Alexa Alexandra Két asszony között

Alexa Alexandra Két asszony között Fejezetek egy orvos életéből Dr. Anders sorozat 36 Alexander Fürst doktor bekormányozta autóját a garázsba, s mielőtt kiszállt, egy pillanatig elgondolkozva ült a kormánynál. Az utolsó betege jutott az eszébe, aki ma este jött el hozzá. Idősebb asszony volt, kötőhártyaleválásra panaszkodva kereste fel az orvost, aki azonnal látta, nincs rá sok remény, hogy a beteg szeme világa még megmenthető. Fürst doktor ilyenkor mindig kételkedni kezdett, helyesen döntötte, amikor ezt a hivatást választotta. Szörnyű érzés volt, hogy orvos létére sok esetben tehetetlenül kell állnia. A fiatal szemorvos kiszállt autójából és megrázkódott. Inkább a szép estére akart gondolni, Carolinnal. Kellemes az idő, vacsorázhatnak a teraszon. Az utóbbi időben így is túl sok estét töltöttek el eseménytelenül, a televízió előtt ülve. Persze, néha azért étterembe is elmentek, mindig Carolin kedve szerint. A lány a hangos, nyüzsgő rendezvényeket szerette, a fülsiketítő rockkoncerteket, a népes házibulikat, s hajnalig önfeledten táncolt a diszkókban. Ellentétek vonzzák egymást – gondolta az orvos, aki nem szívesen járt nagy társaságba. Ahogy felsietett az ajtóhoz vezető lépcsőn, vidám hangok ütötték meg a fülét. Most jutott csak eszébe, hogy Carolin vendégeket hívott estére, s tudta, hogy a lány haragudni fog, amiért későn jött haza. Az ajtónyitásra Carolin Loos előjött a nappaliból és becsukta maga mögött a szobaajtót.

Fürst doktornak újra meg kellett állapítania, milyen csinos a fiatal nő. Alakja karcsú, szinte törékeny, hosszú szőke haja hullámokban borul a vállára, s csillogó kék szeme fiatalabbnak mutatja huszonhat événél. Piros miniruhát viselt, amely szorosan simult remek alakjára, kiegészítőnek pedig tarka selyemsálat tekert a nyaka köré. Máskor kedves arca azonban most ingerültséget tükrözött. – Végre megjöttél – mondta fojtott hangon. – Igazán kínos volt magyarázkodnom a késésed miatt. Nagyon jól tudtad, hogy vendégeket várunk, de az én barátaim persze nem számítanak neked. – Sokáig tartott az utolsó vizsgálat – magyarázta az orvos. – Fontos volt, hogy alaposan meggyőződjek a betegségről. – Tudom, neked minden eset fontos – sziszegte dühösen a fiatal nő. – Mindenre van időd, csak éppen énrám nincs. Néha nem is értem, hogy bírom ki melletted. Alexander Fürst nem felelt. Felsietett a lépcsőn és eltűnt a hálószobában. Gyorsan átöltözött, megpróbálva elfeledni Carolin haragos szavait. A lány soha nem látta be, hogy a betegek fontosabbak a szórakozásnál. Az orvos kétszer is megpróbálta magával vinni Carolint szakmai összejövetelekre, de a fiatal nő olyan látványosan unatkozott, hogy mindkét esetben jóval a program vége előtt haza kellett menniük. Pedig szeretem – gondolta magában Fürst doktor, aztán elgondolkodva nézte saját arcát a tükörben. Tényleg szereti Carolint? Szerelem ez még, vagy inkább belenyugvás a megváltoztathatatlanba? Carolin ezt soha nem értené meg, őt túlságosan is csak saját maga érdekli. A férfi bedörzsölte arcát a drága arcszesszel, amely Carolin ajándéka volt a születésnapjára, aztán nagy levegőt vett és lesietett a nappaliba. – Jó estét – üdvözölte barátságosan Kessleréket. – Végre itt vagy, drágám – vetett rá egy ragyogó mosolyt Carolin. – Nagyon sajnáltuk volna, ha nem találkozhatunk, Fürst doktor – mondta Bernd Kessler. – Éppen az andalúziai utunkról beszélgettünk – tette hozzá Marianne, a felesége. – Fantasztikus négy hetet töltöttünk ott, minden percet élveztünk, igazán csodálatos volt.

Férje kicsit mesterkélten elmosolyodott. – Azt azért nem mondhatnám, hogy minden egyes perc élvezetes lett volna. Az a sok kultúra… De hát Marianne már ilyen, nem hagyna ki egyetlen látványosságot sem, egyik palotától a másikhoz hurcolt napokon át. – Ó, te szegény ember – biggyesztette le a szája szélét Marianne Kessler. Carolin Loos szendvicstálat tett az asztalra. – Kinyitnál egy üveg bort, Alexander? – fordult az orvoshoz. – Hogyne! – Vőlegénye már elő is vett egy üveget. – Három éve magam is jártam Andalúziában – mesélte. – Granada tetszett a legjobban, az Alhambra valósággal lenyűgöző volt. – Ne is emlékeztessen rá – forgatta a szemét Bernd Kessler. – A feleségem háromszor is behurcolt az Alhambrába, ráadásul ugyanazon a napon még Generalifébe is elmentünk. – Alexanderrel is ilyen egy utazás – szólt közbe Carolin. – Nos, mire igyunk? – Arra, hogy még sok ilyen kellemes esténk legyen – emelte fel a poharát Marianne Kessler. – Jó ötlet – bólintott a férje és Alexanderhez fordult. – Carolin elmondta, hogy idén Kenyába szeretnének utazni. – Igen, úgy terveztük, négy hét múlva indulunk. – Az orvos nyelt egyet. Hetek óta félt ettől a perctől, amikor meg kell mondania menyasszonyának, hogy a tervezett útból valószínűleg semmi sem lesz. Carolin azonnal felkapta a fejét. – Mit jelentsen ez? Azt akarod mondani, hogy nem utazunk? – Sajnálom, drágám. Ma délután vált biztossá, hogy Serve doktornak továbbra is Svájcban kell maradnia, valószínűleg csak ősszel jön vissza, addig pedig nekem kell vezetnem a praxist. – Nem mondhatod komolyan! – Pillanatnyilag én vagyok az egyetlen szemész szakorvos Bergesfeldenben. Szükség van rám, nem mehetek el. Carolin felállt. Kisietett a szobából, s egy perc múlva vastag doszsziéval tért vissza.

– A reklámelképzeléseim – mutatta barátainak, mintha az előbbi szóváltásról egészen el is feledkezett volna. – Egy kávéforgalmazó cég megbízásából. – Szereted a munkádat? – érdeklődött Bernd. – Nagyon – bólintott a lány. – A főnököm szabad kezet ad nekem mindenben, gyakorlatilag azt csinálok a cégnél, amit akarok. Fürst doktor azonban tudta, hogy Carolin számára egyáltalán nem zárult még le a kenyai utazás kérdése. Nagyon fáradt volt, szívesen visszavonult volna lefeküdni, de tudta, milyen udvariatlan gesztus lenne tőle. Lopva az órára pillantott, s látta, milyen késő van. – Lassan menni kellene – pillantott a férjére nem sokkal később Marianne Kessler. – Tizenegy óra elmúlt, s holnap mindannyian munkába kell menjünk. – Ajka gúnyos mosolyra húzódott. – Úgy látom, Carolin, a vőlegényed már alig bírja nyitva tartani a szemét. – Igazad van, menjünk – állt fel Bernd. – Kellemes este volt. Remélem, nemsokára viszonozhatjuk a vendéglátást. Megnézhetnénk az andalúziai diákat is egyszer. – Jó ötlet – bólintott Carolin. – Majd telefonálunk – állt fel Alexander is. Menyasszonyával együtt kikísérte a vendégeket. – Viszontlátásra – Marianne és Bernd Kessler kezet fogtak velük. – Hamarosan újra összejövünk. – Örülök, hogy jól éreztétek magatokat – búcsúzott Carolin. Amikor a vendégek autója kifordult az utcából, az orvos fáradtan megszólalt. – Ideje nyugovóra térnünk, Carolin. Hetek óta nem éreztem ilyen fáradtnak magam. – Hagyd ezt! – Carolin hátralépett, mérgesen legyintett és felsietett a lépcsőn. – Mit jelentsen ez? – kérdezte bosszúsan Alexander. Még ki sem mondta, amikor az ajtó nagy csattanással becsapódott előtte. Carolin kizárta őt a házból. Fürst doktor a zsebében kotorászott, kereste a kulcsát, de nem találta. Csengetnie kellett. Eltelt néhány perc, mire a lány beengedte. – Szóval nem utazunk Kenyába! – fogadta sisteregve.

– Sajnálom, drágám, de be kell látnod, hogy nem mehetek. Itt kell maradnom, amíg Serve doktor vissza nem jön. Majd később, valamikor ősszel elutazunk. Kenya ősszel is biztosan nagy élmény. – Csakhogy én nem akarok ősszel utazni! – tombolt a lány. Dühösen bevonult a szobába és csörömpölve tálcára tette a poharakat. – Segítek – ajánlkozott az orvos. – Kérlek, próbálj meg megérteni. Egy orvos nem utazgathat olyan könnyen a nagyvilágban. Felelős vagyok a betegeimért, nem hagyhatom itt őket. – A betegek, mindig csak a betegek! Én már semmit sem jelentek neked? – Carolin elszántan szembefordult vele. – Eszedbe sem jutott még, mennyire kihasználsz engem? Elmarod mellőlem a barátaimat, elveszítem a társaságomat! – Carolin, ez nem igaz… – Nem igaz? Ahányszor el akarok menni valahová szórakozni, nyafogsz, hogy fáradt vagy. Utálsz táncolni és ki nem állod a barátaimat, ráadásul utazni sem szeretsz. – Nem igaz, tudod, hogy szívesen utazgatok… – Igazán? És tavaly nyáron, amikor Saint Tropezbe akartam menni? Ki aggódott, hogy az a hely túlságosan zsúfolt és lármás? Ki harcolta ki, hogy Saint Tropez helyett Ciprusra menjünk, unalmas helyre, unalmas emberek közé, ahol egyszerűen semmi szórakozási lehetőség nem volt? Alexander megpróbálta emlékeztetni a lányt, hogy bezzeg tavaly azt mondta, jól érezte magát, s örül, hogy kettesben lehetnek egy kicsit. Ez lenne az a nő, akit nemrég még szenvedélyesen szeretett? Régebben nem voltak közöttük viták, legfeljebb néha nem értettek egyet valamiben, de ilyen jelenetekre soha nem került sor. Most pedig, mintha két különböző világban élnének… – Egyszer majd nem bírom tovább – fenyegetőzött a lány. – Amikor hazajössz, már nem találsz itt. – Szeretsz még egyáltalán? – szólalt meg hirtelen a férfi. A fiatal nő megtorpant. – Nem tudom – felelte elbizonytalanodva. – Annyira megváltoztál. Néha úgy érzem, illúzió volt, hogy megérthetjük egymást. Azt

hittem, megmutathatom neked az élet vidám oldalát, de téged a munkádon kívül semmi nem érdekel. – Nem lenne jobb, ha elválnánk egymástól? – a férfi maga is megrettent saját szavaitól. Eddig a percig még saját magának sem tette fel soha ezt a kérdést. – Úgy értsem, hogy kidobsz? – csattant fel Carolin. – Talán most azonnal csomagoljak és menjek el? – Jaj, dehogy. Csak azt akartam mondani, hogy még egyszer át kellene gondolnunk mindent – magyarázkodott az orvos. – Szerencse, hogy még nem házasodtunk össze. – Meggondolom – jelentette ki szárazon a lány. – Újra átgondolom az egészet. Megfordult és kisietett a nappaliból. Alexander követte. Látta, hogy a lány a közös hálószobájukba megy, felkapja a hálóingét és kozmetikumait, aztán veszi a könyvet, amit éppen olvasott és kirohan a szobából. – Hová mész? – Gondolod, hogy ezek után is egy szobában alszom veled? – kiabált Carolin. Látványosan bevonult a vendégszobába és bevágta maga mögött az ajtót. Alexander Fürst némán meredt a csukott ajtóra. Nem érzett sem haragot, sem csalódást, inkább megkönnyebbülést. Carolin és ő soha nem illettek egymáshoz, szerelmük, ahogyan a lány is mondta, illúzió volt csupán. Semmi nem maradt az oly heves érzelemből. Az orvos üresnek és nagyon fáradtnak érezte magát. Zsebrevágott kézzel lesétált a nappaliba, hogy rendet rakjon a vendégek után.
– Emelem poharam az elmúlt harminc évre! – szólt ünnepélyesen Edith Ehmann. Körbenézett, végigjártatta tekintetét unokáján és barátain. – Néha úgy tűnik, mintha csak tegnap lett volna, hogy megnyitottam az üzletet, holnap pedig, íme, már nyugdíjba vonulok. Rászolgáltam a hatvannyolc évemmel.

– Nagyon szép időt töltöttünk együtt, Edith – felelte meghatottan Wernerné. – Nagyon hiányozni fog az üzleted. Emlékszem, hány százszor jöttem ide hozzád a gyerekeimmel együtt. A kicsik alig várták, hogy a kezükbe nyomd a bonbonjaikat. – Az én gyerekeim is mindig örültek, ha magammal hoztam őket – tette hozzá egy másik idősebb asszony. – A fiam pedig mindig azt kérte, mortadellát vegyek, mert ilyen finom mortadellát sehol máshol nem kapni a városban – szólt Margot Silcher. – Edith, ha a boltot bezárod is, barátok maradunk és nem szakadunk el egymástól. – Nagyon sajnáljuk, hogy visszavonul, Ehmanné – emelte fel a poharát Dieter Rühle is. – Kár, hogy Bergesfelden megváltozott. Régebben olyan csendes kis város volt, mintha csak egy meséből lépett volna elő. Nem voltak még ipari üzemek, nem volt áruház, nem volt szupermarket. Sorra szűnnek meg, zárnak be az Önéhez hasonló, barátságos kis boltok. Kár, hogy nem forgathatjuk vissza az időt – sóhajtotta. – Magam is gyakran ezt kívánom – felelte Edith Ehmann. Sorra koccintott leghűségesebb vevőivel, aztán az unokájával, Juliával. – Harminc év nagy idő. Egy fél emberöltő… Julia Ehmann megértette az idős asszony bánatát. Tudta, milyen sokat jelentett nagyanyja számára a kis bolt. Nap mint nap ott állt a pult mögött, várta a vevőit, soha nem volt nála lökdösődés, udvariatlanság, mint a modern nagyáruházakban. Edith Ehmann-nak mindig jutott ideje egy-két kedves szóra, számon tartotta vevői gondjait és örömeit, tudta, kinek mikor van a születésnapja, ki lett anya, aztán nagymama, melyik családban mikor volt esküvő, keresztelő, s az utóbbi időben már temetés is. A környék összes gyermekét név szerint ismerte. Most pedig mindennek vége… Edith Ehmann kezdetben nem akarta feladni a boltot, de a ház, amelyben az üzlet működött, a város tulajdonában volt, a város pedig nagy építkezéseket tervezett a környéken. Bontásra kerülnek a régi házak, hogy új, modern lakótömböket emeljenek a helyükre.

A bolt soha nem hozott nagy hasznot, de azért Edith Ehmann nyugodtan nézhetett nyugdíjas évei elébe. Mégis kirabolva érezte magát. A bolt volt az élete. Julia nagyon aggódott, hogyan fogja viselni nagyanyja a tétlenséget. – Bocsássatok meg egy pillanatra – Edith felállt és kisétált az eladótérbe. Felgyújtotta a villanyokat és még egyszer körülnézett a kis boltban. Annak idején ő maga választotta ki a berendezést. Mindent lehetett kapni nála, tejet, lisztet, tésztát, cukrozott gyümölcsöt, tartott rövidárut és széles választékot kínált csomagolópapírokból és üdvözlőkártyákból is. Vége… – gondolta Edith könnyes szemmel. – Mindennek vége. Miért is nem halok meg most azonnal? Késő este volt már, amikor Julia hazavitte nagyanyját. Őrá várt a szomorú feladat, hogy barátai segítségével kiürítse a boltot. A legtöbb árut kiárusították az utolsó napokban, alig maradt meg valami. A lány aggódva nézett a hallgatag idős hölgyre. – Jól vagy, Nagymama? – Minden rendben – felelte Edith Ehmann. – Csak a fejem fáj egy kicsit és nehezen kapok levegőt. Tudod, hogy nincs minden a legnagyobb rendben a szívemmel és ez a sok izgalom megártott neki. – Ne menjünk orvoshoz? Ha akarod, a klinikára is bevihetlek. – Nem, nem, Julia. Mindjárt jobban leszek. Megálltak a házuk előtt, a lány kisegítette Edithet az autóból, aztán kiemelte a hátsó ülésről a hűséges vevők búcsúajándékát, egy szép bronzplasztikát is. – Szeretlek, Nagymami – karolta át az idős hölgy vállát. – Nekem csak te maradtál – suttogta Edith Ehmann, miközben felsétáltak az ajtóhoz vezető lépcsőn. – Készítsek egy teát? – kérdezte a lány. – Nem, nem – rázta meg a fejét az idős asszony. – Inkább gyorsan lefekszem. Julia nagyanyja éjjeliszekrényére állította a kis bronzplasztikát. – Itt maradok még egy kicsit veled. – Nem kell, gyermekem. Menj, feküdj le te is és oltsd el a villanyt a szobámban, légy szíves. Emlékszel még? – nevetett fel halkan

Edith. – Amikor kicsi voltál, milyen nehezen lehetett ágyba dugni, mindig fent akartál maradni. – Jó éjszakát, Nagymami – csókolta meg szeretettel Julia. – Aludj jól. Ha nem érzed jól magad, feltétlenül ébressz fel. Felállt, és átsétált saját szobájába. Érezte, hogy nagyanyja egyedül akar maradni a szomorúságával. Bántotta, hogy nem tud segíteni rajta. Pedig hány kérvényt intéztek az utóbbi hónapokban a városi vezetéshez, hogy ne bontsák le a régi házat. Persze, az is fontos, hogy új házak épüljenek, de legalább egyetlen régit hagyjanak meg a környéken. Nem igaz, hogy nem találtak más területet egész Bergesfeldenben egy új negyed számára. Miért éppen a nagyanyja boltját kellett kiszemelniük? Nem tudták volna kivárni, amíg az idős hölgy néhány éven belül önként zárta volna be az üzletet? Julia sokáig nem tudott elaludni. Olvasni próbált, de a betűk öszszefolytak a szeme előtt. Nem értette, miért zavaros a látása, eddig soha nem volt ilyen problémája. Talán el kellene mennie egy szemorvoshoz – gondolta. Amikor végre nagy nehezen elaludt, nemsokára kopogásra riadt. Lámpát gyújtott és kiugrott az ágyból. – Mi történt, Nagymama? – futva indult a szomszéd szobába, ahol most abbamaradt a kopogás. Edith Ehmann az ágyában vergődött, jobb kezében görcsösen szorongatva a kis bronzplasztikát. Halottsápadt arcán hideg veríték gyöngyözött, kétségbeesetten kapkodott levegő után. Julia nem habozott, a telefonhoz ugrott és már tárcsázta is az Erdei Klinika számát. Látta, hogy nagyanyja azonnal orvosi segítségre szorul. – Kérem, küldjenek gyorsan egy mentőautót – mondta, miután bediktálta a címet. – Máris indulunk – felelte a központos. Julia visszarohant nagyanyja szobájába és az ágy fölé hajolt. – Nagymama! – nyöszörögte. – Nagymama! Edith Ehmann már nem volt magánál, de arcának eltorzulása jelezte, hogy nagy fájdalmai vannak. Julia tehetetlenül állt mellette. Hiába értett az elsősegélyhez, ilyen esetben nem tudott mihez folyamodni. Leült az ágy szélére és némán imádkozni kezdett.


– Papa! Papa! Dr. Rao Rachmani felriadt álmából. Ötéves kislányának hangja betöltötte az egész lakást. Az orvos felugrott és átsietett Ananda szobájába. – Mi baj, kicsikém? – ölelte magához a kislányt. – A farkas… – sírta Ananda. – Jött a farkas… Meg akart enni… Úgy félek. – Ne félj, kicsikém. – Ne menj el, Papa! Kergesd el a farkast, mondd meg neki, hogy nem vihet el! – Elkergetem, Nandy, már el is ment – simogatta a kislány haját Rao Rachmani. – Álmodtál, kicsim. Megmondom Betty néninek, hogy többet ne meséljen neked farkasokról. – Biztos, hogy nincs itt a farkas? A férfi határozottan bólintott. – Akkor jó – sóhajtotta Ananda. – Alhatok veled, Papa? Nem foglak zavarni, megígérem. – Hát persze, Nandy – Rachmani doktor karjába emelte a kislányt és átvitte saját hálószobájába. – Most pedig csukd be a szemed és aludj – takarta be szeretettel. – Különben holnap nagyon fáradt leszel. – Nem akarok fáradt lenni – jelentette ki Nandy. – Kirándulni megyünk az óvodával. Ugye, magammal vihetem Ranginit? – És ha elveszíted? A kislány ijedten pislogott. – Akkor inkább nem viszem el. De most idehozod nekem, ugye, Papa? Az orvos átsietett a gyerekszobába és áthozta kislányának a kedvenc babát. – Most pedig tényleg aludj már. – Már alszom is. – Ananda magához ölelte a babát és becsukta a szemét. Rao Rachmani kisétált az erkélyre és mélyet sóhajtott. Halott feleségére gondolt, akit nagyon szeretett. Még mindig nem tudta felfogni, hogy nem látja soha többé. Hiába tudta, hogy az asszony halála

nem végleges, hiszen a hindu hit szerint minden lélek újjászületik, mégis nehéz volt nélküle. Ananda volt az egyetlen vigasza. Az asszonynak nem voltak rokonai, akik el akarták volna vinni tőle a kislányt Anna halála után. Jövőre készültek visszamenni Indiába, hogy Rachmani doktor egy klinika főorvosa legyen. Most azonban még egy müncheni kórházban dolgozott. Meg akart tanulni mindent, hogy továbbadhassa a tudományt otthoni kollégáinak. Az utóbbi években ritkán látogatott haza Indiába, de családja mindig örömmel fogadta. Elfogadták azt is, hogy nem náluk akarnak majd lakni Anandával, hanem vidéken, ahol nagyobb szükség van jól képzett orvosokra. Egy napon majd visszaküldi Anandát Európa valamelyik híres egyetemére tanulni. Hadd ismerjen meg a kislány minden kultúrát, minden tudományt. A fiatal orvos visszatért hálószobájába és leült kislánya mellé, az ágy szélére. Gyöngéden nézte Ananda kedves kis arcát, amely mindig Annára emlékeztette. – Legyen boldog az életed – suttogta alig hallhatóan. – Remélem, képes leszek megadni neked mindent, amire szükséged van. Tekintetét az éjjeliszekrényen álló fényképre emelte. – Bízhatsz bennem, Anna. Vigyázni fogok Nandyra, megígérem. Mindig mellette leszek, amíg csak élek.
Julia Ehmann kétségbeesetten nézte, ahogy hordágyon fekvő nagyanyját betolják az intenzív osztály egyik kis szobájába. Edith Ehmann még mindig eszméletlen volt, gépek tartották életben, működtették a szívét és a tüdejét, s karjába infúziót kötöttek be. – Holnap bejövök – suttogta Julia az idős asszony után. Három napja feküdt már Edith Ehmann az Erdei Klinikán, de állapota nem javult. Még azon az éjszakán megoperálták, amikor a mentő behozta a klinikára, de Anders doktor őszintén megmondta Juliának, hogy nincs sok remény az idős asszony életben maradására. – Nem tudom felfogni, hogyan történhetett minden ilyen hirtelen – suttogta a lány, amikor a főorvos megmondta neki az igazat. – Infarktus… Azt hittem, inkább a férfiakat támadja meg.

– Sajnos ma már ugyanolyan gyakori a roham nőknél is – mondta együttérzőn dr. Anders. – Hiszen a nők ugyanolyan stresszhatásoknak vannak kitéve, mint a férfiak. A nagyanyja szíve egyébként sem volt teljesen rendben, korábban is voltak kisebb panaszai. Hiába tanácsoltam neki, hogy tegyen nagy sétákat és járjon uszodába. – A nagyanyám nem sokra tartotta az ilyesmit – vallotta be csüggedten Julia. – Azt hiszem, az igazi baj az üzlet bezárása volt. Képtelen volt túltenni magát rajta. Mindig azt mondta, az utolsó napon meg fog szakadni a szíve. És most tényleg… Pedig mennyit próbálkoztunk a városházán, hogy legalább haladékot engedjenek, de azt mondták, van elég üzlet Bergesfeldenben, nem baj, ha egyet bezárnak. Persze én megértem a városháziakat is, szükség van új lakóházakra. Anders doktor aggódva nézett a lány kialvatlan arcára. – Taxival jött? – kérdezte. – Nem, autóval vagyok. – Julia halványan elmosolyodott. – Miattam ne aggódjon, főorvos úr. Nem lakom messze, néhány perc csak az út. Még szerencse, hogy amúgy is szabadságot vettem ki erre a néhány napra. Képtelen lennék mosolyogva dolgozni, miközben a nagyanyám itt van. – Megértem – bólintott Anders doktor. Julia az intenzív osztály ajtaja felé pillantott. – Mondja meg őszintén főorvos úr, van egyáltalán valami remény? – Nagyon kevés. De higgye el, megteszünk mindent a nagyanyjáért. – Tudom – a lány lehajtotta a fejét. – Nem tartom fel tovább, főorvos úr. Holnap megint bejövök. Ha bármi változás állna be, kérem, azonnal hívjanak. – Magától értetődik – ígérte az orvos, s kézszorítással búcsúzott. Julia lassú léptekkel ment ki a parkolóba, s reszkető kézzel keresgélte táskájában a kulcsát. Amikor végre megtalálta, annyira remegett a keze, hogy a kulcs csörömpölve a földre hullott belőle.

Be kellene vennem valami nyugtatót – gondolta, miközben lehajolt érte. És aludni kellene. Mióta nagyanyját behozták az Erdei Klinikára, Julia nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Beült kocsijába és áthaladt a városon. Gyermekkora képei elevenedtek meg benne útközben, hogyan játszott nagyanyjával a parkban, s hogy a nagymama legtöbbször fagylaltozni is elvitte, s moziba is gyakran jártak. Télen nagyanyja vitte szánkózni, húzta át a városon. Ő volt Julia számára a család, miután szülei egy tragikus balesetben életüket vesztették. A lány soha nem gondolt rá, hogy egyszer vége lehet ennek a szép, békés életnek, s nagyanyja egy szép napon itthagyhatja őt. Lekanyarodott a főutcáról és elgondolkozva vezetett tovább. Jobbról mellékutca következett, s egy autó éppen most készült besorolni a forgalomba. Julia általában óvatos, figyelmes vezető volt, most azonban annyira elmerült gondolataiban, hogy fáradt reflexeiből csak az utolsó pillanatban futotta egy kétségbeesett fékezésre. Szerencsére nem ütköztek össze. A másik autó megállt a járda szélén, s vezetője, Alexander Fürst doktor kiszállt. Határozott léptekkel odasietett Julia kocsijához és megkopogtatta az ablakot. – Sajnálom – mondta halkan a lány, miután kinyitotta az ajtót. – Szerencséje volt, hogy még időben felnézett – felelte bosszúsan az orvos. – Mindig ilyen vakon vezet? – Sajnálom, már mondtam – védekezett a lány. – Nem láttam magát. – Akkor talán forduljon szemorvoshoz! Egyáltalán mióta van jogosítványa? Julia nem felelt. Mit is mondhatott volna a szemmel láthatóan dühös férfinak? Alexander Fürst bosszúsan legyintett. – Nő a volánnál – jegyezte meg gúnyosan, s fejcsóválva ment vissza saját autójához. Beszállt és már el is hajtott. Julia is elindult. Lassan bekanyarodott a következő sarkon, és megállt a ház előtt, amelyben lakott.

Talán tényleg szemorvoshoz kellene fordulnom – gondolta elkeseredve. – Biztos, hogy nem láttam a kocsit, mielőtt közvetlenül elém került volna. Igaz, hogy elgondolkoztam, nagymamán járt az eszem, de a szemem nincs rendben az utóbbi időben. Lehajtott fejjel, lassan ballagott fel az ajtóhoz vezető lépcsőn.
– Viszontlátásra, asszonyom – nyújtotta a kezét Fürst doktor a betegének. – Ne felejtse el, hogy kétóránként csepegtetnie kell a szemébe ezzel a cseppel. – Úgy lesz, doktor úr – ígérte az asszony, mielőtt kiment. Fürst doktor visszament asztalához és kikereste a következő beteg kartonját, aztán kiszólt, hogy jöjjön be az új beteg, aki először jelentkezett be hozzá, s csak a neve volt a lapon feltüntetve. Julia Ehmann földbe gyökerezett lábbal állt meg a küszöbön. – Nem lehet! – szaladt ki a száján, amikor megpillantotta a szemorvost. Legszívesebben vissza is fordult volna azonnal. – Látom, megfogadta a tanácsomat – mondta ironikusan az orvos, felismerve Juliát. – Nem hittem volna, hogy még az utcán is betegeket toboroz – felelte halvány mosollyal a lány. – Foglaljon helyet – intett Fürst doktor és maga is leült. – Egyébként pedig a bocsánatát kérem, ideges voltam és kicsit keményebben fogalmaztam, mint kellett volna. Sajnos elég lobbanékony természet vagyok. – Igaza volt – mondta őszintén Julia. – Tényleg az én hibám volt. És a szemorvoshoz küldés is jogos volt, az utóbbi időben valóban vannak panaszaim. Azért meglepődtem, amikor felhívtam reggel a rendelőjét és mindjárt mára kaptam időpontot. – A legtöbben ilyenkor mennek szabadságra – magyarázta Fürst doktor. – Különben sem szeretem, ha egy-két napnál többet kell várakozzanak a betegeim, inkább kérek magam mellé egy kisegítőt. A lány bólintott, arca elkomolyodott. Az orvos megérezte a felé áradó szomorúságot. – Gondjai vannak? – kérdezte. – Nyomasztja valami? A látási zavarok gyakran lelki bajokra vezethetők vissza.

– A nagyanyám néhány napja infarktust kapott, az Erdei Klinika intenzív osztályán fekszik. De nem hinném, hogy ennek bármi köze lenne a szememhez, már korábban is előfordult, hogy valami furcsa, égető érzés bántott, kipirosodott a szemem, megdagadt a szemhéjam. Ha olvasni próbálok, összefolynak előttem a betűk és sajnos gyakran könnyezek, szinte mindig, ha a szabad levegőn vagyok. – Sokféle ok kiválthat ilyen tüneteket – mondta elgondolkozva az orvos. – Megvizsgálom a szemét. Intett Juliának, hogy üljön át a vizsgálószékre, s a következő húsz percben a legnagyobb alapossággal végzett el minden alapvizsgálatot. Végül letette az utolsó műszert is és visszaült íróasztala mögé. – Megnyugtathatom – mondta. – Semmi baja a szemének, nagy valószínűséggel vitaminhiány okozza a panaszait. Felírok Avitamint, naponta vegyen be egy kapszulával, és próbálja meg kímélni a szemét néhány napig. Ne olvasson éjszaka, lámpafénynél. – Igyekezni fogok – bólintott a lány megkönnyebbülve, hogy a fiatal orvos semmi betegséget nem fedezett fel. Most már határozottan rokonszenves volt neki a férfi. – Mikor kell visszajönnöm, doktor úr? – Amikor a kapszulák elfogytak, azaz úgy két hónap múlva. Julia ajkába harapott. – Köszönöm, doktor úr – állt fel. – Két hónap múlva újra eljövök. Kedves lány – gondolta utánanézve az orvos. Asszisztensnője, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Rokonszenves fiatal hölgy – állapította meg, s magában hozzátette: – Nem úgy, mint Carolin Loos kisasszony. Nem kedvelte főnöke menyasszonyát, s remélte, hogy igaz a pletyka, miszerint hamarosan különválnak egymástól. – Egyébként Ehmanné unokája az új beteg – folytatta. – Ehmanné? Ismernem kellene? – Nem hiszem, doktor úr. Maga inkább szupermarketekben vásárol, igaz? Én viszont húsz éve Edith Ehmann kis boltjába járok… azaz csak jártam, most zárták be néhány napja. Lebontják a házat és új, modern lakóépületet emelnek a helyére. Milyen kár… Nagyon szerettem azt a kis üzletet.


– Hogy van a Nagymamád, Julia? Mit mondtak az orvosok? – kérdezte az egyik fiatalember, aki a bolt felszámolásában segédkezett. Kora reggel elkezdték a munkát. Julia Ehmann szabadságot vett ki még néhány napra, hogy el tudjon intézni mindent, de hétfőn már várták az irodában. – Sajnos változatlan az állapota – felelte szomorúan a lány. – Nemigen keltenek reményt az orvosok sem. Nagymama még mindig nem tért magához, nem beszélhettem vele. Azt sem tudom, érzi-e egyáltalán, amikor ott állok mellette. Ahányszor csak bemegyek a klinikára, mindig félek, hogy üresen találom az ágyát. Szörnyű érzés volt csövekhez kötött, műszerek csipogásától körülvett nagyanyját látni. Néha már az is eszébe jutott, nem lett volnae jobb, ha az idős asszony nem éli túl a műtétet. – Szegény, nem bírta elviselni, hogy be kellett zárnia a boltot. Ha tovább dolgozhat, ma is egészséges lenne. – Ne vedd annyira a szívedre – vigasztalta egyik barátnője. – Még meggyógyulhat. Különben sem tudhatjuk, kinek mi van megírva a sors könyvében. – Te is azért tömöd tele magad csokoládéval, mert nem tudhatod, hátha jönnek még ínséges esztendők – nevetett Leo barátjuk, miközben Markusszal egy polcot cipeltek ki a boltból. – Vigyázzatok, vigyázzatok! – kiabált egy másik lány. – Nézzetek körül, hé! A nézésről Juliának Fürst doktor jutott az eszébe. Már beszámolt barátainak a szemorvosnál tett látogatásáról. – Nagyon kedves volt – mesélte. – Hogy néz ki? – kíváncsiskodott Kati. – Ó, hátha azonnal beléd szeretett! – Bolondság – nevetett Julia. – Egyszerűen csak rokonszenvesek voltunk egymásnak, úgy vettem észre. Egyébként úgy harmincéves lehet, barna haja van és sötét szeme. Elég magas, körülbelül száznyolcvan centi, vagy még több valamivel. – Jó alaposan megnézted – állapította meg Kati. – Miért ne? Tudtam, hogy ki fogtok kérdezni mindenről – nevetett a lány.

Oldalt lépett, hogy leemeljen néhány könyvet egy polcról, hirtelen azonban heves fájdalom nyilallt a jobb lábába. – Au! – jajdult fel akaratlanul és elejtette a könyveket. – Mi történt? – Kati és Marion már ott álltak mellette. – Mi baja a lábadnak? – Beleléptem egy szögbe – magyarázta Julia leereszkedve egy székre. – Átszúrta a cipőtalpamat. Lehajolt és igyekezett kihúzni a deszkástul a talpára ragadt szöget. – Jobb lenne, ha orvost hívnánk – mondta bizonytalanul Marion. – Minek? – Julia egyetlen határozott mozdulattal kitépte a szöget, de közben fájdalmasan feljajdult. – Milyen buta voltam, hogy tornacipőt vettem fel, nem valami rendes vastagtalpút. – Mi történt? – jöttek közelebb a fiúk is. – Julia egy szögbe lépett. – Hadd nézzem – guggolt le Markus és lehúzta a lány lábáról a cipőt és a fehér zoknit. – Nem sokat látni – állapította meg. – Egy kis vérpötty az egész. Nagyon fáj? – Már nem – rázta meg a fejét Julia. – A szomszéd szobában van az elsősegélydoboz, idehoznátok belőle a fertőtlenítőt? – El kellene menned orvoshoz – ismételte Marion. – Emiatt az apró seb miatt? – Julia legyintett. – Szó sem lehet róla. Eszébe sem jutott, hogy több mint tíz éve kapott utoljára tetanuszoltást. Kati előhozta a kis dobozt, Markus pedig lefertőtlenítette a kis sebet és tapaszt ragasztott rá. – Mindenesetre elviszlek az orvoshoz – állt fel végül. – Nem árt az óvatosság. – Nem akarok orvoshoz menni – állt fel Julia is, de ahogy letette a lábát, újra érezte a heves fájdalmat. Mégsem látta be, hogy orvosi segítségre van szüksége. Nincs most idő ilyen kényeskedésre. – Folytassuk inkább a munkát. – Ha így gondolod – vont vállat Kati. – Te mit mondasz, Leo? – Ha Julia nem akar orvoshoz menni, nem kényszeríthetjük. Elvégre is az ő lábáról van szó.

– Pontosan – tette hozzá Julia maga is. Nevetett barátai aggodalmán. – Csalánba nem üt a mennykő – mondta vidáman. – Egyáltalán nem volt rozsdás a szög, alaposan megnéztem magamnak. Mit volt mit tenni, tovább dolgoztak. Juliának újra nagyanyja jutott az eszébe. Magában feladta már a reményt, hogy az idős hölgy valaha is felépül még. A másik szobában megcsörrent a telefon. Julia felemelkedett, de Markus megelőzte és ő ért elsőnek a készülékhez. Julia az ajtóban állva figyelte. – Ki az?– kérdezte. A fiatal férfi már befejezte a beszélgetést és letette a kagylót. Arca feltűnően sápadt volt. – Sajnálom, Julia – mondta csendesen. – A klinikáról telefonáltak. Nagyanyád meghalt. Átölelte a lányt és biztatóan magához szorította. – Ha összeszedted magad egy kicsit, beviszlek a klinikára. Julia csak némán bólintott.
– Szomjas vagyok, Papa – Ananda Rachmani nyugtalanul fészkelődött a gyerekülésben. – Nagyon szomjas. – Bírd ki még egy kicsit, Nandy és kérlek, ne mássz ki az ülésből. Nemsokára pihenőhelyhez érünk, ott megállunk és veszünk valami innivalót. Lekanyarodott az útról. Svájcba indultak Anandával, az orvos kivett két hét szabadságot, hogy meglátogassa Zürichben élő barátait. Ha jövőre tényleg hazatér Indiába, sokáig nem fognak újra találkozni. Két kilométerrel jártak Bergesfelden előtt. Úgy tervezték, Anderséknál töltik az éjszakát. Rachmani doktor két évvel ezelőtt egy szakmai konferencián ismerkedett meg az Erdei Klinika főorvosával, s azóta is gyakran beszéltek telefonon. Anders doktor többször is hívta már hindu kollégáját, hogy látogassa meg Bergesfeldenben, de eddig még soha nem sikerült összehozni a találkozót. Rachmani doktor nagyon örült, hogy végre viszontláthatják egymást. Kíváncsi volt a főorvos híresen szép feleségére is.

– Egy egész üveg limonádét meg fogok inni – jelentette ki Ananda, amikor megálltak a parkolóban. Alig szabadította ki apja a gyerekülésből, már futott is, de nem a vendéglő, hanem a kis játszótér felé, amelyet csak most fedezett fel. – Nézd, Papa, van hinta! – kiáltotta boldogan. – Ugye löksz engem egy kicsit? – Az előbb még szomjan akartál halni – nevetett Rachmani doktor, és limonádét hozott a kislánynak. – Gyere, igyál. Ananda mohón, nagy kortyokban ivott. – Lassan, lassan – nevetett az apja. – Ugye hintázhatok egy kicsit? – Ha szeretnél, rászánhatunk néhány percet, akár egy negyed órát is – egyezett bele az orvos. – Remek – Ananda apja kezébe nyomta az üres poharat. – Csokit nem veszünk? – Szeretnél csokit is? – Igen – felelte lelkesen a kislány. Már futott is a játszótér felé, ahol a mászókán kisfiú játszott. – Én is! – nevetett Ananda boldogan. – Én is tudok úgy mászni, mint ti. Rachmani doktor fejcsóválva nézett utána. Századszor tette már fel a kérdést magának, boldog lesz-e Ananda Indiában. Odahaza a kislányok nem viselkednek ilyen szelesen, ilyen virgoncan. Anandát nem nevelték szigorúan, hogyan fogadja majd az indiai életmódot? – Nézd csak, Papa! – rezzentette fel gondolataiból a kislány hangja. Ananda a mászóka tetején egyensúlyozott. – Vigyázz, Nandy! – sietett oda az orvos. – Kapaszkodj mind a két kezeddel, nehogy leess. – Nem esek le – nevetett a gyerek. – Nézd csak, fél kézzel így meg tudok kapaszkodni… Egyik kezével elengedte a rudat. – Nandy! – indult felé futva az apja, de már késő volt. Ananda elveszítette az egyensúlyát, s mielőtt megkapaszkodhatott volna, fejjel előre lezuhant a homokba. Rao Rachmani már ott is állt mellette.

– Nandy! – suttogta rémülten. Kimeredő szemmel nézte, ahogy Ananda feje körül pirosra színeződik a homok. A kislány eszméletlen volt, orrából vér folyt, s a füléből is vér szivárgott. Rachmani doktor az összesereglő emberekhez fordult. – Azonnal hívjanak mentőt – kérte. – Mondják meg, hogy koponyatöréses gyermekhez kell kijönniük. Egy férfi már futott is a parkoló másik végében álló telefonfülkéhez. – Honnan tudja, hogy koponyatörést szenvedett? – kérdezte egy asszony. Rao nem felelt. Autójához futott és elővette a csomagtartóból orvosi táskáját, amelyet mindig magánál hordott. Felemelte Anandát és óvatosan a fűre fektette. – Orvos vagyok – magyarázta a döbbent embereknek. Szivacspárnát erősített Ananda nyaka köré, s gézzel lefedte a nyílt fejsebet. Többet nem tehetett. Nyugtalanul nézett az órára. Minden perc számít, Anandát a lehető leggyorsabban kórházba kell szállítani, de ezt csak mentőautóval lehet biztonságosan megtenni. Szakszerűtlen szállítással még nagyobb bajt okozhatnak. Az Erdei Klinika mentőautója negyed órán belül a helyszínre érkezett, az orvos és a két ápoló már ugrottak is ki a hordággyal. – Hogyan történt a baleset? – kérdezte a mentőorvos. Rachmani doktor elmondott mindent. – Koponyatörésre gyanakszom – fejezte be. – Minden tünet erre utal. A kicsi a lányom, magam pedig orvos vagyok. A mentőorvos, miután gyorsan megvizsgálta Anandát, hasonló eredményre jutott. Óvatosan infúziót kötött be a kislány karjába, vigyázva hordágyra emelték a kis testet és betették a mentőautóba. – Én majd a saját kocsimmal megyek önök után – mondta Rachmani doktor. Egyszerűen képtelen volt végiggondolni, milyen következményei lehetnek Ananda sérülésének. Számára a kislány jelentette az egész világot. Nem bírta volna elviselni, ha el kell veszítenie. Szinte önkívületben követte a szirénázó mentőautót. Robert Anders doktor már mindent tudott, mire megérkeztek, a mentősök rádión értesítették a klinikát, mire számítsanak. Amikor Rao Rachmani kiszállt autójából, a főorvos maga sietett eléje. Némán

megszorította Rao kezét, s együtt figyelték, ahogy Anandát kiemelik a mentőből. A baleseti osztályon ügyeletes Wagner doktor már készenlétben várta őket, s együtt vizsgálták meg alaposabban is a kislányt. – Bár jobban vigyáztam volna rá – nyögött fel Rao Rachmani. – Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy ez megtörténhetett. Megesküdtem Annának a halálos ágyánál, hogy minden bajtól megóvom Nandyt. – Nincs miért vádolnia magát, Rao – mondta nyugodtan a főorvos. – Mielőtt kétségbeesne, várjuk meg a röntgen eredményét. Anders doktor a kinyíló ajtó felé fordult. – Már itt is van Wilke doktornő, a gyermekgyógyász főorvosunk – mutatta be Angela Wilkét müncheni kollégájának. – Éppen Svájcba tartottunk – magyarázta Rao Rachmani. – Itt akartunk éjszakázni Bergesfeldenben – arca elsötétedett. – Már azért is hálás lennék, ha kiderülne, hogy csak egyszerű koponyatörésről van szó. Önök is tudják, milyen következményei lehetnek egy ilyen sérülésnek. Az orvosnő bólintott. Ha a zuhanásnál megsérült a gerincoszlop, vagy akár csak a nyakcsigolya, lehet, hogy a kislány egész életére megbénul. Anders doktor egy csésze kávét nyomott Rao Rachmani kezébe. Kollégája először nem akarta meginni, de a főorvos erősködött, hogy jót fog tenni. Rachmani doktornak a szörnyű percekben is jó érzés volt tudni, hogy barátok között van, akik vele együtt izgulnak Anandáért. A kislányt már vissza is hozták a röntgenosztályról, s az orvosok együtt szemlélték meg az elkészült felvételeket. – Benyomatos koponyatörés – állapította meg Wagner doktor. – Pontosan ahogy gyanítottuk. – Rámutatott a koponya belsejébe fúródott csontszilánkra. – Már vérömleny is képződött körülötte. Rachmani doktor is látta a foltot a csont és az agyhártya közé ékelődve. Ilyenkor ijesztően megnő a nyomás a koponya belsejében, ami akár kómás állapothoz is vezethet. – Mikor operálják meg? – kérdezte szárazon.

– A műtő készen áll – felelte határozottan dr. Anders. Nem veszíthetünk több időt. Újra a kislány fölé hajolt és ellenőrizte a pulzusát. Ananda szíve szabálytalanul vert, légzése lelassult, pupillája összeszűkült. Az orvosok gyanították, hogy nemsokára az izomgörcsök is elkezdődnek. – Milyennek látják az esélyeket? – kérdezte szinte könyörögve biztató válaszért Rachmani doktor. – Optimista vagyok – válaszolta őszintén Wagner doktor. – A kislány időben került kórházba. – Kérem, hadd legyek jelen az operációnál – kérte az indiai orvos. Egy percre sem vette le a szemét kislánya arcáról. – Jobb, ha kint várakozik – fogta meg a vállát dr. Anders. – Tudom, milyen lelkiállapotban van. Higgye el, ha ott van az operációnál és végigidegeskedi, semmit nem használ vele Anandának. Biztosan ön sem szereti, ha a hozzátartozók jelen vannak. Rachmani lehajtotta a fejét. – Igaza van – suttogta. – Majd kint várok. Wilke doktornőnek éppen ebédszünete volt, s igyekezett a kétségbeesett apa segítségére lenni. – Körbeviszem a klinikán, megmutatom, hogyan dolgozunk itt – ajánlotta. – Csak gyorsabban múlik így az idő, mintha végig egy széken kuporogna. Anders doktor hálás pillantást küldött kolléganője felé. Rao Rachmanit nemigen érdekelte az Erdei Klinika, de maga is belátta, hogy legalább addig is elfoglalja magát valamivel. – Köszönöm, Wilke doktornő – mondta halkan. Még egy utolsó pillantást vetett Anandára, aztán megfordult. Hihetetlennek tűnt, hogy alig két órája még békésen és vidáman autóztak a svájci határ felé. Nandy, nem hagyhatsz itt – gondolta kétségbeesetten. – Kérlek, maradj velem!
Edith Ehmannt gyászolók tömege kísérte el a bergesfeldeni városi temetőbe utolsó útjára. Ott volt minden barátja, minden régi vevője, akik harminc éven át ismerték, tisztelték és szerették az idős asz-

szonyt. Julia maga is meghatódott, amikor látta, milyen sokan eljöttek, olyanok is, akik már évek óta más környéken éltek. A fiatal lány még mindig nem tudta felfogni, hogy nagyanyja nincs többé. Változatlanul hitte, hogy a bolt bezárása miatti izgalom okozta Edith Ehmann szívrohamát. Ha nem vették volna el tőle az üzletet, még mindig itt lehetne. Julia könnyben úszó szemmel állt a sírgödör szélénél, alig hallotta a pap csöndes szavait, amelyekkel Edithet búcsúztatta. A pap után egy idős úr mondott rövid beszédet, aki gyermekkori barátja volt Edith Ehmannak. Visszaemlékezett, milyen volt akkor az életük Bergesfeldenben, s milyen csodálatosan viselkedett egész életén át Edith, még fia és menye tragikus halála után is. – Isten veled, Nagymama – gondolta Julia a virágokkal borított koporsóra meredve. Bal lábára helyezte minden súlyát, mert megszúrt jobb lába még mindig fájt. Lehet, hogy tényleg el kellett volna mennie egy orvoshoz, de nem akart órákat ülni egy váróteremben ilyen kis sérülés miatt. Nem is volt fontos, hogy ővele mi lesz, hiszen nagyanyja itt fekszik a koporsóban. Fogalma sem volt, hogyan tovább. Nehéz volt elképzelni az életet a nagymama nélkül. Alexander Fürst doktor éppen ezen a napon kereste fel szülei sírját a temetőben. Amikor visszasétált autójához a parkolóba, összetalálkozott a temetésről jövő sokadalommal. Olvasta az újságban, hogy egy idős hölgyet temetnek ma. A szertartást lezáró Ave Maria a szívébe markolt. Édesanyja nagyon szerette ezt az éneket. A fiatal orvos Julia Ehmannra gondolt, mint már többször is az utóbbi napokban, amióta csak a lány eljött a rendelőbe. Együttérzéssel nézte a feketébe öltözött embereket, s hirtelen észrevette Juliát a sír mellett. Tétovázott, vajon menjen-e oda ő is a lányhoz, hogy kifejezze részvétét. Julia megérezte, hogy figyelik. Meglepve fedezte fel a közelben Fürst doktort. Tekintete azonban újra a friss sírhalomra vándorolt. Nem igaz – sírta magában. – Csak egy szörnyű álom az egész. Hazamegyek és Nagymama ott lesz a lakásban… De lelke mélyén már megértette, hogy örökre elveszítette az idős asszonyt.


– Jó estét, Ehmann kisasszony! Lore Bender, aki hosszú évek óta szomszédjuk volt, megállt a lépcsőn a munkából hazajövő Julia előtt. – Hogy van? Kiheverte már kissé a nagymama elvesztését? Ugyan, hogyan heverhetném ki? – gondolta keserűen a lány. – Meg kell próbálnom – felelte halkan. – Semmit sem tehetünk a sors akarata ellen – folytatta Lore Bender. – Jól tette, hogy ma már elment dolgozni. A munka leköti az embert. Julia egész nap csak a nagyanyjára tudott gondolni, s időnként elfordult, hogy kitöröljön egy könnycseppet a szeméből. Mégis igyekezett tartani magát, nem akarta, hogy kollégái vagy az ügyfelek bármit is észrevegyenek rajta. Váltott még néhány közömbös szót Bendernével, s felsietett lakásába, amely immár csak az övé volt. Nem volt kedve tovább beszélgetni, egyedül akart maradni. Fáradtan rogyott le egy fotelbe a nappaliban. Lába is egyre jobban fájt. Lehúzta harisnyáját és szemügyre vette a sebet. Már összeforrt, de még mindig sajgott. A lány sóhajtva felállt és indult, hogy készítsen magának valami könnyű vacsorát. Éppen feltette a teavizet, amikor csengettek. Biztosan az egyik szomszédasszony lesz az, meg akarja kérdezni, segíthet-e valamit. Jót akartak neki, de Julia nem akarta, hogy szánakozzanak rajta. Beletörődőén nyitott ajtót, de aztán megdermedt. – Maga az? – kérdezte döbbenten. – Igen – felelte tétován Fürst doktor. – Bemehetek? Julia legszívesebben elküldte volna, de nem akart udvariatlan lenni. – Parancsoljon – nyitotta ki teljesen az ajtót. – Köszönöm. A lány semmi másra nem tudott gondolni, mint hogy a vizsgálati eredményeivel nincs rendben valami. – Baj van a szememmel? – kérdezte aggódva. – Nem, a szeme egészséges – biztosította az orvos. – Láttam nemrég a temetőben – folytatta bizonytalanul. – Igazán sajnálom a nagyanyját.

– Köszönöm – bólintott Julia. – Éppen teát főzök, iszik egy csészével? – Szívesen. Julia bevezette vendégét a nappaliba és hellyel kínálta. – Tényleg csak azért jött, hogy kinyilvánítsa a részvétét? – kérdezte hitetlenül. Nem értette, miért kondoleál a férfi, hiszen alig ismerik egymást. – Úgy éreztem, meg kell tennem – felelte egyszerűen Fürst doktor. – Valami belső kényszer hajtott. Remélem, nem haragszik. Nem akartam felizgatni, sem megzavarni. Megértem, ha azt mondja, hogy senkit nem akar most látni. Bár Julia néhány perce még valóban így érzett, most azonban örült a férfi látogatásának. – Nem zavar – jelentette ki. – Bocsásson meg egy pillanatra. Kisietett a konyhába, és kitöltötte a forró teát. Cukrot is készített mellé és befelé indult a tálcával a szobába. A családi porcelánkészletből vett elő két szép régi csészét. – Örülök, hogy eljött – mondta őszintén. A férfi elmosolyodott, aztán arca megint komollyá vált. – Amikor néhány évvel ezelőtt meghaltak a szüleim, én is úgy éreztem, itt a világ vége. Nagyon jó viszonyban voltam velük, és én hirtelen itt maradtam egyedül. – Én is így voltam a nagyanyámmal – bólintott Julia. – Mióta a szüleim meghaltak, ő nevelt engem. Nem lehetett könnyű az ő korában újra gyereket nevelni, de gondolkodás nélkül elvállalta. Soha nem éreztette velem, hogy teher lennék a számára, még ha néha biztosan így érezte is. Beszélt a kis boltról is, amely értelmet adott Edith Ehmann életének. – Ha felépül az új ház, nem akarok soha többé arra járni. Mindig arra kellene gondolnom, hogy emiatt kellett meghalnia a nagyanyámnak. – Megértem az érzéseit – mondta halkan Fürst doktor. – Bár nem hiszem, hogy kizárólag ez a megrázkódtatás okozta volna a nagyanyja infarktusát. Ha valakinek gyenge a szíve, bármilyen kis izgalom

vagy enyhe betegség is kiválthat egy rohamot. Lehet, hogy mindenképpen így történt volna az üzlet bezárása nélkül is. A fiatal lány bólintott. – Lehetséges. Nagyanyám valóban nem kímélte magát soha. Az ő korában már túl sok volt az a munka és rohanás, amit vállalt. Nekem pedig össze kell szednem magam, hiszen az élet könyörtelenül megy tovább. – Higgye el, sikerülni fog – a férfi egy pillanatra megérintette a kezét. – Van valakije, akire számíthat ebben a nehéz helyzetben, aki közel áll magához, igazán közel? Julia némán megrázta a fejét, aztán kis szünet után válaszolta: – Vannak barátaim, akik segítenek, de nem hiszem, hogy tényleg képesek lennének átérezni, ami bennem zajlik. Az orvos közelebb hajolt hozzá. – Megengedi, hogy törődjek egy kicsit magával? – maga sem értette, miért kérdezi ezt a lánytól. Még azt sem tudta megmagyarázni magának, miért is jött el hozzá tulajdonképpen. Pedig már a temetőben gondolt rá, hogy meglátogatja. Segíteni akart a rokonszenves lánynak, de nem tudta, hogyan tehetné. Miközben Julia házához közeledett, megpróbált magyarázatot keresni. Mit jelent neked ez a lány? – kérdezte saját magától. – Miért érzed úgy, hogy mellette kell lenned? Egyáltalán miért ilyen rokonszenves, miért vonz ennyire? Julia bágyadtan elmosolyodott. Pillantása a férfi kezére siklott, s látta, hogy az orvos nem visel jegygyűrűt. Persze ettől még könnyen lehet, hogy van komoly nőkapcsolata. – És a barátnője mit szólna hozzá? – kérdezte, hogy választ kapjon a kérdésre. – Barátnőm nincs – felelte őszintén Fürst doktor. – Korábban volt egy menyasszonyom, de felbontottuk az eljegyzést. Maga sem tudta, miért ilyen bizalmas a lányhoz, de őszintén elmesélte neki egész közös életüket Carolinnal. – És egyáltalán nem fájt a szakítás? – kérdezte hitetlenül Julia. – Nem. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, semmi mást nem éreztem, csak megkönnyebbülést. Ne nézzen ilyen csodálkozva! Érzéketlennek tart?

– Semmi esetre sem. Csak nem értem, egyáltalán ennyi ideig hogyan bírták ki együtt, ha ennyire nem illettek egymáshoz? – Lehet, hogy soha nem is voltunk szerelmesek egymásba, csak érdekesnek találtuk a másikat – tűnődött az orvos. – Még szerencse, hogy soha nem késő kijavítani a hibákat. – Hátradőlt a széken és a lány arcát fürkészte. – Mi lenne, ha meghívnám valahová vacsorázni, Ehmann kisasszony? Ha hazamennék most, engem is üres lakás várna. Szeretnék még beszélgetni magával egy kicsit. Julia habozott. Alig ismeri Fürst doktort, s nem is tervezte, hogy ma még elmegy valahová. – Átöltözöm – mondta végül és felállt. – Minek? Így is nagyon csinos – bókolt az orvos. – Jöjjön, fogja a táskáját és induljunk. – Igaza van – bólintott megadóan a lány. – Tényleg szükségem van rá, hogy kimozduljak egy kicsit. Fürst doktor felpattant. – Akkor induljunk! – mondta lelkesen.
– Mondd, Rao bácsi, meglátogathatom Anandát? – kérdezte a kis Michael Anders, amikor apja és az indiai orvos a klinikára indultak. Rachmani doktor Andersék vendégszobájában kapott szállást, akárhogy tiltakozott is, hogy nem akar visszaélni a vendégszeretetükkel és átköltözik egy szállodába. Lelke mélyén azonban maga is örült, hogy Robert és Katja marasztalták. Nem bírta volna elviselni egy hotelszoba magányát. Ananda állapota sokat javult, s bár még mindig az intenzív osztályon feküdt, a közvetlen életveszély megszűnt. – Most még nem jöhetsz be hozzá, Michael – felelte Rachmani doktor a kisfiúnak. – Légy türelemmel még egy kicsit. – Szeretnék már játszani vele – mondta Michael csalódottan. – Két-három hét múlva már együtt fogtok játszani – nyugtatta meg fiát Robert Anders. Lehajolt és megcsókolta Michaelt. – Menj vissza most a Mamához.

– Mama megígérte, hogy segít megcsinálni a leckémet – újságolta az első osztályos Michael. – Szervusz, Papa, szervusz, Rao bácsi. Üdvözlöm Anandát. A két orvos alig tíz perc alatt megérkezett a klinikára. Nem beszélgettek sokat út közben, mindkettőjüket a saját problémáik foglalkoztatták. A kapuban aztán el is köszöntek egymástól. – Ha meglátogatta a kislányát, szívesen látom egy csésze kávéra vagy teára – mondta Anders doktor. Rachmani doktor elmosolyodott. – Megszoktam a kávéivást, de azért igazi hinduként jobban szeretem a teát. Később találkozunk – szorította meg a főorvos jobbját. – Viszontlátásra, Rao. Rachmani doktor a lifthez sietett, hogy felmenjen az intenzív osztályra. Gondolatai elkalandoztak. Milyen szépen eltervezte a nyaralást… Ha nem történik a baleset, már napok óta Svájcban pihennének. Ugyanakkor azt is tudta, milyen kevésen múlott, hogy nem veszítette el végleg a kislányát. Anandának nagy szerencséje volt, vigyáztak rá az istenek. Az orvos reménykedett, hogy a gyermek egész életén át vigyázni fognak rá az égi hatalmak. Az intenzív osztályra érve fertőtlenítette mindkét kezét és belebújt az előkészített steril köpenybe. Ananda aludt, békésen, kisimult arccal fekve az ágyában. Az orvos automatikusan áttanulmányozta a kórlapot és szemügyre vette a monitorokon vibráló görbéket is. Reggel is bejött már a kislányhoz, aki felébredt néhány percre és elsuttogta apja nevét annak jeléül, hogy fölismerte a fölébe hajló férfit. Ananda megmozdult. Rao már ott is termett mellette és gyengéden megérintette a kislány arcát. Nandy kinyitotta a szemét. – Szervusz, kicsim – hajolt fölé Rachmani doktor. – Én vagyok itt, a Papa. – Papa? – a kis hang nyugtalanul vibrált. – Hol vagyunk, Papa? Svájcban? – Nem, Nandy, nem Svájcban vagyunk. Balesetet szenvedtél útközben és kórházba kerültél. Ananda először nem felelt, aztán kis keze ökölbe szorult.

– Félek, Papa – suttogta. – Nagyon félek. Miért ilyen furcsa a ruhád? Honnan vetted ezt a zöld kabátot? – Ez védőöltözék, nehogy behozzak neked valami piszkot az utcai ruhámban – magyarázta az orvos. Gyengéden simogatta a kislány arcát. – Néhány nap múlva átvisznek egy másik szobába, ahol más gyerekek is vannak. Nem leszel egyedül, beszélgethetsz velük. Elhallgatott, mert látta, hogy a kislány szeme újra lecsukódik. Mögötte halkan kinyílt a szoba ajtaja és Wilke doktornő lépett be. – Jó napot, doktornő – bólintott felé Rao Rachmani. – Nem számítottam rá, hogy találkozunk. – Én sem tudtam, hogy Ananda nincs egyedül – mosolyodott el a gyermekorvosnő. – Meg van elégedve a kislánya állapotával? – Gyorsan javul – bólintott boldogan az indiai orvos. – Már beszélgettünk is néhány szót. – Nagyon örülök – mondta őszintén Wilke doktornő. Látta, hogy a kislány újra kinyitja a szemét, s az ágyhoz lépett. – Szervusz, Nandy – mondta vidáman. – Hogy vagy? – Nagyon fáradt vagyok – felelte Ananda halkan. – Te ki vagy, néni? – Angela néni a nevem. – Jó néni vagy? – Nagyon jó néni – felelte az orvosnő helyett Rachmani doktor. Angela Wilke előhúzta háta mögül a kis plüssállatot, amit ajándékba hozott. – Nézd csak, mit hoztam neked. – Simba! – ragyogott fel a kislány arca. – Igen, Simba, a fehér oroszlán – bólintott az orvosnő. – Ő fog vigyázni rád, hogy ne legyél egyedül. Akarod megfogni? Ananda bólintott. – Tényleg nagyon jó néni vagy állapította meg. Megsimogatta a plüssállatot és magához szorította. Még mondani akart valamit, de a szeme újra lecsukódott. Rachmani doktor lehajolt és megcsókolta a kislány arcát, aztán Angela Wilkével együtt halkan elhagyták a szobát. – Ráér néhány percre? – fordult kint a gyermekorvosnőhöz. Angela Wilke bólintott.

– Éppen a parkba indultam, hogy mozogjak egy kicsit. – Elkísérhetem? – Természetesen. Szép, napos idő volt, jólesett egy kis séta. A járóképes betegek közül is sokan kimentek a parkba élvezni a kellemes napot. – Régóta él már Németországban? – kérdezte Wilke doktornő. – Évek óta. Egyetem után ide nősültem. Anna, a feleségem német lány volt. Nagyon boldogan éltünk – tette hozzá elmerengve. – Ápolónő volt, egy klinikán ismerkedtünk meg. – Nehéz lehetett az élet a felesége nélkül – jegyezte meg halkan Angela Wilke. Anders doktortól tudta, hogy Rachmani doktor özvegyember. A férfi bólintott. – Sokáig tartott, amíg egyáltalán felfogtam, hogy nincs többé. Hiába hiszek benne, hogy csak a teste halt meg, de a lelke tovább él. Érdekli egyébként a hinduizmus, Wilke doktornő? – Sokat olvastam róla. – Ha van kedve, szívesen elmondok róla egyet-mást. – Miért ne? Anders doktor említette, hogy nemsokára visszaköltöznek Indiába, igaz? – Jövőre tervezem az utazást. Kis időt eltöltenék Bombayben a családommal, aztán délebbre költözünk. Egy kis kórházban fogok dolgozni. Vidéken nagyon kevés az orvos és nagyon sok a munka. A csecsemőhalandóság is aggasztó nálunk. A gyerekek gyógyítása mellett egyik legfontosabb feladat, ami az orvosokra vár, a születésszabályozás népszerűsítése és elterjesztése. – Nagy munka – bólintott Wilke doktornő. – Sokszor magam is elgondolkozom, nem vennék-e több hasznomat egy fejlődő országban. Itt sok a jól képzett orvos, ott viszont nagy a hiány. Sok kollégám ment el egy-két évre így. – Miért nem jön Indiába? – vetette fel Rachmani doktor. – Indiának éppen ilyen jó szakemberekre van szüksége. Nagyrabecsülése jeléül meghajolt a fiatal nő előtt.


– Futja még az erejéből? – kérdezte Julia Ehmann vidáman Fürst doktort, aki a csónak végében evezett. A Mondsee kis szigetét akarták körbehajókázni. A lány segíteni akart az evezésben, de az orvos nevetve elhárította, mondván, hogy ez férfimunka. – Legyen nyugodt, meg fogjuk kerülni a szigetet – nézett fel Alexander Fürst vidáman. – Vagy attól fél, hogy felborulunk? Jó úszó vagyok, megígérem, hogy kimentem. – Remélem, nem lesz rá szükség. Julia jól érezte magát. Az utóbbi két hétben szinte mindennap találkozott Fürst doktorral, s ha nem látták egymást, már mindkettőjüknek hiányérzete támadt. Julia gyakran eltűnődött, vajon nemcsak azért van-e ennyi bizalommal az orvos iránt, mert az éppen akkor lépett be az életébe, amikor a legnagyobb szüksége volt segítségre, s a tudatra, hogy nincs egyedül. Nagyon jól érezte magát a férfi társaságában, élvezett minden együtt töltött percet. Soha nem állt még ilyen közel egyetlen férfihez sem. Ez lenne a szerelem? – Mire gondol, Julia? – nézett rá Fürst doktor. – Hogy milyen szép napunk van – felelte őszintén a lány. Alexander azonban látta, hogy ennél komolyabb gondolatok is foglalkoztatják. Néhány utolsó evezőcsapás után végre elérték céljukat a sziget végénél. – Itt vagyunk – tette le elégedetten az evezőt az orvos. Ahogy felegyenesedett és a lány szemébe nézett, hirtelen mozdulatlanná vált egy percre. – Maga egyszerűen gyönyörű – tört ki belőle az őszinte bók. Odahajolt a lányhoz és gyengéden arcon csókolta. Julia igyekezett tréfára venni a dolgot. – Csakhogy észrevette – felelte vidáman. Alexander nem folytatta az udvarlást. Felállt és kikötötte a csónakot egy fához, aztán körülnézett a tavon. – Remélem, senki nem akarja megosztani velünk ezt a kedves kis szigetet ma délután. – Micsoda kapzsiság! – nevetett Julia. Leült a fűbe és arcát a napfény felé tárta. A férfi leült mellé, a válluk összeért. Julia nem tiltakozott. Boldog volt, hogy maga mellett

tudhatja, érezheti az orvost, s ez a mámor még az illemszabályokat is elfeledtette vele. – Maga mellett soha nincs az a kellemetlen érzésem, hogy akárhogyan igyekszem is, nem tudok adni magának semmit, aminek igazán örülne – szólalt meg Fürst doktor halkan. – És ha azt kérném, hogy hozza le nekem az égről valamelyik csillagot? – ugratta a lány. – Nem, Julia, maga nem ilyen önző teremtés. Maga annyira más, mint Carolin. Carolin mindig mindent magának akar, ráadásul egyszerre. Neki semmi sem elég. – Az ilyen emberek soha nem lesznek boldogok – felelte a lány elgondolkozva. – Ha az ember mindig mást akar, mint amit már megkapott, soha nem lehet boldog és elégedett. – Erre még soha nem gondoltam – vallotta be az orvos. Észrevétlenül közelebb húzódott Juliához. – Nagyon hiányozna, ha egy napon itt hagyná Bergesfeldent. – Nem tervezem, hogy máshová költözöm. – Örülök neki – az orvos óvatosan megfogta Julia kezét. – Ha mégis megtenné, én követném, bárhová megy is. Amióta ismerem magát, úgy érzem, tiszta időpocsékolás volt az eddigi életem. Furcsa, de… – Esik! – szakította félbe Julia és riadtan az égre pillantott. – Nézze, eleredt az eső! – Gyorsan a csónakba! – pattant fel az orvos. – Remélem, nem fogunk bőrig ázni, nem szeretném, ha miattam kapna tüdőgyulladást. – Miért éppen én? Maga ugyanúgy megfázhat. – Én erősebb vagyok – segítette be a lányt Alexander a csónakba. Eltartott egy ideig, mire újra partot értek, s Julia már nagyon fázott átnedvesedett vékony ruhájában. Az eső egyre hevesebb lett, s futva igyekeztek a parkolóba az autóhoz. Fürst doktor beültette Juliát a kocsiba, aztán takarót vett elő a csomagtartóból. – Törülköző helyett – nyújtotta oda a lánynak. – Dörzsölje át magát alaposan. – És magával mi lesz? – Csalánba nem üt a mennykő, nekem nem lesz semmi bajom.

Julia beburkolózott a takaróba, közben Fürst doktor a volánhoz ült. – Menjünk hozzám – javasolta. – Én lakom közelebb, magának pedig sürgős szüksége van egy fürdőre és forró teára. A lány tétován hallgatott. Nem tudta, mit tegyen. Elfogadja az orvos meghívását? Szíve egyértelmű igent súgott. – Rendben – bólintott. – Menjünk. Amikor megérkeztek, Fürst doktor azonnal a fürdőszobába vezette a lányt. Tiszta törülközőt vett elő és egy fehér köntöst. – Parancsoljon. – Maga aztán mindenre gondol – állapította meg elismerően a lány. A férfi átkarolta a vállát és közelebb húzta magához. – Nagyon sokat jelent nekem, Julia – mondta halkan. A lány azonban kibújt az öleléséből és már el is tűnt a fürdőszobában. Amikor negyedórával később előjött, a kandallóban már pattogott a tűz. Alexander még mindig a nedves ruhájában állt és igyekezett átmelegíteni magát. Nem vette észre a lányt és összerezzent, amikor Julia megszólította. – Nem akartam megijeszteni – nevetett Julia. – Jól áll magának ez a köntös – állapította meg az orvos. Julia vidáman körbeforgott. – Mintha rám szabták volna. – Talán mindketten hálásak lehetünk az esőnek – mondta jóval halkabban Alexander és gyorsan magára hagyta a lányt. Julia megkereste a konyhát és nekilátott, hogy teát főzzön. Nem is gondolt rá, hogy előbb udvariasan engedélyt kellene kérnie. Csodálkozott, milyen rendes és tiszta minden. Fürst doktor nyilván tart takarítónőt, de még így is meglepően rendes a háza. Julia elmosolyodott. Maga sem szerette a rendetlenséget. – Jó ötlet volt, hogy feltette a teát – érkezett vissza, immár száraz ruhában az orvos a fürdőszobából. Csészéket vett elő a szekrényből. – Kér valamit enni? Julia megrázta a fejét.

– Nem, köszönöm. Bevonultak a nappaliba és kényelmesen elhelyezkedtek a fotelokban. Julia a nagy üvegajtón keresztül a kertet nézte. Az eső még mindig nem csitult, az ég változatlanul borús volt. – Tulajdonképpen szeretem az esőt – mondta. – Kislány koromban mindig kiszaladtam ilyenkor a kertbe és kitárt karral pörögtemforogtam, amíg csak el nem szédültem. – Én inkább csak gumicsizmában szeretek ilyenkor a kertben közlekedni, és csak ha nagyon muszáj – nevetett az orvos és közelebb húzódott hozzá. – Sok a hasonlóság közöttünk. – Gyengéden megsimogatta a lány nedves haját. – Szükségünk van egymásra, Julia. Egyszerűen összetartozunk. A lány némán nézett rá. Nem érzett mást, csak végtelen boldogságot. A férfi a karjába zárta és gyengéden megcsókolta, aztán riadtan elengedte. – Bocsásson meg, Julia. Ne gondolja, hogy ki akarom használni a helyzetet. – Eszembe sem jutott – nyugtatta meg a lány. Elmosolyodott és átölelte a férfi nyakát. Megfeledkeztek a teáról, az esőről, az egész világról…
– Hány betegünk van még beírva mára? – kérdezte asszisztensnőjét Fürst doktor. Türelmetlen volt, minél előbb indult volna haza. Délben együtt ebédeltek Juliával, az orvos azonban legszívesebben szüntelenül maga mellett látta volna a lányt. Carolin mellett soha nem érzett ilyesmit, utána soha nem vágyakozott ilyen hevesen és csillapíthatatlanul. Most értette csak meg, hogy soha nem szerette igazán Carolint. Juliába viszont komolyan beleszeretett, s gyűlölt minden percet, amelyet nem tölthettek együtt. – Három beteg van még hátra, doktor úr – felelte naptárába pillantva az asszisztensnő. Alexander sóhajtva húzta maga elé a következő kartont. – Küldje be, kérem, Wengart asszonyt.

Éppen a beteget vizsgálta, amikor íróasztalán megcsörrent a telefon. Nem szerette, ha munka közben zavarják, de tudta, hogy asszisztensnője csak valóban fontos hívásokat kapcsol be ilyenkor hozzá. – Loos kisasszony keresi a doktor urat – jelentette a nővér. – Azt mondja, nagyon fontos ügyben. – Mondja meg neki, hogy nem érek rá… – Fürst doktor elnyomott egy sóhajt. – Azaz inkább legyünk túl rajta. Kapcsolja be, kérem. – Végre elértelek, Alexander – hallotta a vonal másik végén Carolin Loos hangját. – Feltétlenül beszélnem kell veled. Az Erdei Klinikán vagyok. – Nem tudnál visszahívni egy óra múlva? Éppen beteg van nálam... Egyébként mit csinálsz az Erdei Klinikán? – Beteg vagyok, nagyon beteg – felelte kétségbeesetten a fiatal nő. – Ide kell jönnöd, szükségem van rád. – De hát mi bajod? – Nem telefontéma. Kérlek, nagyon kérlek, gyere ide. Te vagy az egyetlen, aki segíthetsz… – Carolin hangja elcsuklott. Vajon tényleg valami baja van? Alexander nem tudta eldönteni, higgyen-e neki. Miért nem akarja megmondani, mi a baja? Jól ismerte már Carolint, tudta, hogy minden mesterkedésre képes. Mégis… Ilyesmivel soha nem próbálkozott. Soha nem talált ki semmilyen betegséget magának. – Rendben – felelte végül. – Amint végzek a rendelőben, odamegyek. – Köszönöm! – a lány hangja sírásba fulladt, mielőtt az összeköttetés megszakadt. Fürst doktor ritkán volt ilyen elgondolkodó rendelés közben. Szabályosan kényszerítenie kellett magát, hogy gondolatai ne kalandozzanak el a betegektől. Törte a fejét, mit kereshet Carolin Loss az Erdei Klinikán. A lány soha nem volt komolyabban beteg, legfeljebb megfázott néha. Hirtelen rettenetes sejtés futott végig rajta. És ha Carolin AIDS-beteg? A lány soha nem volt különösebben hűséges természetű, s sokat utazott is, bőven volt rá alkalma, hogy félrelépjen. Megismerkedhetett fertőzött férfiakkal…

Nem, ez lehetetlen! Carolin nem bonyolódik meggondolatlan kalandokba. Őrültség az egész feltételezés. Csak azért, mert Carolin nem akarta telefonon részletezni a baját, még nem biztos, hogy mindjárt valami szörnyűségről van szó. És ha mégis? Lehet, hogy ő is fertőzött lett? Nem sokkal fél hat előtt ért az Erdei Klinikára. Carolin nem mondott neki szobaszámot, de a portás útbaigazította. A második emeleten Hanna főnővér fogadta. – Jó napot, doktor úr. Gondolom, Loos kisasszonyhoz igyekszik. A férfi bólintott. – Utolsó szoba a folyosó végén – mondta a főnővér. – Talán sikerül egy kicsit felvidítania a hölgyet. Eszerint Carolint nem elkülönítve helyezték el, állapította meg az orvos. Megkönnyebbülés futott át rajta. Micsoda bolond feltételezés volt, hogy a lány AIDS-beteg. Eszébe jutott, hogy vehetett volna egy csokor virágot, de ezt még pótolhatja. Először tudni akarta, mi is a helyzet Carolinnal. Amikor bekopogott, a lány nem szólt semmit. A szobába lépve Fürst doktor azonnal észrevette, hogy behúzták az összes függönyt az ablak előtt, s a szobában félhomály derengett. – Alszol? – lépett oda az ágyhoz. Carolin kinyitotta a szemét és felgyújtotta a kis olvasólámpát. – Nem alszom. Jó, hogy eljöttél, Alexander. Nagyon vártalak. Fürst doktor döbbenten nézte, micsoda változáson ment át a lány. Arca sárgás-sápadt volt, szeme alatt sötét árkok húzódtak, haja fénytelen volt. Leült az ágy mellé. – Mi történt? – kérdezte. – Mi bajod? – Fehérvérűség. Akut leukémia. – Leukémia? – Alexandernek elakadt a lélegzete. Igyekezett uralkodni magán, nehogy a lány észrevegye döbbenetét. Ha valóban akut leukémiáról van szó, Carolin élete egy hajszálon függ. – Mióta tudod? – kérdezte. – Először csak a torkom fájt – magyarázta a lány. – Aztán úgy két hete kezdtem komolyabban rosszul érezni magam. Állandóan fáradt voltam, már a szokásos napi tornámat sem bírtam végigcsinálni. Idő-

vel kezdtem aggódni, és elmentem orvoshoz. Felírtak néhány tablettát, és néhány nap múlva vissza kellett mennem. A torokfájásom sem javult, fájt minden tagom. Az orvos vért vett, aztán ma beküldött ide. Holnap reggel már el is kezdik a kezelést. Carolin ijedten a férfi keze után nyúlt. – Úgy félek, Alexander. Nagyon félek. – Nem kell félned – próbálta megnyugtatni az orvos. – Ma már tudják gyógyítani a legtöbb leukémiás beteget. – Ne akarj vigasztalni – ingatta a fejét a lány. – Elolvastam több könyvet is a leukémiáról. Nagyon jól tudom, hogy bármelyik napom egyben az utolsó is lehet. – Kezével beletúrt szőke hajába. – Ki fog hullani a hajam is. Éppen elég képet láttam leukémiás gyerekekről. A chemoterápia ezzel jár, de egyáltalán nem biztos, hogy segít. Szép lassan szétroncsolják az egész testemet a sugarak. – Szó sincs róla. Mindössze a rákos sejteket rombolják szét – hangsúlyozta Fürst doktor. – Nem szabad feladni a reményt, Carolin. Hinned kell, hogy meg fogsz gyógyulni. Ígérd meg, hogy nem adod fel eleve a harcot – szorította meg a lány kezét. – Nem tudok hinni a gyógyulásban – felelte Carolin keserűen. – Hiába is ígérném meg. – Felemelte az éjjeliszekrényről kis tükrét és belenézett. – Már most szörnyen nézek ki, látszik rajtam a halálos kór. Lehet, hogy van még néhány hónapom, de az is lehet, hogy csak hetek, napok vannak hátra. Nagyon félek. Kérlek, maradj velem, Alexander. Az orvos tudta, hogy beszélnie kellene Carolinnak Juliáról, de nem akarta még inkább elkeseríteni a lányt. – Tudod, hogy megbízhatsz bennem – felelte végül. Megsimogatta a már ritkulni kezdő szőke hajat. – Soha nem hagynálak cserben. Számíthatsz rám. – A veszekedésünk után is? – Carolin kutatva nézett a férfi arcába. – A veszekedésünknek ehhez semmi köze. Segíteni fogok, hogy sikerüljön leküzdened a betegséget. – Olyan boldog vagyok, hogy eljöttél – sírt fel a fiatal lány. – Olyan boldog vagyok, Alexander.


Ananda Rachmanit átvitték a gyermekosztályra. Állapota most már gyorsan javult, már hosszú ideig képes volt fennmaradni, nem zuhant újra meg újra mély álomba. Magához szorította Simbát és hallgatta a dzsungel fiáról mesélő Wilke doktornőt. Amikor az orvosnő ahhoz a részhez ért, amelyben Maugli a majmokkal táncol, a kislánynak még egy mosoly is átsuhant az arcán. Gyakran fájt még a feje, de már sokkal jobban érezte magát. – Ezt már szeretem – lépett be a szobába Rachmani doktor éppen abban a percben, amikor Ananda elmosolyodott. Nem várta, hogy Angela Wilkét is itt találja, de örült a doktornőnek. Kislánya fölé hajolt és megcsókolta. – Jó voltál, Nandy? – Igen, Papa – csimpaszkodott a nyakába Ananda. – Angela néni a dzsungel fiáról, Maugliról mesélt. Ott is van dzsungel, ahová mi megyünk majd? – Igen, elég közel leszünk a dzsungelhez. – És Maugli is ott lesz? – Nem hiszem. Maugli csak egy mese, kicsikém. – Kár – sóhajtotta Ananda. – Olyan szívesen megnézném, ahogy a majmokkal táncol és olyan medvét is szeretnék látni, amilyen Balu. – Megfordult és az orvosnőhöz beszélt tovább. – Te is velünk jössz Indiába, Angela néni? – Nem, Nandy, énrám itt van szükség – magyarázta Wilke doktornő. – Azért még ne mondja ki az utolsó szót ebben a kérdésben – nevetett Rachmani doktor. Angela Wilke felállt. – Ne beszéljünk erről többet. Még ha úgy is döntenék, hogy valamelyik fejlődő országban töltök néhány évet, hosszas felkészülési időre lenne szükségem előtte. Az ilyesmi nem megy egyik pillanatról a másikra. – Persze, megértem. Van valami határozott elképzelése, hová szeretne menni? – Még nincs. Nem is biztos, hogy egyáltalán elmegyek. Most pedig vége a szünetemnek, mennem kell vissza a szobámba.

– Köszönöm, hogy ilyen kedves Anandához – állt meg előtte Rachmani doktor. – Szeretném meghálálni valahogyan. Ráér ma este? – Nem is tudom… – Szívesen elvinném valahová vacsorázni. Úgy hallottam, van Bergesfeldenben egy kitűnő vegetáriánus étterem. Angela Wilke habozott. Kedvelte Rachmani doktort, szívesen beszélgetett vele, de félt, hogy esetleg olyan viszonyba kerül vele, amelyből nehéz lesz kikeverednie. – Valami baj van? – lépett közelebb Rachmani doktor, látva az orvosnő megzavarodott arcát. – Mi baj lenne? – Angela elmosolyodott. – Ráérek ma este, elmehetünk vacsorázni. Ezzel sarkonfordult, és kisietett a szobából. – Papa – hallatszott az ágy felől. – Tessék, kis virágom. – Rao Rachmani visszalépett Ananda ágy mellé. – Mondjad. – Tetszik neked Angela néni? – Nagyon kedves – felelte kitérően a férfi. Vajon tényleg beleszerettem? – tette fel a kérdést magában. Lehet, hogy Ananda megérezte, amit még az apja is csak alig sejtett? – Nem tudom – tette hozzá. – De az biztos, hogy kedvelem Angela nénit.
Juliát egész délután kínzó fejfájás gyötörte. Hiába vett be két tablettát, a gyógyszer sem segített. Fáradtnak és elcsigázottnak érezte magát. Összeszedtem volna egy influenzát az utcán? – tűnődött. Kinézett az ablakon. Fülledt volt kint a levegő. Valószínűleg megfázhatott néhány napja, amikor ismét elkapta őket egy hirtelen zápor kirándulás közben. Legjobb lesz, ha lefekszem egy kicsit – gondolta. – Alexander ma úgysem jön, azt mondta, nagyon sok a betege. Julia alig várta már, hogy véget érjen a munkaidő és mehessen haza pihenni. Segédkezett még a takarításnál, aztán az utca túloldalán

parkoló kocsijához sietett. Hirtelen megszédült. Egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy talán orvoshoz kellene fordulnia, de aztán kinevette magát. Egész biztos, hogy nincs semmi olyan baja, amit ne lehetne egy kiadós alvással, egy fejfájás elleni tablettával, teával és egy kis mézzel kikúrálni. – Julia! – Cordula, hogy kerülsz te ide? – kapta fel a fejét a lány, ahogy a feléje közeledő fiatal nőben felismerte hajdani iskolatársát. – Egy örökkévalóság óta nem láttalak. – A múltkor láttalak a hohenecki várban – felelte Cordula Förster. – Fürst doktorral voltál. – Ismered? Csak nem voltál a betege? – Nem, csak az Erdei Klinikáról ismerem – rázta meg a fejét Cordula. – Ott dolgozom. Nővér vagyok a belgyógyászaton. – Én meg mindig azt hittem, hogy Münchenben dolgozol – nevetett Julia. – Így van ez, ha két ember szem elől veszti egymást. – Két hónapja vagyok megint Bergesfeldenben – mesélt Cordula most már komolyan. – Hallottam, hogy meghalt a nagymamád. Őszinte részvétem. – Köszönöm. – Julia elmesélte, hogyan kényszerült rá a nagyanyja az üzlet feladására. – Összetört a szíve, senki sem fog meggyőzni az ellenkezőjéről. – Lehet – bólintott a hajdani osztálytárs. – Mondd, nem jönnél el velem fagylaltozni? Meghívlak. – Miért ne? – bólintott Julia, bár meglehetősen rosszul érezte magát, de ahhoz sem volt túl sok kedve, hogy egyedül hazamenjen. – Remek – karolt bele Cordula, és már indult is a következő sarkon működő fagylaltozó felé. – És mi történt azzal a fiúval, akivel jártál? Münchenben maradt? – érdeklődött Julia, miután feladták a rendelést. – Már réges-régen szakítottunk – magyarázta Cordula nővér. – Julian meg én egyszerűen nem illettünk össze. Még szerencse, hogy idejében rájöttünk. És te? – mosolygott rá Juliára. – Van valakid? – Vasárnap láttál vele. Fürst doktor. – Fürst doktor? – nézett rá elkomolyodva Cordula. – Viccelsz, ugye?

– Dehogyis, miért? – nézett rá a homlokát ráncolva Julia. – Nem értem… – gondolkodott hangosan Cordula. – Én… És egyébként mit csinálsz? Még mindig a Berger divatszalonban dolgozol? – váltott hirtelen témát. – Miért nem akarod elhinni, hogy Alexander Fürst a barátom? – erősködött Julia. – Nagyon szépen kérlek, Cordula, mondd meg az igazat! Cordula nagyot sóhajtott. – A klinikán a belgyógyászaton fekszik egy beteg, aki meg van róla győződve, hogy Fürst doktor feleségül veszi, mihelyt meggyógyul és elhagyhatja a klinikát. – Az lehetetlen – dadogta Julia, de hirtelen arra kellett gondolnia, milyen ritkán találkozik Alexanderrel az utóbbi időben. – Hogy hívják azt a beteg nőt? – kérdezte. Cordula nem válaszolt azonnal. Előbb megvárta, míg a pincérnő leteszi eléjük a fagylaltot, megköszönte, aztán letört egy darabot a piskótából és a szájába dugta. – Cordula! – sürgette Julia, félretolva a fagylaltospoharát. Cordula mély lélegzetet vett. – Carolin Loos. – Carolin? – Juliának hirtelen kiszáradt a szája. Alexander egyetlen szóval sem említette, hogy a volt menyasszony az Erdei Klinikán fekszik, és ő rendszeresen látogatja. – Bárcsak meg sem említettem volna Fürst doktort! – sopánkodott Cordula. – Annyira sajnálom. – Ne sajnáld – vigasztalta Julia. – Jó, hogy tudom. – Elkeseredetten bámulta az olvadó fagylaltot, semmi kedve sem volt hozzá, hogy felvegye a kanalat. Miért hallgatta el ezt előle Alexander? És mindenekelőtt miért hagyja meg Carolint abban a hitben, hogy feleségül veszi? Nem akarta megkérdezni Cordulát, mi baja van Carolinnak, tudta, hogy úgysem válaszolhatna. Lehet, hogy Alexander csak játszik vele? Lehet, hogy csak kellemes időtöltésnek tekinti? Mindig is őszinte, becsületes embernek tartotta Alexandert, az nem lehet, hogy ekkorát csalódott volna. – Biztosan van rá valami egészen egyszerű magyarázat, Cordula – szólalt meg. – Biztos vagyok benne.

– Minden bizonnyal – helyeselt azonnal a nővér. Intett a pincérnőnek, hogy fizetni szeretne. Látszott rajta, hogy Julia egyetlen szavát sem hiszi el. – Menjünk – állt fel Julia. – Fázom – húzta össze magán fázósan a kabátot. Szinte kábultan lépett ki Cordula mellett a fagylaltozóból és a kocsijához sietett.
Julia a fürdőszobában állt a tükör előtt és egy zseblámpával próbált bevilágítani a torkába. Egyre jobban fájt a torka, mégsem látta a leghalványabb pirosságot sem. Lehet, hogy csak képzelődik? Kikapcsolta az elemlámpát, és fáradtan végigsimított a homlokán. Valami nincs rendben vele, lehet, hogy influenza bujkál benne. Átment a hálószobájába, bevett egy fejfájás elleni tablettát, aztán a konyhában nekilátott, hogy vacsorát készítsen magának és Alexandernek. A férfi eredetileg azt javasolta, hogy menjenek el valahová vacsorázni, de ő túl fáradtnak érezte magát, s arra kérte, jöjjön inkább el hozzá. Alexander azonnal beleegyezett. Julia reménykedett, hogy ma este mondani fog valamit Carolinról. Tudni akarta, mi az igazság abból, amit Cordula Förstertől megtudott. Dr. Fürst pontosan érkezett. – Remélem, nem vártál tőlem semmi mást – ölelte át Juliát. – Nem – simult hozzá a lány. – Úgy hiányoztál! – vallotta be aztán halkan. – Remélem is – tréfálkozott az orvos, aztán megcsókolta. Csak most jutott eszébe a rózsacsokor, amit hozott, és ottfelejtett az előszobában az asztalon. – Gyönyörű! – sóhajtott fel Julia, de önkéntelenül az is felmerült benne, vajon Carolinnak is rózsát szokott-e vinni. Abban a pillanatban elszégyellte magát a gondolattól. Nincs joga kételkedni Alexanderben. Biztosan van rá valami nagyon egyszerű magyarázat, hogy a kórházban látogatja volt menyasszonyát. Alexander segített bevinni a vacsorát a nappaliba. Tetszett neki a szépen megterített asztal, és a vacsora is ízlett. Carolin nem főzött

jól, és többnyire házon kívül ettek. Ahogy eszébe jutott hajdani menyasszonya, árnyék suhant át az arcán. – Mi baj van? – kérdezte Julia. – Semmi. Rég nem ettem ilyen finom körtedesszertet – mondta Alexander és mégegyszer vett a tálból. – Tegnapelőtt találkoztam egy volt iskolatársnőmmel – tette le az evőeszközt Julia. – Ápolónő az Erdei Klinikán. – Igen? – nézett fel a férfi. – Mesélte, hogy gyakran jársz a klinikára – folytatta Julia, egy pillanatra sem véve le róla a szemét. – Azt is mesélte, hogy rendszeresen látogatod Carolin Loost. Alexander összerezzent. Most már ő is tudta, hogy hibát követett el, amikor nem mondta el Juliának, mi történt Carolinnal. – Úgy is van – bólintott. – Carolin súlyos beteg, valószínűleg már nem sokáig fog élni. Cordula erről egyetlen szót sem szólt. – Mi baja van? – kérdezte Julia. – Akut leukémia. Hajszálon függ az élete. Az orvosok elkeseredetten küszködnek a klinikán, de úgy néz ki, hogy ők lesznek a vesztesek. – Igazán sajnálom. – Szándékosan nem beszéltem neked róla, mert nem akartalak nyugtalanítani. – Alexander belekortyolt a borospoharába. – Nem arról van szó, hogy még mindig szeretném Carolint, de sajnálom és szeretnék segíteni neki. – Ezt megértem, csak azt nem tudom, helyes-e, hogy meghagyod abban a hitben, hogy feleségül fogod venni. – Erről egyetlen szót sem ejtettem neki. – Márpedig ő azt hiszi. Julia a torkára szorította a kezét. Néha valósággal úgy érezte, mintha fojtogatnák. – Meséltél neki rólam? – kérdezte végül. – Carolinnak semmi köze ahhoz, ami kettőnket összeköt – rázta a fejét a férfi. – Ebben nem vagyok annyira biztos. – Csak nem vagy féltékeny? – Alexander hátratolta a székét és mögéje lépett, aztán lehajolt és megcsókolta a tarkóját. – A leghalvá-

nyabb okod sincs rá, drágám. Te vagy az egyetlen, akit szeretek, az egyetlen, aki fontos a számomra. – Pedig én azt hiszem, nem helyes, amit teszel – állt fel Julia és átölelte a nyakát. – Beszélned kell neki rólunk. Nem hagyhatod meg abban az illúzióban, hogy feleségül fogod venni. – Átható pillantást vetett rá. – Azt mondod, hajszálon függ az élete, de még nincs veszve minden. Ha szerencséje van, életben marad. Gondoltál már erre? Hogy fogod akkor megmagyarázni neki, hogy eszed ágában sem volt feleségül venni, csak meg akartad hagyni abban a hitben, hogy minden rendben van? Ezen már Alexander is sokat gondolkozott, és azt is tudta, hogy nem helyes a színlelés. Valahogy mégsem volt hozzá ereje, hogy bevallja Carolinnak az igazságot. – Egyelőre még nem foszthatom meg a reménytől, Julia – mondta. – Meg kell kapnia tőlem azt az erőt, amire szüksége van. Julia kifejtette magát a karjából. – Nem azt akarom, hogy megfoszd a reménytől, csak azt akarom, hogy nyílt kártyákkal játsszál vele szemben is. Mondd meg neki, hogy bármi történjen is, mindig mellette fogsz állni, de azt is mondd meg neki, hogy mi ketten szeretjük egymást. – Talán tényleg jobb lenne – ölelte át újra az orvos. – Igen, elmondom Carolinnak – ígérte. – Az lesz a legjobb. Megfogta Julia vállát és mélyen a szemébe nézett. – Így már elégedett vagy? – Igen – simult hozzá a lány. – Szeretném, ha nem tartanál keményszívűnek, Alexander, de félek, hogy valami olyasmibe keveredsz, amiből később nem tudsz kimászni. – Szeretlek – szorította magához Alexander. – Fogalmad sincs, mennyire szeretlek. Soha, soha nem választhat el tőled semmi. Mi ketten összetartozunk. – Lehajolt és gyengéden megcsókolta.
– Jó reggelt, Fürst kolléga – sietett a fiatalabb kolléga elé kinyújtott kézzel dr. Robert Anders, a klinika előcsarnokában. – Hogy van? Tudta, hogy Alexander mindennap meglátogatja Carolin Loost és örült neki. Tudta, hogy a fiatal nőnek támogatásra, bátorításra van

szüksége. Ilyen súlyos leukémiás esettel még nem is találkozott az Erdei Klinikán. – Köszönöm, jól, főorvos úr – bólintott Alexander. – Van valami újság Loos kisasszonynál? – Sajnos nincs – rázta a fejét a főorvos. – Bármivel is próbálkozunk, semmi sem sikerül. Szörnyű látni, ahogy egy ilyen viruló fiatal teremtés tönkremegy. Bármilyen régóta is vagyok orvos, ehhez még mindig nem tudok hozzászokni. Nem tudom elviselni, ha el kell veszítenem egy beteget. – Pedig úgy néz ki, hogy ő reménykedik. – Ez igaz, sokat beszél róla, mi lesz, ha kiengedjük a Klinikáról. – Robert Anders komoly pillantást vetett a kollégára. – Ebben maga is sokat segített. Nem minden fiatalember vállalkozott volna erre, hisz végül is mást szeret. Ehmann kisasszony tud ezekről a látogatásokról itt nálunk? Alexander bólintott. Épp el akarta mesélni a főorvosnak, hogy beszélt Juliával Carolinról, amikor dr. Rao Rachmani lépett oda hozzájuk. – Tudja, a kislányom itt van a Klinikán – fordult Rao Alexanderhez. – Ananda leesett egy mászókáról és koponyatörést szenvedett. Szerencsére most már javul az állapota. – Nagyon örülök – szorította meg a kezét őszinte örömmel Fürst doktor. – Szörnyű megrázkódtatás lehetett magának. Dr. Rachmani bólintott. – Soha életemben nem fogom elfelejteni, ahogy ott feküdt mozdulatlanul a homokban. Azt hittem, mindennek vége. – Az ilyen pillanatokban mi orvosok is csak emberek vagyunk – szólt közbe dr. Anders. Elbúcsúzott tőlük és az igazgatóság irodái felé indult. Dr. Fürst és dr. Rachmani beszállt a liftbe. Alexander kiszállt a belgyógyászaton. Álmában is odatalált volna már Carolin szobájához. Futólag biccentett Cordula nővér felé, aki szembejött vele a folyosón. A lány kicsit bűntudatosan köszönt vissza, s Alexander pontosan értette, miért. Végül is ő beszélt Juliának Carolinról. Mint mindig, Carolin szobáját most is elsötétítették, mert bántotta volna a szemét a fény. Ennek ellenére, alighogy belépett, arra kérte

Alexandert, húzza szét kicsit a függönyt. – De csak egy kicsit – tette hozzá gyorsan. Alexander az ablakhoz lépett. Kint csicseregtek a madarak. Eszébe jutott, milyen szívesen üldögélt valaha Carolinnal a kertben, a madárcsicsergést hallgatva. Nagyon lassan fordult vissza. – Hogy vagy? – kérdezte. – Hogy, hogy vagyok? – ismételte meg Carolin. – Rémesen – kapta az arca elé a kezét. – Napok óta bele sem merek nézni a tükörbe. Rémesen nézhetek ki. – Megpróbált valamit kiolvasni a férfi tekintetéből. – Mondd meg az igazat, Alexander! Hogy nézek ki? Alexander leült az ágy szélére. – Látszik, hogy beteg vagy – mondta. – De ez érthető is. Mihelyt elhagyják a gyógyszereidet, megint a régi leszel, Carolin. Bízzál, Carolin – szorította meg a csuklóját. – Hinned kell benne, hogy megint egészséges leszel. – Kényszerítette magát, hogy a beteg szemébe nézzen. Az arca felduzzadt a gyógyszerektől, de még látszottak rajta a hajdani szépség nyomai. Az ajka kicserepesedett, az arcát kiütések borították, és már a haja is hullani kezdett, itt-ott kopasz foltok éktelenkedtek a fejbőrén. – Az esküvőnkre megint szép leszek, Alexander – fogadkozott a beteg. – Tudod, néha csak úgy fekszem itt lehunyt szemmel és elképzelem a menyasszonyi ruhámat. – Ábrándozva elmosolyodott. – Ígérd meg, hogy a mi esküvőnk lesz a legszebb, ami valaha is volt Bergesfeldenben! Alexander érezte, hogy ez az a pillanat, amikor meg kellene mondania Carolinnak az igazat, de képtelen volt rászánni magát. – Gyönyörű menyasszony leszel – simogatta meg finoman a lány riasztón lesoványodott karját. Szinte félt, hogy eltörik az érintésétől. – Újra kinő a hajam és megint szép leszek – magyarázta a lány könnyektől csillogó szemmel. – Fura egy betegség ez. Eddig a leukémia nekem valami olyasmi volt, amit mások szoktak megkapni. – Nem innál valamit? – nyúlt az éjjeliszekrényen álló pohár után Alexander. – Nem. Fáradt vagyok, olyan borzalmasan fáradt... – Carolin félrefordította a fejét. – Kérlek, ne menj még! Ha itt vagy, akkor… – Elhallgatott és kimerülten elaludt.

Alexander egy darabig még ott ült az ágy szélén, a saját helyzetén tűnődve. Csak akkor állt fel és ment ki, amikor meggyőződött róla, hogy Carolin elaludt. Julia elé akart menni. Be akarta vallani neki, hogy képtelen volt megmondani az igazat Carolinnak. Tudnia kell.
Juliának rossz napja volt. Már kora reggel fejfájással ébredt, és napközben egyre rosszabb lett. Délben már olyan rosszul volt, hogy nem is próbált enni. Fájt a torka és még egy korty teát is nehezére esett lenyelni. Minden porcikája fájt. Még a nagy kínnal lenyelt fájdalomcsillapító tabletták is csak átmeneti enyhülést hoztak. Elhatározta, hogy most már igazán elmegy az orvoshoz. Bármennyire is nem szeretne betegállományba menni, aligha van más választása. Még a főnöknője is erősködött, hogy ez így nem mehet tovább. – Szervusz, drágám – sietett elé dr. Fürst, amikor kilépett az üzlet hátsó bejáratán. – Már vártalak. Julia halványan rámosolygott. Örült, hogy láthatja. – Van valami különleges újság? – Megihatnánk valahol egy kávét. – Menjünk inkább haza – felelte Julia. – Nem érzem túl jól magam. – Azt, azért elhallgatta, hogy eredetileg orvoshoz akart menni. – Egész nap arra vágyódtam, hogy végre lefekhessek egy kicsit. – Sápadt vagy – állapította meg gondterhelten dr. Fürst a homlokára téve a kezét. – Lázad van? – Nincs, de azt hiszem, bujkál bennem valami. A tünetek legalábbis arra utalnak, hogy elkaptam egy kiadós influenzát. Lehet, hogy holnap kiíratom magam. – Azt kellene tenned – helyeselt Alexander és belekarolt. – Hazaviszlek… Hol hagytad a kocsidat? – Nem kocsival jöttem – vallotta be Julia. – Busszal jöttem be az üzletbe. Szédültem, és nem mertem beülni a volán mögé. – Okos. Szóval a legjobbkor jövök. – Alexander meg akarta csókolni, de Julia elfordította a fejét. – Vigyázz, a végén még téged is megfertőzlek.

Átmentek az utca túloldalára, dr. Fürst kocsijához. Julia tudta, hogy az orvosnak ma nem volt rendelése. – Carolinnál voltál? – kérdezte. Az orvos bólintott, aztán kinyitotta a kocsi ajtaját és besegítette Juliát. – Nagyon rosszul áll a helyzet – magyarázta már a volán mögött ülve. – Beszéltem Anders doktorral is. – Sajnálom. – Julia hátradőlt és lehunyta a szemét. Az ujjai merevek voltak, szinte csak gépiesen mozdultak. – Megmondtad neki, hogy új barátnőd van? – kérdezte, amikor már kint jártak az országúton. – Nem, még nem mondtam meg neki – vallotta be a férfi, aztán beszámolt a látogatásáról Carolinnál. – Látod, hogy nem tehettem másképp. Sziklaszilárdan hisz benne, hogy egy szép nap majd össze fogunk házasodni, és nem szabad megfosztani ettől az illúziótól. – Nem is lehet olyan kellemetlen két nő közt habozni – jegyezte meg rosszkedvűen Julia. Nem akart veszekedni, de olyan rosszul érezte magát, hogy nem volt ereje magyarázkodni, miért is kellett volna megmondania az igazat Carolinnak. – Mit jelentsen ez Julia? – nézett rá a férfi. – Hát nincs szíved? – Nagyon sajnálom Carolint, de meg kell tudnia az igazat – fordult feléje Julia. – Alexander, nagyon szépen kérlek, mondd meg neki az igazat! Ez nem mehet így tovább. Alexander bekanyarodott abba az utcába, ahol Julia lakott. – Nem tudom – próbált magyarázkodni. – Képtelen vagyok megfosztani a reménytől. Valaha szerettem Carolint, és bizonyos fokig máig is felelősnek érzem magam érte. – Akkor válassz! – erősködött Julia. – Vagy ő, vagy én! Alexander olyan hirtelen taposott a fékre, hogy ha Julia nem kapcsolta volna be a biztonsági övét, alighanem neki vágódott volna a szélvédőnek. – Zsarolni akarsz? – förmedt rá a lányra. Nem értette, mit akar. Eddig melegszívűnek tartotta, azt hitte, képes együttérezni másokkal. – Ennyire csalódott volna? – Nem, nem akarlak zsarolni – mondta a lány. – Csak nem vagyok hajlandó belemenni a kisded játékaidba. Ugyanolyan méltánytalan Carolinnal szemben, mint velem szemben.

– Kérlek szépen, várj még egy kicsit! Ez nem játék. Carolinnak szüksége van rám, jobban, mint bárki másra a világon. – Jó, most már legalább tudom, hogy állunk. – Julia kikapcsolta a biztonsági övét. A kocsi épp a házával szemben állt. Kinyitotta az ajtót. – Julia, kérlek, gondold meg! – ragadta meg a karját Alexander. – Meggondoltam mindent! – rántotta ki a karját a lány. – Életemben nem gondoltam még meg ennyire semmit. – Egyetlen búcsúszó nélkül kiszállt és bevágta maga mögött a kocsi ajtaját, aztán eltűnt a kapu mögött. Dr. Fürst most már semmit sem értett. Kábán ült a volán mögött. Mi történt Juliával? Miért nem akarja megérteni, hogy nem tehet másként, hogy el kell hallgatnia az igazságot Carolin elől? Még egy utolsó pillantást vetett a kapura, aztán gázt adott és elhajtott. Nem sejtette, hogy Julia utánanéz az ablakából, kétségbeesetten vádolva magát, amiért olyan hevesen reagált. Most már szeretett volna bocsánatot kérni, de Alexander épp bekanyarodott az utcasarkon.
Stefanie Amann belépett a divatszalonba. – Jó napot – mondta hangosan, aztán a pulthoz lépve Julia Ehmannhoz fordult. Kedvelte a lányt, mert mindig kitűnően szolgálta ki. – Ráér? – kérdezte. – Persze – sietett oda hozzá Julia. Ahelyett, hogy orvoshoz ment volna, vagy legalább otthon maradt volna, bejött az üzletbe. Pedig ma még rosszabbul érezte magát, mint tegnap. Alig állt a lábán. Elviselhetetlenül fájt a feje és minden izma sajgott. Még az is nehezére esett, hogy megszólaljon. – Nem érzi jól magát? – kérdezte Stefanie Amann, kutatva mérve végig a lányt. – Valami bujkál a csontjaimban – felelte Julia. – Miben segíthetek? – Retikült keresek az unokahúgomnak, Agnesnek – lépett oda a pult mögötti polchoz a vevő. – Amennyire ismerem, nagyon modern fiatal nő. Valami olyan táskát szeretnék, ami csinos, de modern is.

– Biztosan találunk valamit. – Julia végignézett a táskákon, aztán előhúzott egy bőrtáskát. Összerezzent a fájdalomtól, minden izma sajgott, de egy-két másodperc múlva eltűnt a fájdalom. Stefanie Amann aggódva figyelte. Érezte, hogy Juliával valami nincs rendben. – Talán jó lenne, ha alaposan kivizsgáltatná magát – mondta éppen, amikor kinyílt a hátuk mögött az iroda ajtaja. Julia felsikoltott. Minden izma reszketett és természetellenesen eltorzult az arca. Kétségbeesetten igyekezett visszanyerni az uralmat a teste fölött. Amanné utána kapott, hogy elkapja, de görcsben rángatózva már összeesett. Alig kapott levegőt, s a szíve hevesen vert. A fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe. – Trefsné, hívja azonnal az Erdei Klinikát, hogy küldjenek egy mentőautót – kiáltott oda Stefanie Amann az üzlet tulajdonosnőjének. – Engedjenek már! – kiáltott rá a riadtan bámészkodó vevőkre. – Hátra kell vinnünk Ehmann kisasszonyt, gyorsan! – fordult Julia egyik kolléganőjéhez. Hármuknak nagy nehezen sikerült hátracipelniük Juliát. Nehéz volt, mert a lány még mindig görcsökben fetrengett, és össze-vissza csapkodott a karjával és a lábával. Végül csak lefektették a heverőre. – Csak nyugodtan, nyugodtan, Ehmann kisasszony – ismételgette Stefanie Amann Julia kezét szorongatva. Minden erejére szükség volt hozzá. Mintha valami idegen szellem bújt volna Julia testébe és kétségbeesetten próbálna kiszabadulni. A görcsök lassanként alábbhagytak, és Julia kimerülten temette bele az arcát a párnába. Stefanie Amann egy benedvesített zsebkendővel törölgette a fiatal nő arcát. – Mi történhetett velem? – nyögött fel Julia. Még mindig alig kapott levegőt, és mintha erős kéz fojtogatta volna. – Mióta vannak panaszai? – Már egy ideje, csak nem vettem komolyan. – Még mindig nehezére esett a beszéd, a szavak szaggatottan törtek fel a torkából. – A torokfájás volt eddig a legrosszabb. – Nehezen nyel, úgy érzi, mintha összeszorítanák a torkát? – Igen. Stefanie Amann bólintott. – Megsérült valahol az utóbbi időben?

– Megsérülni?– Julia elgondolkozott. – Nem… ja, de igen, de az már régen volt. Amikor a barátaimmal kiürítettük a Nagymama boltját, beleléptem egy szögbe. – Megmutatta orvosnak a sebet? – Nem, nem volt rá semmi szükség. – Be van oltva tetanusz ellen? – kérdezgette tovább az asszony. Julia válaszolni akart, de már nem tudott. Megint rángatózni kezdett minden tagja. Amanné tehetetlenül nézte, ahogy a fiatal nő görcsökben fetreng, aztán elveszti az eszméletét.
Dr. Alexander Fürst gyors léptekkel sietett át az Erdei Klinika előcsarnokán. Néhány perccel ezelőtt hívta fel a főorvos, hogy közölje vele, Julia az intenzív osztályon fekszik. Csak annyit tudott meg, hogy merevgörcsben fekszik, és nagyon rosszul van. Kettesével véve a lépcsőfokokat, rohant fel az orvos, nem volt türelme kivárni a liftet. Az intenzív osztály ajtajánál egy pillanatra habozva megállt mielőtt becsöngetett volna. Összeszorult a szíve az aggodalomtól. Tudta, milyen veszélyes a tetanusz és hogy Julia életveszélyben van. Alexander mély lélegzetet vett, aztán határozottan megnyomta a csengő gombját. A gomb fölötti táblácskán kigyulladt a felirat „Kérem, várjon”. Türelmetlenül toporogva várt, míg végre kinyílt az ajtó. – Ehmann kisasszonyhoz szeretnék bemenni – mondta gyorsan, még mielőtt a küszöbön álló nővér bármit is kérdezhetett volna. – Ön Fürst doktor? – Igen – bólintott Alexander. – Jöjjön, kérem – lépett oldalt a nővér, hogy utat engedjen neki. – Várjon, kérem itt egy pillanatig, azonnal hívom Anders doktort. – Azzal eltűnt egy ajtó mögött. Még két perc sem telt el, máris belépett a főorvos. Egyetlen szó nélkül, némán megszorította kollégája kezét. – Hogy van? – kérdezte Alexander. – Nagyon rosszul – felelte minden kertelés nélkül a főorvos. – Eszméletlen állapotban hozták be, de azóta magához tért. Ő kért meg, hogy hívjam fel magát. Egyre sűrűbb időközönként követik egymást a görcsök, és az a legnagyobb baj, hogy szinte semmit sem

tudunk tenni ellene. Maga is tudja, hogy ha a vérmérgezés egyszer kitört, nincs biztos gyógymód a görcsök ellen. Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg segítenek-e a gyógyszerek, amiket adunk neki. – Milyen esély van a gyógyulásra? – Eddig csak minden második esetben sikerült megmenteni a beteg életét. – Ettől tartottam – mondta tompán Alexander. – Bemehetek hozzá? A főorvos bólintott. – Csak ne felejtse el, hogy amennyire csak lehet, nyugodtan kell viselkednie. A különböző ingerek, mint a fény vagy a zaj, újabb görcsös rohamokat válthatnak ki, és súlyosbíthatják az állapotát. Szélsőséges esetben ilyenkor még izomsérülések sőt csonttörések is előfordulhatnak. – Nem fogok megfeledkezni róla – fogadkozott Alexander. – Mikor tudnak biztosat mondani, hogy meg tudják-e menteni az életét? – Azt nem tudom most megmondani, Fürst kolléga. Minden eset más. A görcsök még nem érték el a csúcspontot. Reméljük, sikerül elérnünk, hogy ne is jusson el odáig. – A főorvos megvonta a vállát. – Ahogy már mondtam, a kezelésünk eredménye nagyon is kétséges. Ha tartós görcsös állapot lépne fel, nem tudnánk mit tenni. A beteg ilyenkor általában megfullad, vagy abba hal bele, hogy a szíve vagy a veséje felmondja a szolgálatot. – Tudtam, hogy nincs jól – túrt bele ideges mozdulattal a hajába Alexander. – Miért is nem ragaszkodtam hozzá, hogy orvoshoz forduljon? – Eszébe jutott a tegnapi este, hogy milyen dühös lett Julia, amikor azt mondta neki, hogy képtelen megmondani Carolinnak az igazat. Biztosan ez a heves reagálás is a betegsége következménye volt. Miért is nem kérdezte meg, hogy mi baja van? Miért nem futott utána? – Örülök, hogy nem próbálja bagatellizálni a dolgot, főorvos úr – nézett fel Anders doktorra. – Kinek segítenék vele? Sem Julia Ehmannak, sem magának. – Bemehetek hozzá? – Igen, de csak egy-két percre. – Anders doktor odakísérte kollégáját a kis szobához, ahol Juliát elhelyezték. A szobában alig volt valami fény, igyekeztek mindent kiküszöbölni, amitől esetleg roszszabbodhatnának a görcsök. Az orvosok és a nővérek csak suttogva

beszéltek egymással. Hála a gyógyszereknek, Julia most valamivel jobban volt, de mindenki tudta, hogy a javulás nem lesz tartós. Alexander lábujjhegyen odalépett az ágyhoz, és megfogta a lány kezét. – Itt vagyok, drágám – suttogta. Julia felnézett rá. Örült, hogy láthatja. Néha attól félt, hogy a férfi el sem fog jönni. Ajka a nevét formázta, kétségbeesetten próbált mondani valamit. – Ne mondj semmit, drágám – könyörgött Alexander. – Most minden erődre szükség lesz, hogy meggyógyulj. – Komolyan és nyíltan a lány arcába nézett. – Súlyos beteg vagy, Julia, ezen nincs mit szépítem, de meg fogsz gyógyulni, ebben biztos vagyok. – Meg kell gyógyulnod! – tette hozzá gondolatban. Még mindig szorította a lány kezét, és hirtelen megérezte, hogy az ujjai görcsbe rándulnak. Rángás futott át az egész testén, az arca eltorzult és zihálva kapkodott levegő után, ide-oda dobálva magát az ágyon. Dr. Anders halkan és nyugodtan adta ki az utasításait. Egy nővér odanyújtotta az injekcióstűt, egy másik leszorította Julia karját. A főorvos biztos kézzel fecskendezte be a gyógyszert, aztán felegyenesedett, és kifelé tuszkolta Alexandert. Fürst doktor lerángatta magáról a zöld köpenyt és bedobta az odakészített konténerbe. – Két nő, és mind a kettő az életéért küzd – szólalt meg halkan. – Egyiknek sincs sok esélye. Az élet néha borzalmasan kemény tud lenni – tette hozzá sóhajtva. – Igaz – bólintott a főorvos. – Nem irigylem. – Carolinnak csak az utolsó napjait szerettem volna megkönnyíteni – folytatta leverten Alexander – de Juliát szeretem. Igaz, hogy nem régen ismerjük egymást, de nem tudom elképzelni nélküle az életemet. Borzalmasan félek, hogy elveszíthetem. – Julia szobája felé nézett. – Bárcsak tehetnék érte valamit! Még soha életemben nem éreztem magam ilyen tehetetlennek és haszontalannak. – Egyelőre semmit sem tehetünk, Fürst kolléga – szorította meg a kezét dr. Anders. – Legjobb lesz, ha most hazamegy. Már biztosan várják a betegei. Alexander bólintott, aztán kihúzta magát. – Tulajdonképpen még örülhetek, hogy van valami dolgom. Ugye értesít, ha bármi változás állna be Julia Ehmann állapotában?

– Természetesen, kolléga – ígérte meg a főorvos, miközben kifelé kísérte. – Gondoljon arra, hogy minden második esetben tudunk segíteni. Ha egy kis szerencsénk van, Ehmann kisasszony is ebbe a körbe tartozik. – Ha egy kis szerencsénk van – ismételte meg Alexander, aztán leverten a lift felé indult.
– Itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk, Robert – nyújtotta a kezét a főorvos felé dr. Rao Rachmani. – Még egyszer köszönök mindent, különösen a vendégszeretetet. Nagyon jó volt, hogy otthon lakhattam a családjánál. Egy szállodai szobában biztosan úgy éreztem volna, hogy összeomlik körülöttem a világ. – Magától értetődött, Rao – rázta meg a kolléga kezét dr. Anders. – Kár, hogy már vissza kell mennie Münchenbe. – Sajnos muszáj. Szerencsére Ananda már olyan jól van, hogy nélkülem is elboldogul, a hét végéig különben sincs hátra sok. Persze átszállíttathatnám a gyereket Münchenbe, de nem tartanám helyesnek. Kifárasztaná a hosszú út. Különben is meggyőződésem, hogy az Erdei Klinikán jó kezekben hagyom, különösen Wilke doktornőnél. – Látom, összebarátkoztak Wilke doktornővel – mondta a főorvos. Tudta, hogy Rao és Angela Wilke itt-ott eljártak kettesben vacsorázni és sejtette, hogy a két ember közt alighanem szerelem szövődött. – Igen, nagyon jó barátok lettünk – mondta nyomatékosan az indiai kolléga. – Csodálatos asszony. Kicsit Annára emlékeztet. – Elkomorodott az arca. – Úgy szerettem volna megmutatni Annának Indiát. Együtt tehettünk volna ott valamit. Gyakran beszélgettünk róla, hogy egyszer majd Indiában fogunk letelepedni. – Habozva megvonta a vállát. – Nem adatott meg nekünk, úgyhogy egyedül kell visszamennem Nandyval Indiába. Semmi értelme folyton a múlton rágódni – folytatta sóhajtva. – Csak az itt és most a fontos. Most még felmegyek a gyerekosztályra – engedte el Robert kezét. Dr. Anders az ajtóig kísérte a kollégát. Mondani akart még neki valamit, de ebben a pillanatban megcsörrent a telefon és vissza kellett mennie az íróasztalához. – Anders – szólt bele a kagylóba. A

szeme sarkából még látta, ahogy dr. Rachmani mögött becsukódik az ajtó. – De ugye biztosan eljössz szombaton, Papa? – kérdezte Ananda, apja nyaka köré fonva vékonyka karjait. – Megígérted? – Nagy becsületszó, Nandy – nyugtatta meg Rao Rachmani. – Ne szomorkodj, Angela néni itt lesz veled. – Angela néni nagyon aranyos – bólintott a kicsi. – Szeretem. Te is szereted, Papa? – nézett rá kutatva. – Nagyon szeretem Angela nénit – felelte az apja. A lelke mélyén érezte, hogy ennél sokkal többről van szó, de egyelőre még önmagának sem merte bevallani az igazat. – Jó kislány legyél, mindent úgy csinálj, ahogy Angela néni mondja. – Én jó vagyok – bizonykodott a kislány. – De, azért szomorú leszek, ha elmész. – Visszafeküdt a párnájára. – Mikor engedik meg végre, hogy felkeljek? – Arra még egy kicsit várnod kell, de ha meggyógyulsz, akkor nagy ünnepséget csapunk és minden barátodat meghívjuk. – Mint a születésnapomra? – Igen, mint a születésnapodra. – Rao megcsókolta a kislány homlokát. – Most mennem kell, Nandy. Még Angela nénivel is szeretnék beszélni. – Előhúzott a zsebéből egy kis csomagot. – Ezt neked hoztam. Majd akkor nyisd ki, ha elmentem. – Mi van benne? – kérdezte kíváncsian a kislány, ujjacskájával a ragasztószalagot bontogatva a csomagolópapíron. – Karkötő? – Várd ki! – Rachmani doktor még egyszer megcsókolta a kislányát, aztán kifelé indult. Az ajtóból még egyszer visszaintett, aztán magára hagyta. Angela Wilke szobája felé igyekezve azon tűnődött, nem kellenee később még egyszer visszamennie a kislányához, de nagyon jól tudta, hogy semmit sem segít, ha megpróbálja elodázni a búcsút. Különben sincs semmi oka az aggodalomra. Ananda igazán jó helyen marad, és egy-két hét múlva úgyis visszaviheti magával Münchenbe. Hirtelen megtorpant, mert eszébe jutott, hogy akkor nem lesz többé semmi ürügye, hogy Bergesfeldenbe jöjjön. Hiányozni fog neki Angela Wilke, nagyon is hiányozni fog. Nagyot sóhajtott. Ha úgy

van megírva, akkor nem kell örökre búcsút mondaniuk egymásnak, és viszontlátja Angelát. Határozott léptekkel indult tovább. Wilke doktornőnek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne mutassa ki, milyen nehezére esik a búcsúzás Rachmani doktortól. Hiába tudta, hogy a hét végén visszajön Bergesfeldenbe, megmagyarázhatatlan szomorúság kerítette a hatalmába. Eszébe jutottak hosszú beszélgetéseik, mindaz, amit a férfi Indiáról mesélt, meg a feladatról, amely ott vár rá. Ezt a feladatot ő is izgalmasnak találta. Itt Bergesfeldenben ugyan szükség van rá, de nem lenne nehéz megtalálni az utódját, ha elmenne. Az elmúlt hetekben és hónapokban számtalanszor tépelődött már rajta, nem lenne-e jobb, ha elmenne valamelyik fejlődő országba, akkor pedig miért ne lenne éppen India? – Bejöhetek? – nyitott be dr. Rachmani. – Kopogtam, de úgy látszik nem hallotta meg, Angela. – Tényleg nem hallottam, Rao – állt fel a doktornő. – Volt már Nandynál? Az orvos bólintott. – Már csak magától akartam elbúcsúzni. Lekísérne a kocsimhoz? – Szívesen, úgyis ráérek. – Angela még egy gyors pillantást vetett az íróasztalára, aztán kifelé indult, az indiai kolléga nyomában. – Münchenben már biztosan nagyon várják – szólalt meg. – Sajnos – bólintott Rao. – Szívesen itt maradtam volna még Bergesfeldenben, de a főnökömet is megértem. Ananda balesete miatt már így is hosszabbra nyúlt a szabadságom, mint terveztük, úgyhogy most már tényleg vissza kell mennem Münchenbe. – Kinyitotta a doktornő előtt a lépcsőházba vezető lengőajtót. – Köszönöm. A lifttel megyünk vagy gyalog? – mutatott a lépcsőre Angela Wilke. – Gyalog. Szótlanul lépkedtek egymás mellett lefelé a lépcsőn. Rengeteg mondanivalójuk lett volna egymásnak, de mind a ketten furcsán zavarban voltak. Dr. Rachmani csak akkor szólalt meg, amikor már a parkolóban jártak. – Már előre örülök a viszontlátásnak, Angela. Szeretném szombaton valami jobb helyre meghívni. – Ügyeletes vagyok a hét végén.

– Nem tudna cserélni? – nézett rá könyörögve a férfi. – Ne okozzon csalódást! – Biztosan találok egy kollégát, aki hajlandó lesz cserélni velem – nyugtatta meg Angela. – Egészen biztosan – ismételte meg, Rachmani doktor kocsijára nézve. Az orvos megfogta a kezét. – Minden este fel fogom hívni – ígérte. Hirtelen lehajolt és megcsókolta Angela arcát. Dr. Alexander Fürst épp ebben a pillanatban kanyarodott be a kocsijával a parkolóba. Negyedóra sem telt el azóta, hogy Anders doktor felhívta és közölte vele, hogy Carolin látni szeretné. Előbb azonban még Juliához is be akart nézni. A lány már egy hete feküdt az Erdei Klinikán, és lassan ébredezett a remény. Az orvosoknak sikerült megfékezni a rohamait. Eddig csak kétszer kényszerültek rá a mesterséges lélegeztetésre, de Julia még mindig rosszul volt, s az állapota bármikor súlyosbodhatott. A fiatal szemész intett a kollégák felé, és belépett a Klinika épületébe. Alig aludt valamit az elmúlt napokban, és a betegeire is csak nehezen tudott úgy odafigyelni, ahogy elvárta magától. A gondolatai folyton Julia körül forogtak, de Carolin állapota is nyomasztotta. Mélyen megrázta hajdani menyasszonyának haldoklása. Valaha, a szerelmük kezdetén csodálatos napokat éltek át együtt, s ezen az sem változtathat, hogy később elhidegültek egymástól. Szívből remélte, hogy Carolin életben marad, bármilyen csekélyek is az esélyei. – Ehmann kisasszony alszik – közölte Wegner doktor, amikor Julia felől érdeklődött. – Ne ébressze fel, nagyon kérem. Örülünk, hogy végre megnyugodott egy kicsit. Rémes állapotban volt délelőtt. – Ne aggódjon, Wegner doktor – ígérte meg Alexander. – Okosan fogok viselkedni. – Megmosta a kezét a fertőtlenítő oldatban és belebújt a zöld köpenybe, aztán lábujjhegyen Julia szobája felé indult. Julia már csak önmaga árnyéka volt. Szinte elveszett az ágy körül álló műszerek, a vezetékek és csövek között. Az arca beesett, s a bőre olyan átlátszó lett, hogy minden kis ér átütött rajta. Nyugtalanul dobálta a fejét egyik oldalról a másikra. Alexandernek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne nyújtsa ki a kezét és ne simogassa meg a homlokát. – Életben kell maradnod – suttogta. – Muszáj. Szükségem van rád. Csak rád van szükségem, senki másra.

Vajon meghallotta a hangját Julia? Mintha megnyugodott volna, álmában kisimultak a vonásai, és egyenletesebben lélegzett. Alexander már nyújtotta feléje a kezét, de az utolsó pillanatban észhez tért és gyorsan visszarántotta. Sietős léptekkel hagyta el az intenzív osztályt. A belgyógyászaton Uhlig doktor jött vele szembe a folyosón. – Örülök, hogy itt van, Fürst doktor – mondta gyorsan. – Carolin Loos már többször is kereste. Már nem tarthat sokáig. – Már semmi remény? – Semmi – felelte a belgyógyász. – Pedig én nem vagyok az a fajta, aki egykönnyen feladja. Már semmit nem tehettünk, legfeljebb az utolsó napjait próbáltuk megkönnyíteni. Nincsenek fájdalmai. – Köszönöm, Uhlig doktor. – Alexander mély lélegzetet vett. Nehezére esett belépni Carolin szobájába. Most már bevallotta magának, hogy ezért is ment először Juliához. Félt tőle, hogy utoljára át kell ölelnie Carolint. Legszívesebben elmenekült volna, otthagyta volna az Erdei Klinikát, de tudta, hogy nem teheti. Carolinnak szüksége van rá és nem hagyhatja cserben. Carolin szobájában most is félhomály derengett, csak az ajtó mellett égett egy kis lámpa. Még nem is látta Carolint, de már hallotta súlyos lélegzését. Alexander görcsbe rándult és kényszerítenie kellett magát, hogy odalépjen az ágyhoz, lehajoljon és megérintse Carolin arcát. – Szervusz – mondta halkan. – Alexander! – Carolin hangja mintha valahonnan nagyon messziről jött volna. Kinyújtotta a karját, hogy megérintse, de keze erőtlenül visszahullott a takaróra. Alexander leült az ágy szélére. Nem kérdezte meg, hogy van, aljasságnak érezte volna. – Kérsz valamit inni? – vette fel a poharat az éjjeliszekrényről. – Nem, nem vagyok szomjas. Elhúznád kérlek a függönyt? – Persze, Carolin. – Alexander odalépett az ablakhoz és kicsit széthúzta a függönyt. – Így? – fordult vissza az ágy felé. – Nem… túl sok – hunyorgott a beteg. Alexander megint összehúzta a függönyt, hogy csak egy halvány rés maradjon, aztán visszament az ágyhoz és leült. Carolin feje fárad-

tan lehanyatlott. Alexander gyengéden megfogta a kezét és megszorította. – Tudod mikor szeretnék esküdni? – kérdezte a lány. – Ősszel. Mihelyt kiengednek a kórházból, megrendelem a menyasszonyi ruhámat, de te nem nézheted meg előre. – És ha ragaszkodom hozzá? – Nem, az balszerencsét hozna. Csupa csipke lesz, és lesz hosszú uszálya is. A legszebb ruhám lesz egész életemben. Szeretném, ha nem feketében lennél, hanem valami világos öltönyt vennél. És a barátaink gyerekei virágokat fognak szórni… – És hintót bérelünk – folytatta Alexander. – Fehér lovak fogják húzni. Egész Bergesfeldenen áthajtunk vele. – Igen, mindig tovább. – Carolin ujjai görcsösen markolták a kezét. – Sosem fog megállni a hintó. Sosem fognak elfáradni a lovak. – Lassan elhalkult a hangja. – Életünk legszebb napja lesz. Soha nem fogjuk elhagyni egymást. Soha. – Nem, soha – ígérte az orvos. – Szeretsz? – nézett fel rá Carolin. – Úgy szeretsz, ahogy én téged? – Igen, szeretlek. – Alexander lehajolt és könnyedén megcsókolta az ajkát. Carolin feje oldalt billent, és hirtelen engedett a keze szorítása. Alexander a csengőre nézett, de nem csengetett. Tudta, hogy nem lenne semmi értelme. Itt már a világon semmi nem segíthet. Nyugodtan ülve maradt, és nézte a lányt, ahogy csendesen átsiklik egy másik világba.
Beletelt még egy hétbe, míg Julia elhagyhatta az intenzív osztályt. Az utolsó napokban kétszer is visszaesett, de most már látszott, hogy túl van az életveszélyen. Átszállították a belgyógyászatra egy egyágyas szobába. Senki nem mondta meg neki, hogy Carolin Loos időközben meghalt, még Alexander sem beszélt róla. Nem akarta terhelni. Hiába nem szerette már Carolint, nagyon megviselte a halála. Az első napokban minden erejére szüksége volt, hogy ne mutassa ki Julia előtt a bánatát. Mindig mosolyogva lépett be a szobájába, Julia pedig túl-

ságosan beteg volt, semhogy észrevette volna, milyen rossz állapotban van. Ahogy múlt az idő, Alexander kezdte összeszedni magát. Mindennap meglátogatta a barátnőjét, és minden szabad idejét az ágya mellett töltötte. – Mi is lett volna velem nélküled? – mondta aznap délután Julia, amikor bement hozzá. – Azt hiszem, elsősorban neked köszönhetem, hogy életben maradtam – ölelte át a nyakát. – Én pedig azt hittem, észre sem veszed, hogy itt vagyok melletted – ölelte magához Alexander. – De, mindig tudtam, hogy itt vagy mellettem. – Julia hátrasimította a haját. – Szörnyű volt. Azt hiszem, nincs annál rémesebb, mint hogy az ember nem ura a saját testének. És mindez azért, mert nem akartam egy olyan, kis szög miatt orvoshoz menni. – Ugyanolyan könnyelmű voltál, mint az emberek többsége – ült le melléje Alexander és rákoppintott az orra hegyére. – Légy nyugodt, a jövőben gondoskodni fogok róla, hogy rendszeresen megkapd a védőoltásokat. – Kedves tőled – mosolygott rá a lány. – Mondd csak, Julia, még soha nem jutott eszedbe, hogy feladd a lakásodat? – kérdezte Alexander. – Semmi értelme, hogy külön lakást tartsunk fenn, mikor ott van a házam. – Tényleg azt akarod, hogy odaköltözzek hozzád? – kérdezte lélegzetvisszafojtva a lány. – Egészen biztos vagy benne? Végül is még alig ismerjük egymást. – De tudom, hogy szeretlek. – Én is szeretlek. – Julia összefonta a karját a tarkóján. – Szívesen odaköltöznék hozzád. Legalább rendesen vasalt ingben járnál – mutatott mosolyogva a férfi ingére – nem olyan gyűrötten, mint szoktál. – Mi az, hogy gyűrötten? – nézett le rá Alexander. – Tegnap hoztam el a mosodából ezt az inget. – Lehet, de ráncok vannak rajta. – Na, ez is jól kezdődik! Még nem is lakunk együtt és máris kritizálsz. Na várj csak, majd bosszút állok! – fenyegette meg az ujjával. – Annyi vasalnivalót zúdítok rád, hogy ki sem látszol belőle.

– Micsoda fenyegetés! – nevetett Julia, aztán az órára nézett. – Nem szívesen doblak ki, de fél óra múlva kezdődik a rendelésed. Gondolom, nem akarod megvárakoztatni a betegeidet? – Alighanem zokon vennék – állt fel Alexander. – Rémes, ha az embert folyton a kötelességeire emlékeztetik. A tetejébe még te is, Julia! – Színlelt szigorral nézett le a lányra. – Valld be, hogy már alig várod, hogy megszabadulj tőlem. – Hogy jöttél rá? – ült fel nevetve a lány. – Olyan boldog vagyok, Alexander, olyan végtelenül boldog… – simult hozzá szerelmesen. Mikor Alexander elment, Julia megpróbált aludni egy kicsit. Viszszaeséstől ugyan már nem kellett tartani, és lassacskán javult az állapota, még mindig nagyon sokat kellett pihennie. Lehunyt szemmel gondolt vissza Alexander látogatására. Ma beszélt először a közös jövőjükről. Hirtelen felült az ágyban. Carolin! Mi van Carolinnal? A betegsége kitörése óta most először jutott eszébe Alexander hajdani menyasszonya. Vajon hogy van? Még mindig itt van az Erdei Klinikán vagy átszállították Freiburgba? Alexander egyetlen szóval sem említette. Vajon még mindig látogatja? Julia visszafeküdt a párnára. Semmi okom a féltékenységre – nyugtatgatta magát. – Alexander megmondta, hogy velem akar élni. Carolinnal már régen vége mindennek. Hogy is haragudhattam meg rá, amiért látogatja? Kopogtak az ajtón. – Tessék – fordult arra Julia. – Maga az, dr. Uhlig – fogadta a belépő orvost. – Hogy van, Ehmann kisasszony? – lépett oda az ágyhoz dr. Uhlig. Megfogta Julia kezét és kitapintotta a pulzusát. – Minden rendben? Julia bólintott. – Egész jól érzem magam. Kicsit még szédülök és imbolygok, ha felállok, de nem is számíthatok másra. Még szerencsém volt, hogy semmim nem tört el a görcsök közben. – Igen. Minden szempontból nagy szerencséje volt. Remélem soha többé nem fog könnyelműsködni – tette hozzá szigorúan. – Egészen biztosan nem, doktor úr – rázta a fejét Julia. – Egyszer és mindenkorra kigyógyultam a könnyelműségből. Mondja, kérem,

hogy van Carolin Loos? Meg akartam kérdezni Fürst doktort, de elfelejtettem. – Carolin Loos? – ismételte meg Viktor Uhlig. – Loos kisasszony a múlt hét elején meghalt. Fürst doktor mellette volt az utolsó pillanatban. Meghalt! Carolin Loos meghalt! Julia megborzongott. – Nagyon sajnálom – dadogta. – Mindannyiunkat megrázott – mondta a belgyógyász – hiába tudtuk kezdettől fogva, hogy alig van remény. – Rámosolygott a lányra. – Ne gondoljon a halálra, Ehmann kisasszony. Túl van rajta – szorította meg a kezét. – Most, már csak az a fontos, hogy minél hamarabb meggyógyuljon. – Igyekezni fogok – ígérte meg Julia. Hátradőlt és lehunyta a szemét. Szóval Carolin meghalt. Alexandernek most már nem kell kettőjük közt választania. A sors megszabadította a döntés kényszerétől. Vajon ezért mondta, hogy szeretné, ha odaköltözne hozzá? Nem, az nem lehet, nem szabad így lennie. Kétségbeesetten próbált küzdeni a kétely ellen, amely alattomosan hatolt belé, mint a méreg. Hinni akar Alexanderben, szíve minden erejével hinni akar benne, mégsem tud szabadulni a kérdéstől, mi történt volna, ha Carolin kigyógyul súlyos betegségéből?
– Örülök, hogy újra látom, doktornő – üdvözölte Katját a belgyógyászaton Hanna főnővér. – Ritkán látjuk a Klinikán az utóbbi időben – tette hozzá kicsit szemrehányóan. – A kicsi is itt van? – Tanny lent alszik a férjem irodájában – felelte a doktornő. – Elég sok dolgom volt. – Nem szemrehányásnak szántam, doktornő – mentegetőzött a főnővér. – Már előre örülünk mindannyian, hogy visszajön dolgozni az Erdei Klinikára. Nagyon hiányoljuk. Katja érezte, hogy a főnővér őszintén beszél. Már ő is vágyódott a munkája után. Azért lett orvos, hogy segíteni tudjon az embereken, és ezért nem tudott megmaradni otthon most sem, hogy már két gyermek édesanyja volt.

– Ehmann kisasszonyhoz készültem – magyarázta. Sokat beszélgetett a férjével Juliáról. Robert úgy érezte, hogy valami nyomasztja a lányt, és úgy gondolta, Katja talán segíthetne. Igaz, hogy nem nagyon ismeri Julia Ehmannt, de már nemegyszer sikerült talpraállítania embereket. – Valami nincs rendben nála – mondta most a főnővér is. – Ma reggel még olyan vidámnak és boldognak tűnt, aztán ott volt nála Fürst doktor, és azóta egészen megváltozott. Nem értjük, hisz szereti a doktort. – Talán összevesztek? – Egészen biztosan nem – rázta a fejét a főnővér. – Találkoztam Fürst doktorral a folyosón, és nem olyan ember benyomását keltette, mint aki épp most veszekedett valakivel. Sőt, még tréfálkozott is velem… – Na, majd meglátjuk, mi baja – felelte Katja. – Viszontlátásra, főnővér. – Azzal már indult is. Julia megpróbált aludni, de nem sikerült. Egyfolytában azon tépelődött, vajon akkor is vele képzelné-e el a jövőjét Alexander, ha Carolin nem hal meg. Szeretett volna megbízni a férfiben, semmi másra nem vágyott jobban, mégsem sikerült. Amikor kopogtak az ajtón, először azt hitte, Alexander az, aztán eszébe jutott, hogy ilyenkor még javában tart a rendelése és a betegeivel foglalkozik. – Tessék! – kiáltott ki. Katja Anders lépett be. – Jó napot, Ehmann kisasszony – üdvözölte vidáman. – Zavarom? – Nem, doktornő. – Julia ismerte Katját, mint a divatszalon egyik rendszeres vevőjét. Már nem egyszer kiszolgálta. – Igazán nagyon kedves, hogy meglátogat. – Véletlenül itt jártam a Klinikán, és gondoltam benézek egy percre. – Katja széket húzott az ágy mellé és leült. – Hogy van? – Egész jól. – Juliát zavarba ejtette az orvosnő átható pillantása. Érezte, hogy Katja nem puszta udvariasságból látogatja meg, hisz semmi oka nem lenne rá. – Miért jött? – nézett fel. – Talált – mosolygott rá Katja. – A férjem aggódik maga miatt. Úgy érzi, hogy valami miatt aggódik. Épp csak, hogy túlesett egy súlyos betegségen. Most minden erejére szüksége van. A gond pedig

olyan, mint egy tüske, ami észrevétlenül behatol az ember bőre alá, és lassacskán megfosztja minden erejétől, pedig arra lenne a legnagyobb szüksége. – Ennek semmi köze a betegségemhez – tiltakozott Julia. Nem akart Alexanderről és önmagáról beszélni, úgy érezte, ez csak kettőjükre tartozik. Katja felállt, odalépett az ablakhoz, kinézett, aztán megint visszafordult. – Nem tartozik rám, Ehmann kisasszony és semmi jogom rá, hogy beavatkozzam az életébe, de az tény, hogy néha minden embernek szüksége van segítségre és néha már az is megkönnyebbülés, hogy beszélhet a gondjairól. – Visszalépett a székéhez, és leült. – Fürst doktorral függ össze, igaz? – Honnan tudja? – kérdezte riadtan Julia. – Mert, az ő látogatása óta változott meg. Ez a változás egyébként nem csak a férjemnek tűnt fel, amikor utána bejött magához, hanem mindenki másnak is. Maga szomorú. – Hirtelen előrehajolt. – Szereti Fürst doktort? Julia bólintott. – Mindennél jobban szeretem – vallotta be, és egyszercsak úgy érezte, nem számít, hogy Katja szinte idegen. Megeredt a nyelve, beszélt Carolinról és Alexander látogatásairól nála, meg hogy valaha féltékeny volt Alexander egykori menyasszonyára. – Amikor Uhlig doktor megmondta, hogy Carolin meghalt, óhatatlanul felmerült bennem, hogy talán csak pótlék vagyok Alexander számára. Végül is még csak néhány hete ismerjük egymást, míg Carolin Loossal sokáig élt együtt. Az ilyesmi akkor is összeköt, ha később szétválnak az útjaik. Lehet, hogy megbánták. – Jó, hogy elmondta – szólalt meg Katja, megkönnyebbülve, hogy csak ez nyomasztotta a lányt. – Én régóta ismerem Fürst doktort és a férjem is ismeri. Mind a ketten tudjuk, hogy csak kötelességtudatból látogatta Loos kisasszonyt. Beszéltek is erről a férjemmel. Maga akkor még az intenzív osztályon feküdt. Higgye el kérem, Fürst doktor majd beleőrült az aggodalomba maga miatt. Nem, semmi ok rá, hogy kételkedjék a szerelmében. – Nem csak azért mondja ezt, hogy…

– Sose tennék ilyesmit, Ehmann kisasszony – nyugtatta meg mosolyogva Katja. – Bízzon Fürst doktorban! Nem játszik hamis kártyákkal. Mellesleg sosem lettek volna boldogok Loos kisasszonnyal. Hiába mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, nagyon különbözőek voltak. Carolin mindig többre vágyott, túl szűk volt neki az a világ, amit egy orvos nyújthatott. A felső tízezerről ábrándozott, mindig oda szeretett volna bekerülni. – Én… – Julia az ajtó felé nézett. – Tessék! – kiáltott ki, bár egyáltalán nem örült, hogy épp most zavarják meg őket. Mikor azonban meglátta a belépőt, mosoly suhant át az arcán. – Alexander! – kiáltott fel boldogan. – Nem is számítottam rád. Katja Anders felállt. – Benéztem a barátnőjéhez, Fürst doktor – nyújtotta a kezét a szemorvos felé. De most már mennem kell. – Köszönöm, hogy eljött, Anders doktornő – nyújtotta a kezét Julia. Már nem is értette, hogy lehet, hogy öt perccel ezelőtt még kételkedett Alexanderben. – Minden jót – búcsúzkodott Katja, aztán magukra hagyta őket. – Kedves asszony, ugye, drágám? – ült le Alexander a székre, ahonnan Katja felállt. – Anders doktor szerencsés fickó. Persze én is – hajolt közelebb. – Meg sem érdemlem, hogy egy ilyen csodálatos lény szeressen, mint te. – Még szép, hogy elismered – mosolygott rá könnyes szemmel Julia. – Még nem is mondtad, mit keresel itt. – Két betegem lemondta a vizsgálatot, úgyhogy hamarabb szabadultam – felelte Fürst doktor. – Csalódtál? Netán valaki mást vártál? – Színlelt szigorral ráncolta össze a homlokát megfenyegette a lányt az ujjával. – Vigyázz magadra, Julia, nagyon féltékeny természetű vagyok. Ha sejtenéd, milyen féltékeny vagyok én! – gondolta magában Julia. – Mondd, hogy szeretsz – simogatta meg a férfi arcát. – Mondd! – Szeretlek – ölelte magához Alexander. – Annyira szeretlek, hogy már alig várom, hogy feleségül vehesselek. – Óvatosan visszafektette Juliát a párnára. – Mondd Julia, el tudod képzelni, hogy a feleségem légy, mellettem élj és mindent elviselj mellettem?

– El tudom képzelni, és nagyon szeretném – felelte boldogan Julia. – Igen, tiszta szívemből szeretném, Alexander. El sem tudom már képzelni nélküled az életet – ölelte át a férfi nyakát. Alexander nem felelt, csak szorosan magához ölelte és apró csókokkal borította az arcát. – Nem ígérhetem meg, hogy mindig a tenyeremen foglak hordozni – mondta aztán. – De mindent meg fogok tenni, hogy boldoggá tegyelek. – Már most boldog vagyok. Nagyon boldog – hajtotta a fejét a vállára Julia. Hirtelen messze szállt minden kétség. Érezte, hogy Alexander szereti, hogy igazat mond, és hogy soha semmi nem választhatja szét többé őket ezen a világon. Vége