Alexa Alexandra A magányos lány

Alexa Alexandra A magányos lány Fejezetek egy orvos életéből Dr. Anders sorozat 37

A férfi lehunyt szemmel dőlt hátra karosszékében. Mellkasa alig észrevehetően emelkedett és süllyedt minden lélegzetvételére. Mélyen elgondolkozott, végül pedig halkan felsóhajtott és előrelendült. Még mindig csukott szemmel felállt. – Killingné! Az ördögbe, hol van már megint? – csapott öklével dühösen az íróasztalra. – Jöjjön be! Nem azért fizetem, hogy minden mással foglalkozzon! Mérgesen fordult az ajtó felé. – Ne haragudjon, doktor úr – érkezett meg kifulladva a negyvenes éveiben járó asszony. – Mit parancsol? Dr. Jürgen Heidrich rosszallóan megcsóválta a fejét. – Tulajdonképpen csak tudni akartam, itt van-e még – felelte még mindig mérgesen. – Hol járt? Lore Killing tehetetlenül széttárta a karját. – Sok munkát ad a háztartás, doktor úr. Már vagy fél éve nem mostam le az ablakokat, gondoltam, éppen ideje. Nem kellene így felizgatnia magát. Heidrich doktor, a pontosan negyvenedik életévét betöltött, magas, sötéthajú férfi hirtelen felnevetett. – Ne féljen, Killingné, tudja, hogy csak a hangom nagy, de még soha nem bántottam, nem igaz? Nevetése azonban amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt az arcáról. Lore Killing összerezzent. – Igaz, doktor úr. Nem inna valamit? Esetleg...

– Ne anyáskodjon már megint! – csattant fel újra a férfi. – Nem vagyok már gyerek, el tudom látni magamat. Elmehet. Azaz... Most jut eszembe, nem felejtette el véletlenül feladni az újsághirdetést? Arra számítottam, ma már jelentkeznek néhányan, de senki nem telefonált. Érdekes, mert úgy tudom, Bergesfeldenben nem sok pszichiáter működik. Ha majd beindul a praxis, nem ártana társat is keresni, lehet, hogy nagyon sok beteg jön. Mi az? Talán megnémult, Killingné? Feladta azt a hirdetést vagy nem? – Fel akartam adni – hebegte az asszony. – De még nem... nem jutott rá időm, hogy bemenjek a városba. Nagyon sok dolgom volt, meg aztán a doktor urat sem akartam egyedül hagyni a házban. Ha gondolja, most azonnal elindulok, még nyitva van a szerkesztőségi iroda... Heidrich doktor bosszúsan beletúrt dús hajába. – Hagyja csak – legyintett. – Mondhatom, szép dolog, én csak várom a pácienseket, de hiába, ha maga ellenem dolgozik. Mindig a háztartásra hivatkozik, semmi másra nem képes odafigyelni. Ezzel az erővel akár ott is maradhattunk volna Heidelbergben, ott legalább ismerték a nevemet. Lore Killing arca megkeményedett. – Ismerték... Ha valamit, hát ezt elmondhatja magáról a doktor úr! Ismert volt, de még mennyire! – Hátralépett, mert tartott a pszichiáter hirtelen haragjától. – Máris telefonálok a szerkesztőségbe – mondta gyorsan, egészen megszelídült hangon. – Biztosan elfogadnak telefonon is hirdetést. Jó lesz így, doktor úr? – Ostobaság! – förmedt rá Heidrich doktor. – Telefonálni magam is tudok. Nem, holnap reggel maga szépen odamegy a szerkesztőségbe, és feladja a hirdetést, méghozzá a lehető legközelebbi megjelenési időpontra. Megértett, Killingné? – Nem vagyok süket – legyintett bosszúsan a házvezetőnő. A lelke mélyén maga is csodálkozott saját bátorságán, mert nagyon ritkán mert visszaszólni munkaadójának. – Vigyázzon magára, Killingné – a pszichiáter hangja fenyegetően elhalkult. – Milyen jogon mer így beszélni velem? Maga az alkalma-

zottam, és ha egyszer úgy gondolom, hogy nem vagyok magával megelégedve, utcára is tehetem, megértette? Lore Killing bólintott. Hiába volt alapjában véve nyugodt természetű, Heidrich doktornak gyakran sikerült kihoznia a sodrából. – Magamtól is elmegyek! – felelte határozottan. – Öt perc alatt összecsomagolok, és már itt sem vagyok. Azt hiszi, mindent megengedhet magának csak azért, mert doktor úr és a munkáltatóm? Nehezen tudott uralkodni magán, annyira bántónak érezte az orvos szavait. – Talán jobb is lesz, ha máris két hirdetést adok fel: egyet a maga szövegével, egyet az enyémmel, hogy a doktor úr új házvezetőnőt keres. Mielőtt még Jürgen Heidrich felelhetett volna, már ki is futott a szobából. – Maradjon, Killingné – szólt utána halkan az orvos, de nem jött válasz. Jürgen Heidrich becsukta a dolgozószoba nyitva hagyott ajtaját és az íróasztalhoz lépett. – Nem értem – mondta magának panaszos hangon. – Mit rontottam el? Miért teszi ezt velem a sors? Hát nem büntetett meg eddig is eléggé? Tehetetlen dühében apró darabokra tépte egyik jegyzetét. – Nem bírom tovább – nyögött fel. – Kell, hogy legyen valahol segítség! Miért nem jön hozzám senki, hogy segítsen? Szeme elé kapta a kezét és feljajdult. – Illúzió – suttogta. – De semmi más nem maradt... Hinnem kell... Igen... Ha elveszem a kezemet a szemem elől, újra világos, újra fényes lesz minden. Látni fogok... Jó néhány percbe beletelt, mire összeszedte magát. Megrázkódott és az ajtóhoz lépett. – Killingné – szólt ki barátságos, szinte édeskés hangon. – Ugye itt van még, Killingné? Jöjjön be még egy percre, legyen szíves. Előrehajtott fejjel, feszülten hallgatózott, de a házban néma csend volt. – Már elment, Killingné? Kérem, maradjon. Ne hagyjon egyedül, mihez kezdenék maga nélkül? Hall engem? Feleljen, kérem!

Egyre hevesebben beszélt, kiment a szobából és megállt a lépcső tetején. – Killingné, ha hall engem, válaszoljon! Tudja, milyen elesett vagyok maga nélkül. Miért teszi ezt velem? Tapogatózva megfogta a korlátot és lassan, fokról fokra haladva lement a lépcsőn. – Szóljon már valamit, Killingné! Lejöttem magához, hallja? Még ez sem elég? Talán térden csúszva könyörögjek a bocsánatáért? Tudom, hogy igazságtalan és durva voltam. Kérem, ne haragudjon. Végre kinyílt a hallban egy ajtó. Lore Killing könnyes arccal jelent meg a lépcső aljánál. – Itt vagyok, doktor úr – szólalt meg halkan és megragadta az orvos kinyújtott kezét. – Itt vagyok – ismételte meg, mintha csak egy gyermeket vigasztalna. – Jó, hogy előjött – sóhajtott megkönnyebbülten a pszichiáter. – Már azt hittem... elhallgatott és jóval határozottabban folytatta. – Visszamegyek a szobámba. Nem megy el a háztól, ugye? – Itt maradok, doktor úr – felelte Lore Killing halkan. – Akkor jó. De ugye tényleg nem hagy cserben? – Nem, doktor úr. – Akkor most felmegyek és dolgozom még egy kicsit. – Segíthetek? A házvezetőnő gyakorlott mozdulattal fogta meg a férfi kezét és segített neki felmenni a lépcsőn. Csak akkor engedte el, amikor már a dolgozószoba nagy karosszéke mellett álltak. – Szüksége van még valamire, doktor úr? Jürgen Heidrich megrázta a fejét. – Nem, köszönöm. Ha adódna valami, majd hívom. – Nyugodtan – válaszolta a házvezetőnő. Elgondolkozva nézett egy percig az orvosra, aztán vállat vont és kiment. A férfi mozdulatlanul állt, aztán hirtelen megszólalt, csak úgy, magának. – Nem... Ez így nem jó. Sajnál engem. Szánakozik rajtam, mint minden látó ember a vakon. Leült, fejét az íróasztalra hajtotta és végtelen keserűséggel felnyögött.


Britta Hallwag a tükör előtt állva fésülte hosszú sötét haját. Nem volt ragyogó szépség, de keskeny, ápolt arca mindenkiben kellemes benyomást keltett. Letette a fésűt és szemügyre vette magát a tükörben. Meg lehetett elégedve az eredménnyel, csinos volt, mint ezt barátja, Andreas Schad is gyakran megállapította. Régebben Britta nagyon örült a legkisebb bókoknak is, mostanában egyre kevésbé élvezte a szép szavakat. A nappali szobában ötöt ütött a falióra, s Britta bosszúsan csóválta a fejét. – Már megint késik – mormolta. – Soha nem tud pontosan érkezni sehová. Még egyszer megigazgatta frizuráját, aztán átment a konyhába. A sült illata betöltötte az egész lakást. Britta kikapcsolta a tűzhelyet, és türelmetlenül várakozott tovább. Végre-valahára megszólalt a csengő. – Azt hittem, már nem is jössz – nyitott ajtót bosszús arccal a fiatal lány. – Nehogy azt meséld, hogy ilyen sokáig az irodában kellett maradnod. – Hadd magyarázzam meg, Britta – védekezett a látogató. – Sok dolgom volt. Fel akartalak hívni, hogy később jövök, de állandóan foglalt volt a számod. – Kitalálhatnál jobb mentséget is. Egész délután egyetlen egyszer sem telefonáltam és amint látod, a kagyló is rendesen a helyén van. – Igazad van – hajtotta le a fejét Andreas Schad. – Hazaugrottam néhány percre munka után és már éppen indultam volna, amikor Hilda elkapott és jelenetet rendezett. Nem szabadulhattam tőle előbb. Erre viszont Britta nem tudott mit válaszolni. Kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy osztoznia kell Andreason egy másik aszszonnyal. Eleinte nem zavarta, hiszen mindössze kis kalandnak képzelte kapcsolatát az italnagykereskedővel, csakhogy kis idő múltán szerelem lett a dologból, s egyre kínosabbá vált a férfi családos volta. – Ne bosszankodj, Britta – kezdte bűntudatosan Andreas Schad. Megfogta a lány vállát, hogy magához ölelje. – Hilda kért, hogy vacsorázzak otthon, nem utasíthattam vissza, hiszen alig látott az utolsó hetekben.

– Jól van, jól van – intette le Britta. – Iszol valamit? – vezette be a férfit a nappaliba. – Igen, kérek egy italt – Andreas vidáman mosolygott, mint mindig, amikor sikerült egy komolyabb vitát kikerülni. – Szívesen meginnék egy pohár vörösbort. Ha nincs itthon, felhozom az enyémet a kocsiból. Britta megütközve torpant meg. Te ittál – hajolt közelebb. – Igen, érzem rajtad az italszagot. Andreas, te nem otthon voltál, így van? A férfi dühösen felcsattant. – Milyen alapon tételezed fel, hogy hazudok? Gondolod, talán nem merném neked megmondani az igazat? Igenis otthon voltam és megittam egy pohár bort Hildával – tette hozzá gúnyosan. – Nem hiszem. Túl jól ismerlek már, látom, mikor hazudsz. Miért nem mondasz igazat? Megígérted, hogy kevesebbet iszol. – Most már elég – Andreas bosszúsan hátat fordított, és az ablakhoz lépett. Egyik kezével megtámaszkodott, mert nem akarta, hogy Britta észrevegye egyensúlyzavarát. – Azt hiszed, vak vagyok? – nevetett szárazon a lány. – Alig állsz a lábadon. Ma éppen mit ünnepeltél? Ezúttal kinek volt születésnapja a cégednél? A férfi dühösen, lángoló arccal, de bizonytalan mozdulattal megfordult. – Mióta tartozom számadással neked? Ha egész este csak bosszantani akarsz, akár el is mehetek. Hilda boldog lett volna, ha otthon maradok. – Andreas, értsd meg, ritkán láthatlak és szeretnék kihasználni minden percet, de rendszeresen becsípve jössz. Csodálkozom, hogy a feleséged még nem vált el tőled. Andreas Schad egy percig hallgatott, aztán hangot váltott. – Muszáj elrontani ezt a szép estét? – kérdezte békülékenyen. – Egész nap arra vártam, hogy végre veled lehessek. Odahajolt a lányhoz és megcsókolta. Britta igyekezett nem gondolni a férfi ittasságára, de Andreas lehelete visszatérítette a valóságba. Elhúzódott a férfitől. – Mi az? – lepődött meg Andreas. – Valami baj van?

Britta megpróbált uralkodni bosszúságán. – Milyen sokszor megígérted már, hogy nem iszol többet – mondta halkan. – Mit gondolsz, meddig folytathatod? Nagyon kevés időt tölthetünk együtt, és ha nem vagy józan, az a kevés is rosszul telik. Kérlek, Andreas, nagyon kérlek, hagyj fel az ivással. – Most már aztán elég! – a férfi arca lilás színt öltött. – Egész este csak szemrehányásokat hallok tőled. Azt hiszed, így olyan nagy öröm veled lenni? Amit kínálni tudsz, megkaphatom otthon is, ráadásul nem kellene örökké idegeskednem, hogy kiderül a félrelépésem. Britta érezte, hogy jéggé dermed minden tagja. – Azt hittem, szeretsz, de most úgy beszélsz, mintha csak futó kis kaland lennék a számodra. – Eleinte azt hittem, tényleg van közöttünk valami komoly vonzalom, de így, hogy örökké csak veszekszel velem, kezdek kételkedni. Mégis, hogyan gondolod a jövőnket? – Nem tudom – hajtotta le a fejét a lány. – Egyszer le kellene ülnünk és megbeszélni mindent, de csak ha józan leszel. Menj most haza. Ha akarod, vezetem én a kocsidat, visszafelé majd fogok egy taxit. – Megőrültél? – meredt rá Andreas Schad. – Ország-világ lássa, hogy a szeretőm visz haza? Idefelé is tudtam vezetni, tudok hazáig is. Én bolond! – kapott a fejéhez színpadias mozdulattal. – Feláldozom az egyetlen szabad estémet a héten és mit kapok cserébe? Veszekedést és vádaskodást. Tönkreteszed a kapcsolatunkat, Britta. – Én teszem tönkre? Talán én vagyok rendszeresen berúgva? Örültem, hogy lesz egy kellemes esténk, erre részegen jössz ide. – Alig ittam egy keveset – magyarázta Andreas Schad. Eddig mindig sikerült levennie a lábáról a lányt egy kis kedveskedéssel. – Béküljünk ki, Britta. Ne haragudj. A lány bosszúsága megenyhült. – Ígérd meg, hogy nem iszol többet – kérte. – Ígérd meg, Andreas. A férfi lehajtotta a fejét. – Megígérem – felelte alig hallhatóan. – Megígérem, hogy legalább megpróbálom.

– Csak ennyit? – nézett rá csalódottan Britta. – Ezt már sokszor megfogadtad, de még soha nem tartottad be. Ha ennyit iszol, nem bírom ki melletted. Józanodj ki, aztán majd hívj fel. – Ha így akarod, Britta, legyen – a férfi az ajtó felé indult. Lehelete erősen alkoholszagú volt. Szeretett volna maradni és legalább rendesen megvacsorázni, de tudta, hogy most mennie kell. – Felhívlak – fordult vissza az ajtóból. – Azaz, talán felhívlak, talán nem. Ki tudja... – bizonytalanul elvigyorodott, s már csukódott is be mögötte az ajtó. Britta mozdulatlanul bámult maga elé. Hát elment... Hiába tudta, hogy ez volt az egyetlen megoldás, mégis nagyon fájt a szíve érte.
Hilda Schad sokáig habozott, amíg végre elszánta magát, hogy felkeresse Anders doktort. Érezte, hogy nem halogathatja tovább az esedékes vizsgálatot. Két éve, Annegret születésekor az orvos meggyőzte, milyen fontos a rendszeres rákszűrés az asszonyoknál, most azonban annyira lefoglalták családi életének gondjai, hogy csak sokára jelentkezett be a főorvoshoz. Anders doktor barátságos mosollyal üdvözölte a rendelőjébe belépő asszonyt. – Örülök, hogy újra látom – fogott kezet Hildával. – Hogy van, asszonyom? – Jól, köszönöm – felelte Hilda Schad nem éppen meggyőzően, feltűnően kerülve az orvos tekintetét. – Gondoltam, itt az ideje újra eljönnöm a rákszűrésre. – Örülök, hogy megértette, milyen fontos a rendszeres ellenőrzés – bólintott a főorvos. – Tessék, foglaljon helyet. Nem merültek fel panaszai? – Nem vettem észre semmit. Jól érzem magam. – Hogy van a kis Annegret? Mennyi idős is? – Anders doktor belepillantott az asszony kartonjába. – Igen, kétéves. Ebben a korban különösen aranyosak a gyerekek. Hilda Schad bólintott. – Igen, így igaz. Nagyon boldog vagyok a kislányommal, bár...

– Hallgatom – nézett rá figyelmesen a főorvos. Nem kerülte el a figyelmét az asszony bizonytalan hangja. – Nem akarja megosztani velem a gondjait? – Nincs semmi komoly gondom, doktor úr. Lehet, hogy túl sokat dolgoztam és idegesít az is, mi lesz a vizsgálat eredménye. Szörnyű az a néhány nap, amíg várni kell a laboreredményekre. – Emiatt ne aggódjon, asszonyom. Rögtön a vizsgálat után meg tudom mondani, rendben van-e minden, a laboreredmények csak a végső bizonyosságot szolgáltatják. Nem is hiszem, hogy ez nyugtalanítaná. Nem akar beszélni a gondjairól. Az asszony keze ökölbe szorult. – Semmi baj, doktor úr – igyekezett meggyőzni az orvost, de nem bírt tovább uralkodni magán. – Nem tudom, mit tegyek – suttogta lehajtott fejjel. – Soha nem hittem volna, hogy a biztonságosnak képzelt kis világom egyszer csak megrendülhet. Úgy érzem, a férjem már nem szeret. Tulajdonképpen már Annegret születése után nem sokkal észrevettem az első jeleket. Andreas még mindig nagyon kedves hozzám, bizonygatja, hogy a családja a legfontosabb a számára, de egyre gyakrabban tölti házon kívül az estéit. Elhiszem, hogy sok munkája van, de az az igazság, kicsit többet is iszik, mint kellene. Nagyon sokszor nem jön haza. Anders doktor figyelmesen hallgatta. – Ha jól értem, arra gyanakszik, hogy a férjének van valakije. Hilda sírással küszködve bólintott. – Biztos vagyok benne. A férjem... már egy fél éve alig közeledik hozzám. Régebben nem így volt – letörölgette az arcát. – Szerintem a testi és a lelki szerelmet nem lehet kettéválasztani. Ha baj van az egyikkel, baj van a másikkal is. Andreas már nem kíván engem. – Nem biztos, hogy ez az érzelmei kihűlését jelenti – mondta nyugodtan Anders doktor. – Mint mondta, a férje az utóbbi időben többet iszik a kelleténél. A túlzott alkoholfogyasztás gyakran okoz zavarokat a szexuális életben. Beszélt már erről a férjével? – Nem, természetesen nem – rázta meg a fejét az asszony. – Hiába is kérdezném, nem mondana semmit.

– Talán jobb lenne, ha én beszélnék vele – vetette fel a főorvos. – Sok férfi számára könnyebb egy orvossal megosztani az ilyen jellegű problémáit. Lehet, hogy a férje egészségével van valami baj. – De akkor hol van majdnem minden este? – jajdult fel panaszosan Hilda Schad. – Mindig azt mondja, túlóráznia kellett, de már sokszor felhívtam az irodájában és senki nem vette fel. Köszönöm az ajánlatát, doktor úr, de teljesen céltalan lenne beszélnie a férjemmel. Sajnos fel kell készülnöm rá, hogy elveszítem Andreast egy másik nő miatt. Sajnálom, hogy a kislányom apa nélkül fog felnőni – elcsuklott a hangja és csendesen sírni kezdett. – Nyugodjon meg, asszonyom. Szedje össze magát, hiszen Annegretnek szüksége van egy nyugodt anyára. Még ha be is igazolódik az aggodalma, akkor is uralkodnia kell magán. Még nem dőlt el minden – próbált lelket önteni belé Anders doktor. – Várjon, legyen türelemmel. Hilda halványan rámosolygott a könnyei közül. – Rendben, főorvos úr. Remélem, hogy igaza van és az egészet csak beképzelem magamnak. Lehet, hogy Andreast tényleg az üzlet foglalja le ennyire. Mindenesetre jól esett végre beszélni valakivel a gondjaimról. Anyámnak nem szólhatok, kezdettől fogva ellenezte a házasságomat. – Örülök, hogy legalább egy beszélgetés erejéig segíthettem. Bármikor szívesen látom, ha meg akarja osztani valakivel a gondjait – emelkedett fel dr. Anders. – Most pedig menjünk át a vizsgálószobába. – Köszönöm a megértését, főorvos úr – állt fel Hilda Schad is. – Máris jobban érzem magam. Szinte biztos vagyok benne, hogy csak képzelődöm. A vizsgálat során végig nem szólt egy szót sem, csak amikor a főorvos felegyenesedett, akkor kérdezte meg: – Milyen eredményre jutott, doktor úr? Anders doktor elmosolyodott. – Minden rendben, asszonyom.


Britta Hallwag nagyon elfáradt estére. Már délután is alig bírta befejezni a munkát, amit Röder doktor rábízott, s örült, amikor végre hazaindulhatott. Szerette a munkáját az Erdei Klinika ortopédiai osztályán. Röder doktor jó vezető volt, s a többiekkel is kiválóan tudott együtt dolgozni. Még a gyakran előforduló túlórákat is szívesen vállalta. Ezen az estén azonban nagyon kimerült volt. Már sötétedett, amikor kilépett a klinika kapuján és a közeli parkolóház felé indult, ahol a kocsiját hagyta. Lassan lépkedett fel a lépcsőn, bosszús volt, mert nem szeretett sötétben vezetni. Egyáltalán nem szerette a sötétséget, félt egyedül, most ráadásul sok pénz is volt nála, mert a hétvégén nagyobb vásárlásokra készült. Mióta szakított Andreas Schaddal, gyakran elkapta a bevásárlási láz, s maga is tudta, hogy csak magányán próbál így enyhíteni. Összerezzent, amikor lépéseket hallott a háta mögül, de mindjárt el is mosolyodott aggodalmain. Butaság ez az örökös félelem a sötétben, különben sem tudja senki, hogy ma nagyobb pénzt vett fel a bankban. Mégis meggyorsította a lépteit. A parkolóhelyéhez vezető ajtó előtt megállt és visszafordult, hogy lássa, ki jár erre rajta kívül ilyenkor este. Két fiatalember közeledett gyors léptekkel, nem ijesztő, de nem is túl barátságos kinézetű fiúk. Britta szíve hevesen dobogott. Hátha mégis rablók... Megperdült és el akart futni, de az egyik fiatalember vigyorogva elkapta és gyors mozdulattal hátracsavarta a karját. A lánynak semmi esélye nem volt a védekezésre. – Mit akarnak? – kérdezte rémülten. – Semmim sincs... Csak nem akarnak megölni? A hosszabb hajú fiatalember megcsóválta a fejét. – Egyelőre nem, kicsikém – mondta gúnyosan mulatva a lány ijedtségén. – Ha gyorsan előadod a pénzedet, nem esik bántódásod. – Nincs pénzem! – kiáltotta Britta kétségbeesetten. – Semmim nincs, munkából jövök, ilyenkor nem hordok magamnál pénzt.

– Ne beszélj butaságokat. Most még barátságosak vagyunk, de tudunk ám keményebben is beszélni. Nem hiszed? Gyerünk, ide a táskádat! Britta agyába belevillant, milyen gyakran olvasta, hogyan kell viselkedni ilyen helyzetekben. A félelem erőt adott neki. Hirtelen mozdulattal felrántotta a térdét és teljes erőből a közelebb álló támadó ágyékába nyomta. A fiatal férfi fájdalmasan felordított és azonnal elengedte. – Te kis bestia! – üvöltötte. – Ezért megfizetsz! Arcán patakzott a veríték, teste összegörnyedt a fájdalomtól. – Vedd el a táskáját, Jochen és adj neki! – nyögte. A másik férfi arcára gonosz vigyorgás ült ki. – Ide a táskát, galambom – lépett oda Britta elé. – De gyorsan, különben nem állok jót magamért. – Hagyjon békén, semmim sincs – Britta érezte, hogy teljesen elhatalmasodik rajta a rettegés. Nem lett volna szabad védekeznie, megrúgnia a támadóját. El akart futni, de a rabló gyorsabb volt. Elkapta és megszorította a nyakát. Britta kétségbeesetten kapkodott levegő után, kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Erős ütést érzett a hátán. – Hagyjanak – nyöszörögte. – Itt van, vigyék a táskámat. – Most persze félsz, igaz? – sziszegte a támadó. – Van is miért, kicsikém. Szeretem, ha félnek tőlem... szeretem, ha jajgatnak... Rajta, sírj még egy kicsit! – Vigyék a táskámat és tűnjenek el! – Brittának már minden mindegy volt, csak az életét meghagyják. A rabló újra erősen megszorította a nyakát, s a lány lába alól kicsúszott a talaj. Keze szétnyílt, táskája a földre hullott. – Így, így kicsikém – hallotta a kegyetlen hangot. Botladozva indult a lépcső felé, aztán megingott és összeesett. A rabló gúnyos nevetése volt az utolsó hang, amit még hallott, mielőtt lezuhant a lépcsőn. – Mi történt? Hall engem? – Rémült női hangra tért magához. Kinyitotta a szemét, de csak homályosan látta a fölébe hajló arcot. – Hol vagyok? – suttogta alig hallhatóan.

– Leesett a lépcsőn – felelte a női hang, s Britta érezte, hogy öszszehajtogatott kardigánt csúsztatnak a feje alá. – Hívjak orvost? Vannak fájdalmai? – Nem kell orvos – a lány megpróbált felemelkedni, de fájdalmas nyögéssel visszahanyatlott. – Hol vannak? Két férfi... megtámadtak... elvették a táskámat. Több ezer márka volt benne, ma vettem fel a bankban. Még nem lehetnek messze... – Újra feljajdult. – Nagyon fáj a hátam. – Mégiscsak jobb lesz, ha mentőt hívok – ajánlotta az ismeretlen nő. – Ha segít, fel tudok állni. Nagy fájdalmak árán Britta feltámaszkodott a könyökére. Most már tisztán látta az ismeretlen asszony rokonszenves arcát. – Nem bírok felemelkedni – mondta panaszos hangon. – És nagyon fáj a hátam. Talán mégis... – Könnyek törtek fel belőle. – Nem bírom tovább... Kérem... – Szólok a parkolóőrnek, hogy telefonáljon át az Erdei Klinikára. Sietek vissza. Britta beharapta a szája szélét. Igyekezett uralkodni fájdalmán, s figyelte, ahogy a nő futva indul segítséget kérni. Rokonszenves volt a barátságos, segítőkész szőke asszony. Britta fogai összeverődtek, hirtelen fázni kezdett. – Mindjárt itt lesz a mentő – érkezett vissza az asszony. – Ne féljen, nemsokára jó kezekben lesz. Nem tudnék addig is segíteni valamit? – Megfogta a reszkető lány kezét. – Mondja meg a nevét, érdeklődni fogok a klinikán, mit állapítottak meg. – Britta Hallwag vagyok – felelte a lány halkan. – Köszönöm a segítségét. Nagyon kedves. Már hallatszott is a közeledő mentőautó szirénája. – Itt vannak – próbált meg mosolyogni Britta. – Még egyszer köszönöm. Látásból ismerte a mentővel kiérkező fiatal orvost, aki szintén felismerte őt. – Sajnos be kell vinnünk a klinikára, Hallwag kisasszony – mondta rövid vizsgálat után a mentőorvos. – Elég súlyosnak tűnnek a sérülései.

– Muszáj? – kérdezte halkan Britta. – Igen, feltétlenül. Alaposan meg kell vizsgálnunk. Egy-két napig mindenképpen bent fogjuk tartani. Intett az ápolóknak, akik hordágyra fektették a lányt. Az injekció enyhítette Britta fájdalmait, de tudta, hogy engedelmeskednie kell az orvosnak. Megpillantotta az ismeretlen asszonyt, aki még mindig ott állt a közelben. – És Ön? Szabad a nevét? – kérdezte halkan, de az asszony nem hallotta meg. Miután közölték vele, hogy most már nyugodtan hazamehet és megköszönték segítségét, megfordult és elsietett. Britta behunyta a szemét és némán tűrte, hogy beemeljék a mentőautóba.
Klaus Statter doktor többhetes halogatás után végre rászánta magát, hogy kimenjen a temetőbe egy éve halott felesége sírjához. Valahányszor megpillantotta a sírkövön a szép fiatal Isabel fényképét, újra eluralkodott rajta a keserűség. Borús, esős idő volt, a rozsdás vaskapu nyikorogva, nehezen nyílt ki. Klaus Statter körülnézett. A szomszédos új sírokat virághalmok borították. Isabel sírját világos márványlap takarta, körülötte néhány zöld növény, amelyek nem igényeltek sok gondozást. Klaus Statter szándékosan választotta ezeket. Nem akart rendszeres temető-járóvá válni. Ritkán jött ki, gyorsan rendbe tette a sír környékét és már ment is. – Szervusz, Isabel – állt meg a kő előtt. – Hiányzol – mondta halkan. – Nagyon hiányzol. Miért kellett akkor elfutnod a barátoddal? Megbeszélhettünk volna nyugodtan mindent, biztosan találtunk volna valami megoldást. De te mindig fejjel rohantál a falnak. Talán a hevességedért szerettelek annyira. Lehet, hogy még mindent rendbe hozhattunk volna. De ez a baleset… Egyszerre vége lett mindennek. Pedig talán beláttad volna te is, hogy butaságot csinálsz. Tudom, egy új szerelem mindig csodálatos élmény, a mi szerelmünket pedig már unni kezdted, ahogy elmúlt az első néhány év. Tudom, nem kínálhattam neked sokat, de olyan szépen indult minden. Ha végleg úgy döntesz, hogy elhagysz, hidd el, végül is beleegyeztem volna. Inkább élj

egy másik férfi oldalán, minthogy a sír nyeljen el. De most már késő... Klaus Statter fájdalmas arccal nézte a hideg követ. Még mindig hiányzott neki az asszony. Isabel volt álmai beteljesülése. Ki sejthette, hogy a szép álom egyszer csak lidércálommá válhat? Amikor Isabel meghalt, Klaus úgy érezte, ő sem élhet tovább. Azóta túljutott a legnehezebb időszakon, de még mindig fájt az emlékezés. – Most egy ideig nem jövök – szólalt meg ismét alig hallhatóan. – Sok a munka a klinikán. Anders doktornő csak heti néhány órát dolgozik, mióta megszületett a kislánya. De miért is mesélem el ezt neked? Soha nem értetted, milyen sokat jelent nekem a hivatásom. Nos, megyek. Valószínűleg csak Karácsonykor jövök újra. Megfordult és lassú léptekkel elindult. Isabel halála óta lélektelen, gépies volt minden mozdulata. A veszteség egész életét értelmetlenné tette.
– Jó estét, drágám – lépett be jókedvűen Anders doktor a nappaliba, ahol Katja éppen az új gyereklány, Barbara társaságában kávézott. Az orvosnő mosolyogva üdvözölte férjét. – Gyere, igyál te is egy csésze kávét. Theresa azt mondta, nem ér rá, ne utasíts vissza te is. Barbara Fellner, a gyereklány nemrégiben került az Anderscsaládhoz. Tragikus balesetben elveszítette szüleit és kisöccsét, s remélte, hogy a főorvos házában új otthonra lelhet. – Foglaljon helyet, doktor úr. Szívesen főztem volna én a kávét, de Theresa be sem enged a konyhába, az az ő birodalma – hangja tréfás volt, de kiérződött belőle a megbántottság. – Üdvözölte már a kis Tanját, főorvos úr? – Még nem, éppen kezet mosni indultam. Hogy van a kicsi? Alszik? Katja bólintott. – Halkan menj be hozzá, nehogy felébredjen. Meg fogsz lepődni, hogy megnőtt, mióta utoljára láttad.

Anders doktor megállt. – Azt akarod mondani, hogy ritkán jut időm a gyerekekre? – kérdezte komolyan. Katja elnevette magát. – Tréfáltam. De egy ilyen kisbaba még reggeltől estig is növekszik. A főorvos megenyhülve fordult Barbarához. – Hogy érzi magát nálunk? Nem lehet könnyű dolga, Michael virgonc kis kölyök és Tanja is sok törődést igényel. – Nagyon jól érzem itt magam – felelte őszintén a fiatal lány. – A szüleim halála óta nem volt otthonom. Rövid ideje vagyok itt, de a gyerekek máris a szívemhez nőttek. Minden nagyon szép lenne, ha... – Ha? – nézett rá meglepetten Katja. – Mit akart mondani, Barbara? Talán valami gond nyomasztja? A fiatal lány hevesen megrázta a fejét. – Tulajdonképpen semmi – felelte. – Tényleg nagyon jól érzem itt magam. Még egy csésze kávét töltött először Katjának, aztán saját magának is. – Elfogyott – állapította meg és felállt. – Azonnal főzök frisset. Ön is kávézik, főorvos úr? – Szívesen betársulok a hölgyekhez – bólintott Anders doktor. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és Theresa Mansfeld szikrázó szemmel beviharzott. – Nem fogyott még el a kávé? – Máskor barátságos arca most zord és merev volt. – De igen. Éppen indultam újat főzni – felelte tétován Barbara. – Ugye most már ráér inni velünk egy csészével? Theresa Mansfeld bőszen odalépett elé és kikapta a kezéből a kannát. – A konyha az én dolgom, mintha már elmondtam volna néhányszor. Maga törődjön a gyerekekkel, a háztartást bízza rám, így van, főorvos úr? – fordult Anders doktor felé. – Engem házvezetőnőnek szerződtettek, bár eddig Michael gondozását is elláttam, s úgy vettem észre, meg is voltak elégedve velem

– Mi ütött magába, Theresa? – nézett rá döbbenten Robert Anders. – Mindig meg voltunk elégedve magával, tudja jól. Talán megbántotta valaki? A házvezetőnő keményen szorította a kávéskannát, mintha abba kapaszkodna. Arca haragot sugárzott. – Minden rendben, főorvos úr – felelte zord hangon. – Elismerem, hogy szükség volt a személyzet bővítésére, de a konyha az enyém. Ha kávét kérnek, majd én főzök. Nem hagyom, hogy mindent kivegyenek a kezemből. – Theresa egyre jobban felizgatta magát, arca lángolt. – Nemsokára már semmire nem leszek jó és elmehetek. Mindig így van ez, jön egy fiatal, az öreg pedig már nem kell senkinek. Tudhattam volna, hogy velem sem lesz másként. Megfordult, kisietett és becsapta maga után az ajtót. – Mi volt ez? – kérdezte döbbenten dr. Anders. – Fogalmam sincs – Katja hasonlóan értetlenül állt. – Talán roszszul aludt az éjjel? Nem, valami komolyabb baja kell legyen. – Azt hiszem, én tudom, miről van szó – szólalt meg halkan Barbara Fellner. – Theresát bántja, hogy felvettek engem. Azt hiszi, azért jöttem, mert ővele már nem voltak megelégedve. Fél, hogy a kora miatt esetleg el is küldik a háztól. – Gondolom, ez a maga ittlétét is megkeseríti, igaz? – fordult hozzá Katja. – Ugye már többször összekülönböztek valamin? A fiatal lány bólintott. – Nagyon sajnálom, doktornő – kezdte habozva. – Nem akartam békétlenséget hozni a házba. Talán jobb lenne, ha... – Ne is fejezze be, Barbara – vágott közbe a főorvos. – Theresának be kell látnia, hogy a gyerekekért maga a felelős. Már jóval Tanja születése előtt megbeszéltük, hogy felveszünk egy gyereklányt, főleg, mivel a feleségem továbbra is dolgozik heti néhány órát a klinikán. Nem értem, miért féltékeny Theresa, ahelyett, hogy örülne, amiért az ő munkája is kevesebb lett. – Kész a kávé. – Piros arcán barátságos mosollyal lépett Theresa Mansfeld a szobába. Jobb kezében a kávéskannát, baljában még két csészét hozott. – Jól hallottam az előbb, hogy engem is meghívtak egy kávéra?

Nem törődve a döbbent arcokkal leült, és mindenkinek újabb adag kávét töltött. – Tanja alszik – nézett fel. – Az előbb néztem be hozzá. Alszik, mint egy kis angyal. Ugye, Barbara, szerencse, hogy ketten vagyunk a gyerekekre? A lány először nem tudta, mit is feleljen, aztán elmosolyodott. – Igen, nagy szerencse, hogy nem vagyok egyedül – bólintott. Katja felsóhajtott. A családi béke – legalábbis egyelőre – helyreállt.
Amikor dr. Jürgen Heidrich felébredt, nehezére esett kinyitna a szemét. Csodálatos álma volt, virágos mezőn sétált – és látott... Világosság vette körül, s hosszú ideje először végre boldognak érezte magát. Keserű volt az ébredés. Új nap vár rá, egy következő nap, amelytől ugyanúgy félt, mint az előzőektől, mióta megvakult. Csukott szemmel kelt fel az ágyból és öltözött fel. Nyomasztotta, fárasztotta az élet értelmetlensége. Kinyitotta az ajtót és megállt a lépcső tetején. – Kész a reggeli, Killingné? – szólt le hangosan. – Jöjjön, doktor úr, a kávé az asztalon várja és a zsemle is friss, még meleg. Jürgen Heidrich óvatosan indult lefelé a lépcsőn, számolva a megtett fokokat. – Remek illatokat érzek a konyha felől – mondta, mert úgy érezte, meg kell dicsérnie házvezetőnőjét. Elveszett ember lenne az asszony nélkül. – Friss a tejszín is – felelte Killingné jókedvűen. – Jöjjön, doktor úr, különben még kihűl a reggelije. Segítsek? – Nem kell, köszönöm – felelte az orvos. Gondolatai egy pillanatra elkalandoztak, s elvétette a következő lépcsőfokot. A semmibe lépett, s halk kiáltással előrebukott. – Az Ég szerelmére, doktor úr, mi történt? – futott elő máris Lore Killing. – Nem tört el semmije?

– Hagyjon – mordult rá a férfi. Kezével a korlátot kereste, de csak a semmit markolászta. – Mi van itt? Csapdát állított nekem? Micsoda ostoba tréfa ez? – Nem csináltam semmit, doktor úr – védekezett ijedten a házvezetőnő és segíteni próbált, de Jürgen Heidrich elrántotta a kezét. – Tudom, hogy vak vagyok, de nem nyomorék, megértette? Eleget sportoltam és negyvenévesen még öreg sem vagyok. Úgyhogy hagyjon békén, fel tudok állni egyedül is. És ha még egyszer átrendez valamit a házban, nyomban kihajítom. Visszamegyek a szobámba, elment az étvágyam. – De a friss zsemlék... – kezdte csalódottan az asszony. – Hagyjon már békén! – förmedt rá az orvos. El tudta képzelni, milyen nevetséges látványt nyújthat a levegőben hadonászó kezeivel. – Most meg van elégedve, igaz? Látja, milyen kiszolgáltatott vagyok. De nagyon téved! Még a látókkal is előfordul, hogy elbotlanak, nem hiszi? Magával is megeshet, hogy nem figyel oda és orra esik. – Ilyesmi mindenkivel megeshet, doktor úr – sietett egyetérteni a házvezetőnő. Óvatosan segített gazdájának feltápászkodni. – Jöjjön, doktor úr. Ugye már jobban érzi magát? – hangja ellágyult, mintha egy gyermekkel beszélne. – Egyen valamit, máskor annyira szereti a friss zsemlét, vajat és eperlekvárt is tettem rá, ahogy szereti. Heidrich doktor nem felelt. Hirtelen összeomlott, elveszítette minden tartását. Most tudatosult csak benne, milyen tehetetlen lenne Killingné nélkül. Felállni sem tud, ha az asszony nem segíti. Ő irányítja az egész életét, ő vezeti ide-oda, ő mondja meg, mit vegyen fel, mit tegyen, hová menjen. Minden reggel kikészíti neki a ruháit és segít az étkezéseknél is. – Látja, már fel is állt, doktor úr – biztatta a házvezetőnő. – Érzi a friss kávé illatát? Jöjjön, reggelizzünk meg. Egyébként ma jelenik meg a hirdetés az újságban, nemsokára biztosan jelentkeznek az első betegek. Biztos vagyok benne, több munkája lesz, mint amennyire számít. Nagyon jó ötlet volt ideköltözni Bergesfeldenbe. Lore Killing csak beszélt és beszélt, már maga sem tudta, mit, de úgy érezte, nem hallgathat el. Csak így tudja megnyugtatni a gazdáját. Odavezette Heidrich doktort az asztalhoz és leültette.

– Hol a csészém? – tapogatózott a férfi. – Nem megmondtam, hogy mindig ugyanarra a helyre tegyen mindent? – Minden a helyén van, doktor úr – vezette a kezét a házvezetőnő. – Tudja, hogy mindig betartom az utasításait. Itt van ön előtt a tányér, rajta a zsemle. Jobbra tettem a csészét, mint mindig. – Bocsásson meg – mondta fojtott hangon a férfi. – Kicsit zavarodott vagyok ma reggel. Nem akartam megbántani. Nem könnyű mellettem az élet, nem igaz? – Semmi probléma, doktor úr – felelte barátságosan az asszony. – Két éve, mióta ön elveszítette a látását, minden napot együtt töltünk. Én jól érzem magam ön mellett. – Valóban? Hiszen már többször fenyegetőzött, hogy felmond. Komolyan gondolta? Lore Killing mélyet sóhajtott. – Amikor mondtam, úgy is gondoltam – válaszolta. – De mindig beláttam, hogy nem hagyhatom magára a doktor urat. Ki gondoskodna önről? Egyedül van és én is egyedül vagyok, hát össze kell tartanunk, nem így van? – Igazat beszél, Killingné – Jürgen kortyolt egyet a forró kávéból. – Nagyon finom – állapította meg. A házvezetőnő szavai elgondolkodtatták. Igen, valóban kiszolgáltatott helyzetben van. Ő, aki mindig gyűlölte elfogadni a segítséget, most egy asszonytól függ. Hangos csörrenéssel letette csészéjét és keze ökölbe szorult. – Gyűlölöm a nőket – suttogta fojtottan. – Minden nőt gyűlölök. – Mit mondott, doktor úr? – Lore Killing barátságosan közelebb hajolt. – Segítsek? Mit szeretne? – Amit én szeretnék, azt maga úgysem tudja teljesíteni – emelte fel a fejét Jürgen Heidrich. – Megértem, doktor úr. Tudom, mennyire szeretne újra látni – válaszolta egyenesen a házvezetőnő. – De földi hatalom ezen nem segíthet. – Az Isten alszik – mondta tompán a férfi. – Vagy már régen elfelejtett engem. Igen, megfeledkezett rólam, de én sem törődöm vele. Csak magamra hagyatkozhatok. – Világtalan szeme tágra nyílt.

Lore Killing dermedten hallgatta. Félelmet keltettek benne az orvos szavai. – De doktor úr... – kezdte. – Hagyjuk ezt – vágott közbe a férfi. – Jól vagyok, minden rendben van. Igazán...
Britta Hallwag fájdalmai szinte az elviselhetetlenségig erősödtek. Sikoltani akart, de csak halk nyögés jött ki a torkán. Nagy nehezen sikerült kinyitnia a szemét. Ismeretlen környezet vette körül, amelyből csak elmosódó foltokat látott. Ijedten fel akart ülni, de hátába újra belenyilallt a pokoli fájdalom. – Ne mozogjon, Hallwag kisasszony – hallott egy barátságos hangot. – És ne féljen, a sérülései szerencsére nem olyan súlyosak, mint eleinte hittük. Egy-két napig még feküdnie kell, de nincs semmi komoly baja. Agyrázkódást szenvedett, ezért ne nagyon mozogjon. – Mi történt? – a fiatal lány tétován nézegetett körbe. – Kórházban vagyok, ugye? – Az Erdei Klinikán van – felelte az ágya mellett álló orvos. – Emlékszik, mi történik magával? Britta a homlokát ráncolta. – Azt hiszem, igen – felelte kis habozás után. – Leütöttek, ugye? Az orvos fellélegzett. – Eszerint az emlékezete nem sérült meg. Remek. – Mindenre emlékszem. Ebédszünetben kimentem a bankba, pénzt vettem fel, mert a hétvégén nagyobb bevásárlásokra készültem. Sokáig dolgoztam, már erősen sötétedett, amikor elindultam a parkolóházhoz. Hirtelen feltűnt mögöttem két férfi. Megtámadtak, én védekeztem, de erősebbek voltak. Azt hiszem, lezuhantam a lépcsőn... – Britta kérdőn nézett az orvosra, aki bólintott. – Pontosan így történt. Egy hölgy találta meg, ő értesített minket. Amikor beszállították, először jól érezte magát, de aztán hirtelen öszszeomlott a keringése. – Keringési problémám soha nem volt. – Ez a jelenség független az esetleges korábbi betegségektől – magyarázta Statter doktor. – A zuhanás váltotta ki a sokkot. Ha nem

tévedek, maga itt dolgozik az Erdei Klinikán, ugye? – váltott témát, hogy elterelje a beteg gondolatait. – Gyógytornász vagyok Röder doktor úr osztályán. – Eszerint nem tévedtem, amikor ismerősnek véltem – állapította meg Statter doktor. – Azonnal arra gondoltam, hogy többször láttam már a klinikán. Nem szólt róla, hogy nemcsak látta, de fel is figyelt a szép fiatal lányra. Tetszett neki a komoly, de jó szívről árulkodó arc. – Pillanatnyilag hogy érzi magát, Hallwag kisasszony? Britta felemelte a fejét. – Köszönöm, doktor úr, kibírom. – Elfordult és a vénájába kötött infúzióra pillantott. – Fájdalomcsillapító? Klaus bólintott. – Látom, többet ért ezekhez a dolgokhoz, mint az átlagos betegeink. Igen, egy napig még intravénás fájdalomcsillapítót kap, de holnapra megszabadul a csövektől. Az általános állapota egyébként jó, de előírás, hogy minden betegnek be kell adni az erősítő gyógyszereket. – Értem – Britta megpróbált mosolyogni. – Mennyi ideig kell még itt maradnom? – Sajnos eltart néhány napig, mire rendbe jön – Klaus Statter széket húzott az ágy mellé és leült. – Csúnyán megütötte a veséjét, s ezzel nem lehet tréfálni. A sokk következményeit is ki kell várnunk. Úgy számolom, a hónap végéig még a vendégünk lesz. Megfelel az ajánlat? Britta azonban komoly maradt. – Elkapták már a két rablót? – Úgy tudom, nem. – Pontosan le tudom írni mindkettőjüket, az egyiket ráadásul nagyon részletesen. A másiknak nem láttam olyan sokáig az arcát. – Gondolom, a nyomozók nemsokára felkeresik. Sok pénz volt a táskájában? – Többezer márka – felelte a lány. – És az összes okmányom. Nem hiszem, hogy valaha is visszakapnám. – Sajnos ez valószínű – Statter doktor őszintén együttérzett vele. – Ha segíthetek valamiben, Britta, szóljon nyugodtan.

Észre sem vette, hogy a keresztnevén szólította a lányt, de Britta halványan elpirult. Örült, hogy nem betegként, hanem kollégaként kezelik az Erdei Klinikán. – Most egyedül hagyom, Britta – állt fel az orvos. – Lehet, hogy este még benézek, mielőtt hazaindulnék. – Várom – nyújtotta a kezét a lány. – Köszönöm, hogy ilyen kedves hozzám, doktor úr. Nagyon jól esett, hogy beszélgethettem önnel. Hirtelen elnémult és a torkához kapott. – Lehet, hogy a rablók bejönnek utánam a klinikára... Statter doktor döbbenten megállt. – Hogy érti ezt? – Nem tudom. Talán megtudták, ki vagyok, hiszen elvették a papírjaimat is. – Kizártnak tartom, hogy idejönnének – próbálta megnyugtatni a férfi. – Hiszen maga nem ismerte őket, igaz? – Nem ismertem, de... – a lány ijedten pislogott. – Ne is gondoljon ilyesmire. Itt a klinikán biztonságban van, különben sem valószínű, hogy a támadói újra feltűnnének. A pénzét megszerezték, többet nem is akartak. A rendőrség előbb-utóbb mindenképpen elkapja őket. Klaus Statter visszafordult az ágyhoz és megszorította a lány kezét. – Nyugodjon meg, Britta. Gyakran benézek majd magához. – Örülnék neki, doktor úr. Sokat segítene vele – felelte a beteg. Valóban megnyugtatóan hatottak rá az orvos szavai. – Köszönöm. Szívesen látom, bármikor jut rám néhány perce. Klaus már az ajtóból fordult vissza. – Én is örülök, ha láthatom – mondta halkan. – Nagyon örülök. Maga is meglepődött saját szavain s zavartan kifordult a szobából. Britta egy percig némán nézett utána, aztán halkan maga elé mormolta. – Alig várom, hogy újra bejöjjön hozzám... Elmosolyodott. Ebben a percben már nem is gondolt a rablókra. Behunyta a szemét és pihenni próbált. Nem sejtette, hogy az éjszaka hamarosan lidérces álommá válik a számára.


Andreas Schad beleszimatolt a levegőbe. – Mi lesz a vacsora? – Töltött hús, amit nagyon szeretsz – jött elé mosolyogva Hilda. – Örülsz? Andreas Schad azonban ügyet sem vetett a feleségére, egyszerűen elment mellette. Már a konyhaajtóból fordult vissza, mert úgy érezte, mégis kellene szólnia egy-két kedves szót. – Köszönöm, Hilda, tényleg örülök, de ma este valahogy alig vagyok éhes. Igyunk egy kis bort vacsora előtt. – Már elő is készítettem mindent, csak asztalhoz kell ülni – tüsténkedett az asszony. – Jó, hogy végre akadt egy szabad estéd. – Hol van Annegret? – kérdezte válasz helyett Andreas. – Már lefeküdt? – Nagyon álmos volt – magyarázta a felesége. – Anyám délután kivitte a játszótérre és nagyon kifáradt. Benézel hozzá? Andreas legyintett. – Nem, nehogy felébredjen. Eszem néhány falatot, aztán megnézem, adnak-e valami jó filmet a tévében. Az utóbbi időben nagyon sok munkám volt, itt az ideje, hogy végre pihenéssel töltsek egy estét. – Pergő nyelvvel, lendületesen beszélt, miközben leült a terített asztalhoz. – Pompásan illatozik ez a hús, Hilda. Egyet el kell ismerni: a konyhában bámulatosan megállod a helyed. Jó étvágyat. Hilda Schad a dicséret ellenére is csalódást érzett. Legalább egy kedves csókot igazán kaphatott volna. Hosszú ideje nélkülözte már a férje gyengédségét. Andreas mindig kitért a közeledési kísérletei elől, úgy tett, mintha észre sem venné őket. Most is szemmel láthatóan csak a vacsora érdekelte. – Hány szelet húst kérsz? – kérdezte halkan az asszony. – Egy elég lesz, köszönöm. – Andreas inkább a borosüveg után nyúlt. – Jó márkát választottál, Hilda – állapította meg a fény felé tartva poharát. – Egészségedre. Egy hajtásra kiitta borát és már újra is töltötte a poharát. – Van még a pincében ebből az évjáratból? – kérdezte. Hilda tétován nézett rá. – Azt hiszem, van. De kérlek, ne igyál többet, ne rontsd el az esténket, olyan ritkán vacsorázunk együtt.

– De Hilda! – csattant fel a férfi. – Mindössze egyetlen pohárral ittam, igazán nem sok vacsora előtt, ha még eggyel megiszom. – Már emelte is fel újra a poharát. – Remek zamata van – jelentette ki, s jó étvággyal nekilátott a töltött húsnak. – Jó háziasszony vagy. – Csak udvariaskodsz vagy komolyan is gondolod? – kérdezte reménykedve a felesége. – Úgy gondolom, ahogy mondtam. Remekül főzöl. – Köszönöm. Nagyon régen dicsértél meg utoljára. Iszol még egy pohár bort? – Ahogy kimondta, már meg is bánta, s az ajkába harapott. Nem lett volna szabad borral kínálnia a férjét, így is eleget ivott már. Ittas állapotban végképp semmi figyelmet nem szentel a feleségének, hanem felmegy a hálószobába és egy perc múlva már horkolva alszik. Sokszor kérte már, hogy igyon kevesebbet, de könyörgése csak néhány napig bizonyult hatásosnak, aztán kezdődött minden előröl. – Felhozok még egy üveggel a pincéből – szólalt meg Andreas. – Ha akarod... – Hilda igyekezett közömbösnek mutatkozni, nehogy felbosszantsa a férjét. – Te is kérsz még? – Nem, köszönöm. Andreas Schad gyorsan befejezte az evést és már indult is le a pincébe. – Máris jövök vissza. Hilda szomorúan nézett utána. – Tudom – mormolta maga elé. – Méghozzá nem is egy üveggel a kezedben. Borba fullasztod a szép esténket. Nem tévedett. Andreas néhány perc múlva üvegekkel a kezében érkezett vissza. – Hoztam mindjárt többet, hogy ne kelljen leszaladgálnom – mondta csillogó szemmel. Már nyitotta is ki az első üveget. – Egészségedre. Nagyon finom ez a bor, jó évjárat. – Én nem érzek nagy különbséget bor és bor között – felelte halkan az asszony. – Egyébként is jobban szeretem a gyümölcsleveket, azok legalább nem szállnak az ember fejébe.

– Nem értesz hozzá. Ez a bor igazi különlegesség. – Andreas Schad magában még hozzátette: – Holnap utánanézek, van-e még belőle a raktárban. – Becsíptél – figyelmeztette óvatosan az asszony. – Nehezen forog a nyelved. Alighogy elkezdődött a szép esténk, már vége is. – Butaságokat beszélsz. Nem elég, hogy állandóan szemrehányásokkal halmozol el, amiért sokszor vagyok házon kívül este az üzletfeleimmel, most még azzal is előállsz, hogy részeg vagyok. Nem túlzás ez egy kicsit? – Ne veszekedjünk, Andreas. Töltsük békességben a kevés közös szabadidőnket. Egész nap erre a néhány órára vártam... – Hilda Schad hangja elcsuklott. – Régebben milyen jól kijöttünk egymással. Boldogok voltunk együtt, most pedig... Sokat iszol és... – egy pillanatig habozott, aztán kimondta: – Megcsalsz engem. Nem, ne tiltakozz. Tudom, hogy van valakid. – Most már elég! – a férfi dühösen felpattant, de meg kellett támaszkodnia az asztal szélében. Kereste a szavakat, de csak dadogva tudott beszélni: – Nem... nem beszélhetsz velem... ilyen hangon. Dolgozom... Igen, dolgozom látástól vakulásig, hogy a családom... a családomnak mindene meglegyen, te pedig csak vádaskodsz összevissza. Inkább nézz körül... mindent tőlem kaptál, és hogy bánsz vele? A bútorok porosak, a lakásban összevisszaság, szanaszét hevernek a képesújságjaid. Hazajövök este fáradtan és rendetlenséget találok... Azt hiszed, talán jó érzés? – Miért bántasz, Andreas? Amikor összeházasodtunk, még csak hébe-hóba ittál egy-két pohár bort. – Most sem iszom többet – förmedt rá a férfi. – Hetente egyszerkétszer megiszom egy pohár bort a vacsorához, ez talán olyan sok? – Nem erről beszélek – Hilda már közel állt a síráshoz. – Nem egy pohárral iszol. Sokat iszol és rendszeresen. És hol vagy esténként, ha nem a szeretődnél? Egyáltalán ki az a nő? – Időm sincs rá, hogy szeretőt tartsak. De ha tartanék, gondolod, hogy megmondanám, ki az? Munkával töltöm az estéket, hogy még többet adhassak nektek, a családomnak, és mi a hála? Amikor végre akad egy szabad estém, azt is elrontod.

Andreas Schad felállt és dülöngélve az ajtóhoz lépett. Morogva kiment a nappaliból. – Andreas! Miért? – kiáltotta utána Hilda kétségbeesetten – Értsd meg, szeretlek és féltelek, de nem akarok osztozni rajtad sem egy másik nővel, sem az alkohollal, megértetted? Vagy abbahagyod ezt az életmódot vagy... – elcsuklott a hangja és keservesen sírni kezdett.
Britta Hallwagnak hirtelen az a szörnyű érzése támadt, hogy vasmarok szorítja össze a torkát. Kapkodva lélegzett, homlokán verítékcseppek gyöngyöztek. – Ne! – nyögte kétségbeesetten. – Nem bírom... – kezével görcsösen kapaszkodott a takaróba, rémületében ki sem merte nyitni a szemét. – Mi történt, Britta? – Statter doktor lépett be a szobába. – Nem érzi jól magát? Miért nem csengetett a nővérnek? A lány végre összeszedte minden erejét és felnézett. – Maga az, doktor úr – sóhajtotta. – Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy mindjárt megfulladok. Mintha egy hideg kéz markolászta volna a nyakamat. – Érzett már ilyet ezelőtt is? Britta bólintott. – Néhányszor igen, de ilyen rettenetes még soha nem volt. Tényleg azt hittem, meg kell halnom. Lehet, hogy van valami komolyabb betegségem, amit nem vettek észre a vizsgálatok során? – Elképzelhetetlennek tartom – jelentette ki az orvos, leült az ágy melletti székre és megfogta a lány kezét. – Gondolkozzon! Milyen képek merülnek fel az agyában, mielőtt ezek a rohamok elkezdődnek? Milyen gondolatok foglalkoztatják? Mondjon el mindent, ami lejátszódik a fejében ilyenkor. Britta bizonytalanul nézett az orvos markáns arcába. – Nem tudom pontosan leírni – kezdte. – De mindig az a két férfi jut az eszembe, aki megtámadott. Az egyikük nagyon veszélyesnek nézett ki, a másik pedig... – elfordult és megváltozott, gyenge hangon suttogta. – Soha többet nem leszek egészséges. Érzem. Ez az élmény el fog kísérni egy életen át. Minden éjjel erről álmodom, szüntelen

félelemben élek, rettegek, hogy egyszercsak itt lesznek, itt a betegágyam mellett. Legszívesebben az egész napot a takaró alá bújva töltenem. Borzasztó érzés! – Nyugodjon meg, Britta. Nem fognak idejönni, egyikük sem. Különben sincs egyedül, az első kiáltására legalább hárman idesietnek, és itt van az ágya mellett a csengő is. Ne féljen, biztonságban van. Csak arra gondoljon, hogy minél hamarabb fel kell épülnie. – Igaza van, doktor úr – látta be Britta, s örömmel vette, hogy az orvos még mindig nem engedte el a kezét. – Egy napon majd biztosan túl leszek rajta. De meg kell mondanom, rettegek attól a naptól, amikor majd hazaengednek a klinikáról. Egyedül élek, akkor aztán tényleg senki nem segíthet rajtám. – Engem bármikor felhívhat – biztosította Statter doktor. – Ha úgy érzi, nem képes egyedül leküzdeni a nehézségeit, ne habozzon, hanem azonnal telefonáljon nekem. Felhívhat akár otthon, akár itt a klinikán. Amint tudjuk, mikor mehet haza, felírom magának az otthoni telefonszámomat. Ha éppen semmi baja nincs, csak beszélgetni szeretne valakivel, akkor is örülni fogok a hívásának. – Mit fog szólni hozzá a felesége? – Már nem vagyok nős – felelte halkan az orvos. – Isabel, a feleségem, már egy éve meghalt. Autóbaleset... Azóta egyedül élek. – Bocsásson meg. Nem akartam indiszkrét lenni – védekezett bűntudatosan Britta. – Semmi baj. – Statter doktor a lány szemébe nézett. – Őszinte leszek. Nem könnyű egy orvosfeleség élete, s Isabel nem bírta sokáig. Megromlott a házasságunk. Mind a ketten reménykedtünk, hogy talán még rendbe hozhatjuk, de akkor jött ez a baleset... Egy csapásra mindennek vége lett. A sors nem adott nekünk esélyt, hogy helyrehozzuk, amit elrontottunk. – Igazán sajnálom – szorította meg a kezét Britta. – Nem könnyű kilábalni egy elromlott kapcsolatból és még szörnyűbb, ha így ér véget. Ezt hallva én még csak nem is panaszkodhatok. – Ön sincs férjnél, igaz? A lány hevesen megrázta a fejét. – Hajadon vagyok, de volt egy barátom. Nemrég szakítottunk. Egyszerűen nem bírtam tovább. Ráadásul nős volt, családos ember.

Ez meg az egyre mértéktelenebb alkoholizálása aztán már túl sok volt. Hiába kértem ezerszer, hogy ne igyon többet, Andreas egyszerűen meg sem hallotta. – Még mindig bántja a szakítás, igaz? – Nem tudom – felelte őszintén a fiatal nő. – Néha nagyon hiányzik Andreas, de ha arra gondolok, hogyan viselkedett az utóbbi időben, egyenesen boldog vagyok, hogy vége. – Rámosolygott az orvosra, aki visszamosolygott. – Milyen furcsa – mondta Statter doktor elgondolkozva. – Hosszú ideje egy helyen dolgozunk, látásból régóta ismerjük egymást, mégis csak most, hogy betegként került ide, beszélgetünk csak komolyabban. Higgye el, ezekről a dolgokról, mármint Isabelről, még soha nem beszéltem senkinek. Nem tudom, miért éppen magának mondtam el, de jól esett. – Nálam ugyanez a helyzet – Britta érezte, hogy a szíve megtelik boldogsággal. Beleszeretett volna az orvosba? – Mától fogva barátok vagyunk – jelentette ki Statter doktor. – Rendben? – Igen – felelte halkan Britta. – És hálás vagyok a sorsnak, hogy megajándékozott egy ilyen baráttal. Komolyan gondolta, hogy felhívhatom, ha bármi bajom van? Az orvos bólintott. Felemelkedett és lenézett az ágyban fekvő betegre. – Bármikor hív fel, Britta, örülni fogok neki. És szeretném, ha ezentúl maga is a keresztnevemen szólítana. Végtére is elég régen ismerjük már egymást és... Ha kiengedik a klinikáról, szeretnék találkozni magával egyszer valami kellemes helyen. – Én is szeretném, Klaus – felelte a fiatal lány könnyedén elpirulva. Boldogan, mosolyogva nézett a kifelé induló orvos után. Statter doktor éppen az ellentéte volt Andreasnak, de Britta érezte, hogy az italkereskedő nem ér fel a fiatalemberrel. Az orvos ugyanilyen boldognak tűnt, amikor az ajtóból még viszszaköszönt, s aztán gyors léptekkel kisietett a folyosóra.


Andreas Schad már jó néhány pohárral megivott, amikor a cég parkolóőre bekopogott hozzá. – Mit tehetek önért, Kramer úr? – kérdezte vidáman. Az idős férfi megilletődve állt meg az ajtóban. – A hétvégén nagy ünnep lesz a családomban, Schad úr – kezdte tétován. – A feleségemmel az ezüstlakodalmunkat tartjuk. Andreasban máris megszólalt az üzletember. – Gondolom, sok vendéget hívtak. Összeállítsak egy alkalomhoz illő italkészletet önöknek? – Nagyon örülnénk neki – felelte az idős férfi megkönnyebbülten. – Tudja, én az ilyen dolgokban nem nagyon ismerem ki magam, Schad úr. – Nem gondoltak rá, hogy megbíznak egy party-szervizt? Kramer úr hevesen tiltakozott. – A feleségem ragaszkodik hozzá, hogy saját kezűleg készítse el a hidegtálakat, csak a bor kérdésében vagyunk tanácstalanok. Ezért gondoltam, megkérem önt, hogy vállalja el a szállítást. Körülbelül ötven vendégre számítunk. Tudja, a vejem már az egyetemen tanít, és kényes az előkelőségre – mondta nem kis büszkeséggel. – Persze eljön a rokonsága is és nem szeretnék szégyenben maradni előttük. Nagyon magas rangú emberek is lesznek ott, az ő családjukban egyetlen magamfajta egyszerű parkolóőr sincs. – Bízza rám a dolgot, Kramer úr. Mondja meg, mennyi pénzt szántak az italokra, a többi az én dolgom. Peter Kramer meglehetősen nagy összeget nevezett meg, hiszen évek óta gyűjtöttek erre az alkalomra. – Hallotta egyébként, Schad úr, itt a közeli parkolóházban milyen rettenetes dolog történt a minap? – kérdezte az üzleti kérdések lezárása után. – Milyen rettenetes dolog? – nézett fel a jegyzeteiből Andreas. Fáradt volt és nem igazán érdekelte a hír, de a megrendelővel szemben kötelező az udvariasság. – Megtámadtak és kiraboltak egy fiatal nőt. Két férfi kitépte a kezéből a táskáját, állítólag nagyon sok pénz volt benne, több ezer márka. Szegény Hallwag kisasszony, mert hallottam, hogy így hívják, jól

megjárta. Pedig évek óta ott bérel parkolóhelyet és még soha nem történt semmi ilyesmi arrafelé. – Hallwag kisasszony? – Andreas Schad rögtön több érdeklődést mutatott. – Britta Hallwag? Peter Kramer bólintott. – Igen, így hívják szegényt. A két támadó elfutott, a mai napig nem kapták el őket. Hiába, manapság egy fiatal nő sehová nem mehet egyedül sötétedés után. Micsoda idők... – Mi baja esett a lánynak? – kérdezte türelmetlenül a kereskedő. – Megverték? – Méghozzá nagyon – felelte őszinte részvéttel a hangjában az öreg Kramer. – Mentő vitte be az Erdei Klinikára. – Lehetetlen... Biztosan csak megfigyelésre vitték be. – Nem, nem, Schad úr. Komoly baja esett szegénynek. – Peter Kramer kifelé indult. – Akkor számíthatok a segítségére, Schad úr? – fordult vissza az ajtóból. – Leszállítja nekem szombatra az italokat? – Minden rendben lesz – ígérte Andreas. – Ne aggódjanak. Ha a felesége nem készül el időben a hidegtálakkal, akkor sincs semmi baj, az egyik ismerősöm első osztályú party-szervizt vezet. – Nagyon köszönöm a segítségét, Schad úr, lehet, hogy igénybe vesszük. A feleségem már nem fiatal, de meg akarja mutatni, hogy a konyhában még megállja a helyét. De azért könnyen lehet, hogy elfárad közben és feladja. – Peter Kramer láthatóan szerette a feleségét, hangja egészen ellágyult, amikor róla beszélt. Meghajolt, elköszönt, s már el is tűnt az irodából. Andreas Schat megpróbálta összeszedni a gondolatait, ami az elfogyasztott italmennyiség után nem ment könnyen. Britta megsebesült, az Erdei Klinikára szállították, ő pedig nem is tudott az egészről semmit. Mit tegyen? Nem viselkedhet úgy, mintha nem is ismerné a lányt. Hirtelen összerezzent. Hilda néhány napja elmesélte otthon, milyen ijesztő élményben volt része a parkolóházban. Két férfi összevert és kifosztott egy fiatal nőt, aki lezuhant a lépcsőn. Hilda találta meg, ő értesítette a mentőket is, s ott maradt a helyszínen, amíg a lányt be nem emelték a mentőautóba.

Micsoda fintora a sorsnak! – gondolta Andreas. – Éppen a felesége talál rá a szeretőjére, s éppen ő segít rajta. – Keserűen felnevetett. – Az élet produkálja a legfantasztikusabb történeteket. Órájára nézett és megállapította, hogy még jó fél órája van a munkaidejéből. – Mégis elmegyek – állt fel. – Mindennap itt vagyok egészen késő estig, egyszer igazán bezárhatok korábban is. Felkapta zakóját, bezárta az irodát és sietett a kocsijához. Nemsokára már be is kanyarodott az Erdei Klinika elé. A portán megtudta, melyik szobában fekszik Britta Hallwag. Felsietett az emeletre és tétován bekopogott a betegszoba ajtaján. Britta meglepve ismerte fel látogatóját. – Te, itt, Andreas? – kérdezte értetlenül. – Honnan tudtad meg egyáltalán, hogy itt vagyok? A férfi, kezében az útközben vásárolt virágcsokorral az ágyhoz lépett. – Véletlenül tudtam meg – magyarázta. – Nem kellett volna idejönnöd – Britta hangja idegesen csengett. – Ha elfelejtetted volna, a kapcsolatunknak vége. – Úgy látom, egész jó állapotban vagy – mondta bosszúsan Andreas. – Ha tudom, hogy nem is esett komolyabb bajod, nem sietek ide azonnal. A lány maga is megbánta már kemény szavait. – Gyere, ülj le – mutatott a székre az ágy mellett. – Nincs sok időm – magyarázkodott a férfi. – Hilda vacsorával vár otthon. – Letette a virágcsokrot az asztalra és újra az ágy fölé hajolt. – Igaz, hogy meg is vertek a rablók? A fiatal lány elsápadt. – Igaz... – suttogta elhaló hangon. – Ha nem jár arra éppen egy asszony és nem segít rajtam, nem is tudom, mi történhetett volna. Talán visszajött volna az a két férfi... De szerencsére megmenekültem – tette hozzá gyorsan. – És te hogy vagy? – terelte másra a szót. – Még mindig iszol? – nézett kutatón a férfi arcába. – Már sokkal kevesebbet – Andreas Schad könnyen hazudott. – Tudod, az embernek sokszor kell koccintania az üzletfeleivel ebben a szakmában. Egyszerűen nem lehet kitérni előle, mert megsértődné-

nek. Igazad volt, egy időben tényleg túl sokat ittam. De nem azért jöttem ide, hogy erről beszéljünk. Vannak fájdalmaid? Mit mondanak az orvosok? – Nem szenvedtem súlyos sérüléseket – felelte a lány halkan. Megütöttem a vesémet és agyrázkódást is megállapítottak, de már sokkal jobban érzem magam. Megerősödtem újra, nemsokára haza is engednek... – Hirtelen elhallgatott és arcára kiült a félelem. – Remélem, minden rendben lesz – folytatta kicsit később fojtott hangon. Anders doktor, a főorvos azt mondta, még egyszer, alaposan megvizsgál, mielőtt hazaengedne. Andreas Schad kényelmetlenül érezte magát egykori szeretője betegágyánál, miközben otthon Hilda várta. Mint italnagykereskedőt, Bergesfeldenben sokan ismerték és hirtelen megijedt, hátha összetalálkozik valakivel a klinikán. Köztudott róla, hogy házasember, más se hiányozna, mint hogy újabb bonyodalmak szakadjanak a nyakába. Végül is már szakítottak Brittával. – Kedves, hogy meglátogattál, Andreas – mondta halkan a lány. – Köszönöm a virágot. Élj boldogul. A férfi érezte, hogy ezúttal nagyon komolyan gondolja a búcsút. Felemelkedett, megfogta Britta kezét és megszorította. – Nagyon szép napokat töltöttünk együtt, mindig örültem, ha veled lehettem – mondta őszintén. – Ha nincs ez az átkozott alkoholproblémám, talán minden másképpen alakul. – Próbálj meg leszokni róla – mosolygott rá Britta. – Hidd el, tönkretenné az egész életedet. Még mindig mosolygott, amikor a férfi után becsukódott a betegszoba ajtaja. Nem érzett bánatot, csak megkönnyebbülést. Múltjának ez a fejezete végleg lezárult.
A beteg ijedten ült le a rendelőben, alig mert felnézni. – Nem bírom tovább, doktor úr – mondta kétségbeesetten. – Egyik pillanatban szeretem a férjemet, aztán minden átmenet nélkül úgy érzem, egyszerűen undorodom tőle. Ha csak rám néz, a hideg futkos a hátamon.

– Nem szereti már a férjét – állapította meg dr. Jürgen Heidrich összeráncolva a homlokát. Egyenesen az asszony arcába nézett. Sokat gyakorolta Lore Killinggel, hogyan találja el a hang után a megfelelő irányt. A páciens nem vette észre, hogy világtalannal ült szemben. – Ugye saját magának is bevallotta már, hogy az érzelmei kihűltek? Az asszony szeme könnybe lábadt. – Nem, doktor úr. Szeretem Haraldot, ezért mentem hozzá feleségül és élek vele a mai napig. Nagyon türelmes és megértő, hiszen már egy éve tart ez a kínlódás. Félek az érintésétől, a csókjától, az ölelésétől... – Márpedig egy normális házasságban a szexuális életnek is rendezettnek kell lennie – jelentette ki határozottan a pszichiáter. – Tudom... – felelte kínlódva a fiatalasszony. – De egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem bírom látni a férjemet, amikor közeledik hozzám. Félek. Félek, hogy talán már nem is szeretem igazán. – Beszélt már erről a férjével? – Az Ég szerelmére, dehogy beszéltem! Nem akarom megbántani. Sokáig reménykedtem, hogy egyszer csak rendbejön minden, de nem így lett. – És mivel magyarázta a férjének, hogy nem engedi magához? Az asszony elpirult. – Sokféle kibúvó létezik, doktor úr. Hivatkoztam fejfájásra, minden bajra, ha pedig végképp nem volt más kiút, addig idegesítettem, amíg össze nem vesztünk valamin. – És gondolja, hogy ez volt a jó megoldás? Jürgen Heidrich golyóstollával dobolt az asztalon. Haragudott az asszonyra, érezte, hogy dühe egyre nő. Ez is csak olyan, mint a többi nő. Kihasználja, aztán megkínozza a férfiakat. A férjek csak tűrnek, és amikor észreveszik, hogy a bolondját járatják velük, már késő, oda a biztosnak hitt, harmonikus házasságuk. Mindig az asszonyok győznek ebben a mocskos játékban. – Ki ajánlott engem önnek? – kérdezte hirtelen, hogy másfelé terelje a gondolatait.

– Olvastam a hirdetését az újságban – magyarázta az asszony. – Gondoltam, ön talán segíthet rajtam. Nem akarom, hogy tönkremenjen a házasságom. Szeretem Haraldot. – Akkor bizonyítsa is be neki! – csattant fel a pszichiáter zord hangon. – Nem értem az ilyen embereket, mint maga – folytatta. – A férjének kellene most itt ülnie, nem magának. Ennyi kínzás után inkább neki lenne szüksége pszichiáterre. – Hogy érti ezt, doktor úr? – Az asszony félve nézett az orvosra. – Azt hittem, segítem fog, de ön is csak szemrehányásokat tesz nekem. Talán ez is a terápiához tartozik? – Most már ő is dühös volt, s idegesen felállt. – Nem hagyom, hogy ilyeneket mondjon nekem. Nem sértegethet, érti? Megperdült és kiviharzott a szobából. – Szégyellje magát – morogta a pszichiáter még mindig mérgesen. – Idejön mindenféle ostobasággal és lopja a drága időmet. – Mi történt, doktor úr? – jelent meg ijedten Lore Killing – Miért izgatta fel magát ennyire a hölgy? Már megint elijesztett egy beteget – tette hozzá ingerülten. – Méghogy én? – csattant fel az orvos. – Nem ijesztettem el, de nem bírom elviselni az ilyen ostoba teremtéseket. – Ami magának ostobaság, az a betegeinek tragédia – figyelmeztette szelíden a házvezetőnő. – Különben nem fordulnának pszichiáterhez. Azt hiszem, el kell jutni a mélypontra ahhoz, hogy az ember elszánja magát erre az utolsó lépésre. – Ne beszéljen butaságokat, Killingné. Drága az időm, nem vesztegethetem ilyen perszónákra. A maga véleményét meg különben sem kérdeztem. – Ahogy gondolja, doktor úr – felelte hallható sértődöttséggel Lore Killing. – De már látom, hogy ebben a városban sem maradunk sokáig. Heidelbergben is így kezdődött. Csodálom, hogy még nem jutott el a híre Bergesfeldenbe és egyáltalán még jelentkeznek újabb betegek. – Elég! – kiabált rá mérgesen az orvos. – Tűnjön el, mielőtt valami sokkal keményebbet mondanék!

– Megyek, megyek – húzódott vissza a házvezetőnő. – De egyszer még megbánja, hogy így viselkedik az emberekkel. Én mondom, csúnyán ráfizet még. Megfordult és kisietett a szobából. Mire leért a földszintre, már aggódott, nem vetette-e el a sulykot. – Bolond vagyok – mormolta magának. – Hány jobb ajánlatot kaptam már és mégis megmaradtam emellett az őrült mellett. De már nem bírom sokáig, érzem. Nagyon sajnálom, amiért világtalan, de az én türelmem is véges. Ez így nem mehet tovább. Fejcsóválva vonult be a konyhába. Nem is sejtette, hogy Jürgen Heidrich kijött utána a folyosóra, s a lépcső tetején állva minden szavát hallotta.
– Itt vagyok, Hallwag kisasszony – lépett be a betegszobába barátságos mosollyal dr. Anders. – Hallottam, hogy beszélni szeretne velem. Gondolom, alig várja már, hogy elteljen az utolsó három napja a klinikán. – Sajnos nem így van, főorvos úr – felelte Britta félve. – Legszívesebben örökre itt maradnék. Félek attól a perctől, amikor majd el kell hagynom ezt a szobát. Ha eszembe jut, hogy újra egyedül leszek a kis lakásomban, úgy érzem, inkább világgá mennék. Szinte azt szeretném, hogy felfedezzenek nálam egy újabb betegséget és itt tartsanak. – Az Ég szerelmére, Hallwag kisasszony, miket beszél? A többi beteg alig várja, hogy hazamehessen. Mi történt magával? Néhány napja még azt hittem, minden rendben, testileg-lelkileg egyaránt rendbe jött, de ezután már kételkedem. Történt valami? – Semmi – rázta meg a fejét Britta. – Semmi nem történt velem. Csak éppen nem tudom, mihez kezdjek. Félek, főorvos úr, napról napra jobban rettegek. Legszívesebben nem is élnék tovább ezzel a kínnal. Anders doktor kemény hangon rászólt. – A siránkozás nem megoldás. Nem szabad, hogy hagyja magán elhatalmasodni ezt a félelmet. Higgye el, csak egy lassan oldódó sokkról van szó. Feltétlenül forduljon pszichiáterhez, minél hama-

rabb, amint hazaengedték a klinikáról. Nem szabad belesüllyednie ebbe a rettegésbe. Mi a véleménye a javaslatomról? – Talán igaza van, főorvos úr. Megpróbálok észhez térni – felelte Britta elszántan. – És ha nem sikerül, megfogadom a tanácsát. Pszichiáterhez fogok fordulni. Tudna esetleg ajánlani valakit? – Utánanézek, Hallwag kisasszony – ígérte dr. Anders. – Amint hallok egy jó szakemberről, azonnal szólok. Ne is gondoljon egyelőre a félelmeire, hogy mi lesz majd. Próbáljon meg valami mással foglalkozni. Szörnyű élményen esett át, amit nehezen hever ki, de higgye el, túl lesz rajta. Ha gondolja, holnap vagy holnapután még benézek magához és újra megbeszéljük a kérdést. Erősnek kell lennie és ki fog jutni a válságból. Várjunk csak... eszembe jutott valami. Valamelyik nap olvastam az újságban, hogy egy új pszichiáter nyitott praxist Bergesfeldenben. Nem tudom, milyen témákkal foglalkozik, de majd érdeklődöm. Rendben? Britta megkönnyebbülten lélegzett fel. – Köszönöm a segítségét, doktor úr – mondta és boldogan érezte, hogy őszintén tud mosolyogni. – Statter doktor úrnak is nagyon hálás vagyok, ő is segíteni akar rajtam, bár remélem, nem kerülök többet ilyen nyomorúságos helyzetbe. – Így is van, Hallwag kisasszony. – El fogja felejteni, ami történt. Próbáljon meg most aludni egy kicsit. Négy hét betegszabadságot tudok engedélyezni, hiszen nemcsak az orvosa, de tulajdonképpen a főnöke is vagyok. Röder doktornak szüksége van magára az ortopédián. – Igyekezni fogok minél hamarabb munkába állni, főorvos úr – ígérte Britta jókedvűen. – Rendbe hozom magam, ha kell, hát egy pszichiáter segítségével.
Britta ijedten rezzent össze a kopogtatásra. – Tessék – szólt ki. Örült, hogy megzavarták, mert gondolatai ismét a rablótámadást idézték fel. Tudta, hogy két nap múlva hazaengedik és már előre rettegett az üres lakásban rátörő félelemtől. – Ön az? – nézett fel őszinte örömmel, amikor megpillantotta a belépő asszonyt.

– Remélem, nem zavarunk – Hilda Schad egy két év körüli kislány kezét fogva az ágyhoz lépett. – Gondoltam, meglátogatom és megnézem, hogy javult az állapota. Hiszen meg is ígértem, hogy érdeklődni fogok. – Igazán kedves – nyújtotta a kezét Britta. – Téged hogy hívnak? – fordult a kislányhoz, aki azonban megszeppenten hallgatott. – Annegret a neve, a kislányom – magyarázta Hilda Schad. – Magammal kellett hoznom, mert anyám, aki egyébként vigyázni szokott rá, ma nem ért rá. Annegret megígérte, hogy jól fog viselkedni, igaz? – nézett le szeretettel a kicsire, akin látszott a kíváncsiság, de félt is az ismeretlen helyen és inkább elbújt anyja háta mögé. Onnan pislogott elő félénken. – Üljenek le – mutatott a székre nevetve Britta. – Ne haragudjon, de még mindig nem tudom a nevét – tette hozzá kényszeredetten. Az asszony letette a kis virágcsokrot, amit hozott a betegnek és leült az ágy mellé. – Hilda Schad vagyok – felelte, s mivel a virággal foglalkozott, nem vette észre a lány arcának furcsa rezdülését. – A parkolóházban annyira ijedt voltam, hogy el is felejtettem bemutatkozni. Nagyon aggódtam Önért. Britta sápadtan hallgatta. Éppen volt szeretőjének felesége segített rajta! Legszívesebben fejére húzta volna a takarót és próbálta volna meggyőzni magát, hogy csak álmodja az egészet, de Hilda Schad nagyon is valóságos volt, ahogy ott ült mosolyogva az ágy melletti széken. Annegret még mindig nem merte elengedni a kezét, s ott állt szorosan mellette. – Hálás vagyok a segítségéért – szólalt meg Britta, görcsösen igyekezve elrejteni érzelmeit. – Remélem, nem viselte meg nagyon az eset. – Kellemetlen élmény volt, de már túl vagyok rajta – felelte az asszony komolyan. – És ön? Mit mondanak az orvosok? Mennyi ideig kell még feküdnie? – Már nem sokáig – felelte a lány tétován. – Holnapután hazaengednek. – Hiszen ez remek!

– Gondolja? – kérdezte Britta keserűen. – Én inkább szeretnék továbbra is itt maradni. Tudom, hogy különösen hangzik, de félek, milyen érzés lesz majd otthon egyedül az üres lakásban. – Egyedül él? Britta bólintott. – Alapjában véve kedvelem az önállóságot, de gyakran mégis egyedül érzem magam. Mindenkinek szüksége van társra. – Ahogy kimondta, azonnal Statter doktor jutott az eszébe, az orvos kellemes arca, megnyugtató szavai. Britta már a gondolattól erőre kapott. Az is megnyugtatta, hogy Hilda Schadnak szemmel láthatóan nem mondott semmit a neve, s valószínűleg nem is sejt semmit férje viszonyáról. – Ön férjnél van, ugye? – kérdezte, mintha nem tudná a választ. – Igen, már néhány éve – Hilda felemelte jobb kezét és megmutatta jegygyűrűjét. – És két éve született Annegret. – Csodálatos lehet boldog házasságban élni – sóhajtotta őszintén a lány, de kerülte Hilda Schad tekintetét. Az asszony szeretettel simogatta meg kislánya fürtös haját. – Unatkozol, kicsim? – kérdezte gyengéden, aztán visszafordult Brittához. – Sajnos mennünk kell. Most, hogy tudom, nem esett komolyabb baja, megnyugodtam. Ha hazaengedik, és nagyon egyedül érzi magát, engem mindig felhívhat, örülök, ha segíthetek. Megadom a telefonszámomat. Brittának már a nyelve hegyén volt, hogy nagyon is jól ismeri a számot, de hallgatott. – Nagyon kedves – felelte végül, és elvette Hilda Schad kezéből a névjegyet. – Köszönöm, hogy így törődik velem. Megkönnyebbült sóhajtással dőlt vissza a párnára, amikor az aszszony mögött becsukódott az ajtó. A veszélyes helyzetet szerencsésen megúszta, de az izgalom nagyon kifárasztotta.
Ellenségesen meredtek a lakás fehér falai Britta Hallwagra, aki ketrecbe zárt vadként járkált fel-alá és próbálta megnyugtatni magát, de hiába. A félelem érzése egyre erősebb lett, szinte már fojtogatta. – Beleőrülök! – sikoltott fel kétségbeesetten. – Nem bírom tovább.

A telefonhoz tántorgott és az Erdei Klinika számát tárcsázta, majd a jelentkező központostól Statter doktor szobáját kérte. Megkönynyebbülten lélegzett fel, amikor meghallotta a vonal túlsó végén a kellemes férfihangot. – Kedves, hogy felhívott, Britta – mondta az orvos. – Nemsokára vége a munkaidőmnek, mit szólna hozzá, ha hazafelé menet beugranék a lakására? – Nyugodtan beszélt, érezte a pánikot a lány hangjában. A fiatal nő idegesen nézett az órára. – Nagyon örülnék – felelte kapkodva. – Még van két szabad órám. – Tíz perc múlva ott vagyok – ígérte az orvos, s már le is tette a kagylót. – Köszönöm – suttogta Britta már csak magának és máris odaállt az ablakhoz. – Nem bírnék ki még két órát. A pszichiáter nem tud korábban fogadni, de én már nem bírom egyedül. Negyedóra múlva megérkezett Klaus Statter doktor, s Britta megkönnyebbülve nyitott ajtót. – Legszívesebben a nyakába ugranék – mondta őszinte örömmel. – Ugye nem zavartam meg a hívásommal? – Dehogy – tiltakozott az orvos és könnyedén megsimogatta Britta arcát. – Nagyon sápadt – állapította meg. – Nem érzi jól magát? – Nagyon rosszul vagyok – vallotta be Britta, s érezte, hogy könynyek tolulnak a szemébe. – Már azt sem tudom, egyáltalán ki vagyok, és hol vagyok. Úgy éreztem, nem kapok levegőt. Nem bírtam tovább és felhívtam magát a klinikán. Jöjjön be, Klaus. Iszik valamit? – Nem, köszönöm – az orvos határozottan megfogta Britta kezét. – Mondja el, mi nyomasztja. – Magam sem tudom, – felelte kínlódva a lány. – A parkolóházbeli támadás óta tart ez a félelem. Képtelen vagyok túltenni magam rajta. Megfogadtam Anders doktor úr tanácsát és bejelentkeztem egy pszichiáterhez. Ma két órára megyek hozzá. – Megkérdezhetem, kihez fordult? – Az újságban találtam egy hirdetést, hogy bizonyos Jürgen Heidrich doktor megkezdte a rendelését Bergesfeldenben.

– Hallott már róla korábban is? – Nem, még soha. Gondolja, hogy rosszul döntöttem? – kérdezte Britta ijedten. – Felhívtam a másik két bergesfeldeni pszichiátert is, de csak hetek múlva tudtak volna fogadni, erre a Heidrich doktorra pedig csak két napot kellett várnom, ő az utolsó reményem. Klaus Statter még mindig szorosan tartotta Britta kezét. Érezte, hogy a lány egész testében reszket és védőn átkarolta a vállát. – Próbáljon meg uralkodni magán – biztatta. – Nagyon szívesen segítenék, de fogalmam sincs, mit tehetnék. Még soha nem találkoztam ilyen lánnyal – vallotta be nyíltan. – És azt hiszem, a legjobb úton haladok ahhoz, hogy beleszeressek magába. Nem, ne mondjon semmit... – elhallgatott és zavartan nézett a lányra. – De én... én is nagyon kedvelem magát, Klaus, már az első pillanattól fogva. Ezért is hívtam fel. Ki máshoz fordulhattam volna? A férfi gyengéden megsimogatta az arcát és közelebb hajolt hozzá. – Szeretlek, Britta – mondta halkan. – Lehet, hogy várnom kellett volna ezzel a vallomással, de azt akarom, hogy tudd, mindig számíthatsz rám. – Ne... még ne... – suttogta a lány. – Még korai... Én... – hirtelen elcsuklott a hangja és a férfi vállára borult. – Nem bírok... még szeretni sem bírok igazán. Mintha minden oldalról falak tornyosulnának fölém. Félek, egyszerűen félek. – Még tőlem is? – kérdezte döbbenten az orvos. – Igen, még tőled is. Az a két férfi a parkolóházban tönkrette az egész életemet, lerombolta a békés kis világomat. Nem tudom, rendbejövök-e valaha is. Fogalmam sincs, mi ez. Kérlek, Klaus, segíts nekem – könyörgött sírva. – Nem bírom tovább. Mondd meg, mit tegyek. Rettegek mindentől, félek kilépni a házból, de ha itthon vagyok, akkor is félek. Gondolod, hogy a pszichiáter tud segíteni rajtam? – Nyugodj meg, Britta. Majd érdeklődöm szakmai körökben, mit tudnak erről a Heidrich doktorról, jó szakember-e. Feltétlenül el akarsz ma menni hozzá? – Igen, mindenképpen, ő az utolsó reménységem, a legutolsó! – Elkísérjelek?

– Megtennéd? Azt hiszem, ebben az állapotban nem bírnék autót vezetni. De tényleg ráérsz, Klaus? – Tudod, hogy számíthatsz rám. Még ha nem is viszonzod az érzéseimet, akkor is melletted állok. Nincs kedved beülni valahová egy kávéra még a pszichiáter előtt? – Nincs már rá időm – nézett az órára a lány. – Gyorsan átöltözöm, és már indulhatunk is. Visszafelé majd jövök busszal. – Nem akarod, hogy megvárjalak a rendelőnél? A fiatal lány hevesen megrázta a fejét. – Nem, nem szeretném. Vissza kell nyerjem az önállóságomat. Kényszeríteni fogom magam, hogy nyugodtan haza tudjak jönni. Ugye megértesz? – Minden úgy lesz, ahogy szeretnéd. Negyedóra múlva Statter doktor autója megállt a megadott ház előtt. A kapunál tábla hirdette, hogy itt rendel dr. Jürgen Heidrich pszichiáter. – Megjöttünk, Britta. A fiatal lány összerezzent. Újra hatalmába kerítette a félelem. – Mi lesz, ha nem tud segíteni rajtam? – Erre ne is gondolj. Kísérjelek be a házba? – Nem, nem kell. Ezen az úton egyedül kell végigmennem. Ugye nem értesz félre? – Menj csak, Britta – felelte nyugodtan az orvos. – Ha végeztél, feltétlenül hívj fel. Otthon leszek. Britta odahajolt hozzá és gyengéden arcon csókolta. – Nagyon jó érzés, hogy barátra találtam – mondta halkan. – Nem fogod elhinni, de mindig egy ilyen emberről álmodtam. Remélem, nemsokára rendbejövök és akkor... – nem fejezte be, hanem visszahúzódott és gyorsan kiszállt az autóból. A kapunál még egyszer megfordult és integetett az orvosnak. Statter doktor kellemetlen érzésekkel indult el hazafelé. Britta tétován megállt a rossz állapotú régi ház ajtajában. A hallban korhadt fa és dohos tapéta szaga érződött. – Jó napot – zendült fel hirtelen egy mély hang az emeletről. – Jöjjön fel, kérem.

Britta összerezzent. Legszívesebben elfutott volna, de erőt vett magán és gépiesen fellépkedett a lépcsőn. Megállt egy nyitott ajtó előtt és tétován befelé nézegetett. – Jöjjön be, Hallwag kisasszony – a nagy íróasztal mögül magas, fekete hajú, fiatalos férfi emelkedett fel. Foglaljon helyet. Britta némán leült. A férfi szeme kutatóan szegeződött rá, mégis, mintha lélektelen lett volna a pillantása. Jürgen Heidrich is visszaült karosszékébe. – Gondolom, Hallwag kisasszony, nagy gondok nyomasztják, hogy hozzám fordult. Mondja el, miért van szüksége segítségre. – Nem is tudom... – kezdte Britta zavartan. – Tulajdonképpen minden azzal kezdődött, hogy a parkolóházban nemrégiben megtámadtak. – Elcsukló hangon számolt be a pszichiáternek a rablótámadásról, s hogy a rendőrség még mindig nem találta meg a tetteseket. – Ön egyedül él vagy van valakije? – kérdezte az orvos, miután Britta befejezte elbeszélését. – Nemrégen még volt egy barátom, de már szakítottunk. – Nős volt a barátja? – Heidrich doktor szemében mintha harag villant volna fel. – Igen. Andreasnak felesége volt. – A lány érezte, hogy reszketni kezd. – De nem is ez volt a szakításunk igazi oka. Sokat ivott, egyre gyakrabban jött hozzám részegen. Gondolja, hogy ez is összefügg a problémámmal? – Erre a kérdésre még nem válaszolhatok – Jürgen Heidrich arca mozdulatlan maradt. – Lehetséges, hogy bűntudat nyomasztja. Tudja, hogy megpróbálta elvenni egy asszonytól a férjét. Gyermekei is vannak a volt barátjának? – Igen, egy kislány, kétéves – Britta számára egyre kellemetlenebbé vált a beszélgetés. Legszívesebben elbújt volna a pszichiáter kérdései elől. – Kínosnak érzi a témát? – az orvos ujjaival dobolt az íróasztalon. – Így már világos a helyzet. A tudatalattijában meg van győződve róla, hogy tisztességtelenül viselkedett. Szerette azt a férfit, és egészen meg akarta szerezni. Ő azonban minden mesterkedés ellenére nem hagyta ott a családját. – A pszichiáter egy pillanatra elhallgatott, és figyelte, mit felel a lány.

Britta dermedten ült, nem jött ki hang a torkán. Ilyesmi még soha nem jutott eszébe. – Szóval így van – állapította meg Heidrich doktor. – Most már mindenre megvan a magyarázat. A tudatalattijában úgy fogta fel a rablótámadást, mint megérdemelt büntetést a rosszért, amit tett. Innen erednek a félelmei. Úgy érzi, még így sem bűnhődött meg eléggé. Bűnhődni akar, így van? A lány hevesen megrázta a fejét. – Nem, szó sincs róla, doktor úr. Soha nem akartam elvenni Andreast a családjától. Egyébként is én vetettem véget a kapcsolatunknak. Nem bírtam elviselni, hogy nagyon sokat iszik. – Nem gondolja, hogy éppen maga taszította az alkoholizmusba? – kérdezte győzedelmes hangon a pszichiáter. – Nem, doktor úr. Én megpróbáltam rávenni, hogy hagyjon fel az ivással. Már a megismerkedésünk előtt küzdött ilyen problémákkal, higgye el, kérem. Ez az igazság. – Britta felállt. – Most pedig mennem kell. Heidrich doktor is felemelkedett és Brittát megint eltöltötte az a furcsa érzés, hogy az orvos csak nézi őt, de nem látja. – Viszontlátásra, doktor úr – mondta barátságosan. – Lehet, hogy néhány dologban igaza van. Végig kell gondolnom mindent, amit mondott. – Visszajön még? A terápiát még csak ezután kezdhetjük el. – A férfi hangja mintha elbizonytalanodott volna. – Úgy látom, legalább öt alkalommal el kellene még jönnie hozzám. – Ha gondolja, hogy szükséges, természetesen eljövök – bólintott a fiatal lány. – Nagy szükségem van segítségre, már nem bírom tovább a félelmeket. – Jövő héten várom ugyanebben az időpontban. Megfelel? – Itt leszek. Viszontlátásra, doktor úr – Britta a kezét nyújtotta. Az orvos is kezet nyújtott, de elnyúlt mellette és a levegőt markolta. Britta ebben a pillanatban tudta, hogy sejtése igaz volt. Jürgen Heidreich nem lát, világtalan, nem akarta, hogy az orvos észrevegye lelepleződését, s hevesen megragadta a kinyújtott kezet.

– Jövő héten újra eljövök, doktor úr – mondta, s már sietett is kifelé. Eltöltötte a részvét a vak pszichiáter iránt, s biztos volt benne, hogy vissza fog jönni hozzá.
Andreas Schad a lehető legjobb hangulatban volt. Remek üzletet sikerült megkötnie, s örömében felhozatta a raktárból a legjobb borokat. Nehéz, zamatos borokat ivott, s alaposan felöntött a garatra, mire hazaindult. – Jövök már, Hildácska – dúdolgatott magában, s határozottan a gázra lépett. Az utca végén már feltűnt a házuk teteje. Andreas boldogan nevetett, könnyűnek és felszabadultnak érezte magát, legszívesebben magához ölelte volna az egész világot. Félrelépésének vége, ezentúl csak a családjának fog élni, Hildának és a kis Annegretnek. Hilda persze szemrehányásokkal fogja fogadni, amiért nem teljesen józanul megy haza, de majd csak megbékél. Még mélyebbre nyomta a gázpedált és hangosan tervezgette a jövőt. – Először is elutazunk valahová pihenni, csak mi hárman, az én kis családom. Amikor pedig hazaérünk, leszokom az ivásról. Egyetlen kortyot sem iszom többet, nem bizony. És felveszek még egy alkalmazottat, hogy több időm maradjon a családra. Már látta maga előtt Hilda boldog arcát, amikor elújságolja neki nagy elhatározását. Jóval a megengedett sebesség fölött kanyarodott be kis utcájukba és sivító gumikkal vágott neki a kocsifeljárónak. Hirtelen észrevette a kert felső részében álló Hildát. Két kézzel, lelkesen integetett neki, anélkül, hogy lábát egy pillanatra is felemelte volna a gázpedálról. Ez az egyetlen pillanatnyi kihagyás is elég volt a tragédiához. A kis Annegret, akit anyja küldött le a Papa üdvözlésére, apró lábaival már oda is ért a kocsihoz. Boldogan integetett és hangosan nevetett. Hilda Schad egy pillanatra kővé meredt a rémülettől. – Ne! – sikoltotta magánkívül. – Andreas, ne! Nem látod?

Elkésett a figyelmeztetéssel. Anélkül, hogy Andreas egyáltalán észrevette volna, a kipörgő kerék eltalálta Annegretet és messzire lökte a kis testet az úttól. Annegret sikoltott egyet, aztán mozdulatlanul elterült a földön. – Mi történt? – Andreas Schad, mintha csak egy álomban cselekedne, megállította az autót, behúzta a kéziféket és lassú mozdulatokkal kiszállt. Hilda már lélekszakadva futott lefelé és felkapta a gyermek mozdulatlan kis testét. – Andreas! – sikoltotta nem is emberi hangon. – Mit tettél? Megölted! Megölted a gyermekünket! Annegret meghalt! Szemében gyilkos gyűlölettel meredt a férjére. – Miket beszélsz, Hilda? Andreas Schad nem értette, mi történt. Az előbb még itt futkározott a kicsi, nevetett, integetett. – Már megint részeg vagy! – sikoltozott az asszony. – És a gyermekünknek ezért kellett meghalnia! Gyűlöllek! Ha Annegretet elveszítem, megöllek, érted, megöllek! – Hilda felzokogott. Andreas végre megértette, mi történt. A felismerés egy csapásra kijózanította. Berohant a házba és hívta a mentőket. Néhány perccel később már be is futott szirénázva a mentőautó. Az orvos megvizsgálta a még mindig eszméletlen kislányt, s már intett is az ápolóknak, hogy emeljék be az autóba. – Bevisszük a klinikára – fordult a reszkető anyja felé. – Elkíséri? Hilda csak némán bólintott. Egyszerűen képtelen volt megszólalni. Gépies mozdulattal beszállt a kislány mellé a mentőkocsiba. Andreas Schad csak bámult a szirénázva elinduló mentő után. Jól tudta, mit tett és úgy érezte, elpusztul kínjában. – Ha Annegret meghal, én öngyilkos leszek – suttogta reszketeg hangon. Visszasietett autójához, beszállt és elindult a mentőautó után az Erdei Klinika felé. Hosszú éjszaka várt rájuk. Hildával kettesben szótlanul ültek a kis várószobában. Az asszony csendesen zokogott. Hajnalodott már, amikor végre megszólította őket egy fiatal nővér. – A főorvos úr beszélni szeretne önökkel, jöjjenek, kérem.

Anders doktor szobájába vezette a rémült házaspárt. A főorvoson látszott, hogy nagyon kifáradt, de ennek ellenére barátságos mosollyal fogadta a szülőket. – Foglaljanak helyet – intett, aztán azonnal rátért a lényegre. – Annegretet megoperáltuk. Lép-szakadást szenvedett és nagyon sok vért vesztett. Első látásra életveszélyesnek tűnt az állapota, de a legnehezebben már túl van. Megnyugodhatnak. Annegret általános állapota jó, egészséges, jólfejlett kislány. Hamar fel fog épülni. Ennél többet pillanatnyilag még nem mondhatok. – Annegret... élni fog? – kérdezte rekedten Andreas Schad. – Igaz ez, doktor úr? Nem fog meghalni? Anders doktor határozottan megrázta a fejét. – Hálásak lehetnek a sorsnak, hogy a kislány megúszta ennyivel. Akár azonnal meghalhatott volna. – Tudom... – a férfi hangja elcsuklott. – Én... – a feleségéhez fordult. – Hilda... Bocsáss meg. Bocsáss meg mindent, amit vétettem ellened... ellenetek. Esküszöm, ezentúl minden másképpen lesz. Meg tudsz bocsátani, Hilda? Az asszony egy percig szótlanul nézte a síró férfit. – Megbocsátani? – kérdezte lassan. – Talán... Ha Annegret felépül. Igen... Megbocsátok. Anders doktor némán nézte, ahogy a férfi hangosan zokogva öszszegörnyed az önvád súlya alatt.
Nem hinném, hogy jól teszed, ha megint elmész ehhez a Heidrich doktorhoz, Britta – mondta gondterhelten Klaus Statter. Érdeklődött a pszichiáterről, s amit megtudott, egyáltalán nem tetszett neki. Heidrich doktor nem egészen önszántából költözött el Heidelbergből. Már az egész város hangos volt a rossz hírétől. – De miért, Klaus? A múltkor, elismerem, furcsán viselkedett, de sok igazat is mondott rólam. – Heidrich doktor nem testileg, hanem lelkileg bántalmazza a hozzá fordulókat – magyarázta Klaus. – Heidelbergben nyílt titok volt, hogy a pszichiáter maga is kezelésre szorulna. Mit gondolsz, miért igyekezett eltitkolni, hogy világtalan?

– Talán bele kellett volna írnia a hirdetésbe? – védte Britta az orvost. – Nem lehet jó érzés egy orvosnak, ha a betegei szánakoznak rajta. – Lehet, hogy igazad van, de korántsem biztos. Megtudtam, hogy a betegei valósággal menekültek tőle. Durva kifejezésekkel, sértésekkel halmozta el azokat, akik segítségért fordultak hozzá. Márpedig lelkibeteg emberekkel így nem lehet bánni. – Engem nem bántott, sőt, sok igazság volt a szavaiban. Mindent tudsz a kapcsolatomról Andreas Schaddal. Igen, kezdetben tényleg élveztem a dolgot, nem is gondoltam rá, mit érezhet közben a szerencsétlen megcsalt felesége. Csak utólag jöttem rá, hogy tévedés volt az egész. Lehet, hogy valahol mélyen a tudatalattimban tényleg megérdemelt büntetésnek fogom fel a rablótámadást. Lehet, hogy valóban a bűntudat váltja ki belőlem a félelmeket, hiszen viszonyom volt egy nős emberrel, akinek ráadásul kisgyermeke is van. – Mégsem hiszem, hogy ez a Heidrich doktor segíteni tudna – Klaus Statter változatlanul nem bízott a rosszhírű pszichiáterben. – Ha ragaszkodsz hozzá, hogy ma újra elmenj hozzá, elkísérlek. Nem akarom, hogy egyedül menj. – Igazán nem kellene ilyen rosszhiszeműnek lenned, Klaus – felelte a lány. – Az első beszélgetés óta tényleg jobban érzem magam, sokkal ritkábban tör rám a félelem. Ez a pszichiáter mégiscsak értheti a dolgát. – Meggyőződésem, hogy az egészet csak beképzeled magadnak – jelentette ki határozottan Statter doktor. – De ha úgy érzed, hogy segít rajtad, nem tartálak vissza. Gyere, indulnunk kell. Britta felnevetett. – Tudod, hogy nagyon szeretlek, Klaus? Az orvos arca azonnal megenyhült. – Én is csak ezt mondhatom, Britta. Nem tudom elképzelni nélküled az életet. Legszívesebben most azonnal feleségül vennélek, hiába esküdtem meg magamnak jó néhányszor, hogy még egyszer nem hagyom magam megfogni. Egészen más vagy, mint Isabel volt. Valahogy kizártnak érzem, hogy valaha is megcsalj engem egy másik férfival.

– Amíg szeretsz, soha rá sem fogok nézni másra – ígérte meghatottan a lány. – Akkor pedig örökre az enyém maradsz – felelte komolyan Klaus Statter. Fél óra múlva Britta Hallwag már újra a vak orvos szobájában ült. Heidrich doktor idegesnek tűnt, nyugtalanul dobolt golyóstollával az asztalon. – Nos, Hallwag kisasszony, hogy van? – kérdezte és igyekezett tekintetét a lány felé fordítani. Britta, bár tudta, hogy a férfi nem lát, mégis úgy érezte, valahogy érzi az arcát, a szemét, a rezdüléseit. – Jobban érzem magam, doktor úr. Sokat segített nekem. A legutóbbi beszélgetésünk óta ritkábban tör rám a félelem. Azt hiszem, igaza volt velem kapcsolatban. – No látja – jegyezte meg diadalmasan a pszichiáter. – Mindjárt ráéreztem a problémája lényegére. Magának semmi más baja nincs, mint a bűntudata. A támadás csak kiváltotta ezeket a rohamokat. Minden nő ilyen, először mindenáron győzni akar, aztán, ha nem sikerül, neurózisba menekül. Mondhatom, ez a legegyszerűbb megoldás. Én a maga helyében szégyellném magam, hogy ezt az utat választottam. Nem vall makulátlan jellemre belépni harmadikként egy házasságba. Azt javaslom, próbálja megemészteni magában, amit mondtam, és körülbelül két hónap múlva jelentkezzen újra. – Csak ennyit tud mondani, doktor úr – kérdezte Britta csalódottan. – Igen – jelentette ki keményen az orvos. – Elérkezett a vezeklés ideje, kedvesem. Higgye el, utána sokkal jobban fogja érezni magát. Britta ebben a pillanatban már tudta, hogy Klaus Statternek igaza volt a fenntartásaival a pszichiáterrel kapcsolatban. Heidrich doktor maga is beteg, súlyos beteg. – Köszönöm a segítségét, doktor úr – állt fel és indult az ajtó felé. Az orvos már ott is állt mellette. – Máris elmegy? Ne menjen még. Jöjjön el jövő héten is. Még alig beszélgettünk. Megértett? Eljön? Britta bólintott, bár tudta, hogy az orvos nem láthatja. – Nem felelt – sürgette a pszichiáter.

– Bólintottam – felelte halkan a lány. – Eszerint... Tudja, hogy vak vagyok? – Tudom, bár el kell ismerni, csodálatosan titkolja. – És visszajön még? – Nem hiszem – felelte Britta határozottan. – Úgy érzem, meggyógyultam. Hála a segítségének – tette hozzá gunyorosan. – Kérem, majd küldje el nekem a számlát. Heidrich doktor azonban megragadta a vállát és erősen megrázta. – Ez a hála, amiért segítettem magán? Maga sem jobb a többi nőnél! Már majdnem elhittem, hogy maga jobb, értelmesebb, de már látom, hogy tévedtem. Tűnjön el, és nem is akarom látni többé. Ha még egyszer idejön, hát én... Brittának végre sikerült kitépnie magát a kezei közül. Rettegve rohant ki a házból, egyenesen a rá váró Statter doktor karjába. Klaus szorosan magához ölelte. – Tudtam, tudtam – mondta halkan. – Igazam volt, amikor aggályoskodtam, ugye? Britta szótlanul bólintott. Boldog volt, hogy megmenekült a pszichiátertől, s újra szerelmese karjaiban lehet. Jürgen Heidrich pedig magára maradva állt a dolgozószobája közepén. Teste lázban égett, arca rángatózott, magas homlokán veríték gyöngyözött. – Gyűlöllek benneteket, asszonyokat! Egyformák vagytok mind, egyik se jobb a másiknál! Mindig csak magatokra gondoltok, a férfiakra soha. Tönkreteszitek őket, szándékosan és kegyetlenül. Engem is tönkretettetek. Nem... – nyögött fel. – Nem akarok így élni tovább, az örök sötétségben. Lore Killing ijedten állt a bezárt ajtó előtt. Még soha nem fordult elő, hogy gazdája bezárkózott volna. – Mi történt, doktor úr? – kopogott be. – Miért nem enged be? Segíthetek valamit? – Menjen innen, Killingné – szólt ki fájdalmas hangon Jürgen Heidrich. – Tűnjön el, nyugalmat akarok, nyugalmat! Bárki telefonál, mondja, hogy nem érek rá és ne fogadjon el új bejelentkezést.

Killingné vállat vont. Úgy látszik, gazdája újra belemerült az önsajnálatba. Magában mormogva visszaballagott a földszintre. Nem értette Heidrich doktort. A pszichiáter az ablakhoz lépett, homlokát a hideg üveghez nyomta. Eltöltötte a kétségbeesés és a reménytelenség érzése. Érezte, hogy számára már nincs jövő. Nem akart tovább élni. Elege volt az életből, fáradt volt és elkeseredett. Visszament az íróasztalhoz és kihúzta a legfelső fiókot, amely kis revolvert rejtett magában. Lore Killing a földszinten csak a csattanásra kapta fel a fejét. Amikor sikerült kinyitnia az ajtót, gazdáját a földön fekve, holtan találta. A szerencsétlen ember szeme nagyra tágult, mintha az utolsó pillanatban, a legutolsóban meglátott volna valamit, valami szépet, mert arca megkönnyebbülést és örömet tükrözött. Vonásai békésen kisimultak.
Britta Hallwag engedélyt kapott Röder doktortól, hogy korábban hazamehessen. Nagy ünnepre készült: ma tartják eljegyzésüket Klaus Statter doktorral. Meghívtak néhány jó barátot, közeli ismerőst is. Britta átszaladt Klaus Statter osztályára, hogy figyelmeztesse az orvost, indulni kell haza. A folyosón Anders doktor jött szembe velük. – Ha jól látom, komoly az elhatározás – mosolygott barátságosan. – Ahogy mondja, főorvos úr – bólintott boldogan Klaus Statter, s átölelte Britta vállát. Megköszönték a főorvos szerencsekívánatait, s együtt indultak haza. Ahogy a kijárathoz értek, Britta hirtelen felfedezte a hallban Hilda Schadot. Az asszony, a férje és a kis Annegret társaságában volt. Ő is észrevette Brittát, és odajött hozzá. – De jó, hogy újra látom – üdvözölte. – Bemutatom férjemet... A kislányomat már ismeri. Brittának sikerült eltitkolnia megdöbbenését, hogy itt kell találkoznia egykori barátjával. Barátságosan köszöntötte, s igyekezett kerülni Andreas pillantását. Váltottak néhány udvarias szót, Statter

doktor is megköszönte Hildának a segítségét a rablótámadáskor, aztán bocsánatot kérve tovább siettek. Az orvos azonban észrevette Britta arcának különös változását. – Ő volt az, ugye? – kérdezte érdeklődve. – Ez a férfi... Britta bólintott. – Ő volt. Most már legalább magad is láttad, hogy nem veheti fel veled a versenyt. Klaus nevetve ölelte magához a lányt. – Szeretlek, Britta – súgta halkan a fülébe. – Szeretlek most és mindörökké. Vége