Alexandra Adornetto A pokol jegyese

Alexandra Adornetto A pokol jegyese

1. A srácok jól vannak

AMINT KICSENGETTEK A BRYCE HAMILTONBAN, Xavier-rel összepakoltuk a holminkat, és elindultunk az udvarra. Az időjárás-előrejelzés derűs délutánt jósolt, ám a nap egyre elkeseredettebben küzdött, az ég pedig komor, szürke maradt. Időnként az erőtlen fény áttört a felhőkön, és a napsugarak táncolva cirógatták a tarkómat. –Átjössz este vacsorára? – kérdeztem Xaviert, és belekaroltam. – Gábriel megpróbál burritót csinálni. Xavier rám nézett és elnevette magát. –Mi olyan vicces? –Csak elgondolkodtam – felelte. – Hogy lehet az, hogy az angyalok az összes festményen a mennyei trónusokat őrzik, vagy démonokat kergetnek? Vajon miért nem ábrázolják őket soha a konyhában, burritó sütés közben? –Mert muszáj vigyáznunk a jó hírünkre – mondtam, és oldalba böktem. – Szóval átjössz? –Nem tudok – sóhajtotta Xavier. – Megígértem a kishúgomnak, hogy otthon maradok tököt faragni. –Fenébe! A halloweent megint elfelejtettem. Halloween napja minden év október 31-e, Mindenszentek előestéje, a szellemek és a boszorkányok ünnepe, melyben összemosódott a római Pomona-nap, a kelta samhain és a keresztény halottak napja. Jelképe a kivájt töklámpás. A gyerekek ilyenkor (többnyire) ijesztő jelmezekbe öltözve, „Csínyt vagy cukorkát!” felkiáltással csengetnek be az otthonokba, hogy édességet gyűjtsenek. Baráti társaságokban a felnőttek is beöltözve ünneplik az eseményt. –Meg kellene próbálnod egy kicsit átszellemülni – válaszolta Xavier. – Errefelé mindenki nagyon komolyan veszi.

Tudtam, hogy nem túloz; az esemény alkalmából a városban már minden verandát töklámpások és gipsz sírkövek díszítettek. –Tudom – mondtam. – De ettől az egésztől kiráz a hideg. Egyáltalán mire jó az, ha valaki szellemnek vagy zombinak öltözik? Olyan, mintha az ember legrosszabb rémálma elevenedne meg. –Beth… – Xavier megállt, és megfogta a vállamat. – Tanítási szünet lesz, szóval fel a fejjel! Igaza volt. Végre nem kéne ennyire óvatosnak lennem. Már fél év eltelt a Jake Thorn-féle megpróbáltatás óta, s a dolgok nem is állhatnának jobban. Venus Cove újra békés volt, én pedig egyre jobban kötődtem ide. A Georgia festői szépségű partvonalán fekvő, sherbrook megyei, csendes kisváros az otthonom lett. Gyönyörű balkonjaival és díszes üzletportáljaival a Main Street oly pazar látványt nyújtott, mintha egy képeslap elevenedett volna meg. Valójában a mozitól a régi bírósági épületig mindenből a Délvidék bája és egy rég elfeledett éra finomsága áradt. A családom befolyása az elmúlt év során kiterjedt, és Venus Cove-ot mintavárossá változtatta. A templomi gyülekezet létszáma a háromszorosára duzzadt, a jótékonysági akciókra több önkéntes jelentkezett, mint amennyire szükség volt, és a bejelentett bűnesetek száma oly csekély volt, hogy a seriffnek muszáj volt valami más elfoglaltságot találnia, amivel elütheti az idejét. Manapság már csak apróságok képezték vita tárgyát, mint például amikor a sofőrök azon civódnak, hogy ki látott hamarabb meg egy parkolóhelyet. De az emberi természet már csak ilyen. Nem lehet megváltoztatni, de nem is az a feladatunk. Ám a legjobb mégis az volt, hogy Xavier és én még közelebb kerültünk egymáshoz. Rá néztem. Pont olyan lélegzetelállítóan gyönyörű volt, mint mindig. A nyakkendője meglazulva lógott, a zakóját pedig hanyag eleganciával átvetette a vállán. Miközben egy ütemre lépdeltünk egymás mellett, éreztem, hogy izmos teste néha hozzám ér. Néha úgy gondoltam magunkra, mintha egyetlen személy lennénk. A Jake-kel való tavalyi, heves összecsapás óta Xavier keményebben edzett, és még inkább belevetette magát a sportba. Tudtam, azért csinálja, hogy jobban meg tudjon óvni, de azért én is élveztem a dolog hasznát. Határozottabban kirajzolódott a mellizma, és szálkásabb lett a hasa. Még mindig karcsú volt és tökéletesen arányos, de tisztán láttam, ahogy a finom pamutpólója alatt kidudorodnak az izmai. A tekintetemet megpihentettem finom vonásain: egyenes orr, magas arccsont és telt ajkak. A napfény diószínű hajába arany fürtöket vegyített, mandulavágású szeme topázkéken ragyogott. Gyűrűsujján azt az ajándékot viselte, amit tőlem kapott, miután segített felépülnöm Jake támadását követően. Egy vastag ezüstgyűrű volt, amibe a hit három szimbólumát vésettem: egy ötágú csillagot, mely Betlehem csillagát jelképezte; egy lóherét a Szentháromság tiszteletére; és az IHS kezdőbetűket, ami Krisztus középkori nevének, az Ihesusnak a rövidítése. Magamnak is készíttettem egy ugyanilyet, és szívesen gondoltam rá úgy, mintha ez a mi különleges eljegyzési gyűrűnk lenne. Másvalaki, aki oly sok mindennek volt szemtanúja, mint Xavier, talán elveszítette volna az Atyánkba vetett minden hitét, de Xavier szelleme és lelke erősebb volt annál. Elkötelezte magát mellettünk, és tudtam, hogy semmi nem veheti rá, hogy megmásítsa döntését. Ábrándozásom félbeszakadt, amikor a parkolóban beleütköztünk Xavier barátaiba a vízilabdacsapatból. Néhányukat név szerint is ismertem, és még elcsíptem a beszélgetésük legvégét.

–El sem hiszem, hogy Wilson összejött Kay Bentley-vel – vihogott a Lawson nevű fiú. Még mindig vöröslött a szeme a hétvégi bulitól, akárhogy is sikeredett. Tapasztalatból tudom, hogy valószínűleg köze lehetett hozzá egy hordónak meg némi szándékos rongálásnak. –Ezzel megásta a saját sírját – motyogta valamelyikük. – Mindenki tudja, hogy az a csaj több kört futott, mint a faterom öreg Chryslerje. –Engem hidegen hagy, csak ne az én ágyamon csinálják. Akkor el kéne égetnem mindent. –Ne majrézz, ember, tutira a hátsó udvaron, a fűben estek egymásnak. –Annyira szétcsaptam magam, hogy semmire sem emlékszem – jelentette ki Lawson. –Én viszont emlékszem, hogy megpróbáltál felszedni engem – felelte a Wesley nevű srác kedélyes hangon. Aztán az arca grimaszba torzult. –Na, és aztán… sötét volt. Rosszabb is lehetett volna. –Nem vicces – dörmögte Wesley. – Valaki posztolt egy képet a Facebookon. Most mit mondok majd Jessnek? –Mondd neki, hogy nem tudtál ellenállni Lawson szétgyúrt testének – jegyezte meg Xavier, és megveregette a barátja hátát, ahogy elsétált mellette. – Egész szépen leszálkásodott a PlayStationözés közben. Mosolyogtam, miközben Xavier kinyitotta a lenyitható tetejű, égszínkék Chevy Bel Air ajtaját. Beszálltam, elnyújtóztam, és magamba szívtam a bőrülések ismerős illatát. Már majdnem annyira imádtam ezt a kocsit, mint Xavier. A kezdetektől fogva velünk volt: a Sweethearts kávézóbeli randinktól kezdve a Jake Thornnal való temetői leszámolásig. Bár úgy sem ismerném el, de már-már kezdtem úgy gondolni a Chevyre, mint aminek saját személyisége van. Xavier elfordította a slusszkulcsot, és a motor felbőgött. Olyan volt, mintha egymásra lettek volna hangolva. –Szóval kitaláltad már a jelmezedet? –Mihez? – kérdeztem bambán. Xavier a fejét csóválta. – Hát a halloweenre. Ne bambulj! –Még nem – vallottam be. – Még dolgozom rajta. És te? –Batmanhez mit szólnál? – érdeklődött Xavier, és kacsintott egyet. – Mindig is szerettem volna szuperhős lenni. –Csak hogy eljátszhasd, hogy a Batmobile-t vezeted. Xavier bűnös mosolyt villantott. – A fene vigye el! Ismersz, akár a rossz pénzt. Amikor elértük a Byron Street 15. szám alatti házat, Xavier áthajolt, és az ajkát az enyémre szorította. A csókja lágy volt és édes. Éreztem, hogy megszűnik körülöttem a világ, és összeolvadok vele. Ujjaim sima bőréhez értek; az óceán frissességét és tisztaságát idéző illata teljesen beburkolt. Egy árnyalatnyi erősebb illat is keveredett belé – talán vanília és szantálfa keveréke. Xavier egyik pólóját, amin érezni

lehetett a kölnije illatát, a párnám alatt tartottam, hogy mindig úgy érezzem, mintha velem lenne. Vicces, hogy a legidétlenebb viselkedés is milyen természetesnek tűnik, amikor szerelmes vagy. Biztosan vannak, akik csak a szemüket forgatják, ha meglátnak Xavierrel, de ha így is van, mi általában túlságosan egymásba feledkezünk ahhoz, hogy észrevegyük. Amikor Xavier elindult a padka mellől, úgy zökkentem vissza a valóságba, mintha mély álomból ébresztettek volna. – Holnap beugrom érted – közölte ábrándos mosollyal. – A szokásos időben. A házunk előtti udvaron állva megvártam, amíg a Chevy eltűnik az utca végén. Még mindig a Byron jelentette számomra a menedéket jólesett visszavonulni ide. A veranda nyikorgó lépcsőitől kezdve a tágas szobákig minden megnyugtatóan ismerős volt. Olyan, akár egy biztonságos selyemgubó, ahol elrejtőzhetek a világ zűrzavara elől. Bár imádtam az emberi életet, néha igencsak megrémített. A Földön olyan bajok ütötték fel a fejüket, melyek túl hatalmasnak és összetettnek bizonyultak ahhoz, hogy teljes egészében megértsük őket. Ha csak rájuk gondoltam, forogni kezdett velem a világ. Tehetetlennek éreztem magam velük szemben. Ám Ivy és Gábriel azt tanácsolták, ne pazaroljam az energiámat, inkább koncentráljak a küldetésünkre. Tervbe vettük, hogy más városokat is meglátogatunk Venus Cove szomszédságában, hogy kiűzzük onnan az esetlegesen tanyát vert sötét erőket. Még csak nem is sejtettük, hogy sokkal hamarabb fognak azok megtalálni bennünket, mint mi őket.

Mire hazaértem, már készült a vacsora. A bátyám és a nővérem kint voltak a teraszon. Mindketten elfoglalták magukat valamivel; Ivy egy könyvet bújt, Gábriel pedig erősen a gitárjára koncentrált, egy dalt pengetett éppen. Szakértő ujjakkal csalogatta elő a hangszerből a finom akkordokat, melyek mintha ki nem mondott parancsának engedelmeskedve rendeződtek volna gyönyörű harmóniába. Letérdeltem, hogy megsimogassam a kutyámat, Fantomot, aki a fejét hatalmas, puha mancsaira hajtva szuszogott mellettük. Érintésemre az ezüstszínű, sima test fészkelődni kezdett. Felpillantott rám szomorú, holdvilágra emlékeztető szemével, és tekintetéből kiolvastam a kérdését: Merre jártál egész nap? Ivy a könyökére támaszkodva hevert a nyugágyon, aranyló hajzuhataga a derekára omlott. Szinte ragyogott az alkonyi nap fényében. A nővérem nem igazán tudta, hogyan kell pihenni egy nyugágyon; testtartása túl rendezettnek hatott, és olyan mitikus lényre emlékeztetett, aki hirtelen egy idegen világba csöppent. Pasztellkék muszlinruhát viselt, s még egy fodros napernyőt is felállított, hogy megóvja magát a gyérülő napfénytől. Nem vitás, hogy valamelyik régiségkereskedésben látta meg, s aztán nem tudott ellenállni, hogy megvegye. –Ez meg honnan van? – kérdeztem nevetve. – Szerintem ez már réges- régen kiment a divatból. –Szerintem meg bájos – felelte Ivy, és lerakta a regényt, amit olvasott. Rápillantottam a borítójára. –Jane Eyre? – kérdeztem kételkedve. – Azt ugye tudod, hogy ez egy szerelmes történet? –Tisztában vagyok vele – felelte a nővérem sértődötten.

–Olyan leszel, mint én! – ugrattam. –Kétlem, hogy valaha olyan kábult és butácska leszek, mint te – válaszolta Ivy tárgyilagos hangon, de a tekintete játékos maradt. Gábriel abbahagyta a gitározást, és ránk nézett.

–Nem hiszem, hogy bárki képes lenne ezen a téren túltenni Bethanyn – jelentette ki mosolyogva. Óvatosan letette a gitárt, majd odasétált a korláthoz, nekitámaszkodott, és a tengert bámulta. Gabe, mint mindig, nyílegyenes tartással állt, tejfel szőke haját lófarokba fogva hordta. Acélszürke szemével és szoborszerű vonásaival épp annak a mennyei harcosnak látszott, aki valójában volt, ám kopott farmerjában és bő ingében inkább embernek tűnt. Arca nyílt volt és barátságos. Örültem, hogy Gábrielt kipihentebbnek látom mostanában. Úgy éreztem, a testvéreim már kevésbé kritikusak velem szemben, és megbékéltek a döntéseimmel. –Hogy lehet az, hogy te mindig előbb érsz haza nálam? – vontam kérdőre. – Pedig én autóval jövök, te pedig gyalog! –Megvannak a magam módszerei – felelte a bátyám titokzatoskodó mosollyal. – Mellesleg pedig nekem nem kell kétpercenként félreállnom, hogy kimutassam a szeretetemet. –Mi sem állunk félre, hogy kimutassuk a szeretetünket! – érveltem. Gábriel felvonta az egyik szemöldökét. – Akkor nem Xavier kocsiját láttam két sarokra az iskolától? –De, talán. – Fejemet hetykén felvetettem, ki nem állhattam, hogy mindig igaza van. – De a kétpercenként akkor is túlzás. Ivy szív alakú arca felderült, és kitört belőle a nevetés. – Ó, Bethany, nyugi. Már megszoktuk a nyilvános érzelemkitöréseidet. –Ezt meg hol tanultad? – kérdeztem kíváncsian. Sosem hallottam még Ivyt betűszókat használni. Szertartásos modora általában menthetetlenül idegennek hatott egy modern világban. –Én is fiatalok társaságát élvezem, hisz tudod – felelte. – Próbálok menő lenni. Gábriellel nem bírtuk tovább, majd megpukkadtunk a nevetéstől. –Ebben az esetben legelőször is ne használd azt a szót, hogy menő – tanácsoltam. Ivy odahajolt hozzám, hogy játékosan összekócolja a hajamat, majd témát váltott. – Remélem, nem terveztél semmit a hétvégére. –Xavier is jöhet? – kérdeztem türelmetlenül, még mielőtt elmondhatta volna, mit forgatnak a fejükben Gabe-bel. Xavier rég az életem elmaradhatatlan tartozéka lett. Úgy tünt, még amikor külön vagyunk is, akkor sem terelheti el róla a gondolataimat semmiféle elfoglaltság vagy szórakozás. Gábriel félreérthetetlenül forgatni kezdte a szemét. – Ha muszáj. –Persze, hogy muszáj – mondtam vigyorogva. – Szóval mi a terv?

–Van egy Black Ridge nevü kisváros ide körülbelül harminc kilométerre – felelte a bátyám. – Úgy hallottuk, hogy olyan dolgokat tapasztalnak, melyek… zavaróak. –Úgy érted, ördögien zavaróak? –Nos, az elmúlt hónap folyamán három kislány eltűnt, egy tökéletes állapotban lévő felüljáró pedig ráomlott az alatta haladó forgalomra. Megrándult az arcom. – Úgy tűnik, mi vagyunk az illetékesek. Mikor indulunk? –Szombaton – felelte Ivy. – Szóval jobb, ha alaposan kipihened magad.

2. Társfüggő MÁSNAP MOLLYVAL ÉS A CSAJOKKAL a nyugati udvaron ücsörögtünk, mely az új törzshelyünkké vált. Molly sokat változott, mióta tavaly elveszítette a legjobb barátnőjét. Taylah halála, ami Jake Thorn kezén száradt, a családom számára a végső felhívás volt keringőre. Egészen addig nem voltunk tisztában Jake hatalmával, amíg el nem vágta Taylah torkát, ezzel üzenve nekünk. Azóta Molly elsodródott a régi baráti körétől, én pedig egyfajta lojalitástól vezérelve, vele tartottam. Nem érdekelt ez a fordulat. Tudtam, hogy a Bryee Hamilton mára tele lehet Molly számára fájdalmas emlékekkel, és támogatni akartam őt, amiben csak lehetett. Mellesleg az új társaságunk többékevésbé ugyanolyan volt, mint a régi. Olyan lányokból állt, akikkel alkalmanként együtt lógtunk ugyan, de akikhez sosem kerültünk közel. Ugyanazokat az embereket ismerték, ugyanazokról a dolgokról pletykáltak, így beilleszkedni közéjük felettébb könnyű volt. Abban a társaságban, melynek valaha Taylah is része volt, elég feszültté vált a hangulat, és tudtam, hogy Molly képtelen ellazulni közöttük. Néha a társalgás, mint derült égből a villámcsapás, kínos csendbe fulladt. Az a fajta elbizonytalanodás volt ez, amikor nyilvánvalóan mindenki ugyanarra gondolt: Vajon Taylah erre mit mondana? Csakhogy senki nem vette a bátorságot, hogy hangosan kimondja a nevét. Az volt az érzésem, hogy ezeknek a lányoknak többé már semmi nem lesz ugyanolyan. Megpróbálták visszaterelni a dolgokat a normális kerékvágásba, de legtöbbször érezni lehetett, hogy nagyon izzadságszagú az igyekezet. Túl harsányan nevettek fel, a poénjaik pedig begyakoroltnak hatottak. Úgy tűnt, bármit is tesznek vagy mondanak, minden és mindenki egyfolytában Taylah hiányára emlékezteti őket. Taylah és Molly voltak a kis társaság lelke, rengeteg dologban önjelölt tekintélynek számítottak. Ám Taylah

halálával Molly teljesen begubózott. Így a lányok mindkét vezetőjüket elveszítették, nélkülük pedig csak céltalanul hánykolódtak. Fájdalmas volt látni, ahogy mindannyian a bánatukkal küzdenek; azzal a bánattal, melyet nem mertek kibeszélni, mert attól tartottak, hogy olyan érzelmeket szabadítanának fel, melyeket képtelenek lennének kordában tartani. Elkeseredetten szerettem volna azt mondani nekik, hogy ne úgy tekintsenek a halálra, mint a végre, hanem mint egy új kezdetre; elmagyarázni, hogy Taylah mindössze egy új létsíkra lépett, melyet nem terhel meg a fizikai valóság. Azt akartam, hogy megtudják, hogy Taylah még mindig létezik, csakhogy immár megszabadult. Mesélni akartam nekik a mennyországról és a békéről, melyre ott lelt. De természetesen ezen tudás megosztása lehetetlen volt. Nemcsak azért, mert megszegném legszentebb törvényünket, és felfedném földi jelenlétünket, hanem azért is, mert nyomban kidobnának maguk közül a holdkórosságom miatt. Újonnan fogadott barátaink néhány faragott pad körül gyülekeztek, egy kő árkádsor alatt, melyet a sajátjuknak tekintettek. Az egyetlen dolog, mely nem változott, az a felségterület kinyilvánítása volt. Ha egy kívülálló véletlenül betévedt a területünkre, garantáltan nem maradt sokáig. A rosszalló pillantások általában elégnek bizonyultak, hogy távozásra bírják. Baljóslatú, szürke fellegek gomolyogtak felettünk, de a csajok általában sosem húzódtak be, csak amikor már nem volt más választásuk. Mint rendesen, most is tökéletesen rendezett frizurával, szoknyájuk szegélyét felhúzva üldögéltek, hogy magukba szívják a nap gyenge sugarait, mely el- elbújt a felhők mögött, lágy, szórt fényben fürdetve az udvart. A legparányibb alkalmat sem hagyták volna ki, hogy napozhassanak. A pénteki Halloween buli igencsak feldobta a hangulatot, és rengeteg izgalommal kecsegtetett. A városon kívül, egy elhagyatott birtokon tartják, mely az egyik végzős, Austin Knox családjáé volt. A dédapja, Thomas Knox építette a házat 1868-ban, néhány évvel a polgárháború után. Ő volt a város egyik alapítója, s bár a Knox család évek óta nem látogatta az épületet, a történelmi emlékhelyre vonatkozó törvények megóvták a bontástól. Ezért hosszú évek óta üresen és lakatlanul állt ez a lepusztult, vén, vidéki tanyaház, melyet jókora terasz fogott közre minden oldalról, körülötte pedig csak szántók húzódtak és egy elhagyatott országút. A helyiek csak szellemháznak hívták; Austin pedig egyenesen azt állította, hogy az egyik emeleti ablakban egyszer látta a dédapja szellemét. Molly szerint maga volt a tökéletes buli helyszín; senki nem járt arra, csak néha egy-egy eltévedt utazó, vagy időnként a kamionosok. Ráadásul a várostól is elég messzire esett ahhoz, hogy senki ne panaszkodjon a lárma miatt. Az esemény eredetileg csak egy szűk körű összejövetelnek indult, de valahogy kitudódott, és most már az egész iskola erről beszélt. Még néhány jobb kapcsolatokkal rendelkező másodévesnek is sikerült kieszközölnie, hogy meghívják. Leültem Molly mellé, aki szőkés vörös fürtjeit laza copfba fogta a feje tetején. Smink nélkül olyan volt az arca, akár egy porcelánbabáé: kék szem és apró, telt ajkak. Némi halvány ajakfénynek nem tudott ellenállni, de attól eltekintve mindent mellőzött, annak reményében, hogy elnyeri Gábriel tetszését. Azt hittem, mostanra elmúlik nála ez a reménytelen vágyakozás, amit a bátyám iránt érez, de egyelőre úgy tűnik, az érzései csak hevesebbek lettek. Jobban szerettem Mollyt smink nélkül; tetszett, hogy a korának megfelelően néz ki, és nem tíz évvel idősebbnek. –Én csintalan iskolás lányként megyek – jelentette be Abigail.

–Vagyis tulajdonképpen annak öltözöl, ami egyébként is vagy? – jegyezte meg Molly apró horkantással. –Akkor oszd meg velünk te is az óriási ötletedet… –Én Giling Galang leszek. –Kicsoda? –A tündér a Pán Péterből. –Ez így nem tisztességes – nyafogott Madison. – Megegyeztünk, hogy mindannyian Playboy-nyuszinak öltözünk! –A nyuszi már lerágott csont – vetette oda Molly. – Arról nem is beszélve, hogy közönséges. –Bocsánat – szóltam közbe de a jelmezeknek nem ijesztőnek kellene lenniük? –Ó, Bethie – mondta Savannah sóhajtva. – Hát tényleg semmit nem tanultál tőlünk? Maflán elmosolyodtam. – Mit is kellett volna? –Alapjában véve ez az egész egy hatalmas… – kezdte Hallie. –Fogalmazzunk úgy, hogy ez egy lehetőség, hogy elvegyüljünk az ellenkező neműekkel – vágott közbe Molly, miközben metsző pillantással mérte végig Hallie-t. – A jelmezednek ijesztőnek és szexinek kell lennie egyszerre.

–Tudtátok, hogy a Halloween a régi keltáknál a samhain (A Halloween elődje, a kelta kultúra egyik legjelentősebb ünnepe, mely október 31-én, sötétedéskor kezdődik, és másnap ér véget. A modern ír samhain szó az óír samain-ból származik. Valószínűleg nyárvéget jelent. Samhain a tél, s egyben az újév kezdetét jelölte.) volt? – mondtam. – Az emberek tényleg nagyon tartottak ettől a naptól. –Sam Kicsoda? – kérdezte Hallie zavarodottan. –Nem kicsoda… micsoda – feleltem. – Minden kultúrában más és más. De lényegében arról van szó, hogy az emberek úgy hiszik, az év egy bizonyos éjszakáján a holtak világa találkozik az élőkével; olyankor a holtak közöttünk járnak, és megszállhatják a testünket. Az emberek ezért jelmezbe bújnak, hogy becsapják és távol tartsák őket. A csoport újdonsült tisztelettel meredt rám. –Ó, istenem, Bethie! – Savannah megborzongott. – A frászt hozod ránk. –Emlékeztek rá, amikor azt a szeánszot tartottuk hetedikben? – kérdezte Abigail. A többiek lelkesen bólogattak, ahogy eszükbe jutottak az események. –Mit tartottatok?! – hördültem fel, s alig tudtam palástolni az elképedésemet. –Egy szeánszot. Tudod, amikor…

–Tudom, mi az – válaszoltam. – Csak nem kéne játszanotok vele. –Én megmondtam neked, Abby! – kiáltott fel Hallie. – Én mondtam, hogy veszélyes. Emlékeztek, hogy becsapódott az ajtó? –Ja, mert anyukád becsukta – vágott vissza Madison. –Nem hinném. Ő egész idő alatt ágyban volt. –Király! Szerintem pénteken megint meg kéne próbálnunk. – Abigail huncutul rángatni kezdte a szemöldökét. –Na, mi lesz, csajok? Benne vagytok? –Én nem – válaszoltam határozottan. – Én aztán részt nem veszek ilyesmiben. Összenéztek, és a pillantásukból kiolvastam, hogy nem igazán győzte meg őket a tartózkodásom.

–ANNYIRA GYEREKESEK – panaszkodtam Xaviernek, miközben a franciaórára tartottunk. Ajtók csapódtak be, a hangosbemondóban bejelentéseket tettek közzé, és körülöttünk szüntelen fecsegés hallatszott, de mi ketten a saját kis világunkba burkolóztunk. –Szeánszot fognak tartani, és nyuszinak akarnak öltözni. –Miféle nyuszinak – kérdezte Xavier gyanakodva. –Playboynak, azt hiszem. Bármit is jelentsen ez. –Hihetőnek tűnik – mondta Xavier, és felnevetett. – De ne hagyd, hogy rádumáljanak bármire is, amihez nincs kedved. –Ők a barátaim. –És akkor mi van? – Vállat vont. – Ha a barátaid a kútba ugranának, te is velük tartanál? –Miért ugranának a kútba? – kérdeztem riadtan. – Valami gondjuk van otthon? Xavier felkacagott. – Ez csak egy mondás. –Ostoba mondás – feleltem duzzogva. – Szerinted menjek angyalnak öltözve? Mint a Rómeó és Júlia filmváltozatában? –Lenne benne némi irónia – válaszolta Xavier önelégült vigyorral. – Egy angyal, aki embernek adja ki magát, és angyalnak öltözik. Tetszik. Mr. Collins szúrósan ránk meredt, mikor beléptünk a terembe, és a helyünkre igyekeztünk. Láthatólag rossz néven vette a kapcsolatunkat, és eltűnődtem rajta, hogy vajon azért van-e, mert a három sikertelen házassága után belefásult a szerelembe.

–Remélem, ti ketten ki tudtok egy rövid időre szállni a szerelmes szappanbuborékotokból, hogy tanuljatok is ma valamit – vetette oda csípősen, mire a többiek kuncogni kezdtek. Zavarba jöttem, lesütöttem a szemem, hogy kerüljem a tekintetüket. –Semmi gond, uram – felelte Xavier. – Ezt a buborékot úgy szerelték össze, hogy idebentről is tudjunk tanulni. –Nagyon vicces vagy, Woods fiam – felelte Mr. Collins. – De a tanteremben nincs helye a romantikázásnak. Mikor majd összetörik a szíved, az osztályzataidon meg fog látszani a hatása. L'amour est comme un sablier, avec le coeur remplir le vide du cerveau. Felismertem a francia író, Jules Renard idézetét. „A szerelem olyan, akár a homokóra: amikor a szív megtelik, az agy kiürül.” Utáltam az önelégült magabiztosságát; mintha ugyan biztosan tudná, hogy a mi kapcsolatunk egyszer véget ér. Már épp szóra nyitottam a számat, hogy tiltakozzam, de Xavier a pad alatt megfogta a kezemet, odahajolt, és a fülembe súgott. –Nem feltétlenül tartom jó ötletnek, hogy szőrözzünk a tanárokkal, azokkal, akik kiállítják a bizonyítványunkat. Visszafordult Mr. Collins felé, és a legelhivatottabb osztályelnöki hangján megszólalt. – Megértettük, uram, köszönjük az aggodalmát. Mr. Collins elégedettnek tűnt a válasszal, mert visszalépett a táblához, és folytatta a példák felírását. Képtelen voltam megállni, hogy kinyújtsam a nyelvemet a hátának. Hallie és Savannah, akik szintén velem jártak franciaórára, a szekrényeknél elkaptak, és nyájasan belém karoltak. –Most mid lesz? – tudakolta Hallie. –Matek – feleltem gyanakodva. – Miért? –Kafa – mondta Savannah. – Gyere velünk. –Valami baj van? –Csak beszélni akarunk veled. Tudod, amolyan csajok-egymás-között dumálás. –Oké – mondtam lassan, miközben azon törtem a fejemet, vajon mivel érdemeltem ki ezt a különös invitálást. – Miről? –Rólad és Xavierről – kottyantotta ki Hallie. – Nézd, nem biztos, hogy tetszeni fog, amit hallani fogsz, de a barátaid vagyunk, és aggódunk érted. Miért aggódtok? –Nem egészséges, hogy ennyit vagytok együtt – jelentette ki Hallie egy szakértő magabiztosságával –Bizony – szólt közbe Savannah. – Olyan, mintha összenőttetek volna a csípőtöknél, meg ilyenek. Sosem látlak benneteket külön. Bárhová is menjen Xavier, te ott lézengsz mögötte. Bárhol is legyél te, ő is ott van… durvára mindig.

–És ez rossz dolog? – kérdeztem. – De hiszen ő a barátom; vele akarom tölteni az időmet. –Nyilván, de ez akkor is túl sok. Muszáj egy kis távolságot tartanod. – Hallie úgy hangsúlyozta a távolság szót, mint valami orvosi kifejezést. –Miért? – Kételkedve pillantottam rájuk, és azon gondolkodtam, vajon Molly vette-e rá erre őket, vagy ez tényleg a saját véleményük. Bár egész nyáron barátkoztam ezekkel a lányokkal, egy kicsit mégis korainak éreztem, hogy tanácsokat osztogassanak nekem a kapcsolatomat illetően. Másfelől viszont még egy év sem telt el azóta, hogy tinédzserlánnyá váltam. Némiképp úgy éreztem, hogy jól jön a tapasztalatuk. Igaz, hogy Xavierrel közel állunk egymáshoz, ezt még a hülye is látja. Már csak az volt a kérdés, hogy vajon természetellenesen közel? Tudván, hogy min mentünk keresztül, egyáltalán nem éreztem egészségtelennek a dolgot. Természetesen a lányoknak fogalma sem lehetett a küzdelmünkről. –Ez kutatásokkal igazolt tény – szakította félbe Savannah a gondolatmenetemet. – Figyi, megmutatom neked. – Benyúlt a táskájába, és kirántotta a Seventeen4 magazin egy sokat forgatott példányát. – Találtunk neked egy kvízt. Kinyitotta az újságot egy szamárfüles oldalon. A kép széken ülő fiatal párt ábrázolt, akik ellentétes irányba néztek, ám bokánál és deréknál össze voltak láncolva. Az arcukon ülő kifejezésben zavartság és csüggedtség keveredett. A kvíz címe ez volt: Társfüggő-e a kapcsolatod? –Azért ennyire nem állunk rosszul – tiltakoztam. – Az számít, hogyan érzünk egymás iránt, nem az, hogy mennyit vagyunk együtt. Mellesleg pedig nem hiszem, egy magazin kérdéssorával le lehet mérni az érzéseinket. –A Seventeen meglehetősen megbízható tanácsokkal szolgál… – lendült bele Savannah szenvedélyesen. –Jó, akkor ne töltsd ki a kvízt – vágott közbe Hallie. – Csak válaszolj néhány kérdésre, okés? –Halljam – feleltem határozottan. –Melyik a kedvenc focicsapatod? –A Dallas Cowboys – vágtam rá habozás nélkül. –És miért épp az? – kérdezte Hallie. –Mert az Xavier kedvenc csapata. –Értem – mondta Hallie ravaszul. – És mikor csináltál bármit Xavier nélkül utoljára? – Nem tetszett a hanghordozása, mert olyan volt, akár egy ügyészé a bírósági tárgyaláson. –Rengeteg dolgot csinálok Xavier nélkül – feleltem elutasítóan. –Tényleg? És most épp hol van? –A tornateremben elsősegély-képzésen – válaszoltam ragyogó arccal. – A szívmasszázst gyakorolják, de ő már kilencedikben tanulta egy vízi elsősegélyprogram keretében.

–Rendben – mondta Savannah. – És mit fog csinálni délben? –Vízilabdaedzése lesz – feleltem. – Van egy új alsósuk, akit Xav be akar tanítani a védekezésre. 4 Tinédzsereknek szóló havilap. –És vacsoraidőben? –Átjön hozzánk, és oldalast grillezünk. –Mióta szereted te az oldalast? – A lányok felvonták a szemöldöküket. –Xavier szereti. –Akkor erről ennyit. – Hallie a tenyerébe temette az arcát. –Oké, elismerem, hogy egy kicsit sokat vagyunk együtt mondtam ingerülten. – De miért baj ez? –Az, hogy nem normális, csak annyi a baj – jelentette ki Savannah, és minden egyes szót erősen hangsúlyozott. – A barátnőid éppoly fontosak. Olyan, mintha mi már nem is számítanánk neked. Az összes csaj így érzi, még Molly is. Leesett. Végre felszállt a köd, és tisztán láttam ennek a beszélgetésnek a célját. A lányok úgy érezték, elhanyagolom őket. Való igaz, mindig úgy tűnt, mintha elhárítanám, mikor el akarnak hívni ide-oda, hogy inkább Xavierrel lehessek. Én viszont csak úgy éreztem, hogy inkább szeretem a családommal tölteni a szabadidőmet, holott lehet, hogy érzéketlen vagyok, és még csak észre sem vettem. Nagyra tartottam a barátságukat, és azon nyomban megfogadtam, hogy a jövőben készségesebb leszek. –Sajnálom – mondtam. – Köszönöm, hogy őszinték voltatok velem. Ígérem, hogy megváltozom. –Szuper – mondta Hallie, és az arca felragyogott. – Akár el is kezdheted azzal, hogy csatlakozol a csak csajsziknak szóló eseményhez, amit a halloweenre terveztünk. –Még szép – egyeztem bele, hisz alig vártam, hogy törleszthessek. – Az nagyszerű lenne. És mi lenne az? – Még mielőtt befejeztem volna a kérdést, már akkor éreztem, hogy egy hajszálnyira vagyok attól, hogy csapdába lépjek. –Kommunikálni fogunk a halottakkal, hát nem emlékszel? – válaszolta Savannah. – Pasiknak tilos a belépés. –Egy szeánsz – mondta Hallie ünnepélyesen. – Irtó jó lesz, nem?! –Ja, nagyon – mormoltam rezignáltán. Rengeteg szó jutott eszembe a tervükkel kapcsolatban, de az irtó jó valahogy nem volt közöttük.

3. Szentségtelen éj

A PÉNTEK GYORSABBAN KÖZELEDETT, mint reméltem. Nem vártam különösebben a Halloween bulit. Szívesebben töltöttem volna otthon az estét Xavierrel, de nem tartottam volna tisztességesnek, ha az ő nyakába varrom a saját begubózásomat. Gábriel meglepetten rázta meg a fejét, amikor meglátta a jelmezemet, mely egy fehér, egybe részes, szatén mini ruhából és a Mollytól kölcsönkért gladiátorszandálból állt, amit kiegészítettem egy pár bolyhos műszárnnyal, amit a helyi jelmezkölcsönzőből szereztem be. Saját magam paródiája voltam, és valahogy úgy éreztem, Gábrielt nem igazán sikerült lenyűgöznöm. A szemében ez valószínűleg felért egy szentségtöréssel. –Kicsit nyilvánvaló, nem gondolod? – kérdezte kényszeredetten. –Egyáltalán nem – feleltem. – Ha bárkiben motoszkál is a gyanú, hogy emberfeletti lény vagyok, ez majd biztosan eloszlatja. –Bethany, te az Úr hírnöke vagy, és nem egy detektív valami B kategóriás kémfilmből – mondta Gábriel. – Próbáld ezt nem elfelejteni. –Szeretnéd, hogy átöltözzem? – kérdeztem sóhajtva. –Nem, nem szeretné – válaszolta Ivy, és megpaskolta a kezemet. – A jelmezed bájos. Végül is ez csak egy középiskolás buli. – Szúrós pillantással Gábrielre nézett, amivel jelezni akarta, hogy a vita le van zárva. Gábriel vállat vont. Bár az álcája szerint a Bryce Hamilton énektanáraként tengette a napjait, úgy tűnt, a tinédzserek világának intrikái meghaladták a tűrőképességét. Xavier cowboynak öltözve állított be, kopott farmernadrágban, cserzett csizmában és kockás ingben. Még egy bőr cowboykalapot is a fejébe nyomott. –Csínyt vagy cukorkát? – mondta vigyorogva. –Már nem azért, de nem pont Batmannek nézel ki. –Na'on nem kén' komiszkonni, asszonyom – válaszolta Xavier vaskos texasi akcentussal. – Bepúderozta az orrát? Mer' akkor nyeregbe fel, hí' a préri! Elnevettem magam. – Ezt most egész este folytatni akarod? –Meglehet – mondta Xavier. – Vad vágyakra gerjed a sarkantyúmtól, nem igaz? – A bátyám köhintett egyet, hogy emlékeztessen bennünket, ő is ott van. Mindig kényelmetlenül érezte magát az ilyen nyilvános érzelemnyilvánításoktól. –Ne maradjatok túl sokáig – mondta Ivy. – Holnap korán reggel Black Ridge-be megyünk. –Ne aggódjatok – nyugtatta őket Xavier. – Mire a kakukk elkurjantja az éjfélt, hazagaloppozom véle.

Gábriel megrázta a fejét. – Muszáj az összes klisét megtestesítenetek, ahogy a nagykönyvben meg van írva? Xavierrel egymásra néztünk, és elvigyorodtunk. – Igeeen! – feleltük. Az elhagyatott tanya autóval félórányira volt. A feketén tekergőző országutat a buliba tartó többi jármű lámpafénye pettyezte, körülöttünk nem volt más, csak a messzeségbe nyúló szántóföldek. Furcsán mámorosnak éreztük magunkat aznap este. Különös érzés volt: mintha az egész világ a Bryce Hamilton diákjaié lett volna. A buli egy korszak lezárását jelentette számunkra, s ennélfogva vegyes érzésekkel indultunk neki az éjszakának. Várt ránk az érettségi és a jövő. Egy új élet küszöbén álltunk, ami bár kalandosnak ígérkezett, kénytelenek voltunk némi nosztalgiával gondolni mindarra, amit magunk mögött hagyunk majd. Hamarosan elkezdődik a főiskolás élet és az azzal járó függetlenség. A barátságokat nemsokára próbára teszi majd a távolság, és akadnak majd olyan kapcsolatok, melyek nem állják ki e próbát. Az éjszakai égbolt hatalmasabbnak látszott, mint máskor, a hold korongja kósza felhőfoszlányok között úszott. Útközben a szemem sarkából Xaviert vizslattam. Nagyon nyugodtnak tűnt a Chevy volánja mögött. Arca mentes volt minden aggodalomtól. Sétakocsikáztunk, s ő fél kézzel kormányzott. A szélvédőn beáradó holdvilág beragyogta az arcát. Felém fordult, szabályos vonásain árnyékok táncoltak. –Mi jár a fejedben, bébi? – kérdezte. –Csak az, hogy mennyivel jobb vagyok én, mint egy cowboy – ugrattam. –Ne kísértsd a szerencsédet! – mondta Xavier tettetett komolysággal. – Én egy pengeélen táncoló cowboy vagyok. Elnevettem magam, nem igazán értettem, mire gondol. Ugyan megkérhettem volna, hogy magyarázza el, de úgyis csak az számított, hogy együtt vagyunk. És akkor mi van, ha nem értettem az alkalmi poént? Ettől csak még érdekesebb, ami köztünk van. Behajtottunk az elburjánzott, kanyargós kocsibejárón, és követtünk egy ütött-kopott furgont, tele végzős srácokkal, akik „farkasfalkának” hívták magukat. Nem voltam biztos benne, hogy ez mit jelenthet, mindenesetre mindannyian khakiszínű fejkendőt viseltek, a mellkasukra és az arcukra pedig fekete színű harci sávokat festettek. –Mindegy, csak legyen valami ürügy, hogy megszabadulhassanak a felsőjüktől – jegyezte meg viccelődve Xavier. A fiúk az autó platóján henyéltek, cigarettát adtak körbe, és éppen egy hordó tartalmát igyekeztek magukba dönteni. Amikor a furgon leparkolt, farkasüvöltést hallattak, leugráltak, és a ház felé vették az irányt. Az egyikük megállt hányni egyet a közeli bokornál. Amint kiürült a gyomra, felegyenesedett és továbbszaladt. Maga a ház híven tükrözte a Halloween hangulatát. Vén volt és zegzugos, teljes szélességében elnyúló verandája pedig bánatosan nyikorgott. Igencsak ráfért volna egy alapos festés. Az eredeti fehér máz

megrepedezett és mállott, alatta szürkés deszkázat kandikált ki, mely az egész helynek elhanyagolt hangulatot kölcsönzött. Austin bizonyára a lánybarátait hívta segítségül díszítőbrigádnak, mert a veranda töklámpások és világító rudak fényében fürdött, a felső emelet ablakai viszont így is sötétségbe burkolóztak. A civilizációnak egyéb nyomát nem lehetett látni a környéken. Ha voltak is szomszédok, túl messzire laktak ahhoz, hogy látni lehessen őket. Már értettem, hogy miért pont ezt a házat választották a buli helyszínéül. Itt olyan zajt csaphatunk, amilyet csak bírunk, senki sem fog hallani bennünket. A gondolat mindenesetre egy kis nyugtalansággal töltött el. Az egyetlen dolog, ami elválasztotta a házat az országúttól, egy jobb napokat is látott, omladozó kőkerítés volt. Körülbelül száz méterre onnan, ahol álltunk, az udvar közepén egy karóra húzott madárijesztőt láttam. A teste petyhüdten lógott, a feje hátborzongatóan félrebillent. –Ez aztán kísérteties – suttogtam, és közelebb húzódtam Xavierhez. – Annyira igazinak látszik.

–Ne félj – mondta, és határozottan átkarolt. – Csak az olyan lányokat veszi üldözőbe, akik nem értékelik a barátjukat. Játékosan az oldalába könyököltem. – Hát ez egyáltalán nem vicces! Mellesleg a csajok úgy gondolják, egészségesebb lenne, ha egy kicsit többet lennénk külön. –Nos, ezzel nem értek egyet. – Xavier még szorosabban tartott. –Csak mert feltűnési viszketegséged van! –Légy óvatos, szerintem hallja, amit mondasz… A ház már tömve volt vendégekkel. Oly régóta állt üresen, hogy az áramot kikapcsolták, így az egész helyet lámpásokkal és gyertyákkal kellett megvilágítani. Balra egy széles lépcsősor emelkedett. Austin szülei valószínűleg már lemondtak a házról, mert minden kezdte átadni magát az enyészetnek, a lépcső elhasználódott és helyenként teljesen elkorhadt. Valaki minden egyes lépcsőfok szélére gyertyát rakott, és a lecseppenő viasz úgy gyűlt tócsákba a deszkákon, mint a cukormáz. A széles folyosóról üresen tátongó szobák nyíltak. Tudtam, hogy mostanra feltehetően részeg párocskák fészkelték be oda magukat, de a sötétség még így is nyugtalanító volt. Végigsétáltunk a folyosón, miközben változatos jelmezeket viselő fiatalok között kanyarogtunk. Egyesek apait anyait beleadtak a maskarájuk megkreálásába. Futólag vámpírfogakat, ördögszarvakat és rengeteg művért pillantottam meg. Egy magas, kaszásnak öltözött alak suhant el mellettünk, csuklyája teljesen eltakarta az arcát. Láttam Alice-t Csodaországból (a zombi verziót), Rongyos Ancsát (Raggedy Ann egy rongybaba, akit Johnny Gruelle amerikai író talált ki 1915-ben a kislányának, Marcellának. Egyik nap egy rongybabát vitt haza, melynek arcot rajzolt, majd a könyvespolcról levette James Whitcomb Riley kötetét, és két versének címét összevonva (The Raggedy Man és Little Orphan Annie) nevezte el a babát. A babáról könyvsorozatot írt gyerekeknek. ) , Ollókezű Edwardot és egy Hannibal Lecter-szerű maszkot. Erősen szorítottam Xavier kezét. Nem akartam elrontani az éjszakáját, de én némileg felkavarónak éreztem az egészet. Úgy tűnt, mintha a rémtörténetek összes szereplője megelevenedett volna körülöttünk. Csak az állandó csevegés és nevetés tompította kissé a hátborzongató hangulatot. Valaki bekapcsolt egy

iPod dokkolót, és a házat hirtelen olyan hangos zene árasztotta el, hogy a poros csillár is beleremegett a fejünk felett.

Átküzdöttük magunkat a tömegen, és Mollyt a lányokkal a megfakult tapétával borított társalgóba húzódva találtuk. Az előttük álló dohányzóasztal már tele volt feles poharakkal és félig kiürült vodkásüvegekkel. Molly tartotta magát az eredeti ötletéhez, és Giling Galangnak öltözött: zöld ruhájának szegélye rongyos volt, balerinacipőt viselt és tündérszárnyat. Ám a kiegészítőket gondosan megválogatta, és a Halloween hangulatához igazította. A csuklóján és a bokáján ezüstláncot hordott, arcát és testét pedig összemaszatolta művérrel. A mellkasából kiállt egy műanyag tőr. Még Xavier is le volt nyűgözve, szemöldökét elismerően vonta fel. –Gót Giling Galang. Bevállalós vagy, Molls – bókolt. Helyet foglaltunk a díványon Madison mellett, aki ígéretéhez híven Playboy-nyusziként jelent meg fekete fűzőben, bolyhos farokkal és fehér nyuszifülekkel. A szemfestéke már elkenődött, két hatalmas foltot rajzolva a szeme alatt. Felhajtott még egy italt, és a poharat diadalmasan az asztalra csapta. –Ti ketten nagyon gázak vagytok – hadarta egybefolyó szavakkal, miközben mellé préselődtünk. – Ezek a leggagyibb jelmezek! –Mi a baj velük? – kérdezte Xavier olyan hangon, mint aki igazából csak udvariasságból teszi fel a kérdést, nem mintha a legcsekélyebb mértékben érdekelné a válasz. –Te úgy nézel ki, mint Woody a Toy Storyból! – felelte Madison, aki hirtelen képtelen volt elfojtani a vihogórohamát. – Te pedig Beth, na, ne csináld már! Ennyi erővel öltözhettél volna a Charlie angyalaiból is valakinek. Semmi rémisztő nincs egyikőtökben sem. –Éppenséggel a te jeimezed sem valami félelmetes – kelt a védelmünkre Molly. –Abban azért ne légy olyan biztos – mondta Xavier. A mosolyomat a kezem mögé rejtettem. Xavier sosem csípte igazán Madisont. A csaj túl sokat ivott és dohányzott, és ha kellett, ha nem, mindig véleményt nyilvánított mindenről. –Fogd be, Woody – szólt közbe Madison vontatott hangon. –Lehet, hogy néhány körre nem ártana leállni a felesekkel – javasolta Xavier. –Véletlenül nem kell rodeózni menned, vagy valamit szervezkedned? Xavier felugrott, megzavarta a válaszadásban a vízilabdacsapata megjelenése, akik egy közös, megszakítás nélküli harci üvöltéssel hozták a jelenlévők tudtára az érkezésüket. Hallottam, ahogy üdvözlik Xaviert a hallban. –Csá, ember! –Öcsém, mi ez a gönc? –Beth vett rá, hogy ebben gyere? –Micsoda papucs vagy már, ember! – Az egyikük a hátára ugrott, mint egy csimpánz, és játékosan a földre kényszerítette.

–Szállj le rólam! –Jííí-haaa! Újabb nevető huhogások harsantak, majd barátságos dulakodás hangja hallatszott. Amikor Xavier előmászott, a farmerján kívül mindent lecibáltak róla. Haja, mely érkezésünkkor gondosan le volt simítva, most ziláltan állt. Rám nézett, és vállat vont, mintegy jelezve, hogy nem ő tehet az őrült barátai viselkedéséről, és belebújt egy fekete pólóba, amit az egyik srác dobott oda neki. –Jól vagy, édes? – kérdeztem, és védelmezőleg a haja felé nyúltam, hogy rendbe tegyem. Figyelmességem láttán egykét barátja felvonta a szemöldökét. –Beth – szólalt meg Xavier, és kezét a vállamra tette. – Ne hívj így társaságban. –Bocsi – mondtam szégyenlősen. Xavier felnevetett. – Gyere, szerezzünk valami piát. Miután Xavier felkapott egy üveg sört, nekem pedig egy üdítőt, kimentünk a hátsó tornácra, lehuppantunk egy puha pamlagra, amit valaki kivonszolt oda. Az ereszről rózsaszín - zöld szín összeállítású lámpások lógtak, lágy fénnyel árasztották el a kísérteties udvart. Azon túl a szántóföldek egészen a sűrű, fekete erdőség pereméig nyúltak. A benti bulizók lármás bohóckodásától eltekintve, az éj csendes és békés volt. A magas fűben egy rozsdás traktor árválkodott. Éppen azon tűnődtem, hogy az elénk táruló látvány éppoly festői szépségű, mintha egy elfeledett korból származó képet nézegetnénk, amikor is az egyik oldalsó ablakból egy csipkés fehérnemű repült ki és landolt a lábunknál. Igencsak elpirultam, amikor rájöttem, hogy odabent egy párocska nem feltétlenül mély, tartalmas beszélgetésben merült el. Gyorsan lesütöttem a szemem, és megpróbáltam magam elé képzelni, milyen lehetett a régi ház azokban az időkben, amikor a Knox család még nem engedte át az enyészetnek. Valószínűleg pazar hangulatú és gyönyörű lehetett hajdanán, amikor a leányokat még gardedám kísérte, a tánc pedig egy versenyzongorán előadott méltóságteljes keringőre zajlott, és köze nem volt ahhoz a vonagláshoz és lökdösődéshez, ami most folyt odabent. A társas összejövetelek minden bizonnyal elegánsak és szelídek lehettek ahhoz a pusztításhoz képest, amit ma éjjel készültek véghezvinni az öreg házon. Elképzeltem, ahogy ugyanezen a verandán egy frakkos férfi meghajol egy földig omló ruhát viselő hölgy előtt, bár az én képzeletemben a frissen csiszolt tornác régies oszlopai köré díszcserjék kapaszkodtak fel. Lelki szemeim előtt láttam a csillagos éjszakai égboltot, ahogy a kétszárnyú ajtó kinyílik, s a zene hangja kiszűrődik az estébe. –Tiszta gáz ez a Halloween. – Az irodalomórai csoportomból Ben Carter szakította félbe ábrándozásomat, amint lehuppant mellénk. Válaszolni akartam, de Xavier erős karja a vállam köré tekeredett, és igen nehezemre esett bármi másra koncentrálni. A szemem sarkából láttam, ahogy a kezét lazán a vállamon pihenteti. Jólesően nyugtáztam, hogy az eljegyzési gyűrűnket látom rajta – annak a jele volt, hogy Xavier már foglalt, rajtam kívül senki másnak nincs hozzá joga. Meglehetősen oda nem illő látvány egy tizennyolc éves fiún, aki ennyire helyes és népszerű. Ha bárki először találkozna vele, és csak egy pillantást vetne tökéletes alakjára, hűvös, türkizkék szemére, elbűvölő mosolyára, a homlokába lógó dióbarna tincsére, azonnal tudná, hogy megkaphatna bárkit.

Egyszerűen csak azt feltételeznék, hogy olyan, akár bármely tizenéves fiú, szórakozik, s közben élvezi a fiatalságával és vonzó külsejével járó előnyöket. Csak akik igazán közel álltak hozzá, tudták, hogy Xavier teljesen hű hozzám. Ráadásul nemcsak lélegzetelállítóan jó pasi, de igazi vezéregyéniség, akire felnéznek, akit mindenki tisztel. Imádtam és csodáltam őt, de még mindig nem igazán tudtam elhinni, hogy csak az enyém. El sem mertem hinni, hogy ennyire szerencsés vagyok. Néha rám tört az aggodalom, hogy talán csak egy álom ő, s ha nem figyelek rá minden idegszálammal, akkor eltűnik. De még mindig itt ült mellettem, szilárdan és biztosan. Ő válaszolt Bennek, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy én egy kissé elkalandoztam. –Nyugi, Carter, ez csak egy buli – mondta nevetve. –Hol a jelmezed? – kérdeztem, visszazökkenve a valóságba. –Én aztán be nem öltözöm – közölte Ben cinikusan. Ben az a fajta srác volt, aki mindent idétlennek és rangján alulinak érzett. Gőgös felsőbbrendűségét pusztán úgy sikerült megőriznie, ha nem vett részt semmiben. Ugyanakkor mindig, mindenhol megjelent, hogy le ne maradjon semmiről. – Istenem, annyira szánalmasak. – A csipkés alsónemű láttán arca undorra torzult. – Remélem, soha senkibe sem fogok annyira belezúgni, hogy egy traktorban legyek kapható egy numerára. –A traktorban nem vagyok biztos – húztam de fogadjunk, hogy egy nap majd szerelmes leszel, és képtelen leszel tenni ellene bármit is. –Ki van zárva. – Ben kinyújtózott, a kezét összekulcsolta a feje fölött, és behunyta a szemét. – Én ahhoz túlságosan keserű és fáradt vagyok. –Megpróbálhatlak összehozni az egyik barátnőmmel – ajánlottam. Tetszett a párkeresés gondolata, és igencsak bíztam a képességeimben. – Abbyhez mit szólnál? Szingli, gyönyörű és nem túl akaratos. –Édes istenem, csak azt ne – felelte Ben. – A történelem legrosszabb párosa lennénk. –Már megbocsáss! – Bosszantó volt, hogy Ben mennyire nem bízott a képességeimben. –Meg van bocsátva – horkantotta Ben. – A döntésem végleges. Engem nem fogsz összeboronálni egy gin-tonikkal feltöltött, tűsarkús lotyóval. Kábé annyi mondanivalónk lenne egymásnak, hogy Agyő! –Jó tudni, hogy ilyen jó véleménnyel vagy a barátaimról feleltem mogorván. – Rólam is ezt gondolod? –Nem, de te más vagy. –S mennyiben? –Furcsa vagy. –Dehogy vagyok! – kiáltottam. – Ugyan mi bennem olyan furcsa? Xavier, szerinted is furcsa vagyok? –Higgadj le, bébi – mondta Xavier, s csillogó tekintete elárulta, hogy jól szórakozik. – Biztos vagyok benne, hogy Carter a furcsát a lehető leghízelgőbb értelemben gondolja. –Hát te is furcsa vagy – vágtam vissza Bennek, miközben rájöttem, mennyire sértődött a hangom. Kuncogni kezdett, majd lehajtotta a maradék sörét. – Bagoly mondja verébnek.

Odabentről rekedt hangokra lettünk figyelmesek. A szúnyoghálós ajtó kivágódott, és néhány fiú jelent meg a teraszon. Hihetetlen, tűnődtem, mennyire hasonlítanak egy rakás oroszlánkölyökhöz, amint lökdösődve átbukfenceznek egymáson. Xavier szelíd nemtetszéssel rázta meg a fejét, ahogy felénk botorkáltak. Felismertem köztük Wesley és Lawson arcát. Könnyen kiszúrta őket az ember; Wesleynek sima, sötét haja és mélyen ülő szeme volt, Lawsonnak pedig világosszőke kefehaja és álmos, kék szeme. Fakókék, jegyeztem meg, nem csillogó, mint Xavier ragyogó tekintete. Egyik fiú sem viselt inget, harci festéssel mázolták ki magukat. Kurta biccentéssel vették tudomásul a jelenlétemet, nekem pedig futólag eszembe jutottak azok az idők, amikor a férfiak egy hölgy jelenlétében összecsapták a bokájukat, és meghajoltak. Egy mosollyal nyugtáztam a köszöntésüket. Egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy „mizu”-val válaszoljak, ahogy a barátaim – attól úgy éreztem magam, mintha Molly kedvenc MTV-s videóiba csöppennék, amelyekben a csuklyában keménykedő ripacsok a „cimbikről” rappelnek meg a „fuxról”. –Gyerünk, Woods – szóltak a fiúk. – Indulunk a tóhoz. Xavier felsóhajtott. – Kezdődik. –Ismered a szabályokat – vetette oda Wesley. – Az utolsó nudizik. –Istenem, ezek tényleg felfedezték az intellektuális ösztönzés csúcsát – motyogta Ben. Xavier vonakodva feltápászkodott, én pedig meglepetten bámultam rá. –Ugye, nem akarsz menni? – kérdeztem. –A verseny egy Bryce-os hagyomány. – Felnevetett. – Akárhol is vagyunk, minden évben sort kerítünk rá. De ne izgulj, én sosem veszítek. –Abban ne légy olyan biztos – kukorékolta Lawson, miközben leugrott a verandáról, és nekiiramodott az erdő felé a birtok hátsó részén. – A korán startolás előnye! – A többi fiú nyomban utánaeredt, futás közben jó nagyokat löktek egymáson. Átgázoltak az elburjánzott cserjéken, s pánikba esett csordaként rohantak a nyílt terep felé. Amint eltűntek szem elöl, magára hagytam Bent a filozófiai merengésével, és bementem, hogy megkeressem Mollyt. A lányokkal immár arrébb vonultak, és titokzatos kis csoportba verődtek a lépcső aljánál. Abigail egy túlméretezett papírtáskát szorongatott a hóna alatt, s valamennyien nagyon komolynak látszottak. –Beth! – Molly megragadta a karomat, amikor meglátott. Örülök, hogy itt vagy. Mindjárt kezdünk. –Mit kezdtek mindjárt? – tudakoltam kíváncsian. –A szeánszot, természetesen. Magamban felnyögtem. Ezek szerint nem felejtették el. Abban reménykedtem, hogy a lányok letesznek a tervükről, amint elkezdődik a mulatság. – Ugye, csajok, ezt most nem mondjátok komolyan? – kérdeztem, de ők őszinte értetlenséggel bámultak rám. Mással próbálkoztam. – Figyelj, Abby, Hank Hunt odakint ücsörög hátul. Látszott rajta, hogy jól jönne neki a társaság.

Abigail alsós kora óta odáig volt Hank Huntért, és be nem állt a szája róla egész évben. De ma este még ezzel sem lehetett eltéríteni a szándékától. –Kit izgat? – vetette oda. – Ez most nagyságrendekkel fontosabb; keressünk egy üres szobát. –Nem – mondtam határozottan, és megráztam a fejem. Ne csináljátok már, tényleg nem tudunk semmi mással foglalkozni? –De hát Halloween van – mondta Hallie, lebiggyesztve az ajkát, mint egy kisgyerek. – Beszélnünk kell a szellemekkel. –Hagyjátok békén a halottakat! – csattantam fel. – Nem akartok inkább almát halászni, vagy mit tudom én? –Ne légy már ilyen buli gyilkos – mondta Savannah. Elindult, és elkezdett maga után vonszolni a lépcsőn felfelé. A többiek is buzgón követtek. – Ugyan mi sülhet el balul? –Ez most egy költői kérdés? – mondtam, és elhúzódtam. –Mi nem sülhet el balul? –De te nem hiszel a szellemekben, nem igaz, Beth? – kérdezte Madison. – Csak szórakozni akarunk egy kicsit. –Szerintem csak nem kéne ezzel szórakoznunk – feleltem nagyot sóhajtva. –Jó, akkor te ne gyere – csattant fel Hallie. – Maradj idelent egyedül, és várjad Xaviert, mint mindig. Amúgy is tudtuk, hogy bedobod a törülközőt. Nélküled is jól megleszünk. –Olyan pillantást meresztett rám, mint egy árulóra, a többiek pedig támogatólag bólogattak. Nem tudtam lebeszélni őket a tervükről, hiába leselkedett veszély rájuk. Hogy magyaráznád el egy gyereknek, hogy ne játsszon a tűzzel, ha még soha nem égette meg magát? Bárcsak itt lett volna Gábriel. Neki volt tekintélye, azonnal tudta volna, mit mondjon, hogy meggondolják magukat. Hatással volt az emberekre. Én meg nem voltam egyéb, mint ünneprontó. Tisztában voltam azzal, hogy nem áll hatalmamban megállítani őket, de nem hagyhattam, hogy nélkülem csinálják. Ha bármi történik, legalább ott leszek, hogy szembenézzek azzal, amivel odaát találkoznak. Mindannyian felfelé igyekeztek a lépcsőn, egymásba kapaszkodva, izgatottan sugdolózva. –Csajok – szóltam utánuk. – Várjatok meg… én is jövök.

ODAFENT A HÁZ DOHOS, ÁPORODOTT szagot árasztott. A lépcsőfordulóban a csíkos, elefántcsontszínű tapéta nagy darabokban hámlott a nyirkosságtól. Bár odalentről felhallatszott a buli zaja, a második emeleten olyan természetfeletti csend uralkodott, mintha máris valami paranormális jelenség készülődne. A lányok odáig voltak a gyönyörűségtől. –Ez a hely maga a tökély – áradozott Hallie.

–Fogadni mernék, hogy ez amúgy is egy kísértetjárta hely – tette hozzá Savannah, és arca kipirult a lelkesedéstől. Hirtelen úgy éreztem, az aggodalmaim a helyzethez mérten túlzottak. Tényleg lehetséges volna, hogy túlreagálom az egészet? Miért kell nekem állandóan a legrosszabbat feltételeznem, és a konzervatív természetemmel lehangolnom mindenkit magam körül? Magamra pirítottam, amiért mindig borzalmas végkövetkeztetéseket vizionálok – végül is mennyi az esélye annak, hogy ezek a mulatságra vágyó lányok tényleg kapcsolatot létesítsenek a túlvilággal? Volt már rá példa, de általában egy tapasztalt médium irányításával. A tévelygő szellemek nem feltétlenül ugrottak a lehetőségre, hogy tinédzserek szórakozásának céltáblái legyenek. Mindenesetre a lányok remélhetőleg majd szépen elunják magukat, ha nem jön össze, amire számítottak. Követtem Mollyt és a többieket egy hajdani vendéghálóba. Magas ablakai átláthatatlanok voltak a több rétegben rájuk rakódott portól és szennytől. Maga a helyiség üresen tátongott, egy vas ágykeretet leszámítva, amit a maszatos ablakhoz toltak. Rozoga fémváza valaha fehér lehetett, de az idő vajszínűvé érlelte. Egy megfakult, rózsamintás ágytakaró takarta. Úgy véltem, a Knox család már nem is igazán látogatja az öreg házat, nem is szólva arról, hogy nyárra vendégeket fogadjanak itt. Az ablakkereteket kiszívta a nap, függönyök sem lógtak rajta, melyek kirekeszthették volna a holdvilágot. Észrevettem, hogy a szoba nyugati tájolású, az ablakok a birtok hátsó része és az erdő felé néztek. A mezőt őrző madárijesztő szalmakalapjának karimáját a szellő gyengéden csapkodta. A lányok mindenféle külön buzdítás nélkül törökülésben körben a padlóra telepedtek, éppen a foszladozó szőnyegre. Abby olyan óvatosan nyúlt bele a papírtáskába, mintha valóságos műremeket készülne előkapni belőle. Egy szellemidéző Ouija-tábla (Ouija-tábla (kiejtése: vijja) vagy boszorkánytábla: szellemidézéshez használatos tábla, melyen az ábécé betűi és számok állnak, valamint „igen” és „nem” felirat, és általában egy búcsúszó. A táblához tartozó tárgyra finoman ráhelyezve a kezünket, a szellemek a kérdésünkre adott válasz alapján a megfelelő jelhez továbbítják azt.) volt, amit kicsomagolt a zöld filcborításból, olyan elhasználtnak tűnt, hogy akár régiségnek is beillett volna. –Ezt meg hol szerezted? –A nagyimtól kaptam – felelte Abby. – Múlt hónapban meglátogattam Montgomeryben. A táblát eltúlzott szertartásossággal a kör közepére helyezte. Ilyet ezelőtt csak könyvben láttam, ám ez díszesebb volt, mint amire emlékeztem. A tábla szélére két sorban az ábécét írták fel számok és egyéb szimbólumok társaságában, melyeket nem ismertem fel. Az egymással szemben lévő sarkaiban cirkalmas motívumokkal övezve, a nagybetűvel írott IGEN és NEM szavak álltak, egy másik sarkában pedig egy VISZONTLÁTÁSRA felirat volt. Még aki életében sosem látott Ouija- táblát, annak is nyilvánvaló volt, hogy köze van az okkultizmushoz. Aztán Abby elővett egy selyempapírba csomagolt, törékeny, hosszú szárú sherrys poharat. A papírt türelmetlenül félredobta, és a felfordított poharat a táblára helyezte. –Hogy működik ez az egész? – érdeklődött Madison. Tőlem eltekintve ő volt az egyetlen résztvevő, aki nem lelkesedett a lehetőségért, hogy itt lehet. Bár azt gyanítottam, hogy részéről ez inkább az alkohol és a fiúk hiányának volt köszönhető, semmint a biztonságunk miatti aggodalmának.

–Kell hozzá egy mutató, mint például egy fadarab vagy egy felfordított pohár, aminek a segítségével kommunikálhatunk a szellemvilággal – magyarázta Abby, aki élvezettel tetszelgett a helyi szakértő szerepében. – A családunkban erős a szellemi befolyás, ezért tudom, mit beszélek. Valamennyiünk egyesített energiájára szükség lesz, hogy sikerüljön. Koncentrálnunk kell, miközben a mutatóujjunkat a felfordított pohárra tesszük. De ne nyomjátok túl erősen, mert az energia beszorul, és nem fog működni. Amint kapcsolatba lépünk a szellemmel, ki fogja betűzni, amit mondani akar nekünk. Oké, kezdjük. Mindenki tegye az ujjbegyét a pohárra. Finoman. – Meg kell hagyni, Abby nagyon meggyőző volt, ha figyelembe vesszük, hogy szentül meg voltam győződve arról, hogy mindent, amit mond, most talál ki. A lányok buzgón engedelmeskedtek az utasításainak. –És most mi lesz? – szólalt meg Madison. –Megvárjuk, míg megmozdul. –Komolyan? – Madison a szemét forgatta. – Ennyi? És mi tartana vissza bárkit attól, hogy azt betűzzön ki, amit csak akar? Abby ellenségesen végigmérte. – Nem nehéz megállapítani a különbséget egy vicc és egy valódi szellem üzenete között, Mad. Mellesleg a szellem tudni fog olyan dolgokról, amelyekről senki más. – Hátradobta a haját. – Nem várom el, hogy megértsd. Én is csak azért tudom, mert egy csomószor gyakoroltam. Akkor most már tényleg elkezdhetjük? – kérdezte ünnepélyes hangon. A körmömet magam mögött a durva szőnyegbe vájtam, és arra vágytam, bárcsak valamilyen útonmódon, észrevétlenül kisurranhatnék a szobából. Amikor Molly meggyújtott egy gyufát, hogy lángra lobbantsa a gyertyákat, melyeket valaki a padlóra készített, ijedten felugrottam. A kanócok sisteregve életre keltek. –A szeánsz közben tartózkodjatok minden hirtelen mozdulattól – mondta Abby, félreérthetetlenül rám bámulva. – Nem akarjuk elriasztani a szellemet. Muszáj nyugodtnak éreznie magát a társaságunkban. –Tapasztalatból tudod, vagy a John Edward Showban láttad? – kérdezte Madison gunyorosan, mert nem bírta megállni. –A családunkban az asszonyok mindig is nagyon erősen kötődtek a túloldalhoz – válaszolta Abby. Nem tetszett, ahogy hangsúlyozza a túloldalt, mert olyan volt, mintha egy szellemtörténetet mesélne az iskolai táborban. –Láttál már szellemet? – kérdezte Hallie fojtott hangon. –Igen – jelentette ki Abby halálos komolysággal. – Ezért is leszek ma este én a médium. Nem tudtam, hogy Abby vajon igazat mond-e, vagy sem. Az emberek néha egy szempillantásnyira megláthatják a holtakat, amint azok a világok között járnak-kelnek. De a kísértetek legtöbbször mégiscsak a buja képzelőerő szüleményei. Az árnyék vagy a fény játékát könnyen össze lehet téveszteni valamilyen természetfeletti jelenséggel. Velem azonban másképp állt a helyzet – én mindig éreztem a szellemek jelenlétét –, mindenütt ott voltak. Ha koncentrálok, képes vagyok megmondani, ki az, aki eltévedt, ki halt meg éppen, és ki az, aki a szeretteit keresi. Gábriel azt mondta, egyszerűen

ne figyeljek oda rájuk – ők nem a mi feladatunk részei. Eszembe jutott, amikor egy évvel ezelőtt az idős barátom, Alice eljött hozzám elbúcsúzni, miután meghalt. Láttam őt a hálószobám ablakában, mielőtt eltűnt. Ám nem minden szellem oly nyájas, mint Alice: akik képtelenek elszakadni a földi kötelékeiktől, még évekig itt maradnak, egyre jobban eltorzulnak, és beleőrülnek a körülöttük zajló életbe, melynek már soha többé nem lehetnek a részesei. Elveszítik az emberi érintést, neheztelni kezdenek az itt maradottakra, és ez már nem egyszer erőszakos fordulatot vett. Azon gondolkodtam, vajon Abby mennyire maradna lelkes, ha sejtené az igazságot arról, valójában mi zajlik odaát. De nem árulhattam el neki, mert azzal magamat is leleplezném. A lányok egyetértően bólintottak, boldogan lemondtak a médium szerepéről. Éreztem, hogy Molly megborzong mellettem. – Most tegyétek a kezeteket a tábla fölé – mondta Abby. – És bármi történjék is – mondta Abby –, ne vegyétek el a pohárról az ujjatokat. Egy oltalmazó kört kell alkotnunk: ha megszakad a kör, azzal szabadon eresztitek a szellemet. –Ezt kitől hallottad? – suttogta Savannah. – Ha megszakítjuk a kört, azzal nem csak a szeánsz ér véget? –Igen, és ha egy ártalmatlan szellemmel van dolgunk, egyszerűen csak elköszönünk tőle, és visszaküldjük nyugodni, de ha bosszúszomjas, akkor óvatosnak kell lennünk. Nem tudjuk, mit sikerül megidéznünk. –Hát akkor mi lenne, ha szimplán megidéznénk egy rendes, barátságos kísértetet? – javasolta Madison, mire Abby nyomban megvető pillantással sújtotta. –Mint mondjuk Casper? Madison nem értékelte a gúnyt, de mindannyian tisztában voltunk vele, hogy Abbynek igaza van. – Persze, hogy nem – adta meg magát. – Hát akkor, ahogy esik, úgy puffan. A nyelvembe haraptam, hogy tartózkodjam bárminemű kommentártól Abby üzembiztos tervét illetően. Szeánszot tartani az évnek azon az egyetlen éjszakáján, amikor nagy valószínűséggel még működhet is a dolog, a végletekig ostobaság volt. Megráztam a fejem, és megpróbáltam elűzni a kétségeimet. Emlékeztettem magam, hogy ez nem egyéb, mint egy gyerekes játék; olyasvalami, amibe a legtöbb tinédzser csak a móka kedvéért veti bele magát. Minél hamarabb túl leszünk rajta, annál hamarabb lemehetünk, hogy kiélvezzük az éjszaka hátralévő részét. Molly és Savannah ültek a két oldalamon, és egy pillanatra szorosan megmarkolták a jobb és bal kezemet. A tenyerük nyirkos volt, félelem és izgalom keverékét éreztem rajtuk. Abby lehajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Szőke haja zavaróan az arca elé hullott, és abbahagyta a megidézést, hogy lazán lófarokba fogja a csuklóján hordott hajgumival. –Mindenki tegye vissza a kezét a pohárra! – mondta határozottan, majd színpadiasan megköszörülte a torkát, és halk, kántáló hangon beszélni kezdett. –Szellemek, kik a földön jártok, megidézünk benneteket, jöjjetek elő, s maradjatok közöttünk! Bántani nem akarunk, csak kapcsolatba akarunk lépni veletek. Ne féljetek. Ha mondani akartok valamit, mi meghallgatjuk. Ismétlem: nem akarunk bántani benneteket; cserébe azt kérjük, ti se ártsatok nekünk.

A szobát halotti csend szállta meg. A lányok feszengve egymásra pillantottak. Éreztem, néhányan már bánták, hogy annyira lelkesedtek Abby ötletéért, és szívesebben italoznának odalent a barátaikkal, vagy flörtölnének a fiúkkal. A fogamat csikorgattam, próbáltam nem figyelni az ízléstelen szertartásra, mely épp a szemem előtt volt kibontakozóban. Kellő tapasztalattal rendelkezem, hogy meg tudjam ítélni, a holtak zargatása nemcsak butaságra vall, de érzéketlenségre is. Mindennel ellenkezik, amit valaha életről és halálról tanultam. Hát tényleg nem hallották még azt a kifejezést, hogy nyugodjék békében? El akartam húzni a kezem, hogy elhagyjam a szobát, de tudtam, hogy Abby dühös lenne, és az év hátralévő részében viselhetném az ünneprontó bélyeget. Nagyot sóhajtottam, és abban reménykedtem, hogy előbb-utóbb megunják, ha nem kapnak választ, és abbahagyják a játékot. Mollyval kételkedve egymásra pillantottunk. Öt hosszú perc telt el úgy, hogy csak a saját lélegzetünket hallgattuk, Abby pedig néha megismételte a kántáló idézést. A lányok már épp kezdtek nyugtalankodni, valaki pedig hangosan panaszkodni, hogy begörcsölt a lába, amikor a kristálypohár remegni kezdett. Mindenki kihúzta magát, a figyelmük nyomban visszatért. A pohár még remegett egy-két pillanatig, aztán támolyogva megindult a táblán, hogy útközben kibetűzzön egy üzenetet. Abby mint önjelölt médium minden egyes betűt hangosan kiejtett, amihez a pohár hozzáért, mígnem értelmes üzenetté állt össze. HAGYJÁTOK ABBA. MOST HAGYJÁTOK ABBA. MENJETEK INNEN. MIND VESZÉLYBEN VAGYTOK. – Húúú, ez aztán izgalmasan hangzik – jegyezte meg Madison gúnyosan. A többiek csak bizonytalanul pislogtak egymásra, és próbáltak rájönni, hogy ki viccelődik a csapatban. Mivel mindenkinek az ujja a poháron volt, lehetetlen volt megmondani, ki mozgatja. Éreztem, hogy Molly erősen megfogja a szabad kezemet, miközben egy újabb üzenet kezdett kibontakozni a betűkből. HAGYJÁTOK ABBA. FIGYELJETEK. A GONOSZ ITT VAN. –Miért kéne hinnünk neked? – kérdezte Abby merészen. – Ismerünk téged? A pohár most hatalmas lendülettel megindult, teljesen függetlenül mindenkitől. Átszáguldott a táblán, és dacosan megállapodott az IGEN szón. –Oké, most már biztos vagyok benne, hogy ez az egész egy rossz vicc –mondta Madison. – Rajta, árulja el, hogy ki csinálja! – Abby rá sem hederített a hitetlenkedőre. –Fogd be, Mad. Nem csinálja senki – förmedt rá Hallie. – Elrontod a hangulatot. –Most nem várhatjátok el, hogy elhiggyem… –Ha ismerünk téged, áruld el a neved – ragaszkodott hozzá Abby. Néhány hosszú másodpercig úgy tűnt, a pohár habozik. –Mondtam nektek, hogy ez az egész egy humbug – kezdte Madison, de szavaival egy időben a pohár is újrakezdte táncát a táblán. Kezdetben zavartnak látszott, elidőzött egy-egy betű alatt, majd hirtelen odébb iramodott, mintha játszana velünk. Bizonytalannak láttam, akár egy kisgyereket, hisz nem igazán ismertem a folyamatot. Ide-oda száguldott a táblán, és kibetűzte, hogy T-A-Y. Aztán megállapodott, mintha bizonytalan lenne, hogyan tovább.

–Bízhatsz bennünk – nógatta Abby. A pohár visszasettenkedett a tábla közepére, majd lassú hurkokat írva kibetűzte az utolsó három betűt: L-A-H. Molly törte meg a kínos csendet. – Taylah? – suttogta olyan hangon, mintha fojtogatnák. Majd dühödten szétpislogta a könnyeit, és körbenézett. – Oké, ez nem vicces – sziszegte. – Ki volt az? Mi a franc bajotok van nektek, csajok? A vádaskodására hirtelen kollektív fejcsóválás és tiltakozás volt a válasz. – Nem én voltam – mondta mindenki. – Nem én csináltam. Éreztem, hogy a hátamon végigfut a hideg. Valahol mélyen biztos voltam benne, hogy egyik lány sem süllyedne odáig, hogy a halott barátnőjüket is belerángassa a szórakozásba. Taylah halála még mindig eleven emlék volt, senki sem mert volna viccelődni vele. És ez csak egyet jelenthetett Abbynek sikerült kapcsolatot létesítenie, átlépte a határmezsgyét. Veszélyes talajon jártunk. –És mi van, ha ez nem vicc? – próbálkozott Savannah. Ennyire itt azért senki sem beteg. Mi van, ha ez tényleg ő? –Csak egy módon deríthetjük ki – mondta Abby. – Meg kell idéznünk őt, hogy adjon egy jelet. –De épp most mondta, hogy hagyjuk abba – ellenkezett Molly. – Mi van, ha nem akarja, hogy megidézzük? –Ja, mi van, ha pont figyelmeztetni próbált bennünket? –kérdezte Hallie, és beleborzongott. –Ti annyira naivak vagytok – vetette közbe Madison, a szemét forgatva. – Gyerünk, folytasd, Abby, idézd csak meg. Úgysem fog történni semmi. Abby mélyen előrehajolt az Ouija-tábla fölé. – Megparancsoljuk – kezdte mélyülő hangon –, hogy lépj elő, és mutasd magad. Az ablakon át láttam, hogy sötét felhő úszik el az égbolton, eltakarva a holdat, és teljesen elhomályosítva az ezüstös fényt, ami megtöltötte a szobát. Egy pillanatra megéreztem Taylah jelenlétét: meleget árasztott, akár Molly keze. De éppolyan gyorsan el is tűnt, és semmi nem maradt a helyén, csak a hideg üresség. –Megparancsoljuk – ismételte Abby szónokiasabban –, hogy lépj elő! Az ablaküvegek beleremegtek, ahogy odakint süvíteni kezdett a szél. A szobában hirtelen lehűlt a levegő, és Molly egyre erősebben szorította az ujjaimat – Lépj elő! – parancsolta Abby – Mutasd magad! Abban a pillanatban az ablak kivágódott, csípős szél rontott be a szobába, egy szempillantás alatt kioltva a gyertyákat.

A lányok közül egy-kettő felsikoltott. Éreztem, ahogy a szél hűvös, halott ujjakként cirógatja a tarkómat. Beleborzongtam és előrébb görnyedtem, hogy oltalmat találjak előle. Savan-nah nyafogni kezdett, és tudtam, hogy ő is felfigyelt rá. Határozottan egy láthatatlan idegen jelenlétét érzékeltük a szobában. Tudtam, hogy mondanom kell valamit, mielőtt túl késő lenne. –Muszáj ezt most már abbahagynunk! – kiáltottam. – Ez már nem játék! –Most nem szállhatsz ki, Beth! Azzal tönkretennél mindent. Abby tekintete körbepásztázta a helyiséget. – Van itt valaki? – kérdezte. – Adj egy jelet, ha hallasz engem. Hallottam, hogy Hallie-nek elakad a lélegzete, és amikor lenéztem, láttam, hogy a pohár némán megindul a Ouija-táblán. Megállapodott az IGEN szón. Savannah tenyere a kezemben csatakos volt az izzadságtól. –Ki csinálja ezt? – suttogta Molly. –Miért jöttél? – kérdezte Abby. – Üzenetet hoztál itt valakinek? A pohár megpördült a táblán, és ugyanazzal a szóval válaszolt: IGEN. – Kinek? – kérdezte Abby. – Áruld el, kihez jöttél. A pohár odasiklott az A betűhöz. Aztán kecsesen betűről betűre vándorolt, mígnem kibetűzött egy nevet. Abby zavartan nézett maga elé, ahogy összeolvasta a betűket. – Annabel Lee? – kérdezte értetlenül. – Itt senkit nem hívnak így. Éreztem, hogy jeges karmok szorítják össze a szívemet. Lehet, hogy ez a név nekik nem jelentett semmit, de nekem nagyon is sokat. Még mindig emlékeztem rá, ahogy az osztály előtt áll, és bársonyos hangon felolvassa a verset: „Soksok hosszú esztendeje már / Tengerpart bús mezején / Élt egy kis lány – ismerhetitek / Lee Annácska nevén…” Eszembe jutott, ahogy sötét tekintete szinte beleégett az enyémbe, s a szörnyű, sürgető nyugtalanság, ami akkor rám tört. Most ugyanaz az érzés fogott el, a torkom kiszáradt, alig kaptam levegőt. Lehetséges, hogy tényleg ő volna? Képes lett volna egy ártalmatlan játék megidézni egy ilyen rettenetet? Nem akartam elhinni, de ahogy a zavart tekintetekbe bámultam magam körül, nem volt vitás: az üzenetet nekem címezték, és kizárólag nekem. Jake Thorn visszatért, és itt volt velünk a szobában. Az első ösztönös reakcióm az volt, hogy rögvest ki kell szállnom ebből a hátborzongató játékból, de leküzdöttem a késztetést. Csak az tartott vissza, hogy megóvhassam a többieket. Azért imádkoztam, hogy legyen elég időnk megfelelően lezárni a szeánszot, és visszaküldeni a megidézett gonoszt oda, ahonnan jött. –Mondd el, mit akarsz – kérte Abby, és nagyot nyelt, hangja pár oktávval magasabb volt, mint azelőtt. Most meg mit csinál? Hát nem veszi észre, mennyire kevesek vagyunk ehhez? Már épp át akartam venni az irányítást, hogy rákiáltsak Abbyre, fejezze be, amikor az ajtókilincs erőteljesen zörögni

kezdett. Remegett, majd elfordult az egyik oldalról a másikra, mintha valami láthatatlan erő próbált volna kijutni. Ám ez mindenféle ésszerűségnek ellentmondott – az ajtó nem volt kulcsra zárva. A lányok közül néhánynak ez a természetfeletti jelenség már túl soknak bizonyult. –Próbáljatok nyugton maradni – javasoltam olyan kimért hangon, ahogy csak tudtam, de túl késő volt. Molly elrántotta a kezét a tábláról, és négykézláb mászva hátrálni kezdett. Igyekezetében véletlenül felrúgta a táblát, az pedig arrébb szánkázott a hajópadlón. A sherrys pohár felrepült a levegőbe, mellettem landolva apró szilánkokra tört. Abban a pillanatban éreztem, hogy fagyos levegő feszül a mellkasomnak, majdnem kiszorította belőlem a szuszt. A hálószoba ajtaja kicsapódott, és nyikorogva himbálózott tovább a zsanérokon. –Molly! – visította Hallie, amint visszanyerte a lélekjelenlétét. – Mit tettél? –Már nem akarok játszani – kiáltotta Molly feldúltan. Átölelte magát, mintha újra fel akarná melegíteni a testét. – Bethnek igaza volt, hogy hülye ötlet, nem kellett volna ezzel foglalkoznunk. Felkeltem, és kezdtem a villanykapcsoló után kotorászni, de a gyomrom csomóba szűkült a gondolatra, amikor eszembe jutott, hogy kikapcsolták a házban az áramot. –Semmi baj, Molly. – Átkaroltam a vállát, magamhoz öleltem, s megpróbáltam leplezni előtte a bennem elharapózó pánikot. Valakinek higgadtnak kellett maradnia. Éreztem, hogy Molly teste csillapíthatatlanul reszket. Meg akartam nyugtatni, hogy ez csak egy ostoba játék volt, s majd mindannyian jót fogunk mulatni ezen később. De valahol mélyen éreztem, hogy ez korántsem csak egy apró csínytevés volt. Megsimogattam Molly karját, és a legvigasztalóbb dolgot mondtam neki, ami csak eszembe jutott. –Menjünk le, és tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna. –Nem hiszem, hogy az olyan könnyű lesz. – Abby hangja halk és baljóslatú volt. Még mindig a padlón térdelt, és a törött pohár szilánkjait szedegette, miközben szemét az előtte elterülő rendetlenségre szegezte. –Hagyd abba, Abby – szóltam rá dühösen. – Nem látod, hogy megijedt? –Nem, Beth, nem érted. – Abby rám nézett, és láttam a tekintetén, hogy a lekezelő magabiztossága szertefoszlott. Kék szeme éppoly tágra nyílt és rémült volt, akár Mollyé. – Megtörte a kört. –És akkor mi van? – kérdeztem. –Bármit is idéztünk meg, a kör tartotta csapdában – suttogta Abby. – Vissza tudtuk volna küldeni, el kellett volna köszönnünk tőle. De így… – a hangja reszketett, miközben nyugtalanul körbepillantott a szobában. – Molly szabadon eresztette.

5. Országút a pokolba

A LÉPCSŐFORDULÓBAN ÁLLVA FIGYELTEM, ahogy a hisztérikus hangulatban lévő barátnőim kettesével szedve a lépcsőket botladoznak lefelé. Valószínűleg nem telik bele sok idő, mire híre kel, hogy tényleg kísértetet láttak Halloween éjszakáján. Bár valójában senki sem látott semmit, a sztori biztosan kap néhány csavart, mire véget ér az este. Hirtelen rám tört a szédülés, és a korlátba kapaszkodtam, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Eddig a vidámnak tervezett éjszaka minden volt, csak az nem. Elegem lett a buliból. Ideje lelépni. Már csak meg kellett találnom Xaviert, és megkérni, hogy vigyen haza. Amikor a szédülés elmúlt, a konyhába mentem, ahol hála istennek, egy sokkal ártatlanabb, Halloweenkor szokásos tevékenység fogadott. Egy csapat tagjai almákat halásztak ( A játék eredete a Britanniát megszálló rómaiaktól ered, akik almafát vittek magukkal, mint a gyümölcsök istennőjének, Pomonának a jelképét. Pomona, a termékenység istennője összeolvadt a kelták hitével, akiknél a pentagramma volt a termékenység szimbóluma. Ha ugyanis egy almát félbe vágunk, a magok egy ötágú csillagformát alkotnak, melyben jelképesen az nyilvánul meg, hogy az almával az évnek ebben a szakában meg lehet állapítani a későbbiekben megkötendő házasságokat. Az ünnep folyamán az a nőtlen vagy hajadon fiatal, akinek először sikerül beleharapnia egy vízen lebegő almába, lesz a következő, aki megházasodik. ) egy bádogdézsában, amit a pajtában találtak, és a helyiség közepén helyeztek el. Az egyik lány térdepelve és nagyokat sóhajtva gyakorolt, mielőtt a vízbe mártotta az arcát. A közönség hangosan biztatta. Mikor végre visszaült a sarkára, sötét haja a meztelen nyakára és vállára tapadt, és piros almát szorított diadalmasan a fogai közé. Valaki előretaszított, és rájöttem, hogy akaratlanul is beálltam a játékra jelentkezők sorába. – Rajtad a sor! – Éreztem a körülöttem nyüzsgő testek melegét. Sarkamat a padlóra szorítottam, hogy ellenálljak. – Nem akarok játszani. Én csak nézelődöm. – Rajta! – sürgettek a hangok. – Próbáld meg! Úgy gondoltam, könnyebb kihalásznom egy almát, mint ellenállni a lelkesedésüknek. Annak ellenére, hogy egy hang azt ismételgette a fejemben, hogy meneküljek, hagyjam itt ezt a helyet, azon kaptam magam, hogy a dézsa előtt térdepelve a saját tükörképemet bámulom a remegő víz felszínén. Összeszorítottam a szemem, és megpróbáltam elhallgattatni a vészharangot a fejemben. Amikor kinyitottam a szememet, valamit láttam a vízben, amitől nagyot dobbant a szívem. A tükörképem mögött egy torz arc reszketeg képmása látszott; a koponyaszerű arc egy csuklya mögé rejtőzött. Bütykös, kampószerű kezében szorongatott valamit. Egy sarlót talán? Szabad kezével felém nyúlt, és természetellenesen hosszú ujjai indákként csavarodtak a nyakam köré. Tudtam, hogy lehetetlen, de az alak hirtelen ismerősnek tűnt. Ikonikus fekete köpenyét láttam már könyvekben, festményeken, és még otthonról ismertem a tanulmányaimból. A halál ábrázolása volt… a kaszás. De mit akarhat tőlem?

Engem nem érhet el, tehát más oka lehet, hogy itt van. Egy ómen. De mit jelent? Pánikba estem, és durván kinyomakodtam a tömegből, majd a hátsó kijárathoz szaladtam. Odabentről tompán hallottam az elégedetlenkedő morajt. Nem figyeltem oda, inkább a mellkasomra szorítottam a kezemet, mintha képes lennék csillapítani a hevesen kalapáló szívverésemet. A hűvös levegő segített egy kicsit, de képtelen voltam teljesen megszabadulni az érzéstől, hogy a fantomkaszás követ, s a közelben ólálkodik, miközben csak arra vár, hogy egyedül találjon, és csontsovány kezét a torkomra szoríthassa. – Beth, mit csinálsz te idekint? Jól vagy? Rájöttem, hogy furcsa hangokat adok ki. Hosszan, zihálva sóhajtoztam. A kérdező hangja ismerős volt, de nem Xavieré, mint reméltem. Ben Carter lelépett a verandáról, odajött hozzám, és gyengéden megrázott, mintha révületből akarna felébreszteni. Az emberi érintéstől kissé jobban lettem. – Beth, mi történt? Úgy vetted a levegőt, mintha fulladoznál… – Ben fésületlen haja barna szemébe lógott, mely felindultan meredt rám. Megpróbáltam kifújni magam, de nem sikerült, ráadásul megszédültem. Ha Ben nincs ott, hogy elkapjon, biztosan arcra bukom. Ben azon a véleményen volt, hogy magam okoztam a fuldoklásomat. –Mi a rossebet csinálsz te? – vont kérdőre, amikor meggyőződött róla, hogy nem haldoklom. Egészen közel hajolt, úgy fürkészte az arcomat. Észrevettem, hogy nyugtalanságát egy új felismerés kezdi felváltani. – Te ittál? Már épp azon voltam, hogy vehemensen visszautasítsam a vádat, amikor rájöttem, hogy talán még ez a legkézenfekvőbb magyarázat a furcsa viselkedésemre. –Talán – feleltem, ahogy kibontakoztam a kezei közül, és talpra küzdöttem magam. Elhátráltam Bentől, miközben a kitörni készülő könnyeimmel küszködtem. – Köszi a segítséget – mondtam gyorsan. – Már jobban vagyok. Tényleg. Miközben odébb sétáltam tőle, a fejemben mindössze egyetlen kérdés visszhangzott hangosan és tisztán érthetően: Hol van Xavier? Valami baj történt. Éreztem. Az összes mennyei ösztönöm azt súgta, hogy el kell tűnnünk innen. Méghozzá sebesen. Az udvaron hatalmas szomorúfűz állt. Nekidőltem robusztus törzsének. Láttam, hogy Ben még mindig a verandán álldogál, és aggodalommal vegyes zavart arckifejezéssel méreget engem. De most nem tudtam azzal foglalkozni, hogy megbántottam-e őt. Sokkal fontosabb dolgokon kellett törnöm a fejem. Komolyan megtörténhet újra? Lehet, hogy a démonok visszatértek Venus Cove-ba? Tényként fogadtam el, hogy ez a hely végérvényesen megszabadult a gonosztól. Gábriel és Ivy gondoskodtak róla. Jake-et száműzték – a saját szememmel láttam, ahogy a lángnyelvek elemésztik. Nem jöhetett vissza. De akkor miért meredt az égnek minden hajszálam? Miért reszkettem, mintha apró villámcsapások cikáznának az ereimben? Olyan érzésem támadt, mintha vadásznának rám. A kavicsos kocsi behajtóról, ahol egyedül ácsorogtam, jó kilátás nyílt a ház mögötti földekre és azon túl a sűrű erdőségre. A madárijesztőt is láttam, feje kókadtan a mellére biccent. Nagyon reméltem, hogy Xavier már úton van visszafelé a

tótól. Biztos voltam benne, hogy amint meglátom őt, a félelmem éppúgy elapad, akár a visszavonuló ár. Együtt erősek vagyunk, és meg tudjuk védeni egymást. Muszáj megkeresnem őt. Abban a pillanatban egy szélroham borzolta fel a száraz füvet. A madárijesztő ruhája csapkodni kezdett, feje megmoccant, és egyenesen rám meredt fekete gombszemével. A szívem meglódult a mellkasomban, mire fültépő sikolyt hallattam. Sarkon fordultam, és rohanva elindultam a ház felé. Nem jutottam messzire, mert váratlanul összeütköztem valakivel. –Hóó! Csak nyugodtan – mondta egy fiú, miközben a lendülettől a másik lábára szökkent. – Mi a gáz? Úgy nézel ki, mint aki nagyon berezelt valamitől. A beszéde túl elmosódott volt egy démonhoz képest, és amikor felnéztem rá, láttam, hogy nem is az. Nem viselt jelmezt, és halványan emlékeztem rá valahonnan. Az ijedtségem egy kicsit alábbhagyott, amikor rájöttem, hogy ő Ryan Robertson, Molly korábbi báli kísérője. Kisebb csődület közepette álldogált az első veranda előtt, egyik kezében félig elszívott cigaretta fityegett. A csoport méla érdektelenséggel fordult felém. A levegőben valami erős, keserű illat terjengett, nem tudtam beazonosítani, de furcsamód pikánsnak éreztem. Az egyik kezemmel az arcomhoz nyúltam; éreztem, hogy tűzforró vagyok, s jólesett, hogy a hűvös, éjszakai levegő nyugtatólag simogatja a bőrömet. – Minden oké – mondtam, s próbáltam meggyőző lenni. Legkevésbé sem akartam felesleges izgalmat kelteni a saját rossz előérzetemmel. –Az frankó – felelte Ryan, miközben ábrándosan behunyta a szemét. – Nagyon nem csípném, ha nem lennél oké, ha vágod, hogy értem. – Összeráncoltam a homlokomat; nem hangzott túl következetesnek. Vagy én lennék zavaros, tűnődtem. Teljesen megőrültem, vagy ez a bizarr buli a hibás? Amikor a szúnyoghálós ajtó becsapódott, ugrottam egyet ijedtemben. Molly jelent meg a verandán. –Beth, végre megvagy! – Úgy tűnt, megkönnyebbült, hogy megtalált, és leszökkent a lépcsőn. – Már nagyon beijedtem! Nem tudtam, hova tűntél. –Pillantása megvetően átsiklott Ryanen és a seregén. – Mit csinálsz te ezekkel? –Ryan csak segített nekem – motyogtam. –Én egy segítőkész személy vagyok – jelentette ki Ryan méltatlankodva. Molly a fiú kezében tartott, kézzel sodort cigarettára pillantott. – Be vagy tépve? – vonta kérdőre, és Ryan vállára csapott. –Nem betépve – tisztázta Ryan. – Inkább a be vagyok zöldülve kifejezést használnám. –Te lúzer! – tört ki Mollyból. – Úgy volt, hogy te viszel haza. Ki van zárva, hogy ebben a hátborzongató putriban töltsem az éjszakát. –Ne picsogjál már. Betépve sokkal jobban vezetek – mondta Ryan. – Kiélesíti az érzékeimet. Mellesleg, asszem, szükségem van egy vödörre… –Ha okádni készülsz, ne gyere a közelembe – csattant fel Molly.

–Szerintem legyen elég ennyi a ma estéből – mondtam neki. – Segítesz megkeresni Xaviert? – A javaslatom Ryanből és a barátaiból heves tiltakozást váltott ki. –Persze – felelte Molly, a szemét forgatva a csapat reakciójától. – Kétlem, hogy a mai éjszaka lehet még ennél is furcsább. Éppen elindultunk vissza a ház felé, hogy megkeressük Xaviert, amikor a legelőn át közeledő motorkerékpár robajára lettünk figyelmesek. Volt valami sürgető abban, ahogy csikorgó fékkel megállt előttünk, apró kavicsokat szórva a levegőbe. Molly eltakarta a szemét a bántó lámpafény elől. A motoros könnyed mozdulattal leszállt a járműről, de a motort járva hagyta. Hétköznapi öltözéket viselt, egy kopott, bőr pilótadzsekit és egy hátrafordított baseballsapkát. Azonnal felismertem a magas, jó felépítésű fiút: Wesley Cowan volt. Xavierrel minden pénteken eljöttünk a házuk előtt, úton hazafelé az iskolából. Olyankor Wes általában az apja öreg Mercuryja mellett kuporgott, azt polírozta a hétvégi bulira. Wes Xavier vízilabdacsapatában játszott, és tudtam, hogy az egyik legközelebbi barátja. Akárcsak Xavier, Wes is kemény srác volt, aki nem izgatta fel magát akármilyen semmiségen, nehezen lehetett kizökkenteni a nyugalmából. Ezért meglepő volt most sáros pólóban, aggódó arckifejezéssel az arcán. Molly ösztönösen odanyúlt, és megszorította a karját. –Wes, mi baj van? A fiú zihálva próbálta kinyögni a mondandóját. – Baleset történt a tónál – lihegte. – Valaki hívja a 911-et! Ryan és a barátai egy pillanat alatt kijózanodtak, s mindannyian előszedték a zsebükből a mobiljukat. –Nincs vétel – jelentette be Ryan néhányszori próbálkozás után. Idegesen megrázta a készülékét, és az orra alatt káromkodott. – Itt biztosan nincs lefedettség. –Mi történt? – kérdezte Molly. Mielőtt megszólalt, Wesley különös pillantással nézett rám; szinte könyörgő volt, mintha a bocsánatomért esedezne. – Azzal húztuk, hogy nem mer egy bombázót ugrani a fáról, de a víz tele volt kövekkel. Beütötte a fejét. Nem lehet felébreszteni. Beszéd közben le sem vette a tekintetét az arcomról. Miért pont engem szúrt ki? Csendben maradtam, de közben hűvös pánik ragadott magával, mintha jeges ujjak zárultak volna körém. Nem Xavier volt. Nem lehetett Xavier. Xavier volt közöttük a józan, aki azért ment oda velük, hogy rajta tartsa a szemét a többieken. Xavier valószínűleg még most is ott van, és felhasználja az elsősegélyben való jártasságát, amíg meg nem érkezik a segítség. De éreztem, hogy a szívem mindaddig veszettül fog zakatolni, amíg nem tudok biztosat. Valaki végre feltette a kérdést, amire én nem bírtam rávenni magamat. – Ki sérült meg?

Wesley tekintetéből sütött a bűntudat, és egy szempillantással tovább habozott a kelleténél, így már tudtam is a nevet, mielőtt még kimondta volna. –Woods. – Úgy hangzott, mint valami nyájas ténymegállapítás, mindenféle érzelemtől mentesen, ami akkor furcsa módon fel sem tűnt, csak amikor később visszajátszottam magamban. Abban a pillanatban viszont csak azt éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj. Leginkább attól féltem – sokkal jobban, mint bármitől, ami velem történhetett volna hogy Xaviernek valami baja esik, és tessék: most bekövetkezett. Egy másodpercig fel sem bírtam fogni, és tehetetlenül Ryannek dőltem, aki megpróbált megállítani a talpamon, holott ő is elveszítette az egyensúlyát. Szóval ez a jutalma, hogy Xavierrel egy rövid ideig nem voltunk egymás társaságában. Képtelen voltam elhinni, hogy a sors ilyen kegyetlen. Az egyetlen estén, amikor az útjaink átmenetileg különválnak, ő öntudatlanul végzi. Wes a kezébe hajtotta a fejét, és nyöszörögni kezdett. Ember, ezt annyira elcsesztük! –Részeg volt? – kérdezte Ryan. –Hát persze, hogy az volt – csattant fel Wes. – Mind azok voltunk. Amióta csak együtt voltunk, sosem láttam Xaviert egy pár sörnél többet inni. Sosem láttam, hogy tömény italhoz nyúlt volna; felelőtlenségnek érezte. Egyszerűen nem állt össze a fejemben a képe részegen és meggondolatlanul. Ennek nem volt semmi értelme. –Nem – mondtam zsibbadtan. – Xavier nem iszik. –Igen? Hát egyszer minden elkezdődik. –Fogjátok be, és hívjatok egy mentőt! – sikoltotta Molly. Aztán éreztem, hogy átkarolja a vállamat, és gesztenyebarna fürtjei az arcomat csiklandozzák, ahogy a fejét a homlokomnak támasztotta. – Nyugi, Bethie, nem lesz semmi baja – mondta. Wesley minket nézett. Úgy tűnt, mintha a riadalma átalakult volna a gyötrődésem láttán érzett perverz örömmé. Mások is odagyűltek, és mindenkinek megvolt a maga ötlete, hogy mit kellene tenni. A hangok értelmetlen fecsegéssé olvadtak össze. –Milyen súlyos? Ne próbáljunk meg elmenni egy orvosért? –Mindannyian megszívjuk, ha felhívjuk a 911-et. –Ó, oltári nagy ötlet – vágta rá valaki gúnyosan. – Akkor csak várjunk, és majd meglátjuk, hogy magától visszanyeri-e az eszméletét. –Mennyire súlyos, Wes? –Nem vagyok biztos benne. – Wesley le volt sújtva. Megsérült a feje. Elég erősen vérzett… –A francba. Muszáj segítséget hívnunk… Ahogy magam elé képzeltem Xavier képét, amint a földön fekszik véresen, leráztam a dermedtségem, és mozgásba lendültem.

–Oda akarok menni hozzá! – mondtam Wesley felé botladozva. – Valaki mutassa meg az utat a tóhoz! – Molly hirtelen mellettem termett, és megfogta a vállamat, egyrészt hogy visszatartson, másrészt hogy vigasztaljon. –Higgadj le, Beth – mondta. – Valaki el tudja vinni? –Ne hülyülj már, Molly, a tó az erdőben van – szólt közbe Ben. – Nem jutsz oda kocsival. Valaki hajtson már be a városba, és hívjon egy rohadt mentőautót. Nem voltam hajlandó további másodperceket elvesztegetni a lehetőségek mérlegelését hallgatva, mikor Xavier megsebesült, én pedig a gyógyító erőmmel segíthetnék rajta. –Elmentem – jelentettem be, és rohanni kezdtem. –Várj! Én majd elviszlek. – Wesbe visszatért a felelősségteljes énje. – Mégiscsak gyorsabb, mint a sötétben szaladgálni – tette hozzá erőtlenül, mint aki tisztában van vele, hogy azzal, hogy elvisz engem Xavierhez, nem menti fel a balesetben való cinkossága alól. –Ne – mondta Molly védelmezőleg. – Itt kellene maradnod, amíg kerítünk egy orvost. –Mi lenne, ha a papáját hívnánk? – javasolta valaki. – Ősebész, nem? –Jó ötlet. Kerítsd elő a számát. –Mr. Woods rendes faszi, nem fog feljelenteni minket. –Ja, és hogy fogod elérni, ha nincs vétel? – érdeklődött bőszen Ben. – Telepátiával? Már alig bírtam visszafogni a szárnyamat, hogy ki ne szabaduljon és Xavierhez repítsen. Ez a testem természetes reakciója volt, és fogalmam sem volt, hogy meddig tudom még türtőztetni magam. Türelmetlenül Wesley-re néztem. – Mire várunk még? Válaszképpen felpattant a motorra, és felém nyújtotta a karját, hogy kapaszkodjak belé, és fészkeljem fel mögé magamat. A fényes motorkerékpár úgy csillogott a holdfényben, mint valami idegen rovar. –Hé! És a sisak? – kérdezte Ben gorombán, ahogy Wes sebességbe rakta a motort. Nem csípte a suli sportolóit és a vakmerő bohóckodásukat. Láttam az arcán, hogy a biztonságom is aggasztja, mivel Wes felelősségérzete eléggé megkérdőjelezhető volt. Én értettem, hogy Ben csak félt engem, de ebben a pillanatban egyetlen cél lebegett a szemem előtt, az, hogy minél előbb Xavierhez jussak. –Arra nincs idő – válaszolta Wes kurtán. Hátranyúlt, hogy megfogja mindkét karomat, és biztonságosan a saját dereka köré helyezte. –Kapaszkodj erősen – rendelkezett. – És bármit is csinálsz, ne eressz el. A motor kifarolt, majd meglódult a kocsibehajtón az országút fekete szalagja felé. –A tó nem a másik irányban van? – kiabáltam túl a jármű robaját.

–Levágjuk – bömbölte Wes válaszképpen. Mentálisan megpróbáltam elérni Xaviert, hogy megtudjam a sérülése súlyosságát. De nem sikerült. Meglepődtem; általában előbb megérzem a kedélyállapotát, mint ő maga. Gábriel azt mondta, azonnal képes leszek megérezni, ha bajban van. Ám ezúttal nem jött össze. Vajon azért, mert ronccsá izgultam magam a miatt a nevetséges szeánsz miatt? Wes ráfordult az országútra, és már épp gyorsítani kezdett, amikor valaki a nevemen szólított a hátam mögül. Még a motor zúgásán keresztül is felismertem a hangot, amit jobban szerettem bárki másénál, s amelyre egész éjszaka vártam. Wes kifarolva megpördült a motorral, s láttam, hogy a hold fényében fürdő Xavier az út szélén áll. A szívem rögvest megkönnyebbült. Teljesen sértetlennek látszott. –Beth? – ismételte meg óvatos hangon a nevem. Csak méterekre állt tőlünk, és én annyira izgatott lettem, hogy egy darabban látom, hogy eszembe sem jutott, hogy bármi baj lehet. Még az sem tűnt fel, Xaviert miért lepi meg, hogy lát minket. –Ti hová mentek, srácok? – kérdezte. – És te meg, Wes, honnan a pokolból szerezted azt a bringát? –Xavier! – kiáltottam fel a megkönnyebbüléstől. – Hála istennek, felébredtél! Hogy van a fejed? Mindenki annyira aggódik. Vissza kell mennünk, hogy elmondjuk, hogy kutya bajod. –A fejem? – kérdezte egyre erősödő döbbenettel. – Miről beszélsz? –A balesetről beszélek! Lehet, hogy agyrázkódásod van. Wes, hadd szálljak le erről az izéről. –Beth, én jól vagyok – felelte Xavier, a fejét vakargatva. – Velem nem történt semmi. –De én azt hittem… – kezdtem, de aztán hirtelen elhallgattam. Xavier nemcsak épnek tűnt, de egyetlen karcolás sem volt rajta, sérülésnek nyoma sem volt. Pontosan úgy nézett ki, mint amikor elváltunk: farmerban volt és szűk, fekete pólóban. Észrevettem, hogy enyhén védekező pózba helyezkedik. Óceánkék szeme elsötétült, ahogy a felismerés szikrája felderengett előtte. –Beth – szólított meg kimért hangon. – Azt akarom, hogy szállj le arról a motorról. –Wes? – Megpaskoltam a vállát, mert hirtelen rádöbbentem, hogy végig egy árva szót sem szólt a Xavierrel való beszélgetésem közben. A motor még mindig berregett alattam, ugyanakkor az előttem ülő személy mozdulatlan maradt, tekintetét mereven előreszegezte. Xavier megfeszült, hogy egy lépést tegyen előre, de valami megakadályozta benne, és a földbe gyökerezett a lába. Megpróbálta leplezni a hangjában bujkáló izgatottságot, de világosan éreztem benne a sürgetést. –Beth, hallottad? Szállj le azonnal. Mindkét lábamat a földre raktam, hogy megnyugtassam Xaviert, de amikor megpróbáltam elereszteni Wesley derekát, ő hirtelen felpörgette a motort, ami megkaparta az aszfaltot, és még erősebben kellett kapaszkodnom, hogy le ne essek. Egészen addig a pillanatig azt gondoltam, hogy az egész csak egy alaposan kitervelt tréfa Wesley részéről, amit Xavier nem talál annyira viccesnek. Aztán észrevettem, hogy Xavier tehetetlenül a

hajába túr, és gyötrődve ráncolja a homlokát. A tekintetében ülő kifejezést azóta nem láttam, amióta a temetőben harcképtelenné tették, engem pedig a szeme előtt ejtettek foglyul. Most ugyanolyan volt az arckifejezése – arról árulkodott, hogy kétségbeesetten igyekszik valamiféle kiutat találni számunkra, bár tisztában volt vele, hogy sarokba szorítottak. Olyan benyomást keltett, mintha egy mérges kígyóval nézne farkasszemet, amelyik bármelyik pillanatban megmarhatja, s a legkisebb elhibázott mozdulat is végzetes lehet. Wes összevissza körözött a motorral, és élvezte az így keltett pánikot. Xavier felordított, megpróbált mozgásba lendülni, de a láthatatlan kéz visszatartotta. A fogát csikorgatva neki-nekivetette magát az útjában álló láthatatlan akadálynak, de mindhiába. A motor viszont ide-oda száguldozott incselkedve. –Mi folyik itt? – kiáltottam, amikor végre megálltunk a porban. – Xav, mi történik? Most közelebb kerültünk Xavierhez, és a szemében mélységes fájdalmat vettem észre; de dühös és módfelett ideges is volt egyben, hogy képtelen segíteni nekem. Most már biztosan tudtam, hogy tényleg veszélyben vagyok. Talán mindketten abban voltunk. –Beth… az ott nem Wes. – A szavai iszonyatosan megráztak, és a kudarc érzésével töltöttek el. Megpróbáltam elereszteni Wesleyt. Akár arra is készen álltam, hogy leugrom a motorról, de nem tudtam megmozdítani a karomat. Mintha egy láthatatlan erő odaszegezte volna. –Hagyd abba! Hadd szálljak le! – kérleltem. –Túl késő – felelte Wesley, csakhogy már nem Wesley volt. A hangja ravaszul és mézesmázosan csengett, egyértelműen érezhető volt rajta a csiszolt angol akcentus. Ez a hang oly sokáig kísértett az álmaimban, hogy bárhol felismerném. A test, melyet átkaroltam, a kezeim között kezdett átváltozni. A széles, izmos mellkas és a jó felépítésű karok véznává zsugorodtak, és hidegebb tapintásúak lettek. Wesley lapátkeze nyúlánk lett és csontfehér. A hátrafordított baseballsapka lerepült a fejéről, és csillogó, fekete fürtök szabadultak ki alóla a szélben. Először fordult hátra, hogy szembekerüljön velem. Közeli látványától felfordult a gyomrom. Jake arca jottányit sem változott, fekete, vállig érő haja éles kontrasztban állt sápadtságával. Felismertem keskeny, hegyénél enyhén lekókadó orrát, és a kőből faragott arccsontját, mely Mollyt annak idején egy Calvin Klein- modellre emlékeztette. Fakó ajka szétnyílt, kivillantak apró, vakítóan fehér fogai. Csak a szeme volt más, sötét energia lüktetett benne, s amikor belenéztem, emlékeimmel ellentétben sem zöldnek, sem feketének nem láttam, hanem a sötétvörös tompa árnyalatában izzott. Épp mint az alvadt vér színe. –NEM! – kiáltotta Xavier kétségbeeséstől eltorzult arccal. Hangját az üres országúton elnyomta a szél. – HAGYD ŐT BÉKÉN! A rá következő történések elmosódtak. Tudtam, hogy Xavier valahogyan kiszabadult mozdulatlanságából, mert teljes erőből felém rohant. Az én kezem is megmozdult, és megpróbáltam leküzdeni magamat a motorról, de égető fájdalmat éreztem a fejemben, és rájöttem, hogy Jake a hajamat markolja. Fél kézzel kormányozta a motort. Nem vettem tudomást a kellemetlen érzésről, és még keményebben hadakoztam, de hasztalan. – Megvagy – dorombolta egy elégedett ragadozó hangján. Jake erősen megtekerte a gázkart, és hallottam, hogy a motor dühödt vadállatként bőg fel. A jármű ugrándozva és inogva, bizonytalanul előrelendült. – Xavier! – ordítottam, amikor odaért hozzánk.

Egyszerre nyújtottuk ki a kezünket, és az ujjunk már majdnem összeért. De Jake erőszakosan eltekerte a kormányt, és a motor Xavier oldalába vágódott. Erős puffanást hallottam, ahogy a fém a testének csapódott. Felsikoltottam, amikor Xavier hátrazuhant, és ernyedten az út szélére gördült. Aztán már nem láttam. A motor elrobogott mellette, és porfelhővel terítette be. A szemem sarkából még láttam, hogy a felfordulás zajára emberek özönlenek az úttestre. Csak azért fohászkodtam, hogy Xaviert időben megtalálják, és minél előbb segítsenek rajta. A motor meglódult az elhagyatott országúton, amely úgy gördült tova alattunk, akár egy fekete szalag. Jake olyan nyaktörő iramban hajtott, hogy amikor egy kanyarba értünk, majdnem elfektette a motort az úton. Minden idegszálammal arra vágytam, hogy visszamehessek Xavierhez. Az egyetlen szerelmemhez. Az életem fényéhez. Ahogy arra gondoltam, hogy mozdulatlanul fekszik a földön, a mellkasom annyira összeszorult, hogy nem kaptam levegőt. A fájdalom olyan szinten letaglózott, hogy az sem érdekelt, hova visz Jake, vagy milyen borzalmak várnak rám. Csak azt akartam tudni, hogy Xaviernek nem esett baja. Megpróbáltam nem feltételezni a legrosszabbat, bár a halott szó oly hangosan visszhangzott a fülemben, akár egy templomi harang. Beletelt néhány pillanatba, mire felfogtam, hogy sírok. A testemet erős zokogás rázta, a szememet forró könnyek égették. Már csak a Teremtőben bízhattam, hátha imával, könyörgéssel, kérleléssel, alkuval vagy bármivel rávehetem, hogy megóvja Xaviert. Nem lehet, hogy így szakítsa el tőlem. Képes vagyok túlélni bármilyen lelki válságot, kibírom a legdurvább testi kínzást. Túlélem akár az Armageddont is, mikor szent tűz hullik alá az égből, de ha őt elveszítem, azt nem élem túl. Különös gondolat ötlött fel bennem: ha Jake megölte Xaviert, akkor fizetni fog érte. Nem érdekel, miféle isteni törvények tiltják, bosszút állok az engem ért veszteségért. Megbocsátok én bármilyen bűnt, kivéve azt, amit Xavier ellen követnek el, és isten engem úgy segéljen, Jake megkapja majd a magáét. Legszívesebben belekarmoltam volna, hogy széttépjem az előttem lévő testet, amiért újból megmételyezte az életemet a sötét jelenlétével. Már pusztán attól fertőzöttnek érzem magam, hogy a közelében kell lennem. Azon gondolkodtam, oldalra lendítem a testsúlyomat, hogy felborítsam a motort. Tudtam, hogy ilyen tempó mellett valószínűleg mindketten szétkenődnénk az aszfalton, de egyszerűen kétségbe voltam esve. Mielőtt a dühöm bármi visszafordíthatatlanra ragadtatott volna, történt valami – valami, amit sosem gondoltam volna, még a legelvetemültebb rémálmomban sem. Meg kellett volna rémülnöm; már a puszta gondolatra el kellett volna ájulnom. Ám ez oly felfoghatatlan volt, hogy csak émelyítő zsibbadtságot éreztem, úgy áradt szét belülről a testemben, akár a méreg. Az országút, dacolva a gravitációval, hirtelen felágaskodott előttünk. Egy mély, tépett szélű repedés jelent meg a közepén. Az országút kettéhasadt, és úgy tágult, akár egy barlang szája, arra várt, hogy elnyeljen bennünket. Az arcomba süvítő szél melegebb lett, az aszfalt gőzölögni kezdett. A belőle áradó ürességből ösztönösen éreztem, hogy mivel állunk szemben. Egyenesen a pokol bejáratához tartunk. S aztán hirtelen körénk zárult. Megint felsikoltottam, ahogy a motorkerékpár egy pillanatig a levegőben lebegett. Jake leállította a motort, és belezuhantunk a tátongó űrbe. Hátrafordultam, és láttam, hogy a rés összezáródik mögöttünk; kizárja a holdfényt, a fákat, a tücsköket és a földet is, amit úgy imádtam. Fogalmam sem volt, mikor láthatom újra. A zuhanás és saját szakadozott sikoltásom volt az utolsó dolog, aminek még tudatában voltam, mielőtt végleg elnyelt minket a sötétség.

6. Üdvözlégy a világomban ZAVARTAN KÖRBEPILLANTOTTAM, és megborzongtam könnyű, kis szaténruhámban. Egyáltalán nem emlékeztem, hogy kerültem ide. A hajam nedves volt az izzadságtól, bolyhos, kis műszárnyaim szőrénszálán eltűntek. Valószínűleg meglazultak, és letépte őket az eszement száguldás. Még halványan sem találtam ezen a helyen semmit ismerősnek. Egyedül ácsorogtam egy sötét, macskaköves sikátorban. A lábam körül köd gomolygott, a levegőben furcsa szag terjengett. Rothadás bűze érződött, mintha maga a levegő is halott volna. Úgy tetszett, mintha egy város elhagyatott részén lennék, mert a távolban füstbe rejtőző felhőkarcolókat és tornyokat láttam. De nem tűntek valódinak – inkább csak épületek egy megfakult régi fotón –, elmosódottak és részleteiben elnagyoltak voltak. Ahol álltam, csak durva graffitikkel telemázolt téglafalakat láttam. A habarcs helyenként kihullott, a helyére újságpapírt tömködtek. Mögötte, úgy hallottam (vagy legalábbis úgy képzeltem, hogy hallom), patkányok szaladgáltak. A túlcsorduló kukák körül halmokban állt a szemét, a falakon pedig elszórtan néhány bedeszkázott ablak árválkodott. Amikor felnéztem, égbolt helyett csak a furcsán elnyújtózó sötétséget láttam, mely néhol fakó volt és híg, másutt pedig sűrű, mint a kátrány. Ez a sötétség szinte élőlényként lélegzett, és több volt, mint pusztán a fény hiánya. Egy régimódi lámpaoszlop szelíd fényénél észrevettem, hogy alig néhány méterre fekete motorkerékpárt támasztoltak le. A vezetője nem tartózkodott a közelben. Amikor megláttam a motort, az agyam működésbe lépett, és kényszeredetten tudatosult bennem jelen, szorult helyzetem. Nehézkesen próbáltam megfejteni, mi történt az imént, de az emlékeim cserbenhagytak. Véletlenszerű képek villantak be, ám nem következetes sorrendben. Egy országút mellett álló, zegzugos ház jutott eszembe, egy vigyorgó töklámpás és egymással évődő tizenévesek nevetése. Aztán egy felbúgó motor nyers robaja, és hogy valaki a nevemen szólít. De mindeme képek egy kirakós mozaikdarabjai voltak, amit még csak most kezdtem összeilleszteni. Olyan érzésem volt, mintha a saját agyam nem engedne hozzáférést az emlékeimhez, mert attól fél, hogy nem vagyok képes megbirkózni velük. Apró darabokban tálalta elém, melyekből vajmi keveset tudtam meg, vagy egyáltalán nem álltak össze értelmes egésszé. Hirtelen egy eleven kép törte át a gátat, és az emlékezéstől elakadt a lélegzetem. Odafent voltam a föld felett, és megdermesztett a félelem, amikor egy motorbicikli, amit egy hollófekete hajú fiú vezetett, vakmerően átszáguldott egy hasadékon, mely az országúton tátongott. De egyáltalán hogy lehetséges ez? Hiába álldogáltam a sikátorban már egy ideje, képtelen voltam megbecsülni, mennyi idő telt el. A gondolataim nehézkesen és lomhán peregtek, és csak nagy fáradság árán tudtam kihámozni belőlük a lényeget. Megdörzsöltem lüktető halántékomat, és nyöszörögni kezdtem. Bármi is történt, fizikailag is megviselt; a végtagjaim úgy reszkettek, mintha épp most futottam volna le a maratont.

–Beletelik egy-két napba, amíg hozzászoksz – szólalt meg a mézesmázos hang. Jake Thorn materializálódott mellettem, az árnyékok közül kilépve. Dallamos hangján oly meghittséggel beszélt hozzám, mintha már elég régóta ismernénk egymást ahhoz, hogy ne törődjünk a formaságokkal. Hirtelen felbukkanására az érzékeim riadót fújtak. – –Előfordulhat, hogy addig kissé gyengül a tájékozódási képességed, vagy kiszárad a torkod – tette hozzá fuvolázó hangon. Könnyed hangvétele fölöttébb rémisztőnek hatott. Zavarodottságom dacára legszívesebben ráüvöltöttem volna, és ha a torkom valóban nem lett volna olyan száraz, akár a sivatag, meg is teszem. –Mit tettél? – krákogtam helyette. – Hol vagyok? –Semmi ok az ijedségre – felelte. Azon tűnődtem, hogy ezzel most vajon nyugtatni próbált-e, mert akkor nem sikerült, helyette inkább leereszkedőnek hangzott. Rá néztem, és meg sem próbáltam leplezni a szkepticizmusomat. – Nyugi, Beth, nem vagy veszélyben.

–Mit keresek én itt, Jake? – Ez inkább számonkérés volt, mint kérdés. –Hát nem elég nyilvánvaló? A vendégemként vagy itt, Beth, én pedig mindenről gondoskodtam, hogy az itt tartózkodásod kellemes legyen. – Arcára, nem jellemző módon, oly várakozásteljes kifejezés ült ki, hogy hirtelen fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Tágra nyílt szemmel meredtem rá. –Ne aggódj, Beth, pokoli mókás tud lenni ez a hely, ha a megfelelő személy társaságában vagy. Szinte mondandóját alátámasztandó, a föld remegni kezdett alattunk. Egy dal, amire még tavaly nyárról emlékeztem, oly hangosan harsant fel, hogy visszaverődött a falakról. Masszív acélajtók mögül szólt, a sikátor vége felől. Pontosan olyan benyomást keltettek, amilyennek egy szuperbiztonságos börtön bejáratát képzelnéd el. Csakhogy az nem börtön volt, hanem valamiféle találkahely, amit villogó neonfény jelzett az ajtók fölött. GŐG. Észrevettem, hogy a G betű szára elnyúlt az eresz vonalában, és pávatollat (A pávatoll kultúránként eltérő, sok egyéb jelentése mellett, a keresztény társadalmakban a késő középkor óta a bűnöket, azok közül is főleg a gőgöt és a hiúságot jelképezi.) ábrázolt. –A Gőg az egyik legnépszerűbb klubunk – magyarázta Jake. – És ez az egyetlen bejárat. Mehetünk? – Egy fellengzősre sikeredett elegáns kézmozdulattal jelezte, hogy fáradjak előre, de a lábam a földbe gyökerezett, és nem akart engedelmeskedni. Jake kénytelen volt megfogni a kezem, és úgy kísérni. A köd eloszlott, és két fiatal tűnt fel az ajtó előtt. A rovarra emlékeztető, csontsovány nő sápadt volt, és semmi mást nem viselt, csak egy flitteres, fekete forrónadrágot bőr melltartóval és a legmagasabb telitalpú cipőt, amit valaha láttam. A melltartójáról ezüstkampókon színezüst láncok lógtak le a köldökéig, mintegy láncfüggönyt képezve a törzse előtt. Platinaszőke haja rövidre nyírt, feketére festett szájának sarkából pedig cigaretta lógott. Meglepetten nyugtáztam, hogy a férfi még erősebben ki van sminkelve, mint nőtársa. Szemét vastagon kihúzta, körmét feketére lakkozta. Meztelen mellkasán bőrmellényt viselt, kockás nadrágja szára pedig a bokájánál összeszűkült. Minden szabadon hagyott testfelülete tele volt piercingekkel. A nő szuggesztíven végignyalta a szája szélét a nyelve hegyével, amiben szintén észrevettem egy piercinget. Tekintete mohón villogott, miközben végigmérte a testemet.

–Lám, lám – dorombolta, ahogy megközelítettük a bejáratot. – Nézd csak, mit fogott a macska. Egy sötétben világító babát. –Szép estét, Larissa… Elliott. – Jake üdvözlését mindketten néma főhajtással viszonozták. Elliott önelégülten elvigyorodott, és elismerő pillantást vetett Jake felé. – Úgy látszik, valaki elvett valamit, ami nem az övé. Jake ajka kéjsóvár mosolyra görbült. – Ő, úgy gondolom, ő hozzám tartozik. –Hát most már minden bizonnyal. – Larissa halk torokhangon felnevetett. Szeme sarkában a festékcsík felfelé ívelt, ez macskaszerű ábrázatot kölcsönzött neki. Felkavaró volt, hogy úgy beszélnek rólam, mintha ott sem lennék. Úgy éreztem tőle magam, mintha valami hadizsákmány lennék. Ha kevésbé zavaros a fejem, biztosan ki is nyilvánítom a nemtetszésemet. Helyette viszont feltettem az egyetlen kérdést, ami felötlött bennem; hangom gyerekesen és elhagyatottan csengett. –Ti kik vagytok? Elliott rosszallóan csettintett a nyelvével. – Az mindenesetre látszik, hogy lövése sincsen semmiről. Ez feldühített. – Semmi közöd hozzá! – vágtam vissza, amitől a furcsa párosból kitört a röhögés. –Ráadásul szórakoztató is – tette hozzá Larissa. Felszegték a fejüket, és továbbra is nyugtalanítóan fürkésztek. – Ért még valamihez? –Ó, csak a szokásoshoz! – csattantam fel dühösen. – Hátraszaltó, késdobálás meg hasonlók. Jake hirtelen unottan felsóhajtott. – Na, lépjünk túl ezen, jó? Larissa előzékenyen megvonta a vállát, majd lehajolt, hogy közvetlenül a szemembe nézzen. – Tényleg tudni akarod, kik vagyunk mi, cukipofi? – kérdezte. – Mi vagyunk a kapus férgek. –Hogy mondtad? – kérdeztem megrökönyödve. –Mi lennénk az ajtónállók. A mi beleegyezésünk nélkül itt senki nem megy se ki, se be. –De mivel ti VIP-vendégek vagytok – gúnyolódott Elliott –, máris bemehettek, vagy inkább fogalmazzak úgy, hogy le? – A páros cinkosan összekacsintott, és kuncogni kezdett. –És mi van, ha én nem akarok? – akadékoskodtam kihívó arccal. Elliott kötekedően felvonta a szemöldökét, és tétován a mögöttem lévő terület felé intett. – Kis szívem, látsz te itt más helyet is, ahova mehetnél? El kellett ismernem, igaza van. A sikátort csak a nyomasztóan örvénylő feketeség fogta közre – az a fajta, amiből kinéznéd, hogy bármikor elnyel. Az út csak egy irányba vezetett: a végében lévő ajtóhoz. Mindenki csak ezt az irányt választhatta. Bármennyire is undorodtam a gondolattól, hogy belépjek azon az ajtón, tudtam, hogy korántsem lehet olyan veszélyes, mint egyedül kóvályogni a sötétségben. Fogalmam sem volt, ki vagy mi lehet a feketeség

leple mögött. Hisz még azt sem tudtam, hogy én hol vagyok. Megéreztem Jake meleg leheletét a fülem mögött. –Nem lesz semmi baj – mormolta. – Vigyázok rád. – Furcsa volt, ahogy mindannyian arra vártak, hogyan határozok. Mintha egyáltalán maradt volna választásom. Kihúztam a vállamat, és színlelt bátorsággal előreléptem. Larissa mosolyogva vicsorította a fogát, majd erősen megragadta a csuklómat, és felfordította. Érintése hűvös és karomszerű volt, de próbáltam türtőztetni magam. Ahogy kifordította a csuklómat, Elliott rányomott valamit. Már éppen felkészültem a fájdalomra, de amikor odanéztem, csak egy tintabélyegző nyomát láttam a karomon. Egy vigyorgó szmájlit pecsételt rá belépő gyanánt. Larissa megnyomott egy berregőt, és a súlyos fémajtók szétcsúsztak. Jake beterelt a hatalmas, szőnyeggel borított előcsarnokba, ahol szűk csigalépcsők ágaztak el minden irányba. Nem volt időm alaposabban szemügyre venni, mert sietős tempóban egyenesen a központi lépcsőhöz irányított. A lüktető zene egyre hangosabbá vált, ahogy mind lejjebb hatoltunk a föld alá. A hangorkán oly erősen zúgott, hogy tétován visszapillantottam a nyitott ajtó felé. Larissa olvasott a gondolataimban. –Túl késő, hogy meggondold magad, édesem – mondta. – Üdvözlünk a világunkban! S azzal összezárta mögöttünk a nehéz ajtókat. KÖVETTEM JAKE-ET LEFELÉ a szűkös lépcsőházban, mígnem kilyukadtunk egy tágas táncparketten, ahol egymásnak préselődő testek tömkelege csápolt a levegőben, és rázta a fejét az ütemre. A táncparkett egy villogó, színes fények által megvilágított sakktábla volt. Meglepetten vettem észre, hogy mindenféle korosztály képviseltette magát. Az idősebbek inas, bőrbe bújtatott végtagjai éles kontrasztot alkottak a fiatalabbak feszes, csupaszon hagyott testrészeivel. Riadtan tapasztaltam, hogy néhány gyerek is akad közöttük. Azt a feladatot kapták, hogy leszedjék az asztalokat, és újratöltsék a poharakat. Egyetlen dolog mind öregben, mind fiatalban közös volt: az üres tekintetük. Úgy tűnt, mintha testileg ugyan jelen lennének, de valami létfontosságú részt kitöröltek volna belőlük. Mint az alvajárók, akiket gépies mozdulatsorok vezérelnek, amit csak addig hagynak félbe, amíg lehajtanak egy újabb italt. Észrevettem, hogy a maszkszerű fizimiskák mögül időnként megvillan egy szúrós tekintet, vagy megrándul egy arc, mintha valami borzalmas dolog közeledtét éreznék. A számítógépről vezérelt szám mindössze egyetlen, folyamatosan ismétlődő sorból állt: „Miamiban vagyok, te ribanc.” A csiszolt betonpadlón felvillanó fények árnyékot vetettek a ritmussal harmóniában mozgó testekre. A cigaretta, alkohol és parfümök összevegyülő szaga brutálisan tömény volt. Azelőtt még sosem jártam éjszakai klubban, így nem volt összehasonlítási alapom, mindenesetre nekem elég bizarrnak tűnt az egész. A plafont számtalan apró fény világította meg, a falakat pedig vörös bársonnyal burkolták be, ezért úgy néztek ki, mint egy függőlegesbe állított kanapé. A helyiség szélén elszórtan asztalként szolgáló fehér kockák álltak, de voltak igazi, mély bársonykanapék is, amelyek ütött-kopottan várták a pihenni vágyókat. Az asztalokat izzó, kúp alakú lámpák világították meg, az egyik fal teljes szélességében végighúzódó bárpult pedig olvadt láva látványára emlékeztetett. A pult környékén fekete ruhás biztonságiak markolászták a poharukat rezzenéstelen arccal. A pult mögött egy feltűnően dekoratív nő pálinkáspoharakkal zsonglőrködött, s mellé egy cirkuszi előadóművész magabiztosságával üvegeket dobált. Arannyal pettyezett, gyapjas fürtjei sörényként keretezték arcát, testre simuló, vörös bandázsruliát viselt réz karkötővel. Fényes, sötét bőrű nyakán

egy áspiskígyót ábrázoló tetoválás tekergett felfelé. Feldúlt arckifejezéssel szemlélt bennünket, és tekintetét még akkor sem fordította el, amikor valaki egy italt rendelt tőle. Ahogy Jake-kel előrébb araszoltunk a nekünk feszülő testek között, a tömeg szétvált, hogy utat engedjen nekünk. A táncot nem hagyták abba, de tekintetükkel minden mozdulatunkat éberen követték. Amikor valaki megpróbált utánam nyúlni, Jake halk, sziszegő hangot hallatott, és gyilkos pillantást lövellt az illetőre. Az érdeklődő kíváncsisága nyomban elpárolgott. Jake a pultos hölgyet udvarias bólintással köszöntötte, amit az habozva viszonzott. –Mit kérjek neked inni? – kérdezte. Túl kellett kiabálnia a zenét, hogy halljam. –Nem akarok inni. Csak azt akarom megtudni, hogy hol vagyok. –Már nem Kansasben.– Jake kuncogni kezdett a saját viccén. Hirtelen kényszert éreztem, hogy kiöntsem neki a szívem: hogy lássa, mennyire meg vagyok rémülve. –Jake – erősködtem, és megszorítottam a karját. – Nem tetszik ez a hely. El akarok menni innen. Kérlek, vigyél haza. – Jake-et annyira meglepte az érintésem, hogy nem is tudott azonnal válaszolni. –Bizonyára nagyon fáradt vagy – jegyezte meg végül. – Micsoda érzéketlenségre vall részemről, hogy nem vettem észre. Természetesen hazaviszlek. – Odaintett két medveszerű férfinak, akik fekete öltönyben és napszemüvegben álltak a bárpultnál, ami eléggé abszurd látványt nyújtott, ha figyelembe vesszük, hogy egy gyéren megvilágított diszkóban voltunk a föld alatt. –Ez a fiatal hölgy a vendégem. Kísérjétek őt a Hotel Ambrosiába – utasította őket Jake. – Győződjetek meg róla, hogy biztonságban eljut az elnöki szárnyba a legfelső emeleten. Már várják. –Várj, és te hova mész? – szólítottam meg. Jake parázsló tekintetét rám szegezte, majd önelégülten elmosolyodott –nyilván élvezte a helyzetet, hogy tőle függök. –Van egy kis elintéznivalóm – felelte. – De ne aggódj, ők majd gondodat viselik. – A testőrökre pillantott. – Az életük függ tőle. A testőrök üres arckifejezése mit sem változott, de azért alig észrevehetően bólintottak. Aztán kőkemény izmok gyűrűjében találtam magam, ahogy kitereltek a klubból, miközben durván félretaszították a táncosokat, akik az utunkba kerültek. Mikor a kísérőim mögött visszapillantottam a föld alatti előcsarnokba, észrevettem, hogy a Gőg csak egyike volt azon számos klubnak, melyek katakombák módjára hálózták be a helyet. Az egyik homályba burkolózó lépcsőház mélyéről fojtott nyögések hallatszottak, és hamarosan két öltönyös férfi tűnt fel, akik egy zilált, könnyáztatta arcú lányt rángattak maguk után. Csipkés fűzőt viselt, farmerszoknyája alig takarta a combja tetejét. Igyekezete, hogy kiszabadítsa magát a satuszerű szorításból, hasztalannak bizonyult. Amikor találkozott a tekintetünk, az arcán rémületet láttam. Ösztönösen tettem egy lépést felé, de az egyik őr visszafogott a mozdulatban. –Mi van vele? – próbáltam minél nyugodtabbnak tűnni. Éreztem, hogy minél aggodalmaskodóbbnak látszom, annál kevesebb információt kapok.

–Ránézésre, épp elhagyta a szerencséje – felelte az egyik testőr, miközben a másik számokat pötyögött a mobiltelefonjába, és motyogva közölte a vonal túlfelén lévővel a helyzetünket. –Szerencséje? – ismételtem meg, akár egy papagáj. –A játékteremben – felelte, mintha a kérdésemre adott válasza teljesen nyilvánvaló lett volna. –Hova viszik? – Ezúttal azonban tudatlanságom miatt hitetlenkedve csupán megrázta a fejét, és a sötétített üvegű, hosszú autó felé terelt, ami épp leparkolt a klub előtt. Furcsa volt itt látni egy autót, de aztán rájöttem, hogy a föld alatti alagutak elég szélesek ahhoz, hogy akár két kocsi is elférjen egymás mellett, és tulajdonképpen utakként funkcionálnak. Kinyitották előttem a hátsó ajtót, majd mindkét oldalamra egy-egy testőr ült, szóval gyakorlatilag elsáncoltak a háromajtós diófa szekrényre hajazó termetükkel. Szivarfüst szaga áradt belőlük. Egy darabig a kanyargós alagútban robogtunk, látszólag a semmibe tekeregve. Buliba igyekvő gyalogosok tértek ki előlünk, amikor meglátták, hogy közeledünk. Amint magunk mögött hagytuk a szórakozó negyedet, észrevettem, hogy ezeken az embereken nyoma sincs a buli hangulatnak. Csak ténferegnek erre-arra céltalanul, kidülledt szemmel és semmitmondó arckifejezéssel, mintha élőhalottak lennének. Amikor néha közelebbről is szemügyre tudtam venni őket, láttam, hogy a bőrük szürkés árnyalatú. Végül egy meredek alagút legvégén toronyházhoz értünk, amely valaha talán fehér lehetett, de mára a pergamen színéhez hasonló sárgává fakult. Legalább húszemeletes volt, klasszicista stílusban épült, az ablakok fölött indaszerű gipszstukkók díszítették.

A forgóajtókon át tágas, fényűzően berendezett előcsarnokba jutottunk. A szállodát úgy tervezték meg, hogy minden szoba az előcsarnokra nézzen, amitől mintha egy útvesztőbe nézne bele az ember, amikor felpillant. A hall ékét egy apró lampionokkal díszített függöny jelentette. A plafonról lógott a padlóig, fényárba borítva a hall közepén álló márvány szökőkutat, amelyben pajkos kőnimfák csintalankodtak. A recepciós pult mellett gazdagon díszített üvegfelvonó emelkedett, formája egy hatalmas kapszulát idézett. A hotel személyzete fess egyenruhát hordott, a klubok beteges légköréhez képest pedig inkább üzleties hangulat uralkodott. Amikor beléptem, mindannyian megtorpantak egy pillanatra, és ragadozó tekintettel mértek végig, mielőtt visszatértek a teendőikhez. Látszólag hétköznapi megjelenésük ellenére, valami vadságot véltem felfedezni a tekintetükben, amitől őszintén szólva kivert a veríték. Hálás voltam, hogy oldalról a két behemót biztonsági őr kísér, mert nem szívesen maradtam volna magamra velük. –Üdvözöljük az Ambrosiában – köszöntött a recepciós pult mögül a hölgy könnyed, légies hangon. Méretre szabott kosztümjében és elegáns kontyba fogott, szőke hajával maga volt a tökéletes cégér. Leszámítva persze a cápaszerű szemét, mellyel egyetlenegyszer sem pislogott. – Már vártuk önt. A szobái készen állnak. – Kedélyes hangja meghazudtolta metsző pillantását. Hosszú, gondosan ápolt körmei kattogó hangot hallattak, ahogy egy röpke pillanat alatt lepötyögött valamit a klaviatúrán. – Az elnöki lakosztályt foglaltuk le önnek. –Köszönöm szépen – mondtam. – Gyönyörű ez a hotel, de megmondaná, kérem, hol vagyok?

A nő leblokkolt, egy pillanatra kiesett a professzionális szerepből. –Nem mondta meg önnek? – Hitetlenkedve a kísérőimre nézett, akik olyan tekintettel pillantottak egymásra, amiből világosan ki lehetett olvasni, hogy tőlünk aztán hiába kérdezi. Elég nehezen tudtam már elfojtani a gyomrom mélyén gyülemlő rettegést. Gomba módra nőtt. – Nos, kedveském kezdte a recepciós, és sötéten megcsillant a szeme –, most Hádesban van. Érezze otthon magát. – Azzal átcsúsztatott a fényezett pulton egy műanyag tokban lévő kulcskártyát. –Már megbocsásson! – mondtam. – Hádes alatt ugye nem azt érti… ugye nem… – dadogtam. Természetesen azonnal megértettem, mire gondol. A tanulmányaimból tudtam, hogy a hely szó szerinti fordítása: „a láthatatlan”. Csak hát az agyam egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy ez igaz. Míg ki nem mondták előttem hangosan, addig nem volt muszáj el hinnem. –Máskülönben úgy is ismeretes, hogy: a pokol – tette hozzá a recepciós lendületesen. – De Mr. Thorn előtt jobb, ha nem hívja így. Ő a klasszikus nevét jobban kedveli. És tudja, milyen vaskalaposak tudnak lenni a démonhercegek. Csak részben jutott el a tudatomig, amit mondott, mert már nem figyeltem rá. A térdem remegni kezdett. Az utolsó dolog, amire még emlékeztem, az volt, hogy a testőrök előrelendülnek, miközben a fekete márványpadló fokozódó tempóval közeledik az arcom felé.

7. A föld alatt ZAVARTAN KÖRBEPILLANTOTTAM, és megborzongtam könnyű, kis szaténruhámban. Egyáltalán nem emlékeztem, hogy kerültem ide. A hajam nedves volt az izzadságtól, bolyhos, kis műszárnyaim szőrénszálán eltűntek. Valószínűleg meglazultak, és letépte őket az eszement száguldás. Még halványan sem találtam ezen a helyen semmit ismerősnek. Egyedül ácsorogtam egy sötét, macskaköves sikátorban. A lábam körül köd gomolygott, a levegőben furcsa szag terjengett. Rothadás bűze érződött, mintha maga a levegő is halott volna. Úgy tetszett, mintha egy város elhagyatott részén lennék, mert a távolban füstbe rejtőző felhőkarcolókat és tornyokat láttam. De nem tűntek valódinak – inkább csak épületek egy megfakult régi fotón –, elmosódottak és részleteiben elnagyoltak voltak. Ahol álltam, csak durva graffitikkel telemázolt téglafalakat láttam. A habarcs helyenként kihullott, a helyére újságpapírt tömködtek. Mögötte, úgy hallottam (vagy legalábbis úgy képzeltem, hogy hallom), patkányok szaladgáltak. A túlcsorduló kukák körül halmokban állt a szemét, a falakon pedig elszórtan néhány bedeszkázott ablak árválkodott. Amikor felnéztem, égbolt helyett csak a furcsán elnyújtózó sötétséget láttam, mely néhol fakó volt és híg, másutt pedig sűrű, mint a kátrány. Ez a sötétség szinte élőlényként lélegzett, és több volt, mint pusztán a fény hiánya. Egy régimódi lámpaoszlop szelíd fényénél észrevettem, hogy alig néhány méterre fekete motorkerékpárt támasztoltak le. A vezetője nem tartózkodott a közelben. Amikor megláttam a motort, az agyam működésbe lépett, és kényszeredetten tudatosult bennem jelen, szorult helyzetem.

Nehézkesen próbáltam megfejteni, mi történt az imént, de az emlékeim cserbenhagytak. Véletlenszerű képek villantak be, ám nem következetes sorrendben. Egy országút mellett álló, zegzugos ház jutott eszembe, egy vigyorgó töklámpás és egymással évődő tizenévesek nevetése. Aztán egy felbúgó motor nyers robaja, és hogy valaki a nevemen szólít. De mindeme képek egy kirakós mozaikdarabjai voltak, amit még csak most kezdtem összeilleszteni. Olyan érzésem volt, mintha a saját agyam nem engedne hozzáférést az emlékeimhez, mert attól fél, hogy nem vagyok képes megbirkózni velük. Apró darabokban tálalta elém, melyekből vajmi keveset tudtam meg, vagy egyáltalán nem álltak össze értelmes egésszé. Hirtelen egy eleven kép törte át a gátat, és az emlékezéstől elakadt a lélegzetem. Odafent voltam a föld felett, és megdermesztett a félelem, amikor egy motorbicikli, amit egy hollófekete hajú fiú vezetett, vakmerően átszáguldott egy hasadékon, mely az országúton tátongott. De egyáltalán hogy lehetséges ez? Hiába álldogáltam a sikátorban már egy ideje, képtelen voltam megbecsülni, mennyi idő telt el. A gondolataim nehézkesen és lomhán peregtek, és csak nagy fáradság árán tudtam kihámozni belőlük a lényeget. Megdörzsöltem lüktető halántékomat, és nyöszörögni kezdtem. Bármi is történt, fizikailag is megviselt; a végtagjaim úgy reszkettek, mintha épp most futottam volna le a maratont. –Beletelik egy-két napba, amíg hozzászoksz – szólalt meg a mézesmázos hang. Jake Thorn materializálódott mellettem, az árnyékok közül kilépve. Dallamos hangján oly meghittséggel beszélt hozzám, mintha már elég régóta ismernénk egymást ahhoz, hogy ne törődjünk a formaságokkal. Hirtelen felbukkanására az érzékeim riadót fújtak. – –Előfordulhat, hogy addig kissé gyengül a tájékozódási képességed, vagy kiszárad a torkod – tette hozzá fuvolázó hangon. Könnyed hangvétele fölöttébb rémisztőnek hatott. Zavarodottságom dacára legszívesebben ráüvöltöttem volna, és ha a torkom valóban nem lett volna olyan száraz, akár a sivatag, meg is teszem. –Mit tettél? – krákogtam helyette. – Hol vagyok? –Semmi ok az ijedségre – felelte. Azon tűnődtem, hogy ezzel most vajon nyugtatni próbált-e, mert akkor nem sikerült, helyette inkább leereszkedőnek hangzott. Rá néztem, és meg sem próbáltam leplezni a szkepticizmusomat. – Nyugi, Beth, nem vagy veszélyben.

–Mit keresek én itt, Jake? – Ez inkább számonkérés volt, mint kérdés. –Hát nem elég nyilvánvaló? A vendégemként vagy itt, Beth, én pedig mindenről gondoskodtam, hogy az itt tartózkodásod kellemes legyen. – Arcára, nem jellemző módon, oly várakozásteljes kifejezés ült ki, hogy hirtelen fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Tágra nyílt szemmel meredtem rá.

–Ne aggódj, Beth, pokoli mókás tud lenni ez a hely, ha a megfelelő személy társaságában vagy. Szinte mondandóját alátámasztandó, a föld remegni kezdett alattunk. Egy dal, amire még tavaly nyárról emlékeztem, oly hangosan harsant fel, hogy visszaverődött a falakról. Masszív acélajtók mögül szólt, a sikátor vége felől. Pontosan olyan benyomást keltettek, amilyennek egy szuperbiztonságos börtön bejáratát képzelnéd el. Csakhogy az nem börtön volt, hanem valamiféle találkahely, amit

villogó neonfény jelzett az ajtók fölött. GŐG. Észrevettem, hogy a G betű szára elnyúlt az eresz vonalában, és pávatollat ábrázolt. –A Gőg az egyik legnépszerűbb klubunk – magyarázta Jake. – És ez az egyetlen bejárat. Mehetünk? – Egy fellengzősre sikeredett elegáns kézmozdulattal jelezte, hogy fáradjak előre, de a lábam a földbe gyökerezett, és nem akart engedelmeskedni. Jake kénytelen volt megfogni a kezem, és úgy kísérni. A köd eloszlott, és két fiatal tűnt fel az ajtó előtt. A rovarra emlékeztető, csontsovány nő sápadt volt, és semmi mást nem viselt, csak egy flitteres, fekete forrónadrágot bőr melltartóval és a legmagasabb telitalpú cipőt, amit valaha láttam. A melltartójáról ezüstkampókon színezüst láncok lógtak le a köldökéig, mintegy láncfüggönyt képezve a törzse előtt. Platinaszőke haja rövidre nyírt, feketére festett szájának sarkából pedig cigaretta lógott. Meglepetten nyugtáztam, hogy a férfi még erősebben ki van sminkelve, mint nőtársa. Szemét vastagon kihúzta, körmét feketére lakkozta. Meztelen mellkasán bőrmellényt viselt, kockás nadrágja szára pedig a bokájánál összeszűkült. Minden szabadon hagyott testfelülete tele volt piercingekkel. A nő szuggesztíven végignyalta a szája szélét a nyelve hegyével, amiben szintén észrevettem egy piercinget. Tekintete mohón villogott, miközben végigmérte a testemet. –Lám, lám – dorombolta, ahogy megközelítettük a bejáratot. – Nézd csak, mit fogott a macska. Egy sötétben világító babát. –Szép estét, Larissa… Elliott. – Jake üdvözlését mindketten néma főhajtással viszonozták. Elliott önelégülten elvigyorodott, és elismerő pillantást vetett Jake felé. – Úgy látszik, valaki elvett valamit, ami nem az övé. Jake ajka kéjsóvár mosolyra görbült. – Ő, úgy gondolom, ő hozzám tartozik. –Hát most már minden bizonnyal. – Larissa halk torokhangon felnevetett. Szeme sarkában a festékcsík felfelé ívelt, ez macskaszerű ábrázatot kölcsönzött neki. Felkavaró volt, hogy úgy beszélnek rólam, mintha ott sem lennék. Úgy éreztem tőle magam, mintha valami hadizsákmány lennék. Ha kevésbé zavaros a fejem, biztosan ki is nyilvánítom a nemtetszésemet. Helyette viszont feltettem az egyetlen kérdést, ami felötlött bennem; hangom gyerekesen és elhagyatottan csengett. –Ti kik vagytok? Elliott rosszallóan csettintett a nyelvével. – Az mindenesetre látszik, hogy lövése sincsen semmiről. Ez feldühített. – Semmi közöd hozzá! – vágtam vissza, amitől a furcsa párosból kitört a röhögés. –Ráadásul szórakoztató is – tette hozzá Larissa. Felszegték a fejüket, és továbbra is nyugtalanítóan fürkésztek. – Ért még valamihez? –Ó, csak a szokásoshoz! – csattantam fel dühösen. – Hátraszaltó, késdobálás meg hasonlók. Jake hirtelen unottan felsóhajtott. – Na, lépjünk túl ezen, jó?

Larissa előzékenyen megvonta a vállát, majd lehajolt, hogy közvetlenül a szemembe nézzen. – Tényleg tudni akarod, kik vagyunk mi, cukipofi? – kérdezte. – Mi vagyunk a kapus férgek. –Hogy mondtad? – kérdeztem megrökönyödve. –Mi lennénk az ajtónállók. A mi beleegyezésünk nélkül itt senki nem megy se ki, se be. –De mivel ti VIP-vendégek vagytok – gúnyolódott Elliott –, máris bemehettek, vagy inkább fogalmazzak úgy, hogy le? – A páros cinkosan összekacsintott, és kuncogni kezdett. –És mi van, ha én nem akarok? – akadékoskodtam kihívó arccal. Elliott kötekedően felvonta a szemöldökét, és tétován a mögöttem lévő terület felé intett. – Kis szívem, látsz te itt más helyet is, ahova mehetnél? El kellett ismernem, igaza van. A sikátort csak a nyomasztóan örvénylő feketeség fogta közre – az a fajta, amiből kinéznéd, hogy bármikor elnyel. Az út csak egy irányba vezetett: a végében lévő ajtóhoz. Mindenki csak ezt az irányt választhatta. Bármennyire is undorodtam a gondolattól, hogy belépjek azon az ajtón, tudtam, hogy korántsem lehet olyan veszélyes, mint egyedül kóvályogni a sötétségben. Fogalmam sem volt, ki vagy mi lehet a feketeség leple mögött. Hisz még azt sem tudtam, hogy én hol vagyok. Megéreztem Jake meleg leheletét a fülem mögött. –Nem lesz semmi baj – mormolta. – Vigyázok rád. – Furcsa volt, ahogy mindannyian arra vártak, hogyan határozok. Mintha egyáltalán maradt volna választásom. Kihúztam a vállamat, és színlelt bátorsággal előreléptem. Larissa mosolyogva vicsorította a fogát, majd erősen megragadta a csuklómat, és felfordította. Érintése hűvös és karomszerű volt, de próbáltam türtőztetni magam. Ahogy kifordította a csuklómat, Elliott rányomott valamit. Már éppen felkészültem a fájdalomra, de amikor odanéztem, csak egy tintabélyegző nyomát láttam a karomon. Egy vigyorgó szmájlit pecsételt rá belépő gyanánt. Larissa megnyomott egy berregőt, és a súlyos fémajtók szétcsúsztak. Jake beterelt a hatalmas, szőnyeggel borított előcsarnokba, ahol szűk csigalépcsők ágaztak el minden irányba. Nem volt időm alaposabban szemügyre venni, mert sietős tempóban egyenesen a központi lépcsőhöz irányított. A lüktető zene egyre hangosabbá vált, ahogy mind lejjebb hatoltunk a föld alá. A hangorkán oly erősen zúgott, hogy tétován visszapillantottam a nyitott ajtó felé. Larissa olvasott a gondolataimban. –Túl késő, hogy meggondold magad, édesem – mondta. – Üdvözlünk a világunkban! S azzal összezárta mögöttünk a nehéz ajtókat. KÖVETTEM JAKE-ET LEFELÉ a szűkös lépcsőházban, mígnem kilyukadtunk egy tágas táncparketten, ahol egymásnak préselődő testek tömkelege csápolt a levegőben, és rázta a fejét az ütemre. A táncparkett egy villogó, színes fények által megvilágított sakktábla volt. Meglepetten vettem észre, hogy mindenféle korosztály képviseltette magát. Az idősebbek inas, bőrbe bújtatott végtagjai éles kontrasztot alkottak a fiatalabbak feszes, csupaszon hagyott testrészeivel. Riadtan tapasztaltam, hogy néhány gyerek is akad közöttük. Azt a feladatot kapták, hogy leszedjék az asztalokat, és újratöltsék a poharakat. Egyetlen dolog mind öregben, mind fiatalban közös volt: az üres tekintetük. Úgy tűnt,

mintha testileg ugyan jelen lennének, de valami létfontosságú részt kitöröltek volna belőlük. Mint az alvajárók, akiket gépies mozdulatsorok vezérelnek, amit csak addig hagynak félbe, amíg lehajtanak egy újabb italt. Észrevettem, hogy a maszkszerű fizimiskák mögül időnként megvillan egy szúrós tekintet, vagy megrándul egy arc, mintha valami borzalmas dolog közeledtét éreznék. A számítógépről vezérelt szám mindössze egyetlen, folyamatosan ismétlődő sorból állt: „Miamiban vagyok, te ribanc.” A csiszolt betonpadlón felvillanó fények árnyékot vetettek a ritmussal harmóniában mozgó testekre. A cigaretta, alkohol és parfümök összevegyülő szaga brutálisan tömény volt. Azelőtt még sosem jártam éjszakai klubban, így nem volt összehasonlítási alapom, mindenesetre nekem elég bizarrnak tűnt az egész. A plafont számtalan apró fény világította meg, a falakat pedig vörös bársonnyal burkolták be, ezért úgy néztek ki, mint egy függőlegesbe állított kanapé. A helyiség szélén elszórtan asztalként szolgáló fehér kockák álltak, de voltak igazi, mély bársonykanapék is, amelyek ütött-kopottan várták a pihenni vágyókat. Az asztalokat izzó, kúp alakú lámpák világították meg, az egyik fal teljes szélességében végighúzódó bárpult pedig olvadt láva látványára emlékeztetett. A pult környékén fekete ruhás biztonságiak markolászták a poharukat rezzenéstelen arccal. A pult mögött egy feltűnően dekoratív nő pálinkáspoharakkal zsonglőrködött, s mellé egy cirkuszi előadóművész magabiztosságával üvegeket dobált. Arannyal pettyezett, gyapjas fürtjei sörényként keretezték arcát, testre simuló, vörös bandázsruliát viselt réz karkötővel. Fényes, sötét bőrű nyakán egy áspiskígyót ábrázoló tetoválás tekergett felfelé. Feldúlt arckifejezéssel szemlélt bennünket, és tekintetét még akkor sem fordította el, amikor valaki egy italt rendelt tőle. Ahogy Jake-kel előrébb araszoltunk a nekünk feszülő testek között, a tömeg szétvált, hogy utat engedjen nekünk. A táncot nem hagyták abba, de tekintetükkel minden mozdulatunkat éberen követték. Amikor valaki megpróbált utánam nyúlni, Jake halk, sziszegő hangot hallatott, és gyilkos pillantást lövellt az illetőre. Az érdeklődő kíváncsisága nyomban elpárolgott. Jake a pultos hölgyet udvarias bólintással köszöntötte, amit az habozva viszonzott. –Mit kérjek neked inni? – kérdezte. Túl kellett kiabálnia a zenét, hogy halljam. –Nem akarok inni. Csak azt akarom megtudni, hogy hol vagyok. –Már nem Kansasben. – Jake kuncogni kezdett a saját viccén. Hirtelen kényszert éreztem, hogy kiöntsem neki a szívem: hogy lássa, mennyire meg vagyok rémülve. –Jake – erősködtem, és megszorítottam a karját. – Nem tetszik ez a hely. El akarok menni innen. Kérlek, vigyél haza. – Jake-et annyira meglepte az érintésem, hogy nem is tudott azonnal válaszolni. –Bizonyára nagyon fáradt vagy – jegyezte meg végül. – Micsoda érzéketlenségre vall részemről, hogy nem vettem észre. Természetesen hazaviszlek. – Odaintett két medveszerű férfinak, akik fekete öltönyben és napszemüvegben álltak a bárpultnál, ami eléggé abszurd látványt nyújtott, ha figyelembe vesszük, hogy egy gyéren megvilágított diszkóban voltunk a föld alatt. –Ez a fiatal hölgy a vendégem. Kísérjétek őt a Hotel Ambrosiába – utasította őket Jake. – Győződjetek meg róla, hogy biztonságban eljut az elnöki szárnyba a legfelső emeleten. Már várják. –Várj, és te hova mész? – szólítottam meg. Jake parázsló tekintetét rám szegezte, majd önelégülten elmosolyodott

–nyilván élvezte a helyzetet, hogy tőle függök. –Van egy kis elintéznivalóm – felelte. – De ne aggódj, ők majd gondodat viselik. – A testőrökre pillantott. – Az életük függ tőle. A testőrök üres arckifejezése mit sem változott, de azért alig észrevehetően bólintottak. Aztán kőkemény izmok gyűrűjében találtam magam, ahogy kitereltek a klubból, miközben durván félretaszították a táncosokat, akik az utunkba kerültek. Mikor a kísérőim mögött visszapillantottam a föld alatti előcsarnokba, észrevettem, hogy a Gőg csak egyike volt azon számos klubnak, melyek katakombák módjára hálózták be a helyet. Az egyik homályba burkolózó lépcsőház mélyéről fojtott nyögések hallatszottak, és hamarosan két öltönyös férfi tűnt fel, akik egy zilált, könnyáztatta arcú lányt rángattak maguk után. Csipkés fűzőt viselt, farmerszoknyája alig takarta a combja tetejét. Igyekezete, hogy kiszabadítsa magát a satuszerű szorításból, hasztalannak bizonyult. Amikor találkozott a tekintetünk, az arcán rémületet láttam. Ösztönösen tettem egy lépést felé, de az egyik őr visszafogott a mozdulatban. –Mi van vele? – próbáltam minél nyugodtabbnak tűnni. Éreztem, hogy minél aggodalmaskodóbbnak látszom, annál kevesebb információt kapok. –Ránézésre, épp elhagyta a szerencséje – felelte az egyik testőr, miközben a másik számokat pötyögött a mobiltelefonjába, és motyogva közölte a vonal túlfelén lévővel a helyzetünket. –Szerencséje? – ismételtem meg, akár egy papagáj. –A játékteremben – felelte, mintha a kérdésemre adott válasza teljesen nyilvánvaló lett volna. –Hova viszik? – Ezúttal azonban tudatlanságom miatt hitetlenkedve csupán megrázta a fejét, és a sötétített üvegű, hosszú autó felé terelt, ami épp leparkolt a klub előtt. Furcsa volt itt látni egy autót, de aztán rájöttem, hogy a föld alatti alagutak elég szélesek ahhoz, hogy akár két kocsi is elférjen egymás mellett, és tulajdonképpen utakként funkcionálnak. Kinyitották előttem a hátsó ajtót, majd mindkét oldalamra egy-egy testőr ült, szóval gyakorlatilag elsáncoltak a háromajtós diófa szekrényre hajazó termetükkel. Szivarfüst szaga áradt belőlük. Egy darabig a kanyargós alagútban robogtunk, látszólag a semmibe tekeregve. Buliba igyekvő gyalogosok tértek ki előlünk, amikor meglátták, hogy közeledünk. Amint magunk mögött hagytuk a szórakozó negyedet, észrevettem, hogy ezeken az embereken nyoma sincs a buli hangulatnak. Csak ténferegnek erre-arra céltalanul, kidülledt szemmel és semmitmondó arckifejezéssel, mintha élőhalottak lennének. Amikor néha közelebbről is szemügyre tudtam venni őket, láttam, hogy a bőrük szürkés árnyalatú. Végül egy meredek alagút legvégén toronyházhoz értünk, amely valaha talán fehér lehetett, de mára a pergamen színéhez hasonló sárgává fakult. Legalább húszemeletes volt, klasszicista stílusban épült, az ablakok fölött indaszerű gipszstukkók díszítették.

A forgóajtókon át tágas, fényűzően berendezett előcsarnokba jutottunk. A szállodát úgy tervezték meg, hogy minden szoba az előcsarnokra nézzen, amitől mintha egy útvesztőbe nézne bele az ember,

amikor felpillant. A hall ékét egy apró lampionokkal díszített függöny jelentette. A plafonról lógott a padlóig, fényárba borítva a hall közepén álló márvány szökőkutat, amelyben pajkos kőnimfák csintalankodtak. A recepciós pult mellett gazdagon díszített üvegfelvonó emelkedett, formája egy hatalmas kapszulát idézett. A hotel személyzete fess egyenruhát hordott, a klubok beteges légköréhez képest pedig inkább üzleties hangulat uralkodott. Amikor beléptem, mindannyian megtorpantak egy pillanatra, és ragadozó tekintettel mértek végig, mielőtt visszatértek a teendőikhez. Látszólag hétköznapi megjelenésük ellenére, valami vadságot véltem felfedezni a tekintetükben, amitől őszintén szólva kivert a veríték. Hálás voltam, hogy oldalról a két behemót biztonsági őr kísér, mert nem szívesen maradtam volna magamra velük. –Üdvözöljük az Ambrosiában – köszöntött a recepciós pult mögül a hölgy könnyed, légies hangon. Méretre szabott kosztümjében és elegáns kontyba fogott, szőke hajával maga volt a tökéletes cégér. Leszámítva persze a cápaszerű szemét, mellyel egyetlenegyszer sem pislogott. – Már vártuk önt. A szobái készen állnak. – Kedélyes hangja meghazudtolta metsző pillantását. Hosszú, gondosan ápolt körmei kattogó hangot hallattak, ahogy egy röpke pillanat alatt lepötyögött valamit a klaviatúrán. – Az elnöki lakosztályt foglaltuk le önnek. –Köszönöm szépen – mondtam. – Gyönyörű ez a hotel, de megmondaná, kérem, hol vagyok? A nő leblokkolt, egy pillanatra kiesett a professzionális szerepből. –Nem mondta meg önnek? – Hitetlenkedve a kísérőimre nézett, akik olyan tekintettel pillantottak egymásra, amiből világosan ki lehetett olvasni, hogy tőlünk aztán hiába kérdezi. Elég nehezen tudtam már elfojtani a gyomrom mélyén gyülemlő rettegést. Gomba módra nőtt. – Nos, kedveském kezdte a recepciós, és sötéten megcsillant a szeme –, most Hádesban van. Érezze otthon magát. – Azzal átcsúsztatott a fényezett pulton egy műanyag tokban lévő kulcskártyát. –Már megbocsásson! – mondtam. – Hádes alatt ugye nem azt érti… ugye nem… – dadogtam. Természetesen azonnal megértettem, mire gondol. A tanulmányaimból tudtam, hogy a hely szó szerinti fordítása: „a láthatatlan”. Csak hát az agyam egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy ez igaz. Míg ki nem mondták előttem hangosan, addig nem volt muszáj el hinnem. –Máskülönben úgy is ismeretes, hogy: a pokol – tette hozzá a recepciós lendületesen. – De Mr. Thorn előtt jobb, ha nem hívja így. Ő a klasszikus nevét jobban kedveli. És tudja, milyen vaskalaposak tudnak lenni a démonhercegek. Csak részben jutott el a tudatomig, amit mondott, mert már nem figyeltem rá. A térdem remegni kezdett. Az utolsó dolog, amire még emlékeztem, az volt, hogy a testőrök előrelendülnek, miközben a fekete márványpadló fokozódó tempóval közeledik az arcom felé.

NÉMA CSENDRE ÉBREDTEM. A szobába gyenge fény szűrődött be, s megdörzsöltem a szememet, hogy élesebben láthassam a környezetemet. Elsőként egy kandalló elé rendezett társalgó részt vettem észre. A hamvadó parazsak lágyan ragyogtak a rostély mögül, megannyi árnyékot vetettek a szoba falaira, és elmosták a bútorok éles kontúrjait. A sötét faborítással gazdagon ékesített szoba díszes plafonjáról kristálycsillár lógott alá.

Tölgyfa burkolatú ágyban feküdtem, aranyszínű szaténlepedők és burgundi vörös ágytakaró alatt. Egy csipkemandzsettás, ódivatú hálóing volt rajtam. Elgondolkodtam, vajon hová tűnhetett a jelmezem. Nem emlékeztem rá, hogy levettem volna. Feltámasztottam a fejemet, és alaposan szemügyre vettem mindent a plüss szőnyegtől kezdve, a vastag bársonykárpitozáson át az óriási üdvözlő ajándékkosárig, ami egy alacsony, karmos lábú, aranyozott üvegasztalon állt. Az ágy végében a padlón hatalmas leopárdbőr szőnyeg terült el. Magát az ágyat számos jól megtömött, bojtos díszpárna borította. Valami hűvös és illatos dolgot éreztem meg az arcom alatt, a párnám vörös rózsaszirmokkal volt teleszórva. Az egyik falnál jókora márvány öltözőasztal állt; tükrét drágakövek borították. Rajta gyöngyház berakású hajkefe és kézitükör, mellettük egy sor drágának látszó parfüm és testápoló sorakozott kék üvegedényekben. Az ágy végére elefántcsontszínű, selyem háziköntöst terítettek. Két füles fotelt pedig nagy műgonddal helyeztek el a kandalló előtt. A fürdőszoba ajtaja tárva-nyitva állt, odabent aranyozott csaptelepeket és egy antik fürdőkádat pillantottam meg. Az enteriőrön nem látszott következetes összhang; inkább mintha valaki belelapozott volna egy magazinba, véletlenszerűen rámutatott volna a legfényűzőbbnek látszó dolgokra, majd az összes holmit ebbe a szobába zsúfolták volna. Az alacsony asztalon fekvő reggeliző tálcán teáskanna gőzölgött, mellé süteményeket készítettek. Odamentem az ajtóhoz, és lenyomtam a kilincset, de zárva volt. A torkom kiszáradt, ezért töltöttem magamnak egy csésze teát, és leültem a plüss-szőnyegre, hogy elszürcsöljem, amíg összeszedem a gondolataimat. A pazar környezet ellenére tisztában voltam vele, hogy rab vagyok. Valaki elvitte a kulcskártyát, így kimenni nem tudtam. Ha sikerülne is kiszöknöm, és lejutni az előcsarnokba, az biztosan Jake szövetségeseitől hemzsegne. Megpróbálhatnék átsurranni közöttük és elmenekülni, de milyen messzire jutnék, mielőtt elkapnak? Csak egyetlen dolgot tudtam biztosan. A jeges dermedtség a szívemben azt súgta, elszakítottak mindentől, amit valaha szerettem. Jake Thorn miatt vagyok itt, de vajon mi lehet a célja? A bosszú? Ha igen, akkor miért nem ölt meg az első adandó alkalommal? Valamiképpen el akarja nyújtani a szenvedésemet? Vagy netán valami más állt a háttérben, mint ahogy Jake- nél általában? Nagyon hitelesnek tűnt azon törekvésében, hogy kellemes körülményeket teremtsen számomra. A pokolról meglehetősen hiányosak voltak az ismereteim, mivel az én fajtám nemigen merészkedett ide. Törtem a fejem, hátha valami olyan töredékinformáció nyomára bukkanok, amit még Gábriel osztott meg velem, de semmit sem találtam. Nekem csak annyit mondtak, hogy valahol a föld mélyén létezik egy üreg, ahol oly sötét teremtmények nyüzsögnek, kik számunkra egyszerűen kifürkészhetetlenek. Jake valószínűleg azért hozott ide engem, hogy megbüntessen azért, amiért megaláztam. Kivéve ha… Hirtelen egy új gondolat derengett fel előttem. Nem látszott különösebben bosszúszomjasnak; sőt, a szemében furcsa izgatottság csillogott. Lehetséges, hogy tényleg azt gondolta, hogy én boldog tudnék lenni itt? Egy angyal a pokolban? Ez csak azt bizonyította, mily kevéssé ért meg engem. Számomra az egyedüli lehetséges célkitűzés az, hogy hazatérhessek a szeretteimhez. Ez itt nem az én világom, és soha nem is lesz az. Minél tovább maradok itt, annál nehezebb lesz visszajutnom. Egy dolgot azonban biztosan tudtam: ilyesmi azelőtt még sosem történt. Angyalt azelőtt még soha nem ejtettek foglyul, hogy aztán elragadják a földről, majd a tűz börtönébe vessék. De Jake bizarr kötődésénél irányomban talán mélyebbre vezettek a szálak. Talán valami sokkal szörnyűségesebb dolog volt készülőben.

Az egyik fal teljes hosszában magas ablakok sora húzódott, ám csak az örvénylő, szürke ködre néztek. Idelent nem volt napfelkelte, és a hajnalhasadást is csak valami erőtlen fény jelezte, ami úgy nézett ki, mintha a földben nyílt repedésen át szivárogna le. A gondolat, hogy most már nem láthatom a napfényt, könnyeket csalt a szemembe. De kipislogtam, majd felnyaláboltam a selyem háziköntöst, és magamra öltöttem. Bementem a fürdőszobába, hogy megmossam az arcomat és a fogamat, és kibogozzam a hajamban keletkezett csomókat. Nyomasztó csend vett körül a lakosztályban, zavaróan hangosnak tűnt minden mozdulatom. A szívem is belesajdult, ahogy eszembe jutott, milyen volt felébredni Venus Cove-ban. Emlékeimben egy valóságos hangzavart sikerült most hozzátársítanom: zenét, éneklő madarakat és a lépcsőn felfelé ügető Fantom zaját. Képes voltam tökéletes részletességgel felidézni a hálószobámat a foltos hajópadlóval és a rozoga íróasztalommal. Ha behunytam a szemem, szinte éreztem, ahogy az ágytakaró puhán a bőrömhöz simul, a baldachin pedig olyan érzetet kelt bennem, mintha a saját kis fészkembe vackoltam volna be magam. Reggelente ott ezüstös fény előzte meg a hajnalt, melyet kisvártatva átdöftek az ébredő nap aranyló sugarai. Ahogy beragyogta a háztetőket, és az óceán hullámain táncolt, az egész várost fényárba borította. Eszembe jutott, ahogy a madarak énekére keltem, a szellő pedig lágyan az erkélyajtónak feszült, mintha kimondottan csak engem akarna felébreszteni. Még ha a ház üres is volt, a tenger mindig ott volt, beszélt hozzám, és folyamatosan emlékeztetett rá, hogy nem vagyok egyedül. Eszembe jutottak azok a reggelek, amikor lejöttem az emeletről, és meghallottam, ahogy Gábriel ujjai lustán simogatlak a gitárhúrokat, a frissen sült palacsinta illata pedig csábítóan hívogatott a konyha felé. Nem emlékeztem rá, mikor találkoztam utoljára a családommal, vagy hogyan váltunk külön egymástól. Amikor Venus Cove jutott az eszembe, a remény rövidke lázas izgalma lett úrrá rajtam, mintha képes lennék visszatérni a régi életembe. De csupán egy pillanatig tartott, aztán átalakult bánattá, oly súlyosan telepedett a szívemre, akár egy mázsás kő. Kinyitottam a szememet, hogy megnézzem magamat a tükörben, és úgy tűnt, mintha valami megváltozott volna. A vonásaimat illetően semmi átalakulás nem történt: ugyanaz az arannyal és zölddel pettyezett, nagy, barna szem bámult vissza rám, a füleim még mindig aprók voltak, porcelán sima bőröm pedig rózsaszín árnyalatú maradt. Ám a tekintetemben ülő kifejezés idegen volt számomra. Az egykor csillogó szemem immár élettelen volt. A tükörben lévő lány elveszettnek tünt. A szobában kellemes hőmérsékletet állítottak be, én viszont még mindig vacogtam. Odaléptem a beépített szekrényhez, és kivettem belőle az első ruhát, ami a kezem ügyébe került – egy buggyos ujjú, fekete koktélruhát. Felsóhajtottam, majd feltúrtam az egész szekrényt, hogy találjak valami kevésbé alkalmi viseletet, de végül rá kellett jönnöm, hogy egy árva hétköznapi öltözék sincs benne. Volt ott minden a földig érő nagyestélyiktől kezdve a rendelésre készült, selyemblúzzal kiegészített Chanel-ruhákig. Kiválasztottam a legegyszerűbb darabot (egy gyűrött, mohazöld bársonyból készült, térdig érő, hosszú ujjú ruhát) és egy pár lapos talpú balerinacipőt. Aztán leültem az ágyra, és vártam, hogy történjen valami. Venus Cove-ra és a testvéreimre elevenen emlékeztem, de tudtam, hogy valamit vagy valakit elfelejtettem. Tudat alatt idegesítően motoszkált bennem az érzés, de ha megpróbáltam felidézni, mi lehet az, borzalmasan kimerültem. Hanyatt dőltem az ágyon, és csak bámultam a plafonon tekergőző indamintákat. Gyötört a dolog, de képtelen voltam beazonosítani a forrását. Még annak is örültem volna, ha Jake meglátogat, hátha a beszélgetés kiszabadítja ezeket az elveszett emlékeket a feledés homályából. Éreztem, ahogy elmém bugyraiban kavarognak, de valahányszor megpróbáltam megragadni őket, kicseleztek.

Egy kulcskártya kattanására riadtam fel, kerekded arcú lány lépett a szobába. A szobalányok szabványos egyenruháját viselte: egyszerű, homokszínű ruhát, melynek a zsebén a Hotel Ambrosia lógója díszelgett, bézs színű harisnyát és kényelmes félcipőt. Mézszínű haját lófarokba fogta és csattal rögzítette. –Bocsásson meg, kisasszony, szeretné, hogy rendet tegyek a szobában, vagy kívánja, hogy később jöjjek vissza? – A modora bátortalan volt, a szemét pedig lesütötte, hogy kerülje a szemkontaktust. A mögötte lévő kocsin tisztítószerek sorakoztak, és egy halom friss ágynemű állt. –Ó, igazán nem szükséges – feleltem, próbálván segítőkésznek mutatkozni, de a válaszomtól csak még kényelmetlenebbül érezte magát. Zavartan egyik lábáról a másikra állt, és további utasításokat várt. – Vagyis tulajdonképpen most is megfelelő lesz – tettem hozzá, és odamentem az egyik füles fotelhez. A lány láthatóan megkönnyebbült. Gyakorlott mozdulatokkal serénykedett, miközben kisimította az ágyneműt, és lecserélte a vizet a vázában, pedig alig lehetett tizenhat éves. A jelenléte furcsán nyugtatólag hatott. Talán csak a nyílt őszinteséget sugárzó arca nem illett bele ebbe a bizarr környezetbe. –Megkérdezhetem a neved? – mondtam. –Hanna vagyok – felelte tüstént. Éreztem, hogy az angol kiejtése kissé mesterkélt, mintha nem az anyanyelve lenne. –És ebben a szállodában dolgozol? –Igen, kisasszony, engem osztottak be maga mellé. – Az arcomon bizonyára valamiféle zavar tükröződött, mert nyomban hozzátette: – Én leszek a szobalánya. –A szobalányom? – ismételtem meg. – Nekem nincs szükségem szobalányra. –A lány magára vette az ingerültségemet. – Keményen fogok dolgozni –győzködött. –Afelől nincs kétségem – mondtam. – De azon egyszerű oknál fogva nincs szükségem szobalányra, hogy nem tervezem, hogy sokáig maradok. Hanna furcsa pillantással mért végig, majd szenvedélyesen megrázta a fejét. – Nem mehet el – közölte. – Mr. Thorn soha nem enged el senkit. – Az egyik kezével a szájára csapott, rádöbbent, hogy túl sokat fecsegett. –Semmi baj, Hanna – nyugtattam meg. – Nekem bármit elmondhatsz. Tőlem nem hallják vissza. –Nem szabadna beszélgetnem magával. Ha a herceg rájön, hogy… –Úgy érted, Jake? – horkantam fel. – Sose volt ő herceg! –Nem szabadna ilyen kijelentésekre ragadtatnia magát, kisasszony – suttogta Hanna. – Ő a Harmadik Kör hercege, az árulás pedig főbenjáró bűn. Valószínűleg totálisan ostobán bámultam rá. – Ebben a világban Kilenc Kör létezik, és mindegyik egy herceg uralma alá tartozik – magyarázta. – Ezt a körzetet Mr. Thorn felügyeli.

–Melyik idióta ruházta fel ekkora hatalommal? – csattantam fel, de amikor megláttam Hanna riadt arckifejezését, visszafogtam magam. – Úgy értem… ez meg hogyan történhetett meg? –Ő a Vének egyike – válaszolta Hanna vállat vonva, mintha ez a néhány szó mindent megmagyarázna. –Hallottam már róluk – mondtam. A kifejezés eszembe juttatott valamit. Biztos voltam benne, hogy a bátyámtól, Gábrieltől hallottam már ezt a szót, és tudtam, hogy az idő és a teremtés kezdetéről származik. –Amikor az Öreg kegyvesztetté… – kezdte Hanna, és lopva az ajtóra pillantott. –Micsoda? – szakítottam félbe. – Mit mondtál az imént? –Idelent így hívjuk. –Kicsodát? –Nos, gondolom, maga Sátánnak vagy Lucifernek ismeri. Éreztem, ahogy a kirakójáték darabjai a helyükre kerülnek a fejemben. –Amikor Lucifert kivetették a mennyországból, nyolc angyal fogadott neki hűséget… – folytattam Hanna helyett a történetet. –Úgy van – bólogatott Hanna buzgón. –Mihály arkangyal száműzte őket a lázadó vezérükkel együtt, s így ők lettek a legelső démonok. Azóta minden lehetőséget megragadnak, hogy pusztulást szabadítsanak a Földre, megtorlásul a kiűzetésükért. – Összeráncoltam a homlokom, ahogy egy paradox kép jutott az eszembe. –Mi a baj, kisasszony? – kérdezte Hanna, látván az arckifejezésemet. –Csak nehéz elképzelni, hogy Jake valaha angyal volt – leleltem. –Én nem azt mondanám, hogy nehéz; inkább lehetetlen. Hanna szavai annyira egyszerűen hangzottak, hogy elmosolyodtam. A gondolatot mégsem tudtam kiverni a fejemből. Jake és én ugyanarról a családfáról származunk. Közös a teremtőnk. Nagyon messzire tévelyedett attól a szereptől, melyre eredetileg szánták. Mindig is tudtam, de oly erősen próbáltam őt száműzni a gondolataimból, hogy sosem vettem a fáradságot, hogy rendesen a helyére rakjam őt a fejemben. Egyszerűen képtelen voltam összeegyeztetni, hogy az a Jake, akit én ismertem, aki megpróbálta elpusztítani a városomat és a szeretteimet, valaha ugyanolyan volt, mint én. Hallottam korábban a Vénekről: Lucifer leghűségesebb szolgái a kezdetektől követik őt. Az emberiség történelme folyamán számtalanszor küldte őket a Földre, hogy elfoglalják a társadalom ranglétrájának legmagasabb fokát. Beszivárogtak a földi közösségekbe, hogy bomlasztó hatással legyenek az emberiségre. A politika és a törvény szereplőiként tetszelegtek, ahol következmények nélkül pusztíthattak. Elkényeztették az embert, a gyengeségein élősködtek, és a saját céljaikra használták. Ijesztő gondolatom támadt. Ha Jake egy magasabb hatalomnak dolgozik, akkor valójában kit lehet hibáztatni azért, ami mind ez idáig történt?

–Azon tűnődöm, Jake ezúttal vajon mit akarhat? – motyogtam. –Ez egyszerű – mondta Hanna a vicces akcentusával. Úgy látszott, örül, hogy hasznomra lehet, és megoszthat velem néhány információt, melynek én magam nem vagyok birtokában. – Csak arra vágyik, hogy boldoggá tegye magát. Elvégre a menyasszonya lesz. Először felnevettem, mert azt hittem, valami szörnyű, ízetlen tréfát űz velem. De amikor Hanna kerek, gyermeki arcába és nagy, barna szemébe néztem, tudtam, hogy csak azt ismétli el, amit maga is hallott. –Azt hiszem, találkoznom kell Jake-kel – jelentettem ki lassan, mintegy leplezve a bennem egyre növekvő pánikot. – Mégpedig azonnal. El tudsz vinni hozzá? –Igen, kisasszony – felelte nyomban. – A herceg egyébként is látni óhajtotta magát. Ahogy Hanna végigtessékelt a Hotel Ambrosia gyéren megvilágított folyosóin, úgy mozgott a vastag szőnyegen, akár egy kísértet. Minden hátborzongatóan csendes volt, és ha akadtak is egyáltalán más vendégek, a nyomukat sem lehetett látni. Beszálltunk az üvegliftbe, ami úgy lebegett a levegőben, akár egy buborék. Odabentről egészen leláttunk az előcsarnokban terpeszkedő szökőkútig. –Hová megyünk? – érdeklődtem. – Jake-nek van valami külön kis bugyra, ahonnan szereti az üzletet irányítani? –Nem. Van egy tanácsterem a földszinten. – Észrevettem, hogy Hanna mindent szó szerint vesz, ezért nem igazán fogta fel a szarkasztikus megjegyzéseket. Megálltunk egy impozáns burkolattal díszített, kétszárnyú ajtó előtt. Egyértelműen látszott, hogy Hanna vonakodik továbbmenni. –Biztonságosabb, ha egyedül lép be, kisasszony – mondta félreérthetetlenül. – Biztos vagyok benne, hogy magára nem jelent veszélyt. Nem vitatkoztam Hannával. Semmiképpen nem akartam őt kitenni Jake szeszélyes temperamentumának. Most, hogy szemtől szemben találkozhatok vele újra, már nem is éreztem ijedséget. Sőt, tulajdonképpen kerestem a konfrontációt, hogy legalább beolvashassak neki, mit gondolok róla meg a förtelmes tervéről. A legrosszabbat már elkövette; ennél jobban már nem tudott bántani. Jake ingerültnek látszott, amikor beléptem, mint akit túl sokáig várattak. Itt is volt egy kandalló, és Jake háttal állt neki. Hivatalosabb öltözéket viselt, mint általában: rendelésre készült nadrágot, kigombolt nyakú inget és mély bíborszínű szmokingot. Csontfehér bőrén megcsillant a fény. Épp így emlékeztem rá: hosszú, sötét hajtincsek lógtak üveges szemébe, mely egy cápáéra emlékeztetett. Amikor meglátott engem, fel-alá kezdett járkálni a szobában, s közben meg-megállt, hogy megvizsgáljon ezt-azt. Az asztal közepén egy váza állt, benne hosszú szárú rózsák, Jake kihúzott egyet, megszagolta, majd lustán pörgetni kezdte a kezében. Rá se hederített a tövisekre és a kiserkenő, ujjain lecsorgó vérére, mintha egyáltalán nem is érezte volna a fájdalmat. Döbbenten láttam, hogy valószínűleg tényleg nem érzi, s a sebek egy pillanattal később be is gyógyultak.

A tanácstermet jókora tárgyalóasztal uralta, amit oly alaposan kifényeztek, hogy tükröződött rajta a plafon képe. Köré magas támlájú forgószékeket rendeztek. Az egész falat egy hatalmas monitor töltötte be. A klubokban zajló élet látszott rajta. Megbabonázva figyeltem az izzadságtól fénylő testeket; szorosan összebújva táncoltak egymással, látszólag akár össze is olvadhattak volna. Bár csak egy képernyő volt, a jelenet szédítően hatott rám. A kép hirtelen statisztikai számsorokra váltott, majd ismét vissza a fáradhatatlan táncosokra. Ráközelített bizonyos személyekre, akikről táblázatba foglalt információkat közölt. –Mit szólsz a diszkó patkányaimhoz? – kérkedett Jake. – Az örökkévalóságig ivásra és táncra vannak kárhoztatva! Az én ötletem volt. – Poharat tartott a kezében, időnként egy-egy korty borostyánszínű folyadékot hörpintett belőle. A hamutál szélén félig elszívott cigaretta lógott. Valaki köhintett, én pedig megpördültem, akkor tudatosult bennem, hogy nem vagyunk egyedül. A tanácsterem túlsó sarkában egy ifjú üldögélt, nem látszott nálam sokkal idősebbnek, ölében egy alvó sziámi macskát simogatott. Kockás inget viselt és egy akkora nadrágot, hogy hózentrógerrel kellett rögzítenie. Barna haja a homlokán annyira egyenetlenül volt lenyírva, mintha átment volna rajta a fűnyíró. Ültében a lábfejei egymás felé néztek, akár egy gyereké. –Beth, bemutatom Tuckert. Őaz egyik alkalmazottam, akinek az lesz a feladata, hogy rajtad tartsa a szemét. Tucker, állj fel, és fogjatok kezet! – rivallt rá Jake a fiúra, majd kimérten visszafordult hozzám. – Elnézésedet kérem a faragatlanságáért. Jake látszólag úgy kezelte őt, mint valami betanítás alatt lévő háziállatot. Amikor Tucker felállt, és odajött hozzám, láthatóan bicegett, húzta a jobb lábát. Felém nyújtotta hatalmas, bőrkeményedéses kezét. Észrevettem, hogy mély sebhely fut a felső ajkától az orra aljáig. A termete ellenére sebezhetőnek tűnt. Megpróbáltam rámosolyogni, de ő csak mogorván összevonta a szemöldökét, és lesütötte a szemét. Tucker akaratlanul felébresztette a macskát, az pedig barátságtalanul felpúpozta a hátát, és vadul fújni kezdett rám. –Szerintem nem örül a konkurenciának – jegyezte meg Jake bársonyos hangon. – Elég legyen a hisztiből, Faustus. Hogy megy a berendezkedés, Bethany? Sajnálom, hogy ilyen drámaian sikerült az érkezésed, de képtelen voltam kiötölni más módot. –Tényleg? – vágtam vissza. – Pedig azt gondolnám, hogy amilyen hisztérika vagy, épp az ilyen extravagáns megoldásokért vagy odáig. – Próbáltam annyira sértőre venni a figurát, amennyire csak tudtam. Nem voltam vicces kedvemben. Jake szája elkerekedett a megjátszott meglepettségtől, kezét a szája elé kapta. –Lám, lám, galambom, hát megtanultunk gorombán beszélni? Ez jó jel, haladunk. Az ember nem lehet egész életében jámbor, akár a birka. Jake egy kaméleonra emlékeztetett, ahogy tökéletesen alkalmazkodni tudott a környezetéhez. Itt, az otthonában merőben más volt, mint amilyennek megismertem őt az iskolában. A Bryce Hamiltonban bár magabiztosnak látszott, attól még kívülálló volt. Ugyan hű követők hada vette körül, mégis a sajátos értékrendje adta a varázsát. Tudta, hogy nem illik a képbe, és ezt nem is rejtette véka alá.

Helyette élvezettel dagonyázott a szerepben, amellyel magára vonta a figyelmet, és amikor sikerült a hálóját kivetni egy-egy újabb diákra, az hatalmas elégedettséggel töltötte el. De ettől még örökké éber maradt, bármilyen eshetőségre felkészült. Jake itt viszont teljesen nyugodt volt, vállai elernyedtek, tunya mosoly ült szája szegletében. Tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt. Fejét türelmetlenül oldalra fordította, és odaszólt Tucker-nek. – Töltesz végre egy pohár bort a vendégemnek, vagy csak ott állsz, mint egy túlméretezett, hasztalan tohonya, ami egyébként is vagy? A fiú odasietett az alacsony asztalhoz, és ügyetlen kezével felmarkolt egy kristálypoharat. Megtöltötte borral, és mogorván elém tette. –Nem akarok inni! – förmedtem Jake-re, és eltoltam a poharat magamtól. – Tudni akarom, hogy mit tettél velem. Bizonyos dolgokat nem tudok felidézni, mert az emlékeim el vannak zárva előlem. Oldd fel a zárat! –Ugyan, mi értelme lenne emlékezni az elmúlt életedre? – kérdezte Jake mosolyogva. – Mindössze annyit érdemes tudnod, hogy egy angyal voltál, de most már az én angyalom vagy. –Te tényleg azt hiszed, hogy következmények nélkül itt tarthatsz engem? Hogy nem jár érte isteni megtorlás? –Hát, ami azt illeti, eddig elég jól mennek a dolgok – felelte Jake kuncogva. – Mellesleg épp ideje volt, hogy végre kiszabadulj abból a porfészekből. Valósággal megfojtott téged az a hely. –Hánynom kell tőled! –Jaj, jaj, ne civódjunk rögtön az első napon. Kérlek, foglalj helyet. – Jake hangja hirtelen bizalomgerjesztővé szelídült, mintha két jó barát lennénk, akik régóta nem találkoztak. – Annyi mindent meg kell beszélnünk.

8. Nincs kiút SEMMIT SEM FOGOK VELED MEGBESZÉLNI, amíg vissza nem kapom az emlékeimet – közöltem vicsorogva. – Nem veheted el őket csak úgy, és különben is muszáj emlékeznem bizonyos dolgokra. –Én nem vettem el az emlékeidet, Beth – gúnyolódott Jake. – Mindenesetre hízelgő, hogy azt feltételezed, elég hatalmam lenne hozzá. Csak ideiglenesen eltemettem őket, de ha elég mélyre ásol, megleled őket. Ha a helyedben lennék, hagynám őket a fenébe, hogy tiszta lappal indulhassak.

–És megmutatod, mégis hogyan? Magamtól nem tudom. –Csak egy alapos okot mondj, miért tegyem meg – mondta Jake, miközben hátradőlt a széken, és lebiggyesztette az ajkát. – Biztos vagyok benne, hogy úgyis addig csürnéd-csavarnád a dolgokat, amíg megint én lennék a szemedben a rosszfiú. –Komolyan beszélek, elég legyen a játszadozásból! –Bethany, az eszedbe jutott már esetleg, hogy mindezt a te érdekedben teszem? Lehet, hogy jobb neked így. –Jake, könyörgöm – kérleltem gyengéden. – Már nem vagyok ugyanaz, aki voltam. Magamra sem ismerek. Mi értelme, hogy itt tarts, ha azt sem tudom, ki vagyok? Jake teátrálisan felsóhajtott, mintha a kérésem iszonyatos teher lenne számára. –Ó, kitűnő – mondta, majd egyetlen könnyed mozdulattal átszelte a szobát, hogy odajöjjön, ahol álldogáltam. – Lássuk, mit tehetek. Jake két hűvös ujját könnyedén a halántékomhoz szorította. És ennyi kellett. Az addig homályos emlékek úgy rohantak meg, akár egy lavina. Ki kellett nyújtanom a kezem, hogy megkapaszkodjam az asztal szélében. Még mindig emlékeztem rá, milyen békés életem volt a Byronban, de most a kirakójáték hiányzó darabjai is a helyükre kerültek. Eszembe jutott az egész, ahol minden elkezdődött. Láttam a halloween buli estéjét, csak ezúttal nem voltam egyedül. Volt velem valaki, akinek káprázatosan kék szeme volt, szőke haja és oly lefegyverző mosolya, hogy a térdem is elgyengült. Ahogy eszembe jutott Xavier arca, leírhatatlan boldogsághullám járta át a testemet. De nem tartott sokáig. Másodpercekkel később egy másik emlék kegyetlenül kitörölte az előzőt. Láttam, ahogy Xavier összekuporodva fekszik a poros út mentén, miközben egy motorkerékpár elhajt a sötétben. Az emlék annyira elcsüggesztett, hogy legszívesebben visszaadtam volna, hogy kitörölhessem a fejemből örökre. Egész testemben remegtem az elválásunk miatt érzett fájdalomtól és élettelen testének látványától. Képtelen voltam elfogadni a gondolatot, hogy esetleg meghalt. Ha legalább annyit tudnék, hogy Xavier él és virul, még azt is képes lennék elviselni, hogy ebbe az isten háta mögötti sivárságba száműztek. Nélküle viszont képtelen leszek összegyűjteni magamban az erőt, hogy életben maradjak. Abban a pillanatban – talán bölcsen, talán csak ostobaságom folytán – megértettem, hogy az összes boldogságom egyetlen forrásból táplálkozott. Ha ez a forrás kiapad, képtelen leszek tovább létezni – nem is akarok. –Xavier – sóhajtottam. Úgy éreztem, mintha minden levegőt kiszippantottak volna a helyiségből. Miért ilyen fojtogató idebent? Képtelen voltam kitörölni azt a képet. – Kérlek, mondd, hogy semmi baja. Jake a szemét forgatta. – Tipikus. Tudhattam volna, hogy nyomban leköti minden gondolatodat. A könnyeimmel küszködtem. – Az nem volt elég, hogy engem elrabolsz? Muszáj volt őt is bántani? Gonosz, szívtelen, gyáva féreg vagy! – Hirtelen düh váltotta fel az aggodalmamat. Ökölbe szorítottam a kezemet, és Jake mellkasát kezdtem püfölni. Nem próbált lefogni, egyszerűen csak megvárta, míg alábbhagy a dühöm.

–Most jobb? – kérdezte. Nem éreztem tőle jobban magam, de egy hangyányit megkönnyebbültem. – Mellőzzük a melodrámát – mondta. – Cicafiú nem dobta le a láncot; csak egy kicsit beájult. –Micsoda? – kaptam fel a fejem. –Az ütközés nem végzett vele – magyarázta Jake. – Csak kiütötte kissé. A megkönnyebbüléstől szinte megelevenedtem. Elmormoltam egy néma fohászt, bármilyen mennyei hatalom is segített megkímélni az életét. Xavier életben van! Lélegzik és jár-kel, csak egy kicsit talán több rajta a zúzódás, mint amikor utoljára találkoztunk. –Gondolom, jobb ez így – mondta Jake savanyú mosollyal. – A halálával valószínűleg elég cefetül kezdődött volna a kapcsolatunk. –Megígéred, hogy sosem fogod bántani őt? – kérdeztem ingerlékenyen. –A soha roppant hosszú idő. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy egyelőre biztonságban lesz. Nem tetszett az egyelőre szó mögött rejlő burkolt célzás, de úgy döntöttem, nem kísértem a szerencsémet. –És Ivy meg Gábriel is biztonságban vannak? –Ők félelmetes erőt képviselnek együtt – válaszolta. – Különben meg sosem voltak a terv része. Engem csak az érdekelt, hogy téged idehozzalak, és ez megtörtént. Habár egy ideig nem voltam benne biztos, hogy véghez tudom vinni. Tudod, nem kis mutatvány egy démontól egy angyalt lerángatni a pokolba. Kétlem, hogy valaha sikerült ez bárkinek is. – Jake elégedettnek tűnt a teljesítményével. –Nekem viszont elég egyszerűnek tűnt. –Nos – kezdte Jake elismerő mosollyal ami azt illeti, nem reméltem, hogy valaha képes leszek feltámadni újra, miután a szenteskedő bátyád visszaküldött ide. De aztán azok a buta kis barátnőid pont Venus Cove- ban kezdtek szellemet idézni. Alig hittem a szerencsémnek. Jake szeme parázsként izzott. – Nem volt valami erős ige, amit az a lány elkántált. Csak néhány nyugtalan szellemet idézett meg, ők azonban felettébb boldogan elcserélték a helyüket velem. –Nem démonokat akartak megidézni – keltem a védelmükre. – A szeánsz csak arra való, hogy szellemet idézzenek vele. – Képtelen voltam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy felelős vagyok mindezért. Inkább szemet hunytam a dolog felett, pedig többet kellett volna tennem annak érdekében, hogy megakadályozzam őket: ha szükséges, akár a táblát is darabokra kellett volna zúznom és kidobni az ablakon. –Tényleg olyan volt ez, mint egy szerencsés lelet – mondta Jake. – Ki tudja, mit rángatsz elő a föld alól, ha nem figyelsz. – Mogorván rá néztem. –Ne nézz így rám, ez nem csak az én hibám. Nem is tudtalak volna idehozni, ha nem fogadod el a meghívásomat.

–Ugyan miféle meghívást? – kérdeztem gúnyosan. – Nem emlékszem, hogy megkérdeztél volna, hogy van-e kedvem leugrani a pokolba. –Felajánlottam, hogy elviszlek, te pedig elfogadtad – felelte Jake önelégülten. –Az nem számít, becsaptál: másnak gondoltalak! –Nagy kár, de a szabály az szabály. Mellesleg hogy lehetsz te ennyire naiv? Egy pillanatig sem érezted furcsának, hogy Mr. Felelősségteljes Xavier bombát ugrik egy fáról a folyóba? Tényleg elhitted, hogy lerázott téged, csak hogy a haverjaival idétlenkedjen? Még én se hittem volna, hogy te ezt beveszed. Mindenekelőtt neked ennél sokkal jobban kellett volna ismerned őt, de egy másodperc alatt megrendült benne a hited. A saját sorsodat pecsételted meg, amikor elfogadtad, hogy elvigyelek. Aligha hinném, hogy ez az én saram. A szavai úgy hatottak rám, mint akit arcul csaptak. Ahogy ráébredtem saját ostobaságomra, Jake röhögni kezdett. Még senkit nem hallottam ilyen üres, hamis hangon nevetni. A kezem felé nyúlt és megragadta. –Ne izgulj, Beth. A rólad alkotott véleményemet nem fogja lerombolni egy aprócska tévedés. –Eressz haza – kérleltem. Abban reménykedtem, hogy valahol, az elméje rejtett zugában még nyomokban fellelhető a tisztesség, amitől legalább egy árnyalatnyi lelkiismeret-furdalása támadhat, vagy egy hangyányi bűntudata, vagy bármi, amihez könyöröghetnék, és amivel alkut köthetnék. De nagyobbat nem is tévedhettem volna. –Itthon vagy – felelte Jake unott hangon. Mindkét kezemet a mellkasára szorította. A húsa annyira képlékenynek tűnt, mint a tészta, és egy szörnyű pillanatig attól félteni, az ujjaim egyenesen belesüppednek az üregbe, ahol a szívének kellett volna lennie.

–Sajnálom, hogy nem tudok ennél emberibb lenni számodra – mondta vontatottan. – De neked is megvannak a magad furcsaságai, így nem kellene pálcát törnöd felettem. Eleresztette az egyik kezemet, ujjait a behúzott szárnyam fölé terítette. –Legalább nekem van szívem, amit te nem mondhatsz el magadról – mondtam. – Nem csoda, hogy nem érzel semmit. –Ebben hatalmasat tévedsz. Miattad érzek dolgokat, Beth. Ezért kell itt maradnod. A pokol sokkal ragyogóbb hely, amióta itt vagy. Kiszabadítottam a másik kezemet is. – Nekem semmit nem kell tennem. Lehet, hogy a foglyod vagyok, de a szívem fölött nincs hatalmad. És előbb vagy utóbb, Jake, ezzel meg kell békélned. – Azzal sarkon fordultam, hogy távozzam. –Mit képzelsz, hova mész? – vont kérdőre Jake. – Itt nem járkálhatsz csak úgy fel-alá, gardedám nélkül. Nem biztonságos. –Majd meglátjuk.

–Tényleg szeretném, ha megfontolnád. –Hagyj békén! – kiáltottam hátra a vállam fölött. – Nem érdekel, mit akarsz. –Csak ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! – A folyosón ott találtam Hannát, aki kötelességtudóan várakozott. –Itt hagyom ezt a pokoli helyet – jelentettem be, és megindultam a forgóajtó felé. Úgy látszott, az előcsarnok őrizetlen, így talán nem tartóztatnak fel. –Várjon, kisasszony! – figyelmeztetett Hanna, miközben mellettem loholt. – A hercegnek igaza van, ne akarjon kimenni oda! Rá se hederítettem, csak belevetettem magam a forgóajtóba, s nyomban kint találtam magam a semmi közepén. Meglepő módon senki még csak meg sem kísérelt megállítani. Nem volt semmiféle tervem, de ez most nem számított. Olyan messzire akartam kerülni Jake-től, amennyire csak lehet. Ha léteznek olyan portálok, melyek bejuttatnak erre a helyre, akkor ugyanazok a portálok ki is visznek innen. Már csak találnom kell egyet. De ahogy berohantam a füstölgő alagutakba, Hanna szavai visszhangzottak a fejemben. Nincs kiút. A Hotel Ambrosia után az alagutak mélyen és sötéten tátongtak, körös- körül mindenhol sörösüvegek hevertek szerte-szét, és kiégett, vén autóroncsok vázai. Az emberek pedig, akik eltámolyogtak mellettem, mintha valamilyen révületben lettek volna, és egyáltalán nem vettek tudomást a jelenlétemről. A tekintetükben ülő ürességből azonnal meg tudtam állapítani, hogy elkárhozott lelkek. Ha meglelném az utat, amelyen eljutottunk a szállodáig, talán képes lennék rábeszélni a kapus férgeket, hogy eresszenek ki. Minél lejjebb merészkedtem az alagutakba, annál inkább tudatosultak bennem a dolgok, mint például a furcsa köd és az égett haj szaga, ami annyira erős volt, hogy a kezemmel el kellett takarnom a számat. A köd egyre csak gomolygott körülöttem és terelt előre, s amikor felszállt, sehol nem láttam a Gőgöt, a klubot, melyen át először beléptem. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, hol vagyok, viszont oly erősen éreztem a gonosz jelenlétét, hogy meghűlt bennem a vér. Először is idegenek vettek körbe. Nem voltam biztos benne, minek nevezzem őket, de tudtam, hogy egykor emberek voltak. Annak viszont immár semmi esetre sem hívnám őket. Inkább mint a kísértetek, céltalanul bolyongtak, és eleltünedeztek a sötét hasadékokban. Még mindig energia áradt belőlük, pedig üres tekintetük a semmibe révedt, kezük pedig hiábavalóan markolászta a levegőt. A hozzám legközelebb járó jelenésre összpontosítottam, és megpróbáltam rájönni, mi történik. Ápolt frizurás, elegánsan öltözött, öltönyös férfi álldogált mellettem, orrán fémkeretes szemüveg ült. Néhány pillanat múlva egy nő materializálódott előtte otthonos, konyhai környezetben. A jelenet délibábként vibrált, mégis olyan benyomásom volt, hogy azoknak, akik átélik, sokkal valóságosabbnak tűnik. A pár hevesen összeszólalkozott. Kínosan éreztem magam, hogy egy intim jelenet tanúja vagyok. –Ne hazudozz többet. Mindent tudok – mondta a nő. –Fogalmad sincs, mit beszélsz – felelte a férfi reszkető hangon. –Most már biztos, hogy elhagylak. –Ne mondd ezt.

–Egy darabig a nővéremnél leszek. Amíg rendeződnek a dolgok. –Rendeződnek? – A férfin látszott, hogy egyre jobban felkavarja a beszélgetés. –El akarok válni. – A nő hangja olyan meggyőződéssel csengett, amitől a férfi őrlődő, halk nyögést hallatott. –Fogd be! –Elegem van belőle, hogy úgy bánsz velem, mint egy ronggyal. Nélküled sokkal boldogabb leszek. –Nem mész te sehova! – A férfi testbeszéde egyértelműen fenyegető volt, de a felesége nem olvasta a jeleket. –Takarodj előlem! Ahogy megpróbálta eltolni magától a férjét, az felkapott a konyhapultról egy szeletelőkést. Bár nem volt valóságos, a kés pengéje mégis megcsillant, és szilárdnak látszott. A férfi előrelendült, és a pulthoz vágta a feleségét. A késből már csak annyit láttam, hogy mélyen a nő bordái közé döfte. Lelkiismeret-furdalás helyett azonban a vér látványára a férfi őrjöngeni kezdett. Hidegen hagyta a sikoltozás, újra és újra döfött, mígnem a seb már nem volt egyéb, mint egy véres pép. Akkor aztán félredobta a kést, s felesége ernyedt teste kicsúszott a kezéből. Tágra nyílt szeme kidülledt, arca maszatos lett a saját vérétől. Amint a nő összeroskadt, azonnal elenyészett, majd vele együtt a konyha is eltűnt. Meglapultam egy sarokban, a szívem a torkomban dobogott, s megpróbáltam megnyugtatni remegő kezemet. Ezt a jelenetet nem felejtem el egyhamar. A férfi kábultan, zavartanjárkált körbe-körbe, s egy rémisztő pillanatig azt hittem, észrevesz engem. De aztán a nő újra megjelent előtte, épen, sértetlenül. – Ne hazudozz többet. Mindent tudok – mondta a nő. Olyan volt, mintha valaki megnyomta volna egy film közben az Ismétlés gombot. Vártam, hogy az egész hátborzongató jelenet újra leperegjen előttem. Azoknak, akik benne vannak, az idők végezetéig újra és újra át kell élniük. A körülöttem kószáló alakok is mind épp újra átélték múltjuk bűneit: gyilkosságot, erőszakot, bántalmazást, házasságtörést, lopást, árulást. A lista végtelennek tűnt. A gonosz fogalmával én mindig csak filozófiai szinten szembesültem. Ám most oly érzékletesen vett körül, mintha maga lenne a kézzelfogható valóság. Vakon rohantam vissza abba az irányba, amerről jöttem, és meg sem álltam. Futás közben néha úgy éreztem, mintha hozzám dörgölőzne valami, vagy megragadná a ruhám szegélyét, de leráztam magamról, és tovább szaladtam. Csak akkor álltam meg, amikor már majdnem kiköptem a tüdőmet. Biztosan tudtam, hogy eltévedtem, mert az alagutak eltűntek körülöttem. Egy tágas, nyílt téren találtam magam. Előttem, a földben kráterszerű nyílás tátongott, a szélén tüzes parazsak hamvadtak. Ugyan nem láttam, mi történik odalent, de hallottam a megkínzottak sikolyait. Még csak távolról sem láttam soha hasonlót, de akkor miért hatott oly furcsán ismerősnek az egész jelenet? A tűz tava hölgyemre vár.

Lehet, hogy erre a helyre utalt az a rejtélyes üzenet, amit hónapokkal ezelőtt a szekrényembe gyömöszölve találtam? Tudtam, hogy távol kellene maradnom. Tudtam, hogy az lenne a helyes, ha nyomban megfordulnék, és megkeresném az utat a Hotel Ambrosiába, még akkor is, ha az a börtönt jelenti számomra. Bármi is rejtőzött ezen a helyen, nem álltam készen, hogy szembenézzek vele. Ez idáig Hádes mindössze egy szürreális világ volt számomra, föld alatti kazamatákkal, homályos éjszakai lokálokkal és üres szállodával. Ám amint megtettem az első néhány lépést a tüzes gödör felé, rögtön éreztem, hogy ez a véleményem nagyot fog változni. A bent lévők leírhatatlan jajveszékelése már azt megelőzően elért hozzám, hogy egyáltalán a közelébe jutottam volna. Mindig is úgy véltem, hogy a pokol középkori ábrázolása a kifacsarodott emberi tetemekkel meg a kínzóeszközökkel csak arra szolgál, hogy megrémítse és ellenőrzés alatt tartsa a tudatlan tömegeket. De most megbizonyosodhattam arról, hogy a történetek igazak. A mélyedésből felszálló rubinvörös izzáson át nem volt könnyű kivenni, mi zajlik odalent, mindenesetre két csoportot határozottan el lehetett különíteni egymástól: a megkínzottakat és a kínzóikat. A kínzók bőrfelszerelést és csizmát viseltek. Némelyikük arcát kámzsa takarta, mint a hóhérokét. A megkínzottak meztelenül vagy rongyokban voltak. Az agyagfalakból egy sor fémeszköz lógott ki, melyek rendeltetése az volt, hogy fájdalmat okozzanak. Tekintetem végigvándorolt a fűrészek, billogvasak és rozsdás csípőfogók garmadáján. Odalent a forró szén fölött a dézsákban forrt az olaj, fölé pedig olyan eszközök meredtek, melyek segítségével testeket lehetett belemártani. Emberek kínlódtak a póznákhoz láncolva, vagy a gerendákról lógtak alá, másokat éppen a kegyetlen gépekhez szíjaztak. A lelkek gyötrődve sikítottak, ahogy a kínzók könyörtelenül végezték ördögi munkájukat. Láttam, hogy egy meztelen férfit a földön elrángatnak egy fémkoporsóig, majd a fedelét rászegecselik. Aztán a koporsót betolták egy kemencébe, s előbb lassan narancssárgára, majd vörös színűre hevült. Odabentről tompán hallatszottak a halálsikolyok, amin a démonok szerfelett jól szórakoztak. Egy másik embert póznához kötöztek, szemét könyörögve felfelé meresztette. Nem jöttem rá azonnal, hogy a sárgás lebernyeg, ami úgy csapkodott a combján, mint mosott ruha a szárítókötélen, a saját bőre volt. Elevenen akarják megnyúzni. Az előttem felvillanó képek mindegyike vért, kitépett húst és fekélyes sebeket mutatott. Csak néhány másodpercig voltam képes szemlélődni, mert az epe felkúszott a torkomon. A száraz, repedezett földre vetettem magam, és befogtam a fülemet. A szag és a zaj elviselhetetlen volt. Megpróbáltam négykézláb arrébb mászni onnan, mert nem hittem, hogy felegyenesedve képes leszek hányás nélkül távozni. Mindössze néhány métert kúszhattam a porban, amikor egy csizmás láb a kezemre taposott. Felpillantva láttam, hogy három korbácsos kínzó vesz körül, akik észrevették az érkezésemet. Könyörtelen arcuk semmi emberi vonást nem tükrözött. Mozdulataikat lánccsörgés kísérte, és amikor alaposabban megnéztem őket, láttam, hogy nem idősebbek nálam. Egyszerűen összeegyeztethetetlen volt a tökéletes vonásaikkal az arcukon ülő kegyetlenség. –Úgy tűnik, vendégünk van – mondta az egyik, és megbökött a csizmája sarkával. Hangja dallamos volt, és spanyol akcentus tarkította. A lábfejével megemelte a ruhám szegélyét, a csizmája orrával kellemetlenül egyre feljebb kalandozott a lábamon. –Dögös – mordult oda a társának.

–Akár dögös, akár nem, felettébb modortalan lezárt területen bóklászni meghívás nélkül – szólt közbe a harmadik démon. – Én azt mondom, tanítsuk móresre. – Szeme üveggolyóként csillogott. Duzzadt ajkával lustán, vontatottan ejtette a szavakat. Szemébe hulló szőke haja valamelyest takarta éles vonásait. –Enyém az első kör – tiltakozott a másik. – Ha végeztem vele, azt tanítasz neki, amit csak akarsz. – Rám vigyorgott. Köpcösebb volt a másik kettőnél, vörös frufruja vége befelé kunkorodott. Malacszerű orrát szeplők pettyezték. –Felejtsd el, Yeats – figyelmeztette az első fiú, akinek a fejét göndör, fekete fürtök takarták. – Addig nem, amíg meg nem tudjuk, ki küldte. Yeats lehajolt az arcommal egy szintre. Apró fogai egy piranhára emlékeztettek. – Egy ilyen szemrevaló kis jószág minek csatangol errefelé egyedül? –Eltévedtem – válaszoltam remegve. – A Hotel Ambrosiában lakom, és Jake vendége vagyok. – Megpróbáltam fontoskodó hangnemet magamra erőltetni, de a szemébe nézni nem mertem. –A francba – mondta a szőke bosszúsan. – Jake-hez tartozik. Akkor nem nagyon kéne szétszednünk. –Én ezt nem veszem be, Nash – csattant fel Yeats. – Ha tényleg Jake- kel van, akkor nem kóborolna idekint. Hirtelen forogni kezdett velem a világ. Nem hittem, hogy a testem képes sokkal többet elviselni. Yeatset nem hatottam meg. –Ha hányni készülsz, akkor ne rám: most suvickoltam ki a csizmámat. –Éreztem, hogy a mellkasom megemelkedik, és öklendezni kezdtem. –Na gyerünk, felkelni! – Azzal Yeats talpra rántott. Ahogy átkarolta a derekamat, diadalittasan a többiekre pillantott. – Mit szólnál, ha hasznodat vennénk? És mit szólnál egy kis közönséghez? – Ügyetlen keze a ruhám gombjaival babrált. –Ha tényleg Jake-hez tartozik, ő pedig rájön, ki tudja, mire ragadtatja magát… – vetette közbe a Nash nevű fiú. –Pofa be! – mondta Yeats, és odaszólt az első fiúnak. – Diego, segíts lefogni. –Vedd le róla a mocskos patádat! – szólalt meg egy hang oly élesen, hogy akár az acélt is keresztülhasította volna. Az árnyékok közül Jake materializálódott. Haragos arckifejezését keretező, kibontott, sötét haja állatias vadságot kölcsönzött a vonásainak. Jóval veszélyesebbnek tűnt a többieknél. Tulajdonképpen, ahogy ott álltak egymás mellett, a három fiú amatőr kisiskolásnak látszott a közelében, akiket épp valami csínytevésen kapott. Jake jelenlétében elenyészett az elbizakodottságuk, és megbénultak a félelemtől. Ahogy fölébük tornyosult, a többiek összegörnyedtek tekintélyének súlya alatt. Ha a pokolban létezik hatalmi hierarchia, ez a kis trió valószínűleg az egyik alsóbb ranglétrát foglalhatja el.

–Nem tudtuk, hogy ő… izé, foglalt – mondta Diego bocsánatkérően. – Különben hozzá sem értünk volna. –Én próbáltam meggyőzni őket, hogy ő… – kezdte Nash, de Diego egy pillantásával elhallgattatta. –Szerencsétek, hogy jó hangulatban vagyok – sziszegte Jake. – És most takarodjatok a szemem elől, mielőtt magam vonlak benneteket a kínpadra. –Azzal visszakotródtak a gödörbe, ahonnan előmásztak, akár a nyulak. Jake felém nyújtotta a karját, hogy elvezessen. Történetesen ez volt az első alkalom, hogy örültem a jelenlétének. –Szóval… mennyit láttál? – kérdezte. –Mindent. –Én megpróbáltalak figyelmeztetni – mondta Jake őszinte sajnálattal a hangjában. – Szeretnéd, hogy megpróbáljam kitörölni azokat az emlékeket? Vigyázni fogok, hogy a régiekhez ne nyúljak. –Nem, köszönöm – mondtam zsibbadtan. – Ezt muszáj volt látnom.

9. Az álmok tava MINDEN EGYES NAP, AMI ÚGY TELT el, hogy nem hallottam hírt Venus Cove-ból, csak még jobban elmélyítette a bánatomat. Csak arra tudtam gondolni, mennyire hiányoznak a szeretteim. Már biztosan halálra izgulták magukat miattam. Vajon sejtették, hová hozott Jake, vagy beletörődtek, hogy kitöltsenek egy eltűnt személyről szóló űrlapot? Tisztában voltam vele, hogy bárhol is ejtettek volna túszul a földön, a testvéreim az isteni hatalmuknál fogva képesek lennének a nyomomra bukkanni. De abban nem voltam biztos, hogy a radarjaik a föld mélyére is leérnek-e. Ha a családomra gondoltam, a legegyszerűbb dolgok jutottak eszembe: ahogy a bátyám a konyhában szorgoskodik, és az étellel bűvészkedik, mintha valamiféle művészetet űzne; ahogy a nővérem olyan szakértelemmel fonja be a hajam, amire egyedül ő képes. Eszembe jutott Gábriel keze, melyben bármilyen hangszer mesteri hangon szólalt meg, és Ivy arany hajzuhataga. Legtöbbször azonban Xavier járt a fejemben: a szeme sarkában finoman meggyűlő ráncok, amikor mosolyog; az autója illata, miután a Chevyben burgert ettünk sült krumplival az óceán partján. Bár még csak néhány napja voltam távol, minden egyes pillanat szomorúsággal töltött el. A legrosszabb az volt az egészben, hogy tudtam, Xavier magát fogja hibáztatni, és semmit nem tehetek ellene, hogy enyhítsem a bűntudatát. Hádesban az idő lett a legnagyobb ellenségem. Ami a földön oly értékesnek számít, épp a rövidsége miatt, itt csak egy végtelenül hosszan tartó valami. Az unalmat elviselni volt a legnehezebb. Nemcsak rab voltam Jake lelketlen világában, de a pokolba vetődött angyal is, akit a helyi elit vagy megvet, vagy

morbid kíváncsisággal kezel. Legtöbbször egy mutogatni való, bazári majomnak éreztem magam. Ez a hely belülről emészt fel, akár a rák. Könnyen megadod magad – felhagysz a gondolkodással, felhagysz a küzdéssel –, és magamon is ezt éreztem. Megrémített a gondolat, hogy egy nap majd úgy ébredek fel, hogy hidegen hagy az emberek szenvedése, vagy az, hogy élek vagy már meghaltam. Miután rábukkantam a tűz tavára és borzalmaira, mély depresszióba süllyedtem. Nem volt étvágyam, de Hanna türelmes volt velem. Jake segédje, Tucker lett a kijelölt felügyelőm, és bár ritkán szólt hozzám, mindig a közelemben tartózkodott. Ők együtt alkották az állandó társaságomat. Az egyik este szokás szerint a szobámban voltak; Hanna épp próbált belém tukmálni egy-két kanál levest, amit ő készített, Tucker pedig azzal szórakoztatta magát, hogy papírgalacsinokat gyúrt és a tűzbe dobált, majd figyelte, ahogy lángra kapnak. Hanna később desszerttel kínált, amit arrébb toltam, és láttam, hogy gondterhelten összeráncolja a homlokát. Tucker felnézett, egy szót sem szólt, csak megrázta felé a fejét. Hanna nagyot sóhajtott, lerakta a tálcát, Tucker pedig visszafordult a tűz felé, hogy megpiszkálja. Összegömbölyödtem az ágy végében. A régi Bethany Church meghalt, eltemették. Tudtam, hogy örökre emlékezni fogok a rémségekre, melyeknek szemtanúja voltam. Mindannyian összerezzentünk, amikor meghallottuk a kulcskártya halk berregését, s Jake lépett be a szobába. Annyira tudatában volt saját tekintélyének, hogy nem érezte szükségét, hogy kopogtasson, és teljesen hidegen hagyta, hogy csak úgy betör a privát szférámba. Látszott rajta, úgy érzi, éjjelnappal joga van hozzám. Tucker felállt, habozott, mint akinek illene hasznossá tennie magát valamiképpen, de Jake pillantásra sem méltatta, hanem egyenesen odajött, ahol feküdtem, és tüzetesen végigmért. Én viszont, Tuckertől eltérően, nem méltattam arra, hogy felálljak, vagy hogy egyáltalán ránézzek. –Szörnyen nézel ki – jegyezte meg. – Utálom, hogy ezt kell mondanom, de én megmondtam. –Nem vagyok kíváncsi rád – feleltem tompán. –Azt hittem, mostanra már megérted, hogy sokkal rosszabb dolgok is történnek ezen a helyen, mint velem találkozni. Na, ne csináld ezt, nem hibáztathatsz engem azért, amit láttál. Nem én alkottam ezt a helyet, bár kétségtelen, hogy van rá némi befolyásom. –Élvezed, ha fájdalmat okozhatsz és kínozhatsz? – kérdeztem üresen csengő hangon, és felpillantottam rá. – Örömet okoz neked? –Szedd össze magad! – mondta Jake megsértődve. – Én személyesen nem kínzok meg senkit. Sokkal fontosabb teendőim vannak. –De tisztában vagy vele, hogy mi folyik itt – bizonygattam. – Mégsem teszel ellene semmit. Jake tanácstalan pillantást váltott Tuckerrel, aki a homlokát ráncolta a kijelentésemen, mintha azt gondolná, hogy retardált vagyok. –És ugyan mi a pokolnak akarnék tenni ellene bármit? –Mert ők emberek – válaszoltam gyengén. Mindig olyan kimerítő volt Jake-kel beszélgetni. Úgy éreztem magam tőle, mintha körbe-körbe szaladgálnék, és sehova sem jutnék.

–Nem, ők valójában olyan emberek lelkei, akik a földi életükben nagyon rosszat tettek – magyarázta türelmesen. –Ezt senki sem érdemli, függetlenül attól, mi a bűne. –Ó, valóban? – mondta Jake, és összefonta a karját. – Akkor neked fogalmad sincs, mire képes az emberi faj. Mellesleg, mindannyiuknak jogában áll, hogy megbánja a bűnét, de ezek nem akarták. Így működik a rendszer. –Ja, persze, csak a ti rendszeretek bűzlik. Jó emberekből szörnyetegeket csinál. –És pontosan ez – mondta Jake, miközben a mutatóujját elgondolkodva rázta felém – a különbség közted és köztem. Te ragaszkodsz hozzá, hogy az embert eredendően nemesnek lásd még akkor is, ha a tények teljesen mást mutatnak. Emberek: Brrr! – Jake megborzongott. – Ugyan, mi olyan csodálatos bennük? Esznek, párzanak, alszanak, harcolnak: elemi organizmusok, nem egyebek. Nézd meg, mit műveltek néhány milliárdan a bolygóval; már a puszta létükkel beszennyezik a Földet, te pedig minket hibáztatsz értük. Ha az emberek Isten legnagyszerűbb teremtményei, akkor nagyon komolyan felül kéne vizsgálnia a teljesítményét. Példának okáért vegyük Tuckert. Mit gondolsz, miért ragaszkodom hozzá? Mert Isten esendőségére emlékeztet. – Tucker elpirult, de Jake észre sem vette. –Az emberek ennél azért sokkal többet jelentenek – feleltem, részben azért, hogy leplezzem Tucker megaláztatását. –Képesek álmodni, remélni és szeretni. Ez egyáltalán nem számít? –Csak még rosszabbak, mert attól olyan holdkórosak. Szabadulj meg a részvéttől, Bethany, idelent nem válik hasznodra. –Inkább meghalok, semmint olyan legyek, mint te – mondtam. –Attól tartok, ez lehetetlen – mondta Jake felélénkülve. – Itt nem tudsz meghalni. Csak a földön léteznek olyan nevetséges fogalmak, mint élet vagy halál. Atyád újabb apró tréfája. Elment a kedvem attól, hogy tovább vitatkozzam Jakekel, amikor hangokat hallottunk a folyosón, majd egy nő viharzott be a lakosztályba magabiztosan. –Úgy volt, hogy ez az én szobám – motyogtam. – Miért gondolja mindenki, hogy csak úgy besétálhat ide, és… Hirtelen elhallgattam, amikor alaposabban szemügyre vettem a nőt, mert nyomban felismertem benne a Gőg tetovált pultosát. Nehéz lenne elfelejteni azt a megsemmisítő tekintetet, amivel akkor sújtott. Ezúttal csak egy röpke pillantásra méltatott, mintha a jelenlétem túlságosan lényegtelen lenne ahhoz, hogy többet pazaroljon rá. Rendesen fel volt paprikázva. Láttam a szigorú szájtartásából, és abból, ahogy gorombán félretolta Tuckert. –Szóval itt bujkálsz – pirított rá Jake-re. –Már épp azon tűnődtem, mikor fogsz felbukkanni – mondta Jake lustán. – Tudod, lassan olyan a híred, mint egy vadászkutyának.

–Kár, hogy itt a rossz hírnév lópikulát se számít – felelte a nő. Volt bizonyos gúnyos éle, ahogy Jake megszólította a nőt, de az csak derült rajta. – Beth, ő itt Asia… az én igen személyi… a személyi asszisztensem. Kissé feszült lesz, ha nincs tudomása minden pillanatban arról, hogy éppen merre járok. Felültem, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Asia magas volt és feltűnő, akár egy amazon. Provokatív öltözéke egy aranyszínű pántos topból és bőr miniszoknyából állt. Macskaszerű vonásait koromfekete, sodort gyapjúra emlékeztető haj keretezte. Rendkívül telt ajka szájfénytől ragyogott, és egyfolytában nyitva volt. Kihúzott vállával egy bokszolóra emlékeztetett, enyhén fénylő, kávészínű bőre pedig olajosan csillogott. Különleges cipője akár egy műalkotás: őzbarna, kivágott orrú, fűzős bakancs, melynek a sarka olyan hegyes volt, mint egy jégvágó. – Jimmy Choo – mondta, mintha olvasna a gondolataimban. – Isteni cucc, mi? Jake minden szezonban direkt nekem csináltatja. Parázsló szemében ismerős kifejezés ült. Az iskolában ugyanezt láttam azoknak a lányoknak a szemében, akik világosan az értésére akarták adni a másiknak, hogy „El a kezekkel!” Felesleges volt Asiának bármit is mondania; a lekintete magáért beszélt. Jake szeretőjeként félreérthetetlenül a tudomásomra hozta, hogy a férfi számomra tiltott terület, ha kedves az életem. Annak érdekében, hogy egyértelműen kinyilvánítsa a kapcsolatuk jellegét, Asia úgy fonódott Jake köré, akár az áspiskígyó a torkára, hozzádörgölőzött, meztelen bőrét a férfiéhoz préselte. Jake keze végigkalandozott a nő sima combján, ugyanakkor meg mertem volna esküdni rá, hogy a szemében unalmat látok. Asia a fejem búbjától a sarkamig végigmért, s a legkevésbé sem hatotta meg a látvány. – Szóval ez az a kis lotyó, akiről mindenki beszél? Olyan apró, nem? – Jake csettintett a nyelvével. –Asia, légy kedves. –Nem értem, mire ez a nagy hűhó – mondta, ahogy párducszerű kecsességgel kezdett körülöttem járkálni. – Ha engem kérdezel, bébi, szerintem nagyon alább adtad. –Hát nem is kérdezett téged senki. – Jake fenyegetően ránézett. – És már egyébként is megbeszéltük ezt; Beth különleges. –Azt akarod mondani, hogy én nem? – Asia csípőre tette a kezét, szemöldökét flörtölve felvonta. –Ó, dehogy, te nagyon különleges vagy ám – felelte Jake kuncogva. – Csak másban. Ne gondold, hogy nem vagyok hálás a tehetségedért. –És mi ez a Hamupipőke-szerelés? – kérdezte Asia, és megrángatta a ruhám fodros ujját. – Netán valami aberrációd van az ilyen úrilányok iránt? Mily romlatlan. Erről van szó, igaz? De most komolyan: muszáj volt úgy felöltöztetned, mint egy tizenkét évest? –Engem nem öltöztetett senki – csattantam fel. –Jaj, de cuki! – Asia gyilkos pillantást meresztett rám. – Ez beszél. –Éppen azt magyaráztam a vendégünknek, hogyan mennek idelenn a dolgok – mondta Jake, próbálta a beszélgetést biztonságosabb irányba terelni. – Igyekszem vele megértetni, hogy itt mennyire nincs jelentősége életnek vagy halálnak. Segítségemre lennél egy rövidke szemléltetésben?

–Örömmel – egyezett bele Asia. Odament, megállt pont a férfi előtt, csábítóan kibújt a topból, így állt ott egy szál fekete melltartóban, felfedvén tejcsokoládé színű felsőtestét. Jake tekintete egy pillanatra elismerően elidőzött a testén, majd megpördült, és leakasztott egy piszkavasat a kandalló-rostély melletti kampóról. Túl későn értettem meg a szándékát, és a torkomra fagyott a sikoly, mikor a hegyesebbik végét a nő mellkasába mártotta. Azt vártam, hogy fájdalmában felüvölt, vagy spriccelni kezd a vér meg minden, csak arra nem számítottam, aminek szemtanúja lettem. Asiának pusztán egy pillanatra elakadt a lélegzete, majd kéjesen megborzongott, és a testét átjáró eksztázistól behunyta a szemét. Mikor kinyitotta, és meglátta a rémülettől feldúlt arckifejezésemet, kitört belőle a röhögés. A piszkavas jó néhány centi mélyen a mellébe fúródott anélkül, hogy a leghalványabb sérülést hagyta volna rajta. Mintha összeolvadt volna a testével, és mindig is a részét képezte volna. Amikor aztán mindkét kézzel megragadta, és kirántotta a húsából, az eszköz hajmeresztő, cuppanó hangot hallatott. Másodpercekkel később a sima bőr összezárult a piszkavas ütötte lyuk felett. –Látod? – kérdezte Asia. – A kaszás hozzánk se érhet. Ugyanis nekünk dolgozik. –De én nem vagyok halott – kottyantottam ki meggondolatlanul. Asia felkapta a piszkavasat a padlóról, ahová az imént dobta. – Miért nem győződünk meg róla? – sziszegte. Vadállati sebességgel vetette felém magát, de Jake gyorsabb volt, feltartóztatta, és kiverte a markából a fegyvert. A díványra taszította a nőt, és fölé guggolt, a piszkavas hegyét pedig fenyegetően a torkának szegezte. Asia szeme izgatottan megvillant. Felvonta az ajkát, és vicsorogni kezdett, közben a férfi csípőjét simogatta. –Bethany nem játékszer – mondta Jake, mintha egy rakoncátlan gyereket szidna össze. – Próbálj úgy tekinteni rá, mint a kishúgodra. – Asia megadóan feltartotta a tenyerét, de képtelen volt elrejteni csalódott ábrázatát. –Régen sokkal jobban szerettél mókázni. –Ne figyelj oda rá – mondta Jake, ahogy rám nézett. – Idővel majd megszokja a jelenlétedet. Feltéve, ha megérem, gondoltam keserűen. – Ennek semmi értelme – jegyeztem meg. – Hogy vagytok képesek kínozni a lelkeket, ha nem érzik a fájdalmat? –Azt sosem mondtam, hogy nem érzik a fájdalmat – magyarázta Jake. –Csak a démonok immúnisak rá. Másfelől a lelkek viszont messzemenően éreznek mindent. Hádes szépsége éppen abban rejlik, hogy regenerálódsz, hogy újra átélhesd az egészet. –A kínzás végtelen körforgásban ismétlődik – mondta Asia tébolyodott tekintettel. – Ízekre szabdalhatjuk őket, napnyugtára akkor is újra egyben lesznek. Szerencsétlen balekok annyira megkönnyebbülnek, amikor érzik, hogy közel a vég. Látnod kéne az arcukat, amikor felébrednek, nincs rajtuk egy karcolás se, és elölről kezdődik az egész. Hirtelen megszédültem, lerogytam egy székre, és a könyökömre támaszkodtam. Asia keze Jake mellkasát cirógatta, de a férfi arrébb seperte, és odajött hozzám. Jeges ujjaival megemelte az államat. –Mondd el, mi a baj – biztatott olyan hangon, mely meglepetésemre mentes volt mindenféle gúnytól. –Nem érzem jól magam – közöltem gyengén.

–Szegény kicsi beteg – dúdolta Asia. –Mit tehetnék? – kérdezte Jake. A pillantásom akaratlanul is Asiára siklott. Tudtam, hogy nem bölcs dolog az ellenségemmé tennem, de már a puszta jelenlététől rosszul voltam. Jake a válla fölött nyeglén a nőre pillantott. – Kifelé – parancsolta egy másodpercnyi habozás nélkül. – MOST! Asia még nyilvánvalóan soha azelőtt nem volt olyan pozícióban, amelyben ne Jake kedvence lett volna, és ez nem tetszett neki. Még egy utolsó dühös pillantást vetett rám, majd kiviharzott. A távozása után felsóhajtottam. A belőle áradó rosszindulat rettenetesen legyengített, valósággal elszívta az életerőmet. –Tucker, tölts valamit inni – parancsolta Jake. Tucker életre kelt, odasietett az öltözőszekrényhez, hogy egy kristályüvegből whiskyt töltsön a poharakba. Olyan arckifejezéssel adta oda Jake-nek, amiben a félelem gyűlölettel keveredett. Jake felém nyújtott egy poharat. –Idd meg ezt. Próbaképpen belekortyoltam a meleg, ragyogó folyadékba, és meglepően jobban éreztem magam tőle. Belül ugyan mart, de az égető érzés elzsibbasztott. –Nem szabad elhagynod magad – mondta Jake, és hirtelen átkarolt. Azonnal leráztam magamról a kezét. – Nem muszáj mindig ilyen védekezően viselkedned. – Játékosan megpördült a baldachin egyik tartóoszlopa körül, és oly fürgén mellém csusszant, hogy reagálni sem tudtam. Bár különös sötétség ülte meg, Jake arca gyönyörű volt a gyengülő fényben. Ajka lassan mosolyra húzódott és szétvált, hallottam, hogy sebesebben lélegzik. Fekete szeme komótosan bebarangolta az arcomat. Mindig is olyan hatással volt rám, hogy meztelennek és sebezhetőnek éreztem magam a pillantásától. –Muszáj megpróbálnod boldognak lenni – mormolta, és az ujjával a karom belső részét cirógatta. –Hogyan próbáljam meg, amikor szerencsétlenebbnek érzem magam, mint valaha? – feleltem. Nem sok értelmét láttam eltitkolni az érzéseimet. –Megértem, hogy az elveszített szerelmed után epekedsz mondta Jake, hangja már-már őszintének hatott. – De az az ember nem tehet téged boldoggá, mert azt sem fogja fel, mi vagy. Arrébb húzódtam, de a szorítása megfeszült a karom körül, és áttetsző bőrömön keresztül ujjaival az ereim hálózatát követte. Az arcom megrándult, ahogy eszembe jutott, régen az érintése után milyen kellemetlen, égető érzést tapasztaltam. Ezúttal azonban más volt, szinte megnyugtató. Megértettem, hogy mivel most Jake birodalmában voltam, úgy manipulálja a dolgokat, ahogyan csak akarja.

HIÁBA TÁVOZOTT JAKE, a lelki békém nem állt helyre, és a zárt ajtónál lebzselő Tuckertől csak még kényelmetlenebbül éreztem magamat. Ahelyett, hogy visszatelepedett volna a tűz mellé, elővett a zsebéből egy videojátékot, és kényszeredetten elkezdett szórakozni vele, hogy elüsse az időt.

–Le is ülhetnél akár – javasoltam, mert eszembe jutott a sánta lába, ami bizonyára zavarhatta őt, mert egyfolytában áthelyezte a testsúlyát, és egyik lábáról a másikra állt. Egy pillanatra felnézett, meglepte a kedves hangnem. –Nem árulom el senkinek – tettem hozzá egy mosoly kíséretében. Tucker egy pillanatig habozott, majd eléggé megnyugodott, hogy letelepedjen a padlóra, és hátát az ajtónak támassza. –Meg kén' próbálnia aludni egy cseppet – ajánlotta. Ez volt az első alkalom, hogy hozzám szólt, és közvetlenül rám nézett. A hangja más volt, mint amilyenre számítottam: gyengéd és kedélyes, dallamos déli vibrálással. Bár a hangszíne meglepően életuntnak tűnt egy maga korabeli fiatalemberhez képest. – Ha Asia miatt aggódik, amíg a közelben vagyok, biztosan nem fogja zargatni. – Úgy látszott, büszke arra, hogy képes vigyázni rám. – Elég nehéz természete van, de engem oszt nem oly könnyű átejteni, ahogy mind gondolják. –Nem aggódom – nyugtattam meg. – Bízom benned, Tucker. –Csak szólítson Tucknak – mondta. –Rendben. Tuck hezitált, majd érdeklődve rám nézett. – Mitől olyan bánatos mindig? –Ennyire nyilvánvaló? – kérdeztem apró mosollyal. Tuck megvonta a vállát. – Látom a szemében. –Csak azok járnak a fejemben, akiket szeretek… – feleltem –, és hogy látom-e még őket valaha. Fájdalmas kifejezés suhant át az arcán, mintha a szavaimmal sajgó emlékeket idéztem volna meg benne. – Láthatja őket, ha nagyon akarja – mondta alig hallhatóan. Jól hallottam? A remény újult erővel kelt életre bennem, de igyekeztem megnyugtatni magam, hogy ne hallatsszon, mennyire remeg a hangom. –Hogy mondtad? – kérdeztem lassan. –Hallotta – motyogta. –Azt akarod mondani, hogy ismersz egy kivezető utat innen? –Azt én nem mondtam – horkant fel. – Azt mondtam, láthatja őket újra. Ezúttal kissé bosszúsnak tűnt, hogy el kell magyaráznia azt, ami szerinte teljesen nyilvánvaló. Hirtelen felmerült bennem a gondolat, hogy ez a nehézkes fiú az egyenetlenül nyírt frizurájával többet tud annál, mint amit bevall. Lehet, hogy csak színleli a Jake-hez való hűségét? Lehetséges volna, hogy Hádesban épp itt van velem egy szobában az az egyetlen ember, akiben még maradt egy szemernyi lelkiismeret? Vajon Tuck azt próbálta a tudomásomra hozni, hogy kész segíteni nekem? Csak egyféleképpen deríthetem ki.

–Mondd el, hogy érted ezt, Tuck – kértem, és a szívem nagyokat dobbant a reménykedéstől. –Létezik egy módszer – közölte kurtán. –Elmondod? –Nem tudom elmondani – válaszolta. – De meg tudom mutatni. – Figyelmeztetésképpen az egyik vastag ujját a szája elé emelte. – De óvatosnak kell lennünk. Ha elkapnak… Elhallgatott. –Bármit megteszek – mondtam eltökélten. –Öt folyó van Hádesban, és van, amelyik tóba torkollik. Az egyik segít, hogy elfeledjük az előző életünket, egy másik viszont visszaenged hozzá. Nos, legalábbis ideiglenesen magyarázta Tuck. – Ha iszik belőle, képes lesz meglátogatni a szeretteit, amikor csak akarja. –Meglátogatni? Hogyan? –Képes kivetülni – mondta Tuck. Úgy tűnt, minél többet mond, én annál kevesebbet értek az egészből. Kifejezéstelenül rá néztem, korábbi reménykedésem csalódottsággá satnyult. Még az is lehet, hogy Tucknak nincs ki mind a négy kereke. A tény, hogy ennyi reményt fűztem a meséjéhez, csak azt bizonyítja, mennyire kétségbe vagyok esve. Tuck leolvasta az ábrázatomról a csalódottságot, és megpróbált érthetőbben fogalmazni. –Léteznek itt olyan dolgok, amikről nem olvashatott semmilyen könyvben. Ha iszik az Álmok Tavából, olyan transszerű állapotba kerül, ami megengedi, hogy a szelleme elváljon a fizikai testétől. Gyakorlást igényel, de olyasvalaki, mint a kisasszony, hamar elsajátítja. Ha viszont egyszer képes lesz rá, oda mehet, ahová csak akar. –Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? Tucker elcsüggedt a bizalmatlanságom hallatán. – Miért hazudnék? Jake a gödörbe vet, ha rájön. –Akkor meg miért segítesz? Miért teszed kockára a biztonságodat? –Fogalmazzunk úgy, hogy azér' segítek, hogy rendezzek egy számlát – felelte. – Mellesleg meg olyan képet vág, mint akire tényleg ráférne, hogy egy cseppet hazanézzen. – Gyatra próbálkozása, hogy humoros legyen, megmosolyogtatott. –Neked sikerült? Úgy értem: hazajutni. Tekintetében szánalmas kifejezés ült. – Mire rájöttem, hogy kell, már nem sok értelme volt: mindenki, akit csak ismertem, meghalt. De a kisasszony még megnézheti azokat, akiket szeret, mert ők még élnek. A tó ereje reménnyel töltött el. –Vigyél oda most rögtön – könyörögtem neki. –Csak ne olyan sebesen – figyelmeztetett. – Veszélyes lehet.

–Mennyire veszélyes? –Ha túl sokat iszik belőle, lehet, hogy soha többé nem ébred fel. –És az olyan rossz lenne? – A szavak még azelőtt kicsusszantak a számon, hogy átgondoltam volna őket. –Nem az, ha nem bánja, hogy az élete hátralévő részét kómában töltse, miközben látástól vakulásig a családtagjait nézi, mintha egy film szereplői lennének, csak nem szólíthatja és érintheti meg őket. Ezt akarja? Megráztam a fejem, bár a lehetőség kétségkívül sokkal csábítóbbnak tűnt, mint amiben jelenleg voltam. –Rendben! – mondtam. – Majd te megmondod, mekkora adagot vegyek magamhoz. De muszáj azonnal odavinned!

10. Az ördög ünnepe MÁR MAJDNEM AZ AJTÓNÁL JÁRTUNK, amikor az tompa kattanással kinyílt, és váratlanul Jake lépett be a szobába. Tuck és én megriadtunk, és azzal próbáltuk leplezni a zavarunkat, hogy teljesen ellentétes irányba indultunk el. Jake felvonta az egyik szemöldökét, és különös pillantással mért végig bennünket. Sötétszürke szmokingot és vörös selyemsálat viselt. –Örülök, hogy még ébren talállak, kedvesem – mondta abban az irritálóan szertartásos modorában, mintha egy 50-es évekbeli filmből lépett volna elő. – Remélem, éhes vagy. Azért jöttem, hogy elvigyelek vacsorázni. Ránk fér, hogy egy kicsit oldjuk a légkört.

–Tulajdonképpen eléggé elfáradtam – mondtam kibúvó gyanánt. – Már épp azt terveztem, hogy lefekszem. –Tényleg? Pedig nekem teljesen ébernek tűnsz – felelte, és tüzetesen megvizsgálta az arcomat. – Sőt, több mint éber: egyenesen azt mondanám, hogy izgatottnak látszol. Teljesen kipirultál. –Csak azért, mert annyira meleg van itt – válaszoltam. – De most komolyan, Jake, azt reméltem, hogy korán ágyba bújhatok… – Megpróbáltam magabiztosan fellépni, de Jake egy ingerült legyintéssel belém fojtotta a szót. –Elég volt a kifogásokból. Nem fogadok el nemleges választ, szóval csipkedd magad, és készülj el hamar. – Feltűnt, milyen szeszélyes hangulatváltásokra képes. Az egyik pillanatban még sötét és

fenyegető, a másikban pedig már olyan izgatott, akár egy kisiskolás. A hangja hirtelen vidám lett, és elmosolyodott. – Mellesleg pedig el akarok dicsekedni veled! Könyörgő pillantást vetettem Tuckerra, de ő ismét magára öltötte a kifejezéstelen álarcot. Semmit sem mondhatott vagy tehetett, amivel ne sodorna mindkettőnket bajba. –Csak egyedül akartam maradni – mondtam Jake-nek. – Bethany, muszáj megértened, hogy az új pozíciód bizonyos kötelességekkel jár. Fontos személyek várják türelmetlenül, hogy találkozhassanak veled. Így hát… húsz perc múlva visszajövök, te pedig készen fogsz várni. – Ez nem kérés volt. Már majdnem kilépett az ajtón, de megtorpant, mintha épp akkor egy új ötlete támadt volna. – Egyébként pedig – szólt hátra a válla fölött –, ma este öltözz rózsaszínbe. Azt imádni fogják.

A VACSORÁT EGY PAZAR EBÉDLŐBEN rendezték, amit az egyik végében terpeszkedő, hatalmas kandallóban lobogó tűz világított meg. Faliszőnyegek helyett valóságos fegyverarzenál lógott a falon: római pajzsok, szöges buzogányok és hosszú, tompa karók – amilyeneket valószínűleg Karóbahúzó Vlad is használt a tizenötödik században, az erdélyi kastélyában. Mivel mi érkeztünk elsőként, megálltunk a fellobogózott előcsarnokban, miközben a pincérek vendégváró falatkákat szolgáltak fel ezüsttálcán, magas poharakban pedig francia pezsgőt. Frivol kacagás moraja harangozta be a többi vendég érkezését. Körbepillantva megállapítottam, hogy többnyire Jake udvarának elit tagjai voltak jelen. Mindenki, aki csak Jake-hez lépett, hogy lerója a tiszteletét, leplezetlen elragadtatással bámult meg engem. A legtöbben választékosan öltöztek, bőrt és szőrmét viseltek. Púderrózsaszínű ruhámban, melynek csipkés dekoltázsa és térdig érő szoknyája volt, totálisan kívülállónak éreztem magamat. Megkönnyebbültem, hogy Asiát sehol sem látom. Azon gondolkodtam, vajon szándékosan nem hívták-e meg. Biztos voltam benne, hogy ez csak tovább tüzeli majd az irántam érzett gyűlöletét. Kisvártatva megszólalt egy gong, a vacsora kezdetét jelezve, és a hosszú tölgyfa asztalnál lévő helyünkhöz kísértek valamennyiünket. Házigazdaként Jake középen foglalt helyet. Gyászos arccal a mellette kijelölt székre telepedtem. Közvetlenül előttünk Diego, Nash és Yeats ült, akikkel először a gödörnél találkoztam. Társaságukban három feltűnően öltözött nő volt. Tulajdonképpen az egybegyűlt vendégek, mind a férfiak, mind a nők gyönyörűek voltak a maguk különös, rémisztő módján. A vonásaikat mintha üvegből faragták volna tökéletesre, mégis teljesen mások voltak, mint Ivy és Gábriel. Fájdalom nyilallt belém, ahogy eszembe jutott a bátyám és a nővérem, és azonnal könnybe lábadt a szemem. Erősen az alsó ajkamba haraptam, hogy visszatartsam a sírást. Lehet, hogy naiv vagyok, de azt azért tudtam, ostobaság lenne egy ilyen társaság előtt sebezhetőnek mutatkoznom. A körülöttem lévő arcokat tanulmányoztam. Tekintetükben telhetetlenség, önhittség és mohóság tükröződött. Az ösztöneik kifinomultságot sugalltak, mintha szagok és hangok vezérelnék őket, mint a vadászatra programozott ragadozókat. Tisztában voltam vele, hogy képesek oly csábítónak látszani, amilyennek csak akarnak, ha arról van szó, hogy emberi prédát cserkésszenek be. Bár a szépségük igen feltűnő volt, időnként futólag, mintha egy átsuhanó árnyékot látnék, megpillantottam valódi vonásaikat, melyek a tökéletesség álcája alatt lapultak. Amit láttam, elborzasztott. Képtelen voltam elfojtani a megrendülésemet, mikor rájöttem, hogy csupán külsőleg tűnnek embernek.

Valós alakjukban a démonok a legkevésbé sem tökéletesek. A valódi arcuk undorító. Azon kaptam magam, hogy egy szoborszépségű nőt bámulok, akinek csokoládébarna loknik omlottak a vállára. Bőre sápadt volt, mandulavágású szeme élénkkék. Finoman ívelt orrával és gömbölyű vállával úgy nézett ki, mint egy görög istennő. De ha rákoncentráltam, láttam, az elbűvölő külső rothadó ábrázatot takar. Homloka kidülledt torz koponyájából, az álla pedig tűhegyesen meredt előre. A bőre foltos volt és zúzódásokkal teli, mintha megverték volna, arcát pedig felfakadt fekélyek és hurkák borították. Arcába belenyomódott orra egy malacéra hasonlított. Az arcát keretező, gubancos, itt-ott foltokban lógó, vékony szálú hajától eltekintve kopasz volt. A szeme zavaros és véreres, a szája pedig alig volt több, mint egy nyílás, amin keresztül fogak maradványai és a rothadó ínye látszott, amikor hátravetette a fejét, és harsányan felnevetett. Az egész asztal körül hasonló felvillanásokat láttam, és a gyomrom felkavarodott. –Ne bámulj annyira – figyelmeztetett Jake, a fülembe súgva. – Csak lazíts, és ne figyelj oda rá. – Engedelmeskedtem, és amint megfogadtam a tanácsát, a felvillanások megszűntek, az asztaltársaság pedig szépen visszabújt kegyetlen, ámde mutatós álarca mögé. Végül feltűnt nekik, mennyire hiányzik belőlem a lelkesedés, és ezt gorombaságnak vélték. –Mi a baj, hercegnő? – érdeklődött Diego az asztal túloldaláról. – Talán a vendégszeretetünk nem üti meg az általad megszokott színvonalat? –Ha addig türtőztette is magát a társaság, Diego megjegyzése olaj volt a tűzre, és mások is bátorkodtak hangot adni a véleményüknek. –A kutyafáját, angyal a pokolban – kuncogott egy vörös hajú, akit Jake korábban Eloise-nak szólított. – Ki gondolta volna, hogy megérjük ezt a napot? –Sokáig marad? – panaszkodott egy kényesen ápolt szakállú férfi. – Csak úgy bűzlik a tisztaságtól, migrénem van tőle. –Mit vártál, Randall? – horkant fel valaki. – Mindig kimerítő, ha jámbor lelkeket is el kell viselnünk magunk között. –Szűz még? – kérdezte a vörös. – Olyat már régen láttam idelent. Szórakozhatunk vele egy kicsit, Jake? –Ó, ez az, dobjuk be a közösbe! –Vagy áldozzuk fel. Úgy hallom, a szüzek vére mesés hatással van a bőrre. –Megvan még a szárnya? –Még szép, hogy meg, te idióta, azt még egy darabig nem veszíti el. Jobban kihúztam magam ültő helyemben, mert megijesztett a célzás, hogy nemsokára elveszíthetem a szárnyamat, de Jake bátorítóan megérintette a könyökömet, és futó pillantással a tudtomra hozta, hogy később majd mindent megmagyaráz. – Ezúttal igazán felülmúltad magad, felség – bókolt egy újabb vendég. A hangok összemosódtak, akár egy zenekar kakofóniája. Olyanok

voltak, akár a gyerekek, akik azon versenyeznek, hogy ki tudja jobban magára vonni a figyelmet. Jake egy darabig tűrte a bohóckodásukat, aztán olyat csapott ököllel az asztalra, hogy beleremegtek az edények. –Elég legyen! – harsogta túl az egyre hangosodó fecsegést. – Bethany nem kiadó, és nem is azért hoztam ide, hogy inkvizíció elé állítsuk. Szíves emlékezetetekbe idézném, hogy ő a vendégem. – Néhány démon zavarba jött, hogy akaratlanul feldühítették vendéglátójukat. –Pontosan – helyeselt Nash talpnyaló stílusban. Felemelte a poharát. – Engedd meg, hogy én mondjak elsőként pohárköszöntőt. A figyelmemet most először vonta magára a sokféle finomsággal megrakott asztal. Minden étel egytől egyig valóságos csemege volt, pazar módon tálalva. Valaki egészen odáig merészkedett, hogy még az asztalon lévő szalvétát, ezüst étkészletet és kristálypoharakat is ízlésesen összehangolta. Volt ott sült fácán, levesestálak tésztával, lágy sajttömbök fa vágódeszkán, egzotikus gyümölcsök tálcán. A poros borosüvegek száma meghaladta a vendégekét. A démonok nyilván nem sokat adtak az önmegtartóztatásra, és a torkosság bűne idelent valószínűleg erényes jellemvonásnak számított. Nem voltam hajlandó a poharamhoz nyúlni, pedig valamennyien várakozva figyelték minden mozdulatomat. Az asztal alatt Jake a lábát finoman az enyémhez érintve sürgetett. Az arcáról lerítt, hogy arra kér: Ne hozz most zavarba. De a legkevésbé sem állt szándékomban, hogy segítsek megőrizni a tekintélyét az udvartartása előtt. –Jake-re és az ő elbűvölő, új szerzeményére – folytatta Nash, miután lemondott arról, hogy én is részt vegyek a szertartásban. –És vezérünkre, ihletünk kiapadhatatlan forrására – tette hozzá Diego, lesújtó pillantással fordulva felém –, Luciferre, az Alvilág istenére. Fogalmam sincs, miért épp azt a pillanatot választottam, hogy megszólaljak. Nem voltam különösebben felbátorodva, így talán csak merő megbotránkozásból tettem. –Én nem nevezném őt istennek – vetettem oda nyeglén. Döbbent csend támadt, és Jake-en látszott, hogy elképedt az ostobaságomon. Azon képességének, hogy megóvjon engem Hádesban, bizonyára megvannak a maga határai, s én nagy valószínűséggel pont most léptem át azt a vonalat. Azonban Yeats oldotta a feszültséget, mert elkezdett tapsolni, és kitört belőle a röhögés. A többiek pedig lelkesen csatlakoztak hozzá, hogy inkább elkendőzzék a ballépésemet, mintsem kivesézzék, és elrontsák vele az estét. Yeats szórakozott pillantással nézett rám, de a hangjában bujkáló fenyegetés félreérthetetlen volt. –Remélem, hamarosan találkozhatsz az Öreggel. Imádni fog téged. –Az Öreg? – Emlékeztem rá, hogy Hanna is ugyanezt az abszurd becenevet használta. Úgy hangzott, mintha valami gengszterfilmből vették volna. – Ezt nem mondod komolyan mondtam. – Tényleg így hívjátok? –Majd rájössz, hogy idelent nem sokat adunk a külsőségekre – folytatta Yeats. – Egy hatalmas, boldog család vagyunk.

–Néha egyszerűen csak Papa Lucénak hívjuk – szólt közbe Eloise, miután lehajtotta a borospohara tartalmát. – Talán majd neked is megengedi, ha jobban megismered. –Sehogy sem szándékozom őt szólítani – jelentettem ki. –Milyen kár – mondta Yeats. – Pedig az ő parancsára vagy itt. Mit akart ez jelenteni? Haragosan Jake-re néztem, hogy érzékeltessem vele, magyarázatot követelek. Halványan rám mosolygott, miközben belekortyolt a borba. Átnyújtotta a poharamat, és intett, hogy nekem is hasonlóképpen kellene tennem. – Miért nem beszéljük ezt meg később, drágám? – kérdezte egy eltúlzott sóhaj kíséretében. Átkarolta a vállamat, mintha a tulajdona volnék, majd egy kilazult tincsemet a fülem mögé tűrte. – A mai este a szórakozásé; az üzlet várhat. Végül a démonok elveszítették az érdeklődésüket irántam, és inkább azzal foglalkoztak, hogy ájulásig zabálhassák és ihassák magukat. Vékony alkatukhoz képest farkasétvágyuk volt. Néhány óra elteltével egy-két vendég felállt, és valamilyen kifogással távozott. Támolyogva eltűntek egy kőfülke mögött, ami egy belső kamrába vezetett. Öklendezés és morgás hallatszott, majd csobogó víz zaja szűrődött ki, de senki sem méltatta figyelemre a jelenséget. Aztán a vendégek visszatértek az asztalhoz, szájuk sarkát finoman megtörölgették a szalvétával, és újult erővel vetették bele magukat a lakmározásba. – Hova mennek? – kérdeztem Jake-hez hajolva. Diego meghallotta, és válaszolt helyette. – Természetesen az öklendezőbe. Manapság minden jobb hírű étkezőben van ilyen. – Ez undorító – feleltem, és elfordultam. Jake vállat vont. – Rengeteg kulturális szokás undorítónak hat egy kívülálló szemében. Beth, hozzá sem nyúltál semmihez. Remélem, nem az öklendező vette el az étvágyadat. – Nem vagyok éhes. Az étel visszautasítása jelképes gesztus volt részemről, de tudtam, hogy nem leszek képes sokáig eljátszani. Egyre csak fogytam, és tisztában voltam vele, hogy előbb-utóbb muszáj lesz tápanyagot bevinnem a szervezetembe, ha életben akarok maradni. Jake bosszúsan összeráncolta a homlokát. – Legalább kóstolj meg valamit. Biztos vagy benne, hogy nem tudlak elcsábítani semmilyen finomsággal? – Felemelt egy gyümölcsöstálat, és elém helyezte. A gyümölcs érettnek és ínycsiklandónak látszott, mintha épp az imént szedték volna, mert a héja még harmatos volt. – Mit szólnál egy kis cseresznyéhez? – Meglóbált egyet az orrom előtt, és éreztem, hogy megkordul a gyomrom. – Esetleg egy datolyaszilvához? Ettél már ilyet? – Felvágott egyet a késsel, feltárult a gyümölcs lédús, sárga húsa. Apró darabkát a kés hegyére vett, és felém nyújtotta. El akartam fordulni, de az illata mámorító volt. Biztos voltam benne, hogy egy hétköznapi gyümölcs nem illatozhat ilyen csábítóan. Az illat a fejembe fészkelte magát, és incselkedett velem. Egy apró falatnyi gyümölcs csak nem árthat. A gondolatra szinte megszédültem a megkönnyebbüléstől. De ez nem lehet normális. Az ételnek szerepe az, hogy táplálékul szolgáljon, hogy a test üzemanyaga legyen. Legalábbis Gábriel így magyarázta. A fizikai éhséget számtalanszor megtapasztaltam már a földön, de

most egyenesen sóvárgást ereztem. Akár éhes voltam, akár nem, eszem ágában sem volt egy tányérból csemegézni Jake Thornnal. –Majd eljön az ideje – mondta Jake, szinte vigasztalva magát. – Erős vagy, Beth, de annyira nem, hogy ne tudnálak megtörni. Mikor a dőzsölés véget ért, a társaság átvonult egy tágas, gyertyával megvilágított területre, a padlón párnák és nyugágyak várták a henyélni vágyókat. A hangulat kevésbé tűnt lankadtnak immár, a vendégek egyre hevesebben kezdték egymást simogatni és tapogatni. Nem különültek párokra, hanem egyetlen hatalmas csoportba tömörülve igyekeztek kielégüléshez jutni. Egy férfi Eloise-ra kacsintott, aki válaszul a fogaival leszaggatta róla az inget. Szemérmesen elfordultam, amikor elkezdte nyalogatni a férfi mellkasát, az pedig felnyögött az izgalomtól. Csak Jake és én maradtunk a helyünkön. –Te nem csatlakozol hozzájuk? – provokáltam őt. –Kétezer év elteltével a dorbézolás kicsit veszít a fényéből. –A változatosság kedvéért kipróbálod a cölibátust? – A kérdésem nem is lehetett volna csípősebb. –Nem, csak valami másra vágyom. – Olyan tekintettel meredt rám, amit lehangoltnak véltem, és egy kis szomorúság bujkált benne. –Hát nálam nem fogod meglelni, az biztos – feleltem ridegen. –Lehet, hogy ma este nem. De talán egy nap elnyerem a bizalmadat. Megengedhetem magamnak, hogy türelmes legyek. Végül is a teljes örökkévalóság előttem áll, hogy megpróbáljam. Végül a komorságom már Jake-nek is soknak bizonyult, mert kegyesen hozzájárult, hogy korán távozhassak, így limuzinnal visszavittek a biztonságosabb Hotel Ambrosia falai közé. Tucker már várt rám az előcsarnokban; látszólag azért, hogy felkísérjen a szobámba. –Te hogy bírod ezt? – bosszankodtam, mikor beléptünk a liftbe. – Egyáltalán hogy bír itt bárki megmaradni? Ez az egész annyira rettenetes, undorító és üres. – Tucker jelentőségteljesen rám nézett, majd megnyomott egy gombot, ami sejtésem szerint nem az elnöki lakosztályba visz minket. –Kövessen – mondta egyszerűen. Kiléptünk a felvonóból, végigsétáltunk egy kihalt folyosón, míg el nem értünk a túlsó végében egy kárpitozott falig. A nagy szakértelemmel szőtt, színes selyemszálak egy falkányi démont ábrázoltak tollas-karmos ragadozó madarakként, amint lecsapnak egy sziklához láncolt halandóra. Volt, amelyik a húsát szaggatta, mások pedig épp kibelezték a férfit. A férfi agonizáló arckifejezése még a szöveten keresztül is oly élénken hatott, hogy beleborzongtam. Tucker félrehúzta a falikárpitot, mögötte feltárult egy kőbe vájt lépcsősor. Mélyen a föld gyomrába vezetett, a szálloda alá. Az illatosított előcsarnokhoz képest a levegőnek itt dohos, nyirkos szaga volt. Világítás híján kartávolságnál nem láttam messzebb. – Maradjon a közelemben – figyelmeztetett Tucker.

Követtem őt lefelé, miközben ingének hátuljába kapaszkodtam, nehogy szem elől tévesszem a fojtogató sötétségben. A lépcső keskeny volt és kanyargós, de végül sikerült lebotorkálnunk az aljáig. Amikor Tucker megállt, a falon egy szénserpenyő életre kelt. Úgy tűnt, egy zavaros zöld vízzel teli, föld alatti csatornajáratban járunk. A lábam körül szellő kavargott, és ha nagyon figyelmesen hegyeztem a fülemet, úgy hallottam, mintha hangok suttognák a nevemet. A földfalat moha borította, a kanális mennyezetéből víz csepegett. Észrevettem egy faladikot a lépcső aljában lévő stéghez kötözve. Tucker eloldozta, és félredobta a kötelet. –Szálljon be – mondta –, és próbáljon csendben maradni. Nem szívesen zavarnánk itt meg bármit. – Nem tetszett, hogy azt mondta „bármit”, ahelyett, hogy „bárkit”, és ez felettébb nyugtalanná tett. –Például micsodát? – kérdeztem, de Tuckert lekötötte a csónak kormányzása, és nem fejtegette tovább a dolgot. Miközben az evezők némán szelték a csatorna iszapos vizét, én mereven ültem, és az ujjperceim belefehéredtek, annyira erősen szorítottam a csónak oldalát. Mélyen alattunk mozgást érzékeltem. A víz felszíne hirtelen fodrozódni kezdett, mintha valaki a partról kacsázni kezdett volna egy kavicscsal. –Mi ez? – suttogtam riadtan. –Sss – felelte Tucker. – Egy pisszenést se. Szót fogadtam, de a tekintetem visszakalandozott a vízre. Buborékok jelentek meg a víz alatt, és valami sápadt, püffedt dolog tűnt fel. Fakó, holdhoz hasonló korongok vettek körbe bennünket, melyek bójákként lebegtek a folyó felszínén. Kihajoltam a ladikból, és hunyorogni kezdtem, hogy jobban lássam, mik azok a furcsa alakzatok, aztán kezemet rémülten a szám elé kaptam, hogy elfojtsam a sikolyomat, amikor felfogtam, hogy nem bóják voltak, hanem levágott fejek. Körülöttünk mindenütt jeges, holt arcok lebegtek a vízben, hajuk szétterült, mint a hínár, s üres tekintetükkel egyenesen bennünket bámultak. A hozzám legközelebbi valaha egy nő volt, de mostanra a bőre összeráncolódott és megszürkült, mint aki túl sokat ült a fürdőkádban. A leválasztott fej hátborzongatóan a csónak oldalának koccant. Tucker figyelmeztetően rám nézett, és inkább meg sem kérdeztem, ami eszembe jutott, bár kezdtem hisztérikussá válni. Amikor végre egy kitüremkedő, lapos sziklánál kikötötte a csónakot, hálásan kiszökkentem belőle. Egy alkóvban álltunk, mely nagyjából egy kisebb barlang méretével egyezett meg. A közepén meggyülő víztömeg gyémántként csillámlott. Számos mellékfolyó ágazott szerte belőle, melyek ismeretlen irányba kanyarogtak. A víz annyira tiszta volt, hogy leláttam egészen a kavicsos fenékig. A sziklák, amiken álltunk, simára és selymesre koptak. Kérdő pillantással meredtem Tuckerre, hogy megtudjam, biztonsággal megszólalhatok-e már vagy sem. –Erről a helyről meséltem – mondta. – Ez itt az Álmok Tava. –Amelyik képes hazavinni engem? – kérdeztem, eszembejutott legutóbbi beszélgetésünk, melyet Jake érkezése szakított félbe. –Igen – felelte Tuck. – Persze nem testileg. De gondolatban képes lesz oda eljutni. –Akkor most mit kell tennem?

–Ha iszik belőle egy kortyot, látni fogja, amire a szíve leginkább vágyik. A víz úgy viselkedik, mint a drog, csakhogy ez az örökkévalóságig a vérkeringésében marad. Bármikor, bárhol képes lesz kivetülni. Nem volt szükségem további bátorításra. Gyorsan letérdeltem a tó partjára, és a tenyeremmel kikanalaztam egy adagot a kristálytiszta vízből. A kezemet gondolkodás nélkül a számhoz emeltem, és mohón belekortyoltam. A levegő gyenge, hipnotikus zümmögéssel telt meg, mint a halk tücsökciripelés. Közelebb hajoltam a víz felszínéhez, és valamiféle jelet kerestem. Belebámultam a tóba, éreztem, ahogy elválok a testemtől, mintha bűbájt bocsátottak volna rám. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha egy homokzsákkal mellbe vágtak volna. Izzó gömbnek láttam a tüdőmből kiszakadó levegőt. Előttem lebegett, néhány centiméterrel a víz fölött. Benne ezernyi apró, fehér fénygolyó cikázott ádázul. Figyeltem, ahogy a gömb lassan leereszkedik, majd eltűnik. –Ne aggódjon – szólított meg Tucker halkan. – A tó olvas az emlékeiben, így tudja, hová vigye. Egy darabig semmi sem történt, csak a kettőnk lélegzete törte meg a csendet. Tucker beszélt hozzám, de a hangja tompa volt. Aztán már egyáltalán nem hallottam, és rájöttem, miért. Odafentről tekintettem le rá. A tó és a környezete lassan szertefoszlott, bár tisztában voltam vele, hogy testben még ott vagyok. Páni félelem uralkodott el rajtam, amint egy új helyszín kezdett körvonalazódni körülöttem. Eleinte szemcsésnek tünt, mint egy fénykép, amit valaki sikertelenül próbált felnagyítani. Ám ahogy lassan kezdett kiélesedni, már egyáltalán nem féltem. Helyette oly erős érzelmek rohantak meg, mintha egyenesen egy örvénybe vetettem volna magam. Úton voltam hazafelé.

11. Újra együtt A BYRON STREETEN A KONYHA pontosan olyan volt, ahogyan emlékeztem rá: tágas és világos. Középen álltam, minden érzékem működött, ugyanakkor tudtam, hogy csak néző vagyok, aki az oldalvonal mellől szemléli az eseményeket. Szabadon mozoghattam a térben, mégsem képeztem a részét. Olyan volt, mintha egy film kezdő képsorait nézném magából a képernyőből. Kora reggel volt. Hallottam, ahogy dalolnak a madarak, a teáskanna pedig fütyül a tűzhelyen. Az üveg tolóajtó tárvanyitva állt, Dolly Hendersonnál valaki füvet nyírt a szomszédban. Egy emeletes sütistálon minitorták álltak, amiket emlékezetem szerint Ivy sütött, mielőtt eltűntem. Hozzájuk sem nyúltak, s már állottnak látszottak. A konyhapulton hervadozó búzavirágokkal teli váza állt, annak mementójaként, hogy néhány napja még milyen derűs hely volt e konyha.

A következő másodpercben a jelenet életre kelt. Xavier néhány méterre tőlem a konyhaasztalnál ült, arcát a kezébe temette. Felfigyeltem a testtartására, sosem láttam még azelőtt ennyire magába roskadva. Egy ismerős, szűk, szürke pólót viselt és melegítőnadrágot, de a borostájából ítélve valószínűleg előző éjjel szemernyit sem aludt. Összeszedtem magam, közelebb mentem hozzá, és izgatottan vettem tudomásul, hogy különösebb erőlködés nélkül képes vagyok megtenni. Szédítő volt a közelsége. Elkeseredetten szerettem volna odanyúlni és megérinteni, de nem ludtam. Szellemi lényem anyagtalan volt, és kezem egyszerűen átsiklott rajta. Xavier megváltozott. Az arcát nem láttam tisztán, de a válla és alkarjának izmai megfeszültek. Éreztem, hogy a helyiséget átjárja a bánat. Fréziaillat csapta meg az orrom, amit túlságosan is jól ismertem. A nővérem jelent meg az ajtóban, és gondterhelten Xavierre nézett. Ivy éppolyan angyalinak és higgadtnak tűnt, mint mindig, ám a homlokán a ráncok elárulták őt. Láttam, hogy úrrá lett rajta az aggodalom. –Kérsz valamit? – kérdezte Xaviert szelíden. –Nem, köszönöm – felelte. Zavartnak tűnt, mintha gondolatban messze járna, és a fejét is alig emelte meg. –Gábriel visszament a Knox házhoz – folytatta Ivy. – Úgy véli, ráakadhat valami nyomra. Xaviert túlságosan lefoglalták saját, borús gondolatai, hogy válaszoljon. Ivy mellé lépett, Xavier karjára tette a kezét, hogy érezze, milyen hangulatban van. Viszont a nővérem érintésére megrándult, nem hagyta, hogy vigasztalja. –Nem szabad elcsüggednünk. Meg fogjuk találni őt. Xavier felemelte a fejét, és rápillantott. Az arca sápadtabb volt, mint amilyennek azelőtt bármikor láttam, élénkkék szeme alatt karikák ültek. Ajkát összeszorította. Elhagyatottnak tűnt, teljesen felemésztette a bánat. Szerettem volna megérinteni, az arcát a kezembe fogni, hogy tudassam vele, jól vagyok – tőrbecsaltan, magányosan és nyomorultul, de egyébiránt sértetlenül. Lehet, hogy épp nem voltam a karjában, amire mindketten vágytunk, de kitartottam. Túl fogom élni. –Hogyan? – szólalt meg hosszú szünet után. Próbált összeszedettnek tűnni. – Fogalmunk sincs, hova vitte… vagy mit csinál vele. – Az utolsó gondolat azonban már túl elviselhetetlen volt számára, és a hangja elcsuklott. Éreztem, hogy a félelem kemény gombóccá keményedik a torkomban. Ha azt sem tudják, hol vagyok, mennyi reményem lehet rá, hogy megtaláljanak? Sem Gábriel, sem Ivy nem volt jelen az eltűnésemkor, így minden, amire támaszkodhattak, csak Xavier vázlatos beszámolója volt, mielőtt Jake kiütötte. Ez alapján akár azt is gondolhatták, hogy túsz vagyok a Föld egy eldugott sarkában. –Gábriel majd kitalálja – mondta Ivy, s próbált magabiztosnak tűnni. – Nagyon jó abban, hogy valami nyomra leljen. –Nem kellett volna vele tartanunk? – kérdezte Xavier gyámoltalanul. –Tudja, mit csinál, milyen jeleket keressen. – Ezután kínos csend állt be a társalgásban, és csak a hallban függő óra ketyegését lehetett hallani.

–Az én hibám – bökte ki végül Xavier. Mikor hangosan kimondta a szavakat, úgy tűnt, valamelyest megkönnyebbül. – Nekem kellett volna megóvnom őt. – A szempillája köny-nyes lett, de gyorsan kipislogta, nehogy Ivy észrevegye. –Olyan hatalommal szemben embernek nincs esélye – mondta a nővérem. – Ne hibáztasd magad, Xavier. Semmit sem tehettél volna. – Ám Xavier makacsul megrázta a fejét. –Dehogynem – mondta a fogát csikorgatva. – Vele kellett volna maradnom. Ha nem a tónál szórakoztam volna, ez az egész nem történik meg. – Ökölbe szorította a kezét, és nagyot nyelt. – Hát nem érted? Megígértem, hogy vigyázni fogok rá, de cserbenhagytam. –Nem tudhattad. Honnan is tudhattad volna? De most azzal segíthetsz Bethnek, ha nem omolsz össze. Légy erős az ő kedvéért. Xavier behunyta a szemét, és bólintott. –Visszajött Gabe – közölte Ivy, mielőtt még Gábriel belépett volna. Xavier felemelkedett a székről, és úgy látszott, menten előrebukik. Percekkel később Gábriel jelent meg a konyhában. Bár a bátyám volt, és oly jól ismertem, mint senki más, a kisugárzásától még most is elakadt a lélegzetem. Tökéletes, márványszerű vonásai szigorúak voltak. Ezüstösen csillogó szeme komoly volt, arca megfontolt. –Sikerült? – kérdezte Ivy. –Azt hiszem, találtam valamit – felelte Gábriel tétován. –Lehet, hogy egy portál. Kénszagot éreztem az országúton, a Knox ház közelében. –Jaj, ne – nyögte Ivy, és a legközelebbi székre roskadt. –Mit jelentsen ez? Egy portál? Mi az a portál? Egy átjáró? De hová? – kérdezte Xavier gyors egymásutánban, de Gábriel kimérten válaszolt. –Ebben a világban léteznek olyan nyílások – mondta melyek közvetlenül más birodalmakba vezetnek. Portáloknak hívjuk őket. Véletlenszerűen jelennek meg, de valaki meg is idézheti őket, akinek elég hatalma van hozzá. –Miféle birodalmakba? Hol van Beth? – A hangjában páni félelem bujkált. Itt vagyok, akartam kiáltani, de a hangom nem engedelmeskedett. –Az országút aszfaltja megégett – jegyezte meg Gábriel, kitérve a válasz elől. – És körülötte minden megperzselődött. Csak egyetlen hely létezik, amely ilyen nyomokat hagy maga után. Xavier nagyot sóhajtott, próbálta összeszedni magát. Láttam, ahogy Gábriel szavainak a jelentése felderengett előtte. –Az nem lehet igaz – mondta, mert a józan esze képtelen volt felfogni a lehetőséget. –De igaz, Xavier. – Még Gábrielnek is el kellett fordulnia, hogy ne kelljen szembesülnie a szavai hatásával. – Jake magával ragadta Bethanyt a pokolba.

Xavier úgy nézett ki, mintha épp a legszörnyebb rémálma vált volna valóra. A hírek letaglózták. Az álla leesett, és mereven a bátyámat bámulta, mintha arra várna, hogy Gábrielből mindjárt kitör a nevetés, és elárulja, hogy az egész csak egy rossz vicc volt. Hosszú percekig úgy maradt, mintha kővé dermedt volna. Aztán hirtelen teljes testében kínlódva reszketni kezdett. Szellemi lényem, mely oly testetlen volt, akár a pára, vele együtt búsult. Szomorú és nyomorult pár voltunk – az emberfiú meg a kísértet, akit nem láthatott, de aki mégis jobban szerette őt, mint bármit a világon. Úgy tűnt, mintha mindenki kilépett volna a szerepéből a távollétemben. Gábriel olyat tett, amit soha azelőtt nem láttam tőle. A szobán át odasietett Xavierhez, és elé térdepelt, kezét könnyedén a karjára tette. Hihetetlen látvány volt – az ember előtt alázattal térdeplő arkangyal. –Nem akarok hazudni neked – mondta Gábriel, egyenesen a szemébe nézve. – Ezúttal egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogyan tudnánk megmenteni Bethanyt. – Ezektől a szavaktól rettegtem leginkább. Gábrielnek nem volt szokása, hogy elkendőzze a durva valóságot. Egyszerűen más volt a természete. Amit épp most tett, azzal felkészítette magát és Xaviert a legrosszabbra. –Miről beszélsz? – kiáltotta Xavier. – Muszáj tennünk valamit! Ezt nem Beth választotta. Elrabolták, nem emlékszel? Az én világomban ez bűntettnek számít. Azt akarod mondani, hogy a tiétekben ez rendjén való? Gábriel sóhajtott, és olyan türelmesen válaszolt, amennyire csak tudott. –Vannak bizonyos törvények, amik a menyországot és a poklot irányítják, melyek már az idők kezdete óta léteznek. –És mit akar ez jelenteni? –Azt hiszem, Gabe csak annyit akar mondani, hogy nem mi alkotjuk a szabályokat. Várnunk kell a további útmutatásra szólt közbe Ivy. –Várni? – visszhangozta Xavier, ahogy egyre türelmetlenebb lett a határozatlanságuktól. – Ti várhattok ítéletnapig, ha akartok, de én nem fogok itt ölbe tett kézzel üldögélni. –Nincs más választásunk – mondta Gábriel komoran. Angyal és ember nem is különbözhetett volna jobban egymástól, ahogy teljesen ellentétes szemszögből vizsgálták a világegyetemet. Láttam, hogy Gábriel kezdi elveszíteni a türelmét. Xavier a szakadatlan kérdéseivel kimerítette őt. Magányra vágyott, hogy tanácskozhasson a felsőbb hatalmakkal. Másfelől Xavier pedig nem érezte jobban magát addig, amíg valaki nem áll elő egy cselekvési tervvel. Ő ragaszkodott a logika törvényeihez, miszerint minden problémára kell léteznie megoldásnak. Ivy, aki sokkal inkább tisztában volt Xavier lelkiállapotával, mint Gábriel, a bátyámra nézett, s pillantásával arra kérte, legyen türelmesebb. –Nyugodt lehetsz afelől, ha létezik megoldás, akkor megtaláljuk – mondta bátorítólag. –Nem lesz könnyű – finomította a képet Gábriel. –De nem lehetetlen, igaz? – Éreztem, hogy Xavier kétségbeesetten igyekszik belekapaszkodni bármilyen apró reménysugárba, vajmi halvány is legyen.

–Nem, nem lehetetlen – felelte a nővérem egy apró mosollyal. –Segíteni akarok – közölte Xavier. –És fogsz is, de most nagyon alaposan meg kell fontolnunk a következő lépésünket. –Ha gondolkodás nélkül berontunk, azzal csak még inkább ártunk Bethanynak – figyelmeztette Gábriel. –Hogy lehetne a helyzet még ennél is rosszabb? – kérdezte Xavier. Minél tovább hallgattam a tanácskozásukat, annál idegesebb lettem. Részese akartam lenni a beszélgetésüknek, és segíteni akartam nekik. Furcsa volt, hogy harmadik személyben beszélgetnek rólam, mikor ott vagyok a szobában. Arra vágytam, bárcsak megoszthatnám velük, amit tudok, azzal biztosan hatékonyabb tervet kovácsolhattak volna. A helyzettől, hogy egyszerre jelen is voltam, ugyanakkor teljesen hasznavehetetlenül, majd szétvetett a düh. Léteznie kell valamilyen módszernek, amivel a tudtukra hozhatom a jelenlétemet. Hogy lehet, hogy nem érzékelik a közelségemet? Akiket a legjobban szerettem, mindössze karnyújtásnyira voltak, mégis teljesen elérhetetlenek. –Nem cselekedhetünk útmutatás nélkül – próbálta Ivy engesztelni. –És arra meddig kell várnunk? –A Szövetség tudja, hogy válságos helyzet állt elő. Kapcsolatba fognak lépni velünk, amint elérkezettnek látják az időt. – Gábriel ennél többet nem akart elárulni. –És addig mit csináljunk? –Azt javaslom, imádkozzunk. Hirtelen rám tört az aggódás. Nyilvánvaló volt, hogy anélkül nem tudnak cselekedni, hogy előtte ne tanácskoznának. Nemcsak amiatt, mert az a hagyományos ügymenet, hanem mert úgy volt a legbölcsebb. Ezt megértettem. De mit tanácsolna a Szövetség? Gábriel néhány pillanattal ezelőtt még oly magabiztosnak tűnt, de még neki sem állt hatalmában, hogy ellenszegüljön a döntésüknek. Mi van, ha végtelen bölcsességükben úgy döntenek, hogy leírják a veszteségüket? Végül is én a föld felett sem számítottam túlzottan értékesnek. Mindig csak bajt kevertem, és konfliktusokat gerjesztettem számukra, ahelyett, hogy követtem volna az utasításokat. A szófogadás nem volt az erősségem, s míg egy emberi lény esetében a lázadás elvárható erény, addig egy angyaltól megbocsáthatatlan. Eme jellemvonás, mely megkülönböztetett a saját fajtámtól, most egyben a mennybéli létem végét is jelentette? Még ha a Szövetség irgalmas is lenne, és megmentésre érdemesnek találna, a pokolba való betörés a legnagyobb kihívásnak számítana, amivel a testvéreimnek valaha szembe kellett néznie. Nagyon valószínű, hogy ők maguk is odavesznének a próbálkozásban. Megéri ennyi kockázatot vállalni? Nem akartam őket veszélybe sodorni, ugyanakkor iszonyatosan vágytam rá, hogy újra együtt lehessünk. Ami pedig Xaviert illeti, nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy bármi baja essen miattam. Inkább tűrném el a kínzást a gödörben, mintsem hagyjam, hogy ez megtörténjen. Ránéztem sima,

napbarnított karjára, mely az asztalon pihent, az ismerős, puha, fonott bőr karkötőre a csuklóján, és a mutatóujján ragyogó ezüstgyűrűre, amit tőlem kapott. Hozzásimultam, az ujjaimmal a kezét kerestem. – Xavier! – kiáltottam. – Xavier, itt vagyok! Legnagyobb meglepetésemre saját szavaim alig érzékelhető visszhangját hallottam meg a szobában. Gábriel, Ivy és Xavier a fejüket azonnal felém fordították, mintha rádiójeleket kereső műholdak lennének. Xavier arcán hitetlenkedő kifejezés suhant át, mintha a józan esze játszana vele. – Most kezdek becsavarodni, vagy ti is hallottátok? A fivérem és a nővérem egymásra néztek, arcukon bizonytalanság ült. – Hallottuk – felelte Gábriel, és az agya máris kattogni kezdett, amint a lehetséges válaszokat fontolgatta az imént történtekre. Nagyon reméltem, hogy nem hiszik azt, hogy csak egy démon tréfálta meg őket. Ivy behunyta a szemét, és éreztem, ahogy az energiája szétárad a szobában utánam kutatva. De amikor elért arra a helyre, ahol lebegtem, simán átsuhant rajtam, és tudtam, hogy bármilyen kapcsolatot is sikerült létesítenem, mindössze másodpercekig tartott, aztán megszakadt. –Nincs itt semmi – közölte a nővérem, de láttam rajta, hogy bizonytalan. Xaviert nem győzte meg. – Nem, én hallottam a hangját… itt kellett lennie. –Talán Bethany közelebb van, mint gondolnánk – mondta Gábriel. Xavier fürkésző tekintete végigpásztázta a helyiséget. Erősen koncentráltam, és kétségbeesetten próbáltam a gondolataimat felé sugározni. De pont az ellenkezője történt, a jelenlétem a szobában felhígult. Éreztem, ahogy a tudatom eltávolodik a Byron ismerős konyhájából. Keményen küzdöttem ellene, s még egy szék támlájába is belekapaszkodtam, de a helyiség szertefoszlott körülöttem. Minden elsötétült, s mikor a feketeség kitisztult, láttam, hogy a testem az Álmok Tava mellett hever, épp ahogy hagytam. Tucker is ott állt, és a vállamnál fogva rázott. –Jöjjön vissza, Beth. Ideje mennünk. – Megrándultam, ahogy visszatértem a testembe. A Byron melegsége eltűnt, helyét újra a csatorna hideg nyirkossága vette át. –Miért tetted ezt? – tiltakoztam hangosan. – Több időre lett volna szükségem. –Nem maradhatunk távol ilyen sokáig. Túl kockázatos. De ne aggódjon, a varázslat most már mindig a kisasszonynyal marad. –Bármikor kivetülhetek, amikor csak akarok? –Aha – felelte Tucker büszkén. – Ha valaki egyszer iszik az Álmok Tavából, onnantól kezdve benne kering. Felruházza az erejével. Csak úgy fordíthatja vissza, ha iszik a Léthé folyóból. –Az tényleg létezik? – kérdeztem kíváncsian. –Még szép – válaszolta Tucker. – Szó szerint azt jelenti, hogy „feledés”. Vannak, akik a Felejtés Folyójának hívják. Elfelejti tőle, hogy kicsoda.

–Ez elég szörnyen hangzik. Elátkozták? –Nem feltétlenül – mondta Tucker. – Az emberek gyakran olyan dolgokat tesznek életük során, melyekre nem szívesen emlékeznek. Ha iszik a Léthé folyóból, az összes rossz emléke a fenekére süllyed. Alaposan megbámultam őt. – Eléggé biztosan állítod ezeket. Ismersz valakit, aki már megtette? –Ja – felelte Tucker, a cipőjét bámulva. – Én lennék az. –Mitől próbáltál elmenekülni? – kérdeztem gondolkodás nélkül, mire Tucker felnevetett. –Hát immár nem sok értelme van erről kérdezni engem, nem igaz? –Gondolom, nem – mondtam, és megfogtam a karját. – Örülök, hogy a folyó könnyített a lelkeden. Tucker megszorította a kezemet, de nem volt meggyőző. Kétszer olyan gyorsan tettük meg az utat vissza, a szállodába, mint ahogy jöttünk, s közben rettegtünk, hogy lelepleződünk. Egyre Xavier kezén járt az eszem, de nem feszültnek láttam, mint az imént, hanem ahogy az arcomat szokta simogatni, mikor még úgy éreztük, hogy a világ minden sötétsége sem képes beárnyékolni a boldogságunkat. Milyen naivak voltunk akkoriban. Most már tudtam, menynyire halálos tud lenni a sötétség. Minden csepp bátorságunkra szükség lesz, hogy le tudjuk győzni. S még úgy sem biztos, hogy lesz esélyünk ellene.

12. Hanna története ELSŐ PRÓBÁLKOZÁSOMAT KÖVETŐEN, amit Tucker kivetülésnek nevezett, nehezen tudtam bármi másra gondolni. Most, hogy egy kicsit újra belekóstolhattam az otthoni levegőbe, a Hotel Ambrosia még sivárabbnak tűnt, mint azelőtt. Ahogy teltek-múltak a napok, azon kaptam magam, hogy minden gond nélkül képes vagyok helyet változtatni, és újra és újra alig vártam a következő alkalmat, hogy visszatérhessek Venus Cove-ba, és lépést tarthassak az ottani történésekkel. Így amikor Hanna a hajamat fésülte, vagy körülöttem sürgölődött, csak azon járt az eszem, hogy újra láthassam Xaviert. Ha Tucker virrasztott, én már számoltam a perceket, hogy mikor fekszik már le, hogy végre szabadon kószálhassak ott, ahová tartozom, még akkor is, ha csak láthatatlan jelenésként tehettem meg. Tucker azonban jobban olvasott a gondolataimban, mint gondoltam. Nem sokat beszélgettünk, de határozottan megkedveltük egymást az eltelt idő alatt. Komoly fordulópont volt az Álmok Tavánál tett látogatásunk, mindketten egyre jobban bízni kezdtünk a másikban.

–Eléggé függővé tesz, igaz? – mondta. – Eleinte olyan, mintha sose lenne elég. – Valóban képtelen voltam ellenállni a kísértésnek. Az, hogy képes volt visszarepíteni Venus Cove-ba, nagyobb adrenalinlöketet adott nekem, mint bármi más. –Boldoggá tett, hogy köztük lehettem. Annyira közel voltam hozzájuk, hogy éreztem az illatukat. –Látnod kéne az arcodat. Szinte ragyog, amikor róluk beszélsz. –Azért, mert ők jelentenek számomra mindent. –Megértem, de van valami, amiről nem szabad megfeledkezned. Valahányszor visszamész, ők mindig egy kicsit továbbléptek az életben. Idővel a fájdalmuk eltompul, és csak egy kedves emlék maradsz. Végül úgy fogod érezni magad, mint egy kísértet, aki idegeneket látogat. –Velem ez nem fog megtörténni soha – feleltem mereven bámulva Tuckerre. A lehetőség, hogy Xavier továbblép, elviselhetetlen volt számomra, és még csak el sem mertem játszani a gondolattal. – Mellesleg nem feledkeztél meg valamiről? Én nem vagyok szellem. Történetesen még élek. Látod? – Azzal alaposan a karomba csíptem, és fehér bőrömön egy vörös folt jelent meg. – Jaj! Tucker elmosolyodott a bemutatómon. – Azonnal indulni akarsz megint, ugye? –Hát persze. Te nem ezt tennéd? –Mindig ilyen türelmetlen voltál? –Dehogy – feleltem csípősen. – Csak amióta ember vagyok. Tucker összeráncolta a homlokát, és azon gondolkodtam, vajon kétségei támadtak-e azt illetően, hogy képes vagyok felelősségteljesen használni ezt a képességet. Úgy döntöttem, megpróbálom megnyugtatni. –Még egyszer köszönöm, hogy beavattál, Tuck. Szükségem volt valamire, amivel túlélhetem ezt a helyet, és az, hogy újra láthatom a családomat, nagyon sokat jelent nekem. Tucker, aki nem volt hozzászokva a dicsérethez, zavarba jött, és fészkelődni kezdett a szőnyegen. –Szívesen – motyogta. Aztán az arca gondterhelt lett. – Csak kérlek, légy óvatos. Fogalmam sincs, mit csinálna Jake, ha rájönne. –Vigyázni fogok – ígértem. – De megtalálom a módját, hogy kijuttassam innen magunkat. –Magunkat? – ismételte meg. –Hát persze. Most már egy csapat vagyunk.

TUCKER JÓL SEJTETTE. Azt terveztem, hogy már aznap este visszamegyek. Az, hogy belekóstolhattam az otthon ízébe, csak felkeltette az étvágyamat, de ki nem elégítette. Nem hazudtam neki, amikor azt mondtam, hogy megpróbálom kijuttatni magunkat, de jelenleg nem ez volt a legsürgetőbb gondolatom. Az ösztöneim sokkal önzőbb dolog felé tereltek. Xaviert akartam mindenképpen újra

látni, hogy úgy tehessek, mintha mi sem történt volna. Bármit is csinált, ott akartam lenni mellette. Magamba akartam szívni a jelenlétéből, amennyit csak tudok, hogy visszahozhassam magammal. Bűvös talizmánként szolgálna, hogy átsegítsen az előttem álló végeérhetetlenül hosszú napokon és éjszakákon. Így amikor Hanna megjelent az ajtóban a vacsorámmal a tálcán, az első gondolatom az volt, hogy elküldöm. Türelmetlenül vártam az alkalmat, hogy bemászhassak a túlméretezett ágyamba, és elkezdhessem a kivetülést, ami ismét hazajuttat. Hanna olyan tekintettel mért végig, mint mindig: mintha azt kívánná, hogy bárcsak többet tehetne értem. Bár fiatalabb volt nálam, egyfajta anyai érzést táplált irányomban, mint valami apró fióka iránt, amit óvni és dajkálni kell, hogy erőre kapjon. Csak hogy megnyugtassam Hannát, sietősen ettem egy-egy falatot abból, amit készített – a ropogós kenyérből, a finom sajtokból és a gyümölcslepényből. Utána azonban nem távozott azonnal, hanem ott maradt egy kicsit, és éreztem, hogy mondani akar valamit. –Kisasszony – nyögte ki végül. – Milyen volt az élete, mielőtt ide került? –Végzős diák voltam egy középiskolában, és egy kisvárosban laktam, ahol mindenki ismert mindenkit. –De maga nem onnan származik. Meglepett, hogy Hanna a korábbi otthonomról kérdez. A Földön annyira megszoktam már, hogy titkolóznunk kell, hogy meg is feledkeztem róla, itt a valódi származásom nyílt titok. –Lehet, hogy tényleg nem Venus Cove-ból származom ismertem el –, de az otthonommá vált. A Bryce Hamilton nevű iskolába jártam, és a legjobb barátnőm egy Molly nevű lány volt. –Az én szüleim gyári munkások voltak – szólalt meg Hanna hirtelen. – Túlságosan szegények voltunk ahhoz, hogy iskolába járassanak engem. –Voltak otthon könyveid? –Sosem tanultam meg olvasni. –Sosincs túl késő – bátorítottam. – Én megtanítalak, ha szeretnéd. Ám ahelyett, hogy megnyugtattam volna, ahogy reméltem, a szavaim éppen ellentétes hatást váltottak ki Hannából. Lesütötte a szemét, és a mosolya lehervadt. –Már nem sok értelme lenne, kisasszony – mondta. –Hanna – kezdtem, gondosan megválogatva a szavaimat –, kérdezhetek tőled valamit? Riadt pillantást vetett rám, aztán bólintott. –Mióta vagy itt? –Több mint hetven éve – felelte rezignált hangon. –És hogy lehet az, hogy egy olyan szelíd, kedves teremtés, mint te, itt végezte? – kérdeztem. –Hosszú történet.

–Szívesen meghallgatnám – mondtam, Hanna pedig vállat vont. –Nem sok mesélnivaló van rajta. Fiatal voltam. Meg akartam menteni valakit, akár az életem árán is. Egyezséget kötöttem, és eladtam magam, hogy így éljek, s mikor rájöttem, mekkorát tévedtem, már túl késő volt. –Máshogy döntenél, ha visszakapnád az idődet? –Úgy gondolom, megpróbálnám ugyanazt elérni, csak máshogy. – Hanna szeme bepárásodott, és sóvárogva meredt maga elé, ahogy rátörtek az emlékek. –Ezek szerint bánod a dolgot. Túl fiatal voltál hozzá, hogy felmérd, mit teszel. Amikor majd eljön értem a családom, magunkkal viszünk. Nem hagylak itt. –Ne pazarolja az idejét arra, hogy miattam aggódik, kisasszony. Szabadon hoztam meg a döntést, hogy idejövök, és egy ilyen alkuból nem lehet kihátrálni. –Ó, nem is tudom – feleltem lendületesen. – Minden alkut újra lehet tárgyalni. Hanna elmosolyodott, az óvatossága egy pillanatra feloldódott. – Megbocsátásra vágyom – mondta alig hallhatóan –, de itt senkitől sem kaphatom meg. –Talán ha mesélsz róla nekem, megkönnyebbülsz. Bár tűkön ültem, hogy visszatérhessek Xavierhez, nem fordíthattam hátat Hanna segélykiáltásának. Ő törődött velem, jó néhány sötét órán átsegített, és az adósa voltam. Mindazonáltal én még csak néhány hete voltam Hádesban. Hanna pedig már évtizedek óta cipelte a terhét, bármi is volt az. A legkevesebb, amit megtehetek érte, hogy megnyugtatom, ha képes vagyok rá. Arrébb csusszantam, hogy helyet adjak neki, és megpaskoltam magam mellett az ágytakarót. Egy kívülálló bizonyára csak két kislányt látott volna bennünk, akik a tinédzsertitkaikat osztják meg egymással. Hanna habozott, és az ajtóra pillantott, mielőtt mellém telepedett volna. Tudtam, hogy kellemetlenül érzi magát, mert a szemét lesütötte, a mosástól kivörösödött ujjaival pedig idegesen csavargatta az uniformisa gombjait. Azt mérlegelte, megbízhat-e bennem. De ki hibáztathatta volna ezért? Egyedül volt Jake alvilágában. Senkihez sem fordulhatott tanácsért vagy egy kedves szóért. Megtanult hálát érezni minden egyes falatért, minden egyes éjszakáért, amit átalhatott anélkül, hogy bántanák. Az volt az érzésem, hogy bárki is próbálná meg bántani Hannát, ő mártírként viselné, mert úgy érzi, nem érdemel jobbat. Hanna hátradőlt és felsóhajtott. – Nem is tudom, hol kezdjem. Már olyan régen nem beszéltem a régi életemről senkinek. –Kezdd, ahol akarod – bátorítottam. –Akkor Buchenwalddal kezdem – mondta halkan. Szenvtelenül mesélt; fiatal arca érzelemmentes maradt, mint egy mesemondóé, aki elregél egy történetet, s nem olyasvalakié, aki a személyes beszámolóját adja elő.

–A koncentrációs táborral? – kérdeztem hitetlenkedve. – Te jártál ott? Ezt nem hittem volna! – Azonnal megbántam a közbeszólásomat, mert észrevettem, hogy a reakciómmal megszakítom Hanna gondolatmenetét. – Kérlek, folytasd. –Az életemben Hanna Schwartznak hívtak. 1937-ben volt a tizenhatodik születésnapom. A gazdasági válság a munkásokat sújtotta leginkább. Alig volt pénzünk, s mivel szakmám sem volt, csatlakoztam a Hitlerjugendhez, így amikor Buchenwaldot megnyitották, oda küldtek dolgozni. – Elhallgatott, és nagyot sóhajtott. – Tisztában voltam vele, hogy ami ott zajlik, az rossz. És nem egyszerűen rossz; tudtam, hogy gonoszság vesz körül, de erőtlennek éreztem magam, hogy bármit tegyek ellene, és a családomat sem akartam cserbenhagyni. A környezetemben mindenki azt kérdezte: Hol van ilyenkor Isten? Miért hagyta, hogy ez megtörténjen? Próbáltam nem gondolni rá, de azért legbelül én is dühös voltam Istenre: őt hibáztattam mindenért. Azt terveztem, hogy kérem az áthelyezésemet, és otthagyom a tábort, hogy hazamehessek a szüleimhez, de akkor érkezett egy lány, akit még otthonról ismertem. Gyerekként sokszor játszottunk együtt. Az utcánkban lakott, és a helyi iskolába járt. Az apja orvos volt, egyszer ő kezelte a bátyámat, amikor kanyarós volt. A lányát Esthernek hívták. Kölcsönadta a tankönyveit, mert tudta, milyen kétségbeesetten vágyom rá, hogy tanulhassak. Még túlságosan fiatal voltam, hogy megértsem a köztünk lévő különbséget. Csak annyit tudtam, hogy az ő élete hasonló az enyémhez, csak ők gazdagabbak, ő iskolába járhat, és zsidó. Tudtam, hogy az SS kilakoltatta és áttelepítette a családját, de nem találkoztam vele egészen addig a napig, amíg fel nem bukkant Buchenwaldban. Az édesanyjával érkezett, és én igyekeztem észrevétlen maradni. Nem akartam, hogy ott lássanak engem. Esther nem volt jól, amikor behozták őket, és úgy tűnt, egyre romlik az állapota. Valami baj volt a tüdejével, nem tudott rendesen lélegezni. Túl gyenge volt, hogy munkára fogják, így tudtam, mi vár rá. Csak idő kérdése volt. Tudtam, hogy valahogyan meg kell akadályoznom. Akkor találkoztam Jake-kel. Egyike volt a fiatal tiszteknek, akik a lágert irányították, de máshogy nézett ki, mint most. A haja világosabb volt, és az egyenruhában nem volt annyira feltűnő. Tudtam, hogy tetszem neki. Rám mosolygott, és amikor a tiszteknek ételt szolgáltam fel, mindig megpróbált beszédbe elegyedni velem. Egyik nap, amikor nagyon búnak eresztettem a fejem Esther miatt, ő megállított, hogy megkérdezze, mi a bajom. Elkövettem azt a hibát, hogy megbíztam benne, és megragadtam az alkalmat, hogy meséljek neki a gyerekkori barátom miatt érzett aggodalmaimról. Mikor azt állította, hogy segít nekem, nem akartam hinni a szerencsémnek. Arra gondoltam, ha legalább egyszer helyesen cselekszem, akkor talán képes leszek újra a tükörbe nézni. Kari, ahogy Jakeet akkoriban hívták, annyira gyönyörű volt, teljesen megbabonázott. Maga a tény, hogy egy ilyen ember egyáltalán észreveszi, hogy létezem, s még érdeklődést is mutat a problémáim iránt, nagyon hízelgő volt. Megkérdezte, hogy hiszek-e Istenben, én meg azt válaszoltam, hogy az élet oly mostohán bánt velem, hogy ha van is Isten, biztosan elhagyott bennünket. Kari azt mondta, van egy titka, amit meg akar osztani velem, mert megbízik bennem. Azt állította, egy hatalmasabb urat szolgál, aki meghálálja a hűséget. Azt mondta, ha örök hűséget fogadok neki, képes leszek segíteni Esthernek. Arra kért, ne féljek, és hogy örök élet lesz az áldozatom jutalma. Ha visszagondolok az egészre, nem tudom, miért pont engem szemelt ki. Biztosan unatkozott, és kellett neki valaki, akivel elszórakozhat. – Hanna elhallgatott, ahogy gondolatban elkalandozott sötét múltjában. – Akkor az egész oly egyszerűnek tűnt. –Mi történt? – kérdeztem, bár a válasz teljesen nyilvánvaló volt.

–Esther meggyógyult. Jake feljavította az egészségi állapotát, így az őröknek nem volt okuk bántani őt, én meg ide kerültem a sötétségbe. De sejthettem volna, hogy Jake nem állja a szavát… –Csakugyan? – kérdeztem lélegzet-visszafojtva. –Betegségéből ugyan meggyógyult – mondta Hanna, és bánatos, barna szemét rám villantotta. – De nem úszta meg, két héttel később a gázkamrába került. –Elárult téged! – El sem hittem, amit hallok. – Átvert, hogy kicsalja belőled az életedet. Ez még Jakehez mérten is aljasság. –Rosszabb is lehetett volna – mondta Hanna. – Amikor Hádesba vetettek, valahogy megúsztam a gödröt. Munkát kaptam a szállodában, és azóta is itt vagyok. Szóval látja, kisasszony, csak magamat okolhatom a sorsomért. Nem panaszkodom. –De a szándékaid jók voltak, Hanna. Szerintem mindenki számára van remény. –Valóban van, amíg a Földön él. Ez pedig itt a végállomás. Már nem remélek semmit, és nem hiszek a csodákban. –Láttad, hogy végzi a dolgát az ördög – mondtam. – Akkor miért nem hiszel a mennyország erejében is? –A mennyországban a hozzám hasonlók számára nincs könyörület. Alkut kötöttem, és immár a pokolba tartozom. Ezeket a kötelékeket még az angyalok sem oldozhatják el. Gondterhelten az ágy szélére ültem. Lehet, hogy Hannának igaza van? A mennyország és a pokol törvényei gúzsba kötnék őt ebben a börtönben? Az áldozat, amit hozott, bizonyára számít valamicskét. De lehet, hogy ez nem így működik. Abban reménykedtem, hogy nem ígértem neki olyat, amit nem tudok betartani. Hanna lefoglalta magát azzal, hogy az öltözőasztalon rendezgette a holmikat. Főleg francia parfümök, testápolók és púderek sorakoztak rajta – csupa olyan dolog, amiről Jake azt képzelte, hogy örömmel tölt el. Tényleg lövése sem volt semmiről. Hannára néztem, aki a szobában tett-vett, és kerülte a tekintetemet. –Te nem hiszel benne, hogy megtalálnak engem, igaz? – kérdeztem szelíden. Nem válaszolt, csak még energikusabban rendezgetett. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megragadjam a vállánál fogva, és jól megrázzam, hogy megértse, mit akarok mondani. Mert ha sikerülne meggyőznöm Hannát, azzal talán magamat is meggyőzném, hogy nem maradok örök időkre rab. – Hát nem érted?! – rivalltam rá saját magamat is meglepve. – Nem fogod fel, mi vagyok, igaz? Jelen pillanatban arkangyalok teljes serege kutat utánam egy szeráffal karöltve. És meg fogják találni a módját, hogy kijuttassanak innen. –Ha maga mondja, kisasszony – válaszolta Hanna hanyagul. –Ne beszélj így – mondtam neki mogorván. – Mit gondolsz valójában? –Rendben, elmondom magának, mit gondolok. – Hanna lerakta a portörlőt, és a szemembe nézett. – Ha olyan könnyű lenne az angyaloknak megrohamozni ezt a börtönt, nem gondolja, hogy már megtették volna? – Hanna gyengédebb tónusra váltott. – Ha minden további nélkül kiszabadíthatnának meggyötört lelkeket, gondolja, hogy haboznának? Hogy Isten nem avatkozott

volna már közbe? Látja, kisasszony, a mennyországot és a poklot olyan régi szabályok kötik, mint maga az idő. Ide angyal nem léphet be hívás nélkül. Vagy gondolja végig a fordítottját: talán egy démon képes lenne csak úgy besétálni a mennyországba? –Hát oda biztosan nem – feleltem, ahogy vonakodva próbáltam követni a gondolatmenetét. – Millió év alatt sem sikerülne neki. De ez itt más. Nem? –Az egyetlen dolog, ami még előnyére válhat, az, hogy Jake átverte azért, hogy megbízzon benne. Először is az angyalainak találnia kell egy kiutat, mint ahogy ő is tette. Nem lehetetlen, de roppant nehéz. A pokol bejáratait jól őrzik. –Nem hiszek neked – nyilvánítottam ki fennhangon, mintha egy közönséghez beszélnék. – Mindent lehet, csak akarni kell, és Xavier mindenkinél elszántabb. –Á, vagy úgy, az emberfiú – mondta Hanna bánatosan. –Hallottam róla ezt-azt. –Mit hallottál? – kérdeztem fellelkesülve Xavier említésén. –A herceg nagyon irigykedik rá – felelte Hanna. – Minden áldással rendelkezik, amire ember csak vágyhat: szép, erős és bátor. Megveti a halált, és angyalok a szövetségesei. Ráadásul az övé az egyetlen dolog, ami után Jake epekedik. –És mi lenne az? –A kulcs a szívéhez. És ez épp elég fenyegetést jelent rá nézve. –Látod, Hanna? – mondtam. – Ha Jake fenyegetve érzi magát, akkor mégiscsak van remény. Xavier el fog jönni értünk. –A kisasszonyért – javított ki Hanna. – És még ha úgy is van, ő sem több egy bátor ifjúnál. Hogy lenne képes egyetlen ember ereje szembeszállni Jake-kel meg egy seregnyi démonnal? –Képes – vetettem ellen –, ha a mennyország az ő oldalán áll. Elvégre Krisztus is csak egy ember volt. –De egyben Isten fia is, és ez nagy különbség. –Azt képzeled, képesek lettek volna megfeszíteni, ha nem ember lett volna? – kérdeztem. – Hús és vér volt éppúgy, mint Xavier. Olyan régóta vagy itt, hogy alábecsülöd az emberek erejét. A természet lüktet bennük. –Bocsásson meg, kisasszony, ha képtelen vagyok úgy hinni benne, mint maga – közölte Hanna alázatosan. – Nem akarom magamat csalfa reménnyel áltatni, hogy utána megint csalódnom kelljen. Megérti? –Persze, Hanna, meg – feleltem végül. – De ha nem bánod, én majd hiszek benne mindkettőnk helyett. Hanna történetén töprengtem még egy darabig, miután elment. Bár már szörnyen szerettem volna elindulni Venus Cove-ba, nem hagyott nyugodni, amit mesélt. Egyre Hannán és fiatalkori

megpróbáltatásain járt az eszem. Azon gondolkodtam, milyen keveset is tudok én az emberi szenvedésről. Amit én az emberi történelem legsötétebb fejezeteiből ismertem, nem volt egyéb, mint rideg tények halmaza. Ám az emberi tapasztalat ennél sokkal összetettebb. Talán sokkal többet tanulhattam volna Hannától, mint felfogtam. Egy dolgot biztosan tudtam: Hanna hibát követett el. De megbánást tanúsított, és sajnálta a tetteit. Ha ezért arra ítélték, hogy a föld alatt senyvedjen az örökkévalóságig, akkor itt bizony valami nagy hiba van a rendszerben. A mennyország nem nézheti tétlenül, vagy hagyhatja büntetés nélkül az ilyen romlottságot. Enyém a bosszú, mondá az Úr. Én majd megfizetek. Hanna téved. A mennyország igazságot fog szolgáltatni. Csak türelmesnek kell lennem.

13. A falra festett ördög FOGALMAM SEM VOLT, HÁNY ÓRA van Venus Cove-ban, de egyfolytában Xavier hálószobája járt a fejemben a sportfelszerelésekkel meg az összedőlni készülő tankönyvhalmokkal a szőnyegen. Valahogy leginkább oda vágytam. A gondolatra, hogy a szobájában lehetnék, a dolgaival körülvéve, elfogott a sóvárgás. Vajon hol lehet Xavier ebben a pillanatban? Boldog vagy szomorú? Gondol rám? Egy dologban biztos voltam: Xavier rendelkezik azokkal az erényekkel, melyek egy halandóból hőst csinálnak. Sosem hagyta cserben a barátait, ha szükségük volt rá, és most engem sem fog cserbenhagyni. Fázni kezdtem, és észrevettem, hogy a kandalló rostélya mögött már elhamvadnak a parazsak. Az ágyam végébe terített vörös pokrócért nyúltam, és magam köré csavartam. A gyertyák már majdnem csonkig leégtek, hosszú árnyékokat vetettek a falra. Miután elhatároztam, hogy csak azért sem fogok elhervadni Jake légmentes királyságában, valamivel nyugodtabb lettem. Amint megéreztem, hogy elnyom az álom, az energiámat arra összpontosítottam, hogy a fejemben összekapcsolódjam Xavierrel. A testem elnehezült, mégis leírhatatlan könnyedséget éreztem. Lehetetlen hajszálpontosan meghatározni a széthasadás pillanatát, amikor anyag és lélek külön ösvényre lépett, de tetten értem az élményt, amikor a hotelszoba elhomályosodott, a plafon rozettastukkója pedig az orrom előtt lebegett. Csak annyit kellett tennem, hogy hagyom magam sodródni az árral. Miközben zümmögő remegéssel suhantam, átutaztam téren, időn és víz felett, mígnem elértem végállomásomat. Xavier szobájában álltam. Érkezésemmel még akkora zajt sem csaptam, mint az ajtó alatti résen beáramló szellő. Xavier hason fekve terült el az ágyon, arcát a párnába temette. Még a cipőjét sem húzta le. A padlón a Princeton Review A 371 legjobb egyetem című vaskos különszáma hevert. Az anyukája, Bernie nekem is szerzett egy példányt, mert ragaszkodott hozzá, hogy mindketten írjuk össze a tíz kedvencünket a felhozatalból. Elmosolyodtam, ahogy felidéztem a

beszélgetésünket, amit napokkal a Halloween buli előtt folytattunk. A déli pázsiton heverésztünk, és felváltva olvastuk az esélyesnek kikiáltott iskolák legérdekesebb statisztikai adatait. –Ugye, ugyanarra az egyetemre megyünk? – kérdezte, de inkább kijelentésnek hangzott, semmint kérdésnek. –Nagyon remélem – feleltem. – De szerintem ez attól függ, vajon áthelyeznek-e engem máshová. –Szálljanak le rólad. Nincs több vajon, Beth – mondta Xavier. – Most már mi mondjuk meg nekik, mit akarunk. Épp elég sok mindenen átmentünk már, hogy jogunk legyen ezt tenni. –Rendben – válaszoltam, és komolyan gondoltam. Kivettem a kezéből a vaskos kiadványt, és lazán átlapoztam. –A Penn State-hez mit szólnál? – kérdeztem, ahogy az ujjammal a betűrendes útmutatót bogarásztam. –Viccelsz? A szüleim egyszerre kapnának infarktust. –Miért? Mi a gond vele? –Mindenki tudja, hogy az egy bulizós suli. –Azt hittem, a döntés rajtad áll. –Úgy is van, de azért ez nem azt jelenti, hogy ne az Ivy League-re biztatnának. Vagy legalább egy olyanra, mint a Vanderbilt. –Az Alabamai Egyetem? – faggattam. – Molly és a lányok oda jelentkeztek. Be akarnak lépni a leányszövetségbe. –Még három év Mollyval? – Xavier finnyásán összeráncolta az orrát. –Tetszik ennek az Ole Missnek a hangzása – jegyeztem meg ábrándozva. – Te mit gondolsz? Oxford éppolyan lenne, mint itt, a mi kis megszokott világunk. Xavier elmosolyodott. – Azt hiszem, tetszik az ötlet. És az közel van ide. Vedd fel a listára. A beszélgetésre oly elevenen emlékeztem, mintha csak tegnap történt volna. S most Xavier itt feküdt, összeroskadva, az összes terve kútba esett. A hátára fordult, szeme üresen meredt a plafonra. Elmerült a gondolataiban, arcán a kimerültségjelei látszottak. Épp elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, mi jár a fejében. Arra gondolt: Most mi lesz? Mihez kezdjek most? Mi egyebet tehetnék? Xavier józan lénye nagyon erős volt. Sokan ezért fordultak hozzá. Még olyan diákok is, akiket alig ismert, kikérték a tanácsát, hogy szerinte milyen fakultást válasszanak, vagy melyik sporttal próbálkozzanak. Bármit is kérdeztek tőle, ritkán távoztak csalódottan. Xavier képes volt egy problémát minden oldalról körüljárni. Valójában minél összetettebb volt egy probléma, ő annál nagyobb késztetést érzett, hogy megoldja. Kivéve azt, amivel most került szembe, mert ez padlóra küldte. Ezúttal nem számított, milyen szögből veszi górcső alá a dolgot. Nem kapott válaszokat, és tudtam, hogy ez felemészti. Nem volt hozzászokva, hogy ennyire tehetetlennek érezze magát.

Annyi mindent szerettem volna a fülébe suttogni. Ne aggódj. Majd ezt is megoldjuk. Mindig sikerül. Legyőzhetetlenek vagyunk, emlékszel? Furcsa volt, hogy hirtelen szerepet cseréltünk. Most rám hárult a feladat, hogy Xaviert megpróbáljam átsegíteni a nehézségeken. Előrébb mentem, és csak néhány centiméterre lebegtem az arcától. Szemét félig nyitva tartotta; olyan volt, akár az égbolt darabkája, de búskomorság ülte meg, hiányzott belőle a szokásos ragyogás. Világos diószínű haja szétomlott a párnán, szempilláján szét nem pislogott könnycsepp csillogott. Olyan erős érzelmi hullám tört rám, hogy szinte rá sem bírtam nézni. Még sosem láttam ilyennek Xaviert. A tekintete tele volt élettel még olyankor is, ha komolyan beszélt. Ha belépett egy szobába, szinte beragyogta a jelenlétével. Ő volt a Bryce Hamilton végzőseinek osztályelnöke; az egész iskola szerette és tisztelte őt. Ő volt az az ember, aki ellen soha senkinek egy rossz szava sem volt. Utáltam az érzést, hogy ily összetörtnek kell őt látnom. Az ajtón halk kopogtatást hallottam, ijedtemben átröppentem a szobán, s ezzel olyan szélt kavartam, hogy majdnem feldöntöttem egy széket, de mindebből Xavier aligha vett észre bármit. Néhány pillanattal később az ajtó résnyire kinyílt, és Bernie dugta be a fejét. Mentegetőző pillantással nézett a fiára, amiért megzavarja a magányát, de amint meglátta őt kedvetlenül heverni az ágyon, tekintetébe aggodalom vegyült, ám derűs ábrázatot erőltetett magára. Tudtam, menynyire imádja Xaviert, és bármit megtenne, hogy megóvja őt. Annyira szép volt, hogy akár maga is angyal lehetne, de mélységes bánata nagyon megijesztett. –Hozhatok neked valamit? – kérdezte Bernie. – Alig nyúltál a vacsorához. –Nem, köszi, anyu. – Xavier hangja fakó volt és élettelen. – Csak egy kicsit aludnom kéne. –Mi van veled, szívem? – érdeklődött Bernie, ahogy elaraszolt az ágyig, és puhatolózva leült. Nagyon körültekintő volt; attól tartott, hogy nem feltétlenül a legbölcsebb dolog betolakodni a zaklatott, tizenéves fia privát szférájába. Xavier tartózkodása arról árulkodott, hogy egyedül akar maradni. – Még soha nem láttalak ilyennek. Barátnős probléma? Rájöttem, hogy az édesanyjának fogalma sincs róla, mi történt. Nem mondta el neki az eltűnésemet. Feltételezem, azért, mert akkor biztosan felkereste volna a seriffet, hogy megtudja, miért nem végzik alaposabban a felkutatásomat. –Úgy is mondhatjuk – felelte Xavier. –Ó, hát ezek a dolgok idővel általában maguktól rendeződnek. – Kezét szelíden a fia vállára tette. – És tudod, hogy apád meg én mindig itt vagyunk, ha szükséged van ránk. –Tudom, anyu. Ne aggódjatok miattam. Semmi baj nem lesz. –Ne vedd annyira a szívedre – folytatta Bernie. – Mikor az ember fiatal, minden probléma százszor rosszabbnak tűnik, mint amilyen valójában. Nem tudom, mi történt köztetek Bethszel, de csak nem dől össze a világ. Xavier röviden és hamisan felnevetett, és tudtam, mire gondol. Azt akarta mondani: – Hát anyu, csak az van, hogy a barátnőmet elrabolta egy démon, aki a Bryce Hamiltonban tanult, és a motorján magával ragadta a pokolba, s most éppen lövésem sincs, hogyan hozzam vissza. Szóval de, valójában tényleg olyan rossz a helyzet.

De helyette csak az oldalára fordult, hogy rá nézzen. – Ne is törődj vele, anyu – mondta. – Ez az én gondom. Majd megoldom. Láttam a tekintetében, hogy nem akarja, hogy az édesanyja aggódjon miatta. Az én családom már így is magánkívül volt; nem lett volna értelme még Bernie-t is bevonni. Minél kevesebbet tudott, annál jobb mindenkinek. Az eltűnésemet nem volt könnyű megmagyarázni, és nem feltétlen az a hír volt, amivel a felvételi vizsgák előtt egy túlságosan aggódó szülőhöz beállítanál. –Oké. – Bernie lehajolt, hogy megpuszilja a fia homlokát. – De Xavier, szívem… –Igen? – Xavier felnézett, de nem állta az anyja pillantását. –Vissza fog jönni – közölte Bernie a beavatottak mosolyával. – Minden rendeződni fog. – Azzal felállt, és kiosont az ajtón, majd finoman behúzta maga után. Amikor távozott, Xavier végre hagyta, hogy a kimerültsége legyűrje. Lerúgta a cipőjét, és a másik oldalára fordult. Örültem, hogy nemsokára elnyomja az álom, és ha csak néhány órára, de legalább elfeledi a tehetetlenség gyötrő érzését. Mielőtt a fizikai fáradtság végképp maga alá gyűrte volna, észrevettem, hogy a párnája alatt kotorászik, majd előhúz valamit, amiben azonnal felismertem az egyik pamutpulóveremet. Gyakran hordtam hűvös nyári estéken. Halványkék színű volt, a nyakkivágása köré apró százszorszépek voltak hímezve. Azt mondta, tetszik neki, ahogy kiemeli a gesztenyebarna tincseimet. Xavier félretolta a párnát, és a pulcsimba temette az arcát, majd mélyen magába szívta az illatát. Hosszú ideig úgy maradt, mígnem a légzése egyenletesebb lett, és tudtam, hogy elaludt. Odakuporodtam az ágya végére, és úgy vigyáztam rá, mint anya a beteg gyermekére. Egészen addig maradtam úgy, amíg a kora hajnali napsugarak a gyűrött ágyneműre vetődtek, és Xavier szempillái remegni kezdtek. – Ébresztő, babaarcú! Kinek a hangja volt ez? Xavier még nem volt ébren, és meg se moccant vagy szólalt álmában. Egyébként sem úgy hangzott, mint az övé. Körbepillantottam, de kettőnktől eltekintve, Xavier szobája üres volt. Nyíló ajtóhoz hasonlatos, fémes hangra riadtam fel, és egy ajtókeret kezdett körvonalazódni a szobában, aminek egy sötét alak támaszkodott. Hirtelen megértettem, mi történik. A két világom kezdett összemosódni, ami azt jelentette, hogy gyorsan kell cselekednem. Azonnal vissza kellett térnem, vagy Jake gyanakodni kezd, hogy miért nem ébredek fel. De miért volt oly nehéz elszakadnom? – Szép álmokat, szerelmem – súgtam Xaviernek. Lehajoltam, hogy szellemajkamat a homlokához nyomjam. Nem tudtam, hogy érzi-e vagy sem, de álmában mozgolódni kezdett, és a nevemet motyogta. Láttam, hogy az arca kisimul, és békésebbnek tűnik. – Visszajövök, amint tudok. Kényszeredetten visszazökkentem a testembe, kipislogtam a szememből az álmot, és láttam, hogy Jake árgus szemekkel vizslat. Szűk farmert és sportzakót viselt, és enyhén gyűröttnek látszott. A Hadesba való visszatérés mindig fájdalmas csalódással járt, de így, hogy Jake fogadott, még elviselhetetlenebbnek tűnt. Egyszerűen képtelen voltam összegyűjteni annyi energiát magamban, hogy kikeljek az ágyból, és még egy olyan barátságtalan napnak nézzek elébe, mint a tegnapi. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább összegömbölyödöm a takaró alatt, és megvárom, amíg megjön Hanna, és hízelegve rábeszél, hogy másszam elő. Jake-et nem tántorította el, hogy válaszra sem méltattam.

–Nem tudtam, hogy még alszol. Csak azért ugrottam be, hogy szeretetem jeléül ezt beadjam. Felnyögtem és megfordultam. Jake lezseren egy hosszú szárú rózsát dobott a párnára. –Tudnál még ennél is közhelyesebb lenni? Megbotránkozást színlelt. – Igazán nem érdemlem, hogy sértegess. Ilyen stílusban nem beszélhetsz a másik feledhez. –Te nem vagy a másik felem! Nem vagyunk mi egymásnak mások, csak ellenségek – közöltem. Jake az egyik kezét a szívére szorította. – Na, ez mélységesen fáj. –Akarsz valamit? – vontam kérdőre. Felháborítónak találtam, hogy a Xaviernél tett látogatásomat emiatt kellett megszakítanom. –Valaki nagyon harapós kedvében van ma – jegyezte meg Jake. –Vajon miért? – Elég nehezemre esett volna kevésbé gúnyosnak lenni, amikor szándékosan játszotta a hülyét. Jake halkan felkacagott, csillogó tekintettel meredt a szemembe. Olyan gyorsan surrant közelebb hozzám, hogy alig láttam a mozdulatot; csak arra eszméltem, hogy fölém hajol, és sötét haja a vállára omlik. Az arca gyönyörű volt a halvány fényben, a vonásai kifinomultak. Meglepett, hogy egyáltalán képes vagyok észrevenni benne a szépséget annak ellenére, hogy annyira gyűlöltem őt, amennyire csak telt tőlem. Vértelen ajkai szétváltak, és hallottam, hogy hevesen lélegzik. Fekete szemével végigpásztázta a testemet, de ahelyett, hogy mohón megbámult volna, rosszallóan összeráncolta a homlokát. –Nem tetszik, hogy ilyen szomorúnak látlak – suttogta. –Miért nem hagyod, hogy boldoggá tegyelek? – Meglepetten néztem fel rá. Jake nemcsak állhatatosan betolakodott a személyes szférámba, de azon rögeszméje, hogy mi egy pár leszünk, kezdett módfelett zavaróvá válni. – Tudom, hogy érzelmileg még nem kötődsz hozzám, de majd dolgozunk ezen. Arra gondoltam, hogy talán segíthetne, ha a kapcsolatunkat a következő szintre emelnénk… – Jelentőségteljesen elhallgatott. – Végül is mindkettőnknek vannak szükségletei. –Még csak ne is gondolj rá – figyelmeztettem, miközben felültem, és mereven bámultam őt. – Hogy merészeled? –Ugyan miért ne? Ez egy teljesen természetes elvárás. Mellesleg a hangulatodnak is jót tenne. – A hüvelykujjával lassú köröket rajzolt a karomon. – A képességem legendás. Semmit nem kell tenned. Majd én gondoskodom rólad. –Holdkóros vagy? Nem fogok lefeküdni veled – közöltem undorodva. –Mellesleg egyáltalán minek ragaszkodsz hozzám? Hát nincs elég házhoz rendelhető hölgy a telefonodban?

–Bethany, drágám, én nem szexre gondoltam. Nem arra vágyom. Azt megkaphatom bármikor. Én szeretkezni akarok veled. –Ne zaklass engem ezzel tovább, és menj innen. –Tudom, hogy tetszem neked. Erre emlékszem. –Az már nagyon régen volt, mielőtt rájöttem, hogy mi vagy. – Elfordítottam a fejem, s alig lepleztem, mennyire megvetem őt. Jake felegyenesedett, és rám meredt. – Azt reméltem, hogy sikerül közös nevezőre jutnunk, de úgy látom, muszáj lesz némi ösztönző erővel hatnom rád, hogy segítsen meggondolnod magad. –Mit jelentsen ez? –Azt jelenti, hogy muszáj leszek kreatívabb eszközhöz folyamodni. – Volt a hangjában valami burkolt fenyegetés, ami megrémített, de nem akartam, hogy észrevegye rajtam. –Ne izgasd magad. Az sem fog változtatni semmin. –Azt majd meglátjuk. – A Jake-kel való beszélgetéseim mindig ugyanúgy értek véget. Ő általában azzal nyitott, hogy megpróbált rávenni valamire, majd amikor én kitértem előle, fenyegetőzni kezdett. Egy helyben toporogtunk. Ideje volt megpróbálkoznom másfajta stratégiával. –Túl sok mindennek kellene megváltoznia ahhoz, hogy egyáltalán fontolóra vegyem a dolgot – tettem hozzá. Utáltam, hogy bele kell mennem a manipulatív játékaiba, de nem volt más választásom. Jake arca várakozásteljesen felderült. –Mint például? –Kezdetnek vegyük például, hogy tiszteletben kellene tartanod a magánéletemet. Ki nem állhatom, hogy csak úgy bejelentés nélkül bemasírozol ide, amikor csak kedved tartja. Szeretnék egy kulcsot a saját szobámhoz. Ha találkozni akarsz velem, először kérd. –Rendben. Vedd úgy, hogy megbeszéltük. Még valami? –Szeretnék szabadon járkálni. –Beth, szerintem te nem fogod fel, mennyire veszélyes innen kilépni. De a szállodai személyzetnek szólhatok, hogy ne akadályozzanak. Látod? Képes vagyok kompromisszumokat kötni. – Az ujját végigsimította az alsó ajkamon, és önelégülten elvigyorodott. Láthatóan elégedett volt a fejleményekkel. –Lenne még valami. Vissza akarok menni: csak egy órára. Muszáj értesítenem a családomat és Xaviert, hogy jól vagyok. Jake felnevetett. – Mondd, te hülyének nézel engem? –Ezek szerint nem bízol bennem?

–Ne játszadozzunk itt egymással. Mindketten ismerjük egymást, mint a rossz pénzt, és amúgy sem vagy túl jó hazudozó. Észrevettem, hogy az önérzete némileg megrendül, és rögtön tudtam, hogy nem kellett volna Xaviert megemlítenem. Ez mindig kihozta a sodrából. –Észrevetted már, hogy hiába telik el akármennyi idő, semmi sem változik? – kérdezte Jake. – Én nem igazán látok megmentő sereget a láthatáron. Akarod tudni, hogy miért? Mert ez a küldetés lehetetlen. Évszázadokba telne, mire feltörnék a megfelelő portált, már feltéve, ha egyáltalán képesek lennének rá. Addigra Xavierből nem marad más, csak egy kukacok rágta hulla. Szóval, Beth, nem maradt más választásod. Én a helyedben a mának élnék, és megpróbálnám kihozni az előtted álló lehetőségekből a legtöbbet. Idelent minden csak arra vár, hogy használd. Felajánlom neked a lehetőséget, hogy Hádes királynője légy. Mindenki fejet hajtana előtted. Gondold meg, csak ennyit kérek. A gyomrom görcsbe rándult. Nem tudtam, meddig leszek képes kitartani Jake-el szemben. Félelmetesen gátlástalan volt. Fogalmam sem lehetett, legközelebb milyen taktikával próbálkozik. Már túl régóta kerülgetett ahhoz, hogy bármi reményem legyen, túljárhatok az eszén. Leginkább arra kellett vigyáznom, nehogy a fejembe fészkelje magát. Az volt az egyetlen fegyverem vele szemben. Hűnek kellett maradnom önmagamhoz, és szellemileg erősebbnek nála. Behunytam a szemem, és pozitív gondolatokra koncentráltam. Megpróbáltam magam elé képzelni, hogyan szabadulok meg Hádesból. Elképzeltem, ahogy Gábriel és Ivy berontanak a pokol kapuján, és biztonságba menekítenek. Szárnyuk, mely féltőn borul körém, puha, mint a szatén, mégis oly erős, hogy falakat dönt romba, ha kell. Láttam, hogy az angyallá változott Xavier is velük van, s így őt is saját pusztító szárnya repíti. Xavier dicsőséges volt halhatatlan alakjában. Bárki meglátná őt, hűséget fogadna neki nyomban. Egyedül a hármójuk látványa – a mennyország ragyogó képviselői, akik eljönnek értem – vigasztalt félelmemben. Képzelgésem eszembe juttatta saját szárnyamat, mely feszesen leszorítva lapult ruhám alatt. Annyira lekötöttek a problémáim, hogy az utóbbi időben még csak nem is gondoltam rá. Kényelmetlenül fészkelődni kezdtem, nagyon vágytam rá, hogy széttárhassam. Jake gyanakvó pillantással méregetett. – Előbb-utóbb megadod magad, Bethany – jegyezte meg, az ajtó felé suhanva. – Csak idő kérdése.

14. Hírnök KÖVETKEZŐ KIVETÜLÉSEM ALKALMÁVAL a Byron környékén zivatar volt. A tetőn kopogó eső zaja minden más hangot elnyomott. Az ereszcsatorna megtelt vízzel, amit hangosan zubogva ontott magából. Lelapította a füvet, mintha vasalóval kenték volna szét a kerti ágyásokat. A zajra Fantom is felébredt, és álmosan az üvegajtóhoz baktatott, hogy megnézze, mi ez a felfordulás. Miután

elégedetten konstatálta, hogy semmi olyan nem történik, ami az ő személyes közbeavatkozását igényelné, visszacammogott a babzsákjához, és egy elnyújtott sóhajjal belesüppedt. Valamiféle tanácskozás vette kezdetét. Gábriel, Ivy és Xavier az étkezőasztal körül ültek, ami pizzásdobozokkal és üdítős palackokkal volt tele – ilyet nálunk ritkán látni. Valószínűleg elfogyott a szalvéta, mert egy tekercs papírtörlőt használtak. Ez számomra arról árulkodott, hogy senkinek nem volt kedve a szokásos napi teendők elvégzéséhez, így a főzéssel és a bevásárlással hagytak fel legelőször. Gábriel és Xavier egymás mellett ültek, s mindketten olyan mozdulatlanul, akár a kő. Ivy hirtelen felállt az asztaltól, elkezdte leszedni a tányérokat, feltette a teáskannát a tűzhelyre, a konyha és az étkező között röpködve, miközben fehér-arany fürtjei egy ütemre himbálóztak a mozdulataival. Bármiről is vitatkoztak, a napnál is világosabb volt, hogy zsákutcába jutottak. Valamennyien ihletre vártak – valakire, aki felvet egy újabb ötletet, amivel még nem számoltak. Ám az agyuk nem forgott, kimerültek, így valószínűtlennek tűnt, hogy bármi is az eszükbejut. Egyszer csak Gábriel szóra nyitotta a száját, mintha új ötlete támadt volna. De aztán meggondolta magát, mert inkább mégsem akarta megosztani velük, s a tekintete ismét elrévedt. Mindenki megdermedt, amikor a csengő hangja belehasított a néma csendbe. Fantom hegyezni kezdte a fülét, és már rohant volna az ajtóhoz, ha Gabe egy intéssel nem utasítja, hogy maradjon veszteg. Fantom engedelmeskedett ugyan, de azért egy halk nyöszörgéssel hangot adott a nemtetszésének. Még mindig senki sem mozdult, és bárki is állt az ajtó előtt, újra becsengetett, csak ezúttal hosszabban és türelmetlenebbül. Gábriel lehajtotta a fejét, és felsóhajtott, amikor mennyei képességét használva, futólag megpillantotta a látogatót. – Most az egyszer ki kéne nyitnunk – mondta. Ivy kérdő pillantással nézett rá. – Azt hittem, megegyeztünk, hogy nem fogadunk látogatókat. Gábriel egy pillanatra összeráncolta a homlokát, ahogy beletúrt az odakint várakozó személy gondolataiba, bárki is volt az. – Azt hiszem, nincs más választásunk – jelentette ki végül. – Nem fog tágítani magyarázat nélkül. Ivy úgy nézett rá, mint aki nem teljesen ért egyet Gábriel utasításával, és jobban meg szeretné gondolni a dolgot, ám a szobában oly nagy volt a feszültség, hogy inkább összeszorította a száját, és elindult, hogy kinyissa az ajtót. A nővérem még mindig hattyúszerű kecsességgel mozgott, lába alig ért a padlóhoz. Vele ellentétben Molly viszont öles léptekkel és kipirult arccal rontott be a helyiségbe, szőke fürtjei ringatózva csapkodták a vállát. Amikor megszólalt, a tőle megszokott, közvetlen őszinteséggel tette. –Na, végre – mondta dühösen. – Hol a pokolban voltatok mindannyian? Örültem, hogy Molly jottányit sem változott, de a látványa szomorúsággal töltött el. Addig a pillanatig fel sem fogtam, mennyire hiányzik. Molly volt az első barátom, a legjobb barátom, és az emberi világhoz való egyik legerősebb kötődésem. S most itt állt oly közel, s mégis oly távol. Közelről láttam az orrán ülő halvány szeplőket, a bájos arcát és a legyezőként csapkodó, hosszú szempilláit. Megrémített a gondolat, hogy a földi emlékeim lassan elhalványulhatnak, és roppant hálás voltam Tucker ajándékáért. Nehezen bírnám elviselni, ha mindössze annyi emlékem maradna Mollyról, hogy néha bevillannak a csigás fürtjei meg egy aranyos mosoly. Ám új képességem módot ad rá, hogy mindig

szemmel tarthassam. Most épp annak lehettem szemtanúja, hogy kék szemével vádlón nézi az asztaltársaságot. Ráadásul az egyik kezét csípőre tette, és kihívóan körbepillantott a szobában. –Jó látni téged, Molly – mondta Gábriel. Tekintetéből látszott, hogy komolyan gondolja. Molly elevensége némileg eloszlatta a gyászos hangulatot, ami rájuk telepedett. – Gyere, tarts velünk. –Hozhatok neked teát? – ajánlotta Ivy. –Nem jópofizni jöttem. Hol van ő? – kérte számon Molly. Az iskolában azt mondták, hogy beteg. De annak már ezer éve. –Molly… – kezdte Gábriel. – Bonyolult… és nehéz elmagyarázni. –Engem csak az érdekel, hogy hol van, és mi történt vele. Molly hangja elcsuklott, hallatszott rajta, hogy keményen próbálja magába fojtani a kitörni készülő érzelmeit. – Egy tapodtat sem mozdulok innen, amíg nem kapok választ a kérdéseimre. Ivy megmerevedett, hosszú, karcsú ujjaival a vászon abrosz mintáit tapogatta. – Bethany egy időre elment – válaszolta. A nővérem sem volt jobb nálam az igazság elferdítésében; a becsületesség túlságosan mélyen ivódott belé. A hangja túl színpadiasan csengett, és az arca elárulta őt. – Kapott egy lehetőséget, hogy külföldön folytassa a tanulmányait, és úgy döntött, hogy elfogadja. –Ja, persze. És úgy ment el, hogy a barátainak sem szólt? –Hát az utolsó pillanatban szóltak – mondta a nővérem. –Biztos vagyok benne, hogy említette volna, ha több ideje van. –Ezt a szánalmas hazugságot! – vágott közbe Molly. – Nem veszem be. Már elveszítettem az egyik legjobb barátomat; nem vagyok hajlandó elveszíteni még egyet! Ne gyertek nekem egy újabb hazugsággal! Xavier hátrasimította a haját, odament a kandallópárkányhoz, s mélyet sóhajtott. Molly hirtelen felé fordult. –Csak azt ne hidd, hogy te megúszod – förmedt rá, miközben odalépett hozzá. Xavier még csak a fejét sem emelte fel a vádló hangnem hallatán. – Hónapok óta képtelen vagyok elrángatni mellőled Betht, most pedig, hogy nyoma veszett, te itt állsz és malmozol.

Az arcom megrándult Molly szavai hallatán, mert tudtam, mennyire fájhatnak Xaviernek. Az ő kritikája nélkül is épp eléggé gyötörte magát, amitől csak még feszültebb lett. –Lehet, hogy nem vagyok egy matekzseni, de azért totál idióta sem – folytatta. – Tudom, hogy történt valami. Ha Beth elutazott volna egy időre, akkor ti semmiképp sem maradtatok volna itt. Ti is vele mentetek volna. –Bárcsak úgy lenne – mondta Xavier meggyötört hangon, miközben tekintetét fel sem emelte a padlóról.

–Mit akar ez jelenteni? – Molly arca elsápadt, ahogy egyből a legrosszabbat feltételezte. Xavier megijedt, hogy máris túl sokat fecsegett, ezért elhátrált tőle. Annyira össszetörtnek látszott, hogy Gábriel úgy érezte, muszáj közbelépnie. –Bethany már nincs Venus Cove-ban – magyarázta nyugodtan. – Még csak Georgia államban sincs már… de a dolgok ilyetén fordulatába neki nem volt beleszólása. –Ennek semmi értelme. Megkértelek benneteket, hogy ne hazudozzatok nekem! –Molly. – Gábriel két öles lépéssel átszelte a szobát, és határozottan megfogta a vállát. Molly úgy nézett fel rá, mint amikor egy ismerőse tőle teljesen szokatlan dolgot művel. Olyan közel álltam hozzá, hogy szinte éreztem, beleremeg a meglepetésbe. Gábriel sosem ért még hozzá, mióta ismerik egymást, és látta a fivérem szemében, hogy bármi is történt, mélyen megrendítette. – Úgy hisszük, tudjuk, hol van Bethany, de nem lehetünk biztosak benne – közölte Gábriel. – Éppen ezt próbáljuk kideríteni. –Azt akarod mondani, hogy eltűnt? – kérdezte Molly lélegzet- visszafojtva. –Nem eltűnt – javította ki Gábriel habozva –, valószínűleg elrabolták. Molly a szájához kapta a kezét, szeme tágra nyílt a rémülettől. Xavier kedvetlenül felemelte a fejét, hogy lássa a reakcióját. –Mi ütött beléd? – kérdezte Ivy, és egy pillanat alatt Gábriel mellett termett, és közéjük állt. Gábriel keze közömbösen lehanyatlott Molly válláról. –Semmi értelme hazudni neki – mondta határozottan. – Ő éppoly közel áll Bethanyhoz, mint bármelyikünk. Egyedül nem jutunk egyről a kettőre. Még az is lehet, hogy segíthet. –Nem igazán látom, hogyan. – Ivy máskor harangcsengéshez hasonlatos hangja ezúttal élesen csattant, ezüstszürke szeme pedig villogott, akár az üvegszilánk. – Nincs itt semmi keresnivalója. –Nincs a francokat! – vágott közbe Molly indulatosan. – Mihez kezdünk, ha egy pszichopata ragadta el Betht? –Most nézd meg, mit csináltál – motyogta Ivy. – Az emberek ebben nem lehetnek a segítségünkre. – Lemondó pillantással Xavierre nézett. – Különösen azok nem, akik érzelmileg is érdekeltek a dologban. –Mi nem voltunk ott aznap este – vágott vissza Gábriel. – Az egyedüli szemtanúink emberek. –Már megbocsássatok – szólt közbe Molly rájuk meredve. – Ti itt épp embernek hívtok engem? Szerintem nem én vagyok az egyetlen ember a szobában. – Gábriel eleresztette a füle mellett a megjegyzést, és inkább a saját gondolatmenetét fűzte tovább. –Mi az utolsó dolog az emlékeidben, amit Bethany mondott vagy tett Halloween éjszakáján? Láttam, hogy Ivy körül megremeg és halványan csillámlik a levegő, és tudtam, hogy türtőztetni próbálja magát, mivel nem értett egyet a történésekkel. Nyilván kifogásolhatónak tartotta Gábriel döntését, hogy bevonja Mollyt. Behunyta a szemét, és összeszorított foga között szűrte a levegőt.

Világosan értettem nővérem arckifejezését. Olyan volt, mintha épp felkészülne egy döntésre, amiről tudja, hogy katasztrófába torkollik. –Nos, mérges volt… – felelte Molly, aztán habozni kezdett. –Miért? –Hát azt terveztük, hogy megtartjuk ezt a szeánszot a buliban. Merő szórakozásból. Beth kezdettől fogva ellenezte az egészet. Úgy gondolta, rossz ötlet, és egyfolytában próbált lebeszélni bennünket a dologról. De nem hallgattunk rá, és csak azért is megtartottuk. Aztán a dolgok kezdtek hátborzongató irányt venni, és mindannyian berezeltünk egy kicsit. Molly egy szuszra mondta el a beszámolóját, és megpróbált hétköznapi hangnemet erőltetni magára. Miközben hallgattam őt, Ivy szeme felpattant, és fakó keze ösztönösen ökölbe szorult. – Hogy mondtad? – kérdezte fojtott hangon. –Azt mondtam, mind berezeltünk egy kicsit, és… –Nem, még azelőtt. Azt mondtad, szeánszot tartottatok? –Hát ja, de igazából csak szórakoztunk, végtére is halloween volt. –Te ostoba lány – sziszegte Ivy. – Hát nem tanították meg neked a szüleid, hogy ne játssz olyan dolgokkal, amiket nem ismersz? Molly megrökönyödött. – Nyugi, Ivy – mondta. – Miért olyan nagy ügy? Mi köze lehet egy hülye kis szeánsznak az egészhez? –Csak annak van köze mindenhez – felelte Ivy, szinte esak magának. – Tulajdonképpen az életemet merném tenni rá, hogy az a szeánsz indította el az egészet. – Gábriellel sokatmondó pillantást váltottak. Most már tényleg csak a fivéremhez beszélt. – Biztosan megnyitott egy portált. Anélkül kizárt, hogy vissza tudott volna térni Venus Cove-ba, miután elűztük. –Mi van? – kérdezte Molly kifejezéstelenül. Szinte látni véltem, ahogy a fejében mozgásba lendülnek a kerekek, hogy összerakják a rejtélyes információmorzsákat, melyeket elé vetettek. Rájuk akartam ordítani, hogy hagyják abba – túl sokat árultak el. A mennyország ezt nem engedi, és így csak még több gondjuk akad. Xavier hirtelen felélénkült. Megpördült, hogy szembenézzen Ivyval, miközben gyilkos pillantással mérte végig Mollyt. –Úgy vélitek, a szeánsz támasztotta fel? – kérdezte. –Kit támasztott fel? – szólt közbe Molly hangosan. –Sokkal nagyobb a hatalmuk, mint a legtöbb ember gondolná – felelte a nővérem. – Gabe, szerinted ezen a nyomon elindulhatunk? –Úgy gondolom, minden információt muszáj megfontolnunk. Mindenképpen meg kell találnunk a módját, hogy betörjünk.

–Betörni hova? – követelte a választ Molly. Zavart és sértődött volt, amiért kizárták a társalgásból. A testvéreim megfeledkeztek a jó modorról, normál esetben nem lennének ilyen tapintatlanok. Tudtam, csak az jár a fejükben, hogy megtaláljanak, s közben ügyet sem vetettek szegény Mollyra, aki pislogva próbálta elkapni a beszélgetés fonalát. –De hogy találunk egy bejáratot? – motyogta Ivy. – Gondolod, hogy meg kéne próbálkoznunk egy újabb szeánsszal? Nem, az túl veszélyes. Ki tudja, mit eresztenénk szabadon a gödörből. –Milyen gödörből? Honnan? – Molly hangfekvése feljebb kúszott néhány oktávnyival. –Fogd be! – förmedt rá Xavier. Még sosem láttam ilyen ingerültnek. – Csak két másodpercre fogd be! Molly egy pillanatra megsértődött, de nyomban ellenségesen hunyorítani kezdett. – Fogd be te! – kiabált vissza Xavierre. –Parádés visszavágás – motyogta Xavier. – Muszáj neked mindig ilyen éretlennek lenned? –Tuti, hogy jelenleg én vagyok az egyetlen épelméjű a szobában – jelentette ki Molly. – Nektek elment a rohadt eszetek! –Fogalmad sincs, miről beszélsz – felelte Xavier baljóslatúan. – Véletlenül nincs valami hátvéd, aki körül most legyeskedned kellene? –Hogy merészeled! – kiáltotta Molly. – Tarától hallottál valamit? Egy szavát se hidd el, csak azért annyira ideges… –Hagyd már abba! – Xavier idegesen a levegőbe emelte a kezét. – Nem érdekelsz sem te, sem Tara, sem a süldőlányos viszályaitok. Beth eltűnt, és ha nem tudsz segíteni, akkor miért nem húzol el? Molly keresztbe fonta a karját. – Én innen el nem megyek. –Pedig fogsz. –Kényszeríts! –Ne hidd, hogy nem foglak. –Elég legyen! – vetett véget Gábriel mély, szigorú hangja a fokozódó vitának. – Ez senkinek nem segít. – Ivyra nézett. – Látod? Molly olyan dolgokat is tud, amiket mi nem. –Hát én egy szóval sem mondok nektek többet, amíg meg nem tudom az igazat – közölte Molly csökönyösen, mire Xavier lesújtó pillantással mérte végig. Ivy halkan felnyögött, és a halántékára szorította az ujját. Molly kemény dió, és a nővérem fölöttébb fárasztónak találta őt. –Akár Bethany barátja, akár nem, ettől a lánytól még egy pap is káromkodni kezdene. –Lehet, hogy el kellene magyaráznunk neki néhány dolgot – felelte Gábriel nyájasan. Ivy felvonta az egyik szemöldökét. – Csak rajta, ez érdekes lesz. –Ülj ide, Molly – kezdte Gábriel. – És próbálj végighallgatni anélkül, hogy félbeszakítanál. Ha kérdésed van, majd utána válaszolok rá.

Molly szófogadóan a pamlagra ereszkedett, miközben Gábriel fel-alá járkált, és azon gondolkodott, hol is kezdje. –Nem azok vagyunk, amiknek látszunk – jelentette ki végül, óvatosan megválogatva a szavait. – Nehéz ezt megmagyarázni, de először is fontos, hogy bízz bennem. Bízol bennem, Molly? Molly a feje búbjától a sarkáig végigmérte őt. Az előtte álló lény szépsége annyira rabul ejtette, hogy láttam, arcára kiül a vágyakozás. Azon tűnődtem, vajon képes-e egyáltalán odafigyelni rá. Fivérem szoborszépségű arcát szőke haj keretezte, s ezüstösen csillogó szemét figyelmesen Mollyra szegezte. A testétől néhány centiméternyire halovány, aranyszínű fény ragyogta körbe, ködös páraként úszva utána, ha megmozdult. –Persze, hogy bízom – mormolta Molly. Látszott rajta, hogy imád a fivérem figyelmének középpontjában lenni, s ott is kívánt maradni. – Ha nem az vagy, aminek látszol, akkor mi vagy? –Azt nem árulhatom el neked – felelte Gábriel. –Mert akkor mi lesz, meg kell, hogy ölj? – tréfálkozott Molly, a szemét forgatva. –Nem – válaszolta Gábriel egyenletes hangon. – De az igazság kockára teheti a biztonságodat és a miénket is. –Ő tudja az igazságot? – bökött Molly Xavier felé. Úgy éreztem, a kapcsolatuk mélypontra került, és azt kívántam, bárcsak ott lehetnék, hogy begyógyítsam a köztük tátongó szakadékot. –Ő kivételes – szögezte le Ivy. –Tényleg? És miért nem lehet kivételt tenni velem is? –Nem hinnéd el az igazságot, ha elárulnánk – mondta Gábriel, próbálván kiengesztelni őt. De Molly akaratos volt. –Tegyetek próbára. –Akkor hadd fogalmazzak így: mit gondolsz a természetfeletti dolgokról? –Bírom – felelte Molly szárazon. – Szoktam nézni a Bűbájos boszorkákat meg a Buffyt, meg a hasonló sorozatokat. Gábriel arca alig láthatóan megrándult. – Hát ez nem éppen ugyanaz. –Oké, figyelj, akkor ezt hallgasd meg. A múlt héten a horoszkópom a Cosmóban azt állította, hogy találkozni fogok egy elbűvölő idegennel, és egy srác a buszon megadta a telefonszámát. Én azóta tökre hiszek az egészben. –Ja, láttad a fényt – motyogta Xavier az orra alatt. –Tudtad, hogy a Nyilasoknak gondja van a gúnyolódással? – csattant fel Molly. –Ez sok mindenre fényt derítene, csakhogy én Oroszlán vagyok. –Ja? Hát mindenki tisztában van vele, hogy azok a legnagyobb seggfejek!

–Istenem, olyan, mintha a falnak beszélne az ember. –Te vagy a fal! Miután Xaviernek elege lett a meddő vitából, mogorván összeráncolta a homlokát, elfordult, és lehuppant a helyiség túlsó végében álló kanapéra. Ivy lassan megrázta a fejét, mint aki el sem hiszi, hogy ilyen triviális dolgokra pazarolják az időt. Nem tudtam, mit gondoljak – Gábriel tényleg eljátszott a gondolattal, hogy beavatja Mollyt a titkunkba? Valószínűtlennek tűnt, hogy a bátyám, aki annyira ellenezte, hogy Xaviert befogadjuk a családunkba, most vaktában még egy embert akar beterelni a karámba. Valószínűleg nagyon kétségbe lehet esve. Gábriel megdorgálta Xaviert a tekintetével. Azzal, hogy tovább hergeli Mollyt, nem segít megoldani a helyzetet. – Molly, beszélgessünk a konyhában. Molly diadalittasan Xavierre pillantott, miközben elsétált mellette, Gábriellel szemben viszont maga volt a testet öltött kedvesség. – Ahogy óhajtod – mondta álszemérmesen. Aztán történt valami, ami elvette a kezdeményezést Gábrieltől. A helyiség remegni kezdett. A padló berezonált, a lámpák hevesen himbálóztak. Még szellemi alakomban is éreztem a szobát megtöltő borzasztó nyomást. Ivy és Gábriel közelebb húzódott egymáshoz. Nem riadtak meg, de némileg nyugtalanította őket, mi van kialakulóban. Xavier felpattant a kanapéról, tekintetével a veszélyforrás után kutatva pásztázta végig a szobát. Teste minden izma megfeszült, lába ugrásra készen várt a jelre. Meglepetten nézett fel, ahogy az ablaküvegek remegni kezdtek, majd középen lassan megrepedtek. Molly épp a tűzvonalban állt, földbe gyökerezett lábbal. Láttam, hogy Xavier odafordul, és az esélyeket latolgatja. Ösztönösen megragadta Mollyt, és a padlóra rántotta. Testével védelmezőleg borult fölé, mikor az ablak berobbant, és olyan szilánkzáport zúdított a hátára, mint egy jégeső. Molly felsikoltott, ám a testvéreim nem húzódtak le, és meg sem kísérelték óvni magukat bármi módon. Mereven álltak, akár a szikla, miközben szilánkok szóródtak rájuk, a hajukba és a ruhájukba fúródtak, nekik azonban nem okoztak sérülést. Oly rendíthetetlennek tűntek, hogy úgy éreztem, sem tűz, sem mennykő el nem mozdíthatná őket. Bármi is közeledett, nem féltek tőle. – Takarjátok el a szemeteket! – utasította Gábriel Xaviert és Mollyt, akik még mindig a padlón kuporogtak. Először mennydörgés hallatszott, és villámok cikáztak. Aztán egyre erősödő, fehér fény áradt szét, a szoba minden zugába bevilágított, mígnem az összes jelenlévőt beborította. Olyan volt, mintha a helyiség egy fehéren izzó kazánná változott volna, de valójában a hőmérséklet legalább tíz fokkal csökkent. Még testetlen formámban is éreztem a hideget. Bár én nem voltam veszélyben, körbenéztem, hogy keressek egy helyet, ahová elbújhatok, és végül beértem azzal, hogy behúzódom a kanapé mögé. A televízió elektrosztatikus töltéséhez hasonló, magas hangú zümmögés töltötte meg a levegőt, csak hangosabb volt és annyira erős, hogy úgy éreztem, mintha a fejemben rezonálna. Mikor végül megjelent az angyal, lehajtott fejjel állt a helyiség közepén, teljesen kitárt szárnnyal, ami így az egyik faltól a másikig ért. Úgy látszott, teljesen kitölti a teret, minden falra, még a plafonra és a padlóra is árnyékot vetett. Ragyogó bőre alól fény pislákolt, és a testéből folyékony üveggyöngyökként

csöpögött a padlóra, ahol elenyészett. Mikor megemelte a fejét, láttam, hogy arca annyira gyönyörű és kerubi, akár egy gyermeké, ám a külső mögött mégis felsejlett valami tiszteletet parancsoló és veszélyes. Valós alakjukban az angyalok legalább néhány fejjel magasabbak a legmagasabb embernél is, s ennek az angyalnak hatalmas, erőteljes alkata különösen szembeötlő volt még hullámzó fémpalástja alatt is. Látványa mentes volt bármi emberitől, képtelenség volt nem félelemmel telve meredni rá. Mindenkinek olyan érzése támadt tőle, mintha a csupasz lábával képes lenne egy szempillantás alatt ízzé-porrá zúzni a szobát. Kisfiús vonásai éles kontrasztot alkottak márványból faragott testével. Szeme ragyogott, arca pedig oly kifejezéstelen volt, mint aki ábrándozik, s nem egy döbbent közönség előtt áll. Feje mereven megmoccant, idegen volt számára a légkör. Félelmetes tekintetével végigpásztázta a szobát, majd megállapodott valamin, amit a többiek nem láthattak. Pontosan rám nézett. Nem kellett jobban megvizsgálnom, hogy rájöjjek, ki ő; azonnal felismertem Mihály arkangyalt.

15. Tudsz titkot tartani?

ELTARTOTT EGY DARABIG, DE VÉGÜL a vakító fény és a zúgás a fülünkben alábbhagyott. –Már biztonságos – jelentette be Gábriel. Xavier azonnal talpra ugrott, de amikor meglátta az arkangyalt, hátratántorodott egészen a falig, biztos pontot keresve. Ám egy pillanattal később felegyenesedett, kihúzta magát, és úgy nézett szembe a fölé magasodó alakkal, hogy az arca sem rándult meg. Az angyali szépséget az emberek általában elég nehezen kezelik, de Xavier már látott egyet s mást. Észrevettem, hogy visszatartja a levegőt, mintha a nem akarna megfelelően működni. Egy ilyen magasztos lény jelenlétében az automatikus légzés szinte megszűnik. Molly reakciója parányit drámaibbra sikeredett: a szeme oly tágra nyílt, hogy már-már azt hittem, kiugrik a szemgödréből, karját pedig ernyedten lógatta maga mellett. Aztán furcsa, fojtott sóhajt eresztett ki, és térdre esett, a hátát felpúpozta, felső teste pedig, mintha egy láthatatlan láncon húznák, Mihály arkangyal felé dőlt. Még egy teljes pillanatig meredt rá, mielőtt a szemgolyója felfordult, ő maga pedig aléltan elvágódott.

–Emberek – szólalt meg végül az arkangyal olyan hangon, amitől az embernek olyan érzése támadt, mintha száz templomi kórus csendült volna fel tökéletes harmóniában. – Hajlamosak túlreagálni a dolgokat. –Testvérem – mondta Gábriel, és odalépett hozzá. Még tökéletes emberi alakjában is eltörpült Mihály fenségessége mellett. – Örülök, hogy eljöttél. –Szörnyű helyzet alakult ki – felelte Mihály. – Egyikünket foglyul ejtették. Egy ilyen túlkapást nem lehet figyelmen kívül hagyni. –Minden lehetőséget igyekszünk megvizsgálni, de amint tudod, a pokol kapuit szigorúan őrzik – mondta Gábriel. – A Szövetségnek van bármi elgondolása arról, hogyan lehetne betörni? –Ilyen jellegű információban még mi sem vagyunk illetékesek. Erre a kérdésre csak az alattunk csúszkáló démonok adhatnának kielégítő választ. Amikor Xavier ezt meghallotta, a dühe felülkerekedett az áhítatán. – Gyűjtsenek sereget – csattant fel. – Elég erősek ahhoz, hogy megtegyék! Törjenek be, és hozzák ki őt! Tényleg ennyire nehéz lenne? –Amit javasolsz, valóban hatalmunkban áll – felelte Mihály arkangyal. –Akkor meg mire várunk? Mihály arkangyal pillantása megállapodott Xavier arcán. Ijesztő volt a szemébe nézni; úgy tűnt, mintha ő maga sok különálló részből épülne fel, melyek nem kapcsolódnak egymáshoz, mégis egyként funkcionálnak. A szeme feneketlen mély volt, és mentes minden érzelemtől. Nem tetszett, hogy úgy pillant Xavierre, mintha egy szemléltető példány volna, nem pedig egy emberi lény. –Úgy látszik, az ember egy cseppet sem számol azzal, hogy elszabadíthatjuk az Apokalipszist – jelentette ki. –Ne hibáztasd – felelte rögvest Gábriel. – Őnem érti meg egy rajtaütés következményeit, azonkívül erős érzelmi kötelék fűzi Bethanyhoz. Mihály tekintete elidőzött Xavieren. – Az igaz, hogy az emberi érzelem egy irracionális erőt képvisel. Xavier morcosan összevonta a szemöldökét, és tudtam, hogy rossz néven veszi, hogy úgy beszélnek róla, mint valami akaratos gyerekről, aki képtelen logikus szemszögből felmérni a dolgokat. –Nem tudtam, hogy ez az Apokalipszist idézheti elő – mondta szárazon. – Az elég szerencsétlen mellékhatásnak bizonyulna. A Xavier hangjában megcsendülő szarkazmus hallatán Mihály felvonta az egyik finoman ívelt, fénylő szemöldökét. Ivy, aki eddig egy szót sem szót, gyorsan Xavier mellé állt, hogy kinyilvánítsa támogatását. –Mik a Szövetség utasításai? – kérdezte. –Bemértünk egy forrást, ami a segítségetekre lehet – felelte Mihály hidegen. – A neve Mary Clare nővér. A Szeplőtelen Mária-apátságban találjátok, Fairhope megyében, Tennessee-ben.

–És ez hogyan segít rajtunk? – kérdezte Xavier. –Egyelőre ennyit tudunk ajánlani; sok szerencsét kívánunk nektek. – Mihály Xavierre nézett. – Csak egy apró tanács: bölcsen tennéd, ha fejlesztenéd az önuralmadat, ha vezér akarsz lenni az emberek között. –Még egy kérdésem lenne – mondta Xavier, nem törődve Ivy és Gábriel rosszalló pillantásával. –Igen? – kérdezte Mihály elnyújtva. –Ön szerint Bethnek baja esett? Mihály arkangyal furcsa arckifejezéssel nézett Xavierre. Nem sok olyan emberi lényt tudtam volna az emlékezetembe idézni, akik közvetlenül szólhattak az egyik főangyalhoz, nemhogy még kérdésekkel is zaklassák őket. –A démon túl sok kockázatot vállalt annak érdekében, hogy el tudja ragadni őt. Légy nyugodt, nem tette volna, ha nem lenne fontos számára az élete. Mihály arkangyal lazán összefonta a karját a mellkasán, meghajtotta a fejét, majd egy éghasadásszerű robajjal kísért vakító villanás közepette eltűnt. Azt hittem, nagy felfordulást hagy maga után, ám amikor a nyomában járó fény elhalványult, észrevettem, hogy a padlón az érkezését jelző, elszenesedett körgyűrűtől eltekintve, a szoba visszarendeződött az eredeti állapotába. Miután Mihály arkangyal távozott, láthatóan mindenki megkönnyebbült és felszabadultabban lélegzett. Bár Mihály arkangyal a mi ügyünkért járt közbe, félelmetes megjelenése mindenkit feszültté tett. Gábriel megkerülte a dohányzóasztalt, és Mollyt a karjára emelte, majd gyengéden a pamlagra fektette. Ivy megnedvesített egy kendőt, hogy a homlokára helyezze. Molly szája tátva maradt a döbbenettől, de a légzése már egyenletesebb lett. Gábriel két ujját a csuklójára helyezte, hogy ellenőrizze a pulzusát. Amint meggyőződött róla, hogy Molly hamarosan magához tér, arrébb lépett, a hajába túrt, és Mihály arkangyaljavaslatát kezdte latolgatni. –Egy apáca? – kérdezte Xavier halkan. – Hogyan tudna ő segíteni? Mi olyat mondhatna ő nekünk, amit a Szövetség nem tud? –Ha Mihály hozzá irányított bennünket, annak bizonyára jó oka van – felelte Gábriel. – Az emberek sokkal jobban kötődnek az alvilághoz, mint mi. A démonok egy élet munkáját fektetik abba, hogy kísértésbe vigyék a földlakókat, különös előszeretettel azokat, akik azt hiszik, hogy a hitük megingathatatlan. Valósággal sportot űznek belőle. Lehetséges, hogy ez a Mary Clare nővér sötét erőkkel találkozott. Meg kell keresnünk őt, hogy kiderítsük, mit tudhat. Ivy eltökélten felegyenesedett. – Gondolom, ez azt jelenti, hogy megyünk Tennessee-be. Eddigre viszont kissé elfáradtam. Túl sok minden történt, többségében feszültséggel teli dolgok. Különös hatással volt rám, hogy ennyi időt töltök a fizikai dimenziómon kívül. Újra érezni akartam a testemet, vissza akartam költözni húsvér valómba, hogy összegömbölyödhessek a takarók alatt; mégis tovább lézengtem a közelükben, mert meg akartam várni, amíg Molly magához tér. Látni kívántam, hogyan tud megbirkózni az imént látottakkal. Vajon Ivy és Gábriel rákényszerül, hogy bevallja neki az igazat? Egyáltalán fog emlékezni a dicsőséges idegen látogatására, vagy inkább kitérnek a kérdés elől, és azt mondják neki, hogy megcsúszott, és beütötte a fejét?

A testvéreim eltűntek, hogy sietve összepakoljanak az útra néhány holmit, és Xavier ott maradt, hogy vigyázzon Mollyra. Gondolataiba mélyedve ült le vele szembe, a puha kanapéra, de néha odaodapillantott Mollyra. Figyeltem, ahogy megviselten felsóhajt, majd feláll, hogy Mollyra terítsen egy pokrócot. Az, hogy még a civakodásuk ellenére is ilyen figyelmes és gondoskodó, megindító volt, és még inkább hiányzott a közelsége. Xavier nem volt haragtartó. A vérében volt, hogy oltalmazza a nála sebezhetőbbeket. Ez az egyik dolog, amit nagyon imádtam benne. Molly felnyögött, és a fejéhez nyúlt. Mivel ébredezni kezdett, Xavier is teljesen éber lett. Óvatosan talpra állt, de nem lépett oda hozzá, nehogy megijessze. Molly kinyitotta a szemét, és a keze fejével dörzsölgetni kezdte. –Mi a fene…? – motyogta magában, ahogy feltámaszkodott, és álomittas tekintettel pislogott. Hirtelen minden vér kiszaladt az arcából, amikor megpillantotta a padlón a helyet, ahol korábban Mihály arkangyal állt. Szinte láttam a pillanatot, ahogy az emlék újra lejátszódik a szeme előtt. Riadalma nyíltan kiült az arcára, és az álla újra leesett. –Hogy érzed magad? – tudakolta Xavier óvatosan. –Rendben, azt hiszem. Mi történt? –Elájultál – felelte őszintén. – Biztosan a feszültségtől. Sajnálom, hogy az előbb elveszítettem az önuralmamat, nem akarok veszekedni veled. Molly rámeredt. Muszáj elmondanod, mi történt – követelte. – Még behunyt szemmel is láttam a fényt… Xavier ábrázata a leghalványabb jelét sem árulta el annak, mit érez. Hűvös tekintettel szemlélte Mollyt. – Lehet, hogy el kéne menned egy orvoshoz. Úgy beszélsz, mint akinek agyrázkódása van. Molly oly egyenesen ült fel, mint aki karót nyelt, és Xavierre bámult. – Ne játszd itt nekem a hülyét – förmedt rá. –Tudom, mit láttam. –Igazán? – mondta Xavier nyugodtan. – És mi lenne az? –Egy ember… – kezdte Molly bizonytalanul, de aztán újra megfontolta a választ. – Legalábbis azt hiszem, az volt; egy baromi nagy, vakítóan fénylő ember. Áradt belőle a fény, és a hangja meg olyan volt, mintha százan szólalnának meg egyszerre, és szárnya is volt: hatalmas szárnya, mint egy sasnak! Xavier olyan pillantással nézett Mollyra, amitől még a legmagabiztosabb szemtanú is elbizonytalanodott volna a józan eszét illetően. Összeszorította a száját, a szemöldökét enyhén felvonta, egy lépést hátrált, mintha Molly igazolhatóan megtébolyodott volna. Sokkal jobb színész volt, mint gondoltam. De Mollyt nem tudta rászedni. –Ne nézz így rám! – kiáltotta. – Te is láttad, tudom, hogy láttad! –Fogalmam sincs, miről beszélsz – felelte Xavier értetlenül. –Láttam, hogy pontosan azon a szent helyen áll egy angyal – érvelt Molly, vadul intve arra, ahol Mihály arkangyal megjelent. – Láttam! Nem fogod bemesélni nekem, hogy elment az eszem.

Xavier feladta. Keresztbe fonta a karját a mellkasán, arcán hitetlenség ült. Hirtelen emelt hangon felkiáltott. –Gábriel! Jobban tennéd, ha idejönnél! Egy pillanattal később a fivérem megállt az ajtóban. –Molly, isten hozott köztünk újra. Hogy vagy? –Miért nem mondod el Gábrielnek, mit láttál? – vágott közbe Xavier. Molly egy pillanatra elbizonytalanodott. Lehet, hogy az nem érdekelte, mit gondol róla Xavier, de Gábriel véleményére sokat adott, és még véletlenül sem szerette volna megkockáztatni, hogy a bátyám beszámíthatatlannak tartsa. Mindazonáltal kételye éppolyan gyorsan elmúlt, amint jött. – Láttam egy angyalt – jelentette ki meggyőződéssel. – Fogalmam sincs, miért jött, vagy mit mondott, de tudom, hogy itt járt. Gábriel töprengve elnémult. Sem kétségbe vonni, sem igazolni nem akarta a történetet. Helyette csak enyhén összeráncolta márvány simaságú homlokát, és Mollyt szemlélte. Bár fegyelmezett vonásait elnézve nehéz lett volna megállapítani, mi zajlik a fejében, én tudtam, hogy Gabe megpróbálja felmérni a kárt. Molly felfedezése pusztulást hozhat az egész családomra. Egy embert is vonakodtak beavatni a titokba, és akkor is csak azért álltak kötélnek, mert nem volt más választásuk. Felfedtem Xavier előtt az igazi lényemet anélkül, hogy velük megbeszéltem volna. Most, hogy már ketten ismerték az igazságot egy olyan kisvárosban, mint Venus Cove, valóban gondunk akadhat. De mit tehetnének? Molly a saját szemével látta Mihály arkangyalt. Azt kívántam, bárcsak ott lehetnék, hogy megvigasztaljam a bátyámat, aki a saját belső tusáját vívja éppen. Kísértetszerű valómban Gábriel körül bolyongtam, igyekeztem átsugározni neki a bátorításomat. Azt akartam, hogy tudja, mellette leszek, bármilyen döntést is hoz. Nem az őhibája volt, bár tudtam, hogy kész vállalni a felelősséget mindenért. Mihály mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül jelent meg, s idejük sem volt Mollyt megóvni. Mikor az arkangyalok küldetésen jártak, nem voltak tekintettel az emberek törékenységére. Isten szolgálata közben kizárólag az a cél lebegett a szemük előtt, hogy az igéjét és a parancsát eljuttassák a földlakókhoz. Amikor például Lót felesége nem engedelmeskedett a parancsuknak néhány ezer évvel ezelőtt, habozás nélkül sóbálvánnyá változtatták. Szenvedélyes eltökéltséggel hajtották végre a küldetésüket, s közben eltiportak mindent, ami az útjukba állt. Molly nem jelentett fenyegetést Mihály arkangyalra nézve, így nem is foglalkozott vele, ezért Gábrielre maradt, hogy számoljon a következményekkel. Azon tűnődtem, vajon a fivérem hozzám hasonlóan átmegy-e bizonyos változáson? Az emberek között élve nehéz volt fenntartani az isteni semlegességet. Gábriel hű maradt a Királysághoz, de látta Xavier elkötelezettségét irányomban, és tisztában volt a kapcsolatunk mélységével. Tudtam, hogy sosem szegné meg a szövetségét a Szent Hetekkel, az arkangyalok rendjével, amihez tartozott, de már másnak tűnt, mint a legelején, amikor Venus Cove-ba érkeztünk. Akkor még csak az Úr küldötte volt, aki pártatlanul és éles logikával szemlélte az emberek világát. Most azonban már meg is akarta érteni, hogy hogyan működik.

Gábriel fel-alá kezdett járkálni a szobában, s még mielőtt ráeszméltem volna, egyenesen átsétált rajtam. Hirtelen megdermedt, láttam a tekintetében, hogy megérezte a rezgést a levegőben. Arra vágytam, hogy közölje a többiekkel, érzi a jelenlétemet, de ismertem a bátyámat, és tudtam, hogyan forog az agya. Nem volt értelme megmondani Xaviernek és Mollynak, hogy ott vagyok. Úgysem láthattak, érinthettek vagy szólíthattak meg. Csak még inkább megnehezítette volna elviselniük ezt a helyzetet. Gábriel vonásai kisimultak, odalépdelt Mollyhoz, és mellé telepedett a pamlag karfájára. Molly ösztönösen felé húzódott, de Gábriel nem mutatta jelét, hogy meg akarná őt érinteni. – Biztos vagy benne, hogy megbirkózol az igazsággal? – kérdezte. – Kérlek, vedd számításba, hogy az egész hátralévő életedre kihatással lehet. – Molly szótlanul biccentett, és le sem vette a szemét Gábrielről. – Nos, rendben. Amit láttál, valóban egy angyal volt. Sőt, mi több, Mihály arkangyal. Azért jött, hogy felajánlja a segítségét, így neked igazán nincs mitől félned. –Úgy érted, igazi volt? – suttogta, láthatóan megdelejezve a gondolattól. – Tényleg léteznek angyalok? –Éppoly igazi, mint te. Molly összeráncolta a homlokát, ahogy magában meghányta-vetette a Gábrieltől hallott, elképesztő információt. – És ez miért csak engem borít ki? Gábriel nagyot sóhajtott, s láttam a tekintetében a tétovázást, de már túl messzire ment, hogy meghátráljon. – Mihály a fivérem – mondta gyengéden. – Mi egyek vagyunk és ugyanazok. –De te… – kezdte Molly –, te nem vagy… hogy lehet… nem értem. – Felidegesítette a saját tudatlansága. –Figyelj, Molly. Emlékszel rá, amikor még kicsi voltál, és a szüleid elmesélték a karácsony történetét? –Persze – nyögte ki. – Mint mindenki, nem? –Emlékszel még az angyali üdvözlet történetére? Elmondanád nekem? –Én… én azt hiszem – hebegte Molly. – Szűz Máriának megjelent egy angyal Názáretben, aki azt a hírt hozta neki, hogy gyermeke lesz, akit Jézusnak hívnak majd, s aki az Isten fia. –Nagyon jó – mondta a bátyám jóváhagyólag. Közelebb hajolt hozzá. –És mondd, Molly, emlékszel annak az angyalnak a nevére is? –A nevére? – Molly zavartnak tűnt. – Nem volt neki. Ó, várj csak, dehogynem. Úgy hívták… ő volt… az angyal… –Sipító hangon nagy levegőt vett, és ránézésre az ájulás szélén állt. – Gábriel angyal. –Az én lennék – mondta a fivérem majdhogynem szerényen.

–Ne félj, nekem is eltartott egy darabig, amíg felfogtam tette hozzá Xavier. Molly alig hallotta őt. Még mindig némán, tátott szájjal meredt Gábrielre. – Gábriel, Ivy és Beth mind angyalok – toldotta meg az információt Xavier. – Egy komplett világ létezik körülöttünk, amiről a legtöbbünknek halvány fogalma sincs. –Meg akarok bizonyosodni róla, hogy megértetted – sürgette Gábriel Mollyt. – Ha ez túl sok neked, megkérhetem Ivyt, hogy törölje az emlékeidet. De ha részt akarsz venni ebben az egészben, csakis tiszta fejjel fogj hozzá. Nem mi vagyunk itt az egyedüli természetfeletti lények. Léteznek sötétebb teremtmények, mint képzelni mernéd, és ők vitték el Betht. Ha vissza akarjuk szerezni őt, akkor össze kell fognunk. –Semmi baj, Molly – mondta neki Xavier, mert látta az arcán tükröződő félelmet. – Gábriel és Ivy nem hagyja, hogy bármi bajod essen. Mellesleg a démonokat amúgy sem mi érdekeljük. – Erre Molly is felkapta a fejét. –Miféle démonokról beszélsz?! – sikoltotta, és felugrott a pamlagról. – Senki nem szólt démonokról! Gábriel Xavierre nézett, és rosszallóan megrázta a fejét. Ez így nem fog működni – jegyezte meg. – Azt hiszem, Ivyra lesz szükségünk. –Nem, várj! – vágott közbe Molly. – Sajnálom, csak még egy percet kérek. Segíteni akarok nektek. Mit mondtál, ki vitte el Betht? –Halloween éjszakáján ragadta magával egy démon, aki már járt itt azelőtt – felelte Gábriel. – Úgy hisszük, a szeánszotok idézte meg őt újból. Jake Thornként ismerted őt. Tavaly egy rövid ideig a Bryce Hamiltonba járt. –Az ausztrál srác? – kérdezte Molly, és összeráncolta a homlokát, ahogy keservesen próbált az emlékeibe túrni, melyeket Ivy úgy törölt a fejéből, akár fájlokat egy számítógépből. –Brit – javította ki Xavier. –Hidd el, vele aztán nem szívesen kerülnél konfliktusba – mondta Gábriel. –Ó, istenem – nyögte Molly. – Bethnek igaza volt a szeánsszal kapcsolatban. Miért is nem hallgattam rá? Ez az egész az én hibám. –Nincs értelme magadat vádolnod – felelte Gábriel. – Attól még nem szerezzük őt vissza. Koncentrálnunk kell. –Oké, mit csináljak? – kérdezte Molly felbátorodva. –Néhány órán belül elindulunk Tennessee-be – válaszolta Gábriel. – Te itt maradsz, és egy árva szót sem szólsz erről senkinek. –Állj! – szólt közbe Molly, és talpra szökkent. – Nélkülem nem mentek sehova. –Ó, dehogyisnem – mondta Xavier, és észrevettem, hogy ismét fellángol közöttük az ellenségeskedés. –Biztonságosabb lenne, ha itt maradnál – jegyezte meg Gábriel nyomatékosan.

–Nem – ragaszkodott Molly az álláspontjához. – Nem tehetitek meg, hogy bedobtok a mélyvízbe, utána meg itt hagytok, hogy szétizguljam magam. –Nem várhatunk – mondta Gábriel. – Beszélned kellene a szüleiddel, értesítened az iskolát… –Ki a francot érdekel az iskola? – vágott közbe Molly. – Helló! Én amúgy is mindig lógok. – Elővette a mobiltelefonját a farmernadrágja farzsebéből. – Szólok anyunak, hogy néhány napig Taránál fogok lógni. Mielőtt még bárki megállíthatta volna, Molly bepötyögte a számokat, és elvonult a konyhába. Hallottam, ahogy elkezdi hadarni a szokásos sztorit, hogy Tara szakított a pasijával, teljesen kész van, és muszáj mellette lennie a barátainak. –Ez nagyon rossz ötlet – jegyezte meg Xavier. – Úgy értem, itt most Mollyról van szó. Ő a legnagyobb pletykafészek a városban. Szerinted ezt meddig fogja magában tartani? Én viszont teljesen megbíztam a fivérem döntésében. Bár aggódtam, hogy Mollyt is bevonják, ugyanakkor tudtam, hogy képes megfontolt maradni, ha szükség van rá. Ivy nem volt jelen, hogy ossza a véleményemet, és először életemben úgy vettem észre, hogy igazi nézeteltérés van közte és Gábriel között. Valahol a hallban becsapódott egy ajtó, majd hirtelen a szobában termett, robbanásig feszült ábrázattal. Ledobta a két megpakolt málhazsákot. Jeges, kék szemével egyfolytában a konyha felé pillantgatott, majd vissza Gábrielre. A feszült helyzet Ivyt egy másik oldaláról mutatta be. Az én szelíd, türelmes nővérem hamar elenyészett, s átvette a helyét a Királyság katonája, a harcra készülő szeráf. Tudtam, hogy egy szeráf ritkán lesz dühös; sok kell ahhoz, hogy kijöjjön a sodrából. Ivy viselkedéséből azt szűrtem le, hogy a foglyul ejtésem talán sokkal többet jelent annál, mint amit felfogtam belőle. –Ez a törvények igen komoly áthágása – mondta Ivy komoran Gábrielnek. – Több kudarcot nem engedhetünk meg magunknak. –Miféle törvények? – kérdezte Xavier. – Én nem látom, hogy lenne bármiféle törvény. –A démonok bennünket még sosem vettek célba – felelte a nővérem. – Emberekre vadásznak, hogy bosszantsák a mennyországot. Ezúttal azonban egy közülünk valót kaptak el, s tudják, hogy bosszút kell állnunk. Hacsak nem éppen ezt akarják… mert abban az esetben a háborút próbálják kirobbantani. – Tekintete megállapodott Mollyn. – Ő nem lesz biztonságban. –Mint már mondtam – válaszolta Gábriel nem hiszem, hogy maradt más választásunk. –Csak mert Molly és Bethany iskolai barátok, nem hiszem, hogy fel kéne hagynunk a szokásos eljárással. –Semmi szokásos nincs a kialakult helyzetben – csattant fel Gábriel. – A Szövetséget egyértelműen nem izgatja, hogy még egy ember tudomást szerez a kilétünk felől. Különben Mihály körültekintőbben időzítette volna az érkezését. Lehet, hogy igazad van, hogy itt valami sokkal nagyobb dologról van szó. Ivy szkeptikus maradt. – Ha igazam van, gondold végig, mivel nézünk szembe. Vele sebezhetőbbek vagyunk.

–Nagyon állhatatos. Képtelen vagyok meggyőzni. –Ő egy süldőlány, te meg egy arkangyal vagy, könyörgöm – mondta Ivy keserűen. – Azért ennél komolyabb dolgokkal is megbirkóztál fénykorodban. A bátyám egyszerűen csak vállat vont. – Az összes szövetségesre szükségünk lesz, akit csak szerezni tudunk. Ivy mogorván összevonta a szemöldökét, és Gábriel felé bökött az ujjával. – Jól van, de én nem vállalok érte felelősséget. Őa tiéd! –Miért pazaroljátok az időt arra, hogy Mollyról vitatkoztok? – robbant ki Xavierből. – Tényleg nincs fontosabb dolog, amin izgulhatunk? Mint például az, hogy végre elinduljunk, és megtaláljuk ezt az apácát? –Xaviernek igaza van – mondta Gábriel. – Tegyük félre a nézeteltérésünket, és törődjünk a jelen helyzettel. Csak azt remélem, hogy még odaérünk, mielőtt túl késő lenne. Amint Gábriel kiejtette a szavakat, nyomban meg is bánta. Gyötrelmes arcot vágott, mire Xavier arca elvörösödött az indulattól. –Úgy beszélsz, mint aki máris feladta. –Olyat nem mondtam – felelte Gábriel. – Ez egy merőben egyedi helyzet. Fogalmunk sincs, mivel állunk szemben. Egyedül azok az angyalok látták eddig a poklot belülről, akik önszántukból mentek oda, a bolondok, kiket elvakított a gőg, és Atyánk ellen fordultak, hogy Lucifert kövessék. –Miket beszélsz? – kérdezte Xavier, s hangjából felháborodás csendült ki. – Azt hiszed, Beth szándékosan tette? Ezt nem ő akarta, Gábriel! Elfelejted, hogy én is ott voltam? Abban a pillanatban legszívesebben bokán rúgtam volna a bátyámat. Tényleg azt hitte, hogy a sötétség útjára léptem? Ivy átszelte a szobát, és Gábriel vállára tette a kezét. – Csak azt akartuk mondani, hogy normális esetben Jake nem tudott volna magával ragadni egy angyalt a pokolba. Vagy Bethany ment vele önszántából, vagy az Armageddon szélén állunk.

16. Egy szív

EGYRE NEHEZEBBEN BÍRTAM velük maradni. Szellemi alakom már kezdett elmosódni, türelmetlenül vágyott vissza a testembe. De Ivy szavai megrendítettek. Lehetséges lett volna, az elrablásom tényleg annak a jele, hogy valami rettenetes dolog készül? Xaviertől eltérően, én nem hibáztattam a fivéremet, hogy azt mondta, amit. Egyszerűen csak nevén nevezte a gyereket. Való igaz, hogy elfogadtam Jake ajánlatát. Tudtomon kívül cselekedtem, de úgy látszik, ez nem számít. Tudtam, hogy Gábriel a legjobbat reméli, de neki az volt a dolga, hogy az összes lehetőséggel számoljon. Én meg csak abban reménykedtem, hogy Xavier kedvéért egy picit szépít a dolgok állásán. De a bátyám sosem kendőzte el az igazságot. Hiszen az egész léte azt a célt szolgálta, hogy megtestesítse és megóvja az igazságot. Xavier ezt nem érthette, és láttam rajta, hogy összezavarodott. Megszokta, hogy Ivynak és Gábrielnek mindenre van egy épkézláb válasza. Hát most másképp álltak a dolgok, és a határozatlanságuk megrémítette. Xavier egyre nyugtalanabb lett. Leült, majd hirtelen megint felpattant. Egész testében megfeszült, akár egy íj, felgyülemlett energiája szinte tapintható volt. –Én láttam őt – szólalt meg hosszú szünet után. Visszafogott szenvedély érződött a hangjából. – Ti nem voltatok ott, nem láttátok az arckifejezését, amikor rájött, kivel van. Megrémült, amint ráébredt, hogy mi történik. Segíteni akartam neki, de már túl késő volt. Megpróbáltam megmenteni… – elhallgatott, s hiábavalóan meredt a kezére. –Persze, hogy megpróbáltad – mondta Ivy. Ő mindig is jobban értette Xaviert, mint Gábriel. – Ismerjük Bethanyt; megbízunk benne. Tisztában vagyunk vele, hogy Jake mind közül a legmocskosabb taktikát vetette be, hogy a bizalmába férkőzzön. De ennek most már nincs jelentősége. Jake győzött. Most már hazai terepen van. A helyzet igen kényes, és az az igazság, hogy nem lesz könnyű dolgunk, hogy kimenekítsük a húgunkat. Gábriel kevésbé hajlott rá, hogy szépítse a dolgokat. – Ha létezik is mód arra, hogy belépjünk abba a dimenzióba, amit pokolként ismernek, még soha nem hallottam róla. Angyal arra a helyről még nem tért vissza, mióta Lucifert a föld alá zártuk. –Mintha arról beszéltetek volna, hogy találnunk kell egy portált. – Xavier összeszorította a száját, jócskán össze kellett szednie magát, hogy uralkodni tudjon az érzésein. Könnyek gyűltek a szemembe, hogy így kellett látnom őt. Oly veszettül szerettem volna átölelni, megsimogatni az arcát, megvigasztalni, és a fülébe suttogni, hogy élek, s bár a föld alatt vagyok, állandóan rá gondolok. –Valóban mondtam ilyet – ismerte el Gábriel. – De arról a feladatról egyszerűbb beszélni, mint megvalósítani. – Tekintete elrévedt, és tudtam, hogy már nincs jelen. Bezárkózott saját gondolatai világába. Az imént megfogalmazott kétségei ellenére bíztam Gábrielben. Ha létezett bármi módja, hogy megmentsenek engem, biztos voltam benne, hogy ő rájön. –Nem értem. Ha Jake képes volt megszegni a szabályokat, mi miért ne tudnánk? – tudakolta Xavier állhatatosan. –Ha Jake rászedte Bethanyt, hogy megbízzon benne, azzal nem szegett meg semmilyen szabályt – felelte Ivy. – A démonok évszázadok óta manipulálják a lelkeket, és kárhoztatják őket pokolra.

–Szóval akkor nekünk is tisztességtelenül kell játszani – mondta Xavier. –Pontosan. – Ivy a kezét a vállára tette. – Miért nem nyugszol meg egy kicsit? Hadd találjuk meg a módját. Talán ez az utazás Tennessee-be nyújt némi reményt. Ami Bethanyval történt, az Úr angyalával, akit elhurcoltak a pokolba, példa nélküli. Nincs hozzá szabálykönyv, ami szerint eljárhatnánk. Érted, mit beszélek? –Lehet, hogy ez egy jel – szólt közbe Gábriel, aki visszazökkent a valóságba. –Miféle jel? – kérdezte Xavier. –Hogy Lucifer hatalma erősödik. Ez növekvő erejének bizonyítéka lehet, még ha Jake-en keresztül manifesztálódott is. Legyünk óvatosak. Ha ajtóstul rontunk a házba, azzal csak nehezítjük a helyzetet. Mihály ezért küldött minket ehhez a forráshoz. –Nézzétek, ha csak üldögélünk itt, és gyógyteát iszogatunk, azzal egyáltalán nem segítünk Bethnek. Ti ketten addig révedeztek a teljes képen, ameddig csak akartok, de számomra ez a dolog egyedül róla szól, és kerül, amibe kerül, bármit hajlandó vagyok megtenni, hogy hazahozhassam. Ha nem tartotok velem, akkor megoldom egyedül. Xavier felállt, hogy távozzon, én meg hirtelen bepánikoltam, mert arra gondoltam, hogy valami meggondolatlanságot fog elkövetni. De Gábriel oly sebesen elállta az útját, mint a villám. –Nem fogsz te megoldani semmit – mondta Gábriel fagyosan. – Világos? Legalább egy percig fogd vissza a tomboló hormonjaidat, és hallgass végig. Tudom, hogy vissza akarod kapni Betht, akárcsak mi mindannyian, de ezzel a képregényhős-hozzáállással nem segítesz. –Mint ahogy ti sem azzal, ha csak üldögéltek, és úgy tesztek, mintha nem lehetne tenni semmit. Beth egyszer azt mondta, hogy a neved azt jelenti: „Isten harcosa”. Mint kiderült, szép kis harcos vagy te. –Vigyázz a szádra – figyelmeztette Gábriel villogó tekintettel. –Vagy mi lesz? – kérdezte Xavier immár forrongva. Bármelyik pillanatban kirobbanhatott belőle a düh, és olyat tehet, amit megbánna. Azt kívántam, bárcsak megérinthetném, hogy elmondjam neki, Gabenek igaza van. Bármennyire is szerettem őt a lojalitásáért és a határozottságáért, tisztában voltam vele, ezt a dolgot nem lehet puszta virtuskodással megoldani. Volt egy halvány sejtésem, hogy Gábriel kiötlött egy tervet, legalábbis reméltem. Csak annyit várt Xaviertől, hogy engedjen neki egy kis időt gondolkodni. Gábriel még mindig Xavier útjában állt, s egyre feszültebben néztek farkasszemet egymással. Becsületére legyen mondva, Xavier volt az, aki meghátrált. –Muszáj kimennem innen, hogy kiszellőztessem a fejemet – mondta, ahogy félretolta Gábrielt. –Oké – szólt Ivy a távozó háta felé. – Megvárunk. Követtem Xaviert, miközben könnyedén lépdelt a partra vezető homokos lépcsőkön lefelé. Megpróbáltam nyugtató energianyalábokat sugározni felé, s abban reménykedtem, hogy legalább megérzi azokat. Amikor leért a partra, kissé ellazult. Megkönnyebbülten nagyokat sóhajtott. Egyenesen lesétált a partszakasz sötét fövenyére, zsebre dugott kézzel szemlélte a tengert. Láttam, hogy egyik lábáról a másikra áll, s próbálja leküzdeni a nyugtalanságát. Ha csak egy pillanatig nem

gondolt volna a saját kudarcára, talán lett volna esélyem, hogy éreztessem vele a jelenlétemet. Muszáj volt megszabadulnia az eltűnésem felett érzett gyásztól, hogy kitisztuljon a feje.

Mintha a gondolataimban olvasott volna, levette a pulóverét, és félredobta. Lehúzta a cipőjét, és ott hagyta a homokban, így már csak rövidnadrág és fehér póló volt rajta. Végignézett az elhagyatott strandon, vett egy mély levegőt, majd futásnak eredt. Szellemi valómban mellette szaladtam, s felderültem gyorsuló légzésétől és egyre hevesebb pulzusától. Elválásunk óta most éreztem hozzá a legközelebb magamat. Xavier mozdulatai képzett atléta lévén kecsesek voltak. A sport mindig is felüdülést jelentett számára, s éreztem is, hogy oldódik a feszültsége. Végre az agya talált valami mást is rajtam kívül, amire koncentrálhat. A mozgás segített. Nyúzott ábrázata elsimult, s immár a saját ritmusában mozgott. Láttam, ahogy kirajzolódnak az izmai a vádlijában és a széles vállain. Szinte éreztem a fürge mozdulatait, ahogy testsúlya a fövenyen dobogott. Nem figyeltem, meddig szalad, de mikor a Byron már csak egy apró pont volt a távolban, Xavier végül megállt. Lehajolt, a combjára támaszkodott. A nap már lenyugvóban volt, s vörösre festette az óceánt. Xavier mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt, mígnem lassult a légzése. Láttam rajta, hogy most egyáltalán nem gondol semmire – aminek köszönhetően a feje hetek óta talán először teljesen tiszta volt. Tudtam, hogy nincs vesztegetnivaló időm. Meg kellett ragadnom az alkalmat. A szirtek mögöttünk meredeztek, nem messze attól a helytől, ahol először felfedtem neki igazi valómat, amikor is kitártam a szárnyamat, és levetettem magamat a szikláról. Most elgondolkodtam, hogy helyesen cselekedtem-e akkor. Attól a pillanattól kezdve végérvényesen felforgattam az életét. A létét az enyémhez béklyóztam, és olyan gondokat akasztottam a nyakába, melyekkel egyébként sosem kellett volna foglalkoznia. Xavier arcát figyeltem; csak néhány centire volt attól, ahol az enyém lehetett volna. Máris észrevettem, hogy az arckifejezése kezd elkomorulni, ahogy kezd visszatérni a normális testhőmérséklete. A fizikai megterhelés átmenetileg könnyített rajta; nemsokára ismét azon fog agonizálni, hogy mit kellett volna másképp tennie. Kezdtem kifutni az időből. Néhány méternyire elhátráltam tőle. Behunytam a szemem, és az összes energiámat megpróbáltam abba a pontba sűríteni, ahol a szívem lett volna, ha fizikai valómban is jelen lehetek. Elképzeltem, ahogy ezt az energiát egyetlen örvénylő, erős gömbbe koncentrálom. Ebben a golyóban benne volt minden szeretetem, gondolatom, a teljes lényem. Aztán rohanni kezdtem. Egyenesen Xavier felé rohantam, aki az óceánt bámulta, félig a homokba ásott lábbal. Mikor elértem őt, belecsapódtam, mint egy lövedék, az energiagömb pedig elárasztotta őt, akár egy kozmikus szökőár. Olyan volt, mintha a teste folyékonnyá válna, én pedig át tudnék lépni rajta. A másodperc törtrészéig magamban éreztem az ő lényegi valóját, mintha a lényeink egybeolvadtak volna. Arra a rövidke pillanatra egy szívet, egy testet osztottunk meg. Ám a pillanat elmúlt, Xavier pedig döbbenten próbált valamiféle magyarázatot találni a történtekre, és ösztönösen a szívéhez kapott. Szinte látni véltem az arcára kiülő gondolatokat. Abban reménykedtem, hogy helyesen cselekszem, és nem ijesztem halálra azzal, hogy szívrohama van. Néhány percet igénybe vett, hogy feldolgozza, ami történt, de aztán az arckifejezése a döbbenetből színtiszta gyönyörűségbe váltott. Amikor láttam, hogy körbepillant és engem keres, tudtam, hogy elértem a célomat. Büszke voltam magamra, hogy első próbálkozásra sikerült áttörnöm! Apró lépésekkel haladtam, de megcsináltam – kapcsolatot teremtettem!

Xavier egyenesen maga elé nézett, oda, ahol lebegtem, fizikailag ugyan láthatatlanul, ám lélekben teljesebben jelen, mint bármikor. Úgy tűnt, tiszta, türkizkék szemével épp a szemembe néz, és a szája sarkában megjelent egy mosolykezdemény. – Beth – suttogta. – Mi tartott eddig?

17. Cinkostárs

A XAVIERREL VALÓ TALÁLKOZÁSOM után számomra megváltoztak a dolgok. Ami ott velünk történt, jobb volt, mintha megcsókolhattam volna, jobb volt, mintha velem aludt volna. Lüktető szíve köré fonódtam, a vénáiban áramló vérébe vegyültem, éreztem az agyában száguldó, elektromos impulzusokat. Most már tudtam, hogy milyen az igazi kapcsolat. És tudtam, hogy küzdenem kell érte. Egészen mostanáig békésen ücsörögtem arra várva, hogy majd jön a felszabadító sereg. Nem éreztem igényét, hogy mást is tegyek. Most viszont, Xavierhez hasonlóan, nem tudtam tétlenül várakozni. A dolgokat a saját kezembe akartam venni. Eltökéltségem, hogy újra vele lehessek, fáklyaként lobogott előttem. Elegem volt abból, hogy áldozatot játsszam. Torkig voltam a tehetetlenségemmel. Féltem Jake-től, ez nem vitás, de volt valami, amitől sokkal jobban féltem – attól, hogy örökre el kell válnom Xaviertől. Egy kicsike részem úgy érezte, cserbenhagytam Xaviert. A nap túlnyomó részében csak henyéltem a lakosztályomban, s jóformán csak Hannával és Tuckkal kommunikáltam, betegnek tettettem magam, hogy minél kevesebbet kelljen Jake-kel lennem, miközben Xavier tette a dolgát. Őrjöngve agyalt, szervezkedett, és minden mást félretett, míg én csak királylányként várakoztam a vártoronyban. Ennél azért többre vagyok képes. Elszántam magam, hogy megteszem, amit csak tudok. De egyedül nem fog menni. – Tuck, változott a terv – mondtam neki abban a pillanatban, ahogy átlépte a küszöböt. – A segítségedre lesz szükségem. Tucker zavartan egyik lábáról a másikra állt. – Hát ez elég rosszul hangzik… – mondta. Nem voltam biztos benne, hogy ilyen hamar teljesen meg kellene bíznom benne, de nem volt más választásom. – Keresni akarok egy portált. Tucker felsóhajtott. – Valahogy sejtettem, hogy ez jön – mondta. – De hidd el, szinte lehetetlen megtalálni őket. Mindössze néhány magas rangú démon tudja, merre vannak.

–Én egy angyal vagyok, Tuck – erősködtem. – Lehet, hogy van bennem valami beépített érzékelő, vagy mit tudom én, aminek a segítségével találunk egyet. Sosem tudhatod. –Csodálom a magabiztosságodat – felelte Tucker, és kicsit hallgatott, mielőtt folytatta –, de csak hogy tudd, én már ezerszer nekiindultam portált keresni, és lópikulát se találtam. –De lehet, hogy ezúttal szerencsénk lesz – mondtam mosolyogva. –Szeretnék segíteni neked – felelte feszengve. – De ha elkapnak, nem téged vonnak kínpadra érte. –Ezért nem fognak elkapni. –Az nem olyan egyszerű. –Dehogynem – makacskodtam. – És ha lebukunk, majd azt mondom, hogy az én ötletem volt, s hogy kényszerítettelek. Tucker felsóhajtott. – Hát, asszem, megpróbálhatjuk. –Szuper. Na, akkor… merre lógnak ezek a magas rangú démonok? –Biztos, hogy szétrúgják a hátsómat, amiért hallgatok rád – jegyezte meg Tuck. – De rendben, vágjunk bele. Csak hogy fogunk kisurranni? Ebben a szállodában minden négyzetcentimétert őriznek, téged pedig árgus szemekkel figyelnek. –Van egy ötletem. – Hasra vetettem magam az ágyon, és az éjjeliszekrényen lévő telefonért nyúltam. Ezelőtt még nem volt alkalmam használni, így a vonal túlsó végén a hang enyhén meglepettnek tűnt. –Jó estét, asszonyom – szólt bele a recepciós hölgy. – Miben lehetek a szolgálatára? –Kapcsolná, kérem, Mr. Thorn szobáját? – kértem udvariasan. – Beszélnem kell vele. Rövid papírzörgést hallottam. – Attól tartok, Mr. Thorn egy megbeszélésen van – közölte a nő kifejezéstelen hangon. – Meghagyta, hogy ne zavarják. –Megmondaná neki, hogy Bethany Church keresi? – kérdeztem. –Kérem, tartsa. Miután visszatért, a hangja drámai változáson ment keresztül. Ezúttal már a VIP-vendégnek kijáró tisztelettel szólított meg. – Elnézését kérem, Miss Church – kezdte elcsukló, hízelgő hangon. – Azonnal kapcsolom. A telefon kétszer kicsörgött, majd hallottam, hogy Jake bársonyos hangja búg bele a kagylóba. – Szervusz, édesem. Máris hiányoztam? –Talán – feleltem játékosan. – De nem ezért hívtalak. Szeretném az engedélyedet kérni valamihez. – Nem csak Jake tudja bevetni a bűbáját. –Ez most egy vicc, Beth? Mikor kérted te az én jóváhagyásomat bármihez? Mikor legutoljára találkoztunk, még elég önfejű voltál.

Megpróbáltam a hangomat negédesen esdeklőre fogni. – Rájöttem, hogy elegem van a köztünk lévő haragból – mondtam. – Nem akarom még jobban elrontani a dolgokat. –Aha – felelte Jake szkeptikusan. – Mit akarsz? –Azon gondolkodtam, hogy esetleg lelátogatnék egy-két szórakozóhelyre – válaszoltam a legszerényebb hanghordozásomban. – Tudod, egy kicsit lógnék a diszkópatkányokkal, hogy szokjam a helyet. –Te bulizni akarsz? – kérdezte Jake döbbenten. Tudtam, hogy teljesen váratlanul éri a dolog. –Hát nem igazán – mondtam. – Csak már elég régóta ki sem mozdultam ebből a szállodából. Úgy érzem, muszáj csinálnom valamit, mielőtt teljesen klausztrofóbiás leszek. Jake hallgatott, míg megfontolta a kérésemet. – Rendben. De nem mehetsz egyedül – közölte végül. – Én viszont éppen egy fontos dologgal vagyok elfoglalva. Jó lesz, ha néhány óra múlva érted megyek? –Tulajdonképpen – feleltem – Tucker felajánlotta, hogy elkísér. –Tucker? – nevetett fel Jake nyomban. – Nem fogod sok hasznát venni a táncparketten. –Tudom – mondtam. – De gardedámot attól még játszhat. –Lehalkítottam a hangomat, hirtelen lefegyverző bizalmaskodásba kezdtem. – Csak tudni szeretném, hogy szerinted… tudod… biztonságban leszek vele? Nem ismerem őt annyira, nem vagyunk barátok meg ilyenek. – Bűnbánó pillantással Tuckra néztem. – Gondolod, vigyázni fog rám? Nem fog bántani, vagy bármi? Jake halk, fenyegető kacajt hallatott. – Tökéletesen biztonságban leszel Tucker mellett. Nem fogja hagyni, hogy bármi bajod essék, mert ha mégis, akkor tudja, hogy elevenen megnyúzom. –Oké – feleltem, palástolva az undoromat. – Ha te bízol benne, akkor én is. Jake-nek újabb gondolata támadt. – Bízom benne, hogy semmi őrültségre nem készülsz. –Ha úgy tennék, akkor az engedélyedet kérném előtte? –Hosszan sóhajtottam, annak a reményében, hogy úgy hangzik, mintha csalódott lennék. – Figyelj, ne izgasd magad, akkor inkább nem megyek sehova. Igazából már el is ment tőle a kedvem. –Dehogy, menj csak – unszolt Jake, mert attól félt, hogy a kedvemet szegte. – Meg kell ismerned ezt a helyet, ha egyszer az otthonodnak akarod hívni. Szólok a biztonságiaknak, hogy elmész. –Köszi. Nem maradok sokáig. –Azt jól teszed. Soha nem tudhatod, kivel futsz össze. –Nem esik bajom – mondtam élénken. – Most már mindenki tudja, hogy a tiéd vagyok. –Jó végre ezt hallani tőled. –Nem sok értelme lenne tagadni.

–Örülök, hogy megváltozott a véleményed. Tudtam, hogy csak idő kérdése. – A hangja kiegyensúlyozott volt, s őszinte elégedettség csendült ki belőle. Ijesztő, ahogy a kapcsolatunkat felépítette gondolatban: komplett rögeszmés volt. Szinte már azt kívántam, bárcsak segíthetnék rajta, de tudtam, hogy ahhoz már túl késő. –Nem ígértem semmit, Jake – tisztáztam. – Csak egy kicsit ki akarok mozdulni. –Megértettem. Jó szórakozást. –Igyekszem. Ó, és mellesleg szeretnék egy kicsit puccosabb helyre benézni, mint a múltkori. Ajánlasz valamit? –Bethany, te csupa meglepetés vagy… menjetek a Hexbe. Odaszólok, hogy mentek. Leraktam a kagylót, és elégedetten Tuckerre mosolyogtam. Akkor sem lehettem volna elégedettebb az előadásommal, ha az Everestet másztam volna meg. –Bevette? – kérdezte Tucker elképedve. –Mint a mézesmadzagot. –Hát el kell ismernem, sokkal jobb hazudozó vagy, mint amit kinéznék belőled – mondta. –Nagy voltam, mi? – Felugrottam az ágyról, és egyenesen az ajtó felé vettem az irányt; alig vártam, hogy kimehessek a fülledt hotelszobából. –Ö… Beth. – Tucker megállított, és végigmérte a ruhámat. – Ilyen öltözékben egyik klubba sem fognak beengedni. Lepillantottam a virágos ruhámra, és nagyot sóhajtottam. Tuckernek igaza van. Az alkalomhoz illő öltözéket kell viselnem. Feltúrtam a többi holmit is a ruhatáramban. De még csak hasonlót sem találtam ahhoz, ami megfelelő lett volna. Már épp kezdtem kissé ingerültté válni, amikor valaki röviden kopogott az ajtón. Tucker kinyitotta az ajtót, meglepetésemre Asia állt ott egy ruhászacskóval az egyik kezében és egy sminktáskával a másikban. Belépett a szobába, vad vigyort villantott rám, s nem csinált titkot belőle, hogy nem önszántából van itt. Bőr miniszoknyát viselt fűzővel és combig érő, vörös csizmával. Tejeskávé színü bőrét valamivel lealapozta, amitől a fényben szivárványszínben játszott. –Jake küldött – közölte rekedt hangján. – Úgy gondolta, talán elkél egy kis segítség, hogy kicsípd magad. S úgy látszik, igaza volt. – Ledobta a ruhászacskót a legközelebbi székre. – Ez valószínűleg a te méreted. Próbáld fel, aztán a többit megbeszéljük. – Olyan pillantással mért végig, mintha menthetetlen lennék. Mielőtt bármit szólhattam volna, Asia utánam jött a fürdőszobába. Hátat fordítottam neki, sietősen belebújtam a fekete-fehér miniruhába, amit hozott, és belecsúsztattam a lábam a kristályberakásos magas sarkúba, melynek a sarkát masni díszítette. Összeráncoltam a homlokomat, amikor láttam, hogy Asia bosszúsan púdertartókat és hatalmas ecseteket kezd felsorakoztatni a márvány pulton. Nyilvánvalóan nem pazarolná rám az idejét, ha Jake nyomatékosan meg nem kérte volna rá.

–Ó, szívem – mondta affektálva. – Ha szét akarsz nézni a szórakozóhelyeken, akkor muszáj kicsípned magad egy kicsit. Nem mehetsz oda cserkészlánynak öltözve. –Akkor essünk túl rajta – mormogtam. –Tőlem kezdhetjük. – Asia elvigyorodott, és úgy mutatott rám egy szempillagöndörítővel, mintha halálos fegyvert tartana a kezében. Amikor előjöttem a fürdőszobából, felismerhetetlen voltam. A hajamban az összes göndör fürtöt kivasalták, ajkam ragadós, szederszínű lett, szemhéjam pedig ezüst-kék színben csillogott. Arcomat bronzpúder fedte, ami természetes sápadtságomnak napbarnított árnyalatot kölcsönzött. Hatalmas, legyezőszerű fülbevalók lógtak a fülemben, és a műszempilla, amit Asia a sajátomra ragasztott, csiklandozott, amikor behunytam a szemem. Egy aranyszínű üvegből még a lábamat is befújta barnítóspray-vel, és olyan illatot árasztottam, mint egy óriási kókuszdió. Az átalakulásom láttán Tucker megkukult. –Beth, te vagy az odabent? – kérdezte. – Úgy nézel ki… izé… nagyon… –Elég legyen a nyálverésből, tanyasi srác – förmedt rá Asia. – Na, húzzunk. –Te is jössz? – kérdezte Tucker. –Persze. Miért ne? Problémád van vele? – Asia gyanakodva hunyorított rá. –Egyáltalán nem gond – felelte Tucker, majd jelentőségteljesen rám pillantott, mintegy azt üzenve, hogy ez valószínűleg Jake ötlete volt biztosítéknak. Amikor mindhárman elhagytuk a lakosztályt, s lementünk az előcsarnokba, egyszerre mindenki megállt, hogy megbámuljon bennünket. Lehet, hogy az új öltözékem éppenséggel nem volt valami angyali, mindenesetre olyan érzésem volt benne, hogy jobban felszerelkeztem a Hádes ködös alagútjaiban rám leselkedő veszélyek ellen. Már alig vártam, hogy elinduljunk, és végre nekiláthassak megkeresni azokat a megfoghatatlan portálokat. Tisztában voltam vele, hogy veszélyes vállalkozás, de most az egyszer nem hagytam magam elijeszteni. Úgy éreztem, mintha hetekig a sötétben tapogatóztam volna mind szó szerinti, mind átvitt értelemben. Miközben a forgóajtó felé közeledtünk, szántszándékkal rá se hederítettem a szállodai személyzet elismerő mosolyaira. Hamar megtanultam, hogy a jó modor és a nyájasság nem segít, ha valaki tiszteletet akar kivívni Hádesban. Odakint egy egyenruhás ajtónálló megbillentette a kalapját, majd odaintett egy hosszú, fekete limuzinnak, ami némán odagurult, hogy felszedjen bennünket. –Mr. Thorn rendelt önnek egy autót – jelentette be az ajtónálló. –Milyen figyelmes tőle – feleltem kelletlenül, ahogy becsusszantam Tuckerrel a hátsó ülésre. Jake, még amikor nem volt jelen, akkor is szerette szorosan tartani a gyeplőt. Asia előre ült. Úgy tűnt, ismerik egymást a sofőrrel, és röviden elcsevegtek a közös ismerőseikről. A sötétített elválasztó üveg mögül tompán elcsíptünk néhány szót a társalgásukból.

–A Hexben maradj mellettem – tanácsolta Tucker. – Úgy hallottam, elég érdekes vendégköre van. – Nem kérdeztem meg, mit ért „érdekes” alatt. Nemsokára úgyis megtapasztalhatom. Hádesban a szórakozó negyed nagyon különbözött attól a környéktől, ahol a Hotel Ambrosia állt. A szálloda egy félreesőbb helyen épült, míg a klubok betonfalba ágyazott fémajtók útvesztőjéből álltak. A bejáratokat őrző kidobók klónoknak tűntek az egyforma kefefrizurájukkal és kifejezéstelen arcukkal. Ahogy a zene ritmusa kiáradt a klubokból, olyan érzést keltett, mintha a helynek meglenne a maga saját lüktetése. A jelenség nyomasztó volt. A Club Hex kissé távolabb esett a többitől, és külön alagúton lehetett megközelíteni. Amikor Asia felvillantotta a belépőkártyáját, rájöttem, hogy ide csak meghívásos alapon lehet bejutni. Mikor bejutottunk, azt is megértettem, hogy miért. Elsőként a levegőben terjengő drága szivarok illata csapta meg az orrom. A Hex nem is annyira éjszakai szórakozóhely volt, mint inkább egy játékterem Hádes elitjének, ahol elüthetik az időt. Legfontosabb kuncsaftjai a magasabb rangú démonok voltak mindkét nemből. Valamennyien egy párduc fürgeségével mozogtak, és legfőbb közös ismertetőjelük a hiúság volt, melyet elbűvölő öltözékük igazolt. A démonok mellett azonban emberek is voltak a teremben – nem csupán a lelkük, hanem hús-vér emberek, mint Tucker vagy Hanna. Kérdés nélkül is megértettem, hogy ők azzal a határozott céllal kerültek oda, hogy a gazdáikat szórakoztassák. A klub díszítése a maga barokkos beütésével igen drámai volt, s egy rég letűnt korszak bőségéről tanúskodott. Alltak ott klasszikus szobrok, márványoszlopok, vastag, fekete bársonykárpitozású székek, minden falon redőzött selyemfüggönyök és gazdagon díszített, faragott tükrök lógtak. Felismertem a dalt, ami a mennyezetbe rejtett hangszórókból áradt. Már hallottam Xavier kocsijában, bár meg kell hagyni, ide jobban illett: „I see the bad moon arising. I see trouble on the way. I see earthquakes and lightnin'. I see bad times today.” A vendégek rojtos lámpaernyővel megvilágított, kis asztaloknál üldögéltek, és koktélt szürcsöltek, miközben gyöngyökkel díszített fehérneműben vonagló rúdtáncosokat mustráltak. A középen álló asztaloknál nagy tétekben játszottak. A népszerűbb játékokat, mint a póker és a rulett, azonnal felismertem, de az egyik, amit Szerencsekeréknek hívtak, elsőre eléggé meglepett. Legalább fél tucat játékos ült egy asztalnál, és apró számítógép-képernyőt bámultak. A képernyők néhány parketten táncoló hús-vér embert mutattak. A játékvezető előtti körön mindegyik táncost egy-egy külön ikon jelölte. A krupié megpörgette a kereket, és a játékos akkor nyert, ha a kerék azon az ikonon állapodott meg, amelyiket kiválasztotta. Oda sem figyeltem volna rá, ha nem látom meg véletlenül a monitoron, hogy milyen szörnyű kínzás vár a „nyertes” táncosra a gödörben. A Club Hex vendégei számára nem léteztek tabuk és tiltott dolgok. Olyasfajta viselkedéssel, ami a Földön felettébb kifogásolható lett volna, itt nyíltan páváskodtak. A párok nyilvánosan előjátékba kezdtek, mások szemérmetlenül fehér port szippantottak fel a pultról, vagy éppenséggel úgy dobálták magukba a pasztellszínű pirulákat, akár a cukorkát. A démonok többsége meglehetősen nyersen bánt embertársaival, s a legrémisztőbb az volt az egészben, hogy ők szinte mintha élvezték volna e sanyargatást. Az erkölcsi normák teljes hiánya émelyítő volt. Kezdtek kétségeim támadni afelől, hogy jó ötlet volt-e idejönnöm, nem beszélve a portálkeresésről. Magabiztosságom, amivel elindultam, kezdett elpárologni.

–Végül is már nem vagyok biztos benne, hogy ez az egész olyan jó ötlet – jelentettem ki elbizonytalanodva. Tuck válaszolt rá valamit, de nem hallottam a zene lármájától. Azon próbálkozásom, hogy feltűnésmentesen elvegyülök, kudarcot vallott; mikor beléptem, minden szempár felém fordult. Néhányan még bele is szimatoltak a levegőbe, mintha éreznék, hogy nem tartozom oda. A mellettünk tartózkodók a cápák csillogó tekintetével sompolyogtak közelebb hozzánk. Tuck az egyik karját a vállamra tette, és a pult felé terelt, ott felpattantam egy bárszékre, és hálát adtam, hogy jelen van, hogy megvédjen. Asia vodkát rendelt nekünk. A sajátját egy szempillantás alatt felhajtotta, majd lecsapta a poharat a pultra, míg én az enyémet aprókat kortyolgatva kóstolgattam. –Nem likőr az, édesem – gúnyolódott. – Megpróbálod magadra vonni a figyelmet, vagy mi? Dacos pillantást meresztettem rá, majd felszegtem a fejem, és én is felhajtottam a poharam tartalmát. A vodkának nem volt íze, viszont folyékony tűzként végigégette a torkomat. A példáját követve én is diadalittasan csaptam le az üres poharat, s csak utána jöttem rá, hogy ez egy jelzés a pultosnak, hogy töltse újra. A második pohárhoz hozzá sem nyúltam. A fejem máris kótyagos volt, s Tucker kíváncsian méregetett. Aztán Asia mondott valamit, ami mindkettőnket úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. –Azt hiszem, segítségetekre lehetek, hogy megtaláljátok, amit kerestek. –De mi csak azért jöttünk ide, hogy szórakozzunk egy kicsit – felelte Tuck, amint felocsúdott a döbbenetből. –Hát persze, hogy azért. Ez az arcodra van írva – jegyezte meg Asia csúfondárosan. – Hagyd a süketelést, Tucker. Nem látod, hogy velem beszélsz? Tudom, mit akartok, és lehet, hogy szolgálhatok egy közvetítővel, aki tanáccsal láthat el benneteket. –Te segíteni akarsz nekünk? – kérdeztem őszintén. – Miért? Asia leereszkedő hangnemben válaszolt. – Az az igazság, hogy semmi kedvem segíteni rajtatok, de úgy néz ki, hogy őfelsége beléd zúgott, akár egy kamaszfiú, és egy jobb érzésű ember erről kerek-perec kijelentené, hogy ez enyhén szólva is kínos. Hű alattvalójaként kötelességemnek érzem, hogy átsegítsem őt ezen. És arra jutottam, hogy erre a legjobb módszer. .. –Ha Betht kijuttatod innen, amilyen gyorsan csak tudod – fejezte be a mondatot helyette Tucker, mintha teljesen egyértelmű lenne. –Pontosan. – Asia egyenesen a szemembe nézett. – Hidd el, semmit sem teszek anélkül, hogy ne látnám a hasznát, de jelenleg semmit se szeretnék jobban, mint a távozóban lévő hátadat látni. Ami remélhetőleg még azelőtt bekövetkezik, hogy a Harmadik Kör visszafordíthatatlan károkat szenvedne. Eszembe jutott, hogy Hanna már említette a Harmadik Kört, amikor érkeztem, csak azt nem értettem, miféle fenyegetés leselkedik rá. –Miről beszélsz? – tudakoltam.

–Asia egy lázadó csoportra céloz, akik ki akarják csinálni Jake-et – magyarázta Tuck. – Úgy érzik, mostanában elhanyagolja a kötelességeit. –Ezt nem hiszem el – mondtam. – Hogy tudna egy csapat démon ármányt szőni a vezére ellen? Asia a szemét forgatta. – Jake nem pusztán egy démon, ő egy bukott angyal. A Vének egyike, akik eleve együtt buktak az Öreggel. Nyolcan vannak, ők a Nyolc Kör Nyolc Hercege. Természetesen maga Lucifer uralkodik a kilencedik… a pokol legforróbb köre felett. –Szóval, ha eredetileg csak nyolc démon létezett – foglaltam össze lassan akkor az összes többit ők teremtették. –Ollé, parádés – gúnyolódott Asia. – Nem pusztán egy csinos pofi. Igen, a Vének viszik a műsort. A többi démonnak nincs valódi befolyása, lecserélhetőek, csak dolgozó méhek. A szerencséseket beosztják a kínzókamrákhoz, vagy meginvitálják a hatalmi játszmákat űzők ágyába. Néha azonban összefognak, s megpróbálják megdönteni a Vének egyikének hatalmát. Természetesen mindig kudarcot vallanak. –Mi lenne, ha kiderülne, kik ők? – kérdeztem. –Jake valamennyiüket lemészárolná. –A Vének bármit megtennének, hogy megvédjék magukat – mondta Tucker. – Leginkább Jake. –Szóval, hogyan akarja ez a lázadó csoport megdönteni a hatalmát? – érdeklődtem. –Hát nem valami tevékenyek. – Asia vállat vont. – Főleg idiótákból áll, akik egy alkalmas pillanatra várnak, amikor kárt tudnak okozni neki. –Azt hittem, te vagy a legnagyobb támogatója – mondtam, s közben próbáltam kimért hangon beszélni. Végül is lehet, hogy mégis alkut kéne kötnünk Asiával. – Miért nem szóltál neki erről? –Sose baj, ha egy-két dolgot magadban tartasz – felelte Asia. –A lázadók miattam haragszanak Jake-re? – kérdeztem. –Ja. – Asia feltartotta a kezét. – Hangot adtak az kétségeiknek, de Jake nem hallgatott rájuk. – Gúnyosan rám vigyorgott. – Ízlések és pofonok. –Nem sodrod veszélybe magad azzal, ha segítesz nekünk? –Nem hallottad még azt a mondást, hogy „A megvetett asszony rosszabb a pokol tüzénél”? Fogalmazzunk úgy, hogy az önérzetem apró csorbát szenvedett. –Elárulod, mit tudsz a portálokról? – kérdezte Tucker. –Nem mondtam, hogy tudok róluk bármit. De van valaki, aki talán igen. A neve Asher. A hátsó falon, a nehéz függöny mögött egy átjáró bújt meg, ahol egy olasz öltönyt viselő démon várt ránk. Asher kinézetre a harmincas évei közepén járhatott. Magas volt, sötét haját tövig lenyírva hordta, arca akár egy római császáré. Egy hajtincs a homlokára lógott, arca pedig himlőhelyes volt.

Egy fogpiszkálót rágott, és vélhetően sejtelme sem volt róla, hogy úgy nézett ki, mint valami klisés karakter egy gengszterfilmből. Orra enyhén görbült, s a szokásos cápaszerű szeme, amiről tudni lehetett, hogy démon. A falnak támaszkodott, de kecsesen elrugaszkodott tőle, amikor észrevett bennünket. Végigmért, ám kíváncsiságát nyomban felváltotta a rosszallás. –Ezzel a ruhával senkit nem csapsz be, édesem – közölte. – Te nem tartozol ide. –Hát legalább valamiben egyetértünk – feleltem. – Te is a lázadókkal vagy? –Még szép – válaszolta Asher. – És pont két percem van rád, szóval hegyezd a füled. Amit keresel, ebben a kerületben nem fogod megtalálni. A portálok számtalan alakot ölthetnek, de amelyikről a legtöbbet hallottam, az az alagutakon kívül van, a Sivárvidéken. –Nem gondoltam, hogy van bármi az alagutakon kívül mondtam. –Már hogyne lenne – felelte Asher gúnyos mosollyal. – Persze semmi élő. Csak elveszett lelkek bolyongnak arrafelé, míg a Kopók vissza nem cibálják őket. –Hogyan ismerjük fel? –A portált? Csak keressétek az ördögszekeret, ami oda-vissza gördül a Sivárvidéken. Amikor innen távoztok, menjetek délnek. Felismeritek, ha ráakadtok… ha egyáltalán elértek odáig. –Honnan tudjam, hogy hihetünk neked? – kérdeztem. –Onnan, hogy én épp annyira szeretném látni, ahogy Jake megég, mint te. Úgy bánik velünk, mint a söpredékkel, és már elegünk van belőle. Ha ilyen hamar elveszíti a szerzeményét, akkor a hatalma megkérdőjeleződik, és talán esélyünk támad megdönteni azt. Észrevettem, hogy Asia a szemét forgatja Asher háta mögött, és azon tűnődtem, mennyire erőltetett valójában a tervük. Kétséges, hogy belátható időn belül bárki kétségbe vonhatná Jake tekintélyét. Tucker hálásan biccentett, majd karon fogott, és kivezetett a klubból. Úgy éreztem, ő pontosan tudja, hol keressük a Sivárvidéket, ezért engedelmesen követtem. Mielőtt eljöttünk a Club Hexből, még egyszer megpillantottam Ashert. A pultnál beszélgetett Asiával, miközben egészen közel hajolt hozzá. Láttam, ahogy a nyelvét a nő fülébe dugja, kezével pedig felfelé kalandozik a combján, s nem volt kétségem afelől, mit kellett Asiának bevetni ahhoz, hogy kialkudja a férfiból az információt. Feltűnt, mennyire híján van ez a hely mindenféle bizalomnak vagy lojalitásnak. Összességében minden csupán hazugságra és csalásra épült. Képtelenség volt megmondani, ki kivel van, kivel hál, vagy kit manipulál. Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy még ha Jake királynőjeként, minden fényűzés közepette kellene itt élnem, akkor sem lennék képes életben maradni.

18. Portál

– VISSZA KELLENE MENNED – mondtam Tuckernek, miközben a mocskos csatornákban vánszorogtunk. – Ez az én ötletem volt. Nem akarlak belerángatni. Mondd meg Jake-nek, hogy leráztalak, és szem elöl tévesztettél. Asia majd támogat. Már akkor tudtam, hogy Tucknak túl késő visszafordulnia, amikor kimondtam e szavakat. Ha nélkülem térne vissza a Hotel Ambrosiába, Jake szíjat hasítana a hátából. Valószínűleg ő is tisztában volt ezzel, de csak ennyit mondott: – Nem fogsz oda egyedül kimenni. –Nem hagyom, hogy Jake bántson – biztattam. – Bármi is történjék. –Ne gondoljunk most erre. Tucker hosszú léptekkel megindult előttem, így nem volt más választásom, követnem kellett. Még nem jutottunk túl messzire a szórakozónegyedtől, s a terep máris kezdett drámai változásokat mutatni. A levegő perzselően forró lett, a táj pedig sivár, akár a sivatag. Úgy tűnt, mintha az összes színt és életet kiszippantották volna a vidékből, s a helyén nem maradt volna más, csak az üres, szürke kéreg. Felettünk köd gomolygott, s kitakarta, amit idelenn égboltként aposztrofáltak. Magunk mögött hagytuk a zárt alagutakat, de még mindig egy furcsa dimenzió csapdájában voltunk, melynek sem a kezdete, sem a vége nem látszott. A legrosszabb az egészben a mindenütt hallható hangok voltak; körös-körül az étert az elveszett és bolyongó lelkek fojtott jajgatása töltötte meg. A fullasztó környezetben hőhullámokként éreztem meg a jelenlétüket, ahogy elhaladtak mellettünk. Nem láttam őket, mert pislákoló fények voltak csupán a levegőben, de semmi nem tudta elnyomni természetfeletti kiáltásaikat. Rémisztő, fojtogató érzés tört rám, mintha kirántanák a lelkemet a testemből. A szívem kalapálni kezdett, s ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megállják. Válaszul Tucker kézen fogott, és meggyorsította a tempóját. –Fáradt vagyok, Tuck – hallottam magamat. –Ne lassíts – felelte suttogva. – Ez a hely ilyen hatással van az emberre. Mozgásban kell maradnunk. A Sivárvidék Tuckerre nem hatott olyan lesújtóan, mint ahogyan rám. Talán azért, mert a Hádesban eltöltött idő már érzéketlenné tette. Vagy talán mert én angyal voltam, aki elevenen érzékeli minden szenvedő lélek kínját. –Ha túl sokáig időzünk egy helyben, a Kopók jó eséllyel megérzik az illatodat – tette hozzá Tucker. Róluk meg is feledkeztem. Tisztában voltam vele, hogy angyalként friss, tiszta esőillatot árasztok, amit a diszkók füstös környezetében könnyű elrejteni, de idekinn összetéveszthetetlen. –Elmondod, hogy kik a Kopók? – Még mindig nem jutottam rendesen lélegzethez. Tuck az arcomra pillantott, és megrázta a fejét.

–Most nem igazán. –Ne csináld már – kérleltem. Úgy tűnt, Tucker nem köny-nyen bújik ki a szálló elhagyása óta magára öltött védelmező szerepből. – Jobban érezném magam, ha tudnám. Tuck felsóhajtott. – A Kopók vadásszák le a Sivárvidékre elkóborolt lelkeket. – Magyarázatát nem akarta bő lére ereszteni, mert úgy vélte, anélkül is épp elég gondolkodnivalót adott, hogy további beszélgetésbe bonyolódnánk a témáról. –A lelkek végül visszakerülnek a klubokba? – kérdeztem naivan. –Hát nem igazán. –A gödörbe vetik őket, ugye? – adtam hangot a gyanúmnak. – Semmi baj, Tucker. Már jártam ott. – Már épp arra készültem, hogy kifejtsem neki, ne legyen velem szemben oly tapintatos, és ne kíméljen a durva valóságtól, mikor Tucker könnyedén elém lépett, és a számra tette a kezét. –Te is hallod? – kérdezte. –Mit? –Hallgasd csak. Egy pillanatig néma csendben álldogáltunk, míg én is meghallottam azt, amitől Tucker megtorpant. Egy lihegő, vékony hang a nevemen szólongatott. – Bethany! – jajveszékelte a hang. – Bethany, én vagyok az. – A gyermeki hang közelebb ért. Visszafojtott lélegzettel várakoztam, mígnem forró szellő kezdett kavarogni körülöttem. Tuck maga mellé ejtette a kezét. –Ki vagy te? – kérdeztem remegve. Valakinek a jelenlétét éreztem a szélben, ahogy elvékonyodó ujjaival simogat engem. –Hát nem emlékszel rám? – A hang szánalmasnak tűnt, ugyanakkor valami furcsán ismerős volt benne. –Nem látunk – szólalt meg Tucker merészen. – Lépj elő az árnyak közül. –Semmi baj – bátorítottam. – Nem bántunk. Melletted állunk. Tátott szájjal bámultam, ahogy egy lány alakja tűnik elő a kavargó ködből, és kezd alakot ölteni előttem. Eleinte csak a körvonalai látszottak, mintha egy festő elnagyolt vázlatskicce lenne, de ahogy egyre élesedett, és jobban megnéztem, pontosan tudtam, ki ő. Hamvasszőke haja, hetykén fitos orra és lebiggyesztett ajka mind-mind fájdalmasan ismerős volt. A haja összekuszálódott, arca pedig beesett volt, de kétségtelenül az övé. Kék szeme még mindig ragyogott, éles kontrasztot alkotva maszatos arcával. Oly kétségbeesetten bámult rám, hogy úgy éreztem, az összes bánata belém ivódik, és ettől majd' meghasadt a szívem. –Taylah? – suttogtam. – Te vagy az? Mit keresel te itt?

–Ezt én is kérdezhetném tőled – mondta szórakozottan elmosolyodva. Taylah olyan ruhát viselt, amit többnyire az életében is: szük felsőt és farmer rövidnadrágot. Meztelen lábának egyik ujján még mindig láttam némi körömlakkmaradványt. –Téged is elraboltak? – kérdeztem. – Jake hurcolt ide? Taylah a fejét csóválta. – Megítéltettem, Beth – felelte gyengéden. – És ide küldték a lelkemet. –Hogyhogy? – suttogtam rekedten. Nehezen birkóztam meg a hallottakkal. –Miután meghaltam a lánymosdó padlóján, hangokat hallottam magam körül. Felrótták a bűneimet, lajstromba vették a jó cselekedeteimet. S aztán már zuhantam is. Meg akartam tőle kérdezni, mi a csuda történt a múltjában, ami miatt itt végezte, de képtelen voltam kibökni a szavakat. Végtelen tapintatlanság lett volna a részemről. De biztos voltam benne, hogy csakis valami tévedés lehet. Taylah csak egy átlagos lány. Lehet, hogy néha felszínes, ravasz és rivalizál, de ezek nem oly szörnyű bűnök. Gonoszkodott azokkal, akik nem az ő napozós, Pilates-tornás ragyogó életmódját vallották, ugyanakkor szemtanúja voltam annak, hogy kedves is tud lenni. Képtelen voltam elhinni róla, hogy valami igazán erkölcstelen dolgot művelt. –Tudom, mire gondolsz – mondta szégyenkezve. – Azon tűnődsz, mi az oka, hogy ide kerültem. –Semmit nem kell megmagyaráznod, Tay. –Nem, semmi baj – felelte. – Azért vagyok itt, mert sosem tanultam meg hinni semmiben. Nem értettem meg, mi a fontos az életben. – Habozott, kék szeme elfátyolosodott. Csak azzal törődtem, hogy jól szórakozzam; soha semmi nem érdekelt igazán. Bűnöket követtem el, és eszem ágában sem volt felülbírálni a tetteimet. Várakozásteljesen néztem rá, de eltartott néhány percig, mire újra összeszedte a bátorságát, hogy megszólaljon. – Elkövettem valami szörnyűséget. Hát tulajdonképpen nem én tettem, de pártoltam és hagytam, hogy megtörténjen. –Mit hagytál megtörténni? – kérdeztem. –Néhány évvel ezelőtt egy cserbenhagyásos gázolás történt Venus Cove-ban, és a kis Tommy Fincher meghalt. Az utcán fogócskáztak. Tele volt vele az összes újság, de sosem találták meg a sofőrt. Tommy még csak tízéves volt. A szülei képtelenek voltak feldolgozni a történteket. –És mi köze ennek hozzád? –Ott voltam, amikor történt. –Micsoda? És miért nem jelentetted? – Összezavarodtam. –Mert akkoriban a sofőr a barátom volt. Ittas volt, és nem lett volna szabad hagynom, hogy a volán mögé üljön… – Gyámoltalanul elhallgatott. –Te falaztál neki? De miért?

–Ő végzős volt, én meg tizenöt éves. Azt mondta, szeret. Az évfolyamon az összes lány féltékeny volt rám. Annyira belé voltam zúgva, hogy képtelen voltam különválasztani a jót a rossztól. Fogalmam sem volt, mit mondjak neki. A mulasztás vétke komoly bűnnek számít. Sokak szerint aki eltűri, hogy bűnt kövessenek el, éppolyan bűnös, mint aki a bűnt elköveti. Taylah mellett csak fiatalsága és tapasztalatlansága szólt, de ez nyilván nem volt elég a feloldozásához. –És a sráccal mi történt? –Tobyval néhány hónap múlva szakítottunk, mert a családja Arkansasba költözött. –De akkor miért nem szóltál az esetről utána? –Gondolkoztam rajta, de elbátortalanodtam. A gyereket amúgy sem tudtam volna visszahozni. Féltettem a jó híremet, és féltem attól, mit beszélnek majd rólam az emberek. –Ó, Taylah – mondtam. – Bárcsak lett volna melletted valaki, hogy átsegítsen a dolgon. Biztos nagyon magányosnak érezted magad. Nagyon másnak tűnt, mint az a lány, akinek megismertem. A régi Taylah-t túlságosan lefoglalta, hogy áll a frizurája, hogy a jó és rossz kérdéseivel foglalkozzon. Azt hiszem, most végre megvilágosodott, csak túl későn. –Tudod, hogy jöttem rá, hogy a pokolban vagyok, vagyis Hádesban, ahogy királyi őseggsége szereti hívni? – folytatta. – Nem a lángokból vagy a kínzásból. Onnan tudtam, hol vagyok, hogy itt a szeretet csírája is hiányzik. Nem maradhatsz itt, Beth. Ez a hely kizárólag a gyűlöletről szól. Végül utálni fogsz mindenkit, de leginkább magadat fogod meggyűlölni. Felemészt. –Nem félsz idekinn egyedül? – kérdezte Tucker. –De, lehet – felelte, és vállat vont. – De muszáj volt elmenekülnöm. Nem bírtam már elviselni a klubokat… ahogy a démonok rángatnak, mint egy darab húscafatot. A szavai hallatán Tucker emlékei megelevenedtek, és idegesen körbepillantott. –Indulnunk kell. –Gyere velünk – ajánlottam Taylah-nak, mert nem akartam ilyen hamar elválni tőle megint. Tovább vánszorogtunk a kietlen Sivárvidéken. Taylah mellettünk haladt, s néha el-eltűnt, hogy kisvártatva újra kiemelkedjen a ködfüggöny mögül. Ahogy vonultunk, egy rész jutott eszembe a Bibliából: „A füstből sáskák lepték el a földet… Parancsot kaptak, hogy ne ártsanak a föld füvének, a zöldellő növénynek és a fának, hanem csak az embereknek, akik nem hordják homlokukon az Isten pecsétjét.” Milyen gyors az Isten haragja. A fiatalság és a tapasztalatlanság sem oldozza fel az embert az ítélet alól. Hirtelen világosabban megértettem a földi célomat, mint annak előtte bármikor.

–Szóval akkor te egy angyal vagy, mi? – mondta Taylah. Gondolhattam volna abból a jámbor életmódodból. –Honnan tudod? –Amikor éltem, még nem sejtettem. De most már érzékelem a jelenlétedet. És mellesleg a ragyogásod elárul. –Nem tűnsz meglepettnek. –Már semmin sem lepődöm meg. Nem tudtam, mi egyebet mondhatnék, így témát váltottam. – Mollynak hiányzol – közöltem, mire Taylah szánakozva elmosolyodott. –Hogy van? Őis hiányzik nekem. –Jól van. Tényleg te voltál az a halloween éjszakán? –Ja – biccentett Taylah. – Megpróbáltalak figyelmeztetni, bár nem sok sikerrel. Hisz itt vagy. –Te tudtad, mi készül? – kérdeztem. –Nem igazán, de azt tudtam, hogy a szeánsz valami rosszat fog felébreszteni – felelte. – Abby egy kretén. Fogalma sincs, mivel szórakozik. –Ne légy túl szigorú hozzá; mikor rájött, már nagyon megbánta. Honnan tudtad, hogy oda kell jönnöd? –Hallomásból tudtam, hogy Venus Cove-ban megnyílt egy portál. Sejtettem, hogy ebből baj lesz, és próbáltalak figyelmeztetni. Valószínűleg ezt is elbarmoltam. –Nem, dehogy – jelentettem ki határozottan. – Te megpróbáltad. –Az ember azt hinné, egy angyal jobban tudja, hogy ne szórakozzon azzal a dologgal – dorgált meg Taylah, és most egy kicsit hasonlított a régi önmagára. –Igazad van. Kitartóbbnak kellett volna lennem. –Ó, azért ne légy ilyen érzelgős – mondta Taylah. – Tudod, idelenn amolyan legenda vagy. Mindannyian hallottunk róla, hogy összetörted Jake szívét, a fivéred meg a föld alá száműzte őt. Azóta is csak a pillanatra várt, hogy visszaszerezzen. –És azt is tudja valaki, hogyan ér véget a történet? – kérdeztem rekedten. –Nem – felelte Taylah. – Valamennyien arra várunk, hogy megtudjuk. Én tényleg azt remélem, hogy visszajutsz Xavierhez. –Én is – jegyeztem meg. A repedezett föld a végtelenbe nyúlt előttünk. Csak egy-egy vándorkő vagy magányos kaktusz törte meg néha a táj egyhangúságát.

–Itt nincs is semmi – mondta Tucker lemondóan. – Szerintem el kéne indulnunk visszafelé. –Azt már nem – tiltakoztam. – Asher azt mondta, van errefelé egy portál. Meg kell találnunk. –Nem muszáj ma megkeresnünk. Csak egy csatát veszítünk el, nem az egész háborút. –Ne legyél már ilyen beszari – szólt rá Taylah a szokásos kendőzetlenségével. – Azt akarom, hogy meglépjetek innen. –Szerinted mikor lesz rá újabb esélyem? – kérdeztem panaszos hangon. –Fogalmam sincs – felelte Tucker bocsánatkérő arccal. – De már túl régóta vagyunk távol, egy hajszál választ el attól, hogy lebukjunk. – A kudarc íze keserű volt. Már oly közel jártunk, mégse jutottunk semeddig. Mindent kockára tettünk, mégsem értünk el semmit. Tucker csak aggódott értem, azért akart rábeszélni, hogy forduljunk vissza. Lehet, hogy Jake haragudni fog rám, de a legrosszabb, amit tenne, hogy megerősíti az őrséget, hogy a későbbiekben a lábamat se tehessem ki a lakosztályból. Tucker viszont már egy teljesen más történet. Jake a saját perverz szórakozása miatt tartotta maga mellett, de tisztában voltam vele, hogy fogyóeszközként tekint rá. Már épp sarkon fordultunk, hogy elinduljunk visszafelé, amikor észrevettem, hogy valami megváltozott a levegőben. –Várj! – kiáltottam, és megmarkoltam Tucker ruhaujját. –Most meg mi van? – kérdezte. Egyre idegesebb lett. Talán magában már elkönyvelte, hogy lóvá tettek minket. –Valami megváltozott. – Lassan körbefordultam. – Igazából a szagok változtak meg. – Végre felkeltettem a figyelmét. –Magyarázd el – kérte. –Mintha sót éreznék – válaszoltam, próbálván gondolkodás helyett csak az érzékszerveimre hagyatkozni. Ismerős volt az illat. Ismerős, akárcsak a saját bőrömé. Az óceán jellegzetes, sós illata volt, és úgy tört rám, mintha egy régi jó barátjönne elém, hogy üdvözöljön hazatérésem alkalmából. –A portálnak a közelben kell lennie – közöltem, miközben előresiettem. – Azt hiszem… azt hiszem, érzem a tengert! Egy megkönnyebbült mély sóhajt hallottam magam mögül, és nem voltam biztos benne, hogy Tuckertől vagy Taylah-tól jött, vagy mindkettejüktől egyszerre. –Előre! – szólalt meg Tucker lelkesülten. – Az lesz az. El se hiszem, hogy tényleg megtaláltad! Megpördültem, és láttam, hogy egy összekuszálódott ördögszekér örvénylik oda-vissza a porlepte, vörös talajon, alig néhány méterre tőlünk. Gubancos és ágas-bogas volt a széljárta Sivárvidéken tett végtelen utazástól, de minden kétséget kizáróan az volt. Odarohantam, s félig-meddig arra számítottam, hogy majd kicselez, és arrébb gurul, de képes voltam megragadni. Rücskösnek és száraznak tetszett az ujjaim között, viszont ellenállhatatlan energiát sugárzott magából. Nem volt feltűnő, így egy portál tökéletes álcájaként szolgált. Nekem épp elég

nagy volt ahhoz, hogy átcsusszanhassak rajta, és a túloldalon épp ki tudtam venni a fehér fövenyre vetülő sárga napsugarat. Tucker és Taylah egy szempillantás alatt mellettem termett, és feszülten figyeltek. Tuck arca belepirult a várakozásba, Taylah lelke pedig jóformán remegett az izgatottságtól. Próbaképpen belenyúltam az ördögszekér közepébe, és éreztem, ahogy a száraz gallyak végigkarcolják a karomat. A közepén az állaga olyan volt, akár a kenyértésztáé: képlékeny, ugyanakkor nehezen átdöfhető. Csak egy bizonyos pontig engedte át a kezemet, aztán ellenállásba ütközött. –Nem enged tovább – panaszoltam. Elkezdtem határozottabban tekergetni a karomat a nyílásban. A vállamig beleerőszakoltam magam az ágas-bogas járatba, amikor enyhe szippantás rántotta meg a karomat. Pánikba estem. Mi van, ha az egész csak illúzió? Mi van, ha az ördögszekér csupán egy alaposan kitervelt tréfa, amivel a mi kárunkra szórakoznak? Meglehetősen erőltetett gondolatnak tűnt, de mi van, ha Asia és Asher jól átejtettek, hogy jót röhögjenek rajtunk? Végül is démonok. Lelkeket csaltak csapdába – ez a dolguk. Mi van, ha az ördögszekér túloldalán nem az én georgiai városkámban bukkanok elő, hanem a pokol egy még sötétebb bugyrában? Akkor aztán teljesen egyedül maradnék, még Tucker sem tudna megtalálni. Leráztam magamról az érzést. Eszembe jutott, milyen volt Xavier-rel összeolvadni szellemi valómban. Hogy mennyire teljesnek és biztonságban éreztem magam. Az emlék felbátorított. Xavier sem szeretné, ha cserbenhagynám, ha már idáig eljutottam. Milyen büszke lenne rám, ha tényleg sikerülne kijutnom. Ha át tudnám verekedni magam, hús-vér valómban is találkozhatna velem, nemcsak vibráló levegőként. Még elképzelni is fájdalmas volt. Gondolatban már visszafelé számoltam, hogy mikor érintheti meg végre a lábam a fövenyt. –Eressz. Hadd próbáljam meg – kiáltotta Taylah türelmetlenül. Láttam, ahogy leheletfinom valójában mindenféle megerőltetés nélkül fölém rugaszkodik, és átlebeg az ördögszekéren, majd odaátról kiszól nekünk. –Ezt meg hogy csinálta? – kiáltottam, ahogy visszahúztam a karomat, és átkukucskáltam, mire homályosan felötlött előttem az arca a túloldalon. Taylah feltartotta a hüvelykujját, majd szétnézett az új környezetében. –Hát persze! – csapott a homlokára Tucker. – Egy lélek könnyedén kicsusszanhat! –Ismerem ezt a helyet! – kiáltotta Taylah izgalomtól remegő hangon. – Beth, nem fogod elhinni, hol vagyok! – Ezt már zokogva mondta. Láttam, hogy örömkönnyek potyognak az arcán. –Venus Cove-ban, ugye? – vágtam rá azonnal. – A Szirteknél? –Igen, Beth – suttogta Taylah. – Itthon vagyok.

19. Áldozat

– IDE LÁTSZIK AZ UDVAROTOK! – kiabálta Taylah diadalittasan. – A pázsitra ráférne egy alapos nyírás. –Látsz ott valakit? –Nem, a strand kihalt. De ragyogó napsütés van, nincsenek felhők az égen, és valaki vitorlázik odakinn… olyan gyönyörű itt minden. Mire vársz még? Gyere már, Beth. Haboztam. Taylah átjutott a portálon, de mi lesz most? –Taylah – szóltam ki neki. – Gondolod, hogy ott maradhatsz? Hisz te még… –Halott vagyok – fejezte be a mondatot derűsen. – Tudom, hogy az vagyok. De nem érdekel. Inkább leszek kísértet, aki az örökkévalóságig bolyong a földön, mint hogy akár egy perccel tovább maradjak abban a pöcegödörben. – Hirtelen riadt lett a hangja. – Ó, istenem, van itt valaki! Hallom őket. –Higgadj le – biztatta Tucker. Az ő arca is sugárzott a felfedezésünk izgalmától. – Lehet, hogy csak valaki lement a strandra. Odaát vagy, elfelejtetted? –Na, persze. – Aggodalom csendült meg Taylah hangjában. – Nem láthatnak meg így. Mi van, ha egy dögös pasi? –Még ha az is, úgysem lát meg – emlékeztettem. –Jól van, na – válaszolta csalódottan. Képtelen voltam visszatartani a mosolyomat. A pokol az összes rémségével együtt sem volt képes elfojtani a csajt, aki Taylah életében volt. Mivel Taylah-nak sikerült átjutnia, egy kicsit megnyugodtam. Valamivel kevésbé éreztem a sürgetést, ahogy térdeltem a homokban, a portál mellett, készen arra, hogy újra megpróbáljam. Annyira vágytam rá, hogy kövessem, és én is láthassam az óceánt, és érezhessem, ahogy a szél a hajamba kap, és mögöttem csapkodja. Első dolgom lesz, hogy egyenesen hazarohanok, és meg sem állok, amíg át nem ölelem a fivéremet és a nővéremet. Lelkesültségemben nekirugaszkodtam, és fejjel előre belevetettem magam a portálba. Hirtelen benne találtam magam: testem egyik fele a Sivárvidéken lógott ki, míg az orrom előtt egy kagylót pillantottam meg, a finom, fehér fövényből kandikált kifelé. Odanyúltam érte. Szinte éreztem a nap melegét a kezemen, és hallottam a szikláknak csapódó tajtékos hullámokat. Mivel Taylah-val ellentétben én nem szellem voltam, amint a portálba kerültem, az szűkülni kezdett körülöttem, mintha tudta volna, hogy nem kéne ott lennem. Egy mágneses erő, ami eleinte előrefelé hajtott, most kezdett visszafelé húzni, de én erősen megkapaszkodtam. Nemsokára meghallottam egy hangot, amire Taylah felkapta a fejét. Erélyes szimatolás hallatszott, de inkább kíváncsinak tűnt, mint fenyegetőnek. Az orromat egy még ismerősebb szag töltötte meg. Mintha csak erre a bátorításra vártam volna. Már akkor tudtam, mi közeleg, mielőtt megláttam holdfényszínű, selymes bundáját. Aztán megpillantottam a halvány ezüstszínű szempárt és egy nedves, barna orrot.

–Fantom! – kiáltottam, és lélegzetem elakadt a gyönyörűségtől. Csak részleteiben láttam, de attól még az én szeretett kutyám volt. Hallottam, hogy Taylah hátrahőköl – megijesztette Fantom lelkesedése. Ő sosem volt igazán kutyarajongó, de engem annyira megrohantak az érzelmek, hogy láthatom, hogy alig bírtam elviselni. Kinyújtottam felé a kezemet, egyenesen a portálon át. Fantom belenyomta az orrát a tenyerembe, és majd' megőrült attól, hogy megismert. Megvakargattam a selymes füle tövet, és akkora gombóc ült a torkomban, mint egy golflabda. Nyelnem kellett egyet, hogy meg bírjak szólalni. –Jó kutya vagy, öregfiú – motyogtam. – Hiányoztál. – Az érzéseimet Fantom is viszonozta, majd elkezdett szűkölni, és a portált kaparászta dühödten, ahogy megpróbált bejutni. Aztán szinte villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy Fantom valószínűleg nem magában jött le a partra. Biztosan van vele valaki. Valaki, akit szeretek, talán csak néhány méternyire áll tőlem, és felém tart! Talán Gábriel, aki mindig magával vitte Fantomot, ha a part mentén kocogott. Szinte hallottam, ahogy lába tompán puffan a fövenyen. Erős, vigasztaló karja nemsokára átölel. S amikor ez megtörténik, az összes rossz emlék semmivé foszlik. Gábriel pontosan tudja majd, mit mondjon, hogy mindent újra rendbe hozzon. Elfojtottam a késztetést, hogy ordibálni kezdjek neki, nehogy valami balul süljön el. Úgy éreztem magam, mint egy kötéltáncos, akinek nagyon óvatosan kell egyensúlyoznia. –Tuck – mondtam sürgetően. – Hogy csináljam? –Lassan – felelte, és elszánt arckifejezést öltött. – Csak apránként; ne kapkodj. A szívem oly hangosan kalapált, hogy úgy éreztem, mindenki hallja. – Gyerünk, folytasd – mondta Tuck. – Csak könnyedén. Meg kellett küzdenem a portállal, lassan próbáltam átnyomakodni a túloldalra. Amint a két kezem odaát volt, Fantom vadul nyalogatni kezdte, és nyelnem kellett egy nagyot, hogy elfojtsam a rám törő kuncogást. Fülemet megtöltötte az óceán megnyugtató moraja és Fantom ismerős lihegése. Ahogy újra előrébb nyomakodtam, a portál először ellenállt, majd engedett, hagyta, hogy kifurakodjam. Lassú munka volt, de kezdtem átérni. Aztán meghallottam a morgást. A hangok oly dermesztőek voltak, hogy azt hittem, menten megáll a szívem. A halk torokhangokhoz földet kaparó karmok zaja társult. Az előttem lebegő Taylah arca elsápadt, Tucker keze pedig elernyedt a hátamon. Mielőtt még teljesen megértettem volna, mi történik, rögtön tudtam, hogy döntenem kell. Tuck még mindig csapdában volt a Sivárvidéken. –Menj tovább! – mondta kétségbeesetten. – Már majdnem sikerült. Ne fordulj vissza! – Képtelen volt elrejteni a hangjából kicsengő rémületet. De ha továbbmegyek, annyi erővel akár levegőt venni is elfelejthetek. Tucker olyan volt számomra Hádesban, mintha a bátyám lenne, és sosem hagynám cserben. A következő pillanatban kicsavartam magam az ördögszekér szorításából, és talpra kecmcregtem Tucker mellett. Megdermedt, szinte összeroskadt a döntésem láttán. Az előttem elterülő sivár tájba sandítottam, amit csak egy-két kusza bozót tarkított. A hang, amit hallottam, a közelből jött, és másodpercről másodpercre egyre erősödött.

A puszta rémülettől lebuktam, hogy elbújjak, de kicsúszott a lábam alól a talaj, és térdre estem. Tucker talpra állított; összemaszatoltam magam e szürreális táj vörös homokjával. –Ne mozdulj. – Egymásba kapaszkodtunk, ahogy a teremtmények közeledtek. Végre tisztán szemügyre vehettem őket: hat hatalmas, esetlen, fekete kutya állt előttünk, támadásra készen. Akkorák voltak, akár a farkasok, agyarukról nyál csepegett, szemükben tébolyodott tekintet ült. A fejüket sebhelyek barázdálták, ám a testük robusztus volt és erős, a karmaik élesek, akár a kés. A pofájuk vérpettyes, gubancos bundájuk bűze pedig elviselhetetlen. Tuckerrel földbe gyökerezett lábbal álltunk, a portál eltűnt. – Beth… – kezdte remegő hangon. – Emlékszel a Kopókra, amikről meséltem? –Igen? – Nagyon össze kellett szednem magam, hogy a hangom ne bicsakoljon meg. –Ideértek. –Pokolfajzatok – suttogtam. – Nagyszerű. A farkasszerű teremtmények tudták, hogy csapdába ejtettek minket, és komótosan cirkáltak körülöttünk, élvezve az erőfölényüket. Ha ránk vetnék magukat, tudtam, csak elmosódott alakjuk látszana, miközben cafatokra tépnek bennünket. A falka összezárt, gonoszul vicsorogtak. Közvetlen közelről láttam, milyen durva, gubancos a bundájuk, mennyire sárga a szemük. Egy futó, száraz széllökés felénk sodorta ocsmány bűzüket. Nem sokat tehettünk: ha megpróbálnánk elmenekülni, egy szempillantás alatt elkapnak. Fegyverünk nincs, megvédeni nem tudjuk magunkat, nincs hova elrejtőzni. Ki akartam bontani a szárnyamat, hogy mindkettőnket biztonságba repítsen, de holt súlyként nehezedett a hátamra – a Sivárvidék megfosztotta minden erejétől. Behunytam a szemem, miközben a kutyák lassan a hátsó lábukra nehezedtek, és felpúpozták a hátukat. Ugyanabban a minutumban a hátunk mögül üvöltés hallatszott, s egy pillanattal később Taylah jelent meg a pokolfajzatok és közöttünk. A kutyák megzavarodtak, és tompa puffanással a földre vetették magukat. –Mit csinálsz? – kiáltottam Taylah-ra, és megpróbáltam megragadni testetlen alakját. – Eredj vissza! Kétségbeesésemre a portál bezárult mögötte, és Venus Cove képét felváltotta egy halom durva gaz. Taylah a válla fölött hátrapillantott rám, kék szemében könnyek csillogtak. Olyan apró volt a sátán kutyáihoz mérten, a végtagjai törékenyek, valaha gyönyörű haja pedig csapzottan lógott az arcába. Halvány, szomorú mosolyra húzódott a szája, és megrázta a fejét. – Taylah, komolyan mondom! – ordítottam. –Ne csináld. Esélyt kaptál, hogy megszabadulj. Élj vele! –Helyre akarom hozni a dolgokat – felelte. –Ne – tiltakoztam, indulatosan megrázva a fejem. – Ne így. –Kérlek – mondta. – Legalább egyszer az életben hadd tegyem azt, ami helyes.

A Kopók a fogukat csikorgatták, a földön tócsába gyűlt a nyáluk. Tuckerről és rólam meg is feledkeztek, minden idegszálukkal az új prédájukra koncentráltak. Végül is arra idomították őket, hogy olyan lelkekre vadásszanak, akik a menekülés reményében a Sivárvidékre szöktek. A természetes ösztönük vezette őket Taylah-hoz. Gyorsan hadarni kezdett. Nem maradt sok ideje. – Ha visszamegyek, az örökkévalóságig bolyonghatok a Földön. Ellenben te… – Szenvedélyesen rám szegezte a tekintetét. –Te változtathatsz a dolgokon, és a világnak a legkisebb segítségre is égető szüksége van. Nekem is megvan a magam szerepe. Mellesleg – mondta felnevetve – ugyan mit tehetnek velem? Mielőtt tovább érvelhettem volna, Taylah szembefordult a dögökkel. –Hé, ti! – A Kopók felszegték a fejüket, félelmetes agyaruk megcsillant a gyenge fényben. – Igen, ti, randa kretének! – folytatta. – Kapjatok el, ha tudtok! Azzal rohanni kezdett. A pokolfajzatok csak erre a jelre vártak. Mind a hatan utána vetették magukat, rólunk teljesen megfeledkeztek. Rémülten figyeltem, ahogy az egyikük a pofájával elmarta a rövidnadrágja zsebét, és úgy rángatta őt a porban ide-oda, akár egy rongybabát. Taylah már nem húsvér ember volt, de ez nem szegte az ebek kedvét, hogy az állkapcsukat csattogtassák, és úgy vessék rá magukat, akár a keselyűk. Aztán a falkavezér a fogai közé vette az áldozatukat, és elindultak vele, Taylah szőke haját a földön vonszolva. A falka szorosan követte. Erőteljes zokogás rázta a mellkasomat. Taylah-nak vége, a portál pedig elsodródott, s már semmi hasznát nem vehettük. Tucker hirtelen oly erősen megragadta a karomat, hogy fájt. –Meneküljünk! – mondta, ahogy a földön heverő, véres cafatokat nézte. – Menekülnünk kell! És úgy is tettünk.

MIKOR VISSZAÉRTÜNK A CLUB HEXHEZ, elképesztően ziláltak voltunk és rettenetesen lihegtünk, a kidobó végignézett rajtunk, és nem engedett be. Ki kellett hívatnunk Asiát, hogy kezeskedjen értünk. Amikor kijött az ajtóhoz, nem tudta leplezni megdöbbenését, hogy visszatértünk. – Mi a frászt kerestek ti itt? – sziszegte összeszorított fogai között. A kidobó meglepett pillantást vetett rá, majd Asia gyorsan beterelt bennünket. Ahogy a sötétség és a zene lüktetése beszippantott bennünket, megpördült. – A Kopóknak ízekre kellett volna tépnie titeket! Jobban szemügyre vettem Asiát a fekete szemében ülő, vad tekintetével és az idegesen felhúzott vállával, és világossá vált, hogy mi volt végig a szándéka. Kiküldött bennünket a Sivárvidékre, mert arra számított, hogy a pokolfajzatok Tuckot magukkal rángatják a gödörhöz, engem pedig jó eséllyel megcsonkítanak. Amivel viszont nem számolt, az Taylah megjelenése volt, aki mindkettőnket megmentett. –Igazán szólhattál volna róluk – mondtam oly fesztelenül, amennyire csak tudtam. Egyszerűen bömbölni lett volna kedvem, de visszafogtam magam, mert nem akartam megadni Asiának ezt az elégtételt. – Mivel belefutottunk az ebekbe, úgyszólván rajtakaptak minket. –Hogyhogy megúsztátok? – Asia előrelépett, mintha ki akarná tépni a torkomat.

–Szerintem csak szerencsés vagyok – feleltem kihívó hangon. –Hagyjátok abba – lépett közbe Tueker, akit az iménti események túlságosan megráztak ahhoz, hogy emlékezzen rá, hol a helye. – Hadd vigyem haza Betht. –Nem. – Asia megragadta a kezemet, és karomszerü körmeit belém vájta. – Azt akarom, hogy elmenj. –Hozzá ne érj – mondta Tueker, ahogy kirántott a szorításából, és sötét pillantást vetett Asiára. A nő gonoszan hunyorogni kezdett. –Mit képzelsz, kivel beszélsz, fiú? – vicsorogta. – Talán meg kéne említenem Jake-nek a kis expedíciótokat. –Csak bátran – felelte Tueker, széles vállát megvonva. – Lehet, hogy cseppet bepipul, ha megtudja, hogy te segítettél nekünk. Én csak egy parasztgyerek vagyok, de úgy hitte, benned maradéktalanul megbízhat. Asia visszahőkölt, macskaszerű szemei dühödten villogtak. –Gyerünk, Beth – mondta Tueker. – Húzzunk innen. –Ne hidd, hogy nem találom meg a módját, hogy megszabaduljak tőled –szólt Asia a távolodó hátam után. – Még koránt sincs vége! Nem érdekelt Asia féltékenysége vagy irántam érzett gyűlölete. Képtelen voltam kiverni a fejemből a pokolfajzatok állkapcsai között senyvedő Taylah lelkének látványát. Jelenleg valahol a gödörben van, és elmondhatatlan kínokat kell elviselnie miattam. Bármi is történt, most már tennem kellett valamit, hogy az áldozata ne legyen hiábavaló.

AMIKOR VISSZAÉRTÜNK A HOTEL AMBROSIÁBA, egyetlen dolog lebegett a szemem előtt: vissza akartam menni a szobámba, hogy megvitassam Tuckerrel a következő lépést. Ha Asia kész volt segíteni egyszer, akkor talán rá lehetne venni, hogy újra megtegye. Kiderült, milyen veszettül meg akar szabadulni tőlem, és úgy véltem, bármire képes, hogy ezt elérje. Asiának jó összeköttetései voltak, és kizárólag az önös érdek hajtotta. Az előcsarnokból végigpillantottam az egyik plüss-szőnyeggel borított folyosón, és megláttam a tanácstermet. Az ajtaja résnyire nyitva állt, és majd' megölt a kíváncsiság, hogy megtudjam, mi volt annyira fontos Jake számára, amiért még arra sem vette a fáradságot, hogy meglátogasson. Normális esetben kapott minden alkalmon, hogy együtt lehessen velem. Tucker aggodalmai ellenére, egy kicsit közelebb lopóztam. A résen át nagyjából féltucatnyi démon árnyékát láttam, akiket a kandallórostély mögötti lángok világítottak meg. Egy hosszú asztal körül üldögéltek, előttük whiskysüvegek és elszórtan üres poharak álltak. Előttük jegyzetfüzet feküdt, kivéve az asztalfőn állót, aki a gyűlést elnökölte. Éppen egy PowerPoint prezentációt tartott, a képek az emberi történelem legkatasztrofálisabb eseményeit ábrázolták. Csak néhányat pillantottam meg, ahogy egymás után villantak fel: Hirosimát, Adolf Hitlert

egy emelvényen, tankokat, jajveszékelő civileket, természeti csapások nyomán rommá zúzott otthonokat. Az előadónak csak töredékét láttam, de az is épp elég volt, hogy észrevegyem, mennyire különbözik a többiektől. Először is sokkal idősebb volt, és fehér vászonöltönyt viselt, míg a többiek feketében voltak. A lábán cowboycsizmát hordott, a díszesen kivarrt fajtából. Az arcát nem láttam tisztán, de elkaptam egy-két foszlányt abból, amiket a csoportnak mondott. Ünnepélyesen csengő hangja a terem minden egyes négyzetcentiméterét betöltötte. – Ez a világ megérett a szüretre – jelentette ki. – Az emberek még sosem kételkedtek jobban a hitükben, még sosem voltak bizonytalanabbak Isten létezését illetően. – A levegőbe markolt, hogy hangsúlyozza a mondanivalóját. – Eljött a mi időnk. Azt akarom látni, hogy tömegével zuhannak a Gödörbe. Ne feledjétek, hogy az emberi gyarlóság a legnagyobb előnyötök: a becsvágy, a pénz imádata, a testi gyönyörök… ezek a legerősebb fegyvereitek. Azt akarom, hogy nagyban játsszatok. Ne a könnyű prédát lessétek. Azt akarom, hogy püspököket, bíborosokat, tábornokokat, elnököket ragadjatok el! Nyugodjatok meg, bőséges lesz a jutalom. Tucker megrángatta a ruhám ujját, és visszavonszolt az előcsarnokba. – Elég lesz – közölte gyengéden. – Eleget láttunk.

20. A pokol jegyese

AZT REMÉLTEM, HOGY MEGVITATJUK a dolgokat Tuckkal, de amint visszaértünk a szállodába, úgy tűnt, nem sok megbeszélnivalónk maradt. Mindketten túlságosan leeresztettünk, semhogy a történtekről akarjunk tárgyalni. Nemcsak hogy nagy valószínűséggel elbaltáztuk az egyetlen esélyünket a menekülésre, ráadásul Taylah fizette meg az árát. Csak ide-oda hánykolódtam, miután Tuck távozott. A párnámat hamar átáztatták a könnyeim, mikor felidéztem a barátomra rontó pokolfajzatok hangját, miközben magukkal rángatják őt a mélységbe. Ráadásul az egészben az volt a legrosszabb, hogy szinte már otthon voltunk. Gábriel a portál túloldalán volt, és szinte még mindig éreztem a kezemen Fantom puha orrát. Lehet, hogy mégis kiabálnom kellett volna – talán Gabe tehetett volna valamit. De semmi értelme nem volt azon gondolkodni, mi történhetett volna. A tanácsteremben a karizmatikus előadótól hallott szavak visszhangzottak a fejemben újra és újra: Az emberek még sosem kételkedtek jobban a hitükben. Akkor még jobban bőgni kezdtem, és nemcsak Taylah miatt. Azért sírtam, mert tudtam, hogy igaza van. Az emberiség még sosem volt sebezhetőbb, és ez ellen semmit sem tehetek idelentről. Végül a könnyeim felszáradtak, és mély, álmok nélküli szendergés nyomott el.

Sürgető suttogásra ébredtem. Tétován pislogni kezdtem, nem akartam elhinni, hogy máris reggel van. Úgy tűnt, mintha csak percekkel ezelőtt dőltem volna le. Végül Hanna tágra nyílt, barna szemét pillantottam meg magam előtt. Erősen rázta a vállamat, hogy felébresszen. Hanna mézszínű haját lazán kontyba fogta a tarkóján, de észrevettem, hogy egy-két tincs kiszabadult, és kócosan lógott. A lámpafényben aranyfonalaknak látszottak. Hannát nehezen lehetett volna optimistának nevezni, de valahogy a jelenléte mindig jó hatással volt rám. A szeretete őszinte volt, és tudtam, hogy a környező sötétség közepette is számíthatok a hűségére. Felültem, és megpróbáltam éberebbnek tűnni, mint ahogy éreztem magam. –Muszáj felébrednie, kisasszony! – mondta Hanna, és le akarta húzni rólam a takarót. Én ellenálltam, és visszahúztam a paplant a vállamra. – Mr. Thorn odalent várja. Azt akarja, hogy készüljön el, mert fontos kirándulásra indulnak. –Nem érdekelnek a kirándulásai – zsémbeltem. – Nyugodtan megmondhatod neki, hogy nem megyek sehova. Mondd azt, hogy beteg vagyok, vagy mit tudom én. – Hanna nyomatékosan megrázta a fejét. –Nagyon határozottnak látszott, kisasszony. Még arra vonatkozóan is adott utasítást, hogy mit vegyen fel. Hanna az ágy mellől, a padlóról felemelt egy fényes, lapos dobozt, és az ölembe rakta. Letéptem az aranyszínű masnit, és türelmetlenül felszakítottam a többrétegnyi selyempapírt, majd kiemeltem belőle a ruhát, amelyhez fogható nem lógott a ruhásszekrényemben. Amikor meglátta, Hannának elakadt a lélegzete a gyönyörűségtől. Egy élénk cseresznyeszínű estélyi volt, a legfinomabbra koptatott bársonyból. Drámai hatású harangujjával és brokát kar szalagjával olyan hatást keltett, mintha Shalott úrnője is ilyet hordott volna. Egy szépen megmunkált rézkarikákból álló, finom öv is tartozott hozzá. –Ez gyönyörű – sóhajtotta Hanna, pillanatra még arról is megfeledkezve, hogy kitől érkezett. Engem viszont nem lehetett ilyen könnyen elkábítani. –Most éppen mire készül Jake? –Ezt az ünnepség miatt küldte – felelte Hanna. Lesütötte a szemét, és az a határozott érzésem támadt, hogy elhallgat előlem valamit. Keresztbe fontam a karomat, és kérdő pillantással meredtem rá. –A herceg ma be kívánja mutatni a népnek – bökte ki végül. –Milyen népnek? – kérdeztem a szememet forgatva. – Ez nem valami középkori királyság. –Az ő népének – magyarázta Hanna csendesen. –Miért nem szóltál nekem erről hamarabb? –Mert tudtam, hogy felbosszantaná. Ez fontos esemény; nem utasíthatja vissza. Eltökélten összegömbölyödtem a takaró alatt. – Azt majd meglátjuk. –Ne legyen buta, kisasszony. – Hanna aggódva odahajolt hozzám. – Ha nem megy önszántából, ő maga fogja odarángatni. A mai nap sokat jelent számára.

Hannára néztem, és láttam, mennyire fél attól, hogy ellenszegülök Jake akaratának. Elszörnyedne, ha megtudná a sivárvidéki kalandot. Mint mindig, most is elgondolkodtam, mi lenne az engedetlenségem következménye. Nem kétséges, hogy Hannán kérnék számon. Elbizonytalanodtam a döntésemben, ledobtam magamról a takarót, kimásztam az ágyból, és bevonszoltam magam a zuhany alá. Amikor előjöttem, láttam, hogy Hanna már beágyazott, és gondosan kiterítette az estélyit a hozzá tartozó, fekete szaténcipővel. –Ugye, nem akarja, hogy tényleg ezt viseljem? – kérdeztem. – Ez nem egy jelmezbál, igaz? Hanna nem is figyelt rám. Még mindig idegesen kémlelte az ajtót, miközben sietve belebújtatott a ruhába, és összekapcsolta a hátulját. Annak ellenére, hogy bársonyból készült, olyan puha és súlytalan volt, akár egy lasztexruha. Hanna leültetett, amíg a hajammal dolgozott, oldalt bonyolult fonatokba rendezte, ügyesen szaténszalagokat fonva közé, majd könnyedén hintőport szórt az arcomra, és a szemhéjamat éjkék árnyalatúra festette. –Nevetségesen nézek ki – mondtam ingerülten, ahogy megvizsgáltam magam a forgatható állótükörben. –Badarság – felelte Hanna elevenen. – Meseszép, akár egy királynő. Semmi kedvem nem volt elhagyni a hotelszobát azért, hogy részt vegyek valamin, ami csak Jake egy újabb ízléstelen összejövetelének ígérkezett. A szobám volt az egyetlen hely, ahol félig-meddig kényelemben és biztonságban éreztem magam, ám az aggodalmaskodó Hanna karon fogott, és kitessékelt az ajtón. Az előcsarnokban kisebb társaság várt ránk, akiket többnyire felismertem az estélyről. Ahogy kiléptem az üvegliftből, a várakozók csoportja hirtelen elhallgatott, és alaposan végigmért. Körbepillantottam Tuckert keresve, de nem találtam. Jake, aki izgatottan fel-alá sétált az előcsarnokban, elém sietett, és megkönnyebbültnek tünt, egyszersmind elismerő biccentéssel fogadott. Hannára gonosz pillantást meresztett; kétségtelen, hogy őt okolta a késlekedésünkért. Jake megfogta a kezemet, és felemelte, hogy jobban magába szívhassa a látványomat. Arcának szokásos nyers ábrázatát hálás mosoly enyhítette. –Tökéletes – mormolta. A szemem se rebbent a bókja hallatán. Jake maga annyira szertartásosan volt felöltözve a kesztyűjében és a frakkjában, mintha egy tizennyolcadik századi portréról lépett volna elő. Haját kifogástalanul hátrafogta, szénfekete szeme pedig fényesen ragyogott. –Ma nem motoros bőrdzsekiben? – kérdeztem szárazon. –Az alkalomhoz illően kell felöltöznünk – válaszolta békésen. Ismét nyugodt volt, hogy megjelentem. – Ne felejtsd el, mi mindent láttam én már a világból. Aprólékos gonddal tudom megválogatni a ruházatomat az elmúlt kétezer évből, bár az utóbbi évszázad előttről egy kissé avittnak érzek mindent. Asiát szúrtam ki az előcsarnokban, aki rosszindulatú pillantással méregetett. Testhez álló, rézvörös estélyit viselt mély dekoltázzsal és oldalt olyan magas hasítékkal, ami kidolgozott combja tetejéig ért. Gyöngyházfényüre rúzsozott ajka ragyogott, akár a tükör, ahogy odasompolygott Jake mellé, durcásan lebiggyesztett szájjal.

–Ideje indulnunk – közölte. – Készen áll, Hercegnő? –Tudtam, hogy nem fog beköpni minket Jake-nek, mert azzal magát is kompromittálná, de még mindig kellemetlen bizsergést éreztem, ha hozzám szólt. Egy lenyitható tetejű, rózsaszín limuzin várt ránk odakint. A sofőr kipattant, és gépiesen kinyitotta nekünk az ajtókat. Amikor beszálltunk, Jake mondott neki valamit egy olyan nyelven, amelyet nem értettem, mire ő beindította a motort. Addig utaztunk, míg végül kiértünk egy nyílt útszakaszra. Ez volt az első alkalom, amikor Jake önként hagyta, hogy kimerészkedjek a föld alatti alagutakból. Eleinte csak a skarlátvörös égboltot láttam, amit óriási, vad tüzek világítottak be. Kavargó massza kúszott elé, eltakarva a horizontot. Szinte élőnek tetszett, ahogy rángatózott és vonaglott, mígnem rájöttem, hogy az nem árnyék, ahogy elsőre gondoltam, hanem egy hemzsegő sáskaraj. Még sosem láttam hasonlót ezelőtt. Lassú tempóban haladtunk, az útburkolat gőzölgött. Egy örökkévalóságnak tűnő utazás után végül ráfordultunk egy útra, amit kiégett járművek roncsai szegélyeztek. Kietlen táj tárult elénk, mely egy poszt apokaliptikus sci-fire emlékeztetett, ahol a főhősnek a nukleáris háború utáni világban kell megtalálnia a módját, hogy életben maradjon. Nem voltam biztos benne, hol vagyunk. A Sivárvidéken tett rövidke, elfuserált kiruccanásomtól eltekintve még nem jártam az alagutakon kívül. Egyszerre a homályban jó néhány lerongyolódott alak tűnt fel az út mentén. Aztán megláttam a tömeget: több százan, több ezren vártak ránk füst és hamu közepette. Tengernyi arc fordult felénk várakozón. Csak bámultak üres tekintettel, és álldogáltak. Vajon mire várnak, tűnődtem. Valamiféle jelre, de minek a jelére? Észrevettem, hogy valószínűleg ugyanazt a ruhát viselik, amit a halálukkor. Némelyek vérfoltos, piszkos kórházi köpenyt vagy inget hordtak, mások elegáns öltönyt vagy estélyit. De valamennyiükben közös volt, hogy az élőhalottaknak ugyan az a kísérteties, üres tekintete ült a szemükben. A tömeg másodpercek alatt mozgásba lendült, és lökdösni kezdték egymást, hogy jobb kilátáshoz jussanak. Beesett szemük perzselő kíváncsisággal méregetett engem. Egy láthatatlan jelre éljenezni és tapsolni kezdtek, és csontvázkezükkel felénk nyúlkáltak. Rettegve elhúzódtam, és most az egyszer hálás voltam, hogy Jake velem van. Bár nehezteltem rá, és tudtam, hogy ez a förtelmes parádé az ő műve, azon kaptam magam, hogy egyre közelebb húzódom hozzá. A dolog iróniájának éreztem, hogy ezen a helyen ő volt az egyetlen biztos pont, amibe kapaszkodhattam, ha meg akartam őrizni a józan eszem. Ahogy a limuzin poroszkált végig az úton, a tömeg köré gyűlt. Fogalmam sem volt, hová tartunk, vagy miféle eseményre gyűltek össze ezek a lelkek, de azt tudtam, hogy Jake úgy parádézott velem végig az utakon, mint valami trófeával. Tisztában voltam vele, hogy a mennyország erői fölött aratott diadalt testesítem meg. Foglyul ejtésem vakmerő húzásnak számított Jake részéről, és láthatóan dicsősége minden egyes pillanatát kiélvezte. Jake hirtelen talpon termett a limuzinban, és felállított engem is. Megpróbáltam kiszabadítani magam, de a szorítása oly erős volt, hogy amikor végre elengedett, két vörös csík maradt az ujjai helyén. A tömeg kezdett megvadulni, egymást tiporták, hogy fel tudjanak kapaszkodni az útszéli autók tetejére, vagy éppen a kiégett ablakaikon lógtak kifelé. –Integetned kéne – mondta Jake. – Szokj hozzá.

–Legalább azt áruld el, hova viszel – kértem. Jake rám villantotta védjegynek számító pillantását, ami felerészben mosolyból, felerészben pedig lefitymáló vigyorból állt. – Hogy elrontsam a meglepetést? A sofőr lehúzódott balra a főútról, és megállt egy roncstelepnek látszó hely előtt, ahol elferdült fémoszlopok meredeztek. Egy területet megtisztítottak, ahol ideiglenes színpadot emeltek mikrofonokkal és hangszórókkal. Jake testőrei – akik be voltak drótozva, hogy kommunikálhassanak egymással – felügyelték a terepet. Jake a karját nyújtotta felém, én meg annyira meg voltam szeppenve a felfordulástól, hogy végül elfogadtam. Meglehetősen önelégültnek tűnt, de túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy törődjek vele. Együtt sétáltunk fel a vörös szőnyeggel borított lépcsőn, mintha valami hollywoodi összejövetel díszvendégei lennénk. A színpadon összesodort, fekete rózsák baldachinja alatt két ezüsttrónt állítottak fel nekünk, melyeket fekete nercprémmel kárpitoztak. Egy más felállásban talán elegánsak lettek volna, ám ma ballasztként nehezedtek a lelkemre, vasbéklyó gyanánt, mely ehhez a föld alatti világhoz bilincsel. Nem álltam túl biztosan a lábamon, így amikor Jake látványos lovagiasságát előadva, a nekem szánt hellyel kínált, megkönnyebbülten leültem. Az idomtalan tömeg hirtelen elnémult, ahogy arra vártak, hogy Jake megszólaljon. Még a denevérek is megtorpantak röptükben, melyek némán szelték felettünk a levegőt. –Legyetek üdvözölve – kezdte Jake. Mikrofonra sem volt szüksége, erőteljes hangja végigvisszhangzott a csődületen. –Hatalmas jelentőségű nap köszöntött nemcsak rám, hanem Hádes egész királyságára. Üdvrivalgás harsant fel, és csak akkor hagyott alább, amikor Jake csendre intette a tömeget. Az emelvény előtt Hádes előkelő osztálya foglalt helyet, sorban a rangjuk szerint. Valamennyiük arcán ugyanaz a leereszkedő, s egyszersmind szadista kifejezés ült, ugyanakkor tekintetük szinte megbabonázta az embert. A lelkek halálra rémültek tőlük, mégse tudták levenni róluk a szemüket. Forró szellőt éreztem az arcomon, és azt kívántam, bárcsak a lakosztályomban lehetnék, ahol fogoly voltam ugyan, de legalább távol az elkárho-zottak fürkésző tekintetétől. Jake kihúzta magát, ahogy egyik kezének eltúlzott, seprő mozdulatára a jelen lévő lelkek egymás után térdre vetették magukat. Megpróbáltam a karmazsinszínű égboltra figyelni, hogy ne kelljen közvetlenül senkire sem néznem a tömegben. Féltem attól, amit megláthatnék a szemükben. A gyomrom felfordult, ami arról árulkodott, hogy valami szörnyűség készülődik. Láttam, hogy egy szakállas vénember lehajtott fővel vonszolja fel magát a színpadra a személyzet segítségével, hogy a mikrofon elé állhasson. A hagyományos papi öltözéket viselte: fekete reverendát fehér gallérral. Arca barázdált volt és viharedzett, a szeme véreres, az alatta fityegő, bíborban játszó táskák teafilterekre emlékeztettek. –Kérlek benneteket, köszöntsétek Benedek atyát – mondta Jake, mintha egy show műsor házigazdája lenne. – Ő vezeti a mai szertartást. – Jake elnézően elmosolyodott, ahogy az idősebb férfi hódolattal meghajtotta a fejét. Meghökkentem ilyen mértékű szentségtörés láttán: hogy Isten embere fejet hajtson egy démon előtt, mint Jake… –Na, ne nézz már olyan döbbenten – mondta Jake lezseren, mikor visszatért a helyére. – Még a legjámborabbak is elbukhatnak.

–Alávaló vagy. – Mindössze ennyit mondtam. Jake meglepetten nézett rám. – Miért pont én? – Fejével Benedek atya felé bökött. – Ha már mindenképp ujjal akarsz mutogatni, akkor mutass rá. –Egyáltalán hogy kerül ide? –Fogalmazzunk úgy, hogy kudarcot vallott az ártatlanok védelmében. Most már nekünk dolgozik. Biztos vagyok benne, hogy méltányolod az iróniát. – Haragosan rá pillantottam. – Vagy nem. Az jutott eszembe, hogy Jake szándékosan ravaszkodik. A hőség ellenére éreztem, hogy meghűl bennem a vér, mintha valaki jégdarabokat fecskendezett volna az ereimbe. Tudtam, hogy Jake a nagy hódításaként tekint rám, hogy a menny ügynökei fölött aratott dicsőségének szuvenírje vagyok. De mi egyébre készülődik? –Bármit is akarsz tőlem, nem fogom megtenni – jelentettem ki. –Csillapodj – felelte Jake. – Itt a puszta jelenléted a fontos. – Hirtelen kezdett összeállni a kép. A ruha, a csinnadratta, és most a szertartás: kezdett értelmet nyerni az egész. –Nem fogok hozzád menni – mondtam, és oly erősen megszorítottam a trónszék karfáját, hogy belefehéredtek az ujjperceim. – Sem most, sem egymillió év múlva. –Ez nem esküvő, kedvesem – felelte Jake, könnyedén felkacagva. – Az a része majd később jön. Úriemberként sosem hajszolnálak bele olyasmibe, amire nem állsz készen. –Ó, persze az emberrablás az más? – kérdeztem gúnyosan. –Muszáj volt felkeltenem a figyelmedet – válaszolta Jake fásultan. –Te tényleg olyasvalakivel akarsz együtt élni, aki ki nem állhatja még a látványodat sem? – kérdeztem. – Hát nincs benned semmi önbecsülés? –Mi lenne, ha a családi civakodást egy meghittebb környezetben folytatnánk le? Most éppen mindenki mátkája vagy. Csak add át magad a pillanatnak. Jake a közönség felé intett, akik visszafojtott lélegzettel várták, hogy történjen valami. – Hosszú utat tettek meg, hogy üdvözöljék az új hercegnőjüket. Aztán villámgyors mozdulattal kitolta maga alól a széket, és mögöttem termett, majd előretaszított, így a színpad közepére kerültem. Lázas izgalom kerekedett, és több ezer szempár szegeződött rám fanatikus hévvel. – Ez – súgta Jake csábító hangon a hátam mögül – egy beiktatás. Csak nézz körül, Bethany. Ez itt a te királyságod, és ez a te néped. –Nem vagyok a hercegnőjük – fröcsögtem. – És nem is leszek soha! –De téged akarnak, Beth. Szükségük van rád. Olyan sokáig vártak rád. Csak gondolj bele, micsoda változást hozhatnál nekik. –Nem tudok segíteni rajtuk – feleltem erőtlenül.

–Nem tudsz, vagy nem akarsz? Valaki hangosan megköszörülte a torkát, félbeszakítva a beszélgetést. A vörös hajú volt a bankettről, akit Eloise-nak hívtak. – Folytathatnánk, kérem? – Jake válaszképpen előreintette Benedek atyát. – Kezdjük. Fogalmam sem volt, mivel jár ez a „beiktatás”, de tudtam, hogy nem csinálhatom végig. Meg kellett szöknöm. A lépcső felé vetődtem, és sikerült is néhány fokon levergődnöm, mielőtt szembetaláltam magam Jake kíséretével. Azonnal körém sereglettek. Forró kezükkel minden irányból megragadtak. Arcuk kéjesen eltorzult, miközben elbűvölő álcájuk és valódi, groteszk ábrázatuk között váltakozott. Néhány pillanattal később visszakényszerítettek a helyemre. Jake higgadtan mellém telepedett. A pap szőlőleveleket ábrázoló ezüstkoronát helyezett a fejére, ami feltűnően csillogott egyenes szálú, sötét haján. Bütykös kezében Benedek atya egy hasonló koronát szorongatott, melyet nekem szántak. Amikor megszólalt, öblös hangja bezengte a környéket. – Azért gyültünk ma össze, hogy családunk új tagját köszöntsük. A herceg hosszú évszázadokon át kereste öt, s most, hogy végre megtalálta, osztozunk vele boldogságában. Nem alávaló halandó ő, ki megadja magát a hatalom és a halhatatlanság csáberejének. Sokkal magasztosabb helyről származik: a Mennyei Királyságból. – A nézőknek egyszerre elakadt a lélegzete. Azon gondolkodtam, vajon meggyötört elméjükben őriznek-e még egyáltalán valamit arról a helyről, amit mennyországnak hívnak. Valahogy kétségeim támadtak felőle. – Hódoljatok előtte imádsággal – zsolozmázta emelkedett buzgósággal Benedek atya. – Szolgáljátok őt, és hajoljatok meg akarata előtt. – Fel akartam állni, hogy tiltakozzam az összes ediktum (Uralkodótól, egyházfőtől származó rendelet.) ellen, ami csak elhagyja a száját, de tudtam, hogy úgyis csak elhallgattatnának. Végül Benedek atya azzal zárta: – Ezennel bemutatom nektek a Harmadik Kör új Hercegnőjét, Bethanyt, az angyalt! – Azzal megfordult, és a fejemre rakta a koronát. Abban a pillanatban villámlás ragyogta be a vörös égboltot, viharos hamufelhő kerekedett körülöttünk, arra kényszerítve a lelkeket, hogy lebukjanak, és a kezükkel eltakarják az arcukat. A démonok szemmel láthatóan élvezték a tömeg reakcióját. Aztán olyan gyorsan, ahogy kezdődött, a szertartás véget is ért. A pap lesántikált a színpadról, a tömeg pedig kezdett szétszéledni. Ahogy elindultunk vissza az autóhoz, egy rongyos kisgyerek furakodott az irányunkba a sokaságon át. Apró volt és törékeny, tündéri arcú. Könyörögve felém nyújtotta a karját. Diego vette észre először. Kiugrott a menetből, és megragadta, kegyetlen ujjai a torkára tekeredtek. Rémülten figyeltem, ahogy a gyerek fuldokolva levegőért kapkod, tekintetébe rettegés költözik, kis kezével pedig hasztalan hadonászik maga mellett. Aztán Diego hirtelen elunta a játékot, és félredobta, mint egy gyűrött papírzacskót. A kisfiú torkából furcsa, hörgő hangok törtek elő. Testem ösztönösen mozdult, hogy odarohanjak segíteni neki. Próbáltam megmoccanni, de Jake satuszerű marka visszatartott. – Mutass egy kis méltóságot! – vicsorogta. Gondolkodás nélkül sípcsonton rúgtam, hogy kiszabadítsam magam. Meglepődött, és ez elég időt hagyott, hogy közben odasiethessek a fiúcskához. Felemeltem apró, ernyedt testét, s közben az estélyim uszályát a porban húztam. A gyermek szeme csukva volt, s én óvatosan kisepertem soványka arcából a homokot, majd a kezemet a mellkasára helyeztem, és maradék gyógyító energiámmal megpróbáltam helyreállítani az életerejét, amit elloptak tőle.

Amikor visszatért a szín az ajkába, és remegve kinyitotta a szemét, bátorítóan rámosolyogtam. Csak akkor tűnt fel, mennyire elcsendesedett körülöttem minden. Minden arc felém fordult. Jake mindössze néhány lépésnyire állt tőlem, s láttam, hogy arcára rémült kifejezés ül ki. Mielőtt megmoccanhattam volna, Jake kísérete közrefogott, és oltalmazón kalauzolt vissza a kocsihoz. Amint beültem mellé, megéreztem Jake forró leheletét a fülemen.

–Soha ne csináld ezt többet – mondta. – Mit képzelsz, mi ez itt? Mi Lucifer gyermekei vagyunk. A mi célunk az, hogy fájdalmat okozzunk, nem az, hogy feloldozzunk alóla. –A magad nevében beszélj – feleltem merészen. –Hallgass ide – sziszegte Jake, és megszorította a karomat. – Ami a mennyekben a hét fő erény, az a pokolban a hét főbűn. Egy jó cselekedet itt főbenjáró vétségnek számít. Még én sem leszek képes megvédeni téged miatta. Nem figyeltem Jake-re tovább. Hirtelen nagy nyugalmat éreztem. Már biztos voltam benne, megvan hozzá a képességem, hogy akár a pokolban is változást vigyek végbe. A tudattól egész testemben remegtem. Csak azt tettem, ami a természetem része: megpróbáltam vigaszt nyújtani ott, ahol fájdalmat tapasztaltam. Gyógyító energiáimra koncentráltam, és éreztem, ahogy a bőröm alatt működésbe lépnek. A szárnyam bizseregni kezdett, de leküzdöttem a késztetést, hogy kitárjam. Fény kezdett sugározni belőlem. Kiáradt az autóból a poros tisztásra, s végigszántotta a tömegben bólogató fejeket. Felemelkedett, és tejfehérre szőkítette a tüzes égboltot. Közben elmosódva végig Jake sápítozását hallottam… –Mit csinálsz? Azonnal hagyd abba! Megtiltom! – Már nem mérgesnek, hanem ijedtnek tűnt. Aztán a fény alábbhagyott, majd végül elenyészett, s a helyén egy magányos, fehér pillangó maradt. Éppen a tömeg fölött lebegett a levegőben, akár egy apró reménysugár a bánat tengerén. Voltak, akik megpróbálták elkapni, de immár minden arc az égre meredt, egyesek csodálattal, mások rémülettel. Jake lemere – vedett, akár egy kőtömb. Mivel ő átmenetileg leblokkolt, Asia lépett elő, hogy a kezébe vegye az irányítást. –Megölni a bogarat! – csattant fel. – És húzzunk innen.

21. Az Öreg

AMIKOR VISSZAÉRTÜNK A HOTEL AMBROSIÁBA, Jake démonjai válságtanácskozást tartottak. Felajánlotta nekik, hogy gyűljenek össze a tanácsteremben, de visszautasították, és úgy vitatkoztak hangosan az előcsarnokban, akár a gyerekek a homokozóban. Többnyire figyelemre sem méltattak, bár hallottam, hogy oda-vissza dobálóznak a nevemmel olyan kifejezésekkel együtt, mint orbitális szívás és nekünk reszeltek. A veszekedés egyre dagadt, mígnem Jake megragadta a könyökömet, és odavezetett Hannához, aki az oldalszárnyból kezét tördelve figyelte az eseményeket. –Vidd fel Betht – mondta neki Jake, és a karjába penderített. – Meg ne álljatok, és szóba ne álljatok senkivel. –Nem akartam ekkora galibát okozni – hebegtem. Képtelen voltam rávenni magamat, hogy azt mondjam, sajnálom… mert nem sajnáltam. Csak egyszerűen nem vártam, hogy ilyen pokoli zűrzavar támad. – Csak úgy megtörtént. Jake nem figyelt rám. – Indulj, Hanna! – bömbölte. –Nem tudom, minek ez a nagy hűhó – mondtam, miközben ellenálltam Hanna azon kísérletének, hogy eltereljen onnan. – Legalább azt áruld el, mi folyik itt. Jake lehalkította a hangját, és parázsló tekintettel meredt rám. – A dolgok kezdenek elfajulni. Megpróbálom menteni a bőrödet, és sokkal jobb eséllyel nézek elébe, ha nem vagy láb alatt. Ahogy körbenéztem, a démonok vérszomjasán csillogó, kátrány fekete szeme rám meredt. A jelenlétem már nem a szokásos kíváncsiságot ébresztette fel bennük. A körülöttem lévő arcok mániákus kifejezése azt sugallta, hogy per pillanat semmire sem vágynak jobban, mint hogy letépkedjék egyik végtagomat a másik után. Láttam, hogy Jake az ítészeim felé fordul. Fekete frakkjában, kibontott, vállára omló hajával magasnak és ijesztőnek tetszett. Agresszív testtartásán láttam, hogy küzdelemre számít. –Jöjjön, kisasszony – szólt rám Hanna izgatottan. Ezúttal nem vitatkoztam, hanem sietősen utána iramodtam. A dühödt vita foszlányai még a felvonóba is behallatszottak. –Ez kész paródia! – ordibálta valaki. – Nem kellett volna a Harmadik Körbe elhoznod. –Még fiatal – morogta Jake védekezve. Kicsit bűntudatom volt, hogy magára hagytam az összecsapásban. A saját fajtája fordult ellene miattam. –Még új neki ez az élet. Több időre van szüksége, hogy alkalmazkodni tudjon. –Mennyi időre? Felborítja idelent az egyensúlyt – kérte számon valaki. –Ha neked egy cica kellett, amivel eljátszhatsz, akkor tanítsd meg neki a házirendet. –Ő nem valami állat, aminek betaníthatok egy-két mutatványt – felelte Jake immár fortyogva. –Egyébként is mire kell ő neked? – szólt közbe megint valaki. – Tényleg megéri kockára tenni a jó hírünket egy kis magánjellegű szórakozásért? A többi Kör rajtunk röhög. –Nem tartozom nektek elszámolással. – Jake hangja halk és öblös volt. –Lehet, hogy nem, de nem te vagy itt a legmagasabb tekintély.

–Tényleg őt akarjátok zaklatni? Ezzel? –Nem, de fogom, ha képtelen vagy a kis ribancot irányítani. A helyiségre halálos csend telepedett. Láttam, hogy Hanna gyors egymásutánban nyomogatni kezdi az emeletünk gombját, mikor a felvonó megállt. –Hogy mondtad? –Hallottad. –Biztos, hogy nem akarod visszavonni ezt a megjegyzést? – kérdezte Jake. Nem lehetett nem észrevenni a hangjában feszülő, burkolt fenyegetést. –Csak rajta, góré. Lássuk, mit tudsz. TUCKER MÁR VÁRT RÁNK, amikor Hanna kinyitotta az ajtót. Azonnal beakasztotta a krómozott biztonsági zárat, bár mindannyian tudtuk, hogy nem sok hasznát vennénk, ha azon múlna, hogy a démonokat kirekesszük a szobából. Keresztbe tett lábbal üldögéltem az ágyon, és egy párnát szorítottam magamhoz. – Szerintetek mi zajlik odalenn? –Ne aggódjon, kisasszony – felelte Hanna kötelességtudóan. – Mr. Thorn majd észhez téríti őket. Mindig sikerül neki. –Remélem, igazad van – mondtam. – Nem gondoltam, hogy ennyire felizgatják magukat. –Ezek démonok, hajlamosak túlreagálni a dolgokat – mondta Tucker a megnyugtatásomra, és megvonta a vállát.

JAKE ELŐRELÁTÓAN LENT MARADT az előcsarnokban, ami óráknak tűnt. Végül éjfél után Tucker is, Hanna is lefeküdt. Elálmosodtam, és már épp le akartam venni a bársony estélyi ruhát, amikor meghallottam, hogy Jake odakintről a nevemet szólítja. Ez volt az első alkalom, hogy kopogtatott ahelyett, hogy egyszerűen csak benyitott volna. –Örülök, hogy még ébren talállak – közölte, amint beeresztettem. – Indulnunk kell. Inkább mentegetőzésnek tűnt, mint parancsnak, és egy ruha volt a hóna alá gyömöszölve. Különös tekintet ült a szemében, és ha nem ismertem volna őt jobban, azt mondtam volna, hogy félelmet látok benne. Még akkor sem nézett így maga elé, amikor Gábriel lángnyelvekkel borította el, és azt parancsolta a földnek, hogy nyelje el őt élve. Csak dacosan tudomásul vette a vereségét. Mi történhetett, ami ennyire megrázta? –Hova megyünk? Jake összeszorította a száját, és igyekezett elfojtani növekvő aggályait. – Összehívtak egy meghallgatást.

–Mit? Miért? – Már teljesen kiment a szememből az álom. –Nem vártam, hogy idáig fajul – felelte Jake. – Útközben elmagyarázom. –Előbb átöltözhetek? –Nincs rá idő. Az előcsarnok előtt várt ránk Jake motorkerékpárja, önálló életre kelve berregett. – A motor minek? – kérdeztem. –El akarom kerülni, hogy túl nagy feltűnést keltsünk – válaszolta. – Tessék, ezt öltsd magadra. – Azzal a kezembe nyomta a magával hozott barna köpenyt. –Én meg azt hittem, inkább több figyelemre vágysz – idéztem az emlékezetébe a néhány órával ezelőtti, megalázó parádét. –Ezúttal nem. –És miért kellene elhinnem bármit, amit mondasz? – kérdeztem. –Beth – mondta Jake nagy sóhajjal, mintha fájdalmai lennének. – Utálj, ahogy csak akarsz, de bízz bennem… ma este melletted állok. Ezúttal hittem neki. Felöltöttem a köpönyeget, a csuklyát a fejemre húztam. Jake felsegített a motorra, és amennyire lehetett, nesztelenül száguldottunk végig az alagutakon, melyek olyan bonyolultan kanyarogtak előttünk, akár egy labirintus. Az arcomat a hátának szorítottam, hogy eltakarjam a rémségektől, melyek a sötétben lopózhatnak. Kisvártatva Jake leállította a motort egy szük sikátor végében meghúzódó, elhagyatott raktár előtt. Leszálltunk a romos épületnél, mely jó néhány emelet magasságba nyúlt annak ellenére, hogy a föld alatt állt. A vandálok a legtöbb ablakot bezúzták, melyeket később kartonpapírral ragasztottak be. A külső falakat graffitik tarkították. Jake egy pillanatig habozott, mielőtt elindult. Az arckifejezése azt sugallta, hogy megpróbál kiötölni valami tervet. –Ez lenne az – közölte rá nem jellemző komolysággal. – Maga az Öreg fog meghallgatni. Nem sok élő vagy holt személy büszkélkedhet ezzel a megtiszteltetéssel. –Állj csak meg, micsoda?! – kiáltottam. – Luciferhez hoztál engem? Megbolondultál? Én be nem megyek oda! –Nincs más választásunk – suttogta Jake. – Beidéztek. –Miért? A pillangó miatt? – tudakoltam kétségbeesetten. – Nem csinálom többet, megígérem. – Akármilyen magabiztos is lettem a parádé végére, most nyomban megszeppentem. –Nemcsak rád haragszanak – közölte Jake. – Azért gyűlnek össze, hogy ítélkezzenek felettem, és eldöntsék, milyen büntetést szabjanak ki rám, amiért ide hoztalak.

–Hát jó – csattantam fel. – Hibáztál, amikor ide hoztál. Épp elég jó lecke lesz számodra, ha visszaküldenek. –Remélem, ennyire egyszerű lesz – motyogta Jake, elrévedő pillantással. – De akkor nagyon könnyen megúsznánk. –Mit akar ez jelenteni? –Semmit. Kerüljünk beljebb. – Jake kihúzta magát. – Épp eléggé megvárattuk őket. Ne felejtsd el: ne szólalj meg, csak ha kérdeznek. Megértetted? Most nincs helye pimaszkodásnak. Jake alig ért a mondandója végére, amikor egy fekete öltönyös kidobó, aki leginkább a föld alatti szórakozóhelyeken látottakhoz hasonlított, széthúzta a súlyos ajtókat. Fém csikordult meg a fémen, és intett, hogy lépjünk be. –Bújjatok beljebb – szólt ki odabentről egy érdes, morózus hang. – Nem harapok. Odabenn a raktárat rögtönzött tárgyalóteremmé alakították át. Hét sötét, árnyékos alak helyezkedett el félkörben felfordított rekeszeknek látszó tárgyakon. Keresztbe fonták a karjukat, mintha már régóta váratnánk őket. Ösztönösen tudtam, hogy ők a Jake-kel egyenrangú Vének. Ahogy végigpásztáztam az arcokat, láttam, hogy a félhomályban ott lapul Diego, Nash, Yeats és Asia is. Azt feltételeztem, hogy őket is beidézték – valószínűleg tanúként. Amikor a szemem alkalmazkodott a gyér világításhoz, észrevettem a csoport főhelyén helyet foglaló elnök föléjük magasodó alakját. Egy jobb napokat is látott, magas támlájú, Tudor stílusú székben ült. Fehér vászonöltönyt viselt vörös selyemnyakkendővel, lábán pedig cowboycsizmát hordott. Bár az arca árnyékban maradt, biztos voltam benne, hogy ő volt a harsány szónok, akit a tárgyalóteremben hallottam. Elefántcsont végű sétapálcájával a betonpadlót kocogtatta, mintha máris halálra unta volna magát. Amikor Jake-kel beléptünk, a beszélgetés nyomban elhalt, és néhány percig senki sem szólalt meg. Maradt egy kis időm arra, hogy felmérjem az elhagyatott helyszínt és a benne tartózkodókat. A betört ablaktábláktól eltekintve, a porlepte berendezésekről vastag pókhálóréteg lógott. A fejünk felett hallható szárnycsapásokból ítélve, a tetőgerendák közé denevérek fészkelték be magukat. Jakehez hasonlóan, a körülöttem tartózkodó bukott angyalok egy letűnt szépség fakuló képmásai voltak. Némelyikük neme meghatározhatatlan volt, ám ugyanolyan finoman metszett vonásokkal rendelkeztek: barackszínű, szépen ívelt ajkakkal, enyhén horgas orral és erős áll-kapoccsal. Szemükben a céltalanul tékozlók léha, üres tekintete ült. Nemigen lepődtek meg semmin, én mégis tudtam, hogy a jelenlétem felkavarja őket. Testtartásuk felsőbbrendűséget sugárzott, és mint Véneket megkülönböztette őket. Ebben a világban létük maga volt a királyi méltóság. Hűvösen mérték végig Jake-et, mintha már nem közülük való lenne, hanem egy számkivetett, aki elbitangolt a falkától. Amikor a fehérbe öltözött férfi arcát is megláttam, láthatóan ő öregebb és viharvertebb volt. Bőre napbarnított és cserzett, szeme pedig áttetszően kék, de mentes minden érzelemtől. Makulátlanul ápolt volt, ősz haját lazán hátrafogta egy aranyozott csattal. Még nekem is el kellett ismernem, hogy felettébb gyönyörű jelenség volt. Tudvalevőleg az angyalok nem öregedtek, de úgy véltem, a gonoszság örökös propagálása megszedte a maga vámját. Annak ellenére, hogy Lucifer vonásai valamelyest elmélyültek, az arca sugárzott, tekintete eleven volt, és minden vonásában tökéletesen metszett. A szemöldöke vastag, szemében pedig annyi elektromosság vibrált, hogy libabőrös lett tőle

a karom. Tudtam, hogy a mennyországban valaha a legmegbecsültebbek közé tartozott, a szépség és az intelligencia krémjéhez. Amikor megszólalt, hangja lassan és dallamosan csendült fel. –Hát szervusz, kis angyal – mondta. – Hogy tetszik a kis családi újraegyesülésünk? – A Vének közül akadt, aki válaszképpen kuncogni kezdett. –Atyám. – Jake gyakorlatiasan előrelépett. – Ez az egész egy félreértés. Ha megengednéd, hogy megmagyarázzam… –Ő, Arakiel, édes fiam – búgta Lucifer atyai hangon. – Sok mindenre kell felelned. Eltartott egy-két pillanatig, amíg rádöbbentem, hogy az angyalnevén szólította meg Jake-et. Mint mindig, Jake korábbi életének felemlegetése megriasztott. Fura volt belegondolni, hogy réges-régen, jóval az én teremtésem előtt, ők még valamennyien a mennyországban léteztek. Gábriel biztosan tisztán emlékezett rá, bár az ő emlékeiben ez az egész még valószínűleg korántsem volt oly régen. Tisztában voltam vele, hogy ő szemtanúja volt a lázadó angyalok felkelésének és végső kiűzetésüknek a Királyságból. Ismertem a gonoszságot, amit azóta elkövettek, mégis egyetlen szó csengett a fejemben: fivérek. És nézzenek oda, mivé lettek immár. Egy pillanatra minden félelmem és dühöm elpárolgott, és csak mély bánat maradt a helyén. Lucifer hangja rángatott vissza a rémséges valósághoz. –Magyarázattal tartozol e bíróságnak, Arakiel – mondta. – Ez a kis kalandod túl sok széthúzást eredményezett az osztályaink között. Egyesek attól tartanak, mindent aláaknázol, amit eddig sikerült elérnünk. Mindenáron meg kell őriznünk, ami a miénk. –Atyám – kezdte Jake, meghajtva a fejét. – A világért sem akarok tiszteletlennek tűnni, de magad hagytad jóvá e feladatot. –Valóban – ismerte el Lucifer. – Tapsoltam merészségedhez, hogy idehoztad őt, de úgy látszik, azóta az érzelmeid elvették az eszed. Attól tartok, ez számodra már korántsem csupán üzlet. – Gonoszul hunyorítani kezdett. – Valójában azt feltételezem, hogy sosem csak az volt. –Bocsáss meg, kérdeznék valamit… – Előreléptem, és a démonok csillogó szeme egyszerre villant meg, ahogyan rám szegezték a tekintetüket. A körmömet a csuklómba vájtam, hogy ne remegjek, majd folytattam. Erőmön felül vállaltam, ugyanakkor válaszokat akartam, és ironikus módon az volt az érzésem, hogy épp Lucifertől kaphatom meg azokat. – Kissé össze vagyok zavarodva. Azt értem, hogy te akartad, hogy ide kerüljek, csak azt nem értem, hogy miért. Lucifer ajka mosolyra görbült. – Való igaz – felelte. – Arakiel az én jóváhagyásommal hozott el téged hozzánk. –De én egyáltalán nem számítok. Miért éppen engem? Lucifer ráérősen ütögette össze az ujjait a sétapálcája végén. – Zálog vagy, drágaságom – mondta. – Amint azzal magad is tisztában vagy, a mennyország megint elindított egy szánalmas kis világmegváltó akciót. – Lucifer a szemét forgatta. – Az egész dolog már hihetetlenül fárasztó: mi okozunk egy kis galibát, ők meg feltakarítanak, és így tovább, és így tovább. Miközben mi meg halálra unjuk magunkat. És itt jössz te a képbe.

– Fakó szeme lustán végigmért. – Arra használtalak, hogy egy üzenetet juttassak el. – Miféle üzenetet? A füstös képű Diego hirtelen felpattant, s arra vetemedett, hogy maga tisztázza a dolgot. – Hogy a játszma elkezdődött! –És ez mit jelentsen? – kérdeztem elgyengülve, miközben az egyre növekvő kétségbeesésemmel küzdöttem. –Nos, úgy vélem, biztonsággal beavathatunk a titokba most, hogy már itt vagy – válaszolta Lucifer vontatottan. – Fogalmazzunk úgy, épp ideje, hogy ezzel a kis családi viszállyal dűlőre jussunk. Jake, aki a beszélgetés közben végig csendben maradt, ezt a pillanatot ragadta meg, hogy megszólaljon. – Egy angyalt akarata ellenére a pokolra rángatni egy jel – mondta. – A háború kezdetét jelzi. –Háború készülődik? –Mindig is háború készülődött – szólalt meg Lucifer –, amióta csak az az önelégült fivérem kiűzetett engem. –Épp elég sokáig vártunk – tette hozzá Diego az elharapott, spanyol akcentusával –, hogy megmutassuk nekik, ki a főnök, és hogy lássák, milyen törékeny valójában a drága kis planétájuk. Nagyot nyeltem, és megráztam a fejem. – Nem – mondtam. – Ez nem igaz. –Ó, dehogynem – zendített rá Nash, aki fellelkesült, hogy a meghallgatás ilyen fordulatot vett. – A végső leszámolásról beszélünk, a te faterod meg a miénk szemtől szemben. –Jobb, ha elhiszed, kis angyal – tette hozzá Lucifer. – Egyirányú úton haladunk az Armageddon felé.

FÖLDBE GYÖKEREZETT A LÁBAM, alig mertem levegőt venni. Egy részem abban reménykedett, hogy a démonokból kitör a röhögés, és közlik, hogy egy balek vagyok, és csak lóvá tettek a gonosz tréfájukkal. De valahol mélyen tudtam, hogy nem viccelnek. Halálosan komolyan gondolták, és a világ nyakig ül a slamasztikában. Képtelen voltam felfogni a hallottakat. Hittek benne, hogy a foglyul ejtésem majd katalizátorként szolgál, és az angyaloknak az utolsó csepp lesz a pohárban. Vajon bejön a számításuk? A pokol támadást intézett ellenünk, a mennyországnak pedig tényleg nem lenne más választása, mint a megtorlás? Lucifer támogatta az elrablásom tervét, hogy gúnyt űzhessen az Atyámból, és felkavarja a dolgokat, hogy elszabadíthassa a végső összetűzést, ami véresebb lesz, mint annak előtte bármikor. Tudta, hogy túl messzire megy, de pont ez volt a célja. Hadat üzent, és várta, hogy a mennyország elfogadja a kihívást. Kitárta a kapuit, hogy beinvitálja a háborút. A meghallgatás eltért a tárgyától. Jake előrukkolt a számára legsürgetőbb kérdéssel. –Akkor hát nem feddsz meg bennünket? – kérdezte. – Atyám, az angyal betöltötte a szerepét, és nem jelent veszélyt. Arra kérlek, bízd őt rám.

–Ó, drágám – mondta Lucifer affektált sóhajjal. – Attól tartok, nem tehetem. – Felemelte a pálcáját, és közvetlenül rám szegezte. – Miss Church tegnapi kis műsora után semmiképp. –Ő az enyém! – Jake hangja túlságosan sivító volt a magas raktárban. Nem voltam egy stratéga, de még én is láttam, hogy meghátrált. Féken kellene tartania az indulatait, ha bármit el akar érni. Lucifer jobban kihúzta magát ültében, Jake pedig alázatosan leejtette a fejét, megbánást mutatva a kirohanásáért. –Amikor megbíztalak, nem voltam tisztában vele, hogy érzelmileg is sokat fektettél a projektbe. – Lucifer a mondat második felét úgy mondta ki, mint akinek valami rossz íz maradt a szájában. –Én… én nem – felelte Jake. – Tudtam, hogy ő igen értékes zsákmány, és csak arra gondoltam, hogy gyarapítani fogja a hódításainkat… –Ne hazudj nekem, fiam! – Lucifer oly váratlanul harsant fel, hogy az egybegyűltek ugrottak egyet a rémülettől. Kezdettől fogva sóvárogtál utána. Eszem ágában sem lett volna rád bízni ezt az egészet, ha tudom, mennyire a megszállottja lettél. Jake felemelte a tekintetét, hogy az atyja szemébe nézzen. Az állkapcsa már rángatózott. – Te tanítottál erre: ragadjam meg, és vegyem el, amit akarok. Lucifer üresen felkacagott, hangja megenyhült. – Ha akarsz valamit, az nem ugyanaz, mint amikor szükséged van rá – mondta. – Akartad a kacska lábú kriplit meg a buchenwaldi kölyköt. De Bethany… rá szükséged van, és a ragaszkodásod legyengít, elszívja az erődet. Roppantul bosszant, hogy az egyik legerősebb harcosomat így lássam elbukni. –Jóváteszem a botlásomat, atyám – mondta Jake. –Arra szükség is lesz – felelte Lucifer. – Személyesen lesz rá gondom, hogy megtedd. –Mit tegyek? – Jake fejet hajtott, Lucifer pedig halkan csettintett a nyelvével. –Te az én gyermekem vagy, az egyik legkiválóbb gyermekem. Ne aggódj. – Elnézően elmosolyodott. – Az Öreg majd helyrehozza a dolgokat. –Ő nem a te gyermeked – vágtam közbe, mert képtelen voltam türtőztetni magam. Úgy tűnt, a szám tőlem függetlenül hozta meg a döntést, és annak ellenére sem állt be, hogy minden idegszálammal azon voltam, hogy befogjam. – Ha volnál oly kedves felidézni, az én Atyám teremtette őt… meg mellesleg téged is. Jake megpördült, és halálos pillantással sújtott. Lucifer csak félrebillentette a fejét, és szórakozottan szemlélt engem. –Nézz körbe, kis angyal – mondta. – A világ romokban áll, te pedig a pokolban vagy. Ugyan, hol van most a te atyád? Miért nem jön ide, hogy megmentsen? Vagy mert nem érdekled, vagy mert korántsem olyan hatalmas, mint amilyennek gondolod. –Ahhoz elég hatalma volt, hogy kitaszítson téged a mennyországból – feleltem pimaszul.

–És mit gondolsz, miért tette ezt? – Lucifer ragyogó mosolyt villantott rám. – Mit gondolsz, miért építette ezt a föld alatti kalitkát, amibe bezárt? Mert megrémült. Ami nem veszélyes, azt nem szokás bezárni. –Ha annyira veszélyes vagy, akkor bármit megtehetnél. Miért nem szöksz meg? – vontam kérdőre. –Nem tudok – felelte Lucifer, és megvonta a vállát, majd körbelegyintett. – Viszont képes vagyok kitenyészteni egy sereget, amit ki tudok küldeni magam helyett. Ezt hívják kiútnak, kedvesem. – Jakehez fordult. – Elismerem, megvan a maga varázsa. Elég szellemes, nemde? –Sajnálom, Atyám – esdekelt Jake. – Nem tudja, mit beszél, ne vedd sértésnek. –Nem sértett meg – felelte Lucifer de attól tartok, nem tarthatod meg. Jake tekintete rémülettel telt meg annak ellenére, hogy próbált fegyelmezettnek tűnni. –Igaz, amit a fivéreid beszélnek… életet varázsolt? – kérdezte Lucifer. –Igen, de az véletlen volt. Többé nem fordul elő, gondom lesz rá – bizonygatta Jake. –Te nem figyelsz rám, fiam. A jelenléte reményt keltett. Ha reményt keltesz a pokolban, minden, amiért dolgoztunk, füstbe megy. –Majd hét lakat alatt tartom. Bármibe kerül, megteszem. A szavamat adom rá. –Szinte érzem, ahogy hullámokban ömlik belőle a jámborság. Undorító. Más is érzi, vagy csak én? Máris beszennyezte a világunkat a könyörületével meg azzal a lehangoló szeresd felcbarátodatviselkedésével. Már a puszta jelenléte is természetellenes nálunk.

–De Atyám, gondolj az előnyeire. Lucifer elutasítóan pillantott Jake-re. Láttam rajta, hogy kész volt lezárni a tárgyalást. – Engedélyt kaptál tőlem, hogy idehozd; de azt sosem mondtam, hogy itt is maradhat. – Nem veheted el őt tőlem! – Jake úgy viselkedett, mint egy sértődős kisgyerek, és még toppantott is a lábával hozzá. Lucifer előrehajolt, könyökével a térdére támaszkodott. – Nincs olyan, amit én meg ne tehetnek, ha úgy kívánom – felelte. – Te az én kegyelmemből tartózkodsz itt, és ezt ne felejtsd el. Ezért megfoszthatnálak az összes hatalmadtól. Az a szerencséd, hogy nem szeretem eltiporva látni a fiaimat. – Színészkedve felsóhajtott. – Nem tehetek róla, ilyenek a szülői ösztöneim. –Ezek szerint vissza akarod küldeni? – kérdezte Jake összetörten. –Visszaküldeni? – Lucifer felvonta az egyik szemöldökét. – Ez itt nem egy tündérmese, fiam. Mi idelenn nem így ténykedünk, ezzel leginkább neked kellene tisztában lenned. – Kiábrándultan megrázta a fejét. – Nézz magadra, máris hogy megsebzett.

Jake felém fordult, tekintetében rémület ült. –Csinálj valamit – tátogta hevesen. A zavarodottság és az átható félelem teljesen megbénított. Először arra utasított, hogy meg se szólaljak, most meg azt akarja, hogy reagáljak. Mégis mit képzelt, mit mondhatnék? Lucifer egy könnyed mozdulattal talpon termett. – Sajnálom, Arakiel, de a tervedet nagyon elbaltáztad. Attól a pillanattól fogva, hogy pokolra szállt, tudtad, hogy ez lesz a vége. Sose szeress bele abba, amit nem tarthatsz meg. Az angyalod kezdettől halálra volt ítélve. Hirtelen támadt egy ötletem. – Nem fog menni – nyögtem ki. – Én itt nem halhatok meg. Ez a törvény. Ha megöltök, azzal csak visszaszállok a mennyországba. –Dehogy, kedvesem. – Lucifer megrázta a fejét. – Ha a Földön halsz meg, akkor a mennybe jutsz. Idelenn teljesen mások a szabályok. A pokol tüze elég erős, hogy egy angyalt egyszer s mindenkorra elemésszen. –Mi van, ha beleegyezik az átváltoztatásba? – kérdezte Jake kétségbeesetten. – Mi van, ha közénk való lesz? –Meglehetősen valószínűtlen – felelte Lucifer bágyadtan, miközben manikűrözött körmeit vizsgálgatta. Nyilvánvaló volt, hogy unja már az egész beszélgetést. – Őerősen kötődik a Szupercsapathoz, érzem rajta. –Legalább add meg neki az esélyt. Lucifer nagyot sóhajtott. – Drága Bethanym, szeretnéd-e megfontolni annak a lehetőségét, hogy megtagadd a mennyországot, hogy a hatalmaddal bennünket támogass? –Nem – válaszoltam. – Ezerszer is nem. –Most jó? – mondta Lucifer Jake-nek. –Atyám. – Az egyik ismeretlen Vén lépett elő. A nő fényes, hollófekete fürtjei a derekára omlottak, rubinvörös ajka és ragyogó, mogyoróbarna szeme volt. Az arca olyan volt, akár egy porcelánbabáé, és a bőre tejfehéren világított, mintha soha életében nem érte volna a nap. Talán valóban nem, gondoltam szórakozottan. Azon tűnődtem, miért nem lesz úrrá rajtam a pánik, vagy miért nem sírok és könyörgök kegyelemért. Úgy éreztem, mintha megállt volna az idő, a másodpercek vánszorogtak, az érzelmeim pedig kikapcsoltak, teljesen ledermedtem. A női démon folytatta: – Szerintem példát statuálhatnánk vele. –Hogyhogy, bájos Sorath? – kérdezte Lucifer. –Ha el akarjuk tüntetni a befolyását, és vissza akarjuk állítani a hatalmi egyensúlyt, akkor meg kell mutatnunk az embereknek, hogy komolyan vesszük a dolgot. – Sorath hattyúszerű nyakát felém fordította, hogy a szemembe nézhessen. – Nyilvánosan kell őt megbüntetnünk. Lucifer töprengve fogdosta az állát. – Érdekes ötlet. Mit javasolsz? – Úgy pillantott a hét démonra, mint egy engedékeny szülő. – Rátok bízom a módját.

Néma rémülettel figyeltem, ahogy a Vének felpattannak a helyükről, mint egy csapat keselyű, és összecsődülnek. Fojtott hangon társalogtak. Diego és Nash alattomos pillantásokkal méregettek, Asia pedig elégedettebbnek látszott, mint egy macska, amint épp egy bögre tejszínre bukkant. Lucifer türelmesen várakozott, miközben Jake kényszeredetten járkált fel-alá, mint aki mondani akar valamit. Egyre csak tátogott, de cserbenhagyták a szavak. Végül Sorath előlépett a körből. –Határoztunk – közölte elégedett vigyorral. –És valamennyien egyetértetek a döntéssel? – kérdezte Lucifer szinte csalódottan. – Nem lesz élénk vita? –Nem, atyám – felelte a nő. –Akkor hirdessétek ki az ítéletet! Sorath felém fordult, a többiek pedig előrébb lopakodtak, hogy támogassák. A szeme ragyogott, akár a kés, ajka pedig a gyönyörűségtől mosolyra húzódott. – Égessük meg – dorombolta. Lucifer jóváhagyásaként összecsapta a tenyerét. Hallottam, ahogy mögöttem Jake kétségbeesetten felnyög.

22. A virrasztás

GYÁMOLTALANUL ÁCSOROGTAM, miközben a démonok kivonultak a raktárból. Most, hogy a sorsom eldöntetett, már arra sem tartottak érdemesnek, hogy tudomást vegyenek rólam. Csak Asia időzött el egy kicsit hosszabban, hogy gúnyosan dobjon egy csókot, mielőtt kisasszézik. –Arakiel, hajnalban kiszolgáltatod nekünk az angyalodat – szólt hátra lezseren a válla fölött Lucifer. – Az éjszaka hátralévő részében még elbúcsúzhattok. Nem mondhatod, hogy nincs vajból a szívem. Az imént elhangzott szörnyűséget még nyilvánvalóan nem fogtam fel, mert annyira nyugodt voltam. Jake mondott valami bátorítót, de alig hallottam. –Sokkot kaptál – közölte, és odakísért egy székhez. – Ülj csak le. Én az atyám után sietek, hogy megpróbáljam lebeszélni erről az őrültségről. Tudtam, hogy Jake csak az idejét vesztegeti. A döntés megfellebbezhetetlen volt, és Jake semmi olyat nem mondhatna, amivel megmásítaná. Nem akartam arra pazarolni az időmet, hogy könyörögjek

vagy alkudozzam. Mindössze egyetlenegy gondolat járt a fejemben. Ha Lucifer igazat beszélt, és nincs okom kételkedni a szavában, már csak néhány órám maradt a létemből, és azokat semmi kedvem Jake-kel tölteni. Először is az ő önzése juttatott ebbe a szorult helyzetbe. Vissza kellett jutnom Venus Cove-ba, hogy elköszönjek Xavier-től és a családomtól. Biztos voltam benne, hogy ha még egyszer láthatom Xaviert, bármi is történjék velem reggel, könnyebben fogom elviselni. De nemcsak magam miatt akartam visszamenni. Valahogyan tudatnom kellett Xavierrel, hogy muszáj továbblépnie az életben, és erre az áldásomat akartam adni. Eszem ágában sem volt elmondani neki, mi vár rám. Nem akarnék még több fájdalmat okozni neki. Azt akartam, Xavier nyugodjon bele, hogy már nem térek vissza, és ne keressen válaszokat. A Királyságban eltöltött életemből leszűrtem, hogy az emberek nehezen tudják túltenni magukat a szeretteik elvesztésén, ám az életük tovább folyik, s végül új örömöket kínál kárpótlásul, hogy enyhítse a veszteségük felett érzett fájdalmukat. Fogalmam sem volt, meddig lesz távol Jake, de sejtettem, hogy a Luciferrel való alkudozás eltarthat egy darabig. Azelőtt a szobámon kívül máshonnan még nem kíséreltem meg kivetülni, de könnyebben ment, mint gondoltam, mert ezúttal nem érdekelt, ki jön rá.

A saját szobájában akadtam rá Xavierre, az ágya szélén üldögélt. Zavartnak látszott, és egy kicsit ziláltnak a kialvatlanságtól. Egy félig megpakolt sporttáska feküdt mellette. Pillantását az éjjeliszekrényen heverő tollra szegezte. Az volt, amit a Chevyje ülésén talált az első randink után. Felvette, gyengéden végigsimította, és magába szívta a belőle áradó esőillatot. Figyeltem, ahogy belehajtogatja egy ingbe a sporttáskában. Aztán meggondolta magát, és visszahelyezte az éjjeliszekrényen fekvő, bőrkötésű Bibliára. Elé térdepeltem, és láttam, hogy összerezzen, mintha huzatot érezne. A karja libabőrös lett, de tovább ült mozdulatlanul. –Xavier? – Tudtam, hogy nem hall engem, de az arckifejezése megváltozott, mintha koncentrálna. Lehet, hogy érzi a jelenlétemet? Talán azt is érzi, mennyire elfajultak a dolgok? Előrehajolt, mintha fülelne. Arra gondoltam, hogy kapcsolatba lépek vele, ahogyan akkor, a tengerparton tettem, de valamiért már nem éreztem helyénvalónak. Azonkívül abban sem voltam biztos, hogy a pillanatnyi lelkiállapotomban képes lennék rá. –Szia, bébi – kezdtem próbaképpen. – Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam. Történt valami, és elég valószínű, hogy már nem leszek képes újra eljönni, hogy találkozzunk. Ezért még utoljára meg akartalak látogatni, hogy elmondjam, többé már ne aggódj értem. Annyira fáradtnak tűnsz. Ne menjetek Tennessee-be, már nincs értelme. Próbáld meg elfelejteni, hogy valaha találkoztál velem. Azt szeretném, ha csodálatos életed lenne. Arra koncentrálj, ami előtted áll, és ereszd el a múltat. Az együtt töltött időből egyetlen másodpercet sem bántam meg, de… –Beth – szólalt meg hirtelen Xavier, félbeszakítva a gondolatmenetemet. – Tudom, hogy itt vagy. Érezlek. Mit próbálsz elmondani? – Várt egy pillanatig, aztán még hozzátette: – Adnál egy jelet, mint legutóbb? Annyira bizakodónak látszott, hogy támadt egy kósza ötletem. Pontosan tudtam, hogyan közöljem Xavierrel, amit akarok, anélkül, hogy egyetlen szót is szólnék. A szobában félhomály volt. Minden

energiámmal arra koncentráltam, hogy széthúzzam a sötétítőt, és láttam, hogy Xavier pislogni kezd, ahogy a szobát elárasztja a fény. –Nem rossz, Beth – mondta. Közelebb mentem az ablakhoz, és erősen ráleheltem, amitől az üveg bepárásodott. Aztán kísértetujjammal odanyúltam, és egy szívet rajzoltam az ablaküvegre. És egyszerűen beleírtam: X+B. Xavier elmosolyodott a művemen. –Én is szeretlek – súgta. – És mindig is foglak. A könnyeim végigpatakzottak az arcomon, és nem tudtam elállítani. Ha legalább annyiban biztos lehetnék, hogy találkozni fogunk a következő életben, akkor kibírnám. De én nem fogok visszajutni a mennybe. Fogalmam sem volt, hova kerülök. Csak annyit tudtam, hogy az örök nemlét vár rám. –El kell felejtened – mondtam zokogás közben. Egész testem belerokkant a bánatba, hogy le kell mondanom róla. –Muszáj továbblépned. Ha létezik bármi módja, hogy visszatérjek a halál után, ígérem, megtalálom. De csak azért, hogy egy pillantást vethessek rád és a rendkívüli életre, amiben részed lesz. –Megvagy! – A hang hallatán megriadtam, de csak Molly volt az, amint betoppant a szobába. – Gábriel és Ivy odakinn várnak. Indulnának. Miért késlekedünk? Xavier védelmezőleg behúzta a függönyt a rajzom előtt. –Máris jövök – felelte. – Még egy percre szükségem van. –Molly nem mozdult. –Mielőtt elindulunk, beszélhetnénk? Tanácsot szeretnék kérni. Xavier arccal az ablak felé fordult, ahol álltam. Tudtam, hogy nem akarja, hogy elmenjek. – Most egy kis dolgom van, Molly. Nem ér rá egy kicsit? –Nagyon lefoglal, hogy magad elé meredj, a semmibe? Nem, nem ér rá. Az egész életem darabokra hullik, és te vagy az egyetlen ember, akihez fordulhatok. –Azt hittem, fasírtban vagyunk. –Mi lenne, ha legalább megpróbálnál komolyan venni? – csattant fel Molly. – Tanácsra van szükségem, és más nem fog megérteni. –Gábrielről van szó, igaz? – Akkor vettem észre, hogy Molly arca könnyektől maszatos. Valószínűleg bőgött. A szája széle remegni kezdett, és már a válla is rázkódott most, hogy Xavier szóba hozta a fivéremet. Beszélj vele, Xavier, gondoltam. Mollynak szüksége van rád, és ő a barátod. Szükséged lesz barátokra. Nem tudom, hogy Xavier az én néma üzenetemet hallotta-e meg, vagy Molly könnyes látványán esett meg a szíve, mindenesetre leült, és megpaskolta maga mellett az ágyat.

–Na, akkor gyerünk – mondta. – Mondd, de gyorsan! –Fogalmam sincs, mit csináljak. Tudom, hogy ez a dolog Gábriellel nem jó nekem, de úgy látszik, nem tudom feladni. –Mi tart vissza benne? –Tudom, milyen csodásak lennénk együtt. Csak nem értem, hogy ő miért nem látja ezt be. –Ezek szerint még mindig ugyanúgy érzel? – kérdezte Xavier. – Annak ellenére, hogy már tudod, ő nem ember? –Mindig is éreztem, hogy ő valahogyan különleges – sóhajtozta Molly. –És most már azt is tudom, miért. Egyik pasihoz sem hasonlít, akivel eddig találkoztam, mert ő nemcsak egy pasi… hanem egy rohadt arkangyal. –Molly, annyi srác kerget téged, hogy gyakorlatilag karóval kell elhessegetned őket magadtól. –Ja, csak egyik sem ő. Nekem nem kell más, neki meg én nem kellek. Néha úgy tűnik, mintha érezne valamit, de utána hirtelen bezárul. –Meg kell tanulnod ugyanúgy tenni. Tudom, hogy nehéz, de muszáj a saját érdekeidet szem előtt tartanod. Gondolj arra, mit akarsz hosszú távon. Ha Gabe nem akar az életed része lenni, az nem azt jelenti, hogy az életednek vége. –És hogy leszek képes lecserélni valakit, aki ennyire tökéletes? Soha senki nem lesz hozzá fogható, ami azt jelenti, hogy az én életemnek tizenhét évesen nagyjából lőttek. Úgy végzem, mint Mrs. Kratz a suliból: kiszáradt, vén aggszűzként, aki romantikus regényeket olvas, meg a tanulószobái vezeti. –Szerintem nem fogod úgy végezni, mint Mrs. Kratz; ahhoz egyetemi diplomára lenne szükséged, hogy az ő munkáját végezd. –Szép kis tanácsadó vagy te! – Molly arca kisimult, ahogy kitört belőle a nevetés. Aztán hirtelen elkomolyodott. –Gondolod, megtaláljuk Betht? –Igen – felelte Xavier szemrebbenés nélkül. –Mitől vagy benne ennyire biztos? –Mert addig nem nyugszom, amíg meg nem találjuk, attól. Most akkor megyünk Tennessee-be, vagy mi van? Mielőtt Molly után kiment az ajtón, Xavier odament az ablakhoz, és a tenyerét a nevünk kezdőbetűit körbefonó szívre nyomta. – Jövök, Beth – motyogta. – Tudom, hogy most magad alatt vagy, de azt akarom, hogy légy erős mindkettőnk kedvéért. Csak ne felejtsd el, hogy ki vagy, hogy mire teremtettek. Azt senki sem veheti el tőled, akárhol is légy. Mindig magam mellett érzem a jelenlétedet, ezért ne akard még feladni.

Eszem ágában sincs itt maradni nélküled. Ha a mennyország sem tudott elválasztani bennünket egymástól, akkor fix, hogy a pokolnak se adunk rá esélyt. Csak tarts ki odaát. Nemsokára találkozunk.

AMIKOR JAKE VISSZAJÖTT, tudtam, hogy a haláltól való megmenekülésem utolsó reménysugara is kialudt. Az arca a falnál is fehérebb volt, ahogy az ajtófélfának támaszkodott. A kezét csalódottan a fejére szorította. Arra számítottam, hogy majd haragot érzek, félelmet vagy kétségbeesést, de egyiket sem éreztem. Talán azért, mert a nemlét még felfoghatatlan fogalom volt számomra. Nem is igen tudtam elhinni, hogy egyáltalán lehetséges nem lenni. Mindig is léteztem; ha nem emberként a szilárd talajon, akkor mennyei esszenciaként. Még most is léteztem, bár már nem tudtam, miként határozzam meg önmagam. Nem tudtam elképzelni, milyen az, ha már nem vagyok képes a családomra gondolni, velük együtt érezni vagy vágyódni utánuk. Tényleg lehetséges, hogy reggel örökre eltűnök; hogy nemcsak a körülöttem lévők számára szűnök meg, hanem önmagam számára is? És hová kerülök? A Földről kizártak, a mennyországba nem eresztenek vissza, a pokolban nem fogadnak be. Egyszerűen megszűnök létezni, és ez olyan lesz, mintha soha nem is éltem volna. Jake egyetlen villámgyors mozdulattal mellettem termett. –Gondolom, ha azt mondom, hogy sajnálom, azzal nem könnyítek rajtad mondta, ahogy valódi fájdalommal nézett le rám szénfekete szemével. Az a kevés jóvátétel, amit felajánlhatott, abban rejlett, hogy őszintén nem akarta, hogy meghaljak. –Az én hibám is – mondtam zsibbadtan. – Rosszkor használtam az energiáimat. –Tudnom kellett volna, hogy úgy fogsz reagálni; figyelmeztetnem kellett volna rá! – Jake olyan erővel csapott az egyik tartógerendára, hogy az ütéstől por és faforgács hullott ránk odafentről. Jake kiseperte a hajamból a törmeléket, és csak azért nem húzódtam el, mert már képtelen voltam bármire reagálni. Meg sem moccantam; mintha azt is elfelejtettem volna, hogy kell. –Azt hiszem, mindketten alábecsültük a dolgot – mondtam összeszorított szájjal mosolyogva. – Amatőr hiba, igaz? Autóval visszavittek a Hotel Ambrosiába, Jake motoron hajtott előttünk. Vakmerően kormányzott, jó néhányszor majdnem kisodródott az útról. Elképzeltem, ahogy újabb ötleteken töri a fejét vezetés közben, miközben saját fondorlatos ármányokkal teli világában jár. Nem ellenkeztem, amikor csatlakozott hozzám a lakosztályba menet. Lehet, hogy ez az egész az ő hibája, de nem akartam az utolsó óráimat egyedül tölteni. Hanna egy tálcányi vacsorával várt rám. Most az egyszer nem utasítottam el az ételt, nem mondtam, hogy hagyja ott későbbre. Hádesban tartózkodásom óta első ízben vettem szemügyre az elém rakott ételt: vékony rozskenyérszeletek, kecskesajt, a tálca szélén hullámokba rendezett, füstölt lazac, fényes olívabogyó és rubinvörös, szilvaízü bor. Lassan ettem, minden falat ízét ki akartam élvezni. Számomra az étel a földi életem emlékeztetője volt. Valami, amiben többé már nem lehet részem, ezért el akartam nyújtani a pillanatot.

Hanna még sosem látott engem ilyen odaadással enni, és Jake társaságát zokszó nélkül viselni. Engem figyelt, miközben arcát összeráncolta a fájdalom. Már nem tudott segíteni rajtam, és ezzel őis tisztában volt. –Semmi baj nem lesz, kisasszony – bökte ki végül. – Talán reggelre megváltoznak a dolgok. –Persze – motyogtam üresen. – Reggelre minden jobb lesz. Hanna tett néhány tétova lépést felém, miközben tudta, hogy Jake minden mozdulatát árgus szemekkel figyeli. –Tehetek valamit önért? –Csak pihenj egy kicsit, Hanna. Ne törődj velem. –De… –Hallottad – szólt közbe Jakc a legdermesztőbb hangján. – Takarítsd el ezt innen, és utána hagyj minket békén. Hanna alázatosan bólintott, majd sietve leszedte az asztalt, s a válla fölött még egyszer bánatosan hátrapillantott rám. –Jó éjt, Hanna – szóltam utána gyengéden, miközben kisurrant az ajtón. – Köszönök mindent.

Amikor elment, megmostam az arcomat és a fogamat. Aprólékos figyelmet fordítottam minden egyes mozdulatra. Immár minden másnak tűnt. Teljes éberséggel tudatosult bennem, ahogy a meleg víz patakokban végigcsorog a testemen, és ahogy a tiszta pamuttörülköző a bőrömhöz ér. Minden pillanat valami új meglepetést hozott, mintha először fedezném fel a dolgokat. Az jutott eszembe, hogy lehet, hogy a pokolban vagyok, de még mindig élek. Még mindig egy élő, lélegző, beszélő személy voltam. De már nem sokáig. Ahogy kiléptem a fürdőszobából, láttam, hogy Jake félig ül, félig beleroskad a pamlagba, miközben az állát a tenyerébe nyomva mered a semmibe. A fekete frakk a fehér csokornyakkendővel együtt a padlón hevert. Az ingujját feltűrte a könyökéig, mintha fárasztó munka várna rá. A szobában erős cigarettaszag terjengett. Jake töltött magának egy nagy pohár scotch-ot, és úgy látszott, az kellőképpen lecsillapította az idegeit. Feltartotta a palackot, hogy megkérdezze, csatlakozom-e hozzá, de megráztam a fejem. Nem akartam, hogy az alkohol elködösítse az agyamat. Megkerültem őt, megigazítottam a párnákat a pamlagon, kiürítettem a hamutálakat, és rendezgetni kezdtem a dolgokat az öltözőasztalomon. Végül, amikor elfogytak a tennivalók, melyek elterelhették a figyelmemet, nem maradt más hátra, mint bemászni a hatalmas ágyba, bekuporodni az egyik sarkába, és várni reggelig. Nyilvánvaló volt, hogy egyikünk sem fog tudni aludni egy percet sem. Jake meg sem próbált társalogni velem; mereven ült, akár egy szobor, s bezárkózott a saját világába. Átöleltem a térdemet, és türelemmel vártam, hogy végül szökőárként rám törjön a rémület. De csak nem akart jönni. Fogalmam sem volt, mennyi az idő. A telefon mellett állt egy digitális óra, de próbáltam nem odanézni. Mégsem bírtam ki, és egyszer rápillantottam, amikor hajnali három óra negyvenötöt

mutatott. A percek egy örökkévalóságnak tűntek, mert amikor legközelebb megint odanéztem, alig telt el néhány Jake is, én is belefeledkeztünk a saját gondolatainkba. Abban reménykedtem, hogy az utolsó gondolatom, mielőtt elveszítem az öntudatomat, Xavier lesz. Megpróbáltam elképzelni számára egy tündérmesébe illő életet egy imádnivaló feleséggel és öt gyerekkel. Fantom velük élne, a házukat pedig zene és kacagás töltené meg. Vasárnaponként a helyi Kis Ligás csapatot edzené. Xavier időről időre rám gondolna, főleg amikor magányosnak érzi magát. De pusztán távoli emlékként gondolna rám, mint a középiskolai szerelmére, aki ugyan kedves volt a szívének, de nem arra rendeltetett, hogy az élete részévé váljon. –Rá gondolsz, igaz? – Jake hangja pengeként hasított bele az ábrándozásomba. – Nem hibáztatlak érte. Ő sosem követett volna el ekkora ostobaságot; ő legalább óvott téged. Most biztosan jobban gyűlölsz, mint azelőtt bármikor. –Nem akarom azzal tölteni az utolsó óráimat, hogy mérgelődöm, Jake –válaszoltam. – Ami történt, megtörtént: már nincs értelme, hogy hibáztassalak. –Ígérem, hogy helyrehozom ezt, Bethany – jelentette ki szenvedélyesen. – Nem hagyom, hogy bántsanak. – Kezdett idegesíteni, hogy képtelen elfogadni az előttünk álló eseményeket. –Nézd, én megértem, hogy hozzászoktál, hogy te hozod meg a döntéseket, meg minden – mondtam. – De ezen most még te sem változtathatsz. –Elmenekülhetnénk – motyogta Jake hadarva, ahogy elkeseredetten keresett valamiféle megoldást. – De itt az összes kijáratot őrzik. Még ha sikerülne is átejtenünk az őröket, akkor sem jutnánk messzire. Talán meg tudnám vesztegetni az egyiküket, hogy engedjen el bennünket a Sivárvidékre. .. Nem igazán figyeltem oda rá. Hallani sem akartam az erőltetett ötleteit, és arra vágytam, hogy legalább egy időre hallgasson el. –Még mindig van időnk hajnalig – folytatta Jake, immár csak magában beszélve. – Kitalálok valamit.

23. Véres játékok

AMIKOR FELVIRRADT A HÁDESI pirkadat, felkészületlenül ért bennünket. A folyosóról hangok hasítottak a csendbe, s mindkettőnket kizökkentettek révületszerű állapotunkból. Le sem hunytam a

szemem egész éjszaka. Még mindig mereven kuporogtam a takaró alatt, az államig felhúzott lábbal. Jake felpattant a kanapén felvett pozitúrájából, és dühödt tekintettel meredt az ajtóra. – Itt vannak – jelentette be drámai hangon. Amikor az ajtó kinyílt, az elénk járuló küldöttségben Diegót, Asiát és számos más démont láttam, akiket csak halványan ismertem fel. Négy esetlen testőr társaságában jöttek. –Biztos, hogy elég lesz az erősítés? – morogta Jake, és sötét szeme haragosan csillogott. –Az Öreg arra számított, hogy esetleg küzdeni fogsz – közölte Diego féloldalas vigyorral, majd a fejével felém biccentett. – Hozzátok. A tank méretű őrök berontottak a szobába, hatalmas kezükkel nyomban megragadták az alkaromat, és oly könnyedséggel kaptak ki az ágyból, mintha egy rongybaba volnék. Még mindig mezítláb voltam és az estélyi ruhában. Amikor a csuklómat nyersen összekötözték egy kötéllel, és teketóriázás nélkül rángattak maguk után a szobán át, megbotlottam. –Elég legyen a durvaságból! – Jake tett felém egy lépést, a többi démon pedig mintha rugóra járna, azonnal körbefogta. Rémisztő volt látni, milyen gyorsan ellene fordulnak a fivérei és a húgai. A zűrzavarban eltűnt szem elől, csak a gonosz vicsorgás és köpködés kórusát hallottam. A félelem most már kezdett eluralkodni rajtam, és képtelen voltam megzabolázni a rám törő reszketést. –Beth! – hallottam Jake kétségbeeséssel teli hangját. – Beth, nem hagyom, hogy végigcsinálják! – De nem hittem neki, és biztosra vettem, hogy ő maga sem. A hangjából elpárolgott minden meggyőződés. Az őrök durván végiglökdöstek a folyosón, és az előcsarnok felé vettük az irányt. A többiek követtek, miközben fesztelenül cseverésztek egymással. Mikor elkaptam Asia pillantását, rám kacsintott. Az előcsarnokban Tucker tűnt elő a semmiből nyomorúságos arckifejezéssel. Riadt tekintetéből tudtam, hogy hallotta a hírt. Igyekeztem nem nézni rá, amikor elhaladtunk mellette. Nem akartam, hogy még rosszabbul érezze magát. –Beth! – kiáltotta, ahogy a menet elvonult mellette. Előrelendült, és megpróbálta átküzdeni magát a démonseregen, hogy odajöhessen hozzám. Nash csettintett az ujjával, és Tuck lába émelyítő roppanással meghajlott. Felordított, és hallottam, hogy a csontjai éles reccsenéssel eltörnek, amint a földre roskadt. Visszanéztem és a nyakamat nyújtogattam, hogy lássam őt, miközben áttaszigáltak az üveg forgóajtón. –Minden oké, Tuck! – szóltam oda. – Nem esik bajom! – Haragosan Nashre meredtem, aki lezseren sétált mellettem. – Gyógyítsd meg! – szóltam rá vékonyka hangon. – Neki semmi köze az ellenem indított vendettádhoz. –Igazán nem vagy olyan helyzetben, hogy igényeket támassz – felelte Nash nyájasan. Fekete Cadillac Escalade flotta várakozott ránk az alagútban, a szálloda előtt. Gorombán betuszkoltak az elsőbe, Asia és Diego közé. Közelről cigarettafüsttől, tömény szesztől és átható illatú parfümtől bűzlöttek. Az ülésbe süppedtem, és megpróbáltam fegyelmezni a légzésemet, miközben azt

mondogattam magamban, hogy igazából nem is fogok meghalni. Valami történni fog; valaki majd megment. Muszáj. –Vigyél a Kilencedik Körbe – szólt oda Diego a sofőrnek. – És a hátsó úton menj. –Legalább az Öreg kéglijében adhatod be a kulcsot – szólt hozzám Asia. – Hát nem igazi VIPbánásmódban van részed? Az ajkamba haraptam, és nem válaszoltam. Arra figyeltem, ahogy az autó Hádes ragyás alagútjaiban száguld. A félelem a gyomromból felkúszott a mellkasomba, és jeges ujjakkal markolászni kezdte a torkomat, kiszorítván belőlem a levegőt. Nagyot nyeltem, és elhatároztam, hogy nem adom meg nekik az örömet, hogy lássák, elveszítem a fejem. Ahhoz, hogy a Kilencedik Körbe érjünk, még mélyebbre kellett utaznunk a föld alá, végül a kocsik megálltak egy kolosszális, ősi amfiteátrumnál a Föld mélyének legközepén, melynek a középső részét vörös homokkal szórták fel. A lelátók zsúfolásig megteltek, mintha Hádes teljes lakosságát meghívták volna e jelentős eseményre. A legfelső sorban Lucifer és a másik hét Vén foglalta el a páholyt, ahonnan oly lelkesen szemlélték a történéseket, mintha valami előadásra gyűltek volna össze. Emberszolgái' töltötték újra a serlegeiket, és hatalmas tálcákról harapnivalóval kínálgatták őket. Az aréna közepén egy emelvényen magas pózna meredezett, alját a földbe ásták. Köré piramis alakban száraz gallyakból és szalmából álló máglyát raktak. A gyúlékony anyag a karó közepéig ért fel, ahol számításaim szerint nagyjából a derekam lesz. A hóhér nem csuklyás, középkori alak volt, ahogy vártam, hanem egy öltönyös férfi, elegáns öltözéke alapján akár banktisztviselő is lehetne. De beesett, szürke arcától és színtelen ajkától úgy nézett ki, mint a testet öltött halál. Mikor sebes kezével hozzám ért, a bőröm bizseregni kezdett hűvös érintésétől. Bár kinézetre inkább hasonlított egy kísértetre, inas teste erejével nem kelhettem versenyre. Eloldozta a csuklómat, a karomat hátrafogta, majd a póznához szorított. Mozdulatlan maradtam, miközben a karomat, a csuklómat és a lábamat még vastagabb kötéllel az oszlophoz kötözte. Olyan erősen megszorította a kötelet, hogy az lehorzsolta a bőrömet, és a húsomba vágott. A gallyak és a szalma karcolta a csupasz lábamat, de egy centit sem tudtam moccanni. A tömeg egyre növekvő izgalommal szemlélte az előkészületeket. A tekintetemet megpróbáltam a magasba szegezni, és függetleníteni magam attól, ami a testemmel történik. De képtelen voltam a gondolataimat elterelni attól, hogy hátborzongató irányt ne vegyenek. Vajon meddig tart, amíg az áldozat elég – percekig vagy órákig? Vajon a test részenként hamvad el a lábtól felfelé? Vajon elájulok, mielőtt a bőröm elkezd leolvadni? A halál tényleges oka vajon a fizikai égés, vagy a fulladás lesz? Amikor a hóhér meggyőződött róla, hogy elég biztosan megkötözött, hátrébb lépett, hogy megszemlélje a munkáját. Valaki a tömegből átnyújtott neki egy rozsdás kannányi benzint, ő pedig módszeresen kezdte vele lelocsolni a szalmát. A csípős szag felszállt, és marni kezdte az orromat. A szívem olyan hevesen kalapált, hogy azt hittem, pillanatokon belül kirobban a bordáim közül. Számat a félelem fémes íze töltötte meg, de nem kezdtem el kiabálni, sikoltozni vagy kegyelemért könyörögni. Testem is, lelkem is könyörtelenül háborgott, de nem hagytam, hogy a rémület kiüljön az arcomra. – Ez – károgta a hóhér a fülembe – történik azokkal, akik a rossz urat szolgálják. A mennyország csődöt jelentett, nem hallottad? – Azzal leugrott az emelvényről.

Lucifer felállt, a tömeg pedig nyomban elnémult. Egy pillanatra körbenézett, s tekintetével a legutolsó részletig mindent magába szívott. Nem szólalt meg, csak lassan felemelte a kezét, ezzel jelt adott a kivégzés megkezdésére. A legegyszerűbb, leghétköznapibb intés volt, a tömegből mégis harsány éljenzés tört elő a mozdulat láttán. Teljhatalma volt fölöttük. Félelmetes látvány volt, hogy egyszerre rettegtek tőle és csodálták. Amikor csendre intette őket, minden hang elhalt, mintha valaki lekapcsolta volna egy kapcsolóval. Mély csend telepedett a tömegre, a hóhér pedig meggyújtott egy gyufát, egy pillanatra feltartotta a magasba, majd egy széles, teátrális karlendítéssel a benzinnel átitatott építményre dobta. A lángok fénysebességgel szöktek a magasba. Láttam, hogy Lucifer arcán elégedett mosoly suhan át, Jake pedig kétségbeesetten vergődik az őt féken tartó démonok gyűrűjében. Asia az ajkába harapott, de csak azért, hogy úrrá legyen az izgalmán. A lángok úgy szöktek a magasba körülöttem, mint száz meg száz éhes száj, és hamar felfalták a máglya alján lévő gallyakat és szalmát. Összeszorítottam a szemem, és vártam a fojtogató hőséget, hogy elkezdődjön az elkerülhetetlen haláltusám. Egy gyors imával az Atyámhoz fohászkodtam, de nem azért, hogy megkönyörüljön rajtam, hanem hogy bocsássa meg az összes gyarlóságomat. Aztán csak vártam, hogy a lángok bevégezzék a munkájukat. Semmit sem éreztem. Már elkezdődött volna a tortúra, csak nem vettem észre, mert erős sokkot kaptam? Jó néhány másodperc múlt el anélkül, hogy bármi változott volna. Körbepillantottam, és láttam, hogy a lángnyelvek minden irányban nyaldosnak… csak engem nem akarnak megmarni. Feltornyosultak, és kikerültek engem, így két külön tűzoszlop lángolt a testem két oldalán. Én viszont nem égtem. Egyetlen hajszálam sem pörkölődött meg. Csak egy kis meleg bizsergést éreztem, ahogy a tűzkígyók mellettem hajladoztak. A húsomnak már le kellett volna olvadni a csontjaimról, de a tűz nem akart bántani. Ha véletlenül a bőrömhöz is ért, arrébb szökkent, és irányt váltott. Olyan volt, mintha láthatatlan páncélt viselnék. Egy röpke pillanatig úgy hallottam, angyalok kórusa harsan fel. A hang azon nyomban elenyészett, de így is épp elég ideig tartott, hogy megtudjam, nem hagyott magamra az Úr. Eltartott egy darabig, amíg a nézőknek leesett, mit látnak. Amikor viszont felfogták, az éljenzést csalódott kiáltozás váltotta fel. Egyesek az öklüket rázták, hogy jelezzék, menynyire becsapva érzik magukat. A VIP- páholyban Jake abbahagyta a dulakodást, és nyílt csodálattal bámult engem. Lucifer egy pillanatra megzavarodott, majd villámló tekintettel talpra állt. Az egész amfiteátrum suttogva találgatni kezdett. El sem akartam hinni a történteket. A mennyország műve lenne ez, így oltalmaz engem? Valaki megbűvölte a lángokat, vagy a saját hatalmam védett meg? Fogalmam sem volt, mindenesetre hamar köszönetet rebegtem, bármilyen felsőbb hatalom is kímélte meg az életemet. Elég volt egyetlen pillantást vetnem Lucifer arcára, hogy lássam, mennyire megalázva érzi magát az egybesereglettek előtt. A halálommal a saját hatalmát akarta demonstrálni, én meg szándékomon kívül bolondot csináltam belőle. A lángok kezdtek kialudni körülöttem. – Oldozzátok el – parancsolta acélos hangon.

A hóhér szófogadóan felmászott az emelvényre, és megsuhintotta a fejszéjét, hogy elvágja a kötelékeimet, mely még túlságosan forró volt ahhoz, hogy hozzányúljon. Ahogy kiszabadultam, teljesen sértetlenül léptem ki a tűzből. Amint megtettem, a lángok a magasba szöktek, hogy elemésszék a favázat, ami tüstént szénné égett. –Mi a pokol folyik itt? – Asia előrehajolt, és még kegyetlenebbnek látszott, mint azelőtt. Megperdült, hogy Jake szemébe nézzen. – Ropogósra kellett volna sülnie! Mit tettél? –Semmit… – Jake hangja mintha megremegett volna. – Én… nekem fogalmam sincs, mi történt. –Hazug! – üvöltötte Asia. –Csendet! – Lucifer feltartotta az egyik gyűrűvel ékesített ujját. – Arakielnek ehhez semmi köze. Úgy tűnik, az angyal elhallgatott előlünk valamit. A hatalma nagyobb, mint gondoltuk. –Most mi legyen? – kérdezte valaki. Lucifer közömbös, kék tekintete találkozott az enyémmel, de ezúttal nem néztem félre. – Arakiel – szólt kifejezéstelenül. – Kedvesem kísérd Miss Church-öt a fülkékhez, míg eldöntjük, mi legyen vele. Mint kiderült, a „fülkék” egy börtönszárny pokolbéli megfelelője volt, és hozzá képest a Hotel Ambrosia maga volt a Paradicsom. Az őrök kilökdöstek az arénából, majd megint betuszkoltak a kocsiba, és még mielőtt felocsúdhattam volna, egy falban lévő tömlöcbe vetettek, mely alig volt nagyobb a testemnél. Durva, vésett kőből épült, a kijáratot rozsdás rácsok védték. Leültem, a könyököm súrolta a falat, a lábam pedig öt perc után görcsbe állt. A fülkékben koromsötét honolt, de furcsa zajok szűrődtek be, mint például csoszogás és fémcsövek kongása tompa, kétségbeesett sikolyok kíséretében. A dohos szag lesújtó volt. Amint a testőrök távoztak, Jake hangját hallottam a rácson túlról. Bár alig láttam őt, a hangjából megkönnyebbülés és zavar keveréke csendült ki. –Hogy csináltad? – kérdezte fojtott hangon. Hallottam, hogy odakoccannak a gyűrűi, ahogy az egyik kezét a rácsra kulcsolja. – Mondd el az igazat. –Nem hiszem, hogy én voltam. –Hát akkor be ne valld, hogy más volt, megértetted? – förmedt rám Jake élesen. – Ez az utolsó alkuképes szalmaszál maradt, amibe kapaszkodhatunk. –Mit akarsz tenni? –Még nem tudom, de beszélek az atyámmal: megpróbálom rávenni, hogy eresszen el. Talán kissé változott a felállás most, hogy a saját szemével győződött meg róla, milyen különleges vagy. Nem válaszoltam; túlságosan kimerültem a nap megpróbáltatásaitól. – Bízd rám – mondta Jake. Néhány pillanattal később hallottam távozó lépteit, és magamra maradtam a sötétben.

24. Tennesse O’Blues

MIUTÁN JAKE ELMENT, CSAK egyetlen módját láttam, hogy eltereljem a figyelmemet a fizikai kényelmetlenségekről. Kisepertem a fejemből az összes zavaró gondolatot, és a kivetülésre koncentráltam. Összeszorítottam a szemem, és a gondolataimat arra kényszerítettem, hogy elrepítsenek erről a rémálomszerű helyről. Az átmenet könnyen ment, mintha egyszerűen csak csatornát váltottam volna a fejemben. Ahogy kísérteti alakomban felemelkedtem, először egy széllökést éreztem, aztán mintha elhajítottam volna a testemet, akár egy kődarabot. Mielőtt eloszlott a sötétség, egy hangot hallottam először távolról, majd egyre tisztábban. Alulról egy motor ismerős pöfögését hallottam, és bőrrel keveredő szantálfa illatát éreztem. Bárhol felismertem volna ezt a szagot. Egy bizonyos lenyitható tetejű, 1956-os Chevy Bel Airből áradt. Éreztem, hogy a mellkasomban feszülő csomó feloldódik, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Xavier kocsijában voltam. Ahogy szellemi formám alakot öltött, rájöttem, hogy a Chevy hátsó ülésén lebegek, Xavier és Molly között. Olyan messzire ültek el egymástól, amennyire csak tudtak, s mindketten komoran bámulták az ablakon túl elsuhanó tájat. A köztük tátongó szakadékot az elmúlt néhány órában csak ideiglenesen sikerült áthidalni. Ivy és Gábriel hallgatagon üldögéltek elől, s egyértelműen látszott, hogy megkönnyebbültek, hogy egy időre elült a folyamatos vita. Ahogy az országútra pillantottam, láttam, hogy ismeretlen vidéken haladunk. A családom valószínűleg már rég elhagyta Venus Cove-ot. Látszott, hogy egy percet sem akartak elpazarolni. – Már majdnem ott vagyunk – közölte Gábriel atyai hangon, mint aki a nyughatatlan gyerekeit akarja lecsillapítani. Mély, zengő hangja halk gitárakkordra emlékeztetett. Hangjának hallatán rám tört a nosztalgia a Jake felbukkanása előtti napok után, amikor még nem zúzott darabjaira mindent. – Mindjárt átlépjük Tennessee állam határát. –Akkor sem értem, miért nem jöhettünk repülővel, mint minden más, normális ember – zsörtölődött Molly. –Nem akartunk repülőre szállni, csak hogy átutazzunk egy államon – felelte Ivy kimérten, bár éreztem, hogy egyre türelmetlenebb. Molly fészkelődni kezdett, és a könyökével éppen a bordámba bökött. Az érzés annyira kellemetlen volt, mintha egy forró fémrúd döfött volna az oldalamba. Úgy véltem, a szellemi alakommal összeütköző emberi testének életereje miatt történt. Automatikusan elhúzódtam tőle. –Úúú, tudtam, hogy nem kellett volna annyi mentolos cukorkát ennem idefelé jövet – panaszkodott Molly a gyomrát dörzsölgetve. Észrevettem, hogy rózsaszín melegítőnadrágot és hozzá illő, hasvillantós, kapucnis pulóvert visel. Gesztenyebarna haját a feje tetején magas lófarokba fogta;

rózsaszín sporttáskáját pedig az előtte lévő ülés alá nyomta be. Nem tudtam elfojtani a mosolyomat, ha arra gondoltam, hogy Molly biztosan váltig állítaná, az alkalomhoz illően öltözött fel. Senki sem válaszolt a megjegyzésére. Feltételezem, nem sok tárgyalnivaló akadt a Junior Mints cukorkákról, amikor mindenkinek a gondolatait démoni emberrablások és apokaliptikus jelek foglalták le. Ahogy a Chevy az országúton siklott, Xavier az ablaknak támasztotta a homlokát. Idegesnek tűnt, mint aki szívesebben cselekedne ahelyett, hogy egy autó hátsó ülésén terpeszkedik. Kilestem az ablakon, figyeltem a tovaröppenő georgiai tájat. Festőisége megdöbbentett. Úgy tűnt, a föld éli a maga életét; a buja erdőségek köpönyegként borították be a környéket. Az élénkvörös juharfák gyorsan megsűrűsödtek, és ahol a lombjuk összeért, árnyas boltozatként borultak össze. A bársonyos növényzet között rengeteg törékeny selyem-kórót és virágzó szamárkórót pillantottam meg. Ahogy haladtunk, a földet juharágak szőnyege borította. Az égbolt ragyogott, csak néhány kósza felhő úszott át rajta, mint a tiszta, kék tavon sodrodó liliomok. Útra kelve sokkal egyszerűbbnek tűntek a dolgok; s oly közel éreztem magam a természetes világhoz. Régi otthonomra, a Királyságra emlékeztetett. Ezen a helyen sokkal jobban kötődtem hozzá, mint már jó ideje bármikor. Nagyot sóhajtottam, és Xavier, aki az ablaknak támaszkodva pihent, felegyenesedve Molly-ra nézett. –Mi van? – kérdezte Molly, amikor észrevette, hogy egy ideje őt bámulja. –Kérlek, ne csináld ezt – mondta Xavier. –Mit ne csináljak? –Ne sóhajts így a fülembe. Molly sértődöttnek tűnt. – Mi van, ketyósnak nézel? Ugyan minek lihegnék a füledbe? –Azt mondtam, ne sóhajts. –Ó, értem, akkor már nem is sóhajthatok? –Nem így értettem. –De ugye vágod, hogy ha nem veszek levegőt, akkor megfulladok? Xavier előrehajolt. – De most tényleg, hadd vezessek én – könyörgött. –Valaki más üljön ide hátra, és viselje el ezt a tortúrát. –Meg sem szólaltam! – tiltakozott Molly mérgesen. –De most igen – nyöszörögte Xavier. –Már rég ott lennénk, ha repülővel jövünk. –A pilóta biztos lezuhanna, ha csak öt percig hallgatná a fecsegésedet. –Még az is biztonságosabb lenne, mint ebben az ósdi időzített bombában utazni. –Hé! – Xaviert azzal sem lehetett volna jobban megsérteni, ha valaki a férfiasságát kérdőjelezi meg. Mindig elérzékenyült, ha megbámulták az autóját. – Ez veterán.

–Egy veterán szarkupac. Nem tudom, miért nem jöhettünk a Jeeppel. Magam is ezen gondolkodtam. Az volt az érzésem, hogy a Chevy Xavier ötlete lehetett. Így talán közelebb érezte magát hozzám. Rengeteg közös emlékünk kötődik ehhez a kocsihoz, és talán azokat is magával akarta vinni, amikor teljesen maga mögött hagyja a szülővárosát és a régi életét. De Xavier ezt az információt nem akarta megosztani Mollyval. – Akkor sem ismernél fel egy remek autót, ha rád esne. –Gyökér – motyogta Molly. –Üresfejű. Ivy megpördült, és rájuk meredt. – Ti egy istállóban születtetek? Hagyjátok abba. Molly megszeppent, míg Xavier csak hangosan sóhajtott, és visszasüppedt az ülésbe újra. Néhány percnyi üdvös csend állt be, mígnem Gábriel lehúzódott egy benzinkútnál. A fivérem még szinte le sem állította a motort, Xavier máris kipattant a kocsiból, és eltűnt odabent. Megfordult a fejemben, hogy utána megyek, de tudtam, hogy azzal fogja elütni az időt, hogy morcosan nézegetni kezdi a rágógumikat és a lejárt keltezésű magazinokat, míg el nem indulnak. Molly haragos pillantást vetett felé, és elügetett megkeresni a mosdót. Követtem a testvéreimet, amint odamentek egy olajfoltos overálba öltözött férfihoz, aki egy rozsdás pick-up motorházteteje alól sandított fel rájuk. Olajtól maszatos ábrázata ellenére a szemében huncut mosoly csillogott, és derűs benyomást keltett. Dohányt rágcsált, és a közelből, egy hordozható rádióból egy régi Hank Williams-szám szólt. –Jó napot! – üdvözölte Ivy. – Gyönyörű napunk van. –Hajdihó! – felelte a férfi, és nyomban eldobta a szerszámot, hogy teljes figyelmét Ivynak szentelhesse. – Az bizony. –Kezet akart rázni, de aztán meggondolta magát, amikor lenézett a koszos körmeire. Közelebbről megvizsgálva, szelíd, kék szeme volt és ferde mosolya. – Hogy ityeg? – Rekedt hangját pergő déli akcentusa melodikussá varázsolta. Már hallgatni is gyönyörűség volt, és úgy gondoltam, a világ összes hangja közül egyik sem ilyen dallamos. –Hogy hívják? – kérdezte Gábriel, és Ivy lesújtó pillantással mérte végig. Azzal, ahogy átugrotta a csevegős részt, a vele való beszélgetés néha olyan benyomást keltett, mintha kihallgatáson lenne az ember. –Earl – felelte a férfi, és megtörölte a homlokát. – Miben segíthetek? –A Szeplőtelen Mária-apátságot keressük Fairhope megyében – mondta Ivy. – Ismeri? –Ismerem hát, nagysád. Majd' száztíz kilométerre van ide. Xavier, aki épp kiballagott a shopból, hogy csatlakozzon a társasághoz, gyorsan számolni kezdett a fejében, majd felsóhajtott. – Pazar – motyogta. – Az még egy óra utazás.

Ivy elutasítóan ránézett. – Van olyan hely az apátság közelében, ahol megszállhatunk? –Van egy motel az országút mellett – felelte Earl. Végigmérte Ivyt a feje búbjától a talpáig, beleértve őzbarna ballonkabátját, lovaglócsizmáját és makulátlanul ápolt, szőke haját. –Bár nem túl flancos. –Az nem gond – felelte a nővérem higgadtan. – Tud nekünk mondani bármit az apátságról? Earl halványan megköszörülte a torkát, majd lesütötte a szemét, ami azonnal felkeltette Gábriel érdeklődését. –Igen lekötelezne, ha elmondaná, amit tud – mondta a fivérem, hangja hirtelen csupa kedvesség lett. A szokásos hipnotikus hatással élt. –Hát tudok ezt-azt arról a helyről – felelte Earl tétován. –De nem vagyok meggyőződve róla, hogy tudni akarják. A fivérem és a nővérem mohón előrehajoltak. –Bízzon bennünk – bátorította Ivy, és olyan mosolyt villantott a férfira, hogy az szinte beleszédült. – Nagyra értékelnénk, bármit is mesélne. Mi magunk nem sokat tudtunk kideríteni róla. –Hát azért, mert mindent bezártak a varázslat miatt – felelte Earl, a homlokát törölgetve. –Hogy érti ezt? – kérdezte Ivy gondterhelten. –Ha a benzinkúton gürcöl az ember, hall egyet s mást – folytatta Earl titokzatoskodó hangnemben. – Az emberek jönnek-mennek, és átutazóban fecsegnek. Nem szoktam én hallgatózni, de néha az ember akkor is meghall dolgokat, ha nem akarja. Az az apátság, amiről beszélnek… feláll tőle a hátamon a szőr. Valami nagyon nincs rendjén arrafelé. –Miért mondja ezt? – szorongatta Gábriel halk, szuggesztív hangon. –Nagyon barátságos hely volt régebben – folytatta Earl. –A nővérek mindig kijártak a városba, látogatták a lakókat, tanítottak a vasárnapi iskolában. De vagy két hónapja pokoli villámlással kísért vihar volt felénk, emberemlékezet óta, a legszörnyűbb. És utána a nővérek már elő nem bújtak többé. Azt beszélik, az egyikük megbetegedett a vihartól, és nem szabad háborgatni, ezért inkább bezárkóztak az apátságba. Egy lélek se ment be, vagy jött ki azóta. –Hogy betegedhet bele valaki egy villámlásba? – kérdezte Xavier. – Az lehetetlen, hacsak a villám bele nem csapott a nővérbe. –Nyilván badarság – felelte Earl, szomorúan megrázva a fejét. – De az egyik este elhajtottam az apátság mellett, amikor fuvarban voltam arrafelé. Én mondom maguknak, az egész hely természetellenesnek tűnt. –Elmondaná, mit látott? – Gábriel megmerevedett, és az arckifejezése elárulta, ő már tudja a választ, és egyáltalán nem tetszik neki.

–Szóval. – Earl összevonta a szemöldökét, zavarban volt; úgy érezte, a többiek esetleg megkérdőjelezik, hogy eszénél van-e. – Ahogy visszafelé tartottam a városba, elhajtottam a hely mellett, és úgy hallottam, mintha valaki sikoltott volna, csak éppenséggel azt a hangot emberi lény nem adhatta ki. Olyan volt, mint amikor egy vadállat vonít. Így hát kiszálltam a kocsiból, és azon gondolkodtam, kihívjam-e a seriffel, és akkor láttam, hogy az összes emeleti ablakot bedesz-kázták, az elülső verandán meg olyan karmolások voltak, mintha valami megpróbált volna bejutni… vagy ki.

Ivy Gábrielhez fordult. – Figyelmeztethetett volna – mondta halk hangon, és tudtam, hogy Mihály arkangyalról beszél. – Ehhez nem vagyunk eléggé felkészültek. – Láttam, hogy Mollyra pillant, aki éppen egy réteg ajakfényt kent magára, az autó szélvédőjét használva tükörként. –Sajnálom, nagysád, nem akartam megijeszteni – tette hozzá Earl utólagos gondolatként. – Az is lehet, hogy csak egy flúgos vénember vagyok, aki kezdi elveszíteni a józan eszét. –Dehogy, örülök, hogy elmondta – felelte Ivy. – Legalább tudjuk, mire számíthatunk. –Talán segíthetne még valamiben – mondta Gábriel halálos komolysággal. – A nővért, aki megbetegedett a vihar éjszakáján. .. hogy hívják? –Azt hiszem, Mary Clare nővérnek – válaszolta Earl legalább olyan komolyan. – Kár; ő is nagyon kedves volt.

AZ ÚT HÁTRALÉVŐ RÉSZÉBEN CSENDBEN üldögélt mindenki, miközben Gábriel a motel felé hajtott. Azzal még én is tisztában voltam, hogy nem roboghatnak be csak úgy az apátságba ropogó fegyverekkel, amíg ki nem gondolnak egy stratégiát. Ivy és Gábriel számára az apátságbeli felfordulás forrása fájdalmasan nyilvánvaló volt, ám Molly és Xavier arcán zavar tükröződött. A motel neve Easy Stay Fogadó volt, közvetlenül a főút mellett feküdt, de mivel túl messzire esett a településtől, nem vonzott valami sok turistát. Ebből kifolyólag eléggé lepukkant hely volt, erősen ráfért volna egy alapos tatarozás. A parkoló üresen állt, a neoncégér meg csak pár percenként villant fel, az idő javarészében sivító, elektromos zümmögést hallatva. A barna téglafalat fehérre festették, de mivel ki volt téve az elemeknek, már erősen mállott. Odabent kissé jobb volt a helyzet: a falakat sötét deszkaborítás, a padlót pedig barna szőnyeg takarta. Az egyik sarokban televízió harsogott, a recepciós pult mögött ülő nő a körmét lakkozva néha felnyerített a Jerry Springer Show ismétlésén. Annyira megdöbbent az érkező csoport láttán, hogy feldöntötte a körömlakkot, de hamar összeszedte magát, felállt, hogy üdvözölje a látogatókat. Szük, kőmosott farmernadrágot és női atlétát viselt. Göndör, vörös haját virágos fejpánttal fogta hátra az arcából. Közelebbről látszott, hogy idősebb, mint amilyennek tűnt. A ferdén kitűzött névtáblájáról megtudtuk, hogy Denise-nek hívják. –Segíthetek? – kérdezte bizonytalanul, mert láthatóan úgy gondolta, hogy eltévedtek, és csak útbaigazítást akarnak kérni. A bátyám és a nővérem odalépett, hogy elintézzék a formaságokat. Sejtettem, hogyan festhetnek egy idegen szemében: mint egy tökéletes pár – túl szép, hogy igaz legyen. Meg kell hagynom, ők négyen, ebben a felállásban eléggé oda nem illőnek tűntek. Szorosan egymás mellett álltak, egyetlen

biztonságos egységet képezvén, mint egy barrikád az egész világ ellen. Megdöbbentett, hogy Xavier egyre jobban úgy kezdett viselkedni, mintha közülünk való volna. Régebben nyugodtabban viselkedett társaságban, könnyen szót értett az emberekkel, és úgy bűvölte el őket, mintha csak megszokásból tenné. De immár szenvtelennek és zárkózottnak látszott; időnként összeráncolta a homlokát, mintha valami láthatatlan dolog felkavarta volna. A családom próbált úgy öltözködni, hogy átlagos utazóknak látsszanak, Gábriel és Ivy sötét farmernadrágot és fekete pólót viselt, Ivy pedig még az őzbarna ballonkabátját. Valamennyien sötét napszemüveget hordtak, hogy kerüljék a feltűnést. Sajnos pont az ellenkezőjét érték el vele. A pult mögötti nő úgy bámult rájuk, mintha hirtelen egy csapat mélabús filmsztár társaságában találta volna magát. –Két kétágyas szobát szeretnénk éjszakára – közölte Gábriel mereven, ahogy odanyújtotta a hölgynek a fénylő arany hitelkártyát. –Itt? – kérdezte Denise hitetlenkedve, mielőtt ráeszmélt, hogy ezzel nem igazán van az üzlet hasznára. Idegesen felkacagott. – Úgy érteni, nem sokan fordulnak meg itt az évnek ebben a szakában. Mind üzleti úton járnak? –Kirándulunk – magyarázta Gábriel sietve. –Meg szeretnénk látogatni a Szeplőtelen Mária-apátságot – közölte Ivy. –Gyalog közel van ide? Denise összeráncolta a homlokát. – Azt az ósdi helyet? –kérdezte megvetően. – Kiráz tőle a hideg. Már jó régen nem járt arrafelé senki. De végül is nincs messze: az országút túloldalán, egy földút vezet oda. De nem fogják egyből meglátni a fáktól. Beszéd közben irigykedő pillantásokkal méregette Ivyt, és megpróbáltam elképzelni, milyen lehet a látvány az ő szemével nézve. Ivy aranyló hajzuhataga a háta közepére omlott, arca pedig komolysága ellenére is szinte ragyogott. Bőre áttetsző volt és tökéletes, finoman metszett vonásai pedig alig mozdultak, miközben beszelt. Úgy festett, akár egy káprázat, ami talán eltűnik, ha túl közel hajolsz hozzá. Denise Gábrielre nézett, s némi érezhető keserűséggel a hangjában megkérdezte: – Esetleg szeretnék a nászutas lakosztályt a feleségével? Hallottam, ahogy Molly felhorkan a zöld, vinil borítású kanapéról, és tudtam, azon gondolkodik, vajon mit sorolhat a motel a „nászutas lakosztály” kategóriába, figyelembe véve, hogy úgy néz ki, mint egy útmenti kalyiba, aminek körülbelül olyan hangulata van, mint egy szerszámoskamrának. –Tulajdonképpen mi nem… – kezdte Gábriel, de még épp időben elharapta a mondatot, amikor észrevette a hirtelen felcsillanó reményt Denise szemében. Legkevésbé arra volt most szüksége, hogy azzal vesztegesse az időt, hogy megpróbálja leszerelni egy újabb beléhabarodott nőstény esetlen közeledését. – Nem adunk ilyesmire – fejezte be megfontoltan. – Egy egyszerű szoba is megteszi. –És nektek? – kérdezte Denise, a fejével Xavier és Molly felé intve. –Fúj! – tört ki Mollyból. – Eszem ágában sincs vele egy szobába cuccolni. Denise rokonszenvezve Xavierre nézett. – Szerelmi civódás? – kérdezte. – Ne aggódj, édesem, csak a hormonok. Majd elmúlik.

–Az ő hormonjaival van baj – felelte Molly. – Szeszélyes, mint a franc. –Szeretnének bármi felárasat? – kérdezte Denise. – Törülközőket, sampont, internetelérést? –Szájpecek lenne? – motyogta Xavier, miközben sötét pillantást vetett Mollyra. –Ó, ez igazán érett volt – jegyezte meg Molly epésen. –Nem fogok arról vitatkozni, mi az érett és mi nem, egy olyan lánnyal, aki szerint Afrika egy ország – vágott vissza Xavier. –Az is – bizonygatta Molly. – Csakúgy, mint Ausztrália. –A kifejezés, amit keresel: a kontinens. –Ha még egy szót szóltok… – szólt rájuk Ivy. Denise enyhe szórakozottsággal megrázta a fejét. – A világ minden pénzéért se lennék újra tinédzser. – Próbálkozása, hogy feldobja a hangulatot, mindkét párosból üres tekinteteket váltott ki. Arra számított, hogy feloldja a feszültséget a helyiségben, vagy hogy legalább valaki normális érzelmeket mutat, mint például bosszankodás vagy ingerültség. Ezzel szemben csak bámultak rá kifejezéstelenül; túlságosan lefoglalták őket a saját gondjaik ahhoz, hogy figyelemre méltassák. – Nos, élvezzék az itttartózkodást – közölte tétován. Gábriel előrehajolt, hogy elvegye a kulcsokat és a hitelkártyát, amit Denise felé nyújtott. Láttam, hogy a keze véletlenül a nő kezéhez ér, amire annak a teste furcsán reagált. Önkéntelenül is a fivérem felé dőlt, és a szája elé kapta a kezét. Aztán a pultra hanyatlott, mintha az az egyetlen mámorító energiakisülés teljesen kimerítette volna. Felnézett a bátyám olvadt ezüsthöz hasonló szemébe, és beleborzongott. Gábriel kiseperte a szeméből szőke haját, és hátrébb lépett. – Köszönöm – mondta udvariasan, majd kisétált a hallból Ivyval a nyomában, aki úgy lebegett utána, akár egy tündér. Xavier és Molly némán követték őket. A motel szomszédságában egy étkező volt, s mivel már későre járt, automatikusan megindultak arrafelé. A terem majdnem üres volt, a hátsó sarokban magányosan üldögélő kamionsofőrtől és egy komor pincérnőtől eltekintve, aki rágózva, lustán törölgette a pultot. A kamionos közömbös volt, túlságosan elfáradt, hogy alaposabban szemügyre vegye őket, a pincérnő pedig először meghökkent, majd határozottan bosszús lett, amiért négy újabb vendéget kell kiszolgálnia. Denise-hez hasonlóan, láthatóan ő is megszokta, hogy inkább a körmével foglalatoskodjon. Körbepillantottam az étkezőben; egyszerű volt, de tiszta és kedélyes. Az egyik fal teljes hosszában a pult húzódott végig, előtte puha, kerek ülőkéjű székek sorakoztak. A padlót fekete-fehér linóleum takarta, a bokszokat pedig vörös műanyag kárpit borította. A pult fölött felnagyított Elvis Presleyposzter virított; felállított gallérjával és huncut csillogással a szemében vigyorgott le ránk. A távolabbi falat helyi, fairhope-i vonatkozású híreket taglaló, kivágott újságcikkek kollázsával tapétázták ki. Ők négyen kiválasztották a hallgatózó fülektől legmesszebb eső bokszot, és leültek. –Elmondjátok végre, mi folyik? – tudakolta Xavier azonnal.

–Mihály arkangyal nem világosított fel bennünket túlságosan – sóhajtott fel Ivy. – Vakon vágtunk neki az egésznek, szóval muszáj odafigyelnünk. –Van valami abban a zárdában – mondta Gábriel szinte csak magában. –És arra számít, hogy megtaláljuk. Nem küldött volna el egészen idáig, ha nem lenne teljesen biztos a dologban. –Arra gondolsz, hogy lehet… – Xavier habozott, majd suttogni kezdett. – Egy bejárat, amiről nem tudunk? –Ha létezik is, biztos, hogy nem leszünk képesek kinyitni egy dém… – Gábriel elhallgatott, és körbenézett a kihalt helyiségben. A pincérnőt épp lekötötte, hogy egy ismerősével csevegjen telefonon. – Egy démon nélkül. Csak ők tudják, hogy kell. –De még ma meglessük azt az apátságot? – kérdezte Molly olyan hangon, mintha egy kémfilmben szerepelne. Egyértelműen úgy érezte, hogy kihagyják a dologból, márpedig ő is hozzá akart járulni a tervezgetéshez, bármennyire is triviális módját választotta. Xavier a szemét forgatta Molly szavai hallatán, de nem kommentálta. Láttam rajta, hogy inkább el akarja kerülni az újabb menetet. –Sötétedés után indulunk – mondta Ivy. – Hogy senki se lásson meg. –Éjszaka nem lesz egy kicsit hátborzongató? –Nyugodtan maradj a motelben – felelte a nővérem higgadtan. – Bár a zárda valószínűleg kevésbé rémisztő. –Lennétek szívesek a témánál maradni? – Xavier kezdett bosszankodni. – Még mindig nem árultátok el, miről beszélt a fickó a benzinkúton. – Előrehajolt, könyökét az asztalra támasztotta. – Mit akart a villámokkal kísért viharral mondani? Ivy és Gábriel összenéztek. – Ez talán nem a legjobb időpont, hogy megbeszéljük – mondta Ivy, félreérthetetlenül Mollyra pillantva. – Valójában mindketten jobban tennétek, ha a motelben maradnátok ma este. Bízzátok ezt a dolgot Gábrielre és rám. –A francokat maradok én hátra – felelte Xavier. – Mit rejtegetnek? –Nem kell aggódnotok miattam – közölte Molly olyan gyakorlatias hangon, amit tőle még sosem hallottam. – Mostanra már épp elég furcsa természetfeletti cuccot láttam. Tudom kezelni. Gábriel az asztalra szorította a tenyerét, és hűvösen végigmérte őket. –Ez még véletlenül sem olyan dolog, amivel bármelyikőtök találkozhatott korábban. –Gabe… – mondta Xavier elkomolyodva. – Tudom, hogy aggódsz, de ez most közös ügy. Számomra több múlik ezen, mint azt megérthetnéd. Bíznod kell bennem… – Mollyra pillantott, majd vonakodva helyesbített. – Bennünk. –Rendben – felelte Gábriel csendesen. – A villámlás, a vonítás, a karmolások a deszkákon… mindmind egy dolgot jelentenek.

–Ember ily módon nem szokott kárt tenni az övéiben – tette hozzá Ivy komoran. – Itt most apácákiol beszélünk, nővérekről, akik egész életüket a szolgálatnak szentelték. Gondolkodjatok, mi veheti rá ezeket az asszonyokat, hogy elzárják magukat a világtól? Az ő szemükben mi a legrosszabb, ami történhet? Molly üres tekintettel meredt maga elé, de Xavieren szinte láttam, ahogy forogni kezdenek a kerekek a fejében. Tiszta, türkizkék szeme tágra nyílt, amikor összeállt a kép. –Nem – mondta. – Ez komoly? –Nagyon úgy néz ki – felelte Gábriel. –Akkor ilyennel már volt dolgunk azelőtt is – jelentette ki Xavier. – Jake nem pont ugyanígy mesterkedett tavaly? Gábriel megrázta a fejét. – Az nagyon szelíd próbálkozás volt ehhez képest. Azok csak szellemek voltak; egy időre befogta őket, hogy kárt tegyenek. Ez itt most igazi, és százszor erősebb… és gonoszabb. –Könyörgöm, valaki felvilágosítana végre, miről karaty-tyoltok? – követelte Molly, láthatóan torkig volt azzal, hogy úgy bánnak vele, mint ha ott sem lenne. Gábriel hatalmasat sóhajtott. – Amivel itt most dolgunk van, az egy démoni megszállás. Remélem, készen álltok. Súlyos csend telepedett az asztaltársaságra, amit csak a jegyzetfüzetet pöckölgető ceruza lágy zaja tört meg, ahogy a pincérnő a rendelésükre várt. –Mit hozhatok maguknak? – kérdezte. Leírhatatlanul nézett ki ápolatlan, szőke hajával meg a temérdek alapozóval az arcán. Az ábrázata arról árulkodott, valaha izgalmasabb életről álmodozott annál, mint hogy egy világvégi vendéglőben ragadjon, ahol semmit nem csinálhat azonkívül, hogy bámulja az országút forgalmát. A családom mogorva hangulata csak nem akart feloldódni, és a pincérnő türelmetlenül felvonta a szemöldökét. Molly zökkent vissza először a normális kerékvágásba, és hamis mosolyt erőltetett magára. –A sült csirkét kérem diétás kólával – közölte kedvesen. – Ketchupot kérhetek hozzá?

25. Eredj kolostorba

MEGLEPŐDTEM, AMIKOR GÁBRIEL ÉS IVY úgy döntött, hogy vacsora után átöltöznek, s aztán egyenesen az apátságba mennek Xavier és Molly kíséretében. Már majdnem tíz óra volt, azt hittem, mára elég, várnak reggelig. De valamitől úgy érezhették, hogy nem szabad tovább késlekedniük. Odakint az éjszakai levegő friss volt, az égbolt csillagokkal és leheletfinom felhőkkel telehintett, királykék bársonyként borult a táj fölé. Ha nem éreztem volna az országút túloldalán lévő erdőben ólálkodó fenyegetést, teljes békesség honolt volna bennem. Tücsökciripelés hangja töltötte be az éjszakát, és gyenge szellő kapott szelíden Ivy hajába, majd elvonult, hogy felborzolja a fák csúcsait. Volt ebben a helyben valami csöndes méltóság és báj, ami egy rég elfeledett korból maradt itt. Rejtélyes hangulatot árasztott, mintha a szomorúfüzek tudtak volna valamit, amit mi nem. Molly beleborzongott, amikor átmentek az úton, és a fák között táncoló árnyékok közé vegyültek. Szorosabbra fogta maga körül a dzsekijét, és ösztönösen közelebb húzódott Xavierhez, aki a karját a válla köré kanyarította, és bátorítóan megszorongatta. A régi énje láttán megkönnyebbültem. Tudtam, hogy a stressz minden nappal egyre többet vesz ki belőle, lerombolja nyugodt természetét. Részben ezért estek mindig egymás torkának Mollyval. Önmagával állt hadilábon. Molly a velem való kapcsolatára emlékeztette, és a Bryce Hamilton-beli régi életünkre. Másrészt viszont képtelen volt ellenállni a miattam való aggódásnak, ami maga alá temette. Olyankor tudtam, hogy neheztel Mollyra a szeánsz miatt, és magát is okolja, hogy nem volt képes változtatni az eseményeken. –Nem esik semmi bajod – mondta Mollynak. – Nem eshet semmi bajunk. – Láttam az elrévedő tekintetét, és tudtam, hogy rám gondol. Muszáj volt hinnie benne, hogy nem lesz bajom, hogy tovább tudjon menni. Nekem is szükségem volt rá, hogy higgyen benne. Az ő hite tartotta életben az enyémet is. Azon gondolkodtam, vajon a tudomására kellene-e hoznom valahogyan, hogy ott vagyok, de a korábbi megpróbáltatás minden erőmet kiszívta, semmint hogy passzív szemlélőnél többre legyek képes. Az erdő egyre sürübb lett, de Gábriel finom érzékkel hangolta rá az ösztöneit, hogy rábukkanjon a földútra, amiről Denise beszélt. Ahhoz elég széles volt, hogy egy autó elférjen rajta, de mivel az utóbbi hónapokban elhagyatottan állt, az útszéli bozót már kezdte benőni. A fák ágai lekonyultak egészen az útig; az elázott avarcsomók pedig nesztelenné tompították a látogatók lépteit. A fák között átszűrődő holdfény szürkés fényben fürösztötte az ösvényt. A holdsarló néhol eltűnt a fák csúcsa mögött, amitől az ösvény helyenként teljes sötétségbe burkolózott. Még szerencse, hogy Gábriel és Ivy bőre fényt árasztott. Ugyan csak gyengén, mint egy mobiltelefon kijelzője a sötét szobában, de a semminél mindenképp jobb volt. Amikor egy bagoly huhogni kezdett a lombok között, Molly megbotlott, és káromkodni kezdett az orra alatt. Gábriel alig érzékelhetően lassított a tempóján, míg végül Molly beérte. Bár egy szót sem szólt hozzá, úgy tűnt, a fivérem jelenléte megnyugtatja. A fák hamarosan ritkulni kezdtek, és az öreg apátság árnyéka derengett fel előttük. A Szeplőtelen Mária-apátság háromszintes, fehérre meszelt falú, neogótikus épület volt. Egy kápolna is épült hozzá, melynek égbenyúló, csúcsos tornyai az Úr jelenlétére emlékeztették a szemlélőt. Minden emeleten

csúcsíves ablakok sorakoztak, a főbejárathoz pedig a kovácsoltvas kapun át kavicsút vezetett. Egy villanypózna világította be az elülső kertet, s benne a Miasszonyunk szobrát egy kis szoborfülkében. A hely elhagyatottsága volt a legzavaróbb – a kápolna bejáratát benövő, burjánzó gyom, az ösvényt eltorlaszoló levelek és a padlástér bedeszkázott ablakai. –Azon gondolkodom, hány nővér élhet itt – motyogta Xavier. Gábriel behunyta a szemét, és tudtam, hogy a hely múltját tanulmányozza, hogy pillantást vethessen a jelen történéseket megelőző életére. Arra mindig gondja volt, nehogy túl mélyen nyúljon bele az emberek gondolataiba, érzéseibe; csupán a felszínt legyezte meg, hogy kipuhatolja a személyazonosságukat. –Összesen tizenkét nővér van itt – jelentette ki végül Gábriel. – A meggyötörttel együtt. –Ezt meg honnan veszed? – kérdezte Molly. – Úgy néz ki, mintha egyáltalán nem lakna itt senki. –Most nincs idő kérdésekre – mondta Ivy türelmesen. – Sok olyan dolgot fogsz látni ma éjszaka, amire nincs magyarázat. –Szerintem könnyebb lesz, ha nem agyalod túl – tanácsolta Xavier. –És azt meg hogy csináljam? – panaszkodott Molly. –Már így is arra várok, hogy valaki előugrik a bokorból, és elordítja magát, hogy átvertek. –Szerintem csak hírességeket vernek át – motyogta Xavier alig hallhatóan. Molly bosszúsnak látszott. – Ezzel nem segítesz! –Nézd. – Xavier odafordult hozzá. – Hadd segítsek egy kicsit. Az megvan, amikor egy horrorfilmben a szereplő úgy dönt, hogy bemegy a sötét szobába, ahol a gyilkos rá vár? –Igen, és? – válaszolta Molly kifejezéstelenül. –Meg szoktad kérdezni, miért olyan ostoba az a szereplő, hogy bemegy abba a szobába? –Hát ez nem egy film. Szóval bökd ki végre. –Pontosan – mondta Xavier. – Gondolj úgy erre az egészre, mintha egy film lenne, és ne kérdezősködj. Csak magadnak nehezíted a dolgokat, ha mégis megteszed. Úgy tűnt, Molly vitatkozni akar, de egy pillanattal később az ajkába harapott, és tétován biccentett. Gábriel parancsára a zárt kapuk könnyen megnyíltak, és a csapat lassan elindult az apátság elülső verandája felé. Ivy arcán látszott, hogy egyre nyugtalanabb – legalább egy centiméter mély, egyenetlen barázdákat vájtak a fapallókba. Végighúzódtak a homlokzat előtt, majd élesen bekanyarodtak az egyik ablaknál, mintha valakit pokoli küzdelem árán rángattak volna vissza. Nyomban együtt éreztem szegény emberi lénnyel, aki megszállottan viselkedett így. A verandán látszó karmolások elég mélynek tűntek, bizonyára szálkák mentek a körme alá. Elborzadtam a gondolatra, mi egyéb baja eshetett még a meggyötört nővérnek.

Az épületen körbefutó verandát oszlopok tartották, világos, vászon napellenzővel árnyékolták. Egy pár vesszőből font hintaszék állt a délutáni teához megterített asztalnál. Rovarok ütötték fel tanyájukat a tálcán sorakozó teasüteményekben, a porceláncsészékbe töltött tea pedig megpenészedett. A padlón egy rózsafüzér hevert, mintha valaki nagy sietségében elveszítette volna. A szúnyoghálós ajtót összemarcangolták, mintha le akarták volna szakítani a zsanérokról. Xavier és Gábriel bizonytalan pillantást váltottak. –Akkor rajta – mondta Xavier nagy sóhajjal. Kinyújtotta a kezét, és könnyedén megnyomta a kapucsengő rézgombját. Odabentről tompán azonnal felhangzott a csengő harangjátéka. Hosszú percekig csak néma csend volt a válasz. –Nem vehetnek semmibe az örökkévalóságig. – Ivy összekulcsolta a karját a mellkasán. – Csengess be újra. Xavier szót fogadott, és ezúttal hosszabban tartotta lenyomva a gombot. A harangok ezúttal hangosabban szólaltak meg, majdnem olyan hangot adtak, mintha egy küszöbön álló katasztrófa előhírnökei lennének. Bárcsak sejtenék a nővérek, hogy a segítség várakozik idekint. Az előcsarnokból suttogó hangok hallatszottak, de az ajtó zárva maradt. Ivy vagy Gábriel egy szempillantás alatt bezúzhatták volna, de feltételezem, nem keltettek volna túl jó benyomást, ha meg akarnak győzni róla egy ideges apácát, hogy ugyanazon az oldalon állnak. –Kérlek, nyissátok ki az ajtót. – Gábriel a szúnyoghálónak dőlt, szavaiból áradt a meggyőző erő. – Segíteni jöttünk. –Az ajtó résnyire kinyílt, a biztonsági lánc viszont bereteszelve maradt. Egy arc jelent meg, és óvatosan szemlélte a fivéremet. –A nevem Gábriel, ő a húgom, s ezek a barátaink – folytatta nyugtatólag. – Megkérdezhetem a neved? –Faith nővér vagyok – felelte az apáca. – Mit kerestek itt? –Barátságosan szólt, de hallottam, hogy hangjából félelem árad. Ivy úgy döntött, előlép, és előadja a szándékukat. –Tudunk Mary Clare nővérről, és a betegsége okáról – mondta részvétteljes hangon. – Nem kell tovább rejtőzködnötök. A teremtményt, ami megszállta őt, el tudjuk űzni. –Tényleg képesek vagytok rá? – Az apáca hangjába reménykedés vegyült, de csak egy pillanatig, aztán újra gyanakvó lett. – Sajnálom, de nem hiszek nektek. Minden papnak és lelkésznek szóltunk a megyében. Tehetetlenek vele szemben. Ti mitől lennétek mások? –Hinned kell nekünk – felelte Ivy ünnepélyesen. –A hitből egy kissé szűkében vagyunk mostanában. – Az apáca hangja remegve elcsuklott. –Tudunk néhány dolgot – mondta Ivy hajthatatlanul. – Olyan képességgel rendelkezünk, amivel mások nem. –Mitől lehetek biztos abban, hogy nem közülük valók vagytok?

–Feltételezem, hiszel Istenben, nővér – mondta Gábriel. –Olyan dolgokat láttam… – Faith nővér hangja megbicsaklott, mintha már maga sem tudná, miben higgyen. Aztán emlékeztette magát. – Persze hogy hiszek. –Akkor higgy benne, hogy most Ő is itt van – mondta Gábriel. – Tudom, hogy a hiteteket a végsőkig próbára tették, de nem ok nélkül. Megérintett benneteket a sötétség, de nem törtetek meg. Most hagyd, hogy megérintsen a fény. „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.” Eressz be minket, nővér, hadd térjen vissza Isten az otthonotokba. Ha elküldesz bennünket, megadod magatokat a sötétségnek. Molly tátott szájjal bámulta a bátyámat, a házból néma csend áradt. Aztán a biztonsági reteszt lassan kiláncolták, és az apátság ajtaja kitárult. Faith nővér könnyes szemmel állt az ajtóban. –Ó, nagy ég – suttogta. – Hát mégsem hagyott el bennünket. Faith nővér robusztus felépítésű, sápadt bőrű, tiszta arcú nő volt, aki a hatvanas éveit taposta. A szeme és a szája körül halvány ráncok rajzolódtak, és azon gondolkodtam, vajon mennyi írható közülük az utóbbi néhány hónap rovására. A folyosón álló asztal lámpája széles előcsarnokot és íves lépcsősort világított meg, de a levegőben áporodott szag terjengett. Amíg Gábriel és a többiek bemutatkoztak, én elindultam, hogy megvizsgáljam a falon lógó, bekeretezett, fekete-fehér fényképeket. A keretekben betört az üveg, és a képek elmosódtak, de felfedeztem, hogy a zárda hivatalos megnyitóját 1863-ban tartották. A zárda eredetileg egy csoport ír apáca elszállásolására épült, akik fél évszázadig működtették mint árvaházat és megesett fiatal nők menedékét. Faith nővér csendesen elvezetett bennünket a társalgó mellett, a padlón vékony matracok sorakoztak – a nővérek nyilván túlságosan féltek az emeleten aludni. Ahogy fellépdeltünk a hosszú lépcsősoron, megpillantottam a raktárakat, a gyengélkedőt és a rusztikus konyhát, melyek a földszinten kaptak helyet. Az épület valaha gyönyörű lehetett: télen meghitt, nyaranta világos és szellős, most viszont felbomlott az egyensúlya. A konyha padlóján edények hevertek szerteszét, széthajigálva a helyiségben. Az egyik sarokban törött székeket pakoltak egy rakásba, az ajtó mellett pedig szakadt ágyneműket hánytak halomba. Ezen jelekből arra következtettem, hogy a nővérek maguk próbálták meg kiűzni a démont – kevés sikerrel. Elfordítottam a tekintetem a Szent Biblia cafatokra tépett lapjairól. A látvány felkavart bennem valamit. Furcsa volt olyan földi helyszínt látni, melyet démoni rombolás dúlt fel. Valami ádáz szörnyűség alapjaiban rázta meg a házat, feldöntve kerámiavázákat és bútorokat egyaránt. Ráadásul fullasztóan meleg volt; még szellemalakomban is éreztem, hogy a hőség bekúszik a bőröm alá, mintha önálló életre kelt volna. Molly azonnal lecibálta magáról a dzsekit, ám a többiek a kényelmetlenség ellenére sem mozdultak. A második szinten elhaladtunk a hálókörlet – melynek fülke méretű szobáiból hiányoztak a matracok – és a közös fürdőszobák mellett. Végül megálltunk egy mahagóni csigalépcső előtt, mely a padlástérbe vezetett, Mary Clare nővért itt szigetelték el a saját és a mások biztonsága érdekében. Faith nővér bizonytalanul ácsorgott a lépcső alján.

–Tényleg képesek vagytok visszaterelni Mary Clare nővért Istenhez? – kérdezte. –Mielőtt erre válaszolni tudunk, fel kell mérnünk az állapotát – felelte Gábriel. – De feltétlenül megkíséreljük. Ivy gyengéden megérintette Faith nővér karját. – Elvezetnél minket hozzá? Az apáca aggodalmaskodva Xavierre és Mollyra pillantott. – Valamennyiüket? – kérdezte vékony hangon. – Biztosak vagytok benne? Gábriel elmosolyodott. – Szívósabbak, mint amilyennek tűnnek. A lépcső tetején egyetlen zárt ajtó állt. Még asztráltestem-ben is éreztem a mögötte lüktető gonoszságot. Olyan volt, akár egy fizikai erő, ami megpróbált ellenállni Ivy és Gábriel jelenlétének. A dohos szag mellett más is szivárgott az ajtó alól: rothadó gyümölcs bűze, melynek a húsa meglöttyedt, megbarnult, és rovarok költöztek bele. Xavier arca megrándult, Molly pedig köhintett, és befogta az orrát. A testvéreim sehogy sem reagáltak rá. Egymás mellett álltak, vállt vállnak vetve, mintegy tökéletes egységet alkotva. –Elnézést kérek a szag miatt – mondta Faith nővér zavarában. – De a légfrissítőtől nem telik többre. Az ajtó előtt csak egy antik öltözőszekrénykén álló magányos gyertya világította meg az apró lépcsőpihenőt, a viasz az ezüsttartóra csepegett. Faith nővér mélyen a zsebébe túrt, és előhúzott egy régi metszésű rézkulcsot. Az ajtó mögül tompa puffanások, szakadozott légzés és a hajópadlón átvonszolt szék csikorgása hallatszott. Ezt fogvicsorgatás, majd egy éles reccsenés követte, hangja akár a csont roppanása. Faith nővér keresztet vetett, és kétségbeesetten pillantott Gábrielre. –Mi van, ha nem tudtok segíteni rajta? – suttogta. – Mi van, ha az Úr elküldte a hírnökeit, és az sem elég? –Az ő hírnökei sosem vallanak kudarcot – mondta Ivy nyugtatólag. Elővett egy fekete hajgumit, és arany fürtjeit lófarokba fogta. Jelentéktelen mozdulat volt, de én tudtam, hogy heves összecsapásra készül. –Oly sűrű a sötétség odabent – mondta Faith nővér fájdalomtól eltorzult arccal. – Elő, lélegző, kézzel tapintható sötétség. Nem akarok felelős lenni, ha odavész… –Senki nem fog ma este meghalni – mondta Gábriel. – A ránk bízottak semmiképp. –De hogyan lehetnék biztos benne? – Faith nővér a fejét rázta. – Annyi mindent láttam… elhagy a hitem… nem tudom, hogy tudnám… Meglepetésemre Xavier odalépett. – Már megbocsásson, asszonyom, de nincs vesztegetni való időnk. – Hangja gyengéd volt, ám határozott. – Maguknál egy démon gyötri az egyik nővérüket, mi pedig egy apokaliptikus háború szélén állunk. Ők mindent megtesznek, hogy segítsenek, de hagynia kell, hogy végezhessék a dolgukat. A tekintete egy pillanatra elrévedt, mintha eszébe jutott volna valami, ami réges-régen történt. Aztán összeszedte magát, és az egyik kezét Faith nővér vállára tette. – Vannak dolgok, melyek túl vannak az emberi felfogóképességen.

Ha szellemi valómban lehetséges lett volna, biztosan elsírom magam abban a pillanatban. Felismertem a saját szavaimat. Aznap este mondtam Xaviernek, amikor vakon bízva levetettem magam a sziklaszirtről, s a szárnyaimra hagyatkozva fékeztem meg a zuhanást, amivel felfedtem valódi mivoltomat. Amikor végre meggyőztem Xaviert, hogy ez nemcsak egy bizarr csibészkedés, kismillió kérdést szegezett nekem. Tudni akarta, mi céllal jöttem, és hogy Isten tényleg létezik-e. Akkor mondtam neki: Vannak dolgok, melyek túl vannak az emberi felfogóképességen. És Xavier nem felejtette el. Úgy emlékszem arra az éjszakára, mintha tegnap lett volna. Mikor behunytam a szemem, rám tört az emlék, akár egy szökőár. Láttam a tinicsoportosulást a ropogó máglya körül, ahogy a lángok tüzes ékkövekként ontották a parazsat, mígnem kihunytak a homokban. Felidéztem az óceán élénk illatát és Xavier halványkék pulóverének tapintását az ujjaim között. Eszembe jutott, hogy a fekete sziklák úgy néztek ki, mint egy kirakójáték derengő darabjai a mályvaszínűégbolt előtt. Emlékeztem a konkrét pillanatra, ahogy a gravitációval dacolva, előrelendítettem a testemet. Azon az éjszakán kezdődött minden. Xavier befogadott az életébe, én pedig már nem az a lány voltam, aki az üveghez préselődve szemléli a kinti világot, melynek sosem lehet része. Az emlékektől fájó sóvárgás fogott el. Azt hittük, hogy Gábriellel és Ivyval szembenézni, miután felfedtem a titkomat, nagy kihívás lesz. Ha tudtuk volna, hogy mi vár még ránk… A zárban elforduló kulcs kattanása visszazökkentett a jelenbe. Xavier szavai bátorságot öntöttek Faith nővérbe, hogy feltárja, ami az ajtó mögött rejlik. Mindenki visszatartotta a lélegzetét, ahogy a rothadó gyümölcs szaga áthatóbb lett, és egy hátborzongató vicsorgás hasított az éjszakába. Úgy tünt, megállt az idő, ahogy az ajtó – mintha egy lassított felvételt néznénk – kitárult. A szoba elég hétköznapi volt: gyéren bútorozott, és alig nagyobb, mint a második szinten lévő apró hálók. De ami a szobában kuporgott, az minden volt, csak hétköznapi nem.

26. A gonosz nyelve

ELSŐ RÁNÉZÉSRE ÁTLAGOS nőnek látszott, aki feszült és bizalmatlan volt ugyan az ajtóban álló idegenekkel szemben, mindazonáltal mégiscsak egy nő volt. Egy pamutkombinét viselt, ami valószínűleg igen szép lett volna, ha nincs elszakadva, összekoszolódva, és nem vérpettyes. Hosszú, sötét haja gubancos csomókban omlott a vállára, ahogy a kandalló rostélya előtt guggolt, s két marékkal szórta a kormot a csupasz padlóra. A térdét lehorzsolta és megvágta, mintha azon vonszolta volna magát a padlón. Ha testileg is jelen lehettem volna, biztosan ösztönösen odasietek hozzá

nyomban, hogy talpra segítsem, és kényelembe helyezzem. Helyette viszont rápillantottam Ivyra és Gábrielre, de ők tapodtat sem mozdultak. És amikor a bennünket méregető szempárba néztem, és megláttam, hogy az már nem Mary Clare nővéré, már rájöttem, miért. A többiek is látták, és Molly fojtott kiáltást hallatott, majd odasomfordált Xavierhez, akinek az arcán vegyes érzések tükröződtek. Az arckifejezése másodpercek alatt oda- vissza váltakozott a szánalomtól a hitetlenségen át az undorig. Ez olyasmi volt, amivel azelőtt még nem akadt dolga, ezért fogalma sem volt, mi a megfelelő hozzáállás. A fiatal apáca nem lehetett több húszévesnél, a padlón kuporgott, és sokkal inkább hasonlított valamilyen állatra, mintsem egy emberre. Arca groteszk módon eltorzult, hatalmas, fekete szeme pislogás nélkül meredt ránk. Ajka kirepedezett és feldagadt, és világosan látszott a helye, ahol a fogak keresztülhasították a húst. A karján és a lábán egy sor bonyolult szimbólum égett a bőrébe. A szoba sem volt jobb állapotban. A matracot és az ágyneműt cafatokra tépte, a padlón és a plafonon pedig karmolások éktelenkedtek. A falra szavakat írt egy ősi nyelven, amit nem tudtam kibetűzni. Egy pillanatra eltűnődtem, hogy lehetnek a falak kávéfoltosak, míg rá nem jöttem, hogy az nem kávé, hanem vér. A démon a fejét oldalra billentette, mint egy kíváncsi kutya, szemét a látogatókra meresztette. Hosszú, néma csend következett, mígnem a démon ismét vicsorítani kezdett, a fogát csikorgatva. Tekintetét sebesen ide-oda mozgatta, egy pontot keresett, ahol kiszabadulhatna. Ivy és Gábriel egyszerre mozdultak meg, a többieket maguk mögé terelték, ők pedig besuhantak a szobába. A démon szeme tágra nyílt, és gúnyosan feléjük köpött. A nyála vörös árnyalata mutatta, hogy újra elharapta a nyelvét. Észrevettem, hogy nem kellett pislognia, így is félelmetes pontossággal tudott fókuszálni. Ivy és Gábriel összeérintették a kezüket, a démon pedig felsikoltott, mintha már maga a mozdulat mérhetetlen fájdalmat okozott volna neki. –Az időd e földön lejárt! – Gábriel acélos tekintetét a teremtményre függesztette, hangja tekintélyt parancsolóan zengett. A démon egy pillanatra rá bámult, majd rátört a felismerés, és az arca förtelmes mosolyra húzódott. Láttam, hogy Mary Clare nővér fogait egyenetlen csonkokra őrölte. –És mit akartok csinálni? – gúnyolódott a démon egyszerre magas és reszelős hangon. – Eltiportok szenteltvízzel meg feszületekkel? Ivy viselkedése nem változott meg. – Tényleg azt hiszed, hogy játékszerekre van szükségünk, hogy elpusztítsunk? –kérdezte olyan hangon, mint a patak kövei között csobogó víz. – Elevenen él bennünk a Szentlélek. Nemsokára betölti e szobát. Visszaűzetsz a mélységbe, ahonnan előmásztál. Ha a démon meg is ijedt, nem mutatta jelét. Helyette ügyesen témát váltott. – Tudom, kik vagytok. A fajtátokból valaki most már hozzánk tartozik. A kicsi… Úgy tűnt, Xavier menten odalép, és rásóz egyet a teremtményre, de Molly megszorította a karját, és némi erőfeszítéssel Xaviernek sikerült elfordítania az arcát. – Ismeri a gyengéinket – mantrázta magában. – A gyengeségeinkre játszik. – Lehet, hogy Xaviernek még nem akadt dolga azelőtt megszállott emberrel, de a vasárnapi iskolában eleget tanult hozzá, hogy tisztában legyen vele, hogyan mesterkedik az Ördög. –Vicces, hogy említed – mondta Gábriel a démonnak. –Épp erről akartunk kérdezni. –Spiclinek néztek? – sziszegte a démon.

–Annak – felelte Ivy kedvesen. A démon hátrapillantott a válla fölött, és megvillant a szeme. Egy hirtelen széllökés Xaviert felemelte a talpáról, és a falhoz csapta. Lehuppant a földre, majd legnagyobb rémületemre egy láthatatlan erő elkezdte magával vonszolni a padlón. –Hagyd abba! – sikította Molly, ahogy utánakapott. –Molly, ne! – kiáltotta Xavier, és a fogát csikorgatta, ahogy az acél ágykeretnek csapódott. – Maradj ott. –Ha ti fenyegetőztök, akkor én is – csúfolódott a démon, miközben Xavier a szorítás ellen küzdött. –Elég legyen – szólt Gábriel, és előrebökött a tenyerével, mire a démon felordított, és összegörnyedt fájdalmában. Nyilvánvaló volt, kinek a hatalma dominál. – Ne fárassz minket a játékaiddal – mondta neki komoran. – Egy portál! keresünk. –Elment az eszetek? – morogta a démon. – Meg akartok halni? –Azért jöttünk, hogy visszaszerezzük a húgunkat – közölte Ivy. – Te pedig elárulod nekünk, hol találjuk. –Szedjétek ki belőlem! – köpte a démon. –Ha ragaszkodsz hozzá. – Tompa, tűzijátékszerű hang hallatszott, majd Ivy ujjaiból fehér fénynyalábok törtek elő. Ahogy az ujjait megfeszítette és tekergette, a fénykévék áramütésként hatoltak bele a démon testébe. Az vadállati üvöltést hallatott, és a felsőtestét markolászta. –Hagyd abba! – sikoltotta. – Hagyd abba! Hagyd abba! –Elárulod, amit tudni akarunk? – kérdezte Ivy. Ahogy a tenyerét ide- oda forgatta, a fénysugarak is ideoda tekeregtek a démonban, mire az még vadabbul sikított. Ivy gondosan választotta meg a módszerét. Tudtam, hogy a Szent Fény a démont ugyan megégeti, de Mary Clare nővér testét teljesen sértetlenül hagyja. –Igen! – visította. – Segítek, csak hagyd abba! Ivy ökölbe zárta a kezét, és a fény elenyészett. A démon kimerülten rogyott össze a padlón. –Könnyű jobb belátásra bírni őket, igaz? – motyogta Gábriel. –Nincs bennük semmi lojalitás – felelte a nővérem megvetően, majd ráförmedt a démonra. – Hol van a legközelebbi portál? – követelte zengzetes hangon. –Nem számít – krákogta a démon. – Úgysem juttok át rajta. –A kérdésre válaszolj – szólt rá Gábriel. – Hogy jutottál ide? –Miért nem küldtök vissza csak úgy, egyszerűen? – próbált akadékoskodni a démon. – Végül is ezért jöttetek, nem? Hagyjátok, hogy itt rohadjak ennek a szegény lánynak a testében, csak hogy elvégezzétek a saját teendőtöket? – Csettintett a nyelvével, mintha a csalódottságát akarná kifejezni. –Micsoda angyalok.

Gábriel szándékosan nagyon lassan keresztet vetett, s amikor végzett, úgy látszott, tart valamit a markában. Hátrahúzta a karját, majd a démonra dobta. Bár láthatatlan volt, a dolog hihetetlen erővel csapódott a démonnak, felugatott, és a szájából habot okádott a padlóra. –Van egy hely Alabamában, amit Broken Hillnek hívnak – mondta zihálva. – Van ott egy vasútállomás. Évekkel ezelőtt történt ott egy vasúti szerencsétlenség. Hatvanan haltak meg. Ott van a legközelebbi portál. –Nincs véletlenül Venus Cove-ban is egy portál? – csattant fel Xavier. –Az, amin keresztül Jake elvitte Betht? –Az erős démonok a saját akaratukkal is nyithatnak portálokat – felelte Gábriel. – Az csak ideigenes volt, ami Jake szándékát szolgálta. Xavier a padlón lévő démonra pillantott. – De honnan tudjuk, hogy igazat mond-e? –Ha valóban volt vasúti szerencsétlenség Broken Hillbcn, akkor igaz lehet – mondta Ivy. – Olyan nyomasztó emlékű események, melynek ártatlan életek látják kárát, eredményezhetik egy portál kialakulását. – Hezitált. – De tényleg hazudhat is. Gabe, képes vagy befurakodni az agyába, hogy megnézd, igazat beszél-e? Gábriel arcán iszonyat suhant át, ahogy fontolóra vette, hogy egy ilyen teremtmény agyába benyúljon. Egyszer elmesélte nekem, hogy egy démon elméje sűrű, és kátrányszc-rü, ragacsos, fekete anyag tömíti el. Az ördögűzés ezért is oly kimerítő a meggyötört emberi lényeknek. Amint az a cucc beléd kerül, megtapad. Úgy tapad hozzád, mint a ragasztó – megfertőz, és gomba módra szaporodik tovább benned, míg az utolsó porcikádig az övé nem leszel. Vannak, akik nem élik túl a leválasztást. Olyan, mintha két lelket szakítanának el egymástól, melyek közül az egyik nem akar elszakadni. Gonosz kötélhúzás ez, melyben az emberi test maga a kötél. Tudtam, hogy amint a démon megadja a testvéreimnek a szükséges információt, ki fogják szakítani Mary Clare nővérből. Nem akartam látni, de képtelen voltam elfordítani a fejem. Gábriel behunyta a szemét, a démon pedig odakapott a halántékához, mintha hirtelen iszonyú migrén tört volna rá. Néhány pillanattal később a fivérem visszahúzódott, tökéletes vonásaira kiült az undor. –Igazat beszél – közölte. –Ezek szerint, ha megtaláljuk a portált, képesek leszünk Betht megmenekíteni? – kérdezte Xavier. –Mintha az olyan egyszerű lenne – vihogott a démon. – Sosem juttok át rajta. –Mindig van egy módszer – mondta Ivy kimért hangon. –Hát persze – mondta a démon röhögve. – Bár én a helyetekben nem próbálnék cselesen bejutni. Mert meglehet, hogy kijutni már nem fogtok. –Nekünk nem kell cselhez folyamodnunk – felelte Gábriel. Miért nem alkusztok meg rá inkább? – javasolta a lény kaján vigyorral, miközben üres, fekete tekintete megállapodott Xavieren. – Őt cseréljétek el érte. Te pedig úgyis belemennél, nem igaz, fiú? Látom a szemedben. Feláldoznád a lelkedet, hogy megmentsd. Súlyos ár ez valamiért, ami még csak nem is

emberi. Honnan tudhatnád, hogy neki egyáltalán van lelke? Ő is olyan, mint én: kivéve, hogy a konkurenciának dolgozik. –A helyedben befognám a számat. – Xavier kiseperte dióbarna haját a szeméből, én pedig megpillantottam a jegygyűrűmet a kezén. A fekete pólóban és farmernadrágban nem keltett oly mennyei benyomást, mint a fivérem és a nővérem, ám magas volt és erős, és most már jócskán berágott. Látszott rajta, hogy szívesen letörölné a démon vigyorát a képéről, de Xavier sosem ütött volna meg egy lányt még akkor sem, ha azt megszállta egy démon. –Fájó pontra tapintottunk, ugye? – duruzsolta a démon. Azt hittem, Xavier elveszíti a hidegvérét, de helyette feszült tartása elernyedt, a falnak támaszkodott, és hűvösen méregette a teremtményt. –Sajnállak – mondta lassan. – Szerintem fogalmad sincs róla, milyen az, ha szeretnek, vagy ha kellesz valakinek. Bár abban igazad van, hogy Beth nem ember, mert az embernek lelke van, és mindennap azért küzd, hogy ne veszítse el. Minden egyes nap azzal telik, hogy a lelkiismeretére hallgasson, és helyesen cselekedjen. Ha egyáltalán ismernéd Betht, akkor tudnád, hogy neki nincs lelke, mert ő maga csupa lélek. Talán jobban kitölti őt, mint akármelyik embert. De ezt nem tudhatod, mert csak az ürességet és a gyűlöletet ismered. De végül nem az fog győzedelmeskedni; majd meglátod. –Elég beképzelt vagy egy emberhez képest – felelte a démon. – Honnan tudod, hogy a sors nem fogja megkísérteni a te lelkedet is, amitől éppúgy megfeketedik és eltorzul, mint az enyém? –Ó, én nem hiszem, hogy ez megtörténhet – mondta Ivy mosolyogva. –Az ő lelke már megkülönböztetett mint közénk való. Xaviert fenntartott hely várja a mennyországban. –Most viszont, ha nem bánod – vágott közbe fivérem nyájasan. – Eleget bájcsevegtünk. A démon láthatóan tisztában volt vele, mi következik, mert felugrott, felpúpozta a hátát, mint egy macska, és haragosan fújtatott. Molly, aki eddig az ajtóban ácsorgott, lebukott, mintha attól tartana, hogy tárgyak fognak repdesni a szobában. –Most az a rész jön, amikor elkezdtek latinul kántálni? – kérdezte remegve. Gábriel odapillantott rá. – Bújj be az ágy alá, Molly. Ezt nem kellene végignézned. –Semmi baj. – Molly megrázta a fejét. – Láttam Az ördögűzőt. A fivérem szárazon felnevetett. – Ez egy kicsit más lesz – mondta. – Az emberek imákra és rituálékra szorulnak, hogy vissza tudjanak űzni egy démont a pokolba. Viszont annál mi erősebbek vagyunk. Azzal kinyújtotta a kezét, Ivy pedig összefonta kecses, hamvas színű ujjait Gábriel ujjaival. Abban a szempillantásban szétnyílt a szárnyuk, az egész szobát átérte, és hosszú árnyékokat vetett a falakra. A többiek megigézve bámulták, ahogy kitárt szárnyukból fény ragyogott fel, és felhőt vont köréjük. A testük zümmögött és vibrált, és egészen enyhén elemelkedett a talajtól. Aztán Gábriel megszólalt.

– Krisztus Urunk és az összes szentek nevében megparancsolom, hogy távozz! Szolgáltasd vissza eme földi testet Isten kezébe, magad pedig kotródj vissza a tüzes verembe, ahonnan származol. A démon ostorként csapkodta előre-hátra a fejét, mintha valamiféle rohama lenne. A tompán aranyló fényfelhő előre-siklott – az emberi szemnek maga volt a gyönyörűség, ám a sötétség küldöttének a halált jelentette. A démon megpróbált elsurranni a testvéreim mellett, de a fény, mint egy erőtér, visszatartotta. Hevesen küzdött ellene, de mindhiába. A ködfelhő már majdnem elérte, és láttam, hogy a démon a padlóra veti magát. Ahogy a fény körbefogta, és ködként telepedett rá, Mary Clare nővér testéből füst tört elő az orrán át, és a grillen sülő húshoz hasonló, sistergő hang töltötte meg a szobát. Molly álla leesett a rémülettől, elhátrált az előtte zajló jelenettől, majd befogta a fülét, hogy ne hallja a démon fuldokló üvöltését. Xavier is elsápadt, és nagyot nyelt, ahogy fájdalmas arckifejezéssel bámult maga elé. A földön heverő test megmerevedett, törzse reszketve meg-megvonaglott. Észrevettem, hogy egy dudor jelenik meg Mary Clare nővér hasában, és felfelé siklott, mint valami ocsmány, gumószerü daganat. Xavier arca összerándult, ahogy a morgások és zihálás közepette éles reccsenéssel elroppant egy borda. A daganat eltorzította a nő torkát, mígnem hirtelen kitátotta a száját, fulladozni kezdett, és bugyogó hangokat hallátott. A testvéreim még erősebben koncentráltak, mire a fény az apáca torka köré zsugorodott, a nyitott száján át gőzölgő, sűrű, fekete anyag a padlóra pottyant, akár egy döglött hal. Ivy maga mellé ejtette a kezét, szárnyát összezárta, és kimerülten térdre ereszkedett, míg Gábriel a földön heverő test mellé térdepelt. Miután megszabadult az őt túszul ejtő, mérgező teremtménytől, Mary Clare nővér egészen máshogy festett. A gonosz ábrázatot felszabadult arckifejezés váltotta fel annak ellenére, hogy valószínűleg iszonyatos fájdalmai lehettek. Arca ugyan zúzódásos és sérült maradt, de ahogy kitárta szemhéját, fakókék szempár tűnt fel alóla. A fiatal nő megkönnyebbülten felsóhajtott, és a feje oldalra billent. Gábriel aggódva hajolt közelebb hozzá, ujjait gyengéden a nyakára szorította, hogy meglelje a pulzusát. Felnézett Ivyra. – Baj van. A nővérem odasuhant hozzá, és együtt vették kezelésbe Mary Clare nővért. Gábriel a testi sebeit gyógyítgatta, Ivy pedig mélyebbre nyúlt, s megpróbálta elérni Mary Clare lelkét, hogy visszaadja az egészségét, őt magát pedig Istennek. El sem tudtam képzelni, milyen állapotban lehet a lelke, miután hónapokig egy démonnal osztozott a testén. Valószínűleg a felismerhetetlenségig szétfoszlott, de ha bárki képes segíteni rajta, az csakis egy szeráf lehet. Figyeltem, ahogy Gábriel a nő arcához ér, mire a zúzódások és puffadások lohadni kezdtek. Ujjával végigsimította az ajkát, amivel újból éppé varázsolta. Faith nővér sietve nedves kendőt hozott, óvatosan letörölgette a rendtársa ajkára és állára száradt vérrögöket. Gábriel megmozdította a kezét, és láttam, hogy Mary Clare nővér fogait is helyreállította. A fivérem gondoskodása nyomán fizikai nyoma nem maradt az elszenvedett borzalmaknak. Bár a teste teljesen meggyógyult, a mellkasa nem mozdult. Ivy meredten görnyedt fölé, szemét összeszorította. Nővérem teste beleremegett a próbálkozásba, és Gábriel a kezét a vállára tette, hogy erőt adjon neki. A halál széléről visszahozni egy lelket még egy olyan angyalnak is erőt próbáló feladat, mint Ivy, s láttam, hogy. Mary Clare nővér szinte menthetetlen. A lelket, melyet a Halál már elragadott, majdnem lehetetlen visszaszerezni. Az a lélek már az övé, míg a mennyország vagy a pokol magának nem követeli. Tudtam, hogy Ivynak le kell hatolnia egészen Mary Clare nővér tudatalattijának alagútjába, hogy visszacsalogassa, mielőtt örökre elillan. Elképzeltem, hogy az elméje nyüzsgő férgek sokasága lehet,

amivel a gonosz fertőzte meg, míg oly hosszú ideig a testét lakta. A halál közelében járt, ezzel mindenki tisztában volt. Valószínűleg a meredély szélén imbolygott, és esze ágában sem volt visszatérni az életbe, nehogy újra kelljen élnie az agóniát, ami az emlékezetében élt. A halál az alagútján át szippantja ki belőled az életet, azt akarja elérni, hogy megadd magad. Azt akarja, hogy feladd. Természetesen a sötétség nem férhet a nővéremhez, de az erejét kiszipolyozhatja, s mivel Mary Clare nővér fertőzött elméjében van, nagy árat fizethet érte. Végül, egy örökkévalóságnak tűnő idő után Ivy eleresztette az apáca kezét, és figyelte, ahogy megrebben a szempillája, majd kinyitja a szemét. Azonnal hatalmas levegőt vett, mint akit sokáig nyomtak a víz alá. –Ó, hála az Úrnak! – kiáltotta Faith nővér. – Köszönöm nektek, legyetek áldottak. – Azzal szorosan átölelte Mary Clare-t, miközben felült, és zavartan körbenézett. Akkor vehettem csak jobban szemügyre, s láttam, mennyire fiatal: a húszas évei elején járhatott, arca tiszta volt, orra környékét szeplők pettyezték. –Mi… mi történt? – dadogta. Csomós hajához nyúlt, melybe beleszáradt a vér. Faith nővér szája tátva maradt. –Nem emlékszik? –Sokkot kapott – felelte Gábriel. – A következő néhány napban felvillanásokban és rémálmokban majd emlékezni kezd. Szüksége lesz a támogatásotokra. –Ez természetes – mondta Faith nővér vadul bólogatva. –Bármire is lesz szüksége, itt leszünk. –Most viszont ráférne egy kiadós zuhanyozás – mondta a fivérem. – Utána pedig dugjátok ágyba. – Körbepillantott a feldúlt szobában. – Átköltözhet valahová, míg eltakarítjátok ezt a felfordulást? –Persze, persze – motyogta magában Faith nővér. – Szólok Adele-nak, hogy vessen meg egy ágyat. – Gábrielre és Ivyra nézett. – Azt se tudom, hogyan köszönjem meg nektek – mondta, és a szeme könnybe lábadt ismét. – Azt hittem, már örökre elveszítettük őt, de ti visszaadtátok a nővérünket, és újra megerősítettétek a hitünket, amit ebben az életben már remélni sem mertem. Fogadjátok szűnni nem akaró hálánkat. Gábriel csak elmosolyodott. – Örömmel tettük – mondta egyszerűen. – De most gondoskodjatok a nővéretekről inkább. Egyedül is kitalálunk. Faith nővér még utoljára örömmámorban úszva a testvéreimre pillantott, majd kiterelte a törékeny Mary Clarc-t a szobából. Hallottam, hogy a többieket szólongatja a házban. Azon tűnődtem, vajon elhiszik-e majd a rejtélyes látogatók történetét, és az általuk végrehajtott mennyei büntetést. Amikor elmentek, Ivy, aki rá nem jellemző módon, egészen csendes volt, lágyan felsóhajtott, és egy pillanatra úgy tűnt, meginog a lábán. – Lassan – szólalt meg Xavier, és odalépett hozzá. Jól vagy?

Gábriel szárnya harsogó suhintással összezárult, majd iz mos háta mögött teljesen összevonta. Határozott karral kör benyalábolta Ivy derekát, hogy megtámogassa, ő pedig fivé rem vállára borult, hogy erőt gyűjtsön. Egy pillanattal később ő is összezárta a szárnyát, de ész revettem, milyen nehezére esik. Nagyot sóhajtott, és halvá nyan Xavierre mosolygott. – Csak kimerültem – mondta. – Egy perc, és jobban leszek. Gábriel elkezdte az ajtó felé terelni a kis társaságot. – Gyertek – szólt. – Itt végeztünk, mennünk kell. Odakint, a verandán, Gábriel észrevette Molly pillantását. Világosan látszott, hogy még csak most rázza meg, amit az imént tapasztalt. Reszkető kézzel megragadta a veranda oszlopát, a saját súlyát is alig bírta megtartani, és kinyújtott kézzel tett egy ingatag lépést, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Gábriel a karját a dereka köré fonta, hogy letámogassa a lépcsőn, és amikor leértek, szótlanul mellé guggolt, miközben Molly letérdelt, és elhányta magát a virágágyásban. Gábriel egyik kezével a vállát fogta, a másikkal pedig eltartotta a haját az arcától – egy szót sem szólt, csak türelmesen várt, hogy befejezze.

27. …nem szeret

KORA HAJNAL VOLT, MIRE NÉGYEN visszaértek az Easy Stay Fogadóba. Bár Molly arcába némileg visszatért a szín, láthatóan úrrá lett rajta a kimerültség. Xavier is fáradtnak tűnt, jócskán ráfért volna egy alvás. Csak a testvéreim maradtak összeszedettek és ugyanolyan szenvtelenek, mint mindig. Az iménti megpróbáltatások egyedüli jelét mindössze gyűrött ruházatuk mutatta. Mire visszaértek, Ivy újra ereje teljében volt, de tudtam, hogy ez azért neki is nehéz éjszaka volt. Biztosan frusztráló érzés, hiszen a Királyságban az ereje és a hatalma határtalan volt. De abból, amit az előbb láttam, rá kellett jönnöm, hogy minél tovább maradnak az angyalok a Földön, és vegyülnek az emberek közé, annál inkább végesek lesznek a képességeik. Xavier az első adandó alkalommal elvonult a szobájába anélkül, hogy bárkihez is egy szót szólt volna. Követni akartam, hogy együtt lehessünk egy darabig. Elképzeltem, ahogy mellé ülök az ágyra, és a fejemet a mellkasára szorítom, ahogy szoktam. Az energiámat az utolsó szálig arra akartam koncentrálni, hogy tudassam vele, itt vagyok, és felajánlhassam neki azt a kevéske vigaszt, amit nyújthatok, és magam is vigasztalódjam a jelenlétében. De Ivy és Gábriel már a következő lépést tervezték, és nyugton kellett maradnom, ha nyomon akartam követni a történéseket.

–Őt meg mi lelte? – kérdezte Molly, amint Xavier magára zárta az ajtót. –Azt hiszem, megzavarták a ma este eseményei – válaszolta Ivy szárazon, és a zárba illesztette a kulcsot. – Egy kis időre van szüksége, hogy feldolgozza. – Tudtam, hogy Molly naivitása néha irritálja őt. Valami oknál fogva Molly még mindig céltalanul őgyelgett a testvéreim mellett. Mindketten voltak oly kegyesek, hogy nem kérdezték meg tőle, mit akar. Talán már ki akart szállni az egész mentőakciósdiból. Talán csak többet kapott, mint amire számított, és immár készen állt hazamenni. A háló gesztenyebarnára festett ajtaját Gábriel nagy sóhajjal nyitotta ki, és felkattintotta a falon lévő kapcsolókat. A szobát éles, borostyánsárga fény töltötte be és egy tökéletlen mennyezeti ventilátor kerepelése. A franciaágyakat vékony, virágmintás paplan borította, mellettük hozzá illő éjjeliszekrények álltak rojtos lámpaernyőkkel. A szőnyeg halvány lazacszínű volt, a fémrúdon lógó függönyök pedig egyetlen négyszögletes ablakot takartak. –Van egyfajta bája – jegyezte meg Ivy ironikus mosollyal. Bár a testvéreim a Byron kényelméhez szoktak, a környezetük lényegtelen volt számukra. Annyira nem számított, hogy akár a Waldorf Astoria luxuslakosztályában is lehettek volna. –Lezuhanyzom – közölte Ivy, majd felmarkolta a neszesszerét, és eltűnt a fürdőszobában. Molly figyelte, ahogy elmegy, az ajkába harapott, és aggódva egyik lábáról a másikra állt. Gábriel türelmesen szemlélte őt átható tekintetével, mely hóviharra emlékeztetett: világos volt és fakó, és olyan mély, hogy nagyon könnyen belemerült az ember. Levette a dzsekijét, és egy szék támlájára terítette. Szűk, fekete pólója kiemelte lehetetlenül tökéletes alkatát. Molly képtelen volt levenni a szemét szálkás testéről és a kidolgozott mellkasán feszülő anyagról. Emberfelettinek látszott, mintha könnyedén a vállára tudott volna kapni egy autót is. De lehet, csak azért, mert meg is tudná tenni, ha a körülmények azt kívánnák. A vén csövekből zubogó víz hangja szűrődött ki a fürdőszobából, Molly pedig azonnal megragadta az alkalmat, hogy beszélgetést kezdeményezzen. –Akkor ugye, Ivynak semmi baja nem lesz? – kérdezte félszegen. Nyilvánvaló volt, hogy nem Ivyról akar beszélgetni, de kezdetnek nem jutott eszébe hatásosabb. –Ivy – szeráf felelte Gábriel, mintha ezzel elintézettnek is tekintené a dolgot. –Ja – mondta Molly. – Emlékszem. Az elég frankó, ugye? –Igen – válaszolta Gábriel lassan. – Frankó. Ezt Molly bátorításnak vette, és beoldalazott a szobába, majd letelepedett az ágyra, és úgy tett, mintha a körmeit nézegetné. Gábriel a szemközti ajtófélfának dőlt. Ha ember lett volna, biztosan ügyetlennek vagy kényszeredettnek tűnik, de ő összeszedett maradt minden helyzetben. Nem számít, milyen környezetben találta magát, a fivérem mindig olyan nyugalmat árasztott, mintha egész életében ott lett volna. Kezét maga mögött összekulcsolva álldogált ott, fejét pedig enyhén oldalra billentette, mintha egy néma, belső dallamot hallgatna. Úgy látszott, figyelme messzire kalandozott Mollytól, bár tudtam, arra vár, hogy beszélni kezdjen. Talán még a szívverését is hallaná, ha akarná, vagy kiszimatolhatná az izzadó tenyerét – és akár a gondolataiban is olvashatna.

Molly idegesen felpillantott. – Bámulatos voltál ma mondta. Gábriel ránézett, meghökkent a bók hallatán. – Tettem a dolgom – felelte halk, ellenállhatatlan hangján. Molly arckifejezésén észrevettem, hogy a fivérem hangja olyan hatással volt rá, amit én fel sem foghattam. Mintha pusztán a szavaival fizikai síkon hatolt volna Molly testébe, aki enyhén megborzongott, és maga köré fonta a karját. –Fázol? – kérdezte a bátyám. Mielőtt megvárta a volna a választ, leemelte a dzsekijét a szék támlájáról, és lovagiasan a vállára terítette. A figyelmesség oly mértékben megindította Mollyt, hogy alig tudta visszatartani a könnyeit. –Nem, de tényleg – bizonygatta. – Mindig is csodáltalak, de a mai nap más volt. Úgy viselkedtél, mint aki nem e világból való. –Ez azért van, mert én nem erről a világról származom, Molly – felelte Gábriel kiegyensúlyozottan. –De azért még mindig kötődsz hozzá, ugye? – akadékoskodott Molly. – Úgy értem, az emberekhez. Például Xavier-hez és hozzám. –Nekem az a dolgom, hogy megóvjam az olyan embereket, mint te és Xavier. Csakis jó egészséget és boldogságot kívánok nektek… –Én nem erről beszélek – vágott közbe Molly. –Akkor hát miről beszélsz? – Az olyan beszélgetőpartner átható érdeklődésével nézett rá, aki eltökélte magát, hogy megért egy számára idegen érvelést. –Csak arról van szó, hogy szerintem többet is akarhatnál. Ebben az utóbbi néhány napban úgy éreztem, mintha… talán… éreztél volna… Az ágyra szökkentem, és Molly mellé térdeltem. Megpróbáltam egy figyelmeztető üzenetet küldeni neki, de túlságosan lekötötte Gábriel jelenléte, hogy észrevegye, ott vagyok a közelében. Ne, Molly, ne csináld. Te ennél okosabb vagy. Gondold végig. Gábriel nem az, aminek látni akarod. Óriási hibát készülsz elkövetni. Te azt csak hiszed, hogy ismered őt. Többet látsz bele az egészbe, mint ami valójában. Ha most megsérülsz, attól az egész csak még rosszabb lesz. Menj, és beszélj először Xavierrel. Várj egy kicsit – most fáradt vagy. Molly, hallgass rám! Gábriel lassan felé fordította a fejét. A mozdulat szinte gépies volt. Az arca árnyékba borult a motel gyér világításától, de a haja még mindig ragyogott, ahogy aranyfonalak módjára lágyan az arccsontjára omlott, a szeme pedig az ezüst és a jégkék örökösen váltakozó árnyalatában ragyogott. – Talán mit éreztem? – kérdezte kíváncsian. Molly elkeseredésében felsóhajtott, és tudtam, hogy elege van az célozgatásokból. Felállt, minek folytán éppen szembekerült vele. Elbűvölően összekuszált fürtjeivel, tágra nyílt, kék szemével és hamvas bőrével éppoly csábító látvány volt, mint mindig. A legtöbb férfi képtelen lett volna ellenállni neki.

–Úgy csinálsz, mintha nem lennének érzéseid, de én tudom, hogy vannak! – jelentette ki magabiztosan. – Szerintem sokkal több érzés kavarog benned, mint amennyit be mersz vallani magadnak. Szerintem igenis képes lennél szeretni, vagy akár bele is szeretni valakibe, ha akarnál. –Nem egészen értem, mit akarsz mondani, Molly. Én becsülöm az emberi életet – mondta Gábriel. – Védeni, oltalmazni szeretném Atyám gyermekeit. De arról a szeretetről, amiről beszélsz… semmit sem tudok. Most már eleget hazudtál magadnak. Átlátok rajtad. –És pontosan mi az, amit látni vélsz? – Gábriel felvonta az egyik szemöldökét, ebben a pillanatban talán sejtése támadt arról, hová vezet ez a beszélgetés. –Valakit, aki éppolyan, mint én – kiáltotta Molly. – Valakit, aki szeretni akar, csak túlságosan rémült ahhoz, hogy megtörténjen. Érdekellek, Gábriel, ismerd be! –Sosem tagadtam, hogy érdekelsz – válaszolta Gábriel gyengéden. – Fontos számomra a jólléted. –Több ez annál – bizonygatta Molly. – Többnek kell lennie! Érzem, hogy kettőnk között valami hihetetlen zajlik, és tudom, hogy neked is érezned kell. Gábriel előrehajolt. – Most jól figyelj rám – mondta. – Valamiért téves elképzeléseid vannak rólam. En nem azért vagyok itt, hogy… Mielőtt Gábriel befejezhette volna, Molly egészen közel lépett hozzá. Láttam, ahogy átkarolja a derekát, és összekulcsolja az ujjait a pólóján. Láttam, hogy lábujjhegyre áll, úgy nyújtózik fivérem szája felé. Láttam, hogy a szemét behunyja a pillanatnyi eksztázisban, ahogy az ajkuk összeér. Hevesen, vágyakozva, megrészegülten csókolta meg. A teste szinte sajgott az érintéséért, ezért hozzápréselte magát. Belereszketett, egész testében megfeszült, hogy közelebb nyomulhasson hozzá. A szoba különös energiával töltődött fel, és egy pillanatra már kezdtem azt hinni, valami kigyúlt közöttük, ami szétveti a motelszoba falait. Aztán megláttam Gábriel arcát. Bár nem lépett arrébb Mollytól, a csókját sem viszonozta. A kezét mereven maga mellett tartotta, szája hűvös maradt, nem olvadt össze Mollyéval, aki ennyi erővel egy viaszbábut is csókolgathatott volna, mert körülbelül annyi érzelmet sikerült a fivéremből előcsalogatnia. Gábriel egy pillanatig még hagyta, hogy beleélje magát, aztán gyengéden kivált az ölelésből. Molly egy másodpercig még küzdött érte, majd hátratántorodott, és lehuppant az ágyra. – Nem, Molly. Ez nem fog összejönni. Gábriel szomorú lett, látva Molly vonzalmát. Miközben Mollyt szemlélte, éppúgy elgondolkodva ráncolta össze a homlokát, mint amikor az eléje kerülő végzetes dilemmák megoldásán töri a fejét. Arckifejezése ugyanolyan volt, mint amikor a benzinkúton megálltak beszélgetni Earllel, vagy amikor a karmolásokat vizsgálgatta az apátság verandáján. Tiszta tekintete éppoly komoly maradt, mint amikor megoldást keres egy problémára, amivel még nem találkozott. Molly arcán furcsa kifejezés suhant át, ahogy végre feltűnt neki a bátyám közönye. Homlokán barázdák jelentek meg, miközben megpróbálta megfejteni az ellenállhatatlan vonzódást, ami a jelek szerint teljesen egyoldalú volt. Láttam rajta, hogy nem igazán képes felfogni, és pontosan tudtam, mikor váltotta fel benne a szenvedélyt a megalázottság érzése. Vér szökött az arcába, és feszengeni kezdett Gábriel kíváncsi pillantása alatt.

–El sem hiszem, hogy ekkorát tévedtem – motyogta. Általában nem szoktam. –Sajnálom, Molly – mondta Gábriel. – Bocsáss meg, ha olyat mondtam vagy tettem, amivel félrevezettelek. –Te nem érzel semmit? – kérdezte mérgesebben. – Csak érzel valamit! –Nem vagyok képes emberi érzelmekre – felelte Gábriel, majd kis gondolkodás után hozzátette –, és Ivy sem. – Talán azt remélte, Molly jobban érezné magát tőle, ha tudná, hogy a próbálkozásával a nővéremnél sem menne semmire. Ha így is volt, nem érte el a kívánt hatást. –Fejezd be, és ne viselkedj úgy, mint egy robot vagy mit tudom én – csattant fel Molly. –Ha jobb szeretnél úgy gondolni rám… – Gábriel elhallgatott. –Nem szeretnék! – tört ki Mollyból. – Valódinak akarlak hinni, nem valami ólomkatonának, akinek nincsen szíve. –A szívem nem más, mint egy életszerv, mely vért áramoltat a testemben – magyarázta Gábriel. – Hiányzik belőlem az a képesség, amivel megadhatnám neked azt a fajta szeretetet, amiről beszélsz. –És Bethszel mi a helyzet? – kérdezte Molly. – Ő is szerelmes Xavierbe, pedig közületek való. –Bethany kivétel – ismerte el Gábriel. – Egy igen ritka kivétel. –És miért nem lehetsz te is kivétel? – erőlködött Molly. –Mert én nem vagyok olyan, mint Bethany – felelte Gábriel gyakorlatias hanghordozással. – Nem vagyok fiatal és tapasztalatlan. Van valami Bethany alkatában, egy hiba vagy egy erő, amitől képes azt érezni, amit az emberek. Az én programozásomban ez nem szerepel. – A növekvő feszültség túlságosan magával ragadott ahhoz, hogy elgondolkodjam rajta, ez most rám nézve sértő, avagy sem. –De én szerelmes vagyok beléd – nyöszörögte Molly. –Ha azt hiszed, szerelmes vagy belém, akkor nem tudod, mi a szerelem –felelte Gábriel. – A szerelemnek viszonzásra kell lelnie, hogy valóra váljon. –Nem értem – mondta Molly. – Nem találsz elég dögösnek, vagy mi a baj? –Épp ezzel igazolod a meglátásomat – sóhajtotta Gábriel. –A test csupán egy hordozó. A mélyebb érzelmeket a lelkén keresztül tapasztalja meg az ember. –Akkor hát a lelkem az, ami nem üti meg nálad a mércét? –Ne légy nevetséges. –Mi a te bajod? – tört ki Mollyból. – Miért nem kellek neked? –Kérlek, próbáld meg elfogadni, amit mondtam.

–Most azt akarod mondani, hogy nem számít, mit teszek, nem számít, milyen keményen töröm magam, sosem fogsz úgy érezni irántam? –Azt mondom, hogy úgy viselkedsz, mint egy gyerek, mert fiz is vagy. –Akkor azért, mert túl fiatalnak tartasz – foglalta össze Molly kétségbeesve. – Tudok várni. Megvárom, míg úgy érzed, készen állsz. Bármit megteszek, amit csak akarsz. –Hagyd abba – mondta Gábriel. – A beszélgetésnek vége. Nem adhatom meg neked azt a választ, amit hallani akarsz. –Áruld el, miért. – Molly hisztériája kezdett elharapózni. –Áruld el, mi a baj velem, hogy még csak megfontolásra sem méltatsz! –Most már jobb, ha mész. – Gábriel hangja megfakult. Már nem próbálta vigasztalni őt tovább. –Ne! – kiabálta Molly. – Áruld el, mit tettem! –Nem arról van szó, hogy mit tettél – felelte Gábriel nyersebb hanghordozással –, hanem arról, ami vagy. –Ez meg mit jelentsen? – nyögte ki Molly fuldokolva. –Ember vagy – válaszolta a fivérem villogó tekintettel. – A természetetek része, hogy buják, mohók, irigyek, álnokok és gőgösek legyetek. Egész életedben ezen ösztöneid ellen fogsz küzdeni. Atyám szabad akaratot adott nektek, kiválasztott benneteket, hogy uralkodjatok a Földjén, és nézd meg, mit tettetek vele. A világ romokban áll, én pedig azért vagyok itt, hogy helyreállítsam az Ő dicsőségét: nincs más célom, s más nem érdekel. Azt hiszed, annyira gyenge vagyok, hogy nyomban elcsábulok, ha bociszemeket mereszt rám egy ember, aki alig több, mint egy gyermek? Minden lehetséges módon különbözöm tőletek. Legfeljebb csak megpróbálhatlak megérteni benneteket, de ti soha, még ezer év alatt se fogtok a közelébe sem jutni, hogy megértsetek engem. Szóval, Molly, ezért hasztalan itt próbálkoznod. Gábriel közömbösen nézte Mollyt, akinek eleredtek a könnyei, és éppen elmosódott szempillafestékét törölgette dühösen á kézfejével. –Én… – a hangja elcsuklott, amitől dadogni kezdett. –Utállak. Annyira sebezhetőnek látszott, hogy azt kívántam, bárcsak tehetnék érte valamit, hogy ne érezze magát olyan egyedül. Ha ott lehettem volna, a bátyámat szívesen sípcsonton rúgtam volna az érzéketlensége miatt. –A saját érdekedben – mondta Gábriel tartózkodóan talán még jobb is, ha utálsz, mintha szeretsz. –Neked úgysem számít – szipogta Molly. – Én sem számítok. –Ez nem igaz – mondta Gábriel. – Ha az életed veszélyben van, az az én gondom. Ha bárki bánt, nekem kell megvédenem téged. De a szív dolgaiban nem segíthetek.

–Legalább megpróbálhatnád. Legalább dacolhatnál az úgynevezett programozásoddal, ahogy Beth is tette, hogy lássuk, mi történik! Honnan tudod, mit éreznél? Annyira szenvedélyesen győzködte, hogy már-már azt reméltem, Gábriel szíve meglágyul. De csak lesütötte a szemét, mintha súlyos bünt követett volna el. –Csak hogy tudd: Isten azt akarja, hogy az ember boldog legyen – folytatta Molly kihívóan. Az volt a benyomásom, mintha megpróbálna felépíteni egy pert, ahogy az iskolai tárgyalásokon látta. – Menjetek, sokasodjatok, nem igaz? Erre még én is emlékszem a vasárnapi iskolából. –Ezt a parancsot az ember kapta – felelte Gábriel nagyon halkan. –Szóval te nem akarsz boldog lenni? Neked nem lehet életed? –Ez nem akarás kérdése. Inkább a teremtett alkat kérdése – mondta Gábriel, Molly pedig megsemmisült. – Neked olyasvalakire van szükséged, aki úgy tud szeretni, ahogy megérdemled. Megígérem, hogy életed minden napján védelmezni foglak. – A hangja gyengéd volt. – Mindig oda fogok figyelni rád, hogy biztonságban légy. –Nem! – kiáltotta Molly, akár egy vásott kölyök. – Én nem ezt akarom! –Indulatosan megrázta a fejét, amitől néhány rézvörös fürtje kiszabadult, és sápadt arcába omlott. Mollyt túlságosan magával ragadták viharos érzelmei, és nem vette észre, hogy Gábriel arckifejezése megváltozik, miközben szemléli őt. Arcán kényszeredett vágy látszott, hogy megérintse őt – ezt a fura, lármás teremtményt, aki képtelen volt megérteni őt. A keze megrándult, és lassan felemelte, mintha a könnyeit akarná letörölni. Aztán Ivy toppant be a szobába fürdőköpenyben. Meglepte a felfordulás, Gábriel pedig gyorsan leejtette a kezét, arca újra felöltötte szokásos, érzéketlen maszkját. Egy pillanattal később Molly kiviharzott a szobából, miközben köny-nyei még mindig némán záporoztak. Ivy együttérző pillantást vetett a bátyámra. – Már vártam, mikor kerül sor erre a beszélgetésre. –Te tudtad? Miért nem szóltál róla? Lehet, hogy segített volna jobban kezelni a dolgot. –Kétlem – felelte Ivy csendes éleslátással. Ha bárki remélhette, hogy megérti Gábrielt, akkor az ő volt. Bár a fivérem embernek és angyalnak egyaránt túl bonyolult és kiismerhetetlen maradt, Ivynak mindig is megvolt az a rejtélyes képessége, hogy olvasott a gondolataiban. –Mit kellene tudnom? – Gábriel ritkán kért tanácsot bárkitől, de a kamaszszcrelem totális talány volt előtte. –Semmit – felelte Ivy. – Van ilyen. Majd túlteszi magát rajta. –Remélem – válaszolta a bátyám olyan hangon, amitől eltűnődtem, hogy biztosan csak Mollyra érti-e. Ivy lefeküdt, és lekapcsolta a lámpát. Gábriel az ágya szélén ült, az állát a tenyerébe támasztotta, és belebámult a sötétségbe. Még sokáig ült úgy ott, mozdulatlanul, miután Ivy elaludt.

28. A baj nem jár egyedül

DURVA MEGRÁZKÓDTATÁSKÉNT ÉRT, mikor visszakényszerültem a fizikai testembe. Az, hogy a családommal lehettem, és újra az életük részének érezhettem magam, elfeledtette velem jelen szorult helyzetemet. Ismét kényelmetlen cellámban találtam magam, Hádes bűzös fülkéiben, ahol olyan szűkös volt a hely, hogy felállni sem tudtam. Ráadásul a nyomorúságomat tetézendő, a levegőt fanyar kénszag és folyamatos segélykérő siránkozás töltötte meg. Fogalmam sem volt, meddig voltam kivetülve, de tudtam, hogy jócskán oda lehettem, mert minden ízületem megmerevedett, az izmaim pedig sajogtak, ha megmozdultam. Valaki vetett nekem a cellába egy kevés száraz kenyérhéjat meg egy bádogbögrében vizet. Az estélyi ruhámban üldögéltem, ami annyira bepiszkolódott, hogy az eredeti színe felismerhetetlen lett. Igyekeztem lassan lélegezni, hogy elhárítsam a mellkasomban feltoluló kétségbeesést. Nyakamat a vállam közé húzva kuporogtam a sarokban. Időnként egy-egy börtönőr sétált el az árnyékok között, hogy tovább gyötörje a bebörtönzött lelkeket. Csak parázsként izzó szeméről lehetett észrevenni, és arról, hogy egy nagy vasvillával csörömpölt a rácsokon. Valamilyen oknál fogva az én cellámnál nem állt meg. Amikor meggyőződtem róla, hogy elment, odanyúltam a bádogbögréért, és nagyot kortyoltam a kellemetlenül fémes ízü vízből. Az egész testem sajgott, de a legélesebb fájdalmat a lapockáim mögött éreztem. Most hogy már ki sem tudtam nyújtózni, a szárnyam jobban fájt, mint bármikor. Úgy éreztem, ha nem tárhatom ki hamarosan, akkor beleőrülök. Hogy eltereljem a figyelmemet, Mollyra és Gábrielre gondoltam. Mindkettejükkel együtt éreztem. Bármiféle furcsa kapcsolat is alakult köztük, esélyük sem volt rá, hogy elmélyítsék. Molly nem igazán értette az isteni szeretet fogalmát. Ez a szeretet legtisztább formája, melyet még nem torzított el az emberi értelmezés, s minden élőlényt ugyanúgy ölel magához – ez a teremtés dicsőítése. Tudtam, hogy Gábrielnek kutya baja sem lesz, bár valószínűleg összezavarhatta Molly érzéseinek a mélysége. Őt nem lehet eltéríteni a küldetésétől. Még csak gondolnia sem kéne rá. Molly viszont kegyetlenül szenvedni fog a megtapasztalt visszautasítástól. Abban reménykedtem, hogy Xavier átsegíti rajta. Mégiscsak egy lány testvérekkel teli házban nőtt fel – valószínűleg tudja, mit kell ilyenkor mondania. Biztos voltam benne, hogy végül felbukkaij Jake, és épp, ahogy sejtettem, egy pillanattal később megjelent a sötétben álldogáló sziluettje. A rácsok mögül felderengett az arca a kezében tartott, hosszú elemlámpa fényében. Megéreztem pikáns illatú kölnijét, és csodálkoztam, hogy a jelenléte már nem tölt el a szokásos riadalommal. Valójában ez volt az első alkalom, hogy szinte megkönnyebbültem, amikor megláttam.

Előrébb araszoltam, miközben felhorzsoltam a bőrömet az apró tömlöc padlóján. Nagyon szerettem volna őt elküldeni, de képtelen voltam rá. Szerettem volna rázúdítani a dühömet, de nem voltam hozzá elég erős. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy szükségem lesz a segítségére, ha nem akarok elpusztulni ebben a falba vájt üregben, ahol gyakorlatilag élve eltemettek, mígnem a testem végül elfonnyad, a szellemem pedig összeroppan. –Szégyen, gyalázat – sziszegte az orra alatt, amikor a lámpa fényében meglátta, milyen állapotban vagyok. – Ezt nem bocsátom meg Neki. –Ki tudsz juttatni innen? – kérdeztem tőle, és utáltam magamat, amiért elveszítettem a higgadtságomat. De miután túléltem a máglyát, talán mégsem arra teremtettek, hogy mártírként haljak meg. –Mi gondolsz, miért vagyok itt? – kérdezte önelégülten. Megérintette a cella zárját, az nyomban hamuvá vált, és a földre pergett. –Az Öreg nem fogja megtudni? – kérdeztem, és én is meglepődtem magamon, hogy lazán a becenevét használom. –Csak idő kérdése – felelte Jake közömbösen. – Több idelent a kém, mint a lélek. –És aztán mi lesz? Tudni akartam, mit hozhat a jövő. Vajon Jake csak ideiglenes haladékot kínál? Úgy látszott, olvas a gondolataimban. –Azon majd később izgulunk. Rántott egyet a cellaajtón, ami csak egy kicsit mozdult el, de ahhoz éppen eléggé, hogy átpréselhessem rajta magamat. – Siess – sürgetett Jake, de én meg sem mozdultam. Nehéz volt bármilyen irányban megmoccannom. –Meddig voltam itt? –Két napig, de úgy hallottam, hogy az idő nagy részét átaludtad. Gyere, add a kezed. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. A bocsánatkérése váratlanul ért. Jake-nek nem volt szokása elismerni a felelősségét bármiben, amivel ártott valakinek. Rám nézett, és láttam, hogy forgat valamit a fejében. A homlokát ráncolta, és a szokásos gúnyos szenvtelensége töprengő ábrázatnak adta át a helyét. Sólyomszerű pillantását le sem vette az arcomról. –Te nem vagy jól – jegyezte meg végül. Nem tudom, miből gondolta, hogy a körülményeket figyelembe véve jól lehetek. Jake olyan volt, akár egy kaméleon: úgy váltogatta a modorát, hogy az éppen megfeleljen az aktuális céljának. Jelenlegi aggodalmaskodó viselkedése nyugtalanítani kezdett, és nem álltam meg, hogy egy szarkasztikus választ adjak. –Ha egy kalitkába zárnak, attól nem lesz rózsásabb az arcom – motyogtam. –Én itt segíteni próbálok neked; legalább méltányolhatnád egy kicsit.

–Hát nem eleget segítettél nekem már eddig is? – feleltem, de amikor ismét felém nyújtotta a kezét, elfogadtam. A karjára nehezedve lassan sikerült kikecmeregnem a fülkéből. Rá kellett jönnöm, hogy bár meg tudok állni egyedül, egy-két lépésnél képtelen vagyok többet megtenni, mert összecsuklik alattam a lábam. Jake rám pillantott, majd a kezembe nyomta a lámpát, és az ölébe vett. Herceghez méltó magabiztossággal, sétált ki velem a kamrákból, s noha én biztos voltam benne, hogy izzó szempár'ok figyelnek bennünket a félhomályban, senki nem tett kísérletet rá, hogy feltartóztasson. A kamrák előtt Jake motorkerékpárja várt ránk. Óvatosan az ülés hátuljára helyezett engem, aztán felszállt, és ráadta a gyújtást. Másodpercekkel később már a hátához simulva utaztam, miközben Hádes fullasztó kamrái a semmibe vesztek mögöttünk. –Hová megyünk? – suttogtam, mikor megláttam a körülöttünk elterülő, ismeretlen vidéket. –Van egy ötletem, amitől talán majd jobban érzed magad. Jake megállás nélkül hajtott, míg el nem értünk egy mély szurdokhoz, melyet meredek sziklafalak határoltak, a mélyén pedig fekete víz folydogált, ami látszólag egy föld alatti kanálisba torkollott. Jake könnyedén lepattant, és egyre nyugtalanabbul szemlélt engem. – Fájdalmaid vannak? Némán bólintottam. Immár nem sok értelme volt bármit is elhallgatni előle. Jake mintha számított volna arra, ami velem történik, s úgy tűnt, sokkal tájékozottabb nálam. – Beszélj – folytatta. – Hogy van a szárnyad? A kérdés közvetlensége felkészületlenül ért, és éreztem, hogy hirtelen elpirulok. Kellemetlennek találtam a témát. A szárnyam olyasvalami volt, ami az egész létemet meghatározta. Mindent megtettem, hogy elrejtsem az emberek kíváncsi tekintete elől. Igencsak intim részemet képezte, és nem voltam benne biztos, hogy meg akarom vitatni az állapotát Jake Thornnal, Hádes hercegével. –Nem nagyon foglalkoztam vele – feleltem köntörfalazva. –Hát akkor most foglalkozz vele. Amint Jake felhívta rá a figyelmemet, attól kezdve csak azt éreztem, hogy lüktet a lapockám alatt, ég a vágytól, hogy kiszabaduljon. Időnként belenyilallt a hátamba. Meglehetősen irritált, hogy ráirányította a figyelmemet erre a kérdésre, mert szántszándékkal cl akartam terelni a gondolataimat a szárnyamról. Hiszen Hádesban mi értelme volna? –Muszáj kezdenünk vele valamit – mondta Jake ellentmondást nem tűrően. – Feltéve persze, ha meg akarod tartani. Nem tetszett, hogy többes számot használ, és nem úgy mondja, hogy nekem kell kezdenem vele valamit. Olyan érzésem volt tőle, mintha csapatként működnénk együtt, mintha meg kellene osztanunk egymással a problémáinkat, hogy együtt birkózzunk meg velük. Üres tekintettel bámultam vissza rá.

–Talán jobb, ha inkább bemutatom, amit mondani próbálok. – Mielőtt észbe kaptam volna, Jake lehámozta magáról a fekete bőrdzsekijét, és a földre dobta. Hátat fordított nekem, majd az ingét a feje fölé húzta. Aztán kiegyenesedett, a fejét enyhén meghajtotta, szinte megszégyenülten, ami határozottan nem vallott rá. –Mit látsz? – kérdezte halkan. Végigmértem a háta körvonalait. Jake válla karcsú volt, de formás, és egyáltalán nem fejletlen. Nem voltak ugyan duzzadó izmai, de minden inában feszes volt és szikár, s amikor megmozdult, látszott, hogy szálkás. Gyorsnak és veszélyesnek tűnt. –Nem látok semmit – feleltem, a szememet lesütve. –Nézd meg jobban – biztatott Jake, és hátrébb lépett, így még közelebb került hozzám; háta fehér torzóként ívelt előttem. Akkor valamin megakadt a szemem, és leplezetlen kíváncsisággal kezdtem vizslatni. A hátán a bőr sima volt és szeplőtlen, két, apró babszem méretű göbökből álló csíktól eltekintve, melyek szinte egy-egy újabb gerincként húzódtak mindkét lapocka alatt. A bőre alatt húzódó apró csomók nagyjából egy-két centiméterre lehettek egymástól, mint egy seb, ami nem gyógyult be rendesen. Nem kellett megkérdeznem, hogy minek a maradványai. –Mi történt vele? – kérdeztem rekedten suttogva, ahogy a fejemben végre megfogalmazódott, mire akar célozni. –Idővel elsorvadt, majd lehullott – válaszolta nyersen. –Mert nem használtad? – kérdeztem hitetlenkedve. –Igen, de többnyire inkább a büntetés velejárójaként – mondta. – A lényeg annyi, hogy egyszer nekem is volt, és hidd el, eléggé impozáns látványt nyújtott. Csak nem megbánást hallottam az imént a hangjában? –Miért mondod ezt el nekem? –Mert nem akarom, hogy veled is ez történjen. –És mit tehetek ellene? – kérdeztem, és a szemem könnybe lábadt. – Mindig be vagyok zárva. Hacsak nem… azt akarod mondani, hogy megengeded, hogy repüljek? –Nem egészen – felelte Jake, még mielőtt beleéltem volna magam egy meglehetősen valószerűtlen dologba. – Inkább felügyelt tevékenységnek nevezném a dolgot. –Az meg mit jelent? –Hagyom, hogy repülj, de csak két feltétellel. Meg akarok győződni róla, hogy biztonságban vagy… és nem vesznek észre. – Hirtelen megértettem, miért vagyunk ott. A szurdok rejtve volt, ugyanakkor a repüléshez tökéletes. –Nem bízol bennem? – kérdeztem. –Ez nem bizalom kérdése. Akkor sem jutnál túl messzire, ha megpróbálnál elmenekülni. Inkább arról van szó, hogy odakint egyedül belefuthatsz valamibe, amibe nem kéne.

–Szóval akkor hogyan akarsz meggyőződni a biztonságomról? – kérdeztem. – Mert ugye, velem repülni nem tudsz. –Épp ezért van egy ötletem – válaszolta Jake. – Elsőre kissé talán furcsának gondolod majd, de kérlek, légy egy kicsit megértő. Tényleg ez az egyetlen módja, hogy itt megmaradj angyalnak. –Mi az ötleted? – kérdeztem kíváncsian. Úgy éreztem, a szárnyam tisztában van vele, hogy róla van szó, mert annyira megfeszült, hogy már- már kirobbant. Minden idegszálammal fegyelmeznem kellett magamat, hogy féken tudjam tartani. De nem tudtam, meddig vagyok még rá képes. –Nem nagy ügy – felelte Jake könnyedén. – Egyszerűen arról van szó, hogy kipányváználak. –Te pórázra akarsz kötni?! – Most aztán már tényleg felháborodtam, hogy leleplezte a szándékát. –A saját biztonságod érdekében – magyarázta. –Te most ugratsz engem?! Nem fogom hagyni, hogy csak úgy reptess, mint valami furcsa háziállatot! Ez beteges. Kösz szépen, de nem. Nagyon határozottan utasítottam vissza az ajánlatot, ám ugyanakkor intenzíven éreztem, hogy a szárnyam egy kis szabadságra vágyik, és szinte szétfeszíti a hátamat. A lapockáim közötti tompa fájdalom erősödött. –Akkor inkább hagyod, hogy elsorvadjon? Tudod, nem tart soká, míg elkezd elporladni, és lepereg, mint valami régi vakolat. Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Jake. –Miért akarsz ilyen lelkesen segíteni rajtam? –Fogalmazzunk úgy, hogy megpróbálom megőrizni a befektetésem értékét. Gondold végig, Beth. Nem muszáj most eldöntened, bár kétségtelenül ideális helyen vagyunk hozzá. –Ha beleegyezem, nem akarok közönséget – mondtam hirtelen támadt öntudatossággal. –Itt csak mi ketten vagyunk. Nincs közönség. Én nem akarom végignézni, ahogy elveszíted a szárnyadat, te meg nem akarod elveszíteni. Ez egy mindkettőnk számára előnyös üzlet, nem gondolod? –Ha megteszem – figyelmeztettem csak azért teszem, hogy beteljesíthessem Istentől kapott szerepemet. –Optimista, mint mindig – mondta mosolyogva. –Én inkább hitnek nevezném – feleltem. Jake ajánlata egyszerre volt sértő és csábító. Ha tényleg igazat mond, és elveszíthetcm egy lényeges részét annak, aki vagyok, akkor van más választásom? A szárnyam az egyik alapvető dolog, mely megkülönböztet tőle és a fajtájától. A szárnyam igen értékes ajándék, amit az Atyám ruházott rám. Ha sikerül kijutnom Hádesból, mihez kezdenék nélkülük? És mit szólna hozzá Xavier, ha egy ilyen létfontosságú részemtől megfosztva térnék vissza? Elmorzsoltam a könnyeimet, melyek már az arcomon patakzottak, és nagyot sóhajtottam.

– Rendben – mondtam. – Legyen. Jake a hüvelykujjával megemelte az államat, és különös, ám szép szemével az arcomat fürkészte. – Jól döntöttél – mondta, majd egy közeli sziklaperemhez vezetett. – Rakd fel ide a jobb lábadat – mondta, miután kiürített egy kis, faragott dobozt, melyet a motor alól húzott elő. Egy finom ezüstszemekből álló, csillogó lánc ömlött a sziklára, melyhez béklyó csatlakozott. Úgy nézett ki, mint valami mitológiai világból származó, varázserővel bíró eszköz. Érdeklődni akartam az eredete felől, de inkább nem tettem. Jake a lánc egyik végét a csuklója köré tekerte, a béklyót pedig a bokámra erősítette. Mivel fonott fémszíjból készült, rendkívül rugalmas volt, úgy simult a húsomra, mintha a testem része volna. Körbepillantottam a szurdokban, ahol engedélyt kaptam a repülésre. A sziklafalak mindkét oldalon meredeken szöktek a magasba, és átláthatatlan sötétségben végződtek. A fekete vízesés csendesen folydogált. A sziklákkal ölelt ürt, a furcsa, kísérteties mélységet egyedül Jake motorkerékpárjának a lámpája világította meg, mely ködös fénnyel burkolt be bennünket. – Ne fogd vissza magad – mondta Jake. Bár vonakodtam megmutatni Jake-nek a szárnyamat, most már önálló életre kelt. Oly veszettül vágyott már rá, hogy kitáruljon, hogy már azt sem várta meg, hogy jelet kapjon az agyamtól a kioldásra. Meg sem próbáltam visszafogni, és egy pillanattal később a vászon estélyim széthasadt cafatokban lógott a hátamon. A repülés gondolata felvillanyozott, és a szárnyam szinte nyikorgott a kihasználatlanságtól, ahogy széttárult mögöttem. Fakó, ezüstös fényt árasztott magából, és hallottam, hogy morajlik az energiától. Most hogy a keringésem helyreállt, a többi izmom is életre kelt. Jake néma elragadtatással szemlélt. Azon gondolkodtam, vajon mikor látott utoljára angyalszárnyat közelről. Vajon emlékezett még a mámorító érzésre? Nem volt időm, hogy megállják és eltűnődjem a dolgon. A szárnyam tollas ernyőként borult mindkettőnk fölé. Jake sóvárgó pillantással tanulmányozta, engem pedig hirtelenjében büszkeség töltött el tőle. A szárnyam volt az egyetlen testi jegy, mely közös eredetünk ellenére megkülönböztetett minket. Kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy ki vagyok, és honnan származom. Mindig is különböznék Jake-től. Szárnyalásom a sötétségen át mindama dolgok emlékeztetőjéül szolgál majd, amiről ő és a fajtája a gőg és hatalomvágy miatt lemondott. Ide-oda mozgattam a bokámat, hogy meggyőződjem a béklyó erejéről. Aztán a fejemet előrehajtottam, néhány lépéssel nekirugaszkodtam, és hagytam, hogy a szárnyam a levegőbe emeljen. Abban a pillanatban, ahogy a lábam elhagyta a talajt, azonnal megkönnyebbültem, mintha újra szárba szökkent volna bennem az erő, ami kiszáradt és elhervadt. Különösebb kecsesség vagy ritmus nélkül vetettem bele magam a sötétségbe, mely körbeölelt. Belemerültem, verdeső szárnyammal csapkodtam, és mintha kissé szétvált volna, hogy áteresszen magán. Amikor egy határozott rántás figyelmeztetett rá, hogy túl magasra emelkedtem, nem küzdöttem a lenti őrömmel, inkább heves csapásokkal megindultam a föld felé, hogy megfelelően alacsonyan maradjak. Kikapcsoltam a gondolataimat, hagytam, hogy a testem irányítson. Nem éreztem ugyanazt a lelkesültséget, mint amikor a családommal repültem Venus Cove-ban, de az intenzív testi felszabadulásért megérte. Jake odalenn állt a párkányon a csuklójára tekert láncpórázzal, és felfelé nézett.

Ahol jártam, onnan nagyon aprónak és jelentéktelennek tűnt. Abban a pillanatban egy voltam mindazzal, ami a világon létezik – nem az aggályaim és a félelmeim, s még csak nem is a Xavier iránt érzett szerelmem. Lecsupaszodtam egészen a létezésem magjáig; ott, az elzárt szorosban egy merő energianyaláb szárnyalt és írta egyre a hurkokat. Addig repültem, míg a szárnyam már szinte könyörgött egy kis pihenésért, de még akkor sem hagytam abba. Mikor végül leereszkedtem, Jake leplezetlen áhítattal nézett rám. Egy szó nélkül odavetett egy sisakot, majd felpattant a motorra. –Gyere – mondta. – Az Ambrosiában éjszakázhatsz: ez a mi titkunk. –Lucifer előtt nem titkolózhatsz – feleltem. – Tudod, hogy ennek következménye lesz. –Való igaz. – Jake megvonta a vállát. – De engem ez most egy cseppet sem érdekel.

29. Édes bosszú

MÁSNAP REGGEL ÚGY ÉBREDTEM FEL, hogy már régen nem éreztem magam olyan kipihentnek. Kinyújtóztam, kihúztam magam, és élveztem, hogy az izmaim könnyedek, s nincsenek elnehezülve, mint a beton. Megkönnyebbülést jelentett visszatérni a Hotel Ambrosia luxuskörülményei közé, pedig tisztában voltam vele, hogy ez csak ideiglenes állapot. Épp ledobtam magamról a takarót, és kimásztam az ágyból, amikor meghallottam, hogy egy kulcskártya csusszan a lakosztály ajtajába. Egy pillanatra megmerevedtem, mert arra számítottam, hogy valami baj lesz, de csak Hanna és Tuck dugta be a fejét az ajtón. Azt feltételeztem, egyedül őket értesítették, hogy visszajöttem. Jake pazar villásreggelit rendelt, Hanna pedig majdnem elejtette az ételtől roskadozó tálcát, annyira lelkesen sietett hozzám. –Úgy örülök, hogy látom – mondta, és kedvesen megölelt. – El sem hiszem, hogy életben van. – Magamba szívtam a már ismerős, frissen sült kenyérhez hasonló illatát. Tuck, aki jobban palástolta az érzelmeit, átszelte a szobát, és amúgy testvérien megveregette a vállamat. –Jól ránk ijesztettél – mondta. – Mi történt ott, az arénában? –Hát nem igazán tudnám megmondani – feleltem, miközben elvettem a pohár narancslét, amit Hanna a kezembe nyomott. – Én nem csináltam semmit, a tüz viszont fogta magát, és kettévált körülöttem.

–Hogy sikerült kijutnod a fülkékből? Jake tegnap éjszaka eljött, és kihozott. Gondolom, baj lesz belőle. – Ellenszegült az atyja parancsainak? – kérdezte Hanna kidülledt szemmel. – Ez főbenjáró bűn. –Tudom – válaszoltam. – Remélem, tudja, mit csinál. –Mindenki rólad meg a képességeidről beszél – közölte Tuck. – Arra számítottak, hogy az Öreg maga akar szabadon ereszteni, hogy megpróbáljon valamiféle egyezségre jutni veled. –Majd ha fagy a pokolban – motyogtam az orrom alatt, de azért egy kicsit bizakodóbb lettem. Ha Lucifer olyan feltételekkel állna elő, melyek elfogadhatóak lennének számomra is, akkor talán volt rá egy halvány esély, hogy nem kell visszatérnem a föld alatti börtönbe. Másfelől viszont ha Jake feldühítette Lucifert azzal, hogy kiszabadított, akkor sokkal nagyobb bajba is kerülhetek. – Kell valami, amit felvehetek – mondtam, ahogy a padlón heverő, piszkos fehérneműre pillantottam. Még mindig a kagylóhéj színű selyempizsama volt rajtam, amit az ágy szélén találtam összehajtogatva, amikor megérkeztem. Elkezdtem felforgatni a ruhásszekrényt, nagyon szerettem volna valami friss ruhába átöltözni. Jake a feltűnő ruhák és selyemingek mellé végre farmernadrágokat és egy kardigánt is bekészített. Talán végre megértette, mennyire fontos, hogy kerüljük a feltűnést. Épp belebújtam a kardigánba, és copfba fogtam a hajam, amikor ismét berregett az ajtó, és betáncolt rajta Jake; kopogni persze elfelejtett. –Téged nem tanított meg az anyukád a jó modorra? – förmedtem rá. Arra számítottam, hogy a tegnapi kaland után minimum nyugtalan lesz, de annyira közömbös volt, hogy eltűnődtem, miféle alkut sikerült kötnie az éjszaka folyamán. –Sosem volt anyám – felelte Jake fesztelenül, majd odaintett Hannának és Tucknak. – Kifelé. –Azt akarom, hogy maradjanak – tiltakoztam. Jake affektálva felsóhajtott. – Gyertek vissza egy félóra múlva – parancsolta enyhébb hangnemben, majd újra rám nézett. – Szóval, hogy érzed magad? –Sokkal jobban – feleltem az igazságnak megfelelően. –Hát mégis igazam volt – kukorékolta. – A megoldás az volt, hogy nyíltan felvegyük a kesztyűt. –Gondolom – motyogtam. – Most mi lesz? Kezdjek el izgulni? –Nyugi, már intézem. Az atyám azzal szokott kérkedni, hogy józan üzleti döntéseket hoz, s én most épp előnyként dobtalak be a játékba, nem kockázati tényezőként. Ettől persze elgondolkodott a dolgon. – Jake rám nézett, arra várt, hogy válaszoljak valamit, de nem szólaltam meg. – Nyugodtan hálálkodj, ha úgy érzed. –Csak mert nem kell visszamennem abba a zsúfolt üregbe, nem érzem magam kevésbé nyomorultul – világosítottam fel. –Ez azért enyhe túlzás – mondta nyeglén.

–Nem, nem az – feleltem bosszúsan a viselkedése miatt. – Talán fájdalmat nem okoznak nekem többé, de attól ez a hely még mindig a legrosszabb rémálmom marad. Jake hirtelen megperdült, sötét szeme villogott. – Mi a te bajod, Bethany? – mondta kimért hangon. – Úgy látszik, semmi nem elég jó neked, amit teszek. Kezdek kifogyni az ötletekből. –Mégis mire számítottál? –Egy kis hála igazán nem lenne ellenemre. –És ugyan miért? Tényleg azt hitted, azzal, hogy kiszabadítasz, és reptetsz egy kicsit, mint valami papírsárkányt, bármit megváltoztatsz? Még mindig itt vagyok, és még mindig haza akarok menni. –Felejtsd el – morogta Jake. –Soha nem fogom elfelejteni. –Hát ez csak azt bizonyítja, hogy idióta vagy, mert biztosan tudom, hogy a szépfiú már túltette magát rajtad. –Ez nem igaz! – vágtam vissza hevesen. Jake mondhatott bármit, legtöbbször nem is foglalkoztam vele, de Xavier tabu volt. Jake-nek ahhoz sem volt joga, hogy a nevét a szájára vegye, nemhogy az után szaglásszon, mi történik az életében. –Látszik, hogy fogalmad sincs semmiről – felelte Jake immár gúnyos hangnemben. – A hormonoktól duzzadó kamaszfiúk nem várnak örökké. Sőt, valójában eléggé rövid távon gondolkodnak. Nem tanították neked bioszórán? Az a helyzet velük, hogy ami nincs a szemük előtt, arról igen hamar megfeledkeznek. –Nem tudsz te semmit Xavierről – válaszoltam, eltökéltem, nem hagyom, hogy befolyásolja az érzelmeimet. – Fogalmad sincs, miről beszélsz. –És mit szólnál, ha azt mondanám, hogy rendszeres tájékoztatást kapok a földi életről? – kérdezte megvető mosollyal. – Mit szólnál hozzá, ha a fivéred és a nővéred már felhagytak volna a kereséseddel, Xavier pedig továbblépett volna? Jelenleg is, miközben itt beszélgetünk, egy másik lánnyal van… valójában azzal a kis vörössel. Hogy is hívták? Szerintem te is ismered… Éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa. Jake tényleg azt hitte, hogy kétséget ébreszthet bennem a szeretteim iránt? Mégis mennyire nézett engem naivnak? –Az igazat mondom – tette hozzá. – Elfogadták a tényt, hogy nem tudnak segíteni rajtad. Megpróbálták, de felsültek, s most sajnálatos módon muszáj feladniuk. –Akkor miért tartanak épp Alabamába, hogy keressenek egy… – azonnal elharaptam a mondatot, ahogy egy másodperccel később rájöttem, mekkorát hibáztam. Az ajkamba haraptam, és láttam, hogy Jake komoran összevonja a szemöldökét, szeme dühösen csillog. –Honnan tudsz te erről? – kérdezte. Reménykedtem, hogy az arcom nem leplez le, miközben megpróbáltam helyrehozni, amit elbaltáztam. – Nem tudom. Csak sejtem…

–Irtó rossz füllentő vagy – jegyezte meg, ahogy egy párduc mozgásával óvakodott egyre közelebb. – Az előbb teljes meggyőződéssel beszéltél. Fogadni mernék, hogy láttad őket… talán még bizony kommunikáltál is velük. –Nem… dehogy… –Az igazat mondd nekem! Ki mutatta meg, hogy kell? – Jake lesöpört egy kristályvázát az asztalról, a padlón összetört, és hosszú szárú rózsák szóródtak szét belőle. Nagyon szerettem volna, ha lehiggad. Jó lett volna, ha nem küldi el Tuckot és Hannát. Nem szerettem magamra maradni vele, amikor ennyire felpaprikázta magát. –Senki nem mutatott nekem semmit. Magamtól jöttem rá. –Hányszor csináltad? –Nem sokszor. Néhányszor. –És minden egyes alkalommal vele voltál, igaz? Mintha soha el se mentél volna. Tudhattam volna, hogy mesterkedsz valamiben. Bolond voltam, hogy megbíztam benned! – A kezét a halántékához emelte, és körmeivel úgy vájt bele, mint aki megháborodott. –Ez óriási: te beszélsz itt bizalomról. – Ám Jake már nem figyelt rám. –Játszottál velem, elhitetted, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz, s megpróbáltad eltitkolni előlem, hogy mi folyik valójában. Én meg azt hittem, hogy ha nem mászom rád, és úgy bánok veled, mint egy királynővel, akkor elfelejted őt. De nem felejtetted el, ugye? –Az olyan lenne, mintha arra kérnél, hogy felejtsem el, hogy én ki vagyok. –Még mindig úgy gondolkodsz, mint egy iskoláslány. Azt hittem, Hádes majd segít, hogy egy kicsit érettebbé válj, de most már látom, hogy az élmény kárba veszett nálad. –Ilyen élményre én sosem vágytam. –Tekintsd úgy, hogy az utolsó boldog találkátok véget ért: efelől biztos lehetsz. – Újra a szokásos cinikus hangnemet használta, de a benne lappangó fenyegetés egyértelmű volt. Tudtam, mondanom kellene valamit, hogy inkább feloldjam, mintsem súlyosbítsam a köztünk lévő feszültséget. –Muszáj nekünk mindig vitatkoznunk? – Megkíséreltem elütni a dolog élét. – Legalább most az egyszer nem próbálhatnánk meg megérteni egymást? Jake megrázta a fejét, és bánatosan felnevetett. –Nagyon jól alakítasz, Bethany. Kiváló színész vagy, de most már abbahagyhatod. A játéknak vége. Bár egy darabig jól szórakoztál velem. Már majdnem elhittem, hogy te is akarod. Jobban is ismerhettelek volna. Hagynom kellett volna, hogy megrohadj a fülkékben. Most aztán tényleg felbőszítettél. –Nem érdekel – feleltem. – Azt csinálsz velem, amit csak akarsz: küldj vissza, vagy adj át Lucifernek. –Ó, félreértettél. A hajad szála sem fog meggörbülni – mondta Jake kihívó pillantással. – Viszont sajnálni fogod, hogy ennyire tiszteletlenül bántál velem.

A burkolt célzástól kirázott a hideg. –Mit akarjon ez jelenteni? –Azt jelenti, hogy most szépen kiötlők egy kis útitervet. Úgy érzem, ideje, hogy első kézből vegyem szemügyre, amit annyira hiányolsz.

BÁR JAKE DIREKT HOMÁLYOSAN fogalmazott a szándékait illetően, túl jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, nem vesztegetné azzal az idejét, hogy üres fenyegetőzésekkel dobálózzon. Tennessee-be akart menni, hogy bosszút álljon rajtam. Fogalmam sem volt, mihez akar kezdeni, ha egyszer odaér, de azt tudtam, hogy addig nem nyugszik, amíg cl nem éri a célját. Biztosan keserű pirula lehet, hogy úgy gondolja, kikosarazták, épp amikor már nyeregben érezte magát. Bárki más nagyobb méltósággal fogadta volna el ezt. Ám Jake-et kizárólag a bosszú képes kielégíteni, és mi szolgálhatna ehhez jobb célpontként, mint azok, akiket szeretek? Erős testvéreim számára még Jake démoni hatalma sem pálya, annak viszont nem sok értelme lett volna, ha Mollyt veszi célba, így csak Xavier maradt. Az én Achilles-sarkam. Világosan és sebezhetően. Különösen, ha Jake egyedül találja. Azt pedig elég könnyen eléri. Ha Xavier veszélyben van, akkor nincs vesztegetni való időm. Vissza kell mennem a Földre, hogy figyelmeztessem, mielőtt Jake ér oda hamarabb. Nem sikerült azonnal kivetülni, mert a képzeletemben olyan képek cikáztak, melyekben Xavierre veszély leselkedett, és az izgalom elterelte a figyelmemet. Végül beálltam a zuhany alá, és erős sugárban magamra nyitottam a hideg vizet. Az így okozott sokk végre kitisztította a fejemet, és képes voltam megfelelően rendezni a gondolataimat, hogy az energiáimat arra koncentráljam, amire akarom. Ezután a ki-vetülés megerőltetés nélkül sikerült. Egy pillanattal később már Xavier és Molly szobája előtt találtam magam, az Easy Stay Fogadóban. Az ablak résnyire nyitva volt, így gomolygó füst módjára besuhantam, és megálltam a mennyezeti ventilátor alatt lebegve. A lélegzésüktől eltekintve minden csendes volt, bár a parkolóból a lehullott leveleket kergető szél nesze is behallatszott. Molly hallhatóan mélyen aludt az ágyában, az este korábbi megpróbáltatásai sem hagytak nyomot az arcán. Alkalmazkodóképességét mindig is csodáltam. Xavier viszont nem aludt oly felhőtlen nyugalommal. Egyfolytában forgolódott, egyszer pedig még fel is ült, hogy felrázza a párnáját. Mielőtt visszafeküdt, a könyökére támaszkodott, és megnézte a kvarcórán az időt. Hajnali 5:10-et mutatott. Xavier körbepillantott a szobában, türkizkék szeme csak úgy csillogott a sötétben. Mikor végre elszenderedett, az arca nyugtalan maradt, mintha álmában csatázna valakivel. Azt kívántam, bárcsak megérinthetném őt, hogy megvigasztaljam, bár azt is tudtam, hogy gyötrődésének én vagyok az elsődleges oka. Fenekestül felforgattam az életét, ráadásul most már az élete is veszélyben forgott. Ez idáig Jake nem zaklatta őket, és a másodperc törtrészéig eljátszottam a gondolattal, csak blöffölt, hogy engem idegesítsen. De eszembe jutott a tekintete, és ettől észhez tértem.

A szobában hirtelen lehűlt a levegő, és Molly a fejére húzta a takarót. Farkasra emlékeztető lihegést hallottam. S akkor megpillantottam: egy árnyék osont be a szobába hozzánk. Átsuhant Molly paplan alatt kirajzolódó, alvó alakján, és táncolva megállapodott Xavier arca fölött. Amikor megérezte, hogy figyelik, Xavier hirtelen kinyitotta a szemét, és kipattant az ágyból. Testtartásában felkészült a várható küzdelemre. Láttam, hogy egy ér lüktetni kezd a nyakán, és szinte hallottam, ahogy a szíve kalapál. –Ki vagy te? – kérdezte a fogát vicsorítva, ahogy egy alak kezdett körvonalazódni előtte. Göndör haját és gyermeki arcát már azelőtt felismertem, hogy teljesen megjelent volna. Diego volt; ünnepélyesen fekete öltönyt viselt nyakkendővel, mintha temetésre érkezett volna. –Csak egy ismerős – felelte Diego ráérősen. – Jake azt mondta, szép vagy; nem hazudott. –Mit akarsz? –Nem vagy túl udvarias valakivel, aki a kisujjával eltiporhatna – mondta Diego sikamlós, kissé nőies hangon. –Ugye, tisztában vagy vele, hogy a szomszédos szobában egy arkangyal és egy szeráf tartózkodik? – vágott vissza Xavier. – Gondolod, ők el tudnának bánni veled? Diego üresen kuncogni kezdett. – Igazat beszéltek rólad: olyan vagy, mint egy oroszlánkölyök. Túl könnyű lenne téged megölni. –Csak rajta – sziszegte Xavier, és úgy éreztem, mintha a szívem a torkomban dobogna. Diego félrebillentette a fejét. – Ó, én nem ezért vagyok itt. Azért jöttem, hogy átadjak egy üzenetet. –Csakugyan? – kérdezte Xavier szemernyi félelem nélkül. – Akkor gyerünk, ki vele. –A forrásaink arról informáltak bennünket, hogy te és az angyali brigádod megpróbáltok egy mentőakciót véghezvinni – felelte Diego gúnyos hangon. – Csak azért jöttem, hogy közöljem, feleslegesen vesztegetitek az időtöket. Akár le is fújhatjátok a vadászatot. Az angyal, akit kerestek, halott. Hosszú csend következett. Xavier szíve, ami percekkel ezelőtt még hevesen vert, elkezdett lassulni, és úgy dübörgött a mellkasában, akár egy betonököl. Ám amikor szóra nyitotta a száját, fikarcnyi érzelmet sem árult el. –Nem hiszek neked – jelentette ki kimért hangon. –Volt egy olyan érzésem, hogy ezt fogod mondani – felelte Diego, és mosoly villant sötét fürtökkel keretezett arcán. Maga mögé nyúlt, és elővett egy durva szövésű liszteszsákot. – Ezért hoztam egy kis bizonyítékot. A zsákból valami tollas, redőzött dolgot húzott elő. Amikor megrázta, láttam, hogy egy törött, vérfoltos szárnydarab. Az én szárnyam. – Megtarthatod emlékbe – mondta. Amit feltartott, meggörbült és összecsavarodott, és helyenként megalvadt rajta a vér, a tollak összeragadtak. Diego meglegyintette, mint egy legyezőt, vércseppek hullottak a padlóra. Láttam, hogy Xavier sípolva nagy

levegőt vesz, és előrehajol, mint akit gyomorszájon vágtak, és kiszorul belőle a levegő. Ragyogó tekintete elborult, akár a nap elé kúszó felhőktől az ég. –Pokolfajzatok – közölte Diego részvéttel, és lehajtotta a fejét. – De legalább gyorsan történt. –Ne hallgass rá! – kiáltottam, de a szavaim elenyésztek a minket elválasztó űrben. A vágy, hogy vele lehessek, annyira felerősödött bennem, hogy úgy éreztem, menten átrobbantom asztrális testem határmezsgyéit. Abban a pillanatban kivágódott az ajtó, fivérem és nővéremjelentek meg benne. Diego arcán most először igazi félelem suhant át. Gondolom, nem számított rá, hogy összefuthat velük. –Azt hitted, nem érezzük meg a szagodat? – kérdezte Gábriel haragtól zengő hangon. Tekintete Xavierre villant, majd a megtépázott, véres szárnyra, amit Diego a padlóra ejtett. Ivy is észrevette, és undor telepedett az arcára. –Ti tényleg mindennek a legalja vagytok – mondta. –Hát nagyon igyekszem – felelte Diego kacarászva. –Mondd, hogy nem igaz – kérlelte Xavier elcsukló hangon. –Ez csupán egy olcsó szélhámosság – felelte Gábriel, aki úgy rúgta félre a szárnyat, mint valami színházi kelléket. Xavier megkönnyebbülten felnyögött, és a falnak támaszkodott. Tudtam, hogy érzi magát. Amikor azt hittem, hogy Jake elgázolta a motorral, a gyász megbénított, a megköny-nyebbülésbe pedig beleszédültem. –Mit keresel te itt? – vonta kérdőre Gábriel. Diego gúnyosan lebiggyesztette az alsó ajkát. – Csak egy kis mókát. Az embereket annyira könnyű rászedni. Ostoba birkák. –De nem annyira ostobák, mint te – mondta Ivy, miközben Gábriel Diego jobb oldalára került, a fal és az ajtó közé szorítva. – Úgy tűnik, csapdába sétáltál. –Épp ahogy a kis angyalotok – vicsorogta Diego, bár az ujjaival idegesen babrált. – Csapdába esett a lángoló gödörben, miközben itt beszélgetünk, és nem tehettek ellene semmit. –Azt majd meglátjuk – vágta rá Gábriel. –Tudjuk, hogy egy portált kerestek. – Diego elég rosszul palástolta, hogy le akarja lassítani és meg akarja zavarni őket. – Sosem találjátok meg, de ha sikerül is, sok sikert a kinyitásához. –Ne becsüld le a mennyország erejét – mondta Ivy. –Ó, szerintem a mennyország mostanra elhagyta Bethanyt. Nem gondolkodtatok még azon, hogy a mi apánk erő-sebb a tiéteknél?

Ivy felnézett, és az általában hűvös, szürke szemében forró, kék tüz izzott fel. Felszegte az állát, hogy felmérje az ellenfelét. Kitátotta a száját, és megszólalt egy nyelven, mely oly magas volt és dallamos, mintha száz gyerek énekelne, vagy a szélharangok csengése a nyári szellőben. Vibrálni kezdett körülötte a levegő, mint az utca kövéből felszálló forróság. Aztán anélkül, hogy megszólalt volna, felé döfött a kezével. Legnagyobb megdöbbenésemre a keze egyenesen a démon mellkasába fúródott, mintha agyagból lenne. Diego legalább annyira meglepődött, mint én, és hangosan felmordult. Valami felizzott a mellkasában, és rájöttem, hogy Ivy szó szerint megmarkolta a szívét. Ahogy a fény még ragyogóbb lett, bőre papírszerűvé és áttetszővé vált. Láttam a bordái körvonalait és Ivy kezét, amint forró fénybörtönbe zárja a szívét. Diego teljesen megbénult, de sikerült kinyitnia a száját, és elfojtott üvöltést kipréselnie. A képernyővé vált mellkasán keresztül láttam, hogy a szíve duzzadni és lüktetni kezd Ivy kezében, kis híján szétrepedt. Aztán egy kidurranó lufihoz hasonló pukkanással szétporladt, és Diego egy villanással eltűnt. Ivy mélyet sóhajtott, hogy beleborzongott, majd összedörzsölte a tenyerét, mintha valami romlottat kellett volna megérintenie. –Démonok – suttogta. A durranás zajára Molly is felébredt; felült, és nagy igyekezettel kezdte lesimítani a kócos fürtjeit. –Hú… mi… mi történt? – motyogta álomittas hangon. Meghökkentem, hogy sikerült átaludnia a színdarabot. –Semmi – válaszolta Gábriel sietve. – Aludj vissza. Csak átjöttünk, hogy rátok nézzünk. –Ó. – Molly egy pillanatra sóvárogva meredt rá, majd eszébe jutottak az előző éjszaka eseményei. Arca elszontyolodott, és hátat fordított, majd bebújt a takaró alá. Gábriel Ivyra pillantva felsóhajtott, és megvonta a vállát, miközben Xavier felkapta az éjjeliszekrényről a kocsikulcsot. –Fúú… kösz, hogy kézbe vettétek a dolgot – mondta. – Ha minden okés, elmegyek egy kicsit autókázni. Muszáj kitisztítanom a fejem. Utánamentem. Nagyon vágytam rá, hogy végre magunkra maradjunk még akkor is, ha nem tudja, hogy ott vagyok. –Szia, bébi. – Megpaskolta a Chevy motorháztetejét, és szomorúan elmosolyodott. – Jól elfajultak a dolgok, mi? Besurrantam az anyósülésre, Xavier pedig beindította az ismerősen duruzsoló motort, és kihajtott az országútra. A volán mögött ellazult, mozdulatai megkönnyebbültek. Annyira gyönyörű volt, miután eltűnt az arcáról a szorongás. Órákig tudnám bámulni az erős karját, a kidolgozott mellkasát, a szemébe omló haját, a hajnal előtti fényben ragyogó, aranyszínű fürtjeit. Félig behunyta csillogó, türkizkék szemét, és hagyta, hogy a Chevy feloldja testében a feszültséget. Ahogy a gázpedálra taposott, az autó engedelmes morgással válaszolt. Xavier sosem hajtott gyorsan, ha én is a kocsiban ültem: túl sokat jelentett neki a biztonságom. De ebben a pillanatban teljesen szabadnak érezte magát, és szüksége volt rá, hogy feltöltődjön. Az autó suhanva bevett egy kanyart, miközben az utat szegélyező cédrusok árnyéka vetődött rá. Kissé messzebb az út bal oldala a mélybe veszett, csak

csipkézett szirtek meredeztek alant. Xavier felgyorsított a nyílt úton, letekerte az ablakot, és bekapcsolta a rádiót. Az adó a nyolcvanas évek legnagyobb slágereit sugározta, s épp a Livin' on a Prayer akkordjai hangzottak fel az éterben. A dal, mely egy szerelmespárról szól, akik azért küzdenek, hogy átvészeljék a nehéz időszakokat, különösen aktuális volt ránk nézve. „We've got to hold on, ready or not / You live for the fight when it's all that you've got.” („Muszáj kitartanunk, akár felkészültél, akár nem / Hisz a küzdelemnek élsz, ha már csak az maradt számodra.”) Xavier hangulata valamelyest javult, ahogy együtt tátogta a dalt a rádióval, kezével pedig az ütemet dobolta a kormányon. Odakint azonban egy természetellenesnek tünő vihar kezdett kibontakozni; levelekkel szórta tele az országutat, melynek oldalán a szirteken át a mélybe sodorta azokat. Éreztem, hogy valami nincs rendben – a gonosz követett bennünket. Figyelmeztetnem kellett Xaviert, hogy forduljon vissza. Idekint egyedül nem volt biztonságban. Muszáj volt Ivy és Gábriel közelében maradnia, hogy megvédhessék. De hogyan hozzam ezt a tudomására? Amikor a dal véget ért, hirtelen támadt egy ötletem. Az energiámat arra összpontosítottam, hogy megzavarjam a rádiófrekvenciát. Az adás zajossá vált, mígnem már csak egy idegesítő zúgás maradt belőle. Xavier összeráncolta a homlokát, és a gombokkal babrálva megpróbált behangolni egy másik adót. Koncentráltam, hogy összegyűjtsem az energiáimat, és a nevét szólítottam. Aztán váratlanul az én hangom szólalt meg recsegve a hangszórókból. –Fordulj vissza, Xavier! Idekint nem vagy biztonságban! Keresd meg Ivyt és Gábrielt. Maradj velük. Jake közeledik! A hangom okozta döbbenettől Xavier majdnem lehajtott az útról. Kisvártatva összeszedte magát, és belelépett a fékbe. A Chevy visító gumikkal megállt az elhagyatott országút közepén. –Beth? Te vagy az? Hol vagy? Hallasz engem? –Igen, én vagyok! Azt akarom, hogy fordulj vissza! – A hangom sürgető volt. – Bíznod kell bennem! –Oké – felelte Xavier. – Már megyek is. Csak beszélj tovább. Xavier sebességbe rakta a kocsit, és visszakanyarodott. Kicsit megkönnyebbültem, ahogy felhúzott térddel kuporogtam az utasülésen. Miután visszaér a motelbe, átadja az üzenetemet Ivynak és Gábrielnek, ők pedig tudni fogják, mit kell tenniük. Miközben Xavier vezetett, a figyelmemet a padlón heverő rágógumis papír és az üres üdítős dobozok ragadták meg. Ez annyira nem vallott rá – általában megszállottan takarította a kocsiját. Emlékszem, egyszer a GPS, amit beszerelt a Chevybe, egy kör alakú lenyomatot hagyott a szélvédőn. Annyira zavarta, hogy elmentünk az autósboltba, hogy vegyen egy műanyag állványt, amit a műszerfalra ragaszthat. Az emlék mosolyt csalt az arcomra. –Beth, itt vagy még? – Kimerített, hogy belenyúltam a rádióhullámokba, de ami kevés energia maradt bennem, azt az ujjbegyembe gyűjtöttem, s megcirógattam vele az arcát oly puhán, akár egy toll. Láttam, hogy a karja libabőrös lesz. –Ne hagyd abba – mondta Xavier mosolyogva. Már nem jártunk messze az Easy Stay Fogadótól. A környék ismerős volt, s már majdnem elhagytuk az éles szirteket. Éppen megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor valami váratlan történt. A Chevy

megtántorodott, majd egyenesen nekiiramodott egy mellékút felé, s a motel jellegzetes, téglalap alakú homlokzata elmaradt mögöttünk. – Mi a pokol? – Xavier körbenézett. – Beth, mi folyik itt? Úgy látszott, a megbokrosodott autó önálló életre kelt. Xavier egyfolytában a fékpedált nyomogatta, de semmi hatása nem volt. A kormány lezárult. Átsurrantam a sofőrülésbe, hogy segítsek neki, de hiába próbáltam megállítani a jármüvet. Hirtelen felnéztem, és a visszapillantó tükörben hátulról egy parázsló szempár izzott fel. – Ne tedd ezt, Jake! – kérleltem. Az autó immár vadul hánykolódott az út egyik oldalától a másikig. Xavier próbálkozása, hogy visszakormányozza a sávba, hasztalan volt. Az autó csak robogott előre, ágak csapódtak a szélvédőnek, a kerekek alatt kövek csikorogtak. Kihagyott a szívem, amikor észrevettem, hova száguldunk. Jake az erdőség felől a sziklás szakadék felé irányította a kocsit. Egyszer-kétszer a Chevy oly közel támolygott a meredély széléhez, hogy biztos voltam benne, mindjárt átbukfencezünk rajta, és összezúzzuk magunkat a sziklákon. A felvert porfelhő elhomályosította Xavier látását, de amúgy sem tehetett sokkal többet, mint hogy kiékelte magát az ülésben, és eredménytelenül birkózott a volánnal. Megfordultam, s láttam, hogy Jake hátul üldögél némán, cigarettát szív, s füstkarikákat ereget az ablakon át. Játszott velünk.

30. Őrangyalok

– ÁLLÍTSD MEG! – könyörögtem Jake-nek. – Kérlek, állítsd meg! A gázpedál benyomódott a padlóig, az autó pedig részegen imbolyogni kezdett, mintha vak lenne a sofőr. A sziklák élesen meredeztek tőlünk jobbra, és csak egy elegáns védőkorlát választott el bennünket a végzetes zuhanástól. Muszáj volt manifesztálódnom – akár csupán addig, míg elárulom Xaviernek, hogy mi történik, hátha azzal valahogyan biztonságban kijuttatom a kocsiból. De a félelemtől teljesen leblokkoltam. Ahhoz, hogy megjelenhessek előtte, minden csepp energiára szükségem lenne, amim csak maradt, és még akkor sem biztos, hogy sikerülne.

Hirtelen a kormányt markoló kezére esett a pillantásom. Megláttam rajta az eljegyzési gyűrűmet és a védjegyévé vált bőr karkötőt, amit mindig viselt. Úgy ismertem mindkettő tapintását, mint a saját tenyeremet. Hisz az a kéz oly sokszor fogta az enyémet: vigasztalt, küzdött értem, oltalmazott, és az élők világához horgonyzott engem. Eszembe jutott a pillanat, amikor először láttam meg Xaviert a mólón ülve. Felpillantott rám, s mézbarna hajának arany fürtjein megcsillant a lenyugvó nap fénye. Eszembe jutott az érzés, ami tekintete mélysége láttán fogott el. Akkor azon tűnődtem, vajon ki ő, milyen ember, és nem számítottam rá, hogy újra találkozom vele. Felszínre törtek bennem az emlékek. Ahogy csokitortát eszünk a Sweethearts egyik bokszában – úgy nézett rám, mintha egy rejtvényre, s eltökélte magában, hogy megfejt. Eszembe jutott, milyen mély volt a hangja, amikor felébredt, s az, ahogy az ajka a tarkómhoz ér. Emlékeztem az illatára is, a friss, tiszta illatra, mely az erdőt juttatta eszembe egy nyári napon. Emlékeztem rá, ahogy a holdfény megcsillant a nyakában hordott feszületen. Mindent tudtam róla, és számomra minden egyes apró részlet szent volt. S akkor rájöttem, hogy a tudat mélységeit meghaladó kapcsolatunknak semmiféle fizikai korlát nem szabhat határt. Mindenféle előzetes jelzés nélkül, azon nyomban manifesztálódtam az utasülésben. Xavier majdnem felordított a döbbenettől, s óceánkék szeme tágra nyílt, Jake pedig a két első ülés közé nyomta a fejét. –Szia, drágaságom – mondta fenyegetően. – Sejtettem, hogy itt talállak. Lesz itt egy kis gond az autóval. –Beth – suttogta Xavier. – Mi folyik itt? Hirtelen megértettem, hogy ő nem látja Jake-et. Fogalma sem volt, mi történik. –Semmi baj – feleltem. – Nem hagyom, hogy bármi bajod essék. –Beth, már nem bírom ezt sokáig. – A hangja majdnem elcsuklott. – Hol vagy? Már nem tudom, miben higgyek, és szükségem van rád. –Ó, brü-hü-hü! – siránkozott Jake a hátsó ülésen. – Ő már az enyém, milyen kár. –Fogd be! – csattantam fel, mire Xavier csodálkozva meredt rám. – Nem te – tettem hozzá sietve. – Jake is itt van velünk. –Micsoda? – Xavier megpördült, de ő a hátsó ülést üresnek látta. –Csak bízz bennem – mondtam neki, miközben a Chevy erőszakosan a sziklaperem felé lendült. Xaviernek elakadt a lélegzete, és karjával eltakarta az arcát, mert ütközésre számított, de az utolsó pillanatban a kocsi visszatámolygott az útra. –Xavier – szóltam hozzá. – Nézz rám. Nem tudtam, meddig maradhatunk együtt, de mindenképp tudatni akartam vele, hogy nincs egyedül. Egy ismerős passzus derengett fel a Bibliából. Régi kedvencem volt, és a Teremtés könyvének 31. fejezetéből származott. A Micpáról szólt, a Találkahelyről. Olyan helyet jelölt, mely egyszerre lehetett bárhol és sehol sem. Egy hely, ami ebben a dimenzióban nem létezik, de hatalmasabb, mint azt bárki el tudná képzelni. Egy olyan hely, ahol a lelkek újraegyesülése bármiféle testi jelenlét nélkül végbemehet. Eszembe jutott az a nap a Bryce Hamiltonban, amikor odarohantam Xavierhez, az

ölelésére vágyva, mert megrémített a gondolat, hogy egy nap majd el kell válnunk. Olyan világosan ragyogtak fel az emlékezetemben a szavak arról a délutánról, mint a nap: – Találjunk ki egy helyet. Egy helyet, ami csak a miénk; egy helyet, ahol találkozhatunk, ha rosszra fordulnak a dolgok. – Emlékszel még a Fehér Helyre? – suttogtam sürgetően. Xavier teste egy kicsit elernyedt, ahogy rám nézett. – Hát persze – motyogta. –Akkor hunyd be a szemed, és menj oda – suttogtam. – Várni foglak. És ne feledd… csak a tér választ el bennünket. Xavier mélyet lélegzett, és a tekintetében megláttam a felismerést. Behunyta a szemét, eleresztette a kormányt, és mozdulatlanul ült. A hátsó ülésről meghallottam Jake rikácsoló hangját. – Mára elegem van ebből a szentimentális szarból. –Figyelj… – megpördültem, hogy érvelni próbáljak, de már túl későn. Émelyítő rántást éreztem a gyomromban, ahogy a Chevy az út szélére sodródott, s úgy szakította át a gyenge kis fémkorlátot, mintha gyufaszálakból ragasztották volna össze, majd lebucskázott a sziklafalon. –Nem! – üvöltöttem. Xavier nem reagált. Ő még mindig a Fehér Helyen tartózkodott, közömbösen, hogy él-e vagy meghal.

ÚGY FIGYELTEM, AHOGY A CHEVY alábukik a sziklán, mintha lassított felvételt néznék. Hallottam az irritáló, fémes csikorgást, ahogy az autó végigkarcolja a sziklaperemet. Egy pillanatra megingott: a karosszéria bizonytalanul billegni kezdett, a peremen egyensúlyozott. Majd győzött a gravitáció, s mély remegéssel, porfelhő kíséretében zuhanni kezdett. Ennek láttán a közelben fészkelő madarak rikoltozni kezdtek, és elmenekültek a fákról, majd eltűntek az égen, miközben vészjóslón vijjogtak. Láttam, hogy Xavier teste előrecsapódik, és beleütközik a kormányba. Ez a pillanat tünt a leghosszabbnak. A látásom beszűkült, s a legkülönösebb dolgok ragadták meg a figyelmemet. A szélvédőn át a napsugár megcsillant Xavier haján, fürtjei réz- és aranyszínben ragyogtak. Xavier haja a barnának mindig is egy lágyabb árnyalatát képviselte, mint a méz vagy a dió, de ma, ebben a pillanatban meg mertem volna esküdni rá, hogy egy aranyfényű glóriát láttam rajta. Xavier meg sem próbálta védeni magát. Mindenki maga elé kapta volna a karját, hogy óvja a testét, ám Xavier természetellenesen nyugodt és mozdulatlan maradt. Nem mutatta pánik jelét, mintha beletörődött volna a sorsába. Mikor a haja arrébb lebbent, megpillantottam az arcát, és megdöbbentett, mennyire fiatalnak tűnik. Annak az iskolás fiúcskának láttam őt, aki néhány évvel azelőtt lehetett. Bőre sima volt és makulátlan, földi évei egyetlen ráncban sem hagytak nyomot rajta. Még alig élt, gondoltam magamban. Még annyi minden lehetett volna, de immár sosem kapja meg az esélyt, hogy tényleg felnőjön… hogy férj lehessen… hogy apa lehessen… hogy változtathasson a világon. Akkor ráébredtem, hogy sikítok, elég hangosan, hogy az egész város hallja, mégsem hallotta senki. A Chevy zuhanórepülésben száguldott a sziklák felé, melyek majd összelapítják és összegyűrik, mint az alufóliát. Soha életemben nem éreztem még magam ennyire tehetetlennek. A testem még mindig mélyen, a föld alatt hevert bebörtönözve, Hádesban, a lelkem meg csapdába esett a dimenziók

között. Ám ahogy a visszapillantó tükörben megláttam Jake gúnyos, megvető mosolyát, tudtam, hogy mégsem vagyok oly tehetetlen, mint gondoltam. Hátrafordultam, és megragadtam mindkét csuklóját. Meglepődött, de nem rázta le magáról a kezem. –Ne bántsd – kérleltem. – Megteszek bármit, amit akarsz. Áruld el a feltételeidet. –Tényleg? – Jake vigyorgott. – Egy alku… milyen érdekes. –Most nincs idő játszadozni! – könyörögtem. Az autót mindössze másodpercek választották el a szikláktól és a poros földtől. – Ha Xavier meghal, sosem bocsátom meg neked! Kérlek… kössünk alkut! –Oké – felelte Jake. – Megkímélem az életét, ha teljesíted egyetlen kívánságomat. –Megteszem! – kiáltottam. – Csak fékezd meg az autót! –A szavadat adod rá? –Az életemre esküszöm. A Chevy imbolyogva megtorpant a levegőben, mintha megfagyott volna. Nem semmi látvány lehetett, de szerencsére nem voltak emberek a környéken, hogy lássák. –Otthon találkozunk, Bethany. –Várj, nem hagyhatod csak így itt! –Gondoskodni fognak róla – felelte Jake, majd csettintett egyet, és eltűnt a hátsó ülésről. Néhány másodperc múlva Ivy és Gábriel jelenlétére lettem figyelmes. Csikorgó gumikkal lefékeztek a meredély szélén egy bérelt Range Roverrel, és kipattantak belőle. Ahogy megpillantották a levegőben lebegő Chevyt, Gábriel nem habozott, a szirt szélére szaladt, és levetette magát, mire a szárnya kicsapódott, és megfékezte a zuhanását, miközben a lent meredező sziklák felé ereszkedett. Már majdnem megfeledkeztem róla, mennyire fenséges látványt nyújt Gábriel szárnya, s a láttán elakadt a lélegzetem. Háromméternyire magasodott fölé, fehéren ragyogott, s hihetetlen erőt sugárzott. Súlyos volt, de mégis mintha gyönyörű tollai önálló életre kelve hullámoztak volna körülötte. Ivy követte őt kecsesen, akár egy hattyú, a lába alig ért a sziklához, mikor lecsapott a mélybe. Az ő szárnya eltért Gábrielétől. Gábrielé hófehér volt, melyet bronz és arany pettyezett. Ivyé viszont inkább gyöngyözőn szürkéllett, mint egy galambé, melyet rózsaszín sávok tarkítottak. Xavier kinyitotta a szemét, és levitáló Chevyje szélvédőjén át hitetlenkedve meredt az előtte lebegő angyalokra. Nagyokat pislogott, hogy higgyen a szemének. –Mi a rosseb… – sóhajtotta. –Semmi baj – mondtam neki. – Nem esik bajod. Ám Xavier már egyáltalán nem hallott engem. Csak ámulattal figyelte, ahogy Gábriel benyúl az első ablakon, és megragadja a kocsi tetejét. A túloldalon Ivy ugyanígy tett. Aztán lassan visszaemelték az útra. Karjuk izmán nem látszott bármi erőlködés, csak egy kissé megfeszült, ahogy újra szilárd talajra helyezték a jármüvet. Oly simán ért földet, hogy Xavier még csak el sem mozdult az ülésben. Amint Ivy és Gábriel lába megérintette a talajt, szárnyuk, mely addig ritmuso-san verdesett, hogy fenn tartsa őket, egy szempillantás alatt visszahúzódott.

Az első adandó alkalommal Xavier kinyitotta az ajtót, és kiugrott. A motorháztetőre támaszkodott, és hangosan fújtatott. –Ezt nem hiszem el – motyogta. –Mi sem – válaszolta a nővérem mogorván. – Mégis mit képzeltél? –Várjatok csak. – Xavier arcán meglepetés suhant át. – Azt hiszitek, direkt csináltam? Gábriel átható pillantással méregette. – Az autó nem hajt le magától a szirtről. –Figyeljetek már! – Gábriel feltartotta a kezét. – Jake irányította a kocsit. Ennyire hülyének néztek? –Láttad is őt? – kérdezte Ivy elkerekedett szemmel. – Mi is éreztük a jelenlétét, de nem gondoltuk, hogy van annyira bátor, hogy meg is mutatkozzon. –Valójában nem mutatkozott meg – felelte Xavier a homlokát ráncolva. – Én nem láttam… de Beth azt mondta, hogy ott volt. –Beth? – Gábriel úgy nézett rá, mintha Xaviernek elment volna az esze. –Megszólított a rádión keresztül… aztán pedig megjelent, amikor úgy hittem, hogy meghalok. – Xavier arca grimaszba torzult, mert tisztában volt vele, mennyire mesterkéltnek hangzik a meséje. – Esküszöm, hogy ez az igazság. –Rendben van – mondta Ivy morcosan. – Bármi is történt, nem szabad elfelejtenünk, hogy Jake-nek van néhány alávaló húzása. Legalább időben ideértünk. –Hát éppen erről van szó – mondta Xavier, és karba fonta a kezét. – A kocsinak szét kellett volna lapulnia, tudom, hogy megtörtént volna. De hirtelen megállt, és Beth meg Jake eltűntek. –Mit beszélsz? – kérdezte Gábriel. –Nem vagyok biztos benne, de tudom, hogy Jake megpróbált végezni velem. Valami vagy valaki azonban megállította. Ivy és Gábriel aggódó pillantással néztek egymásra. – Mindenesetre legyünk hálásak, hogy épségben megúsztad – felelte a nővérem. –Ja. – Xavier bólintott, de még mindig zavartnak tűnt. – Köszönöm, hogy segítettetek. Jesszusom, remélem, senki nem látott meg benneteket. Gábriel ajkán halvány mosoly játszott, és elsimított az arca elől egy copfjából elszabadult, aranyló hajfürtöt. –Nézz körbe – mondta. – Látsz te itt valakit? Xavier körbenézett, és elgondolkodva összeráncolta a homlokát. Szeme megakadt egy kígyón a magas fűben. Úgy tűnt, megmerevedett siklás közben, és odaragadt a földhöz. Felnézett az égre, és eltátotta a száját a csodálkozástól, amikor észrevette, hogy a menekülő madarak is megdermedtek az égbolton, mintha az egész világ csapdába esett volna egy festményen. Csak akkor tudatosult benne a néma

csend. A világ minden zaja elhalt. Nem hallatszott sem tücsökciripelés, sem a járművek hangja az úton. Még a szél sem törte meg a csendet. –Várjatok… – Xavier az egyik kezével megdörzsölte a szemét. – Ezt ti csináltátok? De hát, ez lehetetlen! –Pont neked kéne a legjobban tudnod, hogy semmi sem lehetetlen – válaszolta a nővérem. Xavier ragyogó, kék szeme találkozott Ivy hűvös, acélos tekintetével. – Mondd, hogy nem tudjátok megállítani az időt. –Valójában nem állítottuk meg – mondta Gábriel lezseren, miközben a Chevyt vizsgálgatta sérülések nyomait keresgélve. – Csak néhány percre félreraktuk. –Ez most komoly?! – kiáltotta Xavier. Nehezére esett feldolgozni, amit hallott. – Egyáltalán szabad ezt tennetek? –Ez most mellékes – vágta rá Gábriel. – Azt tettük, amit tennünk kellett. Nem hagyhattuk, hogy az emberek meglássák, amint két angyal egy autót cipel az égbolton. A fivérem egy pillanatra behunyta a szemét, majd előrenyújtotta a tenyerét. Egy másodperccel később a kép megelevenedett körülöttünk. Megriadtam, mert még sosem hallottam, mennyire zajos az élet, míg nem hallottam a világot nélküle. Furcsán megnyugtató volt látni a szélben hajladozó fákat és a száraz földön előre araszoló bogarat. Xavier megborzongott, megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. – Az emberek nem fogják észrevenni, mi történt? –Meglepődnél, ha tudnád, mennyi minden elkerüli az ember figyelmét –felelte Ivy. – Ennél furcsább dolgok is megesnek nap mint nap, és senki oda sem figyel rájuk. Az emberek állandóan megpillanthatnak természetfeletti dolgokat, de ügyet sem vetnek rá, inkább a sok kávéra vagy a kevés alvásra fogják. Száz meg száz kifogást találnak, hogy leplezzék az igazságot. –Ha te mondod – válaszolta Xavier szűkszavúan. –Hogy van Bethany? – kérdezte Ivy. – Azt mondod, testileg is jelen volt? –Láttam őt. – Xavier a cipője orrával turkálta a földet. – Igazából… valamiképpen kommunikáltam vele már eddig is néhányszor. Ivy lebiggyesztette a száját. – Kösz, hogy megosztod velünk ezt a mellékes információt – mondta, és barázdák jelentek meg a homlokán. – Mellesleg nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges. Gábriel összevonta a szemöldökét. – Asztrális kivetiilés? – kérdezte kétkedve. – A pokolból? –Talán Bethany erősebb, mint a démonok gondolják… vagy mint ő maga gondolja. –Amit nem tudnak – mondta Gábriel –, az az, hogy Bethany mennyire kötődik a Földhöz. – A szeme sarkából Xavierre pillantott. – Te kötöd őt ehhez a helyhez sokkal erősebben, mint azt ők képesek lennének felfogni.

–Ujjaival dobolni kezdett a motorháztetőn, és merengő kifejezés suhant át az arcán. – Azt már tudjuk, hogy kettőtöket mintha egy mágneses erő vonzana egymáshoz. S úgy látszik, e kötelék oly erős, hogy Bethany onnan is képes kinyúlni feléd, ahol most van. Bár a szívem még mindig hangosan lüktetett az imént történtektől, mégis büszkeség töltött el a Xavierrel való kapcsolatom miatt. Ha képes vagyok elérni őt még a föld alatti börtönömből is, ha az iránta érzett szerelmem képes áttörni a gonoszság gátjain, akkor az tényleg elmond valamit a kapcsolatunk erejéről. Az a lelkesítő frázis jutott eszembe, hogy Mennyire vagyunk jók? És elmosolyodtam magamban, ahogy arra gondoltam, hogy ez most pont az a pillanat, amikor pacsiznunk kéne egyet. Úgy tűnt, Gábriel szavai másképp hatottak Xavierre. –Szarakodunk – bökte ki végül. – Jake játszik velünk, mi pedig hagyjuk. – Megdörzsölte az arcát, és a mutatóujján megcsillant az ezüst eljegyzési gyűrű a reggeli nap fényében. – Tényleg azt hiszi, hogy csak úgy lefekszünk és megdöglünk a kedvéért? – Az arckifejezése megkeményedett, úgy éreztem, ezüst villámokat látok óceánkék szemében. A hajába túrt, és a távolba révedt. – Hát nekem ebből elegem van. Vissza akarom őt kapni, és torkig vagyok ezekkel a játszmákkal. Jöjjön, aminek jönnie kell, én megtalálom őt. Hallod, Jake? – Xavier kitárta a karját, és úgy bömbölte az égre. – Tudom, hogy ott vagy valahol, és jobb, ha hiszel nekem. Még nincs vége. Gábriel és Ivy nem szólaltak meg. Egymás mellett álltak, egyetlen egységet alkotva. Fakó szemük komolyan meredt előre, hajuk szinte lángolt a felkelő nap sugaraiban. Valami megváltozott a tekintetükben, és riadtan jöttem rá, hogy haragot látok benne. S nemcsak haragot: a démoni erők ellen érzett féktelen dühöt, mert elraboltak egy közülük valót. Amikor Gábriel megszólalt, a hangja mennydörgésnek hatott. – Igazad van – mondta Xaviernek. – Nem játszunk tovább a szabályok szerint. –Most kell lépnünk – javasolta Xavier. –Most az következik, hogy visszamegyünk a motelbe, és összepakoljuk a holminkat – válaszolta Gábriel. – Egy órán belül pedig elindulunk Broken Hillbe.

31. Alku az Ördöggel

NEM VOLTAM BIZAKODÓ. Bár tudtam, hogy a családom megtalálja az alabamai vasútállomást, ahol a végzetes ütközés történt, fogalmam sem volt, hogyan akarják megnyitni a portált. A portálokat úgy tervezték, hogy ellenálljanak az angyali erőnek; csak a sötétség ügynökei tudták, hogyan kell őket használni. Bár Gábriel a mennyországban nagyágyú volt, még ő sem volt képes kibogozni. Amennyire én tudom, az angyaloknak sosem volt okuk berontani a pokolba. Közömbösen tekintettek a föld alatt zajló dolgokra – az Lucifer birodalma volt. Csak akkor akadt dolguk velük, amikor a pokol ivadékai fellopakodtak a Földre, hogy féktelenül garázdálkodjanak. Egy kis részem hinni akart benne, Xavier higgadtsága elég lesz, hogy kiszabaduljak, de inkább eltoltam magamtól a remény apró magvát, nehogy szárba szökkenjen, és kivirágozzon bennem. Ha megengedem magamnak, hogy az üdvözülés után sóvárogjak, akkor biztosan nem lennék képes elviselni a csapást, ha netán kudarcot vallanak. Annyira elmerengtem Gábriel tervén, hogy majdnem azt is elfelejtettem, mi bírta rá őket, hogy ilyen szélsőséges lépésre ragadtassák magukat. Xavier majdnem meghalt. Ha nem ütöttem volna nyélbe az alkut Jake-kel, mostanra már eltávozott volna, s egy lenne a lelkek millióinak a mennyországban, ahol valószínűleg sosem találkoznék vele újra. Jake megpróbálta megölni Xaviert; csalinak elküldte Diegót, hogy összezavarja őt, és meggondolatlan lépésre szánja el magát. A mellkasomban tapasztalt reményteli izgalom valami szenvedélyesebb érzéssé vált, valami fortyogóvá és sötétté. A Jake iránt érzett gyűlölethez foghatót korábban még soha nem tapasztaltam. Teljesen sarokba szorított, ki voltam szolgáltatva neki, elszakított a szeretteimtől, s nem is remélhettem, hogy visszatérhetek hozzájuk… s ezzel még mindig nem érte be. Kivágtam a lakosztályom ajtaját, és végigrohantam a VIP-társalgó felé vezető folyosón, ahol Jake az ideje nagy részét töltötte, amikor épp nem engem gyötört. Muszáj volt megtudnom, mit kér Xavier életéért cserébe. Egy bőrkanapén hevert, s elmélyült társalgást folytatott Asiával, aki undok, lenéző mosolyt villantott rám, amikor meglátott. –Megjött a porontyod – mondta, lehajtotta a pohár tartalmát, majd feltápászkodott. Kitalálok magam is. –Te – kezdtem, amikor már csak arasznyira voltam Jaketól te vagy a legundorítóbb, leghitványabb féreg, ami valaha mászott a földön! – Szó szerint remegtem a dühtől. Jake felült, és szórakozott ábrázattal szemlélt. Legszívesebben rögvest behúztam volna egyet az önelégült képébe, de tudtam, hogy azzal nem mennék semmire. Csak magamnak ártanék vele. –Szia, cuki – mondta elnyújtva. – Mintha egy kissé fel lennél paprikázva. –El sem hiszem: te tényleg megpróbáltad kicsinálni? – ordítottam. – Úgy volt, hogy ez a dolog kettőnk között marad. Miért kell neked mindig egy lépéssel továbbmenni? –Senkinek nem esett baja, így nincs ok az izgalomra, nem igaz? – Jake legyintett egyet, mintha mi sem történt volna. – De térjünk a lényegre: ha az emlékezetem nem csal, én vagyok a legundorítóbb, leghitványabb féreg, akivel viszont te alkut kötöttél.

–Csak mert nem volt más választásom! –A körülmények most mellékesek – felelte. A fogamat csikorgattam, ahogy ellenségesen meredtem rá. – Mit akarsz hát, Jake? Mi az ára, hogy megkímélted Xavier életét? Jake lustán végigmért, tekintete egyszerre volt tüzes és jéghideg. Feneketlen, fekete szeme mély, hűvös kútra emlékeztetett, melybe beledobsz egy követ, és sosem hallod meg, amikor az aljára ér. De amikor rám nézett, nyugtalanító elevenséggel izzott, s ettől megborzongtam. Összeszorította hosszú, sápadt ujjait, és a homlokát ráncolta, mintha mondani akarna valamit, de nem találná hozzá a megfelelő szavakat. – Bökd már ki végre! Hosszan és metszőn rám bámult, majd széttárta a kezét az előtte álló asztal fölött. – Ó, én pontosan tudom, mit akarok tőled. – Akkor rajta – folytattam merészen. – Halljuk. Jake felsóhajtott. – Sokáig gondolkodtam, hogyan is tudnám én kihasználni ezt a mi kis alkunkat a leghatékonyabban annak érdekében, hogy közelebb hozzon minket egymáshoz. Hunyorítani kezdtem. – Ki vele… –Úgy gondolom, tökéletes ajánlatot tettél. – Azzal felállt, és közelebb lépett hozzám. – Hiszen azt szeretnéd leginkább, hogy megóvhasd a te kis izompólós szépfiúd életét. Amit én a legjobban szeretnék, az egyszerű. Téged akarlak: bár sajnálatos módon, rajongásom bizonyítéka ellenére, te sosem viszonoztad az érzéseimet. Vissza kellett fognom magam, hogy fel ne horkanjak, amikor meghallottam, ahogyan kiejti a rajongás szót. –Oké… – feleltem mereven. Nagyon nem tetszett nekem, amilyen irányt vett a beszélgetés. Nem voltam egészen biztos benne, mit forgat a fejében, de Jake-et ismerve, valószínűleg nem olyat, ami kicsit is igazságos vagy méltányos. –Megígérem, hogy nem fogom bántani – mondta Jake. – Sőt, mi több, még azt is megígérem, hogy nem fogok beleszólni a kis kivetülős kalandjaidba. Dc cserébe azt várom el, hogy lemondj valamiről. –El nem tudom képzelni, mi olyat adhatnék, ami neked hiányzik – feleltem zavartan. –Talán csak nem gondoltad végig elég erősen – mondta Jake komoly mosollyal. – Van valami, amit valóban nagyon szeretnék. Gondolj rá úgy, mint az irgalmasságomért cserébe adott ajándékra. Elég volt a kertelésből, mondd meg, mit kérsz – válaszoltam türelmetlenül, miközben próbáltam visszafogni az indulatomat. –Azt kérem, hogy add nekem magad mondta Jake sötéten csillogó tekintettel.

Volt egy sejtésem, hogy mire céloz, de nem akartam elhinni. Azt akartam, hogy hangosan kimondja, hogy bebizonyosodjon a gyanúm. – Beszélj világosan – mondtam kihívó hangon. –Ó, te annyira elragadóan naiv vagy – jegyezte meg Jake gúnyos mosollyal. – Szó szerint értettem. A közelébe se megyek többé a te drága, bűbájos hercegednek, ha kész vagy nekem adni magad egyetlen éjszakára. Azt akarom, hogy nekem add az ártatlanságodat. –Várj… te azt akarod, hogy én… – dadogni kezdtem, ahogy a szavai valós értelmét felfogtam, és undorodva meredtem rá. – Te azt akarod, hogy közösüljek veled? –Jaj, ez így annyira hivatalosan hangzik. Jobban szeretném, ha a szeretkezni kifejezést használnád – mondta. Csak bámultam őt, és magamban azzal viaskodtam, hogy megtaláljam a megfelelő választ. Annyi mindent akartam mondani, s annyiféleképpen lehetne kifejezni iránta az ellenszenvemet, s hogy szó szerint undorodom attól, hogy hozzá érjek. –Neked tényleg komoly problémáid vannak. – Ez volt az első gondolat, ami elhagyta a számat. Nem kell gorombáskodni – felelte Jake megnyerő modorral. – Ha az egóm nem lenne akkora, mint az egész északi félteke, akkor ezen most biztosan megsértődtem volna. Rengeteg nő kezét-lábát törné, csak hogy velem tölthessen egyetlen éjszakát. Tekintsd magad kiváltságosnak. –Egyáltalán felfogod te, hogy mit kérsz tőlem? – hadartam. –Szexet, hogy kielégítsem a nemi étvágyamat. Nem nagy ügy – felelte Jake. –De, igenis nagy ügy! – üvöltöttem. – Az ember általában azzal fekszik le, akibe szerelmes, akiben megbízik, akiről azt reméli, hogy egy nap a gyermekei apja lesz. –Ez igaz – ismerte el Jake. – A szexnek kisgyermekek formájában néha vannak bizonyos kellemetlen mellékhatásai, de én majd előkészítek mindent, és nem lesznek komplikációk. Szakértő kezekbe kerülsz. –Egyáltalán hallod, amit mondok? – kérdeztem. – Ez éppoly helytelen, mintha eladnám a lelkemet. –Ne légy nevetséges – gúnyolódott Jake. – A szex célja a gyönyör, nem a nemzés. Csak annyit kell tenned, hogy hátradőlsz, és hagyod, hogy tegyem, amihez a legjobban értek. Ne felejtsd el, minden kompromisszumnak ára van. –A szex célja, hogy életet teremtsen – igazítottam ki. – Ha lefeküdnék veled, azzal elkötelezném magam melletted, kinyilvánítanám, hogy bízom benned, és hogy életet akarok teremteni veled. Veled… – ismételtem meg a nyomaték kedvéért. – De te hazug vagy, csaló és gyilkos. Neked én sosem adnám oda magam! Jake-be még annyi jó modor sem szorult, hogy legalább megsértődjön ezen. – Alkut kötöttünk – közölte kifejezéstelenül. – Beleegyeztél, hogy megteszel bármit, amire kérlek. Ha most visszautasítasz, mérget vehetsz rá, hogy Xavier nem ér meg még egy napkeltét. –Tartsd távol magad tőle.

–Hé! – Jake felém bökött az uj jával. – Ne köss egyezséget az ördöggel, ha nem tudod kezelni a dolgot. Megráztam a fejem. Egyszerűen képtelen voltam elhinni a kérését. Azt az egyetlen dolgot választotta, amit nem adhatok meg neki. Olyan lenne, mintha beengedném a sötétségét a fizikai testembe, s hagynám, hogy a teljesen különböző lelkünk egybeolvadjon. –Feltételezem, Xavier azért mégsem jelent neked olyan sokat – mondta Jake mintegy mellékesen. – Ha hagyod, hogy egy ilyen jelentéktelen semmiség veszélybe sodorja az életét. Mereven bámultam rá, miközben megpróbáltam feldolgozni a hallottakat. Tényleg, akkor most ez az igazi árulás lenne vagy az igazi áldozat? –Mindig is úgy hittem, hogy vele fog megtörténni – motyogtam magamban. –Tudom – felelte Jake, és a hangja szinte csöpögött az eltúlzott együttérzéstől. – És hidd el, általában nincs is ellenemre egy édeshármas, de jelen körülmények között, azt hiszem, az egy kicsit kényelmetlen lenne. Még csak válaszra sem méltattam. Éreztem, hogy felfordul a gyomrom. Jake elég hatalmas ahhoz, hogy megölje Xaviert – ma reggel ezt be is bizonyította. Ha megszegem a szavam, semmi nem tartja vissza, hogy egyenesen elinduljon, és megkeresse megint. Tudtam, hogy Ivy és Gábriel résen vannak, de elég, ha egy óvatlan pillanatban egyedül találja. Nem törődne vele, hogy napokba vagy hetekbe telik, megtalálná a módját. Már azt megelőzően tisztában voltam vele, mit kell tennem, mielőtt mérlegeltem volna a lehetőségeimet. S akkor Xavier szavai jutottak eszembe: – Beth, egy kapcsolat nem csak a testi dolgokon alapul… Én önmagadért szeretlek téged, nem pedig azért, amit nyújtani tudsz nekem. – Vajon ez azt jelenti, hogy azt akarná, elfogadjam Jake ajánlatát? Nem tudtam, és azt kívántam, bárcsak lenne mellettem valaki, aki irányt mutat. Egyedül arról voltam meggyőződve, hogy bármily rettenetes is a gondolat, hogy lefeküdjek Jake-kel, még mindig sokkal elviselhetőbb, mint az, hogy elveszítsem Xaviert. Az az igazság, bármit megtettem volna, hogy megóvjam őt. –Rendben – egyeztem bele könnyes szemmel. – Győztél. A tiéd vagyok. –Pazar – mondta Jake. – Helyesen döntöttél. Felküldöm Hannát, hogy segítsen elkészülnöd. Még ma este be szeretném hajtani ezt az adósságodat… csak arra az esetre, hogy meg ne gondold magad.

AMIKOR HANNA FELJÖTT HOZZÁM, az arca hamuszürke volt, és a hóna alatt egy ruhatartó zsákot szorongatott. –Ó, Beth – szólított meg gyengéden. Ez volt az első alkalom, hogy a nevemen szólított, és ez igencsak meglepett. – Bárcsak másképp alakult volna. –Honnan tudsz róla? – kérdeztem fakó hangon. –Gyorsan terjed errefelé a pletyka. Sajnálom. –Semmi baj, Hanna – mondtam, és nagyot nyeltem. –Jake-től nem vártam mást.

–Azért remélem, ezek után… egy nap… majd újra együtt lehet Xavierrel – mondta. – Őbiztosan nagyon jó ember. –Igen, az. Csak úgy tudtam átvészelni ezt a megpróbáltatást anélkül, hogy összetörnék, ha Xavierre gondoltam. Ha Xaviernek miattam kellene meghalnia, az rosszabb lenne, mintha az örökkévalóságig maradnék a pokolban. –Rajta – mondta Hanna, és gyengéden megpaskolta a hátamat. – Jake egy óra múlva várja. – Kicipzározta a ruhatartó zsákot, és elővett belőle egy hosszú menyasszonyi ruhát. –Tényleg muszáj kiöltöznöm? – kérdeztem leverten. Nem akartam nagy feneket keríteni a dolognak. A színpadias ma-nírok nélkül is épp elég szörnyű lesz az egész. –A herceg kimondottan ezt a ruhát választotta – felelte Hanna. – Tudja, mennyire neheztel, ha nem veszi fel. –Szerinted helyesen cselekszem, Hanna? – kérdeztem tőle hirtelen, ahogy kényszeredetten a paplanom gyűrődéseit simítgattam. Gondolatban már elhatároztam magam, de azért szükségem volt valakire, aki biztat, hogy ne érezzem magam oly elhagyatottnak. –Mit számít az, hogy én mit gondolok? – Hanna úgy tett, mintha nem létező bolyhokat szedegetne le a ruháról, hogy ne kelljen válaszolnia. Tudtam, hogy gyűlöli, ha bármiben is kikérik a véleményét, mert félt, hogy bajba kerül miatta. –Kérlek – unszoltam. – Tényleg tudni szeretném. Hanna felsóhajtott, és abbahagyta, amit csinált. Amikor rám nézett, tágra nyílt, barna szeme bánattal telt meg. – Egyszer én is alkut kötöttem Jake-kel – válaszolta. – És cserbenhagyott. A démonok bármit megígérnek, hogy megkapják, amit akarnak. –Szóval, úgy gondolod, hazudik nekem? Hogy akkor is bántani fogja Xaviert? –Nem számít – felelte Hanna. – Amit tenni készül, örökké kísérteni fogja… viszont sosem bocsátja meg magának, ha nem teszi meg. Csak az járjon a fejében, hogy mindent megtett, amit csak tudott, hogy megóvja Xaviert. –Köszönöm, Hanna – mondtam. Hanna bólintott, majd rám segítette a szűzies, fehér ruhát és a szaténcipőt. Aztán apró gyöngyöket font a hajamba. Jake szándékosan tette ezt velem, ez az ő beteges iróniája volt. Megpróbálta ezt az egészet úgy előkészíteni, hogy valamiféle romantikus randevúnak láthassa az üzleti megállapodás helyett, ami valójában volt. A ruha szoros volt, akár egy fűző a derekam körül, és hullámokban omlott a földig. A dekoltázsa látni engedte alabástromfehér bőrömet. Hát, gondoltam magamban keserűen, ez a ruha tényleg illik az alkalomhoz… csak a hely rossz meg az alany.

Míg Hanna bekapcsolta a gyöngysort a nyakamon, Tucker jelent meg a lakosztályban, és elszontyolodott, amikor meglátta, mi van rajtam. –Tehát igaz – jegyezte meg szelíden. – Biztos vagy benne, hogy tudod, mit csinálsz? –Nincs más választásom, Tuck – válaszoltam. –T'od, Beth – mondta, és habozva az ágyam szélére ült –, tudom, hogy pillanatnyilag a dolgok elég ramatynak látszanak… de most jobban csodállak, mint bármikor. –Hogy érted? – kérdeztem. – Ha engem kérdezel, nem sok csodáinivalót látok ebben. –Nem – mondta Tuck, és megrázta a fejét. – Lehet, hogy most még nem látod, de igazán erős vagy. Amikor Jake először ide hozott, senki sem hitte, hogy akár egy napig is kibírod. De szívósabb vagy, mint amilyennek látszol. Mindazok ellenére, amin keresztülmentél, s amit tettek veled, még mindig nem veszítetted el a hited. –De épp most hagyom, hogy Jake győzzön – feleltem. Hisz megadom neki, amit akar. –Dehogy – mondta Tuck öblös hangon. – Ha visszautasítanád, azzal adnád meg neki azt, amit akar… mert azzal magadat helyeznéd előtérbe. De te hajlandó vagy lemondani valami igazán különlegesről, és Jake tisztában van vele, hogy szeretetből teszed. Mindennél jobban utálod őt, mégis odaadod neki magad, hogy megóvd azt, akibe szerelmes vagy. És ez felemészti őt. – Köszönöm, Tuck. – Átöleltem, és az arcom meleg, szénaillatú nyakába temettem. – így még nem gondoltam az egészre. Az jutott eszembe, hogy Tuckernek talán igaza van. Nem úgy kellene erre az egészre tekintenem, mint egy hitvány, hűtlen cselekedetre, hanem mint a szerelem igazi kinyilatkoztatására.

32. Mihály kardja

INDULÁS ELŐTT MÉG NÉHÁNY PERCET egyedül akartam tölteni. Hanna és Tuck magamra hagyott, mert látták, hogy időre van szükségem, hogy rendezzem a gondolataimat. Nem tehettem róla, de még mielőtt bezárták maguk mögött az ajtót, nyomban elkezdtem a kivetülést. Találkozni akartam még utoljára Xavierrel; azt akartam, hogy az ő arca legyen az utolsó, amit látok, mielőtt elajándékozom

énem egy becses darabját. Biztos voltam benne, ha gondolatban az emlékébe kapaszkodom, képes leszek végigcsinálni. A családom már megérkezett Alabamába. Nagyjából egy kétórás autóút volt mindössze, mégis csodálkoztam, hogy ilyen gyorsan odaértek. Amennyire meg tudtam ítélni, Broken Hill egy Venus Cove-hoz igen hasonló, álmos kisváros volt. A használaton kívüli vasútállomáson, a téglafalak mentén sorakozó fapadokat teleszórták szeméttel, az ódivatú jegyárusító fülke gazdátlanul árválkodott. A sínek között kisarjadt a gaz, a varjak pedig hasztalan csipegették a kiszáradt földet. Magam elé képzeltem, hogy nézhetett ki ez a bájos kis hely, amikor tele volt élettel. Nyilvánvaló, hogy a vasúti szerencsétlenség óta, mely oly sok áldozatot követelt, a lakosok elkerülték az állomást, és már csak halvány árnyéka volt régi önmagának. A Chevy leparkolt a rozsdás vágányok mellett, a családom pedig kiszállt belőle. Ivy beleszimatolt a levegőbe, s én azon gondolkodtam, vajon érzi-e a portálból párolgó kénszagot, mely a közelben lehetett. –A hideg futkos a hátamon ettől a helytől – jelentette be Molly, aki még mindig a kocsiban hezitált. –Maradj ott, ahol vagy – mondta neki Gábriel, és most az egyszer nem vitatkozott. –Hogyan tovább? – tudakolta Xavier. – Van valami ötletetek, hogy mit keressünk? –Akármilyen lehet – mondta Gábriel, majd lehajolt, és a jobb tenyerét a föld fölé tartotta. – De szerintem ide lesz beágyazva a vágányok közé. –Honnan tudod? –A föld mindig melegebb egy pokolba nyíló portál fölött. –Ésszerű – sóhajtotta Xavier. – Már csak azt kell kitalálnunk, hogyan nyissuk ki. –Ez a probléma – felelte Ivy. – Az együttes hatalmunk sem elég hozzá. Erősítésre van szükségünk. –A francba! – Xavier a bakancsa orrával a földbe rúgott, kavicsok repültek a levegőbe. – Akkor meg mi értelme volt, hogy ide jöttünk? –Mihály arkangyal nem küldött volna ide hiába – motyogta Ivy. – Biztosan azt akarja, hogy megtegyünk valamit. –Vagy szimplán csak szórakozik velünk. –Valóban – szólalt meg egy testetlen hang mögöttük. Pont időben perdültek meg, hogy észrevegyék, amint az arkangyal materializálódik előttük, és feltornyosuló alakja árnyékot vet a sínre. Éppen úgy nézett ki, mint amikor először találkoztak vele: szőke haja lángolt, erős végtagjai sokkal nagyobbak voltak, mint egy átlagos emberé. A szárnyát bevonta. –Ó, már megint… – nyögött fel Molly az autóban, és a fejét a két térde közé dugta. Gábriel és Mihály az egyenrangú harcosnak kijáró főhajtással üdvözölték egymást. – Követtük az útmutatásodat, testvér – mondta Gábriel. – Most mit vársz, mit tegyünk?

–Azért jöttem, hogy felajánljam a segítségemet – felelte Mihály. – Menny és pokol legerősebb fegyverét hoztam magammal, amivel oly könnyedén fel lehet nyitni egy portált, akár egy gyümölcsöt. –Köszönjük, hogy ezt az alapvető fontosságú információt nem osztotta meg már korábban velünk – motyogta Xavier rosszkedvűen. –Nekem kellett eldöntenem, hogy mikor jön el az ideje – mondta Mihály arkangyal, és le sem vette a szemét Xavierről. – A Szövetség gyűlést tartott, hogy megvitassa eme váratlan kellemetlenséget. Lucifer ismeri a túszul ejtett angyal erejét, és arra akarja felhasználni, hogy elérje a saját célját. Mihály arkangyal szavai ismerősen csengtek. S ha ő ezzel tisztában van, az azt jelenti, hogy ez idő alatt egyáltalán nem voltam egyedül. A Mennyország mindvégig figyelt. Talán merhetek reménykedni, hogy nincs minden veszve! –És azt ugyan hogyan akarja véghezvinni? Bethany nem egy bábu – tiltakozott Ivy. –Azt nem tudjuk – felelte Mihály. – De az isteni esszencia bármelyik démon kezében veszélyessé válhat. Lucifernek az a célja, hogy elszabadítsa az Armageddont, a végső csatát, és abban reménykedik, hogy a saját előnyére használhatja fel az angyalt. A mennyország erőinek muszáj megtorláshoz folyamodnia. –És pontosan hogy jön a képbe Bethany? – kérdezte Xavier. –Ő a katalizátor, ha úgy tetszik – magyarázta Mihály. – A démonok egy mindenre kiterjedő háborút akarnak előidézni, de mi nem süllyedünk az ő szintjükre. Megmutatjuk nekik a mennyország hatalmát anélkül, hogy feltétlenül vérontást okoznánk. –És egész idő alatt segíteni akart nekünk, nem igaz? – kérdezte Xavier. –Akkor miért nem tartott velünk már az elejétől fogva? Mihály enyhén megbillentette a fejét. – Ha a gyerek eltöri a játékát, és a szülei azonnal vesznek neki egy újat, akkor abból mit tanul? –Beth nem egy játék – kezdte Xavier hevesen, de Gábriel a vállára tette a kezét, hogy féken tartsa. –Ne szakítsd félbe az Úr angyalát. –A mennyország bármikor közbeléphet – folytatta Mihály. – Ám a megfelelő időt Ő választja meg. Mi pusztán a hírnökei vagyunk. Ha az Atyánk minden rosszat jóvátenne a világon, senki nem tanulna a hibáiból. A hitet és a hűséget megjutalmazzuk, s te mindkettőről tanúbizonyságot tettél. Mellesleg a te utad még nem ért véget. A mennyországnak tervei vannak veled. –Tervei velem? – ismételte meg Xavier, de Mihály arkangyal csak végigmérte átható tekintetével. –Ne rontsuk el a meglepetést. Megdöbbentő volt hallani Mihály arkangyal szavait. Ő az egyik legnagyobb tekintély a Királyságban, és kételkedtem benne, hogy a kiszabadításom előkelő helyen szerepelt volna a tennivalói között. De úgy tűnt, Lucifer sokkal veszélyesebb játékot űz, mint gondoltam. Mihály szerint háború szélére

sodródtunk, és a mennyországnak muszáj volt megerősíteni a domináns szerepét. Még mindig nem sejtettem, hogyan akarja kinyitni a portált, de nagyon magabiztosnak látszott a képességeit illetően.

–A portál? – juttatta eszébe Ivy szelíden, mert aggódott az elvesztegetett idő miatt. – Nem véletlenül vagyunk itt. –Legyen hát – mondta Mihály, és hullámzó köpönyege alól elővett egy oly fényesen ragyogó tárgyat, hogy Xaviernek el kellett fordulnia. A Mihály arkangyal kezében lüktető hosszú, lángoló pallos készen állt, hogy engedelmeskedjen a parancsának. Az éle kéken parázslott, s már-már túl kifinomultnak látszott ahhoz, hogy pusztító munkára fogják. A markolatba olyan nyelven írott betűket véstek, melyet va-lószínüleg senki emberfia nem értene meg. A betűk hullámzottak, és lágy, kék fénnyel izzottak. A kard élt – mintha saját lélekkel áldották volna meg. –Mihály Pallosa – mondta Gábriel olyan áhítatos hangon, amelyet tőle még sosem hallottam. – Hosszú ideje annak, hogy utoljára láttam. –Ez tényleg létezik? – kérdezte Xavier. –Valódibb, mint hinnéd – felelte Gábriel. – Mihály már korábban is síkra szállt ellenük. Xavier egy pillanatra elgondolkodott. – Hát persze – mondta végül. – Benne van a Jelenések könyvében is: „Ezután nagy harc támadt a mennyben. Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt. A sárkány és angyalai védekeztek…” A sárkány Lucifer volt, igaz? –Úgy van – felelte Gábriel. – Mihály volt az, aki letaszította őt Atyánk parancsára. –Szép munka – mondta Xavier, és Mihály felvonta az egyik szemöldökét. Elmosolyodtam, mennyire fesztelen Xavier modora a testvéreiméhez képest. – És ezzel vajon sikerül megnyitni a portál bejáratát? –Meglátjuk, nem igaz? – felelte Mihály arkangyal szűkszavúan. A vágányok között teljes életnagyságban kihúzta magát. A kard oly haragosan vibrált a kezében, hogy a közelben lévő madarak szétröppentek. Mihály arkangyal a feje fölé emelte a kardot, s a napfény sugarai megcsillantak ezüst felszínén. – Isten nevében megparancsolom… A hangja dörögve szólalt meg, aztán elenyészett. Kezdtem eltűnni, megint úton voltam Hádesba. Megpróbáltam megkapaszkodni. Szörnyen szerettem volna még maradni, hogy lássam, sikerül-e Mihály arkangyal kardjával megnyitni a portált. De a szálloda telefonjának fülsértő hangja kíméletlenül visszarángatott a testembe.

– HALLÓ? – KÉRDEZTEM, AHOGY esetlenül kotorásztam a kagyló után, s majdnem el is ejtettem. –Mr. Thorn az előcsarnokban várja – közölte a recepciós. Észrevettem, hogy a hangja a legutóbbi találkozásunk óta megváltozott. Akkor tiszteletteljes volt, most meg önelégült. –Mondja meg neki, hogy azonnal megyek. Leraktam, majd visszahanyatlottam az ágyra, és hangosan felsóhajtottam. Nem tudtam, mit gondoljak. Mihály tényleg át tudja törni a portált, hogy kiszabadítson? Nem mertem elhinni. Néhány pillanatig gyámoltalanul reszkettem, és azon gondolkodtam, mit csináljak. Egy dolgot biztosan tudtam: nem hagyhatom, hogy Jake megtudja, minek voltam a szemtanúja. Végig kell csinálnom az alkut, mintha mi sem történt volna. Reméltem, hogy a színészi képességeim segítenek a feladatban. A Hotel Ambrosia előcsarnokában találkoztam Jake-kel. A szokásos motoros dzsekijét frakkra és ezüst mandzsettagombokra cserélte – talán így próbált romantikus hőst játszani. De mindketten tudtuk, hogy az előkelő cicoma ellenére semmi romantikus sincs abban, amire készülünk. Tuck és Hanna a forgóajtó mögött álltak, és igencsak kétségbeesettnek tűntek annak láttán, ahogy betuszkolnak Jake limuzinjának hátuljába, majd elhajtanak velem Hádes alagút-jaiba. A hátsó ablakon át integettem nekik, s megpróbáltam rájuk is átruházni valamicskét abból a reményből, amit kaptam. Az autó végül leállt egy barlangnak látszó hely szájánál. Kiszálltam és körbenéztem. –Szóval, ilyen a te elképzelésed egy romantikus helyszínről? – kérdeztem hitetlenkedve. – Miért nem mindjárt egy seprűtároló fülkét választottál? –Csak várd ki a végét – mondta Jake titokzatosan. – Még nem láttál semmit. Mehetünk? – Felém nyújtotta a karját, és bekísért a sötétbe. Belekapaszkodtam, és akadály nélkül átlépkedtünk egy rövid alagúton, mely szinte varázsütésre egy hatalmas kőterembe nyílt. Külön erre az alkalomra rendezték be. Egy pillanatig csak arra tudtam gondolni, mennyire gyönyörű. Lemerevedtem, s eltátottam a számat. –Ezt az egészet te rendezted így? –Az én bűnöm. Egy emlékezetes éjszakát szeretnék nyújtani neked. Csodálattal pillantottam körbe. A bálteremszerű föld alatti barlang padlóját sekély, tejszerű víz lepte el. A felszínén rózsaszirmok és gyertyák lebegtek, szelíd, pislákoló fényben fürdették a repedésekkel tarkított kőfalat, s táncoló árnyékokat vetettek a vízre. Jake sötét mágiája folytán, a levegőben egy karos gyertyatartó lebegett. A barlang túlsó végében töredezett kőlépcsők sora vezetett a száraz talajra. A közepén hatalmas ágy állt, melyet fényűző aranyszínű szatén és bojtos párnák borítottak. A kőfalat bonyolult hímzésű kárpitok és egy elfeledett világ portréi díszítették. Minden csupasz felületet aranyozott tükrök takartak, melyek egy látványos, csillogó piramisba tükrözték a borongós fényeket. Operaária hangjai szűrődtek be a rejtett hagszórókból. Jake ezt a nyirkos, óriási föld alatti sötét helyet lenyűgöző világgá varázsolta. Persze a látvány nem kárpótolt semmiért. A szemem megakadt valamin, amit félig belepett a víz. A milói Vénusz márványszobra volt. A félhomályon át láttam, hogy kőarcán sötét folyadék csörgedezik alá, s ritmikus potyogással cseppen róla a vízbe. Kellett néhány másodperc, mire felfogtam, hogy a szobor gyakorlatilag vért könnyezik.

Mielőtt bármit szólhattam volna, Jake csettintett, és egy díszes gondola jelent meg előttünk. – Csak utánad – mondta, és gálánsán felém nyújtotta a karját, hogy besegítsen a csónakba. Óvatosan beléptem, Jake pedig követett. A gondola magát kormányozva suhant át a vizén, mígnem tompán nekiütközött a kőperemnek. Kiszálltam, s nem foglalkoztam azzal, hogy megemeljem a ruhám peremét, melyet a kőlépcsőn húztam magam után. Jake odasietett az ágyhoz, s ujjaival végigsimította az ágytakarót. Intett, hogy menjek oda. Némán álltunk egymással szemben. A Jake arcára kiülő vágy láttán megborzongtam. Kizárólag ürességet éreztem. Az érzékeim teljesen kikapcsoltak; a testem önműködő üzemmódba váltott. Tudtam, hogy higgadtnak és szenvtelennek kell maradnom, míg a segítségre várok… feltéve, ha jön. Nem engedhettem meg magamnak, hogy azon morfondírozzak, mi van, ha Mihály arkangyal terve mégsem válik be. Mert tudtam, ha megtenném, akkor elkezdenék sikítani, és megpróbálnám Jake- et eltaszítani magamtól. Így csak álltam ott mereven, és vártam. Jake felém nyúlt, és hosszú, karcsú ujjaival végigsimította a karomat. Nagyon gyakorlott mozdulatokkal csinálta, s néhány pillanattal később a ruhám pántja lehullott, felfedve meztelen vállamat. Odahajolt, forró ajkát a bőrömre szorította, s a kulcscsontomat végigcsókolva, eljutott a nyakam gödröcskéjéig. Kezével feljebb nyúlt, megszorította a derekamat, majd magához húzott. Amikor ajkát az enyémre szorította, csókja követelőző volt. Megpróbáltam nem gondolni rá, hogyan csókol Xavier – lágyan és lassan, mintha a csók önmaga jutalma volna, nem pedig valami másnak az előjátéka. Ereztem, ahogy Jake nyelve erővel szétválasztja az ajkamat, majd benyomul a számba. Lehelete forró volt, akár az olvadt ólom, s fojtogató. Miközben a keze elkezdett végigkúszni a testemen, észre sem vette, mennyire tartózkodó vagyok. Aztán egyetlen könnyed mozdulattal odanyúlt, és kicipzározta a ruhát a hátamon. Mielőtt egyáltalán felfogtam volna, mi történik, a ruha a földre omlott, én meg ott álltam előtte egy szál átlátszó, selyem fehérneműben. Jake egy pillanatra hátrébb lépett, és zihálni kezdett, mintha épp lefutott volna egy maratont; aztán lenyomott az ágyra, fölém hajolt, és kíváncsi arckifejezéssel méregetni kezdett. Leereszkedett hozzám, az egyik kezét a combom belső felére csúsztatta, és a hüvelykujjával lassan körözve dörzsölgetni kezdte. A nyakamtól indulva, a mellemen át végigcsókolgatott a hasamig, s közben rám nehezedett a testével. Hol van már Mihály arkangyal és a többiek? Émelyítő gondolat jutott eszembe. Minden esély megvolt rá, hogy a karddal nem sikerült megnyitni a portált. Csak perceken múlott, hogy a sors más irányt vegyen; bármi történhetett, mikor már nem voltam jelen. Éreztem, hogy a pulzusom meglódul, és ragyogó izzadságcseppek ütköznek ki a mellkasomon. Jake végigsimította rajtuk az ujját, és elégedetten elmosolyodott. Az egyik ujjamat a szájához emelte, és gyengéden szopogatni kezdte. –Végül mégiscsak jól érzed magad? – kérdezte. A szám túlságosan kiszáradt, hogy megszólaljak, de azért kipréseltem magamból egy választ. –Nem tehetnénk már túl magunkat az egészen? Azt hittem, biztosra megyek, amikor azt feltételeztem, hogy Jake csak azért is oly hosszan fogja elnyújtani az élményt, ahogy csak tudja, de a válasza készületlenül ért. – Hát akkor csináljuk úgy, ahogy szeretnéd. – Azzal letépte magáról az inget, és a földre dobta; meztelen mellkasa fölém magasodott, csokoládészínű haja izzó szemébe omlott. Lehajtotta a fejét, és

éreztem, hogy a foga a fülemhez ér. – Ez még csak a kezdet – súgta, aztán lejjebb kúszott, és a nyelvével bekalandozta a szegycsontomat. – Azt hiszed, ez heves? Csak várd ki, amíg elveszíted a fejed. Úgy fogod érezni magad, mintha fel akarnál robbanni. Reszkettem a félelemtől az érintése alatt. Száz és száz dolgot akartam mondani, de inkább csendben maradtam. Tudat alatt egy hang felsikoltott bennem. Mi van, ha mégsemjönnek? És ahogy múltak a percek, egyre nyilvánvalóbb volt, hogy nem jönnek el. Újra megpróbáltam húzni az időt. Felnyúltam, és az ujjammal könnyedén végigsimítottam Jake mellén. Beleremegett, és még intenzívebben préselte hozzám magát. –Ideges vagyok – suttogtam oly ártatlanul, ahogy csak tudtam. – Még sosem csináltam ehhez hasonlót azelőtt. –Mert egy amatőrrel kezdtél – felelte Jake. – Ne aggódj, én majd kezelésbe veszlek. Nem tudtam, mit mondhatnék még, hogy elodázzam az elkerülhetetlent. Xaviernek és a családomnak se híre, se hamva nem volt. Most már túl késő, mást nem tehettem. Hanyatt dőltem, behunytam a szemem, és beletörődtem a sorsomba. –Készen állok – mondtam. –Én már nagyon régóta készen állok – búgta Jake, és éreztem, hogy a keze megmoccan, és elkezd felfelé vándorolni a combomon. Hirtelen mély nyögéshez hasonlító zaj hallatszott a barlang gyomrából. Olyan volt, mintha maga a szikla hasadt volna ketté. A hang visszaverődött a falakról, amitől Jake éberen villogó tekintettel kiegyenesedve felült. A moraj hallatán az a benyomásom támadt, hogy a mennyezet rögvest beomlik. Felültem, s feszülten füleltem, hátha meghallok valami vigasztaló hangot. Jake gonosz szitkokat szórva káromkodni kezdett, aztán a szemközti fal záporozó föld és kődarabok kíséretében, fülsiketítő robajjal berobbant, és egy ismerős, lenyitható tetejű, 1956-os Chevrolet Bel Air rontott be a csipkézett szélű nyíláson. Az autó szinte lassított felvételhez hasonlatos módon úszott be a barlangba, hogy alig néhány méterre tőlünk, mennykőcsapásszerű robajjal landoljon. Hosszú volt és fényes, épp ahogy az emlékeimben élt; izzottak a fényszórói, égszínkék festése azonban jócskán lehorzsolódott az iménti becsapódástól. –Xavier? – suttogtam. A szélvédő poros volt, de egy pillanattal később a sofőr ajtaja nyikorogva kinyílt, és kiszállt egy alak. Éppen úgy nézett ki, mint ahogy emlékeztem rá: magas volt, széles vállú és ragyogóan kék szemű. Homlokába lógó, mézszínü fürtjeibe arany sávok vegyültek, nyakában pedig pislákolva megmegvillant a feszület a félhomályban. Mögötte Ivy és Gábriel lépett ki a kocsiból, és tündököltek a sötét teremben, mint egy-egy arany oszlop. Arcukon elszánt kifejezés ült, acélszürke tekintetüket Jake-re függesztették. Szél kerekedett, s meglebbentette aranyszínű hajukat. Eltartott egy pillanatig, mire rájöttem, hogy kibontották a szárnyukat, ahogyan mindig is tették, ha összecsapásra készültek. Úgy tornyosult fölébük, akár egy sas szárnya, s hatalmas árnyékokat vetettek a kőfalra. Éppoly erősnek és fenségesnek tűntek, mint mindig, ám érzékeltem, hogy már pusztán a hely is gyengítette őket. Nem tartoztak ide, s hatalmuk nemsokára fogyatkozni kezd. Mihály arkangyalnak nem láttam nyomát –

feltételezem, miután megnyitotta a portált, továbbállt. Ám Gábriel kezében ott ragyogott a pallosa. Mollyt sem lehetett látni sehol. Valószínűleg hátrahagyták Alabamában – a küldetés ezen része túl veszélyes lett volna számára. Xavier arcán megkönnyebbülés látszott. Előrelépett, és felém nyúlt, de amint feltűnt neki lenge öltözékem, megtorpant. Pillantása megállapodott az ágyon, a virágokon és a gyűrött lepedőn. Találkozott a tekintetünk, s mikor megláttam fájdalmas arckifejezését, úgy éreztem magam, mintha valaki pofon vágott volna. Először zavartnak tűnt, aztán dühösnek, majd végül különös módon üresnek, mintha az érzelmek eme hullámvasútján túlságosan megszédült volna. Végül Jake törte meg a csendet. –Nem! – kiáltotta, és felém lendült, majd oly erővel szorított magához, hogy felsikoltottam a fájdalomtól. Ez már Xaviert is cselekvésre sarkallta. –Vedd le róla a mocskos kezed! – morogta. Meglódult felénk, de Ivy és Gábriel egy szempillantás alatt mellette termett, és visszafogták. Jake úgy meredt rájuk, mint egy vérengző vadállat, fekete szeme tágra nyílt a haragtól és a rémülettől. Gábriel ajka gúnyos vigyorra görbült, amit tőle még soha nem láttam. – Tényleg azt hitted, hogy megúszhatod ezt? – kérdezte szelíden, ami annál inkább fenyegető volt. –Nem volna szabad itt lennetek! – sziszegte Jake. – Hogyan jutottatok be? Gábriel előrelépett, és nagy ívben meglendítette a kardot, mintegy a súlyát próbálgatva a kezében. –Mondjuk azt, hogy váratlan erősítést kaptunk. Jake úgy sziszegett, akár egy kígyó, és szerteszét fröcsögött a nyála. – Valószínűleg ezt nem érted meg, de mi gondoskodunk a mieinkről – mondta Gábriel. Éreztem, hogy Jake ujjai erősebben vájnak a vállamba. – Ő az enyém – köpte a szavakat. – Nem vehetitek el tőlem. Tisztességes alkuban nyertem el. –Csaltál és hazudtál – felelte Gábriel. – Ő a miénk, és azért jöttünk, hogy visszavegyük. Ereszd el, különben kényszeríteni fogunk. Egy pillanatra Jake teljesen megmerevedett. Aztán hirtelen azt éreztem, hogy a talpam felemelkedik a talajról, ujjait a nyakam köré kulcsolta. Ahogy a levegőben himbálóztam, a torkom körül a szorítás már szinte elviselhetetlen volt. A lábam tehetetlenül kapálózott, miközben küszködve próbáltam magamba szívni azt a kevéske levegőt, amit tudtam. –Egy szempillantás alatt eltörhetném a nyakát – gúnyolódott Jake. –A francba ezzel az egésszel! – mondta Xavier, s még mielőtt bárki megállíthatta volna, előrerontott, és belerongyolt Jake-be a jobb vállával, mintha a focipályán lenne. Jake meglepetésében eleresztett engem, én meg az ágyra hanyatlottam, levegőért kapkodva. Ők ketten beleestek a vízbe. Jake-et láthatóan meghökkentette Xavier szenvedélyes támadása. Xavier meglendítette az öklét, amivel

masz-szívan Jake állkapcsába ütött. Aztán megragadták egymást, és a sekély vízben, a köveken át bukdácsolva próbáltak meg felülkerekedni a másikon. Hallottam, hogy Jake ismételten felmordul, miközben Xavier kitartóan ütlegeli ököllel. Nyilvánvaló volt, hogy fizikailag ki van a helyzet magaslatán. De Jake nem szokott fair játékot játszani, s amint egy pillanatra visszanyerte a lélekjelenlétét, meglegyintette a kezét a levegőben, Xavier pedig átrepült a barlangon, s becsapódott mellém, az ágyba. Jake csettintett az ujjával, mire vasláncok kezdtek alakot ölteni körülöttünk, odaszegezve minket az ágyhoz. Jake úgy indult meg felénk, mint egy gyilkolni kész ragadozó. Egy pillanatig fölénk magasodott, aztán meglendítette az öklét, és behúzott vele egy jókorát pont Xavier bal szemébe. Xavier feje oldalra csapódott, és láttam, hogy megrándul az arca, de nem akarta megadni Jake-nek azt az elégtételt, hogy lássa a fájdalmát. Sikoltottam, és a kötelékeimmel küszködtem, miközben Jake teljes erőből állon vágta Xaviert, akinek már vér szivárgott az ajkán. Aztán egy láthatatlan erő felemelte Jake-et a padlóról, és áthajította a barlangon. A láncaink eloldódtak. Xavier nyöszörögve az oldalára hemperedett, és a szemembe nézett. –Sajnálom – mondta. – Annyira sajnálom, hogy hagytam, hogy ez történjen. Megesküdtem, hogy mindig megvédelek, és cserbenhagytalak. Egy futó pillanatig rá bámultam, aztán átöleltem, és az arcomat a mellkasába temettem. – Itt vagy – suttogtam. – Tényleg itt vagy. Ó, istenem, mennyire hiányoztál. Még hosszú másodpercekig maradtunk összeölelkezve, aztán felültünk, és figyeltük, ahogy a fivérem és a nővérem bekerítik Jake-et, aki a jól öltözött úriemberből átváltozott valamivé, ami már alig látszott emberinek. Sötét haja összekuszálódott, az orra vérzett, a szeme pedig haragosan csillogott. Ivy és Gábriel megtámadhatatlan ellenfélnek tűntek együtt. –Ereszd el Bethanyt, Arakiel – figyelmeztette Gábriel visszafogott hangon. – Mielőtt ez az egész kicsúszik a kezeid közül. –Ahhoz előbb meg kell ölnötök – fröcsögte Jake. – Hisz alapos munkát végeztetek az elsőalkalommal is. Gábriel Mihály arkangyal kardját Jake-nek szegezte. – Nem jöttünk felkészületlenül. –Azt hiszed, én nem tudom, mit müvei veletek ez a hely? – kérdezte Jake. – Minden egyes másodperccel, amit itt töltötök, egyre fogy az erőtök. –Négyen vagyunk – mutatott körbe Gábriel. –Akik közül az egyik ember, egy angyal meg oly szelíd, hogy kész volt odadobni magát egy démonnak. Xavier felpattant az ágyról, és sötét pillantásokkal méregette Jake-et. – Ne merd őt ilyen szavakkal illetni. –Hogyan? – élcelődött Jake. – Nem bírod elviselni a gondolatot, hogy a kis barátnőd épp egy másik férfit készült kényeztetni? Aki mellesleg olyat nyújtott volna neki, amit te sosem tudnál… Xavier megrázta a fejét. – Ez nem igaz.

–Kérdezd meg tőle magad – vágta rá Jake önelégülten. Xavier kissé felém fordította a fejét. – Beth? Fogalmam sem volt, mit mondjak. Hogyan közöljem vele a hírt, hogy már ott tartottam, hogy megbocsáthatatlan hűtlenséget kövessek el? Kinyitottam a számat, aztán bezártam újra, és a lepedőt gyűrögettem. –Azt hiszem, a szótlansága magáért beszél – mondta Jake, s ha lehet, még elégedettebbnek tűnt magával. Xavier arca megrándult, és hátrébb lépett. – Szóval igaz. – Körbelegyintette a kezét. – Akkor erről szól itt ez a pucc-parádé? –Nem érted – feleltem. – Érted tettem. –Értem? Ezt meg pontosan hogy érted? Jake gyönyörűségében tapsolni kezdett. – Ó, ugyan, most nincs idő a szerelmi civódásra. –Alkut kötöttem – böktem ki. – Megígérte, hogyha lefekszem vele, többé nem próbál meg ártani neked. Gábriel ezüstös szeme Jake-re villant. – Te aztán tényleg egy csúszómászó féreg vagy – mondta neki undorodva. – Ne hibáztasd Bethanyt, Xavier; nem tudhatta, hogy hazudni fog. –Hazudtál? – kiáltottam. – Már majdnem odavetettem magam neked, te pedig végig hazudtál?! –Még szép, hogy hazudtam – csúfolódott Jake. – Sose bízz egy démonban, kis szívem. Neked kéne ezt a legjobban tudnod. Mielőtt bármit válaszolhattam volna, Xavier kitartóan szitkozódni kezdett. Még sosem hallottam azelőtt káromkodni, és Gábriel is meglepetten vonta fel a szemöldökét. –Azt a betyár mindenségit, úgy látszik, a cicafiúba végül mégiscsak szorult egy kis spiritusz – mondta Jake. –Meddig akarod még a bolondját járatni velünk? – sziszegte Xavier. – Tényleg ennyire szánalmas vagy? Amíg Jake figyelme másfelé kalandozott, megragadtam a lehetőséget, és leugrottam az ágyról, majd odaszaladtam a fivéremhez és a nővéremhez, és biztonságosan mögéjük bújtam. –Hiába bújsz el, Bethany – szólított meg Jake nyeglén. – Úgysem jutsz ki. –Valójában, testvér – mondta Gábriel komoran –, te vagy az, aki nem fog kijutni. Gábrielt a szárnya hirtelen felemelte a földről, és egy szempillantás alatt odaröppent Jake-hez, Mihály arkangyal pallosát a feje fölött tartva. Olyan gyorsan történt minden, mintha egy elmosódott jelenet lett volna. Hallottam, ahogy a penge suhanva átszeli a levegőt, majd egy elcsukló zihálást, s amikor Gábriel lába szilárd talajt érintett, a kard mélyen Jake mellkasába döfve meredezett. Xaviernek a döbbenettől leesett az álla, aztán odaszaladt hozzám, és átkarolta a vállamat. Jake csak akkor sikoltott

fel, majd megragadta a kard markolatát, kitépte a testéből, és csörömpölve a földre hajította. A pengét beszennyező vér sürübb volt a szokásosnál és éjfekete. A tátongó sebből sugárban spriccelt mindenfelé, s vele együtt Jake démoni ereje is elszivárgott. Hirtelen habos vér buggyant elő a szájából. Testét görcs rántotta össze, és a földre vetette. Mielőtt Jake arca viaszszerüvé vált, még felemelte a fejét, és felém nyúlt. Tekintete könyörgött, miközben némán tátogott valamit. Először nem értettem a szavakat, de aztán szakadozó légzése közben töredékeiben kihámoztam. – Bethany, bocsáss meg. A szánalom megindított, és elindultam felé. Szerettem volna legalább annyi vigaszt nyújtani neki, amit módomban állt. –Mit csinálsz? – hallottam magam mögül Xaviert, de túlságosan elvonta a figyelmemet a Jake fekete szemében látott szenvedés. Lehet, hogy Hádesban meggyötört engem, de tudtam, hogy az egész csupán azon torz vágyából származott, hogy elnyerje a szerelmemet. Talán valahol mélyen Jake is azt akarta, hogy szeressék. Az a legkevesebb, hogy nem kellene egyedül meghalnia. Lényemnek egy része szeretett volna elbúcsúzni tőle. –Bethany, ne! Ujjaimat már majdnem rákulcsoltam Jake hervadó kezére, amikor hirtelen elrántottak onnan. A padlóra buktam, és annyit láttam, hogy egy fénylő szárny csapkod fölöttem. Gábriel, aki látta, mire készülök, átcsapott a barlangon, hogy megállítson. – Ne menj oda! Ha most hozzáérsz, magával visz a halálba. Ökölbe szorítottam a kezemet, és a mellkasomhoz nyomtam. Hát megint tévesen ítéltem. Úgy tűnik, Jake hű maradt önmagához a keserű végig. Még mindig engem bámult, amikor a teste még egy utolsót rándult, aztán megmerevedett. Láttuk, ahogy a szemében kialszik a tűz, üvegessé válik, és üresen mered a semmibe. –Vége – suttogtam, mert muszáj volt kimondanom a szavakat, hogy el tudjam hinni. Ivy és Gábriel szorosan átöleltek. – Köszönöm, hogy eljöttetek értem. –Egy család vagyunk – felelte Gábriel, mintha ez volna az egyedüli szükséges magyarázat. A kezembe fogtam Xavier arcát. A szeme könnyes volt, és amikor megérintette az arcomat, rájöttem, hogy én is némán pityergek. –Szeretlek – mondtam neki egyszerűen, leszögezvén a megmásíthatatlan tényt. Még rengeteg dolgot mondhattam volna, de abban a pillanatban csak ennyit akartam. Mert csak ez számított. –Én is szeretlek, Beth – mondta Xavier. – Jobban, mint hinnéd. –Sietnünk kell – sürgetett Gábriel, és a Chevy felé terelt bennünket. – A portál már nem sokáig marad nyitva. –Várjatok – tiltakoztam, ahogy megpróbáltak betessékelni az autóba. – Mi lesz Hannával és Tuckkal? –Kikkel? – kérdezte Ivy zavarodottan.

–A barátaimmal, akik a gondomat viselték, amíg itt tartózkodtam. Nem hagyhatom itt őket. –Sajnálom, Bethany – felelte a nővérem őszinte szomorúsággal a tekintetében. – Értük semmit sem tehetünk. –Ez így nem tisztességes – kiáltottam. – Mindenki megérdemel egy második esélyt! –A démonok közelednek. – Gábriel megragadta a karomat. – Tudják, hogy itt vagyunk, a portál pedig kezd bezárulni. Muszáj elindulnunk, vagy csapdába esünk. Némán bólintottam, és követtem őket, de közben forró könnyek csordogáltak az arcomon. Gábriel ült a volánhoz, én meg odahajoltam Xavierhez a hátsó ülésen. A vállam fölött még utoljára hátrapillantottam, és láttam, hogy Jake teste a vízen lebeg. Amin keresztül kellett mennem miatta, valószínűleg egész hátralévő létezésem során kísérteni fog, de már nem árthat nekem többé. Dühös akartam lenni, de csak szánalmat éreztem iránta. Úgy halt meg, ahogyan élt: egyedül, és anélkül, hogy valaha megismerte volna a szerelmet. –Ég veled, Jake – suttogtam, aztán elfordítottam az arcomat, és Xavier mellkasába temettem. Éreztem, ahogy megpuszilja a fejem búbját, erős karjával pedig magához szorít, miközben a Chevy hörögve életre kelt, és meglódult a barlangon tátongó nyílás felé, ami már elkezdett összeolvadni. Egyetlen gondolat kísért el csupán, ahogy a feketeség bezárult, és visszazökkentem az én szeretett planétámra. Ismét úton voltam az élet felé, amit azelőtt megismertem, az élet felé, amit hiányoltam, s ami után sóvárogtam… de valójában ott, Xavier karjaiban már otthon voltam.

Utószó

A BRYCE HAMILTON GONDOSAN ÁPOLT pázsitján a felsősök királykék kalapban és talárban ácsorogtak a ragyogó, júniusi napsütésben, arcuk sugárzott az izgalomtól. Valamiképp már nem tűntek iránymutatásra szoruló tizenéveseknek: fiatalemberek voltak, akik készen állnak, hogy megtalálják a saját útjukat a világban. Az egyetemig még hátravolt néhány hónap, és mindenki alig várta a nyári szünetet. Tudtam, hogy Xavier számos egyetemtől kapott ajánlatot, melyek buzgón toborozták volna soraikba, különösen azok, ahol jelentős amerikai futballcsapat működött. Annak ellenére, hogy a ballagás az én jövőmre nézve nem bírt ugyanolyan befolyással, kénytelenkelletlen magával ragadott az izgatott készülődés. Csak a jelre vártunk, hogy elkezdődjön a felvonulás. A nézőtér mellett kiszúrtam Gábrielt a középiskolás kóristáival, akik éppen a „Friends Forever” záróelőadására hangoltak, mely egy népszerű, ám annál közhelyesebb búcsúztató dal.

A végzősök lelkesedése ragályos volt. A lányok a kalapjukat igazgatták, és újra feltűzték egymás haját, hogy ne hulljon a szemükbe a fényképezés alatt. A fiúkat kevésbé izgatta a külsejük, többnyire inkább csak hevesen kezet ráztak, és hátba veregették egymást. Valamennyien az osztálygyürüt viseltük, melyet alig néhány napja kaptunk meg. Egyszerű ezüstgyürű volt, melyre az iskola jelmondatát vésték: Élj. Szeress. Tanulj. A Bryce Hamiltonban imádták a pompát és a látványosságot. A nézőtéren meghívott vendégek és szülők foglaltak helyet, és a programfüzet összehajtogatott példányaival legyezgették magukat. Ivy Dolly Henderson mellett ült a szomszédból, és színlelt érdeklődéssel hallgatta a szomszédság pletykáit. Az oldalszárnyon Dr. Chester és a tanári kar várakozott a hagyományos oktatói dísztalárban, melyek színe a saját szakterületük ágát jelképezte. Először az igazgató megnyitja az eseményt, aztán az osztályelnök, Xavier elmondja a búcsúztató beszédet. Nem maradt sok ideje, hogy felkészüljön, de Xavier tehetséges szónok volt, és biztos voltam benne, hogy képes lesz egy lelkesítő beszédet tartani néhány lefirkantott jegyzetből. A közönség soraiban megláttam Bernie-t, aki éppen a legkisebb testvéreket próbálta lebeszélni arról, hogy egymás nyakába másszanak, és rászólt Nicolára, hogy ne játsszon tovább a Peggle-vel az iPhone-ján. Az ünnepség után uzsonnát szolgálnak majd fel a büfében, melyet fehér abroszokkal és virágdekorációval igazítottak illendővé az eseményhez. Egy hivatásos fotós már nagyban kattingatott, és figyeltem, ahogy Abby és a lányok friss ajakfényt kennek a szájukra, és meggyőződnek róla, hogy egyenesen áll-e a kalapjuk. Már alig vártam azt a részt, amikor mindannyian a levegőbe dobjuk a kalapunkat – számtalanszor láttam filmekben, és első kézből akartam átélni az élményt. Az enyémbe Ivy beleragasztotta a nevemet, így utána könnyen megtalálom. Az egész iskola lüktetett az energiától. De az izgalmak mögött azért lappangott némi édes-bús melankólia is. Molly és a barátai többé már nem fognak a belső udvaron ücsörögni; a lehetőség a következő felsős csapatra száll, ami már egyáltalán nem lesz ugyanolyan. Azoknak a napoknak már vége, amikor órákat hagytak ki, magoltak a vizsgákra, vagy a szünetben a szekrényeknél flörtöltek a srácokkal. Az iskola összekötött bennünket; ám most már a saját életünket kell élnünk, és megvan rá az esély, hogy már soha többé nem leszünk mindnyájan egy helyen. Szerettem volna, ha felgyorsulnak az események, és elkezdődik az ünnepség. Annyira magával ragadott az izgalom, hogy teljesen megfeledkeztem róla, én csupán szemlélője vagyok az egésznek. Már oly mértékben embernek éreztem magam, mintha aggódnom kellene, hogy felvesznek-e valahová, vagy hogy lesz-e kilátásom egy normális karrierre a jövőben. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez nem az én életem. Legfeljebb annyit tehetek, hogy osztozom az élményben Xavierrel és a barátaimmal. Molly jelent meg mellettem, és átölelt. –Istenem, ez annyira szomorú! – kiáltotta. – Az utóbbi négy évet azzal töltöttem, hogy egyfolytában panaszkodtam erre a helyre, most meg legszívesebben el sem mennék. –Ó, Molly, nem lesz semmi baj – mondtam, és egy elszabadult loknit a füle mögé simítottam. – Még rengeteg időd van az egyetemig. –De az életemből tizenhárom évet ebben az iskolában töltöttem – mondta Molly. – Furcsa arra gondolni, hogy már soha nem jövök vissza. Mindenkit ismerek ebben a városban, ez az otthonom.

–És mindig is az lesz – feleltem. – Az egyetem egy csodálatos kaland lesz, de Venus Cove még mindig itt lesz, amikor visszatérsz. –De olyan messze leszek! – panaszolta. –Molly – Elnevettem magam, és megöleltem. – Alaba-mába mész: az a szomszédos állam! Kuncogni kezdett, és szippantott egyet. – Az igaz, kösz, Bethie. Éreztem, hogy egy kéz kulcsolódik a derekamra, aztán Xavier ajka a fülemhez ér. –Beszélhetnék veled? – mormolta. Megfordultam, és felnéztem rá. A ballagási talár kékje kiemelte a szeme színét, és lágy, diószínü haja még csak össze sem kuszálódott a kalap alatt. –Persze, mizu? – kérdeztem. – Ideges vagy? –Nem – felelte Xavier. –Készen állsz a beszéddel? Nem is hallottam belőle semmit! –Nem maradunk. – Xavier ezt a földrengető bejelentést meglepő nyugalommal közölte. –Hogy micsoda? – képedtem el. – Miért? –Mert már nem jelent nekem semmit. –Ne légy nevetséges. –Még az életben nem voltam komolyabb. Még mindig nem hittem neki. – Azt hiszem, ma mindenki furcsán viselkedik – mondtam. – Nem akarsz elballagni? –Függetlenül attól, hogy részt veszek az ünnepségen, vagy sem, attól még elballagok. Akkor észrevettem, hogy a szeme csillog, a mosolyától pedig sugárzik az arca. Tényleg komolyan gondolta, hogy elmegyünk. –De hiszen te mondod a búcsúztató beszédet! –Már elintéztem. Wes beugrik helyettem. Bár nem volt olcsó. Rábámultam. Hogyan képes viccelődni, amikor épp arra készül, hogy kisétáljon élete egyik legjelentősebb eseményéről? Mindenki arra számított, hogy ő vezeti majd az ünnepséget – nélküle nem lenne ugyanaz. –A szüleid sosem bocsátják meg neked – mondtam. Miért nem akarsz itt maradni? Rosszul érzed magad? –Jól vagyok, Beth. –Akkor miért? –Mert valami sokkal fontosabbat akarok csinálni.

–Mi lehet annál fontosabb, hogy ballagsz? –Gyere velem, és meglátod. –Addig nem, amíg el nem árulod, hova megyünk. –Nem bízol bennem? –Dehogynem – bólogattam buzgón. – De még sosem tapasztaltam, hogy ilyen… tudod… meggondolatlanságot csinálsz. –Vicces, én nem érzem magam meggondolatlannak – felelte. – Sőt, még sosem voltam összeszedettebb. A Bryce fúvószenekara elindította a felvonulást, a diákok pedig elkezdtek bevonulni az előadótérre, hogy elfoglalják a helyüket a színpadon. Egy tanár tízesével megszámolta őket. Láttam, hogy Molly engem keres, miután úgy beszéltük meg, hogy egymás mellé ülünk. Az osztályelnökök mindig utoljára vonultak be, mert az ő helyük az első sorban volt. Észrevettem Gábrielt. Épp a kórusát kísérte a színpad mögé, de valószínűleg érezte, hogy történik valami, mert kérdő pillantást vetett rám a válla fölött. Elmosolyodtam, és erőtlenül visszaintegettem, remélvén, hogy megnyugtatom, minden az irányításunk alatt van. Xavier várakozásteljesen nézett rám. –Gyere, üljünk le az öreg tölgy alá öt percre, és mindent megmagyarázok. Ha nem tetszik az ötlet, visszajövünk, és együtt megyünk be. Rendben? –Öt percre? – ismételtem meg. –Csak ennyit kérek. Megálltam az iskola széles, kör alakú kocsibehajtója közepén álló, öreg tölgy tarka fénye alatt, tudván, hogy ez lesz itt az utolsó légyottunk. Nosztalgia tört rám. A tölgy megbízható barátunk volt a Bryce Hamiltonban töltött idő alatt, göcsörtös ágai menedéket és titkos találkahelyet szolgáltattak, valahányszor a vágyaink győzedelmeskedtek minden felelősségteljes józanságunk fölött. Karomat játékosan széles törzse köré fontam, Xavier pedig még mindig úgy nézett ki, mintha épp az évszázad felfedezését tette volna. – Oké – mondtam. – Eljött a te időd. Mi ez a hatalmas ötlet, ami indokolja, hogy kihagyjuk a saját ballagásunkat? Xavier levette a kalapját és a talárját, és a fűbe dobta. Alatta fehér inget viselt nyakkendővel és öltönynadrágot. Ahogy megláttam atletikus mellkasát a lenge kis pamut alatt, rögtön rám tört a szokásos, mély, zsigeri vágyakozás. Xavier álomittasan bámult rám. Lehajtotta a fejét, és megcsókolta a kezemet. – Gondolkodtam kettőnkről. –Jót vagy rosszat? – kérdeztem azonnal, és a sóvárgás félelemnek adta át a helyét. –Természetesen jót. Ismét megkönnyebbülten lélegeztem. – Halljuk hát.

–Azt hiszem, megleltem a választ. –Ez csodás – feleltem könnyedén. – És mi volt a kérdés? Ám Xavier halálosan komoly maradt. – A kérdés az, hogyan lehetünk biztosak benne, hogy soha többé nem áll közénk senki. –Xavier, te most miről beszélsz? Muszáj lazítanod. Most már együtt vagyunk. Visszajöttem. Jake egyhamar nem fog minket zaklatni újra. –Ha nem Jake, akkor majd fog valaki vagy valami más. Így nem lehet élni, Beth. Mindig hátrafelé pillantgatva, és azon morfondírozva, hogy mennyi időnk maradt még. –Akkor ne is tegyük. Csak arra koncentráljunk, amink itt és most van. –Képtelen lennék. Én azt akarom, hogy ez örökké tartson. –Ilyen elvárásunk nem lehet. Ezt te is tudod. –Szerintem meg lehet. – Ahogy belenéztem ragyogó, feneketlen tekintetébe, megpillantottam valamit, amit korábban nem láttam benne. Pontosan nem tudtam, mi az, de abban biztos voltam, hogy valami megváltozott. Aztán a következő pillanatban Xavier határozottan megfogta a kezemet, féltérdre ereszkedett a tölgyfa tövében, s az elszáradt levelek megroppantak a súlya alatt. A szívem úgy zakatolt, mint egy gyorsvonat. Öröm és pusztulás viaskodott bennem annak vártán, amire készült. –Beth – mondta egyszerűen, és tökéletes arca várakozásteljesen felragyogott. – Nincs bennem kétség azt illetően, hogy mi összetartozunk, de megtiszteltetés lenne számomra, ha veled tölthetném az életem hátralévő részét, és egyben olyan elkötelezettség, melyet örömmel vállalnék. – Elhallgatott. Világos, kék szeme ragyogott. Elakadt a lélegzetem, de Xavier csak elmosolyodott. – Beth – ismételte meg. – Hozzám jössz feleségül? Az arckifejezése színtiszta boldogságról árulkodott. Földbe gyökerezett a lábam. Egy ideje joggal állíthatom, hogy Xavier számomra nyitott könyv, de erre igazán nem számítottam. Akaratlanul felpillantottam az égre útmutatásért, de egyet sem kaptam. Ez olyan dolog volt, mellyel egyedül kellett megbirkóznom. Számos lehetséges válasz futott át az agyamon, egyik józanabb volt, mint a másik. Xavier, eszelős vagy? Neked teljesen elment az eszed? Még tizenkilenc éves sem vagy, és nem vagy abban a helyzetben, hogy megnősülj. Nem gondolod, hogy ezt meg kellene beszélnünk? Nem hagyhatom, hogy eldobd az összes álmod… talán majd az egyetem után visszatérhetünk rá. Nem vagyunk felhatalmazva rá, hogy egy ilyen döntést egyedül hozzunk meg. A szüleid ki fognak tagadni. Vajon mit szól hozzá Ivy és Gábriel? Mégis a legkevésbé racionális válasz tolult az ajkamra. – Igen.

Gyorsan odébbálltunk az öreg tölgytől, mert attól tartottunk, hogy valaki keresni fog bennünket. Amint megadtam a válaszomat Xaviernek, az ölébe kapott, elindult velem futva az iskola kapuja felé, és meg sem állt, amíg ki nem ért az utcára, ahol a Chevyje parkolt. Xavier óvatosan lehelyezett a padkára, hogy kinyissa nekem az ajtót, aztán beugrott a volán mögé, és egyenesen elindult a város felé. –Es most hová megyünk? – kérdeztem lelkes izgalommal. –Muszáj valahogyan megünnepelnünk. Néhány perc múlva a Chevyvel leparkoltunk a Sweet-hearts előtt a Main Streeten. A kávéház majdnem üres volt. A legtöbb törzsvendég valószínűleg a Bryce ballagási ünnepségén volt. Amikor Xavier nem figyelt, lopva a karórámra pillantottam. Már legalább félórája eljöttünk. A távollétünk nyilvánvalóan feltűnt. Az igazgató már valószínűleg túl volt a köszöntő beszéde felén. A tanárok a színpad mögött már biztosan sugdostak, és egymást kérdezgették, ki látott minket utoljára, és hogy hová mehettünk. Valaki valószínűleg önként vállalkozott, hogy a keresésünkre indul a ligetben. Ivy és Gábriel már észrevették, hogy üres a helyünk, és tudják, hogy valami baj van, Xavier szülei pedig biztosan teljesen kétségbe vannak esve a mintagyerekük eltűnése miatt. Kijózanító volt mindezt végiggondolni, és jócskán lehűtötte a lelkesedésemet. Legalább arról muszáj volt meggyőződnöm, hogy Xavier tiszta fejjel hozta meg ezt a döntést. –Xavier – kezdtem tétovázva. –Ne csináld, Beth, ugye, nem azt akarod mondani, hogy máris meggondoltad magad? –Nem, hát persze, hogy nem. Csak egy dolgot szeretnék mondani. –Oké. Hallgatlak. –Muszáj a jövődre is gondolnod. –Már megtettem. Itt ül, velem szemben. –De mit fognak ehhez szólni a szüleid? –Azt hittem, csak egy dolgot akarsz mondani. –Kérlek, Xavier, vedd komolyan. –Nem tudom, mit fognak hozzá szólni. Nem tervezem, hogy kikérem a véleményüket. Ez a helyes, ezt kell tennem. Sokáig és keményen törtem a fejem rajta. Ezt akarom, és tudom, hogy te is ezt akarod. Normális körülmények között máshogy állhatnánk a dolgokhoz, de számunkra nem adatott meg ez a fényűzés. Ez az egyetlen módja, hogy megvédjük, ami a miénk. –De mi van, ha ettől csak még rosszabbra fordulnak a dolgok? –Nem számít, mert együtt fogunk szembenézni velük. –Arra gondoltál már, hogyan visszük ezt végbe?

–Már mindent elintéztem. Mel atya beleegyezett, hogy a segítségünkre lesz. Valójában ebben a pillanatban épp a kápolnában vár ránk. –Most? – Leesett az állam. – Nem kéne először elmondanunk valakinek? –Úgyis csak megpróbálnának lebeszélni róla. Utána majd elmondhatjuk az egész városnak. Amint a családjaink túlteszik magukat a kezdeti megrázkódtatáson, elmehetünk együtt megünnepelni. Majd meglátod. –A te szádból ez oly egyszerűnek hangzik. Mert az is. A házasság egy szent fogadalom. Isten is elégedett lehet vele. –Engem inkább az anyukád nyugtalanít. –Ugyan, mi oka lenne panaszkodni? Legalább templomban kelünk egybe! –Ez igaz. Xavier pohárköszöntő gyanánt a magasba emelte a tejturmixot. – Kettőnkre! – mondta, és összekoccintottuk a poharainkat. – „Amit Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza.” Mit mást tehettem volna, mint viszonzom optimista mosolyát? Semmire sem vágytam jobban, minthogy az övé lehessek örökre. Hogy mondjam el neki, hogy én nem az emberi beavatkozástól tartottam? Eszembe jutott, mennyire gyötrődött Xavier, amíg én Há-desban hervadoztam. Most, hogy a válság elmúlt, a fiú, akibe szerelmes voltam, visszatért, és készen állt, hogy bejelentse a világnak az elkötelezettségünket. Felkészült rá, hogy kockára tegyen mindent a boldogságért. Visszakaptam a régi Xaviert, aki talán még erősebb volt, mint azelőtt. Nem akartam megkockáztatni, hogy elveszítsem újra, még ha a mennyország haragját szabadítom is el. Xavier valószínűleg leolvasta az arcomról a bizonytalanságot. – Még visszakozhatsz – mondta csendesen. – Meg fogom érteni. Egy pillanatig hezitáltam, az összes lehetséges következmény eszembe jutott. Ám amikor Xavier megfogta a kezemet, minden kitisztult, és pontosan tudtam, mit kell tennem. –Még mit nem – válaszoltam. – Már alig várom, hogy Mrs. Xavier Woods lehessek. Xavier az asztalra csapott, és futó csalódottság árnyékolta be a jókedvét. Megijedtem. – Valami rosszat mondtam? –A fene egye meg, elfelejtettem a gyűrűt! –Azon még ráérünk aggódni – nyugtattam. –Nem, nem kell aggódnunk – mondta mosolyogva.

Azzal benyúlt a nadrágja zsebébe, és a kíváncsiságomat fokozván, előhúzta a zárt öklét. Amikor kinyitotta a kezét, egy ízléses, antik gyűrűs dobozka feküdt a tenyerében. – Nyisd ki – mondta. A lélegzetem is elakadt, amikor megemeltem az apró fémkampót, és a fedél felpattant. A dobozban egy rozetta csiszolású gyémántgyűrű volt, melynek tökéletessége láttán elállt a szavam. Amint megpillantottam, tudtam, hogy ez az én gyűrűm, és soha többé nem akarok megválni tőle. Még soha nem éreztem ilyen erős kötődést egy anyagi tulajdon iránt. A gyűrűt mintha nekem készítették volna. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg újra kell méretezni. Egyszerűen biztos voltam benne, hogy épp megfelelő. Semmi kirívó vagy hivalkodó nem volt benne. Molly és a többi lány társaságában már jártam a helyi ékszerboltban, ahol szájtátva csodálták a vitrineket. Muszáj volt mindig színlelnem némi érdeklődést, hogy udvarias legyek velük, de a cifra, modern gyémántok, melyekről egyfolytában áradoztak, engem hidegen hagytak. Annyira színtelennek és nyersnek tűntek. Az én gyűrűm viszont oly finom volt, akár egy virág. A szépségét lehetetlen lenne tovább tökéletesíteni. A finomra csiszolt középső követ egy platinapántba foglalták, és úgy csúcsosodott ki, akár egy apró kupola. Körülötte kisebb gyémántok ragyogtak, melyeket egy platinakörbe ágyaztak. –Tökéletesen passzol rád – állapította meg Xavier. –Olyan előkelő – suttogtam. – Hol sikerült ráakadnod? Még sosem láttam ehhez foghatót. –A nagyanyám hagyta rám a végrendeletében. A húgaim teljesen kiakadtak, hogy azt akarta, az enyém legyen. Ezt a gyűrűt egy angyalnak készítették. Nem akarod felpróbálni? Bólintottam, tétován a gyűrűért nyúltam, és még mindig nem mertem elhinni, hogy ezt az igényes és értékes dolgot tényleg nekem szánták. Ám esélyem sem volt, hogy felpróbáljam. Amint Xavier szavai elhangzottak, a föld remegni kezdett alattunk, mintha maga a mennyország lázadt volna fel. A gyűrű lecsúszott az asztalról, és lebukfencezett a remegő padlóra.