POKOL BÉLA A JOGÁSZKÉPZÉS DILEMMÁI* Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Kollegák! Hadd jelezzem, élek azzal a lehetőséggel, hogy elmondjam: amit egy évvel ezelőtt írtam a jogászképzés bővüléséről, abból hál' Istennek megjelent egy rövidebb anyag a Jogtudományi Közlönyben tavaly májusban. Igénybe is veszem, mert azokat a számadatokat, amelyekről nem fogok részletesebben beszélni, ebben megtalálhatják. Csak egy-két számadatot a bővülésről. Aki visszatekint az 1989-es állapotokra, az azt látja, hogy az elmúlt másfél évtizedben többszörösére nőtt a jogászképzés, és a hazai jogászság is majd háromszorosára bővült, annak az első reakciója az aggódás. Ma is többet hallottunk erről és tudom, hogy többet is fogunk hallani még. Hogyan tudja majd felszívni ezt a gyakorlati élet? Ez az aggódásnak a lényege. Milyen feszültségek keletkeznek ebből a gyors bővülésből? Ez az aggódás ösztönzött engem is az elmúlt években, és ezért nekiláttam, hogy tanulmányban feldolgozzam a hazai jogászság és a jogászképzés méretének a bővülését. Illetve körbenéztem az európai országok között, illetőleg az Egyesült Államokban, hogy ott miként alakult a helyzet e téren. Hadd jelentsem most ki, hogy az összehasonlítás után az aggódásom nagymértékben megszűnt, és ezt azért fontos kijelentenem, mert amikor a cikket megírtam, az még igen alaposan érzékelteti az aggódást. Ma már úgy gondolom, hogy az összehasonlítás után nem kell azért rögtön válságot kiáltani. Ugyanis azt tapasztaltam, hogy a jogászság és a jogászképzés bővülése, – néha radikális bővülése – általános jelenség a jogállami demokráciák útjára lépett országokban. Mindenhol olyan adatokra bukkantam, hogy az 1960-70-es évektől indulva megnégyszereződött, megötszöröződött a jogászság, ezen belül különösen az ügyvédség létszáma. Sőt, ahol előzetesen diktatúra volt és ott léptek a jogállami demokrácia útjára, ott néhány év alatt még nagyobb volt a jogászképzés növekedése a demokráciára való áttérés után. Például Spanyolországban 1970-ben, néhány évvel a Franco-rendszer 76-os bukása előtt, alig huszonegyezer volt a joghallgatók száma az egyetemeken. Huszonegyezer, ’90-re pedig van egy számom, ez 160 ezer volt. Tehát nyolcszor annyi joghallgató ült a székekben ’90-ben, és már 260 ezer 2001 körül. Ez azt jelenti, hogy majd megA jogászképzés aktuális problémái című konferencián elhangzott előadás szerkesztett, az élő beszéd stilisztikai fordulatait megőrző szövege. (Szerk.) *
357
A JOGÁSZKÉPZÉS AKTUÁLIS PROBLÉMÁI ÉS JÖVŐJE
nyolcszorozódott ’90-re a joghallgatók aránya az egyetemen. Ilyen nagy adatok is vannak, bár nem jellemző. Ha körbenézünk a Közép-Kelet-európai országokban a ’90-es évektől, ahogy nálunk is lezajlott, akkor szintén azt tapasztaltam, hogy a növekedés, például Csehországban, lényegében 1990-2000-ig hasonló. Még nagyobb a növekedés Lengyelországban. Nekem 1998-as adatom van, Lengyelország 1998-ban húszezer diplomát bocsátott ki egy évben. A lengyelek negyven millióan, négyszer annyian vannak mint mi, akkor az én adatom szerint 2000-ben 2200 diplomát adtunk ki. Ha megnégyszerezzük ezt, hogy összehasonlítsuk a lengyelekével, nyolcezret kellett volna kiadni. A lengyelek a magyarokat alaposan meghaladták, úgy tudom, ott a sok állami jogi kar mellett rengeteg magán jogi kar is van, tehát ez az oka a nagy jogászkibocsátásnak. De nem csak az nyugtatott meg, hogy hozzánk hasonlóan, vagy bennünket meg is haladóan nőtt a legtöbb jogállami demokráciában a jogászság és a jogászképzés létszáma, hanem az is, hogy ahol évtizedekkel korábban kezdődött ez a bővülés, ott is be tudott illeszkedni a számbelileg megnövekedett jogászság a gyakorlati életbe. Még akkor is, ha ez a növekedés mindenhol feszültségek mellett is zajlott le. Például az 1980-as évek végén kint voltam egy hosszabb német tanulmányúton, és ott az első tanulmányt a jogászság méretéről, belső szerkezetéről akkor készítettem el. S már akkor azt tapasztaltam, hogy a pályán lévő ügyvédség egyesületeinek a vezetőit ez nagyon-nagyon aggasztja. Végignéztem a német jogászszövetség éves közgyűlését, és ennek egyik sztártémája volt a jogászképzés és az ügyvédáradat kibocsátása, s hogy ez ellen valamit tenni kell. 1989-es adatokat olvastam róla. Azóta duplájára nőtt a jogászképzés létszáma Németországban, és úgy tűnik, hogy biztos vannak feszültségek, mert 1989-ben is voltak. Hadd mondjak egy számot. 1989-ben 83 ezer joghallgató ült a padokban, és az adatom szerint 1998-ban ez a szám 135 ezerre emelkedett. Miközben 1989-ben az ügyvédáradatról volt szó, úgy tűnt, hogy majdnem megduplázódott azóta ez a szám. 2002-ben nem tudom hol tartanak, de végül is nem olyan magas ez a szám, hogy valami drámai dolog lenne. De gondoljunk csak bele, nincs német ügyvédmunkanélküliség, s úgy tűnik, hogy radikális keresetcsökkenésről sem lehet olvasni. Az Európai Unióban szabad az ügyvédek átáramlása az egyik országból a másikba, és szabad a letelepedés. A harmonizáció kapcsán mi is ezt teremtjük meg. És ha a németek le is csökkentenék a befogadható új ügyvédek számát a frissen végzettek közül, ezt nem tehetik meg a környező országokban. Most gondoljuk meg, hogy mit jelent ez a 81 milliós Németországban, ahol ’90ben 83 ezer joghallgató volt, vagy a 40 milliós Spanyolországban, ahol pedig 160 ezer. Ezért fontos egy-egy szakmai politikai döntés. Az Európai Unió egészének azért van logikája. A spanyolok az óriási tömegek esetleges átáramlása miatt úgy gondolják, hogy az Unió egészében kellene változtatni ebben az esetben, ez pedig a teljes értelmiségi képzés alapjait kérdőjelezné meg. Úgyhogy azóta sem tettek semmit a németek sem az ügyvédáradat ellen, és ahogy mondtam, 1998358
POKOL BÉLA: A JOGÁSZKÉPZÉS DILEMMÁI
ban 135 ezer diák ült a német jogi karokon. Hadd jelezem, hogy ez a 90-es adat azért is fontos, mert eközben kint a gyakorlatban 165 ezren voltak. Majdnem annyi diák ült a 3+2 képzési időszakban a padban, mint amennyi jogász összesen kint volt. Azóta a 165 ezer német gyakorlati jogász számának nyilván 300 körül kell lennie. Engedjék meg, hogy ezt az összefüggést az általánosság szintjén is megfogalmazzam. Az Európai Unió országaiban nagyon kitágult a jogászság és a jogászképzés létszáma, bennünket jóval meghaladó módon is. A szabad ügyvédi letelepedés és az EU országai közötti áramlás nem teszi lehetővé, hogy egy országon belül a frissen érkezők előtt lezárjuk a jogi karok kapuit. Vagy ha ezt nem is, de az ügyvédi piac kapuit zárjuk le. Hova tegyük a kapuőröket? Ha egyszer túlképzésről beszélünk, akkor a jogi kar kapuját csukjuk be. Egész egyetemeket át kellene az Európai Unióban szabni, mert azt nem lehet, hogy az egyik szakmával lezárjuk ezt a folyamatot. Az egész egyetemi oktatás erre állt rá, és fontos látni azt, hogy lényegében az egész egyetemi oktatás expanziója, – ami ugye a jogállami demokráciák egyik nagy büszkesége – azt jelentette, hogy a jogászság nagyon bővül. Nekem azt mutatta ez az adat, hogy lényegében ott tartunk, ahol korábban. Százalékosan 4,2-4,6%-nál. Lényegében az összexpanziónak nagyjából megfelelt a jogi képzés is. Ezért fontos ezt kiemelni, és a jogászi pálya telitettségének észlelését a jogászi szakmák piaci jelzéseire, és a társadalom erre való spontán reakciójára kell bízni. Tudniillik két nagy megoldás van. A központi adminisztrációs úton lezárjuk az egyetemek kapuit, ez az első lehetséges út, de van egy másik is. Jó, engedjétek csak be, mi majd az ügyvédi kapukat zárjuk be. Erre mondtam, hogy a spanyolok az óriási képzéssel erre várnak, az átáramlásra. Akkor ennek a másik megoldása, hogy adminisztratíve nem megyünk el ebbe az irányba, hanem a társadalom spontán reakciójára bízzuk a dolgot. Majd a telitettség észlelése új értelmiségi szakmák felé tolja majd el a jelentkezéseket. Dékán úrtól kérdeztem, hogy tudni lehet-e már, hányan jelentkeztek az idén, mert tavaly már láttuk, hogy szépen csökken a jelentkezési kedv. Ki tudja mi lesz két-három év múlva? Úgy tűnik, hogy a jogászi szakmának nagyon nagy presztízse van, és ha szabad az egyetemre a beáramlás, akkor a nagy presztízsű szakmák felé mennek a hallgatók, a jogi karra elsősorban. Azonban van egy visszajelzés, hogy gondok vannak az elhelyezkedéssel, gondok vannak a pénzhez jutással, telített a szakma. Ez spontán visszajelzés. A társadalom ezt észleli, s egy idő után megindul a csökkenés. Tavaly már azért szépen csökkent a jelentkezők száma, mert van egy bizonyos jogászképzési kapacitás. Bizonyos karok, képzési helyek hoppon maradnak. Itt végig kell gondolni a konkurencia megjelenését. A vizsgált országokban a tapasztalok azt mutatták, hogy a számbelileg felduzzadt ügyvédség és a tágabb jogászság egyrészt be tud illeszkedni a társadalom gyakorlati életébe, másrészt a visszajelzések csökkentik a jogászi pálya telítődése után az egyetemi 359
A JOGÁSZKÉPZÉS AKTUÁLIS PROBLÉMÁI ÉS JÖVŐJE
belépőket, és más szakmákat kezdenek preferálni. Vagyis a piac és a társadalom visszacsatolása spontán módon lefékezi egy idő után a jogászképzés bővülését, amikor erre tényleg szükség van. Hadd jelezzem, hogy végignéztem, Amerikában hogyan néz ez ki. Itt egy érdekes dolog van. Ma évi 40 ezer a kibocsátás. Ott az 50-es évek végén már megjött ez az óriási expanzió, itt Európa nyugati részén csak a 60-as,70-es, 80-as években kezdett fölszaladni. Ez azt jelenti, hogy Amerikában – noha az expanzió után lassan kezd lefékeződni – most stabilan 40 ezer joghallgató jön ki az egyetemekről. Őket a spanyolok 50 ezerrel meghaladják. Ez mutatja, hogy a spanyoloknál ez a 80-as évben kezdődött, jóval később, tehát egy idő után spontán módon visszaesik, lefékezik a jelentkezőket. Az Egyesült Államokban ez hamarabb kezdődött húsz évvel. A számbelileg alaposan megnövekedett jogászságon belül, de különösen az ügyvédi szabadpiacon, óriási módon megnőhet a konkurencia és a plusz minőség keresése. Például egyszerű jogi diploma mellett még szakjogászi képzés felmutatása, vagy PhD fokozat felmutatása a jövőben sokkal fontosabbá válhat a nagyobb versengés miatt, mint ma. Itt egy fontos tennivalóra szeretném fölhívni a figyelmet, amely a jogászságon belül, de az erősödő konkurenciából fakad. Ez a tennivaló a jogászképzés minőségének a növelése érdekében, a különböző jogászképzési helyek objektív értékelésének folyamatos megteremtésében áll. És ezek az érdekességek a folyamatosság megteremtésében állnak, és folyamatos nyilvánosságra hozataluk biztosításában vannak. A nagytömegű fiatal diplomás jogász között ugyanis természetszerűleg óriási minőségi különbségek vannak, és főleg lehetnek a konkurencia hatására. Néhány képzési hely radikális minőségjavításba kezd, mások megmaradnak ott, ahol vannak. Tudniillik, ha nincs kényszer, ha nincs objektív értékelés a rendszerben felállítva, akkor a gyakorlati jogi élet és a jogkereső közönség nem tud megfelelően tájékozódni arról, hogy mely egyetemet részesítse előnyben, mert nincs objektív értékelés a nyilvánosság számára. Amíg minden végzett könnyen kaphatott helyet valahol – ezek mi voltunk a 70-es, 80-as években – , addig erre nem volt égetően szükség, de mára, s főként holnapra, amikor már versenyezni kell a kiépített jogászképzési kapacitás jelentkezőkkel való ellátására, ez elengedhetetlen lesz a minőségjavítás érdekében. Ma néha megjelenik a lapokban egy-egy kalóz felmérés arról, hogy milyen rangsor van a jogi karok között. Én néha csak mosolygok, mert pontosan tudja az ember, hogy minél régebbi a jogi kar a társadalomban, annál patinásabbnak tűnik. Nagyon helyesen persze, de igazából nincs objektív mérés ezek mögött. Ez azért lenne fontos, mert meg kellene teremteni ezt. Én úgy gondolom, hogy a legfontosabb lenne egy növekvő konkurencia a jogászképzésben. Meg kellene teremteni a jogászi szakma egészében egy központi értékelési bizottságot, amelyet az összes jogi kar egy-egy képviselője, illetve a jogi szakmák egy-egy képviselője alkotna. Ez a bizottság előre megállapított objektív paraméterek szerint évente 360
POKOL BÉLA: A JOGÁSZKÉPZÉS DILEMMÁI
felállítaná az értékrangsorokat és publikálná ezeket. És ezt a rangsort a legszélesebb nyilvánosság előtt kellene publikálni, minden felvételi időpont előtt. Ahhoz persze, hogy tényleg objektív legyen ennek a minőségnek a mérése, előre tisztázni kellene még azt is, hogy mit is kell oktatni az egyes egyetemek jogi karain. Az egyes jogi karok, az egyes tanszékek eltérőek abból a szempontból, hogy mennyiben tanítanak csak felületi jogszabályszöveget, vagy ezzel szemben a tartós jogdogmatikai anyagot a jogi szöveg mögött, és az adott jogi terület fő jogi dilemmáit, alternatíváit is tanítják-e. Én úgy gondolom, hogy át kellene világítani a jogászi szakma egészében létrehozott értékelési bizottságnak azt, hogy az egyes jogi karokon az egyes tanszékek mennyiben tanítják csak a gyorsan változó jogszabályszöveget, vagy ezzel szemben mennyiben a tartós alapfogalmi joganyagot. A diáknak elsősorban nem azt kell megtanulni, hogy mi az éppen hatályos jogszabályszöveg, hanem azt, hogy egy-egy jogi szabályozás milyen megfontolások alapján, hogyan működik az egyes jogágakban, s a tényállásokra, a jogszabályalkalmazásra, milyen jogalkalmazási dilemmák merülnek fel. A jogi oktatással foglalkozó nemzetközi szakirodalomban ezt úgy szokták röviden összefoglalni, hogy a diákot arra kell megtanítani, hogy miképpen gondolkodik a jogász egy-egy jogesettel szembesülve. Úgy gondolkodni, ahogyan egy jogász – ez az, amit bele kell verni a fejekbe, és nem a jogszöveget, mert mire végeznek, a szövegekre már nem is emlékszik senki. Ez a legalapvetőbb jogi oktatási dilemma, hogy mit tanítsunk. További oktatási dilemmát jelent, hogy miben bővítsük az óraszámot. Például az egyik nagyon fontos dilemma, hogy mennyiben emeljünk be társadalomtudományi anyagot. Ahhoz, hogy okos jogászt képezzen oda, ahol jogot fog alkalmazni, ahhoz a társadalom egészéről kell tudományos gondolkodást tanítani. Sokkal több szociológiát, statisztikát, közgazdaságtant, politológiát, stb., mert a társadalom egészében kell kellően okosnak lennie, mert egy bizonyos terület joganyaga úgyis változó. Dilemmát jelent tehát, hogy mennyire „társadalomtudományosítsuk” a képzést. Én ebben konzervatívabb vagyok, úgy gondolom, hogy be kell ezt engedni, és azt hiszem, a magyar jogi karok be is engedik a szociológiát, politológiát, közgazdaságtant. Ez nagyon fontos. Egy másik dilemma abban áll, hogy melyik jogászi szakmát tartsuk szemmel, amikor a jogi képzést összeállítjuk. A bírói szakmát vagy az ügyvédit. Ez a legfontosabb, hogy bíróképzést vagy ügyvédképzést folytatunk. Az Egyesült Államokban ügyvédképzést folytatnak, bár aki még jobban ügyvédképzés felé akarja elvinni a dolgot, az azon panaszkodik, hogy az összes jogi szakmát tanítják. Nálunk Magyarországon a német képzés hatására alapvetően bírót és a tárgyalótermi ügyvédet képezzük. Egyáltalán a tárgyalóterem az ami előttünk van, ha polgári jogot, büntetőjogot, eljárásjogot tanítunk. Alapvetően tárgyalótermi szituációkat tartjuk szem előtt. Itt merül föl az, hogy zárjuk ezt le, szakítsunk a 150-200 éves hagyományunkkal, az erőteljesebb ügyvédképzésről és adótanács361
A JOGÁSZKÉPZÉS AKTUÁLIS PROBLÉMÁI ÉS JÖVŐJE
adástól kezdve, cégjogtól kezdve egy csomó gazdasági jogot oktassunk. Hadd legyek konzervatív, tudniillik biztos vagyok benne, hogy szakjogász képzésnél a későbbiekben jó lenne ebbe az irányba elmenni. Végül is van egy mögöttes szakmai rendszerünk, és ezért jogtudományi képzésről beszélünk. Ha ezzel szakítunk, és erőteljesebben elvisszük a gyakorlati képzés felé, akkor a jogtudományi képzés és a tényleges jogdogmatikai anyag veszélybe kerül. Én azt mondom, maradjon ez a képzés, az ötéves alapképzésben nem szabad véghez vinni radikális változást.
362
