BLAKE CROUCH A POKOL KAPUJÁBAN

BLAKE CROUCH A POKOL KAPUJÁBAN

„Borzongás és ámulat minden oldalon. Blake nem csak remekül ír, de tudja, hogyan meséljen el egy lebilincselő történetet.” Hugh Howey, A siló- és A műszak-sorozatok írója „Letehetetlen. Stephen King és Peter Straub rajongói különösen élvezni fogják ezt a felejthetetlen utazást, mely a thriller, horror és sci-fi műfajok keverékéből igazi rémálmot tár elénk.” Booklist

Impresszum Blake Crouch: WAYWARD Text copyright © 2013 by Blake Crouch Hungarian translation © Makai Péter Kristóf A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Blake Crouch: Wayward Thomas & Mercer, USA, 2013 Fordította: Makai Péter Kristóf Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Héjja Edit Korrektor: Boncz Éva Műfaj: thriller

Chad Hodge-nak

„E szív önnön helye, és benne támaszt Pokolból Mennyet és Mennyből Pokolt.” John Milton: Elveszett Paradicsom (Jánosy István fordítása) „Fal-építés előtt megkérdeném, Be mit kerítek és ki mit kerítek.” Robert Frost: Fal-javítás (Weöres Sándor fordítása) „Ha a természetet szemléljük, amikor csak hibernációval találkozunk, a halhatatlanságba nyerünk bepillantást.” Dr. Mark Roth sejtbiológus

A tegnap a múlté. A holnap merő rejtély. Minden nap ajándék, így hát ragadd meg a napot! Dolgozz szívvel-lélekkel, élj boldogan, és élvezd az életed Wayward Pinesban! Kiáltvány Wayward Pines lakosságához (Kéretik jól látható helyen kiállítani minden lakóépületben és üzlethelyiségben!)

1 Mustin egy jó órája leste a Schmidt & Bender céltávcsövén át a lényt. Pirkadatkor vágott neki a jég vájta völgynek; megtorpant, mikor az első napsugarak a szörny áttetsző bőrére vetültek. A sziklarengetegen lassan, óvatosan kelt át, időnként meg-megállt, hogy megszimatolhassa fajtársai maradványait. Mustin áldozatait. A mesterlövész megfogta a parallaxkereket, és élesre állította a távcsövet, majd belenézett. Az időjárás ideális volt: kedvező látási viszonyok, jó idő, szélcsend. A huszonötszörös nagyításnál a lény kísérteties körvonalai kiugrottak a széttört sziklák szürkeségéből. Két és fél kilométeres távolságból a feje porszemnyi nagynak látszott. Ha most nem lő, megint állítania kell az irányzékon, és nem kizárt, hogy mire ismét lőhetne, szem elől tévesztené a szörnyet. Nem lenne akkora tragédia. Nyolcszáz méterrel arrébb a kanyonban egy elektromos kerítés még az útját állja, de ha sikerül a sziklafalon felmásznia a szögesdrót felett, akkor gondok lesznek. Be kell szólnia a központba. Erősítést kell kérnie. Pluszmeló, pluszidő. Minden erejükkel azon lesznek, hogy ártalmatlanítsák a lényt, mielőtt bejutna a városba. Mérget vehet rá, hogy Pilcher jól le fogja baszni. Mustin mély levegőt vett. Tüdeje kitágult. Kilehelte a levegőt. Majd összehúzódott. Enyhült a görcs a gyomrában. Háromig számolt, aztán meghúzta a ravaszt. A brit gyártmányú AWM-puskája nagyot rúgott, de szerencsére a hangtompító visszafogta a fegyver dördülését. A visszarúgás után összeszedte magát: a lény továbbra is a távcső célkeresztjében guggolt a völgy egyik lapos szikláján. Francba! Mellétrafált. Általában nem szokott ilyen messzire lőni. Még ideális körülmények között is túl sok a bizonytalan tényező: a légnyomás, a páratartalom, a légsűrűség, a fegyvercső hőmérséklete, sőt még a Föld forgása, a Coriolis-erő is belejátszott. Azt hitte, mindent kompenzált a célzáskor, de… Ekkor a szörny feje vörös vérfelhőben robbant szét. A mesterlövész elmosolyodott. Valamivel több, mint négy másodpercbe tellett, hogy a .338-as Lapua Magnum töltény célba érjen.

Piszok jó lövés! Mustin felült, aztán lábra állt. Kinyújtózott. Reggel volt. Az ég kéken ragyogott, sehol egy felhő. Egy tízméteres őrtorony tetején állt lesben, amelyet a sziklás hegycsúcsra emeltek, és jóval a lombkorona fölé nyúlt. A nyitott toronyból belátta az egész vidéket, a környező csúcsokat, a kanyont, az erdőt és Wayward Pinest egyaránt. Egy kilométer magasan a városkából csupán egy jól védett völgykatlanban fekvő úthálózatot látott. Felcsipogott a rádiója. Beleszólt: – Mustin, vétel. – Kerítésnek szaladt valami a négyes régióban, vétel. – Várjon, ellenőrzöm. A négyes régió a város déli peremével határos fenyőerdőt jelentette. Fölemelte a puskáját, a kerítésre tartotta, és négyszáz métert átfésült vele a lombkorona alatt. Először a füstöt vette észre; az állat megperzselt bundájáról szállt fel. – Látom – felelte. – Csak egy őz, vétel. – Vettem. Mustin észak felé, a városba kukkantott puskájával. A célkeresztbe színpompás, múlt századbeli stílusban épült, makulátlanul lenyírt, haragoszöld pázsitú házak úsztak be. Lejjebb eresztette fegyverét a parkra, ahol egy anyuka két gyerekét hintáztatta. Egy kislány lecsúszott a vakítóan csillámló csúszdán. Célkeresztbe vette az iskola udvarát. A kórházat. A közösségi kerteket. A főutcát. Elöntötték az irigység jól ismert hullámai. A lakosok. Fogalmuk sincs. Egyiküknek sem. Olyan áldott tudatlanságban élnek! Nem utálta őket. Nem cserélt volna velük. Régóta elfogadta már a saját helyét a dolgok rendjében. Ő védte őket. Ő vigyázta az álmukat. Az otthona egy spártai, ablak nélküli szoba a hegy gyomrában, és nem hitte volna, hogy nála bárki is jobban meg tudott volna békélni ezzel az élettel. De ez nem jelenti azt, hogy nem érzett volna némi nosztalgiát egy ilyen verőfényes reggelen, amikor letekintett az általa ismert földi élet utolsó menedékére. Hogy ne érzett volna honvágyat az

egykori paradicsom iránt. Mely sosem tér már vissza. Mustin a célkeresztjét egy utcán siető emberre szegezte. Terepszínű zöld inget, barna nadrágot és fekete cowboykalapot viselt. A mellkasára kitűzött csillagon megcsillant a napsugár. A férfi befordult a sarkon, a célkereszt a hátát cirógatta. – Jó reggelt, Burke seriff úr! – mondta magában Mustin. – Nem viszket egy kicsit a lapockája?

2 Ilyenkor is akadt egy-két pillanat, mint a mostani, amikor Wayward Pines igazi városnak tűnt. A napfény elárasztja a völgyet. Reggel még kellemesen hűvös van. Árvácskák virágoznak a nyitott ablakok alatt a cserepekben, a készülő reggeli illata az utcán terjeng. Az emberek reggeli sétára indulnak. Locsolnak. Beviszik az újságot. Harmatcseppek párolognak el a fekete postaládák tetejéről. Ethan Burke nagy kísértést érzett, hogy átadja magát a pillanatnak, és elhitesse önmagával, hogy a látszat nem csal. Hogy családjával egy idilli kisvárosban laknak, ahol megbecsült seriffként keresi kenyerét. Ahol barátaik vannak. Tágas házuk. Ahol semmiben sem szenvednek hiányt. És az ilyen önáltatással eltöltött percek alatt értette meg igazán, hogy milyen hatásos az illúzió. Hogy az emberek hogyan hódolnak be és olvadnak bele az őket bekebelező, édes hazugságba. * Ethan fölött csilingelt a csengő, amikor belépett a KV-zóna ajtaján. Odament a pulthoz, rámosolygott a kávépincérnőre, egy hippiszerelésű, szőke rasztahajú, derűs tekintetű csajra. – Jó reggelt, Miranda! – Helló, Ethan! A szokásosat? – Legyen szíves. Amíg lefőtt a feketekávé a kapucsínójához, Ethan körbenézett a kávézóban. Minden törzsvendég benn üldögélt, még a két öreg szivar, Phillip és Clay is, akik egy sakktábla fölé görnyedtek. Ethan odasétált hozzájuk, belekibicelt a játszmába. Szemlátomást jó ideje gyötörték egymást, mindkét játékosnak csak a királya, a királynője meg pár parasztja maradt. – Ha ez így meg tovább, le fognak pattolni – jegyezte meg Ethan. – Csigavér! – szólalt meg Phillip. – Van még valami a tarsolyomban. A tábla túloldalán ellenfele, egy őszes, medvetermetű ember vigyorgott a busa szakálla alatt, és azt mondta: – A teremburáját! Phil addig akarja húzni a következő lépést, amíg meg nem halok, és úgy nyer, hogy kvázi feladom a játszmát. – Fogd már be a bagólesődet, Clay!

Ethan otthagyta őket, és odalépett a szakadt kanapé mellett álló könyvespolchoz. Végigsimított ujjával a könyvek gerincén. A nagy klasszikusok. Faulkner. Dickens. Tolkien. Hugo. Joyce. Bradbury. Melville. Hawthorne. Poe. Austen. Fitzgerald. Shakespeare. Első látásra csak egy-két szakadt, ócska, puha fedeles könyv. Levett egy vékonyka kötetet. Fiesta: A nap is felkel. A borító egy heves bikaviadal egyik jelenetét ábrázolta. Ethan nagyot nyelt, hogy elmulassza a torkába nőtt gombócot. Hemingway első regényének elporló, ponyvakiadású kötete minden bizonnyal az utolsó megmaradt példány. Végigfutott a hátán a hideg a gondolatra – milyen elképesztő és egyben tragikus, hogy a kezében tarthatja. – Ethan, elkészült a kávéja! A fiának is levett egy könyvet a polcról, odament a pulthoz a kapucsínójáért. – Köszi, Miranda. Ha nem bánja, kölcsönvenném ezt a két könyvet. – Vigye csak! – Elmosolyodott. – Ne is lássam őket, seriff úr! – Igyekszem. Ethan megemelte a kalapját, aztán kilépett az üzletből. * Tíz perccel később egy szárnyas üvegajtón nyitott be, amely fölött tábla hirdette: WAYWARD PINES SERIFFHIVATALA A hall kongott az ürességtől. Itt sem változott semmi. A titkárnője ugyanolyan unott képpel ült az íróasztala mögött. Pasziánszot rakott, a kártyákat monoton, gépies mozdulatokkal rakosgatta. – Jó reggelt, Belinda! – Jó reggelt, seriff úr! Fel sem nézett. – Hívott valaki? – Nem, uram. – Járt erre bárki? – Nem, uram. – Milyen volt a tegnap este? Belinda erre a fogós kérdésre felkapta a fejét, jobb kezében megmerevedett a pikk ász. – Tessék? Beiktatása óta Ethan először merészkedett a kurta köszönések és a hivatalos teendők megtárgyalásán túl a társalgás veszélyes vizeire. Előző életében Belinda gyermekápolóként dolgozott. Kíváncsi volt, a titkárnőnek vajon van-e fogalma arról, hogy tudja ezt róla.

– Csak érdeklődtem, hogyan telt a tegnapi napja. Hogy este mit csinált. – Ó! – Hosszú, ősz lófarkába túrt ujjával. – Jó volt. – Történt valami izgalmas? – Á, nem, dehogy. Várta, hogy viszonozza a kérdést, megtudakolja, hogy Ethan mivel töltötte az estéjét, de beosztottja öt másodpercnyi kínos csöndet és pislogást követően sem szólalt meg. Ethan erre megkocogtatta az íróasztalt. – Jól van, az irodámban leszek. * Ethan feltette lábát az óriási íróasztalra, és kezében a gőzölgő kávéval hátradőlt a bőrfotelben. A szemközti falon egy hatalmas szarvastrófea meresztette rá szemét. A trófea és az asztala mögött álló három antik fegyverszekrény közt ülve megnyugodott, érezte, hogy a vidéki serifflét minden külsőségét sikerült magáévá tennie. Ha minden igaz, a felesége mostanra ért be a munkahelyére. Korábbi életükben Theresa jogi asszisztensként dolgozott; Wayward Pinesban a város egyetlen ingatlanügynökévé vedlett át, ami azt jelentette, hogy egy olyan irodában ült egész nap a Fő utcán, ahova szökőévben egyszer, ha betért valaki. A munkája, akárcsak a városlakóknak kiutalt állások nagy része, igazándiból színészmunka volt. Egy színpadváros statisztája lett. Egy évben legfeljebb négyszer-ötször segített új házat vásárolni valamelyik lakosnak. A város mintapolgárait azzal jutalmazták, hogy pár évente új házba költözhettek. Azok a rangidős lakók kapták a legtakarosabb, legnagyobb mézeskalácsházakat, akik soha sem vétettek a szabályok ellen. Azok a párok pedig garantáltan új, tágasabb otthonba költözhettek, akik gyermekáldásnak néztek elébe. Ethannek semmi dolga nem akadt, sehova sem várták, négy órát kellett valahogy elütnie. Kinyitotta a kávézóból kölcsönvett könyvet. Hemingway prózája szikár és lenyűgöző volt. Meghatódott az éjszakai Párizst bemutató leírásokon. Az éttermek, a kocsmák, a zene, a füst képein. Egy igazi, élettel teli város fényein. Lebilincselte az érzés, hogy a tágas nagyvilág karnyújtásnyira van tőle, telis-tele érdekes egyéniségekkel. És szabadan járhatott-kelhetett benne.

A negyvenedik oldalnál becsukta a könyvet. Nem bírta tovább. Hemingway nemhogy nem terelte el gondolatait sanyarú sorsáról, és nem röpítette messzire Wayward Pinesból, hanem egyenesen az orra alá dörgölte nyomorát. Csak olajat öntött a tűzre, amely felemésztette előző életüket. * Háromnegyed kettőkor Ethan elindult sétálni. Csöndes házak közt bandukolt. Mindenki őszintének tűnő lelkesedéssel mosolygott rá és integetett neki, mintha évek óta itt élne. Ha titkon félték és utálták is őt, jól leplezték. És miért is tennének másképp? Amennyire meg tudta ítélni, Wayward Pinesban kizárólag ő ismerte a teljes igazságot, és rá hárult a feladat, hogy fenntartsa ezt az állapotot. Hogy a békét őrizze. A hazugságot. Még a feleségét és a fiát sem avathatta be. Új munkahelyén az első heteket jóformán csak azzal töltötte, hogy átnézte az egyes lakosokról összeállított dossziékat, tüzetesen áttanulmányozta korábbi életüket, beilleszkedésük apró-cseprő részleteit, az itteni életükről készült jelentéseket. Mostanra kívülrőlbelülről ismerte a fél város legféltettebb titkait. Tudta, hogy kikre számíthat a törékeny illúzió fenntartásában, és hogy kik kezdtek el a színfalak mögött lázadni ellene. Lassan egyszemélyes Gestapóvá válik. Felfogta, hogy a saját érdekükben történik. De akkor is utálta. * Kiért a főutcára, ahonnan déli irányba haladt tovább, amíg véget nem ért a járda és a házak sora. Az aszfaltcsík folytatódott, Ethan pedig az út mentén haladva besétált az égig magasodó fenyőfák közé. A városi élet zajai a semmibe vesztek. A hajtűkanyart jelző táblától tizenöt méterre megállt. Visszanézett a város felé. Sehol egy autó. Néma csend mindenütt. Egy árva madár dalolt csak fenn az ágon. Letért az úttestről, és nekivágott az erdőnek. A levegő megtelt a napon száradó tűlevelek illatával. Ethan puha, a fény és árnyék játékától tarka talajon gyalogolt. Sietős tempójának köszönhetően átizzadta inge hátulját, a nedves ruha kellemesen hűtötte a bőrét, ahová odatapadt. Jólesett a kirándulás. Senki sem figyeli meg, a madár se jár erre. Csak egy magányosan baktató ember sétál az erdőben, aki néhány röpke órára magára maradhat gondolataival. Szűk kétszáz méterre járt az úttól, amikor a fenyvesben heverő gránittömbök

erdejéhez ért. A hegy lábánál, ahol a fák felkapaszkodnak a hegyoldalra, egy sziklatömb állt ki a földből, félig a talajba fúródva. Ethan e felé tartott. Három méterről nézve a kőtömb sima, függőleges felülete élethűnek látszott, még a kvarcerezetre és a mohák, zuzmók élénk színű foltjaira is ügyeltek. Közelebbről már kevésbé hihető az illúzió, a szikla alakja túlontúl szögletes. Ethan két-három lépéssel hátrább lépett, és várakozott. Nem sokkal ezután megütötte fülét a mozgásba lendülő fogaskerekek fojtott, gépies hangja. A szikla oldala úgy nyílt fel, mint valami gigantikus garázskapu; olyan szélesre tervezték, hogy egy kamion is befért volna rajta. Ethan bebújt a felemelkedő kapu alatt. Nyirkos, hideg barlangi levegő fogadta. – Jó napot, Ethan! – Helló, Marcus! Ugyanaz a testőr, aki a múltkor jött; egy húszas éveiben járó, taknyos kölyök. Nullásgéppel nyírt feje és markáns álla alapján zöldfülű katonának vagy rendőrnek is beillett volna. Sárga viharkabátot hordott, mire Ethannek is eszébe jutott, hogy otthon felejtette a kabátját. Megint fagyoskodhat az úton. Marcus csak megfordította a Wranglert, nem vette ki a kulcsot a nyitott terepjáróból. Ethan beült az anyósülésre. Bevágódott mögöttük a kapu. Marcus kiengedte a kéziféket, majd sebességbe tette az autót, és beleszólt a mikrofonjába: – Burke úr mellettem ül. Úton vagyunk. A dzsip megindult, hamar fölgyorsult az egysávos, felfestetlen útburkolaton. Egy tizenöt fokos emelkedőn kaptattak fel. Az alagút fala vakolatlan, kivájt szikla volt. Itt-ott víz fakadt a kő között, hálót fonva csorgott le az úton. Egy-egy csöpp a szélvédőn terült szét. A neonlámpák bizarr narancssárga patakként húztak el a fejük felett. Kő, víz és kipufogógáz szaga kavargott a levegőben. A motorzúgás és a szél akkora zajt csapott, hogy eszük ágába se jutott beszélgetni. Ethan nem bánta. Hátradőlt a szürke bőrülésben, és uralkodnia kellett magán, hogy ne masszírozza a karját a hideg, párás levegő állandó ostroma elleni védekezésül. Bedugult a füle, a motorzaj eltompult. Nyelt egyet. A zúgás visszatért. Egyre magasabbra hágtak.

Hatvan kilométeres átlagtempójukkal csak négy percig tartott az út, de sokkal hosszabbnak tűnt. A hidegen, a bőgő motoron és a szél zúgásán kívül valami más is megzavarta az időérzékét. Az, hogy a szó szoros értelmében egy hegy gyomrában száguldottak. Meg az ideges várakozás, hogy vele fog találkozni. * Az alagút egy kolosszális barlangban végződött, amely tíz raktárépületnyi területen feküdt. Egyhektárnyi, vagy még annál is nagyobb birtok. Akkora csarnok, amekkorában már utasszállító repülőgépeket vagy űrhajókat szerelhetnének össze, de valójában tartalékokat halmoztak fel benne. Irdatlan nagy, henger alakú tartályokba ömlesztett élelmiszer-alapanyagokat. A faanyag és a barkácsáru hosszú, tíz méter magas polcokon sorakozott. Minden a rendelkezésükre állt, ami csak a Föld legutolsó városának hosszú távú fennmaradásához nélkülözhetetlen. Kocsijuk egy „Hibernáció” feliratú, gravírozott üvegajtó mellett haladt el. Az ajtó mögött kék fénybe vont párafelhő gomolygott, és Ethan háta beleborsózott a gondolatra, hogy mi van mögötte. Pilcher hibernációs kamrái. Százszámra. Wayward Pines összes lakosa, beleértve Ethant is, abban a teremben vészelte át kémiai hibernációban az elmúlt ezernyolcszáz esztendőt. A dzsip nagyot zökkenve leparkolt egy másik üvegajtó előtt. Marcus leállította a motort, Ethan pedig kiszállt. Kísérője bepötyögte a beléptető kódot, és az ajtók szétcsúsztak. Az „1. szint”-et jelző tábla után egy hosszú, üres folyosóra jutottak. Sehol egy ablak. Csupán a neonfények zümmögtek. A folyosót pepitakockás linóleum borította. Háromméterenként kicsi, kerek ablakos ajtók törték meg a fal egyhangúságát. Se kilincsük, se ajtógombjuk nem volt, csak mágneskártyával nyíltak. A legtöbb ablak sötéten ásított. Az egyiken azonban egy bestia lesett ki. Tágra nyílt, üveges szemmel nézte Ethant, borotvaéles fogai elővillantak, fekete karmával kocogtatta az üveget. Rémálmaiban előjöttek ezek a szörnyetegek. Csorgott róla a verejték, amikor támadásukat újra átélve felriadt, Theresának kellett a hátát megsimogatnia és a fülébe suttognia, hogy semmi baj, odahaza alszik, biztonságban, és hogy minden rendben.

Félúton megálltak egy tábla nélküli szárnyas ajtó előtt. Marcus lehúzta a mágneskártyáját, mire az ajtó kinyílt. Ethan beült egy kabinba. Kísérője egy fémberendezésbe csúsztatta a kártyáját, és amikor az egyetlen gomb villogni kezdett, megnyomta. Zökkenőmentesen vitte őket a jármű. Ethan füle mindig bedugult az utazás alatt, de sosem tudta megállapítani, hogy felfelé vagy lefelé mennek. Piszkálta a csőrét, hogy két hete dolgozik már nekik, de még mindig úgy kísérgetik, mintha kisgyerek vagy egy betolakodó volna. Két hete. Úristen! Mintha csak tegnap lett volna, hogy Adam Hasslerrel, a seattle-i területi irodavezető ügynökkel leült megbeszélni a következő megbízását, hogy jöjjön el ebbe a városba, és találja meg Kate Hewsont, Ethan eltűnt munkatársát. De azóta lőttek a titkos ügynöki karrierjének. Ezt még nem sikerült egészen feldolgoznia. Egyedül az ajtónyitódásból derült ki, hogy megállt a szerelvény. Az első, amit meglát az ember, amikor kilép a vagonból, egy Picasso. Ethan gyanította, hogy eredeti példány. Beljebb mentek a fényűző hallba. Itt aztán nyomát sem lehetett látni a neonlámpáknak és a kockás linóleumpadlónak. E helyütt márványpadló és drága falilámpák fogadták őket. Díszlécek. Még a levegő is jobb minőségű volt; kiszűrték belőle azt a dohos, állott szagot, amely a komplexum többi részét annyira áthatotta. Egy mélyen fekvő nappalin át vezetett az útjuk. Aztán egy ízlésesen bebútorozott konyhán. Egy bőrkötéses kötetekkel teli könyvtáron, ahol vágni lehetett a régi papír illatát. Befordultak a sarkon, majd a folyosó végéből nyíló tölgyfa ajtókhoz értek. Marcus erőteljes kopogással jelezte, hogy megjöttek, mire bent megszólalt valaki: – Bejöhetnek! – Csak maga után, Burke úr. Ethan kinyitotta az ajtót, és belépett a pazar irodába. A padló sötét, trópusi fából készült parkettáját csillogó viasszal vonták be. A szoba éke egy nagy vitrin volt, amelyben Wayward Pines hajszálpontos miniatűrje állt. Még Ethan házának a festése is egyezett az eredetivel. A bal kézre eső falon Vincent van Gogh munkái függtek.

A szemközti falon LCD-képernyők tornyosultak egymásra a padlótól a plafonig, huszonnégy oszlopban, kilenc sorban. A monitorokkal szemben elhelyezett bőrkanapékról kísérhették figyelemmel Wayward Pines életét a kétszáztizenhat képernyőn: utcákat, hálószobákat, fürdőket, konyhákat, kerteket mutattak a kamerák. Ethannek mindig úgy kellett visszafognia magát, amikor rápillantott a képernyőkre, nehogy kitekerje valakinek a nyakát. Teljesen megértette, milyen cél vezérelte a kitalálóját, de akkor is… – Látom a dühöt a szemében – jegyezte meg a férfi a mahagónifaragványokkal díszített, cifra íróasztala mögül. – Minden alkalommal felvillan a tekintetében, amikor meglátogat. Ethan megvonta a vállát. – Mások magánéletében vájkál. Természetes reakció. – Ön szerint ebben a városban a magánéletnek szabad teret kell engedni? – Dehogyis. Ethan mögött bezáródott az ajtó, ő pedig közelebb lépett a széles asztalhoz. Jobb hóna alá vette cowboykalapját, és letette fenekét az egyik székbe, majd David Pilcherre tekintett. Pilcher az a multimilliomos feltaláló, aki kitervelte Wayward Pinest még azokban az időkben, amikor a pénz számított valamit, és megépíttette a hegy gyomrában ezt a bunkert. 1971-ben rájött, hogy az emberi génállomány menthetetlenül romlik, és arra a következtetésre jutott, hogy az emberiség harmincnegyven nemzedéken belül az akkor ismert formájában megszűnik létezni. Ezért aztán felhúzta ezt a hibernációs katakombarendszert, hogy még azelőtt megőrizzen néhány egyedet a tisztavérű emberek közül, mielőtt a genomromlás válságos méreteket ölt. A százhatvan főt számláló, benne vakon hívő belső körén kívül Pilcher lelkén szárad hatszázötven ember elrablása, akiket kivétel nélkül, önmagát is beleértve, hibernált. És Pilcher jóslata valóra vált. Ebben a pillanatban a Wayward Pinest körbevevő villanypásztoron túl százmilliós nagyságrendben kószált az a lény, amivé az emberiség degenerálódott: bestiákká. Pilcher mégse festett úgy, mint valami zsebdiktátor. Testalkata nem sugárzott magából agressziót: bakancsban is legfeljebb százhatvanöt magas, majdnem teljesen kopasz, szinte csak metálfényként tűnik fel koponyáján tüskésre nyírt ősz haja, melyet tincseknek egyáltalán nem lehetne nevezni. Ethant apró, mélyen ülő szemeivel nézte, tekintete olyan sötét volt, amilyen kifürkészhetetlen.

Pilcher áttolt a bőrrel kárpitozott asztalon egy nagy, barna dossziét. – Hát ez mi? – kérdezte Ethan. – Egy jelentés. Ethan kinyitotta a mappát. Felismerte az embert, akinek a fekete-fehér fényképe köszönt vissza rá: Peter McCall. A férfi a város újságja, a Waywardi Hírmondó főszerkesztőjeként tevékenykedett. A fotón McCall az oldalán fekszik az ágyban, távolba meredő, réveteg tekintettel. – Mi rosszat tett? – tudakolta Ethan. – Igazság szerint semmit sem tett. És ez a baj. Hogy két napja nem ment be dolgozni. – Talán megbetegedett? – Nem jelezte, hogy ágynak döntötte volna valamilyen kórság, és nem tetszik ez Tednek, a megfigyelési osztály vezető technikusának. – Arra gondol, hogy szökést tervezget? – Meglehet. Nem kizárt, hogy valami meggondolatlanságra ragadtathatja magát. – Ismerem az aktáját – válaszolta Ethan. – Nem emlékszem semmilyen komolyabb beilleszkedési nehézségre. Később sem tapasztaltak nála ellenszegülést. Valami kellemetlent mondott? – McCall negyvennyolc órája egy fia szót se szólt. A gyerekeihez sem. – Akkor pontosan mit is vár el tőlem? – Tartsa rajta a szemét! Látogassa meg, elegyedjen vele szóba! Sose becsülje le a lakosokra gyakorolt hatását, Ethan. – Ugye nem akar búcsút rendezni? – Hát nem. A búcsút azoknak rendezzük, akik valóban elárulták az ügyünket, és másokat is a maguk oldalára kívánnak állítani. Nincs magánál a fegyvere. – Szerintem nem tesz jó benyomást a lakosokra. Pilcher széles mosolyra húzta száját, apró fogait meg lehetett számolni. – Köszönöm, hogy aggódik az egyetlen, emberek között járó helyettesem a városlakókra gyakorolt hatása miatt. Őszintén. De mivel vívná ki a tiszteletüket és a bizalmukat, Ethan? – Azt sugallnám, hogy segítek nekik. Azért vagyok ott, hogy támogassam, megvédjem őket. – De ezek közül valójában egyik sem a feladata. Elnézést, ha félreértettük volna egymást, ez az én hibám. Ön azért van ott, hogy az én hatalmamra emlékeztesse őket.

– Vettem az adást. – Úgyhogy amikor legközelebb meglátom a monitoron, hogy az utcákat rója, akkor az oldalán a legnagyobb, legimpozánsabb pisztolya fog lógni az övéről, megértette? – Természetesen. – Nagyszerű! Ethan szíve dühödt hévvel verdeste belülről a mellkasát. – Ethan, kérem, ne értsen félre, ez a mellékes figyelmeztetés nem nyomja rá a bélyegét az eddig végzett munkájára. Véleményem szerint kiválóan belerázódott az új munkakörébe. Ön nem így látja? Ethan elnézett Pilcher válla fölött. Az asztala mögött tömör sziklafal húzódott, amelynek közepébe egy ablakot vágtak. Szép kilátás nyílt innen a hegyekre, a kanyonra, és a hatszáz méterrel alattuk fekvő Wayward Pinesra. – Azt hiszem, lassacskán felveszem a ritmust – felelte Ethan. – Alaposan áttanulmányozta a lakosok aktáit? – Mindegyiket átnyálaztam egyszer. – Az elődje, Pope betanulta őket. – Oda is eljutok. – Örömmel hallom. De ugye jól tudom, ma reggel nem ezzel foglalkozott? – Csak nem megfigyeltetett? – Figyeltetni nem figyeltettem a szó szoros értelmében, de az irodája is felfelbukkant a monitoron. Mit olvasott? Nem láttam jól a borítóját. – A Fiestát. – Ó, Hemingway az egyik legkedvesebb íróm. Hallja, én hiszek benne, hogy itt alkothatnak még nagy művészek. Pontosan ezért hozattam magammal Hecter Gaithert is. Van még egy-két regényíró és festőművész a kamráimban. Költők nemkülönben. És az iskolában nagy hangsúlyt fektetünk a tehetséggondozásra. Ben például remekel a rajzórákon. Ethan lélekben megborzongott, amikor Pilcher szóba hozta a fiát, de csak annyit mondott: – Pines lakossága nincs abban a lelkiállapotban, hogy megszállja őket az ihlet. – Kifejtené, mit ért ezen, Ethan? Pilcher úgy tette fel a kérdést, ahogy egy pszichológus; nem támadólag, inkább feszült érdeklődés csengett ki szavaiból. – Állandó megfigyelés alatt kénytelenek élni mindennapjaikat. Tudják, hogy sosem szabadulhatnak. Miféle művészetre sarkallhatnának a múzsák egy ennyire

elnyomott társadalmat? Pilcher elmosolyodott. – Ethan, amikor ilyeneket hallok a szájából, mindig elbizonytalanodom, hogy vajon egy csapatban játszunk-e, hogy tényleg hisz-e a küldetésünkben. – Ez nem is kérdés. – Hát persze hogy velünk van. Tegnap jött egy jelentés az egyik nomád felderítőmről, aki egy kéthetes utat járt meg odakinn. Wayward Pinestól harminc kilométerre már egy kétezer példányt számláló bestefalkába botlott. A hegyektől keletre eső alföldön vonultak át, egy bölénycsordát üldöztek. Mindennap szembesülök azzal, hogy milyen védtelenek vagyunk ebben a völgyben, hogy valójában pengeélen táncolunk, és hogy mennyire kevés választ el minket a kipusztulástól, maga meg ott ül, és úgy néz rám, mintha az NDK-t vagy a Vörös Khmert vezetném. Nem tetszik magának. Ezt elfogadom. Az ég szerelmére, én is jobban örülnék, ha másként alakult volna. De nyomós oka van annak, hogy miért teszem mindezt, és a túlélésünk múlik rajta. Az egész emberi fajé. – Ürügyet persze mindig találunk… – Önt a lelkiismerete vezérli, ezt nagyra becsülöm magában – biztosította róla Pilcher. – Nem is bíznék meg olyan embert ezzel a feladattal, aki nem venné komolyan, amit a szíve diktál. Minden rendelkezésre álló gyufaszálam, minden alkalmazottam egyetlen célnak van alárendelve: hogy épségben megőrizzük azt a négyszázhatvanegy embert (köztük a feleségét és a fiát, teszem hozzá), akik a völgyben élnek. – És mi a helyzet az igazsággal? – érdeklődött Ethan. – Bizonyos körülmények között a biztonság és az igazság egymásnak esküdt ellenségei. Azt hittem, egy szövetségi ügynöknek van némi fogalma erről. Ethan rápillantott a monitorfalra. Az egyik bal alsó képernyőn a felesége jelent meg. Ott ült egyedül a Fő utcai irodájában. Meg sem mozdult. Halálosan unatkozott. A mellette levő képernyőn olyan képet látott, amilyet még soha azelőtt: madártávlatból látta, ahogy a sűrű erdő felett sebesen repült valami. – Mit mutat az a kamera? – kérdezte a monitorra mutatva. – Melyik? A kép rögvest eltűnt, az új kamera a színházterem belsejét mutatta. – Azóta elkapcsolták, de úgy nézett ki, mintha valami az erdő felett repült volna.

– Ó, vagy úgy? Az csak az egyik PNR-em. – A PNR-e? – Pilóta nélküli repülőgépem. Egy MQ–9-es Reaper drón. Rendszeresen kiküldjük őket felderíteni a környéket. Ezerhatszáz kilométeres a hatótávolsága. Azt hiszem, ma délre repül, hogy a Nagysóstó körül menjen egy kört. – Talált idáig egyszer is bármit? – Még nem. Nézze, Ethan, nem várom el, hogy repessen az örömtől. Nekem sem tetszik, ahová jutottunk. – Hová fogunk fajulni? – kérdezte Ethan, miközben a felesége képe átváltott két homokozóban játszó kisfiúra. – Mármint szó szerint, az emberi faj hova tart? – Tekintete visszatért Pilcherre. – Megértem, mekkora hősi tettet hajtott végre azzal, hogy jóval meghosszabbította az életünket, messze túl azon, amit az evolúció szánt volna nekünk. De csak ezért? Hogy az emberiség maroknyi túlélője napi huszonnégy órában megfigyelve élhesse röpke életét ebben a völgyben? És semmit se tudjanak az igazságról? Hogy egyszer-egyszer a sajátjaikra uszíthassa őket? Pilcher, ez nem élet, ez egy börtönbüntetés! És engem tett meg börtönőrnek. Én csak a legjobbat akarom az embereknek. A családomnak. Pilcher ellökte székét az asztaltól, hátrafordult, és kinézett az ablakon az általa teremtett városra. – Tizennégy éve vagyunk csak itt, Ethan. Sokat mondok, ha ezren vagyunk, ők viszont százmillióan. Van, amikor nem tehetünk többet annál, mint hogy a túlélésért küzdjünk. * Az álcázott alagút bejárata becsapódott mögötte. Ethan egyedül állt az erdőben. Elindult vissza, az út felé. A nap már lebukott a nyugati hegygerinc mögött. Az ég friss, aranyló színekben tündökölt. A levegőben már érződött a közelgő este csípős hidege. A Pinesba vivő úton egy teremtett lélek sem járt, és Ethan a kettős, sárga záróvonal mentén hazabaktatott. * Otthona a Hatodik utca 1040-es szám alatti viktoriánus stílusban épült ház volt, alig néhány sarokra a főutcától. Sárgára festett falát fehér szegéllyel díszítették. Kellemes, nyikorgós épületnek könyvelte el magában. Ethan végigsétált a terméskőből kirakott járdán, és felment a teraszra.

Kinyitotta a szúnyoghálós ajtót, majd a tömörfából készült bejárati ajtót. Belépett. Azt kiáltotta: – Drágám, megjöttem! De senki sem felelt. Csak a szobák néma, szorongást keltő üressége várta. Felakasztotta cowboykalapját a fogasra, aztán leült a létrás támlájú székre, és lecibálta bakancsát a lábáról. Zokniban besétált a konyhába. Meghozták a tejet. Négy üveg koccant egymásnak, amikor kinyitotta a hűtőt. Kivette az egyiket, és bevitte a dolgozószobájába. Ezt a szobát szerette Ethan a legjobban az egész házban. Ha az ablak melletti, magas támlás, kárpitozott székre telepedett le, abban az örvendetes tudatban ülhetett ott, hogy senki sem figyelte meg. Pinesban minden lakásnak van egy-két vakfoltja, amit nem vesznek a kamerák. Amikor harmadszor járt a titkos bázison, megkaparintotta lakása megfigyelési tervrajzait, és emlékezetébe véste minden kamera pontos helyzetét. Megkérdezte Pilchert, nem lehetne-e esetleg eltávolítani a kamerákat, de főnöke elhárította a kérést. Szerette volna, ha Ethan a saját bőrén tapasztalja meg, milyen is az, amikor megfigyelik, hogy együtt érezhessen azokkal, akiknek a feljebbvalója. Valamennyire megnyugtatta a gondolat, hogy ebben a percben konkrétan senki sem láthatja. Természetesen mindig tudták, pontosan hol van, hála annak a mikrocsipnek, amelyet a combjába ültettek. Ethannek volt annyi esze, hogy azt már meg sem kérdezte, vajon kivetethetné-e a csipet. Kinyitotta az üveget, és belekortyolt a tejbe. Az ilyen irányú gondolatait sosem oszthatta meg Theresával, amikor mások is hallhatták, de gyakorta merengett azon, hogy a Pinesban osztályrészükké vált minden egyéb tortúra ellenére – kezdve a magánélet hiányától a rabságon át egészen a folyamatosan rájuk leselkedő halálig – a napjai egyik csúcspontját a mindennapi friss tejük jelentette, melyet a völgy délnyugati sarkában megbúvó tejgazdaságban fejnek le. Hideg volt, testes, tejszínes, és a jó fűtől egy kissé édeskés. Az ablakon át belátott a szomszéd kertjébe. Jennifer Rochester egy virágágyás fölé hajolt, piros talicskájából két kézzel lapátolta ki a termőföldet. Nem tudta kiverni a fejéből, rögtön beugrott az aktájából származó jelentés. Előző életében pedagógia szakon tanított a Washington State Universityn. Itt, Pinesban viszont esténként heti négyszer a Biergartenben pincérnősködött. A kivételesen rosszul

sikerült beilleszkedését leszámítva, amely majdnem brutálisan sikertelenül végződött, mintapolgárként élte mindennapjait. Na, álljon meg a menet! Nem akart a munkájával, a szomszédjai magánéletével foglalkozni. Ők vajon titkon mit gondolhatnak róla? Ethant kirázta a hideg, amikor csak eszébe jutott, milyen sors jutott neki. Rendszeresen rátörtek ezek a nyomasztó meglátások. Ebből nincs kiút, nem élhetett más életet, ha biztonságban akarta tudni a családját. És értésére adták, hogy ez nem csak üres fenyegetés. Ethan érezte, hogy át kellene olvasnia a McCallról készült jelentést, de inkább a mellette levő komód fiókját húzta ki, és egy verseskönyvet ütött fel. Robert Frost. Egy tájköltészeti antológia. Reggel Hemingwaytől elkomorult, de Frost mindig vigaszt nyújtott neki. Egy órán át olvasta, hogy ír Frost a falak javításáról, a havas erdőségekről, a járatlan utakról. Besötétedett. Felesége teraszon kopogó lépteire figyelt fel. Ethan az ajtóban várta. – Hogy telt a mai napod? – kérdezte tőle. Theresa tekintetén mintha átsuhant volna, hogy nyolc órán át ültem tök fölöslegesen egy irodában, ahol egy teremtett lélek sem járt, de mosolyt erőltetett az arcára, és azt mondta: – Fantasztikusan. Hát a tiéd? Annál a csávónál jártam, aki ezt az „otthonunk”-nak aligha nevezhető börtönt építtette, és az egyik szomszédunk titkosszolgálati aktáját hoztam haza. – Az enyém is. Theresa végigsimított férje mellkasán. – Örülök, hogy még nem öltöztél át. Imádom az egyenruhádat. Ethan átölelte. Magába szívta az illatát. Ujjai hosszú, szőke haját fésülték. – Azon tűnődtem… – kezdte Theresa. – Hogy? – Ben csak egy óra múlva jön haza, Matthew-nál van vendégségben. – Tényleg?

Theresa kézen fogta férjét, és a lépcsőhöz vezette. – Ez biztos? – kérdezte Ethan. A viszontlátásuk óta eltelt két hétben csupán kétszer szeretkeztek, mindkét alkalommal Ethan dolgozószobájában, a kedvenc foteljában: Theresa az ölébe ült, Ethannek úgy kellett tartania a derekát – kényelmetlen egy pozitúra. – Kívánlak – suttogta Theresa. – Menjünk a dolgozóba! – Nem-nem – felelte. – Az ágyban. Ethan felment vele a lépcsőn, át az emeleti folyosón. Lábuk alatt nyikorgott a padló. Csókolózva botladoztak be a hálószobába, csak úgy nyalták-falták egymást. Ethan próbált a pillanatra koncentrálni, de nem tudta kiverni a fejéből a kamerák jelenlétét. Az egyiket a fürdőszobaajtó melletti termosztátba rejtették. A másikat a mennyezeti lámpába, és egyenesen az ágyra nézett. Ethan habozott, felzaklatta ennek gondolata, amit Theresa is észrevett. – Mi a baj, édes? – kérdezte tőle. – Semmi. Az ágy mellett álltak. Az ablakon át látni lehetett, ahogy a város fényei felgyúlnak: az utcai lámpák, a teraszvilágítás, a csillárok. Rákezdett egy tücsök, ciripelése beszűrődött a nyitott ablakon. Egy békés este elengedhetetlen kelléke. Csakhogy nem igazi. A tücskök kipusztultak. A hangot az egyik bokorba eldugott, gyufásskatulyányi hangszóró adta. Kíváncsi volt, a felesége vajon rájött-e, és hogy mennyit sejt a véres valóságból. – Magadévá akarsz tenni egyáltalán? – kérdezte Theresa azon az ellentmondást nem tűrő hangon, amiért első látásra beleszeretett. – Naná. – Akkor láss munkához! Ethan ráérősen gombolta ki Theresa szép, fehér nyári ruháját. Igencsak kiesett a gyakorlatból, de ügyetlensége miatt volt a vetkőztetésben valami izgatóan hátborzongató. Nem olyan, mint gimnazista korában, de közel járt hozzá. Nem tudtak uralkodni magukon, még be sem jutottak a szobába, ő már harcra készen állt. Magukra akarta húzni a lepedőt, de Theresa nem engedte. Kerek perec kijelentette, hogy szeretné, ha az ablakon befúvó, hűvös szellő cirógatná a bőrét.

Jó öreg, régimódi ágy volt, és akárcsak az egész ház, recsegett-ropogott, mint a fene. Az ágyrugók nyikorogtak, Theresa nyögdösött, Ethan pedig igyekezett a felettük kukkoló kamera képét kizárni a tudatából. Pilcher váltig állította, hogy szigorúan megtiltotta a házastársak pásztoróráinak megfigyelését. Amikor lehullottak a ruhák, a kamerákat mindig kikapcsolták. De Ethan nem vett volna rá mérget, hogy ez tényleg így is van. Vagy a videoszobában valamelyik technikus mégis csak nézi, ahogy megdugja az asszonyt, és Ethan csupasz seggére mered, meg Theresa lába hajlatát fixírozza. Az előző két alkalommal Ethan hamarabb élvezett el, mint Theresa, most azonban a kamerák megkeserítették kéjét. A dühöt is a javára fordította, hogy tovább tartson együttlétük. Theresa irtózatosan nagyot élvezett, mire Ethannek eszébe jutott, hogy milyen jól össze tudnak hangolódni szex közben. Aztán szabad utat engedett saját kielégülésének is, majd csendben összebújtak. Jól kifulladtak, érezte, ahogy párja szíve a mellkasában lüktet. Az esti szellő egészen hidegnek tűnt, amikor Ethan izzadt testét csiklandozta. Tökéletes pillanat lett volna, ha nem tette volna tönkre a mindent átitató tudat, hogy ilyen körülmények között kell élniük. Megszokhatja ezt egyszer annyira, hogy gátat tudjon vetni ennek az érzésnek? Eljön az a perc, amikor újra örömét lelheti a pillanatnyi béke felszínes szépségében, anélkül hogy betolakodna a mögötte bujkáló rettegés? Vajon a lakosok is így bírják ki éveken át ép ésszel? – Nahát, ez még mindig megy nekünk! – mondta Ethan, és együtt nevettek fel. – Legközelebb már ösztönösen fogunk egymásnak esni – búgta Theresa. – Nem hangzik rosszul. Oldalára fordult, és Theresa hozzásimult. Ethan előbb gondosan meggyőződött róla, hogy csukva van-e a párja szeme, utána pedig rámosolygott a csillárra, és bemutatott a kamerának. * Együtt főzték a vacsorát, szorosan egymás mellett aprították a zöldségeket a konyhapulton. Az idény végével a közösségi kertben már elkezdődött a betakarítás időszaka, a Burke házaspár hűtőjében ezért hegyekben állt a friss zöldség és gyümölcs. Vitathatatlanul ezek voltak Wayward Pines legízletesebb étkű hónapjai. Amint a leveleket megcsípi az első dér, és a hegyekből beszökik a völgybe is a hó, az ételek is katasztrofális gyorsasággal válnak mirelit kajákká. Októbertől márciusig hat

hónapon keresztül csomagolt, száraz fűrészport ehettek. Theresa jó előre figyelmeztette Ethant, hogy ha decemberben beteszi a lábát a közértbe, egyből olyan érzése támad majd, mintha űrhajósoknak vásárolna be – más sincs a polcokon, mint fóliába csomagolt, fémszínű áru, és a vásárlás felér egy bátorságpróbával. Ember legyen a talpán, aki ki meri ilyenkor próbálni a crème brűlée-jüket, a melegszendvicset, a sertésszűzpecsenyét vagy a homárfarkat. Theresa már meglebegtette, hogy mirelit steaket és homárt fog karácsonyra sütni. Ben pont akkor esett be az ajtón, mikor befejezték laktató, spenót- és Lollofodrossalátaágyon tálalt, hagymából, retekből és málnából készült salátájukat. A pirospozsgás kisfiú gyermeki izzadság és a természet illatát hozta magával a lakásba. A gyerekkor és a serdülőkor közt eltelő, szempillantásig tartó kor varázsát. Theresa odament a fiához, megpuszilta, és megkérdezte, mi történt vele aznap. Ethan bekapcsolta az 1950-es évekből származó, kiváló állapotban megmaradt elektroncsöves rádiót. Pilcher érthetetlen módon minden lakóházba tetetett egyet. Nem okozott gondot az adó kiválasztása, csak egyet lehetett fogni. A nap java részében csak sistergett, de időnként sugárzott egy-két beszélgetős műsort, és minden este héttől nyolcig a „Zenés vacsora Hecterrel” szólt. Hecter Gaither előző életében viszonylag jó nevű zongorista hírében állt. Pinesban zongoraleckéket adott mindenkinek, akinek kedve volt tanulni, és minden este koncertet adott a városnak. Ethan felhangosította a rádiót. Hecter hangja töltötte be a teret, míg ők körülülték az asztalt. – Jó estét, Wayward Pines! A mikrofonnál Hecter Gaither. Az asztalfőn ülő Ethan mindenkinek szedett a salátából. – A Steinwayem, egy Boston Baby hangversenyzongora mögül köszöntöm a kedves hallgatóságot. Először a feleségének. – Ma este a Goldberg-variációkat fogom eljátszani önöknek, egy eredetileg csembalóra írt Bach-darabot. Majd a fiának. – A mű egy áriából és az utána következő harminc variációból tevődik össze. Hallgassák örömmel! Ethan magának is szedett, leült, és hallotta, amint a zongoraszék zörögve reccsen egyet a hangszóróban. * Vacsora után a Burke család a házilag főzött fagylalttal kiült a teraszra, a

hintaszékbe. Ettek, és hallgatták a muzsikaszót. A szomszéd házak ablakain át a szabadba szökött Hecter zongorajátéka. Az egész völgyet bejárta. Pontos, virtuóz dallamok szálltak a magasban, a hegyormok vörhenyes fényben fürdőztek. Késő estig kinn üldögéltek. Koromfekete volt az ég, hála a lég- és fényszennyezés nélkül eltelt évezrednek. A csillagok nem pusztán felragyogtak az égbolton. Hanem szabályosan kápráztak. Fekete bársonyon ragyogó gyémántok. Szemük-szájuk elállt a gyönyörtől. Ethan odahajolt, és megfogta Theresa kezét. Bach és a galaxisok. Estére lehűlt az idő. Amikor Hecter befejezte a darabot, odahaza az emberek megtapsolták. A szemben levő házban egy férfi felkiáltott: – Bravó! Bravó! Ethan elkapta Theresa tekintetét. Felesége szeme megtelt könnyel. Megszólította: – Minden rendben, drágám? Theresa bólintott, és felszárította könnyeit. – Csak örülök neki, hogy újra itthon vagy, velünk. * Ethan elmosogatott, majd felment az emeletre. Ben szobája közvetlenül a folyosó végén nyílt, az ajtaja csukva volt, csak a küszöb fölött világított egy hajszálvékony fénycsík. Ethan bekopogott. – Gyere be! Ben az ágyában ült, és vázlatot készített: faszénnel, csomagolópapírra. Ethan leült a paplanra, és megkérdezte: – Megnézhetem? Ben felemelte mindkét kezét. A skicc a fiú szemszögéből ábrázolta a körülötte levő világot: a falat, az asztalt, az ablakpárkányt, az ablakon át látszódó kinti fényfoltokat.

– Hát ez elképesztő! – dicsérte meg Ethan. – Nem pont ilyennek akartam rajzolni. Az éjszaka odakint nem hasonlít erre az éjszakára. – Nemsokára ezt is biztos el fogod találni. Nézd csak, hoztam neked egy könyvet a kávézóból. Ben erre felkapta a fejét. – És mi az? – Az a címe, hogy A hobbit. – Sosem hallottam még róla. – Amikor annyi idős voltam, mint te, ez volt a kedvenc könyvem. Mit szólnál hozzá, ha felolvasnám neked? – Apaaa, tudok már olvasni! – Azt én is tudom. De évek óta nem olvastam én sem. Klassz lenne együtt belemélyednünk. – És félelmetes? – Vannak benne félelmetes részek. Menj csak, mosd meg a fogadat, és siess vissza! * Ethan felült az ágyban, a támlájának dőlt, és az éjjeli lámpa mellett olvasott. Ben az első fejezet vége előtt elaludt, és Ethan azt remélte, hogy mély barlangokról és tág üregekről álmodik. Bármi másról, csak ne Wayward Pinesról. Ethan letette a könyvet, és eloltotta a villanyt. Betakargatta a fiát. Ben hátára tette a kezét. Ezen a kerek világon semmi sem esett jobban, mint amikor érezte, hogy alvó gyermeke szuszog. Ethan azóta sem tudott napirendre térni afelett, hogy fia Wayward Pinesban nőtt fel. Nem hitte volna, hogy valaha megbékélne a ténnyel. Próbálta meggyőzni magát arról, hogy vannak ennek előnyei is. Itt volt például a mai este. Ha Ben a régi világban nőtt volna fel, Ethan valószínűleg egy iPhone-jához ragadt kiskölyköt talált volna, amikor bement a hálójába. A barátaival SMS-ezne. Tévét nézne. Videojátékokat játszana. Twitterezne és facebookolna. Ethannek ezek egyáltalán nem hiányoztak. Nem szerette volna, ha a fia egy olyan

világban nőtt volna fel, ahol az emberek egész nap képernyőre meresztik a szemüket. Ahol a kommunikáció betűgombocskák nyomkorászásából áll, az emberiség legnagyobb öröme pedig egy új üzenet vagy e-mail okozta endorfinlöket. Ezzel szemben azt látta, hogy kamasz fia az ágyban azzal üti el lefekvés előtt az időt, hogy rajzolgat. Nehéz lenne emiatt neheztelni. De Ethan szívét az eljövendő évek taszították mély, mélabús szorongásba. Mi fogja Bent inspirálni a jövőben, milyen távlati tervei lehetnek? Tovább biztos nem tanulhat. Rendes karriert sem futhat be. Híre-hamva sincs már a régi világnak, ahol… Bárki lehet belőled, csak akarnod kell. Az égadta világon bárki. Ha a szívedet követed, megvalósíthatod az álmaidat. Egy kihalt faj aranykorából visszamaradt, elcsépelt közhelyek. Amikor Pinesban a városlakók nem találtak maguktól párt, gyakran előfordult, hogy beajánlották a jövendőbelijüket. És ha mégis önszántukból választottak maguknak párt, akkor sem igazán tobzódhattak a lehetőségek közt. Ben sosem fog Párizsba eljutni. Vagy a Yellowstone Nemzeti Parkba. Lehet, hogy sosem lesz szerelmes senkibe. Nem fogja megtapasztalni, milyen érzés elmenni egy másik városba egyetemre. Vagy nászútra. Vagy a pillanat hevében beülni az autóba, és megállás nélkül átszáguldani az országon, mert huszonkét éves, és miért ne tehetné meg. Ethan gyűlölte a megfigyelés kultúráját, a bestéket és Pines szemfényvesztő világát. De esténként a fia miatt forgolódott álmatlanul az ágyban. Ben öt éve lakott Pinesban, majdnem a fél életét itt élte le. Ethan gyanította, hogy a város felnőtt lakosai mindennap szenvednek attól, hogy előző életük emlékképeit összeegyeztethessék a jelennel, szemben a fiával. Bent a város a saját képére formálta, ehhez az új, különös korszakhoz igazította. Még Ethan sem látott bele, hogy mit tanult például az iskolában. Pilcher állandó civil ruhás rendőri felügyelet alá vonta az iskolát, és a szülőket sem engedték be. *

Hajnali fél négy. Ethan feleségét átölelve, nyitott szemmel feküdt az ágyban. Nem jött álom a szemére. Érezte, ahogy Theresa szempillái minden rezdüléssel mellkasát csiklandozzák. Most mire gondolhatsz? A kérdés már korábban is beárnyékolta a házasságukat, de Pinesban ezerszer komolyabb, központi témává vált. A család újbóli együttléte óta eltelt tizennégy nap alatt Theresa egyszer sem hágta át a felszínen rájuk kényszerített illemet. Ethant persze örömmel látta viszont, könnyek között fogadta be, de a városban lehúzott öt éve vérprofivá tette a kényes kérdések elkerülésében. Nem esett köztük szó róla, hogy Ethan merre járt, vagy hogy beilleszkedése mennyire zehernyésre sikerült. Egy percig sem merült fel, hogy Ethant milyen furcsa körülmények közt nevezték ki seriffé. Vagy hogy mit tudhatott meg azóta. Időnként észrevette, hogy megcsillan valami Theresa tekintetében – mintha így akarná tudatni vele, hogy ő sem tudja elviselni ezt az állapotot, és benne is megvan az elfojtott vágy, hogy a tiltott dolgokról beszéljen. De jó színész lévén sosem esett ki a szerepéből. Egyre gyakrabban döbbent rá, hogy Pinesban élni olyan, mint egy hosszúra nyúlt színdarabban szerepelni, amelyben soha nem gördül le a függöny. Mindenki szerepet játszik. Shakespeare akár Pinesról is írhatta volna az Ahogy tetszik sorait: „Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok [i] szerep vár Életében…” Ethan így is épp eleget színlelt már. Odalenn megcsörrent a telefon. Theresa úgy ugrott ki az ágyból, mintha rugóból lett volna a gerince, álmosságnak halvány nyoma sem látszott rajta, egyből készenlétben állt, arca merev volt a félelemtől. – Mindenkinek a telefonja szól? – kérdezte rettegő hangon. Ethan felkelt. – Nem, szívecském. Nyugodtan feküdj vissza! Csak a mienk. Engem hívnak. * Ethan a hatodik csöngésnél vette fel. Egy szál alsóban állt a nappali közepén, a tárcsás telefont vállal szorította a füléhez. – Egy percig azt hittem, már föl sem fogja venni. Pilcher hangja. Eddig sosem hívta otthon.

– Tudja maga, hány óra van? – pirított rá Ethan. – Rettenetesen sajnálom, hogy felkeltettem. Szakított rá egy kis időt, hogy elolvassa a Peter McCall-jelentést? – Ja – hazudta Ethan. – De nem ment oda hozzá, hogy beszéljen a fejével, mint azt javasoltam, ugye? – Holnap reggelre terveztem. – Ne fáradjon! Ma este úgy döntött, megválik tőlünk. – Kiment? – Igen. – Előfordulhat, hogy csak sétálni ment. – Harminc másodperce a jeladó a városszéli hajtűkanyarba ért, és töretlenül délnek tartott. – Mit vár, mit kezdjek vele? A vonal túlsó végén pillanatnyi csönd fogadta szavait. A kagylóból csak úgy sütött Pilcher bosszúsága. Majd kimérten megszólalt: – Állítsa meg, beszéljen a lelkére! – Azt se tudom, mit mondjak neki. – Jól tudom, hogy ez még csak az első szökevénye. Ne törje sokat a fejét, hallgasson a megérzéseire! Figyelni fogom. Figyelni? Ethan fülébe vonalhang sípolt. * Lábujjhegyen fellopózott, és felöltözött a sötétben. Theresa még nem aludt vissza, az ágyban ült, és nézte, ahogy Ethan befűzte a cipőjét. – Minden rendben, drágám? – kérdezte. – Teljesen – nyugtatta meg Ethan. – A melóból hívtak. Ja, semmi komoly, csupán az egyik szomszédunkat kell visszaterelnem, nehogy megszökjön az éjszaka közepén ebből a talpalatnyi paradicsomból, amely nekünk jutott. Nem nagy ügy. Rutinmunka. Ethan odament hozzá, és homlokon puszilta feleségét. – Sietek haza, jövök, amint tudok. Ha minden jól megy, még az éjjel. Theresa nem felelt, csak megfogta a kezét, és úgy megszorította, hogy szinte kificamodtak az ízületei. * Az éjjel Wayward Pinesban.

A csend Csodaországa. A tücsköket kikapcsolták. Olyan némaság telepedett a városra, hogy Ethan az utcai lámpák zümmögését is hallotta. És saját biológiai motorját. Kiment a garázshoz, beült a szirénás, fekete Ford Broncójába, amelynek ajtajaira ugyanazt a WP-emblémát festették fel, mint a seriffcsillagára. A motor felberregett. Ethan sebességbe tette az autót. Törekedett rá, hogy halkan hajtson ki az utcára, de a 4.9L-es, hathengeres soros motort átalakították, és pokolian zúgott. Erre a hangra még a holtak is felébrednének. Pinesban ritkán vezettek autót; a város egyik végéből a másikba tizenöt perc alatt gyalog is el lehetett jutni. Este pedig sosem. Pusztán dekoratív funkciójuk volt, és bárki, akit felzavart álmából Ethan Broncójának hangja, tudta, hogy valami kizökkent a rendes kerékvágásból. Befordult a Fő utcára, és délnek vette az irányt. A kórház után felkapcsolta a reflektort, és padlógázzal száguldott a nyurga fenyőfák közti szűk úton. A leeresztett ablakon át hideg, erdei levegő vágott be. Az út közepén ment, autóját félbemetszette a kettős, sárga záróvonal. Elképzelte, hogy milyen lenne, ha nem a hajtűkanyar következne, hanem fokozatosan emelkedne az út, és mehetne tovább. El innen, el ebből a völgyből, ebből a városból. Lenyúlna, bekapcsolná a rádiót, addig keresgetné az állomásokat, amíg egy klasszikus rock ’n’ rollt játszó adót nem találna. Háromórás lenne az út Boiseig. Nincs is annál jobb, mint amikor éjszaka, letekert ablakkal vezethet az üres úton, a rádióból meg üvölt a jó zene. Ha csak a másodperc törtrészéig is, de vissza tudta idézni a régi világot, ahol mindenütt olyan emberek laknak, akárcsak ő. Az éjszakai égboltot elhalványítják a metropolisok fényei, az autópályák forgalma a messzeségből surrog, a hajtóművek mennydörögve csíkot húznak a sztratoszférában. El tudta nyomni az érzést, hogy végtelenül egyedül vannak. Hogy fajuk, az emberiség utolsó írmagja. A sebességmutató száztízig kúszott, bömbölt a motor. El is húzott a „Vigyázat! Éles kanyar!” tábla mellett. Ethan beletaposott a fékpedálba, mire a fékezés ereje előredöntötte, ahogy a Bronco a kanyar kellős közepén megcsúszott és megállt. Leparkolt a padkára, leállította a motort, és kiugrott a járgányból. Bakancsa nagyot csosszant az aszfalton.

A nyitott ajtó mellett egy pillanatig lelki tusát vívott. Nézte az ülés fölé, a fegyvertartóra felrakott ’97-es Winchestert. Nem akarta magával vinni, nehogy megriassza McCallt, de ott sem hagyta volna szívesen, mert sötét és félelmetes erdőbe vitt az útja, és a kinti világban farkastörvények uralkodnak. Legjobb tudomása szerint eddig még nem törtek át a kerítésen a dögök, de ami késik, nem múlik, és a sorsot hívja ki maga ellen azzal, ha az éjszaka közepén fegyver nélkül kóvályog az erdőben. Behajolt az utastérbe, kinyitotta a könyöktartót, és teletömte a zsebét tölténnyel, aztán a vadászpuskáért nyúlt, és levette a tartójáról. Tolózáras, sörétes puska, diófa tus, negyven centit lefűrészeltek a csövéből. Ethan betárazott öt töltényt, az egyiket csőre töltötte, a kakast pedig félig felhúzta; ezt a gyönyörű múzeumi darabot ennél nem lehet jobban bebiztosítani. Vállára vette, azzal nekivágott az erdőnek, hóna alatt a puskájával. Itt hűvösebb az idő, mint a városban. Egy méter vastagon állt a köd az erdőben. A hold még nem hágott a sziklafal fölé. Annyira sötét volt, hogy a fák tövében elkélt már az elemlámpa. Ethan bekapcsolta a zseblámpát, aztán az erdő mélyére hatolt. A lehető legegyenesebb irányt kívánta tartani, hogy könnyen visszatalálhasson az útra. A fülét hamarabb ütötte meg az elektromos áram zümmögése, mint hogy a forrását megpillantotta volna – úgy siklott át a ködön, mint egy soká kitartott, mély hang. A kerítés alakja tűnt fel a távolban. Az erdőt átszelő védelmi vonaluk. Amikor közelebb ért, kirajzolódtak a részletek. Húszméterenként nyolcméteres acéloszlopokat vertek le. Az oszlopok között vezetéknyalábok húzódtak, háromméterenként közbeiktatott huzalfeszítő vasakkal. A vezetékek ujjnyi vastagságúak voltak, szögekkel verték ki és szögesdróttal tekerték körbe őket. Pilcher vezérkarában vita tárgyát képezte, hogy a kerítés áramkimaradáskor is hathatós védelmet nyújt-e, a magassága vagy a szögesdrót elegendőnek bizonyul-e, hogy távol tartsák a bestiákat. Ethan szerint, elektromos áram ide vagy oda, igazából semmi sem tarthat vissza pár ezer éhségtől kopogó szemű bestét, ha egyszer be akarnak törni. Ethan a kerítéstől másfél méterre megállt. Letört két kézre eső ágat, és keresztben lefektette őket a földre. Aztán kelet felé indult tovább a kerítés mentén. Négyszáz métert megtéve újra megállt és fülelt.

Az állandó zúgás. A saját légzése. Valami az erdő túloldalán motoszkál. A tűleveles avarban lépked. Időnként gally reccsen. Egy őz? Egy beste? – Seriff, maga az? * A hangja hallatára megállt az ütő Ethanben, mintha áramot vezettek volna a gerincébe. Lekapta válláról a puskáját, és Peter McCallra szegezte. A férfi másfél méterre állt egy óriásfenyő tövében. Fekete ruhát és baseballsapkát viselt, a hátán hátizsák. Erre két, vízzel teli műanyag flakont erősített, amelyekben víz lötykölődött, amikor a seriff elé lépett. Ethannek nem úgy tűnt, mintha púpos öregembereket megszégyenítően girbegurba sétabotján kívül bármi más fegyver is volna nála. – Az istenit, Peter, mit csinál maga itt a világ végén? A férfi elmosolyodott, de Ethan észrevette rajta a félelmet is. – Hinne nekem, ha azt mondanám, hogy az esti sétámat végzem? Ethan leeresztette a fegyvert. – Nem volna szabad ilyen messze elkóborolnia. – Azt hallottam, hogy van egy kerítés az erdőben. A saját szememmel akartam látni. – Nos, hát itt van. Most már maga is látta. Sétáljunk szépen vissza a városba! Peter azt mondta: – „Fal-építés előtt megkérdeném, be mit kerítek és ki mit kerítek.” Ezeket a sorokat Robert Frost írta. Ethan szerette volna azt mondani, hogy ő is tudja, mert kedveli Frostot, mi több, pont ezt a verset olvasgatta alig pár órával ezelőtt. – Szóval, drága seriff úr – mutatott McCall a kerítésre –, minket kerít be? Vagy valami mást tart távol? – Későre jár, ideje hazamennünk. – Valóban? – Bizony. – És mit ért azon, hogy „haza”? A Wayward Pines-i házat? Vagy az igazi otthonomat Missoulában?

Ethan közelebb lépett hozzá. – Nyolc éve él velünk, Peter. Oszlopos tagja a városi közösségnek. Létfontosságú szolgáltatást nyújt nekünk. – A Waywardi Hírmondóra gondol? Ugyan már, az a lap viccnek is rossz! – Ideköti a családja. – De hol van az az „ide”? Mi a francot jelent ez egyáltalán? Tudom, hogy vannak, akik megbékéltek ezzel a völggyel. Magamat is megpróbáltam meggyőzni arról, hogy ez igazi élet, de csak saját magamat csaptam be ezzel. Évek óta ki kellett volna jönnöm ide. Eladtam a lelkem az ördögnek. – Tudom, milyen nehéz. – Komolyan? Mert az én szemszögemből úgy látom, hogy kábé öt perce lakik itt. És mielőtt kinevezték volna seriffnek, nem tudott elég gyorsan megszökni innen. Akkor meg mi változott? Tényleg kijutott? Ethan összeszorította a fogát. – Átjutott a kerítésen, mi? Na, mit látott odakinn? Mitől vált megrögzött hívővé? Hallottam, hogy odakinn démonok uralják a világot, de ez csak mese habbal, ugye? Ethan letette a Winchesterét, nekitámasztotta egy fa törzsének. – Mondja el, mi van odakinn! – követelte McCall. – Szereti a családját? – kérdezte Ethan. – Tudnom kell! Ha valaki, akkor maga biztos… – Szereti a családját? McCall végre felfogta a kérdést. – Régebben szerettem őket. Amikor hús-vér emberek voltak. Amikor kimondhattuk, amit gondoltunk. Ugye tudja, hogy évek óta most először van a szájamon, ami a szívemen? Ethan azt felelte: – Peter, ez az utolsó esélye. Visszajön velem a városba? – Az utolsó esélyem, mi? – Így van. – Különben mi lesz? Megcsörren minden telefon? Vagy maga tesz el engem láb alól? – Odakinn nem fog vigaszra lelni – felelte Ethan. – De válaszokra legalább igen. – Mégis, mekkora árat akar fizetni érte? Az életét? A szabadságát? McCall keserűen felnevetett: – Maga szerint ez – legyintett a város felé – a szabadság?

– Szerintem nincs más választása. A férfi egy darabig a földet bámulta, aztán megrázta a fejét. – Ön téved. – Hogyhogy? – Mondja meg a feleségemnek és a lányomnak, hogy szeretem őket! – Miben tévedek, Peter? – Hogy mindig van más választásunk. Arcvonásai megfeszültek. Elszánta magát. Olyan gyorsan eredt futásnak, mintha puskából lőtték volna ki, még akkor is egyre gyorsabban futott, amikor a kerítésnek ütközött. Szikrát hányt. A kerítésből kicsapó áram kék tőrökként döftek McCall testébe. A feszültség ereje másfél méterre hátralökte Petert, egyenesen neki az egyik fának. – Peter! Ethan a férfi mellé térdelt, de Peter már halott volt. Testét áramütések okozta égési sérülések tarkították. Magába rogyott, tagjai kificamodtak. Mozdulatlan. Megpörkölődött. Füstölgött. A levegő a megperzselt hústól és az égett hajtól bűzlött, Peter ruháira üszkös lyukakat égetett az áram. – Jobb is ez így. Ethan megpördült. A sötétségben Pam állt mögötte egy fának dőlve, száját mosolyra húzta. Ruhái olyan feketék, mint a fenyőfák árnyéka, csak a szeme és a foga fehérsége látszódott az éjben. Meg aranyos, holdvilágképű arca. Pilcher szívdöglesztő vadászkopója. Ellökte magát a fa törzsétől, és úgy közeledett Ethan felé, mint egy született harcos. Lopózott. Kecses, macskához illő mozgásából áradt, hogy ura a testének, és minden mozdulata a helyén van. Ethan képtelen lett volna bevallani magának, de félt tőle. Előző életében, a titkosszolgálatnál csak három fajtiszta pszichopatával találkozott, de megesküdött volna rá, hogy Pam is közéjük való.

A nő leguggolt mellé. – Olyan undi, de kedvem támadt tőle egy kis kerti sütögetéshez. Hát nem furcsa? Ne aggódj, nem neked kell elföldelned, mindjárt kiküldik a takarítóbrigádot. – Egyáltalán nem emiatt aggódtam. – Hanem? – Ennek a szegény szerencsétlennek a családja miatt. – Hát, legalább nem kellett végignézniük, ahogy agyonverik őt az utcán, és valljuk be, erősen e felé tendált a dolog. – Azt hittem, a lelkére tudok beszélni. – Ha újonc lett volna, akkor meglett volna rá az esély. De Peternek elborult az agya. Nyolc éven keresztül mintapolgár volt, még egy gyanút keltő jelentést sem kaptunk róla. Aztán egyszer csak az éjszaka közepén kiruccan, felpakolva, mint egy málhás ló. Már régóta gyűlt benne a feszültség. – Pam Ethanre pillantott. – Hallottam, mit mondott neked. Nem tehettél ennél többet érte, ezt rég lejátszotta magában. – Elengedhettem volna… kielégíthettem volna a kíváncsiságát. Pam kaján képet vágott. – De ennél több eszed van, Ethan. Mint azt a mellékelt ábra is mutatja. – Szerinted jogunk van ahhoz, hogy akaratuk ellenére fogva tartsunk ennyi embert? – Nincsenek már jogok. Sem törvények. Csak az erő és a félelem. – Nem hiszel abban, hogy vannak elidegeníthetetlen jogaink? A nő elmosolyodott. – Hát nem pont ezt mondtam az előbb? Pam felállt, és az erdő felé vette az irányt. Ethan utánakiáltott: – Ki fogja a hozzátartozókat értesíteni? – Ne törődj vele! Pilcher dolga. – És mit fog nekik mondani? Pam megállt, aztán megfordult. Hat méterre állt, kis híján a fák közé veszett. – Szerintem azt, amit a kibaszott úri jókedve tart. Más kérdés? Ethan tekintete a fának támasztott puskájára tévedt. Őrült gondolat. Mire megint Pamre nézett volna, a nő már eltűnt. *

Ethan sokáig virrasztott Peter mellett, egészen addig, amíg eszébe nem jutott, hogy nem akar ott lenni, amikor Pilcher hullaszállítói megérkeznek. Felkecmergett. Jólesett eltávolodni a kerítéstől, hallani, ahogy az áram hangja percről percre elhalkul. Hamarosan néma erdőségen és ködön át bandukolt vissza. Azt gondolta: Basszus, ez annyira elcseszett egy helyzet, és senkinek sem tudom elmondani. Sem a feleségemnek, sem senkinek, akit barátomnak nevezhetnék. Kizárólag egy megalomán állattal és egy pszichopatával beszélhetem meg. Ráadásul ez már így lesz, amíg világ a világ. Úgy egy kilométerrel odébb megmászott egy kisebbfajta emelkedőt, és kievickélt az útra. Nem arra ment, amerre a visszautat tervezte, de amikor kilépett a fák közül, csak ötven-hatvan méterre állt tőle a Broncója. Úrrá lett rajta a fáradtság. Ötlete sem volt, hány körül járhatott, de egy kutya hosszú napot és egy még hosszabb éjszakát tudhatott maga mögött, és bármelyik percben megvirradhatott. Odaért a Broncóhoz, kiürítette a tárat, visszatette fegyverét a tartóra. Olyan álmos volt, hogy a könyöklőn is elterült és elaludt volna. Az áramütés szaga igencsak facsarta az orrát; napokba telhet, mire kiszellőzik a ruhájából. Mikor felkel, Theresa biztos meg fogja kérdezni, hogy minden rendben ment-e, és erre csak azt fogja válaszolni, hogy „Igen, drágám, jól vagyok. És te?” Ő pedig olyan lelkébe maró tekintettel fog felelni erre, ami teljesen meghazudtolja szavait: „Remekül.” Felbőgette a motort. Dühe a semmiből tört rá. Padlógázt adott neki. A kerekek visítottak, beleharaptak az aszfaltba, és kilőtték a kocsit. Ezerrel vágódott ki a kanyarból a városba vezető, nyílegyenes útra. Akárhányszor csak látta, a hirdetőtábla egyre jobban idegesítette: egy fehér fogsorú család mosolygott vissza róla, úgy integettek, mintha valami ötvenes évekbeli sorozatban játszanának. ÜDVÖZÖLJÜK WAYWARD PINESBAN! OTTHON A PARADICSOMBAN Ethan elsüvített a tanyák kerítése mellett. Az anyósülés ablakán kinézve látta a mezőn legelésző tehéncsordát és az erdő szélén csillagfényben tündöklő, fehér pajták sorát. Visszaterelte tekintetét az útra.

A Bronco ekkor akkora huppanón száguldott keresztül, hogy a kormánykereket is kilökte a kezéből. A járgány az útpadka felé sodródott, százzal repesztett egyenest a fakerítés felé. Keze a kormányra tapadt, visszarántotta, és Ethan is megbillent, ahogy két kerékre állt az autó. Egy rémisztő másodpercig sikongtak a kerekek az úton, a biztonsági öv pedig a férfi jobb oldalába vágott. A mellkasában, az arcán érezte a centrifugális erőt. A szélvédőn át pergő-forgó csillagképeket pillantott meg. Lába lecsúszott a gázpedálról, azzal a motor elhallgatott – három másodpercnyi csönd, csak az ablaküvegen megtörő szél sivított, majd a Bronco felborult. Amikor a tető az aszfaltnak csapódott, fülsüketítő volt az ütközés. Horpadó fém. Diribdarabra törő üveg. Kidurranó kerekek. Az útburkolatot végigkaristoló fém szórta szikrák. Aztán a Bronco mozdulatlanságba dermedt, és bár megpördült, ismét a kerekein állt, kettő még csak defektet sem kapott. Füst szállt fel a motorháztető réseiből. Ethan benzinszagot érzett. Elfüstölt kerekeket. Hűtővizet. Vért. Annyira szorongatta a kormányt, hogy erőt kellett vennie magán ahhoz, hogy lefejtse róla az ujjait. Beszíjazva ült az autóban. Inge tele volt üvegszilánkokkal. Az oldalához nyúlt, kikapcsolta az övet, és örömmel tapasztalta, hogy a karja engedelmeskedik neki, nem fáj. A lábát is megmozgatta, azok sem szenvedtek sérülést. Az ajtó nem akart kinyílni, de az ablaka totálisan kitört. Feltérdelve kimászott a nyíláson, és kibucskázott az útra. Most már a fájdalom sem maradt el. Semmi nyilalló érzés – csak egy lassan erőre kapó, tompa lüktetés, amely mintha a fejéből terjedt volna szét a tagjain. Talpra állt. Szédült. Tántorgott. Lehajolt, azt hitte hányni fog, de az émelygés elmúlt. Ethan lesöpörte az üvegszilánkokat magáról. Az arca bal oldalán keletkezett egy vágás, amelyből vér csorgott végig az állán, le a nyakán egészen az ingébe. Hátranézett a Broncóra. A terepjáró a záróvonalra merőlegesen állt, jobb oldali kerekei leeresztettek, és az oldalára rogyott, az üveg nagyja kihullott a keretéből, és a festését hosszú csíkok csúfították el, mintha egy ragadozó karma marta volna végig.

Elbotorkált a Broncótól, és úgy követte a benzin, az olaj és a többi autófolyadék útját, mint egy véreb. Átlépte a leszakadt fényszórósort. Az egyik visszapillantó egy kitépett szemhez hasonlított, ahogy oldalra dőlve feküdt az útpadkán, és a burkolatából drótok álltak ki. A messzeségben tehenek bőgtek felemelt fejjel, pofájukat a baleset felé fordították. Ethan a hirdetőtáblától nem messze megtorpant, és az úton heverő valamire meredt, amely majdnem az életét követelte. Úgy nézett ki, mint egy szellem. Fakó. Mozdulatlan. Odasántikált, míg a nőhöz nem ért. Nem emlékezett a nevére, de látta már az asszonyt a városban. A közösségi kerteknek volt valamilyen felelőse. A húszas évei közepén járhatott. Vállig érő, frufrus, fekete haj. Meztelenül sétált kinn, bőre olyan békés, holtsápadtkék színű volt, mint a tengeri jég. A sötétben is szinte világított a felülete, kivéve a sebeket. Annyi, de annyi sebet ütöttek rajta! Sebészi pontossággal szurkálták meg, nem sietve, hanem valamilyen minta szerint. Elkezdte számolni őket, de leállította magát. Nem akarta, hogy a végeredmény a fejében kavarogjon. Csak az arcát hagyták érintetlenül. Ajkából kifutott az utolsó csepp vér is, a mellkasán vágott legnagyobb, legsötétebben tátongó sebnek olyan alakja volt, mint egy meglepetésében eltátott, kis, fekete szájnak. Ez lehetett a gyilkos vágás. De bőven akadt még jelentkező erre a tisztre. Viszont sehol sem látott vért. Az igazat megvallva, ezenkívül csak a Bronco kerékmintája maradt meg a bőrén, ahogy áthajtott a hasán. Még jól látszott a nyoma. Először arra gondolt, hogy ki kell hívnia a rendőrséget. Aztán meg az, hogy: De hisz te vagy itt a rend őre! Egy ideig rebesgették, hogy kap majd maga mellé egy-két helyettest, de eddig még nem kerítettek sort rá. Ethan leült az útra. Lassacskán elmúlt a baleset okozta sokk, és elkezdett fázni. Kicsivel később felállt. Nem hagyhatta csak úgy itt, egy-két órára sem. Felemelte a nő testét, és bevitte az erdőbe. Nem hűlt ki annyira, mint elsőre hitte volna. Mondhatni, meleg. Kivéreztetett és meleg; hátborzongató kombináció. Hat méterrel beljebb talált egy bozótos tölgycsoportot. Az ágak alá hajolt, és letette az avarba. Úgysem vihette máshova, de nem hagyhatta ott minden kegyelet nélkül. A nő két kezét keresztbe tette a hasán. Amikor az inge legfelső gombjához akart nyúlni, észrevette, hogy keze még mindig remeg. Letépte magáról az inget, majd leterítette

vele a holttestet. Azt mondta: – Ígérem, hogy visszatérek hozzád. Ethan kisétált az útra. Egy percig eljátszott a gondolattal, hogy üresbe teszi a Broncót, és letolja a padkára. De órákig senki sem fog autóval erre járni. A tejgazdaság holnap késő délutánig nem fog tejet kiszállítani, azelőtt meg bőven lesz rá idejük, hogy eltakarítsák a romokat. Ethan gyalog indult el Pinesba, a városi házak fényei vidáman pislákoltak a völgyben. Annyira nyugalmas! Olyan rettenetesen, illuzórikusan békés! * Hajnal hasadt, mire Ethan hazaért. Olyan forró fürdőt engedett magának a lenti lábas kádba, amilyenbe csak bele tudott ülni. Megmosta az arcát, ledörgölte a rászáradt vért. A forró víz csillapította teste kínjait és fejfájását. * Kivilágosodott az égbolt, mire Ethan ágyba bújt. A lepedő hideg volt, de a felesége melegen tartotta az ágyat. Rögtön fel kellett volna hívnia Pilchert, abban a pillanatban, ahogy hazaért, de annyira lefáradt, hogy gondolkodni sem tudott. Ha csak egy pár órára is, de le kellett dőlnie. – Hát visszajöttél! – suttogta Theresa. Ethan átölelte a feleségét, odahúzta magához. Bal oldalt szúrt a bordája alatt, ha mély levegőt vett. – Minden rendben? – kérdezte férjétől Theresa. Ethan Peter elszenesedett, füstölgő testére gondolt. Meg az út közepén, csupaszon fekvő női holttestre. Arra, hogy majdnem meghalt, miközben gőze sincs, hogy mit jelentsen mindez. – Igen, drágám – bújt hozzá Ethan. – Jól vagyok.

3 Ethan kinyitotta szemét, és nem sok hiányzott hozzá, hogy ijedtében kiugorjon az ágyból. Az ágy végében egy széken Pilcher ült, és egy bőrkötéses könyvet lapozgatva nézte Ethant. – Hol van Theresa? – kérdezte Ethan. – Hol a fiam? – Tudja egyáltalán, hány óra van? – Hova tűnt a családom? – Ahová kötelességeik szólítják: a felesége dolgozik, Ben iskolában van. – Mi az ördögöt keres a hálószobámban? – követelt magyarázatot Ethan. – Délután van. Nem jött be dolgozni. Ethannek le kellett hunynia a szemét, hogy enyhítse a tarkóját sanyargató fejfájást. – Eseménydús éjszaka volt, mi? – mondta Pilcher. Ethan az éjjeliszekrényére kitett vizespohárért nyúlt, egész teste megmacskásodott és összetörtnek tűnt, mintha ezer apró darabra zúzták volna, majd tessék-lássék módjára összeragasztgatták volna. Lehúzta a teli pohár vizet. – Megtalálták a kocsimat? – érdeklődött Ethan. Pilcher biccentett. – Képzelheti, mennyire aggódtunk maga miatt. A hirdetőtábla környékén nincsenek kamerák. Nem láttuk, mi történt, csak a következményeit. Az ablakon besütő nap bántotta Ethan szemét, hunyorognia kellett. Pilcherre hunyorított; nem tudta megállapítani, milyen könyvet tart a kezében. Farmernadrág volt rajta, fehér ing meg egy szürke mellény. Ugyanaz a visszafogott, lezser stílus, amelyben Pilcher a városlakók közt szokott járni-kelni, akik továbbra is azt hiszik, hogy ő az itteni pszichológus. Pammel együtt a mai napot valószínűleg a klienseiknek szentelték. Ethan így felelt: – Épp jöttem vissza Pinesba a Peter McCall-eset után. Ha nem tévedek, értesült arról, mi történt ott, igaz? – Pam tájékoztatott a történtekről. Micsoda tragédia! – Egy pillanatra a legelőre terelődött a figyelmem, és amikor visszanéztem, valamit megláttam az út közepén. Nekimentem, csalinkázott a kocsi, korrigáltam, de túl sokat, és megpördült a terepjáróm. – Az autó csaknem totálkáros lett. Szerencséje, hogy élve megúszta.

– Ja. – Mi volt az út közepén, Ethan? Az embereim semmit sem találtak, csak a Bronco roncsait. Ethanben feltámadt a gyanú, hogy Pilcher többet tud, mint amennyit a kérdéseivel sejtetni enged. Előfordulhat, hogy az úton heverő nő egy Kóborló volt? Állítólag a lakosok egy kisebb csoportja felfigyelt a beléjük ültetett mikrocsipre, és kivágta. Tudták, hova helyezték el a kamerákat, és hova nem láttak el. Ők azok, akik nappal magukkal hordták a csipet, de esténként letették a párna alá, hogy az éj leple alatt észrevétlenül kóborolhassanak. A szóbeszéd úgy tartotta, hogy mindig kapucnis dzsekiben vagy pulóverben jártak, hogy az arcukat ne vehesse a kamera. – Nagyon aggaszt – állt fel Pilcher –, hogy egy ilyen egyszerű kérdésen ennyi ideig rágódik, amikor rávághatná a választ. Vagy még a baleset miatt esik nehezére válaszolni? Ennek köszönhető a habozása? Akkor viszont miért van, hogy a tekintetébe nézve látom, hogy pörög az agya? Tudja. Próbára akar tenni. Vagy csak azt tudja, hogy ott járt a nő, de azt nem, hova rejtettem. – Ethan? – Egy nő feküdt az úttesten. Pilcher a zsebébe nyúlt, és egy igazolványképet vett elő. Ethan arcába nyomta. Ő az. Hirtelen elkapott pillanat, nem igazolványba való. Kinéz a képből, valamin mosolyog vagy nevet. Élettel teli. A háttér elmosódott, de a színéből Ethan arra tippelt, hogy a kép a közösségi kertekben készült. Azt mondta: – Ő az. Pilcher elkomorodott. Visszatette a fotót a zsebébe. – Meghalt? – faggatta elfúló hangon. – Leszúrták. – Hova szúrtak? – Ahol csak érték. – Meg is kínozták? – Úgy tűnt. – Hol van most? – Elcipeltem egy félreeső helyre. – Miért? – Mert nem bírtam volna kinn hagyni meztelenül, mindenki szeme láttára.

– Hova helyezte a holttestet? – A hirdetőtáblával szembe, a bozótosba, a tölgybokrok közé. Pilcher visszaült az ágyra. – Vagyis eldugta a kíváncsi szemek elől, hazajött, és lefeküdt aludni? – Először vettem egy forró fürdőt. – Érdekes alternatíva. – Mihez képest? – Ahhoz, hogy azonnal értesít engem. – Huszonnégy órája talpon voltam. Majdnem belepusztultam a fáradtságba. Csak egy pár órára akartam lefeküdni, amint csak tudtam, hívtam volna. – Hogyne, nyilván. Elnézést, hogy kétségbe vontam az ítélőképességét. Az a helyzet, Ethan, hogy példátlan esettel állunk szemben. Eddig soha sem gyilkoltak meg senkit Wayward Pinesban. – A jóváhagyott gyilkosságokat leszámítva. – Ismerte ezt a lányt? – kérdezte Pilcher. – Látásból, de azt hiszem, nem szóltunk egy szót sem egymáshoz. – Olvasta az aktáját? – Ha őszinte akarok lenni, nem. – Nem is olvashatta volna, mert nincs neki. Legalábbis maga nem férhet hozzá. Nekem dolgozott. Tegnap éjszaka kellett volna visszatérnie a támaszpontra a küldetéséből. Sosem láttuk viszont. – Mit csinált magának? Kémkedett? – Van egy-két alkalmazottam, akik beépültek a városlakók közé. Csak így tudok igazán pontos képet alkotni a közhangulatról. – Hányan vannak? – Nem számít. – Pilcher megpaskolta Ethan combját. – Ne legyen ennyire megilletődve, fiacskám! Maga is közéjük tartozik. Öltözzön fel, jöjjön le, kávézás közben megbeszéljük a továbbiakat. * Ethan frissen mosott, patyolattiszta egyenruhában jött le az emeletről. A földszinten a készülő kávé illata csapta meg az orrát. Leült az egyik konyhai hokedlire, Pilcher pedig kivette a kávéfőző alól a kannát, és kitöltötte a kávét a porcelánbögrékbe. – Ugye feketén issza? – Igen. Pilcher odavitte a bögréket, és letette a pultra.

Azt mondta: – Reggel behoztak nekem egy megfigyelési jegyzőkönyvet. – Ki az alany? – Ön. – Én? – A tegnap esti hisztériás rohama felkeltette az egyik viselkedéselemzőm figyelmét. Pilcher szemléltető jelleggel bemutatott neki. – Maga az ilyenekről is jelentést kap? – Mindig jelentenek nekem, ha bármi furcsaságot tapasztalnak. – És maga szerint furcsa, hogy felhúzom magam azon, ha kukkolók lesik, amikor együtt vagyok a feleségemmel? – Szigorúan tilos az intim pillanatokba betekintést nyernünk, és ezt ön is tudja. – De utána, amikor meztelenül fekszünk az ágyban, azt már szabad nézni, mi? – Felhívta a figyelmet a kamerára. – Theresa nem látta. – De mi történne, ha mégis észrevette volna? – Azt hiszi, hogy bárki ne tudná, aki nem most jött le a falvédőről, hogy állandóan megfigyelik? – Nem érdekel, ha tudják vagy sejtik. Addig nem, amíg magukban tartják. Amíg betartják a szabályokat. Ebbe beletartozik az is, hogy soha sem hívjuk fel a figyelmet a kamerákra. – El tudja képzelni, milyen nehéz lenne megdugnia a feleségét, ha kamerák figyelik minden mozdulatát? – Hidegen hagy a dolog. – David…! – Ez szabályellenes magatartás, és ezt mindketten tudjuk. – Most először költözött harag a hangjába. – Hát jó. – Ígérje meg, hogy nem fordul elő még egyszer! – Ígérem, nem fog még egyszer ilyen előfordulni. De bánni fogja, ha kiderítem, hogy a viselkedéselemzői nézik, ahogy szexelek. Ott helyben kitekerem a nyakukat. Ethan nagyot nyelt, de a kávé égette a torkát, mintha tüskés gombócot nyelt volna. – Hogy van, Ethan? Morcosnak tűnik. – Elég szörnyen.

– Először is kórházba kellene vinnünk. – Amikor legutóbb az itteni kórházba kerültem, mindenki meg akart ölni. Inkább kihordom lábon. – Ahogy gondolja. – Pilcher belekortyolt a kávéjába, és elfintorodott. – Nem éppen mosogatólé, de néha mit meg nem adnék azért, hogy egyszer-egyszer egy európai nagyváros kávézójában rendes presszókávét igyak. – Jaj, ne csinálja már, hisz maga imádja ezt az egészet! – Az egész mit, Ethan? – A várost, a saját kis birodalmát. – Persze, ez az életem főműve. Attól még nem jelenti azt, hogy nem hiányzik egy s más a régi világból. Itták a kávéjukat, a feszült hangulat valamicskét oldódott. Végül Pilcher szólalt meg: – Jólelkű lány volt. Igazán nagyszerű. – Hogy hívták? – Alyssának. – Amíg el nem árultam, azt sem tudta, hova rejtettem. Azért, mert nem volt benne csip? – Megengedtük, hogy kivegye. – Ezek szerint megbízott benne. – Feltétel nélkül. Emlékszik arra a társaságra, akikről beszéltem? – A Kóborlókra? – Alyssát bíztam meg vele, hogy épüljön be közéjük. Mindannyiójuknak sikerült eltávolítani a csipjét. Éjszakánként találkoznak. Nem tudjuk, hol, és azt sem, hogy hányan vannak, hogyan kommunikálnak. Nem küldhettem be hozzájuk mikrocsippel a combjában. Teketóriázás nélkül megölték volna. – Szóval bejutott? – Tegnap lett volna az első gyűlés, amire elhívták. Az összes fontos szereplővel találkozhatott volna. – Összejöveteleik is vannak? Ez meg hogy lehet? – Még nem tudjuk, hogyan, de rájöttek, hol vannak a felügyeleti rendszer gyenge pontjai. Kijátszották a szabályokat. – És azt akarja ezzel mondani, hogy ők a felelősek a haláláért? – Ezt szeretném, ha kiderítené. – Arra kér, hogy férkőzzek közéjük? – Arra, hogy ott folytassa, ahol Alyssa abbahagyta.

– Én vagyok a seriff. A búvóhelyük száz kilométeres körzetébe sem engednének. – Valami azt súgja, a fordulatokban bővelkedő beilleszkedése miatt egyelőre nem tisztázódott a lakosokban, hogy kihez húz a szíve. Ha jól adja elő magát, még hasznos segítőtársat is láthatnak önben. – Komolyan azt gondolja, hogy megbíznának bennem? – A régi munkatársa biztosan. A konyhára súlyos hallgatás telepedett. Csak a hűtő zúgott. Kint a távolból vidám zsivaj hallatszódott be az ablakon: valahol gyerekek játszottak. „Te vagy a fogó!”, kiabálták. Ethan törte meg a csendet: – Kate is Kóborló? – És egyben Alyssa kapcsolattartója. Kate mutatta meg neki, hogyan vágja ki a mikrocsipet. – Pontosan mit kér tőlem? – Vegye fel a fonalat a régi szerelmével! Csak diszkréten. Adja tudtára, hogy csak színleg van velem! – De mit tud ez a társaság, és mik a céljaik? – Azt hiszem, mindenről tudnak. Átjutottak a kerítésen, látták a kinti világot. Át akarják venni a hatalmat. Szorgalmasan újakat toboroznak. Az előző seriff ellen háromszor kíséreltek meg merényletet, de egyik sem sikerült. Valószínűleg most ön ellen is hasonlót terveznek. Ennek szeretnék mihamarabb a végére járni. Ez legyen a legfontosabb feladata. Minden szükséges eszközt a rendelkezésére bocsátok. Korlátlan hozzáférést a kamerarendszerhez. – Miért nem veszi az ügyet a saját kézbe? – Alyssa halála mindannyiunkat lesújtott. A hegy mélyén sokak fejében elvadult gondolatok kavarognak. Ezért nyugszik most az ön vállán ez a teher. Egyedül önre hárulhat ez a küldetés. Remélem, megérti, mi a tétje a játszmának. Tegye félre a város irányításával kapcsolatos személyes érzéseit, mert tudom ugyan, mit gondol, megosztotta velem az aggályait, de akkor is működik. Ez a város sosem lehet demokratikus berendezkedésű. Túl sok vesztenivalónk van, ha a saját hibánkból szarba kerülünk. Ebben egyetért velem, igaz? – Igen. Egy túlnyomórészt jóindulatú diktatúraként vezeti a várost, csak néhanapján rendez vérfürdőt. Ethan azt hitte, Pilcher erre elneveti magát, de csak a pult fölött meredt rá, és

rezdületlen arcába gőzölgött a kávé. – Ez most egy vicc akart lenni – jegyezte meg Ethan. – Elfogadja a megbízásomat, vagy sem? – Elfogadom. De éveken át dolgoztunk együtt Kate-tel. Nem gyilkos természetű. – Kérem, ne értse félre, de az más világ volt. Ő is megváltozott, Ethan. Pines a saját képére formálta, és fogalma sincs, hogy mi mindenre vetemedhet.

4 Theresa a másodpercmutatót bámulta, ahogy a tizenkettesre ért. Húsz perccel múlt három. Megigazgatta a papírokat a tiszta, lakkozott íróasztalán, majd vállára vette a retiküljét. Az iroda téglafalaira mutatóba kirakott ingatlanhirdetéseket jóformán senki sem nézegette meg. Ritkán kellett az írógépéhez nyúlnia, telefonon is csak egyszeregyszer hívta valaki. Másból sem állt a napja, mint hogy könyveket olvasott, a családjára gondolt, és időnként a régi világra. Amióta Pinesban élt, gyakran eszébe jutott, hogy a túlvilágra került-e, de valamilyen szinten mindenképp búcsút intett az előző életének. Seattle-nek. Jogi asszisztensi munkájának. Szinte minden emberi kapcsolatának. A szabad világban töltött életének, amely minden bonyolultsága és tragikussága ellenére legalább jelentett valamit neki. De az itt leélt öt év meglátszott rajta, és másokon is. A lakosok közül volt, aki meghalt, aki eltűnt, akit meggyilkoltak. Csöppségek születtek. Ez már nem fért bele a túlvilágról alkotott képébe, de ha jobban belegondolt, ugyan honnan tudhatná bárki is, hogy a hús-vér emberi élet valóságán túl mi vár ránk? Amióta a városban lakott, az idő múlásával ráébredt, hogy Pines jobban hasonlít egy börtönre, mint a túlvilágra, de lehet, hogy egyébként sincs jelentős különbség a kettő között. Nemcsak a fizikai bezártságtól csavarodott be, hanem a szellemi egyedülléttől is, és pontosan a lelki magánytól vált igazi sötétzárkává. Hogy senkivel sem tudta megosztani múltbéli életének részleteit, éppen aktuális gondolatait vagy félelmeit. Hogy nem tudott érdemben kötődni másokhoz. Jobb pillanatok persze mindig akadtak. Nagy ritkán és elvétve. Mikor egy másik városbelivel hosszan, jelentőségteljesen néztek egymás szemébe, akár egy vadidegenébe is, és előtűnt az égő tekintet mögött lappangó belső vívódás. A félelem. A kétségbeesés. A káosz. Ilyenkor Theresát legalább meglegyintette az emberség melege, hogy nincs olyan teljesen és tehetetlenül magára hagyatva. A színlelés fájt neki a legjobban. Az erőltetett tereferélés az időjárásról, a legutóbbi szüretről, a tejesember lustaságáról,

a felszínes dolgokról, és soha egy büdös szót sem szóltak őszintén az igazságról. Pinesban mindig csak az ártalmatlan csevegés ment, és a beilleszkedése alatt is azt fogadta el a legnehezebben, hogy ennél mélyebb témákról egy szót se ejthet. De minden negyedik csütörtökön korábban elszabadulhatott, és pár órára felrúghatta a szabályokat. * Theresa bezárta maga mögött az ajtót, és elindult a munkából. Csöndes a délután, de ez nem okozott valami nagy meglepetést. Zajos délutánt még sosem látott a város. Dél felé gyalogolt a főutcán. Lélegzetelállító, felhőtlen kék volt az ég. A szél se fújt, autó se járt az utakon. Nem tudta, milyen hónapot írnak – csak az órák és a hetek ritmusa számított –, de késő augusztusra vagy kora szeptemberre tette volna. A napsütésben valami átmeneti jelleget fedezett fel, amely évszakváltozást sugallt. A levegő nyári melege a fény őszi aranyával elegyedett. És sárgult már a nyárfalevél. * A kórház aulája üresen állt. Theresa felment a lifttel a másodikra, kilépett a liftből, majd ránézett az órájára. Egy perc múlva fél négy. Hosszú a folyosó. Neonlámpák zizegtek a kockás linóleumpadló fölött. Theresa félúton járt, amikor a bezárt, tábla nélküli ajtó melletti székhez ért. Leült. Minél tovább várakozott, annál hangosabbnak tűnt a fénycsövek zúgása. Kinyílt az ajtó. Egy másik nő lépett ki, és rámosolygott. Tökéletes fogsora volt, arcát pedig Theresa egyszerre találta szépnek és ridegnek. Kiismerhetetlennek. A szeme zöldebb, mint az övé, haját pedig összefogta. – Szép napot, Pam! – Jó napot, Theresa! Miért nem kerül beljebb? * A szoba szegényes és élettelen falaira egyetlen festményt vagy fotót sem raktak ki, csak egy szék, egy íróasztal és egy bőrdívány állt benne. – Kérem, foglaljon helyet! – javasolta bársonyos, de nem minden gépiességtől mentes hangon, és mutatta Theresának, hogy lefeküdhet. Theresa elterült a díványon.

Pam leült a székébe, keresztbe tette a lábát. Fekete keretes szemüveget, fehér köpenyt viselt, alatta pedig egy szürke szoknyát. – Örülök, hogy újra látom, Theresa. – Én is. – Hogy van mostanság? – Nagyjából rendben. – Ha jól emlékszem, most beszélünk először azóta, hogy visszatért a férje. – Így van. – Biztos jó lehet, hogy újra együtt a család. – Imádom. Pam kivette a tollát a köpenye zsebéből, és levette a kupakját. Székével az asztal felé fordult, majd a toll végét a Theresa nevét viselő jegyzettömbre helyezte, és azt mondta: – Jól érzem, hogy egy „de” következik? – Nem az, csak annyi, hogy eltelt öt év. Sok minden történt ez alatt. – És most olyan, mintha egy idegennel élne együtt. – Elszoktunk egymástól. Kínos a helyzet. Azt persze nem engedhetjük meg magunknak, hogy kényelmesen hátradőljünk és elbeszélgessünk Pinesról, erről az egész őrült világról, amibe kerültünk. Egyszer csak visszacsöppent az életembe, és még azt várják, hogy úgy legyünk meg együtt, akár egy mintacsalád. Pam jegyzetelt. – Mit gondol, Ethan hogy alkalmazkodik? – Hozzám? – Önhöz, Benhez, az új munkájához, mindenhez. – Nem tudom. Mint mondtam már, semmit sem lehet megbeszélni. Egyedül magával szabad őszintén beszélnem. – Igaz, ami igaz. Pam ismét Theresa szemébe nézett. – El szokott tűnődni azon, hogy mit is tudhat? – Tessék? Mire gondol? – Pontosan tudja, mire gondolok. Ethan tiszteletére búcsút rendeztek, és amióta Pines áll, egyedül ő menekült meg a végzetétől. Nem merül fel önben a kérdés, hogy kijutott-e a városból? Hogy mit látott? Hogy miért jött vissza? – De soha nem kérdezném meg tőle. – Szóval foglalkoztatja a dolog. – Még szép! Olyan, mintha meghalt és újra feltámadt volna. Minden nyugtalanító

kérdésemre válaszolhatna. De sosem kérdeznék tőle semmi ilyet. – Mióta újra együtt vannak, szerelmeskedtek? Theresa fülig elvörösödött, és a plafont nézte zavarában. – Igen. – Hányszor? – Háromszor. – Milyen volt? Ahhoz semmi közöd, te büdös ribanc! De ehelyett azt válaszolta: – Az első két alkalommal botladoztunk. De a tegnapi volt eddig messze a legjobb. – Elélvezett az együttlét alkalmával? – Hogy képzeli…?! – Nincs ebben semmi szégyellnivaló, Theresa. Nagyon sokat elárul a lelkiállapotáról, hogy képes-e eljutni az orgazmusig, vagy sem. – Pam cinkosan elmosolyodott. – Vagy Ethan tehetségéről. Pszichiáterként tudnom kell az ilyesmit. – Igen. – Igen, volt orgazmusa? – Tegnap volt. Theresa nézte, ahogy Pam egy nagy „O” betűt rajzolt, és mellé egy mosolygós arcocskát. – Aggódom érte. – A férjéért? – Tegnap este az éjszaka közepén behívták. Hajnalig nem is jött haza. Nem tudom, hová ment. Jó, azt megértem, hogy nem kérdezhetem meg tőle. Azt hiszem, valaki szökni próbált, és őt követte. – Az ön fejében megfordult már a gondolat, hogy elhagyja a várost? – Évek óta nem. – Miért? – Először szerettem volna kijutni. Akkor még fél lábbal a régi világban éltem. Úgy tartottam, hogy valamilyen börtönbe vagy kísérletbe kerültem. De olyan különös, hogy minél régebb óta vagyok itt, annál természetesebbnek tűnik. – Mi tűnik természetesebbnek? – Az, hogy nem tudom, miért vagyok itt, hogy mire fel épült meg ez a város, és hogy mi van odakint. – És ön szerint miért vált természetesebbé?

– Talán csak azért, mert alkalmazkodtam a körülményekhez, vagy megtörtem, de észrevettem magamon, hogy akármennyire furcsa is ez a város, az itteni életem nem sokban különbözik az előzőtől, ha egy kicsit józanabb ésszel összehasonlítom őket. A legtöbb beszélgetés ugyanúgy sekélyes és felszínes volt. Seattle-ben jogi asszisztensként dolgoztam egy ügyvédi irodánál, ahol a biztosítóknak dolgoztam a keze alá, hogy minél több pénzt facsarjanak ki az emberekből, és ne kelljen semmiért sem fizetniük. Itt is irodában ülök egész nap, és szinte senkivel sem beszélek. A két állás ugyanolyan haszontalan, de ezzel legalább nem ártok másoknak. A régi világban is voltak a tudásomat meghaladó, nagy rejtélyek: a világegyetem titkai, Isten, hogy mi lesz velünk, ha meghalunk. Itt is rengeteg a megoldatlan rejtély. Ugyanazok a viszonyok, ugyanazok az emberi gyarlóságok, mindössze annyi a különbség, hogy az ismert világunk összezsugorodott. – Magyarán minden csupán viszonyítás kérdése? – Fogjuk rá. – Theresa, felmerült önben, hogy a túlvilágra jutott? – Azt sem tudom, mit kéne ezen értenem. Maga szerint létezik egyáltalán? Pam csak egy mosollyal felelt. Üres, átélés nélküli vigyorral, amely semmi vigaszt nem nyújtott. Pusztán egy álarc. Nem először mardosta Theresát a gondolat, hogy mégis ki ez a nő, akinek kifecsegem minden titkomat? A kitárulkozás egy kicsit megrettentette, de aztán győzött a vágy, hogy őszintén beszélhessen egy másik emberrel. Theresa azt mondta: – Igazából Pinest is úgy fogom fel, mint az életem egy új szakaszát. – Mi a legnehezebb benne? – Miben, hogy itt élek? – Igen. – A remény. – Mit ért ezen? – Azt, hogy nincs annál nehezebb dolga annak, aki itt ragadt ebben a városban, mint hogy megválaszolja a nagy kérdést: „Miért kelek fel mindennap, minek csinálom tovább?” – És ezt ön hogyan válaszolta meg magának, Theresa? – A fiamért. Ethanért. Egy jó könyvért. A hóviharokért. De nem olyan távlat ez, mint az előző életemben. Nincsen olyan álomház, amelyre gyűjthetnék. Nincs lottó. Régebben arról álmodoztam, hogy beiratkozom a jogi egyetemre, és saját irodát nyitok. Megvalósítom önmagam, és aztán meggazdagszom belőle, és egyszer majd

nyugdíjba megyek, elköltözünk valahová, ahol mindig jó idő van, egy tiszta vizű, kék tenger fehér, homokos partjára, és sosem esik. – Hát a fia? Theresa nem készült fel rá lélekben. Ez a három szócska úgy leverte, mint egy semmiből jövő jobbhorog. Könnyek között tűnt el a plafon, amelyet idáig nézett. – Ugye Ben jövőjét szerette volna legszívesebben egyengetni? – kérdezett rá Pam. Theresa bólintott, és amikor pislantott egyet, két csíkban folyt le szeme sarkából a sós könny. – Várta, hogy megházasodik egyszer? – Ó, igen. – Egy tiszteletre méltó, becsületes állás, amely Bent boldoggá teszi, ön pedig joggal lehet büszke rá miatta? – Ennél többről van szó. – Miről is? – Amit már mondtam. A reményről. Annyira szeretném, ha megismerné ezt az érzést, de sosem fogja megtapasztalni. Mit várhatnak az élettől a Pinesban felnőtt gyerekek, mire törekedhetnek? Milyen távoli országokról álmodozhatnak, hogy egy napon bejárhassák a világot? – Felötlött már önben, hogy talán a remény ebben a formájában szintén a régi világból maradt vissza, és már nem szolgálja az itteni boldogulását? – Szóval azt akarja mondani, hogy „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”? – Nem, hanem azt, hogy éljen a mának! Lehet, hogy Pinesban már maga az élet, a puszta túlélés is örömre ad okot. Talán már azért is megéri felkelni az ágyból, mert megteheti. Találja meg az apró, mindennapi örömöket az életében! Nézzen csak körbe, hát nem gyönyörű a természet? A fia hangja nem esik jól? Ben boldog életnek néz elébe a városban. – Hogyhogy? – Megfordult már a fejében, hogy a fiának esetleg más fogalmai vannak a boldogságról, mint amit ön a régi világból magával hozott? Hogy egy olyan kisvárosban nő fel, amely pontosan ezeket a pillanatnyi örömöket helyezi előtérbe? – De ez annyira kicsinyes! – Akkor miért nem fogja kézen, és viszi el magával? – Most komolyan beszél? – Igen.

– Megölnének, mielőtt kijutnánk. – Valami esélyük mégis van, akár össze is jöhet. Voltak, akiknek sikerült elhagyniuk a várost, igaz, sosem tértek vissza. Mégsem gondolja titkon azt, hogy tűnjék bármennyire elviselhetetlennek is Pines, ennél még ezerszer rosszabb is lehet a külvilágban élni? Theresa megtörölte a szemét. – De. – Még egy utolsó apróság – mondta Pam. – Szóba hozta már Ethannek, hogy mi történt a megérkezése előtt? Tájékoztatta a… hogy is mondjam… családi helyzetéről? – Dehogyis, még csak két hete vagyunk együtt. – Miért késlekedik? – Mi értelme volna? – Nem gondolja, hogy a férjének illene tudnia? – Csak ártanék vele. – Elvileg a fiuk is elszólhatja magát. – Ben sem fogja elmondani. Már megbeszéltük. – Amikor legutóbb itt járt, a depresszióját az egytől tízig terjedő skálán hetesre értékelte. Hogyan látja most: javult az állapota, rosszabbodott, vagy maradt ugyanolyan? – Mondjuk ugyanolyan. Pam kihúzott egy fiókot, és kivett belőle egy kis fehér dobozt, amelyben tabletták zörrentek meg. – Rendesen szedi a gyógyszerét? – Igen – hazudta Theresa. Pam letette a dobozt az asztalra. – Esténként egyet, lefekvés előtt, ahogy szokta. Ez kitart a következő találkozónkig. Theresa felült a díványon. Úgy érezte magát, mint mindig, amikor befejezték a beszélgetést: zaklatottnak. – Kérdezhetek valamit? – mondta Theresa. – Hogyne. – Maga biztos sok emberrel beszélget, mindenkinek hallja a magánéletét. Ön szerint valaha otthonomnak érezhetem még ezt a várost? – Nem tudhatom – felelte Pam, ahogy felállt. – Ez egyedül önön múlik.



5 A hullaházba a kórház keleti szárnyának alagsorán át, a folyosó végéből nyíló, ablaktalan ajtón lehetett bejutni. Pilcher emberei már Ethan érkezése előtt behozták a holttestet, farmernadrágban és flanelingben várták a bejáratnál. Pilcher őrző-védő szolgálatának vezetője magas termetű férfi volt, északi vonásokkal. Lerítt róla a megrendültség. – Köszönöm, hogy lehozta – mondta Ethan, azzal kikerülte és belökte vállával az ajtót. – Nem kell megvárniuk. – Így szól az utasításunk – felelte a szőke hajú. Ethan bevágta maga mögött az ajtót. A hullaháznak hullaházszaga volt. A fertőtlenítőszer szaga nem tudta elnyomni a halál falakba beivódott, dohos pézsmaszagát. A fehér csempepadló tarkává vált a sok folttól, és egy kicsit befelé, a lefolyó felé lejtett. Alyssa rozsdamentes acél boncasztalon feküdt. Mögötte eresztett az öblítőmedence, víz csöpögése visszhangzott a boncteremben. Ethan ezelőtt csak egyszer járt halottasházban. Akkor sem szívelte nagyon, és most még annyira sem tetszett neki, tekintve, hogy egy hullával volt összezárva benne. A vizsgálólámpán kívül sem természetes világosság, sem semmilyen más eszköz nem adott fényt. A boncasztalnál állva a külvilág a sötétségbe veszett. A csöpögés hangjához a tetemhűtők zörgése adott aláfestést – hat berendezés zümmögött az öblítőmedence mellett. Az igazság az, hogy csak tessék-lássék módjára piszkálta a holttestet. Halvány fogalma sem volt róla, hogy látna hozzá egy halottkém, de Pilcher ragaszkodott hozzá, hogy megvizsgálja és jelentést írjon a látottakról. Ethan az öblítőmedence felett elhelyezett szervmérlegre tette Stetson-kalapját, majd a lámpáért nyúlt. Az erős fénynél jól látszott, mennyire pontosak a vágások. Sebészi pontosságúak, hibátlanok. Nem tépték fel a bőrt, csak tucatnyi, pusztulásba tekintő, fekete ablakot nyitottak rajta. A nő bőre a seb alatt olyan színű volt, mint az alapozó. Végtagról végtagra haladva átnézett minden szúrt sebet. Ebben a kegyetlen, orvosi megvilágításban, a boncasztalon feküdve nehezére esett Alyssaként gondolni rá. Fénybe tartotta a holttest bal karját, és szemügyre vette a kezét. A körmök alá

kosz ragadt. Vagy vér. Elképzelte, ahogy Alyssa kétségbeesetten szorítja el a frissen vágott sebeket, mindent megtesz azért, hogy megállítsa a belőle kiömlő vért. De akkor a hajában talált tölgyfalevél-maradványokat leszámítva miért olyan tiszta a teste? Miért nincs alvadt vér vagy vérfolt a bőrén? Akkor sem látott vértócsákat, amikor először rátalált az úton. Nyilvánvalóan máshol ölték meg, és csak aztán vitték ki az úttestre. De miért véreztették ki? Hogy nyom nélkül cipelhessék oda? Vagy ennél ördögibb oka van? Ethan a másik kezet is alaposan átvizsgálta. Majd a lábát. Nem fűlött hozzá a foga, de egy pillantás erejéig bevilágított a lába közé is. Laikus szemmel nem látott semmilyen nemi erőszakra utaló sebet vagy egyéb traumát. A lelkiismerete úgy diktálta, hogy óvatosan bánjon Alyssa testével, ezért háromszor kellett nekifutnia, mire hasra tudta fordítani. Karja nagy bongással csattant neki a fémasztalnak. Hátáról lesöpörte a kavicsokat és a koszt. A bal combján egy friss seb mutatkozott. Egy behegedt vágás. Itt vették ki belőle a mikrocsipet, tippelt Ethan. Félretolta a lámpát, és letelepedett az állítható magasságú laborszékre. Ahogy Alyssa oszlásnak indult teste csupaszon, minden méltóságától megfosztva ott feküdt a boncasztalon, támadt egy ötlete. A sötétben ült, és azon tépelődött, hogy vajon tényleg képes lett volna-e Kate ilyesmire. Egy kis idő múltán felállt és kiment. Pilcher emberei elhallgattak, amikor kilépett az ajtón. A magas, szőke hajú alakhoz fordult, és azt kérdezte: – Beszélhetnék magával négyszemközt? – Bent? – Igen. Ethan kitárta az ajtót, a férfi pedig besétált a boncterembe. – Hogy hívják? – kérdezte Ethan. – Alannek. Ethan a laborszékre mutatott: – Üljön le! – Mit akar? – Csak egy pár kérdést szeretnék feltenni magának. Alan gyanakodva nézett vissza rá: – Nekem azt mondták, hogy hozzam be a holttestet, és tegyem vissza a hűtőbe, amikor végzett.

– Hát, még nem végeztem. – Senki sem mondta, hogy kérdezgetni fognak. – Csak nyugalom, üljön le szépen! A biztonsági őr nem moccant. Jó tíz-tizenöt centivel volt magasabb Ethannél. Vállai olyan szélesek, akár az úszóké. Ethan érezte, hogy felgyülemlik a benne szunnyadó erő, testét elönti a harci láz, szíve egyre hevesebben ver. Nem akart először ütni, de ha nem él a meglepetés erejével, ha nem üti ki az első pár másodpercben, akkor sosem fogja legyőzni ezt a viking istenekkel vetekedő testalkatú embert. Ethan leszegte állát. Fél másodperccel azelőtt, hogy elrugaszkodott és helyből lefejelte volna, Alan megfordult és engedelmesen leült a székre. – Nem erről volt szó – morgolódott Alan. – A főnöke, David Pilcher minden eszközt megadott, minden információhoz hozzáférést engedett, hogy kiderítsem, ki tette ezt. Ugye maga is szeretné, ha megtalálnám Alyssa gyilkosát? – Hogyne. – Ismerte személyesen Alyssát? – Persze. Csak kétszázhatvanan vagyunk fenn a hegyekben. – Vagyis szorosan összetart a társaság? – Nagyon is. – Tudta, hogy Alyssát leküldték Pinesba? – Igen. – Ezek szerint közeli barátságban voltak? Alan az asztalon kiterített testre meredt. Rángott az állkapcsa a benne csapkodó érzésektől; a haragtól és a gyásztól. – Alan, létesítettek egymással korábban testi kapcsolatot? – El tudja képzelni, mi történik, ha kétszázhatvan embert összezárnak, és tudják, hogy ők az utolsó emberek a földön? – Mindenki mindenkivel kefél? – Pontosan. Mi, a hegy gyomrában élők egy nagy családot alkotunk. Nem először veszítünk el valakit közülünk. Nagyrészt a nomádok közül, akik nem tértek vissza, mert felfalták őket. Ilyesmi viszont eddig még soha nem fordult elő. – Mindenkit felzaklatott a halálhíre? – De fel ám! Remélem, felfogja, hogy Pilcher csak ezért bízta meg magát ezzel a feladattal. Mindenkinek megtiltotta, hogy a halála ügyében nyomozzon.

– Fél a bosszútól. Alan halovány, dühös mosolyra húzta a száját. – Van önnek fogalma arról, mekkora mészárszéket rendezhetnék ebben a városban, ha tíz felfegyverzett emberrel berontanék? – Ne felejtse el, hogy nem minden városlakó felelős Alyssa haláláért! – Mondtam már, Pilchernek nyomós oka van arra, hogy maga vezényeljen mindenkinek. – Meséljen egy kicsit Alyssa feladatairól! – Azt tudtam, hogy a városiakkal lakik, de semmi részletekbe menőt. – Mikor látta utoljára? – Két nappal ezelőtt, este. Alyssa egyszer-egyszer hazajött a hegyekbe, hogy velünk aludjon. Fura egy szokás. Látta már a kaszárnyáinkat? – Azt hiszem. – A cellákban nincsenek ablakok. Szűkös, rideg lukak. Pinesban egyedül lakhatott a saját házában, de hiányzott neki az otthoni szobája, odafent. Na, erre varrjon gombot! Pedig ő aztán olyan kivételes helyzetben volt, hogy bárhol élhetett volna, azt csinálhatott volna, amit csak akart. De ő is velünk együtt húzta az igát. Közénk tartozott. – Mit ért azon, hogy „kivételes helyzetben volt”? – Maga nem tudja? – Mit? – Bassz… nézze, nem árulhatom el, nem hatalmaztak fel rá. – Mi az, amiről nem tudok? – Felejtsük el, jó? Jó. Egyelőre. – Na, szóval hol látta utoljára? – vette fel ismét a fonalat Ethan. – A kantinban. Pont akkor fejeztem be a vacsorámat, amikor megérkezett. Kiszedték neki a kajáját, és odajött hozzám. – Miről beszélgettek? Alan a szoba sarkában honoló sötétségbe bámult. Egy pillanatra békéssé vált ábrázata, mintha boldog perceket idézett volna fel benne az emlék. – Semmi komolyról, semmi jelentősről. Csak arról, hogyan telt a napunk. Mindketten ugyanazt a könyvet olvastuk, és megvitattuk, milyen érzéseket keltett bennünk. Mindenféle dolog szóba került, de ez ugrik be igazán élesen. Örök barátom volt, néha még a szeretőm is. Jól kijöttünk egymással, nem tudtam, hogy

akkor látom utoljára élve. – Nem beszéltek a városban végzett munkájáról? – Azt hiszem, rákérdeztem, hogy halad a küldetésével. Ő erre csak annyit mondott: „Úgyis mindjárt vége lesz.” – Mit gondol, mi járhatott a fejében, amikor ezt mondta? – Fogalmam sincs. – Semmi mást nem mondott? – Nem ám. – Miért akarta Pilcher, hogy ön szállítsa ide Alyssa holttestét? Egy kicsit bunkó dolog, ha figyelembe v… – Önként vállaltam el. – Ó! Ethant bosszantotta, hogy kezdte megkedvelni Alant. Ilyen emberekkel harcolt vállvetve a háborúban. Felismerte benne a sziklaszilárd erkölcsi tartást. A szédületes testi erőhöz társuló vakmerőséget és rendíthetetlen hűséget. – Ethan, van még kérdése? – Nincs. – Találja meg, ki tette ezt vele! – Meg fogom. – És zúzza ízzé-porrá! – Segítsek visszatenni a hűtőbe? – Á, megoldom magam. De előbb szeretnék virrasztani mellette egy kicsit. – Rendben. Ethan levette a kalapját a szervmérlegről. Kiment, de az ajtóból visszafordult. Alan odahúzta a széket a boncasztalhoz, és fogta Alyssa kezét.

6 Theresa a teraszon ült, várta haza a férjét. Hulldogáltak és susogtak a kertben álló nyárfák levelei, az ágak közt áttörő fény reszkető árnyékfoltokkal tarkította a műfűnél is méregzöldebb pázsitot. Látta, hogy Ethan – tőle szokatlanul – kullogva közeledik a Hatodik utcán. Nem járt egyenesen, a jobb lábára sántított. Letért a járdáról, jött fel a teraszhoz. Theresa észrevette, hogy minden lépés fájdalmas neki, de az arcát eltorzító grimasz helyét rögtön széles mosoly vette át, amikor viszontlátta őt. – Mid fáj? – kérdezte Theresa. – Kutya bajom. Theresa fölállt, majd lement a lépcsőn. Fázott a lába a füvön megtelepedő, hűs harmattól. Odanyúlt és megtapogatta a lila foltot az arca bal oldalán. Ethan felszisszent. – Valaki megvert? – Nem, dehogy. – Mi történt? – Tönkrevágtam a terepjárómat. – Mikor? – Tegnap este. Nem nagy ügy. – Bementél a kórházba? – Pikpakk rendbe jövök. – Orvos nem látott? – Theresa…! – De mégis mi történt? – Egy nyúl vagy valami kisvad kiszaladt a kocsi elé. Félrerántottam a kormányt, hogy el ne üssem, erre megborult a terepjáró. – Megborult? – Mondom, hogy jól vagyok! – Most azonnal bemegyünk a kórházba. Ethan odahajolt hozzá, homlokon csókolta. – Nem fogok bemenni, felejtsd el! Viszont te nagyon kicsípted magad. Hogyhogy? – Ekkora nagy szó, ha csinosan öltözöm fel? – Ugyan már, tudod, mire gondolok! – Hát kiment a fejedből?

– Nagyon úgy néz ki. Sűrű volt az utóbbi pár nap. Mit felejtettem el? – Fisherék meghívtak vacsorára. – Mára? – Negyedóra múlva várnak. Egy pillanatig a nő azt hitte, hogy le fogja fújni a meghívást, hogy vissza kell mondaniuk a vacsorát. Merne ilyet csinálni a férje? Van benne annyi önfejűség? – Rendben, mindjárt ledobom magamról ezt a göncöt, és öt perc múlva indulhatunk. * Theresa két hete, szombat reggel elegyedett szóba Mrs. Fisherrel a piacon, amikor mindketten ugyanazt az uborkát akarták megvenni. A barátságos csevejt követő héten az egyik este megszólalt a Burke család telefonja. A hívó Megan Fisher néven mutatkozott be, és szerette volna jövő hét csütörtökre meghívni őket vacsorára. Volna kedvük eljönni? Theresa persze nyilván tudta, Megan nem azért hívta meg őket, mert égett a vágytól, amikor aznap reggel felkelt, hogy új barátokra tegyen szert, hanem mert levelet kapott, amelyben melegen javasolták neki, hogy teremtsen kapcsolatot a Burke házaspárral. Theresa is kapott már ilyen levelet eleget, és igazság szerint nem bánta, volt benne némi logika. Mivel lakatot tettek a lakosság szájára, sosem lett volna képes kisajtolni magából annyi energiát, hogy vendégeskedni hívja a szomszédait. Annyira erőltetett és idegen lett volna. Mindenkinek sokkal könnyebb egyszerűen elmerülni a maga egyszemélyes álomvilágában. * Theresa és Ethan az út közepén bandukoltak kéz a kézben, Theresa még egy vekni frissen sült kenyeret is vitt a hóna alatt. Bent otthon hagyták, és ettől olyan érzése támadt, mintha kiszöktek volna otthonról a férjével egy randira. Estére kellemesen lehűlt a levegő a völgyben. Egy kicsit késésben voltak, pár perccel elmúlt hét. Már kezdetét vette a „Zenés vacsora Hecterrel”, minden nyitott ablakon át a zongora bársonyos muzsikája szűrődött ki az utcára. – Emlékszel még, mit dolgozik Mr. Fisher? – kérdezte Theresa. – Ügyvéd. A felesége tanárnő. Bent is ő tanítja. Theresa tudta ugyan, hogy Bent is ő tanítja, de azt kívánta, Ethan bárcsak ne így hozta volna szóba. Az iskola különös egy hely. Pines városában az oktatás négyéves kortól tizenötig kötelező, a tananyagot pedig homály fedte. A leghalványabb segédfogalma sem volt róla, mit tanul a fia az iskolában. A gyerekeknek sosem

adtak házi feladatot, és megtiltották nekik, hogy az iskolai dolgokról bárkivel beszéljenek, beleértve a saját szüleiket is. Ben soha nem mesélt róla, és Theresa tudta, hogy kár is faggatnia. Csak akkor nyerhettek betekintést ebbe a zárt világba, amikor az év végi színdarabot adták elő. Júniusban szokták tartani az évzárót, és ez Wayward Pinesban felért egy karácsonyi vagy hálaadásnapi ünnepséggel. Három évvel ezelőtt búcsút rendeztek egy szülőnek, aki beverekedte magát az iskolába. Theresa oldalát fúrta a kíváncsiság, hogy mennyit tudhat erről Ethan. – Milyen jog a szakterülete Mr. Fishernek? – Theresa jól tudta, milyen hülye a kérdés. Fogadni mert volna rá, hogy Mr. Fisher is egy üres, ritkán látogatott, csak elvétve felhívott irodában unatkozott egész nap, akárcsak ő. – Nem tudnám megmondani neked – válaszolta Ethan. – Ez is jó téma lesz, amit érdemes lesz kiveséznünk. Megszorította a kezét. Férje hangjából kihallotta a szarkazmust, amelyet senki más nem vett volna észre, de neki egyértelmű volt benne a maró gúny. Felnézett rá, és elvigyorodott. Pillantásában közös, sokat sejtető egyetértés tükröződött. Összekacsintottak egy kimondatlan poénnal. Mióta visszajött Ethan, az asszony még sosem érezte magát ilyen közel hozzá. És látta lelki szemei előtt, hogy egész életükön át legfeljebb ilyen apró, villanásnyi időkre teremthetnek őszinte kapcsolatot. * Fisherék egy otthonos kis házikóban laktak a város északi szélén. Megan Fisher egyből ajtót nyitott, mielőtt Ethan bekopogtathatott volna. Húszas évei közepén járt, és nagyon csinosan festett fehér, csipkés szegélyű egyberuhájában. Barna hajpántja jól ment lebarnult, szeplős válla színéhez. Mosolya Theresát egy filmsztár mosolyára emlékeztette; fogai kivillantak, szélesre húzódott a szája, és ha sokáig nézték, látszott rajta, hogy műmosoly. – Theresa, Ethan, kerüljetek beljebb! Annyira örülünk, hogy eljöttetek! – Köszönöm, hogy vendégül láttok – mondta Ethan. Theresa átadta a konyharuhába csavart kenyeret. Megan tiltakozva félreszegte fejét: – Ej, hát mondtam nektek, hogy ne hozzatok semmit. – De mégiscsak elfogadta. – Ó, hisz ez még meleg! – Frissen sütöttem. – Gyertek, fáradjatok be! Theresa lekapta Ethan fejéről a cowboykalapot. – Már viszem is be – ajánlkozott Megan.

A házat bejárta a főtt étel illata, és ebből ítélve nagyon ínycsiklandónak ígérkezett a menü. A konyhából jövő meleg levegő fokhagymás sült csirke és krumpli illatát árasztotta. Brad Fisher az ebédlőben állt, az utolsó terítéket igazgatta el a díszesen dekorált, gyertyafényes asztalon, aztán mosolyogva, kitárt karral jött ki az előtérbe. Kéthárom évvel lehetett idősebb a feleségénél, és Theresa úgy látta, hogy utcai ruhában volt. Elegáns, fekete bőrcipő, szürke, élére vasalt szövetnadrág, fehér ing, amelynek már felgyűrte az ujját, és a nyakkendőjét is levette. Pontosan, ahogy egy fiatal ügyvédet elképzelt, egész lényéből sugárzott a talpraesett dörzsöltség és az intelligencia. Ethan kezet fogott vele. – Seriff úr, örülünk, hogy megtisztelt minket. – Örülök, hogy itt lehetek. – Jó estét, Mrs. Burke, hogy van? – Ugyan, tegeződjünk, és maradjunk a Theresánál! Megan így szólt: – Még van egy kis dolgom, mielőtt asztalhoz ülnénk. Theresa, bejössz segíteni a konyhába? Addig a fiúk tölthetnek maguknak, és kiülhetnek a hátsó teraszra. * Theresa megmosott egy tál salátára való zöldséget. A mosogató feletti ablakon kinézve látta, hogy Ethan és Brad whiskyspohárral a kezükben álldogálnak kinn a kertben, azt viszont nem, hogy beszélgetnek-e mellette. Pinesban szokatlan módon a kertet kerítés vette körül, egészen a háromszáz méter magasra nyúló, fokozatosan elvékonyodó párkányokból álló sziklafalig, ahol fenyőfák nőttek mindenütt. – Megan, csodaszép házban laktok – jegyezte meg Theresa. – Köszönöm, annyira kedves vagy! – Azt hiszem, te tanítod a fiamat ebben az évben. – Nem akarta szóba hozni. A szavak csak úgy kicsúsztak szájából. Kellemetlen perceket okozhatott volna vele, de Megan ügyesen kivágta magát. – Hát persze. Ben nagyon jó fiú, az egyik legtehetségesebb tanítványom. És semmi mást nem tett hozzá. A beszélgetésük döcögött, meg-megállt. Theresa céklát karikázott, szeletekre vágta a rikító vörös gumókat. – Hova tehetem? – kérdezte. – Ide nyugodtan jöhet. Megan odatartott neki egy fatálat, Theresa meg két marokkal beletette a felvágott

céklát. Az illatuk olyan érdekesen kellemes volt, egészen hasonlított a termőföld szagára. – Te ugye ingatlanügynök vagy? – tudakolta Megan. – Igen. – Látlak néha a kirakatüvegen át, ahogy az asztalodnál ülsz. – Bizalmaskodva odahajolt hozzá. – Braddel sokszor próbálkozunk, ha érted, mire gondolok. – Tényleg? – Ha összejön, és a gólya csomagot hoz nekünk, nagyobb ház után kell néznünk. Szerintem be fogunk ugrani hozzád, és te lehetsz az ügynökünk, megmutathatod, hol vannak Pinesban a legjobb ingatlanok. – Ezer örömmel segítek nektek – mondta Theresa. Még mindig nem tudta feldolgozni, hogy milyen szürreális dolog Megan konyhájában állni, mintha minden rendjén lenne. Megan alig pár éve él Pinesban, és a beilleszkedése botrányosan sikerült. Kétszer kapták szökési kísérleten. Megpróbálta kikaparni az előző seriff szemét. Theresa emlékezetében még élénken élt a nap, amikor egy délután az irodájában üldögélt, és bámult ki az ablakon, mikor meglátta, ahogy Megan fényes nappal hisztériás rohamban tör ki, és torkaszakadtából üvölt, hogy: „Mi a kurva élet van veletek? Mi a szar folyik ebben a városban? Egyikőtök sem igazi!” Theresa egész éjszaka azt várta, hogy mikor csődítik össze a népet búcsúra, de a telefonok sosem csörrentek meg. Megan egyszerűen eltűnt. Három hónappal később Theresa ismét viszontlátta a városban: végtelen derűs ábrázattal sétálgatott az utcán. Nem sokkal később az iskolában kapott állást. Aztán hozzáment Bradhez. A későbbi búcsúk idején a tömeg élére állt. Még a kör közepére is beállt egy csavarkulcsot szorongatva, és rásózott egy haldokló szökevény fejére. Most meg együtt főzőcskéznek, miközben a férjeik kint kortyolgatják a whiskyt. Egy kérdés ismétlődött szüntelenül Theresa fejében, ahogy a lilás levet mosta le a kezéről. Mivel sikerült megtörniük végül? * Ethan nézte a hegy csúcsát, és a whiskyjét kortyolgatta. Kitűnő nedű volt, a skót felföldről származó single malt. A Biergartenben csapolt, pocsék ízű sört leszámítva sehol sem lehetett a városban rendszeresen piát kapni. Ethan sejtette, mi áll Pilcher döntése mögött: így is épp elég nehéz Wayward Pinesban élni. Egy italbolt szélsebesen az egész várost alkoholistává változtatná. De időről időre forgalomba került pár üveg jó ital. Egyszer csak megjelentek a közért

polcain, az éttermekben pedig borsos árat kértek egy-egy pohárért. És amikor száraz időszak köszöntött a városra, az emberek házi párlatot kotyvasztottak. – Jó a whisky, Ethan? – Első osztályú, köszönöm. Brad Fisher. Ethan épp a múlt héten olvasta el másodjára az aktáját. Sacramentói születésű. Jogot végzett a Harvardon. Jogi tanácsadóként dolgozott egy informatikai cégnél Palo Altóban. Brad kéthetes nyári úton járta az országot újdonsült menyecskéjével, amikor egy éjszakára megszálltak Wayward Pinesban. A jelentés nem taglalta, hogy Pilcher is ugyanolyan autóbalesetet rendezett-e nekik, mint amilyet Ethannél és sok más lakosnál bevetett. Ahogy mindenki más, Fisherék is ezernyolcszáz évvel később támadtak fel ebben a szemet gyönyörködtető börtönvárosban. Két hónappal a megérkezésük után az előző Mrs. Fisher megmászta az egyik északi sziklát, és százötven métert zuhant egyenest a halálba. Ez nagyon felzaklatta Bradet, de ezen az incidensen kívül a beilleszkedése simán ment. Sem szökési kísérletet, sem ellenszegülő magatartást nem tapasztaltak nála. Egyetlen megfigyelési jelentést csatoltak csak az aktájához. Egy-két külső kamera rögzítette, hogy az egyik este Megannal veszekedtek, és utána szokatlanul későn kinn sétált az éjszakában. A jelentés végül NÉGYT-besorolást kapott (Nem Észleltünk Gyanús Tevékenységet), és Brad azóta sem vonta magára a hatalom figyelmét. – Hogy megy az új munka? – kérdezte Brad. – Nem panaszkodhatok. Végre kezdek valamennyire belerázódni. Hát mi újság a jogi praxisoddal? – Ó, nem nagy szám. Csak ketten vagyunk a titkárnőmmel. Én csak „nyitott ajtós” irodának hívom: mindenkit elvállalok, aki bejön az ajtómon. Na, nem mintha egyszer is valaki besétált volna az ajtódon… Álltak a félhomályban, a sziklafal tövében, és iszogattak. Egyszer aztán megszólalt Brad: – Néha látom, hogy kőszáli kecskék legelnek a hegy tetején. – Igen? Én még sosem láttam őket. A hosszú, kétperces csend után Ethan megdicsérte a kertjüket. A hallgatag periódusokkal megtört beszélgetések már messze nem zavarták annyira Ethant. Idővel megértette, hogy Wayward Pinesban ezek a közösen eltöltött, néma percek normálisnak számítottak, hozzá tartoztak az életükhöz, sőt

elkerülhetetlenek. Vannak, akik alkatilag jobban tudnak bájcsevegni, könnyebben betartják a szabályokat, ügyesebben kerülik ki a tiltott beszédtémákat. Az emberek sokkal inkább meggondolják, mit mondjanak, mielőtt kinyitnák a szájukat, mintha egy viktoriánus etikettregényben élnének. Ethan beleszaladt már egy-két városi alakba, akik minden látható erőfeszítés nélkül, folyamatosan tudtak a jóváhagyott témák széles választékából meríteni és fenntartani a beszélgetést. De általánosságban véve Pinesban a társalgás megfontolt, mondhatni nyögvenyelős tempóban folyt, az előző világban megszokottól idegen ritmusban. Jó ideje nem ivott szeszes italt, és érezte, hogy becsípett, amitől a megrázó pillanat rögtön elviselhetőbbé vált. Letette whiskyspoharát a kerítésre, és remélte, hogy a feleségeik mihamarabb asztalhoz szólítják őket. * A vacsora majdhogynem kellemesen telt. Jól forgott a nyelvük, alig párszor szakadt meg a beszélgetés fonala, de az evőeszköz csilingelése és Hecter Gaither rádióból szóló zongoramuzsikája mellett még ilyenkor sem esett rosszul a csend. Ethannek bevillant, hogy látta már ezt a szobát Pilcher képernyőin feltűnni. Ha jól szolgált az emlékezete, a tálalószekrény fölött, az álmennyezetbe rejtették a kamerát. Azt pedig biztosan tudta, hogy egy három főnél nagyobb összejövetel elsőbbséget élvezett Pilcher biztonságtechnikusainál. Ebben a percben is árgus szemmel figyelik őket. * A desszert után monopolyztak. A társasjátékok elképesztő népszerűségnek örvendtek a vendégeskedő városlakók körében. Az egyértelműen lefektetett szabályok mellett felszabadultan nevethettek, poénkodhattak, oldottabban viselkedhettek, és egy közös célért versenghettek. Fiúk a lányok ellen. Theresa és Megan a játék elején elhappolták a fiúk elől a két sötétkék ingatlant, a Park Place-t és a Boardwalkot. Ethan és Brad az infrastruktúrába fektették pénzüket: a vasutakba és a közművekbe. Fél tíz előtt nem sokkal Ethan a kis fémcipőjükkel a Boardwalkra lépett. Menten becsődöltek. * A Burke család a kocsibeállóból intett búcsút Fisheréknek; a fiatal házaspár egymást átkarolva állt a teraszon a lámpa fényében. Kiáltozva tárgyalták meg, hogy milyen jól érezték magukat. Ígéretet tettek, hogy nemsokára visszahívják Fisheréket.

Theresa és Ethan elindultak haza. Kettecskén sétálhattak, senki sem járta ilyenkor az utcákat. Az egyik bokorba rejtett hangszóróból tücsök ciripelt, és Ethan azt vette észre, hogy akaratlanul is abba a hitbe ringatja magát, hogy igazi tücsök szól. Hogy minden igazi ebben a városban. Theresa a kezét melengette. – Ne terítsem rád a kabátomat? – ajánlotta fel Ethan. – Nem fázom. – Barátságos egy házaspár – mondta Ethan. – Édesem, légy szíves, soha többet ne csináld ezt velem! – Mégis mit? A sötétben lopva Ethan szemébe nézett. – Na, tudod. – Hát nem. – Az üres dumát. Hogy a csendet süketeléssel töltöd ki. Egész életemben ezt csinálom, és engedelmesen hablatyolok tovább, ahogy kívánják, de ki nem állhatom ezt, amikor ketten vagyunk. Ethan gondolatban összerezzent. Erősen törte a fejét, vajon van-e a környéken mikrofon, amely a beszélgetésüket rögzíti. Saját tapasztalatai alapján és a jelentések körültekintő átolvasásából tudta, hogy kint a szabadban nem feltétlenül jól kivehetőek a szavaik. Még ha veszik is őket, Theresa nem vétett nyíltan a szabályok ellen, mégis ingoványos talajra tévedt. Szóvá tette a város furcsaságát, és gerjesztette a hangulatot. Erről az utolsó néhány gondolatról biztosan jelenteni fognak. – Vigyázz, mit mondasz! – súgta Ethan. Felesége eleresztette a kezét, és megállt az út közepén, úgy nézett rá, könnyektől csillogó szemmel. – Ki előtt? Előtted? * Az éjszaka közepén Ethan telefonja megcsörrent. Lement és felvette. – Elnézést a késői hívásért – szólt udvariasan a kagylóba Pilcher. – Semmi gond. Minden rendben? – Beszéltem az este Alannel. Említette, hogy a halottasházban beszélgettek. – Igen, sokat segített nekem. – Ez nem lesz könnyű – torzult el Pilcher hangja, mintha sírással küzdene. –

Ethan, erről magának is tudnia kell.

7 Cahn előadóterem Northwestern University Chicago, 2006 Az ezer fő befogadására képes előadóban telt ház volt, a rivaldafény bántotta a szemét. Húsz évvel ezelőtt annyira felspannolta volna az ezerfős közönség, hogy napokig fél méterrel a föld fölött járt volna, de már rég nem villanyozza úgy fel, mint egykor. Bár úgy kell neki az előadói körútból származó támogatás, mint egy falat kenyér, de nem segít túl sokat élete fő művének befejezéséhez. Az utóbbi időben legszívesebben egész nap a laborban lett volna. Mindössze hét éve maradt ebben a világban, minden másodperc drága volt. Amikor a taps elhalt, mosolyt erőltetett az arcára, felnézett a jegyzeteiből, és a pulpitusnak támaszkodott. A bevezetőt kívülről tudta. Ugyan már, az egészet kívülről fújta, ez a tizedik és egyben utolsó előadása a körúton. Belefogott beszédébe: – A hibernáció nem a huszadik századi tudomány találmánya. Nem mi találtuk ki. Mint a világegyetem minden nagy rejtélyére, először erre is a természet talált megoldást. Vegyük például a lótuszvirág magvát! Két évezred múltán is kicsírázik. A borostyánba ragadt méhekre tapadt baktériumspórák több tízmillió év után is tökéletes állapotban maradtak fenn, és szaporodásra képesek. A közelmúltban a West Chester Universityn dolgozó tudósok sikeresen élesztettek újjá egyes, a föld mélyén talált, kétszázötvenmillió évre sókristálybörtönbe zárt baktériumokat is. – A kvantumfizika az időutazás reményével kecsegtet, és noha kétségkívül érdekfeszítőek az elméletek, törvényeik csak a szubatomi részecskékre vonatkoznak. Az igazi időutazáshoz nincs szükségünk féreglyukakra és fluxuskondenzátorokra. A hallgatóság soraiban nevetés tört ki. Ez a poén mindig bejött. Rámosolygott az arcok láthatatlan tömegére. Mintha ott sem lettek volna. Csak a közönség vibrálása, a reflektorok fénye és hője létezett számára. Így folytatta: – Az igazi időutazást már kitalálták, itt van velünk az élet kezdete óta, a természetben bárki szemtanúja lehet, és nekünk, tudósoknak is ezt kell vizsgálnunk. A negyvenperces előadás ideje alatt az esze teljesen máshol járt.

Az idahói Wayward Pines csöppnyi városkájában, amelyet egyre inkább otthonának érzett. Javierre, a begyűjtőjére gondolt, aki azt ígérte, hogy év végére tíz újoncot „toboroz”. A kutatás utolsó szakaszára gondolt, a katonaságnak tartandó technológia eladására, amely a hátralevő előkészületeket fogja finanszírozni. Mikor befejezte az előadást, megválaszolta a középső lépcsősor aljába telepített mikrofon mögött felsorakozó hallgatóság kérdéseit. A negyedik kérdést egy hosszú, fekete hajú biológushallgató tette fel. Idáig minden alkalommal nekidurálta magát valaki, hogy feltegye az obligát kérdést. A lány így kezdte: – Hálásan köszönöm, hogy eljött hozzánk, dr. Pilcher. Rendkívül nagy megtiszteltetés, hogy az utóbbi pár napon az egyetemünkre látogatott. – Enyém a megtiszteltetés. – Sokat mesélt nekünk a hibernáció gyakorlati, orvosi hasznáról, például a traumatológiai betegek életfunkcióinak átmeneti felfüggesztéséről, amíg megfelelő ellátást nem tudunk nekik nyújtani. De mi a helyzet azzal, amire az előadása kezdetén utalt? – Az időutazásra gondol? – kérdezett vissza David. – Az izgis dolgokra? – Pontosan. – Hát, csak a hallgatóságot akartam felcsigázni. Kórusban nevettek fel a teremben. – Sikerült is – vágta rá a hallgató. – Arra akar választ kapni, hogy szerintem lehetséges-e? – Úgy van. Pilcher levette szemüvegét, aztán letette a bőrkötésű jegyzetfüzetére. – Nos, álomnak nem rossz, ugye? – mondta. – Tudja, egereken már sikeres kísérleteket hajtottak végre, lehűtötték és utána felélesztették őket, de gondolom, maga is el tudja képzelni, hogy ég és föld a különbség e között meg az emberi alanyokon végzett kísérletek között. Különösen a hosszú távú hibernációnál. Hogy elvileg lehetséges-e? Szerintem igen, de még évtizedekre vagyunk a megvalósításától. Attól tartok, az emberi hibernáció időutazásra való felhasználása egyelőre csupán a tudományos-fantasztikus írók csapnivaló eszköze marad. * Akkor is szólt még a taps, amikor visszavonult a kulisszák mögé. Fiatal, túlbuzgó kísérője, aki a kampuszon mindig a sarkában loholt, hátul várta most is, az arcán levakarhatatlan mosollyal. – Hú, ez annyira csodálatos volt, dr. Pilcher, úristen, annyira felpörgött az

agyam! – Köszönöm, Amber. Örülök, hogy gondolatébresztőnek találta az előadást. Megmutatná nekem, merre a kijárat? – És mi lesz a dedikálással? – Előbb szeretnék egy kis friss levegőt szívni. A lány elvezette őt a hátsó folyosón az öltözők mellett, az épület hátából nyíló előadói bejárathoz. – Jól van, dr. Pilcher? – érdeklődött. – Természetesen. – És azonnal visszajön, ugye? Már most kígyózik a sor a dedikálóasztal előtt. Nekem is itt a könyvem. – Semmi pénzért nem hagynám ki. David kiment az előadói bejáraton a hátsó sikátorba. Annyira jólesett a sötétség, a csend és a hideg. A közeli szemeteskonténerekből dőlt a bűz, a konferencia-központ tetején zörögtek a klímaberendezések. Beköszöntött az a hálaadás napja és a karácsony közé eső időszak, amikor az őszi szemeszter lassan befejeződik, megtelik az avar illatával a levegő, és a vizsgaidőszak előtt elcsendesedik az egyetemváros. A járgánya, egy Chevrolet Suburban, a sikátorban parkolt. A polárdzsekijébe burkolózó Arnold Pope a kocsi orrán ült, és a lámpa fényénél egy könyvet olvasott. David odasétált hozzá. – Hogy sikerült? – kérdezte Arnold. – Lement, vége a körútnak, ennél jobb már nem is lehetne. – Végeztél a dedikálásokkal? – Ma kihagyom. Ezzel az apró ajándékkal jutalmazom meg magam. – Gratulálok! Na, menjünk vissza a városba! – Arnold becsukta a könyvet. – Még ne. Szeretnék egyet sétálni a kampuszon. Ha keresnének… – A környéken sem láttalak. – Érted te a dolgodat. David megveregette a vállát, és elindult az utcácskán. Pope négy éve dolgozik neki, kezdetben sofőrnek vette fel, de rendőri múltja miatt David megengedte neki, hogy magándetektívként is ellásson feladatokat. Tehetséges, rátermett és félelmetes ember. David nemcsak Pope nyomozói képességeiben bízott meg, hanem idővel a tanácsaiban is. Pope egykettőre a jobbkezévé vált. A Sheridan út túloldalán lévő parkban lyukadt ki. Noha későre járt, a könyvtár

festett üvegablakain átszűrődött a fény. Derűs volt az égbolt, a távoli, gótikus stílusban épült könyvtár díszes tornyai közt felbukkant a hold felső pereme. A vastag kabátját a Suburbanben hagyta, a közeli tó felől érkező, metsző szél átfújt szövetkabátján. De jólesett neki. Kicsattanó jókedve támadt. Mint aki igazán él. A Dearing Meadow közepén cigarettafüst szagát fújta felé a szél. Két lépéssel odébb majdnem orra bukott a lányban. Gyorsan korrigált, és hátratántorodott. Először csak a parázsló cigaretta végét látta, de ahogy a szeme hozzászokott a holdfényhez, a kislányt is megpillantotta mögötte. – Bocsánat – szabadkozott David. – Nem láttalak. A felhúzott térddel ülő lány felnézett rá. Nagy slukkot szívott a cigarettájából, a vége hol felparázslott, hol elhalványult. Még ebben a gyér fényben is látta, hogy nem itt tanul. David leguggolt melléje. A lány szeme egyből rávillant. Reszketett. Mellette a hátizsákja csurig volt pakolva mindennel. – Jól vagy? – Ja. – Mit keresel idekinn ilyen későn? – Közöd hozzá? – Beleszívott a cigarettába. – Itt tanítasz, vagy mi? – Nem. – Hát akkor te mit keresel idekinn ilyen hidegben? – Nem tudom, azt hiszem, csak egy kicsit el kellett szabadulnom az emberektől, kiszellőztetnem a fejem. – Ismerős érzés – mondta erre a lány. Ahogy a hold a tornyok fölé hágott mögöttük, a fénye a lány arcára vetült. A bal szemén monokli éktelenkedett, be volt dagadva, kinyitni is alig tudta. – Látom, valaki megvert – jegyezte meg David. Újból a hátizsákjára nézett. – Egyedül vagy? – Á, dehogy. – Nem viszlek be a rendőrségre. Addig szívta a lány a cigarettát, amíg a körmére nem égett. A csikket a fűbe pöccintette, aztán elővett egy másikat a zsebéből, és rágyújtott.

– Ugye tudod, ez mennyire nem tesz jót az egészségednek? A lány vállat vont. – Mit számít? – Bele is halhatsz. – Kész tragédia volna… – Hány éves vagy? – Hát te? – Ötvenhét. David belenyúlt a tárcájába, kihalászta a pénztárcáját, kivette, amennyi csak nála volt. – Ez úgy nagyjából kétszáz dollár… – Nem foglak leszopni. – Ó, nem akartam… csak szeretném, ha megtartanád. – Komolyan? – Komolyan. A lány keze remegett, amikor elvette a pénzt. – Ugye pihe-puha ágyban fogsz aludni éjszaka? – kérdezte Pilcher. – Na persze, mert a hotelek csak úgy kiadják a szobáikat az egyedül érkező tizennégy éves lányoknak. – Kint össze fogsz fagyni. A lánynak gúnyos mosolyra húzódott a szája, a szeme felcsillant. – Megoldom valahogy, ne aggódj, nem fogok reggelre meghalni. De meleg vacsorát, azt veszek magamnak. Köszönöm. David felállt. – Mennyi ideje járod a világot egyedül? – kérdezte a lánytól. – Négy hónapja. – Közeleg a tél. – Inkább megfagyok, minthogy visszamenjek egy másik intézetbe. De te úgyse értenéd… – Én Greenwichben, Connecticutban nőttem fel, nagyon szép környéken. A város negyvenöt percre volt vonattal a New York-i Grand Central Stationtől. Fehér deszkakerítéses házakban laktunk, a gyerekek az úton játszhattak. Az ötvenes éveket írtuk. Te valószínűleg már nem tudod, ki az a Norman Rockwell, de olyan kisvárosban éltünk, amilyet ő festett volna. Amikor hétéves voltam, a szüleim egyik péntek este bébiszitterre bíztak. Be akartak menni a városba, hogy vacsorázzanak egy jót, és beüljenek utána egy színházba vagy moziba. Sose tértek vissza.

– Egyedül hagytak? – Autóbalesetben haltak meg. – Ó! – Sose ítélj elsőre! David elindult, nadrágja a fűben susogott. A lány utánakiáltott: – Nem leszek már itt, mire kihívod a rendőröket. – Nem fogok rendőrt hívni – felelte David. Tíz lépéssel később megállt. Hátrapillantott. Visszafordult, és odament hozzá. Megint letérdelt mellé. – Tudtam, hogy te is csak egy perverz állat vagy. – Nem, tudós vagyok. De figyelj ide, én igazi munkát tudnék adni neked. Tetőt a fejed fölé, ahol biztonságban leszel a rendőröktől, a szüleidtől, a gyámhivataltól, mindegy mi elől menekülsz. – Húzz a picsába! – A belvárosban, a Drake Hotelben szállok meg. Pilchernek hívnak, ezen a néven fogok kivenni neked szobát, és ha meggondolnád magad, csak gyere. – Nem várnék a helyedben. Aztán felállt. – Vigyázz magadra! Egyébként a keresztnevem David. – A soha viszont nem látásra, David. – Hogy hívnak? – Mit érdekel az téged? – Tényleg kíváncsi vagyok. A lány lesajnálóan félrenézett, kifújta a füstöt. – Pamelának. Pamnek. * David csendben beosont a lakosztályába, felakasztotta a kabátját a fogasra. Elisabeth a társalgóban ült, az ablak melletti bőrfotelben, és az állólámpa tompa világánál olvasott. Negyvenkét éves volt. Rövid haja megfakult, szőkesége őszbe hajlott. De így is igazi téli szépség. – Hogy ment? – kérdezte tőle. Odahajolt hozzá, majd megcsókolta.

– Nagyszerűen. – Akkor ezzel végeztél? – Végeztünk. Megyünk haza. – Mármint a hegyekbe. – Most már ott az otthonunk, édesem. David az ablakhoz sétált, elhúzta a súlyos függönyöket. Innen nem nyílt kilátás a városra, csak a Lakeshore Drive késő esti forgalmára és azon túl a Michigan-tó fekete űrjére, amely a sötétségbe olvadt. Keresztülsétált a szobán, és óvatosan kinyitotta a háló ajtaját. Lábujjhegyen belopózott. Léptei nem csaptak zajt a vastag szőnyegen. Szemének hozzá kellett szoknia a sötéthez, de utána kirajzolódott a lány alakja. Összegömbölyödve aludt a hatalmas ágyon. Lerúgta magáról a takarót, és az ágy szélére húzódott. David visszatette az ágy közepére, fejét finoman rátette a párnájára, és újra betakargatta. Kislánya nagyot sóhajtott, de nem ébredt fel. Odahajolt hozzá, megpuszilta az arcát, és azt súgta a fülébe: – Álmodj szépeket, édes kicsi Alyssám! Amikor kinyitotta a hálószoba ajtaját, a felesége az ajtóban várta. – Mi a baj, Elisabeth? – Most kopogott be valaki az ajtón. – Ki volt az? – Egy kamasz lány. Azt mondta, Pamnek hívják. Meg hogy te mondtad neki, hogy idejöhet. Kinn vár a folyosón.

II

8 Tobias lebogozta a sátorpótló rögzítőköteleit az ágról, aztán leereszkedett a fenyőfáról. A sötétedő ég alatt a kőkör fölé guggolt, és összeszedte minden bátorságát, hogy tüzet csiholjon a szerszámaival. Kockázatos, ez mindig kockázatos. Viszont hetek óta nem érezte a bőrén a tűz melegét, azóta nem tett tűleveleket a forró vízbe, hogy valami meleg folyadék csússzon le a torkán. A legapróbb részletekig felderítette a környéket. Sehol egy lábnyom vagy kupac ürülék. Semmi sem utalt arra, hogy őzsutákon és a gidáikon kívül más is járt volna erre. A málnabokor szúrós tövisei közé ragadt, durva szálú, fehér szőr maradványai szemet szúrtak. Rápattant egy szikra a taplóra. Sárga láng sarjadt fel, és begyújtotta a szakállzuzmót, amelybe egy letört fenyőágat szúrt. A kiszáradt, rozsdavörös tűlevelek tüskéi begyulladtak. Füst szállt fel az élesztékből. Szíve ősi örömmel telt meg. Tobias gúlába rakott gallyakkal táplálta a gyarapodó tüzet, és kezét melengette a lángoknál. Nem fürdött a legutóbbi gázló óta. Azóta biztosan eltelt már egy hónap. Még mindig emlékezett rá, amikor meglátta az arcát a tükörsima felületen: szakálla a szegycsontjáig ért, pórusaiba belekövült a kosz. Úgy nézett ki, mint egy ősember. Tobias rakott a tűzre, és nekidőlt a fatörzsnek. Egészen biztonságban érezte magát ebben a kis fenyőligetben, de nem látta értelmét, hogy sportot űzzön abból, hogy kihívja maga ellen a sorsot, mint már annyiszor. Még a végén egyszer cserbenhagyja. Kelty márkájú hátizsákja aljából előkotort egy egyliteres titániumlábast, és az utolsó üvegéből félig megtöltötte vízzel. Beletett a lábasba egy marék frissen szedett, erősen fenyőillatú tűlevelet. Hátradőlt, várta, hogy elkészüljön a teája, és derűsen nyugtázta, hogy időtlen idők óta először érzi magát valamennyire embernek. * A teáját kortyolgatta, és hagyta, hogy kialudjon a tűz. Mielőtt az utolsó parázs is kihunyt volna, leltárt tartott a hátizsákjában. Hat darab literes kulacs, csak az egyik van félig tele. Tűzgyújtó szerszámok. Egy elsősegélycsomag, amelyben egy szem Advil tabletta figyel. Egy adag fóliába csomagolt, csíkokra szelt, szárított bölényhús. Pipa, gyufa és egy körömpiszoknyi dohány, amelyet a vadonban töltött utolsó napjára tartogatott, ha egyáltalán visszajut a városba.

Az utolsó doboz .30-30-as, Winchesterhez való lőszere. Egy .357-es Smith & Wesson revolver, amelyből már egy éve kifogyott a skuló. Egy esővédő huzat. Egy műanyag tasakba csomagolt, bőrkötéses napló. Kivett egy csík szárított húst, majd lekapargatta róla a penészt. Türtőztette magát, csak öt falatot evett belőle, aztán visszatette a fóliába. Megitta a tűlevelűteát, utána mindent visszacsomagolt. Vállára vette a hátizsákot, és felmászott a fenyőfára. Hat méter magasan, a leshelyén az egyik ágra felszíjazta a hátizsákot. Kibogozta túrabakancsa fűzőjét, és azt is a fához kötözte. A talpa elkopott a hosszú úton, a bőr foszlani kezdett. Kibújt hosszú Barbour viharkabátjából. A kabátnak hónapokkal ezelőtt elkélt volna egy alapos waxolás, de idáig mindig megkímélte az időjárás viszontagságaitól. Belebújt a sátorpótló hálózsákjába, és becipzározta magát. Hú! Majd elájult a saját szagától. Nem semmi a bukéja. Pörgött az agya, nem tudott leállni. Ő is belátta, hogy kicsi az esélye, hogy feltűnjön egy nagyobb bestefalka. Egy kisebb csapattal vagy egy magánzó példánnyal könnyebben elbánik. A fán éjszakázás tipikusan olyan, hogy megvannak a maga előnyei és hátrányai. A jó benne, hogy nem kerül a földön mozgó lények szeme elé. Számtalanszor előfordult már, hogy az éjszaka közepén megütötte a fülét, amint egy ág megreccsen, csendben megfordult, és látta a hat-hét méterrel alatta elsuhanó bestét. A hátránya viszont az, hogy ha akár csak az egyik is felnéz, a fáról aztán nem jut le egykönnyen. Az oldalához nyúlt, és megsimogatta Bowie vadászkése sima bőrmarkolatát. Ez az egyetlen igazi fegyver az arzenáljában. A Winchester közelharcban használhatatlan, ezért pusztán a saját zsákmányát ejtette el vele, nem lőtt bestékre. Mindig késsel a markában aludt, néha felriadt a sötétben, éjfél után, és látta, hogy talizmánként szorongatja. Fura belegondolni, hogy egy efféle gyilkos fegyver olyan megnyugtató érzést keltett benne, mióta kinn van, mint az anyja hangjának emléke. * Aztán felébredt. Látta a lombok között, a feje fölött az eget. Párafelhőt fújt a hidegben. Síri csend övezte a hajnalodó tájat, pusztán a szíve dobogott ütemesen. Nyújtogatta a nyakát, lekukkantott a tábortűz maradványaira.

Fehér füst szökött fel a parázsból. * Tobias letörölte a harmatot nagy teljesítményű puskájáról, vállára vette hátizsákját. Kisétált a liget szélére, és leguggolt két facsemete közé. Kegyetlenül hideg volt. Egy-két éjszakát kell már csak aludni, és jönnek az idei első fagyok. A zsebéből kivette az iránytűjét. Kelet felé nézett. Rétek és erdők váltakozó sora emelkedett lépésről lépésre a messzi távolban húzódó hegylánc irányába. Olyan 8090 kilométerre lehetett. Nem mert volna mérget venni rá, de reménykedett benne, hogy ez az, amelyiket annak idején Sawtooth-hegységnek kereszteltek el. Ha így van, akkor már nincs messze az otthonától. Szeméhez emelte a puskáját, belenézett a távcsövébe, és körbekémlelte a rá váró útszakaszt. Teljes szélcsend. A fűszálak sem rezzentek meg. Három kilométerre bölényeket pillantott meg, egy tehén és borja legeltek a mezőn. A következő erdőség öt-hat kilométerrel odébb kezdődött. Sok lesz ez így nyílt terepen. Hátára vetette puskáját, majd kilépett a fák fedezékéből. Kétszáz méterrel később visszanézett a rohamosan távolodó fenyőligetre. Kellemesen telt a tegnap éjszakája. Tüzet gyújtott, teát ihatott, és a vadonban ennél békésebben már nem is aludhatott volna. Kiment a napra, napok óta nem érezte magát ennyire tettre késznek. Fekete szakálla, cowboykalapja és bokáig érő, fekete viharkabátja miatt úgy festett, mint egy bolyongó próféta, akinek az a sorsa, hogy a világot járja. És ezzel tulajdonképpen nem is járt messze az igazságtól. Még nem jegyezte fel a naplójába, de ez az expedíció 1287. napja. Nyugat felé egészen a Csendes-óceán partjáig jutott, északra pedig az egykori nagy kikötőváros, Seattle romjaiig. Tucatszor kis híján otthagyta a fogát. Negyvennégy bestét tett el láb alól. Harminckilencet a revolverével lőtt le, hármat a késével szúrt le, kettővel pedig vesztésre álló kézitusában végzett. Nem maradt más hátra, mint hogy hazataláljon. Nem csak a puha ágy hajtotta, nem csak az, hogy egyszer halálfélelem nélkül hajthassa álomra a fejét. Nem csak a finom életekért és szeretett asszonyáért tartott

ki, akinek combja ölelésére már régóta vágyott. Hanem azért, mert híreket hozott. Úristen, micsoda híreket hozott!

9 Ethan szorosan Marcus sarkában baktatott végig a 2. szint folyosóján, sorra haladtak el az „A” labor, „B” labor, „C” labor feliratú ajtók mellett. A folyosó végéhez közeledve, a lépcsőháztól egy köpésnyire Ethan kísérője megállt egy kerek üvegablakos ajtó előtt. Marcus elővette a mágneskártyáját. – Nem tudom, meddig maradok – közölte Ethan –, de megüzenem, ha végeztem és visszamennék. – Emiatt ne aggódjon! Egész idő alatt magával leszek. – Dehogy is, az kéne még csak! – Seriff úr, azt a parancsot… – Táguljon innen, rimánkodjon a főnökének! Lehet, hogy maga a sofőröm, de nem követhet mindenhova árnyékként. Azoknak az időknek végleg leáldoztak. És ha már úgyis arra jár, kotorja elő nekem Alyssa helyzetjelentéseit! Ethan kikapta a fiatalember kezéből a beléptetőt, lehúzta a kártyaolvasón, aztán visszatömte a zsebébe. Átlépett a küszöbön, megfordult, kísérőjével farkasszemet nézett, majd rávágta az ajtót. A szobát sötétnek ugyan nem mondhatta volna, amolyan félhomály uralkodott odabent, mint egy moziban öt perccel kezdés előtt. A szemközti falon egy 5x5 elemes monitorpanel derítette meg valamelyest a helyiséget. A monitorerdőtől jobbra szintén nyílt egy ajtó, amely megint csak belépőkártyával működött. Ethan eddig hivatalosan nem férhetett hozzá a biztonságiak adataihoz. Egy headsetes ember megperdült a forgószékén. – Azt mondták, maga segíthet nekem – szólította meg Ethan. A férfi felállt. Rövid ujjú ing, csíptetős nyakkendő. Kopaszodott. Bajszos. A hajtókája kávéfoltos. Kinézete alapján a NASA-irányítóteremben lett volna a helye, és a helyiség hangulata csakugyan hajazott egy földi irányító központéra. Ethan odalépett hozzá, de nem nyújtott neki kezet. – Biztos vagyok benne, hogy épp eleget tud rólam, de attól tartok, hogy én még a nevét sem tudom. – Ted vagyok, alám tartozik a biztonságtechnikai részleg. Ethan egy ideje készítette a lelkét erre a pillanatra, amikor találkozik Pilcher harmadik emberével, azzal az emberrel, akinek nincs más feladata, mint hogy Wayward Pines lakosait kukkolja életük legintimebb pillanataiban. Ethan nem számított rá, hogy ilyen erősen rá fog törni a vágy, hogy betörje az orrát. Azt is nézted, amikor Theresával csináltuk?

– Ön nyomoz Alyssa gyilkossága ügyében, ugye? – kérdezte Ted. – Úgy van. – Nagyszerű ember volt. Mindent megteszek azért, hogy segítséget nyújthassak. – Ezt örömmel hallom. – Kérem, foglaljon helyet! Ethan Ted nyomában a monitorokhoz ment. Leültek a gurulós irodaszékekre. A kezelőfelület első blikkre akár egy repülő csészealjat is vezérelhetett volna. A temérdek billentyűzet és az érintőképernyők jóval modernebbek voltak, mint amilyen technológiára Ethan az előző világból emlékezett. – Mielőtt belefognánk – mondta Ethan –, szeretném, ha tisztáznánk valamit. – Csak tessék! – Egész nap azért ül itt, hogy az emberek magánéletében vájkáljon. Jól mondom? Ted tekintete elhomályosodott… a szégyentől? – Igen, ebből áll az életem. – Tudott Alyssa városi akciójáról? – Tudtam. – Rendben, akkor hadd kérdezzem meg: ha egyszer a legmodernebb megfigyelőrendszerrel dolgoznak, hogyhogy nem rögzítették a halálát? – Mr. Burke, mi sem látunk be minden zugba. Ezer meg ezer kamera van a városban, de a legtöbb beltéri. Amikor tizennégy éve beindítottuk Pinest, sokkal szélesebb lefedettségű volt a rendszerünk, de az időjárás kíméletlenül megtépázta a hálózatot, kamerákat iktatott ki, és iszonyatosan beszűkítette a látóterünket. – Szóval bárki is ártott Alyssának… – Egy vakfoltban végzett vele, ahogy mondja. – Tudja ezekről a vakfoltokról, hogy merre találhatók? Ted tekintete a kezelőpultra szökkent, ujjai villámsebesen siklottak az érintőképernyők felületén. A videojelek eltűntek. A huszonöt monitor egyetlen képpé állt össze, Wayward Pines légi felvételévé. Ted azt mondta: – Na, itt volnánk, ez a város és a völgy. Gyakorlatilag minden négyzetcentimétert látunk az elektromos kerítésen belül. Bárhova bezoomolhatunk. – A kép kinagyította az iskolát, a játszótéren tűélesen rajzolódtak ki a játékok a képernyőn. – Ez valós idejű kép? – érdeklődött Ethan. – Nem, évekkel ezelőtti felvétel, de erre alapszik az egész megfigyelőrendszerünk.

Ted rákoppintott a keze ügyében levő képernyőre. A térkép neonszínű festést kapott. A település nagy részét lefedték. Ted a nagy képernyőre mutatott. – Ameddig a színes rész tart, ott mindenhol élő, folyamatos, mikrocsipjelre aktiválódó videoadásunk van. De ha jó szeme van, még a lefedett területen belül is láthatja a fekete foltokat. – Rákoppintott a kezelőfelületre, mire egyetlen ház töltötte be a képernyőt. A kép felülnézetből háromdimenziós utcaképre váltott. Egyetlen mozdulatába került, hogy a cifra ház ablakait és deszkaburkolatát lehántsa róla, és egy csapásra interaktív tervrajzzá változtassa a házat. – Máris látszik, hogy három vakfolt van a házban. Csakhogy… – A neonszínű térkép helyét egy nagy vörös paca vette át – …nincsenek úgynevezett „süketfoltok”. Ez a ház, akárcsak az összes többi pinesi lakóépület, úgy be van poloskázva, hogy harminc decibel fölött mindent hallunk. – Milyen hangos az a harminc decibel? – Mint ahogy a könyvtárban suttognak – suttogta Ted. Átváltott a város neonszínű légi felvételére. – Vagyis néhány vakfolt kivételével Pines beltereire teljes rálátásunk van. De amint kilépünk az utcára, még a város területén belül is vakfolt követ vakfoltot. Nézze csak a sok-sok fekete részt! Az egyik hátsó kertből semmit sem látunk. A temető merő rémálom, alig van itt-ott egy-egy kamera. Minél messzebbre távolodunk el Pines belvárosától a hegyláncok felé, annál rosszabb a helyzet. Na, például itt a déli részen is egymást érik a vakfoltok. Hat-nyolc hektárnyi, teljeséggel beláthatatlan terepszakaszok. Elvileg persze erre is van megoldás. Ted megnyomott egy gombot a billentyűzeten. Egy új réteg jelent meg a fluoreszkáló térképen. Több száz vörös pötty tűnt fel. Túlnyomó többségük a város középpontjától számított hat sarokig tartó körzetbe tömörült. Egyesek mozogtak. – Kitalálja, mik ezek? – kérdezte Ted. – A mikrocsipek. Négyszázhatvan adótól kapunk jelet. Most a kelleténél eggyel kevesebbtől. – Azért, mert itt ülök magával? – Pontosan. Ted áttolta a kurzort az egyik főutcai épületben álló pöttyre. Az érintőképernyőre

koppintott. Felfúvódott egy szövegbuborék. Ethan leolvasta: – Brad Fisher. – Ha nem tévedek, tegnap este Braddel és a feleségével vacsorázott. Tíz óra tizenegy van, Mr. Fisher az ügyvédi irodájában ül, pontosan ott, ahol lennie kell. Az adatainkat azonban számtalan módon kereshetjük vissza és jeleníthetjük meg. Fisherét kivéve minden pötty eltűnt a képernyőről. A monitor sarkában az óra elkezdett visszafelé pörögni. Fisher pöttye kifarolt az épületből, visszahátrált a Fő utcán, és betolatott a lakásába. – Meddig tudja visszapörgetni? – tudakolta Ethan. – Egészen Mr. Fisher felélesztéséig. A vörös pont keresztbe-kasul száguldott a városon. Hónapokkal, évekkel korábbra. – Még csíkot is húzathatok vele, ha akarom – büszkélkedett Ted. A pötty csíkot vont maga után, és felszántotta az egész képernyőt, mintha valaki érintőceruzával firkálta volna össze. – Lenyűgöző – bökte ki Ethan. – Ezek után ugye már megérti, hogy milyen problémákkal küszködünk? – Csak addig működik, amíg a lakosok ki nem vágják a mikrocsipeket. – Nem könnyű, és nem is fájdalommentes procedúra. Ezt nyilván ön is tudja. – Nos hát, mégis mit csinál egész nap? – kérdezte Ethan. – Arra kíváncsi, hogyan figyel meg egyvalaki egy egész várost egyszerre? – Ja. – Tegye fel azt a fejhallgatót! Ethan levette az akasztójáról. – Hall engem? – Ted hangja tisztán, hangosan hallatszott a fülhallgatóból. – Igen. Ted ujjai az érintőképernyőkön zongoráztak, majd Wayward Pines látképe és Brad Fisher évekre visszamenő nyomvonala felszívódott, és huszonöt különböző kép került a helyére. – Velem együtt hárman figyeljük a valós idejű képeket – mondta Ted. – Azon az ajtón túl még négy biztonságtechnikus dolgozik, akik egész nap csak a gyanúsnak ítélt hanganyagot és videókat elemzik ki. A fontosabb személyeket ők kísérik figyelemmel, a jelentéseket ők készítik, és ők tartják a kapcsolatot a városban lakó csapattagjainkkal, így magával is. Az világos, hogy a rendszer miként gyűjti be és

szortírozza az így kapott adatokat? – Nem. – Noha ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs jelentősége a videofelvételeknek, de elsősorban a hanganyagra támaszkodunk. Az adatfeldolgozó rendszerünkön csúcskategóriás hangfelismerő szoftver fut, amely bizonyos szavakra, hanglejtésekre keres rá. Nem is az egyes szavakat figyeljük, mint inkább a mögöttük megbúvó érzéseket. Testbeszéd-felismerő programunk is van, de az kevésbé hatékony. – Bemutatná akció közben? – Hogyne. De figyelmeztetem, elsőre egy kicsit szédítő lesz. A képernyők villódzni kezdtek. Ethan szeme előtt… …egy háziasszony mosogatott… …egy tanteremben Megan Fisher a táblánál mutogatott… …a folyó menti park üresen pangott… …egy férfi valamelyik házban bámult maga elé… …egy párocska a zuhanyzóban kúrt… És ez így ment tovább. Egyre gyorsabban pörögtek a képek. Hangfoszlányok. Önmagukban jelentéktelen, kiragadott beszédmorzsák, mint amikor egy kisgyerek csavargatja a rádió állomáskeresőjét. – Látta? – kérdezett rá Ted. – Nem, mit? A képek kimerevedtek. Az egyik kinagyítódott. A plafonról nézve láthatták, ahogy egy nő a hűtőnek dőlt, karba font keze fluoreszkálva világított. – Ez az – mutatott rá Ted. – Védekező testtartás. Látja az azonosító réteget? Egy férfi állt előtte, az arca kilógott a képből. – Lássuk, hátha van jobb képünk is róla. Ethan szeme láttára három különböző szögből villant fel előtte a konyha, de olyan gyorsan, hogy felfogni sem volt ideje. – Nem, ez lesz a legjobb. Ted jobb kézzel feltolt egy digitális hangerő-szabályozót. A fejhallgatóban jól hallhatóvá vált a lehallgatott beszélgetés. A nő azt mondta: – De láttalak azzal a csajjal! A férfi erre:

– Mikor? – Tegnap, egy asztalnál ültetek a könyvtárban. – Ugyan már, Donna! Csak barátok vagyunk. – Miért higgyem el neked, hogy nem kavarsz vele? – Mert megbízol bennem? Mert szeretlek, és semmivel sem ártanék neked? – Ted lenémította a képet. – Jó, rájuk emlékszem. A pasi tényleg csalja a feleségét, legalább négy másik nővel. Igazi faszkalap. – Akkor nem fogja őket tovább figyeltetni? – Ó, dehogynem. – Beszéd közben gépelt. – Meg is jelölöm ezt a képsort, még a mai nap folyamán az egyik technikusom átnézi Szoknyapecér úr múlt heti felvételeit, és ellenőrzik, hogy egyik afférjával sem sértette-e a szabályzatot. Mr. Pilchert és Pamet holnap reggel már az asztalon fogja várni a jelentés. – És aztán? – Aztán belátásuk szerint intézkednek. – Azt akarja ezzel mondani, hogy leállítják az ürgét? – Ha a viselkedése veszélyezteti Pines közhangulatát? Simán. – Mihez fognak vele kezdeni? Ted felnézett a kezelőpultról, és elmosolyodott. – Azaz ön mit fog vele kezdeni? Minden valószínűség szerint a maga kezébe kerül az ügy, Burke seriff. Ted visszaállította a képernyőt Wayward Pines madártávlati látképére. – Most, hogy nagyjából fel tudja mérni, mire képes a rendszerünk, állok a rendelkezésére. Mit szeretne látni? Ethan hátradőlt a székében. – Előkeresné Alyssa csipjét? Egy piros pötty jelent meg az egyik keleti házban a város szélén. – Ez persze nyilván nem ő – állapította meg Ted. – A halála estéjén Alyssa eltávolította a mikrocsipet, és az éjjeliszekrényén hagyta. – Azt sem tudtam, hogy Pilchernek lánya volt. Hogy viseli a halálát? – Őszintén? Gőzöm sincs. David bonyolult lelkialkat. Mindennél fontosabb neki, hogy az érzelmei felett uralkodjon. Szerintem azért magánemberként gyászolja. – És Alyssa anyja hol van? – Itt biztos nincs – szögezte le Ted, és a hangszínéből ítélve ezzel le is zárta a témát. – Rendben, akkor lássuk, merre járt egy hétre visszamenőleg Alyssa! Ted betáplálta az utasítást. A pötty a házból a közösségi kertbe ment, aztán megint

vissza. Ezek után kijött a házból, és lecsorgott a térképről. – Ekkor tért vissza utoljára ide, a hegyekbe? – kérdezte Ethan. – Igen. Alyssa mikrocsipje visszaszivárgott a városba. Fel-le sertepertélt a Fő utcán. A közösségi kertekben sétált. Majd ismét haza. Ethan fölállt és kinyújtózott. – Egy másik mikrocsipet is rá tudna vetíteni erre? – Naná! Kiét? – Kate Hewsonét. – Vagyis Kate Ballingerét. Ted begépelte a nevet, jobb kezével egy panelra bökött. A város másik részében megjelent egy újabb pötty. Ethan megkérdezte: – Ki lehet szedni a gépből az összes olyan alkalmat, amikor ez a két pont összetalálkozott? – Ez a beszéd! Meddig visszamenőleg? – Ugyanabban az időintervallumban. Egy héttel ezelőttig. Ted beütötte a kért paramétereket a megfelelő mezőkbe. Amikor visszapillantott a képernyőre, négy piros pár tűnt fel a térképen. – Le tudná esetleg… – Játszani a találkozások kép- és hanganyagát? Már vártam, hogy mikor fogja megkérdezni. – Ted kinagyította az első, közösségi kertben találkozó párt. – Ekkor vették fel először a kapcsolatot. Hat napja. Várjon egy percet! Megkeresem a legjobb kameraállást. – Ethan fel sem tudta fogni, mit lát, míg Ted végiglapozta az összes kamerát a környéken. – Tessék, ez viszi a pálmát. Kate alakja töltötte be az összetett képernyőket. Nyári egyberuhát hordott, napszemüveget és szalmakalapot. Két megemelt virágágyás közt sétált a kamera felé. Egyik karján zöldségektől és gyümölcsöktől roskadozó kosarat hozott. A kép aljába belógott valakinek a feje. – Ez lenne Alyssa? – érdeklődött Ethan. – Igen. Ted felhangosította a videót. Kate: Nincs már almád? Alyssa: Sajnos nincs, gyorsan elfogytak. Kate belenyúlt a kosarába, és odaadott valamit Alyssának. – Állítsa meg! Kate kinyújtott karja megállt a levegőben. – Mi az? – kérdezte Ethan.

– Egy zöldalma? Ted újból elindította a videót. Kate: Mindig a legszebb zöldségeket és gyümiket hozod nekünk. Én is szeretnék adni neked valamit az én kertemből. Alyssa: Hogy neked mekkora paprikád nőtt! Kate: Köszönöm. Alyssa: Még ma este megeszem. Kate kiment a képből. – Visszajátsszam még egyszer? – érdeklődött Ted. – Ne, inkább ugorjunk át a következőre! Kate és Alyssa mindhárom találkáját végignézték. Másnap a főutcán a két nő elment egymás mellett, de Alyssa csak a fejét rázta. Harmadnap a patak menti parkban útjuk ismét keresztezte egymást. Ezúttal Alyssa bólintott. – Ez meg vajon mi lehetett? – morfondírozott Ted. Ethanre sandított. – Van valami ötlete? – Egyelőre semmi. Ted elindította Alyssa és Kate utolsó találkájáról készült felvételt. Alyssa halála napján, a közösségi kertben futottak össze, és ugyanazt játszották el, mint az első alkalommal. Kate megállt Alyssa zöldségesstandjánál. Szóba elegyedtek. Majd Kate megint adott neki egy TV-paprikát. Ted megállította a videót. Ethan szólalt meg: – Abban a paprikában van szerintem a titkos üzenet. – De mi lehetett benne? – Mit tudom én? A találkozó helye és ideje? Alyssa abban kapott utasítást, hogy vegye ki a mikrocsipjét? Kérem, áruljon már el nekem valamit! Odáig értem, hogy ha egyszer ezek a Kóborlók eltávolítják a csipeket, akkor nem tudják leolvasni a pontos tartózkodási helyüket. De a kamerák attól még tudják venni, amikor a látóterükbe kerülnek, nem? – Hát nem. – Komolyan? – A kameráink egyedül a mikrocsip közelségére és a kinetikus jelre aktiválódnak. – Ez igazából mit is jelent?

– Nézze, nem lehet úgy megfigyelni egy egész várost, hogy több ezer kamera egyfolytában, párhuzamosan megy. A felvételeink túlnyomó többsége csak az üres levegőt venné. Ezért a kamerák a mikrocsipekre vannak hangolva, azaz amíg az érzékelő hatótávolságába nem ér egy csip, addig a kamera alvó üzemmódban van. Csak akkor közvetít, amikor a csip jelez, és akkor is kikapcsol a kamera, ha a csip tizenöt másodpercen át nem mozdul. – Ezzel azt akarja mondani…? – Hogy a kamerák nem vesznek mindig mindent. Ha egy lakos eltávolítja a mikrocsipjét, akkor tulajdonképpen akárhogy is nézzük, fantommá válnak. Ezek a Kóborlók valahogy rájöttek, mivel játszhatják ki a rendszert. – Mutassa csak! Ted új képet jelenített meg, és hozzátette: – Ez az utolsó harminc másodpercünk Kate-ről aznap este, amikor Alyssát megölték. A képernyőkön egy hálószoba tűnt fel. Kate térdig érő hálóingben bejött a szobába, mögötte a férje. Befeküdtek az ágyba, leoltották a villanyt. A plafonba épített kamera éjjellátó üzemmódba kapcsolt. A Ballinger házaspár teljesen mozdulatlanul feküdt az ágyban. Tizenöt másodperc elteltével a kép elsötétült. Mire legközelebb bekapcsolt, reggeli verőfény sütött be a szobába, Kate pedig a férjével egyszerre ült fel az ágyban. – Most rakják vissza a csipeket – szúrta ki Ethan. – Bizony. De egész este, körülbelül negyed tizenegytől reggel fél nyolcig követhetetlenné váltak. És ez alatt érte Alyssa Pilchert a halál. – Áhá, akkor ez az igazi oka, amiért Pilcher búcsúkat hív össze, ugye? – Ethan Tedre pillantott. – Igaz? Nemcsak azt szeretné, ha a város maga büntetné meg a szabályai ellen vétőket, hanem azért is, mert amikor kiveszik a csipeket, tényleg szüksége van a mi segítségünkre is, hogy megtalálja őket. * Ethan behívatta Marcust. Amikor kísérője megjelent, Ethan így szólt hozzá: – Szeretném látni Alyssa szobáját. Felmentek a lépcsőn a 4. szintre. Öt lépést sem tett meg a folyosón, a virágkoszorúkból Ethan rögtön tudta, melyik ajtó vezet Alyssa szobájába. Felmerült benne a kérdés, hogy leküldött-e valakit Pilcher a városba a virágokért. Az ajtófélfák mellé kétoldalt mindenhova képeslapokat, cetliket, fényképeket, szalagokat ragasztottak. Nem számított, milyen

ember lehetett amúgy, ennek a hegynek a gyomrában szeretettel rajongták körül, annyi szent. – Uram – szólalt meg kísérője –, megszereztem a kérdéses jelentéseket. Marcus egy nagy, barna borítékot nyújtott át Ethannek. – Beengedne? – Természetesen. Marcus elővette a mágneskártyáját, lehúzta a leolvasón. Ethan lenyomta a kilincset, és besétált. Szűkös kis szobácska volt. Ablaktalan helyiség. Tíz négyzetméternél is kisebb. A szoba távolabbi fala mentén helyezték el az ágyat. Egy íróasztal állt még bent. Egy fiókos szekrény. Az egyik falat könyvespolcok borították, amely roskadozott a könyvektől, és tele volt bekeretezett fotókkal. Ethan megnézte magának mindegyiket: a fotókon ugyanaz a nő szerepelt az élete elcsent pillanataiban. Fiatal bakfiséveitől ötvenéves koráig lehetett végigkísérni a fényképeken. Ő lenne Alyssa anyja? Ethan leült Alyssa ágyára. A könyvespolcos fallal szemben egy igazi mestermunkának számító falfestmény pompázott – a tengerparton pálmafák hajladoztak, smaragdzöld víz nyaldosta a sötét zátonyokat, a fehér homok fölött távolba veszett az ég. Ethan hátradőlt a párnákon, feltette a lábát az ágyra. Mosoly terült el az arcán. Ha ebből a szögből nézte a falat, mintha egyenesen benne lett volna: olyan volt, mintha a homokban feküdne, és szemmagasságban húzódna a látóhatár, ahol az ég és a tenger találkozik. A dossziéra az „1055-ös sorszámú küldetés, kapcsolattartói napló” feliratot írták. Kinyitotta. Öt lap. Öt jelentés. 5293. nap Jelenti: Alyssa Pilcher Címzett: David Pilcher 1055-ös sorszámú küldetés 1. kapcsolatfelvétel Célszemély: 308-as számú lakos, név szerint Kate Ballinger

Első kapcsolatfelvétel kb. 11.25-kor a Fő utca és a Kilencedik sarkán. Kate Ballingernek üzenet átadva, tartalma: „Utálom, hogy megfigyelnek.” Rövid szemkontaktus felvéve. Néma találkozó. Jelzett napon más kapcsolatfelvétel nem történt. 5311. nap Jelenti: Alyssa Pilcher Címzett: David Pilcher 1055-ös sorszámú küldetés 2. kapcsolatfelvétel Célszemély: 308-as számú lakos, név szerint Kate Ballinger 18 nap az első kapcsolatfelvétel óta, Ballinger felkeresett a veteményesben, átadott egy TV-paprikát. A zöldséget fölvágták, benne üzenetet találtam, tartalma: „Nyomkövető csip a bal combodban. Vágd ki egy szekrényben, de tartsd magadnál, amíg nem szólunk!” Két lehetséges időpontot kaptam, amikor bizonyíthatom, hogy eltávolítottam a csipet. Az első du. 2-kor az 5312. napon. A másik du. 3-kor az 5313. napon. Amennyiben addig nem távolítom el a csipet, nincs további együttműködés. Jelzett napon más kapcsolatfelvétel nem történt. 5312. nap Jelenti: Alyssa Pilcher Címzett: David Pilcher 1055-ös sorszámú küldetés 3. kapcsolatfelvétel Célszemély: 308-as számú lakos, név szerint Kate Ballinger Du. 2-kor dél felé tartva összefutottam Ballingerrel, mikor a Fő utca és a Hatodik sarkán jártam. Megráztam a fejem. Jelzett napon más kapcsolatfelvétel nem történt. 5313. nap Jelenti: Alyssa Pilcher Címzett: David Pilcher 1055-ös sorszámú küldetés 4. kapcsolatfelvétel Célszemély: 308-as számú lakos, név szerint Kate Ballinger Du. 3-kor dél felé tartva összefutottam Ballingerrel, aki a patak menti ösvényen sétált. Bólintottam. Elmosolyodott. Jelzett napon más kapcsolatfelvétel nem történt.

5314. nap Jelenti: Alyssa Pilcher Címzett: David Pilcher 1055-ös sorszámú küldetés 5. kapcsolatfelvétel Célszemély: 308-as számú lakos, név szerint Kate Ballinger Ballinger felbukkant a kerteknél, újabb TV-paprikát hozott a standomhoz. A benne található üzenet: „Ma este. Hajnali egy. A temető sírboltja. Hagyd a csipedet az éjjeliszekrényeden! Kapucnis kabátban gyere.” Holnap új jelentésben számolok be a történtekről. * Ethan a 3. szint folyosóján járt, kísérője árnyékként követte. Félúton megállt egy ajtó előtt. Az ablakán át látta, hogy odabent épp egész pályás kosármeccs megy. Félmeztelenek a pólósok ellen. Döngött a labda a parkettán, nyikorogtak a cipők, és egy másodpercre ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy bekapcsolódjon a meccsbe. De továbbálltak. – Marcus, kérdezhetek valamit? – Csak bátran. – Hány éves? – Huszonhét. – Mennyi ideje él idebent a bázison? – Mr. Pilcher két éve élesztett fel, miután meghalt az egyik biztonsági őre egy kerítésen túli bevetésen. – A bázison dolgozók mind tudták, mire vállalkoznak, amikor Pilcherhez szegődtek, igaz? – Így van. – Akkor mi vitte önt rá? – Mire? Ethan megtorpant az étkezde előtti ajtóban. Marcus szemébe nézett. – Miért mondott le a régi világról ezért cserébe? – Én ugyan semmiről sem mondtam le, Mr. Burke. Tudja, mi voltam az előző életemben? – Mi?

– Egy részeg drogos. – És aztán? Pilcher felkarolta? Adott magának egy esélyt, hogy megjavulhasson és megvalósíthassa önmagát? – Aznap találkoztunk, amikor szabadultam: három évet ültem cserbenhagyásos gázolásért. Szilveszterkor beszívva, részegen elgázoltam egy családot. Ő többet látott bennem, észrevette azt is, amiről én sosem hittem volna, hogy megvan bennem. – És nem volt magának családja? Barátai? Vagy legalább egy saját élete? Miért bízott meg Pilcherben elsőre? – Nem tudom, de végül neki lett igaza, vagy nem? Itt mindenki számít, mindenki egy nagyszabású terv része. Fontosak vagyunk. Mindannyian. – Marcus, hallgasson ide, és sose felejtse el, amit most mondok! Engem és a városlakókat kurvára nem kérdezett meg senki, hogy belemegyünk-e. Ezzel Ethan sarkon fordult. A lépcsőház aljában, ahogy az 1. szintre tartottak, olyan hang ütötte meg a fülét, amitől földbe gyökerezett a lába. Marcus már nyitotta volna a barlangbejárat üvegajtaját, amikor Ethan visszafordult a folyosón. – Mr. Burke, hova megy? Valami visított. Mint a fába szorult féreg. Egy sikítószellem. Hangja embertelenül meggyötört. Felismerte, és velejéig megdermedt az emlékétől. – Mr. Burke! Ethan immár kocogott, a sikolyok felerősödtek. – Mr. Burke! Egy panorámaablaknál találta magát, és látta, hogy az üvegfal mögötti laboratóriumban két fehér köpenyes kutató és David Pilcher áll egy hordágy mellett. Egy bestiát fogtak közre. A lényt a hordágyhoz szíjazták, strapabíró bőrszíjak rögzítették a lábát, combtól bokáig. Egy újabb szíj fogta a törzsét, egy másik a két vállát, egy pedig a fejét szorította a hordágyhoz. Izmos csuklóját, bokáját vastag, acélból készült karperecekkel bilincselték a vizsgálóágyhoz, és úgy rángott a teste, mintha áramot vezettek volna bele.

– Nem volna szabad ide bejönnie – érte utol Marcus. – Mit művelnek vele? – Kérem, fáradjon vissza velem! Mr. Pilcher nem fog örülni, ha meglátja… Ethan ököllel verte az ablakot. Marcus az orra alatt azt dörmögte: – Úristen… A bentiek hátrafordultak. A két tudós mogorván ráncolta a szemöldökét. Pilcher odaszólt nekik, aztán a labor bejáratához jött. Amikor az ajtó kinyílt, a beste jajveszékelése fülsüketítővé vált, és úgy visszhangzott a folyosón, mintha a pokol nyílt volna meg előttük. Az ajtó visszacsúszott. – Ethan, miben segíthetek? – Távozóban voltam, és hallottam, hogy valaki ordít. Pilcher benézett az ablakon. A beste időközben lenyugodott vagy kifáradt. Egyedül a fejét dobálta, üvöltése hörgéssé csendesedett. Ethan látta, hatalmas, dühödt szíve hogy zakatol áttetsző bőre alatt. A részleteket nem tudta kivenni, csak a színét, az alakját és a mozgását, mintha opálüveg mögött lenne. – Felettébb nagyra nőtt példány, nemde? – jegyezte meg Pilcher. – Egy több mint másfél mázsás bika. Az eddigi legnagyobb befogott hímünk. A méretéből azt hinné az ember, hogy egy nagyobb csorda alfahíme, de a mesterlövészem egy szem magányában figyelt fel rá, amikor jött le reggel a kanyonban. Négyszáz milligramm tiletamin tudta csak kiütni, amennyit egy kifejlett, hím jaguár kap, és akkor sem került öntudatlan állapotba, csupán lelassult valamicskét. – Meddig tartott a nyugtató hatása? – Jó, ha három óráig. Utána viszont nem árt rendesen leszíjazni, mert amikor fölélednek, akkor aztán kiverik a balhét. – Termetes kis jószág. – Az biztos, hogy nagyobb, mint amelyikkel maga birkózott. Ha a vadonban kerül a szeme elé, akkor most garantáltan nem bájcsevegnénk itt, és ezzel nem túlzok. – Mihez kezdenek vele? – Kivesszük a nyaka tövében található mirigyet. – És miért? – A besték feromonokkal kommunikálnak. Ezek a levegőbe kibocsátott illatanyagok információt hordoznak és reakciókat váltanak ki belőlük. – Hát nem ugyanígy működik az ember is?

– Bizonyos mértékig igen, csak ezeknél a lényeknél sokkalta ösztönösebb, csökevényesebb formában jelenik meg. Szexuális vonzalmat gerjeszt bennünk. Az anya és gyermeke így ismerik föl egymást. Mi szavakat használunk, a besték pedig feromonokat. – Akkor miért akarja kivágni ennek a példánynak a nyelvét? – Mert semmit sem szeretnénk jobban megakadályozni, mint hogy vészjelzést adjon le a barátocskáinak. Félreértés ne essék, én szeretem a kerítést. Bízom benne, de ha egyszer úgy adódik, hogy több száz beste tolakszik a kerítés túloldalán, hogy kiszabadítsa a barátját, akkor én is elkezdek egy kicsit aggódni. – Pilcher Ethan derekára pillantott. – Maga csak nem hordja a pisztolyát. – Most itt vagyok, a hegy gyomrában. Mit számít? – Nagyon is számít, Ethan, mert megkértem rá. Annyira egyszerű: mindig hordja magával a revolverét! Az isten verje meg, nézzen már ki úgy, mint egy igazi seriff! Ethan tekintete visszatévedt az üvegen túlra. Az egyik tudós a beste pofájába hajolt, ceruzalámpával belevilágított a szemébe, mire az felszisszent. Úgy két méter magasnak saccolta a teremtményt. Karja, lába kemény, akár az acélsodrony. Ethan nem tudta levenni szemét róla. Fekete karmai olyan hosszúak voltak, mint az emberi ujjak. – Intelligensek? – érdeklődött Ethan. – Ó, de még mennyire! – Mint a csimpánzok? – Sokkal nagyobb az agytérfogatuk, mint a miénk. Az érthető nyelvi korlátok miatt nehéz az általunk ismert módszerekkel tesztelni az intelligenciájukat. Megkíséreltem végigmenni velük egy társas és tárgyi intelligenciát mérő tesztsorozaton, és nem az derült ki, hogy képtelenek volnának rá. Csak nem hajlandóak együttműködni. Szemléletes példával élve ez olyan, mintha pofonegyszerű feladatsorokkal próbálnám meg tesztelni magát, ön meg elküldene a jó kurva anyámba. Ilyen jellegű válaszreakciókat kaptunk. Néhány hónappal ezelőtt sikerült befognunk egy viszonylag engedelmes példányt. A kilences ketrecben van. „Jámbor” besorolást kapott. Margaretnek hívjuk. – Mennyire jámbor? – Memóriatesztekkel tettem próbára az emlékezetét, bementem a ketrecébe. Igaz, hogy két fegyveres őr is velem volt, és sörétes puskát szegeztek rá, amíg csináltuk a tesztet, de akkor sem mutatta az agresszivitás legkisebb jelét se. – Mivel tesztelte? – Egy gyerekeknek szánt, egyszerű memóriajátékkal. Fáradjon utánam!

Pilcher megkocogtatta az üveget, és mutatta a kutatóknak, hogy mindjárt visszajön. Elindultak a folyosó végén levő ajtóhoz, Marcus tisztes távolból követte őket. – Ilyen kartonlapocskákkal dolgozunk. Az egyik oldala üres, a másikon meg egy fénykép van, itt egy béka, ott egy bicikli vagy egy pohár tej. Képekkel felfelé, jól láthatóan kiteszem őket Margaret elé. Könnyű feladatokkal kezdünk. Öt kép. Aztán tíz. Két percig nézheti a kartonlapokat, majd lefordítom mindet. Benyúlok egy zsákba, ahonnan kiveszem valamelyik kép szakasztott mását. Mondjuk, megmutatom neki a pohár tejeset. A karmával rábök a megfelelő kartondarabra, én meg megfordítom, hogy leellenőrizzem, jól választott-e. – Hogy ment neki? – Ethan, a végén százhúsz kártyáig jutottunk, és Margaretnek csak harminc másodpercet hagytunk, hogy az emlékezetébe vésse a helyüket. – Mégis mindegyiket összepárosította? Pilcher büszkén biccentett. – Eidetikus memóriája van. – Megállt, és rámutatott egy ajtóra, amelyet csak mágneskártya nyitott. – Ott bent tartjuk. Szeretne bemutatkozni neki? – A legkisebb porcikám sem kívánja. A mennyezeti halogénvilágítás fénye visszatükröződött az üvegen. Ethan az orrát az üvegnek nyomta, és kezével kitakarta a fényt, hogy belásson a ketrecbe. – Tudom, mi jár a fejében – mondta Pilcher –, de le merném fogadni, hogy ő nem kivételes eset. Vagyis az intelligenciája nem az. Mindössze temperamentumában különbözik a többiektől. Ettől persze még elharapná a torkomat, ha szabadon garázdálkodna. A ketrecnek csupán falai, padlója, plafonja és lakója volt. A „Margaret” névre keresztelt lény a sarokban ült, hátsó lábát a marjához húzta. Apró, tejüvegszínű szemével, pislogás nélkül leste a kémlelőablakot. – Azóta ötvenkét jelet megtanult. Igazi őstehetség. Szeretne kapcsolatot teremteni. Sajnos azonban a gégéje annyira másképp épül fel, mint a mienk, hogy képtelen bármilyen általunk beszédnek nevezhető kommunikációra. A bestia szinte úgy nézett ki, mintha meditálna. Ethanbe ekkor belehasított a felismerés, hogy ezerszer nyugtalanítóbb egy ilyen szerzetet békésnek és engedelmesnek látni, mint vadnak. Pilcher megszólalt: – Nem tudom, látta-e a ma reggeli közleményemet.

– Nem, azonnal idejöttem. – Ma egy új városlakót élesztünk fel, Wayne Johnsont. Ez lesz az első napja, szerintem most tér magához a kórházban. Pam végzi az eligazítást. Meglátjuk, hogyan sikerül, de előfordulhat, hogy pár napon belül a segítségére lesz szükségünk. – Értettem. – Remélem, Ted együttműködött magával. – Igen. – Ezek szerint nemsokára felveszi a kapcsolatot a régi kollégájával? – Ma vagy holnap. – Kitűnő! Van már a fejében valami forgatókönyv? – Még írom. – Mindennap jelentsen róla, hogy halad a munkájával! – David, a tegnap esti hívására visszatérve… – Hagyjuk! Csak szerettem volna, ha tudja. – Azt akartam volna még egyszer elmondani, hogy mennyire osztozom a fájdalmában. Ha bármikor szeretne… Pilcher Ethanre meredt, tekintetében düh lángja lobbant, de a hangja hűvös maradt: – Találja meg, hogy ki tette ezt a kislányommal! Ezt kértem magától, ennyit, és nem többet.

10 Pam az ágy végében ült régimódi nővérruhájában, mikor Wayne Johnson magához tért. Sokáig meg sem moccant a takaró alatt, csak pislogva nézett a plafonra. Végül felült az ágyban, és ránézett. Félmeztelen volt, kopaszodott. Negyvenkét éves. Agglegény. Gyermektelen. Wayne 1992. augusztus 8-án érkezett Wayward Pinesba. Házaló enciklopédiaügynökként kereste a kenyerét. Későn érkezett, de így is bekopogtatott öt házba. Egy sikeres üzlet után kivett egy szobát éjszakára a Wayward Pines Hotelben, majd elindult egy családias hangulatú étterembe. Útközben elütötte egy motor a zebrán. Tökéletes volt a gázolás – pontosan akkora ütést kapott a feje, hogy elájuljon, de nem halt bele, és az agya sem szenvedett maradandó sérülést. Peter McCall két nappal ezelőtti halála után a város megérett rá, hogy új lakost köszönthessen. Wayne Johnson bőre egyelőre holtsápadtan szürkéllett. Tíz órája kapta meg a felélesztést követő vérátömlesztést, de mire lemegy a nap, a bőre visszanyeri egészséges rózsaszín küllemét. Pam mosolyogva üdvözölte: – Hát felébredt? A férfi ráhunyorgott, látása valószínűleg nem tisztult még ki az újjáéledés után. Tekintetével egyik tárgyról a másikre szökellve térképezte fel a szobát. A kórház negyedik emeletén feküdt. Az ablaküveg berepedt, a fehér függönyök az enyhe huzattal együtt ringtak, olyan egyenletes ritmusban, mintha a szoba maga is lélegezne. Wayne Johnson megszólalt: – Hol vagyok? – Wayward Pinesban. A férfi nyakig magára húzta a takarót, de nem a szemérmesség vitte rá. – Majd… megfagyok. – Nem kell megijednie, ez ilyenkor természetes. Ígérem, estére már jobban lesz. – Valami történt velem – vonta le a következtetést a férfi. – Valóban. Emlékszik rá, hogy mi? Johnson szeme összeszűkült.

– Tudja, hogy hívják? Az esetek harminckilenc százalékában az első negyvennyolc órában teljes emlékezetkiesés jelentkezett az újjáélesztetteknél. – Wayne Johnsonnak. – Bizony. Emlékszik rá, miért jött ide? – Lexikonokat árusítani? – Igen, jól mondja. Sikerült belőle eladni egypárat? – Nem t… egyet, azt hiszem. Igen, egyet eladtam. – Aztán mi történt? – Vacsorázni mentem, és… – Pam látta, ahogy a baleset emléke végigsöpör rajta, és a félelem árnyékot vetett az arcára. – Valami elütött. Nem tudom, mi lehetett. Semmire sem emlékszem utána. Kórházba kerültem? – Igen. És most már itthon van. – Itthon? – Úgy ám. – De hisz nem is itt lakom, hanem a nevadai Scottsbluffban. – Korábban Scottsbluffban lakott, de most már ideköltözött. Wayne kihúzta magát ültő helyében. Pamnek messze ez a rész tetszett a legjobban a beilleszkedés folyamatában: látni, amint az új lakos egyre jobban felfogja, hogy az élete gyökeresen megváltozott, vagy a létének a következő szakasza másnak ígérkezik, mint amibe idáig beleszokott. Semmi sem múlhatta fölül a búcsúkat, de ezek a csendes, traumatikus, megvilágosodással felérő pillanatok azért erősen esélyesek a második helyre. – Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Wayne Johnson. – Hogy mostantól fogva itt lakik. Néha maguktól is leesett nekik a tantusz. Néha ráutaló kérdéseket kellett feltennie. Pam kivárt, nézte, ahogy eszeveszetten pörög Mr. Johnson agya. Kisvártatva kinyögte: – A balesetben… megsérültem? Pam az ágy fölé nyúlt, és megpaskolta a férfi takaró alatt dudorodó lábát. – Sajnos igen. – Súlyosan? Pam igent intett a fejével. – Meg…? Johnson körülnézett a kórteremben.

Szemügyre vette a kezét. Pam várta a kérdést. Tűkön ült. Hajszálnyira járt tőle új betege, hogy feltegye. – Meg…? Pam fejében az járt: Kérdezd csak meg, na, kérdezd már! A tények nem hazudtak; rögtönzött kutatásaik kimutatták, hogy ha egyszer egy lakos magától eljutott a kérdésig, és összeszedte a bátorságát, hogy önszántából feltegye, a beilleszkedése zökkenőmentesen ment végbe. Ha viszont nem szánta rá magát, az félelmetesen pontosan előre jelezte, hogy a delikvensből hitetlen, lázadó szökevény válik. Wayne becsukta a száját. Úgy nyelte le a kérdést, mint valami keserű pirulát. Pam nem erőltette. Semmi értelme. Korán volt még ahhoz. Mr. Johnsonnak bőven van ideje, hogy bemesélje magának, hogy meghalt.

11 Ethan a KV-zónában, az ablak melletti asztalnál ült, kapucsínót kortyolgatott, és a szemközti játékbolttal szemezett. A Játékszerdoboz egy fafaragó műhely mellé épült, ahol egy Harold Ballinger nevű lakos fajátékok készítésével tengette hétköznapjait. Felesége, Kate Ballinger, avagy leánykori nevén Kate Hewson – Ethan néhai munkatársa a titkosszolgálatnál – eladóként dolgozott a boltban. Ethan egyszer beszélt csak vele, mióta Wayward Pinesban élt, még a borzalmasra sikeredett beilleszkedése közepén. De azóta, hogy seriffé nevezték ki, egy szót sem váltottak egymással, igazából az is nagy csoda, hogy útjaik idáig nem keresztezték egymást. Most viszont a kirakatüvegen át figyelte őt. Az üres játékbolt pultjánál ült, belefeledkezett egy könyvbe. Késő délutánra járt, a kirakaton áttörő fény korán őszülő haját szinte vakító glóriával övezte. Akár egy napfényben fürdő gomolyfelhő. Az aktáját is elolvasta. Kívülről tudta. Kate majdnem kilenc éve él Wayward Pinesban. Amikor Ethan a nyomába eredt, harminchat éves volt. Három hét múlva negyvenöt lesz. Előző életükben Ethan egy évvel megelőzte őt, most viszont nyolc évvel mögötte kullog. Az aktája egy brutális beilleszkedési folyamatról számolt be. Kate küzdött, megpróbált megszökni, Pilcher türelmével annyira visszaélt, hogy kis híján búcsút rendezett a nőnek. Aztán… ripsz-ropsz beadta a derekát. Beköltözött a neki kiutalt lakásba. Beült a neki fenntartott irodába. És két évvel később, amikor Pilcher régi seriffje szólt neki, hogy itt az idő, szó nélkül hozzáment Harold Ballingerhez, és odaköltözött hozzá. Öt éve mintapolgárokként élték életüket. Az első jelentés egy hangfelvétel miatt készült. Az ágyuk feletti mikrofon bejelzett. Egy elsuttogott mondat átlógott az érzékelhető decibeltartományba. Kate hangja: Englerék és Goldenék csatlakoztak. Aztán egy hónapon át semmi, míg az egyik éjjel Kate mikrocsipje fel nem villant hajnali kettőkor a temetőben. Pope seriff a helyszínen termett. Látta, hogy egyedül kóborol. Kifaggatta, de Kate csak adta az ártatlant. Sűrű bocsánatkérések közepette hazudott, mint a vízfolyás, azt mesélte be, hogy veszekedtek Harolddal, és friss levegőt akart szívni, hogy lenyugodjanak a kedélyek.

Két nappal később újabb incidensről számoltak be: Harold és Kate egy órára bezárkóztak a hálószobából nyíló gardróbba, amely történetesen a ház egyik vakfoltja volt. A képanyagot beküldték elemzésre, írtak belőle egy jelentést, de semmilyen visszhangot sem kapott. Másfél éven át nem találtak náluk semmi említésre méltót, ezután azonban a biztonságis Ted küldött egy levelet Pilchernek és Pamnek. Ethan kapucsínót kortyolgatva olvasta át a levelet. 5129. nap Jelenti: Ted Upshaw Címzett: David Pilcher Célszemély: 308-as és 294-es számú lakos, név szerint Kate és Harold Ballinger Az utóbbi néhány hónapban feltámadt bennem a gyanú néhány lakossal kapcsolatban, és ezeket az aggodalmaimat szeretném megosztani Önökkel. Éjfél után pár hetente tizenegy lakásban (a Ballinger-, Engler-, Kirby-, Turiel-, Smith-, Golden-, O’Brien-, Nighswander-, Greene-, Brandenburg- és Shaw-házban) a beltéri kamerák elhúzódó időintervallumokon át nem adnak semmilyen jelet, megközelítőleg hajnali négy és hét között. Egy átlagos éjszakai felvételen a személyek két órán át forgolódnak az ágyban, csupán a mozdulatlan periódusok hiányoznak. Ehhez hasonló adásszünetet kizárólag az okozhat, ha a mikrocsipek teljes mozdulatlanságban vannak, vagyis ha a kamerák semmilyen mozgást nem érzékelnek. Ez azonban lehetetlen. A kamerák ugyanis pusztán akkor állnak le órákra egyhuzamban, ha a megfigyelt személyek teljességgel mozdulatlanul alszanak. Vagy halottak. A kamerák igencsak érzékenyek, úgy programoztuk be őket, hogy a legkisebb rángásra is bejelezzenek, még a rémálmokra utaló lihegéskor, fújtatáskor is. A kamerákat nem hatástalanították. Ha ez egy egyszeri eset lenne, egyetlen házban, a véletlen számlájára írnám a jelenséget, de a hosszan tartó adásszünetek száma, gyakorisága és szélesedő köre már önmagában is arra enged következtetni, hogy valami komolyabb, titkosabb, összehangoltabb szerveződés készül a hátunk mögött. Meggyőződésem, hogy a fent nevezett lakosok és vélhetően rajtuk kívül mások is rájöttek arra, hogy mikrocsipekkel láttuk el őket, illetve kitaláltak egy módszert arra is, hogy a kamerák szeme láttára kivegyék ezeket az eszközöket. Mint az mindenki előtt világos, az eltávolított mikrocsipek nélkül a lakosok nem

követhetőek le házaikban, amint a városban sem, és legfőképp, ha a kerítésen kívülre merészkednének. Felmerül tehát a gyanú, hogy a lakosok egy növekvő hányada titkon találkozhat, és ez a riasztó fordulat véleményem szerint azonnali beavatkozást igényel. Ethan leporolta a kalapját, és kilépett az utcára. Nagyot sóhajtva átsétált az úttesten, szíve mégis tébolyultan vert. Az ajtó fölötti csengő csilingelése köszöntötte, amikor betért a játékboltba. Kate felnézett könyvéből, egy rongyosra olvasott Lee Child-thrillerből. Az utolsó Reacher-kötetből. Ha távolról nézte, a hajában felcsillanó őszes szín öregítette. Közelről viszont fiatalosnak tűnt. Ráncosodott ugyan az arca, de ettől függetlenül káprázatosan szép maradt. Mintha csak tegnap lett volna (legalábbis az ő szemszögéből biztosan), hogy érte dobogott a szíve. A viszonyuk élete három legfelfokozottabb, legvadabb, legelképesztőbb, legboldogabb, legtombolóbb hónapja volt. Ilyennek képzelte az állandó heroinmámort, ha sosem múlna el a hatása, és ha nem lenne minden egyes injekciós tűben ott a halál réme. Abban az időben együtt dolgoztak, és egyszer egy egyhetes utat téve kocsival bejárták egész Észak-Kaliforniát. Minden este két szobát vettek ki, és öt napon át minden este nála aludt. Aludni konkrétan nem sokat aludtak, mert nem tudtak egymás öleléséből szabadulni. Nem tudták befogni a szájukat, ha éppen nem szeretkeztek, és a nappali órák, amikor hivatásos nyomozóknak adták ki magukat, csak megédesítette tiltott perceiket. Soha senki mellett nem érezte magát ennyire felszabadultnak, még Theresa mellett sem. Feltétel nélkül szerették őt, és nemcsak a testéért vagy az eszéért, hanem ennél többért, a teljes lényéért. Ethan sohasem jött ki még ennyire senkivel. A legnagyobb áldás és a legpusztítóbb átok egyesült ebben a nőben, és ha a hőn szeretett felesége iránt érzett bűntudata ellenére le kellett volna mondania Kate-ről, akkor azzal saját magát tagadta volna meg. Ezért Kate mondott le Ethanről. Egy hideg, esős estén, a seattle-i Capitol Hillen. Egy lármás kocsmában, a Stumbling Monkban, egy korsó belga sör mellett. Kész lett volna otthagyni Theresát. Mindent feladott volna érte. Győzködte Kate-et, hogy csak egy szavába kerül, de ehelyett a nő megfogta a férfi kezét, amely az ütöttkopott, tízezer söröskorsó simára polírozta faasztalon nyugodott, és összetörte a szívét. Kate nem ment férjhez, nem vállalt gyereket. Nem állt szándékában, hogy magával rántsa Ethant egy másik életbe, amikor annyi minden visszatartotta.

Két héttel később saját kérésére áthelyezték Boiseba. Egy évvel később eltűnt egy isten háta mögötti kisvárosban, az idahói Wayward Pinesban, ekkor kapta Ethan a megbízatást, hogy kerítse elő. Ezernyolcszáz évvel később, miután az általuk ismert világ jóformán teljesen elporladt vagy a föld színével vált egyenlővé, mégis itt álltak egymással szemben a Föld utolsó játékboltjában. Egy pillanatra Ethannek elállt a szava is, hogy testközelből láthatja. Kate törte meg a csendet: – Már vártam, hogy mikor térsz be hozzánk. – Én is ezen tűnődtem. – Gratulálok! – Mihez? Áthajolt a pult fölött, és megsimogatta a fényes seriffcsillagát. – Az előléptetéshez. Örülök, hogy egy ismerős arc viszi tovább a műsort. Belerázódtál már az új munkádba? Kate egy őstehetség. Ebből a pár szóból is világosan kiderült, hogy a kisujjában van az a gördülékeny, felszínes társalgás, amely a legtaplraesettebb lakosoknak már csípőből megy. – Alakul, alakul – válaszolta Ethan. – Biztos örülsz, hogy rendes állásod van, ahol minden nap egy kicsit más. – Kate elmosolyodott, Ethan pedig kihallotta a valódi gondolatokat a szavai mögül. Kíváncsi volt rá, hogy mások is így vannak-e ezzel, hogy ez a kis hang a fejükben elhallgat-e egyáltalán. És nem futkározol félmeztelenül a városban, miközben üldözünk és a véredet akarjuk. – Mintha csak nekem találták volna ki – helyeselt Ethan. – De jó! Hát ennek őszintén örülök. Minek köszönhetem a látogatásodat? – Csak szerettem volna beugrani és életjelet adni magamról. – Látod, ez nagyon kedves tőled. Hogy van a fiad? – Bennek gyöngyélete van. – Úgy nő, mint a gomba. – Az egyszer biztos. Úristen, annyira modorosan válaszolt, mint egy rosszul megírt regényben vagy egy olvasópróbán a színházban. A szomszéd szobában valaki kopácsolt; Harold fúrt-faragott. – Mi újság a férjeddel? – kérdezte Ethan.

Nem szerette ezt a szót, nem szívesen használta egy olyan emberre, aki hét éve dugta Kate-et. Vagy a házasságuk is csak kamu volt, és titokban utálta volna? Előfordulhat, hogy fenntartotta a látszatot, de nem engedte, hogy egy ujjal is hozzáérjen? – Harold egy tünemény! – Kate szívből jövő mosolya meghazudtolta korábbi szavait, elfeledtette vele a korábbi színlelt udvariaskodást. Imádta Haroldot. Egyből kivirult, amikor kimondta a nevét. Ekkor egy szempillantásnyira felsejlett álcája mögött az igazi Kate. – Odaát van? – mutatott az ajtóra Ethan. – Igen, ő barkácsol bent. Mindig azt szoktuk mondani, hogy én vagyok az ész ebben a vállalkozásban, ő meg a vasököl. Ethan kipréselt magából egy kacajt, majd hozzátette: – Nem ismerem személyesen, vagyis még nem ismerem. Azt hitte, Kate érteni fogja a célzást, és bemutatja neki a férjét. De csak annyit válaszolt: – Idő kérdése az egész. Most egy kicsit el van havazva, az iskola rendelt tőle egy csomó játékot. Miért nem viszel valamit ajándékba Bennek? A cég ajándéka, válassz bátran! – Nincs szívem. – Ragaszkodom hozzá. – Olyan kedves tőled! Ethan körülnézett a boltban. Nagynak éppenséggel nem nevezhetné, de a polcokon zsúfolva, rakatszám álltak a fajátékok. Kezébe vett egy kisautót. A kerekei pörögtek, az ajtajai, a motorháztető és a csomagtartó is nyitható-csukható volt rajta. – Mestermunka, elismerésem – dicsérte meg Ethan. – Haroldnak aranykeze van. Ethan visszatette a kisautót a polcra. Kate kijött a pult mögül. Nyárfalevélsárga ruhát viselt, alakja mit sem változott a régi idők óta. – Hány éves is Ben? – tudakolta Kate. – Tizenkettő. – Hümm… Nehéz korban van, amikor a hagyományos játékok kezdik elveszíteni addigi varázsukat. – Mezítláb járt a kirakaton besütő, késő délutáni fényben ragyogó parkettán. – De azt hiszem, tudom, mi tetszene neki. Pipiskedve felnyúlt a legmagasabb polcra, és levett egy csúzlit. Egyszerű, de szépen megmunkált darab.

Gondosan kifaragott és simára csiszolt, natúr fából készült. A villájára vastag gumit erősítettek, arra meg egy barna bőrdarabot a lövedéknek. – Ez tökéletes lesz – mondta Ethan. – Szívesen adom. Amikor elvette tőle a csúzlit, a másik kezével Kate szabadon maradt kezéhez ért. A szomszéd szobából jövő kopácsolás megszűnt, de Ethan szívének dobogása bántotta a férfi fülét a bolt csendjében. Tekintetét Kate szemébe fúrta, amely kékebbnek tűnt, mint ahogy az emlékeiben élt, és felfejtette ökölbe szorult kezét. Uralkodnia kellett a tébolyító érzésen, amikor a bőrük egymáshoz ért. Kate nem visszakozott. Lepillantott a kezükre. Elvette Ethantől a papírcetlit, és a markába rejtette. – Tényleg jó újra látni – köszönt el tőle Ethan, aztán kiment a boltból. * A Wayward Pines Ingatlanügynökség ajtaja fölötti csengő megszólalt. Theresa felnézett, és látta, hogy bejött valaki, aki eddig még sosem járt nála. Azonnal tudta, hogy új városlakóval van dolga. A riadt ábrázatú, falfehér ember odament az asztalához, és megkérdezte: – Ön Theresa Burke? – Igen, én. – Azt mondták nekem, hogy jöjjek magához, és válasszunk lakást, de nem értem, mié… – Hogyne, semmi gond, ezen segíthetünk. Szabad a nevét? – Ööö… Wayne. Wayne Johnson. Theresa kezet fogott vele. – Örvendek a szerencsének, kedves Wayne. Kérem, foglaljon helyet! Elővette a szabad ingatlanokat bemutató mappáját, és átcsúsztatta az asztalon. Wayne hezitált. Theresa egy percig azt hitte, hogy a férfi csupán egy hajszálra van attól, hogy dúlva-fúlva kirohanjon az irodából. De kihajtotta a mappát, átlapozgatta a kínálatot. Theresa rühellte ezt a helyzetet. Az még csak elment, ha olyasvalakiknek segített új házat találni, akik jó pár éve a városban laktak. Ők tudták, mi az ábra, gond nélkül lökték a süket dumát, ez a szerencsétlen flótás viszont ebben a pillanatban érkezett,

gőze sincs, mi történik körülötte, hogy miért van itt, hogy miért nem mehet haza. Felmerült benne a kérdés, hogy megfenyegették-e már, vagy még várnak vele. Egy perccel később az asztal fölé hajolt. – Megtetszett valamelyik? – reménykedett Theresa. A férfi odasuttogta neki: – Mi folyik itt? – Mire gondol? Ezt itt egy ingatlanügynökség, csak házakat nézegetünk. Én megértem, hogy nehéz döntés új házat vásárolni, de azért vagyok itt, hogy segítsek. És ezt úgy mondta, mint aki már-már el is hiszi. Valamin megakadt a szeme az utca túloldalán: Ethan lépett ki a Játékszerdobozból, kezében egy csúzlival. * Ethan a konyhaablakból nézte a bealkonyodó eget. A házakat meleg fény cirógatta, a völgyet Hecter Gaither jóvoltából betöltötte a zeneszó. A közelgő téllel hűvösebb szelek jártak, Ethan is mindinkább észrevette, hogy amint a nap a hegyek mögé bújik, a hideg szinte rögvest beköltözött a völgybe. Zavarta ez a hirtelen jövő lehűlés, volt benne valami durvaság. Hallotta, hogy az itteni telek legendásan hosszúak. Ujjaival a meleg mosogatóvizet fodrozta. Egyik pillanatról a másikra mellette termett Theresa. Levágott egy tányért a konyhapultra. – Minden rendben? – kérdezte Ethan. Theresa már vacsora közben furán viselkedett, még Wayward Pines-i mércével is. Egy szót se szólt, rá se nézett. Most viszont Ethanre szegezte tekintetét. – Nem felejtettél el véletlenül valamit? – Nem. Zöld szeme szikrát hányt a dühtől. – Nem hoztál ajándékot Bennek? Hú, bassza meg! Lebukott. Valahogyan megneszelte Theresa, hogy a játékboltban járt. De nem hozta haza a csúzlit, hanem bement az irodájába, beszólt Belindának, és Kate ajándékát az alsó fiókba dugta. Pontosan ezt a beszélgetést akarta elkerülni vele. – Mire kell neked egy csúzli? – kérdezte Theresa. – Szerintem a fiunk imádná. – Theresa…

– Te jó ég, most komolyan megpróbálod letagadni?! Ethan kivette a kezét a mosogatóvízből, majd megtörölte a sütő fogóján átfűzött konyharuhában. A torkát égető fémes íz felidézte benne azt az éjszakát, amikor bevallotta Theresának, hogy viszonya volt Kate-tel. Az exmunkatársa már rég Boiseban dolgozott, amikor leültette Theresát, és mindent bevallott. Nem tudott úgy élni, hogy ez a hazugság közéjük férkőzzön, ahhoz túlontúl tisztelte és szerette. Ez sosem arról szólt, hogy ne szerette volna a feleségét. Theresa nem értette meg. Ez nem volt nagy meglepetés. De ki sem dobta. Ez viszont az volt. Sírt-rítt, porig alázta a tudat, de aztán ugyanúgy szerette, mintha mi sem történt volna. Feltétel nélkül. Mindennek ellenére. És erre Ethan is különös módon reagált: Theresa hűsége még jobban felszította a benne lobogó tüzet. Olyan oldaláról mutatkozott meg a felesége, amelyről addig még sosem látta, jobban mondva, amelyik eddig elkerülte a figyelmét. Theresa közelebb lépett hozzá. – Láttalak – szegezte neki. – A boltjában. Láttalak! – Igen, benéztem – vallotta be Ethan. – Adott ajándékba egy csúzlit Bennek, és azért nem hoztam haza… – Mert el akartad dugni előlem. – Miért adna Bennek egy ennyire nyilvánvalóan tőle származó ajándékot, ha a tudtod nélkül, titokban megint összejöttük volna? – De akkor is eltitkoltad előlem. – Ez igaz. Theresa lehunyta a szemét, és Ethan egy másodpercre azt hitte, hogy fel fog robbanni. Amikor ismét kinyitotta, azt kérdezte: – Szóval miért mentél be hozzá? Ethan rátenyerelt a főzőlapra, és nekidőlt. – Hivatalos ügy, Theresa, többet nem árulhatok el. – Hivatalos… – Különben be sem tettem volna a lábam hozzá.

– És én ezt a két szép szemedért el is higgyem neked? – Szeretlek téged, és azt kívánom, bárcsak sosem találkoztam volna vele. El sem tudod képzelni, mennyire nehezemre esett. – Ezzel meg mit kezdjek? Theresa töltött magának egy pohár csapvizet. Egy hajtásra lehúzta. Letette a poharat. Az ablakon kibámulva hozzátette: – Nézd, tudom, hogy kaptál tőle valamit, amiben sosem volt részed velem. Egy tök másfajta élmény lehetett. Ezért nem haragszom rád. Sosem haragudtam rád. – Megfordult és Ethan szemébe nézett, a szappanos víz gőzölgött mögötte. Gaither Mozart egyik zongoraversenyét játszotta. – De ez nem jelenti azt, hogy nem fájt nekem. – Megértem. – Csak annyit szeretnék tudni, hogy táplálsz-e iránta olyan érzelmeket, mint amilyeneket én irántad? Nem kell válaszolnod rá. Szóval munkaügyben kerested fel, mi? – Hát igen. – Akkor ez azt is jelenti… – Hogy nem beszélhetek róla. Theresa bólintott. – Azt hiszem, veszek egy forró fürdőt. – Theresa, semmi sincs közöttünk. Esküszöm. Nézte, ahogy a felesége kisétált a konyhából, hallgatta a parketta nyöszörgését, amint a fürdőszoba felé ment. Becsukódott az ajtó. Egy perccel később megeresztették a vizet, fojtott hangon csobogott a lábas kádba. * Ethan bebújt a takaró alá. Oldalt fekve, felkönyökölve őrizte a felesége álmát. Teste kellemesen átmelegítette az ágyat. Résnyire nyitva hagyták az ablakot, de a huzat olyan hideg volt, hogy legszívesebben még egy takarót kivett volna a tölgyfából faragott ágyneműtartójukból. Remélte, legalább egy fél órára el fog szundítani, be is csukta a szemét, de nem

segített semmit. Olyan ritkán volt nyugta a saját kattogó agyától. Kate tuti elolvasta a levelét. De hogyan fogadta? Hét órával ezelőtt, a kávézóban kitalálta, mi legyen a stratégia. Letépett egy üres csíkot a Waywardi Hírmondó legújabb számából, és azt írta rá: Tudnak rólad. Megfigyelnek. Nekem kell jelentenem rólad. A sírboltnál. Hajnali 2-kor. Ma éjjel.

12 Öt perc múlva éjjel kettő. Nem süt a hold, csak a csillagmiriád ragyog a koromfekete égen. Fagy. A kacsáinak búcsút intő, kicsiny tóra jéggyűrűt von a tél. Délután Pilcher egyik beosztottja leparkolt Ethan háza elé az új Broncóval. A terepjáró a régi kiköpött mása, talán egy kissé fényesebb is rajta a metálfestés. De Ethan gyalogszerrel indult útnak. Kötött pulóvere erszényébe dugta két kezét, ujjai zsibbadtak a hidegtől. Hamarosan rátért a folyó menti ösvényre, a víz locsogva bucskázott át a sziklákon, az éjszakai levegő megédesedett a folyó tiszta illatától. Tényleg csak két hét telt volna el azóta, hogy legutóbb átkelt rajta, amikor az egész város a kanyonig üldözte? Mintha egy másik emberrel történt volna meg. Ethan átmászott egy omladozó kőfalon, melyet akár egy Frost-versből is szalajthattak volna, a kövek jégtömbhidegen csípték a kezét. A sírkövek ősöreg arcokként néztek vissza rá a csillagfényben, a folyó zubogása elcsendesedett. Ethan derékig érő gazban, bozótos tölgyliget közt vágta maga előtt az utat. Wayward Pines városi fényei ide már nem hatoltak el, a város déli szélére, a holtak közé. A távolban feltűnt a sírbolt. Eljött? A régi Kate biztos nem késlekedett volna. Kizárt. De mi a helyzet az újjal? Azzal a Kate-tel, aki kilenc éve lakott Wayward Pinesban. Azzal a Kate-tel, akit még nem ismert. Valami motoszkált a fejében, valami ólálkodó csúfság. A félelem. Mi van akkor, ha Kate és a sleppje tényleg megkínozta és megölte Alyssa Pilchert? Fogalma sincs, hogy mi mindenre vetemedhet. Nem tudta kiverni a fejéből, amit Pilcher tegnap reggel mondott, és amikor a kriptához ért, nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy magammal kellett volna hoznom a pisztolyomat. Terebélyes kopasz nyárfák ölelték körül a mauzóleumot; elfagyó gyomok közé vetették aranytallérjaikat. A vaskaput közrefogó kődézsák réges-rég darabokra hullottak, de az oszlopok megtartották eredeti formájukat. Nem fújt a szél.

A folyó legfeljebb, ha susogott. Ethan Kate-et szólongatta. Senki sem felelt a szavára. Kihalászott egy elemlámpát a zsebéből, fénycsóvájával a nyárfát fürkészte, és megint a nevén szólította. Ethan nagyot rántott a súlyos ajtón, melynek alja idegtépően csikorgott a kövön. Bedugta zseblámpáját az ajtón. Végigpásztázta a kőfalakat. Fényárba vonta a hátsó falon levő rózsaablakot. Nem látta sehol. Komótosan körbesétálta a kriptát, elemlámpájával a gyomok közé világított, amelyek a szárukon megülő zúzmarától terhesen lekonyultak. A jégkristályok szikráztak a zseblámpafényben. Visszaért a bejárathoz, s leült az oszlopok közé, a lépcsőre. Ekkor ébredt rá, hogy tényleg nem jött el. Ethan kockáztatott, kiterítette a lapjait, ezzel pedig elriasztotta Kate-et. Mihez kezd Kate ezután? Futni fog? Ethan lekapcsolta a lámpáját. Mikor elindult, a séta és a viszontlátás ígéretének öröme átmelengette tagjait, de mire kiért, majd megfagyott. Feltápászkodott. Aztán egyszer csak elállt a lélegzete. Kate-et látta maga előtt pár lépésnyire; a sötétben kóborló szellem tetőtől talpig feketében, fejébe húzott kapucnival állt előtte. Ahogy közelebb ért, egy húsvágó bárd pengéje villant meg a csillagfényben. Ethan szólalt meg először: – Késsel jöttél? Ez most komoly? – Csak nem szerettem volna kellemetlen meglepetést. – Harcra számítottál? – Mostanában sosem tudhatja az ember. – Letennéd, baszki? Egy pisztoly sincs nálam. – Kate csak méregette. Ilyen sötétben nem tudott olvasni a tekintetéből, de a szája vékony csíkká szűkült. – Mi van? Nem hiszel nekem? Meg fog motozni, Hewson ügynök? – Húzd szét a kabátodat! Kate a helyére csúsztatta a bárdot, szigszalagból összeeszkábált hüvelyébe. Két tenyere végigsiklott a derekán, aztán fel-le a combján.

Gyors, hatékony módszer. – Látom, ezt sosem fogod elfelejteni. – Mit? – Úgy motozol, mint egy profi. Kate hátralépett. Olyan szigorúan meredt rá, amilyennek Ethan még soha nem látta. Vagy legalábbis nem volt még a kereszttüzében. – Szórakozol velem? – ripakodott rá Kate. – Nem. Egyedül vagy? – Igen. – Hol van Harold? – Azt hiszed, vagyunk olyan hülyék, hogy mindkettőnket elfoghatsz? – Kate, senki sem akar bevinni téged sehova. Legalábbis ma este nem. – Azt sem tudom, neked higgyek-e. – Mégis eljöttél. – Volt választásom? – Ezt beszéljük meg bent. – Rendben. Ethan bekísérte Kate-et a kriptába. Mikor mindketten beértek, Kate vállal belökte az ajtót, megfordult, és a sötétben szembenézett Ethannel. – Be vagy csippelve? – Ja. – Akkor tudják, hogy itt vagy. – Valószínűleg. Kate tüstént megfordult, és az ajtó után kapott, de Ethan visszarángatta. – Eressz el! – Nyugi, Kate! Nem számít. – A francokat nem. Tudják, hogy itt vagy. – Csak a helyet tudják belőni. A mauzóleum nincs bepoloskázva. Én sem. – Azt viszont tudják, hogy velem találkozol ma éjjel. – Ők küldtek. Kate meghökkentő erővel taszította hátra Ethant a rózsaablak felé, aztán lesimította a ruháját. Ethan előbányászta a zsebéből az elemlámpát, bekapcsolta, és letette kettejük közé a földre. Az alulról jövő fény eltorzította arcvonásaikat. Leheletük meglátszott a hidegben. – Kate, bízz bennem!

Egykori kollégája nekidőlt a falnak, és azt mondta: – Bizonyítsd be, hogy van miért! – Mivel? – Mondd, mit tudnak rólam? – Annyit, hogy ki tudjátok venni a mikrocsipjeiteket. Hogy esténként el szoktál kóborolni. – És téged küldtek a nyakamra? – Pontosan. – Mire fel? – Miért adod az ártatlant? – Ezzel meg mire akarsz kilyukadni? Két hete még megveszekedetten ki akartál szabadulni, csináltad a fesztivált, most meg kineveztek seriffnek, és még a vak is látja, hogy nekik dolgozol. – Azt akkor tudod, hogy vannak valakik még rajtunk kívül. – Melyik hülye nem tudja? – Miről tudsz még, Kate? A nő letelepedett a földre. Ethan mellé ült. – Tudom, hogy van egy kerítés a város körül. Megfigyelnek minket. A nap huszonnégy órájában. Tudom, hogy két hete az igazságot akartad tudni. – Átjutottál a kerítésen? Kate habozott, aztán megrázta a fejét. – És te? – Az arcára lehetett írva, mert mielőtt még kiötölhetett volna valami hazugságot, hozzá is tette: – Úristen, te tényleg átjutottál! – Mesélj nekem Alyssáról! Kate ugyan nem rezzent össze, de látta a meglepetést a szemében. – Mit mondjak róla? – Tudod, hogy két nappal ezelőtt meghalt? – Most viccelsz? – Ruhátlanul találtak rá az út közepén, összeszurkálták. Megkínozták. – Te jó ég! – Reszketve sóhajtott egy nagyot. – Ki találta meg? – Én. – Akkor miért engem kérdezgetsz róla? – Kate… – Mi van? – Szerinted nem tudtak róla, hogy tartod a kapcsolatot Alyssával?

Tekintete összevissza cikázott, elfogta a páni félelem. – Ő keresett meg engem – suttogta Kate. – Tudom, láttam a felvételeket. Aznap este kellett volna találkoznod vele. – Ezt meg honnan tudod? – Ethan nem felelt, hagyta, hogy leessen neki. Kate ábrázata kissé megnyúlt. – Ó, már értem. Az ő emberük volt. – Ühüm. – Egy spicli. – Kate, mi történt aznap éjjel? Hajnali egykor itt kellett volna találkoznotok. Egyetlen részletet sem hagyott ki. Mi történt? Kate a földet nézte. Ethan azt mondta: – Akár hiszed, akár nem, baráti szándékkal jöttem. – Nem hiszek neked. – Miért? – Mert nem engedhetem meg magamnak, hogy tévedjek. – Mondd el, mi történt! Én segíthetek. – Kell az nekem? – Nem is tudod, mennyire. – Mi van a kerítés túloldalán? – Ne kérdezz tőlem ilyeneket! – Tudni akarom. – Mi lett Alyssával? – Fogalmam sincs. – Megölted? – Szerinted? Gyilkosnak nézek én ki? – Már nem ismerlek úgy, mint régen. Kate felállt. – Ez rosszabbul esett, mint képzelnéd. – Te ölted meg? – Nem. Ethan felvette a zseblámpáját, és feltápászkodott. – Mibe keveredtél, Kate? – Viszlát, Ethan! – Tudni akarom. – Téged érdekel, vagy azokat, akik pórázon tartanak? – Meg fognak ölni! Téged is, Haroldot is. Eltüntetnek.

– Tisztában vagyok a veszélyekkel. – És? – És nekem senki sem mondja meg, milyen szabályok szerint játsszak. Ha az elveim miatt ez a sors jut nekem, hát legyen. – Én csak segíteni szeretnék. – Ethan, igazából kinek az oldalán állsz? – Még nem tudom. Kate elmosolyodott. – Ez az első őszinte szó, amelyet hallok tőled. Köszönöm. – A nő kinyújtotta a karját, és megfogta Ethan kezét. Kate ujjai jéghidegek voltak, de a keze ismerősen simult az övébe. Legutóbb kétezer éve, az észak-kaliforniai tengerparton kulcsolódott össze a kezük. – Félsz – állapította meg Kate. Arca centikre volt Ethanétől. Tekintete égette, akár a máglya lángja. – Ki nem? – Kilenc éve lakom itt. Nem tudom, hol vagyok, azt sem, hogy miért. Néha azt hiszem, meghaltam, de az éjszaka csendjében, a sötétség óráiban tudom, hogy ez nem igaz. – Mit szoktál csinálni, amikor elmész hazulról esténként? – Mi van a kerítés túloldalán? – Kate, meg tudlak védeni tőlük, de cserébe együtt… – Te csak ne védj meg engem semmitől! Kate kiráncigálta az ajtót, kilépett az éjszakába. Öt lépést sem tett meg a sírbolttól, amikor megtorpant, megfordult, és Ethanre nézett. – Két nappal ezelőtt, éjjel láttam utoljára élve Alyssát. – Hol? – A Fő utcán váltunk el. Nem mi öltük meg, Ethan. – De veled találkozott volna aznap este, amikor meghalt. – Igen. – Hol? Kate a fejét rázta. – Hova mész esténként, Kate? És miért? – Mi van a kerítésen túl? – Amikor Ethan nem felelt, elmosolyodott. – Gondoltam. – Szereted őt?

– Tessék? – Szereted a férjedet? Igazából? A mosoly lehervadt az arcáról. – Viszlát, seriff! * Úgy kullogott haza, hogy semmire sem kapott választ. Nem tudta, hogy Kate hazudott-e. Nem tudta, vajon járt-e a kerítés túloldalán. Nem tudta, hogy ő ölte-e meg Alyssát. Lófaszt sem tudott kideríteni. A kapcsolatukban is ugyanez ment. Egy egész napon át örömmámorban úszott, amikor kettesben voltak, aztán mikor másnap felkelt, azt sem tudta, hányadán áll vele. Ez az állandó találgatás. Sosem értette, Kate szándékosan csinálja ezt vele, vagy a saját hibájából fakad, mert annyira belebolondult a nőbe. Mikor hazaért, az ajtóban lehúzta a bakancsát, és a lépcsőhöz osont. Meg lehetett fagyni otthon, a parketta recsegett-ropogott a lába alatt. A fenti folyosón a fia hálójához lépdelt. Az ajtó tárva-nyitva. Az ágyához ment. A szobában jó, ha hét fok volt. Ben öt takaró alatt szuszogott, Ethan feljebb húzta őket, kézfejével végigsimítva fia puha, meleg arcán. Most már bármelyik nap jöhetnek a teherautók, raklapszámra fogják hozni a fát. Telente a város temérdek tüzelőt éget el, háztartásonként huszonkét köbmétert szállítanak le nekik. Pilcher egy kisebb hadseregre való embert küldött ki naponta a kerítésen túlra, természetesen megfelelő fegyveres kísérettel. Az egész városnak ők vágták ki és hasogatták fel a tűzifát. Ethan átment a saját hálószobájukba. Levette ingét, nadrágját, és egy nagy kupacban az ajtóban hagyta. A padló dermesztő volt. Az ágy mellé ért. Bebújt a paplan alá, az oldalára feküdt, és magához húzta Theresát. Dőlt belőle a meleg. Csókot nyomott a tarkójára. Keresztet vethetett az alvásra. Az utóbbi időben alig bírta csöndre inteni kavargó gondolatait. Becsukta a szemét.

Hátha mégis elszenderedik. – Ethan! – Szia, édesem – suttogta vissza. Theresa átfordult a másik oldalára. Megszokott, jóleső meleget lehelt Ethan arcába. – Húzd már arrébb a lábad! Kész jégcsapok. – Bocs. Felzavartalak? – kérdezte Ethan. – Amikor elmentél, hova indultál? – Munkába. – Hozzá? – Nem be… – Ethan. – Mi van? – Hová mentél? – Nem számít, Theresa. Tényleg nem… – Én ezt nem bírom tovább. – Mit? Kettőnket együtt? – Nem, ezt a várost, ahogy benne lakunk. Téged. Őt. A munkádat. – Közelebb bújt hozzá, a fülébe suttogott: – Beszélhetek ilyen hangosan vagy meghallják? Ethan hezitált. – Tök mindegy, akkor is kinyitom a számat. – Akkor ne mozdulj! – Tessék? – Ne mocorogj egy kicsit se! – Minek? – Megtennéd a kedvemért? A bal lábadra különösen vigyázz! Mozdulatlanul feküdtek az ágyban. Ethan a mellkasán érezte, hogyan dobog Theresa szíve. Gondolatban tizenötig számolt, aztán odasúgta Theresának: – Ennél ne beszélj hangosabban! – Én azt hittem, ha egyszer újra együtt leszünk, itt leszel velünk, akkor menni fog, és be tudom majd venni a hazugságot. – És? – Nem megy. – Theresa, nincs más választásod. Van fogalmad róla, hogy már így is milyen veszélybe sodortad a családodat ezzel a beszélgetésünkkel? Felesége szája Ethan fülének nyomódott, amitől a hideg futkározott a hátán.

– El akarok menni innen. Ethan, nekem ebből elegem van. Nem érdekel, mi történhetne velünk, csak ki akarok szabadulni. – Az sem számít, hogy mi lesz a fiunkkal? – suttogta Ethan. – Ez nem élet. Ha mind meghalunk, hát legyen. – Jól van, mert meg is fogunk. – Ebben biztos vagy? – Száz százalékig. – Mert mindent tudsz. – Igen. – Mi van odaát, Ethan? – Erről nem beszélhetünk egymás közt. – A feleséged vagyok. Testük egymáshoz simult. Theresa combja puhán, hűvösen nyomódott Ethan lábához, és a belőle áradó meleg megőrjítette Ethant. Le akarta tépni róla a ruhát. Meg akarta dugni. – Most meg mitől gerjedtél be? – Mit tudom én. – Mi van odaát, Ethan? – Tényleg tudni akarod? Aztán a kezét a farkára tette. – Rá gondolsz? – Dehogy. – Esküdj meg! – Esküszöm. Theresa a takaró alá csúszott, szájába vette Ethan szerszámát. Majdnem a csúcsig eljuttatta, majd feljött, és levette a hálóingét. Terpeszben ráült, párásakat lehelt. Odahajolt hozzá és megcsókolta. Hidegtől merev mellbimbói Ethan mellkasának feszültek. Theresa hanyatt fordult, és Ethant is magával, magába rántotta. Hangosan nyögött, és olyan érzékien. Mikor az elélvezés küszöbén járt, odahúzta magához Ethan fejét, ajkait a fülére tapasztotta és viszont. Nyögdécselés közben azt kérte: – Áruld el! – Mit? – Ethan is sóhajtozott. – Mondd el… úúúúúúristeeenEthan… hogy igazából hol vagyunk? Ethan a fülébe suttogta: – Ennyi maradt belőlünk, szivi. – Egyszerre élveztek el, hangosan, durván, olyan

összhangban, ahogy eddig még soha. – Ez az utolsó város a Földön. – Theresa ordította, hogy aa-aa-aa-tejóégabbanehagyd, de annyira üvöltve, hogy Ethan szavait ne vegyék a poloskák. – És bekerítettek minket a szörnyek. * Egymás karjaiban, izzadságtól csatakosan, teljesen mozdulatlanul feküdtek az ágyban. Ethan a fülébe duruzsolva elmondott neki mindent. Hogy hányat írtak, hol laktak, hogy ki az a Pilcher, mik azok a besték. Aztán felkönyökölt az ágyban, és Theresa arcát cirógatta. Aki eközben a plafont bámulta. Öt éve élt itt, sokkalta régebben, mint a férje, de bizonytalanságban. Nem tudta, mi az igazság. Mostanáig. Ha sejtette is korábban, ezzel elpárolgott minden reménye: Ethanen és Benen kívül senkit sem fog már soha látni, akit előző életében szeretett. Két évezrede halottak. És ha valaha álmodozhatott róla, hogy megszökik Wayward Pinesból, ezt Ethan egyszer és mindenkorra porrá zúzta. Sohasem jön el a szabadulás napja. Büntetése életfogytig tart. Ethan azon gondolkodott, melyik érzelem tombolhatott benne a legerősebben; gyanította, hogy egy egész koktél pezseg a fejében, düh, reménytelenség, búskomorság, félelem. Az ablakon bevilágító, távoli lámpák fényében látta, ahogy könnycseppek gyűltek a szemébe. Theresa keze remegni kezdett a kezében.

13 A víztorony Volunteer Park Seattle, 2013 A víztorony bejáratához érve Hassler elé toppant egy nő a sötétből. Azt mondta: – Késett. – Öt percet. Nyugi. Fönn van? – Aha. A húszon is alig volt túl, vékony, izmos testalkatú, dögös, szexi csaj, ám tekintete érzelemmentes. Pilcher érdekesen választ magának testőrt. Szemmel láthatóan volt elég vér a pucájában ahhoz, hogy megvédje magát. Elállta az ajtót Hassler elől. A férfi megszólalt: – Szabad lesz? Egy pillanatra azt hitte, a lány zokon veszi, de aztán félreállt. Mielőtt belépett volna, hozzátette: – Senkit se engedjen be! – Kösz a munkaköri felvilágosítást, fakabát. A lépcsőfokok csengtek-bongtak Hassler bőrcipője alatt. Felrobogott a lépcsőn. A félhomályos kilátó egy kör alakú, boltíves ablakokkal tarkított téglafalból állt; az ablakokra vastag rácsokat szereltek, nehogy valaki kiugorjon. A fenti látogatókat újabb, padlótól plafonig érő rácsok védték a húszméteres zuhanástól a nyitott csigalépcsőn. David Pilcher hosszú, fekete kabátban és keménykalapban ült a kilátó túloldalán. Hassler körbement, és leült mellé. Pár másodpercig csak a fölöttük kopogó esőt hallgatták. Pilcher szája szegletén bujkáló mosollyal pillantott rá. – Hassler ügynök! – David! Az ablakon túl, az alacsonyan szálló felhők miatt a seattle-i felhőkarcolók neonködbe burkolóztak. Pilcher benyúlt a kabátjába, azzal elővett egy vastag borítékot. Hassler ölébe tette. Hassler óvatosan kibontotta, belenézett, átszámolta a százdollárosokat.

– Első látásra harmincezernek tűnik – zárta le Hassler a borítékot. – Milyen híreket hozott? – tudakolta Pilcher. – Tizenöt hónap telt el Burke ügynök eltűnése és Stallings ügynök halála óta. Semmilyen új nyomot nem találtunk, sem új bizonyítékokat. Kérem, ne értse félre, nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy a Pénzügyminisztérium valaha is elfeledné a Wayward Pinesban eltűnt három ügynökét és egy halottját, de új információk híján csak az idejüket vesztegetik, és ezt ők is tudják. Két nappal ezelőtt a belső nyomozást hivatalosan is felfüggesztették. – Mit gondolnak az emberei, mi történt? – Az elméletekre kíváncsi? – Igen. – Kitaláltak mindenfélét, de senki sem jár az igazságnak még csak a közelében sem. Ma adták meg Ethannek a „reményteli végtisztességet”. – Az meg mi a franc? – Fasz tudja. – Elment rá? – A Theresa házában tartott afterpartyra igen. – Ha megbeszéltük, amit kell, átmegyek hozzájuk. – Tényleg? – Itt az idő. – Theresa és Ben is mennek? – Van egy elméletem, hogy ha a családokat egyben tudom tartani, könnyebben fognak alkalmazkodni az új körülményekhez odaát. Hassler felállt. Odasétált az ablakhoz. A karácsonyi fényfüzérekkel feldíszített üvegház mögött elterülő várost nézte. Hallotta a Capitol Hillen zúgó autókat és az élő zenét, de idefent a víztoronyban minden olyan messzinek tűnt. Hassler megköszörülte a torkát: – Gondolkodott azon, amiről a múltkor beszéltünk? – Igen. Hát ön? – Máson sem jár az eszem. Hassler megfordult, Pilcherre nézett. – Milyen lesz? – kérdezte. – Mi milyen lesz? – Wayward Pines, amikor feltámadunk abból a hogyishívjákból… – Hibernációból. – Pilcher ábrázata zordabb lett. – Már így is többet tud a kelleténél a terveimről.

– David, ha le akartam volna buktatni magát, már hónapokkal ezelőtt megtehettem volna. – Hassler ügynök, ha meg akartam volna ölni magát és a szeretteit, akkor nincs az a hatalom a világon, amely az utamba állhatna. Se a börtön, se a sír. – Akkor innentől fogva megbízhatunk egymásban. – Talán. Vagy legalábbis mindketten együtt fogunk odaveszni, ha arra kerül a sor. – Szerintem nem sok különbség van a kettő közt. Ónos eső szitált be az ablakon. Hassler a tarkóján érezte a kellemetlen, hideg permetét. – Visszatérve a kérdésemre, David, mi lesz, amikor felébrednek? – Tegezzen bátran! Az elején sok lesz a munka. Látástól vakulásig. Újra fel kell építenünk a várost. Ez nem megy egyik napról a másikra. De aztán? Nem tudom. Kétezer év távlatáról beszélünk, ha ebből a toronyból addigra egy kőkupac megmarad, sokat mondok. Az a rengeteg felhőkarcoló? A föld színével lesz egyenlő. Mindenki elporlad addigra ebben a városban, még a gyerekeik, az unokáik és az ükunokáik is. A csontjaik is. Hassler az ablakra tett rácsot szorongatta. – Én is veletek akarok menni. – Semmit sem garantálhatok, Adam. – Megértem. – Ez olyan, mint amikor Kolumbusz Kristóf Indiába akart elhajózni, vagy az első űrrepülés. Ezernyi dolog üthet ki balul, és akkor többé nem térünk magunkhoz. Becsapódhat egy aszteroida, földrengés pusztíthatja el a bázisunkat. Nem kizárt, hogy mérgező lesz a légkör, vagy számunkra elképzelhetetlenül vad világban találjuk magunkat. – Komolyan gondolod, hogy ez vár ránk? – Nem tudhatom, milyen körülmények fogadnak majd. A szemem előtt csak egy tökéletes kisváros képe lebeg, ahol az emberiség újrakezdheti az életet. Mindig is ez hajtott engem. – Akkor engem is magaddal vinnél? – Már minden állást betöltöttek. Mit tudnál hozzátenni a csapathoz? – Intelligenciát, vezetői mentalitást, túlélőképességet. Delta Force kommandós voltam, mielőtt a titkosszolgálathoz szegődtem volna, de ezt biztos tudod már rólam. Pilcher elmosolyodott, és csak annyit mondott: – Hát, akkor fel vagy véve.

– Egy szívességet kérnék csak cserébe, és ha beleegyezel, visszakaphatod a borítékodat. – Mi lenne az? – Hogy Ethan Burke sose ébredjen fel. – Miért? – Én akarok Theresával együtt lenni. – Theresa Burke-kel? – Így van. – Ethan feleségével? – Igen. – Szerelmes vagy belé? – kíváncsiskodott Pilcher. – Igazság szerint igen. – És ő is beléd? – Még nem. Egy percig sem ingott meg. – Hassler lelkében kigyulladt az irigység zöld lángja. – Ethan az exmunkatársával, azzal a Kate Hewsonnal csalta, és mégis visszafogadta, mégis szereti őt. Találkoztál már Theresa Burke-kel? – Nem, de ez mindjárt megváltozik. – Jobbat érdemel. – Téged? – Úgy szeretném azt a nőt, ahogy senki más. Boldogabb lenne velem Wayward Pinesban, mint eddig életében bármikor. – A lélegzete is majdnem elállt, hogy kimondhatta ezeket a szavakat, hogy hangot adhatott gondolatainak. Eddig még senkivel sem osztotta meg az érzéseit. Pilcher nagyot nevetve állt föl. – Szóval, végső soron csak arról van szó, hogy be akarsz csajozni? – Nem, ennél… – Csak vicceltem, elintézem neked. Kezet fogtak rá. – Mikor vackoljuk be magunkat? – kérdezte Hassler. – A folyamatot életszüneteltetésnek hívják. A bázisom elkészült. Csak a raktárakat kell feltöltenünk, és az utolsó újoncokat beszereznünk. Hatvannégy éves vagyok, én sem leszek már fiatalabb, és tengernyi teendőnk lesz az új életünkben. – Azaz? – Wayward Pinesban fogunk szilveszterezni. Én, a családom, és a személyzetem százhúsz tagja a világ legdrágább pezsgőjét fogja inni, aztán egy pár ezer éves álomba merülünk. Meg vagy hívva.

– Két hét múlva? – Két hét múlva. – Mit fognak hinni a többiek, hova tűntél? – Elrendeztem a dolgot. Hét éve nem tartottam nyilvános előadást. Visszavonultam a közélettől. Még az is kérdéses, hogy a hírügynökségek lehozzák-e a halálhíremet. Hát te hogyan fogsz elköszönni ettől a világtól? – Kiveszem a pénzemet a nyugdíjpénztárból meg az összes bankszámlámról, és úgy intézem, hogy egy hamis útlevelekkel kereskedő, alvilági alakhoz vezessenek a nyomok. Nem az a nehéz. – Hanem mi? Hassler visszapillantott az ablakon át a Queen Anne-kerület ködlepte hegyeire, Theresa Burke otthona felé. – A tudat, hogy kétezer évet kell várnom, hogy enyém lehessen álmaim asszonya.

III

14 Tobias a hajladozó fűben lapult. Levegőt is alig vett. Négyszázötven méterre előtte a csavarttűjű fenyvesből egy beste tört elő. Kiért a mezőre, és tisztes tempóban Tobias felé szökdécselt. A kurva életbe! Öt perce sincs, hogy Tobias kimerészkedett az erdőből a tisztás túloldalán. Azelőtt fél órával kelt át egy patakon, és egy fél másodpercig még gondolkodott is azon, hogy megálljon-e inni belőle. De inkább az erőltetett menet mellett döntött. Ha megállt volna, öt-tíz percen át csak vedelt volna, meg a literes kulacsait töltögette volna. Viszont akkor a beste már kinn lófrált volna a mezőn, és a fák óvó fedezékéből figyelhette volna, merre tart. Pontosan ezt az elbaszott helyzetet akarta elkerülni: le kell lője. Biztosan keresztezi egymást az útjuk. Dél körül volt. A beste felé vitte a szagát a szél. Itt kinn a nyílt terepen nincs más megoldás, különösen, hogy a következő facsoport több focipályányira van tőle. A lény annyira élesen látott és hallott, szaglása olyan kifinomult volt, hogy amint feláll, kiszúrja. A szélirány miatt másodperceken belül úgyis kiszagolja, hogy itt van. Tobias azonnal ledobta a hátizsákját és a puskáját, amikor mozgást látott a messzeségben. Most viszont a Winchester M–70-esért nyúlt. Megfogta a puska zárát, és felkönyökölt. Felvette a helyes tartást, belenézett a céltávcsövébe. Maga sem tudta, mikor lőtte be utoljára a fegyvert, és miközben a beste a célkeresztbe ért, Tobias belegondolt, hányszor, de hányszor mozdulhatott el a távcső, amikor a fegyvert egy fán megtámasztotta vagy lehányta a földre. Azon a csomó esőn meg havon járt az esze, amitől szarrá ázott és berozsdált a puskája ez alatt a több mint ezer nap alatt a vadonban. Száznyolcvan méterre becsülte a távolságot. Így is messze járt még, de a célkeresztbe került törzsére már célzott lövést adhatott le. Korrigált egy kicsit a szél miatt. A tegnap esti fagytól hideg talajon vadul dobogott a szíve. Hetek, tán hónapok teltek el az utolsó összecsapás óta. Akkor még a .357-eséhez is volt tölténye. Édes istenem, mennyire hiányzott neki az a pisztoly! Ha nem kellett volna eldobnia, csak felállt és odakiáltott volna, egyszerűen hagyná, hogy a bestia megrohamozza. És közvetlen közelről kiloccsantaná az agyvelejét. Látta a célkeresztben dobogó szívét. Kibiztosította a fegyvert. Ujját a ravaszra tette.

Nem akarta meghúzni. Ha itt, a semmi közepén lő, azzal magára vonja az öt kilométeres körzetben levő összes beste figyelmét. Hagyjad, hátha nem vesz észre. Ne, ki kell iktatnod. A dördülő lövés az egész tisztáson visszhangzott, visszaverődött a fák távoli rengetegéről, aztán lassan elhalkult. Mellé. A bestia mozdulatlanul állt, vaskos, izmos lába két lépés közt félúton megtorpant, orrát az égnek emelte, és szaglászott. Szakállat festett az állára és a nyakára az előző elejtett zsákmányának rászáradt vére. Céltávcsőből nem lehetett egykönnyen megállapítani a méretét, és igazság szerint semmit sem számított. A maguk ötvenöt kilójával a legkisebbek is ugyanolyan halálos pusztítást végeztek. Tobias feltolta, majd hátrarántotta a mozgatókart. A fegyver füstpamacs kíséretében kiköpte a tárból az üres hüvelyt. Előretolta a kart, lezárta, és szeméhez tette a távcsövet. A szentségit, ez a beste csak úgy húzta a belét, tiszta erőből nyargalt át a mezőn pitbullhoz hasonló, lapító futólépésben. Korábbi életében Tobias sok-sok hadszíntéren szolgált már. Mogadishuban, Bagdadban, Kandahárban, a kolumbiai kokaföldeken. Túszmentő akciók, fontos célszemélyek azonosítása, likvidálása. De semmi sem fogható egy beste majdösszeszarod-magad félelmet ébresztő rohamához. Száznegyven méterre járt, száguldott feléje, és ki tudta, mennyire csalt a céltávcsöve. A célkeresztet a törzsére tartotta. Meghúzta a ravaszt. A puska durván hátrarúgott, a szörnyeteg bal oldalán pedig vércsík jelent meg. A bordáját súrolta legfeljebb, a lény töretlenül futott tovább. Viszont legalább tudta, mennyire csúszott el a távcső; néhány fokkal balra és lefelé. Tobias kiürítette a tárat, új töltényt helyezett az űrbe, betöltötte, és igazított a távcsövön. Meghallotta – zihálás és füvet tépő karmok trappolása. Meglepődve vette észre, hogy önbizalma feltámad. A fejére célzott, és lőtt. Amikor a szél elfújta a füstöt, Tobias elégedetten nyugtázta, hogy a szétlőtt koponyájú beste pofájával a fűbe zuhan, nem mozdul.

A 45. áldozat. Felült. Ujjatlan kesztyűjét átizzadta. Üvöltés tört fel az erdő mélyéből. Felemelte a puskát, végigpásztázta a tőle ötszáz méterre álló fasort. Egy másik üvöltés követte. Utána egy harmadik. Semmit sem tudott kivenni a fák közt. Egyedül az árnyak mozgolódását. Gyomorforgató fájdalomhullámmal ébredt rá, hogy többen vannak. Csak egy nagyobb csorda felderítőjét szedte le. Vállára vette a hátizsákot, kezébe a Winchestert, és elindult a tőle négyszáz méterre fekvő erdőszeglet felé. A puskaszíjat átvetette a vállán, utána pedig kivágta a sprintet. Lihegett és fújtatott, karja diktálta az iramot, pár lépésenként pedig balra, az egyre gyakoribbá és fülsértőbbé váló vonítások irányába pillantott. Be az erdőbe, mielőtt meglátnak! Az istenit neki! Ha bejutsz az erdőbe, talán megmaradsz. Ha a csorda észrevesz, tíz percen belül halott vagy. Hátrasandított, látta a fűben heverő, döglött bestiát, az erdő szélét, de más nem mozdult. Szemben vele, negyven-negyvenöt méterre meg az életmentő erdő. Egy éve futott így utoljára az életéért. A kerítés másik oldalán csak úgy élhette túl az ember, ha tökélyre fejlesztette az elkerülés művészetét. Sosem szabad homlokegyenest az ismeretlenbe rohanni. Mindig ki kell várni az alkalmas pillanatot. Halkan lopakodni. A fák között maradni. Csakis a legszükségesebb esetben merészkedhetsz ki a nyílt terepre. Sosem szabad rohanni. Sem nyomot hagyni magad után. És ha minden nap minden percében éberen figyelsz, van egy kis esélyed az életben maradásra. Épp akkor ért be a fák közé, mikor az első beste felbukkant a tisztáson. Nem tudta, hogy felfigyeltek-e rá, ő viszont nem látta, nem hallotta őket. Pusztán a saját testében dörömbölő szíve, saját zihálása hallatszott. Átvágott a fák közt, karja beleakadt az ágakba. Egy faág felhasította arca jobb oldalát. Vér folyt a szájába. Átugrott egy kidőlt fatörzsön, és amikor földet ért, hátralesett – csak az erdő elmosódó, ringó zöldje. Izomláza volt. Szúrt a tüdeje.

Ezt így nem fogja sokáig bírni. Kirohant az újabb, köves tisztásra, amely mögött húszméteres sziklafal magasodott. Megkísértette az ősi, de téves ösztön, hogy a mászásból nyerjen biztonságot. A besték azonban kis híján ugyanolyan gyorsan másznak, mint futnak. Patak csörgedezett a tisztáson át. Bakancsa nagyot toccsant a vízben. Mögüle az erdőből sikolyok támadtak. Nem járt messze a végkimerüléstől. Egyszerűen képtelenség ennyi ideig ekkora erőbedobással szaladni. Berontott a vörösbe borult tölgybokrok közé. Neki befellegzett. A csalitos mögött húzódott a sziklafal; térdre roskadt, bekúszott a bokrok mögé. Tobias ájuldozott a fáradtságtól, de letette a fegyverét és feltépte a hátizsákját. Annyi küzdelem után mégis itt fogom feldobni a bakancsot? A tölténydoboz legfelül volt. Mint mindig. Letépte a tetejét, lázasan rakta a fegyverbe a töltényeket. Kettőt az adogatógömbbe, kettőt a tárba, az utolsót a csőbe, aztán helyére tolta az előágytárat. A hasára hemperedett. A növényzet narancssárgán virított. A szél avar illatát hozta. Szíve úgy dübögött még mindig, mintha ki akarna ugrani a helyéből. Az erdőn túli tisztást figyelte szúrós szemmel. Jöttek. A jó ég a megmondhatója, mekkora csorda üldözi. Ha kiszemelték maguknak, és ötnél többen vannak, akkor buenas noches, ezt baszhatja. Ha észrevették, és öten vagy annál kevesebben vannak, és minden lövése talál, egy hangyányi esélye maradhat. De ha csak egyszer is mellélő, vagy nem halálos a találat, azaz újra kell töltenie, akkor neki lőttek. Pánikra semmi ok. Távcsövén át szemügyre vette a sziklás mezőt. Nem először kellett szembenéznie a lehetőséggel, hogy nem jut haza Wayward Pinesba. Már így is négy hónapot késik. Előfordulhat, hogy halottnak nyilvánították. Pilcher kivárna. Hat hónapos türelmi időt hagyna, mielőtt másvalakit küldene ki erre a vad vidékre. De mekkora az esélye, hogy egy másik nomád rábukkan arra, amire ő? Milyen sansza van, hogy kitartson addig, ameddig ő kitartott? Kiért egy beste a tisztásra. Aztán még egy.

És egy negyedik. Egy ötödik. Kérlek, többet ne! Ne…! Öt újabb tag csatlakozott társaikhoz. Aztán még tíz. Kisvártatva huszonöten gyűltek össze a sziklafal árnyékában, a köveknél. Elszorult a szíve. Visszakúszott a bokrok mélyére, magával hurcolta a hátizsákját és a puskáját, csak kerüljön ki a látóterükből. Neki annyi. * Alkonyodott. Többször lepörgette magában az eseményeket, kereste, hol hibázott, mikor ítélte meg a helyzetet rosszul, de nem talált kivetnivalót döntéseiben. Öt percig várt az erdő szélén, mielőtt kisétált volna a tisztásra. Tüzetesen átnézte a terepet a távcsövével. Fülelt. Nem ugrott fejest az ismeretlenbe. Persze, meg is kerülhette volna a tisztást, mehetett volna az erdő szélén. Akkor az egész napja ráment volna. Á, nem lehet utólag minden lépésedet megkérdőjelezni. Hideg fejjel, meggondoltan cselekedett. Számításai szerint Wayward Pines úgy 50-60 kilométerre, keletre feküdt. Négynapi útra, ha minden rendben megy. Tízre, ha pocsék az időjárás, vagy megsérül. A jóistenit neki, már majdnem hazaért! Az elmúlt három nap folyamatosan emelkedett a terep. Jegenyék és nyárfák vegyültek a fenyőfák közé. Hidegebbek voltak a reggelek. Mély, tüdejét szorongató légvételeiből érezte, hogy még a levegő is ritkásabb. Hogy basznák telibe! Nekik is most kellett megjönniük? Nyugalom, katona! Szedje össze magát! Lehunyta a szemét, gondolatban elűzte a pánikot. A jobb keze rátalált egy kavicsra a levelek közt. Elvette, és csendben behúzta a negyvenötödik strigulát a Winchester tusába. * Leszállt az este.

Nem vették észre, de magára se hagyták Tobiast. Furcsa volt: látott már korábban is szagot fogó bestét. Egyik éjjel tizenkét méter magasra felmászott egy fenyőre, és a holdfényben látta, hogy tizenöt méterre egy beste földhöz nyomott orral kutatott valami után. Talán a patak az oka. Lóhalálában gázolt át rajta, de a víz a térdéig ért. Lehet, hogy elvesztette a szagát, vagy annyira hamar elillant, hogy ez megzavarta őket. Ha őszinte akart lenni magához, nem tudta, mennyire jó a szaglásuk, vagy hogyan szagolták ki áldozataikat. Az elhalt bőrsejtek alapján? A frissen letaposott fű illata vezeti őket? Az ég óvjon attól, hogy olyan érzékenyek legyenek, mint a vérebek. A nap a látóhatár alá bukott. A besték letáboroztak a tisztáson. Páran összegömbölyödtek a szikla alatt, mint a magzatok, és úgy aludtak. Néhányan viszont a patak mellett lebzseltek, karmaikat belemártották a vízbe. Valamivel később egy négyes osztag eltűnt az erdőben. Ilyen közel még sosem járt egy csordához. A bozótosba bújva látott ám százharminc centis bestiákat is. A leshelyétől tizenkét méterre három példány a csermely kanyarulatában pancsolt, játékuk a birkózó oroszlánkölykök és a fogócskázó kisgyerekek torzult, hidegrázást keltő elegyére hasonlított leginkább. Fázott, megőrjítette a szomjúság. A hátizsákjában volt ugyan egy fél kulaccsal, és tudta, előbb-utóbb úrrá lesz rajta a szomja, és meg kell kockáztatnia, hogy kivegye, de annyira azért még nem kívánta. Egyelőre. * Pirkadatra a négy beste visszatért az erdőbe. Valamit magukkal hoztak, ketten cipelték, a jószág rítt és rúgkapált, ahogy vitték. A csorda köréjük gyűlt. A tisztás zengett a ciripeléstől és vonításoktól. Sokszor hallott már ilyet – valamilyen kommunikációs eszköz. Míg a bestiák kört alkottak, akkora zajt csaptak, hogy Tobias felemelhette a puskáját, és belenézhetett a távcsövébe. Egy vapitit ejtettek el; a nyurga borjú fején akkoriban ütközött ki a növekvő agancs rózsatöve. Bizonytalanul botorkált a kör közepén, jobb hátsó lába csúnyán eltörött, patáját felemelte, a fehér csont kilátszott csánkján. Az egyik nagydarab hím a kör közepére taszított egy fiatal bestét.

A csorda egyként visított fel, karmaikat az égnek emelték. A kölyök riadtan álldogált. Még egyszer határozottan meglökték. Egy szempillantás múlva már a prédáját cserkészte be, a vapiti pedig sután hátrált három lábon. Ez egy jó darabig így folytatódott, mint valami szörnyű balettben. A fiatal beste váratlanul lecsapott, és karmát kinyújtva rávetette magát a sebesült állatra. A zsákmánya egy mozdulattal lefejelte, és agancsával eltakarította az útból a bestét. A csorda erre önkívületi állapotba került, vihogásuk irtózatosan hasonlított az emberi nevetéshez. Ekkor egy másik kölyköt toloncoltak a kör közepére. Tobias száznegyven centi magasnak és úgy negyvenkilósnak nézte. A lény nekitámadt a vapitinak, ráugrott a hátára, belemélyesztette a karmait, súlyával térdre kényszerítette a sérült borjút. A vapiti felemelte a fejét, kétségbeesett bőgés tört fel a torkából, aztán a bestekölyök az irhájába mart, és karmaival tépni kezdte a húsát. A játékba mások is bekapcsolódtak, az ifjoncok körbe-körbe kergették prédájukat. Csipkedték. Marcangolták. Itt-ott sebet ütöttek rajta, de egyik sem okozott komolyabb vérveszteséget. Aztán egyszer egy száznyolcvan centis bika a kör közepén termett, a grabancánál megragadta a kölyköt, és lecibálta a vapitiról. Az ifjú ragadozót a pofájához húzta, és ingerültségre emlékeztető hörgést hallatott. Lepottyantotta a kölyköt, és a zsákmányállat felé fordult. Mintha csak érezné a növekvő veszélyt, a borjú igyekezett feltápászkodni, de hátsó lábát már cafatokra tépték. A bika közeledett hozzá. Az árnyéka nőttön nőtt. A vapiti fölé hajolt. Felemelte jobb kezét. Az áldozat bőgött. A bika elbődült, mire három bestekölyök kivált a körből, és ráugrottak a vapitira, egymás hegyén-hátán lakmároztak kiontott, testmeleg beleiből. Mikor a kör összeszűkült, és az idősebbek a kölykök vacsoráját őrizték, Tobias leeresztette a puskát. A ricsajban és a nagy felfordulásban végre beletúrhatott a hátizsákjába. Addig keresett-kutatott, míg ujjai rá nem találtak a kulacsra. Kivette, lecsavarta a tetejét, és csak nyelte a vizet. *

Dideregve aludt el, álmaiban visszaköszönt mindaz, amit látott. Seattle maradványai – a leomlott felhőkarcolók romjain támadt buja, csendesóceáni dzsungel. A Space Needle-kilátó alsó harminc méterét az aljnövényzet és az indák fojtogatták ugyan, de még állt. A Rainier-hegyen kívül semmilyen felismerhető mesterséges tereptárgy. A száz kilométerre lévő csúcs kétezer év után is rendíthetetlennek tűnt. Felmászott a régi Queen Anne Hill-kerület tetején egy fára, és könnyek szöktek a szemébe a hegyorom láttán, mialatt az esőerdőben az ember szagát vagy alakját sem ismerő állatok rikácsoltak. Arról álmodott, hogy Oregonban az óceán partján áll. A ködben kísértethajókat idéző sziklaalakzatok sejlenek fel. Fog egy botot, és a homokba írja, hogy: Amerikai Egyesült Államok, Oregon. Ülve nézi a naplementét, közben jön az ár, és elmossa az üres szavakat. A végeláthatatlan gyaloglásról álmodott. Fákon alvásról, folyókon való átkelésről. Arról álmodott, hogy Wayward Pines-i otthonáról álmodik. Annyi takarója van, amennyi csak jólesik. Laktató, meleg ételt ehet. Fedél van a feje felett. Biztonságban van a kerítés mögött. Félelem nélkül alhat. És az asszonya mellett. Katona drágám, amikor visszajössz – mert haza fogsz jönni –, akkorát fogunk baszni, mintha a háborúból tértél volna haza. Ezeket a szavakat írta a naplója első oldalára a neje az indulás előtti este. Azt természetesen nem tudta, hova megy, csak azt, hogy halálos veszélyben forog majd az élete. Gyöngédséggel gondolt rá. Meghittebb szeretettel, mint eddig bármikor. Bárcsak tudta volna, hány hideg, esős éjszakán fogta el a melegség ezeket a szavakat olvasgatva! Álmában haldokolt. Hazatért. Utoljára pedig a legiszonyatosabb látványról álmodott, amely rémségekben bővelkedő útja során a szeme elé került. Kalifornia és Oregon valamikori határán már tizenöt kilométerről kiszagolta, és hallotta a százhúsz méter magas mamutfenyők aljában csapott lármát. Minél közelebb ért, annál nagyobb volt az égzengés-földindulás. Mintha százezren sivítoztak volna folyamatosan. A kerítés túloldalán töltött négy éve alatt ennél nagyobb kockázatot nem vállalt, de kíváncsisága mindent veszélyt fölülmúlt.

Napokkal később sem nyerte vissza teljes egészében a hallását. A ricsaj tízszer hangosabban zúgott, mint a legfergetegesebb rockkoncert. Sebtében magára tűzött növényekkel álcázta magát, és hason kúszva óvakodott a zaj irányába. Céljától nyolcszáz méterre a félelem a kíváncsiság fölébe kerekedett; képtelen lett volna akár egy centivel is közelebb lopózni. Az óriási fák között egyszer-egyszer felvillant előtte a tíz focipályányi tákolmány, amelynek legmagasabb csúcsai száz méterre tornyosodtak a mamutfenyők lombkoronája fölé. A puskája távcsövén át pásztázta végig, és próbálta felfogni, amit lát: egy több millió tonna homokból, farönkökből és kősziklákból álló, valamiféle gyantával összetapasztott építményt. Leshelyéről leginkább egy óriási, fekete méhkaptárra emlékeztette – tízezrével nyíló sejtekre, amelyekben nyüzsögtek a bestiák és rothadó zsákmányaik. Könnyfakasztó bűz áradt belőle. A kakofónia akkora volt, mintha egyszerre százezer embert nyúztak volna meg élve. Teljességgel idegen képződménynek nézett ki, ám csak akkor taglózta le a felismerés, amikor már visszafelé tartott. Az a szemétdomb egy város. A besték civilizációt építenek. Övék a bolygó. * Felriadt. Világosodott: bátortalan, sápadt kékség őgyelgett a tisztás felett. Deresen szikrázott a táj, a nadrágja szárai térd alatt kopogósra fagytak. A besték leléceltek. Irgalmatlanul didergett. Fel kellett volna kecmeregnie, mozgásba lendülnie, pisálnia, tüzet gyújtania, de nem mert. Ki tudja, mikor vándorolt tovább a csorda? * A nap a hegyorom fölé kúszott, napsugarak érték a tisztást. Az elpárolgó dér ködfelhőt vont fölé. Három-négy órája lehetett ébren, és még csak a levél sem zizzent a környező erdőkben. Tobias felült. A tegnapi loholás után minden izomrostja zsibongott az izomláztól, mintha túlfeszített gitárhúrok lettek volna. Szétnézett, végtagjaiban lángok gyúltak, ahogy a

vérkeringése beindult. Nagy nehezen föltápászkodott, majd felfogta, mekkora szerencse érte. Még mindig lélegzett. A saját lábán állt. Valami oknál fogva… életben maradt. Felette a tölgyes skarlátszín leveleit hátulról megvilágította a nap, és lángvörösen tündököltek. De a leveleken túl olyan szemkápráztatóan kék égre emelte a tekintetét, amilyenre még életében soha.

15 Mire Ethan felkelt, Ben és Theresa már benn voltak az iskolában és az irodában. Legfeljebb egy szemhunyást aludhatott. A jéghideg parkettán mezítláb az ablakhoz sétált, és lekaparta az ablakra fagyott jégvirágokat. A szűrt fényből gyanította, hogy a nap még nem hágott a keleti hegylánc fölé. Theresa figyelmeztette, hogy a tél derekán mindig van egy egy hónapos időszak, a téli napforduló körüli négy hét, amikor a nap sosem emelkedett a Wayward Pinest körülölelő hegyek fölé. Nem reggelizett meg. Elvitt magával egy kávét a KV-zónából. Kisétált a városból, és délnek tartott. Mikor felkelt, a késő bánat úgy kínozta, mint a macskajaj – az előző este mindössze foltokban maradt meg benne, és keserűség nyomta a szívét, úgy érezte, mintha valamit kurvára elbaszott volna. Mert így is történt. Elmondta Theresának. Szinte hihetetlen. Hogy őszinte legyen, amúgy is eléggé fel volt zaklatva a Kate-tel folytatott beszélgetése után, felesége pedig latba vetette minden női praktikáját, hogy kicsalja belőle az igazságot. Viszont be kellett vallania, hogy még nem tudja, mennyire bizonyul végzetesnek a hiba. Legrosszabb esetben azonban Theresa elkottyintja magát, elmondja a többieknek, és pánikhangulatot kelt a fél városban. Pilcher búcsút rendez, ő elveszíti a feleségét, Ben meg az anyját. Belegondolni is szörnyű. Másrészt viszont le sem tagadhatta volna maga előtt, hogy mennyire jólesett végre valakinek elmondania, mi az ábra, ráadásul a feleségének. Annak az asszonynak, aki előtt nem lenne szabad titkot tartania. Ha lakatot tesz a szájára, és helyén tudja kezelni a hallottakat, vagyis nem szólja el magát egy gyengébb pillanatában, nem lankad az ébersége, és nem kap hisztériás rohamot, akkor legalább egyvalakivel osztozhat ezen a lélekromboló tényen. Theresa legalább megértené, micsoda teher nyomja a vállát nap mint nap. Az út közepén sétálva felnézett a „Wayward Pines vége” táblára: egy négytagú család, akiknek integetés közben arcukra fagyott a mosoly. REMÉLJÜK, KELLEMESEN TÖLTÖTTE IDEJÉT WAYWARD PINESBAN. MÁRIS HIÁNYZIK NEKÜNK! A MIHAMARABBI VISZONTLÁTÁSRA!

Ez persze csak a felvezetője volt Pilcher hatalmas poénjának. Az út ugyanis nyolcszáz méterrel később egyszerűen visszakanyarodott a rekeszizom-tornáztató vicc kedvéért. A hirdetőtáblán ugyanaz a tökéletes reklámmosolyú család, aki mindenkit egyként fogadott: ÜDVÖZÖLJÜK WAYWARD PINESBAN! OTTHON A PARADICSOMBAN. Nem mintha Ethan nem értékelte volna benne az iróniát, sőt, valamennyire a humort is. De a tegnap estére és arra az „Élet” nevű, nagy kalap szarra gondolva, amelyben újabban egyre mélyebbre süllyed, semmire sem vágyott volna jobban, mint hogy kézbe vegye a vadászpuskáját, és szitává lője azokat az undorítóan boldog, vigyorgó arcokat. Na, majd legközelebb. Az ábrándkép már önmagában is gyógyítóan hatott. Mire beért az erdőbe, megitta a kávéját, és kiszórta a földre a zaccot. Össze is gyűrte volna a műanyag poharat, ha nem látott volna benne valamit. Kate kézírása. Fekete tűfilccel ez állt rajta: Hajnali 3. A Fő utca és a Nyolcadik sarkán. A színház bejárata előtt várj. Csip nélkül gyere, vagy sehogy. * Az alagút ajtaja nyitva volt, Pam már várta fekete biciklisnadrágjában és ujjatlan, testhez álló felsőjében. Barna haját lófarokba fogta, amely a gyilkosnak tűnő edzés után besötétedett az izzadságtól. Ethan köszönt elsőnek: – Úgy nézel ki, mint egy olcsó tuningautó-magazin címlaplánya. – Befagy a picsám idekint. – Csodálkozol? Alig van rajtad valami. – Most szálltam le másfél óra után a szobabicikliről. Nem hittem volna, hogy ilyen sokat késel. – Hosszú volt az éjszaka. – A régi szeretőd után kajtatsz? Ethan rá sem hederített, csak beszállt a kocsiba. Pam felbőgette a motort, beszáguldott utasával az erdőbe, és egy olyan rendőrkanyart csinált, hogy Ethan kirepült volna a dzsipből, ha az utolsó pillanatban

el nem kapta volna a bukócsövet. Padlógázzal besuhant az alagútba, és ahogy az álcázott kapu bezárult mögöttük, aszfaltszaggató sebességgel repesztettek a hegy gyomrába. * Benn álltak a liftben, Pilcher szintjére mentek. Pam megszólalt: – Tégy meg nekem egy szívességet, ha elmész! – Mit? – Nézz már rá Wayne Johnsonra a kedvemért! – Az új fiú? – Aha. – Hogy viseli? – Korán van még ahhoz, hogy meg lehessen ítélni. Csak tegnap óta van magánál. Leküldöm neked a városba az aktáját, de a jelentésekben olvastam, hogy ma reggel kisétált a város szélére. – Eljutott a kerítésig? – Nem, nem tért le az útról, de a jelentés szerint sokáig bámulta a fákat. – Igazából mire is kellek? – Csak beszélgess el vele! Add tudtára, hogy mik a játékszabályok, mit várunk el tőle, és hogy mik lesznek a következményei, ha nem jól viselkedik! – Fenyegessem meg? – Ha szerinted ettől jobb lesz, igen. Jó volna, ha be tudnád adni neki, hogy valójában meghalt. – Azt meg hogyan? Pam elvigyorodott, és úgy belebokszolt Ethan karjába, hogy az görcsbe rándult tőle. – Aú! – Süss ki valamit, butuska! Jó muri, nekem elhiheted. – Mi? A képébe mondani egy embernek, hogy meghalt? A lift megállt, az ajtaja kinyílt, de mikor Ethan kilépett volna, Pam karja sorompóként zárta el az utat előtte. Nem gyúrta ki magát, hogy úgy fessen, mint egy testépítőnő karikatúrája, de izmos, fitt és kemény nő benyomását keltette. – Ha azt hiszed, hogy a szemébe vágod, hogy halott, és kész, akkor totálisan el vagy tájolva. Erre magától kell rájönnie. – Ez kegyetlenség! – Nem, az életét köszönheti majd neki, mert ha tényleg azt hiszi, hogy a kinti világ még létezik, na, akkor tudod, mit fog csinálni?

– Meg fog lógni. – És találd ki, ki lesz az, aki utána fog szaladgálni? Segítek: E-vel kezdődik a neve, és -thanre végződik. Elővillantotta pszichopicsamosolyát, majd leeresztette a karját. – Csak ön után, seriff úr. Ethan belépett Pilcher rezidenciájába, aztán végigment a folyosón az irodájába, ott szélesre tárta az ajtót, és bevonult. Pilcher az íróasztala mögött, a sziklába vájt ablaknál állt, az üvegtáblán át szemlélődött. – Jöjjön ide, Ethan! Mutatni akarok valamit. Siessen, különben lemarad róla. Ethan megkerülte a monitorokat és Pilcher asztalát. Pilcher ujjával a külvilágra bökött, aztán ahogy Pam is mellé ért, azt mondta: – Ezt figyeljék! A nap sugarai áttörtek a keleti szirteken, korai súrlófényben fürösztötték a városközpontot. – Az én városom – suttogta Pilcher. – Minden reggel megvárom, amíg a nap először megcsillan az ablakokon. – Mi újság, Ethan? – Tegnap este találkoztam Kate-tel. – Jól van. Milyen figurát vetett be? – Az őszinte kitárulkozást. – Tessék? – Mindent elmondtam neki. – Csak nem rosszul hallok? – Kate-nek is van esze. – Elárulta, hogy nyomozunk utána? – Pilcher szavaiban indulat csendült. – Maga szerint nem egyből ezt feltételezte volna? – Hát most már úgyse tudjuk meg soha. – David… – Vagy tévedek? – Én ismerem őt, maga nem. Pam közbeszólt: – Szóval kinyögted, hogy megfigyeljük, erre ő meg azt mondta: „Hurrá, tessék, így állunk jelenleg.” – Annyit mondtam neki, hogy gyanúba keveredett, és én meg tudom védeni. – Áhá, a régi érzelmeire épített? – Valahogy úgy.

– Rendben, nem is puskázta el annyira. Nos, mire jutott? – Azt állítja, hogy legutóbb aznap este látta Alyssát a főutcán, amikor az életét vesztette. Békében váltak el, Alyssa még élt. – Mondott még valamit? – Halványlila gőze sincs, mi lehet a kerítés túloldalán, többször is rákérdezett. – Akkor miért kóborol esténként a városban? – Nem tudom, semmi pénzért nem árulta volna el nekem, de itt az alkalom, hogy kiderítsem. – Mikor? – Ma este, de ki kell vetetnem a csipemet. Pilcher lopott pillantást vetett Pamre, utána meg újra Ethanre. – Arról szó sem lehet. – Az üzenetében világosan kijelentette, hogy „csip nélkül gyere, vagy sehogy”. – Akkor mondja azt, hogy eltávolította. – Azt képzeli, hogy nem fogják ellenőrizni? – Ejthetünk egy bemetszést a combján, sosem fogják megkülönböztetni az igazitól. – És mi van, ha más módszerrel is ellenőrizni fognak? – Például? – Faszom tudja, de az hétszentség, hogy ha estére mikrocsip marad a lábamban, akkor ki sem dugom az orromat hazulról. – Ezt a hibát egyszer már elkövettem Alyssával, megengedtem, hogy vakon kószáljon. Ha becsipeztem volna, már rég tudnánk, hova ment, hol ölték meg. Még egyszer nem követem el ezt a hibát. – Tudok én vigyázni magamra – erősködött Ethan. – Ezt mindketten a saját szemükkel láthatták. – És ha nem a testi épségedért aggódunk – vetette fel Pam –, hanem az irántunk való hűséged miatt? Ethan megpördült a széken. Egyszer a kórház alagsorában már megverekedett ezzel a nővel. Injekciós tűvel akarta megszúrni, ő meg teljes erővel nekivágódott, belepasszírozta az arcát a betonfalba. Olyan jóleső érzéssel gondolt vissza a pillanatra, mint egy ízletes ebédre, és azt kívánta, bárcsak újra átélhetné. – Van abban valami, amit Pam mond – szögezte le Pilcher. – Mégis mi? Hogy nem bíznak meg bennem? – Idáig példásan helytállt, de ez egyelőre a próbaidőszak. Többször kell még

bizonyítania. – Vagy kiveszik a csipet, vagy nem megyek, ez ilyen egyszerű. Pilcher mogorvább hangnemre váltott. – Holnap hajnalban az irodámban lesz, és mindenről a legrészletesebben beszámol. Megértette? – Értettem. – Nem szeretnék, de most fenyegetőznöm kell. – Mivel? Hogy mi lesz a családommal, ha megszököm, vagy rossz kisfiú leszek? Nem elég, ha a legrosszabbat feltételezem, és elhiszem, hogy állja a szavát? Tudja, mire lenne nagy szükségem? Hogy négyszemközt beszélhessünk. – Ethan Pamre tekintett. – Megbocsátanál egy percre? – Hát persze… Mikor a nő betette maga mögött az ajtót, Ethan azt mondta: – Szeretném magam előtt látni, hogy milyen ember volt a lánya. – Miért? – Azért, mert minél többet tudok róla, annál nagyobb az esélye, hogy fény derül a történtekre. – Ethan, szerintem nagyon is jól tudjuk, mi történt vele. – Lenn voltam tegnap a szobájában. Hegyekben álltak a virágkoszorúk, a képeslapok az ajtaja előtt. Egy vagonnal. De csak furdalja az oldalamat a kíváncsiság: voltak-e ellenségei a személyzet között? Elvégre mégiscsak a főnök lánya. Ethan azt hitte, Pilchernek dührohama lesz a magánéletében való vájkálástól. De ehelyett hátradőlt a székben és egészen szomorkásan úgy felelt: – Alyssa nem olyan lány, aki visszaélt volna a helyzetével. Velem lakhatott volna keleti kényelemben, azt kezdhetett volna magával, amit csak akart. De ő ragaszkodott hozzá, hogy spártai körülmények közt éljen egy cellában, és mindig kivette a részét a munkából, mint bárki más. Egyszer sem rimánkodott, hogy kivételezzek vele azért, mert a lányom. És ezt mindenki pontosan tudta. Emiatt is szerették annyira. – Jól kijöttek egymással? – Igen. – Mit gondolt Alyssa minderről? – Mi mindenről? – A városról, a kémkedésről, úgy mindenről. – A feléledésünk után eleinte neki is voltak idealisztikus elképzelései.

– Úgy érti, nem nézte jó szemmel, hogy hogyan vezeti a várost? – Úgy-úgy. De mire húszéves lett, benőtt a feje lágya. Megértette, miért kellenek a kamerák és a búcsúk, mi célt szolgálnak a titkok és a kerítés. – Hogyan lett belőle kém? – Ő maga kérte. Kiírtuk az akciót, sokan jelentkeztek rá önként. Nagyon összevesztünk miatta. Nem akartam, hogy elvállalja. Még csak huszonnégy éves volt, és annyira jó eszű! Annyi minden mással is segíthetett volna nekünk, nem kellett volna kockára tennie az életét. De pár hónapja elém állt, és azt mondta: „Apu, én is jelentkeztem erre az akcióra. Te is tudod, én is tudom, mindenki tudja.” – Úgyhogy megengedte neki. – A fia kapcsán ön is nemsokára megtapasztalja, hogy nincs annál nehezebb és felemelőbb dolog, mint hogy elengedjük a gyermekünk kezét. – Köszönöm – válaszolta erre Ethan. – Most már úgy érzem, egy kicsit közelebb áll hozzám. – Ó, hát ha még személyesen is ismerte volna! Nem volt párja a földön. Kifelé menet Ethan megtorpant, visszanézett Pilcherre. – Nem bánja, ha felteszek még egy bensőséges kérdést? Pilcher savanyúan elmosolyodott. – Dehogy, ha már egyszer elkezdtük… – Alyssa édesanyja. Ő hol van? Egyszeriben eltört valami Pilcherben. Egyik pillanatról a másikra megvénült, arcát mintha súlyos vasmacskák húzták volna a tenger fenekére. Ethan azonnal megbánta a feltett kérdést. Megállt a szobában a levegő. Pilcher nekiveselkedett: – Abból a sok-sok hibernált emberből kilencen sosem ébredtek fel ideát. Elisabeth is közéjük tartozott. Immár a lányomat is elveszítettem. Ölelje magához a családját az este, Ethan! Jó szorosan ölelje át őket! * A műtőt a második szinten rendezték be, a sebész már várt rájuk. Kövérkés, hajlott hátú ember volt, aki ügyefogyottan botladozott, mintha a csontjai elsorvadtak volna a D-vitamin-hiánytól a hegy mélyén eltöltött évek alatt. Fehér köpenye a bőrcipőjéig ért, az orvosi maszkot jó előre föltette. Ethan és Pam belépett, mire az orvos felnézett a kézmosó feletti gőzfelhőből. Lelkiismeretesen bemosakodott. Nem mutatkozott be.

Csak annyit vakkantott oda: – Vegye le a nadrágját, aztán feküdjön hassal a műtőasztalra! Ethan Pam szemébe nézett. – Itt maradsz? – Komolyan úgy gondolod, hogy kihagynék egyetlen alkalmat is, amikor nézhetem, ahogy beléd vágnak? Ethan leült a vizsgálószékre, és kezdte levetni a csizmáját. Mindent előkészítettek. A műtőasztal melletti kék eszköztálca-terítőn sorakoztak a szikék, csipeszek, varrótűk, kapcsok, meg a cérna, a fertőtlenítőtálca, a géz, a jód és egy felcímkézetlen üvegcse. Ethan lehúzta a csizmáját, kioldotta az övét, letolta drapp nadrágját. A padlón még zokniban is fázott a lába. A sebész a könyökével elzárta a csapot. Ethan felfeküdt a műtőasztalra. A műtő túloldalán, a pulzusmérő berendezéseken és az infúziós állványokon túl egy tükröt tettek a falra. Abból nézte, ahogy az orvos felhúzza a gumikesztyűjét és odatipeg hozzá. – Milyen mélyre van beültetve a mikrocsip? – kérdezte Ethan. – Nem túl mélyre – válaszolta a sebész. Kinyitotta a jódosüveget, benedvesítette vele a törlőt, aztán átdörgölte vele Ethan bal combját. – A kétfejű combizomhoz rögzítjük. – Az orvos beledöfte az injekciós tűt a legkisebb üvegcsébe. – Ez egy kicsit fájni fog. – Mi van benne? – Csak helyi érzéstelenítő. Egy csapásra elzsibbadt a lába. Ethan egy karcolást sem érzett, de a tükörből figyelte a szikéjéért nyúló orvost. Némi nyomást érzett. Hamarosan vérfoltok maszatolták be az orvos gumikesztyűjét. Egy perc múlva a szikét csipeszre cserélte. Húsz másodperccel később a mikrocsip az Ethan feje melletti fémtálcán landolt. Úgy nézett ki, mint egy kis darab csillámpala. – Legyen kedves… – szólt a sebészhez Ethan, miközben orvosa gézt nyomott a sebre. – Mit akar? – Bénázza el a kedvemért a varratot! – Okos húzás – jegyezte meg Pam. – Kate könnyebben beveszi a dumádat, ha azt

hiszi, hogy te magad vetted ki, mintha te is magánzóvá akarnál válni. – Ebben bízom én is. A sebész felemelte a tűt és a rajta átfűzött fekete cérnát. * A bemetszéssel járó fájdalom nem sokkal azután jelentkezett Ethan lábában, hogy Pammel kettesben az első szint folyosóján bandukoltak a barlang felé. Ethan megállt Margaret ketrecénél, odahajolt az ablakhoz, és tenyerével kitakarta a tükröződő fényt. – Mit csinálsz? – faggatta Pam. – Szeretném újra látni. – Úgyse fog menni. Hunyorogva a sötétséget kémlelte. Szemernyit sem látott. – Dolgoztál vele? – Igen. – Mit gondolsz róla? – Az összes többi példányunkkal együtt a szemétégetőbe kéne dobni őket. Gyere már! Ethan elkapta Pam tekintetét. – Szerinted semmit sem tanulhatunk a bestiáktól? Csak pár száz millióval vannak többen, mint mi. – Mi van, azt hiszed, meglehetnénk egymás mellett? Miféle mi-mind-kéz-akézben hippifaszsággal akarsz fárasztani? – A túlélésről beszélek – hűtötte le Ethan. – Mi van, ha nem mindegyik ész nélküli gyilkológép? Ha tényleg valódi intelligenciával rendelkeznek, akkor a kommunikáció lehetőségét sem zárhatjuk ki. – Wayward Pinesban mindenünk megvan, ami a túléléshez kell. – Nem élhetünk örökké ebben a völgyben. – Ezt meg honnan tudod? – Mert nem hiszem, hogy a városi helyzetet „életnek” nevezhetnénk. – Hát akkor minek? – Börtönbüntetésnek. Hátat fordított Pamnek. Margaret feje betöltötte az ablaküveget, centikre tőle. Elmélyedt Ethan tekintetében. Értelmes. Végtelenül békés.

– Hát a te fejedben mi jár? – tűnődött a férfi. A nőstény fekete karmával megkocogtatta az ablakot.

16 A város északkeleti részén állt a két hálószobás, viktoriánus stílusban épült ház. A frissen festett ház előkertjében két fenyőfa és Wayne Johnson postaládára ráfújt neve fogadta Ethant, aki felment a teraszra, és bezörgetett a rézkopogtatóval. Az ajtó kisvártatva kinyílt. Egy pocakos, kopaszodó, sápadt bőrű férfi hunyorgott Ethanre az erős fényben. Fürdőköpenyt viselt, azt a pár kócos tincset is elaludta, amely még a fejét borította. – Mr. Johnson? – szólította meg Ethan. – Tessék? – Üdvözlöm! Csak be akartam ugrani, szeretnék bemutatkozni. Ethan Burke vagyok, Wayward Pines seriffje. – Különösen undorítónak érezte, hogy a státuszát ilyen nyíltan hangoztatta. A férfi zavartan meredt rá. – Nem bánná, ha bejönnék egy pár percre? – Ööö, jöjjön csak! A háznak steril újház-szaga volt. Leültek a konyhaasztalhoz. Ethan levette Stetson-kalapját, és kigombolta bélelt kabátját. A pultokon jénai tálban készült finomságok, becsomagolt egytálételek sorakoztak. Kétség sem férhetett hozzá, hogy bölcs előrelátással felhívták a szomszédokat, és szorgalmazták, hogy hozzanak Mr. Johnsonnak ebédet és vacsorát erre az első, nehéz hétre. A három, kinn álló fogáshoz hozzá sem nyúlt az új lakó. – Nem eszik valamit? – kérdezte Ethan. – Nincs nekem ahhoz étvágyam. Ezeket is csak úgy hozták. – Jól van, ezek szerint már ismerkedik a szomszédokkal. Wayne Johnson erre nem reagált. Az asztal fahatású lapján a minden új lakosnak kiosztott „Üdvözöljük Wayward Pinesban!” kézikönyv volt felütve. Hetvenöt oldalon át sorolta a kiadvány a boldog városi élet zálogának kikiáltott „javaslatokat”. Ethan azzal töltötte az első hetet új állásában, hogy az elejétől a végéig bevágta ezt a szigorú fenyegetőzésnek is beillő szabálygyűjteményt. A könyvecskének épp azt az oldalát olvasgatta Johnson, amelyiken a téli hónapok idejére kialakított élelmiszer-elosztási rendszert magyarázták, amikor a kerti növények a fagy miatt nem termettek. – Azt mondják, nemsokára munkába állok – hozakodott elő a témával Wayne. – Így van. A férfi ölébe tette kezét, és a köldökét nézte. – Mit fogok dolgozni?

– Még nem tudom pontosan. – Őszintén beszélhetek magával? – Természetesen. Azt kérdezhet tőlem, amit csak akar, Mr. Johnson. – Miért kerültem ide? – Nem tudom. – Tényleg nem tudja, vagy csak nem akarja elárulni? A kézikönyv eleje erre is kitért a „Hogyan dolgozzuk fel a megérkezésünkkel kapcsolatos kérdéseket, aggodalmakat és félelmeket?” részben. Ethan a kézikönyvért nyúlt, és kikereste a megfelelő oldalt. – Ebben a fejezetben sok hasznos támpontot talál, amely segíthet – felelte Ethan. Tisztára mintha egy ótvarul megírt forgatókönyvből olvasná a szerepét, amelyet maga sem tudott átélni. – Támpontot? Mégis mihez? Azt sem tudom, hol vagyok, mi történt velem, és még csak azt sem mondják, hogy bikk-makk. Fenének kellenek a támpontok, én kibaszott válaszokat akarok. – Megértem, hogy bosszankodik – nyugtatgatta Ethan. – Miért nem működik a telefon? Már ötödszörre próbálom hívni az édesanyámat. A telefon csak csörög megállás nélkül, de senki sem veszi fel. Ez így nincs rendjén! Ő mindig otthon van, telefonközelben. Ethan nem is olyan rég még Wayne Johnson cipőjében járt. Kétségbeesetten, megrettenve szaladgált a városban, őrülten küzdött érte, hogy a külvilágban élőkkel kapcsolatot teremthessen. Pilcher és Pam a terv szerint azt akarták beadni Ethannek, hogy megbolondult. Kezdettől fogva erre építették fel a beilleszkedési programját. Wayne Johnson több szerencsével járt. Ő ugyanazt kapta, mint a legtöbb lakos: jó pár héten keresztül feltérképezhette a várost, feszegethette a korlátokat, többször is kiverhette a balhét, mielőtt bekeményítettek volna vele szemben. – Reggel kisétáltam a városból. Az út csak úgy visszakanyarodott a városba – ecsetelte Wayne. – Na, ezt rakja össze! Ez így nincs rendjén. Itt valami bűzlik. Pár nappal ezelőtt a saját kocsimmal érkeztem ide. Hogyhogy nincs meg az az út, amin jöttem? – Nézze, megértem, hogy felmerültek önben ezek a kérdések, és… – Hol a nyavalyában vagyok? Az egész házban visszhangzott a hangja. – Mi a pokol történik ebben a porfészekben? A férfi arca elvörösödött, remegett a dühtől.

– Mr. Johnson, ez csak egy békés kisváros – hallotta Ethan a saját hangját. A félelmetes ebben mindössze az volt, hogy egy percig sem gondolkodott a válaszon, hanem úgy bukott ki belőle, mintha beprogramozták volna. Ezt utálta magában a legjobban, mert ezt hallotta vissza másoktól, amikor neki kellett beilleszkednie a városba. A férfi hitetlenkedett: – Egy békés kisváros, mi? Naná. Egy csendes kisváros, amelyből nem lehet elmenni, és senkivel sem beszélhet az ember a külvilágból. – Kérem, értse meg – kezdte Ethan –, Wayward Pines minden lakosa ugyanígy járt, mint ön, én is. Higgye el, a helyzet javulni fog. Hadd gratuláljak! Most már nyíltan a szemébe hazudsz a jóembernek. – Megmondom én magának, seriff úr, én innen elmegyek. Nem akarok tovább maradni. Hazamegyek, visszatérek a korábbi életemhez. Na, erre mit lép? – Azt, hogy ez egész egyszerűen lehetetlen. – Nem lehet elmenni innen? – Ahogy mondom. – Mit képzel, milyen hatalma van, hogy akaratom ellenére fogva tartson itt? Ethan felállt. Hányingere támadt. – Milyen hatalma van? – ütötte a vasat a férfi. – Minél hamarabb megbékél a városban önre váró új élettel, annál könnyebb lesz magának. Ethan felvette a kalapját. A combjába fájdalom költözött. – Bárcsak világosan kimondaná, amit közölni akar velem! – sóhajtott fel Mr. Johnson. – Tessék? – Ha megpróbálok elszökni, meg fog ölni, tulajdonképpen ez a lényeg, nem? Ez a kellemetlen igazság, amelyet úgy kerülget, mint a forró kását. Ethan megpaskolta a kézikönyvet. – Ebben minden benne van – mondta. – Minden, amit tudnia kell. A városban békében élhet. Odakinn halál fia. Ez ennyire egyszerű. Mikor Ethan a bejárati ajtóhoz ért, Wayne Johnson utánakiáltott. – Meghaltam? Ethan keze a kilincsen volt. – Seriff úr, legyen szíves, mondja ki, ha így van! Ki fogom bírni. Belehaltam abba a balesetbe?

Nem kellett hátrapillantania, hogy tudja, a férfi elpityeredett. – Ez a pokol? – Mr. Johnson, ez csak egy kisváros. Amint Ethan kilépett, egyetlen gondolat járt a fejében. Hogy Pam milyen büszke lenne rá. És életében először érezte magát igazán gonosz embernek. * Ethan korábban indult el haza, hogy munka után legyen ideje benézni az ékszerboltba és Theresa ingatlanügynökségébe. Befordult a sarkon a főutcára, a bemetszés helyén a combja lüktetett a fájdalomtól. Beborult az ég, az utcai lámpák felgyúltak, és fogvacogtató hideg volt. Theresa tűnt fel előtte az utcán, akkor zárt be estére. Szürke gyapjúkabátot és kötött sapkát viselt, melyet az állán kötött meg; csak egy-két szőke tincs lógott ki alóla. Még nem vette észre Ethant, a zárral babrált, az arcára kiülő arckifejezéstől azonban összetört valami a férfiban. Megkeseredettnek látszott. Fásultnak. Odakiáltott neki. Theresa hátranézett. Ethan azonnal látta, hogy borús hangulatban van. Le merte volna fogadni, hogy egész nap a könnyeivel küszködött. Odaért hozzá és átkarolta. Elindultak hazafelé. Egy-egy ember lézengett az utcán, ők is zártak, vagy dolguk végeztével mentek haza. Megkérdezte a feleségétől, milyen volt a napja, mire Theresa azt felelte, hogy „jó”, de olyan hangon, hogy épp az ellenkezőjét sugallja. A hatodik utca sarkán keresztben átvágtak az úton. Theresa azt mondta: – Én ezt nem bírom tovább. Könnyes lett a szeme, a torka elszorult a feltörő érzelmektől. – Ezt meg kell beszélnünk – mondta Ethan. – Tudom. – De nem itt, és nem így. – Hallanak minket? – Ha nem vigyázunk. Halkan beszélj, nézd a földet! Tegnap este valamit kihagytam. – Mit? Ethan a derekára tette a kezét, magához húzta, és odasúgta:

– Várj egy percet! Elmentek a lámpa mellett, amelyről Ethan történetesen tudta, hogy kamerát és mikrofont is beépítettek. Mikor tizenöt méterre értek a lámpaoszloptól, Ethan megszólalt: – Tudtad, hogy van hátul egy mikrocsip a combodban? – Nem. – Azzal követik minden lépésedet. – Neked is van? – Én pont ma vetettem ki az enyémet. Átmenetileg. – Miért? – Később elmondom. Szeretném a tiedet is kivenni. Csak akkor tudunk normálisan beszélni. A házuk nem messze, a domboldalon állt. – Fájni fog? – aggódott Theresa. – Igen. Beléd kell vágnom. A dolgozószobában lévő fotelben fogjuk kivenni. – Miért ott? – Mert ez az egyetlen vakfolt a lakásunkban. Ott nem vesznek minket a kamerák. Theresa szája sarkában icipici mosoly jelent meg. – Aha, akkor ezért szeretnél mindig a dolgozószobában a magadévá tenni. – Fején találtad a szöget. – Biztos, hogy meg tudod csinálni? – Szerintem igen. És te ki fogod bírni? Theresa nagyot sóhajtott. – Majd összeszorítom a fogam. * Ethan a konyha és az étkező közti boltív alatt állt, Bent figyelte, aki nagykabátban ült az asztalnál, és takarót terített a vállára. A házban egyedül a kisfia ceruzáját hallotta, ahogy a papíron firkál. – Szia, öcskös! – szólt hozzá Ethan. – Hogy ityeg? – Jól vagyok. Ben nem nézett fel a nagy rajzolásban. – Min szorgoskodsz? Ben az asztalra kirakott csendéletre mutatott: a kristályüveg vázában egy csokor virág állt, amely már régóta megadta magát a lakásban uralkodó hidegnek. Lepergett, kifakult szirmok száradtak össze a váza tövében. – Hogy ment ma a suli?

– Kösz, jól. – Mi újat tanultál? Ez kizökkentette Bent. Ártatlanul szólta el magát; Ethan régi életéből maradt vissza ez a csökevényes beszélgetéskezdemény. A fiú zavartan pillantott fel. – Bocs, felejtsd el, hogy kérdeztem! – visszakozott Ethan. Annyira áthűlt a ház, hogy Ethan még a lakásban is látta fia leheletét. Erre elöntötte a méreg. Hirtelen sarkon fordult, kirontott a hátsó ajtón, lesietett a teraszon, ki a kertbe. A fű megsárgult, elfagyott. A kertjüket a telekszomszédjától elválasztó nyárfasor összes levele gyakorlatilag egy nap leforgása alatt lehullott. A fészer padlóján vastagon állt a forgács és a fenyőkéreg a tavalyi tüzelő után. Ethan kirántotta a fejszét a favágótönkből, egy kép jelent meg előtte, ahogy Theresa áll idekint, és egyedül aprítja a fát a hidegben, amikor ő még tetszhalott állapotban feküdt. Beviharzott a házba, válla bizsergett a felindultságtól. Theresa az ebédlőben ült Bennel, a fia rajzát nézte. – Ethan? Minden rendben? – Persze – válaszolta. Az első suhintásra kettétört a dohányzóasztal, és a két fele egymásra roskadt. – Ethan, mi ütött beléd?! Theresa bejött a konyhába. – Látom, hogy… – Ethan felemelte a fejszét – a fiam kibaszott párafelhőket lehel ebben a kurva házban. A következő csapás ripityára zúzta a tölgyfa asztal bal felét. – Ethan, azok a bútoraink…! Ethan a feleségére tekintett: – …voltak. Most már tűzifa. Tudod, hol az újság? – A hálószobánkban. – Kihoznád? Mire Theresa visszatért a Waywardi Hírmondó nekik járó példányával, Ethan eltüzelhető méretűre hasogatta a dohányzóasztalukat. Galacsinokká gyűrték a papírt, és a gyújtós alá tuszkolták őket. Ethan kinyitotta a tűztérajtót, aztán lángra lobbantotta a papírt. Míg a tűz elkapta a gyújtóst, magához hívta a fiát. A fiú, hóna alatt a vázlatfüzettel, bejött a szobába.

– Tessék? – Gyere, itt, a tűz mellett rajzolj! Ben a felaprított dohányzóasztalt méregette. – Gyere, fiam! A kisfiú beült a kandalló melletti hintaszékbe. – Nyitva hagyom az ajtaját – mondta Ethan. – Amikor lángra kap az egész rakás, tegyél rá egy kis fát. – Oké. Ethan Theresára nézett, szemével a folyosó felé intett. Felkapott egy tányért a konyhából, és követte feleségét a dolgozószobába. Bezárkóztak. Az ablakon szürke, elhaló fény szűrődött be. – Tuti nem látnak minket idebent? – tátogta Theresa. Ethan odahajolt hozzá, és azt suttogta: – Tuti, de hallani hallanak. Leültette a székbe a páciensét, ujját a szájához emelte. Benyúlt a zsebébe, elővett egy papírcetlit, amelyet fél órája az őrsön tett el. Theresa elolvasta: Hozzá kellene férnem a bal combod hátuljához. Vedd le a nadrágodat, és fordíts nekem hátat! Bocs, de ez kegyetlenül fájni fog. Csendben kell tűrnöd. Bízz bennem! Kimondhatatlanul szeretlek. Felnézett, tekintete riadtságról árulkodott. A derekához nyúlt, kigombolta a farmerját. Ethan lesegítette róla a nadrágot, volt benne valami kimondottan izgató, ahogyan lecsúsztatta a combján. Ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy folytassa, és tovább vetkőztesse. Elvégre ebben a székben szoktak kefélni. Theresa oldalt fordult, majd felemelte a lábát a levegőbe, mintha nyújtana. Ethan a szék mellé lépett. Kilencven százalék, hogy nem vette őket a kamera. Pilcher irodájában úgy látta, a szemközti könyvespolcra állították rá a készüléket. Letette a tányért a földre, levette a kabátját. Letérdelt, kinyitotta az egyik nagy zsebét, és kivette belőle a délután az irodából beszerzett zsákmányát: némi fertőtlenítőszert, egy maroknyi vattalabdacsot, a gézt, a pillanatragasztót, egy ceruzalámpát, egy, a hegy gyomrából kicsempészett orvosi fogót és egy fűrészfogas bicskát. A küszöb fölött füstillat szivárgott be a szobába, miközben Theresa bal lábát nézegette. Alaposan szemügyre kellett vennie a combját, mire a régi, behegedt vágásra rátalált, amely nem volt nagyobb egy aprócska hernyó lábnyomainál. Lecsavarta a fertőtlenítős üveg kupakját, a szájához hozzányomta az egyik labdacsot, aztán felfordította az üveget.

Az izopropil orrfacsaró, kesernyés illata csapott fel a vattadarabról. Lefertőtlenítette vele a régi heget, aztán a tányért is. Kipattintotta a bicskát. A gonosz küllemű vágószerszám elejétől végéig fogazott pengéje olyan kanyarban vékonyodott a hegye felé, mint egy ragadozó madár karma. Benedvesített egy újabb vattadarabot, és előbb a pengét, utána pedig a fogót sterilizálta. Theresa megrökönyödve, páni félelemmel nézte, mit művel a férje. – Ne nézd! – tátogta neki Ethan. Erre bólintott, ajkát összecsücsörítette, álla megfeszült. Mikor a bicska hegye hozzáért a heghez, az egész teste megmerevedett. Ethan még nem szedte össze a bátorságát, hogy hozzáfogjon, de csak azért is belevágott. Theresa foga közt szűrte a levegőt, és felszisszent, amikor a penge a húsába hatolt. Ethan tekintete a hirtelen ökölbe szoruló kezére tévedt, aztán elterelte róla a figyelmét. A penge olyan éles volt, hogy még egy pszichopata szívét is megmelengette volna, de ez csak sovány vigaszt jelentett. Nem ütközött ellenállásba, olyan könnyen járt a penge felesége sebében, mint kés a vajban. Nem érezte, hogy fájdalmat okozna neki, Theresa arca mégis eltorzult a fájdalomtól, kipirosodott, ujjai pedig elfehéredtek, hátul a combján meg csorgott a vér. Eszébe jutott, mikor öltött utoljára ilyen arckifejezést. Mikor látta rajta legutóbb ezt a gyönyörű elszántságot. A fiuk születésének éjszakáján. A kés hegye egy-két centire mélyedhetett a sebbe. Azt latolgatta, vajon elég mélyre vágott-e, hogy hozzáférjen az izomhoz. Óvatosan kihúzta a bicskát a sebből, letette a tálcára. A pengéhez motorolaj sűrűségű vér tapadt. A fehér porcelánra is cseppekben hullott. Theresa bugyiján vörös foltok éktelenkedtek, tócsákba gyűlt a székben a vér. Ethan kezébe vette a fogót. Bekapcsolta a ceruzalámpát, a foga közé szorította. Odahajolt, hogy szemügyre vehesse a vágást. Bal kezével széttárta a seb száját. A jobbal belehelyezte a fogót a vágásba. Theresa arcán patakzottak a könnyek, két kézzel tépte-szorongatta a haját. Ethan látta rajta, hogy nem fogja bírni, ha újabb bemetszésre lesz szüksége. Lassan szélesre nyitotta a fogót. Theresa hangosabban nyögött fel, mint eddig bármikor, mély, torokból jövő mordulás fakadt a száján. Ujjai a szék kárpitját kaparták. A legrosszabb az volt benne, hogy egyetlen szóval sem csitíthatta vagy biztathatta. Belevilágított a sebbe. Látta az izmot. A mikrocsip igazgyöngyfénnyel csillant meg térdinán. Elvette a tányérról a bicskát.

Biztos kézzel! Izzadság csípte a szemét. Mindjárt megvagyunk, édesem. Visszatolta a kést a sebbe, dőlt a vér Theresa lábából, arca össze is rándult, amikor az izomhoz hozzáért a penge, de Ethan nem teketóriázott. Betette a csip mögé a hegyét, és kipattintotta. Kivette a bicskát a késhegyhez tapadt mikrocsippel együtt. Eddig visszafojtotta a lélegzetét, most viszont fellélegzett, hogy letehette a bicskát a tányérra. Theresa esdekelve nézett a szemébe, tudni akarta, vége-e. Ethan biccentett, mosollyal jutalmazta, és gézt vett a kezébe. Felesége elvette, rányomta a friss sebre. Szinte azonnal átázott, Ethan rögtön adott neki egy tisztát. A fájdalom nagyja elmúlt, az arcáról a pír úgy tűnt el, mint amikor lemegy az ember láza. Öt perc múlva a vér már csak cseperészett. Húsz perc múlva végleg elállt. Ethan fertőtlenítőt locsolt az utolsó vattalabdacsra, és megtisztította a sebet, amit Theresa elgyötört arccal állt. Ezek után összeszorította a tátongó sebet, fogával letépte a pillanatragasztó kupakját, és kinyomott egy becsületes adag ragasztót, majd bekente vele a vágást. Időközben besötétedett, percről percre hűvösebb lett a dolgozószobában. Öt percig tartotta így a sebet, aztán elengedte. A ragasztó megkötött. Ethan szembefordult feleségével, és a fülébe suttogott: – Kivettem. Nagyon jól bírtad. – Annyira nehéz volt, hogy nem üvölthettem. – A ragasztó tart, de attól még egy kicsit itt kéne maradnod. Hagyd, hogy rendesen megkössön! – Addig megfagyok. – Hozok neked takarót. Theresa bólintott. Ethan rámosolygott. Felesége könnyei még nem száradtak fel a szeme sarkából. – Mutasd meg! – tátogta. Megfogta a fűrészfogas bicskát, és Theresa orra elé tartotta a hegyét. A mikrocsipre alvadó vér száradt. Theresa arca eltorzult a dühtől. Megerőszakolták. Ethanre pillantott. Szavak nélkül is értették egymást. Theresának az arcára is írhatták volna: Azok a rohadt köcsögök! Ethan lekapta a bicskáról a csipet, letörölte róla a gézzel a vért és a

szövetdarabokat, aztán átnyújtotta neki. Ezt követően benyúlt a mellényzsebébe, és kivette az arany nyakláncot, amelyet aznap délután vásárolt. A vékony láncon egy szív alakú medalion függött. Theresa azt mondta: – Jaj, igazán nem kellett volna! Ethan kinyitotta a tokját, és odasúgta: – Mindig tartsd benne a mikrocsipet! Hacsak nem szólok neked, éjjel-nappal, mindig legyen rajtad! * Meglepően meleg volt a nappaliban. Ben arcán táncolt a fény. A nyitott kandallót rajzolta. A lángokat, a belül szenesedő fát, körülötte pedig a felhasogatott dohányzóasztal darabjait. – Mama hol van? – Benn olvas a dolgozószobában. Kérsz valamit? – Nem, köszi. – Egy ideig most ne zavarjuk, jó? Nehéz napja volt. Ethan annyi takarót nyalábolt fel a kanapé ágyneműtartójából, ahányat csak tudott, azzal visszament a dolgozóba. Theresa reszketett. Betakargatta. – Főzök neked valami jó meleget vacsorára – ajánlotta Ethan. Theresa arca felderült: – Annak nagyon örülnék. Aztán odasúgta: – Gyere ki egy óra múlva, és mindegy, mennyire fáj, járj egyenesen! Ha a kamerák látják, hogy sántítasz, tudni fogják. * Ethan a mosogatónál állt, üres tekintettel bámult a kinti sötétségbe. Három napja, hogy véget ért a nyár. A fák lombjai alig hogy halványsárgák lehettek. Istenem, az ősz egy pillanat alatt elrepült! Hetvenkét óra alatt augusztusból december lett. Hónapokig nem lesz friss zöldség és gyümölcs a hűtőben, szinte biztos, hogy az utolsókat eszik. Feltett egy fazék vizet főni. Mellérakott egy széles serpenyőt, felcsavarta a lángot, és egy pötty olívaolajat csöppentett bele. Öt érett paradicsomuk maradt; pont elég lesz. A fejében összeállt a vacsora.

Meghámozott egy fej fokhagymát, felaprított egy hagymát, és belekotorta az olajba. Amíg üvegesre nem pirultak, felvágta a paradicsomokat. Akár a seattle-i konyhájukban is állhatott volna. Szombat délutánonként felrakott egy Thelonius Monk-lemezt, kinyitott egy üveg vörösbort, és a családjának szánt, mesés vacsorával foglalatoskodott. Semmi sem kapcsolta ki jobban egy hosszú hét után. Ez a perc is azokat a régi, kellemes estéket, a normális élet apró örömeit idézte fel benne. Csakhogy félórával ezelőtt egy csipet kellett kivágnia a felesége lábából a ház egyetlen zugában, ahol nem vették őket a kamerák állandóan. Na igen, ezt leszámítva. Belerakta a paradicsomokat is a serpenyőbe, összepasszírozta őket a hagymával, tett még rá olajat, és a tűzhely fölé, az édeskés illatú gőzbe hajolt, hátha csak egy szívdobbanásnyi ideig bele tud merülni a fantázia világába. * Theresa akkor jött ki, amikor már a tésztát öblítette le. Mosolygott, és a férje azt gondolta, látja ugyan a mosolya mögé rejtett fájdalmat, az alig észrevehető erőlködést, de a felesége nem bicegett. A tűz köré gyűlt a család, a nappaliban terítettek meg egy pokrócon, elköltötték a vacsorát, és rádiót hallgattak. Hecter Gaither Chopint játszott. Az étel jólesett. Átjárta őket a meleg. És oly rövid ideig tartott. * Éjfél után járt már. Ben édesdeden aludt. Két óra alatt elégették az egész dohányzóasztalt, mostanra megint fagyosra hűlt a nagy, cifra ház. Ethan és Theresa egymással szemben feküdtek az ágyban. – Mehetünk? – súgta oda Ethan. Felesége biccentett. – Hol a nyakláncod? – Rajtam. – Vedd le, hagyd az éjjeliszekrényen! Amint letette, azt kérdezte: – Jó, és most? – Várunk egy percet. *

Felöltöztek a sötétben. Ethan bekukucskált a fiához, látta, hogy alszik, mint a tej. Theresával lementek a földszintre. Egyikük sem szólt egy árva szót sem. A bejárati ajtót kitárva Ethan fejébe húzta a kapucnit, és mutatta Theresának, hogy tegyen ő is így. Kiléptek. A közvilágítás és az otthoni fények lyukakat ütöttek az éjszakába. Fagyott, a csillagok sem bújtak elő. Kiálltak az utca közepére. Ethan megszólalt: – Most már szabadon beszélgethetünk. Hogy van a lábad? – Beledöglök. – Könnyen elbánsz vele, szivi. – Azt hittem, el fogok ájulni. Jobb is lett volna. Elindultak nyugat felé, a parkhoz. Nemsokára megütötte fülüket a folyó csobogása. – Tényleg biztonságban vagyunk a szabad ég alatt? – tudakolta Theresa. – Sehol sem vagyunk biztonságban, de a csipek nélkül legalább a kamerák nem veszik minden mozdulatunkat. – Ez pont olyan, mintha megint tizenöt éves lennék, és éjszakára elszöknék hazulról. Milyen csönd van! – Szeretek esténként kinn lófrálni. Sosem dugtad ki még az orrod ilyen későn? Egyszer sem? – Dehogyis. Letértek az útról, kisétáltak a játszótérre. Ötven méterre tőlük a hintát egy szem lámpa világította meg. Átvágtak a parkon, kiértek a folyópartra. Leültek az elszáradt fűbe. Ethan érezte a víz illatát, de nem látta. Jobban mondva az orráig sem látott. A láthatatlanság sosem jött ilyen jól, mint most. – Nem lett volna szabad kitálalnom neked – vallotta be Ethan. – Egy pillanatra elveszítettem a fejem. Egyszerűen ki nem állhattam már, hogy a hazugság éket vert közénk, és hogy tönkreteszi a kapcsolatunkat. – Még jó, hogy elmondtad, ez nem is kérdés. – Miért? – Mert ez az egész város másból sem áll, csak süket dumából. – Nem mintha lenne más választásunk. Ha valaha arról álmodoztál, hogy egyszer megszöksz Wayward Pinesból, akkor ezt a reménysugarat örökre elvettem tőled. – Az igazság sokkal nagyobb ajándék. És ettől még szeretnék megszökni. – Az lehetetlen. – Bármi megtörténhet.

– Egy óra leforgása alatt végünk. – Ethan, én ezt nem bírom tovább! Egész nap erre gondoltam. Másra sem tudok gondolni. Nem vagyok hajlandó egy olyan házban élni, ahol kémkednek utánam, és suttognom kell, ha őszintén szót akarok váltani a férjemmel. Elegem van, hogy olyan városban élünk, ahol a fiam olyan iskolába jár, hogy nem beszélhetünk arról, mit tanultak aznap. Te tudod, mit tanítanak neki? – Nem. – És ez téged nem zavar? – Dehogynem. – Basszus, akkor csinálj már valamit! – Pilchernek százhatvan embere van a hegyen. – Mi viszont négy-ötszázan vagyunk. – Ők fegyveresek, mi meg nem. Figyelj, nem azért mondtam el neked mindent, hogy utána bujtogassál, nem fogom felrobbantani ezt az egész kócerájt. – Én nem bírok így élni. – Akkor mit akarsz, Theresa, mit csináljak? – Tegyél rendet! – Nem tudod, mit kérsz tőlem. – Azt szeretnéd, hogy a fiad így nőjön fel…? – Hidd el, ha a város porig égetése egy hajszálnyit is javítana kettőtök helyzetén, az első nap felgyújtottam volna. – Elszakítják tőlünk a fiunkat. – Te meg miről beszélsz? – Tavaly kezdődött, és csak egyre rosszabb lesz. – Hogyan? – Eltávolodik tőlünk. Én nem tudom, Ethan, hogy mit tanítanak neki, de elveszik a családunktól. Fal épül közénk. – Ki fogom deríteni. – Megígéred? – Meg, de cserébe meg kell ígérned valamit. – Mit? – Egy szót se szólj erről senkinek! Egy pisszenést se. – Igyekezni fogok. – Ja, és még valami. – Mi az? – Először vagyunk együtt Wayward Pinesban úgy, hogy nem vesznek minket a

kamerák. – És? Odahajolt hozzá és megcsókolta a sötétben. * A városban sétáltak. Ethan arcára pihék kezdtek hullani. – Ez az, amire gondolok? A távolban egy magányos lámpa rivaldafényében hópelyhek jelentek meg. A szélcsendes időben egyenesen a földre szállingóztak. – Beköszöntött a tél – jelentette ki Theresa. – Bezzeg néhány napja még tiszta nyár volt. – A nyár hosszú, meg a tél is. Az ősz és a tavasz viszont szélsebesen átsöpör a völgyön. Tavaly a tél kilenc hónapig tartott. Karácsonykor három méter magas volt a hó. Ethan megfogta felesége kesztyűs kezét. Az egész völgyben semmi sem rezdült. Néma csönd. Ethan azt mondta: – Lehetnénk bárhol, mondjuk egy svájci faluban az Alpokban. Egy párocska, aki az éjszakában andalog. – Ne kezdd! – intette Theresa. – Mit? – Ne tégy úgy, mintha máshol lennénk, egy másik korban. Aki belemegy a színjátékba, megőrül. Elkerülték a főutcát, a mellékutcákon kóboroltak. A házakban nem égett villany. Mivel a völgyben sehol sem fűtöttek még tűzifával, a havazásban a levegő megőrizte üde, tiszta aromáját. – Néha hallom, hogy valami üvölt és rikoltozik – vallotta be Theresa. – Messziről jön, de azért hallom. Ben sosem teszi szóvá, de tudom, hogy ő is hallja. – A besték lesznek azok – azonosította be őket Ethan. – Érdekes, sosem kérdezte, hogy mi az a hang. Mintha csak tudná. Maguk mögött hagyták a kórházat, azon az úton sétáltak dél felé, amelyik elvileg kivitt volna a városból. Elhalványodott a lámpák fénye, sűrű éjszakában jártak. Az aszfaltot centi vastag porhó borította. Ethan azt mondta: – Benéztem Wayne Johnsonhoz a délután. – Holnap este nekem kell vacsorát főznöm neki.

– Theresa, hazudtam neki. Azt mondtam, hosszú távon jobb lesz, hogy ez csak egy kisváros, olyan, mint a többi. – Én is. De hát nem ezt sulykolják mindenkibe? – Jó, ugyanakkor senki sem kényszeríthet semmire. Ha jobban belegondolsz, mindig te döntesz. – Hogy viseli? – Szerinted? Fél. Meg van zavarodva. Azt hiszi, hogy meghalt, és ez a pokol. – Szökni próbál? – Csak idő kérdése. Ethan lecövekelt az erdő szélén. – A kerítés innen légvonalban úgy másfél kilométerre van. – Hogy néznek ki? – kérdezte Theresa. – Mármint a besték. – Minden gyerekkori rémálmodat felülmúlják. Olyanok, mint a szörnyek az ágyad alatt. Több millióan vannak. – És egyedül egy kerítés választ el minket tőlük? – Ez egy magas kerítés, ráadásul áramot vezettek bele. – Ó, így mindjárt más… – És mesterlövészek állnak lesben a hegyormokon. – Közben meg Pilcher az embereivel a hegy gyomrának biztonságában él. Theresa előrement, hó tapadt a cipőjére és a kapucnijára. – Mondd, mi értelme van ezeknek a cuki kis házaknak meg a fehér kerítéseknek? – Azt hiszem, a régi életmódunkat próbálják megőrizni. – Kinek? Nekünk, vagy Pilchernek? Valaki világosítsa már fel arról, hogy a régi életmódunknak annyi. – Én próbáltam. – Mindenkinek benn kellene laknia a hegyben, és közösen kitalálni valamilyen megoldást. Nem fogom az életem hátralevő részét egy elmebeteg fickó skanzenjében leélni. – Hallod, a főnök nem osztja a véleményedet. Nézd, ezt úgysem tudjuk egy nap alatt rendbe hozni. – Tudom. – De rendbe hozzuk. – Esküszöl? – Esküszöm. – Még akkor is, ha mindent fel kell adnunk érte? – Az életünk árán is. – Ethan odalépett hozzá, kitárta a karját, és magához húzta

Theresát. – Bízz bennem! Tégy úgy, mintha mi sem történt volna! – Hát akkor ezentúl izgalmas lesz a pszichiáterrel beszélgetnem. – Milyen pszichiáterrel? – Havonta egyszer bemegyek kontrollra a kórházba, leülök dumálni egy pszichomókussal, ahogy szerintem mindenki. Csak ilyenkor tudunk igazán megnyílni mások előtt. Minden félelmünket, gondolatunkat, titkunkat megoszthatjuk vele. – Komolyan bármit? – Igen. Azt hittem, te tudsz erről. Ethan érezte, hogy felmegy benne a pumpa. Visszafojtotta a dühét; a harag most biztos rossz tanácsadó volna. – Kihez jársz? – érdeklődött Ethan. – Férfihoz? Nőhöz? – Egy nőhöz. Nagyon csinos. – Hogy hívják? – Pamnek. Ethan lehunyta a szemét, és mélyet szippantott a fenyőillatú, hideg levegőből. – Ismered? – kérdezte Theresa. – Sajnos. – És ő is Pilcher embere? – Tulajdonképpen a jobbkeze. Semmit sem árulhatsz el neki a ma éjszakáról. A csipedet se. Megértetted? Semmit. Különben ki fogják nyírni a családunkat. – Rendben. – Megvizsgálta már a lábadat akár csak egyszer is? – Ugyan! – Más sem? – Nem. Rápillantott az órájára: háromnegyed három. Lassan itt az idő. – Nemsokára össze kell futnom valakivel, hazakísérlek. – Megint Kate-tel? – kérdezte Theresa. – És a csapatával. Pilchert megöli a kíváncsiság, hogy megtudja, miben sántikálnak. – Hadd menjek én is veled! – Nem engedhetem. Egy főre szól a meghívó. Ha te is felbukkansz, az igencsak… – Kellemetlen lenne? – Kate megijedne. Különben meg az sem kizárt, hogy ő meg az emberei

megöltek valakit. – Kit? – Pilcher lányát. Kémkedett utánuk. A lényeg, hogy nem tudom, veszélyesek-e, vagy sem. – Vigyázz magadra! Ethan megfogta felesége kezét, és visszafordultak. Wayward Pines fényei elmosódtak a hóesésben. – Mint mindig, édes szívem.

17 Az erdőben, a fenyőfák közt a nő megállapította magában, hogy semmi sem szebb, mint az éjjellátó készüléken át nézni a havazást. Tíz éve a városközponttól öt mérföldre erdőtűz ütött ki. Akkor is az égő fák között állt, figyelte, hogyan hullik az égből a pernye és a hamueső. Ez arra a napra emlékeztette, no persze a hó most zölden világított. Égett. A hópihék fényes csíkot húztak maguk után, és az erdő talaja, az út, a város hófödte háztetői mind-mind LED-monitorokként ragyogtak. Akárcsak Ethan és Theresa vállán a hó. Mintha tündérport szórtak volna rájuk. Pamnek el sem kellett bújnia a fák mögé. Ha jól látta, Ethan nem hozott magával elemlámpát, és olyan sötét volt az erdőben, ahová nem ért el az utcai és teraszlámpák fénye, hogy nem kellett a lebukástól tartania. Csak néma csendben, mozdulatlanul figyelt, öt méterre tőlük. Igazság szerint nem is itt kellett volna lennie. Az új lakoshoz, Wayne Johnsonhoz rendelték ki, akinek ez a második estéje, és a statisztika alapján ilyenkor szokták először megkísérelni a szökést. De felöltött benne a sanda gyanú, hogy Wayne a vártnál hamarabb megjuhászodik, nem fog bajt keverni, elvégre házaló ügynökként kereste kenyerét, és Pam érzése szerint a foglalkozásában volt valami birkatermészetű. Ezért inkább beslisszolt az Ethan házával szembeni üres lakásba, és a nappali függönyei mögött rendezte be leshelyét, ahonnan jól rálátott a bejárati ajtajukra. Pilcher őrjöngeni fog, ha megtudja, hogy fütyül a küldetésére. A döntése miatt egyfelől le fogják tépni a fejét, de amikor a főnöke végre lenyugszik és meghallgatja, az eredmények hallatán repesni fog az örömtől. Ezt már egyszer eljátszotta Kate Ballingerrel. Két hétig ólálkodott a háza körül esténként, mire rajtakapta, hogy kóborol. A Ballinger házaspár megfigyelési akciója azonban más tészta. Pam nem sokkal azután szem elől tévesztette őket, hogy Kate csatlakozott a kóborlókhoz. Győzködte is Pilchert rendesen, hogy fordítson rá több figyelmet, de a javaslatát csípőből elutasította, mert Alyssa így is rajta volt az ügyön. És milyen kurva nagy sikertörténet lett belőle, mi? Véleménye szerint az öreg rosszul tette, hogy eltűrte a seriff minden hisztijét. Pam nem értette, miért. Nem tudta, mit lát Pilcher Burke-ben. Jó, tudott vigyázni magára, az ő képességeivel rendet lehet tartani a városban, de az ég szerelmére, senki sem ér meg ennyi vesződést.

Ha ő lenne érte a felelős – és egy nap az is lesz –, már két hete elintézte volna Ethant és a családját. Kikötözte volna Bent és Theresát egy fához a kerítésen túl, hadd falják fel őket a besték. Néha úgy aludt el, hogy elképzelte, amint Ethan fia sikoltozik. Ethan arca lebegett a szeme előtt: nézi, ahogy előbb a fiát, aztán a feleségét kibelezik és szétmarcangolják a bestiák. Ethant mégsem vetné eléjük, inkább bezárná egy-két hónapra egy zárkába. Sőt, ha kell, egy teljes évre. Amíg el nem éri a kívánt hatást. Újra és újra végignézetné vele, ahogy a besték széttépik a családját. Végtelenített szalagon nyomná a filmet a zárkájában, bömböltetné a halálhörgésüket. És amikor a drágalátos seriffet halálosan megtörte, mikor a teste annyira összeaszott, hogy puszta porhüvelye legyen megbomlott elméjének, na akkor, és csak akkor eresztené vissza a városba. Adna neki valami csini kis állást; talán pincérit, esetleg titkárit – mindegy, valami szolgai, unalmas, lélekölő munkát. Persze minden héten felkeresné. Ha jól sikerülne a lelki terror, csupán annyi maradna meg ép elméjéből, amennyivel még emlékezne rá, hogy Pam kicsoda, és mi mindent vett el tőle. Aztán élete hátralevő részét szánalmas féregként tengethetné. Így kell bánni az olyan emberekkel, mint Ethan Burke. A szökevényekkel. Megsemmisíti őket az ember. Nyilvánosan példát statuáltat vele. De hogy seriffnek nem szabad kinevezni, az kurva élet. Pam elmosolyodott. Őt is rajta kapta. Végre! Először érezte úgy, hogy a hegy mélyén, a szobájában megálmodott ábránd valósággá válhat. Nem tudta pontosan, mi legyen a következő lépés, hogyan használhatná fel ezt az ördögien szép vágyálmot, de ki fog találni valamit. Annyira boldog lett tőle. Az erdőben, a fenyőfák közt, a zölden parázsló hópelyhek között nem tudta levakarni arcáról a vigyort.

18 Ethan a Fő utca és a Nyolcadik sarkán, a négyszáz főt befogadó színházterem szárnyas ajtaja előtt állt. Az épületet estére bezárták, és az üvegen át nem látszódtak a sötét előcsarnok falára kitett, bekeretezett film- vagy színházplakátok. Féligmeddig rendszeresen szerveztek zongoraesteket, amatőr színielőadásokat és közgyűléseket. Péntek esténként régi filmeket adtak, valamint itt tartották a kétévente esedékes önkormányzati választásokat. Ethan az óráját nézegette: nyolc perccel múlt három. Kate nem olyan ember, aki bárhonnan is nyolc percet késne. Zsebre dugta a kezét. Elállt a hóesés. Farkasordító hideg volt. Egy helyben topogott, de nem melegítette fel tagjait a mozgás. Egy árnyék fordult be a sarkon, és egyenesen felé tartott, ropogott a hó a talpa alatt. Összerezzent; nem Kate az. Neki nem ilyen a járása, és sokkal kisebb termetű. Ethan a zsebében levő bicskát szorongatta, és arra gondolt: Le kellett volna lépnem öt perc után. Abból már tudhattam volna, hogy valami nem stimmel. Egy fekete csuklyás férfi jött elé. Magasabb, mint Ethan, széles vállú. Borostás, trágyaszagú, mint aki a gazdaságban dolgozik. Ethan lassan előhúzta a bicskáját, hüvelykujját a pengében található lyukra igazította. Egy mozdulat, és a penge kiugrik. Egy vágás, és a belei kiomlanak. – Nagyon rossz húzás – szólt a férfi. – Hol van Kate? – Megmondom, mi lesz. Először is szépen visszarakod a zsebedbe a késedet. Ethan visszacsúsztatta a kezét a zsebébe, de nem eresztette el a kést. Felismerte a férfit az aktához csatolt fényképéről, de sosem látta a városban, és ebben a percben, kinn a hidegben nem tudta felidézni a nevét. Így is majdnem elpattantak az idegszálai. – Másodszor: látod azt a bokrot? – A férfi a kereszteződés túloldalán álló, dús borókabokorra mutatott. Egy fapad mögött nőtt, a buszmegállóban, amely még sosem látott buszt. Csak egy újabb mesterséges díszletelem. Egy héten egyszer egy bolond vénasszony egész nap a padon ült, várta a buszt, amely sosem jött. – Most átmegyek. Három perc múlva ott találkozunk a bokor mögött – tájékoztatta a férfi. Mielőtt Ethan válaszolhatott volna, a férfi hátat fordított neki. Ethan nézte, ahogy keresztben átvág az úton, közben pedig a lámpa sárgáról pirosra váltott.

Várt. Legbelül üvöltött magában, hogy valami itt nagyon félresiklott; Kate-tel kellett volna találkoznia. Legjobb, ha azonnal hazamegy. A férfi átért a túloldalra, eltűnt a bokor mögött. Ethan megvárta, amíg a jelzőlámpa háromszor körbe nem ért, aztán kisétált a ponyvatető alól, és átkelt. Közben eszébe jutott a neve: Bradley Imming. A Fő utcán egy lélek sem járt. Nyugtalanította az utca kietlen üressége. A sötét épületek. A feje fölött a jelzőlámpa zümmögése, ahogy pirosról sárgára, majd zöldre festette a havat alatta. Odaért a padhoz, megkerülte a bokrot. Itt baj lesz. Érezte. Vészjóslóan megremegett a halántéka, mint egy riasztó. Nem hallotta a lépteit, csak a tarkóját érő meleg fuvallatot, fél másodperccel azelőtt, hogy a világ elsötétült. Ösztönei azt súgták, hogy vágjon vissza, keze a zsebében a kés után nyúlt. Teste a földön csattant, arcát a hóba nyomták, több ember roppant súlya nehezedett a gerincére. Újból az orrába költözött a tejgazdaság édeskés, nehéz bűze. Bradley a bal fülébe suttogott. – Te csak meg ne mozdulj! – Mi a faszt képzelsz? – Nem olyan embernek nézlek, aki magadtól felteszed a fejedre a zsákot. Jól gondolom? – Ja. Ethan erőlködött, minden energiáját összeszedve ki akarta húzni a karját a mellkasa alól, de semmi haszna nem lett az igyekezetének, moccanni sem tudott. – Most pedig sétálunk egy nagyot a városban – mondta Imming. – Azt sem fogod tudni, hol áll a fejed. – Kate erről nem szólt nekem. – Akarsz ma este találkozni vele, vagy sem? – Hogyne. – Akkor az lesz, amit mondok. Ezek, hogy úgy mondjam, nem képezik alku tárgyát. De felőlem akár most is lefújhatjuk. – Ne! Beszélni szeretnék vele. – Akkor fölállunk, aztán felsegítünk téged is. Ugye nem fogsz bemosni nekem egyet?

– Türtőztetni fogom magam. A nyomás megszűnt. Ethan szomjasan kapkodta a levegőt. A hóna alá nyúltak, lábra állították, de nem eresztették el. Kivitték a Fő utca és a Nyolcadik kereszteződésébe. Ethan kétségbeesve kapaszkodott a tudatba, hogy észak felé terelik. Imming azt mondta: – Mikor ültél utoljára ringlispílen? Úgy megforgatunk, barátocskám, hogy azt sem fogod tudni, fiú vagy-e, vagy lány, de ne aggódj, nem fogsz elesni, megtartunk. Jó húsz másodpercig pörgették, a végén annyira elszédült, hogy a világ akkor is forgott körülötte, amikor abbahagyták. Imming kiadta az utasítást az embereinek: – Arra vigyük! Ethan szédelgett, úgy botladozott, mint egy részeg ember, amikor záróra után megy haza a kocsmából, de sosem engedték, hogy orra bukjon. Sokáig gyalogoltak, Ethannek rég fogalma sem volt, merre jártak. Senki sem szólalt meg. Csupán a lélegzésük és hóban ropogó lépteik hallatszottak. * Egyszer csak megálltak. Ethan nyikorgó hangot hallott, mintha valaki egy rozsdás kaput nyitott volna ki. – Figyelmeztetlek, ez egy kicsit nehezebb lesz. Fiúk, fordítsátok meg! Én megyek le először. Ja, és nézzétek meg, hogy a zsák szorosan a fején van-e! Mikor hátrafordították, Imming folytatta: – Le fogunk térdepeltetni. A hangja is máshonnan jött, mintha Ethan lába alól szólt volna hozzájuk. Ethan térdre roskadt a hóban. A farmernadrágon át is lefagyott a lába. – Fogom a cipődet, ráteszem egy lépcsőfokra. Érzed? – Ethan jobb csizmáját egy vékony fadarabra helyezte. – Most lépj mellé a másikkal is! Jó. Fiúk, fogjátok a karját! Te meg, seriffkém, gyere, és lépj eggyel lejjebb! Habár Ethan semmit sem látott, érezte, hogy alatta nagy a mélység. Lelépett a következő fokra. – Tegyétek a kezét a legfelső fokra! – Milyen messze van az alja? – kérdezte Ethan. – Vagy jobb, ha nem tudom? – Még húsz lépést kell lejönnöd. Imming hangja távolinak tűnt, jóval alatta lehetett, és visszhangzott. Ethan kitapogatta a fokot, hogy képet kapjon róla, milyen széles.

A létra ingatag volt. Mozgott, nyikorgott, megremegett minden egyes lépésnél. Mikor a csizmája végre szilárd talajt ért, Imming elkapta a karját, és elhúzta az útból. Ethan hallotta a létra reccsenéseit, ahogy a többiek is megindultak lefelé, aztán ismét megnyikordult a rozsdás ajtó. Fenn bevágtak egy ajtót. Imming mögé került, és kibogozta a csomót, majd levette a zsákot a fejéről. Ethan életében nem látott még ennél szétmállottabb betonpadlót. Immingre pillantott. A férfi kezében kerozinlámpát tartott, mely az arcára kivehetetlen fényárnyék mintákat vetett. – Mi ez a hely, Bradley? – érdeklődött Ethan. – Á, a nevemet is tudod, mi? Milyen figyelmes tőled! Mielőtt rátérnénk arra, hol vagyunk, először dumáljuk meg, hogy életben maradsz-e, velünk jöhetsz-e, vagy itt helyben megölünk. A csoszogó léptek hallatára Ethan hátrafordult. Két fekete kapucnis fiatalemberrel találta magát szemközt, mindkettejük kezében bozótvágó kés volt, és olyan gyilkos tekintettel méregették, amelyből sejteni lehetett, hogy nem félnének használni. – Figyelmeztettünk – szólt Brad. – „Csip nélkül gyere, vagy sehogy.” – Pontosan. És most kiderül, mennyire tudsz engedelmeskedni az ukáznak. Vetkőzz! – Tessék? – Pucérra! – Kötve hiszem. – Ide hallgass: a fiúk az utolsó négyzetcentiig át fogják kutatni a ruhádat, amíg én az utolsó négyzetcentiig átnézem a testedet. Emlékezetem szerint tegnap este még csip volt benned, amikor Kate-tel találkoztál. Vagyis ajánlom, hogy egy jó nagy, ocsmányul összefércelt vágást találjunk a combodon, mert ha nem, ha azt veszem észre, hogy megpróbálsz becsapni minket, akkor tudod mi lesz? – Brad, szóról szóra… – Találd! Ki! – Szabad a gazda. – Felaprítunk a bozótvágóinkkal. Tudom, mire gondolsz: „Abból háború lesz, Brad.” Erre gondolsz, ugye? Hát, akár hiszed, akár nem, magasról leszarjuk, mi készen állunk. Ethan kioldotta az övét, letolta a nadrágját és az alsóját:

– Tessék, élvezkedjetek! Levette a pulóverét, odaadta az egyik késes fickónak. Kibújt az atlétájából is. Eközben Brad letérdelt mögötte, és kesztyűs kézzel végigsimított a vágáson. – Friss munka – állapította meg. – Saját kezed műve? – Naná. – Mikori? – Ma reggeli. – Tartsd tisztán, amíg be nem gyógyul! Vedd le a csizmád! – Előbb nem hívsz meg vacsorázni? Hálátlan közönség; fel sem kuncogtak. Ethan hamarosan csupaszon állt a betonon. A kerozinlámpa a három guggoló ember között szórta a fényt, akik kifordították Ethan ruháit, és végigvizslatták a varrást, minden ujját-szárát, mindegyik zsebét. Az ódon csatorna falai szűk két méterre voltak egymástól, és nagyjából ugyanolyan magasak. Bárhova nézett, a beton annyira megroggyant, hogy alig hasonlított betonra. Akár egy európai világváros katakombái is lehettek volna, de sokkal valószínűbb, hogy azért ilyen, mert az az utolsó maradványa az eredeti, huszonegyedik századi Wayward Pinesnak. A csatorna enyhén emelkedett. Ethan úgy lőtte be, a város keleti része felé mennek. Logikus. Azokból a nagy hegyláncokból biztos bőségesen zubog le az esővíz egy-egy vihar alkalmával. Az elolvadó hó megint csak tengernyi vizet zúdít a völgybe, amikor szélsebesen jön a nyár. A szétmálló betonon most is kanyargott egy erecske Ethan talpa alatt. Brad felnézett, odadobta az atlétáját: – Öltözhetsz. * Ahogy sétáltak fel az alagútban, lépteik tocsogtak a vízelvezetőben, a hideg pincelevegőben pedig érezni lehetett a csalódásukat; ezek a parasztlegények ölni akartak, legszívesebben helyben felnégyelték volna, csak nem szolgáltatott rá ürügyet. Ethannek meggörnyedve kellett járnia, annyira alacsonyan volt a plafon. Az alagút romokban hevert. Indák kúsztak a falakon. Girbegurba vasbeton kacsok lógtak ki a betonból. Utat törtek maguknak a gyökerek. Az elolvadt hó patakokban folyt le a falakon, a plafonról meg csöpögött. A lámpás csak hat métert világított be előttük, és mintha apró, motozó lábak hangja kísérte volna őket tisztes távolságból, a fénykörön túl. Más csatornákba torkolló alagutak, koromsötétbe nyúló létrák sokasága keresztezte az útjukat. Ethan csizmája alatt ropogtak a kövek,

a rögök, a heves esőzések után a hegyről idesodort hordalék meg egy patkánykoponya. * Nem tudta, meddig meneteltek a lángvilágos sötétségben. A levegő is kellemesebb ízt kapott; előzőleg dohos és valamelyest melegebb volt, mint a városban, most viszont a fenti világból érkező, éles, fagyos huzat csapott az arcukba. A csatorna alján folydogáló ér sebes sodrású érré szélesedett, új, öblösebb hang nyomta el vízben gázoló lábuk tocsogását. Kiértek a csatornából, és egy sziklás folyómederbe jutottak. Ethan a többiekkel együtt felkaptatott a meredek talajon. Mikor kievickéltek a sík terepre, és megálltak, hogy kifújják magukat, végre rájött, mi az a robaj, amelyet túl kellett harsognia, hogy értsék a szavát. Nem látta a nyomasztó, csillagtalan éjben, de egy vízesés zúgott a közelben. A főzuhatag rendületlenül döngette a lenti sziklákat, arcára vízpermet hullott. A csapat továbbmasírozott, úgy követték a lámpa fényét a sűrű fenyvesben, mintha az életük múlt volna rajta. Nem látott kínálkozó ösvényt. A vízesés fehérzaja elhalkult, mígnem egyedül a saját, a ritkuló levegőben ziháló légzését hallgatta. A csatornában fázott, itt viszont megizzadt. És csak kapaszkodtak, egyre följebb és följebb. A fák olyan szorosan nőttek, hogy az erdő talajára a hó alig szórhatta porát. Ethan vissza-visszanézett a hegyoldalon, Wayward Pines fényeit fürkészte, de a sötétség mindent elnyelt. Aztán az erdő egy csapásra megtorpant, terjedésének gátat szabott a sziklafal. A csapatnak azonban nem, meg sem pihentek, csak gyalogoltak tovább, hegynek fel. Imming hátrakiáltott: – Meredek az út, de kijártuk. Oda tedd a lábad, ahova mi, és adj hálát az égnek, hogy sötét van! – Miért? – kérdezte Ethan. Az emberei erre csak nevettek. Az erdő tényleg meredeken emelkedett. Ez viszont kész őrültség. Imming bőrszíjra akasztotta a lámpást, utána pedig a vállára vetette, hogy szabadon maradhasson mindkét keze. Mert anélkül esélyük sem lett volna felmászni. A hegy itt az ötvenfokos, majd-beszarsz kaptatóknál is meredekebben ívelt felfelé. Drótkötél kapaszkodókat fúrtak a sziklába, még valami járható útra emlékeztető kiszögellést is látott; helyenként kikopott, itt-ott bemélyedt a kő, ahol meg tudták vetni a lábukat. Egyesek természetesnek hatottak, másokat mintha emberi

kéz vágta volna, de mind felért az öngyilkossággal. Ethan az életet jelentő, rozsdás drótkötélbe kapaszkodott. Tovább araszoltak. A lámpa derengő fényénél látszódó, gyatra fogódzókon túl semmi sem vonta el a figyelmüket. Az első kanyar után még nyaktörőbb terep várta őket. Ethannek fogalma sem volt, milyen magasra hágtak, de az a szörnyű érzés kerítette hatalmába, hogy az erdő fölött járnak. Feltámadt a szél. A fák takarásából kibújó csúcson centi vastagon ült meg a hó. Nem elég, hogy fölfelé kaptattak, csúszott is a talaj. Még Imming és az emberei is lassítottak esztelen tempójukon, mindenki óvatosabban lépdelt, biztos támasztékot kerestek, ahol megvethették a lábukat. Ethan ujjai lefagytak a nagy hidegben. Ebben a magasságban a hó rátelepedett a drótkötélre is, ezért azt minden megtett lépés előtt meg kellett tisztogatnia. A hatodik forduló után a hegyorom a józan ész minden határát áthágva, függőlegesen tört az égbe. Ethan didergett, keze-lába reszketett, mint a kocsonya. Itt nem vizsgálhatta meg, de érezte, hogy mászás közben felszakadt a varrat a combjában az erőlködéstől, és a lábszárán vér csorog a csizmájába. Megállt, hogy kifújja és összeszedje magát. Mire újból fölnézett, a lámpa eltűnt. Se fölötte, se alatta semmi. Csak a végtelen sötétség leple. – Seriff! Imming hangja. Ethan megint körbenézett; még mindig semmi. – Erre! Tekintetével követte a hangot. Hat méterrel arrébb pillantotta meg a lámpást, de szintben. Valahogy rátapadtak a csupasz, sík falra, és átkeltek. – Jössz, vagy mi lesz? Ethan a lába elé nézett, és látta, hogy tőle egy öles lépésre egy tizenöt centi széles deszkát csavaroztak a sziklába, felette pedig egy vékonyabb drótkötelet feszítettek ki a pallóval párhuzamosan. – Gyerünk már! – ordította Imming. Ethan átvetette a lábát a hatvancentis hézagon, és rálépett a pallóra, amely csúszott a kásás hótól. A cowboycsizma sarka lelógott a deszkáról. A drótkötelet szorongatva jobb lábával is át akart lépni, de a sima talpú csizma nem tapadt meg a

jeges pallón. Kicsúszott a lába alól a talaj. Kiáltást hallott; a sajátját. Mellkasa nekicsapódott a sziklafalnak, alig bírta tartani magát fél kézzel. Teljes testsúlya a mélybe húzta, az acélsodrony az ujjaiba mart. Imming kiabált neki, de nem értette a szavait. Minden figyelmét elvette a pengeéles, hideg acél, marka fokozatosan engedett szorításából, csizmája csúszott le a lábáról. Látta maga előtt, ahogy elereszti a drótkötelet, elképzelte a zuhanáskor helyéből kiugró gyomrát, rúgkapáló kezét, lábát. Van annál rosszabb, mint hogy vaksötétben lezuhan? Világosban legalább a földet látni, és bár sovány vigasz, az ember valamelyest mégis felkészülhet a halálára. Felhúzta magát a drótkötélen, amíg a csizmáját újra meg nem vetette a pallón. Nekidőlt a hegy oldalának. Kapkodva vette a levegőt. Vérzett a tenyere. Remegett a lába. – Hé, seggfejkém! Meg ne haljál itt nekem! A csapat egyként kacagott fel és indult tovább. Nincs idő rendezni a sorait. Megfontolt, oldalazó lépésekkel ment utánuk. Ötpercnyi rémisztő hegymászás után a lámpás befordult egy sarkon. Ethan követte a többieket, és végtelenül megkönnyebbült, amikor látta, hogy a hegyi út kiszélesedett, nincs több drótba kapaszkodás és pallón egyensúlyozás. Egy enyhén emelkedő sziklapárkányon baktattak fel. Talán a kimerültség és az adrenalin múló hatása tehette, de Ethan egyáltalán nem vette észre, mikor jutottak be. A lámpás fénye egy hegybe vájt járat falaira vetült, és egyből öt-hat fokot melegedett a levegő. Lépteik visszhangzottak a falakon. Egy barlangba értek. Előttük nyüzsgő hangzavar csendült fel. Zene. Ethan követte a többieket. A járat végében a hirtelen támadt fény bántotta a szemét. Hegyi vezetői továbbmentek, de Ethannek meg kellett állnia a széles, kitárt kapuban. Nem tudta felfogni, mit is lát. Az előzmények ismeretében annyira nem illett oda. A százhetven-száznyolcan négyzetméteres terembe egy tágasabb családi ház is

befért volna. A sarkokban a barlang boltozata ugyan lesüllyedt, de középen hat méterig magasodott. A barlang falait a milliónyi lángnyelv vályogvörösre festette. Mindenütt gyertyák, fáklyák égtek. Kerozinlámpák lógtak a mennyezetről. Nagy volt a meleg, amelynek java részét egy távoli sarokban kialakított, nagy kemence adta. A barlang egyik beugrójában gyújtották a tüzet, füstjét kivitte egy természetes kürtő. Mindenhonnan emberek néztek vissza rá. Társaságokba gyűltek, táncoltak, a tűz köré ültek. Mellette nem messze egy trió játszott a sebbel-lobbal összetákolt színpadon: egy trombitás, egy bőgős és egy zongorista. Ethan sejtette, hogy a pianínót szétszerelték, és darabokban csempészték fel a barlangba. Hecter Gaither ült a zongoránál, és egy hangulatos dzsessz-számot játszottak, amely egy New York-i klubban is simán elment volna. Mindenki kicsípte magát, elegáns ruhájuk biztos tönkrement volna abban a tortúrában, amelyet Ethannek végig kellett szenvednie. Az emberek cigarettáztak, beszélgettek, mosolyogtak, nevettek. A levegőben parfümként terjengett a pia szaga. Aztán Kate toppant elé. Visszafestette kávébarna színűre a haját, fekete, ujjatlan kisestélyi volt rajta. Mosolyogva megszólította, szeme könnyesen csillogott a szesztől: – A világ összes városának összes kocsmája közül pont ide tévedtél? – Végigsimított bal karján. – Látom, megviselt az út. Hadd bújtassalak valami száraz ruhába! A barlang túloldalához kísérte, befordultak és betértek egy fülkébe, ahová az emberek az itteni ruhájukat akasztották. A ruhák nagy részéről csöpögött a víz. – Ötvenkettes a méreted, igaz? – kérdezte Kate. – Igen. Az egyik ruhatartó állványhoz terelte, ahol sorban álltak a száraz, patyolattiszta alkalmi ruhák. – Pont, mint a régi gönceid, mi? Cipőt, zoknit arra találsz. Öltözz át, és gyere ki! – Kate…! – Kinn találkozunk. Azzal faképnél hagyta. Ethan kihámozta magát a pulóveréből, az atlétájából és átázott farmernadrágjából. Leült a fal melletti padra, lehúzta a csizmáját, majd megvizsgálta a sebét. Egy-egy varrat elszakadt, de előrelátóan hozott magával gézt és ragtapaszt. Jó szorosan körbetekerte a lábát, hogy elállítsa a vérzést, és vizes atlétájával letörölte a sarkáig futó, rászáradt vércsíkot.

* Le sem tagadhatta, hogy mintha kicserélték volna. Az öltözőbe tükröt is tettek, ázott haját ezért a titkosszolgálati időkben hordott frizurája szerint fésülte. A barlang egyik falához bárpultot eszkábáltak. Ethan át is furakodott a tömegen a pult felé, és letette fenekét egy üres székre. A koktélmester odalépett hozzá. Fehér ing, fekete csokornyakkendő, fekete mellény – üdítően régi vágású tag. A helyenként megfeketedett, ütött-kopott pultra kirakott egy szalvétát. Ethan felismerte: sosem elegyedtek szóba, de hetente többször is az ábécé kasszájában ült. – Mit adhatok? – kérdezte a férfi. Semmi jelét nem mutatta, hogy tudta volna vagy érdekelné, Ethan kicsoda a városban. – Mijük van? – kérdezett vissza Ethan, aztán felnézett a tükör előtt sorakozó üvegekre. Konyakot, whiskyt és vodkát is látott. Márkás piák, de mindnek csak az alján lötyögött pár korty. Az átlátszó, felcímkézetlen szeszből viszont bőséges volt a kínálat. A tükröt tucatnyi polaroid fénykép foglalta keretbe. Középtájt az egyiken megakadt a tekintete – Kate és Alyssa közös fotója, mindketten az 1920-as éveket idéző flapperruhát viseltek: rikkancssapkát, bubifrizurát, eltúlzott sminket és gyöngysorokat. Arcuk egymásnak nyomódott, szemlátomást részegek és felhőtlenül boldogak voltak, a pillanat mámorában éltek. A felszolgáló észhez térítette: – Uram? – Kék Johnnie Walkert, tisztán. – Az üvegek inkább csak a hangulat kedvéért vannak kirakva, ezeket különleges alkalmakra tartogatjuk. – Jó, akkor mit ajánl? – Remek martinit tudok keverni. – Már jöhet is. Nézte, ahogy a mixer a címkétlen üvegekből különféle löttyöket töltöget egy gömbölyű fenekű martinispohárba, aztán letette Ethan szalvétájára, és egy gerezd zöldalmával díszítette. – Egészségére! Az első kör a ház ajándéka. Ethan a szájához emelte a poharat, mire Kate figyelmeztette: – Vigyázz, légy nyitott az ízére! Leült mellé, míg Ethan belekortyolt az italba: – Hú! Legalább a pohár stimmel. Eddig még sosem kóstoltam olyat, amit

visszamenőleg ki akartam volna törölni az emlékezetemből. A szagtalan folyadék legkarakteresebb jegye a markáns szeszíz, ezt a fanyar, ajkat csókra húzó citromíz követte, utóíze pedig szerencsére jóformán semmi sem volt, mintha a pia íze egyszer csak levetette volna magát a hegyről. Óvatosan visszatette a martinispoharat a szalvétára. – Ne akarjátok nekem bemesélni, hogy ez a kerítésszaggató gin iható! Kate felkacagott: – Majd megszokod. De jól nézel ki, ügynök úr! Lássuk be, a fekete öltöny és a nyakkendő ezerszer jobban áll neked, mint az a suttyó seriffmaskara. A tükörben táncra keltek a párok egy lassú dzsessz-számra. Imminget és a legényeit is kisasolta, szmokingban ültek, egy befőttesüveget adogattak körbe, és a zenekart nézték. Ethan a martinispohár után nyúlt, aztán meggondolta magát. – Szép kis csehó – mondta. – Hogy tudtátok felhozni ezt a sok mindent? – Évek óta csempészünk fel ezt-azt. Örülök, hogy eljöttél. – Hát majdnem otthagytam a fogam, és így sem tudom, igazából mire is jöttem el. Ez valami álarcosbál? – Olyasmi. – Aha, akkor ki minek öltözött? – Látod, Ethan, erről szól az egész: itt senki sem tetteti magát másnak, mint ami. Azért jövünk ide, hogy önmagunk lehessünk. – Megfordult a bárszéken, tekintetét körbejáratta az egybegyűlteken. – Itt szabadon beszélhetünk a múltunkról, az előző életünkről, hogy kik voltunk, hol éltünk, és megemlékezhetünk a szeretteinkről, akiktől elszakítottak minket. Wayward Pines is szóba kerül. Itt azt mondunk, amit csak akarunk, és senkitől sem félünk, amikor itt vagyunk. Az tilos. – A szökés is beszédtéma? – Á! – Akkor sosem mentél ki a kerítéshez? Kate belekortyolt a magát martininek álcázó, förtelmes kotyvalékba. – Egyszer igen. – De nem akartál átmenni a túloldalra? – Dehogy, csak látni szerettem volna. Amióta a barlangba járunk, csak három ember ment át. – Hogyan? Kate habozott: – Van egy titkos alagút.

– Hadd találjam ki… – Mit? – Egyikük sem tért vissza. – Ahogy mondod. – Lehuppant a bárszékről. – Gyere, táncolj velem! Ethan kézen fogta. Beálltak a barlang egyenetlen parkettjén lassúzók közé. Derekára tette a kezét, de tisztelettudóan megtartotta az illő távolságot. – Harold nem bánja – mondta Kate. – Nem egy féltékeny alkat. Ethan közelebb húzta magához, testük kis híján összeért. – Ehhez mit szólna? – Nem volt hátsó szándékom, amikor azt mondtam, hogy nem egy féltékeny alkat. De hátrébb sem húzódott. Táncoltak. Ethan utálta, hogy ennyire jólesik újból hozzáérnie. – Mit gondolnak rólam, hogy itt vagyok? Úgy csinálnak, mint akik észre sem veszik, hogy a seriff nézett be hozzájuk. – Ó, ne aggódj, tudják. Előtte nagy vita volt belőle. A lelkükre beszéltem, mondtam, hogy megbízható ember vagy, szükségünk van rád. Kiálltam érted. – Igazad van, nagy szükségetek van rám. – A kérdés az, hogy mellénk állsz-e. – És mi lesz, ha nemet mondok? Leszúrtok, és csupaszon kihajítotok az útra? Kate körmei a vállába vájtak. Szeme tüzesen izzott. – Egy ujjal sem értünk Alyssához, sem én, sem az itteniek. Ethan, mi nem akarunk forradalmat csinálni. Nem azért jövünk a barlangba, hogy fegyvereket halmozzunk fel, és puccson törjük a fejünket. Azért vagyunk itt, hogy olyan helyen találkozhassunk, ahol nincs ez az állandó megfigyelés, és börtöntöltelékek helyett ember módra élhetünk. Ethan félrevonta Kate-et. – Valami nem hagy nyugodni – kezdte. – Mi? – Két dolog is. Az egyik, hogy honnan tudtatok a combotokba ültetett mikrocsipről? A másik, hogy honnan tudtátok, hogy nem fognak látni a kamerák, ha kiszeditek a mikrocsipet? Erre nincs az az ember, aki magától rájöjjön. Kate elfordította a tekintetét. Ethan kivitte a nagycsarnokból a hűvösebb járatba. Most értette csak meg, hogy egész idő alatt nála volt a megoldás kulcsa. A

mélyen rejtőző gyanú. De amíg fel nem tette a kérdést, az igazság nem tárult fel előtte a maga egyszerűségében. – Kate, nézz a szemembe! Mondd el, mi volt igazából Alyssa szerepe! – Már elmondtam. Édes istenem, el is felejtette, mennyire ismeri ezt a nőt, milyen könnyen átlát rajta. Kate és Alyssa tükör mellé tűzött fényképe jutott az eszébe, mikor meglátta a szemében – immár leplezetlenül – a fájdalmat, a gyászt. – Nem csak nekik kémkedett, igaz? Kate szemébe könnyek gyűltek. – Hanem nektek is. Legördültek orcáján, és nem szabott gátat nekik. – Alyssa először engem keresett meg. – Mikor? – Évekkel ezelőtt. – Évekkel? Akkor mindent tudsz. Mindvégig tudtad az igazságot. – Nem, sosem mondta el nekünk, mi van a kerítés túloldalán. Győzködött, hogy a saját érdekünkben tartja titokban, ráadásul megértette velünk, hogy a szökés az életünkbe fog kerülni, és mindannyian a város foglyai vagyunk, vele együtt. Én hittem neki. És a legtöbben szintén. Sosem derült ki, Alyssa honnan jött, és hol lakott, mikor nem a városban élt. Azt sem tudtam meg, honnan értesült ezekről a dolgokról, amelyekről mi nem. De gyűlölte, ahogy velünk bánnak, ezeket az áldatlan állapotokat. Azt mondta, mások is együtt éreznek velünk, és az életével fizetett, hogy segíthessen rajtunk. – A barátod volt? – Az egyik legjobb. – Akkor a TV-paprika, a titkos üzenetek, Alyssa nyomozása… – Csupán színjáték. Rávette őket, hogy nyomozzanak utánunk. Nem kizárt, hogy gyanúba keveredett, és tudták, hogy egy követ fúj velünk. – Tudod, kik ezek a titokzatos alakok? Elárulta neked? – Nem. A barlangban új nótát húztak, egy gyors számot. Az emberek roptak a talpalávalóra. Ethan azt mondta: – Alyssa itt járt egyáltalán három nappal ezelőtt? – Nem, nem tartottunk gyűlést. Túl kockázatosnak ítéltük. De előtte rengetegszer eljött. Aznap éjjel, amikor meghalt, a sírboltnál találkoztunk. Megbeszéltük, hogy

mihez fog kezdeni. Részletes jelentést vártak tőle, neveket akartak hallani, kérték, hogy dobjon fel mindenkit. Példát szerettek volna statuálni. – Miben egyeztetek meg? – Találtunk valami kifogást, hogy miért nem találkozhatott az itteniekkel. Nem volt más választásunk. – Mikor intettetek búcsút egymásnak? Ez nagyon fontos. – Emlékszem, hazafelé menet ütött kettőt az óra. – Pontosan hol? – A Nyolcadik és a Fő utca sarkán. – Hova ment, miután elköszöntetek? – Ha én azt tudnám! – Úgy értem, merre indult el? – Ja, azt hiszem, dél felé. – A kórház irányába? – Úgy van. – És az kizárt, hogy a te embereid ölték meg? Mi van, ha valaki megneszelte, hogy Alyssa tudja az igazságot? Valaki, aki bármire hajlandó, hogy kiderítse. – Az lehetetlen. – Ebben teljesen biztos vagy? Azok az srácok, akik idehoztak ma este, elég marconák, és bozótvágó késük is van. – Attól még, hogy nem bíznak benned, Alyssát imádták. Mint mindenki. Mellesleg nem titok előttük, hogy van egy alagút a kerítés alatt. Alyssa senkit sem beszélt le a szökésről. – Akkor mi az, ami mégis visszatartja őket? – Azok, akik kiszöktek, és sosem tértek vissza. * A végén csak megkapta azt a kék Johnnie Walkert. Kate bement a bárpult mögé, eltulajdonította az üveget és két whiskyspoharat, aztán kihozta az egyik félreeső asztalkához, ahová a zaj kevésbé hatolt el, és nem sürögtek-forogtak annyian. Itták a whiskyt, nézték a sokaságot, és hallgatták a zenét. Ethan sorra vette az arcokat, és egyre inkább ledöbbent, mert senkiről sem gondolta volna, hogy ennyire lázadó természetű. Wayward Pinesban ezek az emberek úgy beálltak a sorba, mint bármelyik mintapolgár. Betartották a szabályokat, sosem csináltak cirkuszt. Az itteni közönségből gyakorlatilag mindenkit hithű városlakónak nézett volna elsőre, akik Wayward Pines minden reguláját magukévá tették. Most mégis itt voltak, legalább néhány órára

megszabadultak mikrocsipjeiktől, és részegen, boldogan táncoltak egy barlangban. A következő szám után a zenekar befejezte a műsorát. A szoba egyből átalakult: az emberek helyet foglaltak az asztaloknál, vagy leültek a földre a fal tövében. Ethan odahajolt Kate-hez, és a fülébe suttogott: – Mi történik? – Mindjárt meglátod. Kate férje jött oda hozzájuk. Ethan fölállt. – Harold Ballinger – mutatkozott be a férfi. – Szerintem még nem találkoztunk személyesen. – Ethan Burke. Kezet fogtak. – Sok-sok éve együtt dolgoztál a feleségemmel. – Így van. – Szívesen hallanék erről egyszer. Leültek, és Ethanben felmerült, hogy Kate vajon kitálalt-e Haroldnak az együtt töltött évekről, mert nem ez jött le neki ebből. Valaki félkörbe rendezett néhány fáklyát a színpadon, utána lekászálódott, helyét pedig egy ujjatlan koktélruhás nő vette át a tűz fényében. Egyedül a szőke rasztafürtjei árulkodtak kilétéről, ő volt a kávézóban a kávépincér. Egyik kezében martinispohárral, másik kezében sodort cigarettával mosolygott a többiekre. Mikrofonra nyilván nem tellett. Azt mondta: – Későre jár, azt hiszem, ma csak egy vallomásra van időnk. Egy férfi felállt, és megkérdezte: – Mehetek én? – Persze, gyere csak fel! Az illető odabotorkált a színpadhoz. A fekete öltöny nem állt jól rajta, az ujja egy kicsit rövid, mellben pedig kissé szűk volt neki, de amikor belépett a fénykörbe, és a gyertyák megvilágították arcát, Ethan felismerte, hogy Brad Fisher az. Két napja náluk vacsoráztak Theresával. Ethan körbenézett a tömegben, de nem látta Mrs. Fishert. Brad feszült mosollyal megköszörülte a torkát. – Harmadjára vagyok itt – fogott bele. – Páran már ismertek, a legtöbben viszont nem. Még nem. Brad Fisher vagyok.

A barlang kórusban válaszolt, mint az anonim alkoholisták: – Helló, Brad! – Rögtön kezdjük ott, hogy hol van Harold? – Itt hátul! – kiáltotta el magát Harold. Brad Ethanék asztala felé fordult. – Két hónappal ezelőtt Harold bejött az irodámba, és nem akarok a részletekbe merülni, de lehetővé tette, hogy eljöjjek hozzátok. Hogy köszönhetném meg neked, Harold? Félek, hogy sosem fogom tudni meghálálni. Harold legyintett rá, és beordított: – Tégy jót mással! Hahota rázta meg a termet. Brad folytatta mondandóját: – A kaliforniai Sacramentóban születtem 1966-ban. Olyan furcsa! Egy héttel azelőtt, hogy Wayward Pinesban magamhoz tértem, azt hittem, hogy végre legszebb férfikoromat élhetem. Szó szerint emlékszem, hogy ezt gondoltam. Új, megbecsült állást találtam a Szilícium-völgyben, és akkor vettem el a legjobb barátomat. Nancynek hívták. A Golden Gate-parkban találkoztunk. Nem tudom, ki járt közületek Friscóban, de ott van az a japán teakert. A tó fölött átívelő hídon találkoztunk. Olyan… – arca ellágyult az emléktől – …olyan nyálas volt, hogy azon a magas, kerek lyukú hídon álltunk, pont mintha egy filmben lettünk volna. Mindig jót nevettünk rajta. – A nászutunkon nem egy trópusi szigetre repültünk el, hanem autóba ültünk, és nyakunkba vettük az országot. Hat hónapja ismertük csak egymást, de annyira adta magát, hogy együtt sétakocsikázzuk végig Amerikát, bejárjuk a nyugati országrészt. Spontán indultunk útnak, nem foglaltunk semmit sem le előre, életem legjobb időszaka volt. Ethan még hátulról is látta, ahogy Brad erőt gyűjtött, hogy folytatni tudja. – Egy hete utazhattunk, amikor Nancyvel Idahóba értünk. Első este Boiseban aludtunk, és még élénken él bennem, hogy a reggelinél Nance kinézte magának Wayward Pinest a térképen, mert a hegyek között bújt meg, és tetszett neki a neve. – A Wayward Pines Hotelben szálltunk meg, az Aspen House-ban vacsoráztunk. Kiültünk a teraszra, azok a fehér égősorok pislákoltak fölöttünk a nyárfákon. Ez is egy olyan különleges este volt. Na, ti is tudjátok, milyen, ugye? Amikor a jövőt tervezgetitek egy üveg bor mellett, a lehetőségek határtalanok, és minden karnyújtásnyira van tőletek. – Visszamentünk a szobánkba, szeretkeztünk egy jót, elaludtunk, és amikor

felkeltünk, itt találtuk magunkat, és azóta semmi sem olyan, mint régen. Nance két hónapig bírta, aztán önkezével vetett véget az életének. – Most egy vadidegennel vagyok összezárva, akivel egyetlen őszinte, meghitt pillanatot sem tölthettem el. Éveken át magányoskodtam, mióta Pinesban magamhoz tértem, ezért régen nem ért annyi jó, mint amióta Harolddal és most már veletek is találkozhattam, olyanokkal, akikkel őszintén beszélhetek, emberhez méltó életet élhetek. – Belekortyolt martinijába, és savanyú képet vágott: – Majd megszokod, mi? Valaki bekiabált: – Soha! Még nagyobb derültség lett. Brad folytatta: – Tudom, hogy nemsokára mindannyian elindulunk haza, ki a hidegbe, de remélem, visszajöhetek még, és bővebben is megemlékezhetek a feleségemről. Az igazi feleségemről. – Tósztra emelte a poharát. – Nancynek hívták. Szeretem, rettentően hiányzik… – Ekkor előtört belőle az érzelem. – És mindennap gondolok rá. A barlangban mindenki felállt, fölemelték fáklyafényes poharukat. A csarnok kórusban mondta: – Nancyre! Kiitták poharukat, aztán Brad lejött a színpadról. Ethan követte a szemével, ahogy kimegy a járatba, ahol a földre roskadt, és elsírta magát. Kate-re nézett, és elgondolkodott, vajon észrevették-e a nyilvánvaló időbeli eltérést. Brad Fisher 1966-ban született, de huszonkilenc-harminc körül járt, ami azt jelenti, hogy amikor Wayward Pinesba jött az 1990-es évek közepén, Bill Clinton volt az elnök, és a szeptember tizenegyedikei terrortámadások öt-hat évig nem fenyegették még az országot. Kétség sem férhetett hozzá, hogy sokan vannak rajta kívül, akik előtte vagy utána kerültek a városba. Ők mit láttak mindebből? Megvitatták vajon az előző világ dolgait, politikai nézeteiket, miközben e világi életük értelmét keresték? Az egy időben érkezettek keresik egymás társaságát, hogy közös történelemtudásuk ismeretében megnyugvást leljenek? – Képzeld csak el! – szólalt meg Kate. – Két éve először beszélhetett nyíltan az igazi feleségéről. Az emberek felsorakoztak az öltöző előtt. – Mi a helyzet a Wayward Pines-i feleségével, Megannal? – érdeklődött Ethan. – Őt nem hozhatta magával?

– Ő tanító. – És? – Ők az igazhívők. Valaki lenyúlt egy adag port, amelyet belekeverhetett a felesége italába az este. Egész estére kiütötte vele Megant, hogy el tudjon lógni hazulról. – Akkor ő nem tudja, hogy ide jár a férje? – Isten ments, dehogyis! És ez sosem derülhet ki. * Mindenki elment. Ethan levette fekete öltönyét, visszabújt átázott farmerjába és kapucnis pulóverébe. A főcsarnokban Kate elfújta a gyertyákat, Harold meg az üres martinispoharakat szedegette össze, aztán kirakta őket a bárpultra. Az utolsó gyertya kihunyása után Kate kerozinlámpát gyújtott, hogy hazataláljanak. Harold ment előre a járatban. Odakint kitisztult az ég, káprázatosan ragyogtak a csillagok, a hold fényesen sütött. Harold kivette Kate kezéből a lámpást, a vállára vetette, és hármasban elindultak a sziklapárkányon. Amikor az út legkényesebb szakaszához értek, látták, hogy a gyalogszerrel hazafelé tartó emberek már letakarították a havat a deszkákról és a drótkötelekről. Ethan szeme előtt felderengett Wayward Pines. Alant, a völgykatlanban csend és hó lepte a várost. A tetők fehérlettek, pislákoltak a fények. Ethan a lentiekre gondolt. Mindazokra, akik az előző életükről álmodtak. Azokra, akiknek magánbörtönükben még a hajnali órákban sem jött álom a szemükre, mert azon pörgött az agyuk, hogy mivé lett az életük; akik még most sem tudták, hogy élnek-e, vagy meghaltak. Azokra az emberekre, akik a barlangból ázva-fázva menetelnek haza a hóban, vissza egy olyan világba, amelyről tudták, hogy nincs rendjén. A feleségére gondolt. A fiára. Kate törte meg a csendet: – Ethan, tudnom kell. – Mit? – Milyen durva volt? Mennyire kínozták meg Alyssát? Sokat szenvedett? Ethan megfogta az acélsodronyt, és görcsösen rálépett a pallóra. Figyelmeztette magát, hogy ne nézzen le, ám nem tudott ellenállni a kísértésnek. Az erdő kilencven méterrel a csizmája alatta terült el, fölülről látta a fenyves hókoronáját. – Nem szenvedett sokáig – hazudta.

– Ne csináld ezt velem! – csattant fel Kate. – Az igazat akarom hallani. Meddig kínozták? A barlangban euforikus béke uralkodott, de most a nyugtalanító kérdések hevesen záporoztak a lelkében… Alyssát Pilcher emberei kínozták meg, hogy kiadja Kate közösségének tagjait? Vagy Kate emberei ölték meg, hogy ne őket dobja fel? – Ethan? Hol történt? – Ethan! Ki szabdalta össze? Pilcher nem ölte meg a saját lányát. Kate csak az eszét játszaná? – Mit műveltek a barátnőmmel? – kérdezte. – Tudni akarom. Visszanézett régi szerelmére. Ő is, férje is a párkány szélén álltak. Ethan azt hitte, az este végeztével tisztábban fog látni, és kiderülnek dolgok Alyssáról, de csak még bizonytalanabbá vált a dolgában. Csak szaporodtak a kérdések. Pilcher szavai visszhangoztak a fejében. Fogalma sincs… Hogy mi mindenre vetemedhet. – Összevissza vagdosták – mondta Ethan. – Miszlikbe vágták.

19 A kimerültség a Nyolcadik és a Fő utca sarkán tört rá. Egyedül volt, egy-két sarokkal ezelőtt leszakadt Kate-ékről. Az ég veszített sötét, kékesfekete színéből, a csillagok kihunytak. Hajnalodott. Úgy érezte, mintha az egész életét ébren töltené, napját sem tudta, mikor aludta ki magát utoljára. Fájt a lába. A varratok újból felszakadtak. Fázott és szomjúság kínozta. Négy sarokra álló háza hívogatóan várta. Végre levetheti vizes, jéghideg ruháit, ki fog szedni, ahány takarót csak talál, ágyba bújik és feltöltődik. Leereszt egy kicsit a köv… A járó motor hangjára felkapta a fejét. Délről, a kórház felől jött. A fényszórók feléje száguldottak. A puszta látványuk is elég volt ahhoz, hogy megtorpanjon a zebrán. Ritkán látni Wayward Pinesban ilyet, hogy autó jár a városban. Az utcákon sok kocsi parkolt, legtöbbjük mőködőképes volt, a város szélére még egy benzinkutat is építettek, amelynek tőszomszédságában dolgozott az autószerelő, de az emberek alig ültek kocsiba. A járgányok igazából csak színpadi díszletül szolgáltak. Egy pillanatra eljátszott a lehetetlen gondolatával. Egy egyterű családi autó hajt felé: apuka a volán mögött, anyuka elpilledt mellette az anyósülésen, hátul a két kisgyerek bóbiskol, mert mondjuk Spokane-ből vagy Missoulából jötték, és egész éjjel a kocsiban ültek. Talán nyaralni jönnek, vagy csak átutazóban vannak. Köze sincs a valósághoz. Ezt ő is tudta. De egy fél másodpercig, ahogy a város közepén, a hajnali csöndben állt, nem tűnt lehetetlennek. Az autó a Fő utca közepén repesztett, a kerekek a záróvonal két oldalán surrogtak, a fordulatszám az egekbe szökött. Százzal-száztízzel jöhetett, a motor brummogása visszhangzott a házak falán, a reflektorfény elvakította Ethant. Ekkor esett le neki, hogy talán nem ártana lekotródnia az útról, mire a kocsi lelassított. Az ajtó nélküli, nyitott tetejű terepjáró, amely annyiszor vitte már fel a hegyre, ezúttal az utca közepén, a zebrán állt meg. A sofőr behúzta a kéziféket, de nem állította le a motort. A kormány mögül Marcus bámult Ethanre. Lapos tekintetéből sejtette, hogy nemrég zavarhatták fel álmából. – Üljön be, Mr. Burke! Jelenése van. Ethan a kipárnázott bukócsőnek támaszkodott.

– Pilcher azzal küldte ki magát, hogy hajnali ötkor jöjjön értem? – Hívta odahaza is, de senki sem vette fel. – Mert egész éjjel az ő dolgával voltam elfoglalva. – Értem, de akkor is azonnal látni szeretné. – Marcus, fázom, fáradt és csuromvíz vagyok. Mondja meg neki, hogy hazamegyek, lezuhanyozom, és bedőlök az ágyba! Majd… – Elnézését kérem, Mr. Burke, de ez nem fog menni. – Tessék? – Mr. Pilcher azt mondta, hogy azonnal. – Mr. Pilcher bekaphatja. Fejük fölött a jelzőlámpa váltakozó színűre festette a dzsipet, Marcus arcát és a testőr időközben Ethanre szegezett pisztolyát. Glocknak nézte, de nem lehetett biztosan megállapítani a hajnali, gyér fényben. Végigmérte Marcust; harag, félelem, idegesség. A fegyver remegését alig lehet észrevenni. – Szálljon be a Wranglerbe, Mr. Burke! Sajnálom, hogy így kell nyomatékosítanom a szavaimat, de a parancs az parancs, be kell vinnem Mr. Pilcher irodájába. Ugye maga is volt katona? Akkor tisztában van vele, hogy akár tetszik, akár nem, engedelmeskednie kell a feletteseinek. – Valóban szolgáltam a seregben – hagyta helyben Ethan. – Egy UH–60-as Fekete Sólyom pilótája voltam. Csapatszállítóként olyan ütközetekbe vittem a bajtársaimat, ahonnan tudtam, hogy nem jönnek vissza élve. A felkelőket bombáztam. És természetesen teljesítettem a parancsokat. – Ethan bemászott az anyósülésre, és a fegyver csövén átsikló tekintete Marcus zord szemét kapta el. – De olyan emberekét, akiket a végletekig tiszteltem és becsültem. – Nekem pont ilyen ember Mr. Pilcher. – Jó neki. – Ne felejtse el az övét, Mr. Burke! Ethan bekapcsolta a biztonsági övét. A leeresztésnek ezek szerint lőttek. Marcus visszatette a pisztolyt a tokjába, kiengedte a kéziféket, és egyesbe tette az autót. Feleresztette a kuplungot, a havas úttesten megfordult a dzsippel, és padlógázzal süvített végig a főutcán. A gyatra útviszonyok miatt a Wrangler háta balra-jobbra csúszkált. Kilencvennel húztak el a kórház mellett, és Marcus még a városhatáron túli sötétségben is nyomta a gázt. Amint az út az erdőbe ért, visszaváltott hármasba. Ethan cidrizett rendesen, mikor hazafelé bandukolt, de legalább mozgott. Most viszont elviselhetetlenül fagyos szél

cserzette az arcát, a hideg csontig hatolt. Marcus ismét lejjebb váltott, és letért az útról a fák közé. Biztos a fáradtság vette rá, hogy belemenjen, de a háta közepére kívánta az egész pilcheres jelentést. Ahogy az álcázott kőtömbhöz közeledtek, Marcus benyúlt a szőrmekabátjába, és elővett egy távirányítónak látszó tárgyat. A távolban egy háromszög alakú fényjelzés gyúlt fel a hó alatt. Marcus megállt a kiálló szikla előtt a dzsippel. A garázskaput lassacskán felcsévélte a nyitóberendezés a szikla belsejébe. Ethan ujjai annyira elgémberedtek, hogy alig érezte a kezében a kés markolatát. Egy mozdulattal kipattintotta a pengét, és Marcushoz hajolt. A sofőrnek esélyt sem adott, hogy reagálhasson, a kés ívelt hegyét a gigájának szorította. Marcus keze letévedt a kormánykerékről, a pisztolyáért nyúlt. Ethan rádörrent: – Ha nem viselkedik, elvágom a torkát! Marcus visszatette a kezét a kormányra. – Úgy szorítsa, mintha az élete múlna rajta, mert nem kegyelmezek. A hegy gyomrába vezető út tárva-nyitva állt előttük, az alagútból fény vetült a hóra és a környező fákra. Ethan Marcus fülébe duruzsolt: – Nagyon lassan vegye le a kezét a kormányról, és váltson egyesbe! A kezét tartsa a sebváltón, és hajtson be az alagútba! Amikor beértünk, állítsa le a motort! Érti, amit mondok? Marcus biccentett. – Nem akarom bántani, Marcus, de megteszem, ha kell. Öltem már életemben. A háborúban, és ebben a városban is. És újra megteszem. Ne higgye, hogy az ismeretségünk miatt megkímélem az életét! Meg sem fordult a fejemben. Marcus keze remegve váltott egyesbe. Gázt adott, aztán becsorogtak az alagútba. Odabent Marcus engedelmesen leállította a Wranglert. Miután az ajtó legördült mögöttük, Ethan kivette Marcus fegyverét a tokjából, egy .40-es kaliberű töltényeket befogadó Heckler & Koch USP-t. Azon tűnődött, vannak-e az alagút szájánál kamerák. – Magának annyi, ugye tudja? Ethan megpördítette kezében a H&K-t, hogy a csőre fonódhasson a keze. Marcus látta, mi vár rá, igyekezett védekezni, de Ethan telibe találta a halántékát a polimertokos markolattal. Marcus hátrazuhant, és kiesett volna a dzsipből is, de a biztonsági öve megtartotta. Ethan kiforgatta a zsebeit, elvette a beléptetőkártyáját, kioldotta a

biztonsági övét, a gravitáció meg tette a dolgát, és Marcus elterült az aszfalton. Ezután kikapcsolta a saját övét, és átült a volán mögé. Rálépett a kuplungra, felpörgette a motort, és nemsokára már az aszfalton hasított a hegy gyomrába. * A barlang boltozatán lógó, óriási gömbburák zizegésén kívül a bázisra néma csend borult. Ethan belenézett a H&K csövébe. Erre rögtön nevethetnékje támadt, mert Marcus nem töltött csőre egyetlen töltényt se, és a tárat kivéve kiderült, hogy az is üres volt. Hátradobta a pisztolyt a hátsó ülésre, majd kiszállt a terepjáróból. Az üvegajtónál előbányászta Marcus mágneskártyáját, és lehúzta az olvasón. Az első szint folyosóján ilyen kora reggel egy teremtett lélek sem járt. Ethan felment a lépcsőn a másodikra. A neonlámpák fényében csillogottvillogott a hosszú, pepitakockás padló, csizmája csattogott a folyosón. A tilosban járás furcsa érzése kerítette hatalmába, ahogy egymagában sétafikált a folyosókon. Felügyelő, gardedám nélkül. A folyosó vége felé a megfigyelő központ ajtajánál megállt, és bekukucskált a kazettáján. Valaki a pultban ült, és végigszaladt a kamerák képein – a legtöbb álmukban forgolódó vagy ágyukban baszó embereket mutatott, testük kivehetetlen volt az éjjellátó UV-zöldjében. Lehúzta Marcus kártyáját. Az ajtó kinyílt. Belépett. A képernyőknél ülő ember hátrafordult. Ted, a biztonságtechnika vezetője. Keresve sem találhatott volna rosszabb embert. – Seriff! – üdvözölte Ted riadtan Ethant. – Nem tudtam, hogy erre jár. – Nem csoda, ha egyszer nem jelentkeztem be előre. Ethan mögött becsukódott az ajtó, ő pedig közelebb lépett a monitorokhoz. – Mutassa a kezét! – Hogy? – Ted, nem érti, hogy mit jelent a „mutassa a kezét”? Ethan előrántotta a kését. Ted óvatosan felemelte mindkét kezét. Kihűlt kávé szaga csapta meg az orrát. – Van valaki a szomszéd szobában? – Két emberünk – válaszolta Ted. – Kell attól tartanunk, hogy a beosztottai benyitnak hozzánk?

– Kétlem, általában keményen dolgoznak, fel sem állnak a gép mellől. – Reméljük, most is így lesz, az életük múlik rajta. Ethan letelepedett a Ted melletti székre. A férfi keze remegett, amitől Ethan is megkönnyebbült: ha fél, szabadon utasítgathatja. A szemüveglencséje akkora volt, mint egy ablak, kitágult pupillái véreresnek, kialvatlannak látszottak. – Egész éjjel húzta az igát? – Igen. – Mikor van műszakváltás? És most mondom, nem jár jól, ha hazudik nekem. Ted a karórájára nézett. – Harmincnégy perc múlva. – Ted, fél? A biztonsági szolgálat vezetője bólintott. – Jó, jobb is, ha fél. – Mért csinálja ezt velem, seriff? – Mert válaszokat akarok. Az ölébe teheti a kezét. Ted megtörölte a homlokát az ingujjában, aztán a combjára tette a tenyerét. – Szeretnék tisztázni valamit – jelentette ki Ethan. – Mit? – Nem tudom, van-e beépített riasztója vagy más, trükkös vészjelzője, de ha elköveti azt a hibát, hogy megnyomja, megölöm. – Értettem. – Nem érdekel, ha harminc, állig felfegyverzett biztonsági őr jelenik meg az ajtóban, ha egyszer kinyílt, feltételezni fogom, hogy maga riasztotta őket, és az lesz az utolsó mozdulatom a halálom előtt, hogy elvágom a torkát. – Rendben. – Ted, csak mondom: nem szeretném, ha sor kerülne rá. – Én sem. – Ez magán múlik. No, lássunk munkához! Először is vegye le az összes kamera adását! Ted megfordult a székében, és bepötyögött valamit az irányítópanelbe, mire mind a huszonöt kamera elsötétült. – Na – kezdett bele Ethan –, jól gondolom, hogy van kameraképünk a második szint folyosójáról, ahonnan ez a terem nyílik? – Akár lehet is. – Kérje be, és tegye ki a jobb fölső monitorra! A második szint folyosója jelent meg a képernyőn: üres.

– Jó, most azt mutassa, Pilcher hol van! – Neki nincs beültetett csipje. – Hát persze, miért is lenne… Vannak a lakásában vagy az irodájában kamerák? – Nincsenek. – Maga szerint ez rendjén van? – Nem tudom. – Mi a helyzet a jobbkezével? Hol van Pam, vagy netán ő sem követhető? – De, őt be tudjuk fogni. A bal felső sarokban életre kelt az egyik képernyő. – Tessék, ott van. A szoba egyik sarkába rejtett kamera egy szobabiciklikkel, futópadokkal, súlyzókkal telezsúfolt edzőtermet mutatott, amelyben a kép közepén egy szál csaj edzett. Erőlködés nélkül húzódzkodott egy bordásfalon. – A mikrocsipjelét fogta? – Igen, de mit akar tőlem? Ethan felsandított a második szint folyosóját mutató kamera képére. Még mindig üres. – Bekamerázták az alagút bejáratát is? Ted ujjai a pulton kopogtak. Az alagút képe tárult eléjük. A kókadt fejű Marcus a betonon üldögélt. – Az meg ki? – kérdezte Ted. – A kísérőm. – Mi lelte? – Fegyvert fogott rám. Marcus fel akart tápászkodni, lábra is állt, de gyönge térde megbicsaklott, és visszarogyott a földre. – Hadd kérdezzek valamit, Ted! – Mi lenne az? – Mit csinált, mielőtt Pilcher belekeverte volna ebbe a buliba? – A feleségemet egy éve gyászoltam, amikor találkoztam vele. Az utcán éltem, halálra ittam magam. Egy hajléktalanszállón önkénteskedett, ahol én is megfordultam. – Szóval a levesosztásnál ismerkedtek össze? – Szó szerint. A szárnyai alá vett, kivakart a mocsokból. Rég halott volnék, ha nem lépett volna közbe, ebben biztos vagyok. – Akkor az ön szemében minden gyanú fölött áll? Sosem hibázhat?

– Hát mondtam én ilyet, seriff úr? A monitor tanúsága szerint Marcus lábra állt, és megtette az első, bizonytalan lépést a bázis felé. – Ted, amikor legutóbb itt jártam, megmutatta nekem, hogy a mikrocsip teljes életútját le tudják követni, meg tudják jeleníteni, merre járt a célpont. – Simán. – Ez persze Pilcher esetében lehetetlen, vagy tévedek? – Nem, így igaz. – Hát Pamnél? Ted hátrapördült. – Miért kérdi? Marcus eközben az alagútban támolygott, de mégis haladt. – Inkább a keze járjon! – Milyen időszakot vizsgálunk? – Azt szeretném látni, három napja merre járt. Az összes képernyő elsötétült, majd Wayward Pines légifotós térképévé álltak össze, és a várostól délre egy piros pont villant fel. – Ez hol van? – fogta vallatóra Ethan. – A támaszponton. – Beljebb zoomolna? – Hogyne, de akkor is csak a fenyőfákat fogja látni a hegyen. A városról részletes látképünk van, de erről a komplexumról nincs. A jobb alsó sarokban számokat látott, valószínűleg bevett katonai szokás szerint huszonnégy órás időbélyegzőt. – Itt volt huszonegy óra nulla-nullakor? – kérdezte Ethan. – Igen, este kilenckor. – Rendben, léptesse előre, de lassan! Villámgyorsan peregtek a másodpercek, percek, órák, de a pötty nem moccant meg. Ted leállította az időt: – Hajnal egynél tartunk. – És Pam még mindig a bázison lébecol. Indítsa el, nézzük tovább! Éjjel fél kettő előtt nem sokkal a pont megmozdult, lejött a hegyről, bement az erdőbe, aztán a Wayward Pinesba vezető útra. Ted felnagyította a képet. A Pam-bogyó megnőtt, és gyorsabb tempóban nyargalt az úton a város irányába.

– Nyomja csak meg azt a gombot, amitől látom, hogy melyik területekről van kamerafelvételünk! – A monitoron megjelentek a fluoreszkáló pacák. – Pamben van csip, ezért a mozgása beizzítja a kamerákat, igaz? – Igen – felelte Ted. Pam beszaladt az egyik főutcával párhuzamos sikátorba. – Hol vagyunk most az időben? – Éjjeli egy óra negyvenkilenc percnél. – Kamerakép van róla? – Hmm, ez furcsa. – Mi? – Nem működik a „felvétel indítása” gomb. – Ted beljebb zoomolt. Egyetlen épülettömb töltötte be a huszonöt képernyőt. – Ó, hát ezért! Látja? Egy vakfolton áll. – Közelről a fluoreszkáló korongok között elvétve feltűnt egy-egy fekete folt is, és a másodpercek múlása ellenére Pam mindig megtalálta a sötét zugokat. – Ügyes – jegyezte meg Ted. – Tudja, hol vannak a kamerák, és hova mehet, ha nem akar filmre kerülni. – Pörgesse öt perccel kettő előttre! Ted készségesen átugrott pár percet. Hajszálpontosan 1:55-kor Pam bogyója a színházterem déli bejáratánál állomásozott, a Fő és a Nyolcadik utca sarkán. Ott voltál. Alyssa halálának estéjén láttad, amikor Kate-től elbúcsúzott. Ted megszólalt: – Többet is segíthetnék magának, ha megmondaná, mit keres. 1:59-kor Pam elindult délnek. Aztán követted Alyssát. Pam belépett az egyik fluoreszkáló övezetbe. – Megjelent a „felvétel indítása” gomb. – Nézzünk bele! A monitorok a kamera szemszögéből mutatták a Fő utcát. Szemcsés, infrakamerás felvétel, de Ethan kiszúrta Pam árnyékát. Szedte a lábát, aztán eltűnt a képből. A felvétel véget ért, a monitorok visszadobták a madártávlati képet. – Mit csinált a városban? – tudakolta Ted. – Egy perccel kettő előtt Alyssa és Kate Ballinger útjai a Fő és a Nyolcadik utca sarkán elváltak egymástól. Egyik nő sem vitte magával a csipet, ezért nincs képünk róluk. Az elmondásuk alapján Alyssa dél felé indult útnak, feltehetően haza a

támaszpontra. Pam Alyssa nyomába szegődik. Ne feledjük, hogy két-három órával később a várostól délre eső legelőktől nem messze én találtam rá Alyssa holttestére. Meztelenül feküdt az út közepén, halálra kínozták. – A Kóborlók ölték meg Alyssát. – Lehet. De lehet, hogy nem. Vessünk egy pillantást a három aktuális kameránkra! Ted visszaváltott: Marcus eltűnt az alagutat figyelő kamera látómezejéből; Pam kiment a konditeremből; a második szint folyosója továbbra is üres. – Menjen vissza az előző nézetre! – mondta Ethan. – Lássuk, hova tart! Ted behozta Wayward Pines nagytotálját. Pam déli irányban folytatta az útját. A hajtűkanyarnál a pötty behatolt az erdőbe, és egészen a kerítésig meg sem állt. – Az én mikrocsipemet is fel tudná vinni erre a képernyőre? – érdeklődött Ethan. – Mármint ugyanebben a pillanatban? – Ahogy mondja. Ethan bogyója is a monitorokra került. – Ön is ott volt, amikor Pam? – csodálkozott Ted. – Hát ezt nem értem. – Igen, találkoztam vele a kerítésnél aznap. Akkor vetett véget az életének Peter McCall. – Ó, erre emlékszem. – Futtassa végig még egyszer Pam nyomvonalát hajnali 1:59-től, amikor egymásba botlunk a kerítésnél! Ted újraindította a szimulációt. – Ez nekem magas, mit kéne látnom? – Akkor játssza le még egyszer! Háromszor is lefutott a program, mire harmadik alkalommal Ted felkiáltott: – Mi az ördög? Ted előredőlt a székében. Viselkedése megváltozott: félelme oldódott, érdeklődését felcsigázta, amit látott. Feszülten figyelt. – Csak én nézem rosszul, vagy tényleg hiányzik két és fél óra Pam nyomvonalából Alyssa halálának éjszakáján? Ted visszatekerte a felvételt. Addig nagyította, amíg maga a pont is négy képernyőt beterített. Aztán előre-hátra tekergette a videót. – Semmi sem látszik a vágásból – állapította meg. – Egyedül az óra ugrik egyet. Három billentyűzetet püfölt feldúltan. Egy hibaüzenet villant rá a képernyőről. Ted félreszegett fejjel meredt rá, mint aki nem fogta fel, mi történt. – Mit jelent ez az ablak? – szólt közbe Ethan.

– Hiányzik egy állomány, az éjjel kettő óra négy perctől négy óra harmincháromig tartó intervallum. – Ez meg hogy lehetséges? – Valaki kitörölte. Hadd próbáljak meg még egy módszert! A képernyőkön egy parancssor jelent meg; Ted egy hosszú, érthetetlen utasítást táplált be, amelyre a gép ugyancsak egy hibaüzenetet dobott ki. – Gyorsan visszaállítottam a rendszert a filmszakadást megelőző percre. – És? – Elnyelte őket a fájlallokációs tábla. – Vagyis? – Az adatok törlődtek. – Pilcher vagy Pam belenyúlhatott a rendszerbe? – Garantáltan nem, saját kezűleg biztos nem. A kódhoz már önmagában sincs hozzáférésük, de hogy utána még sebészi pontossággal összefűzzék a két meglevő videót? Kizárt. Ahhoz komoly szaktudás kell. – Akkor ki végezhette el a műveletet? Az egyik technikusuk? – Csak ha megparancsolták nekik. – Nem magát kérték meg rá? – Esküszöm, nem. – Hányan értenek annyira a rendszerhez, hogy manipulálhatták az adatokat? – Ketten. Ethan késével a hatalmas kezelőpult túloldalán álló ajtóra bökött. – Benn vannak? Ted vacillált. – Ted! – Az egyikük igen. Ethan az ajtóhoz ment. – Várjon! – Ted a monitorokra mutatott, amelyek időközben visszaváltottak a bázis belső kamerahálózatának valós idejű adásaira. Pam és Pilcher két őrrel feléjük tartott, a második szint folyosóján jártak. Ethan farkasszemet nézett Teddel. – Maga riasztotta őket? – Isten ments! Üljön vissza! – Minek? Ted rávetette magát az érintőképernyőkre. A belső kamerák képe eltűnt. – Hozza csak vissza! – mordult rá Ethan.

– Ha ez azt jelenti, amire gondolok, akkor jobb, ha nincs fönn a nagyképernyőn, amikor bejönnek. Ted Wayward Pines térképét hozta be, ráközelített Kate Ballinger házára, és rávetítette a ház interaktív tervrajzát. Átkapcsolt az ágyuk fölötti kamerára. Kate és Harold tűnt fel a képernyőn. Hajnali fényben derengett a szobájuk, a pár éppen öltözött. Ethan helyet foglalt. – Most meg segít nekem? – Egy kicsit. A hangok az ajtóhoz értek, aztán egy zár kattant. – Seriff, gyorsan találja ki, mit akar! – Egy utolsó kérés: ha szorult helyzetbe kerülnék, és a városban fényes nappal beszélni akarok… – A Fő és a Kilencedik sarka, a padon. Vak és süket. Az ajtó kivágódott. Pilcher lépett be először, Pam szorosan a nyomában. Pilcher hátraszólt, vélhetően az őröknek: – Várjanak kint egy percet! Majd szólok. Pilcher beviharzott a szobába, és heves, haragvó tekintetével szinte felnyársalta Ethant. – Marcust bevitték a betegszobába, agyrázkódást kapott és megrepedt a koponyája. – A kis geci pisztolyt rántott rám, szerencséje, hogy nem a hullaházban kötött ki. Maga hatalmazta fel rá? – vágott vissza Ethan. – Azt a parancsot kapta, hogy menjen be a városba, találja meg magát, és ha törik, ha szakad, hozza fel hozzám. – Ez esetben önnek köszönheti a koponyarepedését. – Mit keres itt? – Maga szerint? Pilcher Tedre pillantott. Ted kibökte: – Szerette volna élő egyenesben látni a Ballinger-lakást. A képernyőn Kate átment a konyhába. Egy dugattyús kávéfőzőből öblítette ki a zaccot. Pilcher elmosolyodott. – Mi az, Ethan, nem volt elég a tegnap esti traccsparti? Azonnal velem jön a lakosztályomba!

Ethan odalépett Pilcherhez. Jó tizenöt centivel tornyosult fölé, így amaz csak az orra hegyét bámulta. – Szívesen magával tartanék, David, de előbb kötelességemnek érzem, hogy leszögezzem, ha még egy ilyen köcsög húzása lesz, és a gorilláját pisztollyal küldi utánam… – Vigyázzon a nyelvére! – vágott a szavába Pilcher. – A mondat vége sokba kerülhet még magának. Körülpillantott. – Ted, biztos minden rendben? – Igen, uram. Pilcher Ethanre tekintett: – Csak ön után. Ethan zsebre dugott kézzel oldalgott el Pam mellett, aki mániákusan vigyorgott, bőre még csillogott az izzadságtól. Kint a folyosón két izmos, szekrény méretű ember állt őrt az ajtóban. Civil ruhát hordtak, de géppisztoly lógott a nyakukban, és szúrós szemmel méregették Ethant. Pilcher vezetésével egy jelöletlen ajtóhoz mentek, ahol a tudós lehúzta a mágneskártyáját. Az ajtó mögötti lift Pilcher lakosztályába vitt. Visszanézett testőreire: – Uraim, innen már magunk is megoldjuk. Amikor mindhárman beléptek a liftbe, Pilcher azt mondta: – Marcus állítása szerint ön ellopta a beléptetőkártyáját. Igaz ez? Ethan visszaadta. – Szép kis estéd lehetett, édesem! – jegyezte meg Pam. Ethan a pulóverére nézett; azóta sem száradt meg, sáros volt, és több helyen elszakadt. – Mentem volna haza, hogy ráncba szedjem magam, de Marcus keresztülhúzta a számításaimat. – Örülök neki – mosolygott Pam. – Én piszkosan szeretlek. Mikor a lift felért Pilcher rezidenciájához, Pam megragadta Ethan karját, és visszahúzta a fülkébe. A füléhez hajolt, és odasúgta: – Láttalak, amikor Theresával romantikáztál tegnap éjjel. Jaj, ne vágj már ilyen képet! Még senkinek sem mondtam el. Egyelőre. De jó, ha tudod, hogy most már a markomban vagy. *

Pilcher leültette Ethant és Pamet egy kerek üvegasztalhoz a makulátlanul tiszta konyha szélén. A szakácsa a reggelin dolgozott, a profi Viking-tűzhely főzőlapjáról tojás, bacon és sonka illata járta be a szobát. – Jó reggelt, Tim! – üdvözölte a szakácsot Pilcher. – Jó reggelt, uram! – Hozna nekem egy kis kávét? Rendelni is fogunk, három személyre. – Természetesen. Tompa, szürke fény szűrődött be az ablakon. – Azt hallottam, havazott az éjjel – hozta fel Pilcher. – Pár pehely. – Minden évben egyre korábban jön a tél. Még csak augusztus van. Egy sima arcú, szakácskabátot viselő fiatalember jött át a konyhából, tálcáján három porceláncsészét és egy nagy cafetière-t hozott. Letette a tálcát az asztalra, és óvatosan lenyomta a dugattyút, ezt követően pedig mindenkinek töltött. – Tudom, hogy Pam és Mr. Pilcher feketén issza. Ön hogy parancsolja, seriff úr? Hozzak esetleg tejszínt és cukrot? – Köszönöm, nem kérek. Az illata alapján jó kávé. Mérföldekkel jobb, mint amit a városban kapni. A seattle-i kávé volt ilyen. – David, nagyon büszke lehetsz a mi kis seriffünkre. Ó, ha láttad volna, hogy szerepelt tegnap! – mondta Pam. – Nocsak, mit csinált? – Meglátogatta Wayne Johnsont. Most segítesz először másoknak beilleszkedni, igaz, Ethan? – Bizony. – Mr. Johnson nehezen viselte a helyzetet, az összes kényes kérdést végigzongorázta, amelyet ilyenkor szoktak. Ethan ragyogó munkát végzett. – Ezt örömmel hallom – mondta Pilcher. – Jó volt látni, mintha a kisfiunk tanult volna meg járni. Olyan szép! Tim felvette rendelésüket, és visszament a konyhába. – Nos, Ethan, epekedve várjuk, hogy beszámoljon az estéről – tért a tárgyra Pilcher. Ethan a csészéből felszálló gőzt bámulta. Kínos helyzetbe került. Ha ez az ember elmegy odáig, hogy a saját lányát megölje, mit fog művelni Ethannel és a családjával, ha nem köpi be a Kóborlókat? Ha viszont kitálal, azzal Kate halálos ítéletét írja alá.

Nincs jó döntés. És ha ez még nem volna elég, Pam tudja, hogy kioperálta Theresa csipjét. – Ne hagyjon ki egyetlen részletet sem! Alyssa az életével játszott, amikor nem nevesített egyetlen Kóborlót sem, de kétségkívül elmondta az igazságot az apjának vagy Pamnek. Biztos bevallotta volna, hogy Kate társai nem veszélyesek, nem szövögettek forradalmi terveket, csupán azért találkoztak, hogy egy kis időre megízlelhessék a szabadságot. És mégis meggyilkolták. Az igazság nem segített Kate-en és a kis csapatán. Az igazság nem mentette meg Alyssa életét. – Ethan? Ebben a szörnyű, vérfagyasztó pillanatban feleszmélt, és megértette, mit kell tennie. Kockázatos, őrült vállalkozás. – Ethan, a kurva életbe, szólaljon már meg! De ez az egy dobása maradt. – Bejutottam – mondta Ethan. – Jó, de hova? Ethan elmosolyodott. – A belső szentélybe. – Bevitték a gyűléseik helyszínére? – Bekötötték a szememet, és kitámogattak az erdőbe. Fölmásztunk egy hegyre, majd be egy barlangba, valahol a hegyekben. – Magától is visszatalálna oda? – Szerintem igen. Visszafelé már nyitott szemmel jöhettem. – Akkor megkérem, hogy rajzoljon majd nekem egy térképet. – Meglesz. – Rendben, és mit látott? – Úgy ötvenen-hatvanan gyűltek össze. – Többek között a régi munkatársa és a férje is? – Ó, hogyne. Tudják, mi benne a vicc? Az, hogy egyértelműen Kate és Harold a főkolomposok. – A többieket is felismerte? – Még szép. – Komplett névsort szeretnénk látni. – Nincs akadálya. De egyvalamit jobb, ha tud.

– Mit? – Tegnap úgy mentem oda, hogy biztos csak egy ártalmatlan összejövetel lesz. Az emberi természet azt diktálja, hogy a szabályokat mindig megpróbáljuk kijátszani. Az 1920-as évek tiltott csapszékei kiváló példák erre. De ezek az összejövetelek, ezek a seregszemlék messze nem ennyire ártalmatlanok. Pilcher és Pam összenézett, arcukon tagadhatatlanul meglepetés tükröződött. Alyssa nyilván az ellenkezőjét mondta. Ethan folytatta: – Hogy őszinte legyek magához, David, azt hittem, csak egy zsebdiktátor, de beigazolódott a sejtése. Rendre toboroznak új tagokat, és vannak fegyvereik. – Fegyvereik? Milyenek? – Nagyrészt házilag barkácsoltak. Fejszék, kések, botok, egy-két pisztolyt is láttam. Csinos kis arzenált szedtek össze maguknak. – Mik a terveik? – Hát, mindenki szűkszavúan bánt velem, elég feszültek voltak. – Azt meghiszem. – De annyi szent, hogy át akarják venni a hatalmat az egész város felett. Ennyi világosan kiderült. Nem azért sodorják veszélybe az életüket, hogy a tűz körül ücsörögjenek, és a Wayward Pines előtti, régi, szép időkről fecsegjenek. Tudják, hogy megfigyelik őket, tudnak a villanypásztorról. Vannak, akik a túloldalra is átmerészkedtek. – Hogyan? – Ezt még nem sikerült kiderítenem. – Ethan két kézzel fogta a kávésbögrét, a felforrósodott porcelánnal melengette a tenyerét. – Bevallom, először szkeptikusan álltam a feladathoz, de úgy látszik, komoly problémával áll…unk szemben. – Alyssáról mit mondtak? – kérdezte Pam. – Azt akarod tudni, hogy ők ölték-e meg? – Na ja. – Nos, senki sem jött oda hozzám, hogy bevallja, de szerinted? Nézze, David, ha nem is jöttek rá, hogy maga az, annyit tudnak, hogy valaki a háttérből irányítja a várost. Valaki mozgatja a szálakat. És ennek bármi áron véget akarnak vetni. Háborút akarnak. A jelszavuk: „Szabadság vagy halál”, meg az összes többi baromság. Tim egy ezüsttálcával tért vissza. A veteményeskert gyümölcseiből készített salátát tett az asztalra, minden bizonnyal az utolsó friss falatokat.

– Mr. Pilcher, önnek itt a tükörtojása a kovásszal. Pam, önnek a buggyantott tojás hollandi szósszal, önnek pedig, seriff úr, egy rántotta. Rátöltött mindenkinek a kávéjára, azzal távozott. Pilcher belekóstolt a tojásba, egy ideig Ethan tekintetét fürkészte. – Ethan – szólalt meg nem sokkal később –, ugye ön is belátja, hogy nem engedhetjük kitörni a polgárháborút a Földön élő utolsó maroknyi ember közt? – Természetesen. – Ön mit javasol? – Tessék? – Mit tenne az én helyemben? – Nem tudom, még nem gondoltam bele. – Ezt egy kicsit nehezemre esik elhinnem. Pam? – Lássuk csak! Először megkérném a hiper-szuper seriffünket, hogy állítsa össze a tegnapi estély meghívott vendégeinek listáját, aztán pedig megkérném saját magamat – itt ujjával önmagára mutatott –, hogy verbuváljak egy ütőképes csapatot. Végigsöpörnénk a városon, és egy éjszaka leforgása alatt kihúznánk az utolsó faszkalapig mindenkit arról a listáról. – Elmosolyodott. – Bocs a poénért, de most jött meg, úgyhogy a szívem is vérezne, ha kimaradnék belőle. – Mindenkit visszahelyeznél a hibernálótartályokba? – érdeklődött Pilcher. – Vagy kegyetlenül kivégezném őket. Innentől már tulajdonképpen fölösleges tovább vesződni velük. Szerinted nem? – Mit mondott, Ethan, hányan vannak? – Ötvenen-hatvanan. – Nem áldozhatok fel ennyi embert. Lehet, hogy megrögzött optimista vagyok, de állítom, hogy Kate társaságában is vannak még emberek, akiket más eszközökkel is vissza lehetne még terelni a helyes útra, mint hogy megkínozzuk vagy kiiktatjuk őket. Pilcher egy csipet sót szórt a tojására. Beleharapott. Kinézett a kőbe vájt ablakon. A sziklafalon át csodálatos látvány tárult elé: háromszáz méterrel alattuk a városig burjánzott az erdő a hegyoldalon. Mikor Pilcher ismét az asztalnál ülőkhöz fordult, arcán az elszántság új jegyei jelentek meg. – Ethan, érdekes éjszaka vár magára. – Merthogy? – Este meg fogja rendezni az első búcsúját.

– Kinek a tiszteletére? – Kate és Harold Ballinger lesz a díszvendégünk. Pam arca felragyogott. – Milyen zseniális ötlet! – kiáltott fel. – A fejétől bűzlik a hal. Ha lefejezzük a társaságot, a maradék beáll a sorba. – Tudom, Ethan, hogy az egyetlen búcsú, amelyen részt vett, a sajátja volt – felelte Pilcher –, de felteszem, hogy bemagolta a kézikönyvet, és tudja, miben számítunk önre. – Van bármilyen aggályod az exszeretőd kivégzésével kapcsolatban? – tudakolta Pam. – Elragadóan tapintatos vagy – dörrent rá Ethan. – Egy nap szólj már nekem, hogy magyarázzam el neked, mi az az empátia! – Talán Pam szerencsétlenül fogalmazta meg – tette hozzá Pilcher –, de a kérdés helyénvaló. Készen áll rá, Ethan? Félreértés ne essék, ezzel nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy van választása. – Ha így kérdezi, rettegek tőle – mondta Ethan. – Valaha szerettem őt. De a tegnap éjszaka után megértem, miért van szükség erre a lépésre. Pilcher vonásai megenyhültek. – Amikor ezeket a szavakat hallom a szájából, Ethan… semmi sem töltene el nagyobb boldogsággal, mint hogy végre együttműködjünk, osztozzunk a felelősségen. Annyira fontos számomra, hogy bízzon bennünk és hűen mellénk álljon. Annyi mindent nem mondtam még el, annyi mindent szeretnék átadni, de ehhez az kell, hogy tudjam, igazán a mi ügyünkért harcol. – Ballingeréket élve kell elfognunk – mondta Pam. – Ezt a beépített rendezőkkel az elején tisztáznia kell, különben a díszvendégeinket agyonütik egy sötét sikátorban. Az üzenetünket akkor tudjuk a leghathatósabban közvetíteni a lakosságnak, ha a Fő utcán, nagy nyilvánosság előtt halnak meg. Véres, elrettentő mulatságot szeretnénk látni, hogy minden Kóborló megértse, mivel jár az ellenszegülés. – Árgus szemmel fogom figyelni, hogyan zajlik ez a búcsú – figyelmeztette Pilcher. – A ma esti szereplése sokat fog nyomni a latban, igazán kivívhatja vele a bizalmamat. – Pilcher felhörpintette kávéját, majd felállt. – Menjen haza, Ethan, aludja ki magát! Kiküldöm dr. Mitert a városba, hogy visszaültesse a csipet a combjába. – Hogy én mennyire imádom a búcsúkat! – lelkendezett Pam. – Jobb, mint a karácsony. És valami azt súgja nekem, hogy a városiak is odavannak érte. Tudod,

hogy vannak, akik a ruhásszekrényeikben külön az alkalomra varrt jelmezeket rejtegetnek? Kifestik a késeiket, a köveket. Időnként jólesik egy kicsit kirúgni a hámból. – Szerinted csak „egy kicsit kirúgunk a hámból” azzal, hogy két embert megölünk? – kérdezte Ethan. – Végül is ehhez értünk a legjobban, nem igaz? – Remélem, hogy nem. Pilcher asztalt bontott: – Én személy szerint utálom a búcsúkat. De az ott az én népem, és fájjon bármennyire, tudom, hogy ez kell nekik. Beleőrülnének az állandó tökéletességbe. Minden édeni kisváros mélyén lappang valami gusztustalan titok. Nincs édes pihenés rémálom nélkül.

20 Ethan hazaért, belépett a sötét házba. Megengedte a fürdővizet, felment a hálószobába. Theresa egymásra hányt dunyhák alatt aludt. Lehajolt hozzá, és a fülébe suttogta: – Gyere velem a fürdőszobába! A fürdővíz volt az egyetlen melegforrás a lakásban, de az legalább örvendetesen forró. Mire Theresa lecsoszogott, a fürdőt betöltötte a gőz. A pára kicsapódott a tükrön, a kád fölötti ablakon, még mintha a falak is verejtékeztek volna tőle. Theresa levetkőzött, belépett a kádba, és beereszkedett Ethan lába közé. Mikor beültek, a víz majdnem kiömlött, jó, ha egyujjnyi maradt a széléig. Olyan sűrű gőz szállt fel a kádból, hogy alig lehetett látni a csapot. Ethan épp csak annyival csavarta lejjebb a csapot a lábával, hogy a vízcsobogás elnyomja a beszédüket. Magához ölelte a háttal ülő Theresát. Bőrét ebben a melegben is hidegnek érezte. Füle szinte Ethan szájához ért, és olyan eszményi pozitúrában ültek, hogy nem is tudta, miért nem jutott korábban eszébe, hogy így beszélgessenek. Állt a gőz a fürdőszobában. – Nem Kate emberei ölték meg a nőt, aki után nyomozok – mondta Ethan. – Akkor ki? – Pam, Pilcher valamelyik beosztottja, vagy ő maga. – A saját lányát?! – Nem vagyok benne biztos, de ettől függetlenül ma este búcsút rendezünk. – Kinek? – Kate-nek és Haroldnak. – Jesszusom! És mivel te vagy a seriff, neked kell levezényelned. – Fején találtad a szöget. – Nem tudod megakadályozni valahogy? – Nem is akarom. – Ethan… – Theresa megfordult, és a szemébe nézett. – Mit forgatsz a fejedben? – Jobb, ha nem tudod. – Amiatt, ha netán nem jönne be? – Ja. – Mennyire rizikós? – Nagyon. De ezt megbeszéltük tegnap este. Megígértem neked, hogy rendbe hozom ezt a várost, akár az életünk árán is. – Tudom, csak…

– Egy kicsit másként látod a helyzetet, amikor kenyértörésre kerül a sor. Különben meg mondanám, hogy Pam tud rólunk. Hogy tegnap este kimentünk sétálni. – Elmondta bárkinek is? – Nem, és le merném fogadni, hogy nem is fogja, a búcsú előtt legalábbis biztos nem. – De mi lesz, ha utána elkottyantja? – A ma éjjel után már nem fog számítani. De figyelj, nem kötelező beleköpnöm a levesükbe. Beállhatnánk a sorba, életünk hátralevő részét leélhetnénk engedelmes, jó lakosokként is. Én lennék a város seriffje. Megvannak ennek a maga előnyei. Nem kell jelzálogkölcsönt és számlákat fizetnünk, mindenünk meglenne. Régebben mindennap késő estig dolgoztam, most vacsorára mindig itthon vagyok. Többet lehetnénk együtt, akár egy rendes család. Theresa visszasuttogott: – Tudod, a lelkem mélyén még nem tettem le arról, hogy beleszokom az itteni életbe. Megbékélhetnék vele, de az nem élet, Ethan. Ilyen körülmények között nem. – Megcsókolta férjét, ajkai selymesen puhává váltak a melegben és a gőzben. – Úgyhogy tégy, amit jónak látsz, és tudd, hogy bármi történjék, én szeretlek. Az elmúlt huszonnégy óra közelebb hozott minket egymáshoz, mint az ötévnyi házasságunk Seattle-ben. * Délutánra a hó elolvadt. A kéken világító téli ég burája alatt Ethan az iskolát körülvevő kerítés tövében állt. A gyerekek kiszaladtak a téglaépület kapuján, lesiettek a lépcsőn. Ben és két barátja vállra vetett hátizsákkal jöttek felé, beszélgettek, nevetgéltek. Mennyire természetesnek tűnt! A gyerekek hazamennek az iskolából. Nincs itt semmi látnivaló. Ben kilépett a kapun. Nem vette észre az apját. Ethan megszólította: – Szia, Ben! Ben megtorpant, akárcsak a barátai. – Apu, hogyhogy itt vagy? – Csak szerettelek volna hazavinni az iskolából. Ugye nem bánod, ha együtt megyünk haza? A kissrác nem szerette volna, hogy apu kísérje haza, de dicséretesen leplezte szégyenét. A barátaihoz fordult, és azt mondta:

– Délután még találkozunk. Ethan Ben vállára tette kezét. – Bemegyünk a kedvenc boltodba, mit szólsz hozzá? Négy sarokkal arrébb sétáltak, átkeltek az úttesten, és betértek egy édességboltba, az Édes Szájba. Pár iskolás megelőzte őket: kisfiúk és kislányok csapata rohamozta meg a mindenféle földi jóval megrakodott üvegedényeket. Golyórágók, gumimacik és gumiautók, CukiGumik, medvecukor, karamell, M&Ms-es és skittlesös zacskók, pezes, smartiesos dobozok kínálták magukat, szóval egyetlen fogszuvadosást okozó édesség sem hiányzott a polcokról. Ethan tudta, hogy más élelmiszerekkel együtt ezeket is lehibernálták, de nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy ha van olyan tárgy, amely kétezer évig is kibírná tartósítás nélkül, akkor az biztosan a CukiGumi. A csokispultnál kötöttek ki. A kézműves karamell minden íze és fajtája hívogatta őket a pult üvegén túlról. – Azt kérhetsz, amit csak akarsz – kínálta Bent Ethan. Forró csokival és ízesített karamellás cukorral megtömött papírzacskóval a kezükben sétáltak ki az utcára. Wayward Pinesban ez a legélénkebb része a napnak, amikor a nebulókat hazaengedik, és az utcát betöltötte a gyerekzsivaj. Ennél sosem szokott élethűbb lenni a városi lét. – Üljünk le valahova! – javasolta Ethan. Átkísérte fiát az úttesten a Nyolcadik és a Fő utca sarkán álló padhoz. Leültek, a forró csokijukat kortyolgatták, majszolták a karamellás cukrot, és a járókelőket nézték. – Emlékszem magamra azokból az időkből, amikor annyi idős voltam, mint te – mondta Ethan. – Sokkal jobb gyerek vagy, mint én akkoriban. Okosabb is. A karamellás szájú kisfiú felnézett. – Tényleg? Ethannek eszébe ötlött, hogy a szemüvege és a füles sapkája miatt Ben nagyon hasonlított az eredeti Karácsonyi történet Ralphie-jára. – Komolyan, igazi kis görcs voltam, visszadumáltam, tomboltam, lázadtam. Ez megnevettette Bent. Belekortyolt a forró csokijába. – Az iskola régebben egy sima iskola volt – jegyezte meg Ethan. – Házi feladatot kaptunk, szülői értekezletet tartottak, bizonyítványt osztottak. – Mi az a bizonyítvány? – Egy kis füzet, amelybe félévente beírták, milyen jegyeket kaptál. Te már biztos

nem emlékszel rá, milyen volt Seattle-ben az iskola. Ez egy kicsit más. Ben erre lehajtotta fejét, és a cipőjét nézte. – Mi a baj, fiacskám? – Erről nem szabad beszélned – mondta halk, szigorú hangon. – Ben, nézz a szemembe! A fiú felpillantott. – Én vagyok a seriff ebben a városban. Arról beszélek veled, amiről csak akarok. Én irányítom a várost. A fiú megrázta a fejét. – Nem, nem te. – Tessék? Ben szemében könny fakadt. – Erről sem beszélhetünk. – Az apád vagyok, nincs olyan, amiről ne beszélhetnénk mi ketten. – Nem te vagy az apám. Ethannek az is jobban esett volna, ha egy pillangókést szúrtak volna a hasába. Elállt a lélegzete, a világra hirtelen könnyfátyol borult. Alig tudott megszólalni: – Ben! Miről beszélsz? – Nem te vagy az igazi apám. – Nem én? – Jaj, te ezt nem érted! Úgysem fogod megérteni. Megyek haza. Ben felállt volna, de Ethan átkarolta és visszahúzta. – Engedj el! – Mit képzelsz, ki a valódi apád? – Nem szabad erről b… – Ki vele! – A bácsi, aki megvéd minket! – Megvéd? Mitől? A fiú könnyes szemmel, sértődötten tekintett Ethanre. – A kerítésen túl élő démonoktól – vágott vissza. – Te jártál a kerítés túloldalán? A fiú biccentett. – Ki vitt ki? Dacos csend. – Egy idős, fekete szemű bácsi volt, aki alacsony és kopasz? Nem, nem felelt, de hallgatása felért a válasszal.

– Nézz rám, fiam! Nézzél rám! Mit értesz azon, hogy ő az apád? – Mondtam már. Ő óv meg minket, ő lát el minket, ő építette ezt a várost. Ő teremtett mindent Wayward Pinesban. – Ő nem az isten, ha ezt taní… – Ne mondj ilyet! Ethan azt gondolta: Ha okot kéne találnom, hogy miért érett meg ez a város a pusztulásra, ez végképp az! Elrabolják tőlünk a gyermekeinket! – Ben, vannak a világban igaz dolgok, és vannak hazugságok is. Figyelsz rám? Ahogy édesanyáddal szeretünk… annál nincs igazabb dolog a világon. Szeretsz engem? – Hát persze. – Bízol bennem? – Igen. – Az a bácsi, akivel a kerítés túloldalára kirándultatok, nem az isten. A közelébe sem érhet. David Pilchernek hívják. – Te tudod, ki ő? – Neki dolgozom, mindennap látom. Egyszer csak elébük toppant Megan Fisher. Ethan még csak a lépteit sem hallotta. A semmiből bukkant fel. A gyapjúszoknyás nő óvatosan letérdelt Ben elé, és térdére tette a kezét. – Minden rendben, Benjamin? Ethan erőltetett mosollyal viszonozta. – Megvagyunk, Megan – felelte. – Nehéz napja volt a suliban, maga is tudja, hogy megy ez. Szerencsére az Édes Száj mindenért kárpótolni tudja őket. – Mi történt, Benjamin? A kisfiú lesütött tekintettel pityergett, könnyei a forró csokiba csöppentek. – Ez amolyan magánügy – mondta Ethan. A néhány napja Theresáékat megvendégelő Megan háziasszonyos lelkesedése és bája egy csapásra szertefoszlott. – Magánügy? – hitetlenkedett. Mintha nem értette volna a szó jelentését. Mintha Ben az ő gyereke lett volna, és Ethan az ő dolgába ártaná magát. – A Fenyősuliban a közösségi szemléletet képviseljük a gyermeknev… – Igen, magánügy, Mrs. Fisher. Afféle húzzon-el-a-picsába típusú magánügy. Az arcára kiülő meghökkenés és undor láttán Ethan biztosra vette, hogy így még sosem beszéltek vele. Azóta garantáltan nem, amióta Wayward Pinesban él, és ekkora hatalma van.

Megan fölállt, és olyan fintorgó képet vágott, amilyet csak egy tanító néni tud. – Mr. Burke, ők a mi gyermekeink. – Egy frászt! Megan elviharzott, Ben pedig kibújt édesapja szorításából, és futásnak eredt. * – Jó napot, Belinda! – üdvözölte Ethan beosztottját, ahogy belépett a seriffhivatalba. – Jó napot, seriff! Nem nézett fel a pasziánszából. – Hívtak? – Nem, uram. – Személyesen kerestek? – Nem, uram. Megkopogtatta Belinda asztalát az irodába menet, és azt mondta: – Remélem, van kedve egy jó nagy bulit csapni az este. A hátán érezte Belinda égető tekintetét, de nem nézett vissza. A szobájában felakasztotta a kalapját a fogasra. Belépett a gardróbba, kinyitotta a szekrényen lógó lakatot. Eddig csak egyszer tárta szélesre a gardróbszekrény ajtaját. Óvakodása pusztán pszichológiai jellegű volt, mivel a benne található tárgyak jelképezték mindazt, amit leginkább utált a munkájában és ebben a városban. Amitől az első naptól kezdve kirázta a hideg. A rézfogason az előző seriff jelmeze lógott. A saját búcsúja idején csak távolról látta Pope seriffet, a maskara részletei elkerülték a figyelmét a nagy ijedtségben és pánikban. Közelről úgy nézett ki az öltözék, mint valami démonkirály palástja. A barna medve bundájából varrt köpeny vállát prémmel tömték ki, és egy vaskos lánccal rögzítették elöl, a szegycsontnál. A szőrme itt-ott összeragadt, ahová Ethan sejtése szerint vér fröccsent, majd rászáradt a szőrre, de külön ügyeltek rá, hogy még véletlenül se tisztítsák ki, ezért az alvadt vértől és az oszló hulla szagától úgy bűzlött, mint egy dögevő szája. Mindez azonban a nyomába sem ért a ruhába szőtt trófeáknak. Minden díszvendég skalpját feltűzték a bundára, összesen harminchetet. A legkorábbi szárított marhahúsra emlékeztette, a legfrissebb viszont még nem barnult be. A köpeny feletti polcon pihent a hozzá tartozó fejdísz. Egy beste koponyája képezte az alapját, eltátott állkapcsát fémrudak tartották a helyén. A koponyacsont tetejére egy szarvasagancsot csavaroztak. A kardot és a vadászpuskát a szekrény falára akasztották. A strasszkövekkel

kirakott fegyverek megcsillantak a föléjük szerelt izzó fényében. Ethant megijesztette, amikor megcsörrent a telefonja. Olyan ritkán esett meg vele. Kisétált a gardróbból, és az ötödik csengésre felvette a telefont. – Burke seriff beszél – szólt a kagylóba. – Ugye tudja, ki vagyok? Bár csak suttogott a telefonban, Ethan felismerte Ted hangját. – Igen. Honnan tudta, hogy itt vagyok? – Kettőt találhat. Na persze, a kamerák elől nincs menekvés. – Beszélhetünk egymással nyíltan ezen a vonalon? – kérdezte Ethan. – Nem sokáig. – Ki fogják deríteni? – Előbb-utóbb. A kérdés az, hogy számít-e ez még azután, hogy kitudódik. – Mire akar kilyukadni? – Megtaláltam! – Mit? – Amit kerestünk. Nagyon el volt rejtve, mélyen az adathalmazban, de semmit sem lehet végleg törölni. – És? – Ez nem telefontéma. Be tud jönni húsz percen belül a hullaházba? – Hogyne. – Dr. Miter most érkezett meg az őrsre, siessen! Ethan hallotta, ahogy a vonal túlsó végén Ted hirtelen lecsapja a kagylót. Amint letette a telefont, megint megcsörrent. – Üdv, Belinda! – szólt bele. – Seriff úr, jött egy dr. Miter nevű orvos, azt mondja, önnel szeretne beszélni. Vissza akarja ültetni a mikrocsipemet. – Elnézést, éppen dolgom van. Megtenné, hogy leülteti a váróteremben és főz neki egy kávét? – Igenis, uram. Ethan kihúzta az íróasztala bal oldalának legalsó fiókját, kivette és felcsatolta a bőrszíjra erősített pisztolytáskát. A fegyverszekrények felé fordult, a középsőhöz lépett, kinyitotta az ajtaját és kihúzta a fiókot. A fiókból kivett egy Desert Eagle-t, megtöltötte, betette a tokba, aztán levette a terepszínű tusú, kékített alkatrészes, 4×32es céltávcsövű Model 389-es puskáját is.

Megint csörgött a telefon. Felkapta. – Igen, Belinda? – Ööö, dr. Miter nem szívesen várakozna tovább. – Egy orvos, aki nem óhajt várni. Ugye, milyen ironikus, Belinda? – Nem értem, uram. – Azonnal megyek. Ethan letette a kagylót, és a fegyverszekrény melletti ajtóhoz sietett. Kipattintotta a tolóablak biztonsági zárát, felfeszegette, majd félrecsúsztatta. Kikászálódott a párkányon, és lehuppant az épület elé telepített sövény mögé. Utat tört magának a marasztaló ágak közt, és futásnak eredt. A Broncóval jött ma dolgozni; kinyitotta a sofőrülés ajtaját, és feltette a puskát a tartójára. Már a motort túráztatta, amikor a nyitott ablakon át újból megszólalt a telefon. * Ethan leparkolt a főutcán egy üres helyre, és odasétált a Játékszerdoboz kirakatához. Kate a pénztárban ült, unottan, agyhalottan bambult a semmibe. Biztosan gúzsba kötötte a lelkét, amikor a tegnap megízlelt, szédítő szabadság után visszazuhant a Wayward Pines életét meghatározó mindennapi rabságba, gondolta. Sejtette, hogy a titkos bulik után másnaposan mindig szembesülniük kell a kegyetlen valósággal. Hogy mivé lett az életük. Ethan bekopogtatott az ablakon. * A Fő utca és a Kilencedik sarkán leültek a padra. A város kiürült. Már nem tűnt valódinak, akár egy forgatás után otthagyott film díszlete is lehetett volna. Máris alkonyodott, a nap lebukott a nyugati hegyorom mögött. – Itt nyugodtan beszélhetünk, nem hallanak – mondta Ethan. – Rémesen nézel ki – figyelt fel rá Kate. – Aludtál te egyáltalán? – Á! – Mi a baj? – Áruld el, hogyan találom meg az átjárót a kerítés alatt! – Miért? – Erre nincs időm. Jártál ott? – Egyszer. Évekkel ezelőtt. – A túloldalra is átmentél? Kate megrázta a fejét.

– Miért? – Mert féltem. – Kate, hogy találom meg? – Van ott egy nagy, korhadt fenyőfatönk. Akkora, mint te. Nagyobb, mint bármelyik másik a környékén. Ha még nem dőlt ki, meg fogod találni. Az alagút bejárata pontosan a tövében van, tűlevelekkel fedik be. Szerintem jó régóta senki sem bújt át a túloldalra. – Le van zárva? – Nem tudom. Ethan, mi történt? Kate-re meredt. El akarta mondani. Figyelmeztetni akarta. – Csak bízz bennem! * Ethan a kórház mögött, a kíváncsi szemektől védett sikátorban parkolt le a terepjárójával. A hátsó ajtón lógott be. A földszinten a légy sem pisszent. Lement a lépcsőn az alagsorba, és a négy üres folyosó találkozásánál kötött ki, ahonnét a keleti szárny végéből nyíló, ablaktalan ajtóhoz vezetett az útja. A hullaház előtti utolsó néhány neonlámpa kiégett. Félhomályban az ajtóhoz ért és belökte az ajtót. Ted egy kinyitott laptoppal várta a boncasztalnál. Ethan odament, miközben bevágódott mögötte az ajtó. – Itt szabadon beszélhetünk? – Lekapcsoltam a kórház alagsori kameráit – suttogta. Az órájára pillantott. – De csak tíz percig maradnak alvó üzemmódban. – Hol van Pam? – Fenn, egy terápiás ülésen. Ethan megkerülte a megvilágított asztalt, odaállt Ted mellé. Végigjáratta a tekintetét a tetemhűtőkön, az öblítőmedencén, a szervmérlegen. Ted félrehajtotta a lámpát, hogy vakító ragyogásba borítsa az egyik sarkot, a boncterem többi részét homály fedte. A laptopon felállt a rendszer. Ted begépelte a felhasználónevét és a jelszavát. – Miért itt? – érdeklődött Ethan. – Hogyan? – Miért itt akart találkozni velem? Ted a képernyőre mutatott.

A felvétel elindult. HD-minőségben. Az egyik fenti sarokba szerelt kamera Alyssára szegeződött. – Hú, bassza meg! – kiáltott fel Ethan. Vastag bőrpántokkal egy boncasztalhoz szíjazták. Ehhez a boncasztalhoz. – Hang nincs? – Ennyi idő alatt nem találtam meg, de higgye el, így is sokat mond. Alyssa üvöltözött. Felemelte fejét az asztalról. Minden izma megfeszült. Pam jelent meg a szalagon. Megragadta Alyssa haját, és durván visszarántotta a fémasztalra. David Pilcher sétált be a képbe. Letett egy kiskést az asztallapra, és felmászott rá. Átvetette az egyik lábát a lánya combján, ráült. Felemelte a kést. Mozgott a szája. Alyssa visszakiabált valamit, Pam lefogta. Pilcher összeszorította a száját. Oldalra billentette a fejét. Nem látszott dühösnek. Rezzenéstelen arccal szúrta hasba a lányát. Ethan hátrahőkölt. Pilcher kirántotta a kést, Alyssa vergődött, ahogy szabadulni igyekezett. A boncasztalon tócsába gyűlt a fekete vér. Alyssa arcát eltorzította a gyötrő fájdalom, mire Pilcher megint elkezdett tátogni, és amikor újra döfésre emelte a kést, Ethan elfordult. Hányinger kerülgette, de visszanyelte a torkából felkéredzkedő, fémes ízt. – A többit magamtól is el tudom képzelni. Ted odahajolt a laptophoz, begépelt egy parancsot. A képernyő kíméletesen elsötétült. – És ez így megy tovább – mondta Ted. – Jó sokáig. Ethant megrázta a látvány. Az Alyssa holttestén keletkezett fekete sebekre gondolt, amelyeket aznap este a boncteremben látott. – Tehát aznap este, miután Alyssa és Kate elköszöntek egymástól, Pam Alyssa

nyomába eredt, valahogy idecsalogatta az alagsorba – vonta le a következtetést Ethan. – Pilcher már várt rájuk, vagy később csatlakozott hozzájuk. Amikor néhány nappal ezelőtt megvizsgáltam a holttestet, nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy hogyan és miért véreztették ki, hol ölhették meg… – Miközben végig a gyilkosság színhelyén állt. Ethan a csizmája alatti lefolyóra meredt. – Ted, van másolata erről a felvételről? – Többet is készítettem. – Ted benyúlt a zsebébe, és elővett egy körömnyi nagyságú memóriaszilánkot. – Ez az öné. A városban semmi sem tudja lejátszani, de vigyázzon rá, süllyessze el! Jól fog jönni, ha netán történne valami velem vagy a többi másolattal. Ethan eltette a szilánkot. Ted ránézett az órájára. – Pár percünk maradt csak, jobb, ha mihamarabb eltűnünk. És most mi lesz? Felmerült bennem, hogy minden belső képernyőre kiküldöm az anyagot. – Ne, isten őrizz! Menjen vissza dolgozni, tegyen úgy, mintha mi sem történt volna! – Hallottam, hogy este el fogunk búcsúzni Ballingeréktől. A hegyen a szóbeszéd már őket tette felelőssé Alyssa haláláért. Mi a terve? – Kigondoltam valamit, de még senkinek sem árultam el. – Akkor minden menjen normál üzletmenetben? – Aha. – Rendben. – Ted vetett még egy utolsó pillantást az órájára. – Na, oszoljunk! A kamerák hatvan másodperc múlva visszakapcsolnak. * Ethan délután négyre ért ki a város végét jelző hajtűkanyarhoz. Négykerékmeghajtású terepmenetre váltott, és lehajtott a Broncóval a padkáról, be az erdőbe. A talaj besüppedt a terepjáró alatt, a fenyőfák között hófoltok ültek meg az árnyékos zugokban. Lassan lehetett csak haladni. Az a nyolcszáz méter is mintha egy örökkévalóságig tartott volna, mire odaért a kerítéshez. Először a vasoszlopokat vette észre a szélvédőn át, majd ahogy egyre közeledett, a kerítésdrót is láthatóvá vált, végül pedig a szögesdrót a tetején. A kerítéstől harminc méterre leparkolt. Annyira sötét volt, hogy érdemes lett volna bekapcsolni a fényszórókat, de nem merte megkockáztatni. A kormány mögött ülve, ahogy járt a motor, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy milyen félelmet ébreszt ez abban, aki meglátja. Pedig csak némi acél és áram.

És ha számításba vesszük, hogy mi mindent kell Wayward Pinestól távol tartania, hogy megvédje a külvilágtól, egyben rendkívül silánynak is tűnt. Egyáltalán nem festett úgy, mintha ez a hitvány drótfonat megvédhetné az emberiséget a kipusztulástól. * Igaza volt Kate-nek. Senki sem téveszthette szem elől a fatönköt. A távolból úgy nézett ki, mint egy nagy, ezüstszínű medve, aki a hátsó lábain állt, göcsörtös ágait meg fenyegető mancsokként meresztette az égnek. Alakja olyan hátborzongató, hogy alkonyat táján a frászt hozná az emberre. Ethan leparkolt mellette. Magához vette a puskáját. Kiszállt a kocsiból. Túl gyorsan sötétedett. Az ajtó csapódása visszhangot vert az erdőben, aztán beállt a csönd. Megkerülte a tönköt. Elolvadt mögötte a hó, csak a tűlevelek tömör takarója látszott. Semmi sem utalt arra, hogy csapóajtót rejtene. Leeresztette a Bronco hátsó ablakát, majd felhajtotta a csomagtartó ajtaját, és kikapta az ásót meg a hátizsákot. * Fél óra ásás után az ásó hegye kemény tárgynak ütközött. Félredobta a szerszámot, térdre rogyott, és kézzel tépkedte ki a két-három év alatt összetömörödött tűlevélcsomókat. A csapóajtót acélból öntötték. Egy méterszer egy húszas, belesimult a talajba. Az ajtó fogantyúját egy szemescsavarhoz lakatolták, az évek során viszont az eső és a hó miatt megette a lakatot a rozsda. Egy jó erőset kellett csak rávágnia az ásóval, máris letört. Hátára vetette a hátizsákot, megtöltötte a puskáját, aztán a jobb vállára vette. Előrántotta a pisztolyát, belökött egy .50-es kaliberű, üreges hegyű töltényt a tárba. Az ajtó zsanérjai úgy csikorogtak, mint a táblán végighúzott köröm. Odabenn koromsötét volt. A föld nedves illata a házuk alatti szervizaknára emlékeztette. Leszedte az övéről a Maglite elemlámpáját, bekapcsolta, és rácsatlakoztatta a Desert Eagle-re. A földbe lépcsőfokokat vájtak. Ethan óvatosan lejjebb ereszkedett. Kilenc fok után a lépcső aljához ért. A fénycsóva egy gerendákkal kitámasztott járatot világított

meg. A hevenyészetten összecsapott dúcok nem voltak túlságosan bizalomgerjesztőek. Gyökerek és földbe ágyazódott kövek alatt haladt tovább. Középen a falak mintha beszűkültek volna, vállával a járat oldalát súrolta, és meggörnyedt háttal kellett előrefurakodnia, hogy ne verje a fejét a plafonba. Mikor fél távon is túljutott, a feje fölött hallani vélte a kerítés zúgását, a hajhagymái bizseregtek a földtakaró túloldalán folyó, bődületes erejű áramtól. Szorított a mellkasa, mintha fulladna, de tudta, hogy ez csak pszichoszomatikus reakció, a szűkös járat ezt váltja ki belőle. Aztán egyszer csak egy másik földbe vájt lépcsősornál találta magát, és amikor felfelé világított lámpájával, egy újabb csapóajtóra vetült a fénye. Visszamászhatna, idehozhatná az ásót, és bénázhatna vele. De inkább elővette a pisztolyát, aztán ráirányította a piros pöttyöt a rozsdás lakatra. Mély levegőt vett. És lőtt. * Egy óra múlva visszazárta a csomagtartó ajtaját, feltekerte a hátsó ablakot. Visszatette a puskát a tartójára. Kifeküdt a motorháztetőre, sós verejték csípte a szemét. A félhomályos erdőben lassan beesteledett. Olyan csönd ült az erdőn, hogy kalapált a szíve a karosszérián. Mikor lecsillapodott ziháló légzése, fölállt. Leizzadt, de a verejték mostanra nyirkos és hűvös érzetet keltett. – Te meg mi a francot keresel itt? Ethan megperdült. Pam a sötétített üvegen át kukucskált be a Bronco hátuljába, mintha a semmiből termett volna ott. Lábára simuló sztreccsfarmert és piros, ujjatlan felsőt viselt, haját lófarokba fogta. Ethan szemügyre vette vékony derekát. Nem látta, hogy fegyver volna nála, hacsak valamit a háta mögé nem rejtett. – Engem stírölsz? – Van nálad fegyver? – Hah, persze, másért rám sem vetnéd a tekintetedet. Pam balett-tartásban felemelte a kezét, spiccre állt sportcipőjében, aztán kivágott egy piruettet. Nem volt nála fegyver. – Látod? – felelte. – Nincs más a farmeromban, csak a jó öreg Pam. Ethan kivette a tokból a pisztolyát, de nem emelte föl. Sajnos üres volt. – Ez aztán jó nagy pisztoly, seriff úr. Ugye tudod, hogy mit mondanak a nagy pisztolyt hordó pasikról?

– Ez egy Desert Eagle. – Ötvenes? – Pontosan. – Az a szörnyeteg még egy grizzlyt is leterítene. – Tudom, mit tettetek Alyssával – mondta Ethan. – Tudom, hogy Pilcherrel együtt csináltátok. De miért? Pam közelebb lépett hozzá. Két és fél méterre állt tőle. – Érdekes – jegyezte meg Pam. – Mi? – Közelebb jöttem hozzád. Két lépés, na jó, két nagy lépés, és testközelbe érek, de te még csak meg sem fenyegettél. – Mi van, ha azt szeretném, hogy testközelbe kerülj? – Felkínálkoztam neked, de te inkább a feleségedet dugnád meg. Az zavar az egészben, az itt a bökkenő, ha így jobban tetszik, hogy te valójában gyakorlatias ember vagy. – Nem fogom az adást. – De értette. – Nem vagy a szavak embere, a süket dumáé meg végképp nem. Emiatt is kívánlak annyira. Most csak tippelek, de megkockáztatom, ha lenne töltény a fegyveredben, rögtön rám szegeznéd és kinyírnál. Azaz nem nagyon van más választásod ebben a helyzetben, mi? Jó helyen tapogatózom? Még egy lépést tett Ethan felé. – Van még valami, ami meg sem fordult a fejedben. – Tényleg? Mi? – Mi van, ha más az oka, hogy közel engedlek magamhoz? – És mégis mi lenne az? Még egyet. Ilyen közelről már az illatát is érezte. A reggeli samponét. A mentolos leheletét. – Annyira személytelen a lövöldözés – mondta Ethan. – Mi van, ha inkább le akarlak vinni a földre, és puszta kézzel akarlak agyonverni? Pam arcára mosoly ült ki. – Régebben meglett volna rá a lehetőséged. – Emlékszem. – Lesből támadtál. Nem volt fair a küzdelem. – Kinek a szemszögéből? Elkábítottál, baszki. Ethan felemelte a pisztolyt, és rátartotta az arcára.

– Nagy az a luk a pisztolyod végén – sziszegte Pam. Ethan hüvelykujjával hátrahúzta a kakast. Tekintetéből látta, hogy Pam habozik. Pislogott egyet. – Jól gondold meg, mit csinálsz! – figyelmeztette Ethan. – Szeretnéd, ha ez lenne a legutolsó perced a földön? Mert vészesen közelítünk a pillanathoz. Pam tétovázott. Ha nem is igazi félelem, de bizonytalanság jelent meg a szemében. Utálta, hogy nem ő irányított ebben a helyzetben. Aztán elmúlt. Acélos elszántsága visszatért. Szája sarka gunyoros mosolyra görbült. Tökös csaj, az tény, le sem tagadhatná. Bármelyik pillanatban leleplezheti. Mikor a nő szája szólásra nyílt, meghúzta ravaszt. A kakas rácsapódott az elsütőszegre. Pam összerezzent; egy másodpercnyi egzisztenciális kétely: Meghaltam, vagy sem? Ethan megfordította a pisztolyt a markában, marokra fogta a csövét, és izomból meglendítette a kétkilónyi, izraeli öntésű acéltárgyat a koponyája felé, amelyet be is tört volna annak rendje és módja szerint, ha Pam a legeslegutolsó pillanatban ki nem tért volna az útjából. Ethant magával vitte a lendület, szabadon hagyva az oldalát, mire Pam olyan szédítő erejű ütést mért a veséjére, hogy Ethan térdre roskadt, derekán éles, égő fájdalom futott át, de mielőtt tudatosodhatott volna benne, a nő torkon vágta. A földre zuhant, arccal a mocsokba, a világ forgott körülötte. Azon járt az esze, vajon azért nem kap-e levegőt, mert Pam bezúzta a légcsövét. Ellenfele letérdelt mellé. – Ne mondd, hogy ilyen könnyen végeztem veled! – szapulta Ethant. – Tudod, úgy elképzeltem magamban az egész küzdelmet. De te fogod magad, és két maflás után a földön fetrengve fuldokolsz, mint egy kisköcsög? Ethan az eszméletvesztés határán imbolygott, az oxigénhiánytól csillagokat látott. Ah. Végre. A zabolátlan pánik szélén táncolva hirtelen beszökött egy kicsinyke levegő a torkán. Ezt igyekezett leplezni. Kiguvasztotta a szemét, ujjával a farzsebébe nyúlt. A bicskáért. – Most, hogy itt fekszel és fuldokolsz, szeretném, ha tudnál valamit. Ujját a pengében kialakított lyukra tette. – Nem tudom, miben sántikáltál, de nem jött össze. Theresával és Bennel pedig… Ethan hurutos, fuldokló hangot préselt ki magából, amitől Pam elvigyorodott.

– …olyan kínok között végzünk, hogy Alyssa tortúrája ahhoz képest egy wellnesshétvégének fog tűnni. Kipattintotta a pengét, és egyenesen beledöfte Pam lábába. Olyan éles volt, hogy csak akkor lehetett benne biztos, hogy beletalált a combjába, amikor a nő felhördült. Rántott rajta egyet, megforgatta a pengét a sebben. Pam nagyot sikoltott, hátraugrott előle. Vér áztatta el a nadrágját, ráfolyt a cipőjére és a tűlevelekre. Ethan küszködve felült, majd komoly szenvedések árán föltápászkodott. Izzott a tüdeje, de legalább levegőhöz jutott. Pam kúszva-mászva menekült, és fortyogott: – Megdöglesz, kurva anyád, megdöglesz! Ethan felkapta a Desert Eagle-t, és utánaszaladt. A nő elordította magát, ő meg a súlyos pisztollyal lesújtott a tarkójára. Az erdőben ismét csönd honolt. Az esti égbolt sötétkékre váltott. Szarba keveredett. Jó nagy szarba. Meddig lóghat el a támaszpontról Pam, amíg Pilcher ki nem küld egy felderítőcsapatot? Felejtsük el, nem is kutatnának érte, csak belövik a csipjét, és kijönnek a kerítéshez. Hacsak… A bicskával méretes lyukat vágott Pam farmerján, amely alól kivillant bal combja. Kár, hogy nincs magánál.

21 A támaszpont Wayward Pines, Idaho 2013 szilvesztere Pilcher becsukta maga mögött az iroda ajtaját. Megrészegítette az öröm, sugárzott belőle az energia. Wayward Pines jövőbeli makettját megkerülve kinyitotta a gardróbszekrényt, ahonnan kivett egy tiszta szmokingot. – David? Megfordult és elmosolyodott. – Ó, szívem, nem vettelek ott észre abban a sarokban. Felesége a monitorerdővel szemközt, az egyik kanapén ült. Pilcher odament hozzá, az ingét gombolta. – Azt hittem, már átöltöztél – mondta. – Gyere, Dave, ülj mellém! Pilcher helyet foglalt mellette a bőrdíványon. Elisabeth férje térdére tette a kezét. – Különleges nap ez a mai – jelentette ki Elisabeth. – Lehetne ennél különlegesebb? – Büszke vagyok rád. Megcsináltad. – Közösen hoztuk össze. Nélküled… – Hallgass meg egy percre! – Mi a baj? Elisabethnek könnyes lett a szeme. – Úgy döntöttem, hogy itt maradok. – Itt maradsz? – Szeretném megtudni, hogy ér véget az életem a jelenben. Ebben a világban. – Mi lelt téged?! – Kérlek, ne emeld fel a hangod, ha hozzám beszélsz! – Nem akartam, bocsánat, csak… miért pont ma kellett ezt a tudomásomra hoznod? Mióta fontolgatod ezt? – Egy ideje. Nem akartam csalódást okozni neked. Annyiszor eljutottam odáig, hogy kis híján elmondjam. – Félsz? Erről van szó? Hidd el, ez teljesen természetes. – Nem, másról. Pilcher hátradőlt a kanapén, és a fekete képernyőket bámulta. Aztán megszólalt: – Egész eddigi életünket a mai estének szenteltük. Minden munkánknak ez a

gyümölcse, és most fognád magad, és eldobnád magadtól? – Bocsáss meg! – És ezzel együtt a lányodat is eltaszítod magadtól. – Nem, ő velem marad. Pilcher elkerekedett szemmel nézett rá. – Hogyhogy? Magyarázd csak meg, miért ne jönne velem? – Alyssa tízéves, nemsokára felsőbe megy. Nem szeretném, hogy kétezer év múlva, egy még meg sem épült városban járna gimnáziumba, és ott lenne a szalagavatója. Az első csók, az egyetem, a külföldi utak! Ezekkel az élményekkel mi lesz? – Attól még ugyanúgy átélheti őket. Ha mindet nem is, néhányat biztosan. – Nem, így is túl sok áldozatot hozott, amióta beköltöztünk a bázisra. Az ő élete és az enyém is a jelenhez kötődik, a jövőről meg te sem tudod, hogyan alakul. Nem tudod, milyen világ vár ránk, amikor feléledünk a hibernációból. – Elisabeth, huszonöt éve ismerjük egymást. Mondtam vagy tettem valaha bármit is, amiből azt hihetnéd, hogy elszakíthatod tőlem a lányomat? – David! – Várom a válaszod. – Ez kegyetlenség vele szemben. – Kegyetlenség? Olyan lehetőséget kap, amelyet senki más emberfia ezen a földön még nem kapott: láthatja a jövőt. – Azt szeretném, David, ha normális életet élhetne. – Hol van? – Micsoda? – Most, ebben a percben hol van a lányom? – A szobájában van, csomagol. A bulira itt maradunk. – Könyörgök! – A hangjába sűrűsödött kétségbeesés még saját magát is meglepte. – Hogy tépheted ki a karjaimból a lányomat…? – A picsába már! – tört ki Elisabethből a felgyülemlett méreg. – Így is alig ismer téged. – Elisabeth… – Én is alig ismerlek, nemhogy ő. Ne tegyünk úgy, mintha ez az egész nem egyedül a te rögeszméd lenne! Az egyetlen szerelmed. Minket nem is szeretsz. – Ez egyszerűen nem igaz. – Ez a projekt felemésztett téged, kicserélt. Az elmúlt öt évben láttam, milyen változáson mentél keresztül. Egy felettébb kiállhatatlan emberré váltál. Egyes

tetteiddel túlmentél minden határon, és kíváncsi vagyok, felfogod-e egyáltalán, mivé lettél. – Hogyne. Amit tettem, azért tettem, hogy eljussak oda, ahol ma vagyunk, és nem tartozom ezért senkinek sem számadással. Az elejétől fogva megmondtam, hogy semmi sem állíthat meg. – Hát, remélem, végül nem fogod megbánni. – Kérlek, ne csináld ezt velem! Úgy volt, hogy ez lesz a legboldogabb nap az életemben… az életünkben. Szeretném, ha odaát mellettem kelnél fel. – Képtelen vagyok utánad menni. Bocsásd meg nekem! Pilcher nagyot sóhajtott. – Nehéz döntés lehetett – mondta. – El sem tudod képzelni, mennyire. – Azért a buli végéig maradtok? – Persze. Odahajolt hozzá, és megcsókolta az arcát. Idejére sem emlékezett már, mikor puszilta meg utoljára. – Akkor beszélnem kell Alyssával – mondta Pilcher. – A buli után elköszönünk egymástól. Elisabeth felállt. Szürke Chanel-ruha, hullámos, ősz haj. Pilcher figyelte, ahogy kecsesen kisétált a tölgyfa ajtón. Mikor becsukta maga mögött az ajtót, az asztalához lépett. Felemelte a telefont, tárcsázott. Arnold Pope az első csörgésre felvette. * Hasslernek pezsgő még nem ízlett volna annyira, mint ez, ha ki tudta volna élvezni, de idegességét nem bírta elhessegetni. Ez a hely egészen szürreális volt. Azt rebesgették, hogy harminckét éven át mentek a robbantgatások, az alagútfúrás, a kőkitermelés. A költségek az ötvenmilliárdot is túlszárnyalhatták. Egy komplett légiflottára való Boeing 747-es elfért volna abban a barlangraktárban, de élt benne a gyanú, hogy a pénz nagyját Pilcher ebbe a terembe ölte, ahol most állt. A közért méretű teremben százával sziszegtek és pittyegtek az üdítőital-automata nagyságú tartályok, ameddig a szem ellátott. Egyesekből fehér gáz szivárgott, amely három méter magasan állt a tartályok közt, mintha hideg, kékes ködbe gázolna. A plafon eltűnt, a hideg levegő tiszta és ionizált volt. – Szeretnéd őt látni, Adam?

Megriasztotta a hang. Hassler hátrafordult, Pilcherrel találta magát szemben. A férfi fessen nézett ki elegáns szmokingjában, kezében a pezsgőspohárral. – Igen – felelte Hassler. – Erre tessék! Pilcher egy hosszú folyosón elvezette Hasslert a terem vége felé, aztán befordult egy másikon. – Megérkeztünk. A tartályra egy billentyűzetet szereltek, többféle mérőműszert és kijelzőt, valamint egy digitális névtáblát: THERESA LIDEN BURKE SEATTLE, WASHINGTON HIBERNÁCIÓ KEZDETE: 12/19/13 A gép elülső oldalán egy ötcentis, vastag üvegkazetta betekintést engedett a belsejébe. Belepillantva Hassler fekete homokot látott, és egy kis bőrfelületet: Theresa arcát. Hassler akaratlanul is megérintette az üveget. – Mindjárt kezdünk – emlékeztette Pilcher. – Álmodik közben? – kérdezte Hassler. – Hidd el, rengeteg kísérletet folytattunk, és semmi sem utalt arra, hogy a hibernáció során maguknál lettek volna a kísérleti személyek. Nincsen agytevékenység. Eddig tizenkilenc hónap volt a leghosszabb idő, ameddig hibernáltunk valakit. Senki sem számolt be az idő múlásának érzetéről a tesztidőszak alatt. – Akkor ez olyan, mintha leoltanák a villanyt? – Hasonló. Elolvastad a szobádban elhelyezett tájékoztatót? Mindenki kapott belőle. – Nem, csak lezavartam az orvosi vizsgálatot, és rögtön idejöttem. – Ó, akkor bőven lesz még részed meglepetésekben. – Ma este mindenki beül a személyzetből? – Egy kisebb csoportjuk a jelenben marad még húsz évig. Addig begyűjtik a hiányzó felszereléseket, beszerzik a legfejlettebb technikai újdonságokat, elvarrják a szálakat. – De te beülsz? – Hogyne – nevetett fel Pilcher. – Én sem leszek már fiatalabb. Hátralevő éveimet

inkább az új világra tartogatom. Jobb lesz, ha visszamegyünk. Hassler kikísérte a barlangból. Pilchert várták az emberei – mindenki kicsípte magát. Az urak szmokingban, a hölgyek fekete kisestélyiben. Pilcher felmászott egy ládára, és végignézett a társaságon. Elmosolyodott. A barlang mennyezetéről lelógó, gigantikus lámpabura megvilágította az arcát, Hassler azt vette észre, hogy Pilcher elérzékenyül, szeme elfátyolosodik. – Ma este – kezdte beszédét – elérkeztünk harminckét éve tartó utazásunk végére. Ám, mint minden vég, ez egyben valaminek a kezdete is. Búcsút intünk az általunk ismert világnak, hogy a jövőt üdvözölhessük. A világot, amely kétezer év múlva vár ránk. Izgatott vagyok, s tudom, önök is. Nincsen olyan kaland, amelybe ne vegyülne félelem is, és az istenit neki, mi aztán óriási kaland küszöbén állunk. – Fölemelte poharát. – Tósztot szeretnék mondani: önökre emelem a poharamat, akik idáig kitartottak mellettem, és velem együtt bátran fejest ugranak az ismeretlenbe! Ígérem, az ejtőernyőik ki fognak nyílni. – A tömegen feszült nevetés futott át. – Hálám önöknek! Köszönöm a bizalmukat, a munkájukat, a barátságukat. Igyunk önökre! Pilcher belekortyolt pezsgőjébe. A többiek szintúgy. Hassler tenyere izzadt. Pilcher az órájára nézett. – Éjjel tizenegy van. Barátaim, itt az idő! Pilcher átadta a pezsgőspoharat Pamnek, azzal kibontotta a csokornyakkendőjét, és messzire hajította. Levette zakóját, majd a kőre ejtette. Az emberek tapsviharban törtek ki. Letolta válláról a nadrágtartóját, kigombolta a szmokingingét. Erre a többiek is vetkőzni kezdtek. Arnold Pope. Pam. Hassler körül minden férfi és nő. Csend telepedett a barlangra, egyedül a ruhák surrogása és földre hullása hallatszott. Hassler felcsattant magában: Mi a fene? De ha nem áll be a sorba, hamarosan ő lesz az egyetlen ruhába bújt ember a teremben, és az még jobban zavarta volna, mint hogy vadidegenekkel meztelenkedjen. Így hát levette csokornyakkendőjét, és követte példájukat. Két percen belül százhúsz ember állt pucéran a barlangban. Pilcher megszólalt az emelvényen:

– Elnézésüket kérem a hideg miatt. Nem tehetünk ellene semmit. És attól tartok, ahova megyünk, ott még ennél is jóval hidegebb lesz. Utána lekászálódott a ládáról, és mezítláb a hibernálókamra üvegajtajához lépett. Harminc másodpercre rá, hogy bement a kamrába, Hassler egész testében remegni kezdett: részben a félelemtől, részben a hidegtől. A tartályok közti folyosókon felsorakoztak az emberek, a forgalmat fehér köpenyes tudósok irányították. Hassler odament az egyikhez, és megkérdezte: – Elnézést, megmutatná, hova menjek? – Nem olvasta el a tájékoztatót? – Bocsánat, de nem, csak most j… – Semmi gond. A nevét, legyen szíves! – Hassler. Adam Hassler. – Kérem, fáradjon utánam! A laborasszisztens a negyedik sorhoz kísérte, a gépek közti folyosóra mutatott: – Az ön tartálya balra, félúton lesz. Keresse a saját névtábláját! Hassler négy meztelen nővel együtt elindult a folyosón. A köd sűrűbbnek tűnt, mint kijjebb, párát lehelt a hidegben, meztelen talpa majd’ lefagyott a kőre lefektetett jéghideg fémrácson. Mellette az egyik ember beszállt a gépbe. Erre páni félelem fogta el. Miközben a névtáblákat olvasgatta, belegondolt, hogy sosem képzelte el magában, milyen is lesz ez a pillanat. Sosem készült fel rá lélekben. Tudta, hogy előbb-utóbb elérkezik. Önként és dalolva vetette alá magát az eljárásnak. De valahogy tudat alatt úgy képzelte el, mint az orvosi altatást: egy meleg műtőteremben maszkot raknak az arcára, és a fények az altatószerek mámorában alusznak ki. Marhára nem úgy, hogy századmagával meztelenül rohangál. Megvan. A saját névtáblája. A – eszem-faszom megáll! – saját tartálya. ADAM T. HASSLER SEATTLE, WASHINGTON HIBERNÁCIÓ KEZDETE: 12/31/13 Megnézte magának a billentyűzetet. A gombokon ismeretlen karakterek néztek vissza rá. Körbetekintett, de addigra a többiek eltűntek a tartályokban. Egy másik asszisztens közeledett felé.

– Hé, segítene nekem? – mondta Hassler. – Nem olvasta el a tájékoztatót? – Nem. – Abban benne volt minden. – Na, segít nekem, vagy nem? A technikus beütött valamit a billentyűzeten, és továbbállt. A gép sziszegett, mintha nyomás alatt levő gáz szökött volna ki, aztán a tartály ajtaja öt-tíz centire kinyílt. Hassler szélesre tárta. Egy szűk fémkapszulát pillantott meg, amelyben egy fekete fémötvözetből készült, karos ülés várta, a padlón pedig két lábnyom. Hassler agyában megszólalt egy hangocska: Neked teljesen elment az a nyomorult eszed, ha bemászol ebbe a ketyerébe. Ennek ellenére belépett, letette fenekét a jéghideg ülésre. A falakból bilincsek ugrottak elő, csuklóját és bokáját az üléshez rögzítették. Szíve kiugrott a helyéből, közben az ajtó mennydörögve bezárult, és most először vette észre, hogy a falra egy műanyag cső van feltekerve, amely egy elképesztő vastagságú tűben végződött. Theresa sápadt arcára gondolt, és azt mondta magában: A kurva életbe! Feje fölött felerősödött a gáz sziszegése. Nem látta, de a szaga megcsapta az orrát: rózsa-, orgona- és levendulaillatú volt. Egy női géphang szólalt meg: – Kérem, lélegezzen mélyeket! Szívja be a virágillatot, amíg csak tudja! Az ötcentis üvegablakon Pilcher kukkantott be. A géphang folytatta: – Minden rendben lesz. Pilcher félmeztelenül, büszkén mosolygott, felemelte hüvelykujját. Hassler nem fázott. Nem félt többé. Gary Wright „Dreamweaver” című száma csendült fel a hangszórókból, mire szeme lecsukódott. Imádkozni szeretett volna előtte, valami szépre gondolni, mondjuk a jövőre, az új világra, és az asszonyra, akivel majd megosztja. De – mint életének minden fontos, meghatározó pillanata – ez is túl sebesen süvített el mellette. * Pam a barlangban várt rá fürdőköpenyben, és karjára terítve átnyújtott egy másikat Pilchernek. – A lányom? – kérdezte, miután fölöltötte a köntöst. – Betakargattam.

Pilcher körülnézett a barlangban. – Olyan csend van – mondta. – Néha eljátszadozom a gondolattal, hogy milyen lesz majd ez a hely, amikor a téli álmunkat alusszuk. – David! Elizabeth masírozott feléjük a kőpadlón. – Égre-földre kerestem már. Hol van a lányom? – Visszaküldtem Alyssát az irodámba, mielőtt a ruháinkat levettük. Pam üdvözölte: – Helló, Mrs. Pilcher! Csodásan néz ki ma este. – Köszönöm. – Sajnálattal hallom, hogy nem tart velünk. Elisabeth a férjére nézett. – Mikor ülsz be? – Nemsokára. – Nem akarok itt maradni ma estére. Megkérnél valakit, és visszavitetnél minket Boiseba? – Természetesen. Menj csak előre! Egy perc, és a dolgozószobámban találkozunk. Valamit még el kell intéznem. Pilcher tekintetével kikísérte feleségét az első szint bejáratáig. Megtörölte a szemét. – Ma nem volna szabad könnyeket hullatnom. Legalábbis ilyen könnyeket nem. * Elisabeth kilépett a liftből. A lakosztályukban síri csend volt. Sosem szerette. Ahogy sosem szerette a hegyi támaszponton osztályrészéül jutott életet sem. Utálta a klausztrofóbiát, nem tudott megbarátkozni azzal, hogy a világtól elzártan töltse mindennapjait. Lelke belefáradt abba, hogy ezzel a megszállott, csőlátású férfival kötötte össze életét. A teher elviselhetetlenül nehézzé vált, de ma este ő és Alyssa végre megszabadulnak tőle. David irodaajtaja nyitva állt. Besétált. – Alyssa! Kicsikém! Nem kapott választ. Elindult a monitorok irányába. Későre járt; lánya biztos ledőlt az egyik kanapéra szundikálni egy jót. Odaért. Nem találta. Sehol senki.

Módszeresen átfésülte a szobát. És ha Alyssa megint felsétált? Lehet, hogy elkerülték egymást, bár valószínűtlennek tűnt. Szeme megakadt David íróasztalán. Mindig makulátlan rendben tartotta; ki nem állhatta a rendetlenséget, egyetlen tárgy sem csúfíthatta el. Most viszont egy fehér papírlap várta az asztal közepén. Más semmi. Odasétált, magához húzta a polírozott mahagóniasztalra tett lapot, hogy el tudja olvasni. Drága Elisabeth! Alyssa velem jön. De te megtudhatod, hogy ebben a világban hogyan ér véget az életed. Ami maradt belőle. David Elisabethben ekkor tudatosult, hogy valaki mögé került. Megfordult. Arnold Pope állt tőle karnyújtásnyira. Megborotválkozott az ünnepség kedvéért. Magas, jó kiállású, rövid, szőke hajú, már-már jóképű férfi. A tekintete rontotta csak el az összképet: amikor az ember mélyen a szemébe nézett, felvillant benne valami szenvtelenség, a kelleténél kegyetlenebb távolságtartás. Elisabeth érezte a leheletén a pezsgő szagát. – Ne! – tiltakozott. – Bocsásson meg, Elisabeth! – Kérem! – Én kedvelem magát. Mindig is kedveltem. Ígérem, kíméletes leszek, de együtt kell működnie velem. Elisabeth lepillantott a kezére, és nem lepődött volna meg, ha kést vagy drótot látott volna benne, de üres volt mindkét keze. Gyöngének érezte magát, felfordult a gyomra. – Kérem, csak egy percet hadd kapjak! Legyen szíves! Találkozott a tekintetük. Szeme rideg és átható volt, mélabús. Készült valamire. És egy fél másodperccel azelőtt, hogy rátámadt volna, tudta, hogy nem fogja megkapni azt az egy percet.

IV

22 Tobias mocskos kezét melengette a tűznél. A folyóparton ütött tábort, jócskán a hegyek közt, azon a tájon, amelyet régen Idahónak neveztek. Ott ült és bámészkodott, nézte az alatta elterülő kanyont, és a napot, ahogy a két hegygerinc Vje közé bukik. Olyan közel járt már! Aznap pillantotta meg a Wayward Pines keleti falát alkotó völgykatlan csipkés csúcsait. Egyedül a város déli szélével határos erdőben táborozó, ezerfős bestecsorda tartotta vissza attól, hogy tovább folytassa útját. Három kilométerre is érezte a szagukat. Ha este arrébb vonulnak, végre hazatérhet. Feltámadt benne a kísértés, hogy a földön aludjon. Kifejezetten hívogatónak tűnt a puha tűlevélágy, de nem volt annyira hülye, hogy engedjen is a csábításának. Kilenc méter magasra, a feje fölötti fenyőfák ágai közé már felrögzítette a sátorpótló hálózsákját. Idejét sem tudta, hány napja aludt éjszakánként a magasban. Még egy ide vagy oda, nem számít. Holnap este pedig, ha minden flottul megy, és nem szalad bele a bestékbe az utolsó, vadonban töltött napján, akkor meleg paplan alá bújhat. Tobias kinyitotta a hátizsákját, és beletúrt. Ujjai rátaláltak a táska alján a textilszütyőre, amelyben a pipáját, a seattle-i Hotel Andrából szerzett levél gyufát, és a dohányt tartotta. Kitette őket az egyik kőre. Furcsa. Annyiszor gondolt erre a pillanatra, annyiszor elképzelte már magában ezt a napot. A vadonban töltött Utolsó Napját. Fél kiló dohánnyal indult el otthonról, mert ennél több súlyt nem pazarolhatott efféle luxusra, és aztán az első pár hónapban el is szívta jóformán az egészet. Csak annyi dohányt hagyott, hogy egy utolsó szálat sodorhasson, ha idáig eljutna. Soksok éjszaka mégis majdnem elszívta azt az egy szálat. Jobbnál jobb magyarázatokat tudott rá gyártani: Bármikor meghalhatsz. Sosem fogsz visszajutni. Ne faljanak föl a besték úgy, hogy félórányi örömöt megtagadtál magadtól! Mégis kitartott. Teljesen értelmetlen gesztus. A visszatérés esélyei közelítettek a nullához. De amikor kinyitotta a műanyag tasakot, és a dohány aromás illatából nagyot szippantott, az vitathatatlanul élete egyik legboldogabb pillanata volt. Nem siette el, ráérősen tömte meg a pipáját, utána pedig gondosan benyomkodta ujjával, amíg a levelek kellően össze nem tömörödtek. A dohány gyönyörűen lángra kapott. Beleszippantott a pipa szárába. Édes jó

istenem, micsoda illat! Füstfelhő övezte a fejét. Nekidőlt a fa törzsének, remélhetőleg az utolsónak, amelynek a tetején élete során aludnia kell. Az ég rózsaszínben játszott, színe a folyóban tükröződött. Tobias pipázott, nézte a folyó sodrását, és évek óta először embernek érezte magát.

23 Este nyolcra Ethan visszaért az őrsre, az asztalánál ült. Csörgött a telefonja. Pilcher hívta: – Miter doktor nagyon dühös magára, Ethan. Ethannek bevillant a kép, ahogy Pilcher fölmászik a boncasztalra, és agyonszúrja lányát. Te szörnyeteg! – Hallja, amit én? – kérdezte Ethan. – Mit? Ethan öt másodpercre elhallgatott. – Annak a hangját, hogy milyen magasról szarom le. – Nincs visszaültetve magába a csip, és ez nem tetszik nekem. – Nézze, nem volt nagy kedvem újra kés alá feküdni, de holnap reggel első dolgom lesz fölmenni a hegyre, hogy túlessek rajta. – Véletlenül nem futott össze Pammel? – Nem, miért? – Félórája a bázison kellene lennie egy értekezleten. A rádiójel azt mutatja, hogy még mindig a völgyben van. Miután visszaért a városba, Ethan kisétált a főutcára, és beledugta Pam véres mikrocsipjét az első nő retiküljébe, aki szembejött vele. Előbb-utóbb Pilcher a kamerákhoz fog segítségért folyamodni, és amikor Pam mikrocsipje bejelez a kamerának, de Pam rejtélyes módon nem tűnik fel a képernyőn, Pilcher tudni fogja, hogy valami történt vele. – Ha látom, átadom neki, hogy kereste. – Túlságosan azért nem aggódom. Megvan az a rossz szokása, hogy időről időre elkóricál. Jelenleg az irodámban ülök, egy kiváló üveg skót whiskyvel a kezemben, nézem a monitorokat, tűkön ülve várom a show kezdetét. Vannak kérdései? – Nincsenek. – Átnézte a kézikönyvet? Érti, milyen sorrendben következnek a fázisok, az ön utasításai? – Igen. – Ha Kate-et és Haroldot az erdőben ölik meg, vagy bárhol máshol veszítik életüket, mint a város közepén, a főutcán, akkor személyesen magát fogom felelőssé tenni a történtekért. Ne feledje, hogy beépített emberei is vannak, szóval hagyjon időt a rendezőknek is, hogy érvényesülhessenek! – Értettem.

– Pam ma reggel bevitte az irodájába a telefonos kódokat. – Itt vannak az asztalon, a kézikönyv mellett, de ezt maga is látja, nemde? Pilcher erre csak nevetni tudott. – Tudom, mennyi régi szál fűzi Kate Ballingerhez – mondta –, és sajnálom, ha ez beárnyékolja a mai estéjét… – Beárnyékolja? – …de nem szoktunk szíre-szóra búcsút rendezni. Van, hogy egy-két év is eltelik a kettő között. Úgyhogy mindezek ellenére remélem, hogy jól fogja magát érezni. Akármennyire is utálom őket, ezeknek az estéknek megvan a maguk varázsa. Előző életében Ethan rászokott, hogy levágja a telefont, ha nem tetszett neki az alak, aki felhívta, vagy a mondandója. Most sikerült bölcsen kordában tartania indulatait. – Nos, Ethan, le is teszem a telefont. Sok dolga van még. Ha holnap reggel nem lesz túl másnapos, leküldöm Marcust a városba, hogy elhozza magát reggelire, és beszélhessünk a jövőről. – Alig várom – felelte Ethan. * Belinda hazament. Csend telepedett az őrsre. Nyolc óra öt perc. Elérkezett az idő. Az íróasztal mellől, az elektroncsöves rádión Hecter Gaither zongorajátékát sugározták. Az Éj a kopár hegyen Rimszkij-Korszakov-féle változatát játszotta. A zaklatott, rémisztő tétel a végéhez ért, majd belekezdett a lassú, megnyugvást hozó tételbe, amely a pokolban töltött éj utáni pirkadatot idézte meg a hallgatóság előtt. Ethan gondolatai Kate és Harold körül forogtak. Vajon ők is épp békés vacsorájukat költik el, amelyhez Gaither zongorajátéka adja a háttérmuzsikát, mint akik mit sem sejtenek abból, mi vár rájuk? Ethan fölvette a telefont, és kinyitotta a dossziét, amelyet Pam Belindánál letett. Kikereste az első hívókódot, feltárcsázta. Egy női hang vette fel: – Halló? A telefon pittyent egyet, aztán tovább csörgött. Amikor valaki felvette a kagylót, mindig pittyent egyet a központ. Nemsokára szintetizált géphang szólalt meg: – Mind a tizenegy fél a vonalban van. Ethan a papírlapra meredt. A forgatókönyvet a hívókód alá gépelték neki.

Még leteheti a telefont. Nem kell végigcsinálnia. Annyi minden üthet ki balul. A vonal másik végén a tíz Wayward Pines-i lakos szótlanul várt az utasításra. – Ez az üzenet a búcsú tíz rendezőjének szól – olvasta Ethan a papírról. – Negyven perc múlva egy újabb búcsú veszi kezdetét. A díszvendégek Kate és Harold Ballinger, lakcímük: Nyolcadik sugárút 345. Azonnal lássanak hozzá az előkészületek levezényléséhez! Létfontosságú, hogy Kate-et és Haroldot élve, sértetlenül állítsák elő, aztán pedig vigyék a Nyolcadik és a Fő utca sarkára! Értették, amit mondtam? Igenek kórusa felelt Ethan utasításaira. Ethan letette a telefont, és elindította a stopperórát. A rendezők éltek-haltak a búcsúért. A lakosok közül csakis ők tarthattak otthon igazi fegyvert, a Pilcher által kiosztott, kincstári bozótvágó késeket. A többiek csupán a ház körül talált gyilkos szerszámokból válogathattak: konyhakések, kövek, baseballütők, fejszék, balták, piszkavasak kerültek elő ilyenkor, gyakorlatilag bármi, aminek súlya, hegye vagy éle van. Egész délután azon töprengett, hogy milyen érzés lesz ezt az időszakot kivárnia: a negyven percet az előkészületek elrendelése és a végső telefonhívás közt. És most, hogy ketyegett az óra, elképesztő sebességgel peregtek a percek. Kíváncsi lett volna rá, hogy egy halálraítélt utolsó ebédje is ilyen gyorsan hussant-e tova. Fénysebességgel száguld az idő. Szaporábban ver a szív. Egy hátborzongató, zaklatott visszapillantás a múltba, sorra véve mindent, ami miatt most ide jutott. Aztán olyan gyorsan repült el az idő, hogy mire észbe kapott, az utolsó tíz másodperc lejártát nézte az óráján. Kikapcsolta az emlékeztetőt, felemelte a telefont, és a második hívókódot tárcsázta. Ugyanaz a mesterséges hang jelentkezett be: – Kérem, a sípszó után hagyjon üzenetet! Várt. A gép felsípolt. Beolvasta a második utasítást: – Ethan Burke seriff beszél. A búcsú ezennel kezdetét veszi. A díszvendégek Kate és Harold Ballinger. Fogják el és sértetlenül hozzák őket a Fő utca és a Nyolcadik

sarkára… – az utolsó szavak nehezen jöttek ajkára – aztán végezzék ki őket! Hosszas szünet után ismét a géphang szólalt meg: – Amennyiben elégedett a rögzített üzenettel, nyomja meg az egyes gombot! Ha továbbítás előtt vissza szeretné hallgatni üzenetét, nyomja meg a kettes gombot! Ha újra fel kívánja venni üzenetét, a hármas gombot nyomja meg! A négyes gomb segítségével további menüpontok közül választhat. Ethan megnyomta az egyest, és letette a kagylót, majd fölállt. Az asztalán a nikkelbevonatú Desert Eagle megcsillant a lámpa alatt. Újratöltötte a fegyvert, tokjába tette, és a gardróbhoz lépett, ahonnan kivette a fejdíszt és a medvebundát. Három lépésre járt az ajtótól, amikor a telefonok csörögni kezdtek. Az első a rádióban csörrent meg. A zongoraszó abbamaradt. Ethan hallotta a zongoraszék nyöszörgését, mikor Gaither felállt, utána pedig a távolodó lépteit, ahogy felvette a telefont. Beleszólt: – Halló? Majd Ethan a saját hangját hallotta a rádióból, az imént fölvett üzenetét adták le. – Te jó ég! – sóhajtott Gaither, aztán az adásszünet sistergett a hangszórókból. Ethannek a folyosón lépdelve csak Kate-en járt az esze. A te telefonod csörgött? Felvetted, és hallottad, amint parancsot adtam a kivégzésedre? Azt hiszed, hogy elárultalak? Megkerülte Belinda asztalát, átvágott a sötét előtéren. Odakinn a hold a felhők mögé bújt, de a csillagok milliárdszám tündököltek az égen. Egyszer már hallotta ezt a hangot, amikor az ő tiszteletére rendeztek búcsút, de a ma éjjel baljósabb hangulatot árasztott, mivel ezúttal a jelentését is értette. Több száz telefon csörög egyszerre – egy egész város ukázba kapja, hogy egy közéjük való vérét ontsák. Egy kis időre beérte azzal, hogy holtra vált ámulatban hallgassa. A hang úgy bejárta a völgy minden zegét-zugát, akár egy szellemjárta templom harangkongása. Valaki elfutott előtte az utcán. Pár sarokkal arrébb egy nő sikkantott egyet, igaz, nem tudta volna eldönteni, hogy izgatottságában vagy fájdalmában. Ethan kisétált az utcára, és megpróbált bekukucskálni a Bronco sötétített ablakain, ám az egyetlen fényforrás az utca túloldalán álló lámpa volt, így semmit sem látott az utastérben. Óvatosan kinyitotta a sofőr oldali ajtót. Se zaj. Se mozgás.

Az anyósülésre dobta a bundát és a fejdíszt, azzal a volán mögé ült. * Mintha csak a régi Seattle-ben, a kertvárosban róná az utcákat halloweenkor. Mindenütt emberek mászkálnak, fel-alá a járdán, az úttesten. Nyitott üveggel a kezükben tántorognak. Fáklyákkal, baseball- és golfütőkkel. Már várták, mikor vehetik elő a jelmezeiket. Egy kopottas, véráztatta szmokingot viselő férfi mellett hajtott el, aki az egyik végén nyélre faragott, másik végén fémlemezekkel kivert deszkát szorongatott, amely így egy buzogány benyomását keltette. A házakban eloltották a villanyt, de körös-körül fénycsóvák gyulladtak. Zseblámpák kutatták át a bokrokat és a sikátorokat. Fénysugarak vetültek a fák lombozatára. Ethan még a kocsiból is látta, hogy a gyülekező tömeg több csoportra oszlik. Voltak, akik a búcsúba csak azért mentek, hogy maskarába bújhassanak, lerészegedhessenek, egy kicsit kieresszék a gőzt. Mások ábrázata ártó szándékról árulkodott, készakarva ütöttek-vertek volna, vagy legalábbis örömmel várták a vérengzést, nézték, mikor kezdődik. És voltak, akik alig bírták elviselni az ünnepet, kisírt szemmel az őrjöngő tömeg közepébe sodródtak. Ethan inkább a mellékutcákon maradt. A Harmadik és a Negyedik utca közt a fényszórói egy harmincfős gyerekbandát világítottak meg, akik átrohantak az úttesten, gyilkos nevetésük úgy harsogott, mint egy hiénafalkáé. Mindannyian jelmezben feszítettek, kis kezükben késekről verődött vissza a fény. Eközben a rendezőket kereste a tömegben, akik feketét öltöttek az alkalomra, és bozótvágó késsel szerelkeztek fel, de egyszer sem tűnt elő egyikük sem. Ethan délnek fordult az Első utcán, kifelé a városból. Leparkolt az úton a legelők mellett. Leállította a motort, kiszállt. A telefonok elhallgattak, de a tömeg moraja egyre erősödött. Ekkor jutott eszébe, hogy négy nappal ezelőtt pont itt bukkant Alyssa Pilcher holttestére. Édes istenem, milyen gyorsan, négy nap alatt idáig fajultak a dolgok! Még nem érkezett el az ideje a nagyjelenetének, de hamarosan színre kell lépnie. Most is menekülsz, Kate? Elkaptak már? A férjeddel együtt a Fő utca felé hurcolnak? Félsz? Vagy igazából régóta felkészültél lélekben erre a napra?

Várod már, hogy vége legyen ennek a rémálomnak? A város szélén csípősen hideg volt az éjszaka. A rátörő magány különösnek hatott, mintha a stadionon kívül állna, és csak hallgatná a meccset. Bent a városban valami felrobbant. Szilánkosra tört üveg csilingelt. Emberek üdvrivalgása hallatszott. Tizenöt percig várt a Bronco orrán ülve, a motorháztetőn átsütött a motor melege. Hagyta, hogy egybegyűljenek. Tomboljanak. Nélküle semmit sem tehetnek. Nem onthatnak vért. * Mire Pam kinyitotta a szemét, beesteledett. Reszketett. Sajgott a feje. A bal lába lángolt a fájdalomtól, mintha valami kimart volna belőle egy darabot. Felült. Hol a faszban volt? Menten megfagyott a sötétben, de arra még emlékezett, hogy az aznapi utolsó terápiás ülése után elhagyta a kórházat. Várjunk csak! Nem. Észrevette Ethan Burke Broncóját, amint délnek tartva kihajtott a városból. Gyalog követte… Visszatértek az emlékei. Összeverekedtek. Ezek szerint ő került ki vesztesként. Mi az ördögöt művelt vele? Amint fölállt, felnyögött a lábába nyilalló fájdalomtól. Hátranyúlt, és érezte, hogy a farmerjából kivágtak egy becsületes darabot, a bal combján pedig egy rusnya, nyílt sebből csöpögött a vér. Kivágta a mikrocsipjét! Az a köcsög geci! A düh úgy öntötte el, mint egy morfiuminjekció. Még akkor sem érezte a fájdalmat, amikor futásnak eredt a kerítéstől, vissza a városba, egyre gyorsabban

vágtatott a sötét erdőn át, míg az áram zümmögése el nem némult. A csöndbe hasító, távoli üvöltésre földbe gyökerezett a lába. Besteüvöltés. Sok-sok beste üvöltése. De valami nem stimmelt. Hogy jöhetnek ezek a hangok szemből? Wayward Pines egyenesen előtte fekszik. Igazság szerint mostanra rá is kellett volna térnie az út… Basszus! Basszus! Basszus! Nem tudta, mennyi ideje loholt, de a fájdalommal mit sem törődve ugyancsak szedte a lábát. Legalább másfél kilométerre eltávolodott a kerítéstől. A hatalmas bestecsorda kiáltozásain túl arra is felfigyelt, hogy zajok közelednek feléje: ágak reccsennek, gallyak roppannak. Meg mert volna rá esküdni, hogy még a szagukat is érzi; a könnyfacsaró dögbűz másodpercről másodpercre erősödött. Életében senkit sem akart még annyira megkínozni, mint most Ethan Burke-öt. Mert nem csak a mikrocsipjét távolította el. Hanem valahogy kizárta a kerítés másik oldalán lévő kegyetlen, vad világba. * Ethan visszaült a Broncóba, beizzította a motort, és beletaposott a gázba. A kerekek csikorogtak az aszfalton, ahogy kilőtt az autó. Az erdőbe érve megfordult a nagy hajtűkanyaron, amely visszavitte a városba. A kilométeróra százharmincat mutatott, amikor elhúzott a városhatárt jelző tábla előtt. Levette a lábát a gázról, lejjebb engedte a fordulatszámot. A főutcára ért, négyszáz méterre a céljától, de onnan is látta a távolban felcsapó lángokat, a házak tűzpiros falait és a tömeg nyüzsgő árnyait. Maga mögött hagyta a kórházat. A Nyolcadik és a Fő utca találkozásától négy sarokra már kerülgetnie kellett az embereket az úton. Valaki betörte az Édes Száj kirakatüvegét, és a gyerekek a cukrot dézsmálták. Ez teljesen belefért, sőt, számítottak is rá. A tömeg összébb sűrűsödött. Az anyósülés ablakát eltalálta egy tojás, csorgott le a sárgája az üvegről. Itt alig tudott már haladni, az emberek mindenütt útban voltak. Mindenki jelmezben. Nőnek öltözött férfiak között lavírozott el, akik gusztustalanul kirúzsozták magukat, feleségük melltartóit és bugyijait viselték a jégeralsójuk fölött, egyikük

még egy öntöttvasból készül lábast is magához vett. Egy egész família – apu, anyu és a gyerekek – kifestették a szemüket és fehérre mázolták az arcukat, hogy zombikra hasonlítsanak. Látott a tömegben ördögszarvakat, vámpírfogakat, égnek álló parókákat, angyalszárnyakat, cilindereket, hegyesre faragott sétabotokat, monoklikat, köpenyeket, vikingeket, királyokat és királynékat, hóhércsuklyákat és kurvákat is. A tömeg kiszélesedett, nekik az utca faltól falig tartott. Ethan rátenyerelt a dudára. Az emberáradat kelletlenül utat engedett neki. A Nyolcadik és a Kilencedik utca közt araszolva látta, hogy sok más kirakatot is betörtek a vandálok, szemben vele pedig ég a tűz. Az emberek kitoltak egy autót a főutca közepére, és felgyújtották. Az ablakai most diribdarabokban hevertek a betonon, az üvegszilánkok csillogtak a tűzben, a lángok kicsaptak a szélvédőn, az ülések és a műszerfal olvadozott. A fölötte levő jelzőlámpa rá sem hederített a pusztításra, szakadatlanul váltogatta fényeit. Ethan üresbe váltott, és leállította a motort. A szélvédő másik oldalán elszabadultak a sötét, forrongó indulatok, és egy gonosz, élő teremtménnyé váltak. Szemlélte a tűztől pirospozsgás arcokat, a házilag párolt gintől üveges tekinteteket. A legfurcsább az egészben az volt, hogy igazat kellett adnia Pilchernek. Világosan látszott, hogy a búcsú megérintette őket, rátapintott valami mélyen nyugvó, mindent felemésztő szükségletre. A kocsi hátsó ülésére pillantott, és az órájára nézett. Mindjárt. A fejdísz belsejébe gyapjúbélést varrtak, pont ráillett. Odanyúlt és bezárta a jobb első ajtót, habár csodálkozott volna, ha ezzel bármit meg tudott volna akadályozni. Felmarkolta a bűzlő bundát és a hangosbeszélőt, kinyitotta saját ajtaját, majd bezárta, és kilépett a forgatagba. A csizmája alatt üvegszilánkok ropogtak. A levegőben piaszag úszott. Magára öltötte a köpenyét, utat fúrt magának a tömegben. Körülötte mindenki tapsolt és ujjongott. Minél közelebb ért a jelzőlámpához, annál hangosabb volt az ováció. Tapsvihar, üvöltözés, rikácsolás. És mindez neki szólt. Az ő nevét kiáltozták, az ő hátát lapogatták. Valaki a jobb kezébe nyomott egy üveget. Ethan továbbment. Olyan sűrűn álltak egymás hegyén-hátán az emberek, hogy szinte meleg volt a tömegben. Végre sikerült beverekednie magát a kellős közepére, egy kilenc méternél is kisebb átmérőjű körbe. Belépett a kör szélére. Mikor meglátta őket, összeszorult a torka a bűntudattól. Harold az útra rogyva feküdt, nem bírt feltápászkodni, több sebből vérzett a feje.

Két feketébe öltözött rendező a karjánál fogta Kate-et, nehogy elessen. A nőt, akit egyszer régen szívből szeretett. Bár Haroldon látszott, hogy nincs magánál, Kate pontosan tudta, mi történik, és szemét egyenesen rá meresztette. Sírt, mire Ethan arcán is csorogni kezdtek a könnyek, mielőtt az érzésnek nevet adhatott volna magában. A nagy hangzavarban nem lehetett érteni, mit mond, de mozgott a szája, Ethannek kiabált, kérdésekkel ostorozta, hitetlenkedve rimánkodott az életéért. Cafatokra szaggatott hálóingben, mezítláb állt a körben, reszketett, térde koszos és fűfoltos volt, az egyik csontig felsértve, a sípcsontján vércsík folyt le, bal szeme bedagadt. Ethan fejében kialakult a kép az előállítás körülményeiről. Kate-ék korán lefeküdtek, biztos még a tegnapi buli után másnaposan. A rendezők rájuk törték az ajtót, fel sem tudtak öltözni. Kate kiugrott az ablakon, valószínűleg a város alatti csatornarendszer felé szaladt – Ethan is arra menekült volna –, de a tíz rendező körülvette a házat. Legfeljebb egy-két sarokra juthatott, mielőtt elkapták. Annyira szeretett volna odamenni hozzá. Átölelni és megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. Túl fogja élni. Ehelyett mégis hátat fordított neki, és ismét átvágott a tömegen. Mikor a terepjáróhoz ért, felmászott a motorháztetőre, utána pedig feltornázta magát a kocsi tetejére. A tető behorpadt alatta, de megtartotta a súlyát. A tömeg őrjöngött, hangorkánjuk mintha egy rocksztárt köszöntött volna a színpadon. A terepjáró tetejéről jól látott mindent: az épületek közé tömörült, tűztől narancssárgára festett arcokat, az égő autót, a kört, amelyben Kate és Harold a kivégzésükre vártak. Ugyanakkor Theresa és Ben nem voltak ott, ami némi vigaszt jelentett számára. Külön figyelmeztette a feleségét, hogy ne jöjjön ki ünnepelni, hanem vigye magával a fiát, ha kell, akarata ellenére is, és húzzák meg magukat a sírboltban, amíg le nem cseng a búcsú. Ott többé-kevésbé biztonságban lesznek. A magasba emelte a befőttesüvegben lötyögő, guggolós piát. A tömeg egy emberként viszonozta a gesztust – száz meg száz üveggel koccintottak a fejük fölött, az égő autó máglyalángjánál. Pohárköszöntő a pokolban. Ethan meghúzta az üveget. Utána mindenki meghúzta. Felfordult tőle a gyomra. A befőttesüveget a földhöz vágta, égnek emelte Desert Eagle-jét, és leadott három díszlövést. Akkorát rúgott a fegyver, mint egy ló, és a tömeg lelkes

üdvrivalgásban tört ki. Visszatette tokjába a pisztolyt, aztán kezébe vette a vállán lógó hangosbeszélőt. Mindenki elcsendesedett. Kivéve Kate-et. Aki az ő nevét ordította, és teli tüdőből azt kiáltozta: miért az isten szerelméért miért tetted ezt velem bíztam benned szerettelek miért? Ethan hagyta, hadd mondja csak a magáért, hadd adja ki magából, ami bántotta. Aztán a szájához emelte a megafont. – Köszöntök mindenkit ezen a búcsún! Sikítozás és éljenzés fogadta szavait. Ethan mosolyt erőltetett az arcára, és azt mondta: – Most imádom csak igazán ezt az ünnepet, hogy a megafon másik oldalán állok! Erre a tömeg nagyot nevetett. A kézikönyv pontos utasításokkal látta el a seriffet, hogy miként hasson az emberekre, amikor mindenki összegyűlt, és eljött az idő a kivégzésre. Noha a lakosok egy bizonyos kisebbségének nincsenek aggályai a szomszédaik meggyilkolásával kapcsolatban, sőt, egyesek még élvezik is, amikor elérkezik a tettek ideje, a legtöbben vonakodni fognak a vérontástól. A búcsú főszervezőjeként ezért a seriffen áll vagy bukik a búcsú sikere. Önre hárul a feladat, hogy megadja az ünnepség alaphangját. Ön teremti meg a megfelelő hangulatot. Emlékeztesse a lakosokat, hogy miért ezek a díszvendégek állnak a kör közepén! Emlékeztesse őket, hogy a búcsú végső soron a város biztonságát szolgálja! Emlékeztesse őket, hogy a szabályok áthágásával elindulnak egy lejtőn, amelynek a végén ők is könnyen a kör közepén találhatják magukat, ha nem vigyáznak! – Mindannyian ismerik Kate és Harold Ballingert. Önök közül sokan barátjukként tisztelik őket. Együtt ettek velük, együtt sírtak, együtt nevettek, és ezért talán néhányan most azt gondolják, hogy a mai estét nem fogja bevenni a gyomruk. Az órájára pillantott. Több mint három óra telt el azóta. A kurva életbe! Meddig tart még? – Hadd rántsam le a leplet, hadd mutassam meg az igazi arcukat! Ez a két ember gyűlöli Wayward Pinest! A tömegben dühösen fújoltak. – Éjszakánként titokban kilopóznak, és ami még ennél is rosszabb: másokkal szövetkeznek. Hasonszőrű alakokkal, akik ugyanúgy utálják a mi kis földi édenkertünket. – Felkorbácsolta magában az indulatokat. – Hogy utálhatná akár

egyetlen ember is ezt a várost?! Egy pillanatra fülsüketítő zaj harsant a közönség soraiban. Ethan mindenkit csendre intett. – Ezek az emberek, a Ballinger házaspár titkos barátai ma is köztünk vannak, itt állnak, ebben a sokadalomban. Most is itt vannak, jelmezt öltöttek, és velünk egyívásúnak tettetik magukat. Valaki bekiabált: – Nem azok! – Ám a szívük mélyén gyűlölik Wayward Pinest. Nézzenek csak körbe! Többen vannak, mint azt gondolnák, de én megígérem… kiirtjuk őket egytől egyig! Ahogy a tömeg megint felzúdult, Ethan alig érezte, de a Bronco egy cseppet megingott. – Így hát fölmerül a kérdés: miért gyűlölik Wayward Pinest? Hisz mindenünk megvan a városban: élelmünk és vizünk, fedél a fejünk felett, és biztonságban élhetünk. Semmiben nem szenvedünk hiányt, mégis vannak, akiknek mindez nem elég. Ethan csizmája alatt valami a fémlemeznek ütődött. – Többet akarnak. Szabadok akarnak lenni. El akarnak menni a városból. Őszintén akarnak beszélni egymással, amiről csak kedvük tartja. Tudni akarják, mit tanulnak a gyermekeik az iskolában. A zúgolódás nem maradt abba, de érezhetően alábbhagyott. – Nem átallják feltenni a kérdést, hogy hol vannak. A fújolást mintha elvágták volna. – Hogy miért kerültek ide. Az emberek néma csendben, homlokráncolva, tágra nyílt szemmel hallgattak, sejtették, hogy a seriff beszéde váratlan fordulatot vesz. – Hogy miért nem mehetnek el. Ethan a megafonba üvöltött: – Hát hogy merészelik?! És azt gondolta közben: Pilcher, ugye most is nézel? A Bronco megrázkódott a talpa alatt, érdekelte volna, hogy a tömeg is hallja-e a hangot. Ethan folytatta: – Majdnem három hete, egy hideg, esős éjszakán abból az ablakból figyeltem – mutatott a főutcára néző tömbházra –, ahogy maguk egy Beverly nevű hölgyet agyonvertek. Engem is meglincseltek volna. Isten a tanúm rá, hogy mindent

elkövettek érte. De megszöktem, és most itt állok fenn, látszólag azért, hogy ennek az elfajzott karneválnak a hoppmestere legyek. Valaki azt kiabálta: – Mi ütött magába? Ethan rá se hederített. – Hadd kérdezzem meg mindannyiukat: Önök is imádnak Wayward Pinesban élni? Önök is imádják a hálószobájukba szerelt kamerákat? Önök is imádják, hogy semmiről sem tudnak? Senki sem mert válaszolni a közönség soraiból. Ethan észrevette, hogy két rendező előretolakszik a tömegben, minden bizonnyal érte jönnek. – Mindannyian beletörődtek az itteni életükbe? Hogy ebben a városban tudatlanul fogják leélni az életüket? Vagy vannak még önök között, akiknek esténként az ágyban nem jön a szemére álom, amikor a feleségük vagy a férjük mellé fekszenek, akit alig ismernek, és az a kérdés jár a fejükben, hogy miért vannak egyáltalán itt. Akik a kerítésen túli világról álmodnak? Kifejezéstelen, megdöbbent arccal hallgatták őt. – Akarják tudni, mi van a kerítésen túl? Az egyik rendező kiverekedte magát a tömegből, és bozótvágó kését lengetve a Bronco felé rohant. Ethan előkapta a Desert Eagle-t, a rendező mellkasának szegezte, és a hangosbeszélőbe azt mondta: – Kevesen tudják, hogy egy ötvenes kaliberű tölténynek már a lökéshulláma is megállítja az ember szívét. A terepjáró bal hátsó ablaka kitört, az autóhoz közel férkőzőkre üvegszilánkesőt zúdított. Na végre! Ethan letekintett, és látta az ablakon ütött lyukon át kilógó, karmokban végződő mancsot. Visszabújt a nyíláson, majd újabb lyukat ütött az üvegen. A tömeg meghátrált. Egy emberi sikollyal össze nem téveszthető rikoltás rázta meg a Broncót. A tömeg ijedten levegő után kapkodott. Akik legközelebb álltak a terepjáróhoz, hátrébb húzódtak, akik pedig nem láttak, azok előrébb tülekedtek. Az utastérben a beste eszeveszetten szétcincálta az üléseket, ahogy a nyaka köré tekert láncokat feszegette. Ethan még mindig a rendezőre tartotta a Desert Eagle-t, de a férfi ügyet sem vetett a pisztolyra, hanem a Bronco szélvédőjén át nézte a szabadságáért küzdő lényt. Ethan a megafonba szólva folytatta beszédét:

– Szeretnék mesét mondani önöknek. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy városka, melyet Wayward Pinesnak hívtak. Ezt volt az utolsó város a földön, a lakosai pedig a fajuk utolsó hírmondói voltak. Ethan nem is hallotta már a lánccsörgést. A beste kiszabadult, és az első ülésre vetette magát. – Kétezer éven át egy időkapszulában vészelték át a történelem viharait, csakhogy erről mit sem tudtak. Hol megfélemlítéssel, hol erőszakkal megvezették őket, és bemesélték nekik, hogy meghaltak vagy álmodnak. A beste a szélvédőt ostromolta, ott igyekezett kitörni. – Egyes lakók, mint például Kate és Harold Ballinger, a szívük mélyén tudták, hogy itt valami nagyon bűzlik, hogy mindez nem a valóság. A legtöbben úgy döntöttek, hogy elfogadják a hazugságot. Az emberi természethez hűen alkalmazkodtak a körülményekhez, a lehető legtöbbet kihozták ebből az elbaszott helyzetből, és egyszerűen megpróbálták a saját életüket élni. Ezt azonban nem nevezhették valódi életnek, mert a kisváros igazából egy szépen felöltöztetett börtön volt, amelyet egy pszichopata igazgatott. A szélvédő nagyja kitört, szilánkjai a motorháztetőre hullottak. – Aztán egy nap magához tért a városban egy Ethan Burke nevű fickó. Akkor még nem sejtette, ahogy Wayward Pines lakosai sem, és a várost felépítő elmebeteg állat sem, de azért jött, hogy fellebbentse a fátylat a titkokról. Hogy felfedje előttük az igazságot. Hogy elhozza nekik egy új, emberhez méltó élet lehetőségét. – És ezért állok most itt önök előtt, úgyhogy mondják meg: akarják hallani az igazságot? Alatta a beste lélekszakadva, tiszta erőből verte az ablakot. – Vagy szívesebben élnének tudatlanságban? A fejével kitörte a szélvédőt. Vicsorgott. Dühöngött. – Kétezer évvel többet írunk, mint gondolnánk – hozta őket képbe Ethan –, és az emberiség időközben ilyen szörnyeteggé fajzott, amelyet most az autómban látnak. Ethan a beste fejének szegezte a pisztolyt, mire az eltűnt. Egy jó darabig csendben figyeltek. Bámészkodtak. Álmélkodtak. Vérbősz dühük elillant. A fenevad kiugrott a szélvédőn, karmai felkaristolták a motorháztetőt, és a kocsi

orránál álló rendezőre vetette magát, mielőtt az felemelhette volna a kését, akár csak gondolatban is. Ethan megcélozta a beste fejét, és lőtt. A bestia holtan roskadt össze a rendezőn, aki üvöltve kapálózott, hogy kiszabadulhasson alóla, miközben két nőnek öltözött férfi leráncigálta róla a szörnyet. A vérben és bélben tocsogó rendező felült, karját felhasította a beste karma, csüngött róla a bőr, ahogy próbálta védeni az arcát. De életben maradt. Ethan azt kérdezte: – Megfekszi a gyomrukat ez az egész? Szeretnék inkább két embertársukat felkoncolni? Vagy most azonnal velem jönnek a színházterembe? Tudom, hogy tele vannak kérdésekkel. Én viszont tudom rájuk a választ. Tíz perc múlva ott találkozunk, és az égre esküszöm, hogy amelyikük egy ujjal is hozzáér Kate-hez vagy Haroldhoz, azt helyben lelövöm. Ethan letépte magáról a fejdíszt, levetette a bundát, utána meg leugrott kocsi orrára, és onnan az úttestre. A tömeg kettévált előtte, illő, tisztes távolságot tartva tőle. Még a kezében volt a Desert Eagle, és forrt a vére, nekitámadt volna bárkinek. Félrelökte az egyik rendezőt, és belépett a körbe. Harold pizsamában ült az út közepén, Kate-et pedig azóta sem eresztette el a két rendező. Ethan a jobb oldalán állóra tartotta fegyverét. – Nem hallotta, mit mondtam az előbb? A férfi bólintott. – Akkor mi a faszért fogja még mindig a kezét? A rendezők elengedték foglyukat. Kate összeesett. Ethan odarohant hozzá, letérdelt mellé. Levette a kabátját, és ráterítette a vállára. Kate felnézett rá, és azt mondta: – Azt hittem, hogy… – Tudom. Bocsáss meg, annyira sajnálom! Nem volt más módja. Harold sokkot kapott, elvesztette a kapcsolatot a külvilággal. Ethan karjaiba vette Kate-et. Azt kérdezte: – Hol fáj? – Csak a térdem és a szemem. Kutya bajom. – Gyere, kötözzük be a sebeidet! – Majd utána – felelte Kate. – Mi után? – Hogy mindent elmondtál.



24 Ethan vezetésével a város besorjázott a színházterembe. A beste dögét kiterítették a színpadra, hogy mindenki jól lássa. Telt ház volt, még a folyosókon is álltak és a színpad szélén is üldögéltek. Ethan az első sorban ülő családjára nézett, de nem tudott Pilcher fejével gondolkodni. Mit fog erre lépni? Már be is küldte volna az embereit a városba? Ethanen akarja kitölteni a haragját? Theresán és Benen? Vagy az egész városon? Á, az nem lehet. A hír kitudódott, és mindennek ellenére Ethan hányszor hallotta Pilcher szájából, hogy a városlakókat az „én népem”-nek nevezte. Akárhogy is viseltetett irántuk, számított rájuk. Ethannel kedvére elbánhat, de Wayward Pines lakosai végre tudják az igazságot, és pont. Valaki bekapcsolt egy reflektort. Ethan belépett a fénykörbe, és onnantól fogva nem látta már az arcokat, csak az éles, kékes fényt, amely a színházterem végéből ráirányult. Mindent elmondott nekik. Hogy miképp rabolták el és hibernálták őket, hogyan zárták őket ebbe a börtönvárosba. Hogy hogyan fejlődtek ki a bestiák. Elárulta nekik, kicsoda valójában Pilcher, és milyen belső kört alakított ki magának a hegy belsejében. Voltak, akik kivonultak a teremből, mert nem tudták elviselni az igazságot, vagy képtelenségnek tartották. De a legtöbben maradtak. Ethan érezte, ahogy a lakosok először hitetlenkedtek, aztán elkomorultak, majd elöntötte őket a harag, amikor azt ecsetelte, hogy Pilcher videóra vette és megfigyelte minden intim percüket. Miután elárulta nekik a mikrocsipek rendeltetését, egy nő felpattant, és öklét rázva azt kiabálta a plafonba rejtett kamerának: – Gyere le! Most is nézel minket? Állj ki, és személyesen felelj nekünk, te faszkalap! Mintha csak erre válaszolt volna, a színház elsötétedett. Hátul a mozigép bekapcsolt, és Ethan mögött a gyöngyházfényű vászonra vetítette képét. Ethan megfordult, ámulva nézte, ahogy a súlyos, fehér vásznon megjelenik David Pilcher. Az íróasztalánál ült, testtartása a régi elnöki beszédeket kívánta felidézni, alkarjával az asztalra támaszkodott, összekulcsolta két kezét. A terem csöndben várta szavait. Egy darabig Pilcher csak mereven nézett a kamerába. Végül megszólalt: – Vannak önök között, akik Jenkins doktorként ismernek. Az igazi nevem David Pilcher, és rövid leszek. Minden, amit a drágalátos seriffjük elmondott, igaz. Ha azt hiszik, hogy magyarázkodni fogok vagy a bocsánatukért esedezem, akkor ki kell

ábrándítsam magukat. Minden, amit csak látnak, az égvilágon minden az én művem. Ez a város, ez a talpalatnyi paradicsom. A technológia, amely lehetővé tette, hogy itt élhessenek. Az otthonaik, az ágyaik. Az étel, amelyet esznek, a munkájuk, amitől emberi lénynek érezhetik magukat. Egyedül azért vehetnek még egyáltalán levegőt, mert én úgy látom jónak. Engedjék meg, hogy megmutassak valamit! Pilcher helyét egy nagy síkság képe vette át, amelyen egy több száz bestéből álló csorda vonult a lankás mezőn. Pilcher hangja visszhangzott a színházteremben, miközben a csorda vonulását figyelték. – Látom, hogy a színpadon holtan fekszik egy ilyen fenevad. Jól nézzék meg maguknak, és tudják meg, hogy milliós nagyságrendben élnek most ezek a lények Wayward Pines biztonságos világán túl. És ez még csak egy kisebb csorda. Pilcher képe visszatért, de most már a kezébe fogta a kamerát, és az arcába nyomta, amely így az egész vásznat betöltötte. – Ne álltassák magukat! Az elmúlt tizennégy évben én maguknak olyan voltam, mint az isten, és jobban járnak vele, ha úgy viselkednek a továbbiakban is, mintha az volnék. A sötétségből egy kődarab repült át a termen, és a vászonnak csapódott. Valaki a tömegből azt üvöltötte: – A kurva anyádat! Pilcher kinézett a képből, a monitorerdőn követte az eseményeket. Ethan a kulisszák mögül leste, ahogy három ember felmászott a színpadra, és nekiestek a vászonnak. Pilcher még nem fejezte be, de valaki hátul kitépte a falból a vetítőgépet, és darabokra törte. * Pilcher magányosan ült az íróasztalánál. Megfogta a whiskysüveget, kiitta a maradékot, és hozzávágta a monitorokhoz. Rá kellett támaszkodnia az íróasztalára, hogy fel tudjon állni. Dülöngélt. Eddig csak részeg volt, a történtek hatására azonban lelkileg is összeomlott. Áttántorgott az asztalától a szoba közepére. A falról a borotvált arcú Vincent van Gogh nézett vissza rá, levágott jobb füle csonkja bekötve. Majdnem ráborult a középen álló óriási vitrinre, de az utolsó pillanatban visszanyerte egyensúlyát. Üres tekintettel bámulta Wayward Pines makettjét, ujját végighúzta az üveglapon, míg el nem ért a Nyolcadik és a Fő utca kereszteződéséig. Az első ökölcsapással sikerült bezúznia az üveget, és palacsintává lapítania az operaház aprólékosan kidolgozott modelljét. Ahogy kihúzta, kézfejét felsértették a betört üveglap kiálló fogai. Véres öklével újabb csapást mért az üvegre. Aztán még

egyet. Mire szilánkosra törte az egész vitrint, kezéből dőlt a vér, az apró üveggyöngyök és -darabkák úgy beterítették a várost, mint a jégeső a hetedik bibliai csapás után. Odabotorkált az asztal másik végébe, Ethan sárga családi házához. És lesújtott rá. Utána a seriffhivatalra. Kate és Harold Ballinger házára. De ez mind nem volt elég. Megfogta az asztalt, berogyasztotta a térdét, megemelte, és felborította a makettet. * Az emberek még azután sem keltek fel a székükből, hogy Ethan mindent elmondott, a filmvásznat pedig leszaggatták. Senki sem moccant. Egyesek katatóniába dermedve, döbbenten ültek a helyükön. Mások sírva adták ki magukból bánatukat. Voltak, akik egymagukban, és olyanok is, akik kis csoportokban. Kényszerházastársaik vállán. A termet átható érzelemhullám mindenkit megrendített, mint a temetéskor némaságba burkolózó gyásznépet, és a metafora nem is járt messze az igazságtól – az emberek elveszített életüket gyászolták. A szeretteiket, akikkel sosem találkozhattak többé. Az elrabolt világukat. Annyi mindent kellett feldolgozni. Annyi mindent elsiratni. A jövő pedig annyi új félnivalót tartogatott számukra. * Ethan családja körében ült a függöny mögött a színpadon, szorosan átölelve őket. – Annyira büszke vagyok rád azért, amit ma véghezvittél – suttogta Theresa a fülébe. – Ha valaha gondot jelentene, hogy eldöntsd, melyik volt életed legboldogabb pillanata, akkor segítek: most élted át. Ethan megcsókolta. Ben sírt, és azt mondta: – Bocsáss meg azért, amit ma délután…! – Semmi baj, fiacskám. – Azt mondtam, hogy nem te vagy az apám.

– Tudom, hogy nem gondoltad komolyan. – Azt hittem, Mr. Pilcher jólelkű. Azt hittem, ő az isten. – Nem a te hibád. Kihasználtak téged, akárcsak az iskola többi gyerekét. – Mi lesz most, apu? – Drága fiam, nem tudom, de bármi is történjen, ettől a perctől kezdve megint mi dönthetünk a sorsunkról, és csak ez számít. * Az emberek feljöttek a színpadra, hogy megnézzék a bestia dögét. Nem számított nagy termetű példánynak a maga ötvenöt kilós testtömegével. Ethan gyanította, hogy ezért is tartott ki annyival tovább a nyugtatólövedék hatása. Éjfél is elmúlt már, épp a városlakókon járatta körbe a tekintetét, akiknek az életét az elmúlt órában oly gyökeresen megváltoztatta, mikor hallotta, hogy kint a hallban csörög a telefon. Leugrott a színpadról, végigszaladt a folyosón, és kilökte a színházterem ajtaját. A telefoncsörgés a pénztárból jött. Ethan beült a kasszába, aztán felemelte a kagylót. – Hogy ityeg, seriff? Pilcher hangja elkenődött a whiskytől, és szokatlanul boldognak hallatszott. – Szerintem beszéljünk inkább holnap – szólt a telefonba Ethan. – Agarjatunnihogymiddett? – Tessék? Pilcher lassabban, tagoltabban megismételte: – Akarja tudni, hogy mit tett? – Elég jó elképzelésem van róla. – Tényleg? Na, azért csak elmondom. Ezzel a kis húzásával lőtt magának egy várost. – Attól tartok, nem tudom, mit szeretne ezzel mondani. Az emberek folyamatosan szivárogtak ki a nagyteremből, és a pénztár köré gyűltek. – Hát nem érti? Mostantól mindenki a magáé, egytől egyig. Gratulálok! – Tudom, hogy maga ölte meg a lányát. A vonal másik végén: csönd. Ethan folytatta: – Miféle szörnyeteg…? – Alyssa elárult engem, engem és mindenkit a hegyen. Veszélybe sodorta Wayward Pines lakosainak életét. Nemcsak azt mondta el nekik, hogy hol vannak a vakfoltok a városban, hanem ő hozta létre őket. Szabotálta életem fő…

– A saját lányát, David! – Minden lehetőséget megadtam neki, hogy… – A saját lányát! – Ennek így kellett lennie. Talán más megoldás is szóba jöhetett volna, de… elvesztettem a fejem. – Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy miért kért fel mégis a halála kinyomozására. Miért rakta ki az út közepére a holttestét? Ha nem tévedek, az is az ön műve volt. Mit képzelt, mit nyerhetett volna vele? – Alyssa sosem adta ki a Kóborlók neveit. Ethan, én azt hittem, sosem fog az exmunkatársa ellen nyomozni, hacsak a fejébe nem veszi, hogy tényleg meggyilkolt valakit. És a saját szemével is meggyőződhetett volna róla, amennyiben átkutatja a házát. Az embereim becsempészték a gyilkos fegyvert Kate-ék fészerébe. Rátalált volna, ha vette volna hozzá a fáradságot, de maga nem is fésülte át a házat, mert egy pillanatig sem hitte, hogy ő tette. Na, most már mindegy. – David, hogyan képes esténként álomra hajtani a fejét? – Köszönöm, jól alszom, mivel tudom, hogy minden tettemmel Wayward Pinest építettem, a város érdekét védtem és szolgáltam, aminél nincs fontosabb ezen a világon. Mellesleg kitaláltam magának egy új gúnynevet. – Holnap találkoznunk kell – hangsúlyozta Ethan. – Meg kell beszélnünk, mihez kezdünk ezután. – Fényhozó, ez az új beceneve. Latinra lefordítva Lucifer. Ismeri Lucifer történetét? Igencsak illik magára. Az Úr angyala volt, a legszebb teremtménye. De tudja mit tett vele a szépség? Elhomályosította az elméjét. Rögeszméjévé vált, hogy még a teremtőjénél is szebb, és talán neki kellene Isten helyébe lépnie. – Pilcher…! – Lucifer angyalokból toborzott sereget magának, majd föllázadt a Mindenható ellen. Hát azt tudja, milyen sors várt rájuk? – Maga elmebeteg. Ezek az emberek megérdemlik a szabadságukat. – Jól van, ha szabad a gazda, elmondom: rendkívül csúfos véget értek. Tudja, mit tett velük az Úristen? Kiűzette őket a mennyországból. Lucifernek és a bukott angyalainak teremtette meg a poklot. – És ki lennék ebben a mesében? – kérdezte Ethan. – Lucifer? Hogy maga lehessen Isten? – Nagyon jól látja, seriff. – A telefonban is hallotta, ahogy Pilcher elmosolyodik. – És ha kíváncsi, hogy hol találja az örökös szenvedés új birodalmát, akkor ne keresgéljen tovább, én megteremtem.

– Miket zagyvál itt össze? – A pokol kapui ezennel megnyílnak. Ethan fülébe két másodpercen át búgott a telefon, amikor letette. Aztán kialudt minden villany.

25 Hatodik utca 1040. Wayward Pines Három évvel és hat hónappal ezelőtt Theresa az utolsó közösen eltöltött napjukon a kedvenc ételét főzte az urának. Egész délután a konyhában robotolt – darabolt, karikázott, kavargatott. A dolgos kezek munkájával gyorsan teltek a percek. De össze kellett szednie magát, mert abban a pillanatban, hogy elkalandoztak a gondolatai, meghasadt a szíve. Háromszor tört el a mécses. Térdre rogyva zokogott az üres házban. Olyan nehéz volt itt egyedül, félelmetes, és ha számot vetett magával, reménytelen is. De aztán megjött Ő, mintha csak egy álomból bukkant volna fel. Vigaszra leltek egymás társaságában, és egy darabig jobbra fordult a soruk. Először volt igazán boldog ebben a furcsa kisvárosban. A bejárati ajtó kinyílt, aztán becsukódott. Letette a kést a vágódeszkára. Megtörölte a kezét a konyharuhában. Megfordult, a szemébe nézett. Vele szemben állt a konyhapultnál. Azt mondta neki: – Sírtál? – Csak egy kicsit. – Jaj, gyere ide! Odament hozzá, karjaival átfonta, mellkasába temette fejét, és kisírta magát, míg férje a haját simogatta. – Beszéltél velük? – kérdezte tőle az asszony. – Igen. – És? – Nem gondolták meg magukat. – Nem igazság! – Tudom. – Mi lenne, ha legalább megmondanád…? – Nincs választásom ebben a dologban. – Nem tudnád…? – Légy szíves, ne faggass tovább! – kérlelte, aztán suttogóra fogta: – Tudod, hogy nem beszélhetek a munkámról. Tudod, hogy annak következményei lesznek.

– Belehalok, hogy nem értem, mit miért teszel. – Nézz rám! – Két kézzel, gyöngéden felemelte felesége arcát, és tekintetét az övébe fúrta. Senki sem szerette őt úgy, mint a férje. – Ezt is átvészeljük majd valahogy. Theresa bólintott. – Meddig tart? – kérdezte. – Nem tudom. – Veszélyes? – Az. – Visszajössz? – Hát persze. Ben fönn van? – Még nem jött haza a suliból. – Megpróbáltam elmagyarázni neki, de… – Nagyon meg fogja őt viselni. Férje átkarolta a derekát. – Figyelj, ha már egyszer így hozta a sors, és semmit sem tehetünk ellene, akkor legalább élvezzük ki azt a keveset, ami még hátravan, rendben? – Oké. – Felmenjünk az emeletre? Szeretnék szép emlékekkel távozni. – Nem akarom, hogy odaégjen a vacsora. – Le van szarva. * Theresa az ágyban feküdt férje karjaiban, és az ablakon át nézte, ahogy beesteledik. – El sem tudom képzelni, hogy milyen lesz nélküled – sóhajtott Theresa. – Erős nő vagy, erősebb, mint azt gondolnád magadról. – Mi van, ha nem térsz vissza hozzám? – Akkor tudd, hogy életem legszebb napjait ebben a völgyben, ebben a házban töltöttem, veled. Sokkal szebbek voltak, mint az előző világban leélt éveim. Szeretlek, Theresa. Őrülten, örökké szeretlek és… Theresa megcsókolta, közelebb húzta magához. Magába. Megint elpityeredett. – Ó, bárcsak itt maradnál velem! – kiáltott fel. – Szeretlek, istenem, annyira szeretlek, Adam, kérlek, ne menj el, ne hagyj magamra…!



26 A nappali fény utolsó foszlányait kihasználva Tobias kinyitotta bőrkötéses naplóját, és nagyjából ezredjére is elolvasta az első oldalra írt üzenetet. Katona drágám, amikor visszajössz – mert vissza fogsz jönni –, akkorát fogunk baszni, mintha a háborúból tértél volna haza. Átpörgette a lapokat a kötet hátsó feléig, ahol legutóbb abbahagyta az írást. A ceruza csonkig kopott. A pipadohány kis híján kialudt. Megdöfködte a hamut, nagyot szippantott a pipából, és a folyó duruzsolását hallgatva összeszedte gondolatait. Ahol ült, onnan úgy tűnt, a nap mára elhagyta itteni királyságát, bár a folyó túloldalán nyolcszáz méterrel a feje fölé magasodó hegycsúcsot még súrolták a fényei. A bestecsorda továbbvonult. Hallotta, amint sikítva-rikítva menetelnek felfelé a völgyben, szabaddá téve a hazautat. Tobias azt írta: 1308. nap Rövid leszek és tömör. Ez az utolsó napom a vadonban, nem tudok hova lenni a boldogságtól. A táborhelyemről látom a hegyeket, amelyek körülölelik Wayward Pinest, és ha szerencsém van, holnap délután újra emberek közt lehetek. Annyi minden hiányzott már nekem: a meleg ágy, a meleg ebéd, az emberi szó. Hogy leülhetek egy pohár whiskyvel a kezemben egy székbe, és elmesélhetem, mit láttam a nagyvilágban. Egyedül az én kezemben van a megoldás kulcsa. Szó szerint én vagyok az egyetlen ember, akik megmentheti a világot. A tudás az én vállamon nyugszik, de ez mit sem számít, mert minél közelebb kerülök Wayward Pineshoz, annál inkább körülötted forognak a gondolataim. Nem ment úgy le a nap, hogy ne gondoltam volna rád és az együtt töltött időnkre. Arra, hogy milyen volt aznap este utoljára átölelni téged. És holnap végre újra látlak. Édes, drága angyalom! Te is érzed, hogy milyen közel járok hozzád? Nem érzed valahol a zsigereidben, hogy órák kérdése, és újra együtt leszünk? Szeretlek, Theresa Burke! Mindörökké. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer leírhatom ezeket a szavakat, de… Ezennel Adam Tobias Hassler… Befejezi naplóját.



27 A felgyújtott autó még füstölgött. A jelzőlámpa nem világított, ahogy az utcai lámpák sem. A völgyben, egyetlen működő fényforrás nem lévén, a csillagok fagyosan, őserővel perzselték a sötétséget. Ethan kisétált az utca közepére, egyik karján Theresával, a másikon Kate-tel. Ha zavarta is Theresát, hogy hárman ilyen közel kerültek egymáshoz, nem mutatta ki érzéseit. Igazság szerint a két nő közt Ethan maga sem tudott megbirkózni a sajátjaival. Annyi szeretet, szenvedély és fájdalom ötvöződött benne. Mintha két taszító erő közt őrlődött volna. Két, egymáshoz veszélyesen közel rakott mágnes azonos pólusai között. Az első városlakók kiléptek a színház kapuján. Ethan Kate kezébe nyomta a hangosbeszélőt, és azt mondta: – Megtennéd nekem, hogy mindenkit a helyszínen tartasz? Szeretnék valamit megvizsgálni. – Mi történt? – tudakolta Theresa. – Inkább nem mondok semmit, amíg nem vagyok biztos benne. Elszakadt tőlük, és a terepjáróhoz ment. A beste nagy pusztítást végzett a Broncón. A szélvédő közepén tekintélyes lyuk tátongott, az első üléseket felhasogatta a karmával, és minden tele volt üvegszilánkokkal meg habszivacsdarabkákkal. Ki sem lehetett tőlük látni az ablakon, ezért felállt a motorháztetőre és kirugdosta a keretben maradt üveget. A Fő utcán déli irányba tartott, bevágott a szél a szélvédő keretén, könnyezett is tőle a szeme rendesen. Amikor a hajtűkanyarba ért, lekanyarodott. A reflektorfény a fák közé hatolt. A saját keréknyomait követte, melyeket legutóbbi kirándulása óta nem temetett be a hó. Visszatalált a fenyőtönkhöz, és leállította a motort. Kiszállt a kocsiból. Érezte, hogy valami nem stimmel, és mikor közelebb ért a kerítéshez, rájött, hogy a csend miatt van hideglelése. Nem lenne szabad ekkora csöndnek lennie. A vezetékeknek és a szögesdrótnak zümmögnie kellene. Nyugat felé sétált a hallgatag kerítés mellett. Kocogóra fogta. Majd sprintre váltott. Kilencven méterrel később odaért a kapuhoz, egy kilenc méter magas,

zsanérozott kerítésdarabhoz, ahonnan a völgy a síkságra nyílt. Innen indultak útnak a nomádok, és nagy ritkán ide tértek vissza. Pilcher néhanapján ezen a kapun küldte ki a favágóit a vadonba, hogy tűzifát vágjanak, vagy közvetlen környezetükben felderítsék a terepet. Eddig a pillanatig nem volt része Ethannek abban a rémületben, hogy tárvanyitva lássa a kaput. Most, hogy ott állt, és a távolba meredt, az elképesztő, a kerítésen túli, halálos veszélyt jelentő nagyvilágba, levonta a keserű, kellemetlen következtetést, hogy teljesen félreismerte Pilchert. A kinti erdőből rikoltás hallatszott. Másfél kilométeren belül. A hangra egy másik rikoltás felelt. Aztán még egy. És még egy. A zaj addig terjedt és erősödött, amíg a föld is bele nem rengett, mintha a pokol minden fajzata vágtatna át az erdőn. Az áram nélkül maradt kerítés irányába. A nyitott kapu felé. Wayward Pines felé. Két másodpercen át Ethan dermedten állt, fejében egyetlen kérdés járt, miközben úrrá lett rajta a páni félelem és a szörnyülködés: Mit. Műveltél. Te. Szerencsétlen? Aztán futásnak eredt.

Köszönetnyilvánítás David Hale Smithnek, Richard Pine-nak, Alexis Hurley-nek, Nathaniel Jacksnek, és az Inkwell Managementnél mindenkinek köszönöm, hogy támogattak és tanácsokat adtak. Angela Cheng Caplannak és Joel VanderKlootnak üzenem, hogy szupersztárok vagytok, és annyira hálás vagyok, hogy a pártomat fogjátok. Külön köszönet illeti Jacque Ben-Zekryt a könyvön végzett, kimagasló minőségű szerkesztői munkájáért. David Vandagriffnek is köszönöm. Te úgyis tudod, miért. Örök hálám a Thomas & Mercer és az Amazon stábjának: Andy M. F. Bartlettnek, Daphne Durhamnek, Vicky Griffithnek, Jeff Belle-nek, Danielle Marshallnak, Jon Fine-nak, Sarah Tomasheknek, Rory Connellnek (emlékét szívünkben őrizzük tovább), Mia Lipmannek, Paul Diamondnak, Amy Batesnek, Reema Al-Zabennek, Kristi Coulternak, Philip Patricknek, Sarah Gelmannek és Jodi Warshaw-nak: Mit is mondhatnék nektek? Mindenki mindennap a legjobb formáját nyújtotta. Örülök neki, és kivételes kiváltságnak tartom, hogy a ti rakétáitok repítik útjára a könyveimet. Joe Konrathnak, Barry Eislernek, Marcus Sakey-nek, Jordan Crouchnak, Jeroen ten Bergének és Ann Voss Petersonnak köszönöm a rengeteg biztatást, vállveregetést és a barátságotokat. Brian Azzarellónak üzenem: Legutóbb illett volna megköszönnöm az előző könyvem eredeti címét, a „Pines”-t, amelyet te adtál neki. Úgyhogy most törlesztek: köszönöm! A Vertigónál dolgozó Will Dennisnek: Rengeteget segítettél a sorozat korai szakaszában, és ráébresztettél, hogy mennyire tágas lehet egy regény világa. A hazai csapatnak, Rebeccának, Aidannek, Annsleenek és a harmadik, még cím nélkül futó Crouchnak: Szeretlek benneteket! Remélem, tudjátok, mennyire, de mennyire.

A szerzőről Blake Crouch 1978-ban született az észak-karolinai Statesville-ben. Angolból és kreatív írásból diplomázott Phi Beta Kappa minősítéssel 2000-ben az ÉszakKarolinai Egyetemen. A novelláit gyakran közölte többek közt az Ellery Queen's Mystery Magazine és az Alfred Hitchcock's Mystery Magazine, első regénye 2004ben jelent meg, amit azóta több mint tizenöt másik követett. Crouchot mostanra a huszonegyedik századi amerikai thriller egyik legnagyobb tehetségének tartják, a munkatempóját Stephen Kingéhez hasonlítják. A művei gyakran szerepelnek a Kindle top 10-es bestseller listáján, és nem egynek elkeltek már a megfilmesítési jogai is. A leghíresebb és legnépszerűbb munkája eddig a Wayward Pines-trilógia, amit televízióra alkalmazott a Fox, a sorozat egyes részeit pedig olyan elismert rendezők jegyzik, mint M. Night Shyamalan és Antal Nimród. [i]



Ahogy tetszik, II. felvonás, 7. szín, Szabó Lőrinc fordításában.

Table of Contents II 8 9 10 11 12 13 III 14 15 16 17 18 19 20 21 IV 22 23 24 25 V 26 27 Köszönetnyilvánítás A szerzőről