Jennifer Blake. Csábító angyal 2

Jennifer Blake

Csábító angyal 2.

A mű eredeti címe: The Notorious Angel Copyright © 1977 by Patrícia Maxwell All rights reserved! A fordítás a Ballantine Books 1991. évi kiadása alapján készült Fordította: Kapronczi Orsolya Hungárián edition and translation ©1994 by LAP-ICS ISBN: 963 434 076 8ö. 963 434 078 4ll.k. Cover art by © Jim Griffin

Kiadja: LAP-ICS Könyvkiadó A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült 1994. évben Felelős vezető: Bördős János

Csábító angyal Felelős kiadó: LAP-ICS Könyvkiadó

Tizenkettedik fejezet Grant nem tért vissza a Kormányzók Házából, sőt a senora elmondása szerint még csak az ebédre készített hidegtál elfogyasztására sem jött haza. Eleanora számára ez jót jelentett. Nem nagyon hitt abban, hogy az ezredes helyeselné, amit aznap tett, és fásultsága ellenére most fellélegzett, hogy nem kell egész éjjel magyarázkodnia. Az egész napi fülledt meleg ellenére vizet melegített, hogy egy jó forró fürdőt vegyen. Kényelmesen elhelyezkedett a dézsában, ismét és ismét leszappanozta magát, s még a haját is megmosta, hogy a kórház szagát eltüntesse belőle. Fürdés közben fáradtsága jó részét is lemosta magáról. Amikor elkészült, és Grant még mindig nem jelent meg, leült az asztalnál, egy papírlapot húzott maga elé, és tollat ragadott. Szükségét látta, hogy kifejezze, mennyire hálás lenne, hogy amennyiben lehetséges, a tábornok megtisztelné jelenlétével a School for Scandal egyik előadását. Végtére is mi mást írhatott volna? Összerezzenve szorította meg a tollat. Milyen kifejezéseket kellene használnia arra, hogy a férfi meghatódva elfogadja a meghívást, és valóban részt vegyen az előadáson? Kételkedett abban, hogy olyan hatással lenne rá, ha egyszerűen csak annyit ír neki, hogy számít a jelenlétére, anélkül, hogy azt is értésére adná, miért. Teljes magyarázat lenne talán a legjobb, de semmi célt nem szolgálna, hogy a kórház állapotának szörnyűségeit is fejtegetni kezdje. Az az épület semmivel sem különbözött a többi katonai kórháztól, sőt, még talán jobb is valamivel, mert dr. Jones nem süllyedt bele olyan mélyen a hagyományokba, hogy felismerje a változtatás szükségességét. Nem, semmi értelme nincsen, hogy még következményképpen árnyékot is 4

Jennifer Blake vessen a sebész munkájára. Talán az lenne a legjobb megoldás, ha személyesen beszélne Walker tábornokkal, de nem bízott abban, hogy a férfi hajlandó lesz őt holnap fogadni. Grant vele töltött óráinak számából ítélve valószínűtlen, hogy értékelni fogja, amiért ilyen apróság miatt zaklatják. Sóhajtva írni kezdett. Az éjszaka közepén arra ébredt fel, hogy Grant magára locsolja a kihűlt fürdővizet, amit Eleanora a szobában hagyott. Az asszony álmosan és kissé dühösen leste a mozdulatait. Olyan benyomást keltett, mint aki jó társaságban vacsorázott, és további szórakozást kíván, mielőtt nyugovóra tér. Eleanora összepréselte ajkait, és a fejére húzta a takarót, hogy a gyertya narancssárga fénye ne bántsa a szemét. Nemsokára azonban megcsapta orrát az a rózsaillat, amely a szappantól származott, amikor Grant is a takaró alá bújt, és keze vándorolni kezdett az asszony testén. – Oh, Grant – tiltakozott Eleanora, amikor a férfi magához préselte, de gyöngéd türelme viszonzást követelt, s lehetetlennek tűnt ellenállni neki. Amikor hajnalban felébredt, Grantnak hűlt helyét találta. Luis egyik őrét elküldte a Kormányzók Házába a tábornokhoz az üzenettel. A férfi válasza személyesen érkezett. Gyors, ideges lépésekkel lépett be a kórházba, míg Eleanora a sebész reggeli körvizitjénél segédkezett a rászorulók sebeinek újrakötözésénél. Dr. Jones hosszú másodpercekig mozdulatlanságba meredt, majd észbe kapott és Walker felé indult, hogy kifejezze nem természetellenes elégedettségét, amiért a tábornok megtisztelte látogatásával. Eleanora egy darabig habozott, hogy vajon neki is oda kellene-e mennie hozzájuk, különösen, amikor megpillantotta a folyosó közepén lefelé sétáló ezredes magas alakját, akit egy fél tucat újonc tiszt követett. Amint az ezredes megrökönyödve rápillantott, csalódottan látta, hogy valóban nincs odáig az örömtől, amiért a sérültek között látja. Elkapta a pillantását és folytatta munkáját. A sebész lassú és kimerítő magyarázkodás közepette végigvezette a parancsnokot a kórtermeken. Walker, mivel régen ő maga is hasonló szakmai területen dolgozott, számtalan kérdéssel ostromolta a doktort 5

Csábító angyal az ellátás, a technikák, a betegek száma, a sebesülések típusa és mérete, valamint a gyógyulási ráta vonatkozásában. Mire a végére értek, dr. Jones egy gyűrött zsebkendővel törölgette homlokáról az izzadságot, s többé nem volt megbizonyosodva arról, hogy valóban szüksége van Walker érdeklődésére az ő felségterületén. De még akkor is kitartott, amikor az intenzív osztályra sétáltak át. – Igen, tudom, hogy most kevesebb szúnyogunk van, mint a partok mentén – csuklott meg dr. Jones hangja. – De ez nem jelenti azt, hogy köztük és a sárgaláz között kapcsolat áll fenn, tábornok úr. A mocsarak miazmájától is sokkal messzebb vagyunk, mely a probléma legmodernebb, tudományos megközelítése szerint a fertőzés elsődleges oka... Grant nem kísérte tovább Walkert, amikor rátalált Eleanorára, aki éppen vizet csöpögtetett az egyik kancsóból egy beteg embernek, aki elvesztette az egyik kezét, a másikat pedig darabokra szaggatta, amikor a pisztolya véletlenül elsült. – Miért nem mondtad el nekem, hogy ide jössz, és kockáztatod az egészséged és az életedet? – támadt neki. – Elmondtam volna, ha úgy gondoltam volna, hogy valamelyest is számít neked – válaszolta Eleanora, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a csöpögő vízről. A férfi játszi könnyedséggel megragadta a hatalmas agyagkorsót és megbillentette. – Hát persze hogy számít. – Köszönöm – mormolta Eleanora, s kezével jelezte, hogy megfelelő mennyiségű víz van a pohárban. – El vagyok bűvölve – mondta a férfi előbbi válaszára. A férfi egy darabig egy szót sem szólt, amíg a sebesült ember ajkához tartották a poharat. – De nem szándékozol abbahagyni. Sőt, még be is ismered, amint a Walkernek küldött leveledben olvastam. – Nem bizony – felelte Eleanora magabiztosan. – Még ha megkérlek rá, akkor sem? 6

Jennifer Blake – Ha igazán azért kéred, mert aggaszt a biztonságom, akkor sajnálnám, hogy vissza kell utasítanom – válaszolta Eleanora. – De azt kell hogy mondjam, nincs jogod bármit is kérni tőlem. Amikor Grant megértette, mit ért ezen, állának izmai megmerevedtek, és tekintete sötétebbé vált. – És ha megparancsolom? – Mondja, ezredes, ilyet azért mégsem tenne, ugye? – kérdezte valaki a szomszédos ágyból, egy pelyhetlen állú, kukoricához hasonlóan hirtelenszőke fiú, akinek haja a feje köré tekert kötés alól is kibuggyant. Délies akcentussal beszélt. – A legutolsó rendes vacsorám körülbelül egy hónappal ezelőtt volt, vasárnap, és tegnap este volt azóta az első. És most tessék, úgy érzem magam, hogy akár már holnap elmehetnék a bálba. Az Úr tudja, hogy nem vagyok szent, de állítom, hogy ez a hölgy itt valami földreszállt angyal. Ha maga elviszi innen, akkor az itt fekvő sebesültek lelkének több mint a fele fel fog szállni a mennybe. Grant összevonta a szemöldökét, miközben végigmérte a fiatalembert, és mögötte a fehér, felrázott párnákon nyugvó összes többi kíváncsi arcot. Mielőtt válaszolhatott volna, a tábornok visszatért dr. Jones-szal. Walker csöndes, de metsző hangja áthatolt az ágyak közötti halk morajláson. – Nagyon megható fizetség, nem gondolja, Farrell ezredes? Azokat is ellátják, akik a háborús pusztításokat helyrehozzák. Senki nem akadt, aki nem vette észre Walker tábornok partizánságára tett célzást. Grant nem tehetett mást, csak hallgatólagosan nyugtázta felettese előbbi mondatát, és félrehúzódott. Walker száján megjelent az a már ismerős, kissé csipkelődő mosoly, amikor Eleanorához hajolt. – Az amerikai falanx az ön kezében van, mademoiselle, s hogy meddig még, azt csak az idő tudná megmondani. Én... kaptam néhány jegyet a Granadában nemrégen létrejött színház nyitó előadására. Nagyon nagy megtiszteltetésnek tekinteném, ha ön és természetesen Farrell ezredes is a vendégeimként vennének részt rajta. Eleanora szégyellős mosollyal fogadta el, és illendően megköszönte. Nem, igazán mert Grant irányába nézni. A lehető legvalószínűbb volt, 7

Csábító angyal hogy Grant legszívesebben azt mondta volna neki, utasítsa vissza a meghívást, de Eleanora nem merte megkockáztatni. Ha Walker tábornoknak örömet jelentett az, hogy Eleanora a vendége lehessen, ezzel szemben Nina Mariának nem. Ez a vélemény teljesen nyilvánvalóvá vált számára, amikor Nina Maria még az üdvözlés legalapvetőbb formuláit is alig vette igénybe irányába, aztán majdnem elsöpörte és ledöntötte Eleanorát a lábáról, amikor nehéz szoknyáiban elsietett Eleanora pehelykönnyű muszlinruhája mellett, nem törődve azzal, hogy felemelje szoknyája abroncsát. A kocsiban, egy ragyogó fekete Viktóriában, melynek elegáns szürke kárpittal bevont ülései a rossz utak következtében besüllyedtek, ragaszkodott ahhoz, hogy Eleanora a menetiránynak háttal üljön a két férfi között, míg ő méltóságteljesen egyedül terpeszkedett a másik ülésen. Ily módon úgy érkezett a színházba, hogy sem a ruháján, sem pedig arcán nem keletkezett egyetlen gyűrődés sem. Az este folyamán teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy keserűen tiltakozott minden olyan előadáson való részvétel ellen, amely nem az ő parancsára lett megszervezve, különösen, amiért a jelenlegit Eleanora indítványozta. Az előadást borzasztó volt a társaságában elviselni, mert a színház egész közönsége számára tökéletesen hallható hangerővel panaszkodott széke keménységéről, a hőségről, a színészek olcsó, gyenge minőségű kosztümjeiről és a díszletváltások közötti hosszú szünetekről. Pontról pontra kritizálta a színészek játékát, s ez még a körülöttük álló leglelkesebb nézőt is elkedvetlenítette, s a rá vetett rosszalló pillantások teljesen hidegen hagyták. Eleanora bosszúból hagyta, hogy Nina Maria körülbelül fél óráig várakozzon a kocsiban, amíg ő visszament az öltözőkbe, hogy gratuláljon Mazie-nek és a csapat többi tagjának. Ez a mellőzés nem tette őt kedvesebbé Nina Maria szemében, bár Eleanora úgy látta, a tábornok szemében huncut szikrák jelentek meg, amikor megpillantotta a félig bűntudattal feléjük tartó asszonyt. Eleanora folytatta munkáját a kórháznál. Grant nem kísérelte meg ismét befolyásolni őt. Amennyire csak lehetséges volt, megpróbált nem törődni vele, bár Eleanora fejében gyakran megfordult, hogy amikor 8

Jennifer Blake arcát a halántékára préselte, akkor inkább azt fürkészte, nem kapott-e el valamilyen betegséget, vagy nem veszít-e túl sokat a súlyából, és ezek a mozdulatai nem az érzelmeknek szólnak. Most már nem ebédeltek együtt, de Grant minden egyes vacsoránál különleges érdeklődést tanúsított afelől, hogy Eleanora mit és mennyit eszik, és egy-egy extra adag húst vagy másik szelet gyümölcsöt csúsztatott a tányérjára. Eleanora valójában mindig állva étkezett, amikor távol volt a palotától. Az órák olyan gyorsan teltek, és úgy tűnt számára, hogy olyan kevés dolgot tud elvégezni. Fanatikusan ragaszkodott ahhoz, hogy minden egyes pillanatot kihasználjon. Dr. Jonest esetenként szüléshez hívták el. Az előjogaikra féltékeny bábáknak egyáltalán nem volt szokatlan, hogy női pácienseiket egy durva kezű amerikai kezére adják, mintsem hogy addig várjanak, amíg már nem lehet megmenteni az anyát. Eleanorát ily módon mutatták be a Guadalupe-templom apácái által vezetett árvaházban. Bár anyagiakban itt sem bővelkedtek, és volt valami megmagyarázhatatlan közömbösség a higiénia iránt, a helyzet valamivel mégis jobbnak mutatkozott, mint a kórházban. Itt azonban még nehezebbnek ígérkezett a rendcsinálás, mert a főapáca haszontalan energiapocséklásnak tekintette Eleanora kísérleteit. Csak az a kemény és megdönthetetlen tény simította el a nézeteltérést, miszerint néhány hónapon belül lényeges növekedés fog bekövetkezni az árvaház lakóinak létszámát illetően, Walker emberei 1855 májusa óta vannak Nicaraguában, október óta pedig Granada városában. Elkerülhetetlen volt annak eredménye, amikor egy forró ország forróvérű asszonyaival egy csapat harcias férfi a hivatalos szankciók kötelékei nélkül találkozott. A főapácát nagyon lesújtotta, amikor Eleanora rámutatott arra, hogy az amerikai igazságszolgáltatás szerint az apának joga van az utódairól gondoskodni. Egy további meghasonlás a vallás védelmében Mazie volt. Olyan őszinte örömet mutatott, amikor megengedték neki, hogy vigyázhat a gyerekekre és gondoskodhat róluk, s annyira ismerte legintimebb szükségleteiket, mint például a simogatás vagy a dédelgetés, hogy nem volt szíve visszautasítani a színésznőt. Egy idő után Eleanora úgy találta, hogy ezt a feladatot Mazie hozzáértő kezeire bízhatja. 9

Csábító angyal Egyik reggel, amikor belépett az elkülönített beteggondozóba, dupla sornyi elkámpicsorodott arc fogadta. Lassan végigsétált a sorok között, mint ahogy minden nap szokta, de a fogadtatása legtöbbször sokkal kedvesebb volt és hosszabb ideig tartott. Hirtelen zavarba jött. Miközben a soron lefelé sétált, maga elé kötötte a lepedőből készített kötényt, majd megkötötte a derekán. Amikor ahhoz a fiúhoz érkezett, aki angyalnak nevezte – még mindig a kórházban tartózkodott, mert agyrázkódása mellett felfedeztek egy hólyagot a sarkán, amely annyira súlyosan elüszkösödött, hogy amputálni kellett a lábát —, a titokzatosság okára akkor derült fény. A fiú felemelte az El Nicaraguense egyik példányát, majd gyanakvó fénnyel a szemében a címlapon lévő vezércikkre mutatott. A falanx angyala – olvasta Eleanora, és hitetlenkedésében képtelen volt továbbmenni rajta. A fiú maga felé fordította az újságot, és elkezdte hangosan olvasni a sűrűn nyomtatott szöveget. Ezalatt senki nem szólt közbe egy szóval sem, amíg hangja el nem csuklott az utolsó dicsőítő bekezdésnél. Nevetséges, hogy ebben a néhány napban mennyire közel állt a könnyekhez, különösen nevetséges volt most, amikor az az érzése támadt, hogy a cikk írója azt az álláspontot foglalta el, miszerint annak, hogy sebesülteket ápol, politikai okai vannak. Vagy talán közvetetten így akarnak tudósítani a háború áldozatairól, mely hírek a Costa Rica-i határ menti tárgyalásokról érkeznek, és azt hivatottak megmutatni, hogy az ország mennyire figyelmen kívül hagyja a Nicaraguai Köztársaság által indítványozott békeajánlatot? Ha szükséges a közép-amerikai köztársaságokkal háborúzni, akkor világosan kimutatható lenne, hogy a konfliktus felől nem a tábornok határozott így. Eleanora történetén tovább haladva nem telt el sok idő, amíg A Falanx Angyala címet egy sokkal velősebb és találóbb, Az Ezredes Angyala cím váltotta fel. A szűk ágyakban fekvő férfiaknak semmi más dolguk nem volt, mint hogy a tiszttel való kapcsolata felől spekuláljanak, Grant ugyanis minden este érte jött, vagy kísérőt küldött elé, aki végigsétáljon vele a sötét utcákon, annak ellenére, hogy a kórház és a palota között szinte nem volt távolság. 10

Jennifer Blake Az újságcikk megjelenéséből Eleanorának egyetlen haszna származott: másnap Jean-Paul megjelent a palotában. Érkezése annyira hirtelen Grant távozása után történt, hogy Eleanora már-már azt hitte, megvárta, amíg a ház ura távozik, és csak utána merészkedik be. De nem fűzött kommentárt hozzá, hiszen túl boldog volt ahhoz, hogy JeanPaul stílusa felől érdeklődjön. Igazi boldogság gyújtotta fel arcát, s felemelkedett az asztal mellől, ahol éppen kávéját fogyasztotta, és odarohant hozzá, hogy üdvözölje. Jean-Paul szorosan átölelte nővérét, majd egy karnyújtásnyira megállt tőle, és a kezébe kapta gyűrött kalapját. Mióta Eleanora utoljára látta, azóta elkezdett szakállt növeszteni. Különös, vademberes kinézete lett tőle, s Eleanora szerint nem állt jól neki. Voltak azonban más, kevésbé könnyen felismerhető változások is. Haja színtelenné vált, és ráfért volna már egy kis hajvágás, szeme még mélyebben ült még beesettebbé vált arcában. Fiatalságának kereksége és friss színe eltűnt, de a férfiasság kemény vonásai még nem léptek a helyükbe. – Láttam azt az újságot – mondta, s őszinte, barna tekintete Eleanorára tapadt. – Először dühös voltam, amiért volt bátorságuk rólad írni – emlékszel, nagyi mindig azt mondta, hogy egy hölgy neve életében csak háromszor jelenhet meg az újságban: születésekor, esküvőjekor és halálakor? De amikor újra és újra átgondoltam, újraértékeltem az egészet. Azt hiszem, apánk nagyon büszke lenne rád, amiért megpróbáltál segíteni. Ez sokkal jobb és hasznosabb dolog, mint ücsörögni és megváltoztathatatlan dolgok fölött nyavalyogni. Régebben mondtam néhány meggondolatlanságot, Eleanora, mert nem értettelek meg. Remélem, hiszel nekem, amikor azt mondom, mennyire sajnálom, hogy így történt. – Jean-Paul, erre semmi szükség nincsen. – Teljesen félreértelmeztelek, és elítéltelek – folytatta a fiú makacsul, nem törődve Eleanora szelíd, megbocsátó hangjával. – Remélem, most már megértőbb tudok majd lenni az érzéseiddel kapcsolatban. – Úgy érted... 11

Csábító angyal – Úgy értem, a saját helyzetem nem annyira különbözik a tiedtől. Felfedeztem, hogy nem mindig lehetséges a lehető legjobb embert kiválasztani, akibe az ember szerelmes lesz. – Azért jöttél, hogy... – Juanita miatt – vágott közbe a fiú egyszerűen. Lehetetlenné tette számára, hogy elítélje azt az asszonyt, akiről annyi érzelemmel beszélt. Egyébként is, nem az ő feladata, hogy helyeseljen vagy elítélje a fiút a döntése miatt. Amint Luis is mondta, többé már nem függenek egymástól. Két külön ember, felnőttek, mindkettőjüknek joguk van arra, hogy megtalálják a saját boldogságukat, és a saját hibáikat kövessék el. – Gyere – mondta Eleanora, majd belekarolt és a narancsfához vezette, ahol az imént üldögélt. – Hadd öntsek neked egy kis kávét, és elmondhatod, mit csináltál, és mi minden történt veled. Egyáltalán nem meglepő dolgokról mesélt. Eleanora részéről bizonyos tartózkodásra tekintettel nem tett újból említést Juanitáról. Elmesélte, hogy a szálláshelye a barakkokhoz közel van, hogy egy-két őrjáraton részt vett, anekdotázott a katonai életről és a félreértésekről, amik Walker vörös csillagos zászlója alatt összegyűlt férfiak többnyelvűségéből és a nyelvi problémákból fakadt. Amikor arról beszélt, hogy dicséretben is részesítették jó lövész volta miatt, hirtelen eltért eredeti témájától. – Örülök, hogy... nem talált célt a golyóm, amikor Farrell ezredesre lőttem. Én... azt hiszem, most már tudom, hogy ő... hogy ti ketten min mentetek keresztül. Remélem, hogy azóta megjött a józan paraszti eszem, és érettebb vagyok, mint akkor. Hangjában Eleanora bizonyos atyáskodás félét vélt érezni, mely nem igazán tetszett neki. Jean-Paul szándékát azonban nem értette félre. – Biztos vagyok benne, hogy Grant örülni fog, ha meghallja ezt – mondta. – Szeretnél valamelyik este nálunk vacsorázni? – Nem hiszem – válaszolta Jean-Paul, majd felállt, és üres csészéjét letette a kistányérra. – Megérteni valamit egy dolog, és az asztal másik végén szembenézni vele az teljesen másik. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha csak egy besorozott katona maradok a sok közül. De amikor 12

Jennifer Blake csak lehetőséget kapok rá, szeretnék veled találkozni, ha nincs ellene kifogásod... – Már hogy lenne? – tiltakozott Eleanora hevesen. – Tudom, a szituáció meglehetősen félreérthető. Nem hibáztatnálak, ha úgy döntenél, hogy minél kevesebbet látsz engem, annál jobb. Ilyen megalázkodás egészen kényelmetlenül hatott Eleanorára, különösen azért, mert Jean-Paul szájából hallotta mindezt, aki mindig olyan kínosan büszkén viselkedett. Eleanora csak megrázta a fejét. Jean-Paul hajában megpillantott néhány apró, ráncos szirmú virágot, mely a narancsfa fejük fölötti ágairól hullott le. Kicsit remegő ujjakkal félresöpörte őket. Jean-Paul mosolya megmerevedett. Kalapját a katonai szabályzat által megszabályozott szögben visszatette fejére, mondott egy Au revoir, chéri-t, majd megfordult, és gyorsan kilépdelt a kapun. Ez után az első látogatása után még nagyon sok következett. Szokásává vált, hogy reggelenként hosszú kávézgatásokra jelent meg. Ha Eleanora addigra már befejezte a kávézást, vele együtt felment a hálószobába és belevetette magát a hintaszékbe, amíg Eleanora feltűzte a haját és megkereste kötényét. Gyakran az is előfordult, hogy félretolta Grant papírjait és megreggelizett, mivel túlkésőn kelt fel a szokásos katonai szertartásokhoz képest, és Juanita tehetsége szemmel láthatólag nem foglalta magában a főzést is. Inkább gyakrabban, mint nem, szájában még erősen érződött az előtte való este elfogyasztott ital szaga, és a legtöbb, amit még el tudott viselni ez ellen, az a petit noir, irodalmibb nyelven szólva a kicsi pohár feketekávé, melyet az arisztokrata kreol úriemberek szoktak fogyasztani. Ezt követően pedig, mielőtt feladatai folytatásába kezdett volna, elkísérte Eleanorát a kórházba. Január végére Vanderbiltet, ahogy Walker megjósolta, a Tranzit Társaság elnökévé választották. Február huszonharmadikán az El Nicaraguense-ben leplezetlen örömmel bejelentették Rivas elnök öt nappal korábbi határozatát, miszerint egy bizonyos mértékig hivatalosan elkoboznak mindent, ami mozdítható. Kevesebb, mint egy hét alatt Costa Rica elnöke, Juan Rafael Mora attól való félelmében, 13

Csábító angyal hogy Nicaragua erőt fog nyerni az utak ellenőrzéséből, valamint attól, hogy Walker ambícióinak iránya elsodorhatja őt, ha ellenőrizetlenül hagyják, ezért kalózkormánya háborút hirdetett. A rémhírek azt terjesztették, hogy Mora a serege parancsnoki székét elfoglalni szándékozik, aztán az újabb invázió előtt San Jóséban pihenőt tart. A határ menti összeütközések egyre sokasodtak. A sebesültek száma fokozatosan gyarapodott. Március tizenegyedikére a rémhírek beigazolódtak, és Nicaragua támadás alá került. Rivas elnök az elkerülhetetlenbe beletörődve saját hadüzenete áldozata lett. A városban óriási nyüzsgés támadt. Az emberek szinte megostromolták a Kormányzók Házát a hírekért. A kereskedők bezárták boltjaikat, és a granadai populáció nagy része bezárta a házait és készülődni kezdett, hogy a város falain kívül lakó rokonoknál keressenek menedéket. Nagyon gyér bizalommal viseltettek Mora tiltakozásaival szemben, melyek szerint neki semmi baja nincs Nicaragua állampolgáraival. A tüzérség puskagolyói nem ismertek különbséget állampolgárok és kalózok között. A legutóbbi, megbízható jelentések szerint Mora felesküdött, hogy az utolsó emberig kiirt mindenkit. Foglyokat nem ejt, de nem marad élő ember a városban. A még be sem sorozott újoncok közül néhányan más foglalatosság után néztek most, hogy próba elé állították őket. Asszonyok, különösen gyermekes anyák, akik az utóbbi néhány hétben jöttek ki, csak duzzasztották azoknak a listáját, akik a következő gőzhajóra vártak. A Prometheus tizenegyedikén reggel távozott, aznap, amikor Rivas hivatalossá tette a háborúban való részvételét. Két hétig most nem indul másik hajó Granadából. A háborús hév azonban nem tarthat a végtelenségig. Néhány nappal később elkezdett elhalni, s eközben a vidék elcsöndesült. Az indiánok, bár alacsony számban, de visszatértek a piachelyre. Az étkezdék kinyitották ajtajaikat, az apácák fekete köpönyegeit ismét lehetett látni az utcákon. Az angyalok harangja megint megszólalt a katedrális tornyában, és amint Eleanora a kísérőjével hazafelé igyekezett, azon merengett, hogy hangja most kevésbé bánatos és kevésbé éles a figyelmeztetéstől. 14

Jennifer Blake Sietve belépett a hálószobába, hogy mielőtt még Grant hazaér, megmoshassa a kezét, és megigazítsa a haját. Egy pillanatra azonban hátrahőkölt, amikor otthon találta a férfit. Grant felegyenesedett az ágy mellett, és egy gyűrött inggel a kezében rápillantott. Eleanora tekintete az ágyon fekvő két nyeregtáskára vándorolt. Grant anélkül, hogy tekintete találkozott volna Eleanoráéval, visszafordult az ágy irányába, és a táskába gyűrte az inget, majd a tetejébe helyezte az elsősegélyládát, azután elkezdte beszíjazni a táska fedelét. – Mit jelentsen ez? – kérdezte Eleanora szinte suttogva, amikor Grant mellé lépdelt. Közben arra gondolt, hogy tudat alatt mindig erre a napra, erre a pillanatra várt, mióta először jutott a fülébe, a Costa Ricabeli megmozdulások híre, melyek nagy bizonyossággal ellentétet szítottak közöttük és William Walker kőzött. – Erőltetett éjszakai menetben a harcmezőre kell mennünk. A tábornoknak ez a kedvenc stílusa, amikor a csapattal manőverezni kell. Schlessinger és az emberei egy Costa Rica-i különítménnyel találkoztak Santa Rosánál, ahol nyilvánvalóan számítottak rájuk. Óriási csődület volt. Amikor Mora megjelent a fő sereggel, mindenkit foglyul ejtett, s haditörvényszék elé állította még azokat a hátul maradt sebesülteket is, akik túlságosan megsérültek ahhoz, hogy utazni tudjanak, és elrendelte, hogy mindenkit lőjenek le. – Nem... – tiltakozott Eleanora elhaló hangon, amint a félelem elszorította a torkát. Grant nem válaszolt. Ellenőrizte, hogy revolverén minden rendben van-e, és amikor rendben találta, töltény táskáját elkezdte golyókkal megrakni. – Mikor indulsz? – kérdezte Eleanora végül. – Egy óra múlva, amint besötétedik – válaszolta a férfi. – Segíthetek valamiben? Csomagoljak élelmiszert... vagy... – Nincs rá idő. Bár egyetlen dolgot tehetsz... – Grant hosszú szünetet tartott, s ökle, amelyben a töltényeket szorította, megdermedt. – Micsodát? – kérdezte Eleanora, amikor a férfi nem folytatta. 15

Csábító angyal – Ha bármi történne... ha rosszul mennek a dolgok... akkor azt akarom, vedd magadhoz a pénzt, amit a pohárszékben hagytam, és amikor és ahogyan csak tudsz, hagyd el Nicaraguát. – Grant... – Komolyan gondolom. Ez nem háború, hanem tökéletes megsemmisítés. Ha Granada elesik, elsődleges célja leszel Morának, annak a mészárosnak, mint a falanx angyala, a kalóz asszonya. Hogy mit csinálhatnak veled... arra jobb nem gondolni. – Győzni fogsz, és vissza fogsz jönni. Vissza kell jönnöd – suttogta Eleanora elsápadva. – De ha mégsem... Szemének mély kékje az elviselhetetlen fájdalomnak ugyanazt az előérzetét tükrözte vissza, amelyet a sebész műtőasztalán fekvő betegek szemében lehet látni. Grant megragadta Eleanora karját. – Ígérd meg! Eleanorának sikerült bólintania, bár gondolataiban az járt, hogyan bírhatná ki könnyek nélkül, hogy ne nehezítse meg Grant dolgát. A férfi hirtelen magához vonta őt, és megcsókolta a torkát, arcának lágy vonásait, szemét, s szenvedélyes imádsággal kutatta édes ajkát. – Drága istenem – mondta és az ágyra emelte Eleanorát, eligazította sokfodros szoknyájának ráncait, majd leoldotta kontyát. Ezután gyorsan felöltözött, és durván meghúzta derekán az övet. Lehajolt hozzá, s egy utolsó, gyors csókot lehelt az asszony ajkára és keblére, majd elment anélkül, hogy visszanézett volna, s maga mögött hagyta a sírni képtelen asszonyt rekedt morgásának kínos biztatásával: Bárcsak jobban szerethettelek volna... Santa Rosából a sebesültek reggelre megérkeztek. Bicegtek, és mind falfehérek voltak a hosszú úttól. Néhányan közülük dühösen őrjöngtek és vérszomjasán kiabáltak, vagy sírtak a barátaikért, akiket Mora lemészárolt. A többiek csendesebben tűrték fájdalmukat, ellenségeskedésük keserű és hűvös dolog volt, de nem kételkedtek afelől, hogy a falangisták számára a háború már csak egyetlen éjszakai vérontás lesz. 16

Jennifer Blake Miközben Eleanora a sebésszel együttműködve dolgozott, eltávolította az ólmot a sebekből, kitisztította azokat, vagy a kardok és bajonettek által okozott sebeket ápolgatta, gondolatai állandóan a délen menetelő Grant körül kószáltak, és megpróbálta összerakni a teljes képét annak, hogy vajon mit csinál, vajon valamilyen poros ösvény mellett pihen, vagy éppen egy indián farmer zsúptetejű házából ellopott, sürgősen összekotyvasztott ételt fogyasztja. Késő délelőtt zuhogni kezdett. A mogorva eső lemosta a házakra tapadt port, és kis patakokban folyt végig az utcán, mert a kemény, napégette föld képtelen volt magába szívni. A kórházban a lámpákat meg kellett gyújtani a homály miatt, mert a muszlinfüggönyös ablakokat továbbra is be kellett zárni, hogy a szél ne fújja be a kórterembe az esőt. A nedvesség mégis behatolt a szobába, és az alacsony mennyezetű szobákban kialakult forróságot gőzfürdővé alakította. Ilyen időben biztosan nem könnyű menetelni. Eleanora kinyitotta az egyik ablakot, hogy egy lavórnyi vörösre színeződött vizet kiöntsön a csatornába, amikor egy pillanatra megállt, s belélegezte a friss levegőt. Figyelte, hogyan szivárog le az eső a házak piros palatetejéről, de közben azon merengett immáron huszadik alkalommal, hogy vajon Grant magával vitte-e az esőköpenyét, mert még veszélyes, ha a nedvesség eláztatja a vállán a sebet. A golyó által okozott sebgyógyulás közben vöröses-lilás nyomot hagyott maga után, de még mindig érződött benne egyfajta mélyről jövő merevség. Az esőcseppek koppanása visszhangzott a fülében, és nem hallotta meg Luis közeledését. Csak akkor riadt fel, amikor a férfi közvetlenül mögéje ért. Megrémülve összerezzent, amikor a férfi kivette a kezéből a lavórt, és a mellettük elhaladó egyik ápolónak nyújtotta. – Te nem mentél el velük? – kérdezte teljesen összezavarodottan, miután üdvözölte őt. – Hátrahagytak, hogy megvédjem Granadát – mondta Luis grimaszolva –, és hogy eleget tegyek a kevésbé kellemes teendőknek is. – Valóban? – Eleanora egy pillanatra abbahagyta kezének törlését, és ujjaival önkéntelenül a köténybe kapaszkodott. 17

Csábító angyal – Olyanoknak, mint például... el kell mondanom neked, hogy az öcsédet ma hajnalban letartóztatták, amint éppen információt adott át az ellenségnek. Eleanora döbbenten rámeredt, s arca falfehérre változott. Egy ilyen vád azt jelenti, kivégzőosztag elé kell állnia. – Miért? Hogyan? – Sok mindennel vádolják. Például azzal, hogy a palotából információt szolgáltatott ki, végigolvasta Grant papírjait, és ami információt csak talált, mind eladta Vanderbilt ügynökének, aki anyagilag támogatja Costa Ricát azért, hogy kiüthesse a tábornokot a nyeregből. – De... ki vádolta ezzel? Vajon... – Nem tudta folytatni. Tisztán emlékezett arra, amikor Grant azt mondta, hogy Schlessinger ezredest és az embereit már várják a Costa Rica-iak. Vajon Grant tudta, amikor távozott, hogy Jean-Pault le fogják tartóztatni? – Nem Grant, ezt biztosan tudom. A rendelet a tábornok irodájából érkezett, s annak az asszonynak a panaszára volt alapozva, aki az öcséddel élt, s akinek a neve Juanita. – Ez nem lehet igaz – lehelte Eleanora, és a spanyol részvéttel teljes barna szemeibe nézett. – Jean Paul nem... nem tehetett ilyet. Soha nem pillantott volna bele a papírokba, amiket Grant a palotában hagyott. Minden pillanatban vele voltam. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani, mi alma, s éppen ez aggaszt engem. Ennek a dolognak számomra csalásszaga van. Aggódom érted. – Micsoda? – Gondold csak végig. Az az asszony, Juanita, gyűlöl téged. Afférba keveredik az öcséddel, akinek bejárása van az ezredes lakosztályába. Információt kér tőle. Miért? Nagyon félek, hogy... Luis elhallgatott, amikor a bejárat körül mozgolódás támadt. Neville Crawford őrnagy lépett be rajta, akit nyolc férfi vállukhoz rögzített bajonettel követett. Crawford végigfürkészte tekintetével a termet, amíg észre nem vette Eleanorát. Intett az embereinek, hogy kövessék, és az ágyak között odament mellé. Kifejezéstelen arccal elkezdett beszélni. 18

Jennifer Blake – Az én kötelességem, Miss Eleanora Colette Villars, hogy értesítsem, le van tartóztatva. Velem kell most jönnie. – Mi a vád? – kiáltott fel rekedten Luis. – Hazaárulás. Segítséget és szállást adott a Nicaraguai Köztársaság ellenségeinek. – Ki írta alá a parancsot? – Az aláírás Walker tábornoktól származik, ha tudni akarod. – Mikor? Walker már nincs Granadában – sziszegte Luis összeszorított fogai közül. – Én csak utasításokat hajtok végre – mondta Crawford őrnagy, s arcán a düh forrósága kezdett emelkedni. – Egy egész erődítménnyel – vetette oda Luis keserűen, amikor jelentőségteljes pillantást vetett az őrnagy háta mögött felsorakozó merev arcú fegyveresekre. – Mit gondoltál, majd neked fog támadni? Crawford őrnagynak erre már nem volt kész válasza. Körülnézett a kórteremben, melynek páciensei hirtelen ráébredtek, mi is történik. Három ágynyival odébb a kukoricahajú fiatalember ledobta magáról a takarót, mintha fel akarna kelni. Az őrnagy nyelt egyet. – Sajnálom, de ha ezt akarja, Eleanora... Mis Villars...? Egy másik férfi ült fel az ágyában, és a falhoz támasztott mankója felé nyúlt. Eleanora nem engedhetett meg semmiféle konfrontációt beteg, fegyvertelen férfiak és a fegyveres katonák között, akik szemében az engedelmesség üres, merev elhatározottsága ült. A homályban a bajonettpengék halálosan megvillantak. – Rendben – mondta Eleanora, bár kiszáradt torka miatt alig tudott megszólalni. – Magukkal megyek. – Próbálj meg nem aggodalmaskodni, pequena – mondta Luis, és biztatóan megérintette a karját. – Kell lennie valaminek, amit tehetek érted... és akármi legyen is az, megteszem. Eleanorának nem jutott már többre ideje, mint hogy hálásan elmosolyodjon. A bajonettek összeborultak körülötte. Lassú lépésekben kezdtek az ajtó felé indulni, amíg a szoba négy sarkából helytelenítő morgás hallatszott. 19

Csábító angyal Az ajtónyílásnál az eső úgy csillogott, mint egy hatalmas, ősi ezüstfátyol, melynek szemei megsemmisülnek az utca sarában. Megállás nélkül léptek ki az utcára.

20

Tizenharmadik fejezet A cella ajtaja egy kattanás és kulcsok zörgése után bezáródott. Eleanora vonakodó lépést tett a zajos homályba. Amint szeme kezdett hozzászokni a fény hiányához, megpillantotta a feliratokkal, üzenetekkel, fűzfapoénokkal és sikamlós megjegyzésekkel telefirkált, valamikor fehérre meszelt falat, a fojtogatóan alacsony mennyezetet és a mocskos priccseket, melyek mindegyikére mindössze egyetlen rongyos takaró volt ráhajítva, hogy valami kényelmet mégiscsak nyújtsanak a kemény, rideg deszkákon. A levegő nyirkos volt a kicsi, magasra elhelyezett rácsos ablakon beszivárgó eső miatt, ezzel szemben erős bűz terjengett az egyik sarokba elhelyezett szennyvízvödörből. Az egyetlen előny a többiekhez képest az volt, hogy cellája többi lakótól mentes volt. – Eleanora... Eleanora hirtelen összerezzent. A suttogás a következő cellából hallatszott. Eleanora lassan megfordult, miközben szoknyái nedvesen csapkodtak bokái körül, s szembetalálta magát az öccsével. A fiú öregember módjára emelkedett lábra, s a priccshez erősített láncot kezében csörgetve a rácshoz ment. – Miért? – kérdezte, s szemében dühös tűz lobbant. – Miért? – Nem... nem mondták el neked? – kockáztatta meg Eleanora egy pillanatnyi szünet után. Jean-Paul elkapta a tekintetét. – Egyszerűen nem hiszem el. Mindazok után, hogy Juanita és én... nem tudom elhinni. 21

Csábító angyal – Vajon mi másért? – Akarata ellenére Eleanora hangjában fásultság tükröződött. – Nem tudom. Nem tudom! Egyszerűen megőrülök miatta. Minden rosszul sült el, minden, attól a pillanattól kezdve, hogy otthagytuk New Orleanst. Igazad volt, Eleanora. Elégedetté tesz, ha tudod, hogy igazad volt? – Aligha. – Pillanatnyilag biztosan megnyugtatta volna háborgó érzéseit, ha jól kisírhatja magát, de tudta, hogy semmit nem változtatott volna a helyzetén. Felemelte tekintetét öccséről, és óvatosan elkezdett körbe-körbe sétálni a pici cellában. Négy polc, mindkét oldalon kettő – ez arra a következtetésre engedte jutni Eleanorát, hogy a cellában rendszerint négy ember szokott tartózkodni, amikor még kettő számára is alig van hely, hogy egymás mellett álljanak. Ez egy ketrec volt, sem több, sem pedig kevesebb, egyetlen a sorból, melynek végén helyezkedett el a sajátja. Még három ilyen cellát látott. Az öccse mögöttiben lévő figura egy pokrócba burkolózva egy részeg ember hangos horkolásával húzta a lóbőrt. Azok, akik bezárták őket, eltűntek a szemük elől. Ennek ellenére Eleanora még mindig hallotta a hangjukat, amint parancsokat vakkantottak, s aztán azoknak a férfiaknak az engedelmes moraját, akiket most elengedtek a főnök színe elől. Ezt követően kártyalapok csattanása hallatszott, és frissen fövő kávé illata csapta meg az orrukat. Az eső szünet nélkül folytatta, s még erőteljesebben csapkodta a védtelen ablakot, és vastag, sötét nyomot hagyva szivárgott le a falon. Eleanora vigyázott, hogy ne lépjen bele a szennyvízvödör közelében egyre növekvő tócsába. – Nem leskelődtem az ezredes után, Eleanora. Nem érdekel, akármit mondjanak. Megesküszöm rá, ilyen dolgot soha nem tennék. – Hiszek neked – válaszolta Eleanora halkan, s tökéletesen kiérezte öccse hangjából a kétségbeesett őszinteséget. – Én... nem feltételezem, hogy te... Hirtelen düh fogta el, ami azonnal elhalt.

22

Jennifer Blake – Nem – válaszolta olyan keményen, ahogyan csak tudta. – Ami skrupulusnak még a birtokában vagyok, nem engedi meg, hogy ilyen mélyre süllyedjek. – Bocsáss meg nekem. Sokszor nem tudom, mit beszélek. Csak arról van szó, hogy... – Visszaereszkedett priccsére, és a tenyerébe temette arcát. A hitetlenség érzése, amit megpróbált Eleanora értésére adni, nem maradt válasz nélkül. Eleanora szerette volna elhinni Luis megnyugtatásait, hogy Grant nem felelős a saját és Jean-Paul bebörtönzéséért. De mégsem tudta egészen elhinni. Túlságosan érthetetlen volt számára, hogy nem sokkal az ezredes távozása után fogták el mindkettőjüket. Vajon nem mert szembenézni vele, amikor Jean-Paulért könyörög? Vagy lehetséges, hogy nem bízott saját magában, hogy végignézze, amint parancsát teljesítve Eleanorát elhurcolják? A logika kiküszöbölhetetlen... legalább annyira, mint az a tény, hogy közel lehetetlenség egy időben letartóztatni és elhurcolni két árulót a tábori csendőrség parancsnoka, Grant Farrell ezredes tudomása és engedélye nélkül. Eleanora kifáradtan végül is leült. A mocskos pokrócról egy bolha szökkent a szoknyájára, amit undorodva abban a pillanatban lesöpört róla, majd a pokrócot is a földre dobta, mielőtt megint visszatelepedett volna a priccsre. Felhúzta rá a térdeit, s ekképpen összegömbölyödve a falnak támasztotta a hátát. Az eső monoton dobolása, a férfiak hangjai és öccse esetenkénti kitörései pontosan megfelelő hátteret biztosítottak gondolatainak. Egyetlen dolog teljesen nyilvánvaló. Valaki elárulta Louis Schlessinger alezredest és az embereit, és elintézte, hogy Santa Rosánál csapdába sétáljanak. Ha nem Jean-Paul vagy ő maga követte el, akkor vajon ki? Valaki bepillantást nyert Walker seregének vonulási terveibe. Ezek szerint olyan valakiről lehet szó, aki vagy a Kormányzók Házában, vagy pedig a palotában megfordult. A tábornok, Grant, Luis — közülük egyikőjük sem tűnt még távolról sem kaphatónak az árulásra. A palotánál ott volt senora Paredes, és rajta keresztül Juanita. Eleanora nem igazán tudta elképzelni, hogy a senora saját maga ilyen 23

Csábító angyal tervet hajtson végre. Az sosem volt kizárt, hogy tévedésből ne segített volna Juanitának azzal, hogy beszámol a másik asszony tevékenységeiről, de biztos, hogy nem lehet egészen ártatlan. A fiatalabb asszonynak mind oka, mind pedig lehetősége adódott, és egyedül ő lehetett felelős a letartóztatásukért, mely által a lehető legnagyobb biztonságba került. Mondjon ő és Jean-Paul bármit is Juanita ellen, annak igaz voltát a jelenlegi helyzetük úgyis megcáfolja, mivel ő Jean-Paul új szeretőjeként tökéletes álcát hozott létre saját maga céljaiért. Ha William Walker ott lett volna, gondolta Eleanora, biztosan meghallgatta volna magyarázatát a letartóztatási parancson lévő aláírása ellenére. Elképzelhető, hogy egy üzenettel még időben a nyomába lehetne érni, ha valakit rá tudna venni erre a feladatra. Ehhez pénzre van szüksége. Teljesen halott ügy. Luis biztosan elmenne, ha megkérné rá. Lehet, hogy már úton van. Ezt a gondolatmenetet félbeszakítva máris megjelent a képben Nina Maria. Biztosan vannak eszközei a tábornokkal való kapcsolattartásra. Ő azonban semmi esetre sem hagyná, hogy Eleanorával szembeni személyes gyűlöletével két emberélet súlya felbillentse a mérlege egyensúlyát. Eleanora szorosan összefonta ujjait az ölében. Nem teheti meg azt, hogy csak itt ül és várakozik, és semmit nem csinál, amíg értük nem jönnek. Lennie kell valamilyen lehetőségnek, ami által kiszabadulhatnának ebből a szörnyűséges helyzetből. Akarata ellenére gondolatai a főtér elhagyott sarka felé vándoroltak, ahol a kivégzéseket szokták végrehajtani. Vajon asszonyra is lőnek? Nem tudta. És ha lőnek is, ki adná a parancsot a kivégzőosztagnak Grant távollétében? Vagy ki hajtaná végre a cuop de gract-t? Gyorsan megrázkódott, s egy kicsit remegni kezdett nyirkos ruháiban. Úgy érezte, haja a feje tetejére tapad, ezért ujjaival meglazította egy kicsit, és mély lélegzetet vett, hogy lecsendesítse háborgó idegrendszerét. Gondolkoznia kell. Az álmodozásoknak, melyekben Grant visszatér, hogy kiszabadítsa innen, magához szorítja, és azt suttogja a fülébe, hogy az egész óriási tévedés volt, most semmi 24

Jennifer Blake hasznát nem vette. Ilyenfajta gondolatoknak nem szabad az eszébe jutnia. Soha többé. Az este szinte észrevétlenül szállt le az eső sötét függönye mögött. Egy tál vizes chili con carne volt a vacsorájuk, egy csizmatalp keménységű tortillával. Nem volt valami étvágygerjesztő szaga, annak ellenére, hogy Eleanora gyomra korgott az ürességtől. Reggelire nem evett semmit, s a kórházban a pácienseknek felszolgált tízóraiból sem fogyasztott. Szemmel láthatólag azonban ő és Jean-Paul túl későn érkeztek a fegyházba az ebédhez. Egészen mostanáig semmit sem hoztak nekik. A férfi, aki a vacsorájukat hozta, nadrágtartót viselt vörös inge fölött. Csörgőkígyó bőréből készült nadrágtartót. A férfi kicsi szemei közel ültek egymáshoz, és borotválatlan arca felfújódott, amint egy hatalmas adag dohányt rágcsált. Amikor a rácson keresztül átnyújtotta a meleg tálat Eleanorának, ujjai megérintették az asszonyéit. Szárazak, sebhelyesek voltak, és a hátukat fekete, göndör szőr borította. Később, miután Eleanora visszavonult a priccsre, még mindig ott álldogált a cella mellett, és figyelte őt, majd a kezében lévő kulcsot hirtelen beledugta a zárba. Csak akkor távolodott el tőle, amikor a külső szobából szólították. Vonakodva indult el a hang irányába, de amikor egy utolsó pillantást vetett Eleanorára, az asszony bőre libabőrös lett a rémülettől. Az előszobát lámpafény világította meg, de a hátsó celláknak már csak egy-egy homályos szikra jutott belőle. Eleanora leült a szikrázó árnyékokra bámulva, amint a férfiak le-fel sétáltak a szobában. Egy idő után ruhájából a víz megszűnt csöpögni. Az eső lecsendesült. Odakint egy ló ügetésének zaja szűrődött be, mely nem sokkal később lépésekké lassult. A kártyajátéknak vége szakadt, s a két férfi csöndben hallgatta végig, amint a falióra tizenkettőt üt. Hangjuk és barna mexikói szivarjuk füstjének kesernyés szaga egészen odáig átszűrődött, ahol Eleanora a fal mellett kuporgott. Annyira szeretett volna odakiáltani nekik, és megkérni őket, hogy küldjenek Luisért, vagy ha lehet, vigyenek el egy üzenetet Nina Mariának a Kormányzók Házába. Néhány ösztöne, mely oly mélyből fakadt bensőjében, mint az 25

Csábító angyal önvédelem iránti vágya, megakadályozta abban, hogy ennyire felhívja a figyelmet a jelenlétére. Összeszorította a fogát, és csendben maradt. A másik cellában Jean-Paul megmoccant, és a nevén szólította. Egy hosszú perc is eltelt, mielőtt rá tudta magát venni, hogy válaszoljon neki. – Igen? – kérdezte suttogta. – Mi a helyzet a barátoddal, azzal a spanyollal? Gondolod, hogy kiáll értünk a bíróságon? – Biztos vagyok benne, hogy igen, ha odáig fajul a dolog. – Egyáltalán nem volt efelől teljesen biztos, de nem esik csorba az önérzetén, ha legalább ezt a kis reménységet meghagyja Jean-Paulnak. – Neki befolyása van a Kormányzók Házánál. Nagyon sokat tehet értünk. Eleanora beleegyezőleg bólintott. Luis Juanitáról is többet tudott, mint amit valaha mondott neki róla. Nagyon is lehetséges, hogy megcáfolja a történetét, és kivívja szabadságukat. Nem támaszkodhat azonban csak erre az egy lehetőségre. A tisztek, akik William Walker zászlója alatt szolgálnak, nem a kegyelmességükről voltak híresek. A letartóztatás száz esetből kilencvenötnél kivégzésben végződtek. Agyában felvázolta, amint Grant és a tábornok a sáron és a szitáló esőn átverekedi magát, nem törődve azzal, mi történhet vele vagy az öccsével. Fojtogató fájdalom kezdte mellkasát szorítani, és egy percig lélegezni sem bírt. Foga vacogni kezdett. Nyirkos ruhája alatti fagyos, libabőrös karját és vállát dörzsölgetni kezdte, s feltápászkodott. A mozgás ugyan felmelegítheti a testét, de a szív fagyos kamráit semmi sem tudja kiolvasztani. Amikor cellájának a Jean-Paulé felé eső oldala mellett elhaladt, a fiú kibotorkált az árnyékokból, s ujjaival görcsösen a ketrec rácsaiba kapaszkodott. – Mit csináltam? – kiáltott fel öngyűlölettől marcangolva. – Mit csináltam, hogy ezt érdemlem meg? Mindössze új életet akartam kezdeni, egy helyre volt szükségem, ahol megint felépíthessem mindazt, amit elveszítettünk. Olyan szörnyű ez? 26

Jennifer Blake Eleanora nem bírta elviselni öccse eltorzult arcát erőfeszítésében, hogy visszatartsa könnyeit. Közelebb lépett hozzá, s amennyire csak el tudta érni, kezét Jean-Paul ujjaira helyezte. – Ne sírj – suttogta. – Jaj, ne sírj. – Nem bírom ki. Nem Juanita volt, nem az én Juanitám. Istenem, milyen édes volt. Táncolt nekem... kacagott, biztatott, hogy... drága istenem! Homlokát ökölbe szorított kezére hajtotta, és szemét szorosan összezárta. Eleanora tehetetlenül megérintette a haját, s végigsimított a nedvességtől megkeményedett fürtökön. – Nem hiszem el... nem tudom elhinni, hogy ezt művelte velem, kihasznált, s egész idő alatt ezt tervezte, még akkor is, amikor... amikor... Eltolta magát a rácstól, és olyan erővel omlott a priccsre, hogy annak láncai nyikorogni kezdtek. Eleanorában friss, új fájdalmat keltett fel. Vajon Grant tudta-e, amikor utoljára átölelte, hogy mi fog vele történni. Bárcsak jobban szerethettelek volna... Fülében ezek az utolsó szavak akkor ígéretként visszhangzottak. Most pedig a lélekharang monoton zúgására emlékeztetik. Csönd ereszkedett rájuk. Az eső elállt, csak az ereszekről csurgó víz alkalmankénti csobbanása hallatszott. Az előszobában megreccsent egy szék, és a lámpafény egy körívben meglódult, és a cellák irányába kezdett közeledni, amint az egyik őr késő esti ellenőrző körutat tett. Lassan lépkedett végig a szűk folyosón, miközben magasra tartotta a lámpát. Megállt és Jean-Paulra nézett, aki háttal az ajtónak takarójába burkolózva feküdt. A férfi magas volt és vékony, rozmárbajusszal – nem a csörgőkígyó-nadrágtartós. Amikor Eleanora felé indult, pillantását a cella távolabbi, sötét falára irányította, és ott tartotta hosszú pillanatokon keresztül, amíg a férfi mereven bámulta őt. A levegő hosszú sóhajtással hagyta el tüdejét, amikor végre elment, és fejét pihenésképpen a mögötte lévő falnak támasztotta. Szeme égett, feje lüktetett, de nem tudta rávenni magát arra, hogy végignyúljon a kemény deszkákon. Az órák túlságosan értékesek most az alváshoz. 27

Csábító angyal Nem sokkal később történhetett, amikor meghallotta a lovak hangját. A zajukból ítélve legalább heten vagy nyolcan lehettek, és nem túlságosan sietős lépésekkel közeledtek. Megálltak a fegyház előtt, és a magas ablakok nyitott tábláin keresztül Eleanora meghallotta a nyereg bőrének nyikorgását és a zablák csörrenését, amint a férfiak leszálltak lovaikról. Egy sarkantyú halk csilingelése lágy zenét hozott az éjszaka párás csendjébe. A külső szobában parancsot osztottak ki, amire egy másik férfi válaszolt, majd ezt egy kis csoport férfi bevonulása követte. Szavakat váltottak, melyeket egy tömegverekedés zajai kísértek. Zavaros összevisszaságban hangok emelkedtek, melyek olyan gyorsan elhaltak, amilyen gyorsan kezdődtek. Egyetlen hangot tisztán hallott, s amikor Eleanora felismerte, lassan felemelkedett. A helytelen spanyol ragozás hallatán mind remény, mind pedig félelem lett úrrá rajta. Vajon mit gondolt ki Luis. – Háttal a falnak, ti sátán fiai – hallotta kiáltását. – Mozogjatok, és én majd személyesen bemutatlak apátoknak! Fénycsóva világította be a fal egyik oldalát. Luis megjelent, s egyik öklében puskával, a másikkal pedig a cellák kulcsainak csilingelő csomójával vonult végig a folyosón. Egy másik férfi követte, magasra tartva a lámpát, s annak fényében Eleanora megpillanthatta a spanyol ajkain megjelent győzedelmes mosolyt, s a szemeiben izzó lelkes tüzet. – Mi ez itt? – kérdezte Jean-Paul tompán, s feltápászkodott fektéből. – Megszabadítás – válaszolta Luis, miközben a lakatba nyomta a kulcsot, és nagy lendülettel elfordította a zárban. Eleanora cellája ajtajához lépett. – Luis, ezt nem teheted. Nem engedhetem... nem magam miatt. – Túl késő, pequena – mondta a férfi, s megvonta a vállát. – Ennek már így kell lennie. – Nem érted, hogy... A férfi szélesre tárta az ajtót. – Még nálad is jobban, cara. Ez az egyetlen út. Vajon igaza van-e? Abban a pillanatban nem tudta felmérni a pártatlanság erejét, hogy megítélje, de azt sem hagyhatja, hogy további 28

Jennifer Blake habozásával mindannyiójukat veszélybe sodorja. Hirtelen elhatározással átlépett a küszöb fölött, és hagyta, hogy Jean-Paul mögött végighurcolják a folyosón. Az előszobában elkapta a tekintetét az őrökről, akik piaci csirkék módjára össze voltak kötözve, majd a nyitott ajtó fekete négyszöge felé indult. A friss éjszakai levegőben csak a lovak meleg testének kipárolgó szaga érződött. Egyszer, fiatal lány korában vett lovaglóleckéket. Amint ösztönösen megindult a kényelmetlen, kiegyensúlyozatlan nyeregtáskát tartó ló felé, magában imádkozott, hogy csak eszébe jussanak lovaglóleckéi. Luis segített neki felszállni, és a kezébe adta a gyeplőket. Körülötte Luison és öccsén kívül a hat férfi is felszállt. Eleanora megigazította a szoknyáit, s megpróbálta térdét a ló oldalához szorítani, míg közben azért is rimánkodnia kellett, nehogy a ló, amelynek a hátára nagy valószínűséggel eddig még nyeregtáskát sem igen tettek, ledobja a hátáról. Egy távoli lövés zaja olyan riadalmat keltett bensőjében, hogy majdnem elszédült. Hátranézett az utcára, és megpillantott egy egyenruhás férfit feléjük rohanni, aki közeledése közben revolvert húzott elő pisztolytáskájából. Mellette egy férfi előhúzta a pisztolyát, és tüzelni kezdett vele. A tiszt egy épület sarka mögé húzódott a fegyház közelében, és annak védelmet nyújtó fala mögül kezdte szórni a golyókat az éppen indulni készülődő kis csoport felé. Egy férfi átkozódni kezdett, majd lefordult a nyeregből, és összegömbölyödött a földön, hogy a prüszkölő lovak nehogy eltapossák. Luis éppen akkor nyergelt fel, egy pillanatig távol tartotta magát a nyeregkápáról, amíg körülnézett, majd gyorsan fellendült a nyeregbe. Mielőtt még leült volna és megsarkantyúzta volna a lovát, átnyúlt Eleanora lovának gyeplőjéhez, és maga után vontatta mindkettőjüket. Mélyen lovaik nyakára hajoltak, úgy vágtattak végig az utcán, hogy minél messzebb kerüljenek az üvöltő fegyver hatósugarától. Néhány száz yardnyi kemény lovaglás után ez meg is történt. Amint a fegyház 29

Csábító angyal eltűnt a szemük elől, letértek a főutcáról a küszöbök előtt alvó rongyokba öltözött figurákkal és macskákkal teli sikátorok felé. Rivas, a tranzitvonal, Walker és Mora seregei mind Granadától délre fekszenek. Az irány, melyet Luis választott, amikor maguk mögött hagyták a várost, végül is keletnek bizonyult Eleanora számára. Keletre, Honduras felé, az erdők és dzsungelek feltérképezetlen távolságai felé a Managua-tó mögött, az ősi cookra és toaca indiánok provinciája és a Nueva Segovia-hegy bólogató csúcsai irányába. Eleanorának időről időre eszébe jutott a forró lövöldözés zaja, melynek következtében a golyók olyan közel süvítettek el füléhez, mint még életében soha, s ilyenkor egy-egy pillantást vetett Luisra. Nem láthatott azonban sokkal többet, csak a férfi sötét körvonalait, amint egyenesen ült a nyeregben. Ha csöndes utasításaiból eddig hiányzott a nyugalom és közömbösség, ennek ellenére most sokkal erősebbnek látszik. A szervezetlen üldözés – mely látszólag csak ímmel-ámmal zajlott le – egyetlen tagját hamar maguk mögött hagyták, bár jó pénzért egy nicaraguai férfi egy útnak aligha nevezhető, kanyargó csapásokból álló ösvényre vezette őket. Csendes cukornád- és kukoricamezők mellett haladtak el, és bezárt, a banánfákon és az avokádófákon kívül élettelennek nevezhető házakat, kunyhókat hagytak maguk mögött. Az erdő egyre sűrűbbé vált körülöttük, s a hatalmas tölgyfák és csak helyenként növő fenyők miatt elvesztette dzsungeljellegét. Még mindig nem álltak meg, csak lovagoltak és lovagoltak a kora hajnali órákig, s a lópaták végtelen dobbanása már-már szinte vérük ritmusává vált. A ködtől szürke nappali fény egy ceibafa árnyékában találta őket. Luis felemelte egyik kezét, pihenőt jelezve. Mindannyian lehúzódtak a csapásról, amelyet eddig követtek, és elkezdtek a lovak hátáról lecihelődni. Amikor már kis csapattá verődtek össze a fák alatt, Eleanora csak akkor vette alaposabban szemügyre az egyik ló hátán keresztülvetett formátlan csomagot. A sötétben azt gondolta, hogy ez nem más, mint élelem és pokrócok – most, amikor leoldozták a ló hátáról és a földre vonszolták, akkor látta meg, hogy az egy asszony. Száját betömték, kezét-lábát összekötözték, haja kócosan csüngött 30

Jennifer Blake kipirult arcába, de még mindig felismerhető volt a mérgében félelmetesen eltorzult arcú Juanita. Jean-Paul Eleanora felé nyúlt, hogy lesegítse a nyeregből, s hirtelen elfojtott kiáltás tört fel torkából. Szorítása elvesztette erejét, úgyhogy Eleanora öccsére esett, mielőtt még lába megérintette volna a földet. Eleanora kérdő szemekkel fordult Luishoz magyarázatért. Abban a pillanatban azonban, hogy a férfi lába megérintette a talajt, lehanyatlott a nyeregből. Megpróbált a nyeregkápába kapaszkodni. Már feketévé vált vér buggyant elő csizmája szárából, s patakokban szivárgott le oldalán. A férfi puha, sima bőrnadrágjának szárán sötét csíkok csillogtak. A többiek, három nicaraguai, egy magas, vékony, világosbarna hajú, napégette tekintetű férfi, aki Eleanora szerint az Egyesült Államok Nagy Alföldjéről származó katona volt, és egy összekaszabolt arcú, szőke, nyers beszédű férfi vette körbe Juanitát. Eleanora volt az egyetlen, aki Luishoz szaladt. Amikor megérintette a karját, Luis feléje fordította a fejét. Az ajkán megjelent mosolya nem egészen tüntette el a szeméből sugárzó fájdalmat. – Ennyit egy hősies megmentésről – mondta erőtlenül, sajnálkozó nevetéssel, majd a következő pillanatban elvesztette eszméletét. Egy fa alatt leterített vastag lópokrócra fektették. A szőke porosz ajánlkozott, hogy ő majd gondjaiba veszi. Eleanora nem is ellenkezett vele, csak akkor, amikor a férfi megpróbálta távol tartani őt Luistól. Először hátrébb lépett, amikor lehúzták Luisról a nadrágot, és letisztították róla a vért, de amikor a porosz egy kést kért, hogy megpróbálja a sebből kiszedni a golyót, nem tudott tovább uralkodni magán. Nem törődött férfi kinyújtott karjával, mellyel távol akarta tartani őt, hanem letérdelt a férfi mellett, aki olyan sokat kockáztatott érte. Elég ronda sérülés volt. A golyó olyan szögben szakította át kemény, izmos combjának felső részét, hogy az az ágyékába fúródott. A sebesülés ennek ellenére nem tűnt veszélyesnek. A tény, hogy még 31

Csábító angyal mindig életben van, azt jelezte, hogy a fő artériák egyike sem sérült meg. Mégis túl sok vért veszített el a hosszú utazás alatt, és valószínűnek tűnt, hogy még többet veszít, mielőtt a golyó kikerül a testéből. Egy kés nagyon esetlen eszköz erre... most milyen sokat adna azért, ha dr. Jones egyik ezüstnyelű csipesze nála lehetne. Végül egy második kést kellett a sebnek megmutatnia, mielőtt ki tudta szedni a medencecsontba ékelődött ólomtöltényt. A nyeregtáskából előkerült az alföldi emberek rozspálinkája, melyből Eleanora a végső tisztításkor használt valamennyit. Igaz, nem karbolsav volt, de elég erősnek mutatkozott ahhoz, hogy a karbolsav komponenseiből néhányat tartalmazzon. Ezután kötényét csíkokra szelte, és jópofa kötést kreált a sebre, majd az egészet madzaggal erősítette a helyére. Luis egy órán belül visszanyerte eszméletét. A nap még nem szárította fel a harmatot sem. Ijedten ébredt, s ülő helyzetbe tolta magát, és riadt tekintettel szétnézett maga körül. Karjának egyetlen mozdulatával meztelen lábára húzta a pokrócot, majd Eleanorára nézett, aki mellette térdelt a földön. Eleanora tudta, hogy miért van olyan csend mögötte: a férfiak kicsi, füstöt nem eregető tüzet gyújtottak, melynek tetejére egy megfeketedett kávéfőzőt állítottak. Várakozásuknak feszültsége betöltötte a levélborította tisztást a fák alatt, úgyhogy a ceibafa levelei hangosan csörögtek fölöttük. Eleanora bár kevéssé megalapozottan azt gondolta, hogy ha Luist túlzottan megviselné sebesülése és nem tudná folytatni az útját, minden szívfájdalom nélkül itthagynák és továbbállnának. Hogy a saját végzete mi lenne ebben az esetben, arra még csak gondolni sem mert. Felemelkedett és megtöltött egy kék, zománcozott csészét a gőzölgő kávéval, majd egy nagy adag rozspálinkával meglocsolta és néhány göröngy panochá-t tett bele, majd az egészet megkavarta egy kicsi gallyal, és átnyújtotta Luisnak. Luis megköszönte, és olyan hízelegve köszönte meg, hogy halk hangja simogatásnak tűnt gyöngeség helyett. A kéz, mely megragadta a csészét, szilárdan vitte a forró folyadékot a szájához anélkül, hogy egy csöppet is kilöttyentett volna. 32

Jennifer Blake Eleanora megnyugodott, és hangtalanul engedte ki lélegzetét. Mit sem törődve a férfi szája sarkában bujkáló humorral, leült mellé, amíg az lassan kiürítette a csészét. – Hol van a nadrágom? – kérdezte, amikor befejezte. Hangjában Eleanora a gúny enyhe változatát vélte felfedezni. Remegő kézzel elvette tőle a feléje nyújtott üres kávéscsészét, és odaadta neki a kért ruhadarabot – ráadásul az is zavarta, hogy zavarában elpirult. Hogy elrejtse, sarkon fordult és a kipányvázott lóhoz ballagott. Megragadta a kötőféket, és addig nem engedte el, amíg Luis fel nem tornászta magát a lova hátára, és Jean-Paul oda nem ment, hogy segítsen Eleanorának nyeregbe szállni. Az ebéd a nyeregtáskákból került ki. Összenyomódott tamale, darabokra töredezett, zsíros disznóhúsos tortilla és ütődött gyümölcs volt a csöppet sem étvágygerjesztő táplálékuk. A nehéz ételt csak az útközben talált vadnarancs enyhítette valamelyest. Luis nem akart leülni. Egy fa törzséhez támaszkodott, és egyik lábát megtámasztotta a háta mögötti fatörzsön. Eleanora egy deszkán foglalt helyet mellette, és egy bowie-késsel egy narancs hámozásával foglalatoskodott, miközben megpróbálta távol tartani az édes, ragadós levű gyümölcstől a legyeket. Rosszat sejtve néha-néha odapillantott öccsére. Nem tetszett neki az a mély csönd, amibe Jean-Paul ma reggeltől kezdve burkolózott. Jean-Paul megtöltött egy bögrét vízzel a nyergére szögezett kancsóból, és elindult vele Juanita felé, aki maga elé kötözött kézzel egy korhadó farönkön üldögélt. Az egyik nicaraguai eléje lépett, amint elhaladt csoportjuk és lovaik mellett, majd kiragadta a bögrét a kezéből. Jean-Paul tiltakozott, de semmi haszna. A katona az asszony lábára öntötte a vizet, mely nedves gyöngyökként gurult szét a bokáján. Nevetve visszaadta a bögrét JeanPaulnak, de szeméből sem jókedvet, sem pedig neheztelést nem lehetett kiolvasni. A fiatalember visszavonult, és a helyére visszaülve a semmibe bámult. Egy falatot sem evett, és egy korty folyadékot sem ivott.

33

Csábító angyal Eleanora félve sandított Luisra. A férfi szeme, mielőtt elkapta volna a tekintetét, ugyanazt az engedményt nem ismerő keménységet tükrözte. Óvatosan befejezte a narancs hámozását, megfelezte, és egyik felét a mellette lévő férfinak nyújtotta. – Kik ezek az emberek? – kérdezte kése hegyével a deszkát kapargatva. – A barátaim, az embereim a seregből. – Mi a nevük? – Az americano neve Jasper Quitman, a beceneve Sovi. A sebhelyes férfit Kurtnak hívják – a vezetékneve szerintem kimondhatatlan. A többiek Sánchez, Molina és González. Ezeknek az utóbbiaknak, azt hiszem, előzetes ismeretségük volt Juanitával. – Én... valahogy kételkedem, hogy mind az én kedvemért vannak itt. – Úgy gondolod, reméled, hogy nem? – kérdezte a férfi mosolyogva. – Nem, az én kedvemért jöttek el ide, és a saját okuk is megvan rá, ami felől nem faggattam őket, amikor önkéntesen jelentkeztek erre az útra. Nem kell, hogy a végzetükön törd a fejed, nem miattad fog bekövetkezni. Eleanora fanyarul vette tudomásul az elhangzottakat. – Mivel az éleslátásod annyira pontos, most el kell töprengenem azon, hogy amit mondasz, az az igazság, vagy pedig csak az, amiről úgy gondolod, hallani szeretném. – Ilyen emberek felől, mint ezek, nem kell aggódnod. Sáncheznek, Molinának és Gonzáleznek a Democrático ideái felelnek meg az elképzelésükhöz, és ők ehhez hűek, nem pedig Walkerhez vagy a falangistákhoz. Semmi rosszat nem találnak abban, hogy egypár ártatlant megmentsenek a kivégzőosztag golyói elől, ha én kérem meg rá őket. Ami pedig a többieket illeti, a gringókat, a veszély nekik éltető levegőjük, és az árulás csak egy szó. Hűségük először saját maguk felé irányul, és aztán egy csomó más dologhoz, mely magában foglalja William Walker vörös csillagát, de csak addig a mértékig, amíg a hasznukat szolgálja. Azt a vörös csillagot lehanyatlóban látják. A távozás csak idő kérdése volt számukra. 34

Jennifer Blake – Te is úgy gondolod, hogy lehanyatlóban van Billy bácsi csillaga? A férfi szemei egy kicsit összeszűkültek. – Azt gondolod, ezért jöttem el érted? – Nem – válaszolta Eleanora és Luis szemébe nézett. – Azt hiszem, tudom, miért csináltad. – Amikor a férfi nem válaszolt, folytatta. – Amit nem tudok, az csak az, hogy merrefelé tartunk. – A hegyekbe – felelte a férfi, és a tőlük északkeletre fekvő hegyvonulat felé mutatott. – Elrejtőzünk. Kezdetben nem ezt szándékoztam tenni. Azt gondoltam, Grant és a tábornok hiányában most átveszem a parancsnokságot, és elrendelem a kiszabadításotokat. S akkor névleges házifogság alatt tartanálak mindkettőtöket, amíg vissza nem érnek, és tisztázzák a helyzetet. Azonban kijátszottak. Az őrök instrukciókat kaptak, hogy a foglyok tekintetében ne engedelmeskedjenek a parancsaimnak, s ezt a tábornok aláírásával ellátott papíron meglengették az én szemem előtt is. Egyszerűen elkerülhetetlen volt az erőszak használata. – Biztosan gyanítottad, hogy szükség lesz rá – mondta Eleanora bólintva. – Nem lehettem biztos abban, hogy a dolgok úgy mennek, ahogy én szeretném. Nina Maria sokkal alaposabban dolgozott, mint gondoltam. – Nina Maria? Azt gondolod, ő a felelős az egészért? – Ki más? Szabad bejárása van a hivatalos dokumentumokhoz, és kitűnő lehetősége arra, hogy megtanulja a tábornok aláírását. Neheztelt rád és arra a népszerűségre, amelyet a férfiak körében arattál, és amit a sajtó írt rólad. Tökéletes bűnbakot csinált belőled. – Mit értesz ezen? Luis egy hosszú percig gondolkozott, majd folytatta. – Valaki állandóan információt áramoltatott a legitimista erőknek Costa Ricában. Juanita? Maga Nina Maria? Nem vagyok benne biztos. Annak érdekében, hogy a hírek a többi közép-amerikai országba is kiszivárogjanak, valakit bűntény elkövetésével kell vádolni. Miért ne üssünk akkor két legyet egy csapásra? Megszabadulhatnak tőled, és ugyanakkor elterelhetik magukról a gyanút. Ha te már nem leszel az útban, akkor Juanitának is megnyílik az út a palota irányába, és a 35

Csábító angyal Democrático rezsim elleni szabotázsuk zavartalanul folytatódhat, ahogy eredetileg megtervezték... ha Walker elég szerencsés, hogy visszatérjen Rivasból. – Ezt meg honnan tudod? – Nem tudom biztosan. Csak feltételezéseim vannak. Lehetséges, azonban, hogy a foglyunkat rá lehet venni, hogy megerősítse őket. Ezzel a tudással a kezünkben visszatérhetünk Granadába, és minden olyan lesz, mint régben. Valóban lehetséges ez? Eleanora elég nehezen tudta ezt elképzelni, és még nehezebben elhinni. – Hogy fogja majd Nina Maria előadni az én és Jean-Paul halálát Walkernek? – Ha valamilyen szerencsétlen szerencse folytán visszatér, akkor Juanitát mint tanút kellene vallatóra fognia, aki a bizonyíték lehetne arra, hogy te és az öcséd még éltek... miután egy kicsit megkínozzák. Eleanora gyomra kezdett felfordulni, ezért gyorsan elkapta a tekintetét. – Úgy tűnik, nagyon sok köszönnivalóm van neked. Hálás vagyok, sokkal hálásabb, mint amennyire el tudom mondani. Nem tudom, hogyan tudnám valaha is visszafizetni... Luis hevesen közbevágott. – Ha lehet, magunk között ne beszéljünk fizetségről. Ami történt, azt magam miatt csináltam, senki másért. Hogyan is élhetnék, ha a lelkem halott?

36

Tizennegyedik fejezet A kora délutáni nap perzselő hevében keltek át a Managua- és a Nicaragua-tó közötti keskeny folyamon. Megúsztatták a lovaikat, azért is, hogy ők is és lovaik is lehűljenek, valamint abból kifolyólag, hogy ne kelljen igénybe venniük a kompot. Nem sokkal ezután a föld emelkedni kezdett előttük. A mélyföld vegyes vegetációja, a füves szavannák a hátuk mögött maradtak azért, hogy smaragdzöld, barna és homokkőpiros fenyők között és keményfa erdőkben folytathassák útjukat. Eleanora az erőfeszítéstől fogát összeszorítva lovagolt. Háta sajgott, mintha kést mélyesztettek volna a lapockái közé, de az biztatta, hogy a többi lovast maga előtt látta a forrón izzó, táncoló fényen keresztültörtetni. Az elmúlt órák egyetlen elviselhető pillanata az volt, amikor megpillantották Az Erdő Szépe nevű fát, egy magas, sötét örökzöldet, hatalmas, narancsszínű, tulipán alakú virágjaival, melyek szégyellősen dugták elő fejüket a bársonyos levelek közül. Agyában mindig ott motoszkált az a gondolat, hogy Luis milyen áldozatot hozott érte. Szerette volna, ha Walkerrel szemben is ilyen bizalommal viseltetik – mivel saját magában ezt nem találta meg. Előre és hátra hánykolódott a remény és a kétségek között, a szabadság és az élet iránti öröme és a bűntudat között. Végeszakadatlanul lovagoltak, s kicsi falvakat hagytak maguk mögött. Egyszer-egyszer indián farmerek vályogból tapasztott kunyhóik mellett, kiknek gazdái közömbös, kifejezéstelen arccal bámult utánuk. Eleanora térdének belsejét felhorzsolta a nyereg, és lába, bokája teljesen elzsibbadt. Az erős napfény bántotta a szemét. A hajára erősített kendő 37

Csábító angyal ellenére úgy érezte, koponyája felgyullad. Arca és karja, fedetlen bőrének minden egyes négyzetmillimétere megégett a naptól. Késő délután felé megszűnt gondolkozni és az őt körülvevő dolgokról tudomást szerezni. Lova egy részévé vált. Vajon létezik kifejezés a félig asszony, félig ló teremtményre? A férfi változatra ott van a kentaur. Biztosan kell lennie egy asszonyi... Egy puma hirtelen sikítása riasztotta fel merengéséből. Lova megriadva felnyerített és felágaskodott. Csak az mentette meg a leeséstől, hogy egy erős kéz teljes erejéből megragadta, és megrántotta a kantárszárat. Amikor a ló elcsendesedett, Eleanora egy másodperc töredéke erejéig megpillantotta a vöröses-sárgásbarna csíkos pumát, amely ugyanolyan gyorsan el is tűnt. Eleanora felegyenesedett, és megkönnyebbülten mosolyogva oldalra fordult, hogy háláját kifejezze megmentőjének. Meglepődött, amikor pillantása a porosz katona szigorú tekintetével találkozott. A férfi arckifejezését vastag, lehunyt szemhéja eltakarta, de Eleanora tudatában volt arca csendessége intenzív, méregető mivoltának, és ez nyugtalanítani kezdte. Röviden, a barátságosság gesztusa nélkül bólintott feléje. A férfi elengedte Eleanora lovának kantárszárát, és visszaült a nyergébe, de az asszony attól a perctől fogta tudatában volt jelenlétének, s ez addig tartott, amíg táborhelyet nem kerestek éjszakára. Jean-Paul ismét lesegítette a nyeregből. Eleanora rábízta lovának etetését és kikötését, hogy ne vándoroljon el túl messzire, majd barangolni kezdett a fák közt, a kicsi, szabadon csörgedező patakocska kanyargását követve, amely mellett letáboroztak. Amikor visszaért, már felélesztették a tüzet, és Juanita, akinek a sovány, hosszúkás arcú, Sánchez néven ismert férfi minden mozdulatát figyelte, előkészületeket tett a vacsorához. A vacsora nem ígért meglepetéseket. Mivel ilyen hosszú utazáshoz nem rendelkeztek a megfelelő készletekkel, útközben megálltak, és az egyik farmer feleségétől babot, húst, őrölt kukoricát, néhány serpenyőt és más eszközöket vásároltak. Az asszony sem volt bolond, ugyanis bőségesen megfizettek mindenért. 38

Jennifer Blake Amikor Eleanora megállt, és azon töprengett, hogy vajon nem kellene-e felajánlani a segítségét, a fekete hajú asszony felnézett munkájából. Szemében gyűlölettel, kegyetlen, fanyar dühvel nézte végig Eleanorát, majd elszántan a földre köpött. Eleanora vágott egy fintort, egyik szemöldöke alig észrevehetően felemelkedett, majd sarkon fordult és abba az irányba sétált, ahol Luis egy nagy kőnek támasztott háttal üldögélt, egyik lábát kinyújtva. Csak amikor helyet foglalt az alezredes mellett, akkor ismerte fel legdrágább érzéseit. Nyugalma hálával párosult, amiért nem kellett sajgó izmait a tábortűz körüli teendők elvégzésére erőltetnie. Hogy vajon Juanita volt-e jobb szakács, mint amennyire bárki várta tőle, vagy pedig egyszerűen ők voltak már az éhhalál határán, nem tudták eldönteni. Az étel csodálatraméltóan ízletesre sikerült. A férfiak farkas módjára falták a babot és a tortillát, és mohón körülnéztek, hogy van-e még belőle. Természetesen még rengeteg maradt. Juanita kifejezéstelen arccal kanalazott, de egyszer Eleanora rajtakapta, amikor a babos serpenyőbe nézve elmosolyodik. A félelem, miszerint mindannyian megbetegszenek az ételtől, végül is nem materializálódott. A tüzet amilyen hamar lehetett, eloltották, de mindannyian elnyúltak körülötte, és vigyázták a még parázsló szenet, míg a férfiak elszívták utolsó szivarjukat. A levegő lehűlt, amint a félhomály egyre lejjebb és lejjebb szállt. Ruhájuk a harmattól, nem pedig az izzadságtól lett nyirkos. Megszólalt egy magányos éjszakai madár. Juanita megrezzent, felkapta a szennyes edényeket, és megindult a patak felé. Sánchez előhúzta pisztolytáskájából a revolverét, és utánaeredt. Egy pillanatnyi habozás után Eleanora is követte őket. Az asszony nagyon gyorsan haladt. Amikor Eleanora utolérte a barnászöld part mentén, akkorra már homokkal dörzsölte az edényeket. Eleanora letérdelt, és felemelt egy tányért. Sánchez egy kicsit távolabb tőlük hátát egy fának támasztva leguggolt, és két ujjával szivart sodort magának. Amikor a szeme sarkából egy pillantást vetett rájuk, Juanita felhorkantott, és néhány lépésnyivel távolabb ment a férfitól. 39

Csábító angyal Nem volt túl sok edény, így a mosogatás sem vett sok időt igénybe. Juanita utoljára öblítette át a kezében tartott edényt, majd nagyságának teljes tudatában gőgösen felemelkedett. Eldobta a rongyot, amit a mosogatáshoz használt, majd egy oldalra vetett hosszú pillantással győzedelmesen hátravetette fekete sörényét, s lassan megindult a tölgyek és a gumifacsemeték felé. Eleanora összeszűkült szemmel nézett utána. A nikarauai asszony magatartásában volt valami különös. Ahhoz képest, hogy fogoly, túlságosan szabadon és magabiztosan viselkedik. Hirtelen felülemelkedett benne az az eddig elnyomott érzés és hangulat, amelyet akkor fedezett fel Luisban, amikor a férfi odáig merészkedett, hogy segítsen kiszabadulnia börtönéből. Sánchez, gondolta, egy pillanatig sem habozott volna, hogy Juanitát magáévá tegye, ha az ő jelenléte nem zavarta volna meg ebben. Luis embereinek agyában némi kétely merült fel az ő pontos pozíciójával a vezetőjükkel szemben. Egy darabig még nyugodtan találgathatnak. Ő is felemelkedett, és a másik asszony nyomába eredt. A gumifa leveleinek éles szaga érződött ott, ahol Juanita elhaladt. Eleanora lehajtotta a fejét a mélyen növő gallyak miatt, és igyekezett átlépni a termeszhangyáktól nyüzsgő korhadó fatörzseket. A feje fölött egy riadt madár hangos szárnycsapkodással és méltatlankodással röppent fel a gallyról. Meggyorsította lépteit, és türelmetlenül megrántotta szoknyáit, mert azok beleakadtak egy tüskés bokor ágasbogas gallyaiba. Megkerülte az egyik magasra nőtt rózsafa törzsét, és Juanitát fürkészve előrepillantott, azonban semmi természetellenes mozgást vagy rikító színt nem látott. Minden csendes volt, hihetetlenül csendes. Arra lett figyelmes, hogy mellette lélegzik valaki. Megfordult, de ahhoz már későn, hogy elkerülje a feje fölé emelkedő fenyőgally árnyékát. Az ütés a fején érte, éppen a füle fölött. Térdei megroggyantak, és arccsontja alatt abban a pillanatban sajogni kezdett a bőr. Eszméletlen állapota nem tartott egy másodpercnél hosszabb ideig. Egymás után leadott három lövést hallott, mely segítségkérést jelentett, 40

Jennifer Blake s ez visszhangzott agyának hátsó, homályos felében. Felült, és volt annyi ereje, hogy Sáncheznek abba az irányba mutasson, amely felé Juanitát esése közben eltűnni vélte. A férfi egy pillanatig sem várakozott. Mielőtt léptei elhaltak volna, megjelentek a többiek, akiket szintén utána irányított. Egyedül Luis nem volt közöttük. Eleanora óvatos ujjakkal megérintette fejének egyik oldalán a zúzódást. Hogy bőre nem repedt fel, azt inkább köszönhette vastag hajkoronájának, mint Juanita testi ereje hiányának. Fakéregdarabkák borították a vállát. A földre söpörte őket, majd feltápászkodott, és egy darabig mozdulatlan maradt, amíg érzékei meg nem állapodtak, és a füle mögötti lüktetés gyöngéd dobbanásokká enyhült. Vigyázva elindult a tábor irányába. Igyekezett azt az utat követni, amely már a sziklás földben és a fűben ki volt taposva, de megriadva felkapta a fejét, amikor a tőle bal oldalra nőtt fák felől zajt hallott. Legszívesebben azonnal futásnak eredt volna, amikor a Kurt nevű porosz előlépett a tölgyek közül, és megindult feléje – Itt köröztem, remélve, hogy megtalálom – mondta, s egyik kezét kalapja karimájához érintette. – Remélem, nem ijesztettem meg túlságosan. Annyira sápadtnak és olyan gyöngének látszott, amikor ott ült, ahol hagytuk. Örülök, hogy ilyen gyorsan magához tért. – Én... köszönöm. A férfi közelebb lépett hozzá, s vele szemben megállt. – Mindez ellenére nem vagyok biztos abban, hogy teljesen rendbe jött. A maga fajta asszonynak férfira van szüksége, aki gondoskodjon róla. Engedje meg, hogy előremenjek, és elhajtsam a gallyakat az útjából. – Biztos vagyok, hogy egyedül is elboldogulok, ha szükség van magára a keresésben. A férfi kemény szájára mechanikus mosoly telepedett. – Hallottam, hogy az az asszony úgy szalad előttük, mint a nyúl a vadász puskája előtt. Mindössze idő kérdése, és a nicaraguaiaknak sokkal több örömük is lesz a vadászatban, mint nekem... legalábbis, ami a zsákmányt illeti. 41

Csábító angyal Eleanora nem faggatta ki, hogy mit ért ezalatt. A férfi fekete humorának hallatán röpke pillantást vetett az arcára, majd ujjai közé csippentette szoknyáit, és tovább folytatta útját. A férfi nem kísérelte meg megállítani, hanem melléje szegődött. – Maga nagyon szerencsés, amiért ilyen hűséges lovagja van, mint az alezredes. Kár, hogy megsebesült. Eleanora komoran bólintott. Kurt azt színlelte, hogy félrehajt egy lombot, de közben arra használta ki ezt a mozdulatot, hogy eltorlaszolja Eleanora útját. – Belegondolt már, hogy e miatt a sebesülés miatt kicsi hasznát veheti majd... mint férfi. – Nem hiszem, hogy értem a célzását – mondta Eleanora, miközben teljesen biztos volt efelől, de nem volt hajlandó megmutatni a férfinak. – Egy ilyen szituációban szükség van az erőre – magyarázta a férfi, és megfeszítette karizmait Eleanora előtt úgy, hogy azok kidudorodtak karjából. – Egy gyönge férfi, egy ember, aki nem teljes egész, azzal csak a baj van. – Biztosan tudom, hogy Luis kétszer annyira férfi, mint a férfiak legtöbbje, akár megsebesült, akár nem. – Merev háttal megpróbált elhaladni mellette. A férfi azonban megragadta a könyökét, és csak annyira szorította meg, hogy a tudomására hozza kemény, zömök testében rejtőző erejét anélkül, hogy fájdalmat okozott volna neki. – A sebesültek nem tudják mindig megvédeni, ami a birtokukban van – mondta neki sokat sejtető hangon, s közben tekintete mohón végigpásztázott Eleanora vékony blúzán és derekán. Elkezdte simogatni Eleanora bőrét, mintha válaszra várna. Szorításában volt egyfajta feszültség, melyből levonhatta a következtetést, hogy ha csak egy pillanatra is feladja ellenállását, akkor ez az ember máris ahhoz a széles mellkasához vonja. – Néha – válaszolta lassan, állhatatos zöld tekintettel – nincs szükség megragadni valamit ahhoz, hogy az ember megtartsa. – Ez csak akkor következhet be, ha nincsenek a környéken tolvajok. – Saját eszességének tudatában szürkéskék szemében elégedett fény 42

Jennifer Blake villant, úgyhogy az egyik szeméhez közeli vágás most nagyobbnak tűnt, mint egyébként. Eleanorának nem kellett válaszolnia. Mielőtt még megtalálta volna a megfelelő szavakat, Luis lépett a színre előttük, revolverrel a kezében. – Azt hiszem, hasznos lehet – kezdte halkan, de fenyegetően –, ha értésedre adom, hogy az én parancsnokságom alatt a lopásért halál a büntetés. A két férfi tekintete összeforrt. Luis erőtlennek tűnő hangja ellenére Kurt volt az, aki neheztelve megmozdult, miközben pillantása a spanyol combjához olyan könnyedén tartott pisztolyra esett. Amikor ujjainak szorítása engedett Eleanora derekán, az asszony kiverekedte magát a markából. Luishoz szaladt, boldog, felszabadult mosolyt vetett rá, és kezét a férfi szabad karja alá csúsztatta. A férfi az oldalához szorította azt, majd a lehető leggúnyosabb gesztussal lehajtotta a fejét, majd megindult Eleanorával a tábor felé. Miközben a pokrócokhoz értek, melyek a többiekére volt ráterítve, Luis Eleanorára támaszkodott. Eleanora azzal foglalta el magát, hogy kényelmesen lefektesse a férfit, miközben azon töprengett, vajon Kurt hová tűnhetett, mivel nem követte őket, ezért csak tudomásul vette, hogy a saját pokróca is az alparancsnokéi mellé lett téve. Luis kényelmesen elhelyezkedett, és karját párna gyanánt a nyergére fektette, majd Eleanora után nyúlt, és levonta őt maga mellé. Arcán komoly kifejezés ült: stílusában nem volt semmi, ami megriassza őt. Eleanora nem ellenkezett. Maga alá húzta a lábát, és szétterítette rajta a szoknyát. Amikor a férfi megbizonyosodott arról, hogy Eleanora valóban helyet foglalt, egy pillanatra elfordult tőle, és nyeregtáskájából előhúzott egy kétlábnyi hosszú láncot, melynek mindkét oldalára egyegy karika volt erősítve. Kirázta, felkapta Eleanora bal csuklóját, és mielőtt még ráeszmélt volna szándékára, az egyik acél karperecet máris köréje csatolta. A másik karikát elszánt mozdulatokkal rögzítette a saját jobb csuklója köré. Csak akkor nézett a szemébe. – Bocsáss meg nekem – mondta. – Úgy látom, ez az egyetlen megoldás arra, hogy biztonságban tudjalak magam mellett, amíg vissza 43

Csábító angyal nem érhetünk Granadába. Ezeket a bilincseket Grant adta nekem. Olyanok, mint amiket a katonai csendőrök szoktak használni. Az őket nyitó kulcsokat jól elrejtettem... – Csak nem gondolod komolyan, hogy ezek egész idő alatt, éjjelnappal rajtunk legyenek? – méltatlankodott Eleanora éles hangon, s arcán a szörnyülködés jelei jelentek meg, amit az erőltetett intimáció nyújtott számára. – Így kell lennie. – Miért? Tudok magamra vigyázni. – Mint ahogy az előbb? Mi tartotta vissza Kurtot attól, hogy maga alá teperjen ott és akkor, a falevelek fölött? – Nem tette volna... – Valóban? Talán nem... legalábbis egy darabig. De még hosszú mérföldek és napok vannak előttünk. Mélyen a dzsungel belsejében is megfordulunk, ahol a nap heve szétolvasztja az úriemberek hűvös pózait, és vadászatot indítanak az általuk kiválasztott gyengébb egyed ellen. Az olyan férfiak természete, mint akikkel együtt utazunk, sokkal inkább illik a dzsungelhez. – Mindenképpen mennünk kell? – Elképzelhető, hogy a tábornok kiengesztelődik. Ha nem, akkor át kell verekednünk magunkat a hegyeken és egy olyan területen keresztül, ahol még fehér ember soha nem járt abból a célból, hogy elérje az Atlanti-óceán partvidékén a Moszkitó-partot. Az a part most a britek fennhatósága alatt van, mivel a Szent Korona nevében teljes mértékben a sajátjukénak tekintik a moszkitó indiánok területét, és ahhoz túlságosan büszkék és rátartiak, hogy William Walker javára lemondjanak róla. Lehet, hogy ott még egy hajót is találunk, ami felvesz bennünket. Eleanora csöndesen őrölte magában az információt. Azon a kezén, amelyikre a fejét támasztotta, egy hangya igyekezett keresztül. Gondolkodás nélkül felemelte a kezét, hogy lesöpörje, de a rövid lánc megállította ebben. Hirtelen ökölbe szorította a kezét, s a térdére könyökölt. 44

Jennifer Blake – Nem! – kiáltotta. – Nem tudok, képtelen vagyok ezzel a vacakkal létezni. Fogalmad sincs, mit kérsz tőlem. Luis válasz nélkül visszafeküdt, s kezét feje alá tette. Annyira hirtelen jött ez a mozdulata, hogy Eleanora elvesztette az egyensúlyát, és tudta, ha nem támaszkodott volna meg, akkor teljes erejéből a férfi mellkasára zuhant volna. – Attól félek – mondta a férfi mosolyogva, hogy ki kell bírnod. – Kérlek – kezdte Eleanora könyörögve. – Meg akarsz próbálni meggyőzni? – kérdezte Luis. – Amennyire élvezném, ugyanolyan mértékben el kell mondanom neked, hogy semmi jó nem fog belőle származni. Eleanora tekintete a férfi arcára tapadt. Hogy a bőre alatt pirosság a nap hatása-e, vagy pedig a láztól pirult így ki, nem tudta. Vajon kevésbé érzi jól magát, mint amilyennek mondja, csak azért, hogy ne aggassza vele Eleanorát? Vajon ez a magyarázata ennek a kétségbeesett félelemnek, amivel magához láncolta őt? – Hidd el, elviselhetetlen lesz mindkettőnk számára – magyarázta a nő. A férfi ajka megrándult. – Tudom, nem lesz könnyű. De te, pequena, az imént már buzgólkodtál mellettem, amikor nem volt rajtam nadrág. Miért gáncsoskodnék abban, hogy még egyszer felfedjem magam? Ami téged illet, semmi nem csökkentheti az érzelmeimet irántad. S ami még ennél is több, hogy semmi félnivalód nincsen. Nem tudom azt mondani, hogy a közelséged érintetlenül hagy, de jelen pillanatban képtelen vagyok teljes mértékben kihasználni a lehetőséget, melynek megtörténésétől te annyira félsz. Eleanora végighallgatta, amit a férfi mondott, anélkül, hogy közbevágott volna. – És ha tudnád, meg is tennéd? – kérdezte az arcát fürkészve. – Ezerszer is igen, mi alma – válaszolta a férfi fanyaran. – Te nem tudod, hogy egy férfi saját maga után ítéli meg a többi férfit? Leszállt az éj, a hold felkelt, s a férfiak még mindig nem tértek vissza Juanitával. Eleanora túlságosan fáradt, nyúzott volt, és 45

Csábító angyal mindenekfölött túlságosan tudatában volt mozdulatai korlátainak ahhoz, hogy mély álomba szenderüljön. Éberen szundikált, és minden apró zörrenésre és az éjszakai állatok hangjaira felriadt. Amikor nagy nehezen sikerült elbóbiskolnia, még akkor is tudatában volt minden apró kényelmetlenségnek, minden horzsolásának, a bőrén keletkezett hólyagoknak és sajgó izmainak, vagy a takarója alatti összes gallyacskának vagy kőnek. Amikor egy időre elcsöndesült, akkor fázni kezdett, és kinyújtotta a karját, hogy a takarót testének alsó részére húzza. Távolinak tűnő, morajló hangok ébresztették fel. Oldalán túlzott hőséget érzett. Vajon Luis került közelebb hozzá az éjszaka folyamán, vagy ő? Nem tudta, de óvatosan, hogy fel ne ébressze az alvó férfit, fektében kicsit arrébb húzódott tőle, s csak aztán merte elfordítani a fejét. Szinte kővé dermedt. Két férfi támogatta öccsét a tisztáson keresztül a hálózsákja felé. Jean-Paul kettőjük között tántorogva lépdelt, s feje a mellkasára lógott, mintha túl sokat ivott volna. A két férfi elengedte, s Jean-Paul arccal a pokrócára esett, majd hátára fordult, és a szeme elé kapta a kezét. Eleanora kitakarózott és megpróbált felkelni. Mellette Luis megrezzent, és megragadta a karját. Eleanora dühös pillantást vetett feléje, aztán a férfi merev tekintetének irányát követve ő is az erdő széle felé nézett, ahol a többi férfi jelent meg. Sánchez, Molina és González jelent meg a tisztáson, s magukkal vonszolták a ruhátlan Juanitát. Az asszony meztelen bőre elefántcsontszínűre vált a hold halvány fényében, de bár szemét szorosan lehunyta, csöppet sem keltette a halál csonttalan érzését. Eleanora elszörnyülködve nézte, amint a pocakos, lekonyuló bajuszú González Jean-Paul pokrócára mutatott, s közben obszcén nevetés rázta hatalmas hasát. Az asszonyt odalökték melléje, és egy köteg ruhát dobtak rá. Az asszony esetlenül lezuhant a pokrócra, és mozdulatlanul elterült a férfi mellett. González hosszú keresgélés után előbányászott nadrágjának zsebéből egy érmét. Molina, a nicaraguaiak közül a legfiatalabb, egy széles arcú 46

Jennifer Blake fiatalember, akinek az ereiben indián vér is csörgedez, egész nap folyamán az idegenvezetőjük volt. Nem sikerült elkapnia a feléje dobott érmét. Belenyugodva vállat vont, és letelepedett a földre, valamivel távolabb attól a pokróctól, amelyiken az asszony feküdt. Jean-Paul semmi jelét nem adta, hogy tudná, a meztelen asszony mellette van. Egy idő után Juanita szemhéja felnyílt, és borús, baljóslatú szemekkel meredt az őt körülvevő sötétségbe. Amikor észrevette, hogy mindenki nyugovóra tért, felült, és lassan magára húzta blúzát és szoknyáját. Majd gyors mozdulatokkal megint visszafeküdt. Vajon öccse beivott, vagy megverték, töprengett Eleanora. Elképzelhető, hogy megpróbálta megakadályozni volt kedvese megerőszakolását, és vérszomjas kopókkal találta magát szembe, vagy pedig egy üveg méregerős rozspálinkába fojtotta a bánatát? Nem tudta megmondani. Aggódva figyelte, amint Jean-Paul mellkasa emelkedik és süllyed. Ha megsérült, akkor egy kicsit talán tudna rajta segíteni, ha viszont részeg, akkor semmit. Bármelyik eset forogjon is fenn, vannak alkalmak, amikor az egyetlen dolog, amely használ, ha az illetőt magára hagyják. A hajnal már megint lóháton találta őket. Nagyon csöndes kavalkád voltak ők, fásultságba és belenyugvásba süllyedve. Luis szeme csillogott a láztól, s még jókedvével sem tudta Eleanorát megtéveszteni. A nehézségek ellenére tisztára borotválta arcát egy éles bowie-késsel és szappannal, éppen ezért nem volt olyan barbár kinézete, mint a többieknek. Jean-Paul állán feldagadt, lila hurka éktelenkedett, s kifejezetten rosszul nézett ki. Visszahúzódóan viselkedett, s mérföldről mérföldre lemaradt a csapattól, és addig nem szólalt meg, amíg hozzá nem beszéltek. Amikor azt gondolta, hogy senki sem figyeli, gyakran Sánchezre és az összekötözött kezű, mögötte lovagoló, a nicaraguai nyergébe kapaszkodó asszonyra pillantott. Az ő arca is tele volt horzsolásokkal, különösen a szája és a torka körül. Tekintete sötét volt és komor, de nem sütötte le a szemét, amikor észrevette, hogy valaki feléje néz.

47

Csábító angyal Mindig és mindig magasabbra másztak, s kanyarogtak a kövekkel teli, kékségbe nyúló hegyoldalakon, és állandóan az északkeletre vezető csapásokat és lejtőket keresték. A türkizkék égbolton feketén, méltóságosan kerengő keselyűk aggódva köröztek a fejük fölött. Izgatottan hápogva és méltatlankodva egy vadlibacsapat is elhúzott felettük. Több órán keresztül egy félig kölyök jaguár követte őket, inkább kíváncsiságból, mint a támadás bármely csekély szándékával. Számtalan őzet láttak, és alkalmanként egy-egy orrszarvút is, azoknak a hatalmas vadállatoknak az egyikét, melyeknek a kandisznóéhoz hasonló agyarát Közép-Amerikában a vadászok büszkén szokták mutogatni házuk falán. Sovi szürkület felé lőtt is egy orrszarvúkölyköt. A legjobb falatokat magukhoz vették, míg a többi részt a keselyűknek hagyták. Lehet, hogy több javahúst is hagyhattak volna a természet ragadozó madarainak, de nem tehettek mást. Nekik is szükségük volt a húsra. Embert szinte egyáltalán nem láttak. Az indián települések, melyeken keresztülutaztak, a legtöbb esetben kihaltak voltak. Civilizált és kényelmes házaikban lakó mélyföldi rokonaikkal ellentétben sok évszázados tapasztalatuk megtanította őket, hogy kerüljék el az idegeneket. A kukoricával teli fonott kosarak, amiket maguk mögött hagytak, éléskamrájuk nagyon kielégítő kiegészítőjeként szolgált, és a szövött, hálózsákszerű pokrócok, melyekbe a fejnek hagyott nyíláson lehet bebújni, nagyon nagy tetszést arattak az éjszakák ígérkező hűvössége miatt. Luis elszánt mozdulatokkal néhány mexikói dollárt húzott elő a zsebéből, és otthagyta fizetségül mindazért, amit elvittek. Amikor Eleanora hátrapillantott, észrevette, hogy González felmarkolja a pénzt, és a nadrágja zsebébe gyűri, de szorosan összepréselte ajkát, és semmit nem szólt. Nem most jött el a megfelelő alkalom arra, hogy összetűzésre kényszerítse Luist, amelynek folyamán elképzelhető, hogy nem lesz képes felülkerekedni. A mögötte lovagló Kurt szintén rájött, mi zajlott le körülötte, de ő sem szólt, csak rosszalló tekintetéből látszott, hogy nem igazán tetszik neki. A nap utolsó sugarai még mindig fényesen ragyogtak a hegy tetején, miközben Molina egy hosszú, keskeny völgy szentélyébe vezette őket. 48

Jennifer Blake Egy kicsi tó csendes felszíne visszatükrözte a hegyek csúcsát, és vizet nyújtott a lovaiknak. Sáros partján állatok lábnyomait vették észre, de a homokkőkőszirt mögött épült zsúptetejű ház – mely majdnem beleolvadt a hegyoldalba – ellenére emberi nyomokat nem láttak körülötte. A ház előtti kicsi kertet egy roskadozó kerítés vette körbe, melyet valószínűleg már csak a mögéje plántált spanyol tőr tartott egyensúlyban. Az ajtó hiányzott a bejárati nyílás sötét négyszöge mögül. A tornác árnyékos tetejét néhány durva, gyalulatlan cölöp támasztotta. A nyirkos zsúptetőn helyenként len és vadvirágok nőttek és virágoztak, mivel azok magvait a szél odafújta. Molina, fiatal arcán aggodalommal pillantott Luisra helyeslésért. A spanyol lassan bólintott. – Itt megpihenünk – mondta, és hangjának gyöngesége alátámasztani látszott ennek szükségességét. Juanitát nem engedték szabadon. Erőszakkal lenyomták a földre, és a tornác egyik cölöpéhez kötözték. Juanita egyenes háttal ült ott, mint aki karót nyelt, és kárörvendőn és győzedelmesen vigyorgott rájuk, amikor mindannyian föléje tornyosultak, de amikor elmentek, visszahanyatlott és lehunyta a szemét. Eleanora volt az, aki most a megőrülés szélén volt a csuklójára erősített lánc miatt, megsütötte a kukoricatésztát, az őrölt lisztet vízzel összekeverte, megdagasztotta, és lapos kis pogácsákat gyúrt belőle, majd egy felforrósított vaslapon megsütötte a tűz szélén. González elvállalta, hogy a magukkal hozott hús egy részét parázsló szénen kisüti, mivel odabenn semmiféle főzési alkalmatosságot nem találtak. Eleanora azt gondolta, hogy képtelen lenne megenni a kis orrszarvúkölyök húsát. Mégis, amikor figyelte, hogy González milyen ügyes mozdulatokkal forgatja a húst a beletűzdelt nyársak segítségével, majd amikor érezte a tornácot körbelengő ínycsiklandozó illatot, olyan éhes lett, mintha még soha nem evett volna, és a tornácon leülve várta, hogy a nedvdús, szépen megbarnult húst a tortillájára tehesse. A hosszú utazás nemcsak őt tette mohóvá. Amikor a csillagok előbújtak, hirtelen úgy találta, hogy szeme, melyet a nap egész nap égetett, és most a fa füstje mart, akarata ellenére lecsukódik. Luis 49

Csábító angyal elküldte Molinát, hogy vágjon egy nyaláb édes füvet, hogy az legyen a puha ágya. A pokrócok, melyeket napközben használtak, kevésbé voltak lószagúak, mint azok, amiken előző éjszaka feküdtek. Eleanora jóleső érzéssel vette tudomásul, hogy az előtte elterülő hűvös és tiszta vizű tó nagyszerű lehetőséget nyújt neki a fürdéshez. Tulajdonképpen már nagyon várta volna, hogy végre igazán kialudhassa magát, ha nem lett volna az a bilincs a csuklóján. Eleanora felsóhajtott. Luis rápillantott, és a szemében csüggő csalódottságot meglátva arca felragyogott, bár a rá települő kifejezést nem igazán lehetett volna mosolynak nevezni. Feltápászkodott, majd addig várt, amíg Eleanora is követi, megragadta a takarót, amelyen az előbb üldögéltek, kirázta belőle a mocskot, és megfordult, háttal a tűznek. – Hová megyünk? – kérdezte Eleanora meglepve. – Mindjárt meglátod. – Könnyed lendülettel vállára terítette a takarót, és kilépett a tűz fényköréből. Az éjszaka kellemesen hűvös volt. A hegycsúcsok felől lágy szellő fújdogált, mely felemelte az Eleanora kontyából kiszabadult fürtöket, s a magával hozott fenyő és zsálya illatával felborzolta Eleanora érzékeit. Az éjszakai madarak melankolikus dallamba kezdtek. A völgy talaját szőnyegként beborító fű hullámzása mintha hipnotikus álomba ringatta volna. A tisztás tökéletes csendjét csak a szélben ringó nád susogása törte meg. Megálltak. Luis lehúzta a pokrócot a válláról, és Eleanora felé tartotta. – Az öltözőszobája és fürdője, milady. Eleanora meg sem mozdult, hogy elvegye. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte. – Nem akarsz megfürödni? – mutatott ujjával a nádas tó felé. Eleanora elképedten meresztette a szemét. – Honnan tudod? – Elég sok szokásodat ismerem. Megfigyelő típus vagyok. Ami pedig a célzásomat illeti, Európában kocsikat húznak ki lovakkal a 50

Jennifer Blake vízből, melyben a hölgyek elrejtőzködhetnek a vulgáris, leskelődő szemektől, amíg ők a víz hullámait élvezik. – Be fogom nedvesíteni a pokrócot – figyelmeztette Eleanora, s önkéntelenül zavarba jött. – Nem baj. – És veled mi lesz? – Mi rejtegetnivalóm van előled? Ah, elpirultál, azt hiszem. Durva tőlem, hogy megint ezzel a témával zavarlak. Akkor mondjuk úgy, hogy megbízom benned, hogy előreszegezed a tekintetedet, nem törődve azzal, mennyire szeretném, ha éppen az ellenkezője történne. És megígérem, hogy ezzel egy időben a bizalmad jutalmat fog érdemelni. Eleanora rosszallóan meredt rá. Inkább megragadta a férfi hangjának gyöngesége, mint azt, amit mondott, gondosan ügyelve, hogy hangvétele könnyed legyen. De miért tiltakozna? Vajon nem együtt viselték el azt is, amikor napközben megálltak pihenni, és mindig a legsűrűbb bozótost keresték, hogy a közöttük feszülő lánc okozta kényelmetlenségeket áthidalják? Nem, semmi oka nincsen kételkedni felőle. – Nem hiszel nekem? – kérdezte a férfi olyan árnyékkal a szeme körül, mely a büszkeségén esett csorbát jelezte – ugyanazt a büszkeséget, mely nem engedte Eleanorának, hogy az egyre gyógyuló férfit közelebb engedje magához. – De igen, természetesen – dünnyögte Eleanora. – Akkor? – Luis megint felajánlotta a takarót. A pokróc alatti akrobatikus, egy kézzel véghezvitt vetkőzős mutatványa hamar lezajlott. Eleanora Luis szenvedését látván észbekapott, hogy mennyire mozgáskorlátozott most a férfi a lánc miatt. A jobb keze volt az, amelyet cselekvésképtelenné tette. Amikor halk szitkozódásait hallotta, tudta, hogy nemcsak az ő számára bosszantó ez a helyzet. A tó vize olyan hideg volt, mint a hegy oldaláról lecsordogáló pataké, különösen azért, mert a nap sugarai nem voltak jelen, hogy egy kis melegséget nyújtsanak. Óvatos lépésekkel mentek egyre beljebb, a 51

Csábító angyal tó alját vizsgálva. Néhány lépés megtétele után Eleanora hirtelen megtorpant. – És mi a helyzet a kötéseddel? – kérdezte anélkül, hogy feléje fordította volna a szemét. – Odaragadt a sebhez, és most már el kellene oldani – válaszolta a férfi. – De ne így – tiltakozott Eleanora, de a férfi ügyet sem vetett rá, hanem tovább lépkedett a tóban, és maga után vonta Eleanorát. – Képzeld csak el... hogy itt is vannak cápák és aligátorok, mint a Nicaragua-tóban. – Ezen a szélességi fokon aligha – nyugtatta meg Luis. – Biztos vagy benne? – Nem – hangzott a válasz, de afelől sem lehetek biztos, hogy a nap felkel holnap. A félelmeid fognak irányítani? Eleanora nem válaszolt, csak csöndben lépkedett tovább. Tisztának lenni akkor, amikor hosszú ideig por tömte el a fáradt vándor pórusait, az élet egyik olcsó örömei közé tartozik, mint ahogy az is, amikor böjt után a kiéhezett embert ételekkel bőségesen telerakott asztal várja, vagy amikor a fagy felenged, és felmelegszik az idő. Eleanora még egyszer vizet paskolt a végtagjaira a takaró alatt, és feltétel nélkül tudomásul vette ezt az igazságot még akkor is, ha a fürdő hideg vízből és egy pokróc sarkából áll. Amikor a vízcsobbanás zaja elhalt, csak akkor lett figyelmes a mellőle jövő furcsa hangokra. Az őt Luis közelségéhez kényszerítő lánc csörgése volt az, melynek láncszemei szűnni nem akaróan csörrentek össze. Eleanora lehajtotta a fejét. Luis egyfolytában reszketett a derekáig érő vízben. A tó felszínén lágy szellő fújt végig, s meglegyezte a férfi mellkasát. Luis behunyt szemmel megrázkódott. Eleanora kinyújtotta feléje a karját, és megérintette. A férfi bőre égett a láztól, és amikor hideg ujjai hozzáértek, megint másik remegés hullámzott végig rajta. Ajkai szétnyíltak, amint gyorsan kapkodta a levegőt. Eleanora anélkül, hogy azelőtt valaki is a tudomására hozta volna, tudta, hogy azért szorítja össze a fogát, mert különben az alsó és a felső fogsora összekoccanna. 52

Jennifer Blake – Drága istenem, Luis. Miért nem mondtad meg nekem? – kérdezte, majd gyorsan megfordult, és néhány lépést tett a part felé. Amikor a férfi nem kezdte azonnal követni, megragadta a karját, és maga után vonszolta. – Mit csináltam? – kérdezte saját magától, nem törődve Luis erőtlen kísérleteivel, hogy meggyőzze, riadalmának nincsen komoly oka. Mire kiértek a vízből, szíve a torkában lüktetett. Kibontakozott a takaróból, majd szélesre tárva azt a férfi barna, hullámos hajára préselte. A melle és a vállai körül nem nedvesedett meg, s ez talán segít egy kicsit. Elfordult, és gyorsan belelépett papucsába, és felkapta alsószoknyáját. A fején keresztül magára húzta, s gyors, türelmetlen, rángató mozdulatokkal megkötötte a szalagokat, majd a blúza után nyúlt. Miközben az ujjak nyílását keresgélte, egy pillantást vetett Luisra. A férfi nem mozdult el onnan, ahová Eleanora fektette. Sötét szemei szinte árnyékként hatottak arca halványságával szemben, s tekintete Eleanorára tapadt, testének közelségére, s bőrére, melyre halvány színt vetített a hold fénye, majd lejjebb csúszott keblének gömbölyű, kemény halmára és a kidudorodó bimbókra. Annyira hívogató, és csak egy kéznyújtásnyira van tőle. Lassan megmozdult, s megigazította a láncot a csuklója körül, hogyha Eleanora a megbotránkozás egyetlen jelét is mutatná, akkor el tudjon húzódni tőle. Eleanora azonban nem tette. Az iránta érzett hálája és tehetetlen sajnálata túl mélyen beszivárgott lelkébe. Nem ellenkezett, amikor a férfi magához vonta őt, megérintette a vállát, s végigsimította meztelen hátát. Úgy hallatszott, mintha sóhaja egészen mélyről a bensőjéből tört volna elő. Szája meleg volt és gyöngéd, és panochá-val édesített kávé íze érződött rajta. Nem felfalni akarta őt, csak megkóstolni, csak egyetlenegyszer akarta érezni ezt a tiltott őrömet. Őrültség volt talán, de Eleanora egyetlen pillanatra viszonozta a férfi közeledését. Képtelen volt megtagadni tőle, ami neki olyan kevésbe kerül, de Luisnak mégis annyira sokat jelent. Egy rövidke másodpercre Luis teste mintha felmelegedett volna teste közelségétől, de aztán megint elkezdett remegni. 53

Csábító angyal Eleanora megérintette az arcát, majd lassan, de határozottan eltávolodott tőle. A férfi szorítása apránként engedett. Amíg Eleanora befejezte az öltözködést, egy vak ember rezzenéstelen arcával bámult el a tó fölött a messzeségbe. – Menjünk – indítványozta Eleanora, s felkapta a földről a férfi ingét és nadrágját. Luis elindult, de a végén Eleanorának kellett a helyes irányba, a vályogház és az előtte jelzőtűzként pislákoló tűz felé vezetnie. Annak ellenére, hogy a kötés benedvesedett, még mindig szilárdan tapadt a seb rongyos széleihez. Láztól ragyogó szemmel és elnehezült tekintettel bámulta Eleanora lehajtott fejét, és egy darabig hősiesen állta a gyöngéd kezelést és nyomkodást. Amikor már nem bírta tovább, felült, és egy rántással letépte magáról a kötést, mire a sebet újból elöntötte a vér. Sovi Eleanora válla fölött figyelte, mi történik, és egy izzó végű fenyőgallyat tartott a fejük fölé fáklyául. Ő volt az, aki szavakba öntötte Eleanora gondolatait. – Ki kell égetni a sebet – mondta. Eleanora mély lélegzeteit vett. – De olyan hosszú a seb – mondta rémülten. – Jobb, mint hagyni, hogy elmérgesedjen. Eleanora kezdte megkedvelni a halk beszédű alföldi embert. Különös, de néhány meghatározhatatlan szempontból Grantra emlékeztette őt. Annyira megbízott benne, mint amennyire képes volt bárkiben a jelen körülmények között megbízni. További érvelés nélkül bólintott. Sovi megtalálta a bowie-kést, amellyel előzőleg a vacsorájukat szeletelték fel. Olyan gondosan megtisztította, hogy Eleanora sem tudta volna jobban: ledörzsölte homokkal, majd a többiek nagy méltatlankodására a kávéhoz fövő forró vízben leöblítette. A vörös parazsak – melyek fölött kék lángok táncoltak – közé helyezte, otthagyta, hogy felforrósodjon, s ezalatt Luis és a maga számára kiöntött két nagy adag rozspálinkát. 54

Jennifer Blake Ha Eleanora egyedül lett volna, és szükség lett volna rá, akkor Eleanora maga is összeszedte volna erejét ahhoz, hogy a fehéren izzó pengét annak a férfinak a húsára préselje, aki annyi mindent kockára tett, hogy megmentse őt. De most örömmel adta át ezt a feladatot Sovinak, amíg ő Luis kezét fogta. Együtt viselték el a parázsló hús zaját és szagát. Luis ujjai vadul megszorították az övéit, és teste megmerevedett, de szemének kifejezése, amint tekintete az Eleanoráéra tapadt, semmit sem változott. Teljesen a gondjaira bízta magát... szóról szóra ezeket mondta, amikor Eleanora az engedélyét kérte, hogy bevarrhassa a sebet. Egyrészről ijesztő volt, s ezt Eleanora még saját magának sem tudta megmagyarázni. Úgy tűnt neki, mintha életben maradása csak tőle függne, és nincs más lehetőség. És amikor elkészültek, és Luis ingét feláldozták arra, hogy Sovi alkotását lefedjék vele, a sérült férfit bevitték a kunyhó belsejébe, és gyöngéden a sarokban kazalba gyűjtögetett fűre helyezték. Pokrócokkal betakarták, és a széleit alája igazították. Ennek ellenére Luist időnként meg-megrázta a hideg, és vacogni kezdett. Addig nem hagyták magára, amíg Eleanora melléje nem kucorodott a takarók alá, és szorosan hozzá nem simult. Úgy tűnt, egy darabig nem tűnne fel neki, hogy az asszony ott van mellette, de egyszer csak hirtelen átkarolta Eleanora derekát, és még közelebb vonta őt mellkasához. Megcsókolta a haját, majd álomba szenderült. Eleanora azt gondolta, talán virrasztania kellene mellette, és addig valóban nem vette észre, hogy végül is nem így cselekedett, amikor lópaták dobogása és rikoltozások el nem űzték álmát. Nagy nehézségek árán tudta őket elűzni, és megdöbbenten nézte a mellette fekvő idegen férfi arcát, hiszen ott Grantnak kellene lennie. A kobaltkék szemek birtokló tüzének, a szájára tapadó könyörtelen szájnak az emléke éledt fel benne, bár fogalma sem volt, hogy hogyan találkoztak ismét. Odakint a zaj egyre növekedett, s Luis is felriadt. A férfi felemelte a fejét, s egyik könyökére támaszkodott, hogy Eleanora fölött kiláthasson az ajtónyitáson. A magányos lovas leszállt a lováról. A férfiak köréje sereglettek, s hangjuk elcsöndesült, ami baljós előérzettel töltötte meg Eleanora bensőjét. 55

Csábító angyal Luis mély levegőt vett. – Mi folyik odakint? – kiáltott. A bő parasztruhás férfi kivált a csoportból, és kalapjával a kezében az ajtónyílás felé kezdett szaladni. – Elnézését kérem, alezredes – kezdte tiszteletteljes hangon. – Pablo! – rikoltott fel örömmel Luis. – Már azt hittem, elvesztél. Kezdtem lemondani rólad, mert azóta nem láttalak, hogy a fegyház előtt leestél a lovadról. Aggódtam, barátom. Jó, hogy megint látlak. – Számomra is, conde. De nem kell aggódnod. Hiszen megegyeztünk, hogy minden férfi saját magáért felelős. – Ennek ellenére nagyon kemény dolog volt magunk mögött hagyni téged. Hogy jutottál el ide? A katona vállat vont a paraszti öltözetben. – A sebesüléseim nem voltak veszélyesek, bár abban a pillanatban azt hittem, ott szörnyethalok. De képzeld el, a golyó a nyergem hátán csattant egy nagyot, de akkor azt hittem, belém fúródott. Ráadásul, amikor lehanyatlottam a lóról, az övemben a pisztolyom elsült. Te jó isten, mennyire megrémültem. De őrült szerencsém volt, nem? – Garantáltnak vette beleegyezésüket, ezért folytatta. – Nagyon gyorsan egy barátom házába szaladtam, és ott rejtőzködtem el nála, attól félve, hogy rám találnak és felismernek. És akkor olyan híreket hallottam, amikről azt gondoltam, nagyon nagy fontossággal bírhat nektek. Egész nap és egész éjszaka lovagoltam, mivel Molina az unokatestvérem, és tudtam, hová hozna benneteket. Két lovat, nagyon pompás lovakat hoztam magammal, és tessék, most már csak egy van belőlük. A másik elesett, és mindkét térdét eltörte. – Meg fogod kapni az árát – nyugtatta meg Luis. – Csak mondd már azokat a híreket. – A kicsi tábornokkal kapcsolatosak, conde. Nem támadta meg Rivast. Éppen Honduras külvárosában járt, amikor értesítést kapott, hogy hadseregek készen állnak, hogy a városból rohamot indítsanak ellene. Mivel félt attól, hogy a fővárosát el fogják foglalni, megfordította az embereit, és visszavonulót rendelt el Granadába. Talán már a városba érkezett, és ismét parancsokat osztogat a Kormányzók 56

Jennifer Blake Házából. És talán már azon töpreng, vajon mi történhetett az ezredes asszonyával, és biztosan nagyon szívesen a védelmére kelne, bárhol is legyen. Néhány nap múlva azonban az az arisztokrata szajhája megmérgezi az agyát, és lehet, hogy a háborúval kapcsolatos intéznivalói miatt el is feledkezik róla. Most van itt az ideje, hogy felkeltsük az érdeklődését. – Igazad van – mondta Luis fanyar hangon. – De az első információt, a bizonyítékot biztosítani kell. – Én... megértem, alezredes. Nyugodtan bízd ránk. Eltelt egy perc is, mire Luis újra megszólalt. Szavai ellentmondást nem tűrőn csengtek. – Rendben van. Az ajtóban álló férfi alakját a háta mögött pislákoló tűz fénye körvonalazta. A férfi bólintott, és eltűnt a sötétben. Luis visszafeküdt a fekhelyére. Mozdulata felkavarta a fű édes illatát. Eleanora a hátára fordult. – Luis? – kérdezte izgatottan. – Mit értettél azon, amikor a bizonyítékról beszéltél? A férfi nem válaszolt.

57

Tizenötödik fejezet Eleanora valahol a lelke mélyén tudta: Juanitát nem azért hurcolták magukkal mérföldeken keresztül, mert jó tábori rabszolgának bizonyult, még csak nem is nyilvánvaló abbéli hasznosságáért, hogy az asszonyaik nélkül hosszú ideje tengődő férfiak vágyának kielégítésére használják. Kellett, hogy legyen valami oka, és abból a megvető, néha brutális stílusból, ahogy közeledtek hozzá, Eleanora semmi jót nem jósolt Juanitának. Nagy erőfeszítéssel próbált elszakadni a gondolattól, és aludni igyekezett. Hasztalan. Még mindig mozdulatlanul fekve szenvedett sajgó izmaitól, és legszívesebben megfordult volna takaróján, de attól félt, hogy Luist megzavarja, így nem mozdult. Akarata ellenére előbukkantak képzeletében a múlt emlékei: Grant képe, úgy, ahogyan a legszívesebben emlékezett rá, abban a vörös színű, aranyzsinóros, válllapos egyenruhában, ami annyira kiemelte válla szélességét, és amit azon a napon viselt, amikor először találkoztak. Közelsége, mely arcának minden egyes rándulását látni engedte, bőrének érdessége, amit akkor érzett, amikor a karjaiban tartotta őt, bronz bőrű teste, mely azon az éjszakán olyan volt, mint egy ősi, vad istené, amikor az övé lett. Emlékezett sápadt arcára, összevont szemöldökére, amikor megragadta a szoknyáját, miközben ő a vállára borult. Mennyi emlék: jó és rossz, az idők során elhalványult és még egészen friss, kedves és fájdalommal teli. Vajon elegendő lesz, hogy kiegyenlítse azt a rettenetes kétséget, amit élete végéig hurcolnia kell? Ahogy telt-múlt az idő, és Luis nem mozdult, Eleanora kinyújtotta a kezét, és megérintette a férfi homlokát. Agyában az a gondolat lüktetett, 58

Jennifer Blake hogy bárcsak tehetne valamit, amivel enyhíthetné a lázát. Luis nem reagált érintésére, bár Eleanora tudta, hogy nem alszik. Amikor az éjszakai szél egy erőtlen sikolyt fújt el a fülükig, Eleanora hátán végigfutott a hideg, de nem mutatott ki semmiféle meglepetést. Nagyot nyelt, izmai megfeszültek, és amikor a sikoly metsző hangon újra belehasított a levegőbe, kinyújtotta a kezét, hogy ledobja magáról a takarót. Luis forró, erős ujjaival megérintette a karját. – Nem, Eleanora, nem segíthetsz, és nem is engedhetem meg, hogy odamenj. – Nem fekhetek itt csak úgy tétlenül – válaszolta a lány feszülten. – De muszáj. – Nem lehetünk ilyen kíméletlenek. – Mint egy kivégzőosztag, ugye? Nem, mi alma, ez az igazságtétel. Talán udvariasan kérdezzük meg azt a nőt, mit tett és miért? Talán engednünk kellene, hogy a cselszövéseit véghezvigye? Talán engednünk kellett volna, hogy te kerülj a kivégzőosztag elé, mint ő, akit annyira megvetsz? Nem. Most már minden információt ki fog adni. Beismeri bűneit, és aláírja vallomását, ami a te ártatlanságodat bizonyítja, és aminek következtében visszamehetsz régi helyedre, az ezredes palotájába. Hangjában keserűség bujkált... némi joggal, gondolta Eleanora. Kevés olyan férfi lenne, aki ilyen sokat kockáztatna, csak azért, hogy tisztára mossa egy nő nevét, különösen, ha ezzel a felmentéssel a nő visszakerülhet egy másik férfi birtokába. Luis mesélni kezdett, miközben újabb sikoly hasította keresztül az éjszakai levegőt. – Egyébként az emberek nagy részének személyes elszámolnivalója van senorita Juanitával. Kétlem, hogy te vagy én meg tudnánk őket állítani benne, még ha meg is próbáljuk. Eleanorának rossz érzése támadt. Ökölbe szorította a kezét. Luis állítása igaz, és annak ellenére, amit Juanita próbált meg tenni Jean-Paul és őellene, gyávaságnak tűnt nem segíteni egy másik embernek, aki szenved. Semmit nem tenni, és valószínűleg hasznot húzni az okozott 59

Csábító angyal fájdalomból határtalanul rosszabb lehet. Ha férfi lenne, az is elég rettenetes lenne rá nézve, de hogy egy nő az... egy hozzá hasonló, különösen szörnyűnek tűnt. Hogy miért rosszabb, azt nem tudta megmondani, de az volt. – Hogyan... – kezdte, de aztán megtorpant, majd gyorsan folytatta, attól félve, hogy a férfi félreérti és szó szerint véve őt, pontosan elmondja, hogy szerinte mi folyik kint a sötétben. – Hogyan tudják ezt megtenni. Hogyan képesek rávenni magukat, hogy ilyen kimondhatatlanul gonosz dolgot műveljenek. Luis sóhajtott egyet, és felhúzta a lábát. – Egy férfi – mondta lassan –, soha nem érzi, meddig alacsonyodhat le, ha úgy érzi, hogy oka van rá! Idővel a megtestesült gonosszá válhat, aki számára semmi sem aljas. Nekem is... Hirtelen elhallgatott. Sóhaja hangosnak tűnt a néma csendben. – Nem kell megmagyaráznod – válaszolta Eleanora közömbös hangja mögé rejtve hirtelen jött nyugtalanságát. Ujjai azonban – melyek a takaró durva szélét csipkedték –, elárulták aggodalmát. – Nekem is – folytatta a férfi, mintha nem is szólt volna –, van okom rá, hogy a háború veszélyeit keressem, mert van mit felejtenem. Te vagy a lelkem, miért ne tudnád meg az igazságot. Még Spanyolországban történt. A családunknak tekintélyes régi háza van a Guadalquivi-völgy fölötti hegyoldalon, az olajfaligetek árnyékában. Úgyhogy már gyermekkoromban belém sulykolták, legyek büszke az otthonomra, a családomra és a Moorish vérre, ami az ereimben folyik. Az életemet már születésem előtt eltervezték: arra taníttattak volna, hogy hazám szolgálatára legyek, tiszteljem az Anyaszentegyházat, s mindig úriemberhez méltóan öltözködjem, és tört viseljek anélkül, hogy elbotlanék benne. Jó házból származó menyasszonyt szántak nekem. Bemutattak volna a fiatal II. Izabella királynő udvarában, ahol azt várták volna tőlem, hogy a konzervatívok között foglaljam el a helyem. Apám halála után természetesen átvettem volna a birtok irányítását, a hozzá tartozó falvak védelmét és az emberekét, akiknek elődei már generációk óta a családunknak dolgoztak. Gyerekeket nemzettem volna, akik tovább vigyék a nevemet. A képem – a feleségemével együtt – a 60

Jennifer Blake ház hosszú folyosójára került volna, és halálom után testemet ugyanabban a katedrálisban helyezték volna örök nyugalomra, ahol az őseim csontjai is nyugszanak. Nem voltam elégedetlen egy ilyen jövővel. Ez volt a sorsom, és nem emlékszem, hogy egyáltalán foglalkoztam volna a gondolattal, hogy máshogyan is lehetne. Aztán találkoztam Consuelóval. Eleanora gyors pillantást vetett rá a sötétben. Luis észrevette, és felkacagott. – Nem kell, hogy féltékeny légy, galambom – mondta némi iróniával a hangjában. – Bár nagyon szép volt. Az egyik nap pillantottam meg, amint éppen miséről jött. Amikor lefelé lépdelt a székesegyház lépcsőin, akkor azt gondoltam, ő a legszeretetreméltóbb lény, akit valaha is láttam. Fehér kendőt viselt éjfekete haján, és a duená-ja úgy lebegett körülötte, mint egy pillangó egy gyönyörűségesen szép virág körül. Nem lehettem volna akkor sem jobban megfélemlítve vagy megilletődve, ha valamelyik szent lépett volna le a talapzatról. Rám mosolygott, a félénk ártatlanság mosolyával, és én el voltam ragadtatva. Persze nem beszélhettem vele, tiltotta az etikett. De semmi nem akadályozhatott meg abban, hogy megtudjam a nevét, és hogy azonnal apámhoz rohanjak és követeljem: kérje meg számomra a kezét. Így is történt. Az eljegyzésnek semmi nem volt ellene: jó családból való volt, tulajdonképpen a tizenöt mérföldnyire lakó szomszédunk lánya, és nemrég hagyta ott a kolostori iskolát. Apja kishivatalnokként dolgozott az udvarnál, de nagy befolyással bírt, mivel felesége a királynő egyik távoli rokona. Egyik nagybátyja tábornok volt, és az egyik politikai párt vezére. Az eljegyzést nagy ceremóniával hirdették ki, és aztán, amint az szokás, megkezdődött az udvarlás. A férfi hangja megváltozott, rekedtessé vált. – Hozzá kell tennem, Consuelo nem mint jövendőbeli férjére tekintett rám, és tulajdonképpen a házasság gondolata sem lelkesítette. De ez egyáltalán nem bátortalanított el. Fiatalságom minden optimizmusával úgy éreztem, a szívemben lángoló hévnek az ő kebelében is szenvedélyt kell ébresztenie. Minden fortéllyal, amit csak egy szerelmes ismert, ostrom alá vettem a szívét: verseket írtam a 61

Csábító angyal szeme szépségéről, szerenádokat adtam neki, elkísértem a társalkodónőjéhez, és ahová csak menni akart. Számtalan ajándékot küldtem neki. Amikor megtudtam, hogy imád lovagolni és kiváló lovas is, szétküldtem az embereimet Spanyolország minden lóvásárára, hogy keressenek egy hátaslovat, ami megfelel a szerelmemnek. Végül is egy tiszta vérvonalú, fehér arab kancát találtam, amit mintha Consuelónak teremtettek volna. Azon a napon, amikor a ló megérkezett, én voltam a világ legboldogabb embere. Biztos voltam benne, hogy olyan ajándékot küldhetek neki, aminek örülni fog. A kancát kötőféken vezetve ellovagoltam az apja házához, és bejelentkeztem. Elképzelheted csalódottságomat, amikor megmondták, hogy a szolgája kíséretében kilovagolt. Annyira látni akartam az ajándék okozta örömét, hogy elhatároztam: megvárom a visszatértét. A kanca – a hosszú utazástól felhevülve – nem maradhatott az udvaron, és azt is szerettem volna, ha kikefélik a szőrét, mielőtt átadom Consuelónak. Egy szolga ajánlkozott is rá, de nem adtam át neki teljesen, mert én is látni akartam, amikor megsétáltatják, vizet adnak neki, és olyan gondossággal lecsutakolják, amilyennek szükségesnek láttam. Az istállóban sötét volt, a doh és a régi szalma szaga keveredett egymással. A nap besütött a repedéseken és a lyukakon, s sárga fénynyalábokat küldött a sötétségen keresztül. Lépteim alatt felkavarodott a por. Egy pillanatig megálltam a küszöbön, és vártam, amíg szemem hozzászokik a homályhoz, amikor ugyanebben a percben hangokat hallottam a jobb oldali rekeszek egyikéből. Egy nő nevetett, és én felismertem Consuelo hangját. Nem fogtam gyanút, és egyetlen gondolatom csak az eljegyzésem volt. Furcsa. Évekig elég volt, amit azon a délutánon láttam ahhoz, hogy úgy érezzem, szemeim égni kezdenek és a szívem majd szétrobbantja a mellkasomat. Ma már mindez obszcén módon inkább nevetségesnek tűnik. Consuelo, lovaglóruhája a derekáig feltűrve, egy nyergen ült. Komornyikja a lába között ült, és kéjesen felmordult, amikor a lány ráráhúzott egy ostorral a hátára. Leírhatatlan megrázkódtatáson mentem keresztül. Első gondolatom egyszerűen az volt, hogy ez a lány meggyalázta az iránta érzett szerelmemet. Az egész életemben féltve 62

Jennifer Blake megformált büszkeségem éktelen dühbe hajszolt. Kirántottam a tőrömet, és összekaszaboltam a komornyikot anélkül, hogy több bűntudatot éreztem volna, mint amikor egy patkányt öl meg az ember. Az, hogy mégsem öltem meg, őszintén szólva kizárólag annak köszönhető, hogy nyomorultul meglapult. Ha legalább annyit megtett volna, hogy fegyvert keres, vagy valamit tesz a védelme érdekében, keresztülgázoltam volna rajta. Aztán Consuelo felé fordultam. Számára azt a büntetést választottam, amit még őseim tettek hűtlen asszonyaikkal. Beszorítottam a vastagon poros, pókhálós kantárok közé, megragadtam az állát, és a kardom élével felhasítottam az orrát. Majdnem a felét levágtam, aztán csak álltam és néztem, amint arcát elfutja a vér. – Oh, Luis – suttogta Eleanora fájdalommal a hangjában. Nem tudott mit mondani: sem az elítélés, sem a vigasztalás szavai nem jöttek az ajkára. A férfi egy pillanatnyi szünet után folytatta: – Rettenetes veszteség: a szépsége, az élete – és az enyém is. És ezen túl a lelkiismeret-furdalás és a marcangoló öngyűlölet számtalan órái, ami senkinek nem tett jót – de a legkevésbé nekem. Távol lenni a barátoktól, a családtól, hazámból kitiltva lenni talán nem több, mint amit kiérdemeltem, de az elmúlt tizenvalahány évet igazi büntetésként éltem át. – Azt hiszem, a bíróság elnéző lett volna egy fiatalemberrel szemben, aki ilyen provokáció hatására cselekedett – mondta Eleanora. – Talán igen, ha Consuelo rokonainak nem lettek volna olyan jó kapcsolatai. Az apja és nagybátyja megesküdött, hogy felakasztatnak, és lehet, hogy el is érték volna, ha apámnak szintén nincsenek befolyásos barátai az udvarban. De mivel voltak, így beérték annyival, hogy száműztek. A lány rokonai úgy gondolták, bérgyilkost fogadnak fel, és vele végeztetik el a halálos ítéletemet, de miután már a harmadik fejet küldtem el nekik egy dobozban, abbahagyták a próbálkozást. Ezalatt kénytelen voltam országról országra utazni: Londonból Párizsba, télen Rómába... nyáron Európa egyik fürdő helyéről a másikig, éjszakákat töltve a kaszinókban. Az ilyen életmód nemcsak a juttatásokat 63

Csábító angyal emésztette fel, amiket egy bánatos, de engedékeny apa fizetett ki, hanem – mivel nem csinálhattam azt, amire vágytam, borzasztóan elfásultam. Ügyességemet szembeállítva a Consuelo rokonai által felbérelt gyilkosokéval, sokkal jobban örültem most már az életnek, mint hónapokkal korábban. Egy ilyen felfedezés azzal együtt, hogy sikerül elkerülnöm az erőszakos halált, nem mehet veszendőbe – gondoltam, így hát beálltam zsoldosnak. – És szerencsétlenségedre William Walkerhez csatlakoztál? – kérdezte Eleanora. – Először más országok jöttek. De végül is igen, Kaliforniában kötöttem ki, és csatlakoztam Walkerhez. Szerencsétlenség? Ezzel nem értek egyet, mivel a tábornok vezetett el hozzád. Eleanora rekedten felkacagott. – Lehet, ez volt életed legnagyobb balszerencséje. Luis kinyújtotta a kezét, és feléje fordulva megérintette az arcát. – Soha ne mondd ezt többet, pequena – suttogta. – Soha, de soha többé. Ujjai végigfutottak a nyaka hajlatán a torkáig, s egy pillanatra megálltak az ütőéren, ami vadul vert. Majd tovább haladtak rajta. A férfi tenyere végigsimogatta a lány keblének lágy domborulatát. Eleanora mozdulatlanul feküdt, se el nem fogadva, sem pedig nem visszautasítva a cirógatást. Miközben a férfi nyugodtan feküdt, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Az asszony érezte, hogy a kötelesség érzése az engedetlenséggel küzd bensőjében. Alig mert arra gondolni, hogy Luisnak esetleg igaza van, és a letartóztatási parancsot Nina Maria hamisította alá a tábornok – vagy ami fontosabb – Grant tudta nélkül. A pánik érzése rohant át fejében arra a gondolatra, hogy a férfi visszatér a palotába, és üresen találja, miközben az a hír várja, hogy ő elment Luisszal. Vajon mit csinált? Vajon elhitte Nina Maria vádaskodásait? És vajon azt gondolja-e, hogy Eleanora bosszúja volt az, hogy ellopta az iratokat és eladta az információt? Az ő szemszögéből volt bizonyos logika ebben a magyarázatban. Mélyet sóhajtott. Mi értelme így kínoznia magát ezekkel a kérdésekkel? Bár kétségbeesetten gondolt arra, vajon tudott-e 64

Jennifer Blake Grant a letartóztatásáról, vagy csak visszatérte után tudta meg. Idővel ez a kérdés elveszti jelentőségét, mivel Eleanorának fogalma sem volt, viszontlátja-e valaha egyáltalán. Ha pedig soha nem látja újra, akkor... Milyen ostoba vagyok – gondolta. Lépésről lépésre sétál, bele egy ilyen szeretlek-gyűlöllek- féle csapdába. Hasztalan lett volna Jean-Pault hibáztatni. Neki nem kellett visszamennie a palotába, amikor Grantot meglőtték. Saját akaratából távozott, olyan ösztönzés hatására, aminek talán nem is akart ellenállni. Hol van most vajon az öccse? Mit csinálhat, amikor ezek az emberek azt az asszonyt vallatják, akit ő valaha szeretett? Biztosan nem csatlakozott hozzájuk. Becsületessége és lelkiismerete nem engedte volna, hogy akármilyen nőnek ártson, különösen nem annak, aki iránt többet érzett egyszerű vonzalomnál. Vajon újra kötelességének érzi-e, hogy a segítségére siessen? Ha igen, akkor biztosan nem reménykedhet abban, hogy képes uralkodni magán. Vajon képes-e nyugton maradni? Ha nem, lehet, hogy eszméletlenül, összeverve fekszik valahol az egyre csípősebbé váló hegyvidéki éjszaka hidegében. Az utóbbi időben annyira lesoványodott – már-már ösztövérré vált, hogy nem lenne meglepő, ha egy tüdőgyulladást szedne össze. Hirtelen egy másik gondolat futott át az agyán. Ezek a férfiak oly kevéssé tisztelik az emberi életet. Ha Jean-Paul túlságosan felidegesítené őket, akár még meg is ölnék. Eleanora nem hallott ugyan puskalövéseket, de tudta, hogy mindannyian kést hordanak a csizmaszárukban. Óvatosan megmozdult, és megrángatta a bal csuklójára erősített fémgyűrűt. Már legalább századik alkalommal próbálta meg lecsúsztatni a kézfején. Ujjait összehúzta, hogy keze olyan vékony legyen, amennyire csak lehetséges. Nem kérhette meg a mellette fekvő beteg embert, hogy keljen fel, mert meg akarja keresni Jean-Pault, de nem s fekhetett ott úgy, hogy nem tudta, hol van az öccse. Hasztalan rángatta kezét: a bilincskarika túl szoros volt. Tulajdonképpen annyira kicsi volt, hogy biztosra vette: a lánc másik végén lévő karika vágja Luisnak az övénél vaskosabb csuklóját.

65

Csábító angyal A kulcs... Vajon hol van elrejtve? Talán az ágy mellett összevissza felhalmozott ruhák között van. Eleanora kinyújtózkodott, és megpróbálta elérni őket. Luis megrezzent. Karjai szorosabbra fonódtak az asszony körül, és közelebb húzta őt magához. A mozdulatra a takaró lecsúszott a válláról, és ölelése merevvé vált, amint a hideg belemart a bőrébe. – Hűvös van – suttogta. Eleanora abbahagyta a keresgélést. Végül is a semmiért kegyetlenség lenne megzavarni Luist. Elfordította a fejét, és kibámult az éjszaka sötétszürke ismeretlenségébe, amit csak a későn feljövő hold egy nyalábja világított be. Mozdulatlanul, égő szemmel figyelte, ahogy a hold lehanyatlik, s átadja helyét egy szürke, felhős hajnalnak. A sikoltozás már jóval korábban befejeződött. Az életnek semmi jele nem látszott. Végül Luis felriadt, és elengedve őt gyorsan átgördült a hátára. – Luis? – súgta Eleanora elég hangosan, hogy meghallja, de ahhoz nem elég hangosan, hogy felébressze, ha még alszik. Egy perc elteltével a férfi feléje fordult. – Juanita... szerinted meghalt? – Annyira messze azért nem mennek – válaszolta a férfi lassan, mint a beszéd nehezére esne. – Túlságosan értékes koronatanú. – Persze. Túl értékes nekem, és Jean-Paulnak, de nem nekik. – Ha te elvesztél, pequena, a visszahelyezésbe vetett reményük is elveszett. – Nem hiszem, hogy ez rajtad kívül bárki másnak is számítana. – Nem így van – válaszolta a férfi, de nem is tett kísérletet arra, hogy meggyőzze őt. Talán mert mindenki korán kelt, vagy le sem feküdtek, hamarosan az egész tábor nyüzsögni kezdett. A lovakat nagy zajjal összeterelték. A nedvességtől nehéz levegő megtelt a füst, a kávé és a sülő pecari illatával. Luis nagy erőfeszítések árán felkelt, felemelkedett közös ágyukról, és néhány lépéssel arrébb hátát egy cölöpnek támasztva leült. González a tűz előtt guggolva – mely testhelyzet meglehetős veszélyt jelentett 66

Jennifer Blake szűk nadrágja varrására nézve –, reggelit készített. Megkavarta a húst, és tortillát készített a pecari mellé, olyan gyorsan és gazdaságos mozdulatokkal, aminek láttán Eleanora elszégyellte magát. Sovi, Kurt és kalauzuk, Molina már ettek. A reggelivel a kezükben a tűz körül álldogáltak, s a bőséges táplálékot kávéval öblítették le. Jean-Pault sehol sem lehetett látni, de a füves szavanna felől, ahová a lovakat kötötték ki, hangokat hallottak. A tűz melegén túl a völgyet könnyű ködfelhő borította. A tó fölött is pára lebegett, amit a víz mellett rakott második tábortűz füstje gazdagított. Mintha a ködben mozgolódás támadt volna, úgyhogy Eleanora mozdulatlanná dermedt, és a szemét erőltetve megpróbált valamit kivenni a kavargó párából. Aztán észrevette: csak egy őzsuta az a gidájával, amint a tóhoz mennek inni. Lópaták dobogása jelezte a lassan közeledő Sánchez és Pablo érkezését. Négy lovat vezettek: egy vezetéklovat és három hátaslovat, amelyek egyikén Juanita ült, előrehajolva a ló nyakára. Szánalmas figura, az arca a felismerhetetlenségig összeverve, feldagadva. Valaki egy takarót dobott rá, de az lecsúszott róla, s kicsúszott alóla inge, mely rongyokban lógott a nyakán, és cafatokban ragadt háta meggyötört, véres húsára. Számtalan hurokkal kötözték egy nyersbőr lasszóval a lóhoz. Szemei be voltak hunyva... talán még nincs is eszméleténél. Ha érzett is fájdalmat, magában tartotta, nem mutatta a jelét. Eleanora az ajkába harapva elfordította a tekintetét. Sovi – szokásos ügető lépteivel – egy tányért és két bögre kávét hozott neki. Elfogadta a forró folyadékot, de határozottan megrázta a fejét, mikor Sovi az ételt kínálta. Luis, miközben átvette a bögréjét, Juanita felé intett. – Aláírta a vallomását? – Igen – válaszolta az alföldi férfi komoran. – Jó lenne, ha adnátok neki valamit inni, ha életben akarjátok visszavinni Granadába. – Csak kávénk van – mondta Sovi, majd vállat vont, miközben a szeme sarkából Eleanorára pillantott. – Akkor adjatok neki azt – mondta Luis. – Sovi? – fordult Eleanora a férfihoz, amikor az már menni készült. 67

Csábító angyal – Igen, asszonyom? – Az öcsém... Nem látta az öcsémet? – A ház mellett megtalálja, asszonyom. Odament, hogy kiokádja magát, miután az utolsó üveg rozspálinkámat is megitta. De nem tanácsolom, hogy odamenjen. Nem valami szép látvány. Otthagytuk, hadd aludja ki magát. Mindent összevetve ez tűnt a legjobb megoldásnak. Eleanora elfordította fejét a férfi távolba meredő, szürkéskék szemeiről, melyek rejtett megvetést sugároztak. – Igen, gondolom. Pablo, könnyedén félrecsapva sombreróját, kivezette a kis menetet a völgyből, a málhás lovat kötőféken húzva maga után. Utána következett Juanita, majd Sánchez – markáns arcán komor kifejezéssel – zárta a sort. Valami ok miatt Eleanora egyáltalán nem rajongott az ötletért, hogy ketten kísérjék vissza Juanitát Granadába. Kétségtelenül jó stratégia, de a taktika nem nagyon veszi figyelembe az ő biztonságukat küldetésük során – gondolta. Vajon William Walker hajlandó lesz őket meghallgatni, vagy Nina Mariának túl nagy a befolyása fölötte, hogy meg nem történtté tegye azt, amit csinált? Semmi mást nem tehettek a várakozáson kívül. Bögréje zavaros alját bámulva Eleanora úgy találta, a várakozásnak sincs semmi értelme. A felkelő nap a völgyet körülölelő hegyek csúcsa fölé emelkedett, és vörös, homályos szemével bámult át fölöttük. Sugarai átvilágítottak a ködön, s ezüstös csillogást villantottak fel a tó felszínén. A távolság miatt már csak apró pontnak tűnő figurák lassan belevesztek a látóhatárba. A nap Kurt sápadt arcát is – ahogy nyergén ült a tűz mellett és összehúzott szemmel nézett Eleanora felé –, ragyogó, élénk vörös színnel vonta be. Eleanora Luis felé fordult. – Nyugodtan gyere vissza, és feküdj le. Semmi mást nem kell csinálnod. A férfi nem ellenkezett.

68

Jennifer Blake Az első hét gyorsan, nagyobb baj nélkül ért véget. A völgyben nagyon kellemesen teltek el napjaik: a nappalok melegek, az éjszakák hűvösek voltak. Más körülmények között biztosan pihentek volna, s akár türelmetlenségüket is legyőzték volna. Szerencsére nem éheztek. Sovi a málhás lovat magával hurcolva elment vadászni, és rendszerint őzhússal tért vissza, ami egy kicsit színesítette az állandó pecari-t. Molina vad bogyókat és gyökereket hozott, de az iguana-gyíkot, amit meglepve fedezett fel a kunyhó körül szaglászni, pillanatok alatt leteperte, és csalódottan egyedül főzte meg és fogyasztotta el a tó mellett. Jean-Paul a maga módján végül is elég tűrhetően vészelte át Juanita megkínzatásának éjszakáját. Nem maradt tömény szesz, hogy továbbra is igyon, de úgy tűnt, nem is volt rá szüksége. Csak ült, s kezeit ernyedten a két lába közé lógatta. Nem csinált semmit, és nem érdekelte semmi. Nem beszélt, hacsak nem egyenesen őhozzá szóltak, és alig evett valamit. Néha a kiszabadult iszonyat jelent meg a szemeiben, és ilyenkor felugrott, és kalap nélkül hosszú léptekkel sétálni kezdett a völgyben, akár a déli, tűző napsütésben is, vagy rohanni kezdett, mint akit üldöznek. Általában Sovi volt az, aki a nyomába eredt. Jean-Paul később egészen kezelhetővé vált, és arcára kiült a szégyen viselkedése miatt, de soha nem adott magyarázatot. Eleanora nemegyszer próbált meg beszélni vele, de Jean-Paul úgy nézett rá, mintha ő vesztette volna el a józan eszét. González, mivel korgó gyomra végül is legyőzte lustaságát, átvette a szakács szerepét. Mégiscsak jobb volt, mint azon kevés alkalmak egyikére várni, amikor Luis ébren van és Eleanora tud készíteni valamit, ugyanis az asszony kereken visszautasította, hogy megzavarja a férfit, és így persze képtelen volt a kunyhó belsejéből a két láb hosszú láncon bármit is főzni, ha Luis éppen pihent. Luis állapota nem akart javulni. Továbbra is volt láza, bár már nem olyan magas, mint korábban. Viszont nem engedte meg Eleanorának, hogy megnézze a sebét – ahogy gyógyulása lelassult, állandóan erős fejfájás kínozta. Bágyadtsága, szürke, sápadt, beesett arca és láza 69

Csábító angyal aggodalommal töltötte el. Az, hogy priccsét kihozták a vályogkunyhó tornácára, a friss levegőre és a napsütésre, úgy tűnt, segít, bár állapota továbbra sem javult. Ahogy az első hétnek vége lett és egy másik kezdődött, Eleanora egyre gyakrabban térdepelt arccal az ég felé, és szemét beárnyékolva jó hírekért imádkozott, hogy Luist végre dr. Jones, a katonaorvos gondjaira bízhassa. Kurt újabb gondot okozott számára. Ha kint tartózkodott, a férfi tekintete mindenhová követte, ha pedig nem, akkor általában úgy helyezkedett él, szemben az ajtóval, hogy beláthasson a viskóba, oda, ahol ő és Luis feküdtek. Ahogy a napok teltek-múltak, Eleanora inkább beletörődött, hogy Luishoz van láncolva, és hajlamos volt úgy tekinteni rá, mint a védelemre, amit a férfi közelsége nyújt számára. Bár néha, mikor a porosz pillantása Luisra esett, a félelemtől elkezdett remegni, és nyugtalanságában torka összeszorult. A második hét napjai még hosszabbra nyúltak. Minden egyes perc mérhetetlenül hosszú időnek tetszett, amiben csak saját gondolataik visszhangoztak. Eleanora gondolatban követte Sánchezt és Pablót Granadába, akik most élvezik a civilizáció előnyeit, a fürdőt, a finom ételeket, és a friss, váltás ruhákat. Vágyakozva gondolt a hajcsatokra és fésűkre, az illatos szappanokra és szalagokra, mindenre, amelynek minden valószínűség szerint most a két nicaraguai is felismeri előnyeit. Rájuk gondolt, amint bevezetik őket Grant elé; láthatják őt, beszélhetnek vele, mesélhetnek neki róla, ha esetleg kérdezi. Ilyenkor féltékenység marcangolta, ami aztán nagyfokú türelmetlenséggel párosult, és ilyenkor már-már felnyergelt egy lovat, hogy egyedül keresztüllovagolhasson az egész országon, át Granadába. Úgy látszott, a veszély sokkal kevésbé számít, mint kétségbeesett vágya, hogy megtudja, mi történik. Erőfeszítésében, hogy megszabaduljon ezektől a kínzó gondolatoktól, hagyta, hogy képzelete messzire röpítse. Túl a tavon, végig a folyón San Juan del Norté-be és azon túl a New Orleans-i öbölbe. Lehetne sütkérezni a meleg napon és a féltrópus nagyszerű termékenységét élvezni, miközben a kellemesen hűvös levegő hűti testét. A húshagyó keddi karneválnak is biztosan vége lenne már. A 70

Jennifer Blake virágokat, vadrózsákat, téli jázminokat és kínai kaméliákat, melyeket a felvonuló, fiatal aranyifjúkra dobáltak, már régen beseperték a csatornákba. A városban talán még érződik a nagyböjt szigorúsága: a sok koplalás és a még mindig komor színű ruhák viselete, valamint az, hogy a temetők még most is hemzsegnek a látogatóktól. A Royal Street és a Kertváros, ahol az amerikaiak szokták kúriáikat felépíteni, nagy házaiban lakó hölgyek talán azt fontolgatják: bezárják házaikat, a nyárra, és kiköltöznek vidéki ültetvényeikre, a Fehér Kén forrásokhoz, vagy elmennek egészen Saratogáig. Ez az élet annyira egyszerűnek, annyira problémamentesnek tűnt, hogy el sem tudta képzelni, miképpen lehetett valamikor ennek a részese. Abban a pillanatban lehetetlennek látszott, hogy valaha is újra a részese lehet. Néha Pablo és Sánchez küldetésén kívül Mazie-ra és a színtársulatra is gondolt. Vajon mit csinálnak most? Vajon még mindig ideiglenes színházzal vándorolnak, annak ellenére, hogy majdnem biztos a háború kitörése, vagy elhajóztak New Orleansba? Mit gondolt vajon Mazie, amikor letartóztatásának híre a fülébe jutott? Biztos, hogy nem hitt a bűnösségében. És vajon a színésznő, hallva megmeneküléséről, gondolt-e még rá, vajon mi történik vele? És vajon mik történhetnek a kórházban? Ez a gondolat szintén foglalkoztatta. Kiengedték-e már a hirtelenszőke kukoricahajút? A tisztasági normák, amiket bevezetett, vajon megvannak-e még, vagy már visszatértek a régihez, és az egészet elölről kellene kezdenie, ha visszatér? Önteltség lenne arra gondolni, hogy nélküle nem működik minden olyan tökéletesen. Nagyon jól tudta, hogy mint senki, ő sem pótolhatatlan. Kétségtelen, hogy valami jót bizonyosan tett, de dr. Jones nélküle is tudja és folytatja is a bénák és a betegek gyógyítását, ápolását, és hazaküldheti őket, hogy kisebb-nagyobb mértékben növeljék Walker erejét. Ambíció, háború, hódítás. E dolgok fontossága eltérítette őt. Most inkább a béke, a biztonság és az egyedüllét volt az, amire mindennél jobban vágyott. 71

Csábító angyal Ahogy a második hét a végéhez közeledett anélkül, hogy a két férfi feltűnt volna, a helyzet mindinkább tarthatatlanná vált. Elhatározták, elküldenek valakit Granadába, hogy ha tudja, derítse ki, mi történt Sánchezzel és Pablóval. Lehetséges, hogy a nicaraguai kormány bürokratái késleltetik őket, de ha valami más ok miatt maradnak távol, jó, ha tudják. A választás nyilvánvalóan Molinára esett. Az ő utazása gyorsabb és biztosabb is lesz, sötét indián arcával pedig kevésbé szúr szemet. Még ugyanazon az éjszakán előkészült. Egy nyerget tett egy gyors és kitartó ló hátára. Tisztelgett, körbelovagolt és kiügetett a völgyből. Magabiztos viselkedése ellenére azonban szemében ugyanaz a bizonytalan félelem bujkált, ami mindannyiukat fenyegette. Négy nap és három éjszaka telt el. Molina a negyedik napon, alkonyatkor érkezett meg, vágtatva. A ló még meg sem állt, amikor már leszállt a nyeregből, és berohant a kunyhóba, ahol Eleanora éppen akkor állt fel, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait. Molina lekapta sombreróját, és letérdelt Luis mellé. Arcát és vállait vékony porréteg borította, s kalapjáról is finom homokszemcsék hullottak le a földre. Szemöldöke végét is por borította. Ajka sáros lett, amint megnedvesítette nyelvével, hogy beszélni tudjon. – Alezredes, el kell mennünk innen. Az a nő, Juanita, meghalt. Mielőtt még elérték volna Granadát, megpróbálta elvenni Sánchez fegyverét, amíg a másik aludt. Verekedni kezdtek, és közben a puska elsült. Walker és a falangisták fő hadteste kivonult Rivas ellen, ahol még most is nagy csata tombol. A városban most a tábornok szajhája parancsol. Ezt találta Sánchez és Pablo is, amikor odaértek, és bejelentkeztek. Juanita vallomását olvasatlanul elégették – legalábbis ezt beszélik, őket pedig megkínozták, hogy kiszedjék belőlük a rejtekhelyünket. Nem tudom, elárultak-e bennünket, de kevesen tudják magukban tartani titkaikat, ha megismerkednek a korbáccsal, az izzó szénnel vagy a fogókkal. Halállal viszont csak akkor váltják meg szenvedéseiktől, ha már kiadták a szükséges információt. Pablót és Sánchezt a főtéren három nappal ezelőtt lelőtték. 72

Jennifer Blake A hirtelen beállt halálos csöndben Eleanora Molinára bámult. A zord arcú Sánchez és a szerencsés Pablo. Megkínozták és lelőtték őket. Luis kinyújtotta a kezét, így Molina segíthetett neki felülni. Ekkor egy fülsiketítő hang hasított a levegőbe, mintha életlen kés szaggatott volna bele a nedves fába. Jean-Paul állt az ajtóban, kezével az ajtófélfára támaszkodott, és testét nyers, bántó kacagás rázta.

73

Tizenhatodik fejezet Egy hónap hosszú idő. Az órák, napok hetek pedig különös lassúsággal telnek, ha – az észrevétlenség igyekezetével – állandóan menni kell. Fáradtság, ingerlékenység egyáltalán nem gyorsítják fel az idő múlását. Az állandó aggodalom, az étkezések monotonitása, ahogy ugyanazokat a dolgokat készítik el, és mindig ugyanúgy, az sem. A csoport, amit Molina kivezetett a völgyből, nem tartozott a legfelszabadultabb emberi társulatok közé. Még kevésbé lehetett róluk ezt elmondani, ahogy az idő eseménytelenül múlt fölöttük. A tábortűz füstjének illatát mái- szinte el is felejtették. A rájuk tapadó mocsok, a fogaik alatt ropogó kőpor már rég elvesztette újszerűségét, és már csak állandó zúgolódás tárgya maradt. Az egyik ló elvesztése nagy kényelmetlenséget okozott, különösen a közöttük legkönnyebb súlyú Eleanora számára, akinek így Luisszal együtt a legerősebb hátason kellett lovagolnia. Az üldözésük miatti állandó bizonytalanság felmorzsolta az idegeiket. A kisebb baleseteket óriási katasztrófaként fogták fel, míg a nagyobb bajokat a reménytelenek nyugalmával vették tudomásul. Néhányan arra használták fel kisebb gyengélkedéseiket, hogy megállásra késztessék a csapatot – kivéve Luist, aki bár komolyan beteg volt, inkább meghalt volna, mintsem hogy lelassítsa őket. Mindkét magatartás – a sztoikus és az elégedetlen – idegesítette néhányukat. Továbbra is északkelet felé haladtak, dombok és völgyek között kanyarogva. Számtalan kis patakon keltek át, néha indiánok és állatok ösvényeit követték, máskor saját maguknak taposták ki az utat. A terep egyre kevésbé volt egyenetlen, amikor fennsíkok sora következett. 74

Jennifer Blake Hamarosan, maguk mögött hagyták a hegyek fenyőillatú hűvösségét, a meleg és az eső birodalmába érkezve. A keményfák utat adtak a trópusibb vegetációnak, a gumifáknak és a pálmáknak, amelyek büszkén zöldelltek a kék ég alatt. Megjelentek a törékeny kinézetű páfrányok is, melyek térdmagasságban álltak valami névtelen, rózsaszín kúszónövény buja szőnyegében. Itt, az őserdőben aztán egy rejtélyes betegség támadta meg a lovakat. Patkóik rothadni kezdtek, és apránként lehullottak, míg végül már nem tudtak járni a fájdalomtól. Nem volt rá orvosság. Még Molina sem talált – minden állatorvostan-tudománya és az indián gyógymódba vetett hite ellenére sem – más megoldást, mint hogy lelőjék őket. Az indián ugyanakkor nem látott okot arra, hogy ne használja ki balszerencséjüket, és ne töltse fel élelmiszerkészletüket lóhússal. De mint az iguana esetében, végül is egyedül kellett megennie a lóhúsvacsorát. Ebben még González sem csatlakozott hozzá. – És most mihez kezdünk? – kérdezte Sovi hangot adva annak a kérdésnek, ami kimondatlanul lebegett körülöttük a meleg, párás levegőben. Egy tűz körül üldögéltek, amit azért gyújtottak, hogy kiűzzék a nedvességet a ruháikból, és távol tartsák az eget elsötétítő szúnyogok és molyok rajait. A nap még nem ment le teljesen, de a fák föléjük boruló lombkoronái alatt már félhomály uralkodott. Az óriási molyok árnyékai szellemként lebegtek a homályban, és a levelek közül néha kettős sugarak villantak fel, amint a félénk kis majmok szeme visszaverte a tűz lángjainak fényét. Luis a hordágyon fekve, amit még a délután folyamán raktak össze, hogy vinni tudják, felnézett. – Természetesen továbbmegyünk – jelentette be éles hangon. – Még nekem is van annyi eszem – válaszolta az alföldi szelíden –, hogy rájöjjek, ebben a dzsungelben nem kóborolhatunk örökké. Előbbutóbb mindannyiunkat ledönt a lábáról valami mocsárláz, és azzal vége. Nekem az a véleményem, minél hamarabb kijutunk innen és jutunk el valamilyen városba, annál jobb lesz. – A város túlságosan kockázatos – mondta Kurt széles arcát Sovi felé fordítva, miközben egy fatörzsnek támaszkodott. 75

Csábító angyal – És ez itt nem az? – kérdezte Sovi tekintetét körbehordozva a környéken. – Holnap kígyókon, skorpiókon és pókokon fogunk keresztülgyalogolni. Úgy gondolod, még nincs benned kullancs? Hát csak várd meg, amíg gyalog átgázolunk ezen az aljnövényzeten. Emellett a patakok nagy része, amiken átkelünk, tele van vérszívó piócákkal. Azonkívül, ha Walker olyan nagy bajban van, mint ahogy gondolom, már a hondurasiakkal és a Costa Ricaiakkal van, és a falanxbelieknek is épp elég dolguk lesz anélkül, hogy velünk foglalkoznának, ugye, Molina? – Ez igaz lehet, senor – értett egyet az indián bólogatva. Kürt felemelte a kezét. – Egy pillanat. Ehhez azért nekem is van némi hozzáfűznivalóm. Azt hiszem, van egy jó tervem. Néhányan menjenek előre, törjenek át az erdőn olyan gyorsan, ahogyan csak tudnak, és küldjenek segítséget a többieknek. – Úgy érted, hagyjuk hátra Luist és Eleanorát? A porosz – gyors oldalpillantást vetve Eleanorára – megnyalta a szája szélét. – Nem egészen. – Az ötlet elismerést érdemel – szólt közbe Luis, miközben tekintete valahová Sovi vállára összpontosult. – Egy embernek mindenképpen – válaszolt Sovi. – És ez az ember Kurt. Felejtsd el! Nagyon jól tudod, hogy az volna a legrosszabb, amit tehetnénk, hogy szétválunk. Az mindkét csoportot legyengítené. Eleanora Luis mellett ülve sokkal inkább érezte a férfi feszültségét, mint a többiek. Az őket összekötő láncon érezte ezt, amin – mint valami fémből készült idegen – könnyű remegés volt érezhető, olyan, amit csak a bőr idegei képesek felfogni, de a szemnek láthatatlan. – Talán több akadálya is van, mint ahogy azt te képzeled – válaszolt a sovány, szakállas férfi, aki egykor a vezetőjük volt. – Meg tudjuk csinálni. – Úgy van – tette hozzá Molina elfordulva. González az egyik oldalára állva bólintott. Kurt arca – bár még mindig feszes maradt – rosszallást fejezett ki. Eleanora öccsére 76

Jennifer Blake pillantva észrevette, hogy a fiú nem is figyel. Olyan nagy gonddal tisztogatta körmeit egy kés hegyével, mint amikor azt valamikor, New Orleans-i dandy korában tette. Mivel nem volt több ellenérv, Sovi Molinára nézett. – Nos, végül is ez a te hazád. Mit javasolsz? Az indián fél térdre ereszkedett, és tenyerével megtakarított egy kis területet a földön, széttolva a penészedő leveleket, és a mohát félretolva. Néhány gyors vonással felrajzolta Nicaragua térképét a két nagy tóval, a Managuával és a Nikaraguával. Bal oldalra a hegyek kígyózó fűrészfog alakú vonalát firkálta feléjük. Egy másik kacskaringós vonal képviselte a San Juan-folyót, és a széles, fel nem térképezett területre a hegyek és az öböl közé egy újabb vonalat húzott. – Ez a Rio Escondido – mutatta. – Messziről, északról indul, és két, talán háromszáz mérföld után érkezik meg a Kék Mezőknek nevezett lagúnába az öbölnél. Ha követjük a folyó útját, akár gyalog, akár tutajon el kell érnünk az öbölhöz. Ez ugyan nem a Moszkitó Part, de a brit hajók itt is rendszeresen járőröznek. – Es ha nem szúrunk ki egy hajót azonnal, még mindig továbbmehetünk a Moszkitó felé – mondta Sovi. – Így van, senor. – Luis? – fordult az alföldi férfi felé, a tanácsát várva. – Jól hangzik – válaszolta az. Nagyon is jól hangzott, csak nem volt könnyű. Először is el kellett érni a folyót, jó néhány napig gyalogolni, miközben elszenvedték mindazt, amire Slim már olyan elővigyázatosan felhívta a figyelmet. Megérkezvén nekiláttak tutajt építeni, bár késen kívül nem volt egyéb szerszámuk. A fák kidöntése, melyet úgy csináltak, hogy a tövüket meggyújtották, meglehetősen fáradságosnak bizonyult. A szálfák összekötése indákkal sokkal kevésbé volt sikeres, mintha a legolcsóbb kötéllel csinálták volna. És a zöld, erősen nedves fa, mélyen elmerülve, lomhán úszott a vízben. Eleanora, bár szakács mivoltában átvette González szerepét, hogy a férfi segíthessen a tutaj építésében, nem sokat tehetett. Luis nem is akart hallani arról, hogy elmenjen az erdőbe valami ennivalót gyűjteni. Még 77

Csábító angyal kevésbé akarta elengedni. Az asszony kénytelen volt tétlenül ülni és nézni, ahogyan a férfiak dolgoznak, bár Luis időnként megengedte neki, hogy csaléteknek kukacokat gyűjtsön, és lebicegve vele a folyóhoz nézte, hogyan horgászik. A férfi nem tudott többet tenni, mint látta növekvő elégedetlenségét szűnni nem akaró gyengesége miatt, s ez rosszabb volt Eleanora számára, mint a tétlenség. Vagy talán mégsem. Semmittevésében túl sok ideje volt gondolkodni. A falanxra, amely lefoglalja a Costa Ricaiakat és az ütközetre Rivasnál, aminek bizonyára már vége. Vajon hogyan zajlottak le ott az események? Vagy, ami fontosabb, hogyan boldogult Grant Farrell ezredes? Úgy érezte, biztosan tudná, ösztönösen érezné, ha meghalt vagy megsebesült volna, de nem érzett semmi ilyesmit. Zúgók, gázlók, kövek, homokzátonyok és törött gerendák: úgy látszott, minden összeesküdött ellenük. Egy bizonyos ponton már szinte jobbnak látszott abbahagyni az egészet, és gyalog indulni a folyópart mentén, de az aligátorok és a fekete, sárga pettyes kígyók látványára gyorsan elvetették ezt az ötletet. De még így sem maradtak sokáig egyetlen helyen. Mikor elkészült a tutaj, elkezdtek lecsordogálni a sáros Escondidón. A növényzet napról napra dúsabb lett: liánok, virágok jelentek meg, s az erdőt megtöltötte a papagájok rekedt kiáltozása és a kisebb madarak halk trillázása. És aztán egy nap késő délutánján, amikor kettejük kivételével mindenki kimerülten szendergett a nyálkás, vízáztatta gerendákon, a folyómeder kiszélesedett, és szép lassan behajóztak a sós vizű Kék-mezők lagúnába. Vacsorára kagylót, kicsi, zamatos puhatestűeket ettek a part sárgásbarna homokján. A türkizkék öböl nyugalma ringatta őket álomba, és egészen másnapig zavartalanul aludtak, míg a dögöt kereső sirályok rikácsolása fel nem riasztotta őket. A madarakat nem okolhatták azért, mert hulláknak nézték őket, hiszen nem nyújtottak valami szép látványt. Hajuk csapzott volt a piszoktól és az izzadságtól. Eleanora egyenként elveszítette hajtűit, és hogy valahogy mégis kordában tartsa hosszú fürtjeit, egyetlen copfba kötötte. Ez a copf aztán — mivel hetekig nem bontotta ki, olyanná tette a haját, mint a halomba kötött, borzas gyapjú. Mocsok feketítette be 78

Jennifer Blake kezüket és arcukat is, és az elmázolódott, vékony, szürke réteg nem takarta el a szúnyogcsípések vörös foltjait, vagy a számtalan karcolást és vágást. A piszok alatt a bőrüket barnára égette és kiszárította a nap. A testükön más, sajátságosan vörös foltok is megjelentek, ahol a nap az izzadságon és a ruháik kivágásain keresztül a bőrükre tűzött. Az ingek, blúzok, szoknyák és nadrágok színeit felismerhetetlenségig kifakította a nap és a mindent átható szürke penész. Az utóbbi hatására az anyagok könnyebben szakadtak, így a férfiak nadrágjának és Eleanora szoknyájának széle rongyokban lógott. A lány könnyű cipői régen szétestek már, ahogy a varrás elrothadt, úgyhogy új lábbelit konstruált, vékony liándarabokkal egy darab takarót kötve a talpára és a bokája köré. Ezek az ideiglenes cipők pompásan megvédték a talpát és a sarkát, de mókásan szabadon hagyták lábujjait. A férfiak csizmáit úgy tervezték, hogy sokat kibírjanak, így elég jól néztek még ki, de mint mindent, ami bőrből készült, a töltényöveket, még Luis bőrnadrágját is vastagon borította a szürkészöld penész. Az egész vízi túrának egyetlen jó oldala volt. Az az idő, míg a hajózás és az aránylag nagyobb nyugalom tartott – összehasonlítva legalábbis a lovaglással –, elég volt ahhoz, hogy Luis összeszedje magát. Amikor elérkezett a táborbontás ideje, képes volt hordágy nélkül csak egy villás botra támaszkodva gyalogolni a többiekkel. Ahogy a part mentén vánszorogtak, sűrűn bámultak a dagadó kék hullámokon túli horizont felé, de az ég és a tenger tisztán, akadály nélkül találkozott anélkül, hogy hajókéményből gomolygó fekete füst vagy vitorla megzavarta volna. Egy másik súlyos problémájuk is volt. A víz. Három teletölött kulacsot hoztak magukkal, így a víz hiányának gondja nem jelentkezett azonnal, de az a kevés, amit találtak, vagy sáros volt, vagy sós. Lehangolódva gondoltak arra, hogy kénytelenek lesznek a parttól távol vizet keresni, még mielőtt egy hajót is láthatnának Mivel minden lépés növelte annak esélyét, hogy a nyomukra bukkannak, Sovi egy időre meggyorsította a tempót. Aztán látva, hogy Luis nem marad le, még jobban felgyorsult. 79

Csábító angyal Immáron már második napja gyalogoltak a homokon, mely szinte a földhöz tapasztotta őket. Eleanora az egész gyaloglás értelmetlenségét érezte. Az esőerdőben túlságosan félt ahhoz, hogy apátiába esik, de most, hogy közel volt a menekülés, és Luis napról napra javult, érezte, hogy ereje és akarata elhagyja, mintha elfolyt volna a tűzforró homokban. A nap ezüstösen csillogott az öböl hullámain, szúrta a szemét, és úgy érezte, az éles fény a koponyájába hatol. Minden egyes lépését túlzott óvatossággal kellett figyelnie, de akárhogyan igyekezett is, egyre inkább tántorgott. Le sem akart maradni, hogy ne hátráltassa Luist. A férfinak épp elég dolga volt, hogy egyenesen tartsa magát, nemhogy még az ő súlyát is neki kelljen vonszolnia. A puszta jó szándék azonban nem volt elég, hogy talpon tudjon maradni. Estefelé közeledve térdei megrogytak, és le kellett ereszkednie a homokra. Arcát kezeibe temette. – Eleanora – kérdezte Luis aggódva. – Beteg vagy? – Nem hiszem – válaszolta, s maga is meglepődött hangja gyengeségén. – Egyszerűen nincs erőm továbbmenni. – Biztos vagy benne, hogy ez minden, biztos? – Luis aggódva tanulmányozta az arcát, s felfedezte a zúzódásszerű árnyékokat a szeme alatt, a túlságosan kiálló arccsontokat és pulzusát, ami vadul lüktetett törékeny nyakán. – Jól leszek, ha kipihentem magam – válaszolta. – Luis, hangjának gyengeségét hallva nem kényszerítette további maradásra. Eleanora alkarját az arca elé téve lefeküdt, és megpróbálta kitörölni agyából a körülötte lévő férfiak túlságosan is jól ismert hangját. Egy pillanatig annyira elege volt már belőlük, állandó jelenlétükből, abból, hogy nem lehetett egyedül, de különösképpen elege volt a zörgő láncból, ami egy majdnem letörölhetetlen, vörösesbarna rozsdafolttal jelölte meg csuklóját. Mikor Luis odaadta neki vacsoráját – főtt teknőstojást elfordult, és olyan távol húzódott tőle, amennyire csak a lánc engedte. Ilyen ellenérzés nem tart sokáig, de abban a pillanatban úgy érezte, ha a férfi átölelné, vagy hozzáérne, sikoltana. 80

Jennifer Blake Egy idő után a hullámok hangja azonban megnyugtatta, és egy mélyedést vájva a homokba elaludt. Halk dulakodás hangja ébresztette fel. Egy pillanatig még becsukott szemmel feküdt, várva, hogy a hang megismétlődjön, majd lassanként felemelte szemhéját, és hunyorogva nézett körül. A tajtékzó hullámok halkan mormoltak. A kékesfekete habok majdnem odáig elgördültek, ahol ők feküdtek. A víz felszínén foszforeszkáló sáv vezetett a távolba, melynek végén ott állt a megfutamodó hold, visszabámulva a válla fölött. Ebben a fényben a part barna homokja aranyporként csillogott, felhalmozva, dombokba szórva, fosztogatásra várva. A csendben fülsiketítőén visszhangzott az a figyelmeztető titokzatosság, ami felébresztette. Hirtelen tágra nyitotta a szemét. Egy férfi kúszott feléje a homokon. Arca már egy méternyire sem volt az övétől. A hold fénye ezüstösre színezte a haját, és megvillant az éles késen, amit kezében tartott, de árnyékban hagyta a férfi szemét. Kurt volt az. Eleanora, ez alatt a rövid idő alatt, míg egymásra meredtek az aranyszínű homok felett, kitalálta, mi a célja: meg akarta ölni Luist. A férfi anélkül, hogy megvárta volna a reakcióját, vicsorgó fogakkal felemelkedett és előrelendült. Eleanora mély lélegzetet vett egy hatalmas sikolyhoz... Válla fölött lövés dörrent. A kés kicsúszott Kurt kezéből, s a férfi fojtott kiáltással markolta meg a torkán keletkezett lyukat. A lövedék ereje hátralökte. Összeesett. Teste még utoljára görcsösen megrándult, majd elcsendesedett. Mielőtt Eleanora még megmozdulhatott volna, az éjszaka megtelt puskatűz, kiabálás, parancsok és rohanó lábak zajával. A bozótostól és a fáktól a dűnék vonaláig – melyek jelezték, dagálykor a víz meddig nyomul előre –, katonák rohantak, bajonettel felszerelt puskákat tartva maguk előtt. Idejük sem jutott azon gondolkozni, kitörjenek-e, vagy harc nélkül adják meg magukat, máris körbevették őket. Amikor semmi nem mozdult, és minden elcsendesedett, egy tiszt – indián és néger keveréke, és aranysujtásos váll-lappal ellátott fehér egyenruhát viselt – kilépett a fák közül, és nadrágja szárát felhúzva 81

Csábító angyal óvatosan átlépkedett a homokon. Egy unott pillantást vetett megviselt külsejükre, elnyomott egy ásítást, és a szavak végét elharapva megszólalt: – Mosquito szuverén királyságának uralkodója nevében le vannak tartóztatva. – Ez a nő – mondta Luis, kasztíliai arroganciával a hangjában – a foglyom. A nicaraguai hadsereg második emberének, Walker tábornok helyettesének az asszonya. A szándékom az volt, hogy váltságdíjat követelek érte. Farrell ezredes nagyvonalúan megjutalmazza azt, aki sértetlenül visszaviszi neki. – Vállat vont. – De sajnos eltévedtünk, már ahogy ez lenni szokott. Az előőrs parancsnoka, aki elé vezették őket, hátradőlt a székében, és meglehetősen gyanakodó pillantásokat vetett Eleanora felé. A lány nem hibáztatta ezért. Miután bajonettel pár mérföldön keresztül terelgették őket – ami neki legalább száz mérföldnek tűnt –, megérkeztek a néhány sornyi mocskos, zsúptetős kunyhó közé, valami olyasféle településre, ami büntetőtábor kinézetű volt. A kunyhókban talán nem is olyan rég még rabszolgákat tartottak, de aztán az egész Mosquito indián királyság része lett. Belökdösték őket egy árnyékszék méretű és szagú kunyhóba. Bent nem volt ágy, sőt, még annyi sem, hogy mindannyian le tudjanak feküdni, vagy akár leülni. Előző nap délben ettek valamit utoljára, majd legközelebb másnap reggel, amikor a kihallgatások megkezdődtek. Egyenként vitték el őket, míg végül Luis és Eleanora maradt hátra. Most ők következtek. – A férfi, akit megölt – kérdezte a parancsnok az asztalon fekvő tollal játszva – a jutalomért támadta meg magát? – Igen. – És magának mi a véleménye? – fordult hirtelen Eleanora felé. Úgy látszik, már most sem elég neki Luis válasza – gondolta Eleanora. Tudatában volt a kétség, ami még mindig ott időzött a parancsnok szemében. – Én nem vagyok benne olyan biztos – mondta halkan. – Lehettek más tervei is. 82

Jennifer Blake A férfi bólintott. Szemei lenézően futottak végig az asszony karcsú alakján. Tekintete egy pillanatig elidőzött vékony derekán és a csuklója köré erősített láncon, mielőtt visszafordult volna Luis felé. – Maga falangista volt, ha nem tévedek. – Nem téved. – Aztán úgy gondolta, több hasznot húz abból, ha elveszi az ezredes nőjét? Luis megengedett magának egy halvány, magabiztos mosolyt. – A szerencsevadászat ígéretesebb módjának látszott. A parancsnok felemelt egy pálmalevél-legyezőt, és bágyadtan Eleanora felé intett vele. – Magának mi a neve? – Eleanora Colette Villars – válaszolta a lány, s önkéntelenül, büszkén felemelte az állát. – Oh, igen. Hallottunk már magáról. Az újságokból, tudja. Lépést kell tartanunk az ellenséggel... Lehetséges – folytatta –, hogy maga értékes túsz. De csak lehetséges. – Biztosíthatom, hogy... – kezdte volna Luis, de a parancsnok hirtelen megélénkült és közbevágott. – Észrevette, hogy a Mosquito királyság nem ismeri el a Nikaraguában fennálló demokratikus rendet? – Igen, de... – A legitimistákkal léptünk szövetségre. így tehát nyugodtan politikai foglyoknak tekinthetik magukat. Ez minden. Nem lett volna bölcs dolog vitatkozni a bajonettes őrök jelenlétében. Luis hátralépett, mereven meghajolt, és hagyta, hogy elvezessék, és vele együtt kényszerűségből Eleanorát is. – Köszönöm, hogy megpróbáltad – mondta az asszony, amint a kunyhó ajtaja bezárult mögöttük. Bár Luis nem nézett rá, de a kezét kezébe vette, és megszorította. – Reméljük, elég volt, hogy egy kis időt nyerjünk, és imádkozzunk, hogy ne tartson túl sokáig ez az állapot. Még aznap este bizonyos előjelekből arra következtettek, hogy Luis erőfeszítésének talán meglesz a gyümölcse. Két férfi üllőt, kalapácsot és 83

Csábító angyal vésőt cipelve lépett be a börtönükbe. Szándékuk nyilvánvaló volt, és Luis, látva az elkerülhetetlent, elővette a kulcsot a nyakán függő medálból, és kinyitotta a rozsdás bilincset. Lehajtott fejét nézve, miközben a zárral bíbelődött, Eleanora a férfi jövőjén rágódott. A kulcsot korábban nem hordta a nyakában. A láncon csak egy aranymedál volt, amit olyan gyakran látott. Vajon hová rejtette el? – töprengett... nem mintha számítana is valamit. Azért gondolt a kulcsra, mert úgy érezte, kevésbé fájdalmas ezen tépelődni, mint a jövőn. További biztató jelnek bizonyult az étel minősége, ami már az aznap esti vacsorán meglátszott. De a legnagyobb bizonyítékra másnap, kora reggel derült fény. Hajnal felé mozgolódás támadt a kunyhók között. Egy hajó vetett horgonyt – tudták meg az őrtől –, és nem sokkal azután egy katonai különítmény érkezését látták a kunyhó repedésein keresztül. A küldöttség tagjai a brit tengerészet egyenruháját viselték, és egy magas rangú tiszt is volt közöttük. Az egység parancsnoka üdvözölte a látogatókat a tisztás közepén felvont moszkitói lobogó alatt, majd kellő tiszteletadással és ceremóniával kísérték el őket a szálláshelyére. A brit konklávé egy órán belül távozott, és egyik sem vetett még csak egy pillantást sem a kunyhó felé, ahol Eleanora és a többiek raboskodtak. Vagy a találkozó eredményeként – ahogy sejtették –, vagy csak egyszerűen azért, mert demokrata pártiak, nem sokkal később a lányt és a korábbi falangistákat kivezették a kunyhóból, felrakták őket egy ökrös szekérre, és húsz fegyveres kíséretében elindították észak felé a hondurasi határ irányába. Nem mondták meg nekik, merre tartanak. Voltak persze ötleteik, de semmi több. Még ez sem volt elég, hogy eltöltsék a zötykölődő utazás unalmát. Egy idő után Eleanora Luis felé fordult. – Mit gondolsz, az angolok miért jöttek ma reggel? Mi érdekük fűződött hozzá? – Az ok valószínűleg a bizalmatlanság – válaszolt Luis egy könnyű mosollyal. – Olyan, mintha két erős nézne szembe egy gyengével, akinek sütemény van a kezében. Egyik sem bízik abban, hogy a másik sem 84

Jennifer Blake bántja a gyengét. Nagy-Britannia nem akarja, hogy az Egyesült Államok magához csatolja Közép-Amerikát, és az Egyesült Államok sem nézné szívesen, ha ez az értékes földszoros brit fennhatóság alá kerülne. A megegyezés értelmében, amit néhány éve írtak alá, egyikük sem avatkozhat bele Nicaragua belügyébe. Semmi sem egyszerűbb ennél. A britek – látva a növekvő amerikai uralmat egy dél-amerikai országban – ennek ellensúlyozására támogatják az ellenséget, ez esetben a hondurasiakat. Meg aztán Vanderbilt Angliára gyakorolt hatását sem lehet elhanyagolni. Ő le akarja dönteni Walkert – és a pénz nagyon jó eszköz erre, ha megfelelően használod. Márpedig Vanderbilt jó sok időt és pénzt költött el Angliában, az utóbbi években. Azonkívül a pénz nem számít, ha a bosszú gazdag embert vezet. – Így a britek pusztán politikai okokból tanácsolták a moszkitó parancsnoknak, hogy adjon át bennünket az ellenségnek – tette hozzá Eleanora keserűen. – Ez csak találgatás – emlékeztette Luis. – És még ha így is van, ha elmagyarázzuk, kik vagyunk, talán a hondurasiak nagyon is vendégszeretők lesznek. Eleanora halványan rámosolygott, de a félelmei egyáltalán nem szűntek meg. A hondurasi börtön valamikor egy spanyol erőd volt, kúp alakú tornyokkal, melyek a tengerre néztek. Falai már omladoztak ugyan, de még mindig szép látványt nyújtott az alatta elterülő kisváros fölé tornyosulva. Míg be nem kerültek, nem láttak tiszteket. Néhány legitimista katonával találkoztak csupán, akik kék tunikát viseltek, vörös színű hajtókákkal. Az őket körüllengő száraz aquardiente-szag mellett a töltényövek és a karabélyok, melyeket viseltek, voltak a legrémisztőbbek. Bajonettel átterelték őket néhány vasalt faajtón, aztán megállás nélkül levonultak egy sötét folyosóra, mely dohos volt a régi mészkő és a ki nem tisztított csatorna bűzétől, majd tovább sétáltak egy terembe. A terem zsúfolt volt annak ellenére, hogy tervezői és építői magas mennyezetet alkottak neki, s ez olyannyira jól sikerült, hogy még a kis 85

Csábító angyal ablakokon beszűrődő fény sem érte el. Emberek – férfiak és nők, úgy kétszázan – feküdtek mindenfelé, és a kíváncsiságtól mohón fordultak az ajtó irányába. Látva az egészséges embereket az újonnan érkezettek között, elfordultak, csalódottan szorítva ökölbe kezüket és kormos ujjaikat. Eleanora Luisra pillantott. Kitágult orrlyukait és szorosra összezárt ajkait látva szinte érezte, milyen düh keríti hatalmába a férfit. Biztosak voltak benne, hogy most nem fogják őket megtámadni, mivel egységes frontot alkottak, és kevés eredményt értek volna el a támadók, de bármilyen értékeik is legyenek, lassanként fogják tőlük elvenni őket, amint szétválnak. Ezek nem közönséges foglyok voltak. A férfiak szakállának hosszából és a ruháik állapotából arra következtettek, hogy már évek óta sínylődhetnek itt. Arcuk csak a legprimitívebb érzelmeket tükrözte: gyűlöletet, félelmet, féltékenységet, a férfiaké pedig puszta vágyat, amint tekintetük Eleanorára tapadt. Ahogy az ajtó bevágódott mögöttük, Sovi Luis felé hajolt. – Mi lenne, ha elfoglalnánk egy olyan kis szobát? Eleanora azonnal meglátta, mire gondol. Az egyik fal mentén több ajtó nélküli fülke sorakozott. Bár picik voltak, az egyetlen lehetséges védelmet nyújtották. Abban a pillanatban viszonylag erős csoportot alkottak. Úgyhogy az idő nem is lehetett volna alkalmasabb, hogy megtegyék, amit Sovi javasolt. Ez nem az érzelmek vagy a jogok elismertetésének ideje volt. Az ilyen érzelmek itt felelősséggel jártak. Egyszerűen csak el kellett venniük azt, amit tudtak, amíg van hozzá kellő erejük. Luis a csoport élére állva sántítva indult el a terem legutolsó cellája felé. A lakóival – néhány rettenetesen szakállas férfival és szeretőikkel – való csetepaté gyorsan lezajlott. Miközben Molina a kezét dörzsölgette, ahol az egyik nő megharapta, alaposan körülnézett. – Nagyon jó – jelentette be. – Sokkal jobb, mint az utolsó... – Az utolsó szálláshelyünk? – fejezte be Luis. – Igen, egyet kell értenem. Feltétlenül meg kell majd köszönnünk a... vendégszeretetüket. 86

Jennifer Blake Bár nem tudtak mindannyian a cella végében lévő puszta kőemelvényen aludni, de legalább le tudtak ülni. Ez határozottan jó volt, mivel nem is igen tudtak mást csinálni, mint ülni. A kőágyra állva pedig ki tudtak bámulni az apró, rácsos ablakon, mely magasan vájódott a falba, de semmi érdekeset nem lehetett látni. A kilátás csak egy nagy, üres térre nyílt, amit kőfal vett körül. Jólesett az ablakból beáramló fény nappal, kellemes homályt teremtve a cellában, de éjszaka – mivel a lámpák nem világítottak be a fülkébe – rémisztő sötétség honolt. És valami különleges akusztika következtében a sikolyok, sírások, nyögések és egyéb szörnyű hangok, melyek a teremben elkövetett természetes vagy nem természetes aktusok közben hallatszottak, tízszeresére növekedve visszhangzottak a cellájukban. Még egy hete sem laktak a börtönben, mikorra már megtanulták, hogy más hangokkal is együtt kell élniük, és megismerjék a jelentésüket, mint például a zörgést, ami a napi két étkezés idején az étel közeledését jelezte. Tudták, mikor kell visszavonulniuk az őr dühe elől, és hogy mikor kell az ételért menniük. Felfedezték, ki lehet a vezér a többi fogoly között, hogy mik a szabályok – mert azok is voltak. Arra a következtetésre jutottak, hogy a négy leggyengébb vagy a fülkében, vagy a közelében marad, míg a két legerősebb, Sovi és González elhozza az ő ételüket is. Ez a rend olyan kevés megbeszélés útján alakult ki, hogy Eleanora – aki leginkább előnyét élvezte – nem is volt tudatában. Olyan csendben, magától értetődően történt, hogy nehéz volt bármilyen ellenvetést is tennie. – Ne is próbáld! – mondta neki Luis azon kevés alkalmak egyikén, amikor a cella előtt sétáltak fel-alá. – Egyikük sem fogja elismerni, miért vigyáznak rád annyira. Tudják persze, de nem fogják beismerni. Molina azt mondaná: azért, mert nem nevettél, amikor az iguanát ette, González azért, mert megdicsérted a főztjét, és Slim talán azért, mert emlékezteted a húgára, aki már régen meghalt. Azt mondanák, azért teszik, mert főztél rájuk és rájuk mosolyogtál, mert nem sikoltoztál a kígyók és piócák miatt, mert kihúztad a szilánkokat és a tüskéket az ujjaikból. És ezek nem lennének hazugságok. Olyan lehet, mint a fiatal 87

Csábító angyal katona, aki angyalnak nevezett a szépséged miatt – de nem csak azért, hanem állhatatosságodért, amit egy férfi ragyogó bátorságnak hív. – Hízelegsz, mint mindig – mondta Eleanora rekedten, és megpróbált mosolyt csalogatni az arcára. – Lehetséges – válaszolt a férfi. Gyengéden megfogta a karját, és visszahúzta a fülke felé. Mint mindannyian, ők is megtanulták, hogy odafigyeljenek az ősz hajú Sebastian atyára, és nagyon is rettegjenek esti látogatásaitól. Imáival és áldásaival ugyanis tévedhetetlenül megjelölte azokat, akiket hajnalban kivégeztek. Erre használták a teret, amire a kilátásuk nyílt. Ott, a forró ürességben végezték ki azokat, akiket Sebastian atya megáldott. Az idő az állandó lámpafényben elveszítette értelmét. Oly sok összefolyt nap után nem tudták, vajon még április tart-e, vagy már megkezdődött a május. A többi börtöntölteléktől hiába kérdezték, nekik még kevesebb fogalmuk volt róla. Pénzzel talán megtudták volna az őröktől, de azzal a néhány pesóval, amijük még volt, ez meglehetősen luxusnak tűnt. Talán két vagy három hete lehettek a hondurasiak vendégei, amikor a bejárat mellett zavargásra figyeltek fel. Nem volt itt az étkezés ideje – lévén kora délután sem pedig Sebastian atya szokásos látogatási ideje. Molina Luisra és Sovira bámulva elsétált az ajtóig, és csípőre tett kézzel nézett kifelé. Hirtelen megdermedt. – Mi az? – kérdezte Luis. – Újak? – Úgy is lehet mondani – válaszolt Molina rejtélyesen, és visszalépve a fülkébe csípőre tett kézzel megállt a falnál. González és Jean-Paul a sarokban üldögéltek, míg Eleanora és Luis egymással szemben guggoltak a kavicsos homokon. A lány ránézett a férfira, de csak rezignációt látott az arcán, mire az ajtó felé fordult. Két férfi nyomakodott a szobába, nyomukban néhány fegyveres őrrel. Az egyikük a legitimisták fehér, váll-lapos egyenruháját viselte. Idősebb volt, s őszülő pofaszakálla összenőtt a bajuszával. A másik férfi, aki szinte fölé magasodott, széles vállú óriás, civil ruhában, homokszőke hajjal és beesett kék szemekkel. – Crawford őrnagy! – kiáltott fel Eleanora talpra ugorva. 88

Jennifer Blake A másik nem válaszolt. A hondurasi felé fordult. – Ez a Villars-lány és az öccse. Ez itt Walker egyik tisztje. A többit nem ismerem. – Nagyon jó – válaszolt a tiszt. Szó nélkül megfordultak és kimentek a szobából, a rémület csendjét hagyva maguk mögött.

89

Tizenhetedik fejezet Neville Crawford őrnagy. Áruló, kém és Vanderbilt ügynöke. Hogy nem jött rá előbb? Pedig most már olyan nyilvánvalónak tűnt. Nagy lehetett Mazie meglepetése a Daniel Websteren, amikor megtudta, hogy katona lett, és hogy egyedüli motiválója a pénz. Talán most már ráébredt, hogy egy férfinak, aki úgy beszél, ahogyan ő, az a néhány százholdnyi föld, amit megszerezhet, nem jelent gazdagságot. Mazie óvatossága talán időben figyelmeztette. A színésznő, egy tapasztalt nő, biztos gyanakodott, bár nem volt biztos a dolgában, vagy talán említette gyanúját valakinek. Újra végiggondolva ez nem tűnt szükségképpen igaznak. Mazie-nek nem sok oka volt, hogy szeresse Walker híveit. Eleanora úgy gondolta, elég jól ismeri Mazie-t ahhoz, hogy feltételezze róla, ki fog állni érte – ha lett volna elég idő rá. De nem volt, és így az ilyen feltételezés teljesen feleslegesnek mutatkozott. Eleanora halványan emlékezett egy másik beszélgetésre, amit véletlenül hallott a színésznő és az őrnagy között. Mazie akkor figyelmeztette az őrnagyot, hogy legyen óvatos Nina Mariával. A találkák közte és Walker háziasszonya között többek lettek volna, mint csupán szokásos társadalmi érintkezés? Talán szövetségesek közötti találkák voltak? Ki tudta volna könnyebben ellopni az amerikai hadtestről az információkat, mint Nina Maria. Az övéhez hasonló pozíció mindenképpen megvédte volna. Juanita, Jean-Paul, ő, még Grant és a karrierje is büntetlenül feláldozható lett volna. Elképzelhetőnek tartotta, hogy őt sem kicsinyes féltékenységből, hanem jóval több miatt keverték bele az egészbe. 90

Jennifer Blake Ami hirtelen szörnyűnek látszott, az az volt, ahogyan Juanitával bántak, és ahogy szövetségesei sorsára hagyták. Ellenállhatatlan sürgetést érzett, hogy elképzelését bebizonyítsa. – Sovi – Eleanora olyan halkan beszélt, hogy éppen csak meghallja. – Juanita vallomása. Mit mondott? Mit mondott szó szerint? Sovi nem messze tőle ült a földön, s fejét a kőfalnak döntve lassan feléje fordult. – Miért? – Nem puszta kíváncsiság – mondta gyorsan Eleanora, és néhány mondatban elmagyarázta, miről is van szó. Sovi megrázta a fejét. – Semmi ilyesmi nem volt. Bevallotta, hogy egy fiatal fiú nővére, akit a Virginiai-öbölnél lefolytatott csatában öltek meg. Azt is mondta, hogy először azért lépett kapcsolatba Jean-Paullal, mert úgy gondolta, meg tudja győzni, hogy hozza el neki a jelentéseket az ezredes asztaláról. Ezért sürgette, hogy újra kerüljön közel magához. De később úgy döntött, nem vállal ennyi kockázatot, és végül ő maga csinálta meg. – Nina Mariát egyáltalán nem is említette? – Dehogy. A maga nevét tisztára mosta. Úgy hangzott, mintha egyedül dolgozott volna, öccse miatt, akit a falanx ölt meg. Ez minden. Nina Maria nem érdemelt ilyen hűséget, mivel a bizonyíték hiányának ellenére Eleanora nem látott más magyarázatot a tényekre, mint hogy Juanita nem egyedül dolgozott. Elfordult, tekintete véletlenül bátyja sápadt arcára esett. Valami megragadta a figyelmét nyugodtsága láttán. Jobban megnézve a sápadt délutáni fényben, ami az ablakon sütött be, megpillantotta a csendes fájdalom könnyeit az arcán. A nap lassan telt el. A férfiak abbahagyták játékaikat, kötekedő, elnyújtott anekdotáikat. Csendesen beszélgetve ültek, és ha véletlenül találkozott a tekintetük, mindegyikük hagyta, hogy a pillantása tovább lépjen, félve attól, amit a másik láthat mélyen elrejtve a szemében. Sovi felállt, és az ajtóhoz lépett. Mellőzve a rá jellemző obszcenitásokat, megállt a bejáratnál, és messzire látó szemeivel tanulmányozni kezdte a szobát. Néha kicsit kijjebb lépett, s fejét felemelte, mint egy szarvas, amely veszélyt szimatol. De végül ezek 91

Csábító angyal után a portyázások után mindig visszatért a többiekhez, és csatlakozott hozzájuk az elkerülhetetlen, végeérhetetlen várakozásban. Sebastian atya, akinek vállai meghajoltak fekete reverendája alatt, napnyugtakor érkezett. Saruja halk, csoszogó hangot hallatott a padlón, amint átment a termen. A foglyok boldogan adtak neki utat, ahogy öreg szemeivel maga elé bámulva lépkedett, amiért nem őket választotta. A csoszogó hang egyre és egyre hangosabb lett, míg végül úgy tűnt, az egész cellában csak ez az egyetlen hang visszhangzik. A fülkében lévők pulzusa felgyorsult. Sovi, egyenesen állva lassan az ajtó felé fordult. Jean-Paul felemelte a fejét, míg Molina és González összenéztek. Luis maga mellé tette Eleanora kezét, amit eddig a tenyerében tartott, és lassan felállt. Ahogy az idős férfi megjelent az ajtókeretben, meghajolt. – Jó estét, atyám – mondta halkan. – Már vártunk önre. Gyónás, felmentés. Bűneiket részvéttel hallgatták, és remegő méltósággal mentették fel őket, ami sokkal megnyugtatóbb volt, mintha egy katolikus főpap gyóntatta volna meg őket gyorsan és nagyképűen. – Nem te, leányom – mondta Sebastian atya, mikor Eleanora előrelépett. Luis mélyet sóhajtott, és lehajtott fejjel lépett előre. Mikor az atya befejezte szertartását, Luis megérintette a karját. – Még valami, atyám, ha számíthatok a jóságára. – Mondd csak, fiam! – Szeretném, ha összeadna bennünket, engem és ezt a hölgyet. Miközben beszélt, kinyúlt Eleanora kezéért, és közel húzta magához. Az asszony tágra nyílt szemmel, tompán üres arckifejezéssel meredt rá. – És a hölgy is ezt kívánja? – kérdezte az öreg pap. Luis Eleanora felé fordult, és mindkét kezét megragadta. – Ne utasíts vissza, Eleanora, könyörgöm. Olyan sokat jelentene nekem. Engedd meg, nekem, kérlek, hogy legalább erre a kis időre a magaménak tudhassalak, hogy valami védelmet nyújtson a nevem. Tudom, hogy szólnom kellett volna korábban, de talán büszkeségből, vagy a szívedre hallgatva visszautasítottál volna. De most szégyenkezés nélkül kérlek erre, mint utolsó kívánság teljesítésére. Légy a feleségem erre az egyetlen éjszakára. 92

Jennifer Blake Hogy is tagadhatta volna meg tőle? Ha a szavak meg is fogalmazódtak az agyában, az akarat hiányzott. – Nagy megtiszteltetés a számomra – suttogta, s belenézett a férfi barna szemébe, melyből sütött a gyengédség. – Igen, feleségül megyek hozzád. A ceremónia szükségképpen egyszerű volt. Neveik összekapcsolódva, mintha összetartoznának, visszhangoztak a rideg teremben. Luis pecsétgyűrűje, amin családjának címere volt látható, nehezen, és a férfi testétől melegen csúszott a lány ujjára. Válaszaik halkan és elkerülhetetlenül komolyan hangzottak. Eleanora letérdelt, hogy fogadhassa Sebastian atya áldását, miközben érezte, hogy elmerül az irrealitások között. Próbált nem gondolni arra, mit tesz és miért. A holnap felfoghatatlanul távolinak tűnt. Most a jelen is éppen elégnek bizonyult. A homok csikorgott a térdei alatt. Kezén érezte Luis kezének melegét. A kintről beáramló lámpafény meg-megcsillant a pap ősz haján, és a cellában és az azon kívül állók csoszogása csendes hátteret adott az ünnepélyes pillanatnak. Aztán az egésznek vége szakadt. Miután Sebastian atya elment, egy pillanatnyi zavart csend támadt. Végül Jean-Paul lépett előre és űzte el a nyomott hangulatot egy mosollyal. – Sok boldogságot – mondta, és húgát átölelve mindkét oldalról ünnepélyesen megcsókolta az arcát. – Neked is – válaszolta Eleanora. Egy pillanattal kapaszkodott tovább a karjába, mint ahogyan az szükséges volt. Szeme az arcára tapadt, tudva, hogy a férfi mindvégig komolyan hallgatta Sebastian atya áldását. Sovi megrázta Luis kezét, és ragaszkodott ahhoz, hogy átölelhesse Eleanorát. González és Molina csak meghajoltak és tisztelegtek. Aztán, mintha előre megbeszélték volna, lassan – feltűnő véletlenszerűséggel – kisétáltak a fülkéből. Eleanora szemöldökét összeráncolva bámult utánuk. Luis – mint mindig – tudatában volt a lány érzelmeinek. Gyengéden karonfogta, és fekhelyükhöz vezette. – Ne aggódj, pequena! A többiek vigyázzák a bejáratot, és ha a teremben kedvesek az asszonyok, és az előjelek is kedvezőek, 93

Csábító angyal találhatnak valamit maguknak, ami közelebb viszi őket a halhatatlansághoz, mint bármi, amire a háborúban eddig rábukkanhattak. Eleanora már hozzászokott, hogy Luis mellett feküdjön, s érezze, amint a keze fel-alá vándorol a testén. A biztonságért, amit az adott, hogy mellette alhasson, boldogan elviselte a férfi sebzett erejét és kiábrándultságát, amiért nem birtokolhatja őt. Ez az éjszaka más volt, hiszen aláveti magát az akaratának, semmit sem rejtve el magából. Luis csókja nem melegítette és izgatta fel, mint Granté. Csak egy késztetésnek engedelmeskedett. Nem volt ideje visszavonulni, mert az egész olyan édesen gyöngéd volt. Követte a férfit, s a feszültség gyötrelmét érezve kapaszkodott bele. Luis közelebb húzta magához, olyan közel, hogy a levegő kiszorult a tüdejéből. Arcát összekarmolta, ajkát összeszurkálta a férfi szakálla. Luis kétségbeesetten szorította magához, és a lány végül nem tudta visszatartani a fájdalom halk nyögését. A férfi azonnal elengedte. Arcát a lány nyakába temetve nyugodtan feküdtek, míg lélegzetük csillapodott. A férfi végül felemelte a fejét. – Vágyom rád, Eleanora – mormogta. – Gondolatban már megízleltem a gyönyört, amit nekem adhatsz. Jobban akarlak most, mint legmerészebb álmaimban. – Oh, Luis – súgta Eleanora, kezét a férfi meztelen vállához nyomva. – Bárcsak... – Ne! – Luis felemelte a fejét. Szeme csillogása elveszett a homályban. – Talán rosszul tettem, amikor azt vártam, hogy a Jóisten minden vágyamat teljesíti. De szentségtörés vágyat erőltetni egy angyalra. – Kérlek, ne! – Eleanora szinte kipréselte a szavakat a torkán, melyet furcsa érzés szorított össze. – Olyan gyönyörű vagy – folytatta a férfi, gyengéden végighúzva ujjait az asszony vállán, egészen a keble domborulatáig. – Talán az lenne a legjobb a lelkemnek, ha nem gyaláznám meg azt az érzést, ami irántad lobog bennem. Csókolj meg, kérlek, és mondd, hogy törődsz velem, még ha nem is volna igaz. 94

Jennifer Blake Eleanora felemelkedett, hogy lezárja ajkát, miután kimondta az utolsó szót. – Igazán szeretlek – mondta, érezve, hogy hangja megtörik egy kicsit. – Kérlek, higgy nekem. És ez nem volt hazugság. Lelkének egy része a szánalom tisztaságán keresztül válaszolt a férfinak. Gyengéd érzés volt, nem az az erős nemi vágy, amit akkor érzett, mikor Grantra gondolt – bár az sem volt kevésbé valóságos. Luis lassan lehajolt és megcsókolta, olyan csókkal, ami gyengédségben és mély érzelmekben fakadt, s köszönetet és áldást hordozott magában. Aztán magához ölelte egy hosszú, véget érni nem akaró ölelésben, az egész éjszakán keresztül. És mikor a nappal első sugarai belopakodtak a szobába, segített neki felöltözni és újrafonni a haját. A copf végét egy ruhából hasított szalaggal kötötte meg, majd gyengéden átfektette a hajfonatot Eleanora vállán, melyet selyem puhaságúnak érzett durva ujjai alatt. Anélkül hogy ránézett volna, megszólalt. – Aggódom érted. Mi lesz veled, ha meghalok? – kérdezte aggódva. – Kérlek, ne aggódj! – Eleanora megpróbált mosolyogni, de nem nagy sikerrel. – Talán én állítottam fel a csapdát neked ostobaságomban. – Semmi mást nem tehettél. Hálás vagyok azért, hogy gondoltál és gondolsz a biztonságomra. Kibámulva a terembe, ahol a szürke fényben a férfiak és nők mozdulatlan rögökként feküdtek a padlón, Luis elgondolkodva válaszolt. – Úristen, talán nem tettem többet, csak késleltettem a végzetedet. Hogyan is hagyhatnálak el? – Magához húzta Eleanorát, és szorosan átölelte. – Hogyan is tudnálak elhagyni? Egy hosszú pillanatig egymásba kapaszkodtak, majd nemsokára a terem bejárata felől meghallották a vonuló léptek halk, tompa zaját. Luis egy pillanatra megdermedt, majd lassan megnyugodott. Végigsimította Eleanora hátát, kerekded vállát, majd eltolta magától. 95

Csábító angyal – Figyelj rám! – mondta. – Legnagyobb reményed Crawford őrnagy. Bízz a könyörületében! Az ajtó felé intett... Az ajtó kivágódott a külső szobában. Akiket megzavart a kivégzőosztag érkezése, zúgolódni kezdtek. Egy árnyék jelent meg a cella ajtajában, egy árnyék, ami később az alföldi ember alakját formálta. Amikor megpillantotta őket, bólintott, és elfordulva tőlük az ajtó irányába nézett. Luis tétovázva nyúlt az inge alá, és leakasztotta a láncot a nyakából. Óvatosan átcsúsztatta Eleanora fején, és elhelyezte keblének dombjai között. – Most már Szent Mihály fog megvédeni, Eleanora. Én nem tudtalak. Bocsáss meg nekem ezért! – Ne, kérlek – próbálta mondani Eleanora. – Minden rendben lesz. – De még ezek az egyszerű szavak sem jöttek ki a torkán. Még egy utolsó csók, amit Eleanora könnye sóssá változtatott, és aztán már a többiek is köréjük sereglettek. Az asszony jéghideg ujjakkal kapaszkodott Jean-Paul karjába, és hitetlenkedve tanulmányozta a fiú arcán uralkodó nyugalmat. Később nem emlékezett, mit mondott neki, hogyan búcsúzott el, milyen szavakkal vigasztalta őket. Ők pedig kezet csókoltak neki, és mélyen őszinte szavakkal beszéltek hozzá. Már csak egy percük jutott a búcsúzásra, aztán elvitték őket a katonák dupla sorfala között. A medált, amit Luis adott neki, szorosan a kezébe fogta, és addig bámult utánuk, míg a nagy külső ajtó be nem csapódott a hátuk mögött. Egy pillanatig még dermedten állva maradt, majd odarohant a kőtömbhöz, ami nem olyan rég még az ágyuk volt, és lábujjhegyre állva lesett ki az apró, rácsos ablakon keresztül. A rácsokba kapaszkodva kicsit feljebb húzta magát, bár az ablak kőpárkánya vágta a csuklóját, és a fal hidegen és nyirkosán feszült a mellének. A gyakorlótér üres volt, csak a tábori lelkész és egy vörös-kék-fehér egyenruhás tiszt állt rajta. A tiszt egy órát tartott a kezében, és hosszú percekig meredt rá. Végül, mintha valami hang riasztotta volna meg, a széles kapu felé fordult, ami a szemközti falból nyílt. A kapu szélesre tárult a kivégzőosztag előtt. Átmasíroztak a téren, arrafelé, ahol 96

Jennifer Blake Eleanora állt. Luis volt az első, utána Sovi és Molina. González zárta a sort, leeresztett vállakkal, rémülettől eltorzult arccal. Eleanora még egyszer végigfuttatta a szemét az embereken. Igaza volt! Jean-Paul nem volt közöttük. Mit csinálhattak vele? Égnek állt a haja a rémülettől, ha arra gondolt, hogy fogva tartják, és valahol kínozzák, valamiért, amiről sem tudta képzelni, hogy micsoda. A katonák most összekötötték a kezüket a hátuk mögött. Sebastian atya fájdalmas lassúsággal vonult el a sor előtt, halkan zsolozsmázva. Egyik kezével a kereszt jelét rajzolta újra és újra, másik kezének bütykös, reszkető ujjai között pedig egy keresztet szorongatott, és az ajkuk elé nyújtotta. Sovi valahonnan szerzett egy szivart, és amíg a hívők végső rítusaikat végezték, rágyújtott, és szinte vérfagyasztó nyugalommal eregette a füstöt. A szemükre koszos, fehér zsebkendőt kötöttek teljesen hozzá nem értőn. Csak Luis volt az, aki egy fejrázással visszautasította a magáét. Vállaikra nehéz kéz feküdt, mely térdre kényszerítette őket, háttal a mögöttük harminclépésnyire álló kivégzőosztagnak. A tiszt hirtelen lecsapta az órája fedelét, és a zsebébe süllyesztette azt. Idegtépő zörgéssel kihúzta a kardját. A nap, alig észrevehetően jobban felragyogott, mintha könnyű pára siklott volna el előtte. Hűvös, reggeli szellő kavargott a téren, megborzolva Luis lágy, barna haját, és kis homokfelhőket kavarva fel a földről. A parancsszó elhangzott. A katonák felemelték és kibiztosították fegyvereiket. A tiszt kardja megvillant, miközben elkezdett leereszkedni. Eleanora ablaka alatt, tőle alig tízméternyire Luis felemelte a fejét. Amikor arcának körvonalát megpillantotta az ablakban, az öröm fénye villant a szemében. Ajkai megmozdultak, amint a nevét formálták. De hangja elveszett a sortűz ropogásában. A puskapor kék füstje elködösítette a teret. Erős, fanyar szaga beszállingózott a cellába. Eleanora még mindig nem mozdult. Miközben alig lélegzett, tekintete csak arra a négy alakra tapadt, akik a homokon feküdtek elnyúlva. A fegyverek elvégezték a dolgukat. Nem egy lövés a falat is eltalálta. Nem volt szükség coup de grace-ra. Az 97

Csábító angyal osztag igazán érzéketlennek tűnt, amint a felkelő nap első sugaraiban újratöltötték fegyvereiket. Megkönnyebbülten nézte, mikor néhány gyorsan elugatott parancsra vállra kapták halált hozó fegyvereiket, és elhagyták a teret, maguk mögött hagyva Sebastian atyát a halottakkal. Még a mögötte egyre erősödő hangok sem tudták eltéríteni Eleanorát révedezéséből. Addig, amíg csak nézett, de nem látott, nem érezhette a veszteséget. Izmai megmerevedtek, de nem lazította szorítását, és ami a legmegdöbbentőbb volt, nem engedte, hogy a könnyek, melyek szinte égették a szemét, előtörjenek. A sírás egyenlő lett volna azzal, hogy beismeri fájdalmát,ezt pedig mindenáron el akarta kerülni. Az érzés, hogy kezek ragadják meg a szoknyáját és tépik el az elfeslett anyagot, magához térítette. Hirtelen tudatára ébredt, hogy mellette áll egy bűzlő, pocakos férfi, aki hosszú, sárga karmokban végződő ujjaival próbálja meg elszakítani kezeit a rácstól. A fájdalom szinte berobbant az agyába, engesztelhetetlen dühöt hozva. Elengedte a rácsot, és belevágott a vigyorgó, kiálló fogú arcba, és három véres csíkot metszett az azt borító mocsokba. Még több kéz nyúlt fel érte, s megragadták a nyakán függő aranyláncot. Eleanora megmarkolta a medaliont, és védekezve hátrált a fal mellett a sarokba. Gyomra görcsbe rándult a gyűlölettől és az undortól, de nem mert rúgni attól való félelmében, hogy elkapják a lábát, és maguk közé rántják. A blúza elszakadt, egyik válláról félig lelógott. Szoknyája cafatokban verdeste bokáját rongyos alsószoknyája fölött. Saját készítésű cipőit már előzőleg levette éjszakára, így most meztelen lábbal állt ott, bekerítve. – Szent Mihály megvéd – Luis az arkangyal, a harcosok patronáló szentjének segítségét hívta a védelmére, és most, brutális, vigyorgó arcokat látva maga körül, emlékei közül, nagyon messziről, még gyerekkorából előbújt egy ima: Szent Mihály arkangyal, védj meg minket a csata napján... és te, Mennyei Seregek Ura, Isten segedelmével vesd pokolba a sátánt és minden gonosz lelket, akik e világban portyáznak a romlott lelkek után kutatva... A válasz, ha az volt egyáltalán, sokkoló váratlansággal érkezett. A lövés hangja szinte robbanásnak hallatszott a szobában, lecsendesítve az 98

Jennifer Blake obszcén kiabálást. A kifejezéstelen, ijedt arcok tengerén túl Eleanora megpillantotta Crawford őrnagy széles vállát. A kezében füstölgő pisztoly még mindig a mennyezet felé mutatott, ahogy a tömegre meredt, az ellenállás jeleit kutatva. Semmi ilyen nem fordult elő. Az emberek teljesen megfélemlítve léptek hátra, s hagyták, hogy közelebb jöjjön. Ahogy közeledett, leengedte a karját, arcizmai merevek voltak, halványkék szemei pedig komorak. Eleanora először hátra akart húzódni, méltóságon alulinak tartva, hogy elfogadja egy olyan férfi segítségét, akit ellenségének tartott. De nem volt olyan helyzetben, hogy büszkén és könnyelműen tolja el magától a segítő kezet. Amellett Luis tanácsára is emlékezett, halk hangjára, amellyel nagyobb hatással volt rá, mintha ráparancsolt volna. Mintha álomban cselekedne, kezét az őrnagynak nyújtotta. Annak ujjai melegen, védelmezően zárultak az övéire, ahogy lelépett a kőtömbről. Az őrnagy – érezve, hogy Eleanora testét remegés rázza – felnyalábolta őt, és súlyát nem is érezve kivitte a fülkéből, át a terem sötétségén, végig a folyosón, ki a meleg, ragyogó napfénybe. Eleanora a hosszú rézkádban feküdt, szorosan összezárt ajkakkal és hűvös arccal. Neville Crawford mindenre gondolt, és jó meleg fürdőt hozatott neki, tiszta vászontörülközőkkel és eredeti Castile-szappant. Sőt, még egy selyemszegélyű, fehér pongyolát is szerzett neki, az erőd parancsnokának a feleségétől. Ez utóbbit Eleanora különös gyanakvással figyelte. Ez az udvariasság és az a luxus, amelyben az őrnagy élt itt Hondurasban – szobája a palota egyik sarkában állt, és királyi családból származó vendégnek is megfelelt volna – arra utalt, hogy meglehetősen fontos személyiség. Ez a tény még inkább megerősítette korábbi gyanúját. Összevonta szemöldökét. Fogalma sem volt arról, mi lehet a szándéka vele. Ha az lett volna, hogy Granadában bíróság elé állítja, nem lett volna szükség erre a mérhetetlen figyelemre. Ugyanolyan könnyedén vissza is küldhette volna őt a mocsokba. Másrészt, ha személyes okok vezérelnék, biztosan nem segített volna. Eléggé nyugtalanító volt ez a bizonytalanság, de Eleanora sokkal 99

Csábító angyal jobban ki volt merülve, mint hogy ilyesfajta rejtvényeken törte volna a fejét. Mélyebbre merülve a vízbe alaposan beszappanozta magát. Mikor a víz hűlni kezdett, megmosta a haját, újra és újra beszappanozta, hogy eltávolítsa belőle a börtön bűzét. Utoljára a kád mellett álló kanna tiszta vízzel öblítette le, majd nehézkesen felállt, és kilépett a dézsából. Az erősödő hőség ellenére érezte, amint a levegő belemar a bőrébe, ezért sietve szárogatta meg magát, és a törülközőt a haja köré csavarva belebújt a pongyolába, ami az ágyra volt fektetve. Az egyetlen fésű, amit talált, a nehéz tölgyfa öltözőasztalon feküdt. Halványan elmosolyodva vette fel. Ha az őrnagy nem akarta volna, hogy használja a fésűjét, nem hagyta volna ott. Felemelte a teknőcpáncélból készült fésűt, s egy pillanatra megdermedt, ahogy beléhasított Luis emlékei, amint ujjaival fésüli az ő összegubancolódott haját, és befonja. Nem is olyan rég történt mindez. Nagyon rövid időre a lélegzete is elakadt, de aztán nagy erőfeszítéssel lökte el és zárta ki agyából az emléket. Mikor végül a haja nedvesen, lesimítva omlott alá a hátán, kisétált a szobához tartozó kis kőmellvédes erkélyre. Az odaeső napfény jólesőn cirógatta arcát. Ereje, a távolból idekéklő öböl felől fújó szélével egyesülve hamar megszárította a haját. Még akkor is ott állt, amikor az őrnagy visszajött. Amikor meghallotta az ajtó csukódását és a gyors lépteket a padlón, lassan megfordult, és két tétova lépést tett az ajtó felé. Az őrnagy nem volt egyedül. Egy fiatal, riadt barna szemű szolgálólány volt vele. Haját egyszerűen hordta. Fején egy sapkát, és a gazdagabb hölgyek szobalányaihoz illő finomabb anyagból készült ruhát viselt. Egy tálcát tett az asztalra, és térdet hajtva bókolt Eleanorának. Egy könnyű, fodros, vörös színű szoknyát emelt le a karjáról, egy alsószoknyát a hozzá való fűzővel, amit fekete szalagok díszítettek, és egy fodros ujjú fehér blúzt. Egy fekete fejkendő és egy pár fekete cipő egészítette ki a ruhát. A cipőket a padlóra tette, és felszedte az eldobált szennyest, majd még egyszer meghajolt, és lassú méltósággal hagyta el a szobát. 100

Jennifer Blake Az őrnagy eddig egy szót sem szólt. Merev arckifejezéssel álldogált Eleanorát bámulva. A nap sugaraiban az asszony alakja szinte bearanyozódott. Haja – amit a nap kiszőkített –, arany lángként, könnyedén lebegett körülötte. A bőre a börtönben töltött hosszú hetek után halvány aranybarnára fakult, és szemeinek smaragdzöld villogása valami belső tűzről árulkodott, ami nagyon hasonlatossá tette őt egy ősi maja istennőhöz. A nélkülözés hetei után alakja olyan karcsúvá vált, hogy szinte éterinek tűnt, és ez adta megjelenésének finom, törékeny képét. Az őrnagy arcán megrándult egy izom, amikor beszélni kezdett. – Hogy érzi magát? – Köszönöm, jól – válaszolt Eleanora hűvösen. – Meg kell köszönnöm, amiért gondoskodott rólam. – Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem – válaszolt a férfi röviden. – Nem akar idejönni és leülni? Eleanora engedelmeskedett és letelepedett az egyik brokáttal bevont karosszékbe. Azonban képtelen volt teljesen ellazulni, ezért egyenes háttal ült a széken, s kezeit a pongyolája szélei alá rejtette. Az őrnagy a másik székre telepedett le – közöttük csak egy kis asztal állt. Az őrnagy nem talált szavakat, és idegesen szalonkabátjának zsebében kezdett el kotorászni, majd előhúzva egy szivart megkérdezte tőle, nem zavarja-e, ha rágyújt. Miután megkapta az engedélyt, gyufát húzott elő és rágyújtott. A füst szaga terjengeni kezdett a szobában, s gyorsan elnyomta a szappan illatát. Mikor a szivar vége már vörösen izzott, egy kutató pillantást vetett Eleanorára vastag szempillái alól. – Az első dolog, amiről azt akarom, hogy tudja mondta hirtelen –, az az, hogy a vádakat elejtették maga ellen. Juanita Santamaria, a nő, aki feljelentette magát, mint ahogy azt talán már tudja, meghalt. A történetét nem hitték el. Viszont Walker tábornok a múlt hónapban visszatérve Rivasból, nyomozást végeztetett ez ügyben, és magát felmentették. Eleanora felemelte a fejét. – A tábornok... és a falanx... biztonságban visszatért? Az őrnagy bólintott. 101

Csábító angyal – Még egyszer, utoljára. – Győztek? – A tábornok különleges szokása után nem tudom, tudatában van-e, hogy a Costa Ricaiakkal való szembeszállás nélkül még a legelső alkalommal, május elején visszatért. Méghozzá azért, mert a hondurasiak inváziójáról híresztelések kaptak szárnyra. Mikor kiderült, hogy a hír alaptalan, újra Rivasnak vonult. Áttört a Costa Rica-i vonalon, és elfoglalta a városközpontot, de a Costa Rica-iak többen voltak, és bekerítették. Tarthatatlan helyzetbe került, nem volt más választása, mint hogy visszavonuljon az éj leple alatt, hátrahagyva a sebesültjeit a főtér melletti templomban. – Ez volt a győzelem? – kérdezte Eleanora összezavarodva. – Az lett belőle. Az ostoba Costa Rica-iak elfoglalták a templomot, felkoncolták a sebesülteket, aztán a testüket a többi halottéval együtt kidobták a város szélére. Ezek után egy hétig ünnepelték, hogy sikerült legyőzniük a Halhatatlanokat. És mint ahogy az ilyen körülmények között természetes, kitört a kolera, és a járvány sokkal hatékonyabbnak bizonyult, mint ahogyan azt Walker valaha is álmodhatta. Azok a marhák úgy hullottak, mint a legyek, és aztán ahelyett, hogy karantént vontak volna maguk köré, és kivárták volna, amíg a betegség kitombolja magát, visszavonultak Costa Ricába, és magukkal hurcolták a járványt. Azt mondják, hogy azóta tízezren haltak meg, és még többen fognak. Ezek után csoda lenne, ha két éven belül képesek lennének új hadsereget szervezni. – Nagyon szigorú hozzájuk – mondta Eleanora összehúzva szemöldökét. – Gyűlölöm a kontár munkát – nézett vissza rá az őrnagy. – Jobban szerette volna, ha a Costa Ricaiaknak jobb lenne az ítélőképességük... mely talán ahhoz is elég, hogy Walker tábornokot legyőzzék? A férfi sápadt-kék szemében gunyoros pillantás jelent meg. – Figyelemre méltó öntől, hogy találgat – mondta. – De szándékomban áll megismertetni magával a titkaimat. Ez, tudja, feltétlenül szükséges a terveimhez. 102

Jennifer Blake Eleanora gyanakodva figyelte. Nem szabad engednie, hogy megfélemlítsék. Nem válaszolt, mert arra várt, hogy a férfi folytassa. Az őrnagy tovább szívta a szivarját. A kékes füst eltakarta arcát. Aztán, mintha ízetlennek találta volna, felállt, az ablakhoz lépett, és kidobta az udvarra a félig elszívott csikket. Egyik kezével az ablakkeretnek támaszkodva szólt hátra a vállán keresztül. – Abból, amit mondtam, már kitalálhatta: szabadon visszatérhet Granadába. Ha pedig már ott van, nem lesz nehéz visszanyernie korábbi helyzetét Farrell ezredesnél... sőt, még Billy bácsi szeretetét sem. Meglátja, minél közelebb igyekeznek majd kerülni magához, hogy kiengeszteljék. – Én nem... – kezdte Eleanora, de a férfi félbeszakította. – Nem számít, hogy maga mit akar. Amit én mondok, pontosan azt fogja tenni. Ha már egyszer visszakerült, nyitott szemmel és füllel fog járni, és mindent, ami kapcsolatban áll a demokrata kormánnyal, személyesen nekem jelenti. – Arra kér, hogy... kémkedjek magának? – Nem kérem, hanem parancsolom. – És miből gondolja,hogy engedelmeskedni fogok? – kérdezte Eleanora élesen. – Jó oka van a neheztelésre, tudom. Ártatlanul vádolták, üldözték, nehéz viszontagságokat élt át, bebörtönözték, barátait a szeme láttára gyilkolták meg. Azonkívül ott a fizetség. Meg fogjuk fizetni – méghozzá jól – ezért a szolgálatáért. – Nem kétlem. Vanderbilttől kapnám a pénzt. – Közvetve igen – válaszolt az őrnagy, miközben óvatos pillantást vetett rá. – Sajnálom, amiért ki kell ábrándítanom, de nem érzek ellenszenvet William Walker iránt. Meg vagyok győződve róla, hogy neki személy szerint semmi köze ahhoz, ami velem történt. Az asszonya az, aki kiérdemelte a gyűlöletemet. – Nina Maria? – kérdezte az őrnagy a csodálkozás látszatát keltve. – Pontosan. Mondja meg nekem: nem ő volt az, aki elrendezte, hogy maga Hondurasba jöjjön? 103

Csábító angyal Az őrnagy csendben maradt, arca nem árult el semmit. Rezzenéstelenül állta Eleanora smaragdzöld szemének pillantását. Hirtelen elhatározva magát végül bólintott. – Igaza van. Megbeszéltük, hogy kicseréljük önt és az öccsét egy hondurasi tisztért, egy gazdag ültetvényes fiáért, akit egy határ menti ütközetben fogtak el, és most Granadában tartják fogva. Valami oknál fogva, néhány itteni tiszt úgy vélte, hogy Walker szemében maga legalább olyan sokat ér, mint az ő egyik katonájuk. Igazuk volt. A döntés úgy szólt, hogy fogadjam el a feltételeiket. Nina Maria az utolsó pillanatban javasolta, hogy engem küldjenek el azonosítani magát, és készítsem elő a cserét. Eleanora szemhéjai leereszkedtek, amikor eszébe jutott, Grant miért nem jelentkezett önkéntesen arra, hogy eljöjjön – ha egyáltalán érdekli, hogy valaha is visszatér. – Bizonyára remek lehetőség volt a Vanderbilt embereivel való találkozásra – mondta végül. – Valóban – vallotta be a férfi nyíltan. – Elég kellemetlen hát, hogy küldetésének másik része bukásra van ítélve. Nina Maria őszintén remélem, nem lesz elégedett magával. – Megértem az érzelmeit – élénkült meg váratlanul az őrnagy arckifejezése. – De nem engedhetem meg, hogy visszatetszést váltsak ki a megbízóimban. Ha nem hajlandó önként elfogadni az ajánlatomat, arra kényszerít, hogy megtaláljam meggyőzésének a módját. – Mesterkélt vigyorral, flörttel kerüljek vissza Farrell ezredes ágyába, csak hogy átkutathassam a leveleit, és kihallgathassam a beszélgetéseit? – kérdezte Eleanora feszülten. – Nincs az a pénz! Nem tud olyat mondani, amivel meggyőzne. Ellépve az ajtótól a férfi odalépkedett a tálcához, amit a szolgáló hozott be. A vászonterítő alatt csirkemellet, fehér kenyeret, barackot, szőlőt és egy üveg hideg fehér bort fedezett fel, két kristálypohár között, Kinyitotta a palackot, megtöltötte a két poharat, és az egyiket az asszony kezébe nyomta. Eleanora automatikusan az ajkához emelte. Egy kicsit savanyú, de elég jó – gondolta, és közben tekintetét egy pillanatra sem vette le Neville Crawfordról, amint kiüríti a poharát. 104

Jennifer Blake Háttal állva újra megtöltötte azokat. – Még nem is kérdezett az öccséről – mondta halkan. Eleanora kővé dermedt. – Maga... tudja, hol van Jean-Paul? Tudja, mit csináltak vele? – Nem bántották... még eddig. Itt van, ebben a házban, egy hasonló szobában. – Biztos benne? – Olyan biztos, mint ahogy itt állok. Szavamat adom rá. Eleanora lenézett a pohárra a kezében. Az ital remegett benne. Szíve hirtelen dörömbölni kezdett. Óvatosan letette a borospoharat az asztalra, a könyöke mellé. – Kedves volt öntől, hogy elmondta – szólalt meg végül színtelen hangon. – Szívesen. Egyébként meg kell mondanom, hogy miután maga visszatért Granadába, az öccse nem hagyhatja el ezt a helyet. Minden valószínűség szerint addigra már meghal a kivégzőosztag előtt. Ugyanis itt marad, mint fogoly, vagy... hogy is szokták mondani... mint túsz. – Vagyis? – Vagyis ha nem követi szó szerint az utasításaimat, az öccsét ugyanúgy kivégzik, mint a többieket, mint Honduras ellenségét. Eleanora érezte, hogy az arcából kiszáll a vér a rémülettől. Fogait összeszorítva felvonta szemöldökét. – Kedves emberekkel szűrte össze a levet, Crawford őrnagy. Olyanokkal, akik hidegvérrel lemészárolják a hadifoglyokat és a sebesülteket. – A legkedvesebbnek a győzelmet látom – válaszolta a férfi rosszallóan. – És ezek az emberek győzni fognak. Eleanora mélyet sóhajtott, és maga elé meredt, ahogy szorult helyzetének lassú mérge cseppenként elhatolt tudatáig. Meg kell, hogy tegye: nincs más lehetőség. Luis attól félt, hogy tönkre fogják tenni – és így is történt, bár nem úgy, ahogyan azt ő valamikor elképzelte. Vajon tényleg annyira szokatlan? Vajon nem tette-e tönkre Luist, Grantot, Jean-Pault, Mazie-t, sőt magát Neville Crawfordot is ez az élet. És így tovább egy örökké táguló körben, Grant anyját, Consuelót, és 105

Csábító angyal olyan sok-sok mindenkit. Mindannyian önbecsüléssel, idealizmussal és a boldogság álmával születtek. És maga az, ahogy élnek, mosta el ezeket a dolgokat, szabadon és a fájdalomtól reszketve, hagyva a lelküket. Nagy levegőt véve, mely, mint egy kés, szaladt át a mellkasán, felnézett, s hátrasöpörte a haját. – Rendben van – mondta rezignált hangon. – Először szeretném látni Jean-Pault. Aztán felőlem elmondhatja, hogy mikor és hogyan kell visszatérnem Nicaraguába.

106

Tizennyolcadik fejezet Eleanora lelépdelt a lovas kocsi lépcsőin. Amint földet élt a lába, már a karján érezte Neville Crawford őrnagy támogató kezét. Kihúzva magát várt, míg a testőrség körbeveszi. Egy gyorsan elvakkantott rövid parancs után elindultak, méltóságteljes, lassú iramban. A reggeli nap éles fénye bántotta Eleanora szemét. Hunyorognia kellett, hogy lásson is valamit. Az öböl felől érkező meleg, nehéz, sószagú levegő megcirógatta arcát, és megrángatta főkötőjét, kavarogva körülötte. Megemelte a szoknyája szélét, és elkapta az apró homokszemcséket is, amit Eleanora a lépteivel kavart fel. Magasan, fent a kék égen egy pár sirály kapott össze. Kiáltozásaik különös kétségbeeséssel visszhangoztak Eleanora fülében. A közeledő dagály robaja hallatszott, míg messzebb, kint a lilászöld hullámokon egy hajó jelent meg és vetett horgonyt. Nicaraguai hadinaszád volt, a Granada. A Moszkitó-partot, mint bizonyos értelemben semleges területet választották ki a fogolycsere helyszínéül. Egyedül visszatérni erre a barna, forró homokkal borított területre, ahol őt és társait elfogták, nagy megpróbáltatás lett volna a számára. Igyekezett nem gondolkodni, nem emlékezni, de csak részben járt sikerrel . A hőhullámok, amik a tenger számára elérhetetlen, hullámos homokról szálltak fel, benépesült képzelete imbolygó, napégette figuráival. Eleanora pislogva próbálta kivenni a piros inges, közeledő alakokat. Elöl egy magas férfi lépkedett, tiszti ruhában. Egy pillanatig a torkában dobogott a szíve. Aztán végül felismerte Grant egyik jó barátjának és tiszttársának éles vonásait: Thomas Henry ezredes volt az. A közeledő 107

Csábító angyal férfi erősen bicegett, botra támaszkodott. Talán a rivasi győzelem emléke volt a sérülés. Eleanora lassan, megkönnyebbülten indult el feléjük. Crawford őrnagy kinyújtotta elé a karját, és a könyökénél fogva megállította. Az asszony nem ellenkezett. A térdei remegtek röviddel az ijedtség után, lábai olyanok volta, mint a kocsonya. Ujjai olyannyira remegtek, hogy összekulcsolta őket maga előtt. Nem volt rá felkészülve, hogy máris találkozzon Granttal. Az a kilátás, hogy fel kell ajánlania magát a férfinak, megbénította benne az öröm érzését. Mit kell tennie, mit kell mondania, hogy Grant visszafogadhassa? Az egész undorító és megalázó volt arra a szerelemre nézve, amit táplált iránta, ahogyan az elmúlt hónapokban szorosan kapaszkodott bele. Mégis valahogyan, valamilyen módon vissza kell kerülnie a meghittség megfelelő fokára az ezredessel. Jean-Paul élete függ ettől. Eleanorának nem volt ínyére az a pillantás, amivel az öccse búcsúzott tőle. Meghallgatta a magyarázatát anélkül, hogy félbeszakította volna. Aztán tompa szemekkel meredt rá. – Jobb lett volna, ha meghalok a többiekkel – mondta végül. Mikor Eleanora szótlanul nézett vissza rá, folytatta. – Az lett volna a legjobb megoldás. Nem kellene elviselnem ezt az élőhalottsorsot, tudva, mennyire nem érdemeltem meg az életet, tudva, hogy a létezésem miatt kénytelen vagy áruba bocsátani, s talán még veszélynek is kitenni magad. – Ne beszélj így! – könyörgött a húga, miközben reszketett a kétségbeeséstől, de képtelen volt megtalálni a megfelelő szavakat. – Miért ne? Ez az igazság. Az a gondolat, hogy becstelenné kell lenned értem, sokkal jobban bántja a lelkiismeretemet, mint a saját bűnöm. – Butaság! Ez nem a mi háborúnk – próbálta meggyőzni őt Eleanora. – De a sajátunkká tettük! – válaszolt hajthatatlan pontossággal, és Eleanora nem tudott újabb ellenérvet felhozni. Nem tudhatott, mert tudta, hogy öccsének igaza van. Gyöngéden megcsókolta, és otthagyta a szoba közepén állva, amint a rácsozott ablakon kifelé bámult. 108

Jennifer Blake Thomas Henry ezredes közelebb ért. Eleanora már láthatta a régi sebhelyek széleit az arcán, és a keskenyre húzott szemeket, ami csak részben volt a napnak köszönhető. Ő olyan ember, aki különösképpen hajlamosnak tűnt a sebesülésre. Amikor először találkoztak, a férfi karja pólyában volt. Sok sérülése miatt, beleértve a mindennapos baleseteket is, gyakori lakója volt a kórháznak. Talán korábbi találkozásaik következtében egy valószínűtlen barátság alakult ki közöttük, így a mosoly árnyéka jelent meg most a viharvert arcon. Az osztag egyre közelebb és közelebb jött hozzájuk. Mögöttük a hosszú csónakot, amivel kikötöttek, felhúzták a part homokjára, oda, ahonnan a víz már nem emelhette le, a matrózok pedig letelepedtek a hajó szélére és figyeltek. Mikor a falangisták körülbelül háromméternyire lehettek, Henry ezredes felemelte a kezét, levette kalapját, és tisztelgett. A különítmény többi tagja is ugyanezt tette. Megállva, kalapját a szíve fölött tartva az ezredes mélyet bókolt botjára támaszkodva. – Eleanora – bocsánat, senora de Laredo, nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok az égnek, hogy láthatom. Jöjjön velünk, és hamarosan biztonságban hazaérkezik. — Köszönöm – válaszolta Eleanora, és halványan elmosolyodott. Számára nem létezett olyan, hogy otthon. Néhány perc múlva elintézték a formalitásokat, és a hosszú csónak a hullámokat meglovagolva siklott a naszád felé. Néhány óra alatt leértek San Juan del Nortéba a part mentén. Tiszta, kellemes út volt, összehasonlítva a gőzhajóval megtett kirándulással a kanyargó San Jüanon, a sáros partokkal és a perzselő kora nyári nappal. A kiégett tranzitirodák és rakpartok a Virgin-öbölben, amit nemrégen bővített ki a társaság százezer dollárért, zord emlékeztetői voltak a háborúnak. Ez volt a Costa Rica-iak offenzívájának eredménye. Az irodát kifosztották és a munkásokat meggyilkolták, sokukat hidegvérrel mészárolták le, amint sebesülten feküdtek a földön. Eleanorát az utazás alatt mindvégig hősnek kijáró tisztelettel övezték, a kapitány asztalánál ünnepelték, a legjobb szálláshelyet kapta, és mindenhová elkísérte vagy Henry ezredes, vagy Crawford őrnagy, 109

Csábító angyal vagy egyike az embereknek, akik összehozták a fogolycserét. Hálás volt nekik, amiért állandó jelenlétükkel megóvták a kínzó gondolatoktól. Érdeklődésüknek inkább egyszerű kíváncsiságot, mint politikát tulajdonított. Persze nem várta, hogy minden ugyanúgy folytatódjon, miután elérték Granadát. Nagy volt tehát Eleanora meglepetése, mikor a gőzhajó befutott Granadába, és meglátott egy hatalmas delegációt a rakparton, kibiztosított fegyvereket viselő falangistákkal körbevéve. Kutató tekintete kiszúrta William Walker alakját. Fekete, jól szabott szalonkabátja tökéletesen feszült törékeny alakjára. Finom, szőke haja búzakalászok módjára csillogott a napfényben. Aztán végignézve a tömegen megpillantott egy piros egyenruhás férfit. Nem láthatta az arcát mélyen a szemébe húzott kalapja miatt, de mégis tudta, ki az. Azt az izmos alakot, a ruganyos indián lépteket senkiével nem lehetett összetéveszteni. Grant volt az. Csatlakozott Walker tábornokhoz, csendesen beszéltek egy percig, aztán együtt emelték fel a fejüket, hogy végigpásztázzák a hajókorlát mellett felsorakozott embereket. Eleanora azonnal hátralépett. Mellette Crawford őrnagy megérintette a karját. – Ne fusson el! – mondta halkan. – Gondoljon rá úgy, mint egy sokat ígérő lehetőségre. Mosolyogjon! Integessen! Ez az! Arra is emlékezzen, hogy maga egy reményvesztett özvegy! Ez volt az, amit Eleanora nem felejtett el, mégsem szólt semmit. Koncentrálnia kellett mosolyára, nehogy az grimaszba forduljon. Kezei keményen az őt elfutó pániktól tartva markolták meg a hajókorlátot. Nyugtatgatta magát – de csak attól, amitől még messze volt –, s végignézett a zajos, féktelen tömegen. Granada, mérföldekre a harcoktól, megváltozott egy kicsit. A meleg, száraz időnek köszönhetően vékony porfelhő lebegett az utcák fölött. A trágya és az utcán eldobált hulladék szaga messzire bűzlött. De a galambok még mindig köröztek a magas pálmák és a vörös cserepes tetők fölött. A műmárvánnyal díszített, fehér vagy korallszínű épületek ablakait még mindig kék függönyökkel védték a késő délutáni nap erejétől. Az emberek ugyanúgy nevettek és beszélgettek, mint régen, mintha soha nem is hallottak volna háborúról. 110

Jennifer Blake Olyan békés volt minden. Uralkodnia kellett magán, hogy zaklatott érzéseit elszakítsa a látványtól, amint a palló elkezdett leereszkedni Crawford őrnagy jelzésére. Ideje volt partra szállni. Eleanora megtorpant a reszkető fapalló szélén. Mély lélegzetet vett, és megtette az első lépést abból a féltucatból, ami visszavitte Granada városába, vissza William Walker bizalmába, és – reményei szerint – vissza Granthoz. – Nicaragua Köztársasága, Rivas elnök és a magam nevében köszöntöm önt újra Granadában, senora de Laredo. Fogadja ugyanakkor őszinte részvétemet az önt ért veszteségekért. Mind Luis de Laredo alezredes, mind Jean-Paul Villars tragikus elvesztését fájdalmasnak érezzük. Fogadja alázatos bocsánatkérésünket is a félreértésért, ami oly szerencsétlen eseményekbe vezette. Kérem, hadd ajánljam fel újra barátságomat. A tábornok szürke szemei mereven tapadtak Eleanorára. Hangja melegen és őszintén csengett. Eleanora ajkán tétova mosoly jelent meg, és gyanúját elfelejtve nyújtotta a kezét Walkernek. – Tisztában vagyunk azzal, hogy semmi sem kárpótolhatja a viszontagságokért és az átélt szörnyűségekért, mégis megtiszteltetésnek vennénk, ha elfogadná Nicaragua állam hősiességéért kijáró kitüntetését, mint bűntudatunk és jóakaratunk zálogát. Keserű érzés rohant végig rajta, amiért Luisnak e férfi szeretője miatt kellett meghalnia, de Crawford őrnagy kezének érintésére lehajtotta a fejét a hála halk szavával, és mozdulatlanul maradt, míg a vörös-fekete szalagos aranycsillagot feltűzték ruhájára. William Walker meghajolt felé. Az egyenruhás emberek tisztelegve kihúzták magukat. Ezzel a ceremóniának vége volt. Henry ezredest és a fogolycserét lebonyolító embereket pedig, akik mögöttük lépdeltek le a pallón, melegen üdvözölték. – A kocsim rendelkezésére áll – mondta Walker tábornok Eleanorának. – Szeretném oda vinni, ahová csak akarja. Aztán, gondolom, Farrell ezredes már gondoskodott megfelelő szálláshelyről. A fogadás szertartása alatt Eleanora nem tudta rászánni magát, hogy Grantra nézzen, és most sem tette. Crawford őrnagyhoz fordult. 111

Csábító angyal – Nagyon hálás vagyok önnek, amiért elrendezte a szabadulásomat – kezdte, de a férfi félbeszakította. – Nincs mit köszönnie. Csak parancsot teljesítettem. – Több volt, mint kedves. Bárcsak viszonozni tudnám irántam való jóságát. – Ha megígéri, hogy nem tagadtatja le magát, ha véletlenül meglátogatom, azt hiszem, bőségesen kárpótolva leszek – válaszolt az őrnagy értelmetlen hősködéssel. – Mindig szívesen látom – mondta Eleanora, de a mosoly elhalványodott arcán, és elfordult. Tehetetlenül tűrte, hogy a tábornok a kocsijához vezesse, ugyanahhoz az ütött-kopott, nyitott fedeles hintóhoz, amivel már korábban is utazott. Amint elhelyezkedtek az üléseken, Walker feléje fordult. – Még egy dolog, senora. Nem kell kötelességének éreznie, hogy itt maradjon Nicaraguában. Tökéletesen megértjük, ha úgy határoz, hogy itt hagy bennünket. Szívesen megfizetjük az útiköltségét is. Ez a legkevesebb, amit tehetünk. Vajon ez célzás volt, hogy ő és Nina Maria azt szeretnék, ha elmenne? Nem lenne meglepő. Nem tehet ugyan róla, de állandóan emlékeztetné őket egy olyan epizódra, amit inkább szívesebben elfelejtenének. Nem kétséges, hogy Nina Maria meggondolja magát, amint beszélt Neville Crawforddal. Nem lenne meglepve, mondta magának egy kis cinizmussal, ha a tábornok szeretője közeli barátjának választaná. A tábornok még mindig a válaszára várt. – Igazán köszönöm a gondoskodását, uram, és nagylelkű ajánlatát is, de még el kell döntenem, mit akarok. Szükségem van egy kis időre. – Megértem – válaszolta a tábornok, egy pillantást vetve Farrell ezredes arcára, aki a menetiránynak háttal, szembe ült velük. – Nem kell sietnie... Ha megfelel, szeretném, ha eljönne a kis esti partinkra, amit három nap múlva, csütörtökön rendezünk. Mindannyian örülnénk szépséges társaságának a Kormányzók Házában. Politikai okokból jónak tűnt elfogadni mind a bókot, mind a meghívást, függetlenül bármitől, amit esetleg a fejében forgat. Persze 112

Jennifer Blake formalitás volt az egész, mivel úgy tűnt, a tábornok semmi mást nem vár tőle, mint engedelmességet. – Valamikor, Eleanora – ha visszatérhetek ehhez a megszokottabb, közvetlenebb megszólításhoz –, szeretném, ha elmondaná, mi történt magával az elmúlt három hónapban. Nagyjából tisztában vagyunk persze ezzel a hondurasiak által küldött üzenetekből, mégis biztos vagyok abban, hogy ennél sokkal több is történt, amit nem találhatunk ki. Nem akarom kényszeríteni, vagy kihallgatás jelleget kölcsönözni az egésznek, de szeretném hallani, amiről úgy érzi, hogy később, miután csökkent a fájdalma, el tudja mondani. Eleanora megmarkolta a szoknyája szegélyét, és kétségbeesett fájdalmat érzett a torkában már ennek a puszta gondolatára is. Nagyot nyelt. Tekintete a tábornok feje fölé vándorolt. – Tisztelem a szándékát, tábornok – mondta remegő hangon. – De nem hiszem, hogy valaha is képes leszek beszélni róla. Az utca zajai, az árusok kiabálásai, az állandóan morgó halk hangok és egy, a csatorna mocskában hempergő disznócsalád visítása töltötte be a levegőt, ahogy csend ereszkedett közéjük. Eleanora elkapta Grant pillantását, amint acélkék szemeivel mereven bámult az ujján ragyogó pecsétgyűrűre. Egy darab ruha volt alácsúsztatva, hogy el ne hagyja. A férfi lassan felemelte a tekintetét, és pillantása összeforrt Eleanora aranyoszöld szemével. Eleanora nem tudta megmondani, Grant mire gondol, vagy mit érez. Szigorúan uralkodott érzelmein. Bronzszínű arca rideg, mozdulatlan volt. A kocsiban nyirkos forróság emelkedett. Eleanora érezte, amint az izzadság leszivárog a gerince mentén, ahogy a bársonyülésnek dőlt. A tábornok egy köteg papírnak szentelte a figyelmét, amit Thomas Henry ezredes nyomott a kezébe, amikor találkoztak. Összeráncolta a szemöldökét, és amikor felnézett, tekintete mereven, elgondolkozva révedt el valahová a távolba. Eleanora legszívesebben inkább csendben maradt volna. De nem akart mogorvának vagy barátságtalannak tűnni, még inkább nem akarta, 113

Csábító angyal hogy azt higgyék, ellenszenve tartja vissza attól, hogy udvarias beszélgetésbe kezdjen. Megköszörülte a torkát. – Gratulálok a rivasi győzelméhez, tábornok. – A siker szövetségesemnek, a kolerának volt köszönhető, kedves asszonyom – válaszolta a férfi fagyos mosollyal fordulva feléje. – De elfogadom a gratulációt. – Úgy tudom, az emberei bátran harcoltak, így biztosítva van az itteni pozíciója. A férfi mellkasa megemelkedett és visszasüllyedt a fekete posztókabát alatt, ami akár sóhaj is lehetett. – Egy ideig igen – értett egyet, aztán világos szemöldökeit összevonta, s úgy folytatta. – Amit az öccséről mondtam korábban... megvolt benne minden, ami egy jó katonához szükséges. Nem akarom megbántani azzal, hogy elveszített szeretteire emlékeztetem, de meg kell, hogy mondjam, a hadtest se nem olyan nagy, se nem olyan személytelen, hogy ne érezné meg egy fiatal, ígéretes ember elveszítését. Nem szabad arra gondolnia, hogy kevésbé értékesnek tartjuk... de többet nem beszélek erről. Majd máskor, miután kipihente magát, beszélgetünk róla. A szokásos válasz tódult volna Eleanora ajkára, amikor keserűen döbbent rá, hogy semmi nem hatol át önteltsége páncélján. Azt akarta, hogy informálják, és azt várta tőle, hogy győzze le kétségeit, akármennyire fájdalmas is. Még ezt felismerve sem tudta megérteni, hogy miért Jean-Pault hozta fel példának, és miért nem Luist, aki katonai tekintetben sokkal értékesebb volt. De nem akarta megkérdezni sem. Elfogadta, hogy van valami oka rá, mint ahogy megtanulta az utóbbi néhány hónapban, hogy sok minden mást is elfogadjon. A kocsi lefékezett a Kormányzók Háza előtt. A tábornok sietve kilépett. Azonnal körülvették a testőrök, és lóháton követték őket. – Csütörtökön találkozunk – mondta mosolyogva, és elfordult. Ahogy a kocsi hirtelen rándulással újra mozgásba lendült, Grant hűvösen udvarias hangja törte meg a csendet. – Hová akarsz menni? 114

Jennifer Blake – Nem tudom – válaszolt Eleanora őrülten kívánva, hogy visszamehessen a férfihez, de képtelen volt kimondani azokat a szavakat, amivel elérhette volna. – Talán egy szállodába. – Valamikor, ha jól emlékszem, az Alhambrában szálltál meg... Eleanora bólintására a férfi kihajolt az ablakon, és kiadta a szükséges parancsot. Eleanora elmélyülten nézte, ahogy visszatelepedik. Úgy tűnt, Grant nem gyarapodott újabb sérülésekkel, legalábbis nem lehet rajta észrevenni. Olyan erősnek, ruganyosnak tűnt a kocsi homályában, mint amikor először találkoztak. – Meggyógyult a vállad? Már nem fáj? – kérdezte gondolatmenetét követve. A férfi feléje fordult, s komoran bámult rá vastag, sötét szemöldöke alól. – Meggyógyult – válaszolta egyszerűen. – Walkerrel voltál a második ütközetben is Rivasnál? – Igen. Eleanora felkacagott. – Nem tudom elhinni, hogy nem sérültél meg. Olyan egészségesnek tűnsz. – Mi a franc ez? – fakadt ki hirtelen a férfi. Hangja a megvetés és a szenvedély között ingadozott. – Hogy pont valaki olyan beszéljen így, aki heteket töltött a dzsungelban egy másik férfival, és az ő nevét és gyűrűjét viselve jön vissza. Ettől a tettetett törődéstől felfordul a gyomrom! – Nem tudom, hogy érted ezt – Eleanorát a férfi váratlan kirohanása teljesen összezavarta. – Én pedig azt hiszem, tudod! – A férfi várakozva, elbátortalanítóan szúrós tekintettel vizsgálta Eleanorát. Az asszony hátsó szándék nélkül próbálta meg visszaállítani a kapcsolatukat a régi alapokra. Érdeklődése őszinte volt. Nem akarta azonban ezt elmondani neki, ezért csendben bámult ki az ablakon az elsuhanó házakat tanulmányozva.

115

Csábító angyal Grant is szótlanságba süllyedt a rövid utazás hátralévő részében, bár Eleanora úgy látta, egyszer-kétszer, zavartan, összevont szemöldökkel rápillant. Az Alhambra pontosan ugyanolyan volt, mint akkor, amikor még Mazie-val élvezték a vendégszeretetét. Kicsit talán csendesebb is lehetett volna, kevesebb jövés-menéssel, de az egyszerű komfort légköre a régi maradt. Nem volt nehéz szobát kapnia, különösen, miután kiderült, hogy William Walker tábornok vendége lesz. Az előttük siető igazgatót követve Grant a szobájáig kísérte, bár nem lépett be az ajtón. Az igazgató ide-oda rohangált a szobában, ablakot nyitott és széthúzta a sötétítőt. Megnézve, van-e víz az üvegkancsóban, van-e törülköző és szappan, majd megállt, és nyugtalanul várakozott az amerikai hadtest egyenruháját viselő férfi helyeslésére. Grant bólintott felé, ami egyben volt a helyeslés, amit várt, és elbocsátás, majd megállt, kezében kalapjával, míg az igazgató lépései a kissé megkopott szőnyegen el nem haltak. – Köszönöm... – kezdte Eleanora. – Mindened megvan, ami kell? – kérdezett vissza Grant. Mindketten szótlanul álltak. Eleanora még időben nézett fel, hogy elkapja a férfi gyöngéd pillantását. De ez a kifejezés olyan gyorsan eltűnt a férfi szemétől, hogy nem is volt benne biztos, nem csak képzelte-e. Grant egy pillanattal később megszólalt. – Megkeresem neked a csomagodat, amit lepakoltak a gőzhajóról. – Nincs túl sok, csak egy kis útitáska. – Majd megkeresem. – És... talán szükségem lenne azokra, amiket a palotában hagytam. – Még mindig ott vannak – bólintott a férfi. – Hozzájuk sem nyúltunk. Senora Paredesszel összecsomagoltatom őket, és elküldetem neked. A hangja újra érdes lett. Eleanora halvány, önelégült mosollyal válaszolt, és fejét lehajtva, királyi mozdulattal – amit nagyanyjától tanult, aki francia arisztokrata családból származónak vallotta magát – becsukta a férfi után az ajtót. 116

Jennifer Blake Az elkövetkező napokban rengeteg dolga akadt. Az El Nicaraguense szerkesztője, egy lelkes, ambiciózus arckifejezésű, tintafoltos ujjú fiatalember kereste fel. Érdeklődése az asszony megpróbáltatásait illetően olyan ártatlanul nagyszerűnek tűnt, hogy Eleanora azt vette észre, sokkal többet mondott el neki, mint amennyit szeretett volna. Meglátogatta a katonaorvos, dr. Jones is. Egy magas rangú tiszt parancsait idézve leintette a kifogásait, és alaposan megvizsgálta. Így Eleanora kapott egy kenőcsöt a kezén lévő bőrkeményedésre, és egy hatásos krém receptjét, amit citromléből és íróból kell kikeverni, és a bőr színtelenítésére nagyon hatásos. Végül a doktor egy pillantást vetett rá, és megjegyezte, hogy túlságosan sokat fogyott. Hogy ezen változtasson, egy vörös húsban és friss zöldségben gazdag diétát írt elő neki, és meghagyta, hogy minden desszertet, amit csak elé tesznek, fogyasszon el. Beszélgetésük természetesen hamarosan a kórház és a nem túl régi konfliktus sebesültjei felé fordult, de pusztán szakmai szempontból. Mielőtt Dr. Jones elment volna, megígértette vele, hogy ellátogat majd a betegszobákba, hogy megnézze, mi változott távozása óta. Egy délutánt szentelt végül rá, hogy beváltsa ígéretét. A helyzet sokat javult azóta, de most már tartózkodott attól, hogy újra elfoglalja régi pozícióját, bár nem tudta, meddig lesz képes ellenállni a katonaorvos és az ismerős beteghordozók őszinte könyörgésének. Grant úgy tett, ahogyan megígérte. Eleanora csomagjai és ruhái a palotából is pontosan megérkeztek. Az utóbbit olyan szépen csomagolták be, hogy az a gyanú ébredt benne, Grant személyesen csomagolta be ruháit és piperéit. Órákig dédelgette magában ezt a kedves gondolatot. Kiszedve a csomagból és látva, hogy szépen ki vannak vasalva, és vállfákon lógnak, Eleanora nem tudta eldönteni, hogy a három ruhából melyiket vegye fel a tábornok ünnepélyére. A szoknya és a blúz, amit Crawford őrnagy szerzett neki, nem felelt meg ilyen esemény formalitásának, de a ruhák egyike sem. Az egyik rózsákkal volt telehintve, a másik zöld muszlinból készült. Úgy tűnt számára, hangulatának és a körülményeknek egyik sem felel meg. Talán lehetne fekete szalagokat fűzni az alsószoknya fűzőlyukaiba, mellé pedig fekete 117

Csábító angyal fejkendőt vehetne, és valahogyan hozzá kellene igazítani a zöld muszlinruhát, de akárhogy is próbálkozott, nem volt elégedett az eredménnyel. A harmadik napon mintha legtitkosabb vágyai váltak volna valóra, amikor egy vigyorgó katonának nyitott ajtót, aki egy ruhásdobozt tartott a kezében. – A tábornok üdvözletét hozom, asszonyom. Reméli, hogy ezt a ruhát veszi fel ma este – mondta a fiatalember, és átadta neki a dobozt. Eleanora tétovázott. Csak egy pillanatnyi gondolat hatására fogadta el a dobozt hálálkodva és mosolyogva, miszerint ez egy másik példája lehet a Nicaraguai Köztársaság költségfedezésének. Nem lett volna helyes, ha visszautasította volna William Walker lehetőségét, hogy kártérítést fizethessen neki. A ruha ekrü szaténból készült, fekete csipkével, és amikor Eleanora alaposan megvizsgálta, úgy találta, díszítését zöld muszlinnal oldották meg. A méret is ugyanolyan tökéletes volt, mint a stílus. A fodrok rétege a keskeny deréktól omlott lefelé. Vállát széles csipke fedte. Miután sikerült a sor apró gombot begombolnia – az egész nem tartott tovább fél óránál –, megnézte magát a tükörben, és bizony nem volt elégedetlen az eredménnyel. Derékban talán kicsit bő volt, de nem kételkedett abban, hogy a zöld ruha is az. Jó választás volt, úgy gondolta, ide-oda forogva az öltözőszekrény ajtaján lévő tükör előtt. Komor hangulata nem mutatott hamisan mély gyászt. A csipke mögött a krémszínű szatén kontrasztot képezett hajával, de anélkül, hogy bőrének sárgás árnyalatot kölcsönzött volna, amit a fekete önmagában valószínűleg megtett volna. Szükség volt még valamire, hogy a nyakát fedő fekete anyagra valami kerüljön, így aztán hirtelen ösztönzésnek engedve kihúzta a ruha fölé Szent Mihály medalionját. Már felöltözött, és éppen várakozott, amikor a tábornok hintója megérkezett, és ha kiábrándultságot érzett is, amiért Neville Crawford őrnagy volt a kísérete, nem mutatta. A férfinak egyáltalán nem volt ilyesfajta tartózkodása az érzelmeit illetően. Amint beültek a kocsiba, a férfi keresztbe rakta a lábait, s örömteli mosoly jelent meg ajkán. 118

Jennifer Blake – Vége a szerencsének? Ha a hegy nem jönne Mohamedhez, Mohamednek kellene a hegyhez mennie. – Ezt hogy érti? – kérdezte Eleanora keményen. – Úgy értem, nincs időnk rá, hogy megvárjuk, míg az ezredes levetkőzi féltékenységét és büszkeségét. – Féltékenységét? – Természetesen. Gondolja csak meg, Farrell mit érezhetett, amikor megtudta, mit tett magáért Luis de Laredo. Most, hogy már a férje meghalt, Farrell biztosan hamarosan túlteszi magát rajta, de ahogy mondtam, nincs időnk. Eleanora egy pillanat alatt megértette, miről beszél az őrnagy. Egy percig csendben hallgatott. – Miért ez a hirtelen nagy sietség? – Hallottunk bizonyos híreket, miszerint Walker le akarja tartóztatni Rivas elnököt, és a kabinetet, mint árulókat, mivel Rivas levelezéseket folytat San Salvador és Guatemala vezetőivel. A fővárosban voltak bizonyos Amerika-ellenes megmozdulások. Hogy őszinte legyek, az a gyanúm, Rivas maga eszelte ki az egészet. El Presidente már megütötte egyszer a bokáját, nem is olyan rég, amikor Walkert megmentőként üdvözölték Leónban, a Costa Rica-i hadsereg visszavonulása miatt. Fogadok, Rivas a népszerűségét akarja próbára tenni a Walkerével szemben. Meg aztán most, hogy egy ideje a kis tábornok felügyel a fenyegető invázióra, szeretne egy kis ellenszenvet kavarni körülötte, hogy kiszoríthassa az amerikai hadtestet az országból, mielőtt Walker túlságosan megerősödik, vagy esetleg szemet vet az elnöki székié. – Újabb árulás – suttogta Eleanora. Neville Crawford megrázta a fejét. – Talán, de ránk nézve nincs jelentősége, hogy hol kezdődött el a pletyka. Mi ugyanazt akarjuk, amit Rivas. Kitúrni innen William Walkert. – Mi az, amit csinálnunk kell? Az asszony hangjában bujkáló gúnyt figyelmen kívül hagyva Neville magyarázni kezdett. 119

Csábító angyal – Nyilvánvaló, hogy Walker nem engedheti meg magának, hogy ne figyeljen fel erre. Talán úgy alakulnak a dolgok, amit a hírek sugallnak – ha egyáltalán megvan egy ilyen lépéshez a megfelelő támogatója. Tudnunk kell, hogy mit akar csinálni, és mikor. – Engem miért kellett belerángatniuk? Miért nem Nina Maria deríti ki ezt magának? – Mert – mondta egy pillanatnyi gondolkodás után – mert Walker tábornok már nem bízik benne a Juanitával történt incidens óta, így a fontos találkozóit a tisztjei szállásán bonyolítja le, általában a Farrellén. – Kezdem érteni – mondta a lány kifejezéstelenül. – Jó. Azt hiszem, biztosak lehetünk abban, hogy Walker nem dönt Farrell nélkül ebben a kérdésben – akár megfogadja a tanácsát, akár nem. – És mi van, ha már megvolt a megbeszélés? – Az információforrásaim valamivel gyorsabbak, mint Walkeréi. Lehet, hogy már tudja azt, amint az imént mondtam el, de ha így van, legfeljebb pár órája tudhatja. Azt hiszem, jő lesz, ha időben cselekszik. Mondjuk, még ma este. – Biztos vagyok benne, hogy van javaslata arról, hogyan kezdjek hozzá – mondta Eleanora, és közben kifelé bámult az ablakon. Éppen beértek a térre. Másodperceken belül megérkeznek a Kormányzók Háza ajtaja elé. – Kevés férfi tud ellenállni a vonzerejének – válaszolta az őrnagy. Hangja halkan és bizsergetően hangzott a sötétben. – Biztos vagyok benne, hogy én nem tudnék, ha olyan nőből áradna, mint amilyen maga, Eleanora. Ez a megjegyzés megrázta Eleanorát. Úgy gondolta, a férfi sokkal jobban el van foglalva a szerencse keresésével, mintsem hogy őt vonzónak találja. Eddig valamiféle biztonságot jelentett, hogy a férfi érzéketlennek tűnt a vonzereje iránt. Nem volt oka azt hinnie, hogy az őrnagy tőkét fog kovácsolni ebből, most mégis sokkal sebezhetőbbnek érezte magát. A Kormányzók Háza ragyogott a lámpák fényétől, s a beszélgetések és nevetések hangjaitól, a jólét jeleitől volt hangos. Eleanorának úgy 120

Jennifer Blake tűnt, több gyertya ég a kandeláberekben, mint amikor utoljára itt táncolt, s több nő jelent meg, és több szikrázó ékszert viseltek. Az asztalon pazar, ínycsiklandozó ételek sorakoztak, a borospoharak gyakrabban teltek meg, a zene hangosabb volt, a keringő gyorsabb. Lehet, hogy csak ő képzelte így, mivel olyan sokáig távol maradt az estélyektől, de úgy gondolta, nem így van. A levegő izzott az izgatottságtól. Eleanora hátralépve és a mulató asszonyokat, férfiakat nézve úgy érezte, mozdulataik telhetetlen mohóságot tükröznek az egyik percben, és mindent átható félelmet a másikban. Annak ellenére, hogy Nina Maria mellette állt, William Walker melegen üdvözölte Eleanorát, de ahogy arrébb lépett, már nem kapott különösebb figyelmet. Ez nem lepte meg. A tábornok sokkal jobban el volt foglalva a külföldi méltóságokkal és a fontosabb vendégekkel, köztük egy, a gazdagok kielégült megjelenésével kiöltözött, New Yorki akcentussal beszélő iparmágnással. A keringő élénk ritmusa ellenére Eleanora sötét lelkiismerete nem engedte, hogy feketébe öltözve táncoljon. Crawford őrnagy előzékenyen körbesétálta vele a táncparkettet, míg Nina Maria el nem hívta táncolni. Egy ideig dr. Jones mulattatta. Később Thomas Henry ezredes jött oda hozzá és beszélgetett vele, miközben előre-hátra topogott a sétabotjára támaszkodva. Aztán Luis egyik-másik tiszttársa jött oda hozzá, akik ismerték őt, míg hirtelen úgy érezte, mintha a figyelem középpontjába került volna. A sok részvétnyilvánításra válaszolni sem volt könnyű, pláne nem a természetes kíváncsiságuk sarkallta kérdésekre. Úgyhogy nem sajnálta, amikor a társaság szétszóródott mellőle. Egyedül álldogált egy ablakmélyedés alatt, amikor egy könnyű hang megfordulásra késztette. Grant állt mögötte, és amikor Eleanora a riadtsághoz hasonló mozdulattal felemelte a fejét, a férfi a kezébe nyomta a kezében tartott egyik pezsgőspoharat. – Idd meg ezt – mondta a férfi bevezető nélkül. – Olyan sápadt vagy, hogy biztosan jót fog neked tenni. Eleanorában feléledt valami megsértettség féle, aminek nem sok köze volt a hiúsághoz. 121

Csábító angyal – Annyira kedves tőled, hogy rám gondolsz – dünnyögte elmerengve. A férfi nem válaszolt. Néhány másodperc után, hogy valamit csináljon, Eleanora ajkához emelte a poharat, és kortyolt egyet belőle. Grant ugyanabban a pillanatban kinyújtotta a kezét, és felemelte a torkánál pihenő Szent Mihály-medált. Eleanora zavarában félrenyelte a szénsavas bort. Az végigégette a légcsövét, és kezét a szája elé kapva, fuldokló köhögés kezdte rázni. Grant körülnézett, és sietősen elvette a poharát, majd a sajátjával együtt egy közeli asztalra tette. Szélesre tárta a francia ajtót, majd kikísérte a Kormányzók Házának hátsó falából kiugró egyik tornácra. Már felemelte a kezét, hogy hátba veregesse, de akkorra Eleanora már eléggé rendbe jött ahhoz, hogy gyorsan megrázza a fejét. – Köszönöm, most már jól vagyok – mondta rekedten. – Biztos? Eleanora bólintott, s nevetséges volta miatt zavartan elmosolyodott, mielőtt lesütötte volna a szemét. – Remélem, nem öntöttem le ezt a gyönyörű ruhát. Nem szeretném, ha tönkretenném. Emlékeztetnél arra, hogy köszönetet mondjak érte Walker tábornoknak? A férfi hallgatásában volt valami különös, ami arra késztette Eleanorát, hogy felnézzen. Éppen időben, mert a férfi arcvonásain keresztülsuhanó önelégültség szikráját vélte felfedezni. – Nem... nem a tábornok küldte, ugye? – kérdezte lassan. – Hanem te. A katona azt mondta... De én gondoltam, hogy... – Ne csinálj belőle ekkora tragédiát – mondta a férfi röviden. – Azt gondoltam, hasznát vennéd egy köntösnek, úgyhogy vettem neked egyet. Szóra sem érdemes. Eleanora tudta, hogy ennél sokkal többről van szó. Mielőtt szavakba tudta volna önteni az érzéseit, a férfi sarkon fordult, és faképnél hagyta. Eleanora remegő érzéssel a szíve körül figyelte távozását, mintha éppen most veszített volna el egy nagyon fontos lehetőséget. Amíg ott álldogált, megpillantotta Nina Mariát, amint alattomosan odavonult Granthoz, és kígyószerű mozgással Grant karja alá csúsztatta kezét. 122

Jennifer Blake Eleanora ebben a pillanatban ébredt rá, hogy neki is részt kell vennie ebben a veszélyes szerencsejátékban.

123

Tizenkilencedik fejezet Minden különösebb nehézség nélkül sikerült észrevétlenül kisurrannia a Kormányzók Házából. Még a kaput őrző két katona sem figyelt fel rá. Még nem volt késő, legalábbis a trópusi szokásokhoz képest nem. A főteret sárgás fátyolba borította a házak ablakaiból kiszűrődő halvány fény. Sétálgató fiatal párok, s beszélgető idősebb emberek élvezték az esti szellő hűsítő fuvallatát. Valahonnan halk zene szivárgott elő, s hangja betöltötte a teret. Eleanora a Calle Santa Celiára fordult, és a palota felé vette az irányt. Már számtalanszor ment végig ezeken a macskaköveken. Nem volt hát meglepő, hogy milyen otthonosan közeledett célja felé. Amint megpillantotta a tornácot, egy pillanatra megtorpant. Szeme végigfutott a ház falát borító futónövény dús levelein. Agyát megrohanták az emlékek. Majd erőt vett magán, és a csengő felé nyúlt. A csörömpölő hang visszatérítette a jelenbe. Néhány örökkévalóságnak tűnő perc után meghallotta a zárban forgó kulcs hangját. Senora Paredes vékony arca jelent meg a kinyíló ajtó mögött. Az asszony nyugalmat erőltetett magára, s úgy haladt el az idős hölgy mellett. – Jó estét! – vetett oda, miközben fejkendőjét hanyagul a vállára csúsztatta, s határozottan lépdelt befelé. A senora gyorsan bezárta az ajtót, és Eleanora után fordult. – Az ezredes úr várja magát? A látogató mosolyogva nézett Vissza a lépcsőről. – Azt hiszem, örülni fog nekem! – felelte kedvesen. 124

Jennifer Blake A hálószobában semmi sem változott a Granttal töltött néhány éjszaka óta. Ennek a megállapításához elegendő volt a nyitott ablakon át beszűrődő holdfény. A ruhásszekrény, a mosdó, az asztal, a fehérbe öltöztetett ágy mind ugyanúgy állt régi helyén. Még a padlóra terített pokrócok is pont abban az elrendezésben feküdtek ott, ahogy azt utoljára látta. Grant tárgyai is ugyanott helyezkedtek el, mint amikor Rivasba indulva hagyta őket. Ingjei és nadrágjai szép rendben sorakoztak a szekrényben. Ezüstnyelű fésűje és borotválkozó felszerelése a mosdó feletti polcon pihent. Eleanora ledobta válláról a kendőt, és a fésűhöz lépett. Mutatóujját végighúzta a fémen, s megállapította, hogy ugyancsak ráférne már egy kis polírozás. Tétován sétálgatni kezdett a szobában. Kevés férfi képes ellenállni az intenzív vonzerőnek – villantak át fején Neville szavai. Neville arra gondolt ezzel, hogy vannak olyan férfiak, akik nem tűrik, ha egy nő rájuk akaszkodik. A gond csupán az, hogy jó oka volt azt hinni, hogy Grant is ebbe a csoportba tartozik. Juanitával sem teketóriázott sokat azon az emlékezetes reggelen. Talán vele is így bánik majd egyszer? Ellentétben azzal, amit a senorának mondott, egyáltalán nem volt biztos abban, hogy az ezredes örülni fog neki. Úgy érezte, meghalna szégyenében, ha félelme beigazolódna. Gyomra kezdett összeszorulni. Grantnak minden oka megvolt rá, hogy úgy tegyen, ahogy tett. Juanita túlságosan is vad és erőszakos – próbálta megnyugtatni magát, de nem sok sikerrel. A kilátásai nem voltak túl biztatóak. Talán könnyebb lenne a helyzete, ha nem ilyen utcai, hanem valami csábosabb ruhában jött volna – gondolta –, de a legjobb az lenne, ha fel sem vett volna semmit. Elgondolkozva nézett ki az ablakon, miközben kezét tétován tarkójához emelte, s kigombolta ruhája legfelső két gombját. Nem láthatta a falon végigfutó sötét árnyékot, majd a szobába lépő férfit. Grant hanyag mozdulattal a szekrény tetejére küldte kalapját, s az asszony mögé lépve izmos karjaival átölelte a derekát. – Hadd segítsek! – súgta a fülébe mély, meleg hangon. Eleanora lábából hirtelen kiszállt az erő. Szíve hevesen megdobbant a férfi testének szoros közelségétől. Erezte, hogy vére bizseregni kezd, s 125

Csábító angyal szaporábban veszi a levegőt. A leendő izgalmak előérzete lassan kiszorította fejéből a bűntudat utolsó csíráját is, s helyét féktelen vágy foglalta el. Grant ujjai lágy magabiztossággal haladtak végig a gombokon. Mikor az utolsót is kioldotta, maga felé fordította a lányt, s kezét gesztenyebarna hajába túrva gyengéden megcsókolta. Eleanora kiszabadította karjait a ruhából, s annak anyaga halk suhogással a földre omlott. Átkarolta a férfi széles hátát, s magához szorította. Érezte Grant ellenállhatatlanul feltörekvő vágyát, s testét forró hullámok öntötték el. A férfi ajkai cirógatni kezdték arcát és nyakát, s Eleanora átadta magát a perzselő szenvedélynek. Az erős karok felemelték, majd óvatosan az ágyra fektették. Néhány gyors mozdulat után megszabadult öltözéke utolsó darabjaitól is. A férfi felhevült bőre meztelen testéhez tapadt, s érzéki kéj áradt szét ereiben. Grant feszes mellkasába markolt, majd ujjai lassan lefelé vándoroltak a férfi hasfalán. Grant keze keblére tapadt, majd fonó ajkai bútokba vették a kidudorodó bimbókat. Ujjai egyre lejjebb és lejjebb haladtak, míg elérték csípőjének intim szegletét. Eleanora várakozással teli izgalma a tetőfokára hágott, mikor érezte, hogy testük eggyé válik. A férfi magabiztos és gyengéd mozgása bizonyossá tette abban, hogy vágyai nem maradnak beteljesületlenül. Ez még jobban fokozta mámorát. Bizsergető meleg hullámok öntötték el testét, s érezte, hogy vele együtt a férfi is az öröm egyre magasabb fokára jut. A gyönyör már az elviselhetőség határára ért, és kéjesen vonagló testük egyetlen nagy, egymást szorító görcsbe feszült, amely hosszan tartó, lassú lüktetéssel oldódott fel. Az asszony teste ernyedten pihent a durva szövésű ágytakarón. Kinyitotta szemét, s tudata tisztulni kezdett. Átszellemült mosollyal arcán nézett a mellette végignyúló férfi tengerkék szemébe, aki lágyan megcsókolta remegő ajkait. – Eleanora – szólalt meg Grant néhány perc elteltével. A hangjában lévő sürgetés visszahúzta a lányt a jelenbe az álom csendes világából. Koncentrálnia kellett néhány pillanatig, mielőtt a hang irányába fordult. A nyugalom érzését kezdte felváltani a szégyen. Hogyan veszthette el 126

Jennifer Blake ilyen könnyedén a fejét? Hogyan adhatta át magát ennyire önfeledten a férfinak? De vajon mit kellett volna tennie? Cselekedjen úgy, ahogy szíve és teste diktálja, félredobva minden viselkedési normát, vagy pedig tegye azt, amit illik, elfojtva kavargó vágyait? A nyakában lévő Szent Mihályt ábrázoló medál szinte égette bőrét. A Luisszal kötött esküje már nem kötelezte ugyan semmire, de a halála miatti gyászt azért sokkal szigorúbban és hosszabb ideig is tarthatta volna. De mindezeknél is sokkal jobban izgatta az a kérdés, hogy vajon mit gondolhat most Grant róla? Az asszony elpirult, és felkönyökölve a ruhája után nyúlt, de az túl messze volt ahhoz, hogy elérje. A férfi eléje tartotta a karját, de Eleanora eltolta magától, és megpróbált kiszállni az ágyból. Grant egy gyors mozdulattal arrébb dobta a ruhát, és visszahúzta az asszonyt az ágyra. Lefogva tartotta, amíg az bele nem törődött, hogy nem versenyezhet a férfi erejével. – Hová akartál menni? – kérdezte Grant könnyedén, és gyöngéden elsimított egy tincset, amely csiklandozta az ajkát. Eleanora megpróbálta lenyelni a torkában keletkezett gombócot. – Megyek... vissza az Alhambrába. Válasza észrevehetően zavarba hozta a férfit. – Azt nem hiszem... – felelte némi remegéssel a hangjában –, legalábbis addig nem, amíg el nem meséled nekem, hogy miért jöttél ide, ha nem akarsz maradni, valamint, hogy mi az atyaúristen történt veled, amitől úgy viselkedsz, mint egy törékeny kínai porcelánbaba?! – Grant... – Az elejétől, légy szíves! – vágott közbe a férfi ellentmondást nem tűrő hangon. Az asszony nagyot sóhajtott. – Ha tudnád, mit kérdezel... – Nagyon is tudom – vágott közbe ismét. – Az nem segít, ha úgy teszel, mintha mi sem történt volna. Vagy szívesebben mesélnéd el a tábornoknak? Én inkább megkímélnélek ettől. – Nem hiszem, hogy képes lennék megtalálni a megfelelő szavakat – mondta Eleanora. A gondolat, hogy röviden össze kell foglalnia 127

Csábító angyal mindazt a sok érzést és eseményt, ami történt, nagyon elkeserítette. Hiszen borzasztóan könnyű hibázni, valami olyat mondani neki, amit bölcsebb volna inkább elhallgatni előtte. – Próbáld meg! – biztatta a férfi. Eleanora zavartan mesélni kezdte a kórházi letartóztatása óta történteket. Hangja eleinte bizonytalan volt, de aztán nekibátorodott, s a szavak könnyebben áradtak belőle, mint azt korábban gondolta volna. Ahogy a szökésről, a Luisszal a völgyben töltött napokról beszélt, arról, hogy mennyire vigyázott rá a férfi, a hangja egyre magabiztosabb lett. Színesen ecsetelte, milyen reménytelennek érezték, hogy megtudják Juanita halálának okát, s hogy miért végezték ki azokat az embereket, akik visszatértek vele Granadába. Az őserdei utazás, az öböl látványa, Kurt halála, elfogásuk és Hondurasba szállításuk viszonylag könnyű téma volt. De hangja ismét bizonytalanná vált, amikor Crawford őrnagy megérkezéséhez, Sebastian atya áldásához és a tizenegy órás házassághoz ért. – Azt akarod mondani, hogy Luis és a többiek még éltek, amikor Crawford utolért benneteket? — vágott közbe a férfi türelmetlenül, mert nem tudta kivárni, amíg Eleanora vonja le a végső következtetést. – Igen. Miért? A férfi megmerevedett arcizmai jelezték neki, hogy kényes területhez ért. – Az őrnagyot azzal hatalmazták fel, hogy tárgyaljon a foglyok szabadon bocsátásáról – felelte szárazan. – Kíváncsi volnék a jelentésére. Folytasd csak. Kezd érdekessé válni a dolog. Mesélj nekem erről a házasságról. Nem kétséges, hogy a szerelem minden, akadályt legyőz, de igaz ez a börtöncellára is? – Nem... nem – felelte az asszony, visszatartva lélegzetét. Vigyázott, hogy bensőjében a remegés ne érződjön a hangján –, egyáltalán nem úgy történt. Csupán egy... nagylelkű gesztus, semmi több. Luis a nevével védelmezett engem egy olyan szövetségben, amely soha nem teljesedett be... efelől biztosíthatlak. Nem akartam, hogy több legyen, és szerintem ő sem lett volna képes rá. Másnap reggel csak bámultam utána, amint nevemmel az ajkán a 128

Jennifer Blake halálba indul, és... és azt hiszem, eltekintve attól, hogy engem itt kell hagynia, boldogan halt meg... Az utolsó szavaknál már kitört belőle visszafojtott sírása. Szemébe könny szökött, és a kövér cseppek lassan végigfolytak arcán. Megpróbált kiszabadulni Grant karjaiból, de nem sikerült. Nem bírta tovább visszatartani a sírást. Grant hosszú percekig csendben maradt, majd halkan szitkozódva felkelt, és a lány kezébe nyomta a ruháját, hogy letörölhesse könnyeit. Aztán az ágy szélére ült, s kezét térdére téve maga elé meredt. Reagálása egyszerre volt gyógyír és csípős só Eleanora lelki sebének. Újra megerősítette bűnösségében, s ez egyre csak sürgette, hogy mindent őszintén bevalljon. Mély lélegzetet véve belekezdett. – Jean-Paul... – Fölösleges tovább folytatnod, a többit már tudom – vágott közbe a férfi. Hangjának határozottsága elnyomta a lány erőtlen kísérletét. – Minden világos, csak az nem, miért jöttél ide ma este. – Pedig ez teljesen nyilvánvaló – felelte Eleanora rövid hallgatás után. – Nekem nem az – feküdt Grant ismét a lány mellé. Nem ért hozzá, de hirtelen tudatára ébredt, milyen szigorúan bánik az érzelmeivel. – Azért jöttem, mert... sajnálom azt a félreértést a ruha körül. – Vissza akarod adni nekem? – kérdezte hitetlenkedve a férfi. Eleanora elpirult. Letörölt egy könnycseppet az arcáról. – Nem – felelte elhatározva, hogy csak félig mondja el az igazságot. Nem mert a férfi szemébe nézni. – Maradni akartam, és úgy gondoltam, hogy nehezebben dobsz ki, ha nem vagyok nyakig felöltözve. Grantnak egy pillanatra elakadt a lélegzete. Megsimogatta a lány arcát. – Nagyon bölcs gondolat. Szívesen megmutatnám még egyszer, mennyire bölcs, de azt hiszem, most mégis jobban tennéd, ha megpróbálnál aludni. Hitt neki. Nem kérdőjelezett meg semmit abból, amit mondott. Ez sokkal több, mint amit egy ilyen cinikus természetű embertől Eleanora elvárhatott. Több volt, mint amit megérdemelt. Ismerte Grantot, tudta, 129

Csábító angyal milyen gyanakvó. Egy kissé szégyellte is magát, de legalább enyhült a szívét szorongató rossz előérzet. Zöld szemei sejtelmesen csillogtak a sötétben, amint a férfi felé fordult. – Tudom, hogy törékenynek látszom – mondta halkan –, de erősebb vagyok, mint te, sokkal erősebb. A hold már javában világított, mire mindketten lehunyták a szemüket. Eleanora mélyen aludt. Kimerültebb volt, mint azt be merte volna vallani. Hajnal felé hangos sírással ébredt. Grant átölelte, s addig tartotta karjaiban, míg meg nem nyugodott. Az asszony megpróbálta elmondani, hogy mit álmodott, de nem volt rá képes. A részletek gyorsan kicsúsztak fejéből, s csak megfejthetetlen homályt hagytak maguk mögött. – Mit gondoltál, amikor Rivasból visszatérve láttad, hogy nem vagyok itt? A reggeliző asztalnál ültek. Körülöttük legyek zümmögtek a narancshéj és a szalonna illatának köszönhetően. A nap egyre melegebben sütött. Eleanora újabb adag kávét töltött Grant kiürült csészéjébe, s ezalatt igyekezett elkerülni a tekintetét. – Először is – vette el a kávét a férfi – mérges voltam a rám szakadt munka miatt. Bár gondoltam, hogy Luis idióta módjára messzire vágtat veled, még mielőtt Walker visszaérkezik, és a helyére teszi a dolgokat. Ez még akkor történt, mielőtt rádöbbentem, mit is készülnek veled tenni. Arra később jöttem rá, hogy Juanita tervének nagyobb része azon alapult, hogy engem eltegyenek láb alól. Még mindig bánt egy kicsit, hogy amikor segítségre volt szükséged, Luis volt ott veled, és nem én – mivel ő tudta, hol vagy, én meg nem és azon az éjszakán is ő volt melletted helyettem. Ha akkor véletlenül rátok találok, minden bizonnyal megpróbáltam volna megölni a fickót. De éppen házifogságban tartózkodtam. Tulajdonképpen most már hálás vagyok neki, amiért vigyázott rád. – Házifogságban? – kérdezett vissza gyorsan Eleanora. 130

Jennifer Blake – A saját érdekemben – jelent meg az a jól ismert ravaszkás mosoly az ezredes szája szögletében –, legalábbis Walker így fogalmazott. Nem tartott túl sokáig, még két hétig sem, de arra elég volt, hogy már ne tudjalak utolérni. És arra is, hogy Walker megóvjon a hadsereg számára egy tisztet, akiről tudta, szüksége lesz rá, ha visszatér Rivasból. És végül elegendő volt arra is, hogy elveszítsen egy hűséges hívet. Valóban ennyire törődött volna vele? – tűnődött Eleanora. Ezek a szavak szinte égették a torkát, de sajnos már eljátszotta azt a jogát, hogy megkérdezhesse. – Nem hiszem, hogy lett volna valami különbség, ha te kapsz el minket, és nem Crawford őrnagy, különösen, ha neked kellett volna Hondurasba jönnöd velünk – mondta ehelyett. – Hondurasba? Nekem nem volt tudomásom erről a küldetésről, csak miután Crawford elindult. Azt hiszem, jó okot szolgáltattam az öreg Billy bácsinak, hogy kételkedjen az együttműködésemben, sőt még a hűségemben is. De ez egy külön dolog. Ez az egész ügy rendkívül zavaros. Hivatalos formában semmi hír nem érkezett arról, hogy téged elfogtak. Ezt még a tiszti váll-lapomra is lemerném fogadni. Ahogy Walker mondaná: Tudnom kellene róla, ha így volna. Nem, van valami furcsa ebben az egészben. Még abban sem vagyok biztos, hogy nincs semmi rés a tábornok információs hálózatán. Eleanora úgy vélte, az a természetes, ha érdeklődik a téma iránt. – Luis és én erről a lehetőségről is beszélgettünk. Azon tűnődtünk, hogy senora Paredes vajon be van-e avatva? – Lehetséges. Bár óvatos öreg hölgy, és túlságosan is fél attól, hogy elveszítse, amije van, úgyhogy ő nem fog semmit tenni, ami a saját akarata ellen való. – Változtat ez a dolgokon? – kérdezte Eleanora. Eltelt egy hosszú perc, mire a férfi válaszolt. – Azt hiszem, nem. A lány nagyot nyelt, leplezve elégedetlenségét, s elzavarta az arca előtt szemtelenkedő legyet. Tovább folytatta a kérdezősködést. – Van valaki más, akire gondolsz? 131

Csábító angyal Az ezredes megrázta a fejét, s letette a csészét, majd a kalapja után nyúlt. – Csak megérzések – felelte, majd felállt az asztaltól, s Eleanorához lépett. Az alkarjánál fogva magához húzta őt. – Jobb lesz, ha becsukod az ajtókat. Pokoli meleg van itt mostanában, különösen, ha beáramlik a kinti forró levegő. Bár nem igazán hiszem, hogy amúgy is meg bírnál maradni a négy fal között, úgyhogy bármennyire is szeretem ezt a köntösödet – nézett végig ravaszkás szemekkel a lány csábos öltözékén –, nem igazából akarom, hogy látogatókat fogadj az udvaron. Azt hiszem, jobb lesz, ha megint intézkedem ruhaügyben. – Nem okoz neked nehézséget? – kérdezte Eleanora aggódva. – Sőt, még lehet, hogy élvezni is fogom – válaszolta a férfi. – Már igazán megtanulhattam, milyen a jó női ruha. Bár mindig jól jön egy kis gyakorlás... a lényeg, hogy a gombok jól kézre essenek. – De csak akkor, ha az enyémen gyakorolsz – mondta Eleanora csipkelődve. Miután búcsúcsókot váltottak, az asszony elgondolkozva nézett az ezredes távolodó alakja után. Szívében tompa fájdalmat érzett. Csomagjai egy kis kézikocsival érkeztek meg az Alhambrából, egy órával ebéd előtt. Ez is nagyszerű példája volt Grant kiváló szervezőkészségének, itt, a holnap országában. Eleanora mosolyogva vette ki a dobozból a blúzt és a szoknyát, amit hondurasi kosztümnek nevezett, amikor csengettek. Kilépett az erkélyre, hogy megnézze, ki a váratlan látogató. Egy hölgy állt a kapuban, óriási, ízléstelen kalappal a fején, melyet ráadásul frissen vágott hibiszkusz díszített. A homlokára csüngő vörös hajtincsek láttán Eleanora felkiáltott. – Mazie! – s azzal már rohant is lefelé a lépcsőn. A színésznő széttárt karokkal várta elsöprő lendülettel érkező barátnőjét. – Isten hozott, nemdebár? – kérdezte Mazie, amikor kibontakoztak az ölelésből. – Tudod, hogy igen – felelte Eleanora kedvesen mosolyogva. – Pedig voltak kétségeim. Napokig ki sem dugtad az orrod otthonról, de még csak egy percre sem láttalak. 132

Jennifer Blake – Igen, tudom – felelte Eleanora bűnbánóan. – Dr. Jonestől érdeklődtem felőled. Azt mondta, jól vagy, s boldogan élsz Johnnal, a színházzal és az árváiddal. Ez olyan idilli képnek tűnt, hogy nem akartam megzavarni a problémáimmal. – Ne légy csacsi. Ha csak egy kicsit is ismersz, tudhatnád, majd meghalok a kíváncsiságtól, hogy elmondd, hogy vagy és mi történt veled. El sem tudtam képzelni, micsoda megpróbáltatásokon mentél keresztül, amíg nem láttam a reggeli lapokban. Azt hittem, csak Laredo rejteget valahol. Romantikus, de korántsem olyan veszélyes, mint amire az El Nicaraguense célzott. Ennél több említés nem esett a történetről itt a városban. – Ó, azok az újságok – mondta Eleanora tűnődve, mert hirtelen az eszébe jutott, mit tenne vele Grant, ha beszélne a kiadóval. Nem érdekes – hessegette el magától a gondolatot. A fontos az, hogy ne legyen köztük semmi feszültség. – Gyere, üljünk le – invitálta vendégét. – Megnézem, mit tehetek egy csésze kávé ügyében. A narancsfa lehullott szirmai beborították az udvar hátsó részét. A napfény ragyogva csillogott a köveken és a víztócsákon, melyek a senora virágöntözése következtében keletkeztek. – Van egy érdekes üzenetem számodra Neville-től – mondta Mazie, miközben Eleanora az asztalra tette a kávéscsészéket. – Igazán? – Azt mondta, hogy adjam át gratulációit, és holnap valamikor fel fog keresni. – Már mindenki tudja, hogy megint Granttal vagyok? – vonta fel a szemöldökét Eleanora. – Te különleges jelenség vagy. Természetes, hogy az emberek érdeklődnek irántad. Javíts ki, ha tévedek, de azt hiszem, Neville élenjár ebben. Ő mondta meg, hol talállak. A gondolat, hogy Neville Crawford mindig szemmel tartja, s talán még azt is látta, amikor tegnap este a főtéren át idejött, ellenszenvvel töltötte el Eleanorát. 133

Csábító angyal – Ha a személye nem lenne kívánatos a számodra, nem kell vele találkoznod... vagy talán mégis? – nézett Mazie kutatóan Eleanora beszédes arcába. – Nem tudom, mire gondolsz – felelte Eleanora, észrevéve barátnője fürkésző pillantását. – Ó, kedvesem, én már nagyon régóta ismerem Neville-t. Megvannak a maga jó tulajdonságai, hajlama és neveltetése szerint is egy igazi úriember, aki kiválóan ismeri a női lelket. De ha pénzről van szó, akkor elvei vannak. Elég jól ismerem az üzleti ügyeit, és azt hiszem, hogy már torkig van ezzel a Walker és hívei kontra Wanderbilt és a pénz körülötti huzavonával. És nekem van egy halvány elképzelésem, melyik tábor a vonzóbb Neville számára. Tehetsz úgy, ha akarsz, hogy téged mindez nem érdekel, de nem fogom elhinni – mondta Mazie mosolyogva. Eleanorának nem igazából volt ínyére, hogy elárulja titkát, s elmondja Mazie-nek az egész történetet, minden részlettel együtt, amiket még Grantnak sem tudott elárulni. Hiszen a legkevésbé sem várhatta el a férfitól, hogy megértse mindazt a problémát és nehézségeket, melyeket legfeljebb csak egy másik nő tudna átérezni. Nem vezetne jóra, ha most beszélne Mazie-nek, hiszen ő valószínűleg nem figyelmeztetné William Walkert, még akkor sem, ha ez nem jelentené sem az ő, sem pedig Neville elárulását. Ráadásul Mazie őszintén kedvelte Jean-Pault. Az információ kiadása pedig végső soron a kivégző osztagot jelentené mindhármuk számára, és Eleanora megítélése szerint Mazie képes volna ilyen gonoszság elkövetésére. Neville, ezzel a homályos üzenettel maga adta Mazie kezébe az első kulcsot. Ha most pedig elárulná a hiányzó részeket, Neville csak magát okolhatná. Ezt tehát nem tehette. Túl nagy a kockázat. – Sajnálom, Mazie – emelte fel a fejét – én igyekszem, de tényleg nem értem, miről beszélsz. Mazie élesen a szemébe nézett. Festett szája és rizsporos arca ebben a megvilágításban egy kissé züllött külsőt kölcsönzött neki, csökkentve ezáltal megjelenésének varázsát. 134

Jennifer Blake – Rosszabb, mint gondoltam – bólintott végül a színésznő beleegyezően –, ne beszéljünk róla. De jegyezd meg: ha szükséged lenne rá, ahol én vagyok, ott számodra is van hely. – Mazie, te... – Ne aggódj miattam. A jövőt nem láthatom előre, kivéve talán, hogy bajba kerülsz. Szeretnék segíteni, ha tudok. Ha pedig nem, akkor a legkevésbé sem szeretném fokozni a bajt. Eleanora megérintette Mazie karját, mikor a színésznő felállt az asztaltól. – Van egy dolog, amit megtehetnél – mondta. – Mi az? – Mondd meg Neville-nek, nem akarom, hogy idejöjjön. Szívesen találkozom vele bárhol, csak nem itt. – Ez minden? – Igen – felelte a lány határozottan. Lehet, hogy nehezebb lesz máshol találkoznia a férfival, de mindenképpen hasznosabb. Nem tetszett neki a gondolat, hogy Neville belépjen oda, ahol egyszer már megismerte a boldogságot. Ha a mesterkedéseinek nem is tud gátat szabni, a jelenlétének viszont igen. Bár Grant hazajött, hogy megebédeljen vele, nagyon el volt merülve valamibe, és evés után gyorsan távozott. Miután elment, senora Paredes leszedte az asztalt, majd elvonult sziesztázni a szobájába. Eleanora kiült a kertbe, s gondolataiba mélyedt. Az idegei pattanásig feszültek. A körülmények miatt lehetetlen volt nem gondolnia arra, vajon mi járhat Grant fejében. Híreket kapott talán, hogy a Leónbeli zavargások Granadát is elérték? Lehet, hogy Walker éppen most tanácskozik, hogy kidolgozzák a stratégiát Rivas elnökkel szemben? Nyilvánvaló volt, hogy tennie kell valamit, de mit? Megnézheti Grant papírjait, amik a hálószobai szekrényben vannak. Bár nem valószínű, hogy talál bennük valami érdekeset. Ha Neville igazat mondott, akkor nem lehetett elég ideje sem Grantnak, sem pedig másnak, hogy bármit is papírra vessen. A hálószobában fullasztó meleg fogadta. Elhúzta a drapériát, hogy elegendő fény jöhessen be, majd mikor látta, hogy a nap már a ház 135

Csábító angyal fölött jár, s nem süti ezt az oldalt, szélesre tárta az ablakot. Nem bírta elviselni a szobában rekedt meleg levegőt. Volt valami zavaró abban, hogy a férfi iratai között kutatott a nyitott szobában. A szíve hangosan dobogott, s ujjai remegve forgatták a szolgálati naplót és az újoncok adatait tartalmazó feljegyzések lapjait. Átforgatott minden füzetet, de nem talált semmi figyelemreméltót. Megkönnyebbült, hogy végére ért ennek a kellemetlen feladatnak. Igyekezett mindent pontosan úgy visszarakni, ahogy találta. Hirtelen egy férfi hangja szűrődött be az udvarról. Úgy látszik, nem vette észre, hogy valaki kinyitotta a lenti ajtót. Rögtön ezután lépések zaja hallatszott a lépcső felől. Csak Grant lehet az. Egyedül ő tud úgy bejönni a házba, hogy ne ébressze fel a szunyókáló senorát. Sietősen visszatette az utolsó füzetet is a szekrénybe, és kilépett az erkélyre, hogy úgy tegyen, mintha csak levegőzne. Ez ugyanis teljesen megszokott dolog szieszta idején. Az erkély távolabbi végére ment, és rákönyökölt a kusza levelekkel borított korlátra, s várta, hogy felfedezzék. Nem történt semmi. Úgy tűnt, mintha Grant el is feledkezett volna a jelenlétéről. A lány hallotta, amint vendégeket vezet be a szobába, és elnézést kér a benti hőség miatt. Székek nyikorgása hallatszott, jelezve, hogy a férfiak körbeülték az asztalt. Eleanora minden nehézség nélkül felismerte William Walker hangját. Azt is megállapította, hogy Thomas Henry ezredes is jelen van, de a harmadik vendéget nem sikerült felismernie, pedig a hangja ismerősen csengett számára. Hamar ráébredt, hogy egy megbeszélés kezdődik a szobában. Vajon mi lehet az a titkos dolog, amiért ezt a helyszínt választotta a négy férfi, a Kormányzók Háza nagy helyiségei helyett. És mi más indokolhatta ezt a beszélgetést, mint a leóni válsághelyzet? Jelenlegi helyén csak néhány félmondatot kapott el a társalgásból, ezért a falhoz lapulva óvatosan közelebb araszolt a nyitott ajtóhoz. – Úgy tűnik – mondta Henry ezredes –, hogy csak idő kérdése, hogy Rivas mikor lép akcióba. Azt hiszem, most csak megtévesztésből terjeszt hamis híreket, hogy mi úgy reagáljunk, ahogy azt elvárja 136

Jennifer Blake tőlünk. Nem lennék nagyon meglepve, ha önnek már lenne arra. vonatkozó terve, tábornok úr, hogyan kezeljük ezt a kérdést. – Talán – felelte Walker –, de azt szeretném, ha előbb önök mondanák el a véleményüket. – Szerintem meg kell tőle szabadulnunk – mondta az ismeretlen zord hangon. – Tartóztassuk le őt és a társait, hallgassuk ki, aztán végezzük, ki mint árulókat. Már elmúlt az egyezkedések ideje. Nemcsak azért, mert nem néznék jó szemmel azok az erősebb országok, amelyek támogatják önt, hanem mert mintegy támadási felhívás lenne San Salvador és Guetamala számára. Costa Rica most nem jelent veszélyt, de a többi igen. Mindegyik, különösen Honduras, a fennen hangoztatott semlegessége ellenére csak arra vár, mikor támadhatja önt hátba. – Lehetséges – mondta Grant elgondolkozva –, de nekem úgy tűnik, ha fellépünk Rivas ellen, ez inkább szolgálja egy polgárháború kitörését, mintsem a zavargások elfojtását. – Úgy van! – csapott nagyot az asztalra Henry ezredes. – Grantnak igaza van. Másrészről viszont nem engedhetjük, hogy Rivas tovább kellemetlenkedjen nekünk. Gyakorlatiasnak kell lennünk. Senki sem nézi jó szemmel, ha idegenek szállják meg az országát, és vezetőket ültetnek a nyakára. Választásokat kellene kiírnunk a jó öreg amerikai módszer szerint. Tízet teszek egy ellenében, hogy ezzel teljesen megállíthatná Rivast. Az emberek többsége önnek ad igazat, tábornok. – Az ön véleménye szerint – tette hozzá Walker. – Sokkal megfelelőbb lenne, ha ön volna az elnök – folytatta Henry ezredes. – Először is tennünk kell valamit a zendülés ellen. A jelenlegi elnök már elindult – emlékeztette udvariasan Walker. – A legegyszerűbb volna orvul meggyilkolni – morogta az ismeretlen, de úgy tűnt, senki sem vette ezt komolyan. Grant szólalt meg ezután. Lassan beszélt, mintegy hangosan gondolkodva. – Mi lenne a véleménye, tábornok, ha Rivasnak tudtára adnánk, hogy pontosan azt akarjuk tenni, amit a híresztelések mondanak: elfogni őt és a társait. Az egyetlen reakciója, ami véleményem szerint lehet az, hogy 137

Csábító angyal olyan gyorsan elhagyja az országot, amilyen gyorsan csak tudja, s magával vinné a leóni ellenzék nagyját. – Ezáltal úgy kergethetnénk el, hogy egy ujjal sem érünk hozzá – magyarázta Henry ezredes. – Pontosan – bólintott Grant és a távozásával, tábornok úr, ön kijelölhetne egy ideiglenes elnököt, valakit, aki csekély politikai ambícióval rendelkezik, s majd egy alkalmas időpontban kiírja a választásokat. – Ferrer – mondta Walker elgondolkozva, és az állát dörzsölgette. – Kicsoda? – kérdezte az ismeretlen. – Fermin Ferrer, jó ember és jó demokrata. Kiválóan megfelelne ideiglenes elnöknek. – Es a választás? – kérdezte Henry ezredes. – Mindent egybevetve, azt hiszem, hamarosan megrendezhető lesz. – Időre lesz szükség, amíg a leóni zendülés lecsendesül – jegyezte meg Grant. – León erős fészke az arisztokráciának és a legitimista pártnak – felelte Walker –, mindig maguk közül választanak valakit a hatalomra. Viszont, ha zavaros körülöttük a helyzet, akkor elég nehéz választást szervezni abban a körzetben – amely egyébként roppantul sajnálatos volna, nemdebár? Eleanora eleget hallott. Minél hosszabb ideig marad az erkélyen, annál veszélyesebbé válik a helyzet. Óvatosan a másik hálószoba ablakához lopózott, halkan kinyitotta, s szép lassan bemászott rajta. Lábujjhegyen átlépdelt a szobán, s mikor már kint volt az ajtón, rendes lépéseivel a tanácskozás színtere felé indult. Nem lett volna természetes, ha nem jelenik meg, amíg a vendégek a házban tartózkodnak. Udvarias mosolyt erőltetett arcára, és egyet kopogtatva az ajtón, benyitott a szobába. – Grant – kezdte – hallottam a hangodat... bocsánat, nem akartam zavarni. De ha már itt vagyok, hozhatok önöknek valamit, uraim? Kávét, esetleg limonádét? 138

Jennifer Blake Eleanora szeme a Walker mellett ülő férfira tapadt, akinek a hangját nem tudta beazonosítani. Nicaragua amerikai minisztere volt az, John Wheeler. – Hogy van Jean-Paul? Jól?

139

Huszadik fejezet – Remekül – felelte Neville Crawford némi türelmetlenséggel a hangjában. – Biztos benne, hogy nem mondtak semmi mást? – tért vissza az őt mindennél jobban érdeklő kérdésre. – Egészen biztos – mondta Eleanora. Ez volt a negyedik alkalom, hogy Neville ugyanazt a kérdést teszi fel, s ez már kezdte idegesíteni. Bosszantó volt, hogy a férfi azzal gyanúsítja, visszatart egy fontos információt. Ráadásul még igaza is volt. Eleanora megtartotta magának azt az apró kiegészítést, hogy Rivas tervezett elfogása csak csalétek. Az teljesen valószínűtlen volt, hogy Neville erre magától rájöjjön, s így ez az információ pontosan annyi volt, amennyit Grant és a tábornok a legitimisták tudomására akart hozni. Eleanora arról is beszámolt, hogy ideiglenes elnököt akarnak választani, de a nevet illetően már nem tudott felvilágosítást adni. Ez volt a legjobb kompromisszum, amit Eleanora a lelkiismeretével köthetett. – Sajnálom, de nem tudok többet segíteni – mondta legudvariasabb hangján. – Én is sajnálom. Főként Jean-Paul miatt – felelte Neville. Eleanora ereiben egy pillanatra megfagyott a vér, de a hangja nem változott. – Ezt hogy érti? Azt mondta, rendben. – Ez pillanatnyilag így is van. De körbe vagyunk véve csupa türelmetlen emberekkel, akik konkrét és pontos információkat akarnak. Dátumot, időpontot, a letartóztatásra induló különítmény létszámát, hasonló dolgokat. 140

Jennifer Blake – És ön mit kíván tőlem, mit tegyek? Kérdezzem meg Walker tábornokot? Én megtettem, amire képes voltam. – Higgyen nekem, Eleanora. Én megértem, de nekem is válaszolnom kell ezeknek az embereknek. Eleanora szeretett volna visszavágni valamivel erre a csalárdságra, de jobbnak látta, ha befogja a száját. Nem lett volna bölcs dolog szembeszállni ezzel az emberrel. Ráadásul még lehet, hogy igazság is volt abban, amit mondott. Mindenesetre hálát adott Mazie-nek, amiért a legjobb pillanatot választotta arra, hogy benyisson. – Ez a legrendhagyóbb titkos találkozó, amelynek valaha is tanúja voltam – kötekedett a színésznő. – Amikor az ember a civakodásotokat hallaná, azt hinné, házasok vagytok. Adjátok fel, és mindketten hozzám forduljatok tanácsért. Talán képes leszek találni valami italt neked, Neville, hogy megnyugtassa a májadat. Határozottan ingerlékenynek látszol. – Nem vagyok az árváid egyike – mondta a férfi, úgyhogy ne próbálj anyáskodni velem. Szavaiból hiányzott az igazi indulat ereje, s Mazie terjedelmes csípője köré fonta a karját. A színésznő pedig kezdte kifelé húzni a férfit a zárt páholyból, ahol Eleanorával beszélgettek. – Te is gyere! – nézett Mazie a lányra Neville válla fölött, s látva Eleanora hálás tekintetét, biztatóan rákacsintott. Rivas elnök gyors távozásának hírét hamarosan León minden utcasarkán beszélték. Ferrer órákkal a hír hivatalos megerősítése után elfoglalta az ideiglenes elnöki posztot. Az első intézkedései között szerepelt az új választások kiírása. Az Eleanora hálószobájában megbeszélt terv nagyszerűen sikerült. Ez idő tájt Közép-Amerikában három ember is Nicaragua elnökének nevezte magát. Az egyik, az ország eredeti vezetője, Estrada volt, aki kilenc hónappal ezelőtt – amikor Walker elfoglalta a várost – Granadába menekült. A másik Rivas, a mérsékelt legitimista, akit ideiglenes elnöknek neveztek ki Estrada helyére a legitimista hadsereg és Walker falangistái közös megegyezésével. A harmadik pedig az újonnan választott Ferrer. Ez utóbbi uralma rövid ideig tartott. Néhány 141

Csábító angyal nap múlva hivatalába lépett Nicaragua egy éven belül immáron negyedik elnöke, aki hivatalos választás útján elnyerte a szavazatok többségét, William Walker. A granadaiak óriási ünnepséggel fogadták a választási győzelmet. Ettek, ittak, táncoltak az utcákon. A fákra, oszlopokra, a házak oldalára lampionokat akasztottak. Legfőképp a Kormányzók Házát díszítették fel. Hatalmas fáklyák világították meg a falakon csüngő vörös-fehér szalagokat és Walker vörös csillagos zászlóját. Az épület előtt zenekar játszott az odabent tartott hivatalos ünnepség kezdetéig. A zene és kacagás Eleanora hálószobájához is eljutott. A lány az ablaknál állt. A meleg esti szellő füst és frissen sült fűszeres ételek illatát hozta magával. A székesegyház irányából monoton harangszó hallatszott. Mint minden ünnepi alkalommal, így most is galambokat engedtek fel a levegőbe, melyek fehér szárnyaikkal látványos formációkban szelték át az ég sötétjét. Az Ometepe kúpszerű csúcsai azonban mintegy baljóslatú jelként komoran verték vissza a város ünnepi fényeit. A lánynak öltöznie kellett volna. A dolgai kikészítve hevertek az ágyon, de valahogy képtelen volt ahhoz, hogy összeszedje magát. Általános levertség nehezítette el lábait, s túl nehéznek tűnt, hogy kísérletet tegyen frizurája rendbehozatalához, s megbirkózzon a sokfodros báli ruhával. Semmi része nem kívánta az ünnepséget. Megfordult a fejében, hogy kimenti magát, de egyedül kószálni, miközben mindenki boldogan ugrál körülötte, szintén nem volt valami csábító gondolat. Akkor már inkább a Kormányzók Házát választja. Az elmúlt néhány napban túl sok időt töltött egyedül. Sokszor eszébe jutott az első hét, amit Granttal töltött. Mikor a férfi vele volt, fonó szenvedélyesség áradt belőle, de sajnos nagyon ritkán tartózkodott otthon. Walker, mint mindig, most is erősen lefoglalta első emberét. A választási kampány alatt napok teltek el az utazás körül folytatott tárgyalásokkal. Mást se hallott, mint a vasútépítés terveit, a munkálatok előrehaladását. Azon kapta magát, hogy egyre jobban neheztel Grantra 142

Jennifer Blake a terhelő feladatok miatt. Szeretett volna teljesen egyedül lenni vele valahol, ahol nincs kötelesség, zavaros ügyek, megoldandó problémák. Egy egyszerű hely, ahol csak egymásért létezhetnének. Néha elkapva a tengerkék szemek beszédes pillantását, azon töprengett, vajon Grant megbánta-e, hogy magához vette. Akikkel beszélgetett, mind azt mondták, hogy a nőnek mindig a férfi közelében kell lennie, hogy megfoltozza a ruháját, elkészítse az ételét, csillapítsa a vágyait, és gondoskodjon nyugodt álmáról. Vajon nagy ostobaság-e az, ha többet szeretne az ilyen felszínes kapcsolatnál? Létezik-e egyáltalán ennél több? Zajt hallott a háta mögött. Félig odafordult, s Grantot látta a szobába bejönni. A férfi egy pillanatra megtorpant, majd az ablakhoz lépett. Becsukta az ablakszárnyakat és elhúzta a drapériát, majd könnyű csókot lehelt Eleanora szájára. Ezután a mosdóállványhoz ment, és meggyújtotta a kis lámpát. – Miért nem öltözöl? – kérdezte háttal állva neki. – Nem vagy jól? Itt a lehetőség. De nem használta ki. – Semmi bajom. Csak vártalak. – Helyes. Kezdhetnél valamit velem. Úgy nézek ki, mint egy bozontos medve. Eleanora a szekrényhez ment, és elővette az ollót. – Levágjam a hajad? – Még fürdés előtt – felelte a férfi, s levette az ingét. Ezt a hibát Eleanora követte el. Elárulta, hogy annak idején ő vágta le Luis, Slim és Jean-Paul haját is. De az teljesen más volt. Ők nem vártak tőle semmi mást, s a rozsdás kés csak arra szolgált, hogy a hajuk ne lógjon a szemükbe, és ne melegítse a tarkójukat. – Nem vagyok rá képes – mondta egyszerűen Grantnak. – De muszáj. Nincs senki más. – Jobban tennéd, ha hosszú hajat viselnél, mint kopasz fejet – felelte Eleanora. A férfi felült az ágyra, s a könyökére támaszkodva felemelte csizmás lábát. – Egyiket sem tervezem – válaszolta. 143

Csábító angyal Eleanora reflexszerűen odament hozzá, és lehúzta Grant mindkét csizmáját. – De fogod, ha csak rajtam áll a dolog – mondta közben. – Sohasem csináltam többet, mint körbevágtam a hajat a széleinél. – Pontosan ezt akarom – mondta a férfi és átült az ágy mellett álló egyik székre. – Nos, rendben van – felelte Eleanora némileg habozva –, de ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. Grant vastag, fekete haját nehéz volt egyenletesen vágni. Ráadásul hátul még göndörödött is. Két ujja közé fogta a tincseket, és a kilógó részt több-kevesebb sikerrel lenyiszálta. Grant nyugodtan, mozdulatlanul ült a székben. Mikor Eleanora elkészült, egy fésűt vett elő, s megpróbálta elfogadható formába rendezni művét. – Meg vagy elégedve? – kérdezte a férfi látva kedvese igyekezetét, és a székben ülve átölelte a derekát. Kezét Eleanora piros blúza alá csúsztatta. – Igen – felelte Eleanora anélkül, hogy ránézett volna. Az utolsó simításokat végezte a fésűvel. – Én azonban nem – mondta Grant és közelebb húzta magához Eleanorát. – Most ne – próbálta meg eltolni magától a férfi vállát. – Már kiengedtem a fürdővizet, és a hajad... – Majd engedünk másikat. – De el fogunk késni Billy bácsi ünnepségéről, azonkívül csupa haj lenne az ágy. Grant addigra már kigombolta Eleanora blúzának összes elérhető gombját. – Ki beszél itt az ágyról? – kérdezte. – Csak nem gondolod, hogy... – Dehogynem. Ezekből a pokrócokból kényelmes ágyat varázsolok neked. Mit szólnál ahhoz az ablak előttihez? – Azzal felkapta az asszonyt és a pokróchoz vitte. – Ez az egyik legkedvesebb emlékem. Lágy, egyre erősödő gitárpengetés dallama terjengett a hallgatóság soraiban. A zenész egy megnyerő, büszke szemű kreol fiatalember volt, 144

Jennifer Blake aki csak úgy vonzotta magára a nők tekintetét. Elismerő taps, és szokványos bókok kísérték a játékát. A férfi meghajolt, s énekelni kezdett. Hangja betöltötte a Kormányzók Házának fogadótermét. Jól értette a mesterségét. A szerelmes dal pontosan illett a gitárhoz és kellemesen mély hangszínéhez. A tény, hogy tudatában volt sikerének, nem csökkentette ravaszkás vonzerejét. A hölgyek kipirult arccal pillantásokat váltottak egymással. Egyedül Eleanora volt, aki egy kőszobor mozdulatlanságával állt a teremben. A fiatalember spanyol volt, és pont olyan, mint Luis. A szerelmes dal, amit énekelt, éppen az volt, amit egyszer Luis is játszott neki. Eleanora mögött ruhasuhogás jelezte, hogy megérkezett kísérője, és vége szakad az emlékezésnek. Félig hátrafordult, és meglepetten látta, hogy Nina Maria áll meg mellette. – Hogy tetszik a trubadúrunk? – kérdezte hamiskásan hunyorogva Walker szeretője. – Crawford őrnagy biztosított afelől, hogy egészen... pokolinak fogod találni. – Crawford őrnagy túlságosan is figyelmes. És te nemkülönben – vágott vissza Eleanora erősen hangsúlyozva az utolsó szót. Egyenest Nina Maria hűvös, alattomos arcába nézett. – Miért gyűlölsz te engem ennyire? Ártottam neked valaha is? A felcicomázott asszony kibontotta drapp színű legyezőjét. – Erre egyszerű válaszolni. Semmi rosszat nem csináltál, de mióta itt vagy, csak problémát és nehézségeket okozol nekem. Elfoglaltad Juanita helyét, terveket szövögettél, melyek csak hónapok múlva hozták meg a gyümölcsüket. Befurakodtál az én Williamem bizalmába, aki olyan őszinte gyöngédséggel beszél veled, mint egyetlen más asszonnyal sem, mióta az a tejben-vajban fürdetett New Orleans-beli hölgyecske meghalt. – Ezt nem lehet így... – tiltakozott Eleanora hevesen. – Soha nem adta tanújelét, hogy... – Nem, én nem ilyesmire gondolok, kedvesem. Hanem az a megkülönböztetés, ami a feléd irányuló szívélyes lovagiasság és a velem való viselkedése között van, az önmagáért beszél. Legalábbis ez volt a helyzet a Luis-féle ügyig. Az egy kicsit meggyőzte arról, hogy 145

Csábító angyal nem vagy te olyan ártatlan, mint amilyennek látszol. Mindent összevetve: már a puszta jelenléted is jelentősen megnehezíti a dolgomat. Eleanora önkéntelenül a tábornokra nézett, de szerencsére a zene elég hangos volt ahhoz, hogy sem ő, sem pedig más ne hallhassa beszélgetésüket. Megnyugodott. Nina Mariának eszébe sem jutna ilyesmin izgatnia magát. – Ráadásul – folytatta Nina Maria –, térdre kényszerítetted a legyőzhetetlen Vasharcost, aki úgy megy utánad, mint a sok üresfejű hódoló. A barátaim kellemes kis kalandot jósoltak nekem vele, és én meg is ígértem nekik, hogy megszerzem magamnak ezt a férfit. Aztán te megjelentél a színen, és bolondot csináltál belőlem. Ilyen körülmények mellett ugye belátod, ha nem kedvellek túlságosan? – Arra célzól, hogy el akarod... – Csábítani – vágott közbe kajánul Nina Maria, még mielőtt Eleanora befejezhette volna mondatát. – Úgy bizony! Ki lehet jobb, mint a nagyszerű Farrell ezredes? – Mi van közted és a tábornok között? Nina Maria egy jól begyakorlott mozdulattal rándította még a vállát, mely felhívta a figyelmet testének amúgy is gyéren fedett részeire. – A tábornok hatalommal bíró ember, s ezt izgalmasnak is találom, de a vele való kapcsolatom inkább politikai, mintsem érzelmi választáson alapul. Semmi kivetnivalót nem találok abban, ha elszórakozgatok mással is, ha ő éppen nincs kéznél, vagy túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy észrevegyen... – beszéd közben halvány mosollyal a szája körül nézegette a spanyol gitárost. Amikor ismét Eleanora felé fordult, mosolya szélesre változott. – Ne is foglalkozzunk ezzel. Teljesen értelmetlen a jelen körülmények között veszekednünk. Azt hiszem, mi mindketten szabadok vagyunk, ahogy a falangisták mondják, Honduras óta. Engedd meg, hogy gratuláljak a döntésedhez, amiért csatlakoztál ahhoz a párthoz, amely most a törvényt jelenti Nicaraguában. Bizonyára érdekelni fog, hogy Rivas elnök elmenekült, s most Chinandegában van, és megalakította az ellenkormányt. Kapcsolatban áll San Salvador és Guetamala állami 146

Jennifer Blake vezetőivel abból a célból, hogy megnyerje őket, segítsenek kiűzni az amerikai betolakodókat. – Amíg ilyen kedvesek vagyunk egymáshoz, hogy mondjam el, hogy engem a legkevésbé sem érdekel Rivas elnök? – Értem. Tehát boldog vagy, hogy a tábornok nyerte a választásokat? – Így igaz – mosolygott Eleanora. – Micsoda őszinteség a részedről. Nem lesz nehéz megtudnod a beiktatás dátumát. – Ez már csak igazán nem lehet probléma – nézett rá Eleanora. – Egy-két napon belül szerte a városban minden falra és fára ki lesz függesztve. – Tévedsz – mondta Nina Maria szárazon. – A tábornok élete veszélyben van. Ez az egyike azoknak az ablakon bedobált üzeneteknek, amelyek a legnépszerűbb emberektől jönnek, s a tábornok jobban tenné, ha komolyan venné őket. – Téged nem gyanúsít, ebben biztos vagyok – jegyezte meg Eleanora leplezetlen iróniával. – Természetesen nem – felelte Nina Maria. – A tábornok senki másban nem bízik, csak Farrell és Henry ezredesekben. Például egyszer a szolgálólányom unokatestvére bejelentetlenül jött el hozzánk. Az egész csupán egy félreértés volt, de ő nem hitte el, s nem engedte meg, hogy bejöjjön. – Ostobaság volt tőle – felelte Eleanora. – Mi anélkül is legyőzhetnénk ezt az embert, hogy hidegvérű gyilkossághoz folyamodnánk – mondta a nő büszkén. – Az én fő feladatom az, hogy megtudjam a dátumot. Óriási munkám van még azzal, hogy minden rendben legyen a beiktatásra. Hatalmas segítség volna, ha tudnám, hány napom van még, hogy mindent meg tudjak szervezni a bálra. Jó lenne, ha a pirotechnikusok is időben érkeznének. Ha nincs ínyedre, hogy mindezt megtudd nekem, akkor természetesen fordulhatsz Crawford őrnagyhoz is. Biztos vagyok benne, hogy teljesíteni fogod a kérését – nem kényszer hatására, természetesen. – Mindig is tudatában voltam a Neville-lel való együttműködésednek – jegyezte meg Eleanora. – Tökéletesen biztos voltam benne. 147

Csábító angyal – Akkor tehát nem lesz semmi probléma – zárta le a témát Nina Maria, de Eleanora mintha meg sem hallotta volna. – Kivéve, ha Grant esetleg nem érzi majd szükségét, hogy elmondja nekem, amire kíváncsi vagy. – Bízom abban, hogy át tudod hidalni ezt az apró nehézséget – felelte a nő, majd hangja kedveskedőre fordult. – Elragadó a ruhád, kedvesem. Kiválóan illik az alkalomhoz. A varrónőm mindig felülmúlja önmagát. A varrónője? Eleanora szorító fájdalmat érzett a mellkasában. Ha Nina Mariának a legcsekélyebb köze is van a ruhájához, akkor soha többet nem veszi fel. Legszívesebben darabokra szaggatná, és úgy vágná Grant arcába. Honnan vette a bátorságot, hogy felfedje ruhatára hiányosságait ennek a ribancnak? Hogy szolgáltathatta ki őt neki? Összeszorította a csuklóját, és körbejáratta szemét a társaságon, Grant széles vállú alakját keresve. Egy kicsit összeszorult a szíve, amikor a férfit egy rózsaszín ruhás, jelentéktelen kis szőke hölgyikével, az amerikai miniszter egyik adminisztrátorának lányával beszélgetve pillantotta meg. A férfi egyenruhájának arany sujtásai megnyerően csillogtak a lámpafényben. Testének intim ismeretétől eltekintve ebből a távolságból csak egy jóképű ismeretlennek tűnt. Megdöbbenten ébredt rá, milyen keveset is tud az ezredes gondolatairól és érzelmeiről. A férfi észrevette Eleanora tekintetét, és rámosolygott. Már majdnem megindult feléje, amikor a spanyol gitáros befejezte a dalt, s a kötelező taps visszatartotta. Utána szemlátomást elnézést kért a hölgytől, és a tömegen keresztül utat tört Eleanora irányába. – Mit forgatsz a csinos kis fejedben, kedves Eleanora? – kérdezte halkan mosolyogva, amikor végre odaért hozzá. A válaszra már nem maradt idő. Grant hűvösen odabiccentett Neville-nek, aki abban a pillanatban állt meg előttük. – Mehetünk? – kérdezte Eleanorától, felé nyújtva a karját. – Természetesen – felelte Eleanora készséget színlelve –, amint befejeztük a keringőt Crawford őrnaggyal, amit megígértem neki. Grant arcizmai megmerevedtek. 148

Jennifer Blake – Majd máskor – felelte hűvösen. – Remélem, Crawford őrnagy megérti. Neville udvariasan hátrébb lépett, de tekintetében némi irigység tükröződött. Búcsújuk elég gördülékenyen sikerült. Grant frappánsan hárította el tiszttársai marasztalását. Mikor kiléptek a kapun, az ezredes mechanikusan fogadta az őrt álló katona tisztelgését, és Eleanorára nézett. – Úgy tűnik, meglehetősen jó barátságban vagyok Crawforddal. A lány hűvösen válaszolt. – Nagyon kedves volt hozzám Hondurasban, amikor kiszabadultam a börtönből, és egy hajón utaztunk haza. – De már korábbról is ismerted? – New Orleansból érkeztünk ide, ha erre gondolsz. – Láttalak benneteket a városban sétálni, mielőtt még elmentél. – Mielőtt... elmentem – ahogy te mondod –, Neville pontosan megfelelő volt arra a célra, hogy egyszer-kétszer elkísérjen a kórházba. Mazie is mindig velünk volt. Grant jelentőségteljesen bólintott. – Oh, igen. Mazie. Eleanora megtorpant, és a férfi felé fordult. – Megkérhetnélek, hogy ne beszélj Mazie-ről ilyen hangnemben? – kérdezte a lány, felgyülemlő mérgét elfojtva. – Megvannak a maga hibái, de sokkal jobb ember, kedvesebb és kevésbé erkölcstelenebb, mint sokan a te úgynevezett barátaid közül. Az ezredes kihívóan rákérdezett. – Mint például? – Mint például Nina Maria – jelentette ki Eleanora, s azzal gyorsan elfordult a férfitól, attól félve, hogy túl sokat mondott. Grant gyorsan utánakapott. – Mit akarsz ezzel mondani? – Semmit, amit meg kéne magyaráznom neked – felelte Eleanora. – Ezt te csak gondolod – mondta a férfi fogcsikorgatva, miközben szélesre tárta a ház kapuját. 149

Csábító angyal Vigyázz – mondta egy belső hang Eleanorának, de az nem törődött vele. – A te Nina Mariád – mondta villámló szemekkel - volt olyan kedves, és elárulta nekem, hogy amíg nem voltam itt, addig te csodálattal adóztál az ő spanyol bájainak. Eleanorának kellemes érzés volt látnia, amint a férfi visszahőköl. De nem lett volna célszerű megállni és gyönyörködni a döbbenetében, ezért továbblépdelt. Már a lépcső felénél járt, amikor meghallotta Grant hangját. – Az ördögbe! Ez szemenszedett hazugság! De ha még igaz volna is, miért zavar téged? Hiszen nem voltál itt. Erre nem volt mit felelni. Más taktikához folyamodott. – És azt hitted, nem jövök rá, hogy ennek a nőnek köszönhetem ezt a ruhát, amit viselek? – Ez nem így van – lihegte Grant, miközben követte Eleanorát a hálószobába. – Tagadod, hogy az ő varrónője varrta ezt a ruhát – fordult szembe vele –, méghozzá sürgősségi felárral, hogy William Walker szeretőjének patronálását élvezhesd? – Nem tagadom, hogy az ő varrónője varrta – felelte a férfi összeráncolva a szemöldökét. – Azért csinálta az ő varrónője, mert voltam ott korábban Walkerrel együtt, s ő volt az egyetlen, akit ismertem. De én választottam ki az anyagot, én mondtam meg, milyen fazont akarok, és én fizettem ki. A sürgősségi felár, hogy akkor tudd viselni, amikor szükséged van rá, szintén az én zsebemet terhelte. Nina Mariának semmi köze nem volt hozzá. Azt nem tudom, honnan tudta meg mindezt. Az a nő nem más, mint egy nicaraguai szajha, akit két lábbal kellene kirúgni a Kormányzók Házából. Lehet, hogy sokkal többet árt nekünk, mint a legelvetemültebb ellenségünk, de amíg Billy bácsit a tenyeréből eteti, addig nem tehetek ellene semmit. A férfi kék szemei a lány arcát fürkészték, ahonnan korábbi mérge már szinte teljesen elpárolgott.

150

Jennifer Blake – Természetesen – lépett hozzá Grant, s megragadta Eleanora ruháját a dekoltázsnál – ha nem szereted a ruhát, akkor hordanod sem kell. Semmit sem kell hordanod, egyáltalán. – Ne! – kapta el a férfi kezét, amikor ráeszmélt, mire készül. – Ne tépd el! – kiáltotta, s ijedten nézett a férfi szemébe, ahonnan lassan eltűnt az indulat. – Nagyon szeretem ezt a ruhát. Ez a legszebb ruhám, ami valaha is volt. Néhány másodpercig szótlanul nézték egymást. Grant szorítása végül enyhült, s kezei vándorolni kezdtek az asszony vállán, hátán, majd megállapodtak karcsú derekán. Eleanora nem ellenkezett. – Szeretnél megesküdni, hogy egy cseppet sem voltál féltékeny? – kérdezte Grant lassan, s közben elbűvölten nézegette kedvese ajkait. – Szeretnék – felelte Eleanora –, de csak akkor, ha te is megesküszöl ugyanerre. – Sohasem adsz egyenes választ – mondta a férfi mosolyogva. – Nem tudom, kitől félsz jobban: tőlem, vagy saját magadtól? – Számít ez valamit? – hajtotta hátra a fejét Eleanora. – Nem. Semmi sem számít, amíg itt vagy a karjaimban – felelte Grant, és szája Eleanora ajkaira tapadt.

151

Huszonegyedik fejezet Eleanora sietve haladt végig az utcán. Kosara üresen himbálózott karján. A vásártéren azonban feltöltötte mindenféle kenőccsel, balzsammal, süteménnyel, babapelenkával és kézzel szegett ingekkel. Mazie azt javasolta, hogy a Guadelupe templomának árvaházában találkozzon ez alkalommal Neville-lel. A dolog némi megfontolás után jónak látszott, ugyanis Grant valószínűleg tudomást fog szerezni minden lépéséről. Mi lehet még annál ártatlanabb, hogy meglátogatja a gyerekeket az árvaházban? Ugyanakkor abban az örömben is részesül, hogy láthatja, amint a fekete szemű gyerekek boldog örömmel veszik birtokba, illetve fogyasztják el mindazt, amit nekik hozott. Semmi nehézséget nem jelentett a beiktatás dátumát megtudnia. A reggeli asztalnál kérdezte meg Granttól, egy szokásos beszélgetés során. A ceremóniára július 10-én kerül sor, vagyis hat nap múlva. Vajon miért volt ez kérdés Nina Maria számára? Volt egy halvány elképzelése, hogy a nő adott neki egy alibi megbízást csupán azért, hogy bosszantsa. Neville reagálása az információra szintén nem a szokványos volt. Kérdezett még a részletek felől, de mivel Eleanora nem árult el többet, nem erősködött. Amint a lány visszaért a házhoz, lelassította lépteit. Egy patinás díszfogat állt meg az épület előtt. A kocsi feketén csillogott a napfényben. Vörösre, kékre és aranyra festett oldalát egy címerpajzs díszítette. Mikor közelebb ért, úgy érezte, ereiben megfagy a vér. Arca elfehéredett, és megdöbbenten meredt a címeire. A jelek éppen olyanok voltak rajta, mint a Luistól kapott családi pecsétgyűrűn. 152

Jennifer Blake Senora Paredes már a hallban várta. A legszebb ruháját viselte, s szeme izgatottan ragyogott elő viaszfehér arcából. – Látogatója van – tájékoztatta Eleanorát izgalomtól remegő hangon. – Vittem neki kávét és süteményt a salá-ba. Már több mint egy órája vár, s azt hiszem, kezd türelmetlenné válni. A salá-ba? – tűnődött Eleanora. – Akkor ennek a férfinak valóban fontos személyiségnek kell lennie. Az illusztris vendégek kivételével senkit sem engednek be abba a szobába. Valami egészen különleges dolognak kellett történnie, mely így felkavarja a senorát. – Köszönöm – mondta, s miután sietve elsimította a haját, a rézkilincsre tette a kezét. Félelem fogta el. A férfi, aki felállt a fotelból, magas volt, és csúcsban végződő őszes színű, jellegzetes spanyol szakállt viselt. Megjelenése már önmagában is udvarias volt annak ellenére, hogy nem nyújtotta a lány felé a kezét. Alaposan megnézte Eleanorát, de arcán nyoma sem látszott semmiféle érzelemnek. Eleanora ennek ellenére biztos volt abban, hogy a férfi meglepődött, ezért egy kissé kényelmetlenül érezte magát. – Ön senora de Laredo, Luis Andres Charles Emmanuel de Laredo y Pacquero felesége? – Az özvegye. – Ó, igen, hát persze, elnézést kérek – felelte, majd tekintete nyíltan végigfutott Eleanora öltözékén. Eleanora is elnézést kérhetett volna kései érkezése miatt, de nem tette. – Nem kell elnézést kérnie – felelte. – Ha tudja, hogy én voltam az, aki feleségül ment Luishoz, akkor azt is tudnia kell, hogy a házasság csak néhány óráig tartott. Azt viszont nem tudhatja, hogy én őszinte szívvel kötődtem hozzá, és ha anyagilag megengedhetném magamnak, fekete ruhát viselnék. A spanyol néhány másodpercig mozdulatlanul állt, majd mélyen meghajtotta a fejét. – Bocsánatáért kell esedeznem, senora, amiért alábecsültem érzelmei mélységét. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Esteban de Laredo vagyok, az ön férjének a nagybátyja. 153

Csábító angyal Eleanora a megismerkedésüket nyugtázva hellyel kínálta a férfit. – Amikor megláttam odakint a kocsiját, gyanítottam, hogy Luishoz tartozik – mondta egyszerűen, azzal levette pecsétgyűrűjét, és a férfi felé nyújtotta. A férfi remegő kézzel vette át az ékszert. A szeme könnybe lábadt. Eleanora tapintatosan elfordította a fejét, hogy ne zavarja gondolataiban az idős férfit. A szobában fülledt volt a levegő, de mégsem elviselhetetlenül meleg. A magas mennyezet hűsítő érzetet keltett. Ezt a hatást a fényesre csiszolt kőpadló is fokozta. – Minden kétséget kizáróan az unokaöcsémtől kapta ezt a gyűrűt – szólalt meg a spanyol, s visszaadta azt Eleanorának. – Jelen voltam, amikor a bátyám, az ő apja, a huszonegyedik születésnapján ajándékozta neki. Nagyon büszke volt rá. Nagyon szerethette magát, hogyha megvált tőle. A lány nem válaszolt, csak csendben összeszorította a gyűrűt a kezében. A fotel szélén ült, s képtelen volt arra, hogy feloldódjék. Tudta, hogy szoknyája szegélye bepiszkolódott a poros utcáktól, s egész megjelenése rendezetlen benyomást keltett az árvaházi gyerekek ölelgetése következtében. – Van valami, amiben segíthetnék? – nézett a férfira. – Remélem, senora, hogy én segíthetek önnek. Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy a Conde de Laredo uradalmat képviseljem. A bátyám, don Carlos, hat hónappal ezelőtt lovas balesetet szenvedett, és belehalt sérüléseibe. Szükségessé vált, hogy fia, Luis hazatérjen, s mint conde, átvegye a birtok irányítását. Megtettem a szükséges intézkedéseket, beleértve az Izabella udvarába való jelentkezést is. Meg kellett találnom Luist. Az utolsó, általunk ismert címe Kaliforniában volt, az Egyesült Államokban. Amikor nem kaptam választ a leveleire, útnak indultam. A barátságtalan új világ viszontagságai után – amelyekkel nem akarom most untatni – megérkeztem Kaliforniába. Megtudtam, hogy Luis kapcsolatba került ezzel a bizonyos William Walkerrel. A szálak az atlanti parton lévő San Juan del Norte-ba 154

Jennifer Blake vezettek, ahol megtudtam, hogy az unokaöcsém szökevény. Szerencsére még a világnak ebben a szegletében sem voltam minden befolyás nélkül, s így sikerült kiderítenem, hogy Hondurasban tartják fogva. De mire odaértem, az a rettenetes hír fogadott, hogy Luis, az unokaöcsém, a cím örököse halott. Conde de Laredót kivégezték, mint egy közönséges bűnözőt. Eleanora önkéntelenül egy mozdulatot tett a kezével, mintha meg akarná állítani, mert nem jött ki hang a torkán. A conde. A falangisták ugyanúgy szólították Luist, de ők gúnyból. Honnan tudhatták? Talán hallottak valamit a származásáról? Az idős ember felülkerekedve az érzésein felemelte a fejét. – Bocsásson meg – mondta csendesen –, ennek a felemlegetése bizonyára fájdalmat okoz önnek. De végül is azért vagyok itt, hogy elmondjam. Önt már elvitték Hondurasból, amikor odaérkeztem. Egy plébános tájékoztatott az ön létezéséről, aki hallotta az unokaöcsém utolsó gyónását, Sebastian atya. Gondolom, senora – vagy talán inkább condesa – emlékszik rá. Ő mesélt nekem Luis utolsó napjairól és a házasságáról. Megmutatta a hivatalos bejegyzést a templomi könyvbe, és azt a dokumentumot is, amit Luis rábízott. Ez egy akaratkinyilvánítás volt, amit a pap bibliájának előlapjára írt. Bizonyára szabálytalan, de teljesen legális. Luis megbízta a plébánost, hogy küldje el nekem. Kétség sem fér hozzá, hogy valóban meg is tette volna, ha én nem jelenek meg személyesen. Az akaratkinyilvánítás önt, Eleanora Colette de Laredo nee Villars-t nevezi meg haszonélvezőnek a birtokra, a kastélyra, a földre, az olívaültetvényre, és számos külön részletezett érdekeltségre vonatkozóan. Ezeken kívül Luis volt a tulajdonosa – anyai nagyanyja révén – számos, itt fel nem sorolt vagyonnak. Ez most mind az öné. Engedd meg, hogy felajánljam Neked azt a biztonságot, melyet a nevem nyújt – a szavak refrénként csengtek Eleanora fülében. – Ez pontosan így van – erősítette meg a spanyol, elfojtva a lány előbukkanó tiltakozását –, a dolgok hivatalos elrendezése nem vesz sok időt igénybe. A pénz az ön által meghatározott bankban jelenik meg. Természetesen – folytatta kissé zavartan – ha utód is származik a 155

Csábító angyal házasságból, akkor a helyzet gyökeresen megváltozik. Luis fia, aki az apja halálától számított kilenc hónapon belül születik, lesz az új conde. Ő természetesen Spanyolországban nevelkedne, ahol önnek, mint főrendi özvegynek is helye volna. Eleanora úgy érezte, nem bírja elviselni a férfi reménykedő pillantását. – Ennek sajnos nagyon kevés esélye van, senor. A spanyol bólintott, mintha nem is várt volna mást. – Értesíteni fog, ha mégis bekövetkezne ilyen esemény? – erősködött. – A kilenc hónap elteltével a cím visszaszáll a legközelebbi férfi örökösre, vagyis rám. Ön természetesen condesa de Laredo marad haláláig, vagy amíg újból férjhez nem megy. Itt megállt, s várta az asszony reakcióját. Eleanora lassan formálta meg a szavakat. – Mi történik akkor, ha visszautasítom ezt az örökséget? – Visszautasítani? Ezt nem mondhatja komolyan... – De ha mégis? A férfi összevonta ősz szemöldökét. – Ez nem lenne elegendő ok arra, hogy egy Laredo támogatás nélkül hagyjon egy hölgyet, akit védelme alá vett. Még ha Luis nem is nyilvánította volna ki az akaratát önre vonatkozóan, én akkor is engedélyezném, hogy részesedjen az örökségből. Az unokaöcsém viszont határozottan leírta, hogy mi illeti önt. Hogy mihez kezd vele, az a maga dolga, de remélem, hogy megalapozza vele a biztonságos jövőjét, ahogy Luis akarta. A világ nem kedvez az egyedülálló nőknek. Utolsó mondata egyértelmű jelzése volt annak, hogy ez az idős arisztokrata úriember többet tud róla, mint amit elárult. A szemében bujkáló rejtett bírálat világosan éreztette vele, hogy tud a jelenlegi helyzetéről, s feltehetően minden más dolgáról is, mióta Nicaraguába jött. Bárhogy nézzük is, itt él egy másik férfival, házasságon kívüli kapcsolatban. A férfi tekintete azt sugallta, a végső büntetése az lehet, hogy teljesen egyedül marad. Nem sok megbeszélnivalójuk maradt. Don Esteban de Laredo ünnepélyes udvariassággal vette a kalapját és a sétapálcáját, majd 156

Jennifer Blake távozott. Nem felejtette el senora Paredesnek megköszönni a süteményt. Mikor becsukódott mögötte az ajtó, Eleanora zavartan álldogált a senora mellett. Tudta, hogy kegyetlenség volna tőle, ha nem elégíti ki az idős hölgy csöppet sem titkolt kíváncsiságát. – Az úriember közeli rokona colonel de Lareónak. Csak beszélni akart róla velem. Néha maga is meglepődött, milyen könnyedén hagyják el féligazságok a száját. Hazugság, árulás, paráználkodás, úgy látszik, mindeme képes, hogy igazolja önmagát. A beiktatási ünnepség előkészítése gyors ütemben haladt. Eleanora várakozása ellenére azonban sehol nem volt kiplakátozva az esemény pontos ideje. A főtérről állandó kalapálás hallatszott, jelezve, hogy szorgosan készítik az emelvényt. A házakon mindenfelé színes drapériák lengedeztek. A jelentések esőt jósoltak délen, de Granadában egy csepp sem hullott. Nem beszélt Grantnak sem don Esteban látogatásáról, sem pedig az örökségről. Lehet, hogy megbocsátaná neki, ha elfogadná, de biztosan nem nézné jó szemmel, ha használná is, amíg vele él. Ezenkívül a férfi nem jelentett neki hosszan tartó biztonságot, s lehet, hogy egyszer majd eljön az az idő, amikor ő és Jean-Paul rá lesz utalva Luis stabilitást és szabadságot adó nevére. Condesa. Vajon Grant tudja-e, hogy jogosult erre a névre. Ahogy teltek a napok, a férfi egyre mogorvább és ingerlékenyebb lett. Eleanora ezt a hőség számlájára írta, valamint arra, hogy túl sok időt tölt a munkájával. Nem sok joga volt, hogy beleszóljon. Az ő kedélyállapota sem volt teljesen kiegyensúlyozott. Gyötrődő bizonytalanságától hol harapós volt a kedve, hol pedig magába mélyedt. Általában igyekezett jókedvet színlelni. Éjszakánként órákon át feküdt álmatlanul Grant mellett, a falon megjelenő árnyékokat nézegetve. A tízedik reggel fülledt meleget hozott. Eleanorának jókora adag kávéra volt szüksége, hogy meg tudja mozdítani ólommá nehezedett lábait. Evésre még csak gondolni sem tudott. Szótlanul ült az asztalnál, és Grantot nézve azon tűnődött, vajon a férfi hogy fog mutatni a díszemelvényen. 157

Csábító angyal – Mikor lesz a beiktatás? – kérdezte hirtelen. Grant eltolta magától a félig üres tányért. Csak egy feszes térdnadrágot viselt. Felsőtestén duzzadtak az izmok. Székét hátralökve felállt, és a kancsóért ment. Teletöltötte kiürült csészéjét. Eleanora gyomra kezdett összeszorulni. Ez volt az a pillanat, mikor nem tudta eldönteni, mi a hallgatás oka. Vagy a választ fontolgatja a férfi, vagy pedig csak a meleg, s a korai felkelés miatt lassultak le a reakciói. – Szieszta után, amikor egy kicsit alábbhagy a hőség, és az emelvény árnyékba kerül – felelte végül. – A székesegyház harangjai jelzik majd, mikor veszi kezdetét az ünnepség. Ne aggódj, időben érted jövök. Eleanora bólintott, és magában korholni kezdte magát bizalmatlanságáért. Hiszen Grant csak azon gondolkozott, hogy lesz neki a legkényelmesebb. Amikor a férfi már távozóban volt, bűnbánó odaadással viszonozta csókját. Testük szorosan összetapadt, s Grant szemében a vágy tüze villant, amikor Eleanorára nézett. Szíve a torkában dobogott, de erőt vett magán, s szilárdan rányomta száját a kívánatos ajkakra, majd kibontakozott a karjából. Fejére tette a sapkáját, és kilépett az ajtón. Most volt az első alkalom, hogy nem csapta be maga után. Eleanora gyorsan összeszedte a reggeli maradványait, majd beágyazott, és nekikezdett a készülődésnek. A tükörhöz ült, hogy rendbe hozza a haját. Gondolta, szép kényelmesen eltölti a készülődéssel a délelőttöt, hogy kifogástalan állapotban legyen, mire Grant érte jön. Éppen az utolsó tincset rakta helyre, mikor megszólalt a csengő. Már azt hitte, hogy csak képzelődött, mikor a senora jelent meg az ajtóban, egy nagy bőröndöt cipelve. – Ezt magának küldték – jelentette be senora Paredes izgatott kíváncsisággal a hangjában. Mióta Eleanora visszatért, egyfajta közös jelrendszer alakult ki közte és az idős hölgy között. Beszéd nélkül is értették egymást. Mindketten magányosak voltak, és mindketten Granthoz tartoztak. Tőle függött kényelmük és jó közérzetük. Ezek a kötelékek és a ház zárt világa közel hozta őket egymáshoz. Mindig megbeszélték az aznapi menüt, s együtt kávéztak vagy teáztak. Beszélgetéseik főként az ételekre, s az időt 158

Jennifer Blake múlató témákra összpontosultak. Ezért kiválóan érezték, mi az, ami színt tud hozni napjaik egyhangúságába. – Köszönöm, hogy felhozta – mondta Eleanora – tegye oda az ágyra, s nézzük meg, mi van benne. Miután kinyitották, s eltávolították a védő selyempapírt, egy csodálatosan szép halványsárga ruha tűnt elő belőle. Sűrűn fodrozott szegélyét zöld selyem borította az alján és az ujján. A hozzá tartozó kalap peremét szintén ilyen díszítés övezte. Az ízléses dekoltázs és a puffos váll elegáns tartást adott a ruhának. Senora Paredes kezét összecsapva kiáltott fel, amikor Eleanora kiemelte a ruhát a dobozból. – Istenem, de gyönyörű. Egyszer nekem is volt egy ilyen szép ruhám, még mielőtt az uram meghalt. Fiatalok voltunk, és a kedvemben akart járni. Az ezredes, ha megengedi, hogy ezt mondjam – különösen szeretheti magát. – A ruhák – tudva a mögöttük rejlő tartalmat – nem jelentették Eleanorának a szerelem bizonyságát. Emlékezett rá, ahogy rátámadt a férfira a másik ruhával kapcsolatban, amit neki készíttetett. Visszaidézte emlékébe Grant véleményét a nők kapzsiságáról és telhetetlenségéről, melyet első találkozásuk alkalmával volt szerencséje hallani. Mindent egybevetve arra a lesújtó álláspontra jutott, hogy az idős hölgynek nincs igaza. Egy újabb csengetés szakította meg beszélgetésüket. Még mielőtt a senora elért volna a lépcsőig, Mazie hangja csendült fel a hallból. Eleanora lekiáltott neki, hogy jöjjön fel, s az ajtóban állva várta barátnőjét. Mosolyogva nézte, ahogy Marié feltornássza nem csekély súlyát a lépcsőkön. A meleg szemlátomást nyomot hagyott rajta. Az illendőség határáig kigombolt férfiinget viselt, melynek könyökig feltűrt ujjai látni engedték puhán párnázott karját. Szoknyáját ujjai közé csippentve közeledett Eleanora felé. Amikor felért, Eleanora üdvözölni akarta, de Mazie izgatott arcát látva bennrekedtek szavai. A senora kurtán bólintott, és a konyha felé indult. Mikor bezáródott mögöttük az ajtó, a színésznő a lány felé fordult. 159

Csábító angyal – Valamit el kell mondanom neked. Hogy mit kezdesz vele, a te dolgod, de én nem tudom megtenni, hogy hallgatok, míg te lehet, hogy veszélyben vagy. – Ezt hogy érted? – kérdezte Eleanora ijedten, még mindig fogva az ajtó kilincsét. – Összeesküvést szerveztek William Walker ellen, s meg akarják gyilkolni a beiktatási ünnepségen. Eleanora lassan kiengedte a magában tartott levegőt. – Tudom, hogy megfenyegették, s ő ezzel tisztában is van. Szerintem megtette a szükséges intézkedéseket. – Ez nem puszta fenyegetés, hanem komoly összeesküvés! – Jobb lenne, ha mindent elmondanál részletesen – indult meg Eleanora a szoba belseje felé. Gyomra egy kissé összeszorult, s tekintetét egy pillanatra sem vette le Mazie arcáról. A színésznő körülnézett, s megpillantva egy széket az asztalhoz húzta. Rátelepedett, s fejét kezébe támasztva az asztalra könyökölt. – Két nappal ezelőtt Neville eljött a színházba. Éppen velem beszélgetett, mikor Johnt meglátva elnézést kért, és odament hozzá. Távolabb mentek, de úgy adódott, hogy hallottam, amint felemelik a hangjukat. Még mielőtt többet is megtudtam volna, Neville visszajött, és nagyon elcsendesült. Azt is el kell mesélnem neked, hogy mielőtt John színész lett volna, Angliában volt bányász. Ő robbantgatta a szénfalakat, hogy ki lehessen termelni a szenet a mélyből. De a por megtámadta a tüdejét, ezért fel kellett hagynia ezzel a mesterséggel. Ekkor ment el színésznek. Azt hiszem, egyszer korábban mindezt elmesélte Neville-nek, így ő emlékezett rá. Szóval John ma korán reggel felébresztett, s elmesélte, hogy Neville egy hordó robbanóanyag elkészítésére kérte, vagy legalább arra, hogy elmondja, hogyan kell megcsinálni. Egy olyan bombát kért tőle, ami öt perc késleltetéssel robban, s elég nagy ahhoz, hogy darabokra szedje a díszemelvényt. Mindezért persze rengeteg pénzt kínált. John azt felelte, hogy nem akar ebben részt venni. Neville erre azt mondta, hogy akkor keres valaki mást. John ráébredt, hogy az őrnagy valóban ezt fogja tenni, s minden bizonnyal talál is egy segítőkész embert. John nem rajong különösebben 160

Jennifer Blake Walkerért, vagy a hozzá hasonló hatalmasságokért, mióta vastagon belekerült a bányatulajdonosok és a bányászok közötti harcba annak idején. Szervezetekbe is tömörültek, hogy jobb munkafeltételeket érjenek el. De úgy érezte, erre mégsem lenne képes. Elképzelte, kik állnának még az emelvényen Walker mellett. Valószínűleg Grant is ott lenne. Úgy határozott, elmondja, mi készül. Eleanora lassan felemelkedett a székről. – Neville ma délután fel akarja robbantani az emelvényt? – Ma délután? Hála istennek, akkor még nem vagyunk elkésve. Attól féltem, hogy még most, a hűvösebb reggeli órákban tartják az ünnepséget – válaszolta Mazie. – Nem, csak estefelé lesz. Van még időnk – felelte Eleanora elgondolkozva. Nem tudta, mit tegyen. Mondja el Grantnak? Nem figyelmeztetheti anélkül, hogy ne tudódjon ki a szerepe az akcióban, hiszen ő szolgáltatta ki a beiktatás dátumát. – Istenem, mennyire megkönnyebbültem. Már attól féltem, hogy nem talállak itthon. Legalább tíz évet öregedtem, míg ideértem – jelentette ki Mazie, s boldogan mosolygott, hogy megszabadult a vállaira nehezedő tehertől. – El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok – mondta Eleanora –, s azt hiszem, Walker is meg fogja köszönni neked. – Nem, nem – tiltakozott Mazie –, én nem akarok semmilyen köszönetet. Szeretném, ha sem az én, sem pedig John neve nem lenne megemlítve. Eleanora is valami hasonlót szeretett volna saját maga esetében is, de erre elég csekély esélyt látott. A Kormányzók Háza előtti főtér teljesen kihalt volt. Sem katonák, sem kereskedők, sem pedig egymásnak panaszkodó hivatalnokok nem kószáltak arrafelé. Ez a nagy csendesség azt jelezte, hogy a tábornok nincs itthon. Az őrt álló katonákhoz lépett, és Nina Maria felől érdeklődött. A fiatal tiszt megkérdezte a nevét, s arra kérte, hogy várjon. Nemsokára visszatért egy katonával, aki Nina Maria szobájához vezette. Újabb várakozás következett. Szorongás fogta el. Félt, hogy Grant bármelyik pillanatban felbukkanhat, s akkor nehezen tudná 161

Csábító angyal megmagyarázni neki ittlétének okát. Egy tükröt pillantott meg a falon. Közelebb ment és megigazította a haját, majd ruhájának fodrait tökéletes ráncokba szedte. Idegesen sétálgatni kezdett, míg végre kinyílt az ajtó, s a katona intett, hogy bemehet. William Walker és Nina Maria szobáját vastag színes függönyök, és nehéz, díszes bútorok népesítették be. Eleanorának semmi kétsége sem volt afelől, hogy mindezt a Walker bevonulása előtt elmenekült arisztokratáktól kobozták el. Ezt a feltételezést néhány csillogó aranytárgy is megerősítette. A padlót puha perzsaszőnyeg borította, melyen egy hatalmas franciaágy terpeszkedett. Nina Maria egy széles öltözőasztal előtt ült. Az ágy zsúfolásig tele volt mindenféle ruhával, kalappal és fehérneművel. Szolgálólánya – egy középkorú nicaraguai nő – a haját fésülte Nina Maria sűrű és pattogó utasításai közepette, aki frizurája elkészültéig tudomást sem vett Eleanora jelenlétéről. – Remélem, nem valami szociális ügyben jöttél – mondta köszönésképpen. – Amint látod, nagyon el vagyok foglalva. Még be is kell csomagolnom, mire a tábornok visszajön. – Elmész? – csodálkozott Eleanora egy pillanatra elfelejtve jövetele okát. – Az is lehetséges. Bár nem hiszem, hogy ez téged igazán érdekel. Mondd, mit tehetek... nem oda, te hülye tehén, a másik dobozba tedd a papucsot! Amint Nina Maria figyelme ismét ráirányult, Eleanora megszólalt. – Szeretnék négyszemközt beszélni veled. Sürgős. – Erre semmi szükség. A szolgálóm már évek óta velem van. Bármit is akarsz mondani, nyugodtan mondd előtte. – Én inkább mégsem tenném – felelte Eleanora. – Biztosíthatlak afelől, hogy élvezi minden bizalmamat. Amit én tudok, azt tudhatja ő is. Ezenfelül semmi kedvem hozzá, hogy kiküldjem innen a te kedvedért. Ha mondani akarsz valamit, akkor mondd, ha nem... – a nő megrántotta a vállát. Eleanora összeráncolta a homlokát, s vonásai megmerevedtek.

162

Jennifer Blake – Rendben van – mondta. – Tudok egy bombáról, amely arra hivatott, hogy meggyilkolja William Walkert, s levegőbe röpítse a díszemelvényt a beiktatási ünnepségen, minden rajta lévővel együtt. – Mit mondasz, milyen bomba? — kérdezte Walker szeretője. – Nagy a valószínűsége, hogy a díszemelvényt felrobbantják – mondta Eleanora lassan és érthetően. – Madre de Diós! És engem miért nem figyelmeztetett senki? Én is meghalhattam volna! Tisztára elment az eszük! – Pontosan – felelte Eleanora száraz hangon. A szolgáló abbahagyta a munkát, s kővé dermedve bámult Eleanorára. Nina Maria egy durva mozdulattal figyelmeztette. – Ez megváltoztatja a terveimet – mondta félig magának. – Tennünk kell valamit, hogy megakadályozzuk – jegyezte meg Eleanora. – Nekünk? Úgy gondolod, hogy nekem? De mit? Mondd meg, mit? – Figyelmeztetni a tábornokot. Meg kell neki mondani, mi készül, hogy az emberei meg tudják akadályozni a bomba elhelyezését. – Miért? – nézett hideg szemmel Eleanorára. – Hogy miért? Hogy megóvjuk annak az embernek az életét és a többiekét, akik az emelvényen lesznek! – Ez engem teljesen hidegen hagy – felelte a másik nő szárazon. – Nincs semmi dolgom azzal a bombával. – Mintha korábban azt mondtad volna, hogy hidegvérű gyilkosság nélkül is le tudnád győzni a tábornokot – emlékeztette Eleanora. – Még mindig ez a véleményem, de mit csináljak, ha a többiek nem így gondolják? Ez az érzéketlenség jobban idegesítette Eleanorát, mint az, hogy nem kapott segítséget tőle. – Elmehetnél Neville-hez, hogy figyelmeztesd: veszélynek teszi ki a saját embereit is. Ha nem áll el a tervétől, akkor mindent elmondasz Walkernek. – Hát ez egy remek gondolat! – kacagott fel gúnyosan Nina Maria. – Gratulálok neked, és javaslom, hogy valósítsd is meg. Elég nehéz lesz meggyőznöd a tábornokot, hogy te nem voltál benne az 163

Csábító angyal összeesküvésben. Biztosan szeretné majd tudni, hogyan jutottál ehhez az információhoz. Gondolod, majd el tudnád magyarázni anélkül, hogy belekevernéd Crawford őrnagyot? Nem kis feladat lenne, az biztos. Aztán gondolj a következményekre. Az őrnagyot letartóztatnák, s szerintem nem sok oka lenne arra, hogy ne fedje fel a te szerepedet, egészen Hondurastól kezdődően. Az emberek pedig, akiknek dolgozik, szintén nem néznék jó szemmel a letartóztatását. Ez elég szomorú volna az öcsédre nézve, nem igaz? – De valamit tennem kell. Nem ülhetek csak úgy ölbe tett kézzel. Talán mégis jobb lenne, ha megkeresném Grantot vagy a tábornokot. – Bármelyik jó lesz, ha tönkre akarod tenni magad. Én sietnék, ha a helyedben volnék, ugyanis a tábornok reggel kapott egy üzenetet, miszerint Ramon Belloso hondurasi tábornok csapatai már León közelében vannak. Walker és Grant elmentek megszemlélni a Granada körüli erődítményrendszert. Jó, ha éppen visszaérkeznek a beiktatásra. Sok szerencsét kívánok a keresésükhöz. Eleanora tanácstalanul ült le egy közeli fotelba. Nina Maria hunyorogva fürkészte a lány tekintetét. Eleanora észrevette a másik nő feszültségét, s lázasan keresni kezdte az okát. Úgy tűnt, biztos abban, hogy ő az önvédelem diktálta törvényeknek fog engedelmeskedni. De vajon tényleg azt fogja tenni? És ha nem, akkor mit tesz majd Nina Maria? Talán hívja az őrséget, hogy valami koholt vád alapján letartóztassa. Ez persze kockázatos volna, de egy kis szerencsével már nem lenne annyi idő, hogy kiderüljön. Vigyázni kell, nehogy belelépjen ebbe a csapdába. – Akkor nincs mit tenni – mondta hangosan. – Azt hiszem, Walker tábornok csak magár a számíthat. – Jól van – mondta Nina Maria szemlátomást megkönnyebbülve. – Tudtam, hogy nem lehetsz ilyen ostoba. Most pedig mindkettőnknek azon kell gondolkodnia, milyen ürügyet találjunk, hogy ne kelljen az emelvényre lépnünk. Mi is legyen az? Azt hiszem, neked a szerénység. A te képed olyan, hogy könnyen beveszik ezt a mesét. Én talán hivatkozhatnék arra, hogy kificamítottam a bokámat, s lehetőleg egy lépést sem szeretnék tenni, ami nem feltétlenül szükséges. És talán 164

Jennifer Blake bölcsebb lenne holnaputánra halasztani az elutazásomat. Szükségem lesz gyászruhára is. Ezt elvárják az emberek. Már el is feledkezett Eleanora jelenlétéről, s a szolgálójához fordult, hogy keresse elő a fekete ruháit. Néhány pillanat múlva már le is gorombította lassúságáért. Észre sem vette, hogy Eleanora távozott a szobából. Amint kilépett az utcára, feltűnt neki, hogy abbamaradt az emelvény ácsolása. A munkások szétszóródva üldögéltek az állvány körül és a piactér árnyékos helyein. A munka még nem volt kész, s Eleanora avatatlan szemeinek úgy tűnt, még túl messze van a vége ahhoz, hogy mindenki az árnyékban heverésszen. Ez nem vallott William Walkerre. hogy bármit is az utolsó percre hagyjon. De talán ennek is megvan az oka. Lehet, hogy ez is része a biztonsági intézkedéseknek. Vajon most mihez kezdjen? A kérdés mázsás súlyként nehezedett rá. Korábban azt gondolta, hogy Nina Maria beleegyezik, ha elmondja a merénylet tervét a tábornoknak, cserébe a további eltartás biztonságáért. De nem így történt. Választania kell Jean-Paul feláldozása vagy aközött, hogy végignézi, amint William Walker, Grant, Thomas ezredes és mások fellépnek a díszemelvényre meghalni. A kérdés egyszerű: vagy az öccse, vagy pedig Grant, az az ember, akit szeret? Vagy létezik talán más megoldás is? Az első ötlete az volt, hogy mindent elmond Grantnak. Ő biztosan meg tudná akadályozni a merényletet, és úgy állítaná be a dolgot, hogy ne keveredjen bele. Következésképpen Jean-Paul sem kerülne veszélybe. Ezt kell tennie. Nincs más választása. Először is meg kell találnia Grantot. Ez nem lesz könnyű. Visszafordult a Kormányzók Házához, és üzenetet hagyott számára az őröknél, majd félig rohanva elindult a városba. Valakinek, valahol biztosan látnia kellett. A laktanyába, a kórházba és az őrkaszárnyába ment először, abban bízva, hogy Nina Maria tudatosan félre akarta vezetni. Sehol sem találta, de mindenütt hagyott üzenetet. A rakodópart felé véve az irányt találkozott az arra lovagló Henry ezredessel. Neki természetesen nem mondhatta el az igazságot, de annyit elárult, hogy sürgősen találkoznia 165

Csábító angyal kell Granttal a beiktatási ceremóniával kapcsolatos szervezési nehézségek miatt. Az ezredes felajánlotta neki, hogy körbelovagol a városon, s megnézi az erődítményeket is, hátha a férfi nyomára bukkan. Eleanora boldogan fogadta az ötletet, hálát adva az égnek, hogy végre egy értelmes ember akadt az útjába. Miután az ezredes ellovagolt, néhány percig mozdulatlanul állva nézett utána, élvezve az arcába csapódó hűsítő szellőt. Legszívesebben levetkőzött volna, hogy megmártózzon a tóban. Leült és várakozott, s amikor már túl sok kötekedő megjegyzést kapott az arra járó lézengőktől, elindult a palota felé. Amint a Calle Santa Celiára fordult, egy tiszti egyenruhás lovast látott közeledni. A katona elhaladt az utcai árusok mellett. Eleanora elindult felé, gondolva, Henry ezredes tért vissza, hogy beszámoljon neki. Mikor közelebb értek egymáshoz, meglepődve tapasztalta, hogy tévedett. A lovas Grant volt. Ahogy egymásra néztek, Eleanora máris elítélő pillantást vélt felfedezni a tekintetében. A férfi leszállt a nyeregből, és kantárszáron vezetve a lovát, kísérte el Eleanorát a házig. – Az az üzenet várt a Kormányzók Házánál, hogy sürgősen találkozni akarsz velem. Mi lehet olyan fontos, hogy egyedül nekivágsz az utcáknak, megkeresni engem. – Nekem... nekem beszélnem kell veled – nézett a férfira, de gyorsan el is fordította a tekintetét. Grant fürkészve kereste a lány pillantását. – Rendben van. A házig tartó út rendkívül rövidnek tűnt Eleanora számára. Mikor felfelé mentek a hálószobához vezető lépcsőkön, Eleanora úgy érezte, minden elhatározása elszállt, de aztán újra erőt vett magán. Félt, hogy egyszerűen elsöpri majd a férfi kitörő dühe. Ilyesmi gondolatok cikáztak a fejében, amikor a szobába érve szembefordult Granttal. A férfi aggodalmas tekintete majdnem meghátrálásra késztette. Grant udvarias mozdulattal a székek felé mutatott, majd miután az asszony leült, ő is helyet foglalt mellette. – Hallgatlak. 166

Jennifer Blake Eleanora csak nagy nehézségek árán tudta kipréselni magából az egyszerű szavakat. – Kérlek, ne kérdezz arról, honnan tudom, csak fogadd el, mint tényt, és állítsd meg ezt a szörnyűséget, mielőtt még túl késő nem lesz – kezdett bele mondandójába. A lányt hallgatva Grant aggodalma lassan elmúlt, s helyét düh és sajnálat váltotta fel. Hátrasimítva haját felemelte sapkáját az asztalról, és a fejére tette. Felállt, és szigorúan nézett a lányra. – Megteszem, amit tudok, most, azonnal – mondta lassan –, mert gyorsan kell cselekednem, ha el akarom kapni azokat az embereket, még az akció előtt, s pontot tenni a játszma végére. De mikor visszajövök, többet akarok majd tudni erről a dologról, mint amit most tudok. Ha arra készülsz, hogy kitalálj valami történetet – tette hozzá fanyar keserűséggel –, akkor egy kicsit te is erőltesd meg az agyad!

167

Huszonkettedik fejezet Dühös szélroham rezegtette meg az ablaktáblákat. Eleanora tarkója alá tett kézzel feküdt az ágyon. Már néhány órája. Dübörgésszerű hangot hallott. Ijedten nézett az ablak felé. A zaj azonban túl kicsi volt ahhoz, hogy robbanás legyen. Csak a vihar lehet. Elgondolkozva nézte az ég sötétjén cikázó villámokat. Az eső nem esett, mert túl messzire volt a vihar. Ismét megrezdültek az ablaktáblák, s a függöny, mint egy hatalmas fehér zászló, kilibbent az ablakon, majd ernyedten hullott alá, mihelyt az ajtó ismét becsukódott. Eleanora érezte, hogy minden idegszála megmerevedik, amint a férfi arcába nézett. Tétlen pozitúrájában egyszerre volt szuggesztív és sebezhető. Felült, és zavartan keresgélni kezdte papucsát, nem törődve Grant cinikus pillantásával. A férfi az ágyra dobta a kalapját, és gombolni kezdte egyenruháját. – Vége? – kérdezte Eleanora, amikor végre kezébe akadt a papucsa. — Még el sem kezdődött – felelte a férfi. – Én a beiktatási ünnepségről beszélek – nézett csodálkozva Grantra. – Én is. – Csak nem azt akarod mondani, hogy... – Eleanora képtelen volt folytatni. – Nem, nem azt akarom mondani – felelte a férfi türelmetlenül. – A tábornoknak semmi baja. A feltételezett orgyilkosokat, két szerencsétlen nicaraguai munkást, akik egy kis pénzt akartak keresni, elkaptak a tér közepén, amint egy kis hordó puskaport vittek. Sikerült meggyőznünk őket, hogy jobban járnak, ha elmondják, ki bérelte fel őket. Most folyik a keresés a leírás alapján. 168

Jennifer Blake Eleanora megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Örülök, hogy a tábornok biztonságban van. Bár jobban érezném magam, ha már túl lennénk az ünnepségen. Ugye azért nem kezdődött még el, mert a munkások nem tudták időre befejezni az emelvényt? – Nem, egyáltalán nincsenek késésben. A beiktatás csak holnapután lesz. – De te azt mondtad... – Azt mondtam, ugye? – mondta halkan, kifürkészhetetlen arccal –, tizedikét. De te voltál az egyetlen, Eleanora, akinek ezt mondtam. Eleanora meghökkenve nézett rá. A feszült csendben most már megértette a férfi viselkedését. Érezte, hogy az ezredes a megszokottnál nagyobb önuralmat kényszerít magára, s figyeli a reakcióit. – Tudod... mit csináltam utána? – kérdezte Eleanora sóhajtva. A férfi a szekrényhez lépett, és kivett valamit a nadrágja zsebéből. Markát a lány felé nyújtotta. Elszáradt levelek voltak a ház falán felfutó kúszónövényről. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ezek éppen azok a levelek, melyeket Eleanora az erkélyen lopakodva véletlenül leszakított, mikor a szobában folyó beszélgetést hallgatta ki. – Mondhatjuk úgy is, hogy sejtem – felelte a férfi, és az ágyra ejtette a leveleket. – És az, hogy rossz dátumot mondtál nekem, egyfajta próba volt, amit nem álltam ki? – Így igaz – mondta Grant, s leült az ágy szélére. – Amit nem értek az, hogy miért? Mi késztetett rá? A pénz? Vagy pusztán annak a képmutató Neville-nek a kedvéért? Vagy azért, mert gyűlölsz engem, s amit tettem veled? – Nem... semmi ilyesmi! – tiltakozott Eleanora. – Jean-Paul miatt volt az egész. – Jean-Paul miatt... – visszhangozta Grant értetlenül. – Igen. Őt nem végezték ki a többiekkel együtt. Továbbra is a hondurasi börtönben van. Őt használtak túszként, hogy nekik dolgozzak. Ha rájönnek, hogy mit tettem ma, biztosan megölik! Grant csodálkozva hőkölt hátra. Tekintete megkeményedett. 169

Csábító angyal – Próbáljuk meg még egyszer. Én legalább olyan jól tudom, mint te, hogy az öcséd felakasztotta magát, még aznap, amikor elhagytad Hondurast. Eleanora mereven bámult a férfira. Arca fokozatosan elfehéredett. Nem, ez nem lehet igaz. Grant tekintetének szigorúsága semmit sem változott. Szavai és módszerei kegyetlenek voltak. Jean-Paul nem tehetett ilyet – mondogatta magában. Emlékezett öccse kétségbeesésére, sírására, hogy meg kell halnia a többiekkel együtt. Kicsit támolyogva felállt, s elfordult a férfitól, hogy elrejtse arcát. – Szóval nem tudtad – állapította meg a férfi valamivel melegebb hangon. A lány tompán megrázta a fejét. – Hagyták azt hinnem, hogy életben van, amikor kérdeztem felőle. Azt mondták, hogy... hogy jól van. Az utóbbi hetek feszültsége és aggodalma Jean-Paul miatt, nehogy egy haja szála is meggörbüljön a börtönben, hiábavalóságba veszett. Már nem volt kiért aggódnia. Öccse hideg és élettelen, nem érez már sem fájdalmat, sem pedig szomorúságot. Most már lényegtelen, milyen áldozatokat hoz érte. Alaposan becsapták. A veszteség gyötrelme és az önvád kezdte mardosni a szívét. Öccse sírjára gondolt, ami felszenteletlenül, jelöletlenül és díszítés nélkül domborodik valahol. – Eltitkolták előled, hogy azt tedd, amit ők akarnak – állapította meg a férfi szomorúan. Eleanora bólintott, s a mozdulattól hullani kezdtek felgyülemlett könnyei. Nem tudta megállítani őket. – Kénytelen voltam elmondani az igazságot. Látnom kellett, hogy reagálsz rá – mondta Grant, s határozatlan mozdulattal Eleanora után nyúlt, hogy megérintse a vállát, de az utolsó pillanatban visszahúzta a kezét. Pedig Eleanorának most különösen szüksége lett volna az erős karok támogatására. Úgy érezte, mintha szédülne, de tudta, hogy nem engedheti el magát. El kell mondania a férfinak az érzéseit, hogy amit tett, azt lelki békéje érdekében meg kellett tennie. – Honnan tudtad meg? – kérdezte remegő hangon. 170

Jennifer Blake – Egyaránt megvan a támogatóink és informátoraink köre. Ahol te voltál, ott például egy idős tiszteletes személyében. Ő küldte az üzenetet Henry ezredesnek az öcsédről és a Neville-lel való kapcsolatodról. – Értem – felelte a lány. Eddig a pillanatig még nem volt egészen biztos abban, hogy Grant tudja, kinek adta le a jelentéseit. Minden szót megfontolva folytatta. – Esküszöm neked, semmi olyat nem mondtam Neville-nek, ami veszélyeztette volna a hadsereget. Azt árultam csak el, amit a tábornok is tudatni akart az ellenséggel Rivasszal kapcsolatban. Úgy tűnt nekem, hogy mindezt Neville már amúgy is tudta. Később arra gondoltam, abból nem lehet baj, ha elmondom neki a beiktatás napjának dátumát, hiszen amúgy is ki lesz plakátozva mindenfelé. Arról fogalmam sem volt, hogy merényletet készül elkövetni a tábornok ellen. – Hiszek neked – felelte Grant –, most már különösen, hogy megbizonyosodtam arról, igazat mondasz. A férfi elégedett hangja a nehéz bevallás után egyszerre kavart fel benne dühöt és szégyent. – Ennyire nyilvánvaló ez az egész? – kérdezte. – Csak a számomra – jegyezte meg az ezredes visszahozva a szigorúságot a hangjába –, de nekem megvan az az előnyöm, hogy veled élek. Eleanora kételkedve nézett rá. Ez nem volt teljesen kielégítő válasz. Volt egy olyan érzése, hogy a férfi még mindig irányítani akarja a gondolatait. De nem volt abban a helyzetben, hogy vitatkozzon. – Van még valami, amit el kell mondanom. Bizonyára kiderítetted, hogy Mazie szervezésében találkoztam Neville-lel. De ennek nem az volt az oka, hogy ő is belekeveredett. Csak egy ötlet volt a részéről, semmi több. Tudtam, hogy ő és Neville régi jó barátok, s ezért kértem meg rá, hogy hozzon össze egy találkát. Az őrnagy ugyanis ide akart jönni. Esküszöm, hogy ez az igazság. Éppen Mazie volt az, aki tájékoztatott a készülő merényletről. John, a férje szerzett róla először tudomást. – Ezt jó tudni – mondta az ezredes. – De miért mondod mindezt nekem ilyen aggódva? Hadd találjam ki. Biztos akarsz lenni afelől, 171

Csábító angyal hogy nem állíttatom Mazie-t és az ő Johnját kivégzőosztag elé. Így van, ugye? Nos, eltekintve attól, amit csinálni szeretnék, engedd meg, hogy emlékeztesselek rá, elég nehéz lenne letartóztatni őket anélkül, hogy téged ne érjen vád. – Nem hiszem, hogy ez valamit is számítana – felelte Eleanora, de nem nézett a férfira. – Ha Neville-t elkapják, ő biztosan megemlít engem. – Úgy tűnik, nekem jobb véleményem van Crawford őrnagyról, mint neked. Nem hiszem, hogy megemlítené a neved, hacsak nem lenne elkerülhetetlen a számára. Egyébként még nem tartóztattuk le. – De hát azt mondtad, hogy már keresitek – csodálkozott Eleanora. – Akiket tegnap délután elfogtunk, nem tudták pontosan megmondani megbízójuk nevét. Bár elég jó személyleírást adtak róla, miszerint magas, amerikai, világos hajú, ez a katonák felére pontosan ráillene. A tiszt, akit megbíztam a nyomozással, bizonyára megtesz majd minden tőle telhetőt. De mind ez idáig még nem rendelkezik azzal az információval, amivel én. Ha Crawford csak feleannyira okos, mint ahogy gondolom, holnap reggelre már messze lesz innen. – Ez érthetetlen – mondta a lány lassan –, azt gondoltam volna, hogy minden eszközzel megpróbálod megakadályozni, hogy végrehajthassa a tervét. – Végül is azt teszem, csak nem akarok nyilvános vizsgálatot... – De miért? – nézett rá Eleanora teljesen összezavarodva. – Azt hiszem, sejted, miért – felelte a férfi –, de ha ragaszkodsz hozzá, hogy elmondjam, akkor tessék. Nem akarom belekeverni a nevedet az ügybe. Senki sem fog még egyszer elszakítani tőlem. Óriási villám cikázott végig az égen, egy röpke pillanatra mindent nappali fénybe öltöztetve. Hatalmas dörgés következett jelezvén, hogy vihar közeledik. Eleanora torka összeszorult. – Grant, én… Nem volt biztos abban, hogy szavakba tudná önteni, amit érez. A férfi nem is hagyott rá időt. – Tudom, volt rá elég okod, hogy Honduras után visszajöjj hozzám. Olyan okok, amelyekhez vajmi kevés köze van annak, amit akarsz, 172

Jennifer Blake illetve érzel. De ez már nem számít. Idejöttél, s most már az én akaratom szerint itt kell maradnod. Ott vagy minden szívverésemben és gondolatomban. Bármerre is megyek, mindig velem vagy. Kellesz nekem, mint egy falat kenyér. Nem tudok aludni, ha nem vagy mellettem, vagy dolgozni anélkül, hogy tudnám: itthon vagy, és vársz rám. Add át magad nekem, mert ha nem, akkor kénytelen leszek ide bezárni téged életed hátralévő részében. Nem engedem, hogy elmenj. A férfi lehajtotta a fejét, mialatt mindezeket mondta, mintha nem okozna neki örömet, amit mond. Amikor odament hozzá, s szenvedélyesen megcsókolta, Eleanorának úgy tűnt, mintha a fájdalom és az elnyomott öngyűlölet versengene benne. Grant vad vágyainak engedve Eleanora hagyta, hogy a férfi lefektesse az ágyra. A szenvedélyek – a kinti viharhoz hasonlóan – odabent is egyre erősödtek. Nyomasztó bűneinek terhétől megszabadulva adta át magát a férfinak. Vágya követelőzően fellángolt, de a férfi nem csillapította. Nem tudta. Eleanora gyengéd, végtelen beteljesülést kívánt, nem pedig lobogó, vad szenvedélyt. A szerelmét akarta, de csak felkorbácsolt vágyakat kapott. Szívének egy rejtett zugában a felesége szeretett volna lenni, nem csupán vágyainak tárgya. Ez nem volt elég. A zuhogó eső homályossá varázsolta a kora esti égboltot. A háztetőn összegyűlt víz vékony, ezüstös patakokban csurgott le az ablak előtt. Az eső lemosta a régóta összegyűlt port és piszkot, de az Eleanora arcán végiggördülő könnycseppek nem tudták kioldani szívéből a szomorúságot és a keserűséget. Mennie kellett. Grant nem lesz képes arra, hogy összeegyeztesse magas fokú kötelességtudatát, és a miatta felvállalt csalást és hazugságot. Ha mégis megteszi, akkor őt és saját magát egyaránt meg fogja vetni. Nem kényszeríthette erre a döntésre. Arra sem volt joga, hogy szerelmet kérjen tőle. A lány szerelmet adott információéit cserébe, mint egy utolsó utcai szajha. Nem folytatja tovább ezt az akarata elleni, szerelem nélküli kapcsolatot. Soha többé. Tudta, hogy ha a férfi kedves szavakkal, gyengéden kérte volna, hogy maradjon vele, akkor nem lenne képes 173

Csábító angyal ellenállni neki. De nem így történt. A büszkeség és az idegenkedés a fogság bármilyen fajtája ellen döntésre késztette. Grant mocorogni kezdett álmában, s feléje fordult. Arca Eleanora vállához ért, ahonnan öntudatlan mozdulattal elsimította az őt csiklandozó hajszálakat. Eleanora lehunyta a szemét, hogy útját állja kitörni készülő könnyeinek. Majd erőt véve magán távolabb húzódott a férfitól, összeszedve bátorságát a végső elváláshoz. Az evezőlapátok tompa loccsanással merültek a vízbe, s hangjuk messzire szállt a tó sima felszínén. A két bennszülött erőteljes mozdulatokkal hajtotta előre a kis csónakot, ami alig volt nagyobb, mint egy kenu. A másik eltérést a középen meredező árboc jelentette. Eleanora szerette volna az emberek értésére adni, hogy jobb lenne, ha csendesebben kezelnék az evezőket, de inkább nem próbálkozott vele. Az éjszaka sötét volt, s a menekülési esélyeket csak fokozta, hogy most egész Granada figyelme a beiktatási ünnepségre koncentrálódik. Különös volt, hogy a történtek után Neville Crawford társaságában hagyja el Nicaraguát. De bármilyen furcsa volt is, el kellett fogadnia a sors kiismerhetetlen akaratát. Tiltakozhatott volna, hogy nem kíván egy csónakba szállni vele, de Mazie-n kívül senki máshoz nem fordulhatott volna, s esélye sem volt, hogy találjon egy másik diszklét vízi járművet. Mazie egy cseppet sem volt meglepve, mikor megpillantotta a már kora reggel az ajtajában álló Eleanorát. Betessékelte az ajtón, s miután végighallgatta, azonnal intézkedett, hogy szedjenek össze mindent, ami az utazáshoz szükséges. Eleanora tiltakozott, hogy teljesen mindegy, hogy néz ki, de Mazie hajthatatlan maradt. Látva elszántságát nem volt szíve megemlíteni a Grantnál hagyott két szép ruháját. Nem lett volna képes rá, hogy magával hozza. A férfi nyilvánvalóan nem használhatja, neki pedig szüksége lenne rájuk, de mégis inkább otthagyta őket a szekrényben. Mikor Grant reggel távozott otthonról, a tegnap este mondottakkal ellentétben nem zárta be őt. Eleanora valahol a lelke mélyén pedig szerette volna, ha mégis megteszi, mert akkor nem kellett volna a szabadságáért tett megpróbáltatásokat vállalnia. Ehelyett a férfi szer174

Jennifer Blake tartásszerűen megcsókolta, mint reggelente általában, és távozott. Eleanora hosszasan nézett utána az ablakból. Nem volt idő a késlekedésre. De ezzel még nem lett vége. Mikor Grant felfedezte Eleanora eltűnését, egyenesen Mazie-hez ment. A feje vörös volt, s ajkait összeszorította a harag. A színésznő szemlátomást megijedt és zavarba jött az ezredes forrongó indulataitól. Eleanora akkor már nem volt nála. Egy nicaraguai nőnél talált neki helyet. Mazie okosabb volt annál, mintsem azt mondja az ezredesnek, hogy nem látta Eleanorát. Minden tehetségét összpontosítva elhitette a férfival, hogy a lány csupán kilovagolt a városon túlra, s a Kaliforniába vezető út felé ment. Grant, meg sem köszönve a segítséget, gyorsan távozott. Mazie fellélegzett. Elmesélte Eleanorának, hogy várakozásával ellentétben az ezredes még csak meg sem említette Neville-t, sem pedig azt, hogy le kívánja tartóztatni őt gyilkossági kísérletben való részvétele miatt. Talán azért, mert Eleanora eltűnése miatti aggodalmában teljesen elfeledkezett az őrnagyról, vagy most fenntartás nélkül elhitte Mazie meséjét, vagy pedig ígéretének megfelelően nem akarta belekeverni őket a merénylet ügyébe. Mazie Neville-t is elrejtette, bár nem bocsátotta meg neki, hogy merényletet akart elkövetni. De a régi barátság nem engedhette meg, hogy a kivégző osztag elé juttassa a férfit. Szintén Mazie volt az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy Eleanora levelet írjon don Esteban de Laredónak. Gyermek módjára örült barátnője szerencséjének, s amikor csak tehette, condesának szólította. Eleanora hosszú vonakodás után végül is megírta, hogy elfogadja az örökségét. A színésznő gyorsan lezárta a borítékot, s elküldte a levelet, mielőtt még Eleanora meggondolhatta volna magát. A válasz meglepően hamar érkezett. Egyenruhás futár hozta a bankátutalást, melyet Eleanora örökségének terhére utaltak ki, hogy fedezze az utazási költségeket. Eleanora tágra meredt szemekkel fogadta a pénzt, mely arra is elegendő lett volna, hogy az őt befogadó nicaraguai nő háztartásának összes költségét legalább fél évig fedezze. 175

Csábító angyal Bár a pénz biztonságot jelentett, Eleanora mégis egy kicsit félve indult útnak, ilyen értékkel a zsebében. Amint ott álltak a parton, készen arra, hogy beszálljanak a csónakba, Eleanora még egyszer megpróbált pénzt adni Mazie-nek mindazért, amit érte tett, de barátnője nem volt hajlandó elfogadni. Határozottan betessékelte őket az imbolygó csónakba, s nevetve egy nagyot taszított rajta. – Vaya con Diós! – kiáltotta utánuk spanyolul, ami annyit tesz, hogy isten legyen velük útjukon, de az ő szájából valahogyan komikus színezetet kaptak az idegen szavak. Amint halló- és lövési távolságon kívülre értek, a szél is belekapott a vitorlába, így behúzták az evezőket. Gyorsan haladtak előre. Granada távolodó fényei félkört alkottak a horizonton. Csend volt. A két nicaraguai halkan duruzsolva beszélgetett. Szelíd hullámok nyaldosták a hajó oldalát, s az árboc meg-megreccsenve állt ellen a szél erejének. Az egyik férfi hirtelen nagyot kiáltott, s a part felé mutatott. Egy vöröslő tűzlabda emelkedett az ég felé, majd nagyot durranva darabokra esett szét, s narancssárgán izzó fényfoltokként hullott alá. Nina Maria pirotechnikusai mutatták be tudományukat William Walker, Nicaragua megválasztott elnökének beiktatási ünnepségén. Vajon ott van-e még az a nő, vagy már valaki más ül a helyén? Teljesen mindegy. Az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. A tábornok diadalt aratott. Kis csapata most megkoronázta sikereit. Itt az ideje, hogy visszatérjenek a Kormányzók Házába enni, inni és mulatozni. Itt az ideje, hogy a falangisták felszabadultan nevetgéljenek, s a vállukat verdesve gratuláljanak egymásnak. Mindez már semmit sem jelentett számára. Már nem tartozik ehhez az őrültséghez. Elszántan megfordult, és mereven előrenézett. Az este sötét és homályos képe fogadta. A messzi végtelenben meredeken tört az ég felé az Ometepe vulkán csúcsa. New Orleans ezen a késő júliusi napon éppen olyan meleg és fülledt volt, mint ahonnan Eleanora jött. A levegő is pontosan olyan mozdulatlan volt, mint Granadában. A háztetők ragyogása szinte bántotta a szemet, és az oszlopokon fekete szalagos plakátok jelezték a 176

Jennifer Blake sárgaláz áldozatait. Nem vonultak vörös inges katonák az utcákon, körülöttük nem spanyolul beszéltek. A boltosok, az utcai árusok mind mosolyogtak. Eleanora a kikötőben búcsút vett Neville Crawford exőrnagytól. Ha őszinte akart lenni, akkor be kellett volna vallania, hogy jelenléte könnyebbé tette az utazást számára. A csónakban San Carlosig Neville ösztönszerűen igyekezett nem zavarni őt. Hagyta, hogy elmélyedjen gondolataiban, az öccse halála miatt érzett bánatában. Azonkívül nem merte megkockáztatni a beszélgetést, félve – az egyébként jogos – durva visszautasítástól. De amint San Carlosnál kiszálltak a csónakból, a férfi látta, hogy Eleanora gondban van, ugyanis nem tudta eldönteni, hogy rálépjen az előtte lévő síkos kőre, vagy próbáljon inkább egyből kiugrani a partra. Egyik sem tűnt megnyugtató megoldásnak. Neville egyszerűen ölbe kapta, és kivitte a szárazra. Amint Eleanora lába földet ért, egy kurtán odavetett köszönöm után otthagyta a férfit, de a jég megtört. A gőzhajón, a San Juanon lefelé már semmi meglepő sem volt abban, hogy egymás társaságát keresték. Együttlétük ugyanis védelem volt a többi utas ismerkedő kedvével szemben. Mindketten álnéven utaztak, s egyikük sem kívánt a múltját felfedő kérdésekbe bonyolódni. Hasonló volt a helyzet a San Juan del Nortéből induló óceánjárón is. A helyzetet most mindössze az tette bonyolultabbá, hogy most rengeteg utas vette őket körül, és ők is kénytelenek voltak a hosszú asztalok mellett lefolytatni étkezéseiket. Eleanora privát kabint bérelt, ami nem kevés pénzébe került, de megengedhette magának. Az első nap délutánján végigdőlt az ágyon, és teljes huszonnégy órán át aludt. Ennek kétségtelenül az volt az oka, hogy az utóbbi hetek feszültsége most engedett fel. Délutánonként határozottan kellemes volt egy gáláns és figyelmes úriember társaságában sétálni a fedélzeten. Vacsora közben is igen sokat jelentett neki, hogy Neville megvédte a notórius ismerkedőktől, s magára vállalta az udvarias beszélgetés összes kényelmetlenségét. De akkor nem igazán volt vele kedves, amikor az utastársak egyszer csak elkezdték condesának szólítani. Amikor kérdőre vonta Neville-t, a 177

Csábító angyal férfi bevallotta, hogy azt remélve, hogy Eleanora jobb ellátásban részesül általa, a szolgálófiúnak elárulta, hogy Eleanora valójában condesa, csak inkognitóban utazik. Csak azt nem számította bele, hogy a fiúnak eljár a szája. A férfi azért az álnokságért is bocsánatot kért tőle, amit Hondurasban követett el ellene. Eddig az incidensig már majdnem a határára került annak, hogy megenyhüljön Neville iránt. Hajlamos volt elhinni, hogy a férfi csak egy kicsivel több, mint egy gyalog Vanderbilt sakktábláján. Ahogy ő magyarázta: nagyobb hatalmat és veszélyesebb feladatot kapott, mint várta volna, s képtelen volt elmenekülni előle. Ennek alapján Eleanora azt is elfogadhatónak találta, hogy a férfi nem sajnálja a Walker elleni merénylet sikertelenségét. Mindent egybevetve előnyére vált, hogy van mellette valaki, akivel ha korábban nem is sokat beszélt, de voltak közös emlékeik Granadáról és az ott történt dolgokról. Ezekért cserébe Eleanora úgy tett, mintha megértené és elfogadná Neville indítékait. A férfi mindamellett, hogy gondosan ügyelt a kényelmére, állandó társaság volt, amit az asszony kénye-kedve szerint vehetett igénybe, és sohasem volt tolakodó. Egyszer sem próbált meg bejutni a kabinjába, vagy visszaélni a közösen eltöltött órákkal. Tisztában volt Eleanora Granthoz fűződő viszonyával, és többé-kevésbé a Luisszal való kapcsolatával is. Bizonyos apró jelekből – érintésekből, pillantásokból – Eleanora mégiscsak arra következtetett, hogy nem közömbös a férfi számára. Úgy vélte, hogy Neville megpróbálja nélkülözhetetlenné tenni magát előtte. Türelemjátékot játszik, várva, hogy ő kezdjen el érdeklődni iránta. Ha így van, akkor csalódni fog, de mindenképpen tiszteletet érdemel az eszéért. Ha nem, akkor tévedett az érzelmeit illetően. Eleanora a kikötőből a St. Louis Hotel felé vette az útját, ahol fölényes és kétkedő pillantások fogadták a recepciónál. A helyzet gyökeresen megváltozott, amint a portás megpillantotta az asszony teljes nevét és címét. Úgy látszik, Neville-nek ebben igaza volt. Ezen felbuzdulva Eleanora másnap látogatást tett egy divatszalonban és egy kalaposüzletben. Fekete, szürke és levendulaszínű kosztümöket rendelt. 178

Jennifer Blake Rászánta az egész napot, s benézett minden fontosabb üzletbe, s a fehérneműktől a kiegészítőkön át a kalapokig mindent megvett, ami megtetszett neki. Az első ruha, ami megérkezett a hotelba, egy könnyed, lenvászon alapú szürke köntös volt, fehér betétekkel, hozzá illő kalappal és napernyővel. Elhatározta, hogy meglátogatja Narciso nagybácsikáját és fiát, Bemard unokaöccsét. Gyorsan felöltözött, s vállára akasztva divatos retiküljét kilépett az utcára. Bérkocsit fogadott, és régi otthonába, a Royal Streetre hajtatott. Az asszony átadta névjegyét az ajtót nyitó libériás inasnak, aki megkérte, hogy várjon egy kicsit. Ezüsttálcán vitte be a kis kártyát a házigazdának. Nagybátyja maga jött ki eléje szélesre tárt karokkal, hogy üdvözölje és bevezesse a szalonba. Bemard felállt a kanapéról, amikor belépett, de mosolya inkább erőltetett, mint szívből jövő volt. Felesége javaslatára hozott egy üveg diólikőrt, hogy megkínálja a vendéget. Felesége szülei egy kissé testesebbek voltak, és jóindulatú párnak látszottak. A beszélgetés kimért volt, s főleg a lány személyét érintő kérdezgetésekből állt. Eleanora nagy önuralommal tűrte a társalgást, s mosolyogva válaszolt mindarra, amihez kedve tartotta, de elterelte a szót, ha nem kívánt felelni rá. Közben azon csodálkozott, miért engedte meg valaha is, hogy alárendeltnek érezze magát ezekkel az unalmas emberekkel szemben, akik annyira el vannak telve magukkal. A beszélgetés végén meghívást kapott vacsorára, egy kisebb összejövetelre, amely véleménye szerint nem lesz sokkal vidámabb egy gyászszertartásnál. Örömet színlelve elfogadta, majd elégedetten távozott. Nagyanyja házának visszaszerzésére indított ütközetben eldördült az első lövés. Bár New Orleans csendesnek és békésnek tűnt, a lelkesedés William Walker háborús erőfeszítéseiért nagyobb volt, mint valaha. Elkerülhetetlennek tűnt, hogy Eleanora valódi kiléte egyszer napvilágra ne kerüljön. Az újságok sokat tehetnek ennek érdekében. Az előkelő családból származó New Orleans-beli szépség története, aki a frontvonal közelébe megy, és a 179

Csábító angyal Könyörületesség Angyala néven válik ismertté a Nicaraguában megsebesült amerikaiak segítéséért, feleségül megy egy spanyol nemeshez, megözvegyül a háború alatt, megfűszerezve mindez egy kis pátosszal és romantikával méltán számíthat széles körű érdeklődésre az olvasók között. Eleanora hotelszobáját gyakran keresték fel kereskedők, hogy megnyerjék figyelmét a különféle egészségmegőrző szerek, parfümök és ékszerek vásárlására. Nem tudott úgy kilépni a szállodából, hogy ne kövessék egymással azért verekedő fiatal fiúk, hogy melyikük vigye a csomagját. Rögtön az ebből adódó első incidens után Eleanora úgy döntött, hogy férjezett státusa ellenére nem valami bölcs dolog kíséret nélkül kimerészkednie az utcára. Üzenetet küldött a nagybátyjának, kérve, hogy idős szolgálónőjét bocsássa ilyen célból a rendelkezésére. Szeme könnyes lett a boldogságtól, amikor megpillantotta rég nem látott szolgálójának napbarnított arcát. Hovatovább abban is örömét lelte, hogy fekete selyembe és gyöngyökkel díszített fehér gallérba öltöztesse. Elérte a célját. A mögötte lépkedő, ősi méltóságot sugárzó asszony látványa még a legmerészebb tolakodókat is elriasztotta. Eleanora bejárta az egész várost. Meglátogatta a kolostort, a Cabildót, felkereste az új látványosságokat is, mint például Andrew Jackson tavasszal felállított emlékművét a Place d'Armes-en, amely most már Jackson tér lett. Sorba látogatta a Pontalba bárónő által építtetett elegáns apartmanokat, s el is határozta, hogy ide fog költözni, ha nem sikerülne visszaszereznie nagyanyja házát. Észrevette, hogy néhányan egymásra kacsintanak, amikor elhaladt mellettük az utcán. Érezte, hogy ez több puszta kíváncsi szemlélődéstől. Nem lett volna célszerű azt hinni, hogy senki sem tér vissza Granadából New Orleansba azok közül, akik úgy ismerték, mint az ezredes szeretőjét. A pletyka pedig futótűzként terjed mindenfelé. Egyre többen néztek utána az utcán, hajoltak ki az ablakból. Amikor az emberek előzékenysége érezhetően csökkent, a kért díjak pedig emelkedtek, az már figyelmeztetés volt a számára, hogy azonnal cselekednie kell. 180

Jennifer Blake Növelte a rokonai iránti érdeklődését. Elszórakoztatta őket hosszú ebédeken át és színházi előadások után. Néha eljátszott egy-egy méltóságteljesen elszenvedett fejfájást, hogy mindenki lássa, mennyire bánkódik az őt ért veszteség miatt. Így gondolkodni kezdtek, vajon mivel is tehetnék elviselhetőbbé ezt a fájdalmat. Amikor megkapta az átutalást a spanyol cégtől, Narciso nagybátyjához ment, és felajánlotta vételi szándékát a Royal utcai házra, természetesen jóval nagyobb összeget ígérve, mint amit ő és Bemard fizetett Jean-Paulnak kevesebb, mint hét hónappal ezelőtt. Ahogy azt remélte, Narciso nem volt képes elutasítani az ajánlatát, különösen így, hogy pénztárcája sem járt rosszul. Néhány óra múlva már Eleanora kezében voltak a kulcsok. Napokkal később már birtokba is vehette tulajdonát, s amikor az üres falak között sétálgatott, most először érezte, hogy hazaérkezett.

181

Huszonharmadik fejezet – Magyarázatot követelek! Eleanora hűvös szemekkel nézett Bernardra. Fekete gyászruhában, csípőre tett kézzel állt előtte, s tekintetében inkább indulat volt, mintsem félelem. – Milyen jogon? – kérdezte. – A rokonság jogán! A dolgaid kihatnak az egész családra. Tudni akarom az igazat arról a botlányról, amit a te nicaraguai tartózkodásod körül rebesgetnek. – Miért? – kérdezte Eleanora. Bemard hátrahőkölt, s arca megdöbbenést sugárzott. – Hogy miért? – visszhangozta értetlenül. – Pontosan. Egy hölgy nem rohan hanyatt-homlok megmagyarázni a jó hírét. A barátai úgysem fogják elhinni, amit róla pletykálnak, az ellenségei pedig még attól is rosszabbat gondolnak, amit hallanak, függetlenül attól, amit az illető hölgy mond. Mi hasznod lenne abból, ha tudnád, hogy ok nélkül vádolnak-e? Az jár a fejedben, hogy becsületbeli ügyet csinálj belőle? Kérlek, ne tedd. Ez nem állítaná meg az újabb és újabb pletykák keletkezését. – Tehát röviden, megtagadod, hogy elmondd nekem. – Röviden vagy hosszan: nincs jogod beleavatkozni az ügyeimbe. – Tudhattam volna, hogy így fogsz viselkedni – vetette oda a férfi. – Pontosan tudhattad volna, ha valaha is szakítasz egy kis időt arra, hogy megismerj. – Hasztalan vállalkozás lenne, húgocskám. Sokat változtál, mióta elhagytad New Orleanst. 182

Jennifer Blake – Remélem is. – Úgy látszik, az új rangod és a pénzed az agyadra ment – mondta némi elkeseredéssel a hangjában. – Egy férfira lenne szükséged, aki megzabolázná a kicsapongásaidat. Igazán nagy kár, hogy Jean-Paul már nem lehet közöttünk, hogy ellássa ezt a feladatot. – Jobban tennéd, ha őt nem kevernéd bele – mondta lassan Eleanora. – Te biztattad fel azt a forrófejű fiút, hogy eldobja az örökségét, jövőjét, és a halálba induljon. Ha nem lettél volna olyan készséges abban, hogy megszerezd ezt a házat – természetesen jó alacsony áron –, akkor talán hallgat a jó szóra, és távol marad William Walkertől. – Jean-Paul már rég elszánta magát, amikor én megvettem ezt a házat. – Ez igaz. De ne próbálj most meggyőzni arról, hogy nem beszéltetek már korábban a ház eladásáról. – Az lehet, viszont megpróbáltam visszatartani attól, hogy elmenjen. De ő nagyon vad volt, és én mindig is mondtam, hogy te engedted mindig azt csinálnia, amit akart. Ahelyett, hogy felnőtt volna a kötelességeihez. – Értem. Nos, akkor itt vagyok én, aki megzabolázza az ő kicsapongásait. – Nem így értettem. Azzal mindig is tisztában voltam, hogy te nem tudod őt helyesen irányítani, de ott voltam én, akire rábízhattad volna. Én mindig is tudtam kezelni Jean-Pault. – Berakva őt egy irodaházba? – kérdezte Eleanora megvetően. – De legalább még élne. – Egy élő hullaként, mint te! – vágta oda Eleanora. Ütemes tapsolás törte meg köztük a feszültséget. Neville lépett ki a házból az udvarra. – Bravó – mondta nevetve, miközben Eleanorához közeledett –, elnézést a betolakodásért, az inasa engedett be. Hangokat hallottam innen, s arra gondoltam, szüksége lenne egy pártfogóra. De tudhattam volna, hogy nem. Eleanora mosolya merev volt, szinte barátságtalan, amint a két férfit bemutatta egymásnak. 183

Csábító angyal – Akarja, hogy elmenjek? – kérdezte Neville, miután kurtán bólintott Bemard felé. – Visszajöhetek később is. Van mit megbeszélnünk, mióta nem találkoztunk. – Maradjon csak – felelte Eleanora. – Bernard unokatestvérem már éppen menni készül. – Igen, valóban – szólalt meg Bernard magadra hagylak a... barátoddal. Csökönyös viselkedésedre való tekintettel el kell mondanom: sajnálom, hogy visszajöttél a családba és visszaszerezted azt a házat, amit én családi otthonnak tekintettem. Az apám nevében nem beszélhetek, de a magam részéről ezennel megszüntetek veled mindennemű kapcsolatot. – Köszönöm – felelte Eleanora hálásan. – Biztos vagyok benne, hogy ha nem találnád meg a kifelé vezető utat, akkor akad majd valaki, aki megmutatja. Miután Bemard távozott, Neville felvonta a szemöldökét. – Mi volt ez most? – Semmi különös – mondta Eleanora, és zavarában elkezdett fel-alá sétálni az udvar kockakövein. A kert közepén egy kis szökőkút állt. A keskeny vízsugár halk csobogással hullott alá a fekete kőoroszlán szájából a kör alakú medencébe. Eleanora a párkányt borító zöld moha melletti fatörzsre telepedett, s hellyel kínálta Neville-t. Miután elrendezte a szoknyája redőit, a férfira mosolygott. – Merre járt és mit csinált, mióta nem láttam? – Keleten voltam, Washingtonban és New Yorkban – felelte, keresztbe rakva lábait, s elkezdte a csizmáját nézegetni. – Ó! – kiáltott fel Eleanora. – Úgy éreztem, tartozom Vanderbiltnek egy személyes beszámolóval – tette hozzá, de Eleanora még mindig nem reagált. – Az embernek mindig a legjobb utat kell választania- Lehetőségem kínálkozott a gondtalan életre, öröklés miatt. De nem hiszem, hogy kielégítő volna számomra ez a könnyű megoldás. – Valóban nem? – kérdezte Eleanora csendesen. 184

Jennifer Blake – Talán csak akkor, ha lenne egy hölgy mellettem, olyan, mint amilyen maga – nézett Eleanorára lefegyverző mosollyal, majd gyorsan folytatta. – Kérem, ne hűtsön le most azonnal. Egyébként is teljesen hiába való út volt. Vanderbilt nem kívánt fogadni. Azt üzente, hogy a kudarcokkal nincs ideje foglalkozni. Ez övön aluli ütés volt, de azt hiszem, az az ember, akinek már a kezében van a győzelem, megengedhet ilyet. – A győzelem? – emelte fel a fejét Eleanora. – Már a küszöbön áll – folytatta a férfi. – Wheeler minisztert, aki kissé elhamarkodott gyorsasággal vette pártfogásába Walkert, visszahívták Washingtonba, és hivatalosan elmarasztalták. Megkérték, hogy nyújtsa be a lemondását. Ezt elég nehéz lehetett elviselnie az öreg Wheelernek, ugyanis egészen az utolsó hetekig biztos lehetett kormánya támogatásában. Az Amerikai Sas kiterjesztette szárnyait a korábbi mexikói területekre: Texasra és Kaliforniára. Miért ne lehetett volna ez így Nicaragua és Közép-Amerika esetében is? Megmondom, miért nem. Spanyolország és Franciaország egyaránt bejelentette, hogy csapatokat küld a közép-amerikai partvidék ellenőrzésére. Chile és Peru pénzügyi támogatást ígért azoknak az államoknak, amelyek szövetkeznek Walker ellen. Anglia most indított útnak tizenhárom hajón kétezer-ötszáz katonát, hogy védelmezzék a térség brit érdekeltségeit. Ez a nemzetközi helyzet nem alkalmas a terjeszkedésre. Walker magára maradt az országával. – De a hatalmát még nem döntötték meg? — kérdezte Eleanora aggódva. – Még nem. Azt kell mondanom, és elnézést a kifejezésért, hogy Walker most egy harcias kakas benyomását kelti. Csak adalék ehhez, hogy hivatalosan bevezette Nicaraguában a rabszolgaságot. Azt remélte ezzel, hogy az Államok déli tartományai a pártjára állnak ezért, s megosztja a Kongresszus egységét. Azt hiszem, azóta már ráébredt, hogy ez hiba volt, mivel a rabszolgaság már mintegy harminc éve illegálisan létezik az országban. De ezzel a döntéssel nem vívta ki a nemzetközi szimpátiát magának. Azt hiszem, éppen a legjobbkor 185

Csábító angyal jöttünk el Nicaraguából. Most már nemcsak a hőmérséklet forró a arrfelé. Neville más dolgokról kezdett beszélni, de Eleanora alig figyelt rá. Arra gondolt, hogy Grant, Mazie, John, a színjátszó társulat, Walker, Henry ezredes, dr. Jones és a többiek még mindig Granadában vannak. Próbálta elképzelni, vajon most mit csinálhatnak, gondolnak-e rá. Szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ott legyen köztük. Bár nem lett volna a legmegfelelőbb hely a számára. Néhány nappal ezelőtt egy széken állva próbálta megigazítani a függönyt, amikor hirtelen elsápadt, és minden erő kiszállt a lábából. Idős szolgálója segített neki leülni. – Maradjon nyugodtan, Eleanora kisasszony – szólította úgy, ahogy kislánykora óta szokta –, nemsokára elmúlik. – Olyan furcsán érzem magam – kacagott Eleanora erőtlenül. – Nem tudom, mi van velem. – Ez természetes dolog férjes asszonyoknál, chére – felelte a szolgáló. – Már néhány hete gyanítottam. Kisbabája lesz. Egy kisbaba, Grant gyermeke. Visszagondolva rá már tudta, hogy az idős asszonynak igaza van. Amikor egyedül maradt, lassan lehúzta ujjáról Luistól kapott gyűrűjét, s levette a Szent Mihály medált a nyakából. Korábban, mikor bánatos hangulatban volt, sokszor kapta magát azon, hogy többet gondol Luisra, mint arra az emberre, akit szeret. De ennek most már vége. Neville, a mai reggel óta szinte állandó látogatójává vált. Segítségével mindig pontos értesüléseket szerzett a közép-amerikai háború állásáról, olyanokat, amiket az újságokban nem közölnek. Az ősz elején Guatemala, Honduras és San Salvador seregei koncentrált támadást indítottak, s novemberben már Costa Rica is belépett a háborúba. Néhány nap múlva érkezett a hír, hogy Walker, utánpótlási vonalának védelme érdekében kiüríttette Granadát. Azt elkerülendő, hogy a város az ellenség kezére kerüljön, mintegy háromszáz katonáját hagyta hátra azzal a paranccsal, hogy rombolják szét a várost. A 186

Jennifer Blake szövetségesek, ahogy tudtak, támadásba lendültek, hogy megállítsák az esztelen pusztítást. Az első rohamot a nicaraguaiak visszaverték, nagy veszteségeket okozva ezzel a támadóknak. A guatemalaiaknak aztán sikerült birtokukba keríteniük a Guadalupe-i templomot, de az ellenség ostromgyűrűt alakított ki az épület körül. Több száz nő, gyerek és sérült is benn rekedt a templom belsejében. Tizenkilenc napig tartottak ki a túlerőben lévő nicaraguaiakkal szemben. Ló- és szamárhúson élve tartották fenn magukat. A perzselő napon hamar oszlásnak induló tetemek elviselhetetlen bűzt árasztottak, melynek nyomán rövidesen megjelent a kolera és a sárgaláz. December tizenkettedikén végre megérkezett a mintegy kétszázötven újoncból álló felmentő sereg, s pontot tettek az ütközet végére. Huszonnégy óra leforgása alatt minden életben maradottat hajóra raktak. Füstölgő romok maradtak csak utánuk. Mielőtt elmentek, egy táblát állítottak fel a következő felirattal: Agio fue Granada: Itt volt Granada. Néhány napig nem érkezett lista az elhunytakról. Az emberek hosszú, tömött sorokban álltak a Kormányzók Háza előtt. Válták, hogy valamit halljanak férjükről, apjukról, nagybátyjukról, akik telepesként mentek Nicaraguába. Mikor a lista végre Eleanora remegő kezébe jutott, gyorsan átfutotta a mintegy kétszáz halott katona nevét. Grant nem volt köztük. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, de mikor tovább olvasta a jelentést, a szeme könnybe lábadt. A nők között megtalálta Mazie Brentwood Barclay nevét, aki a gyerekek és sebesültek hősies ápolása közben sárgalázban halt meg a Guadalupe-i templomban. A következő hónapok a várakozás jegyében teltek el Eleanora számára: várta a nicaraguai híreket és megszületendő kisbabáját. Ahogy telt az idő, úgy halványodott a körülötte támadt botrány. Helyét izgalmasabb és aktuálisabb ügyek foglalták el. Karácsony után már csak nagy ritkán ment ki az utcára. Előrehaladott állapota miatt nagyon vigyáznia kellett magára. Idejét a lakás rendezgetésére és babaruhák varrására fordította. Ha szüksége volt valamire, szolgáit szalasztotta a városba. Minden reggel friss újságot vett a kezébe. 187

Csábító angyal Nem talált azonban jó híreket. Kora januárban a szövetségesek blokád alá helyezték a San Juan folyót, elvágva ezzel Walker utánpótlásának vonalát. A tábornok egyre fogyatkozó, nélkülöző seregét a szövetségesek gyűrűje fogta körül. Létszámuk már alig haladta meg az ezret. A kezdődő dezertálások csak rontottak a helyzeten. Egyetértett Neville-lel abban, hogy Vanderbilt okozta a legnagyobb fejfájást Walkernek. Hivatásos katonákból álló csapatokat bérelt és fegyverezett fel. A dezertált katonáknak menedékjogot és hazatérési lehetőséget adott, melynek híre belülről bomlasztotta a tábornok egyre jobban elcsigázott seregét. A totális vég elkerülhetetlenül közeledett. Eleanora várakozásainak egyik része viszont már a végéhez érkezett. Április kilencedikén este megkezdődtek az első fájások. Mire az orvos kora hajnalban megérkezett, öreg szolgálója segítségével már egy egészséges fiúgyermeknek adott életet. Eleanora számára a világ leszűkült a hálószobájára és az ágya mellett elhelyezett bölcsőre. Nem fogadott sem látogatót, sem pedig külvilági híreket. Minden ideje és gondolata gyermeke körül forgott. Etetése, szertartásos fürdetése és minden kényelmének biztosítása kitöltötte nappalát és éjjelét. A baba kicsiny volt és sérülékeny, de létezése az élet legnagyobb csodája és értelme lett Eleanora számára. Mikor meleg kis testét karjaiban tartva vigyázta álmát, érezte, hogy ennél nagyobb boldogság nincs is a földön. A keresztelőt is otthon tartották egy hónappal később, május tizenkettedikén. Hosszú gondolkodás után végül is a Charles Michael de Laredo y Villars nevet választotta fiának. Amint mosolyogva letörölte a vizet méltatlankodó gyermeke arcáról, a Szent Mihály medált is hozzáérintette. Luis biztosan nem bánná, hogy neve a kis újszülöttet is védelmezni fogja, aki kilenc hónappal és húsz nappal azután született, hogy ő meghalt. Elvileg nem kizárható, hogy az ő gyermekét tartja a kezében, hiszen a babák gyakran születnek egy kis késéssel. A törvény által megszabott posztumusz határidővel nem törődött, ugyanis semmilyen követeléssel nem kívánt fellépni ez ügyben. Döntése mellett annak ellenére is kitartott, hogy Neville nem győzte ecsetelni, milyen 188

Jennifer Blake előnyös lenne a gyermek számára, ha a de Laredo család törvényes ivadéka lenne. Neville, bár senki sem hívta, a keresztelőre és az utána rendezett családi ebédre is eljött. Ráadásul az a furcsa és korábban elképzelhetetlen helyzet állt elő, hogy spontán eljátszotta a keresztapa szerepét a szertartáson. Az történt ugyanis, hogy Narciso nagybácsi, dacolva fia ellenkezésével, eljött ugyan a keresztelőre, de a keresztapaságot már nem merte vállalni. így Eleanora voltaképpen még hálás is volt Nevillenek. Az exőrnagy nem maradt sokáig. Eleanora anyai kötelességei megszakították ebéd utáni kávézásukat, mikor a szolgáló – aki most már szívvel és lélekkel Michael dajkája lett – megsúgta Eleanorának, hogy gyermeke az anyja után sír. Neville már a kilincsre tette a kezét, amikor visszanézett a gyerekszoba felé tartó Eleanorára. – Gondolom, hallotta már a híreket? – Nem, miért? – kérdezett automatikusan vissza, mert gondolatai már gyermekénél jártak. – Megadták magukat. Eleanora most már minden idegszálával a férfit hallgatta. – Mondja! – kérte feszülten. A Davis parancsnokkal, és a St. Mary cirkáló kapitányával folytatott tárgyalások után Walker és emberei letették a fegyvert. – Mikor? – Május elsején. Őt és a tisztjeit Panamába vitték. Bármikor megérkezhetnek New Orleansba. A William Walkert szállító hajó 1857. május 27-én horgonyzott le New Orleans kikötőjében. Óriási tömeg gyűlt össze a fogadására. Korlátokat kellett felállítani, hogy az emberek ne tapossák agyon egymást. Eleanora kocsisa csak nagy nehézségek árán tudott a kikötő közelébe jutni. Végül is találtak egy helyet, ahonnan aránylag jól lehetett látni az érkezőket. 189

Csábító angyal Az aranyló gombokkal díszített vörös egyenruhák látványától Eleanora torkában gombóc keletkezett. Egyedül Walker viselt fekete kabátot. Grant mellette állt, s merev, szigorú tekintettel nézett előre. Az éles napsugár láthatóan zavarta a szemét. Eleanora biztos volt abban, hogy a hullámzó tömeg miatt képtelenség, hogy a férfi észrevegye őt. Walkert hatalmas morajlás fogadta, ami inkább éljenzésnek és csodálatnak, mint ellenszenvnek hangzott. Úgy tűnt, mintha egy győztes hadvezér érkezett volna haza. Hovatovább, egy tíz-tizenkét fiatalemberből álló csoport a vállaira emelte Nicaragua elnökét, és így vitték a néhány méternyire várakozó fogatához. A menet hatalmas ovációval érkezett a St. Charles Hotelba. A tömeg nem engedte, hogy Walker megpihenjen a fárasztó hajóút után, amíg nem szól hozzájuk. A tábornok két beszédet is tartott, mire az emberek kezdtek lassan hazafelé szivárogni. Akik ez alkalommal nem hallhatták, azok két nap múlva kaptak erre lehetőséget. Óriási tömeg gyűlt össze a Canal Streeten, ahol a szónoki emelvényen álló Walker két oldalán egy amerikai, illetve a saját vörös csillagos zászlója lengedezett. Több mint két órán át beszélt. Arca nedvesen fénylett a gázlámpák hőjétől. Dicsérte az emberei bátorságát és erejét, Nicaragua egyszerű népének odaadó segítségét. Majd hosszasan sorolta bukásának okait: külön kiemelve Vanderbilt tirannoszi erényeit, Buchanan elnök politikai szűklátókörűségét, amiért nem sietett a segítségére. Nem maradt ki a bírálatból Charles H. Davis, a St. Mary parancsnoka sem, amiért a kapitulációs tárgyalások során túlságosan is előtérbe helyezte a közép-amerikai szövetségesek érdekeit, s visszautasította megmaradt katonáinak Panamába történő szállítását. Eleanora vállát megérintette a tömeg sorai között álldogáló idős szolgálója, jelezve, hogy ideje lenne hazamenniük. Eleanora így nem hallgathatta végig Walker szenvedélyes beszédét, de amit hallott, az kellőképpen megdöbbentette. Igaz, az túl nagy elvárás lett volna a tábornoktól, hogy érzelemmentesen és objektíven értékelje a történteket. De támadó fellépése a legkevésbé sem volt szerencsés, 190

Jennifer Blake ráadásul olyan emberekkel szemben, akik a saját kötelességüket teljesítették. Kétségkívül nehéz feladat egy totális vereségről mértékadó módon beszámolni, de bölcsebb lett volna, ha egy jó ideig nem próbálja meg elemezni a kudarc okait a nyilvánosság előtt. Az utolsó mondata, amit Eleanora hallott, mielőtt elment, az volt, hogy vissza fog térni Nicaraguába folytatni a harcot, mihelyt erre katonailag és anyagilag lehetősége lesz. Szolgálója kifejezetten gyűlölt mindenféle egyenruhát. Morgolódott is magában, amiért úrnője ezt a társaságot választotta ahelyett, hogy otthon lenne a kisfiával. Azt meg még különben sem dolgozta fel magában, hogy Eleanorának feltett szándéka az esti bálon való részvétel is. Az esemény, amire az idős szolgáló méltatlankodó gondolataiban célzott, nem más, mint egy William Walker által adott fogadás, a St. Charles Hotel báltermében. Az eseményre több száz meghívót küldtek ki, többek közt Róbert Wickliffe kormányzónak, Pontelba bárónőnek és a város legrangosabb családjainak. Eleanora új ruhát rendelt ebből az alkalomból, speciális igényekkel. Minden kis hajtást és árnyalatot pontosan meghatározott rajta. Olyannak kellett lennie, mint amilyet a granadai ruhásszekrényében hagyott. De ezt csak ő tudta egyedül. Meg az a férfi, aki a ruhát vette. – Condesa de Laredo! Eleanorának úgy tűnt, mintha neve hosszasan visszhangzana az egész teremben. A bejelentés hallatán a moraj alábbhagyott a helyiségben, s a pisszegés halk neszét hallotta mindenfelől. Tisztában volt azzal, hogy szinte majdnem minden szempár leplezve vagy leplezetlenül rászegeződik. William Walker sorban fogadta az érkezőket, s mindenkihez volt egy-két kedves szava. Mikor Eleanora odaért hozzá, érezte, hogy keze remegni kezd, amint a tábornok felé nyújtja. Walker arca nem árult el semmit. – Nagyszerűen néz ki, Eleanora – mondta nyugodtan. – Igazán nagy öröm újra látni önt. 191

Csábító angyal – Részemről a megtiszteltetés, tábornok. Sokat gondoltam önre és a többiekre az eltelt néhány hónapban. – Mint ahogy mi is önre – felelte a férfi. Többre nem jutott idő. Az utána következők továbblépésre késztették Eleanorát. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. A tábornok nem leplezte le. Semmivel sem jelezte, hogy tudna valami szégyenfoltot a múltjában. Egy pillanatra arra gondolt, hátha valami mögöttes tartalma volt a Walker által használt többes számnak, de aztán eszébe jutott a tábornok azon szokása, hogy nyilvános alkalmakkor mindig fejedelmi többesben beszél. Csodálattal nézegette a terem pazar berendezését, az óriási rózsacsokrokat, jázminok és sok más különleges virág ízléses kavalkádját. A roskadásig rakott vacsoraasztalokon arany evőeszközök csillogtak, és mindegyik közepét egy-egy nugátból kirakott ágyú és csillagos zászló díszítette. Elég sok ismerőse gyűlt össze. Főleg nagyanyja baráti köréből, akiknek udvarias mosollyal az arcán bólingatott. Egyesek megálltak vele beszélgetni, s kíváncsi kérdéseket tettek fel, főként elhunyt férje családjáról. Ha hallottak is gyermeke születéséről, kérdezni senki sem kérdezett róla. Ő pedig nem érezte úgy, hogy ilyen személyes kérdésről magától beszéljen. Egy másik végletet jelentett a Henry ezredessel való találkozása. A tiszt egyenruhája egy kicsit kopottas volt már ugyan, de jókedve és természetes humora a régi maradt, és üde színfoltot jelentett ebben a pózoló társaságban. Az ezredes bal karja hátra volt kötve, s kézfejét fehér kötszer borította. Mutatóujjának felső harmadát egy puskagolyó vitte le, és a seb nem gyógyult úgy, ahogy kellett volna. Eleanora megjegyezte, hogy Henry ezredes szemlátomást hajlamos a balesetekre. Aztán végighallgatta, hogy mi mindent tanult már meg az ezredes egy kézzel csinálni. Éppen egy pincér haladt el mellettük, néhány pohár punccsal egy tálcán, amikor Henry ezredes – bizonyítván az elmondottakat – jobb kezével egyszerre két poharat emelt le a tálcáról, bizonyítva ügyességét. A teremben rövidesen elég meleg lett a sok embernek és a nagy fényű gázlámpáknak köszönhetően. Eleanora szerette volna kinyitni az 192

Jennifer Blake egyik ablakot, de aztán úgy döntött, hogy megvárja vele az időlegesen eltávozott Henry ezredest. Jobb híján kinyitotta kézi festésű legyezőjét, amely ez idáig hanyagul csüngött jobb karján... s ekkor pillantotta meg Grantot. Az ajtónál állt, és az embereket nézte. Nem viselt sapkát. Hollófekete haja kékesen csillogott a gázlámpák fényében. Újabb ráncok keletkeztek a szeme sarkában, s bár ezt szinte lehetetlennek tartotta, mintha a válla is izmosabb lett volna. A férfi, mintha csak megérezte volna Eleanora tekintetét, egyenesen feléje fordult. Szemei összeszűkültek, arca haloványabb lett. Eleanora arcán halvány mosoly jelent meg. Még lélegezni is elfelejtett, amikor látta, hogy Grant megindul feléje. Aztán teljesen váratlanul megtorpant. Szemében ellenséges tűz villant, s mintha nem is őrá nézett volna. Majd mintegy parancsszóra megfordult, és elvegyült az emberek között. Eleanora meredten és értetlenül állt ott tovább, s ujjai görcsösen szorították legyezőjét. Egy tompa reccsenés hallatszott. – Nézze csak, mit csinált – szólalt meg hirtelen Neville Crawford közvetlen mellette, és a férfi felemelte az asszony kezében tartott szárnyaszegett kelléket. – Eltört.

193

Huszonnegyedik fejezet Eleanora korábban már futólag látta Neville-t a szalonban. Most egy pillanatra megfordult a fejében, hogy tudomást sem vesz a mellette lecövekelt férfiról. Aztán feltámadó haragja más döntést hozatott vele. Neville nem volt ostoba. Nagyon is értette az apró, társaságbeli nüanszokat. Végigjáratta szemét a terem zöld selyemmel díszített falain és a színes világokon. – Teljesen lenyűgöz a nagyszerű megjelenésével, kedvesem, de a szívem szerint most inkább elhúzódnék az udvar csendességébe, hacsak nem akar esetleg valami személyes dologról beszélni velem. Mosolyát megnyerőnek szánta, de Eleanora meg sem moccant. Egy pillanatig szótlanul álltak, majd Eleanora törte meg a csendet. – Tudja, miről szeretnék én társalogni magával? – kérdezte kihívóan. – Most már semmi kétségem sincs afelől, miért fordult sarkon Grant, amikor meglátta magát mellettem. Legalább úgy tűnhetett, mintha mi komoly kapcsolatban állnánk egymással. Miért? Miért avatkozott bele? – Legyek őszinte? – kérdezte Neville egy kissé félrehajtva a fejét. – Igen, azt hiszem, kétségtelenül ez lesz a legjobb. Észrevettem, kedvesem, milyen hatással volt önre a mi kedves Farrell ezredesünk. Láttam, hogy sajnálni kezdi, amiért otthagyta. Láttam, hogy kész a kis Michaelt is felhasználni arra, hogy helyreállítsa a régi kapcsolatot. Most pedig ez a Walker dolog befejeződött. Nem engedhetem, hogy tovább fajuljon. – Joga van tudni, hogy van egy fia – védekezett Eleanora. – Írja meg neki levélben – felelte a férfi szárazon –, de ez persze nem pótolja a személyes konfrontációt, ugye? Egy férfi szemtől szembe 194

Jennifer Blake sokkal nehezebben tud elzárkózni természetes kötelezettségeitől, miszerint törődjön a gyermekével és annak anyjával. – Ez egy megvetést érdemlő javaslat – jelentette ki Eleanora. – Nem vagyok ráutalva egyetlen férfi törődésére sem. – Lehet – mondta Neville. – Szóval tagadja, hogy szüksége lenne egy férfira, aki... Eleanora felemelte a fejét. Tudatában volt a férfi szemeiben lobogó tűznek. – Maga túlságosan erőszakos. – Gondolja? De hát ez csak a színtiszta igazság. Azt hiszem, az eltelt hónapok során már kezdett majdnem úgy nézni rám, mint arra a nagyszerű ezredesére. Azt gondoltam, hogy amíg Grant Farrell megérkezik, mi ketten egy kicsit jobban összemelegedhetnénk. Jó kis csapat lennénk mi együtt. A maga szépségével és az én eszemmel megsokszorozhatnánk azt a kis pénzt, amit Luistól kapott. Az első próbálkozásainkat kezdhetnénk keleten, vagy Európában. Azt hiszem, hogyha igazán akarna, akkor megtanulhatna elfogadni engem. Amit én érzek, az bőven pótolna a magánál hiányzó részt. – Én nem... – Ne, várjon még! Az én szándékaim komolyak. Én vigyázni és szeretni akarom magát. Megkérem, hogy legyen a feleségem. Eleanora szúrós szemekkel nézett a férfira. Most már nem bírta tovább tartani dühét. – Maga a legarrogánsabb, legbeképzeltebb és legerkölcstelenebb alak, akit valaha is láttam! Kitervelte, hogy letartóztassanak az öcsémmel együtt olyan vádak alapján, amiért halál járt. Engedte, hogy azokat az embereket, akik állítólag a barátai voltak, kivégzőosztag elé állítsák, holott megmenthette volna őket. Hazudott nekem, zsarolt engem, eltitkolta, hogy az öcsém öngyilkos lett, azért, hogy politikai merényletet szervezhessen, és most arra kér, bízzam magam a törődésére? Azt hiszi, én vagyok a legostobább nő, akit valaha is hordott a hátán a föld? Ennél sokkal intelligensebbnek gondoltam magát. Azt hittem, észrevette, hogy mindaz, amit magától akartam, az a Walker seregéről szóló információ. Ha bánni mást gondolt, ha azt hitte, 195

Csábító angyal hogy az én pénzemmel távol tarthatja a hitelezőit, akkor sajnálom, nagyot tévedett. Ajánlom, hogy a legsürgősebben hagyja el a várost, még mielőtt egyszer csak kint találja magát. Semmire nem fog menni ezzel a sóvárgással, ezt megígérhetem! Neville arcán cinikus mosoly jelent meg. – Csak a büszkeség beszél magából. A nők, a mi társadalmi helyzetünkben nagyon nehezen bírják az egyedüllétet, különösen az olyanok, mint maga. Erre előbb vagy utóbb rá fog ébredni. Én itt leszek, és várni fogom... türelmetlenül. Egészen közel húzódott hozzá, mialatt beszélt. Mikor befejezte, bal karjával átölelte Eleanora vállát, s ujjaival a hajába kapaszkodva arra késztette, hogy nézzen fel. Másik, szabad kezét Eleanora keblére tapasztotta, s megcsókolta a száját. Az asszony megborzongott az utálattól, s miután egyik kezét kiszabadította, erősen megkarmolta a férfi arcát, majd kihasználva hátrahőkölését, eltaszította magától. Néhány fodor reccsenve szakadt le a ruhájáról és maradt a férfi kezében. Neville elővette a zsebkendőjét, és sajgó arcára illesztette. – Ha esetleg nem lenne elég szolgája otthon, akkor én szívesen megtanítanám egy-két dologra! – vetette oda a férfi indulatosan. – Valóban? – vágott vissza Eleanora a ruháját rendezgetve. – Szép kis viselkedés egy úriembertől. Kitől tanulta ezt, csak nem Nina Mariától? Meg vagyok győződve arról, hogy maguk ketten remekül illettek egymáshoz. – Nagyon jó érzéke van ahhoz, hogy mindig a győztes mellé álljon. Gyanítom, hogy most is királynősködik Leónban. – Kívánom, hogy élvezze a győzelmet este is. Azt hiszem, ideje lenne hazaindulnia. – Meglehet. Meg is teszem – tért rá a kézelője megigazítására a férfi, ha egy hétig nem hallok magáról semmit. Talán segít a döntésben, ha elmondom, hogy a kedvenc ezredese követni fogja hős tábornokát Memphisbe, úgyhogy nem sok ideje marad, hogy a sarkára álljon. A kinyíló ajtó megakadályozta Eleanorát a válaszadásban, de a férfira villanó haragoszöld szemek épp eléggé beszédesek voltak. 196

Jennifer Blake Neville inasa gazdája kezébe adta kalapját. A férfi fejére téve egy utolsó pillantást vetett Eleanorára, melyben gyűlölet, kudarc és felkorbácsolt vágyak keltette indulatok kavarogtak, majd kilépett az ajtón. Memphis, Luisville, Cincinnatti, Washington, New York – Grant útvonalát könnyű volt követnie, csak az újságok címlapjait kellett megnéznie. Billy bácsit mindenütt kitörő lelkesedéssel fogadták. A Wallack Színházban, New Yorkban az Éljen Columbia című darabot játszották érkezésének tiszteletére, és a páholyából kellett beszédet mondania. Azért ment abba a városba, hogy kapcsolatba lépjen seregének Panamában szétszéledt maradványával. De nem mindenki nézte őt csodálattal. A Davis parancsnokra tett megjegyzései több kerületben is visszatetszést szültek. Vanderbiltnek pedig nem jutott elegendő ideje arra, hogy megvitassa vele akár a vádakat, akár az ellenvetéseket. A Buchanan elnökkel való találkozója minden idejét elvette. Eleanora – már csak az önbecsülésének köszönhetően – nem ült otthon tétlenül, ezenkívül nagy szerepe volt ebben Henry ezredesnek, aki majdnem megölette magát. Történt ugyanis, hogy meglehetősen ittas állapotban fogadtak valamire Joe Howell őrnaggyal, akivel hol barátok, hol ellenségek, néha ökölharcig menő ellenfelek, hol pedig ivócimborák voltak. A fogadás veszekedésbe, majd pedig párbajba torkollott, és Henry ezredes húzta a rövidebbet. Átlyukasztott karral fekve az ágyán, és folyamatosan átkozva az orvosokat kissé belekeseredett a magányba. Mikor már képes volt mozogni, felkereste Eleanorát. Az asszony befogadta, és átadta neki egyik szobáját. Az ezredes magánya ekkor furcsaképpen többszörösen is megszűnt, ugyanis legyek módjára vonzotta a látogatókat. Eleanora háza a hajdani Walker-féle hadsereg valóságos Mekkájává vált. Megfordult ott szinte minden volt katona, akik jogosan vagy jogtalanul, de nicaraguai állampolgárnak tartották magukat. Néhányan kisebb-nagyobb sérülésekre kerestek gyógyírt, míg a legtöbben csak valami ételt kértek, s szállást egy napra, hogy megpihenjenek hazautazásuk közben. Eleanora tökéletesen tisztában volt azzal, mit jelent testileg-lelkileg 197

Csábító angyal elcsigázva, pénz és élelem nélkül tengődni, amikor nincs egy hely, ahová mehetne, nincs senki, aki egy jó szót szólna hozzá. így hát örült, hogy segíthetett. A vendégek mindig tiszteletben tartották, és nagyon hálásak voltak neki. Abba bele, sem mert gondolni, milyen pletykák terjenghetnek róla városszerte a kilincset egymás kezébe adó férfiak miatt. Inkább nem törődött vele. Azt gondolnak, amit akarnak. Augusztus vége felé a látogatók száma erősen megcsappant. Az ismerős arcok egyre fogyatkoztak, az utolsó egy kócos hajú falusias tájszólású fiú volt, aki megvédte őt a kórházban, letartóztatása napján. Eljött utoljára, hogy elbúcsúzzon, mert letelepszik egy kis farmon Észak-Luisianában, amit remélhetőleg már soha nem kell elhagynia. Szeptember közepére már senki sem maradt, kivéve persze Henry ezredest. De természetesen ott volt neki Michael. Michael, a selymes, fekete hajával, barna bőrével, mintha születése óta állandóan napozott volna, és csillogó, hatalmas barna szemeivel. Öt hónaposan nagyon jó gyerek volt. Ritkán sírt, kivéve persze, ha éhes volt, vagy ha bepisilt. Kevesen tudták megállni, hogy fel ne kapják, és meg ne szeretgessék egy kicsit, amikor egy szalmazsákon hemperegve játszadozott az udvaron. Az egyik szeptemberi délutánon Eleanora éppen a szalmazsák előtt térdelve játszott kisfiával. A levegőt már betöltötte a korai ősz hangulata. A fákról hullani kezdtek a levelek. Michael most tanult magától ülni. Eleanora gyönyörködött fia arckifejezésében és mozgásában, amikor az teljes figyelmét arra fordította, hogy egyensúlyban maradjon. Anyja segített neki felülni, majd óvatosan elengedve a gyerek apró kis kezeit nézte, ahogy egy helyben marad. Ekkor hirtelen valami zaj terelte el a figyelmét. Csengőszót nem hallott. Oldalra nézett azt gondolván, hogy Henry ezredes az, vagy pedig idős szolgálója jött, hogy szokásos délutáni szundikálására vigye Michaelt. Ehelyett Grantot pillantotta meg és egy ősz hajú úriembert, akiben azonnal felismerte Don Esteban Conde de Laredót. Komor arckifejezésük megijesztette Eleanorát. Ösztönösen felkapta a gyereket, és védelmezően köréje fonta a karját. 198

Jennifer Blake – Hogy jutottak be? És mit akarnak? – kérdezte ijedten a két férfira meredve. – Úgy jutottunk be – válaszolt don Esteban –, hogy egy úriember éppen akkor távozott a házból, amikor érkeztünk. Elmondta, hogy merre találjuk önt, és biztosított arról, hogy szívesen lát majd minket. Hogy mit akarok? Nos, az unokaöcsém fiáért jöttem, az új condeért. Eleanora Grantra pillantott. A férfi arca nem árult el semmilyen érzelmet. Szeme kutatva fürkészte a gyerek arcát. – Azt hiszem, uram, önt félreinformálták – felelte. – Attól tartok, hogy ebben téved, senora. Birtokomban van egy másolat a gyermek keresztleveléről. Levelezésben álltam az ön szeretőjével, egy Crawford nevű emberrel, aki küldött nekem egy másolatot, azzal az üzenettel, hogy nyilvánosságra hozza az ügyet, ha nem fizetek neki számottevő ellenszolgáltatást. Önök mindketten félreértés áldozatai. Én sohasem akartam elbitorolni a címet a jogos örököstől. Sőt, meggyőződtem arról, hogy ön nem alkalmas arra, hogy a gyermek a felügyelete alatt legyen, hiszen engedte, hogy ez a férfi ilyen módszerhez folyamodjon. Ezért elhatároztam, hogy magammal viszem őt Spanyolországba. Természetesen harcolhat ellene, de azt nem ajánlanám, mert akkor elveszítheti mindazt, amiben szerencséje volt részesedni. Ezért... – Egy pillanat! – vágott közbe Eleanora határozottan, s nagy igyekezettel sikerült hangja remegését elfojtania. – Én semmit sem tudok erről az egészről. Nekem nem volt közöm semmi ilyesmihez. Miért akarnám én önt megzsarolni, ha a kezemben van a gyermekem származását igazoló papír? Miért nem jelentettem be akkor a fiam jogát a címre, s akkor én főrangú özvegyként továbbra is haszonélvezője maradtam volna a de Laredo-vagyonnak. Miért nem csináltam ezt? Mert a gyerek nem de Laredo leszármazott! – De hát a keresztlevél... – Az csak ürügy arra, hogy a fiamat ne bélyegezzék fattyúnak – mondta Eleanora, nem válogatva meg a szavakat.

199

Csábító angyal – Tehát azt akarja mondani, hogy gyermeke törvényen kívüli, s akkor fogant, amikor az unokaöcsém már halott volt? Ezt nem hiszem el magáról. Az ön jelleme... – Nagyon sajnálom, hogy fölöslegesen tette meg ezt a hosszú utat. Bármennyire is szeretné, nem tudom megörvendeztetni azzal, hogy a gyermekem az ön családjából való. – Én azt hiszem, inkább ön félt attól, hogy elveszti a gyermeket, ha bejelenti a származását – rázta meg a fejét az idős ember. – Véleményem szerint ön és senor Crawford a gyereket is meg akarták tartani, és az örökségből is akartak részesedni. A kecske is jól lakjon, és a káposzta is megmaradjon, ahogy azt a maguk nyelvén mondják. – El kellene már döntenie, don Esteban, hogy egy túlzottan aggodalmas anya, vagy pedig egy szörnyeteg vagyok, aki zsarolásra használja fel a gyerekét. A kettő együtt ugyanis nem megy. – Talán nem. De kérem, tárja fel előttem a gyermek apjának személyét, akitől az fogantatott nem sokkal az esküvője és a megözvegyülése után. Úgy érzem, tartozik nekem jó erkölcsének eme bizonyítékával. Eleanora önkéntelenül is Grantra pillantott, várva, hogy a férfi kinyilatkoztassa apaságát. Grant is ránézett mélykék szemével, melyből Eleanora megint csak nem tudta kiolvasni az érzéseit. Talán hagyja, hogy don Esteban inkvizítor módjára bánjon vele, vagy talán nem tűri, hogy ilyen helyzetbe hozzák? Michael szorosan átölelte anyja nyakát, mert érezte a levegőben vibráló feszültséget. Egy harmadik férfi szólalt meg a fojtott csendben. – Nem tetszik nekem ez a kérdés – mondta Henry ezredes lassan, megfontoltan –, és attól tartok, hogy a hölgynek sem. Sőt, tovább menve, biztos vagyok abban, hogy egyikőjük sem tehet fel ilyen kérdést a mi Eleanora kisasszonyunknak. Talán én tudok egy-két olyan információval szolgálni, amelyek előrébb vihetik az ügyet. Igen, uraim, visszafordultam, hogy lássam, vajon örül-e Eleanora kisasszony ennek a látogatásnak, ahelyett hogy betértem volna a Halfway House-ba egy italra. De úgy látszik, jól tettem, hogy hallgattam a megérzésemre. 200

Jennifer Blake Henry ezredes egészen az udvar közepéig jött, miközben beszélt, s nekitámaszkodott a szalmazsák melletti kőfalnak. A helyzet a következő – kezdte –, hogy mint az utóbbi időben mindig, a múlt héten valamelyik este lementem a Halfway House-ba, Eleanora kisasszonyt csúnya és unalmas arcom látványától megkímélendő. Már többször is láttam ott Crawfordot. Eszembe jutott, hogy úgy két nappal azelőtt mintha említette volna Eleanora kisasszony nevét. Odamentem hozzá, és beszélgetésbe elegyedtünk, ittunk és újra beszélgettünk. Mivel hencegett, hogy mennyire bírja az italt, így alaposan nekiláttunk, de ő húzta a rövidebbet. Én persze vigyáztam arra, hogy sokkal többet igyon, mint én. Rövidesen olyan részeg lett, hogy már nem törődött vele, miket fecseg ki. Elmondta, nemsokára olyan gazdag lesz, hogy úgy fog élni, mint egy lord. Dühöngött, amiért Eleanora kisasszony kidobta őt a házából, de megbánja még, mert semmit sem tud majd tenni azzal a csapdával szemben, amit kigondolt neki. Elmondta, hogy hónapokat pazarolt rá, várva, hogy feltámadjon az érdeklődése iránta, és hogy mennyire odavan attól a kölyöktől – elnézést a kifejezésért, kisasszony –, hogy fog az majd fájni neki, ha a gazdag rokonok elviszik tőle Spanyolországba. Még sok minden mást is mondott, olyan cifra káromkodásokkal megfűszerezve, amelyektől még egy faragatlan csavargó is elpirult volna. Azt hiszem, ma este is ott lesz – fejezte be elbeszélését Henry ezredes, nyomatékosan Grantra pillantva. Grant Eleanora felé fordult. – Így történt? A férfi hangja átjárta az asszony egész bensőjét. Nem is jött ki hang a torkán, ezért csak bólintott, remélve, hogy Grant hisz neki. Az ezredes nem válaszolt. A kisfiúra nézett, majd sarkon fordult, és határozott léptekkel távozott. Eleanorában mély nyomot hagyott az arckifejezése. A fia tud így nézni, ha valamit nagyon elszántan akar. Henry ezredes nem késlekedett. – Elnézést, hölgyem – mondta, és Grant után sietett. – Hová megy? – kiáltott utána Eleanora izgatottan. – Megnézni a harcot. A világért sem mulasztanám el. – Senora? – szólalt meg don Esteban kissé bizonytalanul. 201

Csábító angyal – Attól tartok – felelte az asszony –, hogy Farrell ezredes és Mr. Crawford azon a véres harctéren találkoznak, amit büszkén a becsület mezejének neveznek. – Ah, párbajra gondol? – Azt hiszem, több annál – felelte Eleanora, s tekintete elrévedezett a messzeségben. Michael ezt a pillanatot választotta, hogy felhívja magára a figyelmet. Hangos sírással tiltakozott a bezártság ellen, amit anyja karjának szoros ölelése okozott. Hangjára rögtön megjelent az idős szolgáló, s bevitte a házba. Eleanora ezután don Esteban felé fordult, és meghívta egy kávéra. Nem azért, mert annyira szüksége lett volna a frissítőre, hanem mert úgy érezte, az idős ember mondani akar neki még valamit. Egy kávé mellett pedig gyorsabban telik el az az idő, míg kiderül, hogy mi történt Grant és Neville között. – Köszönöm, nem kérek – lepte meg don Esteban a válaszával. Nagyon kedves, hogy erre invitál a viselkedésem után. A barátjának igaza volt, nem lett volna jogom így iderontani. Azt hiszem, a család és a vagyon iránti felelősségérzetem elhomályosította a józan ítélőképességemet és az illendőséget, amely mindenképpen megilleti a tárgyalópartnert, különösen, ha egy olyan hölgyről van szó, senora, mint ön. Ez igazán kedves bocsánatkérés volt. Eleanora sem maradhatott adósa. – Bizonyos vagyok abban, hogy ha valóban az én fiam lenne az örökös, akkor különösen is méltányolnám a buzgalmat és önzetlenséget, amit a felkutatására fordított. Nincsenek sokan, akik az ön helyzetében ne a maguk előnyét néznék. Jó tudni, hogy Luist ilyen értékes ember követi a cím használatában. – Ön zavarba hoz, senora. Az egyetlen reményem, hogy helyrehozhatom valahogy mindazt a sérülést, amit Farrell ezredes idehozatalával okoztam. Tudja, a St. Charles Hotelben szálltam meg, ott, ahol Walker exelnök. Természetesen hozzá fordultam információért, lévén ez a Crawford az ő embere Granadában. Szerettem 202

Jennifer Blake volna megtudni egyet, s mást erről a gazemberről, akivel kapcsolatba kerültem. Beszélgetésünk erősen felkeltette Farrell ezredes figyelmét – nézett rá a spanyol, s folytatta. – Úgy tűnik, az a ház Granadában, ahol először találkoztunk, őhozzá tartozik. Most pedig dühösen eredt Crawford nyomába, hogy megbüntesse álnokságáért. Az események önmagukért beszélnek – fejezte be, s elgondolkozva simítgatta szakállát. Elhangzott még néhány bók, dicséret és sajnálkozás, majd az egyetlen igazi conde de Laredo távozott. Eleanora azon töprengett, hogy lehetett volna egy kicsit udvariasabb is az idős emberrel, hiszen feleslegesen tette meg ezt a hosszú utat. Felajánlhatta volna neki, hogy szálljon meg itt inkább a házban a hotel helyett, ha másért nem, hát Luis emlékéért. De már késő volt ezen rágódni. Az alkalom elmúlt. Szeretett volna valami megoldást találni rémképeire, miszerint Grant holtan fekszik a porban. Már elég jól ismerte Neville-t. A túlélés a specialitása. Biztos, hogy nem a tisztesség irányítja a párbajban sem. Ha nyílna valami lehetőség, hogy tisztességtelen előnyhöz jusson, egy pillanatig sem tétovázna. Idegesen járkálni kezdett az udvaron, miközben már maga előtt látta az elkerülhetetlen végzetet. Ezt érezhették a nők a számtalan évszázadok során, amikor a férfiak harcolni mentek, s nekik csak a várakozás és az aggodalom maradt. Egy hirtelen elhatározással megtorpant, majd körbekiabálta a szolgákat, és a szobájába szaladt. Villámgyorsan átöltözött. Idős szolgálójának sietve elhadarta, hogy hová készül. Kesztyűt és kalapot vett fel, majd egy pehelykönnyű köpönyeget, hogy eltakarja ruháját. A kocsisa túlzottan lassú volt, de végre menetkész állapotba került. Eleanora meg sem várva a segítséget felmászott rá, s végre kigördültek az udvarról a napfényes utcára. A Halfway House a Csatornák utcájának végén helyezkedik el, félúton a Mississippi és a Pontchartrain-tó között. Innen kapta a nevét is. Kedvelt találkozóhelye a vadságukat kiélni kívánó New Orleans-i rétegeknek. Fakorláttal elkerített hátsó udvara ideális terepet biztosított 203

Csábító angyal a vérszomjas szenvedélyeknek. Itt találkozott Henry ezredes és Howell őrnagy is. Eleanora sokat tudott erről a helyről az ezredes elbeszélései alapján. Amikor megérkezett, szürke egyenruhás katonákat pillantott meg a hátsó udvar felé áramlani. Nevetgéltek, s úgy viselkedtek, mint a gyerekek a cirkuszban. Kiszállt a kocsiból, és követte őket. A kocsis kikötötte a lovakat és Eleanora után szaladt. Eleanora azonnal megpillantotta őket. Grant egyenruhát viselt. Aranyszínű gombjai fényes célpontokként csillogtak. Neville fehér ingben és nadrágban állt vele szemben, tízlépésnyi távolságban. Pisztolyaikat leengedve tartották. Oldalt álldogálva mintegy száz ember szemlélte az eseményeket. Henry ezredes is a küzdőtéren állt, néhány lépésnyire a párbajozóktól. Mellette egy fiatalember állt egy üveg itallal a kezében, s lábánál egy orvosi táska hevert. – A fegyvereik töltve vannak – szólalt meg Henry ezredes. – Csak akkor tüzelhetnek, ha jelt adok. Megértették? A két férfi bólintott. A nézőközönség soraira csend ereszkedett le. – Vigyázz! Kész! Tűz! Eleanora lehunyta a szemét, amikor a lövések gyors egymásutánban eldördültek. Amikor kinyitotta, megkönnyebbülve látta, hogy Grant sértetlenül áll tovább a helyén, Neville pedig bal karjára szorítja a kezét. – Ezt Luisért – szólalt meg Grant –, amiért hagytad, hogy kivégezzék, pedig azért küldtek oda, hogy megvédd. Neville eltorzult arccal emelte fel pisztolyát. Újabb lövés hangja rezegtette meg a levegőt. Crawford fehér nadrágján piros folt jelent meg. – Ezt Jean-Paulért, akit az öngyilkosságba kergettél – folytatta Grant kérlelhetetlenül. Fülcimpájából vékony csíkban vér szivárgott, de szemmel láthatólag nem törődött vele. A tömeg nagyot mordulva ébredt tudatára annak, hogy itt most nem egy mindennapos, megszokott esemény zajlik. Neville, nem törődve a sérüléseivel, vérben forgó szemekkel nézte az ezredest. Újra felemelte a pisztolyát. – Légy átkozott, Farrell! 204

Jennifer Blake Lövése Grant lába előtt fúródott a földbe, kis porfelhőt verve fel maga mögött. Az ezredes golyója az oldalán találta el, amitől néhány lépésnyit hátrahőkölt. – Walkerért és a gyalázatos merényletedért. – Átkozott fattyú! – jajdult fel Neville tántorogva. Nem lehet tudni, hogy véletlenül-e, vagy sem, de megint meghúzta a ravaszt. – Ezt pedig – emelte fel a fegyver csövét kíméletlen lassúsággal az ezredes – azért, mert megpróbáltad eladni a fiamat. Neville elejtette a fegyvert, amint a golyó átütötte jobb karját, majd összerogyott, és elterült a zöld pázsiton. Grant közelebb lépett hozzá, néhány másodpercig figyelte ellenfele vonaglását, majd lassan megfordult, és hátat fordítva neki elindult. A férfi még életben volt. Az orvos már intett is két embernek, hogy vigyék a sérültet az épületbe, amikor az egyik felkiáltott. – Vigyázz, lőni akar. Neville megszerezte elejtett pisztolyát, és fektében Grant széles háta felé célzott. Henry ezredes egy gyors mozdulattal félrelökte Grantot, kikapta kezéből a fegyverét, s kilőtte Neville-re a pisztolyban maradt két golyót. A jelenet során nagy kavarodás támadt, s egy darabig nem volt világos, mi is történt. Néhány pillanat múlva Eleanora ismét megpillantotta Neville-t. A férfi a hátán feküdt, ernyedt ujjai mellett hevert pisztolya, s üveges szemekkel meredt a semmibe. Már nem volt szüksége orvosra. Eleanora csöndben üldögélt a besötétített hálószobában. Nem akarta, hogy bármi fény is beszűrődjön a szobába. Mikor hazaért, gyermeke sírása fogadta. Most nyugodtan aludt anyja ölében, aki a hintaszékben ülve gyöngéden ringatta. Betehette volna a bölcsőbe is, hogy felöltözhessen a vacsorához, de nem tudta rávenni magát, hogy megmozduljon. Olyan megnyugtató érzés volt ülni a sötétben, gyermeke szuszogását érezni az ölében, és nem gondolni semmire.Nem akart arra emlékezni, amikor Grant mozdulatlanul állt Neville fegyvere előtt, és nem akart emlékezni az elhangzott szavakra, s arra az érzésre, amikor azt hitte, hogy Grant meghalt. 205

Csábító angyal Nem tudta, hogyan érkezett haza. Valószínűleg a kocsisa támogatásával. Nem bánta meg, hogy elment. Nem tudta elviselni az itthoni várakozást, nem tudván, mi történik a helyszínen, de az is igaz, hogy ha nem látta volna, milyen közel állt Grant a halálhoz, akkor most nem lenne bensőjében ez a furcsa remegés. Mozgás zajára lett figyelmes az udvar felől. Úgy tűnt, mintha az egész udvar felfordult volna. Ütemes lépések és kiáltozások közeledtek a hálószobája felé. Nemsokára tisztán és kivehetően ismerte fel idős szolgálójának hangját. – Oda nem mehet be, uram! A szoba ajtaja szélesre tárult, s Grant lépett be rajta, magával húzva az inge ujját fogó komornyikot, a kocsist és a mosogatólányt. Szolgálója a négyes fogat nyomában érkezett. – Sajnálom, asszonyom, de ez az alak keresztültaposott mindenkin. Nem tudtuk megállítani. Hívjam a csendőröket? – Nem, nem, köszönöm – felelte Eleanora. – Minden rendben van. Valamennyien elmehetnek. Az emberek azonban tapodtat sem mozdultak, csak némán álltak egyhelyben. – Ez egy vadember, asszonyom – ellenkezett a szolgáló. – Addig maradok itt, amíg nem látom elmenni a házból. – Nem szükséges – felelte Eleanora csendesen – tudod, ez az ember Michael apja. Az idős nő a születésétől kezdve vigyázta és óvta a kis apróságot, de soha nem kérdezte meg Eleanorát, hogy mi és hogyan is történt valójában. Most egyszerre mindent megértett. – Pardon, mademoiselle – mondta halkan, s intett a többieknek, hogy menjenek ki. Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Eleanora végignézett a férfin, s megállapította, hogy szolgálójának igaza volt, amikor vadembernek nézte. Nem egyenruhában volt, hanem szarvasbőr nadrágot és inget viselt, melyet apró rojtok szegélyeztek az oldalán. Megszokott sapkája helyett kígyóbőr homlokvédőt hordott, s kezében pisztolyt tartott. 206

Jennifer Blake Csillogó egyenruhájának egyetlen maradványa a derekához erősített katonai pisztoly volt. – Nem akartalak zavarni – mondta Grant az ajtóban állva –, csak gondoltam, csendben belopózom, amíg vacsorázol. Már látom, hogy okosabb lett volna a főbejáraton átjönnöm. Mondhatom, elég jól őriznek. – Igen. Nem bánnád... Ha felgyújtanám a lámpát? – kérdezte Eleanora, s bosszankodva állapította meg, hogy remeg a hangja. A lámpa a fésülködőasztalon állt. Grant az ágyra dobta a pisztolyát, és odalépett. Miután meggyújtotta és visszahelyezte az üvegburát, alaposan körbenézett a szobában. – Nem igazán olyan, mint Nicaraguában – kommentálta a látottakat ravaszkás mosollyal az arcán. – Nem – felelte Eleanora szárazon. – Ha nem vagy rám kíváncsi, akkor miért jöttél ide? – Nem azért, amiéit gondolod – nézett az asszony karjaiban pihenő gyermekre. – El akarok búcsúzni a fiamtól. – Elbúcsúzni? Hová akarsz menni? – Texasba. Van ott egy hely a nevemen a Rio Grandé völgyében. Az anyám pénzén vásárolták azzal a megegyezéssel, hogy visszaszáll a fiára, vagyis rám, ha az az ember, akihez férjhez ment, meghal. Es pontosan ez a hír fogadott, amikor New Orleansba értem. Most már semmi sem tarthat vissza attól, hogy visszamenjek. – És mi lesz William Walkerrel? – kérdezte Eleanora. Grant megrázta a fejét. – Billy bácsi már jó egy évvel ezelőtt eljátszotta azt a lehetőségét, hogy vele maradjak. Azt hiszem, te nagyon is jól ismered a körülményeket. Hűségesen végigszolgáltam az elmúlt év összes poklát egészen addig, amíg az álom véget nem ért. Nicaragua elveszett, ezzel már nincs mit kezdeni. Itt az ideje odébbállni, de ezt Walker nem látja be. Még akkor sem, ha a kivégzőosztag elé állítják. Teljesen rögeszméjévé vált ez a dolog. – Sajnálom, hogy nem lehettem ott végig – nézett Eleanora a férfira. 207

Csábító angyal – Én nem – felelte Grant nyersen. – Nem tudom, hol voltál, de az biztos, hogy így ezerszer szerencsésebben jártál, mintha azon kellett volna aggódnod, mikor talál el egy bomba, vagy mikor kapod el a fertőzést. Hallottad, mi történt Mazie-vel... Eleanora bólintott. Megsimogatta Michael arcát, majd rövid gondolkozás után megszólalt. – Számított volna valamit is, ha én vagyok ott Mazie helyett? – Hogy számított volna?! – hördült fel a férfi. – Nem többet annál, mintha elveszteném a szívemet és a lelkemet. Te vagy minden gondolatom és minden szívdobbanásom. Te vagy az én erőm, aki nélkül semmi vagyok. Szeretlek, Eleanora. Eleanora büszkeség, félelem és szégyen nélkül hagyta ott Grantot hónapokkal ezelőtt. Nem volt szüksége büszkeségre mindaddig, amíg a férfi szerette őt. Mindig is attól félt, hogy meggyűlöli, amennyiben arra késztetné őt, hogy válasszon a Walkerhez kötött esküje és közte. Ez most már nem jelent problémát. Az árulásért járó szégyenért pedig azzal a gyötrelemmel fizetett, hogy el kellett hagynia őt, azt a férfit, akit szeretett, aggódva kellett figyelnie, nem hozzák-e halálának hírét, s a kilátástalan jövőért, hogy magányosan kell felnevelnie gyermekét. Nem volt ez még elég? Zöld szeme fényesen csillogott, amikor Grantra nézett. – Megtennéd, hogy engem és Michaelt is magaddal viszed, bárhová is mégy? – Vigyelek magammal? És mi lesz ezzel a szép, nagy lakással, meg azzal az átkozott pénzzel, amit Luistól örököltél? – A házat megtarthatom, s akkor lenne hová jönnünk, ha egy kis civilizációra volna szükségünk. A szolgálók szabadok, ők találnak majd máshol munkát. Kivétel persze Michael dajkája, akit magunkkal kell vinnünk. – Tehát hárman lennétek. – Ami pedig a pénzt illeti – folytatta Eleanora pajkosan –, azt hiszem, figyelemreméltóan rövid idő alatt sikerült elköltenem.

208

Jennifer Blake – Nem kell, hogy bolondnak nézz – felelte a férfi szemöldökét ráncolva. – Henry elmesélte nekem, mit tettél a Nicaraguából hazatérő emberekért. – Mind nagyon éhesek voltak... – Tudom – felelte röviden –, biztos vagy benne, hogy ez minden? Nincsenek sérült, elkóborolt macskák, vagy... – Henry ezredes! – kiáltott fel Eleanora. – Majdnem elfelejtettem. – Az ördögbe is Henryvel! Majd talál magának egy másik ápolót... és egy másik táborhelyet. – Oh, Grant – lehelte Eleanora, s szeme megtelt könnyekkel. – Rendben van – egyezett bele a férfi nagyot sóhajtva, s fél térdre ereszkedett a hintaszék mellett. – Ha ez olyan sokat jelent neked, akkor Henry is jöhet. – De ez nem jelenti a legtöbbet – mondta a lány mosolyogva. – Olyan régóta szeretlek, és úgy félek. – Mitől? – kérdezte, s gyengéden megsimogatta Eleanora arcát. – Attól, hogy te nem szeretsz engem igazán, s nem fogod elhinni, hogy a gyermekem a te fiad. – Mindig is szeretni foglak – nézett rá gyengéden. – Veled akarok maradni életem végéig, ha te is ezt akarod. És el tudsz fogadni egy olyan férjet, akinek indián vér csörgedezik az ereiben. – Nincs semmi, amit jobban szeretnék ennél – felelte Eleanora, s egy könnycsepp gördült végig arcán. Michaelre nézett, aki felébredt beszélgetésük hangjától, s komoly kíváncsisággal szemlélte apját. Grant a gyermek nyitott tenyerébe helyezte mutatóujját. – És mivel ő az én fiam, abban a megtiszteltetésben lesz része, hogy találkozzon az apacsok nagy főnökével, Vágtató Vad Lóval. Tudhatnád, hogy soha nem tagadnám meg tőle az ükunokáját. A gyermek meglehetős közönnyel viseltetve illusztris őse iránt, megragadta a neki adott mutatóujjat, és két kicsi fogacskájával próbaképpen megharapta. Grant megrezzent, de nem húzta el a kezét. Vidám mosollyal az arcán Eleanorára nézett. – Egy ilyen bátor kis harcosnak csak Texasban lehet a helye. 209