Jennifer Ashley. Hart hitvese

Jennifer Ashley Hart hitvese

Kossuth Kiadó

Tartalom Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet Tizenötödik fejezet Tizenhatodik fejezet Tizenhetedik fejezet Tizennyolcadik fejezet Tizenkilencedik fejezet Huszadik fejezet Huszonegyedik fejezet Huszonkettedik fejezet Utószó A szerző megjegyzése Impresszum

Ezt a könyvet a szüleimnek ajánlom: édesapámnak, akit az idén veszítettem el, és édesanyámnak, aki erősebb, mint tudná. Köszönet minden bátorításotokért, türelmetekért és szeretetetekért.

Első fejezet Hart Mackenzie. Azt beszélték róla, hogy ismer minden gyönyört, amelyet asszony csak kívánhat, és azt is tudja, miként nyújthatja ezeket az örömöket. Hart sohasem kérdezte, mit kíván egy hölgy, aki talán még maga sem tudta, ám mihelyt Hart végzett, nyomban megértette. S újra kívánta. Hartnak volt hatalma, vagyona, tehetsége, intelligenciája, és képes volt úgy kijátszani embertársait, hogy azt tegyék, amit ő akar, és mindvégig saját elképzelésüknek higgyék. Eleanor Ramsay személyes tapasztalatból tudta, hogy mindez így igaz. A St. James Streeten várakozott egy váratlanul enyhe februári délutánon, az újságírók hadával körülvéve, hogy a nagy Hart Mackenzie, Kilmorgan hercege kijöjjön a klubjából. Divatjamúlt ruhájában és régi kalapjában úgy festett, mint holmi éhenkórász firkásznő. Ám amíg a többiek exkluzív sztorira vártak a híres, skót hercegről, Eleanor azért jött, hogy megváltoztassa az életét. Az újságírók rögtön felélénkültek, amikor megpillantották a magas termetű herceget a küszöbön, akinek széles vállán fekete kabát feszült, csípőjén Mackenzie-kockás skót szoknya. Hart mindig szoknyát viselt, így akart emlékeztetni mindenkit, aki csak ránézett, hogy elsősorban skót, és az is marad. – Fenség! – kiabálták az újságírók. – Fenséges úr! Férfihátak tengere szorította a háttérbe Eleanort, aki végül összecsukott napernyőjével vágott utat magának irgalom nélkül a falka elejére. – Jaj, bocsánatot kérek! – szabadkozott, amint félrelökött egy férfit, aki éppen az oldalába akart könyökölni. A herceg nem nézett se jobbra, se balra, miközben fejébe nyomta a kalapját, hogy megtegye a háromlépésnyi utat a kapu és a nyitott hintó ajtaja között. Mestere volt annak, hogy ne vegye észre, amit nem akar. – Fenség! – kiáltotta Eleanor. Tölcsért csinált a kezéből. – Hart! Hart megtorpant és hátrafordult. Pillantásuk találkozott, összekapcsolódott. A férfi aranyló tekintete szinte felnyársalta Eleanort a néhány méteres távolságon át. Eleanor térde hirtelen elerőtlenedett. Utoljára egy vonaton látta Hartot, majdnem egy éve, amikor a férfi utána jött a fülkéjébe, és pénzt ajándékozott neki. Megsajnálta Eleanort, ami fájt

a büszkeségének. Hart egy névjegyet is dugott a fűzője gallérjába. Eleanor még emlékezett ujjainak melegére, és arra is, ahogyan a nevével ellátott karton a bőrét súrolta. Hart most mondott valamit egyik ökölvívó külsejű testőrének, aki a hintó mellett várakozott. A testőr szolgálatkészen bólintott, majd vállával utat vágott Eleanorhoz a hangoskodó újságírók között. – Erre, Mylady! Eleanor megmarkolta hát csukott napernyőjét, magán érezve a dühös tekinteteket, és elindult. Hart egy pillanatra sem vette le róla a szemét, amint közeledett. Egykor szédítő érzés volt ennek az igencsak mélyreható figyelemnek a középpontjában lenni. Amikor Eleanor a hintóhoz ért, Hart megfogta a könyökét, és felsegítette a hintóba. Eleanornak elakadt a lélegzete az érintésétől. Lehuppant az ülésre, uralkodni próbált hevesen lüktető szívén, miközben Hart követte, majd leült vele szemben. Eleanor tudta, hogy nem volna képes előadni az ajánlatát, ha a férfi túlságosan közel kerülne hozzá, és erőteljes testének melegével elterelné a figyelmét. Az inas becsapta utánuk a hintó ajtaját, Eleanor pedig a kalapjához kapott, amint a kocsi nekilódult. A sajtó képviselői hiába kiáltoztak és káromkodtak, amiért elszökött a zsákmányuk a St. James Streetről Mayfair felé tartó hintóban. Eleanor az ülés fölött pillantott vissza rájuk. – Jóságos ég! Igencsak elkeserítetted ma a Fleet Street-i tollnokokat – jegyezte meg Eleanor. – Ördög vigye a Fleet Streetet! – Az egészet? Ilyen közelről Eleanor jól láthatta Hart gesztenyebarna szemében az aranypöttyöket, amelyek olyan átható tekintetet kölcsönöztek neki, akár a sasé, és sötét hajának skót őseitől örökölt, vöröses árnyalatát. Most rövidebb frizurát viselt, mint amikor utoljára látta, és ettől az arca még keményebb és szigorúbb hatást keltett. Eleanor volt ma az egyetlen az újságírók tömegében, aki már láthatta ezeket a vonásokat az éjszaka csendjében megenyhülni. Hart kinyújtotta izmos karját, hosszú lába a kockás szoknya alatt szinte betöltötte a hintót. A skót szoknya széle kicsit felcsúszott, mire Eleanor megpillantotta a férfi lovaglástól, horgászástól, a skóciai birtokán tett kirándulásoktól lebarnult combját. Eleanor sietve kinyitotta a napernyőjét, és úgy tett, mintha örömmel és teljes lelki nyugalommal ülne egy kocsiban a férfival, akinek egykor a jegyese volt. – Elnézésedet kérem, amiért az utcán támadtalak le – csevegett. – Előbb a házadhoz mentem, de új komornyikod van, aki nem ismer engem, sőt nem imponált neki a névjegy sem, amelyet adtál. A hölgyek nyilvánvalóan mindenféle körmönfont praktikákkal próbálnak bejutni a házadba, és gondos komornyikod engem is effélének nézett. Nem tudom hibáztatni érte. Akár lophattam is a névjegyet, elvégre mindig meglehetősen népszerű voltál a hölgyek körében. Hart tekintete nem enyhült meg Eleanor szóáradatától, ahogyan régebben szokása volt. – Majd beszélek a fejével.

– Ne, ne kiabálj túlságosan szegény emberrel! Hiszen nem tudhatta. Gondolom, igen keveset árulsz el neki, őrjítő szokásod szerint. Nem. Egyenesen Aberdeenből jöttem, hogy beszéljek veled. Tényleg fontos ügyről van szó. Benéztem Isabellához, de nem volt otthon, és tudtam, hogy ez most nem várhat. Sikerült kiszednem a szolgádból… kedves Franklin, mennyire megnőtt… hogy a klubban vagy, de félt a komornyiktól, és nem engedte meg, hogy a házban várjalak. Így hát elhatároztam, hogy megleslek és nyakon csíplek, amikor kijössz. Mókás volt azt játszani, hogy én is a firkászok közé tartozom. S most itt vagyok. Eleanor tehetetlenül széttárta a kezét. Hart emlékezett a gesztusra, és tudta, hogy jaj annak a férfinak, aki elhiszi, hogy ez a nő tehetetlen. Lady Eleanor Ramsay. A nő, akit feleségül fogok venni. Sötétkék szerzsruhája már erősen divatjamúlt, napernyője pedig törött volt, kifakult virágokkal díszített, rövid fátylas kalapja csálén ült a fején. A fátyol nem rejtette el ibolyakék szemét, sem az édes szeplőket, amelyek összeszaladtak, amikor az orrát ráncolta, és közben egy pillanatra sem hervadt le a mosoly az arcáról. Nő létére magas termetű volt, de csupa csábító gömbölydedség. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt húszévesen, amikor Hart először megpillantotta egy bálteremben, nevetése és hangja úgy csengett, akár a muzsika; és gyönyörű volt most is. Sőt még szebb. Hart kedvére legeltette rajta a szemét, kóstolgatta mohó tekintetével, mint az olyan ember, aki nagyon régóta éhezik. Ügyelt, hogy a hangja higgadt, szinte nemtörődöm legyen. – Mi az a fontos ügy, amelyről beszélni akarsz velem? – Eleanornál bármi életbevágóan fontos lehetett, egy elveszett gombtól a Brit Birodalmat fenyegető veszedelemig. Eleanor kissé előrehajolt, gallérjának kapcsa kioldódott a foszlott kelméből. – Nem mondhatom el a nyitott hintóban ülve, miközben éppen áthajtunk Mayfairen. Várj, amíg négyszemközt nem leszünk! A gondolattól, hogy Eleanor hamarosan belép a házába, hogy egy levegőt szív vele, Hart mellkasa összeszorult. Akarta, vágyott rá. – Eleanor… – Jóságos ég! Csak tudsz szakítani rám néhány percet, vagy nem? Tekintsd jutalomnak, amiért megszabadítottalak a vérszomjas újságíróktól. Amit felfedeztem, talán végzetes lehet. Úgy véltem, a legjobb lesz, ha rögvest iderohanok, és személyesen mondom el neked, nem pedig írok. Valóban komoly dolognak kellett lennie ahhoz, hogy Eleanor elhagyja az omladozó, Aberdeen melletti házat, ahol cifra nyomorúságban élt az apjával. Mostanában ritkán mozdult ki. Ugyanakkor rejtett indítékot is forgathatott a fejében. Hiszen Eleanor semmit sem csinált egyszerűen. – Ha olyan fontos, az ég szerelmére, mondd már el! – Te jó ég! Amikor haragosan nézel, olyan az arcod, mintha gránitból faragták volna. Nem csoda, hogy mindenkit halálra rémítesz a Lordok Házában. – Eleanor hátrabillentette a napernyőjét, és derűsen Hartra mosolygott.

Eleanor lágy teste a tagjai alatt, kék szeme félig lehunyva a fülledt gyönyörtől, amint a skót napfény meztelen bőrén játszik. Az érzés, amikor benne mozgott, a mosolya, amikor azt mondta: „Szeretlek, Hart.” Egymás után törtek fel Hart szívében a régi érzelmek. Még emlékezett utolsó találkozásukra, amikor nem volt képes ellenállni, és megérintette Eleanor arcát, azt suttogva: „Eleanor, mihez kezdjek veled?” Hajdani jegyesének váratlan felbukkanása készületlenül érte, és arra kényszerítette, hogy megváltoztassa tervei időzítését. Hartnak azonban megvolt a képessége ahhoz, hogy villámgyorsan módosítsa az elképzeléseit. Ez tette olyan veszélyessé. – Amikor eljön az ideje, majd elmondom – válaszolta Eleanor. – És az üzleti ajánlatomat is. – Üzleti ajánlat? – Eleanor Ramsaytől. Isten legyen irgalmas! – Miféle üzleti ajánlatot akarsz tenni nekem? Eleanor a maga őrjítő módján a Grosvenor Street magas házait fürkészte Hart helyett. – Olyan régen jártam már Londonban, pláne a szezon alatt. Alig várom, hogy találkozzak a régi ismerősökkel. Jóságos ég! Az ott nem Lady Mountgrove? Hát persze, hogy ő az. Helló, Margaret! – Eleanor lelkesen integetett egy kerekded hölgynek, aki éppen a kocsijából szállt ki az egyik festett ajtajú ház előtt. Lady Mountgrove, az ország talán legpletykásabb asszonya, meglepetten felpillantott, szája elkerekedett, amikor Lady Eleanor Ramsayt látta Kilmorgan hercegének a hintójában, vele szemben magával a herceggel. Sokáig bámulta őket tátott szájjal, majd felemelte a kezét, és visszaintegetett. – Ezer éve nem láttam – csacsogta Eleanor, miközben továbbgördültek. – Ó, a lányai már fiatal hölgyek lehetnek. Megtartották már az első báljukat? Eleanor ajka még mindig csókolnivaló volt, ahogyan kis ráncot vetett, Hart válaszára várva. – Halvány sejtelmem sincs – morogta Hart. – Komolyan mondom, Hart, igazán rápillanthatnál néha a társasági hírekre. Elvégre te vagy Nagy-Britannia legkívánatosabb agglegénye. Sőt talán az egész Brit Birodalomé. Indiában a mamák arra nevelgetik leányaikat, hogy egy napon hozzád hajózzanak haza, és közben azt mondogatják nekik: Sohasem lehet tudni. Még nem házas. – Özvegy vagyok. – Hart ezt sohasem tudta kimondani szívfájdalom nélkül. – Nem agglegény. – Herceg vagy, nőtlen, és éppen arra készülsz, hogy az ország leghatalmasabb embere légy. Tulajdonképpen az egész világé. Egy ilyen embernek természetesen szüksége lesz feleségre. A nyelve, az ajka olyan csábítóan formálta a szavakat. Bármely férfi, aki hátat fordít neki, kétségkívül őrült. Hart emlékezett a napra, amelyen ő megtette, még most is érezte a gyűrű apró ütését a mellkasán, amikor Eleanor hozzávágta, szép szemében mérhetetlen dühvel és szívfájdalommal. Nem lett volna szabad elengednie, még azon a délutánon meg kellett volna szöktetnie, örökre magához kellett volna láncolnia. Hibát hibára halmozott Eleanorral. Hart azonban még fiatal

volt, haragos, büszke és… megszégyenült. A nagy hatalmú Hart Mackenzie, aki biztos volt benne, hogy azt teheti, amit csak akar, Eleanortól megtanulta, hogy ez korántsem igaz. Szándékosan lágyabb hangra váltott. – Mesélj, hogy vagytok, El! – Ó, semmi újdonság. Te is tudod. Apa változatlanul írja a csodálatos könyveit, de azt már nem tudná megmondani, mennyit ér egy penny. Otthagytam szórakozni a British Museumban, az egyiptomi gyűjtemény darabjait veszi szemügyre. Remélem, nem szedi szét a múmiákat. Lord Ramsay bizony képes volt rá. Eleanor apjának kíváncsi elméje volt, és sem Isten, sem a múzeumi hatóságok nem tudták volna megállítani. – Meg is érkeztünk. – Eleanor felnézett Hart Grosvenor Square-i palotájára, amikor a hintó lassan megállt az épület előtt. – Amint látom, a komornyikod az ablakon át leskelődik. Kicsit rémültnek látszik. Ne légy túl dühös szegényre! – Kezét könnyedén az inas karjára fektette, aki kisietett az ajtón, hogy lesegítse. – Jó napot, Franklin! Újra itt vagyok. Megtaláltam a gazdáját, amint látja. Meg is jegyeztem neki, milyen nyúlánk lett. És megnősült, mint hallom. Sőt már fia is született? Franklin, aki azzal büszkélkedett, hogy igen ádáz ábrázattal őrzi London leghíresebb hercegének ajtaját, szinte elolvadt a gyönyörűségtől, amint Eleanorra mosolygott. – Igen, Mylady. Hároméves, és folyton bajba kerül – válaszolta a fejét csóválva. – Ezek szerint erős és egészséges. – Eleanor megpaskolta az inas karját. – Gratulálok! – Azzal összecsukta a napernyőjét, és belibbent a házba, miközben Hart is leszállt a kocsiból, és követte. – Mrs. Mayhew, mennyire örülök, hogy látom! – hallotta Eleanor hangját Hart. Az ajtón belépve azt is látta, hogy Eleanor szívélyesen a kezét nyújtja a házvezetőnőjének. Kölcsönösen üdvözölték egymást, és máris receptekről kezdtek fecsegni. Eleanor immár nyugalomba vonult házvezetőnője kérte a kisasszonyt, hogy kérje el Mrs. Mayhew citromtorta receptjét. Eleanor felfelé indult a lépcsőn, és Hart kis híján Franklinhez vágta a kalapját meg a kabátját, úgy sietett utána. Már éppen utasítani akarta Eleanort, hogy menjen a ház frontján lévő szalonba, amikor egy kopott szoknyát, kigombolt inget és festékfoltos csizmát viselő, nagydarab skót zúdult le a felső emeletről. – Remélem, nincs ellene kifogásod, Hart – mennydörögte Mac Mackenzie. – Magammal hoztam az összes ördögfiókát, és berendeztem egy nyugalmas helyet a festéshez az egyik vendégszobában. Isabella hívta a lakberendezőket, és el sem tudod képzelni, micsoda… – Hirtelen elakadt a szava, örömteli mosoly áradt szét az arcán. – Eleanor Ramsay, esküszöm mindenre, ami szent! Mi az ördögöt keresel itt? – Az utolsó lépcsőfokokat szinte egyszerre vette, és a karjába kapva megölelgette Eleanort. Eleanor cuppanós csókot nyomott a második legifjabb Mackenzie arcára. – Helló, Mac! Azért jöttem, hogy bosszantsam a bátyádat. – Helyes. Szüksége van egy kis bosszantásra. – Mac letette Eleanort, szemében mosoly táncolt. – Ha végeztél, gyere fel, és nézd meg a kölyköket, El! Nem festem le őket, mert nem maradnak nyugton. Egy lóról készült festményt fejezek be éppen Camnek. Éjszaka Virágzó Jázmin, az új bajnoka.

– Igen, hallottam, hogy jól szerepel a versenyeken. – Eleanor lábujjhegyre állt, és újabb csókot nyomott Mac arcára. – Ezt Isabellának. Aimee-nek, Eileennak és Robertnek. – Csók, csók, csók… Mac buta vigyorral élvezte. Hart türelmetlenül a korlátnak támaszkodott. – Beszélünk még ma arról az ajánlatról? – Ajánlat? – kérdezte Mac csillogó szemmel. – Ez érdekesen hangzik. – Fogd be, Mac! – mordult rá Hart. Sivalkodás hallatszott odafentről – éles, kétségbeesett, itt-a-világvége sivalkodás. Mac elvigyorodott, majd visszakocogott a lépcsőn. – Jön már apuka, ördögfiókák! – kiáltotta. – Ha jók lesztek, meghívjuk teára Eleanor nénit. A visítás töretlenül folytatódott, amíg Mac a legfelső szintre nem ért, ahonnan a zaj jött, és be nem csapta maga mögött az ajtót. A hangoskodásnak nyomban vége szakadt, bár Mac basszusa még egy ideig hallatszott. Eleanor felsóhajtott. – Mindig tudtam, hogy Mac jó apa lesz. Mehetünk? Sarkon fordult, és a következő emeleten nyíló dolgozószoba irányába indult, meg sem várva Hartot. Egykor alaposan megismerte ennek a háznak a szobáit, és szemlátomást nem felejtette el a járást. A dolgozószoba egyáltalán nem változott az évek során, Eleanor rögtön észrevette, amint belépett. Ugyanaz a faborítás sötétlett a falakon, ugyanazok a polcok magasodtak a mennyezetig, amelyeket látszólag ugyanazok a könyvek töltöttek meg. A hatalmas íróasztal, amely egykor Hart apjáé volt, még mindig a szoba közepén állt. Ugyanaz a szőnyeg feküdt a padlón, bár a tűz előtt másik kutya szunyókált. Ben, ha Eleanor jól emlékezett, Hart öreg szukájának, Beatrixnak a kölyke. Beatrix pár hónappal az eljegyzésük felbontása után múlt ki. Halálának hírére Eleanor szíve majdnem megszakadt. Ben nem nyitotta ki a szemét, amikor beléptek, halk horkolása egybeolvadt a kandallóban égő tűz ropogásával. Hart megfogta Eleanor könyökét, hogy átvezesse a szobán. Bárcsak ne tette volna, gondolta Eleanor, mert ujjainak acélos erejétől kis híján elolvadt, pedig meg kellett őriznie szilárd elszántságát. Ha ma jól megy minden, nem kell újra Hart közelébe kerülnie, de az első lépést négyszemközt kell megtennie. Egy levél könnyen rossz kezekbe kerülhet, elveszítheti egy gondatlan titkár, vagy Hart akár olvasatlanul el is égetheti. Hart egy karosszéket húzott az íróasztalához, olyan könnyedén, mintha nem is volna súlya. Eleanor persze tudta, hogy ez nem igaz. A dúsan faragott szék nehéz volt, mint a kő. Hart az asztal mögé ült, közben meglibbent a szoknyája, térde fölött kivillant izmos combja. Aki a skót viseletet férfiatlannak tartotta, még nem látta szoknyában Hart Mackenzie-t. Eleanor megsimogatta az asztal sima lapját. – Tudod, Hart, ha a nemzet első minisztere akarsz lenni, nem ártana kicserélned a bútorzatot. Kissé divatjamúlt.

– Pokolba a bútorral! Mi az a rendkívül fontos ügy, amely miatt idehurcoltad apádat Skócia felföldjéről? – Aggódom miattad. Olyan keményen dolgoztál, nem bírnám elviselni, ha egy csapásra mindent elveszítenél. Hetekig forgolódtam ébren éjszakánként, és törtem a fejem, mit tegyek. Tudom, hogy botrányosan váltunk el, de az régen történt, és közben sok minden megváltozott, különösen számodra. Még most is fontos vagy nekem, Hart, bármit hiszel, és vigasztalhatatlan lettem, amikor arra gondoltam, hogy kénytelen leszel bujkálni, ha ez az ügy napvilágra kerül. – Bujkálni? – Hart a lányra bámult. – Miről beszélsz? A múltam nem titok senki előtt. Sötét gazember vagyok, lelkiismeretlen bűnös, mindenki tudja rólam. Manapság ez szinte kötelező, ha az ember politikus akar lenni. – Lehetséges, ám ez a dolog megalázhat. Nevetségessé tehet, ami viszont határozottan hátrányos volna. Hart tekintete éles lett. Te jó ég! Ilyenkor nagyon hasonlított az apjára. Az öreg herceg jóképű volt, de valódi szörnyeteg, olyan gonosz, jéghideg tekintettel, amelytől az ember eltaposható féregnek érezte magát a sarka alatt. Hart szívében azonban melegség rejlett, amely az apjából hiányzott. – Eleanor, hagyd abba a fecsegést, halljam, miről van szó! – Ó, igen. Azt hiszem, ideje, hogy a saját szemeddel lásd. – Eleanor a kabátja belső zsebéből összehajtott kartonpapírt vett elő. Hart elé tette az íróasztalra, és óvatosan szétnyitotta. Hart elnémult. Az összehajtott kartonban egy fénykép lapult. Az ifjú Hart teljes alakos portréja. Teste vékonyabb volt, de már akkor is izmos. A fényképen fenekét egy íróasztalon nyugtatta, két inas keze az íróasztalra támaszkodott a csípője mellett. Fejét lehajtva tartotta, ahogy lenézett valamire a lábánál, ami nem volt a képen. A póz portréhoz kissé szokatlannak tűnt ugyan, de nem volt egyedülálló. A fénykép legérdekesebb tulajdonsága az volt, hogy a rettenthetetlen Hartot meztelenül ábrázolta.

Második fejezet – Ezt honnan szerezted? – A kérdés kemény volt, nyers, követelőző. Hart most már minden idegszálával Eleanorra figyelt. – Egy jóakarómtól kaptam – felelte Eleanor. – Legalábbis a levél így volt aláírva: Egy jótakarója. A megfogalmazás alapján nem lehet különösebben művelt az illető. Csak annyira tanult, hogy tudjon levelet írni, de nyilvánvaló, hogy nem fejezte be az iskoláit. A kézírásból ítélve nőről van szó… – Tehát valaki küldte neked? – szakította félbe Hart. – Arra próbálsz kilyukadni? – Pontosan. Óriási szerencsédre egyedül reggeliztem, amikor a levél megérkezett. Apám a konyhakertben osztályozta a gombákat. A szakácsnővel, aki történetesen nem osztályozni szerette volna őket, hanem kiválasztani néhányat vacsorára.

– Hol a boríték? Hart egyértelműen azt várta, hogy azon nyomban átadja neki az egészet. Az viszont elrontotta volna Eleanor terveit. – A boríték nem sokat árult el – folytatta Eleanor. – Nem postán jött, személyesen hozták Glenardenbe a vasútállomásról. Az állomásfőnök a mozdonyvezetőtől vette át, akinek egy kis küldöncfiú adta Edinburgh pályaudvarán. Egyetlen sor állt a borítékon: Lady Eleanor Ramsay részére, Glenarden, Aberdeen mellett, Skócia. Mindenki ismer a környéken, így elméletileg akkor is eljutott volna hozzám, ha a feladó éppenséggel elpottyantja valahol Edinburgh és Aberdeen között. Idővel biztosan eljutott volna. Hart homlokát ráncolva figyelt, és így megint az apjára emlékeztette Eleanort. Az öreg portréja régen a főhelyen függött a szobában, a kandalló fölött, de már nem volt ott, hála az égnek. Hart felvihette a padlásra, talán elégette. Eleanor minden bizonnyal porrá égette volna. – És az edinburgh-i küldöncfiú? – faggatta tovább Hart. – Nem volt sem időm, sem pénzem utána nyomozni – fordította vissza a tekintetét Eleanor a kandallótól. Most egy skót szoknyás férfi képe függött a régi portré helyén, aki éppen Skócia felföldjén horgászott. Mac festménye. – Utolsó pénzünket a vonatjegyekre költöttem, hogy Londonba utazzunk, és felajánljam neked a segítségemet. Szívesen utánanézek az ügynek. Ha finanszírozod a nyomozást, és adsz egy kis fizetést. Hart aranyszínű tekintete ismét Eleanorra szegeződött. – Fizetést. – Igen. Ez az a bizonyos üzleti ajánlat. Szeretném, ha állást adnál nekem. A férfi hallgatott, a hatalmas óra a szoba túlsó falán hangosan ketyegett a csöndben. Eleanort elbizonytalanította, hogy egy szobában üldögél Harttal, távol a külvilágtól, és nem azért érzett így, mert a férfi átható tekintetével méregette. Hanem mert kettesben volt Harttal, azzal a férfival, akibe egykor őrülten beleszeretett. Hart akkoriban ördögien jóképű volt, incselkedő, gyengéd, és olyan hevesen udvarolt, hogy Eleanornak elállt tőle a lélegzete. Egykettőre beleszeretett, és sajnos korántsem tudta biztosan, hogy valaha is kiszeretett belőle. Ám az a Hart, akivel ma szembesült, egészen más volt, mint akivel annak idején jegyben járt, és ez aggasztotta. Az a Hart, aki olyan könnyedén kacagott, akit izgatott és elevenné tett az élet, nyomtalanul eltűnt. Kemény és űzött ember állt itt helyette. Túlságosan sok tragédiát, halált, veszteséget élt át. A rosszindulatú pletykák és újságcikkek szerint Hart megkönnyebbült, amikor megszabadult Lady Sarah-tól, a feleségétől, de Eleanor tudta az igazságot. Hart szemének barátságtalan fényét a gyász szülte. – Állást – ismételte Hart. – Miben sántikálsz, Eleanor? – Sántikálok? Nyakig az adósságban, természetesen. – Eleanor mosolygott saját tréfáján. – Komolyan beszélek, Hart. Szükségünk van a pénzre. Imádom az apámat, de be kell vallanom, hogy sajnos nem túlzottan gyakorlatias. Abban a hitben él, hogy még fizetjük a személyzetet, ám igazság szerint csakis azért maradnak, és látják el a háztartást, mert sajnálnak. Az élelem a kiskertjeikből és a falubeliek jótékonyságából kerül az asztalunkra. Azt hiszik, nem tudjuk.

Nyugodtan nevezhetsz asszisztensnek vagy titkárnőnek vagy bármi ilyesminek, ha tetszik. Biztos vagyok benne, hogy jó néhány akad belőlük a háznál. Hart belenézett az elszánt kék szempárba, amely évek óta nem hagyta nyugodni, és akkor valami felszabadult a lelkében. Eleanor úgy jött ma ide, mint válasz az imádságra. Hart azt tervezte, hogy hamarosan Glenardenbe utazik, és meggyőzi, hogy jöjjön hozzá feleségül. Tudta jól, hogy hamarosan pályafutása csúcsára ér. Meg akart nyerni mindent, hogy amikor tálcán kínálja Eleanornak, ne tudja visszautasítani. Meg akarta mutatni neki, hogy legalább annyira szüksége van rá, mint neki Eleanorra. Talán így jobb is lesz. Ha már most beleilleszti Eleanort az életébe, meg fogja szokni, hogy ott a helye, és amikor Hart a kezét nyújtja neki, nem fogja ellökni. Találhatna neki valamiféle névleges feladatot, hadd nyomozzon a fényképek után – Eleanor nem tévedett, amikor azt állította, hogy az ellenfelei bolondot csinálhatnak belőle –, miközben Hart lassan összezárja körülötte az ujjait. Olyan lassan, hogy Eleanor ne is sejtse, hogy Hart markában van, csak amikor már késő. Eleanor pedig vele lesz, mellette, ahogyan most is, piros ajkának csábító mosolyával. Minden nap, minden éjjel. Minden éjjel. – Hart? – Eleanor elhúzta Hart orra előtt a kezét. – Ábrándozol? Hart ismét Eleanorra összpontosította a figyelmét, szájának csókolni való ívére, a kis mosolyra, amely egykor arra az elhatározásra késztette, hogy megszerzi magának a lányt. A szó minden lehetséges értelmében. Eleanor zsebre vágta a fényképet. – Ami a fizetést illeti, nem kell nagynak lennie. Éppen hogy megéljünk belőle, és lakhassunk valahol apámmal, amíg Londonban vagyunk. Tökéletesen megfelelne egy kis kiadó lakás is. Már megszoktuk, hogy szerényen élünk, csak a környék ne legyen nagyon rosszhírű. Apa mindenhová egyedül és gyalog szokott menni, és nem szeretném, ha gazfickók zaklatnák az utcán. Rögtön elmagyarázná a támadóinak, mikor kezdtek el olyan késeket gyártani, amilyennel most rátámadtak, és végül előadást tartana az acél edzésének legkiválóbb módszereiről. – El… Eleanor nem vett tudomást Hartról, rendületlenül folytatta. – Ha nem kívánod bevallani, hogy a fénykép miatt alkalmazol… és belátom, hogy az ügyet valóban bizalmasan kell kezelni… kitalálhatsz más okot is, amiért felfogadtál. Például, hogy a leveleidet gépeljem. Tudok is gépelni. A postamesternő kapott egy írógépet. Felajánlotta a vénlányoknak, hogy megtanítja őket gépírni, ahelyett hogy hiába várnának álmaik férfiára, aki feleségül veszi őket. Így állást vállalhattak a városban. Én persze nem mehettem apám nélkül, aki ellenben sohasem hagyta el Glenardent néhány hétnél hosszabb időre, de megtanultam a gépírást, mert arra gondoltam, hogy még hasznos lehet. És lám, most tényleg jól jön. Persze azért is munkát kell adnod nekem, hogy megkeressem a pénzt a visszaútra, Aberdeenbe. – Eleanor!

Hart hallotta, hogy a hangja harsogva betölti a szobát, de Eleanort néha csakis úgy lehetett leállítani, ha túlkiabálták. Eleanor összerezzent. – Tessék? Egy hajtincs kiszabadult a kalapja alól, és gyűrűkben hullott alá a vállára, aranyvörös sávot rajzolva a ruhájára. Hart mély lélegzetet vett. – Hagyj gondolkozni! – Igen, tudom, hogy sokat beszélek. Apát sohasem zavarja. Be kell vallanom, hogy kissé ideges vagyok. Egykor a jegyesed voltam, és most itt ülünk négyszemközt, mint két régi barát. Jóságos ég! – Nem vagyunk barátok. – Tudom. Azt mondtam, két régi barát. Az egyik régi barát állást kér a másiktól. Végső elkeseredésemben fordultam hozzád. Mondhatta, de a mosolya, nyílt tekintete lelkesedésről és eltökéltségről tanúskodott. Hart hajdanán megízlelhette ezt a lelkesedést, ezt az életörömöt, és szerette volna újra megízlelni. …Kioldozni a fűzőjét, lassan szétnyitni, ráhajolni, és belecsókolni a nyakába. Látni, ahogy ellágyul a tekintete, amikor a szája sarkát csókolja. Eleanor tanulékony volt. Szeretetteljes és erős. Sötét vágy ébredezett Hart szíve mélyén, ahol oly sokáig tartotta eltemetve az érzéseit, kínzón és élesen. Azt súgta, hogy most rögtön Eleanor fölé hajolhatna, hátraszoríthatná két kezét az egyenes támlájú széken, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolhatná… Eleanor előrehajolt, ruhája gallérja súrolta puha állát. – Nyomozni fogok a fényképek után, míg te azt mondod a személyzetnek, hogy a levelezésed intézésére szerződtettél. Tudod jól, szükséged van minden segítségre, hogy elérd véget nem érő célodat, a miniszterelnöki tisztséget. Jól tudom, hogy közel jársz hozzá? – Igen – felelte Hart. Ilyen rövid válasz összegezte hosszú évek óta tartó munkáját és szorgalmát, számtalan utazását, hogy felmérje a világ állapotát, a politikusok tömegét, akiket végtelenül unalmas összejöveteleken szórakoztatott a Kilmorgan-kastélyban. Hart agyában valósággal forrt a megszállottság. Az hajtotta élete minden napján. Eleanor tekintete ellágyult. – Életre kelsz, amikor így nézel rám – mondta. – Mint régen. Vad voltál és megállíthatatlan. Nagyon élveztem. Hart szíve elszorult. – Tényleg? – Igaz, mostanra kicsit rideg lettél, de örömmel látom, hogy még él benned a tűz. – Eleanor hátradőlt, újra gyakorlatias hangot vett fel. – Ami a fényképeket illeti, összesen hány volt? Hart érezte, hogy az ujjai kis híján keresztülfúrják az íróasztalt. – Húsz.

– Olyan sok? Kíváncsi vagyok, hogy a levélírónál van-e az összes, és hogy honnan szerezte őket. Ki készítette a fényképeket? Mrs. Palmer? – Igen. – Nem akart Eleanorral Mrs. Palmerről beszélni. Sem most, sem máskor. – Gyanítottam. Bárki küldte a levelet, akár boltban is találhatta a képet. Léteznek ugyanis olyan üzletek, amelyek gyűjtőknek árusítanak fényképeket, és ahol akadnak fotók mindenféle emberekről és témákról. Úgy vélem, a te képeid is már régen előkerültek volna, ha… – Eleanor! – Tessék? Hart fékezte az indulatát. – Ha egy percre elhallgatnál, talán elmondhatnám, hogy tiéd az állás. Eleanor szeme elkerekedett a csodálkozástól. – Nagyon köszönöm. Be kell vallanom, fergetegesebb vitára számítottam, de… – Hallgass! Még nem végeztem. Nem raklak be apáddal holmi ócska bérlakásba Bloomsbury nyomornegyedében. Mindketten itt fogtok lakni a házamban. Eleanor tekintete kissé elbizonytalanodott. Helyes. Már nem olyan magabiztos. Ne higgye, hogy csak beviharzik ide, és minden úgy történik, ahogy akarja! – Itt? Ne légy nevetséges! Igazán nem szükséges. Igenis szükséges. Eleanor besétált ide, egyenesen Hart csapdájába, és ő bizony nem engedi ki egyhamar. – Nem vagyok olyan ostoba, hogy szabadjára engedjelek Londonban a világtól elrugaszkodott apáddal együtt. Rengeteg vendégszobám van, és alig vagyok itthon. Többnyire tiéd lesz az egész ház. Most Wilfred a titkárom, majd megmondja, mi lesz a feladatod. Elfogadod vagy visszautasítod, El. Kezedben a döntés. Eleanor, életében valószínűleg először, nem tudta, mit mondjon. Hart azt ajánlotta fel, amire vágyott: a segítségére lehet, és közben kereshet némi pénzt is, amelyre – Eleanor nem túlzott – nagy szükségük volt. Apja ritkán vett tudomást a szegénységükről, ám a szegénység nagyon is tudomást vett róluk. Ugyanakkor Hart házában élni, minden éjjel egy levegőt szívni vele… Eleanor nem volt meggyőződve, hogy nem őrül bele. Jegyességüknek évekkel korábban vége szakadt, de bizonyos értelemben ez az eltelt idő sohasem lehetett elegendő. Hartnak megint sikerült Eleanor fölébe kerekednie. Gondoskodik róluk, nem kell éhezniük – de mindezt a saját feltételei szerint teszi. Eleanor mélységesen tévedett, amikor azt hitte, nem így lesz. A csend hosszúra nyúlt. Ben nagy testével a másik oldalára fordult, mordult egyet, majd aludt tovább. – Megegyeztünk? – Hart szétterpesztette ujjait az íróasztalon. Magabiztos, erős keze volt. Kemény, dolgozó kéz, amely hihetetlenül gyengéden tudta simogatni egy nő testét. – Igazság szerint a legszívesebben azt válaszolnám, hogy menj a pokolba és pukkadj meg. De minthogy szükségünk van a pénzre, kénytelen vagyok igent mondani.

– Azt mondhatsz, amit csak akarsz. Ismét egymás szemébe néztek, Eleanor szinte elmerült abban a majdnem aranyszínű, gesztenyebarna szempárban. – Nagyon remélem, hogy sokat leszel távol – jegyezte meg. Hart állkapcsán megfeszült egy izom. – Elküldetek apádért a múzeumba, te pedig most rögtön beköltözhetsz. Eleanor végighúzta mutatóujját az íróasztal sima lapján. A szobát áthatotta a régimódi elegancia, mégis barátságtalan volt. Visszaejtette kezét az ölébe, majd újra Hart szemébe nézett, ami sohasem volt könnyű. – Az tökéletes lesz – válaszolta végül.

– Hogy mit akar csináltatni veled? – Mac Mackenzie hátrafordult a festményétől, kezében az ecsettel. Egy Mackenzie-sárga festékpötty hullott a fényes padlóra. – Papa, vigyázz! – figyelmeztette az ötéves Aimee. – Mrs. Mayhew lekap a tíz körmödről, ha összefestékezed a padlót. Eleanor a kis Robert Mackenzie-t dajkálta, apró teste megmelengette a keblét. Eileen, Mac és Isabella lánya bölcsőben feküdt a kanapé lábánál, Aimee azonban Mac közelében állt, kezét hátratéve, úgy nézte, hogyan fest örökbefogadó apja. – Az állás ötlete tőlem származik – magyarázta Eleanor. – Gépírással meg tudom keresni, ami a megélhetésünkhöz szükséges. Apa könyvei igazán csodálatosak, de amint te is tudod, senki sem veszi meg őket. Mac olyan tekintettel hallgatta a magyarázatot, amely felért Hart átható pillantásával. A szokásos festőszoknyáját viselte, lábán a foltos csizma, fején a vörös kendő, hogy ne legyen festékes a haja. Eleanor tudta, hogy Mac ing nélkül szeret festeni, de a gyerekei és látogatója kedvéért magára húzott egy laza, erősen festékfoltos inget. – De elvárja, hogy dolgozz neki? – Igazán örömmel teszem, Mac. Hartnak minden segítségre szüksége van, hogy a koalíciós pártja győzzön. Segíteni akarok neki. – Csak elhitette veled. Ismerem a bátyám fondorlatos észjárását. Ezúttal mire játszik? – Komolyan beszélek. – Súlyosnak érezte zsebében a fényképet, de Hart azt kérte, amivel Eleanor is egyetértett, hogy egyelőre tartsa titokban a családtagok előtt. Felháborodnának, amiért valaki zsarolni próbálja Hartot, de ki is nevetnék. Hart nem akart a család tréfáinak céltáblájává válni. – Akarom ezt az állást – bizonygatta Eleanor. – Tudod, milyen szorult helyzetben vagyunk apámmal. Nem kérek azonban senki jótékonyságából. Tudd csak be a skót makacsságomnak! – Kihasznál téged. – Elvégre Hart Mackenzie. Nem tehet róla.

Mac kis ideig merően bámult Eleanorra, azután egy üvegbe dugta a csöpögő ecsetet, nagy léptekkel átvágott a szobán, és feltépte az ajtót. Eleanor felugrott, kezében a babával. – Mac! Nem szükséges… Szavait elnyomta Mac lépteinek dobogása a lépcsőn. – Papa haragszik Hart bácsira – jegyezte meg Aimee, miközben az ajtó lassan becsukódott a férfi mögött. – Papa gyakran haragszik Hart bácsira. – Mert Hart bácsikád őrjítő – felelte Eleanor. Aimee félrebillentette a fejét. – Mit jelent az, hogy őrjítő? Eleanor a másik karjára fektette Robertet, aki végigaludta az egész heves beszélgetést. A meleg kis test betöltött valamiféle űrt a szívében. – Őrjítő, amikor Hart bácsikád úgy néz rád, mintha érdekelné a véleményed, azután mégis azt teszi, amit akar, oda sem figyelve a szavaidra. Akkor érzed, hogy elszorul a torkod, megfeszül a szád, toporzékolni és ordítani szeretnél. S tudod jól, hogy hiába ordítasz és rázod az öklödet, nincs semmi értelme. Ezt tartom én dühítőnek. Aimee végighallgatta, majd bólintott, mint aki elteszi az értesüléseket későbbre. Mac és Isabella örökbe fogadott lánya Franciaországban született, és csak hároméves korára tanult meg angolul. Az új szavak gyűjtése volt a hobbija. Eleanor puszit nyomott Robert fejére, azután maga mellé mutatott a kanapén. – Ne törődj Hart bácsikáddal! Ülj le ide, Aimee, és meséld el, mivel foglalatoskodott eddig a mamád és papád Londonban! Amikor megjön az én papám, mesél majd a múzeumban látott múmiákról.

– Ez egyszerűen nem lehet igaz! – harsogta Mac, igen erős skót akcentussal. Hart visszacsukta a szekrényt a régi festményre, amelytől nem tudott megszabadulni, és bosszúsan nézett hátra. Mac szemlátomást dühös volt, a ruhája meg a keze csupa festék, fején még ott díszelgett a cigánykendő. Hart számított öccse kirohanására, mégis bosszantotta. – Adtam Eleanornak egy névleges állást fizetéssel és szállással – válaszolta. – Szívességet tettem neki. – Szívességet? Hallottalak Ascotban, Hart. Azt mondtad, kiteszed a hirdetőtáblát, hogy feleséget keresel. Így kezdesz hozzá? Hart visszament az íróasztalához. – Ez a magánéletem, Mac. Maradj ki belőle! – Magánélet, mi? Te mikor maradtál ki az én magánéletemből? Amikor Isabella elhagyott, leordítottad a fejemet. Kiabáltatok velem mind… te meg Cameron és Ian… – Mac hirtelen elhallgatott. – Ian – ismételte egy pillanattal később. Széles vigyor terült szét az arcán. Igazán jellemző volt Macre, ahogyan minden átmenet nélkül átváltott egyik érzelemről a másikra. – Nem kell nekem

kiabálnom veled. Nem igaz? – kérdezte Mac. – Csak elmagyaráznom a helyzetet Iannek. S akkor Isten irgalmazzon a lelkednek! Hart nem szólt semmit, de elfogta a nyugtalanság. Ian, a legifjabb Mackenzie fivér nem tudta, mi fán terem a tapintat. Hibátlanul le tudta írni a tapintat szót, el tudta ismételni a szótári jelentését, de nem volt képes sem magáévá tenni, sem másokban felismerni. Ha Ian egyszer a fejébe vett valamit, a pokol összes ördöge, sőt a menny összes angyala sem tudta eltéríteni tőle. Mac a bátyjára nevetett. – Szegény Hart! Alig várom, hogy végignézzem. – Lehúzta fejéről a kendőt, összekenve kócos haját sárga festékkel. – Örülök, amiért Eleanor eljött, hogy megkínozzon. De ma este nem lesz rá alkalma. Meghívom hozzánk teázni az apjával együtt, és Isabella minden bizonnyal sokáig ott fogja tartani. Te is tudod, milyenek a nők, amikor csevegni kezdenek. Nem hagyják abba soha. Hart nem tervezte, hogy este otthon lesz, ám egyszeriben mégsem tetszett neki, hogy Eleanor elhagyja a házát. Ha szem elől téveszti, a végén még el is tűnhet, visszamenekülhet Glenardenbe. Az a ház pedig, hiába omladoztak a falai, mindig kizárta magából Hartot. – Azt hittem, tatarozzák a házatokat – morogta. – Igen, de összehúzzuk magunkat. Csupán festés közben zavar, amikor folyvást kalapálnak. Átadom üdvözletedet Isabellának. – Mac nyomatékos pillantást vetett Hartra. – Téged sajnos nem látunk szívesen. – Úgyis más elfoglaltságom van. Légy szíves, ügyelj rá, hogy Eleanor épségben hazaérjen! London veszélyes hely. – Hát persze. Magam kísérem haza őt meg az apját. Hart kissé megnyugodott – az öccsében megbízhatott –, Mac arcáról azonban most eltűnt a mosoly. Odalépett Hart elé, és közvetlen közelről nézett félujjnyival magasabb bátyja szemébe. – Ne törd újra össze a szívét! – figyelmeztette Mac. – Ha megteszed, úgy ellátom a bajodat, hogy tolószékben mondhatod a következő parlamenti beszédedet. Hart hiába igyekezett, hogy a válasza ne legyen éles. – Csak épségben érjen haza! – Mackenzie fivérek vagyunk – mondta Mac rezzenéstelen tekintettel. – Ne feledd, hogy amihez csak hozzányúlunk, tönkretesszük! – Ujjával megfenyegette Hartot. – Eleanort ne tedd tönkre! Bátyja nem válaszolt, mire Mac sarkon fordulva kirobogott. Hart akkor elővett egy kulcsot íróasztala fiókjából, azután visszament a szekrényhez, amelyben az apja képe függött, és gondosan bezárta.

Hart házában élni sokkal kevésbé bizonyult kellemetlennek, mint amire Eleanor számított, főként mivel Hart ritkán tartózkodott otthon.

Eleanor londoni látogatásának magyarázataként Hart azt a mesét terjesztette, hogy Lord Ramsay a British Museumban végez kutatásokat következő könyvéhez. Hart felajánlott az elszegényedett lordnak egy szobát a házában, akit elkísért leánya és egyben asszisztense, Lady Eleanor is. Mac és Isabella azzal tett féket a csípős nyelvekre, hogy ők is odaköltöztek összes gyermekükkel, egy nappal Eleanor érkezése után, mivel saját házukban az építők már a hálószobák tatarozásánál tartottak. Hart közölte Wilfreddel, hogy Eleanor üzeneteket fog gépelni a Remington írógépen, amelyet nemrég Amerikából hozatott titkára számára. Kinyitja és rendszerezi továbbá Hart levelezését, egyezteti Wilfreddel a herceg társasági naptárát, és Isabellának is segédkezik Hart fényűző mulatságainak megszervezésében. Wilfred bólintott, arca szinte meg sem rezzent – már hozzászokott Hart önkényes és néha bizarr utasításaihoz. Lord Ramsay azonnal megtalálta a helyét Hart Grosvenor Square-i palotájában, ám Eleanor nehezen szokott hozzá a pompához. Glenardenben, az Aberdeen melletti Ramsay házban sohasem lehetett tudni, mikor pottyan ki egy tégla a falból, vagy mikor önti el esővíz az egyik folyosót. Itt a téglának tilos volt potyogni, sőt még a víz sem csöpöghetett. Halk, jól betanított szobalányok lesték Eleanor minden óhaját, szolgák nyitottak ki előtte minden ajtót, amelyhez közeledett. Az apja ellenben remekül érezte magát. Mit sem törődve a ház szokásaival, Lord Ramsay akkor kelt fel, amikor kedve tartotta, a konyhában lakomázott, amikor megéhezett, azután egy kis hátizsákba tette jegyzetfüzeteit és ceruzáit, és egyedül vágott neki Londonnak. A komornyik hiába próbálta elmagyarázni neki, hogy a herceg készenlétben tart egy hintót, amely oda viszi Lord Ramsayt, ahová csak kívánja, az idős lord minden nap gyalog ment a múzeumba, vagy éppenséggel omnibuszon. Rájött ugyanis, hogy imádja az omnibuszt. – Képzeld csak, Eleanor! – mesélte Lord Ramsay a leányának, amikor londoni tartózkodásuk második estéjén igen későn érkezett haza. – Oda mész, ahová csak akarsz egyetlen pennyért. S mennyi ember! Igazán szórakoztató az otthoni elszigeteltség után. – Az ég szerelmére, apa! El ne áruld Hartnak! – kérlelte Eleanor. – Elvárja, hogy a birodalom főrendjéhez méltóan viselkedj, és fényűzésben utazgass a városban. – Ugyan miért? Így sokkal többet látok Londonból. Képzeld csak el, a Covent Gardenben megpróbáltak kizsebelni! Még sohasem fordult elő velem ilyesmi. A tolvaj még gyermek volt. Egy kislány. Gondoltad volna? Bocsánatot kértem tőle, amiért üres a zsebem, és a kezébe nyomtam az omnibuszra szánt egy pennyt. – Mit kerestél a Covent Gardenben? – kérdezte Eleanor kissé aggódva. – Hiszen nincs is a múzeum közelében. – Tudom, drágám. Rossz helyen fordultam be az utcán, és meglehetősen sokat gyalogoltam. Ezért értem vissza ilyen későn. Sok rendőrtől kértem útbaigazítást, mire végül haza találtam. – Ha hintóba ülnél, nem tévednél el – ölelte meg Eleanor az apját. – S nem is próbálnának meg kizsebelni. Sőt én sem aggódnék annyira. – Csacsiság, drágám! A rendőrök igen segítőkészek. Nem kell féltened öreg papádat. Végezd csak nyugodtan a munkádat! Huncutul csillogott a szeme, amiből Eleanor rájött, hogy az apja pontosan tudja, mit csinál, de szereti játszani a szórakozott öregembert.

Amíg Lord Ramsay a múzeumban szorgoskodott vagy omnibuszozott, Eleanor ellátta látszólagos feladatait. Határozottan élvezte a levelek gépelését, amelyeket Wilfred rábízott, mert bepillantást nyújtottak Hart életébe, ha csak a hivatalos részébe is.

A herceg örömmel fogadja a követ úr meghívását a kerti ünnepségre jövő kedden. Vagy: A herceg igazán sajnálja, de nem tud részt venni a pénteki összejövetelen. Vagy: Őfensége köszöni őlordságának a kölcsön adott könyvet, és hálásan küldi vissza.

Udvarias, Hart stílusára egyáltalán nem jellemző közhelyek. Hart gyakorlatilag soha nem írt válaszokat – csupán igent vagy nemet firkantott a levelekre, majd visszaadta őket Wilfrednek. A válaszüzeneteket Wilfred fogalmazta meg, és Eleanor gépelte le. Eleanor kis idő múlva önállóan is meg tudta volna fogalmazni ezeket a levélkéket, de Wilfred, szegény öreg jószág, élete értelmének tekintette ezt a megbízatását, így hát Eleanor nem is ajánlotta fel, hogy szívesen átveszi tőle. Jobb is volt így. Eleanor néha bizonyára kísértésbe esett volna, hogy efféléket írjon: Őfensége sajnálattal közli, hogy nem tud elmenni a jótékonysági báljára. Persze, hogy nem megy, te ostoba tehén, miután skót senkiházinak nevezted. Igen, jól hallottam tavaly nyáron, amikor ezt hangoztattad egész Edinburgh füle hallatára, és Harthoz is eljutott a híre. Igazán vigyázhatnál a szádra! Nem. Bölcsebb volt, hogy Wilfred fogalmazta a leveleket. Ami a fényképeket illette, Eleanor egyre csak töprengett, mit tegyen. Hart azt állította, hogy összesen húsz fénykép készült. Eleanornak eddig egyet küldtek, így nem tudhatta, hogy a jóakarónál van-e az összes, vagy csupán ez az egy volt a birtokában. S ha csupán ez az egy, akkor vajon hol lehet a többi? Éjjel, egyedül ülve a szobájában, elővette a képet, és nézegette. Tökéletes profilban ábrázolta Hartot. Asztalra támaszkodó keze kidomborította karjának összes izmát, kerek válla megfeszült. Hart meztelen combja inas volt, és erős, elmélkedőn lehajló feje semmiféle gyengeséget nem mutatott. Eleanor azt a Hartot látta a képen, akit évekkel korábban ismert, akinek gondolkodás nélkül igent mondott. A teste egy istené volt, a mosolya megolvasztotta a szívét, szemében az a bűnös csillogás egykor egyedül neki szólt. Hart mindig büszke volt a testi erejére, sok lovaglással és gyaloglással, bokszolással és evezéssel tartotta formában magát, meg minden egyéb sporttal, amihez éppen kedve támadt. Amennyit Eleanor a skót szoknya és a zakó alatt megpillantott, Hart csak még izmosabb lett a fénykép óta. Gondolatban eljátszott az ötlettel, vajon milyen volna Hartot most ugyanabban a testtartásban lefényképezni, és összehasonlítani a két képet.

Eleanor tekintete végül megállapodott azon, amiről próbálta magával elhitetni, hogy nem érdekli. A képen Hart hímvesszőjét részben eltakarta a combja, de azért látszott – nem állt mereven a vágytól, de éppen elég vastag és nagy volt. Visszaemlékezett arra a napra, amikor először látta Hartot meztelenül – a kilmorgani birtok nyári lakában, abban a szikla tetejére épített, szeszélyes kis házikóban, ahonnan szép kilátás nyílt a tengerre. Amikor Hart végül komisz mosollyal levetette a szoknyáját, Eleanor rádöbbent, hogy nem visel alatta semmit. Nevetett, amikor a lány tekintete önkéntelenül lefelé siklott a testén, és megállapodott ágaskodó, vágyakozó férfiasságán. Eleanor még sohasem látott meztelen férfit, kivált nem ilyen férfit. Még emlékezett szíve eszeveszett dobogására, bőre pirulására, a diadalmasan forró érzésre, hogy a megfoghatatlan Lord Hart Mackenzie egyedül az övé. Hart lefektette Eleanort a takaróra, amelyet figyelmesen becsomagolt a kiránduláshoz, és hagyta, hogy a lány finoman felfedezze a testét. Megtanította Eleanort, mit élvez a lány legjobban a test gyönyöreiben, azon a délután. Mindenben igaza volt. Hart mosolyától, zengő nevetésétől, hihetetlenül gyengéd érintésétől Eleanor őrülten beleszeretett. A legszerencsésebb nőnek tartotta magát a világon, és az is volt. Eleanor felsóhajtott, a fényképet és az emlékeit visszatette a rejtekhelyükre. Három napja lakott már Hart házában, amikor megérkezett a második fénykép, szintén küldönc által kézbesítve, egyenesen a saját nevére.

Harmadik fejezet – Önnek hozták, mylady – közölte Hart tökéletes szobalánya, tökéletesen pukedlizve. A borítékon ez állt: Lady Eleanor Ramsay részére, ideiglenesen Grosvenor Square 8. Ugyanazok a betűk, ugyanolyan óvatos stílusban, ám sem pecsét, sem más jel nem árulkodott róla, honnan érkezett. A boríték merev volt, és súlyos; Eleanor sejtette, mi lehet benne. – Ki hozta? – kérdezte Eleanor a lánytól. – A fiú, mylady. Aki az üzeneteket szokta kézbesíteni őfenségének. – Hol van most ez a fiú? – Elment, mylady. Az egész téren ez a fiú szórja szét a leveleket, sőt még az Oxford Streeten is kézbesít. – Értem. Köszönöm. Eleanornak meg kellett volna keresnie a fiút, hogy kifaggassa. Felment, bezárkózott a hálószobájába, azután egy széket húzott az ablak mellé a fényhez, és kinyitotta a borítékot. Olcsó, minden írószerüzletben kilószámra kapható papír volt benne, és egy kettéhajtott karton, amelynek védelmében egy újabb fénykép rejlett.

Ezen a képen Hart tágra nyitott ablaknál állt, odakinn dimbes-dombos táj volt látható, nem a város épületei és forgataga. Háttal fordult a fényképezőnek, keze az ablakpárkányon pihent, és ismét anyaszült meztelen volt. Széles, izmos háta alatt kirajzolódott formás, kemény feneke. Karja megfeszült, amint teljes súlyával a párkányra támaszkodott. A fénykép merev, névjegykártyákra emlékeztető papírján nem szerepelt egyetlen fotográfus stúdiójának a jele sem. Hartnak nyilván saját gépe volt a portrékhoz, és korábbi szeretője, Mrs. Palmer készítette a képeket. Eleanor el sem tudta képzelni, hogy Hart ilyesmit másra bízott volna. Mrs. Palmer maga világosította fel Eleanort, milyen ember valójában Hart Mackenzie. Szexuális kicsapongó. Kiszámíthatatlan. Követelőző. Kalandnak tekinti az egészet. Saját kalandjának. A képletben a nő csupán Hart gyönyörét szolgálja. Nem ment bele részletekbe, de amire célzott, máris kizökkentette Eleanort ártatlan nyugalmából. Mrs. Palmer két és fél éve halt meg. Kinél voltak hát eddig ezek az átkozott képek, miért küldözgeti őket Eleanornak az illető, és vajon miért várt mostanáig? Ó, hiszen Hart most készül kiütni Gladstone-t a miniszterelnöki székéből, és átvenni a kormányzást! A levélben ugyanaz állt, mint korábban. Egy jótakarója. Fenyegetésről, zsarolásról vagy Hart leleplezéséről egy szó sem esett, még pénzt sem követeltek. Eleanor a fény felé tartotta a levelet, de nem látott titkos üzenetet vagy rejtjelet a halvány vízjelben, sem ügyesen elrejtett kódot a szavak szélein. Semmi más nem látszott rajta az egyetlen, ceruzával írt soron kívül. A kép hátulja sem szolgált semmiféle felvilágosítással. Eleanor elővett egy nagyítót, szemügyre vette a fénykép szemcséit, hátha parányi üzeneteket rejtenek. Semmi. Hart felnagyított feneke viszont igazán pompás látványt nyújtott. Eleanor még sokáig tanulmányozta a nagyítóval.

Harttal négyszemközt beszélni – beszélni egyáltalán – csak úgy volt lehetséges, ha az ember váratlanul rajtaütött. Aznap este Eleanor megvárta, amíg az apja visszavonult a hálószobájába, azután a Hart hálószobája előtti folyosóra ment, egy szinttel lejjebb. Odacipelt két széket a folyosó másik végéről, az egyiket, hogy ráüljön, a másikat a lába alá. Hart otthona nagyobb és fényűzőbb volt Mayfair legtöbb házánál. Természetesen. Sok londoni ház kétszobányi mély és egyszobányi széles volt, a lépcső a bejáratnál kezdődött, és végigfutott az egész épületen. A nagyobb házakban a lépcső mögött is voltak szobák, esetleg még egy másik helyiség is akadt a lépcső előtt a felsőbb emeleteken. Hart palotája széles volt, és igen mély is, a lépcsőház mindkét oldalán sorakoztak szobák, sőt még mögötte is. A földszinten helyezkedtek el a nyilvános helyiségek – egy dupla szalon az egyik oldalon, egy hatalmas étkező a másikon, hátul pedig egy meglehetősen tágas bálterem futott végig.

A nyitott lépcső tágas, elegáns négyszöget formálva kanyargott felfelé a házban, a fordulók galériát alkottak minden egyes szinten. Az első emeleten további szalonok voltak, kétszobányi mélységű könyvtár kapott helyet, és még egy magánebédlő is a család számára. A következő szinten helyezkedett el Hart nagy dolgozószobája, majd egy kisebb dolgozószoba, ahol Eleanor és Wilfred dolgozott, és a hercegi hálószoba a ház hátsó felében, ahol most Eleanor várakozott. Eleanor, az apja, Mac és Isabella egy szinttel feljebb kaptak szobákat, a legfelső szinten pedig berendeztek egy ideiglenes gyermekszobát és egy műtermet is. Eleanor háttal ült Hart hálószobájának, lábát a szemben lévő széken pihentette. Fölötte gázláng sziszegett. Kinyitotta hát a könyvtárból kivett regényt, és olvasni kezdett. Izgalmas regény volt, egy fekete szívű gazember mindenképpen tönkre akarta tenni az ártatlan hősnőt, a hősnek pedig mindig valamiféle tigrissel kellett megküzdeni a dzsungelben, valahányszor a hősnő bajba került. Soha nincsenek kéznél, amikor szükség van rájuk, ezek a hősök… A gázláng sziszegése álmosító volt, a folyosó meleg, és Eleanor szeme lecsukódott. Hirtelen felriadt álmából, könyve zajosan a földre esett. Hart Mackenzie állt előtte. Eleanor álmosan feltápászkodott. Hart rezzenéstelenül állt, nem mozdult, nyakkendője a kezében lógott. Azt várta, hogy Eleanor magyarázatot adjon a viselkedésére – jellemző. Mackenzie-kockás skót szoknyát és frakkot viselt, kigombolt inge látni engedte nyaka verejtéktől csillogó bemélyedését. Szeme kivörösödött, karikák árnyékolták az italtól, arca sötétlett a borostától. Erős szivarszag, az éjszakai levegő és női parfüm lengte körül. Eleanor leplezte a parfüm miatti bosszúságát, és megköszörülte a torkát. – Attól tartok, csak úgy válthatok szót veled, Hart, ha lesben várok rád, mint tigris… a dzsungelben. Meg akarom beszélni veled a fényképeket. – Most nem – mordult fel Hart. Félrelökte a széket, hogy kinyissa a hálószobája ajtaját, ám Eleanor gyorsan elébe lépett. – Látom, remek hangulatban vagy. A legszívesebben sohasem beszélnél róluk. A ház alszik. Négyszemközt lehetünk. Kérdeznem kell tőled egyet s mást. – Szólj Wilfrednek! Ad neked egy időpontot, amikor beszélhetünk. Hart kinyitotta az ajtót, és Eleanor mellett belépett a szobájába. Eleanor szorosan a nyomában követte, mielőtt becsukhatta volna az ajtót. – Nem félek a hálószobádtól, Hart Mackenzie. Jártam már benne. Hart tekintetétől Eleanor szíve őrült kalapálásba kezdett. A nyakkendőt és a gallért egy székre dobta, azután egy asztalkához lépett, amelyen egy üveg whisky állt. – Ha azt akarod, hogy egész Mayfair megtudja, miként üldöztél egészen a hálószobámig, semmi akadálya, maradj csak, és zárd be az ajtót. Eleanor nyitva hagyta az ajtót. – Itt sem cserélted le a bútort – jegyezte meg könnyed hangon. – Az ágy határozottan középkori. Meglehetősen kényelmetlen is, ha jól emlékszem. Hart gyanakvó pillantást vetett Eleanorra a szeme sarkából, miközben whiskyt töltött magának, és visszatette a dugót a kancsóba. – Mit akarsz, Eleanor? – kérdezte élesen. – Pokoli estém volt.

– Beszélni szeretnék a fényképekről, mint már mondtam. Ha a nyomukra akarok bukkanni, vagy ki akarom deríteni, miért küldözgetik nekem őket, többet kell tudnom. – Most nem akarok az átkozott vackokról csevegni. Eleanor már válaszolni akart, ám akkor észrevette, mennyire zilált és dühös a férfi. – Nagyon morcos vagy ma este, Hart. Biztosan csalódást okozott a hölgy. Hart felemelt poharán keresztül meredt Eleanorra. – Miféle hölgy? – Akinek a parfümétől bűzlesz. Hart szemöldöke a magasba szökkent. – Netán Von Hohenstahlen grófnőre gondolsz? Nyolcvankét éves, és olyan pacsulit locsol magára, amelytől még egy utcalány is elpirulna. – Ó! Hart egyetlen kortyintással nyelte le a whiskyt. Arca nyomban megváltozott a selymes Mackenzie-ital hatásától. Hangos koccanással letette a poharat. – Fáradt vagyok, le akarok feküdni. Reggel majd beszélünk. Kérj Wilfredtől időpontot! Hmm. Amint Eleanor az ajtó felé fordult, megérezte Hart megkönnyebbülését, amiért végre magára hagyja. Feldühítette ez a férfi. Eleanor az ajtóhoz sétált, de az utolsó pillanatban becsukta az ajtót, és visszafordult. – Nem akarok várni – jelentette ki. Hart időközben ledobta a kabátját, és mert erre egyáltalán nem számított, tekintete elárulta kimerültségét. – Jóságos ég, Eleanor! – Miért nem vagy hajlandó beszélni a fényképekről? Tönkretehetnek. Hart belerogyott egy székbe, a skót szoknya erős combjára borult, miközben újfent a whiskyért nyúlt. Úriember sohasem ül le hölgy jelenlétében anélkül, hogy előbb a hölgyet kínálná hellyel. Hart azonban csak töltött magának egy újabb whiskyt, és könyökét a karfán nyugtatva felemelte a poharat. – Azt hittem, szívesen látnál tönkretéve. – Nem így. Nem érdemled meg, hogy kinevessenek. A királynő ócsárolna, és őfelségének igen nagy a befolyása. Habár ő meg a férje is gyűjtöttek aktfotókat. Tudtad? Nem sokan látták, de nekem egyszer megmutatta őket. Szeret Albertről beszélni. Imádta. Kifogyott a szavakból. Hart egyre csak figyelte, aranytekintete keményen rámeredt. – Akkor mit érdemlek, skót szépségem? – A nyelve kissé nehezen forgott, ami azt jelentette, hogy teljesen részeg. Harton ritkán látszott az ital hatása, amikor pedig mégis, már jóval túl volt a lerészegedésen. – Mit érdemlek, Eleanor? Eleanor vállat vont.

– Megérdemelted, hogy felbontottam az eljegyzésünket. Akkor. Azt talán nem érdemelted, hogy olyan sokáig ne bocsássak meg, vagy puszta büszkeségből szóba se álljak veled. Ezen már nem lehet változtatni. Mindketten éltük tovább az életünket. Külön. Ahogy rendeltetett. – Valóban így rendeltetett? – A hangja mély volt, lágy, a Mackenzie férfiak ágyba csalogató hangja. – Nem illettünk össze. Te is tudod, Hart. – Zavarában összedörzsölte az ujjait. – Túlságosan sok volt közöttünk a szikra. – Úgy ám. Tűz lakik benned, szépségem. Az már igaz. Vad temperamentum. – Minél több whiskyt öntött magába, annál jobban kiütközött Hart skót akcentusa. – Másfajta tűz is lobog a lelkedben. Nem felejtettem el. Eleanor sem felejtett. Hart egykor pontosan tudta, hogyan lazítsa el, hogyan simogassa a testét, hogyan vonja magához, hogyan sarkallja az első csókokra. Tudta, miként érintse meg, mit suttogjon a fülébe, hogyan cirógassa leheletével a bőrét. Úri hölgynek semmit sem szabad tudnia a férfiakról a nászéjszakája előtt, ám Eleanor már mindent tudott Hartról. Ismerte szép izomzatú, kemény testét, hátán a cikcakkos hegeket, ajkának perzselő tüzét, ügyes kezének minden mozdulatát, ahogyan kigombolta, kifűzte a ruhadarabjait. Háromszor csábította el Hart, és Eleanor háromszor hagyta magát. Egyszer a nyári lakban, egyszer ebben a hálószobában és egyszer Hart kilmorgani lakosztályában. Elvégre jegyesek, érvelt akkoriban Eleanor. Miért is lett volna baj? Hart a szoba túloldalán ült, whiskyt iszogatott, de akár ott is állhatott volna mellette, végighúzva ujjait Eleanor gerincén, hogy beleremegjen, mint egykor. Eleanor elhessegette a kellemes emlékeket. Koncentrálnia kell, másként Hart lába elé veti magát, és könyörögni kezd, hogy újra idézze elő a gyönyörteljes borzongást. – Az imént még a fényképekről volt szó – tért vissza a tárgyhoz. – Egyiken sem találtam semmit, ami elárulná, ki küldhette őket. Hart hirtelen felkapta a fejét. – Őket? Több is van? – Ma délután kaptam még egyet. Küldönc kézbesítette, erre a címre. Még nem volt módom kikérdezni a kézbesítődet, hogy neki ki adta át a levelet. Hart kihúzta magát, már korántsem látszott ittasnak. – Akkor az illető tudja, hogy a házamban laksz. – Jóságos ég! Bizonyára egész Anglia tudja. Lady Mountgrove mostanra már mindenkinek elmondta. Hiszen látta, amikor idehoztál. Emlékszel? Egészen biztosan figyeltette a házadat, hogy távozok-e. Természetesen előfordult, hogy elmentem, de vissza is jöttem. S maradtam. – Kikérdezem a küldöncömet. Eleanor a fejét rázta. – Nem szükséges. A képeket nekem küldték. Én kérdezem ki. Hart a karfára tette a poharát. – Ez az ember tudja, ki vagy és hol laksz. Nem tetszik nekem. – A kezét nyújtotta. – Hadd lássam azt a fényképet!

– Ne légy csacsi! Nem hordom magamnál. Odafenn van a szobámban, elrejtve a másikkal együtt. A kép nagyjából hasonló az elsőhöz, csak éppen kinézel rajta az ablakon. Abból ítélve, ami az ablakon kívül látszik, a kép valószínűleg a Kilmorgan-kastélyban készülhetett. Hart bólintott. – Gondolom, be akartam bizonyítani, hogy én vagyok a ház ura. Meg akartam mutatni, hogy nem félek, és azt teszem, amit csak akarok. – A ház akkoriban még nem igazán volt a tiéd – mondta Eleanor. – Apád talán még élt. – Élt, de nem volt otthon. Remek alkalom, hogy a kedvteléseimnek hódoljak. – A fényképek nagyon jók. Egészen művésziek. A királynő és Albert herceg gyűjteményének darabjai is igazán ízlésesek voltak, de az más. Ezeken a képeken te magad szerepelsz. A királynő sohasem bocsátaná meg, ha kitudódna. Egy herceg mint modell? Az összes képet Mrs. Palmer készítette? – Igen. – Tömör válasz volt. Eleanor széttárta a karját. – Látod? Pontosan ilyen részletekre van szükségem. Mrs. Palmer ráhagyhatta valakire a képeket, vagy megtalálhatta őket valaki a halála után. El kell engedned a High Holborn-i házba, ahol lakott, hogy alaposan körülnézzek. – Nem. – Ezúttal egyértelmű végszóként csattant Hart hangja. – De már nem rosszhírű ház, ugye? – kérdezte Eleanor. – Csupán egyszerű ingatlan, amely történetesen a te tulajdonodban van. Eladtad Mrs. Palmernak, ő pedig rád hagyományozta. Ennek utánanéztem. Tudod, a végrendeletek nyilvános okmányok. Hart megmarkolta a poharat. – El, nem mehetsz abba a házba. – Ott kellett volna elszállásolnod apámmal. Sokkal közelebb lett volna a British Museumhoz, és közben pincétől a padlásig átkutathattam volna a fényképek után. – Hagyd a témát, Eleanor! – Hart megemelte a hangját, nyilvánvalóan egyre haragosabb lett. – De hát az csak egy ház – makacskodott Eleanor. – Már semmi baj vele, és talán életbevágó nyomokat rejt. – Nagyon jól tudod, hogy nem csak egy ház. – Hart forrt a dühtől. – Ne játszd itt nekem az ártatlant! Nem vagy ártatlan. Ismerlek. – Igen, attól tartok, túlságosan is jól ismersz. Így néha átkozottul nehéz beszélnem veled. Eleanor arcán halovány kis mosoly játszott, tréfát űzve belőle, és Hartnak elakadt a lélegzete. Eleanor mindig ezt művelte: belépett egy helyiségbe, és hirtelen megállt a levegő. Ott állt szemérmesen Hart előtt divatjamúlt és egyszerű kék ruhájában, szeme okosan csillogott, amint bejelentette, hogy át akarja kutatni a High Holborn-i házat, amelynek puszta létezése annak idején éket vert közéjük. Nem is éket. Valóságos szakadékot. A csapástól Hart úgy repült félre az útból, mint az eltévedt krikettlabda, amely meg sem áll a pihenősátorig.

Eleanor az első kirohanás után igencsak illedelmesen viselkedett, pedig minden joga megvolt a bosszúhoz. Beperelhette volna Hartot, amiért az ágyába vitte, amiért tönkretette, amiért megsértette bonyolult házassági szerződésük számos feltételét. Ám inkább csak elbúcsúzott, és egyszerűen kisétált Hart életéből. Hatalmas, tátongó lyukat hagyva maga után, amelyet semmi sem tudott többé kitölteni. Hart teljesen megfeledkezett a képekről, amíg Eleanor fel nem bukkant néhány napja, és elébe nem csúsztatta az egyiket az íróasztalon. – Ha az illető zsaroló, El, nem akarom, hogy a továbbiakban bármi közöd legyen az ügyhöz. A zsarolók veszélyesek. Eleanor felhúzta a szemöldökét. – Ezek szerint akadt már dolgod velük? Túlságosan sokszor. – A Mackenzie család zsarolására tett kísérlet kedvelt időtöltés – felelte Hart. – Értem. Feltételezem, sokan vannak, akik azt hiszik, fizetni fogtok, csak hogy az újságok ne szerezzenek tudomást a viselt dolgaitokról, vagy nehogy rossz fülekbe jussanak. Neked meg a fivéreidnek sok titkotok van. Eleanor ismerte az összest. Olyan titkokról tudott, amelyekről senki más. – A zsarolókban egy a közös – folytatta Hart. – Kudarcot vallanak. – Helyes. Tehát, ha ez zsaroló, elbúcsúzunk tőle is. – Ne használj többes számot! – figyelmeztette határozottan a férfi. – Gondolkodj, Hart! Valaki nekem küldte a képeket. Nem neked, nem az ellenségeidnek, nem a fivéreidnek, hanem nekem. Azt hiszem, ennek jelentősége van. Egyébként miért küldené őket, ha nem kér pénzt? – Hogy tudj a létezésükről, és pénzt követeljen a többiért. Eleanor az ajkába harapott. – Talán. Hart pillanatnyilag fütyült azokra az átokverte fényképekre. Figyelte, amint Eleanor beleharap piros ajkába. Bizony szívesen harapdálta volna helyette. – Kegyetlen vagy, El. – Hart hangja újra elcsendesült. Eleanor bájosan ráncolta a homlokát. – Kegyetlen? Ezt most miért mondod? – Hosszú éveken át szóba sem álltál velem. Most pedig egyszer csak leutazol Londonba, és bejelented, mint holmi őrangyal, hogy meg akarsz menteni. A múlt héten hirtelen eszedbe jutott, hogy megbocsátasz nekem? – Hart csupán reménykedni tudott. – Dehogy. Már évekkel ezelőtt elkezdtem megbocsátani neked. Sarah halála után. Annyira sajnáltalak, Hart. A férfi megdöbbent, a jéghideg józanság lassanként áthatolt a whisky ködén. – Az majdnem nyolc éve történt. – Igen, én is tudom.

– Nem vettem észre, hogy megbocsátottál – mondta Hart feszülten. – Se levél, se látogatás, se távirat. Egy szó sem érkezett tőled Isabellának vagy az öcséimnek. – Azt mondtam, akkor kezdtem megbocsátani neked. Sokkal tovább tartott, mire az összes haragom elszállt. Ráadásul már Kilmorgan hercege voltál, főúri védelemmel körülbástyázva, készen állva, hogy megszerezd a hatalmat bárkitől, aki birtokolja. S persze visszatértél Mrs. Palmerhoz. Lehetséges, hogy a világ végén élek, de hidd el, tudok rólad mindent. Harmadszor pedig azért nem jelentkeztem, mert fogalmam sem volt, hogy érdekel-e a megbocsátásom, vagy sem. – Miért ne érdekelt volna? Üres tekintetétől Eleanor szíve ellágyult. Hart Mackenzie jelenlétében veszélyes volt ellágyulni, de az ital megpuhította a férfit, így be lehetett pillantani a páncélja alá. Eleanor ijesztő ürességet látott. Mi történt Harttal? – Azért udvaroltál nekem, hogy befolyásolhasd apám kapcsolatait és cimboráit – folytatta Eleanor. – Tisztában voltam vele. Ezért vetted el Sarah-t, sőt a következő feleségedet is ezért fogod elvenni. Könnyen megeshetett, hogy egyáltalán nem érdekel, vajon megbocsátom-e a múltbeli bűneidet. Hart felállt. Eleanor hátrálni kezdett. Nem félt tőle, de tudta jól, hogy részeg, és hogy könnyedén fel tudja dühíteni. S Hart igencsak nagydarab férfi volt. – Már mondtam – jelentette ki Hart. – Minden szavam igaz volt. Nem hazudtam neked. Kedveltelek, kívántalak… – Igen, lényegében élveztem, hogy elcsábítottál. – Eleanor felemelte kifelé fordított tenyerét, és bár hihetetlennek tűnt, Hart megállt. – Megbocsátottam neked, mert mindketten fiatalok voltunk, nagyon önteltek és kicsit buták. De az élet megy tovább. Valószínűleg azon kevesek egyike vagyok, akik tudják, mekkora csapást jelentett neked Sarah halála. Meg a fiadé. S azután Mrs. Palmeré. Meglehetősen rémes nőszemély volt, és nagyon haragszom rá azért, amit Bethszel és Iannel tett, de tudom, hogy fontos volt neked. Elveszíteni valakit, aki nagyon hosszú időn át fontos volt az embernek, igen fájdalmas. Tényleg mélységesen sajnállak. – Mrs. Palmer két éve halt meg – válaszolta Hart ridegen. – Még mindig nem jutottunk el a jelen pillanatig. – Próbálom elmagyarázni. Miért hittem volna, hogy örülni fogsz, ha megjelenek nálad, és remegő hangon közlöm, hogy megbocsátottam neked? A fénykép az ég ajándéka volt, mert ürügyül szolgált, hogy idejöhessek. Nem hazudtam, amikor azt állítottam, hogy szűkösen élünk, hát úgy véltem, akkor már állást is kérhetek tőled. Tavaly adtál nekem száz fontot, de az sem tartott sokáig, és a házon rengeteg a javítanivaló. Éhezni, hogy a szeretteid ehessenek igazán romantikus, de gyorsan ráun az ember. Igazán tehetséges szakácsnőd van. Az utóbbi napokban jókat lakomáztam. – Eleanor. Elég! – De hát azt kérdezted, hogy… – Az ég szerelmére, elhallgatnál?

Eleanor először döbbenten pislogott, de amikor Hart csupán hallgatott, mély levegőt véve folytatta. – Rendben van – mondta. – Tömör választ akarsz. Tehát azért vagyok itt, mert: először is, szükségem van munkára; másodszor, bosszant, hogy valaki ártani akar neked a fényképekkel; harmadszor, szeretném, ha barátok lennénk, és a jövőben nem lenne köztünk harag. Hart úgy szorította a poharat, hogy szinte összeroppantotta. Eleanor szeme hatalmas volt, kék, mint az ibolya a tavaszi napfényben. Barátok, nem lenne harag. Gyógyírt kínált, mosolyogva, békét ajánlva. Eleanor többet tudott Hartról a világon mindenkinél, beleértve a fivéreit is, és az imént azt mondta, hogy sajnálja. Hart Mackenzie, a szörnyeteg a toronyban, és a hercegnő simogatja a fejét. – Ami a fényképeket illeti. – Eleanor hangja behatolt mámoros tudatába. – Ki tudott róluk rajtad és Mrs. Palmeren kívül? Változatlanul úgy vélem, hogy körül kellene néznem a High Holborn-i házban, vagy talán beszélhetnék az egykor ott lakó hölgyek valamelyikével… – Nem! Soha a büdös életben! Eleanor tátott szájjal bámult Hartra, szemében csodálkozás ült, félelem azonban nem. Eleanor sohasem félt tőle, ami egyszerre ejtette ámulatba és izgatta a fiatal Hartot. Az egész világ veszélyesnek, kiszámíthatatlannak, rémületesnek tartotta, kivéve Eleanor Ramsayt. Most pedig letépi a sebeiről a kötést, hogy ismét kicsorduljon a vére, amikor Hart nem akart többé érezni semmit. – Eleanor, miért jöttél most ide, miért akarod, hogy beszéljünk erről az egészről? Miért kell egyáltalán gondolnom rá? – S túlságosan részeg volt, hogy megfékezze a kavargó emlékeket. – Jaj, ne haragudj! – Eleanor egy lépést tett Hart felé. – Hart, nagyon sajnálom. Eleanor Hart kezéért nyúlt. Hart érezte, amint felmelegszik közöttük a levegő, mintha máris érintkeztek volna. Feszülten várakozott. Szüksége volt Eleanor érintésére. Eleanor félbehagyta a mozdulatot, leengedte a kezét, mire Hart lelkében valami fájón felsikoltott. Elképzelése, miszerint újra hűvös józansággal udvarolhat Eleanornak, őrültség volt. Sohasem maradt hűvös Eleanor közelében. Eleanor nem szólt semmit. Egy aranyvörös tincs a homlokába hullott, mert nem volt elég szorosan befonva. Hart szerette volna kibontani az egész haját, érezni akarta, ahogyan a kezére omlik. Akkor magához húzná, és csókokkal fojtaná belé a szót. Nem gyengéd, édes csókokkal, hanem kiéhezett, követelőző csókokkal. Szüksége volt rá, hogy megízlelje Eleanort, hogy meglelje a benne rejlő tüzet, és ne engedje ki a szobából. Meg akarta lazítani illedelmes fűzőjét, beleharapni meztelen vállába, nyomokat hagyni fehér nyakán.

Elképzelte Eleanor bőrének sós illatát, kéjes nyögéseit, miközben Hart nyalogatja, a sötét indulatot saját szívében, amikor a nő tiltakozón felemeli a kezét. Ha most megcsókolná, a szobában marasztalná Eleanort, ruháját derékig legyűrné, kioldozná a fűzőjét. Lassan cirógatná, keze bejárná egész testét, újra megismerve a forróságát. Hart visszafogta magát, amikor jegyesek voltak, de tudta jól, ha ma éjszaka magáévá teszi Eleanort, nem lesz képes uralkodni a vágyain. Részeg volt, tehetetlen düh és fájdalom emésztette. Olyan játékokra tanítaná, amelyek megdöbbentenék, és addig nem is engedné el, amíg Eleanor készséggel vissza nem adja a tanultakat. Szenvedélye hálóként fogta körül, évek óta nem érzett ilyen vágyakozást. Vad érzéki kívánságai eltűntek a hatalmas ürességben, amely immár Hart Mackenzie volt, legalábbis azt hitte. Ám a vágy most végkígyózott rajta, és gúnyt űzött az önuralmából. A sötét vágyakozás nem múlt el – ébredt rá Hart. – Csak szunnyadt. Ma éjjelig, amikor felizzította ez a fekete pillájú szempár és egy tincs a bájosan szeplős homlokon. – Kifelé! – hörögte Hart. Eleanor piros ajka csodálkozva szétnyílt. – Tessék? – Azt mondtam, kifelé! Ha Eleanor maradna, Hart képtelen volna uralkodni magán. Túlságosan részeg volt, csak az ég tudhatta, mit művelne vele. – Jóságos ég, Hart! Hiszen te megkeményedtél! Eleanor nem is sejtette, milyen kemény volt most Hart férfiassága. Amint elképzelte, hogy Eleanort az ágyra szegezi, két kezét lefogja a feje fölött, maga alatt érzi lágy leheletét, miközben kéjesen nyöszörög – kemény lett, akár a gránit. – Menj innen, hagyj békén! Eleanor nem mozdult. Hart felmordult, sarkon fordult, és kristálypoharát a kandallóba hajította. Összetört az üveg, szétfröccsentek a maradék cseppek, és ahol a tűz belekapott a whiskybe, apró, kék lángnyelvek csaptak fel. Hart hallotta Eleanor gyors lépteit a háta mögött, érezte a huzatot, ahogy nyílik az ajtó, hallotta a cipősarok kopogását a folyosón. Menekült. Előle. Hála az égnek! Hart kifújta a levegőt, és bezárta az ajtót. Visszament az asztalhoz, és újabb nagy adag whiskyt töltött egy tiszta pohárba. Úgy remegett a keze, hogy alig tudta a szájához emelni.

Hart kinyitotta a szemét. Fényes napsütés áradt be az ablakon, a fejében pedig olyan hangot hallott, mint amikor gránitot csiszolnak.

Hason feküdt az ágyán, ingben és szoknyában, kinyújtott kezétől egyujjnyira feküdt a pohár. Az utolsó korty kiömlött, erősen bűzlő foltot hagyva az ágyterítőn. Hart úgy érezte, mintha a szája vattával volna tele, szeme elhomályosult. Hatalmas erőfeszítéssel felemelte a fejét, és meglátta, hogy a rémes hang inasától, a fiatal, sima modorú franciától származik, akit Wilfred előléptetésekor vett fel. Éppen borotvát élesített a gőzölgő vizes tál fölött. – A pokolba! Hány óra van? – nyögte Hart. – Délelőtt tíz, fenség. – Marcel büszke volt rá, hogy akcentus nélkül beszéli az angolt. – Az ifjú hölgy és az édesapja már becsomagoltak, és indulásra készek. Odalenn várják a kocsit, hogy kivigye őket az állomásra.

Negyedik fejezet Hart személyzetének fele döbbenten bámulta, ahogy őfensége lerohan a lépcsőn szoknyában és nyitott ingben, borostától sötétlő arccal, kialvatlan, véreres szemmel. Még nem ismerik jól – állapította meg Eleanor. Hart és nőtlen fivérei egykor gyakran terültek el ebben a házban részegen, ott aludtak, ahol éppen elnyomta őket az álom. A szolgák vagy megszokták, vagy nyugalmasabb munkahelyet kerestek. Azok a cselédek, akik már régen szolgáltak a házban, szinte Hartra sem pillantottak, zavartalanul folytatták addigi foglalatosságukat. Már megedzette őket a Mackenzie családnál végzett munka. Hart elrohant Eleanor mellett, ruhájából füst és whisky szaga áradt. A haja kócos volt, a nyaka izzadt. Az ajtóban megfordult, és két oldalt megragadta az ajtófélfát, elzárva Eleanor elől a kijáratot. Eleanor látta már Hartot ápolatlanul és másnaposan egy-egy átmulatott éjszaka után, ám régen mindig megőrizte gonoszkodó humorát, elbűvölő báját, bármilyen pocsékul érezte is magát. Most azonban nem. Emlékezett, milyen üresnek látta a tekintetét múlt éjszaka, nyoma sem volt a bűnösen somolygó Hartnak, aki a húszéves Eleanort üldözte. Az a férfi eltűnt. Nem. Még mindig ott rejtőzött. Valahol. Lord Ramsay szólalt meg Eleanor háta mögött. – Eleanor úgy döntött, visszamegyünk Skóciába. Az új, hideg Hart Eleanorra szegezte átható pillantását. – Skóciába? Minek? Eleanor némán meredt Hartra. Az üveg csörömpölése, a hangos „Kifelé!” még fülében csengett. A szó megbántotta, de nem ijesztette meg. Hart a fájdalmát próbálta feldolgozni, amelyet a whisky csak még élesebbé tett. Kérlek – súgta most valami a tekintetében. – Kérlek, ne menj el! – Azt kérdeztem, minek? – ismételte Hart. – Nem indokolta meg – felelte Lord Ramsay. – De tudja jól, milyen Eleanor, ha egyszer a fejébe vesz valamit.

– Tiltsa meg neki! – utasította Hart kurtán. Az apa kuncogott. – Megtiltani? Eleanornak? A két szó nem fér meg egy mondatban. Kényelmetlen csend borult rájuk. Hart izmai megfeszültek, amint a félfát markolta. Eleanor egyenes tartással állt, úgy nézett a most karikás, véreres, mogyoróbarna szembe. Sohasem fog kérlelni – jött rá Eleanor. – Hart Mackenzie parancsol. Nem kér. Azt sem tudja, hogyan kell. Így kaptak össze mindig. Eleanor nem volt jámbor, sem engedelmes, Hart azonban uralkodni akart mindenkin, aki az útjába került. – Szikrák – suttogta Eleanor. Hart szemében fellángolt a tűz. Éhség és düh. Ott ácsorogtak volna egész nap, Hart és Eleanor egymással szemben, farkasszemet nézve, csak éppen a következő pillanatban jókora hintó gördült az ajtó elé. Franklin üdvözölte odakinn az érkező vendéget, aki kiszállt a kocsiból. Hart nem mozdult. Még mindig Eleanor előtt állt, amikor legifjabb öccse, Ian Mackenzie nekiütközött a hátának. Hart sarkon fordult, Ian pedig türelmetlenül megtorpant. – Hart, elzárod az utat. – Ó, helló, Ian! – üdvözölte Hart mögül Eleanor. – Örülök, hogy látlak. Betht is magaddal hoztad? Ian megbökte Hart vállát nagy, bőrkesztyűs kezével. – Mozdulj! Hart elengedte az ajtófélfát. – Ian, mit keresel itt? Kilmorganben kellene lenned. Ian besétált az előcsarnokba, pillantása átsiklott Eleanoron, Hartról tudomást sem vett. Aranyló tekintetét valahová Eleanor és Lord Ramsay közé függesztette. – Beth csókoltat – mondta a maga gyors, monoton módján. – Találkoztok Cameron házában, amikor Berkshire-be megyünk. Franklin, vigye fel a bőröndjeimet a szobámba! Eleanor érezte a Hartból sugárzó dühöt, de tudta jól, hogy nem fog kiabálni vele, amíg Ian közöttük áll. lan minden helyzetet megold – gondolta magában. Sokszor talán nem is értette, mi folyik körülötte, nem volt képes átérezni mások érzelmi feszültségét, de igen rejtélyes módon minden helyet uralni tudott, ahová csak belépett. Még Hartnál is jobban. Lord Ramsay volt a másik, aki oldani tudta a feszültséget. – Úgy örülök, hogy látom, Ian. Kíváncsi volnék a véleményére arról a Ming-dinasztia korabeli porcelánról, amelyre nemrég bukkantam. Nem boldogulok az írással rajta… sajnos képtelen vagyok megfejteni. Botanikus vagyok, természettudós és történész, nem nyelvész. – Tizenhárom nyelven olvasol, apa – jegyezte meg Eleanor, anélkül hogy levette volna a szemét Hartról. – Igen, de inkább csak általánosságban. Nem tanultam meg alaposan a régi nyelveket. Főleg az ázsiaiakkal vagyok bajban.

– De hát Skóciába megyünk – tiltakozott Eleanor. – Most rögtön. Elfelejtetted? Ian a lépcsőhöz indult. – Nem, Londonban maradtok, amíg Berkshire-be nem utazunk. Mindannyian. Mint minden évben. Hart zihálva figyelte, amint az öccse felmegy. – Idén nem lehet, Ian. Megpróbálok kierőszakolni egy választást. – Intézd Berkshire-ből – vágott vissza Ian, és már ott sem volt. – Ez látszik a legjobb megoldásnak – állapította meg Alec Ramsay szokásos derűjével. – Franklin, legyen olyan jó, vigye fel ismét a poggyászunkat! – Igenis, mylord – mormolta Franklin. Annyi csomagot kapott fel, amennyit csak fiatal karja elbírt, majd elindult felfelé a lépcsőn. – Mylady? – Az egyik szobalány lépett be az előcsarnokba, teljes nyugalommal, mintha Eleanor és Hart nem is az imént vitatkoztak volna az előcsarnok kellős közepén. – Levele érkezett. Kézbesítőfiú hozta. Eleanor megköszönte és elvette, uralkodva magán, nehogy türelmetlenül kikapja a lány kezéből a borítékot. Arcán érezte Hart leheletét, miközben megfordította a borítékot. Lady Eleanor Ramsay részére, jelenleg a Grosvenor Square 8. alatt. Ugyanaz a kézírás, ugyanaz a papír. Eleanor elviharzott Hart mellett, mielőtt a férfi megállíthatta volna, az előcsarnokból kisietett a hideg szélbe. Kétségbeesetten nézett jobbra-balra, szemével a kézbesítőfiút kereste, de az már eltűnt a reggeli forgalomban.

Eleanor egy órával később Iant kereste, és végül Hart dolgozószobájában találta. Bátyja már távozott otthonról, miután harsányan rákiabált Marcelra, hogy hozza szalonképes állapotba, mielőtt elviharzik a klubjába, a Whitehallba vagy akárhová is készült éppen. Hart sohasem vette magának a fáradságot, hogy bárkivel is közölje, hová megy. Ian az íróasztalnál ült, fel sem pillantott, amikor Eleanor belépett. Nagy teste betöltötte a széket, skót szoknyája erős lábára omlott. A szoba túlsó felében inasa, Curry horkolt egy díványon. A legifjabb Mackenzie akkor sem kapta fel a fejét, amikor Eleanor az íróasztalhoz lépett. Tolla gyorsan, egyenletesen, szünet nélkül siklott a papíron. Közelebb érve, Eleanor észrevette, hogy nem szavakat, hanem oszlopokba rendezett számokat ír. Már két teljes lapot telerótt, és Eleanor látta, amint végez a harmadikkal, majd elővesz egy negyedik lapot is. – Ian – szólította meg Eleanor. – Ne haragudj, hogy megzavarlak… A férfi zavartalanul írt tovább, ajka némán mozgott, miközben a sorokat körmölte. – Ian? Curry ásított, elvette szeme elől a karját, és felült. – Hagyja csak, lédiséged! Amikor nekikezd a számoknak, úgyse beszél, amíg be nem fejezi. Fibrichi-sorozatok, vagy ilyesmi.

– Fibonacci-számok – helyesbített Ian, anélkül hogy felnézett volna. – Az rekurzív sorozat, amelyet fejben szoktam számolni. Ez most más. Eleanor egyenes hátú széket húzott az íróasztalhoz. – Ian, nagy szívességet szeretnék kérni tőled. Ian további számokat vetett a papírra, tolla egyenletesen mozgott, megállás nélkül. – Beth nincs itt. – Tudom. Ebben a kérdésben úgysem tehetne semmit. A te segítségedre van szükségem.. Ian felpillantott, összevont szemöldökkel. – Levelet írok Bethnek, mert nincs itt. – Lassan beszélt, mint aki a nála lassúbb felfogásúnak magyarázza a nyilvánvalót. – Megírom neki, hogy épségben megérkeztem, és a bátyám még mindig szamár. Eleanor titokban elmosolyodott az utóbbi megjegyzésen, és megérintette a papírt. – Levelet írsz? De hát ezek számok. – Tudom. Ian ismét bemártotta tollát a tintába, lehajtotta a fejét, és írt tovább. Eleanor várt, hátha Ian befejezi, újra felnéz és magyarázatot ad, de nem tette. Curry megköszörülte a torkát. – Megbocsásson, lédiséged! Amikor a gazdám így nekiáll, nem lehet többet kiszedni belőle. Ian egyre csak írt. – Fogja be, Curry! Az inas kuncogott. – Legföljebb ennyit. Eleanor maga elé húzta az egyik telerótt lapot. Ian egyenletesen, gondosan írt, minden kettes és ötös és hatos tökéletesen ugyanolyan volt, mint a többi kettes meg ötös meg hatos, a számok rendezett sorokban töltötték be a papírt. – Honnan fogja tudni Beth, mit jelentenek a számok? – kérdezte Eleanor. – Ne keverd össze az oldalakat! – szólt rá Ian, ám továbbra sem pillantott fel. – Bethnél van a megfejtés kulcsa. Eleanor visszatolta helyére a lapot. – De miért kódolt levelet írsz neki? Rajtad és Bethen kívül biztosan senki nem fogja olvasni. Ian gyors pillantást vetett Eleanorra, aranyszeme megvillant. Ajka mosolyra húzódott, amely olyan ritkán ragyogott fel az arcán, és nyomban el is tűnt, amint folytatta az írást. – Beth élvezi. A férfi mosolya, tekintete összeszorította Eleanor szívét. A futó pillantásban is látni vélte Ian végtelen szeretetét, eltökéltségét, hogy befejezze és elküldje a levelet Bethnek, aki otthon élvezettel fejti majd meg. Édes semmiségeket közölt vele, amelyeket nem érthetett senki más. Bizalmas gondolatokat férj és feleség között. Eleanornak eszébe jutott a nap, amikor először találkozott Iannel. Hart magával vitte a szanatóriumba, ahol egy rémült, magányos fiút talált. Testéhez képest túlságosan nagy volt keze-lába, és tombolt benne a tehetetlen düh, amiért nem tudta megértetni magát a világgal.

Hart csak ámult, hogy Ian egyáltalán szóba állt Eleanorral, sőt még azt is hagyta, hogy egy pillanatra átkarolja a vállát. Ez még soha senkivel nem fordult elő, hiszen Ian gyűlölte, ha hozzáértek. A hajdani megfélemlített kamasz csöppet sem hasonlított a higgadt férfira, aki éppen levelet írt, hogy örömöt szerezzen a feleségének. Ez az Ian képes volt Eleanor szemébe nézni, ha csupán egy pillanatig is, meg tudott osztani vele egy titkot, és együtt mosolyogni rajta. Ian változásától, boldogságának mélységétől Eleanor szívét öröm töltötte el. Eszébe jutott, hogy annak idején Harttal ők is váltottak titkos üzeneteket. Nem olyan bonyolult kódot használtak, mint Ian számsorai, csak egy apró üzenet volt, amelyet Hart azokon a napokon küldött, amikor túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy találkozzanak. Bárhol voltak is, Hart hagyott egy szál üvegházi virágot – általában rózsát – egy olyan kert sarkában, ahol az arra tévedő járókelők nem vehették észre. Londonban a Hyde Park egy bizonyos kereszteződésénél vagy a Grosvenor téren zöldellő kertben, a közepéhez legközelebb álló fa tövénél – Hart már ismeretségük kezdetén gondoskodott róla, hogy Eleanor kulcsot kapjon a kertekhez. Edinburgh városában mindig szokásos helyükön hagyta Eleanornak a virágot, a Holyrood Parkban. Hart levelet is küldhetett volna, amikor le kellett mondania a találkát, de azt mondta, szereti tudni, hogy Eleanor elsétál a megbeszélt hely mellett, és saját szemével látja, hogy gondol rá. Eleanor persze hamar rájött, hogy Hart nyilván küldeni szokott valakit, talán egy kifutófiút, hogy készítse oda neki a rózsát, de a szíve mindig elolvadt. Felvette a virágot, és hazavitte, hogy Hartra emlékeztesse a következő találkozásukig. A csábító – gondolta Eleanor. – Így fegyverezte le a haragomat, amikor fontosabb volt számára a munka, mint én. A kis virág és rejtett jelentése jobban elbűvölte Eleanor szívét, mint bármilyen levél tehette volna, és Hart ezt pontosan tudta. Még most is, valahányszor Edinburgh vagy London utcáit járta, Eleanor felkereste azt a régi helyet a Hyde Parkban vagy a Holyrood Parkban. S mindig meglepődött, mennyire fáj, amikor nem találja ott a virágot. Üldögélt egy ideig, amíg torkában feloldódott a gombóc, Ian pedig csak írt, mit sem sejtve Eleanor gondolatairól. – Nem látom a kulcsod – jegyezte meg Eleanor, amikor újra képes volt megszólalni. – Honnan tudod, milyen számokat kell írnod? Ian vállat vont. – Emlékszem rá. Curry ismét felnevetett. – Ne csodálkozzon, lédiséged! Olyan az agya, mint az óramű, ismeri minden egyes kattanását. Néha tisztára félelmetes. – Hallom, Curry – mondta Ian, írás közben. – Úgy ám. Akkor azt is tudja, hogy nem hazudok. Kérje csak nyugodtan azt a szívességet! Egy darabig még itt fog ülni. Eleanor belátta Curry szavainak bölcsességét. – Az a helyzet, Ian, hogy szeretném, ha segítenél nekem valamiben, de nem akarom, hogy eláruld Hartnak. Meg kell ígérned, hogy titokban tartod előtte. Megteszed? Ian nem szólt semmit, csak a tolla sercegett a csendben.

– Szólok neki, hogy később keresse meg – ajánlotta fel Curry. – Mihelyt feleszmél. Eleanor felállt. – Köszönöm, Curry. Őfenségének azonban egy szót se, kérem! Hart néha… nos, maga is tudja, milyen tud lenni néha. Curry felállt, az ingét igazgatva. Megköszörülte a torkát. – Tanácsolnék valamit, lédiséged – mondta. – Bocsánatot kérek, meg öntől is, lordságod. – Azzal teljesen Eleanor felé fordult. – Őfensége kemény ember, és évről évre egyre keményebb. Ha most elnyeri a miniszterelnökséget, a győzelemtől hajlíthatatlan lesz, mint az acél. Akkor bizony senki sem tudja meglágyítani, még lédiséged sem. Az inas szemében igazság rejlett. Nem jól képzett cseléd volt, hanem zsebtolvaj, akit Cameron mentett ki egy utcai verekedésből, évekkel korábban. Curry azért engedhetett meg magának ennyi durva őszinteséget, mert olyan gyengéden gondozta Iant, akárcsak apa a fiát. A fivérek meg voltak győződve, hogy Ian csakis azért élte túl az elmegyógyintézetet, mert Cameron beküldte hozzá Curryt. Ian végre letette a tollat. – Curry nem akar negyven aranyat veszíteni. Eleanor Ianre meredt. – Negyven aranyat? Curry tűzpiros lett, és mélyen hallgatott. – A fogadáson – folytatta Ian –, hogy Hart vajon feleségül fog-e venni. Ascotban fogadtunk júniusban. Curry negyven aranyat tett fel arra, hogy nemet fogsz mondani. Ainsley húszat az igenre, én pedig harmincat. Mac harmincötben fogadott, hogy fenéken billented. Daniel azt mondta… – Elég! – Eleanor felemelte a kezét. – Azt akarod mondani, Ian Mackenzie, hogy fogadtatok, vajon feleségül megyek-e Harthoz? – Ne haragudjon, lédiséged! – szabadkozott Curry. – Önnek nem lett volna szabad tudomást szereznie róla. – Mérges pillantást vetett Ianre. Eleanor ökölbe szorította a kezét. – Hart is benne van? – Őfensége nem volt hajlandó részt venni – válaszolta Curry. – Úgy tudom. Nem voltam ott az eredeti fogadásnál. Csak később szálltam be, amikor a híre elterjedt a személyzet körében. Azt hallottam, őfensége megemlítette a házasság lehetőségét, és lédiséged neve került szóba. Eleanor felszegte a fejét, szíve őrülten kalapált. – Ostobaság. Ami köztünk volt, régen történt. Vége. Curryn látszott, hogy zavarban van, de cseppet sem szégyelli magát. Sajnálja, hogy lebukott, de azt nem, hogy fogadott. – Ahogy mondja, lédiséged. Eleanor határozott léptekkel az ajtóhoz indult. – Kérlek, üzenj, ha befejezted, Ian! Akkor majd beszélünk. Ian folytatta az írást. Eleanor nem volt biztos benne, hallotta-e egyáltalán a szavait. Curry viszont tökéletes inashoz illő meghajlást mutatott be. – Szólok neki, lédiséged. Bízza csak rám!

– Köszönöm, Curry. Gondoskodom róla, hogy megnyerje a fogadást. – Még egy haragos pillantást vetett a kis emberre, majd fejét felszegve kivonult a szobából, és hangosan becsukta maga mögött az ajtót.

Az ördög vigyen, Hart Mackenzie! – dühöngött magában Eleanor, miközben végigsétált a Stranden, nyomában a szolgálatára kijelölt komornával. – Fogadást köt, hogy feleségül vesz. Curry magyarázkodásából azt vette ki, hogy Hart sistergő bombaként dobta fel a kijelentését, azután hátrább lépett, hogy figyelje, mi történik. Jellemző volt Hartra. Eleanor megállt, és nézegetni kezdett egy kirakatot, hogy némi levegőhöz jusson. A St. Martin’s Lane közelében ugrott ki a hintóból, a komorna nagy bosszúságára, abban a reményben, hogy a gyors gyaloglástól csillapodik a bosszúsága. Nem vált be a terv. Amint szemügyre vette a kirakott használt órákat, pontosan visszaidézte Curry szavait: „Őfensége megemlítette a házasság lehetőségét, és lédiséged neve került szóba.” A Mackenzie fivérek őszintén szerették volna, ha Eleanor hozzámegy Harthoz, amikor a bátyjuk udvarolni kezdett neki, és örültek, hogy a lány végül igent mondott. Mélységesen sajnálták, amikor mégis szakítottak, ám Mac és Cam négyszemközt elárulták Eleanornak, hogy bár szomorúak a döntése miatt, tökéletesen megértik. Hart erőszakos és zsarnoki idióta, mondogatták, Eleanor pedig angyal, hogy eddig is kibírta vele. A fivérek talán úgy értelmezték Hart bejelentését, miszerint ideje újra megnősülnie, hogy megint Eleanorra vetett szemet. Hiábavaló vágyak és remények. Eleanor biztos volt benne, hogy Hart nem említett nevet. Annál sokkal óvatosabb. Ki kell faggatnia a dologról Isabellát. Bizonyára mindent tud a fogadásról, ahogyan Ainsley, Cameron felesége is, aki Eleanor egyik legrégebbi barátnője volt. Ám sem Ainsley, sem Isabella nem tett említést neki erről a családi fogadásról. Eleanor ment tovább, haragja kissé csillapodott, de nem múlt el egészen. Elhatározta, hogy félreteszi nyugtalanító gondolatait, és a feladatára összpontosít. Úgy döntött, hogy utánanéz az ötletének, miszerint a fényképeket talán egy üzletben vásárolták. Az emberek állandóan eladogatták fényképeiket a gyűjtőknek vagy a fotográfia rajongóinak, magánúton vagy a fényképezés kellékeit árusító boltokon keresztül. A Stranden több ilyen üzlet is akadt. Eleanor úgy gondolta, érdemes finoman tudakozódni, vajon akad-e olyan közöttük, amelyiknek gyűjteménye volt a meztelen Hartot ábrázoló fényképekből, és ha igen, kinek adott tovább belőle. Az első két boltban nem került elő semmi, bár két pennyért vásárolt egy kis tájképet, hogy keretben az íróasztalára állítsa. Csengőszó hallatszott, amikor Eleanor benyitott a harmadik üzletbe, amely poros volt, és a belsejében félhomály uralkodott. Komornája, egy Maigdlin nevezetű, fiatal skót lány lehuppant az ajtó mellett álló székre, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Kissé telt lány volt, és nem igazán volt ínyére, hogy futólépésben gyalogoljanak, amikor hintó áll a rendelkezésükre. Eleanor volt az egyetlen vásárló. A kirakatban lévő táblán az állt, hogy a tulajdonos színészek és híres arisztokraták fényképeire, illetve használati tárgyaira szakosodott. Hosszú asztalokon sorakoztak a dobozok, és Eleanor nekilátott türelmesen átböngészni a tartalmukat.

A színpadi színészek igencsak közkedveltnek tűntek, teljes dobozok voltak tele Sarah Bernhardt és Lillie Langtry képeivel. Az egyik sarkot a vadnyugati utazó műsorok alakjai népesítették be; egy teljes dobozt megtöltöttek a Buffalo Bill Codyt, a táncos lányokat és lasszózó férfiakat ábrázoló fotók, egy másikban pedig különböző indián törzsek pózoltak változatos viseletekben a képeken. A híres angolok fotóira Eleanor a leghátsó falnál álló asztalon bukkant. Talált egy régi portrét Wellington hercegéről, jellegzetes orrával, Mr. Gladstone-ról és a nemrégiben elhunyt Benjamin Disraeliről pedig több fénykép is előkerült. Népszerűek voltak Viktória királynő és férje képei, valamint a főhercegnő, a walesi herceg és a királynő jókora családjának tagjairól készült portrék. Egy másik dobozban a Világkiállítás fotói sorakoztak. Eleanor több képet is talált Hart Mackenzie-ről, Kilmorgan hercegéről, de mind hivatalos portré volt. Az egyik egészen friss volt – Hart teljes skót viseletben állt rajta, a lábánál az öreg Ben. Egy másikon csak a mellkasától felfelé látszott, széles válla kitöltötte a teret. Az utolsón Hart fejedelmi tartással ült, keze a mellette álló asztalon pihent. Sasszeme egyenesen a lencsébe nézett, tekintete mindenkit rabul ejtett, aki csak rápillantott. – Kilmorgan hercege, kisasszony? A vevőink nagyon kedvelik. Eleanor riadtan összerezzent, amikor egy magas, vékonydongájú, szögletes arcú, sötét szemű fiatalember lesett a válla fölött a kezében tartott képre. Az sem kerülte el a figyelmét, ahogy a fiatalember tekintete megállapodik fűzőjének domborulatain. Eleanor oldalra lépett. – Nem sok képe van róla. – Mert a képei nyomban elkelnek, amint megkapjuk őket. Az ifjú hölgyek jóképűnek találják. Hát persze. Miért is ne találták volna annak? Még a merev beállítások sem csorbítottak Hart Mackenzie vonzerején. – Van még több is, ha kíváncsi rájuk – kacsintott az eladó. – Diszkrétebb felvételek. Francia stílusban. Eleanor szíve hevesebben vert. Az eladó kissé visszataszító volt ugyan, de Eleanor nem kockáztathatta meg, hogy ne lássa, mit tartogat még. Szeme elé húzta kalapjának fátylát, igyekezett szégyellősnek látszani. – Talán vethetnék rájuk egy pillantást. – Hátul. – Az eladó egy elfüggönyözött ajtóra mutatott. – Erre parancsoljon, kisasszony! Eleanor a vastag bársonyfüggönyre pillantott, amely eltakarta a hátsó helyiséget. – Nem hozhatná ki nekem a képeket? – Sajnálom, kisasszony. A tulaj a fejemet venné érte. Szívesen eladja az árut, de a fotóknak hátul kell maradniuk. Kinyújtott karjával továbbra is a függönyre mutatott. Eleanor mély lélegzetet vett. Muszáj volt tudnia. – Jól van. Mutassa az utat! Az eladó vigyorogva az ajtónyílás felé csörtetett, és elhúzta a függönyt. Eleanor intett a komornának, hogy maradjon, majd belépett a hátsó helyiségbe. Megpróbálta visszatartani a tüsszentését, amikor az eladó visszaengedte a poros függönyt.

A félhomályos helyiség ártalmatlannak látszott – egy csomó asztal, dobozok és por. Eleanor hiába igyekezett, muszáj volt tüsszentenie. – Bocsánat, kisasszony. Meg is érkeztünk. Az eladó előhúzott egy kartondobozt az egyik rendetlen rakás aljáról, és felnyitotta a tetejét. Több fénykép lapult benne, mindegyik Hartot mutatta, méghozzá hiányos öltözékben. Eleanor megrázta a dobozt, így a képek szétterültek az alján. Összesen tizenkettő volt. Eleanor felpillantott, az eladó ott állt közvetlenül mellette. Zihált, az arca izzadt. – Több nincs? – kérdezte Eleanor szigorúan hivatalos hangon. – Nincs. Ez az összes, kisasszony. – Korábban volt még? Úgy értem, vásárolt valaki hasonló fényképeket? Az eladó vállat vont. – Nem hiszem. A tulaj ezeket régebben szerezte. – Ki adta el őket neki? – Eleanor igyekezett nyugodtan beszélni, nehogy gyanút ébresszen az eladóban. Vagy esetleg bármi mást. – Nem tudom. Akkor még nem dolgoztam itt. Hát persze. Az már túlságosan nagy segítség lett volna. Minden bizonnyal a helyiségben uralkodó káosz magyarázta, hogy miért nem találta vagy vette meg senki a képeket érkezésük óta. Nehéz lett volna véletlenül rájuk akadni ebben az óriási zűrzavarban, ha pedig a tulajdonos nem hajlandó előrevinni a fotókat az üzletbe, a vásárlónak kifejezetten kérnie kell őket. – Mindet megveszem – jelentette ki Eleanor. – Ezeket, azzal a hárommal együtt, amelyekre elöl bukkantam. Mennyibe kerülnek? – Összesen egy arany lesz. Eleanor szeme elkerekedett a csodálkozástól. – Egy arany? – Amint említettem, Kilmorgan hercege igen népszerű. Ha a walesi hercegről is találnék ilyen fotókat, megalapoznám a visszavonulásomat – vihogott az eladó. – Rendben van. Legyen egy arany! – Hart már adott neki fizetést a gépelésért, de majd visszafizeti ezt is. Az eladó a dobozért nyúlt. – Becsomagolom önnek. Eleanor vonakodva adta vissza a dobozt, majd figyelte, ahogy az eladó barna papírba csomagolja, és átköti a képeket. A csomagot átvéve végül a függöny felé indult, de az eladó útját állta. – A bolt bezár teára, kisasszony. – Az eladó tekintete lefelé vándorolt Eleanor illedelmesen begombolt ruháján. – Talán együtt is teázhatnánk. Mutathatok még fényképeket. A leghatározottabban nem. Eleanor ragyogó mosollyal ajándékozta meg az eladót. – Igazán kedves, de nem. Még sok elintéznivalóm van. Az eladó a lefüggönyözött ajtó elé tette a karját. – Gondolja meg, kisasszony!

Az eladó karja vézna volt, ám Eleanor szokatlan erőt érzett a fiatalemberben. Nagyon is tudatában volt, hogy Maigdlinnal egyedül tartózkodnak a boltban, ráadásul Eleanor önként ment a hátsó szobába az eladóval. Ha most sikoltozni kezd, a járókelők talán segítenek rajta, ugyanakkor el is ítélik. Eleanor azonban évek óta gyakorolta, hogyan háríthatja el az urak illetlen közeledését, akik könnyű prédának hiszik. Elvégre egykor a hírhedt Hart Mackenzie jegyese volt, azután visszavonult, hogy az apjáról gondoskodjék, és végül soha nem ment férjhez. Mackenzie talán megrontotta? Sokaknak megfordult a fejében. Ha jó alkalom adódott, az úriemberek szívesen próbát tettek, hogy kiderítsék. Eleanor az eladóra mosolygott, a lehető legártatlanabb arckifejezésével. A férfi lassan lehajolt, közben nevetségesen csücsörített. Még a szemét is behunyta, az ostoba. Eleanor átbújt az eladó dohos bűzt árasztó karja alatt, kiperdült az ajtónyíláson, és az arcába libbentette a súlyos bársonyfüggönyt. A férfi felkiáltott, kétségbeesetten küszködve a poros függönnyel. Mire kikeveredett belőle, Eleanor már a pultra tette a pénzt, és az ajtó felé tartott. – Gyere, Maigdlin! – szólt a komornának, amint kisietett az utcára. – Teázni megyünk. – Mary a nevem, milady – javította ki a lány, úrnője nyomában loholva. – A házvezetőnő biztosan mondta önnek. Eleanor sietősen haladt nyugat felé a Stranden. – Nem. A neved Maigdlin Harper. Ismerem az édesanyádat. – Mrs. Mayhew azt mondja, legyek inkább Mary. Hogy az angolok is ki tudják mondani. – Ostobaság. A neved az a neved, és én nem vagyok angol. Beszélek Mrs. Mayhew-val. A lány rosszalló arckifejezése megenyhült. – Igenis, milady. – Most keressünk egy helyet, ahol teázhatunk, és kapunk szendvicset meg rengeteg ánizsos süteményt. Őfensége fizeti az egészet, én pedig jól akarom érezni magam. A High Holborn-i ház ugyanúgy nézett ki most is, mint Angelina Palmer halálának éjjelén. Azon a végzetes éjszakán, amikor Hart utoljára átlépte a küszöbét. A ház kiadó volt, de senki nem bérelte ki erre a szezonra, talán mert túlságosan messze feküdt a divatos negyedektől azért a lakbérért, amelyet Hart kért érte. Vagy az is lehetséges, hogy Hart éppen azért szabott meg olyan magas bérleti díjat, mert nem akarta, hogy kivegyék. Maradjon csak üresen a ház, amíg kihalnak a kísértetei! Hart azt mondta a kocsisának, hogy egy óra múlva jöjjön vissza érte. A városi hintó elgördült, és Hart kinyitotta kulcsával az ajtót. Csend fogadta. Üresség. A lenti szobákból már elvitette a bútorokat, egy-két darab kivételével. Por szállt a levegőben, a helyiségekben dermesztő volt a hideg. Nem akart idejönni. Eleanornak azonban igaza lehetett, hogy a fényképek kulcsa talán a házban rejtőzik. Hart nem bízott az alkalmazottai közül senkiben annyira, hogy beszéljen a fényképekről, azt sem akarta, hogy Eleanor betegye ide a lábát, így hát maga jött.

Amint felfelé baktatott lépcsőn, amelyen fiatalabb korában játszi könnyedséggel futott fel, hallani vélte a kacagást, a whisky csordogálását, férfi barátainak mély hangját, a hölgyek csicsergő csevegését. A ház először Angelina Palmer fészke volt, amikor Hart még büszke volt rá, hogy húszévesen ilyen barátnőre tett szert. Akkoriban a ház menedéket jelentett. Itt Hart volt az úr, brutális apjától távol. Az öreg herceg a háznak még csak létezéséről sem tudott. Ez a hely később a kapcsolatteremtés középpontjává vált Hart felfelé ívelő politikai karrierjében. Hart összejöveteleket rendezett itt, ahol szövetségek kötődtek, tervek születtek, amelyek eredményeként Hart most koalíciós pártjának élén állt. Ebben a házban ünnepelte, amikor huszonkét éves korában beválasztották az alsóházba, mert nem volt türelme kivárni, hogy megörökölje helyét a lordok házában, és diktálni kezdje a parlamentnek, mit kell tennie. S itt élt Angelina Palmer is, akinek egyetlen célja az volt, hogy Hart kedvében járjon. Amikor barátai távoztak, és kettesben maradt Mrs. Palmerral, Hart felfedezte vágyai sötétebb oldalát. Nem félt a kísérletezéstől, és Angelina sem félt alávetni magát a próbálkozásainak. Angelina eleinte azt hitte, hogy az egyetemista Hart túlságosan fiatal és tapasztalatlan, nem akadályozhatja meg, hogy félrelépjen azzal a férfival, akihez éppen kedve támad. Ám amikor Hart tudomást szerzett az asszony első félrelépéséről, akkor látta Angelina először, amint Hart nevetős, huncut csibészből hirtelen kemény, uralkodó férfivá változik; amilyen a későbbi években lett. Hart egyenesen a szemébe nézett, és így szólt: – Hozzám tartozol, és senki máshoz, akár minden éjjel meglátogatlak, akár csak egyszer egy évben. Ha nem tudod betartani ezt az egyszerű szabályt, most rögtön elmehetsz, és mást keresek a helyedre. Hart még emlékezett Angelina arckifejezésére – bosszúság tükröződött rajta, azután meglepetés, majd döbbenet, amikor felfogta, hogy komolyan gondolja a fenyegetést. Angelina megalázkodott, könyörgött, hogy bocsásson meg, és Hart nem egykönnyen engedett. Hiába volt Angelina az idősebb, Hart kezében volt a hatalom. Angelinának ezt sohasem volt szabad elfelejtenie. Később, amikor Angelina megérezte, hogy Hart unatkozik, nyugtalan, más hölgyeket is hozott, hogy szórakoztassák. Bármire képes volt, ébredt most rá Hart, nehogy elhagyja. Hart felért az első emeletre, ujjai erősen markolták a korlátot. Azon a napon, amikor Angelina tönkretette a jegyességét Eleanorral, Hart elhagyta a házat, és soha többé nem lakott ott. Eladta Angelinának – üzleti ügyeit intéző titkárán keresztül –, hogy azt tegyen a hellyel, amit csak akar. Angelina előkelő bordélyházat csinált a házból, amely kizárólag a legjobb vendégeket fogadta, és nagyon is jól keresett. Hart először öt évvel később tért vissza, közvetlenül Sarah halála után, enyhülést keresve a bánatából. Hart vonakodva ment végig a folyosón a szoba irányába, ahol Angelina egyik hölgye meghalt. Akkor az ajtó mögött Iant találta, mély álomban, összekenve a fiatal nő vérével. Emlékezett, hogy kiszáradt a szája rémületében. Attól félt, hogy Ian követte el a gyilkosságot. Hart mindent megtett, ami hatalmában állt, hogy megvédje öccsét a rendőrségtől, de a mélyen gyökerező félelem megvakította, évekig nem jött rá, mi történt valójában abban a szobában. Nem kellett volna idejönnie. Túlságosan sok emléke fűződött a házhoz. Hart kinyitotta a hálószoba ajtaját, és megtorpant.

Ian Mackenzie állt a szoba közepén, a nimfákkal és szökdécselő istenekkel telefestett mennyezetet bámulta. A mennyezetet tükör borította pontosan azon a helyen, ahol a padlón egykor az ágy állt. Ian a saját tükörképét nézte. Nyilván meghallotta, hogy Hart belép, mert megszólalt. – Gyűlölöm ezt a szobát. – Akkor mi az ördögöt keresel itt? – kérdezte Hart. Ian nem válaszolt egyenesen, de hát nem is volt szokása. – Bántotta Betht. Hart beljebb lépett, és az öccse vállára merte tenni a kezét. Eszébe villant, amikor úgy talált Angelinára és Bethre, hogy Beth már alig élt. Azután a haldokló Angelina bevallotta Hartnak, mit követett el, és hogy az egészet Hartért tette. A vallomás még mindig keserű ízt hagyott a szájában. – Sajnálom, Ian – mondta Hart. – Tudod, hogy sajnálom. Ian még mindig nehezen tudott csak bárki szemébe nézni, Beth kivételével, de most mégis elvonta pillantását a tükörről, és Hartra szegezte. Bátyja világosan látta, hogy Ian félelemre, aggodalomra, fájdalomra emlékezik. Azon az éjszakán kis híján elveszítették Betht. Hart megszorította Ian vállát. – De Beth most jól van. A skóciai házadban, épen és egészségesen. A kisfiaddal és a pici lányoddal. – Isabella Elizabeth Mackenzie a múlt nyáron született. Belle-nek becézték. Ian kibújt Hart keze alól. – Jamie már mindenhová egyedül sétál. És beszél. Rengeteg szót ismer. Nem hasonlít rám. – A hangja büszkén csengett. – Akkor hát miért nem vagy most is Skóciában szeretett feleségeddel és gyermekeiddel? – kérdezte Hart. Ian tekintete ismét a mennyezetre vándorolt. – Beth úgy gondolta, ide kell jönnöm. – Miért? Mert itt van Eleanor? – Igen. Jóságos ég, ez a család! – Fogadni mernék, hogy Mac elrohant, és táviratozott Bethnek, amint Eleanor megjelent – morogta Hart. Ian nem válaszolt, de Hart tudta, hogy ez az igazság. – De miért jöttél ma ide? – faggatta Hart. – Úgy értem, ebbe a házba? – Iant vonzották azok a helyek, amelyektől félt vagy zaklatott lett, például az apjuk dolgozószobája Kilmorganben, ahol tanúja volt annak, amikor az apjuk hirtelen dührohamában megölte az édesanyjukat. Miután Iant kiengedték a szanatóriumból, Hart sokszor bukkant öccsére abban a szobában, az íróasztal mögött kuporogva, mint azon a végzetes napon. Ian úgy nézte a tükröt, mintha különösen izgalmasnak találná. Hart azt is tudta, hogy mivel Ian képtelen hazudni, néha egyszerűen nem válaszol a kérdésekre. Ördög és pokol!

– Ian – fortyant fel Hart dühösen. Mintha rémálomba csöppent volna. – Mondd, hogy nem hoztad ide! Ian végre elfordította tekintetét a tükörről, de továbbra sem nézett Hartra. Az ablakhoz sétált, és kibámult a ködbe, hátat fordítva a bátyjának. Hart sarkon fordult, majd kirontott a folyosóra. Azután tölcsért formálva a kezéből felkiáltott: – Eleanor!

Ötödik fejezet A szó visszhangot vert az üres lépcsőházban, egészen a legfelső mennyezeten bujkáló, festett kerubokig. Csend következett. A csend azonban nem jelentett semmit. Hart kettesével szedte felfelé a lépcsőket. A következő szinten egy ajtó résnyire nyitva állt. Hart olyan erővel taszította be, hogy az ajtó nekiütközött a súlyos komódnak, amely félig eltorlaszolta. Valaki felcipelte ide a felesleges bútorokat, a szoba zsúfolásig telt könyvespolcokkal, öltözőasztalkákkal, fiókos komódokkal és szekrényekkel. Egy poros, bársonyhuzatos kanapé foglalta el ferdén a szoba közepét. Eleanor Ramsay felkapta a fejét, miközben a kanapé párnái között kutatott, porfelhőt kavarva maga körül. – Jóságos ég, Hart! – kiáltott fel. – Borzasztó zajt csapsz. Hart világa hirtelen szilánkokra robbant. Eleanor Ramsay nem lehetett ezen a helyen, amely a düh, a kapzsiság, a féltékenység és a félelem rettenetes emlékeit őrizte. Eleanor úgy állt itt, mint nárcisz az ingoványban, törékeny virágszál, amelyet könnyedén beszippanthat a mélység. Hart nem akarta, hogy ez a világ, életének sötét része egyáltalán Eleanorhoz érjen. – Eleanor – mennydörögte visszafojtott dühvel. – Megmondtam, hogy ne gyere ide. Eleanor kirázott egy párnát, majd a helyére ejtette. – Igen, tudom. De úgy gondoltam, tovább kell keresnem a fényképeket, és tudtam, ha tőled kérem a kulcsot, úgysem adod ide. – S a hátam mögött Ianhez fordultál? – Hát persze. Sokkal logikusabban gondolkodik nálad, és nem zaklat bosszantó kérdésekkel. Nem szóltam neki a fényképekről, ha ettől tartasz. Elvégre igen személyes dologról van szó. Egyébként sem számít, mert egy szóval sem kérdezte, miért akarok idejönni. Hart úgy meredt Eleanorra, hogy dermesztő pillantásától Angelina Palmer arcáról rögtön lefagyott volna a kurtizánok jól betanult mosolya, és rémülten elsápadt volna. Eleanor azonban farkasszemet nézett Harttal. A fején kerek kalap ült, nevetséges kis fátyollal. A pöttyös fátylat felhúzta, de nem egészen, kissé lelógott homloka jobb oldalán. Sötétbarna ruháját vastag por borította, ahogy verejtékes

arcát is. Egyik vörös hajtincse kiszabadult, kígyóként tekeregve hullott a ruhájára. Elbűvölően zilált volt, és Hart rettenetesen kívánta. – Megmondtam, hogy nem akarlak ezen a helyen látni – morogta. – Sem most, sem máskor. – Tudom. – Eleanor kényelmesen az ajtót eltorlaszoló íróasztalhoz sétált, és kihúzta a legalsó fiókját. – Nem voltam olyan ostoba, hogy egyedül jöjjek. Apámmal és Ian-nel a múzeumban találkoztam, azután apámat hazaküldtem Maigdlinnel a hintón, és gyalog jöttünk ide Iannel. Egész úton felügyelet alatt voltam. – Engem inkább az zavar, hogy arra kértelek, egyáltalán ne gyere ide, te pedig felháborító módon nem engedelmeskedtél nekem. – Hart szavai hangosan visszhangzottak a szobában. – Nem engedelmeskedtem? Jóságos ég, fenséges uram! Meg kellett volna említenem, hogy az engedelmességgel mindig is hadilábon álltam. De hiszen ezt te is jól tudod. Ha nyugodtan ültem volna a fenekemen, és engedelmeskedtem volna apámnak, már régen kiszáradt csontváz volnék egy széken. Apám csak igen nehezen képes döntésre jutni a legkisebb dolgok terén is, például, hogy mennyi cukrot kér a teájába. Arra sem emlékszik soha, hogy szereti-e a tejszínt. Korán megtanultam, hogy ne várjak senkinek az engedélyére, hanem a saját kezembe ragadjam a kezdeményezést. – Most nekem dolgozol. Eleanor a fiókban kutatott, nem is pillantott Hartra. – Aligha vagyok szolgád, de a helyzeten az sem változtatna. Ha éppenséggel a te utasításaidra várnék, folyton abban a kis dolgozószobában gubbasztanék Wilfreddel, unottan dobolnék ujjaimmal az asztalon, várva, hogy méltóztass végre megjelenni. Még Wilfred is csodálkozik néha az eltűnéseiden, pedig a titkárod igazán nem szószátyár. – Azt akarom, hogy most is pontosan abban a dolgozószobában légy! – Fogalmam sincs, miért. Wilfrednek valójában nincs is szüksége rám, hogy legépeljem a leveleidet. Csak azért adja a kezembe őket, hogy legyen valami munkám. Mert sajnál. Sokkal hasznosabban töltöm az időmet, ha azt próbálom kideríteni, ki küldte a képeket, és mi a célja velük. Igazán segíthetnél, ahelyett hogy ott ácsorogsz az ajtóban, és kiabálsz velem. Hartnak forrt a vére. – Eleanor, azt akarom, hogy most rögtön hagyd el ezt a házat! Eleanor kinyitotta a következő fiókot, vidáman jelezve, hogy cseppet sem érdekli Hart véleménye. – Addig nem megyek, amíg itt be nem fejeztem a kutatást. Rengeteg rejtett zug, falmélyedés és bútor van ebben a házban! Hart befurakodott a komód mellett a szobába, megragadta Eleanor vállát, és gyorsan talpra állította. A fátyol most már teljesen eltakarta egyik ibolyakék szemét. Mielőtt Hart felfogta volna, mit tesz, végighúzta kezét Eleanor karján, és két csuklóját a háta mögé szorította. Tudta jól, hogyan kell lefogni egy asszony karját, hogyan tarthatja mozdulatlanul. Eleanor döbbenten nézett Hartra, piros ajka szétnyílt. A férfi testét elöntötte a vágy hulláma, a gyötrelmes szenvedély, amely borotvaéles fogaival marcangolta egész bensőjét. Hart megigézve bámulta Eleanor csábító, pirosló száját, a szigorúan begombolt ruha alatt hullámzó keblét, arcán az alákígyózó, aranyvörös hajtincset.

Hirtelen lehajolt, és szájába vette a kiszabadult fürtöt. Eleanor mélyet sóhajtott, Hart pedig odafordította a fejét, és foga közé kapta piros ajkát. Ilyen közelről nézve Eleanor szeme hatalmasnak látszott. Egy csapásra eltűnt minden dacossága, nyakas nemtörődömsége. Hartra, egyedül Hartra összpontosított, aki beleharapott az ajkába, nem durván, éppen csak annyira, hogy csapdába ejtse. Eleanor lélegzete forrón cirógatta a férfi arcát, két csuklója a markában pihent. Megszelídült volna? Nem. Eleanor soha. Ha el is csendesedett Hart jártas kezében, akkor azt csakis saját akaratából tette. Hart könnyen a magáévá tehetné, akár most is, az Eleanor háta mögötti komód tetején. Gyorsan és könnyen – csupán néhány lökés, és Hart kielégülne. Le sem kellene vetkőzniük. Eleanor ismét Harté lehetne, menthetetlenül. Hart lágy csókot lehelt Eleanor szájára, ahol az imént még a fogai harapdálták. Ajka kissé sós volt az izzadságtól, puha, mint a selyem, finoman perzselő. Hart ismét megharapta, egészen finoman, majd újra megcsókolta. Eleanor a férfi felé fordult, hogy viszonozza a csókját, szemhéja lecsukódott, rózsás, puha szája Hartéra talált. A férfi lecsapott rá, be akarta dugni két ajka közé a nyelvét, ám Eleanor visszahúzódott. – Ne! – Olyan halkan suttogta, hogy Hart nem is hallotta volna, ha nincs ennyire közel. De Eleanor szemében nem látszott félelem. Inkább bánat és szívfájdalom. – Nem tisztességes. – Nem tisztességes? – Velem szemben. – Eleanor szempilláján könnyek csillogtak. Hartot sötét kéjvágy kerítette hatalmába. Erősen markolta a csuklóját, de Eleanor nem ijedt meg, nem mozdult. Ő volt Hart Mackenzie, Kilmorgan hercege, Nagy-Britannia egyik leghatalmasabb embere, és Eleanor Ramsay a kezére adta magát. Hart bármit tehetett vele, amit csak akart, idefenn egyedül, ebben a szobában. Bármit. Eleanor két szeme – az egyik a pöttyös fátyol mögül, a másik szabadon – Hart arcát fürkészte. A férfi mély levegőt vett, amely tűzként égette a bensőjét, és kényszerítette magát, hogy elengedje. Egész teste tiltakozott a mozdulat ellen. Hart hátrált egy lépést, mielőtt megfordult, és az íróasztalra támaszkodott. Öklét a fához szorította, tüdeje sajgott, miközben forrón lüktetett ereiben a vér. – Hart, jól vagy? Eleanor aggódva figyelte. Nem félt most sem. Csupán aggódott – Hartért. – Igen, jól vagyok. Mi az ördögért ne volnék? – Mert vörös az arcod, és összetöröd az asztalt, ha nem vigyázol.

– Rögtön jobban leszek, amint elhagyod ezt a házat! Eleanor széttárta galambszürke kesztyűs kezét. – Majd ha befejeztem a kutatást. Hart felüvöltött. Megragadta a komódot, felborította, és a földhöz vágta. A következő pillanatban sötét árny borult az ajtóra. Ian lépett be, komor arca csakis Hartnak szólt. Eleanor akkor Ianhez fordult, ragyogó mosollyal. – Hát itt vagy, Ian. Megtennéd, hogy lekíséred Hartot? Gyorsabban végzek, ha nem dobálja itt a bútorokat. Hart Eleanorra vetette magát. Ian megpróbálta útját állni, de Hart félrelökte. Eleanor felsikoltott. Hart nem törődött vele. Felkapta, a vállára dobta, majd Ian mellett elvágtatva – aki tétlenül hagyta – lecipelte Eleanort a lépcsőn. – Ian, hozd a csomagomat! – kiáltott vissza Eleanor. – Hart, tegyél már le! Ez nevetséges. Hart városi hintója a ház elé gördülve megállt egy gázlámpa alatt, amely betegesen sárgára festette az immár sűrűn gomolygó ködöt. Hart legalább lábra állította Eleanort, mielőtt a könyökénél fogva kivezette a lépcsőn a házból, hogy betessékelje a kocsiba. Eleanor nem ellenkezett, csak így szólt: – Na de igazán, Hart! – A férfi észrevette, amint Eleanor a járókelőkre pillant, nyilvánvalóan úgy gondolta, nem csap botrányt. Az inas sietve kinyitotta a hintó ajtaját, és Hart betuszkolta Eleanort. Gyorsan beszállt mellé, azután szólt a kocsisnak, hogy a Grosvenor térre vigye őket. Hart tisztában volt vele, hogy Eleanor egy pillanatig sem maradna a kocsiban, ha nem őrizné egész úton hazáig.

A boltban talált fényképek lélegzetelállítók voltak – Hart teljes dicsőségében. Eleanor később egyedül üldögélt az asztalnál a szobájában, a képek kiterítve feküdtek előtte. Köntöst viselt, új, smaragdzöld ruhája, amelyet az esti bálra vásárolt, az ágyon hevert. Ian – az ég áldja meg – hozta el a barna papírba csavart csomagot Eleanornak, amikor visszatért Hart palotájába. Most sem firtatta, mi van benne. Eleanor megvárta, amíg Maigdlin lemegy vacsorázni, csak akkor vágta el a szalagot és csomagolta ki a dobozt, majd rakta ki egyenként a fényképeket. Összesen tizenkettő lapult a dobozban, hat ugyanabban a szobában készült, ahol Hart kinézett az ablakon. A másik hat pedig egy kisebb hálószobában, amelynek berendezése a High Holborni házra emlékeztette. Eleanor az egyik képre tette az ujját, és lassan magához húzta. Ez különbözött a többitől, mert Hart itt nem volt meztelen. Teljesen a fényképezőgép felé fordult, csupán egy Mackenziekockás skót szoknyát viselt a csípőjére csúszva. Abban is más volt ez a kép, hogy Hart szívből nevetett rajta. Mosolyától ragyogott a szeme, vonásai megenyhültek. Egyik kezét az övén nyugtatta, a másikat tenyerével kifelé tartotta, mintha azt mondaná a fényképésznek – aki nő is lehetett –, hogy ne fotózza. A kép mégis elkészült. A végeredmény pedig olyannak mutatta Hartot, amilyen valójában volt. Nem igaz. Amilyen régen volt – ördögi csibész, elbűvölő mosollyal. Az a fiatalember, aki annak idején vidáman

ugratta Eleanort, rákacsintott, és komisznak nevezte, amiért egy hírhedt Mackenzie közelében akart lenni. Hart akkor még gyakran nevetett Eleanorra, és elérte, hogy a lány is visszakacagjon rá. Nem félt megosztani vele a gondolatait – törekvéseit, álmait, aggodalmát három öccséért, apja iránt érzett dühét. Sűrűn meglátogatta Eleanort Glenardenben, ahol fejét a lány ölébe hajtva hevert a nyári rózsák között, és kiöntötte neki a szívét. Azután megcsókolta, ahogyan igazi szerető csókol, nem pedig szűzies udvarló. Még most is, valahányszor megcsapta orrát a vörös rózsa illata, Eleanor érezte Hart ajkának érintését a száján, szájának sötét vággyal teli ízét. Elárasztották az emlékek, könnyek szöktek a szemébe. Hart valóságos ördög volt, de tele élettel és reménnyel, nevetéssel és erővel. Eleanor őszintén szerette. Abból az emberből azonban, akivé Hart az évek során vált, hiányzott a nevetés és a remény, csupán megszállottság lakozott a lelkében. Harcolt – Eleanor olvasta az újságokban, hogyan állította maga mellé egyik politikust a másik után, miként nyerte meg a tömegeket, hogy őt akarják követni. Hart sohasem mondott semmi jót a csinos Károly hercegről, az ifjú trónkövetelőről – a pimasz fattyú, aki koldusbotra juttatta a skót felföld népét –, de a néhai hercegnek ugyanilyen meggyőző képessége lehetett, ha még a hitetlenek is hittek benne. Ám amint Hart egyre nagyobb hatalomra tett szert, úgy fogyott belőle a melegség is. Eleanornak eszébe jutott, mit látott délelőtt Hart szemében, amikor útját állta az ajtóban, és később délután is, a High Holborn-i házban. Kemény és magányos ember lett, akit a düh és az eltökéltség hajt, nyoma sincs már mosolygós izgatottságának, eltűnt szívéből a nevetés. Eleanor félretolta a képet, és másikat húzott maga elé. Hart ezen is a fényképezőgépbe mosolygott, gyakorlott huncutsággal. A szoknya nem takarta már a testét; a kezében tartotta, ahonnan a földre lógott. Hihetetlenül gyönyörű férfi volt. Eleanor megérintette a mellkasát, még emlékezett, milyen volt megsimogatni. Ma délután kapott egy kis ízelítőt, amikor Hart hátrafogta a kezét, és fölébe kerekedett az erejével. Ki volt szolgáltatva neki – tudta jól, hogy nem mehet el, amíg Hart el nem engedi. Ám ahelyett, hogy félt volna, sötét izgalom száguldott végig az ereiben. – Eleanor, készen vagy már? Riadtan összerezzent, amikor meghallotta Isabella hangját az ajtaja előtt. Besöpörte a képeket a dobozba, és már éppen a komód legalsó fiókjába rejtette az egészet, amikor Isabella Mackenzie belibbent a szobába, ezüstszínű szatén és taft estélyi ruhában. Eleanor bezárta a fiókot, és a kulcsot a fűzőjébe dugta. – Sajnálom, Izzy – szabadkozott. – Még be kellett fejeznem valamit. Segítesz felöltözni?

Hart pontosan tudta, mikor lépett be Eleanor a zsúfolt bálterembe. Eleanor ma este zöld színben jelent meg – sötétzöld ruhában, amelynek kivágása látni engedte a keblét, és szabadon hagyta a vállát. A többi hölgynél jóval kisebb turnűrt viselt, amely kissé hátrahúzta, majd lágy hullámokban engedte földig omlani a szatén felsőszoknyát. A ruha szabása felhívta a figyelmet Eleanor karcsú derekára, amelyet feszes fűző fogott körül, telt

keblét kiemelő dekoltázsára irányítva a figyelmet. Egyszerű, egyetlen smaragddal ékes lánc függött a nyakában, hozzá pedig smaragd fülbevalót viselt, a ruhájához illőt. Hartnak eddig David Flemingen járt az esze, aki szeme és füle volt az alsóházban. Éppen azon törte a fejét, vajon miként boldogul a barátja. Fleming ma este arra használta rábeszélőképességét, hogy Hart mellé állítson néhány habozó képviselőt, és bizalmatlansági indítványt nyújtsanak be Gladstone ellen. Hart tudta, hogy közel az idő, amikor lemondásra kényszerítheti a miniszterelnököt, aki vagy elfogadja, hogy Hart koalíciója van többségben, vagy új választásokat ír ki. S Hart gondoskodni kívánt róla, hogy ezúttal saját koalíciója arasson győzelmet. Nyerd meg őket bármi áron! – utasította Fleminget Hart. Fleming, aki velejéig romlott volt, de olyan elbűvölő és ravasz, akár a kígyó, biztosította Hartot a győzelméről. Amint azonban Eleanor belépett a terembe, Gladstone, a szavazás és a győzelem – egyszerre mind semmivé foszlott. Eleanor ragyogott. Hart most először látta másban az állig begombolt, ócska pamut és szerzs holmikon kívül, amelyeket állandóan viselt. A báli ruhában valósággal sugárzott. Az öltözéket Isabella vásárolta vagy kölcsönözte Eleanornak, ám bárhogy történt is, az eredmény lélegzetelállító volt. Kissé túlságosan is. Hart képtelen volt levenni róla a szemét. – Nagyon unom, hogy állandóan kölcsönveszed a feleségemet, mert azt akarod, hogy az unalmas mulatságaidon háziasszonykodjon – morgolódott Mac, aki megállt Hart mellett egy olyan ritka pillanatban, amikor éppen nem volt mellette senki. – Ezek miatt az átkozott bálok meg zenés estek miatt, a házunkban nyüzsgő festőkkel körülvéve, már szinte sohasem látom. Hart akkor sem vette le a szemét Eleanorról, amikor ivott egy korty whiskyt. – Arra célzol, hogy nem viheted olyan gyakran ágyba, mint szeretnéd? – Még csodálkozol? Nézz csak rá! A legszívesebben minden férfit megfojtanék, aki hozzá mer szólni. Hart nehezen tudta elfordítani a tekintetét Eleanorról, de meg kellett állapítania, hogy Isabella valóban remekül fest karcsú alakján ezüst és zöld ruhájában. Mint mindig. Mac őrülten beleszeretett, amint meglátta. Hat évbe telt a bolond öccsének, mire rájött, hogyan szeresse, de a vihar szerencsésen elmúlt, és a házasságuk biztos révben horgonyzott. Isabella és Mac sugárzóan boldogok voltak együtt, Isabella lelkesen gondját viselte a férjének, így Hartnak nem kellett vigyáznia rá többé. Mac elhessegette a pincért, aki pezsgővel kínálta; antialkoholista lett, miután éveken át kis híján halálra itta magát. – Mi lesz a szándékoddal, miszerint hamarosan keresel magadnak egy saját feleséget? – kérdezte Mac a pincér távozása után. Hart tekintete újra Eleanorra vándorolt, aki éppen egy márkit köszöntött a nejével, mintha régi jó barátok volnának. A szeme sugárzott, kesztyűs kezével élénken gesztikulált beszéd közben. Csilingelt a kacagása, és máris egy meglehetősen szégyellős hölgyet üdvözölt, akit bevezetett egy kisebb csoportba, ahol a hölgy nyomban feloldódott. Ez is Eleanor egyik nagyszerű tulajdonsága volt. Attilát, a hunt is el tudta volna bűvölni.

– Hallottad, mit kérdeztem? – morogta Mac. – Hallottam, és megmondtam, hogy ne foglalkozz a magánéletemmel. – Itt van Eleanor az orrod előtt. Az ég szerelmére! Csókold ájulásig, azután küldess a papért! Akkor Eleanor lehet a báljaid háziasszonya, Isabella pedig végre otthon maradhat velem. – Már nem tart sokáig – felelte Hart derűsen, továbbra is Eleanort figyelve. – Isabellával hamarosan Berkshire-be menekültök, ahol egész nap az ágyban maradhattok. – Mert akkor Ainsley és Beth játssza majd a háziasszony szerepét. Ugye tudod, hogy a fivéreid a legszívesebben meglincselnének? – A tervemnek az is része, hogy a vendégeket egy bájos hölgy üdvözölje – magyarázta Hart. – Isabella ezt pontosan megérti. A magyarázat nyilvánvalóan nem hatotta meg az öccsét. – Hart, te képes volnál megtervezni Krisztus második eljövetelét, és napirendet küldetnél neki Wilfreddel. Meg kell tanulnod engedni, hogy a dolgok a maguk útján történjenek. Azzal Mac válaszra sem várva sarkon fordult, és utat tört magának Isabellához. Meg kell tanulnod engedni, hogy a dolgok a maguk útján történjenek. Hart egy korty whiskybe fojtotta cinikus kacaját. Mac nem értette, hogy fivéreivel azért éltek ma boldogan, mert bátyjuk nem volt hajlandó tétlenül hagyni, hogy a dolgok a maguk útján történjenek. Ha Hart nem avatkozott volna be életük minden apró részletébe, Cam és Mac ma is egy maláriával fertőzött őserdőben vagy a fagyos Skócia földjét túrva próbálnának megélni. A versenylovak, a művészet, a nők és a finom whisky ismeretlen fényűzésnek számítanának. S Ian? Ian most halott volna. Nem, Hart fivérei nem tudták, mennyi mindent tett értük, és Hart azért imádkozott, hogy sohase tudják meg. Az egyetlen ember, aki sejtette az igazságot, az a sötétzöld ruhás hölgy volt, aki a vendégekkel csevegett, lenyűgözve őket sugárzó mosolyával. Eleanor volt az egész világon az egyetlen, aki tudta az igazat Hart Mackenzie bűneiről.

Eleanor figyelte, amint Mac magára hagyja Hartot, akit nyomban körülrajongtak a csodálói. A bálnak az volt a célja, hogy megjutalmazza Hart kitartó támogatóit, és továbbiakat toborozzon az általa létrehozott koalícióba, egyrészt Gladstone, másrészt a Toryk oldaláról. Ám a két hölgyről, akik felbukkantak Hart oldalán, Eleanor biztosan tudta, hogy nem politizálnak. Hart balján Lady Murchison állt, egy vikomt neje, a jobbján egy tengerészeti parancsnok hitvese. A parancsnokné határozottan belekarolt Hartba, Lady Murchison pedig lopva végighúzta kesztyűs kezét Hart hátán. Le akar feküdni vele. Hát persze. Ugyan ki tudna ellenállni Hartnak fekete zakójában és Mackenzie-kockás szoknyájában, izmos vádliján feszülő gyapjúharisnyájában? Hart úgy beszélt a körülötte álló kis csoporthoz, mint aki észre sem veszi, hogy a két hölgy egyre jobban rátapad.

Eleanor elfordult, és ragyogóan mosolygott a többi vendégre. Született tehetsége volt a háziasszonykodáshoz – hogy mindenki kellemesen érezze magát, hogy a táncolni vágyók megfelelő partnert találjanak, hogy az idősebb vendégek ne érezzék elhanyagoltnak magukat a fal mellett. A társaság eléggé népes volt, bár Eleanor tudta, hogy a vendéglista meglehetősen korlátozott, és aki nincs rajta, eget-földet képes megmozgatni, csak hogy felkerüljön a neve. Mindez annak a játéknak a része volt, hogy a politika egén Hart ragyogjon a legfényesebben. Ian nem volt jelen, de ezen senki sem csodálkozott. Ian gyűlölte a tömeget. Isabella azt mesélte, ha Beth mellette van, Ian akár a tűzön – sőt még a tömegen is – átmegy, ám csakis feleségével az oldalán. Nem hibáztatom – gondolta Eleanor, miközben járkált, és mindenkivel elbeszélgetett. Az emberek gyakran megbámulták Iant, még mutogattak is rá. – A tébolyult Mackenzie – mondogatták, nem egészen tisztességesen. – Elvette azt a kis félig francia senkit – suttogták. – Szegény asszonynak biztosan nagyon kellett egy férj. Nem volt annyira szegény, és férjre sem volt olyan nagy szüksége. Beth meglehetősen jelentős vagyont örökölt, mielőtt hozzáment Ianhez. Eleanor jól ismerte az embereket – sokan csupán bosszúból sutyorogtak, mert Beth nem az ő családjukba házasodott be, nem oda vitte azt a szép summát. Eleanor viszont valóban élvezte ezen az estélyen, hogy találkozhatott néhány fiatalkori barátnőjével. Ezek a hölgyek többnyire már férjnél voltak, és lekötötték őket az anyai gondok, hogyan találhatnak jó dadát, vagy miként boldogulnak fiaik az iskolában. S mert Eleanor még hajadon volt, mindannyian férjet próbáltak keresni neki. – El kell jönnöd velünk csónakázni, drága El! – lelkendezett az egyik hölgy. – A bátyám és a barátja most tért haza Egyiptomból. Meg sem ismernéd őket, úgy lebarnultak a napon. Micsoda dolgokat mesélnek! Nagyon izgalmas. Biztosan szívesen találkoznának veled. – Apám is minden bizonnyal szívesen meghallgatná a történeteiket – válaszolta Eleanor. – Szereti az utazást, amíg nem kell messzire mennie a karosszékétől. A hölgy kacagott, ám a szeme közben elszántan csillogott. – Jól van, akkor hozd el drága édesapádat is! Nagyon hiányzik nekünk. Több hasonló ajánlat is elhangzott, csupa olyan kirándulásról, amely semmiképpen sem volna az igazi Eleanor nélkül. S a társaságban persze mindig akadna egy nőtlen báty, egy unokatestvér, sőt akár egy megözvegyült nagybácsi is. A jelek szerint Eleanor ismerőseinek eltökélt szándéka volt, hogy szegény Eleanort még a szezon előtt férjhez adják. Murchison vikomtessz egész idő alatt Harton lógott. Mr. Charles Darwin ugyan azt állította, hogy az emberek a majmoktól származnak, Lady Murchison ősei azonban bizonyára kullancsok voltak. Eleanor észrevette, amint Lady Murchison keze titokban lecsúszik Hart kockás szoknyával takart hátsójára. Hart okosabb volt, semhogy összerezzenjen, de kissé balra fordult, így Lady Murchison kénytelen volt elhúzni a kezét. S vajon a hölgy csalódottnak látszott? Egyáltalán nem. Kacagott, és még kihívóbban bámult Hart szemébe. Nyomorult tehén!

Eleanor elindult Hart irányába, bár minden csoportnál megállt csevegni és figyelni, megcsodálni és gratulálni, tanácsot adni és vigasztalni egy kicsit. A bálterem parkettja tele volt táncoló párokkal, Hart azonban kitartóan álldogált a szélén, hiszen köztudott volt, hogy a herceg sohasem táncol a báljain. Olyan kényelmetlen dolog a turnűr, háborgott magában Eleanor, amint átfurakodott a kitömött farú hölgyek között. A divat idén azt diktálta, hogy nők jókora polcokat erősítsenek a hátsó felükre, amelyeket azután óriási csokrokkal vagy bársonyrózsákkal aggassanak tele. Tehetnénk rájuk teás készletet meg néhány könyvet is – mélázott Eleanor, miközben átaraszolt a hölgyek újabb csoportján. Egyszer csak felbukkant a Hart körül közvetlenül tolongók és az egy sorral kijjebb furakodó vendégek között. Véletlenül sikerült meglöknie egy magas úriembert, aki egy pohár vérvörös bort szorongatott a kezében. Az úr ujjai között vészesen megingott a kehely. Akkor történt a katasztrófa. A pohár kiesett az úr kezéből, és az lefelé fordulva a padlóra zuhant. Rubinvörös folyadék csillant a levegőben, amint végigömlött Lady Murchison ezüstszatén ruháján. Lady Murchison felvisított. A vörösboros úriember döbbenten mentegetőzött. Eleanor beljebb furakodott, és szörnyülködve arcához szorította kesztyűs kezét. – Jaj, drágám! Szegénykém. Lady Murchison arca csúnyán elzöldült, miközben elengedte Hartot, aki hatalmas zsebkendőt vett elő, és átnyújtotta a hölgynek. A ruha tönkrement, a vörös folt egyre terjedt, mintha vérző seb okozta volna. Eleanor megragadta Lady Murchison kezét, aki felemelte a zsebkendőt. – Ne, ne dörzsölje! Csak jobban beledolgozza a szaténba. Keresünk szépen egy pihenőszobát, azután elküldetünk a komornájáért és egy kis szódavízért. Azzal elvonszolta Lady Murchisont, miközben a magas úriember fáradhatatlanul szabadkozott. Lady Murchison nem tehetett mást, Eleanorral tartott. Mindenki őket bámulta, bátorítóan kiáltoztak, és együttérzésükről biztosították Lady Murchisont. Mindenki, kivéve Hartot. A férfi átható pillantást vetett Eleanorra, miközben egy csettintéssel utasította egyik cselédjét, hogy szaladjon szódáért. Hart tekintete elárulta, hogy pontosan tudja, mit követett el az imént Eleanor, és miféle ok vezérelte.

Hatodik fejezet – El! Eleanor megállt, amint meghallotta Hart hangját egy emelettel lejjebb. Egy óra telt el a Lady Murchison balesete óta, és Eleanor felment, hogy keressen egy vállkendőt, mert az egyik hölgy panaszkodott, hogy fázik. A bálteremben folytatódott a tánc és az ivászat, pergő, skót táncmuzsika töltötte be a termet. A lámpákban halványan világított a gázláng, Hart teste árnyéknak hatott a mélyebb sötétség háttere előtt. Úgy festett, mint a sötétben bujkáló skót felföldi harcos, aki arra vár, hogy lecsaphasson az ellenségeire – csak a kétélű kard hiányzott. Eleanor látott egy festményt Hart

ük-ük-apjáról, Malcolm Mackenzie-ről, karddal a kezében, dölyfös vigyorral az arcán, és úgy vélte, Hart nagyon hasonlít rá. Malcolm a legenda szerint őrült volt, könyörtelen harcos, akit senki sem tudott legyőzni, és az egyetlen az öt Mackenzie fivérből, aki túlélte a cullodeni csatát. Ha a vén Malcolmban volt akár egy csepp is Hart mindenre elszánt határozottságából, akkor valóban veszélyes lehetett. Eleanor mosolyt erőltetett az arcára, és szép lassan lesétált a lépcsőn Harthoz, karjában a kendővel. – Mit keresel itt, Hart? A bálnak még nincs vége. Hart elállta az útját, amint Eleanor megpróbált elsiklani mellette. – Magad vagy az ördög, Eleanor Ramsay. – Mert viszek egy vállkendőt az egyik didergő hölgynek? Azt hittem, kedves tőlem. Hart tekintetében újra felsejlett valami a régi tűzből. – Írattam Wilfreddel egy csekket Lady Murchisonnak a ruháért. A férfi természetesen nem felejtette el a kínos kis közjátékot a bálteremben. – Milyen figyelmes – dicsérte Eleanor. – A bor sajnos csúf foltot hagy. Igazán kár, szép ruha volt. Megint ki akarta kerülni Hartot, de az megfogta a karját. – El! – Tessék? Nem tudta megfejteni, mi rejlik Hart aranyló, rezzenetlen tekintete mögött. Azt hitte, Hart meg fogja róni, amiért szándékosan tönkretette Lady Murchison ruháját – a hölgy végül beismerte vereségét, amikor a szóda nem távolította el a foltot, és hazament. Hart azonban mindezt egy szóval sem említette. Inkább megérintette Eleanor smaragd fülbevalóját. – Ez anyámé volt. Hart hangja gyengéden csengett, ujja is gyengéden simított végig Eleanor fülcimpáján. Erre vágyott Lady Murchison, Hart gyakorlott érintésére, és ahogyan a hangja gyengéden elcsendesült, tüzet szítva a szerencsés hölgy testében. – Isabella ragaszkodott hozzá – mentegetőzött Eleanor gyorsan. – Vissza akartam utasítani, hiszen édesanyádé volt meg minden, de ismered Isabellát. Ha egyszer a fejébe vesz valamit, nem lehet vele vitába szállni. Megkérdeztelek volna, de szinte az utolsó percben történt, már éppen fogadtad a vendégeidet. Levehetem, ha akarod. – Nem. – Hart finoman a tenyerébe zárta a fülbevalót. – Isabellának igaza volt. Jól áll neked. – Mégis szemtelenség volt tőle, hogy ideadta. – Anyám is azt akarta volna, hogy viseld. – Hart hangja még lágyabb lett. – Azt hiszem, kedvelt volna téged. – Találkoztam vele, egyszer – mesélte Eleanor. – Még kisgyerek voltam, talán nyolcéves, nem sokkal édesanyám halála után. Jól kijöttünk. Azt mondta, szeretné, ha volna egy lánya is. Eleanor még emlékezett a hercegné édes illatára, amint hirtelen magához ölelte, és nem is akarta elengedni a kislányt. Hart édesanyja, Elspeth gyönyörű asszony volt, tekintete azonban rémületet tükrözött.

Hart egy kicsit emlékeztetett rá, de leginkább Ian és Mac hasonlított az asszonyra. A két idősebb fivér az apjára ütött, aki nagydarab, brutális ember volt, és nem kedvelte Eleanort, bár a lányt ez korántsem izgatta. Hart elengedte a fülbevalót, és szájához emelte Eleanor kezét. Végigcsókolta az ujjait, forró lehelete áthatolt a kesztyű vékony anyagán. Eleanor mozdulatlanul állt, markolta a vállkendő csúszós redőit, és közben őrülten kalapált a szíve. Hart lehunyta a szemét, amikor ismét megcsókolta a kesztyűjét, mint aki úgy próbálja magába szívni Eleanor testének melegét. Aznap délután Hart vadul ölelte magához, és Eleanor háta mögé szorította a csuklóját. Megharapta az ajkát, de nem izgatón vagy játékosan. Nyers kéjvágy lángolt a szemében. Eleanor nem félt. Tudta, hogy Hart nem bántaná. A szívét egy pillanat alatt összetörné, de sohasem okozna neki fájdalmat. Hart most maga volt a megtestesült gyengédség. Megérintette Eleanor száját azon a helyen, ahol korábban megharapta. Eleanor finom ajakfestékkel takarta el a sebet, de Hart pontosan tudta, hol találja. – Fájdalmat okoztam? – kérdezte Hart aggodalmasan. Eleanor nem állta meg, hogy nyelvével meg ne érintse az ajkát. – Nem. – Soha ne engedd, hogy bántsalak! – kérlelte Hart. – Ha netán bármi olyat teszek, ami nincs kedvedre, rögtön szólj: Hagyd abba, Hart! S akkor nyomban abbahagyom. Megígérem. Eleanor a fejét rázta. – Sohasem tettél semmit, ami nem volt kedvemre. – Mélyen elpirult. Hart megérintette Eleanor felső ajkát. – Komisz ember vagyok. Tudod jól. Ismered az összes titkomat. – Nem igazán. Tudom, hogy kedveled a… játékokat. Megértettem. Mint a fényképek is. Bár azt mindig tudni szerettem volna, pontosan milyen játékokban lelsz élvezetet. Ha Eleanor azt hitte, hogy Hart szépen elmeséli neki a lépcsőházban, bizony csalódnia kellett. – Nem játszani akarok – válaszolta Hart. – Veled nem. Amit veled akarok, az… – Csillogott a szeme. – Olyan dolgokra vágyom, amilyenekre nem volna szabad. Két kezébe fogta Eleanor arcát, aki látta, hogyan lüktet Hart nyakán az ér, miként borul lángba az arca. Hart visszafogta magát. Bármiféle gondolatok keringtek is a fejében, bármire vágyott, amit nem mondhatott el, képes volt uralkodni magán. Kezének remegése, testének merevsége, elsötétülő tekintete mind erről árulkodtak. Hart közelebb hajolt. Eleanor érezte a borotvaszappan illatát, a whiskyét, amelyet este ivott, és mögötte halványan Lady Murchison meglehetősen borzalmas parfümjét. Még közelebb jött. Hart behunyta a szemét, amint szájával az apró sebhez ért, ahol megharapta Eleanor ajkát.

Eleanor szíve összeszorult, mozdulatlanul állt, döbbenten az érzéstől, hogy minden ízében sajog a vágytól. Hart szája gyengéden cirógatta, hüvelykujja a szája sarkánál pihent. Eleanor lábujjhegyre állt, megízlelte a férfi szájába hatoló nyelvét. Finoman, óvatosan, Hart még mindig visszafogta magát. Ajka sima és száraz volt, szája nedves. A férfi vad íze még mindig ismerős volt Eleanor számára. Az évek egyszerre lehulltak róluk; összeillettek. Hart ujjai erősen, forrón égették a bőrét, szája még erősebben tapadt az övére. Eleanor elolvadt tőle, tüzelt a teste, kívánta a férfit. Ha bármi olyat teszek, ami nincs kedvedre, rögtön szólj: Hagyd abba, Hart! S akkor nyomban abbahagyom. Hart nyilván úgy gondolta, hogy akkor tegye, ha úgy viselkedne, mint aznap délután, amikor Eleanor teljesen ki volt szolgáltatva neki. Tehetetlen volt most is, de nem állt szándékában Hartot megfékezni. A vállkendő kicsúszott Eleanor erőtlen ujjai közül, és a lábukhoz hullott. Hart még közelebb nyomult, combját Eleanor szoknyájához szorította, karjával átölelte a derekát. Eleanor a kelméken át is érezte a férfi kemény férfiasságát, nyilvánvaló vágyát. Gondolatában felvillant a fénykép, amelyen Hart egy szál szoknyában nevet, azután csábító mosolyát látta maga előtt, miután hagyta lehullani a ruhadarabot. Gyönyörű volt. Eleanor arra vágyott, hogy Hart újra levetkőzzön – csak neki és senki másnak. Pontosan tudta, Lady Murchison keze miért vándorolt le Hart hátán. Most Eleanor csúsztatta oda a kezét, a frakkja alá, a finom szövésű, kockás szoknyára. Hart viselt alatta valamit, de ha igen, igencsak vékony lehetett. Eleanor megmarkolta Hart kemény fenekét, kellemes melegség áradt szét benne, amikor érezte a gyapjú alatt a kemény izmot. Hart felemelte a fejét. A gyengéd kifejezésnek többé nyoma sem látszott, az ifjú Hart Mackenzie bűnös mosolya ült ki az arcára. – Ördög – suttogta. – Még mindig vonzó vagy, Hart. – Benned pedig még mindig lobog a tűz. – Hart végighúzta ujja hegyét Eleanor szempilláján. – Látom. – Ellenkezőleg. Aberdeenben ugyancsak hideg volt. – S most Londonba jöttél melegedni. Komisz kislány. Eleanor ismét megmarkolta Hart farát, nem tudott ellenállni. – Szerinted miért jöttem Londonba? Hart tekintete elbizonytalanodott, és összevonta a szemöldökét. Eleanor emlékezett, milyen szédítő hatalmat érzett, valahányszor Hart ingerkedését a férfi ellen fordította. A férfi nem szokott hozzá az ilyesmihez – minden helyzetet ő akart uralni. Valósággal az őrületbe kergette, amikor nem tudta, mire gondol Eleanor. – A fényképek miatt, azt mondtad. Meg azt is, hogy állást akarsz. – Aberdeenben is lehettem volna gépírónő. Azért nem kellett volna Londonba jönnöm. Hart a homlokát Eleanoréhoz érintette. – Ne csináld ezt velem, El! Ne kísérts azzal, amit nem kaphatok meg!

– Nem áll szándékomban kísérteni téged. De szeretnéd tudni az okát, nem igaz? Látom a szemedben a kérdést, amikor csak rám nézel. Hart ismét megfogta Eleanor állát. – Nem vagy tisztában a veszéllyel. Veszedelmes ember vagyok. Amikor tudom, mit akarok, egyszerűen megszerzem. – Lady Murchisont talán nem akartad? – kérdezte Eleanor, tágra nyílt szemmel. – Az a nő egy hárpia. A borra nem volt szükség. – Nem tetszett, hogy fogdosott. Hart kissé összeszorította Eleanor ajkát, hogy csücsörítsen, és megcsókolta. – Tetszik, hogy nem volt ínyedre. Magadnak tartogattál, hogy most te fogdoshass? Eleanor ismét a férfi fenekébe markolt. – Úgy látom, nincs ellene kifogásod. – Persze, hogy nincs. Sohasem volt. – Újabb lágy csók következett. – Ügyesek az ujjaid, El. Jól emlékszem. Eleanor kis híján összerogyott, mint a lábánál heverő vállkendő. Hart Mackenzie az ingerlés mestere volt – ám amit annak idején együtt átéltek, most mindezt valósággá tette. Ha megkérné Hartot, vajon felkísérné-e a legfelső emeleten lévő szobájába, az ágyában töltené-e az éjszakát, szép lassan felidézve, hogyan élvezték régen egymás testének felfedezését? Mielőtt megszólalhatott volna, Hart felemelte, és a korlátra ültette. Eleanor megrémült, mert mögötte csak a mélység tátongott, de Hart erős karja megtartotta. Félrehajtotta Eleanor szoknyáit, és a két lába közé lépett, mit sem törődve a földön heverő vállkendővel. – Életre keltesz – súgta Hart. Eleanor hangja megremegett. – És az olyan nagy baj? – Igen. – Hart állkapcsa megfeszült. – Azért vagyok sikeres, mert koncentrálok. Egyetlen célra összpontosítok, és mindent elkövetek, hogy elérjem. Ha cigány gyerekek potyognak az égből, akkor is. Te… – Egyik karjával ölelte Eleanort, másik kezével megérintette az ajkát. – Melletted képtelen vagyok koncentrálni. Így volt régen is, így van most is. Vissza kellene küldenem téged a bálterembe, el a szemem elől, de ebben a pillanatban csak arra vágyom, hogy megszámoljam a szeplőidet. Sorra csókoljam mindet. S nyalogassam… Hart megcsókolta Eleanor arccsontját, azután jött még egy csók, majd egy újabb. Sorra csókolta az összes apró szeplőt. Eleanor kissé hátradőlt a karjában, bízott benne, hogy Hart nem hagyja leesni. Tüzesnek, vadnak érezte magát, amilyennek Hart érintésére mindig. Eleanor, a kimért és illedelmes vénkisasszony, özvegy édesapjának gyámolítója, Glenarden példaképe tudta jól, hogy mindent megengedne Hartnak, amit a férfi akar, és a következmények miatt csak akkor fájna a feje, amikor eljön a következmények ideje. Hart ajka ismét rátalált Eleanor szájára, az erős, uralkodó száj gyengéden cirógatta. Eleanor átölelte a férfit, és visszacsókolta. Szájuk újra meg újra találkozott, a csókok lágy hangjai betöltötték a lépcsőházat. Eleanor egyik lábával átfonta Hartét, és papucscipős lábfejét végighúzta a férfi kőkemény combján.

Hart kicsit hátrébb lépett, szemében mosoly csillant. – Komisz kis felföldi lánykám – suttogta. – Sohasem felejtettelek el. Soha. Eleanor éppen olyan zabolátlannak érezte magát, amilyennek Hart mondta. S akkor mi van? Elvégre benne voltak már a korban, nem igaz? Egy özvegyember és egy vénkisasszony, akiket botrány már nem érinthet. Mit árthat, ha csókolóznak egy kicsit a lépcsőházban? Csakhogy ezt már nem lehetett ártalmatlan játszadozásnak tekinteni, és ezzel Eleanor is tisztában volt. Amint lábát a férfi köré fonta, megnyitotta magát Hart előtt, és Hart pontosan tudta, miként lépjen Eleanorhoz, hogy kemény férfiassága a megfelelő helyre találjon… – Mackenzie? – Egy hang szállt hozzájuk felfelé a korlát oszlopai között, kissé kapatos volt, ugyanakkor meglepett is. Eleanor úgy megrémült, hogy leesett volna, ha nem tartja meg Hart acélkemény karja. A való világ jeges fuvallata kíméletlenül kijózanította, Hart azonban csak felemelte a fejét, és türelmetlenül lepillantott a lépcsőn. – Fleming – válaszolta. – Mit akarsz? – Ezer bocsánat a zavarásért – hangzott a gúnyos válasz. – Sajnos mindig rosszul időzítek. Eleanor felismerte a hangot. David Fleming volt az, Hart egyik legrégebbi barátja és politikai szövetségese. Amikor Hart Eleanornak udvarolt, David nyíltan és szégyenkezés nélkül bejelentette, hogy szintén szerelmes a lányba. Becsületére legyen mondva, hogy sohasem próbált a kapcsolatukba avatkozni vagy lecsapni Eleanort Hart kezéről, de miután felbontották az eljegyzést, David egyenesen Glenardenbe rohant, és megkérte a lány kezét, aki udvariasan, de határozottan nemet mondott. Kedvelte Davidet, és jó barátságban maradt vele, ám a férfi botrányosan sokat ivott és kockázott. Egyedül a politika iránti rajongása védte meg attól, hogy belepusztuljon másik két szenvedélyébe, és Eleanor aggódott, mi lesz a férfival, ha egyszer ráun a politikára. – Ha el tudsz szakadni néhány pillanatra, Mackenzie – mondta akadozó nyelvvel Fleming –, Neely éppen a kocsimban ül. Megtettem minden tőlem telhetőt, de rád van szükség az utolsó simításokhoz, hogy megnyerjük. Mondjam neki, hogy jöjjön vissza máskor? Eleanor figyelte, hogyan változik át a szeme előtt Hart a huncut fiatalemberből, akit szeretett, a kemény, szenvedélymentes politikussá, akivé lett. – Nem – felelte Hart. – Rögtön lenn leszek. David előrelépett, a lámpa megvilágította az arcát. – Jóságos ég! Hiszen az Eleanor. Hart leemelte Eleanort a korlátról, aki máris a talpán állt, szoknyája illedelmesen a helyére hullott. – Tudom, hogy ki vagyok, Mr. Fleming – mondta Eleanor, amint felkapta a földről a kendőt. David a falnak támaszkodott, ezüstflaskát vett elő a zsebéből, és alaposan meghúzta. – Akarod, hogy elagyabugyáljam a kedvedért, El? Persze csak miután elintéztük Neelyt. Ahhoz még szükségem van Hartra. Pokoli nehéz volt idáig is elhoznom. – Nem szükséges – válaszolta Eleanor. – Minden rendben.

Egész idő alatt magán érezte David átható, sötét tekintetét egészen a földszintről. – Imádom gyűlölni a fickót – mutatott Hartra a flaskával. – S gyűlölöm imádni. De szükségem van rá, neki is rám, ezért várnom kell, mielőtt megölöm. – Ezt már mondtad – felelte Eleanor. Nem nézett Hartra, amint elindult lefelé a lépcsőn, de háta mögött érezte erős testének melegét. David eltette a flaskát, megfogta Eleanor könyökét, amikor az utolsó lépcsőkhöz ért, és lesegítette. – Komolyan beszélek, El – mondta. – Ha védelemre van szükséged, csak szólj nekem! Eleanor lelépett az utolsó lépcsőről, és elhúzta a könyökét. – Ne fáradjon miattam, Mr. Fleming! – Ragyogó mosolyt vetett rá. – A magam ura vagyok, mindig is az voltam. – Mintha nem tudnám. – David boldogtalanul felsóhajtott, és megcsókolta Eleanor kezét. Eleanor ismét rámosolygott, finoman elhúzta a kezét, majd visszasietett a bálterembe, anélkül hogy Hartra pillantott volna. Ám magán érezte Hart tekintetét, érezte benne a haragot, és csak remélte, hogy nem szegény Mr. Flemingen fogja kitölteni a dühét.

David Fleming hintója éppen olyan hivalkodó volt, mint a gazdája. A kimért Mr. Neely, ez a spártai fegyelem szerint élő agglegény kicsit sem illett bele. Egyenes derékkal ült, kalapja meglehetősen csontos térdén nyugodott. – Bocsásson meg a kocsi miatt! – mondta Fleming a szemben lévő ülésről, amikor Mr. Neely viszolyogva körülnézett. – Atyám egyszerre volt szűkmarkú, ugyanakkor rendkívül nagystílű is, én pedig megörököltem természetének gyümölcseit. Hart a maga részéről egyelőre alig kapott a levegőt. Az imént még Eleanor meleg teste pihent a karjában, teljes bizalommal nézve fel Hartra. Az érzés összetörte, minden egyéb eltörpült mellette. Ha Fleming nem zavarja meg, ma éjszaka a magáévá tette volna Eleanort. Talán éppen a lépcsőn állva, és a lehetőség, hogy valamelyik vendég megláthatja őket, csak még izgalmasabbá tette volna a kalandot. Merevedése csillapodott kissé, amikor David felkiáltott, ám amint most a korláton ülő Eleanorra gondolt, a hátsója felé csúszó lábára, férfiassága ismét feszülni kezdett. Összpontosíts! Kivetjük a hálót Neelyre, aki magával hozza tucatnyi meggyőződéses hívét, elcsábítja őket Gladstone pártjától. Szükségünk van rá. Flemingnek igaza volt, hogy hozzám fordult – David túlságosan romlott Neely ízlésének. A megjavult Hart Mackenzie azonban, aki mostanság alig nyúlt nőhöz, megnyerheti a prűd agglegényt. Egy puritánt semmi sem izgat jobban, mint egy bűneiből megtért kéjenc. Neely rosszallóan mérte végig Davidet, aki szivarra gyújtott, hátradőlt, és élvezettel szívta be a füstöt. Barátja ritkán vette magának a fáradságot, hogy a vágyain uralkodjon, de Hart tudta, hogy látszólagos romlottsága borotvaéles elmét leplez. – Mr. Fleming azt hiszi, megvásárolhatja a hűségemet – mondta Neely. Fintorgott a füsttől, és meglepően apró markába köhögött.

David alaposan előkészítette a talajt, Hart máris látta. – Mr. Fleming kissé tapintatlan néha – válaszolta. – Rója fel a neveltetésének! Neely barátságtalan pillantást vetett Flemingre. – Mit akarnak? – kérdezte Harttól. – A segítségét. – Hart széttárta a karját, a szavak könnyen tódultak az ajkára, miközben teste továbbra is Eleanor után vágyakozott. – Reformjaim, Neely, az önnek drága ügyek lényegét fogják érinteni. Gyűlölöm a korrupciót, utálom elfordítani a fejemet, amikor emberi lényeket zsákmányolnak ki a nemzet fejlődésének szent nevében. Véget fogok vetni az elnyomásnak, de szükségem van a segítségére. Egyedül nem dolgozhatok. Neely kissé megenyhült. Hart tudta, hogy hiábavaló volna hatalmat vagy gazdagságot kínálni a férfinak – Neely jómódú, felső középosztálybeli angol úriember volt, határozott elképzelésekkel az emberek helyéről a társadalomban. Nem helyeselte David vad életstílusát, sem Hart hatalmas birtokát, de nem ítélte el őket teljesen. Nem tehettek róla. Hart herceg volt, David egy főrend unokája. Az arisztokrácia tagjai voltak, nem tehettek a kiváltságaikról. Neely hitt abban is, hogy a felsőbb osztályok kötelessége javítani az alsóbb osztályok sorsán. A parasztok persze maradjanak parasztok, de éljenek boldogan és jólétben, hogy lássa az egész világ, miként tartják magukat az angolok a nemesség kötelez elvéhez. Neely soha nem ivott volna meg egy korsó sört „a kocsmában” holmi bányásszal, nem alkalmazott volna egy londoni zsebmetszőt fivére inasául. Ám minden bizonnyal készségesen harcolt volna jobb fizetésekért, olcsóbb kenyérért és kevésbé veszélyes munkakörülményekért. – Nos, igen – válaszolta Neely. – Fenséged valóban kiváló reformokat terjesztett elő. – Megnyalta az ajkát, tekintete Davidről Hartra vándorolt. Fleming észrevette a mozdulatot, és gyors pillantást vetett Hartra. – Talán emelhetjük a tétet? – kérdezte. – Úgy érzem, kérni szeretne tőlünk valamit. Magunk közt vagyunk. Hármunkon kívül senki nem fog megtudni semmit. Hart arra számított, hogy Neely újabb adót akarna kivetni az arisztokratákra, vagy van valamiféle dédelgetett terve, de a válasza nagyon meglepte. – Szeretnék megnősülni. Hart felvonta a szemöldökét. – Valóban? Fogadja jó kívánságaimat! – Nem, nem. Úgy értettem, hogy szeretnék megnősülni, de attól tartok, nem ismerek egyetlen alkalmas, férjezetlen hölgyet sem. Fenséged talán be tudna mutatni egy megfelelő hölgynek széles ismeretségi köréből? Hart igyekezett leplezni a bosszúságát, David azonban kifújta a szivarfüstöt, és a gomolygó felhőn keresztül nézett a barátjára. – Esetleg Lady Eleanor segíthetne? Mindenkit ismer az országban. Neely izgatottan felkapta a fejét a „Lady” szó hallatán. – Ha a szóban forgó hölgy volna olyan kedves? David visszadugta szájába a szivart, Hart pedig ingerült pillantással sújtotta. Habár Eleanor maga is elismerte, hogy társadalmi köreiből sokan mennek férjhez társasági vagy anyagi előnyök reményében, bizonyára mégsem szívesen mutatná be a fontoskodó és rátarti Neelyt valamelyik barátnőjének.

– Figyelmeztetnem kell – mondta Hart –, még ha Lady Eleanor hajlandó is segíteni, csakis a kérdéses fiatal hölgyön múlik, hogy elfogadja-e a házassági ajánlatát. A házasság túlságosan megfoghatatlan dolog, nincs rá garancia. Neely ezen elgondolkodott, majd bólintott. – Igen, értem. Nos, uraim, megfontolom a dolgot. Hart érezte, hogy a halacska elúszik. Mégsem állt szándékában szerte Angliában feleséget keresni a fickónak. Úgy látszik, fenyegetőzni kell, amihez szintén nem volt kedve. Mielőtt megszólalhatott volna, David kifújta a füstöt. – Bökje ki, mit akar valójában, Neely! Hart meglepetten pillantott Flemingre, azután elcsodálkozott, miért is nem vette észre a jeleket. Neely feszült volt, sokkal feszültebb, mint aki csak arra vágyik, hogy bemutassák a megfelelő hölgynek. Hart feje azonban máshol járt ma este, nem bírt politikai játékokra összpontosítani. Persze, hogy nem. Gondolatai még mindig Eleanor körül forogtak a lépcsőházban, testének azonnali, ám ártatlan válaszán merengett, a szája ízén, a bőre illatán… – Egészen mást akart kérni, mielőtt megállapodott a házasság biztonságos talaján – folytatta David, ismét magához ragadva Hart figyelmét. – Vallja csak be! Elvégre barátok között van. Méghozzá nagyvilági barátok között. Másként szólva: velünk őszinte lehet, mert olyan romlottak vagyunk, amilyen úriember csak lehet. Minket nem döbbenthet meg. Neely megköszörülte a torkát. Elmosolyodott, és Hart megnyugodott. David megtalálta a fickó gyenge pontját. Most már csak be kell emelni a halat a csónakba. Neely akkor egyenesen Harthoz fordult. – Azt akarom csinálni, amit ön. Hart értetlenül ráncolta a homlokát. – Mit csinálok én? – A nőkkel. – Neely szeme reménykedve csillogott. – Hiszen tudja. Magasságos ég! – Az régen volt, Mr. Neely – felelte Hart hűvösen. – Megjavultam. – Igen. Ez igazán csodálatraméltó. – Neely mély lélegzetet vett. – De ön bizonyára tudja, hol találhatok efféle örömökre. Szeretem a hölgyeket. Nagyon is szeretem, de kissé szégyellős vagyok. Sejtelmem sincs, melyikükhöz közeledjek… bizonyos dolgokért. Franciaországban találkoztam egy fickóval, aki azt mondta, tegyek a nőre kantárt, és lovagoljam meg, mint a lovat. Szeretnék… Nagyon szeretnék kipróbálni valami ilyesmit. Hart nehezen küzdötte le az undorát. Amit Neely akart, nem tartozott a különleges gyönyörök közé, amelyeket Hart tanult és élvezett. Neely olyasmit kért, amiről azt hitte, hogy Hart élvezi – kihasználni, netán bántani is a nőket a gyönyörért. Amit Neely kért, színtiszta perverzió volt, egy világ választotta el attól a művészettől, amelyért Hart rajongott. Amit Hart élvezett, a bizalomról szólt, nem a fájdalomról – a legfenségesebb gyönyört ígérte annak a nőnek, aki teljesen kiszolgáltatta magát neki. Megtanulta, hogyan fedezheti fel egy nő kívánságait, hogyan nyújtsa neki pontosan azt, amire vágyik, majd hogyan csalogassa biztonságosan vissza a csúcsról. Hart karjában egyetlen hölgynek sem kellett félnie.

Csakhogy ez a művészet veszélyes is lehetett, és egy olyan tapasztalatlan perverz, mint Neely, valóban kárt tehetett valakiben. A gondolat, hogy Neely azt feltételezi róla, élvezi, ha fájdalmat okoz, bosszantotta Hartot. Neely idióta. Ám Hartnak szüksége volt a fickó szavazataira. Lenyelte hát a haragját, és így szólt: – Mrs. Whitaker. – Ó! – David mosolyogva hadonászott a szivarjával. – Kitűnő választás. – Ki ez a Mrs. Whitaker? – Olyan asszony, aki remekül gondját fogja viselni – válaszolta Hart. Mrs. Whitaker olyan kurtizán volt, aki meg tudta fékezni az olyan túlzottan izgatott férfiakat, mint Neely. – David elkíséri a hölgy házához. Neely arcán egyszerre látszott kéjvágy és félelem. – Most rögtön? – Meg kell ragadni a kínálkozó alkalmat – felelte Hart. – Mr. Flemingre bízom. Jó éjszakát, Mr. Neely! Vissza kell mennem a vendégeimhez. – Hogyne. – Neely meghajolt ültében, de nem nyújtott kezet. Nem tartotta volna illendőnek, hogy kezet nyújtson egy hercegnek. – Igazán köszönöm, fenség. David és Hart még egyszer összenéztek, azután Hart sietve kinyitotta a hintó ajtaját. Megkönnyebbülten szállt ki a füstös kocsiból, miközben David az ülésre tette a lábát, oda, ahol az imént még Hart ült. A dekadencia mintaképe volt. Egy inas becsukta utána az ajtót, és a hintó elgördült. Hart lélegzete gőzölgött a hűvös éjszakában, de a ház fényt és meleget árasztott. Zene, beszélgetés és nevetés hangjai szálltak felé az ajtón. Hart sokkal szívesebben ment be a házba, mint ahogyan kijött. Eleanort akarta látni. Szüksége volt rá, hogy lássa. Szüksége volt meleg, kék szemének pillantására, ragyogó mosolyára, túláradó csacsogására, amely olyan volt, mint a hirtelen jött eső egy forró, száraz napon. Hart arra vágyott, hogy Eleanor szépsége kitörölje tudatából Neely csúfságát, vissza akart térni a mézízű szeplők csókolgatásának ártatlan élvezetéhez. Eleanor most ott állt abban a sötétzöld ruhában, amely rejtélyes módon kiemelte szeme kékségét, fülében Hart édesanyjának smaragd fülbevalójával. Különös megkönnyebbülés áradt szét Hart szívében, amikor Eleanorra nézett, mintha a bál, a találkozás Neelyvel – minden más – semmit sem jelentene, és csakis Eleanor volna valóságos. Élénken csevegett – Eleanor cseppet sem volt szégyellős – hölgyekkel és urakkal, egy legyezővel hadonászva a kezében, amelyet időközben szerzett valahonnan. Vagy talán egész este a csuklóján függött; Hart nem emlékezett. Amint Eleanor magyarázott, az összecsukott legyezőt tökéletes vízszintben tartotta, azután az ajkához emelte. Hart férfiassága kőkemény lett. Megállt a bálterem ajtajában, a félfába kapaszkodott, hogy össze ne essen. Kívánta Eleanort mindazokhoz a sötét gyönyörökhöz, amelyeket az a nyomorult Neely sohasem érthetett meg. Arra vágyott, hogy Eleanor adja magát a kezébe, bízza rá mindenét. Hart el akarta venni tőle a legyezőt, hogy megérintse vele. Látni akarta Eleanor döbbent tekintetét, amikor felfedezi, milyen mélységes és végtelen gyönyört nyújthat egy egyszerű érintés.

Most azonnal. Hart ellökte magát az ajtófélfától, futólag biccentett azoknak, akik megpróbálták magukra vonni a figyelmét, és elindult Eleanor felé.

Hetedik fejezet Eleanor a szeme sarkából látta a közeledő Hartot. A férfi úgy festett, mint egy felbőszült bika, de legalábbis mint egy dühödt, skót szoknyás hegylakó. Rövid haja égnek állt, a tekintete lángot szórt, és aki csak beszélni próbált volna vele, elpárolgott az útjából. Úgy tűnik, nem sikerült túl jól a tárgyalás ezzel a bizonyos Mr. Neelyvel. Hart úgy csörtetett Eleanor felé, mintha fel akarná dobni a vállára, akárcsak a High Holborn-i házban, és magával akarná cipelni. Eleanort akkor káprázatba ejtette, ugyanakkor fel is dühítette Hart ereje. A férfi megállt Eleanor előtt, nem vetemedett semmiféle botrányos tettre, egész teste azonban feszültséget árasztott. Hart sasszemét Eleanorra szegezte, és kesztyűs kezét nyújtotta feléje. – Táncolj velem, El! A parancs önkéntelenül is kiszaladt a száján, és Eleanor tudta, hogy Hart valójában nem akar táncolni. Ám éppenséggel bálban voltak, emberekkel körülvéve, ahol Hart nem mondhatta ki, igazán mit is akar. Eleanor Hart kinyújtott kezére pillantott. – Hart Mackenzie sohasem táncol bálokon. Erről vagy híres. – Meg akarom döbbenteni a sokaságot. Eleanor nem tudta, mit lát pontosan Hart szemében – dühöt, kéjvágyat vagy a korábbi kétségbeesett ürességet. Valami bántotta Hartot. Eleanor úgy érezte, ha nemet mond erre az egyszerű kérésre, végleg tönkreteszi a kettejük között kialakult, új megértést. – Jól van – tette Hart tenyerébe a kezét. – Döbbentsük meg a világot! Hart arcára kiült a mosoly, hirtelen újra a régi, veszélyes emberré vált. – Te mondtad. – Kis híján összeroppantotta Eleanor kezét, amint a táncparkettre húzta. – Keringőzzünk, Lady El! – Ez skót ugrós – tiltakozott Eleanor. A hegedűk és a dobok igencsak friss tempót diktáltak. – Már nem sokáig. Mac és Isabella vezette a táncot, hölgyek és urak rótták a nyomukban a köröket. Hart Eleanorral egyenesen a zenekarvezetőhöz ment, és csettintett neki. A hegedűk elhallgattak, amint Hart halkan súgott valamit a karmesternek, aki bólintott, majd ismét magasba emelte a pálcáját. Egy Strauss-keringő kezdő taktusai csendültek fel, mire a táncosok értetlenül néztek körül. Hart a terem közepére vezette Eleanort, keze a lány derekán pihent. A zenekar rázendített, és a megzavart hölgyek és urak lassan párokat alkottak. Hart megtette az első lépéseket a keringő fő dallamára, miközben erőlködés nélkül vezette Eleanort. Elforogtak Mac és Isabella mellett, akik ott maradtak, ahol a körtáncot vezették.

– Mi az ördögöt művelsz, Hart? – kérdezte Mac. – Táncolj inkább a feleségeddel! – felelte Hart. – Örömmel. – Mac vigyorogva átkarolta Isabellát, és már tovább is perdültek. – Beszélni fognak rólad – jegyezte meg Eleanor, amint Hart a terem közepére penderítette. – Szükséges is, hogy beszéljenek rólam. Ne vágj olyan arcot, mintha félnél, hogy a lábadra lépek! Talán azt hiszed, azért nem táncolok soha, mert elfelejtettem, hogyan kell? – Azt gondolom, hogy mindent a magad céljai érdekében teszel, Hart Mackenzie. Nem. Hart nem felejtett el táncolni. A parkett tele volt, Hart ereje mégis úgy pörgette Eleanort, hogy nem ütközött össze senkivel. Egyik keze határozottan fogta a derekát, a másik a kesztyűs kezét. Izmos válla lágyan mozgott Eleanor keze alatt, és mintha elektromos áram futott volna végig a testén az érintéstől. Harttal újra meg újra körültáncolták a parkettet. A tágas és fényűző terem forgott Eleanor körül, csupán elmosódva látta maga körül a vendégek döbbent arcát. Hart Mackenzie sohasem volt hajlandó felkérni senkit, most mégis Lady Eleanor Ramsayvel táncolt, a korban ugyancsak benne járó vénlánnyal, aki sok-sok éve kiadta az útját. S hogy táncolt! Nem udvariasan és unottan, hanem tüzes hévvel. Harton látszott, hogy fütyül mások véleményére. Ma este Eleanorral táncolt, rá sem hederített a világra. Eleanor könnyűnek érezte a lábát, a szívét még könnyebbnek. Szeretett volna hátradőlni Hart karjában, és nevetni, gondtalanul nevetni. – Azon az első estén is keringőztünk, amikor megismerkedtünk – igyekezett túlharsogni a zenét Eleanor. – Emlékszel? Mindenki rólunk beszélt. – A romlott Hart Mackenzie az ifjú Eleanor Ramsayt választotta ki magának. Pompás volt. Hart szeme még mindig vadul villogott. – Nem akkor találkoztunk először. Még csak kilencéves voltál, én pedig tizenhat. Kilmorganben jártál látogatóban, és egy kis dallamot próbáltál eljátszani a hangversenyzongorán. – S te mellém ültél, és megmutattad, hogyan kell. – Eleanor mosolygott az emléken, a magas Hart, már akkor is nagyon jóképű volt sötét zakójában és kockás szoknyájában, áradt belőle az arcátlan magabiztosság. – Természetesen a lehető legleereszkedőbb modorban. A harrow-i egyetemista méltóztatott észrevenni egy gyereket. – Ördögi kis bestia voltál, El. Mackel egereket dugtatok a zsebembe. Eleanor nevetett, miközben forgott vele a bálterem. – Igen, remek mulatság volt. Azt hiszem, még sohasem futottam olyan gyorsan. Sem korábban, sem később. Gyönyörű volt Eleanor szeme, amikor gondtalanul kacagott, csillogó kékség, akárcsak a skót tavak felszínén megcsillanó napfény. Hart maga akarta megbüntetni Macet az egerek miatt, de az apjuk tudomást szerzett a csínyről, és félholtra verte a fiút. Hart fékezte meg a kezét, és végül neki is jutott az öccsének szánt verésből.

Eleanor mosolya eltörölte az emlék sötét felhőjét. Hála az égnek! Eleanor mindig ilyen hatással volt rá. – Úgy értettem, azon az estén keringőztünk, amikor rendesen bemutattak minket egymásnak – helyesbített Eleanor. – Loknikban viselted a hajadat. – Hart közelebb húzta magához, hirtelen eltűnt a távolság a testük között. – Az idős hölgyekkel üldögéltél, illedelmesen és tiszteletreméltón, én pedig rettentően kívántalak. Hart a keze alatt érezte Eleanor derekának kecses ívét, testének forróságát, amint arcát elöntötte a pír. Nem változott semmi. Hart még most is kívánta. Eleanor mosolygott, ahogyan azon a réges-régi estén tette, bátran és kihívóan. – Mégsem követtél el semmi huncutságot. Bevallom, csalódott voltam. – Mert nem nyilvánosan szoktam huncutkodni. Mint ahogyan a teraszon, a csónakházban és a nyári lakban később be is bizonyítottam. Eleanor bájosan elpirult. – Szerencsére itt most nagyon is nyilvános helyen vagyunk. Hart hirtelen megtorpant. Több pár kis híján nekik ütközött, de táncoltak tovább, egy szóval sem panaszkodtak. Hart Mackenzie Kilmorgan különc hercege volt, és a vendégei készséggel elnézték, bármit művelt is a saját házában. Hart gyorsan levezette Eleanort a táncparkettről. – Ezt kihívásnak tekintem – közölte, amint egy csendesebb sarokba értek. – Találkozunk a teraszon tíz perc múlva. Eleanor jellemző módon nyomban ki akarta faggatni a szándékairól, ám Hart csupán udvariasan biccentett, és magára hagyta.

Tíz gyötrelmes perc múlva Hart átvágott hatalmas háza hátsó folyosóján, szétrebbentve egy szobalányt és egy inast, akik szintén egy intim percet kívántak csenni maguknak, majd egy oldalajtón át kilépett a teraszra. A terasz elhagyatott volt. Hart megállt, lélegzete apró párafelhőkben hagyta el a száját. A hideg és a csalódottság kiábrándító arculcsapásként érte. – Hart? A suttogás a sötét árnyak közül hallatszott, azután Eleanor lépett ki az egyik oszlop mögül. – Ha már egyszer titkos találkára vágytál, nem választhattad volna inkább a szalont? Pokoli hideg van idekinn. Hart szívét elöntötte a megkönnyebbülés. Magához rántotta Eleanort, előbb egy gyors, forró csókot nyomott a szájára, azután sietve levezette a terasz lépcsőjén, ki a kertből, végig a ház oldala mellett, és be egy kapun, amelyik egy lépcsőházba nyílt. Lementek a lépcsőn, és visszatértek a házba, egy hosszú, fehérre festett folyosóra. Errefelé nem jártak a cselédek, akik jelenleg Hart háromszáz vendégének kiszolgálásával voltak elfoglalva odafenn.

Hart egy másik ajtón át bevonszolta Eleanort a mosókonyha meleg gőzfelhőjébe. Itt nem volt világítás, de éppen elég fény szűrődött be az ablakokon keresztül, a gázlámpákkal megvilágított mellékutcáról. Hatalmas kád állt a helyiség egyik felében, csapokkal ellátva, amelyekből a fal másik végében lévő vízmelegítő forró vize tört elő. Összecsukott vasalódeszkák álltak a sarokban, a polcokon pedig vasalók sorakoztak, türelmesen várva, hogy felmelegedjenek a kis kályhán. Egy hosszú asztalon tiszta, összehajtogatott ágyneműhuzat és hófehér vászonnemű sorakozott, készen arra, hogy felvigyék az emeleti hálószobákba. Hart becsukta az ajtót, párás meleg ölelte őket körül. Eleanor meztelen vállára tette a kezét, nem tetszett neki, hogy vacog a hidegtől. A Neelyvel folytatott társalgás rossz ízt hagyott a szájában. Hart tudatában volt annak, hogy az emberek éppen olyan kéjencnek hiszik, mint amilyen Neely, hogy kétes gyönyöröket élvez mások rovására. Korábban Hartot sohasem érdekelte, mit gondolnak róla mások. Nem is értette, miért zavarta ma este Neely meglehetősen undorító kéjvágya. Nem igaz. Igenis értette. Nem akarta, hogy esetleg Eleanor is olyan embernek tartsa, mint amilyen Neely. – Miről akarsz négyszemközt beszélni velem? – kérdezte Eleanor. – Feltételezem, hogy nem sikerült megnyerned Mr. Neelyt. Ezért vagy ilyen szilaj kedvedben? – Nem. Neely kapitulált – válaszolta Hart. – Davidre bíztam a fickót. – Gratulálok. A győzelmektől mindig dühbe gurulsz? – Nem. – Hart Eleanor selymes vállát simogatta. – Nem Neelyről vagy a győzelmeimről akarok beszélni. – Akkor hát miről csevegnél szívesen? – pillantott rá pajkos ártatlansággal Eleanor. – A virágdíszekről? Vagy netán nem jutott elegendő pástétom a vacsoránál? Válaszként Hart beakasztotta ujjait Eleanor hosszú kesztyűjének szárába. Egymás után pattantak le a kesztyűről a gombok, ahogy húzta lejjebb, lejjebb és még lejjebb. Belecsókolt a lemeztelenített csukló belső felébe, azután még egy csókot lehelt rá. Forró, édes Eleanor! Hart a legszívesebben elmerült volna Eleanorban, hogy megtisztítsa magát mindattól, amit eddig tett, és a jövőben tenni fog, hogy miniszterelnök lehessen. A bált a hercegként kezdte, aki megpróbálja maga mellé állítani mindazokat, akik segíthetnek hatalomra jutnia. Olyan emberré változott, aki alkut kötne akár az ördöggel is, ha azzal elnyerné a szavazatát. Már nem akart az a lelkiismeretlen ember lenni. Ebben a pillanatban csakis Eleanorral akart lenni, kirekesztve az egész világot. Eleanor tekintete ellágyult, ahogy Hart magához vonta, és megcsókolta szétnyílt ajkát. Pattogott közöttük a levegő. Szikrák. Mindig szikrák. A férfi Eleanor alsó ajkát csókolta, azt a részt különösen hosszan, ahol megharapta. Sötét árnyak mozgolódtak még valahol Hart lelke mélyén, de nem hagyta, hogy tönkretegyék ezt a pillanatot. Amikor Eleanor ajka lágyan a szájához simult, melegen viszonozva a csókjait.

Eleanor édes volt, és gyengéd, ám legbelül mégis kemény, mint az acél. Hart megcsókolta a nyakát, azután a vállát, ahol a tüzes tánctól még verejtékesen csillogott a bőre. Nem volt elegendő. Egyáltalán nem. Hart felnyalábolta Eleanort, egy frissen mosott ruhával teli, alacsony asztalra ültette. Mielőtt Eleanor tiltakozhatott volna, máris a hátára fektette, és négykézláb fölébe kerekedett. – Tönkreteszed a tiszta ruhát – próbált ellenkezni Eleanor. – Rengeteget dolgoztak vele. – Egész Londonban én fizetem a legtöbbet a személyzetnek. – Hogy elviseljék a szeszélyeidet. – Hogy elcsábíthassam a szerelmemet egy halom tiszta ruhán. – Azzal Hart egy fehérneműt halászott elő Eleanor válla alól, egy vékony, lenvászonból varrt, csipkés szegélyű női alsót. – Méghozzá a te holmidon, azt hiszem. Eleanor megpróbálta kikapni a ruhadarabot a kezéből. – Hart, az ég szerelmére! Ne hadonássz az alsóneműmmel! Hart magasra tartotta az alsót, ahol Eleanor nem érhette el. – Miért olyan viseltes? – A popsit takaró rész anyaga kopott volt, a szárán a csipkét sokszor megfoltozták már. Hart felkapta a női alsóhoz tartozó alsóinget is, amely szintén finom anyagból készült ugyan, de az évek során bizony sokszor javítgatták gondos kezek. – Isabellának tetőtől talpig fel kell téged öltöztetnie. A fehérneműtől kezdve. – Most már magam is megtehetem – jelentette ki a büszke Eleanor. – A fizetésemből futja új fehérneműre. – Egy egész szobára valót be kell szerezned. Ezeket pedig dobd ki! – Kénytelen leszek, ha elszakítod őket. – Ne kísérts! – Hart megsimogatta Eleanor arcát az alsóinggel. – Ez vászon. Selyemben akarlak látni. – A selyem drága. A batiszt praktikusabb. S egyikben sem volna szabad látnod. Hart újra felemelte az alsót. – Amikor holnap felveszed, gondolj rám! – Megcsókolta a kopott kelmét, amely Eleanor kerek hátsójára fog kerülni. – Rémes vagy! – Sohasem tagadtam. – Hart ledobta kezéből a fehérneműt, és lehervadt arcáról a mosoly. – Tőled válok komisszá, El. Amikor belépek egy szobába, ahol te is ott vagy, hirtelen minden másról megfeledkezem. – Akkor nem kellene belépned olyan szobákba, ahol történetesen én is jelen vagyok. Túl sok felelősség nyomja most a válladat. – S éppen akkor táncoltál vissza az életembe, amikor készen állok eddigi legnagyobb sikerem elérésére. Miért? – Segíteni akarok neked. Már mondtam.

Hart közelebb hajolt, egyenesen Eleanor kék szemébe nézett. – Attól tartok, Isten csúf játékot űz velem. Bosszút akar állni. Eleanor a homlokát ráncolta. – Nem hiszem, hogy Isten így működik. – Az én esetemben igen. De hát bennem mindig is volt valami ördögi. Talán téged küldött, hogy megments. – Ezt erősen kétlem. Téged senki sem menthet meg, Hart Mackenzie. – Helyes. Nem is akarom, hogy megments. Legalábbis nem most. – Akkor mit akarsz? – kérdezte Eleanor. – Hogy megcsókolj. Eleanor tekintete ellágyult. Átkarolta a férfi nyakát, és Hart egyszeriben elfeledte a sötétet, elfeledte Neelyt, elfeledett Eleanor kivételével minden egyebet. Szájuk találkozott a helyiség csendjében, Eleanor forrón viszonozta a csókját. A tiszta ruha szétcsúszott alattuk, miközben Hart teljesen hátára döntötte Eleanort, és szoknyái közé nyomta a térdét. Szerette volna letépni a szoknyákat, amelyek távol tartották. Onnan már könnyű lett volna lehúzni Eleanorról az alsóját, egyetlen gyors mozdulattal belehatolni. S akkor teljesen eggyé válhattak volna. Felkutatta volna a belsejében lobogó tüzét, egyesült volna a nővel, akit mindig is kívánt. Aki után epekedett. Hosszú éveken át. Ha udvariasan környékezi meg, Eleanor minden bizonnyal visszautasította volna. Így hát nem volt szabad udvariaskodnia. Hart egészen lehúzta Eleanor kesztyűjét a kezéről, és keményen a tenyerébe csókolt. Azután egyszer Eleanor csuklójára, másodszor a magáéra csavarta a hosszú szárú kesztyűt. Eleanor döbbenten figyelte, nem sejtette, mi lehet Hart célja. A férfi maga sem tudta. Csak abban volt biztos, hogy Eleanort a közelében akarja tartani. A kesztyű alkotta fura kötelék érintésétől tűz futott végig Eleanor tagjain. Hart teste ránehezedett, és a csuklójukra tekert kesztyű összekötötte őket. Csókolózni már régen megtanította Eleanort. Megmutatta, hogyan nyissa szét az ajkát, hogyan engedje be kutató nyelvét a szájába. Eleanor hagyta, hogy Hart lassan, fokozatosan elcsábítsa, elvegye az ártatlanságát. Megtanította arra is, hogyan adja át magát a vágyainak, félelem nélkül. – El – suttogta Hart. Még a lélegzés is fájt. Hart úgy ejtette ki a nevét, mint azon a csodálatos napon a skóciai nyári lakban, amikor lefektette és csókolta a ragyogó napsütésben. Azt mondta, hogy kívánja, sőt azt is részletesen kifejtette, hogyan. Eleanor csábítóan nevetett, élvezte hatalmát a férfi felett. Eleanor Ramsay, aki térdre kényszeríti a nagy Hart Mackenzie-t. Ostoba kis Eleanor! Sohasem volt hatalma Hart fölött, és a férfi ezt még aznap be is bizonyította.

S most ismét készen állt, hogy teljes bizonyságot tegyen róla. Belecsókolt Eleanor dekoltázsába, lehelete felforrósította csupasz bőrét. Hart haja olyan volt, akár a nyersselyem. Eleanor azon kapta magát, hogy szabad kezével a fejét simogatja – pedig nem adott parancsot a kezének. Hart elveszejti. Ismét. Hart, ne! Engedj el! Nem jöttek szájára a szavak. Hart a nyakát csókolta, megannyi billogot hagyva rajta. Eleanor felhevült a tánctól, fázott a kinn töltött néhány percnyi hidegtől, ám belül lángolt. A férfi teste tökéletesen illett az övéhez. Hart Mackenzie újra a karjában volt, ahová tartozott. Hart felemelte a fejét, aranyszeme elsötétült. – Hiányoztál, El. Hiányoztál. Annyira hiányoztál, hogy megszakad a szívem. Hart ismét megcsókolta, és Eleanor már tudta, hogy meg fogja adni magát. Ma éjjel Harté lesz, bármibe kerüljön is. Megrémítette, hogy ilyen könnyen meghajolt az akarata előtt. A csuklóikra tekert kesztyűtől megborzongott. És még inkább, amikor Hart felemelte megkötözött csuklóját, és belecsókolt. Azután megnyalta, és finoman megharapta. Újabb harapás következett, majd Hart felemelte a fejét. – El, azt akarom… – Tudom. – Nem, nem tudod. Nem tudhatod. – Hart a fejét rázta. – Te magad vagy az ártatlanság, én pedig a megtestesült gonosz. Eleanor mosolygott, a szíve hevesebben vert. – Kissé valóban ördögi vagy, ezt el kell ismernem. – Fogalmad sincs, mit akar egy olyan férfi, mint én. – Valami fogalmam azért van. Emlékszem a nyári lakra. Meg a hálószobádra, Kilmorganben. – Eleanor háromszor volt Hart Mackenzie szeretője; háromszor érezte úgy, hogy belehal a boldogságba. – Az csupán ártatlan játék volt. Visszafogtam magam, mert nem akartalak bántani. Hart most is visszafogta magát. Eleanor kétségbeesést látott a férfi szemében, de nem értette az okát. Szerette volna megnyugtatni, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. – Folyton azt mondogatom magamnak, hogy becses vagy, és törékeny – folytatta Hart. – De forró tűz szunnyad benned, amelyet meg akarok érinteni. Szeretném megmutatni neked a komisz játékaimat, életre akarom kelteni azt a tüzet, hogy megtanítsalak rá, mire lehet képes. – Ez nem hangzik olyan rossznak. – Pedig rossz lehet, El, nagyon rossz. – Nem félek – felelte Eleanor mosolyogva.

Hart tüzesen felnevetett. – Mert még nem ismersz igazán. – Többet tudok rólad, mint hinnéd. – Megkísértesz, ahányszor csak rám nézel. Ezzel a legyezővel is. – Hart felvette a legyezőt az asztalról, és a helyiség túlsó végébe hajította. Eleanor tiltakozva nyújtotta utána a kezét. – Jóságos ég, Hart! Ha most eltörted… a legyezők nagyon drágák. – Veszek neked egy újat. Egy egész szekérnyit veszek, ha megígéred, hogy soha többé nem használod úgy, ahogyan ma este… amikor minden férfinak tudomására hoztad a teremben, engem is beleértve, hogy csókra vágysz. Eleanor szeme csodálkozva elkerekedett. – Semmi ilyesmit nem tettem. – Állandóan az ajkadhoz érintetted azt az átkozott vacakot, és kacéran pislogtál fölötte. – Nem is igaz. – A legszívesebben már ott a bálteremben magamévá tettelek volna. Most is erre vágyom. Azt akarom, hogy meztelenül feküdj ezen az asztalon, és azt… Hart elharapta a szavait, és Eleanor vére száguldani kezdett az ereiben. – Mit akarsz? A férfi elködösült szemmel nézett rá. – Mindent. A szeretőd akarok lenni, minden lehetséges értelemben. A hálószobádba akarok menni minden éjjel, és olyan dolgokra akarlak tanítani, amelyek megdöbbentenek. A legjobb, ha bezárod az ajtódat, El, mert nem tudom, meddig leszek képes távol tartani magam. Hart mosolyában bűn bujkált, a rideg felszín alól végre előbukkant az életteli ember, akinek Eleanor egykor ismerte. Igazat mondott; annak idején, évekkel korábban Hart valóban visszafogta magát. Eleanor néha vad mohóságot vélt megpillantani az arcán, amikor ránézett, amelyet azután Hart gyorsan álcázott. – Mondtam, hogy nem félek – erősködött Eleanor. – Nem vagyok szűzies ifjú hölgy, akinek menedék és védelem kell. Hiszen én tanácsoltam Ainsleynek, hogy szökjön meg Cameronnal. – Te voltál, kis csibész? – Tőlem kért tanácsot, mert már volt tapasztalatom egy Mackenzie fivérrel. Hart gyengéden megsimogatta Eleanor haját. – Akarlak. Már az első pillanattól fogva akartalak. Mindig csak téged. S ezért kell most felkelned erről az asztalról, és elmenekülnöd tőlem. Most rögtön. – De… Hart felhúzta magához egy újabb csókra, és kényszerítette, hogy kinyissa a száját. Fogaival Eleanor ajkát harapdálta, aki hozzásimult, és viszonozta a vad csókokat. A férfi hirtelen elengedte, Eleanor pedig visszaesett a puha ruhaneműre, kifulladtan, sajgó szájjal.

Hart felszabadított valamit Eleanor szívében. Végighúzta kezét a férfi karján, érezte a kabát alatt feszülő, acélos izmokat. Hart akkor közelebb hajolt, és a fülébe suttogott. – Távol kell tartanod magad tőlem, Eleanor Ramsay. Azt mondod, nincs szükséged védelemre, de pontosan arra van szükséged. Tőlem. Újra megcsókolta, erősen, követelőzőn. Eleanor egyszerre csak érezte, hogy a csuklója kiszabadul, és a kesztyű a keblére hull. Hart még egyszer megcsókolta, azután felemelkedett, és talpra állt. Eleanor felült, kezébe szorította a kesztyűt, miközben alig kapott levegőt. Hart finoman megsimogatta a fürtjeit, végül még egyszer megcsókolta. Mohó vágy égett Hart szemében, és Eleanor tudta, hogy félnie kellene, mégsem félt. Hart még mindig kívánta, ennyi év után is, amitől melegség és izgalom járta át a testét. Eleanor figyelte, amint Hart felülkerekedik kínzó vágyán, elrejti acélos önuralma alá. Hart reszkető kézzel érintette meg a smaragd fülbevalót. – Tartsd meg! – kérte. – Jól áll neked. Azzal minden bocsánatkérés és búcsúszó nélkül, egyszerűen kiment. Becsapta az ajtót, és elindult a kivilágított folyosón, Eleanort pedig egyedül hagyta, reszketve a gyűrött ruhával teli asztalon.

Hart pocsék hangulatban lépett be másnap reggel az étkezőjébe, amely tele volt emberekkel. A bál után megpróbált aludni egy kicsit, de nem sikerült, mert lehunyt szemmel is folyton csak Eleanort látta. Álmában szüntelenül táncoltak, ám a zöld ruha minden egyes fordulatnál egyre lejjebb csúszott, felfedve Eleanor gyönyörű keblét. Eleanor azonban mindig távolabb táncolt, Hart sohasem érte el. Eleanor csúfondárosan mosolygott, tudta jól, hogy a férfi kívánja, és nem kaphatja meg. Hart bosszúsan nézett körül, majd farkaséhesen a tálalóhoz indult. – Hát már senkinek sincs saját otthona közületek? Mac felkapta a fejét az asztal végén, ahol narancslekvárt kent a pirítósra a mellette ülő Isabellának. Isabella nem reagált Hart szavaira, csak jegyzetelt tovább kis noteszába, amelyet mindenhová magával vitt. Mac azzal vádolta Hartot, hogy mindent túlságosan megszervez, de Isabella listái még Harton is bármikor túltettek volna. Ian az asztal közepénél ült, előtte kiterített újság hevert. Elképesztően gyorsan tudott olvasni, ha nem akadt fenn valamin, kettőt is lapozott, mialatt Hart levette a tálakról a fedőt, és tojást meg kolbászt lapátolt a tányérjára. Lord Ramsay Ian mellett ült, ő is újságot olvasott, de sokkal lassabban, mélyen elmerült minden egyes oldal elolvasásába. Egyedül Eleanor hiányzott, amitől Hart még bosszúsabb lett. Lord Ramsay nem nézett fel, de készséggel válaszolt. – Nekem van otthonom, de úgy tudtam, hogy a vendége vagyok. – Nem önre gondoltam, Ramsay. A három fivéremről beszéltem, akiknek pompás házuk és saját személyzetük van.

Isabella nyugodt pillantást vetett Hartra zöld szemével. – A munkások szétszedték a hálószobákat a házunkban. Mondtam neked. Igen. Hart pontosan tudta. Iannek azonban nagy háza állt a Belgrave Square közepén, még Beth örökölte attól a nehéz természetű idős hölgytől, akinek a társalkodónője volt. Hart azzal is tisztában volt, hogy Ian és Beth tökéletesen lakható állapotban tartja a házat, arra az esetre, ha hirtelen kedvük támadna Londonba jönni. Ian persze egyetlen szót sem szólt, csak lapozott tovább. Akkor sem kezdett volna magyarázkodni, ha történetesen úgy tesz, mintha figyelne. Hart letette tányérját a helyére, az asztalfőn. – Hol van Eleanor? – Alszik, szegénykém – felelte Isabella. – Rabszolga módjára dolgozott egész nap és egész éjjel, alig néhány órája búcsúztattuk el együtt az utolsó vendégeket. Valószínűleg kimerítette az is, ahogyan összevissza rángattad a táncparketten. Tudod-e, hogy mindenki erről beszél, Hart? Mit akarsz tenni az ügyben?

Nyolcadik fejezet – Tenni? – Hart egy falat tojást tett a szájába. A rántotta hideg és ragacsos volt, de megrágta, és lenyelte. – Miért tennék bármit is? – Hart, kedvesem, rólad az a hír járja, hogy soha, semmilyen körülmények között nem viszel egyetlen hölgyet sem a táncparkettre – válaszolta Isabella. – Tudom. Hart már régen megtanulta, ha felkéri táncolni valamelyik ifjú hölgyet, az bizonyos várakozásokhoz vezet. A leányok és az édesanyjuk remélni kezdték, hogy házassági ajánlatot készül tenni, az apák Hart érdeklődésére alapozva mindenféle kegyeket igyekeztek kicsikarni. Hart már a pályafutása elején rájött, ha dróton akarja rángatni az embereket, az a legjobb, ha nem mutat érdeklődést egyetlen ifjú hölgy iránt sem. Csupán Eleanorral és a feleségével volt hajlandó táncolni, senki mással. – Tudom, hogy tudod – folytatta Isabella. – A mamák már megtanulták, hogy ne tereljék eléd lányaikat a bálokon, úgyis hiábavaló erőfeszítés volna. S akkor tegnap este egyszer csak derékon kapod Eleanort, és lelkesen végigkeringőzöd vele a báltermet. Lekaptad a puskaporos hordó fedelét! Egyesek úgy gondolják, hogy bosszúból tetted, amiért hajdan kikosarazott… mert hát Eleanort így most hírbe hozzák. Mások úgy vélik, hogy ezzel ismét megjelentél a házasulandók piacán. Hart félretolta a tojást, és inkább belevágott a kolbászba. Az pedig szemlátomást zsíros volt. Mi történhetett híres szakácsnőjével? – Egyedül rám tartozik, kivel táncolok vagy nem táncolok. Lord Ramsay felpillantott az újságból, ujját oda tette, ahol éppen tartott. – Ha híres, akkor nem, Mackenzie. Amikor valaki híres ember, minden tettét megvizsgálják. Megvitatják. Megtárgyalják. Spekulálnak rajta.

Hart mindezzel pontosan tisztában volt, hiszen az újságok egész életében tele voltak a Mackenzie családról szóló írásokkal, de ma sokkal ingerültebb volt, semhogy józanul lehetett volna beszélni vele. – Nincs jobb beszédtémájuk az embereknek? – morogta. – Nincs – felelte Lord Ramsay. – Nincs. – Azzal visszafordult az újságjához, és folytatta az olvasást. Isabella mindkét karjával az asztalra támaszkodott. Mac vidáman kente a lekvárt, és idegesítően vigyorgott Hart bosszúságán. – Puskaporos hordót említettem – ismételte Isabella. – Tegnap esti táncod azt jelenti, hogy mostantól minden Londonban, sőt a városon túl élő édesanya szabad zsákmánynak tekint téged. Megpróbálják a lányaikat közéd és Eleanor közé erőltetni, azt állítva, hogy sokkal jobb partik számodra. Ebben az esetben, Hart, gyorsan meg kell téged házasítanunk, hogy elkerüljük a lehetséges csatákat. – Nem – mondta Hart. Mac közbeszólt. – Te vagy a hibás, bátyó. Te csigáztad fel Isabella várakozását tavaly Ascotban, amikor bejelentetted, hogy újra megfordult fejedben a házasság gondolata. Teljesen izgalomba jött, de azóta sem tettél semmit. Ascotban, a páholyban Hart pontosan tudta, mit tesz. Most úgy vélte, fivéreinek talán az a romantikus elképzelésük támadt, hogy nyomban ellovagol Eleanor omladozó házához, átverekszi magát az elvadult kerten, hogy megtalálja és elragadja. Bármennyire tiltakozzék is – márpedig Eleanor bizonyára tiltakozna. Nem. Olyan alaposan és tudatosan fogja az asszonyává tenni, ahogyan a politikai kampányait szervezte. A nyílt udvarlás csak később következik, de arra is sor fog kerülni. Eleanor egyelőre itt él a házában, segít Wilfrednek és Isabellának megszervezni Hart életét, és közben hozzászokik a követelményekhez. Isabella feladata lesz, hogy rábeszélje Eleanort egy látogatásra valamelyik ügyes varrónőhöz, hogy Eleanor megszokja a szép holmikat és ne legyen képes lemondani róluk. Lord Ramsayt könyvekkel, múzeumokkal és neves tudósokkal való találkozásokkal kényezteti, hogy Eleanornak ne legyen szíve megfosztani apját ezektől az élvezetektől. Kis idő múltán Eleanor úgy belesüpped majd Hart életébe, hogy képtelen lesz elmenni többé. A tegnap esti tánc puszta szeszély volt. Nem, nem szeszély – súgta odabenn egy hang. – Perzselő szenvedély. Bármi volt is Hart indoka, a táncot arra használta, hogy tudomására hozza a világnak: ismét Eleanoron állapodott meg a szeme. Hart pártja hamarosan uralma alá hajtja az országot, a királynő Hartot kéri fel kormányalakításra, és akkor győzelmét Eleanor lába elé helyezi. – Mondtam már, Mac – válaszolta Hart. – Ez csakis rám tartozik. – A gyors házasság Eleanort is megmentené a botránytól – érvelt tovább Isabella, tudomást sem véve a férfiakról. – Minden figyelem új menyasszonyodra összpontosulna, és a tánc Eleanorral hamar elfelejtődne. Nem felejtődhet el. Hart gondoskodni kívánt róla.

Isabella lapozott a noteszában, és elővette a ceruzáját. – Lássuk csak! A hölgynek először is skótnak kell lennie. Hart Mackenzie számára nem terem angol rózsa. Másodszor, megfelelő családból kell származnia. Csakis egy gróf lánya vagy még rangosabb jöhet szóba. Nem igaz? Harmadszor, makulátlan hírűnek kell lennie. Nem fűződhet botrány a nevéhez. Negyedszer, nem lehet özvegy, hogy elkerülhesd a néhai férj családjának hirtelen követeléseit vagy bajkeverését. Ötödször, népszerűnek kell lennie, aki le tudja csillapítani az emberek kedélyét, miután te halálra gyötörted őket. Hatodszor, remek háziasszonynak kell lennie, hogy helytálljon a különböző ünnepségeiden, estélyeiden és báljaidon. Aki tudja, kit nem szabad ki mellé ültetni, és így tovább. Hetedszer, a királynőnek is nagyon kell kedvelnie. A királynő nem rajong a Mackenzie családért, de az olyan feleség, akit a kegyeiben tart, sokat segíthet, amikor miniszterelnök leszel. Nyolcadszor, az ifjú hölgynek olyan szépnek kell lennie, hogy elismerést váltson ki, feltűnő viszont nem lehet, nehogy irigységet keltsen a híveidben. – Isabella felemelte a ceruzát a papírról. – Mindent felírtam? Mac? – Kilencedszer, legyen képes elviselni Hart szeszélyeit – egészítette ki Mac a felsorolást. – Ó, igen – írta Isabella. – Hozzátenném még, hogy legyen nyakas és határozott. Összesen tíz feltétel, szép, kerek szám. – Isabella, kérlek, hagyd abba! – morogta Hart. Meglepő módon Isabella engedelmesen abbahagyta az írást. – Egyelőre végeztem. Összeírom a követelményeknek megfelelő ifjú hölgyeket, és neki is láthatsz az udvarlásnak. – Udvaroljon az ördög! – csattant fel Hart. Hirtelen valami hideg és nedves ért a térdéhez. Az asztal alá pillantott, ahonnan Ben nézett fel rá, és közben farkával csapkodta a padlót. – Miért van a kutya az asztal alatt? – Iant követte – felelte Isabella. – Ki követte Iant? – Eleanort megelőzte a hangja. Vajon Eleanor kimerültnek tűnt a hosszú éjszakától, a heves tánctól és csókolózástól Harttal, előbb a lépcsőházban, azután a mosókonyhában? Nem. Üde volt és tiszta, kedvenc levendulaszappanának illata áradt belőle, miközben Hartot megkerülve a tálalóhoz sétált. Levendula – Hart számára ez az illat mindig Eleanort jelentette. Eleanor szedett a tányérjára, azután az asztalhoz hozta, csókot nyomott az apja arcára, majd helyet foglalt az apja és Hart között. – Drága, öreg Ben – mondta Isabella. – Szereti Iant. Eleanor benézett az asztal alá. – Ó! Jó reggelt, Ben! Jó reggelt kíván a kutyának – gondolta bosszúsan Hart. – Hozzám bezzeg egy szava sincs. – Eleanor, mit gondolsz Constance McDonaldról? – érdeklődött Isabella. Eleanor úgy látott neki a hideg tojásnak és a zsíros kolbásznak, mintha a legfinomabb ambrózia volna. – Mit gondolok róla? Miért? – Hart lehetséges feleségeként. Listát állítunk össze a jelöltekről.

– Tényleg? – Eleanor jóízűen evett, tekintete Ianen és az újságján pihent. – Igen, azt hiszem, Constance McDonald nagyszerű felesége lenne. Huszonöt éves, jól lovagol, pontosan tudja, hogyan csavarja ujja köré a nagyképű angolokat. Ügyesen bánik az emberekkel. – Ne feledd, hogy az apja a Vén John McDonald – vetette ellen Mac. – A McDonald klán feje, igazi ogre. Sokan rettegnek tőle. Engem is beleértve. Kis híján agyonvert tejfelesszájú koromban. – Mert részeg voltál, és félig letaroltad az egyik földjét – emlékeztette Isabella. Mac vállat vont. – Az igaz. – Vén John miatt ne aggódj – mondta Eleanor. – Kezes bárány, ha megfelelően bánnak vele. – Nagyszerű! – örvendezett Isabella. – Miss McDonald tehát a listára kerül. Na és Honoria Butterworth? – Az ég szerelmére! – ugrott fel Hart. Az asztal körül mindenki elhallgatott, és Hartra meredt, még Ian is. – Muszáj gúnyt űzni belőlem a saját házamban? Mac hátradőlt a széken, két kezét összekulcsolta a tarkóján. – Jobban szeretnéd, ha az utcán űznének gúnyt belőled? Talán a Hyde Parkban? A Pall Mall közepén? Vagy a klubod kártyaasztalánál? – Mac, fogd be! Lord Ramsay halkan kuncogott, amit köhögéssel igyekezett palástolni. Hart lenézett a tányérjára, és észrevette, hogy a kolbász, amelyből csak egy falatot evett, nyomtalanul eltűnt. Az asztal alól csámcsogás hallatszott, és Eleanor rendkívül ártatlan arcot vágott. Kiáltás tört fel Hart torkából, nem bírta visszafogni. Hangjától megremegtek a kristálypoharak és a csillár, sőt még Ben is abbahagyta a csámcsogást. Hart elrugaszkodott az asztaltól, feldöntve maga mögött a széket. Kicsörtetett a szobából, végig a folyosón, majd le a lépcsőn; minél előbb ki akart jutni a házból. A háta mögött még hallotta Eleanor hangját. – Jóságos ég, ennek meg mi baja ma reggel?

Kész szerencse, hogy Hart elment, gondolta magában Eleanor, kissé bizonytalanul fogva kezében a villát. Zavartan feszengett Hart előtt a mosókonyhában váltott szédítő csókok és a lépcsőház korlátján történtek miatt. Éppen az a bugyi volt rajta, amelyet Hart az éjjel kihúzott a tiszta holmik közül, Maigdlin reggel vitte fel neki. Maigdlin egy szóval sem említette, hogy a személyzet szomorú állapotban találta a tiszta ruhát, mert nem úgy történt. Eleanor ott maradt, és rendesen összehajtott minden holmit, mielőtt visszament Isabellához, hogy segítsen lebonyolítani a bál hátralevő részét. Amikor reggel Eleanor felvette a bugyit, eszébe jutott, amint Hart megcsókolta az anyagát, és arra kérte, hogy gondoljon rá. Eleanor gondolt is, és megesküdött volna, hogy a hátsóján érzi Hart ajkának érintését.

Eleanor elvette a maradék kolbászt Hart tányérjáról, és odaadta Bennek. – Miért írsz össze lehetséges menyasszonyokat Hartnak? Isabella letette a ceruzáját. – Dehogy írok. Ez csak sületlenség, Eleanor. Mindannyian tudjuk, hogy te vagy számára a tökéletes feleség. Hartnak csupán egy kis lökésre van szüsége. Eleanor hirtelen megdermedt. – Azt hiszem, egy dologban mégis igaza van, Izzy. Ez a kérdés csakis kettőnkre tartozik. – Ne fölényeskedj velem! Tudod, hogy igazam van. Nem igaz, Lord Ramsay? Lord Ramsay összehajtotta az újságot, és szépen maga elé tette, hogy a hátlapot is elolvashassa. – Nem volna olyan nagy baj, ha hozzámennél, El. Eleanor meglepetten nézett az apjára. – Azt hittem, örültél, amikor felbontottam az eljegyzést. Hiszen mellém álltál Harttal szemben. – Akkor valóban egyetértettünk. Hart felettébb arrogáns, sőt veszélyes volt, te pedig nem illettél hozzá. De most más a helyzet. Öregszem, drágám, és ha meghalok, nem hagyok rád egy fabatkát sem. Nyomorognál. Sokkal nyugodtabban pihennék, ha tudnám, hogy mindez a tiéd. – Körbemutatott a tágas ebédlőn. Eleanor a tojásba döfte a villáját. – Úgysem számít, hogy ti mind mit akartok, még az sem fontos, hogy én mire vágyom. Nem rajtunk múlik, igaz? Az asztal túloldalán Ian a mézes csuprot nézte. Mintha nem tudná, mit tesz, érte nyúlt, felemelte a cseppentőt, és az aranyló mézet hagyta visszacsöpögni a csuporba. – Mit gondolsz, Ian? – kérdezte Eleanor. Iantől mindig őszinteséget kap. Nyers őszinteséget, de most éppen erre volt szüksége. Ian nem válaszolt. Megint a magasba emelte a csepegtetőt, körbeforgatta a ragacsos mézet, figyelve, hogyan csöpög le a napfényben. – Hagyd békén! – mondta Mac. – Bethre gondol. – Tényleg? – kérdezte Eleanor. – Honnan tudod? Mac a lányra kacsintott. – Higgy nekem! Pompás volt az ötleted a mézzel, Ian. Ezt is nyugodtan elhiheted. Isabella elpirult, de nem látszott bosszúsnak. – Azt hiszem, Cameron kezdte ezt az ostobaságot. – Nem ostobaság. – Mac megnyalta az ujját, és Isabellához hajolt. – Finom. Lord Ramsay elmosolyodott, és ismét az újságba mélyedt. Eleanor Iant figyelte. – Hiányzik Beth – mondta neki. Ian elfordította tekintetét a mézről, és Eleanorra meredt. A szeme színe ugyanolyan volt, mint a mézé. – Igen. – Hamarosan látni fogod – válaszolta Mac. – A jövő héten utazunk Berkshire-be. Ian nem válaszolt, ám a férfi futó pillantásában Eleanor észrevette, hogy a jövő hét nincs eléggé közel. Letette hát a villáját, majd felállt, és odalépett Ianhez.

Mac és Isabella meglepetten nézte, amint Eleanor átöleli Iant, és megcsókolja az arcát. Feszülten várták, mit fog tenni a legifjabb Mackenzie. Ian ugyanis nem szerette, ha Bethen vagy a gyermekein kívül bárki megérinti. Ian azonban olyan magányosan ült a helyén, hogy Eleanor kötelességének érezte vigasztalni. A férfi hátrahagyta szeretett feleségét, és Londonba utazott, mert gondoskodni akart róla, hogy a bátyja ne törhesse össze Eleanor szívét. Nemes és nagylelkű cselekedet volt. – Nem lesz semmi bajom – súgta Iannek Eleanor. – Menj csak vissza hozzá! Ian meg sem rezzent, miközben Mac és Isabella visszafojtott lélegzettel lesték a válaszát, bár úgy tettek, mintha rájuk sem hederítenének. Még Eleanor apja is aggodalmasan pillantott fel. Ian lassan felemelte a kezét, és gyengéden megszorította Eleanor csuklóját. – Beth már úton van Berkshire felé – felelte. – Ott találkozunk. – Ma utazol? – kérdezte Eleanor. – Ma. Curry összecsomagol. – Helyes. Üdvözlöm Betht. – Eleanor még egyszer arcon csókolta Iant, majd felegyenesedett. Isabella és Mac fellélegzett, azután visszatértek a reggelijük maradékához, gondosan kerülve Ian tekintetét. Eleanor visszament a helyére, és közben letörölte a könnyeit.

– Wilfred – pillantott fel órákkal később Eleanor a Remingtonjáról. – Ebben a levélben nem áll semmi. Őfensége csak egy nevet és címet írt, semmi mást. Wilfred levette a szemüvegét, és íróasztala fölött rátekintett. – Nincs levél, milady – válaszolta. – Csak tegye bele a csekket egy üres levélpapírba, és címezze meg a borítékot! Mrs. Whitakernek – gépelte a borítékra Eleanor. – Mindössze ennyi? Semmi olyasmi, hogy „Ezúton küldöm a fizetséget…” vagy „Fogadja ezt a hozzájárulást jótékonysági munkájához…”? – Semmi, milady – felelte Wilfred. – Kicsoda ez a Mrs. Whitaker? – kérdezte Eleanor, elfordítva az írógép hengerét, hogy megcímezze a borítékot. – Miért küld neki Hart… – Felfordította a csekket, amelyet Wilfred színével lefelé tett az asztalra. – Ezer aranyat? – Őfensége igen bőkezű tud lenni – mondta Wilfred kitérőn. Eleanor fürkésző pillantást vetett rá, de Wilfred lehajtotta a fejét, és írt tovább. Eleanor már rájött, hogy Wilfred nem alkalmas arra, hogy értesülésekkel szolgáljon a Mackenzie családról. Nem volt hajlandó pletykálni senkiről és semmiről. Valószínűleg ennek köszönhette, hogy Hart előléptette lakájból személyi titkárrá. Eleanor azonban ezt rendkívül kellemetlennek találta. Wilfred maga volt a megtestesült diszkréció. Ám pontosan tudta, hogy Wilfred egészen emberi módon is tud viselkedni. Kentben élt a lánya és az unokája, akikért történetesen rajongott. Fényképüket az íróasztala fiókjában őrizte,

csokoládét, apró ajándékokat vett nekik, és a maga csendes módján eldicsekedett velük Eleanornak. Wilfred sohasem beszélt sötét múltjáról, amikor még sikkasztással foglalkozott; soha nem említett semmiféle feleséget; és soha nem mesélt Hartról. Ha egyszer Wilfred nem akarta, hogy Eleanor megtudja, miért küld Hart egy valóságos vagyont ennek a bizonyos Mrs. Whitakernek, akkor hiába faggatta; Wilfred kész volt akár a sírba is magával vinni a titkát. Eleanor feladta a kérdezősködést, felgépelte a címet a borítékra – George Street, a Portman Square közelében –, és végül takarosan belehajtotta a csekket az üres papírba. Lehetséges, hogy Hart megtalálta a fényképek forrását. Talán azért fizet a nőnek, hogy megsemmisítse őket, vagy hallgasson róluk, esetleg rávegye, hogy küldje el neki a többit is. Vagy éppenséggel Mrs. Whitakernek semmi köze a fényképekhez. Eleanor a csekket a borítékba csúsztatta, azután lezárta, és az elkészült levelek halmára helyezte.

A ház, ahol Mrs. Whitaker lakott a Portman Square közelében, meglehetősen hétköznapian festett. Eleanor alaposan szemügyre vette, amikor már harmadszor is elsétált előtte. Eleanor bevásárlásra hivatkozva szervezte meg a kirándulást, méghozzá ugyanarra az időpontra, amikor is Isabella visszament a saját házukba, hogy veszekedjen a felújítást végző munkásokkal. A hitelesség kedvéért Eleanor betért néhány boltba a téren és a közeli utcákban, apró ajándékokat vásárolt a Mackenzie gyerekeknek és anyáknak. Maigdlin csomagokkal megrakva loholt a nyomában. Eleanor semmiféle mozgást nem tapasztalt Mrs. Whitaker háza táján abban az egy órában, amíg fel és alá sétálgatott a George Streeten. Nem tisztogatták szobalányok a verandát, nem jöttek ki szolgák, hogy a szomszédos cselédlányokkal üssék el az időt. A spaletták csukva voltak, az ajtó is zárva maradt. Eleanor böngészni kezdte az utcai árusok standjait, hogy ajándékot vegyen Cameron fiának, Danielnek. Eleanor nehezen tudta megemészteni, hogy Daniel immár tizennyolc éves. Vad és boldogtalan kölyök volt, amikor Eleanor megismerte, aki mindig bajba keveredett, és folyton kivívta Cameron haragját. Ellenállt ugyan Eleanor anyáskodásának, de megmutatta neki élő bogarakból álló gyűjteményét, amely Hart szerint nagy megtiszteltetés volt. Daniel rendes fiatalemberré cseperedett, állapította meg Eleanor, annak ellenére, hogy nőtlen Mackenzie férfiak között volt kénytelen felnőni. Jelenleg az edinburgh-i egyetemen tanult, és kifejezetten boldognak látszott. Eleanort a Danielről való elmélkedésből az zökkentette ki, hogy váratlanul kinyílt Mrs. Whitaker házának bejárata. Magas, nagydarab inas lépett ki rajta, mint akiket Hart is szívesen alkalmazott. Kocsi gördült a ház elé, és az inas odasietett, hogy kinyissa az ajtaját. Eleanor odalépett egy süteményeket árusító asztalhoz, és látta, hogy egy gyors léptű komorna lép ki a házból, a nyomában pedig egy másik nő, aki csakis Mrs. Whitaker lehetett. A hölgy nem volt magas, ám annál érzékibb, amit nem is próbált titkolni. Még a hideg ellen viselt szőrmestólát is úgy rendezte el, hogy kilátsszon dús keble. Sminkelte magát – arca és szája

erősen piroslott –, a legújabb divatot követő kalapja alatt pedig túlságosan feketének tűnt a haja. Mrs. Whitaker megigazította feszes bőrkesztyűjét, és barátságosan biccentett az inasának, aki besegítette a kocsiba. Eleanor nyíltan bámult az úrnővel és komornával elgördülő kocsi után. Az inas nem nézett se jobbra, se balra, hanem egyenesen bement a házba, és becsukta maga mögött az ajtót. – Jóságos ég! – mondta Eleanor az árusnak. – Ki volt ez? A férfi a távolodó kocsi után nézett. – Nem olyasfajta, akiről úri hölgynek beszélnék, kisasszony. – Tényleg? – Eleanor pénzt nyomott az árus markába, az pedig friss, meleg süteményt adott neki. – Most felkeltette a kíváncsiságomat. Ne aggódjon! Benne járok már a korban, és nem könnyen botránkozom meg. – Rosszféle nőszemély, ez az igazság, kisasszony. És az urak, akik éjjel-nappal bejáratosak hozzá… Az ország legelőkelőbbjei. Elhitte volna? Igen, Eleanor nagyon is el tudta képzelni. Kicsit sem lepte meg, hogy Mrs. Whitaker kurtizán. A drága szőrme, az elegáns hintó és a pompás lovak pedig azt bizonyították, hogy meglehetősen sikeres a szakmájában. Eleanor kicsomagolta és rágcsálni kezdte a süteményt, hogy a bosszúságát leplezze. – Magasságos ég! – álmélkodott. – A legrangosabbak – folytatta az árus. – Miket tudnék mesélni! Főrangú úriemberek. Meg hercegek, mint az a skót, aki folyton szoknyában jár. Miért hord egy férfi szoknyát, meg nem mondhatom. Az ember még azt hihetné, hogy befagy a hátsó fele. Vagy nem? Jaj, bocsásson meg, kisasszony! Megfeledkeztem magamról. – Semmi baj – mosolygott Eleanor, és még egyet harapott a süteményből. Aki kíváncsi, az bizony tényleg hamar megöregszik. Mrs. Whitaker kurtizán volt, és Hart Mackenzie ezer aranyat küldött neki. A fényképekért? Vagy talán azon szolgálatokért, amelyekért az urak általában fizetni szoktak a kurtizánoknak? Nos, Hart férfi volt, a hölgy pedig, aki hosszú évekig a szeretőjeként kiszolgálta, két éve meghalt… az urak pedig köztudottan erős testi szükségleteikről voltak híresek. Ez vitathatatlan tudományos tény volt. Előkelő hitveseik sem megérteni, sem elviselni nem tudták ezeket a szükségleteket, fejtegették a tudósok, mert az előkelő hölgyeknek nem voltak ilyen szükségleteik. Teljes ostobaság. Eleanor nevetségesnek találta ezt a kitalációt, ahogyan az apja is. Valójában az urak azért látogatták a kurtizánokat, mert élvezték. A hölgyek ellenben otthon maradtak, és elnézték a férjük kicsapongásait, mert nem volt más választásuk. Hart sohasem volt szent, és pillanatnyilag nem volt elkötelezve senkinek. Eleanornak nem lett volna szabad elítélnie. Mégis fájt a szíve, és egy pillanatra minden összemosódott a szeme előtt. Újabb hintó érkezett, sötét foltként a ködbe borult utcán, miközben Eleanor továbbra is mozdulatlanul állt egy helyben.

A hintó határozott alakot öltött, amint megállt Mrs. Whitaker háza előtt. – Nem kellett volna falra festeni az ördögöt – csóválta fejét az árus. – Ez az ő címere. A skót hercegé. Eleanor látása hirtelen kitisztult. Nem volt ideje elfutni, nem volt hová elrejtőzni. Vállával a legközelebbi lámpaoszlophoz sietett, és nekitámaszkodott, elfordítva az arcát, hogy még egyet harapjon a süteményből. Egyszer csak szögletes, kifényesített cipőt pillantott meg maga előtt, fölötte pedig a kék-zöld Mackenzie-kockás szoknya szegélyét. Tekintete felfelé vándorolt a friss, fehér ingre a nyitott nagykabát alatt, majd Hart gránit keménységű arcán állapodott meg a kalap karimájának árnyékában. Hart egy szót sem szólt. Pontosan tudta, miért bujkál Eleanor egy Mrs. Whitaker nevű kurtizán háza előtt – nem kellett kérdeznie. Eleanor bizonygathatta volna, hogy véletlenül állt meg süteményt venni háromlépésnyire az asszony ajtajától, de Hart tudta az igazat. Eleanor a férfi szemébe nézett, és nem volt hajlandó szégyenkezni. Elvégre nem ő látogatta a kurtizánt, és fizetett ezer aranyat a szolgálataiért. Ott ácsoroghattak volna egész nap a hideg utcán, farkasszemet nézve, ha nem nyílik ki hirtelen a ház ajtaja. Ismét az előbbi, nagydarab inas lépett ki rajta, ám ezúttal egy férfit cipelt a vállán. Hart szinte rá sem hederített, miközben a szolga Hart kocsijához ment, és berakta az eszméletlen férfit. Eleanor megdöbbenése csak fokozódott, amikor David Fleming jött ki következőnek a házból, felpillantott a felhős égre, majd feltette a kalapját, és ő is beszállt Hart hintójába. Eleanor visszafordult Harthoz, ajkán máris kérdések sorakoztak. Hart a hintóra mutatott. – Szállj be! Eleanor megdöbbent, és a süteményárus, aki eddig élvezettel figyelte a jelenetet, kissé megijedt. – Nem szükséges – válaszolta Eleanor. – Fogok egy bérkocsit. Maigdlint is magammal hoztam, sőt rengeteg csomagom van. – Szállj be a kocsiba, El, vagy a tetejére szíjazlak! Eleanor a szemét forgatva bekapott még egy falat süteményt. Intett Maigdlinnek, aki egy másik árus asztalánál állt, kicsit távolabb. – Gyere, Maigdlin! Indulunk. A lány megkönnyebbülten sietett Eleanorhoz és az ismerős kocsihoz, majd lerakta a csomagokat, és hagyta, hogy Mrs. Whitaker inasa felsegítse a kocsis mellé. A süteményárus tátott szájjal bámulta az eseményeket, és elfelejtette levenni az újabb süteményt parányi tűzhelyéről. – Semmi baj – vigasztalta Eleanor az árust. – Őfensége kissé goromba természetű. Nem tehet róla. – Azzal sarkon fordult, és a hintóhoz lépett. – Hart, légy szíves, adj a jó embernek egy koronát a fáradságáért!

Kilencedik fejezet

A hintóban Eleanor leült a két már odabenn üldögélő úrral szemben – David Fleminggel és egy eszméletlen, sápadt angollal, akit még sohasem látott. – Ez meg ki? – kérdezte Eleanor. A szolga elkezdte beadogatni a csomagokat, és Eleanor lehajolt, hogy David ülése alá helyezze őket. – Elnézést! Be tudná ezt tenni oda? Óvatosan, mert törékeny. David engedelmeskedett, véreres szemmel fürkészve Eleanort. Estélyi öltözéket viselt, erős szivar-, brandy-, parfüm- és még valamilyen más szagot árasztott. Az utóbbit Eleanor először nem tudta azonosítani. Régen nem érzett ilyen szagot, de azután mégis rájött, mi az – olyan férfi szaga, aki nővel volt. David figyelmét nem kerülte el Eleanor arckifejezése. Elvörösödött, elővette a flaskáját, és jól meghúzta. – Hart, ne ülj oda! – szólt Eleanor, amikor Hart beszállt a kocsiba. – Bethnek vettem. Nem tudnál kicsit…? Hart felmordult, fogta a csomagot, és az ülés fölötti polcra hajította. – Nem tehetted volna hátra a csomagjaidat? – Jóságos ég, dehogy! Némelyik törékeny, és nem szeretném, ha egy szerencsés tolvaj megfosztana tőlük. Jól tudod, hogy a tolvajok gyakran felmásznak a hintók hátuljára, és megdézsmálják a poggyászt. – De nem erre a hintóra – tiltakozott Hart. – Mindig adódhat egy első alkalom. Egy heti béremet költöttem ezekre az ajándékokra. A kocsi nekilódult. David még mindig nem tért magához. – Mit művelsz, Mackenzie? Hiszen ez Eleanor. – Mr. Fleming tehát felébredt – jegyezte meg Eleanor csípősen. – Képes felismerni a hölgyeket, akiket évek óta ismer. – Szemügyre vette a másik, horkoló férfit. – Ez ki? David csak bámult Hartra, és nem válaszolt. – Mr. Neely – felelte Hart. – Ó! – mondta Eleanor megértőn. – Értem már. Mrs. Whitakerhez küldted cserében azért, amit ígért neked. – Szükségem van a támogatására Gladstone ellen – magyarázta Hart. – Hart! – Daviden aggodalom látszott. – Nincsenek titkaim Eleanor előtt. Nincsenek? – Semmi értelme – folytatta Hart. – Amint látod. – Ha megengedted volna Wilfrednek, hogy elárulja, miért küldtél a nőnek ezer aranyat, nem kellett volna személyesen utánanéznem – panaszkodott Eleanor. – Bár valóban vásárolnom kellett.

– Ezret? – David az alvó emberre pillantott. Mr. Neely ártalmatlannak látszott, mint valami tisztviselő vagy bankár, szépen ápolt kézzel. – Igaz, sok baj volt vele. – Sejtettem, hogy így lesz – morogta Hart. – Mit művelt? – ébredt fel Eleanor kíváncsisága. David aggodalmas pillantást vetett Hartra. – Azért hoztad Eleanort a kocsiba, hogy romlott kéjencnek lásson. Nem igaz? – Már eddig is tudtam, hogy romlott kéjenc, Mr. Fleming – vágott vissza Eleanor. – Soha nem rejtette véka alá. Ez az ember kicsinek és törékenynek látszik. Miféle gondot okozhatott? – Nem akart távozni – válaszolta Hart. – Nekem ezt mondták. Végül hogy oldottad meg? – kérdezte Davidtől. – Bőséges whiskyvel. Túl azon, ami már amúgy is benne volt. Amikor egy puritán elhajol, érdemes megnézni. Kétlem, hogy sok mindenre emlékezni fog. – Helyes – bólintott Hart. – Nem szeretném, ha bűnbánatában egyenesen visszarohanna a riválisaimhoz. Szemmel tartod? – Hát persze. Kijózanítom, csillapítom a gyötrelmeit, amennyire tudom, és elmesélem, milyen pompásan érezte magát. Eleanor figyelte az álmában szinte gyermekinek látszó Mr. Neelyt. – Megvesztegetted egy kurtizánnal, hogy elnyerd a szavazatát – csodálkozott Eleanor. David összerezzent. – A vesztegetés olyan közönséges szó. – Nem, igaza van – ellenkezett Hart. – Egyszerűen megvesztegettem, El. De szükségem van rá és a barátaira. Rezzenéstelenül állta Eleanor tekintetét. Hart tökéletesen tisztában volt azzal, milyen szörnyűséget követett el, és mérlegelte a következményeket, mielőtt cselekedett. Az eredmény végül az lett, hogy a magáénak tudhatta Neelyt. Hart tudta, hogyan kell kijátszani a fickót, és meg is tette. – Borzalmas vagy – mondta Eleanor. – Az. Gátlástalan volt, megszállott, és mindenáron győzni akart. Ezt látta Eleanor a férfi tekintetében. Ismét Mr. Neelyre pillantott. – Feltételezem, hogy rettenetesen fontos a támogatása? – Még húsz helyet tudhatok magam mögött. – S neked most minél több hátsóra van szükséged, ugye? David kurtán felnevetett. Hart rezzenéstelenül nézett Eleanor szemébe. Nem kérte a megértését, sem a bocsánatát. Egyszerűen megmutatta neki, kicsoda, és mit tett. – Úgy van – felelte. Eleanor mélyet sóhajtott. – Nos, akkor reméljük, hogy megérte az ezer aranyat.

Hart kiszállt a Grosvenor Square-en, meghagyva Davidnek, hogy vigye haza Neelyt, és fektesse le. Hősiesen ellenállt a kísértésnek, hogy Eleanort berángassa a házba. Közölte azonban, hogy beszélni akar vele a dolgozószobájában, ám igen hosszú időbe telt, mire Eleanor kikászálódott a hintóból, összes csomagjával egyetemben. David ostoba alázattal segédkezett. Szemlátomást még mindig fülig szerelmes volt belé. Eleanor utasította Maigdlint és Franklint, hogy a csomagokat vigyék a szobájába, az utcai árustól vett süteményt pedig osszák el, majd végre-valahára elindult felfelé. Eleanor még így is Hart előtt ért a dolgozószobába, mert Wilfred útközben elcsípte gazdáját, hogy mindenféle papírokat írjon alá a számára. Amikor Hart belépett, Eleanor a lakkozott, Anna királynő korabeli szekrény előtt állt. A bútor ajtaja tárva-nyitva volt, Eleanor pedig a benne rejlő festményt fürkészte. Hart odament, és a szekrény ajtaját becsukva elrejtette szem elől az apja portréját. – Zárva volt. – Tudom. Az íróasztalodban megtaláltam a kulcsot. Hart ismét bezárta a szekrényt, azután az íróasztalhoz lépett, és a kulcsot visszatette a helyére. – Azért tartom itt a kulcsot, mert nem akarom, hogy bárki is kinyissa a szekrényt. Eleanor vállat vont. – Csak kíváncsi voltam. – Még nem válaszoltál az igazi kérdésemre. Mi ütött beléd, hogy bérkocsival a Portman Squarere vitesd magad, és Mrs. Whitaker háza előtt álldogálj? – Miért őrzöd? Eleanor levette fátylas kalapkáját, és egyenesen Hart szemébe nézett. – Mit? – morogta Hart. – A rettenetes apád arcképét. Miért nem égeted el? – Édouard Manet festette. Értékes. – Monsieur Manet Mac egyik tanára volt, ugye? Hart egyszer régen elmesélte a történetet Eleanornak. Amikor az öreg herceg hajlandó volt megfestetni az arcképét Párizsban, Mac megismerkedett a neves festővel, és megszökött, hogy tanulhasson tőle. – Mac is tudna festeni neked egy éppen ilyen értékes képet – mondta Eleanor. – Szabadulj meg tőle! Hart szerette, ahogy Eleanor olyan tiszta szemmel néz a világra. Halott apja portréja az idegeire ment, mégis megtartotta, talán hogy az öreg herceg a képen keresztül láthassa, Hart már nem az a rémült fiatalember, aki régen volt. Hart azt akarta, hogy az apja észrevegye, miként múlta felül, és hogy több lett erőszakos kéjencnél. Addig ütöttél, amíg már lábra állni sem tudtam, de legyőztelek, te kurafi! Eleanor azonban csak rápillantott a képre, és azt mondta: Szabadulj meg tőle! – Azért tartom szekrénybe zárva, hogy ne kelljen látnom – magyarázta Hart. – A dédunokáim jó pénzért eladhatják.

– Még a gondolatát is gyűlölöm, hogy ott van benn, és kísért téged. – Nem kísért. Ne változtass mindig témát! Miért mentél Mrs. Whitaker házához? Eleanor az íróasztalhoz ment, rátette a két kezét, és Hart szemébe nézett. – Mert azt hittem, természetesen, hogy köze lehet a fényképekhez. Azt gondoltam, talán megzsarolt, azért fizetsz neki. Ezer arany egész vagyon. Rá kellett jönnöm, miért tetted. Hart nem fedezett fel Eleanor szemében mást, csupán kíváncsiságot. Haragnak vagy féltékenységnek nyomát sem látta. Eleanor haragjának nagy része akkor sem féltékenységből eredt, amikor tudomást szerzett Mrs. Palmerról. – Azért küldtem Neelyt Mrs. Whitaker házába, mert tudtam, hogy kezelni tudja az efféléket. Eleanor a homlokát ráncolta. – Mi az, hogy efféléket? Miféle emberekre célzol? – Puritánok, akik nagyviláginak akarnak látszani. Az ilyen emberek gyakran a legzabolátlanabbak, amikor eleresztik magukat. – S nyilván Mr. Flemingnek kellett eltávolítania. Mrs. Whitakernek nincs kifogása az ellen, hogy ilyen szívességet tegyen neked? – Ezer aranyat fizettem neki. Persze, hogy nincs kifogása. – Mrs. Whitaker iskolázott? Úgy értem, kifinomult nő? Hartnak fogytán volt a türelme. – Tudja az ördög. – Azért kérdezem, mert a levelek stílusa igencsak gyenge, ami inkább cselédre utal. Ám ha Mrs. Whitaker szegény családból származik, akár ő is írhat hibásan, hiába van nagy háza és prémes bundája. Kérdezted a képekről? – Nem! – Jóságos ég! Nagyon szeretsz kiabálni. Próbálom megoldani a problémádat, Hart, de elkelne egy kis segítség. Mrs. Whitaker ismerhette Mrs. Palmert, aki átadhatott neki néhány fényképet. Mrs. Whitaker és Mrs. Palmer barátok voltak? – Barátok? Az ég szerelmére, dehogy! Angelinának nem voltak barátai. – Magányos lehetett. Érdeklődnöd kell Mrs. Whitakernél, bár ha tényleg nem tud a képekről, olyan diszkrétnek kell lenned, hogy ne is szerezzen tudomást róluk. Nehéz feladat, de szerintem te meg tudod oldani. Eleanor gondolkodás közben összehúzta a szemét, ujját az ajkához érintette, és önkéntelenül is ott hagyta, ahol Hart megharapta. A férfi egész teste forró és kemény lett. Igazán könnyű lett volna megkerülni az íróasztalt, kigombolni Eleanor csúf ruháját, és fűzőig levetkőztetni. A nyakára tapasztaná a száját vetkőztetés közben, és nyomokat hagyna a bőrén. Eleanor felsóhajtott, keble megemelkedett az illendően begombolt ingváll mögött. – Talán ha én… – Nem – vágta rá Hart.

Eleanor szeme tágra nyílt. – Azt sem tudod, mit akartam javasolni. – Nem mész vissza Mrs. Whitakerhez, és nem próbálsz személyesen beszélni vele. A High Holborn-i házba sem mész vissza. Eleanor olyan csüggedten nézett rá, hogy Hart tudta, az utóbbi megjegyzésével nem hibázott nagyot. – Gondolkodj józanul, Hart! Nem fejeztem be a ház átkutatását, mert, ahogy talán emlékszel rá, erővel elcipeltél. Nem igazán számítok rá, hogy ott találom a képeket, de talán sikerül ráakadnom valamiféle kulcsra, hogy hová tűntek. Ha a biztonságom aggaszt, magammal viszem valamelyik bokszolódat. Hart türelmetlensége dühbe csapott át. – Nem! És ne is merészeld rábeszélni Iant, hogy elkísérjen. – Hart az öccsére gondolt, amint egyedül állt a szobában, ahol a nőt megölték, és a mennyezetet nézte. Nagyot lélegzett. – Felzaklatja. – Tudom. Nekem is említette. De azt is mondta, hogy még egyszer magának is látnia kell azt a helyet. Hogy elűzze a kísérteteket. Kísértetek. Az egész ház tele volt kísértetekkel. Hart a legszívesebben porig égette volna. – Ian különben sem vihet oda – folytatta Eleanor. – Már nincs itt. Ma reggel elment. Hart megállt. – Elment? Hogy érted, hogy elment? Hová a pokolba? – Berkshire-be. Hiányzott neki Beth, így hát azt mondtam, menjen haza. Beth azonban már úton van Berkshire-be, hogy segítsen Ainsleynek az előkészületekben, ezért oda indult. Nem fogják bánni, ha Ian korábban érkezik. – Mikor történt ez? Nekem nem szólt egy szót sem. – Sem magyarázat. Sem búcsúszó. Iannél ez nem volt szokatlan. Ha Ian valamit elhatározott, nem lehetett megállítani. – A politikai játékaiddal voltál elfoglalva – válaszolta Eleanor. – Tőlem elbúcsúzott, de nem akarta megvárni, amíg te visszajössz. Mikor veszítette el Hart az uralmat a saját háza fölött? Amikor utoljára látta az öccsét, Ian békésen újságot olvasott reggelinél az ebédlőben. Amennyire Hartnak tudomása volt róla, Iannek akkor még eszébe sem jutott, hogy egy órán belül Berkshire-be utazzon. Hart a reggeli rágós rántottára és zsíros kolbászra gondolt a tányérján, és ökölbe szorult a keze. – Eleanor, mit műveltél a szakácsnőmmel? – Hmm? – Eleanor felvonta a szemöldökét. – Ó, Mrs. Thomas. Üzenetet kapott, hogy beteg a nővére, én pedig azt mondtam, kap egy hét szabadságot, hogy meglátogathassa. Kentben lakik. Úgy értem, hogy a nővére, de mostanra persze már Mrs. Thomas is ott lehet. Reggelre még nem találtam mást a helyére, de estére már lesz másik szakácsnő. Mrs. Mayhew gondoskodik róla. Mikor veszítette el az uralmat? Azon a napon, amikor Eleanor Ramsay egy csapatnyi újságíróval körülvéve várta a klubja előtt, és Hart volt olyan bolond, hogy beültesse a hintójába, és hazahozza. Ma reggel még okosnak hitte magát, amiért a közelében tartotta, bevonta az életébe, úgy behálózta, hogy Eleanor végül azt higgye, a saját jószántából maradt.

Őrült volt. Eleanor nemcsak a feje tetejére állította a házát, hanem arra késztette, hogy állandóan képzelődjön róla, és folyton csak az járjon a fejében, hogy befejezze vele, amit este elkezdtek. Hart Eleanorra nézett, és kívánta – most rögtön. Levehette volna a nyakkendőjét, hogy gyengéden összekötözze vele Eleanor csuklóját. Vagy beköthette volna a szemét, hogy ne tudja, hol van, vagy milyen élvezeteket szán neki, amíg meg nem érinti a bőrét, bele nem csókol a nyakába, finoman meg nem harapdálja a vállát… Le akart venni Eleanorról mindent – ruhát, fűzőt, alsóneműt, azután ráfektetni az asztalra, és végignyalni a nyakától a lába közti csodáig. Még emlékezett rá, hogy a szeméremszőrzete is aranyvörös. Le akarta kötni a lány két kezét egy pár puha selyemharisnyával, amíg lakomázik rajta. Eleanor vonaglana a gyönyörtől, Hart pedig a fülébe súgná: – Bízol bennem? Igen – suttogná Eleanor. Újra meg újra élvezetet okozna neki, és amikor végül felhevülten rámosolyogna, fölébe kerekedne, és beléhatolna. Ebben a szobában tenné a magáévá, és elűzné a saját kísérteteit. A fantázia kemény, sajgó élvezetet nyújtott. Hart tudta, hogy a dolgozószobában áll, ott az íróasztal közte és Eleanor között, aki teljesen fel volt öltözve, mégis érzett minden érintést, minden csókot, minden lélegzetet. – Hart? – kérdezte Eleanor. – Jól vagy? A hangjában csengő aggodalom szíven ütötte Hartot. Felpattant, és elvette öklét az íróasztalról. Fájt, az egész teste sajgott belé, hogy távoznia kell, miközben Eleanor a kék szemében csillogó aggodalommal figyeli, de tudta, hogy rögtön el kell hagynia a helyiséget. Hart kényszerítette magát, hogy az ajtóhoz menjen, kinyissa és kisétáljon rajta, anélkül hogy akár csak egyszer is visszapillantott volna. Végigment a folyosón, megkerülte a szőnyeg közepén fekvő Bent, és szinte feltépte hálószobája ajtaját. Marcel, aki Hart egyik kabátját kefélte éppen, meglepetten kapta fel a fejét. – Engedj nekem fürdővizet, Marcel! – adta ki az utasítást Hart, miközben letépte magáról a nyakkendőt és az inget. – Hideg legyen!

Hartnak három napon át sikerült távol tartania magát Eleanortól. Felkelt és távozott, mielőtt a lány felébredt, és olyan későn járt haza, amikor már biztosan tudta, hogy alszik. Hart találkozókkal és vitákkal, értekezletekkel és bizottságokkal töltötte meg a napjait. Próbálta belevetni magát az ország és a birodalom gondjaiba, hogy elterelje gondolatait a magánéletéről. Sikerült is, amikor éppen ordítva vitatkozott az ellenzékével, amikor újabb képviselőt próbált maga mellé állítani, vagy amikor Fleminggel a klubjukban vagy valamiféle játékbarlangban tespedtek, hogy ott folytassák a politikai csatározást. Ám mihelyst Hart belépett a Grosvenor Square-i szobája ajtaján, és tudta, hogy Eleanor egy emelettel feljebb alszik, Hart látomása visszatért, és nem tudta elűzni.

Egyre több időt töltött távol az otthonától, késő éjszakákig tárgyalt, és értekezleteket agyalt ki, hogy minél tovább elmaradhasson. Egy ilyen rendkívül késő esti értekezlet után történt az első merénylet.

Tizedik fejezet Koromsötét volt, amikor Hart kilépett a parlament épületéből a kora hajnali órákban, folytatva David Fleminggel megkezdett vitáját. Hart hangos durranást hallott, azután kőszilánkok repültek szerteszét mellette a falból. Ösztönösen a földre vetette magát, és Davidet is lerántotta magával. Kocsisának bikaszerű bömbölését hallotta, amelyet nagydarab cselédeinek lábdobogása követett. David négykézlábra állt, a szemében rémület ült. – Hart! Jól vagy? Hart érezte, hogy egy kőszilánk megszúrta az arcát, szájában vért ízlelt. – Remekül. Ki lőtt? Elkaptátok? Hart egyik volt díjbirkózója érkezett lihegve. – Eltűnt a sötétben, uram. Vérzik, fenség. Eltalálták? – Nem, a falat érte a lövés, és a fal visszaütött – felelte Hart fekete humorral. – Jól vagy, Fleming? David a hajába túrt, és a flaskájáért nyúlt. – Jól. Jól. Mi az ördög? Mondtam, hogy a Fenian Szövetség tagjai képesek az életedre törni. Hart letörölte zsebkendőjével a vért, a szíve hevesebben vert, de nem válaszolt. A Fenian Szövetség tagjai Amerikába emigrált írek voltak, és azzal a céllal egyesültek, hogy megszabadítsák Írországot az angolok uralmától, szerteküldve tagjaikat a világban, hogy mindenfelé merényleteket kövessenek el. Reggel az egyik újság megírta, hogy Hart igyekszik megtorpedózni a részleges ír önállóságot biztosító törvénytervezetet, hogy eltávolítsa tisztéből a miniszterelnököt. Az írek hevesen válaszoltak. Hart ezt nem azért tette, mert ellenezte az ír függetlenséget – valójában azt szerette volna, ha Írország teljesen megszabadul az angol igától, mert ez kövezte volna ki az utat Skócia függetlensége felé is. Csupán úgy vélte, hogy a kormány törvénytervezete hatástalan. A miniszterelnök terve szerint Írország mindössze jelentéktelen függetlenségre tett volna szert – megengedve, hogy parlamentet hozzanak létre az ír belügyek intézésére, amely azonban változatlanul az angol kormánynak tartozott volna felelősséggel. Hart tisztában volt vele, ha kényszeríti a miniszterelnököt, hogy szavazásra bocsássa a törvénytervezetet, nem kapna elegendő támogatót az elfogadásához, ami bizalmatlansági indítványhoz és Gladstone lemondásához vezetne. Hart Írország teljes felszabadításának ötletével kívánt előállni, amint hatalomra került. Meg akart tenni mindent, hogy az ír önrendelkezésről szóló törvényt lenyomja az angolok torkán, hogy végül elérhesse valódi célját, a skót függetlenséget is. Ám az újságok írtak, amit akartak, és a dühös írek, akik nem tudták, mi jár Hart fejében, fenyegetőzni kezdtek.

Hart elküldte a cselédeit, hogy kutassák át a környéket, és kerítsenek elő minden arra járó rendőrt, majd beült a hintójába Daviddel, aki időközben már alaposan becsípett. Amikor hazaértek – miután Davidet kitették a lakásánál –, Hart figyelmeztette a cselédeket és a kocsist, hogy ne pletykáljanak a lövöldözésről, ne izgassák fel vele Eleanort és az édesapját. Hart politikai pályafutása során többször volt gyilkossági kísérlet áldozata, ám korábban is rosszul céloztak – valaki mindig dühös volt rá. Eldöntötte, hogy rendőrökkel fogja kerestetni a merénylőt és figyeltetni a házat, a napi menetrendnek azonban nem szabad változnia. Ha a házában tartózkodó vendégek közül a jövőben bárki távozni akar, mindig legalább két testőrnek kell kísérnie őket, és soha nem mehetnek sehová kocsi nélkül. Az emberei, akiket szintén megrázott az eset, egyetértettek vele. Nem csak az ír szeparatisták lehettek a merénylők. Amint belépett a néma házba, Hart eltűnődött, hogy aki a képeket küldte Eleanornak, vajon kapcsolatban állhat-e a merénylettel. A levelek nem tartalmaztak fenyegetést, és könnyen lehetséges, hogy semmi közük hozzá. Hart mégis szerette volna újra látni a fényképeket a levelekkel együtt. A gondolattól, hogy Eleanorral egymás mellett néznék át a bizonyítékokat, miközben édes lehelete a bőrét simogatná, Hart szíve még annál is hevesebben vert, mint amikor elsüvített mellette a golyó. Bölcsebbnek tűnt, ha ezt mégsem kockáztatja meg. Hart követelhette volna, hogy Eleanor hozza el neki a képeket, akkor egyedül vehette volna őket szemügyre, de rögtön el is vetette az ötletet. Eleanor úgysem egyezett volna bele. Teljesen a saját tulajdonának tekintette a fényképeket – Hart el sem tudta képzelni az okát. Nem számított; titokban is könnyedén megszerezhette őket. Másnap Hart megvárta, amíg Eleanor és Isabella letelepszik a földszinti szalonban, hogy megtervezzék Hart következő fényes mulatságát, Mac nekilát dolgozni a műtermében, Lord Ramsay pedig leül a kis dolgozószobában a leveleit írogatni, azután felment Eleanor hálószobájába. A szoba teljesen elhagyatott volt, ahogyan Hart előre sejtette, hiszen a szobalányok már végeztek a takarítással. Hart odasétált Eleanor kis íróasztalához, és elkezdte kihúzogatni a fiókokat. Nem találta meg a képeket. Megállapította, hogy Eleanor igen precízen az egyik fiókban tartja a levélpapírokat, a másikban a borítékokat, külön fiókban a tollakat és a ceruzákat. A barátnőitől kapott leveleket – Eleanor-nak sok barátnőj e volt – egy negyedik fiókba rejtette. Hart gyorsan átlapozta a leveleket, de egyikben sem bukkant a fényképekre. Hová tehette az átkozott vacakokat? Tudta, hogy csak néhány perce van, mert Eleanor vagy Isabella bármikor felszaladhat valamiért. Hart egyre türelmetlenebbül kutatta át a két éjjeliszekrény fiókját, de a képeknek ott sem lelte nyomát. A szekrényben csupán szépen felakasztott vagy összehajtott ruhákat talált – egyszerű, kopottas ruhadarabokat, azokból sem sokat. A szekrény alsó, mély fiókjában egy selyempapírba csomagolt turnűr volt, semmi más. A szoba túloldalán álló fiókos szekrényben főként fehérnemű lapult – a felső fiókban harisnyák és harisnyakötők; a következőben alsóingek és bugyogók; végül a legalsó fiókban egyszerű batisztból készült, többször javított fűző rejlett.

Hart kényszerítette magát, hogy ne a fehérneműt viselő Eleanorról fantáziáljon, hanem a kutatásra összpontosítson. Erőfeszítését végül eredmény koronázta – a fűző alatt egy könyvre bukkant. A könyv vastag és hosszúkás volt, amilyenben a hölgyek különleges események és kirándulások emlékeit szokták őrizni. Ez a könyv vastag is volt, teletömve mindazzal, amit Eleanor érdemesnek talált megőrizni. Hart kivette a fiókból, az íróasztalra tette és kinyitotta. Az egész könyv róla szólt. Az összes oldal Hart Mackenzie élettörténetével volt tele. A szöveg újságcikkekből állt, fényképek sorakoztak Hartról, az üzletemberről, és Hartról, a politikusról, Hartról, a herceg fiáról, majd Hartról, a hercegről. A társasági oldalakon látható volt Hart a walesi herceg összejövetelein, a jótékonysági banketteken, valamint a skót nemzeti találkozókon, ahol Hart megerősítette hűségét a Mackenzie klán feje iránt. Eleanor újságokból kivágott fényképeket ragasztott az albumba, amelyeken Hart a királynővel, különböző miniszterelnökökkel és a világ minden tájáról érkezett méltóságokkal beszélget. Ott volt a története annak is, amikor Hart Kilmorgan hercege lett, és elfoglalta a helyét a lordok házában, részletesen leírva Kilmorgan hercegeinek históriáját, egészen az 1300-as évektől. Eleanor Ramsay összegyűjtötte és emlékkönyvbe ragasztotta Hart Mackenzie egész életét. Skóciából hozta magával a könyvet, és kincsként rejtegette. Hart 1875-ben kötött házassága Lady Sarah Graham-mel önálló oldalt kapott. Hart és Sarah esküvői ruhás, rajzolt képe alá Eleanor színes ceruzával ezt írta: „Bevégeztetett.” Az oldal fele üresen állt, mintha Eleanor itt akarta volna befejezni a könyvet. Ám Hart lapozott, és további cikkeket talált egyre jobban felvirágzó politikai pályafutásáról és a bálokról, amelyeket feleségével rendezett Londonban és Kilmorganben. Sarah és az újszülött Hart Graham Mackenzie halálhírét képeslapból kivágott koszorú vette körül. Eleanor ezt írta mellé: „Fáj a szívem Hartért.” További cikkek írtak arról, hogy a gyász leteltével Hart még megszállottabban vetette bele magát a politikába. „Miniszterelnök akar lenni – írta egy újságíró. – Anglia reszketni fog a skót iga alatt.” Az utolsó cikk utáni oldalon találta Hart a fényképeit. Eleanor eddig tizenötöt gyűjtött össze. Mindegyiket gondosan beragasztotta a könyvbe, és színes ceruzával – piros, kék, zöld, sárga, tetszés szerint – megjegyzéseket írt melléjük: „Személyesen kézbesítették 1884 februárjában” vagy „A Stranden lévő boltban találtam 1884. február 18-án.” Egyes képeken Hart szembenézett a kamerával, másokon háttal vagy oldalt állt neki; Hart skót szoknyában, Hart meztelenül, Hart mosolyogva, Hart ijesztő komorsággal. Az a kép, amelyiken Hart csak szoknyát visel, nevetve, és int Angelinának, hogy ne fényképezze, be volt karikázva. „A legjobb” – írta mellé Eleanor. Hart megnézte az utolsó lapokat is, amelyek üresen álltak, újabb képekre várva. Be akarta csukni a könyvet, de érezte, hogy a hátsó borító is kidomborodik. Amint megvizsgálta, felfedezte, hogy valamit becsúsztattak az utolsó, üres oldal és a borító közé, az utolsó oldalt

pedig gondosan visszaragasztották. Hart gyorsan lehámozta az utolsó oldalt, és egy halom levélre bukkant mögötte. Nem sok volt, talán összesen egy tucat, de amikor Hart szétnyitotta az egyiket, a saját kézírása nézett vissza rá. Eleanor megőrizte az összes levelet, amelyet Hart valaha írt neki. Hart egy székre roskadt, miközben óvatosan átlapozta őket. Észrevette, hogy Eleanor megőrizte első, tartózkodó levelét is, amelyet előző napi megismerkedésük után küldött:

Lord Hart Mackenzie kéreti Lady Eleanor Ramsay részvételét csónakkirándulással egybekötött piknikjén augusztus 20-án, a Kilmorgan kastély körüli réten. Szíveskedjen választ adni küldöncömnek, de borravalót ne adjon neki, mert már éppen eleget kicsikart belőlem, hogy elvigye önnek ezt a levelet, és arra is felhasználja az alkalmat, hogy meglátogassa az édesanyját. Alázatos szolgája, Hart Mackenzie

Hart pontosan emlékezett Eleanor válaszának minden szavára.

Felületes ismerősöm, Lord Hart Mackenzie részére Úriember nem ír levelet olyan hölgynek, aki nem rokona vagy jegyese. Hogy a bálon megcsókolt, aligha jelenti ugyanazt. Úgy vélem, az említett csók döbbenetes élvezete nem ismétlődhet meg a Kilmorgan melletti folyóparton, bármilyen szépséges is a környék, mivel tudomásom szerint igen jó kilátás nyílik rá a házból. Továbbá, úriember sohasem hív meg személyesen csónakázni egy hölgyet. Egy aggszűz nagynéninek vagy hasonlónak kell megírnia a levelet az úr nevében, és arról is biztosítania szükséges az ifjú hölgyet, hogy nevezett aggszűz szintén ott lesz, és illendően gardírozza. Ezért inkább meghívom teázni ide, Glenardenbe; csakhogy ugyanezen szabályok miatt nem hívhatok meg teázni egy urat, aki nem áll velem rokoni kapcsolatban, ezért édesapámmal íratom meg a levelet. Ne lepődjön meg, ha a levél kissé kitér a kék gombák gyógyászati hatásaira, vagy éppen arra, ami akkor leköti az érdeklődését. Apám már csak ilyen. Igyekszem rábírni, hogy maradjon a témánál.

Hart hangosan nevetett a bájos levélen, és válaszolt rá.

Úri hölgy sem ír levelet soha úriembernek, merész kis csibészem. Hozza magával a csónakkirándulásra az édesapját is, legyen szíves, ahol annyi gombát áshat ki, amennyit csak óhajt. Ott lesznek a fivéreim a szomszédokkal együtt, akik között számos társasági matróna is akad, így illendően őrizni fogják az erényét velem szemben. Ígérem, nem áll szándékomban megcsókolni a folyóparton – ahhoz beljebb viszem az erdőbe.

Alázatos szolgája és jóval több mint felületes ismerőse, Hart Mackenzie

Hart összehajtotta a levelet, és visszaemlékezett a csónakkirándulás örömére. Eleanor Lord Ramsay kíséretében érkezett, és valósággal az őrületbe kergette, amikor befészkelte magát az öregasszonyok közé, flörtölt Mackel és Cameronnal, és sehogy sem engedte a közelébe Hartot. Ügyesen kerülte, hogy kettesben maradjanak, ám végül visszament a csónakházba egy idősebb hölgy ott felejtett botjáért. Ez a szívesség lett a veszte, mert Hart végre kettesben maradt vele. Eleanor édesen Hartra mosolygott. – Ez nem tisztességes. Nem is az erdőben vagyunk – incselkedett, mielőtt Hart megcsókolta. A bot kihullott Eleanor kezéből, feje hátrahanyatlott, szeme lecsukódott, amint Hart megcsókolta. Megízlelte a lány szájának minden zegzugát, keze addig kalandozott a testén, amíg ingválla vastag anyagán át meg nem érintette a mellét. Amikor Eleanor nem túlságosan meggyőzően tiltakozott, Hart pajzánul rámosolygott, és kijelentette, hogy abban a másodpercben egyedül hagyja, amint kéri. Akár örökre is, ha éppen azt óhajtja. Eleanor akkor egyenesen Hart szemébe nézett. – Igaza volt, valóban merész kis csibész vagyok. – Azzal magához húzta egy újabb csókra. Hart felültette Eleanort a munkaasztalra, egyik karjával a térdhajlata alá nyúlt, és megmutatta neki, hogyan fonja lábát az övére. Eleanor felnézett rá, és Hart látta, amint a lány lassan ráébred, bármilyen kapcsolata alakul is Hart Mackenzie-vel, az nem lesz hétköznapi. Észrevette Eleanorban a fellobbanó tüzet, amint eldöntötte, hogy élvezni akarja, bármit szándékozik is Hart megmutatni neki. A megadásnak ettől a parányi pillanatától Hart szíve – és egyéb testrésze – kis híján szétpattant. Hart akkor azt hitte, megfogta a lányt, de bolond volt. Hart következő levele tele volt incselkedéssel a csónakházban átélt röpke pillanatról, enyhén burkolt célzással a botra. Eleanor dévaj levéllel válaszolt, amelytől felforrt Hart vére, és csaknem megőrült, hogy újra lássa a lányt. Hartnak most kezébe akadt a levél, amelyet Eleanor-nak írt, miután igent mondott neki a lánykérésére a kilmorgani nyári lakban.

Amikor megláttalak csupaszon, hajadban a skót széllel, az ördögé lett minden tervem, hogyan nyerjelek el. Tudtam jól, ha akkor kérdezlek, a válaszod végleges lesz. Nem lehet visszavonni. Tudtam, hogy inkább hagynom kellene, mégis feltettem neked az ostoba kérdést. Amilyen szerencsém van, pontosan azt a választ adtad, amelyet hallani akartam. Így hát ígéretemhez híven mindened meglesz, amire valaha is vágytál.

A fiatal és pimasz Hart azt hitte, ha gazdagságot ígér Eleanornak, a lány a lába elé hullik, és örökre az övé lesz. Nem ismerte Eleanort. A következő levél – amelyet Hart az elmegyógyintézetbe tett közös látogatásuk után írt, amikor is Eleanor megismerkedett az akkor még ott élő Iannel – bebizonyította, hogy Eleanor valóban rendkívüli teremtés.

Ezerszer áldlak, Eleanor Ramsay! Nem tudom, mit tettél, de Ian válaszolt a jelenlétedre. Néha egyáltalán nem beszél, hónapokig vagy akár hetekig. Néhány látogatásom alkalmával csupán kifelé bámult az ablakon, vagy átokverte matematikai egyenleteket oldott meg, anélkül hogy egyszer is rám nézett volna, bármennyire igyekeztem is tudomására hozni, hogy ott vagyok. Bezárkózott a saját világába, olyan helyre, ahová nem tudok bejutni. Szeretném kinyitni az ajtót, és kiengedni onnan Iant, de nem tudom, hogyan fogjak hozzá. Ian azonban rád nézett, El, beszélt veled, és amikor ma visszamentem, megkérdezte, mikor veszlek feleségül. Ian kijelentette, hogy szeretné, ha összeházasodnánk, mert melletted biztonságban vagyok, és akkor már nem kell aggódnia értem. Megszakadt a szívem. Erős embernek mutatom magam, szerelmem, de amikor Iannel beszélek, rádöbbenek, valójában mennyire gyönge vagyok.

Hart leverten lapozta át a többi levelet. Nem sok volt, mert miután bejelentették az eljegyzésüket, rengeteg időt töltöttek együtt. Azok a levelek, amelyeket akkor írt a lánynak, amikor Londonban, Párizsban vagy Edinburghban volt kénytelen időzni, tele voltak Eleanor szépségének és testének, nevetésének és meleg szívének dicséretével. Hart megtalálta azt az üzenetet is, amelyben lelkesen megírta, hogy edinburgh-i üzleti ügyei végeztével Glenardenbe utazik. Ez volt az a végzetes látogatás, amikor Eleanor a kertben várta, és visszaadta neki a gyűrűt. Az utolsó két levelet több évvel az eljegyzésük felbontása után írta. Hart szétnyitotta őket, szinte bénultan a meglepetéstől, hogy Eleanor egyáltalán megtartotta őket. Nem sorban olvasta el őket, hanem előbb azt vette elő, amelyben beszámol Ian hazatéréséről a családhoz, az apjuk halála után.

Még mindig Ian, ugyanakkor mégsem az. Némán ül, amikor beszélünk hozzá, körül sem néz, ha megszólítjuk. Valahol odabenn sínylődik, az éveken át tartó fájdalom, tehetetlen düh és fizikai kínzás csapdájában. Nem tudom, neheztel-e rám, amiért nem segítettem rajta korábban, vagy hálás-e, amiért végre hazahoztam – ha egyáltalán tudja, hogy itthon van. Curry, Ian inasa szerint itthon is ugyanúgy viselkedik, ahogyan az intézetben. Ian ösztökélés nélkül eszik, öltözködik és alszik, mint valami automata, amelyet betanítottak a mozdulatokra, hogy úgy viselkedjen, akárcsak egy emberi lény, ám valójában fogalma sincs, mit tesz. Próbálok hozzá férkőzni, igazán igyekszem. De nem tudok. Az öcsém üres testét hoztam csak haza, és ebbe belepusztulok.

Hart összehajtotta a levelet, majd lassú ujjakkal szétnyitotta az utolsót. Ennek a dátuma 1874 volt, és egy hónappal az Ianről szóló levél előtt íródott. A lapok még ropogósak voltak, a tinta fekete, és Hart kívülről tudta a levél minden szavát.

Drága El! Apám halott. A haláláról már nyilván hallottál, de a többit meg kell vallanom, másként megőrülök. Te vagy az egyetlen, akinek elmondhatom, az egyetlen, akiben megbízhatok, hogy megőrzi a titkaimat. A legmegbízhatóbb küldöncömmel küldöm egyenesen neked. Kérem, hogy az elolvasása után égesd el a levelet. Mármint, ha csillapíthatatlan kíváncsiságodban egyáltalán felnyitod a gyűlölt Hart levelét, ahelyett hogy egyenesen a tűzre vetnéd. Én lőttem le az apámat, El. Muszáj volt. Meg akarta ölni Iant. Egyszer azt kérdezted, miért hagyom, hogy Ian szanatóriumban éljen, ahol az orvosok úgy mutogatják, mint holmi idomított kutyát, és különös kísérleteket végeznek rajta. Azért hagytam, mert mindezek ellenére nagyobb biztonságban volt odabenn, mint bárhol másutt. Biztonságban volt az apámtól. Bármit tettek is vele a szanatóriumban, az semmiség volt ahhoz képest, amit apám tett volna. Régóta tudom, ha sikerül rávennem apámat, hogy hozza ki Iant, az öcsém rosszabb helyzetbe került volna, esetleg olyan helyre, ahol egyáltalán nem érhetem el, és teljesen ki van szolgáltatva az apámnak. Hála az égnek, hogy Kilmorgan személyzete hűségesebb hozzám, mint apámhoz volt. A komornyik egy nap azzal a hírrel fordult hozzám, amelyet az egyik cselédlány mesélt neki – véletlenül meghallotta, ahogyan apám suttogva tárgyal egy ismeretlen emberrel. Megfizette, hogy surranjon be a szanatóriumba, és bármilyen módon, de ölje meg Iant. Miközben a komornyik hátborzongató elbeszélését hallgattam, hirtelen ráébredtem, hogy nem várhatok tovább. Elhittem, amit a cselédlány hallott, mert tudtam, hogy apám igenis képes ilyesmire. Ennek semmi köze nem volt Ian tébolyához. Tudod, hogy Ian tanúja volt egy gyilkosságnak. Ian csupán apró részleteket említett nekem az évek során, amelyekből végül összeraktam a teljes igazságot. Ian a saját szemével látta, ahogy az apám megölte az anyámat. Öcsém leírása alapján nem hiszem, hogy apámnak szándékában állt gyilkolni, de kétségtelenül az erőszakossága okozta anyám halálát. Megragadta a nyakánál fogva, és addig rázta, amíg el nem tört a nyaka. Apám az íróasztal mögött kuporogva találta Iant, és rögtön tudta, hogy mindent látott. Másnap Iant Londonba vitték egy bizottság elé, amely megállapította az elmebetegséget. Ian mindig is félbolond volt, de a bizottság teljesen kiborította, hát természetesen elmebetegnek nyilvánították. A döntés megmentette apámat – ha Iant egyszer őrültnek nyilvánították, bármit állíthatott anyám haláláról, úgysem hittek neki. Akkor még minderről nem tudtam, de harcoltam apám döntése ellen. Hiába – Iant egyenesen a szanatóriumba vitték, ahol apám – egy förtelmesen nagy összeg befizetésével – már előre

biztosított neki egy helyet. Nem voltam sem elég idős, sem elég tapasztalt, hogy szembeszálljak apám akaratával. Egyszerűen csak igyekeztem megtenni mindent, hogy Ian életét megkönnyítsem, ahogyan Mac és Cam is tette. Az utóbbi időben apámnak rejtélyes módon mániája lett, hogy Ian le fogja leplezni. Talán Ian összefüggőbben kezdett beszélni a bűnesetről, talán az egyik orvos jelentette, hogy az anyja meggyilkolásáról beszélt – sohasem tudtam meg. Feltételezem, hogy apám végül attól félt, valaki végül mégis hitelt ad Ian szavainak, és vizsgálódni kezd. Így hát működésbe hozott egy tervet. A tervet leállítottam; még mielőtt beindulhatott volna. Rátaláltam azokra az emberekre, akiket apám lefizetett, és még többet fizettem nekik, hogy utazzanak minél messzebbre. A saját embereimet küldtem, hogy vigyázzanak Ianre, és a szanatóriumból érkező minden üzenetet magamhoz irányíttattam. Apám rájött, ordított velem, de tudtam, hogy újra meg fogja próbálni. Újra és újra. Apám könyörtelen ember volt, mint tudod, az őrületig önző. Útjára indítottam az eljárást, hogy Iant engedjék ki a szanatóriumból, és helyezzék az én gyámságom alá, de a folyamat túl lassú volt, és féltem, hogy apám kerülőutat talál, mielőtt biztonságba helyezhetném Iant. Tudtam, hogy szembe kell szállnom az apámmal, tisztában voltam vele, hogy örökre meg kell állítanom. Egy este, körülbelül két héte, bementem apám dolgozószobájába Kilmorganben. Részeg volt, ami estefelé egyáltalán nem volt nála szokatlan. Elmondtam neki, hogy Ian beszámolt nekem anyánk haláláról, és hiszek neki. Megmondtam, hogy kész vagyok teljes mértékben igazolni az állítását, és intézkedtem, hogy az Ian elmeállapotára vonatkozó bizottság döntését megváltoztassák. Apám döbbenten hallgatott, azután rám támadt. De már nem vagyok rémült kisfiú, sem félénk ifjú, így hát könnyedén legyőztem. Meglepődött, amikor ököllel az arcába vágtam. Arra tanított, hogy a rabszolgája legyek, hogy bármikor megverhessen, amikor csak kedve tartja, és egyetlen könnyet se ejtsek a fájdalomtól. Mindig azt mondta, azért tette, hogy erős legyek. Valóban erőssé nevelt, most kezdte csak megérteni, milyen erőssé. Lépéseket tettem, hogy az Ianre vonatkozó szakvéleményt megváltoztassák, ügyvédeimet pedig megbíztam, hogy készítsék el egy vagyonkezelői alapítvány tervét, amely a hercegséget és a Mackenzie családi vagyont négy egyenlő részre osztja a négy fiú között, beleértve Iant is. A dokumentumok engem neveztek meg Ian gyámjaként, hogy én dönthessek a sorsáról. Apám persze hevesen kikelt ellenem, de az embereim jó munkát végeztek. Egyetlen tollvonással afivéreim szabadok lehettek, apám pénzét megkaphatták a fiai, akiket mélyen megvetett. Ordított, hogy megöl, sőt megöli a fivéreimet is, és a pokolban találkozunk. Kénytelen voltam erőszakkal fenyegetni, és nem akarom elmondani neked, mit voltam kénytelen tenni. Legyen elegendő annyi, hogy végül aláírta az iratokat, és őrült félelemmel tekintett rám. Szörnyeteggé váltam a szemében, de csupán az a szörnyeteg vagyok, akit maga teremtett. Az iratokat nyomban átadtam ügyintézőim odakinn várakozó futárjának. Egy példányt elvitt Edinburgh-ba, egy másikat Londonba, és azok azóta is a helyükön vannak.

Apám addig őrjöngött, amíg önkívületbe nem esett, és a cselédek le nem fektették. Másnap vadászpuskával a kezében jelent meg, hogy szarvasbikára megy. Magával vitt egy vadászkísérőt is, de nem bíztam benne, hogy nem lopakodik vissza, és nem ül fel puskástól egy lóra, hogy egyenesen a szanatóriumhoz lovagoljon, ahol Ian lakott. Apám minden bizonnyal sejtette, hogy utánamegyek, mert a kísérőt előreküldte, és egy elhagyatott helyen várt rám. Abban a pillanatban, ahogy odaértem, apám az arcomra szegezte a puskát, ujja a ravaszon nyugodott. Dulakodtunk. Örült tusakodás folyt közöttünk a puskáért az erdőben. A cső szinte állandóan rám mutatott, és tudtam, ha akkor és ott meghalok, a fivéreimnek esélyük sem lesz apám ellen, még azokkal a papírokkal sem, amelyeket már aláírt. Módot fog találni rá, hogy a dokumentumokat semmissé nyilvánítsa, és még nyomorultabb legyen az életük, mint volt. Ian pedig halott lenne. Végül sikerült megfordítanom a puskát, és a cső immár apámra mutatott. Hazudhatnék, hogy baleset volt. Hogy miközben a puskáért harcoltam, véletlenül elsült. De a kezemben volt, El. A másodperc töredéke alatt, mielőtt meghúztam a ravaszt, láttam a nyomorúság elkövetkező esztendeit, amelyek ránk várnak, ha apám életben marad. Apánk fondorlatos és őrült ember volt, és mindannyian tőle örököltük a tébolyunkat. Beláttam, hogy Ian sohasem lesz tőle biztonságban, legyek bármilyen szorgalmas is, ha most nem cselekszem. Ennek a pokolnak az erdőben vetettem véget. Meghúztam a ravaszt, és az arcába lőttem. A vadászkísérő futva jött, persze. A puskát a csövénél fogtam, elszörnyedt arccal. Beragadt, mondtam. Azután visszafelé sült el. A vadászkísérő tudta. Biztos vagyok benne, hogy tudta, de azt mondta, úgy van, őfensége nem ellenőrizte, üres-e a puskacső, mielőtt rálőtt egy arra tévedt madárra. Balesetek gyakran megesnek. Így hát Kilmorgan tizenharmadik hercege eltávozott. A fivéreim sejtik az igazat, ahogyan a vadászkísérő is, de nem szóltak semmit, én pedig nem világosítottam fel őket. Megesküdtem az erdőben, hogy nekik sohasem kell megfizetniük az én tetteimért. Ma éjjel meggyónom neked a bűneimet, Eleanor, és csakis neked. Holnap Ian hazatér. A Mackenzie család talán végre egy kis nyugalomra lel, bár kétlem, drága El, mert sajnos nem értünk a békéhez. Köszönöm, hogy meghallgattál. Szinte hallom, amint azt mondod a magad józan módján: „Azt tetted, amit tenned kellett. Legyen ezzel vége.” Szeretném hallani a hangodat, amely olyan, mint az enyhülést adó patak, de ne aggódj! Nem rohanok Glenardenbe, nem vetem magam a lábad elé. Te is megérdemled a békességet.

Isten áldjon meg!

Hart halk neszt hallott. Könnyes szemmel pillantott fel a levélből. Az ajtóban Eleanor állt, illedelmesen és pedánsan, nyakig begombolt ruhában, és tátott szájjal bámult vissza rá.

Tizenegyedik fejezet – Ezt el kellett volna égetned – szólalt meg Hart. Nem tudott felállni, mozdulni sem bírt, az elolvasott szavak minden erejét kiszívták. Eleanor becsukta az ajtót, és a levelekkel teleszórt asztalhoz lépett. – Nem voltam rá képes. Hart észrevette, hogy Eleanor meg sem kérdezi, melyik levélről van szó. – Miért nem? – Magam sem tudom. Talán mert a rengeteg ember közül, akinek elmondhattad volna, éppen engem választottál. – Nem volt senki más – válaszolta Hart. – Senki a világon. A mondat a levegőben lógott. Hart becsukta a könyvet, azután felállt, nehéz volt a lába. Muszáj volt megérintenie Eleanort, aki szótlanul figyelte, ahogyan a férfi odajön hozzá. Hart két kezébe fogta az arcát, és lehajolt, hogy megcsókolja. Eleanornak napfény íze volt. Hartnak meg sem fordult a fejében, hogy Eleanor talán okkal jött fel a szobájába, és Isabella talán még most is visszavárja. Csakis az érdekelte, hogy Eleanor mellette van, keze alatt érzi testének melegét. Azt a nőt tartotta a karjában, aki ismeri a legsötétebb titkait, de soha nem árulta el senkinek. Ismét erősnek érezte magát Eleanor karjában, minden baja elszállt a cirógatásától. Azt várta, hogy feltör testében a sötét kéjvágy, hogy tönkretegye ezt a meghitt pillanatot, de nem így történt. Csókokkal borította Eleanor arcát, a szeretett szeplőket. – El… – Csitt! – Eleanor magához húzta, és Hart vállára hajtotta a fejét. – Ne mondj semmit! Nincs szükség szavakra. Hart csókot nyomott a lány feje búbjára, élvezte hajának selymes melegét. Sajgott a szíve, de Eleanor csillapította a fájdalmat. – Beragasztottad a képeket egy emlékkönyvbe – mondta Hart. – Egy olyan könyvbe, amely rólam szól. Eleanor felemelte a fejét. Szeme találkozott Hart tekintetével, mire az arca éppolyan lángvörös lett, akár a haja. – Hát én… Hart beleszédült, amikor látta, amint Eleanor kínlódva keresi a magyarázatot. Figyelte, ahogyan hiába keresgéli a szavakat, azután Eleanor még jobban elpirult, és nagyon halkan így szólt: – Nagyon kellemes téged nézegetni. Hart nevetni szeretett volna, jókedve még viharosabb volt az emlékek után, amelyeket a levelek kényszerítettek rá. Eleanor tekintete hirtelen elkomorult, majd megérintette Hart arcát, ahol a kőszilánk megsebesítette. – Mi történt? – Semmi lényeges. Ne térj el a témától!

Eleanor ujjai puhán simogatták. – Még elcsúfítva is jóképű vagy. Ezt tudnod kell. Sok asszony mondta már ezt Hartnak, de sohasem lubickolt a dicséretükben. A vagyon és a rang eltorzíthatja az emberek látását, a kellemetlent is megszépítheti. – Nem akarom, hogy megtartsd a képeket, amelyeket Mrs. Palmer készített – jelentette ki Hart határozottan. – Égesd el őket! – Ne légy ostoba! Csodálatos képek. S ha egyszer nagyon megharagszom rád, biztosan szép summát kapok majd értük. Hart arcáról lehervadt a mosoly. – Képes volnál eladni őket? Eleanor úgy tett, mintha elgondolkodna rajta. – Talán. Ha továbbra is folyton megtiltod, hogy bizonyos helyeken kutakodjak a levelek feladója után. Ha egyáltalán parancsolgatni mersz nekem. Az ugratástól Hart megkönnyebbült. – Igazam volt. Merész hölgy vagy. Nem változtál semmit, amióta abba a csónakházba csábítottál. – Méghogy én csábítottalak? Éppen a magam dolgával voltam elfoglalva, te pedig egyszerűen rám rontottál. – Ezen életünk végéig elvitatkozhatunk. De mindegy. – Hart felmarkolta a könyvet. – Elégetem az egészet. Eleanor a könyv után kapott. – Ne merészeld! Hart megfordult, és a széntüzelésű kályhához indult, amelynek melege Eleanor tüzével együtt felcsiholta benne az életet. Eleanor utánaszaladt, megragadta a könyvet, és Hart úgy tett, mintha huzakodna érte. Eleanor tudta, hogy Hart csupán játszik, hiszen egy pillanat alatt kikaphatta volna a kezéből. Nagyot rántott a könyvön, és amikor Hart hirtelen elengedte, Eleanor pár lépést botladozott hátrafelé. Nem esett el, mert Hart idejében elkapta. Kitépte a kezéből a könyvet, az asztalra dobta, azután megfogta Eleanor derekát, és könnyedén az ágyra fektette. Eleanor védekezett, amikor Hart mellé huppant. Nyilván nem olyan erősen, mint illendő lett volna, mert Hart felnevetett. Hart, aki mostanában csak igen ritkán volt vidám hangulatban, gondtalanul kacagott, amint Eleanort a hátára fektette, és skót szoknyája a ruhájára borult. Szeme derűsen csillogott, és nevetett. Eleanor élvezettel adta meg magát, de felfedezett egy akadályt. – A csodába! Átkozott turnűr! Hart lábával átkulcsolta Eleanort, és átfordult vele a széles ágyon. Eleanor került felülre, és a turnűr nyikorogva nyerte vissza a formáját, mint a vihar után felbukkanó hajó. Eleanor lenézett nevető, pajkos hegylakójára, és újra beleszeretett. Hart végighúzta a kezét Eleanor hátán, tenyere még a ruhán át is forrón égette. Próbálta elfojtani az izgalmát, amikor a szoknyán át megérezte Hart keménységét.

Behajlította a térdét, és meglengette magas sarkú, gombos bokacipőbe bújtatott lábát. – Fel kell kelnem. A nevelőnőm arra tanított, hogy soha ne feküdjek az ágyra cipőben. Hart arcára komisz vigyor ült ki. – Én pedig megtanítalak, hogyan feküdj az ágyon semmi másban, csak cipőben. Eleanor kellemes melegséget érzett. – Az… rendkívül illetlen volna. – Hát persze. Éppen ez a lényeg. Eleanor megérintette Hart orra hegyét. – Bevallom, hogy amikor veled vagyok, nagyon is illetlennek érzem magam. – Helyes. – Felettébb romlott nő vagyok, igaz? Hogy ilyen szabadosságokat engedek meg neked? Hart csillogó szemmel vigyorgott. – Eleanor, a te ártatlanságod az égbe kiált. – Nem vagyok annyira ártatlan. – Viccesen komoly képet vágott. – Ne feledd, hogy olyan apa mellett nőttem fel, aki a leves fölött rendszeres előadásokat tartott minden létező élőlény szaporodási szokásairól… az embert is beleértve. – Anyád igen türelmes asszony lehetett. – Anyám imádta apámat. – Eleanor hirtelen elszomorodott, mint mindig, ha csak szóba került az édesanyja, aki rövid betegeskedés után meghalt, amikor ő nyolcéves volt. Hart tekintete elsötétült. – Ezért mindig is irigyeltelek. Amiért apád és anyád valóban szerették egymást. A boldog gyermekkori otthonodért. – Igen, boldog volt – mondta Eleanor. – Azután pedig szomorú. Hart szorosan magához ölelte. – Tudom. – Legalább apával mindig jól kijöttünk. Erről jutnak eszembe ismét a párzási szokások. Talán ártatlannak tartasz, de a magam módján meglehetősen világias vagyok. – Tudom. Egy meztelen férfi fényképeit rejtegeted a fehérneműd közt. – Átkutattad a szekrényemet! – Megismertem a ruhatáradat. Még nem szóltál Isabellának, hogy öltöztessen fel, pedig kértelek. Borzalmasak a ruháid. – Köszönöm szépen. Hart megérintette Eleanor alsó ajkát. – Tedd félre a büszkeséged! Ha ezzel a családdal kívánsz mutatkozni, szükséged van rendes ruhákra, különben ki fogsz lógni a sorból. Isabella szépen felöltöztet, azután elküldik nekem a számlákat. – Nem. Azt fogják mondani, hogy a kitartottad vagyok. Hart felnevetett. – Micsoda kifejezés! Elvégre fizetést adok neked. – A gépelésért. Tisztes fizetést, tisztes munkáért.

– Tekintsd ruhapénznek! Nem engedhetem, hogy az alkalmazottaim kopott öltözékben járjanak. A házvezetőnőm is csinosabban öltözködik nálad. – Sértést sértésre halmozol. – Úgy van. S most az igazat akarom hallani; miért őrizgeted azt a sok szemetet rólam? – Nyilván azért, hogy tápláljam a hiúságodat. Hart ismét felkacagott. Jó érzés volt, ahogy remegett a teste a nevetéstől Eleanor alatt, a szemében valódi vidámság látszott, nem üresség, amelyet Eleanor a szobába belépve fedezett fel benne. Mintha a levelek elolvasása letépte volna a kötést Hart vérző sebéről. Eleanor szívből remélte, hogy most már hagyja magát meggyógyulni. Legalább ott fekszik vele az ágyon, és ugratja, mintha szívbeli barátok vagy hétköznapi szeretők volnának. Hart ilyen volt, amikor Eleanornak udvarolt, nevetett és incselkedett, az egyik pillanatban megadásra kényszerítette, a másikban hihetetlenül gyengéd volt. Most éppen csiklandozta. – Elég! – Eleanor az öklével dobolt Hart mellkasán. – Nem csoda, hogy az emberek félnek a nagy Hart Mackenzie-től. Szavazz rám, vagy halálra csiklandozlak! – Megtenném, ha használna. – Hart mosolya elhalványult. – Égesd el azokat a fényképeket, El! Rémesek. Ellenkezőleg, gyönyörűek voltak. Eleanor egyáltalán nem örült, hogy Mrs. Palmer készítette őket, de az eredmény hibátlan volt. – Nem – felelte. – A „jótakaró” a képeket nekem küldte, nem neked, a többiért meg egy egész aranyat fizettem. Nem égetem el őket. Az enyémek. Hart megpróbált szigorúan nézni, Mackenzie-módra, és rámordulni. Sokkal hatásosabb lett volna, ha történetesen nem a hátán fekszik, szétnyílt szoknyával, kócosan. Így csak annyit ért el, hogy Eleanor megcsókolta az orrnyergét. – Csupán akkor vagyok hajlandó megszabadulni tőlük, ha pótolhatom őket – közölte. – A ruhapénzből inkább vegyél nekem egy fényképezőgépet, és akkor készülhetnek új fotók, csak nekem. Hart szemében érthetetlen módon bosszúság látszott. – Na és ki készítené azokat a képeket? – Természetesen én. Tudok fényképezni. Apám egyszer bérelt egy gépet, mindenféle felszereléssel és vegyszerrel együtt, hogy képeket készíthessünk a helyi növényzetről az egyik könyvéhez. Élveztem. Nagyon ügyes vagyok. – Tudsz gépelni, tudsz fényképezni. Mit nem tudsz, te mintapéldány? – Hímezni. – Eleanor az orrát ráncolta. – Az nagyon nem megy. S persze sohasem tanultam meg zongorázni. A női foglalatosságokban nem jeleskedem. Sokkal jobb vagyok a férfias tevékenységekben. Hart ismét elmosolyodott. – El kell ismernem, hogy különleges érzéked van a férfias játékokhoz. – Nagyon vicces, fenség. Mi lesz a fényképezőgéppel?

– Tényleg le akarsz fényképezni? – Hart hangja… szégyenlősen csengett. – Tényleg – felelte Eleanor. – Olyan nehéz elhinni? – Már sokkal öregebb vagyok. Eleanor egyre szélesebben mosolygott. Végigtekintett a gyógyuló vágásokkal elcsúfított arcon, a félrehúzott nyakkendő mögött verejtékes nyakon, az ing és a mellény alatti széles mellkason, a lapos hason. Hátrébb térdelt, és szemügyre vette a gyűrött skót szoknya alatt rejlő feszes csípőt és combot. A kockás szövet kicsivel Hart térde fölött akadt meg, jól látszottak az erős izmok a vastag gyapjúharisnya fölött. Eleanor elégedetten felsóhajtott. – Nem látom, hogy bármi bajod lenne, Hart Mackenzie. – Mert fel vagyok öltözve. Ez pusztán a felszín. Erős és legyőzhetetlen merészség kerítette hatalmába Eleanort. Mielőtt fékezhette volna a vágyait, hirtelen megragadta a szoknya szegélyét, és lassan felhúzta, mire előbukkant Hart meztelen combja. A férfi mozdulatlanul feküdt, fél karja a feje alatt pihent, miközben Eleanor végigmérte. – Itt sem találok hibát – állapította meg Eleanor. – Mindennap lovagolok. – Felettébb dicséteres. Ép testben ép lélek. Szerintem nagyon jól festesz majd a képen. Hart meglepő módon fülig pirult. – Ennyire izgulsz? – kérdezte Eleanor. – Fiatal voltam, amikor udvaroltam neked. – Én pedig nagyon is fiatal hölgy. Bár neked akad néhány ránc az arcodon. – Eleanor megérintette a pókhálószerű vonalakat a férfi szeme sarkában. Tetszettek neki, mert azt jelentették, hogy Hart legalább néha elmosolyodik. – Neked azonban egy sincs – jegyezte meg Hart. – Mert kicsit telt vagyok. Ha vékony volnék, mostanra ráncos, vén csoroszlya vált volna belőlem. Hart gyengéden megérintette Eleanor bőrét. – Még soha nem láttalak gyönyörűbbnek. Eleanor szíve repesett a boldogságtól, de visszatérdelt, mielőtt a csalóka örömtől, amelyet Hart ébresztett a szívében, olyasmit mondott volna, amit később megbánhat. Hartra mosolygott, és még jobban felhajtotta a szoknyát. Egyszerre mozdulatlanná dermedt. – Ó! Hart szeme elsötétült. – Mi a baj, szerelmem? – Azt hittem, van rajtad alsónadrág. Hűvös az idő. – Ma még nem jártam odakinn – felelte a férfi.

Hart szégyellősége szertefoszlott, megint ő került fölénybe. A tarkója alá tette mindkét kezét, és várta, mi lesz Eleanor következő lépése. Combja között ott feküdt heréjének két feszes golyója, fölöttük pedig férfiassága egészen a hasáig ágaskodott a kockás szövet bölcsőjében. – Bárcsak most volna a kezemben egy fényképezőgép! – suttogta Eleanor. – Szeretnéd, csábító nőszemély? Ó, igen! Szédületes kép volna – Hart, a hátán fekve, kockás szoknyája összegyűrődik a csípőjénél, feltárja vágyakozó férfiasságát, miközben a férfi gyengéden figyeli Eleanort. Már régen megismerte Hart testét, a sebhelyet, amely a jobb combja belsején kígyózott, a lábán göndörödő szőrzetet, ahogyan az egyik térde nem egészen volt tükörképe a másiknak. A fényképek nem mutatták az apró részleteket; ezeket csakis az a nő ismerte, aki egészen közelről szemlélhette. Hart nem szólt és nem is tett semmit. Eleanor megérintette a sebhelyet, a kis kiemelkedés sima és hűvös volt. Hart szemében fény csillant, amint Eleanor végighúzta az ujját felfelé a sebhelyen, de nyugton maradt. Az ágyékához közelebb a bőre melegebb volt. A sebhely a combja felénél végződött, de Eleanor továbbhúzta az ujját odáig, ahol heréje a combjához simult. Cirógatta egy kicsit ezt a pontot, az utolsó biztonságos pontot, azután az ujja továbbhaladt felfelé a hímvesszőn. Hart teste alig észrevehetőn összerándult. Szótlanul nézte Eleanort, várakozva. Eleanor egyre szélesebben mosolygott, miközben ujja eljutott a makkig. Hart bőre sima volt, forró, ugyanakkor puha, mint a selyem. Szilárd burokba zárt erő. – A hím nemi szerve megmerevedik – mondta Eleanor. – Behatol a nőstény leglágyabb helyére, hogy elérhesse a célját. – Baromság – mordult fel nyersen Hart. – Ki tanított ilyen beszédre? – Egy tudományos folyóirat. Hart rázkódott a nevetéstől, de nem annyira, hogy Eleanor keze lecsússzon. – Remélem, nem suttogsz ilyesmiket más férfiak fülébe, az édes hangodon. – Csak a te füledbe, Hart. Senki másnak. Hart megmerevedett. – Eleanor, megölsz. Eleanor elvette a kezét. – Hagyjam abba? – Nem! – Hart elkapta Eleanor csuklóját, azután fékezte magát, és lassan elengedte. Visszadugta kezét a feje alá, de Eleanor látta, hogy remeg. – Nem akarom, hogy abbahagyd – súgta. – Kérlek! Ennek az embernek igencsak nehezére esett kimondania, hogy kérlek. Eleanor az ajkára tette az ujjait, mintha töprengne, mit tegyen. Hart figyelte, egész teste megfeszült.

Eleanor ismét rátette a kezét. Hart összerándult, nehezen tartotta vissza magát. Eleanor végighúzta a tenyerét Hart férfiasságán, pontosan úgy, ahogyan tanította akkor régen, a nyári lakban. Hart merev testtel szívta tüdejébe a levegőt. Eleanor ujjait a makkhoz dörzsölte, azután lefelé csúsztatta a kezét. – Jaj nekem… Eleanor! Hart feljajdulásától Eleanorból kis híján elszállt minden erő. Újra megcirógatta a férfit, ezúttal gyorsabban. Hart egyre keményebb lett a keze alatt, Eleanort pedig átmelegítette az ereje. – El. Édes El. Te jó ég! Hart ökölbe szorította a kezét, mintha nagy erőfeszítésébe kerülne, hogy ne nyúljon Eleanor után. A nyári lakban és a hálószobában levetkőztek, mielőtt hozzáláttak az intim érintésekhez. Eleanor nem tudta eddig, milyen izgalmas lehet, ha mindketten teljesen felöltözve maradnak. Micsoda élvezetes felfedezés! A maga részéről Hart több mindent felfedezett. Hogy Eleanor szebb, mint valaha, hogy hihetetlen élvezetet okoz az érintése, sőt maga sem halott még. Eleanor minden bizonygatása ellenére ártatlan volt, szelíd mosolya szabadjára engedte Hart minden ördögi tulajdonságát. A férfiasságában lüktető, vad élvezet szétterjedt a testében, elhatolt a szívéig. Hart úgy érezte, belehal a gyönyörbe. Hart, a mester megadta magát egy hölgy érintésének. Magasságos ég, fenséges volt! – Eleanor – lihegte elfulladva. – Elpusztítasz. Mindig is így volt. – Hagyjam abba? Nézze meg az ember! Játékos és kihívó, teljesen ártatlan, ugyanakkor rendkívül komisz. Hart egykor hagyta elmenni, mert buta volt, fiatal és átkozottul gőgös. Soha többé nem engedi elmenni. Még ha be is kell zárkózniuk a szobába az életük végéig, örökké magánál tartja. Nem is lenne olyan rossz. A szolgák vágnának egy lyukat az ajtón, azon át adnának be ételt-italt, ha Hartnak esetleg néha enni is eszébe jutna. – Soha ne hagyd abba! – hallotta saját hangját Hart. – Soha. Kérlek! Jaj nekem! Felkönyökölt, képtelen volt hanyatt feküdni. Figyelte a gyönyört nyújtó kezet, a kecses és nagyon is ügyes ujjakat. – Vigyél egészen a csúcsig, El! Különben megölsz. Eleanor tudta, mit akar a férfi. Tudta, mert egyszer régen Hart megtanította rá. Eleanor lefeküdt a férfi mellé, de közben sem hagyta abba a csodás cirógatást, és Hart átfogta a karjával. Eleanor feje Hart mellkasán pihent, vörösarany tincsek kígyóztak a fekete kabáton. Hart simogatta, óvatosan, gyengéden. Nőtt benne a sötétség, de Hart leküzdötte. Azt akarta, hogy a kaland egyszerű legyen, könnyed; egy nő pusztán azért kényezteti, mert kényeztetni akarja.

Az elemi ösztön kerekedett felül. Hart tudatából eltűnt minden, kivéve Eleanor hajának illatát, az ujjai nyújtotta csodás élvezetet, testének melegét. Semmi, csak ők ketten, érzékek, kéjvágy. Hart ajka megmozdult. – Eleanor! Magára húzta a lányt, és mintegy végszóra szájon csókolta. Forróság áradt szét a combjában, de a gyönyör egyre csak tartott. Hart csókolta Eleanor száját, aki mohón viszonozta a csókot. – Mit művelsz velem? Eleanor félig lehunyta a szemét, megcsillant a szépséges kékség a fekete pillák között. Hartnak elfogytak a szavai, csak csókolni tudta Eleanort. Olyan békés volt együtt. A házban csend honolt, miközben egészen közel feküdtek egymáshoz. Hart az ágyán csókolta Eleanort, egy esős, londoni délelőttön. Eleanor csókolózás közben megsimogatta Hart arcát, szótlanul. Édes csókok voltak. Nem kellett sietni. – Megnyugtatsz – suttogta Hart. Eleanor tekintete ellágyult. – Örülök. Múlt az idő. Hart és Eleanor egymással szemben feküdtek, csókolóztak, simogatták a másikat, élvezték a csendet. Néma gyönyörben feküdtek, amíg Wilfred száraz köhögése a folyosón meg nem törte a békességet, emlékeztetve Hartot a való világra. A férfi legszívesebben a pokolba küldte volna az egész világot. A gondoskodó Eleanor hozott a mosdótála mellől egy törülközőt. Hart megtörölközött, azután felkelt az ágyról, szoknyájának súlyos hajtásai ismét eltakarták meztelenségét. Miután feleségül veszi Eleanort, sok ilyen napjuk lesz. Bármennyire eseménydús életük lesz is, bármilyen sok ember óhajtja majd a figyelmüket, Hart gondoskodni kívánt róla, hogy a herceg és a hercegné gyakran elvonulhassanak a nyilvánosság elől, és élvezzék a gyönyörrel teli csendet. Csak ezzel a gondolattal tudta rávenni magát, hogy magára hagyja Eleanort a szobában, csordultig telt szívvel.

Eleanor kifújta a levegőt, miután Hart becsukta az ajtót. A mosdótálhoz ment, hideg vízzel kezet és arcot mosott. Új törülközőt vett ki a szekrényből. Még reszketett. Mi az ördög bújt belé? Mégis gyönyörű érzés volt. Az asztalhoz sétált, ahol Hart a könyvet hagyta, és elkezdte összeszedni a leveleket, hogy visszategye őket a rejtekhelyükre. Néhány másodperc múlva azon kapta magát, hogy az emlékkönyvet lapozgatja, egészen a fényképekig. Mosolygott. Mondhatja Hart, hogy már túljutott ifjúsága delelőjén, akkor is igazán jól festett a csípőjéig felhajtott szoknyájában. Jobban, mint régen. Kiteljesedett, teste elérte azt az állapotot, amelyet fiatalkori vonásai ígértek.

Eleanor sóhajtott, és folytatta a levelek összegyűjtését. Széthajtotta a levelet, amelynek olvasása közben rajtakapta Hartot. Gyorsan átfutotta, és megint fájdalom járta át a szívét. Hartnak igaza volt: a levelet el kellett volna égetnie. Ám Eleanor azzal érvelt, hogy senki sem találhatja meg a levelet félreeső, tengerparti házukban. A személyzet sohasem nyúlt Eleanor holmijához, az apja pedig ritkán járt a hálószobájában. Eszébe sem jutottak a levelek, amikor a londoni útra csomagolt, egyszerűen csak nem akarta otthon hagyni a könyvet. Eleanor azonban megértette, milyen veszélyes megtartania a levelet. Biztos volt benne, hogy Hart véletlenül lőtte agyon az apját – birkóztak a puskáért, az meg elsült. Amire Hart abban a pillanatban gondolt, hogy a puska a kezébe került, és a lövés eldördült, az csak Hartra és az Istenre tartozott. Bármi történt is, a herceg halála lehetővé tette, hogy Ian biztonságban hazatérjen. Ám ha ez a levél valaha is Hart ellenségeinek kezébe jut, az Hartnak katasztrófát jelenthet. Eleanor a kályhához lépett, és kinyitotta az ajtaját. – Legyen ezzel vége! – mondta ugyanazokkal a szavakkal, amelyeket Hart egykor megjósolt. Azzal bedobta a levelet a tűzbe.

A gyilkossági kísérlet miatt Hart átgondolta az utazást Berkshire-be. Amúgy sem töltött volna egy teljes hónapot Cameronéknál, ahogyan szokta, hanem ide-oda utazgatott volna a birtok és London között. A vasútállomások rendkívül nyilvános helyek, amelyek megszámlálhatatlan lehetőséget nyújtanak, hogy merénylők lövöldözzenek rá. Hart sokáig tépelődött, végül mégis arra a következtetésre jutott, hogy Eleanor és az apja nagyobb biztonságban lesznek a nyilvánosság előtt, Mac óvó kíséretében, mint egy hintóban holmi elhagyatott vidéki országúton. Hart úgy tarthatja őket biztonságban, ha egyáltalán nem utazik velük. Az indulásuk előtti napon felment a legfelső emeletre, mert az egész család a gyerekszobában teázott. Amikor belépett, Eleanor éppen egy habrolóba harapott bele. Hart megtorpant. Maga elé képzelte, amint lenyalogatja a habot az ajkáról, és egy pillanatra egészen elszédült. Amikor kitisztult a látása, azt látta, hogy Mac ül az asztalnál Eileennel és Isabellával, míg Robert az etetőszékben foglalt helyet. Mellettük Eleanor ült, mialatt Miss Westlock, a dada a szoba túlsó végében álló padról tartotta szemmel a társaságot. Aimee az ablakülésen üldögélt Lord Ramsayvel, aki Skóciából hozott megkövesedett ősmaradványokat mutatott a kislánynak. Hart elfordította a tekintetét Eleanor habos ajkáról, és Machez fordult. – Ma délelőtt elindulok Berkshire-be. Útközben még akad pár elintéznivalóm, ezért utazom a hintóval. Ti holnap délután mentek vonattal. – Hintóval mész? – kérdezte Mac. Lenyalta az ujjáról a tejszínt, és fejcsóválva nézett a lányára. – Eileen, légy szíves, ne kend össze az öcséd haját! – Visszafordult Hart-hoz. – Nem lenne jobb, ha inkább velünk utaznál? – Mondtam már, elintéznivalóim vannak…

Eleanor haragos pillantással sújtotta. – Hart, tudjuk. – A széke mellől felemelt és odamutatott egy pletykalapot.

Kilmorgan hercege alig úszta meg élve! Lövöldözés a parlamentnél. Vajon a herceg a Fenian Szövetség új célpontja?

– Hogy az ördögbe került ez a szennylap a házba? – morogta Hart. – Mac? Mac ártatlan arcot vágott, Eleanor azonban kipirult a dühtől. – Hazudtál nekem, amikor megkérdeztem, hogyan sérültél meg. Azt mondtad, nem lényeges. Hogy tehetted? Kis híján megöltek. Hart megérintette a múlóban lévő sebeket az arcán. – Mert tényleg nem lényeges. A fickó borzalmasan célzott, én pedig nem figyeltem kellőképpen. Azért nem szóltam nektek, mert nem akartam felfordulást. – Felfordulást? Hart, ez veszélyes. Olyasmi, amit el kell mondanod a családodnak. S a barátaidnak. – Pontosan ezért nem akarom, hogy velem gyertek! – Hart hangja türelmetlenül csattant. – Ha a fickó ügyetlenül céloz, nem akarom, hogy véletlenül a családtagjaim vagy a barátaim legyenek az áldozatai, amikor engem nem talál el. Eleanor, te meg apád Isabellával és Mackel utaztok, én pedig a testőrömmel és Wilfreddel. Wilfred katona volt. Tudja, hogy kell lebukni a lövések elől. Eleanor tekintete jéghideg lett. – Ne merj ezzel tréfálkozni! Feltételezem, hogy a rendőrségnek sem szóltál. – De igen. Megkértem Fellows felügyelőt, hogy vizsgálja ki az ügyet. Ha valaki elő tud teremteni egy bűnözőt, akkor az a mi kedvenc felügyelőnk a Scotland Yardtól. Sajnos nem sok nyom maradt, csak néhány téglaszilánk. Ráadásul az sem biztos, hogy a fickó kifejezetten rám lőtt. Bárki lehetett a célpontja, aki éppen kilépett az épületből. Lord Ramsay közbeszólt. – Meg kell értenie, hogy nyugtalanít minket, amiért egyedül utazik. Gondolja át, Mackenzie! Egyedül egy hintóban? A Reding és Hungerford közötti, elhagyott országúton? – Nem leszek egyedül. Egykori ökölvívókat fogadok fel a testőrnek, nagy termetük és gyors reflexeik miatt. – Ami nem ért semmit, amikor éjjel rád lőttek – vágott vissza Eleanor. – Mert akkor éjjel nem figyeltem oda. – Eleanorra gondolt fűzőben, feltűzött hajjal, magas sarkú bokacipőben. – Most már kellően felhívták a figyelmemet – tette hozzá. – Nem valami megnyugtató. – Eleanor tekintete még mindig haragos szikrákat szórt. – De gondolom, úgysem beszélhetünk le róla. Nyomban táviratozz, mihelyst megérkeztél! Rendben? – Eleanor – mondta Hart. – Nem, ne is törődj vele! Majd Ainsley táviratozik. Légy szíves tájékoztasd Cameront a problémáról! Vagy Cameron megsértődik, és az öcséd még nálad is nagyobb.

Hart meg sem próbálta titkolni, hogy bosszús. – Hagyd már abba, Eleanor! Találkozunk Berkshire-ben. Eleanor csúnyán nézett Hartra, de a férfinak továbbra is csak szédítő látomása lebegett a szeme előtt: Eleanor fűzőben és bokacipőben, és hogy még erotikusabb legyen, tejszínhabbal. Hart hirtelen sarkon fordult, és kivonult a szobából.

Eleanor mindig is szerette a Waterbury Majort, Cameron berkshire-i birtokát, bár ezer éve nem járt már ott. Cameron, a Mackenzie fivérek közül a másodszülött, nem sokkal első felesége halála után vásárolta a birtokot, mondván, szeretne távol lenni boldogtalan házas életének helyszínétől. Zöldellő mezők nyújtóztak a dombok felé, míg a Kennet és Avon csatorna lustán hömpölygött a birtok határán. A tavasz az anyjuk után imbolygó kisbárányokat és a kancák után botladozó csikókat jelentette a réteken. A hagyomány minden márciusban összehozta a Mackenzie családot Waterburyben. A fivérek, sőt immár az asszonyok és a gyerekek is, ott nézték, hogyan tanítja Cameron a versenylovait. Elrejtőztek a világ szeme elől, itt volt rá lehetőségük, hogy kis időre normális család legyenek, mielőtt Cameron Newmarketbe vitte a hároméves versenylovait. A ház vén volt, aranyszínű téglákból rakott, alaktalan építmény, ám Ainsley azt írta a leveleiben, hogy szorgalmasan dolgozik a felújításán. Eleanor alig várta, hogy lássa, hol tart. Amikor azonban Eleanor, az apja, Isabella, Mac, az életerőtől duzzadó gyerekek jó erőben lévő dadájukkal és a vén Bennel kiszálltak a hintókból, amelyek elhozták őket az állomásról, Hart fogadta őket a Waterbury Major kapujában, mégpedig azzal a hírrel, hogy Ian eltűnt.

Tizenkettedik fejezet – Tudod, hogy mindig ezt csinálja – mondta Beth. Aggódva nézett Hartra, és Eleanor érezte, hogy Beth inkább Hartért aggódik, mint eltűnt uráért. Beth a huzatos előcsarnokban állt, az egyik karján Jamie, a kisfia, a másikon a csöppnyi lány, Belle. Mind az öt Mackenzie kutya farkcsóválva kódorgott az újonnan érkezettek körül. – Ian szeret néha egyedül lenni – folytatta Beth. – Nem szereti a tömeget. – Mi nem tömeg vagyunk – csattant fel Hart. – Hanem a család. Nyomban szólnod kellett volna, hogy eltűnt. Hart hangjában volt valami, amitől Eleanor, aki éppen a két kicsinek adott puszit, felkapta a fejét. Hart kesztyűs keze ökölbe szorult, száját összeszorította. Joggal aggódott a parlamentnél történt merénylet óta, de túlságosan rémültnek látszott. – Nem tudtam – szabadkozott Beth. – Ian mostanában szólni szokott, mielőtt hosszú sétáira indul, de már nem volt itt, amikor reggel felébredtem. – Te pedig nem szóltál nekem – ismételte Hart.

– Egész délelőtt Hungerfordban voltál, táviratozgattál Londonba – vágott vissza Beth. – Különben sem gondoltam, hogy rád tartozik. Hart elnémult, tekintete fenyegetővé vált. Beth felszegte a fejét, és farkasszemet nézett a férfival. Eleanor tökéletesen megértette, miért nem említette Beth Ian eltűnését a bátyjának. Hartnak szokása volt besétálni a fivérei házába, és átvenni az életük irányítását. Ian néha úgy érezte, el kell tűnnie Hart zsarnoksága elől. Cameron és Mac kiabált Harttal, ha nagyon feldühítette őket a beavatkozása, Ian viszont úgy védekezett, hogy eltűnt. Néha kis időre távol kellett maradnia nyüzsgő családjától, mielőtt újra találkozott velük. Eleanor hallotta, milyen csatát vívott Beth Harttal, hogy hagyja Iant úgy élni, ahogyan akar. Beth higgadtan beszélt. – Majdnem három éve vagyok Ian felesége, és tudom, mit tesz. A londoni tartózkodás mindig felizgatja, ez nem titok. Úgy vélem, ma azért ment el, hogy kiélvezze, amíg nincsenek körülötte emberek. Majd hazajön, ha készen áll rá. Hart lesújtó tekintetével próbált hatni Bethre, de Jamie ficánkolni kezdett, hogy Beth tegye le, és az asszony teljes figyelmét a fiának szentelte. Hart még jobban összeszorította a száját, amikor Beth nyíltan semmibe vette, így hát sarkon fordult, és kiment a házból. Két kutya követte. Eleanor a felhajtón érte utol Hartot. Elébe került, hogy megállítsa, miközben Ruby és Ben farkcsóválva ugrálta körül őket. – Tudom, hogy aggódsz a merénylet miatt – mondta Eleanor. – De Ian nem ostoba. Sok szempontból óvatosabb nálad. Táviratoztam Ainsleynek az incidensről, arra az esetre, ha te nem közölted volna senkivel, hogy Ian tudjon róla, és legyen elővigyázatos. Biztos vagyok benne, hogy csak horgászni ment. Tudod, mennyire szeret horgászni. Hart szeméből nem tűnt el a szörnyű aggodalom. – Tudom. Azt mondja, megnyugtatja. – Tekintete végigsiklott az üres földeken. – Megkeresem. Elindult, de Eleanor ismét útját állta. – Azt hiszem, te vagy a legnagyobb veszélyben, Hart Mackenzie. Bárki volt is a merénylő, rád lőtt. – Nem egyedül megyek. Vannak saját embereim, Cameron pedig egész hadsereget tart készenlétben. – Ian pánikba fog esni, ha egy hadsereg ered a nyomába – mutatott rá Eleanor. – Jobb, ha pánikba esik, mint ha meghal. Hart nyugodtan beszélt, ám Eleanor mélységes félelmet látott a szemében. Tudta, hogy Hart sohasem ismerné el nyíltan a lelkét marcangoló félelmet, de Hart igenis félt, és Eleanor azt is pontosan tudta, mi az oka. Ian védelme volt Hart életének hajtóereje három évtizede. Eleanor ezt akkor tapasztalta először, amikor Hart elvitte a szanatóriumba meglátogatni Iant. Emlékezett rá, hogy faggatta és nyaggatta az orvosokat Ian ellátásával, napirendjével, elhelyezésével kapcsolatban. Bármit tett is Hart Mackenzie az élete legutóbbi három évtizedében, a legtöbbet Ianért tette.

Eleanor megérintette Hart mellkasát, érezte, hogyan kalapál a szíve a tenyere alatt. – Egyetértek veled, Hart. Ha lövöldöznek, szemmel kell tartanod Iant. De meg kell őriznünk a hidegvérünket. Meg fogjuk találni Iant. Hart éles pillantást vetett rá, tekintetében nyoma sem volt hidegvérnek. – Semmi fogjuk. Te itt maradsz. – Segíthetnék a kutatásban. Mindannyian segíthetnénk. – Nem. – A szó szenvedélyes volt. – Iant megtalálni is eléggé nehéz lesz. Nem akarom még érted meg az összes sógornőmért is átkutatni a környéket. Ha Ian magától hazajön, segítened kell Bethnek itthon tartani. – Vagyis nem akarod, hogy láb alatt legyek. – Nem akarom. Elterelnéd a figyelmemet. Ezt most nem engedhetem meg magamnak. – Elterelem a figyelmedet. Milyen hízelgő! Hart odahajolt hozzá. – Úgy értettem, hogy nehezen összpontosítok másra, amikor a közelemben vagy. Erről te tehetsz. Elcsábítottál, te szirén. Szóval maradj itt, és engedj, hadd keressem meg az öcsémet! Eleanor látta Harton, hogy fel kell kutatnia az öccsét. Ian bosszús lesz, ha Hart megzavarja horgászás közben, de Ian tudja, hogyan tegye a helyére Hartot. A világ azt hitte, hogy a „lassú” Ian engedelmeskedik Hartnak, de a családnak erről más volt a véleménye. – Járj szerencsével! – búcsúzott Eleanor halkan. Hart megfogta az arcát, és forrón szájon csókolta. Azután elindult a bekerített kifutó felé, ahol hatalmas termetű öccse, Cameron és öccsének szintén nyurga fia, Daniel már várt.

Hart tudta, hogy Bethnek és Eleanornak igaza van – az a legvalószínűbb, hogy Ian szokásos kóborlásainak egyikére indult, hogy összeszedje magát, mielőtt a család többi tagja megérkezik. Ian nehezen viselte el az embereket, legalábbis nehezen értette, mit kívánnak tőle, hogyan viselkedjen. Ian mindig azt mondta, amit gondolt, nem azt, amit elvártak, vagy ami udvarias volt. Kegyetlen tapasztalatból tanulta meg, hogy inkább hallgasson, amikor sokan veszik körül, de néha szüksége volt rá, hogy hátat fordítson az egész világnak, amíg alkalmasnak nem érezte magát, hogy megbirkózzon vele. Hart tartotta magát a meggyőződéséhez, hogy Iannek nem lesz semmi baja, de ahogy múltak az órák, egyre jobban aggódott. Nem akadt sehol a nyomára, Ian nem horgászott a csatornánál, nem látott senki egy magas férfit kóborolni a földeken. Amikor a nap leszállt, Hart Hungerfordban találkozott Cameronnal, Mackel és Daniellel, akik mindhárman arról számoltak be, hogy nem látták Iant, de még olyan embert sem találtak, aki látta volna. Hart aggodalma félelemmé növekedett. Nem tudta elhessegetni a képet, amint Ian arccal lefelé hever egy mezőn, lőtt sebbel, vérezve, haldokolva vagy akár már holtan. Vagy ez, vagy

megkötözve, bekötött szemmel tartják fogva egy mocskos szobában Hart ellenségei, és nem is engedik el, amíg cserében meg nem kapják Kilmorgan hercegét. Cameron és Mac tekintete is Hart nyugtalanságát tükrözte. Daniel, aki először csak nevetett az ötleten, hogy Iant elrabolhatják vagy bánthatják, most már szintén aggódott. – Daniel, menj délre, Coombba! – adta ki Hart az utasítást. – Ian szeret felkapaszkodni a dombra a régi bitófához, és onnan figyelni a világot. Cameron, te kutasd át a csatornát Newburytől keletre! Ha Ian egész nap egy zsilipet tanulmányozott, elkalapálom. Mac, te térj vissza a házba, és gondoskodj róla, hogy a hölgyeknek eszükbe se jusson Ian keresésére indulni. Megmondtam Eleanornak, hogy ne tegyék, de ismeritek a Mackenzie nőket. Mac elkomorodott. – A pokolba, Hart! Nem tudnál esetleg könnyebb feladatot találni a számomra? Például, hogy küzdjek meg alsógatyában egy csapat bérgyilkossal? – Nem hagyom, hogy bármelyikük a vidéket járva céltáblává váljon. Tartsd otthon őket, és vigyázz rájuk! Mac megadóan emelte magasba a kezét, de Hart tudta, hogy az öccse egyetért vele. Mac biztonságban fogja tartani a hölgyeket. – Jól van – bólintott Mac. – De előbb betömöm vattával a fülemet. Hart, a két öccse és az unokaöccse szétváltak, mindegyik vitt magával néhány embert, majd folytatták a kutatást. Hart nyugat felé lovagolt a sötét vontatóúton, a csatorna mellett. A szentségedet, Ian! Miért kellett éppen most elkóborolnod? Olyan sötét volt, hogy nem haladhattak gyorsan, egyetlen rossz lépés, és Hart, a lova vagy az emberei a csatornába eshettek volna. Hart igyekezett vigyázni, de a szíve sürgette: siess, siess, siess! Áthaladtak Little Bedwynen, azután Great Bedwynen Wilton és Crofton felé indultak tovább. Ian Mackenzie sehol sem bukkant fel. Sehol egy magas skót, aki azt bámulja, hogyan halad át a víz a zsilipen, lustán horgászik, vagy netán izgatottan járkál a csatorna partján. Ian bárhol lehetett. Behúzódhatott egy pajtába aludni, vagy éppen felkapaszkodhatott egy tovarobogó vonatra. Ian a maga szabályait követte, nem fáradt azzal, hogy jegyet váltson, csak esetleg már a vonaton. Idővel táviratozni szokott Bethnek, hogy hol van, de addig bizony mindig eltelt egy kis idő. Ian tudta magáról, hogy jól van, de nem mindig jutott eszébe, hogy másokat is megnyugtasson. Nem is értette, miért olyan fontos. Ian mindezekben sokat javult, amióta Bethszel élt, de néha mégis szükségét érezte, hogy váratlanul eltűnjön. Gyerekkorában Ian elrohant a tömegből, amely megijesztette, de még a vacsoraasztaltól is Kilmorganben, futott, futott, hogy megszabaduljon a számára érthetetlen félelemtől. Hart utána ment, megkereste, és némán üldögélt vele, amíg Ian megnyugodott. Egyedül Hart tudta megfékezni Ian rémült könnyeit és erős dührohamait. Csupán Hart foghatta át vigasztalón Ian vállát – ameddig öccse hagyta –, hogy biztosítsa Iant: nincs egyedül. Amikor Iant hazahozták a szanatóriumból, gyakran hagyta el a házat, és maradt el akár napokig is. Hart kis híján beleőrült az aggodalomba, de Ian végül mindig hazatért, amikor idejét látta. Hart ilyenkor kiabált Iannel, és ráparancsolt, hogy többé ne tegye. Ian némán végighallgatta,

soha nem nézett a szemébe, de amikor úgy érezte, megint csak egyedüllétre van szüksége, ismét elment. A világ minden kiabálásától sem gondolta volna meg magát. Most más volt a helyzet. Iannek ott volt Beth, és ritkán volt szüksége az elvonulásra. Ian nem szeretett távol lenni Bethtől és a gyermekeitől, így többnyire otthon maradt, belőlük merített vigaszt. Akkor most miért tűnt el? Soha nem fogom megengedni, hogy bármi történjék veled, Ian Mackenzie – esküdött meg magában Hart, miközben újabb falun lovagolt át. – Megígértem neked, és be is tartom az ígéretemet, amíg meg nem halok. Hart elszakadt az embereitől. Nem tudta, mikor történhetett, de a sötétben Hart jóval a többiek előtt lovagolt, és vagy átkelt a csatorna egyik hídján, amit az emberei nem vettek észre, vagy azok lovagoltak át az egyik hídon, abban a hitben, hogy gazdájuk arrafelé indult. Hart arra gondolt, visszafordul, azután mégsem tette. Nem vett észre semmi olyasmit, ami arra utalt volna, hogy merénylők bujkálnak minden bokor mögött, és akikkel beszélt, azok közül senki sem látott a környéken idegent. Az emberei bizonyára hamarosan utolérik. Nyilvánvalóan veszélyes emberek ugyan nem mutatkoztak, Hart azonban változatlanul aggódott Ianért. Folytatta a kutatást. Csendes falvakon ügetett keresztül, kocsmákban kérdezősködött, tanyákon tudakolta, nem kért-e éjszakai szállást egy úriember. Az emberek zöme errefelé ismerte Iant, de legalábbis hallott róla, de nem tudtak segíteni. Egy templom órája négyet ütött, amikor Hart átlovagolt a csatorna egy újabb hídján. Kimerült volt, az emberei sehol, valószínűleg régen visszatértek Waterburybe. Hart izmai sajogtak a nyeregben töltött, hosszú naptól, szemhéja lecsukódott, bármennyire igyekezett is ébren maradni. Meg kell pihennie, azután napkeltekor folytatja a kutatást. Aggodalma hajtotta volna tovább, de az esze inkább azt tanácsolta, hogy éberebb lesz, ha pihen pár órácskát, és kivárja a nappali világosságot. Hart megállította hát a lovát, levette a nyerget és a kötőféket, majd a magával hozott kantárral kikötötte a lovat úgy, hogy kényelmesen tudjon legelni. Végül feje alatt a nyereggel lefeküdt, és szorosan maga köré tekerte a köpenyét. Hirtelen arra riadt, hogy a templom órája nyolcat üt. S Ian Mackenzie hajol fölé.

Tizenharmadik fejezet – A szentségedet, Ian! Hart felült, megdörzsölte a nyakát, amely megmerevedett a nyergen való fekvéstől. A ló elszabadult, tőlük kissé távolabb legelészett. Ian nem szólt semmit. Nem kérdezte, mit keres ott Hart, miért alszik a földön a semmi kellős közepén, a csatorna partján. Némán elindult, és visszahozta a lovat.

A ló Ian oldalához dörzsölte a pofáját, aki levette róla kötőféket, és rátette a kantárt. Az állatok kedvelték Iant – Cameron lovai és a Mackenzie kutyák rajongással követték minden lépését. Hart megdörzsölte az állát, érezte rajta a borostát, és fájó csontokkal feltápászkodott. Felemelte a nyerget, amely a párnájául szolgált, és a lóhoz vitte. – Mit művelsz itt, Ian? Öccse elvette Harttól a nyerget, a ló hátára tette, majd a ló hasa alá nyúlt, és a gyakorlott lovas szakértelmével húzta meg a hevedert. – Téged kereslek – felelte. – Azt hittem, én kereslek téged. Ian úgy nézett Hartra, mint aki azt gondolja: reménytelenül le vagy maradva ebben a beszélgetésben. – Mondták, hogy engem próbálsz megtalálni. – Kicsoda? – Hart végigmérte az elhagyatott vidéket a csatornát szegélyező fasoron túl. – Megtaláltad a testőreimet? Egyáltalán honnan tudtad, hogy itt vagyok? Ian megfogta a ló kantárját, azután megállt, és egyenesen Hart szemébe nézett. – Én mindig meg tudlak találni. Egy pillanatig így álltak, mozdulatlanul, egymás szemébe nézve, azután Ian elfordította a tekintetét, és visszavezette a lovat a vontatóútra.

Én mindig meg tudlak találni. A szavak ott visszhangoztak Hart fejében, miközben távolodó öccsét nézte a szélben meglibbenő szoknyában. Egyetlen hajó sem úszott a csatornán, pára gomolygott a lehajló fák és hidak alatt. Én mindig meg tudlak találni. Ismerve Iant, ez csupán egyszerű tény volt, nem pedig utalás holmi különleges kapcsolatra Harttal. Ám Hart érezte ezt a kapcsolatot, ezt a szoros köteléket az öccsével, amióta csak rájött, hogy Ian más, különleges, és neki kell oltalmaznia. Ugyanúgy érezte a kapcsolatot a hosszú évek alatt, amíg Ian szanatóriumban volt, és attól a naptól fogva is, amelyen kijött onnan. Hart olyan bizonyos volt ebben a kötelékben, hogy amikor nyolc éve Iant azzal vádolták, hogy bántott valakit, Hart minden tőle telhetőt megtett, hogy megvédje a következményektől, és kész volt magára vállalni a felelősséget. Nem mintha az öccsével bármi ilyesmiről lehetett volna beszélni. Ian némán vezette a lovat nyugat felé az úton, rá sem hederített, hogy a bátyja követi-e, vagy sem. Hart utolérte. – Cameron háza a másik irányban van. Ian ment tovább. Nem nézett Hartra, csak a csatornát figyelte, vagy kósza ágakat hajtott félre a lova elől. Hart felhagyott a próbálkozással, és szótlanul baktatott mellette. Ian úti céljára akkor derült fény, amikor mintegy másfél kilométeres gyaloglás után átvezette a lovat az egyik keskeny hídon egy hosszú, csatornajáró hajóhoz, amely a túlparthoz volt kikötve. Az első fedélzeten több gyerek is nyüzsgött, két kecske, három kutya és egy férfi társaságában, aki a lábát lógatva pipázott. A hajót húzó ló szabadon legelészett a csatorna partján.

Ian szó nélkül elengedte kezéből Hart lovának gyeplőjét, és a hajó fedélzetére lépett. Ugyanakkor az egyik kislány lemászott a hajóról, hogy átvegye a lovat. Simogatta, suttogott neki, és a ló boldogan hagyta magát vezetni. Hart követte Iant a hajóra, mert öccse nyilvánvalón ezt akarta. A pipázó férfi biccentett Hartnak, de nem állt fel, hogy üdvözölje. A gyerekek és a kutyák nagy szemeket meresztettek Hartra. A kecskéket azonban nem érdekelte. Egy idős asszony jött ki a kabinból. Majdnem olyan kicsire töpörödött, mint a gyerekek, tetőtől talpig feketébe öltözött, a fején fekete kendőt viselt. Szeme éppen olyan fekete volt, mint a ruhája, éber és csillogó. Egy fapadra mutatott a korlát mellett. – Maga – mondta Hartnak. – Üljön oda! A londoni társaság ámult volna, ha látja, amint Kilmorgan herceg őfensége engedelmesen leül. Ian némán helyet foglalt Hart mellett. A kislány a parton levette a nyerget Hart lováról, és a lószerszámot a fedélzetre hozta. Odament a vontatólóhoz, amely türelmesen felnézett rá, majd rátette az állatra a hámot. Mindezt igen ráérősen. A hajón senki nem mozdult, hogy segítsen a kislánynak, aki nem is várt segítségre. Az idős asszony, amint ülni látta Iant és Hartot, visszament a kabinba. Hart már találkozott ezekkel a romákkal, bár a hajójukon még sohasem járt. A csatorna mellett állt Cameron birtokának a közelében, tizenöt évvel ezelőtt, amikor ugyanez a feketébe öltözött asszony borzalmas angolsággal elmagyarázta neki, hogy mivel Cameron megmentette Angelo nevű fiát a letartóztatástól és a haláltól, mostantól fogva a családja gondoskodni fog Cameronról. Angelo Cameron szolgája, edzőtársa és közeli barátja lett. A kislány befogta és a hajóhoz kötötte a vontatólovat. Csettintett neki, és előre indította, a másik kezében Hart lovát vezetve. A férfi jól betanított és tüzes ménje megnyugodott az érintésétől, jámbor póniként, elégedetten követte a kislányt és a vontatólovat. A pipázó fickó megint a vizet bámulta, Angelo anyja pedig visszatért két csorba bögre kávéval. Hart megköszönte, és nagyot kortyolt belőle. A kávé erős volt, és fekete, sem tejszín, sem cukor nem enyhítette tömény ízét. A hajó a felkelő nap felé tartott. Egyelőre csak a romák mozogtak a vízen. A köd kezdett felszállni a csatorna menti fák közül, és lassan szemük elé tárult a táj. Bárányok követték az anyjukat a nedves füvön, a bárányok és a jerkék mozgó ködfoltoknak látszottak. Csend és békesség uralkodott. Hart lehunyta a szemét. Arra ébredt, hogy süt a nap, és Ian a hajó orrára támaszkodik. A pipázó férfi átvette a kislánytól a lovak vezetését, az összes gyerek a hajó belsejébe vonult. A kecskék és a kutyák a fedélzeten maradtak. Hart odalépett Ian mellé. – Még mindig nem árultad el, miért jöttél ide. Ian lefelé bámult a vízre, figyelte, ahogy a hajó orra a csatorna üvegszerű tükrét hasítja. Nem volt szokatlan, hogy Ian nem válaszolt egy kérdésre, vagy csak egy-két nap múlva adott választ. Néha egyáltalán nem.

– Szóltam Angelo családjának a merényletről – felelte most Ian. Becsukta a száját, és Hart tudta, hogy más egyebet nem fog kihúzni belőle. A többit kitalálta. A romák fel és alá hajóztak a csatornákon, a szántóföldek között, hiába akarták a falusiak és a gazdák távol tartani őket. A romák azonnal észrevennék, ha bárki ismeretlen felbukkanna a környéken, és alaposan szemmel tartanák, veszedelemtől tartva. A családja nagyon szerette Angelót, és így a barátait is. Amikor Ian tudomást szerzett a gyilkossági kísérletről, jó ötletnek vélte értesíteni a romákat. – Okos gondolat volt – ismerte el Hart. – Csak hát elfelejtetted megemlíteni Bethnek, hogy hová mész. Vagy Currynak. Az egész személyzet téged keresett. Nem hagyhattál volna legalább egy cédulát? Ian nem reagált Hart haragjára. – Beth mindig tudja, hová megyek. – Hát most nem tudta. Én pedig végképp nem. Ian a korlátra támaszkodott, végigmérte Hart nyitott nagykabátját, kócos haját, borostás állát. Hart nem tudta volna megmondani, mi járhat Ian fejében. Sohasem tudta. – Ian! – mondta csüggedten. Öccse továbbra sem válaszolt. Hart felsóhajtott, és ismét megdörzsölte borostás arcát. – Rendben, ahogy akarod. Ian akkor visszafordult, tekintete újra a vizet vizslatta. Hart régen azt hitte, hogy ő az egyetlen ember, aki igazán megérti Iant, de fájdalmas tapasztalatok útján kellett rájönnie, hogy hiába érezte a kettejük közti kapcsolatot, alig volt képes behatolni Ian világába. Amint azonban Ian találkozott Bethszel, felfigyelt az asszonyra, előbújt csendje és dühe zárt világából. Ian Beth közvetítésével kezdett kapcsolatot teremteni a külvilággal. Amit Hart éveken át hiába próbált, azt Beth Ackerley, egy szegény pap özvegye napok alatt elérte. Hart először haragudott Bethre, irigyelte a kapcsolatát Iannel, attól félt, hogy az asszony egyetlen célja Ian kihasználása. Ám Beth bizonyította mélységes odaadását Ian iránt, és Hart most már szerette mindazért, amit az öccsével tett. Hart a korlátra támaszkodott, és mélyet sóhajtott. – Hogy csinálod, Ian? Hogy birkózol meg a tébollyal? Általában véve beszélt, a maga küzdelmeire gondolt. Nem várta, hogy Ian válaszolni fog, mégis felelt. – Mellettem van Beth. Mellettem senki sincs. A semmiből bukkantak elő a szavak. S nem is volt igaz. Hartnak ott voltak a fivérei, a minden lében kanál sógornői, Daniel és a tüneményes kis unokahúgok és unokaöccsök, akik nagyon aranyosak voltak – különösen, amikor éppen akartak valamit. Mellette állt Wilfred és a válogatott emberei, akik a végsőkig hűségesek voltak hozzá. Ott volt még David Fleming is, aki jóban-rosszban hosszú évek óta a barátja volt.

De senki nem jut Hart Mackenzie, a valódi ember közelébe. Angelina Palmer halála óta Hart nem tartott szeretőt, még a kielégülést nyújtó alkalmi viszonyokról is lemondott. Szerzetesi életet élt. Nem csoda, hogy Eleanor illatának még az emlékétől is olyan izgatott lett, mint egy tizennyolc éves. Eleanor kinevette, de Hart akkor is őrülten vágyott az érintésére. – Hogy birkózzak meg a saját tébolyommal? – Hart szavai üresen csengtek a víz fölött. Ian most nem nézett rá, és nem is válaszolt. – Egyszer azt mondtad, mindannyian tébolyultak vagyunk – folytatta kis idő múlva Hart. – Emlékszel? Amikor megtudtuk Fellows felügyelő titkát, azt mondtad, hogy Mac zseniálisan fest, Cameron zseniálisan bánik a lovakkal, én a pénzzel és a politikával, Fellows pedig a bűnügyek felderítésében zseniális. Igazad volt. Apánk persze szintén tébolyodott volt. Szerintem túlságosan sokat látott benned önmagából, és ez megijesztette. – Apánk halott. És azt mondtam, Mac úgy fest, mint egy isten. Hart keserűen elmosolyodott. – Bocsánat, nekem nincs olyan tökéletes memóriám, mint neked. Bár azt hiszem, a téboly egyre jobban elhatalmasodik rajtam. Mit tegyek, ha mégsem sikerül megfékeznem? Ian továbbra sem nézett Hartra. – Sikerülni fog. – Köszönöm a bizalmat. – Meg kell mutatnod Eleanornak a házat – jelentette ki Ian újabb hallgatás után. Hart meghökkent. – Házat? Milyen házat? – High Holbornban. Mrs. Palmer házát. Hart megmarkolta a korlátot. – Soha. Nem akarom, hogy Eleanor még egyszer betegye oda a lábát. Még mindig haragszom rád, amiért oda vitted. Miért tetted? – Mert Eleanornak mindent tudnia kell rólad – válaszolta Ian. – A pokolba is, Ian! Miért? – A ház te vagy. Mi az ördögöt érthet ezen? – Nem, Ian. Lehetséges, hogy a ház valaha fontos része volt az életemnek, de az a korszak lezárult. Ian rázta a fejét. – Meg kell mutatnod Eleanornak a házat. Mihelyt elmondtál neki mindent, tudni fogod. – Én fogom tudni? – Igen. – Mit fogok tudni? – Hart egyre jobban elkeseredett. – Hogy képes-e Eleanor kétszer olyan gyorsan elfutni előlem, mint régen tette? S hogy fenéken billent-e, mielőtt elrohan?

– Igen. Hart hangosan kifújta tüdejéből a levegőt. – Nem vihetem oda. Bizonyos dolgokról egyszerűen nem akarom, hogy tudomást szerezzen. – Muszáj. Eleanornak meg kell értenie téged, ahogyan Beth megért engem. Ian arca eltökélt volt, keze erősen markolta a korlátot. Legalább már nem rázta a fejét, mint egy csökönyös szamár. – Kemény ember vagy, Ian Mackenzie. Ian nem válaszolt. Mondj el Eleanornak mindent! Angelina Palmer vette a bátorságot, hogy meglátogassa Eleanor Ramsayt Skóciában, amikor az már pár hónapja jegyben járt Harttal, és mesélt neki a férfiról. Elmondta, hogy ő a tulajdonosa a High Holborn-i háznak, hogy ott kétes hírű hölgyekkel találkozik, és olyan módokon részesíti őket gyönyörben, amilyeneket jól nevelt ifjú hölgy el sem tud képzelni. Angelina nem írta le a részleteket, hála az égnek; a célzásai is elegendőnek bizonyultak. Hart szándékosan nem látogatta a házat és Angelinát, amíg Eleanornak udvarolt, nem akart hazudni. Ettől azután erényesnek érezte magát, és rávette Eleanort, hogy adja neki a szüzességét. Ám Eleanor olyan izgalmat ébresztett fel Hartban, amilyet nem érzett sem előtte, sem utána. Fel akarta fedezni ezt a gyönyört, amennyire csak lehetséges, és meg is tette. Angelina nem azért fedte fel létezésének titkát, hogy féltékennyé tegye Eleanort, vagy meggyőzze Hartot, hogy térjen vissza hozzá. Nem. Angelina tudta, mihelyst rászánta magát az utazásra, hogy tettével örökre elveszíti Hartot. Az Eleanorral kötendő házasság fontos volt Hart számára, aki sohasem bocsátott meg könnyen. Angelina mégis megtette a lépést. Nem Hart szokatlan, különleges szokásairól akarta felvilágosítani Eleanort. Azért kereste fel, hogy figyelmeztesse a lányt, mekkora veszélyben van, mert Angelina pontosan tudta, miféle ember kezd válni Hartból. Angelinának igaza volt. A gőgös Hartot váratlanul érte, hogy Eleanor kikosarazta. A döbbent és dühös férfi végzetes következményekkel fenyegette mind Eleanort, mind az apját, ha Eleanor felbontja az eljegyzést, mert a brutális emberek, amilyenné Hart lassacskán vált, így szoktak cselekedni. Az apja jól beleverte Hartba a leckét. Hart sohasem tanulta meg visszafogni a dühét vagy úgy beszélni valakivel, hogy el ne döntse nyomban, hogyan manipulálja. Hart gyűlölte az apját, de egyre jobban hasonlított rá, mert nem ismert más követendő példát. Így hát Hartnak fogalma sem volt, milyen csak úgy együtt lenni valakivel, és – ahogy Mac intette – hagyni, hogy a dolgok a maguk útján történjenek. Eleanorral megvolt erre az esélye, de elszalasztotta.

Fényes napsugár csillant meg a vízen, majd onnan Hart szemébe villant. Amint a fejét felemelte, észrevette, hogy egy zsiliphez közelednek, és a zsilipőr a kapunál lévő szivattyúhoz ballag. – Nem mondhatom el Eleanornak, miket tettem, Ian – mondta Hart. Ian türelmetlen pillantást vetett rá. A közeledő zsilip sokkal érdekesebb volt, mint egy bonyolult beszélgetés Harttal. – Kétféle szabályrendszered volt – magyarázta Ian. – Egy Mrs. Palmernak és egy Eleanornak. Azt hiszed, ha a másik szabályrendszert követed Eleanornál, akkor nem szereted őt. Hart kinyitotta a száját, hogy ezt hevesen tagadja, de torkán akadtak a szavak. A gondolatok, amelyekért nyúlt volna – dolgok, amelyekben biztos volt –, összetörtek, mint az üveg. Ian ellökte magát a hajókorláttól, nem érdekelték tovább Hart gondjai. – Mit gondolsz, hány gallon víz tölti meg a zsilipet percenként? – kérdezte. Nem várt választ, hanem sarkon fordult, és kiugrott a partra. Szó nélkül ballagni kezdett a lovat vezető férfi mellett, és magában biztosan szorgalmasan számolt, milyen mély lehet a víz, amikor megtölti a zsilipet.

Zuhogni kezdett a tavaszi eső, amikor a hajó a parthoz ért. A romák átjutottak az utolsó zsilipen is Hungerford alatt, és most értek arra a szakaszra, amely Cameron birtokát határolta. Hart kinézett a csatornától a dombon álló házig elterülő zöld mezőre, és látta, hogy a part tele van emberekkel. Bosszús, ázott, esernyős emberekkel; a legtöbbjük Mackenzie volt. Ám nem mind. Egy magas skót, aki nem volt Mackenzie, túlságosan közel állt Eleanorhoz, esernyőt tartott föléje. Hart felismerte – Sinclair McBride volt, Ainsley számos fivérének egyike, az ügyvéd. Hartban forrni kezdett a düh, amint Sinclair lehajolt Eleanorhoz, hogy még gondosabban fölé tartsa az ernyőt az eső elől, Eleanor pedig felmosolygott a férfira.

Eleanor látta, hogy Hart úgy áll a hajón, akár egy király, aki éppen szózatot óhajt intézni az alattvalóihoz. Gazember. Eleanor teljes rémületbe esett, amikor Hart emberei visszatértek éjjel a hírrel, hogy Hartot elveszítették a csatorna menti erdőben. Csupán akkor csillapodott a kétségbeesése, amikor kora reggel Angelo belovagolt, hogy Ian és Hart biztonságban vannak a családjánál. Eleanor most egyszerűen dühös volt. Elindult volna, de Ainsley bátyja, Sinclair megérintette a vállát. – Inkább ne! Sáros a fű, a végén még eleshet. Igazán aranyos volt. A megözvegyült Sinclair McBride aznap reggel érkezett két gyermekével, így még több lakója lett a gyerekszobának. Ainsley minden fivérét meghívta Waterburybe tavaszra, de eddig csak Sinclair érkezett meg. Ian leszállt a hajóról. Beth a sár ellenére odaszaladt hozzá, és Ian forró szeretettel kapta a karjába. Mindenki körülvette őket, és egyszerre kezdtek beszélni. Mégis hová tűnt el Ian? Miért aggódott annyira mindenki? Hála az égnek, amiért Hart megtalálta! A romák kiszálltak a hajóból, gyerekek, kecskék, kutyák, férfiak és nők, majd a vizes rét közepére caplattak, hogy felállítsák sátraikat. Cameron ezt egyáltalán nem találta szokatlannak.

Beszélgetni kezdett a pipázó férfival, Daniel és Angelo pedig csatlakozott hozzájuk, Eleanor apjával együtt. Daniel segített a roma férfiaknak felrakni a sátortetőt, és a gyerekek beszaladtak alá. Sinclair odaadta Eleanornak az esernyőt, azután ment segíteni. A hajót a feketébe öltözött idős asszony hagyta el utoljára. Hart átsegítette a partra, de ő maga nem szállt ki. Mit művel még ott? Hart mozdulatlanul állt, mint az Eleanor képzeletében felbukkant király, de inkább hadvezérként tartotta szemmel a környéket, arra várva, hogy szükség esetén parancsokat osztogasson. Figyelte a fivéreit, ezeket a csodálatra méltó óriásokat, akik mellől sohasem hiányzott a feleségük. Mind boldognak látszottak – Beth, Isabella és Ainsley felnevettek a párjukra, és mélységes szeretettel néztek rájuk. – Szüksége van rád. Eleanor összerezzent, amikor Ian a fülébe suttogott. Ott állt mellette, tekintete Eleanort fürkészte, miközben Beth alig pár lépésnyire az idős roma asszonnyal beszélgetett. – Kinek? – kérdezte Eleanor. – Hartnak? – Az esőfüggönyön át a nyakas hercegre pillantott, aki a hajó korlátjára támaszkodott. – Hart Mackenzie-nek nincs szüksége senkire. Ian aranyszínű szeme sötétnek látszott az esernyő alatt. – Nagyon tévedsz – mondta. Azzal megfordult, és az esőben Beth felé indult. Szüksége van rád. Hart borzasztóan magányosnak látszott. Nézte a családot, amelynek biztonságáért mindent elkövetett – de csak messziről. Nem tartozott közéjük. Eleanor felemelte már sáros szoknyáját, és óvatosan a part felé sétált, észben tartva Sinclair figyelmeztetését, hogy elcsúszhat. Hart figyelte a közeledtét – Eleanor egész idő alatt magán érezte a tekintetét –, de nem szállt ki a hajóból, hogy üdvözölje. Amikor Eleanor a hajóhoz ért, Hart a korlátra lépett, kikapta a lány kezéből a széltől kiforduló esernyőt, elhajította, azután átemelte Eleanort a partról a hajóra. Eleanor hirtelen Hart mellett találta magát. A férfi csuromvizes volt, a kabátja nyitva, vizes hajszálak hullottak borotválatlan arcába. A hajszálak mögött a szeme borostyánszínű, éles és eleven volt. – Mit művelsz? – kérdezte Eleanor még mindig mérgesen. – Felszeded a horgonyt, és elhajózunk? – Angelo anyja megkért, hogy vigyázzak a hajóra. Azért jöttek, hogy megnézzék, Cameron és Angelo hogyan törik be a lovakat. – Biztosan az egyik emberedre gondolt. – Nem, rám gondolt. – Az egyre sűrűbb esőben alig látszottak a sátrak a domboldalon. – Számára nincs különbség herceg és kifutófiú között. Nem baj. Itt csend van, és nyugalom. A nyugalom volt az, amelyből Hart Mackenzie-nek nem sok jutott, és Eleanor tudta jól, ha visszatér Londonba, még kevesebb békében lesz része. – Akkor inkább menjek el? Hadd őrizd békében a hajódat?

– Nem! – A válasz nagyon gyorsan jött. Hart súlyos, erős tenyerét Eleanor kezére tette. – Csuromvizes vagy. Menjünk be, megmutatom neked a hajót! Félig vezette, félig húzta lefelé a kabinba vezető néhány lépcsőn. Hart kinyitotta a duzzadt faajtót, betolta rajta Eleanort, majd becsukta maguk mögött az ajtót. Az eső hangja a tetőn kopogássá, az ablakokon dobolássá változott. A sarokban álló kis vastűzhely csendes sistergése mellett megnyugtató volt ez a hang. Eleanor megértette, miért nem akarózik Hartnak elmennie innen. – Sohasem jártam még csatornajáró hajón – nézett körül élvezettel Eleanor. A romák ugyan vándorló életmódot éltek, de az otthonuk barátságos volt. A parányi tűzhely kellemes meleget adott. A fölötte sorakozó lábosok és serpenyők csillogóan tiszták voltak, a hajó végében álló ágyakon tarka takarók hevertek. Az egyik oldalon az ablakok alatt végigfutó pad tele volt hímzett párnákkal, amelyekben Eleanor Ainsley keze munkáját ismerte fel. – Gondoltam, talán tetszeni fog neked – mondta Hart. – Ha jól sejtem, nem találkoztál bérgyilkosokkal a kis kiruccanásodon. – Nem. Egyetlen szóval felelt csupán, amikor Eleanor napokon át rettenetesen aggódott. – Könnyedén beszélek róla, Hart, mert halálra rémültem… – Elhallgatott, ökölbe szorította a kezét. A legszívesebben megölelte volna a férfit, ugyanakkor ahhoz is nagy kedve lett volna, hogy ököllel püfölje. Hogy egyiket se tegye, karba fonta a kezét. Érezte Hart melegét, amikor odalépett hozzá, átázott ingének illatát, kabátja nedves gyapjúszagát. Hart levette a kabátját, azután nagy kezével megfogta Eleanor könyökét, és magához húzta a lányt. A csók mohón talált a szájára. Semmi incselkedés, játszadozás vagy kedveskedés. Elszánt csók volt, amely Eleanort követelte. Szüksége van rád. Eleanor a vizes ingre tette a tenyerét, érezte, hogy dobog Hart szíve. A férfi bőre nagyon hideg volt, a szája tűzforró. Eleanor elkezdte lehámozni Hartról a már kigombolt inget. – Ezt le kell venned. Tüdőgyulladást kaphatsz. Hart türelmetlenül lerázta az inget, hagyta a földre hullani. Az ing alatt nem volt semmi, csak lebarnult, feszes bőre. Odahúzta Eleanort a tűzhely melegébe, magához szorította, és még szenvedélyesebben csókolta. Eleanor ujjai a férfi vállán játszottak, miközben viszonozta a csókokat. Keze végigfutott Hart meztelen hátán, érezte ujjai alatt forró, sima bőrét. Hart vadul csókolta, ízlelgette Eleanor száját, lenyalogatta róla az esőt. Eleanor teste lángolt. Csókolta a férfi meleg száját, nyelve üldözte Hartét. Érezte, hogy fűzője felső gombjai kinyílnak, és Hart keze besiklik meztelen hátára, erősen és melegen.

Hart félbeszakította a csókot, hogy gyorsan kigombolja Eleanor ruháját, és lehúzza. Nem teljesen – szeme sötéten felcsillant, amikor a lehúzott ingujjak Eleanor két kezét a testéhez szögezték. Hart halkan felmordult, újra megcsókolta, mire Eleanor felemelte a kezét, amennyire tudta, hogy elérje a férfi csípőjét. Érezte a férfi meleg lélegzetét, szoknyájának meleg gyapjúövét és alatta a forró férfitestet. – Eleanor! El… – Hart felemelte a fejét, nedves hajának árnyékától sötét volt a szeme. Arcán bűnös mosoly ragyogott fel. – Állandóan látomásaim vannak rólad, amint egy szál fűzőben fekszel a karjaim közt. Eleanor szíve gyorsabban vert, tűz futott végig rajta. – Nekem pedig olyan látomásom volt, amint egy szál skót szoknyában pózolsz. Pontosabban van egy ilyen fényképem, hogy szükség esetén nézegethessem. Hart egyre szélesebben mosolygott, kibújt belőle az a Hart Mackenzie, akibe Eleanor egykor szerelmes lett. – Mit tegyek veled, kis csibész? – Apám fényképező felszerelésért küldetett, hogy képeket készíthessen Berkshire növényvilágáról. Talán majd néha kölcsönadja nekem a kamerát. Hart hallgatott, azután visszatért komisz vigyora. – Nem bánom. De csak akkor, ha… – Teljesen lehúzta a lányról a ruhát, azután a háta mögé nyúlt, és kikötötte a fűzőt záró szalagot. A szalag engedett az ujjainak. – Ha te is megteszed nekem ugyanezt a szívességet. – Modellt álljak a képeidhez? Jóságos ég! Szégyellős vagyok. A fűző szalagjai szétnyíltak, vállpántja lecsúszott Hart keze alatt. Hart a lányhoz hajolt. – Magánjellegű fényképek lesznek. Nagyon titkosak. Csak te meg én látjuk majd őket. – Hmm – hümmögött Eleanor. – Még megfontolom. Hart mosolygott, azután megnyalta a lány ajkát. – Ha egy szál szoknyában akarsz látni, el kell fogadnod a feltételeimet. Eleanor elpirult. – Mondtam, hogy megfontolom. – Abban a pillanatban, amikor megcsókoltalak a csónakházban, tudtam, hogy huncut vagy. Illedelmes és visszafogott a külvilág előtt, de zárt ajtók mögött csupa szenvedély. A tökéletes nő számomra. – Csak veled voltam vad, Hart. Te tanítottál rá. – Én? – Hart nevetett, keze Eleanor hátán pihent, csak az alsóing vékony kelméje választotta el őket. – Nagyon lelkesen tanultál. – Érdekes… tanító voltál. Hart mosolygott, homlokát Eleanoréhoz szorította. – El, melletted újra fiatalnak érzem magam. Melletted… Hart hangja elhalt a nevetésével együtt. Keze Eleanor derekához ért, ujjai kibontották a szoknyát és az alsószoknyát is. Eleanor szoknyái lehullottak – reggel nem vett bugyogót, nehogy sáros legyen az esőben.

– Mellettem…? – kérdezte suttogva. A férfi meleg keze Eleanor fenekére csúszott, már egyáltalán nem mosolygott. Nyers vágy tükröződött Hart szemében, magány és félelem. Félelem, amely bonyolult és nagyon is valóságos volt. – Nem bírom egyedül a terhet – suttogta. – Szükségem van rád, El. Eleanor tudta, hogy Hart ezt nem úgy érti, hogy most magáévá akarja tenni a hajón, amíg a romák Cameron lovait nézik. – Szükségem… van… rád. – A szavak kiszakadtak Hartból, egy olyan férfiból, aki sohasem mert hangot adni gyengeségének senki előtt. Eleanor levette az alsóruháját, majd átkarolta Hart nyakát. – Itt vagyok – súgta.

Hart végighúzta hüvelykujját Eleanor alsó ajkán, és mint mindig, most is elcsodálkozott, milyen puha. Hart kőkemény férfi volt, Eleanor pedig maga a melegség és vigasztalás. Ostoba volt, hogy annak idején elengedte. Magához húzta, és belemerült egy újabb csókba. Eleanornak esővíz, hőség és vágy íze volt. Hart tanította, igen, tanította. Nem mindenre – messze nem mindenre –, de tanította. Eleanor meleg, kék szemével pillantott rá, szenvedélye szégyenkezés nélkül ragyogott. Ezt is szerette benne – Eleanor sohasem szégyellte a kéjvágyát. Szoknyái a földön hevertek, nem volt rajta csupán egy kis bugyi. Hart megsimogatta a fenekét, a vászon olyan finom volt, mint a selyem. Eleanor engedelmeskedett neki, és új fehérneműt vásárolt. Hart teste sajgott a vágytól, férfiassága követelte, hogy menjen tovább. Nem akart azonban túlságosan gyorsan haladni, nem akarta elhamarkodni az együttlétüket. A romák és Ian adták Hartnak ezt az ajándékot – értékes időt, amelyet Eleanorral tölthet. Többet is. Eleanor ezt most talán lopott percnek tartja, de Hart állandósítani kívánta. Biztonságban kell tartania Eleanort a világtól és most ettől az átkozott Sinclair McBride-tól is. McBride jóképű, skót özvegyemberként élt két kicsi gyerekkel, és nagy szüksége volt egy feleségre – és itt volt Eleanor, aki éppen megfelelt volna neki. Hart nyomban átlátta, mi volt Ainsley célja, amikor idehívta a fivérét. Hartnak gyorsan kell lépnie, nem törődve a terveivel. Nincs több várakozás. Kikötötte Eleanor bugyiját, és becsúsztatta a kezét. Ujjai lágyságot éreztek, Eleanor selymét. Hart körözött a hüvelykujjával, megcsókolta Eleanort, azután egyik kezét a combja közti melegbe csúsztatta. Eleanor forró volt, nedves, mindenre kész, éppen annyira vágyakozott a kalandra, mint Hart. A férfi mozgatta az ujjait, jutalmul a gyönyör apró hangjai hallatszottak, és Eleanor teste ellazult. Szétoszlott és eltűnt belőle minden szűzies ellenállás. Az illedelmes, fiatal vénlány eltűnt, a szenvedélyes Eleanor foglalta el a helyét.

A keble lágy volt, teltebb, mint húszéves korában. Hart közéjük hajolt, megnyalta a meleg, sós bőrt. A kabin szűk volt, és alacsony. Hartnak nem volt elég helye, hogy a karjába kapja és a legközelebbi ágyhoz vigye Eleanort, de odairányította, útközben csókolva és cirógatva. Felemelte Eleanort, az ágyra ültette, combja közé lépett, amely szétnyílt, és a bugyi teljesen lecsúszott róla. Eleanor két kezébe fogta Hart arcát, szemét félig lehunyva várta, mi következik. Hart kihúzta a szoknyáját záró tűt, és elkapta a lehulló ruhadarabot. A kockás kelmét Eleanor háta mögé tette. Az ágy keskeny volt, nem fértek volna el rajta. Hart ismét felemelte Eleanort, esőtől nedves, a tűzhely melegétől izzadt testük egymáshoz simult. Hart végighúzta a kezét Eleanor gerincén a fenekéig, simogatón és nyugtatón. Még egy kicsit megemelte, és már bele is csúszott a várakozó nedvességbe. Eleanorba. Az asszonyába. Hart mozdulatlanná dermedt, az érzés, ahogy Eleanor körülölelte, gyönyörrel töltötte el. – Hart! – Eleanor meleg lehelete csiklandozta Hart nedves bőrét. Megérintette a férfi arcát, mosolyogva húzta végig az ujjait borotválatlan állán. Eleanor vörös haja sötétnek látszott az esőtől, fürtjei lágyan simultak Hart ajkához. Kalap nélkül szaladt ki az esőbe. Ez jellemző volt Eleanorra. A hirtelenség, a türelmetlenség. Orrát elbűvölő szeplők borították. Hart megcsókolta az egyiket, majd a másikat, azután a harmadikat, még és még, és közben élvezte a hihetetlen örömöt, hogy benne van. Eleanor részévé lett. Eggyé váltak. Hart a kabin falának támaszkodott két kezével, és még beljebb hatolt. Kissé nehézkes volt a szűk kabinban, mégis sikerült. – El! Hart hangja minden lökésnél rekedtebbé vált, Eleanor teste örömmel fogadta. Hart keze ökölbe szorult a falon, fejét Eleanor nyakába fúrta, aki erősen hozzátapadt, bőrük összesimult. Hart hajából mindkettőjükre csöpögött a víz. Még, még. Nem akarta abbahagyni soha. Soha. Eleanor keze Hart hátán kalandozott, lecsúszott a fenekére, végigsimogatta minden négyzetcentiméterét. Mindig is szerette felfedezni Hart testét, a férfi pedig boldogan hagyta. Hart finoman megharapta Eleanor fülcimpáját, ahol annak idején a smaragd fülbevaló függött, majd belenyalt a fülébe. Szája a nyakára tévedt, és szívni kezdte. El, hiányoztál. Minden nap kicsit meghaltam nélküled. Eleanor félrebillentette a fejét, hagyta, hogy Hart kóstolgassa. Amikor a férfi felemelte a fejét, Eleanor szája a nyakára tapadt, és Hart érezte a fogait, amint nyomot hagytak a bőrén. Magával ragadta a vágy hulláma, szinte elsodorta. Érezte, hogy rögtön a csúcsra ér, és akkor az egésznek vége. Ám keményen benn maradt, kezével a falnak támaszkodott, hogy össze ne

rogyjon a lába. Eleanor halk nyögdécselése a gyönyör sikolyaiba csapott át, amikor ő is a csúcsra ért. – Eleanor! – Hart becsukta a szemét, és lassítani próbált. A csúcs azt jelenti, hogy vége, hogy el kell engednie Eleanort. Nem. Nem. Soha. Hart nem engedte el, a végsőkig kiélvezte az izgalom és a kimerültség elegyét, amely azt jelentette, hogy elérte a tökéletes pillanatot. – Nem bírom tovább nélküled, El. – Hart kinyitotta a szemét, érezte hangjában a kelepcét. – Szükségem van rád. – Hart… – Ne hagyj el soha többé! – A hangja most kétségbeesetten csengett. – Nem viselném el, ha ismét elhagynál. Mondj el neki mindent! – tanácsolta Ian. Nem tehetem. Amíg az enyém nem lesz, amíg soha többé nem hagyhat el. Eleanor Hart arcát fürkészte gyönyörű, kék szemével, amint homlokuk összeért. Megpróbálta felmérni. – Kérlek! – könyörgött Hart, majdnem sírva. Fájt a szíve. Eleanor ismét el fog menni, és akkor neki vége. Eleanor gyengéd ujjakkal megérintette Hart arcát. Úgy nézett a szemébe, mintha a lelkébe látna. Erre csakis Eleanor volt képes. – Igen – válaszolta olyan halkan, hogy szinte hallani sem lehetett. – Maradok. Hart nyelt egyet, kis híján kitört belőle a sírás. – Köszönöm – suttogta. – Köszönöm.

Tizennegyedik fejezet A hajó sodródott. Amikor Eleanor kilépett a kabinból, arra lett figyelmes, hogy a széles csatorna közepén úsznak. – Hart! – kiáltotta ijedten. A férfi előjött. Elképesztően jóképű volt ingben és skót szoknyában, míg a kabátja lenn maradt. Kötél lógott a vízbe a hajó orra és a part között. Amikor Hart érte nyúlt, nem feszült meg. Sőt. Eleanor csípőre tette a kezét. – Gondolom Kilmorgan fenséges hercege elfelejtette kikötni a hajót. Hart egyáltalán nem szégyenkezett. – Más dolgokon járt az eszem. Arrogáns volt, komisz, és újra mosolygott. Az a rémült, magányos férfi, aki a kabinban könyörgött neki, hirtelen eltűnt. Megint az történt, amit Hart Mackenzie akart.

Magányos lovas kocogott a vontatóúton nagykabátba burkolózva az eső és a szél ellen. Hart tölcsért csinált a kezéből, úgy kiáltott neki. – Hé, maga ott! Fogja meg a kötelet! A férfi felnézett, meghökkent, és leszállt a lováról. – Mackenzie? Mi a fenét csinálsz a csatorna közepén? – A szentségit! – szitkozódott Hart. – Ez Fleming. Eleanor vidáman integetett. – Legyen szíves, húzzon ki minket, kedves Mr. Fleming! – Ne hízelegj neki! – morogta Hart. – Szükségünk van a segítségére, hacsak nem akarsz szép lassan lecsorogni egészen a hungerfordi zsilipig. A zsilipőr kinevetne minket. Fleming odament a kötél végéhez, kihúzta a vízből, azután lassan kifelé húzta őket. A hajó szelíden ringatózott, a csatorna vize nyugodt volt. Hart visszakötötte a helyére az evezőt, miközben Fleming egy fatörzshöz rögzítette a kötelet. Fleming a kezét nyújtotta, hogy kisegítse Eleanort a nyirkos partra, mielőtt Hart odaért volna. Fleming Eleanorról a barátjára meredt, összevonva sötét szemöldökét. – Mi az ördögöt jelentsen ez, Mackenzie? Ha tönkretetted, lelőlek, mint a rühes kutyát, ami igazán vagy. Hart kiszállt Eleanor mögött a hajóból, és átkarolta a derekát. – Gratulálhatsz nekem, Fleming. Eleanor most ígérte meg, hogy a feleségem lesz. Eleanornak leesett az álla. Nem pontosan ezt ígérte. Szavát adta, hogy marad, amikor Hart olyan szívet tépőn nézett rá, és könyörgött neki. Hogy milyen minőségben marad, arról még nem esett szó. Fleming sem hitte el. A zsebébe nyúlt, előkapta az ezüstflaskát, amely valahogy mindig kéznél volt. Eleanor tudta, hogy David kitalálta, mit műveltek a hajón. Eleanor és Hart kettesben volt a sodródó hajón. Eleanor Hart segítségével öltözött, de a gallérja nem volt begombolva, szoknyája összegyűrődött a padlón fekve. Hart teljesen zilált volt. Amikor a szél Hart ingébe kapott, jól látszottak bőrén Eleanor apró szerelmi harapásai. Hart azonban nem vette magának a fáradságot, hogy összefogja az ingét. – Mit keresel Berkshire-ben, Fleming? Neked kellene vinned a boltot Londonban. – Táviratoztam neked – válaszolta David. – De Wilfred azt üzente, hogy nyomtalanul eltűntél, így hát azt gondoltam, jobb, ha személyesen jövök, és segítek megkeresni téged. A szavazás holnap lesz. Jól gondolom, hogy ott kívánsz lenni? David szinte nyeglén beszélt, de szikrázott a szeme. Hart mosolya annyira eleven volt, amilyennek Eleanor már régen nem látta. – A kezünkben vannak? David diadalmasan mosolygott. – Ó, igen. Hacsak a felük nem határoz úgy az utolsó pillanatban, hogy cserben hagy minket. – Mik vannak a kezetekben? – értetlenkedett Eleanor. Mindig jó néven vette, hogy David nem zárja ki megvetően az efféle beszélgetésekből. Fleming most is készségesen válaszolt. – Ülepek üléstermi helyeken, El, drágám. Ülepek, akik ránk

fognak szavazni. Elegendő ülep, hogy megdöntsük Gladstone törvényjavaslatát, és bizalmatlansági indítvánnyal eltávolítsuk. Mindennek vége. Választásokat kell kiírnia, a mi pártunké lesz a többség, és Hart Mackenzie lesz Nagy-Britannia miniszterelnöke, Isten segedelmével. Eleanor egyre izgatottabb lett. – Jóságos ég, Hart! – Hosszú volt az út – mondta Hart. A szemében lobogó tűz ellentmondott higgadt hangjának. – De ha Mr. Gladstone tudja, hogy le fogod győzni, miért írja ki a szavazást? – kérdezte Eleanor. David válaszolt, mielőtt Hart megtehette volna. – Mert ezen a ponton bármiféle késlekedés még biztosabbá teszi a győzelmünket. Ha választásokat ír ki holnapra, még lehet esélye a visszatérésre, bár ezt nem áll szándékunkban hagyni. – David a kezét dörzsölte. – Hart Mackenzie visszatér az alsóházba, és ezúttal maga fogja vezetni. Vannak még, akik ma is rettegnek villámgyors eszétől, abból az időből, amikor képviselő volt. Megkönnyebbültek, amikor elnyerte a rangját, és a Lordok Házának tagja lett. Ám most visszatér. Ó, micsoda öröm! – Biztosan nagyon szórakoztató lesz – jegyezte meg Eleanor. – Apám biztosan a galériáról fogja nézni. – David! – Hart kifejezéstelenül mondta ki a nevet, de Fleming vette a lapot. – Helyes. A házban leszek, átmelegszem az eső után egy kis finom whiskyvel. Sőt, nagyobb mennyiséget óhajtok elfogyasztani. – David felült a lovára, és felfelé lovagolt a vontatóúton. – Akkor most elutazol Daviddel Londonba – mondta Eleanor túlságosan is vidáman. Hart megfogta a vállát, keze átmelegítette a nyirkos ingvállat. – Igen. – Ezért dolgoztál – folytatta Eleanor. – Igen. – Hart hüvelykujja Eleanor kulcscsontján körözött. – Kilmorganben tartjuk az esküvőt. Nagyszabású, látványos esemény lesz, amely kielégíti a nagyközönség igényeit. Az új miniszterelnök nem szökhet meg. Eleanornak nehezére esett Hart szemébe nézni. A férfi tekintete forrón, eltökélten csillogott. Megint Hart volt a mindent irányító úr. – Túlságosan sok dolgod lesz, hogy bármiféle esküvővel foglalkozz – próbálkozott Eleanor némi ellenvetéssel. – Megveszem neked a létező leghivalkodóbb esküvői ékszereket, hadd őrüljenek meg az újságok. Az összebékülésünkből nagy románcot írhatnak, ha kedvük tartja. Adjuk meg nekik a lehetőséget! – Úgy érted, hogy csapjunk belőle nagy műsort – felelte Eleanor feszülten. – Az is előnyödre lesz a választásoknál. – Nem érdekel. Ezúttal muszáj hozzám jönnöd, Eleanor. David bármelyik percben beszámolhat a családnak, hogyan bukkant ránk, és akkor nem lesz békességünk. Tudni fogják, mit csináltunk kettesben ezen a hajón. – Ian tehet róla. Ő küldött hozzád, amikor tudta, hogy egyedül vagy. – Igen. Agyafúrt öcsém a maga belátása szerint manipulálta az eseményeket. De most már nincs kibúvónk.

– Tehát hozzád kell mennem, hogy megőrizzem a jó híremet? Hart egészen közel lépett a lányhoz. – A jó híreden nem esik folt. Gondoskodom róla, hogy a dolognak ne menjen híre a családon kívül. Ám mindentől függetlenül el akarlak venni. Szükségem van rá, hogy vigyázzak rád. – Szükséged van… – Gondoskodni fogok rólad, akár hozzám jössz, akár nem, de sokkal könnyebb lenne, ha a feleségem volnál. Neked éppúgy szükséged van férjre, Eleanor, mint nekem feleségre. Amikor édesapád eltávozik, nem lesz semmid. Glenardent egy unokatestvér fogja örökölni, akit alig ismersz, és kitesz téged az utcára. Akkor mihez fogsz kezdeni? – Bebizonyítom, hogy nagyon is jól tudok gépírni. – Eleanor tréfálni próbált, de Hart nem nevetett. – Egy olcsó panzióban fogod végezni egy csomó rémes vénasszony között – mondta. – Zsákmányként bármelyik férfinak, aki úgy gondolja, hogy egy bájos vénlány könnyű préda. Vagy egyik baráti nyaralóból a másikba költözöl. Tudom, hogy rettenetesen szégyellni fogod magad, azt gondolva, hogy kihasználod őket. – Ahogy így lefested, valóban eléggé ijesztően hangzik a jövő. – Nem kell így történnie. Mihelyst Mackenzie leszel, senki nem nyúlhat hozzád. Már annak is súlya lesz, ha a jegyesemmé válsz. Soha többé nem kell aggódnod, El. Apádnak sem. S ki tudja, lehet, hogy ma gyermekkel ajándékoztalak meg. Eleanor a fejét rázta. – Nem estem teherbe akkor sem, amikor a szeretőd voltam, és eléggé öregecske vagyok… – Sohasem tudhatod, El. A mai véletlenül történt, de nem fizethetsz érte. A gyerek sem. Azt akarom, hogy neve legyen. Eleanor szenvedélyt érzett Hart hangjában. Hart gyereket akar – állapította meg meglepetten. Átmelegedett a szíve. Hart keze biztos pont volt a vállán, forró a hideg esőben. – Gondoskodni fogok rólad és a gyerekről. A nevem gondoskodni fog rólatok. Eleanor szája kiszáradt, gondolatok villantak fel és haltak el a fejében. – Aki feleségül megy hozzád, annak nagyvilági hölgynek kell lennie, politikai pályafutásod másik felének. – Tudom. Tudom, El. De nem tudok elképzelni senkit, aki nálad jobban megfelelne. Egy gyanakvóbb nő azt hitte volna, hogy Hart azért csábította el, hogy háziasszonyt faragjon belőle, aki szórakoztatja a megnyerendő politikusok feleségét. Eleanor nem csupán képzelte a kelepcét, amikor Hart azt mondta: Nem viselném el, ha ismét elhagynál. Nem csak álmodta a szikrákat a szemében, amikor a gyermekről beszélt. Eleanor megnedvesítette a száját. – Sokat kérsz. – Úgy van. – Hart a kezébe fogta Eleanor arcát, hüvelykujját végighúzta az alsó ajkán. – Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy meg ne bánd.

Eleanor Hart szemébe nézett. A győzelem bizonyosságát látta a borostyánszínű mélységben, a magabiztosságot, hogy Hart megszerez mindent, amit akar. Mögötte mégis félelmet látott. Hart keresztútnál állt – a mai naptól fogva az élete bármilyen irányban folytatódhat. S Hart félt. Nem volt egyedül a félelmével. Eleanornak elszorult a torka, elgyengült a térde, remegett az egész teste, mert az ő egész életét is elsodorhatta néhány egyszerű szó. – Azt hiszem, Curry elvesztette a negyven aranyát – mondta végül. – Ördög vigye a negyven aranyát! – Hart magához húzta, és megcsókolta a jegyesét. Erős ölelése elárulta Eleanornak, hogy többé nem mehet el Harttól, ám amint belesimult Hart csodás melegségébe, már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy el akar menni.

Amikor Eleanor és Hart a házhoz ért, teljes volt a káosz. Roma gyerekek futkostak mindenütt, kergetőztek a Mackenzie és McBride gyerekekkel az eső ellenére. A Mackenzie kutyák csatlakoztak a roma kecskékhez és kutyákhoz, megállás nélkül hangzott az ugatás és mekegés. A gyerekek visítozásától szinte a vakolat is lehámlott a házfalról. Fleming a lovát vezetve jött Hart és Eleanor elé, kezében a flaska. – Jóságos ég! Ez maga a téboly – morogta, és meghúzta a flaskát. Hart egyetértett. A fogócskázó gyerekek meglátták őket, eléjük szaladtak. Aimee tele torokból kiabált. – Hart bácsi! Eleanor néni! Gyertek, nézzétek meg a sátrunkat! Igazi cigánysátor. – A roma gyerekek körülfogták a kislányt, némelyikük értette, amit angolul kiabált, mások nem. Felmosolyogtak Hartra, táncoltak a fekete szemek. A gyerekek után jöttek a felnőttek – Mac, Daniel, Ainsley megállva, hogy felvegye és dajkálja a kislányát, Gavinát, akit elvesztett gyermekéről nevezett el. Ian fia, Jamie meglátta az apját, elszántan odatotyogott hozzá, és átkarolta a lábát. Ian tekintete ellágyult, ezúttal nem a távolba nézett, ahogy szokott, hanem a fiára. Megsimogatta a gyermek haját, azután hagyta, hogy Jamie a lábán lógjon, amint lassan Hart felé indult. Jamie kacagott, élvezte a játékot. – Mi történt? – kérdezte Ainsley, betakarva Gavinát az eső elől. – Valami történt, Eleanor. Halljuk! Ian megállt David mellett, és felemelte Jamie-t, hogy távol tartsa a ló patájától, és a kicsi megsimogathassa az állat orrát. – Eleanor hozzámegy Harthoz – közölte Ian. Széles mosoly jelent meg Ainsley arcán, miközben Eleanornak leesett az álla. – Ezt te honnan tudod, Ian Mackenzie? – csodálkozott Eleanor. Ian nem válaszolt. Jamie a lovat simogatta kis kezével. – Tényleg? – kérdezte Daniel. – Sajnos – felelte Fleming. – Én vagyok a boldogtalan tanú. – A jövő hónapban – jelentette be Hart. – Kilmorgan-ben. – Érezte Eleanor kezét, ahogy megmarkolja a karja hajlatát.

– A jövő hónapban? – álmélkodott Ainsley. – Az nagyon rövid idő. Isabella tombolni fog. Hatalmas lagzit szeretne. Mac hangosan nevetett. – Ügyes vagy, Eleanor. Végre fülön csípted. – Húsz fonttal jössz nekem, Mac bácsi – harsogta Daniel. – Nekem is, Mac Mackenzie. – Ainsley fogta a lányát, indulni készült. – Sőt, hússzal tartozol Iannek és Bethnek. Így fogadj máskor Eleanor ellen! Mac egyre csak nevetett. – Örömmel veszítek. Komolyan azt hittem, kikosarazod, El. Elvégre nagy gazember. – Még nem állnak az oltár előtt – jegyezte meg Fleming. – Dupla vagy semmi, hogy El még időben észre tér? Mac vigyorogva intette le. – Megtanultam a leckét. Soha többé nem fogadok semmi ellen, ami Hart Mackenzie-től függ. Alattomos és rafinált, mindig eléri a célját. – Azt mondom, ezúttal nem fogja – felelte lustán Fleming. Daniel Flemingre mutatott. – Áll az alku. Tartom a fogadást. Azt mondom, Eleanor oltár elé viszi Hart bácsit. Hart nem vett tudomást egyikükről sem. Maga felé fordította Eleanort, és gyors csókot nyomott a szájára. Így jelezte a család, a barátok és a riválisok előtt, hogy Eleanor az övé. Egyedül Ian maradt csendben. Ahogyan azonban a bátyjára nézett – eltökélt elégedettséggel –, kissé megijesztette Hartot. Ian Mackenzie olyan ember volt, aki mindig megkapta, amit akart, és Hart néha nem egészen tudta, hogy Ian mit akar. Ám tudta, hogy rá fog jönni, és Ian lesz a győztes, bármiről legyen is szó.

Gladstone elvesztette uralmát a kormány fölött. Hart koalíciója, amelyet David Fleming vezetett az alsóházban, hangos győzelmet aratott a miniszterelnök gyengén támogatott törvényjavaslata ellen. Gladstone hiába ráncolta komoran a homlokát, nem volt más megoldás, mint feloszlatni a parlamentet, és kiírni a választásokat. Ugyanezen az éjszakán tégla repült be Hart utcára néző szobájának ablakán a Grosvenor Square-en. A téglára cédula volt erősítve, amelyen az állt, hogy Kilmorgan hercege a Fenian Szövetség célpontja. Hart az íróasztala fiókjába tette a papírt, és szólt a komornyikjának, hogy üvegeztesse be az ablakot. Nem volt azonban olyan ostoba, hogy ne vegye komolyan a fenyegetést. Kétszeres testőrséggel ment Londonban mindenhová, és magához hívatta Fellows felügyelőt. Eleanor legalább biztonságban volt Berkshire-ben. – Üljön le! – mondta Hart, amikor hívására Fellows a dolgozószobájába lépett. – Ne álljon már úgy, mintha gumibotot dugtak volna az alfelébe! Idegesít. – Jó van – bólintott Lloyd Fellows. Leült, de szálegyenesen tartotta magát, csöppet sem látszott engedelmesnek.

Cameron, Mac és Ian befogadta Fellowst a körükbe, minden különösebb fenntartás nélkül. Hart és Fellows viszont továbbra is óvatosan kerülgették egymást. Nagyjából egyidősek voltak, hasonlítottak egymásra, és mindketten nagyon keményen megdolgoztak, hogy odakerüljenek, ahol éppen tartottak a maguk világában. – Úgy értesültem, hogy illendő volna gratulálnom – szólalt meg Fellows. Az újságok telekürtölték a hírrel a világot, pedig hivatalosan még be sem jelentették. „K. hercege egy időben veszi feleségül egy tudós főnemes lányát és veszi át a hatalmat Anglia fölött” – írta az egyik lap. Egy másik: „A skót herceg több mint egy évtizednyi várakozás után veszi el első kedvesét. Igazán nem mondhatjuk, hogy elkapkodták volna a házasságkötést.” S még sok hasonló ostobaságot firkáltak össze. – Ami azt jelenti, hogy nincs időm az ilyesfajta fenyegetésekre. – Hart átadta Fellowsnak a cédulát, amely az előző éjjel repült be az ablakán keresztül. Fellows óvatosan elvette, elolvasta az üzenetet, felvont szemöldökkel. – Sajnos nincs túl sok nyom, amelyen elindulhatnék. Ahogyan a merénylő ügyében sem történt előrelépés, meg kell mondanom. – Nem számít. Az írek mérgesek egy skótra, és tudom, hogy nehéz őket megtalálni. Magától azt várom, hogy tartsa őket távol tőlem. Semmiképpen ne engedje, hogy bárki is bánthassa a családomat. – Nehezen megoldható kívánság. Úgy érti, hogy testőrt akar. – Vannak testőreim. Hármat hagytam Eleanorral, aki most éppen a fivéreimmel van. Ott egyelőre gondoskodnak róla. De akadály nélkül akarom intézni az ügyeimet. Maga okos és találékony, Fellows. Maga pont megfelel nekem. – Nagyra becsüli a képességeimet – felelte Fellows szárazon. – Olyan engesztelhetetlenül üldözött minket Iannel öt éven át, hogy apánk is büszke lett volna rá. – Mégis tévedtem – mutatott rá Fellows. – Abban az ügyben én is melléfogtam. Hasonlítunk egymásra. Amikor tiszta a fejünk, semmi sem állíthat meg minket. Amikor hagyjuk eluralkodni magunkon az érzelmeket, nem látunk semmit. Elvakított az Ianért érzett aggodalom, és nem vettem észre az igazságot. – Hart elhallgatott. – Aggódom most is. Fellows újra szemügyre vette a papírt. – Értem. Megnézem, mit tehetek. Hart hátradőlt, kezét összekulcsolta a tarkóján. – Egyébként meghívjuk az esküvőre. Isabella el fogja küldeni a hivatalos meghívót. Fellows zsebre dugta a cédulát. – Biztosan azt akarja, hogy ott legyek? – Nem számít, hogy én mit akarok, vagy történetesen maga mit akar. Ha nem jön el, Beth és Isabella, Ainsley és Eleanor fölöttébb elégedetlen lesz. S ezt minden bizonnyal el is fogják mesélni nekem. Nem is egyszer. Fellows már felengedett annyira, hogy nevessen. – A nagyhatalmú herceget bosszantják a sógornői és a jövendőbelije?

– Ismeri őket. Csak a rendkívül erős asszonyok bírják ki, hogy egy Mackenzie-vel éljenek, és amikor az egyikünk talál egy ilyet… – Úgy tett, mintha kirázná a hideg. – A fivérei nagyon elégedettnek látszanak – jegyezte meg Fellows. – Maga pedig a régi menyasszonyát veszi el. Nyilvánvalóan a legboldogabb ember a világon. – Az vagyok. – Hart nem vett tudomást róla, hogy szorít a mellkasa. Ugyanúgy vette rá Eleanort a beleegyezésre, amint a miniszterelnököt is sarokba szorította, hogy álljon ki harcolni, amikor még nem volt felkészülve. – Úgy is néz ki – válaszolta Fellows kifejezéstelen hangon. – Egyedül én maradok agglegény. Nem vár haza asszony, nincsenek fiaim, hogy idős koromban támogassák rogyadozó lépteimet. – Csupán magán múlik. Biztos vagyok benne, hogy valamelyik sógornőm találna magának megfelelő párt, ha összedugnák a fejüket. Fellows felemelte a kezét. – Nem, nem. – Legyen óvatos! Mindenre elszánt nőszemélyek. Fellows bólintott, azután mindketten hallgattak, nem tudták, hogyan fejezzék be a beszélgetést. Egykor ellenségek voltak, még nem lettek barátok, és nem érezték magukat kényelmesen egymás társaságában. – Tudja, Fellows… – kezdte Hart. – Nem. – Fellows felállt, és Hart is. – Tudom, mit akar mondani. Ne kínáljon nekem állást a nagy Mackenzie-birodalomban. Szeretem a munkámat. Hart nem tudta, miből jött rá Fellows, hogy azt akarja ajánlani, dolgozzon közvetlenül neki, és őrizze a Mackenzie család biztonságát. A két férfi nagyon hasonlóan gondolkodott. – Segítek magának, Lady Eleanor kedvéért – folytatta Fellows. – De értse meg, hosszú időn át dolgoztam, hogy felügyelő legyek. Szeretek rendőrként dolgozni, és nem adom fel a pályámat, mert maga füttyent egyet. Hart felemelte a kezét. – Ahogy tetszik. Ha mégis meggondolja magát, áll az ajánlat. – Köszönöm. – Fellows biccentett, és indulni készült. – Várjon, Fellows! Kérdeznem kell még valamit. Fellows tétován visszafordult. A habozás azt mutatta, hogy másutt szeretne már lenni, de udvariasan várakozott. – Hogyan nyomozna egy levél után? – kérdezte Hart. – Úgy értem, hogyan derítené ki, hogy ki küldte? Fellows elcsodálkozott, azután töprengeni kezdett. – Megvizsgálnám a borítékot. Felkutatnám a postást, aki kézbesítette, és lépésenként lenyomoznám visszafelé a levél útját. Miért? Postán is kapott fenyegető leveleket? – Nem – vágta rá Hart gyorsan. Fellows szeme összeszűkült, megszimatolva a fél hazugságot. – Tegyük fel, hogy tudom, melyik városból jött a levél! Mondjuk, Edinburgh-ból?

– Kérdéseket tennék fel az ottani postán. Lesben állnék a posta előtt, hogy visszatér-e az illető, hogy újabb levelet küldjön. – Unalmas. – A legtöbb rendőri munka unalmas, fenség. Unalmas, kemény munka. – Valóban. Köszönöm a segítségét, Fellows. Amikor megkapja Isabella meghívóját az esküvőmre, kérem, válaszolja azt, hogy eljön! Fellows örömtelenül elmosolyodott. – A legszívesebben nemet mondanék, és utána meglesném, hogyan pattognak maga körül a petárdák. – Maga is céltáblává válna. Ne higgye, hogy nem! A hölgyek csalódottak lennének, és sohasem lenne vége a zaklatásnak. – Hmm. Akkor rendesen fogok válaszolni. – Remélem is. Fellows biccentett, azután távozott.

A High Holborn-i ház ugyanolyan csendes és poros volt, mint néhány héttel korábban, amikor Hart ott találta Eleanort. A férfi arra a következtetésre jutott, hogy Eleanornak igaza lehet abban, hogy a házban található valamiféle kulcs ahhoz, hogy ki küldte a fényképeket. Ez persze nem jelentette azt, hogy visszaengedi Eleanort a házba. Hart lecsípett néhány órácskát a választási hisztériából néhány nappal a Fellowszal való találkozása után, és hintójával a High Holborn-i házhoz hajtatott. Egyedül. Ian azt akarta, hogy mindent elmondjon az itteni életéről Eleanornak. Hart rájött, hogy Ian elsősorban ezért hagyta Eleanort a házba belépni. Mindent meg kell tudnia róla, mondta Ian, Hart mocskos lelkének legaljáig. Hart megállt a bútorokkal telezsúfolt szobában, ahol korábban Eleanor szorgalmasan keresgélt. Emlékezett vörösarany hajára a kalapkája alatt, a fátyolra, amely eltakarta az egyik szemét, őrjítő, de szívmelengető mosolyára. – Nem tudom megtenni, Ian – jelentette ki hangosan. Hart nem szégyellte a hajlamait, vagy amit a gyönyör játékai során művelt. Most azonban eszébe jutott, hogyan nézett rá Eleanor a hajón, vággyal a szemében, bizalommal és bágyadt élvezettel. Azt gondolta, nincs szüksége többre. Miért ne lenne ez elegendő, Ian Mackenzie? Meg kell mutatnod Eleanornak a házat. Mihelyst elmondasz neki mindent, tudni fogod. Nem. Iannek nem volt igaza. Bizonyos dolgokat jobb eltemetni. Gyorsan kutatni kezdett, de nem talált semmit. A házból a Bond Streetre hajtatott, és megvette Eleanornak a legnagyobb gyémánt nyakéket, amelyet csak talált.

Eleanor esküvőjének napja derűs és tiszta, skót áprilisi reggelre virradt, felhők csupán jóval a kilmorgani birtokot körülölelő dombokon túl mutatkoztak. Eleanor a szobájában állt, Isabella, Beth és Ainsley egymás után adta fel rá az esküvői ruhadarabokat. Selyem alsóing és bugyi; új fűző, szép, rózsaszín szalagokkal az elején; hosszú turnűr, hogy megtartsa a sokméternyi menyasszonyi szatént; selyem ingváll, amely Eleanor vállait ölelte és hátul gombolódott. Az ingvállat apró szemű gyöngy és csipke ékesítette, sokméternyi fodor és csipke omlott végig elöl a szoknyán. A szoknya finoman össze volt húzva a turnűr fölött, amelyet kelme és valódi rózsák díszítettek. Onnan a kelme a földre omlott, és az uszályt szintén apró szemű gyöngy és csipke ékesítette. Maigdlin mosolyogva tűzött újabb hajtűt Eleanor fényes, vörös hajába. – Olyan szép, mint egy festmény, milady. Mint egy festmény. – Egyszerűen gyönyörű! – Isabella hátralépett, távolabbról csodálta a művét. – A legszívesebben megölelnélek, és felfalnálak, de hát két órán át dolgoztam, hogy ilyen legyél, El. Most inkább visszafogom magam. – Az ölelésekre majd később kerül sor – mondta Ainsley derűsen. Az ágyon ült, akadt még egy kis varrnivalója Eleanor fátylán. – Meg az esküvői tortára. Nagyon finom lesz, sok ribiszkével és cukrozott narancshéjjal. Életed legboldogabb napján élvezned kell a tortát. Élete legboldogabb napja. Eleanor szája kiszáradt, gyomrát hideg fájdalom szorította össze. Alig látta Hartot a hajón töltött, szívszorító reggel és a családdal és a romákkal tartott vidám ünnepség óta. Hart nyomban visszautazott Londonba Daviddel, hogy megfordítsa a parlamentben a politika állását, Isabella pedig bevonta Eleanort, Betht és Ainsleyt a legsietősebb, leglelkesebb és legizgatottabb tervezésbe, amelynek Eleanor valaha is tanúja lehetett. Pénz nem számított, semmi nem lehetett eléggé hivalkodó – de ízléses, mindennek tökéletesen ízlésesnek kellett lennie. Semmi kérkedő vagy közönséges nem kerülhetett Kilmorgan új hercegnéje elé. Eleanor azóta csupán egyszer találkozott Harttal négyszemközt, amikor a férfi egy napra visszatért Berkshire-be, és átadta a jegygyűrűt. Eleanor most forgatta az ujján, csillogtak a gyémántok és a zafírok; ugyanaz a gyűrű volt, amellyel először eljegyezte. Ezt vágta hozzá Glenarden-ben a kertben, amikor kitette a szűrét. – Azt hittem, Sarah-nak adtad – csodálkozott Eleanor, amikor Hart az ujjára húzta a hűvös fémet. Hart halkan és komolyan beszélt, meleg kezében tartotta Eleanor ujját. – Ezt egyedül neked adtam. Sarah-nak másikat vettem. Ez a gyűrű anyámé volt. – Akárcsak a fülbevaló. – Amely most Eleanor ékszerdobozában pihent, selyempapírba csomagolva. – Pontosan. Tetszenél neki. Eleanor a nemesasszonyra gondolt, aki bizonyára elveszettnek és magányosnak érezte magát vad férfiakból és fiúkból álló családjában. A hercegnének legalább a fiai miatt nem kellene szégyenkeznie, ha megélte volna, amíg felnőnek. – Örülök, hogy viselhetem a kedvéért – mondta Eleanor.

– Az én kedvemért is viseld, a mindenségit! – Hart megfordította Eleanor kezét, és megcsókolta az ujjhegyét. – Próbálj kicsit boldognak látszani, amiért végre összeházasodunk! – Boldog vagyok. – Az is volt. De… Hart olyan távoli lett. Való igaz, hogy a londoni események miatt rettenetesen el volt foglalva. Ám azon az esős reggelen a csatornán Eleanor azt hitte, végre elérte a valódi Hartot, aki a gyötrelem- és fájdalomrétegek alá volt temetve. S meg is találta, Eleanor tudta ezt. Az igazi Hart azonban ismét eltűnt. Eleanor elfordította tekintetét összefonódó kezükről és a csillogó gyűrűről, és Hart szemébe nézett. Nem leszek a tökéletes feleséged, Hart Mackenzie, aki azért engedelmeskedik neked, mert ez a kötelessége. Keresni foglak, amíg meg nem talállak, és gondoskodom róla, hogy ezúttal velem maradj. Esküszöm. Az esküvőre a bálteremben került sor. Isabella nem akarta kitenni az eseményt az időjárás szeszélyeinek, ezért nem lehetett a szertartás a kertben, a családi kápolna pedig túl kicsinek bizonyult. Ám mivel az időjárás kellemes maradt, kinyittatta az összes ajtót, mire a híres kilmorgani park illatát hozó szellő átjárta a házat. A skót pap a helyiség egyik végében várakozott, és a bálterem többi része zsúfolásig megtelt vendégekkel. Isabella nagy örömében, hogy legalább az egyik Mackenzie fivérnek tisztességes esküvője lesz, meghívta a fél világot. Ott voltak a birodalom főrendjei, követek, főhercegek és arisztokraták minden európai országból, felföldi nagyurak és a klánok fejei, és maga a Nagy Mackenzie is, feleségével, fiaival, lányaival és unokáival. Akadtak azonban helybeliek, és a család barátai is jelen voltak: David Fleming, Ainsley fivérei, Isabella lánytestvérei és anyja, Lloyd Fellows. Eljöttek Lord Ramsay barátai és kollégái, akik között egyaránt akadt skót vadászkísérő, tanult professzor és a British Museum igazgatója. Ott voltak Eleanor lánykori barátnői a férjükkel. Eljöhettek a Mackenzie gyerekek és a két McBride gyerek is, rájuk Miss Westlock és a skót dadák vigyáztak a terem hátsó részében. A terem elülső részét székekkel és bársonykötelekkel választották le. A barikád mögött maga Anglia királynője ült. Feketét viselt, mint mindig, de a fátylára skót kockás szalagot tűzött és Beatrice lánya skót kockás ruhát öltött. A királynő iránti tiszteletből mindenki felállt. A teremben minden tekintet, a királynőé is Eleanor felé fordult, amikor az apja karján belépett. Eleanor egy pillanatra megtorpant, feszélyezte a sok bámuló tekintet. Az emberek törték a fejüket – miért gondolta meg magát ennyi év után Eleanor Ramsay, és egyezett bele a házasságba Hart Mackenzie-vel? S a herceg vajon miért döntött úgy, hogy egy harmincon túli vénlány, egy elszegényedett és szórakozott lord lánya jobb parti Britannia összes ifjú és szabad hölgyénél? Bizonyára érdekházasság – annak kellett lennie. – A legjobb, ha nem is veszel róluk tudomást – súgta Eleanornak Lord Ramsay. – Gondoljanak, amit akarnak, ne törődj vele! Én évek óta így élek. Eleanor elnevette magát, és csókot nyomott az apja arcára. – Drága apám! Mi lenne velem nélküled?

– Meglennél valahogy, gondolom. De most menj szépen férjhez, hogy hazamehessek végre, ahol nyugalom vár! Amikor arra gondolt, hogy az apja egyedül tér haza Glenardenbe, és ő nem lesz ott, hogy együtt teázzanak, hogy hallgassa, amint felolvas az újságból, hogy bizarr és ezoterikus témákról beszélgessenek, Eleanornak könnyes lett a szeme. Hiába emlékeztette magát, hogy a házassága révén az apja továbbra is írhatja ködös könyveit, süteményt ehet a teájához egy jó állapotban lévő házban – fájt elbúcsúzni tőle. Eleanor felszegte a fejét, követve apja tanácsát, hogy ne törődjön senkivel, és tovább haladtak előre. Eleanor pompás ruhájában végigsétált a tömegen keresztül, Aimee nyomában, aki rózsaszirmokat szórt elébe. Nem szólt zene. Isabella szerint az ízléstelen lett volna. A zenekar majd később játszik. Isabella, Beth és Ainsley az első sorban állt, a királynő közelében, ragyogóan szépek voltak, és mosolyogtak Eleanorra. A másik oldalon, mintegy tükörképként állt Mac, Cameron és Daniel, három magas, pompás férfi skót szoknyában és fekete zakóban, vállukon átvetve a Mackenziekockás tartan. Büszkék voltak és jóképűek, szemük a borostyán különböző árnyalataiban játszott – Daniel és Cameron immár egyforma magas volt, és szívszorítóan hasonlítottak egymásra. Mac a lord mögött átnyúlva megérintette Eleanor vállát, érintéséből öröm és erő áradt. A terem legelején, a pap egyik oldalán Ian Mackenzie állt. Hart vőfélye, szintén szoknyában és a vállán átvetett tartannal. Ian csupán egy pillantást vetett Eleanorra, azután a tekintete azon állapodott meg, amit a legszívesebben nézett: a felesége alakján. Ian mellett állt Hart. A férfi Eleanorra pillantott, és hirtelen megszűnt létezni körülöttük a világ. Hart ugyancsak skót szoknyát és tartant viselt, mellkasán ott díszelgett a Kilmorganok vállszalagja. Sötétvörös haját hátrafésülte, ami még inkább kiemelte kemény, férfias arcát, amelyet az idő és az idők során hozott könyörtelen döntések faragtak ilyenné. Hart oldalán Ian éppen olyan jóképű volt, mint a bátyja, de a termet Hart uralta. Hart nyert. Mindent. A hercegi címet, a nemzetet, a feleségét. Eleanor pukedlizett a királynőnek, az apja meghajolt, azután Lord Ramsay, igencsak jókedvűen, átadta Eleanort Hartnak. Eleanor halkan suttogott, amikor Hart megfogta a kezét. – Ne légy már ilyen átkozottul önelégült! Hart válasza egy gyors, komisz mosoly volt. Elkezdődött a szertartás. Hart kősziklaként állt Eleanor mellett, amíg a pap erős skót akcentussal végigmormolta a szertartást. A teremben borzasztóan meleg volt a sok embertől, izzadságcseppek csorogtak végig Eleanor arcán a fátyol alatt. Amikor a pap megkérdezte, ismer-e bárki olyan okot, amely miatt Eleanor és Hart nem házasodhat össze, Hart megfordult, és olyan vészjóslón nézett végig a sokaságon, hogy Daniel és Mac elnevette magát. Senki nem jelentkezett.

A szertartás igen rövid volt. Eleanor azon kapta magát, hogy esküt tesz, megígéri, hogy teljesen Hartnak adja magát, és megengedi, hogy Hart imádja a testét, egészségben és betegségben, jóban és rosszban, bőségben és szegénységben, mindörökkön örökké, ámen. Hart diadalmasan mosolygott, amikor a tenyerébe fogta Eleanor arcát, hogy megcsókolja. Eleanor Ramsay férjhez ment, immár Kilmorgan hercegnéje lett. A zenekar játszani kezdett, de Eleanor hallotta, amint Daniel elkiáltja magát. – Negyven arannyal jön nekem, Fleming! David vállat vont, nem úgy nézett ki, mint aki aggódik, és egy köteg bankót húzott elő a zsebéből. Meglehetősen sok pénz cserélt gazdát. A három Mackenzie férfi járt az élen, de Patrick McBride, Ainsley legidősebb bátyja is bankjegyeket tett el, ahogyan – még volt mersze hozzá! – Ainsley is. Úgy tűnt, hogy Daniel kötötte a legtöbb fogadást. A fiút Mac követte, aki az ellenkezőjére fogadott: hogy Eleanor nem megy hozzá Harthoz. – Nekem is be kellett volna szállnom – mondta Hartnak Eleanor. – Egy vagyont nyertem volna. Mielőtt Hart elindult, hogy végigvonuljon a termen Eleanorral, Ian lépett oda hozzájuk, és megérintette az asszony könyökét. – Köszönöm – suttogta, és már ott sem volt. Visszament Bethhez és a gyerekeihez. Hart átvezette Eleanort a szétnyíló tömegen, úgy ölelte, mintha soha nem akarná elengedni. A járása fürge volt, csillogott a szeme. Amikor a terem végébe értek, váratlanul egy kölyök rontott be a nyitott franciaablakon. Eleanor mindent lassítva látott: amint a legfeljebb tizenkét éves suhanc, aki több számmal nagyobb lovász egyenruhát viselt, Hartra bámul, előbb dühösen, majd teljesen megrémülve. A kölyök akkor belenyúlt nyitott kabátjába, revolvert kapott elő és elsütötte – egyenesen Hartra.

Tizenötödik fejezet Eleanor felsikoltott, ellökte az útból Hartot, olyan erővel, hogy a férfinak el kellett engednie. Eleanor hallotta a pisztoly dörrenését, érezte a puskapor csípős szagát, és hogy elesik, hallotta, amint Hart hangosan káromkodik. Utoljára a férfi hangjára emlékezett, mielőtt megadta magát a fájdalomnak, azután az öntudatlanságnak. Amikor magához tért, a földön feküdt, rajta Hart, Daniel és Cameron pedig Harton. Kiáltozás hallatszott, sírás, szitkozódás. Hart a tenyerébe fogta Eleanor arcát, kutató tekintete tele volt félelemmel. – El! Teljesen jól vagyok – próbálta mondani Eleanor. Nem volt elegendő ereje, hogy kiejtse a szavakat. Lepillantott gyönyörű menyasszonyi ruhájára, és akkor látta, hogy skarlátvörös a vértől. – Jaj nekem! Isabella bosszankodni fog. – Eleanor, ne mozdulj! – Hart hangja rekedt volt. Cam és Daniel felállt. Cameron teli torokból parancsokat osztogatott, Eleanor fülét bántotta az erős hang, Daniel elrohant.

Eleanor megérintette Hart mellkasát – épségben volt, vér sehol. Hála az égnek! – Azt hittem, eltalált. – Eleanor szavait alig lehetett érteni. Próbálta eltolni magától Hartot, de gyenge volt a keze. – Ne mozdulj! – Hart az ölébe vette, magához szorította. – El, annyira sajnálom. Nem Hartnál volt a revolver. A kölyök lőtt. Olyan fiatal, olyan fiatal… Szegény gyerek. Lord Ramsay térdre vetette magát Eleanor másik oldalán, az arcán rettenetes aggodalom látszott. – Eleanor! Édes kislányom! Hart felpillantott a föléjük hajló arcokra, és tekintete Cameronon állapodott meg, aki időközben visszatért. – Mondd, hogy megvan! Mondd, hogy elkaptátok a rohadékot! Cameron komoran bólintott. – Fellows van vele. A rendőrbiztossal bekísérik a falubeli zárkába. – Nem. Hozzák ide! – Hart hangja túlharsogta a zajt. – Vigyék a dolgozószobámba, és tartsák ott! Cameron nem vitatkozott. Bólintott, és nagy testével szétválasztotta a tömeget. – Hogyan tudott átjutni rajtatok? – förmedt az embereire Hart, és Eleanornak tényleg megfájdult a feje. Hiszen gyerek még. Ki figyel oda a lovakat őrző gyerekre? Eleanor hallotta, hogy válaszolnak Hartnak, de forogni kezdett körülötte a terem, és be kellett csuknia a szemét. Amikor legközelebb kinyitotta, Isabella, Beth és Ainsley toporgott mellette. – Hadd vigyük el, Hart! – kérte Beth. – El kellene látni a sebét. Hart nem akarta elengedni Eleanort. Az ölében tartotta, a mellkasához szorítva, az arcán iszonytató harag tükröződött. Ugyanakkor a szeme könnyes volt, arany fényben csillogott. Eleanor meg akarta simogatni az arcát, hogy megnyugtassa, de lehanyatlott a keze. Ne aggódj, Hart! Csak segítenek rendbe hozni a ruhámat. Minden rendben lesz. A száján azonban csak motyogás jött ki, ami nyugtalanította. Beth egy poharat nyomott az orra alá. – Idd meg! Eleanor engedelmeskedett, mert egyszeriben nagyon szomjas lett. A víznek rossz íze volt, de megitta. Lecsúszott a torkán, és a végtagjai elernyedtek. Üdvözölnünk kellene a vendégeinket – próbálta mondani. – Isabella mindent olyan gondosan eltervezett… Amikor Eleanor újra felébredt, a hátán feküdt egy ágyban, bal karja merev és forró volt. Szépséges menyasszonyi ruhája sehol, hálóing volt rajta. A beszűrődő napfény szögéből ítélve késő délután lehetett. Pánikba esve dobta le magáról a takarót. Ma van az esküvője napja. Maigdlin és Isabella miért nem ébresztette fel? A menyegzőről álmodott – a tömegről, a királynőről, hogy Hart milyen csinos volt a tartannal a vállán, a szeme diadalmasan fénylett.

Eleanor felült, de úgy megszédült, hogy visszahanyatlott a párnára. Többször mély lélegzetet vett, azután ismét felemelte a fejét, ezúttal óvatosan. Felfedezte, hogy a bal karja csuklójától a válláig szorosan be van kötözve. Eleanor meglepődött. Nem csoda, hogy olyan fura érzés volt. A fájdalom elmosta az álom ködét, és Eleanor emlékezett. Visszafelé haladt a teremben Harttal, immár férjes asszonyként, amikor egy lovásznak öltözött suhanc váratlanul berontott a franciaablakon, pisztollyal célba vette Hartot, és lőtt. Ő rémülten félrelökte Hartot. A golyó nyilván eltalálta, miközben Harttal együtt elterültek a padlón. Felemelte a karját, a fájdalom tűzként hullámzott végig rajta. Jajkiáltására sietős lépések válaszoltak, azután Maigdlin bukkant fel. – Jól van, asszonyom? Hozzak még laudanumot? Máris jövök. – Nem. – Eleanor ismét lefeküdt, óvatosan és lassan. – Nem akarok aludni. Hol van Hart? Jól van? – Őfensége a dolgozószobájában tartózkodik, asszonyom. Bocsánat, fenség. Nagyon kiabált. A biztos úr elvitte a pisztolyos fiút, hiába mondta a fenséges úr, hogy ne tegye, és őfensége azzal fenyegetőzött, hogy kirúgatja a biztost, ha nem hozza vissza a kölyköt. De a biztos azt mondta, hogy a gyerek a rendőrbírónak tesz majd vallomást, és a fenséges úr most azt akarja, hogy a rendőrbíró is jöjjön ide. A vendégek pedig nem tudják, mit tegyenek. Egy részük távozott, de a többiek itt töltik az éjszakát. Tiszta bolondok háza! – Maigdlin szenvedélyesen adta elő a történetet. – A fenséges úr magánkívül van, amiért a golyó eltalálta fenségedet. Teljesen magánkívül. – Súrolta a karomat. Már emlékszem. Maigdlin szeme elkerekedett. – Nem, fenség. Áthatolt a karján. A doktor azt mondja, nagy szerencse, hogy nem állt bele csontba, és nem roncsolt vénát. Tisztán bement, a másik oldalon meg ki. Az orvos szerint, ha nem bukik le azonnal, egyenesen a szívébe hatolt volna. – Ó! – Eleanor ismét a karjára pillantott. A revolver nagyon nehéz lehetett a vékonydongájú gyereknek. Nyilván nem tudott jól célozni. – Mi történt a ruhámmal? – Eleanor az ajkába harapott. Eszébe jutott a csipke és a rózsák, szíve belesajdult a veszteségbe. A ruha gyönyörű volt, és nem is készült róluk esküvői fénykép. – A hölgyek most dolgoznak rajta. Lady Cameron azt mondja, fenséged biztosan meg akarja tartani, de közben egyre csak sír. Ahogyan a másik kettő is. – Mondd meg a hölgyeknek, hogy kutya bajom sem lesz, és meg kell menteniük azt a ruhát! Most segítsd rám a köntösömet! Lemegyek, hogy beszéljek a férjemmel. Férjem. Milyen könnyedén jött a nyelvére a szó. – Őfensége parancsba adta, hogy fenséged nem kelhet fel. Semmilyen okból. – Őfensége túlságosan biztos benne, hogy engedelmeskedem a parancsainak. Most gyere, és segíts! Maigdlin aggodalmas arcán felragyogott a napfényes mosoly. – Igenis, fenség.

A rendőrbíró végül megtört Hart parancsai alatt. Hart ökölvívó testőrei és a rendőrbiztos visszacipelték a fiatalembert Kilmorganbe Fellows kíséretével; a bűnöst egyenesen Hart dolgozószobájába vitték. A biztos a Hart íróasztala előtti székre lökte a kölyköt. Kényelmes, párnázott karosszék volt Hart fontos vendégei számára. Mackenzie ősök néztek le komoran a falakról a jókora szobában, az összes elhunyt Mackenzie ugyanolyan sötétkék és zöld kockás tartant viselt, mint amilyet Hart. Tekintetükkel szinte átdöfték az előttük feszengő gyereket. Hart az íróasztalának támaszkodott, ő is a fiút nézte. Még mindig forrt benne a düh, a szájának epe íze volt. Amikor meglátta a vért és az összecsukló Eleanort, olyan rettenetes tehetetlenséget érzett, amilyet soha többé nem akart érezni. Nem bírta elviselni a tudatot, hogy bármennyire küzdjön is érte, el fogja veszíteni. Most, ebben a pillanatban. Ahogyan Saraht, ahogyan Grahamet. A bérgyilkos még gyermek volt. Nem lehetett több tizenhárom, legfeljebb tizennégy évesnél. Tiszta, sápadt arc bámult vissza Hartra, a bőre szinte áttetsző; Észak-Írország vagy a Hebridák kelta törzseinek arcszíne. Ügyetlenül rövidre nyírt, fekete haja, üvegkék szeme, pirospozsgás arca volt, amelyen szánalmas rémület tükröződött. Hart hallgatott. Régóta tudta, hogy a csend pompás fegyver. Hart nyomban fölénybe került a másik várakoztatásával, aki közben csupán találgathatott, vajon mire gondol. A kölyök farkasszemet nézett Harttal, dacos merészsége kezdett elpárologni. – Mi a neved? – kérdezte Hart. – Nem mondja meg – szólalt meg a szoba túlsó feléből a biztos. – Akkor sem, ha ütjük. Hart nem vett tudomást a biztosról. – Hogy hívnak, kölyök? – Darragh. – A fiú hangja halkan és rekedten szólt, de jellegzetes akcentusa tisztán felismerhető volt. – Ír vagy, igaz? – Erin go bragh. Hart otthagyta az íróasztalt, az egyik ablaknál álló székhez, a szoba legszerényebb bútordarabjához ment. A széket az íróasztalhoz vitte, lerakta, leült rá, majd mindkét karjával a combjára támaszkodva előredőlt. – A Fenian Szövetségnek nincs egyetlen tagja sem ebben a szobában – jelentette ki. – Sem a barátaid, sem a srácok, akikkel felnőttél, sem azok az emberek, akik beszippantottak, és fegyvert adtak a kezedbe. – Új, amerikai Smith and Wesson revolver volt, szép summába kerülhetett. – Ebben a pillanatban közted és a rendőrbiztos között egyedül én állok… nem is beszélve az embereimről, akik alig várják, hogy agyonverjenek. Darragh merészsége kicsit visszatért. – Nem félek tőlük. – Én a helyedben nagyon is félnék. Az embereim ökölvívók, a legjobbak Britanniában. Legtöbbjük szeret kesztyű nélkül öklözni, és fütyülnek a szabályokra. A mérkőzéseik nem mindig voltak törvényesek.

Darragh elbizonytalanodott, de nem hajtotta le a fejét. – Megérdemli a halált. Hart bólintott. – Sokan így gondolják. Egyesek olyan régóta gyűlölik a családomat, hogy az már hagyomány számba megy, és bevallom, több ellenségem van, mint barátom. Szerinted miért érdemlem meg a halált? – Az összes koszos angol megérdemli a halált, amíg Írország szabad nem lesz. – Nem vagyok angol, és véletlenül tökéletesen egyetértek veled. – Dehogy. Kitúrta az egyetlen angolt, aki hozzánk húzott. Darabokra szedte az önrendelkezésről szóló törvényt. – Valóban, kölyök? Hadd hallom, miről szól az ír törvényjavaslat! A fiú megnyalta a száját, elfordította a tekintetét. – Angol szavak. Már semmit se jelentenek. – Ugye senki nem vette a fáradságot, hogy elmagyarázza neked? A kezedbe nyomtak egy pisztolyt, és elküldtek, hogy harcolj Írország dicsőségéért. Az önrendelkezésről szóló törvény lényege az utóbbi években minden nap szerepelt az újságokban. Minden benne volt, amit tudnod kell róla. – Hart megvárta, amíg Darragh ismét a szemébe néz. – De te nem tudsz olvasni, ugye? – Maga megérdemli, hogy meghaljon – ismételte Darragh. – A barátaid ostoba küldetést bíztak rád. Tudták, hogy el fognak kapni, akár sikerül lelőnöd engem, akár nem. Tudták, hogy téged meg fognak ölni. Megtanítalak még egy angol szóra: feláldozható. – Nem bíztak rám semmit! Megtiszteltetés, hogy ide jöhettem. – Tudtad, hogy Anglia királynője is itt lesz? Néma fejrázás. – A barátaid tudhatták. Sohasem jutottál volna ki élve ebből a faluból, Darragh. Lehet, hogy nem is fogsz. Az emberek igen érzékenyek azokkal szemben, akik veszélyeztetik a királynőt. Én… csupán törtető politikus és csirkefogó vagyok. Senkinek nem hiányoznék. A királynő ugyan maga az ördög lehet a szemedben, csakhogy Angliában, de még Skóciában is, szeretik és oltalmazzák. Ha azt gondolják, hogy a királynőt akarod lelőni, ott helyben darabokra téptek volna. Bíróság elé sem kerültél volna, nem hogy akasztófára. – Becsülettel haltam volna meg. – Csak suttogás volt. – Nem. Rémülten és megalázva haltál volna meg. Neked véged. A barátaid meg fogják találni a következő lelkes fiatalembert, aki kész teljesíteni a parancsukat, és vesznek neki egy másik pisztolyt. Az áldozatod nem ért semmit. – Nem igaz. Maga nem ismeri őket! – Talán nem tudom a nevüket, de ismerek hozzájuk hasonló embereket. Egykor én is olyan voltam. Azt hittem, a skótok képesek felfegyverkezni, és az én vezetésemmel, erővel visszaszerezhetik Skóciát az angoloktól. Azután rájöttem, hogy a szavak hatalma sokkal erősebb. Eltettem a kardomat, és most itt vagyok. – Maga hazug disznó. Melléjük állt.

– Nem én. Csupán azt hiszik. – Hart megengedett magának egy mosolyt, majd újra elkomorodott, és előrehajolt. – Az a baj, hogy megbocsáthatok neked, amiért rám lőttél, Darragh. Kétszer is. Mert Londonban is te voltál. Nem igaz? Darragh bólintott, nyelt egyet. – Megértem, miért tetted. Régen talán én is megpróbáltam volna. Azt azonban már nem tudom megbocsátani, hogy meglőtted a feleségemet. Hart hangja egyszerre megváltozott, és Darragh arcára újra kiült a rémület. Hart látta, hogy a gyerek megértette: a herceg haragja magánjellegű. – Nem akartam… – Mondd el, kik a barátaid, Darragh! Ők tehetnek arról, hogy a feleségem a földön feküdt, vértócsában, ráadásul a menyasszonyi ruhájában. Nem kerülhetik el a haragomat. Darragh levegő után kapkodott. – Sose árulom el magának… A kölyök szavait az ajtónál támadt hangzavar szakította félbe. A dolgozószobának volt egy nagy ajtaja, hogy megfélemlítse a vendégeket és egy kisebb ajtaja az íróasztal mögött, amely egy előszobába és a hátsó folyosókhoz vezetett. Valaki vitatkozott az őrrel, akit Hart a hátsó ajtóhoz állított. A vitatkozó nyilvánvalóan nő volt, és igen eltökélt. – Elnézést – szabadkozott Hart, és felállt. Darragh ülve maradt, a szék karfájába kapaszkodva, miközben Hart az ajtóhoz lépett. – Most rögtön engedjen be! – hallatszott Eleanor hangja. – A férjem, és odabenn van egy gyilkossal. Álljon félre, de nyomban! Az őr motyogott valamit, Hart pedig felrántotta az ajtót. Az alig pár lépésnyire álló Eleanor haragos tekintete találkozott Hart szemével. Eleanor vastag brokátköntöst viselt, a karja fel volt kötve, a haja egyetlen vaskos vörösarany fonatban borult a vállára. Bár az arca sápadt volt a fájdalomtól, megpróbált Hart mellett befurakodni a dolgozószobába. Hart elállta az ajtót. – Eleanor, menj vissza az ágyba! – Nem én, Hart Mackenzie. Tudni akarom, mi folyik itt. – Kézben tartom a dolgot. – Hart szigorúan meredt Eleanorra, de a szíve hevesebben vert az aggodalomtól. Eleanor arca piros volt, a szeme túlságosan fényesen csillogott. A lövést talán kiheveri, de a láz még elviheti, ahogyan Sarah-t és a fiát. – Menj fel! Később mindent elmondok. Eleanor néhány pillanatig farkasszemet nézett Harttal, azután egy sérült nőtől el nem várható gyorsasággal átbújt Hart karja alatt, és besietett a dolgozószobába. Hart elfojtott egy szitokszót, úgy ment utána. – Jóságos ég! – Eleanor meglepetten bámult a fiúra. – Hány éves vagy, kislegény? – Darragh – mondta Hart, már Eleanor mellett állva. – Éppen azt mondta, hogy nem akart rád lőni.

Eleanor rá sem hederített Hartra. – Darragh micsoda? Biztosan van vezetékneved. A fiú dacosan nézett az asszonyra, de Eleanor rezzenéstelen tekintetétől megenyhült. – Fitzgerald, asszonyom. – Honnan jöttél? – Ballymartinból. Cork mellől. – Messze kerültél otthonról. – Igen, asszonyom. – A mamád tud a Fenianról? A revolverről? – A mamám halott. Eleanor lerogyott a székre, ahol korábban Hart ült. Hart azért választotta ezt a széket, mert kicsit magasabb volt a karszéknél, amelyben Darragh kuporgott. Ezt tartotta tökéletes felállásnak bárkit hallgatott is ki, és közben azt üzente, hogy a személyi kényelem neki nem jelent semmit. Akár egész éjjel kész faggatózni – ezt sugallta a kemény szék. Eleanort mindez nem izgatta. Csupán egy széket látott, hát leült. – Sajnálom, kislegény – mondta. – Van más rokonod? – Egy nővérem. Férjhez ment, azután kivándorolt Amerikába. – Te miért nem mentél vele? – Eleanor hangjában őszinte érdeklődés csengett. – Nem volt elég pénzünk, asszonyom. – Értem. Már tudom, mi történt, Darragh. Megpróbáltad lelőni Hartot, és tévedésből engem lőttél meg. Nyilván nehéz volt célozni a zűrzavarban, én pedig megpróbáltam ellökni Hartot. Nem haragszom, amiért le akartad lőni Hartot, mert pokolian idegesítő tud lenni, de az bosszant kissé, hogy elrontottad az esküvőmet, a menyasszonyi ruhámról nem is beszélve. A sógornőim agyondolgozták magukat, hogy tökéletes legyen, és teljesen le vannak sújtva. Darragh haragja visszatért. – Azt hiszi, számít nekem? – Számít, kislegény – válaszolta Eleanor, ujjai a kötésen matattak. – Minden számít. Bármit tesz is az ember, mindig hatással van valakire, még akkor is, ha csak később jön rá. Felemeltél egy pisztolyt, de mielőtt elsütötted, máris megváltoztattad a teremben álló emberek életét. Megismertetted velük a félelmet, a bizonytalanságot, a tényt, hogy ahol biztonságban érzik magukat, hirtelen veszélybe kerülhetnek. Abban a teremben gyerekek is voltak, kisbabák. Egyébként még hálás is lehetsz, hogy Ian Mackenzie-t visszatartották a fivérei, mert kész volt letépni a fejedet, amiért veszélybe sodortad a kisfiát és a kislányát. Imádkozz, hogy ki ne jusson a szobájából. Darragh nagyot nyelt. – Ian Mackenzie. A bolond? – Bárcsak mindenki olyan bolond volna, mint Ian. Ám még Ian is belátná… ha nem akarna megölni, hanem kicsit szemügyre venne… hogy még te is gyerek vagy. – Nem vagyok gyerek! Szemét angol!

– Vigyázz a szádra! – mordult rá Hart. – De, gyerek vagy – folytatta zavartalanul Eleanor. – Másrészt egyáltalán nem vagyok angol. Ízig-vérig felföldi skót vagyok. – Eleanor átváltott a legízesebb skót akcentusára, amelyet Hart valaha is hallott. – A családomban nincs egy csöpp angol vér sem. – Akkor hazudik. – Darragh szeme hevesen csillogott. – Mindent elmondtak magáról. A dédanyja egy angol szajhája volt, hogy az ivadéka nemesi címet kapjon. Ezért lord most a papája. Maga éppen olyan angol, mint a többi. Darragh a következő pillanatban megdöbbent – Harttal együtt –, mert Eleanorból kirobbant a vidám nevetés. – Magasságos ég! Még mindig mesélik ezt a történetet? Az emberek mindent elhisznek. Elmesélem neked az igaz történetet, kislegény. – Előrehajolt, felkeltve Darragh érdeklődését, vörös copfja ide-oda lengett. – Először is, az ükanyám volt. A férje, a fivérei, az apja és a férje fivérei mind elmentek harcolni a cullodeni csatába. Ott halt meg a család összes férfitagja. A skót akcentus enyhült, már csupán halvány nyoma érződött Eleanor hangján. – Csak az ükanyám maradt életben, Finella. Egyedül a nagy házban. Az angolok látták a szép glenardeni földbirtokot, és úgy vélték, hogy mivel a férfiak mind kihaltak, a birtok gazdátlan, megszerezhető. Ükanyám kijelentette, hogy a birtok egyáltalán nem gazdátlan. A skótoknál a földet asszony is örökölheti, és mert a férje volt a földbirtokos, most ő a gazda, és a föld az övé. Mondhatom, ez nem tetszett az angoloknak. A hegylakók legyőzött nép volt, be kellett volna hódolniuk. S akkor az a lány, aki fiatalabb volt, mint most én, dacolni mert az angolokkal. Kijelentette, hogy a föld az övé és az örököseié. Nos, egy angol ezredes azután így szólt: Jöjjön hozzám feleségül, én itt fogok élni, maga is maradhat, és a gyerekeink fogják örökölni a földet. Az ükanyám elgondolkozott az ajánlaton, végül azt mondta: Rendben van. A férfi beköltözött. Az angolok elégedettek voltak az ezredessel, amiért rávette Finellát, hogy teljesítse a parancsukat, és nemesi címet ajándékoztak neki, Lord Ramsaynek nevezték, amely eredetileg Finella családneve volt. Csakhogy nem sokkal az esküvő után az ükanyám gyermeknek adott életet, méghozzá egy fiúnak, és ez a fiú már lordnak született. Darragh szóra nyitotta a száját, de Eleanor felemelte a kezét. A szobában az összes férfi, beleértve Fellows felügyelőt is, csüggött Eleanor szavain, érdeklődve várták a történet végét. – Finella nem mondta el, és ezt a titkot a halálig őrizte, csakis a fiának árulta el, hogy már akkor érezte a babát a méhében, amikor a férje elment a háborúba. A gyermek Finella skót férjének a fia volt, akit az asszony csak úgy tudott megmenteni, hogy feleségül ment egy angolhoz. Becsapta az angolokat, amikor elhitette velük, hogy a gyermek az ezredesé, aki így az angol törvény szerint megörökölte Glenardent. Az angolok sohasem tudták meg, hogy a fiú valójában nem is angol volt. Színtiszta felföldi skót vér csörgedezett az ereiben, anyai ágról a Ramsay, apai ágról a McCain klánból. Apám ennek a bátor asszonynak és fiának egyenes ági leszármazottja, ahogyan én is. Szóval ne merészelj engem az átkozott angolok közé sorolni, Darragh Fitzgerald! Hart nem ismerte a történetet, de ha Eleanor ükanyja kicsit is hasonlított a feleségére, Hart minden szavát elhitte. Nagyon is el tudta képzelni az asszonyt – a vörösarany hajával, a szélben lobogó, kockás szoknyájával –, amint közli az angol bitangokkal, hogy a föld az övé, és kész. De

igen, engem is rá lehet beszélni, hogy engedelmesen fejet hajtsak – pillog azzal az ibolyakék szemével, azután azt teszi, amit akar. – Mondd csak – kérdezte akkor Eleanortól Hart –, hogyan lehetséges, hogy az angol ezredes olyan hamar meghalt? – Ó, az ükanyám lelökte a tetőről – felelte Eleanor készségesen. – Arról a kiugró párkányról a hálószobám fölött. Onnan csúnyát lehet esni. Rémesen bánt az ükanyámmal, azt mesélik, így aligha hibáztathatom érte.

Tizenhatodik fejezet Hart a fiúra pillantott, aki tátott szájjal figyelt. – Emlékeztess, Darragh, hogy soha ne menjek a feleségemmel a háztetőre! – Ne is! – nevetett Eleanor. – Időnként rendkívül bosszantó tudsz lenni. – Azután a fiúra mosolygott. – Látod, kislegény, nem szeretem nálad jobban az angolokat én sem. Az ezredes erőszakkal befurakodott Finella ükanyám házába és ágyába, ezért nem hibáztatom Finellát a gyilkosságért. Szívesen látnám Angliát leszakadni Skóciáról, és tovasodródni a tengeren. Csak hát két sógornőm angol, és előbb szeretném őket biztonságban itt tudni. Lord Cameron roma barátaival együtt. Meg Mrs. Mayhew-t és Franklint és Hart londoni házának teljes személyzetét is szeretném megóvni. Nem is beszélve angol barátaimról és apám cimboráiról az egyetemeken és a British Museumban. – Lemondóan felsóhajtott. – Belátod végre, hogy a dolog nem olyan egyszerű? Azt mondani, hogy minden ilyen éljen, minden olyan pedig haljon meg? Tiszta sor, nem kell gondolkodni rajta. Sajnos azonban a világ ennél sokkal bonyolultabb. Darragh szemlátomást nem értette a szóáradatot. Hartra pillantott segítségért. – A feleségem arra kér, hogy gondold meg, mit teszel, fiam – magyarázta Hart. – Az eszedet használd, ne az érzelmeidet! – Attól tartok, nem világosították fel, hogy esze is van – állapította meg Eleanor szomorúan. – Apám szerint sokakkal ez a baj. Azt mondják nekik, hogy sohasem vihetik sokra, elhiszik, és így valóra is válik a jóslat. Ám az emberi elme igen bonyolult, nem számít, milyen testbe született bele. – Eleanor gyengéden megérintette a fiút a bal füle mögött. – Idebenn rengeteg gondolat rejlik, egytől egyig tele lehetőségekkel. Csak követni kell őket. Eleanor kedvesen mosolygott a kölyökre, ujjai a fejét cirógatták. Darragh belenézett az ibolyakék szempárba, és menthetetlenül elolvadt. Eleanor anyásan megsimította Darragh haját. – Mi a szándékod vele, Hart? – Elküldöm a nővéréhez Amerikába – felelte Hart. A szoba másik végében Fellows felkapta a fejét. – Szó sem lehet róla! Önre lőtt, és eltalálta a hitvesét. Le kell tartóztatni, bíróság elé kell állítani! – A cimborái nem hagynák életben – vetette ellen Hart. – A fiú velem marad. Megvédem, cserébe pedig mindent elmesél a barátairól és arról, hol találhatom meg őket. – Nem árulom el őket – tiltakozott Darragh gyorsan.

Hart szigorúan nézett a fiúra. – De igen. Azután Amerikába mész, és elfelejted a titkos szervezeteket. Tisztességes munkát vállalsz, hosszú és egészséges életet élsz. Fellows odament hozzájuk. – Mackenzie, nem veheti saját kezébe a törvényt. Nekem kell tudomást szereznem azokról a kapcsolatokról. Nem mehetek azzal a főfelügyelőmhöz, hogy egy erőszakos bűnözőt továbbküldött Amerikába egy körmössel. – Jól tudja, hogy mihelyst elmondja nekünk, amit tudnunk kell, az élete fabatkát sem fog érni – mondta Hart. – Ha nem a cimborái jönnek érte, a Newgate-be kerül, felakasztják vagy agyonlövik hazaárulásért. – S attól megjavul, ha jutalomból elküldi a nővéréhez Amerikába? Eleanor szólt közbe, mielőtt Hart válaszolhatott volna. – Az akasztástól sem javul meg, Mr. Fellows. Hiszen csak gyerek. Puszta eszköz, aki elsüti a fegyvert. Hajlandó vagyok még egy esélyt adni neki, ha segít megtalálni azokat, akik Hart halálát akarják. Darragh némán ült a vita alatt, szemében félelem tükröződött. Hart látta, amint lassan ráébred, hogy kihasználták. – Nem vagyok eszköz – motyogta halkan. Eleanor ismét megsimogatta a fejét. – A legjobb, ha most lehajtod a fejed, és hallgatsz. Vagy Fellows felügyelő rácsos rabszállító kocsin visz el. Az egyetlen esélyed, ha azt teszed, amit őfensége mond. Darragh pislogott, hogy ne kezdjen könnyezni. – De hát… nem mondhatok semmit. – Mackenzie – mondta Fellows kissé feszülten. – Értem a taktikáját. Csodálom is, de az állásomba kerülhet. – Azt Hart sohasem hagyná – mosolygott Eleanor édesen Fellowsra, majd Hartra. – Igaz? – Úgy van – bólintott Hart. – A Belügyminisztérium hamarosan hozzám fog tartozni, Fellows. Megtarthatja az állását. Különösen, ha fontos szerepet játszik a Fenian Szövetség egyik fészkének a felszámolásában. – Akkor ezt elintéztük – örvendezett Eleanor. – Talán adhatnátok a fiúnak egy kis teát, mielőtt kérdezgetni kezditek. Teljesen ki van merülve. Hart Eleanor karja alá nyúlt, és felemelte a székről. – Te vagy teljesen kimerülve. A kölyöknek nem lesz semmi baja. Most szépen visszamész az ágyba. – Eléggé fáradt vagyok. – Eleanor megtántorodott, mire Hart elkapta a derekát. – Szavadat kell adnod, hogy nem fogjátok bántani. – Nem nyúlunk hozzá. Fellows, vigyázzon a fiúra, amíg felviszem Eleanort! Fellows lesújtó pillantást vetett Hartra. Nagyon hasonlított ilyenkor az apjukra. Eleanor lába megroggyant, Hart a karjába kapta, és kivitte a szobából. Az előszoba és a folyosók elhagyatottan kongtak, mert Isabellának volt annyi esze, hogy a vendégeknek a kertben tálaltatott vacsorát. Hart átvitte Eleanort az esküvőre feldíszített, hatalmas előcsarnokon, azután felcipelte a lépcsőn. A folyosón álló óriási vázában rózsaszínű rózsából és gyöngyvirágból összeállított csokor virított.

Eleanor Hartra mosolygott, miközben a férfi felfelé vitte, szeme álmosan pislogott. Megérintette Hart mellkasát, a gyémánttal és zafírral ékesített eljegyzési gyűrű ott csillogott az egyszerű, arany karikagyűrű mellett. Eleanor Ramsay. A felesége. – Ne maradj sokáig! – mormolta az asszony. – Ma van a nászéjszakánk. Eleanor feje Hart vállán pihent, és édes álomba merült.

Hart Mackenzie pofátlan kurafi volt, aki sohasem fog megváltozni. Lloyd Fellows néhány órával később szélsebesen kiviharzott Hart dolgozószobájából. A herceg felvitte feleségét a hálószobájába – micsoda gyöngéd férj! –, azután visszatért a dolgozószobába, hogy kifaggassa a kölyköt. Hart szakértője volt annak, hogy értesüléseket csikarjon ki az emberekből, és a fiúból is kiszedte, amire szüksége volt. Egy ujjal sem ért hozzá. Darragh elárulta a vezetők nevét, sőt még azt is, hol szoktak találkozni Londonban és Liverpoolban. Fellows kételkedett benne, hogy még most is ott vannak. Hallaniuk kellett valamelyik emberüktől, hogy a gyilkossági kísérlet kudarcot vallott, és a merénylőt elkapták. Ám még a környéken lehetnek, és Fellows most már tudta a nevüket. Nemsokára rájuk talál. Csodálta Hartot, ugyanakkor a legszívesebben megfojtotta volna. Hart Mackenzie úgy nőtt fel, hogy mindent megkapott, Lloyd Fellowsnak mindenért meg kellett küzdenie. Fellows egész életében keményen dolgozott, hogy eltartsa London egyik mellékutcájában élő anyját, miközben Hart pihe-puha ágyban aludt, és a legjobb szakácsok főztek rá. Most pedig Mackenzie, a helyett hogy sérült feleségével maradt volna, ott ült a fényűző dolgozószobájában, Fellows munkáját végezve. Valószínűleg jobban, mint ahogyan Fellows tette volna. Fájt a büszkeségének. Nem számított, hogy Hart elegendő információt adott Fellowsnak ahhoz, hogy visszatérjen Londonba, és hozzálásson kiirtani az őrülteket, akiknek nem számított, hogy nagy tömeg közepén lövöldöznek, vagy vasutakat robbantanak fel. Fellows el fogja kapni őket, és learatja a dicsőséget. Hart pedig hagyni fogja. Ez is fájt. Fellows berontott egy szobába a folyosó végén, hogy úrrá legyen tomboló indulatain, bár azt sem tudta, hová megy a hatalmas házban. – Ó! – szólalt meg egy női hang. Fellows megtorpant, keze a kilincset markolta, amikor egy ifjú hölgyet látott meginogni egy létra tetején, akinek a keze tele volt virágfüzérekkel. A létra bizonytalanul kilengett, a lány a füzérek miatt képtelen volt egyensúlyozni. Fellows odasietett, és megakadályozta, hogy leessen: erős kezével megfogta a csípőjét. – Köszönöm – hálálkodott a lány. – Megijesztett. Lady Louisa Scranton volt, Isabella Mackenzie húga. Fellows keze sötétkék selyemruhát érintett, a kelme alatt finom vonalú csípő rejlett. Fellows többször találkozott már Lady Louisával a Mackenzie család rendezvényein, de mostanáig legfeljebb néhány udvarias szót váltottak egymással. Louisa igencsak hasonlított a

nővérére, Isabellára élénkvörös hajával, zöld szemével, remek alakjával és mosolygós, piros ajkával. Fellows szívesen a csípőjén hagyta volna a kezét. A lányt rózsaillat lengte körül, és a ruha alatt meleg volt a teste. Fellows mégis erőt vett magán, és elvette a kezét. – Jól van? A lány elpirult. – Igen, igen. A füzéreket próbáltam leszedni, és nem vigyáztam. Azt hittem, tekintettel a körülményekre illene leszedni őket. A vendégek már úgysem fogják használni ezt a szobát. Egy kisebb szalonban álltak, amelynek csupán négy és fél méteres volt a belmagassága, a házban szokásos hat vagy kilenc méter helyett. – Erre a munkára tartanak személyzetet. A lány szoknyája elbűvölőn suhogott, amint Louisa lábujjhegyen, sikkes bokacipőben újabb virágfüzérért nyúlt. – Igen, de őszintén szólva, eléggé láb alatt éreztem magam, így hát igyekeztem hasznossá tenni magam. Isabella mindig nagyon felizgatja magát, ha baj történik, és szeret parancsolgatni, szegény báránykám. Fellowsnak nem jutott eszébe semmi, amit mondhatott volna. Rendőr volt. Nem volt kenyere az úri modor. – Azt hiszem, Lady Eleanor meg fog gyógyulni – válaszolta végül kissé mereven. – Tudom. Nemrég benéztem hozzá. Alszik, mint a tej. – Louisa zöld szeme alaposan szemügyre vette a férfit, és ettől Fellowsnak hirtelen melege lett. – Maga nagyon magas. Segítene elérni azt ott? – Louisa egy faragott frízhez erősített füzérre mutatott. – Természetesen. Fellows azt hitte, a lány le fog jönni, kinyújtotta hát a kezét, hogy lesegítse, de Louisa a fejét rázta. – Magának kell feljönnie, kis csacsi. Kettőnknek kell megfognunk, másként tönkremegy az egész. Csacsi. Lloyd Fellowsnak soha életében egyetlen nő sem merte azt mondani, hogy csacsi. Fellows a létra első fokára tette a lábát. Még két fok, és egy szinten áll a lánnyal. Nehezen kapott levegőt. Ilyen közelről tisztán érezte a lány illatát, látta arcának vonalát és a halántékán sötétlő, vörös tincseket. – Kész is vagyunk – mondta halkan Louisa, és megcsókolta a férfit. Könnyed érintés volt, szűzies csók, de a piros ajkak lángra lobbantották Fellows testét. A tarkójára csúsztatta a kezét, és magához emelte a lányt. Nem csókolt Louisa szájába, de újra meg újra súrolta az ajkát, magába szívva meleg puhaságát. Végül megcsókolta Louisa szájának egyik sarkát, és tovább ízlelgette. – Nem lett volna szabad – suttogta a lány, és Fellows a bőrén érezte lágy leheletét. – De meg akartam csókolni.

– Miért? – Fellows torka kiszáradt. Louisa ajka mosolyra húzódott. – Mert jóvágású úriember, és kedvelem. Ráadásul egyszer Mac életét is megmentette. – S ez volt a hála? A lány még szélesebben mosolygott. – Nem. Ez csak megmutatta, hogy rettenetesen haladó szellemű vagyok. Nem hibáztatnám csöppet sem, ha megbotránkozna. Megbotránkozni? Megőrült ez a lány? – Szólhatott volna. – Fellows még mindig nem talált a hangjára. – Az ilyesmit igencsak nehéz beleszőni a társalgásba. – Louisa a füzérért nyúlt. – Most mindenesetre megmondtam. Egyébként tényleg szükségem van a segítségére. Fellows erőteljesen átkarolta a lányt, és felnyúlt mellette. Nem tudta pontosan, mi változott meg az életében, ám hirtelen más lett a világ, és Fellows elhatározta, hogy Louisával folytatni fogják annak felfedezését, ami az imént elkezdődött ebben a szobában.

Eleanor aludt. Sötét álmokat látott, amelyek elúsztak, amikor egyszerre felriadt a fájdalomra. Nyughatatlanná vált, mert a sérüléstől nem tudott újra elszunnyadni. Amikor Beth újabb adag laudanumot ajánlott, Eleanort olyan erős fájdalmak gyötörték, hogy készségesen megitta. Végigaludta a nászéjszakáját, az egész rákövetkező napot és a következő éjszaka nagyobb részét is. Éhesen ébredt, meg tudta enni a vajas kenyeret, amelyet Maigdlin hozott neki. Utána jobban érezte magát, és fel akart kelni, de a földön találta magát, és a barátnői fektették vissza az ágyba. Belázasodott, hol látta, hol nem Beth, Ainsley és Isabella arcát. S Hartét. Szerette volna megölelni, és ezernyi kérdés kínozta – mi lett például Darragh sorsa? Bujkáltak-e valahol további gyilkosok? Letartóztatta-e Fellows felügyelő Darragh barátait? Ám nem volt ereje beszélni. Hosszúnak tetsző idő után Eleanor csöndes sötétségben ébredt. Még fájt a karja, de az erős kín enyhült, hála az égnek. Eleanor nyújtózkodott és ásított. A teste nedves volt az izzadságtól, de kipihentnek, megkönnyebbültnek érezte magát. Észrevette, hogy nincs egyedül – Maigdlin horkolt hátradőlve az egyik karosszékben, mellette olajlámpa pislákolt. Eleanor áporodott szagúnak érezte magát, így hát felébresztette Maigdlint, és kérte, hogy engedjen neki fürdővizet. Maigdlin ellenkezett, aggódott, hogy Eleanor láza visszatér, ám Eleanor Harttal akart találkozni, és nem akarta, hogy a férje úgy lássa viszont, ahogyan ki tudja, hány ágyban végigizzadt nap után festett. Maigdlin segített neki megfürödni, vigyázva a kötésre. Három napon át aludt, mesélte Eleanornak Maigdlin, és annyira rosszul volt, hogy attól féltek, elveszítik. Ostobaság. Eleanor mindig legyőzte a lázat. Erős volt, mint egy ökör. A fürdő után sokkal jobban érezte magát. Vastag köntöst és meleg papucsot vett, majd Hart hálószobájához indult, amely háromajtónyira volt az övétől.

A folyosó néma volt, aludt a ház. A két hálószoba közötti ajtók Hart magánkönyvtárába és dolgozószobájába vezettek. Eleanor úgy vélte, hálás lehet, amiért csak hatmétert kell mennie Hart hálószobájáig. Amikor Kilmorganben vendégeskedett mint Hart menyasszonya, réges-rég, a vendégszárnyban helyezték el, amely a ház túloldalán volt. Eleanor nem kopogott a hatalmas, kétszárnyú ajtón. Kulcsa volt a szobához, még akkor szerezte, amikor Kilmorganbe érkezett. Nem volt azonban szükség rá, mert az ajtó nem volt zárva. Amikor belépett a hatalmas szobába, azt is rögtön látta, hogy miért. Hart nem volt ott. Hart üres és takarosan bevetett ágya hatalmas volt, brokátfüggönyök lógtak körülötte a mintegy három méter magasan függő baldachinról. A szoba többi részét asztalok és székek, könyvespolc, egy párnázott pad meg egy kisasztal foglalta el, az utóbbin brandy és humidor állt. Az elegáns berendezés ellenére a szoba hideg volt, hiába lobogott a tűz a széntüzelésű kandallóban. Eleanor megborzongott. Hart ablakai a ház elé és a birtok keleti felére néztek. A függönyök nem voltak behúzva, Eleanor a keleti ablakhoz lépett, és kinézett. – A mauzóleumba ment, fenség. Eleanor elfojtott egy kis sikolyt. Megfordult, és Hart francia inasát pillantotta meg az ajtóban. Marcel szálfa egyenesen állt, csöppet sem látszott fáradtnak. A tökéletes szolga, aki ébren van, és kész a gazdája rendelkezésére állni akár hajnali háromkor is. Szegény Maigdlint bizony elnyomta a buzgóság. – A mauzóleumba? – kérdezte Eleanor, amint ismét levegőhöz jutott. – Az éjszaka közepén? – Őfensége néha odamegy, amikor nem tud aludni – magyarázta Marcel. – Hozhatok önnek valamit, fenség? – Nem, nem. Semmi baj, Marcel. Köszönöm. Marcel félreállt, hogy kiengedje Eleanort, azután végigsietett a folyosón, hogy kinyissa neki a hálószobája ajtaját. Eleanor udvariasan megköszönte, és utasította, hogy feküdjön le. Hart jól meglesz nélküle is, mondta, és Marcelnak aludnia kell. Marcel meglepődött, de engedelmeskedett. Eleanor megkérte Maigdlint, aki éppen ágyat húzott, hogy segítsen neki felöltözni, és felkötni a karját. Maigdlin persze tiltakozott, de Eleanor kitartott az elhatározása mellett. Azzal elküldte a lányt lefeküdni, majd lesietett, és a hátsó ajtón kiment a házból. A nedves füvön keresztül a ház mellett álló tömzsi, sötét épület felé sietett, és a lélegzete is elállt, amikor lámpás lobogását látta odabenn.

A Mackenzie család mauzóleumában mindig hideg volt. Hartnak odabenn látszott a lehelete, pedig az áprilisi éjszaka szinte balzsamos volt. A nagyapja építtette ezt a kriptát az 1840-es években, a görög templomok stílusában, sok márvánnyal és gránittal. Itt nyugodott Hart nagyapja és nagyanyja, ahogy az apja és az anyja is. Cameron felesége nem, mert Hart apja hallani sem akart róla. Bestia volt, szajha és Cameron

szégyene – mondta akkor a herceg. – Érje be a templomkerttel, bár csodálkoznék, ha a tisztelendő egyáltalán beengedné. Hart feleségének, Sarah-nak itt volt a sírja, ahogy a fiának, Grahamnek is. Sarah sírköve fekete és szürke volt, jéghideg tapintású. Az elején látszó táblán virágos mondatok álltak, bár Hart nem emlékezett, hogy valaha is rendelt volna ilyesmit. A felesége melletti kisebb táblán ennyi állt: Lord Hart Graham Mackenzie, Szeretett fiam, 1876. június 7. Hart kesztyűs kézzel simított végig fia nevén. Graham idén töltötte volna be a nyolcadik évét. – Sajnálom – suttogta. – Annyira sajnálom. Csend és sötétség uralkodott. Hartnak mégis vigaszt nyújtott a hűvös márvány, a fiúnak a jelenléte, akit a karjában tartott – egyszer. Ha Hart mindent jól csinált volna az életében, Eleanorral már régóta házasok volnának, és Kilmorganben nyüzsögnének a gyerekek. Sarah és Graham teste nem feküdne ezen a hideg helyen, ahol csupán márványba vésett betűk adnak tiszteletet nekik. Ám Hart mindent elrontott. Most azonban legalább oltárhoz vezette Eleanort. S azután Eleanor ellökte őt a pisztoly elől, megpróbálta megmenteni. Az utóbbi három nap, miközben Eleanor lázas önkívületben feküdt, maga volt a pokol. Ma éjjel az orvos bejelentette, hogy a láz csillapodott, Eleanor pihen. Megkönnyebbülésében Hart nem is tudta, mit tegyen. Elutasította fivérei jó szándékú kínálását, hogy igyanak egyet, és inkább ide vonult vissza. Talán meg akart bizonyosodni, hogy Eleanor nem fekszik idekinn, hidegen és magányosan? Fogalma sem volt róla. Csak annyit tudott, hogy tönkretette a saját életét, és most sem tesz mást. Hart, a gőgös, magabiztos Mackenzie semmit sem volt képes jól véghezvinni, aminek ezek a koporsók voltak kézzel fogható bizonyítékai. Az udvarlást meg a jegyességet Eleanorral mindig három felvonásos komédiának látta. Első felvonás, helyszínek: Amikor először együtt táncoltak, amit később egy csók követett a kertben, amely felébresztette Hart testének minden vágyát. Azután a csónakház a folyónál Kilmorganben, ahol Hart kigombolta Eleanor szerény ruháját, megcsókolta a bőrét, és felfedezte, hogy a lányban szenvedély lakik, amelyet nem titkol, legalábbis Hart előtt nem. Második felvonás, helyszín: A nyári lak. Hart emlékezett rá, ahogy Eleanor mellette lovagolt illedelmes öltözékében és lovagló kalapjában, szokása szerint mosolyogva és csacsogva. A nyári lak, az öreg herceg bolondériája egy hegyfokon állt, alatta szakadék tátongott a folyóig. Onnan látszott a hatalmas Mackenzie birtok egészen a tengerig. Amikor Hart bevezette a lányt, Eleanor a szokásos módon álmélkodott. – Hart, ez gyönyörű! – A bolondos nyári lakot úgy tervezték, mintha ógörög templomrom volna, indákkal benőtt műrom falakkal. Semmiben sem emlékeztetett a skót építményekre. A kilátás azonban fenséges volt, és a nyári lak remek búvóhelynek bizonyult. Eleanor kitárt karral fordult körbe. – Apám imádná. Borzasztóan hamis, ugyanakkor annyira igaz.

Hart a kőkorláthoz lépett, és végigtekintett a tájon, amelytől mindig büszkén dagadt a szíve. A Mackenzie család Culloden után szegénységből és gyengeségből visszaküzdötte magát Skócia legvagyonosabbjai közé, és a birtok panorámája ezt a dicsőséget erőszakolta le minden angol torkán, aki felmerészkedett ide. – Büszke vagy rá, ugye? – állt meg mellette Eleanor. – Annak ellenére is kedveled, hogy kigúnyolod, nevetséges, drága és értelmetlen műromnak nevezed. Másként nem hoztál volna ide. Hart hátulról átfogta a lány derekát. Eleanor lehunyta a szemét, amikor Hart a nyakába csókolt, ajka alatt érezte a vörös fürtöket. Hart ujjai előrelopóztak, a ruha gombjaihoz. Eleanor csak felsóhajtott, miközben Hart kigombolta, fejét a férfi arcához támasztotta. Hart szétnyitotta a ruhát, ajkával csipkedni kezdte a lány csupasz nyakát. – Mit művelsz velem, El? – suttogta Hart a lány fülébe. – Összetörsz. – Aligha – mormolta Eleanor. – Hart Mackenzie nagyobb csibész, semhogy egy magamfajta megszelídíthetné. – Szeretném, ha megpróbálnád. Maga felé fordította a lányt. Végignézett kócos haján, szétnyílt ajkán, verejtékes nyakát szabadon hagyó ingvállán. Életében nem látott nála szebbet. Nem ezt tervezte. Londonba akarta vinni a lányt, az elegáns házba a Grosvenor Square-en, előszedni a régi és becses Mackenzie ékszereket, neki ígérni őket, ha a felesége lesz. Illendően, a szalonban, a szívére tett kézzel, gyémántokkal kápráztatva el, hogy ne mondjon nemet. Elvégre a nők mindent megtesznek a gyémántokért. Fenn a nyári lakban, miközben az ékszerek Edinburghban voltak elzárva, Hart nem kínálhatott fel semmit. Csak a kilátást – milyen átkozottul romantikus és ostoba helyzet. Ugyanakkor azt érezte, ha most nem beszél, ha nem nyeri meg magának most, nem lesz több esélye. Eleanor húszéves volt, egy lord lánya és elbűvölő. Ha nem veszi rá a házasságra, szabad prédája lesz minden más szerelemre éhes fiatalembernek. A szegénysége nem számít egy nábobnak, aki a lány családján keresztül szeretne jobb kapcsolatokat szerezni. Eleanor bájos és kecses volt, nem csak előkelő származású, tökéletes feleség Hart Mackenzie számára. Hart Mackenzie meg akarta szerezni. Még korai volt. A kilátást csupán egy újabb elbűvölő fogásnak szánta az udvarlás során bevetett sok fogás közül, hogy amikor végre megkéri a kezét, Eleanornak ne legyen ereje nemet mondani. Hart olyan erős hálót akart szőni a lány köré, hogy ne is akarjon szabadulni. Ha itt és most megkéri a kezét, Eleanor elutasíthatja, és nem lesz több alkalma meggyőzni. Ám Hart szája kinyílt, és már hallotta saját sietős szavait. – Légy a feleségem, Eleanor! Eleanor szeme nagyra nyílt, egy lépést hátrált. – Tessék? Miért? A kérdéstől Hart dühbe jött. Megragadta a lány kezét, mosolyt erőltetett az arcára. – Miért akarhat egy férfi feleségül venni egy nőt? Logikus okának kell lennie?

Eleanor Hartra nézett azzal a nagy, kék szemével. – Nem érdekel, hogy egy férfi miért akar úgy általában feleségül venni egy nőt. Meggyőződésem, hogy tucatnyi elmélet létezik rá, ha meg akarjuk vitatni. Azt akarom tudni, te miért akarsz feleségül venni engem. Hart visszafojtotta a türelmetlenségét. – Hogy csókolhassalak – felelte könnyedén. – Végig akarom csókolni minden egyes porcikád, Eleanor, így hát jobb, ha összeházasodunk. Hart némi elégedettséget látott a lány szemében, de Eleanor nem olvadt el. Te jó ég, milyen makacs volt! – Úgy értem, miért éppen engem? Nem vagyok annyira hiú, hogy azt higgyem, Skóciában nincs más ifjú hölgy, aki megfelelne Hart Mackenzie számára csókolás vagy bármi más céljából. A származásom előkelő, de sok lányé az. Meglehetősen szegények vagyunk. Egyetlen csettintésedre megkaphatod bármelyik hölgyet. – Eleanor csettintett is az ujjával, bár Hart közben még fogta a csuklóját. – Nem akarok egyetlen más hölgyet sem Skóciából. Téged akarlak. – Hízelegsz. – A szentségit, te lány! – kiáltotta Hart. – Nem hízelgésből akarlak feleségül venni. – Szavait visszhangozták a környező dombok. – Azért kérlek feleségül, mert nem boldogulok nélküled. Nem tudok szembenézni apámmal, sem a világgal. Amikor veled vagyok, mindez nem számít. Szükségem van rád, El. Hogy az ördögbe értessem meg veled? Eleanor tátott szájjal bámult Hartra. Bármelyik pillanatban kinevetheti, kigúnyolhatja, amiért szentimentális. Úgy beszélt, mint holmi szédült szerelmes. – Csak ennyit akartam tudni – felelte halkan a lány. – Ha hozzám jössz, Eleanor Ramsay, ígérem, hogy megadok neked mindent, amire valaha is vágytál. Eleanor hirtelen elmosolyodott, Hart szemébe nézett, és azt mondta: – Hozzád megyek. Hart szíve úgy kalapált, hogy fájt. A karjába kapta a lányt, és közben megpróbált visszaemlékezni rá, hogyan kell lélegezni. Eleanor olyan volt, mint szikla a rohanó folyóban, és Hart úgy kapaszkodott belé, mintha egyedül a lány menthetné meg a vízbe fúlástól. Első csókjával szétnyitotta Eleanor száját, Hart megkóstolta a lányt, akit meghódított. Szédítő volt, boldogító. Hart az inasával pokrócot is csomagoltatott a piknikjükhöz. Most a takarót a nyári naptól meleg kőre terítette, és vetkőztetni kezdte a lányt. Eleanor egy szót sem szólt, nem ellenkezett. Mosolygott, amikor a ruhája szétnyílt, megborzongott, amikor Hart szétnyitotta a fűzőjét. A tekintete ellágyult, amikor Hart levette róla az alsóinget, kisegítette a szoknyáiból, és a takaróra fektette a napfényben. Hart lenézett a lányra, akin nem volt más csak harisnya és lovaglócsizma, a gyönyörű nőre, akit alig egy perce nyert meg magának. Beleszédült a diadalba. Levette a zakóját és a mellényét, az ingét és a csizmáját, az alsónadrágját, a szoknyát hagyta utoljára. Élvezte, ahogyan Eleanor figyeli, szégyenkezés nélkül, éppen annyira látni akarva a férfit, mint Hart a lányt.

Hart kioldotta és hagyta lehullni a szoknyát, megmutatta Eleanornak, mennyire vágyik rá. Eleanor szűz, emlékeztette magát Hart. Nem ismeri férfi érintését – amíg az enyém nem lesz –, és Hart tudta, hogy türelmesnek kell lennie. Felkészült rá, várt rá. Eleanor elpirult, amikor Hart ráfeküdt. A lány teste az övé alatt felkorbácsolta a férfi szívverését. A magáévá teheti, gyorsan, megértetheti vele, kihez tartozik. Szélsebesen kielégülhetne. Hart azonban megtanulta, hogyan nyújtson egy nőnek – bármelyik nőnek – tökéletes gyönyört. Nem volt szüksége egzotikus technikákra és eszközökre – a kulcs a gyönyör volt. – Nem foglak bántani – ígérte. Eleanor megrázta a fejét, arcán megjelent a kis mosoly. – Tudom. A lány szemében csillogó bizalom szíven ütötte Hartot. Megcsókolta a lányt, nagyon-nagyon szelíden érintette, lassan nyitotta ki magának. Óvatosan haladt, megtanította a vágyra, hogy eléggé nedves legyen, és fájdalom nélkül befogadja. Remegett a teste az erőfeszítéstől, de visszafogta magát, mert nagyon fontos volt, hogy ne rohanja le a lányt. Eleanor teste forrón ölelte körül, és Hart kis híján elvesztette az önuralmát. Szeretett volna beljebb és még beljebb hatolni, kielégülni, nem törődni semmivel. Ne! Szánj időt rá! Tanítsd! Később, amikor Eleanor már megszokta a testét, érdekesebb dolgokat is mutathat, de most Eleanor első gyönyöréről volt szó. A lány olyan meleg és nedves volt, hogy az első hüvelyknyi behatolás nem ütközött akadályba. Hart egy ideig ott maradt, csókolgatta, becézte Eleanort, hagyta, hogy megszokja. Rövid előrehaladás után ismét megállás, izgatás, csókolgatás, hogy Eleanor megtanulja, milyen, amikor egy férfi van benne. Azután jött a határ, és Hart tudta, hogy fájdalmat fog okozni. Lassan haladt, egyszerre mindig csak keveset hatolt előre. Ez számára is első élmény volt – sohasem szeretkezett még szűzzel. Félt, hogy tönkreteszi, hogy jóvátehetetlen kárt tesz benne. Ám Eleanor rugalmas volt. Testét Hartéhoz emelte, cirógatta az arcát, és bólintott, amikor készen állt. Hart hirtelen teljesen benne volt, és a lány szorította. Diadalt érzett és forró örömöt. – El! – súgta. – Olyan szűk vagy. Csodálatos érzés. Eleanor teste együtt mozgott az övével, karja átkarolta, szája megtalálta Hartét. Vágyakozón, elfogadón, szerelmesen. A döbbenetes érzéstől, ahogy a lány teste körülfogja, Hart magja korábban lövellt ki, minthogy a csúcsra ért volna. Halkan felnyögött, csodálkozott magán, azután nevetett. Hart női általában kipróbáltak minden trükköt, hogy Hart azt tegye, amire vágynak, hogy ők kerüljenek fölénybe, de sohasem sikerült nekik. Eleanor pusztán azzal meghódította, hogy csak feküdt, és közben forró és gyönyörű volt. Hart megcsókolta a lányt, tudta jól, hogy valami különleges történt, de abban korántsem volt biztos, mihez kezdjen vele. A második felvonás folytatása szédítő volt. Lord Hart Mackenzie és Lady Eleanor Ramsay eljegyzésének híre eljutott az ország minden zugába, tele volt vele az összes újság és folyóirat.

Dicsőséges napok következtek. Élete legboldogabb napjai, ébredt most rá Hart. Az a buta, önző fiatalember, aki akkoriban volt, csak diadalt érzett, mert megszerezte a nőt, akit akart. Úgy vélte, Eleanor némi tiszteletet hoz a hírhedt Mackenzie családnak, amire nagy szükségük volt. Hart szörnyűséges apja tönkretette a Mackenzie név jó hírét, ahogyan Ian állítólagos tébolya is, nem is beszélve Mac szökéséről a nyomorgó párizsi művészek közé, valamint Cameron borzalmas házasságáról. Ám Eleanorról senki nem szólhatott egyetlen rossz szót sem. Egy botrány sem fűződött a nevéhez, bőbeszédű bája mindenkit elbűvölt. Eleanor kedves volt, nagylelkű, erős és közszeretetnek örvendett. Dicsőségre fogja vezetni Hartot, ebben biztos volt. Hart azt mondta neki, hogy szereti, és ez nem volt hazugság. Teljesen azonban sohasem adta oda magát Eleanornak, sohasem gondolta ezt szükségesnek. Visszatekintve, Hart rájött, hogy félelemből hallgatott. S ez volt a legnagyobb hiba, amelyet elkövetett. Hart olyan ostoba volt, hogy nem tudta, mit veszíthet, egészen a harmadik felvonásig. Helyszín: Eleanor Ramsay düledező otthona ősszel, miközben a házat körülvevő fák ragyogó vörös és arany színben játszanak. Sugárzó dicsőségük összeütközik a hegyeken átívelő sötét örökzöldekkel, a közelgő zordon tél közeledtének néma hírvivőivel. Hart éppen olyan élénk volt, mint a hűvös idő, várta a találkozást szíve hölgyével, akinek haja az őszi levelek színeiben játszott. Lord Ramsay a házban fogadta Hartot, és furcsán higgadt hangon közölte vele, hogy Eleanor a kertben sétál, ott kívánja fogadni. Hart gyanútlanul köszönetet mondott a lordnak, és elindult megkeresni Eleanort. A Ramsay család kertje már régen elvadult és elgazosodott egyetlen kertészük ollójának hősies erőfeszítései ellenére. Eleanor mindig kacagott kócos kertjükön, de Hart kifejezetten kedvelte – a kert beleolvadt a skót tájba, ahelyett hogy rendezett és túlzottan tiszta lett volna, kirekesztve a valódi természetet. Eleanor az időhöz képest túlzottan könnyű ruhában, a hideg ellen semmiféle védelmet nem nyújtó, túlságosan kicsi vállkendőben sétált. A haja kibomlott, belekapott a szél. Amikor Eleanor meglátta Hartot közeledni, hátat fordított neki, és elindult az ellenkező irányba. Hart utolérte, megfogta a karját, maga felé fordította. A lány tekintetét látva elengedte Eleanor karját. A lány szeme vörös volt, az arca sápadt, ám a tekintete haragos, olyan dühös, amilyennek Hart még sohasem látta. – El? – kérdezte Hart ijedten. – Mi baj? Eleanor nem felelt. Amikor Hart megint a kezéért nyúlt, elrántotta. Összeszorított foggal letépte a kezéről a jegygyűrűt, és Harthoz vágta. A karika Hart kabátos mellkasának ütődött, és csengve hullott az ösvény kövezetére. Hart nem hajolt le a gyűrűért. Ez több volt Eleanor ritka dühkitöréseinél, gyakori szemrehányásainál vagy a nevetséges dolgokról folytatott, tréfás vitáiknál. – Mi baj? – tette fel Hart újra a kérdést.

– Mrs. Palmer ma meglátogatott – válaszolta Eleanor. Hideg ujjak szorították össze Hart szívét. Ezeknek a szavaknak nem lett volna szabad elhangozniuk Eleanor szájából. Mrs. Palmer. Nem beszélhetett Eleanorral. Két különálló lényről volt szó, két különálló világból, Hart életének különböző részeiből. Akiknek sohasem lett volna szabad találkozniuk. – Tudom, hogy pontosan tudod, kiről beszélek – mondta Eleanor. – Igen, átkozottul jól tudom, kiről beszélsz – csattant fel Hart. – Nem kellett volna idejönnie. Eleanor várt egy kicsit, mint aki arra számít, hogy Hart olyasmit mond: Szerelmem, meg tudom magyarázni. Hart meg tudta volna magyarázni, ha akarja. Angelina Palmer hét éven át volt a szeretője. Miután udvarolni kezdett Eleanornak, többé nem ment el hozzá. Ez Hart döntése volt, így is történt. Ám Angelina, úgy látszik, féltékenységből eljött Hart jegyeséhez, hogy beszámoljon Eleanornak a férfi mocskos titkairól. – Sajnált engem – válaszolt Hart hallgatására Eleanor. – Azt mondta, követett, amikor utoljára lenn jártam Londonban, és figyelt. Mindent megtudott rólam, ami figyelemreméltó, mivel én semmit sem tudtam róla. Látta, amikor kedves voltam egy nyomorult idős hölggyel a parkban. Emlékszem, hogy adtam egy kis pénzt a szerencsétlennek, és segítettem neki szállást találni. Mrs. Palmer ebből arra következtetett, hogy derék fiatal hölgy vagyok, akit meg kell óvni attól, hogy veled éljen. – Eleanor szeme szikrázott a dühtől. Nem Angelina Palmerra haragudott, hanem Hartra. – Bevallom, hogy Mrs. Palmer egykor a szeretőm volt – mondta Hart mereven. – Jogod van tudni. Ám megszűnt létezni számomra attól a pillanattól kezdve, hogy téged megismertelek. Eleanor megvetőn nézett Hartra. – Kellemes féligazság, amelyhez Hart Mackenzie kiválóan ért. Saját fülemmel hallottam, amikor ilyeneket mondtál másoknak; álmomban sem hittem, hogy egyszer velem is megteszed. – Kipirult. – Mrs. Palmer mesélt a nőidről, a házadról, utalt rá, hogy miféle dolgok történnek ott. Jaj, te jó ég, jaj, a fenébe, a fenébe, a fenébe, a fenébe! Hart látta széthullani a világát, porrá omlani annak a lehetőségét, hogy más is lehet, mint csirkefogó. – Ez mind a múlt – jelentette ki Hart határozottan. – Nem nyúltam más nőhöz, amióta megismertelek. Nem vagyok kőszívű szörnyeteg. Mindezzel felhagytam, Eleanor. Értsd meg! Angelina féltékeny és hidegvérű asszony. Képes bármit előadni, hogy ne vegyelek feleségül. Amennyiben Hart azt hitte, hogy ettől a szövegtől Eleanor elmosolyodik és megbocsát, hát tévedett. Nagyot tévedett. – Az ég szerelmére, kímélj meg ettől! – förmedt rá Eleanor. – Azt képzeled, hogy az igazság eltitkolása nem hazugság, pedig az. Egyre csak hazudtál, hazudsz most is. Gondosan eltervezted az elcsábításomat. Mrs. Palmer elmesélte, hogyan esett rám a választásod, hogyan csikartál ki meghívást minden eseményre, amelyen megjelentem, néha Mrs. Palmer segítségével. Hogy levadásztál, mint holmi rókát, rájátszottál a hiúságomra, elhitetted velem, hogy megakadt rajtam a szemed. S én voltam olyan ostoba, hogy hagyjam. – Számít ez? – vágott közbe Hart. – Számít, hogyan kívántalak meg, hogyan találkoztunk? Attól fogva semmi sem volt hazugság. Szükségem van rád, El. Megmondtam a nyári lakban. Ebben

nem hazudtam. Mrs. Palmerhez nincs többé semmi közöm. Soha többé nem kell aggódnod miatta. Eleanor dermesztő haraggal nézett Hartra. – Ha azt hiszed, féltékenységből haragszom, nagyon tévedsz. Nem döbbentett meg, hogy szeretőt tartottál. Sok úriember megteszi, és te annyira szenvedélyes vagy, Hart. Meg tudok bocsátani egy volt szeretőt, akit nem kerestél fel, amióta nekem udvarolsz, de még azokat a kockázatos játékokat is, amelyekről Mrs. Palmer úgy vélte, úri hölgynek nem illik részletezni. – Piszkosul nyilvánvaló, hogy nem tudsz megbocsátani nekem, miután hozzám vágtad az átokverte gyűrűt. – Ez a dolog lényege, nem igaz? Minden rólad szól. Az egész világ Hart Mackenzie körül forog. Azt kell tennem, amit óhajtasz, mert megvan a helyem a terveidben, ahogyan Mrs. Palmernak is. Egyformán bánsz velünk, mindkettőnknek megvan a magunk helye életed szekrényének egyegy rekeszében. – Eleanor… Eleanor felemelte a kezét, nem tudott uralkodni bőbeszédűségén. – Ami feldühített, az a többi volt, amit elmesélt rólad. A szeszélyeidről és a dühkitöréseidről. Hogy hol forró vagy, hol hideg, hogy Mrs. Palmer sohasem tudja, mit akarsz tőle egyik napról a másikra, vagy milyen lesz a hangulatod. Elmondta, hogy további hölgyeket kezdett vinni a házba, mert fenséged unatkozott. Tudta jól, hogy csillapítania kell lordságod unalmát, hogy ne hagyd el. Kihasználtad, Mrs. Palmer pedig kezét-lábát törte, hogy a kedvedben járjon. Végül eldobtad, mert már nem volt szükséged rá. – Eleanor elhallgatott, az arca piros volt, halkan pihegett. – Hogy lehetsz ilyen kegyetlen egy másik emberi lénnyel? Hart egy lépést hátrált. – Jól értettelek? Azért akarod felbontani az eljegyzésünket, mert durván bántam egy kurtizánnal? Eleanor lebiggyedő ajka jelezte Hartnak, hogy rossz védekezést választott. – Nem csak durva voltál. Kijátszottad, ahogyan mindenki mást kijátszol. Még engem is. Teljesen mindegy, hogy az illető kurtizán, utcalány, lord vagy egy lord lánya. Minden egyes szó ökölcsapásként hatott, mert minden egyes szó igaz volt. Bántották, ezért Hart visszavágott. – Talán nem vagyok olyan nagy híve az egyenlőségnek, mint te. Eleanor összerezzent, és Hart tudta, hogy elveszíti. – A kegyetlenség az kegyetlenség, Hart – válaszolta. – Na és mikor volt lehetőségem nem kegyetlennek lenni? – ordította Hart. – Ha az vagyok, csak azért van, mert ezt tanultam meg. Így tudtam életben maradni. Találkoztál az apámmal, tisztában vagy vele, hogyan nőttem fel. Tudod jól, mit tett a fivéreimmel és velem, mivé nevelt minket. – Persze, okold csak kedvedre az apádat! Igen, tudom, hogy szörnyeteg. Első kézből tapasztaltam. S nagyon sajnállak, hidd el! Ám neked is van választásod. Akkor te választasz magadnak utat, nem az apád. – Eleanor szeme összeszűkült. – Ne merd megbüntetni Mrs. Palmert mert felkeresett. Retteg tőled, tudtad? Tisztában volt vele, hogy ezt soha nem fogod megbocsátani neki, hogy örökre elveszített. Mégis volt annyi bátorsága, hogy eljöjjön, és beszéljen velem.

Ostoba módon Hart még ekkor is azt hitte, hogy győzhet. – Igen, hogy elfordítson tőlem – vágta rá gyorsan. – Amint látom, sikerült is neki. Lehetséges, hogy eljátszotta neked a szegény szerencsétlent, de biztosíthatlak, hogy Angelina Palmer mindenkit manipuláló bestia, aki bármire képes, hogy megkapja, amit akar. Eleanor szeme nagyra nyílt. – Hálás volnék, ha elhinnéd, hogy van józan ítélőképességem. Mrs. Palmer természetesen hideg és mindenkit manipulál. Kénytelen is, egy nő az ő helyzetében, egyedül a világon, amikor te vagy az egyetlen támasza. De te nem láttad. Tudta, ha beszél velem, örökre véget ér kettőtök között minden. Beletörődött. Beletörődött. Azt hiszed, a nagyvilágot nem ismerő fiatal nő vagyok, akit egy naiv úriember nevelt fel, de elég sokat tudok az emberekről. Ahhoz eleget, hogy lássam: Mrs. Palmert összetörted. Neked szentelte magát, a világon bármit megtenne érted, és te összetörted. Miért ne hinném, hogy ugyanezt fogod tenni velem is? Hart alig kapott levegőt. Eleanor úgy állt ott, mint egy bosszúálló angyal, arra kényszerítette Hartot, hogy szembenézzen mindazzal, amivé lett. Saját akaratából. Reszkető kezét végighúzta izzadt arcán. Összetörted. Lehet. Angelina szivacsként szívta magába Hart szükségleteit, szörnyűségeit, kirohanásait és tehetetlen dühét. Mindent, amivel megterhelte. Ettől persze nem lett szent, attól Angelina igencsak távol állt, de elviselte Hartot és az életmódját. Hart Mackenzie képtelen volt meghajolni, bocsánatot kérni, meghátrálni más kedvéért. Sohasem tanult meg uralkodni a dühén és önző vágyain – eszébe sem jutott, hogy uralkodnia kellene rajtuk. Az apja mások terrorizálásában élte ki a dühét, és Hart nem tanulta meg, hogy másként is lehet élni. Amit Hart akart, azt elvette. Aki az útjába mert állni, megfizetett érte. Figyelte Eleanort higgadt méltóságának teljében. Mindegy volt, Hart mit tett, hogyan próbálkozott, tudta jól, hogy sohasem nyeri el igazán Eleanort. S ettől dühös lett. – Tönkretehetem apádat – fenyegetőzött. – Ne hidd, hogy nem vagyok képes rá! Tönkretehetem, téged is… könnyedén. Eleanor komoran bólintott. – Biztos vagyok benne. Gazdag és hatalmas vagy, mindenki azt fogja mondani, milyen bolond voltam, hogy elutasítottalak. – Nem tréfálok, El. Porba taposhatom az apádat. Ezt akarod? Hart arra várt, hogy Eleanor megrémüljön, hogy szükségesnek lássa tenni vagy mondani valamit, hogy Hart visszavonja a fenyegetést. A lány kétségbeesett igyekezetét leste, hogy újra előcsalja Hartból a nevetést, a pajzán tréfákat, hogy lecsillapítsa, és azt tegye, amit Hart akar. Ahogyan Angelina szokta. Eleanor hosszan nézett Hartra, az elvadult kert árnyai táncot lejtettek az arcán. Egy pillanatig sem látszott rajta félelem. Csak szomorúság. – Kérlek, menj el, Hart! Hart felhördült. – Azt ígérted, a feleségem leszel. Szerződést kötöttünk. Már késő. Eleanor a fejét rázta. – Nem. Kérlek, menj.

Hart keményen megragadta a lány karját. Eleanor döbbenten meredt a férfira, mire Hart enyhített ugyan a szorításán, de nem engedte el. – Mihez fogsz kezdeni nélkülem, Eleanor? Nincs kihez fordulnod, és nincs semmid. Én neked adhatom az egész világot. Megmondtam. Emlékszel? – Igen, de milyen árat kell fizetnem érte? Hart elveszítette a türelmét. Tudta már abban a pillanatban is, és az elmúlt tíz év alatt mindvégig, hogy akkor veszített el mindent. Túlságosan fiatal és magabiztos volt, hogy megértse: nem mindenkit lehet erőszakkal lehengerelni, kivált nem Eleanor Ramsayt. – Semmi vagy. – Megvetően buktak ki száján a szavak. – Egy elszegényedett lord lánya, aki ahhoz is ostoba, hogy tudja, honnan származik a saját vacsorája. Ezt akarod egész életedre? Szegénységet és ostobaságot? Ha elhagylak, véged. Tönkrementél. Senkinek sem kell Hart Mackenzie maradéka. Eleanor felpofozta. Hart alig érezte az ütést, de újra megragadta Eleanor csuklóját, miközben a lány lángoló haraggal nézett rá. Nem szólt semmit. Nem volt rá szükség. Kirántotta a kezét Hart kezéből, még egy dühös pillantást vetett rá, azután sarkon fordulva faképnél hagyta. Kendője és könnyű ruhája hullámzott a szélben, és Eleanor Ramsay felszegett fejjel kisétált Hart életéből. Hart azt érezte, hogy zuhan lefelé, lefelé, lefelé a maga alkotta mélybe. – El! – kiáltotta elcsukló hangon, szánalmasan. Eleanor nem állt meg, nem fordult vissza. Hátra sem pillantva eltűnt az elvadult kert fái között. Hart a fejére tette a kezét, és tehetetlenül bámult utána. Úgy fájt a szíve, hogy azt hitte, megszakad.

Természetesen nem hagyta annyiban. A következő hetekben Hart mindent megpróbált, hogy Eleanor meggondolja magát. Megkísérelte maga mellé állítani Lord Ramsayt is, de rá kellett jönnie, hogy Eleanor mindent elmondott az apjának… a legkínosabb részleteket is. – Sajnálom, Mackenzie – mondta sajnálkozva Lord Ramsay, amikor Hart megkörnyékezte. – Attól tartok, a lányom mellé kell állnom. Ön meglehetősen csúnyán játszott. Még Hartnak azon érve sem hozott eredményt, hogy elvette Eleanor szüzességét. – Nem estem teherbe – jelentette ki Eleanor. El sem pirult, amikor Hart kiteregette, hogy titkukat elárulta az apjának is. – Ismerem a jeleket. Valószínűleg úgysem megyek soha férjhez, tehát nem számít. Nem igaz? Eleanor és az apja a nyakas, makacs, engesztelhetetlen skót közönyükkel legyőzték. Vége a harmadik felvonásnak, Hart, a gazfickó távozik. Hogy többé vissza se térjen. Hart életének negyedik felvonása Eleanor után következett – az apja halála, a házasság Sarahval, Sarah halála, majd másnap a fia elvesztése. Hart, aki soha nem sírt, elterült hálószobája padlóján, és megtörten zokogott a szertartás után, amikor Sarah-t és Hart Graham Mackenzie-t örök nyugalomra helyezte a cifra Mackenzie mauzóleumban.

Akkor ez most az ötödik felvonás. A hősnő visszatér, hogy őrületbe kergesse a gazfickót. – Hart? Eleanor észrevette, hogy Hart riadtan összerezzen, amikor hirtelen megfordul, hogy szembenézzen feleségével és a kezében tartott lámpással. A keze a fia nevének betűire támaszkodott, úgy kapaszkodott a kőbe, mintha az élete függne tőle.

Tizenhetedik fejezet Hart tekintete homályos volt, aranyló szemében könnyek csillogtak. – Nem volna szabad idekinn lenned – mondta. – Nyirkos a levegő. Megint beteg leszel. Eleanor odament hozzá. Hart a táblán tartotta a kezét, mintha nem tudná elvenni onnan. – Mit csinálsz itt? – kérdezte Eleanor. – A hálószobádban remek tűz lobog. Láttam. Hart a sírkő felé fordult. – Féltem. – Mitől? – Hideg volt, sérült karja fájt, de nem akarta Hartot magára hagyni. – Mondd el! – Hogy elveszítelek. – Hart Eleanorra pillantott, szemében aggodalom látszott. – Eszembe jutott, amikor hozzám vágtad a gyűrűt, és azt mondtad, menjek el. Hogy milyen gőgös voltam. Eleanor beleborzongott, amikor arra a szörnyű napra gondolt, és hogy milyen dühösek és büszkék voltak mindketten. – Az régen történt. – Nem. Még mindig átkozottul gőgös vagyok. Haza kellett volna küldenem téged, amikor állásért fordultál hozzám. De nem, rávettelek, hogy maradj velem, és kis híján meghaltál miattam. – Nem a te hibád minden a világon, Hart – csóválta a fejét Eleanor. – De igen. Manipulálom a világot, azután elszenvedem a következményeit. De mások mindig jobban szenvednek nálam. Eleanor tekintete a sírra vándorolt, amelyben a bájos, szégyellős Sarah feküdt parányi fiacskájával, az egynapos Lord Hart Graham Mackenzie-vel. – Az ő halálukért is magadat okolod – állapította meg halkan. – Hát persze. – Sarah akkor is belehalt volna a szülésbe, ha másnak a gyermekét hordja a szíve alatt – mondta Eleanor. – Kegyetlenül hangzik, de sajnos nem volt elég erős a szüléshez. Vannak ilyen nők. – Egyáltalán nem akart gyereket. Gyűlölte a várandósság napjait. Csakis azért vállalta, mert erre nevelték. Talán így volt. Talán ha Sarah és a fia életben marad, Sarah-nak megváltozott volna a véleménye a szülésről. Talán rájött volna, mennyire tudja szeretni a fiát, és némi boldogságot hoztak volna Hart életébe.

A férfi megsimogatta Graham nevének betűit. – Mac szereti azt mondogatni, hogy „Mi Mackenzie-k vagyunk. Összetörjük, amihez csak hozzáérünk.” De ez a csöpp Mackenzie… A fiam tört össze engem. Eleanor szíve összeszorult. Amikor megkapta a fekete keretes kártyát Hart hivatalos szavaival – Őfensége Kilmorgan hercege fájdalommal tudatja… –, Eleanor keservesen sírt. Siratta Hartot és Sarah-t és a gyermeket, aki nem nőhetett fel soha. Siratta önmagát, azt, ami nem volt, és azt, ami sohasem lehetett. Hart végül elengedte a betűket. – A kezemben tartottam – mutatta két széles tenyerét. – Graham olyan csöppnyi volt, éppen elfért a kezemben. Fogtam és szerettem. – Tudom. Hart Eleanor szemébe nézett, a szeme sötéten csillogott a lámpás gyér fényében. – Sohasem sejtettem, hogy így tudok szeretni. A mai napig sem tudom, honnan jött az érzés. De amikor ránéztem… olyan picike volt, olyan tökéletes… Rájöttem, hogy sohasem leszek olyan, mint az apám. Féltem, és egész életemben küzdöttem, nehogy olyan legyek, de amikor Grahamre néztem, tudtam, hogy nem kell félnem. Mert sohasem tudnám bántani ezt a kisfiút. Eleanor megérintette Hart karját, amely acélosan feszült a kabát alatt. – Nem. – Annyira törékeny volt. Bármit megtettem volna, hogy biztonságban tudjam. Akármit. De nem sikerült. – Eleanort meghatotta a Hart szemében sötétlő fájdalom. – Nem tudtam megmenteni, El. Képesnek kellett volna lennem rá. Erős ember vagyok, nem ismerek nálam erősebbet. Mégsem tudtam megmenteni. Eleanor homlokát a férfi vállához szorította. – Tudom, Hart. Annyira sajnálom. Hart keserűen nevetett. – Tudod-e, néhányan azt mondták, hogy Graham halála része Isten tervének, és hogy most jobb helyen van? Kis híján behúztam valakinek, aki ezt mondta. Jobb helyen. A büdös életbe! Nekem itt volt rá szükségem. – Igen. – Amikor Grahamre néztem, láttam, mivé lettem. Megmutattad az igazság egy részét, amikor kidobtál, de ez a parányi fiú kényszerített rá, hogy szembenézzek önmagammal. A legsötétebb, legveszélyesebb énemmel. Szavai kifogytak, de Hart nem mozdult, csak nézte a kezét, lehajtott fejjel. Eleanor odalépett elé, és ép kezét Hart kezébe tette. – Gyere be a házba! – kérte. – Megfázol itt. Ideje átmelegedned.

Eleanor visel kötést, de ő a megsebzett, gondolta magáról Hart, amint felhajtotta Eleanor frissen vetett ágyának takaróját. Eleanor vastag kabátja alatt az egyik kopott szerzs ruháját viselte, amelyet Glenardenből hozott magával. Észrevette, hogy Hart a homlokát ráncolja, mire megrázta a fejét. – Azt képzelted, finom szaténban fogok csellengeni a pázsitodon? Ez a baj a női ruhákkal, rendkívül alkalmatlanok egy jó csavargáshoz.

– Mi az ördögöt akarsz csavarogni az éjszaka közepén? – Hart segítette kihúzni Eleanor karját a kabát ujjából. – Újra beteg akarsz lenni? – Tökéletesen jól vagyok, köszönöm szépen, és téged kerestelek. – Megtaláltál. – Fájó szívvel, vergődve. Megfordult, Eleanor ott állt előtte. Mondj el neki mindent! – tanácsolta Ian. Sajnálom, Ian. Egy éjszakára elég volt a szívfájdalomból. – Nem akarok fájdalmat okozni neked – mondta Hart. Eleanor lábujjhegyre állt, és megcsókolta a férfit. – Nem fogsz. Vajon azért mondta, mert bízott Hartban, vagy mert annyira bízott önmagában? – Hagylak aludni. Eleanor ismét megcsókolta. – Kérlek, ne! Aludj velem! Engedte Hartot az ágyhoz menni. A tűz melegének körében Eleanor kigombolta a ruháját, hagyta lehullni, azután levette azt a keveset, ami még rajta volt. A sétájához nem vett fűzőt, sem alsószoknyákat. Kerek popsija felemelkedett, amint lehajolt, hogy felvegye a ruhát a földről. Hátranézve Hartra mosolygott, miközben felegyenesedett. Isten segítsen! Hart egyszerre vette le a kabátját és a sáros cipőjét, siettében kis híján eltépte a kabátot. Megszabadult mellénytől és ingtől, alsóingtől és zoknitól, miközben Eleanor bebújt a takaró alá. Hátradőlt a párnákra, bekötött karja a takarón pihent, miközben figyelte, ahogyan Hart ledobja a szoknyáját. A mosolya szélesebb lett, amikor tekintete szégyentelenül Hart felmeredő férfiasságára vándorolt. Felhajtotta a takarót. – Gyere, melegedj meg! Hart bebújt mellé, a jobb oldalára, hogy ne érjen a bekötött kezéhez. Végighúzta az ujjait Eleanor fénylő vállán, csókolni kezdte a bőrét. A hagyományos szeretkezéstől megfájdulhatott volna az asszony sérült karja, de Hart egyáltalán nem bánta a nem hagyományos pózokat. A lábával keresztezte Eleanor mindkét lábát, hogy azok behajlított térde alá kerüljenek. Lassú, lágy csókokkal borította el Eleanor ajkát, élvezve az asszony puhaságát. Pompás íze volt. A tűz fénye súrolta az asszony bőrét, a melegsége a takaró alatt elűzte Hartból a csontig hatoló hideget. – Ülj fel! – kérte. Eleanor értetlenül pislogott. – Miért? – Kérdések. Mindig kérdések. – Hart megcsókolta az asszony orrnyergét. – Mert akarom. Eleanor tekintete azt fejezte ki, hogy Hart reménytelen, de letolta a takarót, és óvatosan felülve a fejtámlának támaszkodott. Telt, kerek keble kikukucskált a kockás takaró alól. Hart ujja körbefutotta az egyik mellbimbót, és élvezettel nézte, ahogy megkeményedik.

Hart már maga sem tudta, hogy képes ilyen gyorsan feltérdelni az asszonnyal szemben. Széttárta a combját, kezét a combok alá csúsztatta, és maga felé emelte. Eleanor meglepett kis sikolyt hallatott. – Tedd a kezed a vállamra! – utasította Hart. – Baj ne érje a karodat! Eleanor Hart széles vállára tette bekötött csuklóját. Hart addig húzta az asszonyt maga felé, amíg testük egymáshoz nem ért. – Kényelmes? – kérdezte Hart. – Nagyon. – Eleanor ép karjával forrón átölelte Hartot. Hart most az asszony feneke alá nyúlt, és kicsit megemelte, hogy álló férfiassága megtalálja a számára megnyílt helyet. – Nedves vagy nekem – suttogta. Eleanor felnevetett, amitől a lehető legfinomabban közeledett felé. – Meglovagolom a legpompásabb, meztelen hegylakót. Hart az asszony ajkát nyalta, miközben magára húzta, és férfiassága egyenesen becsúszott a finom melegbe. Gyengéden harapdálta, majd nyalogatta Eleanor nyakát. Szerette volna magába szívni minden egyes részét, elképzelte meleg keblének ízét, nyaka bőrét, a combja közti forróságét. Ízlelni, inni akarta Eleanort, és nem hagyni abba soha. Gyengéden! Sebesült. Hart tudott gyengéd lenni. A durva játéknak megvolt a maga ideje, de időnként a legfinomabb szeretkezés volt a legjobb. Talán egyszer majd… Mondj el neki mindent! Eleanor megérintette Hart arcát, ujjait végighúzta borotválatlan állán, miközben az arca ellágyult a gyönyörtől. A levendulaszappan illata áradt belőle, az az illat, amelytől Hart szíve megnyílt. Hart belehatolt az asszony melegébe, érezte, amint összezárul, szorosan körülfogja. Eleanor szeme lecsukódott, a feje hátracsuklott, ép kezével megmarkolta Hart vállát. Körmei a bőrébe vájtak, izgató kis nyögés tört fel a torkából. Hart és Eleanor teste szorosan összekapcsolódott. Hartnak borzongott a bőre, és Eleanor kis sóhajtásából tudta, hogy az asszony is érzi. Örökre itt tudott volna maradni… Az apró, ringó mozgás volt az a forró pont, amely körül Eleanor létezett. Különleges érzés volt, Hart benne, a testük szorosan egymáshoz tapadva, miközben csípőjük összeért. Hart szeme sötét volt a félhomályban, pupillája kitágult, ahogy hatalmába kerítette a szenvedély. Arcának megszokott, kemény maszkja ellágyult, ajka szétnyílt, és elégedett sóhaj hagyta el.

Hart teljes teste átölelte Eleanort, izzadság csörgedezett a bőrén. Kemény izmait öröm volt érezni. Erőt sugárzott, pedig könnyben úszott a szeme, amikor ujjait végighúzta elveszített kisfia nevének betűin. Összetörsz, Hart Mackenzie. Ebben a pillanatban Hart áthatóan figyelte Eleanort. Mintha figyelmeztette volna, hogy most kedves vagyok, de visszafogom magam. Bármelyik pillanatban megvadulhatott. A gondolat izgatta Eleanort. – Jó vagy – suttogta. – Te pedig mint a tűz, huncut kis feleségem. – Hart megnyalta az asszony nyakát. – Szeretni akarlak egész éjjel és egész nap. Igen. Eleanor érezni akarta magában a férfit, ölelni akarta, és arra vágyott, hogy a férfi is ölelje, karjának biztonságot nyújtó melegében. Hart kicsit megemelte az asszonyt, és erőteljesebben hatolt belé. – Soha ne engedd, hogy bántsalak! – suttogta. Sohasem bántaná. Eleanor végighúzta kezét a férje hátán, és gyengéden végigkarmolta. Hart torkából halk hang tört fel, és amikor az asszonyra nézett, nem látszott már rajta semmi szomorúság. – Boldoggá teszel, amiért bűnös vagyok, Eleanor Ramsay. Eleanor nem tudott válaszolni. A karja lüktetett, ám alig érezte, miközben összetapadt Harttal, a férjével. Tudata egyedül arra a pontra összpontosult, ahol egyesültek, és nem látott, nem érzett semmit, csak őt. Úgy érezte, sikoltani fog. S akkor berekedt a torka, amikor Hart felnevetett, és édes, édes feleségének nevezte. – Eleanor, elpusztítasz. – Hart szavai belevesztek a hörgésbe, amikor az utolsót lökte, és kilövellte a magját. A gyönyör itt nem ért véget. Folytatódott, Eleanor szorította, Hart mozgott benne, és átkarolta, hogy le ne essen. Összefonódtak, eggyé váltak. Hart az asszonyban maradt, miközben fokozatosan lecsillapodott, az arca végre ellazult, testéből elszállt minden feszültség. Eleanor tudta, hogy azon kevesek egyike, akik láthatják, amikor a skót herceg elengedi magát. Hart megcsókolta Eleanort a szerelmesek forró csókjával, akik mindenüket megtalálták egymásban. Erős karjába zárta, végignyalta nyakáig a szeplőit, azután Eleanor a testén érezte férje fogait. Amikor Hart végre letette a párnára, Eleanor már félálomban volt. A férfi csak akkor húzódott vissza, ami majdnem olyan szédítő volt, mint amikor behatolt. Eleanort az oldalára fordította, gyengéden betakargatta, meleg teste elnyúlt az asszony háta mögött. Combját az asszony két lába közé dugta, maga volt a tömör erő, amely egyszerre izgatta és megnyugtatta Eleanort. Ebben a kényelmes biztonságban merült mély álomba.

Hart éktelen csörömpölésre, elkeseredett sóhajra és halk szitkozódásra ébredt. Nagy nehezen kinyitotta a szemét. Napfény áradt be az ablakon, megvilágította a meleg bemélyedést a matracon, ahol Eleanor feküdt. A párnán érződött az asszony levendulaillata, de Eleanor már nem volt ott. Hart felemelte a fejét, elfojtva egy nyögést, mert az izmai tiltakoztak. Eleanort az ágy lábánál találta, köntösben, amint fél kézzel igyekezett kicsomagolni egy furcsa eszközt, amely leginkább arra a karra emlékeztetett, amelyre a teáskannát szokták akasztani a kandallóba. Hart megdörzsölte az arcát, érezte, hogy erősen borostás. – Mi az ördögöt csinálsz? Eleanor szeme huncutul csillogott. – Felállítom a fotómasinát. Fél kézzel kicsit nehéz. Segítenél? Hart felült. Eleanor sugárzó arccal folytatta a munkát, mintha magától értetődő volna, hogy kora reggel egy kamerával küszködik, miután szeretkezett a férjével. – Most akarsz fényképeket csinálni? – kérdezte Hart. – Valójában akkor szerettelek volna lefényképezni, amikor még kitakarva feküdtél az oldaladon. Gyönyörű voltál, ahogy rád sütött a nap. Ám sikerült felborítanom az állványt, és felébresztettelek. – Álmomban akartál lefényképezni? Eleanor vállat vont, mint aki azt mondja: Miért ne? – Ne aggódj! Nem mutatom meg a képeket senkinek. Magamnak készítem őket, hogy legyen mit nézegetnem, amikor éppen megnyered a választást Londonban, vagy egész nap a parlamentben ülsz. Tudom, hogy nem maradsz itthon sokáig, hát élek a lehetőséggel, amíg tudok. Hart felkelt az ágyból. Eleanor nyugodtan ügyetlenkedett tovább az állvánnyal, amíg Hart ki nem vette a kezéből. – Azt hittem, már el is felejtetted ezt az egészet. – Dehogy. Attól tartok, olyan feleség leszek, aki nem tűri, hogy a férje szeretőt tartson. Ha látod, hogy vagyok annyira kalandvágyó, hogy pucér fényképeket készítsek rólad, talán nem fordulsz holmi kurtizánhoz, mint amilyen Mrs. Whitaker is. Hart egyetlen mozdulattal szétnyitotta az állványt, és felállította. – Mondtam, hogy nem érdekel Mrs. Whitaker. – Eléggé gyakran leszel Londonban, és igen szenvedélyes ember vagy. – A szenvedélyen nagyon jól tudok uralkodni. – Kivéve akkor, ha veled vagyok. – Bármit gondolsz is rólam, nem vagyok féktelen ifjonc, akit csak a vágyai vezetnek. S nem áll szándékomban itthon hagyni téged, amíg én Londonban tartózkodom. Velem fogsz utazni, bárhová megyek is. – Ó! – lepődött meg Eleanor. – Komolyan? – Igen. Ezért vettelek el. – Hogy mindig mellettem légy. – Értem. Megállapodott, nős férfinak fogsz látszani, ha állandóan ott áll melletted a feleséged. – Nem éppen erre gondoltam, de higgy, amit akarsz. Elteheted a kamerát.

Eleanor kinyitotta a fényképezőgép mahagóni dobozát. – Szeretem a kézi kamerát, amikor apámmal az erdőt járjuk, de portréhoz jobban megfelel az állvány, nehogy véletlenül bemozduljon a gép. Szerinted? – El! – Hart megfogta az asszony kezét. – Megmondtam a feltételeimet. Csak akkor állok modellt, ha én is fényképezhetlek téged. – Addig nem, amíg a karom fel van kötve. Nevetséges volna. Most nagyon jó a fény, ki kell használnunk. – Eleanor! – Mitől félsz, Hart? Gyönyörű férfi vagy, gyönyörű a tested, szeretnélek lefényképezni. Ez is olyasmi, mint amikor apám talál egy tökéletes gombát. Egyszerűen meg akarja őrizni az örökkévalóságnak. Legalábbis a maga örömére. Ráadásul gyakran meg is eszi a gombát. Kérlek, menj vissza az ágyba! Beraktam az első lemezt, készen állok. Hart sohasem jött rá, Eleanornak hogyan sikerült rávennie erre az őrültségre. Egyszerre azon kapta magát, hogy az ágyon hever, keze a feje alatt, miközben Eleanor fényt mért, belenézett a gépbe, majd újra fényt mért. Egy pillanatig összecsücsörített szájjal nézte Hartot, azután felvette a földről a férfi szoknyáját, és a csípőjére rendezte. Visszament a géphez, és újra belenézett. – Nagyszerű. Kérlek, ne mozdulj! Hart a lélegzetét is visszafojtotta, mert tudta, hogy a mozgástól elmosódik a kép, amikor szétnyílik a zár, és beengedi a fényt. A zár összezárult. Eleanor kihúzta a lemezt, félretette, azután berakott egy másikat. – Most párat ágyon kívül, azt hiszem. Hart mosolygott. – A feleségem hálóruhában engem fényképez a hálószobájában. Dekadens. – Azt hiszem, szeretnék egyet hátulról is – jelentette ki Eleanor, tudomást sem véve Hart megjegyzéséről. Hart ledobta a szoknyát, és odasétált az ablakhoz. Nem volt olyan széles, mint saját hálószobájának az ablaka, de jobban szerette Eleanor szobáját. Sokkal barátságosabb volt a hatalmas teremnél, ahol egyedül aludt. Talán beköltözik ide, és nem Eleanort hívja a hercegi lakosztályba. Két kézzel megfogta az ablakkeretet, hátat fordítva Eleanornak. Istenem, add, hogy senki ne tegyen kora reggeli sétát! – Remek – örvendezett Eleanor. – Maradj ott! Hallotta a zár kattanását, majd Eleanor elégedett sóhaját. – Még egyet! – Zörgés hallatszott, miközben az asszony lemezt cserélt. Eleanor belenézett a gépbe, és kis híján a nyelvébe harapott. Hart egy ragyogó napsugár közepén állt, a fény szinte sugárzott meztelen testéből. Maga volt a megtestesült erő. Vállának jól körülrajzolt izmai elsimultak a hátán, és szép háromszöget alkottak a csípőjénél. Feneke feszes és karcsú volt, tökéletesen kiegészítette a combját és feszes vádliját. Eleanornak még Hart sarka is tetszett.

Hart hátralesett a válla fölött, karján kidagadtak a mozdulattól az izmok, szeme aranylott a napfényben. – Siess, a mindenségit! Azt hiszem, a vadászkísérő jön az úton. – Tökéletes. Ne mozdulj, kérlek! Eleanor visszafojtott lélegzettel kattintott. Hart finoman polírozott aranyszobor volt, ősi hegylakó, aki eljött érte. Ilyen lehetett az egykori Malcolm Mackenzie, ilyen kemény harcos, aki huszonöt éves volt a cullodeni csata idején. Még a csata előtt megszöktette Lady Mary Lennoxot az angol család orra elől. Ahogy egy igazi Mackenzie szokta – eldöntötte, mit akar, és elvette, a háború kellős közepén is. Azon történetek szerint, amelyeket Eleanor hallott, a házasságuk vad és szenvedélyes volt. Eleanor kivette az exponált lemezt, és újat tett be. Hart sietve hagyta ott az ablakot. – Tényleg a vadászkísérő jön. A többit ne az ablaknál csináljuk, ha lehet! Eleanor a legszívesebben nevetett volna. Hart hangja ideges volt, és Eleanor emlékezett, mennyire aggódott, hogy talán már nem is fog tetszeni neki. Szegény Hart. – Jól van. Akkor te mondd meg, hol legyen a következő! Hart bizonytalankodva állt, összehúzta a szemöldökét, fejét gondolkodva lehajtotta, pompás teste izzadságtól csillogott. Eleanor kattintott. Hart felkapta a fejét. – Nem álltam készen. – Nem számít. Szép kép lesz. Hart felnevetett. Itt állt a mosolygós, bűnös férfi a régi fényképekről, aki a magáévá tette Eleanort a nyári lakban, és megtanította élvezni a szenvedélyt. – Jól van, kis csibész. Ehhez mit szólsz? – Hart leült az ágy végénél álló padra, karba fonta a kezét, és széttárta a lábát. – Hűha! Az első fényképek inkább művészi fotók voltak; egy meztelen férfi a napfényben. Ez egyértelműen erotikus lesz. Hart Mackenzie szégyentelenül meztelen volt, merevedése nyilvánvaló, a mosolya kihívó. Lányos zavarba ejthette volna Eleanort, hogy elforduljon, és ne süsse el a gépet. Az asszony azonban végigmérte Hart hímvesszőjének teljes hosszát, és kattintott. – Ebből még egyet – kérte, és közben tüzelt a teste. – Talán a falnak dőlve. Hart felállt, és átgyalogolt a szobán. Az ajtó közelében a csupasz falnak támaszkodott, karba fonva a kezét. Férfiassága kardként meredt felfelé. – Maradj ott! – Eleanor közelebb vitte a gépet, beállította, elkészítette a képet. – Még! Hart nevetett. Így kapta le Eleanor a következő fotón, amint őszinte jókedvvel nevet, és a teste meztelenül feltárul az asszony előtt. – Nagyszerű. Talán most egyet a szoknyával.

Hart hagyta, hogy még három képet készítsen. Kettőnél mezítláb állt kockás szoknyájában, a harmadiknál felhúzta, redőit a hasához szorította, és Eleanor profilból fényképezte. – Még egyet! – követelte Eleanor. Hart felmordult. Ledobta a szoknyát, odament az asszonyhoz, átkarolta a derekát, és magához húzta a géptől. – Nincs több. – De hát még hét lemezt hoztam. – Tedd félre őket későbbre! Hart a karjába kapta Eleanort, és gyorsan kikötötte köntöse övét. Az ágyra fektette, lehámozta róla a köntöst, vigyázva sérült kezére. Amikor látta, hogy a köntös alatt meztelen, elakadt a lélegzete. Eleanor fölébe kerekedett, a hajába fúrta az orrát, azután lefelé végig beszívta testének illatát. Az asszony arra számított, hogy a férfi széttárja a combját, és rögtön beléhatol, ám Hart inkább kóstolgatta. Végighúzta a nyelvét Eleanor két melle között, azután bekapta az egyik mellbimbóját. Tűz áradt szét a pontból, amelyet szívott. Hart ugyanebben a figyelemben részesítette az asszony másik keblét, azután lefelé végigcsókolta a hasát, belenyalt a köldökébe, és folytatta le a combján. Széttárta, csókolta a puha bőrt, azután szája a feszes kis csiklóra tapadt. Hart ezt még sohasem tette. Eleanor levegőért kapkodott a vad gyönyörtől. Hart látványától, ahogy csukott szemmel, kócosan nyalogatta. Eleanor megőrült a szenvedélytől. Hart nyelve forró volt, megvadította Eleanort. Abba kellett volna hagynia, de nem tette. Két kezében dajkálta az asszony csípőjét, megnyitotta maga előtt, és itta. – Hart… Más szavak is elhagyták Eleanor ajkát, de nem volt értelmük. Belefúródott a matracba, és Hart nyelve tovább kínozta. Eleanor próbált elhúzódni, de Hart túlságosan erős volt. Eleanor kénytelen volt feküdni, és hagyni, hogy Hart nyalja, szopja, megőrjítse a gyönyörrel. Csak amikor Eleanor már azt hitte, hogy belehal a kéjbe, Hart akkor vette el csodálatos száját, csúszott feljebb, és hatolt belé. Most teljesen betöltötte szép, mezítelen hegylakója. Hart nevetett, amint megmutatta, milyen jó tud lenni a gyönyör. Lökései hosszúk voltak, keze a vállánál szorította az ágyra az asszonyt. Ám gyengéd volt, vigyázott, hogy soha ne okozzon fájdalmat, pedig már közeledett a csúcshoz. Hart egyszerre volt durva és óvatos, a gyönyör újabb spiráljába lökve Eleanort. Az eksztázis onnan indult, ahol összeértek, és szétáradt egész testében. Felsikoltott, Hart pedig egyszerre kiáltott fel vele. – El, édes El! – búgta, miközben kezdtek lecsillapodni. – Jóságos ég! Megvadítasz. Megérteted velem a szerelmet – gondolta Eleanor, azután a világ megszűnt létezni számára, kivéve a férjét, aki rajta feküdt a napfényben.

Hart és Eleanor együtt hívták elő a képeket a sötétkamrában, amelyet Mac szerelt fel, amikor fotóművészettel kísérletezett. Mac úgy találta, hogy a fotográfiának megvannak az erényei, de jobban szeret festéket kenni a vászonra, így hát visszatért a festészethez. Hart a sötétkamrába vitte Eleanort és a lemezeit, bezárta az ajtót, majd figyelte, ahogy az asszony hozzáértőn elkészíti a képeket. Hart fotói sorra előbukkantak, napfényben fürdő teste éppen úgy, mint amikor csibészesen a szoknya mögé bújik. Teljes őrültség volt, Hart nevetett rajta. Eleanor figyelemre sem méltatta, folytatta az előhívást. Végzett az utolsó lemezzel is, szemügyre vette, ahogy Hart maga előtt tartja a szoknyáját, és kielégítőnek találta az eredményt. – Rendben – mondta végül Hart. – Végre vannak új képeid az emlékkönyvedbe, így most megsemmisítheted a régieket. Eleanor megtörölte a kezét. – Mmm, talán. Még mindig nem találtam meg az összest. Folytatom a kutatást. Hart az asszony elé lépett. – Nem. – Miért nem? Ha a Fenian Szövetség akarta a halálodat, akkor a merényletnek semmi köze a képekhez. Szerintem Mr. Fellows Londonban szépen begyűjti őket. Úgy értem, a szövetség tagjait, nem a képeket. Nem a fényképek jelentették a veszélyt, és feltett szándékom megtalálni őket. Válaszképpen Hart átölelte, és megmutatta neki, hogy a sötétkamrák asztalai másra is használhatók, nem csupán fényképek előhívására.

A való világ sajnos betört Eleanor friss és boldog házasságába. Hart hamar visszatért a dolgozószobájába a küldetéséhez, hogy maga mellé állítsa az ország összes politikusát. Maga Eleanor is elfoglalt volt. Amióta Kilmorgan hercegnéje lett, megsokszorozódott a levelezése, valóságos levélhegy gyűlt össze, különösen a betegsége alatt. Maigdlinnel meg egy szolgával felhozatta a leveleket a hálószobája melletti kis szalonba, ült az íróasztalnál, szortírozta a leveleket, és próbált tudomást sem venni gyógyuló karjának sajgásáról. Rengeteg levélben gratuláltak a házasságkötéséhez, sokan kívántak neki jobbulást, és persze egyre több meghívó érkezett. A halom közepén Eleanor egy eléggé vastag, immár ismerős borítékra bukkant. A szíve gyorsabban vert, amikor felnyitotta a borítékot, és széthajtotta a benne lévő papírt. A papírban kisebb, selyempapírba csomagolt, fehér szalaggal átkötött csomagocska volt. Eleanor sietősen kibontotta a szalagot, széthajtotta a papírt, és Hart Mackenzie öt meztelen képe hullott a kezébe.

Tizennyolcadik fejezet Eleanor szétterítette az íróasztalán a képeket. A levél rövid volt, céltudatos, pocsék stílusban.

Sok bódogságot esküvője alkalmából a jótakarójától. A levélíró nyilván boldogságot akart írni. Ez újabb bizonyítéka volt annak, hogy műveletlen és alig iskolázott személyről lehet csak szó. Eleanornak megvolt immár mind a húsz fényképe. Most sem érkezett fenyegetés, nem követeltek pénzt, sem mást. A képeket visszacsomagolta a levélbe, visszament a hálószobájába, az egészet az emlékkönyvébe dugta, és Ian keresésére indult. A ház teljes hátsó részén végighúzódó, nagy teraszon találta. Törökülésben ült a nagy márványfelület kellős közepén, és katonásdit játszott a fiával. Pontosabban Ian faragott katonákat állított fel, és Jamie vidáman sorra leütötte őket. – Szavamra, a waterlooi csatának hamar vége lett volna, ha Jamie történetesen ott van – állapította meg Eleanor. Jamie felkapott egy francia generálist, félig bekapta, és Eleanor felé kezdett totyogni. Ian igen gyengéden megállította, és kivette a szájából a nyálas katonát. Eleanor leült a legközelebbi márványpadra. – Ian, tudnom kell az összes hölgy nevét, akik a High Holborn-i házban éltek. A férfi a katonát a szoknyájába törölte, miközben Jamie felmászott Eleanor mellé. Ian a kisfiú hátára tette lapátkezét, hogy a gyerek le ne essen. – Sally Tate, Lily Martin, Joanna Brown, Cassie Bingham, Helena Ferguson, Marion Phillips… – Várj! – Eleanor elővett egy noteszt, és ceruzával jegyzetelni kezdett. – Hadd írjam le mindet! Jamie megpróbálta elvenni a ceruzát, ami kissé lassította a folyamatot, de Eleanornak végül sikerült leírnia a neveket. – Folytasd! Ian folytatta, felsorolta az összes nevet. Eleanor azt is megtudta tőle, ki volt kurtizán, ki pedig cseléd, és volt egy szakácsnő is. Mindannyian Angelina Palmernál laktak valamikor, néhányan csupán néhány napig. – Nem tudod esetleg, most hol vannak? – kérdezte Eleanor, szorgalmasan jegyzetelve. Ian persze tudta. Jamie ráunt, hogy nem tudta elvenni a ceruzát, és lemászott a padról. Ian segített neki, azután le sem vette róla a szemét, mert a kicsi körbetotyogott a teraszon, felszedegette az elesett katonákat. Több hölgy meghalt, mondta Ian. A legtöbben ma is Londonban élnek, bár az egyikük férjhez ment, és Amerikába vándorolt. Sokan férjhez mentek. Összesen hárman éltek közülük Edinburgh-ban. Az egyik még mindig kurtizán volt, és a pártfogójával élt, a másik cselédként szolgált egy nagy háznál, a harmadik hozzáment egykori pártfogójához. Eleanor mindent leírt, nem kérdezte Iantől, honnan tudja mindezt. Nem kételkedett, hogy amit Ian mond, az úgy is van. A levelek minden valószínűség szerint Edinburgh-ból érkeztek, ezért Eleanor oda akart utazni. – Köszönöm – hálálkodott.

Ian, amikor Eleanor befejezte a kérdezősködést, ismét teljesen a fiára összpontosított. Eleanor elégedetten figyelte az áprilisi napfényben, amint Ian és Jamie újra felállítja a katonákat. Ian hasra feküdt, és Jamie körbetotyogta hatalmas apját. Amikor Jamie elfáradt, Ian felült, és hagyta, hogy a kicsi apja szoknyás ölébe másszon. Ian átölelte a fiát, és Jamie elszunnyadt. A férfi szenvedélyes szeretettel nézte. Eleanor csendesen felállt, és magukra hagyta őket.

Eleanornak könnyen sikerült elintéznie, hogy Harttal néhány nap múlva Edinburgh-ba utazzanak, pontosan abba a házba, ahol az egyik High Holborn-i szobalány munkát kapott. Egy bizonyos Mrs. McGuire volt a munkaadója, és Eleanor tudta, hogy Mrs. McGuire máris meghívta őket – Skócia legfelkapottabb házaspárját – a következő nagy estélyükre. Eleanor sokszor találkozott már Mrs. McGuire-rel. A hölgy a Nagy McGuire – a McGuire klán fejének – a felesége volt, bár egy angol vikomt lányaként látta meg a napvilágot, és London úri társaságában nevelkedett. Mrs. McGuire minden jel szerint imádta hegylakó urát, és edinburghi mulatságaik messze híresek voltak. Mrs. McGuire ráadásul jólelkű asszony volt, Eleanor boldogult édesanyjának barátnője. Eleanor nagyon kedvelte. Még ki kellett azonban derítenie, hogy Mrs. McGuire miért vett fel olyan szobalányt, aki korábban bordélyban szolgált. Hart és Eleanor a hintóból szőnyegre lépett le Mrs. McGuire edinburgh-i háza előtt, amely a hintótól a házig vezetett. Az egész utca leállt, hogy megbámulják a pompás hintót, a csodálatos lovakat, Skócia leghíresebb férfiúját és újdonsült hitvesét, amint első közös kiruccanásukra érkeznek. Mrs. McGuire-t odafenn körülvették a vendégei, és egy molett, fekete hajú szobalány vette el Eleanor köpenyét az előcsarnok viszonylagos nyugalmában. Amikor a szobalány elhaladt Hart előtt, Hart megállt, a lányra mosolygott, és szégyentelenül kacsintott rá. A lány elpirult, de ragyogó mosollyal viszonozta a kacsintást. Eleanor meg akarta kérdezni, mit jelentsen ez, de Hart már a cimboráit üdvözölte, akik magukkal sodorták a lépcső felé. Maigdlin pedig beterelte Eleanort egy pihenőszobába, hogy rendbe hozhasson minden kárt, amelyet a rövid út okozhatott Eleanor hajában és ruhájában. Mielőtt Eleanor eldönthette volna, mit gondoljon Hart nyílt összekacsintásáról a szobalánnyal, maga a lány jött be a pihenőszobába, egyenesen Eleanorhoz lépett, és tökéletesen pukedlizett. – Fenség. Maigdlin úgy támadt rá, mint a kölykét védő nőstény medve. – Hogy van bőr a képeden! Nem szólhatsz egy hercegnéhez az engedélye nélkül, tudatlan némber! Mit akarsz? – Semmi baj, Maigdlin – intette le gyorsan Eleanor. – Joanna Brown, igaz? – A High Holborn-i házból. A lány ismét pukedlizett. – Igen, fenség. – Angol akcentusa van, méghozzá London sötétebb negyedéből, állapította meg magában Eleanor. – Tudom jól, hogy rettenetes udvariatlanság, de válthatnánk pár szót? Négyszemközt?

Maigdlin mélységes felháborodással meredt Joannára, de Eleanor megnyugtatóan felemelte a kezét. – Persze. Maigdlin, lennél szívesen odakinn őrködni, hogy ne zavarjanak meg minket? Maigdlin szemlátomást fel volt háborodva, de letette a hajkefét, amelyet Eleanor ládájából vett elő, mereven pukedlizett, és kisuhant az ajtón, mint aki meg akarja mutatni Joannának, hogy legalább egyiküknek van modora. Ha Eleanor ragaszkodott volna a szabályokhoz, tulajdonképpen kirúgathatta volna Joannát, amiért egyáltalán közeledni mert hozzá. Eleanort azonban sohasem érdekelték a szabályok, kivált akkor nem, ha akadályozták abban, amit tenni akart. – Sajnálom, fenség – szabadkozott Joanna, mihelyst kettesben maradtak. – De tudom, hogy látta a kacsintást, és meg akartam magyarázni, nehogy esetleg félreértse. Eleanor végigmérte a lányt. Joannának fekete haja és kék szeme volt, nem sokkal járt túl élete virágján, legfeljebb harminc lehetett. Kedves mosolya volt, szeme elevenen csillogott. – Rendben van – bólintott Eleanor. – De előbb én kérdezek. Mit tudsz a fényképekről? A lány még szélesebben mosolygott. – Sok mindent, fenség. Tehát megkapta őket? Eleanor megdöbbent. – Te küldted nekem a fényképeket? – A rossz helyesírású levélkékre gondolt, mindig ugyanazzal az aláírással: Egy jótakarója. A szavak illettek az előtte álló, szívélyes nőhöz. – Jóságos ég! – álmélkodott Eleanor. – Az orromnál fogva vezettél. Miért küldted a képeket? Joanna újra pukedlizett, mintha képtelen volna megállni, hogy ne tegye. – Mert tudtam, hogy a képek elvezetik hozzá. S most látja, már a felesége, és az úr is sokkal jobban fest, hát nem? S most a kacsintásról, fenség. Nincs annak semmi jelentősége. Őfensége azért csinálja, mert jószívű ember. Csak amolyan jel, afféle tréfa kettőnk közt. – Tréfa. – Eleanor most hallotta először Hartról, hogy jószívű ember. – Van valami köze a fényképekhez? Talán Hart mondta Joannának, hogy küldje el neki a képeket? Jellemző volna rá, hogy meghökkentse és felheccelje Eleanort a képekkel, és közben úgy tegyen, mintha őt magát nem érdekelnék. Hart Mackenzie komoly fejmosást érdemelt. – Nem, nem – tiltakozott Joanna. – Az két külön dolog. Ha meghallgatja, fenség, szívesen megmagyarázom. Eleanor bólintott, uralkodva a türelmetlenségén. – Kérlek! – A neveltetésem miatt vagyok ilyen nyílt, fenség. Londonban nőttem fel, a keleti részén, a Szent Katalin Dokkok közelében. Az még nem is lett volna baj, de apám bugris semmittevő volt, anyám se vitte semmire, hát koldusszegényen éltünk. Elhatároztam, hogy kikupálódom, jó modort tanulok, és szobalány leszek Mayfairben, akár egy úri hölgynél is. Semmit se tudtam tanulásról meg ajánlólevélről, annyira zöldfülű voltam még. De igyekeztem, és jelentkeztem egy álláshirdetésre. A hölgy, aki felfogadott, Mrs. Palmer volt. – Jóságos ég! – Eleanor sejtette, mi következik. – Nem tudtad, hogy kerítőnő. – Nem én. Ahonnan én jövök, messziről megismerni a rosszlányokat, az utcán strichelnek meg minden, és micsoda komisz nyelvük van! De Mrs. Palmer szépen beszélt, a háza meg nagy volt,

tele drága holmival. Akkor még nem tudtam, hogy vannak előkelő bárcások is, és azt hittem, megfogtam az isten lábát. De mindjárt más lett, amikor fölvitt, ahol egy másik hölgy várt egy hálószobában. Ha elmondanám, miket mondtak, mit akarnak tőlem, fenséged elájulna. Rossz körülmények között nőttem föl, de a jót meg a rosszat mindig meg tudom különböztetni. Azt mondtam, nem, bármennyit püföltek is, és Mrs. Palmer megfogott, aztán bezárt egy szobába. Eleanor keze ökölbe szorult, Mrs. Palmer iránti szánalma, amely igen megfogyatkozott, miután megtudta, mit tett Bethszel, most még tovább csökkent. – Sajnálom. Folytasd! – Azon az estén Mrs. Palmer később kiengedett. Azt mondta, ki kell fürösztenie, mert jön a ház ura. Azt gondoltam, a férjét érti, és el nem tudtam képzelni, ki vesz el egy ilyet. Ott voltam hát kimosdatva, vadonatúj ruhában, és mondták, hogy be kell vinnem a dolgokat a teázáshoz. Hát ez nem hangzott olyan rosszul, és bíztam benne, hogy Mrs. Palmer hátha viselkedni fog az ura előtt. A szakácsnő összerakta a tálcát, megnézte, hogy minden takaros legyen, én meg bevittem a szalonba. És akkor ott volt ő. Eleanornak nem kellett megkérdeznie, ki volt ő. Az őrülten jóképű, gőgös, lenyűgöző Hart Mackenzie. – Sose láttam nála szebb férfit, és látszott, hogy gazdag is. Csak álltam az ajtóban, és tátott szájjal bámultam, mint egy szamár. Úgy nézett rám, mint aki a vesémbe lát, pedig az ilyen úriemberek észre se szokták venni a cselédeket. Nekem legalábbis ezt mondták. Azután leült a szófára, Mrs. Palmer meg mellé, aki remegett és a fülébe búgott, mint holmi szerelmes kislány. Azt mondta, tegyem le eléjük a tálcát. Ideges voltam. Biztos voltam benne, hogy elejtem a porcelánt, aztán repülök. Mrs. Palmer nevetett, és azt mondta: Nézd, mit hoztam neked. Először azt hittem, a teára gondol, azután rájöttem, hogy rám célzott. Eleanor visszaemlékezett Mrs. Palmer szép arcán a fájdalomra, amikor bevallotta, hogy más nőket is kerített, amikor attól félt, hogy Hart megunta. Csakhogy Joanna nem utcalány volt, hanem naiv, fiatal nő, aki jobb életet szeretett volna. Eleanor most még kevésbé sajnálta a megboldogult Mrs. Palmert. – Meg kell mondanom, fenség, majdnem elejtettem az egész tálcát – folytatta Joanna. – Ökölcsapásként ért, hogy Mrs. Palmer azért vett föl, hogy az ura szajhája legyek. Tudja, akkor még mindig azt gondoltam, hogy a férje. Sírni szerettem volna, hazafutni vagy rendőrért hívni. De Mrs. Palmer megragadott, és a fülembe súgta: Herceg. Azt teszed, amit mond, vagy nagyon megbánod. Megrémültem. Hittem neki, mert az arisztokraták azt teszik, amit akarnak, nem igaz? Ismertem egy legényt, aki egy ilyen szolgája volt, és az úr mindig megverte, ha rossz kedvében találta, akkor is, ha amúgy egyáltalán nem haragudott rá. Biztos voltam benne, hogy Mrs. Palmer igazat mond, és nagyon citeráztam. Akkor őfensége megint végigmért, és azt mondta Mrs. Palmernak, hogy menjen ki a szobából. Kiment, bár nem tetszett neki, de már akkor észrevettem, ha ez az úr csettint, Mrs. Palmer ugrik. Szóval kiment, és becsukta az ajtót. És ott volt őfensége, ült a szófán, és nézett engem. Tudja, hogy bír nézni. Merőn, mintha mindent tudna az emberről, minden titkát, még azt is, amiről maga se tud. Eleanor tudta. Ismerte az átható aranytekintetet, a higgadtságot, Hart meggyőződését, hogy uralkodik mindenkin, aki a szeme elé kerül. – Valóban. – Szóval ott álltam. Na, Joanna, most megkapod, gondoltam. Megesett lány leszek, sose kapok már jó helyet, szajha leszek egész életemben. És ezzel vége. Őfensége csak nézett, aztán

megkérdezte a nevem. Megmondtam, hazudni nem volt értelme. Aztán megkérdi, honnan jöttem, ez-e az első helyem, mi ütött belém, hogy munkát vállaltam Mrs. Palmernál. Mondtam neki, hogy nem tudtam Mrs. Palmerről, csak amikor már a házban voltam. Mérges volt, nagyon mérges, de valahogy nem énrám. Őfensége azt mondta, maradjak, ahol vagyok, az íróasztalhoz ment, és elővett valami papírt. Leült, és írni kezdett valamit, én meg álltam üres kézzel, nem tudtam, mit csináljak. Ő befejezte, odajött hozzám, átadta az összehajtott levelet. Ezt elviszed egy hölgy ismerősömhöz a South Audley Streetre – mondta. – Erre ráírtam az utasításokat. Kimész ebből a házból, fogsz egy bérkocsit, megmondod, hogy vigyen oda. Megmondod a házvezetőnőnek a South Audley Streeten, hogy adja át a levelet a ház úrnőjének, és ne hagyd, hogy elküldjön. Aztán adott pár shillinget. Nem akartam elvenni, de azt mondta, kell a bérkocsira. Azt mondta, fel se menjek már a holmimért, már amim volt. Kicsit féltem, hová küld egy ilyen ember, de rám nézett, és azt mondja: Az egy úri hölgy, Mrs. McGuire, igazi úrinő, és jólelkű. Ő majd gondod viseli. Sírni kezdtem, és köszönni, hogy ilyen kedves. Ő az ajkára tette az ujját, és rám mosolygott. Látta őfenségét mosolyogni. Mint a napsütés eső után. És azt mondta… sose felejtem el a pontos szavait… Ne mondd el senkinek, hogy kedves vagyok. Tönkretenné a hírnevem. Csak én fogom tudni meg te. Ez lesz a titkunk. És kacsintott, mint ma, amikor bejött. – Még akkor se voltam biztos benne, mert sose hallottam erről a Mrs. McGuire-ről. Fura játékot is játszhatott volna velem. De úgy tettem, ahogy mondta. Még le is kísért az előszobába, ki a főbejáraton. A hátsó ajtón kellett volna kimennem, cseléd lévén, de ő azt mondta, nem akarja, hogy átmenjek a konyhán. – Mrs. Palmer kijött, miközben ő lefele vitt a lépcsőn. Ő kissé az ajtó felé lökött, és Mrs. Palmer felé fordult. Nagyon dühös volt. Valami szörnyűt kiabált, azt kérdezte Mrs. Palmertől, mi ütött bele, és Miért gondolsz annyira romlottnak, hogy megbecstelenítek egy ártatlant? Mrs. Palmer sírt és kiabált, és azt mondta, nem tudta, hogy ártatlan vagyok, ami hazugság volt, mert meg is kérdezte. Kirohantam a házból, az ajtó becsapódott mögöttem, és többet nem hallottam. – Bárhová mehettem volna a shillingekkel, ahová csak kedvem tartotta, de úgy döntöttem, elmegyek bérkocsival a South Audley Streetre, és mindenesetre átadom a levelet Mrs. McGuire-nek. – Joanna széttárta a karját. – És most itt vagyok. A történet jellemző volt Hartra – elképesztő érzékkel rendelkezett az emberekhez, hogy kinek van szüksége segítségre, kit kell kézben tartani. Így jutott ilyen magasra, gondolta Eleanor, így lett a kölyökből, akit az apja rendszeresen vert, olyan férfi, aki tudja, kivel kell gyengédnek lenni és mikor. – Még mindig nem mondtam el mindent – folytatta Joanna. – Legközelebb akkor láttam őfenségét, amikor meglátogatta Mrs. McGuire-t, aki jóságos hölgy, pont, ahogy őfensége mondta. Amikor elvettem a kabátját, mondani akartam neki valamit, de ő megint az ajkára tette az ujját, és kacsintott. Én visszakacsintottam, ő meg elment. Ez amolyan jel lett közöttünk, én azt jelzem, hogy köszönöm, ő meg azt, hogy titkolja a jótetteit. Soha, senki nem vette még észre, csak fenséged ma. Ami érthető, hiszen a felesége. Mindent el akartam mondani erről, nehogy félreértse. És már én is férjnél vagyok – fejezte be büszkén Joanna. – És van egy fiam, ötéves, nagy csibész. Eleanor hallgatott, miután Joanna befejezte, végiggondolta a történetet. – A fényképekről nem beszéltél. Hogyan jutottál hozzájuk? Hart maga adta neked őket? – Őfensége? Nem. Semmit se tud róluk. Úgy négy hónapja kerültek hozzám, karácsony táján.

– Hozzád kerültek? – Postán. Egy kis csomagban jöttek, és meg kell mondanom, elpirultam, amikor kinyitottam. Jött velük egy cédula is, hogy küldjem el őket fenségednek. Eleanor szeme összeszűkült. – Ki írta? – Nem tudom. De azt írta, hogy küldjek egyszerre egyet vagy kettőt, februártól kezdve. Tudtam, kicsoda maga, mindenki tudja, és gondoltam, bajt nem csinál. Őfensége mindig olyan szomorúnak látszik, és arra gondoltam, talán maga elmegy hozzá, és megmutatja a képeket, és ő mosolyogni fog. És lássa? Feleségül is vette. – De mi van a többi képpel? – kérdezte Eleanor, mert a kíváncsisága nem csillapodott. – Miért adták el őket egy boltnak a Stranden? Joanna értetlenül nézett Eleanorra. – Többi kép? Többről nem tudok. Nekem nyolcat küldtek, én meg azokat küldözgettem magának. – Értem. – Eleanor végiggondolta az események menetét. Hart tavaly júniusban jelentette be Ascotban a családjának, hogy nősülni szándékozik. Joannának karácsony tájt küldték el a képeket, hogy kezdje el továbbküldeni őket Eleanornak februárban. Eleanor Londonba sietett, hogy találkozzon Harttal, aki elkezdte a csábítást, és Eleanor most már a felesége volt. Hart tervezte el az elejétől a végéig? Eléggé körmönfont volt hozzá. – Honnan tudod, hogy nem maga őfensége küldte a képeket? Joanna vállat vont. – Más volt a kézírás. Láttam a levelet, amit Mrs. McGuire-nek írt. Hart lehetett annyira ravasz, hogy mással íratta a cédulát, akinek nem árulta el, mire való ez az egész. Eleanornak ki kell faggatnia Wilfredet. – Honnan tudtad, hogy Londonba mentem? – kérdezte. – Ott kaptam a második fényképet, őfensége házában. – Mrs. McGuire mondta – felelte Joanna. – Mindenkit ismer. A londoni barátjai írták neki, hogy maga meg az apja őfensége vendégei a Grosvenor Square-en. Teát szolgáltam föl egyik délután, amikor Mrs. McGuire fölolvasta a levelet az urának. Bárki küldte is a képeket Joannának, rejtély maradt, bár talán nem olyan nagy rejtély. Lehet, hogy Hart teljesen ártatlan, de szerette úgy irányítani a dolgokat, hogy a számára kedvező eredményhez vezessenek, így azután Eleanor kénytelen volt gyanakodni rá. Ez az ember meg fogja őrjíteni. De hát Hartra éppen az volt a jellemző, hogy megőrjítette az embereket. – Köszönöm, Joanna. – Eleanor felállt, megfogta Joanna kezét, és gyors csókot nyomott a megdöbbent nő arcára. Azután a táskájába nyúlt, és kivett néhány aranyat. Joanna tiltakozásul felemelte mindkét kezét. – Nem, fenség, nem kell adnia nekem semmit. Érte tettem. Meg magáért. Kell neki valaki, aki vigyáz rá, hát nem? – Ne légy csacsi! Van egy kisfiad. – Eleanor megfogta a szobalány kezét, a tenyerébe nyomta az érméket, és ismét megcsókolta az arcát. – Áldjon meg az Isten! Azzal kisietett a szobából, maga mögött hagyva Maigdlint és Joannát egyaránt, hogy megkeresse a férjét.

Hart otthagyta az ír önrendelkezésen vitatkozó csoportot, amely éppen azt bizonygatta, hogy az írek buták ahhoz, hogy önálló döntéseket hozzanak, és a kártyaszoba felé indult. Forrt a vére. A kártyaasztalok, a számok és esélyek játékai majd lecsillapítják. Megértette, miért szeret Ian elmerülni a számsorokban – a számokban olyan tisztaság van, amely megnyugtatja az elmét. Hallotta a háta mögött Eleanor könnyű lépteit, azután meghallotta tiszta hangját. – Csaló vagy, Hart Mackenzie. Hart megfordult. Egyedül állt Eleanorral a kis folyosón. Nevetés, férfihangok és füst hallatszott az egyik végében lévő kártyaszobából, női csivitelés a másik végén lévő szalonból. – Csaló? Most miről beszélsz, kis csibész? Eleanor lassan ment oda hozzá, csípője ringott turnűrös ruhájában. Az arca kipirult volt, a szeme szikrázott. – Alávaló és rafinált csaló. Hart a homlokát ráncolta, de Eleanor szenvedélyes mosolya és az, ahogyan odalépett hozzá, felébresztette a vágyát. Felébresztette? Hiszen soha nem szűnt meg. – Tudom, hogyan került ebbe a házba dolgozni Joanna – mondta Eleanor. – Mindent elmondott. Hart emlékezett, hogy a szobalány oly sok esztendővel ezelőtt hogy állt előtte remegve és rémülten. Magánkívül volt a félelemtől. Angelina megpróbálta megkísérteni Hart étvágyát, mint mindig, de Joannával elszámította magát. Hart vállat vont. – Nem volt odavaló, ártatlan volt, nem rakhattam ki az utcára. Miért volnék ettől csaló? – Kilmorgan keményszívű hercege. Mindenkinek reszketni kell tőle. – Mennyi sherryt ittál, El? – Hart szerette volna végighúzni az ujját az asszony ajkán, le a nyakán, egészen az estélyi ruhából szabadon kikandikáló kebléig. – Jót teszel, azután könyörögsz neki, hogy el ne mondja senkinek, nehogy megtudják az emberek, hogy van szíved. – A könyörgés azért túlzás. – Azért mondta Joannának, hogy ne beszéljen, hogy megvédje a lány jó hírét. A világ könyörtelenül bánt azokkal a fiatal nőkkel, akik közel kerültek a félvilághoz, akkor is, ha nem a saját hibájukból történt. Aki átlépte a határt, annak nem volt visszaút. Mrs. McGuire volt a jószívű. Hart kérésére felvette Joannát, és nem kérdezett semmit. Férfiak jöttek ki a kártyaszobából. Hart megragadta Eleanor karját, és gyorsan felterelte a következő emeletre. Az urak nem látták őket, továbbmentek a szalonba, hogy üdvözöljék az ott lévő hölgyeket. Hart kinyitotta a lépcsőhöz legközelebb lévő ajtót, és betolta Eleanort az ajtón. Egy kis szalon volt, amelyet egyetlen gázlámpa világított meg, és Mrs. McGuire személyzete szemlátomást itt tárolta a vendégek kabátjait. – Semmit se mondj Joannáról! – kérte Hart. – A lány érdekében.

Eleanor elhúzta a kezét Hart szorításából. – Nem állt szándékomban. Nem kellett volna idecipelned, hogy erre kérj. A fülembe súghattad volna. – Muszáj volt. – Menekülsz a bőbeszédű uraktól? – kérdezte azzal a bizonyos halvány mosollyal Eleanor. – Még félórája sem vagyunk itt. A fárasztó vita elkerülése csak az egyik ok volt. Hart hirtelen lebírhatatlan vágyat érzett, hogy kettesben legyen Eleanorral, és Mac városi háza, ahol éjszakáztak, túlságosan messze volt. – Most, hogy egyedül vagyunk – mondta Eleanor –, elárulom, hogy Joanna küldte nekem a fényképeket. Hart döbbenten megállt. – Joanna? Honnan szerezte őket? Lopta Mrs. Palmertól? – Ha Joanna valahogy megtalálta volna a nevetséges képeket, amíg Mrs. Palmernál volt, vajon olyan rémülten nézett volna-e Hartra? Eleanor gyanakvóan összehúzta a szemét. – Te adtad a képeket Joannának? – Nem. Miért adtam volna? – Egy kis magánjátszma? Hart a fejét rázta. – Ezúttal nem. – Hmmm. – Eleanor karba fonta a kezét, kétkedve fürkészte Hartot. – Most mit csinálsz? – kérdezte Hart. – Gondolkodom, higgyek-e neked, vagy sem. – Higgy, amit akarsz! – Hart nem bírt tovább várni. Karjával átfogta az asszony derekát, és magával húzta egy karszékig, amely érdekes ötletet adott neki. A gondosan összehajtogatott kabátokat ledobta a padlóra. – Hart, nem lenne szabad… – Szabad. Hogy van a karod? – Sokkal jobban. De hiszen tudod. Naponta háromszor megkérdezed. – Miattam sebesültél meg – érvelt Hart. – Naponta ötször is megkérdezném, ha annyiszor találkoznánk. Most gyere ide! – Miért? Mit akarsz tenni? Hart megragadta az asszony kezét, mielőtt elhátrálhatott volna, és hirtelen magához húzta. – Nagy veszélyt jelentett számodra, amikor rám mosolyogtál az előbb odalenn. Mintha szeretné Hartot. Mintha kívánná. Hart megérintette Eleanor ajkát. Eleanor egészen kicsit elhúzódott. – Mi van, ha bejön valaki? Hart mosolyba fojtotta az izgalmát. – Mi van? – Ó! – Hart látta, hogy Eleanor szenvedélye fellángol. – Értem.

– Fordulj meg! – utasította Hart. Hart gyorsan megtalálta a kapcsokat, amelyek a szoknyákat az ingvállhoz rögzítették, és kikapcsolta őket. Felemelte a szoknyát és az alsószoknyákat, kikötötte a turnűrt tartó szalagokat. Az alatt Eleanor finom bugyogót viselt, Hart felesége nem hordott már kopott alsóneműt. Hart gyorsan megszabadította az asszonyt a bugyogótól is. Leült a karszékbe, Eleanort elfordította magától, felhúzta a szoknyáját, és Eleanort az ölébe ültette. Eleanor meglepetten kapkodott levegő után, de olyan nedves volt, hogy Hart egyenesen belécsúszott. Igen. Hart félrebillentette az asszony fejét, lecsupaszítva a nyakát és a vállát, miközben az ingváll rajta maradt. A szatén mélyen lecsúszott Eleanor keblén, éppen olyan ibolyakék volt, mint Eleanor szeme. Hart egy kicsit kóstolgatta a nyakát, magába szívta az illatát. Eleanor vonaglott, szemlátomást élvezte, ahogy Hart mozgott benne. Hart hagyta játszadozni, ő meg az asszony fürtjeivel játszott, a nyakát csókolgatta. Hart úgy állította a széket, hogy láthassa magukat a szemben álló, nagytükörben. Eleanor behunyta a szemét, de Hart élvezte a látványt, ahogy az asszony lába az ő barnább lábára fonódik, feje a vállán pihen, a hajfürtjei kígyóként tekerőznek a mellkasán, no meg annak a pontnak a látványát, ahol egyesültek. Nézhette, ahogy Eleanor élvezi a gyönyört, amelyet nyújt neki, keblének minden rezzenését, szájának minden rándulását, kezének minden mozdulatát, amint az ő combjára támaszkodott. Gyönyörű, gyönyörű látvány volt. Nem kellett hozzá sok idő, ahogyan Hart sejtette, és Eleanor eljutott a gyönyör csúcsára. Hart az asszony két lába közé nyúlt, és gyengéden simogatta. Eleanor tágra nyitotta a szemét, és örömében felkiáltott. Hart kiáltása visszhangzott rá, Eleanor neve maga volt a boldogság Hart ajkán. Eleanor sóhajtva dőlt hátra, Hart pedig szorosan átölelte. Soha nem engedi el. Túlságosan becses számára. Megérintette az asszony karján lévő, hála az égnek, immár kisebb kötést, és megesküdött, hogy soha többé nem hagyja, hogy Eleanornak bántódása essék.

Eleanor házasságának első, békés napjai véget értek, amikor Hartnak vissza kellett utaznia Londonba. Távirat érkezett Kilmorganbe David Flemingtől, és Hart máris ment. Ideje volt dolgoznia, és Eleanor tudta, hogy mostantól keveset fogja látni. Hart tartotta a szavát, utasította Wilfredet, hogy amint lehet, telepítse át Eleanort Londonba. Hart hosszú csókja a búcsúzásnál arra utalt, hogy sokkal több is lesz, mihelyt Eleanor megérkezik a Grosvenor Square-i házba, azután már ott sem volt. Eleanornak sokkal több dolga volt, semhogy a férje hiányán bánkódhatott volna, és a kettejük elutazása közti napok repültek. Eleanor nemcsak azért volt izgatott, hogy végre újra látni fogja Hartot, hanem készült a ház berendezésének felújítására is. A Grosvenor Square-i kúria nagyjából ugyanúgy maradt, mint amilyen akkor volt, amikor még Hart apja élt ott, és Eleanor

eltökélte, hogy új életre kelti. Bálokat, estélyeket, kerti ünnepségeket fog rendezni a saját vendégei számára, és jó lenne minél előbb. Eleanor Iannel és Bethszel meg a két gyerekükkel és Ainsleyvel meg a pici lányával, Gavinával utazott Londonba. Mac és Isabella a három gyerekükkel már korábban elutaztak, hogy belevessék magukat Isabella társasági életének forgatagába. Cameron visszament délre a lovaihoz, Daniel meg Edinburgh-ban maradt az egyetemen. Hartnak volt egy magánvagonja, amelyet a vonat végére kapcsoltak Edinburgh-ban, és Hart természetesen mindig fényűző körülmények között utazott. A szalonkocsiban legalább le lehetett kötni a három eleven csemete figyelmét. Eleanor segített, élvezte a feladatot. Szívében titkos reménnyel leste őket. Késett a ciklusa, ami azt is jelenthette, hogy gyermeke fogant, de lehet, hogy nem jelentett semmit. Eleanor nem esett teherbe, amikor évekkel korábban Hart szeretője volt, és most jóval idősebb volt már. A londoni Euston állomás zsúfolt volt, amikor megérkeztek, annyian utaztak az országban egyik helyről a másikra. A vonat befutott üres helyére, Hart vagonja volt az utolsó a sorban. Eleanor örült, hogy kiszállhat, unta már a túlpárnázott kényelmet. Talán a vagont is át kellene rendeznie. Úgy volt, hogy Hart kijön elé a pályaudvarra, hát dobogó szívvel lépett a peronra. Hart bizonyára felkapja, és megcsókolja majd – az sem érdekli, ha látja egész London. Ő pedig meg fogja súgni neki, mihelyt lehet, hogy a karja sokkal jobban van. Beth és Ainsley a gyerekek dadáival maradtak, hogy mindenkit elrendezzenek, Ian védőn állt mellettük. Eleanor nem bírt várni. Elnézést kért, alig várta, hogy meglássa Hartot, és hazamenjenek. Eleanor felemelte kis bőröndjét, és elindult végig a peronon, nem véve tudomást se a hordárokról, se a herceg szolgáiról, akik megbotránkozva nézték, hogy ő maga viszi a csomagját. Megpillantotta Mac nagy testét a tömegben a pályaudvar központi részén, a vállán ült Aimee, mellette Isabella. A kicsik sehol, tehát biztosan otthon hagyták őket Westlock dadával. Aimee biztosan ragaszkodott hozzá, hogy kijöjjön. Hart sehol. Eleanor próbált nem elkeseredni. A férjének most sok dolga volt, és valamilyen válság akadályozhatta meg, hogy otthagyja a Whitehallt. Biztosan ezért jött helyette Mac. Eleanor a peronokon és a tömegen át integetett Isabellának, és Isabella meg Aimee visszaintegettek. Eleanor gyorsan továbbment a főperon felé. Szinte érezte Isabella ölelését és csókját, látta Mac széles mosolyát, hallotta zengő baritonját. Milyen nagyszerű egy ilyen család tagjának lenni – ilyen nagy, kiszámíthatatlan család tagjának, amelynek az ő férje a feje. Eleanor még jobban sietett, szinte szaladt. Amikor közelebb ért hozzájuk, Eleanor meglátta a peron végén belépni a pályaudvarra Hart Mackenzie senkivel össze nem téveszthető alakját. Vele volt a magas David Fleming, és szokásuk szerint vitatkoztak. Nyomukban az ökölvívó testőrök. Eleanor ellenállt a kísértésnek, hogy egyenesen Harthoz fusson, megállt megölelni Isabellát és Macet. – Ott van Ian – nézett át a peronok fölött Mac. Beárnyékolta a szemét. – Mit művel?

Ian a peron szélén állt, két peronnal odébb, ahol a vonatuk megállt. Valamit nagyon nézett a váróterem mellett, de Eleanor hiába követte a tekintetét, nem tudta kivenni, hogy mi ragadta meg Ian figyelmét. Tekintete visszavándorolt Hartra, és Isabella nevetett. – Menj csak! Kell neki, hogy legalább valaki örüljön, amikor meglátja. Mac kivette Eleanor kezéből a bőröndöt, az asszony megköszönte, és a tömegben igyekezett Hart felé furakodni. Annyi ember, annyi kalap és cilinder, annyi turnűr és összecsukott napernyő meg esernyő, amelyeken át kell verekednie magát. Muszáj mindenkinek éppen ma itt lennie? Hart a tömeg fölé magasodott, Fleming lemaradt. A kettejük közti távolság ellenére Hart és Eleanor tekintete találkozott. Eleanor átmelegedett, boldog volt. Azt látta, hogy Hart megáll, megfordul, a homlokát ráncolja, kezét a szájához emeli, és Ian nevét kiáltja. Eleanor Ian felé fordult, és leesett az álla, mert Ian leugrott a peronról, átfutott a síneken, felmászott a következő peronra, leugrott a következő sínpárra, mit sem törődve a felé zakatoló óriás gőzmozdonnyal. Beth látta, és felsikoltott. Hart egyre kiabált. Ian felugrott a következő peronra, másodperceken múlt, és repült a szoknyája, ahogy Hart felé futott. Eleanor balján hangos zaj hallatszott, kis híján elnyomta a beálló mozdony fékjeinek csikorgását. Eleanor elfordította a fejét, robbanást hallott, hatalmas füstfelhőt látott, törmelék és üveg repült szét, és elborította az egész peront meg az ott lévő embereket. Eleanor érezte, hogy a teste hátralökődik. Egy vastag gyapjúkabátot viselő férfinak vágódott, azután elterült a peronon. A széle felé gurult, látta közeledni a mozdony vaspofáját, hallotta a gőz szörnyű sziszegését és a fém csikordulását a fémen, amint a vonat igyekezett megállni.

Tizenkilencedik fejezet Az utolsó pillanatban Eleanornak sikerült megállítania vad gurulását, és ellöknie magát a peron szélétől. A mozdony elsiklott mellette, Eleanor pedig a hasán feküdt, próbált levegőhöz jutni. Sikoltásokat hallott, füstszagot érzett, látta, hogy tégla, kő és üveg záporozik a tömegre, mint megannyi puskagolyó. Tompán hallotta, hogy Mac káromkodik, Isabella pedig kétségbeesetten az ő nevét kiáltozza. Eleanor alig látva, kínkeservesen feltápászkodott. Körülötte emberek hevertek jajgatva, sírva, mások ugyanúgy próbáltak felállni, mint ő. A füstön át arra a helyre pillantott, ahol Hart állt a robbanás előtt, alig félméternyire a robbanástól, de nem látta őt. Az Eleanor melletti vonat épségben volt, csak néhány ablaka tört ki, és ijedt utasok néztek ki. A peronokon túl, a sűrű levegőn át megpillantotta Betht és Ainsleyt, akik felé futottak, miközben a rémült dadák hátramaradtak a gyerekekkel. Eleanor előretörtetett, nem véve tudomást Macről és Isabelláról, és összeszorult a szíve, amint a férje valamiféle nyomát kereste. – Hart! – kiáltotta. Tölcsért csinált a kezéből, a szemét nemcsak a füst csípte, hanem a könnyek is. – Hart!

Csak sietett előre, egyre erősebbnek érezte magát, végül már futott. – Hart! – A háta mögött Beth sikoltott fel élesen. – Ian! – Mert Ian is eltűnt. Eleanor észrevette, amint Hart testőrei eszeveszetten átverekszik magukat a tömegen. Kutattak, kerestek mindenfelé, de Hartot nem találták. Eleanor keze-lába jéghideg lett a félelemtől. – Hol van? Hol van? – kiáltotta a hozzá legközelebb álló testőrnek. A férfi a fejét rázta. – Pontosan ott volt. Pontosan ott. – Vastag ujjával a peronnak arra a pontjára mutatott, amelyik megszűnt létezni. A vasútállomás fala is kidőlt, az árusok kocsijainak darabjai szanaszét hevertek a törmeléken. Eleanor a romhalmazhoz rohant, kezdte széttúrni a köveket. A keze túlságosan kicsi volt, a kesztyűje vékony. A bőr széthasadt, vérzett a keze. A testőr nekiállt segíteni, aztán a többi ember is. Egy kéz bukkant elő, mintegy az életért kapva. A testőr odébb tolta a követ, benyúlt, és előhúzta az illetőt. Egy idősebb nő volt, az árusok egyike. Eleanor nyakába borult, Eleanor pedig átölelte, simogatta a hátát. Mac ért oda, teli torokból harsogva a füstben és a porban. – Hol van Hart? Hol van Ian? Eleanor csak a fejét rázta. Forró könnyek patakzottak az arcán, és tovább ölelte az árusasszonyt, nem tudott vigaszt nyújtani. Mac nekiállt szétkotorni a törmeléket. Nyersen, ordítva adta ki a parancsokat, és az emberek sietve engedelmeskedtek. Egyszerre csak ott volt Eleanor mellett Isabella, aztán Beth. Beth sírt, pedig próbálta visszafojtani. – Látta, hogy valami nem stimmel – mondta Beth. – Rohant, hogy figyelmeztesse Hartot. Hogy segítsen rajta. Ainsley ért oda hozzájuk, átkarolta Beth derekát. – El, Beth, menjünk innen! Lehet, hogy még nem múlt el a veszély. Eleanor a fejét rázta. – Úgy volt, hogy Fellows felügyelő mindet letartóztatja. Mindet megtalálja. – Úgy is történt – felelte Isabella. – Tele voltak vele az újságok. De mindig akadnak újabbak. – Könnyes szeme haragosan szikrázott. – Nem mehetek – ellenkezett Eleanor. – Nem bújhatok el, amikor itt emberek sebesültek meg. Segítenem kell rajtuk. Vidd haza Betht és a gyerekeket! – Maradnia kellett. Tudnia kellett, hogy Hartnak semmi baja. Egyre csak azt várta, hogy óriásként támadjon fel hamvaiból, parancsokat kiáltson, vegye át az irányítást. És vele együtt Ian, akinél rugalmasabb embert nem ismert. De – semmi. Emberek jöttek, fehér kötényes nők, sötét ruhás férfiak, siettek segíteni. Eleanor átadta a megmentett asszonyt egy nővérnek, és a romok között heverő újabb szerencsétlenekhez fordult. Mac és a testőrök szedték le a köveket, hozzájuk munkások és a pályaudvar más dolgozói csatlakoztak.

Ainsleynek végre sikerült rávennie Betht, hogy menjen vele, a gyerekeket a dadák már biztonságba helyezték, a pályaudvar túlsó végén át távozva. Aimee-t Isabella vitte a másik két asszony mögött, akik egymást átkarolva mentek. Eleanor, egyedül maradva, segített az ápolónőknek – köveket emelt, fogta az embereket, vigasztalta őket, bekötötte sebeiket. Egyszerre csak megpillantott egy férfit, aki futva közeledett, és mind alkatában, mind megjelenésében Hartra hasonlított, és Eleanornak majdnem megállt a szívverése. De nem Hart volt az, hanem Fellows felügyelő. Mac odament hozzá, együtt szemlélték a romokat és a tömeget. Eleanor folytatta a munkát, segített, próbálta nyugtatgatni az embereket, lelket önteni beléjük. Az állomás kezdett kiürülni, a sérülteket elszállították, a többiek segítettek átkutatni a romokat. A törmelék alatt további, még élő és lélegző embereket találtak, hála istennek. Hart és Ian sehol. Amikor a pályaudvarra ráborult az est sötétje, a peronon nagy lyuk tátongott. A törmelékkel félig teli lyukból bűz áradt. Mac Fellows felügyelővel kierőszakolta, hogy hozzanak felszerelést, és leástak a lyuk mélyére és az alatta lévő csatornába. Hartot és Iant azonban nem találták meg, nyomuk sem volt.

Hart nem kapott levegőt. Fuldoklott, és valaki verte, ütések záporoztak a hátára meg a bordáira. Ne kiabálj! Ne tudja meg, mennyire fáj! Nagyon fontos volt Hartnak, hogy az apja soha ne lássa megtörni, soha ne győzzön. A herceg azt akarta, hogy Hart a rabszolgája legyen, hogy teljesítse minden kívánságát, bármilyen jelentéktelen vagy gonosz volt is. Soha. Ha agyonver, akkor sem leszek a tulajdona. Az öreg herceg sohasem próbálta Hartot vízbe fojtani. Csupán ütötte, általában nyírfavesszővel vagy bőrszíjjal, de ha a szabadban voltak, bármilyen, kellően erősnek látszó faággal. A fejében kavargó fájdalmon és ködön át Hart mégis tudta, hogy van valami – valami jó –, amire emlékeznie kell. Valami, amibe belekapaszkodhat, ami segít. Amitől átmelegszik a szíve, hiába fogja körül nyirkos hideg. Hart kinyitotta a szemét. Legalábbis azt hitte. Csak sötétséget látott. A verés folytatódott. Hart ködösen emlékezett rá, hogy egy puskacső fölött néz az apja dühtől vöröslő képébe, aztán a puska nagy robbanással elsült. A hang még Hart fülébe csengett. Az apja meghalt? Hart nem emlékezett. Hart gyomra felkavarodott, és négykézlábra állt, hogy hányjon. Ott maradt, fuldokolva és öklendezve, de legalább az apja nem ütötte már. Fülében nem szűnt a harsogás. Hart nem tudta, hogy került erre a sötét helyre, de abban biztos volt, hogy az apjának köze van hozzá. Élve eltemetlek, kölyök. Talán akkor tiszteletet tanulsz. Erős szagot érzett az orra alatt, hideg, sima peremet az ajkán, majd perzselő folyadékot a szájában. Hart köhögött, és nyelt. A folyadék végigmosta a torkát, lecsúszott a gyomrába, és egy kicsit jobban lett.

Az íz ismerős volt. – Mackenzie-whisky – krákogta. A kéz, amely tartotta, nem lehetett Hart apjáé. Az öreg soha nem adott volna gyógyító kortyot a whiskyjéből, kivált nem ilyen jót. Ez a félretett készletből való volt, amelyet csak a Mackenzie-k ittak. – Hol a pokolban vagyok? – A föld alatt – szólalt meg mellette egy bariton. – Az egyik középszintű gyűjtőcsatornában. – Az egyik miben? – Középszintű gyűjtő… – Elsőre is hallottalak, Ian. – Hart tudta, hogy a legifjabb öccse van vele a sötétben. Senki más nem magyarázná el a pontos helyzetüket ilyen türelmesen, addig ismételve, amíg Hart meg nem érti. Hart megdörzsölte fájó fejét, valami nedveset érzett, ami a fájdalomból ítélve, vér is lehetett. – A csatornában, mi? Két skót belefullad az angol szennybe. Az első képviselői éveimet a csatornázási bizottságban töltöttem. A Trágyabizottság, úgy hívtam. Csend. Iannek fogalma sem volt, miről beszél Hart, nem is érdekelte. – Ki kell jutnunk innen. – Hart kinyújtotta a sötétben a kezét, és öccsének meleg, erős karját tapintotta ki. – Mielőtt apánk ránk talál. Újabb csend. Ian megérintette Hart kezét. – Apánk halott. Hart mintegy gyorsítva újra látta a puskacsövet, hallotta a lövést, látta az apját összerogyni. Én lőttem le. Megöltem. Megkönnyebbült. – Hála az égnek! – sóhajtotta. – Hála az égnek! Újabb emlékei tértek vissza, főként az a jó, meleg érzés, amely eltöltötte a szívét. Ám az emlékkel jött a félelem is. – Eleanor. Biztonságban van? Láttad? Ian, biztonságban van? – Nem tudom. – Hart aggodalmat hallott ki Ian általában monoton hangjából. – Láttam, amikor a fickó letette a bombát. Próbáltalak elérni, hogy ellökjelek az útjából, aztán lett ez a lyuk, és beleestünk. Beth túlságosan messze volt a robbanás középpontjától, Ainsley, Mac és Isabella is. Azt hiszem, Eleanor is. – Azt hiszed? – Te voltál hozzá a legközelebb. Téged kellett, hogy elérjelek. Hart hallotta Ian hangjában a pánikot. Ilyenkor megzavarodott, és vagy dühöngeni kezdett, vagy ismételgetni valamit, és nem tudta abbahagyni. Hart érezte most is, hogy kétségbeesésében Ian előre-hátra hintázik. Hart amennyire csak tudott, felnyúlt, és Ian vállára tette a kezét. – Ian, semmi baj. Élek. Élsz. Igazad volt. Ha azt mondod, Eleanor messze volt, nyilván úgy is volt. – Erőltetetten felnevetett. – Fogadni mernék, hogy pontosan ki tudod számolni a robbanás pályáját és hatósugarát.

– Tudnom kell a robbanóanyag súlyát és típusát. – Ian még mindig ringatózott, de már lassabban. – A szagából ítélve dinamit, néhány rúd. A csomag kicsi volt. – Vissza kell mennünk, el kell kapnunk a gazembert – mondta Hart. – Hátha van nála még egy kis dinamit. – Meghalt – vetette ellen Ian. – Nem ment el a bomba mellől. Meggyújtotta, és ott maradt. – Édes Istenem, ments meg minket az őrültektől! – Hart ismét négykézlábra állt, azután megpróbált felállni, majd elfojtott egy káromkodást, amikor beverte a fejét az alacsony kőmennyezetbe. Elterült, szédült. A szédülés nem akart megszűnni. Ian lenyomta Hartot. – Másfél méteres belmagasság, amíg el nem érjük az esőpadot. – Ezt honnan az ördögből tudod? – kérdezte Hart. – Megtanultam a London alatti alagútrendszert. Vízvezetékek, esőcsatornák, folyók, gázvezetékek, a metró… – Igen, persze. A kérdés az, hogy miért. Ian hallgatott, gondolkodott. – Hogy múlassam az időt. Arra az időszakra gondolt, mielőtt megismerte Betht, amikor Ian élete unalmas volt. – Rád bízom magam, Ian. Hol az az esőpad? Ian megfogta Hart kezét, és elhúzta maga előtt, így mutatta az irányt. – Arra. Hart megdörzsölte a fejét ott, ahol beverte. A sötét világ még mindig forgott körülötte. – Jól van. Vezess. Mászniuk kellett. Mihelyst Hart megmozdult, epe áramlott a szájába, és kis híján megbénult a szédüléstől. Szerencsére mintegy öt-hat méter múlva a csatorna kicsit magasabb lett, fel tudtak állni. Hartnak és Iannek még mindig le kellett hajtaniuk a fejüket az alacsony mennyezet miatt, de már nem kellett négykézláb mászniuk. Ian továbbvezette Hartot, Hart Ian kabátjának az aljába kapaszkodott, amint caplattak a jeges vízben. Hart összevagdosott keze vérzett, a feje rettenetesen lüktetett. Egyetlen kép hajtotta előre Hartot: amint Eleanor eltűnik a törmelék- és porfelhőben. Meg kell találnia, meg kell bizonyosodnia, hogy jól van. Ez a perzselő vágy hajtotta. Ian teljesen kiegyenesedett Hart előtt, és egy lépés múlva Hart is képes volt már felegyenesedni. A visszhang erősebb lett, ami azt jelentette, hogy a mennyezet jóval magasabban van, és a levegőnek szinte friss szaga volt. Hart jobbja felől halvány, éppen csak észrevehető fény látszott. Az alagút koromsötétje után majdnem ragyogónak látszott. – Esőcsatorna – mutatott a fényre Ian. – Ez a Fleetbe ürül. A Fleet folyó részben vagy egészben évszázadok óta le volt fedve. Immár csaknem csatornának számított, a Temzébe ömlött nagyobb esők után, az ilyen csatornákon keresztül.

– Hogy jutunk ki? – kérdezte Hart. – Eszem ágában sincs végiglebegni a mocskos Fleeten, hogy azután fennakadjak valami csatornarácson. – Vannak az utcára vezető vágatok is – magyarázta Ian. – De nem itt. Hát persze. – Akkor hol? – Az alagúton kell átjutni – válaszolta Ian. – Másfél kilométer, talán kicsit több. Hart nagyot nyelt. Ian arca elmosódott folt volt a sötétben, de annál sokkal messzebb Hart nem látott. – Add ide megint a flaskát! Ian szó nélkül Hart kezébe nyomta a whiskyt, és Hart ivott még egy kicsit. Ambrózia volt, bár jobban szeretett volna egy pohár tiszta vizet. Hart visszaadta Iannek a flaskát, aki nem ivott, csak zsebre tette. – Erre – mondta. Hart tett az öccse nyomában két lépést, azután a lába megroggyant. A csupasz földön találta magát, megint hányt. Rettenetesen szédült. Ian máris mellette termett. – A robbanásnál valami fejen talált – mondta Ian. Hart levegő után kapkodott. – Jó megfigyelés, Ian. Öccse elnémult, de Hart jól tudta, hogy ilyenkor villámsebesen gondolkodik, hogy mit tegyen. – Ha lassan megyünk, meg tudom csinálni – jelentette ki Hart. – Ha túlságosan lassan, nem menekülhetünk a víz vagy a gázok elől. – Nem hiszem, hogy bármiféle választásunk van. – Hart az öccsébe kapaszkodott, aki talpra állította. A szédüléstől egy pillanatra minden elsötétült. – Várj! Hart érezte, hogy a lába elhagyja a talajt, amint Ian a hátára vette. Szó nélkül elindultak, lassan, Ian a hátán cipelte Hartot. Hart tudta, hogy soha nem tudná meggyőzni Iant, hogy hagyja őt ott, és menjen segítségért. Ha Ian elhatározott valamit, semmiféle érveléssel nem lehetett eltéríteni tőle. Mindegy. Hart nem akart egyedül lenni idelenn. A hirtelen visszhangzó bömbölés volt az egyetlen figyelmeztető jel. A várostól északra lehullott eső megemelte a vízszintet, most a csövekbe áramlott, a vízfogók fölé, hogy az esőcsatornákon át a folyókba áramoljon. Ian valami értelmetlent ordított, miközben Hartot felemelte, és egy magasan lévő kőtáblára tette a vízfogó fölé. A kő csúszós volt, Hart igyekezett részint megkapaszkodni, részint ébren maradni. Víz áradt az alagútba. A halvány fényben, amelyet hamarosan teljesen eltüntetett a víz, Hart látta, hogy a víz ledönti a lábáról az öccsét, és nyaktörő sebességgel elsodorja mellőle. – Ian! – ordította Hart. – Ian! Szava a vízbe veszett. Egy örökkévalóságon át lüktetett az örvénylő víz a sötétben. Iant a víz más irányba vitte, vissza a hengeres alagutakhoz. Csakhogy az alagutak teljesen megteltek vízzel.

– Ian! – üvöltötte Hart. Hosszú, szívet tépőn hosszú idő után a víz apadni kezdett. Amikor alig félméteresre csökkent a lenti padozaton, Hart lecsúszott a magasan lévő kőlapról. A feje lüktetett, Hart elesett, és a jéghideg vízben kötött ki. Itt fog meghalni. Ian valószínűleg már halott. A fény eltűnt. Hart nem tudhatta, hogy a vízben lévő törmelék dugaszolta-e el a csövet, vagy odakinn lement a nap. De az is lehet, hogy lecsukódott a szeme. Hart arra tért magához, hogy valaki belerúg. – Ez az én helyem – mondta egy férfi. – Mit csinálsz itt? Hart nagy nehezen kinyitotta a szemét. Egy lámpás himbálózott az orra előtt vakítón, és a fejében lévő lüktetéstől ismét elfogta a hányinger. – Ismered a kivezető utat? – kérdezte Hart. A hangja rekedt volt, és alig hallható. – Elvesztél, mi? Így kerültél az utamba. Mit vettél el? – Mutasd meg a kivezető utat! Megfizetlek. A fickó Hart kabátja alá dugta a kezét, és kihúzta, üresen. – Úgy látom, nincsen semmid. A robbanás, a zuhanás, a kétségbeesett négykézláb mászás és az áradás után Hart csodálkozott, hogy a ruházata még nem foszlott le. A pénzes erszénye valahol útközben kieshetett. – Ha kijutunk, megfizetlek. – Persze – nevetett a fickó. Hart látta a hátrahúzódó bakancsot, próbálta elkapni, amint közeledett, de a szédüléstől nehézkes volt. A bakancs Hart arcába rúgott, és akkor ismét elsötétedett a világ.

Eleanor és a család többi tagja a Grosvenor Square-i házba ment, mire leszállt az este. Mr. Fellows és az egész londoni rendőrség kutatott, de nyomát se találták se Hartnak, se Iannek. Cameron megérkezett Berkshire-ből, mert táviratoztak neki, Daniel pedig táviratozott, hogy úton van. Mac és Cam szét akarták szedni a várost. Eleanor az utcára néző szobákban járkált, képtelen volt leülni. Beth egy szék szélén kuporgott, éppoly ideges volt, mint Eleanor. – Tennünk kell valamit – erősködött Beth. Eleanor nem volt képes válaszolni. A legszívesebben végigrohant volna az utcákon, felfordított volna minden követ, amíg meg nem találja Hartot. Fellows felügyelő meg az emberei átvizsgálták a közművek csatornáit a Euston pályaudvar alatt, de nem találtak semmit. Fellows most a házban volt, az ebédlőben Cammel és Mackel. Eleanor kinézett az ablakon, de nem sok látszott a sűrű ködben, amelyen alig hatoltak át a tér gázlámpáinak fényei. Tehetetlennek, gyomorforgatóan tehetetlennek érezte magát. Ez nem lehet igaz. Mindjárt besétál, és kigúnyol minket, amiért aggódtunk.

Beth odament mellé az ablakhoz, átkarolta Eleanor derekát. Két asszony leste-várta szeretett férjét, aki talán soha többé nem tér haza. Beth hirtelen megdermedt, halkan felsikoltott. Éberen és erősen egyenesen a ködbe bámult. Eleanor meresztette a szemét, hogy mit láthat, de a köd nagyon sűrű volt. – Mi az? Beth nem válaszolt. Otthagyta Eleanort, kirohant a szobából, le a lépcsőn. Beth kitárta az ajtót, és kirohant az éjszakába, Eleanor utána, Ainsley és Isabella meg a férfiak a nyomukban, hogy lássák, mi baj. Beth örömteli kiáltással ugrott a hatalmas termetű férfi nyakába, aki kibontakozott a ködből, és a karjába kapta. – Ian! – kiáltotta Eleanor. – Ian az! – szólt hátra a többieknek. Ian rémesen nézett ki. Tetőtől talpig nyálkás sár borította, az arcát is, de a szeme aranyló tűzként ragyogott. Beth odabújt hozzá, patakzott a könnye. Eleanor odaért hozzájuk. – Jóságos ég, Ian! – kérdezte kifulladva. – Mi történt veled? Hol van Hart? Ian Betht ölelte, de Eleanorra nézett. – Gyere velem! – mondta. – Gyere velem! Elindult, mellette Beth lépkedett. Eleanor nem kérdezősködött. Utánuk sietett, és szólt a többieknek, hogy jöjjenek. Fellows és Mac már velük volt, amikor a Grosvenor Streetre értek. – Ian, mit csinálsz? – kérdezte Mac. – Elvezet minket Harthoz – mondta Eleanor. Ian ugyan nem szólt semmit, de Eleanor tudta. – Merre, Ian? Ian bizonytalanul észak és kelet felé mutatott. – Legalább várjátok meg a kocsit! – kérte Mac. – Cameron hozza. Ian hagyta, hogy megvárják a kocsit. Bezsúfolódtak, Beth Ian ölében ült, és nem bánta, hogy a férje mocskos, és iszonyúan büdös. A Euston pályaudvar felé haladtak, de túlmentek rajta, a Chalton Streetre. Ian leugrott a kocsiról, mihelyt megállt, kinyitott egy csatornafödelet. – Itt van. A vízfogónál. Megmutatom. Fellows visszahívta a közrendőröket és Hart embereit, akik még a környéket kutatták és a munkacsapatot is, amely segített átfésülni az alagutakat. Fellows végigküldte őket az utcán, Ian mutatta az utat. Eleanor a járdán várakozott, nem volt hajlandó visszaszállni a kocsiba. Ugyanúgy fel-alá járkált, mint korábban a szalonban, de most visszatért a remény és még erősebben a félelem. Egy óra múlva még mindig reménykedett, várta a percet, amikor meghallja a kiáltást, hogy megtalálták, majd Hart morgását, hogy húzzák már ki ebből a vécélyukból. Olyan erősen elképzelte, hogy már biztos volt benne.

Egy és egynegyed óra múlva Fellows rendőrei és a csatornázás emberei kezdtek kimászni, piszkosan és csalódottan. Fellows beszélt a csapat vezetőjével, aztán visszatért Eleanorhoz, a nyomában Iannel. Fellows arca komor volt, bár Ian arcán most is eltökéltség látszott. – Nincs ott, asszonyom – mondta Fellows. – Ian elvezetett minket ahhoz a ponthoz, de elsodorta az ár, és eltűnt. – A szeme annyira hasonlított Hartéhoz, ahogy Eleanorra nézett. – Megnézik megint, ha apad a víz, de attól tartanak, hogy a víz belesodorta az egyik folyóba, és most a Temze felé viszi. – Fellows lehalkította a hangját. – Ilyen utat senki nem él túl, fenség. A szutykos Ian a fejét rázta. – Megtalálom. – Kivételesen egyenesen Eleanor szemébe nézett, és a szeme még jobban hasonlított Hartéra, mint Fellowsé. – Én mindig meg tudom találni.

Huszadik fejezet Eleanor. Hart szelíd ringatózásra ébredt. Kinyitotta a szemét, a feje változatlanul lüktetett – az alvás sajnos nem segített. Egy pillanatig csupán bámulta az arcától pár ujjnyira lévő deszkamennyezetet, azután eszmélt rá, hogy egy szalmazsákon fekszik, skót kockás takaróval beborítva. Kopott, piszkos takaró volt, de mégiscsak takaró. A szalmazsák egy szűk helyiségben állt, amely tele volt evezőkkel, kötelekkel és egy összegabalyodott halászhálóval. Nyomorúságos hely volt, mintha valaki Hartot is egyszerűen bedugta volna a limlomok közé. Hart végighúzta kezét az arcán, érezte, hogy igencsak megnőtt a szakálla. Vajon mióta feküdt már itt? Egy napja? Két napja? Eleanor. Ian. Hirtelen rémületében fel akart pattanni, de beverte a fejét a fölötte kiálló gerendába. Visszahanyatlott a vékony párnára, megint szédülni kezdett. Kényszerítette magát, hogy mozdulatlanul feküdjön. Először is ki kellett derítenie, hol van, mi történt, mennyi idő telt el, és mit tehet, hogy kijusson innen. S ami a legfontosabb, meg akart szabadulni ettől az átkozott fejfájástól. Hart számba vette a holmiját, és megállapította, hogy hiányzik a felöltője, a mellénye és az inge. Érezte skót szoknyájának meleg redőit a combján, de felsőtestét csupán a vékony alsóing fedte. Megmozgatta a lábfej ét, és akkor vette észre, hogy a cipője és a gyapjúzoknija szintén eltűnt. Bárki rabolta is ki, ostoba volt. A kézzel szőtt skót szoknya értékesebb volt, mint a kasmírkabát és a patyolating együtt. A kockás tartant, legalábbis a Mackenzie család azon ága számára, amelyikbe Hart is tartozott, a Kilmorgan közeli hegyekben szőtte egyetlen család, amely nem engedte, hogy a gyapjúhoz bárki más hozzányúljon, még más Mackenzie-k sem. A valódi Mackenzie tartan ritka és értékes holmi volt.

Ám ha most betoppant volna ide a makrancos Teasag Mackenzie, és lehordta volna Hartot, amiért összekoszolta a kockás szövetét, a férfi összecsókolta volna a vén boszorkányt. Óvatosan lemászott a szalmazsákról, és a helyiség túlsó végénél világító, négyszögletű fényfolt felé mászott. Felpillantva azt vette észre, hogy odakinn esik az eső – és egy keskeny, ringatózó hajóra került a Temzén. A fény szürke és ködös volt, mint az ablakot belepő pára. Hart mégis jól látta a Szent Pálkatedrális kupoláját, a tőle jobbra sorakozó épületeket – ez volt a City –, balra pedig a Strandet és a Temple-negyedet. A folyó körülfogta a hajót, a déli part sűrű ködbe burkolózott. Eleanor is odakinn volt a városban. Vajon biztonságban? Otthon a Grosvenor Square-i házban? Vagy netán sebesülten fekszik? Esetleg meg is halt? Hart tudni akarta. El kellett mennie innen. Meg kellett találnia az asszonyát. Egy gyerek ült a hajópárkányon, kezében hálóval. Nem javítgatta éppen, állapította meg kis idő múlva Hart, hanem különböző holmikat szedett ki belőle. A kölyök megnézte, mit fogott, és vagy maga mögé dobta a hajóra, vagy vissza a folyóba. Hart megmozdult, majd hirtelen megtorpant. A feje még mindig rettenetesen fájt, nem tudta visszafojtani a száján feltörő, hangos nyögést. A kölyök észrevette, eldobta a hálót, és a hajó elejében nyíló kabinhoz sietett. Rögtön jött is vissza egy hosszú kabátot és bakancsot viselő férfival, akinek barázdált arcát legalább kétnapos szakáll borította. A fickó lazán félrehúzta a kabátját, és megmutatta Hartnak az övére erősített, mintegy negyven centiméteres kést. A kölyök közömbösen visszament a hálóhoz. – Fölébredtél? Hart még emlékezett a hangra föld alatti sírjából. – Szétrúgtad a fejemet – morogta. – Nyomorult állat! A férfi vállat vont. – Eszméletlenül könnyebb volt idecipelni. Már jött vissza a víz. – S én még pénzt is ígértem. Újabb vállvonogatás következett. – Nem ártott. Rögtön láttam, hogy gazdag vagy, ha nem is lapult a zsebedben egy árva fitying sem. Az asszony szerint van neked otthon bőven. Otthon. Haza kell jutnom. – Azt gondolod, még fizetni fogok, miután levetkőztettél és eladtad a ruháimat? – kérdezte Hart nemtörődöm hangon. – Minden holmid rongyokban lógott. Az ószeres adott értük pár shillinget. Abból telik majd a hajóútra. Az életed megmentése kicsit többe fog kóstálni. Hart teljesen kibújt a lyukból. Az erőfeszítés kimerítette az erejét, és lerogyott a kabin külső fala mellett álló ládára. – Túlteng benned az együttérzés. – Hart a halántékát dörzsölte. – Van vized? Vagy egy kis kávé még jobb volna. – Az asszony most főzi. Megnézi szépen a sajgó fejedet, aztán elmeséled nekünk, ki vagy és hol tegyünk ki.

Otthon. Otthon. Eleanor. Az óvatosság azonban lakatot tett Hart szájára. A Euston pályaudvarra úgy helyezték el a bombát, hogy valaki pontosan tudta, Hart mikor megy ki a felesége elé. Ian azt állította, hogy aki a bombát felrobbantotta, meghalt a merényletben, de mások is követhetik a példáját. Miután Darragh kudarcot vallott Kilmorganben, ez a bomba most azt jelenthette, hogy Fellows felügyelő nem fogta el a Fenian Szövetség összes tagját, vagy esetleg egy másik csoport is úgy vélte, a Fenian jó úton járt. Ha kiderül, hogy a bomba nem ölte meg Hartot, újra fognak próbálkozni, sőt, ezúttal talán a családját támadják meg, hogy előcsalogassák rejtekhelyéről a bujkáló herceget. Ez nem történhet meg. Nem engedheti. A Temze partja csábítóan közel volt. Hart újra megdörzsölte borostás arcát, ahogy szemlélte. Nem sok esélye volt, hogy elérje úszva a partot, kivált az ütéssel a fején. S azt sem tudhatta, hogy a vízparton becses hulladékokra vadászó, kétes polgárok nem döfnek-e kést a bordái közé, amíg Hart az úszástól kimerülten hever a parton. Nyilvánvalóan a megmentője is szívesen oldalba döfte volna. Akik fel és alá hajóztak a folyón, és a London alatt húzódó csatornák mélyén vadásztak értékes kincsekre, saját törvényeik szerint éltek, és mindenkivel szemben ellenségesen léptek fel, aki megpróbálta elszakítani őket a megélhetésüktől. Hartnak várnia kellett, figyelnie, terveznie. Megmentője közönyös arcát látva, amint bement az elülső kabinba, Hart rádöbbent, hogy a fickónak fogalma sincs, kicsoda valójában – csupán egy gazdag ember volt számára. Hart gondoskodni akart róla, hogy ne is tudja meg. Hart a gyereket figyelte, azután kezébe vette a háló egyik darabját. Kiszabadított egy rézpénzt a vékony fonatból, és a fiú egyre növekvő kupacára dobta. – Ezt nem vetted észre. A fiú felkapta a pénzt, szemügyre vette, és elégedett bólintással visszadobta a kincsei közé. Már jó néhány érmét összegyűjtött, sőt akadt a halomban egy láncdarab, bádogdoboz, kagyló nyaklánc és egy ólomkatona is. Hart felemelte a katonát. – Felföldi ezred – állapította meg, visszadobva a katonát. Tovább vizsgálgatta a hálót, és a gyerek nem ellenkezett. – Maga skót? – kérdezte a fiú. – Persze, kislegény. – Hart kissé el is túlozta skót akcentusát. – Ki más tévedne el tartanban a csatornák útvesztőjében? – Apa szerint nem kellene idejönniük, ha egyszer nem ismerik London utcáit. – Igazad van. Mire az apja visszajött egy bögre kávéval, amelyet zsebkendővel óvott az esőtől, Hart egy újabb kagylóval, egy fél pennyvel és egy törött fülbevalóval gazdagította a kölyök gyűjteményét. Jött az asszony is, aki igencsak testes nőszemély volt, vastag kardigánban, fekete haján halászsapkával. Leült egy tál vízzel és egy ronggyal, majd mosogatni kezdte Hart fejsebét. Fájt, de most kevésbé lüktetett a feje, mint a föld alatt. Hart összeszorította hát a fogát, és túlesett a kezelésen. – Szóval – mondta a férfi. – Ki vagy? Hart már eldöntötte, mennyit fog elárulni – egészen pontosan semmit. Legalábbis egyelőre.

Rájátszott a felszisszenésre, amikor az asszony a tarkóján lévő sebet tisztogatta. – Hát éppen ez a baj – felelte óvatosan. – Nem emlékszem. A férfi gyanakvóan összehúzta a szemét. – Semmire sem emlékszel? Hart vállat vont. – Csak sötétség van a fejemben. Talán kiraboltak, fejbe vágtak, és belöktek a csatornába. Azt mondtad, nem volt nálam pénz. – Igaz. – Akkor ez történhetett. – Hart a fickó szemébe nézett, tekintetével azt sugallva neki, hogy bölcsebb lesz, ha nem kérdezősködik tovább. A férfi sokáig nézett farkasszemet Harttal, keze a késén nyugodott. Végül bólintott. – Ez – válaszolta. – Ez történt. Az asszony abbahagyta a sebmosást. – De ha nem emlékszik, kicsoda, hogy fog végül fizetni nekünk? – Előbb-utóbb úgyis eszébe jut. – A férfi pipát húzott elő a kabátjából, és foghíjas szájába dugta. – Aztán minél tovább tart, annál többet fog fizetni. – De hát helyünk sincsen – akadékoskodott az asszony. – Megoldjuk. – A férfi kivette a szájából a pipát, és a szárával Hartra bökött. – Maradhatsz, de ledolgozod a tartást. Koszt és kvártélyt. Nem érdekel, hogy főúr vagy földesúr vagy-e. Azt hiszem, a skótoknál úgy hívják. – A kettő nem ugyanaz – rázta a fejét Hart. – A főúr az uralkodótól kapja a rangját. A földesúr birtokos. Népének gondviselője. – Nocsak? – A férfi dohányos zacskót vett elő, és a kabin eresze alá állva tömte meg a pipát, nehogy eláztassa az eső. – Ezt meg honnan tudod, amikor a nevedre sem emlékszel? Hart megint vállat vont. – Egyszerűen beugrott. Talán később a nevem is eszembe jut. A férfi lassan megtömte a pipáját, azután a szájába tette. Elővett egy doboz gyufát, egy szálat végighúzott a kabinfalon, majd a lángot a pipa fejéhez tartotta. Szívta és kifújta, szívta és kifújta, amíg a pipából gomolyogni nem kezdett a folyó szagát elnyomó, csípős füst. – Van valahol még egy pipám – mondta a férfi, Hart tekintetét látva. – Egyelőre a kávé is megteszi. – Hart belekortyolt. Nagyon keserű volt, de kellőképpen erős, hogy lassan oszlani kezdjen fejében a köd. A férfi elővett egy lapos flaskát a zsebéből, töltött egy kis brandyt a kávéjába, azután Hartéba is. – A nevem Reeve. A gyerek Lewis. Hart ivott még egy kortyot az immár brandyvel megerősített kávéból. – Tudom már, mit csinálhatna – fordult Harthoz Mrs. Reeve. A kabinra mutatott. – Ki kell üríteni két vödör éjszakai piszkot. Hart letette a hálót. – Éjszakai piszkot.

– Azt. – Mrs. Reeve kihívó pillantást vetett Hartra. Lewis arca semmiféle érzelmet nem árult el. Reeve egy szót sem szólt, de látszott rajta, hogy remekül mulat. Meg kell dolgoznia a kosztért és kvártélyért. Hart sóhajtott egyet, és felállt. Lement a kabinba, a hátsó részéből előhozta az említett vödröket, majd visszatért velük a fedélzetre. Reeve nyilvánvaló élvezettel figyelte, amint Kilmorgan hercege, a birodalom egyik legvagyonosabb és legnagyobb hatalmú embere végigcaplat a hajón, hogy kiürítse az angol trágyával teli vödröket.

Egy darabig ugyan még keresték Hart Mackenzie-t, Kilmorgan hercegét, de a rendőrség és a nyomukban járó újságírók hamarosan levonták a következtetést, hogy meghalt. Minden bizonnyal odalenn maradt a csatornában, amelyet az eső azóta tisztára mosott. Előbb-utóbb a teteme is fel fog bukkanni a Temzében. Csupán Ian Mackenzie nem adta fel a kutatást. Minden reggel elment, amint pirkadt, és gyakran csak másnap hajnalban tért haza. Néma csendben evett, Beth aggódó pillantásától kísérve, azután aludt néhány órát, és újra elment. Amikor faggatták, sikerült-e előrehaladnia, Ian mantraként ismételgette, hogy meg fogja találni Hartot. Semmi mást nem mondott. David Fleming, Hart jobb keze vette át a koalíciós párt vezetését. Folytak tovább a választási kampányok, és a koalíció Hart nélkül is erősnek bizonyult. Mr. Fleming biztos a többségben, írták a lapok. Balszerencse, hogy a herceg már nem érhette meg a győzelmet, amelyért évekig dolgozott, de hát ilyen kegyetlen az élet. Az újságok azt is megírták, hogy a herceg özvegye nem hajlandó gyászt viselni, amíg nem kerül elő bizonyíték a férje haláláról. Bátor, szépséges hölgy! Eleanor arra sem volt hajlandó, hogy otthon tördelje a kezét. Minden nap elsétált a Grosvenor Square közepén zöldellő parkhoz, zsebében a kulccsal. Egyenesen a park közepén álló fához ment, ahol a kanyargós ösvények találkoznak. Minden délután elszomorodott, amikor nem talált virágot a szokásos helyen. Józan esze azt súgta, ha Hart képes eljutni a kis parkba, hogy életjelet hagyjon, akkor egyszerűen haza is tudna menni. Mégis minden délelőtt ellátogatott a fához. Minden délután kalapot és kesztyűt vett, majd kikocsizott a Hyde Parkba Hart hintóján. Kiszállt, elsétált az ösvények találkozásáig, ám itt sem talált semmit, semmi jelét annak, hogy Hart ott járt volna. Tudta, hogy nem fogja virág várni a fa tövében. Hart amúgy is bizonyára elfelejtette már a régi, ostoba jelet. A furcsa kis szertartás azonban vigaszt és reményt nyújtott, hogy legközelebb az egyik megbeszélt helyükön biztosan jelet talál, bizonyítékul, hogy Hart él és jól van. Ragaszkodott a reményhez. Szüksége volt rá. Közben a herceg tragikus halála és a család gyásza a lapok hátsó oldalaira került, a címlapokat immár Gordon tábornok és Szudán foglalta el. Az újságírókat nem érdekelte Hart, gondolta Eleanor utálkozva. Csak a szaftos történet. A család többi tagja úgy döntött, hogy visszatérnek Kilmorganbe, és kérték Eleanort, hogy tartson velük. Cameron különösen gyászos hangulatban volt.

– Most lehetséges, hogy apámnak kell átvennie a hercegséget – súgta Daniel Eleanor fülébe a családi tanácskozáson, amelyet Hart dolgozószobájában tartottak. – Nem akar herceg lenni. – Nem is kell – felelte Eleanor. – Gyermeket várok. A szobára néma csend borult. A Mackenzie fivérek hirtelen elnémultak, minden szem Eleanorra szegeződött – a zöld, a sötétkék és az arany különböző árnyalatai. Mindenki ott volt – Cam és Ainsley, Mac és Isabella, Daniel és Beth. Egyedül Ian hiányzott, aki most is Hartot kereste. – Az ég szerelmére, mondd, hogy fiú! – kérte Cameron. – Hart nem lehetett olyan kegyetlen, hogy eltűnjön, és ne hagyjon hátra maga után egy fiút. – Hagyd békén Eleanort, Cam! – szidta meg Ainsley. – Honnan tudhatná? – Biztos vagyok benne, hogy fiú – jelentette ki Eleanor. – Érzem. Apám azt mondaná, hogy nevetséges, de… Elcsuklott a hangja. Eleanor rendületlenül ragaszkodott hozzá, hogy Hart életben van – hiszen erős, miért is ne volna életben? Meg volt győződve, akkor is, ha nem beszélt Hartnak a babáról. Kilmorganben még nem tudta biztosan, de minden egyes nappal egyre bizonyosabbá vált, hogy gyermeket vár, amit a mostanában gyakran előforduló, reggeli hányingerek is alátámasztottak. Eleanor korábban sohasem hányt. Alig várta, hogy elújságolja Hartnak. Elképzelte Hart örömét, reménykedését. Férje elküldeti a hivatalos bejelentést a lapoknak Wilfreddel, és kettesben fognak ünnepelni… Nem török össze. Nem adom fel a reményt. Ha megtenném, azt jelentené, hogy Hart tényleg nincs többé. Daniel, aki Eleanor mellett ült a pamlagon, forrón megölelte az asszonyt. – Ian meg fogja találni Hartot, és az állhatatos Mr. Fellows. Meglátod. Eleanor visszafojtotta a sírást. Ha egy könnycsepp kicsordulna, nem állna el az áradat. – Akkor hát kétszeresen is fontos, hogy velünk gyere Skóciába, El – mondta Beth. – Hart gyermeke nagyobb biztonságban lesz Kilmorganben. – Nem. – Eleanor a fejét rázta. – Ha megtalálják Hartot, itt akarok lenni, hogy rögtön hozzá mehessek. Szüksége lesz rám. – S ha a halál küszöbén bukkannak rá, sohasem bocsátaná meg magának, hogy nem búcsúzott el tőle. Cam és Mac némán figyelte Eleanort – nagyon hasonlítottak Hartra, mégis mások voltak. Hart unokaöccse, aki szintén elképesztően hasonlított, ugyanakkor különbözött is a család többi tagjától, otthagyta Edinburgh-ban az iskolát, hogy Eleanor segítségére siessen. Az asszonyok, Eleanor legjobb barátnői, pontosan tudták, mit éreznének, ha saját férjük tűnt volna el. Eleanor szívét elöntötte a szeretet Hart családja iránt. Mégsem engedheti, hogy elcipeljék Skóciába, és elszigeteljék. Mostanra igazán jobban ismerhették volna. Végül abbahagyták a győzködést, Beth is rájött, hogy hiábavaló minden rábeszélés.

Később, amikor a család távozott, Eleanor visszavonult a hálószobájába, elővette a fiókból az emlékkönyvet, és kinyitotta Hart fényképeinél. A Kilmorganben készült képeket a régebbiek után ragasztotta be. Eleanor mindet alaposan szemügyre vette, először Hart fiatalkori képeit, amikor még nagy csibész volt, a teste pedig gyönyörű. A skót szoknyás képen Hart belenevetett a gépbe, kezét tiltakozásképpen felemelte. Most ahhoz a képhez lapozott, amelyet maga készített Hartról a skót szoknyájában, Kilmorganben. Nézte a következőt, amint Hart a szoknyát maga elé tartja, nem sokat takarva. A következőn meztelenül, nevetve támaszkodott a falnak. Hirtelen felvillant szeme előtt a kép, amint Hart hozzásimul a sötétben, testük szorosan összeforr, és Hart a fülébe súgja: Szükségem van rád, El. Szükségem van rád. Eleanor elszántsága egyszerre szertefoszlott; a könyvre borult, és zokogásban tört ki. Eleanor szerette Hartot. Elvesztette a férjét, pedig borzasztóan szerette. Arra az estére gondolt, amikor Hartot a fia síremlékénél találta. A férfi ujjai a gyermek nevének betűit simogatták. Emlékezett, amint lehajtott fejjel állt, kezét a hideg kőre fektetve – büszke, büszke Hart –, akit bűntudat gyötört, mert nem volt eléggé erős, hogy megmentse a kis Grahamet. Eleanor a hasára szorította a kezét, ahol egy új élet ébredezett. A gyermeke. Hart fia. A könnyek egyre sűrűbben peregtek. Hallotta, hogy valaki belép a szobába, de képtelen volt felemelni a fejét. Maigdlin, gondolta, a léptek azonban másra vallottak, ahogyan a szivar és a gyapjú illata is. Megreccsent a mellette álló szék, és egy kéz simult a karjára. Eleanor arra nyitotta ki a szemét, hogy Ian ül mellette, és nem húzza el a kezét. Pedig Ian ritkán érintett meg mást a feleségén kívül. Eleanor felegyenesedett, elővette a zsebkendőjét. Ian az utcáról jött ember jellegzetes szagát árasztotta, füst és eső érződött rajta. – Sajnálom, Ian. Ez nem azt jelenti, hogy feladtam a reményt. – Mély lélegzetet vett. – Csak magamat sajnálom. Ian nem válaszolt. Az asztalon heverő könyvre meredt, amely még mindig azon az oldalon volt nyitva, ahol a képen Hart meztelenül pózolt, skót szoknyája a földön. Eleanor pirulva csukta be a könyvet. – Ezek… – A fényképek, amelyeket Mrs. Palmer készített Hartról. Helyes. Mrs. Palmer neked szánta őket. Eleanor hátradőlt, szája csodálkozva szétnyílt. Joanna azt mesélte, hogy egy ismeretlen küldte neki a fényképeket azzal az utasítással, hogy bizonyos időközönként juttassa el őket Eleanornak. Nem Hart volt az ismeretlen. Ian. – Ian Mackenzie – mondta. Ian egy pillanat tört részéig Eleanor szemébe nézett, majd az emlékkönyv borítójának mintáját kezdte tanulmányozni.

– Te küldted a fényképeket Joannának – jelentette ki Eleanor. – Te voltál, igaz? – Igen. – Jóságos ég, Ian! Miért? Ian követte ujjával az egymásba fonódó kacskaringókat a borítón, és nem nézett fel. – Mrs. Palmernak több képe is volt. Nem találtam meg mindet. Attól féltem, hogy egy újságnál kötnek ki, így később, amikor Mrs. Palmer meghalt, átkutattam utánuk a házat. De valaki már megelőzött, és csupán nyolc képet találtam a kémény egyik téglája mögé rejtve. Egy darabig megtartottam őket, ám végül úgy döntöttem, hogy elküldöm őket Joannának. – Azzal az üzenettel, hogy küldje őket tovább nekem? – Igen. Ian újra a mintával játszott. Újra meg újra végigsimított a kacskaringókon, egyébként meg sem mozdult. – Miért? – kérdezte Eleanor kissé élesebben, mint szándékában állt. Ian vállat vont. – Hogy Harthoz fordulj. – Úgy értem, miért most küldted? Miért nem rögtön, amikor megtaláltad a képeket Mrs. Palmer halála után? S miért éppen Joannát használtad közvetítőnek? – Joanna kedveli Hartot. Biztos voltam benne, hogy segíteni akar neki. Elhallgatott, Eleanor pedig türelmetlenül fürkészte. – Nem feleltél az első kérdésemre. Ez Ian bevett szokása volt. Arra válaszolt, amire akart, a többiről nem vett tudomást. Így kerülte ki a kellemetlen kérdéseket, mivel képtelen volt hazudni. Most mégis válaszolt. – Azért nem küldtem el a képeket, amikor rájuk bukkantam, mert Hart akkoriban túlságosan elfoglalt volt. Nem szentelt volna kellő figyelmet a dolognak, és megint csak elveszített volna téged. – Nos, igazán nem mondhatod, hogy Hart most kevésbé elfoglalt. Hamarosan megválasztják miniszterelnöknek. Ian a fejét rázta. – Megvártam, amíg befejezi a cselszövéseit. Most már mindjárt vége. Hart nem sokáig lesz miniszterelnök. Meg fog bukni. – Ian elszakította tekintetét a mintáról, és egyenesen Eleanor szemébe nézett. – S akkor szüksége lesz rád. Eleanort rabul ejtette Ian szemének arany mélysége, nem tudta elfordítani a tekintetét. – Miről beszélsz? A koalíciója erős, tele vannak vele az újságok. Még Hart részvétele nélkül is megszerzik a többséget. A pártja győzni fog. – Hart rossz vezető lesz. Mindent a maga tetszése szerint akar véghezvinni. Mindenkinek engedelmeskednie kell. – Úgy érted, nem erőssége a kompromisszum. – Eleanor kénytelen volt egyetérteni Iannel. A kompromisszum szót nem a Hart Mackenzie-féléknek találták ki.

– Tudom, mire gondolsz, Ian – folytatta Eleanor. – Hartnak nemes eszméi vannak, és nem veszi észre a hétköznapi emberek apró-cseprő gondjait. Csak amikor már túlságosan késő. A Fenian Szövetségre sem figyelt fel, amíg az életére nem törtek. Akkor persze csodálkozott. Ian megbűvölten bámult Eleanor szemébe. Az asszony elhúzta kezét az arca előtt. – Ian. Ian riadtan összerezzent, és elfordította a tekintetét. Eleanor félretolta az emlékkönyvet. – Nagyon magabiztosan állítod, hogy meg fogod találni Hartot. Mintha már meg is találtad volna. Tudod, hol van? Ian ismét hallgatott, tekintete Eleanor mellett az ablakra tévedt, az odakinn sötétedő ködöt fürkészte. Olyan sokáig ült így, hogy Eleanor már-már azt hitte, Ian tudja, hol a bátyja, és azt próbálja eldönteni, hogy elárulja-e neki. Ám akkor Ian felállt. – Nem – válaszolta. Azzal kisietett a szobából.

Huszonegyedik fejezet A pipázó Reeve egy kis csónakházat bérelt nem messze a Blackfriars hídtól, a Temze déli partján, feleségével és fiával azonban többnyire vagy a folyón hajózott, vagy a parton kiékelt hajón lakott. Reeve mindenfelé kincsek után kutatott a csatornák, a folyó, a víz- és gázalagutak mélyén, a hidak alatt és a vasúti alagutakban. Azt állította, hogy a Fleet folyóban minden az övé, bár a riválisai ezt időnként kétségbe vonták. Ezért hordta magával a kést. Mrs. Reeve minden nap ellátta családját friss vízzel az egyik nyilvános utcai csapból, amely távolabbról, a folyótól messze fekvő helyekről hozta a tiszta ivóvizet. Elegendőt hozott mindannyiuknak, még Hartnak is, hogy megmosakodjon és fogat mosson. Korábban sohasem élvezte a fogpor használatának egyszerű örömét; most a Lewis gyerekkel vetetett belőle egy patikusnál. A Reeve család nem is sejtette, valójában Hart kicsoda, de nem is érdekelte őket. Elég készségesen segédkezett – Hart és Reeve húzta ki és tolta vízre a hajót, Hart tudott hálót vetni, és minden este segített Lewisnak átnézni a „fogást”. Reeve csupán azt nem engedte, hogy Hart elkísérje az alagutakba – ahhoz különleges tehetség kell, mondta Reeve, és egyébként sem akart újra Hartra vadászni az útvesztőjükben. Hart nem is tiltakozott; soha többet nem akarta látni az átkozott csatornákat. Tisztában volt azzal is, hogy Reeve nem szeretné, ha Hart egyszer csak eltűnne és nem fizetné ki a jutalmát. Hart azonban még nem volt felkészülve, hogy elmenjen. Legszívesebben rohant volna vissza Eleanorhoz – minden éjjel róla álmodott. Ám amint értesült az eldobott újságokból, amelyeket Reeve hozott a hajóra, hogy Eleanor él és jól van, Iannel együtt, Hart leküzdötte az őrült vágyat, hogy a feleségéhez rohanjon. A Scotland Yard még mindig nyomozott a merénylet elkövetői után, így Hart azzal tudta a legjobban megvédeni Eleanort és a családját, ha csendben meghúzta magát. Mindenesetre üzenetet akart küldeni Eleanornak, hogy jól van.

S ehhez bizony némi segítségre volt szüksége. Hart árgus szemekkel figyelte a Reeve családot, igyekezett elnyerni a bizalmukat, amíg mérlegelte, vajon ő megbízhat-e bennük. Sohasem próbálta átvenni a parancsnokságot Reeve hajóján, vagy kioktatni a férfit, hogy mit tegyen. Inkább ésszerű kérésekkel fordult hozzá, mintegy mellékesen. Bakancsot kért például, hogy jobban tudjon segíteni a hajó kihúzásában a murvára. S egy halászpulóvert vékony alsóingére, mert nem akarta kölcsönkérni Reeve tartalék kabátját. Már a legelső nap megkérte Mrs. Reeve-et, hogy kerítsen neki egy nadrágot, a skót szoknyával pedig inkább a szalmazsákját takarta le. Szakállat is növesztett, durva, vörös, szúrós borostát. Messziről, de talán közelről is, csupán egyszerű halásznak látszott. Hart ötleteket adott, hová menjenek a hajóval kivetni a hálót, ahol jobb lehet a fogás. Éjszakánként őrt állt, hogy Reeve és a fiú többet alhasson. Reeve egyre gyakrabban kikérte Hart véleményét, majd amikor ötletei nyomán több és értékesebb zsákmányra akadtak, Reeve már várta az utasításokat, hogy mit tegyen. Hart született vezető volt, és bár Reeve nem volt oktalan parancskövető, lassan elismerte Hart vezetői képességeit. Hart mégis úgy határozott, hogy nem Reeve lesz az üzenetvivője Eleanorhoz. A férfi pénzért bármire képes volt, és Hart könnyedén el tudta képzelni, hogy eladja értesüléseit a gazdag idegenről, aki különös helyen hagy üzenetet, ha ezzel többet kereshet, mint amennyit Hart adott neki. Mrs. Reeve rendíthetetlenül hűséges volt az urához, bár a nemtetszésének ő is hangot adott, ha éppenséggel nem értett egyet vele. Igencsak hangosan. A fiúra esett a választása. Hart elnyerte Lewis tiszteletét, amikor segített neki a hálót kezelni, és hagyta, hogy Lewis tanítsa, mit keressen. Hart sokat tanult arról, milyen szemétért lehet pénzt szerezni, és mi az, ami teljesen értéktelen. Lewis is hűséges volt az apjához, ugyanakkor önálló ember, bármennyire gyerek is még. A folyón a srácok hamar felnőttek. – Lewis – szólt Hart, amikor úgy vélte, eljött az ideje. – Szükségem van a segítségedre. Lewis felnézett, arca nem mutatott sem érdeklődést, sem közönyt. Hart megdörzsölte az arcát, és érezte, hogy a szakálla szúrós borostából puhább szőrzetté nőtt. – El kellene menned Mayfairbe a kedvemért – folytatta Hart. – De apádnak nem szabad szólnod. Egyszerű feladat, egyáltalán nem veszélyes, és ígérem, nem a jutalmat próbálom megspórolni, amellyel apádnak tartozom. – Mennyit ad érte? – kérdezte Lewis. Apja fia volt. – Mennyit akarsz? Lewis elgondolkodott. – Húsz shillinget. Tízet, amiért megteszem, és tízet, amiért nem szólok apámnak. Ez a gyerek máris valóságos cápának bizonyult. – Rendben. – Hart kezet nyújtott, és Lewis erősen megszorította. – Halljam hát, kislegény, hogy megy a kerítésmászás?

Eleanor kinyitotta a kertkaput a Grosvenor Square közepén, és belépett a kis parkba. Mayfairi időszámítás szerint még korán volt, délelőtt tizenegy óra. Szürkébe öltözött, fehér kötényű dadák tolták a babakocsikat, apróságokat vezettek kézen fogva, vagy a padokon üldögéltek, amíg a rájuk bízott csemeték a fűben játszottak. Érdeklődve figyelték Eleanort, jóllehet már

megszokták a híres herceg feleségének délelőtti felbukkanását. Micsoda bátor asszony, hogy tartja magát! Eleanor szokása szerint elsétált előttük, nem sietett. Semmi értelme a kert közepére rohanni, semmi értelme felhívni magára a figyelmet. Sétálgatott, napernyőt tartva a feje fölé. Tegnap esernyővel érkezett. Akár esett, akár sütött a nap, Eleanor minden nap eljött. Számolta a lépéseit, ez a mantra segített, hogy egyenletes tempóban haladjon. Talán ma… negyvenkettő, negyvenhárom, negyvennégy… Amikor a kert közepére ért, továbbhaladt az ösvényről a gyepre. Még tizenhét lépés. A széles törzsű fa tövében… Eleanor megtorpant. A fa tövében egy ibolya hevert, amilyet a férfiak a virágárusoktól szoktak vásárolni, hogy a gomblyukukba tűzzék. Nem melegházi rózsa volt, hanem olyasmi, amit egy olyan ember is képes beszerezni és otthagyni számára, aki az életét féltve bujkál. Behunyta a szemét. A virágot biztosan csak eldobta valaki. Annyira vágyott rá, hogy Hart üzenete legyen, már képzelődött is. Eleanor kinyitotta a szemét. A kis virág ott feküdt, pontosan azon a helyen, ahol Hart évekkel korábban a rózsákat hagyta neki. A virág azt fogja jelenteni, hogy nem tudok az ígéretem szerint elmenni hozzád, de sietek, mihelyst tudok – mondta akkor Hart, amikor kitalálta a titkos üzenetet. – S gondolok rád. Annak idején elmulasztott egy megígért sétát Eleanorral, aki borzasztóan mérges volt, és Hart azért találta ki a virágot, hogy rossz hangulatából jókedvre derítse. Sikerült. Eleanor felvette az ibolyát, és az orrához emelte. Hart él. Csakis azt jelentheti, hogy a férje él. Leengedte a virágot, a szívéhez szorította, és nagyot sóhajtott, könnyeit visszafojtva. Maigdlin megkerülte a fát. – Jól érzi magát, fenség? Eleanor megtörölte a szemét, és a zsebébe csúsztatta az ibolyát. – Igen, igen. Jól vagyok. Menj csak! Szeretnék egy kicsit egyedül üldögélni. Maigdlin gyanakodva pillantott Eleanor szemébe, de bólintott. – Igenis, fenség – felelte, majd tapintatosan visszavonult. Gondolok rád. – De hát hol vagy, Hart Mackenzie? – suttogta Eleanor. A jelet csak ketten ismerték. Vajon miért hagyott Hart üzenetet, ahelyett hogy hazajött vagy levelet írt volna? Talán azt hiszi, még mindig veszélyben van? Vagy újabb mesterkedésről van szó? Eleanor erősen kételkedett, hogy Hart maga hozta a virágot. De akkor kit küldött? Régebben Wilfredre gyanakodott, de a titkár az utóbbi időben fekete szalagot viselt a karján, és sohasem hagyta el a házat. Amennyiben Hart teljes titoktartásra vágyott, olyasvalakire volt szüksége, akit nem hozhattak szóba vele kapcsolatban. Az illetőnek azonban ismernie kellett az utat a kertbe. Eleanor nem hitte, hogy Hart magával vitte a kulcsát. Ugyanakkor könnyen elképzelhető volt, hogy mégsem Hart hagyta ott a virágot. Hiszen Eleanor először arra gondolt, hogy valaki eldobta, ami végül igaz is lehetett.

Nos, nem fog itt üldögélni, és érzelgősen merengeni a távolba. Felállt, lesimította a szoknyáját, és kérdezősködni kezdett – óvatosan – a parkban sétálgató járókelőktől, hogy láttak-e bárki idegent a Grosvenor Square kiskertjébe bemenni, vagy esetleg onnan kijönni.

Aznap este, miután Hart elküldte Lewisszal az üzenetet Eleanornak, Reeve a kavicsos parton álldogált, a hajótestnek támaszkodva, és rágyújtott a pipájára. Hart fölötte ült a fedélzeten, és kenyeret mártogatott a levesbe, amelyet Mrs. Reeve készített oda neki. Mrs. Reeve és Lewis fáradtan lefeküdt, miután Lewis elnyerte Hart dicséretét – és a megígért shillingeket – a jól teljesített munkáért. Reeve a csatornákat járta egész nap, Mrs. Reeve élt a lehetőséggel, hogy meglátogassa a nővérét, így Lewis-nak bőven volt ideje beszerezni és elhelyezni a virágot, majd végignézni, amint Eleanor megtalálja. Hart mohón hallgatta Lewis beszámolóját, hogyan emelte Eleanor a virágot az orrához, boldogságtól kipirult arccal, hogyan szorította az ibolyát a szívére. Kissé megriadt, amikor Lewis azt is elmesélte, hogy Eleanor körbejárta a teret, és kikérdezgette az embereket. Hart persze tudhatta volna, hogy Eleanor nem éri be pusztán azzal, hogy felveszi a virágot, és szépen hazamegy. Hart olyan erővel vágyott Eleanorra, hogy az már fájt. Minden éjjel Eleanor lángvörös hajáról, kék szeméről és azokról az édes hangokról álmodott, amelyek akkor hagyták el az asszony ajkát, amikor Hart a legmélyebben volt benne. Visszatértek sötétebb fantáziái is, és álmaiban Eleanor mindnek készséggel megadta magát. Rendszeresen izzadtan, merevedéssel ébredt, sajgott az egész teste. A gyötrelmes álmokról egykettőre elterelődtek a gondolatai, amikor hirtelen Reeve szavai ragadták meg a figyelmét. – Azt beszélik a kocsmában, hogy a herceg, akiről mindenki azt hitte, miniszterelnök lesz, mégsem lesz az – mondta Reeve. – Mert hát sehogy sem bírják megtalálni. Túlságosan könnyed, nemtörődöm megjegyzés volt. Hart rágta tovább a kenyeret, kifejezéstelen arccal. – Mit gondolsz róla? – kérdezte Reeve. Hart lenyelte az utolsó falatot. – Nem vagyok angol. Nem érdekel. – Azt mondják, ez a herceg skót volt – folytatta Reeve, mintha Hart meg sem szólalt volna. – Amolyan különc alak lehetett. Mindig kockás szoknyában járt, mint amilyen rajtad is volt, amikor rád találtam. – Skót szoknya – helyesbített Hart. – Akkor veszett nyoma, amikor az a bomba felrobbant a Euston állomáson. Néhányan azt hitték, hogy lezuhant a csatornába, legtöbben meg azt, hogy meghalt, aztán a víz kisodorta a folyóba. – Reeve végzett a pipatöméssel, és rágyújtott. – Szerintem megtaláltam volna, ha fennakad egy vízgyűjtőben. Hart mélyen hallgatott. Reeve éberen figyelte ravasz, sötét tekintetével, amint ismét tömködni kezdte a pipáját. – Gyakran tűnnek el emberek – felelte Hart. – Néha sohasem kerülnek elő többé.

Reeve vállat vont. – Előfordul az is, hogy a saját jó szántukból tűnnek el. – Valóban. S akkor találják meg őket, amikor úgy gondolják, hogy eljött az ideje. – Mindenesetre ez az ember irtózatosan gazdag volt. Úgy hiszem, szívesen hazamenne már a palotájába, ahol puha ágyban alhat, ezüsttálból ehet. Hart megdörzsölte állán a még szokatlan szakállt. Reggel megnézte magát kabinjának homályos tükrében, és kis híján hátrahőkölt, azt hitte, hogy az apja szellemét látja. Csillogó szemű, szakállas férfi nézett vissza Hartra a tükörből – egy heves vérmérsékletű, gőgös férfi, aki túlzottan hitt saját magában. Valóban ez volt a helyzet? Hart apja talán éppúgy gyűlölte önmagát, ahogyan néha a fia, de nem fojtotta el a dühét, inkább másokon töltötte ki. Az öreg herceg régen meghalt, így Hart ezt már sohasem tudhatta meg. Reeve elgondolkodva pöfékelt. – Talán sok pénzt megér ennek a hercegnek, hogy ne találják meg? Hart egyenesen a szemébe nézett. – Talán. Ha tényleg olyan gazdag, akkor azt csinál, amit akar. Mint az olyan ember, aki abból tartja el a családját, hogy mások szemetében turkál, ahelyett hogy állást vállalna egy gyárban. Reeve felhorkant. – Gyárak! Verejtékes munka éjjelnappal, négy fal közé zárva, hogy az ember végül nem is látja felnőni a fiát. A szabadság többet ér minden ezüsttányérnál meg palotánál. – Egyetértek. A két férfi összenézett. – Akkor hát egyformák vagyunk? – kérdezte Reeve. – Azt hiszem. Reeve újabb körülményes mozdulattal vállat vont, majd hátradőlve szívta tovább a pipáját. – Remélem, megtalálják a nyomorultat. London csatornái életveszélyesek. – Úgy tudom én is. Reeve némán pipázott, Hart pedig átnézett a folyón, terveket szövögetve. Kis idő múltán Reeve megmozdult. – Kocsma? Hart csupán biccentett, azután a két férfi otthagyta a kavicson a hajót, és felment a lépcsőn az utcára. A kocsma vendégei már megszokták, hogy időről időre Hart is felbukkan Reeve társaságában, elhitték Reeve történetét, miszerint Hart vándormunkás, ám mivel más munka nem akadt, most éppen Reeve hajóján segédkezik kosztért és kvártélyért. Reeve a cimboráival beszélgetett, és egyikük sem vett tudomást Hartról, aki viszont elfogadott egy sört a tulajtól, és fejét leszegve az utolsó betűig végigolvasott egy újságot. Így szerzett tudomást arról is, hogy David Fleming vette át a koalíciót. Helyes. David tudni fogja, mit kell tenni. A koalíció népszerű volt, mert a legtöbb ember számára Gladstone radikális és forradalmi politikát képviselt, a Toryk pedig a nagy földbirtokosoknak kedveztek. Hart pártja valahol középen helyezkedett el: mindenkinek nyújtott valamit. Hart így tervezte.

Az újság azt írta, hogy a koalíció biztosan megnyeri a választásokat, és Fleming, a párt új vezetője lesz a miniszterelnök. A királynő nem rajongott Flemingért – ahogyan Hartért sem –, de Gladstone-t még kevésbé kedvelte. Az újságokban sokkal több aggodalmas hírt közöltek Khartoumról és Gordonról, meg arról is, hogy a németek lassan átveszik az uralmat Afrika déli részén, mint Kilmorgan eltűnt hercegéről. Az egyik újság alján egy apró cikk szólt arról, hogy Hart testét még nem találták meg, de a Temze mély, és erős a sodra. Szomorú vég a büszke Hart Mackenzie számára. Skócia gyászolta, de Anglia nem. Csakhogy megszabadultunk tőle! – az angol lapok le ugyan nem írták, de a tollnokok így gondolhatták. Az egyik utolsó oldalon talált egy rövid cikket, miszerint a Mackenzie család hazatért Skóciába. Helyes – gondolta Hart. – Ott vigyázni fognak Eleanorra. Az asszony olyan volt, mint a vad, skót hanga: a hazai dombokon vidáman virult, vázába dugva hervadozott. Ugyanebben a cikkben állt az a hír, hogy Lord Cameron Mackenzie veszi át a hercegi koronát, mihelyst a bátyját hivatalosan is holttá nyilvánítják. Hart végighúzta az ujját Cameron nevén, és alig tudta visszafojtani a nevetést. Öccse bizonyára forr a dühtől, Cameron egész életében attól rettegett, hogy Hart idejekorán feldobja a bakancsát, és ráhagyja a hercegséget. Hart elképzelte, micsoda színes szavakkal illetheti most Cameron. Hart azonban tudta, hogy öccse mindenkinek pompásan gondját viseli majd. Cam legnagyobb erőssége az volt, ahogyan oltalmazni tudta a szeretteit. Hart lapozott egyet, majd hirtelen megdermedt. A tekintete egy meglehetősen eldugott cikken állapodott meg, miszerint a Fenian Szövetségnek azt a csoportját, amelyik elhelyezte a bombát az állomáson, a rendőrség sikeresen leleplezte, és Fellows felügyelő vezetésével meg is rohamozta a házukat. Sokakat letartóztattak, az emberek pedig örvendeztek, hogy az utcák ismét biztonságosak. Ez a lap reggeli kiadása volt, az esemény előző éjjel történt. Milyen fontos fordulat, és Hart nem tudott róla semmit, amíg a cikket el nem olvasta. Az élet a folyón eltörölte a világ többi részét. A világ ment tovább. Hart nélkül. S ez Hartot cseppet sem érdekelte. Hart fontolóra vette, ízlelgette az érzést. Egész életében eszelősen vágyott arra, hogy uralni tudja maga körül az egész világot, és mindenkit olyanná formáljon benne, amilyennek látni akarja. A hibáiból – mindenekelőtt Eleanortól – tanulta meg, hogy nem alakíthatja át önkényesen azokat az embereket, akik számára a legfontosabbak. Ám túlságosan sokan hagyták, hogy kedvére formálja őket, azt az illúziót keltve Hartban, hogy mindent megtehet. A fiú, aki keményen dolgozott egy olyan világ megteremtésén, amelyben semmi sem hasonlít az apjára, végül sikert aratott. Talán túlságosan is. Hart maga is olyan emberré vált, mint akit a legjobban gyűlölt – azt akarta, hogy mindenki meghajoljon az akarata előtt. Gratulált magának, amiért tettlegesen sohasem bántalmaz senkit, de szavaiban és tetteiben éppen annyira kegyetlen volt, mint az apja. Eleanornak igaza volt, amikor felháborodott azon, ahogyan Hart Mrs. Palmerral bánt, és amikor megijedt, hogy vele is ugyanazt fogja tenni. Könnyen elő is fordulhatott volna, ha Eleanor zúdít hideg vizet a nyakába, és nem téríti észhez.

S most a világ, amelynek irányítására egész életét feltette, vidáman haladt tovább, abban a hitben, hogy Hart arccal lefelé sodródik valahol a Temzében. Csak egy test volt a sok közül a földön, csupán egyszerű ember, mint Reeve, aki úgy próbál megélni és boldogulni, ahogy tud. Hart már megtalálta a boldogságot. Eleanor oldalán. Mégis úgy döntött, hogy tovább szolgálja mániákus nagyravágyását, és félretolja az asszonyt, feltételezve, hogy bőven lesz még rá ideje, miután grandiózus céljait elérte. Bolond volt. Reeve igazat beszélt. Verejtékes munka éjjelnappal, négy fal közé zárva, hogy az ember végül nem is látja felnőni a fiát. A szabadság többet ér minden ezüsttányérnál meg palotánál. Gyár vagy a parlament – egykutya. Látni szerette volna Eleanort. Bele akart temetkezni az asszony szerelmébe, bocsánatot akart kérni tőle. Hart pontosan tudta, hogy valójában más okból küldte a virágot – attól félt, ha Eleanor halottnak hiszi, a végén máshoz fordul vigaszért, talán David Fleminghez. Eleanor gyönyörű volt, fiatal özvegy, ráadásul rendkívül gazdag. A ragadozók hamar előbukkannak az erdőből, ha értékes zsákmányt szimatolnak. Ideje volt hazamenni. Amikor Hart feltekintett az újságból, hirtelen megváltozott körülötte a világ. A kocsma vendégei továbbra is vidáman fecsegtek és nevetgéltek a barátaikkal, némelyek csendesen, mások hangosan. Kilmorgan hercege, az egész brit arisztokrácia itt az égvilágon semmit sem jelentett. Életében először Hartnak semmiféle hatalom nem volt a kezében. Hála az égnek! Hart kis ideig még a kocsmában maradt szállásadójával, hallgatagon üldögélt és a terveit szövögette, hogyan jusson haza – Kilmorgan volna a legjobb hely a feltámadáshoz –, amíg az ivó végül be nem zárt éjszakára. Reeve elbúcsúzott a cimboráitól, és Harttal együtt a Blackfriars-híd felé indult az utca sötétjében. Kissé imbolygott. Az egyik sötét sikátorból váratlanul egy kéz nyúlt ki, és megragadta Hart vállát. Hart megpördült, és tökéletes jobb horoggal válaszolt. Az ütést hasonló ügyességgel védte ki a kéz, amely éppen olyan nagy volt, mint az övé. Egy Mackenzie-whisky színű szempár nézett Hart szemébe Reeve lámpásának halvány fényében. Hart Ian Mackenzie mocskos és kimerült arcát látta maga előtt. Ian két kezét bátyja vállára tette, ujjai a kabátjába vájtak. – Megtaláltalak – jelentette ki Ian, hangosan és hevesen. – Megtaláltalak. – Átölelte Hartot, aki egy pillanatra elmerült az erőben, amelyet legifjabb öccse jelentett. – Mindig megtalállak – suttogta Ian.

– Gyere velem! Eleanor felpillantott az íróasztalról a hatalmas dolgozószobában, a Grosvenor Square-i házban. A palota csendes volt, mert a család többi tagja, Eleanor, Ian és Beth kivételével elutazott Skóciába. Nagyon késő volt, Beth és a gyermekei már aludtak.

– Jóságos ég! – kiáltott fel Eleanor. – Még ébren vagy, Ian? Ian, jellemző módon, nem válaszolt a kérdésre. A kezét nyújtotta. – Gyere velem! Zihált, a szeme tűzben égett. Ian nem mosolygott, de Eleanor érezte az izgatottságát, sőt örömét, rezzenéstelen arca mögött. – Hol van? – pattant fel Eleanor. – Gyere velem! Ennyi éppen elegendő volt Eleanornak. Felkapta a vállkendőjét, megfogta Ian kezét, és hagyta, hogy a férfi biztos kézzel vezesse.

Hart a bűzös sötétségben várakozott Reeve csónakházának közelében, és hallgatta, amint a Temze hullámai a partot csapkodják. Túlságosan sokan tartózkodtak Reeve hajója közelében a Strandnél – Reeve néhány kocsmabeli cimborája még ilyen késői órán is ott vendégeskedett –, a csónakház azonban elhagyottan állt. Ezen az éjszakán csupán patkányok és tolvajok fordultak meg a Temze partján. Akkor Hart megpillantotta őket. Öccsének magasra nőtt alakja gyorsan és csendesen közeledett a mocskos Stranden, egy sötét vállkendős nőt húzva maga után. – Csak egy picit lassabban! – hallatszott Eleanor hangja. – Csúszós az út, és szerintem beleléptem valami undorítóba. Megértem, miért nem világíthatunk, de nem tehetnénk úgy, mintha óvatosan kellene mennünk? Ian nem válaszolt, nem is nézett az asszonyra. Szó nélkül vonszolta maga után, Hart pedig hirtelen kilépett a csónakház árnyékából. Eleanor elengedte Ian kezét. Karszú, szálegyenes alakja megdermedt a kevés fényben, amely a folyóhoz leszűrődött, azután már rohant is Hart felé, szoknyája körülötte hullámzott. Hart tudta, hogy bölcsebb volna az árnyak biztos rejtekében maradnia, de nem tudta megállni, hogy Eleanor elébe ne siessen – négy lépés, öt, hat, hét. S hirtelen ott állt előtte. Hart a karjába kapta, megforgatta. A nyakába temette az arcát, mélyen beszippantotta a jóságát, érezte teste finom melegét. Biztonság. Biztonságban vagyok. Egyszer csak feltörő zokogás rázta meg Hart testét. Eleanor is sírt, Hart arcát két kezébe fogva. Ámultan simogatta a férfi szakállát. – Mi történt, Hart? Mi történt veled? Jóságos ég! Szörnyen festesz.

Eleanor szíve megtelt boldogsággal. Ott volt Hart, épségben, mellette. A virág ugyan elárulta, hogy jól van, de saját kezével kellett érintenie a férfit, hogy el is higgye. Megsimogatta az arcát, furcsa szakállát. Hart annyira más lett, mégis ugyanaz maradt. Szeme most is aranytűzben égett, jóllehet a ruhája durva volt, testét pedig körüllengte a folyó átható szaga. Eleanor átölelte a férjét, és el sem engedte többé. A boldogságtól szinte szóhoz sem jutott.

– El – suttogta Hart. – Édes El. Hart maga felé fordította az arcát, és megcsókolta. A férfi ismerős íze, amely immár Eleanor részévé vált, most kis híján összetörte a szívét. Kibontakozott férje karjából, öklével a mellkasára ütött. – Miért nem üzentél? Halálra izgultam magam, és csak vártam, vártam… Hartnak még volt képe csodálkozni – igazán jellemző. – De hát küldtem magamról életjelet. Tudom, hogy láttad. – Tényleg? Figyeltél engem? – Küldtem valakit, hogy figyeljen meg. – Hát persze. Akkor miért nem hagytad, hogy választ is küldjek? Az egész teret kifaggattam, hogy ki hagyhatta ott a virágot, de senki nem vett észre semmit. Haszontalan társaság! – Erről is hallottam. Nem akartam, hogy a küldöncöm nyomára akadj, vagy akár az enyémre, mert veszélyes lett volna. – Nos, azt talán nem akartad, hogy a küldöncödet bárki is kövesse a rejtekhelyedre. Az én körültekintésemben viszont igazán bízhattál volna! – Úgy értettem, hogy számodra lett volna veszélyes! – vágott vissza Hart szokásos harsány hangján. – Mi történt volna, ha az ellenségeim tudomására jut, hogy életben vagyok, te pedig tartod velem a kapcsolatot? Akár fel is használhattak volna, hogy előcsalogassanak engem a rejtekemből, vagy könnyen lehetséges, hogy erővel próbálták volna meg kiszedni belőled, hol bujkálok. – Sohasem árultalak volna el – bizonygatta Eleanor. – Ha megkínoztak volna, akkor sem. – Az ördögbe is! Nem akartam, hogy megkínozzanak! Eleanor a két kezébe fogta Hart arcát. – Ó, milyen édes tőled! Ian közeledett feléjük, cipője csikorgott a kavicson. – Túlságosan nagy zajt csaptok. Hart megszorította Eleanor kezét. – Igazad van, Ian. Mint mindig. Gyere velem, El! Mutatni akarok neked valamit. – Nem lehetne inkább otthon? Idekinn olyan hideg van. Tudod, most már minden rendben. Fellows felügyelő megtalálta a merénylőket. Végre! Képzeld csak, szerintem odavan Isabella húgáért. Gondoskodnunk kell róla, hogy nyáron mindketten Kilmorganben legyenek… Váratlanul száján érezte Hart erős ujjait, a férfi keze tele volt durva bőrkeményedéssel. – Eleanor, könyörgöm, csak egy pillanatra hallgass, és gyere szépen velem! Meleg lesz, ahová megyünk, ígérem. Eleanor megcsókolta Hart ujjait. – Mit akarsz mutatni nekem? Hart arcán felvillant a jól ismert, kétségbeesett kifejezés. – Nem tudnál kérdezősködés nélkül velem tartani?

– Hmm, amint látom, a nehéz élet fikarcnyit sem enyhített az önteltségeden. Rendben van. Mutasd meg! Utána pedig hazamegyünk. Hart arckifejezése egyszeriben diadalmasra változott. Jóságos ég! Hart elindult felfelé a kavicsos parton, Eleanor derekát karolva. Az asszony élvezettel bújt férje meleg testéhez, erős karjának oltalmazó ölelésébe. Valóban áradt belőle a szó, mert a gyomorszorító félelem elmúlta után képtelen volt visszafogni magát, ám a boldogságtól dalolt a szíve. – Ian – szólt Hart menet közben. – Nézz be arra a hajóra, és mondd meg a tulajdonosának, hogy holnap délelőtt megkapja a pénzét! A híd melletti kocsma szobákat is kiad, mi ketten ott töltjük az éjszakát. Azután üzenj Kilmorganbe, egyelőre titokban, hogy hamarosan hazatérek! Ian bólintott. Ujjait Hart vállába mélyesztette, majd elkocogott Reeve hajója felé, és eltűnt a sötétben. Ian mindent el fog intézni, és nem árulja el őket. A kocsmáros már aludni tért a feleségével, de Eleanor jó néhány koronát nyomott a férfi kezébe. A kocsmáros és az asszony végül kinyitottak egy szobát, megrakták a kályhában a tüzet, azután ágyat húztak, amíg Eleanor a spalettás ablaknál állt, hogy ne legyen láb alatt. Hart fürdőt kért. A kocsmárosné először csupán sötét tekintettel felelt, ám egy újabb koronával később mégis behoztak pár törülközőt és egy fürdőkádat, amelyet fel is töltöttek gőzölgő vízzel. A kocsmáros nem tett fel tapintatlan kérdéseket, de a nejével együtt igencsak furcsa pillantásokat vetett Eleanorra és Hartra, mielőtt magukra hagyták őket. – Azt hiszik, kurtizán vagyok – kuncogott Eleanor. – Milyen mulatságos! Hart levette koszos holmiját. – Érdekel, mit gondolnak? – Nem igazán – válaszolta Eleanor. – Habár örülök, hogy nem ácsorgunk a parton a szélben, fel kell hívnom a figyelmedet, hogy a londoni házad melegebb, és még a kádad is nagyobb. Sőt a fürdőszobádban folyóvíz van! Hart előhalászott egy összehajtott újságot a kabátja zsebéből, és az ágyra dobta. – Ezt akartam mutatni neked. Eleanor rá sem pillantott az újságra. Inkább azt leste, ahogyan Hart lehúzza a nadrágját és az alatta lévő alsóneműt, majd meztelenül a kádba lép. Hart elégedett sóhajjal ereszkedett a forró vízbe. Eleanor tekintete hatalmas, jóképű férjére tapadt, akinek bőre most csuromvizesen csillogott. – Olvasd végig az újságot, El! – kérte Hart. Azzal fogta a szappant, és végigdörzsölte magát. Eleanor pillantása az ágyra siklott. – Már olvastam. A választási hírek vannak benne. – Úgy van. – Hart a kis kád hátának támaszkodott. Fel kellett húznia a térdét, hogy elférjen. – Pontosan erről akartam beszélni veled, El. A koalíció, a választások, a kormány… a világ. Minden ment tovább. – Széttárta a karját, csöpögött róla a víz. – S én még mindig itt vagyok. – Igaz – bólintott Eleanor, aki ismét Hartot bámulta. – Néhány kollégád még arra sem igen szakított időt, hogy meggyászoljon. Eléggé visszataszító.

– Nem erre gondoltam. Amíg a hajón éltem, a világ túlhaladt rajtam. Mindig azt hittem, hogy nélkülem megáll. Minden összeomlik, semmi sem működik tovább, ha nem én irányítom. De tévedtem. Eleanor aggódva nézte Hartot. – És ez tetszik neked? – Igen. – Hart élénken dörzsölte a haját, csak úgy röpködtek a vízcseppek. – Mert miközben távolról szemléltem a világot, egyszerre megértettem. Nincs rá szükség, hogy én irányítsam. Mozgásba hoztam a folyamatot, adtam Flemingnek egy kezdőlökést. Most visszavonulhatok. Sóhajtva a víz alá merült, fehér takaróként zárult össze fölötte a szappanhab. Eleanor sohasem látta még ilyennek Hartot. Teljesen elengedte magát a csöpp kádban, gondtalan volt, a mosolyában valódi derű bujkált. Kinevette önmagát. Jóllehet Hart annak idején is gyakran tréfálkozott és kacagott, amikor régen udvarolt neki, valójában már akkor is meghatározott célok vezérelték. Hart Mackenzie szíve mélyén mindig munkált valamiféle erő, amelytől felszínesen minden pontosan annak látszott – felszínesnek. De most… önmaga volt. – Biztosan jól érzed magad? – kérdezte Eleanor. – Ian mesélte, hogy a robbanásnál beverted a fejedet. Hart hangosan felnevetett. Kívánatos volt vizesen, amint haja nedvesen csillogott, erős végtagjai pedig kilógtak a kádból. S a szakáll is. Először ugyan meghökkentette Eleanort, amikor Hart kilépett a fénybe, ám ajkát simogató puhasága egyáltalán nem volt kellemetlen. – Egész életemben őrült voltam – folytatta Hart. – Megszállott. Előbb gondoskodni akartam az öcséimről, hogy életben maradhassunk, azután a nemzetről is. Sőt, az egész világ gondját magamra vállaltam volna, ha módomban áll. Rettegtem, hogy ha félreállok, ha bármi történik velem, minden tönkremegy. De nem ment, igaz? Csodálatos! Átkozottul kimerült vagyok. – Mi lesz a választásokkal? A pártod győzni fog. Mindenki így gondolja. – Fleming majd vezeti őket. Jól fogja csinálni, nem holmi felfújt arisztokrata, akire senki nem figyel oda. Gladstone felkötheti a gatyáját, ha le akarja győzni. – De ha most visszatérsz, biztosan győzni tudsz. Érzem. – Nem. Én befejeztem. Nevetése megkönnyebbült sóhajba fulladt. Kihunyt szemében az örökösen lobogó, őrült tűz. Ebben a pillanatban Hart csupán hétköznapi ember volt, aki élvezi a forró fürdőt. – Skóciával mi lesz? – kérdezte Eleanor. – S a Végzet Kövének visszaszerzésével? – Ostoba álom. A királynő imádja Skóciát, sohasem fog lemondani róla. A felföldi hatalom és a csinos Károly herceg kora elmúlt, hála az égnek. Skócia ereje egyszer még visszatér, ám ehhez idő kell. Ki akartam erőszakolni a feltámadását, de talán rontottam volna a helyzeten. Gondolj csak az Írországban uralkodó, áldatlan állapotokra! – Hart vizet locsolt a testére, és kilépett a kádból, ahová visszazúdult a víz. – A Végzet Köve egyszer még vissza fog térni Skóciába… valamikor. Érzem a csontjaimban. – Vigyorgott. – De nem most.{1}

Huszonkettedik fejezet

Eleanort ebben a pillanatban a legkevésbé sem érdekelték a választások, sem a Végzet Köve, sem a skót nemzeti büszkeség. Csupán Hartot látta, amint magas, vizes, meztelen teste kilép a fürdőből. A víztől sötétebbnek látszott a haja, a testét és az ágyékát borító szőrzet is. Férfiassága keményen ágaskodott a vágytól, mosolya elárulta, hogy tudja: Eleanornak tetszik, amit lát. Hart mondhatta, hogy a világ megy tovább nélküle is, önteltsége azonban mit sem csökkent. Eleanort elöntötte az aggodalom, a félelem, a remény és a rettegés fergeteges hulláma. Hirtelen elhagyta minden bátorsága. Kezét a szájára szorítva Harthoz rohant, és hevesen átölelte. Hart vizes karjába kapta az asszonyt. Eleanor ruhája átnedvesedett, de nem érdekelte. – Azt hittem, meghaltál – zokogta. – Nem akartam, hogy meghalj. – Fájt minden perc, amelyet nélküled töltöttem, El. Minden átokverte perc. Hart az ágyhoz vitte az asszonyt, és lefeküdt mellé. Vetkőztetni kezdte, gombokat, kapcsokat tépett le a ruhájáról. Eleanor készséggel segített neki, ledobta magáról az utolsó darabokat, alig várva, hogy csupasz testük végre összeérjen. Hart kétségbeesett sóhajjal hatolt belé, azután nem mozdult. Csendben feküdtek együtt a magas ágyon, az arcuk egymás mellett pihent, mialatt Eleanor zokogása csillapodott. – Eleanor – suttogta Hart. – Nagyon szeretlek. – Én is téged. – Eleanor megsimogatta Hart haját. – Gyermekem lesz. A férfi megdöbbent. – Tessék? – Gyermeket várok. Fiú lesz, szinte biztos. A fiad. – Gyermeket vársz? Eleanor bólintott. – Remélem, nem bánod. – Hogy bánom-e? – kiáltotta hangosan Hart Mackenzie, miközben aranyszínű szemébe könnyek szöktek. – Hogy a pokolba bánnám? Szeretlek, El, szeretlek. Azzal felnevetett, és még mélyebbre hatolt. Eleanor átölelte, és együtt nevetett vele, amint Hart vadul szeretni kezdte.

Amikor Eleanor órákkal később felébredt, Hart hason fekve aludt mellette, egy párnát ölelve, békés nyugalomban. Eleanor élvezte a szoba csöndjét, a tűz halk ropogását a kályhában, hogy kettesben lehet férjével egy kis fészekben, a világtól elzárva. Egyedül Ian Mackenzie tudta, hol vannak, és Ian sohasem árulja el senkinek. Vajon tartós lesz ez a béke? – tűnődött Eleanor. Amikor Hart hazatér Kilmorganbe, amikor a világ rájön, hogy mégis él, emlékezni fog Hart a ma éjszakai kijelentésére? Vagy ismét menthetetlenül elnyeli a világ és önnön nagyravágyása?

Nem fogja hagyni. Szép dolog az ambíció, de Hartnak immár családja lesz. Eleanor gondoskodik róla, hogy ezt soha ne felejtse el. Riadtan összerezzent, amikor egy meleg kéz érintését érezte a hasán. Hart kezét látta a pocakján, tekintete az arcát fükészte. Lábát csábítóan Eleanor lábára fonta. – Min töröd a fejed, El? Eleanor arckifejezése megváltozott. – Azon tűnődöm… – Igen, kis csibészem? Min tűnődsz? – Amit Mrs. McGuire emeleti szobájában csináltunk. Emlékszel? Hart mosolya elárulta, hogy nagyon is jól. – Bevésődött az agyamba. Figyeltelek a tükörben. Maga volt a mennyország. Eleanor arca lángolt. – Olyasmit csináltál a High Holborn-i házban is? Hart arcáról egyszeriben lehervadt a mosoly. – Nem. – Hát akkor mit? Hart a hátára fordult, és kimerülten végighúzta kezét az arcán. – El, nem akarok a házról beszélni, sem arról, hogy mit csináltam ott. Kivált nem most. – Most éppen olyan alkalmas, mint máskor. – Akkoriban sokkal fiatalabb voltam. Amikor először ott éltem, még nem ismertelek; amikor másodszor, a veszteség miatt vigasztalódtam. Más ember voltam. – Félreértesz. Nem érdekel, hogy más nőkkel mit műveltél. Egyáltalán nem. Azt viszont tudni akarom, mégis mit tettél. Mik ezek a sötét hajlamok, amelyekre mindenki, téged is beleértve, célozgat? Tudni akarom, egészen pontosan. Amikor a férfi ránézett, Eleanor meglepetten látta, hogy Hart szemében félelem sötétlik. – Nem akarom elmondani neked – felelte. – De hát a részed. Fesztelen, a társadalmi szokásokat megvető ember vagy, és magam sem ragaszkodom a szabályokhoz. Zárkózottan élek, de cseppet sem kötődöm a formaságokhoz. Nem akarok úgy élni veled, hogy közben tudom, a kedvemért megszelídíted a vágyaidat, vagy bármit is gondolsz, hogy tenned kell. Eszedbe se jusson, Hart! Nem félek. – Hiszen éppen azt akarom, hogy ne félj. Ez a lényeg. – Akkor hát áruld el! Ha nem teszed, mindenféle fura dolgokra fogok gondolni, amiket a pletykákból, sustorgásokból és erotikus könyvekbe vetett lopott pillantásokból rakosgatok össze. – Eleanor! – Lovaglópálcáról van szó? Vagy bilincsről? Sokat viccelődnek holmi bilincsekről. Bár sejtelmem sincs, hogy az emberek miért is akarnák megbilincselni egymást. – Eleanor, miről beszélsz?

– Tévedek? – Micsoda élvezet volt újra ugratni Hartot. – Akkor el kell magyaráznod nekem pontosan, hogy eloszlasd ártatlan aggodalmaimat. – Eleanor Ramsay, az a férfi, aki téged ártatlannak hisz, komplett idióta. – Hart körülfogta Eleanor csuklóját. Érintése gyengéd volt, ám ujjai erősen szorították. – Semmi köze a fájdalomhoz vagy a bilincshez – mondta végül. – A bizalomról van szó. Teljes bizalomról. Abszolút megadásról. Eleanor nem tudott szabadulni Hart kezéből. – Megadás? Hart szeme sötéten izzott. – Arra vágyom, hogy a kezembe add magad, bízz bennem, hogy kitalálom és be is teljesítem a vágyaidat. Hogy azt tehessek veled minden kérdés nélkül, amit akarok, és higgy bennem, hogy tudom, mit teszek. A bizalmad jutalma pedig tökéletes gyönyör. – Ó! – csodálkozott Eleanor. – Bármit kérek. – Hart megcsókolta az asszony csuklójának belső oldalát. – Megajándékozol a bizalmaddal, hogy sohasem foglak bántani, hogy egyetlen célom a te élvezeted. Eleanor szíve hevesebben vert. Tökéletes gyönyör. – Ez… érdekesen hangzik. Hart négykézlábra emelkedett Eleanor fölött, a mozdulat teljesen begyakorolt volt, az asszony nem látott semmi erőfeszítést. – Meg tudnád tenni? Rám bíznád magad, átkozott kérdések nélkül? – Egyáltalán nem kérdezhetek? Nem vagyok biztos benne… – Megígérem, hogy először nem leszek szigorú. Hiszen Eleanor Ramsay vagy. Nem állhatod meg kérdezősködés nélkül. – Megpróbálhatom. – Hmm. Nem hiszek neked, de nem is számít. Hart felkelt az ágyról, ismét erőfeszítés nélkül. Matatott a padlón hagyott ruhájával, és előszedte a nyakravalóját. Rögtönzött nyakravaló volt, hosszú, keskeny vászondarab, amelyet a nyakára tekert, hogy védje a torkát a Temze csípős szelétől. A vászon két végét a kezére tekerte, majd visszament az ágyhoz. Eleanor ott térdelt, várta a férjét, egyszerre izgatottan és aggódva. Hart visszamászott az óriási ágyra, feje majdnem a gerendát érte, amint Eleanor mögé térdelt. – Add ide mindkét kezed! Eleanor máris kérdezni akarta, hogy miért, de Hart gyengéden megharapta az arcát. – Ne kérdezz! Csak add ide a kezed! Eleanor engedelmeskedett. Hart gyorsan körültekerte az asszony felsőtestén a vásznat, a keble alatt bonyolultan megcsavarta, majd fogta két csuklóját is, és a vászoncsík végével összekötözte őket. Eleanor gúzsba kötött kezét felfelé húzta, gyengéden, de határozottan.

– Ezzel kezdjük. – Hart az asszony füléhez érintette az orrát. – Nem foglak bántani. Hiszel nekem? – Én… Újabb apró harapás, ezúttal az asszony vállán. – Azt kérdeztem, hiszel nekem? – Igen – suttogta Eleanor. Megadás. Hát erre vágyott Hart Mackenzie, értette meg Eleanor végre. Hogy mások megadják magukat neki, hogy uralkodhasson rajtuk. Nem büntetni akarta őket, nem pusztán a maga szabályai szerint kívánt játszani, hanem a mások érdekében cselekedett, mert gondoskodni akart róluk. Akik ezt nem értették meg, azok darabokra zúzták magukat Harton. – Igen – ismételte. Eleanornak nem volt természete, hogy bárkinek is megadja magát, de Hart, kemény testével a háta mögött, kezét szorító ujjaival, megnyitotta a szívét, megnyitotta a testét. Teljességgel Hartnak adta magát. – Igen – ismételte harmadszorra is. Hart még mindig mögötte térdelt, és ismét erőfeszítés nélkül felfelé húzta Eleanort, hogy az asszony az ölében térdelt, térde szétnyílt, és Hart combja Eleanor lába közé csúszott. Az asszony megnyílt a férfi előtt, akinek ölelő teste ellazította és melegen tartotta. Hart fél karjával átfogta Eleanort, a másikkal továbbra is összekötözött csuklóját tartotta. Kiszolgáltatottá vált a férfi számára. Sebezhető lett. Hart teste sziklaként magasodott mögötte. Csak úgy tudott volna elmenekülni, ha átmászik az ágyon, de a férfi fogva tartotta gúzsba kötött kezét. Eleanornak pánikba kellett volna esnie, küzdenie kellett volna… de tudta, hogy Hart nem fogja bántani. Ha ezt holmi idegen teszi vele, az maga lett volna az iszonyat. Ám Hartot ismerte, megosztotta vele az ágyát, a férfi karjában ébredt, hozzásimulva aludt. Látta az arcát álmában ellágyulni, látta őt a gyermekét siratni. Szenvedély és gyönyör. Hart Mackenzie csupán ezt tartogatta számára, nem félelmet és fájdalmat. Megadás. Eleanor felsóhajtott, és ellazulva dőlt hátra Hart karjában, akinek vastag férfiassága egyenesen beléhatolt. Színtiszta gyönyört érzett ott, ahol összeforrtak. Semmi feszesség, semmi fájdalom, csak Hart, amint határozottan besiklik. Eleanor felnyögött. – Igen, ez az – suttogta Hart. – Érted már? – Hart. – Csitt!

Hart megsimogatta az asszony haját, Eleanor pedig testén érezte férje ajkát és szakálla izgatóan új érintését. Összekötözött csuklójával nem csinált semmit, csak tartotta, így hát az asszony keze a kebléhez szorult. Hart mögötte ült és körülfogta. Eleanor ajkáról újabb kiáltás szakadt fel. Hart, akit szintén nem hagyott közömbösen, amit művelt, halk nyögéssel válaszolt. – Édes El. Milyen érzés? – Csodálatos. Csodálatos vagy. Jaj, Hart, nem bírom! – De igen. – Hart az asszony fülét nyalogatta, szakálla finoman csiklandozta. – Kibírod, skót szépségem. Erős vagy, mint az ősöd, aki lelökte az angol katonát a tetőről. Eleanor felnevetett, és az apró mozdulattól édes gyönyör áradt szét a testében. Hart még a tréfáival is igyekezett a legfinomabb érzéseket kihozni belőle. Szenvedély és gyönyör, testük forrón összesimult. Hart sokáig tartotta így Eleanort, alig mozdult. Egyszerűen csak betöltötte, megadta az asszonynak az örömöt, hogy benne van, hogy eggyé váltak. Hart ajka Eleanor fülét cirógatta. – Többet szeretnél? – Igen. Igen, kérlek, Hart! Eleanor hallotta, hogy szinte könyörög, de nem tudott uralkodni magán. Hart boldogan kuncogott, testének vibrálása csodálatos volt. Eleanor azon kapta magát, hogy négykézláb ringatózik, miközben Hart egy pillanatra sem csúszott ki belőle. Körülfogta karjával és lábával, annyira lazítva csak meg a nyakravalót, hogy Eleanor meg tudjon támaszkodni az ágyon. Erősen tartotta, nem hagyta leesni, és nem is engedte el. Testük csúszós lett az izzadságtól, Eleanor keble között az aláhulló izzadságcseppeket felfogta a nyakravaló. Ahol Hart egybeforrt vele, csupán forróságot érzett. – Édes El – hörögte Hart. – Ne hagyj el soha többé! Érted? Szükségem van rád. Eleanor a fejét rázta. – Nem megyek sehová. Maradok. Örökre. Örökre, Hart. – Nem is engedlek el. Sem a Fenian, sem az ostoba büszkeségem, sem a múltam nem állhat többé kettőnk közé. Befejeztem. Eleanor nem értette pontosan, Hart miről beszél, de élvezte, ahogy szavai végigfutnak a testén. – Jó. Jó. – Te és én, El. Mi ketten egymásnak születtünk. A világ pedig csinálhat, amit akar. – Igen, Hart. Igen. – El, édes gyönyörűségem. Maradj velem örökké! – Igen. Jaj, Hart! Szeretlek. Észre sem vette, hogy Hart megmozdította, ám Eleanor hirtelen hason találta magát. Hart úgy helyezte el a kezét, hogy az asszony elé nyúlt. Eleanoron feküdt, teste egész súlya és hossza

ránehezedett, de közben sem váltak szét… Eleanor már alig bírta elviselni, ugyanakkor betelni sem tudott vele. Hartnak rögtön abba kell hagynia – nem, sosem szabad abbahagynia. Hart szavai hörgéssé torzultak. Szerelmes mozdulatai nyomán Eleanor az alatta lévő takaróhoz dörzsölődött, amitől egészen megvadult. Csapdában feküdt a férfi alatt, ám Hart tüzes teste a belsejében a hatalommal töltötte el Eleanort. Úgy érezte, bármit képes megtenni, mert Hart megosztotta vele az erejét. A gyönyör továbbra is tartott, Hart pedig végre átadta magát a csúcs pillanatának. Megborzongott, a bőre nyirkos volt, testének melege átjárta az asszonyt. – Édes El – mondta, miközben az asszonyt csókolgatta. – Édes, huncut, skót asszonykám. Kicsúszott belőle, átfordította Eleanort, majd elnyújtózott rajta, és kioldozta a kezét. – Jól vagy? Eleanor kifulladva bólintott. – Csodálatosan, drága Hart. Ez… – elvigyorodott. – Csodálatos volt. Hart letekerte Eleanor kezéről a vászoncsíkot, és hagyta az ágyra hullni. A fejét az asszonyé mellé fektette a párnára. – Köszönöm. Csodálatos gyönyörben részesítette Eleanort, és még Hart hálálkodott neki? – Mégis mit köszönsz? – A bizalmad ajándékát. Eleanor vállat vont, közönyt színlelt. – Nem is vagy olyan ügyetlen. Hart szemébe visszatért a bűnös csillogás. – Tényleg? Jobban kell igyekeznem, hogy meggyőzzelek. Eleanor megérintette a vászoncsíkot. – Ilyesmit szeretsz csinálni? – Részben. – Több is van? Hart széles mosolyára forró borzongás futott végig Eleanor testén. – Még sokkal több, El. Sokkal több. – És mindenre megtanítasz? Hart szeme felcsillant, amikor belegondolt. Forró, szerelmes csókot nyomott Eleanor szájára. – Igen. Az előbbit újabb jóleső borzongás követte, Eleanor izgalma egyre fokozódott. – Már alig várom. Hart egyszerre elkomorodott. – Amikor azt hittem, elveszítettelek… Amikor nem láttam mást, csak a robbanást, és ahogy eltűnsz mögötte… A férfi egész testében remegett. Eleanor két kezébe fogta Hart arcát, hüvelykujjával simogatta a puha szakállat, amelyet kezdett megkedvelni. – Ne is gondolj rá! Mindketten túléltük. Hála Iannek.

– Ian, igen. Szörnyű dolgokat élt át, és megérdemli… a boldogságot. – Ne aggódj! Most már boldog. Ian, Beth és a gyerekeik. Sohasem láttam ilyen boldognak. – Tudom. Hála az égnek Bethért. – Hart elkapta és megcsókolta Eleanor csuklóját. – S hála az égnek érted. Szeretlek, El. Sosem leszek képes elmagyarázni, hogy mennyire. Hart egész szíve ott csengett a hangjában. Csak akkor használta ezt a rekedtes hangot, amikor eluralkodtak rajta az érzései. Ez olyan ritkán fordult elő, hogy Eleanor nagy becsben tartott minden pillanatot. – Én is szeretlek, Hart. Mindörökké. Hart bólintott. – Mindörökké, El. – Megkönnyebbülten felsóhajtott, remegés futott végig a testén, amint elnyújtózott a felesége mellett. Magukra húzott egy viharvert takarót, Eleanor pedig hozzábújt a kényelmes fészekben. A szobára békés csend borult. – Remélem, tényleg boldog vagy, Ian – mormogta Hart. – Tessék? – pattant ki Eleanor szeme. Amikor Hart nem válaszolt, oldalba bökte. – Mit mondtál? Hart kuncogott, a maga idegesítő módján. – Semmit. Aludj csak! Eleanor még egyszer megcsókolta a férjét, és szófogadóan elaludt.

Hart nyugodtan feküdt a szoba csendjében, figyelte az alvó Eleanort, gondolatai azon jártak, ami az imént történt. Eleanor édes engedékenységgel adta meg magát, és Hart felbecsülhetetlen örömöt élt át. Ketten eggyé váltak, teljes egésszé. Hart soha, senkivel nem érzett ilyesmit. Hart egyedül járta az útját, azért akart másokon uralkodni, nehogy magányosságát felhasználják ellene. Eleanor az imént meglepetten és élvezettel mosolygott fel rá, teljes bizalommal. Nem önmaga kedvéért kereste az önfeledt gyönyört, hanem mert hitt benne, hogy Hart irányítani és oltalmazni fogja közös utazásuk során. Ahogy most az asszony komoly arcát nézte, amelyen egy hajfürt kígyózott, Hart tudta, hogy végre békére talált. Korlátozás nélkül szabadjára engedte sötét vágyait, félelem nélkül. Mert Eleanor ott volt, hogy irányítsa. Eleanor segítségével sötét vágyai beteljesültek abban az örömben, amely mindig is a céljuk volt. Hart nem kereste többé kétségbeesetten a bénító gyönyört, csak hogy felejtsen, és nem vette kezébe az irányítást, csak hogy emlékeztessen mindenkit, önmagát is beleértve, ki az úr a házban. Hart őszintén szeretett egy asszonyt, és megmutatta neki, milyen lehet az igazi öröm. Hart szerelemmel szerette Eleanort. A csatorna poklából a hajó purgatóriumába került, ahol szemtől szemben találta magát a felismeréssel, hogy mi a legfontosabb az életében. Nem a hatalom, a pénz vagy a birtoklás, sőt nem is az uralomvágy. Hanem Eleanor.

Emlékezett, hogy az asszonyhoz fűződő emlékek, még ha tökéletesen nem is tudta megformálni őket, tartották életben a csatorna mélyén. Amint a sötétből szabadulva magához tért, első gondolata Eleanor volt. Minden, ami számított, Eleanor volt és immár a gyermek, akit a szíve alatt hord. Kezét az asszony meleg hasára fektette. Eleanor meg sem mozdult, mélyen aludt. Hart teste ellazult, és asszonya meleg testéhez bújva mély álomba merült.

Hart Mackenzie visszatérését sokan bosszankodva, mások megkönnyebbülten fogadták. Anglia a másnap reggeli újságokból értesült Hart megmeneküléséről, az emberek a fejüket rázták. Tébolyodott egy család – mondogatták. Reeve megkapta a pénzét, még többet is, mint amennyiről álmodott. Olyan sokat, hogy úgy döntött, elhagyja Londont, és egy vidéki házba költözik a családjával a déli parton. Kilmorganben Hart hatalmas öröm és erőteljes korholás közepette találkozott újra a családjával. A hölgyek voltak a legrosszabbak. Hart alig tudott elmenekülni a gondoskodásuk elől, végső megoldásként horgászni ment Iannel. David Fleming egy nap azzal a céllal érkezett Kilmorganbe, hogy Hart ismét kezébe vegye a gyeplőt. Nem tudnak veszíteni, hajtogatta Fleming. A nép kész Hart tenyeréből enni, azt tesz velük, amit csak akar. Amit mindig is akart. – Csak rajtad áll, öregem – dőlt hátra David a karosszékében, egyik kezében szivart, a másikban a flaskáját tartva. – Én szívesen félreállok. Jobban is szeretném. Mit akarsz tenni? Hart tekintete végigsiklott a Mackenzie ősökön hatalmas dolgozószobája falán, a Vén Malcolm Mackenzie portréjától, akinek megvető vigyora láttán Istenhez fohászkodtak az angolok, a saját apjáig, aki dühös tekintetet meresztett minden egyes látogatóra.. Hart apja szemébe nézett a szakáll fölött, megfigyelte a gonosz villanást, amelyet a festőnek sikerült megörökítenie. Olyan ember tekintete volt, aki meg akarta öletni a saját fiát. Amikor azonban Hart most a képre nézett, a festett szem nem volt több, csupán festék. Az öreg herceg megszűnt létezni. Hart az íróasztalra fektette két tenyerét, és lehunyta a szemét. Legyőztelek. Többé nem kell bizonyítanom neked, hogy nem vagyok gyenge. Odafenn, a hálószobában Eleanor kiscipőt kötögetett. Hart kinyitotta a szemét. – Nem – válaszolta végül. David kezében megállt a flaska, félúton a szája felé. – Mit mondtál? – Nemet mondtam. Visszavonulok. Te vezeted győzelemre a pártot. David elsápadt. – De hát szükségem van rád. Szükségünk van rád.

– Nincs. Egyben tartottad a koalíciót, amikor úgy tűnt, hogy meghaltam. Nem lettél volna képes rá, ha én vagyok az egyetlen, aki összetartja a pártot. Nagyon várom azokat az estéket, amikor majd együtt iszogatunk, és meghallgatom miniszterelnöki történeteidet. Továbbra is támogatom a pártot, és tanácsot is szívesen adok, ha szükséges. De már nem vágyom a miniszterelnöki posztra. David döbbenten bámult Hartra. – Szórakozol velem. Hart hátradőlt, beszívta a nyitott ablakon beáradó, hűs, skót levegőt. – A halak harapnak a domb tövében hömpölygő folyóban. A Mackenzie szeszfőzdének szüksége van a segítségemre. Ian szépen boldogul, de nem teszi bele szívét a világ legfinomabb italának készítésébe. Én veszem át az irányítást, amíg az öcsém inkább a könyvelést élvezi. Nem akarom többé az egész világot irányítani, csakis a saját életemet. Ezt eddig elhanyagoltam. – Látom, igazi skót földbirtokos lesz belőled, aki erős csizmában, sétabottal járja a birtokát. Ismerlek, Mackenzie. Hamarosan rá fogsz unni. – Kétlem. A feleségem gyermeket vár, és a fiam életének egyetlen pillanatát sem szeretném elmulasztani. – Eleanor várandós? – ámuldozott David. – Magasságos ég! Elment az esze? – Még nem. – Hart kényelmesen körülnézett a szobában, amely nem tudta megfélemlíteni többé. Talán hagyja, hogy Eleanor leszedje a sok átkozott képet, és átrendezze a helyiséget. David nevetett, de közben a fejét csóválta. – Hát jó. Nagyok lehettünk volna együtt, Mackenzie. Add át Eleanornak a jókívánságaimat. S az együttérzésemet. – Úgy lesz. Most pedig kifelé! Kettesben akarok maradni a feleségemmel. David kuncogott. Nagyot húzott az italából, azután zsebre vágta a flaskát. – Nem tudlak hibáztatni, öregem. Egy csöppet sem. – David még egyszer kezet szorított Harttal, a vállára csapott, majd végre elment. Hart felállt. Apja arcképéhez sétált, annak a portrénak a másolatához, amelyik a nagy lépcsőházban függött. Az volt a hagyomány, hogy mindig a jelenlegi herceg képe függött az első lépcsőfordulóban, az előzőé a másodikban, és így tovább felfelé. Amikor Beth beköltözött Iannel, az asszony azt tanácsolta, hogy az összes képet – Hartét is beleértve – vigyék fel a padlásra. Hart akkor úgy gondolta, Bethnek nincs igaza, de most egyetértett vele. Kilmorganben gyökeres változások következnek. Felnézett gyűlölt apjára, Kilmorgan fenséges hercegére, Daniel Fergus Mackenzie-re. S megtorpant. Odakinn eloszlottak a felhők, és egy napsugár éppen úgy esett az arcképre, hogy Hart meglátott valamit rajta, amit az íróasztaltól nem látott. Hart először csak bámulta. Azután nevetésben tört ki. Kacagva húzta meg a csengőzsinórt, és amikor belépett egy szolga, Eleanorért küldte. Eleanor az íróasztalánál ülve találta Hartot, a székén hintázva, csizmás lába az asztalon pihent. Skót szoknyája felcsúszott, kilátszott alóla izmos combja. Arcán elégedett vigyor ült.

– Eleanor – mutatott a képre. – Ez a te műved? Eleanor megfordult, hogy lássa, mire mutat a férje. – Igen – felelte. – Az enyém. – Ez egy igen értékes festmény. – Van még egy képed ettől a festőtől a lépcsőházban. Nem is szólva a londoni Manet-ról. – Miért tetted? Eleanor felnézett az öreg hercegre. Harttal együtt bejöttek ide, amikor néhány napja visszatértek Kilmorganbe, és látta, hogy Hart összerezzen annak a szempárnak a tekintetétől. Kicsivel később Eleanor felment, hozott egy ceruzát, azután felállt egy székre, és dühében kárt tett a képben. Az öreg hercegnek most ördögszarva és kerek pápaszeme volt. Hart szeretettel mosolygott az asszonyra. – Ki vele! Mondj el mindent, El! Eleanor összekulcsolta a kezét. – Nagyon haragudtam. Mindig attól féltél, hogy olyan ember leszel, mint az apád, és erről csakis ő tehetett. De egy csöppet sem hasonlítasz rá. Indulatos vagy, az igaz, ugyanakkor nagylelkű, erős és gondoskodó is. Rendkívül gondoskodó. Apádról egyiket sem lehetett elmondani. Ráuntam, hogy folyton felzaklat téged. – Hartra pillantott, aki összekulcsolta tarkóján a kezét. Szakállát leborotválta, ismét a simára borotvált, kemény vonású férje volt, de Eleanor arra gondolt, talán rábeszéli, hogy növesszen újra szakállt. Szerette érezni puha érintését a testén, amikor Hart csókolta. Bátran folytatta. – Mindig úgy véltem, hogy jobban hasonlítasz az ükapádra, Vén Malcolmra. Félelmetes ember lehetett, de a szíve hölgye szerette. Olvastam az asszony naplóját, remekül jellemezte a férjét. Rád emlékeztet, amiket írt róla. Hart elgondolkodott. – Vén Malcolm? Azt hittem, gátlástalan gazember volt. – Hibáztatod? Négy fivére és az apja elesett Cullodennél. Szegény ember. Legalább rátalált Maryre, és megszöktek. Nagyon romantikus. – Akkoriban a Mackenzie férfiak romantikusak voltak. – Most is azok. Hart olyan fegyelmezetten állt fel a székéből, ahogyan mindent csinált. – Valóban? – Szerintem igen. – Eleanor most azokra az izgalmas játékokra gondolt, amelyekre férje az utóbbi napokban tanította az ágyban, amelyektől pirult, de már a gondolatukra is örömteli borzongás futott végig a testén. Hart kétségkívül számos egzotikus fortélyt ismert, de türelmes volt, sohasem siettette Eleanort, mindig megbizonyosodott, hogy nem fél, mielőtt folytatták a játékot. Nagy csibész volt, de csupa szív, és immár teljesen Eleanorhoz tartozott. Kezét Hart tenyerébe csúsztatta, és finoman megszorította a kezét. – Hát persze, hogy romantikus vagy. Lám, milyen elégedettséggel tölt el fivéreid boldog házassága is. – Tényleg elégedett vagyok. – Hart csüggedten felsóhajtott. – De most itt az egész átkozott banda. Ebben a házban egy csöpp nyugalmunk sem lehet. – Horgászni mentek – suttogta Eleanor. – A gyerekekkel. Egy darabig nem jönnek haza. Talán mutathatnál még valamit a… nem szokványos szenvedélyeidből.

– Mmm. – Hart végighúzta kezét az asszony két karján, hüvelykujja az asszony csuklójának puha belső felén állapodott meg. – Akad néhány új játékszerem. Csak a kedvedért szereztem be őket. Eleanor szíve hevesebben vert. – Igazán? – Nincs több rögtönzött kötelék. Most már valódi köteleim vannak. – Tényleg? Csodás. Alig várom, hogy gúzsba kötve lássalak. Hart csodálkozva nézett az asszonyra. – Tessék? Eleanor kis híján elnevette magát. – Tényleg. Az én csinos, jóképű skót hercegem, talán csak a szoknyájában, összekötött csuklóval, amint vágyakozva vár rám? Hart először döbbenten bámult, azután arcán felsejlett a jól ismert, bűnös mosoly. – Merész kis csibész. Jól megtanultad a leckét. – Azt hiszem, jó téma volna egy fényképhez. Nem gondolod? Hart kinyitotta a száját, hogy válaszoljon. Azután mégis becsukta. Végül felmordult. A csinos, jóképű skót herceg magához rántotta feleségét, és úgy szájon csókolta, hogy az asszony alig kapott levegőt. – Édes Eleanor – súgta. – Szeretlek. – Én is téged, Hart Mackenzie. Hart ismét vigyorgott. – Tudhatnád, micsoda vakmerőség engem provokálni. Mert akkor én is provokállak téged. – Remélem is – válaszolta Eleanor. Hart újra felmordult, majd a karjába kapta Eleanort, egy jól irányzott rúgással belökte az ajtót, és kirohant vele a szobából.

Utószó Hartnak nem állt szándékában még több hivatalos portrét készíttetni magáról, ám Eleanor ragaszkodott hozzá. – Nem csak rólad – érvelt az asszony. – Az egész családról. Így hát egy szép napon, amikor Hart szívesebben horgászott volna Iannel, kivonult a teraszra fivéreivel és a családjukkal, hogy sorra lefényképezzék őket. A fényképész, aki külön Edinburghból érkezett az alkalomra, előkészítette a gépet, az állványt és a lemezeket. Először Cameron Mackenzie családjáról készült kép, csak mert Cameron terelte össze leggyorsabban a csapatát. Cameron egy széken ült, Ainsley a jobbján állt, keze a férje vállán pihent. Daniel apja balján, és az immár kétéves Gavina Cameron ölében foglalt helyet. A kislány nyáladzott, mire Cameron sietve megtörölte zsebkendőjével a száját, mielőtt a gép elsült. Utánuk Ian és Beth következett. Ian ült a székben, skót szoknyája szépen elrendezve a térdén. Beth fenségesen állt mellette, Mackenzie-tartanból készült ruhában. A karjában Belle, a hároméves Jamie pedig Ian ölében pihent. A fényképen Ian nem a kamerába nézett, hanem a feleségére, arca ellágyult a boldogságtól. Beth lenézett a párjára, aki az asszony kezét fogta. Nagyon szép kép lett.

Ian és Beth levitték a gyermekeiket a gyepre játszani, amíg Mac végre a helyére terelte a csapatát. Mac elfoglalta a családfő helyét a széken, balján a hatéves Aimee, jobb vállánál Isabella állt. A már hároméves Eileen anyja szoknyájának dőlt, és a kezét fogta. A kétéves Robert skót viseletben ült az apja ölében. A képen mindannyian nevettek. A nap megcsillant Isabella haján és finom mosolyán, Mac azonban teli szájjal nevetett. – Papa – korholta Aimee. – Elrontod. Készült még egy, méltóságteljesebb kép, de a mosoly most is minden arcon ott bujkált. Eleanor a karjában ringatta kisfiát, Hart Alec Graham Mackenzie-t, Hart pedig így szólt: – Ebből elég volt. Fejezzük be végre! Mac elterelte három csemetéjét, Eileen sikongatva szaladt unokafivére, Jamie után. Aimee a nyomába sietett, mert kinevezte magát a szertelen Eileen őrzőjévé. Hart leült a székre, és Alec babáért nyúlt. A kisfiún még hosszú, lányos ingecske volt, de Eleanor Mackenzie-kockás szalagot kötött vaskos dereka köré. Az asszony Hart jobbján állt, Lord Ramsay pedig, aki most Alec nagyapónak hívta magát, Hart balján helyezkedett el. Hart felemelte a fejét, és egyenesen a fényképezőgépbe nézett. Elképzelte, hogy fog kinézni a kész fénykép: középen a családfő, egyenes tartással, gőgösen; Lord Ramsay szinte komikusan ünnepélyesen; Eleanor gyönyörűségesen, arcán derűs jóindulattal; végül Alec baba Hart ölében, körülötte édesapja kezével. Alec. A csodálatos gyermek, akivel Eleanor ajándékozta meg egy hideg, decemberi éjszakán, Hart életének egyik leghosszabb éjszakáján. Ian itallal próbálta nyugtatni, de Hart állandóan felalá járkált, és izzadva rettegett, hogy újra át kell élnie az éjszakát, amikor Sarah meghalt, azután azt a napot, amikor Graham is követte. Eleanor azonban erősnek bizonyult, életben maradt, és a kis Alec hangos sírással köszöntötte az apját. Hart felemelte a fiát, aki elfért a két tenyerében, és olyan boldogsággal teli megkönnyebbülést érzett, hogy záporoztak a könnyei. Hart arra az éjszakára gondolt most, amint lenézett Alecre. A kicsi felnézett az apjára, tekintete rezzenéstelen volt. Nem egészen félévesen Alec már elsajátította a híres Mackenzie-tekintetet. – Szépen viselkedj! – figyelmeztette Hart. Alec imádta Hart mennydörgő hangját. Most is boldogan ellágyult a tekintete. Apjára mosolygott, és felnyújtotta a kezét, hogy megérintse az arcát. A fényképezőgép megörökítette a pillanatot, amint apa és fia összenéz, az apró kéz Hart állán, a férfi pedig Alecre nevet. Hart csináltatott még egy képet, egy merev és méltóságteljes portrét, ahogyan illett. Ám Eleanornak örökre az első maradt a legkedvesebb. Bekereteztette, és a főhelyre akasztotta a család magánszalonjában. A fényképezős délután még nem ért véget. Eleanor ragaszkodott hozzá, hogy az egész családról is készüljön kép: Hart, Cameron, Mac, Ian és minden egyes családtag, meg persze az összes – az ég áldja őket – kutya.

Egy sorban állt a négy Mackenzie fivér, Ainsley és Daniel, Eleanor és Lord Ramsay, Beth és Isabella, a hét gyerek és az öt kutya körülöttük csoportosult. A kép nehezen készült el, mert miután a kicsiket leültették előre, a kétéves Robert úgy gondolta, hogy jobban érdekli a pillangó, amely leszállt egy virágra a terasz szélén. Ruby és McNab is Robert után loholt. Az okos Ben két mancsa közé fektette busa fejét, és elszunnyadt a napon, horkolása hangosabb volt a gyerekricsajnál is. Aimee futott Robert után, Jamie meg akarta nézni, mi történik, Gavina pedig követelte, hogy tegyék le, mert mászni akar, vagy legalábbis játszani a kutyákkal. Daniel nekiiramodott, hosszú karjával felnyalábolta a tiltakozó Jamie-t és Robertet, majd visszacipelte őket a teraszra. A kutyák követték. Sok veszekedés és rábeszélés következett. A zűrzavarban Hart megszorította Eleanor kezét, és a füléhez hajholt. – Ajándékot vettem neked. Eleanor szeme felcsillant. – Imádom az ajándékokat. Mi az? – Meglepetés, kis csibész. Várnod kell. Ez a büntetésed, amiért végig kell szenvednem ezt a fényképezős tortúrát. Eleanor Hart kezébe nyomta Alecet, gyorsan megfordult, és úgy terelte a többieket a helyükre, ahogyan csak ő volt képes. Végül mindenki összeállt, és a fényképész azt mondta: – Senki ne mozduljon! És… kész. A tizenhét fős Mackenzie család és az öt kutya nagyméretű portréját bekereteztették, és a Kilmorgan kastély előcsarnokának falára akasztották. Persze csak később. A gyerekek most, hogy már nem kellett nyugton maradniuk, sivalkodva futottak szét a kertbe, és valamiféle szabályok nélküli fogócskát játszottak. Mac és Daniel utánuk vetették magukat, nehogy baleset érje őket a zűrzavarban. A hölgyek teát szolgáltak fel, és csevegtek. Csevegtek és csevegtek. Cameron, Ian és Hart összenéztek, bevonultak a házba, azután levetették az ünneplőjüket, és előszedték a horgászbotokat. Úgy alakult, hogy Hart csak késő éjszaka tudta átadni az ajándékát Eleanornak, ami nagyon is megfelelt neki. Eleanor selyemköntösben nyitotta ki a szögletes dobozt. Abban a hálószobában voltak, amelyet akkor jelöltek ki Eleanornak, amikor Hart felesége lett, és amelyet Hart közös hálószobájuknak tekintett. Nem akart már abban a mauzóleumszerű szobában aludni, amikor boldogan összebújhatott Eleanorral ebben a barátságos fészekben. – Jaj, Hart, ez nagyszerű! Egy kis fényképezőgép rejlett a dobozban, olyan kicsi, hogy elfért Eleanor kezében. Körbeforgatta, megvizsgálta a lencsét, a bőrtokot, a rézsínt, amelybe bele lehetett csúsztatni hátul a lemezeket. – Azt mondtad, hogy tetszenek a kézi fényképezőgépek. – De ez annyira pici – mosolygott rajta Eleanor. – Milyen ügyes kis masina! A zsebemben is hordhatom.

– Van egy csomag lemez a mögötted lévő asztal fiókjában. Eleanor odament, és elővette a dobozt. Kihúzott belőle egy lemezt, és gyorsan rájött, hogyan csúsztathatja kis gépe hátsó részébe. – És most – mondta – vajon mit fényképezhetnék le? Csillogó szemmel mosolygott Hartra. Hart kioldotta, majd ledobta magáról a köntösét. – Gondolkodjunk! Eleanor nevetett. – Ne mozdulj! Hart kihúzta magát, és a lehető legszigorúbb ábrázatával meredt a kamerába – egy Mackenzie, teljes méltóságában. Csak éppenséggel anyaszült meztelenül. Eleanor egymás után készítette a képeket, amíg Hart el nem vette tőle a gépet. – Most te következel. Eleanor még nem rótta le a tartozását. Nem hagyta magát fényképezni, amíg Alecet várta, bármennyit mondogatta is Hart, hogy sosem volt még ilyen szép. Csak nézett a férjére, ahogy a nők azokra a férfiakra szoktak, akiket reménytelen esetnek tartanak. Később pedig sok volt a dolguk – Aleckel, a birtokkal, Hart és Ian munkájával a szeszfőzdében, a mulatságokkal és a bálokkal, amelyeket Hart változatlanul megrendezett hercegként és pártjának lelkes támogatójaként. Nem számított, hogy a párt közben megbukott, és Gladstone visszatért a hatalomba. David Fleming megesküdött, hogy folytatja a harcot. – Nem biztos, hogy menni fog – mondta Eleanor. – Tudod, mennyire szégyenlős vagyok. Hart letette a gépet, majd odament Eleanorhoz, és szétnyitotta a köntösét. Eleanor elhessegette, egyedül gombolta ki a hálóingét, amelyet alatta viselt. Hart hátrébb lépve várta, amíg Eleanor teste feltárul előtte. Az asszony csípője kicsit kikerekedett Alec születése után, a keble teltebb lett. A haja vörösarany zuhatagként borult a hátára, kék szeme tüneményesen csillogott. Apró szeplők borították az arcát, a homlokát, a mellkasát, de még a keblét is. Gyönyörű volt. Hart elkészítette róla az első képet, deréktól felfelé: Eleanor, amint sűrű haja a keblére omlik. Azután Eleanor az oldalán fekszik az ágyon, ravaszul eltakarja magát a combjával, kezével pedig elfedi meztelen keblét. Az asszony szemérmes meztelensége még gyönyörűbb volt, mintha Eleanor teljesen kitárulkozott volna Hart előtt. Hart lehajolt, hogy megcsókolja. Azután végigcsókolta meztelen oldalát, és végül meg is feledkezett a fényképezőgépről. A matracra hullott, miközben Hart gyengéden a hátára fordította Eleanort, és fölébe kerekedett, teste körülfogta az asszonyét. Ide tartozott. Múltjának, hibáinak, dührohamainak, nyomorúságának kísértetei örökre elhagyták. Hart Eleanor szemébe nézett, maga körül érezte a karját, és tudta, hogy végre hazatalált.

A szerző megjegyzése Az 1880-as évek Angliájának egyik legvitatottabb kérdése az ír önrendelkezés, vagyis „Home Rule” ügye volt. Akadtak olyanok, mint William Gladstone – abban az időben volt a miniszterelnök, amikor a Mackenzie-sorozat játszódik –, akik némi függetlenséget akartak volna adni Írországnak Angliától. Gladstone 1885-ben kezdett kampányolni a Home Rule törvénytervezetért, amely megengedte volna, hogy Dublinban önálló parlamentet állítsanak fel az ír belügyek intézésére, noha az változatlanul az angol uralomnak lett volna felelős. A kérdés kényes volt, Gladstone-nak sok ellenfele volt, köztük a királynő is. Gladstone ideiglenes veresége után 1886-ban tért vissza a hatalomba, és az alsóházzal sikerült elfogadtatnia a Home Rule törvényt, a Lordok Házában viszont vereséget szenvedett. A tervezetet 1889-ben ismét szavazásra terjesztették fel; az alsóház ismét megszavazta, a lordok háza pedig újfent elutasította. Kölcsönvettem Gladstone ír önrendelkezésért folytatott harcát ehhez a történethez, és néhány évvel előbbre helyeztem az időben. Hart, aki nem szereti az angolokat, szeretné bevezetni Írországban a Home Rule-t, de a saját változatát, nem Gladstone-ét. Hart Írország teljes függetlenségét tűzi ki célul Angliától, majd a győzelem után, ugyanezt Skóciának is ki akarja vívni. Hartnak az a terve, hogy szavazókat csábítsanak el mind Gladstone liberálisaitól, mind a Tory-párttól, azután bizalmatlansági szavazással megbuktassák Gladstone-t, és egy koalícióval átvegyék a hatalmat. Gladstone négyszer szolgálta miniszterelnökként az országot, utoljára 1894-ben vonult vissza a hivatalából.

A könyv elektronikus változatának kiadója Kossuth Kiadó zRt. www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Kossuth Kiadó zRt. igazgatója.

Az e-könyv létrehozásában közreműködött: Katona Zoltán, Pekó Zsolt Projektvezető: Földes László

A kiadás alapja Jennifer Ashley: The Duke’s Perfect Wife

Szerkesztette: Robin Edina

Kiadói programvezető: Tímár Rita

Borítóterv: Kiss Áron

A magyar kiadás a The Berkley Publishing Group, a member of Penguin Group (USA) Inc. hozzájárulásával jelent meg.

ISBN 978-963-09-7710-4

© Jennifer Ashley 2011 © Kossuth Kiadó 2013 © Hungarian translation Gálvölgyi Judit 2013

Minden jog fenntartva.

www.multimediaplaza.com [email protected]

{1}

A skót királyok koronázási köve 1996-ban került vissza Skóciába. (A fordító)

Erstellt mit dem AVS Document Converter www.avs4you.com