JENNIFER CRUISE ÁLMAIMBAN KÍSÉRTESZ

JENNIFER CRUISE

ÁLMAIMBAN KÍSÉRTESZ

A magyar kiadás alapja: Jennifer Crusie: Maybe This Time St. Martin's Press, New York, 2010

Fordította KECSKÉS ESZTER

Szerkesztette ÖRDÖGH CSILLA

Kiadványmenedzser KELLY KATA

Tördelés GOSLER LENKE

Korrektor FÜZESI ISTVÁN

ISBN 978 963 335 024 9© Jennifer Crusie 2009 © Hungarian edition, Kelly Kiadó © Hungarian translation Kecskés Eszter

Kiadja a Kelly Kft. 1161 Budapest, Baross utca 158. Tel: 06 30 948 1080 Felelős kiadó: Kelly Juli

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. 2011-ben – 111041 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

www.kellykiado.hu

Ez a könyv Sarah-nak és Ceciliának szól, akik minden reggel követelik a búzapelyhet, és aztán vidámmá teszik az egész napot.

Ez a regény 1992-ben játszódik. Miért ne?

Egy Andie Miller kint ült exférje ügyvédi irodájának fogadószobájában, tíz évnyi beváltatlan tartásdíjcsekkel a táskájában, és tíz éve fortyogó dühvel a szívében. Na, ezért nem jöttem ide soha vissza, gondolta. Semmi baj az elfojtott haraggal, amennyiben elfojtva marad. – Miss Miller? Andie felkapta a fejét, mire elegáns kontyából kiszabadult egy tincs. Visszatuszkolta a csat alá, miközben North tipp-topp, rátermett titkárnője rámosolygott az előkelő viktoriánus környezetben. Ha ez a nő kontyba fogná a haját, tuti, hogy egy hajszál se szökne el abból. North valószínűleg odavan érte. – Mr. Archer máris fogadja – közölte a titkárnő.

– Azt jól teszi! – Andie felállt, kicsit meghúzkodta egyetlen kosztümkabátkája szegélyét, és eltűnődött, vajon ellenségesnek hangzott-e a kifakadása. – Mr. Archer igazán kedves ember – védekezett a titkárnő. – A fenét az. – Andie végigmasírozott az antik szőnyegen North ajtajáig és benyitott, mielőtt a titkárnő megelőzhette volna, de aztán megtorpant. North a diófa íróasztala mögött ült, rövidre nyírt szőke haja szinte fehérlett a háta mögül beömlő napfényben. Fémkeretes szemüvege most is túl mélyre csúszott az orrán, ingujját feltűrte a karján – még mindig jár fallabdázni, állapította meg magában Andie –, és mint mindig, vállát most is hátrahúzta, miközben a tükörfényes íróasztalán kiterített iratokat tanulmányozta. Pont úgy nézett ki, mint tíz évvel ezelőtt, amikor Andie fogta a bőröndjét és nagy sebbel-lobbal elviharzott… – Megérkezett Miss Miller – szólalt meg a titkárnő Andie háta mögül, mire North felnézett rá a szemüvege fölött. A közbülső évek hirtelen elillantak, Andie újra a kezdet kezdetén találta magát, és újra kalapáló szívvel nézett abba a kékes-szürke szempárba. Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mire a férfi végre felállt. – Andromeda. Örülök, hogy eljöttél. Andie besétált az irodába, feszes kis mosolyt villantott Northra a behemót asztal fölött, és arra jutott, hülyén venné ki magát, ha kezet ráznának, így egyszerűen csak leült. – Én hívtalak fel, nem emlékszel? És köszönöm, hogy fogadtál. North is leült. – Köszönöm, Kristin – mondta a titkárnőjének, aki erre távozott. – Szóval azért telefonáltam… – kezdte Andie, de North is épp ebben a pillanatban szólalt meg: – Hogy van édesanyád? Ó, szóval udvariaskodni fogunk. – Még mindig meg van zakkanva. És a tiéd? – Lydia jól van, köszönöm. – Egy kupacba egyenesítgette az asztalán heverő papírokat. Jó sok terebélyes fa lelte a halálát, hogy elkészülhessen ez az íróasztal. Valószínűleg North anyja rágta el a törzsüket, a körmével kaparta a deszkákat, aztán a nyelvével smirglizte beléjük az intarziát. – Elmondom majd neki, hogy érdeklődtél utána. – Fel lesz villanyozva. Ja, Southie-t is üdvözlöm. – Andie kinyitotta a táskáját, elővette a nagy halom tartásdíjcsekket és az asztalra ejtette őket. – Azért jöttem, hogy visszaadjam ezeket. North egy ideig csak nézte a csekkeket. Arcának erős, éles vonásaira árnyékot vetett a háta mögül érkező fény. Mondj már valamit, gondolta Andie, de mivel a férfi meg se mukkant, megszólalt ő. – Itt van mindegyik, mind a száztizenkilenc. 1982 novemberétől a múlt hónapig az összes.

A férfi arca kiismerhetetlen maradt. – Miért? – Mert ezek itt összekötő kapocs köztünk. Tíz éve nem beszéltünk, de te minden hónapban küldöd az újabb csekket, pedig tudod, hogy nem kértem tartásdíjat. Így aztán minden hónapban kapok egy borítékot, ami arra emlékeztet, hogy valamikor a feleséged voltam. Soha nem váltom be őket, de akkor is olyan, mintha odabiccentenénk egymásnak az utcán. Még mindig kommunikálunk. – Nem valami fényesen. – North a papírkupacra nézett. – Miért most? – Mert férjhez megyek. Andie nézte, ahogy North arca rezzenéstelenné válik, és az elnyúló csendet végül kénytelen volt megtörni. – North? – Gratulálok. Ki a szerencsés fickó? – Will Spenser – felelte Andie abban a biztos tudatban, hogy North úgysem ismeri. – Az író? – Nagyszerű ember. – Lelki szemei előtt megjelent Will: magasan, szőkén, kedvesen. North szöges ellentéte volt: Spenser soha nem felejtkezett meg a létezéséről. – Kész vagyok lehorgonyozni valaki mellett, így most pontot teszek a régi életemre. – A csekkek felé biccentett. – Ezért jöttem és ezért adom vissza őket. Ne küldj többet! Légyszi. Pillanatnyi gondolkodás után North bólintott. – Természetesen. Gratulálok. A családom biztosan szeretne majd nászajándékot küldeni. – Maga elé húzta jegyzettömbjét. – Van már nászajándék-kívánságlistátok? – Nem, nincs nászajándék-kívánságlistánk – felelte Andie bosszúsan. – Igazából hivatalosan még nem vagyok eljegyezve. Will ugyan már megkérte a kezem, de vissza akartam adni a csekkeket, mielőtt igent mondok. – Miért is hitte, hogy North hevesebben reagál majd a hírre? A férfit éppenséggel már rég nem izgatja, mi van vele. Abban sem volt biztos, az megrázta-e egyáltalán, amikor annak idején faképnél hagyta. – Értem. Köszönöm, hogy visszaadod a csekkeket. North újra megigazgatta a papírokat az asztalán, majd hosszasan nézett a legfelső lapra, mintha elmélyülten tanulmányozná. Valószínűleg már el is felejtette, hogy itt vagyok, gondolta Andie, mert a munkája annyira… De North ekkor felnézett. – Esetleg, mivel még úgysem mondtál igent, egy kicsit elhalaszthatnád az új életed kezdetét. – Tessék? – Van egy kis problémám, amiben tudnál segíteni. Csak néhány hónapról lenne szó, talán annyiról se… – North, hallottad egyáltalán, amit mondtam? – … és havi tízezer dollárt fizetnénk, plusz a kiadások, koszt és kvártély. Andie tiltakozásra nyitotta a száját, de aztán elgondolkozott. Havi tízezer dollár? North megint csak igazított az előtte heverő mappa tartalmán. – Theodore Archer, egy távoli rokonom, két éve meghalt, és engem tett meg a két gyereke gyámjának. Havi tízezer. Biztos van itt valami buktató. Aztán leesett neki, mit mondott még North. – Gyerekek? – Leutaztam, hogy meglátogassam őket az otthonukban, ahol a nagynénjük vigyázott rájuk. Az apjukkal, a nagyanyjukkal meg a nagynénjükkel éltek ott nyolc éve, mióta megszületett a kislány, de a nagymama még Theodore előtt meghalt. – Leutaztál? Nem itt élnek, Ohióban? – A családi ház Ohio déli csücskének egy távol eső részén áll. Meglehetősen elszigetelt hely, de akkor úgy tűnt, a gyerekek jól megvannak a nagynénjükkel, ezért úgy döntöttünk, a legjobb az lesz, ha ott maradnak, mivel így a lehető legkevésbé forgatjuk fel az életüket.

Meg a te életedet, tette hozzá magában Andie. North hallgatott, mintha azt várná, hogy Andie ezt hangosan is kimondja. Amikor nem tette, folytatta. – Sajnos, a nagynéni meghalt júniusban. Azóta már három nevelőnőt felvettem, de mindhárom felmondott. – Sok a halál abban a családban – jegyezte meg Andie. – A gyerekek anyja a kislány születésekor halt meg. A nagymamát hetvenvalahány évesen szívroham vitte el. Theodore autóbaleset áldozata lett. A nagynéni kiesett a ház egyik tornyából… – Stop! A házban tornyok vannak? – Sok éve épült – felelte North, és a hangjából kiviláglott, hogy nem kíván kitérni a tornyokra. – Az oromzat néhol már omladozik, a nagynéni meg sajnos rossz kőnek támaszkodott és a vizesárokba esett. – Vizesárok – hüledezett Andie. – Ez valami vicc? – Nem. Theodore ükapja Angliából hozatta át a házat az 1850-es években. Nem tudom, miért ásott köré vizesárkot. A lényeg az, hogy ezeknek a gyerekeknek nincs senkijük, egyedül élnek odalent a semmi közepén és csak a házvezetőnő viseli gondjukat. Ha lemész oda, havi tízezer dollárt fizetek azért, hogy… helyretedd őket. – Hogy helyretegyem őket? – kérdezett vissza Andie. A havi tízezer dollár teljesen képtelen öszszegnek tűnt, de visszafizethetné a hitelkártyáján lévő tartozásait és a kocsija törlesztő részleteit. Egy hónap alatt. Tízezer dollár azt jelentené, hogy adósság nélkül házasodhatna. Nem mintha Willt zavarná némi adósság, de jobb lenne mindenféle kötelezettségtől mentesen hozzámenni. – Hogy érted azt, hogy tegyem helyre őket? – A gyerekek… furcsák. Júniusban, a nagynénjük halála után ide akartuk költöztetni őket, de a kislány szó szerint idegrohamot kapott, amikor a nevelőnő megpróbálta elhozni a házból. Aztán a fiút bentlakásos iskolába küldték augusztus elején, ahonnan kicsapták gyújtogatás miatt. Szükségem van valakire, aki lemegy oda, lecsillapítja a gyerekeket, és megfelelő szintre hozza a tudásukat, hogy visszamehessenek az iskolába, és ideköltözhessenek hozzánk. Andie a fejét rázta, mire újabb tincs szabadult ki a kontyból. – Idegroham és gyújtogatás – mondta és visszatűrte a haját. – North, én gimnazistáknak tanítok irodalmat. Fogalmam sincs, hogyan segíthetnék ilyen gyerekeknek. Neked olyan ember kell, aki… – Nekem olyan ember kell, akit nem érdekelnek a konvenciók – mondta a férfi, és tekintete Andie nyakára tévedt. – Szerintem ez volt a baj a nevelőnőkkel. Nekem olyan ember kell, aki szemrebbenés nélkül hajlandó szakítani a bevett gyakorlattal. Aki letesz valamit az asztalra. – Egyenesen Andie szemébe nézett. – Még ha nem is marad hosszú távra. – Hé! – tiltakozott Andie. – Személyes szívességnek venném. Soha nem kértem tőled semmit… – Megkértél, hogy váljunk el. – Amint kimondta, tudta, hogy hiba volt. North a szemüvege fölött nézett rá, bosszúsan. – Nem kértelek, hogy váljunk el. – Igenis kértél! – ellenkezett Andie, mert már úgysem volt visszaút. – Azt mondtad, boldogtalannak látszom, és ha ez igaz, hát megértenéd, ha elválnék tőled. – Valahányszor felmentem hozzád a padlástérbe, mindig ugyanazt a szakítós számot bömböltetted. Nem nagyon lehetett félreérteni a célzást. Mérgesnek látszott. Ez is valami. De Andie mérge ettől nem múlt el. – Vannak emberek, akik próbálnak tenni valamit, ha boldogtalan a párjuk. – Én tettem is. Felkínáltam neked a válást. Fél lábbal már amúgy is kint voltál az ajtón. Ugye nem kell ezt újra átvennünk? – Nem. A válásunk halott ügy. – És a kísértete itt ücsörög most velünk. Bár talán csak vele. Cseppet sem tűnt úgy, mintha Northot kísértenék az emlékek.

– Értem én, hogy készülsz az új életedre – folytatta a férfi. – De ha egyelőre nem terveztetek el semmit, semmi sem gátolja, hogy várj néhány hónapot. A pénz jól jön majd az esküvőre. – Nem esküvőt akarok, hanem házasságot. Miért kínálsz nekem havi tízezer dollárt gyerekpesztrálásért? A nevelőnőknek tuti nem fizettél ennyit. Nevetséges. Havi tíz rugóért nem csak gyerekfelügyelet járna neked, hanem az is, hogy kitakarítsák a kecódat, mossanak rád, kicseréljék az autógumijaidat, és a helyedben én ragaszkodnék a napi egy orálhoz is. Azt hitted, nem veszem észre, hogy még mindig irányítani akarsz? – A fejét csóválta, mire persze megint kibomlott egy tincs a kontyából. Na, az is elmehet a jó francba! North egy darabig szótlanul ült, majd megszólalt. – Miért fogod így hátra a hajad? – A hangja alapján legalább annyira mérges volt, mint Andie. – Mert így elegáns. – Ha folyton kibomlik, akkor nem. – Köszi – mondta Andie. – És most hagyj békén. Tízezer dollár túl sok pénz. Még mindig próbálsz kifizetni… – Andromeda, szívességet kérek tőled, jókora szívességet, és nem hiszem, hogy a pénz olyan elrugaszkodott összeg lenne. Nem ellenségekként váltunk el. Nem értem, most miért kellene gyűlölködnünk. – Én nem gyűlölködöm! – sziszegte Andie, aztán belátón hozzátette: – Illetve, oké, gyűlölködöm. Nem tettél semmit, hogy megmentsd a házasságunkat tíz évvel ezelőtt, de minden hónapban küldesz egy csekket, hogy újra eszembe juss. Passzív-agresszív viselkedés. Vagy valami ilyesmi. Tudod, mi rólad a legelevenebb emlékképem? Az, ahogyan itt ülsz, e mögött az íróasztal mögött. Amennyit az együtt töltött évben lepedőakrobatizáltunk, az ember azt hinné, pucéran emlékeznék rád, de nem. Valahányszor eszembe jutsz, a diófaasztalod mögül mereszted rám a szemed, mintha nem igazán tudnád, ki is vagyok. Fogalmad sincs, hányszor kaptam volna fel legszívesebben egy fejszét és vertem volna szét ezt a rohadt asztalt, csak hogy lássam, akkor észreveszel-e. North értetlenül bámult az asztalára. – Az asztalod mögé bújsz – folytatta Andie. Most, hogy már nem kellett semmit magába fojtania, hátradőlt. – Arra használod, hogy elkerüld az érzelmi érintettséget. – Arra használom, hogy írjak rajta. – Tudod, hogy értettem. Távolságot ad neked. – Tárhelyet ad nekem. Elment az eszed? Andie egy percig csak nézte a férfit, ahogy ridegen, udvariasan, teljességgel megközelíthetetlenül ül ott. – Igen. Rossz ötlet volt, hogy idejöttem. Most megyek. – Felállt. – Azt mondta, a ház kísértetjárta – szólalt meg North. – Hogy mondod? – Az utolsó nevelőnő. Azt mondta, szellemek járják a házat. Megkértem a helyi rendőrséget, hogy nézzenek utána, nem valami gonosz tréfáról van-e szó, de nem találtak semmit. Szerintem a gyerekek azok, de ha odaküldök még egy nevelőnőt, az is csak felmondana, mint az elődei. Valaki más kell nekem. Valaki, akit kemény fából faragtak, valaki, aki megbirkózik a váratlan helyzetekkel. Valaki olyan, mint te. És te vagy az egyetlen ilyen ember, akit ismerek. – Hirtelen a régi North volt. Barátságos, igazi. A szemében fény játszott. – Kisgyerekek még, Andie. Nem rángathatom őket ide, de nem is hagyhatom őket ott. És most, hogy anyám Franciaországban van, nem tudom elég időre itthagyni a prakszisomat, hogy megtudjam, mi folyik ott lent, de még ha megtehetném is, nem tudok semmit a gyerekekről. Szükségem van rád. Áú. – Én nem… – Mindenki, aki valaha közel állt hozzájuk, meghalt – mondta North halkan. – Mindenki, akit valaha szerettek, otthagyta őket. Rohadék, gondolta Andie.

– Hónapokat nem kaphatsz tőlem. Ez nevetséges. North bólintott, nyugodtnak tűnt, de Andie egy évig a házastársa volt, így tudta: a végső csapásra készül. – Akkor adj nekik egy hónapot. Pontot tehetsz a kapcsolatunkra, nem kell beszélnünk, a beszámolóidat küldheted Kristinnek, a fenébe is, ha akarod, vidd le magaddal a vőlegényedet! – Nem ismerek senkit, akiben nálam kevesebb anyai ösztön lenne – mondta Andie és magában azt gondolta, tízezer dollár. Ráadásul az a két gyámoltalan gyerek, akik elveszítettek mindenkit, akit szerettek, lassan begolyóznak ott a semmi közepén. – Szerintem nekik nem anyai ösztönre van szükségük – felelte a férfi. – Szerintem nekik te kellesz. – Egy idegbeteg kislány meg egy srác, aki lassan sorozatgyilkossá cseperedik. Ugye nem ő lökte le a nagynénjét abból a toronyból? – Egyedül nőnek fel, Andie – mondta North és Andie azt gondolta, ó, a rohadt életbe. Az volt a baj, hogy North őszintének tűnt. Igaz, hogy mindig annak tűnt, ez jól ment neki, de most, hogy jobban megnézte magának, a férfi megváltozott. Látta az arcán a stressz jeleit. Ráncocskákat, amik tíz évvel ezelőtt még nem voltak ott. A bőre is jobban feszült a csontjain, a kora ott ült a szeme alatti karikákban. Az öccse, Southie, valószínűleg még most is olyan redőtlen, akár egy főtt tojás, de North továbbra sem mozdul ki az átkozott asztal mögül, és közben mindenkiről ő gondoskodik a családjában. És a család most újabb két taggal bővült, és North mindezzel egyedül próbál megbirkózni. Az a két gyerkőc pedig még Northnál is magányosabb abban a nagy házban valahol lent délen, az ohiói vadonban. – Kérlek – mondta North, és szürkéskék szemét ráfüggesztette. – Oké – felelte Andie. A férfi nagy levegőt vett. – Köszönöm. – Aztán újra feltette a szemüvegét, és visszaváltozott ügyvéd úrrá. – A háztartási kiadásokra nyitottam egy bankszámlát, amiről bármikor vehetsz fel pénzt és lesz egy hitelkártyád is. A házvezetőnő majd mos és főz rád. Ha holnap beugrasz, Kristin ad neked egy másolatot erről a mappáról. Ebben benne van minden, amire szükséged van. Meg persze az első csekked is megkapod. Andie egy pillanatig csak ült ott kissé döbbenten, hogy igent mondott. Akkor is ugyanígy érezte magát, amikor North megkérte a kezét. – Igazán nagyra értékelném, ha mihamarabb leutaznál. – Értem. – Andie hátratűrte a haját, felkapta a táskáját és újra felállt. – Holnap leautózom és megnézem, mit tehetek. Neked meg kívánok további kellemes telet, meg az ellenfél ügyészeinek terrorizálását. Elindult az ajtó felé azzal a feltett szándékkal, hogy nem néz hátra. Jó munkát végzett: visszaadta a csekkeket, elvágta az összekötő kapcsot, így igazán belefér egy hónap két kis árva megmentésére. Will a következő két hétben amúgy is New Yorkban lesz, és amikor hazajön, adósság nélkül találja majd a menyasszonyát, és akkor… – Andie – szólt utána North, mire mégis visszafordult az ajtóból. – Köszönöm – mondta, most már az íróasztal mögött állva, magasan, kisportolt felsőtesttel, gyönyörűn és úgy nézett rá, ahogyan régen. Na, pucoljunk innen – Szívesen. Aztán sarkon fordult és kisétált, mielőtt North még mondani vagy tenni találna valamit, amitől kimegy a fejéből, hogy egyszer s mindenkorra végzett vele.

***

Andie távozása után North csak ült, és annak lehetőségét mérlegelte, hogy talán meghibbant. Az asztalán számos kiváló nevelőnő önéletrajza hevert, erre ő felveszi az exnejét. Kurva életbe, gondolta, és próbálta kiűzni a nőt a gondolatai közül, de ez nehézkesen ment, mivel Andie megemlítette a napi egy orált. Ami teljességgel lényegtelen, mivel Andie és közte már tíz éve vége mindennek. Napi egy orál. Nem, Andie-nek igaza volt: pontot kell tenniük a kapcsolatuk végére. Visszatért a munkához, és a legújabb ügyével kapcsolatban jegyzetelt, amíg az árnyékok már elnyúltak, és Kristin is hazaindult. Határozottan nem gondolt Andie-re; szép, nagy fekete betűi egyenes sorokban követték egymást, éppoly határozottan és tisztán, mint a gondolatai… Abbahagyta az írást és meredten bámulta a papírt. „Indiana” helyett azt írta, „Andiana”. Az A-t átjavította i-re, de a szó továbbra is ott trónolt a lapon, elírva, kijavítva, sötét foltként borulva a napi rutinjára. Kopogtak az ajtón és rögtön be is nyitottak. – North! – mondta az öccse. Sullivan, kilazított nyakkendővel, barátságos képpel, borzas hajzattal. Köszönj a nevemben Southie-nak, mondta az imént Andie. Tíz éve már, hogy bárki is „Southie”nak szólította Sullivant. – Szarul nézel ki. – Sullivan ugyanabba a székbe huppant, amiben Andie is ült, majd feltette a lábát az asztalra. – Nem dolgozhatsz éjjel-nappal. Nem egészséges. Nem a rohadt ügyvédi irodából áll az egész életed, North, mondta Andie egy hónappal azelőtt, hogy elhagyta. Van életed. És én is a tiéd vagyok, bár már nem sokáig, ha nem hagysz fel ezzel a ”munkámnak élek” baromsággal. – Szeretem a munkám! – mondta most az öccsének. – Anyánk hogy van? – Kicsattan az egészségtől! Azt a nőt hosszú távra tervezték. North lelki szemei előtt megjelent elegáns, platina-szőke hajú anyjuk, amint gyöngysorral a nyakában futja a maratont, és magassarkújának hegyes sarkával félrerúgja a senkiházi felfelé törekvőket, miközben átfut a célvonalon. Repesett az örömtől, amikor Andie lelépett a színről. – Én inkább miattad aggódom – mondta Sullivan. – Túl keményen melózol, túl sok van a tányérodon, és próbálod az egész praxist egyedül vinni anya távollétében… – A tányérommal nincs semmi baj. Különben meg épp a közepén járok egy… – Nem, nem! Ideje, hogy besegítsek! – mosolygott rá Sullivan. – Gondolkoztam, mit is csinálhatnék, de van egy olyan érzésem, hogy előbb dőlnél a tüchtigen kihegyezett ceruzád hegyébe, mielőtt hagynád, hogy segítsek az ügyvédi praxisodban. North lenézett a fekete tollra, amitől az „Andiana” úgy nézett ki, mint egy paca. Ha mostantól elkezdi halmozni a hibákat, talán jó ötlet lenne átállni ceruzára. – Így kezdtem inkább olyasmiben gondolkozni, ami az én területem, nem a tiéd – mondta Sullivan. – Emberek. Te nem bánsz jól az emberekkel, North. Én igen. – Emberek? – North átfordította a füzet felső lapját, hogy ne kelljen bámulnia a pacát. Andiana. Mi a franc volt ez? – Emlékszel arra a két gyerekre, akit a másodunokatestvéred hagyott rád nemrég? – Igen – felelte North. Majdnem teljesen biztos volt benne, hogy a kérdés költői volt, bár Sullivennél az ember soha nem tudhatta. – Gondoltam, leugrom hozzájuk, meglátogatom őket helyetted, megnézem, hogy-mint van soruk. Erre North felkapta a fejét. – Le akarsz „ugrani” két olyan gyerekhez, akikkel soha nem találkoztál, délre, az ohiói pusztaságba? – Igen. Miért? – Sullivan vigyorogva nézte. – Látni akarom azt a házat. – A ház nem ér semmit. A semmi közepén áll. – De kísértetjárta!

– Sullivan, kísértetek nincsenek! – közölte North, és egy pillanatra újra tizenkét éves volt, Sullivan meg hat, és nagyra nyílt szemekkel bámultak a szobába, ahol az apjuk egy koporsóban feküdt. Nem fog felülni, Southie, mondta akkor North. Halott. Nem léteznek szellemek. – Tudom – felelte most Sullivan. – De szeretném látni a házat, amiről mindenki azt mondja, hogy kísértetjárta. – A „mindenki” egy nevelőnő, aki elunta magát és le akart lécelni. – Mások is így gondolják, sok a pletyka. Szóval gondoltam, lemegyek oda, és beszélek néhány emberrel. Hogy lássam, mi folyik ott. – Kitől hallottad ezeket a pletykákat? – Egy barátom számára végeztem kutatómunkát. A nőt érdeklik a szellemjárta helyek. Egy bulin jött oda hozzám, beszélt nekem a házról és tudod, érdekesen hangzik a dolog! – Szóval nő – ismételte North, és Sullivan indítéka rögtön sokkal világosabbá vált. Egy vadiúj hobbi és egy vadiúj barátnő kombinációja ellenállhatatlan lehet. – Kelly O'Keefe. És ez a szellem-dolog lenyűgöző. Beszéltem egy… – Kelly O'Keefe? – North felidézte magában az aprótermetű, éles arcvonású, és még annál is élesebb nyelvű hírolvasót, akit egyetlen adás után bojkottálni kezdett. – A csupa fog kis szöszi a Channel 12-ről? – Nagyon szép fogai vannak – jelentette ki Sullivan, és próbált méltatlankodó hangot megütni. – Jó drágának látszanak – felelte North és eszébe jutott, amikor először látta Andie-t: hatalmas szemében fény táncolt, göndör haja rakoncátlanul hullott alá, miközben széles mosolyt villantott rá, felfedve egymásra csúszó metszőfogait. Andie soha nem csináltatta meg a fogait. – Hát, a tévébe kell is a szép fog. – Igaz. – Ez volt az első dolog, amit az anyja mondott Andie-ről: Az isten szerelmére, North, csináltasd meg a fogait! – A közeli képek gyilkosak tudnak lenni – magyarázta tovább Sullivan. Mire ő azt felelte az anyjának: nekem tetszenek a fogai. Mindene tetszik. És mostantól neked is fog, anya. Sullivan furcsán nézett rá. – Jól vagy? – Jól vagyok – felelte North. – Akkor jó. Szóval szeretném levinni oda Kellyt és utánajárni ennek a szellem-dolognak. És ha már ott vagyok, megnézem a gyerekeket is. – Jobb szeretném, ha nem tennéd – bukott ki Northból. –Nem hinném, hogy Kelly O'Keefe jót tenne nekik. – Nem, nem! A gyerekekről szóló riportok már nem érdeklik! Most a szellemekre van ráállva. Megtudta, hogy a ház eredetileg Angliában volt kísértetjárta ház és ettől nagyon izgatott lett. Tudtad, hogy darabokban szállították át ide, hogy aztán itt újraépítsék? Kelly nagyon hálás lenne, ha levinném oda. Ráadásul megvizsgálhatnék egy kísértetjárta házat. Beszéltem két nagyrabecsült szellemszakértővel is, és van ebben valami. Mondtam a szakértőknek, hogy van egy kísértetjárta ház a családunkban, és az egyik szeretné látni. Kelly is szeretné látni. Én is szeretném látni. A gyerekekkel nem fogunk beszélni. – A ház a gyerekeké, szóval nem tartozik a közvetlen családunkhoz – mondta North, és újra felvette a tollát. – És nem zavarhatod meg az életüket, csak mert úgy érzed, szívesen beállnál Szellemirtónak. – Nem, nem! Mondtam, a gyerekeket nem zavarnánk. Úgy terveztem, hogy leviszem oda Kellyt meg Dennist, a szakértőt, beszélünk az ottani emberekkel – nem a gyerekekkel, csakis felnőttekkel –, felmérem, mi folyik ott, aztán beszámolok neked, te megtudod, hogy a gyerekekkel minden rendben van-e, Dennis elvégezhet néhány kísérletet, és Kelly is megkapja a riportját… – Sullivan vállat vont. – Ezen mind csak nyerünk. Ráadásul így elszabadulhatok Columbusból, mielőtt anya hazaér Párizsból. Ő nem csípi Kellyt. Azt mondja, csak csupa fog és haj.

North bosszúsan nézett a kisöccsére. Évek óta nem érzett így. – Southie örökre megmaradt tizenhárom évesnek, mondta akkoriban Andie. Van harmincnégy hobbija meg egy merevedése. De nevetett, miközben ezeket mondta… – Southie, meddig akarsz még meghunyászkodni anyánk előtt? – „Southie”? – kérdezett vissza Sullivan. – Mi van? – „Southie”-nak szólítottál. Évek óta nem hívtál így. – Nőj fel végre, és akkor soha többet nem hívlak így. Azért futamodsz meg és menekülsz le oda, mert nem mersz anya elé állni az új melóddal meg az új barátnőddel. Nem valami nagy lázadás, ha folyton elfutsz. – Én nem lázadok. Nincs is mi ellen lázadnom. Nagyszerű életem van. És annak érdekében, hogy megmaradjon nagyszerűnek, szeretném elkerülni a kellemetlenségeket, míg új dolgokat tudok meg valamiről, ami erekkel, és ami boldoggá teszi a barátnőmet. Plusz, a legutóbbi nevelőnő múlt héten vette a kalapját, szóval a gyerkőcök tök egyedül vannak. Az pedig nem… – A gyerekek nincsenek egyedül. – Felvettél egy új nevelőnőt? – Sullivan a fejét csóválta. – Nem fog kitartani. Jobb lenne, ha én mennék, és… – Ez ki fog tartani. – North habozott egy pillanatig, majd folytatta. – Andromédát küldtem. – Andie-t? – Sullivan füttyentett egyet és vigyorogni kezdett. –A szellemek összecsapnak Andie-vel. A természetfeletti jól megkapja majd a magáét. Nem is tudtam, hogy Andie a városban van. Mikor beszéltél vele? – Ma. Holnap megy le. Sullivan elmosolyodott. – És „Southie”-nak hívott, mi? – Tessék? – Ezért szólítottál te is „Southie”-nak. Andie kezdte. – Igen – felelte North, ráébredve, hogy ez az igazság. Eltölt röpke félórát Andie-vel, és tessék, a tíz év, mintha nem is lett volna. – Üdvözöl téged. – Sokat változott? – A haja… másmilyen – felelte North. Újra látta maga előtt Andie-t, ahogy azon a széken ül, egy rettenetes kosztümbe bugyolálva, az őrült loknijait hátrahúzva, és mogorván vitázva vele. Aztán az az egy tincs kiszabadult, leomlott a nyakán… – A haja másmilyen? – kérdezte Southie. – Tíz év után most látod először az exnejedet és ennyit tudsz mondani? – Nekem úgy tűnt, hogy… – Komoly. Feszült. Oda a régi mosolya. – … csendesebb. Fáradtnak látszott. – Kirázta a gondolatot a fejéből. – Csak húsz percet volt itt. Nem néztem meg tüzetesen. – Azelőtt húsz perc elég lett volna, hogy térdre borulj előtte és megkérd a kezét. – Southie! – mordult rá North. – Emlékszem, amikor először találkoztam vele – folytatta Southie, ügyet sem vetve a bátyjára. – Elvileg rá kellett volna vegyelek, hogy érvénytelenítsd a házasságot, de aztán Andie bepöfögött azzal az öreg tragacsával, te azt mondtad, „itt is van”, ő kiszállt, elindult felénk és én rögtön tudtam, hogy nem lesz itt semmi érvénytelenítés. Azt mondtam neked, olyan, mintha valami dal szólna a fejében, erre te azt mondtad, „Igen, a…” – „Layla” – fejezte be helyette North, és újra látta maga előtt exfeleségét, ahogy feléjük lépked a gyepen azon a ragyogó nyári délutánon. Csípője a léptei ruganyosságára hullámzott, és körülötte minden izzott, eleven volt, Andie mosolygott rá… – Na és még mindig a „Layla” szól a fejében? – Igen – felelte North, visszaemlékezve, ahogy Andie feléje lépkedett a szőnyegen. – De most az akusztikus verzió. Southie elvigyorodott.

– Alig várom, hogy viszontláthassam. Szóval ezen a hétvégén leutazunk… North elképzelte, ahogy Andie kinyitja az ajtót, és ott találja a lépcsőjén Southie-t, meg a csupafog , mikrofonnal hadonászó barátnőjét és egy sarlatán szellemszakértőt. – Nem. – Talán segíthetnél neki – mondta Southie. – Ti ketten régebben … – Andie újra házasodni készül. Na akkor, ha nincs más… – North újra a feljegyzéseire nézett finom utalásként, de Southie egy szót sem szólt, így felnézett rá. – Sajnálom – mondta Southie jóindulatú arccal. – Igazán sajnálom. A fájdalom, amit North akkor érzett, amikor Andie elmondta neki a hírt, újra belényilallt, és ő újra jegelte a dolgot. – Miért? Tíz éve elváltunk. Nem mondhatnám, hogy azt vártam, visszajön hozzám. – Ja, de akkor is sokkoló hír. Nekem legalábbis. Lehet, hogy én azt hittem, visszajön hozzád. – Hát nem jön – felelte North, kicsit élesebb hangon, mint szerette volna. – Szóval kicsoda a pasas? Mit lehet tudni róla? Southie komoly tekintettel nézte, ami mindig rossz jel volt. – Will Spenser. Az író. – A fickó, aki a megtörtént krimiket tolja? – kérdezte Southie felvont szemöldökkel. – Azt hiszem, kitalált krimiket is ír. – Valószínűleg egyre megy. McKennáék mit derítettek ki róla? North igyekezett nem elveszíteni hidegvérét. – Nem állítottam magánnyomozót az exnejem vőlegényére. – Persze, hiszen csak most járt nálad, még nem volt rá időd. Akarod, hogy felhívjam Gabe-et én? – Nem. Southie csak rázta a fejét. – Tudod, Andie a családhoz tartozott. Részemről még mindig a családhoz tartozik. Vigyáznunk kell rá. Ennek a fickónak bármi lehet a múltjában. Hiszen író, az ég szerelmére! – Nem – mondta North. – És le kéne utaznom, meglátogatni Andie-t abban a házban – folytatta Southie, mintha North meg se mukkant volna. – El se hiszem, hogy csak úgy egyedül leküldted oda. Isten tudja, mi vár ott rá. – Két gyerek meg egy házvezetőnő. És te nem mész. Southie felsóhajtott. – Kelly nem fog örülni. – Ilyen az élet. Southie vonakodva hallgatott és a csend elhúzódott. – Jól van akkor – mondta és felállt. – Te találkozol még Andie-vel? – Nem. Szép estét! – North visszalapozott az előző oldalra, ezzel is jelezvén Southie-nak, hogy ideje távoznia, és meglátta a lap közepén az „Andiana” szót. – Francba. – Mi a baj? – kérdezte Southie. – Elszúrtam valamit. – North idegesen becsukta a jegyzetfüzetet. – Azzal, hogy leküldted oda Andie-t? – Tessék? – kérdezte North felnézve. – Úgy érzed, hiba volt leküldened oda Andie-t? – Nem – felelte North, aztán elképzelte Andie-t, odalent Dél-Ohio vadonjában. Lehet, hogy tetszeni fog neki. A válásuk óta szüntelenül csatangolt. Minden évben új helyre költözött, és igazán isten háta mögötti helyeken tanított. Talán itt követte el a hibát Andie-vel. Hogy a városban tartotta. Hogy egyáltalán meg akarta tartani. Megrázta a fejét. – Nem, az nem volt hiba. Boldogulni fog. – Igen, úgy lesz – mondta Southie, de a hangja furcsán csengett, és amikor North felnézett, látta, hogy Southie együttérző tekintettel figyeli.

– Talán le kéne menned oda. Szabadulj el az irodából, nézd meg, jól van-e. Tölts lenn egy éjszakát, hogy megtudd, milyen ott. – Andie ellesz. Southie várt egy pillanatot, aztán halkan megszólalt. – Tudod, utánamehettél volna. North értetlenül bámulta az öccsét. – Miért mennék utána? Jól meglesz ott lent. – Nem most. Akkor. Amikor elment. Utánamehe… – Nem. – Néha nem érzed úgy, hogy hiba volt a válás? – Nem- felelte North, és a tőle telhető legerősebb „most már tényleg menned kéne”' felhanggal beszélt. – Csak mert én mindig úgy éreztem, hogy hiba volt – mondta Southie. – Ha utánamentél volna, visszaszerezhetted volna. Nem akart ő semmi mást, egyszerűen csak magányos volt… – Van még valami? – kérdezte North hűvösen. – Mert szemben veled, nekem dolgoznom kell. – Oké. Hát, akkor jó szórakozást a melóval – mondta Southie, és a fejét csóválva távozott. Francba! A válás nem volt hiba. Andie volt a hiba. Azért érezte ramatyul magát, mert Andie ramatyul érezte magát. Ha utána megy, azzal ezen semmit nem változtat. Most mindketten boldogabbak. És őt várja a meló. Andie annyira jól nézett ki. Olyan jó volt újra hallani. Fátyolos, rekedtes hangja újra végigborzongott a gerincén; olyan szeretnivalóan mozgott, még mindig arra a régi hullámzó ritmusra lépkedett… És most újra házasodni készül. Jól teszi. Továbblép… Újra maga elé húzta a jegyzetfüzetét és azt gondolta: talán jól teszi. Mert Southie-nak igaza volt, a világon semmit nem tud erről az alakról, aki el akarja jegyezni. Ahogyan valószínűleg Andie sem. Vele is tizenkét órányi fenomenális szex után házasodott össze, lehet, hogy most is újabb hibát készül elkövetni. És nem mosolygott. Amíg házasok voltak, Andie mindig mosolygott. Az elején legalábbis. Felkapta a telefont, tárcsázta a cégüknek dolgozó magánnyomozó iroda számát és felkérte őket, hogy fussák át Will Spenser múltját. Aztán kinyitotta a jegyzetfüzetet, visszalapozott a munkájához és meglátta az „Andiana” pacát. Nem, gondolta, kitépte a lapot és újra leírta az egész anyagot. Hiba nélkül. Másnap késő délutánra Andie bepakolta a bőröndjét és elvarrta élete elvarratlan szálait. Ez nem volt valami sok szál, hiszen tíz éve folyamatosan utazgatott az országban, ami nem kedvez a szálaknak, legyenek azok elvarratlanok vagy sem, de Willt azért felhívta New Yorkban, hogy elmondja neki a jó hírt. – Tízezer dollár, Will! Vissza fogom tudni fizetni minden kölcsönömet és még marad is valami. Gyakorlatiasan és felnőttesen viselkedem. – Engem nem érdekelnek a kölcsöneid – felelte a férfi bosszúsan. Andie látta maga előtt, ahogyan Will kisfiúsan jóképű arca morcossá válik arra a két másodpercre, ameddig képes morcos maradni, majd újra elvigyorodik. – Majd én kifizetem a kölcsöneidet. Igazából azt szeretném hallani, hogy hozzám jössz. Hát persze, gondolta Andie és azt mondta: – Talán. – A vonal túlsó végéről puffanást hallott. – Ez meg mi volt? – Semmi, csak épp a falba verem a fejem. Andie elmosolyodott. – Vagyis az egérpadhoz a telefonkagylót. – Egyre megy. Mindig ennyit váratod a pasikat, valahányszor megkérik a kezed? Northnak öt másodperc alatt igent mondtam.

– Igen. Alaposan fontolóra veszem a lánykérést, a pasik meg közben elunják magukat és odébbállnak. Will, akarom ezt! Fontos, hogy szabad legyek és pénzügyileg tiszta lappal indíthassak, mielőtt új életet kezdek. Tíz évig csak toporogtam. Újra akarom kezdeni, hogy semmi ne maradjon meg régről. – Oké – mondta a férfi azzal a könnyedséggel, amit Andie úgy szeretett benne. Will annyira Nem-North. – Hívj fel gyakran. Mondd, hogy imádsz gyerekekkel dolgozni és legalább húszat akarsz. – Húszat? – kérdezett vissza Andie riadtan. – Egyet sem akarok. – Nos, talán majd meggondolod magad. – Will habozott egy ideig, majd megkérdezte. – Northszal nem fogsz többet találkozni, ugye? Andie a telefonkagylóra meredt. – Féltékeny vagy? Mert hidd el nekem, teljesen elfelejtkezett a létezésemről, amíg meg nem jelentem az irodájában. És nem, többet nem találkozom vele. – Téged senki nem felejt – mondta Will csupa érzéssel. – Csak emlékezz rá, kivel jársz majdnem-jegyben. – Hogyan is felejthetném el? – kérdezte Andie, majd gyorsan rátért a beszélgetés szeretlek-részére, mielőtt North állandó témává válna. Aztán felkapta három bőröndje közül az utolsót meg a CD-lejátszóját, és kiment a háza elé a járdára, ahol anyja várta farmernadrágban és egy megfakult Iron Maiden-pólóban. Aggodalmas tekintettel méricskélte Andie tízéves, rikítósárga Mustangját. – Nem tetszik ez nekem – mondta Flo cirka negyvenedszerre. Hosszú, göndör, őszbe forduló tincsei ugráltak, ahogy csóválta a fejét. – Veled álmodtam tegnap éjjel. Egy kútba estél. – Köszi, Flo. – Andie kinyitotta a csomagtartó ajtaját. – Ez biztató. – Azt jelenti, hogy a tudatalattid szól hozzád. Elfojtottál valamit. A víz amúgy is ezt jelenti. A kútba esés valószínűleg azt jelképezi, hogy nem vagy ura az életednek, illetve mivel rólad van szó, inkább azt, hogy menekülsz valami elől. Te is tudod, hogy mindig megpattansz. – Nem pattanok meg mindig – közölte Andie az anyjával, nem először. – A dolgok felé megyek, nem pedig előlük. – Szerintem apádtól örökölted ezt a megpattanás-dolgot – mondta Flo. – Nagyon hasonlítasz rá. – Azt én nem tudhatom – felelte Andie hűvösen. – Viszont én nem hagyom sorsára a gyerekemet, szóval nem, nem hasonlítok rá. – Ne menj! – kérte Flo. – Mert álmodtál valamit? Nem. – Andie betette a bőröndöt az autóba a varrógép mellé, amit már előtte betuszakolt oda. – Annyi negatív energia volt a házasságodban – morgott Flo. Az nem negatív energia volt, hanem őrült szenvedély. – Nem a házasságomba térek vissza. Két elárvult gyerkőcről fogok gondoskodni egy hónapig… – Asztrológiai szempontból ez most egy rettenetes időszak – folytatta Flo, mintha a lánya meg se szólalt volna. – A Vénuszod North Bakjában áll… Andie lecsapta a csomagtartó fedelét. – Flo, a Vénuszom Northnak a közelében sem jár. És ha az ő Bakja a Vénuszomban lenne, egyetértenék veled, de ő ittmarad Columbusban, míg én lemegyek délre. – Megkerülte az autót, kinyitotta a hátsó ajtaját, és beljebb gyömöszölte a Kristintől kapott, iskolai tanszerekkel teli dobozokat, hogy helyet csináljon a sztereójának, miközben anyja tovább rágódott az életén. – North befolyásos ember, és még mindig kapcsolatban állsz vele. – Flo a homlokát ráncolta. – Valószínűleg szexuális töltetű emlékek miatt. A Bakok telhetetlenek. Tudod: halfarkú kecske. Te meg persze Halak vagy. Előbb-utóbb újra az ágyában találod magad. Andie bevágta a kocsiajtót. – Tudod, mit szeretnék kapni karácsonyra, Flo? Hogy meghúzzuk a határokat. Ha akarod, most azonnal nekiállhatsz a húzkodásnak.

– Ha tovább találkozgatsz Northszal, megint megkaparint majd magának, és te olyan nyomorultul érezted magad vele… – Nem találkozgatok Northszal. Kiegyensúlyozott, megbízható kapcsolatban fogok élni egy jóravaló férfival, aki szeret engem, és nem hagy magamra a munkája miatt. Jut eszembe. Az ágyon hagytam azt a hülye kosztümkabátot. Elvinnéd a Vöröskereszthez, amikor legközelebb mész hozzájuk? Nem tudom, miért tartottam meg. Soha többet nem leszek senki olyan közelében, aki azt akarná, hogy kiskosztümbe bújjak. Flo karba fonta a kezét. – Will Ikrek. Ingatag. Na és író. Szexuálisan nem illetek egymáshoz, mindketten annyira szétszórtak vagytok. Elég összevissza mehetnek a dolgok az ágyban. – Határvonalak, Flo! – sikoltott Andie és magában azt gondolta: a szex pont jó. Nem falrengető, eget verő, tombolóan-jó szex, de akkor is kellemes, energikus és baromi élvezetes. A falrengető, eget verő, tombolóan-jó szex valószínűleg amúgy is a húszéveseknek való. Legalábbis neki utoljára akkor volt benne része. – Willel jók vagyunk együtt. Az asztrológiában meg nem hiszek. Vagy az álmokban. – Szigorú arccal nézte Flót. – Hát persze, hogy nem, kicsikém. Kiderítetted a gyerekek születési jegyeit? – A fiú Bika, a kislány pedig Skorpió. És igen, ha ez azt jelenti is, hogy álmomban meg fognak ölni, én akkor is megyek. – Nos, a fiú rendben van. A Bikákra mindig lehet számítani. Megbízhatóak. Erősek. Bikák. – Elgondolkozott. – Szeretik a dolgokat, tudod? A jó ételeket, a kényelmet. Nagyon anyagiasak. Ha meg akarod nyerni magadnak a kisfiút, ez segíthet. – Azt hiszem, jó kajával meg kényelemmel mindenkit meg lehet nyerni – közölte Andie, mire Flo kíváncsian nézett rá. – Ezt meg miből gondolod? A kislány valószínűleg teljesen más lesz. Indulatos. Titkolózó. Őt aztán nem fogod tudni kényelemmel lekenyerezni. És nem is fogod tudni átverni. Skorpiók. Megölnek, abban a pillanatban, hogy rád néznek. De szeretik a csillogó dolgokat. Próbálkozhatsz nála flitterekkel. – Flo, még csak kislány. – Bár én mindig szerettem a Skorpiókat. Érdekesek. És túlélők. A Bikák is. Mind a kettő túlélő jegy. Kemény kiskölykök. Ellesznek ők nélküled is. – Flo az ajkába harapott. – Andie, ne menj! – Megyek. Andie kinyitotta a vezetőülés ajtaját, hogy menekülőre foghassa, mielőtt az anyja aszcendensekkel kezdené traktálni. –Egy hónap és itthon leszek és minden rendben lesz. – Nem lesz. – Flo nagy levegőt vett. – Nemcsak az álmokról meg a csillagokról van szó. Kártyát vetettem tegnap. A Császár keresztezte az utadat. A Császár a hatalom és a szenvedély, szóval biztosan Northot jelenti. Nagyon, nagyon rossz olvasat volt. Olyan úton haladsz, ami konfliktussal és küzdelemmel van teli. Semmi béke. Will nem tud segíteni, nem elég erős hozzá. North pedig túl erős. – Anyu… – Hagyd ott mindkettőt! – mondta Flo halálosan komolyan. – Aggódom miattad, Andie. – Nem kell – mondta Andie, és beszállt az autóba. Aztán kiszállt és megölelte Flót. aki alaposan összeszorongatta. – Bocs, anyu. Nagyon szeretlek. Ne aggódj! Egy hónap, és újra itt leszek, itt fogok élni a városban, és ha akarod, mindennap jósolhatsz nekem kártyából. – Nem érted – mondta Flo. – Te nem vagy anya. Ha gyereked van, nem hagyhatod, hogy veszélybe induljon, mellette kell állnod… – Flo, harmincnégy vagyok. Az már nem gyerek. – Nekem mindig a gyerekem maradsz! – ellenkezett Flo, és Andie csak csóválta a fejét anyja nyakasságán, majd visszaült az autóba.

– Felhívlak, amikor megérkeztem – mondta, sebességbe tette a Mustangot, és integetett az anyjának a visszapillantó tükörben, miközben elhajtott. Halfarkú kecske, gondolta. Kicsi a Flo, de erős. Andie dél felé hajtott az I-71-esen aztán egy kacskaringós, kétsávos szerpentinre fordult, majd egy még keskenyebb útra, ami egy sűrű erdős részen át vezetett, és a nappal hirtelen sötétbe fordult. Az elhagyatottság látszatán nem sokat dobott a tény, hogy csak két másik autót látott, miután maga mögött hagyta a civilizáció utolsó jelét – egy bevásárlóközpontot – és beért New Essexbe, a szomorú kisvárosba, ahonnan az a hosszú, zsákutcába torkolló leágazás indult, aminek a legvégén állítólag ott állt a ház. Ekkorra már lemenőben volt a nap, így huszonöt kilométerrel később, amikor némi giz-gaz között meglátta az ütött-kopott táblát, melyen az állt, Archer Ház, megállt az út szélén az egyre mélyülő alkonyatban, hogy alaposabban szemügyre vegye a terepet. A tábla mellett valaha betonút vezetett, de úgy tűnt, mára elenyészett. A helyében csak egy meredek lejtő maradt, amin szíve szerint nem hajtott volna le. Visszaült a kocsiba, és lassan legurult az autóútról. A kerekek csikorogtak a kavicsos talajon. Az út hirtelen lejtősbe váltott, megkarcolva a Mustang elülső lökhárítóját, amitől Andie megborzongott, aztán egy csupa kátyú dűlőút következett, ami úgy fél kilométeren át kanyargott a fák között, majd kiért egy gazos mezőre. Azon túl egy ősöreg, háromszintes kőház emelkedett. Két rózsaablakkal, egy düledező toronnyal, meg egy vizesárokkal büszkélkedett. Az alkonyati szürkületben az összes ablaka vakon sötétlett. A ház mögött fák újabb csoportja állt, felettük varjak köröztek károgva. – Az Archer Ház – suttogta maga elé Andie, és lassított, hogy befogadja a látványt. Szürke, sötét, hangtalan őszi nap volt. Az úton továbbhajtva a ház oldalához ért, ahol egy kis híd ívelt át a vizesárok fölött és egy gondozatlan, kétfelé ágazó járdában ért véget. A jobb oldala a ház omladozó, boltíves bejáratához vezetett, a bal pedig hátra, a hatalmas, gyomverte, kőlapokkal kirakott udvarra, egy sor garázs mellé, amelyek egykor valószínűleg istállók voltak. Beállt a Mustanggal a garázsok elé, kiszállt, körülnézett a zord udvaron és becsapta a kocsiajtót. A zaj végigvisszhangzott a félhomályon. A hely nem egyszerűen ápolatlan volt, hanem elhanyagolt: gyom mindenütt, a kőlapok töredezettek, a hátsó ajtóhoz vezető lépcsőfokok omladoztak. A ház hátul dísztelenebb volt. Alul veranda, felette minden emeletnél kiugró ablak. Az ablakkeretekről málladozott a festék, az esőcsatornák rozsdásodtak, és mindezt még lehangoltabbá tette a zord, szürke kő. Semmi nem stimmelt a házzal. North nem hagyna ilyen állapotban egy épületet. Két évig semmiképp. És gondoskodott volna róla, hogy fogadja valaki, amikor megérkezik. A fejét csóválva kivette az egyik bőröndjét és elindult a ház felé. Most már igazán tartott tőle, mit találhat odabent. Belökte a hátsó ajtót, a bőröndjét nekiverve az ajtófélfának, aztán egy kis előszobán áthaladva nagy, rideg nappaliban találta magát, ami teli volt agyondíszített viktoriánus bútorokkal, köztük egy díszes heverővel, rajta zöld csíkos selyemmel, zöld csíkos díszpárnákkal mindkét karfánál, és jó néhány székkel, melyeket foszlott vászonhímzés fedett. Benyitott egy ajtón, és egy újabb hideg szobában találta magát. Ebben minden mahagóniból és sárgarézből volt, és hosszú, nehézkes ebédlőasztal állt benne, körülötte éppoly nehézkes, díszes székekkel. A szemben lévő falból újabb ajtó nyílt, és ezen is benyitott. Közben egyre inkább úgy érezte magát, mint Alice Csodaországban. Ezúttal fényár fogadta, amikor belépett. Hatalmas, fehér konyha volt, de nehéz lett volna elképzelni ennél barátságtalanabb „ház szívét”. Semmiben nem emlékeztetett arra a csupaszín konyhára, amivel North lepte meg Columbusban. Minden felület tisztán, üresen állt, kivéve a hosszú faasztalt középen. Az asztal végén egy kisfiú ült, kitüremkedő lapockacsonttal, könyökkel. Valami narancssárga kotyvalékkal teli tálka fölé hajolt, barna haja a szemébe hullott, miközben felnézett Andie-re sűrű

szempillái alól, kemény, szigorú vonallá húzódó szájjal. Mellette egy soványka kislány ült, kezét a narancssárga trutyival teli tálja köré fonva, világos, szürkéskék szemét összehúzta hosszú, kócos, világosszőke haja alatt, pólóját szinte teljesen elfedte mindaz, amit a nyakába aggatott: fakó lilába forduló műanyag gyöngyfüzér, rózsaszín szalagon függő ősöreg medalion, zsinórra fűzött aprócska kék kagylóhéjak, fekete zsinóron egy kék walkman és egy csillogó denevér fekete láncon. Csodás, gondolta Andie. – Sziasztok.

Kettő K

– ésett – hangzott élesen Andie háta mögül. Hátrafordult és egy terebélyes, agyonpúderezett asszonyt látott, aki ellenségesen méregette világos, vizenyős, dülledt szemmel, lehetetlenül narancssárgás-vörös hajzattal, húsos fehér karjait összefonva. – Igen – felelte Andie, és letette a bőröndjét a földre. – Ön bizonyára Mrs. Crumb. Én… – Andromeda Miller. Mr. Archer tájékoztatott. – Mrs. Crumb bólintott, kezét továbbra is karba fonva tartotta rendkívül virágos kötényén, mely hasonlóképp rendkívüli keblét fedte. – Mr. Archer mindig mindent elmond nekem. Úgy bízik bennem, mintha az anyja lennék. Andie megütődve hallgatta a rövidke beszédbe sűrített roppant hazugságokat. Kezdve azzal, hogy North elmondana bármit is ennek az asszonyságnak – North soha semmit nem osztott meg senkivel, vagy hogy Lydiát valamiképp Mrs. Crumbhoz mérné. – Én tudom, mi a legjobb. Tegye, amit mondok, és jól megleszünk. – Andie-re mosolygott, de tekintete hűvös maradt. – Ez itt Carter – folytatta, és fejével a kisfiú felé biccentett, anélkül, hogy ránézett volna –, ő pedig Alice. A tanítványai. Minden másról én gondoskodom. – Jeges műmosolyát a kislányra irányította. – Én élek a kis báránykákkal. Tudják, hogy én vagyok az, akire számíthatnak. A kislány ügyet sem vetett rá, de a kisfiú szeme fagyosan villant. Ha ez a kölyök bárányka, a farkasoknak annyi, gondolta Andie. – És most, hogy tisztában van a dolgok menetével – folytatta Mrs. Crumb –, meg is mutatom a szobáját. – Közelebb lépett Andie-hez, akit megcsapott a borsmenta és a pia szaga. – De eszébe ne jusson olyasmi, hogy magának dolgoznék. Andie ingerülten nézett a nőre. Lehet, hogy csak fenyegetve érzi magát… Mrs. Crumb Andie bőröndje felé biccentett. – Azt hozza csak maga. Nem vagyok a szolgálója. És elkel majd a segítség a ház körül, szóval ne gondolja, hogy a söprögetés túl alávaló munka magának. – Elfintorodott. – Ismerem a fajtáját. – Attól tartok, itt valami félreértés lesz – közölte Andie, és próbálta visszafogni magát. – Nem dadusnak jöttem. Most egy hónapig én leszek itt a főnök. – Csakugyan? – Mrs. Crumb újra elmosolyodott, és színlelt sajnálkozással döntötte félre a fejét. – Mr. Archer beosztott volna fölém valakit, akit nem is ismer? – Szárazon nevetett. – Ezt kétlem. Szóval tegye csak szépen, amit mondok, különben beszélek Mr. Archerrel. Akkor aztán meglátjuk, mi lesz. A kislány tovább kanalazgatta a narancssárga löttyöt, de a kisfiú le nem vette róluk a szemét. – A Miller a lánykori nevem – közölte Andie. – A férjezett nevem Archer. Mrs. Crumbnak arcára fagyott a műmosoly. Andie gyorsan zsebre vágta jegygyűrűtlen bal kezét. – Mrs. North Archer. A férjem küldött ide egy hónapra, hogy rendbe tegyem a dolgokat. – Az asztalhoz lépett és a tálkákba nézett, mert a lódítása után nem tudta volna állni Mrs. Crumb tekintetét. – Miután felmérjük a helyzetet, döntünk a gyerekek jövőjéről. – A férjét – kérdezett vissza Mrs. Crumb a felháborodás és a félelem közt vergődve. Andie a gyerekek tányérjára mutatott.

– Mrs. Crumb, mit kaptak vacsorára a báránykák? – Sajtos makarónit. – Mrs. Crumb felszegte az állát. – Az a jó nekik. – És még…? – És még mi? – Hol a zöldség? A gyümölcs? A fehérje? A gabona? A tejtermék? Mert a zsír, a keményítő és a sárga ételfesték kipipálva, szóval ideje volna némi rostnak és vitaminnak. – Nem kell ezt hallgatnom – szólalt meg Mrs. Crumb. Mosolyának már nyoma sem volt. – Ami azt illeti, de igen. Kell. – Andie a konyhaszekrényhez lépett, kinyitotta, és szeme elé tárult több doboz sajtos makaróni és sok-sok üveg, bennük valami rémületes narancssárga szószban úszó tésztával. – Ó, te jó ég! – Puccos városi népek – morgolódott Mrs. Crumb, miközben Andie benézett a hűtőbe. Egy üveg lekvár, egy vekni fehér kenyér, egy szinte teljesen üres tejes doboz és két kocka sajt árválkodott benne. Visszafordult az asztal felé. – Ennél sokkal jobbat várok el. – Ezt eszik – felelet Mrs. Crumb. – Ez a gyereknek való étel. Most már mindkét gyerek árgus szemekkel figyelte Andie-t. A kislány közben tovább turkált a sajtos makaróniban, a kisfiú leszegett fejjel, metszően kék Archer-szemekkel méregette őt Archer-arccsontja fölött. Vékonyka, sápatag és ellenséges volt mindkettő, de egyikükre sem illett volna az „áldozat” szó. Andie a kislányra mosolygott. – Szóval te vagy Alice. A kislány a fejére tette a walkman fejhallgatóját és feltekerte a hangerőt. Andie ekkor a kisfiúra mosolyogott. – Te pedig Carter. A fiú levegőnek nézte. – Igen, engem is szétvet az öröm, hogy itt lehetek – bólogatott Andie. – De ha már itt ragadtunk egymással… – Na, ide hallgasson! – ágált Mrs. Crumb. – Nem jöhet csak úgy ide és forgathat fel mindent. Nem hiszem, hogy Mr. Archer felesége lenne. – Újra felszegte a fejét. – Maga nem úrihölgy. – Maga meg nem szakácsnő. – Andie újra Carter felé fordult. –Hamarosan jobbra fordulnak a dolgok – mondta a fiúnak. A fiú tudomást sem vett róla, csak majszolgatta tovább a sajtos makarónit. Andie nagy levegőt vett. – Jól van, figyeljetek. Az a dolgom, hogy biztonságos, egészséges környezetet teremtsek nektek, és ezt is fogom tenni. Ebben a hónapban tisztességesen fogtok étkezni… – Ki hallott ilyet! – zsörtölődött Mrs. Crumb. – … és gondoskodom a tanulmányaitokról is. Talán mindketten visszamehettek az évfolyamotokba, és amikor elmegyek, jó emberek fognak gondoskodni rólatok, ígérem. Carter egykedvűen, kifejezéstelen tekintettel meredt rá. – És nem katonai iskolába fogtok járni. Állami iskolába kerültök majd. Columbusban. Ott nagyon jók az iskolák. – Alice-re nézett. Alice tovább falatozott, fejhallgatójával kizárva minden más zajt. – A kislány nem fog elmenni innen – közölte Mrs. Crumb. Hangjában túláradt az önelégültség. – Ezt maga nem értheti… – Mrs. Crumb, szeretné megtartani a munkáját? – érdeklődött Andie. – Mert per pillanat nem áll túl jól a szénája. A házvezetőnő mérgesen meredt rá, Andie pedig közönyösen állta a tekintetét. Mrs. Crumb várt egy pillanatot, majd vastagon rúzsozott ajkait előrebiggyesztve leült az asztalhoz, szemben az álldogáló Andie-vel, és mosolyt erőltetett az arcára.

– Rosszul indítottunk. – Így van – mondta Andie, és várta, mi a nő következő lépése. – Vannak dolgok a házzal kapcsolatban, amiket nem tud – mondta Mrs. Crumb előrehajolva, mire Carter abbahagyta az evést, és a nőt nézte. – Nagy ház, aminek múltja van. Itt éltem egész életemben, tizenhat éves korom óta. Ismerem ezt a házat. Szüksége van rám. Carter visszatért a sajtos makarónijához, és Andie azt gondolta, a gyerek nem erre számított. – Nem a ház múltja érdekel, hanem a gyerekek. – Nemcsak a múltjáról van szó – mondta Mrs. Crumb elsötétülő tekintettel. – Vannak dolgok, amiket nem érthet. – Szellemek? – Mégis milyen ostobának tartasz? – Nem hiszek a szellemekben. A helyes táplálkozásban hiszek és az iskolai tanmenetben, úgyhogy ezekre fogok koncentrálni. Mrs. Crumb halkabbra vette a hangját. – Vannak dolgok, amiket nem hisz, mégis igazak. – Mint az a kotyvalék, amivel a gyerekeket tömi? – Andie az Alice tálkájában maradt narancssárga foltokat nézte, miközben a kislány eltakarította a maradék tésztát. – Soha nem láttam még ilyen színű sajtos makarónit. Világít a sötétben? Mrs. Crumb felállt és elvette a gyerekek tányérját. – Jobb lesz, ha jól kijövünk egymással. Szüksége lesz rám. Andie az asszonyság apró, hűvös szemébe nézett. Ó egek, remélem nem. – Szeretném megnézni a szobámat. – Megmutatok mindent – felelte Mrs. Crumb, és hangja újra dacosan szólt. – De meg ám! – Csak a szobámat – mondta Andie, de Mrs. Crumb már el is indult a szemközti falból nyíló ajtó felé, így Andie még egyszer a gyerekekre mosolygott, felkapta a bőröndjét és a házvezetőnő nyomába indult. Hosszú lesz ez a hónap. Andie követte Mrs. Crumbot egy rövid, lehangoló folyosóra, benne megfakult tapétával és kopott fapadlóval. A házvezetőnő egy keskeny kis lépcső felé fordult, ugyanolyan kopott fa lépcsőfokokkal, ami valószínűleg valamikor a szolgálók lépcsőfeljárója lehetett, aztán az első lépcsőfokon megtorpant, és vizenyős, dülledt szeme egy vonalba került Andie-ével. – Remélem, nincs köztünk félreértés – kezdte. – Mr. Archer bizonyára elfelejtett szólni, hogy… – Elnézett Andie mellett, és mérgesen elhúzta a száját. – Te meg mit keresel itt? – csattant fel. Andie hátrafordult, és meglátta maga mögött Alice-t. A kislány még apróbbnak, vékonykábbnak tűnt, mint a konyhában, nyakában az ékszerfüzérrel, fülén még mindig a walkman fülhallgatójával. – Szia, Alice! – köszönt oda Andie. Alice szeme és arccsontja alatt sötét árnyékok húzódtak, amiktől arcocskája már-már úgy nézett ki, mint egy halálfej. Egy percig meredten nézte Andie-t, aztán elfurakodott mellette és Mrs. Crumb mellett, és elkezdte mászni a lépcsőfokokat, hóna alatt valamivel. Andie kinyújtotta karját és megérintette Alice ruhájának ujját, de a kislány elrántotta magát és ment tovább. – Az egy baba? – kérdezte Andie. Alice megállt néhány lépcsőfokkal feljebb és levette fejéről a fülhallgatót. A levegőbe emelt egy plüss babát. A feje kékes-fehér volt, három réteg fodorban buggyant elő a szépia tónusú szoknya a baba ide-oda dudorodó dereka köré tekert, fakó aranyszínű szalagöv alól. Úgy látszott, sorsára hagyva penészedni kezdett, mielőtt Alice rátalált volna. Az arcot és a ruhát az elmúlás pettyezte. – Ez itt Jessica – mondta Alice, majd felment a lépcsőn. A néhai Jessica, gondolta Andie.

– Nem hajlandó megválni tőle – mondta Mrs. Crumb olyan hangon, ami szerinte suttogásnak számított. – Próbáltam más babákat adni neki, de ő csak ezt az egyet akarja. Nincs ez így jól. Tennünk kéne valamit ez ügyben, közösen. Andie nézte, hogy Alice egyenes kis háta rezzenéstelen marad, pedig a kislány biztosan hallotta a házvezetőnő hangját. –Ha Alice-nek ez a baba kell, akkor ezt a babát kapja. Mrs. Crumb nyelt egyet, a fejét csóválta és elindult fel a lépcsőn. Az első emeleten újabb rövid folyosóra értek. Mrs. Crumb végigment a lépcsőfordulón és elindult fel a következő lépcsősoron. –A gyerekszoba a második emeleten van. Kisebb a zaj. – A zaj? – kérdezett vissza Andie, Alice nyomában, aki meg se nyikkant, de Mrs. Crumb nem méltatta válaszra, aztán fel is értek a második emeleti lépcsőfordulóra, egy újabb szűk kis folyosóra. – Ez itt a fürdőszoba – jelentette be büszkén a házvezetőnő, benyitva a lépcsővel szemközti ajtón, amely egy nagy, patinás mosakodó helyiségbe vezetett. Kemény fapadlójának kellős közepén egy sárgaréz-tejüveg zuhanyzó állt. – Ezen majd velem osztozik. Az én szobám a másik oldalon van – a ház eleje felé biccentett –, de tudom, hogy ebből nem lesz probléma, mert olyan jó barátnők leszünk. – Azzal indult is tovább a ház hátsó része felé. Egy ajtóhoz lépett, ami félig nyitva állt, mert pár pillanattal korábban Alice sétált át rajta. – Ez itt a szobája – mondta Mrs. Crumb, és beljebb lökte az ajtót. Andie követte Mrs. Crumbot, és egy jókora, nagy belmagasságú, faburkolatú szobában találta magát, melyet egy baldachinos ágy meg egy gázfűtésű kandalló uralt. A hosszúkás ablakok a ház mögötti öreg erdőre néztek. Andie hallotta a varjak utolsó rikkantásait a pirosasba forduló égből. – A gyerekszoba pedig onnan nyílik. – Mrs. Crumb hüvelykujjával bökött a jobbján álló ajtó felé, ami szintén félig nyitva állt. Valószínűleg azon is átvonult Alice. – Megyek és csinálok magának egy jó forró puncsot. Ettől majd szépen álomba merül. – Újra elmosolyodott, de a mosoly most sem érte el a szemét, aztán visszaindult a folyosóra nyíló ajtón át. – Forró puncs – ismételte Andie, nem igazán tudván, mi is az, majd a nyitott ajtóhoz lépett, és benézett rajta. A gyerekszoba hatalmas volt, talán kilenc méter is hosszában, egy sor rácsos ablakkal és egy kis kiugró ablakfülkével, aminek padja telis-tele volt könyvekkel, és előtte is hevert néhány, a földön. Két keskeny kis ágy állt a szobában felhúzatlan matracokkal, egy ódon hintaszék lepattogzott fehér festékkel, egy rozoga kanapé, egy ütött-kopott asztal, rajta papírral és ceruzával, és körülötte néhány összevissza székkel, meg egy régi tévével a szoba közepén, a tetején egy matuzsálem korú hordozható magnóval. A szoba távolabbi végében egy hideg, gázfűtésű kandalló állt, párkányán modern poroltóval. Legalább olyan barátságos volt, mint egy elhagyatott bolondokháza. Andie átvágott a szobán, benyitott a szemközti ajtón és egy újabb kis folyosón találta magát. Előtte egy kis fürdőszobába nyíló ajtó állt, jobb oldalt egy kő boltív vezetett egy másik folyosóra, bal oldalt pedig egy csukott ajtót talált. Jézusom, gondolta. Ez aztán a kísértetjárta kastély! El fogok tévedni és soha nem találnak meg. Benyitott a bal oldali ajtón, és odabent Alice-t látta. Az ágyán ült, és egy fehér hintaszék felé hajolt, amely az ágy lábánál állt. A falak rózsaszínek voltak, az éjjelszekrénykéjén egy rózsaszín lámpa állt, és az ágytakarója is rózsaszín volt, rajta százszorszépekkel. – Ez az én szobám! – hőzöngött Alice. Felegyenesedve szorította a kék Jessica-babát a vékonyka kis mellkasán lógó temérdek ékszerre. – Kopognod kell, mielőtt bejössz! Andie szemrevételezte a kis szobát, és kissé értetlenül kérdezte: – Szereted a rózsaszínt? Nem! Gondoltam. Bocs, hogy nem kopogtam.

Andie becsukta maga mögött az ajtót, majd a kis folyosón átment a nagyobb folyosóra. Balra talált egy másik lépcsőt, ami kőből volt és sokkal impozánsabban mutatott, jobbra pedig egy jókora kő boltívet. Előtte egy újabb ajtó állt, így benyitott azon. Carter beverte a fejét az ágy fejlapjába, szeme elkerekedett és kis híján kiesett a kezéből a képregény, amit olvasott. Aztán meglátta Andie-t, és mogorva arcot vágott. – A kopogásról még nem hallottál? – Bocsánat – mondta Andie. – Nem tudom megkülönböztetni a szobába nyíló ajtókat a folyosókra nyílóktól. – Ez szobába nyílik – felelte Carter és visszatért a képregényéhez. Andie körbenézett a szobában, és ősrégi, nehézkes bútordarabokat látott benne, meg egy ágyat, rajta az unalmasszürke különböző árnyalataiban pompázó ágytakarókkal. Az egész szobában egyedül az éjjeliszekrényen tornyosuló képregényhalom, a papírok és ceruzák voltak csak érdekesek, melyek arról árulkodtak, hogy Carter tevékenységei nem csupán a mérges bámulásban és evésben merülnek ki, meg az ágy végéhez fektetett szőnyeg, amit megannyi égésnyom lyuggatott. Piromán, gondolta Andie, és elöntötte a megkönnyebbülés, hogy a ház nagyrészt kőből épült. Amikor felnézett, látta, hogy Carter őt méricskéli flegmán. Így odabiccentett neki és már csukta volna be az ajtót, de megtorpant, amikor még egy utolsó pillantást vetett a kisfiú éjjeliszekrényére. Egy olcsó kis műanyag öngyújtó hevert rajta. Szélesebbre tárta az ajtót, és az asztalon felfedezett még kettőt. A fiú még mindig őt bámulta, és Andie száján már-már kiszaladt: – Mi az istennek kell neked három öngyújtó? – De ez volt az első napja itt, Carter már így is megorrolt rá és egyébként is pokoli fáradt volt. – Ne gyújts fel semmit! – mondta a fiúnak és becsukta az ajtót. Aztán átsétált a boltív alatt jobbra, és kis híján beleszaladt egy rozoga fakorlátba, amely egy nyílt tér három oldalát fogta közre. A korlát megingott kissé, amikor rátette a kezét, így óvatosan nézett át fölötte. A korláton túl két emeletnyi mélység tátongott, az alján kőpadlóval, mely üresen kongott a terjengő sötétségben. Szuper, gondolta Andie és körbejárta a galériát. Felfedezett a gyerekszobába és a szolgálati lépcsőhöz vezető ajtókat. Aztán visszament a kis folyosóra és Alice szobájához, majd bekopogott. – Menj el! – szólt ki Alice. Andie belépett és látta, hogy Alice átöltözött egy több számmal nagyobb, a térde alá lógó pólóba. Nyilván valami felnőtté lehetett. A kislány egyszerre tűnt szánnivalónak – szegény kis Alicenek egyedül kell lefekvéshez készülnie – és hátborzongatónak – szegény kis Alice pólóján a rossz boszorka felirat világított zöld betűkkel. Furcsán védtelennek tűnt a nyaklánc-páncélzata nélkül – a lámpaburára akasztotta őket –, de összevissza meredező világosszőke hajával kissé tébolyultan is festett. Na, majd holnap kifésüljük, gondolta Andie. – Bocs – mondta Alice-nek. – Csak szólni akartam, hogy ha kellek, a gyerekszoba másik oldalán vagyok. – Nem fogsz kelleni. – Alice bemászott az ágyába és a fejére húzta a paplant. – Értem. – Andie észrevette, hogy Jessica leesett a földre. – Leejtettél valamit. – Lehajolt és felvette az öreg babát, majd megböködte Alice-t a paplan alatt. – Hé! – tiltakozott Alice, de ekkor Andie visszahúzta a fejéről a paplant és odaadta neki a babát. – Jó éjszakát – mondta Andie, de Alice már vissza is húzta a fejére a paplant. – Igen, igazi jó barátnők leszünk – mondta Andie, majd a gyerekszobán át visszaindult a saját szobájába, és közben arra gondolt, nem csoda, hogy a nevelőnők bedobták a törülközőt. Valószínűleg arra számítottak, hogy bármelyik pillanatban élve eltemetheti őket Carter vagy Alice. Hallott valamit a folyosón Alice szobájából és visszament megnézni, mi az. Alice ajtaja résnyire nyitva állt és odabent Alice beszélt. – Nem marad itt – mondta Alice. – Csak egy hónapra jött. És nem is nevelőnő. Minden oké. Nem megyünk sehova.

Andie belökte az ajtót és arra számított, hogy Cartert látja majd odabent. Alice felnézett. Egyedül volt a szobájában. – Megmondtam! – mondta. – Kivel beszéltél? – Senkivel – felelte Alice és fejét a fal felé fordította. Képzelt barát, gondolta Andie, majd azt mondta: – Rendben. Aztán megfordult, menni készült, és ekkor meglátta az ágy végében álló hintaszéket. Előre-hátra ringott. Visszanézett Alice-re, aki dacosan állta a tekintetét. – Mi van? – kérdezte Alice. Ő csinálta, gondolta Andie, majd azt mondta: – Semmi. Jó éjszakát – majd becsukta az ajtót, és most már minden együttérzése a fejvesztve menekülő nevelőnőké volt. Minden józan ember fejvesztve menekülne. *** Andie kiverte a fejéből az Alice és Carter miatti furcsa érzéseket, és a következő órát kipakolással és az új szobában való elvackolással töltötte. Meglepően bájos szoba volt: fehér faburkolatú falak, magas, díszesen faragott mennyezet és hosszú, kőkeretes ablakok, rajtuk súlyos, mintás függönyök, amik igencsak elütöttek az oda nem illő olcsó, ezüstmintás fekete paplantól, amit egy romantikus lélekkel megáldott nincstelen valaki vásárolhatott, hogy beterítse vele a hatalmas, diófa baldachinos ágyat. A maradék bútorok különféle stílusúak voltak, valószínűleg a ház más-más részéből kerültek ide. A pálmát az ágy fölött lógó olcsó kis fémtábla vitte el, amin az állt, minden este adj egy csókot. Volt ebben némi eszelősség, ami, tekintettel Andie környezetére, a hátborzongatóba hajlott. Felvette a pizsamáját, fogat mosott a fürdőszobában, az ágyra tette Kristin mappáját a gyerekekről, aztán amikor meglátta az „Archer Ügyvédi Csoport” feliratot a dosszién, felállt, hogy megkeresse az ékszeres dobozát. A doboz alján, egy parányi borítékban hevert a mutatós, olcsó jegygyűrűje, amit azóta átfestettek és lelakkoztak, nehogy újra oxidálódjon. Egyedül ez maradt csak a házasságából. Ki kellett volna dobnia, hiszen értéktelen, de… Bal kezének ujjára húzta a gyűrűt és akaratlanul is elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy North megszállottan próbálta kicserélni azt egy igazi arany gyűrűre, amitől nem zöldült volna be Andie ujja. Aztán eltette az ékszeres dobozt és már bújt volna a paplan alá, amikor kopogtak a folyosóra nyíló ajtón, és amikor kinyitotta, Mrs. Crumbot látta ott egy kis tálcával. – Csak egy kis csésze lefekvés előttre – csilingelte a házvezetőnő, és vaskos száját feszes kis mosolyra húzta, miközben az éjjeliszekrényre tette a tálcát. – Gond nélkül felhozhatok minden este egy csészével, mivel úgyis csak egy hónapot marad! – A hangja felívelt a mondandója végén, félig kérdést, félig reményt jelezve. – Köszönöm. – Andie bizonytalanul méregette a tálcát, de a sárga csíkos teáskannából finom borsmentaillat áradt, a nagy, csíkos csészén pedig ibolyák díszelegtek. Mrs. Crumb bólintott. – Tettem bele egy kis szeszt is. Aludjon jól. – Az ágy lábához pillantott. – Szép álmokat. Miután a házvezetőnő kiment, Andie beleszagolt a kannába. Mentolos. Nagyon mentolos. Leült az ágyra, öntött a teából a csészébe, aztán belekortyolt és telibe találta legalább két kupicányi borsmentás pálinka. Hinnye, gondolta. A tea finom volt, a borsmenta mindig jólesik, de hacsak Mrs. Crumb nem azon igyekezett, hogy bódult pálinka-mámorba ringassa, hát kissé végletes elképzelése volt az „egy kis szesz” mikéntjéről. Talán saját magának kéne teát készítenie. Olvasgatni kezdte Kristin jegyzeteit, és közben óvatosan kortyolgatta az italt. A gyerekek anyja Alice születésekor halt meg, olvasta, az apjuk autóbalesetben két évvel ezelőtt, a nagynénjük pedig

négy hónapja, júniusban zuhant ki a magasból. Most pedig, gondolta Andie, magukra maradtak Crumbbal. És velem. Ez a gondolat olyan szívfacsaró volt, hogy rögtön megbocsátotta nekik az első találkozáskor tanúsított furcsaságukat. A dolgok hamarosan jobbra fordulnak. Szegény gyerkőcök. Tovább iddogálta a teát és olvasgatta a jegyzeteket. Mindhárom nevelőnő ugyanazt mondta: a gyerekek okosak, a gyerekek neveletlenek, a gyerekek furcsák, valami nem stimmel, és ők köszönik szépen, veszik a kalapjukat. Csak a legutolsó próbálta magával vinni a testvérpárt, de Alice-re olyan üvöltőroham jött, hogy eszméletét vesztette, és a nevelőnőnek kórházba kellett vinnie. Ezek után a nevelőnő visszavitte a gyerekeket az Archer Házba, és ott is hagyta őket. – Ezeknek a gyerekeknek hozzáértő pszichológus segítségére van szükségük – írta. North pedig engem küldött, gondolta Andie. Nagyon nem vallott a férfira, hogy nem küldött le egy pszichológust, vagy akár egy egész csapatnyi szakértőt. North nem veszi ezt az egészet komolyan, gondolta. De az is lehet, hogy valamilyen oknál fogva azt akarta, hogy Andie itt rostokoljon Ohio déli szegletében. Hátrahajtott fejjel merengett ezen, amikor észrevette, hogy az ágyhoz legközelebb eső függöny megmozdul, meglibben, mintha huzat lenne. Figyelni kezdte, és amikor a függöny többet nem moccant, megrázta a fejét és tovább lapozgatott a mappában, közben szürcsölgette a szesszel megbolondított teát, míg a pityóka és a száraz tantervi beszámolók keverékétől annyira el nem álmosodott, hogy feladta. Leoltotta a lámpát az éjjeliszekrényén, mire holdfény csordogált a szobába – telihold, gondolta –, és olyan jóleső volt ilyen álomittasan feküdni egy ilyen puha ágyban, ebben a puha kék fényben, hogy hagyta, hogy elszenderüljön, miközben gondolatok cikáztak a fejében. Fel kellett volna hívnom Flót, hogy megérkeztem, fel kellett volna hívnom Willt, meg kellett volna… Megmoccant valami a látómezeje legszélén. Talán megint a függöny, mert abban biztos volt, hogy semmi más nem lehetett. A kimerültségtől van, vagy talán a szesztől a teában. Álmosan körülnézett a szobában, de az szimplán csak komor volt és rendetlen, baljós komorságához képest normális, bár mintha hidegebb lett volna, mint előtte, így visszaejtette fejét a párnára, elkucorodott a paplan alatt, álomba merült, és álmában fátyolos nevetést és suttogást hallott, valaki táncolt a holdfényben, és ahogy még jobban elszunnyadt, a fülében forrón, mélyen hallotta a suttogást: – Kit szeretsz? Kit akarsz? Ki ad csókot este? –, és Andie látta maga előtt Willt, ahogy mosolyogva nézi őt, kedvesen, könnyedén, jóképűn és szőkén, aztán még jobban elaludt, még mélyebb álomba zuhant, és ott volt North, tekintete égetett, felé nyúlt, ahogyan szokott, követelődzőn, kisajátítón, szerelemtől őrülten, és Andie megkönnyebbülten felsóhajtott, annyira akarta a férfit, és valaki azt suttogta, ez meg KICSODA?, és Andie a férfihoz lépett, mint mindig – Northnak lehetetlen nemet mondani –, és belefeledkezett a férfiba és az álmaiba. Fejfájással ébredt hajnalban, amiért Mrs. Crumb forró teáját okolta, meg persze forróvérű álmait Northról, amiket valószínűleg az váltott ki, hogy újra felvette a férfi nevét. A bűntudat mindig győz, gondolta, és eltökélte, hogy felhagy a hazudozással, még ha ez az egyetlen módja is Crumb legyőzésének. Bevett egy aszpirint, lement, felhurcolta a szobájába a maradék poggyászát az autójából, aztán elhajtott a huszonöt kilométerre fekvő kisvárosba és bevette magát az ottani szupermarketbe, hogy valamirevaló reggelit tehessen otthon a gyerekek elé. Aztán visszaautózott a házhoz, és zubogott benne az elszántság, hogy Nagy Változást hoz a gyerekek életébe, de amint ott volt, falba ütközött. Alice a konyhában követelte a reggelijét, de cseppet sem fűlött a foga a tojáshoz, kétszersülthöz és narancsléhez. Alice gabonapelyhet akart. Előző nap gabonapelyhet reggelizett, az azt megelőző nap gabonapelyhet reggelizett, és az azt megelőző nap is gabonapelyhet reggelizett. A nagy francokat lesz majd pont a mai nap másmilyen. Andie belenézett Alice szürkéskék szemébe és ugyanazt a makacsságot látta ott, ami miatt kudarcot vallott rövid házassága. – Archer vagy, annyi szent – mondta, és Alice megkapta a gabonapelyhet. Aztán sonkás tojást csinált Carternek az öreg tűzhelyen, és felrémlett előtte a konyha, amit North csak az ő kedvéért épített át, amikor beköltözött a régi viktoriánus otthonába Columbusban: ragyogó kék kvarc kony-

hapult, melegsárga konyhaszekrények és nyitott polcok, telis-tele színes Fiesta-edényekkel. Az volt a legkedvencebb helye a világon, rögtön a padlástéri hálószobájuk után. Ez a konyha meg olyan, mint valami húsraktár. Tisztának tiszta, de… – Az nem jó! – közölte Alice, miután belenézett a serpenyőbe, de amikor Andie szedett Carter tányérjára, a fiú mindet belapátolta. Egész idő alatt a képregényén tartotta a szemét, aztán félretolta a tányért és kiment, mindvégig olvasva, de akkor is megette az egészet. Haladás. – Szívesen – szólt Andie a kisfiú távolodó háta után, aztán visszafordult és meglátta Mrs. Crumb agyonpúderezett, pufók arcán a diadalmas mosolyt Alice üres gabonapelyhes tálkájának látványa felett, miközben Alice, is magukra hagyta őket. Andie ügyet sem vetett a házvezetőnőre, inkább megpróbálta felhívni Flót a konyhai telefonról és közben a falon lógó ütött-kopott fehér üzenőtáblát nézte, amin csak megkopott telefonszámok voltak és egy még inkább kopott templomi adománygyűjtő boríték. Mindezek valószínűleg szépen summázták Mrs. Crumb életét. Csak nem hallott tárcsahangot, így megkérdezte: – Nincs telefon? – mire Mrs. Crumb azt felelte: – Néha elszáll. – Remek, gondolta Andie és nekilátott feltérképezni az Archer Házat, mielőtt elmenne a bevásárlóközpontba, amit előző nap látott a kétsávos út mellett. A ház elrendezése a mérete ellenére meglehetősen egyszerű volt. A ház közepén, ahogy Mrs. Crumbtól hallotta, a Nagy Szalon állt: legalább negyven négyzetméter, benne egy akkora kandallóval, amiben bálozni lehetett volna. A szalon két emelet magasba emelkedett, a tetején faragott gerendás menyezettel, ami még a régi házból származott, valamikor a tizenhetedik századból. Minden emeletet körbevett egy galéria azzal az ódon fakorláttal, amin Andie kis híján átesett előző este. Lehetetlenség befűteni, gondolta Andie. És azok a korlátok egyáltalán nem biztonságosak. Minden emeleten hat szoba volt: egy-egy a folyosó mindkét oldalán a ház elején és négy szoba hátul. Az alsó szinten két üres szoba állt elöl, meg a konyha; az étkező, a nappali és a könyvtár pedig hátul. Az első emeleten két hálószoba állt elöl, négy hátul, mindegyikben baldachinos, ágynemű nélküli ágyak. A második emeleten volt Mrs. Crumb szobája elöl balra, Carteré jobbra, hátul pedig Andie szobája, a dupla szélességű gyerekszoba, meg Alice szobája. Az elülső és a hátulsó szobák között lépcsősorok futottak – egy diszkrét kis ajtó mögött a keskeny szolgálati lépcső balra, és egy robusztus, előkelőbb lépcsősor egy hasonlóan robusztus kő boltív alatt jobbra. Egy hosszú, fehér faburkolatú, vörösszőnyeges folyosó elválasztotta ugyan a szobákat jobbra a Nagy Szalontól, de különben mindhárom szint ugyanúgy nézett ki: két szoba elöl, négy leghátul. A ház összes szobáját por lepte, a festmények megsárgulva, megfakulva lógtak a falakon a félhomályban, az első emeleti hálószobákban szép kis gyűjtemény volt pókhálókból, és elvétve egy-egy döglött egér is akadt. Jessica, az ősöreg kékfejű baba szépen illett volna a sorba. Andie-t azért mégiscsak feldobta, hogy el tud navigálni a kőpajtában, ahol megszállt, így miután felmérte a terepet, visszament a könyvtárszobába, ahol Carter elfészkelte nyurga kis testét egy mély, piros-párnás, ablak alatti ülésen. A Bikák szeretik a dolgokat, mondta Flo, és bár az asztrológia nagy baromság, Andie azt gondolta, könyvek. – Megyek vásárolni – mondta a fiúnak. – Akarsz jönni? Könyvesbolt is van ott. – New Essexben nincs könyvesbolt – közölte Carter anélkül, hogy felnézett volna. – New Essex az a kisváros az út végén? Eljöttem egy bevásárlóközpont mellett az úton úgy fél órával azelőtt, hogy New Essex-be értem. Ott van könyvesbolt. A fiú abbahagyta az olvasást. – Grandville-ben? – Igen. Carter bólintott, majd visszatért a könyvéhez. Andie ezt beleegyezésnek vette, és felment az emeletre, hogy megkeresse Alice-t. Közben azon tűnődött, milyen flitterbe bújtatott ígérettel csábíthatná el hazulról a kis Skorpiót. Alice a gyerekszobában volt a walkmanjével, és a „Gloria”-ra táncolt és énekelt teli torokból, aztán amikor észrevette, hogy Andie nézi, abbahagyta. Fakó bőrével és egyenes, világosszőke hajával egészen úgy nézett ki, mint egy kis szellem, szinte áttetszően a reggeli nap fényében.

– Bemegyek a városba vásárolni – mondta Andie. – Ha velem jössz, veszek neked új ágyneműt. Flittereset. – Nem – válaszolta Alice gépiesen. – Carter is jön. – Nem megy. Mi soha nem megyünk el itthonról. Andie belépett a gyerekszobába és leült az ősrégi hintaszékbe a tévé mellett. – Miért? – Ide tartozunk. – Alice, csak napközben lennénk távol. Vacsorára haza is érnénk. – Ő is ezt mondta – csattant fel Alice, és flegma arcocskája zordabbá vált. – Ő ki? – Joy nevelőnő. Azt mondta, csak napközbenre megyünk el, aztán csak vezetett, vezetett, vezetett, és amikor Carter megkérdezte, hova megyünk, azt mondta, az új otthonunkba. – Alice most már ökölbe szorította a kezét, és arca az eddiginél is fehérebb lett. – Nem megyek. Nem megyek! NEM MEGYEK! NEM NEM NEM NEM NEM NEM… Andie nyugodt hangon szólt hozzá. – Alice, itt van az összes holmim. Nem hagynám itt a dolgaimat. – NEM NEM NEM NEM NEM NEM… – Minden ruhám a szobámban van – folytatta Andie. – Dobozok, teli az iskolás könyveitekkel. A varródobozom. Nem azért hoztam ezt mind ide tegnap, hogy ma itthagyjam őket. Alice becsukta a száját és sötét tekintettel méregette Andie-t. – Akarod látni a dobozokat? Alice elgondolkozott ezen, majd bólintott. – Jól van akkor. – Andie felállt, nyújtotta a kezét a kislánynak, aki átnézett rajta, de Andie szobája felé masírozott. Feltépte az ajtót, beviharzott, Andie pedig ment utána és kinyitotta a gardrób ajtaját. Alice közelebb lépett, hogy bekukucskáljon, és minden porcikájából áradt a gyanakvás. – Kipakoltam – mondta Andie. – Miért tettem volna, ha el akarnálak vinni innen? Alice tudomást sem vett róla, inkább belerúgott a varródobozba. – Szóval akkor eljössz velem és Carterrel vásárolni? Alice alsó fogsorát a felső ajkába mélyesztette, és nagy komolyan elgondolkodott. Aztán hátat fordított és visszamasírozott a gyerekszobába. Andie megragadta a táskáját, felkapta a kulcsait és ment a kislány után. Épp időben ért a gyerekszobába, hogy lássa, amint Alice kisétál onnan és becsapja maga mögött az ajtót. – Csodás – mondta Andie és próbálta kitalálni, mi mással vesztegethetné meg a kislányt, amikor Alice visszajött, hóna alatt a kék Jessica-babával. – Kék ágyneműt akarok sziporkákkal – közölte. – Olyat, ami röpköd. Mint a pillangók. Vagy a tánc. – A gyerekszobából kivezető ajtó felé indult, majd a galériára ment, onnan meg feltehetőleg a lépcsőhöz és Carterhez készült. – Várj! – szólt utána Andie, mire Alice visszafordult, arcán mogorva kifejezéssel. – Ki kell fésülnünk a hajad. Alice hajának kibogozása még annál is rosszabb volt, mint amire Andie számított. Főleg, mert Alice végigüvöltötte az egész procedúrát. Elég hangos volt ahhoz, hogy Carter feljöjjön megnézni, mit művel a kishúgával Andie. – Utána te következel – mondta a fiúnak Andie Alice üvöltésén át, mire Carter elment, és öt perccel később megfésülködve tért vissza. Még épp időben, hogy lássa, ahogy Andie kis kontyba húzza Alice haját a feje tetején és összefogja az egyik hajgumijával. Andie hátradőlt, hogy szemügyre vegye a művét. Azt leszámítva, hogy Alice még mindig nem hagyott fel a visítással, és csak úgy patakzottak eltorzult, kivörösödött arcán a könnyek, elég jól nézett ki. – Alice, nem bántalak. Hagyd abba az üvöltözést és nézd meg magad. Nagyon helyes lettél.

Alice még hangosabban ordított, egyenesen a képébe, így Andie bement a szobájába, kihozta a kézitükrét és Alice elé tartotta. – Nézd! Alice a nagy jajveszékelés kellős közepén hirtelen elhallgatott, talán azért, mert ráeszmélt, milyen borzasztóan néz ki nagyra tátott szájjal, vagy talán azért, mert olyan hosszú ideje nem látta az arcát a mindenfelé meredező haj nélkül. – Utálom – mondta, de csak mondta, nem üvöltötte, így Alice ezt haladásnak könyvelte el. – Ez az én kislányom! – mondta Andie. – Nem vagyok a kislányod – közölte Alice. és kivonult az ajtóban álló Carter mellett. Láthatóan elege volt Andie-ből és az életből úgy általában, habár a sárga Mustangnak kelletlen elismeréssel adózott, amikor meglátta a ház előtt. Az autóút Grandville-be eseménytelenült telt, leszámítva azt a rossz pillanatot, amikor Andie áthajtott New Essexen. felhajtott az autópályára, és Alice azt hitte, már megint elrabolták. Addig üvöltött, amíg Carter, aki mellette gubbasztott a hátsó ülésen, oda nem szólt neki: – Nyugi, a következő városba megyünk – és közben le nem vette a szemét a képregényéről. Alice elhallgatott. Úgy látszik, amit Carter mondott, azt tényként fogadta el. – Köszönöm – mondta Andie a fiúnak, és a visszapillantó tükörben figyelte a gyerek arcát. Carter tudomást sem vett róla. Amikor odaértek a grandville-i plázához, a fiú kiszállt az autóból és egyenesen a könyvesbolt felé trappolt. Andie és a magában dúló-fúló Alice bementek egy ágyneműket áruló üzletbe és vettek egy kék paplant Alice-nek meg egy piros csíkosat Carternek. Amikor Alice tiltakozásba kezdett, mondván: – Nincsenek rajta sziporkák –, átmentek egy textilboltba, és vettek egy kék flitterekkel díszített sifonanyagot és cérnát, aztán bementek egy irodaeszközboltba, ahol Alice kiválasztott egy vázlatfüzetet Carternek, filctollakat, egy csomag kockás papírt, néhány halálfejes ceruzát, egy hegyezőt, mindezt anélkül, hogy Andie-vel bármilyen formában kommunikált volna, mígnem Andie mutatott neki egy készlet Hello Kitty-ceruzát. Alice lekicsinylő pillantása perzselő volt. Továbbmentek, vettek pólókat, fekete-fehér csíkos harisnyát, és egy stretch anyagból varrt fekete fodros szoknyát Alice-nek, aki ennek láttán hányingert színlelt, de amint rátértek Carter ruháira, a kislány megkomolyodott és aprólékos gondossággal válogatta össze a ruhadarabokat a bátyjának. Vásárlásterápia, gondolta Andie, és magával vonszolta Alice-t egy barkácsboltba, ahol fehér festéket vett, hogy eltüntessék a rózsaszínt Alice szobájában. – Én feketét akarok – mondta Alice. Most szólalt meg először, mióta kiszálltak az autóból. Andie azt felelte: – A fehérre rajzolhatsz a filctollaiddal –, és látta, hogy Alice majdnem elmosolyodik. Kísérteties látvány volt. Aztán a könyvesbolthoz mentek. – Ez itt a maga gyereke? – kérdezte a bolti eladó, amikor beléptek. Carterre mutatott, mire Andie azt felelte: – Igen. – És megveszi ezeket a könyveket itt mind? – kérdezte az eladó és a pultra halmozott könyvkupacra mutatott. Andie szemügyre vette a könyvhegyet. Voltak benne képregények, könyvek a rajzolásról, és könyvek a képregények rajzolásáról. – Igen, megveszem mindegyiket – mondta Andie és felvillantotta North hitelkártyáját. Kisvártatva megjelent Alice két lepkékről szóló könyvvel, és Andie azokat is a kupac tetejére tette. Amikor végeztek és mindent bepakoltak az autóba, Andie megszólalt. – Akkor jöhet az élelem – mire Alice ordítani kezdett: – Nem, nem, nem, NEM, NEM, NEM – míg Carter azt nem mondta: – Nyugi. Muszáj ennünk. Bármilyen hiú reményeket táplált Andie arról, hogy majd együtt választják ki az ételeket, mindez kártyavárként összedőlt, amikor Carter beszállt a kocsiba, és Alice követte a példáját. Andie gyorsan, precízen rótta a szupermarket polcai között a sorokat, és fél óra múlva újra az autónál volt.

– Most pedig irány haza – mondta, miután beszállt. Beindította a motort, mire megszólalt a magnó, megdöbbentve Andie-t. Felismerte a dalt, és hátrafordult a gyerekekhez, miközben a hangszórókból a „Somebody's Baby” pattogott. – Ti tettétek be ezt a kazettát? Carter vállat vont. – Van itt belőlük egy csomó – mondta Alice mogorván. – Itt lent. Senki nem használta őket. Nem tettem tönkre semmit. A te kazettád. – Andie kinyújtotta a nyakát és meglátta az öreg dobozt Alice lábánál. A kazettás dobozt, amit a vezetőülés alá tolt egy több napos autóúton néhány éve, aztán megfeledkezett róla a CD-lejátszója jóvoltából. Alice belerúgott, aztán dacosan bámult Andie-re, Andie pedig lenyomta a „kiad” gombot és elkapta a kazettát, ahogy az a kezébe csúszott. North markáns betűivel az állt rajta: „Andie zenéje”. Válogatott dalok. Milyen fiatalok voltak! Aztán eszébe jutott, hogy a férfi nem adta azt neki, egyszerűen csak betette egyik este az autó lejátszójába. – Dalokat válogattál nekem? – kérdezte Andie, mire a férfi azt felelte: – Nem válogattam. Ezeket a dalokat szereted. – Megrázta a fejét, de ekkor megszólalt Alice: – Tedd vissza! Így visszatette és egy Jackson Browne-dalra zendített a sarki srácokról, miközben Andie kitolatott a parkolóból. Akkor is a sarki srácokról énekelt, amikor Andie először találkozott Northszal. A mi dalunk, gondolta, és majdnem újra kivette a kazettát. A régi emlékek előkerülése megmérkőzött Alice várható üvöltésével és Alice győzött. – Miért akarja becsukni a szemét? – kérdezte Alice. – Kicsoda? – értetlenkedett Andie. – Azért, mert a lány olyan szép – magyarázta Carter, mélyen a könyvébe temetkezve, és Andie rájött, hogy Jackson Browne-ról beszélnek, aki bánatáról zengedezett a kazettán. – Miért nem akar ránézni a lányra, ha szép? – kérdezte Alice. – Mert a lány dilinyósnak nézné és dobná – felelte Carter, még mindig a könyvbe bújva. Azta!, gondolta Andie. Ez aztán a cinikus megállapítás egy tizenkét évestől. – Nem valami rendes lány – mondta Alice. – A férfi ezt nem tudja – mondta Andie. – Még nem szólította meg. Talán ha megszólítja, a lány táncol vele. – És talán haza is megy vele és másnap hozzámegy feleségül. Megesik az ilyen. – Meg kéne szólítania – mondta Alice, aztán témát váltott. Andie csak hallgatta őket. Alice kérdezgetett és Carter megválaszolta a kérdéseit, pedig továbbra is próbált olvasni. Egymás közt beszélgettek, és közben teljesen levegőnek nézték Andie-t. Kéttagú kis család voltak. Meglehet, hogy defektes egy család, de az egymáshoz fűződő kapcsolatuk nem volt defektes. Talán ezért voltak még mindig viszonylag épeszűek abban a dermesztő házban a bogaras házvezetőnővel. Rettenetesen érezhették magukat, amikor Cartert elküldték abba az iskolába. Amelyik iskolából aztán azonnal ki is vágták… Carterre nézett a visszapillantó tükörben. Ha csak úgy tudott visszajutni Alice-hez, hogy gyújtogatni kezdett… – Carter! – szólt oda a fiúnak, és megvárta, míg a gyerek felnéz, szemébe lógó barna hajjal. – Gondoskodom róla, hogy soha többet ne küldjenek el Alice mellől. A fiú kék szeme szokás szerint kifejezéstelen maradt, aztán Carter visszatért a könyvéhez. Talán nem kell, hogy a gyerekek szeressék. Talán annyi kell csak, hogy az elkövetkező hónapban megbízzanak benne. Ha vesz nekik könyveket, ruhát és bármi mást, amire szükségük van, talán eléggé megbíznak benne, és megengedik neki, hogy elvigye őket ebből az istenverte lyukból, ahol élnek. De egyelőre lassan a testtel. Amikor New Essexbe értek, behajtott a Dairy Queen elé. – Hamburger és fagyi ebédre! – jelentette be, és amikor már tornyosult körülöttük a sok étel, a nyilvános telefonhoz ment és tárcsázott. Ha beköti a kábeltévét Carternek, a fiú talán még beszélni is hajlandó lesz vele.

North felnézett, amikor Kristin benyitott az irodájába. – Beküldheted Mrs. Nasht. Kristin becsukta az ajtót. – Miss Miller van a telefonban. Tudom, hogy abban maradtunk, velem tartja a kapcsolatot, de ragaszkodik hozzá, hogy veled beszéljen. Andie. Most aztán fizethet, amiért hallgatott az első hülye ösztönére. – Máris felveszem. Mrs. Nasht kösd le addig. Kristin bólintott és kiment. Zavard le a dolgot, aztán gyorsan tedd le, gondolta és felvette a telefont. – Halló. – Nem vicceltél, amikor azt mondtad, az isten háta mögött – kezdte Andie telt hangon, amit a mindig benne bujkáló mosoly még szebbé tett. – El kellett jönnöm a házból, hogy tudjak telefonálni. – Hol vagy most? – kérdezte North. Igyekezett nem csűrni-csavarni a dolgokat csak azért, hogy hallhassa Andie hangját. – New Essexben egy Dairy Queenben. A gyerekek az autó mellett tömik a fejüket egy asztalnál, így most tudok beszélni. Jártál a házban? Olyan, mint egy Dickens-regény. – Mert el kellett jönnöd, hogy telefonálhass? – Mert pokoli rideg. Kábeltévére van szükségünk, North. El se hiszem, hogy Carter kibírja nélküle. – Rendben. Hívd fel a kábeltársaságot. – Tedd le, mondta magában. – Az előbb hívtam őket, és nem voltak valami segítőkészek. Túl félreeső a ház. Elkélne némi befolyás. – Senkit sem ismerek, aki kábeltársaságnál dolgozik. – Tedd le! – De bizonyára ismersz valakit, aki ismer valakit, aki kábeltársaságnál dolgozik. Állítsd Kristint az ügyre. Ahogy néztem a nőt, élvezné a kihívást. – Így lesz – felelte North. Az isten szerelmére, tedd már le! – Amúgy jártál itt mostanában? – Nem. Valami gond van? – Omladozik az egész hely. A falak düledeznek, mindent beborít a gaz, az összes fémfelületet eszi a rozsda és a felhajtó életveszélyes. – A fenébe! – mondta North. – Két éve küldtem pénzt a ház helyrehozatalára. – Mrs. Crumbnak? North lelki szemei előtt megjelent a házvezetőnő. Hajlott kor. Pirosas-vörösre festett haj. Borsmentától és sósborszesztől bűzlő lehelet. – Igen, Mrs. Crumbnak küldtem a csekket. – Úgy tűnik, megtartotta magának a lét. Javaslom, most inkább közvetlenül te bérelj embereket. – Megbízok valakit, aki majd lemegy és szemrevételezi a házat. – Mondd meg neki, hogy velem beszéljen, ne Mrs. Crumbbal. És hogy odabent is nézzen körül. A konyha rettenetes. Még sütni sem tudok benne. North lehunyta a szemét és eszébe jutottak a késő délutánok, amikor Andie, a tanításból hazaérve, nekiállt a Négyórai Sütésnek. Banános kenyér, csokis süti, vagy éppen fahéjas tekercs illata lengedezett a levegőben; tucatnyi különféle illat tudatta vele, hogy a nap a végéhez közelít… – North? – Igen – eszmélt fel North. – Építési vállalkozó. Szólok Kristinnek. – Ja, és ha valaki telefonálna innen a messzi távolból, még házasok vagyunk. North nem bámulta többé az óráját. – Tessék?

– Egyedül így tudtam egy kis tekintélyt kicsiholni. Itt baromi nagyra tartanak téged. Gondoltam, mi baj lehet belőle? Úgyse jössz le ide. Will se jön le. Columbusban senki nem fogja megtudni, így aztán újra felvettem a férjezett nevemet. – De hát nem vetted fel a nevemet, amikor megházasodtunk – jegyezte meg North, és igyekezett összekapni magát. – Akkor éppen az önálló korszakomat éltem. Most pedig a gyakorlatiasat. Jól jön idelent, ha az ember lányát Archernek hívják. Ha jobban belegondolok, valószínűleg otthon is jól jött volna. Fel kellett volna vennem a neved, már csak a befolyás miatt is. Ahogy drága anyukád annyiszor emlékeztetett, totál idióta voltam. Ahogyan én is az voltam, gondolta North, aztán megrázta a fejét, mielőtt megszállta volna a múlt feletti bánkódás. Ami volt, elmúlt, a jelenben pedig Mrs. Nash várakozik rá az előtérben. –Szólok Kristinnek a kábeltévé miatt és… – Az jó lesz – vágott a szavába Andie. – Mért őszintén szólva üdvös lenne, ha valamit bevethetnék a kölyköknél. Ma sütöttem nekik reggelit, de Alice nem volt hajlandó enni belőle és csakazértis maradt a gabonapehelynél. Mrs. Crumb azt hiszi, ő van a nyeregben. Állítása szerint ti ketten bizalmas viszonyban vagytok. Anyaként tekintesz rá. – Meggárgyult? – Itt mindenki meg van buggyanva, a nevelőnőket is beleértve. Carter nem ámokfutásból kezdett gyújtogatni, hanem azért, hogy kirúgják az iskolából és hazajöhessen, vigyázni Alice-re. Egy jó állami iskolában a helye, ahol barátokra tehet szert, de minden este láthatja Alice-t. Nagyon közel állnak egymáshoz, North. Ha nem választod el őket egymástól, szerintem Carter zúgolódás nélkül járna iskolába. – A fenébe. – North hátradőlt. – Tudtam, hogy rossz ötlet a bentlakásos suli. Anyám próbált elküldeni egybe, amikor Southie hat éves volt, de én megmakacsoltam magam. A gyerekeknek szükségük van egymásra. De a legutóbbi nevelőnő folyton azt mondogatta, hogy Carternek fegyelmet kell tanulnia, így aztán… – Carter fegyelmezett. Olyannyira, hogy levegőt is alig vesz. Alice-be viszont a fegyelem morzsája se szorult. Ha valami nincs a kedvére, üvölteni kezd. De nem ám csak egy szimpla hisztit vág le ilyenkor, valami más is van e mögött. Carterhez előbb-utóbb közel tudok férkőzni, szerintem. Ami Alice-t illeti… nem tudom. Aggodalom volt a hangjában, és North azon tanakodott, hogyan érhetné el, hogy Andie jobb kedvre derüljön, aztán ráébredt, milyen nevetséges ez. Andie most neki dolgozik, nem azért telefonált, mert vigasztalásra szorul, már nincsenek összeházasodva, akármit is hadovált erről Andie ott lent, vár rá Mrs. Nash és különben se tudna mit csinálni… – Akarod, hogy lemenjek? – Nem, boldogulok egyedül is – felelte Andie, hangjában a szokott magabiztossággal. – Én inkább a gyerkőcök miatt aggódom. Nem tudom, helyre tudom-e állítani a kis világukat. Jobbá tenni talán igen. – Mindig jobbá teszed a dolgokat. A vonal túlsó végén elnyúlt a csend. Baromság volt ezt mondani, aztán Andie megszólalt. – Köszönöm. – Kedvesebb hangon beszélt, mint előtte, és ettől Northot újra lerohanta a múlt. – Szívesen – felelte, és magában azt gondolta, tedd már le! –Megszerzem nektek a kábeltévét, kerítek egy építési vállalkozót és megcsináltatom a telefont. – Tudom. Rád mindig lehet számítani. Jézusom. – Hívj, ha van még valami – mondta gyorsan, igyekezvén visszatalálni a rendes kerékvágásba. – Azt hittem, úgy volt, hogy nem beszélünk egymással. – Önálló korszakomat éltem – felelte North és lehunyta a szemét, ahogy a vonal túlsó végén felhangzott Andie gyöngyöző kacaja. – Marha hosszú egy korszak volt! Hívlak, ha lesz még valami. Szép napot!

Letette, és North egy percig kezében a kagylóval ült, próbálván rendezni gondolatait, míg be nem jött Kristin. – Kábeltévére van szüksége odalenn – mondta a titkárnőjének, és a helyére tette a kagylót. – Kérlek, szerezd meg neki. – Nem lesz olcsó mulatság – felelte Kristin. Ez az egyetlen dolog, amit kért tőlem egész idő alatt, mióta ismerem. – Csak szerezd meg neki. És keress egy jó építési vállalkozót ott lent. Intézd el, hogy Andie-vel beszéljen, ne Mrs. Crumbbal. És hívd fel a telefontársaságot is és derítsd ki, miért nincs a házban vonal és tehetünk-e valamit az ügyben. Mindent ide számlázz. Kristin bólintott. – És Mrs. Nash a váróban? – Kérek pár percet – mondta North, mire Kristin újra bólintott és kiment. Andie soha nem kért tőle semmit. Várta-várta, hátha előáll valamivel. Őrültség volt, hogy nem tette. Nem kért külön házat a család viktoriánus épületében lévő tetőtéri lakásuk helyett – egyszer hallotta, ahogy szidja a tűzhelyet, és felbérelt néhány embert, hogy újítsák fel a konyhát –, nem kért autót a tömegközlekedés helyett – meglepte egy rikítósárga Mustanggal, és Andie imádta az autót –, a pokolba is, nem kért eljegyzési gyűrűt, sem egy valamirevaló jegygyűrűt –, egyszer próbált adni neki egy értékes darabot, de Andie ragaszkodott ahhoz az átkozott elzöldült karikához! A nő csak élte tovább az életét, az eszelős szoknyácskáiban és feszes felsőiben grasszált, vadul lobogott a haja, bármennyit küzdött a tincseivel, vitázott vele, nevetett vele, az ágyban kötött ki vele… Lehunyta a szemét és azt gondolta: tényleg egy barom voltam. Csak abban nem volt biztos, hogy akkor volt-e barom, amikor feleségül vette Andie-t, vagy akkor, amikor menni hagyta. Nem mintha fikarcnyit is számítana. Andie már a múlté, és most beszélnie kell egy ügyféllel. Lenyomott egy gombot a belső telefonon és azt mondta: – Kérlek, küldd be Mrs. Nasht! –, azzal visszatért a munkába.

Három Miután North letette, Andie bedobott még néhány érmét a telefonba, felhívta Flót, megnyugtatta, hogy minden rendben, aztán felhívta Willt, ugyanazt mondta neki is, de őt nem lehetett olyan könnyen lerázni. – Beszéltél Northszal? – kérdezte. – Igen – felelte Andie. – Megkértem, hogy szerezzen nekünk kábeltévét. – Jobb szeretném, ha nem beszélnél vele. – Luciferrel is beszédbe elegyednék, ha ezen múlna a kábeltévé – mondta Andie, és gyorsan témát váltott. Csak fél füllel hallgatta a férfit, és közben figyelte, ahogy Alice Carter karjának dől, és olyan közel ül hozzá, amennyire csak tud. – Mennem kell – mondta, amikor a gyerekek elpusztították a fagyit, aztán rájött, hogy mondat közben szakította félbe Willt. – Bocs, a gyerekek… mennem kell. – Letette, visszament a gyerekekhez, és közben letépett egy telefonszámot a Happy Házvezetőnők tisztítószolgálat hirdetéséről, amit a Dairy Queen üzenőfalán talált. Amint leállította a motort a ház mögött, a gyerekek faképnél hagyták. Carter felkapta a könyvesboltos zacskókat, Alice pedig becipelte a ruhákkal és irodaszerekkel teli szatyrokat. Andie minden mást bevitt a konyhába és elpakolta az ételeket. Meglepő módon megelégedéssel töltötte el, ahogy megtelik a hűtő és a konyhaszekrények. Aztán felvitte a maradék zacskókat, bevitte Carternek a csíkos ágytakarót, de a fiú rá se nézett; aztán bevitte Alice kék ágytakaróját a gyerekszobába, ahol felállította a varrógépét, csíkokra tépkedte a sifonanyagot és felvarrta azokat a paplanra. Aztán Alice szobájához ment, kopogtatott az ajtaján és beszólt. – Alice, kész a paplanod.

– Gyere be! – mondta Alice csupa gyanakvással a hangjában. Alice kritikus szemmel nézte, ahogy Andie lehúzta a régi rózsaszín ágytakarót, kirázta az új, csillogó kéket, az ágyra vetette, és közben a sifoncsíkok repkedve csillogtak, ahogy a takaró az ágyra terült. Alice közelebbről is szemügyre vette. – Nincsenek rajta hullámok – közölte Andie-vel. – Hullámok? – Mint a táncban. Majd megcsinálom a filctollammal. – Alice összehúzta a szemét. – Oké? – Oké – bólintott Andie. – Te dolgozz ezen, én meg megyek és csinálok vacsorát. Alice kihúzta az új készletéből a kék tollat, visszatette a fejére a walkman fülhallgatóját és nekiállt hullámokat rajzolni a sifonra. Fél órával később Andie visszajött két tányér paradicsomlevessel, két sült-sajtos szendviccsel, két pohár tejjel, amikből egyet-egyet letett Alice éjjeliszekrényére. Alice ügyet sem vetett rá, csak rajzolgatta tovább a hullámait. Andie átvitte a tálcán maradt ételt Carterhez, aki nem reagált a kopogásra, és mérgesen nézett fel rá, amikor belépett, becsukva az új vázlatfüzetét, amibe épp rajzolgatott. – Vacsora – jelentette be Andie, és letette a tálcát Carter éjjeliszekrényére. A fiú odanézett, felkapta a sajtos szendvicset, beleharapott, újra kinyitotta a vázlatfüzetét, de ügyelt rá, hogy Andie elől eltakarja, mit rajzol. – Szívesen – mondta Andie, és visszament a szobájába, hogy tovább ügyködjön a tanmenettel, mivel másnaptól némi tudást szándékozott a gyerekekbe verni. Nyolckor elindult összeszedni a gyerekek tányérjait és bejelenteni a lefekvési időt. Alice az ágytakaróján ült, a vacsorájának már nyoma sem volt, és a paplanhuzatot bámulta, rajta a flitterekkel meg a hullámokkal, amiket ő rajzolt rá. – Csooodaszéééép – mondta, amikor Andie benyitott. – Igen, az – mondta Andie, mire Alice meglepetten nézett fel, mintha észre sem vette volna, hogy bejött valaki. – Fogmosás! – mondta Andie és felkészült némi hadakozásra, de Alice magától ment a kis fürdőszobájába. Amikor visszajött, már átöltözött a túlméretezett Rossz Boszorka-pólójába, és amikor Andie azt mondta: – Lefekvés! – Alice felkapta a Jessica-babát, bemászott az ágyába és az ágytakarót simogatta, míg Andie fel nem húzta azt a térdére. – Várj, kiveszem a hajgumit a hajadból. – NEEEEEEEEEEEEEM – kezdte Alice, de Andie megnyugtatta: – Majd holnap reggel beteszünk egy másikat – és kiszedte a hajgumit Alice hajából, miközben a kislány levegőt vett az újabb sikításhoz. Világosszőke haja a fülére omlott, most már puhán, selymesen. Alice megvakarta a feje búbját és normális hangon azt mondta: – Oké – majd visszabújt a paplan alá. Eddig oké, gondolta Andie, és áldotta anyját a flitteres tippért. Talán ha valamilyen lefekvési szertartást kezdeményezne, Alice akár hajlandó is lenne szóba elegyedni vele. – Szóval van valami lefekvéskor, amit tehetek érted? – kérdezte Alice-t. Alice az ágy végében álló hintaszékre nézett. – Hozzak egy pohár vizet? – kérdezte Andie. – Olvassak mesét? – Mondj egy mesét! – mondta Alice, mire Andie azt gondolta, ó, a francba, és leült a hintaszékbe. Alice megdermedt. – Mi a baj? – kérdezte Andie, körbenézve. – Ne ülj oda! – mondta, és Andie átült az ágy végére, mire Alice megnyugodott. – Oké. Mondj egy mesét! – Jó. – Andie gyorsan gondolkozott. – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány, akit úgy hívtak, hogy Alice. Egy nagy, kőből épült kastélyban élt. – Volt benne tömlöc?

– Tömlöc az nem, de volt egy vizesárok – mondta Andie és a házat körülvevő posványra gondolt. Az ő kis külön bejáratú szúnyogneveldéjükre. – Oké – mondta Alice. – A bátyjával, a dadusával és egy szakáccsal éldegélt ott – folytatta Andie, és azt gondolta, micsoda béna mese. – A dadus egy Rossz Boszorka volt – mondta Alice, semmibe véve a hálóingén virító feliratot. – És Alice-t – folytatta Andie, fütyülve Alice közbevetésére –, mindenki szerette. – Így van. – Alice hátradőlt a párnáira, még mindig szorosan tartva Jessicát. – Mert Alice gyönyörű szép volt. Andie a kislány semmitmondó kis arcocskájára nézett, a seszínű hajára és a párnák fehérségével vetekedő sápadt bőrére. – Igen. – Hogy nézett ki? – Gyönyörű szőke haja volt – mondta Andie, és már nyúlt volna, hogy félresöpörjön néhány tincset Alice arcából, de még idejében visszafogta magát. Alice-nek nem tetszett volna a dolog. –És nagy kék szeme. – Kék? – kérdezte Alice, és újra a száját húzta. – Szürkéskék. Mint a viharos égbolt. – És az ajkai vérvörösek voltak, a bőre pedig hófehér? Andie Alice sápadt kis arcára nézett. – A bőre azért volt olyan fehér, mint a hó, mert nem reggelizett rendesen. Ha valami meleget evett volna reggelire, mindenféle agyoncukrozott gabonapeh… – A királykisasszonyok nem esznek meleg ételt reggelire – mondta Alice újra kissé dacosan. – De igen, ha azt akarják, hogy pirospozsgás legyen az arcuk. – Ez a királykisasszony nem akarja, hogy pirospozsgás legyen az arca. – Rendben. Az arca fehér volt, akár a hó. – És egy csodaszép kék ruhája van, ami repked, amikor lépked – mondta Alice, és belerúgott az ágytakarójába, mire a sifon-csíkok repdesni kezdtek. – Mint a szárnyak, a pókháló vagy a pillangók. – Persze – helyeselt Andie, kissé elakadva a mesében. – És nagyon erős – folytatta Alice –, és senki nem kényszerítheti semmire, még a Gonosz Nagybátyja sem, aki megpróbálja elrabolni. – Hékás! – mondta Andie, kicsit hátrébb húzódva. – Pedig megpróbálja – mondta Alice magabiztosan. – Magas és fehér haja van és ráncolja a homlokát és azt mondja „El kell menned!” De Alice kilöki az ajtón – Alice ekkor előre lökte a két tenyerét –, és így muszáj megengednie a királykisasszonynak, hogy a kastélyban maradhasson. – Alice találkozott a bácsikájával? – kérdezte Andie hökkenten, aztán eszébe jutott, hogy North említette, hogy leutazott meglátogatni a gyerekeket, közvetlen azután, hogy meghalt a rokona. Alice bólintott. – Joy dadus azt mondta, hogy a Gonosz Nagybácsi mondta, hogy el kell menniük. – Joy dadus, mi? – Micsoda szemét spiné. Bár lehetséges, hogy North tényleg ezt mondta. Nem tudhatta, mennyire felzaklatja ezzel a gyerekeket, mivel távol élt tőlük. – Joy dadus rossz tündér volt – mondta Alice. Láthatóan kezdett megbarátkozni a mesével. – Nem olyan volt, mint a másik királykisasszony. – Volt egy másik királykisasszony? – Igen. Egy kék királykisasszony. Aki mindig táncolt. Így. – Alice félrelökte a Jessica-babát és kicsusszant az ágyból, mielőtt Andie megállíthatta volna. Lába kisebb puffanással ért földet, és a kislány már táncolt is: valami jazzes hastánc – japán kabuki keveréket adott elő, vonagló csípővel, lebegő kézzel, és néha megtorpant egy-egy taj csi mozdulat erejéig. Tánc közben dúdolt valamit teljesen magába feledkezve, aztán egy piruettel fejezte be, és tökéletes kecsességgel széttárta a kar-

ját, ahogy megfordult. – Nagyon jól táncolt – mondta Andie-nek, miközben visszamászott az ágyba. – És aztán mi történt? – Hát – mondta Andie, és próbálta kitalálni, hogyan illeszkedik a Rossz Nagybácsi meg a táncoló királykisasszony a kastélyba. – Alice ott élt a kastélyban a bátyjával, a szakáccsal, meg a táncoló királykisasszonnyal és egy dolgot leszámítva nagyon boldog volt. Alice karba fonta a kezét, de úgy tűnt, inkább a nagy figyelem miatt, semmint dacból. – Nagyon magányos volt – próbálkozott Andie. Alice elkomorult. – Ott volt neki a bátyja, a szakács meg a táncoló királykisasszony – folytatta gyorsan Andie –, de ő azt szerette volna, hogy táncolhasson… valaki vele egykorúval. Alice még jobban ráncolta a homlokát. – Így aztán úgy döntött, küldetésre indul. – Mi az a küldetés? – Amikor felkerekedsz megkeresni valamit. Mint mikor iskolába mész, hogy találj másik gyerekeket, akikkel játszhatsz. Elment, hogy keressen egy iskolát… – Nem ment. – Jól van. Akkor mit csinált? – Nem tudom – mondta Alice bosszúsan. – Te mesélsz. – Ha én mesélek, miért nem reggelizik Alice királykisasszony valami meleget és miért nem indul iskola keresésére? – Mert az nem jó. – Értem. – Andie feladta. – Gondolkoznom kell még ezen a mesén egy picit, aztán holnap folytatom. Alice felsóhajtott. – Rendben. De legyen benne több tánc. – Több tánc. Értettem. Még valami? Alice nem moccant. A tekintete hirtelen szomorúbbnak tűnt és sötétebb árnyékok kúsztak a szeme alá. – Más nincs – mondta, aztán elfordult, el Andie elől, és közben bebújt a paplan alá. – Oké. – Andie felállt, felkapta Jessica-babát a földről, ahová esett, betette Alice mellé, aztán lekapcsolta a kislámpát az éjjeliszekrényen. – A gyerekszoba másik oldalán leszek, ha szükséged lesz rám. – Nem lesz – hallatszott Alice tompa hangja a paplan alól. – Jó. – Andie habozott, aztán lehajolt és megpuszilta Alice feje búbját, mire Alice elhessegette. – Szép álmokat, kislány – mondta Andie, és átment a folyosó túloldalára, hogy benézzen Carterhez. A kisfiú kiszólt: – Gyere be! – amikor bekopogott hozzá, amit Andie haladásnak könyvelt el. – Ne maradj fenn túl sokáig, holnap kezdjük a tanulást. – A fiú bólintott, anélkül, hogy felnézett volna a könyvéből. Mivel furcsán vette volna ki magát, ha azt mondja neki: – Hagyd abba az olvasást, hogy holnap tanulhassunk –, Andie csak felvette az üres tálcát, jóéjszakát kívánt, és kiment, majd becsukta maga mögött az ajtót. Táncoló királykisasszony, gondolta, és elgondolkozott, ez vajon melyik nevelőnő lehetett. Andie a mosogatóba tette a tányérokat, aztán az immár tökéletes tárcsahangot adó konyhai telefonról tárcsázta a Happy Házvezetőnők Dairy Queenben megszerzett számát, hogy mozgósítson egy takarítóbrigádot. Meglepő módon azt mondták, másnap mennek is. Valami megmoccant mögötte, amikor letette a telefont, és megfordult, Mrs. Crumbra számítva, de egyedül volt. Furcsa, gondolta, de ez legyen a legnagyobb problémája. Változást hozott a gyerekek életébe, egyelőre apró változást, de kezdetnek ez is megteszi. Volt viszont valami, ami valahogy hozzáférhetetlen

maradt. Valami, amit még csak körülírni sem tudott. Lehet, hogy Mrs. Crumb sántikál valamiben, a gyerekek pedig biztosan mindig sántikálnak valamiben, de volt itt valami más is. Egy ideig bosszankodott, hogy nem tud rájönni, mi lehet az, aztán inkább elővett egy tálat, sütőpapírt, meg a sütőedényeket, amikből alaposan bespájzolt, és nekiállt csokis kekszet sütni. A sütő ezeréves volt, de a csokis kekszet nehéz elbarmolni. Habozott, mielőtt mandula és kesudiódarabokat kevert volna a tésztába, mert szinte biztosra vette, hogy Alice felhúzza majd az orrát a diófélék miatt, de aztán úgy döntött, hogyha Alice kekszet akar enni, akkor igazán ehet benne magvakat. A hozzávalók kimérése és összekeverése mindig is csitította a gondolatait – nincs is annál megnyugtatóbb, mint a vajat krémmé kikeverni –, és amikor a konyha felmelegedett a túlhevülő sütőtől és áthatotta a sülő csoki illata, számot vetett, hogy meddig jutott és merre tart. Minden rendben. Semmi oka, hogy kényelmetlenül érezze magát. Átmeneti időszak ez neki és a gyerekeknek is. Egy hónap múlva Alice és Carter Columbusba mennek együtt, ahol elkezdik az életüket Northszal, ő pedig a magáét Willel… Tovább tervezgetett, közben szemmel tartotta a sülő kekszet, és levette a hőt, amikor túl gyorsan barnult. Kihúzta az első tálca kekszet és becsúsztatta a következő sületlen adagot, és mire elkészült az egésszel – a sütő tényleg egy szadista rohadék volt, és fenemód igyekezett szénné égetni bármit, amit beletett –, újra kerek volt a világ. Minden a legnagyobb rendben. Az előző nevelőnők idióták voltak. Jól mennek majd a dolgok. A pulton hagyta hűlni a kekszeket, újra felment és lefekvéshez készülődött. Végül bemászott a nagy baldachinos ágyba a harmadikos és hetedikes tanmenetekkel, meg egy doboznyi munkafüzettel elsőtől a tizedik osztályig, mert a nevelőnők nem igazán tudták pontosan behatárolni, hol tartottak a gyerekek. Tízkor hallotta, hogy valaki matat az ajtaja előtt, de mire kinyitotta, a folyosón már csak egy tálcát talált, rajta egy kanna, szesszel megbolondított teával, egy csíkos csészével és mellette egy tányéron két frissen sült keksszel. Visszamászott az ágyba és a teát szürcsölgette – Mrs. Crumb még mindig bőkezűen bánt a pálinkával – és a kekszeket majszolta, amik egészen rendkívülire sikeredtek, mint mindig. Istenem, nagyon jól megy ez nekem, gondolta, aztán újra a problémára terelte gondolatait: Mrs. Crumbra. Beszélniük kell majd a házvezetésről, és amikor azzal végeztek, beszélniük kell a szellemekről. Az még csak hagyján, hogy a házvezetőnőnek nincs ki a négy kereke azok után, hogy hatvan évet lehúzott ebben a horrorházban, de az már nem járja, hogy elhajtja a nevelőnőket a kísértethistóriáival, különösen mivel a két gyereknek igencsak nagy szükségük lett volna a segítségükre. Nem mintha a gyerekek gyámoltalannak tűntek volna. Valójában már-már ellenségesen viselkedtek. Talán nem kellett volna idejönnöm, gondolta, és hirtelen lerohanta a szokásos kényszer, hogy itt hagyjon csapot-papot és valami jobb helyre iszkoljon, de Alice-nek és Carternek szükségük van rá, Northnak ebben igaza volt, és egy hónapot igazán kibír, aztán visszaviszi őket Columbusba, ahol North majd szerez nekik hozzáértő segítséget. Csak egy hónap. Az üres csészét az éjjeliszekrényére tette, megpaskolta a párnáját, lejjebb csúszott az ágyban, leoltotta a lámpát és gondolatai még mindig zakatoltak, habár a teától elkókadt kissé. Muszáj lesz szólnia Mrs. Crumbnak, hogy fogja vissza magát a teával. Sok mindent meg kell beszélnie Mrs. Crumbbal. Mrs. Crumb annyira… Kit szeretsz? – hallotta a suttogást, ahogy az éjszaka hűvösebb lett és ő elbóbiskolt. Kit akarsz? Hát nem Mrs. Crumbot, gondolta, de a suttogás nem hagyta annyiban. Kit szeretsz? És ekkor North újra ott volt az álmaiban, felé fordult azzal a kivételes, lassú mosollyal… Ő meg KICSODA? Andie felriadt, és kótyagos fejjel körülnézett. Ez egy igazi suttogás volt, nem álom, a szoba pedig lehűlt, sokkal hűvösebb volt benne, mint akkor, amikor lekapcsolta a lámpát, mindig hideg volt, amikor álmodott… Az ágyával szemközti ablak megzörrent. Ezt hallottam. Huzatos az ablak és bejön rajta a hideg levegő, gondolta. Felállt, hogy egy papírdarabot dugjon az ablakrésbe, hogy abbamaradjon a zaj, és

hogy összehúzza a függönyt a hideg ellen. Túl sok neszezés volt ebben a házban éjszaka. Sóhajtoztak a falak, nyikorogtak a padlók, ez az átkozott ablak meg… Próbálta megrázni a felső ablaküveget, de az erősen tartott, meg se moccant, így az alsó üvegre ejtette a kezét és ott megdermedt, miközben két emelet magasból a földet nézte. North állt odalent, a haja fehéren világított a holdfényben és őt bámulta. Andie-nek elakadt a lélegzete. Készületlenül érte a férfi jelenléte, ahogy úgy néz fel rá, mint az első éjszakájukon, amikor hajnalig szeretkeztek, mohón falva egymást, és most ott áll lent, nem is tudta elhinni. Ott áll lent. Amikor felhívta, North megkérdezte, akarja-e, hogy lejöjjön, és bár Andie akarta, nemet mondott, de North talán tudta, talán eljött érte, ahogyan annyi évvel ezelőtt átvágott a sörözőn, hogy találkozzon vele, talán… Egy felhő suhant a hold elé, minden sötétbe borult, és amikor a holdfény újra megvilágította a gyepet, a férfi már nem volt ott. Még mindig álmodom, gondolta. Kezdi elveszíteni az eszét. Kis híján jegyben jár egy másik férfival. Még csak nem is akarja Northot. Azért volt az egész, mert elvállalta ezt a munkát, két gyerekkel, akik nem akarják őt. El kéne tűnnie innen, menekülnie kéne… Mondd meg neki, hogy jöjjön érted. Lehunyta a szemét és arra gondolt, hogy újra a férfi karjaiban fekszik. North ránehezedik, a csípőjével nekifeszül, keményen belehatol… Hívd fel! Andie elkapta a fejét az ablaktól és körülnézett. Ezt valaki mondta, biztosan valaki mondta, de a szobában nem volt senki, csak ő. Álmodom. Igen, álmodsz, róla álmodsz. Hívd fel. Ő az igazi. Hozd ide. Andie megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, és most már igazán szédelgett. És fázott. Olyan hideg volt, hogy reszketve bújt vissza a paplan alá. Nincs több álom, gondolta, aztán a párnába fúrta a fejét és végül nyugtalan álomba merült, ügyet sem vetve a hangra, mely azt suttogta: Kit szeretsz? Azt álmodta, hogy Northszal szeretkezik. North az íróasztalánál ült, és túlórázva éppen azt igyekezett kitalálni, hogyan terelje el holnap az esküdtek figyelmét azon tényről, hogy az ügyfele egy semmirekellő léhűtő, amikor anyja benyitott az irodájába kopogás nélkül, besétált elegánsan, bosszankodva, és azt mondta: – Beszélnünk kell. Ó, a francba, ne most. North felállt. – Üdv, anya. Milyen volt Párizs? – Lármás. – Lydia leült. Minden egyes platinaszőke hajszála tökéletes összhangban hullámzott, gyöngysora katonás rendben övezte a nyakát. North leült. – Már megint tereferélni merészeltek a kisemberek az utcákon? Lydia meg se hallotta. – Feltételezem, Sullivan járt nálad. – Egyenes háttal ült, karja a szék kartámlájára feküdt, szimmetrikusan, kinyújtva. – Igen – felelte North és várt, hogy végre a lényegre térjenek és megszabadulhasson az anyjától. – És? – kérdezte Lydia és várt. – Jól néz ki. – Mindig jól néz ki. Az én fiam. Mit mondott? – Azt mondta, jó egészségnek örvendsz. Lydia elmosolyodott. Ajkai apró félkörbe húzódtak, aminek láttán ellenfeleik ügyvédjei mindig fülüket-farkukat behúzva ajánlottak peren kívül egyezséget immár jó negyven éve. – Vicces, North, de nincs most erre időm. Mit mondott neked Sullivan? North hátradőlt. – Az bizalmas információ. Az ügyvédje vagyok. – North…

– Mit akarsz, anya? Lydia beszívott egy adag levegőt az orrán át. Előkelő orrnyílásai úgy tágultak, mint valami derbi nyertes telivéré. – Talált egy újabb nőt. North bólintott. – Szokása. – Vagy mondjam inkább azt, a nő találta meg őt? North bólintott. – Szokásuk. Lydia felvonta a szemöldökét. – Ezzel nem segítesz. – Nem akarok segíteni. – A testvéred… – Éppen ezért nem akarok segíteni. – North kihúzta magát. –Anya, harmincnégy éves. És talán elkerülte a figyelmedet, de van benne némi derűs ravaszság, miáltal felnőtt életében rendre facér és fizetőképes marad. – Csak mert mi vigyázunk rá – csattant fel Lydia. – Én soha nem vigyáztam rá. – Pedig kéne. North visszamosolygott anyjára ugyanazzal a feszes kis mosollyal, amit az előbb az anyja villantott rá és amit Andie „krokodilmosoly”-ként aposztrofált. Pont annyira őszinte, mint a krokodilkönnyek, mondta egyszer egy vita kellős közepén. Csak kevésbé érzelemdús. Összehúzta a száját, hogy megszabaduljon a mosolytól. – Southie jól van, mindig is jól volt. Hagyj neki nyugtot. – Southie? – ismételte Lydia, riadókészültségben. – Sullivan. – Évek óta nem hívtad Southie-nak. – Lydia összehúzta a szemét. – Mi folyik itt? North felsóhajtott. – Anya, menj el! – Azzal a nővel találkozgat, a 12-es csatornától. Azzal, aki az elhanyagolt gyerekek megszállottja és rendre megfélemlíti az interjúalanyait. – Még ilyet! – mondta North, egyenesen az anyja szemébe nézve. – Én nem félemlítem meg az embereket. – Anya, karriert csinálsz abból, hogy embereket félemlítesz meg! – Tanúkat – mondta Lydia. – Ügyvédeket. Nem embereket! – Hála az égnek, hogy vannak elveid. Lydia mérgesen meredt rá. – Azt akarod mondani, hogy az a nő olyan, mint én? North felidézte Kelly O'Keefe-et a legutóbbi interjújában, amit látott vele. Abban, amelyikben agyongyötört interjúalanya olyan heves zokogásban tört ki, hogy aztán lehányta a kamerát. – Nem. Lydia pár pillanatig hallgatagon ült, aztán azt mondta: – Hallottam, úgy tartják, a férfiak vagy az anyjukat veszik el, vagy az anyjuk ellentétét. – Mondanak mindenfélét. – North az anyjára mosolygott, ezúttal valódi mosollyal. – Anya, nem vagy olyan, mint Kelly O'Keefe. Sullivant nem azért érdekli a nő, mert azt hiszi, Kelly te vagy. Egyikünk sem szenved Odipusz-komplexusban. – Ugyan, kérlek – ellenkezett Lydia. – Andromeda kiköpött másom volt. North arcáról lehervadt a mosoly. – Hogy mondod? Lydia felvont szemöldökkel nézett vissza rá.

– Eltekintve a fogaitól meg azoktól az istenverte prosztó szoknyáitól, az ikertestvérem is lehetett volna. – Elgondolkodott egy pillanatra. – Kivéve a sütést. Én nem sütök. Nem ettem rendes banános kenyeret, mióta elment. – Nem – mondta North, saját megítélése szerint rendkívül visszafogva magát. – Soha nem néztem Andie-re úgy, hogy téged láttalak volna. – Tudatosan nem, de egy gyenge, üresfejű pipi halálra untatott volna. – North felé biccentett. – Egy keménykötésű nőt választottál, mint amilyen én vagyok. – Elnézést – mondta North. – Szeretném folytatni ezt a beszélgetést, de úgy érzem, pszichiáterre szorulok. – Kelly O'Keefe ostoba nő. Azt hiszi, hogy tökösnek tűnik, ha megfélemlíti az embereket. De csak szociopatának látszik. – Lydia mérgesen bámult a levegőbe. – Szerintem szociopata is. Azok gyakran törnek sikerre, tudod. – Tudom. Többüket képviseltem. Nos, örültem a… – Mindjárt fel is hívom McKennáékat, hogy nézzenek kicsit utána a nőnek. Titkol valamit. És természetesen csak használja Sullivant. North hajlott rá, hogy vitassa a „csak használja Sullivan” megállapítást, de természetesen pontosan ez történt. És persze Southie is csak használta a nőt. Így sportszerű. – Nem, nem állítasz magánnyomozót Kelly O'Keefe-re. – Akkor muszáj lesz találkoznom vele. – Lydia összehúzott szemmel méricskélte Northot. – És neked is találkoznod kéne vele. Nagyon jó az emberismereted. – A tévében sem bírom a nőt. Van még valami? – Igen – mondta Lydia bosszúsan. – Azt akarom, akadályozd meg, hogy Sullivan tovább találkozgasson azzal a nőcskével. Nem akarok az unokáimon ilyen fogakat látni. – Erősen kétlem, hogy Kelly O'Keefe gyereket akarna szülni. – És ez itt a másik bökkenő! – mondta Lydia. – Sullivan az egyetlen reményem, hogy unokáim legyenek. Nem akarom az összes génemet Kelly O'Keefe méhére bízni, főleg ha nem is akarja használni őket. North felvonta a szemöldökét. – Eltekintve Kelly… méhétől, Sullivan az egyetlen reményed? – Nos, azt várhatom, hogy tőled unokákat kapjak. Soha nem hagysz fel elég időre a munkával, hogy utódot nemzhess. North már nyitotta volna a száját, hogy ellenkezzen, de Lydia lerohanta. – Véget kell vetnünk ennek, North! – Anya, hagyd csak Sullivant a csupafog hírolvasójára. Nem fogja feleségül venni. Ha mégis megteszi, hát az ő élete, az ő döntése. A köldökzsinórt harmincnégy évvel ezelőtt elnyisszantották, ne próbáld visszaráncigálni annál fogva. Velem nem teszed, add meg Sullivannek is ugyanezt a tiszteletet. – Veled nem tudom megtenni. Te már születésedkor átharaptad a tiédet. – Akkor most szépen lemondom a vacsorafoglalást. – Hallottam, hogy az a nőcske az Archer Ház után kérdezősködik. A gyerekekről érdeklődik, meg a házról. North elgondolkodott, mennyit mondjon el az anyjának. – A kísértet sztorik érdeklik. – Nem a kísértetekről kérdezősködik, hanem rólad és a gyerekekről. Ez a specialitása: hogy felháborodást szítson hányatott sorsú gyerekek felett. Nem tetszik ez nekem. Különösen nem, mivel annyi bajunk volt a nevelőnőkkel. Hogy bírja a legutóbbi? – Felmondott. Nem igazán látom, hogyan használhatná fel Kelly O'Keefe a gyerekeket. Nem éheznek, és nem verik őket. Nincs mire harapjanak a nézők.

– Majd harapnak arra, hogy a gyerekek egyedül élnek egy kísértetjárta házban! – csattant fel Lydia. – Azt hiszem, ha beszélne azzal az utolsó elmebajos nevelőnővel, ki tudna kerekíteni az ügyből egy sztorit. Muszáj találnod valakit, aki lemegy oda. – Már találtam – felelte North, és érezte a leselkedő veszélyt. – Nagyon hozzáértő az illető. Nem lesz gond. Fáradtnak látszol, anya. A helyedben én korán ágyba bújnék. Lydia összehúzta a szemét. – Igazán? Milyen figyelmes vagy. Hol szerezted ezt a nevelőnőt? Ugyanattól az ügynökségtől? – Nem. – North felvette a tollát. – Még valami? Lydia fagyos, kék szemét az övébe fúrta. – Elmondod most, mi folyik itt, vagy üljek itt egész éjjel és fixírozzalak addig, amíg meg nem törsz? North letette a tollat. – Andie-t küldtem. Lydiának leesett az álla a meglepetéstől, ami némi elégtétel volt, gondolta North. Lydiát meglepni nem volt sétagalopp. – Andromedát? – Igen – felelte North. – Emlékszel rá. A szeme barna, a haja göndör, a nyelve fel van vágva, kábé ilyen magas – úgy fülmagasságban tartotta a kezét –, egykor a becses nejem volt. – Andromeda visszatért? – Felhívott és találkozót kért két nappal azután, hogy az utolsó nevelőnő felmondott. Ráért, így megkértem, menjen le, tegye helyre a dolgokat és ő igent mondott. – Újra fogjátok kezdeni a kapcsolatotokat? – Nem. És most engedelmeddel dolgoznék a… – Jót tenne neked, ha újra találkoznátok. Eltelt tíz év, mostanra bizonyára megtanult felnőtt módjára öltözködni… – Jegyben jár – közölte North. Lydia arcáról lehervadt a mosoly. – Miért? – Felteszem azért, mert szeretne megint megházasodni. – Ugyan kit találhatna, aki jobb nálad? – kérdezte Lydia dühösen. – Azt hiszem, a „jobb” relatív fogalom. – North felkapta a tollát és jegyzettömbjén dobolt vele. – És most már tényleg dolgoznom kell. Lydia leplezetlen bosszúsággal nézett rá. – Két idiótának adtam életet. A nagyobbik fiam nem tudja megtartani a feleségét, a kisebbik fiam meg olyan nők után rohangál, akik leginkább egy fogsorból meg egy frizurából állnak. – Téged hibáztatunk – mondta North. – Találkozol megint Andromedával? – Nem. – Távol tartod azt a hárpiát az öcsédtől? – Nem. Lydia felszegte az állát. – Rendben, majd kezembe veszem a dolgokat én. – Felállt és hóna alá tette a retikülét. – De ha az Archer-vonal jövőbeni képe kilencvenkilenc százalék fogzománcból áll majd, az a te hibád lesz. Hát persze, gondolta North, miközben anyja kisétált. Próbált visszatérni a munkához, de anyja kizökkentette. Bizonyára megtanult felnőtt módjára öltözködni, mondta Lydia, Andie pedig ott ült előtte abban a rémes kosztümkabátban, és úgy viselkedett, mint valami felnőtt. Ha újra összejönnek, elégeti azt az istenverte kabátot… De nem fognak összejönni. Andie valaki máshoz megy feleségül. De mindig eliszkol. Még ha hozzá is megy ehhez a másik fickóhoz, nem fog kitartani mellette. Hacsak tényleg meg nem változott. Hacsak nem talált valakit, aki mellett ki akar tartani. Rég támadt ennyire rémes gondolata, így gyorsan kiverte a fejéből és visszatért a munkához.

Másnap reggel Andie lement, reggelit készített, majd letette a bundás kenyeret Alice és Carter elé. – Gabonapehely! – mondta Alice és úgy markolta a gyöngyeit, a medalionját, a kagylóit, a walkmanjét és a denevért, mintha a bundás kenyér még valahogy beszennyezné őket. Saját maga húzta kis kontyba a haját a feje tetején, és bár a műve kissé oldalra csúszott, Andie hajlandó volt ezt elnézni, ha Alice mostantól hajlandó kivenni a részét a tollászkodásból. – Kóstold meg a bundás kenyeret – mondta Andie, miközben Mrs. Crumb felszipogott. Alice visszahúzódott. – Nem, nem, nem, NEM, NEM… – Finom – jegyezte meg Carter, anélkül, hogy felnézett volna a könyvéből. Alice abbahagyta a hátrálást, előredőlt és bekapott egy parányi, óvatos falatot. – ÁÁÁÁÁÁÁÁ. – Jól van – mondta Andie, és elvette a tányért. Alice hátratolta a székét, ment a gabonapehelyért és magába tömött egy jó nagy tálkával. Épp a tálka alját kanalazta csörömpölve, amikor hangos, éles kopogás visszhangzott végig a nyitott ajtón át az előtérből. – Ez a bejárati ajtó – mondta Mrs. Crumb meglepetten. – Ja igen – mondta Andie, észbe kapva. – Valószínűleg a kábelesek lesznek, és jön egy csapat takarító is, hogy kipucolják a… – Tessék? – kérdezte Mrs. Crumb kidülledő szemmel, még inkább megdöbbenve. – Majd én megyek ajtót nyitni – mondta Andie és kilépett a kis folyosóra, majd egy másik ajtón át be a Nagy Szalonba, a boltív alatt ki az előtérbe, és végül megérkezett a nehéz bejárati ajtóhoz. – Elnézést – mondta, ahogy ajtót nyitott. – Egy vándorút, mire ideér az ember az ajtóhoz. – Aztán elhallgatott. Kisebb tömeg gyülekezett a küszöb előtt. – A Happy Házvezetőnők vagyunk – közölte az elöl álló nő vidáman. – Hol kezdjünk? – Mocskos az egész ház – mondta Andie. – Tombolják ki magukat mindenhol, csak a konyhában ne. Mrs. Crumb ott van a késekkel. – Ez jó – mondta a nő. – Akkor fent kezdünk és lefelé haladunk. Mind bemasíroztak, közben egyikük megállt és odaszólt Andie-nek. – Rettenetes a házhoz vezető út. – Hát, igen – felelte Andie és visszament a konyhába, ahol Mrs. Crumb alig kapott levegőt. – Nézze! – mondta, amikor odaért az asszonyhoz. – Nem tudja tisztán tartani ezt a helyet. Nincs az az ember, aki egymaga tisztán tudná tartani ezt a helyet. – Ez itt az én házam- csattant fel Mrs. Crumb, és majd szétvetette a düh. Még a gondosan feltupírozott vörös hajzata is remegett. – Nem az – mondta Andie, de ekkor újra meghallotta az ajtókopogtatót és ment, hogy beengedje a kábeles fickót. – A házhoz vezető út… – kezdte a férfi, de Andie félbeszakította. – Tudom, szóljon, ha szüksége van valamire – azzal ment is vissza a konyhába, hogy tovább vesződjön az elborult arcú házvezetőnővel, de szinte azonnal visszarángatták a bejárati ajtóhoz, ahol egy FedEx futár várta, aki átadott neki egy nagy dobozt. – Gyalog kellett lehoznom a házhoz vezető úton – mondta, miközben Andie aláírta a csomag átvételi lapját. – Rendbe kell hozatnia. – Ja – bólogatott Andie, aztán összetalálkozott Carterrel a lépcső alján, miközben a fiú a könyvtár felé caplatott. – Tessék – mondta és a kezébe nyomta a csomagot. – Neked címezték és nekem helyre kell tennem Mrs. Crumbot, mielőtt megkéseli valamelyik takarítót. Visszafordult a konyha felé, de újra kopogtak, ezúttal egy Bruce nevű pasas, aki azt mondta, azért küldték, hogy felmérje, milyen javításokra van szükség a házban. – Körbesétáltam a ház körül – mondta lassan. – Sok meló lesz vele. – Az első a felhajtó legyen – mondta Andie –, és aztán…

Az emeleten Alice üvölteni kezdett. – NEM NEM NEM NEM NEM NEM… – mire Andie gyorsan odavetette Bruce-nak: – Írjon listát! – és felszaladt a lépcsőn. Amint kirángatta Alice ágytakaróját szegény nő kezéből, aki próbálta a szennyes közé tenni azt – „Most vettük – nyugtatta –, minden oké” – és lerángatta Alice-t, az ágytakarót és Jessicát, a halott kék babát a konyhába, egy kis engesztelő-kakaóval, újra szembetalálta magát Mrs. Crumbbal. Mrs. Crumb dühösen ráförmedt. – Nem vagyok hajlandó eltűrni ezt! – Vagyis felmond? – kérdezte Andie reménykedve, de Mrs. Crumb meglátta az előtte tátongó mélységet, és visszalépett. – Idehozta azokat a nőket az én házamba – mondta és összeszorította az ajkait, míg aprócska szája szinte teljesen él nem tűnt. – Nem volt hozzá joga, hogy… – Ez itt nem a maga háza – közölte Andie nyugodtan. – Ez itt Carter és Alice háza. Megérdemlik, hogy tiszta helyen éljenek. Alice erre felkapta a fejét. Kakaó-bajuszkája rózsaszín-barna csíkot húzott színtelen arcára. A feje búbjára tervezett kontyocska egész a füléig csúszott és Jessica kékes-fehér arcán egy friss barna folt díszelgett. – Maga itt a házvezetőnő – folytatta Andie, miközben kivette Alice hajából a hajgumit, és újra kontyot kreált a kislány feje búbjára –, ami azt jelenti, hogy jó állapotban illene tartania a házat, amit nem tett meg, mert lehetetlenség ezt egyetlen embernek véghezvinni. – És mert mégsem próbáltad. – Ennélfogva embereket hívtam ide, akik megteszik. Segíthet nekik, levegőnek nézheti őket, vagy elmehet. Maga dönt. – Felkapta a babát, letörölte róla a kakaót, mire lejött a kifakult festék egy része is. – Bocs – mondta Alice-nek, és visszaadta neki a babát. Alice a hóna alá gyűrte Jessicát, tovább hörpölte a kakaót és figyelte, ahogy Mrs. Crumb a lila szín érdekes árnyalatát veszi fel. – Itt élek hatvan éve – mondta Mrs. Crumb. Andie már kezdte volna a riposztját, de rájött, hogy a házvezetőnőből nem a düh beszél, hanem a félelem. A nő tizenéves kora óta az Archer Házban élt, és most már a hetvenes éveit taposta. Újabb munkát nem talál, és Andie csekélyke esélyt látott arra, hogy lenne nyugdíja. A fenébe is, gondolta. Az idős nénikék nyüstölése nem volt része a munkaköri leírásának, még ha nevezett idős nénikék pokolbéli csoroszlyák voltak is. – Azt javaslom, jöjjenek a Happy Házvezetőnők minden héten, és dolgozzanak a maga felügyelete alatt. Végső soron senki nem ismeri annyira a házat, mint maga. – Nos – motyogta Mrs. Crumb, és a légzése kezdett helyreállni. – Egy Bruce nevű pasas meg javításokat fog eszközölni – mondta Andie, és nem tette hozzá, hogy Mr. Archer pedig igen kíváncsi lenne rá, hova tűnt az a pénz, amit erre a célra küldött. Azt a csatát vívja csak meg North. – Nem is tudom – mondta Mrs. Crumb, de ez már csak maszlagolás volt. – Már ebédidő van? – kérdezte mögülük Alice. – Mert akarok enni egy sajtos szendvicset. Paradicsomleves nélkül. – Mit szólnál egy kis tyúkleveshez? – kérdezte Andie. – Nem. NEM NEM NEM NEM NEM… – Ó, az isten szerelmére, Alice, leves, nem méreg! Alice sötét tekintettel méregette. – Talán. – Én megfőzöm, te megkóstolod. – Nem. – Tegnap este sütöttem csokis kekszet. Kóstold meg a levest és ehetsz a kekszből. – Nem.

– Azt mondtam, kóstold meg. Csak egy kanállal. – NEM. – Jól van. – Andie visszafordult Mrs. Crumbhoz, aki zaklatottnak tűnt. Úgy kapkodta ide-oda a szemét, mint valami sarokba szorított patkány, és tekintete végül Alice-en állapodott meg, aki az asztalra löttyintette a kakaóját. – Vigyázz már! – mordult Alice-re, és hideg tekintettel meredt a kislányra. – Összekoszolod a szép tiszta asztalomat. – Ez nem a te asztalod – mondta Alice nyugodtan. – Ez az én asztalom. Andie mondta. – Majd később letakarítjuk – mondta Andie, hökkenten, hogy Alice a keresztnevét használta. – Nincs ez így jól – mondta Mrs. Crumb, és Andie észrevette, hogy az asszony a könnyeivel küzd. – Hatvan éve vagyok itt. Még meg se született és én már itt voltam. Nem ismeri ezt a házat. Csak felkavar mindent. Maga… – És ezzel el is érkeztünk a következő ponthoz – közölte Andie. – Ne zagyváljon itt többet szellemekről! Fogalmam sincs, miért gondolta, hogy jó ötlet lesz, de mostantól a házban az a hivatalos álláspont, hogy szellemek nincsenek. Alice kiitta az utolsó csepp kakaót is. – Most kérem a szendvicsemet. Andie elővette a rozskenyeret, és Mrs. Crumb megszólalt. – Soha nem mondtam, hogy vannak szellemek. – De mondtad! – mondta Alice, mire Mrs. Crumb mérgesen meredt rá, teljességgel hatástalanul. – De még ha lennének is – mondta Andie –, nem hinném, hogy egy alapos nagytakarítás felkavarná őket. Nem a piszokban élnek. – Igenis felkavarja őket! – mondta Mrs. Crumb Andie-nek, és karba fonta kezét narancsvirágos köténykéjén. – Majd meglátja, mennyire! – Utoljára mondom, nem hiszek a szellemekben… – kezdte Andie, de ekkor belépett a konyhába Carter a nyitott dobozzal. – Számítógépek – mondta inkább zavarodottan, mint kihívóan. Andie belenézett a csomagba és két csillogó Apple dobozt látott, bennük két Mac Power Book 145-össel. Kivette a dobozokat, az asztalra tette és talált mellettük egy levélkét Kristintől, amiben az állt: – Mr. Archer gondoskodni akart róla, hogy a gyerekeknek legyen számítógépük. – North bácsikátok küldte – mondta Andie, megmutatva nekik a papírt és azt gondolta, köszönöm. North mindig ügyelt a részletekre. – Kitől? – kérdezte Alice. – A Rossz Nagybácsitól – magyarázta Andie. – Grafikus program is van bennük – mondta Carternek. – Mi ez? – kérdezte Alice és a dobozokat böködte. – Cukorka? – Jobb – mondta Carter, majd távozott a Macjével, kétségkívül a könyvtárat becélozva. – Most okosnak hiszi magát, pedig nem az – mondta Mrs. Crumb Andie-nek. – Ez a sok minden, a sok változás, nem hoz jót. Andie felhagyott a szánakozással. – Mrs. Crumb, nem akarom kirúgatni, de megteszem, ha még egyszer problémát okoz. Tartsa tisztán a konyhát, és felügyelheti a takarítókat, ha akarja, de egy szót sem akarok többé hallani szellemekről, és burkolt fenyegetéseket se tegyen, és motyogás nélkül válaszolja meg minden kérdésemet. Érhető vagyok? Mrs. Crumb orrnyílása kitágult, de azt mondta: – Igen. – Remek – nyugtázta Andie, és befejezte Alice ebédjét. Amikor elkészült, letette a szendvicset a kislány elé. – Azt hiszem, eszem egy kis kekszet – mondta Alice. – Én pedig azt hiszem, nem – felelte Andie.

Alice mérgesen meredt rá, Andie viszonozta a pillantást, mire Alice feltette a fülhallgatóit, és majszolni kezdte a szendvicset, a gyöngyeibe, kagylóiba, medalionjába és denevérébe burkolva és úgy tett, mintha Andie nem létezne. Csak egy hónap, gondolta Andie. Hihet North, amit akar, könnyűszerrel lehúzok egy hónapot. – Gonoszság, hogy nem adsz kekszet – mondta Alice. Nem mintha számítana, mit gondol North. A pasas rég elfeledkezett róla. North egy… Újra tompán megszólalt az ajtókopogtató. Be fogok szerezni egy kisrobogót, gondolta Andie, miközben száguldva csörtetett a Nagy Szalonon át és ajtót nyitott. Egy kézbesítő állt ott, írómappával a kezében. – Tűzhelyet hoztunk egy bizonyos Mrs. Andromeda Archernek. – Tűzhelyet – ismételte Andie. North küldött neki egy új tűzhelyet. – Ez az a ház? – kérdezte a fickó. – Igen, ez az a ház – mondta Andie, és magában megbocsátott Northnak, miközben begurították az új tűzhelyet. Annak a tűzhelynek a legújabb változatát, amit még tíz évvel ezelőtt vett neki North. Akkor sem kérte, de a férfi tudta. Most sem kérte, de… Oké, szóval ért a tűzhelyekhez, gondolta, és próbálta elhessegetni az egészet. De North nem feledkezett meg róla. – Ez semmit sem jelent – mondta a levegőnek, és visszament a konyhába, hogy megetesse Cartert.

Négy Aznap délután, miközben a takarítóbrigád körülöttük sürgölődött, Andie leültette a gyerekeket a könyvtárszobában, és elmagyarázta nekik a tanulmányi célokat: januárra fel kell zárkózniuk az évfolyamukhoz, de ehhez az kell, hogy szintfelmérő tesztet írjanak. Carter vágyódva nézett a PowerBookjára, de Andie a kezébe nyomta a tanmenetet. – Ebben benne van minden, amit tudnod kell. A legutóbbi nevelőnő azt írta, nálatok van minden tankönyv. Átnézhetem veled az anyagot, vagy egyedül is fellapozhatod a könyveidet és szólhatsz, ha valahol elakadsz. – Kivéve, ha matekos kérdésed van; az mindkettőnknek gáz. Mindent átnézett a fiúval, aztán megkérdezte: – Menni fog egyedül? – Carter bólintott. – Kiálts, ha kellek – mondta, és Alice-hez fordult. – Én nem csinálom! – közölte Alice karba font kézzel. – Túl nehéz, mi? – kérdezte Andie. – Szegény kicsikém. Tessék, kezdheted az óvodás tankönyvvel. – Nem vagyok ovis! – háborgott Alice. – Ja, bocs. – Andie a kezébe nyomta az elsős tankönyvet. – Elsős sem vagyok! – Bizonyítsd be. Csináld meg a záródolgozatot a könyv végén. Fogadjunk, hogy nem tudod! Alice felmarkolta a könyvet és munkához látott, de közben végig nyafogott. Andie kiment megnézni, hogy haladnak a takarítók az első emeleten. – Mindenhova új ágynemű fog kelleni – mondta az egyik nő –, ez itt már teljesen szétrohadt. Aztán biztos, ami biztos, megnézte, a kábeles pasas nem zuttyant-e a vizesárokba. – Kész is lett – mondta a fickó –, de nem volt egyszerű ezzel a sok kővel, ráadásul némelyik kilazult. Utána instrukciókat osztott a mogorváskodó Mrs. Crumbnak a vacsorát illetően, végül visszatért Alice-hez és Carterhoz.

– Van kábeltévéd – mondta Carternek, mire a fiú azt felelte: – Király. – Most hallott először pozitív szót a fiú szájából. Alice a negyedikes záródolgozaton dolgozott. Andie leellenőrizte az elsős, másodikos és harmadikos dolgozatokat. Az elsős és a másodikos tesztet tökéletes pontszámmal írta meg a kislány, a harmadikosat pedig majdnem tökéletessel. – Ez meg hogy lehet? – kérdezte Cartert, megmutatva neki a húga dolgozatait. – A nevelőnők nem voltak hülyék, és Alice sem az. – Felemelte a tanmenetet. – Ehhez van valami teszt? – Írhatok egyet – felelte Andie, épp mikor Alice elé lökte a negyedikes záródolgozatot. – Most már kaphatok csokit? – kérdezte. – Csokit? – kérdezett vissza Andie, mire Carter elmagyarázta a dolgot. – Mindig csokival vették rá, hogy tanuljon. Andie a fejét rázta. – Nem, Alice, nincs csoki. Nézd! Ezt rontottad el a harmadikos tesztben. – Visszalökte a munkafüzetet Alice-nek, aki újra dühösnek látszott. Alice ma elég sokat dühöngött. Kapd össze magad, Alice! – Mindjárt átnézzük a kérdéseket, amikre rosszul válaszoltál. – Újra Carterre nézett. – Gyártok neked egy tesztet, hogy lássuk, hol állsz a tananyagban, aztán kitaláljuk, mit tanulj. Előre szólok, hogy rémes vagyok matekban, úgyhogy ahhoz külső segítséget kell majd hoznunk, de az irodalmat kenem-vágom, szóval azzal nem lesz gond. – A fiú a szokásos kifejezéstelen arccal nézett vissza rá, így Andie még hozzátette: – Majd adok valami olvasnivalót, amit utána megbeszélhetünk – vagy nem –, és aztán írsz róla egy rövid fogalmazást. Majd megmutatom, hogyan. Nagyon egyszerű. Csak elgondolkozol azon, amit olvastál, rendszerezed a gondolataidat, és leírod őket. Ha világos és érthető, amit írsz, minden rendben lesz. A matek persze attól még matek marad. Carter visszatért a számítógépéhez. – Ezek a kérdések rosszak – jelentette be Alice, az elrontott válaszait méregetve. Andie felsóhajtott, leült a kislány mellé és egyesével átnézett vele mindent, beleértve a negyedikes tesztet is, amit Alice elég jól megírt, ahhoz képest, hogy még csak harmadikos volt. – Ezt fogjuk tanulni – mondta Alice-nek. – Csokit! – követelőzött Alice. Andie erre kitalált neki egy sor jutalmat, beleértve annak jogát, hogy ágyneműt válasszon a ház mind a tíz szobájába, és minden egyes befejezett lecke után a Dairy Queenben vacsorázhasson. – A tűzhely pont jó – mondta Northnak, amikor felhívta a férfit köszönetet mondani, miután a gyerekek lefeküdtek. – Ma este banános kenyeret sütök ünneplésképpen. És zseniális húzás volt, hogy számítógépet küldtél Carternek. – Banános kenyér – mondta North. – Küldj belőle kóstolót, jó? – Persze – felelte Andie, meglepetten, hogy a férfi kér tőle valamit. Soha nem kért semmit. – Holnap megtanítom Alice-t sütit sütni. Azokból is kérsz majd? – Csokidarabos süti? – kérdezte North olyan hangon, mint egy kisgyerek. – Igen. – Akkor igen. – Egy darabig hallgatott, és amikor újra megszólalt, ismét hivatalos hangra váltott. – Szóval ott lent minden rendben? – Úgy valahogy. A gyerekek sok mindenen mentek keresztül és ez a hely bármelyik horrorfilmest megihletné, szóval a környezet nem hat rájuk valami kedvezően, de nagyon okosak és kemények, és odafigyelnek egymásra. Hatalmas hiba volt bentlakásos iskolába küldeni Cartert. De ha továbbra is jól megy Alice megvesztegetése és Carter is rendesen dolgozik, akkor januárra iskolaképesek lesznek. A nevelőnők jó munkát végeztek a tanításukkal. Amennyire meg tudom állapítani, józan, hozzáértő nők voltak, az utolsó dadus, Joy kivételével. Nem volt jó ötlet megkérni, hogy rabolja el a gyerekeket és vigye őket Columbusba. Alice „Rossz Nagybácsidnak hív téged. – Én nem mondtam, hogy rabolja el őket – felelte North bosszúsan. – Én csak azt mondtam, hogy hozza őket Columbusba, ha lehetséges.

– Bocs. Nem tudhattam. Te amolyan isten-keze, az-érzések-nem-számítanak, ne-zavarj-miközben-dolgozom fickó vagy. Azért az melletted szól, hogy az elképzelés jó volt, csak a kivitelezés sikerült szarul. Meg kell találnunk a módját, hogy maguktól jöjjenek el és ne kelljen trükkökkel rávenni őket. – Nos, van rá egy hónapod – mondta North. Hangja hirtelen hűvössé vált és Andie sokkal inkább reagált a szavak színezetére, mint magukra a szavakra. – Ez meg mit akar jelenteni? – Ebben állapodtunk meg. Egy hónap. – És mi a baj ezzel? – Semmi, feltéve, hogy nem lépsz le hamarabb. – Hogy tessék?! – Felejtsd el. Szükséged van még valamire? Andie komoran méregette a telefont. – Aha. Hogy ne gyere többet ezzel a lelépés dologgal. – Különben nincs süti, te hólyag. – Mondd, hogy nem jutott még eszedbe. – Még csak most értem ide! – felelte Andie, és elhessegette a szimpátiát, amit az eliszkoló nevelőnők iránt érzett. – Mi ütött beléd? – Isten-keze pasas? – kérdezte North. – Nos, szereted tartani a távolságot. Szeretsz a szomszéd szobából törődni. – Míg te ideig-óráig megmaradsz egy helyen, aztán irány a következő állam. – Hé! Nem én vagyok az, aki száz mérföldről viseli gondját a két kis szörnyetegnek. Én itt vagyok. – És a hónap végétől egyáltalán nem fogod a gondjukat viselni. Mert te nem maradsz meg sehol. – Te nem viseled a gondjukat, te még csak nem is találkozol velük! – Hosszú csend következett, és Andie azt gondolta: micsoda hülyék vagyunk. – Bocsánat. Nem akarok ilyen idióta vitákat folytatni. Persze, hogy törődsz velük, hiszen leküldtél ide. – Jól van – felelte North szokásos távolságtartásával. – Van még valami, amit adhatok? Már nincs, gondolta Andie. – Nem, megvagyunk. Hacsak nem vagy hajlandó leugrani ide, és porig égetni a házat, hogy muszáj legyen elmennünk. A telefonban hirtelen szusszanás hallatszott. Ez nem North volt, valaki hallgatózik, gondolta Andie. Csak Crumb lehet az! Cartert nem érdekli semmi, csak a könyvei meg a rajzai, Alice pedig mostanra már belekotyogott volna a társalgásukba. – Nos – mondta vidáman. – Alig várom, hogy hazautazzak hozzád, édes. Nagyon hiányzol. – Tessék? – Tudom, mennyire megviseli a házasságunkat a különlét, de megéri látni, hogy a gyerekek biztonságban vannak. – Tessék? – De néhány hét múlva otthon leszek – folytatta Andie. – Holnap küldök a banános kenyérből meg a sütiből. Alig várom, hogy viszontlássalak. Szeretlek. Szia. – Öö, szia – mondta North. Jézusom, iszonyat bénán improvizálsz, gondolta Andie és letette. Lement a földszintre és szólt Mrs. Crumbnak, hogy többet ne hallgatózzon. – Még hogy én! – Aztán közölte vele, hogy mostantól saját maga készíti a teáját. Bement az éléskamrába, a konyha hátsó részéből nyíló keskeny, sötét kis helyiségbe, és talált egy sor régi palackot egy vitrinben. A legtöbb üveg üresen állt, leszámítva egy mentapálinkásat, egy mandulalikőr-szagút, és egy harmadikat, amiben valamilyen konyak lötyögött. Csinált egy csésze teát egy kupicányi mandulalikőrrel – egyetlen kupicányival! –, felment a szobájába és a meleg ágyában szürcsölgette, miközben

a gyerekek iskolai munkáját ellenőrizte, és nagyon jónak találta. Amikor végzett, az éjjeliszekrényre tette az üres csészét, a paplan alá bújt és a gyerekeken morfondírozott. Akkora lehetőségek rejlenek bennük! Csak ne lennének olyan… Gondolatai ködössé váltak, és egyre inkább elbóbiskolt az alkoholos tea kiváltotta mámorban. Újrakezdődtek a suttogások: – Kit szeretsz? Kit akarsz? – mire ő azt gondolta, már megint ez a blabla, és amikor megjelent álmában North, azt gondolta, Rossz Nagybácsi, és nem volt hajlandó vele semmire. Eltelt az első hét, Andie erélyesen kitartott és ez gyors változásokat hozott. Alice nagy nyafogások közepette, de átrágta magát a harmadikos tankönyveken, közben a gyöngyei, kagylói, medalionja és denevére a nyakán himbálózott, ahogy a papírok fölé hajolt, a walkmanje elhagyatottan csüngött egyik oldalán, hogy ne zavarja a koncentrálásban. Igazából csodaszámba ment, hogy nem lett púpos a háta a nyakába aggatott lógantyúk súlyától. A kislány úgy döntött, kedvére való a fekete-fehér csíkos cicanadrág, amit Andie vásárolt neki, de az túl kicsi volt, így amikor Andie visszament venni egy nagyobb számot, Alice levágta a túl kicsi szárait és az egyik felével felkötötte a haját. Ez annyira megtetszett neki, hogy minden reggel követelte, hogy Andie csinálja meg a haját, ami kissé idegesítő fejlemény volt. Andie-nek beletelt egy kis idejébe, mire rájött, kire hasonlít így a kislány: úgy nézett ki, mint egy nagyon kisnövésű Madonna a Kétségbeesve keresem Susantben, azzal a különbséggel, hogy Alice egyelőre nem fedezte fel magának a fülbevalókat és a szemfestéket. Persze ez csak idő kérdése. Alice mindenben hajlandó volt az együttműködésre, ha Andie előbb alaposan megvesztegette. Sokszor megjárták a bevásárlóközpontot, aminek eredményeként mindegyik szoba más-más külsőt kapott: vörös-fekete kasmír minták, töksárga csíkok, lila kockák, vadzöld levélmintázat, ezerszínű pöttyös színkavalkád, aminek látványától Andie mindig elszédült és egy zöld, Szezám utcás ágytakaró, amiről Bert és Ernie integettek. – Csooodaszééép! – lelkendezett Alice, valahányszor új szoba került sorra, és mivel Andie-nek nem kellett egyikben sem aludnia, mindig bólogatott: – Ühüm. – Alice és Andie közösen fehérre festették Alice szobájának falait, és Alice napokon át rajzolgatott a filceivel a falakra. A fekete filcet alaposan megdolgoztatta, mivel mindent azzal rajzolt, és a piros majdnem ugyanolyan rosszul járt, mert Alice képzelete teli volt vérrel, de elsőnek mégis a kék fogyott ki, Alice annyi pillangót rajzolt, meg persze egy hosszú kékruhás nőt. – Ez meg ki? – kérdezte Andie, mire Alice csak annyit felelt: – A táncoló királykisasszony –, és rajzolt tovább. Ezenkívül azzal nyaggatta Andie-t, hogy minden este mesélje tovább neki a királykisasszonyos mesét, aztán kíméletlenül belekötött mindenbe, miközben a mese lassan egy fekete, fodros szoknyát és csíkos harisnyát viselő bátor királykisaszszonyról kezdett szólni meg a Rossz Boszorkáról, aki ott élt vele és mindig levessel tukmálta. De nemcsak a Rossz Boszorka létezett. Alice elkezdett Andie nyomában koslatni az iskolaidő után, azt kérdezgetve „micsinálsz”, aztán bármi volt is az, nagy érdeklődéssel és lelkesen kritizálta azt, ami a Három Órai Sütésekké nőtte ki magát, amikor is Andie bekapcsolta a rádiót, és együtt hallgatták az egyetlen adót, amit fogni tudtak – „Örök Slágerek Örökké” –, miközben Andie az épp aktuális hozzávalókat keverte össze a zene ritmusára, Alice pedig besegített egy kicsit és rengeteget táncolt a konyhában, közben teli tüdőből és kissé hamisan énekelte a dalokat. Egyik délután Alice azt énekelte, „túl szexi vagyok a pólómhoz”, miközben Andie banános kenyeret készített. – Ez a specialitásom – mondta Alice-nek, és elővette a keverőtálat. – Akarod, hogy megmutassam, hogy kell csinálni? – Az én specialitásom a táncolás – felelte Alice, és tovább riszálta a csípőjét a Right Said Fredre. Valamikor nekem is a tánc volt a specialitásom, gondolta Andie, és nekiállt meghámozni a banánokat a banános kenyérhez.

Alice megtorpant és az edénybe pislantott. – Ezek a banánok gusztustalanok – mondta. – Pöttyösek meg barnák és halottak. – A banános kenyérhez kell is, hogy pöttyösek meg barnák legyenek – mondta Andie, és szétnyomkodta őket a tálban egy villával. – Innen tudni, hogy már jók a banános kenyérbe. Ha sárgák lennének, még nem lennének jók. Mindennek megvan a maga ideje, Alice, és eljött az ideje, hogy ezekből a banánokból banános kenyér legyen. Nagyon finom lesz. – Nem szeretem a magokat – mondta Alice, és csak húzta a száját a pulton heverő diós zacskó láttán. – Akkor ne egyél banános kenyeret – felelte Andie, és a zene ritmusára verte a banános kenyeres masszát, és rázta a fenekét a pultnál, miközben Alice táncolt és az „Achy Breaky Heart” dallamára énekelte, hogy „nem szeretem a magokat”. Aztán Andie betette a kenyeret a sütőbe, és Alice pedig visszatért a dal rendes szövegéhez. Amikor elkészült a banános kenyér, Alice evett belőle. Másnap az „Everything Changes”-re táncolt, miközben Andie csokidarabos sütit csinált magokkal. – Nem szeretem a magokat – nyafogott Alice. – Akkor ne egyél a sütiből. – Aztán Alice evett a sütiből. Az utána következő nap az „I Will Always Love You”-t bömbölte, miközben elkészült egy adag muftin. – Ezeket megeszem, mert nincsenek bennük magok. Két hét és rengeteg Örök Slágerek Örökké után Andie kibővítette a választékot gofrival, palacsintával, lasagnával, spagettivel és teljes kiőrlésű bucikkal. – Nem szeretem a teljes kiőrlésű lisztet – nyafogott Alice. – Akkor ne egyél a bucikból – felelte Andie. Alice súlya kezdett gyarapodni és egyre ruganyosabb léptekkel járt, annyit evett Andie minőségi kalóriáiból, és annyit táncolt a konyhában. Egy idő után Andie is vele táncolt, amit meglepő módon Alice helyeselt. Még mindig sápadt volt, akár egy pöttöm kísértet, de legalább egészséges kísértet volt. Mire letelt az első három hét, nem volt más gond Alice-szel, csak a kezelhetetlen makacssága, meg elvétve egy-egy üvöltőroham és a rémálmok. Andie nem is tudta, hogy Alice-t rémálmok gyötrik, míg egy este a gyerekek fürdőszobáját használta, és amikor kijött, meghallotta, hogy a kislány sír. Kopogott az ajtaján, bement és látta, hogy Alice álmában pityereg. Felébresztette, a karjába emelte, a hintaszékhez vitte és ott ringatta. – Mi történt, kicsikém, mit álmodtál? Mire Alice szipogva felelte: – Foguk volt! – Miknek volt foguk, kicsim? – kérdezte Andie, mire Alice azt felelte: – A pillangóknak. Andie megpuszilta a homlokát és azt mondta: – A pillangóknak nincs foguk, csak álom volt, egy rossz álom – és csak ringatta a kislányt, míg Alice csendben pityergett. Jól jönne most egy altatódal, gondolta, de hirtelen csak az jutott eszébe, ami abban a Disney rajzfilmben volt, amit Alice napjában vagy ezerszer megnézett. Dúdolni kezdte hát a dalocskát a Dumbóból, és amikor Alice kicsit elcsendesedett, azt énekelte „én drága kincsem”, és szorosan magához ölelte a kislányt. Alice sóhajtott egyet, és rövidesen újra elaludt. Andie a karjában tartotta még egy darabig, csak hogy ölelhesse és nehogy megint rosszat álmodjon, aztán visszatette az ágyába és betakargatta. Másnap a pillangókról kérdezte Alice-t, de Alice azt mondta: – Nem emlékszem – és elfordult. A nappal visszatértével a csökönyössége is újra előkerült. Ez után az este után Andie betett egy babafigyelőt Alice szobájába, hogy amikor a kislány rosszat álmodik, rögtön siethessen hozzá.

Carter eközben brillírozott a teszteken, amiket Andie írt neki a tananyag alapján, türelmesen hallgatta a magyarázatait, bármilyen anyagról volt is szó, és rendre megírta a fogalmazásokat. Amikor csak lehetséges volt, képregényekről írt, de a gondolatmenete világos, jól követhető volt, és Andie-t csak ez érdekelte. Egy különösen jól sikerült, a képregény-rajzolásról írt fogalmazása után Andie elvitte a gyerekeket egy művészkellékboltba, útban a bevásárlóközpontba. Akkor látta először mosolyogni a fiút. Oké, gondolta, kezdek belejönni, és vett neki egy halom minőségi rajzeszközt. Ezt leszámítva semmi nem változott: Carter csendben tette a dolgát, csendben olvasott, csendben rajzolgatott a vázlatfüzetébe, csendben dolgozott a számítógépén, és megevett mindent, amit Andie letett elé, bár olyan riasztó mértékben növésnek indult, hogy Andie attól tartott, valami baj van. – Esküszöm, három hét alatt öt centit nőtt – mondta Flónak, amikor felhívta, hogy tanácsot kérjen. – Számítottam rá, hogy gyarapodásnak indul, amennyi kajával tömöm, de nem hittem volna, hogy csak felfelé gyarapodik. És úgy jár, mint akinek fáj a lába. Szeretném orvoshoz vinni, de nem hajlandó eljönni. – Tizenkét éves! – mondta Flo. – Hirtelen növési roham. Etesd csak tovább, rendben lesz. Így Andie vett a fiúnak új nadrágot, amiből nem lógott ki a bokája, adott neki aszpirint, amikor megvonaglott az arca, tovább etette, és Flo nem tévedett: a fiú rendben volt. Állandóan hallgatott, de rendben volt. Mindeközben pedig Andie próbált rájönni, mi az ördög nem stimmel az Archer Házzal. Hiába alakítottak ki egyfajta rutint – iskolai munka délelőtt, sült sajtos szendvics és paradicsomleves ebédre, olvasás, rajzolás és sütés délután, új étkek kelletlen elfogyasztása vacsorára és svindlizés vacsora után (a rutinnak ezt a részét Andie szinte azonnal megbánta, mivel Alice hamar rákapott, mindig nyerni akart, és amikor csak lehetett, mérgesen vicsorogta a fogai közt: „Svindlii”) aztán lefekvés, Carternek képregényolvasás, és királykisasszonyról mesélés Alice-nek. Amint a helyére került a rutin és a házat is tisztává varázsolták, és a stabilitásnak legalább az illúzióját megteremtették, Andie még mindig úgy érezte, hogy bármi volt is a baj, az ugyanolyan erősen jelen van, és csak vár. Ráadásul abban is biztos volt, hogy ezt a gyerekek is érzik: Carter mintha mindig hátranézegetett volna, mintha várna valamire, és Alice üvöltőrohamai mögött is több volt szimpla morcosságnál; mindig akkor törtek ki, amikor valami fenyegette Alice megszokott napirendjét. Több félelem volt azokban az üvöltésekben, mint Andie először felfogta. Főleg düh, az igaz, de alatta határozott félelem bújt meg. A ház miatt van, gondolta Andie, és próbált áttörni a gyerekek ellenállásán és megvigasztalni őket, de hasztalan. – Épp csak elviselnek engem – mondta Northnak, amikor felhívta a férfit a harmadik hét végén, hogy beszámoljon a gyerekek tanulmányi előmeneteléről. A Dairy Queen melletti nyilvános fülkéből telefonált, ami nem a legideálisabb hely egy hosszabb beszélgetésre, de megvolt az az előnye, hogy Mrs. Crumb nem hallgatja ki őket. Ráadásul szép, napos, késő októberi idő volt, és Andie a kedvenc szoknyáját vette fel – zöldeskék sifonanyag türkizkék flitterekkel –, Alice aznap még egyáltalán nem ordított, és a dolgok gördülékenyebben mentek, mint általában. Az is segített, hogy North meg ő újra udvariasak voltak egymással, miután néhány héttel korábban úgy egymásra förmedtek. Az udvariaskodás hűvös volt, de nem idegesítő. – Jól teszed a dolgod – mondta North gyorsan és tárgyilagosan. – Minden visszatért odalenn a rendes kerékvágásba. Andie-nek eszébe jutott, hogyan zokogott Alice csak előző este egy újabb rémálom miatt. – Azt hiszem, a rendes kerékvágástól még messze járunk. Hallom Alice-t a babafigyelőn át, ahogy egy képzeletbeli baráttal beszél esténként, amikor aludnia kéne, és még mindig szörnyű pillangós rémálmok kínozzák. – Pillangós rémálmok? – Tegnap éjjel sírva fakadt, mert a pillangók mérgesek voltak, hogy nem szórtuk be a kertjüket avarral. Alice azt mondta, hogy May nagynénivel csináltak itt egy lepkekertet és hogy azt elő kell készíteni a télre. Épp most vettünk talajtakaró avart, úgyhogy azt holnap meg is tudjuk csinálni, de

egy-két nap múlva úgyis jön a következő rémálom. Tele vannak az álmai haragos lepkékkel. Pedig imádja a lepkéket, North! Egyszerűen nem értem. – Szegény gyerek – mondta North. – Nem tudom, mi az a lepkekert, de beszerzünk egyet ittenre is. Carter hogy van? – Még mindig néma, mint a sír. Nem érdekli semmi más, csakis a képregényei, a rajzolás, meg Alice. Nem engedi, hogy megnézzem a rajzait, de állandóan azokon dolgozgat. Elvittem egy művészkellékboltba, és úgy nézett ki, mint aki meghalt és a mennyországba került. Volt ott egy rajzasztal is, amiről alig tudta levenni a szemét, de nem akartam megvenni neki, és felállítani a házban, hiszen az a cél, hogy elköltözzön onnan, fel Columbusba. – Majd mondd meg, melyik rajzasztal volt, és teszünk egyet az itteni szobájába. Anyám épp üríti ki a szobákat a második emeleten. Kérdezte, van-e valami, amit szeretnének a gyerekek. – Alice imádja a kéket. Meg a flittereket. És a pillangókat. A lepkekert fontos lesz neki. – Tavasszal kihívok egy kertészt. Akkor Alice majd vele együtt eltervezheti, mit akar. – Ó – mondta Andie. Meglepte, milyen körültekintően igyekszik North eljárni. Mindenki más egyszerűen csak beszerezte volna a lepkekertet, de North azt akarta, hogy Alice is kivehesse a részét a dologból. – Ez nagyszerű ötlet, tényleg az! Carternek csak könyvespolcok meg művészkellékek kellenek majd. És a számítógépét is imádja. Nagyon hallgatag gyerek – vagyis inkább teljesen néma –, szóval valószínűleg nem is kell neki más, csak könyvek, rajzeszközök, meg a számítógép. – Milyen könyvek? – Képregények, rajzolós könyvek, könyvek a képregények rajzolásáról… – Andie-nek eszébe jutott, miket olvasott a fiú és hogy mit írt ezekről. – Szereti az… igazságosságot, szóval talán azzal kapcsolatos regények? – Az igazságosságot? – Odavan a korrektségért, meg azért, hogy az aljas alakok megkapják, ami jár nekik. Az iskolai fogalmazásai gyakran szólnak erről. És imádja a régi detektívsorozatokat a tévében. Szóval bármilyen olyan történet… – Az apja ügyvéd volt. Szerinted érdekli a jog? – Mint pálya? Talán. Még csak tizenkét éves, szóval valószínűleg jobban érdeklik a szuper járgányok meg a menő kém-kütyük. – És a klassz csajok – mondta North, ami annyira nem vallott rá, hogy Andie felnevetett. – Még csak tizenkettő- mondta. – Southie már az oviban is hajtott a lányokra. – Az Southie. Te mikor kezdted? – Nem kezdtem. – Hogy tessék? – Mindig voltak körülöttem lányok, de nem mondtam volna le a szuper járgányokról meg a menő kém-kütyükről a kedvükért. – Így inkább ők hajtottak rád a végtelen sármod és a megsemmisítő erejű külsőd alapján – mondta Andie, és csak félig tréfált. – Hát, a pénz segített. – A pénz nem számított – mondta Andie, és eszébe jutott az első alkalom, amikor meglátta a férfit: a bárpultnak támaszkodott, valami fekete ruhás szőke nőcskével beszélgetett és úgy nézett ki, mint aki valami régi fekete-fehér filmből lépett elő. Cary Grant. Vagy Paul Newman. – Határozottan nem a pénz volt a lényeg. De akkor is: soha nem hajtottál egy lányra se? – Csak rád – mondta a férfi. – Ó. – És te félúton találkoztál velem. Nehéz hajtani valakire, aki egyenesen a karodba sétál. – Nem tehettem róla – mondta Andie. – Soha nem láttam még olyan pasit, mint te. Mintha egy zsiráffal találkoztam volna.

– Nos, köszi, hogy ellátogattál az állatkertbe – mondta North. – Bár utánad mentem volna, ha nem teszed. – Legközelebb majd eljátszom, hogy hű de nehéz engem megszerezni – mondta Andie, aztán ráeszmélt, mi is csúszott ki a száján. – Mármint tudod… a következő életemben. Szóval a rajzasztal szuper lenne Carternek, meg a lepkekert Alice-nek, de még mindig sehol nem tartok a meggyőzésükben, hogy jöjjenek el a házból. Pedig az ember azt hinné, ez minden vágyuk. Ettől a helytől feláll a hátamon a szőr. – Lécci ne kérdezz rá, mit értettem azon, hogy „ legközelebb”, mert halvány lila gőzöm nincs. – Még mindig hátborzongatónak találod a helyet? – kérdezte North továbblépve, Andie nagy megkönnyebbülésére. – Azt gondoltam, mostanra megváltozik erről a véleményed. – Nem, North, nem változott meg, mert egyszerűen tény, hogy a hely hátborzongató. Meg aztán ott van Mrs. Crumb is. Elég fura szokásai vannak. Például szeret egyedül ginezni. – Micsinálni? – Gin römizni. Leosztja magának a lapokat, aztán az asztal túloldalára újabb lapokat oszt, és mindkét leosztással ő játszik. Az egésznek semmi értelme, de majdnem minden nap megteszi, és közben alkoholos teát hörpölget. Több csészével. – Oké, én is teázom, gondolta Andie, és próbálta elhatárolni magát az őrült asszonytól. De én nem mentapálinkát tolok. Én tartom a színvonalat. Én a mandulalikőrre járok rá.– Azt hiszem, a háztól dilizett be. Esküszöm, néha két teljesen más ember. Az egyikük mogorva, ostoba és utál engem, a másik meg sokkal okosabb és azt hiszi, tökkelütött vagyok. Olyan, mintha néha elborulna az agya. Néha beszélgetünk, és ő… megváltozik. – Veszélyes? – Nem. Nem a kezdeményező fajta. A pokolba is, általában veszít a másik leosztással szemben. Egyszerűen csak… házsártos és fura. Mint minden más is itt. – Nos, a hónapod hamarosan véget ér – mondta gyorsan North. – Gratulálok, hogy kihúztad három hétig. – Köszönöm – mondta Andie hűvösen, és kész volt nekiesni Northnak, ha az megemlíti újra a „lelépést”. – Ha eleged van a helyből és előbb el akarsz jönni, megteheted. Már találtam új nevelőnőt. Nagyon… – Tessék? – kérdezte Andie, és hirtelenjében bosszankodni is elfelejtett. – Megvan a következő nevelőnő. Jövő hét elején lemegy találkozni a gyerekekkel, szóval, ha akarod, eljöhetsz hamarabb, és akkor szólok neki, mikor kezdjen. North folytatta. Vázolta a nevelőnő tanulmányi hátterét, beszélt a ragyogó képesítéseiről, Andie meg közben figyelte, ahogy Alice és Carter a hamburgerük fölött csacsognak és elképzelte, ahogy el kell mondania nekik, hogy valaki más fogja tanítani őket, mert megint magukra hagyja őket valaki ennek a nagy furcsaságnak a közepén. Menekülj innen, súgta minden ösztöne. Menekülj most! Utálsz itt lenni, a gyerekek nem szeretnek és az új nevelőnő különben is alkalmasabb a feladatra. Ért a matekhoz. – Szóval hétfő délután ott is lesz… – Maradok – mondta Andie, és North csak hosszas hallgatás után szólalt meg. – Mennyi ideig? – Amíg ki nem találom, hogyan vihetem fel őket Columbusba. Maradok, amíg oda nem költöznek hozzád, aztán Willel Columbusban fogunk élni és tudom majd őket látogatni és… segíteni a lepkekerttel. Vagy valami ilyesmi. – Az ösztöne, ami az imént még azt súgta, menekülj, még mindig ott kucorgott benne, de már nem volt olyan nagy hangja. Még csak három hetet töltött a házban. És nem volt olyan rossz. Nem kellhet hozzá túl sok idő, hogy kiderítse, mi a gond és felvigye a gyerekeket Columbusba. Hálaadásra megoldja. Legkésőbb karácsonyig. – Felejtsd el a nevelőnőt. Maradok. Hosszas szünet után North azt mondta. – Rendben. Köszönöm.

– Szívesen – felelte Andie, aztán letette és azt gondolta, Will biztosan nem bánja majd. Nagyon. Különösen, ha nem említi meg neki, hogy azt mondta Northnak, lesz köztük egy következő alkalom. Mert abból nem lesz semmi. Mivelhogy ő Willt szereti. Aztán felhívta Willt, elújságolta neki, hogy marad még és a férfi bánta. Nagyon. – Lemegyek! – közölte, amikor elmondta neki, hogy még legalább egy hónapot ott tölt. – Hiányzol, írni pedig bárhol tudok. – Ne! – Miért? A fenébe. – Azért, mert itt azt hiszik, hogy még mindig North felesége vagyok. Ha betoppansz ide, lesz mit magyaráznom. – Ezt North mondta nekik? – Nem, én mondtam. Őt legalább annyira meglepte a dolog, mint most téged. – Nem hiszem, hogy a „meglep” a legjobb szó arra, amit érzek. A fenébe is, Andie! – Nézd, egyre jobban haladok a gyerekekkel, már csak egy hónap… – Ő is ott van? Ott van North is és házasságot színlel? – Nem, hát persze, hogy nincs itt! Nem hagyhatja csak úgy ott a jogi praxisát, hogy papás-mamásat játsszon velem. Pláne nem itt. Iszonyat ez a hely. – Nem hozhatnád a gyerekeket ide? – Ezen ügyködöm. Remélem hálaadás előtt sikerül is, de karácsonyra biztosan. – Karácsonyra? Andie érezte, hogy valaki ráncigálni kezdi a szoknyáját, és amikor lenézett, Alice állt előtte, az állán ketchuppal. Andie gyorsan kihúzta a szoknyát Alice praclijából, mielőtt még a paradicsomszósz átkerülne a sifonanyagra. – Mi az? – Kaphatok két fagyit? – Nem. Ne legyél mohó. Egy tölcsérrel kaphatsz. – Andie! – szólt a telefonba Will. – Egy pillanat – mondta a férfinak, miközben Alice folytatta: – Nagy tölcsért akarok – és szeme szokás szerint ravaszul csillogott. – Legutóbb, amikor nagy tölcsért kaptál, leejtetted a felső gombócot. Nem szeretnél inkább közepeset és akkor megmaradna a fagyi is? – Most nem fog leesni. Az egy rossz tölcsér volt! – Oké, rendben, akkor legyen nagy tölcsér. Ketchupos az állad. Maradj nyugton. – Andie megnyalta a hüvelykujját és letörölte a ketchupfoltot Alice-ről. – Egy perc múlva megyek és kifizetem a fagyit. Mondd meg Carternek, hogy ő is kérhet egyet. – Oké – mondta Alice, és már trappolt is vissza Carterhez, előre odakiáltva: – Andie azt mondja, ehetünk fagyit. Nagy tölcsérrel. – Bocs, itt vagyok – mondta Andie Willnek, és lenyalta hüvelykujjáról a ketchupot. – Pont úgy beszéltél, mint egy anya – mondta Will, most már lágyabb hangon. – Talán inkább, mint egy ökörhajcsár – mondta Andie, és Alice egyenes kis hátát nézte. – Készen állsz rá, hogy saját gyerekeink legyenek? – Micsoda?! – Andie elhűlten meredt a telefonkagylóra. – Nem akarok gyerekeket. Ezt mintha már megbeszéltük volna, nem? – Igen, de te született anya vagy, Andie. Hallom a hangodban. – A hangomban a kimerültséget hallod, és kábé ez lehet az egyetlen közös vonásom az igazi anyákkal. Nem alszom itt valami jól. – Ez azért van, mert egyedül alszol. Lemegyek hozzád és… – És szexelsz velem? Valakinek fel fog tűnni, Will. Nem akarok ál-házasság törni! Egy hónap, és otthon leszek. Akkor majd csapunk egy jó kis orgiát.

Will felsóhajtott. – Egyáltalán nem tetszik ez nekem. Úgy volt, hogy jövő héten jössz haza. Hiányzol. Andie tovább figyelte Alice-t, aki most lábujjhegyen pipiskedett a Dairy Queen ablaka előtt. – Mennem kell. – Szeretlek – mondta Will. – Én is szeretlek – felelte Andie és a homlokát ráncolva nézte, ahogy Alice elvesz egy kisebb hegynyi fagyit a pultos lánytól. – Majd… ó, hogy az a! Alice ordítani kezdett. – Mi történt? – Alice leejtette a fagyiját. Én megmondtam neki… – Alice még hangosabban ordított. – Megyek már, Alice, hagyd abba! Will, mennem kell. – Hívj fel… – kezdte Will, de Andie letette és Alice megmentésére sietett. – Elég legyen – mondta a kislánynak. – Hagyd abba a bömbölést, és helyrehozom a dolgot. Vagy sírj tovább és megyünk az autóhoz. Nem visíthatsz mindig, amikor valami baj van, inkább oldd meg, Alice. A kiabálással nem érsz el semmit. – Alice tovább ordított, Andie pedig felnézett a pultoslányra. – Kérünk még egy tölcsért. Meg egy műanyag poharat. – Amikor a lány odaadta a fagyit, Andie fizetett, elvette a tölcsért, beborította azt a pohárba és beleszúrt egy kanalat. – Tessék – mondta Alice-nek. – Próbáld ne magadra kenni az egészet, oké? Alice abbahagyta az ordítást és elvette a poharat. – Köszönöm. – Szívesen – felelte Andie, és Alice nekiállt elpusztítani a fagyiját. – Alice. legközelebb, ha valami baj van, csak szólj, oké? Ha te nem tudod helyrehozni, majd helyrehozom én. Alice a kanalát nyalogatta, közben összekente az orrát csokifagyival, és kicsin múlt, hogy nem lógatta bele a pohárba a haját összefogó csíkos harisnyát. Andie feljebb kötötte neki, és közben Alice azt mondta: – De te nem leszel itt. – De itt leszek. – Andie még egy utolsót húzott a harisnyán. – Csokis az orrod. – Carter azt mondja, csak halloweenig maradsz. Andie visszanézett Carterre, aki kifejezéstelen tekintettel állta a pillantását. – Nem, veletek maradok. Csak akkor megyek el, ha jöttök ti is. Alice elnyalt még egy kis fagyit a poharából. – Meddig maradsz? – Amíg csak kell – mondta Andie. – Aha. – A kislány a kanállal döfködte a fagyit, és újra zendülő képet vágott. – Na jól van, mit szólsz ehhez? – kérdezte Andie. – Fogadok veled az egyik nyakláncodban, hogy addig maradok veletek, amíg már nem lesz rám szükségetek. – Ez veszélytelennek tűnt; biztosra vette, hogy Alice már most is azt gondolja, nincs szüksége rá. A kislány oldalra döntötte a fejét. – És ha az örökké tart? – Akkor örökre maradok – mondta Andie, és érezte, hogy pánik szorítja össze a gyomrát. Örökre. – Mit kapok, ha nem maradsz? – Mit szeretnél? Alice elgondolkozott. – Fagyit. – Azt amúgy is kapsz, Alice. Gondolj valami nagyra. Alice újra félrebillentette a fejét, és erősen elgondolkozott, miközben a fagyija olvadásnak indult. Csíkos harisnya-hajgumija lecsúszott oldalt a fején. – Ezt a szoknyát – bökte ki végül, Andie felé biccentve.

– A szoknyámat? – Andie suhintott egyet a kékeszöld sifon-anyaggal és nézte, ahogy a türkizkék flitterek megcsillannak a napfényben. Flo már megint fején találta a szöget. – Áll az alku. Én mit kapok? Az egyik nyakláncodat? Alice elkomorult és a földre nézett. – A gyöngyöket? – kérdezte Andie, és a megkopott levendulaszínű golyócskákat nézte. – Ez az anyukámé volt. – Ó – mondta Andie és eszébe jutott, hogy Alice anyja nem élte túl Alice születését. A gyöngyök hirtelen nagyobb jelentőségre tettek szert. – Hát a kagylók? – Azokat apukámtól kaptam. – A medalion? – Nem, azt találtam. Az kincs! – A walkmanre szükséged lesz. – Anyukámé volt – bólogatott Alice. – Akkor marad a denevér – mondta Andie, és a gyanús, olcsó fémből és csillogó kövekből formázott lényre nézett. – Ezt May nagynéni adta. – Akkor kitalálunk valami mást. Alice összeráncolta a homlokát, úgy gondolkozott. – Nem – mondta kisvártatva. – A tiéd lehet a denevér, ha maradsz. – Újabb adag fagyit nyalt el. – De úgyse fogsz maradni. Carter soha nem téved. – Ismét Andie-re nézett és elhúzta a száját. – Tényleg nekem adod a szoknyádat, amikor elmész? – Nem megyek el – mondta Andie. – Nélkületek legalábbis nem. De ha történik valami és elveszítem a fogadást, a szoknya a tiéd. Becsszó. Alice bólintott és visszatért a fagyihoz, Andie pedig megfordult, és látta, hogy Carter is eszi a maga fagyiját és közben kifejezéstelen tekintettel őt figyeli. – Te is akarsz fogadni? – kérdezte. – Nincs semmid, amit szeretnék – felelte a fiú, és visszatért a fagyihoz. – Értem – felelte Andie. Csak semmi kapkodás, gondolta, haladjunk csak napról napra. A naponkénti haladás jó terv volt, de Andie-t az éjszakák merítették ki igazán. Alice-t még mindig rémálmok gyötörték, bár már nem olyan gyakran. De még ha Alice át is aludta az éjszakát, még mindig ott voltak Andie álmai: érzéki álmok Northszal, amik olyan elevenek voltak, hogy amikor felébredt, reszketett, és annyira kívánta a férfit, hogy szinte fájt. És továbbra is hallotta a suttogást álmában. Kit szeretsz? Szólt Mrs. Crumbnak, hogy többet ne hozzon fel a szobájába a teából, és ragaszkodott a saját maga készítette, alkohollal bolondított italhoz, de az álmok csak nem szűntek. Végül egyik éjszaka teljesen kihagyta a teát. Olyan fáradt volt, hogy félig már aludt, és bebújt a paplan alá, hogy kizárja a hideget – mindig átkozottul hideg volt a szobájában éjszaka – és elbóbiskolt, de aztán felült, hogy megütögesse a párnáját, és ekkor meglátott valamit az ágya végénél. Megdermedt, ahogy a bizonytalan körvonalú árnyék élesebbé vált és meglátott egy fiatal nőt, inkább még csak lányt, nagyra nyílt szemekkel, csinos, göndör hajzuhataggal, áttetsző, hullámzó alakján estélyi ruhával. Szia, mondta a lány és meglobogtatta a szoknyáját, ahogy megpördült, kéken a hold fényében. – Ki vagy te? – kérdezte Andie, és hangja álomszerűnek hallatszott, mintha nagyon messziről érkezne. Ó, én te vagyok. A lány felnevetett. Te, amikor tizenkilenc voltál. Előrehajolt, és árnyékának illúziója néhány pillanattal elmaradt mögötte, így mozgás közben szét-szétesett. Hát nem hasonlítunk? – Ne csináld ezt! – mondta Andie, és émelyegni kezdett. Soha nem álmodott előző életekről, az inkább Flo asztala volt. Az anyja imádná, ha ez most vele történne. Erőlködött, hátha felébred, de a

lány újra megmozdult, és ezzel újra elszédítette Andie-t, lecsapott rá az émelygés újabb hulláma, így abbahagyta. Mi történik velem, miután elmúltam tizenkilenc? – kérdezte a lány. – Csodás kalandok történnek velem? – Tessék? – Andie hátrahanyatlott a párnákra, hányingerrel küzdve. Tudni akarom, mi történik majd most, mondta a lány. Tudni akarom a jövőt. Szerelmes leszek? Csodálatos lesz? Andie Northra gondolt, aztán lelkiismeret-furdalással inkább Willre. – Igen. A lány közelebb lebegett, és a szobában hidegebb lett. Andie becsukta a szemét, hogy kizárja a látványt, és abbamaradjon az émelyítő szédelgés. Mesélj róla! – Író. – Andie csukva tartotta a szemét, és maga elé képzelte Willt, ahogy barátságosan mosolyog rá. Izgalmas férfi? Megőrjít engem? Állandóan őt kívánom? – Nem. – Andie megpróbált az oldalára fordulni, el a lánytól. –Harmincnégy éves vagyok. Kinőttem abból. Rettenetes. Ez rettenetes. Nem lesz belőled valaki izgalmas? – Így van. Menj el! Mesélj róla. – Mindjárt megfagyok. Menj el! A lány az ablakhoz hátrált, és a levegő az ágy körül valamicskét melegebb lett. Mesélj a másikról! – Most már szeretnék aludni. Vele szoktál álmodni? Ő az a dögös férfi? Andie Northra gondolt. Az öltönye alatt rejtőző izmaira, a higgadt arca mögött megbúvó szenvedélyére, aminek teljes egészét rá irányította házasságuk első néhány hónapjában, és amiről minden éjjel újra és újra álmodott. – Igen. De aztán meghal Merrill bácsikája és napi tizenhat órákat dolgozik a család cégénél és elfelejti, hogy én… hogy mi… létezünk és én otthagyom. Otthagytad azt a férfit? Tenned kellett volna valamit! Újra el kellett volna csábítanod. Meg kellett volna… – Hé! – mondta Andie, és próbált felülni. – Pszichológushoz jártam ezzel. A dolgok néha véget érnek. A pasas összetörte a szívemet, én túltettem magam a dolgon és továbbléptem. A lány riadtan visszahúzódott. Jól van. Andie visszafeküdt és a lány azt mondta, mondd el, hogy találkoztatok. Hogy találkozunk vele? Andie lehunyta a szemét. Furcsa dolog, amikor az embert álmában nyaggatják. De felidézte a találkozást… – Huszonnégy évesek vagyunk, túl sokat ittunk, a söröző másik végébe nézünk és meglátjuk, hogy egy férfi minket figyel. Hogy néz ki? A szőke férfi az az álomból? – Igen. A haja szinte fehér és egészen rövidre van vágva. Magas. Széles a válla. – Újra ásított. – Fémkeretes szemüveg van rajta. És ezzel a férfival volt az a falrengető szex, amiről mindig álmodsz? Az árnyék kétkedőn szólt. – Ilyen kék szemet nem láttál még soha! Klasszikus orr. Gyönyörű száj. A nők megállnak és csak bámulják és ő észre sem veszi, mert engem néz. Minket. Biztos vagy benne, hogy te én vagy? Igen, felelte a lány. Bár én a nagydarab férfiakat szeretem.

– Dehogy szereted – mondta Andie zavarodottan. – Neked a zenészek meg a bölcsészek jönnek be. És az anyád folyton azt mondogatja, hogy ne hajszold a vízjegyeket, keress inkább egy föld jegyet. He? – Flo. Az anyánk. Te nem is én vagy! – Újra próbált felülni, de ekkor a lány megmozdult, és Andie annyira megszédült, hogy visszahanyatlott a párnákra. Hunyorogva nézte a mozgó alakot. – Azt hiszem, nagyobb volt a hajam tizenkilenc évesen. Ki vagy te? Te vagyok. Szóval megláttad. És aztán mi történt? Rámosolyogtál? – Akkor már javában mosolyogtam – mondta Andie, mélyebbre süppedt az ágyon, és próbált az álomból alvásba jutni. – De abbahagytam a mosolygást, amikor elindult felém. És megvártad, amíg odaért hozzád. Rávetted, hogy odamenjen hozzád. – Nem, félúton találkoztam vele. A zenekar a „Somebody's Baby”-t játszotta. Nehéz megmaradni egy helyben, amikor az ember a „Somebody's Baby”-t hallja. A lány újra meglengette a szoknyáját. Jobb lett volna várnod. – Én nem várok senkire. – Andie a fejére húzta a paplant, és úgy érezte magát, mint Alice. A lány olyan hosszasan hallgatott, hogy Andie már majdnem elaludt, amikor végül megszólalt. Ez jobb. Andie lehúzta a paplant az arcáról. – Micsoda? Hogy nem vársz senkire. Ez jobb. És aztán mi történik? Andie a párnákon fészkelődött. – Táncolunk, és én annyira rá vagyok gerjedve, hogy alig tudok beszélni. A tánc jó. – És ő azt mondja, „Gyere velem!” és én megyek, és ő megcsókol az utcán és az a csók egész életem legjobb csókja. Most már szeretnék aludni. És aztán mi történik? – Elmegyünk a lakására, szexelünk egy falrengetőt, aztán tizenkét órával később megkéri a kezem és én azt gondolom, elment az esze, de aztán elmegyünk Kentuckyba. – Most, hogy beszélt róla, visszatért minden emlék. Az, hogy milyen eszméletlen boldog volt, és hogy North milyen eszméletlen boldog volt. Nem úgy, mint most. – Eszébe jutott, hogy Jackson Browne-t tegyen a magnóba, de elfelejtette a gyűrűt, így beugrottunk egy régiségkereskedésbe és vettünk egy öreg aranygyűrűt, ami megtetszett nekem. – Andie kihúzta a kezét a paplan alól és ránézett. – Egy héttel később megzöldült a kezemen és ő megőrült, mert igazit akart venni, de én nem engedtem neki. Zöld gyűrű van rajtad? – kérdezte a lány, és hangjából csak úgy sütött a rosszallás. – Megtisztítottam, aztán lefestettem és kifényesítettem, szóval többet nem lett zöld. Meg kellett volna szabadulnom tőle. –Andie összezárta a tenyerét, hogy a gyűrű le ne csússzon, és újra a paplan alá dugta azt. És aztán? – Aztán megházasodtunk. Mert képtelen vagyok nemet mondani neki. Egy teljes éven át nem tudtam nemet mondani neki. Attól a pillanattól, hogy azt mondta: „North Archer vagyok és szerintem el kéne innen mennünk”, nekem annyi volt. Az árnyék gyorsan közelebb lebegett. Te North Archer felesége voltál? Andie erre felébredt. A lány most már sokkal szilárdabbnak látszott. Még mindig áttetsző volt, de élesebb vonalú, erősebb, szebb. Hatalmas sötét szeme volt és göndör haja, és amikor megmozdult, minden része egyszerre mozdult, így a szédelgés szinte teljesen elmaradt. North Archer elvett feleségül és te elváltál tőle? MIÉRT?

– Mert a pasas, akihez hozzámentem, eltűnt az ügyvédi irodájában és aztán nem maradt belőle más, csak egy két lábon járó öltöny. – Andie felült. – Ez meg miféle álom? Te nem én vagy. Én soha nem voltam gyönyörű. A szoba most már nagyon jól látható volt. A hold fénye szinte nappali világosságot varázsolt oda. Élesek voltak a vonalak, egyáltalán nem álomszernek, és a szobát áthatotta a jeges fagy. – Ez nem álom – mondta Andie. – Te egy szellem vagy. Ne butáskodj, mondta a lány. Szellemek nincsenek. Újra Andie felé haladt, de ezúttal Andie ülve maradt, és egy halott nő szemgödrébe meredt. – Ne! – mondta, és a lány átlebegett rajta, és Andie-nek csontjáig hatolt a jéghideg. Hozd ide! Hívd ide! Itt kellene, hogy legyen, hogy este megcsókoljon, és Andie újra émelyegni kezdett és anynyira megszédült, hogy visszaesett az ágyra és a sötétségbe zuhant. Amikor felébredt, ablakait napfény töltötte be és a szoba teljesen normális volt. A lány annyira valódinak tűnt. Nem hiszek a szellemekben, gondolta Andie, különösen nem az álomban megjelenő szellemekben. Megrázta a fejét, és indult felöltözni, hogy mehessen Alice-hez és Carterhez, és emlékeztette magát, hogy csak álmodta az egészet.

Öt Andie-nek máshol jártak a gondolatai reggeli alatt, és Alice ezt teljes mértékben kihasználta. Sütit evett a gabonapelyhe mellé, miközben felsorolta mindazt, amit nem fog csinálni délelőtt. Andie automatikusan válaszolgatott neki, közben az álmán töprengett, míg Alice azt nem mondta: – Négy sütit kéne kapnom. Erre azt felelte: – Nem, nem kéne, – és elvette a kislánytól a sütis tálat. Van az álom és van a valóság. Márpedig a valóságban az lesz a legjobb, ha leállítja Alice-t, mielőtt degeszre eszi magát. – Gonosz vagy! – puffogott Alice. – Bizony, bizony. Alice, ismersz egy olyan nőt, akinek sűrű, göndör haja van? – Igen, téged – mondta Alice, és felhörpintette poharából a maradék tejet. – Nem. Ő nagyon csinos. És estélyiben van. Egy kék estélyiben. – Nem – mondta Alice, orrával a pohárban. – Hm. – Kérek még egy sütit. – Nem. Most menned kell olvasni. Később kaphatsz valami rágcsát. Aztán letakarjuk avarral a talajt a lepkekertben. – Letörölte a sütikből hátramaradt csokit Alice arcáról, és még mindig a holdfényben megjelenő kék ruhás lányon járt az esze. Kék ruhás lány. Kék ruhás táncoló királykisasszony. – Alice, kicsoda a kék ruhás táncoló királykisasszony? – Kint akarok olvasni. – Alice felállt és kiment. Nem jó ez így, gondolta Andie. Alice bizonyára ugyanazzal a lánnyal álmodik. Ez rengeteg kérdést felvetett, amiről Andie nem akart gondolkozni, Alice pedig látványosan nem akart beszélni. Márpedig ha Alice nem akart beszélni valamiről… – Gyere! – szólt be az étkezőbe Alice az ajtóból. – Nálam van a könyvem. – Vedd fel a kapucnis pulcsidat – mondta Andie. – Hűvös van kint. Amikor Alice visszajött felcipzározott fekete kapucnis pulcsijában, elindultak ki, a tó felé, illetve a nagy, zöld, áporodott szagú valami felé, ami inkább tűnt a vizesárokból kiömlő csőtörésnek, mint megtervezett vízfelületnek, ami érthető is, mivel a vizesárok éppolyan zöld és gusztustalan

volt. Alice ment elöl, fekete-fehér csíkos harisnyás lábával rugdosta a lehullott faleveleket, fodros szoknyája körüllibegte. Cuki, gondolta Andie, és fontolóra vette, hogy elmondja Alice-nek, milyen jól néz ki. Amikor legutóbb próbálkozott ilyesmivel, Alice öklendezést imitált, de azóta minden nap belebújt a harisnyába és felvette a szoknyát. – Jól nézel ki, Alice – szólt utána Andie. Alice öklendezést imitált. Amikor odaértek a tavacskához, Andie kirázta a régi takarót, amit a piknikhez használtak, Alice ledobta a könyvét és bejelentette: – Ez itt Azof, a világ legsekélyebb tengere. Andie vetett egy pillantást a posványos zöld tocsogóra. – Oké. Alice bólintott. – Meg kéne néznünk a lepkekertet. – Most? – kérdezte Andie, de Alice már trappolt is a ház távolabbi oldala felé, így Andie a takaróra ejtette a dolgait és a kislány nyomába eredt. A kert elég sivár látványt nyújtott így októberben. A növények nagyja halott volt vagy haldoklott, egyedül a tüskés, lila őszirózsák virítottak még mindig délcegen. Alice szomorú volt. – Minden meghalt. – Ebéd után lefektetjük az avart, az majd melegen tartja a földet, és tavasszal aztán minden viszszatér. – Tudom. De ez azt jelenti, hogy a pillangók már elmentek. – Tavasszal majd ők is visszajönnek. – Andie figyelte a kislányt, és próbálta az ő szemével látni a kertet. – Te ültetted a virágokat? – May nénikém ültette őket – mondta Alice szomorúan. – De én is segítettem. Sokat. Azt mondta, ez az én kertem is. Andie erre majdnem azt mondta: – Tavasszal majd szépen helyrepofozzuk – de aztán eszébe jutott, hogy isten segedelmével tavasszal már Columbusban lesznek. – Ültethetünk egy ilyen kertet Columbusban. – Próbálta felidézni, mennyire sütött be a nap North hátsó kertjébe. – May nénikém tavaly magokat gyűjtött. A borzas kúpvirágokból és a kasvirágból, a többire meg nem emlékszem. – Alice belerúgott egy cserjés, cakkos szélű növénybe. – Ez meg itt burjánzik mindenhol, úgyhogy muszáj lesz kiszednünk a nagyját. – Olyan hangon beszélt, mint valami boszszankodó felnőtt, és Andie azt gondolta, ezt May nénikéje mondhatta. A kislány újra belerúgott a gazba, mire citromos illat csapta meg Andie orrát. – Mi ez? – Citromfű – jelentette ki Alice és Andie elképzelt egy jóságos öregasszonyt, ahogy lehajol, és azt mondja Alice-nek ugyanezen a hangon: „citromfű”, miközben Alice okosan bólogat mellette. – May nénikéd jól ismerhette a virágokat – mondta Andie. – A pillangók ezeket szerették. – Alice, egy hosszú szárú növényre mutatott, ami úgy nézett ki, mint egy hatalmas, halott százszorszép. – Kasvirág. – Majd egy másikra mutatott. – Borzas kúpvirág. Petrezselyem. Harangláb. Sédkender. Rézvirág. Zsálya. Csorbóka. Bergamott. Őszirózsa. Korai nyári orgona. Végigmutogatta őket, szeretettel nevezte őket nevükön, olyan szelídséggel, amit Andie még soha nem látott a kislányban, aztán lehajolt és kihúzott a földből egy nagy, csúnya, elszáradt, bolyhos szárú kórót. – Gyom – mondta, és undorodva elhajította. – Nyáron biztos nagyon szépek – mondta Andie. Most inkább a halál kertjének látszott, leszámítva a daliás őszirózsákat.

– A pillangók csooodaszééépek – mondta Alice. – Fecskefarkú pillangók, királylepkék, busalepkék. Lepkekutató leszek, amikor nagy leszek. – Nagyszerű – mondta Andie, és komolyan is gondolta. Alice csak bólogatott, és természetesnek vette a dicséretet. – Néha kolibrik is jönnek, és az is nagyszerű. May nénikém azt mondta, jövő nyáron ültethetünk virágokat a kolibriknek is… Torkán akadt a szó. Áú, gondolta Andie, miközben Alice hátat fordított a kertnek és kifejezéstelen arccal visszamasírozott a takaróhoz, ott lehuppant, feltette a walkman fejhallgatóját és kezébe vette a könyvét. Andie leült mellé. – Csinálunk majd kertet a kolibriknak, Alice. Vagy itt, vagy Columbusban, ahol éppen leszünk, de lesz egy lepkekertünk és egy kolibri kertünk. És lefektetjük az avart, hogy melegen tartsuk ezeket a virágokat egész télen. Alice csak megrándította a vállát és kinyitotta a könyvét. Szólnom kell majd Northnak, hogy szükségünk lesz egy kolibri kertre is, gondolta Andie, aztán újra azon kezdett morfondírozni, ami az előző éjszaka óta nem hagyta nyugodni: a kék ruhás lányon. Lehet, hogy Alice ihlette az álmot. Mostanra már minden este Alice királykisasszonyról mesélt neki. Alice menet közben javítgatta és alakítgatta a mesét, de a kék ruhás táncoló királykisaszszony mindig benne volt. Talán csak Alice meséjét álmodta tovább… Förtelmes bűz csapta meg az orrát, és amikor odanézett, látta, hogy Alice egy bottal bököd valamit. Amikor közelebb hajolt, látta, hogy egy döglött béka az, ami már puffadásnak indult halálában. – Alice, ne csináld ezt, az a béka már nem él. Alice levette a fülhallgatóját, és Andie elismételte a mondandóját. – Csak halottnak látszik – közölte vele Alice. – Mindjárt jól lesz. Újra megböködte, de Andie elvette tőle a botot, mielőtt kilyukasztaná vele a béka hasát, amiből isten tudja milyen ocsmányság buggyanna ki. – Halott – mondta újra Andie határozottan. – Hagyd békén. Alice felnézett rá. – Nem tudsz valami sokat. – Valószínűleg nem. De az a béka halott. – Nem, nem halott! – mondta Alice, és fintorogni kezdett, ordításra készen. – Nem, nem, nem, nem… Elfordult, miközben egyre hangosabban visított, de aztán elhallgatott és csak bámult a tó túlpartjára. – Mi az? – kérdezte Andie, és ő is odanézett. Egy nő állt ott, régimódi fekete ruhában. Fodros szoknyája nem libbent az októberi szélben, felsőtestével félig előrehajolt. – Az meg kicsoda? – kérdezte Andie. Alice visszapördült Andie felé, és egy pillanatig csak döbbenten bámult rá nagyra nyílt szemmel. – Alice, ki az a nő ott? – Nincs ott senki – mondta Alice, és leült a könyvéhez. Andie visszanézett a termetes, kissé idomtalan nőre, aki közelebb lépett az erdő széléhez. – Alice? – Én nem látok senkit. – Alice a könyv lapjaira meredt. Eltelt egy perc, de a kislány nem lapozott, csak nézett lefelé mereven. Aztán lopva újra a tó túlpartjára nézett, és becsukta a könyvét. – Meséld el megint az Alice királykisasszonyos mesét! Andie visszanézett a nőre. Talán az egyik szomszéd. Alice valószínűleg nem kedveli a szomszédolást, és talán azt se szereti, ha mások nézik őt. Ahogyan Andie sem szerette, ha nézik.

– Alice királykisasszony – mondta Alice. – Meséld el! – Jó. – Andie újra belefogott a soha véget nem érő Alice királykisasszonyos mesébe. Azzal kezdte, milyen bátor volt a királykisasszony, és hogy a bátyja volt a legjobb művész az egész királyságban, és hogy a gonosz boszorkát újfent legyőzték… – És Alice királykisasszony annyi sütit ehetett, amennyit csak akart – mondta Alice, láthatóan még mindig sérelmezve a negyedik süti hiányát. – …és hogy a táncoló királykisasszony végigtáncolt a folyosókon és közben göndör haja csak úgy repkedett… – És a Rossz Nagybácsi nem jött el, mert félt Alice királykisasszonytól – mondta Alice vagy ezredszerre. – Nem, azért nem jött el, mert annyira lefoglalta a munkája. A táncoló királykisasszonynak göndör a haja? – Táncol – mondta Alice türelmetlenül. – És a Rossz Nagybácsi annyira fél… – Rossz Nagybácsi nem fél semmitől. Csak megfeledkezik az emberekről. Alice, ki ez a táncoló királykisasszony? – Táncol. Csillogó szoknyája van, mint neked, és táncol. És Alice királykisasszony sem fél semmitől. Most pedig mesélj új részt. – Alice, ismerted a táncoló királykisasszonyt? Alice óvatosan méricskélte. – Ez csak egy mese, Andie. – Lopva elnézett a tó felett. Andie is odanézett. A nő még mindig ott állt és őket figyelte. – Ki ez a nő, Alice? – Alice királykisasszony elmegy a bevásárlóközpontba – mondta Alice – és vesz egy csodaszép anyagot és csinál egy csodaszép takarót az ágyra, aztán elmegy a könyvesboltba és vesz egy pillangós könyvet, mert a pillangók soha nem halnak meg. – Alice elhallgatott és gyorsan visszanézett a tó túlpartjára. – Aztán hazajön – mondta, gyorsan Andie-re kapva a tekintetét. – A Rossz Boszorkához. A Rossz Boszorka annyira nem is rossz, de engednie kéne, hogy Alice királykisasszony sok sutit egyen. – Vannak szomszédaitok? – kérdezte Andie, és kezével árnyékolta a szemét, hogy jobban lássa a nőt. – Nincsenek – felelte Alice. – És aztán mit csinál Alice királykisasszony? A nő kilépett a fák közül a fövényre. Kissé esetlenül mozgott hosszú, nehéz ruhájában. Háromfodros szoknyát viselt és haját szorosan hátrahúzta egy kontyba. Mereven lépkedett, minden kecsesség nélkül és furcsán régimódinak tűnt, szinte szépia tónusúnak. – Ott van! Most már látod? – kérdezte Andie. – Nem. A mesémet akarom! – Oké – felelte Andie, és közben a tó túlpartját nézte. – Miután Alice királykisasszony végzett a vásárlással, elment a Dairy Queenbe, és ott találkozott egy barátnőjével. – Oké – mondta Alice és elfordította fejét a tótól. Valami nagyon nem stimmelt azzal a nővel. Annyira nem, hogy Alice elfelejtkezett a döglött békáról, és úgy tett, mintha mesét akarna, ahelyett hogy teli tüdőből üvöltsön, amiért lehurrogták. – Félsz tőle, Alice? – Kitől? – Attól a nőtől a tó túlpartján. – Nem látok ott senkit. – Alice – mondta Andie a kislányra meredve. – Mi az ördög folyik itt? – Nem látok senkit! A MESÉMET AKAROM! Alice csak bámult vissza rá, nagyra nyílt szemekkel, és Andie hirtelen ráeszmélt, hogy a kislány retteg.

– Jól van – mondta nyugtatóan. – A barátnője mesélt Alice királykisasszonynak az iskoláról, ahová járt, és Alice királykisasszony azt mondta, ő is oda akar járni, még akkor is, ha ehhez el kell jönnie a kastélyból és Columbusba kell mennie… – Unom ezt a mesét – mondta Alice, és újra feltette a fülhallgatóját. Andie visszanézett a nőre, aki még mindig ott állt és őket bámulta. Bárki volt is, Andie-nek égnek állt tőle a szőr a hátán. – Menjünk be. Alice szó nélkül Andie kezébe nyomta a könyvét, felállt és hozzá képest is gyors iramban elindult a ház felé. Andie is felállt, kirázta a takarót, felszedegette a dolgaikat, megfordult és megpillantott valakit fenn, a ház tornyában. Újra a szeme elé emelte a kezét, de nap a férfi mögött volt, így nem látott mást, csak egy magas alakot odafent, furcsán dobozszerű vállal, mintha egy régimódi kabátot viselne; nagyon egyenesen állt, mindkét kezével a korláton, mintha övé lenne a hely. Talán Bruce az, az építési vállalkozó. Feltéve, hogy Bruce hirtelen furcsa gúnyákban kezdett járni, vörösre festette a haját, szakállt növesztett és abbahagyta a munkakerülést. – Most kérek enni! – mondta Alice pár méterrel odébbról, és Andie felmutatott a toronyba. – Ki az a férfi? – kérdezte, mire Alice felemelte a fejét a torony felé. – Én nem látok senkit – mondta, és ment tovább az ajtó felé, közben visszakiáltva: – Még ma le kell fektetnünk az avart a lepkekertben! – Andie pedig csak nézte az alakot a toronyban, ahogy őt figyeli, aztán visszanézett a fák között álló nőre, aki szintén őt figyelte. , Oké, itt az ideje, hogy néhány választ kapjak, gondolta és ment Alice után, hogy megkeresse Mrs. Crumbot. Miután Alice elfészkelte magát a könyvtárban a pillangós könyvével, a Jessica-babájával, egy pohár tejjel, egy mogyoróvajas-lekváros szendviccsel és két sütivel, Andie visszament a konyhába. Mrs. Crumb az asztalnál ült az egyik megfakult virágos kötényében, egy mentaillatot árasztó csésze tea fölött görnyedezett, kezében kártyákat tartott és az asztal másik felére állított kártyatartót nézte. – Volt egy nő kint a tónál – mondta neki Andie. – Nő? – kérdezett vissza Mrs. Crumb, hirtelen gyanakvóan. – Hosszú, régimódi ruhában. Alice is látta. Szerintem ismeri. Crumb hökkenten hallgatta. – Ezt Alice mondta magának? – Nem. Ő úgy tett, mintha nem látná, de Alice annyira azért nem jó színésznő. – A tó túlpartján? – Laknak ott szomszédok? Mrs. Crumb vállat vont és visszatért a kezében tartott lapok tanulmányozásához. Andie leült vele szemben és félresöpörte a kártyatartót, mire Mrs. Crumb meglepetten felnézett. – Tudja, kezd nagyon elegem lenni a sok rejtélyből – mondta Andie. – Csatangol itt a környéken valami segghülye dilinyós? – Vigyázzon a szájára! – Úgy látszott, Mrs. Crumbot inkább megbotránkoztatja a „segghülye” szó, mintsem megriadna annak lehetőségétől, hogy egy idegen ólálkodik a ház körül. – Ki volt az a nő? Mert Alice nem akarja, hogy megtudjam, szóval tőle hiába kérdezem. – Úgysem fog hinni nekem. – Tegyen egy próbát! Crumb habozott egy darabig, aztán letette a kártyáit és közelebb hajolt Andie-hez. – Ő az. Szemmel tartja Alice-t. Kell neki egy gyerek, akire vigyázhat. Nem bántja Alice-t. Megvédi őt. – Most valami kirúgott nevelőnőről beszél, ugye? Szerzek egy távoltartó határozatot és… – Nevelőnő volt ebben a házban valaha – mondta Crumb. Kezdett belejönni a kis meséjébe. – Hosszú, hosszú idővel ezelőtt. Száz éve. Talán annál is több. Még Angliában. Alice csak Miss J.-

nek szólítja. Úrinő volt, de egy rossz ember a mélybe rántotta. Peter és Miss J. meghalt. Most pedig itt kísért. Andie az öregasszony szemében táncoló fényt nézte és azt gondolta, tényleg elhiszi, amit mond. Vagy talán csak azt akarja, hogy Andie higgyen neki, és sikoltozva meneküljön innen. Talán felbérelt valakit, hogy álljon ott a tó túlpartján. Az álmában megjelent lányt nehezebb lehetett meghamisítani, de… – Annak a Peternek a hibája volt az egész. – Mrs. Crumb most már határozottan felélénkült. – Hitvány alak volt, gonosz ember. Sok nő volt körülötte. Miss J. csak az utolsó volt. És szegény pára alaposan megfizetett érte! – Mrs. Crumb… – Viselős lett, tudja. – Crumb szomorúan megrázta a fejét. –Nem tudom, hogyan halt meg. Soha nem beszél róla. – Szóval beszél magával? – Nem, de üldögélt velem. Mielőtt Alice megérkezett. Alice anyja meghalt, amikor a kislány megszületett, így idehozták szegény kicsikémet, és azóta nem ült le velem. Most már csak Alice-re vigyáz. Nem akar semmi mást, csak vigyázni Alice-re. Azt hiszi, hogy Alice az ő gyereke. Peter viszont, neki a ház kell! Peter és Carter bizalmas viszonyban vannak. – Az utolsó mondatot megvetéssel a hangjában mondta. Ó te magasságos, gondolta Andie. Mrs. Crumb vagy teljesen meghibbant, vagy tényleg szellemek zargatják Alice-t és Cartert. Andie most már nem is tudta, melyik változatnak örülne jobban. – Honnan tudja mindezt? – Tudok egy s mást – felelte Mrs. Crumb és oldalra kapta a tekintetét. – Ki mondta ezeket magának? Mrs. Crumb felállt. – Ha nem akar hinni nekem, hát ne tegye. – Nézze – Andie rendezte a gondolatait. – Maga hisz ennek a szellemnek a létezésében. Ez… aggaszt engem. – Maga is látta őket. – Crumb hamiskásan mosolygott. – És Alice kedveli Miss J.-t! – Azt hiszem, még Alice is meghúzza a határt az élőhalottaknál. – Az a kislány sok halált látott. Tudja, hogy létezik a világban Valami más is. Andie megdörzsölte a homlokát. – Oké. Felejtsük el Miss J.-t és… hm, Petert. Halt itt meg valamikor egy tizenkilenc éves lány? Gyönyörű szép, göndör a haja, szeretett táncolni. Mrs. Crumb megborzongott egy pillanatra, aztán hátradőlt és kicsit nyugodtabbnak, épelméjűbbnek látszott. – Sokan meghaltak itt. Ez a ház több mint négyszáz éves. – Mindig egy tizenkilenc éves lánnyal álmodom. Legalábbis ő azt mondja, tizenkilenc. Tegnap éjjel beszélt hozzám álmomban. Tudom, hogy nem valóságos. Nézze, itt valami nagyon bűzlik, és én ki fogom deríteni, mi az, és ha az derül ki, hogy valami szélhámosság folyik itt, amit maga ötölt ki, hát… Mrs. Crumb felnevetett. Sokkal vidámabbnak tűnt, mint amire Andie számított. – Mégis hogyan okoznék én magának rossz álmokat? Vagy hogyan tudnám elérni, hogy egy nőt lásson a tónál? – Vagy a pasast a toronyban? – tette hozzá Andie. – Azt hittem, talán Bruce az, és végre munkához látott, de furcsa öltözékben volt. Mrs. Crumb elmosolyodott. Ajkai szinte már fiatalos ívben görbültek felfelé. – A toronyban? Ó, az Peter lehetett. Azt hiszi, övé a ház. Csak szemmel tartja a birtokát… Hangos sípoló hang szólalt meg és Andie riadtan felugrott, aztán körülnézett és meglátta a teáskannát a tűzhelyen, amint gőzt fúj magából. Szedd össze magad. Ez a ház kezd az idegeidre menni.

– Mrs. Crumb, én nem hiszek a szellemekben. – Nos, pedig maga látja őket – felelte Mrs. Crumb és felállt, hogy levegye a teáskannát a tűzhelyről. Furcsa fiatalosság volt a lépteiben. – Le kéne hívnia ide Mr. Archert. – Mrs. Crumb levett egy teáscsészét meg egy alátétet. – Itt kellene lennie, ha maga ennyire aggódik. Kér egy kis teát? – Nem, köszönöm – hárította Andie és azt gondolta, igazi információra van szükségem. Nem volt messze a grandville-i könyvtár. Lehet, hogy talál ott leírást a házról. Vagy egy könyvet a szellemjárás meghamisításáról. Vagy az ördögűzésről. Otthagyta a mosolygó Mrs. Crumbot, hadd kevergesse az alkoholos Earl Grey teáját, és a gyerekekhez indult. A könyvtárszobában beszélgettek, amikor benyitott. Összedugták a fejüket, felhőtlenül társalogtak, amíg meg nem látták őt. Akkor aztán az arcuk újra kifejezéstelenné vált. – Gyertek. Leterítjük az avart Alice lepkekertjében aztán elmegyünk a grandville-i könyvtárba – közölte velük, mire a két gyerek egymásra nézett, aztán vita nélkül felálltak és mentek a kabátjukért. Alice Jessica-babája leesett, amikor a kislány felállt. Andie odament, felvette és az ablakba tette. A baba haja szokás szerint kócosan meredezett minden irányba. Andie megpróbálta visszasimítgatni azt a kontyába, kiegyenesítgette a masnival összefogott háromfodros szoknyáját… Három fodor. A nő a tó túlpartján ugyanilyen ruhában volt. És a haja is olyan volt, mint a babáé. Hallucinálok, gondolta. Nem volt ott semmilyen nő, csak odahallucináltam Alice babáját. Alice azért viselkedett olyan furcsán, mert erőltettem, hogy ő is lássa a hallucinációt. Csakhogy Alice látta meg először. Szellemek márpedig nincsenek, mondta magában, az ablakba tette a babát és ment, hogy segítsen az avarral. Két órányi keresgélés után az „Archer Ház'', a „színlelt szellemjárás” és a „Parapszichológia, Ohio” témakörökben, Andie nem talált mást a grandville-i könyvtárban, csak egy könyvet Szellemirtás: egy férfi csatája az élőhalottak ellen címmel, meg egy ősöreg újságcikket az őrült Archerről, aki áthozatta a házát Angliából. Lefénymásolta a cikket, kikölcsönözte a könyvet, aztán hazavitte a gyerekeket. Néhány általános kérdéssel próbálkozott náluk. – Szóval, szellemek: mit gondoltok róluk? De a gyerekek oda se bagóztak, így lefektette őket, aztán ő is ment lefeküdni a könyvével. A szerző neve Boston Ulrich volt, és Cincinnatiben élt, vagyis viszonylag közel, ami jó pont volt, de két fejezet után Andie már tudta, hogy vajmi kevés segítség lesz a könyv, mivel sokkal inkább szólt arról, milyen hatalmas koponya Boston Ulrich, semmint holmi szellemekről. Ez végül is teljesen érthető, gondolta, hiszen szellemek nincsenek, így az ipse nemigen tudott mi másról írni. A nő a tó túlpartján valószínűleg csak a házat nézte, a férfi a toronyban meg bizonyára a kábeleket ellenőrizte, csak Mrs. Crumb nem szólt neki erről, hogy aztán előadhassa „a házat szellemek járják” kis meséjét. Vagy valami ilyesmi. Szellemek nincsenek. Eltette a könyvet, leoltotta a lámpát, és elbóbiskolt. Talán ma éjjel Willel álmodik. Az enyhítene kicsit az érzéki North-álmai miatt érzett bűntudatán. Gyerünk, Will, gondolta, de csak a szellemlány jelent meg. Az ágy végéből mosolygott rá. – Ki vagy te? – kérdezte Andie, mire a lány azt felelte, én te vagyok, és leült az ágy szélére. Ezúttal szilárdabbnak tűnt, mintha jobban enne, bármit esznek is a szellemek. Jobb húsban volt, bár még mindig zavarbaejtően áttetszőnek látszott, de mindez már nem okozott olyan erős szédelgést. Andie komoran nézte, és próbált rájönni, milyen eltemetett emlékképből rángathatta elő. Ó, hagyd ezt abba, mondta a lány. Miért nem tudod elfogadni, hogy én te vagyok? Mindenki csinosabb és érdekesebb, amikor fiatal. – Köszi. De nem. Te valami fura emlékkép vagy. A válásom után állandóan a férjemmel álmodtam. Az egyik pszichológusom azt mondta, ez azért volt, mert szebben akartam elköszönni tőle. De semmi olyasmire nem emlékszem, mint te. Ez azért van, mert nincs még egy olyan, mint én.

Valaki olyanra van szükségük, mint te, mondta North, amikor felvette a gyerekek mellé. Márpedig nincs senki hozzád fogható. Mesélj a férfiról, akihez feleségül megyünk, mondta lány. Mesélj North Archerről! – Jó ember – mondta Andie. – Csak távolságtartó. Az a kérdés, hogy ha csak valami eltemetett emlék vagy, miért kísérted most az álmaimat. – Elhallgatott. – Kísérted. Valaki más emléke vagy? Mondj három dolgot North Archerről, és elmegyek. – Kössünk üzletet – ajánlotta Andie. – Mondj három dolgot magadról, és megteszem. Előbb te. – Oké. – Andie már mondta is az első eszébe ötlő emléket. – Azon az egyetlen Valentin-napon, amikor együtt voltunk, vett nekem egy szív alakú Valentin-napi dobozt tele jiaozival, mert tudta, hogy azt jobban szeretem, mint a cukorkát. – Látta maga előtt, ahogy North pókerarccal átadja neki a csokor rózsát meg a dobozt, aztán arcán megjelent ritka mosolyainak egyike, amikor ő végtelen boldogan felkiáltott Jiaozi!. Aztán megették mindet még aznap este az ágyban, és ő lenyalogatta a férfi melléről a kifröccsent szószt és… Jiaozi? – Kínai húsos derelye. – Na jó, volt néhány jó pillanatuk, de már elmúlt, vége. – Te jössz. Én soha nem ettem kínai derelyét. – Sajnálhatod, nagyon finom. Te jössz. Jöttem is! Soha nem ettem kínai derelyét. A lány lecsúszott az ágyról, tett egy piruettet az ablak előtt, és a szoknyája mindenfelé lobogott, de Andie-t ez már nem zavarta annyira. – Jól van – mondta Andie. – Soha nem ettem tintahalat. A lány abbahagyta a forgást. Ez nem igazságos. North Archerről mondj három dolgot! – Oké. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ő evett tintahalat. – North mindent kipróbált. Az egyszer legalábbis biztos, hogy vele kipróbált mindent. A lány csípőre tette a kezét. Szeretnék megtudni róla valamit, igazi dolgokat. – Nos, én is rólad. Jó, mondta a lány örömtelenül. Te jössz. – Én már jöttem. A második dolog az volt, hogy evett tintahalat. Te jössz. Azt nem számolhatjuk. Úgy beszélt, mint Alice, amikor sütiért esdekelt. – Akkor rajtad a sor. Én adtam neked egy Valentin-napi emléket. Jó. A lány az ajkát harapdálta. A kedvenc Valentin-napi ajándékom egy szív alakú nyaklánc volt, apró gyémántokkal kirakva, amit a barátomtól kaptam. – A barátodtól – ismételte Andie. – Nem emlékszem erre a nyakláncra, úgyhogy megint bebizonyosodott, hogy te nem én vagy. Ismerem a srácot? Te jössz. Ismét megpörgette a szoknyáját türelmetlenül. – Te nem én vagy. A lány előre biggyesztette a száját, és így még szebb volt, még ha áttetsző is. – Ki vagy te? Most neked kell mondanod valamit. – Jól van. – Andie nézte a lányt a holdfényben, nézte, ahogy együtt lebeg vele a szoknyája. – Ez egy iskolai báli ruha? Te jössz. – Jól van. – Andie hátradőlt és gondolkozott egy keveset. – Egyszer egy puccos összejövetelre voltunk hivatalosak, ahova én nem akartam elmenni, mert egy kis fekete estélyit kellett volna felvennem, amit North anyja vett nekem és feleséghez illően kellett volna viselkednem. Aztán eljött a parti napja, és North hazajött és azt mondta, „itt a ruhád” és amikor kinyitottam a csomagot, egy hosszú zöldeskék, flitteres szoknya volt benne meg egy türkizkék flitteres ujjatlan felső. Azt mondta, meglátta a kirakatban útban egy megbeszélésre, és megállt, hogy megvegye, mert rám emlékez-

tette. Aztán megtudtam, hogy emiatt elkésett a megbeszélésről. Ez nagy dolog volt. – És ő nagyon hálás volt, így aztán jól el is késtek a partiról… Nem értem. Mi a baj a fekete estélyivel? Szerintem az szexi. – North viszont értette. Iskolai báli ruha van rajtad? Igen. A lány újra meglengette a szoknyáját. Épp felpróbáltam, amikor… – Amikor? – kérdezte Andie. Ez volt az én részem: igen, ez volt az iskolai báli ruhám. Te jössz. És most mondj valami mást, ne azt, hogy mit vett neked. Hacsak nem gyémánt volt az. – Oké. Az egyetlen együtt töltött évünkre eső születésnapomat elfelejtette. Nem kaptam tőle semmit. Később se? – De igen, de az nem számít. – Most ő beszélt úgy, mint Alice. Mit kaptál tőle később? – Gyémánt fülbevalót. Nagyon ízléses volt. – Lefogadta volna, hogy North titkárnője választotta a fülbevalókat, amitől az egész csak még rosszabb volt. A férfi soha nem vett volna neki ilyet; meglehet, hogy nem tudott sok mindent Northról, de az biztos, hogy a férfi ismerte őt. Amíg el nem felejtkezett a létezéséről. Látod, ez már jobb! Gyémántok. – Nem. A jobb az volt, hogy Southie viszont emlékezett a szülinapomra, és egyszer csak megjelent egy tortával meg egy hatalmas zöld karika fülbevalóval, amiben kék madarak ültek. Azok a fülbevalók még mindig megvannak. – Elmosolyodott, ahogy felidézte, hogyan adta át Southie a dobozt. Azt mondta: „a boldogság kék madarai, Andie – téged szólítottak”. Talán azért vette neki, mert tudta, hogy nem boldog. De a gyémánt fülbevalók is meg vannak még. – Nem. – Andie összefonta karját. – Azokat otthagytam, amikor leléptem. Te jössz. Mondj valamit magadról. Én soha nem hagynék hátra gyémántokat, mondta a lány, tett egy piruettet, és már ott sem volt. – Hahó? – szólt Andie az üres szobához, várt egy percet, de a lány nem jött vissza. – Francba! Visszafeküdt a párnákra és próbálta kitalálni, mi az ördög történik. Az ember hallucinálhat olyasmiről is, amiről nem tud. Talán csak hallucinálta a lányt. Hallucinálok, gondolta Andie. Agydaganatom van vagy valami. Dehogy van. Egyszerűen magyarázatra van szüksége. A lány szellem. Nem, az se lehet. Valószínűleg a tudatalattija volt. És ha így van, a tudatalattija epekedik az exférje után. – Nem, ez se lehet – mondta ki hangosan. Túltette magát Northon. Annak vége. És most szellemeket hallucinál. Segítségre van szükségem, gondolta, és már szőtte is a terveket, amikor elaludt. Másnap reggel Andie megkérte Mrs. Crumbot, hogy vigyázzon a gyerekekre, felautózott Columbusba az ohiói állami könyvtárba, és felhívta Willt, amint beért a városba, hogy elmondja neki, hogy ott van, és vele vacsorázik, ha ráér. – Ha ráérek? – kérdezte a férfi nevetve. – Nem láttalak három hete. Találkozzunk a Max és Ermában, amikor neked jó. A Max és Erma a német negyedben volt. Két utcányira Flo lakásától. Be kéne ugrania Flóhoz. Vagy mégsem. – Andie? – Mit szólnál a hat órához? Akkor egész délután a könyvtárban lehetek. – És időben indulhatok vissza a gyerekekhez. Ha hatkor vacsoráznak és ő hétkor eljön, akkor fél tizenegyre már otthon is lehet, ahhoz már későn, hogy lefektesse a gyerekeket, de… – Alig várom, hogy lássalak, édes – mondta Will.

– Én is. – De ahhoz még elég korán, hogy aludjon egy szemhunyásnyit, mielőtt Alice követelni kezdi a reggeli gabonapelyhét… – Na és találkozol Northszal? – Tessék? – Találkozol Northszal, amíg a városban vagy? – Nem. Miért találkoznék Northszal? – Hát, Columbusban vagy. És North is. – És Flo is, két utcányira a Max és Ermától, de nekem vissza kell mennem a gyerekekhez. Csak egy emberre van időm. Rád. – Éjszakára nem maradsz? – Nem. Vissza kell mennem a gyerekekhez. – Andie, már majdnem egy hónapja – mondta Will. – Mi majdnem egy hónapja… – Türelmes ember vagyok, de… – Igen, az vagy és én értékelem is ezt – mondta Andie. De vissza kell mennem a gyerekekhez. – …kezdek a türelmem végére érni. Nem hagyod, hogy meglátogassalak odalent, nem maradsz itt fent… – Tudom, tudom. Nézd, meg kell ezt beszélnünk, mert egy darabig a gyerekeké az elsőbbség. Tudom, hogy ez nem igazságos veled szemben… – Még nem is találkoztam azokkal a gyerekekkel, adj egy esélyt! – Drágám, annyi esélyt kapsz, amennyit csak akarsz, amint sikerült felhoznom őket Columbusba. – Szerinted az még mennyi idő? – Nem tudom. Remélem, találok valami segítséget a könyvtárban. Beszélhetünk erről vacsi alatt? Mert most tényleg mennem kell. – Persze – mondta Will, de nem tűnt valami boldognak. Érthető módon. Andie is már egy hónapja nélkülözött… Azazhogy mégsem. Eszébe sem jutott, hogy nem szexeltek Willel. Talán ez a korral jár. Csakhogy a nők állítólag a harmincas éveikben teljesednek ki igazán a szexben. Vagy talán azért volt, mert mióta leutazott délre, szinte minden éjjel azt álmodta, hogy Northszal szeretkezik, és mert valójában Northot akarja, hiába tudja, hogy az a North, akit kíván, csak fantáziaszülemény. Talán szakítania kellene Willel, amíg nem rendezi ezeket a dolgokat a fejében. Will nagyszerű fickó és jobbat érdemel ennél. És neki egyáltalán nem hiányzott, ami nem jó jel. Térjünk vissza erre később, gondolta, és indult az egyetem épületéhez. Az egyetemi könyvtárban talált egy újságcikket egy vitafórumról, ahol a megjelentek a szellemekről cseréltek eszmét. A legnagyobb név a résztvevők között egy cincinnati professzor volt, Boston Ulrich. Ugyanaz a figura, aki azt a könyvet írta, amit a grandville-i könyvtárban talált, és aki állítólag lenyűgözte a hallgatóságát, amikor azt bizonygatta, hogy szellemek igenis léteznek, bár nem a filmekben és regényekben ábrázolt nevetséges módon. „Olyanok mint mi – idézte a cikk –, csak ők halottak.” A hangulatgyilkos a csoportban egy másik professzor volt, egy Dennis Graff nevezetű illető Clevelandból, aki fanyar határozottsággal állította, hogy semmi sem bizonyítja a szellemek létezését. A fickó nem volt népszerű. Andie felírta magának a nevét és az elérhetőségét is megtalálta egy kis keresgélés után. Nem Boston Ulrich volt az egyetlen, aki szellemekről írt; Dennis Graff számos unalmas értekezést tett közzé a paranormális jelenségekről, ezek közül kettőt Andie meg is talált a könyvtárban, de úgy tűnt, az összes könyve egy sémára épült: szellemek márpedig nincsenek! Nem kis feladat száraznak beállítani a temészetfelettit, de Dennis Graffnek sikerült. Andie talált rajta kívül egy sereg „szellemszakértőt”, de biztosra vette, hogy nekik semmi hasznát nem venné. A legjobbjuk egy Isolde Hammersmith nevű médium volt, aki égbekiáltóan magas díjért dolgozott, vagyis valaki biztosan jónak találta, de Andie-nek már csak az hiányzott,

hogy valaki bizonygatni kezdje, hogy tud beszélni a szellemekkel. Neki olyasvalakire volt szüksége, aki el tudja magyarázni, miért nem léteznek szellemek, és hogy valaki csak színleli az egészet, vagy Andie hallucinál. Eljött a könyvtárból, lassan végighajtott a főutcán és igyekezett nem elütni az úton át-átszaladó diákokat, miközben a lehetőségeit mérlegelte. Talán pszichiáter kellene, talán az agya megtéveszti. Talán egy nyomozó, és volt is egy ügynökség itt Columbusban, akiket Archerék használtak, talán valakinek csak nyomoznia kellene és kiderítenie… valamit. Kell, hogy legyen valami! Felnézett és rádöbbent, hogy automatikusan lefordult a főutcáról és rákanyarodott az Ötödik utcára. A megszokás ereje még abból az időből, amikor North felesége volt és mindennap erre hajtott. Amikor a Neil sugárútra ért, inkább balra fordult és újra dél felé vette az irányt. De amikor a nagy kék viktoriánus épület közelébe ért, amelyen az állt: Archer ügyvédi csoport, lassított, aztán félreállt, amikor a mögötte lévő autóból rádudáltak. North irodájában égett a lámpa. Már majdnem hat óra volt, de a férfi még bent volt, Andie látta a fényt az ablakában. Valószínűleg még órákon át ott is lesz. A ház első emelete sötét volt, Lydia valószínűleg nincs otthon, és persze a tetőtér is sötétbe borult; North nem volt ott. Én nem vagyok ott. Szóval túlórázik a mögött az átkozott asztal mögött. Volt idő, amikor még nem gyűlölte azt az asztalt. Sok olyan este volt, amikor lement a lakásukból este hatkor és beszólt a férfinak, hé, van egy feleséged, és a földre söpörte a papírokat, és North megcsókolta és aztán az íróasztalon kötöttek ki, hevesen kapkodva a levegőt. Robusztus bútordarab volt az, ami jól is jött, mígnem egy nap lement a férfihoz és az rádörrent, ne most, be kell fejeznem ezt… Kinyílt a szomszédos ház ajtaja és Southie lépett ki rajta, lépéseiben a szokott ruganyossággal. Ment vacsorázni az épp aktuális nőcskéjével vagy iszogatni egy haverral, de biztosan valami örömforrás felé igyekezett. Talán Southie-hoz kellett volna feleségül mennem, gondolta, aztán ráébredt, az milyen rettenetes lett volna. Southie imádni való volt, de Andie kinyírta volna, mielőtt véget ér az év, annyira bosszantotta volna, hogy a férfi képtelen bármire egy hónapnál tovább koncentrálni. És nem is dolgozott. Nagyon nehéz tisztelni egy férfit, aki nem dolgozik komolyan valamin… Hűha, gondolta. Ez meg honnan jött? Talán ez is része volt North vonzerejének, hogy olyan keményen dolgozott. Micsoda irónia. Southie beszállt az autójába és elhajtott. Andie visszanézett a fényre North irodájában. Felmehetne és beszélhetne vele. Elmondhatná neki, hogy képzőművész iskolát kéne keresniük Carternek, és hogy Alice boldogan találkozna egy lepkegyűjtővel, bár úgy tenne, mintha nem így volna, elmondhatná neki, hogy úgy érzi, valaki piszkos trükköket vet be ellene, és hogy furcsa álmai vannak… Nem, az álmairól nem beszélhet! És nem is mehet be oda. North dolgozik! Az órára nézett és látta, hogy már majdnem fél hét, így beindította a motort. Késésben van, és a világon semmi oka, hogy újra átlépje annak az ajtónak a küszöbét. Ha belépne oda, csak dühbe gurulna. Két kanyar után visszaért a főutcára. Érthetetlenül zaklatott állapotban volt és haragudott magára, amiért ilyen érthetetlenül zaklatott állapotba került. Nagyobb gondjai vannak most annál, hogy tíz évvel ezelőtt félredobták. Koncentrálj, mondta magának, befordult a Frankfurt utcába és a német negyedbe, hogy találkozzon jövendő férjével. Andie talált egy parkolóhelyet nem messze Flo házától, és futva tette meg a maradék másfél utcányi távolságot az étteremig. Will az ablak mellett ült a keskeny kis oldalsó beugróban, és felragyogott az arca, amikor meglátta Andie-t. Integetett neki, ahogy Andie odaszaladt, így amikor megcsókolta a férfit és kifulladva leült szemközt vele, azt mondta: – Nyugi, kislány! – Bocs, hogy késtem – mondta Andie, és hátradőlve próbálta lassítani légzését.

– Csak örülök, hogy látlak – mondta a férfi a szokott lazasággal. A csillár lágy fénye megvilágította szőke haját, és Andie megint azt gondolta, micsoda hihetetlen rendes fickó is Will. A pokolba, gondolta. Nem láttam több mint három hete. Eszembe juthatna valami más is, mint hogy „ rendes fickó”. – Mi baj van? – kérdezte a férfi, és mosolya elhalványult. – Nem is tudom. – Megrázta a fejét. – Semmi. – Találkoztál Northszal? Ő zaklatott fel? – Nem, nem találkoztam vele. – De gondoltam rá. Willre nézett, és rájött, hogy iránta egyetlen egyszer sem érzett úgy, mint North iránt most, még most is, amikor pedig a kapcsolatuknak már vége és ő soha többet nem lesz vele, és mégis kint állt a kocsijával a háza előtt és azt gondolta, bemehetnék oda. – Akkor hadd rendeljek neked egy sört – kezdte Will. – Nem, ma este még vezetnem kell – mondta Andie, mert eszébe jutott a hosszú, sötét út hazáig. – De egy kóla light szuper lenne. Will leintette a pincérnőt, kért egy kóla lightot, aztán Andie felkapta az étlapot. Abban az évben, amíg házasok voltak, North egyszerűen rendelt minden mellé, amit kért, egy kóla lightot és egy pohár vizet jégkockákkal. Így ha Andie késett, az italok már az asztalon voltak, amikor odaért. Nem volt ez fontos, sőt tulajdonképpen uralkodó hajlamra vallott ez North részéről, igazából ellene szól… Jó volt. Hogy az ilyen apróságokat is… elintézte. – Andie? Ha szólna Willnek, hogy szeretné, ha rendelne egy kóla lightot meg egy vizet, mielőtt odaér, megtenné. A pasas nem gondolatolvasó, az isten szerelmére! – Andie? – Tessék? Ja, bocs. Csak elkalandoztak a gondolataim. – Andie az étlapra meredt, de nem látott belőle semmit. Valami itt nagyon, nagyon nem stimmelt, és most nem a szellemekről volt szó. Újra letette az étlapot, és Willre nézett, de most úgy istenigazán. Rendes fickó volt. Édes, figyelmes, elbűvölő, okos, és keményen dolgozott. Pontosan ezekért szeretett bele, és mert Will soha nem törné össze a szívét úgy, mint North, mert őt nem úgy szerette. Nem azzal a reménytelen, tehetetlen, mindent felperzselő szenvedéllyel, amit az iránt érzett, aki tönkretette az életét… – Na most már kezdek ideges lenni – mondta Will. Andie nem akart újra ilyen szerelmet. De Will talán igen. Ő talán megérdemel valakit, aki így szeretné. – Andie? – Fura visszajönni ide, ez minden – mondta. – A Max és Ermába? – Columbusba. – Csak három hete mentél el. – Eseménydús három hét volt. – Annál inkább itt kéne töltened az éjszakát – mondta Will könnyed mosollyal. – Adj magadnak időt, hogy kiengedj. – Azóta vagyok ilyen feszült, hogy besétáltam North irodájába. – Imádom hallgatni, milyen vacakul érzed magad tőle – mondta Will. – Ettől ugye még nem vagyok rossz ember? Vigyorogva nézte, próbálta elérni, hogy vele nevessen, de Andie csak a fejét rázta. – Kevés nálad jobb embert ismerek – mondta a férfinak. – Ó, nagyon szépen köszönöm. Szóval mi a baj?

– Nagyon fáradt vagyok. Miattam van, nem miattad. – Na jó, egy kicsit miattad is, de főleg a gyerekek miatt. Az órájára nézett. Már majdnem lefekvési idő volt, de Crumb valószínűleg nem fekteti le őket, az pedig tuti, hogy nem mesél Alice-nek és… – Andie? – szólt Will, mire felkapta a fejét és felnézett rá. – Bocs. A gyerekek ilyenkor fekszenek le. Fogmosás és mesemondás jár a fejemben. Nem túl romantikus. – Látod? Tudtam én, hogy szeretnél majd anya lenni, ha egy kis időt együtt töltesz gyerekekkel. – Nem akarok anya lenni! – tiltakozott Andie, és émelygett, hogy ezt mondja a férfinak. – Aliceről és Carterről akarok gondoskodni. – Alig várom, hogy találkozhassam velük – mondta Will, békítő szándékkal. Rendes volt. Ő meg szemét. – Ó, a francba, sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém. – Talán szexuális frusztráció – mondta Will. – Gyere fel a lakásomba és megoldjuk a dolgot. Hazautazhatsz holnap is. De nem akarok. – Igazán nagylelkű ajánlat. De ha most elindulok, éjfélre otthon lehetek. Nem szeretem egyedül hagyni a gyerekeket. – Andie hátradőlt, amikor a pincérnő letette elé a kóla lightot. – Köszönöm. – Northnak vajon nemet mondott volna? Soha nem tette, egészen a végéig, amikor már ment ki az ajtón, hogy mentse az irháját… – Ott a házvezetőnő. – Ebből is látszik, hogy nem találkoztál a házvezetőnővel. – Pedig szeretnék – mondta Will, immár mosoly nélkül. – De te nem engeded, hogy… – Will, nem lehetne, hogy… ? – Ekkor ránézett a férfira, a nagyszerű fickóra, és azt gondolta, nagyszerű fickó, de nem a megfelelő fickó. A rohadt életbe! – Nem lehetne hogy, micsoda? – Nagyszerű fickó vagy, Will. – Köszönöm. – Újra rámosolygott. – Édes vagy és kedves és okos és keményen dolgozol és minden vagy, amit szeretek egy férfiban. – Ha próbálsz jobb kedvre deríteni, hát jól csinálod – emelte rá a sörét. – És nagyon jó vagy az ágyban. – Akkor a ma este… – kezdte újra Will. – És mindezekért akartam veled lenni. Will mosolya lehervadt. – Akartál? – Azért választottalak, mert fantasztikus ember vagy, valaki, aki mellett jól érezném magam egész életemben, valaki, akiben megbízhatok, valaki, akire mindig számíthatok. – A szavak most már ömlöttek belőle. Ha akarta volna, se tudta volna abbahagyni… – Ezek jó dolgok – mondta Will zavarodottan. – És tényleg szeretlek – mondta Andie. – Helyes – felelte Will, még zavarodottabban. – Amikor otthagytam Northot, tényleg otthagytam. Soha nem mentem vissza. Tíz évig nem is találkoztam vele. Aztán amikor elmentem hozzá, hogy visszaadjam a csekkeket, ott ültem a várójában és fortyogott bennem a düh, annyira mérges voltam rá. Will, teljesen érthetetlenül viselkedtem. – Hé, ha ennyire rossz hatással van rád, maradj távol tőle. – Ha ennyire rossz hatással van rám, még nem végeztem vele – mondta Andie, és tessék, kimondta! Will bólintott. – Tudom. Szerintem jó, hogy újra beszélsz vele. Úgy értem, nem örülök neki. de látom, hogy el kell vágnod valahogy ezt az összekötő szálat…

– Nem erről van szó – mondta Andie. – Szeretlek, nagyszerű fickónak tartalak, és nem megyek vissza Northhoz, nem mehetek vissza hozzá, de… de még mindig kötődöm hozzá, és amíg ezt el nem rendezem magamban… sajnálom Will. Nagyon, nagyon sajnálom. – Akkor kivárom, míg megoldod ezt magadban. – Nem – mondta Andie, és ekkor visszatért a pincérnő, hogy felvegye a rendelésüket, és ő megrázta a fejét. – Nem – mondta és a pincérnő elment. – Nem, véget kell vetnem ennek. Nem találkozhatom veled többet. Will hátradőlt és megütközve nézett Andie-re. – Csak így? – Nem csak így. Azóta érzem ezt, mióta újra találkoztam Northszal, aztán a gyerekekkel. – A homlokát ráncolva igyekezett rájönni, hogyan is magyarázhatná el a dolgot. – Azóta menekülök, hogy elhagytam Northot tíz évvel ezelőtt. Illetve már azelőtt is, ha őszinte akarok lenni. De most van valami, ami elől nem futhatok el. – Előrehajolt, hogy megértesse a férfival. – A gyerekeknek szükségük van rám. Nem akarnak tőlem semmit, boldogok lennének, ha eljönnék onnan, de szükségük van rám. És a dolgok azóta sokkal jobbak… – Engem nem érdekelnek a gyerekek – mondta Will. – Engem te érdekelsz. Én… – Muszáj North és nélküled lennem – mondta Andie. – Amíg biztonságba nem kerülnek a gyerekek, amíg rá nem jövök, mi az ördögöt akarok, muszáj, hogy én… én legyek. – Mikor kértelek, hogy bármi más légy? – kérdezte a férfi, most már láthatóan bosszúsan. – Soha. Rosszul fogalmaztam. – Andie megdörzsölte a homlokát. – Oké, leegyszerűsítem. Nem tudom megadni neked azt, amit megérdemelsz, és többé nem akarok emiatt bűntudatot érezni, így a kapcsolatunknak vége. – Nem gondolod, hogy nekem kéne eldöntenem, mit érdemlek? – Szerintem azt nekem kell eldöntenem, hogy… – Mert az, hogy „muszáj két gyerekről gondoskodnom, akiket alig ismerek” nem elég jó indok. – Még mindig Northot akarom. Amint kimondta, előreesett a válla, mintha a tagadás okozta feszültség tartotta volna addig egyenesen. Istenem, ez jó volt, gondolta. Az igazság tényleg szabaddá tesz! Aztán Willre nézett az elhúzódó csendben és azt gondolta, ó, a pokolba! – Sajnálom – kezdte, de ekkor valaki megkocogtatta az ablaküveget, és Andie odakapta a fejét. Flo integetett odakintről. – Csodás – mondta Andie, és felállt. – Várj egy percet – mondta Will dühösen. – Nem – mondta Andie. – Sajnálom, hogy ezt tettem veled, sajnálom, hogy most ezt teszem veled, de… nem. Sarkon fordult, elment, kisétált az étteremből, és átment a Frankfurt utcába, ahol Flo várt rá. – Láttam az autódat – magyarázta. – Szörnyen nézel ki. Mi történt? – Most szakítottam Willel. – Helyes. – Flo megpaskolta a karját. – Azt hiszem, még mindig szerelmes vagyok Northba. – Tudom, szívecském. – Flo belékarolt. – Gyere haza velem, és csinálok neked kakaót. Ez olyan jól hangzott, hogy Andie majdnem igent mondott, csak hogy hazamehessen az anyjával, fejét az öreg konyhaasztalra fektethesse, és kisírhassa magából a feszültséget, miközben Flo nyugtatgatja és pillecukrot tesz a kakaójába. – Nem lehet – mondta. – Vissza kell mennem a gyerekekhez. – Akkor elkísérlek az autódig – mondta Flo, és nyugtatgatta a másfél háztömbnyi távon. – Köszi, hogy nem mondtad azt, hogy „előre megmondtam” – mondta Andie az anyjának, amikor odaértek a kocsijához. – Miért is mondanám. – Flo felemelte a fejét és egy puszit nyomott Andie arcára. – Ha szükséged van rám, csak telefonálj!

– Rendben – mondta Andie. – Majd hívlak. Tényleg hívlak majd. Köszi, anyu. Búcsúzóul megpuszilta az anyját, aztán gyorsan dél felé vette az irányt. Egymás után kanyarodott az egyre elhagyatottabb utakra, míg végül a házhoz vezető keskeny dűlőúthoz ért, az őrült szintkülönbséggel, amit Bruce azóta sem javított ki. „Valószínűleg pár nap múlva munkához is tudok látni” – mondta, valahányszor Andie felhívta. És egész úton North járt a fejében. Nem Will, a rendes fickó, akit aznap este dobott, és aki jó, megbízható, szerető férje lett volna, aki soha nem vette volna semmibe, hanem az a görény, aki elhagyta a karrierje miatt, hagyta, hogy a tetőtéri lakásukban penészedjen… Nem gondolhatok erre többet, mondta magának, kihajtott a fák közül és bekanyarodott a ház felé, majd a fékre taposott, kalapáló szívvel. Az álmában megjelenő lány ott táncolt a gyepen. Áttetszően, gyenge kék fénnyel ragyogva a sötét éjszakában. Szoknyája körülötte lebegett. Alice kék ruhás táncoló királykisasszonya. Andie lassan továbbhajtott, próbálta jobban kivenni a lányt, de ahogy befordult az úton, és az autója lámpája egy pillanatra a lányra esett, többé már nem volt ott és amikor Andie továbbhajtott, a gyep üres volt, azután is, hogy már nem világította meg az autója fényszórója. – Most nem alszom – mondta ki hangosan Andie zakatoló szívvel –, és ez egy szellem volt. Ráadásul olyan szellem, akit Alice is ismert. Ahogyan Alice a nőt is ismerte a tó túlpartján, és a férfit a toronyban. Ha hallucinált, hát együtt hallucinált Alice-szel. – Nem lehet, hogy ez tényleg megtörténik – mondta Andie, és próbálta visszarángatni magát a valóságba a saját hangjával. Későre járt, fáradt volt, ideges volt, és… Ez egy szellem volt. Automatikusan megkerülte a házat és gondolatai sebesen száguldottak. Holnap felhívja a szakértőket. És beszél Alice-szel. És… – Ó, jézusom – mondta Andie, leparkolta az autót, és mindenfelé szellemeket sejtett, mielőtt berohant a házba.

Hat Andie álmatlanul forgolódott egész éjszaka, minden pillanatban azt várta, hogy megjelenik a kék ruhás lány, és küzdött a késztetés ellen, hogy felhívja Northot – Szellemek léteznek!” –, és amikor felkelt a nap, nem tudta eldönteni, örüljön-e, hogy az éjszaka nem látogatott el hozzá a lány. Végig ébren volt, így a lány biztos csak álom volt, viszont az autóban nem aludt. Lehet, hogy akkor hallucinált? El kell tűnnünk innen, gondolta Andie, és lement a konyhába, hogy nekilásson rábeszélni Cartert és Alice-t, hogy költözzenek Columbusba, de a két gyerek nem jött le reggelizni, és amikor bekukkantott a szobájukba, ott sem voltak. Végül a könyvtárszobában talált rájuk. – Hahó! – mondta. – Reggeli! Alice különös tekintettek bámult Andie-re. Arcán harag és megkönnyebbülés mutatkozott. – Azt hittük, elmentél – mondta Carter. – Igen, elmentem az egyetemi könyvtárba Columbusba. – Andie belépett a szobába és leült melléjük egy székre. – Tegnap éjfélre már itthon voltam. – Mrs. Crumb azt mondta, nem jössz vissza – mondta Carter. – És nem takartál be este – mondta Alice megbántottan. – Senki nem takart be. – Nos, Mrs. Crumb most bébicsőszködött utoljára – közölte Andie, és rátört az ismerős késztetés, hogy fenéken billentse az öregasszonyt. – Még szép, hogy visszajöttem. Megmondtam, hogy visszajövök, amikor elmentem. Kértek reggelit? Alice dühödten nézett rá.

– És nem hagytad itt nekem a flitteres szoknyádat, pedig megígérted! – Mert visszajöttem – felelte Andie. – Az csak akkorra szólt, ha örökre elmegyek. Mi ütött belétek? Alice felállt, az ajtóhoz ment, de Carter nem mozdult. – Mit kerestél a könyvtárban? – Infót a szellemekről – mondta Andie, és figyelte, hogyan reagál a fiú. Carter bólintott, és indult a húga után a konyhába. – Látod, én meg azt hittem, ez majd meglep – szólt utána Andie, és ment palacsintát sütni, amikre Alice rengeteg vajat és szirupot öntött, aztán befalta őket. Andie a lehető legkörmönfontabb módon hozakodott elő a Columbusba költözés témájával, de Alice csak annyit mondott, „nem”, és falta tovább a palacsintákat, Carter pedig meg sem hallotta, mit mond. Amikor a gyerekek elpusztították az összes palacsintát és visszamentek a könyvtárszobába tanulni, Andie tárcsázta a jegyzeteiben szereplő két telefonszámot. A Cincinnatiben élő Boston Ulrich, aki a semmi-haszna szellemirtós könyvet írta, nem vette fel, így Andie hagyott egy üzenetet a rögzítőjén. A clevelandi Dennis Graff, a szellemek-már-pedignincsenek pasas esetében pedig a telefon addig csörgött, míg Andie feladta és letette. – A fenébe! – mondta csak úgy a levegőbe, és benézett Carterhez és Alice-hez, hogy lássa, az iskolai feladataikon munkálkodnak-e. – Ezért járna nekem egy süti! –mondta Alice. – Majd meglátjuk – mondta Andie, és felment az emeletre, megkeresni Mrs. Crumbot. Most, nappali fényben, nevetségesnek tűnt ez az egész szellemesdi, de előbb-utóbb éjszaka lesz megint, és ezúttal készen akart állni. Andie az emeleti folyosón talált a házvezetőnőre. Épp Carter szemetesét ürítette egy szemeteszsákba. – Beszélnem kell magával – mondta neki, de annyira meglepte az idős asszonyt, hogy az a földre ejtette a szemetes kosarat, amiből szerteszét hulltak mindenféle papírok. Andie lehajolt, hogy felszedegesse őket. – Miért mondta azt a gyerekeknek, hogy nem jövök vissza? – kérdezte, de nem folytatta, amikor meglátta a rajzokat, amiket Carter kidobott. A képregényfigurák kimásolt alakjai közé keveredve talált néhány fantasztikus portrét: Alice-ről nevetés közben, ahogyan Andie soha nem látta a kislányt és Mrs. Crumbról, zsémbes ábrázattal, és… Andie felegyenesedett. És a kék ruhás lányról, aki meglátogatta minden éjjel és aki a pázsiton táncolt. – Ez meg kicsoda? – kérdezte, és Mrs. Crumb orra elé tartotta a papírlapot, amelyen a kék ruhás lány haja rakoncátlanul göndörödött, szeme tágra nyílt és száján széles mosoly ült… – Senki – felelte Mrs. Crumb, felkapta a szemeteszsákot és elvonult, hátrahagyva a földre szóródott papírokat. – Persze – mondta Andie és lement a könyvtárszobába Carterhez, de ott csak Alice-t találta, aki az ablakmélyedésben elfészkelve magát egy lepkés könyvet olvasgatott. Andie a kislány elé tartotta a rajzot. – Alice, ki ez? – Ő May néni – felelte Alice. – Carter nagyon ügyesen rajzol. – Szerintem is – felelte Andie gépiesen, és kihagyó lélegzettel újra a rajzra nézett. – Ez az a nagynéni, aki gondoskodott rólatok? – Igen – mondta Alice. – De meghalt. – Értem. – Andie leült a kislány mellé. A nő, akivel álmában beszélgetett, egy szellem, ez a nagy helyzet. Szellem! Soha nem látta azelőtt, nem látott róla képeket, mégis… – Jól vagy? – kérdezte Alice. – Furán nézel ki.

– Jól vagyok. Köszönöm a kérdést. – Az enyém lehet? – kérdezte Alice. – Az a kép May néniről. Az enyém lehet? – Persze – mondta Andie, és a kislánynak adta a rajzot. – Alice, sajnálom, hogy meghalt a nagynénéd. Alice bólintott, de nem nézett Andie-re. – Szoktál beszélni vele? – De hát halott, Andie! – mondta Alice, és hirtelen nagyon felnőttes volt a hangja. – Csak mert ő beszél velem éjszakánként. Alice csak pislogott rá. – Talán csak álmodtad. – És tegnap éjjel a pázsiton is láttam őt az autóból. – Nagyon, nagyon fáradt voltál. – Alice újra a lepkés könyvére nézett. – Szeretnék olvasni. Andie bosszúsan hátradőlt. Nem lenne helyes erőltetni, hogy Alice beismerje a szellemek létezését, még ha minden este a halott nagynénjével beszélget is. Biztosan ő ült abban az istenverte hintaszékben. Alice-nek nem képzelt barátai voltak, hanem egy halott nagynénje. – Nagyon fiatal volt – mondta Andie, felidézve, ahogy a lány táncolt. Mármint May. Ahogy May táncolt. Alice bólintott, de nem nézett fel. Többet kell megtudnom, gondolta Andie, de nem Alice-től, ha a kislány nem akar erről beszélni. – Van családi fényképalbumotok? – A kandalló melletti vitrines szekrényben. – Alice az ölébe ejtette a lepkés könyvet és felvette Carter rajzát. – Nem kell fényképet keresned róla. Így nézett ki. – Nagyon szép volt. – Csooodaszééép volt – monda Alice, és szomorúan nézte a rajzot. – És sokat nevetett meg táncolt. Azt mondta, aki abbahagyja a táncolást, az meghal. – Alice megérintette a rajzot. – Biztos jó volt vele élni. – Néha. – Alice a rajzot a lepkés könyvbe tette és becsukta azt. – Megcsináltam az összes feladatot. Mehetek a konyhába enni egy sütit? – Igen – mondta Andie, mert nem akart csatázni holmi édességről, amikor majd szétrobbant a feje, Alice pedig a halált próbálta feldolgozni. Beletelt egy kis idejébe, mire megtalálta a fényképalbumot, amely a vitrin hátuljába volt mélyesztve, előtte egy kupac könyvvel. De amikor előhúzta és az utolsó oldalakhoz lapozott, ott volt a szellemlány, élőn-elevenen, és a fényképezőgépbe nevetve ölelte magához Alice-t és Cartert, akik mindketten mosolyogtak. Andie szíve egészen megfájdult a tudattól, hogy a gyerekek elveszítették ezt a mosolyukat. Az első oldalakhoz lapozott. Carter kisfiúként állt az apja mellett, a lábának támaszkodva, Alice apja karjában feküdt. Apjuk kedves embernek látszott, és ami még fontosabb, látnivaló volt, mennyire szerette a gyerekeket. Szorosan ölelte Alice-t, másik karja Carter vállán pihent. Jól indultak a dolgok, mielőtt meghalt az apjuk. Aztán May nénikéjük is megtett minden tőle telhetőt, mert vele újra mosolyogtak. Még előrébb lapozva talált Alice-ről csecsemőkori képeket. Jó néhány oldallal az előtt pedig volt egy fénykép a gyerekek apjáról egy terhes szőke nővel, aki nagyon hasonlított arra, ahogyan Andie elképzelte a néhány évvel idősebb Alice-t: szokatlan módon vonzó, inkább érdekes, semmint klasszikus szépség. Egy újabb kép a nőről, még mindig hatalmas pocakkal, karjai közt a négyéves Carterrel. Ezek előtt pedig esküvői képek, rajtuk May nagynéni; nagyon fiatal koszorúslány volt, annyi idősnek látszott, mint most Alice. Kései gyerek lehetett, hogy annyival fiatalabb volt a nővérénél. Tulajdonképpen, látva barna göndör haját a testvére szögegyenes szőke haja mellett, még az is lehet, hogy egy második házasságból született. Még korábbról is talált képeket a nővérekről és egyéb rokonokról, akiket nem ismert fel. Aztán becsukta az albumot és azt gondolta, May nénikéjük okkal van itt még mindig. Minél többet gondolkozott ezen, annál könnyebb volt hinnie a szellemekben, de attól még…

Talán ez az oka, hogy a gyerekek nem akarják elhagyni a házat. Nem akarják, hogy a nagynénjük egyedül kísértsen a hideg kőházban és ne legyen más társasága, csak Mrs. Crumb. Ha valahogy megtalálja a módját, hogy segítsen May nagynénjüknek!.. a fény felé menni, vagy ilyesmi, akkor talán el tudja hozni innen a gyerekeket, felviheti őket Columbusba, ahol normális életet élhetnének. – Szakértők – mondta ki hangosan, és újra megpróbálta elérni Ulrichot és Grafft, de nem járt sikerrel. A délután maradékát kitöltötte az ebéd, az iskolai feladatok és az uzsonna, no meg egy éles hangvételű beszélgetés Mrs. Crumbbal, aki továbbra is tagadta, hogy May May volt és védekező álláspontra helyezkedett azzal kapcsolatban, hogy azt mondta a gyerekeknek, Andie nem jön viszsza. „Honnan tudhattam volna?” Így majdnem este hat volt, amikor Andie harmadszorra is próbálkozott a telefonálással, és újra Boston Ulrichkal kezdte. Ezúttal egy férfi felvette a telefont. – Ulrich professzor? – kérdezte Andie, és amikor a férfi igent mondott, azzal folytatta: – Andie Miller vagyok, illetve – és hátranézett Mrs. Crumbra – Andie Archer, és korábban már hagytam önnek üzenetet. Van egy kis szellem-gondom. – A férfi nem nevetett, nem is tette le, így Andie folytatta. – Egy táncoló kék ruhás nőt látok. Azt hiszem, tudom, kicsoda, és szeretném megtudni, hogyan tudnám… továbbküldeni. Vagy valami ilyesmi. – Azt mondja, Ohio déli részén él egy házban? – kérdezte Ulrich. – Igen. Az Archer Házban – Értem. – Ez fontos? – kérdezte Andie, és magában azért fohászkodott, hogy a ház ne szerepeljen valami „kísértetjárta ohiói helyek” toplistán. – Valaki más is érdeklődött arról a házról. Elég szépen híre ment annak a helynek, nem igaz? – Valaki más? Tudnom kéne valamiről? – Mondja el, mi történik. – Egy nő beszél hozzám éjszakánként – mondta Andie, aztán eszébe jutott a nő a tónál és a férfi a toronyban. – És lehet, hogy vannak még… mások. Nem iszom, nem drogozom, de… szellemeket látok. Segítségre van szükségem. – Természetesen – mondta a férfi, aztán jó fél órán át karattyolt, leginkább a kutatásáról és az elért sikereiről, de közben a világon semmi használhatót nem mondott, pont, mint a könyvében. – Ki kérdezte erről a házról? – kérdezte Andie, félbeszakítva a férfi monológját, amikor már nem bírta tovább. – Ezt természetesen nem oszthatom meg önnel. Másrészt viszont november elsején leutazhatok oda – fejezte be. – Csak egy napra. A tiszteletdíjam ötezer dollár… – Majd még jelentkezem – mondta Andie, és most már meggyőződése volt, hogy Boston Ulrich még nála is kevesebbet tud a szellemekről. Letette, próbálkozott a másik szakértő, a clevelandi Dennis Graff professzor telefonszámával, de azt most se vette fel senki, pedig jó sokáig hagyta csörögni. Így már csak egyetlen szakértőhöz fordulhatott. – Flo, segítségre van szükségem – mondta, amikor anyja felvette a telefont. – Andie! Mi a baj? – Halkabban folytatta. – North az? – Nem hiszek a szellemekben – mondta Andie, hirtelen rádöbbenve, hogy Flo felségterületére téved majd az elkövetkező beszélgetésben. – Hát persze, hogy nem, kicsikém. Vannak ott szellemek? – Lehet, hogy lassan megőrülök. Vagy hallucinálok. Esetleg agydaganatom van. – Nem, édesem, sok ember lát szellemeket. – Igen, de ők őrültek. – Amerika negyvennyolc százaléka hisz a szellemekben. Az, hogy Flo statisztikákkal dobálózott, legalább olyan nyugtalanító volt, mint a statisztika maga.

– Ezeket a számokat meg honnan veszed? – kérdezte Andie. – Ki végez erről kutatást? – A CBS csatorna halloween előtt. A hírekben láttam. És igazán, Andie, ha negyvennyolc százalék hisz bennük, nem gondolod, hogy némelyiküknek ténylegesen látniuk kellett egyet? – Nem. – Csakhogy én láttam egyet. Talán. – Tegyük fel egy pillanatra, hogy vannak szellemek. Mondd meg nekem, hogyan lehet őket kipaterolni innen. – A legbiztosabb módja az, ha kiásod és elégeted a holttestüket – mondta Flo olyan hangon, mintha azt mondta volna: „A szódabikarbóna kihozza a selyemből a bort.” – Oké – mondta Andie és azt gondolta, kellett neked felhívni Flót! – Na és mi a B-terv? – Nos, létezik mindenféle babona – mondta Flo kissé lenézően. – Tarthatsz szeánszot és megkérheted a szellemet, hogy távozzon, de soha nem hittem, hogy ez működne. Miért váltanának udvariasba hirtelen? De ha elégeted a holttestüket, akkor többé semmi nem köti őket ehhez a síkhoz. Hol van ez a szellem eltemetve? – Nem tudom – mondta Andie. – Amúgy meg ez egy tébolyult terv. Ráadásul törvénytelen is. Bármibe lefogadnám, hogy illegális! – Andie, ha szellemekkel van dolgod, kénytelen leszel elfelejteni a hagyományos megoldásokat. Hívd fel Northot. Ő bármit el tud intézni neked. – Értem. – Andie újra megdörzsölte a homlokát már csak annak gondolatától, hogy meg kelljen kérnie Northot, ugyan égessen már el egy holttestet. Nem mintha nem tudná elintézni, a fickó mindent el tud intézni, csak épp nehézkes lenne neki elmagyarázni a dolgot. – Hadd gondolkozzam még ezen. – Akarod, hogy lemenjek? – ajánlkozott Flo. – Nagyon kifinomultak az érzékeim. Lehet, hogy tudnék segíteni. Például a víz meg a tűz megállítja a szellemeket. A folyó vízen nem tudnak átkelni és irtóznak a tűztől. – Na ne mondd! – felelte erre Andie, és magában azt gondolta, anyámnak hiányzik egy kereke. Csakhogy közben az egyetlen olyan házban ült Ohió déli csücskében, amit vizesárok vett körül. És aminek minden egyes szobájában állt egy kandalló. – Le kéne mennem oda – mondta Flo. – Tudok segíteni. Andie elképzelte, ahogy az anyja a házban kóborol, és próbál a szellemek nyomára bukkanni, hogy megkérdezhesse tőlük, hol vannak eltemetve. És hogy milyen jegyben születtek. – Várj még ezzel. Majd hívlak. Ígérem. Köszi! Aztán letette és felhívta a legeslegutolsó mentsvárát. Aznap este kicsivel hét után Southie kopogtatott és lépett be North irodájába. – A titkárnőd nincs odakint – mondta, visszanézve az üres váróba. – Tudod, igazán helyes egy nő. – Nem kezdhetsz ki vele – mondta erre North gépiesen, miközben gyöngybetűkkel felvésett jegyzeteit futotta át. – Az a nő intelligens és hatékony, és nem akarom, hogy felmondjon, csak mert te elcsábítod, aztán dobod. – Nem az esetem – mondta Southie. – És éppen erről akarok beszélni veled. Kelly le akar menni abba a házba. Valaki más is hívogatja a szakértőket és mindenféléket kérdez és Kelly attól tart, valaki elhappolja előle a sztoriját. Nem értem, miért ne vihetném le. – Mert az magánterület és őt senki sem hívta. – Igen, de szeretné, ha meghívnák. Szeretné, ha én meghívnám. Én is szeretném, ha én meghívhatnám. Nincs semmi oka, hogy ne hívjam meg. Odakint megcsörrent a telefon. – De van – mondta North, ügyet sem vetve a telefonján villódzó gombra. – Te sem kaptál meghívót. – De hát miért ne látogathatnám meg a kis rokonaimat az engedélyed nélkül? – Egy jobb világban megtehetnéd. Ebben a világban sajna nem. Southie leült.

– Vitassuk ezt meg értelmesen. – Vagy ne – mondta North és nyomatékkal meredt az épp aktuális esetével kapcsolatos jegyzeteire. Újra megszólalt a telefon. – Van egy parapszichológusom, aki zseniálisan leplezi le az álkísérteteket. Levihetnénk oda, ő kiderítené, hogyan színlelik a szellemeket, és tisztázhatna mindent. Az nagy segítség lenne Andienek. North felnézett. – Nincsenek szellemek. – Én tudom – mondta Southie okosan. – És te is tudod. De sokan nem tudják. Ha Dennis megmutatja, hogyan csinálják… – Dennis? – Graff professzor. Fantasztikus koponya, North. Az egyetemen tanít! – Melyiken? – kérdezte North gépiesen. – Nem tudom, az egyik clevelandi egyetemen. Találkoznod kéne a pacákkal! – Kösz, nem. Dolgoznom kell… A telefon egyre csak csörgött. Úgy tűnik, Kristin elfelejtette hangpostára állítani, mielőtt hazament, így amikor újra megszólalt, North felvette. – Igen? – Segítségre van szükségem – mondta Andie, és zaklatottnak hallatszott, ami nem vallott rá. – Menj el, Southie! – mondta North az öccsének, aztán a telefonban folytatta. – Most meg mi történt? Denevérek a harangtoronyban? Az íróasztal túloldaláról Southie megkérdezte: – Andie az? Le kéne mennem oda. Lehet, hogy elkélne neki egy kis segítség. North letakarta a kagylót. – A segítség nem te leszel. – Aztán visszatért Andie-hez. – Mire van szükséged? – Ki tudnád deríteni, hol van a gyerekek May nénikéje eltemetve? Meg talán azt, hogy kik éltek ebben a házban azelőtt? És hogy ők hol vannak eltemetve? Angliában? – Hogy hol vannak eltemetve? – Csak a hecc kedvéért kérdezem – mondta Andie, könnyed hangot igyekezvén megütni, és teljesen kudarcot vallva. – Mert lehet, hogy ki kell ásnunk a holttestüket és el kell égetnünk őket. Jézusom, Andie megőrült. – Eltemetve? – ismételte Southie. – A holttestekkel kapcsolatban kell neki segítség? – Nem – felelte North. – Mi nem? A holttestek felkutatása vagy az elégetésük? – kérdezte Andie. – Nem neked mondtam – magyarázta North. – A „nem” Southie-nak szólt. Kiderítem, amit akarsz. Miért kell? – Lehet, hogy van itt egy szellem – mondta Andie. – Talán több is. Southie az asztal felé hajolt. – Tudod, North, rengeteg anyagot összegyűjtöttem arról a házról. A papírok közt valószínűleg ott van az az infó is, ami Andie-nek kell. Hadd menjek le segíteni. – Andie-nek így is van elég baja. – North visszatért a telefonhoz. – Ez egy kissé, hm, elrugaszkodottnak tűnik. – Én is azt hittem, amíg látni nem kezdtem a szellemet. Illegális dolog holttestet égetni? Ha már eltemették, meg minden? Ez nem hangzik valami jól, gondolta North. – Mi történt? – Látott egy szellemet? – kérdezte Southie. North mérgesen nézett fel rá. – Menj el!

– North, segíthetek – mondta Southie. – Menjél! Southie felsóhajtott. Látnivalóan csalódott bátyja rövidlátásában. – Szólj, ha segítségre lesz szüksége, és azonnal ott leszek. A ma estét otthon töltöm, úgyhogy ha le akarsz gurítani egy italt lefekvés előtt, csak ugorj fel. – Andie-nek nincs szüksége… – kezdte North, de Southie már ment is az ajtóhoz – … a segítségedre – fejezte be, miközben az ajtó becsukódott az öccse mögött, aztán visszatért a telefonhoz. – Igen, nagy általánosságban elmondható, hogy a holttestek elégetése illegális. Holnap felhívom egy angliai barátomat, ott már elmúlt éjfél. – Nem fog őrültnek tartani? – kérdezte Andie, mire North megnyugodva állapította meg magában, legalább tudja, hogy őrültség. – Simon nem éppen hétköznapi fickó – mondta Andie-nek. – A szeme sem rebben majd. Holnap megkérem Kristint, hogy kutassa fel May Younger sírját. Jól vagy? – Igen, köszönöm. Bocs, hogy ilyen elmebeteg dolgokat beszélek. – Nem mondtál semmi elmebeteget. A hullaégetés kicsit extrém, de ezt leszámítva nyugodtnak tűnsz. – Fel se vedd azt a részt. Mert alapvetően normálisan mennek a dolgok. – Hangja élénkebb lett, és North azt gondolta, valaki bement a szobába. – És még egyszer köszönöm a számítógépeket. A gyerekek imádják őket. – Alice-nek nem volt túl nagy falat? – Dehogy. Valami békás játékot játszik rajta. Tessék? Nem, most nem játszhatsz a békás játékkal, mindjárt lefekvés! Menj, moss fogat, aztán felmegyek és mesélek. Igen, most! Rossz Nagybácsival beszélek. Kivel? – értetlenkedett magában North. – Alice szeretne beszélni veled – mondta Andie. – Oké – felelte North óvatosan. – Halló? – üvöltött Alice a telefonba. North kicsit távolabb tartotta a kagylót a fülétől. – Szia, Alice. – Nem megyünk innen sehova! – Nem is kell – mondta North. Hallotta, hogy a telefon nekikoppan valaminek, aztán újra Andie szólalt meg. – Bocs Alice miatt. – Semmi gond – mondta North. – Nem, nem mondhatsz neki még valamit! Csak húzod az időt. Menj fogat mosni! Nem, nem akar veled megint beszélni; udvariatlan voltál. Igen, udvariatlan dolog kiabálni az emberekkel. Most pedig irány az emelet és a fogmosás. Nem. Indulás most azonnal, Alice! North hátradőlve hallgatta, ahogy Andie Alice-szel vitatkozik. Részben lenyűgözte Andie-nek ez az új parancsolgató, anyai oldala, részben pedig még mindig a hullaégetés felett próbált napirendre térni. A hangja alapján Andie tényleg azt gondolta, hogy van a házban egy szellem. Egy élénk fantáziával megáldott nevelőnő meséire még csak legyintene, de Andie esetében más a helyzet. Ha valaki trükközik és így próbálja elűzni az idegeneket… A telefon túlsó végén valaki jajgatni kezdett és Andie azt mondta: – Most mennem kell elnáspángolni az egyik kölköt. Nagyon hálás lennék, ha meg tudnád szerezni az infót. – Úgy lesz – mondta North, aztán a háttérből hallható jajgatás helyébe a tárcsahang lépett. Viszszatette a kagylót a helyére és azt gondolta, talán le kéne mennem oda. Csakhogy úszott a munkában. És Andie tud vigyázni magára, hullaégetés ide vagy oda. Mindig tudott vigyázni magára. Nincs szüksége rá.

Az emlékkép, ahogyan Andie ragyogó mosollyal felé fordul és kitárja a karját… Ne menj le oda! Az az Andie már a múlté, hamarosan hozzámegy egy másik férfihoz, épp ezeregy dologgal próbál megbirkózni, és már csak az hiányzik neki, hogy ő is ott legyen és megpróbálja az ágyába csalni… Újra felvillant előtte az emlék, ahogyan Andie felhevültén a karjaiban vonaglik. Tíz éve próbálta ezt elfelejteni: Andie lepedőbe gabalyodva, ahogy alatta remeg, ajka forrón ér a testéhez… – Jézusom! – mondta, felállt az íróasztal mögül és elkezdett fel-alá járkálni. Muszáj újra látnia! Lezáratlan ügyük van. Amit le akart zárni. Esetleg újrakezdeni. Andie házasodni készül valaki mással, és ez probléma. És még mindig pokoli dühös rá, amiért elhanyagolta tíz éve. Ezek egyike sem leküzdhetetlen akadály, hacsak nem szereti nagyon ezt a másik fickót. Meg aztán itt ez a szellem-dolog is. Le kéne mennie és saját szemével látni, mi folyik ott. Megtudni, mi van a szellemmel. Megtudni, mi van Andie-vel. Ha vége, hát vége. Hát persze, hogy vége! Már vagy tíz éve vége. De ha mégsem… Andie, újra a karjaiban, felhevültén. Kurva életbe, gondolta, aztán ment, hogy igyon egyet Southie-nál. Andie felment a gyerekszobába, miután rávette Alice-t a fogmosásra. – „Különben elrohadnak a fogaid a szádban, és csúnya leszel és nem fogsz tudni gabonapelyhet enni reggelire, mert nem lesznek fogaid!” –, és gondolatai újra a saját problémái körül kezdtek forogni. Ha a jó öreg May nagynéni felbukkan ma éjjel az álmában, muszáj lesz beszélniük. Igazság szerint… Alice lépett be a gyerekszobába, Rossz Boszorka póló-hálóinge lecsúszott az egyik vállán, arcát és fogát megmosta. – Kérem a mesémet! – Próbálkozzunk valami újjal – mondta Andie, eltökélten, hogy több információra tesz szert, mielőtt újra megjelenik May nagynéni és kérdésekkel kezdi ostorozni. – Mit szólnál hozzá, ha ma este te mesélnél a táncoló királykisasszonyról? – Táncolni szeretnék. – Alice visszament a szobájába, aztán a walkmanjével tért vissza, és a tévé tetején álló magnó előtt nyitotta ki. – Tedd be ezt! Andie elvette tőle a kazettát, amin az állt, „Andie zenéje”. – Ez az enyém. – Tudom – mondta Alice bosszúsan. – Tedd be. Andie betette a kazettát a lejátszóba, benyomta a lejátszás gombot és meghallotta Cyndi Laupert, amint belekezd a „She Bop” című számába. Magában azon fohászkodott, hogy Alice ne kérdezzen rá, mit jelent a dal szövege. – Ez tetszik – mondta Alice. – Erre szoktam táncolni. Elkezdett ugrálni és énekelni a szobában, miközben Andie May nagynénire gondolt. A helyzet az volt, hogy May nem tűnt rossz szándékúnak. Fiatal volt, kicsit erőszakos, kicsit elkényeztetett, de mégsem volt… rémes. A dal véget ért és Alice megkérdezte: – Te nem fogsz táncolni? – A táncoló királykisasszony milyen zenére táncol? – kérdezte Andie, aztán elkezdődött a „Somebody's Baby” és Andie magában szitkozódott, a francba! – Erre táncoltál régen? – kérdezte Alice, mire Andie becsukta a szemét, és látta maga előtt Northot, amint felé tart abban a sötét bárban, aznap éjjel, amikor először találkoztak, magához húzza, a fülébe suttogva mozog vele, és eszébe jutottak a későbbi éjszakák, amikor ugyanerre a dalra táncoltak, fent, a padlástéri szobában. – Igen – felelte. – Táncoltam erre. Sokat táncoltam erre.

– Mutasd meg – kérte Alice és felé nyújtotta a karját. – Mutass egy igazi táncot! – Andie-t anynyira meglepte, hogy Alice feléje nyújtja a kezét, hogy vele ment. Alice kis keze hűvös volt az övében, és egy pillanatra, amikor Andie először érintette meg, a kislány megdermedt, de aztán azt mondta: – Mutasd meg! –, és Andie megmutatta neki azt az alaplépést, amikor a táncos egy négyzet körül lépked, mert úgy gondolta, Alice-nek biztosan tetszeni fog az ebben rejlő szimmetria. Alice hozzáadott a lépéshez egy csípőmozdulatot, amivel rögtön rettentő sokat javított rajta, aztán Andie megmutatta neki, hogyan forogjon a partnere karja alatt, amit Alice imádott és aztán csak táncoltak körbe-körbe a szobában, miközben Alice újra és újra azt énekelte, hogy „somebody's baby”, mert a dalszöveg többi részét egyelőre nem tudta. – Játszd le újra! – mondta Alice, amikor a dal véget ért. Hű, kölyök, értesz te a kínzáshoz, gondolta Andie, de visszatekerte a kazettát, és újra táncra perdültek. Alice sok forgást követelt, közben néha elszakadt Andie-től és magában ugrált, de aztán mindig visszatért, magasba emelt karral akart még többet, és közben teli tüdőből dalolt, amit Andie átkozottul elbűvölőnek talált. – Megint! – mondta Alice, de Andie hagyta, hogy megszólaljon a következő szám, az „I've Got a Rock 'n' Roll Heart”, amitől újabb emlékek törtek rá, mivel North nagy Clapton-rajongó volt. Alice-szel vadul ropták a gyerekszobában, Mayről egészen el is feledkeztek, Alice veszettül énekelt, és azóta, hogy Andie megismerte, most tűnt először teljesen boldognak. Nyugodtnak látszik, gondolta Andie, és nem eresztette Alice kezét, miközben a kislány vadul csapkodott a karjával. A hónap elején annyira feszült és boldogtalan volt, most pedig megállás nélkül nevetett. Talán jóra fordulnak a dolgok, talán… Ekkor benyitott Carter, és Alice odaszólt neki. – Gyere be. Táncolunk! A fiú megrázta a fejét, mire Andie, hirtelen ötlettől vezérelve azt mondta: – Egy nap lányok lesznek az életedben és a lányok szeretnek táncolni. Gyere csak be! A fiú csak a szemét forgatta, de mielőtt eltűnhetett volna, odaszaladt hozzá Alice és megragadta a kezét. – Gyere már, muszáj táncolnod! Carter hagyta, hogy a kislány berángassa a szobába. Világos volt, hogy a pokolban érzi magát, de az is világos volt, hogy képtelen nemet mondani Alice-nek. – Könnyű – mondta Andie, és lenyomta a szünet-gombot a lejátszón, amikor véget ért a dal. – Nézd. Ez az egyik legegyszerűbb lépés. Egy négyzet körül lépkedsz… A fiú mellett állt és négyet lépett vele. – Ne mozogj átlósan, kerüld meg a négyzetet! – és Alice is együtt csinálta velük, és közben azt mondogatta: „Látod? Látod?”. Carter a homlokát ráncolva koncentrált, látszott rajta, mennyire nincs elemében, de Andie tudta, hogy amint Carter megértett valamit, addig csinálta, míg teljesen el nem sajátította azt. Amikor már jól ment neki a lépés, Andie azt mondta: – Oké, most táncpartnerrel és te vezetsz. – Carter derekára tette a kezét, mire a fiú megdermedt és Andie rádöbbent, hogy most először érintette meg a fiút. Több időt kell Carterrel töltenem, gondolta, aztán megfogta a fiú másik kezét. –A bal oldaladdal vezess – mondta, és ahogy a fiú előrelépett, ő tett egy lépést hátra, hagyva, hogy a fiú vezesse, és végigcsinálták a lépéseket, míg Alice be nem nyomta a lejátszás-gombot, és megszólalt a „Man in Love”, és Andie-nek eszébe jutott North, ahogy az I-71-es autópályán száguldva torka szakadtából énekli a dalt. Visszanézve lehetetlennek tűnt, hogy a férfi valaha ilyesmit tett, hiszen North Archer nem az az éneklős fajta, de mégis megtette, és Andie ott nevetett mellette az ülésen és szerette őt. Egész idő alatt, míg vele volt, nem jött rá, hogy mekkora jelentősége volt ennek; mit jelentett, hogy North így énekelt. – Ez túl gyors – mondta Carter, mire Andie megrázta magát, kiszakította magát a múltból és azt mondta. – Dehogy túl gyors. Csak kövesd a ritmust! – és legnagyobb meglepetésére a fiú így is tett, és szinte azonnal ráérzett a zenére.

– Ez az! – mondta Andie. – Nagyszerű! Remekül csinálod-mondta, mert a fiú automatikusan vezetett. – Született táncos vagy! Carter a fejét rázta, de Andie látta, hogy mosolyra húzódik a szája. Nem széles mosolyra, de akkor is valódi mosoly volt. Alice körülöttük táncolt, végül azt kiabálta: „Most én! Én!”, és Carter elengedte Andie-t, miután az megperdült a karja alatt és Alice megragadta Carter kezét a szám maradékára. Andie csak nézte őket és emlékezett, ahogyan North teli torokból énekli, hogy „azt akarom, tudja az egész világ”. A padlástéren is táncoltak erre. A pasas jól mozgatta a csípőjét, erre emlékezett, és lehunyt szemmel újra látta maga előtt: egyik kezében sört tartott, a másikat a fenekére tette és nevetéssel búcsúztatta a munkanapot… Megadnék bármit, hogy visszakapjam ezt, gondolta, aztán véget ért a szám és ő átkozta magát, mert a múlt már nem térhet vissza. Tartsd meg a jó emlékeket és engedd el a rosszakat: ez a dolog titka. Talán ez a kulcs Mayhez is. Ha May el tudná engedni a múltat és továbblépni… – Vári egy kicsit! – mondta Alice, visszatekerte a kazettát és újra Jackson Browne kezdett énekelni. Alice megragadta Carter kezét és azt mondta: – Nekem ez tetszik! – és a fiú visszamosolygott. Elképesztő módon igazán mosolygott! Aztán saját táncba kezdtek, és közben Alice hangosan énekelt. Andie a falnak támaszkodott és újra lejátszotta magában azt az első éjszakát. North csodásan festett a kilazított nyakkendőjével, miközben úgy nézett rá, mintha ő lenne az egyetlen nő a teremben, a dereka köré csúsztatta a karját, amikor félúton találkoztak, a zenére ringatta, miközben a szemébe nézett, forgatta, aztán visszahúzta magához, és Andie nevetett, teljesen felszabadultan, felhevülten a zenétől, a tánctól és a férfi szemében megcsillanó fénytől, noha azt se tudta, kicsoda. És amikor véget ért a szám, azt mondta: – North Archer vagyok és szerintem el kéne innen mennünk –, és Andie úgy érezte, ha a férfi nem csókolja meg ott helyben, abba belehal, és North maga után húzta a sötét utcára és… – Jól vagy? – kérdezte Carter aggodalmas hangon. – Igen – mondta Andie felegyenesedve és azt gondolta, nem, azóta nem vagyok jól, hogy újra láttam Northot, és elárasztotta az elfojtott vágy az egyetlen férfi iránt, akit valaha szeretett. Egy kísértetjárta házban van két magányos kis lurkóval, akiknek szükségük van rá, és ő maga mellett akarta tudni a férfit. Azt akarta, hogy segítsen neki megmenteni a gyerekeket, és hogy a karjában tartsa, és szeretkezzen vele, amíg újra magukra nem találnak, amíg meg nem találják mindazt, ami elveszett. Talán most működne a dolog, gondolta, de már a gondolat közben is tudta, hogy újra beleőrülne, amikor a férfi elfelejtkezik a létezéséről. Nagyok az igényeim, ez van. Lépj tovább, gondolta. Maynek és nekem tovább kell lépnünk. Nézte, ahogy Alice újra ráerőszakolja Carterre a begyakorolt alaplépést, de amikor újra megszólalt a „Man in Love”, felhagytak a tánclépéssel és csak táncoltak, és Andie is beállt közéjük, mert olyan ellenállhatatlanul boldogok voltak. Nem tart majd sokáig, de most táncoltak. Legalább ezt a részét jól csinálom, gondolta, a feje fölé emelt karral riszálta a csípőjét, és amikor Alice ezt meglátta, ő is felemelte a karját, aztán megszólalt a „Layla”, a régi hard-rock verzió, és ekkor Andie kikapcsolta az áruló magnót és azt mondta: – Lefekvés! – Hiába jajveszékelt Alice, és a magnóval együtt lekapcsolta a visszatoluló emlékeket is. Mert most egy szellemmel kell beszélnie! Andie éjfél utánig ücsörgött az ágyában és várta Mayt, de a lány nem jött el. Alice babafigyelőjén sem hallott semmit. Az élőhalottak nyilván szabadnapot vettek ki az estére. Vagy csak hallucinálta az egészet. Ez a teória tetszett neki, és aztán a másnap is normálisan telt, legalábbis annyira normálisan, amennyire ez az Archer Házban lehetséges volt. Egyedül az rontotta el az örömét, hogy nagyon lógott az eső lába, és a vastag felhőréteg miatt hamarabb besötétedett. A rádió szerint vihar közeledett. Pont erre van szükségem, gondolta Andie, egy sötét, viharos éjszakára! Ha a szellem továbbra is örömteli módon távol maradt, így amikor délután öt óra körül kopogtak az ajtón,

rossz előérzet nélkül botorkált végig a hosszú, félhomályos folyosón ajtót nyitni. A szellemeknek nem szokásuk kopogni. Odakint felrobajlott egy dörgés, na ne, és ajtót nyitott. Southie jóképű arca ragyogott rá. – Andie! De örülök, hogy újra látlak! – Southie – mondta és örült neki, hisz Southie volt az, de gyanakvóan fogadta, hisz Southie volt az. – Te meg mit keresel itt? – Segíteni jöttünk! – Többes számban? – kérdezte Andie és tekintetével kereste Northot, de helyette idegenek közeledtek a feljárón: egy szemüveges, aggodalmas arcú, középkorú férfi zöld, rombuszmintás kardigánban, aki szomorú kutyaszemét ide-oda kapkodva mérte fel a tájat, miközben eleredt az eső; mellette egy jóval fiatalabb, goromba fickó trappolt farmernadrágban egy hosszú, ezüstszínű táskával, aztán félrelökve őt, úgy szedve a lábait, mintha hajtanák, egy aprócska szőke nő. hiénaszemekkel, arcán gyilkos elszántsággal… – Kelly O'Keefe? – kérdezte Andie Southie-tól. – Igen – felelte Southie, és eddigre a nő oda is ért, és azonnal átvette a szót. – Istenem, ez a hely a világ végén van – mondta és megállt Andie előtt. Alig ért fel Andie válláig, ami részben megmagyarázhatta ideges lelkesedését. – Kérlek mondd, hogy be van kötve a házba a víz! – Be van kötve a házba a víz – felelte Andie. – Szeretnéd használni, mielőtt visszamész oda, ahonnan jöttél? – Ez itt Andie – mondta Southie Kellynek, és a kis szőkeség csak pislogott, mintha magában új tervet készítene, majd elmosolyodott, és a szája telis-tele volt a fogaival. Több százzal. – Helló, Andie! – Helló. – Andie visszanézett Southie-ra. – Miért? – Épp Northnál voltam, amikor felhívtad – magyarázta Southie –, és tudtam, hogy egyedül vagy itt a két gyerekkel és elkel némi segítség… – North küldött? – Ő miért nem jött? – Azt éppen nem mondanám, hogy küldött – mondta Southie. – Csak épp az volt az érzésem, hogy szükséged van rám. – Ezért aztán hoztál egy tévériportert? – Televíziós újságírót – csipogta Kelly, és újabb vakító mosolyt villantott rá. – Szakad az eső. Bemehetnénk? Andie az ezüsttáskás fiatalabb fickóra nézett. – És te ki lennél? – A fotós – mondta, mint akit már most untat a társalgás. – Bill. Én vezettem a kamiont. Andie a nyakát nyújtogatta, és meglátta a vörös Miata sportkocsit, ami minden bizonnyal Kelly O'Keefe-é volt, a híd ház felé eső oldalán, a másik oldalon pedig egy műholdas kamiont, rajta NEWS4 felirattal. Egy pillanatra eltűnődött, vajon hogy a pokolba sikerült lehajtaniuk ezzel a hatalmas batárral az útról, és hogy az ördögbe fognak majd most visszahajtani rá, hogy az esőtől a por sárrá vált, aztán megint Southie-ra nézett. – Egy tévériporter, egy fotós és egy… – A táskás szemű férfira mosolygott. Nem igazán tudta, ki lehet, de a figura megint jobbra-balra rángatta a fejét, és nyugtalanul forgolódva nézelődött az igazán ronda rombuszmintás kardigánjában. – És egy professzor – mondta Southie. – Dennis Graff professzor. Andie odabiccentett a professzornak aztán visszafordult Southie-hoz. – Újra megkérdezem: miért? – Kapsz tőle egy… életre szóló lehetőséget – mondta Kelly, tulajdonképpen énekelve a szavakat. – Kösz, nem. – Andie Southie-ra meredt és még mindig várta a magyarázatot. Southie újabb mosollyal próbálkozott.

– Menjünk be és… – Ti itt nem forgattok semmit! – közölte vele Andie. – Különösen nem a gyerekeimr… a gyerekekről. Felejtsd el! Dennis Andie-ről Southie-ra nézett, majd vissza Andie-re. – Hát nem kaptunk meghívást? Azt hittem, várnak minket. – Na de igazán, Sullivan – mondta Kelly, és játékosan meglökte a férfit. – Azt akarod mondani, hogy nem telefonáltál? Nem beszéltél a szeánszról? – Szeánsz? – kérdezett vissza Andie. – Csodálatos! – lelkendezett Kelly. – Ohio legjobb médiumát vettem fel, Isolde Hammersmith-t, ő majd később jön, és Dennis lesz az ellenpólus! Bemehetnénk? Bőrig ázunk. – Ellenpólus? – kérdezte Andie. – Miféle ellenpólus? Mi a fene történik itt, Southie? – Ezt megbeszélhetjük kicsit később – mondta Southie sietve. – De most be kéne mennünk, mert muszáj meghallgatnod Dennis mondandóját. – Hátba veregette a professzort, mire az kis híján orra bukott. – Bocs, Dennis. – Várjunk csak egy pillanatot… – kezdte Andie. – Ezek kik? – szólalt meg mögüle Alice. Andie felsóhajtott. – Szia, Alice. Ez itt Southie bácsikád. – Szia, Alice – mondta Southie olyan mosollyal, amivel már nők ezreit vette le a lábukról. – Mizu? Alice elgondolkozott a kérdésen. – Már szeretem a magokat. – Én is – ragyogott rá Southie. Láthatóan cseppet sem érdekelte, miről van szó, hajlandó volt barátságot kötni bármivel kapcsolatban. – Hahó, szia, bogaram. – Kelly leguggolt Alice elé, az egyenlőség látszatát keltve. – Én Kelly vagyok. – Jó sok fogad van – mondta Alice. – Hát nem egy cukorfalat? – mondta erre Kelly, és mosolya egy helyben rögzült. – Nem – mondta Alice, és elnézett mellette. – És ők kik? – Ez itt Bill – mondta Kelly, a fiatalabb férfi felé intve, és közben újra felállt, aztán ugyanúgy csacsogva még hozzátette. – Ő a fotós! Alice és Bill minden lelkesedés nélkül méricskélték egymást. – Hozom a pizzákat – mondta Bill, visszament a kamionhoz és ügyet sem vetett az esőre. – Pizza? – kérdezte Alice, hirtelen izgatottan. – Ő pedig Dennis. Egy csomó mindent tud a szellemekről. Alice megdermedt. – Üdv – mondta Dennis Alice-nek, udvariasan, de lelkesedés nélkül. Alice közelebb lépett Andie-hez. – Ő miért van itt? – Nem tudom – mondta Andie, és Southie-ra nézett. – Ő miért van itt? – Azért, mert szakértő – felelte Southie, és olyan súllyal ejtette ki az utolsó szót, hogy az majdnem kettétört. – Mondja el neki, Dennis. – Parapszichológia vagyok. – Dennis elkomorult, miközben Bill újra feltűnt, kezében négy pizzásdobozzal. – Sajnálom, Mrs. Archer, azt hittem, várnak itt bennünket. – Várjunk csak, maga a szellemek egyetemi szintű tudora? – kérdezte Andie, aztán hirtelen felismerte a nevet. – Dennis Graff? Clevelandből? Dennis Graff professzor? – Az uncsi alak a kerekasztal beszélgetésről, aki nem hisz a szellemekben? A férfi meghökkenten bólintott. Újra dörögni kezdett és Andie szélesre tárta az ajtót. – Jöjjön be, Dennis – mondta. – Beszélnünk kell!

Hét Bemasíroztak az előtérbe, onnan meg a Nagy Szalonba. – Ez elképesztő – ujjongott Kelly Andie-re ragyogva, miközben lerázta az esőcseppeket a kabátjáról. – Rettenetesek a fényviszonyok – dohogott Bill, és fejét csóválva nézett fel a sűrűn bordázott ablakokra. – Kora tizenhetedik század – állapította meg a professzor a galériára emelve tekintetét –, és Andie bevezette a kis csapatot az étkezőbe, leültette őket, majd szólt az igen zsémbes Mrs. Crumbnak, hogy tegye félre a gin römi partiját és hozzon papírtányérokat és üdítőt. A hosszú étkezőasztal egyik végébe a professzort ültette, az átellenes végébe pedig Kellyt, miközben Kelly vagy negyven indokkal próbálta meggyőzni Andie-t, hogy kutyakötelessége meginvitálni az élőholtakat vacsorára vagy legalább a holnapi szeánszra. – Ne most! – rázta le Andie, és amikor Southie visszahívta a kis szőkét az asztal másik végébe, Andie leültette a professzort a jobbjára, Alice-t meg a baljára, pizzát rakott eléjük, Alice szeletét gondosan kisebb szeletekre vágta és ügyelt rá, hogy a temérdek ékszere és a már amúgy is szurtos fekete pólója elé papírkendőt tegyen, és hogy a kislány harisnyával összefogott haja ne lógjon az arcába vagy a vacsorájába, megnézte, hogy Carternek is jutott-e pizza és hogy elég távol került tőle Kelly-a-gyerekinterjúztató, aztán leült a professzor mellé a kiokosítás reményében. – Szóval, dr. Graff – kezdte. – Maga parapszichológus. – Nos, igen. Igen. Az vagyok. – A szájához emelte a pizzát, aztán abbahagyta a mozdulatot és még hozzátette: – Szólítson csak Dennisnek. Mert végül is, ugye nem előadáson vagyunk. Egy pillanatra felnevetett. Visszafogott kis he-he hangot hallatott, de olyan furcsán, hogy az szinte már félelmetesnek tűnt, aztán a homlokát ráncolva beleharapott a pizzájába, és rögtön sikerült is paradicsomszószt csöpögtetnie a rombuszmintás kardigáncsúfságra. – Rendben – mondta Andie, és azt gondolta, nyilván nem a normálisabbja áll parapszichológusnak. Ellenállt a késztetésnek, hogy letörölje a szószt a professzorról, inkább beleharapott a pizzájába, élvezte a fűszeres ízt és a pizza ropogós héját, de szemét a zsákmányon tartotta. – Olvastam magáról. Maga szellemszakértő. Dennis megrázta a fejét és egyszerre próbálta elharapni a nyúlós sajtot és letörölni a szájáról a paradicsomszószt. – Nem – felelte, miután lenyelte a falatot. – Érzékeken túli észlelést, telepátiát, távolbalátást meg ilyesmiket tanulmányozok, és ezeken keresztül jutottam el a kopogó szellemekig. Illetve, nem jutottam el hozzájuk… – A fejét rázta, újra produkálta azt a kissé tébolyodott nevetésfélét és tovább falatozott a pizzából. – Szóval nem foglalkozik szellemekkel – mondta Andie. Francba! – Igen jól tájékozott vagyok az általános okkult jelenségekben. – Dennis a kólájáért nyúlt és közben észrevette a paradicsomfoltot a kardigánján. Megtörölgette egy szalvétával, amitől a folt nagyobb, a kardigán pedig még rútabb lett. – Mindazonáltal én személy szerint soha nem voltam szemtanúja természetfeletti jelenésnek, és nem láttam erről szóló megcáfolhatatlan dokumentációt sem. – Ez lehangoló lehet. Én… – Nem igazán. Könnyen belátható a dolog. Dr. Gertrude Schmeidler bebizonyította, hogy a szkepticizmus elnyomja az okkult képességeket. – Dennis feladta a paradicsomszósszal vívott csatáját és visszatért a pizzájához. – Maga a tény, hogy tudós vagyok, kizárja, hogy valaha láthassam, amit leginkább tanulmányozni kívánok. – Vagyis nem hisz a létezésükben – mondta Andie. – A helyzet az, hogy…

– Kételkednék a létezésükben, egyetlen dolgot leszámítva: minden kultúrában léteznek szellemek. – Dennis tovább eszegette a pizzát. Andie a homlokát ráncolta. – Nem értem, hogy… – Minden évezred minden kultúrájában mindenféle-fajta rangú, korú, iskolázottságú és intelligenciájú emberek láttak szellemeket. Hacsak nem hisz az egész világra kiterjedő, évezredeken átívelő tömeges hallucinációban… – újra bedobta a furcsa kis he-he nevetését, ami ezúttal asztmatikus köhögéssel zárult –, akkor léteznek szellemek. – Ja – bólogatott Andie. – Tudom. Dennis tovább ette a szelet pizzáját, de ezúttal nem a pizzára összpontosított, hanem Andie-re. Lenyelte a falatot és megszólalt. – Maga szkeptikus beállítottságú embernek tűnik nekem. Nem olyasvalakinek, aki hisz a paranormális jelenségekben. – Egy héttel ezelőtt ebben igaza is lett volna – mondta Andie. – De most azt gondolja, van itt egy szellem? – kérdezte Dennis. A hosszú asztal túlsó végén Kelly felkapta a fejét és rájuk nézett, abbahagyva Southie-val folytatott diskurálását. – Tessék? – Reggelire itt csak gabonapehely van – mondta Andie, és észrevette, hogy Alice kíváncsi arccal figyeli. – Igen, gabonapehely – mondta Alice. – Meg bundáskenyér, de abból én soha nem eszek. – És gabonapehely – harsogta Andie Kelly felé, aztán Alice-re nézett. – Megetted a pizzádat? Alice megrázta a fejét. – Akkor egyél inkább. – Andie visszafordult Dennishez. – Szóval maga nem hisz a szellemek létezésében. – Ó, nagyon is léteznek! – mondta Dennis. – Csak épp nem tudjuk mindegyik fajtáról, hogy micsoda. – Mindegyik fajtáról? – Négy van belőlük, mint a Beatles-tagokból. – Megint jött a he-he, de Andie lassan kezdte megszokni. – Na persze – mondta és azt gondolta, naná, hogy nekem olyan okostojás jutott, aki komikusnak képzeli magát. – A leggyakoribb a krízises jelenés. Ez egyszer jelenik meg a halál vagy kóma beálltát követően, a krízistől függően. – Megjelenik? Mint egy…? – Mint egy szellem. – Dennis professzorosan mosolygott. – Általában olyasvalaki ez, aki épp elhalálozott és el kell köszönnie valakitől. Inkább telepátia történik ilyenkor, mint jelenés. A krízishelyzet mindenféle képességeket aktiválhat. – Telepátia. Tényleg? – mondta Andie. – Amennyire vizsgálatokkal meg tudtuk állapítani, tényleg. A krízises jelenések jól dokumentáltak a beszámolók alapján és illenek a telepátiáról gyűjtött ismereteinkhez. De gyakran csak hangok, nem is igazán jelenések. Andie meglehetősen biztos volt benne, hogy az elmúlt tizenkét órában nem vesztettek el senkit, így azt mondta: – Nálunk nem ilyenek vannak. – Aztán meg ott van a kísértés – folytatta Dennis. – A jelenések ugyanazon a helyen tűnnek fel, ugyanabban az időben, és mindig ugyanazt csinálják. Mint valami hangalámondás. – He-he. Andie Mayre gondolt, ahogy minden éjjel az ágya végében táncol. – Olyasmi. Ők veszélyesek?

– Ők még csak nem is „ők”. Az elmélet szerint mindez csupán hátramaradt energia valamilyen erőszakos esemény után, mint amilyen például egy gyilkosság. Mint amikor érezni a parfüm illatát azután is, hogy a viselője kiment a szobából, látni az energiát, miután a katasztrófa elmúlt. – Dennis tovább pusztította a pizzát beszéd közben. Gondolatai valószínűleg az Evés és az Előadás között mozogtak, és Andie gyanította, hogy ez így ment a professzor életének nagy részében. – Katasztrófa? – ismételte. Az Archer Ház határozottan az a hely volt, ahol katasztrófák történnek. De akkor is… – Nem hiszem, hogy erről van szó. Az egyikük legalábbis mindenképpen több parfümnél. Vele beszélgetni szoktunk. – Aztán ott vannak az élő emberek jelenései – mondta Dennis, mintha Andie meg se mukkant volna. – Ezeket néha asztrális projekciónak nevezik. Hasonmásnak. – Nem – mondta Andie. – Ő halott. Térjünk vissza arra a másodikra. Szerintem nekünk itt az van. – Igazán? – kérdezte Dennis. – Én azt gondoltam, hogy inkább a negyedik, egy kopogó szellem. Egy hangoskodó szellem. Ami dobálózik és eltör dolgokat… – Nálunk itt elég nyugi van – mondta Andie. A szellemeket leszámítva. – … csak mert él itt egy dühös tinédzser – folytatta Dennis és felkapta a következő szelet pizzát. – A kopogó szellemeket a pubertáskorban ébredező telekinézis okozza. – Carter? – kérdezte Andie, és az asztal végén ülő fiúra nézett. Carter észrevette, hogy Andie őt nézi, és a szemét forgatta, valószínűleg mert olyan bénának tartotta Andie-t, de az is lehet, hogy azért, mert Kelly annyira idegesítette, ahogyan az asztalon át próbált vele beszélni. Andie visszafordult Dennishez. – Carter nem tinédzser, még csak tizenkettő. És ha dobálózni akarna, akkor egyszerűen csak dobálózna. Carternek nincs szüksége közvetítőre. Dennis rágás közben a fejét csóválta. – A gyerekek nem is tudják, hogy csinálják. A dolog teljes egészében önkéntelen. – Carter nem tesz önkéntelen dolgokat. Nincs kopogó szellemünk. Szóval visszatérve erre a kísértés dologra. Ez gyakori? – De még mennyire – mondta Dennis. – Nagyon is gyakori. Valószínűleg az angliai Borley parókia a leghíresebb, de még sok ilyen hely van. – Felkapta az utolsó szelet pizzát a dobozból. – Értem – mondta Andie. – És ott hogy szabadultak meg a szellemtől? Dennis a szemüvege felett nézet rá. – Rájöttek, hogy a ház asszonya viszonyt folytatott az egyik albérlővel és csak megjátszotta a kísértést, hogy a bolondját járassa a férjével. – Ó, hát itt senkinek nincs viszonya. – Andie Mayre gondolt. – Habár a szellem, akivel beszélgetni szoktam, támogatná a dolgot. Dennis abbahagyta a rágást. – Maga beszél vele? – Igen – felelte Andie. – Vagy beszélgetek vele, vagy csak álmodtam az egészet. Azt hiszem, Alice nagynénje beszélget velem. Szerintem esténként leül az Alice ágya végében álló hintaszékbe. De az is lehet, hogy az a nő az, aki a tópartról figyelte Alice-t. Nem igazán tudom. Ez az egész nagyon új nekem. – Alice? – Dennis az asztal felett a kislányra nézett. A nyakára tett szalvétáján paradicsomlé csurgott, körülötte olvadt sajtdarabkák. Alice felnézett, amikor a nevét hallotta, és elég hosszú ideig bámult vissza, hogy aztán Dennis végül elkapja a tekintetét. Andie bólintott, és halkan folytatta. – A házvezetőnő szerint a szellem, aki a kislánnyal üldögél, már vagy száz éve meghalt. Azt a szellemet csak egyszer láttam, kint a tónál, és igazából lehetett bárki, akár egy furcsa ruhába öltözött élő nő. Bár lövésem nincs, miért öltözne bárki is így, hogy aztán egy tó partján álldogáljon.

Dennis letette a pizzáját. – Ezt maga látta? – Azt, amelyik a tónál volt, igen. Meg azt, amelyik a szobámban volt. Dennis eltolta maga elől a tányérját. – Ne vegye zokon a kérdésemet, de nem ivott, vagy esetleg nem vett be altató tablettát, vagy…? – Nem – felelte Andie. – Néha iszom egy csésze mandulalikőrös teát lefekvés előtt, de akkor nem ittam, amikor azt a nőt láttam a tónál. Nézze, az előbb mondta, hogy vannak kísértések. .. – Én azt mondtam, van egy ilyen kategória – felelte Dennis, most már komolyan. – Azt mondtam, hallani ilyen történeteket. Azt nem mondtam, hogy léteznek is. – De azt mondta, a kopogó szellemek… – A másik három fajta szellem egyáltalán nem is szellem a szó hétköznapi értelmében. Inkább kivetülésről, telepátiáról vagy telekinézisről van szó, amiket élő emberek idéznek elő vagy olyanok, akik épp meghaltak, és az egyik életből egy következőbe tartanak épp. Ezek tünékenyek. Az a fajta kísértés, amiről maga beszél, tartós. A beszámolók alapján évszázadokon át is tarthat, de mindezt semmi sem támasztja alá. Az összes többiről bebizonyosodott, hogy valós, de a kísértés csak ámítás vagy átverés. – Itt nálunk nem – mondta Andie bosszúsan, amiért a férfi az orránál fogva vezette. – Csak egyszer látta ezt a nőt? – kérdezte Dennis. – Azt hiszem, szellemet láttam a tó túlpartján, és azt hiszem, Alice is látta, de nem akarta elismerni. Sőt, egyáltalán nem volt hajlandó abba az irányba nézni, és éppen ebből gondolom, hogy ő is látta. – Alice-re nézett, aki újra a pizzáját eszegette, és teátrálisan fütyült rájuk. – A halott nagynénjével többször is beszéltem. Azt hittem, csak álmodom, de most már nem vagyok ebben olyan biztos. Még új nekem ez az egész, még mindig próbálom megérteni. – Azt hittem, azt mondta, a szellem Alice ágyának a lábánál volt. – Alice néha egy hintaszékhez beszél. Ami magától ring. Mrs. Crumb szerint az a nagyon öreg szellem ül benne, akit a tónál láttam, de szerintem Alice nagynénjének a szelleme az, aki most júniusban halt meg. Egy új szellem. – Még újszellem-szaga van… – Áhá. Nos, Miss, ö… – Mrs. Archer – felelte Andie, és tekintetével Mrs. Crumbot kereste. – De szólítson csak nyugodtan Andie-nek. – Andie – mondta Dennis félszegen. – Lehet, hogy csak kivetülés. Mondjuk… valamilyen elnyomott szükségleté. Ha tegyük fel problémái voltak egy nemtörődöm anyával és azt akarta látni, hogy valaki vigyáz Alice-re… – Nem – mondta Andie. – Az anyám semmiképp nemtörődöm. – Az apám az volt, de az anyám egyszerűen csak bogaras. – ...bár lehet, hogy nem – folytatta Dennis. – De néha a saját szükségleteink… – Nézze! Én nem vagyok az a fajta nő, aki hisz a szellemekben. Dennis végigmérte, világos szeme meglepően átható volt. – Igen, én is azt hiszem. – Szóval hagyjuk ki szépen ebből az anyámat. Dennis bólintott, és Andie elfordult, hogy megtörölgesse Alice arcát és vívódott, mert egyrészről örült, hogy lett egy szellemszakértője, de közben úgy érezte, elment az esze, amiért örül, hogy lett egy szellemszakértője. A pasas legalább rendesnek tűnt, kissé fellengzős volt, de együttérző, és komolyan vette őt, ami megkönnyebbülés. – Végeztem – mondta Alice, miközben Andie letörölte a denevéres nyakláncáról a pizzaszószt; lecsusszant a székéről és felment az emeletre lefekvéshez készülődni. A hosszú asztal másik végéből odaintett neki Kelly. – Beszélnünk kell a szeánszról – mondta. – A szeánszról? – kérdezett vissza Andie, és Dennist nézte. A férfi a szemét forgatta.

– Szóval maga nem hisz a szeánszokban. – Én azért vagyok itt, hogy legyen egy szkeptikus oldal is – mondta. – Ó, szóval ezért maga az ellenpont. És Kelly lenne a hívő? – Nem, azt hiszem, az Mrs. Hammersmith lesz, a médium. Holnapra várjuk az érkezését. Ha jól tudom, mára már találkája volt a Másik Oldallal. – Lenne valami értelme egy szeánsznak? Dennis nagy türelemmel nézett vissza rá. – Tekintettel arra, hogy a szellemek csak a népmesékben, a regényekben és átverésként léteznek, nem. – Hát nem nagy segítség maga – mondta Andie bosszúsan. – Maga meg ez a Boston Ulrich… – Kérem, ne említsen egy mondatban azzal az emberrel! – csattant fel Dennis. Ez volt az első energikus dolog, amit érkezése óta tett. – Nocsak – jegyezte meg Andie lenyűgözötten. – Azt olvastam, hogy egy kerekasztal-beszélgetésen szerepeltek… – Ízig-vérig sarlatán! Úgy hirdeti magát, mint akadémikus és… szellemirtó. – Dennis az utolsó szót akkora gyűlölködéssel ejtette ki, hogy Andie egész megrökönyödött. – Megvan benne mindaz, ami rossz a tudományos paranormál világában. Népszerű akar lenni. – A távolba nézett, és ténylegesen csikorgatta a fogait. – És most kapott egy újabb könyvszerződést. Oké, Boston Ulrichról többet egy szót sem. – Dennis, nekem szükségem van egy szellemirtóra. – Dehogy van, szellemek nem léteznek. – Beleharapott az utolsó szelet pizzába. – Tudja, én is írhatnék könyvet a szellemekről. De kénytelen lennék megemlíteni, hogy nem léteznek. Azt senki nem akarja hallani. – Jól van akkor – mondta Andie, és ügyet sem vetett Kelly hívására, vagy Dennis látványos rosszallására, miközben felállt. – Köszönöm, hogy elmagyarázta mindezt. Élvezze a pizzáját! Na, ennyit a szakértői véleményről, gondolta, és indult, hogy segítsen Mrs. Crumbnak elszállásolni négy vendéget az éjszakára. Egy órával később, miután Mrs. Crumb savanyú képpel felvezette Southie-t, Kellyt, Dennist és Billt az első emeleti hat szobából négybe, és aztán kitette egy asztalra a ház soványka palackozott alkoholkészletét vacsora utáni italozáshoz; miután Andie eltakarította a pizzamaradványokat és megnézte, hogy Alice kész-e a lefekvéshez és közölte Carterrel, hogy kapcsolja ki a számítógépét és menjen ő is lefeküdni; miután Southie feljött az emeletre és adott Carternek egy könyvet a képregények történetéről, Alice-nek meg egy lepkékről szólót, aztán újra elmondta Andie-nek, milyen jó őt újra látni, és elérte, hogy Andie el is higgye, hogy így gondolja mindezen normális történések után Andie már-már hajlamos volt azt gondolni, hogy csak képzelt mindent. Éppenséggel nem dobta fel a napját, amikor lement, és el kellett viselnie Kelly O'Keefe-et a nappaliban, de legalább olyasmi volt ez, amit normális, kísérettelen emberek művelnek. Kelly hajthatatlanul vidám maradt és nyilvánvalóan készült valamire. – Hát itt vagy végre! – Azonnal odalibegett Andie-hez, és kis arca teli volt mohósággal a divatosan csapzott szőke haj alatt. – Merre jártál? – Lefektettem a gyerekeket – mondta Andie, és ekkor Southie is belépett utána a szobába. – Szóval egész pontosan mit is keresd itt? – Hozok neked egy italt – szólt oda Southie Andie-nek. – Megérdemled. – A kanapé mögött álló asztalhoz lépett, ahol Mrs. Crumb felsorakoztatta a palackokat. Andie le nem vette a szemét a férfiról. Kellyre nem figyelt, mert látni akarta Southie arcát, amikor a férfi rájön, hogy a választék mentapálinkából, mandulalikőrből és abból a silány konyakból áll, amit Mrs. Crumb annyira szeretett. Southie visszatért és felnyögött. – Te jó ég! – Bizony – mondta Andie együttérzően. – De legalább alkohol!

– Ráadásul palackokba öntötték őket – jegyezte meg Southie borúsan. – Isten tudja csak, milyen minőségű italok voltak ezek. – Mert létezik felső kategóriás mentapálinka? – kérdezte Andie, és Southie úgy vigyorgott viszsza rá, ahogyan a régi szép időkben. – Örömteli viszont – mondta Southie –, hogy a szobámban a Szezám utcás Bert és Ernie vannak a paplanomon. Hadd találjam ki: Alice-szel dekoráltatsz! – Boldoggá tette – mondta Andie, és nevetnie kellett a gondolatra, hogy Bert, Ernie és Southie együtt alszanak majd. – Engem is boldoggá tesz – mondta Southie. – Kérlek, adj inni valamit! – kérte Kelly. – Holnap elszaladok venni valami rendes piát – nyugtatta Southie. – Feltéve, hogy az utat nem mossa el ez a vihar. – Újra a palackokra nézett. – Nem! Ha elmossa, ha nem! Ha kell, gyalog teszem meg az utat. Ma estére pedig készítek neked… valamit. – Hát nem mentek el holnap? – kérdezte Andie, de Southie már indult is vissza az alkoholhoz, így csak Kelly maradt ott, meg a levakarhatatlan mosolya. A mosolya, ami nem tükröződött a szemében. – Azt kérdezted, mit keresek itt – mondta Kelly. – Nos, szellemek után kutatok. Nálatok vannak? – Nincsenek – felelte Andie, mert nem tervezte, hogy bármit is megosszon Kellyvel. – Ja, és ne beszélj a gyerekekkel! – Meginterjúvoltam Mrs. Crumbot – folytatta Kelly. A fenébe, gondolta Andie. – Ő azt mondta, hogy a házat évszázadok óta kísértik. – Gyakran téved. – Azt mondta, a házat Angliából hozták át, és hogy a szellemek vele jöttek. – Ühüm, és ez hogy is működik pontosan? – kérdezte Andie. – Kicsit megkopott a tudásom a szellem-szabályokat illetően, de nem kellett volna az őshazában ragadniuk? Kelly közelebb hajolt. – Állítólag – mondta trillázó hangon –, a házhoz vannak kötve! – Kelly, szellemek nincsenek – mondta Andie, és fontolóra vette, hogy ráereszti Mayt. A változatosság kedvéért faggassák most Kellyt a szeretőiről. May vele tuti hosszabban eltársalogna. – Tudod, hogyan lehetünk biztosak a dologban? – kérdezte Kelly és felragyogott a szeme. – Amikor megtartjuk a szeánszot. Isolde mára már máshova ígérkezett, de holnap leautózik… – Nem. – Nos, maradjunk inkább nyitottak. – Kelly a szoba másik végébe nézett, ahol Southie Dennisszel beszélt, miközben konyakot öntött az egyik díszes palackból. – Szóval, te meg North Archer megint együtt vagytok! – Hogy tessék? – Te és North – mondta Kelly, észre sem véve Andie hűvös reakcióját. – Úgy tudom, újra együtt vagytok. Ezért vagy itt lent és vigyázol a gyerekeire, nem? – Ez magántermészetű – mondta Andie. Ezt meg mi a fenéért akarod tudni? – Hát, igen, de mivel Sullivan meg én, szóval, tudod, neked meg nekem muszáj… – Nem! – mondta Andie. Southie és Kelly? Lydia valahol most épp szívrohamot kap. – Nem muszáj. – Végül is, itt vagy és a gyerekeire vigyázol – ismételte Kelly, és figyelte Andie reakcióját. – Gyámság. North a gyámjuk, nem az apjuk. – Szóval távol marad – mondta Kelly együttérzően. – Egyáltalán nem – mondta Andie és azt gondolta, jó, hogy távol marad, nem ismered a fickót? – Végső soron leküldött engem. – Három nevelőnő után. – Kelly elmosolyodott, mintha ezzel enyhíthetné, amit mondott. – Ez elég távolságtartónak tűnik. A három nevelőnőről meg honnan tudsz?

– És amint ráértem, leküldött engem – mondta Andie. – És ez előtt mit csináltál? – Kellynek tágra nyílt a szeme a kíváncsiságtól. – Semmi közöd hozzá – mondta Andie. – Azt hittem, a szellemek érdekelnek. – Ó, így is van! Ezért lesz olyan fontos a holnapi szeánsz, és… – Nem lesz holnap semmilyen szeánsz! – …biztos örömmel hallod, hogy Isolde Hammersmithnél egyszerűen nincs jobb messze s távol… – Pompás, de akkor se lesz itt szeánsz. – …úgyhogy csodás eredményeket kapunk majd, az garantált! – A nő garantálja az eredményt? – kérdezte Andie. – Nem, én garantálom az eredményt – mondta Kelly, és hangjának hajthatatlansága azt sejtette, ez így is van. – Mrs. Crumb megmutatta a Nagy Szalont, és szerintem az tökéletes lenne a… – Tessék. – Southie szakította őket félbe két pohárral. Az egyiket letette Andie elé, a másikat meg Kelly arcába nyomta. – Tessék, drágám. Ígérem, holnapra kerítek valami jobbat. – Belekarolt Kellybe. – Gyere és beszélj Dennisszel. Kicsit össze van zavarodva az itteni szerepét illetően. – A kanapé irányába terelte Kellyt, és a szájával némán formázta a „bocsi” szót Andie-nek Kelly feje fölött. Kelly visszanyújtotta a fejét. – De Andie-vel éppen… – Ó, menj csak – mondta Andie. – Én majd itt állok és… iddogálok. Southie a szoba túlsó felébe irányítgatta a kis szőkét, de ez nem tartott sokáig. Kelly vállon veregette Dennist, majd otthagyta Southie-val és Billhez ment, aki épp a kamerás táskáját nézte át. Bill mogorvának tűnt, és úgy látszott, Kelly tenni készült valamit ez ügyben, így Andie csatlakozott Dennishez és Southie-hoz a zöldcsíkos kanapén, hogy nézze, mi történik. – Bill nem tűnik valami boldognak – mondta Southie-nak. Dennis óvatosan az italára nézett. – Én nem vettem észre. Érdekes ez a konyak. Azt mondta, a pincében készítik? – Csak vicceltem – mondta Southie, aztán újra belekortyolt a konyakba. – Igen, valószínűleg vicc volt. Andie közelebb hajolt Dennishez. – Szóval mire készül Kelly? – Nem tudom. Dennis belekortyolt a konyakjába, elfintorította az arcát, aztán tovább kortyolgatott. – Nagyon érdekelték a kísértések, de most… – Én se nagyon értem a dolgot – mondta Southie. – Semmit nem kérdezett szellemekről, csak a gyerekekről faggatózott. Andie ivott az italából, és furcsa, de nem kellemetlen fás utóízt érzett benne, amit a tea biztosan elnyomott, és nézte, ahogy Kelly közel hajol Billhez, és a fülébe suttog, miközben ő is iszogatta a konyakját. Kelly nagy kortyokban döntötte magába az italt, fás utóíz ide vagy oda. – Hát, mindig is a gyerekek voltak a specialitása. – A gyerek szellemek? – kérdezte Dennis. – Az elég szűk terület. – Nem, az élő gyerekek. Akik veszélyben vannak. És történetesen ebből itt kettő is van. Nem bízom benne. – Felnézett Southie-ra. – És te hoztad ide a nőt. – Ő pedig hozta Dennist – mutatott rá Southie. – Kettő az egyben. Ez a veszélyben-lévő-gyerek dolog viszont kicsit gáz. – Nos, a veszély… – Dennis he-hegett egyet – nem létezik. Nincsenek szellemek. Szellemek nem léteznek. Az emberek ügyesen játsszák meg a kísértést, de végül mindig kiderül, hogy csak átverés az egész. Andie legurította a maradék italát, és poharát Dennis pohara mellé tette az asztalra.

– Ha felviszem az emeletre és megmutatom, hol láttam Alice hintaszékét ringani, el tudja mondani, hogy lehet ezt megjátszani? – Természetesen. – Akkor jöjjön velem! – Andie felállt, mire a konyak a fejébe szállt és pislognia kellett. – Te meg hová mész? – kérdezte Kelly mosolyogva a szoba másik feléből. – El – felelte Andie és megvárta, míg Dennis újratölti a poharát, majd a Nagy Szalonon át kivezette, s nehogy Kelly a nyomukba eredjen, Southie a kezébe nyomott egy újabb pohár konyakot és a szeánszról kérdezte. Nincs szeánsz, gondolta Andie, és felvitte Dennist az emeletre. *** – Itt történt – mondta Dennisnek, amikor már Alice szobájában álltak, miközben Alice a könyökére támaszkodva figyelte őket az ágyból. Dennis az italát kortyolgatta és a kislány rajzait nézegette a falakon, akadémikus érdeklődéssel és szülői nemtetszéssel. – Ez a hintaszék itt az. Dennis szkeptikus szemmel méregette a széket Alice ágyának végében. – Ez a szék? – Igen. – Nos, nem meglepő, hogy ring. A hintaszéknek ez a dolga. – Tudom. – Most is itt van? Ez a… szellem? – Én nem látom. – Alice-re nézett. – Alice, itt van most az a régimódi ruhás nő? Vagy May nénikéd? – Milyen nő? – kérdezte Alice és úgy tett, mint akinek sürgős ásítanivalója támadt. – Az a nő, aki azt a hosszú ruhát viselte a fodrokkal meg szegélyekkel, akit a tó partján láttunk. Ő mozgatja a hintaszéket? Alice becsúszott a paplan alá és ügyet sem vetett Andie-re. – Azt mondta, hosszú, fodros ruhát viselt – jegyezte meg Dennis. – A haját esetleg nem kontyba kötve hordta? – De igen – mondta Andie. – Honnan tudta? Dennis a Jessica-babára mutatott, ami Alice éjjeliszekrényén hevert, időrágta, fodros szoknyájában, fején konttyal. – Hát igen – mondta Andie. – Ez nekem is feltűnt, de nem tudok rájönni, mit jelenthet. Dennis bólintott, és Andie legszívesebben megrugdosta volna. Aztán a férfi megszólalt. – Válthatnánk pár szót kint a folyosón, Andie? Andie felkapta a Jessica-babát és lefektette Alice mellé. Aztán lehajolt, és puszit nyomott a kislány feje búbjára. – Jó éjszakát, kicsim. – Jó éjszakát, Andie – szólt Alice hangja tompán a paplan alól. Andie kiment Dennis után a folyosóra és becsukta maga mögött az ajtót. – Szerintem Alice telepata – mondta Dennis. – Tessék? – Ó, ő nem tud róla. Egészen rendkívüli gyermekkora volt, tombolnak benne a felfűtött érzelmek, és valószínűleg ezek kombinációja ébresztette fel a benne szunnyadó tehetséget. Szerintem született telepata. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy mennyi időt töltött egyedül és hogy valószínűleg azt szeretné, ha valaki ülne az ágya végében és gondoskodna róla, már nem is olyan meglepő, hogy azt képzeli, van ott valaki. Gyakori dolog ez, a képzelt barát. – Megnyugtatóan mosolygott Andie-re. –Egyáltalán nem veszélyes. A kislány rendben lesz. – Képzelt barát? – kérdezte Andie. – De hát én is láttam a nőt a tóparton.

– Azt a telepatikus képet látta, amit Alice vetített ki, a babája alapján. – Kedvesen beszélt, semmi leereszkedés nem volt a hangjában, de az egyértelmű volt, hogy a szellemek-márpedig-nincsenek táborhoz tartozik. – Oké, szóval Alice telepatikus – mondta Andie. – De az a szék ringott! – Telekinézis. Egy hintaszék hintáztatása nem okozhat nehézséget valakinek, akiben annyi pszichés energia gyülemlett fel, mint Alice-ben. Pszichés energia. – Szóval nincs szellem? – Ezt szinte biztosan állíthatom. – Szinte? – Nincs szellem! Andie próbálta feldolgozni a hallottakat. Igyekezett megkönnyebbülést érezni, de… – Na és mi van Mayjel, a gyerekek nagynénjével? Azt hittem, csak álmodom, de már nem hiszem. Szerintem igazi volt. A szoba is nagyon lehűlt. – De előtte ivott – mondta Dennis, és a konyakja maradékát lötyögtette a poharában. – Mandulalikőrös teát – bólintott Andie. – Egy csésze alkohollal feljavított Earl Greyt. Nem hinném, hogy… – De éjszaka volt, félig már aludt és ez a ház elég jellegzetes hangulatot áraszt. – Hátborzongatót. – Pontosan. Nincs abban semmi meglepő, ha késő éjszaka, az álom határán azt hitte, látott valamit. – Nem csak láttam, beszéltem is vele. Dennis megrázta a fejét. – Valami olyasmiről beszélt netán, ami mostanában aggasztja? North. – Igen. – A tudatalattink megtalálja a módját a problémáink megoldásának. Az álombéli állapot van olyan jó erre, mint bármi más. Mindez annyira hihető volt, hogy Andie egész elcsüggedt. – Tiszta hülyének érzem magam – mondta. – Már tényleg kezdtem azt hinni, szellemek vannak itt. – Én még rosszabb vagyok – mondta Dennis morózusan a pohara fölött. – Én reménykedtem benne, hogy szellemek vannak itt. Csak egyszer, egyetlenegyszer szeretnék látni egyet. Olyan, mintha a dodót tanulmányoznám. Mindegy, mennyi tudást halmoz fel az ember, közvetlen bizonyítékot sosem találhat. – Felsóhajtott. – Ha léteznének, írhatnék róluk egy áttörő erejű tanulmányt. Forradalmasíthatná a szakterületünket. Én lehetnék a… – Elkapta Andie tekintetét, és elvörösödött. – Mert engem, szemben Boston Ulrich-kal, tisztelnek a szakmámban. – Természetesen – mondta Andie meglepetten. Aztán a férfi ivott még egy korty konyakot, és Andie ráébredt, hogy az ital megtette a kellő hatását. Ám Dennis még becsípve is értelmesen beszélt. Szellemek nincsenek. Szellemek természetesen nincsenek. – Ide hallgasson, nagyon hálás vagyok! És reggel köszönetképpen hatalmas reggelit készítek majd, mielőtt elmennek. Ha ideadja a kardigánját, még a pizzaszószt is kiszedem magának. A férfi rámosolygott és most már nyugodtabb volt az arca. – Igazán kedves. – Andie kezébe nyomta a poharát, aztán levette a ronda zöld kardigánt és azt is odaadta Andie-nek. Majd vállon veregette, visszavette az italát, és nagy, táskás kutyaszemével együttérzően nézett. – És most menjen, aludjon egy jót. – Rendben, köszönöm – mondta Andie és nézte, ahogy Dennis leballag a nagy kőlépcsőn, kissé imbolyogva. A fickón kifogott a vacsora utáni italozás. Mégis türelmes maradt. És mindent tudott a szellemekről. Rendes pasas, gondolta, majd bevitte a kardigánját a fürdőszobába, ahol kimosta belőle a paradicsomfoltot, felakasztotta megszáradni, és megpaskolgatta, együttérezvén a gazdájával,

aki olyan kedvesen viselkedett vele, anélkül, hogy őrültnek állította volna be. Mennyit aggódott feleslegesen. Egy darabig tényleg elhittem, hogy vannak szellemek, gondolta, majd visszament Alice szobájába, hogy lássa, a kislányt nem zaklatta-e fel ez az egész szellemekről folytatott beszélgetés. Épp csak résnyire nyitotta az ajtót, hogy lássa, Alice alszik-e. A fodros ruhás nő Alice ágya végében állt, sápadtan, rettentően és Alice-t nézte. Andie megszorította a kilincset, és szélesebbre tárta az ajtót, mire megcsapta a szoba hűvöse és a nő felnézett. Andie két fekete, kifejezéstelen szemet látott visszanézni rá, üresen, kérlelhetetlenül, és csontjáig hatolt a hideg. Ez nem egy nő volt. Nem telepátia. Hanem egy szellem! – Ó, istenem – suttogta Andie, a lényt bámulva, miközben Alice az ágyban szuszogott, mély álomban, és fogalma sem volt róla, hogy a szoba hőmérséklete húsz fokot zuhant. Alice! Ki kell vinnem innen Alice-t! Belépett a szobába, mire a szellem feléje lebegett, szépia tónusával, áttetszőn. – Ki kell vinnem Alice-t – suttogta Andie a valaminek, és igyekezett nem sikításban kitörni. – Túl hideg van itt neki. Még megbetegszik. A valami sötétebbé vált, a formája erősebb lett, és ekkor Andie suttogást hallott a háta mögül. Én nem tenném. Hátrafordult és Mayt látta a kis folyosón, amint szoknyáját lobogtatja, ami áttetszővé vált mozgás közben. Egy szempillantás alatt megöl, mondta May. Engem is megölt.

Nyolc Andie látta, ahogy a kőpadló fel-felvibrál May lebegő szoknyáján át, és a már ismerős szédelgés mellett a rettegés új érzése is lerohanta, mert ez valóságos volt, mert nem hallucinált, mert szellemek léteznek, mert az egyikük éppen most hozzá beszélt, a másik pedig Alice ágyának a végében állt, mert Alice is itt volt, ki kell vinnie innen Alice-t… A helyedben, mondta May, én felhívnám Northot. Itt kellene lennie. Segítenie kellene. – May – mondta Andie, még egy utolsó kísérletet téve az épelméjűség megkaparintására. – Te csak egy álom vagy. Nem, mondta May, és újra meglibbentette a szoknyáját, mint valami tinédzser, aki menőnek akar látszani. Tényleg én beszéltem hozzád. Tudni akartam, megéred-e a pénzed. – Megérem-e a pénzem? – ismételte Andie, és szíve őrülten zakatolt, ahogy visszanézett az ágy végében álló valamire, mely szörnyűséges volt mozdulatlanságában és még szörnyűségesebb, amikor megmozdult. Ki kell vinnem innen Alice-t, meg kell tudnom, hogy az őrület határán járok-e, beszélnem kell Dennisszel, ki kell vinnem innen Alice-t… A többi nevelőnő uncsi volt, mondta May. Te másmilyen vagy. És North Archer a férjed! Andie a „valamin” tartotta a szemét. – Ide hallgass, ha nem gond, átviszem Alice-t az én hálószobámba… Az én szobámba. Az az én szobám! Te csak ott alszol. – Akkor a gyerekszobába – mondta Andie. A „valami” Alice ágyának végében meglibbent egy kicsit, mint mikor a huzat belekap a függönybe, de leginkább csak állt ott és Alice-t nézte. – Mindketten a gyerekszobában alszunk, és te visszakaphatod a szobádat… Nem fogja hagyni, hogy elvidd Alice-t. May közelebb lépett az ajtóból, és Andie elhátrált egy lépést, ahogy megcsapta a hűvös levegő. Amilyen flúgos, kinyír téged is, ha megpróbálod elvinni Alice-t. Én próbáltam eltávolítani innen a két gyereket, tudtam, hogy jobb életük lenne Columbusban, ha North Archerrel élnénk, de a ribanc átlökött az emeleti korláton. Alice látta az egészet. Azt hin-

né az ember, hogy az a nő gondolt volna Alice-re, nem? Miféle dolog ez, látni egy gyereknek, ahogy a nagynénjét meggyilkolják? De nem, ő átlökött a korláton Alice szeme láttára. May újra meglengette a szoknyáját. Persze agya az nincs neki, szóval a megfontolás valószínűleg nem volt a képlet része. – Jézusom! – szörnyülködött Andie, és még nagyobb elborzadással nézte az Alice ágya végében álló valamit. – Alice tudja, hogy ott van? Alice látja? Persze. Alice mindig számíthatott rá. Andie a kislányra gondolt, aki egész életében ezzel a rettenettel élt együtt. – Édes istenem! Ez még semmi. Tudod, Carter a ház elejénél lévő szobában alszik. Crumb azt hiszi, ő ölt meg engem, és hogy legközelebb rajta a sor, így olyan távol tartja magától a fiút, amennyire csak lehetséges, éjszakára bezárja a szobája ajtaját, aztán eszméletvesztésig piál. Ő vonszolta ki a testemet a vizesárokhoz, hogy a fiút ne gyanúsítsák, mert nem akarta, hogy bárki is lezárja a házat, de nem hajlandó beszélni a gyerekkel, mert azt hiszi, ő tett el engem láb alól. Carternek pedig meggyőződése, hogy Alice tette, mert mielőtt megtörtént, kiabáltam egyet Alice-szel. Tudod, milyen Alice, elég temperamentumos. Andie elszakította a tekintetét a valamitől és Mayre nézett. – Nem mondtad el Mrs. Crumbnak az igazat? Vagy Carternek? Crumb nem bízik bennem, mondta May, és gyönyörű ajkait gyönyörű halott mosolyra húzta. Nem csíp engem. Andie nyelt egyet, és próbálta feldolgozni a hallottakat. Megint csak egy szellemmel társalog. Mayjel, aki mostanra tulajdonképpen már valamiféle barát lett, különösen az Alice ágyánál álló rémséghez képest. – Az a… valami az ágy végénél… Ami Alice-t figyeli. Mi… kicsoda ő? Egy hajdani nevelőnő, mondta May, és közelebb lebegve megállt Andie mellett, jeges hideget árasztva. Alice „Miss J”-nek hívja. Nem sok maradt belőle. Már kétszáz éve, hogy meghalt. Az emberi természet idővel valahogy elillan, és nem marad más, csak a szükséglet az iránt, amit életükben nem kaptak meg. Az ő számára ez Alice. Nem akar mást, csakis Alice-t. Ha megpróbálod elvenni tőle, ha bántani próbálod, hát megszabadul tőled, de mondani nem mond semmit. Nincs mondanivalója. Ő már csak egy… szükséglet. Egy dolog. Ami Alice-be kapaszkodik. – Nem bántja Alice-t – mondta Andie, a fontos részre koncentrálva. Az egész létezése Alice. Alice miatt van még mindig itt. Szereti a kislányt, már amennyire egy ilyen dolog képes szeretni. – Értem – mondta Andie. Nem nyugodott meg éppen, de próbált belekapaszkodni, amibe tudott. A bal oldala jéghideg volt, mert May ott kísértetkedett mellette, de udvariatlanságnak tűnt arrébb lépni, márpedig amíg ki nem deríti, mi az ördög folyik itt, nem állt szándékában udvariatlankodni. Visszanézett a jelenésre. Még mindig Alice ágya végénél lebegett, derekánál összekulcsolt kézzel és csak figyelte a kislányt. – Oké, figyelj, muszáj most beszélnem egy barátommal. Northot kell felhívnod. A dolgok sokkal rosszabbak lesznek most, hogy itt van ez a sok ember. – Sok ember? Sok lett most itt az energia, mondta May, és cica módjára nyújtózkodott. Minden teli lett érzelemmel. Ott van például az a kis szőke, aki a barátoddal jött. A másik pasival hetyeg, azzal a kamerás fickóval. Aki féltékeny a barátodra. Nemrég veszekedett is emiatt a nőcivel. Csodálatos volt az a sok érzés! Felpezsdített mindannyiunkat! – Ó, a francba – mondta Andie, de egy szavát se hitte Maynek. Nem, nincs baj, ez csak jót tesz nekünk. Erősebbek leszünk tőle. A csaj ma este valószínűleg a barátoddal alszik, úgyhogy majd jól feltöltődünk, mert az a másik fickó őrült féltékeny. Aztán amikor a barátod megtudja, hogy megcsalták, az lesz csak az igazi móka! May Andie-re mosolygott. Amikor csak te voltál itt, nehezebb volt. Te túl higgadt voltál a gyerkőcökkel. A többi nevelőnő teljesen bedilizett, de te csak tetted a dolgod. Viszont erősebbek lettünk, valahányszor beszéltél North-

szal. El se hiszem, hogy elhagytad a pasit. Fel kéne most hívnod és meg kéne kérned, hogy jöjjön le. – Valaki más felesége leszek – hazudta Andie. May felnevetett. Ezt senki nem hiszi el. Még ő sem – az ágy végében lebegő jelenés felé biccentett –, pedig neki már agya sincs. Northra gerjedsz igazán. Hozd őt le ide, és mindenki boldog lesz. – Baromi nehéz ezt megemésztenem – mondta Andie, és épelméjűségének egyre jobban széthulló morzsáiba kapaszkodott, miközben a jelenést bámulta. Ami egy szellem volt. Határozottan egy szellem. És ő egy szellemmel társalgott. Mind a kettő szellem volt. Szellemek léteznek. Szellemek vannak a házban! May bólintott. Hé, értem én! Én még csak nem is tudtam, hogy vannak szellemek, amíg éltem. Szóval te jóval előttem jársz. – Hurrá – lelkendezett Andie. Hívd fel Northot! Alice biztonságban van itt. Menj! – Oké. – Andie vetett még egy utolsó pillantást a paplanjába burkolózott, édesdeden alvó Alicere, meg az ágya végében álló üres tekintetű valamire. Alice biztonságban van, ismételte May. Az a szellem a születése óta mellette van. Menj és hívd fel Northot! – Rendben – mondta Andie. – Mindjárt visszajövök. Addig ne… ne csinálj semmit! Aztán kimenekült a folyosó melegébe és sietve indult Dennishez. Fél órával később, miután kijöttek Alice-től, ahol Dennis a világon semmi szokatlant nem látott vagy hallott, habár a jelenés végig ott állt az ágy végében, Andie a folyosón rostokolt Alice szobájának nyitott ajtaja előtt és Dennist hallgatta, amint számos nem szellemes magyarázattal szolgál arra, amit látott, de közben szemét a jelenésen tartotta. Dennis szónokolhatott, amennyit csak akart, de Andie többé nem bizonytalankodott a szellem-kérdést illetően: igazi hívővé vált. – Szellemek vannak a házban! – közölte Dennisszel. – Nem hagyhatom Alice-t egyedül odabent azzal az izével! – Benézett az ajtón a szobába, ahol Alice békésen szundított a halott nevelőnő halott tekintete alatt. – Bent kéne lennem vele. Ő ott van vele. – Jól van. – Dennis úgy mosolygott rá, mintha egy makacs egyetemistával lenne dolga. – Tegyük fel, hogy vannak szellemek. – Igen, tegyük! Dennis komolyan nézett rá. – Az nem segít, ha hisztérikusan viselkedik. Lassan úgy beszél, mint Kelly. Ez a szellem bántotta valaha Alice-t? – Az, amelyik az ágy végében áll? Nem. A másik szellem, May, azt mondja, Alice biztonságban van. – Akkor úgy is van – felelte Dennis. – Dennis, ezt nem tudhatja, még csak a létezésében sem hisz. Nem hagyhatom odabent a kicsikémet vele. – Alice már nem csecsemő. Alice egy rendkívül értelmes, rendkívül rátermett kislány. Hagyja csak békén és menjen lefeküdni. Kimerült és hallucinál. – Menjek lefeküdni? Szellemek vannak a házban! Muszáj tennem valamit! A szeánsz! Anyám azt mondta, egy szeánszon meg lehet kérni a szellemeket, hogy menjenek el. Igaz ez? – Nos, megkérni éppen lehet őket, de a szeánsz csak babona és szemfényvesztés – mondta Dennis, és karikás kutyaszemét hitetlenkedve forgatta. – Csak egy sarlatán egóját és hírnevét fogja dagasztani. – Jól van, akkor csináljuk! – mondta Andie, és már ment is a lépcsőhöz, hogy lemenjen az első emeletre, kideríteni, melyik szobában alszik Kelly. De Kelly nem volt a szobájában, és Andie csak akkor vette észre, amikor átnézett a galéria korlátja fölött. Kelly az elsötétült Nagy Szalonban ücsörgött és halkan sugdolózott Billel, a kamerással.

– Ami a holnapi szeánszot illeti – szólt le neki Andie a roskatag korlátra támaszkodva –, hozd csak azt a médiumot! Mehet a dolog! – Csodás! – kiáltott vissza Kelly. – Ó, Andie… édesem… ez csodás! Billel éppen erről beszélgettünk… reméltük, hogy meggondolod magad, és annyira örülünk! – Felvillantotta Andie előtt vakító fehér fogsorát a félhomályban, aztán kissé bizonytalan hangon folytatta, mintha részeg volna. – Felhívom Isolde-ot és elmondom neki is, hogy benne vagy. – A mosolyából mesterkélt együttérzés kerekedett. – Nagyon elcsigázottnak tűnsz… itt ez a sok váratlan vendég. Menj vissza az ágyadba és pihend ki magad! – Oké – mondta Andie, és visszament Alice szobájába. Megfordult a fejében, hogy figyelmezteti Southie-t, hogy Kelly csalja valakivel. Aztán amikor Southie megkérdezi tőle, miből gondolja ezt, majd szépen közli vele, hogy egy szellemtől hallotta. Na jó, egyszerre csak egy krízis. Amikor Andie belépett, az öreg szellem még mindig az ágy végénél állt. Kezét a ruhája fodraiba rejtette, szeme továbbra is két üres gödör volt, Alice pedig édesdeden aludt. May a folyosón keringőzött a fürdőszoba előtt, de aztán visszament a szobába, Andie után. Felhívtad Northot? – Nem – mondta Andie, és megtapogatta Alice homlokát, hogy lássa, nem lázas-e, vagy nincs-e jele bármely egyéb gyötrelemnek. Alice elmosolyodott álmában, majd a másik oldalára fordult. Alice-szel minden rendben. Mondtam már, az a rémálom a születése óta vigyáz rá. Andie erre May felé fordult. – Szóval ő rémálom? Akkor te mi vagy? Hé, mondta May. Én csak kérdezgettelek. Újra meglengette a szoknyáját. Az én szobámban aludtál. Tartoztál ennyivel. Mikor fogod felhívni Northot? – Holnap – hazudta Andie, és leült a földre Alice ágya mellé. – Túl késő van, már biztosan lefeküdt. Ha te hívod, nem lesz mérges. – Nem! – Andie Alice matracára támasztotta a fejét. Esze ágában sem volt felhívni Northot, már csak az hiányzott neki, hogy North is itt adja a lovat May kis fantáziálásai alá, a sajátjairól már nem is beszélve. Nem, megtartják azt a szeánszot, megkérik a szellemeket, hogy menjenek el, aztán pokoli gyorsan felviszi a gyerekeket Columbusba. Lehetséges, hogy Columbusban is vannak szellemek, de átkozottul biztos volt benne, hogy nem North házában tanyáznak. Ha érzelmekkel táplálkoznak, hát ott hamar felkopna az álluk. Jó, akkor hívd fel holnap, mondta May és elment, Andie pedig maga köré fonta a karjait az ágy végéből áramló hideg ellen és elvackolta magát a földön, hogy ott töltse az éjszakát, míg Alice fel nem ébred. Amikor másnap reggel Alice felébredt, Andie-re nézett, aki félálomban még mindig az ágy oldalára hajtotta a fejét és megkérdezte tőle. – Mit csinálsz itt? Andie felegyenesedett, megmozgatta kicsit elmerevedett nyakát és az ágy végébe nézett. Nem volt ott semmi. – Aggódtam. Alice értetlenül nézett le rá. – Miért? – Mert egy szellem állt az ágyad végében. – Szellemek nincsenek. – Láttam őt, Alice – felelte Andie, mert úgy érezte, ez a helyes válasz. – May nénikéd mindent elmondott róla. Látom őket, akárcsak te. Alice hosszasan nézett vissza rá és Andie már azt gondolta, nem lát ő semmilyen szellemeket, azt hiszi meghibbantam és most össze van zárva egy őrülttel, de aztán Alice megszólalt.

– Az csak Miss J. Nem bánt engem. – Miss J – Andie félig megkönnyebbült, hogy Alice is látta a szellemeket és félig elborzadt, pontosan ugyanettől. – Jó tudni. De akkor is átköltözünk a gyerekszobába. – Andie lassan felállt, miközben az izmai nem győztek jajongani. – Te meg én. Ott két ágy van. Szobatársak leszünk. Alice vállat vont. – Miss J oda is be tud menni. – Az oké, de ott nekem is lesz ágyam – mondta Andie, és ment zuhanyozni és elkezdeni a napot. A napot Carter sarokba szorításával kezdte. A fiú a könyvtárszoba ablakmélyedésében olvasgatott, az odakint még mindig tomboló viharral mit sem törődve. – Beszéltem tegnap éjjel May nénikéddel – mondta és figyelte, ahogy a fiú szeme egy pontra mered a könyv lapján. – Azt mondta, Mrs. Crumb azt hiszi, hogy te ölted őt meg, de valójában az Alice ágya végében álló szellem volt az, aki átlökte a korláton, mert ő el akarta vinni Alice-t. Azt nem tudom, hogy egy szellem hogyan tud meglökni egy embert, de May azt mondja, ez történt. A fiú a könyvön tartotta a tekintetét. – Szerinte te azt hiszed, Alice tette. Carter csak hallgatott és Andie már ment is volna, amikor mégis megszólalt. – Alice a légynek sem tudna ártani. – Jól van akkor – mondta Andie és a „May nem is tud olyan sokat, mint hiszi” címszó alatt könyvelte el a dolgot. – Szeretném, ha tudnád, hogy el foglak vinni titeket innen. A fiú meg se mukkant, szemét a könyvön tartotta, de nem lapozott. Figyelt rá. – Minden rendben lesz. De először is csinálok nektek reggelit. – Bundáskenyeret? – kérdezte a fiú, végre felnézve. – Ha azt szeretnél, akkor azt kapsz. Carter bólintott és olvasott tovább. Édes istenem, gondolta Andie, miközben indult reggelit csinálni, végighallgatja, ahogy szellemekről kotyogok, aztán megkérdezi, kaphat-e bundáskenyeret. Amikor Alice-t leszámítva már mindenki evett, Andie ment, hogy kihozza Alice gabonapelyhét, és maga után húzta Crumbot is a konyhába. – Nem Carter ölte meg a nagynénjét – mondta, miközben levette a polcról a Cheerios-os dobozt. Crumb elkomorult. – Tessék? – Ja, és ki van rúgva! Crumb megdöbbenve vágott vissza. – Nem rúghat ki! Nem maga vett fel. Hatvan éve itt élek ebben a házban és… – És elmozdított a helyéről egy erőszakos halált halt holttestet, aztán őrizetlenül hagyott két gyereket az őket ért trauma után. Felhívom Mr. Archert és aztán magának fel is út, le is út. – Azért tettem, hogy megmentsem a fiút – mondta Crumb, és a pániktól magasabb hangon beszélt, miközben vizenyős kék szeme még jobban kidülledt. – Megmentettem Cartert! – Nem ő ölte meg Mayt. Az Alice ágya végénél álló szellem tette. – A hűtőhöz lépett és kivette a tejet. Crumb felhorkantott. – Ezt Carter mondta? Na és hogyan? Ez az, amit tudni szeretnék! Maga szerint a szellemeknek kezük van? A fiú tette! – Carter nem mondott nekem semmit. May volt az. Azt mondta, maga a vizesárokba lökte a holttestét, aztán ahelyett, hogy segített volna a fiúnak, a ház egy sarkába száműzte. – A mondandója alatt Andie a szokottnál erősebben szorította a tejes dobozt, aztán levett egy poharat a polcról. – Egyszerűen csak magára hagyta. – Nos, nem állt szándékomban átadni a fiút a rendőrségnek – mondta Crumb erényesen. – Nem ő ölte meg! – Andie kiöntötte Alice tejét. – A semmiért büntette azt a szegény gyereket. Megszólalt a telefon és Andie indult, hogy fölvegye, de még visszaszólt a házvezetőnőnek.

– Pakolja össze a holmiját. Magának itt befellegzett. – Ez nem igazságos- tiltakozott Crumb, mire Andie azt mondta: – Nem érdekel, magának itt vége. Amikor felvette a telefont, Will hangját hallotta. – Én vagyok az – mondta a férfi. – Gondolkoztam kettőnkön. – Ne most, Will, elég sok problémám van itt. – A válla és füle közé szorította a telefont és kinyitotta a Cheerios-os dobozt. – Meg tudjuk oldani – mondta Will. – A gyerekek élhetnének velünk. – Felhívom Mr. Archert! – mondta Crumb, és fehérre púderezett arca a szokottnál is sápadtabb volt. – Ezt fogom tenni. – Mindenképpen mondja el neki azt is, mit tett Carterrel! – mondta Andie és a tálba szórt a gabonapehelyből. Aztán újra a telefonba beszélt. – Nagyra értékelem az ajánlatot, Will, de nem. – Visszatette a tejet a hűtőbe. – Nézd, ezerfelé kell most figyelnem. – Van egy tévériporterem, egy szellemszakértőm, egy elmeháborodott házvezetőnőm, két zavart lelkiállapotú gyerekem, gyilkos hajlamú szellemeim, meg egy szeánsz délután. – Mennem kell. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha lemennék oda. Andie kezében majd szétroppant a Cheerios-os doboz. – Jézusom, ne! Már csak ez hiányozna, még több feszültség! Gondoskodnom kell ezekről a gyerekekről, mással már nem foglalkozhatom. – Így is van! – mondta Crumb diadalmasan. – Szüksége van rám. – Talán nem kellene foglalkoznod velem – mondta Will ingerülten. – Mert talán segítenék neked. Persze, csak előbb felsegítenéd a kényszerzubbonyt, amiért szellemekben hiszek. – Nem – mondta, és visszalökte a gabonapelyhes dobozt a polcra. – Itt több embernek nincs helye. Mennem kell. Ingerülten letette, és ekkor Crumb megszólalt. – Na idehallgasson – de ekkor Andie meghallotta Alice ordítását: – Nem, nem, NEEEM! Bement az étkezőbe, és meglátta a tányér bundáskenyeret, amit Southie tett le a kislány elé. – Nyugi, itt a gabonapelyhed – mondta, és kicserélte a kenyeret a tálka pehelyre meg a pohár tejre. – Majd belejössz – mondta Southie-nak és úgy döntött, egyelőre nem osztja meg vele a rossz hírt Kellyről meg a kamerás pasiról. Nincs értelme felhizlalni a szellemeket a sok érzelemmel szeánsz előtt. Aztán kivette Alice denevéres nyakláncát a gabonapelyhes tálkából, felkapott egy villát és nekilátott Alice félrelökött bundáskenyerének. Odakint tombolt a vihar. Hosszúnak ígérkezett a nap. Aznap késő délután North éppen telefonált, amikor hallotta, hogy kinyílik az ajtaja, és felnézve anyját látta az íróasztala felé masírozni méregdrága fekete ruhában, tajtékozva. – Fogta azt a nőt és levitte abba az átkozott házba – mondta, elharapva a szavak végét. – Te tudtad, hogy erre készül? North feltartotta a kezét és befejezte a hívást. – Köszönöm, Gabe. Amint megtudok valamit, visszahívlak. – Letette és anyjára nézett. – Mondtam neki, hogy ne menjen, de ma nem én voltam beosztva mellé óvó bácsinak. – Nagyon vicces. Azonnal lemegyünk oda. – Lydia az íróasztallal szemközti szekrényekhez lépett és kinyitotta azt, amelyik a tévét rejtette. – Nem, nem megyünk. A legrosszabb, ami Sullivannel történhet az, hogy szexei egy tévériporterrel.

– Nem ő az egyetlen, akit az a nő fenyeget. – Lydia kivett egy VHS dobozt a táskájából, kinyitotta, és becsúsztatta a videót a lejátszóba. – Ez a ma reggeli hírekben volt. Megkértem őket, hogy küldjenek egy másolatot. – Mondat közepén feltűnt a képernyőn egy hírolvasó: – … Kelly O'Keefe-et az állam déli részéről egy szenzációs hírrel – mondta, aztán megjelent Kelly O'Keefe valami sötét, faburkolatú helyiségben, és vörös ajkai csak úgy lángoltak fehér arcán. – Itt vagyok… egy vidéki házban… Ohio déli részén – suttogta és közelebb hajolt a kamerához, mintha attól félne, hogy valaki meghallja –, ahol nagyszerű városunk egyik… vezető ügyvédje… őrzi a titkait. – Orrlyukai kitágultak. – Két fiatal gyereket… akiket magukra hagyott… hogy egyedül nézzenek szembe… egyesek szerint… szellemekkel. North elborult tekintettel meredt a képernyőre. Csak párszor látta Kelly O'Keefe műsorait, de most furcsábbnak tűnt a szokottnál. Talán részeg volt. A kép ekkor stúdiófelvételre váltott, amin Kelly a legutoljára felmondott nevelőnővel beszélt. – Az egy kísértetjárta hely – mondta a lány hatalmasra nyílt szemmel. Élvezi a helyzetet, gondolta North sok évi ügyvédi tapasztalattal a tanúk ismeretében. – És az a két kis csöppség – folytatta Kelly –, akik egyedül maradtak, anélkül, hogy bárki is vigyázna rájuk… A gyámjuk egyáltalán nem segítség! – Azt mondta nekem, csak vészhelyzetben keressem – mondta a nevelőnő, és láthatóan legalább annyira fel volt háborodva, mint amennyire felvillanyozta, hogy kamera elé állhatott. – Amikor mondtam neki, hogy valami nem stimmel a házzal, a rendőrséget küldte ki vizsgálódni. Ők persze nem találtak semmit. Azt a helyet kísértetek járják! A képen újra Kelly jelent meg, és North most már látta, hogy az Archer Ház Nagy Szalonjából beszél. – Valami… – suttogta Kelly, fátyolos tekintettel – nagyon nem stimmel… ebben az öreg házban… Ezek a gyerekek… veszélyben vannak… és a gyámjuk… akinek hatalmas a vagyona és a befolyása… nem tesz semmit! – Arca nagyobb lett, ahogy közelebb lépett a kamerához. A pupillája annyira kitágult, hogy a szeme feketének látszott. – Nézed az adást… North Archer? Dacosan felszegte az állát, mire North odaszól az anyjának. – Nézz a szemébe. Be van tépve a csaj. Kelly hátrébb lépett. – Nézzenek minket holnap is, Columbus… interjúkat láthatnak… a gyerekekkel… és bizonyítékot arról, mennyire elhanyagolja őket… a legújabb nevelőnőjük… North felállt, megkerülte az íróasztalát és leült a szélére, karba font kézzel. – … North Archer exneje. Neked annyi, O'Keefe, gondolta North felbőszülve. – …még többet az… Archer Ház árváiról! Lydia kikapcsolta a tévét a távirányítóval. – Természetesen meggyilkoltatom a nőt! – Visszafordult North felé. – Tudom, hogy te tudsz vigyázni magadra, de az efféle hírverés nem tesz jót nekünk. North felkapta a telefont és bepötyögte az Archer Ház számát. – Most meg mit művelsz? – csattant fel Lydia. A telefon kicsöngött, aztán egy gépi hang azt mondta, hogy a szolgáltatásban hiba lépett fel. Volt olyan őrült O'Keefe, hogy elvágta a telefonvonalakat? – North, figyelj rám! Ha nem érdekel, veled mit művel ez a nőcske, gondolj az öcsédre! Levitte oda Sullivant egyedül és a bolondját járatja vele, mert átkozottul biztos vagyok benne, hogy az öcséd nem hagyná, hogy az a cafka ilyesmiket mondjon rólad. North letette a telefont. – Először is. Sullivan nem ostoba, szóval jó lenne, ha végre nem úgy bánnál vele, mint valami tízévessel. Másodszor pedig, nem egyedül vannak ott lent. Leküldtem Andie-t, elfelejtetted? Lydia visszafordult a tévé felé, lenyomta a kiad-gombot, majd kivette a videót. – Vedd a kabátod! Én nem tudom az utat a házhoz, szóval velem kell jönnöd.

– Nem. – Innen többet tudok ártani ennek az O'Keefe-nek. – North, az öcséd meg ez a ragadozó riporternő egy házban vannak a semmi közepén két zavarodott kis árvával meg az ex-feleségeddel, aki nem az angyali türelméről híres. – Lydia visszatette a videót a táskájába. – Képzeld csak el a lehetőségeket. És North elképzelte. A legjobb variáció az volt, hogy Andie megfojtja Kelly O'Keefe-et a videoszalaggal. A legrosszabb pedig az, hogy O'Keefe megtudja, hogy Andie szerint kísértetek vannak a házban és megkérte őt, hogy kutasson fel neki holmi holttesteket Angliában. – Te meg mit vigyorogsz? – kérdezte Lydia mérgesen. – Elképzeltem Andie-t és Kelly O'Keefe-et egy közelharcban. – Valószínűleg harap a csaj – jegyezte meg Lydia. – Bizony, hogy harap. – Én Kelly O'Keefe-re gondoltam – mondta Lydia jeges hangon. – Értem – felelte North. – Hagyd csak a dolgot Andie-re, majd ő mindent elrendez. – Egy idióta vagy! – közölte Lydia, és kisétált. Az ezt követő csendben North csak ült az íróasztala szélén és sorra vette a lehetőségeit. Némelyik tisztességes volt – felhívhatja rá a tévécsatorna figyelmét, hogy sokba kerülhet nekik egy rágalmazási per –, némelyik kevésbé – megkérheti McKennáékat, hogy derítsék ki, mivel érhetné el, hogy Kelly O'Keefe örökre befogja vakító fogsorú száját az Archer családról. Ha van a nőnek bármi szennyese, McKennáék azt biztosan megtalálnák, bár Will Spensert is lenyomozták és vele kapcsolatban nem találtak semmit, és ez elég csüggesztő volt. „Nos, író a pasas – mondta Gabe, amikor rátelefonált. – Ismered ezeket a fazonokat. De se adósság. Se priusz. Az emberek kedvelik a fickót. Teljesen tiszta.” Kelly O'Keefe viszont biztosan nem tiszta. És jelenleg épp odalent van és Andie hátba szúrásán ügyködik. De ha hirtelen lemenne hozzájuk, O'Keefe azt hinné, jó nyomon jár. Kell keresnie egy jó okot a lemenetelre. Talán a két kis gyámja meglátogatása az lehetne. Bár azt megtehette volna bármikor, valószínűleg meg is kellett volna tennie. Muszáj találnia valami indokot, olyat, mint Andie tartásdíjcsekkjei voltak. – Le kellett hoznom ezeket, mert… Igen, mert a FedEx bemondta az unalmast. Nem kell semmit levinnie sehova. Hacsak nem valami olyasmiről van szó, amit személyesen kell átadnia… Felállt és kinyitotta a legtávolabbi szekrényt, benyúlt egészen leghátulra, és kihúzta a dobozt, amit még Andie felejtett az ágyuk alatt. Egy régi fadoboz volt, amire Andie gimnázium alatt kagylókat ragasztott. Csúf egy darab volt, Andie viszont imádta, így ő megőrizte és beletett mindenféle mütyürt, amit Andie nála hagyott, azt gondolván, hogy majd visszaadja neki, amikor újra látja. Nem tudta elképzelni, hogy többet nem látja. És aztán többet nem látta. Visszavitte a dobozt az asztalához, letette az írómappájára, aztán kinyitotta, hogy lássa, mi olyasmi van benne, amire ráfoghatná, hogy életbevágóan fontos, hogy személyesen vigye le. Csupa szemét, kacat. Koncertjegyek – miért nem dobta el ezeket? – gondolta, miközben felidézte mindegyiket, ahogyan Andie ott állt szorosan mellette – egy fél pár fülbevaló – Andie valószínűleg magával vitte a másikat – és azok a gyémánt fülbevalók, amiket Andie születésnapjára adott – megkésve, jutott eszébe, de arra nem emlékezett, miért vett ilyen semmitmondó ékszert, hiszen Andie amúgy sem akart volna gyémántot, valószínűleg a titkárnője vásárolhatta őket, mert ő épp nem ért rá – és végül néhány polaroid kép, amik idővel megfakultak. Kivette a fényképeket, végignézte őket, látta Andie-t Southie-val, Andie-t az első gimnáziumi osztályával, Andie-t, amint vele nevetett, aztán az utolsó kettőhöz lapozott, a két legrégebbi képhez, azokhoz, amiket az esküvőjük utáni reggelen készített Andie-ről. Meztelenül feküdt a lepedőbe gabalyodva, félálomban, ő pedig kiment a kocsijához a bizonyíték-kamerájáért, csinált róla egy képet, Andie pedig ásítva kérdezte „Mit művelsz?”, aztán elmosolyodott és ő csinált még egyet…

Nincs szüksége indokra. Egyszerűen csak lemehet oda, mert az az ő háza, és a gyerekeket őrá bízták. És mert ott van az exfelesége. Visszatett mindent a dobozba, rátette a fedelét, hagyott egy üzenetet Kristin asztalán, hogy mondja le a találkozóit a következő két napra, aztán felment az emeletre csomagolni. Majdnem teljesen biztos volt benne, hogy tudja, mit csinál. A vihar kiütötte a telefonvonalakat. – Tuti, hogy papírzsepiből vannak – mondta Andie Southie-nak – negyed óránként elszáll a telefon – aztán kiütötte a napot is; a sűrű felhőtakarótól egészen besötétedett, amikor Andie átvitte Alice dolgait a gyerekszobába. – Nem tetszik ez a szoba – mondta Alice, amikor Andie kezdte áthurcolni a holmiját. – Szeretem a falrajzaimat. – Újra megrajzolhatod őket itt is – mondta Andie. Alice felnézett a rendelkezésére álló hatalmas fehér falfelületre, és már ment is a filctollaiért. Andie körülnézett, szellemnek nyomát sem látta, így lement segíteni Southie-nak felkészülni a szeánszra, és úgy érezte, jól haladnak. Southie korábban elment venni némi ennivalót meg alkoholt, de már visszaért, és szépen fel is töltötte az éléskamrát meg a bárt. – Nem értem, miért nem tarthatjuk a szeánszot az étkezőben – mondta neki Andie, miközben betuszkoltak egy nagy kerek asztalt a Nagy Szalon közepére. – Kelly itt akarja. – Southie körülnézett. – És valószínűleg ez jó hely is lesz rá. Itt nehéz meghamisítani az eredményeket. Nem lehetetlen, de nem olyan könnyű, mint egy bútorral telezsúfolt kis szobában. – Azt hittem, ez az Isolde nőszemély a legjobb médium Ohióban. – Andie elhúzta a száját. – Persze most, hogy jobban belegondolok, ez nem valami nagy szó. Mégis hány médium élhet Ohióban? – Szerintem Kelly a filmezés miatt akarja, hogy itt tartsuk – mondta Southie. – Fontos neki a nézőszám. – Andie-re mosolygott. – Nekem viszont a szellemek fontosak. Andie felvonta a szemöldökét. – Na ne mondd! A szeánszozás lett az új hobbid? – A kísértések – felelte Southie. – Nem tudom, hogy van-e benne valami, de nagyon érdekes volt kutatni. – Van benne valami – mondta Andie, és várta, hogy Southie elnevesse magát. – Tényleg? – Leült az asztal szélére. – Láttad őket? – Igen. Szóval, ha látsz itt valami furcsát, akkor nem te hülyültél meg. Igazi a dolog. – Tegnap éjjel nagyon fura szexben volt részem. – Lefeküdtél Kellyvel? – Megjelent a szobámban és tök furcsán viselkedett. És nem a Bert és Ernie-s paplan miatt. Nem is égett a villany. – Te meg persze lefeküdtél vele. – És a kamerás fazon most tiszta ideg. Andie megrázta a fejét, és elképzelte Mayt, amint úgy szívja magába az energiát, mint más az epres turmixot, és amikor az aljára ér, a szívószállal még hangosan szürcsölget egy darabig. – Meztelen volt – mondta Southie, mintha ez mindent megmagyarázott volna. Aztán a homlokát ráncolta. – Szóval te tényleg azt hiszed, hogy szellemek járják a házat? – Igen, és azt akarom, hogy menjenek el innen. Ezért engedtelek be téged meg Dennist. Kár, hogy ehhez Kellyt is be kellett engedni, de ahogy mondtad, kettő az egyben. – Southie-t nézte, és azon tűnődött, kedvesebb lenne-e a részéről, ha nem mondaná el neki, hogy Kelly a kamerással is lefekszik, vagy mégis jobb, ha felvilágosítja. May valószínűleg amúgy is agyonette magát már tegnap éjjel, talán most jött el az idő. Southie vidáman mosolygott rá: a boldog, bonyodalmaktól mentes öcsiké.

– Southie – kezdte, de ekkor megjelent a másnaposnak tűnő Kelly. – Na, akkor készen állunk? – Mire? – kérdezte Andie, és ellenszenvvel nézett vissza rá. Kelly fintorogva nézte az asztalt. – Gyertyák kellenek! – mondta Southie-nak. – Hozz belőlük jó sokat! Southie bólintott, elballagott, Kelly pedig ragyogó mosolyt villantott Andie-re. – Filmezni fogjuk a szeánszot és szerintem nagyon érdekes lenne, ha a gyerekek is itt lennének. – Csak a holttestemen át – mondta Andie. – Jól van – mondta Kelly vidáman. – Akkor előtte interjúvolom meg őket… – A közelébe ne merészkedj a gyerekeimnek! – A te gyerekeidnek? – Kelly felvonta a szemöldökét. – Szóval Northszal örökbe fogadjátok őket? – Maradj távol a gyerekektől – mondta Andie, és amilyen halálos komolyság volt a hangjában, az még Kelly nagy hajzatán is áthatolt, mert a kis szőkének lehervadt az arcáról a mosoly. – Na de igazán, Andie, én csak igyekszem a lehető legelfogulatlanabb riportot készíteni a szellemekről. A gyerekek mindenkinél régebben élnek ebben a házban, leszámítva Mrs. Crumbot, persze. Rengeteg észrevételük lesz. – Újra Andie-re mosolygott, felvillantva mind az ezer fogát. – Szóval megértheted, hogy… – Tegyük fel, hogy választást ajánlok – mondta Andie, és Kelly arcát figyelte. – Vagy filmezheted a szeánszot vagy meginterjúvolhatod a gyerekeket. – Ó. – Kelly felélénkült. – Nos, természetesen mindkettőt szeretném, de ha választanom kéne, az interjúk mindig jobbak, ember közelibbek meg minden, és a gyerekek annyira okosak és biztos vagyok benne, hogy a nézők is szívesebben néznék azt. – Megveregette Andie karját. – A gyerekeket választom. Andie nagy nehezen megállta, hogy vicsorogni kezdjen. – Én is így gondoltam. Magasról szarsz a szellemekre, csak azért jöttél, hogy rászállj a gyerekekre. Fogalmam sincs, miért, de hidd csak el, ha bárhol a közelükben látlak, gyorsabban kipenderítelek innen, mint ahogy tegnap éjjel Southie ágyba vitt. Kelly felháborodottan elhúzódott, de Andie folytatta. – Nem beszélhetsz velük, nem mehetsz a közelükbe, a francba is, azt se akarom látni, hogy a Nagy Szalonban odaintegetsz nekik. Örökre tiltólistások a számodra. Kelly hosszasan meredt rá, aztán megszólalt. – Azt vártam volna, hogy egy nő jobban együtt érez velem. – Tessék? – Próbálom újraépíteni a karrieremet – mondta Kelly, közelebb lépve. – Az ember elkövet egyetlen hibát, és máris oda minden... – Egy nő miattad élő adásban elhányta magát! – …de csak egyetlen szuper sztori kell, és újra visszatérhetnék. Csak egy jó kis kísértetes sztorit akarok csinálni, Andie, olyan nagy kérés ez? – Andie karjára fektette a kezét. – Egyik nő segít a másiknak! – Menj csak a gyerekeim közelébe, és megígérhetem, te fogod elhányni magad élő adásban! Kelly elhúzta a kezét. – Szóval az ajánlatod a gyerekekről vagy a szeánszról nem is volt igazi ajánlat. Én megállapodásként értelmeztem az ajánlatodat, és a szóbeli megállapodás, tudod, kötelező érvényű. – Ahogyan az is, hogy a seggeden landolna a lábam – jelentette ki Andie, épp amikor Southie visszatért a szalonba egy doboz gyertyával. – Ezeket Mrs. Crumb adta – mondta. – Akkor meg is vagyunk. – Meg kívánod vitatni a jogi erejű szóbeli megállapodásokat az ügyvédemmel? – kérdezte Andie Kellytől, Southie felé intve. – Vagy feladod most? Kelly mérgesen meredt mindkettejükre és kiment a szobából.

– Elmondod, mi történt itt? – kérdezte Southie. – Nem vagyok hajlandó a gyerekek közelébe engedni – felelte Andie. – Még szép, hogy nem! Valószínűleg kiszívná a lelküket. – Southie elkezdte kipakolni a gyertyákat a dobozból. – Most te arról a nőről beszélsz, akivel lefeküdtél? – Igen. Az én lelkemet is kiszívta tegnap éjjel. – Erre nem lettem volna kíváncsi – mondta Andie, és kissé felfordult a gyomra. – Ó, nem, én a fura, hideg szexre gondoltam, nem arra, hogy ő… bár azt is csinálta. – Southie, elég rossz napom van… – Anyám folyton a fogait emlegeti, de én soha nem gondoltam rájuk, amíg el nem kezdte… – Southie! – És most csak a fogaira tudok gondolni. – Southie, kérlek hagyd abba! – Én csak azt mondom, hogy ijesztő a csaj. – Kivett egy Meghitt Pillanatok gyertyát, csak nézte fintorogva, majd letette az asztalra. – Szóval többet nem fekszel le vele? – kérdezte Andie, és azt gondolta, hála istennek, nem kell elmondanom neki, hogy Kelly a kamerás csákóval is szexelt. Ez majd lehervasztja Mayt. – Dehogynem fogok lefeküdni vele! – mondta Southie. – Csak nem kapcsolom fel a villanyt. És akkor nem látom a fogait. Andie megrázta a fejét, és segített kipakolni a maradék gyertyákat az asztalra. Amikor végeztek, Southie hezitált egy percig, aztán megszólalt. – Ugye tudod, hogy North még mindig szeret? Andie tett egy lépést hátra. – Mi van? – Nem fogom azt mondani, hogy nem voltak más nők az életében, mert voltak. Nem is kevés, hogy őszinte legyek. – Jó neki – mondta Andie, morcosan nézett Southie-ra, és közben nem vett tudomást róla, hogy a szíve hevesebben kezdett verni, amikor a férfi azt mondta „North még mindig szeret”. – Bár erre az információra nem voltam kíváncsi. Jelenleg más gondjaim vannak… – De neki mindig te leszel az igazi – mondta Southie kissé értetlenül. – Nem igazán vágom ezt az egy-nő-egész-életre dolgot, de hát North meg én nem vagyunk egyformák. – Nem mondod! Észre nem vettem volna. – Andie az étkező felé fordult és úgy tett, mint akit nem érdekel a dolog. – Át kell hoznom pár széket. Akarsz segíteni? – Próbálok segíteni – mondta Southie bosszúsan. – Ha te meg North felhagynátok ezzel a hülye udvariaskodással és végre rendesen kiveszekednétek magatokat, ami már tíz éve esedékes lenne… – De hát mi veszekedtünk! – Csak nyavalyogtatok egymásnak. Egymásra kéne zúdítanotok mindent. És akkor minden rendeződne. – Te teljesen el vagy tévedve – mondta Andie, és indult a székekért. – A békülés utáni szex fenomenális lenne – szólt utána Southie. A szex mindig fenomenális volt, gondolta Andie. De most itt vannak ezek a szellemek, szóval kösz, nem. Felkapta az első széket az étkezőben és becipelte a Nagy Szalonba, miközben Southie indult egy másikért. Igyekezett nem örvendezni amiatt, hogy North még mindig szereti. Amilyen reménytelen romantikus Southie, valószínűleg csak képzeli az egészet. Meg is kellett volna őriznie a dolgot a képzeletében. Amikor a férfi visszaért, odaszólt neki. – Az agyamra mész. – Helyes. Abbahagyom, amint te meg North megint együtt lesztek. – Azt várhatod – mondta Andie. – Akkor miért van rajtad a gyűrűje?

Andie lenézett a gyűrűre, aminek viseléséről már el is felejtkezett. – Mert úgy teszek, mintha a felesége lennék. – Miért is? – Azért, mert… – Mérgesen nézett Southie-ra. – Hé, semmi közöd hozzá! – Nem tartozik semmilyen magyarázattal Southie-nak, különösen most, hogy szellemeket próbál kilakoltatni. Visszaindult az étkezőbe a többi székért. – Na jó, akkor mesélj a szellemekről – mondta Southie mögötte, és Andie, aki hálás volt az új témáért, elmondott neki mindent, miközben berendezkedtek a szeánszra. A médium hatkor érkezett, kicsivel azután, hogy Andie beterelte a gyerekeket a könyvtárszobába, vitt nekik kólát, sajtos szendvicset, répacsíkokat salátaöntettel, meg chipset és szigorúan meghagyta nekik, hogy semmi esetre se jöjjenek ki a Nagy Szalonba. Aztán meghallotta a kopogtatót és indult ajtót nyitni, de Kelly megelőzte és a felbérelt szellemhajcsárral együtt jó adag vihart is beengedett a házba. – Ez itt Isolde Hammersmith – jelentette be Kelly, mintha a nő az ő fejéből pattant volna ki, és ezért tapsot érdemelne. Andie nem igazán tudta, mire számított, hogy kell kinéznie egy médiumnak – csak regénybeli élményei voltak erről. Kelly médiuma valahol negyven és a halál közt járt és olyan volt az arca, mint egy fejsze: magas homlok, magas arccsontok, hosszú orr, lógó áll és a sok függőleges vonalat csak Kleopátra-szeme és a keskeny, zöld, párducmintás szemüvege törték meg, és az ajkai, amelyek olyan hatalmasak és vörösek voltak, hogy szinte szó szerint fülig értek, noha Isolde nem mosolygott. – Kurva motel! – szitkozódott a médium Kellynek, lehúzott egy tarkabarka sálat fekete, bozontos hajáról, és kirázta belőle az esőt. – Kurva vihar! – Nálunk kéne maradnia éjszakára – mondta Andie, és felakasztotta Isolde kabátját. Ezen a ponton már igazán nem oszt, nem szoroz, ha még egy embert el kell szállásolni az emeleten. – Ó, igen, itt maradok! – nyögött fel Isolde. Blúza csak úgy szikrázott, ahogy körülnézett. Narancssárga, vörös és sárga színekben pompázó Picasso-mintás selyeming volt rajta, amit flitterek pettyeztek, meg egy testhezálló fekete nadrág, rajta csillogó gyöngyökkel, lábán pedig fekete magas sarkú cipő. Alice sikítozni fog az irigységtől, amikor meglátja azt a blúzt. Isolde a ház eleje felé kapta a fejét, mire a nagy aranykarikák himbálózni kezdtek a fülében. – Kurva felhajtó! Majdnem lekapta a lökhárítómat. A telefonjuk is halott. Harold nem örül. Andie körülnézett, Haroldot keresve, de Kelly megszólalt. – Harold a lelki vezetője. – Hát persze. – Andie próbált a médiumra mosolyogni, aki gyanakvással méregette a kőfolyosót. – Kelly úgy gondolta, hogy a Nagy Szalonban kéne tartani a szeánszot. De vannak kisebb szobáink is, ha az jobb. Kelly Isolde-ra ragyogott. – Ó, biztos vagyok benne, hogy a Nagy Szalon tökéletes lesz. – Meglátjuk – mondta Isolde szárazon. – Ez meg kicsoda? Andie megfordult és látta, hogy Dennis közeledik feléjük, ismét a rombuszmintás kardigánban. Valószínűleg igyekezett az udvarias semlegesség látszatát kelteni, de csak nagyképű profnak tűnt a szemüvegében. A kardigánja legalább már nem volt paradicsomfoltos. – Ez itt Dennis Graff professzor – mondta Andie Isolde-nak. – Parapszichológus. Isolde felhorkantott. – Nagyon örvendek – mondta Dennis, de Andie biztosra vette, hogy magában visszahorkant a médiumra. – Ő pedig Sullivan Archer – folytatta Andie, amikor Southie kilépett a Nagy Szalonból, hogy csatlakozzon hozzájuk.

Southie előrenyújtotta a kezét és lehengerlő mosolyt dobott be. – Nagyon örülök, hogy eljött közénk, Ms. Hammersmith. – Mrs. – Isolde nem méltatta figyelemre se Southie mosolyát, se a felé nyújtott kezét. – Szóval ez a teljes bagázs? – Szemügyre vett mindenkit. – Nem is tudom. – Dennisre nézett. – Harold azt mondja, maga nem hívő. Nem kéne itt lennie. – Nem – mondta Dennis. Sikerült egyszerre udvariasnak és végtelen csökönyösnek hallatszania, és Andie látta rajta, menynyire dühös. Nem szereti a sarlatánokat, emlékezett. Boston Ulrich és Mrs. Hammersmith a halálos ellenségei. Persze a halál többé nem olyan a világában, mint régen… Isolde Southie-ra nézett. – Maga nem tudja, mit higgyen. – Nyitott vagyok – mondta Southie barátságosan. Isolde bólintott és Kellyre nézett. – Maga sem hisz. Jézusom, micsoda összevisszaság! – Nem, nem! Én nyitott vagyok – mondta Kelly vidáman, de Isolde már Andie-t méricskélte. – És végre megvan a győztes! – Csak szabadítson meg tőlük – mondta Andie. – Meglátjuk, mit tud tenni Harold – mondta Isolde. – Hány van itt belőlük? Andie már nyitotta a száját, de Dennis nem hagyta megszólalni. – Mondja meg maga. – Na persze – felelte Isolde. Dennis nem lepte meg és nem is tett rá nagy benyomást. – Nem gond. – Elhallgatott. – Harold azt mondja, maga egy idióta. – Ugyan már! – mondta Kelly. – Dr. Graff a szakértőnk… – És Harold azt mondja, maga rosszban sántikál – közölte vele Isolde. – Azt mondja, ha bármivel is próbálkozik, tálcán nyújtja oda magának a fejét. A szellemi világgal kurvára nem érdemes packázni. Andie kezdett saját Harold után vágyódni. – Van fürdőszobája? – kérdezte Isolde Andie-től, és a vállára vetette a nagy fekete bőrtáskáját. – Erre tessék. – Andie végigvezette a médiumot a folyosón, majd a könyvtárszoba melletti kis folyosó felé terelte, de Isolde megállt, amint hallótávolságon kívülre értek. – Kelly O'Keefe – mondta. – Pokolra való hárpia – mondta Andie. – Legalább annyira hisz a szeánszokban, mint én a tévés médiumokban. – Azt én is érzem. Isolda bosszankodva nézett rá. – Akkor miért hagyja, hogy ezt csinálja? – Mert tényleg vannak szellemeink – mondta Andie. Isolde egy ideig csak nézte, aztán bólintott. – Jól van akkor. A kurva életbe Kelly O'Keefe-fel, nézzük inkább ezeket a szellemeket. – Köszönöm – mondta Andie, és most először járta át a remény. – A Nagy Szalon erre van… – Előbb a fürdőszoba – mondta Isolde. – Akkor amint készen áll – mondta Andie, megmutatta az utat, aztán visszament benézni a gyerekekhez és azt gondolta, imádom ezt nőt! És akkor hogy fogja imádni, ha megszabadul az istenverte szellemektől!

Kilenc Isolde szemöldöke meglehetős magasra kúszott tekintélyes homlokán, ahogy felnézett a Nagy Szalon háromszintes, tizenötödik századi faburkolatán. – Jézus, Mária, Szent József! – Úgy valahogy – mondta Andie, de Isolde már indult a szoba közepén álló asztal felé. Az asztalra tette a táskáját és újra körbenézett. – Nagyobb helyet nem találtak, mi? – Vannak itt kisebb szobák is… – kezdte Andie. – Azt el is hiszem. De Haroldnak tetszik itt. Jó lesz. – Leült. – Szóval ki van benne? – Én – mondta Andie és leült Isolde-dal szemben, miközben Dennis és Southie lehuppantak egyegy székre a két oldalán, Kelly pedig lecsapott a Southie és Isolde közti ülésre, és azt csacsogta: – Ez annyira izgi! – Ott ki ül? – kérdezte Isolde, és a Dennis és közte álló üres székre mutatott. – Az egy pótszék – mondta Andie. – Valaki vigye el! – mondta Isolde. – Már csak az hiányzik, hogy hívatlan vendég telepedjen közénk. Southie felállt és elvonszolta a széket a falhoz. Ez meglehetősen sokáig tartott. – Gyújtsák meg a gyertyákat – mondta Isolde, mire Andie felkapott egy öngyújtót és a legközelebbi gyertyára vetette magát. – A gyertyák egészen pontosan mi célt szolgálnak? – érdeklődött Dennis. Próbált semleges hangot megütni. Nem sikerült neki. – Boldoggá teszi az embereket, akik az asztalra pakolták őket – mondta Isolde. – Engem különösebben nem izgatnak. Andie meggyújtotta az utolsó gyertyát is és visszaült. Most már kezdett besötétedni, a nagy viharban az alkonyati szürkület egyre mélyült. Az ódon kőfalakon táncoló gyertyafényben az arcuk mintha test nélkül lebegett volna a levegőben. – Ő meg kicsoda? – kérdezte Isolde, Andie mögé nézve. Andie valami rettenetes látványra számítva kapta hátra a fejét, de csak Billt látta ott a kamerájával. – Csak szeretném, ha lenne egy kis felvételünk – csiripelte Kelly. Isolde úgy nézett rá, mintha a kis szőke most mászott volna ki egy kő alól. – A tiszteletdíjam ezennel megkétszereződött. – Ó. – Kelly újra elmosolyodott. Nem örült a fejleménynek, de nem volt mit tenni. – Ám legyen. Megérdemelted, te alakoskodó, félrekefélő, gyerekeket kihasználó kis ribi, gondolta Andie. Isolde megrázta a fejét. – Fogjuk meg egymás kezét. – Miért? – kérdezte Dennis, miközben Andie megfogta a kezét. – Mert az emberek így szeretik – felelte Isolde. – Egész este boldogítani fog a kérdéseivel? – Csupán próbálom megismerni a módszereit – mondta Dennis, mire Isolde újra horkantott egyet. – Oké – mondta, miközben Southie megfogta Andie másik kezét. – A dolog a következőképpen működik. Csendben maradnak. Ha szkeptikusak, próbáljanak semlegesek maradni, hogy Harold át tudjon jönni. Anélkül is már épp elég nehéz neki, hogy egy adag beképzelt hitetlen visszafogná. Plusz Harold eleve nem valami vidám fickó. – Ki is volt ez a Harold? – kérdezte Dennis, és Andie azt gondolta, hagyd már abba, Dennis, nekem szükségem van erre! – Tőzsdeügynök volt – felelte Isolde. – Ez a második karrierje. Akkor vége a kérdéseknek? Dennis vállat vont, Isolde pedig nagy levegőt vett.

– Mindenki lazítson. Szóval mély levegőt, emberek. Be… – Beszívta a levegőt, mire az amúgy is keskeny orrcimpái szinte teljesen eltűntek. – …és ki. Be… – Hipnózis – suttogta Dennis Andie fülébe. – Valószínűleg egy rakás trükköt rejteget a blúza alatt. Andie Isolde-ra nézett. A blúza alatt nem volt más, csak a két hatalmas melle és a még azoknál is nagyobb válltömések. – Nem hiszem. – Befejezték maguk ketten? – kérdezte Isolde, mérgesen meredve rájuk. – Mert épp dolgozni próbálok. Haroldnak kezd elege lenni, és ha ő elmegy, akkor lőttek a szeánsznak. – Bocsánat – mondta Andie. – Elnézést. – Beszívta a levegőt, hogy megmutassa, csapatjátékos, és Isolde visszatért az asztaltársaság zsibbasztásához. Kisebb örökkévalóság után Isolde megszólalt. – Harold, lassan megöregszem itt. Van valami? Éles kopogás hallatszott és Isolde-ot leszámítva mindenki összerezzent. – Ó, istenem! A szellemek azok! – sipította Kelly. Helyett: a bejárati ajtó – közölte Isolde rezzenéstelen hangon. – Ha ez így megy tovább, Harold cigi szünetet tart és vissza se jön. – Majd én nyitom – mondta Andie és felállt. Amikor kinyitotta az ajtót, egy magas, szőke férfit látott a sötétben, aki felé nyújtotta a karját. A szíve egy fél pillanatra hevesebben kezdett dobogni, amíg rá nem ébredt, hogy Will az. – Te meg mit keresel itt? – kérdezte idegesen. – Andie, ennek így nem lehet vége – mondta Will, bejött és még mindig próbálkozott az öleléssel. – Próbáltalak hívni, de nem jó a telefonotok… – Nézd, megmondtam, hogy ne gyere – mondta Andie, és kitért az ölelés elől, miközben becsukta az ajtót a férfi mögött. – Ezer dolgom van. – Itt van North, igaz? – Nincs itt. Épp szeánszot tartunk. Bejöhetsz, de csendben kell maradnod. – Szeánszot? Mi a…? – Nincs most időm elmagyarázni. Gyere be, és ne beszélj, vagy menj haza. – Elindult a folyosón és hallotta, hogy a férfi megy utána. – Szóval ki ez? – kérdezte Isolde, amikor bejöttek és Andie visszavonszolta a pótszéket az asztalhoz. – Will Spenser – mondta Andie. – Senki nem hívta, de csendben lesz. Will éles pillantást lövellt felé, de kihúzta a széket és leült. – Will Spenser? – kérdezte Kelly felvillanó fogsorral. – Az író? Muszáj beszélnünk! Will udvariasan nézett rá, míg Andie meg nem szólalt. – Ez itt Kelly O'Keefe a Channel 12-től. Erre Will visszamosolygott. Kell az a kis PR, gondolta Andie, és többé tudomást sem vett egyikükről sem. – Egy újabb hitetlen – morgott Isolde, Willre nézve. – Lehidalok maguktól! – Oldalra hajtott fejjel nézett a férfira. – Oké, figyeljen, Szikrafiú, szabaduljon meg a haragtól, vagy kifelé. A szellemek úgy zabálják fel az ilyen érzelmeket, mintha rostélyossal kínálná őket. Beszélni akarunk velük, nem tömni a fejüket. – Nem is vagyok mérges – mérgelődött Will. – Persze. – Isolde visszafordult az asztalhoz. – Jól van. Kezeket. – Will megint dühös képet vágott, amikor Dennis és Isolde megfogták a kezét, de ez az ő baja. Andie Isolde-ra és a légzésére koncentrált. Egy kis idő múlva Isolde bólintott. – Oké. Itt vannak. Két szellem. – Én azt hittem, hárman vannak – mondta Andie. – Két nő, meg egy férfi. – Harold azt mondja, kettő – mondta Isolde. – Vitatkozni akar vele?

– Nem. – Andie körülnézett, de nem látott semmit. – Harold meg tudja kérni őket, hogy menjenek el? – Épp csak most érkeztek – mondta Isolde. – Nem, a házból menjenek el – mondta Andie, mire Will megszólalt: – Mi az ördög, te hiszel ebben? – Gratulálok, seggfej – közölte vele Isolde. – Harold elveszítette az egyiket. – Újra becsukta a szemét. – Harold, mi a pálya? Hangos kopogást hallottak, és Kelly megkérdezte: – Ez meg mit jelent? – Azt, hogy valaki áll a kurva ajtajuk előtt – felelte Isolde. – Máris megyek – mondta Andie és hátratolta a székét. Újra végigcsattogott a folyosón, kinyitotta az ajtót és meglátta az anyját, bőrig ázva, elcsigázottan. – Kicsikém! – mondta Flo belépve. – Mi folyik itt? Őrület, mit művelnek a kártyáim, és nem tudlak felhívni! – Lehúzta a bomberdzsekijét, kirázta belőle az esőcseppeket, és odaadta Andienek. – Aztán majdnem meghaltam a házhoz vezető úton. Plusz ez a vihar rettenetes. Nagyon roszszul állnak a dolgok. – Épp szeánszot tartunk – mondta Andie, feladván. – Szeánszot? – Flo gyorsabban szedegette a lábát a folyosón, és befordult a boltív alatt, a gyertyafényt követve. – Ó, csodás! – Ő az anyám, Flo Miller – mondta Andie, amikor az asztalhoz értek. – Flo, ő Isolde Hammersmith. – Ó, nagyon örvendek! – mondta Flo és már nyújtotta is a kezét. – Sokat hallottam magáról. – Szia, Flo – mondta Will, felállt, de Flo komoran nézett vissza rá. – Te meg mit keresel itt? – Aztán tovább mosolygott Isolde-ra. Isolde egy darabig nem engedte el Flo kezét. – Maga maradhat. – Will felé biccentett. – Neki mennie kell. – Na várjunk egy pillanatot! – mondta Will, de Andie odaszólt neki: – Gyere, Will, találkozhatsz Carterrel és Alice-szel – és a férfi kiment utána a Nagy Szalonból, végig a folyosón, a könyvtárszoba felé. – Elment az eszed? – kérdezte Andie-től. – Nem hihetsz ebben, ez őrültség! Andie a fogát csikorgatva lépkedett tovább. – Megmondtam, hogy ne gyere le, de te csak azért is berontottál ide, és most őrültnek hívsz, anélkül, hogy hallanád a sztorit az én számból? Will megrökönyödve nézett rá. – Én csak azt mondtam… szellemek? Az a nő egy sarlatán! – Kelly? Ja, tudom. – Nem, a médium! Kelly O'Keefe vérprofi. – Ó, szuper – mondta Andie, miközben odaértek a könyvtárszobához. – Majd később összehaverkodhattok. De most ismerkedj meg a gyerekekkel. Ne zaklasd fel őket! – Kinyitotta a könyvtárszoba ajtaját és belökte Willt. Aztán visszament a Nagy Szalonba. Bedobta Willt a mélyvízbe Alice-szel és Carterrel. Tanuljon meg úszni, vagy fulladjon meg. Meg is érdemli, amiért nem hallgatott rá. – Ez itt jófajta – mondta Isolde Andie-nek, és Flo felé biccentett. – Akkor munkára fel. – Szuper – mondta Andie, és egyik kezével megfogta Dennis kezét, míg Southie megfogta a másikat. – Akkor lélegezzünk – mondta Isolde és a társaság újabb néhány percen át hangos szuszogást rendezett, míg Isolde meg nem szólalt. – Harold azt mondja, itt vannak. Hárman. Harold szerint az egyik dögös. – Szóval igaziak? – kérdezte Flo. – Jaj de izgalmas!

– Szellemek vannak itt? – kérdezte Kelly túl csicsergő hangon, hogy őszinte legyen. – Tényleg elhiszi, hogy szellemek vannak itt? – Szellemek nincsenek – szajkózta Dennis. Úgy tűnt, a türelme határán jár. – Mondja meg nekik, hogy menjenek el! – kérte Andie Isolde-ot. – Egy kis tiszteletet! Még csak most jöttek – felelte Isolde Andie-nek. – Betolakodók. Mondja meg nekik, hogy takarodjanak innen. Isolde megrázta a fejét. – Hosszabb ideje vannak itt, mint maga. – Az mennyi időt jelent? – kérdezte Kelly Andie-től. – Tudod, általánosságban véve. – Nem érdekel, mennyi ideje vannak itt – mondta Andie. – Ideje, hogy odébbálljanak. Mondja meg nekik, hogy menjenek a fény felé. – Ide vannak kötve – mondta Isolde, most már komoly hangon. – Harold azt mondja, a férfi… igazságtalanságot érez. – Egy percig hallgatott. – Ez a férfit háza. Az ő szemében maguk a betolakodók. – Hozom a tulajdoni papírokat, megnézheti őket – mondta Andie és körbenézett, hol lehet a természetfeletti területfoglaló. Sehol semmi. Fenébe. Isolde újra hallgatott. – Nem. A ház nem a magáé. – Nem, nem az enyém – mondta Andie. – De… – Így aztán magával nem foglalkozik – felelte Isolde. Andie már készült volna mondani valamit, de aztán elhallgatott, mert Isolde újra befelé figyelt. – Ó. Hoppá. – Most meg mi van? – kérdezte Andie. – Van itt egy nő is. A kisbabáját keresi. – A kisbabáját? – kérdezte Kelly előrehajolva. – Van itt egy kisbaba? – Nincs kisbaba – mordult rá Andie. – Hosszú ideje már, hogy elveszítette. – Isolde halálos komolysággal beszélt, arcán most már nyoma sem volt a gúnynak. – Lakik itt egy gyerek. – Alice és Carter. Alice-t akarja – mondta Isolde komoran. – Azt hiszi, Alice a kisbabája, akit elveszített. Soha nem fog lemondani Alice-ről. – Jaj, ne! – mondta Flo elborzadva. – Lebilincselő- mondta Kelly mohón. – Minden rendben van – mondta Dennis, most már unottan. – Mindebből egy szó sem igaz. – Még hogy nem mond le Alice-ről! – Andie körbenézett a szobában. – Oké, bárhol vagy is, nem kaphatod meg Alice-t. Alice az enyém! Valami megmoccant Isolde mögött a sötétben. – Ne tedd! – mondta Isolde élesen, és ekkor újra kezdődött a kopogás. – A francba! – Nem kaphatja meg Alice-t – mondta Andie Isolde-nak. – Mondja meg neki, hogy takarodjon a gyerekeim közeléből! – Menjen ajtót nyitni – mondta neki Isolde halkan. – És uralkodjon magán. Elég durva a helyzet. Kelly újra előrehajolt. – Szóval a szellemek a gyerekeket akarják? Andie felállt. – Csak árulja el, hogyan szabadulhatok meg tőlük – mondta Isolde-nak, aztán Kellyre nézett. – És neked most megmondom, ha ebből bármi felkerül a tévéképernyőkre, akkora seggberúgásra számíthatsz, hogy innen egészen Clevelandig repülsz! Tudom, hogy szívós csaj vagy és valószínűleg fütyülnél a sportszerűségre egy bunyóban, de a méret és a düh az én oldalamon állnak, szóval ne húzz fel. – Na de igazán – mondta Kelly, és bedobta csupafog mosolyát. – Én csak segíteni próbálok. – A nagy francokat – felelte Andie. – Ja, és Southie? Kelly a kamerás pasassal csal téged.

– Tessék? – kérdezte Southie, és Billre nézett, aki azt mondta: – Hé, én érkeztem előbb! Isolde pedig közbevágott: – Ez most nem segít! Aztán újabb kopogás hallatszott, és Andie a bejárati ajtóhoz sietett, felkészülve arra, hogy bárki legyen is az idióta, aki elcseszi az életét, vicsorogva fogadja. Feltépte az ajtót és meglátta Lydia Archert egy esernyő alatt álldogálni, bosszúszomjasan. – Itt van a fiam? – kaffogott Lydia. – Southie? Igen – felelte Andie. Lydia besétált, és odavetette neki: – Tetszenek a fogaid –, majd kirázta az esernyőjét, otthagyta száradni a kőpadlón, és végig-masírozott a folyosón, ment a gyertyafény felé a boltív alatt, hogy megtalálja Southie-t. – A fogaim? – szólt Andie Lydia távolodó háta után és becsukta az ajtót. Megkettőzte a lépteit, és épp akkor ért vissza, amikor Lydia meglátta Kellyt. – Te! – sziszegte dühödten, és ebben a pillanatban a kinti viharban lecsapott egy villám, és Andie meglátott három alakot a Nagy Szalonban, akik addig nem voltak ott: azt a női fodros ruhás izét, meg a férfit, aki úgy nézett ki. mint az a fickó, aki fent állt a toronyban, abban a régimódi kabátban és Mayt, aki tökéletes eleganciával piruettezett, miközben sötét tincsei körülötte repkedtek. Szia, mondta Andie-nek. Látni akartál minket? Itt vagyunk. – Ó, édes istenem! – mondta Andie, rögtön az elején félbeszakítva Lydia kifakadását. – Mi az? – kérdezte Lydia és a szellemek felé nézett. – Mi az? – Látja őket? – kérdezte Isolde Andie-től. – Igen. Mondja meg nekik, hogy menjenek el! May felnevetett. Ennél egy kicsit több kell ahhoz, hogy elmenjenek, mondta. És szükséged lesz rám. – Nem – közölte vele Andie, aztán ráébredt, hogy az asztal körül mindenki őt figyeli. – Látom őt – mondta nekik. – Látom mind a hármat, de közülük kettő… Dennis hunyorogva nézett abba az irányba, amerre Andie bámult, mintha próbálná látni, amit ő lát. – Csak energia – fejezte be helyette Isolde. – Harold azt mondja, két szellemből nem maradt valami sok, csak szükséglet. A harmadikban pislákol még némi élet. Szó szerint. Jó hogy, mondta May és újra megperdült. Dennis a szemét erőltetve előrébb hajolt. – Mi az ördög folyik itt? – csattant fel Lydia, mire mindhárom szellem egy kicsit határozottabb alakot nyert. – Harag – mondta Isolde. – Valaki vigye innen ezt a nőt, vagy baj lesz. Andie felállt. – Gyere, Lydia… – Addig nem, amíg… Kopogó hangot hallottak és Andie megszólalt: – Megyek és nyitom – és épp csak ki nem lökte Lydiát a szobából. – Várj itt! – mondta, amikor a folyosón voltak – Ne menj oda vissza! Aztán ment, hogy nekiessen az újabb idiótának, aki elszabotálja a szeánszát, de amikor ajtót nyitott, North állt ott, magasan, erősen és nyugodtan. – Ó, hála az égnek! – mondta Andie, amikor a férfi belépett. North köré fonta a karjait, az esőáztatta kabátjába temette az arcát és azt mondta: – Ments meg! – Hallotta, ahogy a férfi a kőpadlóra ejti a táskáját, aztán magához öleli, és Andie annyira belefeledkezett az ölelésbe, hogy hosszasabban elidőzött benne, mint illett volna. Aztán North megszólalt. –Ennyire súlyos a helyzet?

Amikor felnézett rá, a férfi mosolyogva nézett vissza, pont, mint a régi szép időkben, és Andienek kihagyott a lélegzete, mert North volt az, és újra a karjaiban tartotta. Aztán meghallották Lydiát. – Épp ideje volt, hogy végre ideérj! – mire Andie hátralépett, kibontakozva a férfi öleléséből. – Üdv, anya – mondta North kissé bosszúsan. – Átkozottul örülök, hogy végre észhez tértél – mondta Lydia. – Ezeknek az embereknek itt elment az eszük. Épp szeánszot tartanak odabent azzal az O'Keefe nőcskével. – Szeánszot? – kérdezte North Andie-re nézve, miközben levette a kabátját. Andie elvette tőle a kabátot, felakasztotta az előtérben álló fogasra, iparkodott megregulázni a légzését, és gyorsan kitalálni, mégis hogyan adhatná a férfi tudtára az anyja jelenlétében, hogy hisz a szellemekben. – Már vége – mondta Lydia. – Visszamentem és az a nő, aki az egészet tartotta, azt mondta, túl sok haragot vittem a szobába és hogy ettől erősebbek lettek a szellemek. – Imádják, ha erőszakoskodnak velük, mi? – mondta North. Andie ekkor meglátta, hogy Crumb lép az előtérbe a nappaliból. Haragos-narancssárga mintás kötényt viselt és annál is haragosabb tekintettel méregette őket. Andie hátradőlve North fülébe suttogott. – Ma reggel felmondtam Crumbnak. Ja, és ne feledd, még mindig házasok vagyunk! – Na, akkor sok jóra nem számíthatok – jegyezte meg North a nemlétező bajsza alatt és megeresztett egy kaján vigyort Andie felé. – Mrs. Crumb. Igazán sajnáljuk, hogy itt hagy bennünket. – A fenét sajnáljuk – dünnyögte Andie. – Hallottam a sok kopogást – morgott Crumb. – Egyiküket sem vártuk. Tegnap este négy ember, most meg ez. Szükségük van rám, hogy elsimítsam ezt a kavarodást. – Ezt megbeszélheti… – North Andie-re nézett. – Mrs. Archerrel. – Lydia felé intett. – Ő az anyám, Mrs. Archer. A másik Mrs. Archer. – Miféle másik Mrs. Archer? – kérdezte Lydia. – Hányan vannak még? – kérdezte Crumb Andie-től, tudomást sem véve senki másról. – Hogy hány Mrs…. Ja, hány vendég? – Andie gyors fejszámolást végzett. – Még négy. – Már csak két vendégszobánk maradt. De persze Mr. Archer magával kerül egy szobába. – Tessék? – kérdezte Lydia, de North sokatmondó pillantást vetett rá, mire elhallgatott. – Rendben. – Andie-re nézett, aztán a fiára, és visszaindult a Nagy Szalonba. Oké, North az én szobámban alszik, gondolta Andie. Vagyis May szobájában. May tapsikolni fog. De nem számít, mert én meg úgyis a gyerekszobában alszom Alice-szel. – Természetesen az én szobámban alszik, igen – mondta Crumbnak. North ezt érdeklődve hallgatta, de nem mondott semmit. Crumb karba fonta a kezét. – Nem tudom, nekem mi közöm ehhez. Nekem felmondtak. – Igaza van – mondta Andie. – Akkor szedelőzködjön! – Nos, hát – kezdte Crumb, de ekkor megjelent Southie, meglátta Crumbot és kifakadt. Az isten szerelmére, asszony, hozzon már nekünk valami italt! – Crumb Andie-re nézett és Andie azt mondta. – Jól van, de később még beszélünk. A házvezetőnő diadalmasan elmosolyodott és azt mondta: – Osztozkodnia kell a szobáján, Mr. Sullivan – és ment átrendezni a vendégek szobabeosztását. Southie meglátta Northot és metsző pillantást vetett a bátyjára. Andie még soha nem látta Southie-t ilyen közel járni a haraghoz. – Micsoda öröm viszontlátni téged – mondta Northnak. – Engem ne hibáztass! – North együttérzés nélkül nézett az öccsére. – Én mondtam, hogy ne gyere le. – Az Esti Híradós Bestia hozta le – mondta Andie Northnak, igyekezvén visszatalálni az épelméjűséghez. A ház tele szellemekkel, de itt van North. Kiegyenlítődhetnek a dolgok, különösen, ha

újra a férfi karjaiba veti magát, ami nem is volt olyan távoli eshetőség, tekintettel arra, hogy a gondolatai már a férfi puszta közelségétől erotikus irányt vettek. – Southie tehetetlen volt O'Keefe karmai között. Az a nő igazi szégyenfolt az emberiségen. – Ragyogó – mondta North, és azzal a gyönyörű, komoly arcával nézett le rá. – Anyám már úgyis ki volt éhezve egy csatára. Legyen övé a Szégyenfolt. Te pedig vigyél el valahova, adj egy italt és mondd el, mi az ördög folyik itt. Igen, lelkesedett magában Andie, de hangosan azt mondta: – Azt hiszem, jobb, ha mi is beszállunk a Szégyenfolt elleni csatába. Nem biztos, hogy anyád egyedül elbír vele. – Nonszensz! Egy jól irányzott karó a szívébe, és a szőkének annyi. – North Southie-ra nézett. – Elnézést, Sullivan, meg kellett volna kérdezzelek. Szereted ezt a nőt? – Úristen, dehogy! – tiltakozott Southie. – Akkor hagyjuk anyára. – Újra Andie-re mosolygott. – Addig is, elmesélhetnéd, mi történik itt. Nem lehet olyan rossz a helyzet, ahogyan a hangod sejteti. – Annál is rosszabb – mondta Southie. – Nekünk… – Southie – mondta North. – Menj el! – Tessék? – pislogott rá Southie. – Ja. Igen. Persze. Visszament a Nagy Szalonba, North pedig lenézett Andie-re. – Hol is tartottunk? – Nos… – Elhallgatott. Jól tudta, hogy ha elmondja a férfinak az igazat, ha elmondja, hogy szellemek kísértgetnek a házban, akkor a férfi higgadt, racionális marad, és valószínűleg elmegyógyintézetbe záratja őt. – Ha ennyire zűrös az ügy – mondta North, ahogy Andie hallgatása elnyúlt –, akkor mondd a rövid verziót! Andie nagy levegőt vett. – Szellemeink vannak. Szeánszot tartottunk, hogy megszabaduljunk tőlük, de nem működött a dolog. Itt van Kelly O'Keefe, és a kamerás fazonnal meg Southie-val is lefekszik és ettől a sok érzelemtől erősebbek lesznek a szellemek. A gyerekek nem mehetnek el, mert a szellemek megölnek bárkit, aki megpróbálja elvinni őket. Anyád dühös Kelly O'Keefe-re és a szellemek ettől is erősebbek lesznek. És az én anyám is itt van és tudod milyenek, amikor Lydiával összekerülnek, szóval mind csak tápláljuk ezeket a lidérceket, a gyerkőcöket nem tudjuk elvinni és én annyira fáradt vagyok… Elhallgatott. Hirtelen rászakadt annak súlya, milyen rettenetes állapotok dúlnak a házban, és erre még North diliházba fogja vitetni… – Mit akarsz, először melyik problémát orvosoljam? – kérdezte a férfi, mire Andie érezte, hogy minden feszültség elillan belőle. – Mentsd meg a gyerekeket – mondta. – A többiekre magasról teszek, de a gyerekeket vidd el innen! – Ez megoldható – kezdte North, de Alice ekkor vérfagyasztó sikolyt hallatott a könyvtárszobában, és Andie futásnak eredt. Andie feltépte a könyvtárszoba ajtaját és meglátta Alice-t, aki a szoba közepén visított, és már egész kékbe fordult az oxigénhiánytól. Most nem a szokásos „NEM NEM NEM” ordítását zengette, ez mélyebbről jött, és annyi rettegés volt benne, hogy Andie felnyalábolta a kislányt, magához szorította és azt mondta: – Minden oké, Alice, minden rendben van. – Olyan nyugodt hangon duruzsolt a fülébe, ahogyan csak tudott, miközben Alice egyre csak ordított. – Mi történt? – kérdezte Cartert, közben kétségbeesve paskolgatta Alice hátát, és a kisfiú Will felé biccentett. – Mit műveltélt? – A férfi elborzadva meredt az Andie karjaiban kapálózó Alice-re. –Azt mondtam Alice-nek, hogy Columbusba fog jönni és velünk fog élni.

– Jézusom, Will! Miért…? – Azt mondta, nincs más választásunk – mondta Carter kifejezéstelen hangon és Andie azt gondolta, Will, te baromarcú SEGGFEJ, de ekkor Alice üvöltése tovább mélyült, a szemei kifordultak, és Andie azonnal megfeledkezett Willről. Sarkon fordult, hogy kivigye a kislányt a szobából és meglátta az ajtóban Northot. amint teljes nyugalommal szemléli a zűrzavart. Elfurakodott mellette, kisietett a folyosóra, karjaiban Alice-szel, el Southie mellett, aki riadtnak tűnt, Lydia mellett, aki zavartnak látszott, el az aggódó Flo mellett, az együttérző Dennis mellett és egy kapzsi tekintetű Kelly mellett, feltrappolt két emeletnyi sötét kőlépcsőn, és mindvégig azt suttogta Alice-nek, hogy minden rendben, hogy nem megy sehova, hogy mellette marad, de Alice-hez nem jutottak el a szavak, és a rettegés közepette tovább hadonászott. Andie hallotta, hogy Carter lépked mögötte a lépcsőn, de a fiúnak várnia kell. Felcipelte Alice-t a gyerekszobába és leült vele a hintaszékbe – ebben nincs szellem, gondolta Andie –, és ringatózni kezdett, közben pedig az „Én drága kincsem”-et dúdolta, hisz a szavakat a kislány amúgy sem hallotta volna. Alice most már torokhangon üvöltött, a torka kiszáradt, és Andie tovább dúdolt, arcát Alice hajára simítva és csak ringatózott előre-hátra. Alice üvöltése reszelős, ziháló légzéssé csitult, aztán, miközben Andie dúdolt és simogatta a kislányt, még jobban elcsendesedett, és már csak reszketeg, halk kis nyöszörgéseket hallatott, aztán Andie énekelni kezdett és Alice hallgatta, míg Andie ahhoz a részhez nem ért, hogy „Sose válunk el, én drága kincsem”. Alice felegyenesedett. Arcát agyonáztatták a könnyek. – Megígérted! – Will rosszul tudja, ígérem, nem viszlek el titeket addig, amíg menni nem akartok és vele soha nem fogunk élni – mondta Andie, miközben Alice újra a karjaiba fúrta magát és azt mondta: – Énekelj! Andie énekelt, Alice pedig elengedte magát és felsóhajtott, valahányszor Andie azt énekelte „én drága kincsem”. Amikor a dal végére ért, Alice felszipogott és összetört kis hangon mondta: – Énekeld el megint! – és Andie újra énekelni kezdett, Alice pedig hozzábújt és az ujját szopta, miközben ringatóztak. – Még egyszer! – mondta Alice, amikor Andie elhallgatott. Most már simulékonyabb hangon kérte, és Andie ismét énekelni kezdett, közben félresöpörte Alice haját forró homlokából, és azon tűnődött, hogy lehet az, hogy gyűlöl mindenféle elkötelezettséget, mégis tudja, hogy örökre Aliceszel marad. Mert így lesz. Senki más nem neveli fel Alice-t, csakis ő. És Carter bizalmába is beférkőzik, még ha évekbe telik is! A fiú újra biztonságban fogja érezni magát és tudni fogja, hogy szeretik. A gyerekeknek szükségük van rá. És neki őrájuk. Ez a fajta szeretet olyan mélységeket érintett a szívében, hogy tudta, soha nem múlik el. – „Sose válunk el” – énekelte megint, biztosabban az érzéseiben, mint valaha, és Alice felé fordította a fejét. – Sose válunk el – mondta újra, egyenesen a kislány szemébe nézve. – Örökre veled maradok. Soha nem hagylak el téged. Soha. Alice mély, reszketeg lélegzetet vett és bólintott, majd azt mondta: – Énekeld el azt a másik bébis dalt is – és Andie kis fejtörés után rájött, hogy mit akar a kislány és belekezdett a „Somebody's Baby”-be, halkan, lágyan, és Alice Andie karjára fektette a fejét, és az ujját szopva elaludt. Andie újra félresöpörte a vakítószőke tincseket Alice nyirkos homlokából és megpuszilta a kislányt. Az enyém, gondolta, aztán felnézett és meglátta Cartert a kis folyosóra nyíló ajtóban, ahogy őket nézi. – Most már jól van – suttogta Andie a fiúnak, mire Carter bólintott és megfordult, hogy elmenjen. – Carter! – A fiú visszafordult. – Ez rád is igaz. Az egész. Örökre veletek maradok. A fiú arcával az árnyékban állt, és hosszú ideig nem moccant. Aztán elindult a folyosón a szobája felé. – Ezt megbeszélhetted volna előbb velem – mondta Will bosszúsan.

Andie hátrafordult, és látta, hogy a férfi a galériára nyíló ajtóban áll, mögötte Southie és Kelly, őmögöttük pedig North. Will idegesnek látszott, Kelly mohón leste őt, Southie kedvesen nézett rá, Northból pedig áradt a nyugalom. North csodálatosan, rendíthetetlenül nyugodt volt. – Mire van szükséged? – kérdezte a többiek feje felett, és Andie azt felelte: – Csak arra, hogy egyedül maradhassunk. Erre North elnyúlt a kis sereglet fölött és becsukta az ajtót, mindnyájukat gyorsan kizárva. Andie felállt és odavitte Alice-t a kandallónál felállított ágyhoz. Visszahajtotta az ágytakarót meg a paplant, bedugta Alice-t az ágyba, lehúzta a piszkos cipőjét, és meglátta a két kis koszos lábát. Holnap fürdés, gondolta, és a banális gondolat megnyugtatta. Betakargatta, aztán felállt és csak nézte az alvó kislányt. Alice még mindig kicsit kapkodva vette a levegőt, de már jóval egyenletesebben. Seszínű szempillái szinte láthatatlanok voltak könnyáztatta arcocskáján. Hogy élte túl az elmúlt két évet? És Carter? Azt a sok halált, veszteséget, az idegeneket, a szellemeket? Lehajolt Alice füléhez és belesuttogta: – Mindig veled leszek – mire Alice elmosolyodott álmában. – Ó – pihegte Andie, majd leült a földre Alice ágya mellé és elsírta magát. *** North a folyosón állt, és oda sem bagózott Kellyre, akinek be nem állt a szája, inkább próbálta felmérni a helyzetet. Egy dolog volt hallani, hogy a kislány eszét vesztve tiltakozott, amikor megpróbálták elvinni, és egész más volt látni, ahogy az a sápadt kis arc kékbe vált, és azok a tágra nyílt szemek rettegve fönnakadnak. Andie-nek igaza volt: a legfontosabb most az, hogy a gyerekeket elvigyék ebből a házból valami biztonságos, normális helyre. – Én csak szeretnék bemenni segíteni – mondta Kelly, és próbált elfurakodni North mellett. – Vidd innen, Southie! – mondta North az öccsének, és Southie megragadta Kelly karját. – Na de igazán, Sullivan! – háborgott Kelly, és próbált elhúzódzkodni. – Láttuk a bejelentkezésedet a híradóban – mondta North, lenézett a kis szőke mohó arcába, és látta, hogy a tekintete gyanakvó lesz. – A híradóban? – ismételte Southie és összehúzott szemmel nézett a nőre. – A gyerekekért tettem! – védekezett Kelly, mire Southie azt mondta: – Gyere le velem és mondj el mindent! – Mindezt olyan zord hangon, hogy Kelly nem is próbálkozott tovább és hagyta, hogy Southie lerángassa a lépcsőn. – Engem nem érdekel semmilyen híradó – mondta Will North elé állva. – Én bemegyek! – Nem – felelte North –, nem mész. Az a gyerek odabent az én gyámságom alatt áll, és én nem engedem, hogy beleavatkozz a felnevelésébe. – Andie szeretné felnevelni ezeket a gyerekeket. – Will elkapta a tekintetét. – És ez azt jelenti, hogy én is. Meg kéne ezt beszélnünk, mert valószínűleg hamarosan örökbe fogadjuk őket… North hagyta, hadd locsogjon tovább a férfi. Szinte már megesett rajta a szíve. Olyan rosszul kezelte a helyzetet, hogy Andie egészen biztosan még ma este szakít vele. Ráadásul Andie újra viselte a jegygyűrűjét; látta a kezén, miközben Alice-t ringatta a hintaszékben. Valószínűleg csak a kis színjáték része, de akkor is megint az ujjára húzta azt a vacak, hülye kis gyűrűt. Az ő gyűrűjét. – …szóval biztosan megérted, miért kell nekem is ott bent lennem. – A gyerekeket senki nem kínálja örökbefogadásra. Will karba fonta a kezét. – Azt hiszed, ezzel vissza tudod szerezni Andie-t. Soha nem fogja elhagyni ezeket a gyerekeket. Nélkülük nem tenne semmit. – Szóval örökbe akarod fogadni őket, hogy megtartsd Andie-t. – A gyerekek fontosak nekem.

– Nem is ismered őket – mondta North. – Ha Andie holnap úgy döntene, hogy nem kellenek neki, azonnal hátat fordítanál nekik, és vissza se néznél. Szóval nem, nem engedlek még csak a közelükbe sem. És most menj le. – Megyek, ha te is jössz – jelentette ki Will dacosan. – Spenser – szólt oda Southie a boltív alól, és Will felé fordult. – Gyere le! Meghívlak egy italra. Meg kell kóstolnod a házi konyakot. Szerintem Crumb a pincében kotyvasztja. Will megrázta a fejét. – Én… – Te hívatlan vendég vagy ebben a házban – mondta Southie melléjük lépve, még mindig barátságosan. – És a bátyám megkért, hogy hagyd békén a gyámsága alá tartozó gyerekeket. Szóval gyere le és igyál velünk egyet. Will arcára ugyanaz a kifejezés ült ki, mint kicsivel előbb Kellyére. Meglepte, hogy Southie komoly hangon is tud beszélni, és aggódva várta, mi lehet a következő lépése. – Andie nélkül nem megyek sehova. – Hadd fogalmazzak másképp – mondta Southie, és North mellé lépett. – Mi ketten vagyunk, te pedig egyedül. Gyere le saját elszántadból, vagy leráncigálunk. Will visszanézett Northra, aki azt gondolta, tégy próbára, kérlek! Will viszont jól olvashatott a tekintetéből, mert feladta. – Mondd meg Andie-nek, hogy beszélnem kell vele. – Úgy lesz – mondta North. Te seggfej. Will elindult a lépcső felé. Southie a fejét csóválva, a szemét forgatva nézett utána, aztán a nyomába eredt. Hülyegyerek. Örökbe akarja fogadni a gyerekeket, hogy megtartsa Andie-t. Andie-t nem lehet megtartani. A gyerekek pedig megérdemlik, hogy magukért szeressék őket, ne csak csalik legyenek Andie-hez. A falnak támaszkodva bámult a Nagy Szalon fölötti visszhangzó térbe. És persze olyan gyámot érdemelnek, aki törődik velük. Jól elcseszte, amikor itt hagyta őket, de most majd minden másképp lesz. Hangokat hallott lentről. Két nő veszekedett és amikor átnézett a rozoga korlát felett, az anyját látta Flóval civakodni odalent a Nagy Szalonban, meg egy harmadik nőt, aki őket figyelte, és még ebből a szögből is élesnek és furának látszott. Nem csoda, hogy Andie annyira megörült neki, amikor végre beesett. Lement, belépett a Nagy Szalonba és amikor Lydia és Flo megfordultak, hogy lássák, ki érkezett, azt mondta: – Andie-nek már így is elég problémája van, nem kell, hogy még ti ketten is felhánytorgassatok régi sérelmeket. Vagy segítsetek neki együtt, vagy menjetek el. – Én aztán el nem megyek, amíg ez a nő itt van – mondta Lydia, de Flo bólogatni kezdett. – Northnak igaza van – mondta Lydiának. – Andie-nek nem hiányzik, hogy itt vitázzunk, és a haragtól a szellemek csak megerősödnek. – Nincsenek szellemek – csattant fel Lydia Flónak támadva A nő a nagy hajjal és még annál is nagyobb karika fülbevalóval azt mondta: – De bizony vannak és neki itt igaza van. Le kell higgadniuk! – Úgy nézett ki, mint valami kisvárosi Barbie-baba, de a hangja komolyan, erősen zengett. – És nem értem, miért nem vagy hajlandó elmenni, amíg Andie itt van – folytatta Flo méltatlankodva. – Ő már akkor itt volt, amikor. .. – Nem Andie – mondta Lydia bosszankodva. – Kelly O'Keefe! – Ó. – Flo arca értetlenségbe váltott. – Ő meg mit keres itt? Andie őt nem hívta. – Sullivant akarja – magyarázta Lydia, és szeme gyűlölettől lángolt. – És próbálja tönkretenni Northot a gyerekeket felhasználva... – Nos, akkor muszáj lesz megszabadulnunk tőle – mondta Flo, mire Lydia elhallgatott.

– Remek ötlet, lássatok munkához – mondta North. – Most épp a nappaliban ücsörög. – Oké. – Flo már indult is, de aztán megtorpant. – Alice hogy van? – Már lecsendesedett. Andie mellette van. De O'Keefe beszélni akar vele… – A holttestemen keresztül – mondta Lydia. – Én azt mondom, dobjuk ki a házból – mondta Flo, és indult a nappaliba. – Lehet, hogy félreismertem Flót – jegyezte meg Lydia, utánanézve. – Akkor menj és segíts neki – mondta North. Lydia éles pillantást lövellt felé, de Flo után eredt. North visszafordult az asztalnál ülő nőhöz, aki figyelmesen nézte őt. – Elnézést, mi még nem lettünk bemutatva egymásnak. Én… – Maga North Archer – mondta a nő. – A hiányzó darabka. – Hogy mondta? – Maga az, akire mindenki rá van pörögve – folytatta. – Néhányuk dühös magára, néhányuk fél magától, néhányuk akarja magát. És figyelmeztetnem kell, az egyik, aki akarja, halott. – Szóval maga a médium – mondta North, olvasva a sorok között. – Isolde Hammersmith. – Felállt. – Nem valami rózsás itt a helyzet. Vigye innen ezt a sok embert, mielőtt még rosszabbra fordulnak a dolgok. – Ezt tervezem – mondta North szelíden. – Magának szüksége van egy fuvarra vissza a városba? – Én maradok éjszakára. – Isolde felkapta a kőpadlóról a nagy bőrtáskáját. – Andie-nek szüksége van rám. North kinyitotta a száját és már javasolta volna, hogy a nő talán kényelmesebb szállást találna valahol máshol – bárhol máshol –, de ekkor meghallotta az ablaküvegen dörömbölő orkánt. – Mindenki a nappaliban gyűlt össze – mondta inkább. – Ott valószínűleg melegebb van. Southie azt mondta, begyújt a kandallóba. – Az jó lesz – felelte Isolde. – A szellemek ellen. Gondoskodjanak róla, hogy a hálószobákban is begyújtsanak a kandallókba. A szellemek nem szeretik a tüzet. – Jó tudni – mondta North, kiment a folyosón lévő telefonhoz és megnézte, van-e tárcsahang. A vonal újra működött, így előkapta a címjegyzékét és tárcsázta Gabe McKenna otthoni számát. Amikor bekapcsolt az üzenetrögzítő, azt mondta: – Szükségem van itt rád, gyere le holnap reggel, amint tudsz! – Aztán elmagyarázta, hogy lehet eljutni a házhoz. Bárki is járatja a bolondját Andie-vel meg a gyerekekkel, Gabe meg fogja találni. Akkor aztán felpakolja a pereputtyot és hazaviszi Andie-t meg a gyerekeket. Lydia és Southie majd foglalkoznak Kelly O'Keefe-fel meg Isolde Hammersmithszel. Azzal felkapta a táskáját az ajtó mellől, ahol hagyta, és elindult fel, a gyerekszobába.

Tíz Amikor belépett, Andie felnézett rá az ágy mellől, a földön ülve. Kimerültnek látszott. – Alice jól van. North lehuppant a hintaszékbe. – És te hogy vagy? Andie felszegte az állát. – Örökre akarom őket! Alice-t és Cartert. Örökre velük maradok. – A férfi tekintetét kereste, mintha azt várná, North vitába száll vele. – Az jó. – Te ki vagy? – motyogta az álmából felriadt Alice, és pislogva nézte Northot. – Ő a Rossz Nagybácsi, emlékszel? – kérdezte Andie szelíden. – Köszi – mondta North.

Andie közelebb hajolt a kislányhoz. – De nem visz el téged. Joy dadus rosszul tudta. Nem jön érted, amíg nem akarsz elmenni. Megígéri! Alice vádaskodó Archer-kék szemeket meresztett Northra, így a férfi azt mondta: – Egészen addig, amíg nem vagy veszélyben, itt maradhatsz, ha csak azt nem mondod, „el akarok menni”. Amikor menni akarsz, hazaviszlek Columbusba. Alice erre a könyökére támaszkodott. Az arca még mindig foltos volt a könnyektől, mellette egy csúf baba hevert. – Nem vagyok veszélyben. – Meglátjuk – felelte North. Alice morcosan megtörölte a szemét a kézfejével. – Én nem megyek el innen. – Amíg biztonságban vagy itt, nem is kell – mondta North. – Kisujj becsszóra? – Kisujj becsszóra – felelte North, de csak halvány fogalma volt arról, ez mégis mit jelenthet, míg a kislány felé nem nyújtotta behajlított kisujját. A férfi összekulcsolta a kisujját Alice-ével, és remélte, hogy bármi is a rituálé menete, nem szúrja el. A kislány egyszer megrázta az ujját, aztán elengedte. – Oké – mondta Alice. – Ha megszeged a kisujj becsszavadat, le kell vágnod az ujjadat! – Ez olyasmi, amit még az előtt illett volna elmondanod, mielőtt megteszem – mondta North. – Akkor nem kellett volna gondolkodás nélkül megtenned – mondta Alice, és mivel North ezerszer használta ezt érvként a bíróság előtt, bólintott. – Igazad van. Kisujj becsszó. Alice újra hátradőlt, és most már leplezetlenül méregette Northot. – Te voltál már itt. Amikor apu meghalt. Amikor May néni még itt volt. North bólintott. – De aztán nem jöttél vissza. – Tudom. – A sok észérv, amiket eddig bevetett – a gyerekek jó kezekben vannak a nagynénjük mellett, ő amúgy sem tud semmit a gyereknevelésről, valakinek vinnie kell a praxist – elég ostobának tűnt, most, hogy Alice tekintete az övébe fúródott. – Hibáztam. Rossz Nagybácsi voltam. – Hűha! – mondta Andie, mire Alice ránézett. – Rossz Nagybácsi nem sűrűn ismeri el, hogy hibázott. Jobban mondva, soha. – Volt már, hogy ezt mondtam. Andie bosszúsan nézett rá. – Mikor? Northnak hirtelenjében egyetlen példa sem jutott eszébe, így Alice-hez fordult: – Hoztam neked valamit. – Könyveket? – kérdezte Alice ásítva. – Nem. – A táskájába nyúlt és kivett belőle egy puha, bolyhos, hosszúfülű, körteformájú nyuszit. Egy kirakatban szúrta ki, és amikor megfogta, olyan érzés volt, mintha puha gyurmát tartana a kezében. A kislánynak szánt ágyra tette még Columbusban, hogy ott várja Alice-t, amikor beköltözik, de aztán felkapta indulóban, mert volt némi homályos elképzelése arról, hogy ajándékokkal illene érkeznie. A gyerekek szeretik az ajándékokat. – Gondoltam, mivel Alice-nek hívnak, kell hogy legyen egy fehér nyulad. – He? – értetlenkedett Alice, aztán a nyuszira nézett North kinyújtott kezében. – Tudod: Alice Csodaországban – magyarázta North, aztán Andie-re nézett, aki megrázta a fejét. – Nem ismeri – mondta a férfinak, aki így szólt Alice-hez: – Van egy Alice nevű kislány egy könyvben, aki egy fehér nyuszit üldöz és rengeteg kalandon megy keresztül. Alice a nyúlra nézett és North látta rajta, hogy szeretné elvenni a játékállatot, de valami visszatartja attól, hogy érte nyúljon.

Elvette helyette Andie. – Nahát, ez aztán a nyuszi! – Összeszorította és erős kézzel tartotta a kislány előtt. – Nézd, Alice, össze lehet nyomni. És nagyon puha. És mosolyog a bundája alatt. Alice felszegte az állát. Próbált ellenállni, de le nem vette a szemét a nyusziról. – És a címkére az van írva, hogy „Zselécica”. Szerinted ez a neve? – Nem! A neve… – Alice a homlokát ráncolva kinyújtotta a kezét. – Lássuk csak. Andie visszaadta a nyuszit Northnak. – North bácsikádtól kaptad. Alice morcosan nézett. North odanyújtotta neki a nyulat, ő elvette, és a mozdulat közben véletlenül a földre lökte Jessica-babát. Egészen elkerekedett a szeme, amikor maga elé tartotta az állatkát és érezte, milyen puha. – Mit kell mondani, amikor ilyen szép ajándékot kapsz? – kérdezte Andie. – Köszönöm, Rossz – felelte Alice gépiesen, még mindig a nyuszit bámulva. – Szívesen – mondta North, elengedve a füle mellett a „Rossz” megszólítást, és nézte, ahogy a kislány a játékot bámulja. Eddig senki, akinek ajándékot adott, nem nézett így, ilyen leplezetlen csodálattal teli tekintettel. Aztán Alice magához szorította a nyuszit, és Northnak elszorult a torka. Teljesen készületlenül érte a kislány sebezhetősége. Ő meg egyedül hagyta itt lent egy rakás idióta nevelőnővel meg egy seggfejjel, aki álszellemek fabrikálásával próbálja lent tartani a kislányt. A „Rossz Nagybácsi” név pontosan az volt, amit érdemelt. – Jó ajándék volt – súgta oda Andie, és North csak ekkor eszmélt rá, hogy ő is ott van. Visszanézett Alice-re, aki a nyuszit ringatta, arcát a játékállat buksijára fektetve, és megköszörülte a torkát. – Mi a nyuszifiú neve, Alice? – Nyuszilány – jelentette ki Alice a száját húzva. – Bocs. Mi a nyuszilány neve? Alice távolabb tartotta magától a nyuszit, hogy jobban szemügyre vehesse. – Piros az orra és kicsike. A neve Pirinyó. – Nem Piroska? – kérdezte Andie. – A Piroska nem jó név egy nyuszinak – jelentette ki Alice szigorúan, és visszafeküdt az ágyban, Pirinyót az álla alá gyömöszölve. – Igazad van – mondta North. – A Pirinyó jó név. – Carternek is hoztál egyet? – kérdezte Alice ásítás közben. – Nem, Carternek valami mást hoztam. – Mit? – Színes ceruzákat. Egy ceruzás dobozban. Szerinted örülni fog neki? Alice szeme lecsukódott, miközben a szája olyan mosolyra húzódott, amitől bárkinek elfacsarodott volna a szíve. – Igen, biztosan. – Alice még jobban elvackolta magát a paplan alatt, és most már normális kislánynak látszott, a hisztérikus kiborulásnak nyoma sem volt, leszámítva a könnyfoltokat a párnáján. – Jó éjszakát, Alice – suttogta Andie. – Jó éjszakát, Pirinyó. – Jó éjszakát, Andie – motyogta Alice. – Jó éjszakát, Rossz. – Jó éjszakát, Alice – mondta North, majd amikor Andie oldalba bökte, még hozzátette: – Jó éjszakát, Pirinyó – és nézte, ahogy Alice félálomban elmosolyodik. – Jól csináltad, Rossz – suttogta Andie. Kezdetnek ez is jó, gondolta North. – Lejössz? – Itt kell maradnom vele – mondta Andie az alvó kislányt nézve. – Még nem alszik mélyen. Nem akarom, hogy felébredjen, és egyedül találja magát, azok után, ami történt. És vannak… dolgok, amik megjelennek néha. Nem akarom, hogy egyedül legyen. – Szellemek?

Andie felszegte az állát. – Igen. North felállt, a gázkandallóhoz ment, bekapcsolta, megnézte, hogy biztonságosan ég-e, majd visszafordult Andie felé. – Ez a te médiumod… – Isolde. – …Isolde azt mondja, a szellemek nem szeretik a tüzet. Azt mondta, ha egész éjjel ég a tűz, a szellemek nem jönnek be a szobába. Andie megrázta a fejét. – Ne játssz velem. Te nem hiszel a szellemekben. – Nem, de te igen, és a szakértőd azt mondja, hogy ettől a tűztől biztonságban lesz Alice. – És szerinted meghibbantunk. – Nem – felelte North, és meglepetten vette észre, hogy tényleg így gondolja. – Szerintem valami nem stimmel a házban. Felhívtam Gabe-et, és meghagytam neki az üzenetrögzítőjén, hogy holnap reggel jöjjön le. Átfésüljük ezt a helyet, és kiderítjük, mi folyik itt valójában. – Csak az, hogy szellemek vannak a házban. – Akkor megtaláljuk őket. És bármi okozza is a kalamajkát, amint megszabadultunk tőle, a gyerekek hazajönnek velünk. – Velünk? – ismételte Andie kétkedő hangon. – Nélküled nem megyek innen – közölte vele a férfi, legalább annyira meglepve saját magát, mint Andie-t. Andie csak pislogott. – Hűha! Komolyan beszélsz. Tisztában vagy vele, hogy az még hetekbe telhet? – Igen – felelte North és azt gondolta, jézusom, remélem, nem! – Lemegyek, megnézem, kitört-e azóta valami új balhé, de hamarosan visszajövök és benézek hozzád. Andie feléfordította az arcát, rámosolygott és North azt gondolta, ó, a pokolba, és küzdött a késztetés ellen, hogy lehajoljon és megcsókolja. Már indult volna, amikor eszébe jutott még valami. – Will beszélni akar veled. – Kapja be – mondta Andie. – Megmondtam neki, hogy ne jöjjön le, erre kikészíti Alice-t és még beszélni is akar velem. Nem hinném. – Megmondom neki – mondta North, és vidámabban indult le, mint lehetségesnek hitte volna, amikor Andie közölte vele, hogy szellemek vannak a házban. Gőzerővel folyt a buli a nappaliban, amikor North belépett, bár talán a „fortyogó erővel” a helyesebb kifejezés. Flo és Lydia összedugták a fejüket egy sarokban. Valószínűleg azt tervezgették, hogyan tegyék el láb alól Kelly O'Keefe-et, hogy aztán a vizesárokba vessék a holttestét. Lydia nagy általánosságban véve épeszűnek volt mondható, de most a fiait fenyegették, az alatt az egy év alatt pedig, amíg a lánya férje volt, North semmi olyasmit nem tudott meg Flóról, ami alapján remélhette volna, hogy majd ő lesz a józan ész szava. A kanapén Southie Isolde meg egy zaklatottnak tűnő középkorú, tokás férfi között ücsörgött. – Nos, én azt hiszem, mindkét nézőpont működhet – mondta, mire mind a tokás fickó, mint Isolde megvetéssel nézett rá. Eközben Kelly O'Keefe Will fejéhez egészen közel hajolva csüggött a férfi minden szaván. A kamerása mögötte ólálkodott, és dühével már csak az vetekedett, mennyire elege van az egészből. Nem is az volt a kérdés, felüti-e a fejét valami baj, a kérdés csupán az volt, az időzített bombák melyike robban legelőször. – North! – kiáltott oda neki Southie, hangjában némi kétségbeeséssel, és North odament a kanapéhoz. – Muszáj összeismerkedned Denisszel, a szellemszakértővel, akiről meséltem. – Persze – mondta North, és kezet rázott Dennisszel. – Szóval léteznek szellemek.

– Hogy léteznének szellemek?! – dohogott Dennis. Láthatóan mostanra átlendítették udvariassága határán. – Szellemek nincsenek, legalábbis az a fajta, ami elvileg itt rontja a levegőt. Isolda vállat vont. – Azért nem látja őket, mert nem hisz bennük. – Ez igazán célszerű – jegyezte meg North. – Nem, igaza van a nőnek – mondta Dennis rosszkedvűen. – A hitetlenség tompítja az érzékenységet. – Szóval maga szerint léteznek szellemek – mondta North. – Nem – felelte Dennis. – De ha léteznének, én nem látnám őket, mert nem hiszek bennük. – Jól jönne most egy ital – mondta North Southie-nak, mire Southie hátranyúlt a kanapé támlája fölött, és felkapta a likőrös üveget. – Meg kell kóstolnod ezt a konyakot – mondta, és felkapott egy poharat is. – Mert jó? – Nem, mert fura. – Southie öntött egy kis szeszt a pohárba és odaadta a bátyjának. – Azt hiszem, itt készült. Van jófajta pia is. Megküzdöttem az elemekkel, csak hogy feltöltsem a bárt iható löttyökkel, de ez a tébolyodott házvezetőnő palackokba töltött mindent – fejével a kanapé mögötti asztalon sorakozó üvegek felé biccentett –, szóval csak találgatunk, melyikben mi lehet. De abban biztos vagyok, hogy ez itt a házi konyak. Elég nagyot üt. – Házi konyak – ismételte North, kezében a pohárral, aztán meglátta, hogy anyja távozik a szobából. – Ő meg hová megy? – kérdezte, letette a poharát és utána indult, de az ajtóban elkapta Flo. – Beszélnem kell veled – mondta Andie anyja, és North azt gondolta, ennek az éjszakának soha nem lesz vége, de kiment utána. Andie Alice ágyának támasztotta a hátát. Miután North elment, próbált gyakorlatiasan gondolkozni, de rettentő kudarcot vallott. Jóformán attól a pillanattól újra kívánta a férfit, hogy meglátta az ajtóban, ráadásul később kidobott mindenkit a gyerekszobából a kedvéért, hozott egy nyuszit Alice-nek, és azt mondta neki, hogy nem megy el, míg ők nem mennek haza vele, és ha nem lett volna olyan fáradt, leteperte volna Northot ott a gyerekszobában, igaz, ez szóba sem jöhet. Bár, ha jobban belegondol, leteperni Northot egy éjszakára nem is olyan rossz ötlet. Illetve, nem, mégsem. De jó volt elképzelni, ahogy újra a férfi karjai közt fekszik, és hagyja, hogy North megőrjítse és egy időre mindent feledtessen vele. Ugyan mi baj lehetne ebből? North az ő régi szobájában fog aludni, a gyerekszoba mellett, és Isolde azt mondta, a szellemek nem szeretik a tüzet, ő pedig itt teremhetne, ha Alice-nek szüksége lenne rá. És annyi szent, a kislánynak szüksége van rá. Rossz ötlet, gondolta, nagyon, nagyon rossz ötlet. Tíz percnyi buja fantáziálás után viszont Andie mosolyogva nézett fel, amikor nyílt a gyerekszoba ajtaja és azt gondolta, talán, de North helyett csak Lydiát kapta. – Nagy barom vagy – közölte Lydia, és leült a hintaszékbe. Csodás, gondolta Andie, és érzéki gondolatai elillantak. – Ez valami általános megállapítás, vagy ki akarsz lyukadni valamire? – Elhagytad a fiamat. – Tíz évvel ezelőtt – felelte Andie elképedve. – Túltettük magunkat rajta. Te pedig tapsikoltál örömödben. Valószínűleg táncra is perdültél, amikor leléptem. – Kétkedve nézett Lydiára. –Valami menüettet rophattál. – Melletted boldog volt – mondta Lydia, és vádlón nézett rá. – Az alatt az egy év alatt, amíg veled volt, nevetett. – Nos, vicces leányzó vagyok – mondta Andie, és alig várta, hogy a nő végre elmenjen. – Igazad van, nem olyan nőt képzeltem mellé, mint te. – Lydia felszegte a fejét. – Tévedtem. És bocsánatot kérek. Andie csak pislogott.

– Miért? Nem te tetted tönkre a házasságomat. Mármint, azt tudtam, hogy nem kedveltél, de nem mondtad Northnak, hogy váljon el tőlem. Vagy igen? – Hát persze hogy nem. Az teljességgel elfogadhatatlan lett volna. – Persze hogy nem – ismételte Andie. Lydia idegesítő egy spiné volt, de tisztességesen játszott. – Különben sem hallgatott volna rám – tette még hozzá Lydia. Andie újra próbálkozott, arra a feltevésre alapozva, hogy ha megbocsát Lydiának nemlétező bűneiért, akkor a nő talán elmegy, és ő szemérmetlenül fantáziálgathat tovább a férfiról, akihez nem szándékszik visszatérni. – Nézd, Northszal olyan problémáink voltak, amiket nem tudtunk megoldani. Nincs miért bocsánatot kérned. – Segítenem kellett volna neked. Be kellett volna vonjalak a világunkba, meg kellett volna mutatnom, hogyan… – Lydia, nekem nem kellett a világotok. Én csak Northot akartam szeretni. De aztán meghalt Merrill bácsi, Northot onnantól csakis a cég érdekelte, én ezt nem állhattam, így eljöttem. Northszal maradhattam volna, hogy mindketten nyomorultul érezzük magunkat, vagy eljöhettem, hogy találhasson magának egy olyan nőt, aki odavan a karrierjéért. Nem én voltam neki az alkalmas feleség. – Én is ezt gondoltam – mondta Lydia. – De tévedtem. Jobb anyósnak kellett volna lennem. Elhanyagoltam a veled kapcsolatos kötelezettségeimet. – Lydia, nagyra értékelem, hogy ezt mondod, de ne folytasd! Vége, már tíz éve vége. Lydia bosszúsan szorította össze az ajkait. – Tudod, Andromeda, ahhoz képest, mennyi érzelem szorult beléd, nem vagy valami fogékony. A vak is látja, hogy nincs még vége. A fiam otthagyott egy igen fontos peres ügyet, és leutazott Ohio déli csücskébe miattad. – Nem miattam – felelte Andie automatikusan, mire Lydia becsukta a szemét, leplezetlen türelmetlenséggel az arcán. – Pedig tényleg nem miattam jött. Itt vagy te és itt van Southie, egy újságíró is itt kotnyeleskedik, és van két gyerekünk… – Hirtelen elhallgatott. – Mármint neki van két gyereke, akikért felelősséggel tartozik. – Számára még nem ért véget a dolog, és a számodra sincs még vége, hallom a hangodban, amikor róla beszélsz. – Egy pillanatig hallgatott. – Tudod, soha nem kételkedtem benne, hogy szereted őt. Bárki láthatta, hogy így volt. – Még szép, hogy szerettem – mondta Andie. – Hiszen hozzámentem feleségül. – Alig egy napi ismeretség után – mordult rá Lydia. – Ti ketten teljesen őrültek voltatok. – Hát, azóta kijózanodtunk. Vége. – Épp ezt magyarázom – mondta Lydia mérges tekintettel. – Nincs vége! Egyikőtöknek sem. Van még egy esélyetek. – Jegyben járok – hazudta Andie, remélve, hogy ezzel távozásra bírhatja a nőt. – Ugyan, kérlek! – legyintett Lydia. – Miért nem veszi ezt senki komolyan? – Mert mindenkinek van szeme. Ide hallgass – Lydia előrehajolt a hintaszékben, és halálos komolysággal fúrta tekintetét Andie-ébe. – Rettentő fájdalmat okoztál a fiamnak. Soha nem tette túl magát rajtad. A holtodat akarnám, csakhogy te sem tetted túl magad a dolgon. És mostanra mind a ketten megváltoztatok, benőtt a fejetek lágya, most működhetne a kapcsolatotok. De ha visszamész hozzá, maradnod kell. – Nem megyek vissza – mondta Andie, és igyekezett nem beleélni magát a gondolatba, hogy újrakezdhetnék, és ezúttal csinálhatnák az egészet ügyesebben. – És nem okoztam Northnak fájdalmat. Szerintem észre se vette, hogy eljöttem. – Egy barom vagy! – mondta újra Lydia, aztán nagy levegőt vett. – Nézd, látom, mennyire vigyázol erre a kislányra. – Az alvó Alice felé biccentett. – De a lányok erősek. Mi kibírunk bármit. A fiúk az igazán sebezhetőek. Alice-szel nem lesz semmi gond, Archer-acélból van a gerince. De

Carter titokban szenved, épp ahogyan North is szenvedett, amikor elhagytad, csak te nem látod. Mert nem figyelsz. Andie már visszavágott volna, hogy Carterrel minden rendben, de Lydia nem hagyta szóhoz jutni. – Két fiút neveltem fel. Mindent éreznek, de ezt sehogyan sem tudják kifejezésre juttatni. Legbelül meghalnak, és ha az ember anya, ő is velük hal. – Lydia… – Ha kideríted, mi baja Carternek és rendbe hozod, ha felhozod a gyerekeket Columbusba, az Archer család teljes erővel ott áll majd mögötted. – Oké – pihegte Andie megrökönyödve. – De ha újra összetöröd a fiam szívét, kitépem a májad és kisütöm reggelire. – Lydia felállt, és visszanézett Andie-re. – Ezúttal ne szúrd el, Andromeda – mondta, és kilibegett a szobából. – Hé, a múltkor se én szúrtam el! – szólt utána Andie, de a nő már ott sem volt, és Andie magára maradt a tűz fényében, háta mögött az alvó Alice-szel, néhány szobával arrébb a rettentő bajban lévő Carterrel, ha Lydiának hinni lehet, és Northszal odalent, akit soha nem kívánt még ennyire, épp csak az a bökkenő, hogy az anyja kitépi a máját, ha csak egyetlen éjszakára kaparintja meg a férfit. – Jézusom! – mondta Andie, és inkább a szellemeken kezdett el tépelődni. Az egyszerűbb ügy volt. – A lányomról van szó – mondta Flo, amikor kettesben maradt Northszal a Nagy Szalonban. – Remek munkát végez a gyerekekkel – mondta North udvariasan. Flo összeszűkült szemmel nézett rá. Olyan feszült volt, hogy minden egyes ősz tincse ugrándozott a fején. – Tudom, miben mesterkedsz, te gazember. Próbálod visszaszerezni. Vagy legalább ágyba vinni. Flo őrült asszony, emlékeztette magát North, de nem hülye. – Ne is próbálkozz – mondta Flo. – Kiolvastam a kártyákból. Te vagy a Császár. – Nem, nem vagyok az – mondta North zavarodottan. – Én az Érmék Királya vagyok. Flo elhallgatott, láthatóan legalább annyira értetlenül. – Tessék? – Andie elvitt a házadba, elmondta neked, hogy összeházasodtunk, és te kártyát vetettél – mondta North. Úgy emlékezett rá, mintha tegnap lett volna. Ez volt az első jel, hogy az élete Andie-vel mennyire más lesz. – Ó, igen, tényleg. De annak már tíz éve. – Azt mondtad, hogy ez örökre szól, és hogy a kapcsolatunk Andie-vel eleve kudarcra van ítélve, mert ő a Hold. Vagy valami ilyesmi. – A Csillag – javította ki Flo. – És igazam volt, vagy nem? Nem maradtatok együtt. – Nem volt igazad, ha most a Császár vagyok – mondta North. – Talán az lesz a legjobb, ha megint kártyát vetsz. Gyere vissza a nappaliba, hozok neked egy italt, és… – De ha nem te vagy a Császár, akkor ki az? – értetlenkedett Flo. North már épp mondott volna valami megnyugtatót, de aztán azt gondolta, miért bánok úgy ezzel a nővel, mintha gyerek lenne? – Flo, én nem hiszek a tarotban – mondta. – Tudom, hogy nem hiszel – felelte Flo és a homlokát ráncolva gondolkodott. – Akkor miért kérdezel a Császárról? – Ügyvéd vagy. Nem kell hinned valamiben, hogy érvelj mellette. – Felnézett a férfira, még mindig összeráncolt homlokkal. – A Császár egy szenvedélyes és nagy hatalommal bíró valaki. Valaki, aki a játék összes bábuját mozgatja. Ki más lehet ez rajtad kívül? – Tele a ház dilisekkel – mondta North. – Plusz szellemekkel. Válassz valakit. Flo felvonta a szemöldökét.

– A szellemek! Isolde azt mondta, az egyik egy férfi, aki azt hiszi, hogy övé a ház. – Isolde-ból csak úgy dől az információ – mondta North kedvetlenül. – De természetesen ez lesz az! Flo szorosan karba fonta a kezét, mintha fázna. – Ez annyival rosszabb. Te soha nem bántanád Andie-t szándékosan, de ha valami szörnyű lidérc… – Majd én gondoskodom Andie biztonságáról. Flo felnézett rá és elhúzta a száját. – Halfarkú kecske. – Tessék? – Szex. Csak ezen jár az eszed. North bosszúsan nézett vissza Flóra. Flo dacosan állta a tekintetét. – Csak azt ne mondd, hogy nem ezen gondolkoztál megállás nélkül, mióta újra láttad Andie-t. – Kábé öt percig láttam Andie-t, mielőtt Alice ordítani kezdett. – Nem ma este. Azóta, hogy egy hónapja felkeresett az irodádban. Na, ezzel megfogta. – Azóta most láttam először. – De ez járt az eszedben – mondta Flo éles hangon. – Megint össze fogod törni a szívét. Ez nem igazságos, North, neked megvan mindened, nem engedhetnéd őt el? – Nem – felelte a férfi, és a válaszával saját magát meglepte ugyan, de Flo csak bólogatott. – Meg van írva a csillagokban – mondta. – Azt hittem, a kártyákban van. – Ott is. Lydia jött le a lépcsőn, majd odament hozzájuk. – Most meg mi történik? – A fiad meg fogja próbálni elcsábítani a lányomat – mondta Flo. – Bak. Azok már csak ilyenek. – Nem gondolod, hogy a gyerekek magánéletét tiszteletben kéne tartani? – kérdezte Lydia erényesen. Flo egy pillanatra ránézett, majd felnevetett. – Most felmegyek – mondta North mindkettőjüknek. – Nem azért, hogy elcsábítsam az exnejemet, hanem hogy aludjak. Holnap majd jön egy magánnyomozó, hogy kiderítse, mi a pokol folyik itt, aztán megállapítjuk, hogy szellemek nincsenek, kihajítjuk Kelly O'Keefe-et a viharba, és mindenkit hazaviszünk Columbusba, ahol ti ketten tovább viszálykodhattok. – Mi nem viszálykodunk – mondta Flo, és gyűlölködve nézett Lydiára. – Nem vall rád ez a drámai hangnem – mondta Lydia a fiának, ügyet sem vetve Flóra. – Jó éjt – mondta North, aztán visszament a nappaliba, hogy összeszedje mindazt, amire szüksége lesz ahhoz, hogy elcsábítsa az exnejét. Andie Alice ágya mellett bóbiskolt, amikor North újra felment az emeletre, kezében egy vödör jéggel és két pohárral. Letette őket a földre Andie mellé, levette öltönykabátját és a hintaszékre vetette, meglazította a nyakkendőjét, kinyitotta a táskáját, előhúzott belőle egy üveg Glenlivet whiskyt és kinyitotta. – Ó, szuper – mondta Andie felegyenesedve és kicsit megdörzsölve a hátát. – Az én ajándékom! – Nem, neked valami mást hoztam, de osztozkodom veled ezen. – North két jókora kupicányit öntött a poharakba és az egyiket Andie kezébe nyomta. – Arra, hogy mindnyájan hazamenjünk Columbusba. Hamarosan. – Erre iszom! – mondta Andie, így is tett, és a lágy szesz selyemként folyt végig a torkán. – Istenem, de kellett ez!

– Van még belőle bőven. – North letette az üveget Andie mellé és helyet foglalt a másik oldalán, szintén Alice ágyának támasztva a hátát. – Ne menjünk egy másik szobába? Nem ébresztjük fel Alice-t a beszélgetésünkkel? – Nem, amikor végre elalszik, olyankor teljesen ki van ütve – mondta Andie. – Szóval mi az ajándékom? North újra belenyúlt a táskájába. Kivett belőle egy CD-t és Andie-nek adta. – Clapton: Akusztikus koncert – olvasta Andie nagy élvezettel. – Köszönöm! – Még augusztusban jelent meg. Gondoltam, hátha nincs még meg neked. – Nem, nem is tudtam, hogy felvették. Láttam a tévében és… – Látta a tévében és közben végig Northra gondolt. A férfira mosolygott. – Köszönöm. Jól tudsz ajándékozni. – Igyekszem. És van még valami. Nem ajándék. Beletúrt a táskájába, elővett egy dobozt, és Andie ráismert a régi, gimnáziumi kagylós dobozára. Egy szivaros dobozból csinálta, amit otthon talált, és amiről az anyja azt mondta, az apjáé volt. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy ez hazugság, de ez itt akkor is az ő kagylós doboza. – Hű – álmélkodott, és elvette a férfitól. – Köszönöm, hogy megőrizted. – Más dolgokat is nálam hagytál. – Az ágynak támaszkodott. – Mind a dobozban vannak. – Van köztük valami fontos? – Nem tudom – mondta North. – Nem tudom, most mi a fontos neked. Megváltoztál. – Tíz év alatt? Jó hogy megváltoztam! – Felnyitotta a doboz tetejét, és régi fényképeket, belépőket látott benne, és középen azt a kis bársony ékszeres dobozt, amiben a gyémánt fülbevalókat kapta. Kinyitotta, szemügyre vette a klasszikus vágású, ízléses fülbevalókat, utálattal méricskélte őket és gyorsan visszacsukta rájuk a kis doboz fedelét. Hát persze, hogy a pasi megőrizte azokat az átkozott fülbevalókat. – Nem változtál. – Épp ellenkezőleg. North újra belekortyolt az italába, és Andie érezte, hogy közben őt nézi. Közel ült hozzá. Nem túl közel, de közvetlen a whiskys üveg másik oldalán és úgy nézett ki, mint olyankor, amikor a házasságuk kezdetén munka után felment hozzá a padlástéri szobába: fáradt volt, de élettel teli és csak rá figyelt. – Jó volt veled beszélni az elmúlt hónapban – mondta. – Miután abbahagytuk a veszekedést. Andie letette a kagylós dobozt a földre, felvette az italát és próbált megszabadulni a múlt emlékeitől. – Southie szerint nem veszekszünk, csak nyavalygunk egymásnak. – Valószínűleg igaza van. – Szerinte ha hatalmas patáliát csapnánk, az kitisztítaná a levegőt. North felnevetett. – Utána meg jöhetne a békülés-szex. Andie elvigyorodott. – Honnan tudod, hogy ezt mondta? – Southie-ról beszélünk. Minden tervében szerepel egy meztelen nő. – Abbahagyta a mosolygást. – Akarsz veszekedni egyet? Kitisztítani a levegőt? – Nem. – Andie a poharát dajkálta két tenyere között. – Annak már ezer éve. – De még mindig dühös vagy. – North megrázta a fejét, és újra ivott. – Túl vagyok rajta – hazudta Andie. – Ahogyan én is – mondta North. Andie kicsit hátrébb húzódott, és bosszúsan a férfira nézett. –Neked min kellett túltenned magad? Én nem csináltam semmit. North ránézett. – Elhagytál. – Te hagytál el előbb. – Andie az ágynak dőlt és újra kortyolt egyet. – De hát ott voltam veled végig – mondta North birkatürelemmel.

– Nem voltál! Lent voltál a hülye irodádban, a hülye íróasztalod mögött! – Soha nem ártott neked az az íróasztal! Sőt, szex közben tartotta a súlyod. – Nem az asztallal volt bajom – mondta Andie. – Hanem azzal, amit jelképezett. – A finom asztalosmunkát? – A Családot – mondta Andie drámai hangon, és fenékig ürítette a poharát. – Aminek én nem voltam a része. – Hogyne lettél volna a része! – Most már nem is próbálta leplezni ingerültségét. – Nem. Te, Southie és Lydia voltatok a család, a családi ügyvédi iroda. Én meg az a nő voltam, akivel a padlástérben kamatyolsz. – Andie felemelte a whiskys üveget és újratöltötte a poharát. – Igazi Rochester voltál. – Kicsoda? – A Jane Eyre-ből. A pasi a padláson rejtegette a bolond feleségét. – Nos, a bolond rész stimmel is. – North is kiitta az italát. – Tudod mit? Az a veszekedés, amit említettél – mondta Andie, és mérgesen meredt a férfira – mindjárt kezdetét veszi! – Helyes. Kezdhetnénk azzal, hogy elmondod, mi az ördögért hagytál ott. Andie Alice ágyára ejtette a fejét. – Milliószor elmondtam már. Magamra hagytál. Nem figyeltél rám többé, a francba is, már nem is láttál! Csak ültél az asztalod mögött napi tizennyolc órában, aztán bebújtál mellém az ágyba éjjel egykor, és megkocogtattad a vállamat, hogy szexeljünk. Ez elég hamar idegesítővé válik. – Én azt hittem, szereted a szexet. – Szerettem is. Amit nem szerettem, az az volt, hogy úgy bántál velem, mintha a bentlakásos kis kurvád lennék. – Hisztérika. – Jól van. – Andie letette a poharát, hogy a férfi felé fordulhasson és a szemébe nézhessen. – Csak egyetlen olyan dolgot mondj, amit a bácsikád halála után csináltunk, aminek nem volt köze a családi üzlethez vagy a szexhez. North hallgatott. – Akkor ennyit erről. Két sebességen éltél a vége felé: „dolgozom” vagy „jöhet a szex”. És egyiknek sem volt köze hozzám. – A szexnek határozottan… – Ugyan már! – tiltakozott Andie. – Lehettem volna bárki. – Soha nem voltál bárki – jelentette ki North nagy meggyőződéssel. – Szóval ezért nem feküdtél le velem többet? Mert azt gondoltad, hogy nem tudom, hogy ott vagy? Mert ez őrültség! Andie nagy levegőt vett. – Miután meghalt a bácsikád, ha látni akartalak, le kellett mennem az irodádba. Mindig elfoglalt voltál, de ha már este hat óra volt, félresöpörtem a papírokat az asztalodról és megkérdeztem, „emlékszel rám?”. És többnyire ebből asztalszex keveredett. – Erre emlékszem – mondta North az itala fölött. – Csak így tudtam elérni, hogy rám nézz – mondta Andie. – Mindig az asztalodra bámultál, így kénytelen voltam felcsusszanni rá, hogy észrevegyél. – Szuper volt. Szóval miért hagytad abba? – Mert az egyik este lejöttem, lesöpörtem a papírokat az asztalodról és te azt mondtad, „a fenébe is, Andie, dolgozom, majd később felmegyek” és felszedegetted a papírokat, anélkül, hogy egyszer is felnéztél volna rám, és én azt gondoltam, ne siess, visszamentem az emeletre, és akkor jelentkeztem utoljára önként bármire is. Épp elég megalázó volt már az is, hogy le kellett mennem emlékeztetni a férjemet a létezésemre, de hogy aztán még vissza is utasítsanak… – A férfira nézett, látta, milyen komor az arca és megkérdezte: – Mi az? – Emlékszem erre.

– Nos, én is emlékszem, seggfej. Be kellett volna perelnem azt a rohadt asztalt elhidegülés okozásáért. – Nem, arra emlékszem, mit csináltam akkor éppen. – Mit? A férfi a fejét rázta. – Gondjaink voltak. – Amikről soha nem beszéltél nekem. – Családi ügy volt – mondta, és már emelte volna a szájához a poharát, amikor ráébredt, mit is mondott. – Én pedig nem voltam a család része – mondta Andie. – A fenébe – motyogta maga elé North. – Semmi gond – mondta Andie, hátát az ágynak vetve. – Már vége. – Nagy bajban voltunk – mondta North. – Semmi gond, nem kell… – Merrill bácsikám vette át a céget, amikor apám meghalt és aztán tizennyolc éven át ő vezette. – Ó – mondta Andie. – És nem értette a dolgát? – Nagyon is értette a dolgát – mondta North. – Csak éppen pokoli nagy szélhámos volt. Az Archerek három nemzedéken át építgették a cég jó hírét, és Merrill mindezt kockára tette. De soha nem kapták el. – Újra ivott. – Szóval fedezned kellett őt? – Az elévülési törvény miatt a legtöbb dolog már nem volt büntethető. A nagy baj inkább az volt, hogy ha bármi is kiderült volna belőlük, akkor oda a cégünk jó híre. Anyám gyászolt, Southie még túl kicsi volt… – Szóval egyedül kellett csinálnod az egészet – mondta Andie. – North, már akkor is te csináltál mindent, amikor még Merrill volt a vezető. – Igen, de akkor még nem kellett eltussolnom az ügyes-bajos dolgait – felelte North némi keserűséggel a hangjában. – Épp akkor bukkantam rá egy újabb stiklijére, kicsin múlt, hogy kitudódjon a dolog, és még bőven nem évült el, szóval éppen kézzel-lábbal próbáltam kiutat találni, amikor megjelentél és… – Tudod, ha elmondtad volna – jegyezte meg Andie. – Nem mondtam el senkinek, Southie kivételével. És neki is csak akkor, amikor rákérdezett. – El kellett volna mondanod Lydiának. Neki tudnia kellett, milyen volt a bácsikád. – Nem hallgatott volna rám, meg aztán nem akartam én lenni az, aki kiábrándítja. – Merrill a sógora volt – mondta Andie. – Miért izgatta volna a dolog? – A szeretője volt – mondta North –, nagyon is izgatta volna. – Micsoda? – Andie kicsit egyenesebb háttal ült. – Lydia és Merrill? Azt hittem, tudtad. – Honnan?Telepátián át? – Flótól. – North arcán őszinte meglepetés ült. – Flo soha nem mondta el neked? – Flo nem az a pletykálkodós fajta. Inkább egy él-és-élni-hagy-féle nőci. Miért mondta volna el? – Ezzel kezdődött köztük a viszály – North újabb italt töltött magának. – Jesszusom, elég sok mindenről lemaradtál! – Nos, fent gubbasztottam a hülye padlástérben és rád vártam – felelte Andie. – Hogy érted azt, hogy ezzel kezdődött a viszályuk? Flo azért nem szerette Lydiát, mert sznob módon viselkedett velem. – Az se segített éppen, de egy nap alaposan hajba kaptak. Flo épp jött le tőled a lépcsőn, és én elhívtam egy közelgő koktélpartinkra, mire anyám azt mondta: „Igen, Flo, és hozd csak el azt is, akivel épp ágyba bújsz aznap este.” – Tahóság! – háborgott Andie.

– Nos, Flo meglehetősen szabad gondolkozású volt azzal kapcsolatban, kivel bújt ágyba – mondta North. – Még mindig az – mondta Andie. – De ez még nem jelenti azt, hogy Lydia vegzálhatja ezzel. – Erre Flo azt mondta: „Nos, abban biztos lehetsz, hogy nem a sógorom lesz.” Ezek után leginkább nyílt háborúskodás folyt köztük. – Hajrá, Flo – mondta Andie. – Habár Merrill már nem volt Lydia sógora, mert az apád meghalt. North kortyolt még egyet és diszkréten hallgatott. – Hoppá. Milyen régóta tartott a viszonyuk? – Azt hiszem, a születésem utáni évben kezdődött. Lydia megadta az Archer-utódot, apám meg nem volt az a hűséges típus. Andie próbálta feldolgozni a Lydia új oldaláról hallottakat. – Oké, de a testvérével? – Merrill volt kettőjük közül az izgalmasabb. A család fekete báránya – mondta North komoran. – Vagyis majdnem harminc éven át szeretők voltak. – Andie elképzelte, ahogy Lydia átsettenkedik egy másik hálószobába, vagy átlopózik a hátsó kerten, mivel Merrill a szomszédos házban lakott. Lydia, az éjszaka közepén, lábujjhegyen tipeg a begóniák között. – Azt a… – Bezony – bólogatott North. Andie hunyorogva nézett rá. – És még? Amikor ilyen feszült vagy, olyankor mindig van valami más is. A férfi habozott. – Tudom, tudom, nem tartozom a családhoz. – Feltűnt már, mennyire nem hasonlítunk egymásra Southie-val? – Hát, igen, de… na várjunk csak! Most csak viccelsz! North megrázta a fejét. – Southie-nak elmondtad? – Southie mondta el nekem. Merrill bácsi akkor hozta a tudtára, amikor betöltötte a huszonegyet. – Hű. – Andie hátradőlt. – És nekem ebből semmit nem mondtál el. – Családi titkok – mondta North. – Igazad volt, kirekesztettelek. Sajnálom. Tévedtem. Andie csak pislogott. – Tényleg megváltoztál. – Aha. – North rámosolygott. – De elég a múltból. Iszunk az eljegyzésedre? – Nem, annak annyi. – Andie megint az ágynak vetette a hátát. – Hű. Lydiának fia született a szeretőjétől. Aki a sógora volt. Elképesztő. – Menjünk csak vissza – mondta North, hirtelen felélénkülve. – Hogy érted azt, hogy annak anynyi? – Két nappal ezelőtt felbontottam a jegyességet Willel. Szóval Lydia tudja, hogy Southie tudja? – Nem tudom. Biztos vagy benne, hogy világossá tetted Will számára, hogy vége? Mert nagyon úgy tűnik, hogy ő nem így gondolja. – Akkor nem figyelt rám kellően. Komoly hibája ez életem férfijainak. Hogy érted azt, hogy nem tudod, Lydia tudja-e? Ti soha nem szoktatok beszélni egymással? – És mégis mit mondanék? „Anyu, tudsz róla, hogy Southie tudja, hogy nem apa gyereke?” Te szeretnéd lefolytatni ezt a beszélgetést Lydiával? – Hát… Nem. – Szóval visszatérve Willre… – Nem akarok visszatérni Willre. Will a múlt. – Ezt örömmel hallom – mondta North. – Miért? – Mert én nem vagyok a múlt – mondta, és megcsókolta Andie-t.

Tizenegy Olyan gyorsan történt, hogy Andie-nek arra sem volt ideje, hogy becsukja a szemét. Az egyik pillanatban ott ült mellette North, a következő pillanatban pedig megcsókolta, és mint mindig, Andie teste most is azonnal reagált: elárasztotta a forróság, képtelen volt a gondolkozásra, és amikor a férfi a fülébe suttogta „Adj még egy esélyt, Andie!”, majdnem azt felelte, istenem, igen, de aztán még időben visszafogta magát. – Semmi sem változott – mondta, de érezte North testének melegét a ropogós fehér ingén át, érezte a leheletét az arcán, a kezét a csípőjén… – Minden megváltozott – mondta North, és újból megcsókolta. Andie visszacsókolta, mert olyan jó érzés volt, mi több, ez tűnt helyesnek, de a libidója már bajba sodorta korábban is, így jegelte a dolgot, amikor a férfi keze a mellére tévedt. – Várj! – mondta szájával a férfi szájára tapadva. – A szobám itt van a szomszédban – suttogta North. – Akkor menj a szobádba. – Elhúzódott tőle, a melegétől, az elégedettség érzésétől. – Részeg vagyok, tegnap éjjel egy szemhunyásnyit nem aludtam, és per pillanat eszméletlen ideges vagyok, mert szellemek kóricálnak a házban, amit te el sem hiszel, szóval ez most nem fog menni. North hallgatott egy ideig, aztán puszit nyomott az arcára és azt mondta: – Igazad van, pocsék az időzítés. Elnézést kérek. – Nem kell elnézést kérned – mondta Andie. – A csók jó volt. Jó, hogy ilyen közel vagy. De muszáj aludnom. – Teljességgel érthető. – North felállt és a kezét nyújtotta Andie-nek. – Holnap nagy nap lesz. Lejön egy magánnyomozó, hogy átnézze a házat és kiderítse, mi folyik itt. Bármi is az, megoldjuk, aztán visszavisszük magunkkal a gyerekeket Columbusba. Andie megfogta a férfi kezét, hagyta, hogy felhúzza, és egyszerre indított ellene támadást az alkohol meg a kimerültség. – Van egyáltalán hely a gyerekeknek Columbusban? – Két szobát kiürítettünk nekik a második emeleten. Anyám pedig átköltözik Southie-hoz a szomszédba… – Ó, szegény Southie – mondta Andie, és most először értette meg, miért hagyta Merrill Southie-ra a szomszédos házat. – Rajta a sor – mondta North minden együttérzés nélkül. – Szóval csak te meg a gyerekek lesztek abban a nagy házban? Te fogsz reggelit készíteni Alicenek? – Anya hálószobája is a második emeleten van. A tiéd lehet, ha akarod. – Költözzek Lydia szobájába? Ha szellemekkel kéne élnem, az se nyugtalanítana jobban. – Anyám kedvel téged. – Azt mondta, egy barom vagyok. – Annak már tíz éve. – Nem, csak tíz perce. – Ó. Sajnálom. North visszatette a whisky kupakját és eltette az üveget a táskájába, miközben Andie-nek a második emeleti hálószobán járt az esze. North biztosan azt gondolta, nem maradna ott sokáig. Igaza is volt. – Nem költözhetek be – közölte Northszal. – Tudod jól, mi történne, és ugyanabban a hülye zűrzavarban kötnénk ki. Nem érdekel, mennyit változtál, soha nem fogsz elég időre felhagyni a munkával, hogy igazi kapcsolatod lehessen… – Ugyan már – mondta North. – Az tíz évvel ezelőtt volt.

– …és nekem olyan valakire van szükségem, aki hisz bennem… – Én hiszek benned. – ...nem valaki olyanra, aki őrültnek gondol, csak mert magam mellett szeretném tudni a férjemet, vagy mert szellemeket látok. – Eléggé hittem benned ahhoz, hogy felvegyelek a gyerekek mellé. – Azt csak azért tetted, hogy késleltesd az esküvőmet Willel – mondta Andie. És ezt valószínűleg jól tetted. – Az is olyan volt, mint a tartásdíjcsekkek. Minden hónapban jött egy új, és én azt gondoltam, „Már megint itt vagy.” És eszembe jutottak a jó dolgok, aztán eszembe jutottak a rossz dolgok, és aztán inkább ittam egyet. Ha beköltöznék hozzád, az olyan lenne, mintha a tartásdíjcsekkek 3D-ben támadnának. – Ennek semmi értelme – mondta North. – Igaz, ami igaz, kicsit részeg vagyok. A legokosabb az lenne, ha barátok maradnánk. Akkor a rémesen elcseszett kapcsolatunk nem lesz része a gyerekek életének, és minden nyugis és biztonságos lesz körülöttük. Ami azt jelenti, hogy köztünk csakis üzleti kapcsolat lehet. – Ennél nagyobb hülyeséget életemben nem hallottam – jelentette ki North. – Látod? – szólalt meg Andie. – Semmi tisztelet. – Feladom. – Lehajolt, felvette a táskáját, puszit nyomott Andie arcára és felegyenesedett. – Szép álmokat. Holnap reggel majd lemeccseljük a dolgot. – Nincs mit lemeccselni – mondta Andie, és a másik ágy felé fordult. – Itt leszek, ha szükséged van rám – mondta North, és benyitott May szobájába. – Na ja – mondta erre Andie, majd bebújt az ágyba, vetkőzessél nem is vesződve. Muszáj volt pár pillanatra ledőlnie. Majd szépen összekészül a lefekvéshez, de most olyan fáradt volt… A pasi marha jól csókol, gondolta és elaludt, fejében annak emlékeivel, mi mindent csinál még jól North. Aztán mély álomba zuhant, és azt álmodta, hogy emberek vannak a szobában. Nem szellemek, hanem emberek. Valaki narancssárga virágos ruhában lebegett, és ő vacogni kezdett a hidegtől. Hideg: ez rossz jel. Tovább didergett. Kialudt volna a tűz? Nem, ez csak egy álom, de bármennyire is kimerült volt, nem tudott elaludni, valami nagyon nem stimmelt. Csak hánykolódott az ágyban, a szobában egyre hidegebb lett, ő csak reszketett és azt gondolta, ez nagyon nem jó. Aztán ráébredt, hogy a hideg a belsejéből árad, hogy May az ereiben szivárogva megszállja az izmait. Megdermedt. Nemcsak a hidegtől, bár a hideg minden porcikáját átjárta, jeges tűként hasogatva a testét, de azért is, mert May kiszívta az erőt az idegsejtjeiből és eltompította a gondolatait. Végül hullámban tört rá az émelygés. Rémálom, gondolta. May, hagyd abba! May erősebbé vált a belsejében. Engedd el magad, csak engedd el magad, minden rendben lesz… Nem! – gondolta Andie, aztán felébredt, de mindez a valóság volt. May megfagyasztotta a vért az ereiben, miközben ő azt üvöltötte, nem, nem, NEM, de May eközben is uralta, és felkelt az ágyból, átment a gyerekszobán, a világa fekete-fehérben villódzott, miközben eltántorgott az alvó Alice mellett, mint valami Frankenstein-kreálta szörny, ereiben jég, és May egyre csak vonszolta North felé. NEM! – gondolta Andie, megrándult és egy pillanatra átjárta a melegség, ahogy May lemaradt mögötte, de aztán az agya kifordult önmagából, ahogyan May újra meghódította, a világ felváltva volt színes és villódzó fekete-fehér, aztán May benyitott a saját szobájába. North levetett ingével a kezében meredt az ágy fölött lógó táblára. – Ez a felirat nem vall rád. – Mit csinálsz, szívem? – kérdezte May, és igyekezett könnyed hangon beszélni, miközben Andie az irányítás visszaszerzéséért küzdött. – Ez a tábla az ágyad fölött – mondta North, visszanézve a falra. – „Minden este adj egy csókot!” Kicsit kétségbeesett, nem?

– Szerintem romantikus – mondta May kissé kifulladva, mert össze kellett szorítania Andie fogait, míg az keményen harcolt ellene. – Szerinted ez romantikus? – North a homlokát ráncolva nézett Andie-re, meztelen felsőtesttel, gyönyörűen, és Andie érezte, hogy May kissé felmelegszik, mert elvonta a figyelmét, Andie menynyire kívánja Northot, így összeszedte az erejét, és lépett. Újra uralta a saját testét, de aztán megroggyant, amikor May visszavette tőle. Mi a baj?? – kérdezte North, és mellette termett, a karját köré fonta, miközben Andie levegőért kapkodott, öklendezve fulladozott a kitaszítottságtól, és North karjaiban rángatózva küzdött Mayjel az irányításért. Aztán a gyomra teljesen felfordult a szédelgéstől, eltorzult előtte az egész világ, May azt mondta, ó, az isten szerelmére, elengedte, és ő North lábára rókázott. Andie még kétszer hányt a fürdőszobában, aztán leült a hideg kőre és ott vacogott, hisztérikusan zokogva, miközben North a karjában tartotta. Megszállták, kifagyasztották a saját testéből; May elárulta, elvette a szabad akaratát, kihasználta őt, és ennek gondolatától újra öklendezni kezdett, újra átélte a testébe hatoló jeges szúrást, az érzést, hogy csak egy test, amit valaki más használ, hogy ő nem jelent semmit. Újra megborzongott, nem tudta abbahagyni a didergést, és North végül kinyitotta a csapot a zuhanyzóban, a forró víz alá tuszkolta Andie-t, ahol mindketten bőrig áztak, miközben North hátulról ölelte Andie-t, állva tartva, mert a térde még mindig mintha rongyból lett volna, és hagyta, hogy folyjon rá a víz, míg újra fel nem melegedett. Ekkor Andie megfordult a férfi karjaiban, és csak csimpaszkodott belé, kapaszkodott a tudatba, hogy North újra mellette van, és a férfi megpuszilta a feje búbját, és szorosan tartotta, míg Andie abba nem hagyta a sírást. North ekkor elzárta a vizet és megkérdezte: – Most már jól vagy? – mire Andie azt felelte: – Nem, de alakul. – Felemelte a fejét és Northra mosolygott, hogy ezzel is mutassa, minden rendben. North tekintetében annyi aggodalom ült, olyan egyértelmű volt, hogy csakis őt látja, semmi mást, hogy Andie-nél újra eltört a mécses. North kihúzta a zuhanyzóból, egy törülközőt csavart köré, és próbálta melegen tartani. – Kihívok egy orvost – mondta, de Andie a fejét rázta. – Jól vagyok, jól vagyok – ismételgette, és próbált gátat szabni a könnyeknek. – Csak meg kell szabadulnom ezektől az átázott ruháktól és… – A gyerekszobában vannak a ruháid vagy a hálószobában? –kérdezte North, ügyet sem vetve arra, hogy öltönye nadrágjából csöpög a víz. – Van itt egy fürdőköpenyem – mondta Andie. – Menj csak, öltözz át és… megpróbálom elmagyarázni, mi történt. Kibújt a nedves hacukájából, felvette a köpenyt, megfésülte a vizes haját, és a tükörbe nézett. Mayt kutatta a szemében, tudni akarta, hogy újra ő és egyedül ő van a testében, senki más. Aztán ment megkeresni Northot. A férfi odakint várta a folyosón. Megszárítkozott, egy kifakult pólóba és viseltes tréningnadrágba bújt. Andie kezdte volna mondani, hogy „nagyon sajnálom”, de North átölelte, mielőtt eljutott volna a „nagyon…”-ig, és Andie hozzásimult és újra elöntötte a hála, hogy itt van vele a férfi, és korlátot emel közte és az őrület között. – Gyere ide! – North behúzta a hálószobába – May szobájába –, leültette az ágy szélére, átkarolta és a szemébe nézett. – Mi az ördög történt? – Megszállta a testemet az egyik szellem. – Már attól újra rosszul lett, hogy kimondta. A férfi arca kifejezéstelenné vált. – Megszállt?

– Csak hallgass végig! – kérte Andie kimerülten, meggyalázva, reménytelenül. – Nem kell hinned nekem, csak hallgass meg! –A férfi bólintott, mire Andie folytatta. – A házban szellemek randalíroznak. A nevelőnőnek igaza volt. A többieket, akik felmondtak, a szellemek űzték el, még ha ők nem is tudták, hogy a házban kísértetek vannak. Hárman. Kettő a házzal együtt érkezett, aggastyánok és már semmi nem élteti őket csak a… szükségletük. Az egyikük a házat akarja, a másik pedig Alice-t. – Te láttad ezeket a szellemeket? – kérdezte North, ügyelve rá, hogy semleges hangon beszéljen. – Igen. Nem ők szálltak meg. Az May volt, a gyerekek nagynénje, az anyjuk kishúga. Szerintem találkoztál vele, amikor lejöttél ide az apjuk halála után. – Nagyon fiatal lány volt – mondta North. – És nagyon barátságos. Sűrű, sötét, göndör hajjal. Egy kicsit rád emlékeztetett. – Sokkal szebb, mint én valaha lehetek – mondta Andie, és újra elfogta az émelygés. – De igen, ő az. A szellemek ölték meg. North újra bólintott, a kiismerhetetlenség álarca mögé bújva. – És most újra itt sétálgat? – Inkább táncol – felelte Andie. – Fiatal és keserű, amiért meghalt. Vissza akarja kapni az életét, újra akarja kezdeni. – Ez érthető – mondta North. – És beléd van zúgva. Így aztán… elrabolt, bitorolta a testemet. Fáradt voltam, részeg, elbóbiskoltam, ő meg… belém költözött, átvette felettem az irányítást és átment hozzád. May volt az, akivel beszéltél, nem én. – Én meg azt hittem, a whisky beszél belőled. – North, szellemek járják a házat, igaziak és veszélyesek. Tudom, hogy soha nem fogsz hinni nekem, de ez az igazság! Nem tudom bebizonyítani neked, nem tudok mutatni semmit, amit bíróság elé tárhatnál, de a házat kísértetek lakják, mind veszélyben vagyunk és nekem muszáj tennem valamit az ügyben, és ezért holnap tartunk még egy szeánszot. North bólintott a szokásos nyugalmával. – Miért nem megyünk egyszerűen el? Most azonnal szedelőzködne mindenki, és elhúznánk innen a csíkot. – Alice nem menne, és ha Alice nem megy, akkor Carter sem megy, és ha Alice és Carter nem mennek, akkor én se megyek. Tudom, hogy azt mondtad Alice-nek, el kell jönnie, ha veszélyben van, de nem kényszeríthetjük őket! Láttad te is, mi történt, amikor Will megpróbálta. De ha sikerülne is valahogy lecsillapítanunk, miután őrjöngeni kezd, onnantól soha többé nem bízna egyikünkben sem. Én maradok, amíg Alice azt nem mondja, hogy mehetünk. – North a fejét csóválta, mire Andie még hozzátette: – Szerintem ő tudja itt a legjobban, mi történik a házban. Ő és Carter tudnak dolgokat, amiket én nem. Amíg meg nem bíznak bennem eléggé, hogy beavassanak engem is, nem megyünk sehova. – Elmondom, mi aggaszt engem – szólalt meg North, és a hangja tele volt szelíd kedvességgel. – Te hiszel a szellemekben. Andie becsukta a szemét, és végigsöpört rajta a teljes reményvesztettség érzése. North soha nem fogja megérteni, soha nem fog hinni neki. Ha nem látta volna a szellemeket a saját szemével, ő sem hinne saját magának. – Tudom. De igaziak, és veszélyesek, és most ez az én nagy problémám. Megértem, ha te nem tudsz segíteni, de nekem most ezt kell megoldanom. – Segítek neked. Mindig segíteni fogok. Épp csak nem tudom, hogyan. – Habozott. – Van egy pszichológus, akivel gyakran dolgozom együtt és… – Nem – felelte Andie. – Nem vagyok bolond és a házban nincs hely több embernek. – Nos, Lydia éppen most penderíti ki Kellyt meg a kamerását. – Nem teheti. Őrült vihar tombol odakint. Képtelenek lennének felvergődni a műholdas kocsijukkal az itteni útról anélkül, hogy össze ne törnék a járgányt, itt pedig nem hagyhatják, mert egy vagyont ér. Maradniuk kell, amíg eláll a vihar és felszárad az út.

– Oké. – North a szabad kezével dörzsölte a homlokát, miközben karjával szorosabban ölelte Andie-t. – A gyerekeket fenyegették a szellemek? – Nem. – Szóval bárki áll emögött, az csak rád fókuszál? – Senki nem „áll emögött” – mondta Andie fáradtan. – Szellemek vannak a házban. – Fellökte magát az ágyról. Semmi kedve nem volt feleslegesen csatározni. – Tudom, hogy nem hiszed el. És te tudod, hogy én meg igen. Szerintem maradjunk ennyiben. A férfi mintha mondani akart volna valamit, de végül nem szólalt meg, így Andie folytatta. – Nagyon sajnálom, hogy lehánytalak. Gorombaság volt. – Bizony az – mondta North faarccal. – Nos, többet nem fordul elő. Köszönöm a zuhanyzást és hogy… ilyen rendes voltál. – Most viccelsz? – kérdezte North. – Mert ez nem vicces. – Szerintem ha az éjszaka közepén besétál az exnejed a szobádba, a lábadra okád, és aztán közli veled, hogy megszállta a testét egy szellem, az a legkevesebb, hogy távozás előtt megköszönje, hogy rendes voltál vele. – Szerintem meg ez a legkevesebb, amit két ember, akik fontosak egymásnak, elvárhatnak egymástól. – Szóval, ha te a lábamra rókázol, nem fogsz bocsánatot kérni? – Nem – mondta North mosolyogva. Széles vállai feszültek a vacak, régi póló alatt, és Andie legszívesebben azt mondta volna, „Hadd aludjak veled ma éjjel, hogy tovatűnjön ez az egész!” De helyette azt mondta: – Nos, ezek után úgyis az adósom vagy, szóval így igazságos. – Elég a pontozóbíráskodásból, Andie. – Felállt és Andie próbált nem ránézni. – Többé nem vagyunk házasok, de ez nem jelenti azt, hogy többé nem mi vagyunk azok. Andie nyelt egyet. – Az… jó. Úgy értem, egyetértek. – Hátrálni kezdett az ajtó felé. – Most mennem kell. Nagyon fáradt vagyok és… köszönöm. – Háta az ajtóhoz ért, és kimenekült a gyerekszobába, de előtte vetett még egy utolsó pillantást a férfira, aki a lámpa fényében tornyosult, és kiismerhetetlen arccal nézte, ahogy Andie kimegy. Becsukta maga mögött az ajtót és körülnézett, hogy lássa, ott van-e a közelben May, készen arra, hogy lecsapjon rá. A jelenés ott állt Alice ágyának végében. Andie-nek elakadt a lélegzete és egyúttal rádöbbent, hogy a szobában milyen sötét van. Túlságosan is sötét. Nem égett a tűz. Valaki eloltotta a tüzet. Odarohant a kandallóhoz, térdre esett, a hátán érezte a harapós jegességet, miközben elfordította a gázcsapot. A tűz életre kelt, a háta újra meleg volt, és amikor megfordult, nem volt semmi se Alice ágya végében, se a szobában. De valaki eloltotta a tüzet! Felállt és bútorokat tolt a kis folyosóra és a galériára nyíló ajtók elé. May szobájának ajtaja előtt habozott, mert ott North volt, és benne megbízott, de nem bízott senki másban, így az asztalt odatolta az ajtó elé. Miután elbarikádozta a most már meleg gyerekszobát, próbált azon gondolkozni, mit tegyen most, de olyan kótyagos volt a kimerültségtől… Ránézett Alice-re, aki átaludta az egészet, arcával Pirinyó borzas fején, aztán leült az ágy másik oldalára, a falnak támaszkodott és azt gondolta, gondolkoznom kell, gondolkoznom kell, gondolko… …és elaludt. Amikor Andie felébredt, Alice az ágy szélén üldögélt és őt nézte. – Jó reggelt, kicsim – mondta Andie és ásítozva felült.

– Nem tudok kimenni – mondta Alice, Pirinyót magához szorítva, és Andie-nek eszébe jutott, hogy eltorlaszolta az ajtókat, hogy egész biztosan senki ne tudja eloltani a tüzet. Felkelt, és elhúzta a komódot a kis folyosóra nyíló ajtó elől, hogy Alice ki tudjon menni a fürdőszobába, és közben újra ásított egyet. – Bocs – mondta, aztán felnézett az órára. Elmúlt tíz. – Jaj, ne! – Azonnal teljesen éber lett. – Elaludtunk! – Én nem – közölte Alice, aztán az ágyra tette Pirinyót és indult készülődni. Andie lekapcsolta a tüzet és elrángatta az asztalt May szobája elől, majd bement a ruháiért. Northnak már hűlt helye volt, de beágyazott maga után. Andie tiszta fehérneműt vett, felkapott egy farmert meg egy pólót és visszament a gyerekszobába, hogy ránézzen Alice-re. Épp a farmernadrágját cipzározta fel, amikor Alice bejött a folyosóról harisnyanadrágban meg a fodros szoknyájában, és Andie kezébe nyomta a Rossz Boszorka pólóját, amiben aludni szokott. – Felveheted ezt, nekem már nem kell – jelentette ki, aztán visszament a folyosóra. Andie ment utána, de gyorsan körülnézett, mielőtt kilépett volna a folyosóra, aztán be Alice szobájába. Ha May úgy dönt, újabb testrablással próbálkozik, hát olyan ellenfélre talál, aki ezúttal felkészülten várja. – Alice, édesem, ez a te pólód… – Nem, nem az enyém – mondta Alice. Fejét az egyik fiókba dugva matatott a sok fekete póló között. – May nénié volt. Elvettem tőle, miután meghalt. – Felegyenesedett, kezében egy felirat nélküli fekete pólóval. – Már nem kell. Ma lehet rajtad. Andie biztosra vette, hogy mindennek volt valami jelentősége, amiről ő nem tudott, de későre járt, így csak annyit mondott, köszönöm, és gyorsan belebújt a pólóba. A legkevésbé sem vágyott May holmijára, de ajándék Alice-nek ne nézd a fogát. May valószínűleg vékonyabb volt, mint Andie, mert a póló feszült rajta, és a „Rossz Boszorka” betűi eltorzulva nyúltak el a mellkasán, de Alice mosolyogva bólintott, és Andie azt gondolta, a fenébe is, a legtöbb ember itt már amúgy is dilisnek tart, ennyi erővel lehetek egy kicsit kurvás is. Segített Alice-nek kis kontyba húzni a haját a feje búbján, és közben a kislány megkérdezte: – Azért ma délután megtarthatjuk a Három Órai Sütést? Mire Andie azt felelte: – Persze – magában pedig azt gondolta, feltéve, hogy végzünk vele a szeánsz előtt, majd levitte Alice-t egy kései reggelire, és közben mindenhol Mayt kereste a tekintetével. North reggel hét óta fent volt és a fejébe vette, hogy legkésőbb vasárnapig felszámolja az Archer Házban uralkodó zavaros állapotot és visszaviszi Andie-t meg a gyerekeket Columbusba. Gabe McKenna hajnalhasadtakor kelhetett, mert nyolckor már kopogtatott is a bejárati ajtón. – Itt vagyok – közölte, amikor North ajtót nyitott, aztán sötét tekintettel, szótlanul méricskélte a helyet. – Mit keresünk? – Szellemeket – felelte North. – Jól van – mondta Gabe, és besétált. A földszinten kezdtek, mivel még mindenki aludt. Gabe alapos munkát végzett: megkopogtatta a falakat, szemügyre vette a kőpadlót, benézett a bútorok és festmények mögé, North pedig egy dobozba pakolt minden olyan tárgyat, aminek nem volt világos rendeltetése azon a helyen, ahol találták. A két elülső szoba üres volt, és a gipszkarton mögött tömör kőfal állt, így azokkal percek alatt végeztek. A folyosók hasonlóképpen mentesek voltak a bútoroktól és díszítőelemektől, habár a falakon lógó festmények átforgatása és megvizsgálása beletelt néhány percbe. A konyhában volt a legtöbb jele az életnek – North a pulton talált egy tálat, benne barnuló banánokkal, és amikor kinyitotta a szekrényt, csokidarabkás zacskót, magokat, lisztet és cukrot talált és azt gondolta, ez itt Andie – de a konyha hátsó részéből nyíló sötét kis éléskamra nagyrészt üresen állt, eltekintve néhány régi fűszertől és száradó fűszernövényektől, meg vagy féltucat félig teli minőségi italtól, amikben North felismerte Southie ízlését, meg egy kanna teától, aminek alján lerakódva ültek a tealevelek.

Az étkező és a nappali tulajdonképpen a használaton kívüli bútorok lerakodóhelye volt. Nem csupán arról volt szó, hogy semmi olyasmit nem találtak, ami nem a helyén lett volna, a helyzet inkább az volt, hogy nem volt ott semmi, ahol lennie kellett volna a dolgoknak: az étkezőben álló kredencben nem voltak tányérok, a nappaliban az asztalokon nem álltak fotók, nem találtak semmit, csak a bútorokat, meg a festményeket a csupasz falakon. – Fura ez a hely – jegyezte meg Gabe, miközben a könyvtárszoba felé vették az irányt. – Nem él itt senki. – Élnek itt – felelte North komoran –, de nem kéne nekik. Aztán Gabe benyitott a könyvtárszobába. – Na végre valami! North is belépett, és most először vette igazán szemügyre a szobát. Előző éjjel, amikor teli volt emberekkel, meg az ordító Alice-szel, csak annyit fogott fel, hogy könyvtárszoba, mivel telis-tele volt könyvekkel, de most, a kora reggeli hideg fényben világos volt, hogy ezt a szobát legalább használták a ház lakói. Az ablakmélyedés ülésén könyvek és papírok hevertek, a szoba közepén álló asztalon még több könyv tornyosult, mellettük szanaszét papírok és tankönyvek, végül a kandalló előtt is könyvek feküdtek. Valaki láthatóan ott olvasgatott. – Azt hiszem, Andie itt tanítja a gyerekeket – mondta North, aztán meghallotta Kelly O'Keefe hangját. – Ó, helló – szólt fel a kis szőke a kőlépcsők aljáról. – Majd később visszanézünk ide. Kerüld azt a nőt! – intette North a nyomozót és Gabe bólintott, majd odaintett Kellynek, aki azt csipogta: – Gabe McKenna, a nyomozó? – és ment utánuk a pincébe nyíló ajtóhoz. – Menj el – mondta North – még ma – és becsapta az ajtót a túlbuzgó tévés orra előtt. Mire Andie és Alice leértek a konyhába, Flo már mindenkinek elkészítette a reggelit és el is mosogatott, így Andie fogta Alice gabonapelyhét és a pohár tejét és bevitte a könyvtárba, ahol Carter olvasott és tudomást sem vett Kelly próbálkozásairól, hogy beszédbe elegyedjen vele. – Tűnés – közölte Andie Kellyvel, amikor meglátta odabent. – Tűnés a házból, tűnés az életünkből! – Na de igazán! – mondta Kelly, de magukra hagyta őket. Andie meggyőződött róla, hogy a gázkandallóban ég a tűz és Isolde keresésére indult. – Tartanunk kell még egy szeánszot – mondta a médiumnak, aki a Nagy Szalonban épp a homlokát ráncolta. – Rossz ötlet – felelte Isolde. – Túl sok itt az ember és túl sok a feszültség. Andie körülnézett. Maynek még mindig nyoma sem volt. – Bemehetnénk egy olyan szobába, amelyikben van kandalló? Isolde felvont szemöldökkel nézett vissza rá, de aztán ment utána a nappaliba, ahol Kelly Billel és Southie-val vitatkozott valamin a kandalló előtt. – Ne itt – mondta Andie, és átvitte Isolde-ot az étkezőbe, ahol Dennis kiterített maga előtt néhány újságot, és jegyzetelt. Úgy nézett fel rájuk, mintha azt kívánta volna, menjenek máshova, de Andie és Isolde fütyültek erre, így inkább Dennis állt fel és ment ki a konyhába. Vagy passzív agresszivitását élte ki, vagy egyszerűen csak megéhezett. Andie bekapcsolta a kandallót, majd a médium felé fordult. – May megszállta a testemet tegnap éjjel. Meg kell állítanunk őt, mind a hármukat, meg kell szabadulnunk tőlük! – Ó, a kurva életbe! – káromkodott Isolde. – Átvette maga felett az irányítást? Jól van? – Cseppet sem – felelte Andie. – Ha szépen kérjük őket, elmennek? – Nem. Nagyon jól elvannak itt. Miért mennének el? – Tud olvasni a gondolataikban vagy ilyesmi? Ki tudja deríteni, hogyan tudnánk megszabadulni tőlük?

– Kettőnek közülük már nincsenek gondolataik – mondta Isolde. – A harmadik pedig még újonc. Nem hülye, nem akar elmenni és nem, nem tudok olvasni a gondolataiban. – Isolde, segítsen már nekem! Isolde leült az étkezőasztalhoz. – Hadd gondolkozzam. – Az asztalon szanaszét heverő könyvekre és újságokra nézett. – Ezek mik? Andie felkapott egy könyvet, és beleolvasott az egyik megjelölt oldalba, ami az angol vidéki kúriákon történt megjátszott kísértetjárásokról szólt. – Dennis kutatása. – Visszaejtette a könyvet az asztalra. – Ötletek kellenének, Isolde! Maga itt az én szakértőm! Isolde válaszra sem méltatta, inkább a papírok között kutakodott és fel-felcsapott egy-egy könyvet, hogy átfussa azokat az oldalakat, amiket Dennis megjelölt. – A házat kutatja. – Nos, ez a dolga, hiszen kísértetkutató. Isolde bólintott. – Nagyon módszeres. Ami jó. Lehet, hogy kiderít valamit. – Igen – mondta Andie türelmesen. – De Dennis nem hisz a szellemekben! Szóval, bármit keres is, tuti, hogy nem azt, hogyan lehet őket innen kipenderíteni. Ő meg North azt hiszik, valamiféle csalással állnak szemben és valami élő embert keresnek, aki szerintük csak szédít engem. Megesik az ilyesmi – mondta Isolde, és komor tekintettel nézegette Dennis feljegyzéseit. – Nem itt, mert itt tényleg szellemek vannak, de az emberek állandóan színlelik a szellemjárást. – Ideje kiebrudalni a szellemeket – mondta Andie. – A tegnap éjjel rémes volt, de mi van, ha elkezdik megszállni a gyerekeket is? Isolde meglengette a kezét. – Rajta vagyok. Négykor megtartjuk a szeánszot. Így elég időm lesz átrágni magam ezeken a papírokon és beszélni Dennisszel… – Mit művelnek itt? – kérdezte Dennis kimérten a konyhaajtóból. – A jegyzeteit olvassuk – felelte Isolde anélkül, hogy felnézett volna a jegyzetfüzetből. –Jöjjön be, beszélnünk kell. – Erősen kétlem, hogy… – Nos, ideje felhagynia a kétkedéssel – csattant fel Isolde. – Üljön le ide és magyarázza el ezt itt nekem. Áthozták Angliából a ház tartozékait is? – A bútorokat – mondta Dennis és megállt a médium mellett. – Meg a festményeket. És a páncélzatokat. – Ez megmagyarázhatja, hogy került ide az a két szellem – mondta Isolde Andie-nek. – Ha hátrahagytak valamit, amihez kötődtek és az egy fiók mélyére került vagy valami rejtekhelyre egy íróasztalban. – Rejtekhelyre! – ismételte Dennis, alig palástolva megvetését. – Üljön le és elég a lekicsinylésből, maga seggfej! – mordult rá Isolde. – Andie-nek segítségre van szüksége. – Tényleg segítenie kell, Dennis – mondta Andie. – Kérem. A férfi nagyot sóhajtott, majd leült Isolde mellé. – Mit akar tudni? – Mindent – felelte Isolde, mire Andie azt mondta: – Köszönöm! –, és indult megnézni, mi van Alice-szel és Carterrel a könyvtárszobában. Ahol volt egy kandalló. Miközben átvágott a Nagy Szalonon, belefutott Northba meg a nyomozóba, aki évek óta North jó barátja volt, és leküzdötte a késztetést, hogy Northhoz bújjon, csak mert ott volt. Muszáj lesz túl-

tennie magát ezen a ragaszkodó korszakon. Amint a gyerekekkel lelépnek ebből a házból, újra önálló életet él majd. – Hogy vagy? – kérdezte tőle North. – Tegnap… – Jól vagyok – mondta gyorsan. – Soha jobban. Gabe, örülök, hogy újra látlak. Egész pontosan mit művelsz itt? – Próbálom kideríteni, ki színleli a szellemjárást – felelte Gabe, mire Andie Northra nézett, és azt gondolta, senki nem színleli, a fenébe is, de a férfi a pólóját bámulta. – Jó a fölsőd – mondta North, mire Andie lenézett a ruhadarabra és meglátta a rikító zöld Rossz Boszorka betűit szétnyúlni a mellkasán. – Alice-től kaptam – mondta. – A szellemeket pedig senki sem hamisítja. – Te munkálkodj a te teóriádon, én majd dolgozom az enyémen – mondta North. – El akarlak vinni innen téged meg a gyerekeket, így vagy úgy. Andie bólintott. – De tényleg vannak szellemek, szóval túl sok időt ne pocsékolj erre. – Készült indulni, de aztán a könyvtárból „nem, nem, nem!”-kiabálás hallatszott, így ment, hogy megtudja, most éppen milyen igazságtalanság érte Alice-t. A nap hátralévő részében etette az embereket, próbált megszabadulni Kellytől meg a kamerásától – a vihar még mindig nem ült el, a műholdas járgánnyal nem mehettek sehova –, próbálta meggátolni, hogy Flo és Lydia között nyíltszíni hadviselés törjön ki – hiába fogtak össze Kelly ellen, ez még nem gyógyír mindenre –, és igyekezett a lehetőségekhez mérten normális körülményeket teremteni a gyerekeknek, melynek részét képezte, hogy többször is elhessegette Willt, miközben Alice-szel és Carterrel foglalatoskodott a könyvtárszobában, és kikerülte Northot és Gabe-et, míg azok a ház minden négyzetcentijét felforgatva kerestek valamit, ami nem volt ott. Mert a házat szellemek járták. Az egyedüli vendégek, akiktől nem kapott idegrohamot, Dennis és Isolde voltak. Ők ketten az étkezőben gubbasztottak, nehézkes szövetséget kötve, ami azonban az idő előrehaladtával és az üveg szesz fogyatkozásával egyre könnyebbé vált köztük. Andie ebédre szendvicseket készített és megkért mindenkit, hogy ne menjenek az étkezőbe, mert ketten ott dolgoznak. – Min? – érdeklődött Kelly automatikusan mosolyogva, habár mostanra eljuthatott hozzá a hír, hogy itt senki nem állhatja. – Ahhoz neked semmi közöd – mondta Andie, és visszatért a könyvtárszobába, hogy a gyerekekkel egyen. Háromkor újra benézett Dennishez és Isolde-hoz, akik ekkor már a fejüket összedugva ültek a jegyzetek felett. – Figyelemre méltó, milyen következetesek ezek a beszámolók – mondta Dennis. – Valaki bizonyára feljegyezte a legendákat, aztán gondoskodott róla, hogy minden újabb nemzedék ugyanazt a történetet mesélje. Általában több az összevisszaság és a következetlenség. – Ugyanazokról a szellemekről van szó – mondta Isolde. – Még szép, hogy egyeznek a beszámolók. – Nincsenek szellemek – mondta Dennis, és ezúttal Isolde volt az, aki forgatta a szemét, de legalább beszélő viszonyban voltak és lassanként jutottak valamire, így Andie magukra hagyta őket, és indult előkészíteni a Nagy Szalont. – Annyira izgatott vagyok a következő szeánsz miatt – mondta Kelly, elkapva Andie-t, ahogy kijött az étkezőből egy székkel. – Szeretnélek meginterjúvolni és… – Menj innen! – mondta Andie. – Vagy esküszöm, hogy kihajítalak a viharba és alhatsz a kamerás pasassal a műholdas járgányban. – Három óra van – szólalt meg mögüle Alice. – Mi van három órákkor? – érdeklődött Kelly ragyogva. – Sütünk – felelte Andie, és Kellynek hátat fordítva indult a konyhába. – Nem baj, ha nézlek titeket? – kérdezte Kelly.

– De – mondta Andie. – Menj el örökre – azzal ment sütit sütni Alice-szel. Késő délutánra North és Gabe legyőzötten bámulták a házat odakintről. Az eső elállt, de a nap aznapra vette a kalapját, és a ház félhomályba borulva tornyosult fölöttük, omladozva, siváran. Az éléskamrában hagytak egy dobozt teli mindazzal, amit találtak – fura alakú fémtárgyak; aranynak tűnő láncdarab; néhány ütött-kopott, megfakult fénykép; rozsdás csavarok és meghajlott csavarhúzók; egy elromlott zsebóra; egy női csat; és jó néhány kulcs, amik a ház egyik zárjába sem illettek, de az se segített volna, hiszen a házban semmit nem zártak kulcsra – de mindez csak egy halom értéktelen kacat volt és North tudta, hogy nekik befellegzett. A házban nem volt semmi. Nem csupán semmi gyanús, hanem egyáltalán semmi. Mrs. Crumb láthatóan a konyhában és a hálószobájában élte az életét és oda se bagózott a ház többi részére. A gyerekek minden holmijukat a szobáikban tartották. Soha senki nem kezdett terjeszkedni ebben a nagy házban, soha senki nem élt benne igazán már évek óta. – Baromi rossz atmoszféra lengi körül ezt a házat – mondta Gabe az épületet mustrálgatva. – Igen, de kísértetek nincsenek benne – jegyezte meg North bosszúsan. – Valaki meggyőzte Andie-t arról, hogy szellemek járják a házat, úgyhogy ma négykor újabb szeánszot tart. Nem tudom, hogy Mrs. Crumb-e az, vagy a gyerekek, esetleg a házon kívülről valaki, de itt szélhámosság folyik! – Miért? – kérdezte Gabe. – Kinek kell ez a hely? – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez a valaki elérte, amit akart. Gabe megfordult és a földre nézett. – Megfordult a fejemben, hogy valaki talán marihuánát termeszt, de körbejártuk az egész telket és mindenhol csak gyomok vannak. A pincében nincs metamfetamin-főzde, a festményeken nincs semmi különös, a falak semmit sem rejtenek. – Belerúgott egy őszirózsacserjébe és nézte, ahogy lehullanak a virág szirmai. – Valami nem stimmel a házban, ezt bárki érezné. De az istennek nem tudok rájönni, mi lehet az… Elhallgatott, és csak bámulta az őszirózsát. – Mi az? – kérdezte North. Gabe lehajolt, és felkapott egy ronda, elszáradt gyomot, amit valaki a kert szélén hajított el. – Az meg mi? – kérdezte North. – Fel kell hívnom valakit – mondta Gabe és indult a házba, kezében a növénykével. – Hát itt vagytok! – mondta Lydia, amikor megtalálta Andie-t és Alice-t a konyhában. – Beszélni akartam veletek arról, hogy Columbusba jöttök. Alice megdermedt, de Andie gyorsan azt mondta: – Csak amikor igent mondasz, Alice – és a süti tésztába szórta a csokidarabkákat, közben fél szemmel azt figyelve, feltűnik-e valahol May. A rohadt konyhában nem volt kandalló! – Reménykedtem, hogy banános kenyeret csináltok – mondta Lydia a keverőtálba kukkantva. – Azóta nem ettem jó banános kenyeret, hogy elmentél. Kitettem néhány banánt a konyhapultra otthon, hogy süthess, amikor hazamegyünk. – Barnának kell lenniük a banános kenyérhez – jelentette be Alice nagy komolyan. – A sárgák nem jók. – Ezért hagytam őket a pulton – magyarázta Lydia. – Hogy megbarnuljanak, mire hazaérünk. Teljesen szétrohadnak, mire hazaérünk, gondolta Andie, ha egyáltalán valaha sor kerül erre, és tovább kavart, és persze figyelt Mayre. Alice felnyúlt a polcra, és bekapcsolta a rádiót. – Táncolni szoktunk, miközben sütünk – világosította fel Lydiát. – Ez igazán szép – mondta Lydia és nézte, ahogy Alice elkapja a ritmust az „I'm Too Sexy” végén és elkezd körbe-körbe ugrálni a konyhában. – De talán kereshetnétek egy komolyzenei adót – mondta Andie-nek.

– Vagy ez van, vagy semmi – mondta Andie. – Nem valami jó itt a vétel. Be kell érnünk ezzel. – Hol a pokolban lehet May? – Helló – köszönt be Flo. Épp akkor lépett a konyhába, arcán hatalmas mosollyal, amikor új szám kezdődött. – Hát hol van mindenki? – Itt! – harsogta Alice. – Táncolunk! Gyere te is! – Táncoltok? – kérdezte Flo, csatlakozott Alice-hez és aztán együtt ugrabugráltak az „Achy Breaky Heart”-ra. – Úgy néztek ki, mint holmi tébolyodott kongások. Texasból. – Minél hamarabb elvisszük innen ezeket a gyerekeket, annál jobb – mondta Lydia Andie-nek. És minél hamarabb elviszünk engem innen, annál jobb, gondolta Andie, és gyorsabban kevergetett. Crumb a szolgálók folyosóján kapta el Northot, amikor Gabe-bel bejöttek. – Egy nő keresi magát telefonon, Mr. Archer – mondta, megvetéssel teli hangon. – Azt mondja, fontos. North a főbejárat folyosójához ment és felvette a telefont. –Halló? – Én vagyok az – mondta Kristin. – Simon telefonált Angliából. Azt mondta, hívd fel, amint tudod. – Megtalálta a sírokat? – Nem mondta, de talált valamit. – Már hívom is. – Én pedig megtudtam pár dolgot May Youngerről. – Errefelé van eltemetve? – Egyáltalán nincs eltemetve. A hamvait egy grandville-i diszkóban szórták szét, mi is a neve…? Meg is van, „Grandville Grill”. A barátai magukhoz vették a hamvait, miután senki nem jelentkezett értük és szétszórták a táncparketten az emlékére. – Megható – mondta North, és azt gondolta, legalább nem kell lebeszélnem Andie-t a halottégetésről. – Állítólag sok időt töltött ott. Nekem úgy tűnt, hogy gondja volt az alkohollal. Aznap éjjel, amikor meghalt, a barátai hozták haza, mert túl részeg volt ahhoz, hogy kormány mögé üljön. Amikor utoljára látták, az egyik toronyból integetett nekik. – Szép munka volt – mondta North. – Köszönöm. – Mikor jössz vissza? – kérdezte Kristin kissé elcsigázott hangon. – Az emberek egyre… türelmetlenebbek. – Remélhetőleg hétfőn. Ha hétfő reggel nem vagyok ott, ott lesz Southie. – Ahogy gondolod – mondta Kristin, és a hangjából áradt, hogy ez nem valami jó ötlet. – Ne felejtsd el felhívni Simont! North letette és azt gondolta, May Younger részeg volt és leesett a toronyból. Tragikus baleset, de nincs benne semmi természetfeletti. Ez eddig jó. Tárcsázta Angliát, és Simon az első csöngésre felvette. – Itt North Archer – mondta. – Megtaláltad a sírokat? – Hosszú sztori – mondta Simon, de North hallotta a hangjából, mennyire élvezi a helyzetet. – Akkor rövidítsd le! – javasolta North. – A két ember, akikről kérdeztél, egy nevelőnő meg egy komornyik voltak, akik 1847-ben haltak meg. A nevelőnőnek, Mary Jesselnek, halva született a gyermeke és aztán ő két nappal később vízbe fúlt. Peter Quint, a komornyik, egy esés miatt halt meg, miután túl sokat ivott és megcsúszott hazafelé egy jeges domboldalon. – A holttestek hol vannak? – kérdezte North.

– Valaki kiásta és elégette őket 1898-ban. A plébános épp a temetőkertben sétált, amikor feltúrva találta a sírokat, teli csontokkal és hamuval Nagy botrány volt. Újratemették a sírokat és visszaállították a fejfákat. – Valaki elégette őket? – kérdezte North. – Tudja bárki, hogy miért? – Kering egy legenda arról, hogy ha az ember eléget egy holttestet, a szelleme nem kísért tovább. – Mert ezek kísértettek? – Erre már senki nem emlékszik, habár azóta eltelt kilencvennégy év. – Értem. Ez a problémám javát legalább megoldja. Köszönö… – Ne olyan gyorsan a testtel! Negyven évvel később, 1938-ban, a következő plébános sétálgat a temetőkertben, és meglátja, hogy a sírokat só fedi. A mostani plébánosnak azt mondta, olyan volt, mintha hó takarta volna őket. – Só? – A legenda úgy tartja, hogy a szellemek nem tudnak átkelni a són. – Szóval a városlakók úgy gondolják, hogy a temetőkertben kísértetek vannak? – Nem, épp ez a fura. Nincsenek semmilyen kísértet sztorik, nincs semmi a sírokról sem, azt leszámítva, hogy háromszor megbolygatták őket. – Háromszor? – Utoljára két éve. 1990-ben. A mostani plébános rajtakapott két férfit, amint felásták a sírokat, és átadta őket a rendőrségnek. Egy Theodore Archer nevű amerikai férfi bérelte fel őket. – A másodunokatestvérem! – mondta North, és azt gondolta, két éve? – Milyen vádat emeltek Theodore ellen? – Semmilyet. Meghalt, mielőtt kapcsolatba léphettek volna vele. Igazság szerint éppen akkor halt meg, miközben az emberei a sírokat ásták fel. Véletlen egybeesés, gondolta North, habár nem hitt a véletlen egybeesésekben. Valaki, aki két éve is itt volt, most újra kísérteteket kreál a házban. Theodore pedig nyomozni kezdett, így megölték. Nem! Ez őrültség. Theodore egyedül ült az autójában, amikor szívrohamot kapott. Negyvennyolc éves korban a szívroham egyáltalán nem olyan szokatlan. Az emberek látták az autójában, mielőtt lefordult az útról és a beszámolók szerint egyedül ült a kormány mögött. Egyszerűen meghalt. Nem ölte meg senki. – North? – Bocs, csak közben elgondolkoztam. Köszi. Az adósod vagyok. – Hülyeség – mondta Simon. – Megakadályoztad, hogy börtönbe vessenek Ohióban. Hálám határtalan! North letette, és felmérte a helyzetet minden oldalról. Az emberek évtizedek óta próbálják végleg eltemetni ezeket a holttesteket. Valószínűleg már azelőtt is. Vagyis az álkísértetek kreálása nem újkeletű dolog. Talán kezdetben, még Angliában, fontosak voltak a kísértetek, hogy a házat ne zavarják idegenek. És valaki eléggé hitt az álkísértetekben ahhoz, hogy kiássa és elégesse a holttesteket. Aztán minden következő generáció, aki háborítatlanságra vágyott, fenntartotta a hagyományt, így a mendemonda követte a házat Amerikáig. Abból kiindulva, milyen ember lehetett az, aki téglánként áthozatott egy kísértetjárta házat az óceán túlsó partjára, az akkori Archer valószínűleg tovább terjesztette a legendát, csak hogy érdekesebb színben tüntesse fel magát. „Áthozattam az őshazából egy kísértetjárta házat, bezonyám.” Aztán valaki Amerikában eléggé hitt a pletykáknak ahhoz, hogy felbéreljen valakit Angliában, hogy hintse be a sírokat sóval? Na ez már kevésbé volt hihető. Aztán Theodore kuzinja felbérelte a sírrablókat, és még aznap éjjel meghalt.

A konyha falán harangozni kezdett az óra és North ráeszmélt, hogy már majdnem négy óra van. Mindjárt kezdődik a szeánsz. Indult a Nagy Szalonba, hogy leállítsa, de Southie megállította a szolgálók lépcsőjénél. – Le kell állítanunk a szeánszot! – mondta Southie-nak. – Nem! – felelte Southie és a kezébe nyomott egy kulcscsomót. – Olyan hosszúra kell nyújtanunk a szeánszot, amennyire csak lehet, hogy te meg Gabe kilophassatok minden videoszalagot a műholdas kamionból. North a kulcsokra nézett. – Ezek a kamion kulcsai? – Azt mondtam Billnek, hogy bent felejtettem a pénztárcámat. Annyira dühös Kellyre, hogy valószínűleg amúgy is odaadta volna nekem. Ne tegyétek tönkre a felszerelést, csak a szalagokat szerezzétek meg. Én pedig elnyújtom a szeánszot, amíg csak tudom. Ekkor Gabe jelent meg mögöttük. – Tudom már, mi folyik itt. Gyere velem az éléskamrába, és megmutatom. – Először ki kell rabolnunk a műholdas autót – mondta North. – Oké – bólintott Gabe.

Tizenkettő Miután kivették a sütiket a sütőből, Andie megkérte Lydiát, hogy üljön be a gyerekekkel a könyvtárszobába, hogy Kelly ne férkőzhessen a közelükbe. Lydia erre olyan ádáz hangon mondta, „nem gond”, hogy Andie onnantól egy percet nem aggódott miattuk. Lydia előbb döfne karót Kelly szívébe, mintsem hogy Carter és Alice közelébe engedné őt. Aztán Flóval indultak, hogy csatlakozzanak a többiekhez a Nagy Szalonban, de Will, kezében az utazótáskájával, megállította Andie-t. – Elmegyek – mondta duzzogva. – Helyes – jelentette ki Flo, és belépett a Nagy Szalonba. Helyes, gondolta Andie. – Óvatosan vezess, az idevezető út nagyon veszélyes. A férfi bólintott. – De előbb mondanom kell neked valamit. Andie a Nagy Szalon íves boltívű bejárata felé nézett. – Túleshetnénk rajta gyorsan? – Persze – mordult rá a férfi. – Lefeküdtem Kellyvel tegnap éjjel. Andie visszakapta a fejét Will felé. – Tényleg? Kellyvel? – Annyira haragudtam rád, olyan mérges voltam, amiért így reagáltál.. . – Persze, persze – mondta Andie. – De nem számít, mi szakítottunk, azzal fekszel le, akivel csak akarsz, de… Kellyvel?! – Nem az én hibám – mondta Will. – Bejött a szobámba. Próbáltam nemet mondani neki, de ő azt mondta, „Andie szerelmes Northba, én viszont itt vagyok.” Gondoltam, igaza van… – Tökéletesen érthető – mondta Andie, kissé összezavarodva. – A legjobbakat a jövőre nézvést… – Nem lesz semmiféle jövő – mondta Will, újra bosszúsan. – Fura volt a csaj. – Nem igazán szeretnék hallani erről – kezdte Andie, aztán eszébe jutott, hogy Southie ugyanezt mondta. – Hogy érted azt, hogy fura? – Hideg volt. Mintha nem igazán lett volna ott. Nem olyan volt, mint te. Nem olyan volt, mint mikor mi csináltuk. Andie, ha ésszerűen végiggondolnád a kapcsolatunkat… – Nem – mondta határozottan Andie, de magában azt gondolta, fura? – Szóval biztos vagy a dolgodban – mondta Will, megint ingerülten. – Teljesen. Vigyázz magadra a hazaúton! – mondta Andie, és amikor becsukta az ajtót a férfi mögött, indult a Nagy Szalonba. Isolde már ott volt, ahogyan Flo, Dennis és Kelly, meg Bill, a kamerás is. – Semmi kamerázás! – kezdte Andie, de Isolde közbeszólt. – Csinálják csak. Néha feltűnik egy s más a filmen. Ártani nem árthat. – De igen, ha leadják a felvételt a tévében – mondta Andie. – Csak az atmoszférát akarjuk felvenni – mondta Kelly. – Nem tennék semmi olyat, ami rossz fényt vetne rád! – Fikarcnyit se bízzon a spinében! – mondta Dennis, és Andie rádöbbent, hogy a professzor úr színültig tele van konyakkal. Ahogyan Isolde is, csakhogy láthatóan neki nem ártott a pia. Nem úgy Dennisnek. Sebaj, majd később kiszárítgatja a pasast. Megérkezett Southie is, helyet foglalt és Andie-re mosolygott. – Bocs, nem akartalak feltartani titeket. Bár nem sietünk, igaz?

– Lefeküdt veled Kelly tegnap éjjel? Southie előbb Kellyre nézett, aki azt mondta, „Én ugyan nem”, aztán vissza Andie-re. – Fontos lenne – mondta Andie. – Aha – bökte ki Southie. – Micsoda? – hördült fel Bill, a kamerás. – Nem feküdtem le vele – mondta Kelly őszinte felháborodással. – Érdekes – hümmögte Dennis. – Veled is lefeküdt? – tudakolta Andie a kamerástól. – Azt mondtad, befejezted vele – mondta Bill Kellynek. – Végeztem veled! – Egyikőtökkel sem feküdtem le! – tiltakozott Kelly. – Ez most nem segít – jegyezte meg Isolde. – Fejezzék be! – Nem, ez most fontos! Kelly Willel is lefeküdt – magyarázta Andie. – Az előbb mondta el a folyosón. – Nem feküdtem le vele! – Kelly most már tajtékzott. Rettentő dühös volt, de bűntudatnak nyoma sem volt a hangjában. –Azok csak álmok voltak. Igazából nem történtek meg. – De bizony megtörténtek – mondta Andie, és szinte már sajnálta a szőkét. – Megszállták a testedet. Van egy kis nimfo szellemünk, aki belebújt a testedbe, aztán szépen végigment mindenkin. Kelly elhallgatott, de a szája tátva maradt. – Azt a rohadt! – mondta Isolde. A szakirodalom semmi ilyesmit nem említ – jegyezte meg Dennis. – Lefeküdtem egy szellemmel? – kérdezte Southie. – Kétszer – felelte Andie. – Bár tudtam volna – mondta Southie. – Akkor jobban figyelek. – Ez őrület! – hápogott Kelly. – Csak álmok voltak. Ez őrület! – Isten hozott a világomban – mondta Andie. – Belevághatnánk? – kérdezte Isolde. – Harold baromira élvezi a helyzetet, de bármikor elunhatja magát. – Persze. – Andie helyet foglalt, és a láthatóan zaklatott Kelly leült mellé. – Nem feküdtem le velük – mondta Andie-nek, és most már inkább tűnt levertnek, mint haragosnak. – De igen, csak nem tudtál róla – mondta Andie. – Aztán amikor felébredtél, az egész tested át volt fagyva, aztán rókáztál egy nagyot. Kelly elsápadt. – Tényleg vannak szellemek, May tényleg megszállt téged, és tényleg jobb lenne, ha elmennél, még mielőtt visszatér ma éjjel. Sajnálom, igazán sajnálom. A legjobb, amit tehetsz, hogy lelépsz, mielőtt újra próbálkozik. Ne kergesd el, szólalt meg May. Szükségünk van rá. Andie felkapta a fejét és meglátta Mayt. Az asztalon túli nyílt térben pörgött-forgott, kéken, gyönyörűen és veszélyesen, mögötte két árnyalakkal, Miss J-vel és a régimódi kabátot viselő pacákkal. Dennis is abba az irányba hunyorgott. – Üdv, May – mondta Andie, elfojtva a haragját. – Beszélnünk kell. – Egész pontosan mit is keresünk? – kérdezte Gabe a kamionban. – Videót a gyerekekről, a házról, bármiről. – North a felszereléssel teli polcokat nézte. – Te kezdd azon a végén, én kezdem itt alul. – Tíz perccel később már összeszedtek néhány videót, de azok dátumokkal voltak jelölve, nem nevekkel. – Ez itt tegnapi. – Gabe becsúsztatta a videókazettát a lejátszóba és elindította a felvételt. A videó vibrált egy picit, aztán a kamera Carterre közelített, amint az ablak alatt olvasott. – Szóval itt élsz, az Archer Házban? – hallatszott Kelly hangja a kamera mellől.

Carter ügyet sem vetett rá. – Milyen egy kísértetjárta házban élni? Carter ügyet sem vetett rá. – Egyes egyedül egy nevelőnővel. Carter ügyet sem vetett rá. – Csípem a srácot – jegyezte meg Gabe. – Én is – bólogatott North. Úgy tűnt, Kelly viszont nem, mert három kérdés után feladta. A kép egy pillanatra fehérre váltott, aztán Alice tűnt fel a kamera előtt. Egy széken ült az étkezőben és eléggé elhanyagoltnak látszott: feje búbjáról féloldalasan lecsúszott a kis kontya, a pólója pizzafoltos volt. – Szóval itt élsz az Archer Házban! – Igen – felelte Alice. – Nagyon sok fogad van. Andie azt mondja, minden este fogat kell mosni, különben szétrohadnak a szádban. – Milyen érzés kísértetjárta házban élni? – Nem szeretem a magokat – mondta Alice. – De a csokidarabos sütiben és a banánkenyérben megeszem őket, mert Andie azt mondja, hogy ha nem szeretem a magokat, ne egyek a sütiből. – Andie a nevelőnőd, igaz? – Nem. Andie az Andie-m. Azt mondja, te pokolra való hárpia vagy. – Alice derűsen mosolygott, mintha csak egy ennivaló kislány lenne, aki elismétli, amit a felnőttektől hall, de North látta a szemében a huncut csillogást. – Oké, ezt majd kivágjuk – mondta Kelly valakinek, aztán tovább kérdezte Alice-t. – Nem félsz ebben a kísértetjárta házban élni? – Képzeld – mondta Alice. – Andie azt mondja, a banánoknak barnának kell lenniük, csak akkor lehet őket megsütni. – Alice – mondta Kelly szigorú hangon. – Mesélj nekem a szellemekről! Alice a szemét forgatta. – Szellemek nincsenek. De ha akarod, mesélek a lepkékről. Van egy lepkekertem. Andie azt mondja, majd lehet egy kolibri kertem is. – Alice, az emberek azt beszélik, ebben a házban kísértetek járnak! Alice elhallgatott, és a tekintete nem sok jót ígért. – Kelly – kezdte, és a hanghordozása annyira emlékeztetett Andie-ére, hogy North felnevetett. – Az emberek mindenféléket beszélnek. – Ez felejtős – mondta Kelly valakinek, és a felvétel véget ért. – Ezt akár itt is hagyhatod – mondta Gabe. – A gyerkőcök kicsinálták a csajt. – Nem. – North kinyújtotta a kezét, mire Gabe kivette a videókazettát, és odaadta neki. – Kelly megtalálná a módját, hogy megvágja az anyagot és más hangot keverjen alá. Mindent akarok, amit itt filmezett. – Rendben – mondta Gabe és felkapta a következő videót. – És sietnünk kéne – mondta North –, mert nem tudom, Southie mennyi ideig tudja húzni a szeánszot. – Most mondj el mindent, ami történik! – mondta Southie. – Azt például, hogy hol áll May? – Ott ni – mondta Andie, és Southie mögé mutatott. – May, mi a francot műveltél tegnap éjjel? – Andie tényleg látja őket? – kérdezte Flo Dennist, de a férfi a homlokát ráncolva, hunyorogva bámult May irányába. Éltem a második lehetőséggel, mondta May közelebb lebegve. Nem volt igazságos, hogy tizenkilenc évesen meg kellett halnom, pedig még nem is… – Az sem igazságos, hogy ellopod más testét! – mondta Andie. – Nem szállhatod meg a testünket csak mert te csúnyán végezted. Ez megerőszakolás, May! – Ellopni más testét? – kérdezte Southie. – El tudnád ezt magyarázni?

– Igen, az remek lenne – mondta Kelly. – Magyarázd el alaposan. A megerőszakolást, mármint… Hű! May fintorogva hátrébb húzódott. Ez nem megerőszakolás. Senkit nem tudok olyasmire kényszeríteni, amit nem tenne meg magától is. Ott vagy például te. Nem tudtalak rávenni, hogy odamenj Northhoz, bármennyire is próbálkoztam. – Kelly nem… – Mit mondott? – tudakolta Southie. – Rólam beszél? – kérdezte Kelly. – A szellem rólam beszél? Kelly amúgy is lefeküdt volna mindenkivel. A kamerás pasival azért dugott, hogy lehozza ide a műholdas kamiont. Southie-val azért kefélt, hogy megszerezze a sztorit. Willhez azért ment be, mert híres a fickó és mert meg akart tudni rólad pár dolgot. Próbáltam elcsábítani a krapekot, de a csaj megállás nélkül rólad kérdezgetett. Ott volt, Andie. Lehet, hogy magának azt meséli be, hogy csak álom volt, de ott volt. Te is ott voltál, emlékszel? – Ennek a megerőszakolás dolognak köze van North Archerhez? – kérdezte Kelly. – Nem erőszak – csattant fel Andie. – May azt mondja, amúgy is lefeküdtél volna mind a hármukkal. És tekintve, hogy kettővel már amúgy is ágyba bújtál, azt hiszem, igaza van. – A kamerába nézett. – Bizony, Columbus, a kis riporterük egy éjszaka alatt három pasival is hempergett, vagyis a ház férfijainak hatvan százalékával. Tapsoljuk meg a hölgyikét! – Ez nem igazságos – mondta Kelly elhúzódva. – Ahogyan az sem, amit Northszal művelsz. – Andie visszafordult Mayhez. – Szóval ő amúgy is megtette volna. Akkor beszéljünk rólam. – Vagy beszélhetünk még egy kicsit Kellyről – mondta Southie, lopva az órájára pillantva. – Mit akarsz tudni? – Sullivan! – sipogott Kelly. – Nem kellett volna a bátyámat célba venned – mondta Southie, majd a kamera felé fordult. – Megjátssza az orgazmust, ráadásul nem is valami jól. – Ha tudnád, mit csinálsz, nem kéne megjátszanom – csattant fel Kelly. – Csak megjátssza? – kérdezte Bill a kamera mögül. – Nincs az az ember, aki magától ilyen hangokat hallatna – mondta neki Southie. – Hahó! – mondta Andie. – Épp komoly beszélgetést próbálok folytatni. – Túl sok érzelem dúl ebben a szobában – jegyezte meg Isolda halkan. – Vegyen egy kicsit viszsza, Andie! Andie bólintott és visszafordult May felé. – Túllőttél a célon – közölte vele nyugodt hangon, de magában még hozzátette, te testrabló kis ringyó. Hibáztam és elnézést kérek. May rámosolygott. Azt gondoltam, hogy be szeretnél menni hozzá. Mármint North Archerhez. Ki ne szeretne? – Soha többet nem csinálhatsz ilyet! Nem is akarok, mondta May. Érdekes volt egy éjszakára, de te dühös vagy rám, Kelly pedig rettenetes volt. Benned legalább meleg volt. Kelly teljesen hideg. Nem vagyok biztos benne, hogy van lelke a csajnak. – Van, de nem lehet a tiéd. – Mi nem lehet az övé? – kérdezte Southie. – Southie, maradj csendben! – mordult rá Andie. Jól van, jól van. May újra megsuhintotta a ruháját. Ő meg mit bámul? – Kicsoda? – Andie követte May tekintetét, és meglátta Dennist, aki May irányába hunyorgott. – Dennis? – Mozog ott valami? – kérdezte Dennis. – Vagy csak sokat ittam? – Igen – felelte Isolde. – Mozog ott valami és sokat ivott. – Visszafordult az asztalhoz. – Harold, tudd meg, mi a franc folyik itt!

Jaj, ne, csak Haroldot ne, mondta May. Folyton flörtöl velem. Fogalmam sincs, mit képzel, mi a fenét csinálhatnánk. Mindketten baszottul halottak vagyunk. Azt gondolja, holtra baszhatna, gondolta Andie. – El kell menned! Hová? Ide vagyok kötve ehhez a helyhez, nem tudok elmenni. Gondolod, itt rostokolnék, ha kísérthetnék máshol is? Nem! De én itt ragadtam Crumbbal. – Hamu – mondta Andie egyre jobban elszontyolodva. Ha Mayt elhamvasztották… – Harold azt mondja, a lány szerint elhamvasztották őt – közölte Isolde Andie-vel. – Na és a többiek, Harold? A többiekről nem tudok, mondta May. Harold, hagyd békén a lábamat, kurvára nem érdekelsz! Jézusom, férfiak! Soha nem figyelnek oda az emberre. – Tudom – mondta Andie. – May, tovább kell lépned. A túlsó oldalra. May abbahagyta a táncolást. Úgy érted, HALJAK MEG? – Már most is halott vagy – mondta Andie. – Vége. Lépj tovább. Még nincs vége, mondta May. Még itt vagyok. És maradok is. – Harold azt mondja, ezzel csak magára haragítja a lányt – mondta Isolde Andie-nek. – Na igen, de először ő húzott fel engem – mondta Andie. – Két embert látok – mondta Dennis kissé nagyképűen. – Kora tizenkilencedik századi öltözékben. Nem hiszem, hogy közénk tartoznak. Totál be van állva, állapította meg May minden ítélkezés nélkül. – Harold azt mondja, Peter és Miss J a nevük – mondta Isolde. – De mást nem nagyon lehet kiszedni belőlük. – Mondd meg, hogyan szabadulhatok meg attól a kettőtől – mondta Andie Maynek. – Te maradhatsz – a nagy fenéket maradhatsz –, de biztos tudod, tőlük hogyan lehet megszabadulni. Nem tudok róluk semmit, mondta May. Folyamatosan égjen a tűz és akkor nem lesz baj. – A gyerekszobában égett a tűz. De valaki lekapcsolta. May abbahagyta a táncolást. Crumbot kényszerítettem rá. Én csak North Archerrel akartam lenni. Tetszettem neki, amikor először lejött ide. Olyan jól nézett ki, olyan gazdag volt, és tetszettem neki. Azt mondta, nagyra értékel mindent, amit a gyerekekért teszek, mintha szívességet tennék neki… North már csak ilyen, gondolta Andie. Csupa csáberő, May pedig csak tizenkilenc volt… …és gondoltam, ha visszajön, akkor belém szeretne, de hiába vártam, többet nem jött. – May – mondta Andie. Úgyhogy írogatni kezdtem neki és mindenféléket kértem, de mindig a titkárnője intézett mindent, és ekkor döntöttem úgy, hogy ideje felvinni a gyerekeket, hogy vele éljünk. Mind vele éltünk volna. Újra meglebegtette a szoknyáját. És ha ott lettem volna, belém szeretett volna. Nagyon szerethető vagyok. – Igen, valószínűleg az voltál – mondta Andie. MOST is szerethető vagyok, mondta May, az arca eltorzult egy pillanatra és Andie meglátta az üres szemeket, amiket még a legelső éjjel látott, és a koponyát a fantombőr alatt, amihez May úgy ragaszkodott. – Jól van – mondta Andie. De aztán az a spiné MEGÖLT ENGEM. – Harold azt mondja, rosszul mennek a dolgok – mondta Isolde. – Befejezem a szeánszot. – Megölt téged – mondta Andie, és gyorsabban beszélt. – Akkor adjuk vissza neki, ami jár. Szabaduljunk meg tőle. De hogyan csináljuk? May habozott. – Ellopta az életedet – mondta Andie. – Minden ok nélkül elvette az életedet. Vessünk véget az övének. Mondd el, mi az, amivel megszabadulhatunk tőlük! Lehet, hogy van valami, mondta May.

*** – Valaki egy ideje zsályás narkotikummal bódítja itt a népeket – mondta Gabe Northnak, miután bezárták maguk után a kamiont és az éléskamrába mentek a videószalagokkal. – Zsályával? – North a fejét rázta. – Azzal a piros virággal? – Az a növények fekete báránya. Felhívtam Chloe-t, és vele is kikerestettem a növénykalauzból, de emlékszem rá. Pár évvel ezelőtt rajtakaptuk Riley-t, hogy az ügynökség mögött termeszti. Tudod, milyenek a tinédzserek. – Hamarosan megtudom. Carter tizenkettő. Mi az a zsálya? – Salvia divinorum. Látnokzsálya. Nagyon régi természetes narkotikum, nem veszélyes, látomásai lesznek tőle az embernek. – Hallucinációk! – mondta North, és hirtelen minden a helyére került. – Igen. Nem illegális, nem alakul ki tőle függőség és senkinek nem árt. Nem törvénybe ütköző a termesztése. De azért Riley-t jól seggbe rúgtam érte. – Szóval hogyan… ? Gabe kihúzta a teáskannát az alkoholos üvegek közül. – Megkóstoltam ezt. Nem tea. – Hüvelykujjával arra mutatott, amit North egy adag szárított fűszernövénynek hitt. – Valaki Salvia divinorumot szárít itt, beáztatja, és aztán bármibe lefogadom, hogy titokban a piákba teszi. – Andie azt mondta, mandulalikőrrel issza a teáját lefekvés előtt – mondta North. – Amibe valaki titokban látnokzsályát tett. – Gabe a pultnak támaszkodott. – Nem tudom, mi folyik itt, de azt tudom, miért lát mindenki szellemeket. Bedrogozták őket. – Szép munka volt! – mondta North, és akkora megkönnyebbülést érzett, amit addig nem is hitt volna lehetségesnek. – Gyerünk, mondjuk el Andie-nek. De amikor a Nagy Szalon ajtajához értek és meglátták a még mindig zajló szeánszot, Gabe megállította. – Okosabb lenne, ha végignéznénk ezt – súgta oda Northnak. – Talán kiderül, kinek válik hasznára, ha az emberek hisznek a szellemekben. – Biztosan Crumb az – mondta North. – Végig ő élt itt Andie-vel meg a gyerekekkel. – Igen, de mi van, ha valaki fizet neki, hogy megtegye? North az asztal körül ülőkre nézett, akik a nagy semmibe beszélő Andie-t figyelték. Southie nem drogozná be Andie-t, de a többiek… Isolde-nak a hírneve múlott azon, hogy a szellemek valódiak-e. Dennis épp előző éjjel mondta neki, hogy könyvet írhatna, ha tényleg látna egy szellemet. És Kelly, akinek kellett ez a kis átverés a nagy visszatéréséhez. – Jól van – mondta Gabe-nek. – Figyeljünk! Mindegyikükből van egy darabka valahol a házban, mondta May. Nem tudom hol, elmondanám, ha tudnám. Egy darabka mindegyikükből. Keresd meg és égesd el ezeket. Szerintem ez elég is lesz. – Nálad nem volt elég – mondta Andie. – Téged elhamvasztottak. Nekem is itt van egy részem, mondta May. De azt mondtad, én maradhatok. Ők nem. Az a banya megölt engem, és azt akarom, hogy eltűnjön innen! – Oké, szóval egy darabkájuk. De mégis mi? Mit keressünk? De May elfordult és azt a valamit nézte, amit Alice Miss J-nek hívott. Szabadulj meg tőle! Égesd el. GYŰLÖLÖM! A jelenés közelebb úszott felé, üres tekintetét rászegezte, de May csak felnevetett és elindult felé. Isolde felállt. – Fejezd ezt be, Harold, vidd őket innen! – mire a szellemek eltűntek, a Nagy Szalon kiürült. Andie visszaült és azt gondolta, valami a házban.

– Fogalmam sincs, mi történt most itt – mondta Southie. – Használható lesz bármi is a felvételből, Kelly? – Igen – felelte Kelly, de hangjából eltűnt a lelkesedés, amint Southie-ra nézett. – Jól van, akkor ide vele – mondta Southie. – Hogy Isolde és Andie meg tudják nézni. – Csinálok nektek egy másolatot. – Kelly felállt. – Nem. Most kérem a szalagot. – Nem, ez a tévécsatorna tulajdona. – De nem volt engedélyed az itteni filmezéshez. – Hát persze hogy volt – mondta Kelly dühösen. – Isolde és Andie… – Nem a ház tulajdonosai, és nem a gyerekek gyámjai. – Southie kinyújtotta a kezét Bill felé. – Nem hinném, hogy bíróság elé akarnátok állni, amiért felvettétek ezt, ugye? – Nem – mondta Bill, és átadta a szalagot. – Bill! – Mindhármunkkal! – mondta Bill utálkozva, mire Kelly a karjánál fogva elráncigálta az ablakhoz, ahol dühödten sziszegett rá, túl halkan ahhoz, hogy a többiek hallják, mit mond. – Nos, ez igazi rémálom volt – mondta Isolde Andie-nek. – May szerint meg kell keresnünk valamit a házban, ami hozzájuk tartozott – mondta Isoldenak. – Van valami itt, ami az övék. – El kell pucolnunk innen – mondta Isolde. – Harold azt mondja, nem tetszik neki ez a hely. Azt fontolgatja, visszamegy Floridába. Pedig Floridát utálta. – Én nem láttam semmit – mondta Flo csalódott hangon. – Én sem – mondta Southie, újra vidáman, most, hogy nála volt a felvétel. – Olyan volt, mint mikor hallgatod, ahogy valaki telefonál. Akkor magyarázzátok már el megint, hogy mégis hogyan feküdtem le egy szellemmel? Dennis felállt, otthagyta az asztalt és visszament az étkezőbe. – Valami rosszat mondtam? – kérdezte Southie. – Igaz, ami igaz, Harold Ohiót is utálja – mondta Isolde. – Itt most az a nagy dolog, hogy Haroldnak inába szállt a bátorsága. – De hát szellem! – mondta Southie. – Már nincs is ina! Isolde dühödten meredt rá, mire Southie elhallgatott. – Túl veszélyes itt, Andie – mondta Isolde halálos komolysággal. – Nem lesz több szeánsz, nem vállalom. – Csak azt kell megtudnom, mi tartja itt őket – mondta neki Andie. – Muszáj ezt kiderítenem. – Nincs! Több! Szeánsz! – Akkor kiderítem egyedül – jelentette ki Andie és indult, hogy benézzen a gyerekekhez, mielőtt felkutatja a ház minden zugát. North nézte, ahogy elmegy. – Szóval mit tudtál meg ebből? – de Gabe csak a fejét rázta. – A világon semmit – felelte. – Mind őrültek. North a kijárathoz kísérte, aztán Andie keresésére indult, és a könyvtárszobában talált rá, a gyerekekkel. – Beszélnem kell veled – mondta neki és a nappaliba próbált vonulni vele, de Isolde ott ült a kandalló mellett, kimerülten, így az étkezőbe vitte, de ott meg Dennis ücsörgött és jegyzetelt – „Elfogyott a konyak!”, panaszkodott – mire North biccentett és a konyhába indult. – Mindjárt öt óra – mondta Andie. – Beszélj velem, miközben vacsorát csinálok. – Ülj le! – mondta North. Andie meglepetten nézett rá, de leült. – Valaki bedrogozott téged. Andie csak pislogott.

– Mrs. Crumb egy látnokzsálya nevű hallucinogént tett az alkoholba – mondta North –, és ki tudja még mi másba. Módszeresen adagolták beléd a narkotikumot, mióta megérkeztél. – És én hagytam ezt. – Nem – mondta Andie. – Itt kellett volna lennem – mondta North, és a bűntudat, ami azóta mardosta, hogy a zsályáról hallott, most végre felszínre tört. – Leküldtelek ide teljesen egyedül. Már megint magadra hagytalak. – North… – Ez a látnokzsálya úgy néz ki, mint valami gyomnövény. Crumb Alice lepkekertjében növeszti, aztán teát csinál belőle és szépen beleteszi az alkoholokba. Azért önt ki mindent üvegekbe. Mindenki, aki alkoholizált itt, be lett drogozva. Andie már állt volna fel az asztaltól, de North folytatta. – Gabe mintákat vett belőle, a többit meg a lefolyóba öntöttük. Már beszéltem Mrs. Crumbbal. Hamarosan jön egy autó a városból, ami elviszi innen. Már pakolja a dolgait. Esküszik, hogy nem ő tette, de… – Tényleg nem – mondta Andie. – Crumb nem az a kertészkedős fajta. May volt az. A lepkekert Mayé volt. – Nincs semmilyen May – mondta North szelíden. – May meghalt. – May megszállta Crumbot és kényszerítette – mondta Andie. Nyugodt hangon beszélt, noha őrültség volt, amit mondott. – Nem érted, North, a szellemek igaziak. North bólintott és közben azon morfondírozott, hogyan törhetne át Andie hallucinációin. Biztosan nagyon valódinak tűntek, főleg mivel egyedül volt itt lent és nem tudott beszélni senkivel. – Mondtak neked ezek a szellemek bármi olyasmit, amit nem tudtál magadtól is? – Igen – felelte Andie. – May mesélt a fülbevalóról, amit a barátjától kapott. Elmondta, hogy halt meg. Beszélt a… – Ezek nem tények – mondta North. – Ez mind olyasmi, amit te is kitalálhattál hallucináció közben. – Nem – mondta Andie. North a fejét csóválta. – Bedrogoztak téged, drágám. Nem tudom, Alice és Carter miért nem akarnak elmenni, mindjárt kiderítjük, de nem a szellemek miatt van. Szellemek nincsenek. A szellemek nem igaziak. North nézte Andie arcát, ahogy a hallottakat emésztgeti. Az agya mostanra valószínűleg annyira telítődött látnokzsályával, hogy talán meg sem tudja különböztetni a képzelgést a valóságtól. Ő pedig végig fent volt Columbusban. És csak telefonon tartotta vele a kapcsolatot. Micsoda hatalmas segítség! – Istenem, sajnálom, Andie! – mondta. – Soha többet nem hagylak magadra, esküszöm! – Nem igaziak? – kérdezte Andie fáradtan és összezavarodva. – Igazinak kell lenniük! – Próbáld elképzelni, hogy nem azok – mondta North, igyekezvén áttörni a látnokzsálya falán. – Képzeld csak el, hogy mindez csak hallucináció volt. Talán a Mayjel folytatott beszélgetéseid olyasmikről szóltak, amikre magadtól kellett, hogy rájöjj. Talán olyan volt, mintha saját magaddal beszélnél, és ő mondta ki a dolgokat, amiket te nem tudtál. Ez láthatóan telibe talált. – Mi az? – kérdezte North gyengéden. – Az első éjszaka, amikor beszéltem vele – kezdte Andie, szinte már szomorúan –, azt mondta, hogy ő az én fiatalabb énem. Megkérdezte, kit szeretek, és én azt mondtam, Willt, mire ő azt mondta, nem, kit szeretek valójában, és hogy az te vagy. – Ekkor North szemébe nézett. – Mindig rólad beszéltünk. Teljesen beléd volt zúgva. Annyira szerette volna, hogy szeresd. – Nem volt igazi – mondta North. – És én szeretlek. Andie nagy levegőt vett. – Én is szeretlek.

North a puszta megkönnyebbüléstől egy pillanatra lehunyta a szemét. – Soha többet nem hagylak cserben. – Hallucináció volt az egész – mondta Andie. – Ami azt jelenti, hogy az őrületbe kergettem a gyerekeket, mert azt hittem, szellemek vannak a házban. – Elhallgatott. – Annyira igazinak tűntek, North! – A hallucinációk mindig igazinak tűnnek – mondta neki a férfi. – A gyerekek pedig jól vannak. Mindent megbeszélünk majd velük, jól lesznek, hazavisszük őket Columbusba és új életet kezdünk. – Nem vagyok benne biztos, hogy… – Amit csak akarsz – mondta North. – Megteszünk mindent, amit csak akarsz. Csak fogadd el, hogy nincsenek itt kísértetek. A többivel utána foglalkozhatunk. Andie habozott egy darabig, mire North folytatta. – Andie, ez a valóság. A valóságban nincsenek szellemek. Megfontolt nő vagy, józan gondolkodású. Tudod, hogy nincsenek itt szellemek. Be lettél drogozva. Az egészből semmi nem volt igazi. Andie az ajkába harapott és bólintott. North felállt, az asztalt megkerülve odament hozzá, és Andie felállt, hogy fogadja. – Minden rendben lesz – mondta North, és miközben Andie átölelte, azt gondolta, mert ezúttal nem fogom elcseszni. Ekkor Alice lépett a konyhába. – Nagyon éhes vagyok, mindjárt ében halok, mi lesz a vacsora? – és Andie elengedte Northot és ment, hogy összedobjon valamit estére. – Megölelted Andie-t? – kérdezte Alice. – Igen – felelte North. – Sokat fogom még csinálni, úgyhogy jobb, ha hozzászoksz. – Meglátjuk – mondta Alice sötéten. North otthagyta a kislányt, aki segített Andie-nek a vacsorával – „brokkolit ne!” –, hogy helyre tehesse a többi dilist a házban. Andie gépiesen tette a dolgát vacsorakészítés és felszolgálás közben, és igyekezett feloldani a „be lettem drogozva” és „vannak szellemek” ellentmondást. Hitt Northnak, a férfi soha nem hazudna neki, de Maynek is hitt. Csakhogy mindaz, amit May mondott arról, mennyire kívánja Northot, az ő maga is volt. A külvilágtól elzárva, szex nélkül élt, kívánta Northot és biztosra vette, hogy valójában azért vállalta el a munkát, hogy kapcsolatban maradhasson vele és ez megint csak olyasmi volt, amiket May mondott. Az a göndör hajú lány úgy szerette Northot, ahogyan ő szerette a férfit tíz évvel ezelőtt. May állandóan táncolt, ahogyan ő is táncolt tíz évvel ezelőtt, ahogyan újra táncolni kezdett Alice-szel a konyhában. Talán a hallucinációk csak arra kellettek, hogy felismerhesse, még mindig szereti Northot. Talán Mayben saját magát látta, azt, amilyennek lennie kellett volna: gondtalannak, állandóan táncolónak és őrülten szerelmesnek North Archerbe. Ha ez igaz, akkor minden rendben. May nem szállta meg a testét, csak annyira elkábította az a likőr, hogy a tudatalattija megpróbálta bevonszolni abba a hálószobába, miközben a tudatos agya harcolt ez ellen, mert olyan rossz ötletnek tűnt, mint valami éber rémálom. Talán Kellyt sem szállta meg semmi. Talán csak azért hentergett annyi pasival, hogy előrelendítse a karrierjét, aztán hazudott róla. Talán minden rendben. Talán mindössze fogást kell találnia a valóságon. A józan ész azt mondta, nincsenek szellemek. A látnokzsálya meggyőzte ennek ellenkezőjéről, de annak vége. Szellemek nincsenek! – Jól vagy? – kérdezte Flo aggódva a nappaliban, miután befejezték a vacsorát. – Egész idő alatt egy szót sem szóltál. – Igen – mondta Andie, és mosollyal próbálkozott. – Azt hiszem, minden rendben van. – Nos, nekem jól jönne egy ital – mondta Kelly. – Hol a konyak? – Elfogyott – mondta Southie. – De van kint a kocsiban egy doboz, teli sörrel. És minden üvegen van egy kis kupak.

– Hát nem mind olyan? – kérdezte Kelly zavarodottan. Andie otthagyta mindnyájukat, és a konyhába ment, gondolkozni. Bekapcsolta a rádiót, elővette a sütőedényeit, és nekikezdett a hat banánnak, amelyek már kellően megbarnultak a sütéshez. Northnak biztosan igaza van. Az egész csak hallucináció volt. Mert ha ésszerűen gondolkozik, az jön ki, hogy szellemek nincsenek. Nagyot sóhajtott. Minden rendben. Nincs semmi baj. Visszatért a valóság. Amint ezt elfogadta, hatalmas erővel árasztotta el a megkönnyebbülés. És a harag. Ha North nem penderíti ki Crumbot, most megfojtotta volna a házvezetőnőt a kötényével! De nincsenek szellemek, csak be lett drogozva, minden rendben… A rádió azt harsogta: – És most következzen Kathy Troccoli, Jen küldi Steve-nek… „Minden változik”. – Igen – mondta magában Andie, felkapta a banánokkal teli keverőtálat, táncra perdült a konyhában, és közben pempősített. Maynek igaza volt. Nem, saját magának volt igaza. Táncolás közben érzi az ember, hogy él. Az élet szép. Az élet normális. Ha nem vesztette volna el a kapcsolatot a valósággal, ha nem vesztette volna el a józan eszét, nem lett volna ennyire őrült az elmúlt hónapban. De többé nem őrült. Hála Northnak, már egyáltalán nem őrült. – Soha nem leszek ugyanolyan – énekelte, és a tálba tette a tojást, a vaníliát és a vajat, majd táncolás közben tovább kevergetett. Negyed órával és négy kívánságdallal később, a sütőbe került két banános kenyér, és amikor a DJ azt mondta: – És most jöjjön egy régi sláger Joe-tól Brendának… – Andie teli torokból énekelte a „Hurt So Good”-ot, a borsőrlőjét használva mikrofonnak, és közben körbetáncolta a konyhát, mert ezt teszik a normális emberek rádióhallgatás közben. Aztán felnézett és meglátta az ajtófélfának támaszkodó Northot, kezében egy sörösüveggel, arcán vigyorral, és azt gondolta, ez is normális, és tovább táncolt, énekelt, és évek óta nem volt ilyen boldog. Tíz éve nem. A zene véget ért, és North megszólalt. – Southie küldött. Azt nem mondta, hogy koncertben lesz részem – de közben a régi mosolyával nézte, és arcára az volt írva, nem érdekel, mit csinálsz, csak a közeledben akarok lenni, amikor csinálod. – Boldog vagyok – mondta Andie, visszamosolygott, és letette a borsőrlőt. – Úgy döntöttem, hogy igazad van, csak hallucináció volt az egész, mert tök egyedül voltam itt, és mostantól nem leszek őrült, mert nem fogom elveszíteni a kapcsolatot a valósággal, okos leszek és józan. – Oké – helyeselt North, bár kissé bizonytalanul. – Mindez abból következett nálad, hogy nincsenek szellemek? – Én tényleg elhittem, hogy vannak. Úgy beszéltem a gyerekekkel, mintha lennének szellemek. Tutira azt hitték, hogy begolyóztam. De aztán te megmentettél. – Ragyogó szemekkel nézett fel rá. – Ráadásul megmentetted Alice-t és Cartert az Őrült Andie-től, és ezért plusz piros pontokat kapsz. – És ezeket a pluszpontokat mire válthatom be? – kérdezte North, le sem véve a szemét Andieről, és Andie érezte, hogy felbuzog a vére a szenvedélytől, a megkönnyebbüléstől és a boldogságtól, de leginkább attól, hogy nézheti a férfit, ahogy erősen, magasan, gyönyörűen áll ott az ajtóban. Úgy érezte magát, mint régen, mielőtt minden elromlott. – Ami nem jelenti azt, hogy megint el fog romlani. – Ide hallgass! – mondta józanul. – Nem térhetünk vissza oda, ahol abbahagytuk. Túl sokat változtunk, túl sok forog kockán a gyerekekkel… – Nem akarok oda visszatérni, ahol abbahagytuk – mondta North, mire Andie elszontyolodva gondolta, ó. Aztán a férfi folytatta. – Valami újat akarok kezdeni – mire Andie azt mondta: – Ó! – és azt gondolta, ne ereszd a valóságot!

– Nos – kezdte, és próbált racionálisan közelíteni ehhez az egészhez, de ekkor a DJ azt mondta a rádióban: – A következő dalt North küldi Andie-nek. Oké, Andie, már jön is… – és Clapton énekelni kezdte a „Layla” akusztikus verzióját. North legalább olyan meglepetten nézett, mint Andie. – Ez nem én voltam. – Southie küldött ide, nem? Southie telefonált be! – Clapton gitárja elvonta a figyelmét a mély, lendületes ritmusával, és Andie nagy levegőt vett. Ez a létező legszexibb dal! – Miért a „Layla”? – kérdezte, és igyekezett visszatalálni gondolataival a valóságba. North csak mosolygott. – Mondd el! – kérte, de a férfi megrázta a fejét, és két ujját behajlítva hívta magához. Mintha odamennék, csak mert hívsz, gondolta, de a férfi már indult is felé, és ő félúton találkozott vele, anélkül, hogy végiggondolta volna. Csak tánc, gondolta és a férfi ekkor átölelte. Nincs ebben semmi őrültség. – Hiányoztál – mondta North, a karját a dereka köré csúsztatva, és Andie megborzongott. – Te is hiányoztál nekem. North közelebb húzta magához, és a tökéletes ritmusra ringatta, csípőjét a csípőjéhez húzva, és Andie-nek felforrt a vére, de követte a ritmust. A tíz év elillant, és ők újra a padlástéren táncoltak, minden olyan volt, mint régen… Nem, nem olyan, gondolta, pedig ott volt a férfi, ő boldog volt, és soha nem akarta abbahagyni vele a táncot, soha nem akart elválni a kezétől, soha nem akarta otthagyni… – Andie – suttogta North, és ő tudta, mit akar kérdezni, anélkül, hogy hallotta volna. – Nem – suttogott vissza. – A ház teli emberekkel, lebuknánk. North mosolyogva nézett le rá, a ritmusra ringatta és Andie azt gondolta, ha nem lenne őrültség, igent mondanék, igen, igen. – Andie – mondta újra North, és Andie a mellkasára hajtotta a fejét. – Nem – felelte. – Most a való világban vagyunk, gondolnunk kell a következményekre is – de érezte a magán a férfi leheletét, ahogy megcsókolta a nyakát, keze forrón érintette, ahogy a csípőjéhez húzta, és Andie azt gondolta, ne szakadj el a valóságtól, az soha nem hoz jót neked. A dal véget ért, és valami reklámblokk következett, amiből semmit nem hallott, mert North az mondta, „Andie”, gyengéden a pultnak döntötte a hátát, és ő nagy levegőt vett és ráébredt, hogy a valóság szakad el tőle. – Oké, valaki ránk fog nyitni – mondta Andie elalélva. – Tetszik ez a póló – búgta North a fülébe, mire Andie megremegett. Aztán a férfi lassan végighúzta az ujját a „Rossz Boszorka” betűin, és Andie megborzongott. – Ne csináld ezt! – suttogta, de North keze már a mellére tévedt, és lehajolt hozzá, és Andie próbált gondolkozni, de nem akart mást, csak North száját a száján, és előredöntötte a csípőjét North csípőjéhez. A férfi gyengéden megcsókolta, egyre jobban magához húzva, ahogy Andie elengedte magát, a keze már a pólója alatt járt, és nyelvét a szájába dugta, és Andie megfeledkezett minden másról, visszacsókolta, és jobban kívánta, mint valaha. – Oké, de az emeleten – pihegte, miközben North feljebb húzta a pólóját. – Muszáj gyakorlatiasnak lennünk. Gyere. Próbált kicsusszanni, de a férfi a pulthoz szegezte. – Itt! – mondta North, elsötétülő tekintettel. Megint a régi szenvedélyes, követelőző North volt. Egyik kezével kikapcsolta Andie melltartóját, a másikkal lehúzta a cipzárat a farmernadrágján. – Nem, nem, ez őrültség, és én már nem vagyok őrült – mondta Andie, és ügyetlenül próbálta leállítani a férfi kezét. – Igazad volt. Valóság, józan ész, gyere föl! – Itt! – mondta North. Mély hangja végigborsózott Andie gerincén, megremegett, és ekkor a férfi áthúzta a fején a pólóját meg a melltartóját és maga mögé dobta azokat.

– Várj! – mondta Andie, próbálta elkapni a ruhadarabokat, mellényúlt, aztán becsukta a szemét, és érezte a férfi száját a bőrén. – Őrült! – suttogta. – Fel kéne… – Itt! – Lehajtotta a fejét, megcsókolta Andie nyakát, aztán Andie a mellén érezte a száját, és a józan ész elillant, minden ésszerűséggel, meg a többi ostobasággal egyetemben és azt mondta: – Igen.

Tizenhárom Valaki kopogtatott a konyhaajtón. Andie felkapta a fejét, és Southie hangosan azt mondta a folyosón: – Szerintem távol kéne maradnunk a konyhától. Az mégiscsak Andie felségterülete. – Állj! – suttogta Andie Northnak, aztán meghallotta Lydia hangját. – Sullivan, nem tudom, mit problémázol. Szeretnék inni valamit, és ehhez be kell oda mennem – és North leemelte Andie-t a pultról, és bevitte az éléskamrába. Eközben Andie farmernadrágja végül teljesen lecsúszott a csípőjén. North berúgta maguk mögött az ajtót és körülölelte őket a sötét. Andie elképzelte, ahogy Lydia megtalálja a melltartóját meg a Rossz Boszorka pólóját a földön, de aztán North újra megérintette, és Andie-t többé fikarcnyit sem érdekelte Lydia. Felrántotta a férfi ingét, azt akarta, hogy a bőrük egymáshoz érjen, az egész férfit akarta, és North lehúzta az ingét, közben Andie teljesen lerángatta magáról a nadrágját, ami a bokájánál kicsit összegabalyodott, és Andie majdnem eltaknyolt Crumb hallucinogén kis kamrájában. North elkapta most is, mint mindig, felemelte az éléskamra pultjára és Andie magához szorította a férfit, azt a sok izmot, szenvedélyt, erőt, biztonságot meg azt a nagy észt, mindent, amit elveszített tíz évvel ezelőtt, és ami most csakis vele foglalkozott, a férfi kezei, mohó szája a száján, ingerelte, lángra lobbantotta és megőrjítette. – Mi történt a józansággal? – kérdezte Andie levegő után kapkodva. – Nagy rajongója voltál. – Újra megláttalak – súgta North a fülébe, miközben kezét a lábai közé csúsztatta. – És megőrültem. – Ó – mondta Andie, és ekkor North belécsúsztatta az ujjait és Andie azt mondta: – Óóó – és a férfi vállába harapott, ujjait a hátába mélyesztette, és közben North is vadabb lett, és Andie nyögdécselt és zihált, míg már nem bírta tovább, míg fejével North vállába kólintott és felnyögött, „Most!” és North magához húzta a csípőjét és belehatolt, és Andie felkiáltott, mert a pasas olyan piszok jó érzés volt a piszok hosszú kihagyás után. North a régi, ismerős, megfontolt ritmussal mozgott, amitől Andie mindig elveszítette az eszét. Megérintette minden porcikáját, miközben Andie is megérintette a férfit, agyában tombolt a vágy, míg felnyögött, a férfival mozgott, megízlelte a sót a bőrén, érezte leheletét a nyakán, hallotta, ahogy a fülébe mormolja, milyen gyönyörű, hogy ő minden, és hogy az övé. A férfi ritmusa betöltötte, míg már sírt a feszültségtől, míg már túl sok volt és ívbe emelte a testét, kicsit lejjebb sülylyedt, szorosan összezárta a szemét, és érezte, hogy közeledik, most, most, most, és North keményen nekifeszült és Andie legalább olyan erővel tört meg, és felkiáltott, miközben a férfi erősen tartotta, és összehúzódásokká vált a világ. És amikor elcsendesedve pihegett, érezte, hogy a férfi is megremeg, és olyan erősen tartotta, ahogyan csak tudta, hátrahajolva tartotta a súlyát, miközben North elvesztette az eszét. Kis idő múltán North nagy levegőt vett, kicsúszott belőle, és Andie kimerülten, de kissé megrészegedve azt mondta: – Mesélj még a józan észről! – Kurva életbe a józan ésszel – felelte North rekedten, aztán megszabadult az óvszertől, és Andie azt gondolta, honnan a fenéből szerzett óvszert? Aztán rájött, hogy a férfi bizonyára hozott magával. Baromira bíztál magadban, mi? – gondolta, de nem érdekelte a dolog, és különben sem erről

volt szó. Csak a biztonság kedvéért hozta magával, hogy őt óvja. Mert North volt, vagyis gyakorlatias. A férfi a két tenyere közé fogta az arcát és gyengéden kérdezte: – Jól vagy? – Mire Andie megcsókolta, hosszasan, lassan, a szerelemtől újra elvakultan, és North megállapította: – Igen, jól vagy – és a derekára tette a kezét, hogy lesegítse. Andie ott állt mellette, nagyokat lélegzett, karjával a férfi derekán, fejével a mellkasán és a gyakorlatiasság a józansággal karöltve visszatért, és Andie tudta, el kell mondania Northnak, hogy nem akarja elkövetni ugyanazokat a hibákat újra, hogy komolyan beszélniük kell a helyzetükről, hogy foglalkozniuk kell majd a régi házasságuk kísértetével, de leginkább csak fel akart menni Northszal az emeletre, és újrakezdeni az egészet, ezúttal lassabban, hogy tovább tartson. Még a tüzet sem kell majd begyújtanunk, gondolta. May csak hallucináció volt. Biztonságban vagyunk. North megpuszilta a feje búbját. – Akarod, hogy behozzam a ruháidat? – Majd én – felelte Andie, arcát Northra emelve. – Úton az emeletre. A hálószobába. – Ez az! – mondta North. – Játszd csak a nehezen megszerezhetőt. Újra megcsókolta Andie-t és Andie azt gondolta, a tiéd vagyok. aztán többet nem gondolkozott, csak szerette a férfit. De persze nem volt ilyen egyszerű. Le kellett fektetnie Alice-t és Cartert, Alice tiltakozott, Carter szó nélkül felkapott egy képregényt, aztán udvariaskodnia kellett a vendégekkel a nappaliban, amit gépiesen tett, mert nem látott mást, csak Northot, amint őrá mosolyog. Southie félrehúzta és a fülébe suttogott. – Rátok van írva minden, vegyetek kicsit vissza – de Andie-t mindez cseppet sem érdekelte. A szellemekről kiderült, hogy nincsenek, újra együtt volt Northszal, még ha csak ma estére is, de újra együtt volt vele, így az első adandó alkalommal vidáman bejelentette: – Nos, én benézek a gyerekekhez. Jó éjszakát mindenkinek! – azzal felszaladt a kőlépcsőn a gyerekek szobájába, és tényleg be akart nézni hozzájuk, egészen addig, amíg meg nem hallotta North lépteit a háta mögött. – Várnod kellett volna negyed órát – suttogta le neki a korlát fölött. – Lent észre fogják venni. – Már észrevették – mondta North, és közben utolérte. – Plusz, kit érdekel. Andie gyorsabban szedte a lábait, de amikor a lépcsőfordulóhoz ért, zeneszót hallott a gyerekszobából. – A fenébe! – mondta Andie, miközben North is felért az utolsó lépcsőfokra, bement a gyerekszobába és meglátta Alice-t, aki a „Make a Move on Me”-re táncolt a gázláng fényében. – Mit művelsz, kisasszony? – Felébredtem – mondta Alice, ide-oda szökellve a szobában. – Hangokat hallottam. Úgyhogy csináltam zenét! – A feje fölé emellé a karjait és vadul táncolt, mint valami hálóköntösbe bújtatott kis vadember. – Hangokat? – Andie körülnézett, de nem volt ott senki, csak North, az ajtóban állva. Rá várt. Már nem sokáig, gondolta, és azt mondta Alice-nek: – Sipirc vissza az ágyba! Túl késő van, ahhoz, hogy még ébren légy. Olivia Newton-John énekelni kezdte a Grease egyik betétdalát és North felnevetett. – Mi olyan vicces? – kérdezte Alice mérgesen. – Csak felismertem a dalt – felelte North. – Andie-vel egyszer erre táncoltunk. – Tényleg? – kérdezte Alice, miközben Andie félrehajtotta a paplanját. – Gyerünk, ágyba! – mondta Andie Alice-nek, és a kislány bemászott a paplan alá. – A másik szobában leszünk. – Te és Rossz erre táncoltatok? – Én nem emlékszem rá – mondta Andie és betakargatta a kislányt.

– Bölcsészbál – mondta North, és hangjából áradt a lusta elégedettség. – Rémes volt a zenekar, de Southie kiment a hordozható magnójáért a kocsijához, aztán felállította a folyosó közepén, mert a lány, akivel jött… – Ja, tényleg – mondta Andie. Már emlékezett a folyosóra, Southie-ra és Northra, ahogy vele nevetett, és arra, milyen boldog volt akkor. – A kis balerina. Az a szuper hajlékony lány. North újra felnevetett. – Ő volt az. Bridget? – Nem – mondta Andie, és erősen törte a fejét. – Brin. A Brinda becézése. – Most már ő is nevetett. – Brinda! Te jó ég! – Igen. És Southie azt mondta, nyilván diszlexiás volt az anyja. Erre a lány bepöccent, Southie meg hozta a magnót, és a lány ezt a számot kérte… – Már emlékszem. Az a szoknya volt rajtam, amit tőled kaptam. Az a kékeszöld a flitterekkel. Alice imádja azt a szoknyát. – Imádom azt a szoknyát! – jelentette ki Alice ünnepélyesen. – És én kirángattalak a bálteremből… – És aztán végigtáncoltad velem a folyosót – mondta Andie, és mosolyogva idézte fel az emlékeket. – Ami tele volt tükrökkel. Az egész bál alatt kint maradtunk. Emlékszel? Southie elment, hozott pezsgőt… – Mi meg a földön ültünk, miközben ő kaviárral etette Brint – mondta North. – Teljesen levette a lábáról a lányt. – Southie bárkit, bármikor képes levenni a lábáról. Az egy jó este volt. – Nekem is ott kellett volna lennem – mondta Alice az ágyából. – Te akkor még meg se születtél, prüntyő – mondta Andie, és ekkor a zene Jackson Browne-ra váltott, és Andie-t lerohanták az emlékek. – Mi baj van? – kérdezte Alice. – Semmi – mondta North, és a kislányra mosolygott. – Ez a mi dalunk, Andie-é meg az enyém. – Miért a tiétek? – kérdezte Alice a száját húzva. – Nekem is tetszik. – Amikor az emberek egymásba szeretnek, lesz egy daluk. – North nem nézett Andie-re, csak mosolygott tovább Alice-re. – Ez a dal szólt, amikor találkoztunk. – Táncoltatok? – kérdezte Alice. – De még mennyire! – felelte North. – Mutassátok! – kérte Alice, mire North belépett a szobába és kezét Andie felé nyújtotta. Andie hagyta, hogy a férfi magához húzza, mert véget értek azok a napok, amikor nemet mondott neki. North magához szorította és táncolni kezdett, és Andie együtt táncolt vele és a zenével. Eltelt North emlékével és a jelenlétével, úszott az elégedettségben, amit kiváltott benne, és újra érezte azt a hihetetlen, ellenállhatatlan erotikus vonzást, amit a férfi gyakorolt rá. Minden porcikája életre kelt az érintésétől, feléledt a hosszú, rideg nélkülözés után. North elforgatta magától, aztán visszapörgette, és elkapta, ahogyan mindig, majd szorosan tartotta, míg a zene le nem lassult, aztán csak állt ott, mosolyogva nézett le rá és szeme teli volt szenvedéllyel, mint mindig. – Hé! – mondta Alice, mire North kikapcsolta a magnót. – Alvásidő – mondta, mire a kislány duzzogott egy kicsit, de visszabújt a paplan alá. Andie elengedte Northot, hogy jóéjt-puszit adjon Alice-nek. – Szeretlek, kicsim – mondta –, szép álmokat – és betakargatta. – Jó éjszakát, Rossz – mondta Alice. – Jó éjszakát, Alice – mondta North. – Holnap velem kell táncolnod – mondta a kislány. – Ahogy akarod, prücsök – felelte North, és Alice bólintott, mintha ő is így látta volna helyesnek, majd az oldalára fordult. North megfogta Andie kezét, és a hálószoba nyitott ajtaja felé húzta. – Gyere ide – mondta, és hangja végigbizsergett Andie gerincén.

Andie bement utána, és vetett még egy utolsó pillantást Alice-re, mielőtt becsukta maga mögött az ajtót, és amikor visszafordult, North lehajolt és megcsókolta, és Andie újra elvesztette az eszét és hozzásimult a férfihoz, reszketve, és úgy itta magába azt a csókot, mintha a halála előtti utolsó volna. – Szóval – suttogta North rekedt hangon, amikor Andie elhúzódott –, szerintem most lassabbra kéne vennünk… Andie az ágyra lökte a férfit, rámászott és meglovagolta. – Vagy nem – mormolta a férfi, és ekkor megszólalt May. Bajban vagy, mire Andie ellökte magától Northot, legurult róla és az ágy végébe hátrálva mondta: – Nem, nem! – Mi az? – kérdezte North felülve. – Mi a baj? May előttük lebegett a szobában és Andie rájött, hogy nem kapcsolták be a tüzet. Hiszen a szellemek nem voltak igaziak. – Nem vagy igazi! Az a Kelly nőcske valamit stikázik lent a Nagy Szalonban. Megszállhatom és kényszeríthetem, hogy hagyja abba, ha akarod. May segítőkészen mosolygott, lelkesen próbált Andie kedvében járni. Szerintem nincs lelke, szóval nem számítana. – Csak hallucinálok! – Andie lecsúszott az ágy végéről. – Crumb látnokzsályával tömött minket, és te csak egy hallucináció vagy! – Andie? – szólította North riadtan, és felé nyúlt. Jól van, mondta May a szoknyáját suhogtatva, a száját húzva. De akkor is le kéne nézned, mert vele van a kamerás krapek és filmeznek. És szerintem Carter is bajban van. Bár ő már megszokta. – Carter? – kérdezte Andie. – Mi van Carterrel? May újra suhintott egyet a szoknyájával. Jó volt, amit lent csináltatok az éléskamrában, de felpörgette kicsit a dolgokat. Jobb, ha mész, és megnézed. – Andie – mondta North, és Andie karjára tette a kezét. – Minden rendben. Itt vagyok. Lehet, hogy kell egy kis idő, hogy kiürüljön a szervezetedből a látnokzsálya, de bármit látsz is, az nem igazi. May megint meglobogtatta a szoknyáját és azt mondta, lehet, hogy nem vagyok igazi, de akkor is le kéne menned. – Nem igazi – mondta Andie a levegőbe. – Így van – mondta North, és próbálta visszahúzni Andie-t az ágyra. – Gyere, csak ki kell aludnod magad… Igazi vagyok. Andie, mondta May, és Andie tudta, hogy igazat mond. Kihúzta a kezét North kezéből. – Kelly a Nagy Szalonban filmez – mondta, és az ajtó felé indult. – Carter pedig bajban van. Te állítsd le Kellyt, én megyek segíteni Carternek. Átment a gyerekszobán, ahol Alice még mindig aludt, és kiment a galériára. Nem igazi, nem igazi, gondolta. Aztán meglátta a vibráló fényt Carter szobájában, és futásnak eredt. North kilépett a hálószobából, és igyekezett visszatessékelni némi vért az agyába. Andie után indult Carter szobája felé, de aztán észrevette, hogy lent ég a villany, és a korláton átnézve meglátta Billt, a kamerást, amint a galéria alatt irányítja valamire a kameráját. Kelly O'Keefe tényleg újra forgatott. North futva vette a lépcsőfokokat. – Egy kicsi lány – mondta épp Kelly a mikrofonba, amikor North a Nagy Szalonba ért –, könynyek között, rettegve, miközben a gyámja tudomást sem vesz róla és a nevelőnője szellemekhez beszél –, de ekkor North kihúzta Bill hosszabbítóját és lekapcsolta a nagy mennyezeti csillárt. – Mi a franc? – mordult Kelly Billre, aki North felé biccentett. Kelly mérgesen fordult felé, de aztán meglátta, hogy ki az és újra felvillantotta mosolyát.

– North! Mi csak… – Befejeztétek! – North Bill felé nyújtotta a kezét. – Kérem a szalagot. – Ez a tévécsatorna tulajdona – mondta Kelly erélyesen. – Add ide a szalagot, vagy elveszem én – mondta North. Már nagyon viszketett a tenyere. Bill kivette a szalagot és odaadta. – Bill! – csattant fel Kelly, aztán North felé fordult. – Megsérted az alkotmány adta jogaimat! – Remélem te legalább annyira élvezted, mint én – mondta North. – Tűnés innen! Most. Ha reggel még mindig itt talállak titeket, hívom a rendőrséget, és letartóztatnak benneteket birtokháborításért. Bill bólintott, és kezdte összepakolni a felszerelést. – Hallani fogsz az ügyvédeinktől! – sipítozott Kelly. – Jó murinak ígérkezik – mondta North, és megvárta, míg a páros távozik a házból. Aztán felvitte a szalagot az emeletre és azon tanakodott, hogy az ördögbe tudhatta Andie, hogy Kelly újra forgat valamit. – Mi történt? – kérdezte Lydia, elkapva a fiát az első emeleti folyosón, épp mikor indult a másodikra. – Hallottam valamit. – Kelly és a kamerása most mennek el. Andie benézett Carterhez. Alice alszik. Én pedig megyek vissza aludni. – Szóval akkor minden rendben? – kérdezte Lydia. – Igen – mondta North és felment az emeletre, hogy újra megpróbálja lebeszélni Andie-t a szellemekről. Andie Carter szobájának ajtajában állt. A fiú törökülésben ült az ágyán, az ajtót bámulta és nagyon csenevésznek tűnt a flanel pizsamájában. Csuklóját a térdéről lógatta, és lehajtotta a fejét, így szemére árnyék borult. Az ágya mindkét oldalán álló éjjeliszekrényen gyertyák égtek, vagy egy tucatnyi. – Cárter? Te meg mi az ördögöt művelsz? A fiú ügyet sem vetett rá, és Andie érezte, hogy lúdbőrös lesz, amikor meglátta, hogy Carter reszket. Bármi történt is, a fiú minden erejével azon volt, hogy ne rettegjen, de ez nem ment neki valami jól. Andie odament az ágyához és leült mellé. – Carter? – mondta szelíden és a kezéért nyúlt. – Menj el! – mondta a fiú az ajtót bámulva. – Menjél! – Mit… miért? A fiúnak felgyorsult a légzése, szeme elkerekedett, Andie mögött bámult valamire, és Andie hideg levegőt érzett a hátán. Amikor megfordult, jeges, kék füst kezdett alakot ölteni a nyitott ajtóban. – Füst? – kérdezte, szíve hevesebben kezdett verni, de tudta, hogy nem füstöt lát, és közben a szobában egyre hidegebb lett, az ablakokra jégvirágok ültek, és ő egyre jobban átfagyott. Carter mellette vacogott a pizsamájában, a köd pedig otrombán feljebb emelkedett és felvette a régimódi kabátot viselő férfi nagyjábóli alakját, ami most erősebb, teltebb volt, mint eddig; elmosódott arcában a szemek helyén lyukak tátongtak. A kísértet előrehajolt és arca élesebbé vált. Vigyorogva nézett rájuk, elállva az ajtót. – Nem! – mondta Andie, és az ágyon Carter elé mászott. – Menjél! – suttogta Andie-nek Carter. – Értem jött. Menjél! – Nem. – Az ágyra térdelt a jelenés és Carter közé, szembenézve vele az ágy végében. – Menj innen!Nem kaphatod meg őt! A kísértet közelebb lebegett. Mozgás közben feloszlottak, majd újraformálódtak körvonalai, és Andie-t újra elfogta az émelygés. Andie még közelebb hátrált Carterhez, és széttárta a karjait, hogy megvédje a fiút.

– Nem! Ez a gyerek tilos neked. Kísérts valaki saját korodbélit, te perverz! Nem! A lidérc fölébük hajolt, és Andie a csontjaiban érezte a hideget, aztán valami elrepült a válla felett, és még egy és még egy, és rádöbbent, hogy Carter az égő gyertyákat dobálja. A régi megperzselt szőnyeg újra meggyulladt, lángok csaptak fel belőle. Andie karjával a jelenésben hadonászott, átszakítva körvonalait, és közben azt kiabálta: – A gyerek az enyém! – és a karját átjárta a fagy. Pizsamájának hátsó gallérjánál fogva megragadta Cartert, elrángatta a jeges ködtől, ami új alakot öltött a lángok felett, kirángatta az ajtón, a folyosóra, a gyerekszobába, és ott becsapta maguk mögött az ajtót. A kandalló elé lökte a gyereket. – Maradj ott! Aztán felkapta a kis poroltót a kandallópárkányról és visszaszaladt a galériára, majd Carter szobájába, mert rettegett, hogy a lángok mostanra már az ágyat mardossák, de a tűz már kialudt és a szoba üres és hideg volt, minden természetes hidegnél hidegebb, így becsapta az ajtót és visszaszaladt a gyerekszobába. Carter annyira reszketett, hogy fogai egymáshoz verődtek. – Jaj, kicsikém. – Lerogyott mellé a kandalló előtt, és a karjai közé vonta. – Annyira sajnálom. Ott kellett volna lennem. Carter mereven tartotta magát a karjaiban, nem lazult el, ahogyan régebben Alice sem, de Carter nem ordított, csak némán tűrt. – Majd én elrendezek mindent – mondta Andie, és szorosan tartotta. – Megszabadulok tőlük. Elviszlek titeket innen… – Mi baj van? – kérdezte Alice az ágyából. Álomittas szemekkel ült fel. – Egy szellem volt Carter szobájában – mondta Andie. Alice lecsusszant az ágyából. – Carter jól van? Peter volt az? – Peter? – ismételte Andie, és azt gondolta, na ez kurvára ne hallucináció! – A szellem, aki a házat akarja – mondta Carter. – Miért nem gyújtottad be a kandallót? – kérdezte Andie. A fiú még mindig vacogott a karjaiban, és Andie ringatta egy kicsit, csak mert annyira kínozta a bűntudat, hogy egyedül hagyta a gyereket a szellemmel. – Mert nem működik – felelte Carter. – Jézusom! – mondta Andie, és azt gondolta, miért nem szóltál? Aztán azt gondolta, Crumb tudta, hogy nem működik a kandalló és mégis abba a szobába rakta. Végül azt gondolta, iszonyatosan cserben hagytam. – Nagyon sajnálom, Carter, nagyon, nagyon sajnálom. – Nem csináltál semmit – mondta a fiú, még mindig mereven a karjaiban. – Ez az, amit sajnálok. Carter elhúzódott tőle, Andie elengedte, és közben majdnem elbőgte magát, amiért ilyen szörnyűségnek tette ki a kisfiút. – Jól vagyok – mondta Carter. – Minden oké. Andie bólintott. – Később áthozzuk a dolgaidat a szobádból. Soha többet nem mész vissza oda. – Jól vagyok – ismételte a fiú, és tekintete újra kifejezéstelenné vált. Andie megragadta a kisfiú karját, mintha ezzel valami reakciót rázhatna belé. – Carter, minden más lesz, esküszöm! Elviszlek titeket innen. Tudom, hogy Miss J megölte Mayt, mert megpróbált titeket elvinni innen, de… – Nem azért volt – mondta Carter. Andie várt. A fiú nyelt egyet, aztán beszélni kezdett, és csak mondta, mondta, mintha el sem tudna többé hallgatni, most, hogy belekezdett. – Alice a fürdőszoba előtti folyosón ordított, mert egyedül voltunk egész éjjel, miközben May néni elment szórakozni és Alice félt. May néni hazajött és felment a toronyba, lekiabált a barátai-

nak, aztán lejött és azt mondta, „Csönd legyen, Alice!”, de Alice nem tudta abbahagyni a sírást. May néni felvette az iskolai báli ruháját, körbetáncolt és azt mondta, „Látod, Alice? Látod, milyen szép?” De Alice nem tudott elhallgatni, May néni meg részeg volt, és én próbáltam elcsendesíteni Alice-t, de nem tudott elhallgatni, erre May néni adott neki egy pofont… Nagy, reszketeg lélegzetet vett, tekintete rideg volt és Andie azt gondolta, May, te rohadék! – Elrántottam onnan Alice-t, és May néni azt mondta, sajnálja. Azt mondta, csak magányos, és beszélt valami férfiról, aki egyáltalán nem figyel rá. Azt mondta, jól végzi a munkáját, de a férfi nem akar visszajönni, nem akarja szeretni őt, de engem nem érdekelt. – Hangja keményebbé vált. – Megütötte Alice-t! – Igen – mondta Andie. – Igazad volt. – Aztán sírni kezdett, kiment a galériára, Alice pedig ment utána, bőgve, és kérte, hogy ne sírjon, aztán hallottam, hogy mind a ketten felsikoltanak. – Nagyot nyelt. – Amikor kimentem, Alice a galéria korlátjánál állt és ordított, a korlát el volt törve, May néni meg… lent feküdt a földön. – Egy pillanatra émelygés ült ki az arcára. – Átnéztem a peremen és May néni teljesen… A nyaka rosszul állt és a feje alatt… egy vértócsa volt. Nagyon sok vér. Alice azt mondta, Miss J csinálta. Azt mondta, Miss J kijött a szőnyegből, de aztán Crumb meglátott engem. Azt mondta, hallgattassam el Alice-t, fogjam be a szám, és menjek vissza lefeküdni. Andie újra átkarolta a gyereket, közel húzta magához és Carter ezúttal hozzábújt. – Crumb elment, North bácsikád kidobta a házból ma délután. És többé nem vagytok egyedül. Itt vagyok, tudom, hogy vannak szellemek és nem hagylak itt titeket. Soha többet nem kell ilyet átélnetek. A fiú tekintete minden eddiginél kifejezéstelenebb volt. Egy olyan tizenkét évesé, aki túl sokat látott. – A rendőrség azt mondta, May néni a vizesárokba zuhant, de Crumb vonszolta oda a holttestét, aztán felmosta a vért. És utána jöttek a nevelőnők. Andie bólintott. – És Alice ekkor kezdett állandóan ordítani. – Fél, hogy valaki más is meg fog halni. Ezért szabadult meg a nevelőnőktől. A szellemek Crumbot nem fogják megöl ő ezer éve itt él. Az új emberek azok, akik változtatni akarna a dolgokon… – Felszegte az állát. – El kéne menned innen. – Nélkületek nem. – Soha nem fogják hagyni, hogy elmenjünk – mondta Carter. – A fenéket nem – felelte Andie, és ekkor belépett North. – Kidobtam Kelly O'Keefe-et meg a kamerását a viharba – mondta, aztán elhallgatott. – Mi történt? – Nem hallucinációk voltak, vannak szellemek – mondta Andie. – Andie – kezdte a férfi, de Andie lassan rázta a fejét. – Ebbe most kurvára ne szólj bele – mondta. – Vannak szellemek. Andie megkérte Northot, hogy maradjon a gyerekekkel, amíg ő megkeresi Isolde-ot, így a férfi ott maradt és nézte, ahogy Alice újra elalszik, Carter pedig a tüzet bámulja. Carter úgy nézett ki, mint Southie tizenkét évesen. Ugyanaz a barna lobonc a fején, ugyanazok a kék szemek, ugyanaz a nyurga, minden irányba növekvő test. A különbség az volt, hogy Southie állandóan nevetett, amikor tizenkét éves volt. Carter úgy nézett ki, mint aki életében még sosem nevetett. – Nem hiszek a szellemekben – mondta neki North. Carter bólintott, láthatóan nem volt meglepve. – De azt elhiszem, hogy valami rossz dolog történik itt és azt is elhiszem, hogy túlságosan hoszszú időn át kellett ezzel egyedül megbirkóznod.

– Andie jó – mondta Carter, és amikor erre North nem mondott semmit, még hozzátette. – Jobb azóta, mióta itt van. – Most már én is itt vagyok. Carter bólintott, egykedvűen. North a fiú arcát tanulmányozta. A karikákat a szeme alatt, a kimerültséget, amit nem csupán az előző éjszaka okozott, azt a fajta fáradtságot, ami abból fakadt, hogy soha nem engedhette el magát. – Az apám tizenkét éves koromban halt meg. Carter tekintetében az ült, „na és?”. – Anyám nehezen dolgozta fel. Bűntudata volt sok minden miatt. Így besegítettem neki. Kénytelen voltam. Ott volt a gyámoltalan kisöcsém. De nagyon belefáradtam az egészbe. Carter bólintott. – Aztán úgy fél évvel azután, hogy az apám meghalt, Merrill bácsikám visszatért egy hosszú útról, megvette a mellettünk álló házat, a szárnyai alá vette a családot és minden jobbra fordult. Nem tért vissza az élet a normális kerékvágásba, mert az apám ettől még halott maradt, de… jobb lett. Mert volt valaki, akire számíthattam. Carter hallgatott, és North felidézte, neki milyen volt ez akkor, hogy ő is csak fásultan figyelt a bácsikájára, amikor Merrill azt mondta neki, „Sajnálom, fiam, cserbenhagytalak. Mostantól a kezembe veszem a dolgokat.” Bár Merrill bácsi elcseszte a családi vállalkozást, átkozottul jól gondját viselte a családnak. Sok minden megbocsátható, ha ott van valaki, aki gondoskodik az emberről, amíg fel nem nő. – Mostantól vigyázok rád – mondta North. – A szellem dologban nem hiszek. De mostantól nem egyedül gondoskodsz a kishúgodról. Nem csak Andie és te vigyáztok Alice-re. Mostantól itt leszek én is. – Itt? – kérdezte Carter. – Itt maradok veletek, amíg el tudlak vinni titeket – mondta North, és fogalma sem volt, hogy az ördögbe fogja ezt megoldani úgy, hogy közben a peres ügyeivel is foglakozni tudjon. – Aztán feljöttök Columbusba és velünk fogtok élni. A szobáitok már készen állnak. Ott leszek nektek. Ott leszek nektek, ameddig csak szükségetek lesz rám. És pokolian sajnálom, hogy mindezt nem két évvel ezelőtt mondtam. – Nem számított volna – mondta Carter. – Úgysem mehetünk el. – A fiú hangjából reménytelenség áradt, nem csökönyösség. – Miért nem? – Emberek halnak meg, amikor megpróbálunk elmenni. – Kik? – Az apukám. May néni. A legutolsó nevelőnő majdnem. Azt akarják, hogy itt legyünk. – A szellemek? Carter bólintott. – Tudom, hogy szerinted bolondok vagyunk, de mi látjuk őket. Andie is. Nem hittem, hogy ő látja őket, azt gondoltam, csak azért mondja, hogy jobban érezzük magunkat, de kiabált Peterrel, látta őt. És May nénivel is szokott beszélni. – Legalábbis azt hiszi. Nézd, mi tudunk vigyázni… – Nem. – Carter megrázta a fejét. – Már Andie előtt is pont elég rossz volt, amikor May néni meghalt. Alice halálra van rémülve, hogy Miss J valaki mást is meg fog ölni. És ez nem minden. – Elhallgatott, a flitteres paplan alatt szuszogó kishúgára nézett. – Alice nagyon szereti Andie-t. May nénit kedveltük, de Andie-t… Ha Andie meghal, Alice tényleg meg fog bolondulni. Nem mehetünk el. – Andie nem fog meghalni – mondta North, és megborzongott a fiú hangjában megbúvó lemondástól. – Nem lehet őket megállítani – mondta Carter. – És te nem is hiszel bennük.

– Ha felviszlek titeket Columbusba, jól lesztek? – kérdezte North, valami logikát próbálván bevetni. – Utánatok fognak jönni ezek a szellemek? – Nem tudom. Miss J azért öli meg az embereket, hogy Alice ne menjen el, szóval nem hiszem, hogy ő el tud jönni innen. De úgyse hagynak minket elmenni. Nem érted. Nem mehetünk el. – Igazad van, nem értem – mondta North. – De meg fogom érteni. Máris sokkal többet tudok, mint mikor ideértem, és a többit is megtudom hamarosan. Aztán véget vetek ennek és hazaviszlek titeket Columbusba. Az életetek megint normális lesz, Carter. Gondoskodom róla. Carter újra a tüzet nézte. Már nem remegett, felmelegedett, de nem hitt benne, hogy bárki is meg fogja menteni. Akkor se szúrhattam volna el ezt jobban, ha akartam volna, gondolta North. Carter felnézett. – Köszönöm. – Mit? – kérdezte North. – Hogy próbálsz segíteni. – Habozott egy darabig, majd felnőttesen azt mondta: – Nagyra értékeljük. – Aztán felmászott a másik ágyra, és háttal Northnak bebújt a paplan alá. – Szívesen – mondta North, magában azt gondolta, elviszlek innen, kölyök, és nekilátott végiggondolni a dolgokat, módszeresen, alaposan, és azt kívánta, bárcsak lenne nála egy jegyzetfüzet meg egy toll. – Szellemek vannak fent – mondta Andie Dennisnek, amikor megtalálta. A professzor még mindig az étkezőben dolgozott. – Melyik? – kérdezte Dennis. – Peter. Egyre erősebb lesz. Hol van Isolde? – Elment lefeküdni – mondta Dennis, és a jegyzetei között lapozgatott. – Peter. Igen. Megöltek itt egy Peter nevű férfit. A hivatalos jelentés szerint odakint találtak rá, de a szóbeszéd azt tartja, hogy a házban történt, és ezért kísérti ezt a helyet. – Más emberek tudtak a létezéséről? – Nem találtam róla valami sokat – mondta Dennis, és maga elé húzott egy nagyon régi könyvet. – De ez itt volt a könyvtárban. Egy nevelőnő naplója abból az időből, amikor itt dolgozott. Elismerően ír erről a Peterről, de azt mondja, úgy viselkedett, mint a ház ura. Felteszem, most, hogy halott, még mindig azt hiszi, hogy övé a hely. – Na várjunk csak egy percet! – mondta Andie. – Maga hisz a szellemekben? – Láttam őket – felelte Dennis. Andie leült mellé. – Mit látott? – Egy gyönyörű nőt. – Arca egész felragyogott beszéd közben. – Sűrű, göndör haja volt, hatalmas szeme és gyönyörű mosolya. – Az May – mondta Andie. – A gyerekek nagynénje. – És egy másik nőt is láttam. Meg egy férfit. Ők azok? – Előhúzott három papírlapot, rajtuk kezdetleges vázlatokkal, de Andie így is felismerte a három alakban Mayt, pompázatos göndör fürtjeivel, Miss J-t fodros szoknyájában és üreges tekintetével, és Petert a kabátjában, amint csípőre tett kézzel áll és úgy néz, mintha övé lenne körülötte minden. Dennis nem valami ügyesen rajzolta meg őket, de rengeteg részletet megörökített. – Igen, ők azok. – Szellemeket láttam! – mondta Dennis álmélkodva. – Annyira féltem, hogy csak hallucinálok. – Hát, az sincs kizárva – kezdte Andie, de aztán újra a rajzokra nézett. És arra a rengeteg részletre. – Tényleg ezek a szellemek? – kérdezte Dennis. – May ezt a fülbevalót viseli? Annak a nőnek ez a medál lóg a nyakában? A férfi ezt a kabátot viseli, meg ezt az órát? Stimmelnek a részletek? – Aha. Szellemeket látott.

Dennis becsukta a szemét, és csak mosolygott. – Egész életemben szellemeket akartam látni. Ez csodálatos! – Nem, ez rettenetes. Veszélyesek, Dennis, a gyerekeket akarják, meg a házat és megölnek mindenkit, aki az útjukba kerül. – Újra a rajzokra nézett. – Lehet, hogy nem örülnek ezeknek itt. Szerintem az lesz a legjobb, ha holnap korán reggel elmegy a házból. – És hagyjam itt a szellemeket? – Dennis hitetlenkedve nézett rá. – Nem! Azért vagyok itt, hogy segítsek magának. Még az is lehet, hogy itt maradok és tanulmányozom őket, miután maga elment, ha lehetséges. – A házvezetőnő elment – mondta Andie. – És veszélyes itt. – Nincs szükségem házvezetőnőre – mondta Dennis. – Vezethetem én is a háztartást, gondoskodhatom a házról, csak engedje, hogy tanulmányozzam őket. Tarthatunk holnap még egy szeánszot? Tudom, hogy Isolde ellenzi, de ha beszélhetnék most velük, mint maga… – Nem – mondta Andie, és felállt. – Ha holnap előbb találkozik Isolde-dal, mint én, mondja meg neki, hogy beszélnem kell vele, mielőtt elmegy. – Nem mehet el! – mondta Dennis. – Itt tényleg szellemek vannak. – Ezt úgy mondta, mintha azt mondaná, „Tényleg itt a cirkusz!”, egy kisgyerek minden örömével és álmélkodásával. – Jó éjszakát, Dennis – mondta Andie, és ment vissza az emeletre Northhoz. – A gyerekek a gyerekszobában alszanak – mondta North, amikor Andie belépett a hálószobába, ahol most már égett a tűz a kandallóban. – Ott is begyújtottam. – Tudom, hogy nem hiszel bennük, de a szellemek igaziak – mondta Andie. – Dennis is látta őket. – Dennis részeg volt a látnokzsályás konyaktól – mondta North. – Igaziak! – Andie leült az ágy szélére. Túl fáradt volt, hogy nyitott legyen minden eshetőségre. North visszahajtotta a paplant és Andie a párnákra ejtette a fejét, miközben a férfi is bemászott mellé az ágyba. – Egyszerűen csak vigyük el innen a gyerekeket – mondta a férfi, és átkarolta. Andie hozzásimult, hálás volt, amiért North ott van, még ha fogalma sem volt arról, mivel néznek szemben. – Ja. Legyen így. Van valami terved? – Holnapra lesz. – North homlokon csókolta. – Aludj. Nehéz napod volt. – Holnap – motyogta Andie, és azon tűnődött, mit tudna tenni holnap, ami változtat bármin is, és elaludt a férfi karjaiban. Másnap reggel Andie indult reggelit készíteni és a lépcső alján meglátta Isolde-ot. – Dennis látta a szellemeket – mondta a médiumnak. – Tudom, elmondta – felelte Isolde. – Idióta amatőrök! – Újabb szeánszot szeretne. – Csak a holttestemen át. – Ezt itt inkább ne mondja – mondta Andie. – Inkább segítsen kiűzni azokat a halottakat, akik már itt vannak. – Gondolkoztam ezen – mondta Isolde. – Látta Dennis rajzait? A nőnek egy medál lóg a nyakában. – Igen – mondta Andie, és próbálta felidézni a vázlatot. – Szerintem Alice is ugyanazt a medált viseli. Andie megtorpant a lépcső aljában. – Azt mondta, az egy kincs. Ami talán azt jelenti, hogy találta. Biztos benne, hogy ugyanaz? – A rajz Dennisnél van. Andie sietve az étkezőbe ment. Dennis munkája még mindig ott hevert az asztalon kiterítve. Addig keresgélt a papírok között, amíg meg nem találta a Miss J-ről készült rajzot. Nem volt valami jó rajz, de felismerte Alice medálját.

– Ugyanaz – mondta Isolde-nak, de ekkor észrevette, hogy Isolde már nincs vele. – Isolde? Kiment a Nagy Szalonba, és Isolde kilépett a nappaliból, halott sápadtan. – Mi a baj? – kérdezte Andie. – Hívnunk kell a rendőrséget – mondta Isolde, és Andie azt gondolta, jaj istenem, ne, most tényleg valami rossz történt, és próbált bemenni a nappaliba. Isolde megállította. – Dennis az – mondta. – Meghalt.

Tizennégy Andie bement a nappaliba, míg Isolde tárcsázta a 911-et. Dennis a zöld csíkos kanapén ült, az egyik zöld csíkos párnára dőlve egyenesen előre bámult, és pont úgy nézett ki, mint mikor még élt, azt leszámítva, hogy most nem pislogott, de Andie azonnal tudta, hogy halott, mivel nem volt heherészés, nem volt asztmás köhögés, nem voltak béna viccek, nem volt semmi, így amikor leült mellé, kézbe vette hideg kezét, és azt mondta: – Dennis, annyira, de annyira sajnálom. – Tudta, hogy a férfi nincs ott. Csak épp nem tudta, mi mást tehetne. Bejött North és azt mondta: – Most szólt Isolde. Andie, nagyon sajnálom – és Andie tudta, mit érez a férfi: tehetetlen, hogy nem tud segíteni neki. Ő is ugyanígy érzett Dennisszel kapcsolatban. Aztán megérkeztek a mentősök, és Andie hátrébb lépve hagyta őket dolgozni, hagyta, hogy North megválaszolja a kérdéseiket, segített neki, amikor ő nem tudta a választ, és közben úgy érezte, Dennis mindjárt felébred, aztán később besétál a konyhából, tányérján egy kis banános kenyérrel és azt mondja, „Ez egész egyszerűen mennyei!” És aztán kér egy kis konyakot. Felment a gyerekszobába. A gyerekek egymás mellett ültek a tűz előtt, Carter átkarolta Alice-t, Alice a fiú derekára tette az ő karját, és várták, hogy Andie elmondja nekik, miért szirénáznak odakint. – Mi történt? – kérdezte Carter. – Dennis meghalt – mondta Andie és Alice arca azonnal elkámpicsorodott. Andie az ablak alatti üléshez lépett, leült és átkarolta mindkettőjüket. Alice sírás közben belecsimpaszkodott Andie pulóverébe, és Carterhez is közelebb húzta, aztán köztük kuporgott. – Megölték őt – pityergett Alice. – Pedig rendes volt! – Jó ember volt – mondta Andie, szorosan ölelve a kislányt. – Nagyon gyorsan meghalt egy szívrohamban, nem szenvedett. Nem hiszem, hogy a szellemek ölték meg, Alice. Azt hiszem, nagyon boldog volt, amikor meghalt, mert látta a szellemeket a szeánsz alatt. Mindig erre vágyott, tudod? – Ők ölték meg, ők ölték meg! – zokogott Alice. – Nem – mondta Andie, és magához húzta a kislányt. – Ő nem próbált elvinni téged. Miért bántották volna? – Hacsak meg nem tudott róluk még valamit… – Miért kapott szívrohamot? – kérdezte Carter. Hangjában nem volt semmi érzelem. – Sokat ivott és a szeánsz miatt nagyon izgatott volt. – Plusz nyakig volt drogozva látnokzsályával. – Talán csak gyenge volt a szíve. Carter konok tekintettel nézett. – Nem látszott betegnek. Az egyik tanáromnak az iskolában rossz volt a szíve és mindig nagyon sápadt volt. Dennis egészségesnek látszott. – Megtörténik az ilyesmi. Néha a szív egyszerűen megáll. – Szerinted vissza fog jönni? – kérdezte Carter, és ezúttal csupa érzelem volt a hangja: bűntudat, aggodalom és a vigasztalás utáni vágy. – Mint May néni?

– Nem. – Andie hátrasimította Carter haját, és a fiú most az egyszer nem húzta el a száját. – Szerintem ő mindent jól tett az életében és nem hiszem, hogy hátrahagyott volna bármilyen befejezetlen feladatot. Szerintem az egyetlen dolog, amire igazán vágyott, bár ezt soha nem ismerte volna el, az volt, hogy lásson egy szellemet. És látott egy szellemet. – Melyiket? – kérdezte Carter, megint feszülten. – Mindegyiket – felelte Andie. – Beszélt arról, milyen gyönyörű May nénikétek. – Melyiket látta, amikor meghalt? – kérdezte Carter. – Szerintem egyiket se. Az étkezőben voltam vele, mielőtt meghalt és bár nagyon izgatott volt, de a szobában határozottan meleg volt és nem láttam ott senkit. – Carter megnyugodott és Andie még hozzátette. – Biztos vagyok benne, hogy egyedül volt, amikor meghalt. – Te nem voltál vele? – kérdezte Carter újra feszülten. – Lefeküdtem. – És magára hagytam. – Isolde találta meg a nappaliban ma reggel. – Szóval nem voltál vele, amikor meghalt. – Nem – mondta Andie. Carter lenézett Alice-re, aki mostanra abbahagyta a sírást. – Mi az? – kérdezte Andie. – A szellemek ölték meg – közölte Carter, és Alice szomorúan bólintott. – A szellemek nem tudnak embereket ölni – mondta Andie. – Nem tudják őket megérinteni és… – Jött egy nagy fekete felhő és May néni felsikoltott – mondta Alice. – Miss J volt. Biztosan Dennist is ugyanígy ölte meg. – Figyeljetek – mondta Andie. – Beszélnünk kell arról, hogy eljöttök innen. Túl veszélyes itt maradnotok, a szellemek most túl erősek. Ki kell találnunk, hogyan csináljuk. – Sehogyan – mondta Alice, és megint sírva fakadt. – Képesek vagyunk bármire – mondta Andie. – Ne sírj, gondolkozz! – De hiányzik Dennis – zokogta Alice. – Majd én gondolkozom – mondta Carter, Andie pedig Alice-t a karjaiban tartva, hozzátette: – Mind gondolkozni fogunk. Délelőtt tízre North már beszélt a mentősökkel és a rendőrséggel és megtudta, hogy Dennisnek nincs közeli hozzátartozója, így hagyott egy üzenetet az egyetemen, aztán integetett a rendőrség és a mentősök után, ahogy elhajtottak Dennis holttestével és nemet mondott, amikor Southie sörrel kínálta. Inkább bement a Nagy Szalonba, ahol Isolde a kerek asztalnál ült, és kibámult a nagy, osztott üvegű ablakon át. – Hozhatok valamit? – kérdezte a férfi figyelmesen, de a nő megrázta a fejét. North várt egy percet, és csak nézte a médiumot. Egy olyan nő karikatúrája volt, aki elképesztően tájékozatlan a divat dolgaiban: sötét smink, hatalmas frizura, válltömés. De az érzelmei valóságosak voltak, így North nem hagyhatta magára abban a fagyos, csűrre emlékeztető szalonban, különösen mivel Isolde tényleg hitt benne, hogy a házat kísértetek járják. – A nappaliban melegebb van – mondta neki North, de aztán eszébe jutott, hogy Dennis a nappaliban halt meg. Isolde a fejét rázta. North leült vele szemben. – Nem a maga hibája volt – mondta neki a férfi. – Tudom – felelte Isolde, és hangjában nyoma sem volt az addigi rámenősségnek. North bólintott. – Elárulja nekem, miért nem akar valami melegebb helyre menni? A nő ekkor érdeklődéssel nézett fel rá. – A szellemek miatt van hideg. Az itteni érzelmekből táplálkoznak. Nem tudom, mit csinálnak, vagy, hogy kik ők, mert Harold elment, de ők még itt vannak ebben a szobában. Ezért van ilyen hideg.

Nem hiszek a szellemekben, gondolta North, a nő viszont láthatóan hitt. Bármi volt is Isolde Hammersmith, csaló vagy szemfényvesztő semmiképp. – Harold elment? – Átment a túloldalra. Azt mondta, elege van az emberiségből, élőkből, halottakból egyaránt. – Isolde nagy levegőt vett. – Ami baromi vicces, tekintettel arra, hogy azért ölte meg magát, mert lebukott, miközben megkopasztotta az emberiséget. Amikor lenyúlta a pénzüket, akkor bezzeg még szerette őket. – Lenyúlta a pénzüket? – Harold Rich volt a neve. Ő volt az a fickó, aki azt a nagy piramisjátékot futtatta Floridában. – Ó – mondta North megrökönyödve. Ha a nő csak kitalált magának egy szellemi vezetőt, hát Harold Rich elég érdekes választás volt. – Nem volt éppen jóravaló – mondta Isolde –, de nagyon jól kiismerte az embereket. Meg a szellemeket. Épp lent dolgoztam Floridában, ő meg ott császkált, nyavalygott meg szenvedett, így befogadtam. Nagyon bepöccent, amikor visszahoztam Ohióba, de persze Haroldnak soha semmi nem volt elég jó. De átkozottul jó szellemi vezető volt! És a befektetésekkel is jól bánt. Harold sokat segített, így elviseltem a rettenetes természetét. – Akkor nehéz lehetett most elveszíteni Haroldot – mondta North, igyekezvén megmaradni a lényegi résznél. – Sajnálom. De tényleg azt hiszem, be kéne jönnie a nappaliba. Itt túl hideg van. – Ha a szoba felmelegszik, az azt jeleni, hogy a szellemek elmentek valahová máshová. Ami rossz lenne, mert azt hiszem, van egy tervük. Szóval tudni akarom, hol vannak. – Northra mosolygott feszes kis mosollyal. North biztosra vette, hogy nehezére esik mosolyogni. – Megkérhetem az öcsémet, hogy jöjjön ide és figyelje a hőmérsékletet. Ő nagyra tartja magát. Biztos vagyok benne, hogy jobb szeretné, ha valami melegebb helyen lenne… – Southie – mondta Isolde, és visszatért valami a régi életkedvéből. – Az egy nagyszerű fickó. – Igen, az – mondta North. – Mindjárt szólok neki, és… – Dennis is remek fickó volt – mondta Isolde, mire North elhallgatott. Ha a nő beszélni akar, hát elüldögél ő egy jéghidegre hűlt csarnokban és hallgatja pár percig. – Tudja, ő nem hitt, de hinni akart. Látni akarta a szellemeket annak ellenére, hogy nem hitt. Aztán a szeánsz alatt meglátta őket. És jött a száznyolcvan fokos fordulat. Nagyon izgatott volt. – Gondolja, hogy ezért halt meg? Az izgatottságtól szívrohamot kapott? Isolde jóindulatúan mosolygott rá, ahogyan a félnótásokra szokás. – Nem, azt gondolom, hogy az egyik szellem ölte meg. North hátradőlt. – Isolde… – Szerintem bement oda az egyik szellem, amikor Dennis legyengült és halálra rémisztette. Szerintem kovácsoltak valami tervet, ő meg túl sokat tudott a szellemekről, és az útjukban volt. Nagyon jól informált volt, tudja. Nem hitt, de alaposan tanulmányozta a témát. North bólintott és próbálta kitalálni, hogyan tehetné a nő gyanúját normálissá. Talán a házból valaki, esetleg a házvezetőnő, csinált valamit, hogy életben tartsa a szellemek legendáját, és közben véletlenül halálra rémisztette Dennist. Csakhogy Dennis nem rémült volna halálra egy embertől. – Tudom, hogy maga nem hisz – mondta Isolde. – Semmi gond, a legtöbb ember így van ezzel. De a veszély valódi. A gyerekeit meg a feleségét akarják. North megdermedt, de Isolde folytatta. – Nem tudom, miért akarják őket. Harold szerint ketten közülük még csak nem is épeszűek. De a veszély valóságos. Úgyhogy én itt ülök és próbálom… érezni őket. Megtudni, hogy eljönnek-e hozzám. Szerintem… Elhallgatott és megmerevedett, mintha valamit hallgatott volna. – Isolde? – kérdezte North. – Kezd melegedni itt – mondta a nő és North ráébredt, hogy igaza van. – Mozognak – mondta Isolde és felállt.

– Hová megy? – kérdezte North, miközben a nő a nagy kőboltív felé lépkedett. – Megkeresni a hideg helyeket – felelte Isolde, és bár North nem hitt a szellemekben, ment utána. Andie megbizonyosodott róla, hogy a gyerekszoba kandallójában ég a tűz, szólt Alice-nek és Carternek, hogy el ne mozduljanak onnan, és lement, hogy ebédet csináljon nekik. A rendőrség és a mentősök már elmentek, sőt Isolde sem volt már a Nagy Szalonban, így bement a nappaliba és leült a zöld csíkos kanapéra. Dennis kanapéjára. Élt, amikor itt ült, aztán már halott volt ugyanitt és… North jelent meg a nappalit és az étkezőt összekötő ajtóban. – Végigjárom a házat Isolde-dal – mondta. – Zaklatott és nem akarom egyedül hagyni. Szeretnéd, hogy üljek itt veled egy kicsit? – Olyan komikus volt elképzelni, hogy North bárki mellé is leüljön megvigasztalni, hogy felnevetett, aztán sírva fakadt. North odament hozzá, leült mellé, és átölelte. – Csak két napja ismertem – mondta Andie, és próbálta megállítani a könnyeket, miközben a férfi mellkasába zokogott –, de jó ember volt. És nem hitt a szellemekben, de azért próbált segíteni nekünk és aztán mégis hinni kezdett, és olyan boldog volt, és az egyikük megölte… – Isolde szerint is ők ölték meg – mondta North. – Épp a házat járja és a hideg helyeket keresi. – Biztosan Peter volt az – mondta Andie. – A rohadék gyilkos! Dennisnek esélye sem volt. Az ember nem küzdhet valaki ellen, akiben nem is hisz. – Nagy levegőt vett, felült és elhúzódott Northtól. – Tudod mit? Most először gondolkoztam el igazán a halálon. Mert tudod Dennis nincs többé. Körülvesznek a szellemek, de most először értettem meg, hogy ez mit jelent. És Dennis helyesen cselekedett, továbblépett, nem maradt itt, hogy vadásszon az élőkre… – Elhallgatott, mert rádöbbent, micsoda arculcsapás ez Maynek, aki most épp akárhol ólálkodhat. – Nem természetes itt maradniuk – mondta végül. – Ezzel egyetértek – mondta North. – Southie és anya a konyhában vannak Flóval, és valami ebédfélét kotyvasztanak. Megyek, megkeresem Isolde-ot. Te meg egyél valamit. Andie megrázta a fejét. – Csak szeretnék itt ülni egy darabig egyedül és Dennisre gondolni. North megmasszírozta kicsit a vállát. – Jól van. Megyek és megkeresem Isolde-ot. Andie bólintott, North elment, becsukta maga mögött az ajtót és aztán Andie hagyta, hadd csorogjanak a könnyei, hadd potyogjanak halkan, miközben szegény Dennisre gondolt, aki meghalt, épp mikor új fejezet kezdődött az életében. Nos, gondolta, valahogy igyekezvén megérteni a dolgot, Dennis most igazán új fejezetet kezdett. Bármi következett ezután, remélte, hogy az csodálatos a férfinak. Megigazgatta a hengerpárnákat a kanapén, és talált mögöttük valami puhát. Amikor kirázta, látta, hogy Dennis bűn ronda zöld rombuszmintás kardigánja az, amelyikből kiszedte a pizzafoltot még az első éjszakán. És Dennis olyan hálás volt. Annyira szánalmas volt, olyan szerencsétlen egy ruhadarab, de annyira jellemző Dennisre, és Dennis olyan… A könnyek ezúttal teljes erővel támadtak rá, és Andie a kardigánba temette az arcát, úgy siratta a szegény, édes parapszichológust, aki csak látni akart egy szellemet, és aztán végre látott is egyet, épp mielőtt meghalt. Minden rendben, Andie. Andie felszipogta a könnyeit, az ajtó felé nézett, és arra számított, Northot látja majd ott, de az ajtó csukva volt. – North? – Az ölébe tette a kardigánt és megtörölte a szemét. – Hahó? Az az én kardigánom. De sebaj, úgysem kell, de… – Dennis? – Andie felkapta a fejét. Akaratlanul is tegezésre váltott. – Dennis, te vagy az? Nem látlak! Halott vagyok, mondta a hang ésszerűen.

– Azoknak a pokolfajzatoknak, akik állandóan megjelennek, ez valahogy mégsem jelent problémát. – Andie magához szorította a kardigánt. – Dennis, tényleg te vagy az? Honnan tudhatom, hogy te vagy az? Nem tudom. Nem volt valami sok időnk megismerni egymást, bár úgy vélem, a stressz valamiféle köteléket kovácsolt közöttünk. Gyakran megesik az ilyesmi háborús időkben. És persze időközben te ráhangolódtál a természetfeletti elemekre, annyira aggódtál Alice miatt, ami aztán felerősítette a telepatías kapcsolatotokat, habár Alice nincs most itt, szóval ezt a feltevést meg kell majd még vizsgálnom… – Oké, te vagy az! – Andie körülnézett a szobában, még mindig igyekezvén elkapni a tekintetével valamit, amihez beszélhet. – Ó, Dennis, hogy vagy? Halottan. – Tudom – felelte Andie, és megint szörnyen érezte magát. – Annyira sajnálom. Nagyon rettenetes? Nem. Nem hinném, hogy olyasmi ez, amit magamtól választanék, ha előtte megkérdeznének, amit persze nem tettek meg… Andie csak szorította a kardigánt, és erősen igyekezett, hogy ne fakadjon sírva. – Dennis, ugye nem szenvedsz? Ó, nem. Tulajdonképpen több szempontból is csodás a dolog. Andie, tényleg vannak, szellemek! A szánalom helyét átvette az ingerültség. – Igen, Dennis, erről mintha beszéltünk volna. – Valami megmoccant a szeme sarkában, és Andie arra fordult, de nem volt ott semmi. De most tudom. Fantasztikus! – Milyen érzés? Mondd, hogy nem borzalmas! Érzések egyáltalán nincsenek. Mármint, fizikai érzések. Érzelmek persze vannak. – Érzelmek – ismételte Andie. – Szomorú vagy? Nem. Valójában ujjongok. Vannak szellemek, igaziak! – Nem igazán látom, mi olyan jó ebben. Igen, de tudod, nem hittem neked. Nem tudtam beszélni velük. De most… – Most tudsz? – Andie jobban magához szorította a kardigánt. – Meg tudod kérni őket, hogy menjenek el? Nem tudnak elmenni. Andie bal oldalát hideg levegő csapta meg, valószínűleg csak a huzat, de azért biztos, ami biztos, odanézett. Valami a házhoz köti őket. Itt kell maradniuk. – Oké, hogyan lakoltatjuk ki őket? Szeánsszal? Még eggyel? Ezen az oldalon már így is kezdünk kicsit túl sokan lenni, nem hiszem, hogy újabb civilt kéne eltenni láb alól. – Most már négyen vagytok. Igen, és némelyikünk nem valami észlény. – Milyen nyugtalanító lehet ez neked. – Várt egy percet, aztán megint megszólalt. – Dennis? Közülük ölt meg valaki? Azt hiszem. – Melyik? Nem tudom. A kanapén ültem és Mayjel beszélgettem – elragadó teremtés, Andie –, aztán ő elment és hirtelen ez a dolog kiemelkedett a szőnyegből, mint valami sötét, üvöltő felhő és én meghaltam. – Halálra rémisztett? Nem hinném. De halott vagyok, tehát tulajdonképpen ésszerű a feltételezés. Andie a szőnyegre nézett. – Ez csak egy szőnyeg, Dennis. Nos, valami kijött belőle és ez lett a vége.

Andie négykézlábra ereszkedett, hogy lássa, talál-e valamit – ektoplazmát a szőnyegben? –, és amikor feltápászkodott, a keze koszos volt, valami finomszemcsés fekete por fedte. – Ez meg mi? Nem tudom. A helyedben lemosnám. Lehet, hogy halálos. – Szerintem csak kosz. – Leporolta a kezét. – Oké, muszáj megszabadulnunk a szellemektől. Valószínűleg Peter ölt meg. Semmilyen módon nem fenyegetted Alice-t, szóval Miss J biztosan nem akart bántani, May pedig melletted ült, igaz? Most már nem számít. Éppenséggel nem cibálhatjuk őket bíróság elé. Azt hiszem, a legjobb, amit tehetünk az, hogy elmegyünk innen. – Igen, ez mindnyájunkban felmerült már. – Andie próbálta összeszedni a gondolatait, és ekkor újabb problémával szembesült. – Várjunk csak egy percet! Hallak téged, de nem látlak. Ó, a fenébe is, Dennis, hiszen te egy krízises jelenés vagy! Bár az összes diákom annyi figyelmet szentelt volna nekem, mint te, Andie. Nagyon jó meglátás! – De akkor ez azt jeleni, hogy ennyi. – Andie vadul kapkodta a fejét jobbra-balra, Dennist keresve. – El fogsz… el fogsz menni a fény felé, vagy valami ilyesmi. Mármint, ez jó, csináld csak, de akkor nincs valami sok időnk. Nos, a fény határozottan itt van. És elég idegesítő. Igazán áldás, hogy most már nincs szükségem alvásra, mert ebben a fényárban lehetetlen volna. – Szóval mit akarsz elmondani nekem? – kérdezte Andie. – Mármint, milyen üzenetet kell átadnod, mielőtt elmész? Hogy hagyjam el a házat? Mert rajta vagyok az ügyön. Nem megyek sehova. Nem hagylak itt téged meg Mayt ezekkel az őrült test nélküli lényekkel! – Ez nagyon kedves, Dennis, de igazán… May lelke gyönyörű. Látnod kellene. – Láttam. Bennem volt. Nem olyan szép. Nem, nem, érzéki lelke van. – Dennis, gúnyolódsz? A kísérteties nevetés asztmás köhögésbe fulladt, ami megnyugtató volt. – Jól vagy? Igen. Az ember azt hinné, hogy most, hogy már nincs tüdőm… – Dennis, ha krízises jelenés vagy, akkor most nincs erre időnk. Ha van bármi tanácsod arra nézvést, hogyan szabaduljunk meg ezektől a dolgoktól, akkor azt most kéne megosztanod velem. Nos, természetesen gyengébbek lennének, ha mindenki nyugodt maradna. – Crumb, Kelly meg a kamerása elmentek. Az segít, mondta Dennis. – Kivel beszélsz? – kérdezte North, és Andie meglátta a férfit az ajtóban. – Gyere be és csukd be az ajtót – mondta Andie és felállt. – Van egy új… probléma. North belépett a szobába és becsukta maga mögött az ajtót. – Nem akarok problémát. Andie visszafordult abba az irányba, amerre Dennist sejtette. – Ő hall téged? Nem tudom, felelte Dennis. Eddig egyedül te hallottál. Mármint Mayt leszámítva. Neki… – Érzéki a lelke, tudom. – Andie Northra nézett. – Hallottad ezt? – Az érzéki lelket? – kérdezte North zavarodottan. – Oké, mondom a rövid verziót. Dennis itt van. Azt hiszem, krízises jelenés, ami azt jelenti, hogy nem tud sokáig maradni, és nem is kéne sokáig maradnia, mert mennie kell a fény felé… Biztos vagyok benne, hogy ez csak egy opció. – …mert igazán nem szeretnénk, hogy lekésse a paradicsomba tartó buszt. De maradni akar, mert aggódik a szellemek miatt és mert vonzódik Mayhez… Azt nem mondanám, hogy „ vonzódom”. Inkább csak közös az érdeklődési körünk. – …szóval húzódozik – fejezte be Andie. Visszafordult Dennis irányába. – Talán magaddal vihetnéd a többi szellemet. Foglalhatnál nekik is egy helyet a buszon…

Nem megyek. – Dennis, itt most a túlvilágról van szó! Igen, az én túlvilágomról. És én maradok. Szeretnék elmenni Cincinnatibe és jó alaposan ráijeszteni arra a szélhámos Boston Ulrichra, de úgy tűnik, nem tudok elmozdulni innen… – Andie? – kérdezte North aggodalommal a hangjában. Andie visszafordult felé. – Esküszöm, North, itt van. Nem vagyok őrült, Dennis itt van. – Nos, ezen a helyen halt meg – mondta North. – Másrészről viszont, hadd emlékeztesselek, hogy te gyászolsz, ő pedig halott. – Neki is épp ezt próbálom elmagyarázni – mondta Andie bosszúsan. – Menj a fény felé! De most, hogy Mayjel randizik… Andie! – Andie, tudom, hogy nagyon kedvelted Dennist, de meghalt. Azt mondtad neki, hogy nagyon kedveltél? – Ne most, Dennis! Itt van, North. Nem érdekel, hogy hiszel-e nekem vagy sem. Itt van. Mit csinálsz? A férfi leült mellé a kanapéra, és átkarolta. – Csak azon gondolkoztam… Ha most smárolni fogtok, akkor máshova kéne mennetek, mondta Dennis. Én valahogy nem tudok elmozdulni erről a kanapéról. – A kanapéról? – kérdezte Andie. – A kanapéhoz vagy kötve? North körülnézett. – Ki van a kanapéhoz kötve? – Dennis! – magyarázta Andie bosszúsan. Egyszerűen nem tudok elmozdulni innen, mondta Dennis. Remélem, ez csak átmeneti állapot. Nem akarok örökre a kanapén lustálkodni. Hehehe. Köhögni kezdett, asztmásan fuldokolt a síron túlról, és Andie feladta. – Ebédet kell vinnem a gyerekeknek – mondta és felállt. – Ha többet nem találkoznánk, hát örültem neked. – Andie, Dennis halott – mondta North szelíden, de határozottan. Nem megyek sehova, mondta Dennis, és Andie otthagyta mindkettőt és ment a konyhába. Felvitte a gyerekszobába az ebédes tálcát. Mindkét gyerek ágyban volt, Alice a walkmanjével és Pirinyóval, Carter egy képregénnyel. – Szóval – mondta Andie. – Ami Dennist illeti… – Visszajött? – kérdezte Carter. – Igen. Honnan tudtad? – Elmondta, ki ölte meg? – Nem. Azt mondta, csak valami dolog volt, ami a szőnyegből jött ki. – Fekete felhő – mondta Alice, és felkapta a szendvicsét. – Oké – mondta Carter, és visszatért a képregényéhez. – Lemehetek beszélni vele? – kérdezte Alice, és Andie hajlott rá, hogy leengedje a kislányt, de kis szerencsével azóta Dennis megtalálta az utat a fény felé, és Alice-nek csak eggyel kevesebb halott cseverészőpartnere lenne. – Talán majd később – mondta Andie. – Most edd meg az ebédet. Kiment a galériára, és hangokat hallott lentről, így átnézett a korlát felett és látta, hogy North mond valamit Southie-nak. A galéria sarkánál átment a kőboltív alatt és indult a lépcsőhöz, hogy csatlakozzon hozzájuk. Valami kirobbant a szőnyegből. Feketén, maróan, majd az örvénylő füst egyenesen rá bámuló halálfejjé szilárdult és Andie felsikoltott és vakon megfordult, hogy elrohanjon, de meglátta a felé igyekvő Mayt, és az ő arca is csak egy halálfej volt, miközben úgy üvöltött, mint valami félelmetes

rém, erre Andie megfordult, újra felkiáltott, a két lidérc közé szorult, és elesett, a vállával nekicsapódott a rozoga korlátnak a galéria körül, érezte, ahogy az megadja magát, felnyúlt, de csak a levegőt markolta, aztán valaki elkapta a karját, visszahúzta és a szellemek eltűntek, és csak ő maradt ott, a szőnyegen lihegve, és csak bámulta a galéria korlátján tátongó rést, miközben Isolde fölé hajolt és még mindig nem eresztette a karját. – Rohadékok – mondta Isolde. – Ja – mondta Andie és egész testében remegett, miközben megpróbált felülni. – Mi akadályozta meg, hogy leessen? – Maga! – mondta Andie és azt gondolta, JÉZUSOM, MI VOL EZ? – Nem, én csak a végén értem ide, gyorsan elkaptam a karját. Előtte egyenesen a korlát felé rohant, de aztán visszafordult. – May. – Andie próbált lecsillapodni, hogy gondolkozni tudjon. – Ott volt May. – Ki volt a másik? – Nem tudom. Valami dolog kijött a szőnyegből. Dennis is ezt mondta. Azt mondta, kijött valami a szőnyegből… Isolde lehajolt és végighúzta kezét a fekete szemcséken. – Ez csak kosz. Bármi volt is, az kiemelte az összes port a szőnyegből és maga felé hajította azt. – Több volt annál. Formát öltött, egy halálfejet láttam – mondta Andie, és ekkor North szaladt át a boltív alatt. – Mi a fene történt? – Megpróbálták megölni Andie-t – mondta Isolde, miközben North felsegítette és megölelte Andie-t. – Mi történt? – kérdezte North Andie szemébe nézve. – Jól vagy? – Isolde elkapott, mielőtt átestem volna a korláton – mondta Andie. Próbált normális hangon beszélni, és közben minden erejével Northba csimpaszkodott. – Így halt meg May. A szellemek megölték Mayt, és most minket próbálnak levadászni. Meg kell szabadulnunk tőlük, North! – Isolde-ra nézett. – Új szeánszot akarok. Ide akarom hívni mindet, hogy megnézhessük őket, és kiderítsük, hogy… – Harold elment – mondta Isolde. – És vezető nélkül nem tudok dolgozni. – Azért csak próbálja meg! – mondta Andie. – Addig majd Flo vigyáz a gyerekekre a gyerekszobában… – Inkább Lydia – mondta Isolde. – Flóra szükségem van. Kellenek a hívők. – Jól van, akkor Lydia. És ezúttal sikerülni fog. Eddig egyszer sem sikerült. Andie megfordult és meglátta Mayt, aki a törött korlátnál lebegett. – Köszönöm. Tudom, hogy te mentettél meg. Ha valaki ott lett volna nekem, nem haltam volna meg. – Sajnálom, tényleg nagyon sajnálom, May, nagyon rosszul jártál. De köszönöm, hogy megállítottál. Ja, az adósom vagy, mondta May, aztán elmosolyodott azzal a gyönyörű mosolyával. Szívesen. – Leszel Isolde szellemi vezetője a szeánszon? – kérdezte Andie. – Na várjunk csak! – szólt közbe Isolde. Dennist kéne megkérnetek, mondta May. Nagyon örülne neki. Mindene a karrier! – Dennis – mondta Andie Isolde-nak. – Hacsak azóta itt nem hagyott bennünket. – Dennis beválhat – mondta Isolde, és Andie lement, hogy megnézze, Dennis elindult-e már a fény felé. Fél órával később Lydia odafent hallgatta az Alice királykis-asszonyos mesét, míg Andie, Isolde, Flo, Southie és egy kelletlen North az asztal körül ültek, amit bevonszoltak a Nagy Szalonból és Dennis kanapéja elé tettek, mert Dennis nem volt hajlandó eljönni onnan.

– Rossz előérzetem van – mondta Isolde a kanapéval szemben ülve, a szokottnál is sápadtabban. Ezzel kicsit elkésett, nem? – kérdezte Dennis. – Tessék? – kérdezte Isolde és körülnézett. – Dennis volt az – mondta Andie. – Biztos benne, hogy menni fog, Isolde? – Igen – Isolde feljebb tolta a szemüveget az orrán. – Talán bűntudatuk lesz, amiért megölték Dennist – mondta Southie. Magasról szarnak rá, mondta Dennis. – Vigyázzon, hogy beszél! – mondta Isolde. – Ki beszél? – kérdezte Southie. – Dennis kicsit morcos – mondta Andie. – Akar állandó állást, Dennis? – kérdezte Isolde. Nem. – El fog indulni a fény felé, amint végeztünk itt – jelentette ki Andie határozottan. Én aztán nem! – Ne mondjon nekem nemet olyan sietősen – mondta Isolde. – Érdekes a meló. Van munkám. Szellemeket kutatok. – Nos, mellettem sokkal több szellemmel találkozna – mondta Isolde. – Gondolkozzon rajta! Úgy sem számít. Nem tudok elmozdulni a kanapéról. – Jaj, Dennis, elég ebből – mondta Isolde. – Túl öreg ehhez a nyafogáshoz! Úgy hiszem, tudnék róla, ha módomban állna szélesebb területen mozgolódni. – Még csak hat órája szellem, de máris szakértőnek képzeli magát – horkant fel Isolde. Már azelőtt szakértő voltam, hogy szellem lettem, vágott vissza Dennis. – Nem mintha nem lenne lenyűgöző ez a beszélgetés – mondta Andie –, de meg kell tudnunk, mit hagytak hátra a szellemek, ami itt tartja őket. Mivel Dennis lestipi-stopizta a kanapét, biztosan nem az, szóval a bútorokat egyelőre felejtsük el. Valami kisebbet kell keresünk, talán egy hajtincset, a viktoriánusoknál elterjedt volt a gyászékszer. Esetleg… egy ujjat, vagy valami ilyesmit. – Ujjat? – kérdezte Southie. – Nem valószínű. Meg kell tudnunk, mi tartja itt őket, hogy elégethessük és továbbküldhessük őket a… valahová. – Itt vannak? – kérdezte Isolde. – Nem olyan érzés, mintha itt lennének. Nem, mondta Dennis. Egyedül én vagyok itt. – Akkor ide kell hívnunk őket. Ne feledjék, ezek gyilkosok. Ha húzóssá válik a helyzet, ezúttal örökre bezárom a bazárt. – Végre egy épeszű terv – jegyezte meg North. – Üljön le – mondta Isolde és North helyet foglalt. – Fogjuk meg egymás kezét. Lélegezzünk! A hosszú, mély lélegzetekkel az a helyzet, hogy igazán békések. Andie még jobban elengedte magát a székben, de azért figyelte, nem mozdul-e valami a levegőben, nincs-e bármi jele annak, hogy… Már megint ez? – kérdezte May. Tudod, egyszerűen csak szólhatnál. – Nem te kellesz – mondta Andie. – Hanem ők. Mit akarsz? – Van valami, ami ideköti őket, valami szuvenír, benne egy hajtinccsel, vagy ilyesmi, ami miatt nem tudjuk kilakoltatni őket? Bármi is az, a házzal együtt kellett érkeznie, mondta May. Annak már sok-sok éve. Valami nagyon régi holmi lehet. A mi családunknak biztosan nincs semmije, ami olyan régi. – Régi – ismételte Andie. – Valami az 1800-as évekből. – Zsebóra! – mondta North. Andie felkapta a fejét, zavarodottan. – Tessék? – Találtunk egy zsebórát, amikor átkutattuk a házat. Máris idehozom. North otthagyta az asztalt. Láthatóan örült, hogy végre lehetősége nyílt rá.

– Remek – mondta Isolde. – Most, hogy elment, sokkal világosabban látok. Mit gondol, Dennis? Szerintem kamu az egész. – Istenem – mondta. – Halott és még mindig nem hisz a szellemekben? A zsebóra elégetésében nem hiszek. A viktoriánus korban a gyászékszerek gyűrűk és medálok voltak. – Medálok? – kérdezte Andie. – A medál, amit Miss J nyakába rajzoltál, Alice nyakában lóg. Mindjárt jövök. – Sarkon fordult és szaladt a lépcsőhöz, kettesével szedve a lépcsőfokokat a gyerekszobáig. Amikor odaért, Lydia Alice ágya előtt állt, és azt sziszegte Northra, „Takarodj innen!” És amikor Andie megkérdezte – Mi a fene van? –, a férfi megfordult. North tekintete üres volt, fekete, kegyetlen és gonosz. Andie ekkor meglátta a kezében a zsebórát és ráébredt, hogy Peter fehér, elkárhozott arcát látja. Northnak nyoma sem volt.

Tizenöt – Takarodj belőle! – mondta Andie, ahogy a lény közeledett felé. – Ez nem a te tested, add viszsza! Tett egy lépést hátrafelé, és közben a férfi kezében lévő órán tartotta a szemét. – El kell égetnünk azt az órát, Lydia – kiáltott oda neki, ahogy a háta az ajtóhoz ért. – Abban… A férfi feléje nyúlt, Andie lebukott és megpróbálta kiütni a kezéből az órát, de a lény megragadta a torkánál fogva, a levegőbe emelte és Andie fuldokolni kezdett. Szeme egy vonalban volt a lényével, csak bámult az üres, rémséges gonoszságba, ami a tekintetében ült. – North – nyögte ki, de a szoba forogni kezdett vele, a fülében zubogó hangot hallott, aztán a férfi hirtelen a földre rogyott és Andie vele zuhant. Carter állt fölöttük, kezében a kis poroltóval a kandalló párkányáról. – Megütöttem – mondta Carter elgyötört hangon. North talpra kecmergett, a feje vérzett hátul, és ekkor ott termett Miss J is és Andie érezte az ereiben a fagyos hideget. – Nem! – üvöltötte, felkapta az órát a földről, kipöckölte rajta a gombot, így felnyílt az előlapja és a tűzbe vetette. Hallotta, hogy Miss J felvisít, olyan hangon, amilyet Andie életében nem hallott még, aztán eltűnt az ereiből a jéghideg fagyosság, de North Alice és Carter után nyúlt, és Lydiának és Andie-nek kellett visszarángatnia, miközben küzdött ellenük, és Alice a fal mellett kucorogva kiabálta, „Rossz!”, miközben nyakláncai előre himbálództak… Andie átvergődött Northon, aki még mindig a földön fetrengett és azt kiabálta: – Add ide a medált! Alice kérdés nélkül letépte a nyakából, és odadobta neki. North felpattant a földről, míg Carter és Andie kapaszkodott belé, és Andie a lángokba vetette a nyakérmet. A medál megfeketedett a tűzben, de Peter tovább harcolt North testében, a düh eltorzította az arcát. – Nem használt – kiabálta Andie, North nyakára fonva a kezét, nem engedve, miközben a többiek próbálták a lényt a földön tartani. – Nem nyílt ki! – kiabált vissza Carter, benyúlt a lángok közé, kihúzta a medált és arca eltorzult, amikor a tűz megégette, aztán rátaposott a nyakéremre, eltörte benne az üveget, ami mögül előkerült egy kis barna hajtincs. Peter felüvöltött, Carter a tűzbe vetette a hajfürtöt, ahol az ropogva porrá vált, és North a padlóra zuhant, öntudatlanul. Lydia fölé hajolt. – Mi az ördög volt ez?

– Egy szellem. – Andie felkapta az ebédes tálcáról a jéggel teli vizeskancsót és belenyomta Carter kezét. – Ez hihetetlenül bátor dolog volt tőled – mondta a fiúnak. – Tartsd hidegen a kezed. – Jézusom! – mondta Lydia. – Micsoda sátánfajzat! Miután gondoskodott Carterről, Andie North fölé hajolt, és megnézte a tarkóját, miközben a férfi kezdett magához térni. Carter alaposan odavágott, még mindig szivárgott North fejéből a vér, de kis szerencsével a koponyája nem tört el. – North? – szólítgatta. – North? Édesem? Megremegett North szemhéja. – Áú – mondta bizonytalan hangon, majd felült, megvonaglott az arca és annyira szédelgett, hogy Andie-re kellett támaszkodnia. – Mi volt ez? – Megszállták a tested – mondta Andie. – Nem tudtad? Nem érezted? North megérintette a tarkóját a kezével, aztán amikor visszahúzta, látta, hogy véres. – Elájultam. Mi a fene történt? – Megszállt egy szellem, megpróbáltál megfojtani, aztán Carter jól fejbevágott egy poroltóval, hogy megmentsen. Northnak elkerekedett a szeme, és Carter azt mondta: – Sajnálom. – Én nem – mondta Andie. Az ajtóban megjelent May, aztán megtorpant, kívül tartotta a tűz. Mi történt? Aztán Southie is ott termett, és Mayen keresztülnézve kérdezte: – Mi a franc van itt? – mögüle pedig Flo nézett mindannyiukra, és azt mondta – Jaj ne! – és odament Carterhez, Isolde meg egyszerűen állt az ajtóban May mellett és csak bámult. – Szóval – kezdte Ldyia –, vannak szellemek és ilyeneket tudnak csinálni? A zsebóra volt az? – kérdezte May. Meg a medál? Mert Miss J és Peter eltűntek. Tényleg eltűntek. Éreztem, ahogy elmentek. Kérdezd meg Dennist, ha nekem nem hiszel. Odalent van a kanapén. – Elégettük az órát, de ő tovább harcolt – mondta Andie Maynek. Érthető. Az ő órája volt, így beletette Miss J egy tincsét. Miss J pedig Peter hajából tett a medálba. – Mindketten elmentek – mondta Alice, és arcán furcsa kifejezéssel hátradőlt. Carter bólintott, kezét a jéggel teli kancsóban tartva, Flo pedig azt mondta: – Megégetted magad, hadd nézzem meg – Lydia és Southie pedig talpra segítették Northot. North arca zöldbe fordult és a férfi kirohant a fürdőszobába. – Mi baj van? – kérdezte Lydia, és már indult volna utána, de Andie azt mondta: – Megesik az ilyesmi, miután az ember testét megszállta egy szellem – aztán visszafordult Alice-hez. – Jól vagy? – kérdezte. – Igen – felelte Alice. – Itt vagy. – Szóval megszabadult tőlük – mondta Isolde. Nem mindegyiktől, jegyezte meg May. Én még itt vagyok. Andie felnézett rá. – És erről most mindjárt beszélünk is. Andie kiment a folyosóra Mayjel. – Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy a többiekből kiégett az emberi lét? Szerintem te is errefelé haladsz. Megszálltál engem, aztán amikor én túl erősnek bizonyultam, megszálltad Kellyt. Ez gonosz dolog, May. És helytelen. Az alapján, amit a gyerekektől hallottam rólad, te nem ilyen voltál. Igen, mert azelőtt nem voltam HALOTT. – Többről van szó. Tudod te is, hogy többről van szó. Megmentettem az életed.

– Tudom. De amit most csinálsz, az, hogy itt maradsz, az nem jó. Nem ez ennek a rendje. Tudod, hogy helytelen. May elhúzódott, és közben szét-szétesett a körvonala, amitől Andie mindig émelyegni kezdett. Nem tudtam, hogy ilyen hamar véget fog érni az életem. Nem az én hibám volt. Az a hibbant tyúk megölt, esélyem se volt. Mindenki megérdemel egy második lehetőséget. Én is csak ennyit akarok: egy második lehetőséget. – Tudom – mondta Andie szomorúan. – Mindezt tudom, de nem így történt. És az, ahogyan most élsz… Igazából nem élsz, May. Csak egy árny vagy. Nem adhatom fel. De semmi gond, van egy tervem. – May… Vigyél el Columbusba, és megszállom Kellyt. – Nem! Andie, voltam már benne és nincs ott semmi, csak kapzsiság, és tudod, milyen volt a gyerekekkel. Az a nő egy szánalmas spiné… – Nem rabolhatod el valaki más életét, May. …és még csak azt sem mondhatom, hogy olyan baromi jó vásár ez nekem, Kelly szerintem közelít a negyvenhez. Én tizenkilenc vagyok, Andie. Előttem állt az egész életem! – És most oda az egész – mondta Andie, és igyekezett hangsúlyozni a dolog véglegességét. – Kiszúrtak veled, efelől semmi kétség, sokkal többet érdemeltél volna, de kész. Vége. Nem! – Nézd, talán vár rád valami csodálatos, ha továbbmész. Talán, ha elindulsz a fény felé… Talán nincs ott semmi. Talán ha elindulok a fény felé, tényleg meghalok. – Már most is halott vagy. Nem. Mert ez ÉN vagyok. Még itt vagyok! – May. Nem tudom, hogyan segíthetnék. De nem maradhatsz itt és próbálgathatod ellopni más emberek életét. Ne hagyj itt! Andie tehetetlenül bámult a lányra. – May, még csak azt sem tudom, egyáltalán elhagyhatod-e ezt a helyet. Szerintem a házhoz vagy kötve. Nem. Az egyik hajtincsem itt van egy régi ékszeres dobozban. Anyám fonta össze az enyémet April hajával. – Ki az az April? A nővérem. Carter és Alice anyja. Andie körülnézett. – Ő is itt van? Nem, szerintem nem maradt itt a halála után. Szerintem egyszerűen kihunyt, mint egy gyertyaláng. Akkor még éltem, szóval nem tudhatom. Fogalmam sem volt, hogy létezik ilyesmi. – Talán ő tudta, mit csinál. De az is lehet, hogy csak feladta. Én viszont nem adom fel! Andie nagy levegőt vett. – Gondold csak végig! Ha ahhoz a hajtincshez vagy kötve, nem mozdulhatsz onnan, ahol a haj éppen van. Elvihetlek magammal az iskolába, amint munkába állok, de akkor kénytelen leszel állandóan ott lébecolni és hallgatni, ahogy a gimisek tönkrevágják Shakespeare-t. Vagy maradhatsz a házban és nézheted, ahogy a gyerekek felnőnek, de valahogy úgy tűnik nekem, hogy azzal nem érnéd be. Az is VALAMI. May kétségbeesettnek hallatszott, ami természetes volt az adott körülmények között, de volt valami külön él a hangjában, ami addig nem volt ott. A panasz mögött valami vadság bujkált. – Másmilyen a hangod.

Félek. Mérges vagyok. Mit vártál? Andie az ajkába harapott. – Mi van, ha elveszíted az emberségedet? A többiekkel is megtörtént. Szörnyekké váltak. Ugye nem akarod szörnyetegként végezni…? Legalább kétszáz éve itt lógtak. Hamarabb halsz meg, minthogy én meggárgyulnék. Na majd akkor beszélünk. – Ezt nem tudhatjuk – mondta Andie. – Mert nem… Szóval nemet mondasz. – Én csak azt mondom, hogy nem ott vagy, ahol lenned kellene. Nem kéne két létsík közt ragadva árnyként élned. Ez nem jó neked. Nem jó senki másnak sem. És ha nem hozzuk ezt helyre, ha nem mész tovább, szerintem nagyon elfajulhatnak a dolgok. May hallgatott, és ami még rosszabb volt, Andie nem látta, hogy mozogna. Mintha May végre abbahagyta volna a táncolást. Talán mert gondolkozni kezdett. – May? Nem akarok továbbmenni. – Oké. – Andie felállt. – Te döntesz. De nem vihetlek magammal Columbusba. Nem lenne helyes, May. Itt kell maradnod. Utálok itt lenni. Itt kellett dekkolnom ebben a hülye városban, aztán meg ebben a hülye házban egész életemben. – És amikor véget ért az életed, szabaddá kellett volna válnod. Dennist bezzeg elviszitek! – Az még egyáltalán nem biztos – mondta Andie bosszúsan. – Őt is próbálom rábeszélni, hogy menjen a fény felé. Mind a ketten makacskodtok. De ha ragaszkodik hozzá, hát visszaviszem az otthonába, Clevelandbe. Nem tartozik ide, csak látogatóba jött. De előbb megpróbálom rábeszélni a távozásra. Te mennél? – Igen. Honnan lehetsz benne biztos? – Mert soha nem akarnék csak rostokolni valahol és nézni, ahogy valaki más éli az életét. Mert ha új kaland vár rám valahol, akkor afelé akarok menni. Mert megőrülnék, ha árnyként kéne léteznem. Szóval egyszerűen csak mennél. – Akik meghalnak, ezt teszik. Nem a múltba kapaszkodnak. Hanem mennek a jövő felé. De mi van, ha nincs semmilyen jövő? – Szerintem van valami abban a fényben. És azt hiszem, hogy mivel fényből van, valószínűleg jó lehet. De legalábbis érdekes, nem pedig valami örök kárhozat, ahogyan némely szadista képzeli a másvilágot. Azt csak azért találta ki valaki, hogy kordában tartsa a népeket. Szóval szerinted nincs pokol? – Nem igazán tudom, mi értelme lenne a pokolnak. Minek örökké kínozni a lelkeket? Hol ebben a költészet, mi lenne a haszna? Ha létezik valamilyen felsőbb intelligencia, ami megteremtette ezt a bámulatos világunkat, miért tervezne örök fájdalmat és kínszenvedést a következőre? Elég hülye egy elképzelés. Azért, hogy megbüntesse a rossz embereket. – Örök időkön át? – kérdezte Andie, és kezdett türelmetlenné válni. – Mire lenne az jó? Ez csak bosszú, értelmetlen. Ez az egész pokol-dolog idegesítő, csak a hatalomról szól. May hosszú ideig hallgatott. Végül Andie szólalt meg. – May? Jól van. Andie habozott, de May nem mondott többet, így ment, hogy benézzen Dennishez. Őrültnek kéne lennie, ha visszavinné magával Mayt Columbusba. Már eleve az őrültség volt, hogy egyálta-

lán elgondolkoztak Dennis elszállításán, de ő legalább északra tartozott. Illetve dehogy tartozott. A túloldalon lenne a helye. Bárhol is van az. – Dennis? – kérdezte a nappali ajtajából. Megszabadultál tőlük. Jól csináltad. – Érezni, hogy elmentek. Igen. Elmentek. Azóta sokkal jobb itt. – Ez itt még mindig a pokol háza, Dennis. De most inkább beszéljünk rólad. Miattam ne aggódj, mondta Dennis. Maradhatok. Senkit nem fogok megölni. – Persze – mondta Andie, és ment az emeletre a gyerekekhez. Az első emeleti lépcsőfordulóban találkozott Flóval, aki ragtapaszért indult Carternek, a második emeleten pedig Lydiával, aki épp levitte az ebédes tálcát. – North a fürdőszobában öklendezik – mondta Lydia. – Nos, most rajta a sor – mondta Andie, és felment a gyerekszobába. Amikor benyitott, látta, hogy a tűz nem ég, és May odabent van Alice-szel és Carterrel. – Hé! – mondta Andie, de May azt felelte, jól van. – Mi van jól? Jól van, tovább megyek. Alice-nél van a hajfonat. Alice komoly arccal tartotta maga elé a vastag, sötét tincset. – Elmondtad nekik, mit jelent a fonat? – kérdezte Andie. Tudják. Már csak egy szívességet szeretnék kérni tőled. – Rendben – mondta Andie óvatosan. Szeretném búcsúzóul megölelni őket. – Oké. Csináld. Nem, igazából szeretném megölelni őket. Kölcsön akarom venni a tested. – Nem! – Andie tett egy lépést hátra. – Nem. Egyszer már megtetted és borzalmas volt. Nem! Andie, soha többet nem látom őket. Nekünk ezzel itt véget ér a dolog. Nem kell aggódnod, elmegyek. De még ha nem tenném is, te erősebb vagy nálam. Bármikor megszabadulhatsz tőlem, amikor csak akarsz. Andie visszanézett a gyerekekre, akik csendben, szomorúan álltak ott. Soha nem volt alkalmuk elköszönni senkitől, May az utolsó közeli rokonuk, talán segítene nekik… Csak szeretném megölelni őket. Andie nagyot nyelt. – Rendben. Köszönöm, mondta May. Csak lazíts! – Arra várhatsz – mondta Andie, és újra érezte a csontjaiban a hideget, érezte, ahogy May megszállja, megremegett, majd mindent fekete-fehérben látott, aztán May a feje fölé emelte a karjait, és kinyújtóztatta az izmait. – Egy test! – mondta May. – El se tudod képzelni, milyen borzasztó, mikor az embernek nincs teste! De igen. El tudom, mondta Andie. Gyorsan csináld. Ez rettenetes. May a gyerekek felé fordult, és Andie vele ment. Érezte, hogy a teste valaki más utasításait követi, és rögtön émelyegni kezdett. May lehajolt, megölelte Alice-t és a kislány visszaölelte. – Tartsd be az ígéreted! – suttogta Alice Andie fülébe, és May azt felelte. – Betartom. Aztán May felegyenesedett és Andie karjait Carter felé nyújtotta. – Gyere, búcsúzz el, Carter! Carter megfordult és elment. – Carter! – szólt utána May. – Én vagyok az. Nem Andie, hanem én. A fiú az ajtóból fordult vissza. – Andie-t megölelném – azzal kisétált. – Csak zaklatott – mondta May Alice-nek. – Megígérted! – mondta Alice.

Mit ígértél meg? – kérdezte Andie. Mi történik? – Hogy nem tartom meg a testedet – mondta May, elengedte és Andie előrezuhant a megkönynyebbüléstől, ahogy May távozásával elmúlt a hideg. Gyenge volt és émelygett, de újra egyedül volt a fejében. Köszönöm, mondta May és ekkor Carter visszajött. – Jól vagy? – kérdezte Andie-t. – Igen – kezdte Andie, de Carter elvette a hajtincset Alice-től és a tűzbe vetette. May még egyszer utoljára szomorúan hátranézett, aztán eltűnt, és Andie még utánaszólt: – Várj! May! Sajnálom. Sok szerencsét… May? A hajtincs hamuvá vált, nem maradt belőle semmi. – Ó – mondta a gyerekekre nézve. – Elment. Jól vagytok? Carter sarkon fordult és kiment. – Jól vagyunk – mondta Alice, és ment a bátyja után. – Várj egy percet – mondta Andie, de épp most veszítették el a nagynénjüket, ezúttal igazán, és ha akarnak róla beszélni, úgyis szólnak neki. A francba is, én akarok róla beszélni, gondolta, de az egyetlen ember, akivel igazán beszélni akart, North volt, ő pedig agyrázkódással rókázott a fürdőszobában. Így dobozokat szerzett, végigment a gyerekszoba szekrényein, bepakolt mindent, ami az övék volt, és amikor a gyerekek fél órával később visszajöttek, azt mondta. – Pakolok. Most már mehetünk Columbusba, ugye? Carter bólintott, és Andie mélyet lélegzett, annyira megkönnyebbült. – Most már minden rendben lesz – mondta Carternek, de a kisfiú arca újra olvashatatlan volt. – Szeretni fogjátok Columbust – mondta Alice-nek. Alice bólintott, és közelebb szorította magához Pirinyót. Andie puszit nyomott az arcára, és Alice hirtelen Andie nyaka köré fonta a karjait és lehúzta magához. – Szeretlek, Andie – mondta. – Én is szeretlek, kicsikém – mondta Andie, a könnyeit nyeldesve. – Most már minden rendben lesz, esküszöm. Alice bólintott, és azt mondta: – Kaphatok egy dobozt? Majd én bepakolom a ruháimat. – A folyosón van még belőlük – mondta Andie, és azt gondolta, most már biztonságos kimenni a folyosóra, mert eltűntek a szellemek. Amikor megfordult, Carter nézte őket merev ábrázattal. – Téged is szeretlek – mondta neki Andie. – Tudom, hogy nem hiszed el nekem, de mindent helyre fogok hozni, esküszöm. – Hiszek neked – mondta a fiú, kiment a folyosóra és felkapott két dobozt. Közben megjelent Flo és odaszólt neki. – Ó, édesem, vigyázz a kezedre! Minden rendben lesz. Már pakolnak. Vége. És May elment örökre. Egy pillanat alatt elégett az a sok vidámság és szenvedély. Sajnálom, May, gondolta Andie, és visszament, hogy bepakolja a saját dolgait. Este nyolcra a gyerekek összecsomagoltak, megvacsoráztak és ágyba bújtak, készen a másnap reggeli indulásra. – El se hiszem, hogy tényleg megyünk – mondta Andie Northnak, amikor bement May hálószobájába. – Hogy van a fejed? – Bezúzva – felelte North, és felült az ágyban. – De már nem kell hánynom. Elmondod még egyszer, miért vágott fejbe Carter a poroltóval? – Csak aludj! Holnap rengeteg pakolnivalód lesz. – A gyerekek jól vannak?

Andie bólintott. – Szerintem megkönnyebbültek, de nehéz megmondani. Kemény napjuk volt. – Jó gyerekek – mondta North. – Hazavisszük őket, biztonságos otthont teremtünk nekik és idővel… – Normálisak lesznek? Az kizárt. – Andie bebújt az ágyba North mellé, és kinyújtózott. – Istenem, de fáradt vagyok. Lekapcsolta a lámpát az éjjeliszekrényen és elhelyezkedett a férfi mellett. Hosszas csend után North megszólalt. – Te is visszajössz, ugye? Hozzánk költözöl? – Igen – mondta Andie. – Jól van. Andie csak feküdt North mellett a sötétben és a jövőn mélázott. Hosszú ideje csak arra összpontosította a gondolatait, hogy elhozza a gyerekeket a házból, és most végre elmennek innen, erre tessék, itt a következő probléma. Nem számít, mit mondott North, újra bele fog temetkezni a munkába, és ő kénytelen lesz ezt elfogadni. North mindig is keményen dolgozott, többek között ezt is szerette benne. Elérheti, hogy minden este a gyerekekkel egyen, még arra is ráveheti, hogy emlékezzen rájuk, de úgy kell majd vele élnie, hogy közben North több időt tölt az íróasztalával, mint vele. Ennek elégnek kell lennie, gondolta és úgy döntött, elég is lesz. Még ha minden pontosan úgy történik majd most is, mint régen, ezúttal el fogja tudni viselni. Mert azóta megváltozott. North hangja törte meg a sötétséget. – Jól vagy? – Megvagyok. – A férfi felé fordult és érezte, ahogy North keze a derekára csúszik. – Csak a jövőn gondolkoztam. – Ezúttal minden másképp lesz – mondta North. – Esküszöm, nem követem el ugyanazokat a hibákat. – Ahogyan én sem. Lesznek viszont más hibák. De nem számít, ezúttal maradok. Először túl fiatalok voltunk és túl hamar házasodtunk. És én nagyon elkapattam magam az elvárásaimmal. Azt akartam, hogy a tenyereden hordozz, és az egyszerűen nem te vagy. Amit tudtam volna, ha esküvő előtt kicsit megismerlek. Egyszerűen… éretlen voltam. – Sóhajtott egyet. – Aztán Willben megkaptam a pasit, aki a tenyerén hordozott, de az sem tetszett. Nem tudom, mit akarok. Rajtad kívül. Téged akarlak. Tudom, hogy te kellesz. North olyan sokáig hallgatott, hogy Andie már azt hitte, elaludt, de aztán megszólalt. – Először az illatodat veszítettem el. Három héten át nem mostam ki a párnahuzatokat, aztán Lydia felküldte a takarítókat, és az illatod odaveszett. Nehéz felidézni egy illatot. Egyszer egy hónapon át randizgattam egy nővel, akit Lydia és Southie is utált, és én sem kedveltem különösebben, de nem tudtam elengedni, míg Southie fel nem hívta rá a figyelmemet, hogy a nő ugyanazt a sampont használja, mint te. A szaglás memóriája! Ugyanolyan illata volt, mint neked. – Ó – mondta Andie. – A hangodat tovább megőriztem. Legalább egy évig. Aztán szereztem egy kazettát. Tudod, vezetted az iskoládban azt a reggeli műsort. Szereztem róla egy felvételt, hogy hallhassam a hangod. Becsuktam a szemem és elképzeltem, hogy ott vagy velem a szobában. De csak egy szalag volt és a hangod nem pont ugyanúgy szólt, így elvesztettem azt is. – North… – Az arcodat viszont soha nem felejtettem. Andie a könyökére támaszkodva nézett a férfira. Nem volt benne biztos, mi is történik most. – Minden oké. – Imádtalak – mondta North. – Csak épp nem mondtam el neked. Te voltál a legcsodásabb dolog az egész életemben. Semmi hozzád fogható nem volt se előtted, se utánad. Megőrültem érted. Még mindig megőrülök érted. Tíz évvel később besétálsz az irodámba, meglátlak, és olyan, mint először volt: nem tudok gondolkozni, nem tudok beszélni, csak azt akarom, hogy velem legyél.

Megőrjít a dolog, de most, hogy visszakaptalak… Te vagy a mindenem, Andie. Előbb el kellett volna mondanom ezt. – Ó – mondta Andie a könnyeit nyeldesve. – Még mindig megvan a pólód. Az, amelyiket a Jackson Browne-koncerten vettél. Mindig abban aludtál, és amikor elhagytalak, elhoztam, mert akartam valamit, ami a tiéd. Soha nem mostam ki. Mindig rábukkanok, amikor valami új helyen kipakolok és mindig azt gondolom, „Ki kéne dobnom!”, de képtelen vagyok rá. És még mindig megvan a gyűrűd. – Feltartotta a kezét. Tudta, hogy a férfi nem látja a sötétben, de akkor is meg akarta neki mutatni. – Szörnyű az a gyűrű – mondta North fátyolos hangon. – Imádom ezt a gyűrűt – mondta Andie, és az ő hangja is fátyolos volt. – Szeretlek. Akkor is annyira szerettelek. Ezért fájt annyira, amikor magamra hagytál. Én annyira szerettelek és azt hittem, hogy te már nem szeretsz, de én soha nem szerettem ki belőled, North, soha egyetlen pillanatra sem, én… A férfi magához húzta, megcsókolta, és Andie nem eresztette. – Ezúttal jól fogjuk csinálni – mondta North. – Nem újrakezdjük, hanem új lappal indítunk. Most sikerülni fog. – Úgy legyen – mondta Andie, és hitt Northnak. – Esküszöm – mondta North, újra megcsókolta, és Andie hozzábújt, megint kívánta. – Mennyire fáj a fejed? – suttogta. – Rendben van – mondta és odahúzta magához, és Andie szerette őt. Andie másnap reggel korán reggel lement, még épp időben, hogy beszéljen Isolde-dal, mielőtt elmenne. – Hívjon fel, amikor Columbusba ér – mondta a médium, és adott egy névjegyet Andie-nek. – Ha valamikor szüksége lenne segítségre. Vagy banános kenyeret süt és társaságra vágyik. – Így lesz! – mondta Andie, és komolyan is gondolta. Aztán visszament a házba, elment North, Southie és Carter mellett, akik az autóhoz cipeltek mindenféle dobozokat, és megállt a nappaliban, hogy foglalkozzon az utolsó elvarratlan szállal. – Dennis? – szólította, és felkészült rá, hogy meggyőzze, neki való a túlvilág. Jó reggelt. – Dennis, elmegyünk. Igen, tudom. Andie abba az irányba mosolygott, ahol a férfit sejtette. – Arra gondoltam, talán neked is menned kéne. Veletek? – Nem. Én inkább a következő létsíkra gondoltam. A gyerekekkel mi Columbusba megyünk. Az nem ugyanaz. Lehet, hogy szeretném Columbust. Andie leült. – Aggódom, amiért nem mész a fény felé. Attól félek, talán lekésed a dolgot. Ez nem egy busz, Andie, hanem a túlvilág. – Igen, de nem lesz Valaki bepöccenne, ha folyamatosan nemet mondasz az invitációra? Nem hiszem, mondta Dennis elgondolkodva. Szerintem idő előtt ragadott el a halál, ezért van némi mozgásterem. Nem mondhatnám, hogy természetes halált haltam. – Ne elemezgess, Dennis! Szinte biztosra veszem, hogy a halálban nincs igazságtalansági záradék. – Ha lenne, May élt volna vele. Columbusba akarok menni Alice-szel, Carterrel meg veled. – Dennis, légy ésszerű! Halott vagyok. Nem kell ésszerűnek lennem. Folytatólagos létezésem már önmagában ésszerűtlen.

– Oké, hadd gondolkozzam. – Akárhogy is nézte, a két lehetőség Columbus és a túlvilág volt. Hacsak… – Mit szólnál ehhez? Harold elment, így Isolde-nak szüksége van szellemi vezetőre. Ha valahogyan… hozzákapcsolódnál, vele maradhatnál. Már elment, de azt mondta, tartani fogja a kapcsolatot. Talán… Nem tudom, Isolde-dal akarom-e tölteni életem hátralévő részét. – Életed hátralévő része már véget ért – mondta Andie. – És nem hiszem, hogy fogva tartana. Harold is önszántából maradt. Harold menekült az első adandó alkalommal, mint patkány a süllyedő hajóról. – Oké. Van bármi elképzelésed arról, hogyan pakolhatnánk fel téged és vihetnénk magunkkal? Ehhez a kanapéhoz vagyok kötve. – Isolde azt mondja, nem vagy. Azt mondja, azért nem tudsz elszakadni tőle, mert csak itt érzed magad biztonságban. És ezzel a nővel kéne töltenem az örökkévalóságot! – Van abban valami, amit mond. Egyetlen más szellemről sem tudok, aki bútorhoz lenne kötve. Csak medálokhoz meg zsebórákhoz. – Amik mozgathatóak – mutatott rá Andie. – És amikben volt valami… belőlük. Ugye nem vágtál körmöt a kanapén? Elhúzódott a csend. – Oké, jó, húzd csak fel az orrod – mondta Andie. – De szerintem nem kötözhetjük a kanapét Lydia Lexusának a tetejére. – A hálószoba következik – mondta North, visszatérve az udvarról. – Kell az a tábla az ágy fölött, a „Minden este adj egy csókot” feliratú? – Úristen, nem! – mondta Andie. – Jó. Mit nem köthetsz Lydia Lexusának a tetejére? – Mi? Ja. A kanapét. Dennis nem akar a fény felé menni, nem akar Isolde-dal maradni, és nem hajlandó elmozdulni a kanapéról. – Aha – mondta North, és az étkezőn át bement a konyhába. Andie visszanézett Dennis sejthető irányába. – Mindig elfelejtem, hogy nem hisz a szellemekben. Soha nem is fog. Túl racionális. Sok mindenről le fog maradni így. – Mondja az a fickó, aki szintén nem hitt a szellemekben, amíg élt. Azóta okosabb lettem. Fejlődtem. Jobb ember vált belőlem. – Dennis, már nem vagy ember. És komolyan aggódom a túlvilági léted miatt. May azt mondta, hogy minél hosszabb ideig marad itt egy szellem, annál kevésbé lesz ember. Ő ezért ment önszántából. Nem akart szörnyeteggé válni. Velem ez nem fog megtörténni. – Na ne mondd. Miért nem? Bennem nincs szenvedély. Ez annyira igaz volt, hogy Andie hirtelen megsajnálta a férfit, ami elég nevetséges volt, tekintettel arra, hogy Dennis már nem élt. A többiek azért váltak gonosszá, mert a maradásuk oka a szenvedélyük volt. Ez kötötte őket erre a síkra, így amikor minden más odalett, nem maradt nekik más. – Aha – mondta Andie, a hallottakat mérlegelve. – Szóval téged mi köt ide? Az intellektuális kíváncsiság. – Értem. Szóval amikor kiég belőled az emberség… Lesz egy természetfeletti enciklopédiád a kanapédon. – Jaj, Dennis! – mondta Andie és akaratlanul is felnevetett. – Nézd, mi… Megjelent North útban kifelé. – New Essexben van egy hely, ahol lehet furgont kölcsönözni. Southie-val elmegyünk érte. Majd betesszük oda Dennist meg a kanapét. Southie Kelly autójával jött le, szóval majd ő visszavi-

szi az én autómat, én meg vezetem a furgont. Ha van még valami, amit szeretnél innen, most szólj. Azt is bepakoljuk a furgonba. – Mindenképp tegyétek be a hengerpárnákat is, szerintem azok is a kanapé részei – mondta Andie megrökönyödve, és aztán North már ott sem volt. Andie visszafordult Dennishez. – Mit szólsz? Szerzett neked egy furgont. Nem, neked szerzett egy furgont. Bennem nem hisz, de benned igen. És neked szükséged van egy furgonra. – Francba – mondta Andie. – Igazad van. Mindig igazam van. – Jól van. – Andie az ajtó felé indult, de aztán megtorpant. – Nagyon örülök, hogy velünk jössz. Szerintem jobb lenne neked, ha továbbmennél a következő síkra, vagy valami, de önző módon azért örülök, hogy ott leszel velünk. Köszönöm, mondta Dennis kissé meghatottan. – De próbálj majd elszakadni a kanapétól, jó? Minden annyival könnyebb lenne – mondta Andie, és Alice meg Carter keresésére indult. Andie felmászott a lépcsőn, és Alice-t a szobájában találta, hóna alatt Pirinyóval, másik hóna alatt a paplanával. Paplanból több volt, mint Alice-ből, így Andie azt mondta: – Azt majd viszem én! – A bőröndjeitek a kocsiban vannak – mondta Andie. – Meg a játékokkal teli doboz. A többi holmitok Flo nagyi kocsijába került és Lydia nagymamánál vannak Carter holmijai. Rossz és Southie pedig éppen most pakolják be Dennist meg a kanapét a bérelt furgonba. Visszük a hengerpárnákat is, minden odakint van. Indulásra készek vagyunk. – Várta, hátha mond valamit Alice, de a kislány csak körülnézett. – Mehetünk, Alice? Alice egy ideig hallgatott, aztán bólintott. Andie odanyújtotta a kezét, Alice elfogadta, és lesétáltak a széles kőlépcsőn. Andie bőszen reménykedett benne, hogy most utoljára. – Columbus jobb lesz – mondta halkan Alice-nek. Maga sem tudta, miért suttog. – Lesznek ott lepkék? – kérdezte Alice. – Igen – felelte Andie. – Tavasszal jönnek majd a lepkék, pont mint itt. És lesz egy lepkekert, mint itt. – A látnokzsálya kivételével. Alice bólintott. Amikor kimentek az ajtón, Lydia éppen felhúzta a kesztyűjét az autója mellett. – Carter Northszal utazik a furgonban – mondta Andie-nek. – Oké – mondta Andie, és kinyitotta a Mustangja ajtaját. – Alice, készen állsz? Alice újra körülnézett, mintha hallgatózna, aztán Carter kiszállt a furgonból, és odament hozzá. A kislány felemelte a fejét, amikor a bátyja odaért. – Minden oké. Ülj be az autóba. Most már meg ne hátrálj, kicsikém, fohászkodott magában Andie, és Alice bemászott az első ülésre. – Mi a baj? – kérdezte Alice-t, de a kislány csak nézett rá egy percig, végül megrázta a fejét. – Ugye nem zavar, hogy mind elmegyünk innen? – kérdezte Andie. Alice a fejét rázta. – Akkor indulás. Andie intett Northnak, aki visszaintett és beszállt a furgonba. Carter megkerülte a furgont és beszállt a másik oldalon, Andie hallotta az ajtócsapódást. Kijött a házból Southie az utolsó dobozzal, betette a furgon hátuljába, becsapta a hátsó ajtókat, megveregette az autó oldalát, és North felgördült a hídra. Valami baj van, gondolta Andie. A gyerekek túl csendesek. Minden túl csendes. Körülnézett, de nem látott semmit. Nem volt ott se Miss J, se Peter, se May. Elmentek. Tényleg elmentek. – Nem értem – mondta, és Southie meghallotta és odament hozzá.

– Mi a baj? – Valami – mondta. – Csak nem tudom, mi. – Olyasmi, amivel foglalkozhatsz majd Columbusban? – kérdezte Southie szokott jóindulatával. – Ha nem, az majd kiderül, amikor megpróbálunk elmenni innen. – Akkor induljunk, és derítsük ki. North lelassított, mielőtt behajtott volna a fák közé, aztán kihajolt az ablakon Carter és kikiabált: – Gyertek! – Gyere utánam – mondta Southie az anyjának. Andie beszállt az autóba Alice-szel, megnézte, hogy jól be van-e kötve a kislány biztonsági öve, aztán saját magát is becsatolta. Az ablakon át látta, ahogy Southie beül North autójába és elindul a furgon után, aztán Flo is beszállt a kocsijába és követte őt, végül Lydia zárta a sort. – Készen állsz, Alice? – és Alice azt felelte: – Igen. – Andie beindította a motort és azt gondolta, nem fogunk tudni elmenni, valami meg fog állítani minket. Az autók sora a fák között kígyózott, aztán felhajtottak az útra. Mindenki felpörgette a motorját, hogy feljussanak azon az őrült emelkedőn, aztán Andie is felpörgette a motort, a Mustang előrelendült, és maguk mögött hagyták a házhoz vezető utat. Andie felvértezte magát arra, mi következhet: hirtelen lecsap rájuk valami természetfeletti kapuőr és elragadja tőle Alice-t. De más nem rohanta le őket, csak a fákon ülő varjak. Fölöttük köröztek és károgtak, ahogy elhajtottak. Odanézett a kislányra. Alice az álláig húzta a paplant, feszülten hallgatott és csak a sápadt kis arca látszott ki a kék ágynemű fölött. – Féltem, hogy nem fogunk tudni elmenni – mondta Alice-nek. – Minden oké – mondta erre Alice. – Columbusba mehetünk. – Tetszeni fog neked – mondta Andie. – Kékre festették a szobádat. Alice bólintott, és Andie a visszapillantó tükörbe nézett. Nem látott benne mást, csak az üresen elnyúló utat. Csak képzeltem volna az egészet? – gondolta, és egyik szemét a visszapillantó tükrön tartotta, amíg a főútra nem fordultak, és már nevetségesnek tűnt a gondolat, hogy szellemek kövessék őket. Szóval vége, gondolta Andie és hátradőlt. Próbálta kiűzni a fejéből a rossz előérzetet. – Minden rendben lesz – mondta mellette Alice. Tud valamit, gondolta Andie. Ezért mondja ezt. – Honnan tudod? – Egyszerűen csak tudom – mondta Alice, becsukta a szemét és elaludt.

Tizenhat Mire Andie begurult a ház elé, North és Carter már cipelték be a kanapét hengerpárnástól, el a sikítozó, halloween-jelmezes gyerekek mellett. – Halloween van – mondta Andie Alice-nek, miközben segített neki a biztonsági övével. – Jövőre mi is beöltözünk, jó? És látod? Dennis is itt van. Carter segít bevinni a kanapét. Alice bólintott, és kicsúszott az ülésből, hóna alatt Pirinyóval. – Hozom a paplanodat – szólt utána Andie, mire Alice bólintott és elindult a ház felé. Andie kiszállt és találkozott Lydiával a járdán. – Jól van a kislány? – kérdezte Lydia, és Alice egyenes, izmos kis hátát nézte. – Hallgatagnak tűnik. – Talán csak a változás miatt – mondta Andie és nézte, ahogy Alice felmegy a veranda lépcsőjén. – A gyerekek nem szeretik a változást. – Nos, most már biztonságban van – mondta Lydia gyorsan és ő is indult a házba. Elment mellette Flo Carter egyik dobozával, és közben odaszólt Andie-nek:

– Még mindig azt hiszem, hogy van itt valahol egy Császár. – Lefogadom, hogy van – mondta Andie. – Hogy van Alice? – kérdezte Southie, és amikor Andie hátrafordult, látta, hogy Carter rajzkellékes dobozával közeledik. – Nagyon csendes – mondta Andie. Southie a fejét csóválta. – Ez nem a mi Alice-ünk. North azt mondta, Carter is csendes volt, de ő mindig az. – Talán ennyire nem – mondta Andie, és ment Southie után a házba. Alice a lépcső alján nézelődött. – Jól vagy, drágám? – kérdezte Andie. – Tetszik ez a tapéta – jelentette ki Alice komoly ábrázattal. Mivel a tapéta valami kifakult vörös viktoriánus rettenet volt, Andie azt mondta: – Ó, szuper. A szobád odafent vár. Alice két lépcsőfokot ment fel, aztán megtorpant és benézett a fogadószobába. Andie is kinyújtotta a nyakát. Kivihették a régi kanapét, mert a helyén most Dennis zöld csíkos kanapéja állt, a hengerpárnákkal az oldalán. – Jó éjszakát, Dennis – mondta Alice. Jó éjt, Alice. Isten hozott Columbusban. Alice bólintott, aztán felment, és Andie követte. – Itt a szobád – mondta Lydia, kinyitotta az ajtót és Alice megállt a küszöbön. Andie benézett mellette. Világoskék falak, felhőkkel telepingált mennyezet, és egy nagy, fehér ágy, körülötte kékflitteres baldachin. – Tetszik? – kérdezte Lydia, és Andie úgy érezte, valóban aggódik a válasz miatt. – Csoooodaszééép – mondta Alice, és őszinteség áradt minden szótagból. Bement a szobába, leült az ágyra, és rugózott rajta egy kicsit. – Szeretem! Lydia elmosolyodott, és Andie a folyosó másik oldalán lévő nyitott ajtóhoz ment. Carter az ágyán ült, csíkos paplanját már rá is fektette, de az ajtóval szemben lévő falat bámulta, így Andie belépett, hogy lássa, mit néz a kisfiú. A fal közepén egy hatalmas rajzasztal állt, rajta állítható lámpával, és két oldalán a padlótól mennyezetig érő polcok telis-tele voltak rajzeszközökkel meg könyvekkel. – North egy helyi művészboltot bízott meg a berendezéssel – mondta Lydia Andie mögött. – Szerintem egy kicsit túlzásba vitték, de úgy tűnik, nincs igazam. – Jól vagy, Carter? – kérdezte Andie. A fiú felnézett, arca feszült volt. – Ez itt nagyon jó. – Mi a baj? – kérdezte Andie, de Carter csak a fejét rázta. – Tényleg nagyon jó – mondta és őszintének tűnt a hangja. – Adj neki egy kis időt, hogy megszokjon itt – mondta Lydia. – Persze – mondta Andie, és vetett még egy utolsó aggodalmas pillantást a gyerekre, majd indult vissza az autókhoz, hogy segítsen a többi doboz kipakolásával. Rendben lesznek, mondta magában. Minden rendben van, a rémálom véget ért, rendben lesznek. Bevittek minden dobozt, pizzát rendeltek és Alice azt mondta: – Svindlizzünk, megtanítom nektek! Mire Southie tiltakozott: – Hát amatőrnek nézel minket? – aztán egy órán át svindliztek. North józanságot hozott a játékba és komolyan csóválta a fejét, amikor Alice svindlit kiáltott. Boldog vagyok, gondolta Andie, most már minden rendben, és amikor a gyerekek már lefekvéshez készülődtek, a szobáik közti folyosón állt és azt mondta: – Most már tényleg minden rendben.

Carter bement a szobájába, de Alice azt mondta: – Oké – és megölelte Andie-t. – Szeretlek, Andie – mondta, amikor Andie betakargatta. – Én is szeretlek, kicsikém – mondta Andie és lement a fogadószobába. – Dennis? Igen? – Jól érzed magad? Nem érzek semmit. Halott vagyok. – Persze, bocs. Csak látni akartam, hogy… Látta, hogy az irodában ég egy lámpa, és közelebb lépett, hogy benézzen az ajtón. North ült odabent. Iratokat szortírozott, de amikor felnézett és meglátta Andie-t, az asztalra ejtette a papírokat. – Hogy vannak a gyerekek? – kérdezte, és az íróasztalt megkerülve Andie-hez lépett. – Furán viselkednek. Ja, és mostantól minden este ötkor be kell fejezned a munkát, és ez alól nincs kivétel. Minden este velem és a gyerekekkel vacsorázol. Felvértezte magát egy vitára, de North csak annyit mondott: – Mit szólnál a hathoz? Együtt vacsorázom veled meg a gyerekekkel az étkezőben, segítünk a házi feladatukkal, aztán nyolcig svindlizünk, a gyerekek lefekszenek, és onnantól kettesben leszünk. Andie-nek egy pillanatra elakadt a lélegzete. – Azt hittem, vitatkozni fogsz. – Hát hülye vagyok én? – Átkarolta Andie-t – Hosszú, rideg volt az a tíz év, amíg nem voltál itt. Andromeda. Andie nem eresztette, és újra bámulatba ejtette, hogy visszakapta a férfit. – Igen, az volt. Na és a praxisod? – Southie-nak van jogi diplomája. Ideje, hogy valami hasznát vegye. És csökkenthetjük a klienseink számát. Ezen túl meg nem érdekel. Az életem többé nem a cégről fog szólni. – Istenem, szeretlek! – mondta Andie és lábujjhegyre emelkedett, hogy megcsókolja a férfit, de ekkor meghallotta, ahogy Dennis felköhög a fogadószobában, és azt mondja, jó lenne, ha kapnék valami olvasnivalót. – Dennis odakint van – mondta Andie Northnak, ahogy a férfi lehajolt, hogy megcsókolja. – Persze. Dennis a kanapén van – mondta North, de világos volt, hogy egy percig nem hiszi, hogy Dennis a kanapén van. Fikarcnyit sem változtatott rajta, hogy megszállta egy szellem. – Nem kell elhinned, csak fogadd el. – Elfogadom – mondta North, és elengedte Andie-t. – Nézd, át kell néznem ezt az anyagot az asztalomon, hogy behozzam az utóbbi pár nap lemaradását. Bántana, ha ezt most csinálnám? – Nem – felelte Andie. – Lydia a pulton hagyott nekem néhány banánt, úgyhogy megyek banános kenyeret sütni a konyhában. Hiányzott az a konyha. – Szóval, ha felmegyek hozzád egy óra múlva, kapok forró banános kenyeret és szexet? – Kenyeret biztosan – mondta Andie. – A szexet nem tudom. Lehet, hogy nem lesz hozzá kedvem. Hiszen ismersz. – Ha ott vagy, mindig van hozzá kedvem! – Ismerlek – mondta North, megcsókolta, és Andie odabújt hozzá. Tényleg minden rendben, és visszacsókolta. Idekint vagyok, mondta Dennis. Legalább adj valami olvasnivalót és csukd be az ajtót. – Dennis pátyolgatást akar – mondta Northnak, és kiment a fogadószobába. – A könyvekkel nem mennél semmire, nem tudsz lapozni. Akkor hozz egy számítógépes képernyőt. – Görgetni se tudsz. Jól van, akkor csak üldögélek itt a sötétben.

– Ne légy passzív agresszív, Dennis, nem egy vonzó tulajdonság. Kitalálok neked valamit, esküszöm. Ma este pedig… térképezd fel a lehetőségeidet. Lehet, hogy vannak rejtett képességeid. Az valószínűtlen. – Jó éjt, Dennis – mondta Andie, és még bekukkantott az irodába. – Egy óra múlva légy fent meztelenül a banános kenyérrel! – Áll az alku – mondta Andie, és indult a konyhába, amit tíz évvel ezelőtt hagyott itt. Ezúttal minden más lesz. A banános kenyerét leszámítva. A konyha pont olyan volt, ahogyan emlékezett rá, és Lydia banánjai éppen megfelelő barnák voltak. Elővette a keverőtálat, és nyúlt a rádió után, de ezúttal valami jó adót keres, gondolta, mivel újra Columbusban voltak és… A hideg beléhasított, ő felnyögött, és hirtelen May volt mindenhol: az ereiben folyt, a szemén át nézett, kitöltötte és átitatta. Hagyd abba! – mondta Andie, de a száját egyetlen szó sem hagyta el, mert a nyelvét May uralta. May kinyújtózkodott Andie testében. – Istenem, de jó érzés! Tűnj innen, tűnj innen, tűnj innen MOST! Kétségbeesetten küzdött levegő és fény után, de May elfojtotta, fogva tartotta. – Ugyan kérlek. Annyi esélyt kaptál. Mondtam, hogy nem adom fel. Tényleg azt hitted, hogy egyszerűen csak eltűnök? Andie eszeveszetten próbált kapálódzni, próbálta kilökni Mayt, de May csak nevetett, és még erősebben tartotta fogva, és Andie világa fekete-fehérré vált, és megtelt jeges hideggel, akárha mérget ízlelne. – Tényleg azt hiszed, hogy kivetettél magadból aznap este a házban Northszal? Azért hagytalak ott, mert hányni kezdtél, te idióta. Fogalmad sincs, mire vagyok képes. Azt hiszed, Crumb tett látnokzsályát a teádba? Amikor vele beszéltél, sokszor nem is ő volt ott, hanem én! NEM, üvöltötte Andie, de bármerre fordult, akadályba ütközött, saját gondolatai May fejében fuldokoltak… – Andie? – szólalt meg Alice, mire May megfordult és meglátta a kislányt a hálóingében. Fuss, gondolta Andie, de Alice nem hallotta. – Én is akarok csinálni banános kenyeret – mondta Alice, és egy széket húzott a pulthoz. – Most nem tudunk, édesem – mondta May vidáman. – Látod? A banánok mind megbarnultak. Alice megdermedt, miközben épp mászott fel a székre. – Holnap majd veszünk friss sárgákat – folytatta May, de Alice már kezdett elhátrálni. – Mi a baj? Fuss, kiáltotta neki Andie. – Semmi – mondta Alice. – Csak nagyon fáradt vagyok. Majd holnap csinálunk banános kenyeret. Nyugodtan kisétált a konyhából, aztán Andie meghallotta a lábait a lépcsőn. Futott. – Ezt elszúrtam – mondta May. – Hol rontottam el? Takarodj a testemből! – ordította Andie. – Két lehetőséged van – mondta May. – Osztozkodhatsz velem ezen a testen, vagy küzdhetsz ellenem, de akkor megfojtalak, és az egészet kisajátítom magamnak. És őszintén szólva én az utóbbit szeretném. Tudom, hogy ronda dolog, de valahogy muszáj élnem. Tartsd magad távol Alice-től! Tartsd magad távol a gyerekeimtől! – Hé, először az én gyerekeim voltak. Imádom őket. Jól gondjukat fogom viselni. És jobb leszek Northszal, mint te valaha voltál. Szeretni fogok mindent, amit ad, szeretni fogom, hogy a felesége lehetek.

NEM, ez az ÉN ÉLETEM, dühöngött Andie, de hallotta, ahogy szavai visszhangoznak, miközben a teste még távolibbnak tűnt és a világ karcosabbnak látszott, akár valami régi, megkopott fekete-fehér film. – Te nem is használtad. Ne légy irigy kutya! – May a mosogató feletti sötét ablakban tükröződő tükörképére mosolygott. – Minden rendben lesz. Egy kis idő múlva nem is tudsz majd semmiről. Egyszer túl sokáig maradtam Crumbban, és majdnem kitörlődött. Azt hiszem, az a részed, ami te vagy, egyszerűen majd… elhalványodik. Te mondtad, hogy inkább meghalnál, minthogy árnyként élj. Nem fogod tudni megcsinálni, meg foglak állítani… – Nem tudsz. Ez most olyasmi, amit nem tudsz helyrehozni. Szóval menj csak szépen a fény felé, édesem. Jó forrásból tudom, hogy valami csodás dolog vár ott rád. – Kivel beszélsz? – kérdezte North az ajtóból. May megperdült. – Senkivel! Csak magammal. Tudod, milyen flúgos vagyok! – Soha nem tartottalak flúgosnak. North belépett a konyhába, May odament hozzá, és karjait – az én karjaimat, gondolta Andie – köré fonta. Andie azt gondolta, North észre fogja venni, de tudta, hogy nem így lesz, mert nem volt miből észrevegye, mert nem hitt a szellemekben és mert May egy teljes hónapon át tanulmányozta őt, és négy napon át figyelte őket kettesben, mert okos volt. May nem fog hibázni. – A mindenit, milyen hideg vagy – mondta North és megdörzsölte May karját. – Akkor melegíts fel – monda May, megcsókolta a férfit és testét – AZ ÉN TESTEMET? – Northhoz nyomta. North visszacsókolta azzal a mély, elnyúló csókkal, amitől mindig megremegett Andie térde, és érezte, ahogy May reagál, érezte, ahogy a saját teste reagál, de nem ő volt az. NEM, ez nem én vagyok, nem én vagyok, HAGYD ABBA!, de amikor a férfi elhúzódott, mélyen May szemébe nézett, és Andie azt gondolta, nem lát engem. Akkor se látott, amikor én én voltam, most aztán miért látna. North a testének nyomta a csípőjét, a konyhapulthoz szegezve őt, teste keményen nekifeszült és Andie azt gondolta, May nyerésre áll, fulladozott a fekete-fehérben, a hideg megbénította, mintha May hideg, halott testében ragadt volna… – Mondd, mire emlékszel – kérte a férfi. – Tessék? – kérdezte May, mire North újra megcsókolta és ő elmosolyodott. – Mondd el, mire emlékszel rólunk – mondta North. – Mondd, mi hiányzott. Nem emlékszel semmire, hergelte Mayt Andie. Nem ismered őt. Nem ismersz minket. – Ez hiányzott – mondta May, és North csípőjéhez simult csípőjével. – Hiányoztál, szerelmem. – Mondj valamit, amit régen csináltunk, amit megint csinálni akarsz, valamit csak kettőnknek. – May szemébe nézve mosolygott. – Hát, a tánc. Szeretek táncolni veled. És… sütni. És… Nem tudod, mondta Andie, és egy kicsit felmelegedett. Nem lett teljesen meleg, de már nem volt olyan fagyos hideg, és May kezdett bepánikolni. – Nem érdekel a múlt, szeretkezz velem – suttogta May North fülébe, és tenyerével végigsimított a mellkasán. – Tudom, hogy akarod. North elkapta a kezét. – Akkor sem akartam, amikor még éltél – mondta, és nem eresztette, amikor May megpróbált elhúzódni. –Vissza akarom kapni Andie-t. Most! Ó, hála az égnek! Andie érezte, hogy May szorítása tovább enyhül a sokktól. North tudja, heccelte Andie, és igyekezett megtalálni a visszautat. Tudja, hogy te nem én vagyok. Nem szeret téged- May szorítása tovább enyhült – Soha nem fog szeretni téged! – majdnem, már majdnem – Engem szeret! – North, megőrültél? – kérdezte May, nem adva fel a harcot. – Én vagyok az. Andie! Szeretlek!

– Nem tudsz te semmit a szerelemről – mondta North, és Andie soha nem látta még ilyen elutasítónak. – Meg tudnám tanulni – mondta May, és a férfihoz bújt. – Megtaníthatnád nekem. Szerethetnélek… North engem szeret, suttogta Andie May fejében. Engem szeret. Én vagyok az, akinek este csókot akar adni. – Nem vagy a feleségem – mondta North, és erősebben szorította Mayt. – De ez az ő teste – mondta May kétségbeesetten. – Neked csak ez kell. És én szórakoztatóbb vagyok. Enyém a teste és… – Te nem ő vagy – mondta North, és ádáz tekintettel tartotta –, és ha kell. a pokolra küldelek, hogy visszakapjam őt. May megpróbálta kirántani magát North szorításából, és Andie érezte, hogy a hideg megint tovább terjed. – Nos, nem tudsz. Nem tehetsz semmit. Én vagyok Andie! – May néni vagy – szólalt meg mögöttük Carter. North hátrafordult, így Andie látta, ahogy a kisfiú feléjük közeledik, kezében egy öngyújtóval, mögötte a pityergő Alice-szel. – Sajnálom, Andie – mondta Alice. – Sajnálom! Nézd, mit művelsz Alice-szel! – mondta Andie, keresgélve a jóság utolsó megmaradt morzsáit Mayben. Carter arca egykedvű maradt. – Rávett minket, hogy elrejtsünk egy keveset a hajából Alice walkmanjében, mielőtt elégettük a többit. Nézd, mit művelsz Carterrel! – Csönd legyen! – sikoltotta May. – Sajnálom- sírta Alice. – Andie, sajnálom! Kínzod Alice-t, suttogta Maynek. – Andie vagyok – mondta May, most már kétségbeesve. – Andie vagyok! – Megígérted! – zokogott Alice. – Megígérted, hogy nem fogod ezt csinálni, megígérted! Alice nem szeret téged, suttogta Andie. Elárultad őt, elvesztetted a szeretetét, most már elvesztettél mindent. Senki nem szeret, szörnyeteg lettél, nem szeret senki… – Nem! – mondta May, de egyre erőtlenebbé vált és Andie újra melegséget kezdett érezni és felfelvillantak előtte a színek. North odaszólt Carternek. – Mit kell tennünk? – mire Carter Alice felé nyújtotta a tenyerét. Alice habozott, majd az asztalra tette a walkmanjét, és felnyitotta a kék műbőr fedelét. – Ne! – mondta May, a walkman felé vetődött volna, de North nem eresztette, és Andie még többet visszanyert magából a küzdelem alatt, miközben körülvették azok, akik szerették. Engem szeretnek, suttogta. Engem akarnak. Te kit szeretsz? Senkit. Ki ad neked este csókot? SENKI! – Carter. – May a fiú felé nyúlt, de North megragadta a karját. – Carter, kérlek, megérdemlem ezt. Szeretlek. – Ahogyan Andie is – mondta Carter fagyos hangon. – És ő él. Engedd el. Különben… – Felpöckölte az öngyújtót, amiből magasra csapott a láng. – Ne! – mondta May. – Csináld! – mondta North Carternek, mire Carter fogta a hajtincset, May felsikoltott, „NE!”, könyökét North gyomrába vágta, hátralökte a férfit, és elesett, miközben kitépte az öngyújtót Carter kezéből. Carter elkapta esés közben, megtartotta, karját Andie teste köré fonta, és azt mondta, „Andie, Andie!”, miközben May a hajtincsért küzdött. Andie belekapaszkodott Carter hangjába, visszaverekedte magát a testébe, és foggal-körömmel küzdött May ellen, aztán meglátta, hogy Alice tartja

a hajtincset, sírdogál, szegény kicsi Alice, potyognak a könnyei, úgy nézi a hajszálakat, aztán Carter megszólalt, „Ott!”, az öngyújtó felé biccentett, Alice felkapta azt a földről, felpöckölte és felcsapott a lángnyelv. – Alice, ne! – üvöltötte May egy olyan lény vonításával, akit átlöktek a szakadék pereme fölött, aztán Alice a lángba tette a hajtincset, és ott tartotta, míg már megperzselte az ujjait, és közben Andie-t nézte és Andie mindenhol érezte a lángokat, kéken, vörösen, aztán újra ott volt a testében, Cartert szorongatta, miközben a világ körbefordult vele és ő Mayre üvöltött, „Menj a fény felé, a fenébe is!”, de May felsírt, „Itt nincs fény!” Aztán eltűnt, Andie-be visszazúdult a meleg, a színek és a hangok, és újra szabad volt. – Andie? – kérdezte Carter, és Andie a kisfiú vállára fektette a fejét, kimerülten, de felszabadultan és azt mondta: – Én vagyok az. – Látta, hogy North felülteti Alice-t a pultra és hideg vizet csurgat az ujjaira. – Andie? – kérdezte Alice könnyekkel teli hangon. – Megmentettél – mondta neki Andie remegő hangon, miközben Carterbe kapaszkodott és küzdött a rátörő émelygés ellen. –Te és Carter. Nagyon bátrak voltatok és megmentettetek. – Elment – mondta Carter közönyös hangon. – Ugye? – Igen – felelte Andie. – Vége. – Nagy levegőt vett. – És most hányni fogok. Fellökte magát a földről, a mosdóba rohant és még hallotta, ahogy North azt mondja: – Ügyes voltál, Carter! –, miközben Alice megégett ujjait hűtötte a csap alatt. Miután kihányt mindent, amit aznap evett, majd vagy húsz percen át állt az emeleten a forró zuhany alatt, Andie végre összeszedte magát, megtörülközött, fogat mosott, pizsamába bújt és kilépett a fürdőszobából, ahol szembetalálta magát Northszal, aki az ágy szélén ülve várta az éjszaka csendjében. – Jól vagy? – Jól leszek. – Odament hozzá, leült mellé és a férfi átölelte. – Nos, a jó hír az, hogy mostantól hiszek a szellemekben. – Tudtad, hogy nem én voltam az – mondta Andie, és érezte, hogy szemébe újra könnyek tolulnak. – Még szép, hogy tudtam – felelte a férfi kicsit sértetten. –Azért feltettem néhány kérdést, biztos ami biztos, de láttam a tekintetedben, hogy nem te vagy az. Egyértelmű volt. – Pont úgy nézett ki, mint én. Ő én volt! North a nyakára tette a karját, magához húzta és megcsókolta a feje búbját. – Semmiben nem hasonlított rád. Hívjunk orvost? Nem terhelte meg a szívedet? Andie könnyes szemmel nézett fel a férfira. – Bármit tett is a szívemmel, azt te meggyógyítottad. – Biztos vagy benne? – Egészen biztos – felelte Andie, és North újra megcsókolta, és Andie azt gondolta, ismer engem, és visszacsókolta. – Bújj az ágyba – mondta végül North. – Pihenned kell. – Te kellesz – mondta a férfinak. – De előbb látnom kell Alice-t és Cartert. – Beszéltem velük. Elmondtam nekik, hogy bátran viselkedtek és hogy megmentettek téged. – Szorosabban ölelte. – Csodálatos kiskölykök. – Nem is tudod, mennyire – mondta Andie. – Nos, meg fogom tudni. Sok-sok évem lesz arra, hogy megtudjam. – Felállt. – Akarod, hogy veled menjek? Andie megrázta a fejét és ő is felállt. – Csak egy perc az egész. Nem kell megvárnod. Melegítsd elő nekem az ágyat. – Mosolyogni próbált, North lehajolt hozzá és újra megcsókolta és Andie azt gondolta, ó, hála istennek, ismer engem, aztán lement a gyerekek szobáiba.

– Carter? – szólt, és halkan kopogott a fiú ajtaján, mire az kiszólt. – Gyere be! Az ágyán ült, bekötözött kezét tartotta, kimerültnek látszott, de végre békésnek. – Nagyon bátor dolog volt, amit tettél – kezdte Andie, de a fiú megrázta a fejét. – Le kellett volna állítanom. – Idősebbnek, komolyabbnak hallatszott, és Andie előtt felvillant, milyen lesz Carter felnőttként. – Tudtam, hogy nem ment el, de… – A nagynénéd volt – mondta Andie, és leült a fiú mellé az ágyára. – Az utolsó családtagod. – Halott volt – mondta Carter. – És nem volt az utolsó családtag. Itt vagy nekünk te. És North. – Próbálta flegmán mondani az utolsó két szót, de hangját áthatotta a tisztelet. – Igen, itt vagyunk nektek – mondta Andie, megfogadva, hogy nem bőgi el magát. – És Southie. – És Lydia – mondta Carter kicsit bizonytalan hangon, mire Andie felnevetett, és Carter csatlakozott hozzá. – Nem, Lydia rendes nő. – Jó őt a te oldaladon tudni – mondta Andie. – Mint ahogy jó téged az én oldalamon tudni. Soha nem fogom ezt neked elfelejteni, Carter. – Előrehajolt és megpuszilta a fiú arcát. – Soha. Most pedig aludj. Jövő héten kezdődik az iskola. – Máris? – kérdezte a fiú elszörnyedve, mire Andie újra felnevetett, összeborzolta a haját, míg a fiú el nem húzta magát. – Szép álmokat – mondta Andie, majd átment Alice szobájába. A kislány szobája üres volt. Andie érezte a pánik hirtelen szorítását, de aztán összeszedte magát. Alice nem szökne el, soha nem menne el a házból, nem hagyná itt Cartert, Alice… Hangokat hallott lentről, és a lépcsőfordulóhoz ment. A folyosóra fény szűrődött, mintha egy másik szobából jönne. Lement a földszintre, és az ügyvédi iroda fogadószobájába lépett. Alice az irodában van, mondta Dennis. – Elmondta neked…? Mayt? Igen. Sajnálom, nem láttam. A furgonban voltam Northszal és Carterrel. Ő biztos a kocsiban lehetett veletek. Aztán nem jött be ide… – Nem volt hülye. Mit csinál Alice? Merryvel beszélget. – Ki az ördög az a Merry? Nem tudom. Az irodában vannak. Én a kanapéhoz vagyok nőve, elfelejtetted? – Persze. – Andie North irodájának ajtajához ment, és próbált nem pánikba esni. Baromi fáradt volt már a pánikoláshoz. Alice a North íróasztala előtti széken ült és North székéhez beszélt. – Ennyi mindent nem tudok megjegyezni – mondta. – Még csak nyolc vagyok. – Megjegyezni mit? – kérdezte Andie, mire Alice megfordult, elmosolyodott, arcán nyoma se volt feszültségnek és Andie azt gondolta, jól van, mosolyog. – Merry egy csomó mindent akar üzenni velem Rossznak. – Ki az a Merry? – kérdezte Andie, és gyanakvóan nézegette az üres széket. – Semmilyen Merry nevűt nem… Megmoccant valami a széken, és Andie meglátta felvillódzni a mintás mellényt, a szivart, és meghallotta a vaskos nevetést, amit nem hallott már tíz éve. – Merrill bácsi? Alice átnézett az asztal fölött, aztán visszanézett Andie-re. –Azt mondja, jól nézel ki, Andie. Andie az íróasztal mögött álló székre nézett, és próbálta összerendezni az ott örvénylő árnyakat. – Tíz éve ott ülsz? Alice hallgatott, majd bólintott. – Nagyon sok mindent akar mondani. – Nos, Northnak is lenne hozzád egy-két szava. Ja? És tudok Southie-ról! Mégis mit képzeltél? Alice hallgatott, majd megszólalt. – Azt mondja, ne légy olyan pürüd. Andie, miért vagy pürüd?

– Prűd – javította ki Andie. – Merrill, beszélned kéne Dennisszel, odakint van a fogadószobában. Kétlem, hogy összehaverkodnátok, de rendes fickó, és később aztán felbontok egy csomag kártyát és ginrömizhettek. De ne csalj. Most pedig Alice megy lefeküdni. Alice felállt. – Nagyon örülök a találkozásnak, Merry – mondta, majd Andie-hez lépett és megfogta a kezét. – Nagyon sajnálom – mondta, felnézve Andie-re, de most, hogy érezte, hogy szeretik, magabiztosabbnak tűnt. – Helyesen cselekedtél – mondta Andie, tudván, hogy a kislány Mayre gondol. – És most már nincs baj. Mostantól minden... – Visszanézett North székére, ami kicsit mozgott, majd el a másik irányba, ki a fogadószobába, Dennis kanapéjára – …normális lesz. – Az jó – mondta Alice, felment Andie-vel a lépcsőn, és amikor Andie betakargatta, azt mondta. – Szeretem ezt a szobát. Rajzolhatok a falakra? – Ezt majd Lydiával kell megtárgyalnod. – Ó, a fenébe – mondta Alice, és eltűnt a paplan alatt Pirinyóval. Két perccel később Andie bebújt North meleg ágyába, és megkönnyebbülten felsóhajtott. North a válla alá csúsztatta a karját, és közelebb húzta magához. – Minden oké? – Minden tökéletes – mondta Andie a férfihoz simulva. – Illetve, majdnem. Merrill bácsikád tíz éve kísérti az irodádat. – Most viccelsz? – Nem, komolyan. Én nem látom, de Alice igen. Alice szerint sok mondanivalója van a számodra. – Na igen, nekem is sok mondanivalóm van a vén rókának – mondta North. – Feltételezem, ez azt jelenti, hogy figyelt mindent, amit azóta tettem, hogy meghalt. – Beleértve a sok íróasztal-szexet. Merrillt ismerve valószínűleg megjegyzéseket fog tenni a technikádra vagy a combjaimra. – A technikámmal nincs semmi baj – mondta North, és kezével végigsimított Andie oldalán. Amikor a csípőjéhez ért, hozzátette: – A combjaiddal meg aztán végképp semmi baj. Andie felnevetett, megcsókolta Northot és azt gondolta, hála az égnek, hogy visszataláltam hozzá. A férfi erősebben szorította, és Andie megszólalt: – North? – A leghalványabb fogalmam sem volt, hogyan mentselek meg – mondta a férfi. – Ha nincsenek itt a gyerekek, akár… – Megtaláltuk volna a módját – mondta Andie. – May nem csak velünk találta szemben magát, hanem a sorssal is. Nekünk egymás mellett a helyünk. Elveszel megint feleségül? – A férfi megszorította a csípőjét, aztán Andie félkönyökre emelkedett, hogy pislogás nélkül a férfi szemébe tudjon nézni, és azt mondta. – Biztos vagyok a dolgomban, teljesen biztos – és a férfi azt mondta: – Igen. – Jó – mondta Andie, és elvackolta magát a paplan alatt, amit North előmelegített neki. – Itt kéne megtartanunk az esküvőt. Kis szertartás, csak a családnak. Így Merrill és Dennis is ott lehetnek. – Csodás – mondta North, és lekapcsolta a lámpát. – Most aludni fogsz? – kérdezte Andie, és kezét a férfi mellkasára tette. – Kemény estéd volt – mondta North és homlokon csókolta. – Annyira nem – felelte Andie, a férfi száját az övére húzta és megcsókolta. – Végre megint normális minden – mondta North. Andie megölelte és azt gondolta, végre itthon vagyok, aztán szeretkezett a férjével a padlástérben, míg a családja odalent aludt.

Közel járt éjfélhez, a falióra hangosan ketyegett a sötét konyhában, a nagy asztalon kiterített pasziánszot egyetlen gyertya lángja világította meg, amikor Mrs. Crumb felszegte a fejét és hallgatózni kezdett. – Visszajöttél, mi? – Összeszedte a kártyákat, és nekifogott a keverésnek. Hogy a pokolba kerültem vissza ide? Mrs. Crumb abbahagyta a keverést egy pillanatra, és felemelt egy régi templomi borítékot, ami addig a telefon melletti táblán volt. – Levágtam a hajadból egy extra tincset aznap este, amikor átestél a korláton. Csúnya halált haltál. Gondoltam, még szükségem lehet rá, ha kísérteni kezdesz. Jézus isten… – Tudod, hogy nem szeretem, ha valaki így beszél. Kapd be! Te nem is tartozol ide. Téged kidobtak innen! Mrs. Crumb vállat vont. – Soha nem jönnek ide vissza. Soha többet be nem teszik ide a lábukat. Én majd szépen eléldegélek itt. Szóval itt ragadtam veled? A rohadt életbe! Mrs. Crumb az asztal másik vége felé tolta a borítékot. – Ha nem tetszik, szálld meg a testem, és égesd el. Elhúzódott a csend. – Én is ezt gondoltam. Ne feledd, mostantól bármikor, amikor csak kedvem tartja, kiolthatlak, mint egy gyertyát. Egy pillanattal később az asztalon álló gyertya lángja megrebbent, mintha valaki elment volna mögötte. Mrs. Crumb bólintott. – Én is így gondoltam. – Hátradőlt, elővette a kártyatartót egy fiókból, és letette azt a vele szemben álló szék elé. – Én osztok – mondta, és elkezdte leteríteni a kártyalapokat.