Jennifer ASHLEY. Kossuth Kiadó

Jennifer ASHLEY

Kossuth Kiadó

A kiadás alapja: Jennifer Ashley: Many Sins of Lord Cameron Fordította: Gálvölgyi Judit Szerkesztette: Várnai Péter Kiadói programvezető: Tímár Rita Borítóterv: Kiss Áron A magyar kiadás a The Berkley Publishing Group, a member of Penguin Group (USA) Inc. hozzájárulásával jelent meg.

ISBN 978-963-09-7429-5 (kartonált) ISBN 978-963-09-7554-4 (keménytábla) ISSN 2063-8051 Minden jog fenntartva ©Jennifer Ashley 2011 © Kossuth Kiadó 2013 © Hungarian translation Gálvölgyi Judit 2013

Első fejezet Skócia, 1882 szeptembere „Láttam, hogy Mrs. Chase becsúsztatta azt a levelet Lord Cameron zsebébe. Valósággal az orrom előtt csinálta. Átkozott nőszemély!”gondolta Ainsley Douglas, és báli ruhájában letérdelt, hogy mélyen benyúljon Lord Cameron Mackenzie szekrényébe. Miért éppen ennek a férfinak kellett lennie? Vajon Mrs. Chase tudja, mi történt közöttük annak idején? Ainsley szíve szaporán vert, amíg le nem csendesítette. Nem, Phyllida Chase nem tudhatja. Senki sem tudja. Cameron nem mondhatta el Phyllidának, mert különben a hír Ainsleyhez is szélsebesen eljutott volna, ahogyan a társasági pletykák már csak szoktak. Cameron nyilván megtartotta magának a történetet. Ettől a gondolattól Ainsley éppen csak egy kicsit érezte jobban magát. A királynő levelére az egyik kabát zsebében sem bukkant rá az öltözőszobában. A szekrényben takarosan összehajtott ingeket, dobozokban gallérokat, egymástól selyempapírral gondosan elválasztott nyakravalókat talált. Gazdag férfinak való, finom batisztok, selymek, a legpuhább szövetek, drága kelmék voltak ott. Ainsley sietve végigtapogatta a ruhadarabokat, de a leveleket sehol sem találta, sem gondatlanul begyűrve egy zsebbe, sem az ingek közé kicsúszva a polcokon. Az inas valószínűleg átnézte a gazdája zsebeit, és minden papírt kivett belőlük, hogy visszaadja Lord Cameronnak, vagy biztonságba helyezze valahol. Az is lehet, hogy Cameron már megtalálta a leveleket, de női csacskaságnak vélte, és elégette. Ainsley buzgó imát rebegett el azért, hogy ez legyen az igazság. Nem mintha ez maradéktalanul megoldotta volna az ő gondját. Phyllidánál, az ördög vigye akárhova, ott van valahol elrejtve a királynő több levele is. Ainsley azt a feladatot kapta, hogy mindenáron szerezze •

5

vissza őket. Ennek árát pillanatnyilag galambszürke estélyi ruhája fizette meg, évek óta az első darabja, amely nem a gyász fekete színében készült. Nem számítva azt az árat, amellyel a térde, a háta és a józan esze fizetett. A józan eszét még jobban megzavarta, hogy háta mögül kinyílni hallotta az ajtót. Gyorsan kihátrált a szekrényből, megfordult, és arra számított, hogy Lord Cameron meglehetősen ijesztő roma komornyikja méri majd végig haragosan. Nem ez történt. Az ajtó beragadt, bárki próbálta is kinyitni, és Ainsleynek így kijutott még pár másodpercnyi pánik. Elbújni! De hova? Az ajtó az öltözőszoba túloldalán volt, Ainsley háta mögött a szekrény pedig túlságosan zsúfolt ahhoz, hogy elférjen benne egy báli ruhás ifjú hölgy. Az ágy alá? Nem, annyi ideje nincs, hogy végigrohanjon a szőnyegen, aztán még be is préselje magát oda. Az ablak a széles ülőpaddal kétlépésnyire volt tőle. Ainsley odaugrott, maga alá gyűrte a szoknyáját, és összerántotta a függönyt. Éppen idejében. A függöny résén át magát Lord Cameront látta belépni a szobába. A nyakába Phyllida Chase csimpaszkodott, a királynő egykori udvarhölgye. Ainsley-t meglepte, hogy hirtelen fájdalom hasított a szívébe. Hetek óta tudta, hogy Phyllida kivetette a hálóját Cameron Mackenzie-re. Miért zavarja ez őt? Cameron az olyan nőket kedveli, mint Phyllida, aki csinos, tapasztalt, és nem érdekli a férje. Cameron pedig az a fajta férfi, amilyet Phyllida kedvel: gazdag, jóképű, és nem keres mélyebb kapcsolatot. Összeillenek. Mi köze ehhez neki, Ainsley-nek? Torkában mégis gombóc nőtt, amikor Lord Cameron egyik kezével becsukta az ajtót, a másikkal pedig megmarkolta Phyllida fenekét. Az asszony átkulcsolta a férfi nyakát, miközben az lustán csókokat nyomott a vállára. Ölelkezésükben vágy volt, szégyentelen, félreérthetetlen vágy. Egyszer, nagyon régen, Ainsley is érezte Cameron Mackenzie vágyakozását. Emlékezett rá, hogyan borították lángba a csókjai a testét. Azóta évek teltek el, ő mégsem felejtette el Cameron szájának érintését az ajkán, tehetséges keze simogatását a bőrén. Phyllida mohó nyögéssel olvadt el Cameron karjában, Ainsley pedig az égre emelte a szemét. Jól tudta, hogy Mr. Chase még itt van a házi bálon, odakint sétál a kertben, ahol lampionok világítják meg az •

6

ösvényeket az éjféli égbolt alatt. Ainsley tudta ezt, mert éppen akkor surrant be ide lopva, hogy átkutassa Lord Cameron szobáját, amikor a többiek a bálteremből kimentek a kertbe. Igazán hagyhatták volna őt békében kutakodni, nemde? De nem, a bosszantó Phyllida nem tudta távol tartani magát a hímjétől, és felhurcolta ide Mackenzie-t, hogy enyelegjen vele. Önző tehén! Cameron kabátja a földre hullott. Alatta a mellény és az ing olyan izmokat engedett látni, amelyeket hosszú évek lovaglása és lovak trenírozása edzett kőkeményre. Lord Cameron hatalmas termete ellenére könnyeden mozgott. Ugyanilyen elegánsan lovagolt is, alatta a lovak legapróbb rezzenésére is válaszoltak. Akárcsak a hölgyek az érintéseire, Ainsley tapasztalatból tudta ezt. Az arccsontján húzódó mély heg egyesek szerint elcsúfította Lord Cameront, de Ainsley ezzel nem értett egyet. A sebhely őt soha nem zavarta, a férfi magas termetétől viszont elállt a lélegzete, amikor Isabella hat éve bemutatta neki, s amikor kis kacsója valósággal elveszett a lord kesztyűs kezében. Cameron eleinte nem mutatott különösebb érdeklődést a sógornője egykori osztálytársnője iránt, de később… jaj, az a később! Ebben a pillanatban Cameron érdeklődését a karcsú, sötét hajú Phyllida Chase szépsége kötötte le. A haja egyébiránt festéktől maradt fekete, Ainsley véletlenül tudta ezt, ám soha senkinek nem árulta volna el. Az efféle kicsinyesség teljességgel idegen volt tőle. Isabellával ugyan jól mulattak a dolgon, de azzal senkinek sem ártottak, nem igaz? Cameronról lekerült a mellény, aztán a nyakkendő meg a gallér is, és Ainsley jól láthatta csupasz, nedves nyakát. Fájó szívvel elkapta róla a tekintetét. Azon tűnődött, meddig kell még várakoznia, amíg kisurranhat. Előbb-utóbb a párocska az ágyban fog kikötni, és bizonyára annyira el lesznek foglalva egymással, hogy ő az ajtóhoz lopakodhat. Ainsley nagyot sóhajtott, és percről percre boldogtalanabbnak érezte magát. Amikor vette magának a bátorságot, hogy újra kilessen, Phyllida ingválla már ki volt gombolva, s előtűnt dús domborulatokat rejtő, csinos fűzője, amelyből kibuggyant a keble. Lord Cameron lehajolt, hogy megcsókolja, az asszony pedig kéjesen nyöszörgött. Ainsley lelki szemei előtt megjelent az a kép, amelyen Lord Cameron az ő mellét csókolta. Nem felejtette el, hogyan perzselte a •

7

bőrét a lehelete, hogyan markolta a keze a fenekét. És a csókja! Szenvedélyes, tüzes volt, és Ainsley minden vágyát felébresztette. Emlékezett a csók erejére, a férfi szájának alakjára és ízére, ujjai érintésére a bőrén. Phyllida keze immár Cameron skót szoknyája alatt matatott. A férfi engedte, hogy a női ujjak azt tegyék, amit akarnak, és a kockás kelme hamarosan felemelkedett. Előtárult Cameron izmos combja, és Ainsley megdöbbenve látta, hogy a térdhajlatától a fenekéig régen begyógyult sebhelyek borítják. Jóságos ég, ezeket ő nem látta! Önkéntelenül hangosan szedte a levegőt. Phyllida felkapta a fejét. – Drágám, nem hallottál valamit? – Nem. Cameronnak mély, karcos hangja volt. – Biztos vagyok benne, hogy én neszt hallottam. Lennél olyan jó, és megnéznéd azt az ablakot? Ainsley megdermedt. – Pokolba az ablakkal! Nyilván valamelyik kutya volt. – Drágám, kérlek. Phyllida hallhatóan tökélyre fejlesztette duzzogó hangját. Cameron morgott valamit, aztán Ainsley már közeledni is hallotta súlyos lépteit. Szíve hevesen kalapált. A hálószobán két ablak volt, egy-egy az ágy mindkét oldalán. Ugyanannyi volt az esély arra, hogy Lord Cameron a másik ablakhoz megy, mint arra, hogy nem. Vagy félrehúzza a függönyt, és meglátja, hogy ő ott kuporog, vagy nem. Ainsley a bátyjától, Steventől mindig azt hallotta, hogy az egyenlő esélyeket kínáló helyzeteket jobb elkerülni. Túlságosan kevés lehetőséget hagynak arra, hogy érdekesek legyenek, állította. Ezért is nem ő kucorgott most az ablakülésen, arra várva, hogy lebukjon Lord Cameron és az Anglia királynőjét zsaroló nőszemély előtt. Cameron széles, napbarnított kezével megmarkolta a függöny két szélét, és néhány centiméternyire széthúzta. Ainsley felnézett a férfira, hat év után először pillantott topázszemébe. A lord tetőtől talpig végigmérte, ahogyan egy oroszlán mérhet végig a dél-afrikai prérin egy gazellát, és az Ainsley-ben lakozó gazella a legszívesebben elmenekült volna. Miss Pringle akadémiájának egykori dacos és fiús növendéke

•

8

azonban, akiből immár előkelő udvarhölgy lett, merészen állta a férfi pillantását. A csend hosszúra nyúlt. Cameron hatalmas alakja eltakarta Ainsley-t a mögötte elterülő szoba elől, a férfi azonban bármikor megfordulhatott, hogy leleplezze őt. Cameron semmivel sem tartozik neki. Tökéletesen tisztában kell lennie azzal, hogy újabb cselszövés miatt van itt, az ő hálószobájában. Elárulhatta volna, kiszolgáltathatta volna Phyllidának, és úgy gondolhatta volna, hogy rászolgált. – Mi az, drágám? – kérdezte Cameron háta mögül Phyllida. – Láttam, hogy összerezzentél. – Semmi – felelte Cameron. – Egy egér. – Utálom az egereket. Üsd agyon, Cam! A férfi egyre csak Ainsley szemébe nézett, miközben ő megpróbált levegőhöz jutni szorosra összehúzott fűzőjében. – Életben hagyom. Egyelőre – mondta végül Cameron, és összerántotta a függönyt. – Le kellene mennünk. – Miért? Éppen csak most jöttünk fel. – Láttam, hogy sokan visszamentek a házba, köztük a férjed is. Külön-külön megyünk le. Nem akarom zavarba hozni Betht és Isabellát. – Jól van. Phyllida nem igazán tűnt bosszúsnak. Bizonyára úgy gondolta, bármikor összebújhat az ő Mackenzie lordjával, amikor csak kedve támad arra, hogy élvezze az érintéseit. Ainsley egy pillanatig mély, csontig hatoló irigységet érzett. Azok ketten elhallgattak, nyilván a ruhájukat hozták rendbe. – Később beszélünk, drágám – szólalt meg végül Phyllida. A pár fojtott hangon még váltott néhány szót, mielőtt Ainsley nyílni hallotta az ajtót, majd becsukódni. Aztán csend vette körül. Feszülten várt néhány percet, hogy biztos legyen benne, a pár valóban elment. Végül széthúzta a függönyt, és előbújt. Már a kilincsért nyúlt, amikor a háta mögül torokköszörülést hallott. Lassan megfordult. A szoba közepén Lord Cameron Mackenzie állt ingujjban és skót szoknyában. Aranyban csillogó szemének tekintete újra a padlóhoz szögezte Ainsley-t. A férfi egy kulcsot tartott vaskos ujjai között. – Halljuk, Mrs. Douglas! – áradt karcos hangja az asszony felé. – Ezúttal mi az ördögöt keres a hálószobámban? •

9

Második fejezet Hat évvel korábban Szinte napra pontosan hat éve Cameron Mackenzie ugyanennek a hálószobának az ajtajában állt, és azt leste, hogyan tolja helyére a szépséges idegen az éjjeliszekrénye fiókját. A hölgy kékben volt, csillámló, mélykék szaténruhában, amely szabadon hagyta a vállát, a derekára simult, de formás keblén kidomborodott. Haját és uszályát rózsaszínű rózsák ékesítették. A cipőjét levette, nyilván azért, hogy nesztelenül lopakodhasson, karcsú lábán csak fehér selyemharisnya volt. Nem hallotta meg Cameront, aki az ajtókeretnek dőlt, és élvezettel nézte, milyen ügyesen kutatja át az ismeretlen az éjjeliszekrényét. Ő maga ittas volt, és annyira unta már Hart véget érni nem akaró mulatságát, hogy egy percig sem bírt tovább maradni, ezért hát feljött ide. Unalmán most melegség hatolt át. Nem emlékezett rá, ki ez a fiatal hölgy. Tudta, hogy bemutatták neki, de előtte Hart vendégei már régóta arctalan masszává olvadtak össze. Ez a hölgy most különvált a masszától, és egyre valóságosabbá lett Cameron számára. Halkan átvágott a szobán, egyszeriben megszűnt a tompultsága, amelyben állandóan élt, hacsak nem a lovaival vagy Daniellel, a fiával volt. A kék ruhás hölgy mögé lépett, és átfogta a derekát. Mintha egy macskakölyköt markolt volna meg. Ijedt kis sikoly, sebes szívdobogás, ziháló légzés. A hölgy hátranézett Cameronra, akit összezavart a nagy, szürke szempár tekintete. – Mylord, én… Én csak… – Keresett valamit – fejezte be a mondatot Cameron. A hölgy hajában valódi rózsák voltak, testének melege felerősítette az illatukat. Nyakában egyszerű ezüstláncot viselt kis medalionnal. – Igen, papírt és ceruzát kerestem – állította. Ügyetlenül hazudott, de lágy és illatos volt, Cameron pedig kellőképpen részeg, hogy ne zavarja a hazugság. – Azért keresett írószert, hogy levelet írjon nekem? –kérdezte. – Igen. Természetesen. •

10

– Mondja el, mi állt volna benne! – Nem tudom – felelte a hölgy. Hebegése elbűvölő volt. Az pedig egészen nyilvánvaló, hogy viszonyt akar kezdeményezni. Cameron az ismeretlen derekára fonta az ujjait, és gyengéden magához vonta. A női ruha kis turnűrje az ágyékához nyomódott, de meg is akadályozta abban, hogy azt érezze, amit akart. Amikor a hölgy felnézett rá, valami megmozdult Cameronban. A hölgy rózsákéval keveredő illata, teste tapintása a keze alatt, ahogyan szőke haja a bőrét csiklandozta, mindez olyan érzéseket ébresztett benne, amelyeket rég halottnak hitt már. Kellett neki ez a nő, kívánta. Bele akart fulladni, kéjes sóhajokat előcsalni belőle, kis ideig élvezni vele a feledést. Nyitott szájjal a nyakába csókolt, megízlelte a bőrét. Sós, édes, kissé fűszeres volt, de kevés. Cameron többet akart. Csak ritkán csókolt szájon nőket. A csók várakozást kelt, románc reményét ébreszti, és ő nem óhajtott románcot a hölgyeivel. Most azonban tudni akarta, milyen íze van ennek a fiatal nőnek, aki egészen ártatlannak tetteti magát. Egy név ugrott be neki. Mrs… Douglas? Halványan emlékezett rá, hogy odalent a hölgy mellett férj is állt, aki egyértelműen túl öreg hozzá. Bizonyára érdekházasságot kötött. Az ura valószínűleg évek óta nem ért már hozzá. Cameron majd hozzáér, megízleli, aztán pedig kielégülten és boldogan küldi vissza a tehetetlen férjéhez. Ennek az istenverte, véget érni nem akaró mulatságnak legalább az egyik éjszakája nem lesz unalmas. Cameron hátrahajtotta a hölgy fejét, és ajkát gyengéden a szájához érintette. Mrs. Douglas meglepődött, de nem lökte el magától, ő pedig gyengéden szétfeszítette az ajkát, és elmélyítette a csókot. Testét kellemes tűz árasztotta el, amikor Mrs. Douglas is az ő szájába dugta a nyelvét, habozva, ám kíváncsian. Kissé ügyetlenül is, mintha régen nem csókolózott volna már, de Cameron azért biztos volt benne, hogy nem ez az első csókja. Két keze közé fogta a hölgy arcát, és engedte neki, hogy felderítse a száját. A csók után megnyalta az asszony ajkát, és mézédesnek találta. Szája aztán a hölgy nyakára siklott, keze közben az ingváll kapcsait

•

11

nyitogatta. A selyem könnyen szétnyílt, és Cameron félretolta, hogy megcsókolhassa az asszony mellét. A Mrs. Douglas ajkát elhagyó kéjes hangtól izgalomba jött, a vágy gyorsabb haladásra biztatta. Ő azonban nem akart sietni. Lassan fog haladni, minden percet kiélvez. Az ingvállat lecsúsztatta az asszony derekára, és gyakorlott kézzel kibontotta fűzője szalagjait. Ainsley azt hitte, emésztő lángok nyaldossák. Nem gondolta, hogy ez fog történni. Azt hitte, messze jár majd ettől a szobától, mire Cameron feljön, hogy nyugovóra térjen. A férfi azonban most olyan érzéseket csalt elő belőle, amelyekről ő azt hitte, soha többé nem fogja érezni őket. A nyaklánc, amelyet elvett Cameron öltözőasztaláról, biztonságban volt az alsószoknyája begombolt zsebében. Eredetileg a keblébe akarta rejteni, de a smaragdok nagyok voltak, és ő félt, hogy körvonalaik kirajzolódnának az ingválla alatt. Szerencséjére meggondolta magát, mert különben Cameron kalandozó ujjai most rátaláltak volna az ékszerre. A nyaklánc egy bizonyos Mrs. Jenningsé volt, Ainsley fivérének megözvegyült barátnőjéé. A hölgy könnyek között mesélte el Ainsleynek, hogy Cameron szobájában felejtette a láncát, és az a gonosz ember most nem akarja visszaadni. Zsarolja vele, állította. Mrs. Jennings félt a lelepleződéstől, a botránytól. Ainsley-t felháborította Cameron viselkedése, és megígérte az özvegynek, hogy visszaszerzi a nyakláncát. Most már értette, miért engedett Mrs. Jennings a lord csábításának. Cameron hatalmas alakja mellett Ainsley eltörpült, a férfi péklapát méretű keze alatt valósággal elveszett. Ahelyett azonban, hogy megrémült volna, olyan jól érezte magát a lord karjában, mintha csak itt lenne a helye. Veszélyes gondolat volt ez, nagyon is veszélyes. Cameron csókokat nyomott Ainsley nyakára. Ő megérintette a férfi haját, s meglepte a selymessége. Lehelete kemenceforróságú volt, a szája égetett, az asszony már lángolt. A fűző szalagjai engedtek, és Cameron keze Ainsley meztelen fenekére siklott. Őt egyszeriben arcon csapta a valóság. A hírhedt Cameron Mackenzie gyakorlott, csábító kézzel vetkőzteti, hogy aztán ágyba vigye. Csakhogy Ainsley Douglas nem kurtizán, sem pedig kikapós hölgy, aki szabadon hozhatja meg a döntéseit. Tisztességes

•

12

házasságot kötött, hála fivérei éles eszének, és idősecske ura most a szobájukban várja. John bizonyára a tűz felé nyújtja papucsba bújtatott lábát, és ültében már szundikál az újságja fölött. Kócos, ősz feje előrebukik, szemüvege az orrára csúszik. John Douglas hihetetlenül kedves, végtelenül türelmes férfi, aki tudja, fiatal feleségét sok minden jobban érdekelheti, mint az, hogy vele legyen. Ainsley szíve meg akart szakadni. – Nem tehetem. – A szavak valósággal kiszakadtak belőle. Az csalta elő őket, amit helyesnek tartott. – Nem tehetem. Sajnálom, mylord. Cameron abbahagyta, amit csinált. Szája az asszony nyakán maradt, keze a csupasz fenekén. – Az uram jó ember – suttogta Ainsley. – Nagyon jó ember. Nem ezt érdemli tőlem. A fenébe! Ezer ördög és pokol! – kiáltotta egy hang Cameronban. Egész teste tiltakozott, amikor visszahúzta a kezét. Ismerte a nőket, tudta, mikor kívánják egy férfi érintését. És Mrs. Douglas kívánta, amit ő kínált neki, kétségtelenül kívánta, hiába fátyolozta gyötrődés azt a szürke szemét. Készségességét Cameron tisztán érezte a rózsák illatán keresztül, és tudta, ha beléhatolna, nedves lenne, és megnyílna neki. A férje nyilvánvalóan nem elégíti ki a vágyait. Nem számít, azért-e, mert nem tudja, vagy mert nem akarja. Az a lényeg, hogy nem teszi, másként ez a hölgy most nem állna készen őrá. Mrs. Douglas mégis nemet mondott a férje kedvéért. Ritka bátorság kell az ilyen döntéshez, olyan erő, amely Cam hölgyeiből hiányzott. Ők kielégülést akartak, és fütyültek rá, kit bántanak meg azzal, ha megkapják, amire vágynak. Cameron összehúzta Mrs. Douglas fűzőjét, és begombolta az ingvállát. Aztán szembefordította magával, és ujjhegyeivel végigsimított az arcán. – Menjen, Mrs. Douglas, és mondja el a derék urának, milyen szerencsés ember. – Őszintén sajnálom, mylord. Jóságos ég, éppen megpróbálta elcsábítani ezt a nőt, és még ő kér bocsánatot tőle! Cameron gyönyörre vágyott, puszta kéjre, a közösülés minden mást feledtető tüzére. Semmi többre. Azt hitte, az asszony ugyanezt keresi. Most viszont a hölgy azon aggódik, hogy kellemetlenséget okozott neki.

•

13

Cameron lehajolt hozzá, és még egyszer megcsókolta a készségesen szétnyíló ajkat. Az utolsó lehetséges pillanatig csókolta. – Most már menjen! Mrs. Douglas hálás mosollyal bólintott. Hálásan! Te jó ég! Cameron az ajtóhoz kísérte az asszonyt, még egyszer megcsókolta nedves ajkát, aztán kiengedte. Mrs. Douglas megfordult, hogy még mondjon valamit neki, ő azonban megrázta a fejét. Becsukta az ajtót, és kulcsra zárta. Homlokát a hűs fának nyomta, és hallgatta, hogyan megy végig az asszony az üres folyosón. – Jó éjt, édes hölgy! – suttogta. *** Cameron az éjszaka hátralévő részében ruhástul feküdt az ágyán, és egyik whiskyt gurította le a másik után. Megpróbált nem gondolni a csinos és fiatal Mrs. Douglasre és arra, hová fejlődhetett volna a találkozásuk, de nemigen járt sikerrel. Pontosabban teljes kudarcot vallott. Képzelgésétől a teste még másnap is tüzelt, amikor Mrs. Douglast figyelte. A férje magas és csontos ember volt, esetlenül bánt az asszonnyal, de igyekezett állandóan a közelében maradni, mintha szüksége lett volna a jelenléte bizonyosságára. Mrs. Douglas kedves volt az urához, kicsit sem viselkedett vele lenézően. Cameron azt is észrevette, hogy az asszony az ő tekintetét gondosan kerüli. Micsoda vad kalandja lehetett volna ezzel a nővel! Minden éjjel valami újat csinálna vele. Ékszerekkel szórná be pucér testét, illatos olajokkal kenné be a bőrét. Diszkrét lenne, bár ezzel amúgy nemigen szokott fáradni. Meggyőzné Mrs. Douglast, hogy nem bántja meg a férjét azzal, amit ők ketten tesznek. Titokban találkoznának, esetleg Cameron hintójában, amíg felfedezik, megízlelik és teljesen kiismerik egymást. Viszonyuk fenséges lenne, olyasmi, amire évekig érdemes volna emlékezni. Cameron kellemes fantáziálásának egy csapásra vége szakadt másnap este, amikor a fivérével, Mackel whiskyt iszogatott a bálterem előtti teraszon. Egyszer csak az egyik korábbi szeretője, a szép testű, de rossz természetű Felicia Hardcastle rontott ki a teraszra, és megállt Cameron előtt. – Neki adtad a nyakékemet! •

14

Nyakék? Miféle nyakék? A bálteremben tartózkodók odakapták a fejüket, Mac pedig félig döbbenten, félig mulatva figyelte a bátyját. – Mi az ördögről beszélsz? – kérdezte Cameron. Felicia a teraszajtón át merev ujjal Mrs. Jenningsre mutatott, Cameron egy másik volt szeretőjére. A szóban forgó hölgy a bálterem közepén állt, és kivágott estélyi ruhája smaragdokat engedett látni a nyakán. Azokat a smaragdokat, amelyeket Cameron vásárolt Feliciának, és amelyeket Felicia a hét elején gondatlanul Cameron szobájában felejtett. Ő éjjeliszekrénye fiókjába zárta a nyakéket, és azt tervezte, hogy a komornyikjával, Angeloval majd elküldi Felicia szobalányának. A smaragdok azonban most ott csillogtak Mrs. Jennings nyakában, aki éppen Ainsley Douglashez fordult, hogy szívélyesen megszorítsa a kezét. Azét a Mrs. Douglasét, akit Cameron múlt éjszaka az éjjeliszekrényénél látott matatni. A pokolba! Felicia visszasietett a terembe, hogy fennhangon vádakat szórjon Mrs. Jennings és Ainsley fejére. Cameron látta, hogy Mrs. Douglas eltátotta bájos kis száját, mielőtt feléje fordult, és egyenesen a szemébe nézett. Arca zavarodottságról, megdöbbenésről, elárultatásról mesélt. Vajon őszintén így érez, vagy ez csak újabb trükk? Nem számít, gondolta Cameron. Ainsley Douglas hazudott neki, kihasználta, rászedte a szende vonakodásával, amikor arra hivatkozott, hogy nem akarja megcsalni az urát. És mindezt csak azért tette, hogy holmi női cselszövéshez ellopjon egy nevetséges nyakéket. Ő pedig, amilyen ostoba volt, bedőlt a cselnek. Cameron belépett a bálterembe, s miközben átvágott a tömegen, elszántan nem vett tudomást Feliciáról, Mrs. Jenningsről, a szájtáti sokaságról. Mrs. Douglas azonban egyszer csak elállta az útját, és ő kis híján fellökte. Ainsley szürke szeme megértésért, megbocsátásért könyörgött. A keblére tűzött rózsák és a teste édes illata megcsapta Cameron orrát, és rádöbbent, hogy még mindig kívánja ezt a nőt. Erőnek erejével mégis rábírta magát, hogy jeges közönnyel nézzen le rá, és megkeményítette a szívét az asszony szempilláin rezgő könnycseppel szemben. Kitért előle, folytatta útját a bálterem ajtajához, majd elhagyta a házat, és az istállóba ment. A lovak meleg szaga némileg vigasztalón hatott rá, de ennek ellenére közölte Angelóval, hogy elmegy. Nyeregbe szállt, és elindult. Aznap

•

15

éjjel felszállt egy londoni vonatra, és másnap reggel továbbutazott a kontinensre. *** Cameron előtt lepergett az azóta eltelt hat esztendő. Ma este ismét otthagyott egy unalmas estélyt, megint részeg volt, és amikor felment a szobájába, megint ott találta a csinos Ainsley Douglast. Mámorossága váratlanul és hirtelen elpárolgott, miközben feldobta a szobakulcsot, majd elkapta. Az éles kis hangot felerősítette a csönd. – Nos? – kérdezte. – Kitalált már valamilyen magyarázatot?

Harmadik fejezet Ainsley Douglas a nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát, hogy piros és csábos legyen. – Ó, igen, többtucatnyit. Épp azt igyekszem eldönteni, hogy lordságod melyiket hiszi majd el – felelte. Az ajtónál állt szürke estélyiben, amely a fél vállát szabadon hagyta. Keblén ugyanaz az ezüstlánc csillogott, amelyet hat éve viselt. Báli frizurája összekócolódott, ruhája hátul összegyűrődött. Egészen ártatlannak tűnt, ahogy tágra nyílt szemmel nézett a férfira, de ő már nem hitt Ainsley Douglas ártatlanságában. – Kössünk üzletet, kedvesem! – mondta. – Maga megmondja az igazat, én pedig kinyitom az ajtót, és kiengedem. Ainsley egy pillanatig még Cameronra szegezte szürke szemét és szívbe markoló tekintetét, aztán visszafordult az ajtóhoz. Frizurájából kihúzott egy hajtűt, letérdelt, és vizsgálgatni kezdte a zárat. Cameron szíve szaporán vert, ereiben zúgva száguldott a vér. Nem gombolta vissza az ingét és a mellényét, derékig nyitva voltak, de a levegő sem hűtötte le. A bőre forró volt, a szája száraz, akár a tapló. Még egy pohárral kell innia. Méghozzá jó nagy pohárral. •

16

Ainsley háttal térdelt neki, így ő csak turnűrt és uszályt látott szürke fodrokkal meg keskeny, fekete szalagokkal. Az asszony frizurájából kiszabadult egy tincs, és most a hátát verdeste. A haja valamivel sötétebb volt, mint amilyenre Cameron emlékezett, és aranyló fürtök színezték. A szőke haj sötétedhet, ahogy az ember idősödik, bár Ainsley legfeljebb huszonhét éves lehetett. Koros férje időközben elhunyt, és Mrs. Douglas, Isabella elmondása szerint, hol őfelsége, a morózus királynő mellett szolgált fizetett udvarhölgyként, hol a bátyjánál és annak fölöttébb tisztességes hitvesénél lakott. Vagyis Mrs. Douglas számára véget értek a naivitás évei, s olyan hölgy lett, akinek az a sorsa, hogy másokat szolgáljon a megélhetéséért. Szegény galambocska! Cameron ledobta magát az ágyra, hátát a fejrésznek támasztotta, és az éjjeliszekrényen fekvő szivardobozért nyúlt. – A zár ősrégi – mondta az asszony csupasz hátának. – Sok szerencsét hozzá! – Ne aggódjon! – felelte Ainsley. – Nem találkoztam még olyan zárral, amelyet ne tudtam volna kinyitni. Cameron meggyújtotta a szivart, orrát megcsapta a gyufa kénszaga és a füst édeskés illata. – Igaz is, magácska profi bűnöző. A legutóbb azért tört be ide, hogy ellopjon egy nyakéket. Most mit tervez? Zsarolást? Ainsley futó pillantást vetett Cameronra. Arcát pír öntötte el. – Zsarolást? – Nem tanácsolnám, hogy megzsarolja Phyllida Chase-t, galambom. Ő megeszi magát reggelire. Ainsley megvető pillantással sújtotta a férfit, majd újra a zárhoz fordult. – Hogy én zsarolni akarnám Mrs. Chase-t? Aligha. A nyakék dolgát pedig megmagyaráztam Isabellának. Valóban azt hittem, hogy Mrs. Jenningsé. Cameron egy tálkába dobta a leégett gyufát. – Fütyülök az istenverte nyakékre. Rég elfelejtettem, és ostoba némberek buta intrikái egyébként sem érdekelnek. – Ezt örömmel hallom, Lord Cameron – mondta Ainsley, aki még mindig a zárra összpontosított.

•

17

Cameron nem értette, miért hallatszott muzsikának, ahogyan ez a nő kiejtette a nevét. Hátradőlt, és beleszívott a szivarjába. Konyakban érlelt levelek pompás zamatának kellett volna szétáradnia a szájában, de semmi hasonlót nem érzett. Ezzel az erővel akár egy elszenesedett fadarabot is szívhatott volna. Ha nem lenne ennyire részeg, felállna, kinyitná az ajtót, kiengedné a nőt, és elfelejtené. Egyszeriben azonban felidéződött benne az a hat évvel korábbi éjszaka, Ainsley Douglas bőrének forrósága, habozó, mégis sóvár érintése, ziháló légzése, amikor csókokat lehelt a mellére. Most hat évvel idősebb volt, a szürke ruha egyáltalán nem állt jól neki, de az idő múlása csak elmélyítette a szépségét. Ingválla fölé buja kebel domborodott, csípője csábos ívet írt le a szűkre húzott szoknya alatt. Arca több élettapasztalatról árulkodott, szürke szemében több volt a kételkedés, önuralma is megerősödött. Ha meg tudnám győzni, hogy maradjon itt éjszakára, végre érezhetném Ainsley Douglas forró, érzéki zamatát, ami évek óta a bűvöletében tart. Meleg, fahéjas, harmonikus lehet, gondolta Cameron. Az ajtóhoz szoríthatná, nyelve bejárhatná izzadságtól nyirkos bőrét, megmondhatná neki, valójában mire vágyik cserében azért, hogy kimehessen innen. Az asszonynak csupán be kellene fejeznie azt, amit hat éve elkezdtek, és ő máris kinyitná az ajtót, és kiengedné. Cameron erővel elszakította a tekintetét Ainsley-ről, és megint beleszívott a szivarjába. Pillantása közben az ágyon fekvő kabátjára esett, amelynek a zsebéből egy papír kandikált ki. Megfeledkezett a levélről, vagy bármi legyen is az, amit Phyllida ma jóval korábban a kezébe nyomott. Arra kérte, őrizze meg a számára, ő pedig lerakta valahova, mert kicsit sem érdekelte, mi az. Angelo, az inasa megtalálhatta, és eléggé fontosnak ítélhette ahhoz, hogy a gazdája frakk-kabátjának a zsebébe dugja. Cameron előhalászta a papírt, és széthajtotta. Egy levél része volt előtte, megszólítás és aláírás nélkül. Felszaladt a szemöldöke, amint olvasni kezdte. Émelyítően édeskés dicshimnusz volt, amely egy nyilván roppant férfias hímhez szólt, a sorok szinte belefulladtak a felkiáltójelekbe és az aláhúzásokba. Az érzelgős stílus egyáltalán nem illett Ainsley Douglashez. Cameron felmutatta a lapot. – Ezt keresi, Mrs. Douglas? •

18

Ainsley hátranézett rá, és lassan felállt. Az arcán megjelenő döbbenet és bosszankodás mindent elmondott Cameronnak. – Az nem magának szól. – Istenemre, remélem is. „Tisztes homlokodat mézes harmat koszorúzza, izmaid kemények, akár az üllője mellett dolgozó Vulcanus izmai.” Mennyi idejébe telt, hogy kitalálja ezt a badarságot? Ainsley odamasírozott az ágyhoz, és kinyújtotta kesztyűbe bújtatott kezét. – Adja ide! Cameron az asszony tenyerére pillantott, és nevethetnékje támadt. Talán azt várja tőle, hogy engedelmesen átadja neki a levelet, aztán pedig még az ajtóhoz is kíséri, és elnézést kér a kellemetlenségért? – Kinek írta? – kérdezte. Bárki legyen is, nem érdemelte meg, hogy ez a gyönyörű nő egyáltalán írjon neki. Ilyen rémes levelet pedig végképp nem. Ainsley elpirult. – Nem az enyém. Egy… barátnőmé. Visszakaphatom, kérem? Cameron félbehajtotta a levelet. – Nem. Az asszony összerezzent. – Miért? – Mert annyira akarja. Ainsley szíve összeszorult. Lord Cameron a hátán feküdt az ágyán, kinevette őt, a szemében aranyló szikrák táncoltak, miközben erős ujjai között lóbálta a papírt. Kigombolt mellénye és inge alól elővillant a mellszőrzete. Szeretkezéshez félig levetkőzött férfi volt. Skót szoknyája felcsúszott a térdére, alóla kilátszott az egyik heg, amelyet Ainsley akkor látott, amikor Mrs. Chase felemelte a kockás ruhadarabot. Cameron Mackenzie goromba, udvariatlan, kegyetlen és veszélyes. Beszélik róla, hogy erotikus könyveket és műtárgyakat gyűjt. Ainsley ennek nyomát sem látta a szobában, bár az éjjeliszekrény fölött függő festményből, amely egy ágyon ülő, harisnyáját húzó nőt ábrázolt, szégyentelen érzékiség áradt. Csakhogy hiába illett volna egy finom hölgynek helytelenítőn, sőt félelemmel tekintenie Lord Cameronra, Ainsley-ből bizsergést váltott ki. Újra felébresztett benne olyan dolgokat, amelyeket hosszú évekig halottnak hitt. •

19

– Kérem, adja ide a levelet, Lord Cameron. Nagyon fontos. A férfi beleszippantott a szivarjába, és a füstöt Ainsley arcába fújta. Ó köhögve elhessegette maga elől. – Maga ittas. – Nem, hullarészeg vagyok, és még jobban le akarom inni magam. Megiszik velem egy pohár egyszer malátázott whiskyt, asszonyom? Hart legfinomabb fajtájából való. A Mackenzie-knek kis szeszfőzdéjük volt, amelynek a skót whiskyjét Skócia-szerte árulták, de válogatott vásárlóknak Angliába is szállítottak. Ezt mindenki tudta. A szeszfőzde csak szerény hasznot hozott, amíg Hart meg nem örökölte. Utána azonban ő és Ian, Isabella elmondása szerint, rendkívül jövedelmező vállalkozássá tette. Ainsley elképzelte, amint Cameron lassan kortyol egyet a whiskyből, majd lenyalja az ajkáról az utolsó cseppet, és nagyot kellett nyelnie. – Ha megmutatom, hogy nem félek a whiskytől, ideadja a levelet, és kienged? – Nem. Ainsley bosszús hangot hallatott. – Hogy az ördög vinné akárhová, Lord Cameron! Maga a legidegesítőbb, legsilányabb… Az asszony hirtelen a levél után kapott, de Cameron elrántotta előle. – Nem, Mrs. Douglas. Ainsley erre összevonta a szemét, és most nem a levélért nyúlt, hanem az égő szivarért. Az kicsúszott Cameron ujjai közül, és az ágyra esett. A férfi morogván utánakapott. – Átkozott némber! Az asszony az ágyra térdelt, és ujjait a levélre fonta, amelyet Cameron ledobott, hogy felvegye a szivarját. A következő pillanatban Ainsley az ágyon találta magát, Lord Cameron alatt, aki vasmarokkal átfogta a csuklóját, és leszorította. Lehet, hogy részeg, de erős is. – Ügyes, Mrs. Douglas, nagyon ügyes, de nem elég gyors – mondta. Még mindig Ainsley csuklóját szorítva az éjjeliszekrényre tette a szivarját, és kirántotta az asszony ujjai közül a levelet. Ő ki akart bújni alóla, de meg sem tudta mozdítani a férfit. Nagy keze rendíthetetlenül leszorította. Cameron a mellényzsebébe dugta a levelet, és közelebb hajolt Ainsleyhez. Lehelete a bőrét perzselte. Meg fog csókolni, gondolta. Az •

20

első találkozásuktól mostanáig eltelt magányos éveiben sokszor álmodott erről a férfiról, újra és megint érezte a szája melegét, a nyelve forróságát. És most megint meg fogja engedni neki, hogy megcsókolja. Örömmel hagyja, hogy megtegye. Cameron az asszony hajába fúrta arcát, ajka éppen csak súrolta a homlokát. – Kinek szól ez a levél? – suttogta. Ainsley alig bírt megszólalni. – Semmi köze hozzá. A férfi mosolya maga volt a bűn. – Kegyed látszólag túlságosan ártatlan ahhoz, hogy szeretője legyen. De én azt is tudom, hogy ügyes kis hazudozó. – Nem hazudtam, és nincs szeretőm. A levél egy barátnőmé, mondtam már. – Nagyon jó barátnője lehet, ha ennyit fárad a kedvéért. – Cameron előhalászta a zsebéből a kulcsot, és Ainsley szájához érintette. – Ezt akarja, igaz? – Örömmel elhagynám ezt a szobát, igen. Cameron tekintete egészen meleg lett. – Biztos benne? – Nagyon is. A férfi végigsimított a kulccsal Ainsley ajkán. A fém hűvös és kemény volt. – Mit tenne meg ezért a kulcsért, szépséges Mrs. Douglas? – Nem tudom. Ez volt a puszta igazság. Bármit kérne is Cameron, Ainsley attól tartott, hogy azt ő ellenkezés nélkül megtenné. – Megcsókolna érte? Az asszony tekintete a férfi ajkára vándorolt, és megnyalta a magáét. – Igen. Azt hiszem, megtenném. – A hölgy merész és pajzán. – Minden jel erre vall, nem igaz? Elvégre nem kezdtem sikoltozni, nem vágtam pofon magát, és nem rúgtam ágyékon. Cameron egy pillanatra meghökkent, ám aztán elnevette magát. Nevetése szívből jött, a karcos hangból, amelyet kiadott, melegség áradt. Rázkódott tőle az ágy. Akkor is nevetett még, amikor hátravetette a fejét, és bekapta a kulcsot. •

21

– Maga meg mit… Ainsley nem tudta folytatni, mert a férfi fölébe hajolt, és szájába hatolt a nyelvével. Vele együtt pedig a hűvös kulccsal is. Az ajka feszes volt, parancsoló, a nyelve követelő. Végül felemelte a fejét, és még mindig mosolygott. Miután kiszabadult a keze, Ainsley gyorsan benyúlt Cameron szájába, és kiszedte belőle a kulcsot. – Megfulladhattam volna, mylord. – Az nem hagytam volna. Cameron hangja most gyengéd volt, annak a férfinak a hangja, aki a legmakrancosabb lovat is kezessé tudja tenni. Szeméből Ainsley ebben a pillanatban magányosságot olvasott ki. Olyan mélységes űrt látott benne, amely egész bensőjét kitöltheti. Ainsley ismerte a magányt. Gyakran volt egyedül, hiába éltek sokan körülötte. Azt is tudta azonban, hogy van családja, vannak barátai, akik nyomban mellette teremnének, ha igazán szüksége lenne rájuk. Lord Cameronnak is van családja, a hírhedt Mackenzie-k, négy férfi, akiket botrányok lengenek körül, és van egy fia, Daniel, aki bentlakásos iskolában tanul. Két öccsének felesége és saját családja van, akik bőven adnak nekik elfoglaltságot, akárcsak a bátyjának, Hartnak a hercegi rangja. De mije van Cameronnak? Ainsley szívében együttérzés ébredt, és megérintette a férfi arcát. Ő nyomban legördült róla, megfosztotta mámorító melegségétől, és ugyanazzal a mozdulattal felültette. Az asszony egyszeriben az ágy szélén találta magát, és a kulcsot szorongatta. Cameron a következő pillanatban a feneke alá nyúlt, és talpra állította. – Menjen! Most már ki tudja nyitni az ajtót, én pedig aludni akarok – mondta. Ainsley feléje nyújtotta a kezét. – És a levél? – Francba a levéllel! Menjen ki szépen, asszony, és hagyjon békét nekem! Újra válaszfal emelkedett közéjük. Lord Cameron kemény és kiszámíthatatlan ember. Néhány havonként lecseréli a szeretőit, könyörtelen, amikor lóversenyt akar nyerni, és szenvedélyes oltalmazója a lovainak meg a fiának. Lovak és nők, csak ezek érdeklik.

•

22

Ebben a sorrendben, mondta egyszer róla valaki Ainsley füle hallatára. Ő mégis vágyakozást látott megvillanni a szemében. A levél még mindig Cameronnál volt. Ezt a menetet Ainsley elveszítette, de lesz még másik. Lennie kell. – Akkor hát jó éjt, Lord Cameron! A férfi belekarolt Ainsley-be, immár egyáltalán nem játékosan, és az ajtóhoz vezette. Megvárta, hogy a zárba dugja a kulcsot, aztán szabályosan kilökte a szobából. Rá sem pillantott, csak becsukta mögötte az ajtót, és ő hallotta a zár határozott kattanását. Huh! Ainsley nagyot fújtatott, és a falnak dőlt. Egész testében reszketett, és szoros fűzőjétől alig kapott levegőt. Még mindig magán érezte Cameron testének súlyát, csuklóján a keze erejét, száján a szája szorítását. Hat év alatt sem felejtette el az érintését, a csókja tüzét, a teste erejét. Micsoda férfi! Tilalmas, elérhetetlen, és mit sem törődik Ainsley Douglasszel meg a gondjaival. A levél még mindig nála van, és neki vissza kell szereznie tőle, mielőtt odaadja Phyllidának vagy a bátyjának, Hartnak. Az még rosszabb lenne. Ha Hart Mackenzie tudná, micsoda kincset hord Cameron felelőtlenül a zsebében, a könyörtelen herceg megszerezné, és habozás nélkül fel is használná. Ainsley egészen biztos volt ebben. E percben mégsem tudott másra gondolni, csak Cameron hatalmas testére, ahogy a matracba nyomta őt, a lehelete tüzére a száján. Milyen volna a szeretőjének lennie? Cameron csodálatos, pajzán, túlságosan is befolyásos férfi egy magafajta nőnek. Egérnek nevezte őt, amikor meglátta az ablakülésen kuporogni. Ainsley-nek nemcsak ez jutott eszébe, miközben végül elvált a faltól, és a cselédlépcső felé indult, hanem az is, ahogyan Cameron a feje fölé húzta és leszorította a kezét. Kigombolt inge ujja közben felcsúszott, és hegek bukkantak elő alóla az alkarja belső felén. Régiek lehettek, már elhalványultak, de mindegyik tökéletesen kerek és mintegy két centiméteres átmérőjű volt. Ainsley tudta, mitől származtak, mert amikor Sinclairt, az egyik fivérét egyszer baleset érte, utána ugyanilyen égésnyom maradt rajta, de persze csak egy. Valamikor régen valakik azzal szórakoztak, hogy égő szivart nyomkodtak Lord Cameron húsába. •

23

*** A reggel elég kellemes volt ahhoz, hogy Angelo felülhessen Éjjel Virágzó Jázminra, és vágtára fogja a kancát a mező kevésbé mocsaras részén. Cameron mögöttük lovagolt egy kiöregedett versenylovon. Élvezte a hátasa erejét, arcában a levegőt, a sebesség bódulatát, s lassanként szűnni kezdett a másnapossága. Csakis olyankor éledt fel, amikor lovagolt, vagy amikor a sebesen futó állatok szépségét, eleganciáját csodálta. Néha, ha egy-egy nővel eljutott a szenvedély csúcsára, ugyanígy elevennek érezte magát, de egyébként Cameron Mackenzie félholt volt, és úgy élte az életét, hogy szinte nem is tudott róla. Kivételt ez alól csak az a két alkalom jelentett, amikor Ainsley Douglast a hálószobájában találta. Mindkétszer az izgalomnak ugyanez a hulláma öntötte el, a teste ugyanúgy ujjongott. Az éjszaka, miután Ainsley elment, nem tudott elaludni. Kéjvágyát és dühét whiskyvel és szivarral próbálta csillapítani, de egyik sem használt. És most idekint volt ezen az átkozottul korai órán, a feje lüktet, a szája száraz, miközben trenírozni igyekszik edzői pályafutása legnagyobb feladatát jelentő lovát. Éjjel Virágzó Jázmint, ezt a hihetetlenül gyors, hároméves kancát kis híján tönkretették azzal, hogy nagy versenyek megnyerésére kényszerítették, mielőtt még készen állt volna rá. Tulajdonosa, egy Lord Pierson névre hallgató ostoba angol vikomt már egy sor trénernél megfordult vele, de egyikükkel sem volt elégedett, és villámgyorsan átvitte Jázmint egy másikhoz. Cameront leplezetlenül lenézte, amiért maga edzette a lovait, sőt időnként másokéit is. Úriember másokkal dolgoztat, jelentette ki Pierson. Cameron nem látta volna értelmét, hogy lovakat tartson, ha ő maga nem lehetett volna közöttük. Már nagyon fiatalon felismerte, hogy tehetsége van hozzájuk. Nemcsak a legjobbat tudta kihozni belőlük, de a lovak kutyaként követték is a kifutókban, és nyomban ugrásra készen álltak, ha belépett hozzájuk egy istállóba. Jázmin hosszú lábú, sötétbarna kancacsikó volt kávébarna sörénnyel és farokkal. Adottságait, természetét és gyorsaságát nem érhette kifogás, de Pierson hajszál híján tönkretette. Háromévesen el akarta indítani az év legnagyobb versenyein, Epsomban, Newmarketben és Doncasterben. Newmarketben Jázmin bukott, de szerencsére nem sérült •

24

meg, és végül tisztes helyezést ért el. Ez azonban inkább a zsokéja ügyességének volt köszönhető, semmint a trénere gondosságának. Epsomban aztán, új edzővel és új zsokéval a kanca a középmezőnyben végzett. Piersonnak ez nem tetszett, elcsapta a trénert és a zsokét, Jázmint pedig elvitte Cameronhoz, mondván, hogy ő az utolsó reménye. Valójában iszonyúan bosszantotta, hogy éppen az istenverte skót Mackenzie-k egyikében kell reménykednie, de nem volt más választása. Azt akarta, hogy Jázmin nyerje meg Doncasterben a St. Leger versenyt, úgyhogy nem tehetett mást. Cameron a legszívesebben melegebb éghajlatra küldte volna Piersont, de elég volt csupán futó pillantást vetnie Jázmin csillogó testére és huncut szemére, hogy ne utasítsa el a gazdáját. Látta, hogy van valami az állatban, amit ő kihozhat belőle. Meg kellett mentenie Piersontól, így hát elvállalta. Azt azonban nemigen hitte, hogy a kanca nyerhet Doncasterben, és ezt nyíltan közölte is Piersonnal. Jázmin túlhajszolt és ideges volt, már ahhoz is hosszú és gondos törődésre szorult, hogy egyáltalán végigfusson egy versenyt. Piersonnak ez nem tetszett, de kénytelenkelletlen beletörődött. Jázmin ma jól futott, megmutatta a benne rejlő lehetőségeket, és büszkén felszegte a fejét, amikor Angelo megpaskolta a nyakát. Hart néhány vendége a mező széléről figyelte a kancát, de biztos távolságot tartottak tőle, mert Cameron a héten többször is erre utasította őket. Egy aranyhajú, nyakát nyújtogató hölgyet most sehol sem látott közöttük, bármennyire is kereste, bár úgy tett, mintha kicsit sem érdekelnék a vendégek. Ainsley Douglas bizonyára éppen Isabellának és Bethnek segít valahol. Isabella egész héten dicshimnuszokat zengett Mrs. Douglas szervezőképességéről. Nyilván ért a szervezéshez, elvégre a bűnözőknek a legapróbb részletre is figyelniük kell, ha nem akarnak lebukni. Cameront erre emlékeztette a zsebében zizegő papír. A fia, Daniel egy másik, tapasztaltabb versenylovat ült meg, hogy diktálja jázminnak az iramot. Cameron hátra maradt, miközben Daniel együtt vágtatott Jázminnal és Angelóval, s nem minden büszkeség nélkül állapította meg, hogy a fiának is tehetsége van a lovakhoz. Remek tréner lesz, ha ezt a sportágat választja.

•

25

Danny karcsú alakja a nyáron megnyúlt, már elérte az apja magasságát. Hangja is mélyebb lett, a válla pedig szélesebb. Szinte észrevétlenül férfivá érett, és Cameron nem tudta, mit kezdjen ezzel. Danielből mindenesetre derék fiatalember lett, amit Cameron nem saját magának, hanem a fivérei segítségének és a sógornői befolyásának tudott be. Angelo és Daniel végül odalovagolt hozzá, és a roma inas arcán örömteli mosoly ült. – A kislány jó formában van ma reggel – mondta. – Úgy bizony – paskolta meg Jázmin nyakát Daniel is. – Ezt el kell ismernünk, noha sok bosszúságot okoz nekünk. Bárcsak zsoké lehetnék, és én vezethetném győzelemre, de ehhez máris túl magas vagyok. – A zsokéknak pokoli életük van, fiam – mondta Cam. Megértette Daniel sóvárságát, de azt sem akarta, hogy a nyakát szegje. – Igen, irtózatos megpróbáltatás lehet az a sok ló, pénz és nő – felelte Daniel gunyorosan. Angelo felnevetett, Jázmin pedig Cameron felé nyújtogatta a nyakát, és ő megsimogatta a ló orrát. – Szép volt, kislány. Tudom, hogy van szíved. – Nem fog győzni – jelentette ki Angelo. – Doncasterben három hét múlva rendezik a versenyt. – Tudom. – Mi lesz Piersonnal? – Őt bízd rám! Te maradj távol tőle! Az inas megint felkacagott. – Abban nem lesz hiba. Hart vendégei bizonyára megdöbbentek volna, ha hallják, hogy Angelo ilyen bizalmas hangot üt meg gazdájával, de ők ketten inkább barátok voltak, semmint úr és szolgája. Cameron üdítően őszintének találta Angelót, az inas pedig úgy gondolta, hogy Lord Cameron brit létére jó ember. Ráadásul a lovakhoz is értett, és ez hamar összehozta őket. A vendégek, akik eddig a mező szélén álldogáltak, most elindultak. A vörös hajú Isabella terelgette őket maga előtt. – Ezek meg hova mennek? – morogta Cameron. – Krokettezni – felelte Angelo. – Végkimerülésig, gondolom. •

26

– A krokett átkozottul unalmas sport – jegyezte meg Daniel. Cameron már nem figyelt rájuk, mert közben egy másik nő csatlakozott Isabellához. A ruhája unalmasan szürke volt, a haja színe viszont akár a napfény. – Jázminnak ennyi elég lesz ma reggelre – mondta Cameron. – Járasd kicsit, Angelo, amíg lehűl, aztán vidd be! Az inas újra elmosolyodott, és elkocogott a kancával. Daniel szó nélkül követte őket. Cameron a kifutó szélére lovagolt, leszállt a nyeregből, a kantárt odadobta egy lovásznak, aztán felkapaszkodott a házhoz vezető lankán. – Vegyél be a játékba, Izzy! – mondta, amikor odaért a Hart gondosan ápolt pázsitjának szélén álló Isabellához. Kissé távolabb egy-egy hölgyből és úrból álló párok várakoztak. Néhány férfi az ütőjét lengette vagy vállkörzést végzett, hogy kérkedjen a hölgyek előtt. Isabella meglepetten Cameronhoz fordult. – Krokettezni fogunk. – Tudom. Adj egy nyavalyás ütőt! – De hát te utálod a krokettet! Isabella a zöld szemével még mindig értetlenül nézett Cameronra. – Ma nem utálom. Ossz be Mrs. Douglas párjának! – Ó! – Isabella arcán a meglepődést érdeklődés váltotta fel. – Mrs. Douglasszel akarsz párban lenni? Mind a ketten arra fordultak, ahol Ainsley állt egy fa alatt, mellette pedig egy olasz gróf, aki buzgón magára igyekezett vonni a figyelmét. Ainsley hosszú ujjú ruháját sötétebb szürke szegély díszítette, a gallérja magasan záródott, és nyakig be volt gombolva. Cameronnak ez nem tetszett. Mintha egy tarka tollú madárra kényszerzubbonyt adtak volna. – Előbb kellett volna szólnod – mondta Isabella. – Már kijelöltem a partnerét. – Akkor cseréld le! – Cseréljem le? Drága Cameron, Hart vendégeit párokba osztani roppant kényes feladat. Ez a krokettmérkőzés olyan, mint az európai hatalmi egyensúly. Ha egy pároson változtatok, akkor mindegyiken változtatnom kell. Áldom Ainsley-t, amiért vállalta a grófot. Mac közben odalépett Isabella mögé, átkarolta a derekát, és arcához érintette az arcát.

•

27

– Hart és az ő politikai krokettmeccsei! Sokkal jobb programot is el tudnék képzelni ma délelőttre, mint labdát ütögetni a gyepen. Isabella elpirult, de nem tolta el az ura kezét, amely most a hasára csúszott, amelyben második gyermekük növekedett. – Megígértem Hartnak, hogy segítek – mondta Isabella. – Egészen kétségbeesettnek tűnt, amikor megkért rá. – Ismerem a módszereit. – Mac továbbra is a feleségéhez simult. – Egyébként hol van őhercegsége? – Zárt ajtók mögött konyakkal és szivarral udvarol a diplomatáknak – felelte Isabella. – Az unalmas munkát meg ránk hagyja – zsörtölődött Mac. Legfiatalabb fivérük, Ian sem volt ott velük, de egyiküknek sem kellett megkérdeznie, miért van távol. Cameron korábban beszélt vele, de az öccse nem szerette a tömeget, sem az olyan játékokat, amelyekben két perc alatt ki tudta számítani a nyerő röppályát. Ki nem állhatja a krikettet, rosszul érezné itt magát, és hamar faképnél hagyná a társaságot, beszédtémát szolgáltatva Hart vendégeinek. Régebben Cameron ilyenkor mindig utánament, hogy megnézze, nem üldögél-e magába roskadva, nem mered-e órákig egy Ming-tálkára, vagy nem mélyedt-e beláthatatlan hosszúságú matematikai feladványokba. Mostanában azonban Cameron tudta, Ian arra használja a tömegiszonyát, hogy több időt töltsön a feleségével. Az ágyban. A ravasz róka! – Ha valóban játszani akarsz, Cameron, Mrs. Yardley lesz a párod – mondta Isabella. – Vállalta, hogy kimarad, mert páratlanul voltunk, de tudom, hogy szívesen játszana. Cameron tekintete a pázsitra tévedt, ahol a gróf Ainsley-be karolt, hogy az első krokettkapuhoz vezesse. – Jól van – mondta. – Legyen Mrs. Yardley! – Nagyszerű! Boldog lesz. – Isabella elmosolyodott, és egy ütőt nyújtott oda a sógorának. – Gondold azt, hogy nagyon lassú pólót játszol. Érezd jól magad, Cam! – Pontosan ez a szándékom. Cameron elvette az ütőt, és elszántan a gyepre indult. Ainsley Douglas, akit egészen lefoglalt a grófja, feléje sem pillantott.

•

28

Negyedik fejezet A meglehetősen jó húsban levő, ősz hajú, járni alig tudó Mrs. Yardley intelligens és kellemes partnernek bizonyult. Cameron flörtölt vele kicsit, miközben vitte az ütőjét és az összecsukható székét egyik kaputól a másikig. Mrs. Yardley kijelentette, hálás Isabellának, mert egy párba osztotta be a Mackenzie család fekete bárányával. Elvégre egy hölgy az ő korában és testalkatával legfeljebb ennyi izgalmat várhat az élettől. Cameron az ütőjére támaszkodott, és megpróbálta kiszellőztetni a fejét, miközben számára unalmasan zajlott a játék. Előző este túl sokat ivott, és a reggeli lovaglástól ugyan jobban lett kicsit, másnapossága azonban még éreztette a hatását. Ainsley viszont frissen és üdén ragyogott, minden egyes csillogó hajszála a helyén volt. Cameronnak sokkal jobban tetszett kócosan. Előző éjszaka szerette volna szétteríteni az ágyán ezt az aranyhajat, rásimítani az asszony meztelen mellére, aztán összecsókolni azt a pimaszul visszabeszélő száját. Hagyta, hogy érzékei beigyák az illatát, az érzést, ahogy ott fekszik alatta, a szája ízét, amikor beleejtette a kulcsot. – Ó! – mondta Mrs. Yardley. – Úgy veszem észre, egy tavasziasan üde lányka megragadta egy legény figyelmét. Cameron kinyitotta a szemét, és elkomorodott, amikor azt látta, hogy a gróf irányítani próbálja Ainsley kezét az ütőn. Erre amúgy semmi szükség nem volt, mert az asszony már sok pontot szerzett az ügyes ütéseivel. – Nem tavasz van, hanem ősz – felelte Cameron. A park végében álló fák skarlátvörös és aranyszínben pompáztak, s köztük csak itt-ott bukkant elő a fenyők sötétzöldje. – Csakhogy egy szép hölgy mindig tavasz a férfiszívnek. – Úgy értettem, számomra ősz van – mondta Cameron. Látta, hogy Ainsley megint egy pontos ütést hajtott végre. Keményen markolta az ütőt, Cameron szinte beleszédült a látványba. – Szamárság! Lordságod feleannyit élt, mint én, és a hátralévő fele még igen hosszú lesz. Mrs. Douglas roppant furcsa házasságot kötött. John Douglas már az ötvenes éveiben járt, ő viszont alig volt tizennyolc. Úgy véltem, a frigy családi megállapodás eredménye •

29

lehetett, de sejtelmem sincs, miről szólhatott az az egyezség. Douglasnek sosem volt sok pénze, szinte nyomorban hagyta hátra szegény Ainsley-t. És ezt most nem véletlenül mesélem el magának, lordom. Persze hogy nem, hanem azért, mert Mrs. Yardley-nek feltűnt, hogy Cameron megszállott érdeklődést mutat Ainsley Douglas iránt. – Fiatal még – mondta. – Újra férjhez mehet. – Igen, fiatal, és még mindig nagyon bájos is, de alig jut emberek közé. Őfelsége folyton maga mellett tartja, ő az egyik kedvence. Mrs. Douglasnek pedig szüksége van arra a pénzre, amit a királynő mellett betöltött tiszte hoz a konyhára. Támogatja ugyan a legidősebb bátyja, de neki saját családja is van, és Ainsley-nek meglehetősen kínos, hogy a testvére hátsó szobájában kell élnie. Az édesanyja is a királynő egyik kedvence volt, mielőtt kegyvesztetté vált, mert jóval rangján alul ment férjhez. Őfelsége nem Mr. McBride-ot képzelte el szegény, megboldogult Jeanettenek. Ez azonban elfelejtődött, amikor a királynő megismerte Ainsley-t, aki elbűvölte, és ezért ragaszkodott ahhoz, hogy a környezete tagja legyen. A hivatal valóságos áldásként jött Ainsleynek. A bátyja kedves ember, de addig a fiatal özvegy mindenben tőle függött. Így hát természetesen örömmel élt az ölébe pottyant lehetőséggel. Ez megmagyarázta, hogy Ainsley eltökélten vissza akarta szerezni azt a szégyenletes levelet a gonosz Lord Camerontól, mielőtt ő még bárkinek megmutathatná. Ainsley nem engedhette meg magának, hogy elveszítse a királynő mellett betöltött állását. – Szegény teremtést szinte sehol sem látni az egész szezonban – folytatta Mrs. Yardley. – Egyébként máskor sem. A királynő szereti maga mellett tudni. Mire pedig kap egy kis szabadságot, fáradtabb, semhogy nagy társasági életet élhetne. A kevés szabadidejét a bátyjáékkal tölti. Ők kedves emberek, mint már említettem, de begyepesedettek. Családi vacsorák és felolvasások vannak náluk, ez minden. Legfeljebb még némi zongorázás, amikor úgymond kirúgnak a hámból. Patrick és a felesége túlzottan is vigyáznak Ainsley-re, ez mindig így volt. No de végül is a bátyja és Rona nevelte fel Ainsley-t és a három másik fiút, miután a szüleik meghaltak. Örülök, hogy Isabella néha kirángatja Ainsley-t a rabszolgasághoz hasonló életéből, ha csak egy hétre is. – Cameron magán érezte Mrs. Yardley átható tekintetét. – •

30

Figyel rám, mylord? Nem puszta időtöltésből jártatom itt a számat, ha esetleg nem tudná. Cameron nem bírta levenni a szemét Ainsley-ről, aki éppen összedugta a fejét a gróffal, hogy megbeszéljék a következő ütést. – Igen, figyelek. – Én sem születtem öregnek, mylord. Felismerem, ha egy férfi meg akar kapni egy nőt. Ön pedig nem szörnyeteg, noha mindenkivel ezt igyekszik elhitetni. Ainsley-nek, szegény báránykámnak, elkelne az életében némi izgalom. Roppant eleven ifjú hölgy volt, mielőtt hirtelen robotos lett belőle. Most éppen nem robotolt. Hangosan nevetett, kacaja végigsöpört a pázsit fölött. A mosolya egyedül a grófnak szólt, és Cameronnak veszélyes gondolatai támadtak. – Bocsásson meg, mylord! – mondta Mrs. Yardley. – Mostanában nemigen akad számomra más szórakozás, mint az, hogy figyelem az embereket. Így aztán nagy tapasztalatra tettem szert, és jó szemem van arra, hogy tudjam, kihez ki illik. Akkor meg miért ne próbálnám összehozni őket? És magánál mi a helyzet? Mi az ördögöt akar kezdeni a hátralévő életével? – Nagyjából ugyanazt, amit most csinálok. – Cameron megdörzsölte a felső ajkát, amikor Ainsley elismerőn megpaskolta a gróf karját. – A lovaim sok munkát adnak, és az év jó részét kitöltik a versenyek. – Persze, tudom. De a boldogság egészen más. Megér némi erőfeszítést. – Egyszer már vállalkoztam rá – felelte Cameron. És az átkozottul nagy erőfeszítés volt, tette hozzá magában. – Igen, kedvesem, ismertem a feleségét. Cameronnak elég volt csupán futó pillantást vetnie az idős hölgyre, hogy lássa, Mrs. Yardley nagyjából tudja az igazat Elizabethről. Néhai felesége gyönyörű arcának és eszelős tekintetének emlékétől, amilyen akkor volt, amikor rátámadt, Cameron teste megfeszült. Régi fájdalom, régi sötétség homályosította el a ragyogó délelőttöt. Cameron megint nevetni hallotta Ainsley-t. Kinyitotta a szemét, és a látomás eltűnt előle. – Ha ismerte a feleségemet, akkor meg fogja érteni, miért tekintem szerencsétlen létformának a házasságot. Nekem egyszer is elég volt belőle – mondta Cameron, miközben még mindig Ainsley-t nézte. •

31

– Nem tagadom, lehet szerencsétlen létforma, a megfelelő partnerrel azonban a világon a legjobb is. Higgyen nekem, én tudom. – Mi következünk – mondta Cameron. – Szeretne ütni? Mrs. Yardley elmosolyodott. – Kissé elfáradtam, mylord. Üssön helyettem! Cameron zsebében megzizzent a lopott levél, és látta, hogy Ainsley a grófra mosolyog. – Kegyed bölcs asszony, Mrs. Yardley – mondta, miközben levette a válláról az ütőt, aztán a labdájukhoz indult. – Tudom, kedvesem – hallotta a háta mögül az idős hölgy szavait. *** Ainsley pontosan tudta, melyik pillanatban lépett ki az árnyékból Cameron, hogy üssön, miközben a lassan mozgó Mrs. Yardley ülve maradt. Az asszony figyelmét a férfi egyetlen mozdulata sem kerülte el azóta, hogy megjelent a krokettpályán, bár sosem nézett egyenesen rá. Látta, hogy készségesen vitte Mrs. Yardley ütőjét és székét, és lassan járt, hogy az idős hölgy lépést tudjon tartani vele. Türelmes volt, sőt kedves, csevegett a koros asszonnyal, aki ezt szemlátomást méltányolta is. Cameron a lovaival szokott ilyen türelmesen és gyengéden bánni. Velük figyelmes volt, az emberekkel viszont szinte soha, kivéve azokkal, akik olyanok voltak, mint Mrs. Yardley. Ezt az oldalát senki sem ismerte, és Ainsley úgy gondolta, hogy másoknak most sem tűnt fel. Ennek a türelemnek azonban Ainsley nyomát sem látta, amikor Cameron a labdájáról őrá emelte a tekintetét. Szemében elszántság villogott, eltökélt győzni akarás. Mindemellett ellenállhatatlanul festett a lovaglóruhájában. Combjára bivalybőr térdnadrág simult, csizmája sáros volt, egyszerű ingéhez viselt sportzakóját nem gombolta be. Férfias jelensége mellett a vékony angol férfiak halványnak és jelentéktelennek tűntek. Mintha medve tévedt volna szelíd őzek közé. Cameron tökéletesen kezelte az ütőt, így aztán bőven gyűjtöttek pontokat Mrs. Yardley-vel, és ezzel sok pénzt is nyertek, mivel Kilmorgan hercegének a vendégei kivétel nélkül megszállott szerencsejátékosok voltak. •

32

Cameron meglendítette az ütőjét, és nagy erővel ütött. A labda egyenes pályát leírva felrepült az enyhe emelkedőn, és hangos koppanással nekiütődött Ainsley labdájának. Neki nagyot dobbant a szíve. – A fene egye meg! – mormolta. Partnere, a nem éppen éles eszéről híres gróf viszont elismerésének adott hangot. – Kiváló ütés volt, mylord. Cameron vállára vette az ütőjét, és odament a párhoz. Semmit sem mondott, csak máris újabb ütésre emelte az ütőjét. Sportzakója megfeszült a vállán, miközben elütötte a labdát, amelynek a lökésétől Ainsley-é szélsebesen messzire repült. Az asszony bosszankodva nézte, hogy a sárga-fehér golyó vidáman a tisztás szélére gurul, majd pedig eltűnik az erdő aljnövényzetében. – Azt hiszem, a labdája kirepült a pályáról, Mrs. Douglas – mondta Cameron. Ainsley a fogát csikorgatta. – Látom, mylord. – Ez nem volt igazán sportszerű, ahogy önök, angolok mondják – jegyezte meg a gróf. – A játék célja a győzelem – felelte Cameron. – Egyébként pedig nem angolok vagyunk, hanem skótok. A gróf előbb az aljnövényzetre pillantott, aztán saját, gondosan kifényesített cipőjére. – Elmegyek a labdájáért, signora – ajánlotta fel Ainsley-nek nem túl nagy lelkesedéssel. Csakhogy akkor az asszony kettesben maradt volna Cameronnal. – Majd én megkeresem. Egy pillanat az egész – mondta. Sarkon fordult, és futni kezdett az erdő felé, mielőtt a gróf akár csak mímelhette is volna a tiltakozást. Arcáról lerítt, hogy megkönnyebbült, mert nem kell a finom ruhájában a bozótosba gázolnia. Ainsley azonban azt is látta, hogy Cameron halványan elmosolyodott. A fák alatt hűvös volt, és ragadt a sáros talaj. Ainsley mintegy három métert tett meg az erdőben, mire a legsűrűbb bokor alatt megpillantotta a csíkosra festett labdát. Ütőjével megpróbálta kihalászni. – Majd én – szólalt meg mellette Cameron.

•

33

Nem kért bocsánatot, nem magyarázkodott. Hosszú karjával néhány másodperc alatt kikotorta a labdát a bozótból. – Köszönöm. Ainsley elindult vissza, de a sáros labdát csak maga előtt ütögette, mert nem akarta megfogni. Lord Cameron azonban útját állta. A fák eltakarták őket a pálya elől, és gyakorlatilag kettesben voltak. – Miért van ennyire begombolkozva? – kérdezte a férfi, és tekintete bejárta Ainsley ingvállának földi szeder alakú gombjait. Ő divatosnak gondolta ezt a ruhát, amikor Isabella rábeszélte, hogy vegye meg. Szürke darab volt, ugyanolyan színű, csak sötétebb szegéllyel a kabátkán és a szoknya szélén. Magas gallérját fekete csipke is díszítette. – Tegnap este készségesen megmutatta magát – folytatta Cameron, és az ütője nyelével Ainsley mellére mutatott. – Az ingválla egészen eddig nyitva volt. Az asszony megköszörülte a torkát. – Estére mély kivágás, reggelre magas gallér – mondta. Már a vásárláskor is megjegyezte, hogy az estélyi ruha túlságosan kivágott, de Isabella más véleményen volt. „Ilyennek kell lennie, drágám – érvelt. – Nem engedhetem, hogy a legjobb barátnőm úgy jelenjen meg, mint egy csúf matróna.” – Ez nem áll jól magának – jelentette ki Cameron. – Nem változtathatok a divaton, mylord. A férfi kesztyűs kezével megérintette a legfelső gombot. – Nyissa ki! Ainsley összerezzent. – Parancsol? – Gombolja ki a nyavalyás ruháját! Az asszonynak elállt a lélegzete. – Miért? – Mert én azt akarom. – A férfi arcán lassan bűnös mosoly áradt szét. Halkan beszélt, a hangja veszélyt sejtetett. – Mondja, Mrs. Douglas, hány gombot nyitna ki a kedvemért?

•

34

Ötödik fejezet Ez nem történhet meg velem, gondolta Ainsley. Lord Cameron Mackenzie nem állhat itt előtte, és nem kérheti arra, hogy gombolja ki neki az ingvállát. Itt, az erdőben, csupán pár lépésnyire Európa legelőkelőbb embereitől, akik éppen Kilmorgan hercegének a pázsitján kroketteznek. – Hányat? – ismételte Cameron. Mindet, futott át Ainsley fején. A legszívesebben széttépte volna magán a ruhát, hogy aztán hanyatt feküdjön a sárban, nem törődve azzal, hogy tönkreteszi a vadonatúj darabot. – Hármat – felelte fátyolos hangon. Cameron szemében bűnös fény villant meg. – Legyen tizenöt! – Tizenöt? – A szedret formázó gombok közel voltak egymáshoz, ám ha tizenötöt kinyitna, az a fűzője közepéig látni engedné Ainsley-t. – Négy. – Tizenkettő. – Öt – ellenkezett az asszony. – Legfeljebb ötöt várhat el, és be kell gombolkoznom, mielőtt visszamegyünk játszani. – Magasról teszek rá, mit kell csinálnia, mielőtt visszamegy játszani. Tíz. – Hat. Nem több. – Tíz. – Lord Cameron! – Tíz, makacs némber! – A férfi közelebb hajolt, és lehelete súrolta az asszony bőrét. – Udvariasan kérem, amíg rá nem unok a kérlelésre. Utána viszont magam tépem le ezeket a takaros gombocskákat. Ainsley élesebben látta maga körül a világot. – Azt nem meri. – De igen. Az asszony nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát. Az illendőségre hivatkoznia álságos lett volna, és ezt Cameron is tudta. – Akkor tíz. – Megegyeztünk. •

35

Nyilván megbolondultam, gondolta Ainsley. Másként nem állhat itt, és nem engedheti, hogy Lord Cameron kigombolja a ruháját. Egyszer régen hagyta, hogy félig levetkőztesse őt, és alig úszta meg ép ésszel. Nem, ez nem igaz. Azon az éjszakán valójában elveszítette a józan eszét, és azóta sem nyerte vissza. Hevesen dobogó szívvel nézte, hogy Cameron lehúzza a kesztyűjét, aztán az ő legfelső gombjaihoz nyúl. Diadalmasan elmosolyodott, amikor az első átbújt a lyukon. A kelme szétnyílt, éppen olyan szemérmetlenül, amilyennek Ainsley érezte magát. Cameron megérintette a kevéske feltárult húst, és az asszony egész testében forróság áradt szét. El kell pusztulnia, mielőtt még a férfi eljutna a tizedik gombig. Kinyílt a második és a harmadik. Cameron mindegyik után megérintette Ainsley-t, mintha fokozatosan akarná megismerni, miközben kibontakozik előtte. Az asszony lehunyta a szemét, amikor a férfi a negyedik és az ötödik gombbal is végzett. Megsimogatta Ainsley nyakhajlatát, a keze valósággal perzselt, aztán továbbhaladt a hatodik gombhoz. Gyakorlott csábító, mondta magának az asszony a hetedik és a nyolcadik gombnál. Olyan férfi, aki tudja, miként keltsen vágyat egy nőben arra, hogy megadja neki, amit ő meg akar kapni. Bármennyire vakmerőnek tűnt is, Ainsley megtanulta, hogy óvatos legyen. Mindent okkal tett, mindig kiszámította, mit nyerhet azon, ha kockázatot vállal. Cameron mellett azonnal felébredt benne a régi, vakmerő Ainsley. Azt kívánta, hogy a férfi derékig gombolja ki az ingvállát, és vegye el, amit csak akar. Kis híján könyörögni kezdett neki, hogy gombolja már ki a kilencedik gombot. A tizediknél kinyitotta a szemét. – Kész – mondta Cameron halkan, és széthúzta a ruhát. Ainsley keble a fűző fölé domborodott. A hölgyeknek karcsúnak illett lenniük, ezért szoros fűzőt hordtak, az ő melle azonban valahogy mindig kibuggyant belőle. Cameron félrehajtotta ruhája kigombolt részét, és szinte áhítattal simított végig a bőrén. – Ainsley – mondta rekedten. – Tudja magáról, hogy gyönyörű? Most, miközben a férfi megérintette, miközben körülfonta a hangja, az asszony valóban gyönyörűnek érezte magát. – Kedves, hogy ezt mondja. – Kedvességről szó sincs.

•

36

Cameron hangja most bosszús volt. Hüvelykujját végighúzta Ainsley mellén, aztán lehajolt, és ugyanott megcsókolta. Őt az sem izgatta fel annyira, amikor a férfi rajta feküdt, mint most ez a csók. Teste legrejtettebb pontja tüzelt, miközben Cameron lassan, ráérősen csókolgatta a bőrét. Gyakorlott ajka forró volt, a haja Ainsley állát cirógatta. Ó a legszívesebben lehúzta volna magára a férfit, hogy zárja őt a karjába itt, a ragacsos sárban fekve, bármilyen közelről hallatszottak is a többiek krokettlabdáinak koppanásai. Cameron belecsókolt a ruhakivágásba, pofaszakálla kellemesen csiklandozta az asszonyt. Aztán felegyenesedett, hátralépett, és egy összehajtott papírt csúsztatott Ainsley melle közé. Neki elkerekedett a szeme, és kezével eltakarta a fűzőjét. – Mi… – Azt hiszem, ez a magáé, Mrs. Douglas. Az asszony előhúzta a levelet, széthajtotta, és tekintete a királynő egyenletes tollvonásait járta be. Azokat a szavakat, amelyeket őfelsége a lovászának, John Brown-nak írt. – Úgy döntöttem, kicsit sem érdekelnek a levelei – mondta Cameron. – Sem az átkozott intrikái. Ainsley ámultában egy pillanatra nyitva felejtette a száját. Aztán összegyűrte a papírlapot, és kabátkája zsebébe dugta. – Köszönöm – mondta őszinte hálával. – Nem magyarázhatom meg, de köszönöm. – Még ki van gombolkozva. Az asszony lepillantott szétnyílt ruhájára, az egyszerű fűző fölé domborodó mellére. Cameron arcán ismét komisz vigyor jelent meg. – Engem nem zavar, de ha esetleg még egy labda kigurul ide, kegyed talán kínosan fogja érezni magát. Ainsley lehúzta a kesztyűjét, és remegő ujjakkal gombolkozni kezdett. Kész örökkévalóságig tartott, mert Cameron egyre csak őt nézte, de végül a legfelső gombbal is végzett. Lehajolt ledobott ütőjéért, és indulni akart, a férfi azonban még mindig elállta az útját. – Befejezetlen ügyünk van, Mrs. Douglas. – Valóban? Miféle ügyünk? – kérdezte az asszony. Cameron az álla alá nyúlt az ütője szárával. – Amit akkor kezdtünk el, amikor kegyed hat éve bejött a szobámba.

•

37

– Mondtam már, hogy tévedés történt. Azt hittem, magánál van Mrs. Jennings smaragd nyakéke. – Felejtse el azt az istenverte nyakéket! Arról beszélek, amit azon az éjszakán elkezdett velem. Félig már elcsábított, hogy ne tudjam meg a valódi célját, aztán viszont a derék férjére hivatkozva kihátrált a dologból. Cameron tekintete kemény volt, a szeme dühösen villogott. – Nem úgy terveztem – monda Ainsley. – Azt hittem, már rég nem leszek ott, mire maga visszamegy. Egyébként pedig lordságod akart elcsábítani engem, noha tudta, hogy férjes asszony vagyok. – Olyan nőkhöz vagyok szokva, akik unják a férjüket, és nálam keresnek kikapcsolódást. – Mint például Phyllida Chase? Ainsley maga is hallotta, hogy keserűség hallatszott ki a hangjából, de semmit sem tehetett ellene. – Pontosan úgy, mint Phyllida Chase. A férje tudomást sem vesz róla, és nyíltan csalja, így hát ő is másutt keres szórakozást. Miért is ne keresne? A többi asszony sem tesz mást. – Maga megveti őket – mondta Ainsley meglepetten. – Tessék? – Megveti azokat a hölgyeket, akik felszarvazzák a férjüket. Mégis elcsábítja őket. Miért akar olyan nőket, akiket megvet? Cameron felvonta a szemöldökét, de a tekintete szíven ütötte Ainsley-t. – A férfiak élvezik a gyönyört, Mrs. Douglas. Kívánjuk, akarjuk, másra nem is nagyon gondolunk. A kéjvágy azokat a férfiakat is hajtja, akik erkölcsösséget és vallásos jámborságot színlelnek. Minden férfiban ott bujkál az állat. Ha egy hölgy felszarvazza a férjét, hogy engem gyönyörben részesítsen, belemegyek, de csodálni nem fogom őt érte. – Nagyon magányos lehet, mylord – jegyezte meg Ainsley halkan. – Ritkán vagyok egyedül. – Tudom – felelte az asszony. – Annál rosszabb. A férfi Ainsley-re szegezte a tekintetét. Ismét eltűnt a közte és a világ között emelkedő fal, és az asszony előtt feltárult Lord Cameron mélységes magányossága. Ez azonban csak a másodperc törtrészéig volt így. Aztán megint ott magasodott az a fal, és újra ráncba szaladt a férfi homloka. •

38

– Félregombolta. Ainsley lenézett magára. – A fenébe! Cameron odahajolt hozzá. – Befejezetlen ügyünk van, Mrs. Douglas. Mielőtt a hét végén elutazik, befejezzük. Számítson erre! – mondta. Hirtelen magához rántotta az asszonyt, és foga közé vette az alsó ajkát. Mielőtt ő még felsikolthatott vagy tiltakozhatott volna, a férfi elengedte. Megfordult, és vállán az ütőjével eltűnt a lombok függönye mögött. Ainsley ajka lüktetett Cameron harapásától, miközben remegő ujjakkal újragombolta a ruháját. Tarkóján még ott érezte a férfi kezének szorítását. Lord Cameron erős, veszélyes, és neki félnie kellene tőle. A merész Ainsley mégis csupán azt bánta, hogy a férfi ilyen hamar magára hagyta. A bokor zörögni kezdett, és egy mekegő hang hallatszott belőle. – Signora? Megtalálta a labdáját? – Igen. Megvan. Ainsley összerántotta és gyorsan begombolta magán a ruhát, aztán felkapta sáros labdáját. Amikor kilépett a bozótosból a várakozó grófhoz, Cameron Mackenzie-t már sehol nem látta. *** – Apa! A sötét parkban rendezett tűzijáték közben felhangzó kiáltás Cameron gondolatait hirtelen elterelte Ainsley mellének az emlékéről. Feszes volt a szája alatt, amikor az erdőben kigombolta a ruháját, a szívverése pedig hihetetlenül szapora. Vajon a szenvedély hevében is így ver? – Apa! Cameron előtt a fia állt meg. Skót szoknyája lecsúszott a csípőjére, az inge piszkos volt, a zakója félrecsúszott, mintha futott volna az erdőn át. Valószínűleg azt is tette. A fiú Elizabeth mélybarna szemét örökölte meg, csak néha villant meg benne a Mackenzie-k szemének aranya. A haja is nagyon sötét volt, alig észrevehető vöröses árnyalattal. Elizabeth gyönyörű nő volt, és Daniel rá emlékeztetett az arcformájával •

39

és tiszta vonásaival, amelyeket az idő múlása sem fog elrontani. Tekintetében most harag és bizonytalanság keveredett. – Elfelejtetted? – Természetesen nem. – Cameron kétségbeesetten megpróbálta kitalálni, mi az ördögre kellene emlékeznie. – Csak Isabella nénikéd egész délelőtt igénybe vett. – Igen, tudom, a krokett. De beszélni akartam veled. Cameronnak senki nem mondta el, amikor húszéves volt, és pokolian büszke, mert sikerült teherbe ejtenie a feleségét, hogy átkozottul nehéz lesz felnevelnie a fiát. Elvégre ez dadák, tanítók és iskolák dolga, nemde? Csakhogy a fiúknak ételnél, ruháknál és tanároknál sokkal több mindenre van szükségük. Elvárják az apjuktól, hogy tudjanak dolgokat, hogy felvilágosítsák őket az életről, és ott legyenek, amikor nekik szükségük van rájuk. Cameronnak az apja nem mutatott jó példát, így aztán ő többnyire mély vízben találta magát, ahol nemigen tudta megvetni a lábát. Egy fiúgyerek átkozottul nehéz feladatot jelentett, és Cameron tudta, hogy soha, de soha nem lesz elég, amit ő megadhat Dannynek. Hálát adott az égnek a fivéreiért, bármilyen zabolátlanok voltak is, mert közös erővel szárnyaik alá vették a fiát. A négy testvér, majd pedig Isabella és Beth valahogy csak felnevelte Danielt. – Most itt vagyok – mondta Cameron. Daniel, aki olyan magas volt, hogy egyenesen az apja szemébe nézhetett, nagyot sóhajtott. – Azt szeretném megkérdezni tőled, hány éves voltál, amikor először lett szeretőd. Cameron zavarba jött, de látta, hogy Daniel egészen komolyan beszél. Arca kíváncsiságról és nyugtalanságról árulkodott, miközben az apja válaszát várta. – Miért akarod tudni? Cameron tizenöt éves volt, az a bizonyos hölgy pedig tizennyolc, és nyilván tisztában volt azzal, hogy a gazdag herceg első érzéki élményre váró fia jól meg fogja őt fizetni. Cameronban nagy volt a lelkesedés, de nem áltatta magát, és pontosan tudta, miért éri be vele egy gyakorlott kurtizán.

•

40

– Mégis, mit gondolsz? Tizenhat éves vagyok, úgyhogy legfőbb ideje. Neked és Hart bácsinak, Mac bácsiról nem is beszélve, már iskoláskorotokban volt szeretőtök. Még Ian bácsinak is. A Mackenzie fivérek híre senki előtt nem titok. Én már csak tudom, hiszen veletek élek. Ezer ördög és pokol! Cameronnak eszébe jutott, milyen tanácsot adott neki az apja a nőkkel kapcsolatban. „A farkadat ringyókkal tedd boldoggá, feleségül úrinőt vegyél, hogy örökösöket szüljön neked, és a kettőt soha ne keverd össze! A nők csak a mártást jelentsék neked, és nem a főételt, különben pokollá teszik az életedet.” Cameron azonban nem ezt akarta mondani a fiának. – Az a ringyó, aki egy magadfajta fiatal fiúval kezd, kizárólag a pénzedet akarja – felelte óvatosan. – Számodra azonban ez nem megalázó, Danny. Ők csak így tudnak megélni. – Nem kurtizánra gondolok, apa, hanem igazi hölgyre. Cameron megőrizte a türelmét. – Egy igazi hölgy, ahogy te nevezed, el fogja elvárni tőled, hogy feleségül vedd. Ha ágyba akarsz vinni valakit, maradj meg a ringyóknál, de tudd, miért vannak veled. Akkor mind a ketten tisztában lesztek azzal, hányadán álltok egymással. – Roppant bölcs szavak, apa. Te mégis már akkor megnősültél, amikor még nem végeztél Cambridge-ben. És anya idősebb volt nálad. Cameron arcán bizseregni kezdett a heg, és megdörzsölte. – És kész rémálom volt a házasságom. Ezt se felejtsd el! – Tudom, hogy gyűlölted a mamát. – Nem gyűlöltem… Elizabeth őrült volt, erőszakos és kielégíthetetlen, de Cameron nem tudta, valóban gyűlölet volt-e, amit iránta érzett. Talán inkább düh, bánat, netán undor? – Már ki is néztem magamnak egyet – mondta Daniel. – És ő nem ringyó. Cameron magában azon imádkozott, hogy adjon neki erőt az ég. – Ki az? Hart valamelyik vendégének a lánya? Kérlek, Danny, nyugtass meg, hogy nem csábítottad el máris – mondta. Hart tombolna dühében, és persze őt hibáztatná. – Nem, apa. Isabella néni barátnője az, Mrs. Douglas.

•

41

Cameronnak elállt a lélegzete. Köhögés tört rá, és kétségbeesetten levegő után kapkodott. – Micsoda? Nem! – Miért nem? – Mert átkozottul öreg hozzád, azért nem! – A vendégek feléjük fordultak, mert Cameron kiabálását még a tűzijátékon keresztül is meghallották. – Nem hozzád való, Danny – tette hozzá az apja halkabban. – Isabella nénitől tudom, hogy Mrs. Douglas huszonhét éves – folytatta Daniel. – Úgy hallom, özvegy, és semmit sem örökölt a férjétől. Biztosan örülne egy magamfajta gazdag legénynek. Nem gondolod? Cameron arra fordult, ahol Mrs. Yardley mellett Ainsley állt, nem túl messze tőlük, megint szürkében. Ezúttal azonban legalább nem volt állig begombolkozva. Már lement a nap, és a szeptemberi skót este hűvös volt, de az asszony rövid ujjú ruhát viselt, és ingválla sokat látni engedett a melléből. Hogy elkerülje a biztos tüdőgyulladást, vékony csipkesálat terített magára. Cameron gondolatai, mint egész nap oly sokszor, megint visszavándoroltak ahhoz az Ainsley-hez, akinek az erdőben felhevült a bőre, amikor ő kigombolta az ingválla tizedik gombját. Széthúzta a kelmét, és hihetetlenül édes volt, amit alatta talált. Az a telt és buja kebel, amely Ainsley fűzőjéből kibuggyant. Cameron a legszívesebben az egész dekoltázst bejárta volna a nyelvével, kibontotta volna a fűzőt, hogy kiszabadítsa a mellbimbót, és a foga közé vegye. Férfiassága túlságosan kemény lett, semhogy visszamehetett volna krokettezni. Sokáig járkált a sárban, mielőtt végül visszatért Mrs. Yardley-hez, hogy befejezze vele a mérkőzést. Úgy érezte, ez a világtörténelem leghosszabb krokettjátszmája. – Ő nem hozzád való, fiam – ismételte meg Cameron nagy nehezen. – Hagyd őt békén! – Miért? Esetleg téged is érdekel? A pokolba, igen! – gondolta Cameron. – Nem, Danny, nekem nem az esetem – mondta fennhangon. Daniel ökölbe szorította máris jókora, de még növésben levő kezét. – Tudom, és én éppen ezért kedvelem. Mert nem hasonlít a nőidre, kicsit sem. Ezért biztonságban lesz a magadfajtáktól. •

42

Az utolsó szavakat Daniel gúnyosan vágta oda, aztán sarkon fordult, hogy eltűnjön a sötétben. – Danny! A fiú nem állt meg, nem fordult vissza, csak elfutott, ki tudja, hova. Apának lenni maga a pokol, gondolta Cameron. Megfordult, és egyszeriben legfiatalabb öccsével, Iannel találta szemközt magát. Meglepte, hogy kijött ide, mert gyűlölte a tömeget, a legkisebb társaság is idegesítette. Csakhogy most már sötét volt, és a legtöbb vendég amúgy is kerülte Iant, pár lépésnyire tőle pedig ott állt a felesége, Beth. Az öccse úgy egy hüvelykkel alacsonyabbra nőtt Cameronnál, de a válla ugyanolyan széles volt, mint az övé. Tartása újfajta erőt sugárzott, ami leginkább annak a fiatal asszonynak volt köszönhető, aki mögötte most az egyik vendéggel csevegett. – Ian, mi a fenét kellett volna ma délután csinálnom – kérdezte Cameron. – Sehogy sem jut eszembe, mit ígértem neki. Ian arra pillantott, amerre az unokaöccse elsietett. Ő soha nem próbálta volna meg olyan szavakkal megnyugtatni Cameront, mint mindenki más. Nem mondta azt, hogy a fia csodálja őt, és hogy az elismerésére vágyik. Ian úgy fogadta el a dolgokat, ahogy voltak, és ismerte az igazságot. Tudta, hogy Daniel nagyjából ugyanúgy nem tud mit kezdeni az apjával, mint az vele. – Azt ígérted neki, hogy kilovagolsz vele a határba – mondta Ian. – A fenébe! – Daniel szerette körbelovagolni a Mackenzie-birtok határát, mert az út sűrű erdőkön és csipkés szurdokokon át vezetett. Cameronnak többnyire nem jutott ideje erre a lovai miatt, de megígérte a fiának, hogy ma délután megteszi. – Fogadj el tőlem egy jó tanácsot, Ian! Ne rólam vegyél példát az apaszerephez! Figyeld, mit teszek, aztán csináld az ellenkezőjét! Cameron látta, hogy az öccse, aki mindig mindent szó szerint vett, már nem figyel rá. Beth arcát nézegette a tűzijáték fényében. – Ian, emlékszel, mi állt abban a levélben, amelyet ma reggel mutattam neked? – kérdezte Cameron. Anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét Bethről, Ian mondani kezdte a szöveget, gyorsan és monoton hangon idézte a cikornyás mondatokat. Cameron végül felemelte a kezét. – Remek. Elég! Köszönöm.

•

43

Ian úgy hallgatott el, mintha elzártak volna egy csapot. Cameron tudta, hogy az öccse nemigen figyelt a levél tartalmára, de a szövegét hajszálpontosan vissza tudta idézni. És ez még évek múlva is így lesz. – Az a kérdés, hogy Mrs. Douglas írta-e – kérdezte Cameron, féligmeddig csak önmagától. – Azt nem tudom. – Persze hogy nem tudod. Csak hangosan gondolkodtam. Ian végigmérte a bátyját. – Mrs. Douglas szokott levelet írni Isabellának – mondta, aztán a tekintete visszatért Bethre. – Igen, régi barátnők, de ennek semmi köze… – Cameron félbehagyta a mondatot. – Ó, persze! Ne haragudj, Ian, először nem értettelek. Ian nem válaszolt. Cameron megszorította a vállát, de csak egy pillanatra, mert tudta, hogy az öccse nem szereti, ha megérintik. Ez alól csak Beth volt kivétel. És Isabella. Ian Mackenzie-hez csak a legszebb nők érhettek hozzá, hogy az ördög vigye. – Tudod, miért tart mindenki bolondnak? – kérdezte tőle Cameron. Az öccse feléje fordult. Érdeklődés nem igazán volt a szemében, de megtanulta, hogy az emberekre kell néznie, ha szólnak hozzá. – Mert megadod nekünk a válaszokat – folytatta Cameron –, de kihagyod azokat a lépéseket, amelyeket nekünk, egyszerű halandóknak meg kell tennünk, hogy eljussunk hozzájuk. Arra gondoltál, hogy kérjem el Isabellától Mrs. Douglas egyik levelét, és hasonlítsam össze a kézírásokat. Ian most sem válaszolt. Mintha elfelejtette volna, hogy egyáltalán beszélgettek, újra elfordult, és visszahúzódott Bethhez, a világa horgonyához. Nem a tűzijátékot nézte, Cameron látta ezt, hanem azt, ahogy a felesége a tűzijátékot figyeli, és rajta keresztül fogta fel a színes fények szépségét. Cameron levette a szemét az öccséről, amikor újabb petárda robbanását hallotta meg. Melegét az arcán érezte, és fényében látta, hogy Ainsley Douglas elsurran Mrs. Yardley mellől. Határozott léptekkel elindult a központi kertbe vezető úton, és hamarosan elnyelte a sötétség. Miközben a vendégek megtapsolták a tűzijátékot, Cameron is megfordult, és követte a szépséges özvegyet.

•

44

Hatodik fejezet – Szóval odaadta magának a levelet? Phyllida Chase a tűzijáték távoli fényében Ainsley arcát fürkészte. Ahogyan előre megbeszélték, a szökőkútnál találkoztak a kert közepén. A vendégek még mindig a nyugati oldalon csodálták a távolabbi mezőről fellőtt rakétáktól kirajzolt, színpompás alakzatokat. – Igen, visszakaptam Lord Camerontól a levelet – felelte Ainsley. – Maga egészen nyíltan adta át neki, noha tudta, hogy én látom. Miért? Phyllida szeme megvillant. – Mert azt akartam, hogy tudja, bárkinek bármikor átadhatom a leveleket, ha maga sokáig késlekedik a pénzzel. Eszembe sem jutott, hogy megpróbál Cameronnal egyezkedni. Velem kell megállapodnia, drágám, senki mással. – Maga volt az, aki lopott, Mrs. Chase – felelte Ainsley hűvösen. – Én pedig azzal egyezkedem, akivel kell. Elhoztam a pénzt, és most elviszem a leveleket, ahogy megegyeztünk. – Nem kellett volna a hátam mögött próbálkoznia, Mrs. Douglas. De mert megtette, a többi levél jóval többe fog kerülni az eredeti árnál. Ezer fontba. Ainsley szeme elkerekedett. – Ezer fontba? Ötszázban állapodtunk meg. Azt is nehéz volt elérnem nála, hogy ennyit adjon. – Akkor nem kellett volna ilyen leveleket írnia. Ezer font a hét végéig, vagy eladom a leveleket egy újságnak. Ainsley a szoknyájára csapott az öklével. – Négy nap alatt nem tudok előteremteni ezer fontot. – Akkor sürgönyözzön sietve! Ő megengedheti magának ezt az összeget, bármennyire kicsinyes is, és csakis ő tehet róla, hogy indiszkrét volt. Egy hét. Ainsley a legszívesebb üvölteni kezdett volna. – Mi a csodáért csinálja ezt? Palotahölgy volt, akiben ő megbízott. Miért fordult ellene? – Én fordultam ellene? – Phyllida tekintete felizzott. Ainsley most először látott a szemében más érzelmet, mint hideg számítást. – Tőle kérdezze meg, miért fordult ellenem! Én csak egy kis boldogságot •

45

akartam, amit meg is érdemeltem. Ő azonban ellopta tőlem, és én ezt soha nem fogom megbocsátani neki. Soha! Phyllida hangjában őszinte düh volt, haragja és elkeseredése szívből jött. Már nem állt a királynő szolgálatában, amikor Ainsley három éve az udvarhoz került, és ő sosem tudta meg, miért bocsátották el Phyllidát. Hallott ugyan szóbeszédeket róla, olyasmit, hogy megveszekedetten üldözi a fiatal férfiakat, de a királynő soha nem beszélt Mrs. Chase-ről, és következetesen tiltotta a pletykálkodást. – Nincs ezer fontom – mondta Ainsley. – Ötszáz van. Fogadja el! – Az eredeti ár már a múlté. Tekintse a második ötszázat fizetségnek azért, mert nem árulom el, hogyan csalta ki a levelet Lord Camerontól. Ainsley arcát pír öntötte el. – Nem csaltam ki tőle – felelte. Phyllida gúnyos mosolyt villantott rá. – Kedves Mrs. Douglas, Lord Cameron nemcsak férfi és elkényeztetett arisztokrata, hanem Mackenzie is. Nem adhatta vissza magának a levelet anélkül, hogy ne kérte volna meg az árát. Hogy maga azt még nem fizette meg, az nem számít. Majd meg fogja. Ainsley áldotta a sötétséget, mert tudta, hogy már lángol az arca. Eszébe jutott Cameron szájának a tüze, amikor az ő szájába csókolta a kulcsot. Az is felidéződött benne, hogy a férfinak perzselően forró volt az ajka, miközben az ő mellét csókolta az erdőben. „Mielőtt a hét végén elutazik, befejezzük. Számítson erre!” – mondta neki. – Nem bújtam az ágyába – jelentette ki Ainsley. – És nem is fogok. – Hogy maga milyen naiv, drágám! Lord Cameron soha nem viszi az ágyába a hölgyeit. Bárhova máshova a szobában, azt igen. Vagy a hintóban csinálja, a nyári lakban, a kertben a pázsiton. A saját ágyában viszont soha. Ez köztudott a mi derék Lord Cameronunkról. Ainsley emlékezetében felidéződött Cameron kemény teste, ahogy a nagy kezével átfogta a csuklóját, és leszorította a matracra. Skót szoknyáján keresztül érezte, hogy készen áll, és csöppet sem érdekelte, hogy az ágyán fekszenek. Aztán azonban elengedte. Elvehette volna akkor és ott, amit akart. Rábírhatta volna őt, hogy adja meg neki. De nem tette. – Nálam nem ér célt – mondta Ainsley. Phyllida sajnálkozó pillantást vetett rá.

•

46

– Ugyan már, Mrs. Douglas! Kegyed nem méltó ellenfél Lord Cameron Mackenzie számára. Gyorsan meg fogja kapni magától, amit akar. Cameron meglát, megkíván, elvesz, és kész. „Befejezzük.” Ainsley szíve szaporább dobogásba kezdett. – Ahhoz képest, hogy a szeretője, nem igazán derűlátó, Mrs. Chase. – Pontosan tudtam, mit teszek, amikor viszonyt kezdtem Lord Cameronnal. Remek szerető hírében állt, én pedig el akartam űzni ennek a borzalmas összejövetelnek az unalmát. Hart Mackenzie régebben különleges, viharos orgiákat rendezett, most viszont unalmas embereket hívott meg, hogy egy unalmas héten unalmas dolgokat csináljanak a fagyos Skót-felvidéken. Cameron ugyanúgy unatkozik, mint én, de mióta meglátta a maga szép szemét, biztos vagyok benne, hogy velem befejezte. De sebaj, mert én is befejeztem vele. Ainsley egyre jobban kimelegedve hallgatta ezeket a szavakat. Rádöbbent ugyanis, hogy olyan világba csöppent, amelybe eddig éppen csak beleshetett. Férjek és feleségek keresnek másik partnert az újdonság kedvéért, régi szeretők cserélődnek újakra. Ainsley világában szempillantás alatt tönkretehettek egy ifjú hölgyet, Phyllidáéban az eskü semmit nem jelentett, csak a gyönyör számított. Ainsley megint Lord Cameronra gondolt, a tüzes tekintetére, a felszín alatt benne parázsló szenvedélyre. Az a szenvedély gyengédséggé szelídült, amikor a lovaival foglalkozott, vagy amikor a törékeny Mrs. Yardley-t kísérte. Egyszerre óvta őket és gondoskodott róluk. Ez a gyengédség meggyőzte Ainsley-t arról, hogy a kitartott nőknek és a titkos szeretőknek ebben a világában Cameron Mackenzie jobbat érdemel Phyllida Chase-nél. – Odaadhatom magának az ötszázat – mondta határozottan. Phyllida csettintett az ujjaival. – Ezret akarok. Ő megengedheti magának. Igen, csakhogy a kistermetű királynőnek roppant határozott elképzelései voltak arról, mire lehet pénzt kiadni, és egyszerre mennyit. Valójában már azt is sérelmesnek találta, hogy egyáltalán fizetnie kell valamiért. Azt azonban megértette, mennyire megszenvedné a jó híre, ha kiderülne, hogy érzelgős ostobaságokat írt Mr. Brownnak. Még akkor is így lenne, ha végül nem küldte el a leveleket. Az embereknek nem tetszik Viktória világtól elvonult életmódja, és egyesek akár a

•

47

lemondását is követelnék, ha azt kellene hinniük, hogy csak azért ül otthon, mert a skót lovászmesterével akar enyelegni. Phyllida meg akarta büntetni a királynőt, és már akcióba is lépett. Így hát őfelsége Ainsley-t küldte el hozzá, azt az udvarhölgyét, akinek olyan kétes feladatok elvégzésére szokott parancsot adni, mint zárak feltörése és hálószobák átkutatása. Ezúttal arra utasította, hogy járjon el az érdekében Phyllidánál. Szerezze vissza tőle a leveleit, mégpedig lehetőleg úgy, hogy ez neki egy árva pennyjébe se kerüljön. – Ön túlságosan derűlátó, Mrs. Chase, ha azt képzeli róla, hogy meg fogja adni az ezer fontot – mondta Ainsley. A mezőn egymás után robbantak a petárdák, és megvilágították az égboltot. Phyllida elmosolyodott a fényben. – Ezret akarok – jelentette ki újra. – Szerezze meg a hét végéig, és akkor visszakapja a leveleket. Ha nem… Nem fejezte a mondatot, csak sokatmondóan széttárta a karját. Aztán sarkon fordult, hogy visszainduljon a kavicsos úton, és egyszer sem pillantott hátra. – Átkozott némber! – morogta Ainsley. Tenyerébe egy hideg orr bújt, s amikor lepillantott, azt látta, hogy McNab állt mellette, az egyik Mackenzie-kutya, és együtt érzőn néz fel rá. A Mackenzie-k körül öt kutya volt állandóan. Kettő, a kopó Ruby és a terrier Fergus Iané és Bethé volt, velük éltek az innen nem messze fekvő házukban. Ben és Akhilleusz a főépületben tartózkodott itt, míg McNab, a springer spániel többé-kevésbé Danielé és Cameroné volt. Ainsley nagy sóhajjal lehajolt, hogy megsimogassa McNabet. – Milyen békés élet is a kutyáké! Neked nem kell intrikák, levelek és zsarolás miatt aggódnod – mondta, miközben McNab farka vidáman csapkodta a lábát. A négylábú farkcsóválása még lelkesebb lett, amikor a sötétből egy megtermett férfi bukkant elő. – Szóval Phyllida zsarolja magát – mondta Cameron. Ainsley szélsebesen végiggondolta az iménti beszélgetést, és kissé megnyugodott, amikor rájött, hogy sem ő, sem Mrs. Chase nem ejtette ki a királynő nevét. – Attól tartok. Cameron megsimogatta McNab fejét, amikor a kutya a kezéhez nyomta. •

48

– Phyllidától ördögi dolgok is kitelnek. Ha akarja, én addig rázom, amíg kiadja azokat a leveleket. Ainsley megrémült. – Kérem, ne. Ha ráijeszt, még beváltja a fenyegetését, és elrohan az újságokhoz. McNab körözni kezdett az asszony körül, ezért neki közelebb kellett lépnie Cameron forró testéhez. A férfi nem mozdult. – Megoldhatom a gondját – mondta. – Ha akarja, adok magának ezer fontot. „Nem adhatta vissza magának a levelet anélkül, hogy ne kérte volna meg az árát”, időztek fel Phyllida szavai Ainsley-ben. – Elő tudom teremteni a pénzt – mondta. – Nem lesz könnyű, de megoldom. A kert túloldalán, a kínai lampionok fényében Phyllida közben a férjéhez lépett, és belekarolt. – Kemény asszony – mondta Cameron. – Tüske a körmöm alatt. Cameron nevetése csikorgott, mint a kavicsok az ember lába alatt. – Téved, ha azt hiszi, hogy Phyllida beéri ezer fonttal. Valamit vissza fog tartani, vagy mást talál ki, hogy megint sanyargathassa magát. A zsarolókat sosem lehet kielégíteni – tette hozzá, és a nevetésébe keserűség vegyült. – Nem lehet? És ezt maga honnan tudja? Cameron hangja most üresen kongott. – Ha az ember bátyja herceg, a felesége pedig rejtélyes körülmények között hal meg, a cápák előbújnak a bokorból. – Ez tökéletes képzavar. – Fütyülök rá! Ezek a cápák emberek, és akkor jönnek elő a sötétből, amikor a legkevésbé számítunk rá. – Sajnálom – mondta Ainsley. A hangja valóban sajnálkozó volt. Az ördög vinné, miért kell így néznie rám? – gondolta a férfi. Ainsley szürke szeme kiragyogott a sötétből, a tekintete őszinte volt, válláról lecsúszott a csipkesál, amikor lehajolt, hogy megsimogassa a kutyát. Egyszeriben színnel töltötte meg Cameron többnyire elkeserítően szürke létét. – Az egész világ azt találgatja, én öltem-e meg a feleségemet – mondta. – Maga is. •

49

Az Ainsley szemében megvillanó bűntudat elárulta a férfinak, hogy igaza van. De hát miért ne találgatná ezt Ainsley is? Elvégre senki nem tudja biztosan, mi történt abban a szobában, egyedül ő, Cameron. Daniel még csecsemő volt, és rajta kívül csak Cameron és Elizabeth tartózkodott a szobában. A férfinak eszébe jutott a bírósági tárgyalás, amikor mindenki őt nézte, miközben színtelen hangon előadta a vallomását. Láthatóan mindenki szentül hitte, hogy ő ölte meg a feleségét. A falubeliek, az újságírók, Elizabeth családja és szeretői, Cameron tulajdon apja, az esküdtek, a halottkém, mind-mind szigorúan és hidegen bámulták, és azt várták tőle, hogy ismerje be a gyilkosságot. Egyedül Hart hitt neki, és a bátyja hamisan vallott, mert azt mondta a halottkémnek, hogy Elizabeth éppen nyakon szúrta magát, amikor ő feltépte az ajtót. Cameron a szoba másik végében állt, Danielt tartotta a karjában, és nyugtatni próbálta a rémülten sivalkodó csecsemőt. Hart a Mackenzie-k megnyerő bájával és az öccse iránti együttérzés hangján adta elő a történetet. Amit elmondott, az igaz volt, csakhogy ő nem látta a saját szemével. Mire ugyanis bejutott a bezárt szobába, Elizabeth már halott volt. Hart hazudott, hogy mentse Cameront, és ezzel örök hálára kötelezte őt. Ezért viselte el Hart napokig tartó mulatságait, és a vendégeit is ezért szórakoztatta azzal, hogy nézhették őt, miközben a lovait trenírozta. Ainsley ujjai Cameron karjára vándoroltak, és visszarántották őt a sötétségből. Az asszony hűvös hangja körüllengte, ahogyan az illata is. – Nem tagadom, hallottam erről beszélni – mondta –, de nem hiszem, hogy igaz. – És azt maga honnan a pokolból tudhatná? Cameron maga is hallotta, hogy ellenséges a hangja, de nem tudott tenni ellene. – Jó emberismerő vagyok – felelte Ainsley. – Egy fenét! Csak túlságosan bízik másokban. – Ez a véleményem, akár tetszik ez magának, akár nem. Szóval ne sértegessen vagy gúnyolódjon velem, bárminek szánta is a szavait. Ainsley megint eloszlatta Cameron fásult bódultságát, és ő újra tisztán látott. – Csakhogy maga hazug és tolvaj, Mrs. Douglas – mondta immár könnyed hangon. – Csaló. Hogy adhatnék a szavára? •

50

Ainsley keze még mindig Cameron karján pihent, ő pedig élvezte ezt, és nem lökte le. – Mi ketten szerencsétlen körülmények között találkoztunk. Általában nagyon is megbízható vagyok – mondta az asszony. A férfi kis híján elnevette magát. – Úgy nyit ki zárakat, mint egy hivatásos betörő, idegen szobákban kutakodik, zsarolókkal üzletel. Miért hinnék magának? – kérdezte. Ainsley haragos pillantást vetett rá. – Emlékeztetném, mylord, hogy én is láttam már magát helyesnek éppenséggel nem nevezhető körülmények között. Amikor a legutóbb beszéltünk, kigombolta a ruhámat. Igen, Cameron jól emlékezett erre. Minden egyes gomb többet tárt fel Ainsley-ből, a bőre tüzéből, és meleg leheletére is emlékezett az ujjain. Most kinyújtotta a karját, mert újra részesülni akart abból a melegségből. Megérintette az asszony kulcscsontját, és puha kesztyűjén át is érezte, hogy hideg a bőre. – A fenébe, asszony, maga fázik! – dörmögte. Kibújt a kabátjából, s mielőtt még Ainsley tiltakozhatott volna, a vállára terítette és összefogta rajta. Az édes Mrs. Douglas a szemébe nézett, és azt mondta, hisz neki. Ezzel senki más nem volt így. A bíróság kizárólag Hart miatt mondta ki, hogy öngyilkosság történt. Cameront felmentették. Az ügyet lezárták. Hivatalosan. Az emberek mást gondoltak, de csak suttogva mertek hangot adni a kétkedésüknek, mivel Hart nem tűrte volna el a rágalmazást. Félvilági nők, feleségek és özvegyek keresték Cameron társaságát, mert izgalomra vágytak, veszélyre, amit ő képviselt. A tiszteletre méltó ifjú hölgyek azonban kitértek az útjából. Őt ez hidegen hagyta. Nem akart újra megnősülni, a házasságból neki egyszer is bőven elég volt. Egyébként sem hitte, hogy bárki is igent mondana neki, ha feleségül kérné. Most viszont Ainsley Douglas egyenesen a szemébe nézett, és kijelentette, hogy bizonyíték nélkül is hisz az ártatlanságában. Cameron meg akarta ízlelni a szájat, amely ezt mondta. Magához akarta vonni az asszonyt, testét a sajátja alatt akarta érezni, le akarta hámozni róla a ruhát, csókolni akarta minden porcikáját. Ainsley haja most szoros kontyba volt feltűzve, s a férfi elképzelte, hogy kibontja, és az asszony tincsei meleg selyemként terítik be a testét. •

51

A kutya farka hangosan ütögette Cameron lábát. Ainsley felnevetett, és lehajolt, hogy megsimogassa McNabet. – Lord Cameron, szívességet kell kérnem magától – mondta közben. Ne tudná, hogy tőlem veszélyes dolog szívességet kérni? – futott át a férfi fején. Igaz, a gyilkosságban nem bűnös, de ettől még nem lett kedves ember. – Mi az? – Átkutattam Mrs. Chase lakosztályát, de nem találtam meg a leveleket. A ház többi helyiségét is sikerült átvizsgálnom, ám ott sem bukkantam rájuk. Cameron elképzelte Ainsley-t, amint buzgón nyitogatja Hart házában a kulcsra zárt ajtókat. Isabella segítőjeként szinte bárhová bemehetett itt. – Nyilván mindent átkutatott – mondta Cameron. – De alaposan is? – Mindig alapos vagyok, mylord. Egy helyen azonban nem jártam. – Ainsley a nyelve hegyével megérintette az ajkán az aprócska horzsolást, amelyet Cameron hagyott rajta. Amellyel megjelölte őt. Cameron általában nem szerette megcsókolni a nőit, most mégsem tudott másra gondolni, mint az Ainsley-nek adott csókjára. – Egy olyan helyen, ahol Mrs. Chase elrejthette a leveleket – folytatta az asszony. – Ahova én nem akartam bemenni, és az a maga lakosztálya. A férfinak egy pillanatra kihagyott a szívverése. – Az én lakosztályomban is járt, maga kis huncut. Angelo említette, hogy valaki áttúrta a ruhásszekrényemet. – De nem tudtam befejezni a keresést. Nem, mert én beléptem Phyllidával, hogy lélektelen közösülésben keressek orvosságot az unalmamra, gondolta Cameron. – Elrejthette Mrs. Chase a többi levelet valahol a maga szobáiban? – folytatta Ainsley. Phyllida azonnal ráakaszkodott Cameronra, amint megérkezett a mulatságra, és ő nem rázta le magáról. – Igen, a levelek elrejtésére lehetett lehetősége. A visszaszerzésükre viszont, úgy gondolom, nem. Előző éjszaka óta Cameron nem hívta be magához Phyllidát, és ő tudta, mit jelent számára a férfi hűvös közönye. – Nagyszerű! Bemehetnék holnap, hogy körülnézzek, amíg maga a lovakat trenírozza? Távol tudná tartani a cselédséget? •

52

Cameront izzadság verte ki a gondolatra, hogy Ainsley a lakosztályában fog kutakodni. – Miért várna holnapig? Ha annyira meg akarja találni azokat leveleket, menjünk fel most, és nézzen körül! Ainsley szeme elkerekedett. – Most? – Miért ne? A vendégek a tűzijátékot csodálják, és üres a ház. Megmutatom magának a legvalószínűbb rejtekhelyeket. Ainsley a száját csücsörítve gondolkodott, és a látványtól Cameronnak még inkább kedve támadt arra, hogy magához vonja, és befejezze azt, amit az erdőben elkezdett. Akkor el kellett jönnie onnan, nehogy a gróf, Isabella vagy bárki más, aki netán Ainsley keresésére indul, kompromittáló helyzetben találja őt. A krokettezőknek szemlátomást nem tűnt fel, hogy Ainsley sokáig elmaradt a hírhedt Lord Cameronnal. Senkinek nem fordult meg a fejében, hogy ő bármit is akarna a sógornője jelentéktelen barátnőjétől. Ainsley-ről a legtöbben tudomást sem vettek, az ostobák. Igaz, ő mindig árnyékba húzódott, Cameron azonban teljes, vakító fényében látta. Az asszony végül nagyot sóhajtott, és bólintott. – Rendben van, kutakodjunk! Idekint úgyis kutya hideg van – mondta. Minden további szó nélkül sarkon fordult, és a ház felé indult. Cameron kabátjának a szárnyai valóssággal repültek mögötte.

Hetedik fejezet Cameron követte Ainsley ringó, szürke turnűrjét fel a lépcsőn, a terasz sötét részére. Kabátja félig lecsúszott az asszony válláról, akinek sáros volt a cipője, és egy kiszabadult hajfürtje a hátát verdeste. Hogy miért költözött belé élet egy olyan nő látványától, akinek esze ágában sincs, hogy lefeküdjön vele, arról a férfinak sejtelme sem volt. Csak azt tudta, hogy hálás érte. Egyedül ahhoz az érzéshez volt fogható, •

53

ami olyankor fogta el őt, amikor egy fontos lóverseny reggelén felébredt, és tudta, hogy az egész napja izgalmak, száguldás és elragadtatás jegyében fog telni. Daniellel és a lovaival tölti majd, és még az esetleges csalódásokat is öröm fogja átszínezni. Cameron a terasz végében kinyitotta az ajtót, Ainsley pedig magabiztosan azonnal belépett a sötét szobába. – Látom, ismeri a járást – jegyezte meg Cameron, amikor utolérte az asszonyt. – Balmoralt és a Buckingham-palotát is úgy ismerem, mint a tenyeremet – felelte Ainsley, és kilépett az üres előcsarnokba. – Azokhoz képest ebben a házban könnyű tájékozódni. Innen észrevétlenül feljuthatunk a maga szárnyába. Az asszony kinyitott egy másik ajtót, amely egy hátsó lépcsőhöz vezetett, és habozás nélkül elindult rajta. – Honnan tudja, hogy a cselédek nem fogják meglátni? – kérdezte mögötte Cameron. – Vagy összekötözte őket, és bezárta a konyhába? Ainsley szoknyája hangosan susogott, ahogy felfelé haladt. – Ezt a lépcsőt egyedül a maga inasa használja, ő pedig most az istállóban van. Ez így volt. Angelo gyakran ránézett Jázminra. – Átkozottul jó ékszertolvaj lenne magából, ha így ismeri a járást mások házában. Végigjárhatná az országban a mulatságokat – jegyezte meg Cameron. Ainsley a korláton át hátranézett rá. – Ne butáskodjon! Azért tisztesség is szorult belém, Lord Cameron. Kár! A férfi követte az asszonyt egy keskeny ajtón át, amely az ő folyosójára nyílt. A lakosztálya két ajtóval odább volt, és most megelőzte Ainsley-t, hogy a kulcsával kinyissa a hálószobája ajtaját. – Így nem kell időt vesztegetnie a feltörésére – mondta. Ainsley szó nélkül kibújt Cameron kabátjából, odaadta neki, és belépett a hálóba. Egyenesen a szekrényhez ment, kinyitotta, és kutatni kezdett benne. A férfi ledobta a kabátját egy székre, és az asszony szép hátának a látványát élvezte, miközben ő az ingeit és a gallérdobozait emelgette, bekukucskált a fedelük alá, és végigtapogatta a kelméket. Cameron levette a kesztyűjét és túlságosan is előírásos mellényét, mielőtt egy csiszolt kristálypohárba whiskyt töltött magának. Kezében

•

54

az itallal a mennyezetes ágy egyik oszlopának dőlt, és tovább nézte, hogyan dolgozik az asszony. Ainsley becsukta a ruhásszekrényt, és az üvegezett könyvszekrényhez fordult. – Furcsa ember maga, Lord Cameron. Iszik és szivarozik egy hölgy társaságában anélkül, hogy az engedélyét kérné. Arról már nem is szólva, hogy elüti a krokettlabdáját ahelyett, hogy engedné őt győzni. Az én világomban senki sem tesz ilyesmit. Ott megütközéssel néznének magára. – Még szerencse, hogy nem a maga világában élek. Ráadásul azt is tudom, hogy kegyed nem úrinő. Ainsley riadt pillantást vetett a férfira, miközben kinyitotta a könyvszekrényt. – Tessék? – Zárakat tör fel, besurran a hálószobámba, szégyentelenül átkutatja, ismeri a járást ősi otthonom hátsó lépcsőin, és tegnap éjjel az ágyamon birkózott velem. – Cameron lassan belekortyolt az italába. – Ezek után én csak azt mondhatom, hogy kegyed nem úrinő. – A körülmények időnként furcsa viselkedést követelnek meg, mylord. – Teszek a körülményekre. A matrac alá még nem nézett be. – Az majd ezután jön. Ainsley levett a polcról egy kötetet, és lapozgatni kezdte. Amikor meglátta, milyen könyvet tart a kezében, céklavörös lett. Cameronnak nevetést kellett elfojtania, miközben az asszony Gustave Courbet festményére meredt, amelyen a szemérmetlenül meztelen alakok érdekes pózban ölelkeztek. A férfi fogadást kötött magában arra, hogy Ainsley nem dobja le utálkozva a könyvet, hanem bátornak bizonyul. Cameron megnyerte a képzeletbeli fogadást, mert az asszony nagy levegőt vett, és tovább lapozgatta a könyvet. Mivel nem talált benne semmit, a helyére tette, és óvatosan levett egy másikat, amely nagyjából ugyanolyan volt, mint az előző. – Maga… ilyen könyveket olvas? – Persze. Gyűjtöm őket. – Ez franciául van. – Maga nem olvas franciául? Isabella azt mondta, együtt jártak a finom hölgyek akadémiájára. •

55

– Tanultam franciát, de kétlem, hogy ezek a szavak szerepeltek volna az olvasókönyvünkben. Cameron nem tudta tovább visszatartani a nevetését. Valósággal kirobbant belőle, és jólesett neki, hogy nevethetett. – Sokkal gyorsabban végeznék, ha segítene – vetette fel Ainsley. Cameron megint az ágy oszlopának dőlt. – De sokkal szórakoztatóbb magát néznem. Ainsley bosszús hangot hallatott, aztán visszatette a könyvet a helyére. Most egy mappát nyitott ki, és alaposan szemügyre vette benne az első rajzot. – Tudom, nem vagyok nagyvilági hölgy, Lord Cameron, de nem esküdnék meg rá, hogy az, amit itt csinálnak, egyáltalán lehetséges. Cameron áthajolt az asszony válla fölött, hogy megnézze Romano három évszázaddal korábban készült, érzéki vázlatát. A rajta látható alakok kétségtelenül lehetetlen testhelyzetben voltak. – A szépségéért vettem meg, nem azért, hogy tanuljak belőle. – Még szerencse, másként sosem született volna fia. Cam ismét elnevette magát, és valódi jókedv töltötte el. Nem tudta, lehet-e bármi is érzékibb, mint azt figyelnie, ahogy egy bájos, fiatal nő az erotikus festményeit nézegeti. Prűdségnek halvány jelét sem fedezte fel az asszonyon, ám rá sem vetett célzatos pillantásokat, és nem próbálta meg csábításra használni a rajzokat. Minden mappát gondosan átnézett, az arca bájosan kipirult, a melle kidomborodott a dekoltázsából. Miután az utolsó mappát is visszatette a polcra, Cameronhoz fordult. – A levelek nincsenek itt – mondta csalódottan. A férfi még egyet kortyolt a whiskyjéből. – Itt van mellettünk a dolgozószobám. – Ott is lehetnek? – Igen. Cameron látta, hogy Ainsley elgondolkozik. Nyilván azon töprengett, miért vihette be ő a szeretőjét a dolgozószobájába. – Jól van, kutassuk át azt is! – mondta végül. A dolgozószoba nem a hálóból nyílt. Cameron a folyosón át a következő ajtóhoz vezette Ainsley-t, és elfordította a zárban a kulcsot. Általában nem zárta az ajtókat, amikor Kilmorganben tartózkodott, mert nem volt rá szükség, de ma a nagy jövés-menés miatt megtette. •

56

Ainsley arcára zavar ült ki, amikor megpillantotta a felfordulást. Ez itt Cameron magánszobája volt, a menedéke a túlzásba vitt társasági élet elől, amelyre Hart öccseként és a címe örököseként időnként rákényszerült. Mindenütt lovas szaklapok és lovakról szóló könyvek hevertek. Némelyikhez Cameron is hozzájárult egy-egy cikkel vagy tanulmánnyal, mivel a könyvkiadók valósággal ostromolták, hogy fejtse ki a témáról a véleményét. Kedvenc festményei is itt függtek, képek azokról a lovakról, amelyekkel együtt nőtt fel, a legjobb versenylovairól, de azokról is, amelyet egyszerűen csak szeretett. A legtöbbjüket Mac festette, bár Degas is készített neki egy vázlatot egy csupa izom, lobogó sörénnyel vágtató ménről. Ide egyedül Angelo léphetett be, ő pedig tudta, hogy az a legokosabb, ha semmihez nem nyúl. Mindent vékony porréteg lepett be, de a whiskytöltő kristályüveg és a szivardoboz mindenkor fel volt töltve. Angelo a hamutartókat is rendszeresen kiürítette és kimosta, s minden ledobott ruhadarabot, csizmát, lószerszámot a helyére rakott. Cameron elvett a tálcáról egy tiszta whiskyspoharat. – Egy italt? Ki fog száradni a torka. Ainsley meglepetten nézett a pohárra. Cameron arra számított, hogy emlékeztetni fogja őt, hölgyek nem isznak töményét, de az asszony végül bólintott. – Igen, miért is ne? Szódával szeretem. Kaphatok? Cameron kihúzta az üvegből a csiszolt kristálydugót. – Ez itt egyszer malátázott Mackenzie-whisky. Hartot megütné a guta, ha bárki is szódával hígítaná. Tisztán vagy sehogy. Ainsley az asztalon heverő papírokat kezdte nézegetni. – Rendben van. A fivéreim arra tanítottak, hogy szódával igyam, igaz, Mackenzie-féle whiskyt mi sosem engedhettünk meg magunknak. Szinte hallom Steven irigykedő sóhaját. Mire Cameron kitöltötte az italt, és odavitte Ainsley-nek a poharat, ő már leült a földre. Körülötte papírok, kézzel írt feljegyzések hevertek. Elvette a whiskyt, és eleven tekintetű szemét a férfira emelte. Ő koccintott vele. – A gyümölcsöző kutatásra! Ainsley bólintott, gyakorlottan kortyolt egyet az italból, majd takaros halmokba kezdte rendezni a papírokat. •

57

– Talált valamit? – hajolt fölébe Cameron. Így belátott az asszony dekoltázsába, és a ringó kebel látványa ellen egyáltalán nem volt kifogása. Ainsley viszont azt kívánta, bárcsak ne állna ennyire közel hozzá a férfi. Lába feszes és izmos volt a nedves kertben tett sétához felhúzott térdharisnyában, és skót szoknyájának az alja éppen egy vonalba került az asszony szemével. Ő nem állta meg, hogy ne tekintsen feljebb, be a kockás skót szoknya alá, a napbarnított térdre. A férfi teste meleg volt, lábából forróság áradt Ainsley fedetlen vállára. A kertben még borzalmasan fázott, most azonban, amikor Cameron itt állt mellette, kicsit sem. Erővel kellett rábírnia magát, hogy folytassa a papírok átnézését. Itt nem voltak erotikus dolgok, csak lovak, versenyeredmények, a csődörök előélete és vérvonala, feljegyzések lovak vásárlásáról és eladásáról. Az asszony külön-külön halmokba rendezte az iratokat, és fel nem foghatta, hogy talál meg itt bármit is Cameron. Egy név sokszor előfordult a feljegyzésekben. – Ki az az Éjjel Virágzó Jázmin? – kérdezte Ainsley. – Egy kancacsikó. Éppen most trenírozom. Átkozottul ígéretes ló. Az asszony felnézett, s pillantása megakadt a férfi combján és a félhomályban is jól látható sebhelyén. Erővel feljebb emelte a tekintetét, a skót szoknya fölé, az ingre és a nyakravalóra, amelyet Cameron éppen meglazított. Elővillant barnára sült, izmos nyaka. Ainsley-t kellemes érzés járta át. Tetszett neki a férfi így, kigombolkozva. – A magáé az a kanca? – kérdezte az asszony, mert kihallotta Cameron hangjából a büszkeséget. – Még nem. – A férfi kibújt a nyakravalóból, és hanyagul az íróasztalra dobta. – A nyavalyás tulajdonosa nem akarja eladni nekem. – Miért nem? – Mert lenézi a Mackenzie-ket. Csak végső kétségbeesésében hozta el hozzám trenírozásra a lovát. Jázmin valódi szépség, és hogy tud futni! Istenem, hogy fut! – Cameron bosszúsan összeráncolta a homlokát, miközben megint ivott egy kortyot. – Kell nekem az a ló. Kihoznám belőle a legtöbbet, ha sikerülne észre térítenem Piersont. – Te jó ég, úgy beszél, mintha házassági ajánlatot tenne. Cameron megborzongott.

•

58

– Azt soha senkinek nem tennék. Már a házasság szót is gyűlölöm. A lovak jóval kevesebb kellemetlenséget okoznak, mint a feleségek – jelentette ki őszinte megvetéssel. – Isabellának biztosan tetszene ez a megállapítás – jegyezte meg Ainsley. – Isabella tudja magáról, hogy sokszor az ember idegeire megy. És örömét leli benne. Kérdezze csak meg erről Macet! Ainsley megmosolyogta a csípős megjegyzést, de tudta, hogy Cameron valóban így gondolkodik a házasságról. Levette róla a szemét, és sietve folytatta a papírok átnézését. Arra számos bizonyítékot talált, hogy Cameron nőcsábász, erotikus irodalmat olvas, szereti a whiskyt és lóbolond, a királynő leveleire viszont nem bukkant rá. Az utolsó oldalt is félretette, aztán leporolta a szoknyáját, és felkelt a földről. Cameron a könyöke alá nyúlt, hogy segítsen neki. – Most már kétlem, hogy Mrs. Chase itt rejtette el a leveleket – mondta Ainsley nagy sóhajjal. – Fogadni mernék, hogy az edinburghi házában vannak, és csak egyet hozott el nekem mutatóba. Tudta, hogy különben a többit is kiszagolnám, mint egy vadászmenyét. – A vadászmenyét jó név magára. Nekem amúgy egy egér jutott eszembe, amikor megláttam, hogy a szobámban rejtőzködik. De most már látom a hasonlóságát a vadászmenyéttel. Felcsillan a szeme, amikor nyomot szimatol. Ainsley-nek tetszett Cameron félmosolya és csipkelődése. Már az sem zavarta, hogy az előbb viszolyogva beszélt a házasságról. – Maga aztán tud hízelegni, mylord. Nem csoda, hogy kedvelik a hölgyek. A férfi kihúzta az íróasztal egyik fiókját, amelyet Ainsley már átnézett. Régi iratok voltak benne, tizenöthúsz évvel korábbi keltezéssel. Cameron ledobta őket a földre, rá az újságokra, amelyeket az asszony már rendbe rakott, és matatni kezdett a fiókban. – Ez dupla fenekű, ha jól emlékszem. Jó ideje nem nyúltam hozzá. Tapogatni kezdte a fát, de semmire sem jutott. Ainsley kihúzott egy hajtűt a kontyából, és odanyújtotta a férfinak. – Próbálja meg ezzel! – Ó, a munkaeszköze!

•

59

Cameron elvette a hajtűt, a végét bedugta az egyik, kissé homorú sarokba, és megfeszítette. A fiók alja levált, és alóla egy összehajtogatott papírlap tűnt elő. Ainsley kivette, szétnyitotta, de csalódottan felmordult, mielőtt még egyetlen szót is elolvasott volna. – Nem az ő kézírása. Visszaadta a papírt Cameronnak, és a kandalló párkányán sorakozó könyvekhez indult, de megállt, amikor furcsa hangot hallott a háta mögül. Arra fordult meg, hogy a férfi dermedten ugyanott áll, ahol az előbb, és a kezében tartott levélre mered. – Lord Cameron? A férfi nem válaszolt. Egyre csak a levelet bámulta, mintha egészen megragadta volna a tartalma, de közben el sem akarná hinni, amit lát. Ainsley odament hozzá. – Mi ez? – kérdezte. Megérintette Cameron kezét, aki összerezzent, aztán lenézett az asszonyra. Tekintete egészen üres volt. – A feleségemé volt. Jóságos ég! A bánat, amelyet Ainsley-nek John Douglas elvesztése okozott, mindannyiszor kiújult, ha váratlanul olyasmi került a kezébe, ami egykor a férjéé volt. Cameron ugyan már régen megözvegyült, de fájdalmát csak fokozhatta Lady Elizabeth erőszakos halála és az utána megindult szóbeszéd. – Nagyon sajnálom – mondta Ainsley egészen őszintén. Cameron hallgatott. A derűs béketűrésnek és a cinkos pajkosságnak, amelyet a kutatás közben mutatott, már nyoma sem volt. Szó nélkül a kandallóhoz ment, amelyet begyújtottak a szeptemberi éjszaka hidege ellen, és a lángok közé dobta a levelet. Aztán a piszkavassal még mélyebbre is kotorta a parázsban. Ainsley odasietett hozzá. – Ezt miért csinálta? A felesége levele… A férfi ledobta a piszkavasat. A keze kormos lett, és zsebkendőt vett elő, hogy letörölje. – Nem a feleségem írta – mondta, és nyers volt a hangja. – Ő kapta az egyik szeretőjétől, aki a soha el nem múló szerelméről áradozott benne. Ainsley megdöbbent. – Cameron… •

60

– A feleségemnek sok szeretője volt. A házasságkötésünk után is. Érzelemmentes megállapítás volt, de a férfi szeme másról mesélt. Arról, hogy a felesége mélységesen megbántotta. Ainsley annyit hallott Lady Elizabeth Cavendishről, hogy túlérzékeny, gyönyörű és vad volt, s néhány évvel idősebb, mint Cameron. A házasságukat kezdettől fogva botrányok kísérték, egészen addig, amíg az asszony fél évvel Daniel születése után távozott az élők sorából. Amíg élt, gyakran tartózkodhatott ebben a szobában, és egy nap talán Cameron elől rejtette el ezt a levelet. Ainsley haragra gerjedt. – Nem volt túl szép tőle. – Én férjes asszonyokkal fekszem le. Mi a különbség? A különbség az volt, hogy Cameron nem élvezte, amit csinált, és megvetette azokat a nőket, akiket ágyba vitt. – Gondolom, maga nem ír leveleket azoknak az asszonyoknak a soha el nem múló szerelméről. – Nem. A férfi megdörzsölte a csuklóját. Ainsley újra látta rajta azokat az egyforma, kerek hegeket. – Ki tette ezt magával? – kérdezte. Cameron begombolta a kézelőjét. – Ne foglalkozzon vele! – Miért? – Ainsley! A szó parancsolón hangzott, de tele volt fájdalommal. – Mylord? – Hagyja abba! – Cameron két keze közé fogta az asszony arcát, és ujjait a hajába fúrta. – Csak… hagyja abba! – ismételte meg, aztán lehajolt hozzá, és vadul, kétségbeesetten megcsókolta.

Nyolcadik fejezet Cameron erős ajkával szétnyitotta az asszonyét, és elérte, amit akart. Azt, hogy Ainsley viszonozza a csókját, sőt többet is kívánjon. Kezével •

61

fogva tartotta az asszonyt, de ő egyébként sem akart elmenekülni. A lord combja lelapította turnűrös szoknyáját, férfiassága szégyentelenül domborodott a nadrágjában. Tudta, hogyan kell az érzékiség szolgálatába állítania a száját, és eszébe sem jutott, hogy eltitkolja a vágyát. Ainsley a férfi mellkasára tette a kezét. Az ing vászna alatt meleg, eleven férfit érzett, akinek ugyanolyan hevesen vert a szíve, mint neki. Cameron keze az asszony ingvállára siklott. – Ma este nincsenek gombjai, Mrs. Douglas. – Kapcsok vannak – dünnyögte az asszony, miközben a férfi újra megcsókolta. – Hátul. Cameron a ruha kivágására csúsztatta a kezét. Erős kezével gond nélkül le is szakíthatta volna a kapcsokat, de csak rajtuk hagyta az ujjait, és megint Ainsley szájára tapasztotta a száját. Ajka merész volt, csókja egy szeretőé. Nem lopott perceket élvezett egy sötét sarokban, nem szerelmesen turbékolt. Egyszerűen csak férfi volt, aki testi gyönyörre vágyik, és fütyül arra, hogy mások mit gondolnak. Nyelve sóváran, élvezettel járta be az asszony száját. Ő átkulcsolta a nyakát, és viszonozta a csókot. Cameron végül felemelte a fejét. – Ha arra kérném, Ainsley Douglas, hogy bújjon ma éjjel ágyba velem, megtenné? Az asszonynak egyszeriben Phyllida Chase szavaira kellett gondolnia. „Lord Cameron nem viszi az ágyába a hölgyeit… Ez köztudott a mi derék Lord Cameronunkról.” – Azt hittem, nem kedveli az ágyakat – mondta Ainsley. Érezte, hogy a férfi összerándul, és megvillanni látta a szemét. – Így igaz. Cameron hangja megváltozott. Eddig gyengéden unszoló volt, most viszont egyszeriben éles lett. Az asszonyé viszont remegett. – Szerintem az ágy kényelmesebb – mondta. – A kényelem a legutolsó szempont, Mrs. Douglas. Ainsley immár nem bizsergést érzett, hanem lázas izgalmat. Cameronnak igaza volt. Az ágy megállapodott, jól összeszokott férjeknek és feleségeknek való, akik utána felveszik a hálósapkájukat, majd hátat fordítanak egymásnak, és elalszanak. A szeretők inkább széket használnak, vagy a kandalló előtt fekvő vastag szőnyeget. Az is •

62

lehet, hogy Cameron arra kíváncsi, mi mindent lehet csinálni az íróasztalon. Ainsley-nek torkára forrt a szó. Ő, akinek mindig mindenből sikerült kimagyarázkodnia, most egy árva mondatot sem tudott összehozni. Helyette lábujjhegyre állt, és újra megcsókolta a férfit. Érezte, hogy Cameron már nem találgatja, mi fog történni ebben a szobában ezen az éjszakán, hanem bizton tudja. Miközben ő még mindig csókolta, a férfi gyakorlott ujjai szétnyitották az ingvállát, és nagy keze széthúzta a vékony anyagot. Ainsley testét forróság öntötte el. Mindmáig nem feledte Cameron hat évvel korábbi csókjának tüzét, és az a tűz időközben csak még nagyobb lánggal égett. Sóváran a férfihoz bújt, és a száját kereste. Cameron viszonozta a csókját, és az ajkát harapdálta. Keze égette az asszony hátát, és róla a földre hullt az ingváll. Alig várta, hogy a férfi megérintse a mellét, sóvárgott utána. Mindent meg fog adni neki, sutba dobja az illendőséget. Akarja ezt itt. Szüksége van rá. Vágyakozva Cameronnak feszítette magát, de neki hirtelen mozdulatlanná dermedt a teste. Csókja elhalt Ainsley száján. Ő még nem ocsúdott fel az őrjítő mámorból, és nem tudta, mi történt. Aztán hűvös fuvallatot érzett a hátán, karmok koppanását hallotta a padlón, amelyet nem borított szőnyeg, és megértette, hogy valaki kinyitotta az ajtót. – Daniel – mondta Cameron keményen. – Fordulj meg, és menj ki! – Abból nem eszel. – Daniel Mackenzie beviharzott a szobába, nyomában pedig McNab és Ruby, a kopó is. A két kutya körözni kezdett Daniel körül, és szétszórták apapírokat, amelyeket Ainsley gondosan csoportokba rendezett. – Azért jöttem, hogy megmentsem Mrs. Douglas erényét – mondta a fiú. – Isabella néni már keresi, és jobbnak láttam, ha megelőzöm, mielőtt feljönne ide. Daniel az apja szemével nézett Ainsley-re, és őszinte arca őt egyszeriben visszatérítette a valóságba. Kis híján engedett Cameron csábításának… Már megint. Csakhogy Ainsley Douglas nem engedhet meg magának efféle élvezeteket. Ő nem kifinomult hölgy, nem arisztokraták szeretője, aki a kontinensen utazgathat, szalont tarthat fenn Párizsban, és akinek olyan férfiak teszik a szépet, mint Lord Cameron. •

63

Nem, ő megbízások sikeres végrehajtója, aki megoldja a királynő személyes gondjait, és aki előkelő barátnői felkérésére társasági események megszervezésében segédkezik. Megélhetése másoktól függött. Olyan férfiakkal, mint Lord Cameron Mackenzie, semmi dolga nem lehet. Az álom szertefoszlott. Cameron levette a kezét Ainsley hátáról, kihúzta magát, és az asszony elé lépett. – Daniel. – A férfi hangja zavarodottságról árulkodott, de Ainsley azt is tisztán érezte, hogy csak erővel sikerül megőriznie a türelmét. – Várd meg Mrs. Douglast a folyosón! Daniel felkapott egy újságot a kupac tetejéről, és ledobta magát az egyik karosszékbe. Skót szoknyája csak úgy lobogott csontos térde körül. – Mrs. Douglas igazi úrinő, apa, ahogy ezt már korábban is mondtam. Nem adok esélyt neked arra, hogy megszédítsd, amint hátat fordítok. A helyzet képtelensége magához térítette Ainsley-t. Kilépett Cameron háta mögül, és megmentette csipke vállkendőjét Ruby kutakodó szája elől. – Ne aggódjon, Daniel, álmomban sem adnék esélyt az apjának arra, hogy megszédítsen – mondta, és csupasz hátára terítette a kissé összenyálazott kendőt. – Mondja meg Isabellának, hogy máris jövök. Daniel ledobta az újságot, és felugrott. – Magával megyek. Ainsley hátrapillantott, miközben Daniel mögött elhagyta a szobát. Cameron ott maradt a kandallónál, merev tartásban állt, kigombolt inge látni engedte lebarnult mellkasát. A szemében az asszony most először fedezett fel valami kendőzetlent. Nem haragot, nem tehetetlen dühöt és nem is régi fájdalmat, hanem olyan sóvárgó vágyakozást, hogy az a szobán keresztül is beléhasított. Aztán Daniel becsapta az ajtót, és a férfi eltűnt Ainsley szeme elől. *** – Nem ártana, ha összegombolnám a ruháját a hátán – mondta egyszer csak Daniel. – Tessék? •

64

Ainsley meglepetten megállt a lépcső tetején. A kutyák időközben elsuhantak mellettük, de most visszaszaladtak, hogy megnézzék, mi tartja fel az embereket. – Ha valaki meglátja így, beszélni fognak magáról – magyarázta Daniel. – Főleg azután, hogy egyszer csak nagy hirtelen eltűnt a társaságból. Ainsley egészen megfeledkezett a vállkendője alatt nyitva maradt kapcsokról, de most rádöbbent, hogy Danielnek igaza van. Ha nyitott ingvállban jelenne meg, a legostobább ember is azonnal tudná, mire készült. Elfojtott egy sóhajt, aztán leengedte a kendőjét, és megfordult, hogy a háta legyen a fiú felé. Daniel ugyan két lépcsővel lejjebb állt, de a feje egy magasságban volt az asszonyéval. Gyorsan összekapcsolta az ingvállat. Gyakorlott mozdulatai elárulták, hogy tizenhat évesen is tudja már, hogyan kell felöltöztetni egy nőt. Alma nem esik messze a fájától, gondolta az asszony. – Honnan tudta, hogy az édesapja dolgozószobájában vagyok? – kérdezte, miután Daniel végzett. – Láttam, amikor bement vele a kertből a házba. Mindig szemmel tartom apát. Ne aggódjon, mások semmit sem vettek észre. Ainsley arra fordult meg, hogy Daniel őt vizslatja az apjáénál sötétebb szemével. Vonásai határozottak voltak, az arca inkább finom csontozatú. Éles szemmel figyelte az embereket, és átlátott rajtuk, bármennyire igyekeztek is azok ezt színleléssel megakadályozni. Míg Ian Mackenzie nem szeretett egyenesen mások szemébe nézni, Daniel Mackenzie mindenkit szinte keresztülfúrt a tekintetével. – Kedveli apámat? – kérdezte Ainsley-től. Hangjában nyoma sem volt ellenségességnek. Egyszerűen csak tudni akarta. – Alig ismerem. – Éppen megengedni készült neki, hogy azt tegye magával, amit akar. Remélem, azért egy kicsit legalább kedveli. Ainsley elpirult. – Nos, ha így fogalmaz… – Igen, így fogalmazok. Én kedvelem magát, érti, és tudom, hogy apa is kedveli. De nem akarom, hogy játszadozzon magával, aztán egy hónap múlva eldobja, és valamilyen csinos ajándékkal kárpótolja. Ma •

65

este azt mondtam neki, hogy érdeklődöm ön iránt. Látnia kellett volna, milyen dühös lett! Azt morogta, tartsam magam távol kegyedtől. – Daniel elvigyorodott. – Csak azért mondtam ezt neki, hogy kiderítsem, vonzódik-e önhöz. És azt hiszem, hogy igen. – Nem kellett volna ezt mondania, Danny – felelte Ainsley. – Lehet, hogy az édesapja hitt magának. – Á, nem! Őt nem igazán érdekli, mit beszélek. – Daniel karba fonta a kezét. – De nem akarom, hogy rossz útra vigye magát, ha érti, mire gondolok. Ainsley a vállkendőjét igazgatta. – Nos, emiatt nem kell aggódnia, fiatalember. Nem vagyok naiv, és egyébként sem tartozom azok közé a nők közé, akiket az apja kedvel. – Valóban nem, de szerintem kegyed éppen az a nő, akire neki szüksége van. Ainsley lassan fújta ki a levegőt a tüdejéből. A teste még mindig bizsergett Cameron érintéseitől, és nehezére esett, hogy Daniel gyakorlatias szavaira összpontosítson. – Ezt verje ki a fejéből! – mondta végül. – A mulatság után visszamegyek Balmoralba, a királynőhöz. Egyhamar nem találkozom újra az apjával. – Sajnos, tette hozzá magában. Daniel szeme csalódottságról mesélt. – Meg kell próbálnia, Mrs. Douglas. – Nem, nem kell. A báli ruhámat kell felvennem, és segédkeznem kell a nagynénjeinek a vendégek ellátásában – felelte Ainsley. Ez így volt, de nem volna jó ragyogó dámának lennie csillogó selyemben, gyémántokkal a keblén, és egyik keringőt lejtenie a másik után egy pazar bálteremben? Cameron lenne a táncosa, ez az óriás, aki mégis kecsesen mozog… Daniel felhagyott az érveléssel, de haragos tekintete minden szónál többet elmondott. Végül megfordult, és nyomában a kutyákkal lesietett a lépcsőn. Olyan gyorsan szedte a lábát, hogy Ainsley csak futva érte utol a lépcső aljában. *** A whisky sem nyugtatta meg Cameront. Azt hitte, jobban fogja érezni magát, ha belerúg a papírkupacokba, amelyeket Ainsley szépen összerendezett, de az sem segített. Végül visszaviharzott a •

66

hálószobájába, begombolta az ingét, és másik kabátot vett, de a nyakkendőről lemondott. Sosem tudta rendesen megkötni azt a vacakot. Arra ott voltak neki a nők és az inasa. Öltözködés közben is ivott, de szájából a fél palack whisky sem mosta ki Ainsley ízét. Ha Daniel nem ront be, mostanra ő mélyen az asszonyban lenne. Már kiderítette volna, milyen érzés ott lennie. Nem tudta, mire vélje Daniel viselkedését, aki inkább bosszúsan nézett rá, semmint féltékenyen vagy dühösen. A meséje, hogy a szeretőjének akarja Ainsley-t, egészen átlátszó volt. Csakis valamiféle trükk lehetett tőle. A pokolba! Cameron soha nem tudta, valójában mit is gondol vagy akar a fia. Soha nem beszélgettek komolyan, csak ugratták egymást. Vagy vitatkoztak. Daniel nem rossz gyerek, de az engedelmességről sajátságos elképzelései vannak. Csak akkor tette azt, amit az apja mondott neki, ha ő maga ugyanazt akarta. Ha viszont nem értett egyet vele, azt csinálta, amit úri kedve parancsolt. Cameron végül feladta a küzdelmet, és mindent ráhagyott a fiára. Az ő apja maga volt az ördög. Kíméletlenül szorosan fogta a fiait, és már az is csodaszámba ment, hogy a Mackenzie fivérek egyáltalán levegőt kaptak. Az öreg herceg még Cameronnal volt a legengedékenyebb, mert őt a lovak és az erotikus képek érdekelték. „Ahogy az egy férfihoz illik”, mondogatta az apjuk…. Iant viszont rendszeresen verte, mivel konokságnak tartotta tőle, hogy senkinek nem néz a szemébe. Macet azért ütötte, mert rajongott a művészetért, amit ő elfajzásnak tartott. Hart azért kapott tőle verést nap mint nap és bármiféle ok nélkül, hogy úgymond férfit faragjon belőle. „Így majd megerősödik, mire ő lesz a herceg és idióták fogják körülvenni.” Cameron zaklatottan és dühösen nézte, mit művel az apja, de semmit sem tehetett. Addig a napig, amelyen egyszer Harrow-ból hazament a szünidőre, és megértette, hogy már magasabb és erősebb az apjánál. Arra lépett be a házba, hogy a tizenegy éves Mac rémülten sivalkodik, mert a herceg éppen el akarja törni az ujjait. Cameron kirántotta a testvérét az apja kezéből, őt magát pedig a falnak lökte. Miután a herceg őrjöngve kirohant a szobából, Mac felnézett a gyönyörű rajzairól, és hősiesen visszapislogta a könnyeit. – Pokoli jó lökés volt, Cam – mondta a szemét törölgetve. – Megtanítanál rá? •

67

Cameron megfogadta, hogy Danielnek soha nem kell majd megismernie ezt a fajta félelmet. A fia ugyan sokszor tört borsot az orra alá, ő azonban a bosszúságokat csekély árnak tartotta azért, hogy Danny boldog legyen. Ő soha nem vetemedne olyan szörnyűségre, hogy eltörje a gyereke ujjait. Miután lement a lépcsőn, és már a ház központi részében járt, Cameron muzsikaszót hallott kiszűrődni a bálteremből. Reel szólt, friss ütemű skót tánczene. Hart Mackenzie ragaszkodott hozzá, hogy a muzsikusok, akiket felfogadott, a divatos német keringők és polkák mellett sok skót táncokat is játsszanak. Senkinek sem volt szabad elfelejtenie, hogy a Mackenzie-k mindenekelőtt skótok. A klán kis híján kihalt '45-ben, egyedül csak az ifjú Malcolm Mackenzie maradt életben, aki aztán megházasodott, gyermekeket nemzett, és ezzel megmentette a kihalástól a nemzetséget. Hercegi címet viselt, amelyet a család még az 1300-as években kapott, de egy kunyhóban élt azon a földön, amelyen egykor a négy fivére is lakott, akikkel angol fegyverek végeztek. Hart Mackenzie mindig élvezettel fitogtatta a család mostani gazdagságát az angolok előtt. Miközben Cameron a bálterem felé tartott, Phyllida Chase suhant végig a folyosón a vendégszárny felől. Ügyelt rá, hogy elegánsan későn érkezzék, mint mindig. Elmélyülten igazgatta a kesztyűjét, és egészen addig nem vette észre Cameront, amíg majdnem nekiütközött. – Menj az utamból, Cam! – mondta ekkor hűvösen. A férfi nem mozdult. – Add vissza Mrs. Douglasnek a leveleit! – szólította fel Phillidát. – Ő nem ártott neked. Az asszony még egy utolsót rántott a kesztyűjén. – Te jó ég! Most már az ő lovagja vagy? – Undorodom a zsarolóktól – mondta Cameron. Ainsley ugyan arra kérte, ne avatkozzon bele ebbe az ügybe, de ő nem akarta tétlenül nézni Phyllida mesterkedését. – Add vissza azokat az istenverte leveleket, és hagyj békét Mrs. Douglasnek, én pedig talán megkérem Hartot, hogy ne dobjon ki innen. – Nem fog kidobni. Meg akarja nyerni a férjem támogatását. Ha te nem lettél volna olyan ostoba, hogy visszaadod Mrs. Douglasnek azt az oldalt, már rég előteremtette volna az árát. – Add vissza neki a leveleket, vagy pokollá teszem az életedet. •

68

Phyllida szeme megrebbent, de dacosan nézett férfira. – Kétlem, hogy jobban pokollá tudnád tenni, mint amilyen most, drágalátos Cam. Azért adom el a leveleket Mrs. Douglasnek, mert szükségem van pénzre. Ez ilyen egyszerű. – Mire kell a pénz? A szerencsejáték-adósságaidra? A férjed gazdag. Fordulj hozzá! – Ennek semmi köze a szerencsejátékhoz, és egyébként is egyedül az én dolgom. A fene esne ebbe a nőbe! – Ha adok annyit, amennyire szükséged van, felhagysz Mrs. Douglas szorongatásával? Phyllida eddig aggodalmas arcán mosoly áradt szét. – Ejha! Te valóban belehabarodtál. – Mennyit akarsz? Phyllida megnedvesítette az ajkát. – Ezerötszáz éppen megfelelne. – Ezerötszáz, és visszaadod a leveleket, aztán békén hagyod Mrs. Douglast. Phyllida gondolkodást mímelt, Cameron azonban szinte látta, hogy csorog a nyála az ezerötszáz font gondolatára. – Ez így meglehetősen tisztességes ajánlat. – Helyes. Ide a levelekkel! – Kedves Cameron, nincsenek nálam. Nem vagyok olyan ostoba. El kell küldetnem értük. – Nincs pénz, amíg nem látom őket. Phyllida durcásan lebiggyesztette a száját. – Ez nem sportszerű. – Teszek a sportszerűségre. Csak azt akarom, hogy Mrs. Douglasnek nyugta legyen tőled. – Szentséges ég, mit találsz abban a kis bestiában? Rendben, de intézd el, hogy ő maga adja át nekem a pénzt. – Miért? – vonta össze a szemét Cameron gyanakvón. – Mert benned nem bízom. Mrs. Douglas fizetett talpnyaló, de legalább becsületes talpnyaló. Tisztességesen fogja lebonyolítani a cserét, alattomosság nélkül.

•

69

– Inkább te mellőzd az alattomoskodást! – felelte Cameron. – Ha bármivel is próbálkozol, addig rázlak, amíg kiadod azokat a leveleket. Megértettél? Phyllida elmosolyodott. – Mindig is ezt szerettem benned, Cam. Hogy nem riadsz vissza egy kis erőszaktól. – Csak add vissza a leveleket! – morogta Cameron, és otthagyta Phyllidát, de az asszony elégedett nevetése így is sokáig elkísérte. A bálteremben hangosan szóltak a hegedűk és a dobok. Néhány angol vendég gúnyos képet vágott, vagy nyíltan fitymáló megjegyzést tett a zenére, a skótok viszont Isabella és Mac vezetésével vidáman ropták a felföldi körtáncot. Isabella ugyan Angliában született és nevelkedett, mégis mindent imádott, ami skót volt. Most is a Mackenzie-klán színeit viselő ruhában, vörös hajában rózsákkal pörgött-forgott a kör közepén. Mellette Mac táncolt, méghozzá nagyszerűen. Ő vezette a táncosokat körbe-körbe, hol kifelé, hol befelé, de kék szemét pillanatra sem vette le a feleségéről. Amikor átfogta a derekát, hogy maga felé fordítsa, szerelem sütött a tekintetéből. Mac és Isabella sokáig küzdöttek a boldogságukért, és Cameron örült, hogy nem hiába tették. Hart nem táncolt, ahogyan máskor sem soha. Szerette összehozni az embereket, ám aztán a háttérből figyelte őket, ahogy egy hadvezér szemléli a csapatait. Amikor most észrevette, hogy Cameron belépett a terembe, kezében egy pohár Mackenzie-féle whiskyvel odament hozzá. – Hol bujkáltál egész este? – kérdezte. Cameron megrántotta a vállát. – Untam a társaságot – felelte. Arra semmi okot nem látott, hogy Ainsley-t is szóba hozza a bátyja előtt. – Isabella panaszkodik, hogy túl nagy teher van a vállán. Sok ez itt neki – mutatott körbe a whiskyjével Hart. – És ha Isabella panaszkodik, akkor Mac kiállhatatlan lesz. Cameron, noha egészen máshol járt az esze, elnevette magát a bátyja panaszos hangja hallatán. Hart imádta irányítani a dolgokat, s Isabella és Beth boldogan segítettek is neki. A hercegnek hamar fel kellett azonban ismernie, hogy a sógornői nem akarat nélküli bábok, akik úgy

•

70

táncolnak, ahogy ő fütyül. És ha Isabella vagy Beth nem volt elégedett, akkor Mac és Ian oroszlánként állt ki a maga feleségéért. Cameron gyors pillantással megállapította, hogy Ian és Beth nincs a teremben. – Beth nem segédkezik ma este? – A tűzijátékra összegyűlt tömeg felzaklatta Iant. Visszavonult a feleségével. Cameron pillantása találkozott Hartéval, és mindkettőjük szemében ugyanaz a mosolygós kétkedés jelent meg. – Hát persze, visszavonult – mondta Cam. – Ian Mackenzie aztán tud élni. – Nem tarthattam erőszakkal itt – felelte Hart. Valóban nem. Ha Ian meg akart tenni valamit, abban az Úristen és az összes angyalai sem akadályozhatták meg. Erre egyedül Beth volt képes, ő azonban többnyire a férje mellé állt. Egyszer csak Ainsley és Daniel szaladt be kéz a kézben a terembe, hogy csatlakozzanak a táncolókhoz. Ainsley skót kockás ruhát vett fel, amelynek színei a Douglas család színeit idézték, de közöttük a fekete uralkodott, és a hajában is széles, skót kockás szalagot viselt. Mac szétnyitotta a kört, hogy üdvözölje őket. Kedvelte Ainsley-t, mondta is Cameronnak, hogy üdítő volt végre egy olyan hölggyel beszélgetnie, aki tortát lopott az iskola kamrájából, és a csemegén megosztozott a barátnőivel. Daniel lelkesen, bár kissé sután vetette bele magát a táncba. Addig húzta maga után Ainsley-t, amíg ő elnevette magát. Ezüstös kacagása áthatolt a muzsika hangjain, mosolya beragyogta a termet. Cameron nézte, hogyan hajladozik tánc közben karcsú dereka, amelyre a saját kezét képzelte oda. Szinte már látta, hogy karjába zárja Ainsley-t, aztán felemeli magához egy lassú, perzselő csókra… Amikor megérezte, hogy Hart őt nézi, összeráncolta a homlokát. – Törődj a magad dolgával! – morogta. Bátyja kortyolt egyet a whiskyjéből. – Talán érdekelni fog, hogy egyik este láttam Mrs. Douglast, amint feltörte a Chase házaspár ajtaját, és beosont a szobájukba, amikor azt hitte, senki sem látja. Chase-zel egyetértünk a német kérdésben, de ezt nem óhajtom a kelleténél korábban megvitatni, kivált nem a királynővel. •

71

Hartot aggasztotta a német ipar gyors fejlődése, mert lehetséges fenyegetést látott benne Nagy-Britannia számára, miközben sok politikustársa úgy vélte, hogy Németország a legerősebb szövetségesük. A lóversenyek világában élő Cameront ezek a részletek nemigen érdekelték, de tudta, hogy a bátyja nem ostoba, és bízott az ösztöneiben. – Ennek a dolognak semmi köze a német kérdéshez – mondta. Hart tekintete metsző lett. – Ezek szerint tudod, mit keresett a hölgy. Ez érdekes. Világosíts fel! Cameron megint Ainsley-re pillantott, aki boldogan mosolygott, miközben táncolt. Cam tudta, hogy soha nem fogja őt elárulni a bátyjának. Ugyanolyan eltökélten és engesztelhetetlenül fogja védelmezni, ahogyan Mac és Ian védelmezi Isabellát és Betht. – Nem mondhatom el – felelte –, de biztosíthatlak, hogy semmi köze a politikához. Csak női csacskaság. Hart tekintetével üveget lehetett volna vágni. – A női csacskaságok szekérnyi titkot is rejthetnek – mondta. Cameron konok tekintettel állta Hart Mackenzie hírhedt pillantását. – Ez nem rejt. Bíznod kell bennem, mert egy istenverte szót sem fogok elárulni. – Cam… – Egyetlen szót sem. A politikádhoz nincs köze, és érd be ennyivel! Hart egészen keskenyre vonta össze az ajkát, de pontosan tudta, meddig mehet el a testvéreivel. A legkevésbé Cameronra gyakorolhatott nyomást, mert nem felejtette el, ki nyerte meg kölyökkorukban a bunyókat és az ökölharcokat. Cameron azonban mindig megbocsátotta a bátyja zsarnokoskodását. Ő mentette meg az életét Elizabeth halála után, és viszonzásképpen soha nem kért tőle semmit, még csak nem is beszéltek arról a dologról. Hart bármit megtett volna a családja biztonságáért és egyben tartásáért. Ezért éltek mindannyian jól, bár Hart soha nem mondta el nekik, miért egyezett bele az apjuk váratlanul abba, hogy a fiatalabb fiainak is jelentős vagyonrészt juttasson ahelyett, hogy mindent az elsőszülöttjére hagyott volna. – Jól van, hiszek neked – mondta Hart, amikor éppen elhallgatott a zene. – Csak tartsd szemmel a hölgyet! A táncospárok elengedték egymást, hogy tapsoljanak. A muzsikusok újra játszani kezdtek, ezúttal egy keringőt, és most már az angol •

72

vendégek is táncoltak. Cameron végignézett a kavargó tömegen, s Ainsley-t és Danielt kereste, de ők mind a ketten eltűntek. *** – Ő az. Apám becses tulajdona. Illetve valójában nem az övé, ezért is aggódik annyira érte. A becses tulajdon, amelyhez Daniel elcipelte Ainsley-t a bálteremből, egy ló volt. Egészen pontosan egy hároméves, gyönyörű kancacsikó. Vékony lábai törékenynek tűntek, a testében azonban erő lakozott, a szemében tűz. Barna volt, a szőre sötét és dús, a sörénye és a farka ugyancsak sötét. Orrcimpáinak rózsaszín rajzolata kitűnő vérvonalra utalt, s a tekintete, ahogy a közeledő Ainsley-t és Danielt nézte, arról árulkodott, hogy tökéletesen tisztában van a szépségével. – Ő itt Éjszaka Virágzó Jázmin, gondolom – mondta az asszony. A kanca a boksza ajtaja fölött kidugta a fejét, a fülét hegyezte, és kitágultak az orrcimpái, miközben beszívta Ainsley illatát. – Nem, nem hoztam neked cukrot, te kis haspók. Az asszony éppen kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a lovat, amikor egy magas, fekete hajú férfi tűnt elő a sötétből. A roma Angelo, aki hivatalosan Cameron komornyikja volt, a valóságban azonban gazdája élete minden részletének fontos szereplője, hanyagul a következő lőállás falának dőlt. – Óvatosan, hölgyem! – mondta, és mély hangja távoli tájak ízét hordozta. – Ez a ló valóságos kis ördög. Ainsley megsimogatta Jázmin orrát, s a meleg bársonyosság és a szőrszálak csiklandozása mosolyt csalt az ajkára. – Csak egy kis figyelemre vágysz, igaz, kedves? – mondta. – Azt szeretnéd hallani valakitől, hogy gyönyörű vagy és nagyra becsülnek. Az asszony a ló sörényébe dugta a kezét, és Jázmin félig lehunyt szemmel élvezte a simogatást. – Pontosan. A roma helyeslően elmosolyodott, szeme sarkában nevetőráncok jelentek meg, és ellágyult a tekintete. Ainsley korábban nem beszélt vele, de tudta, sokakat megbotránkoztat, hogy Cameron legfőbb bizalmasa cigány. Azt is hallotta, hogy az urak és hölgyek felháborítónak tartják az inas modortalanságát. Most, hogy közelről látta, Ainsley megértette, hogy Angelóból valójában az alázat hiányzik. •

73

Az arisztokratákat és előkelőségeket nem tartotta „jobbnak” magánál, és nem értette, miért kellene velük megkülönböztető módon bánnia. Ainsley csak csodálni tudta azért, mert van önbizalma, és mert pontosan ismeri a saját helyét a világban. Daniel felhorkant. – Jázmin pompásan fut, de nem szereti a zablát. Tegnap ledobta apa legjobb zsokéját, és elrohant a dombok közé. Órákba telt, mire megtaláltuk. Ainsley elképzelte, hogyan viselte ezt Lord Cameron. Nem csoda, hogy rosszkedve volt, amikor előző éjszaka felvitte Phyllida Chase-t a hálószobájába. Meg akart feledkezni a gondjáról, és erre ott találta őt, Ainsley-t az ablakülésben. Jázmin érdeklődéssel szagolgatta az asszony kockás hajszalagját, aztán hirtelen úgy döntött, hogy a foga közé veszi és megcibálja. Ainsley-nek sikoltást kellett elfojtania, amikor a szalag kiszakadt a helyéből, és vele együtt az ő hajából is jó pár szál. A kanca hátrább lépett, és prüszkölve addig rázta a fejét, amíg a szalag foszladozni nem kezdett. Akkor ledobta a földre a hosszú kígyóvá rongálódott anyagdarabot. Az Ainsley és Daniel nyomába szegődött Mackenzie-kutyák hangos csaholásba kezdtek. Ők is játszani akartak. – Igaza van, valóságos kis ördög – mondta Ainsley. – Jobb lesz, ha elveszem tőle, mielőtt lenyeli. Angelo fekete szeme csupa mosoly volt. – Inkább majd én – mondta. Amikor azonban kinyitotta a boksz ajtaját, Jázmin elugrott előle. Lelapította a fülét, és megint foga közé vette a szalagot. Az inas lágy hangon mondott neki valamit az anyanyelvén, de a ló nem vett róla tudomást. Ainsley elvigyorodott. – Nem akarja, hogy elvegye a játékát. Danny, hozzon nekem egy kis zabot! A fiú elszaladt, Ainsley pedig megkerülte Angelót, megfogta a kibomlott szalag végét, és nyugodt mozdulatokkal elkezdte feltekerni. Daniel a lóállás ajtaja fölött egy marék zabot nyújtott be neki, ő pedig a tenyerén odakínálta Jázminnak.

•

74

A ló orrcimpái kitágultak, amikor Ainsley tenyerébe szagolt. Aztán elengedte a szerzeményét, hogy elfogyassza a váratlanul ölébe pottyant finom falatot. Ainsley egészen feltekerte a szalagot, és zsebre dugta, miközben a kanca a zabot ropogtatta. Mihelyt az az utolsó szemig elfogyott, ki akart menni a bokszból, de Jázmin hirtelen elállta az útját. Az asszony nem ijedt meg, és megpaskolta a ló oldalát. – Menj odébb, bolond bestia! A kanca azonban úgy döntött, hogy marad, s Ainsley-t a sarokba szorította. – Úgy látom, kedveli magát, hölgyem – mondta Angelo, aztán belépett a bokszba, és csettintgetni kezdett a nyelvével. Jázmin rá se hederített. Úgy fordult, hogy az orrával bökdöshesse Ainsley-t, és neki egészen a falig kellett hátrálnia. Jó érzéssel töltötte el, hogy a ló kedveli és bízik benne, de az már nem volt ínyére, hogy foglyul is ejtette. Lassú mozdulatokkal megpróbálta megkerülni a kancát, az azonban újra megfordult, és visszaszorította. A kutyák ugatása és Daniel aggodalmas kiabálása sem segített. Jázmin egyszer csak megriadt, és a farát fordította Ainsley felé, amikor súlyos léptek hallatszottak az istállóudvar felől. Az asszony összehúzta magát, mert félt, hogy a kanca ki akar rúgni, Jázmin azonban egészen mást akart. Kirohant a félig nyitott ajtón, és vágtatni kezdett a szabadság felé, félrelökve Angelót, Danielt, a kutyákat és az ordító Cameron Mackenzie hatalmas testét.

Kilencedik fejezet – Maga meg mi a fenét művelt itt? – ordított Ainsley-re Cameron az istállóudvar sötétjében. Angelo, szőrén ülve meg egy másik lovat, jázmin után eredt, Daniel és a kutyák pedig gyalog követték. Egy istállófiú villámgyorsan egy harmadik lovat kezdett felnyergelni Cameronnak, aki hatalmas kezével erősen szorította Ainsley vállát. •

75

Ő tudta, hogy a férfi teljes joggal dühös rá, és ez a belátás enyhítette a durvaság miatti felháborodását. Jázmin értékes versenyló, és Cameron felelősséggel tartozik érte, mert a gondjaira bízták. Skócia vad vidéke pedig tele van gödrökkel, amelyekben a kanca lábát törheti, s itt jeges vizű patakok is elsodorhatják, mocsarak is elnyelhetik. – Ne Angelót vagy Danielt hibáztassa! – mondta Ainsley gyorsan. – Én hagytam nyitva az ajtót. – Ne aggódjon, leányzó, mind a hármukat egyformán hibáztatom. Dannynek nem lett volna szabad lehoznia magát ide, Angelónak pedig beengednie. A harag nyomtalanul eltüntette Cameronról az angolos viselkedés mázát. Most már csak feldühödött skót volt, aki készen állt arra, hogy kirántsa kétélű kardját. – A ló egészen addig nem riadt meg, amíg ránk nem rontott egy nagydarab skót, hogy kiderítse, mit csinálunk – mondta Ainsley. Cameron szeme megvillant. – Nem hittem magát olyan ostobának, hogy bemegy egy félőrült versenyló istállójába. – Vissza kellett szereznem a szalagomat. A férfi elengedte Ainsley-t, de a haragja nem enyhült. – A szalagját? Mi az ördögről beszél? – A kanca meg akarta enni a hajszalagomat. Nem hinném, hogy maga örült volna, ha megfullad tőle. Cameron az asszonyra meredt. – Mi ütött magába, hogy odaadja neki? – Nem adtam oda. Hosszú nyaka és erős foga van. A férfi Ainsley fejére tette a tenyerét, oda, ahonnan Jázmin kitépte egy fürtjét. Hangja egy árnyalattal lágyabb volt, amikor megszólalt: – Jól van, leányzó? – Igen. Patrick bátyámnak volt egy lova, amelyik mindenkiből kiharapott egy darabot, aki csak a közelébe ment. A fognyomai ma is rajtam vannak még. Ha nem sikerült megharapnia valakit, akkor boldogan beérte a kalapjával, kabátjával, szoknyájával vagy az ingével. Jázmin csak a hajszalagomat húzta ki. Cameron nem igazán figyelt az asszonyra, miközben gyengéden simogatta a haját.

•

76

– Jázmin máskor is meglépett már Angelótól, pedig tőle amúgy nem szöknek meg a lovak – mondta. – Ez a kis aranyos sok gondot okoz nekünk. – Nem kellene utánaerednie? – Előbb látni akartam, hogy maga jól van-e. Ainsley szíve szaporább dobogásba kezdett a férfi hangjából kihallatszó gyengédségtől. – És nem mellesleg kiabálni is akart velem – felelte. – És kiabálni is akartam magával. – Cameron szeme megint szikrákat hányt. – Mindig ilyen vakmerően bemegy a lovakhoz? – Hároméves korom óta. Már akkor imádtam a hasuk alatt álldogálni. – Jóságos ég! Sajnálom a szüleit. – A bátyáimat kell sajnálnia. A szüleim még kiskoromban meghaltak. A legidősebb fivérem akkor már húszéves volt, és ő gondoskodott mindannyiunkról. Szegény jó Patrick! Őrületbe kergettem. Ez ma is sokszor előfordul még. – Nem kétlem. Cameron hangjából eltűnt a düh, a simogatást azonban nem hagyta abba. Ainsley szeretett volna közelebb lépni hozzá, hogy magába szívja a teste melegét a réten süvítő szél ellen. Utóbbi hat évének meglehetősen magányos napjaiban soha nem járta át olyan melegség, mint ma éjjel. – A lova után kellene mennie – mondta. – Nem az enyém, csak rám bízták, hogy trenírozzam. – Annál inkább. – Angelo a legjobb lovas és nyomolvasó a világon, én pedig még nem fejeztem be magával. Ainsley nem tudta, miért fogta el kéjes bizsergés ezektől a szavaktól. – Nem? Az istállófiú már feléjük tartott a felnyergelt lóval. Cameron az asszony tarkójára tette nagy kezét, és hátrahajtotta a fejét, hogy forrón megcsókolja. Csókjában ígéret bujkált, és elárulta Ainsley-nek, hogy nem felejtette el, amit a dolgozószobájában elkezdett. Amit még mindig be akar fejezni. Amikor az istállófiú odaért hozzájuk, Cameron elengedte az asszonyt, megfordult és kecses mozdulattal nyeregbe szállt. Ainsley a •

77

hidegben borzongva magára fonta a karját, miközben a férfi eltűnt a sötétben. *** Az egész éjszaka ráment az átkozott ló üldözésére. Mire Cameron bevezette az istállóba a tajtékos, tüskebokroktól összeszurkált és önmagával szemlátomást elégedett Jázmint, már felkelt a nap, és két tréner futószáron járatta a többi lovat. Cameron maga csutakolta le Jázmint, aztán szólt Angelónak, hogy itassa meg, ő pedig bement a házba. Megfürdött, tiszta ruhát vett, majd átment Mac szárnyának abba a napfényes szobájába, amelyben a reggelit szolgálták fel a családnak. Még csak nyolc óra volt, de a társas mulatságok idején Isabella és Beth korán kelt, hogy megtervezzék a napot. Ezeken a reggeliken azok a családtagok vettek részt, akik már felébredtek és éhesek voltak, fivérek, sógornők, Daniel mellett komornyikok és kutyák is. Amikor Cameron belépett, Isabella és Beth már az aznapi programról beszélgetett. Mac szorosan a felesége mellett ült, újságot olvasott, s ha csak tehette, Isabella kezét szorongatta. Ian komótosan evett, és kizárólag Bethre figyelt. Ian komornyikja, Curry jó étvággyal falatozott, az egykori zsebtolvaj még mindig óriási szerencsének tartotta, hogy ilyen jóra fordult a sorsa. Angelo nem ült az asztalnál, mert inkább az istállóban maradt Jázminnal, s Daniel, Hart és Mac ökölvívó komornyikja, Bellamy sem volt ott. Curry felugrott, hogy kiszolgálja Cameront, ő azonban intett az alacsony emberkének, hogy üljön vissza. Magának szedett tojást, kolbászt, zabkenyeret, és töltött kávét. Letette a tányért és a bögrét a szokott helyére, Isabellával szemben, aztán kikapta Mac kezéből a lóversenyújság felét. Bele sem nézett, hanem rögtön Isabellához fordult. – Mondj el mindent, amit csak tudsz Mrs. Douglasről! Isabella meglepetten felvonta a szemöldökét, aztán elmosolyodott. – Miért érdekel ennyire Ainsley? – Mert éppen azon fáradozik, hogy elrontsa a fiamat, a komornyikomat és a lovaimat. Tudni akarom, kivel állok szemben. Cameron figyelmét nem kerülte el, hogy Beth elmosolyodott, Mac pedig sokatmondó vigyorra húzta a száját. •

78

– Kíváncsi voltam, mikor vallod már be – mondta Mac. – Láttam, hogy néztél rá tavaly, amikor megpillantottad Isabella szalonjában. – Ott volt tavaly Isabella szalonjában? – kérdezte Cameron. Valójában nagyon jól tudta, hogy igen, noha csak egy pillanatra látta Ainsley-t. Ő maga azért ment el Isabella londoni szalonjába, hogy átsegítse a sógornőjét és Macet egy válságon. Akkor találkozott Ainsley-vel, akit egyszerűen tüneményesnek talált. Az asszony pirulva elsuhant mellette, hogy elhagyja a szobát, és még a szoknyáját is leszorította, mintha félt volna, hogy ő meg fogja érinteni. Mac halkan elnevette magát. – Öregem, téged ugyanúgy csapdába fognak ejteni, mint bennünket. Cameron tányérja mellett egy csupor méz állt a zabkenyérhez. Kivette belőle a csurgatót, majd visszacsurgatta az edénybe a mézet. – Beszélj! – szólította fel Isabellát. Sógornője az asztalra könyökölt, és tenyerébe támasztotta az állát. – Lássuk csak! Ainsley apja McBride volt, az anyja pedig Aberdere vikomt egyetlen leánya. Mind a ketten tífuszban haltak meg Indiában, amikor Ainsley és a legfiatalabb fivére még egészen kicsik voltak. – Nekem azt mondta, hogy a legidősebb bátyja nevelte fel – mondta Cameron. – Így van. Patrick McBride akkor már húszéves volt. Elment Ainsley-ért meg a három másik öccséért Indiába, és hazavitte őket Skóciába, a szülőházukba. Patrick nem sokkal később megnősült, és a feleségével, Ronával együtt nevelték fel a többieket. Ainsley-t elküldték Miss Pringle akadémiájára, mert finom hölgyet akartak nevelni belőle. Én ott ismertem meg, s már hamar jó barátnők lettünk. – És bűntársak – tette hozzá Mac. – Mrs. Douglas megtanította az én drága jó nejemnek, hogyan kell zárakat feltörni és ablakon át ki-be közlekedni. – Ejha! – mondta Curry. – Ez roppant érdekes. – Én soha nem jutottam mesteri szintre ezekben a tudományokban – mondta Isabella –, Ainsley viszont igen. Ő volt a főkolompos az éjszakai murikban, de az összes többi csínytevésben is. Rémesek voltunk. – El tudom képzelni – mondta Cameron. – És mivel foglalkozott a barátnőd az akadémia elvégzése után?

•

79

– Nem végezte el – felelte Isabella, akit hallhatóan meglepett, hogy Cameron ezt nem tudja. – Az utolsó év előtti nyáron Patrick és a felesége elvitték a kontinensre. Úgy döntöttek, ott töltenek egy évet, azt hiszem, Rómában. Mire legközelebb találkoztam Ainsley-vel Londonban, ő már férjhez ment John Douglashez. Az ura nagyon kedves ember volt, de legalább harminc évvel idősebb nála. Ainsley elégedettnek tűnt, én viszont soha nem értettem, miért ment hozzá Mr. Douglashez. Ő soha nem beszélt erről, én meg nem szeretek kíváncsiskodni. – Dehogynem – ellenkezett Beth. – Amikor először találkoztunk, azonnal hazavittél magadhoz, mihelyt kiejtettem előtted Ian nevét. – Az egészen más, drágám – mondta Isabella. – Az családi ügy volt. Cameron újra kezébe vette a mézcsurgatót. Miközben a borostyánszínű mézet nézegette, azt képzelte, hogy Ainsley meztelen testére folyatja rá, aztán pedig lassan, nagyon lassan lenyalja a bőréről, minden egyes ragacsos csöppet kiélvezve. Arra pillantott fel, hogy Ian őt figyeli, és kétségtelenül kitalálta, mi járt éppen a fejében. Az öccse csak ritkán nézett bárkinek is egyenesen a szemébe, s amikor mégis megtette, az igencsak nyugtalanító volt. Cameron letette a csurgatót. – A férje halála óta Mrs. Douglas a királynőnek dolgozik? – kérdezte. – Igen. Ainsley anyja és Lady Eleanor Ramsay édesanyja jó barátnők voltak, és a királynő imádta Ainsley mamáját. Az egyik nyáron, amikor Viktória Balmoralban tartózkodott, Ainsley és Eleanor Ramsay egy közös barátnőjüknél vendégeskedett a közelben. A királynő látogatást tett ott, s miután megtudta, kicsoda Ainsley, ragaszkodott hozzá, hogy a szolgálatába álljon. Elvitte az udvarba, és megtette palotahölgynek. Mrs. Yardley nagyjából ugyanezt mesélte Cameronnak. – Ezek szerint Mrs. Douglas jó barátságban van a királynővel? – Nem igazán. Hálás az állásért és a fizetésért, de időnként fárasztónak találja a szolgálatot. A királynő nem szívesen engedi el maga mellől. Csodálom is, hogy most két teljes hetet tölthet itt velem, de persze örülök neki. Isabella felvette a kávéját, és belekortyolt, hogy értésre adja, ennyit mondhat, semmi többet. – Ez minden? – kérdezte Cameron. •

80

– Nem elég? Hosszasan fecsegtem a barátnőm magánéletéről, és ennyit is csak azért mondtam el, mert Daniel elárulta nekem, hogy rajtakapott téged, amikor megcsókoltad Ainsley-t. Mac elnevette magát, Curry pedig éppen eleget hallott ahhoz, hogy majd legyen miről pletykálkodnia a cselédekkel. A fenébe! – gondolta Cameron. – Hagyjátok már abba az átkozott vigyorgást! – morogta. – Nem akarom feleségül venni Mrs. Douglast. Felforgatja az életemet. Isabella elkomolyodott. – Ainsley kedves barátnőm, Cameron. Ne okozz fájdalmat neki! – Nem áll szándékomban. Én csak azt akarom, hogy ne rángasson bele az ügyeibe, és ne ártsa magát az enyéimbe. – Akkor ne csókolózz vele! Cameron látta a feléje forduló arcokon, hogy mind felsorakoztak ellene. Egyikük sem értette, milyen kártékony hatással van rá Ainsley. A közelében egész teste lüktetett, és már két éjszaka nem aludt miatta. Az volna a legokosabb, ha összecsomagolna, vonatra szállna a lovaival együtt, és visszatérne Berkshire-be, ahol a központi versenyistállói vannak. Csatlakozhatna a többi tréneréhez, és folytathatná a munkát Jázminnal a nagy kifutókban. Csakhogy már megígérte Hartnak, hogy a doncasteri versenyek végéig Kilmorganben marad, és nem szívesen szegte meg a fivéreinek adott szavát. Ráadásul Jázmin is túlságosan ideges egy hosszú utazáshoz. Ha a saját lova lett volna, Cameron könnyű edzéseket tartott volna neki, lassan haladt volna vele, amíg jobban megismeri, és megtanította volna arra, hogy bízzon benne. A hosszú vonatozás viszont végképp tönkretenné Jázmint. Nem, Kilmorganben kell maradnia, és be kell fejeznie, amit elkezdett. Ha majd megkapta Ainsley-t, márpedig megfogadta, hogy úgy lesz, akkor el tudja őt felejteni, és visszanyeri a józan eszét. Ian maga elé húzta a mézescsuprot. – Fel kellene mennünk – mondta Bethnek. – Tessék? – pillantott fel a felesége a listából, amelyet éppen írt. – Miért? Ian felállt, és szó nélkül hátrább húzta Beth székét. Soha nem tudott hazudni, ezért hát inkább megtanulta, hogy befogja a száját, amikor nem mondhatja ki, amit gondol. Beth azonban jól ismerte, ezért •

81

ellenkezés nélkül hagyta neki, hogy karon fogja és elvezesse az asztaltól. Mielőtt kimentek, Ian még felkapta az asztalról a mézet, és a csuporral a kezében kísérte ki a feleségét. *** Két nappal később Ainsley-t pompás és drága kelmék tengere vette körül egy edinburghi varrónőnél. Odakint sűrűn esett a hideg eső, idebent viszont, ahol az asszony Bethszel és Isabellával üldögélt, kellemesen meleg volt. Ainsley sürgönyt küldött a királynőnek Phyllida újabb követeléséről, s amíg a válaszra várt, a biztonság kedvéért még egyszer átkutatta a házat. Daniel és Angelo segítségét is igénybe vette, bár egyiküknek sem árulta el, pontosan mit keresnek, és miért. A házat viszont mind a ketten jobban ismerték nála, valójában meglepően jól. A roma és a fiú olyan rejtett zugokra is rábukkant, amelyekről Ainsley úgy vélte, hogy még Hart sem ismeri. Phyllida azonban nem használta őket, mert a levelek egyikben sem voltak ott. Phyllida maga kerülte Ainsley-t. Elsétált, ha közeledni látta, szándékosan körülvette magát emberekkel, vagy fejfájásra hivatkozva bezárkózott a szobájába. A királynőtől végül az a meglehetősen ingerült válasz érkezett, hogy nem küldhet több pénzt. Azt írta Ainsley-nek, hogy legyen találékony, ő pedig majd később kártalanítja. A fenébe! Ainsley közelében senki sem volt, aki segített volna előteremtenie a különbözetet. Patrick soha nem adott volna neki kölcsön ötszáz fontot úgy, hogy ne akarta volna tudni, mire kell. A bátyja nem tudhatta meg az igazságot, de Ainsley hazudni sem akart neki. Másik fivére, az ügyvéd Sinclair hasonlóképpen kíváncsi természetű volt, Stevennek még sohase csörgött ennyi pénz a zsebében, Elliot pedig, aki a legnagyobb vagyonnal rendelkezett, éppen Indiában tartózkodott. Az egyetlen megoldásnak az tűnt Ainsley előtt, ha Cameronhoz fordul. Ő már tud Phyllida követeléséről, és fel is ajánlotta neki az összeget. Biztosítékul átadhatná neki az édesanyja ékszereit, s amikor majd megkapta a királynőtől a pénzt, visszafizeti a kölcsönt.

•

82

A királynő pontosan az ilyen helyzetekre alkalmazott engem, állapította meg magában leverten. Őfelsége tudja, hogy ő elvégzi a rábízott feladatot, bármibe kerül is. Így aztán Ainsley még örült is, amikor Isabella azt javasolta, hogy Bethszel hármasban szabadságolják magukat egy délutánra a mulatságról, és utazzanak el Edinburghba vásárolni. Ainsley arra akarta felhasználni a lehetőséget, hogy felbecsültesse az édesanyja ékszereit, mert méltó biztosítékot kívánt felajánlani Cameronnak a kölcsönért. Phyllida szerint ugyan a férfi egészen mást fog kérni a segítségért, Ainsley azonban eltökélte, hogy üzleti alapon intézi az ügyletet. Úgy kell tennie. Élvezte a kellemes meleget, miközben a drága és szép anyagok között üldögélt. Isabella utasítására a varrónője alkalmazottai egymás után hordták elő a vég moarékat, taftokat, selyempuplinokat, bársonyokat és kasmírokat, a legkülönfélébb csipkéket, szalagokat, sujtásokat. Ainsley megtapintott egy finom kínai selymet, ami olyan könnyű volt, mintha ködből szőtték volna. – Ez csodás. Kár, hogy nincs levendulaszínben. Jól állna neked, Beth – mondta, mert a selyem zafírkékje pont olyan volt, mint Beth szeme. – Bethnek? – kérdezte Isabella. – Kedves Ainsley, mindaz, amit Madame Claire előhoz, neked lesz. Kapsz egy sötétkék együttest krémszínű és fehér csíkos alsószoknyával meg kínai selyembéléssel. – Isabella szétterített egy vég kék bársonyt, és ráfektette a krémszínű és fehér csíkos szaténra. – A fodrok és a szegélyek világoskék kínai selyemből lesznek. Ainsley rémülten nézett a barátnőjére. – Isabella, nem lehet. Még gyászolok. Legalábbis félig-meddig. – És legfőbb ideje, hogy befejezd. Tudom, a királynő elájul, ha sötétszürkénél világosabbat mersz felvenni, de csinosabb ruhákra lesz szükséged, amikor majd meglátogatsz engem Londonban, és operába, bálba megyünk, vagy estélyt adok. Mutogatni akarlak, drágám, és ruhák dolgában hibátlan az ízlésem. – Lady Isabellának nagyon jó szeme van – szólt közbe Madame Claire, a varrónő. Isabella csak legyintett a bókra.

•

83

– Sok mindent megtanultam a festőművész párom mellett. Mályvában vagy ibolyakékben el tudlak képzelni, Ainsley, de levendulakékben soha – mondta, és megborzongott, mielőtt egy vég burgundi vörös moaréért nyúlt. – Fekete szegőszalaggal ebből bájos darab lehet teázáshoz. Az új estélyidnek azonban ebből a csodás égszínkékből kell készülnie. A te szemeddel és a színeiddel valósággal dalolni fog rajtad a báli ruha. Mit gondolsz, Beth? Beth, aki a nyomorúságosnál is nyomorúságosabb körülmények között nőtt fel, és huszonnyolc éves koráig egyetlen szép ruhája sem volt, bólintott, de csak óvatosan. – Ez gyönyörű, Isabella. – Akkor megvesszük. Hova is tettem a könyvet? – Isabella keresni kezdte az anyagok halma alatt a divatalbumot. – Emlékszem, hogy valahol ezüst selyemszövetet is láttam, Madame Claire. Abból is szeretnék estélyi ruhát Ainsley-nek. Miközben Isabella és Madame Claire a könyvet és a selyemszövetet kereste, Ainsley odahajolt Beth füléhez. – Isabella tudja, hogy ezt én nem engedhetem meg magamnak? Egy ruhát még talán, de estélyit semmiképpen sem. A szürkét csak a múlt héten vettem. – Isabella azt fogja mondani, hogy abban egyszer már látott téged – súgta Beth. – De nem tudom mindezt kifizetni. Isabella, aki egy gróf elkényeztetett lányának született, és most a gazdag Mac Mackenzie felesége volt, talán fel sem tudta fogni, hogy csak kevesen vásárolhatnak maguknak egy teljes új ruhatárat, amikor éppen úgy tartja a kedvük. – Drágáim, csak nem a piszkos pénzről beszéltek? – Isabella leült, és ölébe vette a divatalbumot. – Ez az én ajándékom neked, Ainsley. Időtlen idők óta vártam már, hogy lecserélhessem a rémes ruhatáradat. Ne rontsd el a játékomat! – Nem engedhetem, hogy… – De igen. Most pedig elég az ellenkezésből, és térjünk inkább a lényegre! – Isabella egy rajzra mutatott az albumban. – Tetszik ez a modell. Az anyagot majd összefogjuk elöl az alsószoknya fölött, de nem középen, hanem egy nagy szalagcsokorral a csípőn. Aztán a kék-

•

84

ezüst csíkos jön felsőszoknyának a turnűr fölött, abból lesz az ingváll is, elöl kék selyembetéttel. Madame Claire és a segítői további anyagokat hoztak elő, miközben Ainsley levetkőzött, hogy méretet vegyenek róla. Morag, Isabella egyik komornája bement Ainsley után a függöny mögé, és segített levennie szürke ruháját, amely most fakónak és unalmasnak hatott a padlót borító, ragyogó színek mellett. – És az acélkék taft délelőtti ruhának – folytatta Isabella. – Pompás lesz. Ainsley kidugta a fejét a függöny mögül. – Miért kell ennyi kék? – Mert szőke vagy, és ez a szín jól áll neked. Ráadásul Cameron is kedveli. Ainsley megdermedt, és megmarkolta a függönyt. Mögötte Morag türelmetlen hangot hallatott, miközben megpróbálta elérni a gombokat. – Mi dolgom nekem azzal, hogy Lord Cameron szereti a kék színt? Isabella szánakozó pillantást vetett a barátnőjére. – Ainsley, komolyan azt hiszed, hogy a Mackenzie-házban bármi megtörténhet anélkül, hogy Beth és én ne értesülnénk róla? Cameront látták, amint megcsókolt téged az istálló udvarán és a dolgozószobájában. Daniel kötelességtudóan jelentette nekem. – A sógorod két napja nem beszél velem – mondta Ainsley. – Haragszik rám, mert miattam kis híján elveszített egy lovat. – Senkivel sem beszélt, mert sok dolga volt azzal a bizonyos lóval – válaszolta Isabella. – Egy okkal több arra, hogy kicsinosítsunk téged. Ha Cam meglát majd pillangóként ragyogni, képtelen lesz ellenállni neked. – A pillangók nem ragyognak – mondta Ainsley. – És kérlek, ne akard elhitetni velem, hogy ha neked köszönhetően vadonatúj, kék ruhákban fogok parádézni, akkor Cameron térdre borul előttem, és megkéri a kezem. Isabella megrántotta a vállát. – Semmi sem lehetetlen. Ainsley összehúzta a függönyt. – Isabella, testvéremként szeretlek, de ezt a képtelen beszélgetést nem akarom folytatni.

•

85

Isabella ezen csak nevetett, Ainsley azonban úgy gondolta, hogy a barátnője túlságosan derűlátó. Cameron világosan értésére adta, hogy nem akar újra megnősülni. Ráadásul ő nem az a férfi, aki bárkinek is térden állva kérné meg a kezét. John Douglas nagyon édesen megtette, noha már reuma kínozta. Nem, Cameron Mackenzie, ha egyáltalán lenne halvány esély arra, hogy megkérje egy hölgy kezét, akkor egy tóra evezne ki vele, vagy lóháton felvinné a hegyekbe. Ott lekapná a nyeregből, két keze közé fogná az arcát, és megcsókolná. Hosszú, kiadós és perzselő lenne a csókja, aztán azon a karcos hangján azt mondaná: „Légy a feleségem, Ainsley!” Ő pedig válaszképpen csak bólintana, mert nem tudna megszólalni. Utána Cameron még szenvedélyesebben csókolná. Ott hálnák el az eljegyzést, a fűben, ami csodával határos módon sem sáros, sem göröngyös nem lenne. – Ha képtelenség – folytatta Isabella, miután Ainsley alsóruhában, méretvételre készen kilépett a függöny mögül –, akkor miért jött ma utánad Cameron Edinburghba? Ainsley egyszeriben nehezen kapott levegőt. – Dehogy jött utánam! Képzelődsz. – Szó sincs róla. – Isabella felállt, és Ainsley arcához tartotta a gyönyörű, kék bársonyt. – Tisztán láttam, hogy alattomban felszállt a vonatunkra. Egyértelműen nem akarta, hogy meglássák. Igen, azt hiszem, ez a kék tökéletes lesz. Madame Claire, hol van már az ezüstszínű? *** Néhány utcával távolabb Cameron komoran nézett Éjjel Virágzó Jázmin tulajdonosára. Lord Pierson elegáns szalonját skót tárgyak töltötték meg. A falakon kétélű skót kardok függtek, övre akasztható bőrerszényekből egész gyűjtemény feküdt egy vitrinben, mellettük pedig olyan késeket lehetett látni, amelyekről a ház ura esküvel állította, hogy Culloden csatamezejéről származnak. Pierson az a fajta angol volt, akit Cameron a legkevésbé kedvelt. Úgy tett, mintha mindenért rajongna, ami skót, de valójában lenézte a skótokat. A szobában látható ócskaságokat ravasz kereskedők sózták rá, akik tőkét kovácsoltak a romantika utáni vágyából, mert tudták, hogy azt az ő szemében a Skót-felföld testesíti meg. •

86

A lord hangja mindig gúnyos volt, amikor Cameronnal beszélt, ugyanis tökéletesen biztos volt a maga felsőbbrendűségében. – Elvárom, hogy győztest neveljen a kancából, és ne álljon elő kifogásokkal – mondta most. Skót whiskyt töltött, olcsó fajtát, nem a Mackenzie-féle lepárlóból származót, és az egyik poharat odanyújtotta a vendégének. – Rekordösszeget akarok majd kapni érte az árverésen. Árverésen! Adj erőt, Uram! – gondolta Cameron. – Nem töltöttem vele elég időt – válaszolta. – Jázmin túlságosan ideges ahhoz, hogy versenyezzen. Hagyja nálam még egy évig, és utána úgy megnyeri a négyévesekversenyét, minta villám. Ascotban meg fogják koronázni. – Nem, a pokolba is! Doncasterben kell győznie, hogy még a szezon vége előtt eladhassam. Nagy-Britanniában állítólag maga a legjobb tréner, Mackenzie. – Ha a legjobb tréner azt mondja magának, hogy még ne futtassa ezt a lovat, akkor hallgasson rá! Pierson összeszorította a száját. – Még mindig elhozathatom az istállójából. – Sok szerencsét ahhoz, hogy ilyen későn másik trénert találjon! Nem fog, és ezt maga is tudja. Pokolba ezzel az alakkal! Cameron már faképnél hagyta volna az idiótáját, ha nem Jázminról lett volna szó. Csakhogy Pierson akkor tönkretenné Jázmint, és őt nem vitte rá a lélek, hogy ezt megengedje. A szökése óta a kanca remekül volt. Angelo ugyan egy szót sem szólt, Cameron azonban tudta, hogy rettenetesen szégyelli magát, mert kiengedte Jázmint. Mulasztásának csupán egyetlen oka lehetett, mégpedig az, hogy Ainsley elbűvölte. Miért is lett volna ez másként? Elvégre mindenki mást is elbűvölt a házban. – Hadd vegyem meg Jázmint, ahogy már fel is ajánlottam – mondta Cameron. – Megadok érte ugyanannyit, amennyit maga a győzelme után kapna egy árverésen. Pompás állat. Jó helye lenne a ménesemben. Pierson elképedt. – Azt már nem! Jázmin a legtisztább vérvonalú angol telivér. Nem skót farmra való. – A tréningek Berkshire-ben folynak, a központi istállómban. Ott csodát tehetnék ezzel a lóval. – Akkor miért nincs most ott vele? – kérdezte Pierson. •

87

Cameron a poharát forgatta a kezében. A whisky pocsék volt, alig egy kortyot ivott belőle. – Mert elszólított a bátyám iránti kötelesség – felelte. – És hol marad az a kötelesség, amellyel nekem és a lovamnak tartozik? Jázmin versenyezni fog Doncasterben, vagy elhozom magától, és mindenütt elterjesztem, hogy uraságod kudarcot vallott. Elég világos voltam? Most pedig más dolgom van. Jó napot, Mackenzie! Cameron legyűrte az erős késztetést, hogy szájon vágja Piersont. Letette a poharát, aztán megfordult, hogy elvegye a felöltőjét az inastól, aki szolgálatkészen behozta neki. Csak azért fogta vissza magát, mert Jázmin itta volna meg a levét, ha ő megüti Piersont. Az inas, aki ugyanúgy angol volt, mint a gazdája, kikísérte Cameront, és kinyitotta előtte az ajtót. Ő fejébe nyomta a kalapját, kilépett a házból, és elindult a ködös utcán. Azzal próbálta csillapítani a haragját, hogy gyorsan, keményen lépkedett az esőben. Isten verje ezt a gőgös gazembert! Egy ilyen alak más körülmények között nem dühítette volna fel, Jázmint viszont megszerette, és meg akarta szerezni. Már az is megfordult a fejében, hogy kártyaasztalhoz csábítja Piersont, és elnyeri tőle a kancát, csakhogy a lord nem szokott játszani. Még lovakra sem fogadott. Cameron tudta, annyira képes lenne megnyugtatni Jázmint, hogy elindulhasson Doncasterben, annyira viszont már nem, hogy győzzön is a versenyen. Ha túlságosan nagy nyomás alá helyezné, kockára tenné a ló egészségét. Talán győzne, de holtan esne össze, miután áthaladt a célvonalon, vagy legkésőbb akkor, amikor az árverés után az új gazdája el akarná vezetni. Ördög vinné a korlátolt angolját! Cam hirtelen felhagyott a töprengéssel, amikor meglátta, hogy egy ékszerüzletből egy szürke ruhás, aranyhajú nő lépett ki. Ainsley a zsebébe dugott egy kis szütyőt, aztán lopva körülnézett, majd kinyitotta az esernyőjét, és szapora léptekkel elindult a ködös utcán.

•

88

Tizedik fejezet Ainsley már akkor megérezte Cameron jelenlétét, amikor ő a hatalmas kezével még nem markolta meg az esernyője fogantyúját. Azt hitte, a férfi meg fogja bökni a kalapja karimáját, udvariasan üdvözli őt, és felajánlja, hogy elkíséri, de tévedett. Cameron csak dühösen meredt rá, és nem eresztette el az ernyőt. – Megmondtam magának, hogy adok pénzt a levelekre – morogta. Az asszony hűvösen biccentett. – Magának is jó napot, Lord Cameron! Tudom, mit mondott. – Akkor meg minek járt ékszerésznél? Vásárlásra nincs pénze. Ékszert próbált eladni, hogy kifizesse Phyllidát. Így van? A férfit szemlátomást felbosszantotta, amit látott. Micsoda öntelt alak ez a skót! – Nem eladni próbáltam, csak felbecsültettem. Hogy majd biztosíték lehessen. – Biztosíték? Miféle biztosíték? Ainsley újra megpróbálta visszaszerezni az esernyőjét, és meglepődött, amikor Cameron most elengedte. – A kölcsönre, amit lordságod felajánlott nekem. Biztosítékot adok, maga pedig, miután a barátnőm elküldte a pénzt, visszaadja az ékszereimet. Cameron szeme topázszínű réssé szűkült össze. – Soha nem beszéltem kölcsönről. Kifizetem Phyllidát, és ezzel vége. Az úgynevezett biztosítéka pedig az lesz, ha már ennyire ragaszkodik hozzá, hogy ezentúl másról fog társalogni velem, nem holmi levelekről. Azokat már halálosan unom. – Nem fogadhatok el magától pénzt ajándékba úgy, hogy közben úrinőnek is megmaradjak – jelentette ki Ainsley. – Kizárólag kölcsönről lehet szó, üzleti ügyről, és arról is csak azért, mert a család barátja vagyok. Isabelláé. – Agyonbonyolítja a dolgot. Senkinek sem kell tudnia, hogy pénzt adtam magának. – Mrs. Chase tudni fogja, de legalábbis sejteni. És az is biztos, hogy szét fogja kürtölni. •

89

Ainsley megfordult, és elindult. Cameronnak ki kellett lépnie, hogy utolérje. A pokolba! Ha korábban bárki azt mondja neki, hogy egyszer még futni fog Edinburgh utcáin, és egy olyan hölgyet üldöz, aki az esernyőjével akar elzárkózni előle, megpukkadt volna a nevetéstől. Cameron Mackenzie nem futott nők után, akár volt esernyőjük, akár nem. – Az ékszerész szerint édesanyám fülbevalója és melltűje elegendő biztosíték ötszáz fontra – mondta Ainsley. – Szerencsére. Cameron úgy döntött, nem árulja el, hogy Phyllida már ezerötszázat akar. Nem akarta, hogy Ainsley-nek haza kelljen utaznia a családi ezüstért. – Az ékszerek az édesanyjáéi voltak? – Igen. Más valójában nem is maradt tőle. Mindig sajnáltam, hogy nem ismerhettem őt. Az asszony hangjából kicsendülő szomorúság szíven ütötte Cameront. Az ő anyja megfélemlített teremtés volt, akinek azt parancsolták, hogy tartsa magát távol a fiaitól. Közvetlenül Cam tizennyolcadik születésnapja után halt meg, amikor ő már egyetemre járt. Állítólag elesett, és nyakát szegte, Cameronnak akkor legalábbis ezt mondták. Hart később elárulta neki, hogy az anyjukat valójában az apjuk ölte meg, mert veszekedés közben olyan durván megrázta, hogy eltörte a nyakát. Erre Hart is csak később jött rá, mivel az egyetlen szemtanú a tízéves Ian volt. Őt pedig az apjuk még a felesége temetése előtt szanatóriumba záratta, nehogy a maga örökös igazmondásával kikotyogja, mi történt valójában. Cameronnak semmilyen emléke nem maradt az anyjától, mert az apjuk mindent kidobatott a házból, ami rá emlékeztethetett. Most, miután Ainsley megjegyezte, mennyire sajnálja, hogy nem ismerhette az anyját, valami megmozdult Cameron lelkében. Ainsley azzal zárta le a beszélgetést, hogy benyitott egy másik üzletbe, amelyben egy csinos varrólány mosolygott rájuk. Az asszony meglepetten nézett Cameron-ra, amikor az bement utána. – Ez egy divatszalon – mondta. – Tudom. Nyilván maga is ruháért jött ide, nem pedig kenyérért. És tegye le azt a nyavalyás ernyőt, mielőtt még felnyársal vele valakit.

•

90

Ainsley átadta a varrólánynak az esernyőt, de elszállt a bátorsága, amikor Cameron követte őt a hátsó szobába. Madame Claire szívélyes mosollyal üdvözölte a férfit. – Isten hozta nálam, mylord! Isabella egy kényelmes fotelból integetett a sógorának. – Ó, Cameron, nagyszerű! Éppen rád van szükségünk. A férfi teljes nyugalommal levette a felöltőjét, aztán leült az egyik karosszékbe, és elfogadta a pohárka portóit, amelyet a varrónő egyik alkalmazottja hozott neki. – Igencsak otthon érzi itt magát – jegyezte meg Ainsley. – Jó vevőjük vagyok. Ez azt jelentette, hogy Cameron ide szokta küldeni a szeretőit. Ainsley felütötte az egyik divatalbumot, és úgy tett, mintha elmélyülten nézegetné a színes rajzokat. Valójában azonban egy árva vonalat sem látott. – Kistafírozzuk a barátnőmet – közölte Isabella. – Azt akarom, hogy ragyogjon. Ainsley szótlanul, kiszáradt torokkal ült ott, miközben Isabella megmutatta Cameronnak a kiválasztott anyagokat, és elmondta, melyikből mit képzelt el. A férfi egyetértésének adott hangot, és szemlátomást kiválóan értett a betoldásokhoz, a félhosszú ruhaujjakhoz és a kis vállkendőkhöz. Úgy beszélgetett a sógornőjével, mintha Ainsley ott sem lett volna. – Szeretném őt vörösben látni – mondta. – Az ő arcszínével az nem lenne szerencsés – felelte Isabella. – Az élénkvöröstől sápadtabbnak tűnne a bőre, és teljesen elveszne a szeme. – Nem élénkvörösre gondolok, hanem sötétre. Nagyon sötétre. Bársonyból. Télre. Madame Claire szeme felcsillant. – Kiváló az ízlése, mylord. És éppen van is ilyen anyagom. Ainsley tudta, tiltakoznia kellene, felugrania, rájuk parancsolnia, hogy hagyják ezt abba, de csak kábán ült a helyén. Akkor is még, amikor Madame Claire visszajött egy vég vörös bársonnyal, ami olyan sötét volt, hogy szinte már feketének hatott. Cameron felállt, elvette a varrónőtől a bársonyt, és Ainsley-hez indult vele. Ő felugrott, mert félig-meddig attól tartott, hogy a férfi

•

91

egyszerűen fejére teríti a kelmét, ha ülve marad. Cameron azonban csak megállt előtte, és az arcához tartotta a simogató bársonyt. – Látod? – kérdezte Isabellától, aki összecsapta a kezét. – Igen, csodás! Nagyon jó szemed van, Cam. Gyönyörű lesz benne. Ainsley nem tudott megszólalni. A bársonyon keresztül magán érezte Cameron kezét, amelyet megedzett a lovakkal végzett munka, most mégis lágyan simogatott. Ainsley látta, hogy Beth őt nézi. Kék szeme elárulta, hogy érti, mi történik itt. Őt magát is elcsábította egy jóképű, ellenállhatatlan Mackenzie, és szemlátomást tudta, hogy egy másik Ainsley szívét ejtette rabul. *** Másnap délután megint esett az eső, ezért Kilmorganben fedett helyen kellett eltölteni az időt. Isabella kincskeresést talált ki. Bethszel és Ainsley-vel összeírta, mi mindent kell megtalálniuk a vendégeknek, és kiosztotta nekik a listákat. Akiket nem érdekelt ez a játék, azok a kártyaszobába vonultak, hogy vagyonokat nyerjenek vagy veszítsenek. Daniel gúnyos megjegyzéseket tett a szerinte unalmas kincskeresésre, és a biliárdszobába hívta Ainsley-t egy játszmára. Isabella örült, hogy a fiú nem lesz láb alatt, és mindkettőjüket elengedte. – Isabellától tudom, hogy ön a bátyjaitól megtanult biliárdozni – mondta Daniel az asszonynak. – Én viszont nem hiszem, hogy lányoknak is menne ez a játék. – Nem hiszi? Akkor készüljön fel meglepetésre, fiacskám! Miközben Daniel kihozta a dákókat és a golyókat, Ainsley zsebre dugta a kezét, és megérintette a levélkét, amelyet reggel Phyllida Chase szobalánya adott át neki. Phyllida azt írta benne, hogy másnap estére kell neki a pénz. „Rowlindson, Hart legközelebbi szomszédja holnap, vagyis pénteken este jelmezbált rendez. Találkozzunk az üvegházában éjjel egykor, és ott lebonyolíthatjuk a cserét. Csak maga jöjjön, Mrs. Douglas, Lord Cameron ne!” Ainsley bosszankodva olvasta a levelet. Miért kell így titokzatoskodnia ennek a nőnek? Elég lenne, ha bemenne hozzá a szobájába, és lezárhatnák ezt az ügyet. Egyébként is, hogy menjen el a jelmezbálba, ahova meg sem hívták? •

92

Ez a gondja azonban már hamar megoldódott. Morag még délelőtt átadott neki egy levelet, amelyet küldönc hozott Lord Rowlindson titkárától, és a meghívást tartalmazta. Phyllida mindenre gondolt. Morag már jelmezt is készíteni kezdett Ainsley-nek. Daniel éppen felállította a golyókat, amikor Ian Mackenzie lépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Ian nem sokat beszélt Ainsley-vel, de az Isabellánál tett látogatásai során megszokta a jelenlétét, így aztán nem kerülte. A társaságát azért nem is kereste, egyszerűen csak elfogadta a jelenlétét, ahogyan a családjáét is. Ainsley-nek feltűnt, hogy korábbi látogatásai óta Ian sokat változott. Magabiztosabban mozgott, kapkodó zaklatottságát higgadt éberség váltotta fel. Amikor karjába vette a kisfiát, nyugalma még egyértelműbbé vált. Lelki béke volt ez, ami mély, rendíthetetlen boldogságból eredt. – Nem vesz részt a kincskeresésben? – kérdezte tőle Ainsley, miközben dákójával célba vette a fehér golyót. Ian whiskyt töltött magának, és a biliárdasztalnak támaszkodott. – Nem. – Azért nem, mert hamar megnyerné – magyarázta Daniel. – Kártyázni is ezért nem szeret. – Az asztalon fekvő összes lapra emlékszem – mondta Ian. Ainsley el tudta képzelni, hogy ez aligha lenne ínyére a többi játékosnak. – Sportszerű magától, hogy távol marad a kártyaasztaltól. Ian arca arról árulkodott, nem érdekli, hogy sportszerű-e. Ainsley hamar rájött, hogy a férfi azért nem kártyázik, mert az a játék nem jelent számára kihívást. Olyan gyorsan jár az agya, hogy már akkor megoldja a problémákat, amikor mások még fel sem ismerték őket. Cameron hasonlóan van a lovakkal, mélázott el Ainsley. Megérzi, mikor fog valamelyik lesántulni, és hogy miért. Az asszony tanúja volt, amikor Cameron egyszer leállította a tréninget, és elvezette az egyik lovat, noha a lovászok azt állították, hogy semmi baja. Az állatorvos aztán megállapította, hogy Cameronnak volt igaza. Amikor Ainsley irányba állította a dákóját; Ian egy pontra mutatott az asztalon. – Oda célozzon! A vörös golyó bele fog esni abba a lyukba, a fehér pedig visszajön ide – mutatta. •

93

– Jaj, Ian bácsi, nem sportszerű, ha segítesz. Ian egészen halvány mosollyal ajándékozta meg Danielt. – A hölgyeknek mindig segíteni kell, Danny. Ainsley ismerte annyira a biliárd matematikáját, hogy tudja, Ian jó tanácsot adott neki. Miután lökött, fehér golyója eltalálta a vöröset, és pontosan oda lökte, ahova Ian mutatott. Nekikoccant az asztal peremének, aztán belegurult a lyukba, a fehér pedig lassan vissza Ainsley dákója felé. Daniel elvigyorodott. – Meg kell hagyni, hölgy létére egész ügyes; – Be kell vallanom, hogy sokszor felbosszantottam a fivéreimet – mondta Ainsley. – Már bánták, hogy mindenféle játékra megtanítottak, amikor elkezdtem elnyerni a pénzüket. Daniel felkacagott. – Jól tette. Mihez ért még? Ainsley ismét lökött. – Tudok pisztollyal lőni, és el is találom a célt. Jó vagyok a kártyajátékokban, méghozzá nem a hölgyeknek való whistben, hanem a pókerben. – Azt szívesen megnézném. A szalonban éppen kártyáznak. Ainsley a fejét rázta, Ian akit jobban érdekelt a biliárd, mint a beszélgetés, újra mutatta az asszonynak, hova célozzon. – Nem szeretném azzal bosszantani Isabellát, hogy kifosztom a vendégeit – mondta Ainsley jó humorral. Felmerült benne, hogy leül kártyázni, és megpróbál annyi pénzt nyerni, amennyiből kifizetheti Phyllidát. A bátyjai, Elliot és Steven jó kártyást faragtak belőle, de kockázatos volt, mert az asztalnál nála jobb játékosok ülhetnek. Hart vendégei közül sokan megszállott szerencsejátékosok voltak, és már ahhoz is sok pénz kellett, hogy valaki egyáltalán beszállhasson a játékba. Az asznál pillanatok alatt sok ezer font cserélt gazdát. Ainsley nem kockáztathatott. Meglökte a golyót, az pedig megindított egy másikat, a falnak ütődött. Pontosan ott, ahol Ian keze pihent, majd hangos puffanással beleesett a lyukba. Daniel elismerőn füttyentett egyet. – Bárcsak pénzben játszana, Mrs. Douglas! Ketten egész vagyont kereshetnénk. •

94

– Hát persze, Daniel. Beszerzünk egy szekeret, beutazzuk vele az országot, és egy zászlót lengetünk nagybetűs felirattal: „Egy hölgy és egy legény látványos biliárd bemutatója. Jöjjenek, ámuljanak és bámuljanak! Tegyék próbára a tudásukat és a szerencséjüket!” – Ekhós szekeret vennénk – mondta Daniel. – Angelo akrobatamutatványokat adna elő, apa az idomított lovaival lépne fel, maga pedig még célba is lőhetne. Az emberek messze földről is eljönnének, hogy megnézzenek bennünket. Ainsley felnevetett, Ian viszont egyáltalán nem vett tudomást róluk. Amikor az asszony végül hibázott, Daniel kiszedte a golyókat a zsebekből, és felállította őket magának. Ian otthagyta az asztalt, és Ainsley elé állt. Tekintete, amely bejárta az arcát, mielőtt megállapodott volna a bal járomcsontján, ugyanolyan átható volt, mint bármelyik Mackenzie-é. Akkor is, ha ő nem nézett egyenesen az asszony szemébe. Ian tébolydában töltötte a gyerekkorát. Ainsley tudta róla, hogy valójában nem őrült, de nem is hétköznapi ember. Intelligenciája megdöbbentő rohamokban tört elő, és Ainsley mindig is érezte, hogy a titokzatos külső olyan embert rejt, aki mindenkinek a titkát érti. Talán jobban is, mint ők maguk. – Cameront gyűlölte a felesége – mondta most mindenféle bevezető nélkül. – Elizabeth mindent megtett, hogy fájdalmat okozzon neki. Ettől lett kemény és boldogtalan ember. Ainsley-nek elakadt a lélegzete. – Ez kegyetlenség volt tőle – felelte. – Az – mondta Daniel vidáman a biliárdasztal mellől. – Anyám igazi bestia volt. És szajha – jelentette ki. Ainsley-nek illett volna figyelmeztetnie, hogy ne beszéljen így az édesanyjáról, aki ráadásul már meghalt. „Jóságos ég, Daniel, ez nem lehet igaz.” Ezt kellett volna válaszolnia, ám azok alapján, amiket Lady Elizabethről hallott, a fia minden bizonnyal a kendőzetlen igazságot mondta ki. – Nem ismertem őt – folytatta Daniel –, de meséltek róla. Az iskolában eleinte mindenkit elpáholtam, aki azt állította, hogy anyám Európa összes arisztokratájával együtt hált már. De miután kiderült számomra, hogy ez némi túlzással igaz volt, felhagytam a verekedéssel.

•

95

A fiú tárgyilagos hangjától Ainsley szívébe fájdalom hasított. Lady Elizabethnek rossz volt a híre, de a tényeket ilyen nyersen hallani a fia szájából, szívszaggató volt. – Sajnálom, Daniel. A fiú megrántotta a vállát. – Anyám azért gyűlölte apát, mert ő nem akarta, hogy tovább kurválkodjon, miután feleségül ment hozzá. Ő viszont az hitte, ugyanúgy folytathatja, ahogy addig csinálta, csak akkor már apa vagyonával a háta mögött. Ráadásul kilátása volt arra, hogy hercegné lesz, ha Hart beadja a kulcsot. Bosszúból, mert apa nem engedte vadulni, anyám megpróbálta elhitetni vele, hogy én nem tőle születtem. De amint látja, nagyon is Mackenzie vagyok. Daniel a maga átható Mackenzie-tekintetével valóban az volt. Ehhez halvány kétség sem férhetett. – Hogy tehetett ilyet az édesanyja? – kérdezte Ainsley felháborodottan. Felfordult a gyomra a gondolattól, hogy egy anya a gyerekét használja fel a férje elleni játszmában. Elizabeth ostoba volt. Az övé lehetett volna Cam pajzán mosolya, sötétarany szemének melegsége, csókjai tüze, és mindezt nem becsülte meg. – Mondom, utolsó ringyó volt. Ainsley nem kérdezte meg, honnan tudja Daniel ezeket a dolgokat az anyjáról. Nyilván elmesélték neki a cselédek, az iskolatársak, a jó szándékú barátok és a nem annyira jó szándékú ismerősök. Az asszony el tudta képzelni, milyen fájdalmat kellett kiállnia a kisfiúnak, amikor megtudta, hogy az anyja, akire nem emlékezett, nem az az angyali lény volt, akinek egy anyának lennie kellett volna. Ainsley-nek is alig voltak emlékei az édesanyjáról, de el tudta gondolni, mit érezne, ha állandóan azt kellene hallania róla, hogy rémséges perszóna volt. – Ha még megtehetném, kész örömmel megmosnám Lady Elizabeth fejét – mondta. Daniel felnevetett. – Isabella néni, Beth néni és a bácsikáim is szerették volna megtenni. Apa azonban senkinek nem engedte. Azt csak neki volt szabad. – Én nem ismertem – szólt közbe Ian. – Szanatóriumban voltam, amikor hozzáment Cameronhoz. De hallottam, mit művelt vele.

•

96

Ian nem szokta kimutatni az érzéseit, csak a Beth iránti szerelmét, most mégis düh szikrázott a szemében. – Daniel. – Cameron hangja a szoba túlsó feléből mennydörgött. – Kifelé! A fiú meglepődésnek halvány jelét sem mutatta, amikor az apjára nézett. – Csak elmondtam Mrs. Douglasnek, amit tudnia kell. Cameron az ajtóra mutatott, amelyet az imént nyitott ki. – Kifelé! – ismételte meg. A fia sértett sóhajt hallatott, de engedelmesen helyükre rakta a dákókat, és kioldalgott a szobából. Ian szó nélkül követte. Becsukta maga mögött az ajtót, és kettesben hagyta Ainsley-t Cameronnal.

Tizenegyedik fejezet Cameron a kipirult, a jogos felháborodástól szikrázó szemű Ainsley-re nézett, és kívánta. Magáévá akarta tenni a biliárdasztalon, a mellette álló széken, a pamlagon, bárhol. Csókolni akarta haragosan szétnyílt ajkát, csókokkal borítani a nyakát, a felindultságtól ziháló mellét. Bele akart temetkezni abba az asszonyba, akinek az előbb dühös szavak hagyták el a száját. „Ha még megtehetném, kész örömmel megmosnám Lady Elizabeth fejét.” El tudta képzelni Ainsley-t az őszinte és pimasz tekintetével, amint Lady Elizabeth Cavendish szemébe mondja, mit gondol róla. Elizabethnek, egy arisztokrata gazdag, elkényeztetett lányának, aki olyan vad és ragyogó volt, mint egy trópusi madár, esélye sem lett volna Ainsley-vel szemben. Ő inkább verébre hasonlított, két lábbal a földön álló nő volt, akit jobban érdekeltek a megoldandó feladatok, semmint az, hogy a szépséges tollazatát mutogassa. Nem, nem veréb. Ez rossz hasonlat, mert Ainsley nem szürke, hanem gyönyörű. Szépsége belülről fakad. Cameron meg akarta ismerni ezt a szépséget, méghozzá minden ízében. •

97

– Tudom, hogy mindez nem tartozik rám – mondta Ainsley, és a hangja úgy hatott Cameron érzékeire, mint a legfinomabb bor. – Le kellett volna állítanom Danielt, amikor belekezdett, de bevallom, betegesen érdekelt a néhai felesége, Lord Cameron. Őszintén sajnálom, ha bármi is igaz abból, amit a fia mondott. Valóban sajnálta, ez volt az igazság. Más nők azt mondták volna, hogy Daniel nyilván csak túlzott, vagy felháborodtak volna Elizabeth és Cameron viselkedésén, vagy azon, hogy Daniel elmondta, amit tudott. De nem Ainsley. Ő annak látta a valót, ami volt. Cameron több okból nem vált el Elizabethtől, és mindegyik ok a fiához kötődött. Már hamar felismerte, hogy nem bízhat a feleségében, mert biztosan szabadulni próbálna a gyermekétől. Ezért aztán maga mellett tartotta, és ezzel igencsak feldühítette. Az asszony többször is kijelentette, hogy Daniel nem Camerontól van, és ő tudta, ennek valós a kockázata. Feleségének sok szeretője volt, némelyik tartósan, némelyik csak egy-egy futó kaland erejéig. Cam azonban vállalta a kockázatot, Elizabeth pedig tévedett. Daniel igazi Mackenzie volt. Cameron most már tudta, hogy a gyermek világrajötte után azonnal el kellett volna küldenie a háztól a feleségét, de akkor még fiatal és szentimentális volt. Őszintén hitte, hogy Elizabeth megváltozik majd, ha gondoskodnia kell a fiáról. De nem változott meg. Mély melankóliába süppedt, dührohamai egyre hevesebbek lettek, és többször is megpróbált kárt tenni Danielben. Cameronnak az a különös érzése támadt, hogy ha mindezt elmesélné Ainsley-nek, ő megértené. – Nem azért vagyok itt, hogy a feleségemről beszélgessünk – mondta mégis. Az asszony szemében még mindig az érte érzett harag izzott. – Rendben van. És miről akar beszélni? A férfi megérintette Ainsley unalmasan szürke ruhájának legfelső gombját, és lágyságot csempészett a hangjába. – Azért vagyok itt, hogy megkérdezzem, ma hány gombot nyit ki nekem. Az asszony nagy levegőt vett, és a melle azokhoz a gombokhoz simult, amelyeket Cameron kigombolva akar látni. Arca lángba borult, szeme csillagként ragyogott. Egyszerűen gyönyörű volt. – Azt hittem, már elfelejtette azt a játékot – mondta. •

98

– Sosem felejtek el játékokat. Ahogyan azt sem, amivel tartoznak nekem. A férfi közelebb lépett, és beszívta Ainsley édes illatát. Az aktuális divat azt diktálta, hogy a szoknya ráfeszüljön a nők combjára és lábára, és Cameron ezt teljes mértékben kihasználta, mert közvetlenül az asszony mellé állt. Ha kigombolná neki az ingvállát, beláthatna a dekoltázsába… Újra megérintette a legfelső gombot. – Hányat nyit ki, Mrs. Douglas? – Legutóbb tíz volt. Most, azt hiszem, csak fél tucatig mennék el. Cameron a homlokát ráncolta. – Miért? – Mert most idebent vagyunk, és az emberek éppen mindenféle tárgyat keresnek a házban. A kincsvadászat listáján biliárdgolyók is szerepelnek. – Húsz legyen! – mondta Cameron határozottan. Ainsley-nek elállt a lélegzete. – Húsz? A férfi végighúzta az ujját az asszony ruháján, majdnem a derekáig. – Húsz gombbal eljutnék idáig – mondta, és érezte, hogy Ainsley szíve szaporán ver a merev fűző alatt. – Ez nem sportszerű – felelte az asszony. – Ezek a gombok sokkal távolabb vannak egymástól, mint a másik ruháméi. – Nem érdekel, mit talált ki a varrónője. Engem az érdekel, hány gombot nyithatok ki. – Rendben. Tizenkettőt. Ez az utolsó ajánlatom. – Egy fenét az utolsó! A biliárdasztal nem engedte, hogy Ainsley hátrább lépjen. Cameronnak csak fel kellett volna emelnie, és ő máris az asztalon feküdt volna. Igaz, a posztó felszakadna, és Hart házvezetője dühöngene, de a posztó kicseréltetése csekély ár lenne azért, hogy ő megkapja Ainsley-t. – Legyen tizennégy! – ajánlotta fel az asszony. – Húsz. – Lord Cameron, ha valaki benyit ide, nem lesz időm arra, hogy húszat begomboljak. – Akkor bezárjuk az ajtót. Ainsley szeme elkerekedett. •

99

– Szentséges ég, csak azt ne! Pokoli kínos lenne megmagyaráznom, mit kerestem egy bezárt szobában a hírhedt Lord Cameron Mackenzievel. Hagyja nyitva az ajtót, hadd higgyék, hogy mi is kincsekre vadászunk. Cameron mosolya bűnösen dévaj volt. – Fogytán a türelmem, Mrs. Douglas. Húsz gomb. – Tizenöt. A férfi most már diadalmasan mosolygott. – Megegyeztünk. Ainsley elpirult. – Rendben, tizenöt. De végezzünk gyorsan! – Forduljon meg! Az asszony elképedten nézett Cameronra a szürke szemével. Vajon tudja magáról, milyen érzéki? – találgatta ő. Ez a nő el tudja érni egy férfinál, hogy azt kívánja, ez a szempár nézzen rá álmosan egy párnáról. Cameron viszont nem szerette a nőket az ágyában. Ott aludni kell. Egyedül. Mindkét félnek úgy a legbiztonságosabb. Ainsley a biliárdasztal felé fordult, és még mindig szaporán szedte a levegőt. Ostoba turnűrje, amelytől hátul kidudorodott a szoknya, Cameron útjában volt. Idióta divat! Azt a félkegyeiműt, aki feltalálta a fardagályt, egészen biztosan nem érdekelték a nők. Cameronnak be kellett érnie azzal, hogy féloldalt Ainsley mellé állt, combjával a csípője felé. Szentül megfogadta, hogy ha legközelebb így állnak majd, a turnűrnek el kell tűnnie a színről. Csókot nyomott az asszony arcára, miközben kinyitotta az első gombot. Ainsley tartotta magát a játékszabályhoz, nem rezzent össze szűz lányosan, és nem kör nyörgött kegyelemért. Belement az alkuba, és állni fogja a szavát. Bátor, gyönyörű asszony. Ainsley szeme lecsukódott, amikor Cameron kinyitotta a második, majd a harmadik gombot, és a férfinak dőlt. Ő csókot lehelt a szája sarkába, és epekedő sóhaja hallatán lüktetni kezdett a férfiassága. A nyolcadik gombnál belecsókolt a nyakába, megízlelte a bőrét, és citromosnak érezte, de kissé sósnak is. Hamarosan eljön majd a nap, amelyen egészen kihámozza a ruháiból, és a nyelve tetőtől talpig bejárja a testét. Aztán elébe térdel, és addig becézi, amíg az asszony egyik kezével a szőnyegbe markol, a másik ujjait az ő hajába fúrja, és ajkát a gyönyör hangjai hagyják el. •

100

Tíz, tizenegy, tizenkettő. Cameron megérintette Ainsley mellét, és bódító forróság áradt feléje a fűző alól. Legközelebb az is lekerül majd, döntötte el. – Tizenhárom – suttogta. – Tizennégy. – Benyúlt a zsebébe, és a tizenötödik gombot fél kézzel nyitotta ki. – Ne mozduljon! Ainsley meg sem moccant, lehunyt szemmel állt. Cameron újra beszívta az illatát, még egyszer csókot lehelt a bőrére, aztán egy láncot húzott elő a zsebéből. Az asszony nyakába akasztotta, és hátul összekapcsolta. Ainsley hirtelen kinyitotta a szemét. Döbbenten meredt a gyémántokra, aztán a férfira. Ingválla csábítón nyitva volt, mellét felnyomta a szalagokkal díszített fűző. – Mi ez? – kérdezte. Cameron könnyed hangot ütött meg. – Az edinburghi ékszerésznél vettem, miután maga, Isabella és Beth elmentek onnan. Gondoltam, jól áll majd az új ruhájához. Ainsley őszinte elképedéssel nézett a férfira. Arcán halvány nyoma sem volt annak a harsány izgatottságnak, amelyet Cam a legtöbb nőn látni szokott, amikor ékszert vásárolt nekik. Ainsley Douglas tekintete nem tett ravasz ígéretet a későbbi viszonzásra. Ő egyszerűen csak elámult. – Miért? – kérdezte. – Hogyhogy miért? Megláttam ezt a nyavalyás nyakláncot, és úgy gondoltam, tetszeni fog magának. – Tetszik is. – Az asszony megérintette a gyémántokat. Arcára vágyakozás, magányosság, fájdalom ült ki, és ez meglepte Cameront. – De nem fogadhatom el. – Mi az ördögért nem? Cameron szemlátomást nagyon dühös volt. Ainsley-re haragudott. Az a férfi, aki beleavatkozott a Phyllidával folytatott üzletelésébe, aki átvette az irányítást a varrónőnél, aki biztosíték nélkül pénzt kínált neki, és aki ékszert vásárolt neki, mintha a lotyója lenne, most haragudott rá. – Azért, kedves Cameron, mert maga is tudja, hogy az emberek szeretnek fecsegni. Találgatni kezdenék, miért vett nekem nyakláncot. – Miért kellene bárkinek is megtudnia, hogy tőlem kapta? Ainsley kis híján elnevette magát. – Mert maga nem arról híres, hogy diszkrét lenne. •

101

– Pokolba a diszkrécióval! Az merő időpocsékolás. – Látja? Maga könnyen beszél, mert nagyon gazdag, és nem mellékesen férfi. Sok mindent megengedhet magának, nekem viszont jó kislánynak kell lennem. Be kell tartanom a szabályokat. A bosszantó szabályokat, tette hozzá magában Ainsley. – A királynő jobban megbecsülhetné, elvégre rengeteget robotol érte. Nem értékeli kellőképpen magát. Ainsley megborzongott a férfi mély hangjától. – Maga hízeleg, és higgye el, ez kicsit sincs ellenemre, de óvatosnak kell lennem – mondta, és újra megérintette a nyakláncot. – Mindenki, aki rájön, hogy ezt maga vette nekem, azt fogja feltételezni, hogy a szeretője vagyok. Phyllida máris ezt hiszi. Cameron közelebb hajolt az asszonyhoz, s tőle jobbra és balra a biliárdasztalra tenyerelt. Testével és karjával valósággal foglyul ejtette. – Akkor legyen valóban a szeretőm, Ainsley! A férfi lélegzete az asszony ámulattól tátva felejtett száját simogatta. Gyors csókja aztán valósággal billogot égetett rá. – Nagyon sokat adhatnék magának – mondta. – Nagyon sokat akarok adni. Olyan rossz lenne ez? Olyan rossz? Ainsley a biliárdasztal szélébe kapaszkodott, hogy talpon tudjon maradni. Nem, nem lenne rossz, ha ennek a férfinak a szeretője lenne. Elnyúlna az ágyán, vagy bárhol, ahol Cameron akarja, ő pedig kigombolná a ruháját, ízlelgetné a testét. Átengednie magát ennek a férfinak, az maga lenne a lélegzetelállító, vad, szédítő szabadság. Cameron Mackenzie olyan férfi, aki mindent elvesz, amit akar. Akinek hálásak a nők, ha az övéi lehetnek. Csakhogy a szeretői többnyire kurtizánok, víg özvegyek, olyan nők voltak, akik már rég elvesztették a jó hírüket, mire összefeküdtek Cameronnal. Nem volt többé veszítenivalójuk, Ainsley viszont mindent elveszíthetett. De nem lenne mennyei az az elbukás? Igen ám, de egyszer régen már engedett egy csábító gyakorlott keze érintéseinek. A szakadék szélére került, és nem merte megvallani a bűnét a bátyjának, aki mindent jelentett számára. Végül mégis megtette, és azóta sem felejtette el a fivére szemében megjelenő döbbenetet. Amiként azt sem, hogy a bátyja tisztességtudó nejének, Ronának az ajkát megbotránkozott hang hagyta el.

•

102

És akkor Patrick, akinek valójában ki kellett volna dobnia őt a házából, nem azt tette, hanem késlekedés nélkül, együtt érzőn a segítségére sietett. Csak Patrick és Rona közbelépése, valamint John Douglas szívjósága akadályozta meg, hogy az egész világ értesüljön Ainsley szégyenéről. Ők hárman elhárították feje felől a végzetet, és ő nagyon sokkal tartozik nekik. – Mylord… – Cameron a nevem. – Cameron. – Ainsley lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett, hogy erőt gyűjtsön. – Szeretném megtenni. Nagyon is szívesen lennék a szeretője. De nem lehet. A szavak vontatottan hagyták el az asszony száját, és a világ minden bánata bennük rezgett. – Mi az ördögért nem? Úgy él, mint egy cseléd, és régimódi ruhákat visel. Elutazhatunk Párizsba, ha az aggasztja, hogy Londonban beszélhetnek magáról. Úgy fog járni, mint egy királynő, ahelyett hogy egy királynő rabszolgája lenne. Olyan ékszereket kap, hogy azokhoz képest ez itt csak ócska vacak. Lelki szemeivel Ainsley olyan szaténruhákban látta magát, amelyeknek a színét Isabella és Cameron választotta ki neki, nyakában gyémántokkal, fülében rubintokkal. – Zafírok is lesznek? – kérdezte vágyakozva. – Jól mennének a kék ruhákhoz – tette hozzá. Cameron mosolyától megroggyant a térde. – Minden lesz, amit csak akar. Mindennap új ruha, hozzá való ékszerrel. Pompás hintó pompás lovakkal. Ismerek valakit Franciaországban, aki a legjobb fogatos lovakat tenyészti. Kedvére választhat közülük. – Természetesen a legjobb lovakat venné meg Ainsley-nek. Számára a lovak ugyanazt jelentették, amit a legtöbb nőnek a gyémántok. – Magában tűz van, Ainsley Douglas. Engedje szabadjára velem! Az asszony boldogan megtette volna. Mindent megkaphatna Camerontól, aki fel tudja ébreszteni benne a nőt. Soha nem találkozott még hozzá fogható férfival. Olyannal, aki már azzal felizgatja, ha elsuttogja a nevét. – Kérem, ne vigyen kísértésbe – mondta.

•

103

– Pontosan azt akarom tenni. Elmondhatatlanul kívánom magát, és fütyülök a botrányra. Isabellának igaza van. Legfőbb ideje, hogy levegye a gyászruhát, és élvezze az életet. – Nem a botránytól tartok. – Ainsley mélyet sóhajtott, és fájdalom hasított belé. – Higgye el, ha egyedül lennék a világon, fütyülnék a botrányra, és azt tenném, amihez kedvem van. Már régen megértette, hogy nem a botrány számít, hanem azok az emberek, akiknek ő fájdalmat okozna vele. Cameron szemében nyers, régi fájdalom villant meg, amely sosem múlt el. – Legalább annyit mondjon, hogy gondolkodni fog rajta. Töltse velem Párizsban a telet! Ígérje meg, Ainsley! Az asszony beharapta az ajkát, nehogy igent mondjon. Elfogadhatná, amit Cameron ajánl, és maradéktalanul kiélvezhetné, mielőtt majd véget ér. A férfi előbb vagy utóbb természetesen továbbállna, de neki megmaradna emlékül a vele töltött rövid idő. Cameron elcsendesedett. Ainsley hallgatásából nyilván kihallotta az elutasítást, s őt porig sújtotta az, amit a férfi szemében látott. Sok-sok évi magány bújt meg a kicsapongás felszíne alatt. Az élvhajhásznak ismert Cameron valójában olyan ember, aki réges-rég összeroppant, elfásult, s azért keresi a testi gyönyört, mert tudja, hogy semmi mást nem várhat az élettől. Ha bárki más tett volna neki ilyen ajánlatot, az feldühítette és vérig sértette volna Ainsley-t. Most azonban könny szökött a szemébe, amikor a férfi ellépett tőle. – Gombolja be a ruháját! – mondta kurtán. – Bármikor itt lehetnek a kincsvadászok. Az asszony gombolkozni kezdett. – Cameron, sajnálom. – Ne sajnálja! Ha nem akarja, hát nem akarja. Ainsley meglepődött, amikor megértette, hogy megbántotta a férfit. Neki azt kellett eldöntenie, hogy újra össze akarja-e törni a bátyja szívét, Cameron azonban csak azt a nőt látta benne, aki nem óhajt együtt lenni vele. Az asszony megérintette a férfi karját. – Az elutasításomnak semmi köze magához, Cam. Nem arról van szó, hogy nem kedvelném. Nagyon is kedvelem, és sajnálom, hogy •

104

folyton feldühítem. Ennek ellenére bízom benne, hogy barátok maradhatunk. – Barátok? – kérdezte a férfi, és Ainsley még levegőt sem tudott venni, amikor már újra a biliárdasztalhoz szorítva találta magát. – Nem a barátja akarok lenni, Ainsley Douglas, hanem a szeretője. Magába akarok temetkezni. Ki akarom deríteni, hogy mindenütt ilyen finom-e. Érezni akarom az öle szorítását, hallani a nyögéseit, amikor magába fogad. Ó, igen, az csodálatos lenne. Én is a szeretőd akarok lenni, Cameron. Testestül-lelkestül, gondolta az asszony. – Soha, de soha nem elégítene ki, hogy csak barátok legyünk – tette hozzá a férfi. – Engem sem, hogy őszinte legyek – mondta Ainsley. – Akkor meg mi az ördögnek ajánlotta fel? Az asszony megvonta a vállát. – Mert a semminél az is több! Cameron felmordult, aztán erős karjába zárta az asszonyt, mint aki soha nem akarja megengedni, hogy bármi rossz történjen vele. Végül kurta, de szenvedélyes csókot nyomott a szájára. – Ainsley, mit kezdjek magával? – Esetleg adjon kölcsön ötszáz fontot! – A pokolba! – Cameron elengedte az asszonyt. – Odaadom a pénzt, de meg kell érteni, hogy papírt nem kérek a kölcsönről. Nem akarom, hogy bármi közöm legyen ehhez az ügyhöz. Phyllida elhozatta a leveleket? – Holnapra nála lesznek. Állítólag. Cameron bólintott. – Jól van. Akkor vegye el tőle őket, és kész. Ha megpróbálná kijátszani magát, vagy több pénzt követelne, szóljon nekem! Phyllidának akkor velem kell majd egyezkednie. Azt pedig aligha szeretné – tette hozzá, és gonosz vigyor ült ki az arcára. Hangjából Ainsley megértette, hogy azt a küzdelmet nem Phyllida nyerné meg. – Köszönöm a segítségét, Cameron. Őszintén hálás vagyok. – Én pedig őszintén mondom, hogy maga kell nekem. Be akarom végezni, amit elkezdtünk. Hogy hosszabb viszonyt óhajt-e, csakis magán múlik. Most pedig gombolkozzon be végre! •

105

Ainsley hozzálátott. Ez az átkozott fickó türelmetlenül sürgette, amikor azt akarta, hogy gombolja ki neki a ruháját. Abban viszont már nem segít, hogy rendbe hozza magát. Egyszerűen csak elfordul, mint aki végzen vele. Igazi férfi! Az asszony ujjai gombolkozás közben a gyémántokhoz értek. – Mi legyen a nyaklánccal? – Tartsa meg! Adja el! A pokolba, nem érdekel, mit csinál vele. Csak Mrs. Chase-nek ne adja oda azokért az átkozott levelekért. Cameron könnyed hangot ütött meg, de Ainsley látta rajta, lélekben már felkészült arra a sértésre, hogy ő visszaadja a láncot. Vajon akkor visszaviszi az ékszerésznek, vagy bedobja egy fiókba, és valamikor majd odaajándékozza a listáján soron következő hölgynek? Ez utóbbi a valószínűbb. Csakhogy ezek most már az én gyémántjaim, gondolta az asszony. Annak a bizonyos hölgynek pedig nincs szerencséje. – Álmomban sem engedném, hogy Mrs. Chase rátegye a csontos ujjait a nyakláncomra – mondta, és végigsimított a gyémántokon. – Köszönöm, Cameron. Kincsként fogom őrizni. *** Másnap este Ainsley 18. századi hölgynek volt öltözve, feltornyozott, rizsporos parókát és aranyszínű papír álarcot viselt. Kényelmetlenül beszorulva ült egy hintó párnázott fala és Phyllida Chase között, aki legalább fél üveg parfümöt locsolt magára. Fiatalkorában Ainsley szerette a maszkabálokat, és olyan jelmezeket talált ki, amelyekkel elnyerte ámuló családja és barátai elismerését. Egyszer még sárkány is volt, maga készítette papírmasé sárkányfejet viselt, és hagyta, hogy Steven, a legfiatalabb bátyja karddal kergesse végig a házon. Ezen a jelmezbálon névtelenségben kívánt maradni. Nem akarta, hogy felismerjék, ha valaki netán meglátná, hogyan cserélnek gazdát a levelek és a pénz. Sem Isabella, sem Beth nem jön el a bálra, és ez megkönnyíti a dolgát. Úgy tudta, Lord Cameron sem lesz ott a vendégek között, és ezt megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta. Ma egész nap nem látta Cameront, de délután Angelo odasurrant hozzá egy elhagyatott folyosón, és szó nélkül pénzt nyomott a kezébe. A legtöbben nem bíznak a romákban, Angelónak a gazdája viszont teljes lelki nyugalommal átadott ezerötszáz fontot, hogy vigye el •

106

Ainsley-nek. Ezerötszázat! Phyllida minden bizonnyal ráverte Cameront, hogy ennyit adjon. Az a bosszantó nőszemély szemlátomást mindkettőjüket kijátszotta. Ekkora összeg bizonyára elegendő lesz ahhoz, hogy Phyllida ne kezdjen újra alkudozni, ezért Ainsley nem vitatkozott sokáig. Megpróbálta ugyan elmagyarázni Angelónak, hogy az első ötszáz font már megvan, így Cameronnak csak ezret kell adnia, ám a roma inast ez egyáltalán nem érdekelte, és egyszerűen elsétált. Morag titoktartást fogadva segített Ainsley jelmezének az elkészítésénél. A turnűrjét párnákkal tömték ki a bő szoknya alatt, amelyet a komorna a padláson talált. Rikítóan piros darab volt, Ainsley lépteire sok-sok rőf pipacsszínű bársony susogott. Izgatott borzongás fogta el, amikor magára öltötte a jelmezt, bár a brokát ingváll túlságosan szoros volt, a parókától pedig viszketett a feje. Phyllida ragaszkodott hozzá, hogy Ainsley az ő fényűző hintóján menjen a bálba. Néhány angol hölgy és úr is velük utazott, akiket az asszony ugyan már látott Hart mulatságán, de egyiküket sem ismerte. Róla egész héten nem vettek tudomást, és most sem ismerték meg. Hatan zsúfolódtak össze a hintóban. A Phyllidát elkísérő hölgy pásztorlánynak öltözött, a velük szemben ülő három úr pedig bíborosnak, sejknek és spanyol matadornak. Phyllida egyiptomi hercegnő volt, már ahogyan ő elképzelt egy egyiptomi hercegnőt. Csillogó selymet, súlyos arany ékszereket és fekete parókát viselt. Érzékiség áradt belőle, és mert a kocsiban Ainsley mellett szorongott, ő érezte, hogy a fűzőről is lemondott. Phyllida és a pásztorlány szemérmetlenül flörtölt az urakkal, miközben a hintó az országúton rázkódott velük. Kétértelmű megjegyzések hangzottak el rudakról és ösztökékről. Az egyik úr úgy döntött, hogy ő fekete bárány, és büntetést érdemel. Ezért aztán a másik férfival együtt egészen a Rowlindson-kúriáig bégetett. Ainsley soha életében nem örült még jobban annak, hogy kiszabadult egy kocsiból. Amikor Phyllida is leszállt utána, tapintatosan félrevonta. – Lebonyolíthatjuk most a cserét? – kérdezte. A pénzt nehéznek érezte a fűzője alatt, és mielőbb meg akarta kapni a leveleket. Utána hazamehet, leveheti ezt a nevetséges parókát, és mással foglalkozhat. Például Lord Cameron fölöttébb tisztességtelen ajánlatával. •

107

– Ó, nem, drágám! – kacagott fel Phyllida, akit Ainsley soha nem látott még ilyen elevennek. – Azért vagyok itt, hogy szórakozzam. És maga is csodásan mutat a jelmezében. Jöjjön, ismerkedjen meg a házigazdánkkal! Phyllida átfogta Ainsley csuklóját, és magával húzta a hosszú lépcsőn, amelynek a tetején az angol Lord Rowlindson állt. Házát Isabella szerint egy elszegényedett skót nemestől vette, majd átalakította. A magas, sötét hajú, barna szemű férfi arca hétköznapi volt, a mosolya barátságos. A vendégek szemlátomást kedvelték, s még a pásztorlány és újonnan szerzett nyája is illemtudóan üdvözölte. – Mrs. Chase, el vagyok bűvölve. – Rowlindson megszorította Phyllida kezét, és meleg mosolya őszinte volt. – Hálásan köszönöm, hogy megtiszteli szerény hajlékomat. És azt is, hogy magával hozta ezt a bájos, ifjú hölgyet – mosolygott rá szélesen Ainsley-re. – Igen, mi ketten jó barátnők vagyunk – mondta Phyllida. – A hölgy… Mrs… – Gisele – vágott közbe Ainsley, és kezet nyújtott a lordnak. – Ma este Gisele vagyok. Próbált torokhangon beszélni, francia akcentussal, de nem igazán járt sikerrel. – Bienvenue, Gisele! Rowlindson megfogta Ainsley kezét, és könnyed csókot lehelt rá. – Merci, monsieur – pukedlizett Ainsley illedelmesen. A házigazda legalább udvariasan viselkedett, és kéjsóvárságnak halvány nyomát sem lehetett felfedezni a mosolyában. Barátságos volt, ha látszott is rajta, hogy magában jól mulat. Aztán máris az újonnan érkező vendégekhez fordult, Ainsley pedig követte Phyllidát a katedrálisszerű, gótikus boltívek alatt elterülő szalonba, amely már megtelt vendégekkel. Az emberek éles hangon beszélgettek, a zaj bántotta Ainsley fülét. A levegő sűrű volt a parfümök és a testek szagától. Phyllida angolnaként siklott át a tömegen, hátrahagyva Ainsley-t a kipárnázott szoknyájában. Korábban azt mondta neki, hogy a cserét az üvegházban akarja lebonyolítani. Az bizonyára békés hely, tele cserepes növényekkel és ülősarkokkal. Ainsley ott fogja tehát várni Phyllidát, távol a célzatos megjegyzésektől. Maga lesz a mennyország, gondolta.

•

108

Megfordult, hogy elhagyja a szalont, de a beözönlő újabb vendégek árhullámként sodorták vissza. Ide-oda lökdösték, és nem is csak egy kezet érzett a mellén, mire végül sikerült eljutnia egy viszonylag üres sarokba az ablaknál. Az szerencsére nyitva volt, és így mélyeket lélegezhetett a nyirkos, de üdítő skót levegőből. A közeli ablakmélyedésben mozgásra lett figyelmes, s egy férfit és egy nőt látott meg egymásba gabalyodva. A nő jelmeze V alakban majdnem a köldökéig szét volt nyitva, az úr pedig a melle közé fúrta az arcát. A hölgy eközben a férfi ágyékát simogatta erőteljes mozdulatokkal. Ainsley elfordult, de ekkor meg a hintóból már ismert sejket pillantotta meg egy kerek díványon, két oldalán egy-egy hölggyel. A hölgyek keze a férfi lepedőből varrt jelmeze alatt matatott, és mind a hárman hangosan vihorásztak. Jóságos ég! Ainsley most már értette, miért nem említette neki Beth és Isabella ezt a bált. Eddig azt hitte, túlságosan lefoglalja őket Hart mulatsága, valójában azonban tisztességesebbek voltak annál, hogy fel akartak volna kerülni Lord Rowlindson vendéglistájára. Néhányan ugyan Hart házából jöttek át ide, de a legtöbb vendéget Ainsley nem ismerte fel. Sok hölgy viselt a Phyllidáéhoz hasonló, fűző nélküli és botrányosan kivágott jelmezt. Egy hölgy ugyancsak 18. századi viseletben jelent meg, de a dekoltázsa olyan mély volt, hogy kilátszott alóla barna mellbimbója. A fene esne Phyllidába! Jellemző rá, hogy egy orgián akarja lebonyolítani a cserét. Ha Ainsley akadékoskodna, esetleg nem akarna fizetni, vagy megpróbálná ellopni a leveleket, Phyllida az egész díszes társaság előtt leleplezné. Az lenne csak a botrány! Mrs. Douglas, a szemérmes kis özvegy, a királynő egyik kedvence egy orgián! – Cherie! – Egy férfi és egy nő állt meg Ainsley előtt, s tetőtől talpig végigmérték. Mind a ketten! – Volna kedve csatlakozni hozzánk? Ainsley arca lángba borult. – Nem, nincs. Köszönöm, de inkább nem. Elnézést? – felelte. Felemelte túlságosan hosszú szoknyáját, és elsietett a pár mellett. Meg kell keresnie az üvegházat. Most azonnal. Átfurakodott a tömegen, és nem vett tudomást azoknak a helytelenítő pillantásairól, akiket meglökött a kipárnázott turnűrjével. Végül kijutott

•

109

a szalonból a viszonylag nyugalmas felső folyosóra, és nagyokat szippantott a friss levegőből, miközben a lépcső felé tartott. Az újonnan érkezőkkel éppen kezet rázó Lord Rowlindson észrevette, és mosollyal ajándékozta meg. Jól látta, hogy most vészjósló volt a mosolya? Ainsley nem tudta eldönteni. Rowlindson még mindig szívélyes házigazdának tűnt, akit csak az érdekel, hogy a vendégei jól érezzék magukat. Ainsley mindenesetre okosabbnak tartotta, ha nem kérdezi meg tőle, merre találja az üvegházat. Inkább majd maga indul felfedezőútra. Az üvegházak, a régi épületek modern kiegészítői, általában a földszinten vannak, valószínűleg az épületszárny végén. Ainsley megfogta a hűvös fémkorlátot, és elindult le a lépcsőn. Egyszer csak egy erős kéz állította meg. El kellett fojtania egy sikolyt, amikor hirtelen megfordították. A következő pillanatban Lord Cameron Mackenzie-vel találta szemközt magát, aki nem viselt álarcot, és haragosan nézett rá.

Tizenkettedik fejezet – Ezer ördög és pokol! Phyllida azt mondta magának, hogy itt találkozzanak? Amikor Angelótól megtudta, hogy Phyllida a kétes hírű Rowlindsonhoz vitte magával Ainsley-t, Cameron dühe porig tudta volna égetni a házat. A szintén erotikus irodalmat gyűjtő Rowlindson perverzióival köteteket lehetett volna megtölteni. Abban lelte beteges örömét, hogy meghívta magához az ország legbotrányosabb embereit, elvegyítette őket kurtizánokkal és hímringyókkal, aztán nézte, miket művelnek együtt. A kulcsszó a kukkolás volt, Rowlindson ugyanis akkor érezte magát jól, ha nézhette az aktusokat. Kivált azokat, amelyekben egyszerre hárman vagy többen vettek részt. Ilyenkor fotográfiákat is előszeretettel készített. Ez volt a szenvedélye, hatalmas fényképgyűjteménnyel rendelkezett, és többször is felajánlotta, hogy megmutatja Cameronnak. •

110

Neki már attól felfordult a gyomra, hogy Phyllida Chase elhozta ide Ainsley-t. Ezzel nyilvánvalóan rajta, Cameronon akart bosszút állni. Nem azért, mert szakított vele, hanem mert a levelek dolgában Ainsley mellé állt. Talán azt is megígérte Rowlindsonnak, hogy megkaphatja Ainsley-t. Ha a lord hozzányúlt az asszonyhoz, vagy elintézte, hogy mások hozzányúljanak, amíg ő fotókat készít róluk, Cameron meg fogja ölni. Sőt már azért is, ha csak megfordult a fejében a gondolat. Ainsley-t most szerencsére sértetlennek látta. Még áporodott parókájában és az álarcában is kívánatos volt. Kétségtelenül ügyesen elmaszkírozta magát, de ezt a szürke szempárt Cameron bárhol felismerte volna. Magával húzta az asszonyt, le a lépcsőn, aztán végig egy folyosón, és végül be egy várószobába. Az aprócska helyiségben szerencsére senki sem volt. A férfi becsukta maguk mögött az ajtót, és kulcsra zárta. – Mit művel? – hadarta Ainsley. – Az üvegházban kell találkoznom Phyllidával. – Jóságos ég, mi ütött magába, hogy éppen ebben a házban akar találkozni vele? Cameron szörnyen dühös volt. A kilmorgani biliárdszobában még sóváran nézett az asszonyra, izzó haragjában most viszont érzékiségnek halvány nyomát sem lehetett felfedezni. – Nem sejthettem, miről szól majd ez az álarcosbál – felelte Ainsley. – Még csak azt sem tudtam, hogy emberek valóban művelnek efféle dolgokat. – Művelnek. Rowlindson maszkabáljai híresek. – Nos, ahol én élek, ott nem azok. Nem értettem, miért éppen itt akar velem találkozni Phyllida. Arra gondoltam, attól tart, hogy nem fogok fizetni neki, ha nem visz el valahova, ahol magunk lehetünk. Álnok kígyó ez a nő. – És maga ezért megy most haza. – Nem, amíg nem kapom meg a leveleket. Egyébként pedig Kilmorganbe nem hazamegyek. Ott maga él. Nekem nincs otthonom. Az utolsó szavak fájdalmasabbra sikeredtek, mint Ainsley akarta. Azzal viszont már elkésett, hogy palástolja a szomorúságát. Elfordult Camerontól, és bő szoknyájával kis híján felborított egy finom asztalkát, amelyen aranyozott óra állt. Rowlindson finom holmijai jó •

111

ízlésre vallottak, és sehogy sem illettek össze a barátaival és a szórakozásaival. Ainsley két lépést sem tehetett, amikor Cameron már átölelte. Itt most nem tartotta vissza a tömeg, és ő a szoknyáján keresztül is érezte a testéből áradó meleget. – Mindig szívesen látom az otthonomban, Ainsley. Az asszony attól tartott, menten elolvad. Csakhogy nem találkozhat Phyllidával, ha tócsa lesz belőle ezen a padlón. Cameron felemelte a parókája egyik tincsét, és belecsókolt a nyakába. – Van egy házam Berkshire-ben, ahol tavasszal trenírozom a lovaimat. Meg akarom mutatni magának. – Bájos hely lehet. – Sáros és hideg. Síkság. Tele birkákkal. – Te jó ég! Mára elegem van a birkákból. – Parancsol? – Mindegy – legyintett Ainsley. – A lovai biztosan szeretnek ott. – Így van. Cameron egyre csak csókolgatta Ainsley bőrét, csábítón, érzékien. Az asszony megfordult, hogy kipárnázott szoknyája távolabbra tolja a férfit. – Szívesen megnézném a birtokát – mondta. Nem tudta, lesz-e erre valaha is lehetősége, de Cameron életének minden részletét meg akarta ismerni. Isabella elmesélte neki, hogy sógora a teleket a kontinensen tölti, Párizsban, Rómában, Monacóban, s akkor csatlakozik a trénereihez, amikor enyhülni kezd az idő. Berkshire-ben aztán az alváson kívül csak a lovaira szán időt, hogy felkészítse őket a newmarketi versennyel kezdődő évadra. Ainsley-nek tetszett, hogy Cameronnak van életcélja. Akkor viszont miért lát ő mégis a szemében, valahányszor csak ránéz, vágyakozást és ürességet? A férfi két keze közé fogta az asszony arcát. – Akarom magát – suttogta. – Ainsley, a szentségit, elmondhatatlanul kívánom! – Én is magát, hogy őszinte legyek. Cameron tekintetében elszántság jelent meg, és Ainsley-t is olyan erős vágy járta át, hogy az már szinte fájt. Az asztalon álló kis óra

•

112

azonban azt jelezte neki, hogy hamarosan indulnia kell a megbeszélt találkozóra. – Nincs rá idő – mondta csendesen, és nem tudta, lesz-e valaha is. Cameron leült az egyik törékeny székre, és ölébe vonta Ainsley-t. Útjában volt az ostoba paróka, de félretolta, és megcsókolta az asszonyt. Átkozottul jó íze volt. Ainsley készségesen odasimult hozzá, a vágya ugyanolyan heves volt, mint az övé. Ruhája dekoltázsa szerencsére elég mély volt, így a férfi tenyerébe zárhatta a fűzőből kidomborodó mellét. Minden béklyótól megszabadítva akarta ezt a nőt. Úgy, hogy száját meztelen mellére tapaszthassa, megkóstolhassa, finoman harapdálhassa. Egyszeriben ráébredt, hogy több mint hat éve vágyik már erre, és nem csak azért, mert Ainsley végül otthagyta azon a réges-régi éjszakán. Mindentől függetlenül akarta ezt a gyönyörű és merész nőt. Még ma éjszaka ki kell bújtatnia ebből az átkozott jelmezből, hogy végre megismerhesse az ízét. Egyik kezét a csípőjére csúsztatta, hogy kitapogassa, mivel párnázta ki a szoknyáját. – Ennek el kell tűnnie. – Az számomra is nagy megkönnyebbülés lesz – felelte Ainsley, és megcsókolta Cameront. – Le fog kerülni. Az egész. Meztelenül akarom látni, Ainsley. Az asszony elmosolyodott. – Én pedig azt akarom megtudni, hogy maga mit visel a skót szoknyája alatt – mondta, és Cameron férfiasságához nyomta a csípőjét. – Kis bestia. – Nem vagyok ártatlan első bálozó. Sokat hallottam a Mackenziekről és az ő skót szoknyáikról. – Örülök, hogy nem ártatlan első bálozó. – A férfi megint szájon csókolta Ainsley-t. – Így nem kell elvennem az ártatlanságát. – Nagy ég! – Ainsley elmosolyodott, és Cameron mellkasára tette a kezét. – Nem, maga gazfickó, azt nem kell – mondta. A férfi óvatosan megharapta a száját. – Boszorkány. Az ember bele tudna szeretni… A nyugtalanító gondolatot a kis aranyozott óra ütései zavarták meg. Cameron a legszívesebben falhoz vágta volna. Ainsley felkelt az öléből. – Mennem kell – mondta, és elkomolyodott. •

113

Cameron felállt, és visszanyomta a székre az asszonyt. – Maga itt marad. Én bonyolítom le a cserét. Ainsley újra felpattant. – Ne butáskodjon! Nekem kell mennem. Phyllida világosan megmondta, hogy csak én lehetek ott, maga nem. Cameron megint leültette az asszonyt. – Megszerzem azokat az átkozott leveleket, az utolsó darabig. Igaza van, Phyllida Chase vipera. Magát becsapná. Bennem sem bízik, de tudja, hogy engem nem szedhet rá. A férfi látta az asszonyon, hogy elgondolkodott. A kockázatokat latolgatta. – Menjünk együtt! – mondta végül. – Nem engedem ki magát ebből a szobából, amikor Rowlindson éppen estélyt ad. Ő rossz ember, Ainsley. Az asszony úgy mosolygott Cameronra, hogy neki felforrt a vére. – Magáról is ezt mondják, mylord. Cameron viszonozta Ainsley mosolyát. – Az is vagyok, nagyon rossz ember, de másként, mint Rowlindson. Az eszméletlenségig akarom szeretni magát, aztán újrakezdeni az egészet. Az asszony elpirult a férfi nyíltságától, de nem alélt el, és még csak össze sem rezzent. – Tudom, hogy igaza van Phyllidával kapcsolatban, de a levelek… – Ainsley egyszeriben egészen szerencsétlennek tűnt. – Meg kell ígérnie, hogy egyet sem olvas el, hanem egyenesen elhozza őket nekem. – Engem kicsit sem érdekelnek. – Cameron az asszony fölé hajolt, és benézett a melle közé. – Ott rejtegeti a pénzt? Ainsley mélyen benyúlt a fűzőjébe, és előhúzta a bankóköteget. – Itt az egész. Cameron elvette a bankjegyeket, amelyek melegek voltak az asszony testétől. A mázlisták! – gondolta a férfi. Futó csókot nyomott Ainsley szájára, aztán felegyenesedett. – Maradjon itt! Elhozom a leveleket, utána pedig hazamegyünk a hintómmal. Ainsley megint bólintott. Gusztusos volt, sőt egyenesen ennivaló, még a tornyos parókában is, szürke szeme perzselt az álarca résében.

•

114

Olyan volt, mint a legjobb szajhák. Félig ártatlan, félig csábító, az a fajta nő, akire nagy igény mutatkozik az előkelő bordélyházakban. Rowlindson leginkább az ilyen nőkről szeretett fotográfiákat készíteni, méghozzá úgy, hogy egy vagy két brutális férfi játszadozik velük. Ainsley kijelenthette, hogy már nem ártatlan, arról azonban sejtelme sem lehet, mire képesek Rowlindson és a barátai. Cameronban felébredt a fenevad, az az erőszakos, veszélyes lény, amelyet alkohollal, nőkkel és lóversennyel igyekezett féken tartani. Ma éjjel azonban a fenevad talált valakit, akin majd kitöltheti a dühét. Cameron elmosolyodott. Látta, hogyan nézett Rowlindson a lépcsőn lefelé tartó Ainsley után, és ő ma éjjel élvezettel kitörné a lord a nyakát. Talán Phyllidáét is. De csak ha már visszaszerezte azokat az átkozott leveleket. – Várjon! – Ainsley felugrott a székről. Kikapta Cameron zakójából a zsebkendőt, és dörzsölni kezdte vele a férfi száját. – Rúzsos lett az arca – magyarázta. Cameron tüzes mosollyal ajándékozta meg. – Az egész testemen látni akarom a rúzsát. Az asszony elpirult. A gyönyörű, csodaszép Ainsley! A férfi újra megcsókolta, aztán elvette tőle a zsebkendőjét, és letörölte az arcáról a skarlátvörös rúzst. Végül erőt vett magán, és elhagyta a szobát. *** Miután becsukódott az ajtó, Ainsley kifújta a levegőt a tüdejéből, és megint leereszkedett a törékeny székre. Bármelyik másik nőből nyugtalanságot váltott volna ki, hogy az a férfi, aki felkeltette az érdeklődését, találkozni készül az egykori szeretőjével, ő viszont csak megkönnyebbülést érzett. Ha valaki el tudja érni, hogy Phyllida átadja neki a leveleket, akkor Cameron Mackenzie az a valaki. Ő nem az a finomkodó fajta, és meg fogja szerezni a leveleket, akár ki akarja adni őket Phyllida, akár nem. Ainsley egész teste lángolt. Rég nem érzett már így. Izgatott is volt, aggódott is, és egy kicsit félt is attól, amit megtenni készült. Cameron még nem kezdte csókolni ebben a szobácskában, amikor ő már elhatározta, hogy engedélyez magának egy éjszakát ezzel a férfival, mielőtt visszatérne Balmoralba. Egy csodálatos éjszakát fog eltölteni Lord Cameron Mackenzie szeretőjeként, aztán újra jöhet a csendes •

115

visszavonultság. Megint az egyszerű kis Ainsley Douglas lesz, a kötelességtudó húg és a királynő megbízható bizalmasa. Idősebb és okosabb vagyok, sokkal tapasztaltabb, mint akkor voltam, amikor éppen csak kikerültem az iskolából, nyugtatta magát. Úgy megy bele a viszonyba, ahogyan azt Phyllida saját magáról mondta. Pontosan tudja, mit tesz. Óvatos lesz, de egy éjszakára boldog is Cameron karjában. Aztán élete végéig drága kincsként fogja őrizni ennek a románcnak az emlékét. Előbb azonban meg kell várnia, hogy Cameron visszajöjjön a levelekkel. Ainsley-t izzadság verte ki, miközben a kis óra finom csilingeléssel egy óra tizenöthöz ért, aztán egy óra húszhoz. Fél kettőkor az asszony nem bírta tovább, és felugrott. Mielőtt azonban az ajtóhoz indulhatott volna, az kinyílt, és Lord Rowlindson jelent meg a küszöbön. Ő rossz ember, Ainsley, jelentette ki róla Cameron az előbb higgadt bizonyossággal. De mit mondhat el ez egy úriemberről, ha éppen a hírhedt Mackenzie család fekete báránya állít ilyesmit róla? Lord Rowlindson ebben a pillanatban nem tűnt nagyon veszélyesnek. Kezével a kilincsen állt, és aggódón nézett Ainsley-re. – Gisele, ugye? Minden rendben? Ainsley visszahuppant a székre, és legyezni kezdte magát a kezével. – Nyomasztó volt a tömeg. Úgy gondoltam, kicsit elüldögélek itt, nyugalomban. – Mintha Lord Cameront láttam volna kimenni ebből a szobából. – Jól látta. – Az asszony egyenesen Lord Rowlindson szemébe nézett. – Lord Cameron megmutatta nekem, hol lehetek nyugalomban. Rowlindson arca még aggodalmasabb lett. Belépett a szobába, és becsukta az ajtót. – Gisele, tanácsot kell adnom kegyednek, a saját érdekében. Óvakodjon Cameron Mackenzie-től! Ha az szolgálja az érdekeit, ő maga a testet öltött bűbáj, de nem lehet bízni benne. Valójában kemény és könyörtelen ember. Kihasználja a hölgyeit, amíg azok valósággal megőrülnek de, aztán eldobja őket. Nem szeretném, ha kegyeddel is jtörténne. Ainsley testén borzongás futott végig. – Nagyra értékelem az aggódását, mylord. Igazán. De nem lesz semmi bajom – felelte. •

116

Most pedig menjen el! – tette hozzá magában. A lord azonban maradt. – Elnézését kérem a kíváncsiskodásomért. Egyszerűen csak nem szeretném, ha egy ilyen fiatal teremtésnek baja esne. Kérem, maradjon, és élvezze az estélyemet. De ha nem kedveli a tömeget, a dolgozószobámba is visszavonulhatunk. Van itt egy barátom, tökéletes úriember, és nagyon diszkrét is, aki csatlakozhatna hozzánk. Persze csakis akkor, ha magácska is akarja. Szereti a fotózást? Hogy jön ez ide? – Nem sokat tudok róla, bár egyszer régen készítettek rólam fotográfiát – felelte Ainsley. Az még kevéssel az esküvője után volt. Sietősen összecsapott menyasszonyi ruhában, John Douglas oldalán állt modellt a képhez. A rövid szertartáson nem viselt menyasszonyi ruhát, annak az elkészítéséhez kevés volt az idő. – Nekem a fotózás a kedvtelésem – mondta Rowlindson. – Szívesen megtanítanám rá. Ainsley még mindig nem tudta, hogy Rowlindson valóban veszélyes-e, de kétségtelenül furcsa volt. – Talán majd máskor. – Az új vendégeknek mindig örömmel megmutatom a képeimet. Aztán magácskáról is készíthetek fotográfiát. Határozottan furcsa ember. – Köszönöm, de nem, mylord. Egyenesen hazamegyek. Rowlindson nagyot sóhajtott. – Ha úgy kell lennie, rendelkezésére áll a hintóm. Szóljak, hogy álljon elő? – Nem, nem. – Ainsley újra meglegyezte magát. – Már intézkedtem. Elüldögélek itt, amíg értem jön a szolga. Rowlindson egy pillanatig az asszonyt fürkészte, ám aztán bólintott. – Bölcs gondolat. De ha segítségre lenne szüksége, vagy a hintómra, hogy hazavigye, azonnal értem küld. Megígéri? – Ó, igen, mylord. Úgy lesz. Hallatlanul kedves öntől. Az ég szerelmére, menjen már! – És szívlelje meg a tanácsomat! Legyen óvatos Lord Cameronnal, bármennyire kísértse is. Rowlindson ezzel már elkésett. •

117

– Úgy lesz. Köszönöm, hogy figyelmeztetett. A lord szája lágy mosolyra kanyarodott. – Talán megbeszélhetnénk egy későbbi találkozót. Üzenhetek önnek Mrs. Chase-zel? – Nem tudom, az illendő lenne-e – adta a szendét Ainsley. Az illendőséggel kapcsolatos aggálya szemlátomást mulattatta a lordot. – Rendkívül diszkrét leszek. Jó éjt, Gisele! Rowlindson biccentett, aztán kinyitotta az ajtót, és végre magára hagyta Ainsley-t. Ő még várt gyötrelmes tíz percig, és időt hagyott Rowlindsonnak, hogy felmenjen az emeletre. Utána kilépett jelmeze nevetséges cipőjéből, és harisnyában kisurrant a szobából. *** Phyllida szokás szerint késett. Cameron a sötétbe húzódva várta, de az asszony természetesen csak fél egykor sétált be az üvegházba, és úgy tett, mintha véletlenül tévedt volna oda. Az öltözéke olyan volt, amilyennek ő egy egyiptomi királynőét képzelte. Hosszú, egyenes vonalú selyemruhája teste minden domborulatát megmutatta, a szemét feketével húzta ki, karján, nyakában, a bokáján és a fülében arany ékszereket viselt. Megállt a sétaúton, és a tekintetével Ainsley-t kereste. Cameron kilépett a kúszónövények függönye mögül. – Phyllida – szólalt meg. Elégedetten nyugtázta, hogy a nő meghökkent, aztán elvörösödött. – Az ördög vigyen, Cam, mit keresel itt? Megmondtam, hogy kizárólag Mrs. Douglas jöhet ide. Cameron elővette a zsebéből az összegöngyölt pénzköteget, mire Phyllida szeme mohón felcsillant. – Ezerötszáz? – kérdezte. – Ahogy ígérted? – Ahogy ígértem. Átadod a leveleket, és többé nem zaklatod Ainsley-t. A nő vastagon kifestett szeme megvillant. – Már a keresztnevén szólítod? Gyorsan haladnak a dolgok! – Elhoztad azokat az átkozott leveleket, vagy sem? – Ez pompás. A szürke kisegér Ainsley Douglas és a romlott Lord Cameron Mackenzie! Hogy fogják jobb körökben élvezni ezt a hírt! •

118

Cameron érezte, hogy kitöréssel fenyeget a haragja. – Ha csak egyetlen szót szólsz róla, kitekerem a nyakad. – Mindig is erőszakos voltál. Mondtam már, mennyire izgató ez? – A leveleket, Phyllida! Az asszony elnézett Cameron mellett, és az arcára őszinte öröm ült ki. Cameron még soha nem látta rajta ezt az érzést. – Hát itt vagy, drágám! Gyere, kérlek, és védj meg Lord Cameron fenyegetésétől. Nyilván emlékszel, mit mondtam neked a Mackenziekről. Cameron megfordult, és olyasvalakit látott meg, akire végképp nem számított. A fiatal férfi magas volt, a haja fekete, a bőre olajos, a szeme pedig sötét, mint a délolaszoké. Cameron mintha látta volna már egy színpadon. Talán az operában. – Kérjen bocsánatot a hölgytől! – mondta az olasz. Enyhe akcentussal, de kiválóan beszélt angolul. – Tudom, hogy a szeretője volt, de annak már vége. – Egyetértek. Annak már vége – mondta Cameron. – Ki az ördög ez, Phyllida? – Semmi közöd hozzá – válaszolta az asszony határozottan. – Azért van itt, hogy ne eshessem csalás áldozatául – magyarázta, aztán visszafordult az olaszhoz. – Elhoztad a leveleket, drágám? Cameron szorosan a pénzre fonta az ujjait. Addig nem akarta átadni Phyllidának, amíg nem meg kapja tőle a becses dokumentumokat. Az olasz a zsebébe nyúlt, és egy köteg összehajtott papírlapot vett elő. – Ez az összes? – kérdezte Cameron. – Ainsley azt mondta, hatnak kell lennie. – Mind itt van. – Az olasz karnyújtásnyira maga elé tartotta a leveleket. – Nem kell bizalmatlannak lennie. A signora tisztességesen üzletel. Tisztességesen? Phyllida? Ez a fickó vagy nagyszerűen hazudik, vagy Phyllida tökéletesen elbűvölte, gondolta Cameron. A levelekért nyúlt, de az olasz elrántotta őket. – Előbb adja át a pénzt a hölgynek! Egy fenét! – Csináljuk egyszerre! Rendben? A fiatalember hűvösen bólintott. Újra előrenyújtotta a leveleket, Cameron pedig a pénzköteget. Phyllida kikapta a kezéből a bankókat, ő •

119

pedig a leveleket az olaszéból. Az asszony végighúzta a hüvelykujját a bankjegyek sarkain. – Köszönöm, Cam. Remélem, soha többé nem látlak. Cameron széthajtotta az első levelet. – Várj! – szólt rá szigorúan Phyllidára. – Egyikőtök sem megy sehova, amíg nem látom, hogy mind itt van. – Mondtam neked… Az olasz felemelte a kezét. – Hadd nézze meg! A csalók mindig azt hiszik, hogy be akarják csapni őket. Most már biztos, hogy operaénekes. A fickó úgy beszélt, ahogy az operákban szoktak. Cameron leült egy kovácsoltvas padra, és átfutotta az első oldalt. – Csak nem akarod mindet elolvasni? – kérdezte Phyllida felbőszülten. Cameron nem válaszolt. Igenis minden átkozott szót el fog olvasni, hogy bizton tudhassa, mindegyik levél teljes, és egyetlen oldal sem hiányzik, amellyel Phyllida később zsarolhatná Ainsley-t. Amikor azt mondta neki, kicsit sem érdeklik a levelek, hazudott, de azt nem ígérte meg, hogy nem fogja elolvasni őket. Meg kell tennie, éppen Ainsley érdekében. Kétségtelenül szerelmes levelek voltak. Írója „forrón szeretett barátjának” címezte őket, aztán a papírt elborították a dagályos fordulatok és szóvirágok, amelyek a barát férfias testéről, merészségéről és állóképességéről zengedeztek. Cameron ennek ellenére is látta, hogy a levélírónak gazdag a szókincse, és járatos a költészetben, bár a stílusa túlságosan is érzelgős. Az első levél egy idő után könnyed és kissé harsány lett, majd visszatért a cikornyás frázisokhoz. Végül az aláírás következett: „A téged örökké szerető Mrs. Brown”. Mrs. Brown? Te szent ég! Cameron széthajtotta a második levelet, amely nagyon hasonlított az elsőre, bár a közepe táján írója „fárasztó gyermekekről” és egyéb belső ügyekről is szót ejtett. Csakhogy ezek egy palota belső ügyei voltak, a fárasztó gyermekek pedig ennek a birodalomnak a hercegei, hercegnői, valamint más országok uralkodói.

•

120

Cameron most már értette, miért titkolózott és aggódott annyira Ainsley. Névtelen barátnője, akit olyan elszántan védelmezni igyekezett, Anglia királynője volt. – Botrányos, nemde? – kérdezte Phyllida, miután Cameron az utolsó levelet is összehajtotta. – Szégyellhetné magát. – Készítettél róluk másolatokat? – kérdezte Cameron. Micsoda fegyvert kovácsolhatott volna ezekből a levelekből Phyllida! Ehhez képest még keveset is kért értük. Itt valami bűzlik. – Miért készítettem volna? – vonta meg a vállát az asszony. – Nem érdekelnek a királynő szánalmas fantáziálásai. Cameron felállt, és zsebre gyűrte a leveleket. – Ezek az írások határtalanul megalázhatnák Viktóriát, és te ezerötszáz fontért lemondasz róluk? – Kezdőtőkének elég lesz. – Kezdőtőkének? Mihez? Phyllida felkacagott, és Cameron most először látta őt ellágyulni. – Ahhoz, hogy elhagyjam a férjemet, természetesen – felelte, és belekarolt az olaszba. – Köszönöm, Giorgio. Mehetünk? Giorgio! Cameron most már tudta, ki ez a férfi. Giorgio Prario, egy tenor, aki nemrégiben meghódította Londont. A pályafutását segítendő, Isabella még estélyt is adott a tiszteletére. Ő imádta az efféle összejöveteleket, Cameron viszont ki nem állhatta őket. Prario büszkén biccentett Cameronnak, mielőtt elvezette Phyllidát. Az asszony szabályosan a lovagja karjába mélyesztette a karmait. Szerencsétlen fickó! Cameron követte őket a tekintetével. Phyllida büszkén lebegett a magas olasz oldalán. Phyllida Chase, aki eddig mindennél többre becsülte a kényelmét és a társadalmi helyzetét, most kész mindezt eldobni, hogy megszökjön egy fiatal operaénekessel. Egyre furcsább hely ez a világ. Az pedig még furcsább volt, hogy Cameron mindjobban belehabarodott abba a vörös ruhás hölgybe, aki most kipirultán előugrott egy nagy pálma mögül. – Megszerezte a leveleket? – kérdezte elfúló hangon.

•

121

Tizenharmadik fejezet Cameron szeme haragról árulkodott, de nem gorombította le Ainsley-t, mert nem maradt a kis várószobában. Ahhoz nyilván nem lett volna türelme. Az asszony a levelekért nyúlt, a férfi azonban nem nyújtotta át őket. – Egyelőre nálam maradnak. Kinézem Phyllidából, hogy meglesi magát, és megpróbálja visszalopni őket. Ainsley egy pillanatig még kinyújtva tartotta a kezét. Ujjai bizseregtek, nagyon szerette volna már közöttük érezni azokat a papírokat. – A barátnőm nagyon hálás lesz azért, amit tett. – A barátnője? Mrs. Brown? Jóságos ég, Ainsley! Az asszony leengedte a kezét, és elkerekedett a szeme. – Megkértem, hogy ne olvassa el a leveleket. Határozottan emlékszem, hogy erre kértem. – Ellenőriznem kellett, hogy Phyllida semmit sem tartott vissza. Mind itt van, az is, amelyikből hiányzik egy oldal – mondta a férfi határozottan. És dühösen. – Cameron, könyörgök, egy szót se szóljon erről a bátyjának! Nem titok, hogy Hart Mackenzie ellenzi a királynő politikáját. Elképzelni sem szeretném, mit kezdene ezekkel a levelekkel. – Valószínűleg tűzre hajítaná őket. Ainsley meghökkent. – Tessék? De kínos helyzetbe is hozhatná Viktóriát. Befolyásolhatná az emberek róla alkotott véleményét, és a maga oldalára állíthatná őket. – Ha így gondolja, félreismeri a bátyámat. – Cameron meleg tenyerébe zárta Ainsley hideg kezét. – Hart azzal akar győzni, hogy bizonyítja az igazát, méghozzá mindenben, nem pedig szóbeszédekkel és hálószobai pletykákkal. Mindenható isten akar lenni. Sőt már annak hiszi magát, és úgy gondolja, idővel mindenki be fogja látni, hogy az. Ainsley a hüvelykujjával végigsimított Cameron ujjain, amelyek a lovakkal végzett mindennapi munkától kérgesek és durvák voltak. Nem egy olyan úriember gondosan ápolt keze, aki kártyalapoknál vagy egy pohár konyaknál nehezebb tárgyat soha nem emel fel. Ő együtt dolgozott •

122

az istállóban az embereivel, és minden munkát elvégzett, amit éppen kellett. Ainsley csókot lehelt az egyik széles ujjra. – Kérem – suttogta –, akkor se áruljon el semmit a bátyjának. Biztos, ami biztos. – Nem áll szándékomban. Hartnak ehhez semmi köze – felelte a férfi. Ainsley lábujjhegyre állt, és megcsókolta Cameron szája sarkát. – Köszönöm. A férfi felemelte magához az asszonyt, és szájon csókolta. Ő viszonozta a csókját, de közben benyúlt a zakója zsebébe, és ujjai már elérték a leveleket. Csuklóját azonban hirtelen erős ujjak fogták át. – Bestia! Ainsley kelletlenül visszahúzta a kezét. – Mikor kapom meg őket? – Amikor majd elhagyja Kilmorgant. Akkor adom át, ha már beszállt a kocsijába. – Cameron átölelte az asszonyt. – Most pedig elég a játszadozásból! Csókolni akarom. Ő van játékos kedvében, nem én, gondolta Ainsley. A férfi csók közben finoman harapdálta a száját, ő pedig ugyanazt tette az övével. Amikor azonban a szemébe nézett, csak nyers vágyat látott benne. Játékosságot szemernyit sem. Az asszony nagy levegőt vett, és megerősítette a lelkét, hogy megtegye, amit elhatározott. – Magával akarom tölteni az éjszakát – mondta. Cameron szeme felizzott. – Mertem remélni. Hogy lehet valaki ennyire nyegle? – De nem itt, gondolom. – Jóságos ég, dehogy! Kényelmesebb és kevésbé visszataszító helyre megyünk. Ainsley megpróbálta átvenni a könnyed hangot. – Egyszer mintha azt mondta volna, hogy a kényelem az utolsó szempont. – Gonosz kis fruska! Úgy értettem, azt akarom, hogy magának legyen kényelmes. – Miközben azt tesz velem, amit akar? •

123

– A szentségit, ne nézzen rám így! Különben nem tudok uralkodni magamon, bárhol vagyunk is. Ainsley szíve szaporábban kezdett verni. Nem értette, miért izgatják fel az ilyen kijelentések. Cameron újra megcsókolta. – Jöjjön velem, és előkerítem a kocsimat. Nem akarom szem elől veszteni magát. Azt az asszony sem akarta. Ebben a házban nem. – A cipőm a várószobában maradt – mondta. Azon tűnődött, visszaszaladhatnának-e érte úgy, hogy közben se Rowlindsonnal, se mással ne találkozzanak. Fel kellett azonban hagynia a töprengéssel, amikor Cameron se szó, se beszéd ölbe kapta. Erejétől Ainsley-nek elállt a lélegzete. Úgy vitte őt, mintha súlyos szoknyájával és alatta a párnákkal együtt is pihekönnyű lenne. Elérték az üvegház ajtaját, aztán már kint is voltak a szabadban. A sötét éjszaka hideg volt, de Cameronhoz bújva az asszony kicsit sem fázott. – Nagyon sokat tett értem – mondta, és megsimogatta a férfi arcát. – Nem tudom, hogyan fogom ezt… – Ha viszonzásról merészel beszélni, behajítom a bokorba. – Cameron lehelete látszott a hidegben. – Nem kell megadnia a pénzt, nem tartok igényt a hálájára, és fizetségképpen a testére sem. – Ha még csak hálás sem lehetek, akkor mit akar? – Amit nem kaphatok meg – mondta a férfi, és hangjában nyoma sem volt derűnek. Ainsley azt akarta felelni, hogy egy Mackenzie nyilván mindent megkaphat, amit akar. Cameron arcában azonban volt valami, ami elhallgattatta. Elég régen élt már a királynő palotájában ahhoz, hogy tudja, a pénz és a rang nem garancia a boldogságra. Megkönnyítik és kellemesebbé teszik az életet, de abban attól még lehet bánat, harag, üresség. – Tenni akarok valamit magáért – mondta Ainsley. – A lekötelezettje vagyok, és… – Félbehagyta a mondatot, és felsikoltott, mert a férfi hirtelen megfordult, és egyenesen egy rododendronbokor felé indult vele. – Jól van, jól van! Nem teszek semmit. Cameron letette az asszonyt a fűre. – A levélügy lezárult. Nem akarom, hogy közénk álljon. Azt Ainsley sem akarta. •

124

– Értem. Azt viszont nem akadályozhatja meg, hogy hálás legyek. Köszönöm a segítségét, Cam – mondta. Egy kicsit tartott tőle, hogy a férfi beváltja a fenyegetését, és bedobja őt az első bokorba, ő azonban csak gyengéden megsimogatta az arcát. Cameront valójában semmi sem kötelezte arra, hogy segítsen neki. Megkérhette volna azt az árat, amelyet Phyllida jósolt Ainsley-nek. A férfi azonban megharcolt érte, és most ott akarja folytatni, ahol a levelek miatt abbahagyták. Cameron kocsisa készenlétben állhatott, mert nem messze tőlük egy kivilágított hintó körözött. A férfi megint ölbe kapta az asszonyt, és a kocsijához indult vele. Az égen ezernyi csillag ragyogott, az éjszaka száraz és hideg volt. – Hiányzik ez az égbolt, amikor Londonban vagyok – mondta Ainsley. – Lélegzetelállító látvány. – Átkozottul hideg van. – Miért panaszkodnak a skótok folyton az időjárásra, miközben rengeteg szépség veszi körül őket? – Én most jobban örülnék, ha meleg venne körül. Közben odaértek a hintóhoz. A sötétből egy lakáj lépett elő, és kinyitotta előttük az ajtót. Cameron beemelte az asszonyt az ülésre, amelyet puha párnák borítottak. A férfi borravalót nyomott a lakáj kezébe, aztán felnézett a bakra, és kört írt le a kezével. – Igenis, uram – mondta a kocsis vigyorogva. Cameron felhajtotta a lépcsőt, és beszállt az induló hintóba. Becsapta az ajtót, és lehuppant Ainsley mellé. Testéből a szabadban töltött órák kellemes illata áradt. Szó nélkül levette Ainsley parókáját és álarcát, aztán a szemközti ülésre dobta. Az asszony arcát hűvös levegő csapta meg, és egyszeriben könnyűnek érezte a fejét. – Így sokkal jobb – mondta a férfi. – Visszatért az én egérkém. – Nem igazán hízelgő, hogy egérnek nevez egy hölgyet – jegyezte meg Ainsley. Tisztában volt azzal, hogy idegességében túl sokat beszél, de nem tudott lakatot tenni a szájára. – A szobámban járkál, és elbújik a függöny mögött. Mi másnak nevezhetném? – Egyszer vadászmenyétet mondott. Egy egérnek vagy vadászmenyétnek azonban nem ajándékozna gyémánt nyakláncot, •

125

hacsak nem nagyon ostoba. Azok ugyanis lenyelnék, vagy kibélelnék vele a fészküket. – Fütyülök rá, mire használja a gyémántokat – Cameron átfogta Ainsley vállát, és csókot nyomott a feje búbjára. – Egészen addig, amíg tetszenek magának. – Nagyon szépek. – Már nem akarja visszaadni a láncot? – Egyetlen másik úriembertől sem fogadnám el – felelte Ainsley határozottan. – Magával azonban kivételt teszek. – Nagyon helyes, hogy mástól nem fogadná el. Aki ékszert próbál ajándékozni magának, azt egyszerűen lecsapom. Rögtön Rowlindson után. Neki is bűnhődnie kell, mert megengedte magának, hogy ma eljöjjön ide. Ainsley megborzongott. – Valóban furcsa ember. – Undorító alak. Csak a durvasághoz van érzéke. A szépséghez nincs. Az asszony megérintette a hintó bársonnyal bevont falát. – Nagyon kényelmes ez a kocsi. Tágas és meleg. – Amíg tartanak a lóversenyek, sokat utazom. Szeretem, ha nagy a kocsim. Főleg akkor, ha benne is kell aludnom. – Utazhatna vonaton. Akár a lovakkal együtt. – A lovak nem szeretik a vonatot, és a mozdonyfüst árt a tüdejüknek. A férfi úgy beszélt, mint egy aggódó apa. – Nagyon kedves a lovaihoz. Cameron megrántotta a vállát. – Drága jószágok, és mindent megadnak az embernek. Ostoba, aki tönkreteszi őket, mert nem viseli gondjukat. – Lordságod odaadóan foglalkozik Jázminnal, pedig nem is a magáé. – Mert átkozottul jó ló. A férfi hangjából vágyakozás csendült ki. – Nagyon szeretné, hogy a magáé legyen, igaz? – kérdezte Ainsley. – Igen. – Cameron az asszony álla alá nyúlt, és hátrahajtotta a fejét. – És magát is nagyon akarom. – Remélem, nem ugyanazért. Én nem vágtázom elég gyorsan. – De magában is van valami ördögi, Ainsley. – Mondják, hogy… •

126

Cameron csókkal hallgattatta el az asszonyt. Az ajka lágy volt, kissé idegesen reszketett, de eltökéltséget is elárult. A férfi érezte rajta, hogy arra vágyik, öleljék és szeressék. Soha életében nem találkozott még ilyen nővel. Szívverése felgyorsult, és izzadság verte ki a meleg kocsiban. Valahányszor elcsábított egy nőt, higgadt és hűvös maradt, jól ismerte azokat a lépéseket, amelyeket meg kellett tennie az éltető közösülésig vezető úton. A szikra csak rövid ideig élt, de bódító volt, amikor eljutott odáig. Mindig ügyelt rá, hogy nagy gyönyörben részesítse a hölgyeket. Ezzel ajándékozta meg őket, cserében azért, mert egy időre megszabadították a tompultságától. Úgy sejtette, a nőknek sokszor jobb volt, ami történt, mint neki. Ma éjjel türelmetlen volt, kétbalkezes a heves vágytól. Matatni kezdett Ainsley övszalagján. – Azt akarom, hogy ez kerüljön le. A szoknyát és az ingvállat összetartó tűk apró koppanásokkal a szőnyegre hulltak. Ainsley lehajolt értük, és közben Cameron kikapcsolta hátul a szoknyáját. A sok-sok méter bársony leomlott. A férfi az asszony elé térdelt, és a maradék bársonytól is megszabadította. Nevetés tört ki belőle, amikor meglátta a szoknya alatt a díszpárnákat. – Nem volt elég turnűrünk – magyarázta Ainsley, és kihúzott egy párnát a dereka köré csavart széles selyemövből. – Morag találta ki ezt a megoldást. Cameron leszedte a párnákat, és az asszony háta mögé dugta őket. – Tessék, most már a kényelem is megvan – mondta. Újra felnevetett, kissé recsegősen, mert neki nem volt olyan bársonyos a hangja, mint a fivéreinek. Baritonja már régen rekedtessé vált a szabadban végzett munkától. Fehér harisnyájában és egyszerű pamutbugyogójában Ainsley elfeküdt a régi díszpárnákon. Cameron nevetése elhalt, amikor az asszony ingvállához nyúlt. – Hány gomb legyen, Mrs. Douglas? – Ezek most kapcsok. – Ainsley meleg lehelete a férfi arcát simogatta. – Felteszem, ez nem hangzik igazán csábítóan. – Nem érdekel, hogy hangzik. Azt akarom tudni, hányat nyissak ki. Az asszony arcán csintalan mosoly suhant át. •

127

– Mindet, azt hiszem. Cameron már nyitogatta is a kapcsokat. A régimódi ingváll és mellkendő végül a kezében maradt. Alattuk a természetétől fogva szerény Ainsley kis fűzőt viselt, az alatt pedig csipkés kombinét. A férfi végigsimított a fűzőn. – Azt akarom, hogy ez is kerüljön le. – Megkönnyebbülés lesz számomra. Ainsley megborzongott, miközben Cameron kikötötte a fűzője szalagjait, mint azon a régi éjszakán a saját hálószobájában, amikor nagy keze tűzként égette az ő hátát. A férfi félredobta a fűzőt, és az asszony hosszú évek után újra csak kombinében ült egy férfi előtt. És micsoda férfi előtt! Cameron előtte térdelt, miközben a zakója követte Ainsley fűzőjét és ingvállát a túloldali ülésre, aztán a mellénye és a nyakkendője is ott kötött ki. Kigombolta az ingét, és az asszony megint úgy látta őt, ahogyan azon az éjszakán, amikor beosont hozzá a levelekért. Tekintete bejárta a lebarnult, izmos mellkast és a keskeny csípőre simuló skót szoknyát. Aztán Cameron az ingujját is felgyűrte. Csuklóin előbukkantak a hegek, azoknak a régi égési sérüléseknek a nyomai, amelyeket valaki szándékosan ejtett rajta, mert fájdalmat akart okozni neki. Ainsley gyűlölte azt a valakit. A fivéreitől tudta, hogy az iskolákban a fiúk néha kínozták egymást, mert így akarták bizonyítani a férfiasságukat. Cameron azonban nem olyan embernek tűnt, aki hagyja, hogy erőszakos suhancok lefogják, és szivarokat nyomjanak el a bőrén. Ainsley megfogta a férfi csuklóját, és megcsókolta az égésnyomokat. Cameron elhúzta a kezét. – Ne! – Nem szeretem látni a sebeit – mondta az asszony lágy hangon. Cameron tőle jobbra és balra az ülésre tette a kezét. – Ne legyen kedves, Ainsley! Ne, amikor éppen arra készülök, hogy a magamévá tegyem. Az asszony elmosolyodott. – Ha ragaszkodik hozzá, hogy undok legyek, lehetek az is. – Kétlem. Most pedig kulcsolja át a lábával a derekamat! – De még rajtam van az alsónemű! – Tudom, kis boszorkány. A férfi az asszony combja alá csúsztatta a kezét, felemelte a lábát, és a csípőjére fonta. Ainsley a saját bugyogóján és Cameron skót •

128

szoknyáján keresztül is érezte a férfi testének a melegét és keménységét. – Jó kislány! A férfi keze forró volt az asszony lábán, és felkúszott a fenekére, miközben nekinyomta magát. Ainsley megborzongott. Egyszerre öntötte el hideg és forróság, ideges volt, de boldog is. Mindjárt megtörténik. Ma éjjel ő buja kurtizán, az a képzeletében létező hölgy, akinek szalonja van Párizsban, és akit Franciaország legcsinosabb férfiúi üldöznek a szerelmükkel. Csakhogy neki nem jóképű párizsiak kellenek, hanem Cameron, az ő erős skótja. – Ne nevessen! – suttogta szinte a szájába a férfi. Ainsley két keze közé fogta az arcát. – Nem nevetek. Csak kíváncsi vagyok, hogyan akar a magáévá tenni ebben a kocsiban. A Cameron szemében izzó tűztől Ainsley-nek felforrt a vére. – Azt még nem tudom. Ebben a hintóban még egyetlen hölggyel sem voltam együtt. Az asszony szíve még hevesebben vert. – Soha? – Maga előtt soha, kis boszorkány. – Helyes. A férfi Ainsley hajába túrt, és kihúzta belőle a tűket, hogy fürtjei a vállára omoljanak. – Szeretem a haját – mondta. – Mindig is látni akartam így, leengedve. – Kissé nehéz megszelídíteni. Sok bajom van vele. – Nem akarom megszelídíteni. – Cameron az öklére tekert egy fürtöt, és megcsókolta. – Legyen csak vad! És te is legyél az, Ainsley! Tudom, hogy van benned vadság. A férfi az asszony melle közé tette a kezét, éppen a szíve fölé. – Vadság? Bennem? – kérdezte az asszony, és sikerült ártatlanságot színlelnie. – Mindennap lovakkal dolgozom, reggeltől estig. Tudom, melyik éri be kocogással, és melyik akar megszabadulni a béklyóitól, hogy szabadon száguldhasson. – Mint Jázmin. •

129

– Pontosan úgy, mint Jázmin. Ha rád nézek, tüzet látok, édesem. Színtelen ruhákat hordasz, és kötelességtudást színlelsz, de az a tűz ki akar törni belőled. Szenvedélyes asszony vagy, száguldani akarsz. – Cameron hangja ellágyult, de így is nyers és mély maradt. – Miért nem engeded meg magadnak, hogy száguldj? – Mert senki nem akarja, hogy azt tegyem – felelte Ainsley. – Egyedül csak te. A férfi az asszonyéra fektette a kezét. – Gondolkodj el újra az ajánlatomon, Ainsley! Gyere velem Párizsba! Elviszlek Nizzába, Monte-Carlóba, Rómába, ha akarod. Gyönyörű ruhákba öltöztetlek, olyan hintóba ültetlek, amelyet a legpompásabb lovak fognak húzni. Mindenki más szépségét el fogod homályosítani. Ainsley nem tudott elfojtani egy boldog sóhajt. – Az alighanem csodás lenne. Én mint kifinomult és csillogó hölgy… – Mondd, hogy velem jössz! – A férfi mosolya hirtelen komisz lett. – Ígérd meg, vagy különben szólok a kocsisomnak, hogy álljon meg, és így, alsóneműben kiraklak egy mezőn. – Nem ijesztett meg, mylord. Akkor majd hazarepülök az erdőkön át, és könnyedén áttáncolok az ingoványon, hiszen nem fog akadályozni sem a fűzőm, sem a hamis fardagályom. Cameron nevetése betöltötte a kocsit. – Velem kell jönnöd, Ainsley. Mondj igent! Ígérd meg! Az asszony megérintette a férfi arcát. – Cameron. – Az ördögbe, ne mondj nemet! Ainsley meg akart szólalni, de a férfi a szájára tette a kezét. – Most ne válaszolj! Gondold át a dolgot! Ha velem akarsz jönni, legyél ott a szezonzáró St. Leger verseny után a Doncasterből Londonba induló vonaton. Onnan utazom a kontinensre. Most pedig fogd be a szád, asszony, és engedd, hogy a magamévá tegyelek.

•

130

Tizennegyedik fejezet Ainsley az övé lesz, megérinti, megízleli. Bármit megtehet vele. Ma éjjel, és nem máskor. Mindent el fog követni annak érdekében, hogy rábeszélje, tartson vele Párizsba, de nem most. Most csak élvezni akarja. Cameron kikötötte a kombinét tartó keskeny szalagot, és lesimította a csipkés anyagot az asszony válláról, hogy előbukkanjon a keble. Gömbölyű, kemény és feszes volt. Nem egy szűz lány aprócska melle, hanem egy érett asszonyé. Telt és hihetetlenül csábító. Pontosan olyan szép, amilyennek Cameron képzelte. Áhítatos tisztelettel tenyerébe zárta, aztán ráhajolt, hogy megcsókolja. Tüzet ízlelt, és érezte az asszony lüktető szívverését. Orrával a bőrét cirógatta, nyelvével a felágaskodott mellbimbó körül körözött. Ainsley felsóhajtott. Cameron újra hozzáérintette a nyelvét, és újabb sóhajt csalt elő belőle. Elbűvölő volt. – Soha nem kóstolt még férfi, Ainsley? – Nem – hangzott az elfúló válasz. – Így nem. – Bolondok voltak. Finom vagy. – Cameron nyelve újra köröket írt le a mellbimbó körül. – Akár a legjobb bor, kislány. A férfi gyengéden szívta az asszony mellét, aztán finoman a foga közé vette a bimbóját. Ainsley hátradőlt a párnázott ülésen, és félig leeresztette a szemhéját. A lámpa fénye csupasz mellére esett, a lábát széttárta Cameronnak. Neki már nagyon régen nem volt része ilyen szép látványban. Belecsókolt az asszony melle közébe, aztán tovább haladt lefelé. Ainsley hasa a fűző állandó szorítása ellenére is kicsit puha és gömbölyded volt. Halvány rózsaszín csíkok húzódtak rajta, arról árulkodva, hogy ez a has valamikor sokkal nagyobb és gömbölyűbb volt. A férfi az asszony arcára nézett, és a tekintetéből ő kiolvasta, tudja, mit lát. Isabella soha nem említette Cameronnak, hogy Ainsley szült. Hol lehet most az a gyerek? Az asszony szemének szomorúsága megadta a választ a férfinak. Az újszülött nem maradt életben. Ez még mostanában is gyakran előfordult, ám ez nem jelentette azt, hogy ne •

131

sirattak volna meg minden egyes gyermekhalált. John Douglas már benne járt a korban, és talán nem volt elég erős a magja. Cameronnak eszébe jutott, hogy a sógornője a reggelinél azt mesélte, Ainsley egy teljes évet a kontinensen töltött, ahonnan aztán már férjes asszonyként tért vissza, Isabella legnagyobb meglepetésére. Nem volt hivatalos bejelentés, még csak egy levél sem. Ainsley McBride-ból egyszerűen Ainsley Douglas lett. Érdekes! Nem mintha Cameron ebben a pillanatban a titkairól akarta volna faggatni az asszonyt. Mindnyájuknak vannak sötét titkai, amelyeket a lelkük mélyén őriznek. Csak úgy boldogulhatnak velük, ha elfelejtik őket, és élik tovább az életüket. A férfi csókokkal borította be a csíkokat. Élvezte, hogy ízlelgetheti az asszony bőrét, belélegezheti édes-sós illatát. Nyelvét még a köldökébe is bedugta, mire Ainsley felnevetett. Aztán szétnyitotta Cameron kigombolt ingét. – Nem tisztességes, hogy csak én vagyok levetkőzve. Látni akarlak. – Nem kell – mondta Cameron. Egész éjjel legeltetni tudta volna a szemét az asszonyon. Aztán, amikor majd eljön a befejezés pillanata, nem akarta megmutatni sebekkel elcsúfított testét. Csak nagyon ritkán vetkőzött le teljesen a hölgyei előtt. – De kell. Nekem kell. – Ainsley pucéran, kívánatosan, izgatón elnyúlt a párnákon. – Én semmit sem rejtettem el előled, Cam, kincsem. Cam, kincsem… A fene esne ebbe a nőbe! Ainsley, kincsem… A férfi úgy döntött, hogy valamennyit megmutat magából, de nem mindent. A hintóban szerencsére elég sötét volt. Még egy csókot nyomott Ainsley hasára, aztán leült a sarkára, és levette az ingét. Ainsley visszafojtotta a lélegzetét, a szíve hevesen vert. Cameron Mackenzie erős és kívánatos volt. Korábban ő csak a mellkasából vehetett ki egy keveset, most viszont a maga teljességében látta. Hatalmas volt, csupa izom, a bőre izzadságtól csillogott, és makulátlan volt. Kivéve egy vékony forradást, amely a jobb kulcscsontjától a válláig húzódott. Ainsley végigsimított rajta az ujjaival, amelyeket aztán a szája és a nyelve is követett. – Tűz van benned – suttogta Cameron. – És én magam körül akarom érezni ezt a tüzet.

•

132

Az asszony még egyszer megcsókolta a heget, majd felemelte a fejét, és a férfi arcán is csókokat lehelt a forradásra. Amikor aztán Cameron tapasztotta a száját az ő szájára, a csókja vad, forró és birtokló volt. Ainsley bugyogóját erős ujjak markolták meg, és a pamut lecsúszott a bokájára. Azt hitte, Cameron mindjárt magára emeli, ő azonban a párnákba nyomta, aztán széttolta a lábát, és az ölére hajolt. Ainsley összerándult, amikor teste legrejtettebb pontján érezte a férfi száját és nyelvét. Mind a két lábát a levegőbe emelte, széttárta, és tökéletesen megnyílt a férfinak. Mégsem érzett szégyenkezést, csak tüzet és perzselő vágyat. A kocsi oldalra dőlt, de Cameron nem hagyta abba, amit csinált. Ainsley a hajába fúrta az ujjait, miközben ő egyre hevesebben izgatta. Fájdalmasan kívánta, akarta a férfit, aki mennyei élvezet okozott neki. A szája forró volt, a nyelve gyakorlott és fürge, pofaszakálla izgatón cirógatta Ainsley combját. Az asszony úgy érezte, darabjaira kell hullnia. Kéjes nyögdécselését szerencsére felfogták a hintó párnázott falai. Cameron egyre csak folytatta az őrjítő játékot. Ainsley már se látott, se hallott, és alig kapott levegőt. Az egész világból csak a férfi szája maradt meg számára, az ő testének a heve és a sajátjában szétáradó tűz. – Cam, kérlek! Hogy valójában mit kér, azt Ainsley nem tudta. Csak abban volt biztos, hogy Cameront akarja maga fölött és mélyen magában. Amíg világ a világ. A férfi felemelte a fejét, és ujjaival végigsimított az asszony ajkán. – Édes Ainsley! Ezt sem csinálta még senki? Az asszony csak a fejével intett nemet, mert nem tudott megszólalni. – Azok a férfiak mind bolondok voltak – jelentette ki Cameron. – Elmentek melletted, amikor pedig megkaphatták volna ezt – folytatta, és ujjait belefúrta az Ainsley lába között göndörödő szőrzetbe. – Édes vagy, kincsem, és nedves. Készen állsz rám – állapította meg. Félrehúzta skót szoknyája hajtásait, és kiderült, hogy alatta semmit sem visel. Csak hosszú és sötét férfiasságát rejtette el eddig. A kockás szövet rétegei Ainsley útjában voltak, végül mégis eljutott ahhoz, amihez akart. Elmosolyodott, amikor ráfonta az ujjait. Meg sem próbálta titkolni, mennyire örül annak, hogy ilyen nagy és kemény. Igen, ez a férfi hatalmas, minden tekintetben az. •

133

Cameron felnyögött, és félig lehunyt szemmel figyelte az asszonyt. Élvezte, amit vele csinált, és megengedte magának, hogy élvezze. – Nagyon… hosszú vagy itt – mondta Ainsley. – Lemérted már? A férfi szeme megvillant. – Nem. – Akkor szereznem kell egy mérőszalagot. Cameron ujjai erősen az asszony csuklójára fonódtak. – Sehova sem mész, és semmit sem szerzel. Most nem – mondta. Eltolta magától Ainsley kezét, és felhúzta őt az ülésről. Skót szoknyájának szövete csiklandozta az asszonyt, amikor a lába közé feküdt. Férfiasságának hegye Ainsley nyílásához ért, és testét azonnal fájdalom járta át a heves vágytól. Magába akarta húzni a férfit, körül akarta szorítani, egészen elnyelni. – Ne olyan gyorsan, kincsem! – mondta Cameron. – Nem akarok fájdalmat okozni neked. Ainsley a fejét rázta. Már túl volt azon, hogy érdekelje a fájdalom. Arra sem emlékezett, mi az. – Készen állok – mondta. És valóban, hat éve készen állt már. – Ígérd meg, hogy szólsz, ha fájdalmat okozok! Cameron tekintetében gyötrődés és vad vágy keveredett egymással, és Ainsley megértette, hogy a válasza nagyon fontos neki. – Megígérem – bólintott. A férfi láthatóan megnyugodott. Erős karját az asszonyra fonta, és mélyen a szemébe nézett, miközben beléhatolt. *** „Itt a helyem. Itt, ebben a gyönyörű asszonyban, akinek olyan az íze, hogy álmodni sem lehetne finomabbat.” Cameron gondolatai ide-oda csapongtak, és nem tudott mást érezni, csak Ainsley-t, a teste forróságát, az illatát. Mélyebbre, egyre mélyebbre hatolt benne. „Ainsley, szükségem van rád.” A férfi zihált, és rekedt hangok törtek fel a torkából. Ez történt vele, aki pedig soha nem veszítette el az önuralmát. Ainsley azonban megfosztotta tőle. Szűk volt, átkozottul szűk, ő mégis mélyen benne volt már, és soha többé nem akart kijönni onnan. Ainsley nyakát csókolgatta, és ajkával érzékelte a nyögéseit. Csókokat nyomott az arcára, a haja tövébe. Az asszony szépséges •

134

hangokat hallatott, és a férfi újra a nyakát csókolgatta. Ainsley közben a hátába vájta a körmeit, de láthatóan nem is tudott arról, hogy ezt teszi. – Ainsley. Gyönyörűség volt kimondani a nevét. Cameron ebben a helyzetben nemigen tudott mozogni az asszonyban, de a teste szorosan összesimult az övével, és ez mámorító érzés volt. Később majd párnákon teszi magáévá Ainsley-t a szobája padlóján, és akkor bőven lesz helye. Ott majd kibe mozoghat ebben a csodaszép nőben. Már a gondolat is mérhetetlenül felizgatta. De most is jó volt vele. Ainsley megérintette az arcát, és egyenesen a szemébe nézett azzal a csodálatos, szürke szemével. Körülfonta őt, a része volt, ő pedig az övé. Az asszony el sem akarta hinni, hogy valóság, amit érez. Cameron vastag és kemény volt benne, szinte szétfeszítette, mégsem okozott fájdalmat. Csak azt éreztette vele, hogy ennek így kell lennie. Gyengéden ölelte, de a testéből közben annyi erő áradt, hogy ő elolvadt a karjában. Ha hat éve tudta volna, hogy ennyi örömben lesz része ezzel a férfival, nem várt volna ilyen sokáig. – Meg kellett volna keresselek – hallotta a saját szavait. – A nyomodba erednem London utcáin, és könyörögnöm, hogy csináld velem ezt. Cameron mosolyából tűz áradt. – Pajzán nőszemély vagy. Megadok neked mindent, amit csak akarsz. Bármit megteszek, csak kérned kell – mondta. Közben keményen mozgott az asszonyban, és őt csodás érzések töltötték el. – Ezt csinálnád velem? – kérdezte, és felnyögött a következő erős lökéstől. – Amikor csak akarom? Ha veled mennék Párizsba? – A pokolba, igen. – Cameron hangja sötét volt. – Újra meg újra, minden éjjel. Tudom, hogyan okozhatok gyönyört, Ainsley, és megmutathatok neked mindent, amiről valaha is álmodtál. Az asszony nagy levegőt vett, amikor a férfi még mélyebbre hatolt benne. – Ez jól hangzik. – Ennél több is lehet, kincsem. Sokkal több. – A férfi két keze közé fogta Ainsley arcát, és lélegzete elvegyült az övével. – Gyönyörű vagy, édesem. És örökre az enyém. •

135

Cameron érezte, hogy közeledik a beteljesülés. Korán, átkozottul korán, de az asszony erős szorításától a gyönyör lüktetései újra meg újra végigfutottak a vesszején. A természet, a mindent uralma alá hajtó természet azt akarta, hogy lövellje a magvát mélyen ebbe a nőbe. Most azonnal. – Nem. A férfi elszántan küzdött. „Nem, nem, nem! Nem akarom abbahagyni. Soha nem akarom abbahagyni.” – Cameron. – A hang elsuttogott nyögés volt. – Cam, ez annyira jó! Amit csinálok… Elhaltak a szavak, mert az asszonyt magával ragadta a kielégülés öröme. Édes hangjaitól Cameron felhagyott az ellenállással. Rekedten felnyögött, és férfiassága tiltakozásával nem törődve gyorsan kihúzódott Ainsley-ből. Maga mögé felakasztott kabátjából zsebkendőt rántott elő, és az ártatlan pamutba lövellte a magjait. *** Ainsley alig kapott levegőt. Elgyengülve feküdt a párnákon, és az ülés szélébe kapaszkodott, hogy ne csússzon le róla. Cameron mozdulatlanul feküdt a szőnyeggel borított padlón, a fejét lehajtotta, zsebkendőjét magára szorította, a mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. – Cam? Jól vagy? A férfi felemelte a fejét, és ragyogó mosollyal ajándékozta meg az asszonyt. Aztán fölébe hajolt, tenyerét tőle jobbra és balra az ülésre tette, s valósággal foglyul ejtette. – Hogy jól vagyok-e? – kérdezte, és most erősen érződött skót akcentusa. – Persze, kislány. Soha nem voltam jobban. – De… – De kihúzódtam belőled? Igen, hogy ne csináljak neked gyereket. – Ó! Igen. – Ainsley nem tudta, hálát érez-e vagy csalódottságot. – Ez nagyon… – Gyors volt. – Cameron mosolya még szélesebb lett. – Tudom. Többet akarok. Egész éjszakára akarlak, kincsem. – Ne szakíts folyton félbe! – Ainsley felült, és a melegséget sugárzó, sötétarany szempárba nézett. – Azt akartam mondani, hogy csodálatos volt. – De túl gyors. Töltsd velem az egész éjszakát! •

136

– Igen – felelte Ainsley mosolyogva. – Azt hiszem, az nagyszerű lenne. A férfi tekintete tetőtől talpig bejárta az asszonyt, és a szeme arról mesélt, hogy tetszik neki, amit lát. – Gyönyörű vagy, kislány – mondta végül. Tekintete simogatással ért fel, szavai perzseltek. Ainsley idegesen felnevetett. – Csak kislánynak kissé már idős. – Ezt azonnal hagyd abba! Amikor ma este megláttalak, amikor rám néztél az álarc alól, és megnyaltad a pirosra festett szádat, elmondhatatlanul akartalak. A legszívesebben már ott, a lépcsőn magamévá tettelek volna. Átkozottul uralkodnom kellett magamon, hogy meg se csókoljalak, amíg nem vittelek be a várószobába. Ainsley kinyújtóztatta ruganyos testét. – Szóval maszkkal kellett eltakarnom az arcomat, hogy felkeltsem az érdeklődésedet? – Vigyázz, asszony! Csak nehezen állom meg, hogy ne kezdjek mindent elölről. A férfi felmordult, és csókot nyomott Ainsley szájára. Ő a mellkasára fektette a tenyerét, és érezte, hogy a szíve ugyanolyan sebesen ver, mint az övé. Imádta, hogy Cameron ilyen hatalmas és erős. Tökéletes biztonságban érezte magát háta mögött a párnákkal és maga fölött a férfi testével, amely az egész világtól elválasztotta. – A szentségedet, Ainsley! – mondta Cameron. – Te vagy a legcsábítóbb, legkívánatosabb, legérzékibb nő, akivel valaha találkoztam. Együtt akarok feküdni veled egész éjjel, és aztán egész nap. Sok mindent akarok csinálni veled, és azt is akarom, hogy te sok mindent csinálj velem. Vannak durvább szavak is arra, amit akarok, de igyekszem észben tartani, hogy úrinő vagy. Ainsley szívverése kihagyott egy pillanatra, ám aztán elmosolyodott. – Most már igazán kíváncsivá tettél. Mondd ki, Cameron! Nem fogok elalélni. A férfi az asszony füléhez hajolt, és őt durva szavak árasztották el. „Baszni. Szopni. Pina. Fasz.” Ainsley egészen könnyűnek érezte a tagjait. Melengető és felszabadító érzés volt. Cameron végiil felemelte a fejét, és a mosolya olyan tüzes volt, hogy az asszony azt hitte, nyomban leesik az ülésről. •

137

– Ezt akartad hallani? – kérdezte a férfi. – Nem bántam meg, hogy kíváncsi voltam – felelte Ainsley elfúló hangon. – Akkor jó. Cameron belecsókolt az asszony melle közébe, lábát újra a derekára fonta, de nem hatolt belé, csak szorosan magához ölelte, és valósággal eggyé vált vele. Ainsley úgy csókolta a férfit, ahogyan az őt. Ízlelgették, nyaldosták, harapdálták, felfedezték egymást. Az asszony egyszerre érezte a nyelve alatt Cameron pofaszakállának csiszolópapíréval felérő dörzsölését, a sebhelyén elvékonyodott bőrét, a szája forró nedvességét és határozott, mesteri ajkát. Megcsókolta a férfi arcát, csókokkal borította be lehunyt szemét, cs a nyakát harapdálta. Cameron szinte dorombolt a gyönyörtől, és mindent viszonzott, amit kapott. A kocsi nagyot huppant egy gödör miatt. Cameron azonnal olyan oltalmazón karolta át Ainsley-t, hogy ő meg sem érezte az erős döccenést, de a hintó váratlanul lassítani kezdett. – A szentségit! – morogta a férfi. Ainsley nem akarta elengedni Cameront. – Mi a baj? A férfi gyengéden kibontakozott az ölelésből, és leült az asszony mellé. – Majdnem otthon vagyunk. – Ó! Ainsley elszántan leküzdötte a csalódottságát. Cameron felkapta a földről az asszony kombinéjét, rádobta meztelen bőrére, aztán megütögette a hintó tetejét. Hála az égnek, a kocsis nem nézett be a kis kukucskálón, mielőtt megállította a hintót, és így nem látta meg Ainsley-t dicsőséges meztelenségében. – Miért állunk meg? – Az asszony fázott Cameron ölelése nélkül, és melléhez szorította a kombinéjét. – Még nem fordultunk rá a felhajtóra, igaz? – kérdezte, mert nem érezte, hogy kanyarodtak volna. – Én itt kiszállok. – A férfi belebújt az ingébe, aztán a mellényébe is. Utána abbahagyta az öltözködést, hogy megcsókolja Ainsley-t. Hosszasan, többször is. – Nem akarom megkockáztatni, hogy együtt érkezzünk haza. Én átvágok a földeken, téged pedig hazavisz a hintó. Utána siess egyenesen a szobádba! Én is odamegyek majd. •

138

Az asszonyt melegség öntötte el. Ismét megtapasztalta ennek a nyers, durva férfinak a gyengéd figyelmességét. Azért száll ki most, hogy őt óvja, a jó hírét, és nem azért, mert el akar tűnni az éjszakában, miután kielégült. – Az én szobámban? – kérdezte Ainsley. – Nem lenne jobb a tiédben? Cameron a kastély jóformán üres szárnyában lakott, Ainsley viszont a vendégekkel teli részben kapott helyet. A férfi nyakára tekerte a nyakkendőjét, de nem kötötte meg. – Én könnyebben meg tudom magyarázni, mit keresek a vendégszárnyban, ha összefutok valakivel. Ainsley ellenkezni akart, de Cameron rámordult: – Te semmit nem teszel vitatkozás nélkül, asszony? – Nem igazán. Nem szoktam gondolkodás nélkül parancsokat teljesíteni. – Az angol királynőnek akkor bizony sokat kell eltűrnie. Fordulj meg! Ainsley úgy döntött, most kivételesen nem kérdezi meg, miért kell ezt tennie. A férfi összehúzta rajta a fűzőt, gyorsan, gyakorlott kézzel. Egy komorna sem csinálhatta volna ügyesebben. Aztán maga felé fordította az asszonyt, és még egyszer megcsókolta. Ezúttal lassan, kiadósan. – Gyönyörű, meseszép vagy, Ainsley Douglas. Meg akarok részegülni tőled. Az asszonynak ez kicsit sem volt ellenére, és megsimogatta Cameron arcát. – Hamarosan. – Már nagyon hamar. – A férfi még egy csók után felmarkolta a kabátját, és kinyitotta a hintó ajtaját, amelyen hideg levegő csapott be. – Átkozottul hamar – tette hozzá, aztán bevágta az ajtót, és eltűnt. Mielőtt Ainsley felocsúdott volna, a kocsi megindult vele, ő pedig magára kapkodta az ingvállát és a szoknyáit. Odakintről hallotta, hogy Cameron vidáman fütyörészve; gyalogol az éjszakában. *** Cameron fel-alá járkált a hálószobájában, aztán whiskyt töltött magának, megint járkált, megint ivott, és tekintete újra meg újra az •

139

órára tévedt. McNab elnyúlva hevert a gazdája ágyán, tökéletesen otthon érezte magát. Egy ideig megcsóválta a farkát, amikor Cameron elhaladt mellette, ám aztán lecsukódott a szeme, és hangos horkolásba kezdett. Olyan hangokat adott ki magából, mint egy rozsdás fűrész. Cameron járkált, ivott, és semmire sem tudott összpontosítani. Belátta azonban, időt kell adnia Ainsley-nek, hogy felérjen a szobájába, aztán egy szobalány levetkőztethesse és ágyba segítse. Talán úgy negyedóra kell még hozzá. A férfi vére már forrt a türelmetlenségtől. Újra és újra érezte maga körül Ainsley melegét, hallotta a nevetését. Abból, ahogy elképedt, amikor felért a csúcsra, arra következtetett, hogy még soha nem elégült ki szeretkezéstől. Cameron ajkára diadalmas mosolyt csalt a gondolat, hogy ő volt az első, aki ilyen élményben részesítette az asszonyt. Tudta, hogy be kellene fejeznie Ainsley-vel, hiszen végül is megkapta, amire hat éve vágyott. A vágyát kielégítette, a játékot megnyerte. Legalább ma éjszakára be kellene fejeznie, hogy most kielégülten és álmosan a holnapi edzésmunkát kezdje tervezni. És mégis, egyre csak járkált, és újra kívánta Ainsley-t. Nemcsak erre az éjszakára, hanem valamennyire. Meg fogja győzni, hogy tartson vele Párizsba, aztán pedig Monacóba. A legdrágább ruhákban fogja járatni, olyan ékszereket ajándékoz neki, hogy a többi nő mind belesárgul majd az irigységbe. Elviszi a legelőkelőbb éttermekbe és a legjobb színházi előadásokra, hadd élvezze az életet. Aztán visszavonulnak a házukba, amelyet ő a legjobb kerületben vesz bérbe, és gyönyörködnek a város fényeiben. Ainsley-vel lenni élvezet. Szívvel-lélekkel beleveti magát mindenbe, amit csinál, akár Isabellának segít Hart vendégeinek a szórakoztatásában, akár Anglia királynője számára kell kompromittáló leveleket visszaszereznie. Cameron majd végignézi, hogyan veszi be Ainsley rohammal Párizst. Ott fog ragyogni az ő oldalán a fényes estélyeken, de MonteCarlóban is a játékasztalnál. Gyönyörű, elbűvölő asszony, és ő annyi időt akar együtt tölteni vele, amennyit csak lehet. – Az ördög vigye! Megőrjít. És engem is vigyen az ördög, mert nem tudom nem kívánni ezt a nőt. McNab félig kinyitotta a szemét, de mert semmi érdekeset nem látott, újra becsukta. Egy pillanat múlva azonban újra felkapta a fejét, és •

140

ugyanakkor Cameron is sietős lépteket hallott a folyosón. McNab reménykedőn vakkantott egyet, aztán valaki már dörömbölt is az ajtón. A fene egye meg, mondtam neki, hogy maradjon a szobájában! – gondolta Cameron. – Uram! – kiáltott be odakintről Angelo. – Azt hiszem, le kellene jönnie. Jázminról van szó.

Tizenötödik fejezet Éjszaka Virágzó Jázmin a boksza közepén állt, fejét a mellső lábaira hajtotta, az oldala duzzadt volt. Cameron belépett a lőállásba, felhevült testét hideg izzadság verte ki. Nem kólika volt, és nem is gázok kínozták az állatot, mert akkor fájdalmában körbe-körbe forogna vagy hemperegni próbálna. A kanca azonban csak szomorúan állt ott, és fel sem emelte a fejét, amikor Cameron értő kézzel végigtapogatta. – Mi van veled, kislány? Mi baja az én lánykámnak? – beszélt hozzá. Megérintette a csüdjét, és Jázmin készségesen felemelte a patáját. A férfi megtartotta a lovat, az pedig élt a lehetőséggel, és teljes súlyával ránehezedett. A patája nem volt meleg, a nyírbarázda sem puha vagy gennyes. Cameron a többi lábat is ellenőrizte, de mind a négy patát rendben találta. Amikor az utolsó lábat is visszaengedte a földre, Jázmin csalódott sóhajjal nyugtázta, hogy Cameron nem tartja tovább. Felemelte a fejét, és a szájából nyál fröccsent a férfi fehér ingére. A kanca halkan prüszkölt egyet, és maga volt a testet öltött szerencsétlenség. Cameron megsimogatta az orrát, aztán a bokszot körülálló istállófiúkhoz fordult. – Nem nyírrothadás, nem is kólika, és semmije sem tört el. Angelo komor pillantást vetett a lóra. Ő már megvizsgálta, mihelyt észrevette, hogy baj van vele, de nem találta sértőnek, hogy Cameron még egyszer megtette. – Mérgezés is lehet – jegyezte meg az egyik istállószolga. Cameron szíve összeszorult. •

141

– Adja az ég, hogy ne az legyen! Járt itt valaki ma éjjel? – Nem, uram – felelte Angelo. – Éberen őrködünk. Az istállófiúk egyetértőn bólogattak. Ezek a férfiak évek óta dolgoztak már Cameronnak és Hartnak, s Cam nem hitte, hogy bármelyiküket meg lehetne vesztegetni. A bátyjával jól megfizetik őket, és az embereik büszkék az odaadó hűségükre. A lovakat pedig ugyanúgy szeretik, mint Cameron. – Nem tehetünk mást, várnunk kell – mondta. – Mit evett? Angelo a fejét csóválta. – Ma este semmit. Kínáltam zabbal, de nem kellett neki, sem a finom szalma. Mindig rossz jel, ha a lovak nem esznek. Imádnak lakmározni, az az életük értelme. Az emberek azt hiszik, ők szelídítették meg a lovakat, gondolta Cameron, a lovak azonban tudják, ők idomították az embereket arra, hogy etessék őket. – Tüdőgyulladást is kaphatott – mondta Angelo bánatosan. – Vagy talán kehes. Odakint is összeszedhetett valamit, isten tudja, mit. A roma magyarázata tűnt a legvalószínűbbnek. A skót dombvidék hideg volt, jóval hidegebb, mint Jázmin otthona Bath környékén. Ha a kalandozása közben megfázott, annak nagyobb baj is lehet a következménye. – Mi van a többi lóval? A kehesség, az a betegség, amelytől a lovak úgy köhögnek és tüsszögnek, mint a náthás emberek, gyorsan fertőz. Nem végzetes ugyan, de a lovak nem versenyezhetnek, amíg teljesen fel nem épülnek belőle. A tüdőgyulladás egészen más. Jázmin attól még ezen az éjszakán elpusztulhat. – A többinek semmi baja – felelte Angelo. – Itassatok Jázminnal meleg vizet! – rendelkezett Cameron. – Én pedig ledörzsölöm. – Már hozzák a meleg vizet – mondta Angelo, aki természetesen már küldetett érte. Cameron levette a kabátját, feltűrte az ingujját, aztán lóvakarót és erős kefét vett elő. A dörzsölés jót tesz a lovak vérkeringésének, melegen tartja őket. Elküldhettek volna állatorvosért is, ám az kétségtelenül ugyanarra a következtetésre jutott volna, mint Angelo és Cameron. •

142

A lószerszámok kamrájában nagy üvegekben erősítőszerek és a gyógyszerek álltak, de Cameron nem akart Jázminnak orvosságot adni, amíg nem tudják, mi baja. A legfontosabb most az volt, hogy melegen tartsák. Jázmin alig vett tudomást a dörzsölésről, csak Cameron vállára hajtotta a fejét. Angelo pokrócokat hozott, és betakargatták a lovat. A meleg vizet tölcsérrel kellett beleerőltetni, mert magától nem akart inni. Az éjszaka ropogósan hideg volt, és Cameron sajnálkozva gondolt Ainsley meleg hálószobájára és a teste melegére a magáé mellett. Tudta azonban, ha másnap elmeséli neki, miért nem ment be hozzá, az asszony meg fogja érteni. Sőt mi több, őszintén érdekelni fogja, jobban van-e már Jázmin. Cameron egyetlen másik nőről sem tudta elképzelni, hogy ne dühöngene, ha mellőznék egy ló miatt. Abban viszont biztos volt, hogy Ainsley úgy fogja gondolni, neki igenis Jázminnal kellett maradnia. Cameron végzett, és kijött a bokszból. Jázmin őt keresve kidugta a fejét az ajtó fölött, a férfi pedig megsimogatta a ló nyakát. – Jól van, kislány. Nem hagylak itt. Angelo már elfutott, hogy takarót hozzon, de tiszta inget és kabátot is a gazdájának. Cameron sokszor tűnődött azon, mit is kezdene roma inasa nélkül, akit a biztos haláltól mentett meg egy éjjel a berkshire-i birtoka közelében. Egy csapat hungerfordi férfi már földre teperte az akkor tizennyolc éves Angelót, miután rajtakapták, hogy ennivalót lopott a családtagjai számára, akik egy csatornahajón vártak a visszatérésére. Támadói az ennivalót összetaposták, Angelót ütni kezdték, és kések is előkerültek, hogy a cigány tolvaj ne élje meg a másnapot. Ez nem sokkal Elizabeth halála után történt, amikor Cameron megvásárolta azt a birtokot. Éppen a hajnali derengésben lovagolt arra, részeg volt, és nem tudott aludni. Örült, hogy belevetheti magát a verekedésbe, elkergette a falubelieket, Angelót pedig hazavitte, s ennivalót adott neki és a családjának a saját konyhájáról. Aztán elment Angelóval a Kennet-csatornán várakozó hajóhoz, amely zsúfolásig megtelt emberekkel, Angelo szüleivel, nagyszüleivel, öccseivel, húgaival és úgy egy tucat kisgyerekkel. Cameron abban a hiszemben hagyta ott Angelót, hogy nem fogja többé látni, ő azonban néhány hét múlva megjelent az istállójában. Azt •

143

állította, lóversenyt nála jobban senki nem tud megbundázni az országban, ezért azonnal felismeri mások trükkjeit. Szívesen vigyázna Cameron lovaira, ha valahol elalhatna, és időnként juttathatna némi pénzt a családjának. Így kezdődött az ismeretségük, s Angelo hozzáértőbbnek és hűségesebbnek bizonyult mindenkinél, akivel Cameron addig találkozott. Inasa ugyanolyan odaadással viselte az ő gondját, mint a lovaiét. Ismerte a hangulatait, tudott a gyötrelmeiről, a rémálmairól, a sötét emlékeiről, és mindig ott termett mellette egy pohár itallal, altatóval, vagy csak azért, hogy meghallgassa. Cameron tudta, hogy Angelo nélkül már rég megbolondult volna. Inasa most takarót és egy üveg konyakot készített oda neki, aztán elhelyezkedett egy másik sarokban, hogy vigyázzon rá. Cameron aggódott ugyan a kancáért, mégis felszabadultnak és elevennek érezte magát az Ainsley-vel töltött órák emlékétől. Részeg volt a járkálás közben elfogyasztott whiskytől, s miután elszunnyadt, Ainsley kéjes öröméről és illatáról szeretett volna álmodni. Vágya nem teljesült. Megint csak Elizabethről szóló rémálma kínozta. Daniel születése után az asszony súlyos búskomorságba süppedt. Ha pedig néha kis időre sikerült leráznia magáról a bénultságot, az első dolga az volt, hogy megpróbált kárt tenni Danielben. A kilmorgani dadák és szobalányok állhatatosan védték a kisdedet, Elizabeth azonban agyafúrt volt. Cameron álma azzal a végzetes nappal folytatódott, amelyen berohant a hálószobájába, mert rémülten sikoltozni hallotta Danielt. Felesége késsel támadt rá, amelyet még előző nap csent el Cameron apjának a gyűjteményéből, vagyis jól átgondolta a tervét. A férje szobájában várt a túszul ejtett Daniellel, és mindkettőjüket meg akarta ölni. Cameron álmában is újra érezte azt a fájdalmat, ami akkor hasított belé, amikor Elizabeth az arcába vágott a késsel. Aztán az ágyon fekvő, ártatlan gyermek ellen fordult. Cameron azóta sem felejtette el, micsoda rémület fogta el, miközben az ágy túloldalára gurult a fiával. Küzdenie kellett a feleségével, hogy távol tartsa Danieltől a már véres pengét. Saját szavaira Cameron már nem emlékezett, csak arra, hogy Elizabeth váratlanul hátrálni kezdett, és természetellenesen éles hangon

•

144

szitkozódott. Cameron a szoba túlsó végébe menekült a fiával, a felesége pedig maga ellen fordította a kést. Cameron újra hallotta azt az iszonytató hangot, amelyet Elizabeth akkor adott ki magából, amikor a penge a saját torkába mélyedt. Nyakán és ruháján skarlátvörös vér ömlött végig. Döbbenten lenézett magára, mielőtt az arcán düh és megcsalatás sértettségének az elegyével elzuhant a földön. Aztán Cameron kiáltozást hallott, a cselédeket, akik megpróbáltak bejutni a szobába, a csecsemő Daniel sivalkodását, majd Hart ingerült hangját, ahogy azt ordítja neki, hogy nyissa ki azt az átkozott ajtót. Végül a herceg maga törte be, és arra lépett be, hogy Cameron a karjában dajkálja Danielt, kétségbeesetten megnyugtatni igyekszik, Elizabeth pedig a földön hever a saját vére tócsájában. Cameron álma ezután nyomban a temetéssel folytatódott. Látta magát koromfeketében, a cilindere gyászszalagjába belekapott a szél. Mereven állt az apja és Hart mellett, miközben a skót lelkész monoton hangon arról beszélt, hogy gonosz ez a földi világ, de Elizabetht nagy szeretettel fogadják majd a mennyországban. Arra is emlékezett, hogy apja, rögtön a lelkész beszéde után, leteremtette őt, mert elveszítette a feleségét, mielőtt az még több gyereket szülhetett volna neki. Ha Cameron annak rendje és módja szerint észre térítette volna Elizabetht, mondta az idős herceg, az asszonya engedelmesebb lett volna, nem pedig istenverte szajha. Hart hátrafordult, és ököllel az apjuk arcába vágott. A lelkész elszörnyedve nézte a jelenetet. – Számomra halott vagy – mondta Hart az apjának, és a hangja félelmetes dühről árulkodott. Cameron kábultan állt ott, és valójában semmi sem érdekelte. Később felment az emeletre, utasította a dadát, hogy csomagolja össze Daniel holmiját, és még aznap délután Londonba utazott a fiával és a dadával. Cam álmát női kacagás szakította meg, és egy illat, amelyet már szeretett. Amikor kinyitotta a szemét, Ainsley-t pillantotta meg. Megint józanul szürke, állig begombolt ruhát viselt, és éppen kovásztalan zabkenyérrel kínálta Jázmint. A ló megszagolta és megnyalta a kenyeret, aztán kivette az asszony kezéből, és befalta. – Adj még egyet, Daniel! – mondta Ainsley. •

145

A fiú újabb zabkenyeret vett ki egy fedeles kosárból, és átnyújtotta az asszonynak. Ő odaadta a lónak, az pedig lelkesen megette, és máris másikért nyújtogatta a nyakát. Angelo törökülésben ült a sarokban, és érdeklődéssel figyelt. Már hajnalodott, a madarak lassanként felébredtek odakint. Cameron szeme vörös volt a kialvatlanságtól, de furcsa módon ébernek és kipihentnek érezte magát. – Az én reggelim lett volna? – kérdezte. Ainsley ráemelte gyönyörű, szürke szemét. – A szakácsnőjének legalábbis ezt mondtam. Patrick bátyám lova mindig szívesen evett zabkenyeret, ha megbetegedett. Sokkal hatékonyabb, mint bármelyik folyadék azokban a fekete üvegekben. – Jázmin kezd magához térni, apa – mondta Daniel. Újabb zabkenyeret dugott Jázmin szájába, és a ló mohón befalta. Orrából még mindig nyálka folyt, de már nem nyújtott siralmas látványt. A lovak sokszor őrjítőek. Megesik, hogy reggel üdék, mint a harmat, este viszont holtan rogynak össze. Máskor meg szinte már alig van bennük élet, aztán néhány óra múlva kicsattannak az egészségtől. Jázmin nem is érezhette volna jobban magát, mint most, amikor Ainsley a kezéből etette. Már a következő zabkenyeret ropogtatta, amikor Cameron felkelt a földről. – Felébredt? – kérdezte tőle az asszony. – Többször is összerezzent, amikor bejöttünk ide. Rosszat álmodott? – Semmit, ami fontos lenne – felelte Cameron. Odament Ainsley-hez, és magába szívta a teste melegét. „Sajnálom, hogy nem mehettem be a szobádba, és nem fejezhettem be, amit elkezdtünk”, szerette volna mondani neki, de a fia, Angelo és a többi férfi előtt nem tehette meg. Az asszony pillantásából azonban kiolvasta, hogy egy szót sem kell szólnia. – Biztonságban vannak a levelek? – kérdezte Ainsley suttogva. Cameron szája az asszony fülcimpájához ért, amikor suttogva válaszolt neki. – Elzártam őket a szobámban, és oda senki sem mehet be, csak Angelo. Ő pedig megvesztegethetetlen – mondta a férfi, és jelentőségteljes pillantást vetett Ainsley-re. – Ezt vésd jól az eszedbe! Az asszony pimaszul a férfira mosolygott. •

146

– Megjegyeztem. Jázmin végighúzta az orrát Ainsley ruhájának az elején, és foga közé vette az egyik gombját. Az asszony felsikoltott, amikor a ló letépte a gombot. Cameron gyorsan kikotorta a szájából, mielőtt még lenyelhette volna, és hátrább húzta Ainsley-t, mert a kanca már a következő gombot méregette érdeklődéssel. – Látod? – karolta át hátulról Cameron az asszonyt. – Jázmin pontosan tudja, mit kell tenni ezekkel a gombokkal. Az összessel. *** Ainsley és Daniel nem sokkal később bement reggelizni, Cameron azonban maradt. Hiába volt beteg Jázmin, a napi munkának ugyanúgy kellett tovább folynia, mint mindig, és neki hozzá kellett fognia a többi versenyló trenírozásához. Ezt azonban nem bánta, és nagyon is jól érezte magát. Tébolyító álmai szertefoszlottak, mint köd a napsütésben, és újra csak azokra a percekre tudott gondolni, amelyeket Ainsley testében töltött. Úgy tetszett neki, hogy Jázmin túljutott a nehezén. Ha valóban jobban van, akkor én Ainsley-vel tölthetem az éjszakát, gondolta Cameron. Aztán a következőt és a rá következőt is. Valójában az egész telet. Sürgönyözni fog a párizsi emberének, hogy bérelje ki számára a szokásos házat, és vegyen fel szobalányt Ainsley mellé. Cameron abban reménykedett, hogy amíg ő dolgozik, Ainsley újra lejön az istállóba, de nem így lett. Cameron együtt lovagolt Angelóval meg a többiekkel, és nem látta Ainsley-t az edzést figyelő vendégek között. Isabella bizonyára megint valamilyen feladatot adott neki. Amikor Cameron órákkal később a házba indult, hogy megmosakodjon és átöltözzön, a főbejáratnál majdnem összeütközött a kalapot és kesztyűt viselő Bethszel. A házban csend honolt, a vendégek sehol sem voltak. – Ainsley éppen Isabellával van? – kérdezte Cameron a sógornőjétől. Beth meglepetten nézett rá. – Isabellával? Nem, Ainsley elment. Épp az állomásról jövök, mert én kísértem ki a vonatához.

•

147

Tizenhatodik fejezet Cameron döbbenten meredt Bethre, és minden csepp vér kifutott az arcából. – Elment? Hogy érted azt, hogy elment? – Vissza Balmoralba. Ma reggel sürgönyt kapott a királynőtől. – Beth hangja ellágyult. – Sajnálom, Cam. Nem tudtad? – Nem, hogy a fene egye meg! Ainsley tőle nem köszönt el, de még csak azzal sem fáradt, hogy üzenjen neki. – Arra sem volt ideje, hogy becsomagoljon. – Beth lehúzta a kesztyűjét. – Csak pár ruhadarabot vitt magával, és engem kért meg, hogy a többit küldjem utána. – És te elengedted? – mennydörögte Cameron. Beth sötétkék szeme átlátott a férfi dühén. – A királynő magához rendelte. Nem mondhatott nemet – felelte, és habozott kicsit. – Emlékszel, amikor lovagolni tanítottál? – Mi a fene köze van annak ehhez? Cameron lába alól kicsúszott a talaj, és úgy érezte, hogy zuhan, egyre mélyebbre zuhan. – Végtelenül türelmes voltál velem, pedig semmit nem tudtam a lovakról. Kerestél nekem egy szelíd, könnyen megülhető hátast, és lassan haladtál. Megtanultam bízni benned, és tudtam, nem fogod megengedni, hogy leessem a nyeregből. És nem csak azért, mert Ian azért megfojtana. – Emlékszem. – Akkor te is bízz bennem most, amikor azt mondom, hogy viszont fogod látni Ainsley-t. És minden olyan lesz, amilyennek lennie kell. Beth nagyon okos asszony, most mégis téved, és nem is kicsit, állapította meg magában Cameron. – Hagyott nekem üzenetet? – Nem – felelte Beth sajnálkozva. – Arra is alig jutott ideje, hogy elbúcsúzzon Isabellától, és megkérjen engem, hogy csókoljam meg a nevében a kicsiket. Se elköszönés, se válasz a kérlelésemre, hogy utazzon velem Párizsba, gondolta Cameron. •

148

– Ezer ördög és pokol! – káromkodta el magát. Beth megfogta a karját. – Nagyon sajnálom, Cam. A férfi lenézett kedves, de erős sógornőjére, aki hihetetlenül boldoggá tette Iant. Válaszolni akart neki, ám ekkor a fejében hirtelen megszűnt a zűrzavar, és helyét egyetlen gondolat foglalta el. A levelek! A bosszantó Ainsley soha nem sietett volna Balmoral-ba a levelek nélkül. Ha Angelo odaadta neki őket… Cameronnak emlékeznie kellett volna, hogy az asszony már korábban maga mellé állította az inasát. Minden további szó nélkül a ház általa lakott szárnyába indult. Kettesével szedte felfelé a lépcsőfokokat, és beviharzott a hálószobájába. Minden ugyanolyan volt, ahogy ő hagyta az éjjel, még McNab szőrös nyomai is ott voltak az ágyon. A kutya most vidáman visszaügetett a szobába. Cameron az éjjeliszekrényhez rohant. Fölötte egy festmény függött, egy mosolygó szajhát ábrázolt, amint alsóruhában ül az ágy szélén, és éppen harisnyát húz. A képet Mac festette, még valamikor régen. A modelljével Cam ugyan sosem találkozott, de szerette, ahogy az a lány reggelente pimaszul lemosolygott rá. Most mintha egyenesen nevetett volna rajta, amikor kirántotta a fiókot. Gondosan bezárta, miután elhelyezte benne a leveleket, de a kis zár természetesen nem jelentett akadályt Ainsley tehetsége előtt. A levelek eltűntek. – Az ördög vigye! – morogta Cameron. McNab közben leült a lába mellé. – Szép kis őrkutya vagy, mondhatom – dühöngött, de McNab csak lelkesen csóválni kezdte a farkát. Cameron tekintete egy cédulán akadt meg, amely előző éjjel nem volt ott a fiókban. Amint szétnyitotta, azonnal felismerte Ainsley takaros kézírását. „A vonaton, a St. Leger verseny után. Akkor majd megadom a választ.” Aláírás nem volt. – Apa! Az izgatott kiáltásra McNab még hevesebben csóválta a farkát. Cameron gyorsan zsebre vágta a cédulát. – Apa! – Elsőre is hallottalak.

•

149

A férfi belökte a fiókot, aztán szembefordult a fiával, aki futva érkezett. Skót szoknyája szokás szerint koszos volt. – Apa, Mrs. Douglas elment. – Tudom. – Akkor menj utána! Hozd vissza! Cameron dühös pillantást lövellt Danielre, mire a fia ijedten hátrább lépett. A férfi nagy nehezen elfojtotta a haragját, mert cseppet sem volt ínyére, hogy tehetetlen düh tombol benne. – A királynőhöz ment – mondta, amilyen higgadtan csak tudta. – Nem tehetett mást. – Miért nem? Mi szüksége van rá egyáltalán Viktóriának? Ainsley nélkül is elegen szolgálják. Cameron egyetértett a fiával. A benne lakozó fenevad Balmoralba akart rohanni, hogy mindenkit eltakarítson, aki az útjában áll. – Tudom. – A te hibád – morogta Daniel. – Elment, soha többé nem látjuk viszont, és erről egyedül te tehetsz. – Daniel… A fiú sarkon fordult, és kiviharzott a szobából. McNab aggódón követte. Ezer ördög és pokol! Cameron lerogyott az ágyra, mert egyszeriben elhagyta az ereje. Egész éjjel nem aludt, a feje lüktetett az éjszaka megivott sok whiskytől, a kimerültségtől és Ainsley emlékétől. „A vonaton, a St. Leger verseny után. Akkor majd megadom a választ.” Cameron alig kapott levegőt. Nem fogja elengedni Ainsley-t. A Mackenzie férfiak mindig megkapják, amit akarnak, és ő Ainsley-t akarja. Soha többé nem fogja elengedni, Anglia királynőjének a kedvéért sem, és semmi másért sem kerek e világon. Elhatározása sem hozta vissza világába a színeket, de ebbe a gondolatba kapaszkodott, miközben levette összekoszolódott ruháját, és elordította magát, hogy kerítsék elő neki Angelót. *** Viktória királynő átvette a dobozt, amelyet Ainsley hozott neki, és beletette a levélköteget. Aztán egy szalagon függő kis kulccsal bezárta a dobozt, a kulcsot pedig a zsebébe süllyesztette. •

150

– Jó munkát végeztél, drágám – mondta elégedett mosollyal. – Elnézését kérem, felség, de nem kellene inkább elégetnie őket? A doboz zárja ócska volt, és Phyllida segítőjének az első alkalommal sem okozott gondot, hogy ellopja a leveleket. – Szamárság! Mrs. Chase már rég nincs itt – felelte Viktória. Igen, de többen is akadnak még, akik ugyanolyan szívesen hoznának téged kínos helyzetbe, mint ő, vitatkozott Ainsley gondolatban a királynővel. Viktóriának abban azonban igaza volt, hogy Phyllida Chase már nem jelent fenyegetést. Az este Ainsley alig szállt le a vonatról, amikor a szobalány, aki kiment elé, már meg is osztotta vele azt az izgalmas pletykát, hogy Mrs. Chase a kontinensre szökött egy fiatal, olasz tenoristával. A hírt Balmoralban megerősítette Mr. Chase egyik kollégája. Phyllida levelet írt a férjének, amelyben közölte vele, hogy elhagyja, és azt is kifejtette, miért. Mr. Chase magánkívül volt, kijelentette, hogy pert fog indítani a neje ellen, és mindenért Kilmorgan hercegét okolta, mert kicsapongó mulatságokat rendezett. Ainsley kíváncsi lett volna, mit szólna Hart Mackenzie ahhoz a perhez. – Hallom, visszaadtad az ötszáz fontomat a titkáromnak – folytatta Viktória. – Igen, sikerült úgy visszaszereznem a leveleket, hogy nem költöttem el a pénzét, felség. – Ügyes voltál. – A királynő megpaskolta Ainsley arcát. – Nagyon takarékos vagy, kedvesem, igazi skót. És ugyanolyan találékony is, amilyen édesanyád volt, isten nyugosztalja. – Köszönöm, felség. Ainsley-t megijesztette, hogy ilyen hamar visszavette a királynő megbízható szolgájának a szerepét. Megint gyászt viselt, de amikor megérintette az ingválla ónixgombjait, a pajzánul mosolygó Cam jelent meg előtte, amint azt kérdezi tőle, hányat gombolhat ki közülük. Aztán a levélkére gondolt, amelyet a férfinak hagyott. Szerény kárpótlás volt ahhoz a segítséghez képest, amelyet tőle kapott. Amikor azonban megsürgönyözte a királynőnek, hogy sikerült visszaszereznie a leveleket, postafordultával megjött a válasz. Azonnal térjen vissza Balmoralba, utasította Viktória.

•

151

Cameron akkor már kint volt a mezőn Angelóval és a trénerekkel, s Ainsley tudta, nem várhatja meg, hogy végezzen, és nem búcsúzhat el tőle. A királynő azt írta, azonnal, és ezt így is értette. Ráadásul Cameron is azonnal választ követelhetett volna tőle az ajánlatára, Ainsley fejében viszont még teljes volt a zűrzavar. Cam azt akarja, hogy szökjön vele a kontinensre, ahogyan Phyllida tette a tenorjával, és neki sejtelme sem volt, mit válaszoljon. Ha Cameronnal menne, miféle magyarázatot adhatna Patricknek és Ronának? Ahogy már megmondta Cameronnak, nem a botrány zavarná, hanem sokkal inkább az, hogy ki mindenkinek okozna fájdalmat vele. „Ha egyedül lennék a világon, fütyülnék a botrányra, és azt tenném, amihez kedvem van.” Szó szerint ezt mondta a férfinak. Azt viszont nem tagadhatta, hogy Cameron megkísértette. Nem csupán a gyönyör miatt vágyakozott rá, amelyben részesítette. Ott volt még a mosolya, a meleg tekintete, az, ahogyan aggódott Jázminért, s amilyen gyengéden támogatta a sántikáló Mrs. Yardley-t a krokettpályán. Ainsley testestül-lelkestül akarta Cameront, az egész embert. – Arra gondoltam, Párizsba utazom, felség – mondta. – Jövő nyáron, a családoddal? – kérdezte a királynő. – Persze, menj csak! Párizs elragadó nyáron. – Nem, úgy értem, néhány héten belül. – Szamárság, kedvesem, és szó sem lehet róla. A hónap végén lesz az uradalmi vadászok bálja, utána is rengeteg a tennivalónk, aztán pedig már el is jön a karácsony. Ainsley az ajkába harapott. – Igenis, felség. Viktória semmit sem tartott érdekesebbnek és fontosabbnak a királyi mulatságoknál, s Ainsley tudta, hogy nem fogja elengedni őt maga mellől. A királynő mosollyal ajándékozta meg. – Játssz nekem, kedvesem! Az mindig megnyugtat – mondta. Kezét a dobozon pihentette, és telt arca derűt sugárzott, miután visszakapta titkos szerelme bizonyítékát. Ainsley megadóan nagyot sóhajtott, aztán leült a zongorához, és játszani kezdett. ***

•

152

Két nappal később Ainsley belépett az egyik hosszú szalonba, és ott találta Lord Cameron Mackenzie-t. Háttal állt neki, és a kezét melengette a kandallónál. Mielőtt az asszony még eldönthette volna, hogy elfusson vagy nézzen becsületesen a férfi szemébe, ő megfordult. Tekintete tetőtől talpig bejárta Ainsley-t, és meg sem próbálta leplezni, hogy dühös. Nagyon is az. – Hagytam neked üzenetet – mondta az asszony alig hallhatóan. – Pokolba az üzeneteddel! Csukd be az ajtót! Ainsley nem tett eleget a felszólításnak, csak a hosszú helyiségen keresztül a férfihoz indult. – Mit keresel itt? És miért fest ilyen pompásan a viseltes skót szoknyájában és a sáros csizmájában? – Eljöttem, hogy meglátogassam a szeretőmet. Ainsley lecövekelt. – Mármint téged. Az asszony újra kapott levegőt. – Nem vagyok a szeretőd. – Akkor a kedvesemet látogatom meg. Cameron leült az egyik pamlagra, anélkül hogy előbb hellyel kínálta volna Ainsley-t. Zsebéből lapos flaskát vett elő, és nagyot húzott belőle. Az asszony egy közeli székre ereszkedett le. – Ez úgy hangzott, mintha egy komédia szereplői lennénk. Fogadni mernék, őfelségével nem közölted, hogy a kedvesedet látogatod meg itt. Cameron megrántotta a vállát, és még egy kortyot ivott. – Viktória a tanácsomat kérte egy lóval kapcsolatban, és úgy döntöttem, személyesen adom meg neki. – Roppant bölcs megoldás. – A királynő szeret lovakról beszélgetni. Ainsley bólintott. – Valóban. Én viszont megmondtam neked, hogy a St. Leger verseny után adok választ. Gondolkodási időre van szükségem. A férfi keresztbe tette csizmás lábát. – Meggondoltam magam. Most akarom a választ. – Úgy érted, azért jöttél ide, hogy magaddal vigyél? Itt őrök vannak, és mindenki más is. – Nem, a mindenségedet! Azért jöttem, hogy rábeszéljelek. •

153

– Erőszakos alak vagy, Cameron Mackenzie. A férfi visszacsúsztatta a zsebébe a flaskát. – Átkozottul türelmetlen vagyok. Nem értem, mi az ördögért rohantál vissza ide, hogy te légy a királynő legkiválóbb cselédje. Ainsley széttárta a karját. – Rászorulok a pénzre. Nem vagyok gazdag, és nem várhatom el a bátyámtól, hogy örök időkig eltartson. – Megmondtam, tőlem annyi pénzt kapsz, amennyi csak kell. – Cameron végignézett az asszony ruháján. – Utállak feketében látni. Miért viseled már megint? – Mindig ez van rajtam, amikor a királynőnek dolgozom – felelte Ainsley. – És azért is viselem, mert John Douglas kedves, figyelmes férfi volt, és megérdemli, hogy ne felejtsem el. – Kedves és figyelmes. Vagyis Cameron Mackenzie ellentéte. A férfi szemében volt valami, ami eloszlatta Ainsley haragját. – Tőled sem idegen a kedvesség és figyelmesség. Megtapasztaltam. – Először is, miért mentél hozzá John Douglashez? Senki sem érti, a legközelebbi barátnőid sem. És Isabella sem. Ainsley nem akart Johnról beszélni Cameronnal. – Rávetted Isabellát, hogy pletykáljon rólam? – Kénytelen voltam, egérkém, mert te nem adtál egyenes kérdésre egyenes választ. De árulj el valamit! – Cameron az asszony szemébe fúrta a tekintetét. – Gyereket vártál Douglastől?

Tizenhetedik fejezet Ainsley-nek elállt a lélegzete. – Tessék? – Láttam a nyomokat a hasadon, Ainsley. Tudom, mit jelentenek. Gyereket szültél. Ezt senki sem tudta, csak Patrick, Rona és John. Még Ainsley másik három fivére sem ismerte a teljes történetet, hiszen nem voltak ott Rómában, amikor Ainsley sietősen házasságot kötött. •

154

Az asszony felkelt a székéről, és az ajtóhoz ment. Most már becsukta, és még kulcsra is zárta. Cameron egészen addig követte a tekintetével, amíg visszaült a helyére. – A gyermek egy napig élt – mondta csendesen. – De nem Johntól volt. Cameron tökéletesen mozdulatlan maradt. – Hanem kitől? – Rómában megismerkedtem egy fiatalemberrel. Beleszerettem, és engedtem a csábításának. Azt hittem, ujjongani fog, hogy gyereket várok tőle, és feleségül vesz. – Az asszony már maga is csodálkozott azon, hogy valamikor is ennyire naiv volt. – Akkor azonban bevallotta, hogy nős, és már két gyereke is van. Cameron nézte az asszonyt, és vörösen izzott benne a düh. Ainsley-t, a gyönyörű, szenvedélyes, ártatlan Ainsley-t kihasználta egy szoknyapecér, aztán pedig eldobta. – Ki volt az? – kérdezte Cameron. Az asszony felnézett rá, az arca lángolt. – Rég történt, és egyébként is biztos vagyok benne, hogy álnéven mutatkozott be nekem. Nagyon fiatal voltam, buta is, és minden szavát elhittem. – A pokolba, Ainsley… Cameron tombolni szeretett volna. A kontinensre száguldani, hogy megkeresse azt a gazembert, és megfojtsa. Az az önző alak tönkretette Ainsley életét, mielőtt ő még egyáltalán megismerhette volna a világot. – Ezért mentél hozzá egy öregemberhez, és ezért temetted el magad – mondta. Az asszony mosolya szomorú és bűnbánó volt. – Patrick és Rona azért vittek Rómába, hogy többet tudjak meg a művészetekről és a zenéről. Lehetőséget adtak számomra a tanulásra, hogy egyszer majd egy művelt férfi felesége lehessek. És erre én… Ainsley még most is beleborzongott, ha eszébe jutott, hogyan nézett rá Patrick, amikor bevallotta neki, mit tett. Nagyszerű bátyja azonban félretette csalódottságát, és gondoskodott róla. Ő pedig éjszakákon át sírt szégyenében, siratta ifjú, törékeny szerelme elárultatását, és siratta önmagát, mert a bátyja, csak azért, hogy megóvja az ő jó hírét, összeházasítja egy férfival, aki majdnem háromszor idősebb nála.

•

155

Patrick jót akart, de határozott és józan is volt, és tudta, milyen a világ. Rona együtt érzett Ainsley-vel, ám egyértelműen a férje mellé állt. Ő is úgy vélte, hogy Ainsley-nek hozzá kell mennie John Douglashez, méghozzá már nagyon hamar. És el kell játszania a világ előtt, hogy boldog. John Douglas megjelent a római házban, amelyet Patrick bérelt. A magas férfi egykor szőke haja már őszbe csavarodott, kék szemének tekintete meleg volt, de aggódó is. Ainsley már korábban is találkozott vele, de akkor nem sok figyelmet szentelt neki, mert számára csupán Patrick egyik ismerőse volt. Most viszont azért jött el, hogy feleségül vegye őt. John maga volt a testet öltött türelem, s miután Patrick és Rona kettesben hagyta őket, megfogta Ainsley kezét, és fél térdre ereszkedett előtte. – Tudom, nem az vagyok, akire kegyed vágyik – mondta. – Egy ifjú hölgy életerős, fiatal férjet szeretne, igaz? És tudom, miről van szó. Megígérem, Ainsley, hogy erőm szerint gondoskodni fogok önről. Azt nem ígérhetem, hogy boldoggá teszem, mert ezt senki sem tudhatja előre biztosan, de megpróbálom. Megengedi? Nagyon kedvesen beszélt, és tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az alig tizennyolc éves Ainsley inkább egy kocsi mögé köttetné magát, semmint feleségül menjen egy magafajta öregemberhez. Ainsley könnyekig meghatódott, és egyre csak zokogott. Aztán egymás mellett ültek a pamlagon, John Douglas átölelte Ainsley-t, és nyugtatgatta. Ő pedig odasimult hozzá, és belátta, hogy bármennyire különös is a helyzet, John Douglas jó ember, és nem csirkefogó. Mellette biztonságban érezte magát, Patrick okosan választott. Ainsley azt felelte Johnnak, hogy boldogan igent mond neki, és megfogadta, jó lesz hozzá, amennyire csak tud. Szegény John, ő semmiről sem tehetett. John Douglas letörölte Ainsley könnyeit, a zsebéből egy ezüst nyakláncot vett elő, azt mondta, az édesanyjáé volt, és Ainsley nyakába akasztotta. Most is ott volt még magasan záródó, fekete ruhája alatt. John aztán kézen fogta Ainsley-t, s Patrickhez és Roná-hoz vezette, akik izgatottan várakoztak a szomszéd szobában. Ainsley McBride így lett menyasszony, egy héttel később pedig feleség. – John Douglas remek ember lehetett – mondta Cameron halkan. •

156

Ainsley ráemelte a tekintetét, szemében könny csillogott. – Az volt. – John feleségül vett egy viselős nőt, beleegyezett, hogy a sajátjának fogadja el egy idegen férfi gyerekét, és egy árva szót sem szólt. – Tudta, neki már nincs sok esélye arra, hogy megnősüljön és gyermeket nemzen, így hát örömmel vette Patrick ajánlatát. Ezt ő maga mondta nekem. Cameron rezzenetlen arcáról Ainsley még mindig semmit sem tudott leolvasni. Mi járhat a fejében? Vajon megveti őt, mert gyenge volt, vagy megérti, amit tett? A férfi a pamlag szélén ült, a kezét összekulcsolta, sötétarany tekintetét az asszonyra szegezte. – Ezért utasítottál el engem azon a hat évvel ezelőtti éjszakán – mondta. – Nem akartad megcsalni a férjedet. Ainsley bólintott. – John azt nem érdemelte volna meg tőlem, bármenynyire szerettem volna is veled maradni. – Csodáltalak is érte, tudod? Egészen addig, amíg nem tudtam meg, hogy betörő és tolvaj vagy – mondta a férfi, és alig észrevehető mosoly suhant át az arcán. – Bevallottam, hogy elloptam a nyakéket, mert tévhitben voltam. Úgy gondoltam, te vagy a zsaroló. – Kölcsönösen félreértettük egymást. – Nagyon nehéz volt ellenállni neked. Higgy nekem, Cameron, ha azt mondom, hogy nehéz volt. – Remélem, a férjed értékelte – felelte a férfi, és kemény volt a hangja. – Azt, amiről én lemondtam azon az éjszakán. – Nem tudott róla, természetesen. Persze, időnként biztosan eltöprengett azon, félrelépek-e. De én nem csaltam meg. Soha. – Nem, te hűséges és hálás voltál. – Hagyd ezt a lekezelő hangot! Valóban hálás voltam. John szívjóságból vett el. Cameron lesújtó pillantást vetett az asszonyra. – Hidd el nekem, Ainsley, nem csak szívjóságból tette. – Hitetetlenül jó volt hozzám, amikor a kislányom… Az asszonynak kicsordult a könnye. Rég történt, mégis nagyon fájt a veszteség.

•

157

– Sajnálom, Ainsley. – Cameron hangja megint ellágyult. – Őszintén sajnálom. – A Gavina nevet adtam neki. – Az asszony felemelte a fejét, de könnyein át nem látta a férfit. – El tudod képzelni, milyen volt az, hogy én gyászoltam a gyerekemet, a körülöttem élők pedig mind azt mondogatták, úgy a legjobb, hogy meghalt? Azt hitték, ettől majd jobban fogom érezni magam, mert nem kell olyan kínos kérdésekre válaszolnom, hogy miért van a lányomnak fekete haja, amikor John és én szőkék vagyunk… Ainsley-nek elcsuklott a hangja. Cameron máris ott termett előtte, magához vonta, átölelte. Ő pedig a férfi széles mellkasára hajtotta a fejét, és szabad folyást engedett a könnyeinek. Gavina nagyon szép volt, tökéletes kis emberke. Úgy feküdt Ainsley karjában, mint aki tudja, hogy ott a helye. Egy napig élt, egyetlen csodálatos napig, aztán elgyengült, és végül elment. Apró kis teste most egy skóciai temetőben nyugszik, Ainsley édesanyja és édesapja közelében. Cameron keze meleg volt, védelmező, ő maga nagy és erős. Az a férfi, aki el tudta érni, hogy Ainsley teste daloljon a szenvedélytől, de oltalmazni, vigasztalni is tudta őt, értésére adni, hogy megérti a gyászát. Az asszony élete végéig itt tudott volna maradni, ebben a szobában, Cameron karjában, és tökéletesen boldog lett volna. Hangosan kattant a kilincs, aztán kopogtattak, és egy lakáj tompa hangja hallatszott be a folyosóról. – Mylord! Őfelsége várja. – A fenébe! – morogta Cameron. Ainsley a legszívesebben ugyanezt mondta volna. Elhúzódott a férfitól, és megtörölte a szemét. – Legyél itt holnap reggel! Kilenckor – mondta Cameron gyorsan. – Meg tudod tenni? Istenverte vitatkozás nélkül? – kérdezte. Szemlátomást nem adta fel. Tudni akarja, miért nem szökik meg vele Ainsley. De megérdemli, hogy tudja, látta be az asszony, és bólintott. Cameron lehajolt hozzá, szájon csókolta, aztán az ajtóhoz indult, mert a kopogtatás még mindig nem maradt abba. – Igen, igen, megyek már! – mondta a férfi.

•

158

Amikor kilépett a folyosóra, testével gondosan takarta az asszonyt a lakáj elől, aztán becsukta az ajtót, és elsietett. Magára hagyta Ainsley-t a könnyeivel. *** Másnap reggel kilenc óra előtt öt perccel Ainsley ismét belépett a szalonba. Öt perccel később még mindig egyedül volt ott, és fél órával később is. A kandallópárkányon álló óra nehézkesen ketyegett, súlyos ütésekkel jelezte a negyedórákat. Cameron nem jött. Amikor már csak öt perc volt hátra tízig, egy szobalány lépett be a szalonba. Odament Ainsley-hez, pukedlizett előtte, és egy összehajtott papírlapot nyújtott át neki. – Ezt önnek küldik, asszonyom – mondta. Anélkül, hogy akár csak halvány érdeklődést is mutatott volna a papír, az óra vagy Ainsley iránt, a lány ismét pukedlit mutatott be, aztán kisuhant a szobából. Ainsley szétnyitotta a vastag papirost, amelyen csak néhány szó állt lendületes kézírással. Daniel soha nem marad ott, ahol mondom neki. Glasgow-ba mentem, hogy kihúzzam a slamasztikából. Nyertél, egérke. Találkozunk a Doncasterből induló vonaton, a St. Leger verseny utolsó futama után. A kalauz tudni fogja, hogy találsz meg. À bientot! Ainsley összehajtott a krémszínű papírt, egy pillanatra rátapasztotta az ajkát, aztán a keblébe rejtette. Amikor este visszavonult a szobájába, miután a királynő aznapra elengedte, leült, és hosszú levelet írt. Másnap délelőtt fel is adta Lady Eleanor Ramsay részére, Eleanor apjának rozoga, Aberdeen melletti házának a címére. A levélhez az Aberdeentől Edinburghig szóló vonatjegy árára elegendő pénzt is mellékelt, és határozottan felszólította Eleanort, hogy használja fel. *** Ainsley Douglas és Lady Eleanor Ramsay néhány nappal később egymással szemben ült az edinburghi főpályaudvar teázójában, amely ezen a korai órán még meglehetősen üres volt. Odakint a vonat indulásra készen állt, mozdonya sziszegve fekete füstöt eregetett. •

159

Ainsley jó ideje nem látta Eleanort, bár rendszeresen leveleztek. Egykor mindkettejük édesanyja a királynő szolgálatában állt, és jó barátnők voltak. Viktória azt akarta, hogy az Ainsley-nél előkelőbb születésű Eleanor is a szolgálatába szegődjön, de Lord Ramsay könnyek között arra kérte a lányát, hogy maradjon otthon, és ő nem tudott nemet mondani neki. Az apja egyáltalán nem volt gyenge ember, de azt Ainsley is elismerte, hogy a lánya nélkül teljesen elveszett lett volna. Ez lehetett a magyarázat arra is, hogy Eleanor azután sem fogadott el több házassági ajánlatot, miután általános megütközésre évekkel korábban felbontotta az eljegyzését Hart Mackenzie-vel, Kilmorgan hercegével. Hogy miért döntött így, azt sosem árulta el, de Ainsley-nek, bármilyen kevéssé ismerte is a herceget, voltak bizonyos sejtései. Hart tombolt dühében, miután Eleanor visszaküldte a jegygyűrűjét, és nem sokkal később feleségül vette egy angol márki lányát. A vézna Sarah Graham belehalt a próbálkozásba, hogy világra hozza Hart fiát, és a gyermek sem maradt életben. Hart soha nem beszélt Sarah-ról, és annak sem adta jelét, hogy újra meg akarna nősülni. Eleanor békében otthon maradt, és mindenki élte tovább az életét. – Köszönöm, hogy eljöttél, El – mondta most Ainsley szívélyesen. Eleanor jókora adag cukrot tett a teájába, megkavarta, aztán lenyalta a kanalat. – Semmiség, drága Ainsley. A meghívásod Edinburghba, hogy itt telefaljam magam tortával, a legizgalmasabb esemény volt az utóbbi évemben. A teljes személyzet kikísért a pályaudvarra, a szakácsnő, a szobalány és a kertész. Még drága apám is odahagyta a könyveit, hogy velünk tartson, bár útközben többször meg kellett állnia, hogy érdekesnek talált növényeket gyűjtsön be. Feltettek a vonatra, és buzgón integettek a zsebkendőjükkel. Ilyen kíséret mellett valósággal hercegnőnek éreztem magam. Eleanor szünetet tartott, hogy igyon egy kortyot, Ainsley pedig felnevetett, és máris jobban érezte magát. Az utóbbi tíz évben Eleanor apja, Ramsay gróf, aki sosem volt jómódú, lassanként teljesen elszegényedett. A férfi tudományos és filozófiai könyveket írt, Eleanor pedig segített neki. Csakhogy a könyvek, hiába zengtek róluk dicshimnuszokat a tudósok, pénzt nem

•

160

hoztak a konyhára. Ez azonban mit sem változtatott Eleanor őszinte természetén és remek humorán. Szőke haja kissé vöröses árnyalatú volt divatjamúlt kalapja alatt, a szeme olyan kék, mint a sarkantyúvirág. Elénk és értelmes tekintettel nézett Ainsley-re, miközben hosszú ujjaival tortaszeleteket halmozott a tányérjára. – Nos – kezdte aztán –, azt írtad, a tanácsomat szeretnéd kérni az egyik tébolyító Mackenzie-vel kapcsolatban. Azt viszont, Ainsley drágám, elfelejtetted közölni, hogy melyik Mackenzie-ről van szó. Csak azt ne mondd, hogy Danielről! Eleanor tréfálkozó hangot ütött meg, de közben összevonta a szemét. Ainsley-nek hirtelen lelkifurdalása támadt. – Jaj, Eleanor, szörnyen sajnálom. Azt hittem, kitalálod, kire gondolok. Annyira faragatlan sosem lennék, hogy Harttal kapcsolatban kérjek tőled tanácsot. Eleanor fellélegzett. – Bevallom, megkönnyebbültem. Felkészültem rá, hogy nagylelkű leszek, és sok boldogságot kívánok neked Hart oldalán, de azt hiszem, valójában kikapartam volna a szemed. – Ne haragudj, El! – mondta Ainsley. – Világosan kellett volna fogalmaznom. Nem tudtam, hogy Hart még mindig fontos neked. – Az ember soha nem felejti élete nagy szerelmét, bármit követett is el, amivel feldühítette, és bármennyi idő telt is el azóta. – Eleanor kortyolt egyet a teájából, és könnyedebb hangra váltott. – Kivált úgy nem, ha minden újságban és magazinban ott látja az illetőt. De nem azért vagyunk itt, hogy rólam beszéljünk. Ha nem Hartról van szó, akkor egyedül Cameron maradt nőtlen emberként a Mackenzie fivérek közül. Vagyis csak róla akarhatsz beszélni. Mesélj el szépen mindent! Ainsley eleget tett a felszólításnak. Eleanor közben ánizsos süteményt majszolt, és élénken figyelt. Ainsley azzal fejezte be a történetét, hogy Cameron váratlanul megjelent Balmoralban, ő pedig megígérte, hogy a doncasteri verseny után választ ad neki. Miután elhallgatott, Eleanor elgondolkodva iszogatta a teáját. Ainsley is megitta a magáét, és észre sem vette, hogy közben kihűlt. Barátnője végül letette a csészéjét, és éles szemmel méregette Ainsley-t. – Ha mi itt most Cameron ajánlatáról beszélgetünk, akkor te nem háborodtál fel rajta, és nem hagytad őt felháborodottan faképnél. Így hát •

161

már csak az a kérdés, drágám, azért kérettél-e ide, hogy támogassalak, vagy azért, mert azt szeretnéd, ha lebeszélnélek? – Nem tudom. – Ainsley az arcához szorította a kezét. – Eleanor, tulajdonképpen nem mehetek el vele, de ha nem megyek… Akkor ő továbblép a következő útjába akadó nőhöz. Nem áltatom magam azzal, hogy feleségül akar venni. Egyszer azt mondta, hogy a házasság szónak még a hangzását is gyűlöli. Azt hiszem, ez érthető is. Nem ismertem a feleségét, de annak alapján, amit hallottam róla, rettenetes nőszemély lehetett. – Több volt rettenetesnél, drágám – mondta a következő korty tea után Eleanor. – Lady Elizabeth verte Cameront.

Tizennyolcadik fejezet Ainsley-nek leesett az álla. –Verte? – Többnyire piszkavassal. – Eleanor halkan beszélt, de a hangjából csak úgy sütött a düh. – Cameron nagydarab, erős férfi, így meg tudta fékezni a feleségét, de általában inkább elviselte az ütéseket, hogy távol tartsa az asszonyt Danieltől. Máskor Elizabeth megvárta, hogy Cameron leigya magát, aztán elaludjon, és akkor támadt rá. Harttól tudom, hogy egyszer-kétszer altatót is beadott neki. Cameronnak óvakodnia kellett attól, hogy elaludjon Elizabeth közelében. Ez megmagyarázta, amit Phyllida Chase állított, hogy Cameron soha nem engedett nőt az ágyába. Bárhol máshol magáévá tette őket, csak az ágyában nem. Bizonyára azért vette fel ezt a szokást, nehogy az a nő, aki mellett elalszik, piszkavassal ébressze fel. A combján a sebek egyszerre új, ijesztő jelentést nyertek. Ainsley egyszer csak rádöbbent, hogy túlságosan erősen markolja törékeny porceláncsészéje fülét, és gyorsan letette. – Jóságos ég! Eleanor a fejét ingatta. •

162

– Elizabeth eszelős és kegyetlen nő volt, aki haragudott Cameronra, mert a házasság csapdájába ejtette őt. Néhány évvel idősebb volt nála, de Hart szerint az öccse őrülten szerelmes volt belé. A nő pedig, úgy sejtem, nem tudott ellenállni a csábításnak, elvégre Cameron Anglia egyik leggazdagabb emberének a fia volt, és a hercegi rang örököse is, amennyiben Harttal történik valami. Elizabeth szülei természetesen nem figyelmeztették Cameront a lányuk betegségére, mert örültek, hogy megszabadulnak tőle. Ő pedig azt képzelte, hogy feleségként is azt teheti majd, amit akar, és azzal a férfival bújhat ágyba, akivel a kedve tartja. Eleinte ez így is volt. Amikor azonban Cameron hűséget követelt tőle, Elizabeth teljesen megvadult. Ez a frigy eleve szerencsétlen volt. Ainsley arra a Cameronra gondolt, akit ő ismert. Aki önfejű, makacs, tudja, mit akar, és nem tűri, hogy bármi is az útjába álljon. Aki tud nevetni, de a nevetésében mindig van valami keserű. Cameron arról volt hírhedt, hogy itt is, ott is felcsíp nőket, de a felesége halála után egyiknél sem állapodott meg. Ainsley korábban azt hitte, a férfi unalomból játssza az élvhajhászt, de abból, amit most Eleanortól hallott, más következtetésre jutott. Egy olyan feleség után, aki ilyen szörnyen bánt vele, és minden bizalmat kiölt belőle, érthető, hogy Cameron nem szívesen járult volna újra az oltár elé. Úgy kell gondolnia, hogy kétféle nő létezik a világon. Sóvár és önző, mint Phyllida Chase, és kegyetlen, erőszakos, amilyen Lady Elizabeth Cavendish volt. – Szegény Cameron! – mondta Ainsley. Eleanor elmosolyodott, miközben felemelte a teáscsészéjét. – Légy óvatos! A Mackenzie-k elbűvölik a nőket, először a pajzánságukkal, aztán mindazzal, ami összetöri a szívet. – Miért nem vált el Cameron attól a nőtől? – kérdezte Ainsley. – Az alapja megvolt hozzá. Vagy legalább eldughatta volna egy isten háta mögötti házba, jó messzire saját magától és Danieltől. – Éppen a fia miatt nem vált el. – Eleanor újratöltötte csészéiket, és öt kockacukrot dobott a magáéba. – Elizabeth nem sokkal a házasságkötésük után várandós lett, ami felbőszítette. Soha nem akart gyereket. Dührohamai voltak, azzal fenyegetőzött, hogy kárt tesz magában, vagy valahogy megszabadul a magzattól. Cameron nem akarta szem elől téveszteni, és már akkor is Danielt védte. Elizabeth megpróbálta elhitetni vele, nem is egyszer, hogy Daniel nem az ő fia, és •

163

hol ezt, hol azt nevezte meg apának, egész sor férfit. A gond az volt, tudod, hogy bármelyikük lehetett is volna az apa. Elizabeth sokaknak odaadta magát. Ainsley-nek eszébe jutott, milyen volt Cameron arca, amikor megtalálta a felesége szeretőjének a levelét a titkos fiókban. Vonásai dühről árulkodtak, undorról, régi, soha el nem múló fájdalomról. Közvetlenül azután csókolta meg Ainsley-t elkeseredetten, feledést keresőn. – Azt hiszem, gyűlölöm azt a nőt – mondta Ainsley. – Én is hasonlóan érzek. Cameronnak nagy szíve van, és nem érdemelte meg, hogy Elizabeth összetörje. – Eleanor elgondolkodott. – Bár az utóbbi időben kezdem azt hinni, hogy azért feküdt össze fűvelfával, mert ez valamiféle betegség volt nála. Apa felolvasott nekem egy tudományos folyóiratból egy cikket, amely azt állította, hogy egyeseknél a közösülés éppen olyan szenvedélybetegséggé lesz, mint másoknál a szerencsejáték vagy az ital. Nem tudnak megálljt parancsolni maguknak. Le kell feküdniük valakivel, és át kell élniük azt az… önkívületet, nevezzük így, különben megbolondulnak. Apa és én úgy gondoljuk, hogy Elizabeth is ilyen ember lehetett. Ainsley meghökkent. – Jóságos ég, édesapád ilyesmiről beszélget veled? – Persze. Drága apámnak sejtelme sincs arról, hogy ilyen dolgokról nem illik fiatal hölgyek jelenlétében beszélni. A tudomány minden ága érdekli, és ugyanúgy képes megtárgyalni a békák párosodási szokásait, mint az emberekét, mintha a kettő között semmi különbség nem lenne. Mármint a lényeget illetően. A békák természetesen másként szaporodnak, mint az emberek. Ainsley nem tudta abbahagyni a nevetést. Ha Patrick és Rona asztalánál bárki szóba hozta volna a békák párzási szokásait, az emberekéről már nem is beszélve, a bátyja és a sógornője megbotránkozva hallgatott volna. Mind a ketten kedves, kellemes emberek, de roppant szigorú elveket vallanak a jó modorról és a társalgás illendő témáiról. Ainsley kacagása végül sóhajba fulladt, és ernyedten ült a helyén. – Mit tegyek, Eleanor? Cameron folyton gyémántokat és montecarlói szállodákat emleget, mintha azt hinné, hogy én ettől tapsikolni fogok, és már rohanok is vele a vonathoz. •

164

Eleanor együtt érző mosollyal ajándékozta meg a barátnőjét. – Mert Cameron olyan nőkhöz szokott, akiknek kitágul a szeme és hanyatt vetik magukat, ha ő meglóbál előttük egy gyémánt nyakéket. Nem ő kell nekik, hanem a pénze, és Cameron tudja ezt. Valóban tudja. Bőkezű férfi, de nem ostoba. Tökéletesen tisztában van azzal, miért futnak utána a hölgyek. – Engem nem érdekel a pénze – mondta Ainsley. – Én tudom ezt, de azt hiszem, Cameronnak sejtelme sincs, hogyan kell egy hölgynek udvarolnia anélkül, hogy megvesztegetné. Ehhez egyik Mackenzie sem ért. Eleanor meggyőződéssel állította ezt. Hart bizonyára elárasztotta ajándékokkal, ő mégis kiadta az útját. Ainsley-ből megint nagy sóhaj szakadt fel. – Ha elutasítom Cameront, tudom, hogy azt életem végéig bánnám. Ha viszont vele megyek, tönkreteszem a jó híremet és szégyent hozok a családomra. – Már megint, gondolta, de ezt már nem mondta ki. – A fivéreim soha nem bocsátanának meg nekem. – Hát tudod, nem kell közhírré tenned, hogy megszöksz vele. Már megbocsáss, de nem te vagy Nagy-Britannia legnevezetesebb társasági hölgye. Menj inkognitóban! Ainsley elnevette magát, mert eszébe jutott a Rowlindson bálján viselt jelmeze. – Parókában és álarcban? – Arra azért nem lesz szükség. Egyszerűen csak ruccanj át egyedül a kontinensre! Manapság bármelyik hölgy megteszi. Magányosan távoli országokat keresnek fel, aztán könyveket írtnak a kalandjaikról. Te nem ártatlan kisasszony vagy, hanem tiszteletre méltó özvegyasszony. Ha az utazásaid során véletlenül összetalálkozol Cameron-nal, akkor mi van? Ainsley az asztal fölött barátnője szemébe nézett, de ő rezzenéstelenül állta a tekintetét. – Eleanor, te most azt mondod nekem, hogy szökjem meg egy férfival, és legyek a szeretője. – Azt mondom, hogy légy boldog. Akkor is, ha csak rövid ideig leszel az. Meg kell ragadnunk, amit tudunk, ha lehetőségünk nyílik rá. Ha nem tesszük, nagyon magányos lesz az életünk. Ainsley hátradőlt, és arra gondolt, talán nem éppen Eleanortól kellett volna tanácsot kérnie ebben az ügyben. Világos, elfogulatlan képet •

165

akart kapni a Mackenzie-kről, és Eleanornak valóban ilyen képe van róluk, csakhogy ugyanúgy szereti is őket, mint Beth vagy Isabella. Hozzájuk Ainsley azért nem akart fordulni, mert tudta, hogy Cameron ajánlatát akkor megtárgyalná a család. Azt pedig ő nem akarta, és tudta, hogy Cameron sem akarná. Eleanor pedig, noha ajtót mutatott Hartnak, mégsem teljesen kívülálló. Időközben szemlátomást megbánta, hogy felbontotta az eljegyzését a herceggel, bár bizonyára jó okkal tette. Tíz éve Hart Mackenzie hírneve nem volt éppenséggel makulátlan. Ainsley hallott Bethtől arról a házról, amelyet a herceg a szeretőjének, egy bizonyos Mrs. Palmernek vett. Éveken át látogatta az asszonyt abban a házban, ahol messze nem hétköznapi dolgok történtek. Hart csak a felesége és a gyermeke halála után higgadt le. Jóval diszkrétebb lett, Mrs. Palmerrel azonban együtt maradt, egészen a hölgy haláláig. Eleanor felvette a teáscsészéjét. – Nem vagy szende szűz, Ainsley. Pontosan tudod, mibe mész bele. Ismered a férfiakat, és tudod, mit akarnak. Nem lesznek illúzióid. Ainsley ide-oda tologatta a tányérján a süteményét. Szerette az édességet, de most valahogy elment az étvágya. – Mondj meg nekem valamit, El! Ha Hart egyszer csak felbukkanna nálad, és arra kérne, hogy utazz el vele és légy a szeretője, te megtennéd? Eleanor szeme megvillant. – Ő soha nem tenne ilyet. – De tegyük fel, hogy mégis! Akkor vele mennél? Eleanor arcán mosoly suhant át. – Hogy mit tennék, ha Hart Mackenzie ékszerekkel halmozna el, és arra kérne, hogy éjszakánként osszam meg vele az ágyam? Rettenetesen nagy lenne a kísértés. Az én körülményeim azonban mások, mint a tieid. Ainsley türelmetlen hangot hallatott. – De a képzelet mezején, ahol semmi más nem számít, ott megtennéd? Eleanor egy pillanatig a teáscsészéjét nézegette tűnődőn, és amikor felemelte a fejét, a tekintete nyugodt volt. – Persze hogy megtenném – mondta. – Gondolkodás nélkül. *** •

166

Nem sokkal később befutott a pályaudvarra a vonat, amellyel Eleanornak vissza kellett indulnia Aberdeenbe, ezért Ainsley-vel együtt kiment a teázóból a peronra. Nem tudta, mit tesz majd a barátnője, de olyan magányos, fiatal nőt látott benne, akinek nagy szüksége lenne egy kis boldogságra. Hogy elég bátor lesz-e, és megragadja-e a pillanatot, azt ő nem tudhatta. Ainsley még a pincérnővel becsomagoltatta a süteményeket, és most Eleanor kezébe nyomta a kis csomagot, aztán búcsúzóul arcon csókolta a barátnőjét. Hálának igyekszik beállítani a nagylelkűségét, gondolta Eleanor. Természetesen örült az ajándéknak. Hazaviszi, és az édesapjával majd jól belakmároznak a finomságokból. Ainsley a búcsú után sietve elhagyta a pályaudvart. Valószínűleg ezt a kis időt is csak lopva tudta magára fordítani, mert rengeteg feladatot kap a királynőtől. Szegénynek annyi szabadsága sincs, mint nekem, gyanította Eleanor. Ő viszont megőrizte a baráti körét, legalábbis azok a barátok megmaradtak mellette, akiket nem érdekelt a pénz. Ilyen nemes lelkű gondolkodás pedig csakis a nagyon gazdagoktól és a nagyon szegényektől telt ki, így aztán Eleanornak meglehetősen fura és színes társasága volt. Miután integetett Ainsley-nek, megfordult, hogy a peronról belépjen a vasúti fülkébe. Akkor azonban megbotlott, és elveszítette az egyensúlyát, de egy nagy, erős kéz megtartotta. A lélegzete is elállt, amikor megfordult, és egyenesen Hart Mackenzie arcába nézett. Az őt tanulmányozó szempár az elmúlt idő alatt keményebb lett, a tekintete még metszőbb lett. Hart most is erős és izmos volt, vállán megfeszült a remek szabású nagykabát, amely alatt Mackenzieszínekben pompázó skót szoknyát viselt. Az álla borostás volt, és ez arról árulkodott, hogy szokása szerint egész éjjel dolgozott, de fáradtságnak halvány nyomát sem lehetett felfedezni az arcán. Eleanor azonban olyasmit is látott rajta, amit korábban soha. Olvasott újságot, és tudta, hogy Hart becsvágya mit sem változott, de a szemében már nem csillogott az egykori remény és derű. Olyan embernek tűnt, akit sok veszteség ért. Előbb a feleségét és az egyetlen gyermekét veszítette el, aztán a szeretőjét, aki sokáig volt társa az életben. Mára mintha csak a becsvágya maradt volna meg. – Hallottam Mrs. Palmerről – mondta Eleanor halkan. – Nagyon sajnálom, Hart. •

167

A férfi szeme meglepetten megvillant, és ebben a pillanatban Eleanor az igazi Hart Mackenzie-t látta. Azt az embert, aki sok mindenről lemondott azért, hogy a családja semmiben ne szenvedjen hiányt. Elérte az apjuknál, az öreg hercegnél, hogy a vagyonából a másik három fiának is bőkezűen juttasson, és így ők független életet élhessenek. Ha az apjukon múlik, Ian, Mac és Cam akár éhen is halhatott volna, mert az öreget csak az érdekelte, hogy a pénz elsőszülött fia, a leendő herceg kezében maradjon. Eleanornak soha nem sikerült kiderítenie, hogyan ért célt Hart az apjánál. Rajta kívül azt is csak kevesen tudták, hogy ő intézte így a dolgot. És most ez a nagy hatalmú és dúsgazdag férfiú egy egyszerű kurtizánt gyászol. Hart tekintete arról árulkodott, hogy nem tudja, miért fejezte ki neki Eleanor a részvétét a szeretőjének a halála miatt, de azért biccentett. – Köszönöm. A lány megszorította a herceg kezét. Szíve beleremegett az erejébe, amelyet a kesztyűjén át is érzett. Hart hirtelen elmosolyodott, arca olyan lett, mint egy támadni készülő ragadozóé. Egy oroszlán nézhet így arra a gazellára, amelynek nem sikerült szélsebesen elfutnia előle. Eleanor el akarta húzni a kezét, de a férfi ujjai az övéire fonódtak. A kalauz sípszóval jelezte, hogy a vonat rögtön elindul. Hart megfogta a lány könyökét, betolta a fülkébe, és ő maga is követte. – Te is ezzel a vonattal jössz? – kérdezte Eleanor idegesen. Szentséges Szűzanya, csak nem utazik velem Aberdee-nig? – futott át a fején az ijesztő gondolat. – Nem. Hart a nyitott ajtóban állt, miközben Eleanor leereszkedett az ülésre, és letette maga mellé a becses csomagot a süteményekkel. Éles sípolás hallatszott, fekete füst szállt fel a mozdonyból, és megrándult a vagon. – Indulunk – mondta Eleanor kétségbeesetten. – Tudom. Hart a zsebébe nyúlt, egy összehajtott papírt húzott elő, és a lány kezébe nyomta. Bankjegy volt, egy százfontos. Eleanor szétnyitotta a kezét, és a pénz leesett a földre. – Hart, nem. A herceg felvette a bankjegyet, és a sütemények csomagját átkötő zsinór alá dugta. •

168

– Apádnak. A kutatásaira a következő könyvéhez – mondta. Minden sietség nélkül egy kis aranyozott tokot vett elő, címeres névjegyet húzott elő belőle, és a lány elé tartotta. Mivel hiába várta, hogy ő elvegye, végül Eleanor magas nyakú ruhájának a kivágásába csúsztatta. Ujjai tüze végigömlött a lány testén, és ebben a pillanatban megértette, hogy egész életében ezért a férfiért fog égni. – Ha bármilyen ügyben beszélni kívánsz velem, csak add át ezt a kártyát az udvarmesteremnek – mondta Hart. – Ő tudni fogja, mit kell tennie. Eleanor uralkodni igyekezett magán. – Nagyon kedves, fenség. A hűvös hercegi álarc töredezni kezdett, majd lehullt. – Eleanor. – Hart kesztyűs keze közé fogta a lány arcát, és neki gyorsabban kezdett verni a szíve, mint ahogy ez a vonat valaha is haladni fog. – Mit csináljak veled? A lány nem kapott levegőt. Hart szája egészen közel volt az övéhez, meleg leheletét a bőrén érezte. Tudta, ha a herceg most megcsókolja, engedni fog neki, és Hart fel fogja ismerni az igazságot, azt, hogy ő még mindig szereti. A herceg azonban csak megérintette a lány szája sarkát, olyan gyengéden, hogy Eleanor a legszívesebben most azonnal meghalt volna. A vonat mozgásba lendült. Hart még mosollyal ajándékozta meg a lányt, aztán leugrott a peronra. Becsapta a fülke ajtaját, és tréfásan tisztelgett Eleanornak. Ő nem tudta levenni róla a szemét. Hart is egészen addig nézte őt, amíg már nem láthatta. *** Egy héttel később Cameron Mackenzie félrehúzta vasúti fülkéje függönyét, majd visszaengedte. Egyetlen nőt sem látott a sötét peronon. Ainsley nem sietett ott, hogy még elérje a Doncasterből induló utolsó vonatot. – Tökéletes befejezése egy rohadt napnak – morogta maga elé a férfi. Jázmin hatodik lett a futamában, és Lord Pierson tombolt. Nagyjelenetet rendezett, a verseny szándékos elvesztésével vádolta meg Cameront, és megfenyegette, hogy kirúgatja a Jockey Clubból. Ez persze csak üres fenyegetés volt, mert Pierson közel sem örvendett akkora tiszteletnek a klubban, mint Cameron. •

169

Őt mégis a trénereinek kellett visszafogniuk, hogy ne vágja állon a hepciáskodó alakot. A fogát összeszorítva végül újra felajánlotta neki, hogy megveszi tőle Jázmint, de Pierson nemet mondott. Utasította a lovászait, hogy vagonírozzák be a kancát, aztán elsétált. Jázmin úgy nézett Cameron után, mint egy gyerek, aki nem érti, miért nem maradhat ott, ahol szeretne. Cameronnak sajgott a szíve. A szentségit, beleszerettem egy lóba! – gondolta. Daniel is le volt törve, de szó nélkül beleegyezett, hogy Angelóval marad, amíg az apja versenyekkel kapcsolatos ügyeket intéz Londonban. Tudta, hogy Cameron még mindig dühös rá glasgow-i kalandja miatt. Amikor az apja sietve Balmoralba indult, Daniel úgy határozott, hogy ő meg Glasgow-ba utazik. Hogy miért éppen oda, azt maga sem tudta. Ott aztán utcakölykök egy bandája megpróbálta kirabolni. Ő emberesen eltángált közülük ötöt, s amikor aztán megérkeztek a rendőrök, tiltakozás nélkül tűrte, hogy a támadóival együtt őt is őrizetbe vegyék. Egy árva hangot sem szólt arról, hogy ő valójában az áldozat volt. Ezzel kivívta az utcagyerekek csodálatát, és vidáman megosztoztak egy szivaron, amíg Cameron megérkezett a fiáért. Danielnek valójában bűnbánatot illett volna mutatnia, mert az apjának miatta kellett félbehagynia Ainsley győzködését. Ő azonban haragudott Cameronra, mert az nem dobta a vállára az asszonyt, hogy egyszerűen magával vigye. Cameron most már igazat adott a fiának, mert Ainsley nem jött el. A királynő hírhedt volt arról, hogy ragaszkodik a kedvenc udvarhölgyeihez, és semmilyen okból nem engedi el őket maga mellől. Annak az átkozott nőszemélynek volt vagy hétszáz gyereke és unokája, de a kedvenc palotahölgyeinek állandóan mellette kellett lenniük. Dühöngött, ha netán férjhez akartak menni, vagy kis időre visszatértek volna a férjükhöz és a családjukhoz. A mozdony zihálni kezdett, sípszó hallatszott, és mindenütt ajtók csapódtak be a vonaton. Cameron még egyszer kinézett a peronra, aztán visszaengedte a függönyt. Első osztályú fülkéje kényelmes volt, úgyhogy átalhatja majd az éjszakai utazást. Egyedül. A szerelvény újra megrándult, és lassan elindult. Hat év telt el azóta, hogy Cameron először találkozott Ainsley-vel, és… A fenébe is, nem tud várni újabb hat évet! Felállt, készen arra, hogy kinyissa az ajtót, és •

170

leugorjon a vonatról. Visszamegy Balmoralba, és elhozza onnan Ainsley-t, ha fene fenét eszik is. Ekkor azonban kinyílt a folyosóra nyíló ajtó, és a kalauz félrehúzódott, hogy utat engedjen valakinek. – Erre a fülkére gondolt, hölgyem? – Igen, köszönöm. – Ainsley elfúló hangon beszélt, borravalót nyomott a férfi kezébe, és beviharzott a kupéba. – Ugye, gondja lesz a poggyászomra? Attól tartok, meglehetősen sok bőröndöm van. A kalauz megigézve nézett az asszonyra, mielőtt szalutált. – Máris intézkedem, hölgyem – felelte, aztán kihátrált a fülkéből, és behúzta maga után az ajtót. Ainsley leengedte a folyosóra néző ablakokon a rolettát, majd levette a kesztyűjét, és az ülésre dobta. Cameron állva maradt, miközben a vonat elindult az éjszakában. Ainsley a rohanás ellenére frissnek, üdének tűnt, de valahogy másnak is. A férfinak kellett hozzá egy pillanat, hogy felismerje, miért más most. A szokásos szürke vagy fekete helyett vibráló kéket viselt, azoknak az együtteseknek az egyikét, amelyeket Isabella vett neki Edinburghban. Az ingválla ugyan most is állig be volt gombolva, ruhája anyaga azonban szinte második bőrként simult a testére, s a hozzá illő kalaptól és fátyoltól a szeme színe szinte ezüstnek hatott. – Sajnálom, hogy majdnem lekéstem a vonatot – mondta. – Edinburghból kellett iderohannom, mert elkészültek a ruhák, amelyeket Isabella rendelt nekem. Csak három nagy bőröndbe fértek bele, és még azokat is be kellett csomagolnom. Isabella és Mac voltak olyan szívesek, és kölcsönadták nekem a házukat, amelyet itt bérelnek, így hát attól tartok, tudják, hogy megszököm veled. Mac-nek ez láthatóan tetszett. – Ebben egészen biztos vagyok. Mac régebben rendszeresen szöktetett meg nőket, és így érte el, hogy vele maradjanak. Közben azonban rafináltan elérte náluk, hogy azt higgyék, a szökés valójában az ő ötletük volt. – Feltételezem, megállunk Londonban – mondta Ainsley. – Nyilván nem utazol még ma éjjel tovább Párizsba, igaz? Ha kapok szobát egy rendes szállodában, átvizsgálhatom a holmimat, és eldönthetem, mi az, amit valóban magammal kell vinnem. Isabella szerint mindent, de ő túlságosan derűlátó. •

171

– Megállunk Londonban – dörmögte Cameron, amikor végre szóhoz jutott –, de nem szállodába megyünk, hanem Hart házába. Ott mindig minden készen áll vendégek fogadására. Holnap reggel pedig feleségül veszlek.

Tizenkilencedik fejezet – Feleségül veszel? Ainsley egyszeriben úgy érezte, hogy súlytalanul lebeg. Ez nem lehet igaz. És mégis az volt. Cameron ott állt előtte, és azt mondta, hogy másnap elveszi. – Tudod, házassági engedély, kölcsönös fogadalmak, meg ilyenek. Nyilván hallottál már róluk – mondta a férfi. Szemében harag volt, de valami más is, amit az asszony nem tudott megfejteni. – De hát éppen megszököm veled! Cameron felemelte Ainsley-t az ülésről, aztán vele az ölében ült le. – Megőrültél, asszony? Igazad volt, amikor elutasítottál. Nem engedem, hogy tönkretedd az életed egy magamfajta miatt. Ainsley nézte a kemény arcot, és rájött, hogy az, amit Cameron szemében lát, félelem. Nem a házasságot fontolgató férfi idegessége, hanem rémület. – Nem ígérem, hogy példás férj leszek – folytatta. – Hogy hat órára mindig hazamegyek teázni, meg ilyesmi. A versenyévadban reggeltől estig a lovakkal dolgozom, a holt szezonban pedig egész éjszakára kimaradok. Iszom, kártyázom, és a barátaim nem köztiszteletben álló férfiak. Úgy fogok bánni veled, mint egy ágyassal, egy szeretővel, mert rohadtul nem tudom, hogyan kell bánni egy feleséggel. Ha nem ezt akarod, mondd meg most azonnal, aztán menj vissza a királynődhöz! Cameron hangja azé a férfié volt, aki nem igazán tudja szavakba önteni a gondolatait. Ainsley felnevetett. – Tudod, azt képzeltem, ha egyszer majd megkéred egy nő kezét, azt nagyon romantikusan fogod intézni. Talán egy csónakban, egy •

172

kristályként csillogó, kék vizű tavon. Leveszed a lábáról a hölgyet, aki persze ájuldozni fog örömében. – Nem vagyok romantikus, Ainsley. Csak azt akarom, hogy velem legyél. A férfi szavai lángra lobbantották az asszony testét, és átmelegítették a szeptemberi hidegben. – Azt mondod, szeretőkként fogunk viselkedni. De feleségül veszel, hogy elkerüljük a botrányt? – Így, ha egyszer majd rám unsz, nem kell attól tartanod, hogy a bátyád nem fogad be a házába. A feleségemként mindig lesz pénzed, és lesz hol laknod. Gondoskodom rólad, bármit gondolj is felőlem. Ainsley összerezzent. – Te jó ég, még el sem kezdődött a házasságunk, és te máris a végét tervezed! – Egyszer már pocsék férj voltam. Nem ígérhetem, hogy most nem leszek az. Ha nem akarod, leszállhatsz a következő állomáson. A vonat egyre gyorsabban száguldott az éjszakában. – Az összes bőröndöm a csomagszállító vagonban van – mondta Ainsley. – Így aztán meg kell kockáztatnom, hogy hozzád megyek, különben még képes leszel, és kidobod az új ruhatáramat. Cameron szemében megint rémület villant meg, de haraggal próbálta leplezni. – Abban a pillanatban, amint nem akarsz tovább velem élni, szólsz. Megértetted? Nem lesz különélés, válás, és istenverte veszekedések sem lesznek. Szólsz, én pedig adok neked egy házat, amelyben ellakhatsz. Pénzt is kapsz, hogy azt tehesd, amit akarsz. – Ezt nem fogom elfelejteni. Cameron felmordult. Erős kezét Ainsley tarkójára csúsztatta, hátrahajtotta a fejét, és hevesen megcsókolta. Az asszony a férfira fonta a karját, és megadta magát. Sokat vívódott, mielőtt úgy határozott, hogy megszökik Cameronnal. Végül azonban felismerte, hogy élete végéig bánná, ha nem tenné meg. A sors felkínált neki egy lehetőséget, és ő megértette, hogy nem mondhat le róla. Vagyis Cameronról. Miután elhatározásra jutott, már nevetségesen könnyű volt úgy döntenie, hogy feleségül megy hozzá. Ehhez a férfihoz tartozik, hiszen éppen megszökik vele. Most már bármit megtehet vele, amit csak akar.

•

173

Hátradőlt az ülésen, és lehúzta magához Cameront, aki máris rajta feküdt. Amint magán érezte a súlyát, Ainsley szíve hevesebben kezdett verni az izgalomtól. Merészen végigsimított a férfi hátán, és megfogta a combját a skót szoknyája alatt. Ebben a pillanatban kinyílt a fülke ajtaja. Ainsley megpróbált felülni, de Cameron oltalmazón a háta mögé tolta, és felkészült arra, hogy eltángálja a betolakodót. Daniel behúzta az ajtót, és lehuppant a szemközti ülésre. Az apjáról tudomást sem vett, csak rávigyorgott Ainsley-re. – Hát itt vagy végre? Nagyszerű! Akkor jól fogunk mulatni. *** Másnap délelőtt Ainsley Douglas ott állt Hart Mackenzie londoni városi házának a szalonjában, és egybekelt Lord Cameron Mackenzie-vel, aki még Doncasterbe indulása előtt beszerezte a különleges házassági engedélyt. Hart házvezetőnője, egy inasa és az anglikán lelkész felesége voltak az esküvői tanúk. Daniel az apja mellett állt, és fülig ért a szája. Ainsley kissé vörös szemmel mondta el a fogadalmát, mert egész éjjel utaztak, és a vonat csak kora reggel érkezett meg velük Londonba. Mielőtt még igazán felfoghatta volna, hogy a lelkész férjnek és feleségnek nyilvánította őket, már egy másik vonaton ült Cameronnal és Daniellel, s ujján egy súlyos aranygyűrűvel úton volt Doverbe. Cameron mielőbb Párizsban akart lenni. Ainsley örült, hogy elhagyják Angliát, mert Cameronnal ugyan törvényesen összeházasodtak, a szökésükből azonban így is az évtized botránya lesz. Egy viszonyt még Ainsley diszkréten eltitkolhatott volna, amint azt Eleanor is javasolta, ám az a hír, hogy a Mackenzie család fekete báránya váratlanul feleségül vett egy jelentéktelen senkit, mindenképpen az újságok címlapjára fog kerülni. Cameron nemcsak egy herceg öccse volt, hanem rangjának az örököse is mindaddig, amíg Hart gyermektelen marad. Ainsley édesanyja ugyan egy vikomt lánya volt, a McBride-ok azonban soha nem tartoztak a jelentős és befolyásos családok közé, a vagyonosak közé pedig végképp nem. A házasságukat rangon alulinak fogják becsmérelni, és országszerte beszédtémául fog szolgálni. Különösen az lesz terítéken, hogyan sikerülhetett Ainsley-nek lépre csalnia Lord •

174

Cameront, a hírhedt szoknya-pecért, aki köztudottan megesküdött, hogy soha többé nem nősül meg. A királynőt pedig meg fogja ütni a guta. Ezért örült Ainsley annak, hogy vonatra szálltak, és elmenekülnek a kontinensre. Amikor majd megkapják a táviratát, Patrick és Rona legalább annyira meg fognak döbbenni, mint a királynő. Eleanornak azonban igaza volt. Ainsley már nem ártatlan, elsőbálozó lányka, hanem köztiszteletben álló özvegyasszony, aki ismeri a világot, és tiszta fejjel hozza meg a döntéseit. Majdnem tiszta fejjel, gondolta, amikor Cameron, miután elintézte a jegyeket, leült mellé a fülkében. Hatalmas teste szinte az egész ülést betöltötte, kettejük között ujjnyi hely sem maradt. A férfi mellett Ainsley-nek nehéz volt megőriznie a józanságát. Daniel is velük utazott, boldogan vigyorgott rájuk a helyéről. Cameron a fiát általában Berkshire-ben hagyta Angelóval Szent Mihály napjáig, amikor a fiúnak vissza kellett térnie az iskolába. Ez minden évben így ment, mert Angelo nem akarta elhagyni Angliát és a családját, Cameron pedig az inasán kívül senki másra nem bízta volna rá a lovait, amíg távol volt. Egy romának egyébként is veszélyes lett volna külföldre utaznia. Most azonban Daniel könyörgött, hogy velük tarthasson. Ainsley látta a fiú szemében, hogy nagyon nem szeretne magára maradni, és pártfogásába vette. Cameron, aki amúgy sem igazán tudta, mi mást tehetne, belegyezését adta. Le Havre-ban megálltak, és Cameron három szobát foglalt a legdrágább szállodában, egyet-egyet magának, Ainsley-nek és Danielnek. Amikor az asszony felvetette, hogy házasokként immár közös hálószobájuk is lehetne, a férfi megfejthetetlen pillantást vetett rá, és kijelentette, a szállodai szobák kicsik, és ő túl sok helyet foglalna el. Ainsley nem bánta volna, ha Cameron betölti a hálószobáját, de a férfi nem adott számára esélyt az ellenkezésre. Este az étteremben Daniel jóízűen evett, Cameron higgadtan, ahogy az egy férfitól illett, Ainsley-nek viszont az idegességtől nem volt étvágya. Később, amikor már éppen a haját fésülte ki lefekvés előtt, Cameron bement hozzá, és bezárta maga mögött az ajtót. Ainsley kezében megállt a kefe. Azóta nem volt kettesben a férfival, hogy Daniel berontott a fülkéjükbe Doncasterben. A nyakukon lógott egészen a vacsora utánig, amikor is az étterem előtt vidáman jó éjszakát •

175

kívánt nekik. Ainsley látta rajta, hogy nem aludni készül. A szalon felé indult, valószínűleg szivarozni és kártyázni készült. Cameron szó nélkül elengedte, Ainsley pedig úgy gondolta, nem lenne okos tőle, ha vitába szállna a férjével az első estéjén, amelyet Lady Cameron Mackenzieként tölt. Lady Cameron… Ezt még meg kell szoknia. – Berendezkedtél? – kérdezte derűs hangon a férfitól. Cameron odament hozzá, kivette a kezéből a hajkefét, és letette az asztalra. A szája forró volt az asszony nyakán, amikor elkezdte kigombolni a hálóruháját. Ainsley félig lehunyta a szemét, és a férfinak dőlt. – Ma éjjel az összes gomb sorra kerül, igaz? – suttogta. A férfi finoman harapdálta az asszony arcát. Ujjai gyorsan dolgoztak a gombokon, és bedugta a kezét Ainsley meleg hálóinge alá. – Már elepedtem utánad. Ezzel az asszony is így volt. Hetek óta lángolt már Cameronért. A vonaton illedelmesen ültek Doverig, Daniellel szemben. Aztán a kompon is egymás mellett állva nézték a fedélzetről a távolodó Angliát, de nem érinthették meg a másikat. Kész gyötrelem volt. Cameronnak felforrt a vére Ainsley édes, zamatos ízétől. Az asszony bájos félmosollyal nézett rá, és pajzán fény csillogott a szemében. Sajog érted a testem, feleségem, gondolta a férfi. Feleségem! Tenyerén érezte Ainsley mellének a súlyát, lehelete a száját simogatta, miközben becézte. Aztán lejjebb csúsztatta a kezét, az asszony lába közé, a nedves és forró szőrzetbe. Felizgatta Ainsley pihegése, akárcsak az illata, tüzelő és sóvárgó teste. Cameron felnyúlt, és lecsavarta a gázlángot. A szobában majdnem teljesen sötét lett, de ő pontosan ezt akarta. Túl sok régi sebhely volt a testén, és nem akarta, hogy az asszony lássa őket. Talpra állította Ainsley-t, és lehúzta róla a hálóinget. Az asszony az öltözőasztalnak támaszkodott, és meztelenül várta, hogy az ura is levetkőzzön. Ő ledobta magáról a kabátot, a nyakravalót, a mellényt, a keményített inget, a sok-sok réteget, ami elválasztotta őket. Az alsóingét is levette, aztán lerúgta lábáról a cipőt, és a zoknijától is megszabadult. Utána habozott, ahogy ott állt a skót szoknyájában. Magán tarthatta volna, mert az alsónadrágját már levette, mielőtt bejött ide. Nem zavarta •

176

volna, ha Ainsley látja a sebhelyeket a lábán, de a fenekén borzalmas hegek voltak, és nem igazán akarta, hogy az asszony lássa őket. Ainsley a férje derékszíjába dugta az ujját, és megrángatta. – Ejnye, kisfiú, ne legyél már ennyire szégyenlős! A férfiból nevetés robbant ki. Cameron Mackenzie-t még soha nem nevezték szégyenlősnek. Jöjjön, aminek jönnie kell! – döntötte el. Ledobta magáról a skót szoknyát, és ugyanazzal a mozdulattal leült a székre. Törékeny bútordarab volt, hölgyek budoárjába való, és a férfi érezte, hogy megreccsen a súlya alatt. Ainsley ravasz mosollyal végigsimított Cameron hosszú, máris lüktető férfiasságán. Ő hangosan felnyögött. Nem túlzott, amikor azt mondta, hogy már elepedt az asszony után. Átfogta a derekát, és lehúzta magára. Ainsley félig lehunyta a szemét, és mosolya szenvedélyes lett, amikor a férfi belésiklott. Újra ott vagyok, ahol lennem kell, gondolta Cameron. Ebben a testhelyzetben egészen mélyre hatolhatott, az asszony öle szorosan körülfogta. Ő Ainsley nyakát csókolgatta, finoman harapdálta, szívogatta. Az asszony halkan nyögdécselt, mire a férfi még vadabbul szívta a nyakát, és bélyeget sütött rá. Az enyém, mindenki másról lemondok, csak róla nem, gondolta, és pokoli jó érzés töltötte el attól, hogy ezt teszi. Ainsley mozogni kezdett rajta, Cameron pedig rávezette arra a ritmusra, ami mindkettőjüknek a legnagyobb kielégülést nyújtotta. Az asszony melle Cameron mellkasához nyomódott, bimbóit élvezettel hozzádörzsölte. Amikor szájon csókolta, csókja suta volt a bódító szenvedélytől. – Ez az – suttogta a férfi, és finoman harapdálta Ainsley fülcimpáját. – Így kell engem szeretned, édesem. A válasz a gyönyör halk nyögése volt. – Csodásan szűk és nedves vagy – mondta Cameron. – A pajzán kis Ainsley nedves az ő kedvesének. Együtt hintáztak a hangos tiltakozással recsegő széken. Az asszony szorosan a férfi derekára fonta a lábát, ő pedig a szőnyegbe fúrta meztelen lábujjait. Kezével Ainsley selymes hajába túrt, és már alig bírt uralkodni magán. Vészesen közel járt a csúcshoz. Még nem akart feljutni oda, a teste azonban túlságosan felizgult volt, Ainsley pedig

•

177

túlságosan érzéki és gyönyörű. Cameron nem tudott ellenállni az illatának és az asszonyiságának. Ainsley egyre szaporábban zihált, ahogy a csúcshoz közeledett. Csípője olyan ritmusra mozgott, amelyet nem kellett tanulnia. A férfi készségesen vele tartott. Felemelkedett a székről, miközben még keményebben, még mélyebbre hatolt az asszonyban. Erősen átfogta a csípőjét, és úgy mozgott alatta, hogy gyorsabban és vadabbul egyesülhessen vele. Száját nyers és mocskos szavak hagyták el, Ainsley testét magasztalta, és azt, amit éppen az övével tett. Az asszony kipirult, a szeme csillogott, gyönyörteljes sikolyai egyre hangosabbak lettek, miközben a férfi beszélt hozzá. – Igen, igen, Cameron! – kiáltotta végül, és elcsuklott a hangja. Most már a férfi vágya is beteljesült, és egyszerre kiáltottak fel a gyönyörtől. Cameron visszazuhant a székre, amelynek hangosan nyikorogtak a lábai, de szerencsére kitartottak. – Fájdalmat okoztam neked? – A férfi megcsókolta az asszonyt, és a haját cirógatta. – Fájt, amit csináltam, kedves? Jól vagy? Az asszony Cameron szájára tette az ujját. – Jól vagyok. Csodálatos volt. Egészen csodálatos. – Te vagy csodálatos. A férfi az ölében ringatta Ainsley-t, és még mindig zihált. Az asszony puha volt, meleg, az illata és az íze hallatlanul finom. A férfiassága már megint merev volt, amikor Cameron rádöbbent, hogy magvait az asszonyba lövellte. Eszébe sem jutott, hogy még időben kihúzódjon belőle, és nem azért, mert emlékezett rá, hogy Ainsley most már a felesége. Az esküvői szertartás, mindaz, amit az jelentett, nem hagyott nyomot az emlékezetében. Csak benne akart lenni az asszonyban, és ott is maradni, ahol minden biztonságos és fenséges. Ahol Ainsley gyöngédsége körülfonja, és a lelke összes sebét begyógyítja. *** Cameron még kétszer szerette Ainsley-t a széken, aztán átvitte az ágyra. Az asszony félig felébredt, miközben a férje betakarta meztelen testét. Már éppen el akart lépni tőle, amikor Ainsley átfogta a csuklóját. – Maradj velem! – suttogta. •

178

A férfi sokáig nézett le rá, és ő látta rajta, hogy önmagával viaskodik. Nem szólalt meg, mert nem tudott. Kezét ökölbe szorította, a nyakán rángatózni kezdett egy izom. Láthatóan legyűrni igyekezett a haragját. A szemét közben sem vette le Ainsley-ről, a tekintete azonban elárulta, hogy csak nézi, de nem látja. – Már majdnem reggel van – szólalt meg végül. – A vonatunk korán indul. Aludj szépen! Ezzel sarkon fordult, elhagyta a szobát, és akkora erővel vágta be maga mögött az ajtót, hogy még a mennyezetes ágy függönye is meglebbent. Ainsley hallotta, hogy a férfi átvág a lakosztályon, és a saját szobája ajtaját is becsapja. Aztán még a kulcsot is elfordította a zárban. Ainsley megint elfeküdt az ágyon, és levegőt vennie is fájt. A teste még mindig bizsergett a szeretkezéstől. Cameron egészen bódult volt a szenvedélytől, mégis óvón tartotta őt a széken azzal a hatalmas kezével, nehogy leessen róla. Ainsley el nem tudta képzelni, hogyan lehet ennyire gyengéd egy ilyen megtermett férfi, akiben rengeteg nyers erő dolgozik, de Cameronnak sikerült. Ugyanakkor az ijedelme is valódi volt, amikor ő arra kérte, hogy maradjon vele. A szemében rettegés jelent meg, mielőtt sietve elhagyta a szobát. Ainsley bosszantónak találta, hogy egy ilyen erős férfi fél. Akkor és ott eltökélte, végére jár ennek a dolognak. Magyarázatot kér Camerontól az érzéseire, és minden tőle telhetőt el fog követni, hogy elfeledtesse vele, amit elkövettek ellene. Igen, ezt kell tennie. A szeretkezés okozta emelkedett hangulattól és a férfiért érzett aggódásától nem jött álom a szemére. Bármennyire fáradt volt is, egészen addig nem tudott elaludni, amíg másnap nem ült a Párizsba tartó vonaton, a reggeli napsütésben. *** Miután megérkeztek Párizsba, fényűző hintó vitte őket ahhoz a városi házhoz, amelyet Cameron bérelt a rue de Rivoli egyik mellékutcájában. A hatemeletes épület tágas előcsarnokából kovácsoltvas lépcső kanyargott fel a tetőt díszítő kupoláig. Ainsley itt is külön hálószobát kapott, amelynek az ablakai a ház mögötti kertre néztek. Cameron szobája az utca felőli oldalon volt, Danielé pedig egy emelettel az övéik fölött. •

179

Ainsley soha nem lakott még ilyen modern, elegáns és szép helyen. A királynő magánhelyiségei zsúfoltak voltak, tele családi fényképekkel, a palota nyilvános termei pedig óriásiak és agyoncicomázottak. Cameron házában a padlókat hűvös márvány borította, a falakat világos árnyalatúra festették, s Degas, Manet, Monet és az ifjú Renoir új stílusú festményei függtek rajtuk. A kézzel készített bútorok egyszerű vonalvezetésűek voltak, ellentétben a kor díszesen faragott és rendkívül kényelmetlen darabjaival. A házba láthatóan sok pénzt öltek, és minden jó ízlésre vallott. A festményeket valószínűleg Mac ajánlotta, a berendezést pedig Isabella. Mindazonáltal nem lehetett nem észrevenni, hogy eddig legényember élt itt. Minden divatos és elegáns volt, de kissé csupasz. Amikor Ainsley felajánlotta, hogy hímezne néhány párnát a szalonba, Cameron úgy nézett rá, mintha azt hinné, hogy az asszonynak elment az esze. Aztán mégis elvitte vásárolni. Ainsley egyszer már járt Párizsban, azon a végzetes utazáson, amelyet a kontinensen tett Patrickkel és Ronával, de akkor olcsó környéken laktak egy kis szállodában. Rona annyira tartott a francia nagyvárostól, hogy soha nem merészkedett túlságosan messzire a hoteljüktől, és Ainsley így alig látott valamit Párizsból. Cameron most egy új világot mutatott meg neki. Olyan üzletekbe vitte el, amelyekben mindent meg lehetett kapni, amire csak egy háztulajdonosnak szüksége lehetett, műkereskedőkhöz kísérte el, akik a legjobb darabokat igyekeztek eladni a férfinak, és drága műtárgyakat árusító galériákat kerestek fel. Ainsley vásárolhatott kész párnákat, vagy rendelhetett kedvére valókat. Így is tett, ám aztán egy olyan boltba is betért, amelyben rövidárut árultak, és egy egész kézimunkakosárra való fonalat vett magának. A mennyekben érezte magát. Egy kávéházban ebédeltek, és Ainsley még valamit felfedezett, amit Párizsban jól készítettek, nevezetesen a süteményeket. Szerette az édességeket, és óriási élvezetet okoztak neki a csokoládéval, narancslekvárral vagy sziruppal rétegekre osztott torták. Negyedik bevásárló kőrútjuk közben egy roppant nagy szeletet evett meg, és utána még a villát is lenyalta. Látta, hogy Cameron mosolyogva figyeli, de ő csak megrántotta a vállát. – Szeretem a tortákat.

•

180

– Párizsban kapni legfinomabbakat – magyarázta Daniel, aki éppen a második szeletbe kezdett bele. – Ezen a körúton mindegyik kávéháznak megvan a maga specialitása. Az ember végigsétál a bulváron, és mindennap másikat kóstolhat meg. Ainsley elvigyorodott. – Próbáljuk ki! Cameron szívből felnevetett. Most először azóta, hogy Ainsley felszállt hozzá a vonatra Doncasterben. Az asszony élvezte a nevetését, ugyanúgy, mint a tányérján fekvő csokoládétorta utolsó morzsáját is. Aznap este Cameron megint egy újabb világba vitte el, amelybe ő addig csak a felső tízezer életéről szóló újság cikkeken keresztül pillanthatott bele. Hogy mit viseljen, azt személyesen Cameron választotta ki. Azt a sötétvörös és ezüst szaténruhát javasolta, amelyet Isabella álmodott meg. A férfi szerint tökéletesen illett azokhoz a gyémántokhoz, amelyeket ő még Kilmorganben ajándékozott az asszonynak. – Nem idősebb hölgynek való – jegyezte meg Ainsley, amikor Cameron bekapcsolta rajta a nyakláncot. A férfi tekintete találkozott az övével az öltözőtükörben. – Soha többé nem viselsz semmit, ami idősebb hölgyeknek való – mondta. – Gyönyörű nő vagy, és még fiatal. Azt akarom, hogy ezt mindenki lássa, és irigyeljenek engem. – Csak vicceltem. A férfi belecsókolt az asszony nyakába. – Én nem. Ainsley mámorítónak találta, hogy szinte már nem is önmaga volt, amikor a férje karján elmerült a modern Párizs pezsgésében. Bódulatát csak fokozta, hogy mellette volt Cameron a fekete zakójában és Mackenzie-kockás skót szoknyájában. Csak úgy áradt belőle a nyers férfiasság, és immár hozzá, Ainsley-hez tartozott. A hölgyek irigyen és kíváncsian néztek rá, és szemlátomást azt találgatták, ki lehet ez a szőke kis senki, akinek sikerült megfognia magának a közkeletűen remek partinak tartott Lord Cameront. – Később majd tortát is kell ennünk – jelentette ki Ainsley, miközben pezsgőt kortyolgatott a Drouant étteremben. – Csokoládétortát krémmel a közepén. Azt hiszem, az a kedvencem. Bár ez nem biztos, mert sok másikat is meg kell még kóstolnom. •

181

A torta legalább biztonságos téma volt. Ainsley többször is felvetette, hogy aludjanak egy ágyban, ám Cameron tekintete mindig azonnal rideg lett, és másról kezdett beszélni, méghozzá többnyire haragosan. Már akkor így tett, ha csupán megsejtette, hogy az asszony száját el fogja hagyni az ágy szó. Így aztán semmiségekről társalogtak, és a szeretkezéseik ugyan hevesek voltak, de szótlanok is. – A legtöbb nő azért járja a párizsi bulvárokat, hogy ékszereket és kalapokat vásároljon – mondta most Cameron. – Te viszont egyenesen egy cukrászda felé veszed az irányt. Ainsley-nek sikerült átvennie a férfi könnyed hangját. – Talán azért, mert Miss Pringle akadémiáján mindig csak nagyon vékony szelet süteményt kaptunk. Megtanultam, hogy ha tortát akarok enni, akkor lopnom kell. – Ez tehát a magyarázat a bűnöző életformádra. – Hidd el, megérte lopnom azokból a süteményekből. A szakácsnő francia volt, és tudta, hogyan kell olyan tortát sütnie, amelyik sok-sok rétegből áll, közöttük pedig karamell és tejszín van. Most már tudom, hogy éppen csak ízelítőt adott nekünk a Franciaország nyújtotta örömökből. – Körbeutazzuk az egész országot, és valamennyi régió süteményeit megkóstolhatod – mondta Cameron. – Igazán? Az csodás lenne… Ainsley-nek torkára forrt a szó, és meglepetten felsikoltott, amikor egy nő leült az övével szomszédos székre, és se szó, se beszéd beleivott a pezsgőjébe. – Lady Cameron Mackenzie, ha nem tévedek – mondta Phyllida Chase nevetve.

Huszadik fejezet – Jaj, ne nézz már ilyen rémülten! – Phyllida letette a poharat, aztán elvett egy osztrigát Cameron tányérjáról, és bekapta. – Szerintem csodálatos, hogy megszöktél a megfoghatatlan Lord Cameronnal. •

182

Örülök a szerencsédnek. Akkor is, ha engem Cameron lecserélt egy fiatalabb nőre – tette hozzá. A szeme vidáman csillogott, nevetéséből eltűnt a ridegség. Phyllida Chase jégpáncélja megolvadt. – Volna kedved, hogy csatlakozz hozzánk, Phyllida? – kérdezte Ainsley hűvösen. – Idehozzák a tányérodat és a poharadat, ha szólsz – tanácsolta. Phyllida sugárzó mosollyal ajándékozta meg. – Boldogan – felelte, aztán megfordult, és intett valakinek. – Giorgio, itt vagyok. Barátokkal futottam össze. Egy széles vállú, sötét hajú férfi tartott feléjük az asztalok között, és Cameron felállt, hogy üdvözölje. Phyllida azonnal megfogta a kísérője kezét, amint az odaért hozzájuk. – Nézd, drágám, Lord Cameron és az újdonsült felesége. Ainsley, ő itt Giorgio Prario, a híres tenor. Giorgio, kedvesem, a barátaim meghívtak minket, hogy étkezzünk velük. Az olasz ijesztően magas volt, de barátságosan kezet szorított Cameronnal. – Igen, a skót lord, aki biztosította számunkra a lehetőséget, hogy boldogabb helyre költözzünk. Köszönöm. – Signor Prario meghajtotta magát Ainsley előtt. – Önnek is köszönöm, mylady. Ainsley meghökkent. – Cameron biztosította maguknak a lehetőséget? A két férfi leült, és a készséges pincérek máris tányérokat, evőeszközt, poharakat és szalvétákat hoztak nekik. Pezsgőt is töltöttek, és a főpincér maga ajánlotta a konyha legjobb fogásait. Cameron nagyon gazdag volt, és ezt Párizsban minden vendéglős tudta. – Igen, a lehetőséget. A pénzt a levelekért, Ainsley drágám – magyarázta Phyllida, miután a pincérek végre eltűntek mellőlük. – Csak nem hitted, hogy engem valóban érdekelt, mit művel a királynő a lovászával? Nekem csak az volt fontos, hogy sokat fizessen azért, mert nem kerül kínos helyzetbe. – Phyllida ragyogó mosollyal ajándékozta meg Cameront. – Cam bőkezűsége biztosította az utolsó részletet, amelyre még szükségem volt, hogy Giorgióval házat vehessünk itt. A férjem éppen a válásunkat intézi Londonban, s mihelyt lezárul az ügy, Giorgio és én összeházasodunk.

•

183

Phyllida sugárzott a boldogságtól. Mosolya széles volt, tekintete lágy, és sokkal fiatalabbnak tűnt annál a hideg, könyörtelen nőnél, akivel Ainsley Kilmorganben találkozott. – Giorgio ma a legkeresettebb tenor a kontinensen – folytatta Phyllida büszkén. – A koronás fők csak őt akarják hallani. Holnap este koncertet ad az operaházban. Kedveseim, el kell jönnötök. Ha énekelni halljátok Giorgiót, meg fogjátok érteni, miért őrülök meg érte. – Ezt nem értem – robbant ki Ainsley-ből, mihelyt Phyllida szünetet tartott, hogy levegőt vegyen. – Mire volt jó a cselszövés a levelekkel? Miért nem mondtad meg nekem egyszerűen, mire kell a pénz? Talán jobban értettelek volna, sőt esetleg segíteni is megpróbáltam volna. Phyllida szeme elkerekedett. – Vallottam volna be a királynő pedáns és prűd bizalmasának, hogy el akarok szökni a törvényes férjemtől? Neked, aki arról voltál híres, hogy rendíthetetlenül hűséges voltál egy vénemberhez, aki halálra untatott? – Phyllida felemelte a pezsgőspoharát. – Örömmel látom, hogy Camnek sikerült megrontania téged. Giorgio közben Cameronhoz fordult, és a lovakról tett fel neki kérdést. A két férfi ettől kezdve lóversenyekről folytatott elmélyült beszélgetést, és a hölgyekre nem is figyeltek oda. Már hamarabb romlott voltam, kedves Phyllida. Cameron csak felismertette ezt velem, gondolta Ainsley. – Bizonyára zsarolás nélkül is sikerült volna összeszedned a pénzt – mondta fennhangon. – Szó sincs róla. Az úgynevezett barátaim ugyanolyan erénycsőszök és szűk látókörnek, mint te vagy. Inkább betartják a szabályokat, és szenvednek, semmint szerezzenek maguknak néhány boldog percet. Emellett meg is akartam büntetni Aprócska Őfelségét, mert hozzákényszerített egy jéghideg férfihoz. Mr. Chase számára egy feleség nem sokkal több olyan robotnál, ami bármikor a rendelkezésére áll, és a megfelelő pillanatban mindig azt mondja, amit kell. Természetesen azt, amiből neki haszna származik. Csodálom, hogy nem rakott be engem minden este a kamrába, és nem húzott fel minden reggel, mint egy órát. – Signor Prario jelentette volna azt a boldogságot, amelytől a királynő megfosztott téged? – kérdezte Ainsley, a kertben folytatott

•

184

beszélgetésükre utalva. – Viktória miatta kényszerített hozzá Mr. Chase-hez? – Nem, nem, Giorgióval csak körülbelül egy éve ismerkedtem meg, de hasonló ügy volt. Tíz éve a világ legelbűvölőbb embere feleségül kért, de a királynő közbelépett. Szerinte az illető úr sem elég gazdag, sem kellőképpen előkelő származású nem volt. Viktória a családomat is a maga oldalára állította. Én pedig ahhoz még túl fiatal és gyáva voltam, hogy egyszerűen megszökjem azzal a férfival. Ő egyébként régóta Amerikában él, és azóta valószínűleg már feleségül is vett valaki mást. Ugyanabban az időben Mr. Chase jó házból való feleséget keresett, és a királynő rávette a családomat, hogy adjanak hozzá. A drága Viktória tíz év szenvedésre ítélt engem. A levelei arra is jók voltak, hogy kissé meg kelljen szenvednie azért, amit velem tett, bár egészen valószínűleg soha nem fogja megérteni. Ainsley viszont megértette. Phyllida szenvedélyes nő, és nagyonnagyon nehéz lehetett számára, hogy összeláncolták egy olyan férfival, aki halvány érdeklődést sem mutatott iránta. Ainsley sem a saját jószántából ment férjhez, de John Douglas legalább érző lélek volt. Barátságos és kedves ember, aki mindent megtett azért, hogy fiatal feleségét boldoggá tegye. Hogy ez nem sikerült neki teljes mértékben, arról már nem ő tehetett. Volt azonban valami, amit Ainsley nem értett. – Ha szerelmes voltál signor Prarióba, miért kezdtél ki Cameronnal? – kérdezte meg egyenesen. Phyllida könnyedén megrántotta a vállát. – Mert ő arról híres, hogy igen értékes ajándékokat ad a hölgyeinek – mondta, és jelentőségteljes pillantást vetett Ainsley gyémántjaira. – Már hamarabb meg akartunk szökni Giorgióval, de akkor még semmink sem volt. Ő énekléssel szerzett pénzt, én pedig az egyetlen módon, amelyet ismertem, vagyis más férfiaktól. Cameron igen bőkezű, ezt neked is el kell ismerned. – És ez nem zavarta signor Prariót? Az olasz a legkülönfélébb sportokról beszélgetett elmélyülten Cameronnal. Hogy a kedvese egy ideig az ő kitartott szeretője volt, az szemlátomást a legkevésbé sem zavarta.

•

185

– Giorgio tudja, hogy őrülten szeretem – felelte Phyllida. – Tisztában van azzal, hogy a magunkfajta embereknek pártfogókra van szükségük. Az énekesek ebben nem különböznek a hölgyektől. Most neki is akadt támogatója, egy idős, francia úr, aki anyagilag is segíti az ifjú tenorokat. Így aztán többé nem kell aggódnunk a pénz miatt. – Phyllida egyenesen Ainsley szemébe nézett. – Te nem is tudod, drágám, milyen az, ha olyan férfival alszol éjszaka, aki imád. Reggel pedig, amikor kinyitod a szemed, és meglátod őt magad mellett, tudod, hogy csupa öröm és élvezet lesz a napod. Ez maga a gyönyörűség. Nem, Ainsley nem tudta, milyen ez. El kellett fordítania a fejét, úgy tennie, mintha az utolsó csepp pezsgő kötné le a figyelmét a poharában. Phyllida nem vette észre, hogy kellemetlen dolgot mondott, és tovább csevegett: – Már most meg tudom ítélni, hogy nagyon jót tettél Cameronnal. Jóságos ég, feleségül vett téged, ő, aki pedig fennhangon hirdette, hogy soha többé nem járul az oltár elé! A Mackenzie-k nagyon kemény férfiak, de úgy tűnik, neked most sikerült megpuhítanod az egyiküket. – Phyllida megszorította Ainsley kezét. – Gyertek el a koncertre, Cameronnal együtt. Nem fogjátok megbánni. *** Átkozottul sokan vannak itt, gondolta Cameron. Nyugtalanul fészkelődött a székén, miközben Prario énekelni kezdett a színpadon. Phyllida annyi embert zsúfolt be a tenor színpad fölé magasodó páholyába, amennyit csak tudott, így Ainsley szorosan Cameron jobbján ült. Ő örült ennek, annak viszont már nem, hogy a többiek miatt nem használhatta ki a közelségüket úgy, ahogyan szerette volna. Ott kellett ülnie a merev és sajgó férfiasságával, orrában a felesége illatával, és semmit sem tehetett. Ainsley másik oldalán Phyllida ült, a többi széket az ő párizsi barátai foglalták el. A páholy szűk volt a 18. századi, ékszerdoboz szépségű színházban, és Phyllida előrehajolt, hogy jól lássa Giorgio Prariót. Cameronnak el kellett ismernie, hogy a tenor jól énekel. Erős hangja betöltötte a termet, és egyszer sem volt hamis. Cameron megpróbált elmerülni a muzsika szépségében, de a nadrágja túlságosan szűknek bizonyult. Hiba volt, hogy hallgatott párizsi inasára, és igenis skót szoknyát kellett volna felvennie. Ainsley •

186

egyszer csak odahajolt hozzá, a testéből áradó melegség bódító volt, a hangja édes. – Hány gomb legyen, Lord Cameron? – suttogta. A férfinak elakadt a lélegzete. A nadrágszíján egy kezet érzett, de a páholynak ez a sarka túl sötét volt ahhoz, hogy láthassa a saját ágyékát. Ainsley haja és szeme csillogott a színpad fényében, a mosolya pajzán volt. – Ördögi nő – mormolta Cameron. – Én négyet mondok. Cameron idegei pattanásig feszültek a felesége leheletétől. – Nyolc legyen! – felelte. Úgy egészen kinyílna a slicce. – Az összes átkozott gomb. – Ön nagyon merész, mylord. – Nem hiszem, hogy megteszed – suttogta a férfi. Ainsley azonban bátran kinyitotta az első gombot. Szemét a színpadra szegezte, miközben ujjai Cameron ízléséhez képest nagyon is lassan haladtak végig a gombokon. Minél több nyílt ki, a férfinak annál szaporábban vert a szíve, és végül nyitott sliccel ült az operaházban. Vastag alsóneműt viselt az októberi hideg ellen, de Ainsley így is megtalálta alá az utat. Levette a kesztyűjét, és Cameron érezte, hogy csupasz ujjai körülfonják. A színpadon Prario újabb áriába kezdett. A közönség lélegzetvisszafojtva figyelt. Ainsley keze közben bejárta Cameron hatalmas, tüzelő férfiasságát, s amikor megszorította, neki kéjes nyögést kellett elfojtania. A zene aztán szerencsére felerősödött, és a tenor énekével most már elvegyültek a Cameron torkából feltörő hangok. Homlokát a tenyerébe támasztotta, miközben Ainsley dolgozott rajta. A bestiája egyre csak a színpadot nézte, és még a legyezőjét is finoman lengette, mialatt a keze szorított, húzott, simogatott. Amikor ujjai a kemény golyókhoz értek, Cameron kis híján felugrott, de uralkodott magán. Őrjítő volt, amit Ainsley művelt vele. A legszívesebben az ölébe vonta volna, hogy a szoknyái alatt keressen kielégülést. Szeretett volna hosszú csókban összeforrni vele, letépni róla az ingvállat, és örömét lelni abban, ami alatta van. – Az ördög vigyen! – suttogta.

•

187

Az asszony elmosolyodott. Kezét fel-le húzogatta Cameronon, és ő már alig bírta visszafogni magát. Összeszorította a száját, hogy elfojtsa a nyögéseit, pedig a legszívesebben világgá kiáltotta volna, mit tesz vele az édes kis szeretője a páholy sötétjében. Alattuk Prario hangja tisztán ívelt felfelé. Elérte a legmagasabb hangot, és hosszan kitartotta, Cameron ellenállása pedig megtört. Zsebkendőt kapott elő, és magára szorította. Ainsley még éppen idejében kapta el a kezét. A férje magjai az érzések és a muzsika önkívületében lövelltek ki, miközben szorosan odasimult hozzá. – Benned akarom ezt csinálni – súgta Cameron az asszony fülébe. – Érezni akarom, ahogy magadba fogadsz, tudni, hogy az enyém vagy. – Én is azt szeretném – válaszolta Ainsley suttogva. Cameronban lecsengtek a beteljesülés keltette hullámok, miközben Prario hangja lassan visszaereszkedett a magasságokból. A közönség őrjöngve tapsolt, és Phyllida csillogó szemmel odahajolt Ainsley-hez. – Nem megmondtam, hogy csodálatos? – kérdezte, és talpra ugrott. – Valóban az – felelte Ainsley higgadtan. Felhúzta a kesztyűjét, és ő is felállt, hogy csatlakozzon az ünneplő közönséghez. Cameron eközben sietve begombolta a nadrágját a sötétben. *** Mihelyt becsukódott mögöttük az ajtó a városi házban, Cameron a lakájhoz fordult. – Hagyj magunkra bennünket! A dolgát jól értő inas lecsavarta az utolsó gázlángot is, és tapintatosan távozott. Ainsley szíve izgatottan dobogott. Cameron nem fogadta el Phyllida meghívását az előadás utáni estélyre, és valósággal betuszkolta Ainsley-t a hintóba. Utasította a kocsist, hogy gyorsan vigye haza őket. Most a falhoz szorította az asszonyt a sötétben, és megcsókolta. Nem adott neki lehetőséget arra, hogy bármit is mondjon vagy kérdezzen. Felemelte magához, hogy egy vonalban legyen az arcuk, és vadul, perzselően csókolta. Az operában megfékezte a vágyait, miután Ainsley eljátszadozott vele, most azonban átszakadt a gát. – Boszorkány – suttogta. – Nyilvános helyen élveztem el miattad. •

188

A hangja egyszerre volt lágy és nyers, amikor aztán olyan szavakat használt, amelyeket az asszonynak sértőnek kellett volna találnia, őt azonban csak végtelenül felizgatták. A férje elmondta, mit akar tenni vele, és hogyan fogja csinálni. Úrinő nem hallgatna meg ilyesmit, de Ainsley, amint azt Cameron néhány hete megállapította, nem volt egészen úrinő. A férfi a mellét csókolta, foga gyémántokba akadt bele. Keze közben az ingváll kapcsain matatott, és dühösen felmordult, amikor nem boldogult velük. – Tépd szét! – súgta Ainsley. – Nem bánom. És ez így is volt. Miért vetett volna gátat a csodás érzéseknek, amikor tűvel és cérnával majd helyre lehet hozni a kárt? Cameron arcán állatias vigyor jelent meg, és immár nem volt gyengéd. Széttépte az ingvállat, és csókolta, nyalta a kiszabaduló húst, ahol érte. Ainsley a hátán érezte a fal hidegét, elöl a testén Cameron forró keménységét. Szédült, dekadensnek, romlottnak érezte magát. A férfi egészen levetkőztette, ott az előcsarnokban, a csigavonalban kanyargó lépcső alatt. A hölgyeknek sok réteg ruhát kellett viselniük, és Cameron mindegyik eltávolítása után megcsókolta és megérintette az asszonyt. Ő egészen addig nem tiltakozott, amíg a férfi nem gombolta ki a sliccét. Azzal sem fáradt, hogy levegye a zakóját. – Az előcsarnokban vagyunk – figyelmeztette ekkor Ainsley. – Az előbb egy színházi páholyban voltunk. Akkor nem törődtél az illemmel. – Sötét volt. – Itt is az van, és az alkalmazottaim átkozottul jól tudják, hogy jobban teszik, ha nem zavarnak. Beszéd közben Cameron felemelte Ainsley-t, átfogta a csípőjét, ő pedig már tudta, hogyan kell a férfira fonnia a lábát, hogy az egyetlen, heves mozdulattal beléhatolhasson. Az ölét betöltő hímtag felkorbácsolta Ainsley vágyait. Cameron szavai sóhajokká halkultak, az ereje megóvta az asszonyt attól, hogy leessen róla. Ebben a pillanatban nem létezett semmi, csak ők ketten. A férfi nyers érzékisége, a fal simasága, a Cameron torkából feltörő hangok, ahogy szerette Ainsley-t. Forrón, keményen, szenvedélyesen. Az asszony az övéhez nyomta ívbe feszült testét, a kabátja izgatón •

189

dörzsölte meztelen bőrét. Vágya kéjes hangjait a férfi a szájával fojtotta el. Aztán Cameron szeme egyszer csak elsötétült, a pupillája kitágult, és Ainsley érezte, hogy belélövell. Utána sem húzódott ki belőle azonnal, a csókjai forróbbak lettek, de nyugodtabbak is. Az őrjítő szenvedély melegséggé enyhült. *** Cameron felvitte Ainsley-t a hálószobájába, amelyet kályha melegített, és letette a pamlagra, ő maga pedig gyorsan levetkőzött. Az asszony ruhadarabjai szétszórva ott maradtak az előcsarnokban. Ő tiltakozott, hogy össze kellene szedni őket, de Cameron csókkal hallgattatta el. Arra való a személyzet, morogta. Szeretkezni akart, nem beszélgetni. A karfa nélküli pamlag tökéletesen alkalmas volt arra, hogy Ainsley legyen felül. Cameron már hamar újra beletemetkezett az asszonyba, ő pedig kéjesen nyögdécselt. És átkozottul gyönyörű volt. Melle fel-le mozgott, ahogy a férfin lovagolt, sötét bimbója elütött halvány bőrétől. A haja még fel volt tűzve, de néhány tincse már a nyakára hullott. Amikor félig lehunyta a szemét, és halvány mosollyal ajándékozta meg Cameront, ő tudta, hogy számára nő soha nem lesz szebb, mint Ainsley. Teste lágysága, de még a hasán húzódó, halványuló vonalak is végtelenül bájossá tették. És hozzá, Cameronhoz tartozik Az övé, most és mindörökre. A férfi azt is szerette, amikor az asszony az operában a kezével játszott vele, de benne lennie tízszer jobb volt. Ainsley szűk volt, átkozottul szűk. Cameron imádta ezt. Imádta Ainsley-t. Ettől a gondolattól minden önuralma elhagyta. A csípőjénél fogva ringatta az asszonyt, aki két kézzel a mellkasára támaszkodott. Édes hangokat hallatott, amikor felért a csúcsra, Cameronból viszont nyers kiáltás szakadt fel, amint beteljesült a vágya. Soha ne hagyj el, soha! Ez kell nekem. Te kellesz nekem, gondolta. Lehúzta magára Ainsley-t, és kielégülten félálomba merültek a tűz melegénél. A férfi az asszony hajába fúrta az arcát, ő pedig a mellkasát cirógatta. Mindketten kimerültek voltak a szenvedélytől.

•

190

Cameron nem engedte meg magának, hogy gondolkodjon, miközben összesimultak. Ez a pillanat minden elkalandozó gondolatnál fontosabb volt. Csak Ainsley és ő léteztek, csak az itt és a most. Cameron egészen addig pihent így az asszonnyal, amíg odakint világosodni kezdett. Ainsley ott aludt a mellkasán, lehelete a bőrét melegítette, ahogy a karjában tartotta. Végül felkelt, és átvitte az ágyába az asszonyt, aki még mindig aludt. Lefektette, betakargatta, ugyanolyan gyengéden, ahogyan Danielt egykor, amikor még kisbaba volt. Ainsley kinyitotta a szemét. – Maradj velem! – suttogta. – Kérlek, Cam.

Huszonegyedik fejezet Jó ideje nem kérte már ezt. Cameron újra merev volt, már megint kívánta az asszonyt, de most sötét erő kerítette hatalmába, mintha indák fonódtak volna rá, és alig kapott levegőt. Ainsley vágyakozón nézett rá, de ő már elindult az ágyától, és a fejét rázta. – Eleanor Ramsay elmesélte, mit tett veled a feleséged – szólt utána az asszony. – Megértem, miért nem akarsz egy szobában aludni egy nővel. Cameron megfordult. Ainsley közben felült, a takarót állig magára húzta, és őt nézte. – Senkivel sem akarok – mondta a férfi. – És Eleanor nem mondott el neked mindent – tette hozzá. A teljes igazságot senki sem tudta, egyedül csak ő. Képtelen volt arra, hogy megvallja, akár csak Hartnak is. És nem akarta elmondani a gyönyörű, romlatlan Ainsley-nek, hogy Elizabeth nemcsak verte őt azzal a piszkavassal, hanem kétszer meg is erőszakolta vele. Tisztán emlékezett mindenre, pedig azóta hosszú idő telt el. Emlékezett a fájdalomra, ami felverte a szendergéséből, Elizabeth nevetésére, a vérre, a saját jajgatására. Végül ellökte magától a feleségét, de az még mindig nevetett. •

191

Attól fogva ő csak úgy aludt el, ha egyedül volt, és mindig gondosan bezárkózott. Csakhogy az átkozott Elizabeth rávett egy szolgát, hogy egyszer késő éjjel engedje be őt a férje szobájába, és újra megtámadta. Cameron ezután mindig őrt állított éjszakára mindkettejük ajtaja elé. Most már kivilágosodott annyira, hogy a férfi látta Ainsley szürke szemét az ugyancsak szürke virradatban. – Nemcsak arról van szó, amit Elizabeth tett velem – folytatta nagy nehezen –, hanem arról is, amit én tehetnék veled. Ha hirtelen felébresztenél, talán megütnélek, és kárt tehetnék benned – mondta. Látta, hogy az asszony nem érti. Visszament az ágyhoz, és a matracra támaszkodva lehajolt Ainsley-hez. – Daniel egyszer, amikor úgy tízéves lehetett, felébresztett. Én pedig a szoba túlsó végébe hajítottam. A saját fiamat! Meg is ölhettem volna. Annak a pillanatnak a rémülete soha nem múlt el. Daniel eszméletlenül feküdt a földön. Cameron odarohant hozzá, és a karjába vette. A fiú hajlékony teste szerencsére nem sérült meg súlyosan. Később még nagy vidáman azt is mondta, hogy ő volt a hibás. Nem lett volna szabad elfelejtenie, hogy az apja kissé bolond. Cameront szíven ütötte, hogy a fia saját magát okolta. Aztán még Angelo is ugyanezzel próbálkozott, mondván, ő követett el hibát, mert nem vette észre, hogy Daniel belopakodott az apja hálószobájába. Cameron a legszívesebben ordítani kezdett volna velük, de végül csak szállodába költözött, mert többé nem bízott magában azoknak az embereknek a közelében, akik fontosak voltak neki. – Danielnek nem esett baja? – kérdezte Ainsley. – Nem, de eshetett volna. – Cameron ökölbe szorította a kezét. – Kisgyerek volt, és kárt tehettem volna benne. Azt hiszed, valaha is szeretnék arra ébredni, hogy ugyanezt tettem veled? Ainsley kifürkészhetetlen tekintettel nézett fel Cameronra. Ő úgy gondolta, soha nem fogja megérteni ezt a nőt. Amikor már azt hitte, ismeri azt a furcsa fiatalasszonyt, aki zárakat tört fel, és aki torták kedvéért egész Párizst képes bejárni, akkor Ainsley váratlanul úgy döntött, hogy nyilvános helyen elégíti ki őt. Most pedig ki akarja fürkészni a lelke titkait. – Idővel talán megszoknád a közelségemet – kezdte az asszony. – Ördög vigyen, nem hallottad, mit mondtam? Valami baj van velem, érted? Anélkül, hogy ne sötétülne el előttem a világ, még csak •

192

gondolni sem tudok arra, hogy melletted aludjam. Ezért ébredek úgy, hogy ütöm-vágom az embereket. Nem ereszt a sötétség, csak akkor, amikor már elkéstem. Ainsley hallgatott. Félnie kellett volna Camerontól, attól a rémítő, dühöngő erőtől, ami benne lakozik. Egyes nők élvezték, hogy félhettek tőle, szerették a veszélyt, de valójában nem fogták fel, mire képes ez a férfi. Cameron pedig soha nem engedte meg nekik, hogy megértsék. Most elfordult, és felmarkolta a ruháit. – Határozottan gyűlölöm azt a nőt – szólalt meg a háta mögött Ainsley. – Úgy értem, a feleségedet. Cameron keserűen felnevetett, miközben a nadrágját húzta. – Örülök. Elizabeth tönkretett engem. Bosszút akart állni rajtam, és sikerült neki. – Cam… A férfi megrázta a fejét. – Elég a beszélgetésből, aludj! – mondta. Hátat fordított a gyönyörű asszonynak, akiért a világon bármit megtett volna, magára kapta az ingét, és elhagyta a szobát. Mögötte Ainsley felhúzott térdét átkulcsolva ült az ágyon, és könnyei a takaróra potyogtak. – Remélem, forróság van ott, ahol vagy, Lady Elizabeth Cavendish – suttogta. – Nagyon nagy forróság. *** Ainsley másnap este bement Cameron hálószobájába, miközben a párizsi inas éppen arra készítette elő a gazdáját, hogy az újabb éjszakát töltsön éttermekben és kabarékban. Cam homloka ráncba szaladt, amikor meglátta, hogy a felesége délutáni ruhát visel. – Nem jössz velem? – Egy pillanat alatt felöltözöm. Felipe, magunkra hagyna minket? Az inas még csak Cameronra sem pillantott, hogy jóváhagyást várjon. A skót és a francia személyzet már kérdés nélkül engedelmeskedett Ainsley-nek. Most Felipe is szó nélkül távozott. Cameron maga gombolta be a mandzsettáját, mert az inas éppen azt hagyta félbe. – Mondtam, hogy nem akarok beszélni róla. – Honnan tudod, mit fogok mondani? •

193

A férfi türelmetlen pillantást vetett Ainsley-re, majd visszafordult a tükörhöz, hogy megkösse a nyakkendőjét. – Onnan, hogy vadászmenyét vagy, és képtelen arra, hogy békét hagyj nekem. Az asszony odament Cameronhoz, kivette a kezéből a nyakkendőt, és nekilátott, hogy megkösse. – Azért jöttem, hogy a bátyámról beszéljek veled. Cameron hátrahajtotta a fejét, hogy Ainsley könnyebben hozzáférjen a nyakához. – Melyik bátyádról? McBride-ból ugyanolyan sok van, mint Mackenzie-ből. – Csak négy. Patrick, Sinclair, Elliot és Steven. És én most Elliotról akarok beszélni. – Ő az ügyvéd? Cameron pontosan tudta, melyik fivér mivel foglalkozik, mert Ainsley sokat mesélt neki róluk. Bátyjai biztonságos társalgási témát jelentettek számára, ráadásul büszke is volt rájuk, az eredményeikre. Sejtette, hogy Hart is beszélt az öccsének az ő testvéreiről, mert nyilván mindegyikükről volt dossziéja. Cameron most tehát csak kötekedett. – Elliot Indiában szolgált a hadseregben – folytatta Ainsley. – A leszerelése után is ott maradt, és vállalkozásba kezdett, hogy segítsen a letelepedő telepesnek. Egyszer, amikor üzleti úton járt az északi régióban, foglyul ejtették. Olyan sokáig tartották rabságban, hogy mi itthon már azt hittük, meghalt. Végül azonban sikerült elmenekülnie, és hazajött. – Emlékszem – mondta Cameron lágyabb hangon. – Sajnálom. Mi van vele? – Elliot, amíg lábadozott, Patricknél maradt. Úgy tűnt, teljesen felépült, de én láttam rajta, hogy valami nincs rendben vele. Túlságosan könnyedén beszélt azokról a kínzásokról, amelyeket a fogságban kellett elszenvednie, szinte már tréfálkozott a dolgon. – Tudom, miért viselkedett így – jegyezte meg Cameron. – Nem akart arra gondolni, amit kiállt, sem beszélni róla. Ainsley még egyszer meghúzta a férje nyakkendőjének a csomóját. – Én is így gondolom. Szörnyűségeken ment keresztül. Egy éjjel, amikor benéztem hozzá, az ágy végében kuporgott, reszketett, és meg sem tudott szólalni. Miután odamentem hozzá, hogy megnézzem, mi •

194

baja, nem válaszolt a kérdéseimre, és rám sem nézett. Már rohanni készültem Ronáért és Patrickért, amikor magához tért. Azt mondta, jól van, és megkért, hogy senkinek ne beszéljek arról, amit láttam. – Ezek szerint máskor is megtörtént vele. Ainsley bólintott. – Azt mondta, a világ időnként egészen váratlanul eltűnik előle, olyankor is, amikor például Rona szalonjában üldögél békésen. Úgy érzi, lebeg, aztán ott találja magát abban a kis lyukban, amelyben az elrablói tartották. Néha nem adtak neki enni, máskor hetekig feléje se néztek. Az eszével tudja, hogy teljes biztonságban van Patrick skóciai házában, mégis újra meg újra átéli azokat a szörnyűségeket, amiken keresztülment. Azt mondta, attól tart, hogy a látomásoktól elgyávult, de ez nem lehet igaz, mert nem ismerek nála bátrabb embert. Még Indiába is visszament, most is ott van, mert félt, ha nem térne vissza, akkor élete végéig Patrick vendégszobájában bujkálna. Cameron kifürkészhetetlen tekintettel nézett Ainsley-re. Pompásan festett skót szoknyában, ingben és mellényben. Levetkőzve csak az inasa és a felesége láthatta. – Azért mesélted el ezt most nekem – mondta –, mert úgy gondolod, ugyanúgy érzek Elizabeth miatt, ahogy a bátyád érzett, mert fogságba ejtették és megkínozták. – Nem egészen, de valami hasonlóról lehet szó. Cameron elfordult. – Úgy emlékszem, megkértelek, hogy ne beszéljünk erről. – Szerintem beszélnünk kell róla. Ez a házasságunk, Cam. Az életünk. A férfi még mindig nem nézett Ainsley-re. – Megmondtam, hogy nem akarok veszekedni veled. Vagy kijövünk egymással, vagy nem. – Szóval ne vegyünk tudomást arról, hogy a tulajdon férjem nem hajlandó egy ágyban aludni velem? Cam a hajába túrt. – Sok házaspár nem alszik együtt. Anyámnak és apámnak is külön hálószobáik voltak. Ez egyáltalán nem szokatlan. – A mi családunkban az. Patrick és Rona minden éjjel együtt alszik, és a szüleink is azt tették. – Örülök, hogy eszményi gyermekkorod volt. •

195

– Johnnal is egy ágyban aludtunk. Cameron szeme szikrákat hányt, amikor visszafordult. – Nem akarom, hogy magadról és John Douglasről beszélj nekem. – Rólad viszont beszélnünk kell. – Miért? – A férfi nagy keze ökölbe szorult. – Miért kell, Ainsley? Azért léptél be az életembe, hogy minden aprócska gondomat megoldjad? Nekem nem dajkára van szükségem, hanem szeretőre. – Ahogy nekem is. – Az ég szerelmére, Ainsley, mit akarsz hallani tőlem? Azt, hogy Elizabeth elmebeteg volt? Ismered a történetet. Eleanor bizonyára eleget mesélt neked, elvégre Hart az összes családi titkunkat kifecsegte neki. Ő pedig okosan messzire menekült tőlünk. – Igen, tőle tudom, hogy Elizabeth bántott téged. – Úgy van. – Cameron letépte a mandzsettagombját, és feltűrte az ingujját. – Ezek érdekelnek? – mutatott a hegeire. – Jól van, elmondom. Elizabeth a hálószobámban volt, és szivarozott. A szeretőinek tetszett ez a szokása, engem pedig arra akart emlékeztetni a szivarozásával, hogy nem tartozik teljesen hozzám. Daniel is ott volt, és Elizabeth úgy gondolta, érdekes volna látnia, milyen sebhelyet hagy a baba bőrén a szivarja. Ainsley tátva felejtette a száját. Eleanor erről nem beszélt neki. A drága kis testre gondolt, amelyet egyetlen napig dajkálhatott, és számára eddig ismeretlen haragra gerjedt. – Hogy volt képes erre Elizabeth? – suttogta. – Felkaptam Dannyt, s miközben birkóztam vele a fiamért, Elizabeth megégetett az átkozott szivarjával. Azt mondta, békén hagyja a gyereket, ha megengedem, hogy mintát égessen a karomra, hát megengedtem. Ő pedig élvezte, amit csinált. Aztán visszavittem Danielt a gyerekszobába, és vele maradtam arra az esetre, ha Elizabethnek eszébe jutna, hogy feljöjjön, és még nagyobb szörnyűséget tegyen Daniellel. Gyűlölte őt, mert valójában tudta, hogy tőlem van. Még aznap lépéseket tettem, hogy Elizabeth elkerüljön a háztól, de mielőtt lehetőségem adódott volna… – A férfi félbehagyta a mondatot, és elveszetten megrántotta a vállát. Ainsley magára fonta a karját, és megpróbálta megfékezni a reszketését. – Cam, nagyon sajnálom. •

196

– Fáj, Ainsley. Gyűlöltem Elizabetht, és mégis fáj. – A férfi helyére húzta az ingujját, és visszahajtotta a mandzsettát. – Ezért nem akarok beszélni róla. Ainsley felvette a leszakított gombot, és szó nélkül tűt, cérnát keresett az öltözőasztalon. A férje végig hallgatott, miközben ő visszavarrta a gombot, bár a könnyein át alig látta a tűt. A begombolt mandzsetta újra elrejtette a kerek hegeket. – Cam – suttogta Ainsley, és egy könnycseppje hullott a férfi csuklójára. Széles ujjaival Cameron felemelte az asszony fejét. Szemében tűz lobogott, düh és fájdalom. – Hagyj békén, Ainsley! Ne próbálj egyik napról a másikra megváltoztatni. Megmondtam, hogy emberi roncs vagyok. Az a férfi vagy, akit én szerelemmel szeretek, gondolta az asszony, és a férfi tenyerébe csókolt. Cameron egy pillanatig szótlanul nézett rá, és hüvelykujjával a tarkóján göndörödő fürtöket simogatta. Aztán két keze közé fogta az arcát, és viharosan megcsókolta. Csókjában szenvedély, mohóság és vágy volt. Magához húzta Ainsley-t, és még hevesebb lett a csókja. Aznap este sehova sem mentek. *** Cameron többé nem beszélt a szörnyű esetről, Ainsley azonban nem akarta elfelejteni. A férfi azt mondta neki, hogy nem akar veszekedni, és ő sem akart, de úgy sem kívánt tenni, mintha semmilyen gond nem létezne közöttük. A mozgalmas párizsi élet közepette Danielt visszaküldték Cambridge-be, hogy Szent Mihály napján megkezdje az új félévet az iskolában. A fiú nem volt boldog attól, hogy el kell utaznia, dc beletörődött. Búcsúzóul megcsókolta Ainsley-t, kezet szorított az apjával, és zsörtölődve vonatra szállt. Ainsley szomorúan engedte el Danielt, és látta, hogy Cameron is mogorvább lett. Hiányzott neki a fia, akinek a megvédése érdekében még a kínzást is elviselte. Mindössze két hét múlva azonban Daniel már vissza is jött.

•

197

Huszonkettedik fejezet Daniel csuromvizesen érkezett meg, mert odakint szakadt az eső. Nem volt vele a bőrönd, amellyel elutazott, és a szolga sem, akit melléje adtak. Azt mondta, mindkettőt Cambridge-ben hagyta. Cameron dühöngött, és mint ilyenkor mindig, előjött skót-felföldi kiejtése. – Ördög és pokol, te kölyök, nem bírsz egy helyben maradni? – Egy unalmas angol egyetemen? – Daniel lehuppant az egyik kanapéra, és vizes kabátjával összekent egy párnát, amelynek a hímzésével Ainsley éppen végzett. – Miközben ti itt vagytok Párizsban? Hát nem! Nem akarok arra az egyetemre járni, apa. Főleg nem azokkal a fickókkal, akiket már Harrow-ban ismertem, és akik folyton arról beszélnek, hogy mit tesznek majd, amikor már ők fogják vezetni az országot. Isten óvjon minket tőlük! Én egyébként is neked fogok segíteni a pónik trenírozásában. Cameron az ablakhoz fordult, kinézett rajta, és zihálva szedte a levegőt. Uralkodik magán, állapította meg Ainsley. Nem akarja legorombítani a fiát. Az asszony leült Daniel mellé, és megmentette a párnáját. – Danny, az egyetemen szerzett ismerőseid lehetnek majd azok az urak, akik lovakat küldenek hozzád betanításra. A fiú az égre emelte a szemét. – Nem ismeretségeket akarok kötni, hanem valami hasznosat tanulni. A Corpus Christi professzorai folyton filozófiáról és hasonló badarságokról szövegelnek. Nevetségesek. Én műszaki tudományokat akarok tanulni egy rendes skót főiskolán. – Az lehet, de édesapádnak bizonyára sok pénzébe került, hogy Cambridge-be járasson – jegyezte meg Ainsley. Daniel kicsit elszégyellte magát. – Majd visszafizetem, amit rám költött. Cameron még mindig erősen uralkodott magán, amikor megfordult. – Nem ez a lényeg, fiam, hanem az, hogy én elküldelek valahova, te viszont újra meg újra meglépsz onnan. – Nem akarom, hogy elküldj. Veled akarok maradni. Mi rossz van ebben? •

198

– Az az élet, amelyet én itt élek, nem egy kölyöknek való, hogy a fene essen beléd! – Cameron már majdnem kiabált. – A barátaim kemény emberek, és nem akarom, hogy a közelükben legyél. – Tudom – mondta Daniel. – Találkoztam velük. De akkor miért akarod, hogy Ainsley a közelükben legyen? – Nem akarom. A férfi haragja elárulta a feleségének, hogy valóban nem akarja a barátai társaságának kitenni őt. Cameron párizsi ismerősei vad és kicsapongó életet élnek, egész éjjel kimaradnak, a nappalokat átalusszák, és két kézzel szórják a pénzt. Ainsley ezt eleinte érdekesnek találta, de már hamar felismerte, hogy az efféle életben nincs nyugalom, nincs szemlélődés, nem csodálják meg a szép dolgokat pusztán a szépségükért, és nincs szeretet. Amit Cameron barátai szerelemnek neveznek, az rajongás vagy megszállottság, ami viharosan kezdődik és veszekedéssel, drámával végződik, néha pedig erőszakba torkollik. Ezek az emberek forróvérűek, Cameron meg pontosan olyan, mint ők. Nem talál semmi kivetnivalót abban, hogy nyilvánosan megcsókolja vagy magához szorítsa Ainsley-t, és a barátai csak mosolyognak ezen ahelyett, hogy megbotránkoznának. Ők is minden este színházba, operába mennek, vagy másnap reggelig tartó mulatságba. Ainsley nap mint nap új ruhát visel, és Cameron egyre több drága ékszert aggat rá. Ezek az emberek nem ismerik a csendes boldogságot. Nem keresnek és nem is találnak barátokat, akik kedvesek hozzájuk, és akiknél, ha úgy hozza a szükség, vigaszra lelhetnek. – Akkor el kellene mennünk innen – mondta Ainsley. – Miért? – kérdezte Cameron. – Máris ráuntál a dologra? – Én nem, te viszont igen. A férfi mogorván nézett a felesége mindentudó, szürke szemébe. Miért kell ennek az asszonynak ennyire ismernie őt? – És ezt ki az ördög mondta neked? – Senkinek nem kellett mondania – felelte Ainsley. – Nem érzed jól magad ebben az életformában, és ezt magad is tudod. Amikor kilovagolsz, vagy akár csak nézed a lovakat, mint a napokban a lóvásáron, sokkal kiegyensúlyozottabb és barátságosabb vagy. Ha túl sok éjszakát töltesz a gázlámpák alatt, morogni kezdesz. Cameron kelletlen hangot hallatott, mire Ainsley elmosolyodott.

•

199

– Pontosan így. Miattam ne maradj itt, Cam! Menj oda, ahova a szíved szólít, és én követlek. A férfi ismét az ablakhoz fordult, és a párizsi háztetőket nézegette. Daniel a kanapén várt, és ugyanolyan feszültnek tűnt, mint az apja. Helytelen volt, hogy otthagyta az egyetemet, de Cameron valójában értette az okát. Azért küldte a fiát Cambridge-be, mert az összes Mackenzie ott végzett, és mert ott Danielnek is már attól fogva biztos helye volt, hogy megszületett. Ha őszinte akart lenni magához, Cameront nem zavarta, hogy Daniel láb alatt volt ezen az utazáson. Élvezettel figyelte őket Ainsley-vel, amikor harsányan nevetettek valamin, amit éppen mulatságosnak találtak, miközben Párizs összes tortáját megkóstolták, vagy ha lehetetlen helyekre cipelték el őt csak azért, hogy megnézzék, mi van ott. Cameron tudta, hogy Cambridge dolgában szigorúbbnak kellene lennie a fiával. Egy fiúgyereknek egyetemre kell járnia, és neki irányítania kellene Daniel életét, de nem vitte rá a lélek, hogy megtegye. Ha Danny valóban boldogtalan Cambridge-ben, majd kitalálnak valami mást. Cameron visszafordult a feleségéhez és a fiához. Egymás mellett ültek a kanapén, és izgatottan várták a válaszát. – Monte-Carlo – mondta végül. Ainsley meghökkent. – Monte-Carlóba húz a szíved? A férfi nem mosolygott. – Elegem van az önelégült párizsiakból és a saját zsenialitásukkal eltelt művészekből. Olyanokkal bőséggel találkozhatom Macnél. Monte-Carlóban sokkal érdekesebb embereket fogsz megismerni. – Igazán? – Jól fogod ott érezni magad, Ainsley. Monte-Carlóban senkinek sem tisztességesek a szándékai. Egy besurranó tolvaj sokkal szórakoztatóbbnak találhatja azt a romlottságot. – Ez valóban érdekesebbnek hangzik az önelégült, a saját zsenialitásukkal eltelt művészeknél. – Az pedig egyenesen csodaszép, ahogy ott a nap felkel a tenger fölött.

•

200

Ez igaz volt. Cameron meg akarta mutatni azt a látványt Ainsleynek, látni akarta, hogyan gyönyörködik benne. Eszébe jutott Ian, amikor a tűzijátékot néző Betht figyelte, és nagyobb örömét lelte a felesége arcában, mint a fények játékában. Cameron most már értette ezt. Ainsley kedvesen Danielre kacsintott, és kinyújtotta lakkbőr cipőbe bújtatott lábát. – Csak egyetlen kérdésem van a hallatlanul izgalmas Monte-Carlóról – mondta. Cameron tekintete a felesége pedánsan begombolt bokacsizmájára és a fölötte kivillanó selyemharisnyára tapadt. Elképzelte, hogy egyenként kinyitja a gombokat, megnyalintja az előbukkanó bokát, aztán a nyelve egészen a térdhajlatig bejárja a felesége lábát. Ainsley és az ő gombjai! – Mi az a kérdés? – sikerült végül nagy nehezen kinyögnie. Az asszony mosollyal ajándékozta meg, aztán megint Danielre kacsintott. – Vannak Monte-Carlóban sütemények? *** Voltak sütemények, és játékkaszinó is volt, noha ennek az intézménynek a létezését az erkölcsös Viktória királynő fölöttébb helytelenített. Miután megérkeztek a monacói szállodába, Cameron megkérte Ainsley-t, hogy azt a sötétvörös bársonyruhát vegye fel, amelyet ő választott neki Edinburghban. Aztán egyenesen a kaszinóba indult vele. Ainsley egy hosszan elnyúló, elegáns, kupolával koronázott és csillogó emberekkel teli épületben találta magát. Az előcsarnoknak hatalmas, négyszögletes ólomüveg ablakai voltak, s klasszikusnak tűnő festmények és szobrok díszítették. Innen nyíltak a játéktermek, amelyekbe Cameron természetes könnyedséggel sétált be. Amikor üdvözölték, nevén szólították a krupiék és a pillangók, vagyis azok a szép nők, akiket a kaszinó arra szerződtetett, hogy a játékasztalokhoz csábítsák a vendégeket. Ainsley-re érdeklődő tekintetek tapadtak, mert az itteni társaság is értesült Cameron Mackenzie elképesztően váratlan házasságkötéséről. Az asszony azonban már hamar felismerte, hogy a férje MonteCarlót sem kedveli jobban, mint Párizst. Beszélgetett és nevetgélt a •

201

barátaival, kártyázás közben whiskyt ivott és szivarozott, de semmi nem jött szívből, amit tett. Ahogy teltek a napok, Ainsley egyre jobban megismerte a férjét. Kiderült számára, hogy sok mindenről tud könnyedén beszélgetni Cameronnal, a világ eseményeiről, a különböző sportokról, játékokról, Skócia történelméről és Angliához fűződő viszonyáról, könyvekről, zenéről, drámákról, képzőművészetről. A férfi sokat olvasott és sok helyen járt már a világban, és tréfásan megjegyezte, hogy nyilván Cambridge-ben is magába szívott valamit, bár ott bizonyára csak álmában. Merthogy éber óráiban egyetemi éveiben is ivott, kártyázott, lóversenyre járt és szoknyák után futott. Egészen nyíltan beszélt viharos előéletéről, mondván, Ainsley megérdemli, hogy mindent tudjon, ő maga pedig egyébként is megveti a képmutatást. Nyíltsága dacára mégis voltak titkai, olyan dolgok, amelyekbe soha nem engedett bepillantást Ainsley-nek. Ettől ő kirekesztettnek érezte magát, annak ellenére is, hogy Cameron minden éjjel viharosan szeretkezett vele. Esténként többnyire hármasban vacsoráztak egy étteremben, vagy színházba, operába mentek, és többé szóba sem került, hogy Danielt visszaküldjék Cambridge-be. Ainsley látta, hogy Cameron ugyan nemigen tud mit kezdeni a fiúval, de szereti, ha a közelében van. Napközben múzeumokat és parkokat kerestek fel, vagy egyszerűen csak Monaco meredek utcáit járták. Olyan gyakran mentek fel a kikötőből a dombtetőre, hogy Ainsley kijelentette, alighanem ez élete legegészségesebb tele. Cameron azonban egyetlenegyszer sem feküdt be a felesége ágyába. Ragyogó monte-carlói szezonjukat csak egy incidens zavarta meg. Nem sokkal szilveszter után Daniel az egyik szemén monoklival és véres arccal tért vissza a szállodába. Ainsley gondosan kezelésbe vette a fiú arcát, Cameron viszont a homlokát ráncolva nézett rá. – Elintézted az ügyedet? – kérdezte. – Vagy hamarosan rendőrök állítanak be ide, hogy letartóztassanak? – Nem keveredtem verekedésbe, apa. Egy fickó rám küldte a verőlegényeit. Ainsley ijedten nézett Danielre. – Akkor nekünk kell a rendőrségre mennünk. A fiú megrántotta a vállát. •

202

– Semmi bajom. Elmenekültem előlük. – Miféle fickóról beszélsz? – akarta tudni Cameron. – Mi történt? Danny habozott. – Méregbe fogsz gurulni, apa, ha elmondom. Talán nem kellene Ainsley előtt. – Miattam ne aggódj, Daniel, kemény fából faragtak – mondta az asszony. – Hallani akarok arról a fickóról, és még mindig az a véleményem, hogy a verőlegényeit le kellene tartóztatni. Miféle ember az, aki ilyen alakokat küld egy fiatal fiúra? – Durand gróf. Ainsley nem tudta, ki az, Cameron viszont felkapta a fejét. – Durand még él? Azt hittem, már elvitte a kankó. Daniel felnyihogott, és szemlátomást megnyugodott. – Nem halt meg, és itt van, de nincs túl jó színben. Talán valóban kankója van. – Rád küldte az embereit? Cameron higgadtan beszélt, de Ainsley érezte, hogy gejzírként tör fel benne a harag. – Bevallom, először én ütöttem meg Durand-t. De csak azért, mert megint azzal a régi mesével jött, hogy ő az apám. Azt feleltem, hogy az lehetetlen, mert évtizedek óta nem áll fel már a kanóca. Erre azt mondta, ha Mackenzie kölyöknek gondolom magam, az azt jelenti, hogy ugyanolyan bolond vagyok, mint az anyám volt. Erre már behúztam neki egyet. Ordítani kezdett, és az emberei leszedtek róla, ő meg rájuk parancsolt, hogy tángáljanak el. Azt is mondta, azonnal leállítja őket, ha elismerem, hogy az ő fia vagyok, de ez persze nekem eszemben sem volt. Leráztam őket, és elszeleltem. Ainsley döbbenten hallgatott. A kendőből, amellyel lemosta Daniel arcát, véres víz csöpögött a szőnyegre. – Cameron… – Majd én elintézem Durand-t. Danny, te tartsd magad távol tőle! Bosszúról szó sem lehet, megértetted? Nem akarom, hogy legközelebb tíz ember támadjon rád. A fiú haragosnak tűnt, de bólintott. – Ki az a Durand gróf? – kérdezte Ainsley. Daniel az apjára pillantott. – Mondtam, hogy küldd ki őt a szobából. •

203

– Ha Ainsley úgy döntött, hogy velünk él, a rossz dolgokról is tudhat. Durand gróf a feleségem szeretője volt – mondta az asszonynak Cameron. – A legkitartóbbak egyike. – Ó! Cameron magyarázatát még szívfacsaróbbá tette, hogy teljesen higgadtan adta elő. – Anyám Durand-nal volt együtt, mielőtt hozzáment apához – mondta Daniel. – A házasságkötésük után is visszajárt hozzá, és apa pénzéből támogatta. Durand egy francia emigráns család sarja. Nincs otthona, többnyire a barátai és a női tartják el. És állítólag a férfi szeretői. – Daniel – szók közbe Cameron. – Te akartad, hogy Ainsley mindent tudjon. A fickó valamiért a fejébe vette, hogy ő nemzett engem. Cameron tekintete arról árulkodott, hogy ez a gondolat egykor benne is felmerült. A magas és széles vállú Daniel az ő tökéletes mása volt, és kétségtelenül Mackenzie, de a születése előtt Cameronnak együtt kellett élnie ezzel a kínzó bizonytalansággal. Ennek is szerepe volt abban, értette meg most Ainsley, hogy Cameron nem küldte el a háztól Elizabetht. Meg kellett győződnie arról, hogy a felesége méhében növekvő gyermek valóban az övé. – Durand gróf nem az apád – jelentette Ainsley. – Ez egészen nyilvánvaló. – Persze, de ő nem képes kiverni ezt a képtelen ötletet abból a kemény fejéből. Fenyegetőzik, hogy a rendőrséghez fordul, és zsarolni próbálja apát, mert távol tart tőle. – Daniel felnevetett, és feldagadt szeméből alig egy csíknyi látszott. – Durand valójában nem akarja, hogy egy fiú lógjon a nyakán. Csak szeret bajt keverni, és pénzt akar szerezni apától. Ő maga nem tudna eltartani engem. Cameron rászólt Danielre, hogy ne folytassa ezt a témát. Ezután hallgatagon töltötték a napot. Aznap este a kaszinóban Cameron hirtelen otthagyta nyerésre álló lapjait, és kisietett a kártyaszobából. Egy vékony, fekete hajú férfihoz indult, akinek csontos testén lötyögött szaténnal bélelt frakkja. Amikor odaért hozzá, nyakon ragadta, és az előcsarnokon át kicipelte a bejáraton. Senki nem állta útját. A diszkrét őrök és a pillangók úgy tettek, mintha valami más kötné le éppen a figyelmüket. •

204

Cameron a földre lökte Durand-t a kaszinó épülete előtt, Ainsley pedig utánuk szaladt, amilyen gyorsan csak tudott a szűk estélyi ruhájában és magas sarkú cipőjében. Cameron addig hurcolta magával a másik férfit, amíg az utca kanyarulatának olyan részéhez értek, amely pontosan egy másik utca fölött volt. Ainsley követte őket, szíve a torkában vert. Nem hibáztatta Cameront a haragjáért, de nem tudhatta, mit tesz majd Durand-nal. A grófnak akár emberei is megbújhattak a sötétben, hogy pépesre verjék Cameront. Az asszony akkor fordult be a sarkon, amikor a férje éppen a falnak lökte Durand-t. Az védekezni próbált, de Cameron a köpenyénél fogva felemelte. – Ha még egyszer a fiamhoz érsz – mondta jól érthetően –, megöllek. – A te fiadhoz? – Az angolul beszélő Cameronnak a gróf franciául válaszolt, de Ainsley tűrhetően értette. – Drága Elizabethem azt mondta, képtelen voltál úgy mozgatni a farkadat, hogy fiút csinálj neki. Tőle tudom, hogy átvert téged. A fiú az enyém. – Elizabeth utolsó hazug volt, Durand. A gróf ütésre lendítette a kezét, de Cameron könnyűszerrel lefogta. – A feleséged elmondta, mit tettél vele, te mocsok – kiáltotta Durand. – Sajnos nem voltam ott, amikor bosszút állt rajtad az egyetlen módon, amelyen megtehette. Azt kaptad tőle, amit megérdemeltél. Ha ott vagyok, addig dugom fel beléd a piszkavasat, amíg a hátsódon húzom ki a szívedet. Cameron újra falhoz vágta a fickót, akinek a feje nagyot koppant a téglákon. – Szarok rá, mit beszélsz. De ha még egyszer hozzáérsz Danielhez, vagy ha csak ránézel, kitekerem a nyakad. Megértettél? Durand le akarta köpni Cameront, ő azonban újra a falba verte a fejét. – Kérdeztem valamit. Megértettél? Durand végül zihálva bólintott. Cameron a gallérjánál fogva újra felemelte a rúgkapáló alakot, és az alacsony korláton át ledobta az alattuk húzódó utcára. Miközben zuhant, a gróf hangosan sivalkodott, ám aztán hirtelen néma csönd lett.

•

205

Huszonharmadik fejezet Ainsley odarohant Cameronhoz. – Jóságos ég, ugye nem ölted meg? Cameron lenézett a fal alá. – Nem, egy megrakott szekéren kötött ki. Tele van szarral. Ainsley a szájára tapasztotta a kezét, hogy visszafojtsa hisztérikus nevetését. Cameron úgy nézett rá, mintha csak most látta volna meg. – Te meg mi az ördögöt keresel itt? – Utánad jöttem. Féltem, hogy Durand emberei meglesnek és megtámadnak. – És akkor mit tettél volna? Elkergetted volna őket a legyeződdel? – Rendőrért akartam kiáltani. Nagyon hangosan tudok visítani. Cameron karon fogta Ainsley-t, és visszavezette a kaszinóhoz, ahol a tömeg úgy tett, mintha semmi sem keltette volna fel a kíváncsiságát. – Hazamegyünk. – Jó ötlet. Cameron már jelzett az inasának, hogy szaladjon el a hintójukért. Egy másik szolga bement Ainsley kabátjáért, és mire kihozta, a kocsi is odagördült. Ainsley és Cameron hallgatott, miközben a szálloda felé zötyögtek. A férfi végig kinézett az ablakon. Ainsley érezte a nyugtalanságát, és tudta, ha ő nem lenne ott, a férje most Monte-Carlo utcáit róná, hogy lecsillapodjon a dühe. Csak azért megy haza, mert őt akarja megvédeni, nem a saját jószántából. – Azt hittem, meg fogod ölni – mondta az asszony a kocsi sötétjében. Cameron lenézett rá. – Tessék? – Durand-t. Nem tudhattad, hogy ott lesz az a szekér. Cameron szeme megvillant. – Nem túl magasról esett le. El akartam ijeszteni. Sok minden vagyok, asszony, de gyilkos az nem. – Nem, amikor kéznél van egy szekérnyi trágya. – Remélem, tönkrement az operai köpenye. Utálom azokat a holmikat. Ainsley befúrta az ujjait Cameron könyökhajlatába. Érezte, hogy a férfi feszült, mert tudja, hogy ő hallotta Durand szavait. •

206

– Nem szívesen teszek fel egy egészen kézenfekvő kérdést – mondta –, de miért vetted el egyáltalán Lady Elizabetht? Cameron kelletlen hangot hallatott. – Egészen megszédített, azt hiszem. Még egyetemista voltam, megláttam egy ragyogó nőt, és felcsíptem. Későn ismertem fel, milyen ember is valójában. Addigra már viselős volt Daniellel. És Cameron a közelében akarta tudni az asszonyt, hogy megvédje az akkor még meg sem született Danielt. – Tudom, nem akarod ezt hallani, de sajnálom – mondta Ainsley. – Mindazt, amin keresztülmentél. Nem lett volna szabad megtörténnie. Cameron az asszonyéra tette nagy kezét. – De megtörtént. És én együtt élek a kísértetekkel. Egyébként az utóbbi időben már nem gyötörnek annyira – mondta, és amikor lenézett a feleségre, melegebb volt a tekintete. Ainsley most már oda mert bújni hozzá. A férfi továbbra is fogta a kezét. – Ma más hírt is kaptam – mondta egy idő múlva. – Piersontól. Már hamarabb el akartam mondani, de aztán Daniel… Az asszony megborzongott. – Jázminról kaptál hírt? Jól van? – Jól, legalábbis azt hiszem. Írtam Piersonnak, és ma kaptam meg a válaszát. Azzal az átkozott fickóval nem lehet értelmesen beszélni. Pedig nekem kell az a ló, Ainsley. – És nem adja el? – Nem. Arról értesített ugyanis, hogy dolgozhatom Jázminnal, de fizetség nélkül. Cserében azért az összegért, amelyet Pierson elveszített, mert Jázmin nem győzött Doncasterben. – Cameron gúnyos hangot hallatott. – Gondolom, az összes többi tréner elutasította, és most kétségbe van esve. Ezt persze nem vallja be, és úgy tesz, mintha még mindig ő lenne nyeregben. Hálátlan alak. – Szóval elutasítod? Cameron haragtól izzó szemmel nézett Ainsley-re. – A pokolba is, dehogy! Nekem nem pénz kell, hanem Jázmin. Az asszony megsimogatta a férje vállát. – Vissza akarsz menni Angliába, Cam? Úgy értem, most azonnal. A férfi nem nézett Ainsley-re.

•

207

– Edzeni akarom Jázmint. Átkozottul jó versenylovat faragok belőle. Rengeteg lehetőség van benne, és Pierson miatt mind kárba vész. – Én valójában arra gondoltam, hogy gyűlölsz itt lenni. Mindegy, hány napfelkeltét csodálunk meg a dombtetőről, és hogy hányszor nyersz a kaszinóban. Lélekben máshol jársz. Te arra születtél, hogy futószárral a kezedben egy karámban állj, és nem arra, hogy kártyaasztalnál ülj. Cameron hátrasimította Ainsley egyik hajfürtjét. – És te mi az ördögöt fogsz csinálni, amíg én futószárral a kezemben a karámban állok? – Téged nézlek. Lovagolok. Az uradalom úrnője leszek. Ne aggódj, találok magamnak tennivalót. Cameron a hüvelykujjával végigsimított a keskeny arany karkötőn, amelyet újévre ajándékozott Ainsley-nek. – A berkshire-i birtokom messze van a várostól. És nincs ott semmi, csak lovak. A fivéreim pedig oda fognak szállingózni, amikor megkezdem az edzéseket. Ez mindig jó kifogás számukra, hogy elszökhessenek az elől, amit éppen tenniük kellene. – Ez nagyszerűen hangzik. – Ainsley egészen lelkes lett. – Meghívhatjuk az egész családot, Betht, Isabellát és a gyerekeket, ha meg tudják oldani. Mind a ketten tavasz végére várnak babát. Ha pedig most nem alkalmas nekik, akkor jöhetnek később is. Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű nyári mulatságot szervezhetnénk, amelyen mindenki ott lenne. Az asszony elhallgatott, amikor elkapta Cameron pillantását. Azé a férfiemberé volt, aki belegondol, milyen lenne, ha a legénylakását asszonyok, csecsemők és dadák özönlenék el. – Csak egy ötlet volt – mondta Ainsley sietve. – Jól értelek, Cam? Egész idő alatt csak azért voltunk Franciaországban, mert te azt hitted, hogy én jól érzem itt magam? – Így is van. – Igen, izgalmas itt, de ez nem jelenti azt, hogy örökké így szeretnék élni. Cameron tűnődőn nézett az asszonyra. – Nő vagy, Ainsley. – Tudom. Már sok éve az vagyok.

•

208

– A nők azt szeretik, ha állandóan új ruhákat, ékszereket kapnak, amelyeket minden este meg is mutathatnak a világnak. – Idővel rá lehet unni a véget érni nem akaró divatbemutatóra. – Unatkozol? – Cameron homlokán mélyebbek lettek a ráncok. – Szólnod kellett volna. Bárhová elvihetlek, Rómába, Velencébe, akár még Egyiptomba is, ha akarod. Ainsley a férje szájára tette az ujját. – Miért utaznánk körbe a földet? Nem vágyom rá, ha közben azt kell látnom, hogy te boldogtalan és türelmetlen vagy. Cameron ingerülten felsóhajtott. – Nem értem, mit szeretnél, Ainsley. – Veled lenni. – Amikor térdig járok a sárban? A birtokom minden vendéglőtől mérföldekre van. – Sebaj! Majd hagyományos skót ételeket fogok enni. Tud zabkenyeret és zabkását készíteni a berkshire-i szakácsnőd? – Persze, elvégre skót. – Akkor megállapodtunk. – Ainsley, hagyd ezt abba! Ne örülj már ennyire mindennek! – Zsémbes is lehetek, ha akarod – vágott az asszony játékosan morcos képet. Cameron nem nevette el magát. – Nem adhatom meg neked, amit kívánsz, ha nem mondod meg, mi az. Ainsley szájához emelte a férje kezét, és végigcsókolta vaskos ujjait. – Megpróbálom elmondani. Bőkezű ember vagy, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem örülök a gyönyörű ruháknak és ékszereknek, amelyeket tőled kapok. De nem azokért hagytam ott a tisztességes életemet, hanem azért, hogy veled legyek. Veled, Cameron Mackenzie. Nem érdekel, hogy Monte-Carlo legdrágább szállodájában vagyunk-e, vagy egy viskóban élünk, ahol csak zabkenyér van vacsorára. A férfi szinte már elgyötörten nézett a feleségére. – Miért akarnál így élni? – Szeretem a zabkenyeret. Kivált egy kis mézzel. – A szentségit, nem ezt kérdeztem. Az érdekel, miért én kellek neked. Nézz magadra! Bemutattalak a legromlottabb félvilági alakoknak, te meg itt ülsz ártatlanul, tisztán, és csak mosolyogsz rám. •

209

– Mit kellene tennem? Még több ékszert követelnem? Ha pedig nem kapom meg őket, akkor rikácsolnom, tányérokat törnöm? Azzal fenyegetőznöm, hogy elhagylak egy másik férfiért, akitől több ajándékot kaphatok? – A nők mind ezt teszik. – Cameron hangja üresen kongott. – Látod, megveted a nőket. Ezt már mondtam neked, emlékszel? – Azokat a nőket valóban megvetem, akik úgy viselkednek, ahogy azt most éppen leírtad. – Akkor többé ne kezdj velük! Hagyd őket a fenébe, mi pedig menjünk Berkshire-be! – Amikor Cam kétkedőn nézett rá, Ainsley beleborzolt a hajába. – Valójában ezt akarom. A lovakat, a sarat és téged – tette hozzá, és megcsókolta a férfit. Így aztán hát Berkshire-be utaztak. Cameron soha nem vitt még nőt a berkshire-i birtokára, a Hungerfordtól délre fekvő Waterbury-majorságba. Elizabeth halála után vásárolta a birtokot, hogy elmenekülhessen Kilmorganből, az apjától és néhai felesége sírjától. Személyzetet fogadott fel, Danielt szabadjára engedte, és a lóversenyekre összpontosított. Életét Newmarket, Epsom, Ascot és St. Leger rendezvényei töltötték ki. Kívánságokat támasztó nőknek nem volt helyük ebben a világban. Ainsley azonban gond nélkül elfoglalta itt a helyét. Az érkezése után azonnal átvette a háztartás irányítását, s hamar megszüntette a személyzet régi gyakorlatát, azt, hogy a legjobb falatokat maguknak tartották meg, a ház urának pedig csak a maradékot szolgálták fel. Cameront mulattatta, ahogy Ainsley felháborodott ezen. – Ezek az emberek tartottak engem életben, amikor ideköltöztem, és ők vigyáztak helyettem Dannyre. Semmit sem sajnálok tőlük. – Sajnálni valamit nem ugyanaz, mint porcogós disznóhúst enni, miközben ők marhasültet falatoznak. Cameron megrántotta a vállát. – Tégy, amit akarsz! Én nem értek a háztartáshoz. – Azt látom – felelte Ainsley komoran. Cameron nem tagadhatta, hogy Ainsley jól tette, amikor rávette őt a hazatérésre. A januári szél még hideg és viharos volt, de hamarosan maguk mögött hagyták a csikorgó telet, s Angelóval és Daniellel elkezdtek komolyan dolgozni a ménessel. Cameron azon kapta magát,

•

210

hogy mindennap már hajnalban talpon van, s mire felkelt a nap, a fiával már ki is vezette a lovakat. Pierson még nem érkezett meg Bathból Jázminnal, és Cam már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán el fogja hozni. Ettől függetlenül kielégítően folytak az edzések. Cameron istállói igazi munkaistállók voltak számos trénerrel, jövőmenő emberrel, szigorú napirenddel. Angelo töltötte be a másodparancsnok tisztét, és azt a trénert, istállófiút vagy zsokét, akinek ez nem tetszett, távozásra szólították fel. Angelo ugyanolyan jól ismerte a lovakat, mint Cameron, és szőrén ülte meg őket. Azok a trénerek, akik a legrégebben voltak Camnél, mind tisztelték a romát. Angelo érti a dolgát, mondogatták. Ami Cameront illette, neki nyomban elmúlt a kedvetlensége, amint hajába kapott a berkshire-i szél és a futószáron át megérezte a fiatal lovak izgatottságát. Újra eleven lett. Amikor pedig délutánonként Daniellel visszament a házba, odahaza újabb üdítő jelenség várta. Ainsley. Az asszony olyan simán beleilleszkedett a ház életébe, mintha mindig is itt élt volna. A házvezetőnő Cameronhoz szinte kizárólag akkor szólt, ha feltétlenül kellett. Ainsley-vel viszont, akinek már minden helyiséghez kulcsa is volt, állandóan elbeszélgetett, mert őt őszintén érdekelték a háztartás dolgai. És ha valamilyen kérdés merült fel, a házvezetőnő mind gyakrabban csak annyit felelt, hogy máris kikéri a mylady véleményét. Mire beköszöntött a tavasz, mintha az sem jelentett volna többé gondot, hogy Cameron minden éjjel a saját ágyában aludt. Ő legalábbis így hitte. Pedig emlékeznie kellett volna arra, hogy Ainsley nagyon is ért a lopakodáshoz. *** Cameron régi majorházában könnyű volt kinyitni a zárakat. Az ajtók és a zárjaik százévesek voltak, ahogyan maga a ház is, ráadásul több ajtót is ugyanaz a kulcs nyitott. Ainsley az érkezése napjától gyakorolta a zárak nyitását, és így fedezte fel azoknak az élelmiszereknek a rejtekhelyét is, amelyeket a személyzet félretett magának. Egyik éjszaka, amikor nem sütött a hold, kezében egy hajtűvel megtette a folyosón a rövid utat Cameron hálószobájáig. Nesztelenül •

211

letérdelt a szőnyegre, és egy ideig a férfi odabentről kihallatszó horkolását hallgatta, mielőtt félretolta a régimódi kulcslyuk takarólemezét. És ekkor egy csillogó, új zárral találta szembe magát. Cameron lecseréltette. A fenébe! Ainsley mérgesen fújtatott, de nem adta fel. Ezzel a zárral nehezebben boldogult, és két hajtűt is el kellett használnia, de végül csak sikerrel járt. Felállt, a szíve hevesen dobogott, és halkan kinyitotta az ajtót. A szobában sötét volt, csak a kandalló parazsa adott némi fényt. Ainsley titokban gyakran járt már Cameron hálószobájában, és tudta, mi hol van. Hacsak a férfi előző este tizenegy óra után nem rendezte át a bútorokat, akkor az ágyának ugyanott kell lennie. A folyamatos horkolás irányából az asszony kitalálta, hogy jól gondolja, a bútor nem került át máshova. Nesztelenül becsukta maga mögött az ajtót, és az ágyhoz indult. – Ainsley. A férfi hangja tisztán csengett, és arról árulkodott, hogy Cameron tökéletesen éber. – Ördög vigyen! – mondta az asszony. – Csak megjátszottad, hogy alszol. Gyufa sercent, és meggyulladt egy petróleumlámpa. Fényében jól látszott a férfi, aki felült az ágyban. Ölét takaró borította, egyébként csábítóan meztelen volt. – Valóban aludtam. Aztán azonban felriadtam arra a semmivel össze nem téveszthető kapirgálásra, ahogy egy tolvaj megpróbálta kinyitni az ajtómat. – Nagyon jó lehet a hallásod. – Az. Ainsley még egy lépést tett Cameron felé. – Megijesztettelek? A férje korábban azt mondta neki, hogy erőszakosan szokott viselkedni, ha hirtelen riad fel. Ainsley el is tervezte, hogy a lehető leggyengédebben fogja felkelteni, és megérteti vele, tőle semmiféle szörnyűségre nem kell számítania. Cameron mosolya valósággal perzselt.

•

212

– Ha azt hallom, hogy valaki megpróbál feltörni egy zárat, mindig te jutsz eszembe. A halk dünnyögésedet is ismerem már, amikor nehezen boldogulsz egy zárral. Mit keresel itt? Ainsley odaért az ágyhoz. – Azért jöttem, hogy együtt aludjam a férjemmel. – Ainsley… Az asszony a matracra térdelt. – Te nem vagy hajlandó beszélni róla, én meg arra nem, hogy ennyiben hagyjam a dolgot. Az ágy arra való, hogy megosszuk egymással. Kivált, ha ilyen nagy. A férfi megragadta Ainsley-t. Neki nem sikerült elugrania előle, és a következő pillanatban az ágyon találta magát. A matracba préselődött, nagyjából ugyanúgy, mint akkor, amikor betört Cameron szobájába, hogy megkeresse a királynő leveleit. Azzal a különbséggel, hogy a férfi akkor majdnem teljesen fel volt öltözve, most viszont meztelenségét csak egy takaró választotta el Ainsley-től. Az asszony Cameron testének minden egyes négyzetcentiméterét magán érezte. Ugyanolyan tisztán, mint a keze erejét és a lehelete forróságát. – Emlékeztesselek, mennyire veszélyes vagyok? – morogta a férfi. – Nem vagy az. Cameron a matracra szorította Ainsley csuklóját, és pajzán mosollyal ajándékozta meg. – Nem? Talán meg kellene mutatnom. Az asszony nem tudta, akarja-e ezt, vagy sem. Egy okos nő megrémült volna, ha egy óriás tornyosul fölé a sötétben, aki készen áll rá, hogy megerőszakolja. Ainsley azonban nem volt okos. Vagy talán mégis. Elvégre feleségül ment az óriáshoz. – Nem kell megmutatnod – mondta. Cameron végighúzta a nyelvét az asszony száján. – De meg kell. Nem akarom, hogy a dolgok túlságosan családiassá váljanak. Akkor is ezt mondta Ainsley-nek, amikor feleségül kérte a vonaton. Hogy szeretőt akar, nem pedig feleséget. – Nos – felelte az asszony –, egy kis bemutató talán nem ártana. Cameron nyomban felpattant az ágyról, és leesett róla a takaró. Meztelen volt a halovány fényben, hosszú és vaskos férfiassága •

213

szégyentelenül ágaskodott. Az ágy széléről Ainsley könnyedén elérte, és finoman magához húzta. A férfi egész testében megfeszült, amint Ainsley édes ajka és nyelve a makkjához ért. Istenem, segíts! – nyögte gondolatban. A földre akarta fektetni az asszonyt, hogy vadul, keményen a magáévá tegye. Megtorlásképpen azért, mert behatolt a szobájába, de a felesége ellene fordította a saját fegyverét. Már megint. Ainsley még soha nem csinálta ezt, de látta Cameron erotikus rajzait, és hallotta azokat a malacságokat, amelyeket a férfi a fülébe suttogott. Nem volt naiv, és nem rejtette véka alá, hogy játszani akar. Cameron kis híján elélvezett, miközben nézte, hogy Ainsley szétnyitja ajkát, aztán szájába veszi az ő kemény vesszejét. A férfi ökölbe szorította a kezét, és erősen uralkodott magán. Ha nem sikerül, odalesz a csodás érzés, hogy Ainsley szájában van, ő pedig nyalogatja, finoman harapdálja. Vége lesz a kéjes feszítésnek, amelyet a szája mozgása okoz. – Ainsley. – Cameronból valósággal kiszakadt a név, és hangosan zihált. Kezét az asszony fejére tette, és mozgatni kezdte a csípőjét. – Ainsley, édesem, mit teszel velem? Az asszony szerencsére nem válaszolt. Buzgón dolgozott a szájával, közben a férfi combjába kapaszkodott. – Asszonyördög – suttogta Cameron. – Én akartalak megbüntetni téged. Válaszképpen Ainsley még szorgosabban munkálkodott a férjén. Ő hallotta a saját szájából előtörő szavakat, azokat a mocskos szavakat, amelyek valójában ehhez a helyzethez vezettek. Gyönyörű, gyönyörű Ainsley… A pokolba! Cameron hangosan felkiáltott, amikor a magvai kilövelltek. Az asszony szemérmesen elhúzódott tőle, és ujjhegyeivel megtörölte az ajkát. A férfi vadállati hangot hallatott. Amikor Ainsley erre csak kedvesen rámosolygott, a karjába kapta, a szoba túlsó végébe vitte, és szenvedélyesen szeretkezett vele a kandalló előtt fekvő vastag szőnyegen. Olyan sokáig szerette, hogy az asszony már aludt, amikor végül visszavitte a saját hálószobájába, és ott magára hagyta. ***

•

214

Pierson február első hetében hozta meg Jázmint. Cameron már akkor meglátta a lordot, amikor annak a hintója még csigatempóban haladt a kancát szállító kocsi után. Cam leszállt a lóról, amelyet éppen lovagolt, és a gyeplőt odadobta a zsokénak, aki könnyedén nyeregbe pattant. Cameron kisétált a karámból, hogy az istállónál fogadja az érkezőt. Meglepetten megállt azonban, amikor meglátta, hogy nem is csak egy lószállító kocsi közeledik, hanem kettő. Pierson vigyázva szállt le a hintóból, nehogy a csillogó csizmájával még sárba vagy pocsolyába lépjen. Remekbe szabott öltönye élesen elütött Cameron egyszerű kabátjától és lovaglónadrágjától. – Nos, Mackenzie, visszahoztam a lovat – mondta a lord. – Remélem, most nem csinál belőle moslékot. Cameron a másik lószállító kocsit nézte, amely most szintén odaért hozzájuk, és megállt. – Abban mi van? – Egy csődör. Rafael Angyala a neve, és sok gondot okoz nekem. Szeretném, ha megnevelné. – Aztán miért? – Mert elvesztette nekem a St. Legert. Rafael Angyala senkinek sem kell, de mindenki azt mondja, ha valaki egyáltalán, akkor maga meg tudja fegyelmezni, hogy eladható legyen. Arra gondoltam, megteszi nekem ezt a kis szívességet. Jázmin kocsija egészen az istállókig ment. Daniel és Ainsley mintegy varázsütésre megjelent, amikor Angelo elkezdte kivezetni a kancát. – Azt a romát látni sem akarom a lovaim közelében – mondta Pierson hangosan. – Nem lennék meglepve, ha ő lett volna az oka, hogy Jázmin olyan gyengén szerepelt a versenyen. Ainsley szóra nyitotta a száját, de Cameron felemelte a kezét, hogy megelőzze. – Semmi baj nincs Angelóval, és Jázminnal sincs – mondta. A legszívesebben szájon vágta volna Piersont, aztán betuszkolta volna a hintójába, hogy hazaküldje, de uralkodott magán. Trenírozni akarta Jázmint, meg akarta menteni ettől a baromtól, és ha feldühítette volna a lordot, az egyszerűen megint elvitte volna a kancát. Cameron megfordult, hogy intsen Angelónak, a roma azonban már otthagyta Jázmint, és rábízta Pierson egyik lovászára. A neheztelés •

215

leghalványabb jele nélkül engedelmeskedett, a gazdája ezért is bízott meg benne maradéktalanul. – Jól van – mondta Cameron. – Hagyja itt mind a kettőt! Newmarketben találkozunk. Piersonon még csak az sem látszott, hogy kárörömöt érezne. Egyszerűen megfordult, és a hintójához indult, hogy minél előbb hazatérjen agyoncicomázott bathi házába. Ainsley összeszorította a száját. Tudta, milyen erősen kellett uralkodnia magán Cameronnak, hogy ne vágja Pierson képébe, mit gondol róla. Egyértelmű volt, hogy Jázmin kedvéért fogta vissza magát. Szegény kanca megviseltnek tűnt az utazás zötykölődésétől. Teste tajtékos volt, a szeme nagyra tágult. Jót fog tenni neki egy alapos csutakolás, aztán egy kis ügetés a futtatóban. Attól majd megnyugszik, amire nagy szüksége is van. Pierson lovásza azonban az U alakú udvaron át egyenesen az egyik istálló felé indult a kancával. Jázmin szemlátomást nem akart bemenni oda. El fog szökni, amint teheti, állapította meg magában Ainsley. – Hadd fusson egyet! – mondta. – Angelo? A roma nem válaszolt. Egy másik istálló ajtajának támaszkodott, és figyelt. Pierson lovásza megrázta a fejét. – Őlordsága így parancsolta, mylady. Nem indulhatunk haza, amíg a ló nincs biztonságosan bezárva. – A lovak nem szeretik a bezártságot. Ainsley ezt már gyerekkorában megtanulta, és Cameron napi munkája során is megfigyelte. Egy ideges lovat hagyni kell szabadon járkálni a bekerített kifutóban, hogy megismerje a számára új, ijesztő környezetet. Lehetőleg egy másik, nyugodt és békés lovat is adni kell mellé. Az új lónak biztonságban kell éreznie magát, időre van szüksége, hogy megszokja a számára ismeretlen dolgokat. A lovász nagyot sóhajtott. – Lord Pierson így szereti, én pedig az állásomat szeretem. Ezért aztán a kancának be kell mennie, már megbocsásson, mylady. Ainsley karba fonta a kezét, és nem szállt vitába a lovásszal. Lord Pierson távozása után majd másként lesz, gondolta. Jázmin nem küzdött a lovásszal, bár idegesen táncolt. Rendben is lett volna minden, ha nincs ott a csődör. Az ugyanis nem akarta, hogy éjszakára bezárják. Mihelyt Rafael Angyalát levezették a kocsijáról, •

216

felhorkant, táncolni kezdett, és lerázta magáról a két lovászt, akik megpróbálták megfékezni. Cameron elindult feléje, Angelo pedig ökölbe szorított kézzel figyelt. Közbeavatkozni nem mert. Jázmin hallotta a csődör horkantásait, s hogy lássa, mi történik, hátranézett. Nem ijedten, hanem egy csintalan kölyök számító tekintetével. – Vigyázzon rá! – figyelmeztette Ainsley a lovászt. Az bosszúsan összeráncolta a homlokát. Egy nő akarja megmondani neki, egy tapasztalt lovásznak, hogyan kell bánnia a lovakkal? A csődör távolabb táncolt, meglátta Jázmint, és elindult feléje. A kanca odafordította neki a hátsófelét, és felcsapta a farkát. Lovaknál ez ugyanazt jelenti, mint amikor egy hölgy a csípőjét ringatja egy kéjvágyó úr előtt. A mén mély, morajló hangon felnyerített, és rohanni kezdett Jázmin felé. Egy mázsa fekete hústömeg száguldott a keskeny udvaron. Útjából istállófiúk ugrottak félre, és Ainsley is oldalra húzódott, amikor Jázmin az utolsó pillanatban meggondolta magát. Felvetette a fejét, elszakította a kötőfékét, körbenézett, és ijedten menekülési lehetőséget keresett. A csődör nekilendült, hogy befogja, és mindkét ló egyenesen Ainsley felé tartott.

Huszonnegyedik fejezet Ainsley körül lelassult a világ. Látta, hogy Angelo szeme kitágul, és Pierson lovásza rohanni kezd a csődör után. Jázmin tajtékos, barna szőre egyre közeledik, a háta hullámzik, ahogy ellenszegül. A mén, az a hatalmas hústömeg, kitért Jázmin kapálózó patái elől, és egyenesen Ainsley felé oldalazott. Ő hallotta a saját sikolyát, érezte, hogy felemeli a karját, és gyámoltalan kísérletet tesz a csődör elijesztésére. Aztán már csak az izgalomba jött ló fanyar szaga maradt, széles szügye, a mellső lábai, repülő patái, forró lehelete, kitágult orrcimpái, fehérrel keretezett szeme. •

217

Az asszony homályosan hallotta a lovászok és Daniel kiabálását, a többi ló nyerítését, és mindezeken keresztül Cameron ijedt, harsány hangját. Egy pillanattal azelőtt, hogy Jázmin és a csődör súlya maga alá temette volna, Ainsley azt érezte, hogy hirtelen a levegőbe emelkedik. Mellkasára hurok fonódott, olyan szorosan, hogy a lélegzete is elakadt, és szélsebesen átrepült a háta mögötti istálló fölött. A két ló nekivágódott a falnak, éppen ott, ahol az előbb még Ainsley állt, és mind a ketten áttörték a deszkát. Ainsley az istálló végében felhalmozott puha szénában ért földet, és legördült a vele egészen összegabalyodott Angelóról. Jázmin és a csődör kirontott a sarokistállóból, ugyanazon az úton, amelyen bevitték őket. Az udvarról kivágtattak a földekre, és a zöld mezőn már hamar csak sebesen távolodó csíkoknak tűntek. Angelo feltápászkodott. – Jól van, mylady? – kérdezte, és a kezét nyújtotta Ainsley-nek. Azt hiszem, igen, akarta mondani az asszony, de nem jött ki hang a torkán. Cameron feltépte a betört ajtót, és felhúzta a földről a feleségét. Magához szorította, karja acélként fonta körül. – Ainsley… – A férfi hangja elcsuklott. – Édes istenem… Jól vagyok, szerette volna felelni Ainsley, de még mindig nem tudott megszólalni. Nem kapott levegőt, nem tudott nyelni, semmit sem érzett. Megpróbálta Cameron vállára tenni a kezét, de az ernyedten lecsúszott róla. Sokkot kaptam, gondolta. Nem lesz semmi bajom, ha a szívem újra elkezd verni. Cameron kulacsot tartott Ainsley szájához, a fém hideg volt, a whisky égette a torkát. Köhögés tört rá, nyeldekelt, és megint köhögött. – Cam – suttogta, és potyogni kezdtek a könnyei. A férfi átölelte, ő nekidőlt, és lehunyta a szemét, miközben jeges borzongás futott végig rajta. Nem sokon múlt… – Nézd meg, jól van-e Jázmin! – mondta végül aggódón. – Angelo elment utána. – Angelo. – A név valósággal Ainsley torkán akadt. – Ő rántott félre. – Igen. Ki fogom tüntetni érte. A szentségit, Ainsley! – Cameron két keze közé fogta az asszony arcát. – Azt hittem … – Nagyokat nyelt, a látása elhomályosult. – Azt hittem, elveszítelek. – Angelónak gyorsan jár az esze.

•

218

Ainsley hangja még mindig nagyon gyenge volt, szavait alig lehetett hallani. Cameron szája remegett, amikor megcsókolta. Ő a férjébe kapaszkodott, aki horgonyt jelentett számára megállíthatatlanul forgó világában. Csak ő akadályozta meg, hogy összerogyjon, Ainsley pedig belécsimpaszkodott, és elmondhatatlanul szerette. – Mackenzie! – Az udvaron Pierson hangja hasított át. – Megmondtam, hogy tartsa távol azt a romát a lovaimtól. Cameron maga volt a gyengédség, amikor letette Ainsley-t. Aztán feltépte az istálló ajtaját, és a lord felé indult. Harsány, skót akcentussal elkiáltott káromkodása betöltötte az udvart, és elnyomta Pierson erőtlen tiltakozását. Amikor Ainsley remegő lábbal kitámolygott az istállóból, Cameron éppen behajította a hintójába Piersont. Körülöttük többen is álltak, a lord kocsisa és a lovászai, akik semmit sem tettek a gazdájuk érdekében. Cameron lovászai és zsokéi hangot adtak a haragjuknak és felháborodásuknak. Angelo elkapta az engedetlen csődört, s miközben gyengéden beszélt hozzá, a ló a tenyerébe hajtotta busa fejét. A még mindig befoghatatlan Jázmin a körülkerített karámban futkározott. Egy csapat lovásszal együtt Daniel próbálta sarokba szorítani. – Fogja az istenverte csődörét, és takarodjon el innen! – bömbölte Cameron a lordnak. A hangja nyersen szólt, immár nem fogta vissza a benne lakozó fenevadat. Hihetetlen volt, de Pierson még mindig nem adta alább. – Ha a csődör elmegy, maga Jázmint sem kapja meg. – Akkor vigye el! Tüntesse el a szemem elől a rohadt lovait! – Cam. – Ainsley a férjéhez akart sietni, ám a lába még lassú volt, a hangja halk. – Ne veszítsd el Jázmint! – kérte. A lovászok félreálltak az útjából. Dühösek voltak, de nem rá. – Jól van, mylady? – kérdezték többen is. – Igen, köszönöm – felelte az asszony elfúló hangon. – Cam. – Arra sem vette magának a fáradságot, hogy megkérdezze, jól van-e a feleségem – mondta Cameron felháborodottan a lordnak. – Neki egyáltalán nem kellett volna itt lennie – felelte Pierson. – A nők az ágyba valók, nem az istállóudvarra. Cameron ökle meglendült, és a lord hanyatt a hintójába zuhant, az arca vérzett. Cam rácsapta az ajtót, a kocsis pedig felugrott a bakra, és •

219

gyorsan megfordult a hintóval. A kerekek sarat vertek fel Cameronra, de ő észre sem vette, csak visszafordult Ainsley-hez. Miközben Pierson hintója a kapu felé tartott, Angeló-nak sikerült visszamanővereznie a csődört a lószállító kocsiba. Egy lovász bezárta, Angelo pedig elindult a mezőre, hogy becserkéssze Jázmint. – Cameron – mondta Ainsley, amikor a férje karja ismét átfogta. – Nem veszítheted el Jázmint. Imádod azt a lovat. – Nem sokon múlt, hogy téged veszítselek el. Pierson elmehet a pokolba. – De Jázmin nem akar vele menni. Az asszony egyszeriben újra maga előtt látta a fekete mén testét, kapálózó lábait, a patáit, amelyek kis híján kitaposták belőle az életet. Lába össze akart csuklani alatta, de a férje ölbe kapta. A szolgák előtt elhaladva bevitte a házba, fel a hálószobájába. Ott letette a kandalló előtt álló kanapéra, az asszony pedig tenyerébe temette az arcát. – Mikor vett ilyen drámai fordulatot az életem? – suttogta. – Amikor igent mondtál nekem. Rettenetesen hideg van itt – mondta aztán a férfi, és még jobban összekoszolta az ingét, miközben szenet dobott a tűzre. A szoba egyre jobban felmelegedett, és Ainsley végül már izzadt. Az is lehet azonban, hogy ennek a kiállt sokk volt az oka. – Ne menj el! – kérte. – Sehova sem megyek, édesem. Ainsley fogai összekoccantak. – Jázmin nem akart rosszat. A ménnel együtt csak úgy viselkedett, ahogy a lovak szoktak. Én álltam rossz helyen. – Hallgass! Cameron egy nagy kancsóból vizet öntött a mosdótálba, és megnedvesített egy törülközőt. Lehúzta a felesége elszakadt kesztyűjét, és tisztogatni kezdte a kezét. A víz csípte az asszony tenyerét, mert felhorzsolódott, amikor elesett. – A te kezed ugyanilyen piszkos – mondta Ainsley, és felnevetett, amikor meglátta magát a tükörben. – Az arcom is koszos. Rémesen festek. – Most már maradj végre csendben! Az asszony hangokat hallott az ajtó elől. Két szobalány és egy szolga lépett be egy fürdőkáddal és több kanna gőzölgő vízzel. Ainsley nem •

220

emlékezett rá, hogy Cameron elküldött volna értük. Azt viszont tudta, hogy az udvar sarától ő csupa sár és trágya lett, miután földet ért az istálló átrepülése után. Beszélnie kell majd a férjével, hogy vezessék be a vizet a házba, mert így a szobalányoknak mindig a hátsó lépcsőn, hosszú úton kell felcipelniük a kannákat. Ainsley ott akarta hagyni Cameront, hogy segítsen a cselédeknek, de a férfi visszatartotta. – Siessetek, ne hűljön ki a víz! – mondta a szolgálóknak. A víz csobbanásának mennyei hangja volt. A lányok gyorsan megtöltötték a kádat, aztán kimentek. Ainsley komornája maradni akart volna, hogy segítsen levetkőznie az úrnőjének, de Cameron őt is kiküldte, és bezárta utána az ajtót. Ainsley ki akarta gombolni a lovaglóruháját, de remegő kezével nem boldogult vele. Cameron a lobogó tűz felé fordította, és az összes gombot kinyitotta a hátán. – Egyre jobban belejössz – mondta az asszony. A férfi lesimította Ainsley-ről az ingvállat, és dörzsölgetni kezdte a kezét. – Nagyon hideg vagy. Biztos, hogy nem sérültél meg? – Azt hiszem, csak néhány horzsolást szereztem. – Nem csak néhányat – Cameron meglazította és kinyitotta a fűzőt, aztán megérintette az asszony érzékeny hátát. – De hála istennek, semmid nem tört el. – Hála istennek, de leginkább Angelónak. – A legszívesebben megcsókolnám, de az egyikünknek sem lenne ínyére – felelte a férfi. – Mindenesetre alaposan felemelem a fizetését. – Mesélte, hogy a családja hajón él a csatornán – mondta Ainsley. – Szívesen elmennék oda. Soha nem jártam még romák hajóján. Azt mondták, úrinőnek az nem illik. – Elmegyünk majd Angelo hajójára, a családja pedig elvisz minket hajókázni, de csak miután felmelegítettelek. Cameron letérdelt az asszony elé, és lehúzta róla a harisnyát. Más már nem is volt rajta, és ő nem is tudta, mikor kerültek le róla a ruhái. A férje aztán ölbe vette, és a forró fürdőbe fektette. A víz égetett, csípett, de jólesett az asszonynak. Hátradőlt, és hagyta, hogy a meleg eltompítsa az érzékeit. Nem félek a lovaktól, győzködte magát gondolatban. A lovak csak állatok, és most is csupán azt tették, amit az állatok szoktak. Ő azonban •

221

soha nem került még ilyen közel a halálhoz egy ló miatt. Ha Angelo egy pillanatot is késik… – Szemét Pierson! – morogta Cameron. – Nem kértem arra, hogy hozza ide azt az átkozott csődört. Ha bajod esett volna, megölöm azt az idiótát. Nem tudtam volna uralkodni magamon. Ainsley a férje karjára tette vizes kezét. Már Cameron inge is nedves volt, és türelmetlenül kibújt belőle. Ainsley jólesőn a férfi csupasz vállára hajtotta a fejét. Ez az erős, nagyszerű ember hozzá tartozik. A testemmel tisztellek… Ezt mondatta vele Londonban a pap, amikor esküvői fogadalmat tett. Cameron elengedte az asszonyt, de csak azért, hogy tetőtől talpig beszappanozza. Ő maga is szappanos lett, ahogy megmosta Ainsley hátát és karját, aztán a hasára csúsztatta a kezét. – Szállj be mellém! – kérte az asszony. Cameron gurgulázón felnevetett. – Nem lehet. Túl nagy vagyok. – Csináltatnunk kell egy nagy fürdőkádat. Amelyikben ketten is elférünk. Az új fürdőszobánkban. Felfogadhatnál néhány építőmestert, hogy korszerűsítsék a házat. – Csitt! – Cameron finoman megharapta Ainsley fülét. – Most kényeztetni akarlak, édesem. Ainsley élvezte a kényeztetést. A férfi megint a derekára csúsztatta a kezét, és beszappanozta a melle alatt, ő pedig boldogan hátradőlt. – Szeretlek – dünnyögte. Talán nem kellett volna ezt mondania. Lehet, hogy Cameron nem kér az ilyen érzelemből, de ő akkor is szereti. Töprengésének a férfi azzal vetett véget, hogy megcsókolta. Csókjában mindaz a düh és félelem benne volt, amelyet erőnek erejével visszafojtott. Félig kiemelte az asszonyt a kádból, és a kicsapó víz őt is beterítette. – Én édes Ainsley-m – suttogta a csókok között. – Az enyém vagy. Igen, a tiéd vagyok, próbálta mondani az asszony. Cameron lehelete jobban melegítette, mint a forró víz. A szappantól még síkos testét kemény, széles ujjak járták be. A férfi a szájával szétfeszítette az ajkát, és vadul, harapdálva csókolta. Végül kiemelte a kádból, ölében az ágyhoz vitte, és ott szárazra dörzsölte a törülközőkkel, amelyeket a szobalány a tűznél hagyott, hogy

•

222

melegek legyenek. Ainsley bőre átforrósodott, jólesett neki a törülközők dörzsölése. Leginkább a mellbimbóján, ami máris felágaskodott. Cameron fölébe hajolt, és amikor szájába vette a barna bimbót, az asszony felnyögött. Hátradőlt az ágyon, miközben a férfi tovább izgatta. Lába között húzogatta a törülközőt, Ainsley testének legérzékenyebb pontján. Belőle kéjes hangok törtek fel, és kevéssel korábban kiállt félelmeinek már halvány nyomuk sem volt. Cameron mesterien bánt a törülközővel. A matrac puha volt az asszony háta alatt, a férje teste meleg az övén, ahogy ránehezedett és széles mellkasával lenyomta a mellét. Közben egyre csak húzogatta a törülközőt, és Ainsley-nek már az egész teste lángolt. Lábával átkulcsolta a férjét, száját megállíthatatlan nyögések és sikolyok hagyták el, hogy betöltsék az alkonyba forduló délutánt. Az asszony nyöszörögni kezdett, amikor Cameron felkelt róla, és a törülközőt is elvette. Kapkodva megszabadult maradék ruhájától, és belépett a még mindig teli kádba. Kezébe vette a szappant, és állva lemosta magáról az istálló szennyét. Ainsley a könyökére támaszkodva élvezte a látványt. A férfi teste csillogott a víztől, szappan tapadt a mellkasára, a vállára és nagy, sötét, ágaskodó férfiasságára. Gondosan leöblítette magát, aztán megemelte a golyóit, hogy onnan is lemossa a szappant. Végül az arcába is vizet loccsantott, majd kilépett a kádból, és felkapott egy tiszta törülközőt, hogy szárazra törölje magát. Ainsley csodálón nézte görög istenre hajazó férjét, akinek víztől sötétlett a haja. Arcát, kezét, alkarját és lábszárát barnára sütötte a nap, csak ott volt világosabb a bőre, ahol eltakarta a skót szoknya. Az asszony arra számított, hogy Cameron ki fogja emelni az ágyból, és egy széken, a hosszú kanapén vagy a kandalló előtt fogja szeretni. A férfi azonban, miután ledobta a törülközőt, visszament hozzá, megint fölébe feküdt, mélyen a matracba nyomta, és nyelvét végighúzta a száján. – Majdnem elveszítettelek – mondta rekedten. – Soha nem akarlak elveszíteni. Soha. Ainsley szívverése felgyorsult. Lord Cameron fél éven belül rá fog unni a nőre, ezt mondogatták az emberek Párizsban, majd MonteCarlóban is. Most azonban nem úgy tűnt, hogy Cameron ráunt volna. Csókokkal borította be az állát és a nyakát, mielőtt a mellére tapasztotta •

223

a száját. Az ajka forró és nedves volt, aztán széttolta Ainsley lábát, és beléhatolt. Ő már a törülközőtől izgalomba jött, most azonban egészen nedves és síkos lett. Az arcuk egymáshoz ért, de Cameron nem kezdett el mozogni Ainsley-ben, csak mélyen a szemébe nézett. Tekintetéből ő elkeseredett vágyódást olvasott ki, fájdalmat, magányosságot. És félelmet. A hatalmas, veszélyes Lord Cameron Mackenzie félt. Ainsley nem bírt megszólalni. Miközben magában érezte a merev férfit, a szava is elállt. Csak azzal tudott válaszolni Cameron félelmére, hogy szerette őt. A férfi végül lassan mozogni kezdett benne, az első lökését egy ugyanolyan lassú követte. Nagyon nagy volt, de Ainsley imádta őt magában érezni. Mint mindig, Cameron most is visszafogta magát. Izmai megfeszültek, ahogy a tenyerén tartotta a súlyát. Ainsley számára semmi nem létezett, csak a férje bőrének forrósága az ő testén, a bensőjét csodásan betöltő vesszeje, a nedves haja, amelyből víz csöpögött az arcára. Cameron mozdulatai most már gyorsabbak voltak, és egyre hevesebbek lettek. Szinte már őrületbe kergette a feleségét. Az asszonyon a gyönyör vad hullámai futották végig, teste ívbe feszült, és kéjesen felsikoltott. – Én édes Ainsley-m – suttogta a férfi remegő hangon. – Nem veszíthetlek el. Soha, soha, soha… – A szavak a teste mozgásával egy ütemre hagyták el a száját. Végül elvesztette az önuralmát. – Én édes, szűk, gyönyörű feleségem. Ainsley a férfi nevét kiáltotta, imádta a csengését. Cameron tovább mozgott, a testük összeforrt, a férfi szavai nyögésekké torzultak. Aztán test test mellett, együtt zuhantak alá a nagy, kényelmes hitvesi ágy ölelésébe. *** Cameron a felesége bőrét simogatta, és sokadszorra is meglepődött a bársonyosságán. Ainsley erős asszony, de semmi közönséges, durvaság sincs benne. Bőre akár a szatén, s most izzadságtól és víztől csillog. Ő pedig ma kis híján elveszítette. Amikor azt kellett látnia, hogy a csődör a hatalmas testével feléje tart, ő pedig a sarokba szorul, Cameron egész világa összeomlással fenyegetett. •

224

Tudta, hogy nem érhet oda időben, és végig kell néznie, hogyan tapossák halálra az asszonyt, akit szeret. Csak azért, mert ő meg akart kapni egy lovat. Ainsley csakis azért menekült meg, mert Angelo villámgyorsan cselekedett, és ezt ő, Cameron soha nem fogja tudni meghálálni neki. Felindultan ordított Piersonnal, de valójában tudta, hogy ő maga is bűnös. Ha nem erőszakolja ki a lordnál, hogy hozza vissza Jázmint, Ainsley nem állt volna ott a kanca visszatérésének örvendezve, miközben egy hatalmas és veszélyes csődör közeledett feléje életveszélyesen. Cameron keze remegett, miközben takarót terített az asszonyra, aki álmos mosollyal ajándékozta meg. Ezt a mosolyt ő soha többé nem láthatta volna az önzése miatt. Könnyű volt döntésre jutnia, amikor Pierson azzal fenyegetőzött, hogy elviszi tőle Jázmint és a csődört. Ainsley sokkal többet ért egy átkozott lónál, és mindig is többet fog érni. Az asszony szeme lecsukódott, de arcán ott maradt a mosoly. Cameron érezte, hogy az ő teste is ellazul. Alábbhagyott a rémülete, és helyét lassanként a heves szeretkezés okozta ernyedtség foglalta el. Szemhéja elnehezült, minden porcikája azt kívánta, hogy engedje el magát, és merüljön feledtető álomba… Hirtelen azonban újra pánik kerítette hatalmába. Ki akart kelni az ágyból, de Ainsley szeme kipattant, és megmarkolta a kezét. – Ne, még ne! – kérte riadtan. Cameron homlokon csókolta. – Mennem kell, édes. Nem akarlak bántani – felelte. Nem lehetett biztos abban, hogy bízhat magában, még Ainsley mellett sem. Az asszony szorítása erősebb lett. – Kérlek, ne. Még nyugtalan vagyok. Csak addig maradj, amíg elalszom! Kérlek. Cameron látta az asszony arcán, hogy fél. Ainsley ugyan azt mondta, jól van, és nem esett komoly baja, mert Angelo idejében odaért, de a férfi tudta, hogy a történtek valójában halálra rémítették. És mellette, a férje mellett szeretne megnyugodni. Cameron szívét félelem szorította össze, de érezte, hogy nem hagyhatja magára a feleségét. Most nem. Ebben a pillanatban, amikor

•

225

Ainsley és a saját lelki békéje között kellett választania, az asszonyé mellett döntött. Végül némán bólintott. Ainsley láthatóan megnyugodott. Cameron magukra húzta a takarót, és átölelte az asszonyt, aki édes bizalommal lehunyta a szemét, s hamar el is aludt. A férfi most már felkelhetett volna mellőle, hogy az ajtóhoz osonjon, aztán átmenjen a saját szobájába, és ott merüljön kimerülten álomba. Mégsem mozdult. A szoba csendje és a tűz pattogása megnyugtatóan hatott rá, de még az időközben felerősödött szél odakintről behallatszó süvítése is. Ainsley és ő biztonságban voltak ebben a fészekben, egymást melegítve és erősítve. Cameronnak pontosan erre a nyugalomra volt szüksége. És arra, hogy Ainsley-vel lehessen. A teste ellazult, ahogy egyre sötétebb lett körülötte a szobában. Hamarosan semmit sem érzett, csak a felesége melegét, az illatát, azt, hogy vele van. Aztán eljött a feledés. *** Ainsley arra nyitotta ki a szemét, hogy süt a nap, és ő szemtől szembe találta magát a férjével. Cameron az oldalán feküdt, arca a párnán, takarója a levegőtlen szoba padlóján. A szeme csukva volt, a haja kócos, és halkan horkolt. Lord Cameron Mackenzie vele, a hites feleségével aludt…

Huszonötödik fejezet Ainsley felkönyökölt, és a férjét nézegette. Cameron behajlított karja a párnája alatt pihent, meztelen lábát kissé szétterpesztette. Reggeli napfény simogatta a combját, mellkasát a hegek között göndör szőr pöttyözte. Ainsley soha nem látta még napvilágnál és teljesen meztelenül a férjét. Korábban nem tárultak fel előtte a törések és a kínzások nyomai a •

226

testén. Hegek kígyóztak a combjától egészen izmos fenekéig, és feszes farpofái közé is bekúsztak. A hasítéknál teljesen lenyúzódott a bőre. Álmában elnyúlva, ugyanígy a hasán fekhetett azon a rettenetes napon is, amelyet Durand gróf gúnyosan felemlegetett neki. Ainsley azon tűnődött, mennyi időbe telhetett, mire Cameron újra ebben a testhelyzetben mert aludni, akár a hálószobája zárt ajtaja mögött is. Egészen biztosan csak nagy sokára lett hozzá bátorsága. Most viszont mélyen aludt, ellazult testtel, és még szeme sarkában is kisimultak a ráncok. Ainsley nem érintette meg. Csak feküdt ott, és az urát nézegette, amíg a meleg napfény újra álomba ringatta. *** Cameron szeme azonnal kipattant, amikor valami a combjához ért. A szoba napfényben fürdött, a levegő fülledt volt a túlságosan megrakott tűztől. A férfi takarók meleg ölelésében feküdt, mellette pedig, szorosan hozzásimulva, Ainsley. Az előbb az ő térde ért hozzá. Az asszony édes illata körüllengte, melege öleléssel ért fel. Napfény cirógatta szőke haját és leeresztett szempilláit. Egyik karja a feje alatt feküdt, a másik keresztben a testén, keze a matracon. Hihetetlenül gyönyörű volt. Cameronnak eszébe villant, hogy semmit sem tett, amikor az előbb Ainsley érintésére felriadt. Nem szorult ökölbe a keze, és nem próbálta ellökni magától az asszonyt. Békességre ébredt, erre a pillanatra Ainsley hálószobájának a melegében és fényében. Az asszony tovább aludt mellette, és a férfiban különös nyugalom áradt szét. Félelmei eloszlottak. Itt, az ágyban Ainsley-vel, biztonságban volt a benne lakozó szörnyetegtől, de mások kegyetlenségétől is. És bizonyára még álmában is tudta, hogy védelmeznie kell a feleségét, ezért nem érezte az előbb támadásnak az érintését. Cameron megkönnyebbülésében akkorát sóhajtott, hogy annak befogadásához az egész világ is kicsi volt. Ainsley csodát tett vele. Elűzte a félelmeit, a szürkeséget az életéből, és újra értelmet adott neki. A férfi kinyújtotta a karját, és remegő kézzel megsimogatta az asszony haját.

•

227

Ainsley halk hangot hallatott, és kinyitotta a szemét. Egy pillanatig álmosan és zavarodottan nézett Cameron-ra, ám aztán napfényes mosoly áradt szét az arcán. – Cam – suttogta. – Itt maradtál. A férfi végigsimított az asszony meleg oldalán, és tenyerébe zárta a takaróktól meleg mellét. – Arra jutottam magamban, hogy jól járok azzal, ha melletted ébredek. Ainsley mosolya egyszeriben ravaszkás lett. – Valóban? – kérdezte. Cameron a nyelvével szétnyitotta a száját. Az asszony finoman megharapta az ajkát, mire neki azonnal lüktetni kezdett a férfiassága. – Ki is használom, hogy maradtam – mondta, és a felesége fölé gördült. Ainsley még szélesebben elmosolygott, amikor Cameron könnyedén belésiklott. – Veszem észre – felelte. A férfi úgy hallgattatta el, hogy megújult erővel szerette őt az ágya melengető biztonságában. *** Angelo leszerszámozta a lovat, amelyet eddig lovagolt. A nyerget és a kengyelt felakasztotta egy-egy fali kampóra, hogy majd megtisztítsa őket, miután ellátta a lovat. Aztán fogott egy erős kefét, és csutakolni kezdte az állat tajtékos testét. A versenyló félig lehunyt szemmel élvezte a kényeztetést. Angelo látta, hogy Cameron figyeli, de nem szólalt meg. Szokása szerint várta, hogy a gazdája megmondja, akar-e tőle valamit. Közben továbbra is körkörös mozdulatokkal dörzsölte a lovat, hogy megtisztítsa a sártól, a meglazult szőrszálaktól és a tajtéktól. – Neked akarom adni a világ összes pénzét, Angelo – mondta végül Cam. – Anglia királyává szeretnélek tenni. A pokolba is, egy roma ezerszer jobb uralkodó lenne, mint egy Szász-Coburg. Angelo mosolyt villantott a gazdájára. – Kérem, ne tegye. Nem szeretnék egész nap egy palotában üldögélni. – Akkor marad a világ összes pénze. Megérdemled. •

228

– A pénz jó, mert ha van, az ember megtöltheti a hasát, és tűznél melegedhet – helyeselt Angelo. – Lopni viszont sokkal szórakoztatóbb. – Ne vicceld el a dolgot! Tegnap megmentetted Ainsley életét. Az pedig mindent megér, amim csak van. Angelo tovább dörzsölte a lovat. – Elég közel voltam ahhoz, hogy tehessek valamit, ennyi volt az egész. Ismerem az esze járását, gazdám, és tudom, hogy saját magát okolja. Én azonban láttam, hogy az a csődör kiszámíthatatlan és nagyon gyors. Kezelésbe kellett volna vennem ahelyett, hogy átengedtem Piersonnak. – És akkor ma már bíróság előtt állnál, mert a lord megvádolt volna, hogy elloptad a lovát. Jó, hogy megszabadultunk attól az alaktól. – Ez már egyszer igaz. – Angelo higgadtan nézett Cameronra. – De akkor se adja nekem a királyságát, mylord! Nem kell az nekem. És tudom, a helyemben, ha maga lett volna elég közel, ugyanazt tette volna, amit én, ha az anyám, a húgom vagy a szeretőm került volna veszélybe. – Így van. Angelo végzett a vakarával, kiszedte belőle a koszt, aztán egy puhább kefével kezdte szálirányban dörzsölni a lovat. A pompás állat, amely a maga esztendejében első lett Newmarketben, Epsomban és Doncasterben, kéjesen felnyerített. – Ainsley látni szeretné a csatornahajótokat – mondta Cameron. Angelónak a szeme is nevetett. – Előbb üzennem kell anyámnak, hogy alaposan takarítson ki. Szíjat hasítana a hátamból, ha előzetes bejelentés nélkül vinném oda a myladyt. Cameron ismerte az inasa anyját, és egyetértett vele. Az idős asszony alig érte el a száznegyven centiméteres magasságot, de ellentmondást nem tűrően irányította népes famíliáját. Miután megállapodtak ebben, Cameron elhagyta az istállót. Ahhoz még mindig túl ideges volt, hogy nyeregbe szálljon, a lovak pedig nem szeretik az ingerlékeny, zaklatott lovast. Ezért csak a futtató széléről nézte a zsokékat, akik a versenylovakat trenírozták. Cam inkább érezte, semmint hallotta, hogy Daniel odalépett mellé. A fiú még magasabb lett azóta, hogy eljöttek Kilmorganből, és meg is izmosodott. Cameronnak önkéntelenül arra a kisgyerekre kellett •

229

gondolnia, aki a cingár lábain folyton a nyomában volt, és mindent meg akart tudni a „pónikról”. Bár Cameron látszólag nem foglalkozott a fiával, valójában mindig pontosan tudta, hol van, mit csinál éppen. Ha Daniel bajba került, az apja azonnal mellette termett, mint például Glasgow-ban is. A fivéreivel együtt csak felnevelte a kölyköt, anélkül hogy nagy feneket kerítettek volna a dolognak. – Elmegyek – jelentette be most Daniel. – El? Ezúttal hova? Daniel zsebre dugta a kezét, és az apjára emelte a tekintetét. – Egyetemre. Talán nem azt szeretnéd? – Azt hittem, utálod Cambridge-et. – Utálom is. Ezért aztán nem is oda megyek, hanem Edinburghba. Eredetileg Glasgow-ra gondoltam, ezért is jártam ott a múltkor. Cameron elámult, és fel is mérgesedett. – Ezért volt az az egész kalamajka? A fenébe, Danny, miért nem mondtad el? – kérdezte. A fia a vállát vonogatta. – Meg akartam nézni a helyet, mielőtt kikunyerálom nálad, hogy elengedj oda. Nem számítottam rá, hogy verekedésbe keveredem. Rendesen felöltöztem, hogy az igazgató ne hajítson ki a fülemnél fogva, de ez meg szemet szúrt azoknak a fickóknak. Le akarták szedni rólam a ruhát. El tudod ezt képzelni? Ha pénz kellett volna nekik, csak kérniük kellett volna. Ezt közöltem is velük. – És aztán velük együtt bevonultál a börtönbe. Nemes tett volt tőled, fiam. – Nem gondolták, hogy vissza fogok ütni. Ugyanolyan keményen verekedtem, mint ők, és ezért akkor sem akartam cserbenhagyni őket, amikor megjöttek a rendőrök. A bandavezér egyébként egész rendes fickó ahhoz képest, hogy utcakölyök. Na persze! – gondolta Cameron. – Mégis Edinburghot választottad. Miért? Ott kevesebb az utcai nehézfiú? – Nagyon vicces vagy, apa. Azért megyek oda, mert megkedveltem ott egy professzort, aki műszaki tudományokra fog tanítani. Egy másik pedig építészetre. Nincs több filozófia, hála az égnek.

•

230

– Ha nem akartál filozófiát tanulni, Danny, csak szólnod kellett volna. A fiú megint nyeglén megrántotta a vállát. – Az igazat megvallva, nem sokat tudtam, apa, és körül kellett néznem. Most azonban véglegesen döntöttem. A szemeszternek már jószerivel vége, de megígérték, hogy magánórákat adnak nekem, és úgy utolérhetem a többieket. Felmérem a terepet, megismerkedem a srácokkal, és meglátom, hogy mennek ott a dolgok. Szünidőre hazajövök, aztán meg komolyan nekilátok a tanulásnak. Még ma vonatra szállok, és majd sürgönyt küldök neked, ha megérkeztem. Mac bácsi azt mondta, lakhatom az ottani házában. Cameron meglepetten érezte, hogy éles fájdalom hasít belé. Megszokta, hogy Daniel mindig vele van. Részben azért vett éppen Berkshire-ben birtokot, hogy közel legyen a fiához, aki akkor még Harrow-ban tanult. Most elválnak útjaik. A fiú, akiért Cameron olyan keményen harcolt, hogy megvédje, már saját magát is meg tudja védeni. – Hova ez a nagy sietség? – kérdezte a férfi látszólag könnyed hangon. – Nekem mindig elkel a segítség a lovaknál. Mindjárt itt a newmarketi verseny, és te a nyári szemeszterrel is kezdhetnél. Daniel egyenesen az apja szemébe nézett. – Tudom, hogy nélkülem is rendben leszel. Már nincs szükséged rám, apa. Itt van veled Ainsley, hogy vigyázzon rád. – Azt hittem, én vigyázok őrá. Daniel felhorkant. – Mert ő meghagy téged ebben a hitedben. Az egész múlt éjszakát vele töltötted, igaz? Vele is aludtál, meg minden. Cameron elvörösödött. – Az nem a te dolgod. – Az egész ház tudja, apa. Örülnek, hogy esélyed van egy jó házasságra, és én is örülök. – Jóságos ég, senkinek nincs itt jobb dolga, mint az, hogy minket figyeljenek? – Nem igazán. Mindenki kedveli Ainsley-t, és biztosak akarnak lenni abban, hogy jól bánsz vele. Én is kedvelem, és ugyanezt szeretném. Te pedig eddig megálltad a helyed. Cameron összevonta a szemét. – Ezért maradtál velünk egész télen? Hogy rajtam tartsd a szemed? •

231

– Részben. És ezért tudom, hogy most már nyugodtan elmehetek. Cameron elmosolyodott. Szerette volna megölelni Danielt, és megmondani neki, hogy szereti. Egyikükre sem volt azonban jellemző az érzelgősség, ezért aztán inkább mind a ketten a lovakat nézegették. Szerencse Lánya, egy gyönyörű pej kanca, amelyet Cameron körülbelül akkor vásárolt, amikor Ian feleségül vette Betht, kecsesen és lelkesen futott. Jól fog szerepelni idén a háromévesek futamain. – Daniel – szólalt meg egy idő múlva Cameron. – Tudom, hogy nagyon rossz apád voltam. – Nem tehetsz róla. Mackenzie vagy. – Ahogyan te is. Ezt soha ne feledd! – Lovak vágtattak feléjük, és Szerencse Lánya könnyedén vezetett. – Ne kövesd el azokat a hibákat, amelyeket én elkövettem. – Biztosíthatlak, hogy bőségesen elkövetem majd a magaméit. De azért, tudod, előnyöm is van veled szemben. Nektek olyan apátok volt, aki verte a fiait, és még féltékeny is volt rájuk. Nekem viszont olyan apám van, aki helyesen igyekszik cselekedni, ha többnyire el is szúrja a dolgokat. Aztán vannak aranyos nénikéim, és van egy derék mostohaanyám. Ők megmutatták nekem, hogy nem minden nő romlott. Nem mind csak a pénzünket akarják. Egyesek még kedvelnek is minket. Cameron elnevette magát. – Igen, olyanok is vannak. Én viszont most olyasmit teszek, ami neked aligha lesz kedvedre való – tette hozzá, és esetlen medve módjára megölelte a fiát. Daniel nem feszítette meg magát, hanem ő is átkarolta az apját. Egyre erősebben szorította, és Cameron végül már alig kapott levegőt. A fia határozottan megizmosodott. – Gyere haza hamarosan! – mondta a férfi, miután elengedték egymást. – Persze. Majd megtanítasz mindenre, amit a pónikkal folytatott munkáról tudsz, hogy a társad lehessek, miután befejeztem az egyetemet. Világhírűek leszünk, apa. – Te már mindezt elterveztél? No és a műszaki tudományok meg az építészet? – Azokkal a lovak mellett is foglalkozhatom. Tervezhetek jobb lószállító járművet, vagy építhetek jobb istállót. Ráadásul megdolgozom a srácokat az egyetemen, hogy ők és az apjuk is hozzánk •

232

küldjék a lovaikat. – Daniel az apja vállára csapott. – Ainsley-től már elbúcsúztam. Elsírta magát, puszit nyomott az arcomra, aztán adott egy doboz süteményt. Életed legokosabb döntése volt, hogy feleségül vetted, apa. Még van számodra remény. Daniel ezzel újra megölelte az apját, aki viszonozta az ölelést, aztán kelletlenül elengedte a fiút. Daniel odaintett Angelónak, aki Camhez tartott, aztán elindult a ház felé, amely előtt kocsi várta, hogy kivigye a vasútállomásra. Ahogy ott lépdelt, ugyanolyan magas és izmos volt, mint Ian, Mac és Hart. – Nagyon gyorsan felnőnek – mondta Angelo, amint odaért Cameronhoz. Ő azt hitte, a roma csak viccel, ám aztán meglátta, hogy egészen komoly a tekintete. – A gyerekkor szempillantás alatt elmúlik. Furák maguk, angolok. Elküldik a fiaikat, amint elég magasra nőttek. Az én családom örökké együtt marad. – Ha jól tudom, nem élsz velük, Angelo, úgyhogy ne érzelgősködj itt nekem! Egyébként pedig az én családom is együtt van, csak éppen jókora területen. – A gazdag angoloknak túl sok helyre van szükségük. – Ez igaz, de így legalább nem öljük meg egymást. Angelo elvigyorodott. Daniel közben felszállt a kocsira, és Cameron fájó szívvel nézett utána. Hiányozni fog neki a fia, de azt is értette, amit Angelo mondott az imént. Danielt bármikor és bármilyen hosszú ideig szívesen látja majd a házban. Minden tőle telhetőt el fog követni azért, hogy a fia soha ne féljen hazatérni. Ezzel, és ezt bizton tudta, máris túltett az apján. *** Ainsley üresebbnek érezte a házat Daniel nélkül, de Cameron most már minden éjszakát vele töltött. Ez azt is jelentette, hogy az asszony csak nagyon keveset aludt. Férje reggel szeretkezéssel ébresztette, aztán álmos szemmel láttak neki napi teendőiknek. Ainsley látta, hogy Cameron boldogtalan Jázmin elvesztése miatt, bár a férfi, ha erről kérdezte, mindig azt állította, nem számít. Bőven vannak más pompás lovai, és Szerencse Lánya valószínűleg az év mind az öt nagy versenyét meg fogja nyerni. Piersont ugyan Ainsley is felfújt hólyagnak tartotta, mégis azt kívánta, hogy Cameron kössön békét vele. A torzsalkodásuknak Jázmin •

233

lett az áldozata, és Ainsley sajnálta a kancát. A gond megoldására is volt azonban ötlete. A bátyjához, Stevenhez fordult az elgondolásával, de ő azt válaszolta, hogy nem hagyhatja el az ezredét. Másik fivérét, Sinclairt nagyon lefoglalta ügyvédi munkája, Elliotot nem lehetett elérni Indiában, és persze Patrick… Nos, Patrick talán éppen jó lesz. Mielőtt azonban még Ainsley bármit tehetett volna a terve megvalósítása érdekében, sürgönyt kapott, és az megzavarta új élete kellemes folyását.

Huszonhatodik fejezet Ainsley-hez Cameron lépett be, amikor ő éppen csomagolt. Emeleti szobáiban mindenütt dobozok, táskák hevertek, és kezükben ruhákkal cselédlányok jöttek-mentek szaporán. Az asszony tudta, hogy előbbutóbb mindenképpen összeütközésbe fog kerülni az urával, de abban reménykedett, a lovai trenirozása kicsit tovább kint tartja majd a szabadban a férfit. Most megadóan elővette a zsebéből a sürgönyt, és Cameron orra alá dugta. – Mielőtt megkérdeznéd, miért készülök elutazni. Ezért. A férfi szeme megvillant, amikor elolvasta a táviratot: Mr. Brown eltávozott. Azonnal gyere ide! – Brown? – morogta Cameron. – Meghalt? – Úgy tűnik. – Ainsley megállította az egyik cselédlányt. – Ne, ne a kéket! Szürke és fekete kell. A királynő elvárja, hogy gyászt viseljek. Cameron ujjai között forgatta a sürgönyt. – Miért téged akar? Más hölgyek is foghatnák a kezét. – Nagyon sokat elárult nekem John Brownról. Elmondta, mennyire kedveli. Valójában ő mentette meg Viktória életét. Megértem, mit érez most. – Engem az érdekel, Ainsley, hogy mi az ördögért mész oda. – Nem maradok sokáig – mondta az asszony. – Néhány hétig. Legfeljebb egy hónapig. •

234

– Nem. – A szó valósággal kiszakadt Cameronból, és a felesége meglepetten nézett rá. – Egy hónap túl sok. – Arra is lehetőséget nyújt számomra, hogy lezárjak néhány függőben maradt ügyet. Végleg. – Miféle ügyeket? – A régi életemmel kapcsolatosakat. Miután elhatározásra jutottam, igencsak sietősen jöttem el Balmoralból. Ainsley nyitott bőröndjének a teteje hangosan koppant, amikor Cameron lecsapta. A szobalány ijedten összerezzent, aztán tapintatosan kisurrant az ajtón. – A királynőnek rengeteg szolgája és udvarhölgye van, hogy ugorjanak, ha őfelsége csettint – mondta a férfi. – Miért éppen neked kell odamenned? Ainsley korábban látta már gyászolni Viktóriát, aki akkor egészen belebetegedett a fájdalomba. Erős asszony volt, de rosszul viselte a veszteségeket. Hevesen szeretett, és ugyanolyan hevesen gyászolt. Ebben egyébként hasonlított Cameronra. – Másik sürgönyt is kaptam. Az egyik udvarhölgytől – mondta Ainsley. – A királynő nem tud járni, még csak felkelni sem képes a székéből. Ha valamiképpen segíthetek rajta, barátként búcsúzhatom el tőle, mielőtt visszatérek ide, hogy új életet kezdjek. – Új életet kezdj? Hát mi az ördögöt csináltál az utóbbi öt hónapban? – Kérlek, Cam, ez fontos. Viktóriának szüksége van rám. – A szentségit, nekem van rád szükségem! Ainsley szótlanul nézett a férfira, aki mereven állt, és piszkos kesztyűjében ökölbe szorította a kezét. – Cam – mondta az asszony. – Visszajövök. – Valóban? – kérdezte a férfi keserűen. – Természetesen. Házasok vagyunk. – Csak ezért? – Ez nagyon sokat jelent nekem. Cameron tudta, hogy a felesége nem érti. Szürke szeme nyugodt volt, és éppen egy sálat hajtott össze, de a keze most megállt a levegőben. Az ezüstszínű szaténsál úgy omlott alá a karjáról, ahogyan a haja szokott Cameron testére omlani szeretkezés közben. Ainsley elmegy. Elveszítem, gondolta a férfi, és hideg verejték verte ki.

•

235

– Mire hazajövök, Daniel is megérkezik a rövid szünidőre – mondta az asszony. – Újra család leszünk. Család… Újra… Ainsley olyan magabiztosan beszélt, mintha minden egészen egyszerű lenne. Cameron és Daniel mindig is egymás körül keringő bolygók voltak. Egészen addig, amíg nem bukkant fel a színen Ainsley. Daniel attól fogva azon fáradozott, hogy Ainsley mind nagyobb és nagyobb helyet foglaljon el Cameron életében. Azért töltötte velük a telet, hogy bizton tudja, az apja és Ainsley egymásra találtak. Végül Daniel elment, de már abban a hitben, hogy minden a legnagyobb rendben van. – Nem fogsz visszajönni – szólalt meg Cameron nagy sokára. – De igen. Már mondtam. – Lehet, hogy azt szeretnéd, de a királynő beléd fogja ereszteni a karmait, és visszarángat a maga világába, amelyben minden csakis körülötte forog. Nem állhatja a Mackenzie-ket, és mindent el fog követni azért, hogy elszakítson tőlünk. Ainsley elgondolkodott. – A királynő tőled kér tanácsot, ha lovakról van szó – mondta végül. – Emiatt még Balmoralba is rendelt. – Mert azt akarja, hogy győzzenek a lovai. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kedvel engem, vagy akár csak tisztel. Viktória ismerte anyámat, és ostobának tartotta, mert hozzáment apámhoz. Sajnálta őt, de semmibe is vette. Abban a hitben él, hogy a Mackenzie fiúkat ugyanabból a fából faragták, mint az apjukat. És nem jár messze az igazságtól. – A királynő téved. Tudom. Isabella mesélt nekem apátokról. Szörnyeteg lehetett. – De itt van – szorította Cameron a mellére a kezét. – Itt bent. Az az erőszakos fenevad, aki vert bennünket, aki megölte anyámat, aki elmegyógyintézetbe záratta Iant, ő itt van bennem. Mindannyiunkban benne van. Talán már észrevetted, hogy a családomban senki sem teljesen épelméjű. Ainsley halványan elmosolyodott. – Kétségtelenül különcök vagytok. – Őrültek. Én a lovaimmal harcoltam a téboly ellen, de a versenyszezonok között nem fogtam vissza magam. Eddig az évig, amelyet veled töltöttem. Most ahelyett, hogy addig ittam és hajszoltam •

236

volna az olcsó testi örömöket, amíg már azt sem tudtam volna megmondani, milyen nap van éppen, veled jártam múzeumokba és parkokba. Hallgattam, ahogy Daniellel tortákat értékeltek, esős időben meg dámajátékot játszottunk együtt. Monte-Carlóban a barátaim azzal gúnyoltak, hogy egészen megszelídültem és otthon ülő lettem. Én azonban csak nevettem rajtuk, mert kicsit sem érdekelt a véleményük. Ainsley megint tűnődőn nézett a férjére. – Boldogtalan voltál Monte-Carlóban. – Nyugtalan, igen, de nem boldogtalan. Az ördögbe is, nem! Ott és Párizsban mindent egészen másnak láttam. Mintha minden új lett volna számomra. Mindaz, amit hosszú évek óta ismertem, egyszeriben megtelt színnel és tartalommal. Hogy miért? Mert mindent friss szemmel néztem. A te szemeddel. Ainsley nem tudhatta magáról, milyen szép, ahogy ott áll, és értetlenkedő homlokráncolással hallgatja Cameront. – De a szíved itt van, Berkshire-ben – mondta. – A lovaidnál, a Waterbury-majorságban. Ebben biztosan nem tévedek. – A szívem ott van, ahol te vagy, Ainsley. Szóval, ha elmész… A férfi félbehagyta a mondatot, és keserűen legyintett. – Visszajövök – ismételte meg az asszony konokul. – Ehhez az emberi roncshoz? Miért tennéd? – Mert szeretlek. Cameron hallgatott. A felesége korábban is mondta már ezt, bár nem gyakran, mintha tartott volna az ő válaszától. De a pokolba is, Ainsley annyiszor mondhatja el ezt, ahányszor csak akarja! Sok nő suttogta már Cameronnak, hogy szereti, még Elizabeth is. Általában azután búgták el, hogy drága ajándékot kaptak tőle. Ainsley azonban most úgy mondta ki ezeket a szavakat, hogy kétségbeesetten áll itt a szoba közepén. Igen, ő talán őszintén beszélt. Cameronnak valami ezt súgta. – Akkor miért mész el? – kérdezte. – Mert el kell intéznem bizonyos dolgokat. Fontos dolgokat. Megkérnélek, hogy kísérj el, de tudom, nem hagyhatod itt a lovakat. És ha velem lennél, attól minden csak még bonyolultabb lenne. – Mit kell elintézned? – Cameron…

•

237

A férfi az ablakhoz lépett. A bekerített legelőn Angelo éppen könnyű ügetésre fogott egy lovat, amellyel eddig vágtában haladt. Cameron érezte, hogy Ainsley mögéje lép. – Azon a hat évvel ezelőtti éjszakán a hálószobádban – kezdte az asszony halkan, és csitítón a férfi vállára tette a kezét – nagyon erős volt a kísértés, én mégis elutasítottalak… – Emlékszem – szólt közbe Cameron, és még mindig kinézett az ablakon. A ló jól futott, Angelo pedig úgy ült rajta, mintha egybeforrt volna vele. – És? – Azért utasítottalak el, mert nem akartam elárulni Johnt, a férjemet. Téged sem foglak elárulni. Visszajövök, Cameron. Ígérem. A férfi megfordult, és magához vonta az asszonyt. Együtt álltak a napfényben. Cameron érezte, hogy Ainsley ellazul. Megkönnyebbülhetett, mert azt hiszi, hogy ő felhagyott a vitával. Erről azonban szó sem volt. – Nem akarom, hogy csak azért gyere vissza, mert lekötelezettnek érzed magad, édesem – mondta a férfi. – Ez a baj a házastársi eskükkel. Az, hogy az ember sok mindent megtesz valakinek, akitől pedig a legszívesebben elmenekülne. Azért gyere vissza hozzám, mert úgy akarod, és ne azért, mert mások azt tartják helyesnek. Értesz engem? Ainsley felnézett a férjére. Tekintete sejtelmes volt. – Azt hiszem, értelek, Cameron. A férfi a puszta szavaknál többet vélt kihallani ebből a mondatból, de nem tudta, mi lehet az. Megcsókolta az asszonyt, elolvadt a szája tüzétől, aztán útjára engedte. *** Cameron ragaszkodott hozzá, hogy Angelo elkísérje Ainsley-t. Azt mondta, megbízik benne, csakhogy útközben mindenféle alakokkal is találkozhat. Egy komorna és egy inas nem elég, hogy szükség esetén megvédjék. Angelo viszont soha nem engedné, hogy az asszonyát baj érje. Így aztán ő is útra kelt, és ez ellen egy árva hanggal sem tiltakozott. Amint Windsorba értek, Angelo elköszönt, hogy felkeresse az övéit a csatornahajójukon, amely a közeli Kennet- és Avon-csatornán járt fel és alá. Ainsley ennivalót, ruhát és játékszereket csomagolt össze a derék inas unokahúgainak és unokaöccseinek, aztán útjára bocsátotta Angelót. •

238

Ő maga Windsorban maradt, amelyet hidegnek, fullasztónak és elkeserítőnek talált. Drága Cameron! A királynő fölöttébb zaklatott, és többnyire nem tud segítség nélkül járni. Megkönnyebbülésének adott hangot, hogy megérkeztem, és igen erősen támaszkodik rám. Örülök, hogy eljöttem, mivel a többiek a palotában szomorúak ugyan, mert a királynő gyászol, de Mr. Brownt nem igazán kedvelték. Türelmetlenül viselkednek, amikor őfelsége dicshimnuszokat zeng róla, s amikor arról beszél, hogy mauzóleumot és emlékművet akar emeltetni az emlékére. Szerintük Mr. Brown csupán szolga volt, akinek fejébe szállt a dicsőség. Természetesen tisztes temetést érdemel, de többet nem. Azt azonban elfelejtik, hogy Mr. Brown igaz barátja volt a királynőnek a férje halála után, amikor meg akart szakadni a szíve, és elrejtőzött a világ elől. Mr. Brown vette rá, hogy újra teljesítse uralkodói kötelességeit, ő adott neki erőt a folytatáshoz. Ezért mindenképpen megérdemli, hogy megemlékezzenek róla. A magam részéről a komisz pletykák ellenére is kétlem, hogy a királynő Mr. Brown szeretője volt, noha látszólag azok a levelek is ezt bizonyítják, amelyekkel Mrs. Chase oly nagy örömmel zsarolta Viktóriát. Egy férfi és egy nő testi kapcsolat nélkül is nagyon közel kerülhet egymáshoz, bár Te, édes Cam, valószínűleg nem hiszel ebben. Pedig igaz lehet. Én ugyanolyan erősen érzek irántad, akár mellettem vagy, akár száz mérföldre tőlem. Nem kell hozzád érnem ahhoz, hogy biztos legyek az érzéseimben. A királynővel ritkán hagyjuk el a palotát. Magasan fekvő ablakomból sokszor nézek el vágyakozva a mezők fölött a távolba, és azt kívánom, bárcsak veled lehetnék Waterburyben. Itt bárányok kószálnak a zöldellő réteken, és kikericsek bújnak ki a földből, hogy a tavasz érkeztét hirdessék. Úgy képzelem, Waterbuty nagyjából ugyanígy festhet, amikor lágy pára lengi be. A tavaszból mindemellett sajnos nem sokat látok, mert többnyire vastagon elfüggönyözött ablakok mögött ülök, és mindössze annyi a dolgom, hogy felolvassak őfelségének, hímezzek, esetleg zongorázzam. Így azonban legalább van időm a •

239

szalonunkba szánt párnákra. Élénk és vidám színekkel hímzem fel őket, és nagy örömmel képzelem el, hogy festenek majd a házunkban. Olyan gyakran fogok írni neked, ahogy csak tudok, de meg kell mondanom, magamra nemigen jut időm. A királynő igen rossz állapotban van, és mindenkire szüksége van maga mellett. Valahányszor azonban lefekvéshez készülődöm, és kigombolom a ruhámat, rád gondolok. Azt képzelem, a Te ujjaid nyitogatják a gombjaimat, hogy Te csomagolsz ki magadnak mint egy karácsonyi ajándékot. Már a gondolattól is bizsergés fog el, ezért most inkább befejezem, mielőtt még lángra lobbanok, és elégetem a papírt. Kérlek, add át üdvözletemet a személyzetnek, a trénereidnek, a fiúknak az istállóban, a lovaknak és McNabnek. Mind nagyon hiányoztok. Hűséges szerelemmel gondolok rád, imádott férjuram. Ainsley *** – Nos, drágám, akkor beszéljünk végre a Mackenzie-kkel kötött szerencsétlen házasságodról! A királynő biztosan jobban van, ha a szökésemmel hozakodik elő, gondolta Ainsley. Tekintetét kézimunkájára szegezte, krémszínű alapra éppen kék ibolyákat hímzett. Át akarta alakítani a szalont Waterburyben. Kék és sárga színeket képzelt el hozzá, hogy lakályosabb legyen, és ne maradjon meg olyannak, amilyennek Cameron kialakította, aki azzal díszítette a helyiséget, amit éppen a házban talált. Viktória úgy beszél, mintha az összes Mackenzie-hez feleségül mentem volna. De lehet, hogy így is van, futott át Ainsley fején. – Az apjuk kegyetlen ember volt. Valóságos szörnyeteg – jelentette ki a királynő határozottan. – És mint tudod, alma nem esik messzire a fájától. A házasság egy Mackenzie-vel nem olyan finom hölgynek való, amilyen te vagy, aki ráadásul még jó nevelést is kaptál. Isabella és Beth is finom hölgy, állapította meg magában Ainsley. Őket azonban nem hozta szóba a királynő. •

240

– Lord Cameronnal jól megvagyunk – mondta Ainsley. – Felséged majd találkozhat velünk Ascotban, természetesen, de azt hiszem, a férjem a kancájával a newmarketi versenyen is meg fogja nyerni a fődíjat, az ezer fontot. Rá kell fogadnia. Szerencse Lánya pompásan fut. Viktória szigorúan nézett Ainsley-re. – Ne tereld másra a szót! Megszöktél. Szégyent hoztál a fejedre. Ez egyszer örülök, hogy szegény, drága anyád már nem él. Meghasadt volna a szíve. Ainsley ugyan nem ismerte az édesanyját, de nem akarta elhinni, hogy Jeanette McBride ne akarta volna boldognak tudni az egyetlen lányát, ha az nem is egészen szokványos házasságban él. – Ami megtörtént, megtörtént. A múlton senki sem változtathat, én sem. Együtt kell élnem vele, és a lehető legtöbbet kell kihoznom belőle – felelte Ainsley. Nem szívesen használt közhelyeket, de azt is tudta, hogy azokban mindig van némi igazság. – Hallottam, hogy viselkedtetek a kontinensen – folytatta a királynő. – Kabarék és kaszinók egész éjszaka! A bátyádnak és a sógornődnek szégyentől ég az arca. Ebben Ainsley erősen kételkedett. Patrick ugyan nagyra tartotta a kemény és becsületes munkát, de néha-néha az élvezetet is megengedhetőnek tartotta csupán az élvezet kedvéért. Ráadásul sokkal szabadabb szellem, semmint azt meglehetősen komor ábrázata sejteni engedi. A feleségével sem külön hálószobában alszik, amint azt Ainsley érvként használta is, amikor még győzködnie kellett Cameront. – Nem mindig igaz, hogy nem lehet változtatni azon, ami egyszer megtörtént – mondta Viktória. – Egy házasság érvényteleníthető. Lord Cameron nyilván elhitette veled, hogy törvényesen vett feleségül. Tudta, addig nem csábíthat el, amíg nincs gyűrű az ujjadon. Ainsley úgy döntött, nem árulja el, hogy Cameron még messze nem húzott gyűrűt az ujjára, amikor már elcsábította. – Lord Cameron nem szélhámos, felség. Volt házassági engedélyünk. Láttam. Pap is volt, tanúk is voltak. – Bérelt színészek és hamisított engedély. Levelet küldettem Hart Mackenzie-nek, hogy tegyen jogi lépéseket az öccse házasságának az érvénytelenítésére.

•

241

Nem volt nehéz elképzelni, hogyan fogadta Hart ezt az utasítást. Ainsley-t viszont mélységesen felháborította, hogy a királynő azt képzeli, se szó, se beszéd beleavatkozhat az életébe, ő pedig jámboran engedelmeskedni fog. Most már elvesztette a türelmét. – Hogy merészelte? – kérdezte halkan, de indulatosan. Látta, hogy Viktória szeme elkerekedett, de merészen folytatta Nagy-Britannia királynőjének és India császárnőjének a kioktatását. – Hogy merészelte mindazok után, amiket önért tettem? Óriási kockázatot vállaltam azoknak a leveleknek a visszaszerzése érdekében, mert tiszteltem felségedet, és nem akartam, hogy kínos helyzetbe kerüljön. Lord Cameron a segítségemre volt ebben. Tudta ezt, felség? Tőle kaptam a pénzt, hogy önnek egy fityinget se kelljen fizetnie. – Elmondtad neki? – A királynő éles hangjára a szoba másik végében ülő hölgyek felkapták a fejüket. – Azt akarod mondani, Ainsley Douglas, hogy éppen Cameron Mackenzie tud a leveleimről? – Ha ő nincs, felséged aligha kapta volna vissza őket. A királynő dühösen meredt Ainsley-re. – Hogy te milyen ostoba vagy! Lord Cameron nyilván elmondta a hercegnek, és most másolatok forognak közkézen a leveleimről. – Cameron senkinek sem beszélt róluk. Megkértem, hogy hallgasson, és ő teljesítette a kérésemet. – Ne légy nevetséges! Lord Cameron is Mackenzie. Nem lehet megbízni benne. – Maradéktalanul meg lehet – jelentette ki Ainsley. – Felséged viszont nem gondolja, hogy ha sikerül felbontatnia a házasságunkat, akkor Lord Cameron azzal fog bosszút állni ezért, amiről tudomása van? Ainsley nem hitte komolyan, hogy Cameron kicsinyes pletykával állna bosszút, de nála igazából soha nem lehet tudni, mi lesz a következő lépése. Ainsley-nek eszébe jutott, milyen volt a férje arca, amikor ő eljött Waterbury-ből. Keserű és dühös. Viktória viszont egyáltalán nem tartotta elképzelhetetlennek a lehetőséget. – Ez zsarolás – sziszegte. – Igen, az. Szemlátomást ez az egyetlen dolog, amiből mindenki ért. Ainsley-nek egyszeriben elege lett ebből az életből, az udvarból, a pletykákból, a mesterkedésekből. Ő mindig is csak kívülálló, külső •

242

szemlélő volt itt, egy jelentéktelen úr jelentéktelen lánya, akit csakis az anyja kedvéért alkalmazott a királynő. Ő maga soha nem volt annyira fontos, hogy vesztegetéssel vagy zsarolással szívességek megtételére bírják rá. Ő csak nézte, hogy mások ezt teszik egymással. Vele senki sem foglalkozott. Most viszont már, az egyik hírhedt és nagy hatalmú Mackenzie-nek, a hercegi cím lehetséges örökösének a feleségeként fel lehetett őt használni, de veszélyes is lehetett másokra. És ő inkább veszélyes akart lenni. – Ezért hát úgy vélem, hogy Lord Cameron felesége maradok – tette hozzá. A királynő szeme dühösen villogott, de Ainsley azt is látta, hogy Viktória másként néz rá. Többé nem talpnyalót lát benne, akire kényes ügyeket bízhat rá, hanem olyan nőt, akivel még neki is számolnia kell. – Szegény, drága férjed forog a sírjában – mondta a királynő. – Mr. Douglas tiszteletre méltó ember volt. – Szegény, drága férjem nagylelkű ember volt, és szentül hiszem, ma is azt akarná, hogy én boldog legyek. John mindvégig jó volt Ainsley-hez, és ő elmondhatatlanul örült, hogy végig kitartott mellette. Viktória még mindig fagyos tekintettel méregette Ainsley-t. – Úgy teszek, mintha itt most semmi sem hangzott volna el. Ez a beszélgetés nem történt meg. – Az uralkodónő felvette az öléből a hímzését. – Ha nem lettél volna ilyen bárdolatlan, elmondtam volna, hogy megérkezett a bátyád. Arra kértem, vigyen haza téged, amíg arra vársz, hogy érvénytelenítsék a házasságodat, de most természetesen azt teszel, amit akarsz. Mi végeztünk egymással. De van egy szólás, drágám, amit a figyelmedbe ajánlok. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Te jó ég, ma egyik közhelyes bölcsesség követi a másikat! De amíg abban a megvetett ágyban Cameron Mackenzie fekszik, én boldogan alszom majd benne az álmom, gondolta Ainsley, és kézimunkakosarába dobta a hímzését. – Patrick itt van? Távozhatom? – Egyenesen megkérlek rá. Küldd be hozzám Beatrice-t! Nem hinném, hogy mi ketten látnánk még egymást.

•

243

Ainsley felállt, és pukedlit mutatott be. Nem bánta, hogy elbocsátották. Sokkal inkább megkönnyebbült. Hirtelen ötlettől vezérelve azonban lehajolt, és megcsókolta a királynő sápadt arcát. – Remélem, felséged egy napon majd belátja, hogy büszke lehet rám – mondta. – És megnyugtathatom, nálam biztonságban vannak a titkai. Viktória meglepetten hunyorgott. Ainsley végig magán érezte a tekintetét, miközben keresztülment a termen. Miután kilépett a folyosóra, egy inas becsukta utána az ajtót. A halk kattanás az ő régi életének a végét jelezte. Patrick McBride a közelben várakozott, s feszélyezettnek és kissé szürkének tűnt Windsor pompájában. Ainsley ledobta a kézimunkakosarát, és odaszaladt a fivéréhez, akinek a mosolya a királynő minden korholó szaváért kárpótolta. – Elmondhatatlanul örülök neked – mondta. – Cinkostársra van szükségem egy kisebbfajta bűncselekményhez, és te, Pat, egyszerűen tökéletes leszel hozzá.

Huszonhetedik fejezet A Mackenzie-k áprilisban kezdték elözönleni a Waterbury-majorságot, nagyjából akkor, amikor Ainsley levelei egyre inkább elmaradoztak. Cameronnak hamarosan indulnia kellett newmarketi tárgyalásaira, mert közelgett az új versenyszezon. Először Mac és Isabella érkezett meg a két gyerekükkel, és szokásos pezsgésével Mac hamarosan átvette az irányítást. Szerencsére a ház elég nagy volt, hogy mind kényelmesen elférjenek benne, és még Mac műtermének is jutott hely. Ő odahaza egész évben lelkesen festett, s olyankor nem viselt mást, csak skót szoknyát és csizmát, a fejét pedig, hogy védje a haját, kendővel kötötte be, mint egy cigány. Most rendesen felöltözve töltötte az idejét az istállóudvaron, ahol vázlatokat készített Szerencse Lányáról, miközben a felesége távol igyekezett tartani szertelen gyerekeit a lovaktól, ami bizony nem volt egyszerű feladat. •

244

Pár nappal később Ian és Beth jelent meg a gyerekükkel, valamint Daniel kíséretében, aki együtt utazott velük. Azóta, hogy rendszeresen Waterburybe látogatott, Ian szigorúan tartotta magát egy általa felállított szabályhoz. Ez pedig azt jelentette, hogy a számára ismeretlen háznak és birtoknak csak bizonyos szobáit és útvonalait használta. Amíg ehhez tarthatta magát, minden rendben volt, ám mihelyt valami felborította a rendszerét, összezavarodott, dühöngeni kezdett, vagyis „köd borult az agyára”, ahogy ő nevezte. Ilyenkor csak a komornyikja, Curry tudta megnyugtatni és visszaterelni a biztonságot nyújtó szabályához. Idén Curry még a kisegítő dada szerepkörét is ellátta. Ó ringatta ugyanis karján a tíz hónapos Jamie Mackenzie-t, amíg Ian kisegítette Betht a hintóból. Ian elkiáltotta magát, hogy megjöttek, aztán visszavette Currytól a fiát. Lépteit meglassította Beth kedvéért, aki újra áldott állapotban volt, és így mentek be a házba. Beth még nem járt Waterburyben, mert tavaly az első gyermeküket hordta a szíve alatt, és a férje nem akarta, hogy utazzon. Idén azonban Beth ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjenek. Cameron üdvözölte őket, aztán hátrább húzódott Mackel, amíg Isabella megölelte és az utazásról kérdezgette Betht. Ian és Beth két kutyája azonnal csatlakozott McNabhez, és hármasban ők is valószínűleg az út fáradalmairól társalogtak ugatva. Ian végül kézen fogta Betht, hogy felkísérje a lépcsőn, de Cameron házvezetőnője útjukat állta. – Attól tartok, idén máshol helyezzük el önöket, mylord – mondta. – Úrnőm, mármint Lord Cameron hitvese, úgy gondolta, kényelmesebben lesznek egy nagyobb helyiségben. Elülső szoba, mylord – tette hozzá ideges mosollyal, mert ismerte Ian szokásait. – Nagyon szép onnan a kilátás. Curry megállt Ian mögött, és aggódásról árulkodott az arca. Beth bátorítón rámosolygott Ianre, aki nem nézett a házvezetőnőre, csak Cameronra vetett futó pillantást. – Arról a lépcsővel szemközti szobáról van szó? Éppen kérni akartam tőled, Cam. A szokásos szobám túlságosan kicsi lenne. Ainsley-nek igaza volt, hogy elcserélte. Erre, drága Beth! – tette hozzá, aztán egyik karján a babával, a másikon a feleségével felment lépcsőn.

•

245

Curry követte őket, és az egykori londoni zsebtolvaj szemlátomást megnyugodott, akárcsak a házvezetőnő. Mac felvonta a szemöldökét, és Cameronra nézett. – A kisöcsénk felnőtt – mondta. És valóban. Beth életet lehelt Ianbe, aki korábban csak emberi roncs volt. – Ainsley roppant figyelmes – mondta Isabella, és Mac vállához simult. – És a szervezéshez is nagyon ért. Kétségtelenül csodát tett ezzel a poros, régi fészekkel. Igaz is, mikor jön haza? – Nem tudom – felelte Cameron kimérten. – Biztos vagyok benne, hogy a királynő már megint valamilyen esztelen feladatot adott neki – mondta Isabella. – Ainsley elvégzi, és hamarabb itt lesz újra, mint gondolnád – tette hozzá, és megsimogatta a sógora kezét. – Azt viszont soha nem fogom megbocsátani neked, hogy titokban vetted el, és nekem nem is szóltál. Cameron felidézte magában azt a jelenetet, amikor Hart londoni szalonjában Ainsley szilárd hangon fogadalmat tett arra, hogy a testével fogja tisztelni az urát. – Úgy kellett lennie – felelte. Mac felnevetett. – Merthogy Ainsley soha nem mondott volna igent Camnek, ha ő hagyott volna számára időt gondolkodásra – mondta, és megcsókolta a felesége arcát. – Egy nőt csak így lehet rábírni arra, hogy feleségül menjen egy Mackenzie-hez. – Ez igaz, de ebben a családban egy nő különösen megérdemelné, hogy fényűző menyegzője legyen – jelentette ki Isabella. – Szervezhetnénk Ainsley-nek egy második esküvőt, ahogyan Ian szervezett Bethnek. Cameron nem válaszolt. A hitvese egyelőre elérhetetlen volt, eltemetkezett a királynővel Windsorban, miközben ő itt napról napra mogorvább lett. Daniel délelőtt kiment az apjával a bekerített karámba, hogy megnézze a lovak futását. Cameron élvezte megemberesedett fia társaságát, és jó ötletnek tartotta, hogy az egyetem elvégzése után majd a társa legyen. Miután végignézték, hogy Szerencse Lánya most is messze maga mögött hagyja a többi lovat, Daniel az apjához fordult: •

246

– Bíznod kell benne. – Kiben? Szerencse Lányában? – Nagyon vicces! – Daniel hangja mélyebb volt, a tartása magabiztosabb. – Tudod, hogy Ainsley-re gondolok. Ha ő azt mondja, hogy megtesz valamit, akkor az úgy is lesz. A sík terepen újabb csapat ló vágtatott, patáik sarat vertek fel. A szemgyönyörködtető látványtól Cameron világának élettel kellett volna megtennie, mégis lapos és üres maradt, mert Ainsley nem volt itt mellette. – A nők véleménye egyik pillanatról a másikra megváltozik, fiam – mondta. – Ezt majd te is megtanulod. Daniel türelmesen nézett az apjára. – Ő nem egy nő a sok közül, apa. Ő Ainsley. Cameron ellökte magát a korláttól, és az istállókhoz indult. Közben odaintett a trénereknek, de a fia szavai egyre csak ott csengtek a fülében. „Ő Ainsley.” A világ kezdett kiszínesedni. Ainsley haza fog jönni! Megígérte, és ennek az igazsága most valósággal mellbe vágta Cameront. Korábban egyetlen nőben sem bízott. Elizabeth régen megfosztotta ettől a bizalomtól, és ő azóta is kartávolságra tartotta magától a nőket. Viszonyainak mindig ő vetett véget, mielőtt még egy hölgy megcsalhatta volna, vagy fájdalmat okozhatott volna neki. Megtanulta, fájdalmasan tanulta meg, hogy a kapcsolatait neki kell irányítania. Aztán egyszer csak megjelent az életében Ainsley, és átvette az irányítást. De nem, nem is ez történt. Ainsley az ő részévé vált, a szívéhez nőtt. Cameron tisztán érezte, hogy ez a kötelék most is ott feszül közöttük, átíveli a mérföldeket Windsorig, vagy bárhol legyen is most éppen a felesége. Ez a kötelék mindig is össze fogja őt kapcsolni Ainsley-vel, őt pedig vele. Soha nem fogja elveszíteni. Cameronban békesség áradt szét, amit azóta nem érzett már, hogy… A pokolba, ehhez foghatót még soha nem érzett. Csak akkor volt hasonló érzése, amikor először fogta kezébe a fiát, azt a picike, védelemre szoruló lényt, akit ő minden erejével meg is akart óvni. Odapillantott a fiatalemberre, akivé az a picike lény lett, és büszkeségtől dagadt a melle. Nem attól, amit ő tett, hanem attól, akivé Daniel magától vált. Jó fiú, okos és merész, fenntartás nélkül tud

•

247

szeretni, és ugyanolyan természetességgel nagylelkű, mint minden Mackenzie. „Ó Ainsley.” Cameron a feleségére gondolt. Álmában szétterülő, gyönyörű hajára, szürke szemére, nyílt tekintetére, amellyel megtalálta a kulcsot az ő szívéhez, a nevetésére, amitől felforrt a vére. Rettenetesen hiányzott neki. Hogy mennyire, azt majd megmutatja neki, ha visszajön. És vissza fog jönni. Ő pedig többé nem engedi el maga mellől. Mert átkozottul nehéz nélküle. *** Amikor a húga elárulta, hogy a tervében szerepe van egy romákkal teli csatornahajónak, Patrick természetesen elképedt. – Álljunk meg! – mondta. Ainsley letette az útitáskáját a Kenet- és Avon-csatornákhoz vezető vontatóúton. Mellettük egy hosszú csatornahajó ringott szelíden a vízen. A fedélzetről gyerekek figyelték őket, és felnőttek is, akik közül egy férfi hosszú szárú pipát szívott. Angelo már lement az anyjához, hogy jelentse, látogatóik érkeztek. Patrick lihegett, mert gyalog jöttek egy Reading melletti kis falutól, ahol a kocsi kitette őket. Ainsley negyvenöt éves bátyja, bár már kis pocakot eresztett, olyan tekintélyes volt sötét öltönyében, kalappal a fején és sétapálcájával a kezében, hogy a húga a legszívesebben újra megölelte volna. Most érezte csak igazán, mennyire hiányzott neki. Patrick tökéletes négyzetalakra hajtogatott zsebkendőt vett elő, és megtörölte a homlokát. – Nem is mondtad még, mi dolgunk van ezen hajón. – Semmi. Csak diszkréten elvisz minket Bathba. – Diszkréten? Egy romákkal teli csatornahajó? – Kétségtelenül szokatlan megoldás, de úgy kell eljutnom Bathba, hogy senki ne tudjon előre az érkezésünkről. – És én hol leszek a bűntársad? – Tág értelemben használtam a bűn szót – mondta az asszony. – Majd a hajón elmondom. – Ainsley! Patrick hangja komoly volt, és a húga zavartan nyelt egyet. A windsori fogadónál bérelt kocsijába tuszkolta a bátyját, aztán •

248

egyfolytában mesélt neki az életéről odahaza Waterburyben, a lovakról, Danielről, a ház átrendezéséről. Minderről, csak arról nem, ami immár elkerülhetetlen volt. – Ainsley, egészen eddig nem engedted, hogy beszéljünk a szökésedről – mondta Patrick. – Tudom. Próbálom elkerülni a fejmosást, amire bizton számíthatok tőled. – Csak azt bánom, hogy előtte nem beszéltél velem. Óriási megrázkódtatás volt, amikor megkaptuk a sürgönyödet. A kishúgom feleségül ment egy lordhoz. És micsoda lordhoz! – Sajnálom, Patrick, de gyorsan kellett döntenem. Nem volt időm arra, hogy tanácskozzam veled. Tudtam, hogy a szökésem csalódást fog okozni neked, és hidd el, ez őszintén bántott. De Cameronnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy önként silányodtam robotossá. Azért tettem, mert arra gondoltam, ha te és Rona meglátjátok, mennyire igyekszem, hogy megjavuljak, és milyen hálás vagyok azért, mert mellettem álltatok, miután ostobaságot követtem el, akkor a bátyámként talán megbocsátasz nekem. Az asszony kifogyott a szuszból. Patrick szürke szeme elkerekedett, miközben hallgatta. – Természetesen megbocsátottam neked. Már évekkel ezelőtt. Egyébként valójában nem is volt mit megbocsátanom. Nagy szíved van, és bíztál abban a gazemberben Itáliában. Miért ne bíztál volna? Az én hibám volt, hogy egészen lefoglaltak az üzleti ügyeim, és nem figyelmeztettelek. Neked kellene megbocsátanod, hogy nem vigyáztam rád. – Én soha nem hibáztattalak, Patrick. – Én annál inkább saját magamat. Nagyon fiatal és ártatlan voltál, jobban rajtad kellett volna tartanom a szemem. Ainsley hallgatott. Eddig sejtelme sem volt arról, hogy Patrick így érez. Egészen lekötötte az önostorozás, és nem vette észre, hogy a bátyja ugyanazt teszi saját magával. – Drága Patrick, állhatunk órákig ezen a vontatóúton, és megvallhatjuk egymásnak az összes bűnünket, de talán jobb volna, ha túllépnénk az egészen. Egyszerűen csak annyit mondok, hogy mindig is nagyon hálás voltam és leszek neked. Mellettem álltál, amikor valójában semmi sem kötelezett rá. •

249

– A húgom vagy. Álmomban sem jutna eszembe, hogy elhagyjalak vagy eltaszítsalak. És már megint kitérsz a kérdéseim elől. Ez a szökés Lord Cameron Mackenzie-vel… – Követnem kellett a szívem parancsát – szólt közbe Ainsley. Patrick újra megtörölte a homlokát. – Hadd mondjam végig, drága kislány! Eleinte azt gyanítottam, hogy Mackenzie elrabolt téged. Csellel vett rá, hogy elszökj vele, és csak úgy tett, mintha feleségül vett volna. A királynő mindenesetre így gondolta, és a titkárával meg is íratta nekem, mire gyanakszik. Utána kellett járnom a dolognak. Megkérdeztem a párizsi barátaimtól, mit gondolnak a házasságotokról. Ők pedig megírták, milyen boldog vagy, hogy valósággal sugárzol, és Lord Cameron úgy bánik veled, mint egy királynővel. – Patrick elnevette magát. – Vagyis jobban, mint ahogy a királynő bánt veled. Ainsley nem mutatta ki, hogy elámult. A bátyja még csak burkoltan is igen ritkán bírált valakit, Anglia királynőjét pedig végképp nem. Patrick megrántotta a vállát. – Isten tartsa meg, de ő a Hannover-házból való. Még csak nem is Stuart. Egyetértek Hart Mackenzie-vel abban, hogy Skóciának függetlennek kellene lennie, bár kétlem, hogy a hercegnek sikerülhet megvalósítania a terveit. Ainsley csordultig telt szívvel nézett a bátyjára. – Akkor megbocsátasz nekem? Vagy legalábbis megértesz? – Mondtam már, hogy nincs mit megbocsátanom. A szívedre hallgattál, de ezúttal elég okos voltál, hogy az eszeddel is válassz. Szeretnék találkozni Lord Cameron-nal, mielőtt egyértelműen ítéletet mondanék, de bízom benned. – Patrick nagyot fújtatott. – Most pedig halljam, miféle bűntényhez kéred a segítségemet! – Nem bűntény. Csak aprócska csalás. Mielőtt Patrick válaszolhatott volna, Angelo kijött a fedélzetre, mögötte pedig egy pöttöm asszony is koromfeketében, kendővel a fején. A fedélzetről Patrickre és Ainsley-re villantotta a szemét. – Na, mi van már? – kérdezte hangosan, erős akcentussal. – Miért álldogálnak még mindig ott? Segítsétek már fel őket, lusta fajankók! A pipázó férfi felpattant, aztán átugrott a hajó oldalán, és felkapta Ainsley útitáskáját.

•

250

– Mylady, uram – vigyorodott el Angelo. – Az édesanyám – mutatta be az asszonyt. – Isten hozta, kedvesem! – mondta az idős nő, miután Ainsley a fedélzetre lépett. – Jesszuskám, milyen sárga a haja! Ugye, nem festeti? – kérdezte. Patrick megütközve nézett rá. – Színtiszta skót arany, hölgyem. – Azt hittem, a whisky a skót arany. – Az asszony tekintete ellágyult – Maga gyönyörű, kedvesem. Látom, őlordságának végre megjött az esze. Most jöjjön, és üljön ide mellém! Jó kis helyet készítettem magának, ahonnan nézheti, hogyan úszik el szeme előtt a világ. Patrick eltette a zsebkendőjét, miközben követte a fedélzeten Ainsley-t és a cigány asszonyt. A pipázó roma levitte a vendégek táskáit, Angelo pedig eloldotta a köteleket. – Remélem, nem fog nagyon himbálózni velünk a hajó – mondta Patrick, és leült. A gyerekek kíváncsian bámulták. – Fenemód meg szokott gyötörni a tengeribetegség. *** Amikor Ainsley hintója egy héttel később megállt a berkshire-i Waterbury-majorságban, nem más nyitotta ki neki a kocsi ajtaját, mint személyesen Hart Mackenzie. – Fenség! – mondta Ainsley meglepetten, miután Hart kisegítette a hintóból. – Ön mit csinál itt? – Törődöm a családommal. – A herceg biccentett Patricknek, aki a kocsiban maradt, és a kalapját gyűrögette. – Angelo hol van? – Mindjárt jön – felelte Ainsley. – Hogy van Cam? – Mogorva, és boldog-boldogtalannal veszekszik. – Hart metsző pillantást vetett Ainsley-re. – Kegyed már jó ideje nem írt neki. – Nem tudtam – felelte az asszony. – Először is, egy csatornahajón éltem, és soha nem álltunk meg olyan közel egy faluhoz, hogy levelet adhattam volna postára. Másodszor pedig, meglepetésem van Cameron számára, és soha nem tudom visszafogni magam, ha neki írok. A tollam elárult volna. Hart ezt láthatóan nem hitte el, de nem korholta tovább Ainsley-t, csak bevezette a házba. Patrick egy inas segítségével lekászálódott a •

251

hintóból, és követte őket, miközben szolgák siettek a kocsihoz, hogy leszedjék a poggyászokat. Amint beértek a tágas előcsarnokba, Ainsley otthagyta Hartot. – Cam! – kiáltotta, és ledobta a táskáját. – Hazajöttem. Hallotta, hogy Isabella felsikolt a szalonban, aztán már szaladt is feléje ölelésre kitárt karral. Bájosan kigömbölyödött a várandósságtól, és édesen puha volt megölelni. Utána Mac is kijött szalonból, s a lépcsőn a szintén örvendező Beth is lesietett Iannel és Daniellel. A fiú erős karjába zárta Ainsley-t. – Tudtam, hogy visszajössz! Nem megmondtam? Apa! – harsogta a lépcső felfelé. – Itt van Ainsley! – Apád már tudja, kölyök – nevetett Mac. – Szerintem az egész grófság tudja. Cameron a hátsó ajtón át lépett be, amelyet olyankor használt, amikor az istállóból jött. Egyszeriben mindenki elnémult. Cameron, akinek csupa sár volt a csizmája és a lovaglónadrágja, földbe gyökeredzett lábbal megállt, amint meglátta a feleségét. Ainsleynek erősen uralkodnia kellett magán, hogy ne rohanjon oda az ő magas, erős, topázszemű lovasához. – Helló, Cam! – mondta. Cameron sebhelyes arca megrándult, de ő maga mozdulatlanul állt tovább. – Magammal hoztam a bátyámat. Cam. Ő itt Patrick McBride. Patrick meghajtotta magát. – Üdvözlöm, mylord. Cameron egy pillanatig Patrickre szegezte a tekintetét, és udvariasan biccentett neki, mielőtt megint Ainsley-re nézett. A herceg Patrick vállára tette a kezét. – Mr. McBride, nem locsolná meg a torkát egy kis Mackenzie-féle whiskyvel? Patrick arca felderült, és követte Hartot a szalonba, amelynek az ajtaját magukra csukta herceg. A többiek is eltünedeztek, ki az emeletre, ki a szabadba. Csak Daniel maradt makacsul a lépcső aljában. – Ne mondj semmi butaságot, apa! – Daniel…-kezdte Cameron szigorúan. – Maradj csak, ha akarsz, Danny! – Ainsley levette a kalapját, az asztalra dobta, aztán papírokat vett elő az útitáskájából. – Elnézésed •

252

kérem, Cameron, hogy csak ilyen sokára jöttem haza. Lord Pierson azonban átkozottul nyakas ember. Elkelt nála némi győzködés. Patrick figyelemre méltóan ért hozzá. Színésznek kellett volna mennie. Cameron leengedte eddig karba font kezét. Nehezére esett, hogy bármi másra összepontosítson, mint Ainsley mosolyára. – Ti Piersont győzködtétek? – Angelo lehajózott velünk Bathig, ahol Patrick felkereste Lord Piersont, és rávette, hogy adja el neki Jázmint. Én a csatornahajón maradtam, hogy a lord ne lásson, és ne tudja meg, ki áll valójában a dolog mögött. Mindent Patrick intézett, és nagyszerűen csinálta. Egyébként tudod, hogy ezek a csatornahajók olyan simán siklanak, mint a selyem? Rendkívül megnyugtatónak találtam… – Ainsley! – Cameron félbeszakította a felesége szédítő csacsogását. – Azt akarod mondani… Te rávetted Piersont, hogy adja el neked Jázmint? – Patrick csinálta. Odaadtam neki a pénzt, ő pedig eljátszotta, hogy gazdag üzletember, akit érdekelnek a lovak. Majdnem elájult, amikor közöltem vele, mennyit kínáljon Jázminért, de én eltökélt voltam. Patrick azt mondta Piersonnak, hogy ő még újonc a lósport terén, ami egyébiránt igaz, és úgy hallotta, a lordnak van egy eladó lova, ami szintén igaz. A bátyám szerint Pierson kis híján kezet csókolt neki. Miután megmutatta Jázmint, Patrick közölte vele, hogy a kanca elnyerte a tetszését. Ez is igaz volt, mert ő is pompás állatnak találta. Jázmin egészen felélénkült, miután a bátyám levezette a csatornához, és ott meglátott engem. Szerintem tudta, hogy hazahozzuk. A valódi otthonába. Ide. Ainsley fenemód elégedettnek tűnt magával. Cameron csak elképedten meredt rá, és valósággal fürdőzött a mosolyában. Daniel felnevetett. – És Pierson bedőlt a cselnek? – Boldog volt, hogy eladhatta a kancát Patrick McBride-nak, egy meglehetősen naiv üzletembernek. – Kezében a papírokkal Ainsley odalépett a férjéhez. – Éjszaka Virágzó Jázmint aztán Patrick McBride másnap reggel eladta nekem, mégpedig egy font sterlingért. Mindent szabályszerű szerződésbe foglaltunk – tette hozzá, és Cameron kezébe

•

253

nyomta a papírokat. – Én pedig most neked ajándékozom Jázmint – tette hozzá. Cameron az elefántcsontszínű iratokra meredt. – Miért? – Mert nagyon szeretted volna megszerezni – felelte Ainsley. A férfi alig kapott levegőt a döbbenettől. Szerette volna magához vonni a feleségét, hogy szorosan a karjába zárja, és soha többé ne is engedje el, de nem bírt megmozdulni. Kintről kerékzörgés hallatszott be, aztán ismerős nyerítés is. – Itt van – mondta Ainsley izgatottan, és megfordult. Cameron azonban megragadta a kezét. Nem engedhette el. Még nem. Most végre magához vonta. A felesége itthon van, mellette, ahova tartozik, és az ő világa újra színpompás lett. – Nem haragudhatsz rám, mert megvettem Jázmint. – Ainsley szeme gonoszkodón megvillant. – Bármikor visszaküldhetem, ha akarod. – Nem haragszom rád, te ördögi fehérszemély. Őrülten szerelmes vagyok beléd. Ainsley meghökkent, aztán mosoly ragyogott fel az arcán. – Valóban? Ez nagyszerű, mert én is szeretlek, Cameron Mackenzie. Felesége szavai a férfi szívéig hatoltak. A papírok kiestek a kezéből, amikor megcsókolta az asszonyt. Kívánta az ízét, élete minden egyes napján érezni akarta. Ainsley ajka forró volt, a szája csodás. Végigsimított Cameron hátán, benyúlt a kabátja alá, és megmarkolta szűk lovaglónadrágját. – Boszorkány – lihegte a szájába a férfi. – A többiek most egy percig békén hagynak minket. Élnünk kellene a lehetőséggel. – Nem – felelte Cameron rekedten. – Egy percnél sokkal tovább akarlak szeretni. Lassan, hosszan, és olyan helyen, ahol senki nem zavarhat meg minket. – Akkor talán a hálószobádba kellene mennünk. Az ajtaján erős zár van, amit rajtam kívül senki más nem tud feltörni. Ainsley még be sem fejezte a mondatot, amikor Cameron már ölbe kapta, és az emeletre indult vele. Sietni akart, de nem bírta ki, hogy ne álljon meg a lépcsőfordulókban, és ne csókoljon bele a felesége nyakába. Miután végül becsukódott mögöttük a hálószobája ajtaja, letette Ainsley-t, és vetkőztetni kezdte. •

254

– Soha többé ne menj el! – mondta. – Ezentúl, amikor csak elhagyod ezt a házat, én is veled megyek. Nem bírnám ki nélküled. Megértetted? – kérdezte. Sorra megszabadította az asszonyt a bundától, a ruháitól, az ingválltól, a szoknyától és az alsószoknyától, a turnűrtől, fűzőtől, bugyogótól és harisnyától. Végül feltárult gyönyörű teste, megkeményedett mellbimbója, lába között az édesen nedves, aranyló szőrzet. Cameron szíve belesajdult a felesége szépségébe. – Egyébként most jó ideig nem is szabad majd hosszú útra vállalkoznom – mondta Ainsley, miközben a férfi is vetkőzni kezdett. – Hamarosan igencsak ki fogok gömbölyödni, de ez jó kifogás lesz arra, hogy annyi tortát ehessek, amennyi csak belém fér. Cameron ledobta az ingét, és kilépett az alsónadrágjából. – Te meg miről beszélsz? – Daniel öcsikéjéről vagy húgocskájáról. Amikor elutaztam, még nem voltam biztos benne, ezért nem szóltam neked. A királynő orvosa azonban megerősítette a gyanúmat. Cameron megdermedt. Ainsley arcán titokzatos mosolyjátszott, az arca kipirult, ahogy anyaszült meztelenül állt ott. Az édes, lehetetlen Ainsley… – Ne vágj már ilyen megdöbbent képet, férjuram! Ez végül is elkerülhetetlen volt, ahogy mi éltünk. Én csak azon csodálkozom, hogy nem történt meg már hamarabb, de az ilyesmi nem jósolható meg. – Gyerekünk lesz – suttogta Cameron áhítatos hangon. – Kétségkívül. – Ainsley mosolya elhalványult, de a szemében a szerelem nem. – Magamon kívül vagyok a boldogságtól, és megtiszteltetésnek érzem, hogy kihordhatom a fiadat vagy a lányodat. Cameron aggódást olvasott le Ainsley arcáról, azt a félelmet, ami soha nem múlt el teljesen az első gyermeke halála óta. A férfi keze közé fogta az arcát. – Vigyázni fogok rád. Ebben biztos lehetsz. Nem kell félned – mondta. – Köszönöm – suttogta a felesége. – A mindenségit, Ainsley, annyira szeretlek, hogy az már fáj. Már akkor beléd szerettem, amikor először kaptalak rajta éjszaka a hálószobámban, te kis tolvaj. Én részeg voltam, te viszont hihetetlenül

•

255

szép. Annyira kívántalak, ahogyan nőt még soha. A fenébe is, hogy élhettem ilyen sokáig nélküled? – Nagyjából úgy, ahogyan én nélküled. – Ainsley megsimogatta Cameron arcát. – Soha többé ne éljünk egymás nélkül, jó? – Éppen ezt próbáltam elmondani. – A férfi a felesége fölé magasodott. – Ágyba! Most! Ainsley felvonta a szemöldökét. – Csak nem parancsolgatsz? – De bizony. Indulás! A férfi megpaskolta Ainsley fenekét, és félig tolta, félig vezette az ágyhoz. Az asszony végig nevetett. Miközben az ágyra fektette, Cameron azokat a disznóságokat dörmögte a fülébe, amelyeket ő annyira szeretett hallani tőle. Megcsókolta a férfit, az pedig beléhatolt, beteljesítve az egyesülésüket, és teljes egésszé téve önmagát. Addig szerette az asszonyt, amíg már mind a ketten kifulladva, izzadtan kiáltoztak a gyönyörtől. Cameron egész idő alatt szorosan ölelte a feleségét, még akkor is, amikor már kimerülten elzuhantak egymás mellett. – Szeretlek – suttogta a férfi. – Én is téged. Ainsley hangja lágy és gyengéd volt. Cameron hitt neki. Odabújt hozzá, takaróval fedte el a meztelenségüket, és tudta, hogy tökéletes biztonságban lesz, ha elalszik az asszonya mellett. Hogy megint arra a békességre ébred majd, amelyre Ainsley tanította meg. Nincs többé feketeség, nincs többé gyász. – Köszönöm – mondta. – Köszönöm, hogy visszaadtad az életemet. – Bőven lesz még életünk, drága Cam. – Ainsley megsimogatta a férfi arcát. – Sok-sok évünk van még. Cameron már el is tervezte azokat az éveket. Éppen duruzsolni kezdte volna az elképzeléseit, amikor összerándult, mert egy igen határozott kéz fonódott még mindig merev férfiasságára. – Bestia – nyögte. Ainsley felnevetett, nevetése egészen a mennyezetig felszállt, miközben Cameron fölébe gördült az ágyban, és újra szerelmeskedett vele.

•

256

Utószó Ascot, 1883 júniusa Paták dobogtak a versenypályán, sár verődött fel, zsokék hajoltak a lovak barna, fekete és szürke háta fölé. Ainsley éljenzett, és magasba lendítette az öklét, amikor Éjszaka Virágzó Jázmin az utolsó egyenesben elhúzott, és jóval a többiek előtt ért célba. A Mackenzie-páholy valósággal őrjöngött. Daniel a korlátra állva kiabált, Beth, Isabella és Mac teli torokból bravózott. A többi páholy jól nevelt vendégei ferde szemmel néztek rájuk, és Ainsley bízott benne, hogy Lord Pierson is köztük van. Magárra vessen, ha most dühös. Így jár az, aki nem ért a lovakhoz. – Ezt emészd meg, Pierson! – vegyült Hart hangja az ujjongásba. Mac a bátyjára nevetett. – Úgy látom, nincs szükséged a szavazatára. – Fogd be, Mac! – felelte Hart. Ian nem vette ki a részét az éljenzésből, csak a korlátot markolta maga előtt, és a győzelmére láthatóan büszke Jázmint figyelte. Beth boldogan csókot nyomott a férje arcára, ő pedig lemosolygott rá. A lovaknál őt sokkal jobban érdekelte a felesége. Egyedül Cameron nem szólt egy szót sem, és semmit sem tett. Egyszerűen csak nézte, a csodálkozás leghalványabb jele nélkül, hogy az a ló, amelyre tavasszal minden figyelmét fordította, pontosan úgy szerepelt, ahogy azt ő várta. Daniel leugrott a korlátról. – Kész vagyont nyertem. A bukmékerek most megtanulták, hogy ne fogadjanak apa lovai ellen. – Ismerték Jázmin múltját – mondta Ainsley. – Nyilván nem hittek abban, hogy édesapád meg tudja változtatni. Ostobák voltak. Cameron a karját kínálta a feleségének. – Ideje, hogy lemenjünk. – Előbb még mondanom kell valamit – állította meg őket Hart. Cameron megadóan megállt, bár nem igazán érdekelte a dolog. Mac azonban érzett valamit a bátyjuk hangjában. •

257

– Mi az? – kérdezte gyanakvón. – Semmi ijesztő – felelte Hart. – Csak most, miután mindnyájatokat kiházasítottalak, azon gondolkodom, hogy én is megnősülök. Döbbent csend lett. Ian a hercegre emelte a tekintetét, és kitartóan egyenesen a szemébe nézett. Aztán mindenki egyszerre kezdett beszélni. – Eleanorra gondolsz? – kiabálta túl Ainsley a hangzavart. Hart levette a szemét Ianről, és Ainsley-re nézett. – Nem mondtam, hogy jelöltem is van. – Pedig van – állította Daniel. – Csak nem akarja megmondani, mert lehet, hogy megint kosarat kap tőle. – Pofozd fel a fiadat, Cam! – mondta Hart. Cameron megrántotta a vállát. – Miért tenném, amikor a gyereknek igaza van? Gyere, Daniel! Ez a te győzelmed is. Danny belekarolt Ainsley-be, ő pedig apa és fia között elhagyta a páholyt. – Mit gondolsz, mostohamama? – kérdezte Daniel. – Felteszünk hat pennyt? Lady Eleanorra vagy ellene? Én azt mondom, Hart bácsi kosarat kap tőle. – Én húszat teszek arra, hogy Eleanor igent mond. – Áll az alku. Apa? Cameron a fejét rázta. – Mackenziekre sosem fogadok. Túlságosan kockázatos lenne. Hartnál meg kiváltképp. – Én akkor is azt hiszem, hogy Eleanor lesz a nyertes – jelentette ki Ainsley. – Most viszont menjünk Jázminhoz! Daniel elengedte Ainsley karját, és lerohant a lépcsőn. Mögöttük a többi Mackenzie tovább hangoskodott, ők is fogadásokat kötöttek Hart nősülési tervére. Ian hangja mindenki másét túlharsogta. – Harmincat Eleanorra – kiáltotta. – Igent fog mondani. Ainsley felnevetett. – Szegény Hart! – Egyedül magára vethet. Akkor hozakodott elő a bejelentésével, amikor mindenki izgatott volt Jázmin miatt. Azt akarta, hogy jókedvünkben találjon minket, és ne vegyük komolyan, amit mond. Ő maga viszont halálosan komolyan gondolja. •

258

Ainsley tudta ezt. – Talán figyelmeztetnem kellene Eleanort – mondta. – De nem, mégsem. Ezt nekik kell megoldaniuk. – Ahogyan mi is tettük. – Ühüm. Ainsley felnézett széles vállú, jóképű férjére, és hirtelen vágy ébredt benne. – Ugye, megvárnak bennünket a karámban, Cam? – kérdezte. – Valószínűleg. Hacsak Danny nem orozza el a győzelmi serleget. – Akkor jó. Ainsley magával húzta a férjét a dísztribün árnyékába. – Mi van, te kis boszorkány? – kérdezte Cameron, amikor már senki sem láthatta őket. – Titkot készülsz megosztani velem? – Inkább kérdeznék tőled valamit. – Ainsley megérintette a ruhája legfelső gombját. – Hányat tud kigombolni, mylord, mielőtt a serleg megmentésére kellene indulnunk? Cameron szeme elsötétült. – Boszorka! Ainsley felnevetett, a férje pedig magához rántotta, hogy szenvedélyesen megcsókolja. Fürge ujjai közben már szaporán nyitogatták a gombokat a ruháján.

•

259