Jennifer Blake. A Vágy fogságában

Jennifer Blake

A Vágy fogságában 1.

A mű eredeti címe: Prisoner of Desire Copyright © 1986 by Patrícia Maxwell A fordítás a Fawcett Gold Medal 1991. évi kiadása alapján készült Fordította: Palkó Ágnes

Coverart by Jim Grill in

Hungarian edition and translation © 1993 by LAP-ICS

ISBN: 963 7767 97 5 Kiadja: LAP-ICS Könyvkiadó A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült 1994. évben Felelős vezető: Illyés Sándor Felelős kiadó: LAP-ICS Könyvkiadó

2

1. fejezet A bál remeknek ígérkezett. A St. Charles Színházat gázlámpák fénye világította meg, amelyek a gótikus stílusú, hatalmas kovácsoltvas kandeláberekben égtek, a tejüveg burák alatt. A földszinti részt borító fapadlót olyan csillogóra fényezték, hogy nemcsak a lámpák meleg fényét verte vissza, de tükröződött benne a hófehér oszlopok aranyszínű akantuszlevél díszítése, a színpad karmazsinvörös bársonyfüggönye, valamint a páholyok urna alakú korlátja és a boltozatos mennyezet lant formájú díszei is. A mennyezetről vörös, arany és zöld selyemszalagok hullottak alá, egészen a felső páholysor korlátjáig, lágyan lengedeztek a gázlámpákból áradó meleg levegőtől, mintha a most felcsendülő keringő ütemére táncolnának. A táncolók selyembe, bársonyba, csipkébe öltözve keringtek a parketten, s az arcukat takaró álarcaik alól boldogan csillogó szemekkel tekintettek körbe. A közelben egy fiatal lány, középkori hölgynek öltözve, csúcsos, fátyollal borított fejfedőben, egy lengő palástos beduinnal táncolt. Kissé távolabb egy hatalmas kereszttel felékesített szerzetes ropta a táncot egy vesztaszűzzel. Egy iberville-i sárkány karonfogva sétált egy rizsporos hajú, nyakán vörös szalagot viselő hölggyel, aki a francia forradalom arisztokratáinak ruhájába öltözött. Ruháikon szikrázott az arany. A fejdíszeken tollak lebegtek. Drágakőutánzatok versenyeztek csillogásban a visszafogottabb fényű valódi ékszerekkel. A levegőt parfümillat töltötte meg, amibe egy kis kámforszag is vegyült – kámforral meghintve tárolták a kosztümöket a karneválig. A vidám társalgás tompa morajjá olvadt össze, amint mindenki igyekezett túlkiabálni a zenekart. A rendezvénynek kissé merész hangulata volt, s az illetlenség jóleső érzése hatotta át. A jótékonyan elrejtő álöltözetek leple alatt diszkrét flörtök kezdtek 3

szövődni. Anja Hamilton egy, a felső páholysort tartó nagy oszlop mellett állt. Nézte a tömeget, és elnyomott egy ásítást. Sötét pillái lecsukódtak. A füst és a gázlámpák szaga meg fájdította a fejét. Vagy talán a fehér szaténmaszk szalagja szorította? A zene túl hangos volt, bár a lábak tompa súrlódása az ideiglenes fapadlón, és a beszélgető hangok szinte elnyomták. Még nem járt későre az idő, de Anja az elmúlt hetekben túl sokszor maradt fenn kora hajnalig. Ez már az ötödik álarcosbál, amin részt vett, mióta karácsony után nem sokkal New Orleansba jött. Azt sem bánta volna, ha ez az utolsó, bár jól tudta, hogy még két hétig tart a karnevál, s csak hamvazószerdán lesz vége. A karnevál valaha pogány ünnep volt, a termékenység és a tavaszi rítusok ünnepe. Akkoriban Lupercaliának hívták, arról a barlangról, ahol az ünnepségeket tartották. Ez a hely Pán ligetében volt található, aki a szerelmesek földjének, Arcadiának az istene. A rómaiak idejében a karnevál már csak a dorbézolásnak, a kicsapongó bujaság nak szolgált ürügyül. A korai keresztény atyák megpróbálták kiirtani, de mivel nem sikerült, egy beolvasztották a feltámadási rítusokkal. A karneváli húshagyó keddet az utolsó ünnepnapnak jelölték ki hamvazószerda előtt, ami a húsvétot megelőző negyvennapos nagyböjti koplalás első napja. A papok latinul a carneleuare szóval nevezték ezt az ünnepet, amit szabadon úgy lehet lefordítani, hogy „búcsúzás a hústól”. A franciák Mardi Grasnak nevezték, ami szó szerint „zsíros keddet” jelent. A nap szimbólumaként egy boeuf grast, azaz egy hatalmas marhát vezettek végig az utcán. Szintén a franciák vezették be, XV. Lajos uralkodása alatt, azt a szokást, hogy az utolsó ünnepnapot megelőző egész héten fényűző ünnepségeket rendeznek, és ők teremtették meg a bal masqué, azaz az álarcosbál hagyományát is. Anja az utóbbi időben neheztelt a franciákra. Nem mintha nem szerette volna az álarcosbálokat, nem erről volt szó. A téli szezon, vagy ahogy New Orleansban nevezték, a saison des visites, a látogatások szezonja, első egy-két bálján mindig nagyon jól érezte 4

magát. De azt nem értette, hogy Madame Rosának és Celestine-nek miért kell elmennie minden ilyen rendezvényre, ahová csak meghívást kapnak. Ő bizonyára angolszász öröksége miatt helytelenítette az ilyen hosszúra nyúlt szórakozást. Szerinte mindez túlságosan drága, unalmas, de legfőképpen kimerítő volt. – Anja, ébredj fel! Mindenki téged bámul! Anja felemelte szempilláját. Szemében, amelynek színe olyan volt, mint az északi tengerek kékje, irónia csillogott, miközben odafordult féltestvéréhez, Celestine-hez. – Én azt hittem, hogy egész este a bokámat bámulták, legalábbis eddig ezt mondtad. – Úgy is volt, és most is bámulnak! Nem is értem, hogyan tudod elviselni, hogy minden férfi, aki elmegy melletted, jól megnézi a lábadat. Anja vetett egy pillantást a másik lányra, aki érzéki pásztor lánykának öltözött, de puha, kerek kebleinek jó része kilátszott a ruhájából. Aztán végignézett saját alakján, amelyet csaknem teljesen eltakart az őzbőr kosztüm, alig kél hüvelyknyi látszott a meztelen bokájából Anja ugyanis indián hercegnőként szerepelt. Felemelte egyik vastag, aranybarna hajfonatát, melynek kissé vöröses árnyalata a fényezett rózsafa színére emlékezett. Gúnyos mozdulattal hátradobta, és megkérdezte: – Botrányos, igaz? – Valóban. Nem is értem, mama hogyan engedhette meg. – Álarcban vagyok. Celestine szipákolt. – Hiszen csak a fél arcodat takarja az álarc, és nem sok védelmet nyújt. – Egy indián nő földig érő szoknyában nevetséges lenne, te is nagyon jól tudod. Úgy szeretem, ha eredeti a kosztümöm. Ami pedig Madame Rosát illeti, ő túlságosan is jólelkű, semhogy megpróbálna ellenkezni velem. – Azt akarod ezzel mondani, hogy téged egyáltalán nem érdekelnek az ő kívánságai, vagy bárki másé! 5

Anja hízelegve nézett féltestvérére. – Drága Celestine, hiszen itt vagyok, nem? Ne légy ilyen ingerült, mert ráncos leszel tőle! A fiatalabb lány összehúzott szemöldöke azonnal kisimult. De folytatta: – Én csak azért aggódom, mit fognak mondani az idősebb hölgyek rólad. – Kedves tőled, chére – mondta Anja a kreolok oly gyakori becézését használva –, de attól félek, már késő. Már olyan régóta köszörülik rajtam a nyelvüket, nem szívesen fosztanám meg őket ettől a szórakozástól. Celestine jól megnézte idősebb féltestvérének sima, ovális arcát, álarcán keresztül csillogó szemét, egyenes orrát és tökéletes vonalú száján a meleg mosolyt. Barna szemében aggodalommal pillantott körbe a teremben. – Eddig még csak különcködőnek tartottak. Eddig! – Hirtelen megmerevedett. – Ott, az a férfi! Látod, hogyan bámul? Hát erről beszéltem! Anja odafordult, és követte húga tekintetét. A férfi, akiről Celestine beszélt, az első emeleten állt, szemben velük egyik karjával egy korinthoszi oszlopot ölelt át, a másikat csípőre tette. Magas volt, széles vállú, és ezt a benyomást még tovább fokozta a fekete-ezüst ruha, valamint a földig érő köpönyeg és a rostéllyal ellátott sisak, amely egész fejét és vállát beborította. Ő volt a Fekete Lovag. Erő áradt belőle, és valami veszedelmes, romantikus sugárzás. Olyan tökéletesre sikerült az álcázás, hogy sejteni sem lehetett, kicsoda valójában. A sisak csillogó, ezüstözött rostélyai még mindig Anja felé fordultak. Nyugtalanító volt ez az állhatatos, arctalan vizsgálódás. Anja szinte fenyegetőnek érezte. Bizonytalanság fogta el, valahogy furcsán nőiességének tudatára ébredt. Felgyorsult a pulzusa, érezte, hogy pattanásig feszülnek az idegei. Végül egy nagy sóhajtás kíséretében elfordította a tekintetét. – Valóban engem bámul? Én nem állítanám ezt ilyen biztosan – 6

mondta elgondolkodva. – Már egy félórája téged néz. – Biztosan a kecses bokám bűvölte úgy el. –Anja kinyújtotta a lábát, így még jobban kilátszott a bokája. Valóban vékony volt és kerekded, de túlságosan erős ahhoz, hogy a törékenység illedelmes látszatát keltse. – Ugyan már, Celestine, képzelődsz. Vagy talán neked tetszik az a lovag. Hiszen ezek szerint te is nézted őt, amíg ő nézett engem. Megdöbbentő! El kellene mondanom Murraynek. – Ne merészeld! – Tudod, hogy nem fogom elmondani, bár ennél jobban időzíteni nem is lehetett volna. Épp itt jön. Celestine mögött Anja egy üde arcú fiatalembert vett észre. Cyrano de Bergeracnak öltözött, de már levette hosszú orrú álarcát, és a nyakába hagyta lógni. A közepes magasságú, sűrű, göndör, világosbarna hajú, nyílt tekintetű, elbűvölő mosolyú férfi jó benyomást keltett benne. Most éppen a táncparkett szélén közeledett, óvatosan tartva a kezében két pohár limonádét. – Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott – mondta, miközben mindkettejüknek átadott egy-egy poharat. – El sem hinnék, micsoda tömeg tolongott a limonádés edény körül. A hőség az oka. Állítom, Illinoisban sohasem volt ilyen idő februárban. Anja belekóstolt a limonádéba. Nem akart az erkély felé nézni, ahol a Fekete Lovag állt, ezért inkább az ifjú párra fordította a figyelmét. Murray Nicholls Celestine vőlegénye volt. Nem sokáig udvarolt a lánynak az eljegyzés előtt, jegyességük azonban egyre húzódott. Ez egyszer Madame Rosa felülkerekedett szokásos nemtörődömségén, és a sarkára állt. Nem hitt a vadidegenek közötti házasság sikerében. A szerelmet olyan érzésnek tartotta, aminek felismeréséhez és megalapozásához idő kell. Szerinte az nem valami viharos érzés, ami úgy jön, mint egy őszi hurrikán, miközben mindent letarol, ami az útjába esik. Türelmesnek kell lenniük. És valóban türelmesen várakoztak. Már nyolc hónapja, hogy Celestine megkapta az eljegyzési karkötőt, és még mindig nem 7

tűzték ki az esküvő napját. Pedig a kelengye, amiben mindenből több tucat volt, a lepedőtől a hálóingig, már csaknem teljesen elkészült. Anja szerint a fiatal pár jól összeilleti. Celestine, akárcsak az édesanyja, sötét hajú és sötét szemű volt. Sima, sápadt arcbőrét most fehér púder borította, mely még inkább kihangsúlyozta arcának kerekdedségét. Egyébként mindig kedvesen viselkedett – már amikor nem Anja jó híréért aggódott. Kedvesnek, szentimentálisnak tűnt, és olyan férjre volt szüksége, aki lágy szavú, gyöngéd, de van humorérzéke, és ki tudja őt zökkenteni gyakori lehangolt lelkiállapotából. Murray Nicholls, úgy tűnt, tökéletesen megfelel ennek, ráadásul intelligens, és nagy jövő áll előtte. Egy ügyvédi irodában dolgozott hivatalnokként, és arra készült, hogy maga is irodát nyit. Nehéz volt megérteni, hogy Madame Rosa miért ragaszkodott annyira ehhez a halogatáshoz. Anja keserű érzéssel jött rá, hogy ő azért helyesli a kapcsolatot, mert Murray Jean-Francois Girod-ra emlékezteti. Jean, Anja vőlegénye, éppen ilyen nyílt, üde tekintetű fiatalember volt, épp ilyen elbűvölő és nyájas – míg meg nem halt. Most körülbelül ugyanannyi idős lenne, mint Murray, húszas éveinek végén járna. Jean talán egy picit vékonyabb és alacsonyabb volt, épp csak egy hüvelyknyivel magasodott Anja fölé. Igaz, ő sem nevezhető alacsonynak, hiszen jó három hüvelykkel magasabb Celestine-nél. A két férfi szemének színe azonban különbözött: Jeané mély bársonyos barna volt. De a hajuk hasonló, és gyors mozgásuk is, energia áradt mindkettőjük ből. Épp ez az energia ölte meg Jeant. Olyan értelmetlenül halt meg, Anja ezt az egyetlen dolgot nem tudta soha megbocsátani. Egy párbaj során történt, de nem valami nagyszabású, becsületbeli ügy miatt. Ellenkezőleg, egy buta, részeg tréfa okozta a halálát. Jean és öt barátja egy éjjel, kártyázás után, hazafelé tartottak a Pontchartrain tó mellől. Órákig ültek a kártyaasztal mellett, a füstös szobában, unalmukban gátlástalanul emelték a téteket, és sokat ittak. Telihold volt. Amint elhaladtak a mező mellett, ahol a két tölgyfa állt, amelyeket párbajtölgyeknek neveztek, olyan szép fény-árnyék mintákat rajzolt a holdfény a fűre, hogy a látvány teljesen lenyűgözte 8

őket. Valaki azt javasolta, mérjék össze kardjaikat, hiszen olyan szép ez a párbaj színhely. Kiszálltak a kocsiból, és vidáman kirántották fegyvereiket. Mikor befejezték a vívást, ketten holtan maradtak a füvön. Az egyikük Jean volt. A keringő véget ért, és a zenekar ugróst kezdett játszani. Celestine kiitta maradék limonádéját, és Murrayre nézett. Papucsos lába ütemesen verte a padlót. Anja kivette a lány kezéből a poharat. – Én majd leteszem, ti csak menjetek, és érezzétek jól magatokat! – Nem fogja egyedül rosszul érezni magát? –kérdezte Murray. – Azt hiszem, odamegyek Madame Rosához, és szundikálok egyet a többi gardedámmal együtt. – Milyen kár! – sóhajtott Murray mosolyogva. – Túl kedves – felelte Anja gunyorosan. – Csak menjenek! Egy uniformist viselő néger pincér elvette tőle a poharakat. Anja köszönetképpen rámosolygott, s a pincér hangtalanul továbbhaladt. Anja még mindig egy helyben állt, húgát és Murray Nichollst nézve a többi tarka kosztümös, táncoló pár között. A maga huszonöt évével csak hét évvel volt idősebb, mint Celestine, de néha sokkal öregebbnek érezte magát. Még Madame Rosánál is öregebbnek. A válla fölött oda pillantott, ahol mostohaanyja üldögélt a páholyában. Az idős hölgy melleit cavalier servente-je, Gaspard Freret üldögélt. Mozgékony kis emberke volt, épp olyan sovány, mint amilyen gömbölyű szíve hölgye. Színházi és operakritikákat írt, ő volt a kútfeje a legújabb ondits-eknek. Anja és Celestine az elmúlt hét év alatt türelmesen figyelték, és jól szórakoztak rajta. De Anja idővel úgy gondolta, hogy nem is olyan jelentéktelen fickó ez a Gaspard. Először is, mesterien vívott és kitűnően lőtt – ezek a képességek feltétlenül szükségesek minden úriembernek egy ilyen városban, ahol működik a párbaj intézménye, s ahol bárki bármelyik percben kaphat egy kihívást. Másodszor pedig tekintélyes pozícióval bírt a városi hivatalok és az üzleti intézmények köreiben, számtalanszor adott kitűnő befektetési tanácsokat Anjának. Az utóbbi időben Anja azt is gyanította, hogy Madame Rosa Gaspard tanácsára halogatta lánya és Murray házasságkötését. 9

Az idős pár Antonius és Cleopatra jelmezt viselt. Bár Madame Rosa egyiptomi királynőnek öltözve is fekete gyászruhát viselt, kétségtelenül Caesar halála miatt, gondolta Anja keserű humorral. Madame Rosa soha nem hordott mást, mint feketét, mióta Anja csak emlékszik. Gyászban járt, mióta meghaltak az iker fiai, Anja féltestvérei, kisgyermek korukban, és mióta hét évvel ezelőtt meghalt Anja édesapja. Madame Rosa Nathan Hamiltonnak, Anja apjának a második felesége volt. Az első feleség, Anja édesanyja, egy virginiai ültetvényes lányaként született. Hamilton akkor ismerte meg, amikor bostoni otthonából délre utazott, hogy földet keressen, ahol megtelepedhet ültetvényesként. Virginia nem bizonyult megfelelőnek: büszke családok éltek ott a kimerült földeken. De megtalálta azt a nőt, akit el akart venni feleségül. Az esküvő után megpróbálta felvirágoztatni azt a földdarabkát, amit a menyasszony apjától kaptak, de nem hozott semmi hasznot. Többévi erőfeszítés után végül, rokonai ellenkezése ellenére, eladta a földet, és New Orleansba költözött, feleségével és ötéves kislányával együtt. A Mississippi és mellékfolyói környékén a földek termékenyek voltak a rendszeres áradásoknak köszönhetően, amelyek ugyan nem érték el a központi területeket, de a legjobb földeket már régóta mindig elöntötték. Egy vidéki gőzhajóutazás alkalmával Nathan megkockáztatta, hogy beszáll egy pókerjátszmába. Mikor felállt az asztaltól, egy hatszáz acre-nyi elsőrendű torkolatvidéki földterület tulajdonosa volt, ami alig három órányira feküdt New Orleanstól. A földbirtokhoz százhetvenhárom rabszolga is tartozott, és egy ház, aminek a neve Beau Refuge, azaz „Szép Menedékhely” volt. De az új birtokos öröme nem tartott sokáig. Nem sokkal azután, hogy birtokba vette a földjét, felesége hirtelen belázasodott, és hamarosan meghalt. Anja apja, gyakorlatias férfi lévén, nem vetette meg a test örömeit sem, így a gyászév letelte után körülnézett a környéken: olyan nőt keresett, aki otthont teremtene neki, és kislányának is anyja tud lenni. Végül Marie-Rose Hautrive mellett döntött, akit ő Rosának nevezett. 10

A lány, a maga huszonkét évével már túl volt az első virágzáson, és még mindig nem ment férjhez. Hamilton udvarlása a lány családjának ellenkezésébe ütközött: igaz, hogy jómódú volt, de a francia származású kreoloknak a legfontosabb la famille, azaz a család. És mit lehet tudni egy kék szemű amerikai családjáról, aki olyan barbár helyről jött, mint Boston? A kövérkés és szelíd Madame Rosa, aki éppen szelídsége miatt nem vonzotta a kevésbé célratörő udvarlókat, tökéletes mostohaanyának bizonyult. Szeretettel, melegséggel vette körül Anját, terjedelmes kebleihez szorította, kényelmes otthont teremtett neki is és apjának is. Néha gyengéden panaszkodott ugyan Anja viselkedésére, mikor kicsit nagyobb lett, de sohasem veszekedett, és főleg sohasem próbálta fegyelmezni. Ez részben nemtörődömségéből eredt, részben viszont vele született ravaszságából. Anját az a megrázkódtatás, hogy elveszítette anyját, rajongó nagyszüleit, épp akkor, mikor megszokott virginiai otthonából is kiszakították, annyira megviselte, hogy éjszakánként rémálmok gyötörték. Emiatt nagyon engedékenyen bántak vele, a birtokon dolgozó rabszolgák pedig valósággal kis hercegnőként kezelték, így Anjából akaratos, vad kislány lett. Madame Rosa elsimította félelmeit, és biztonságot nyújtott számára. Mindent megtett, hogy engedelmes, fiatal hölgyet neveljen Anjából, és ez egészen jól is sikerült neki, amíg csak meg nem halt az a két férfi, aki a legközelebb állt hozzá: az apja és Jean. Nathan Hamilton Anja vőlegényének halála után két hónappal leeseti a lóról, és belehalt a sérüléseibe. A kettős tragédia vad lázadásba kergette a lányt. Még csak tizennyolc éves, és úgy tűnt, már vége az életének. Ha az élet és a szerelem ilyen gyorsan, és ilyen értelmetlenül véget érhet, akkor az ember legjobban teszi, ha minden percet kihasznál, ami megadatott neki. Ha ilyen szörnyű dolgok megeshetnek olyan emberekkel, akik az egyház és a társadalom minden fojtogató szabályát betartják, és az olyanok, mint Ravel Duralde, aki megölte az ő Jeanját, vidáman felrúghatnak minden kötöttséget, akkor mi értelme a jóságnak? Őt ugyan nem érdekli többé semmi! 11

Félredobta az alsószoknyáit és a női nyerget, s ezután férfimódra, lovaglóülésben ülte meg a lovat. Hosszú, puha bőrből készült nadrágszoknyában, férfiingben és széles karimájú kalapban vágtatott fel-alá apja ültetvényén. Mezőgazdasági könyveket és folyóiratokat kezdett olvasni. Mikor apja intézője nem vette komolyan az ő fejlesztési terveit, elküldte, és maga vette a kezébe az ültetvény irányítását. Időnként vitába bocsátkozott a szomszédokkal a lovak és sertések szaporításáról, pedig ilyesmiről egy hölgynek egyáltalán nem illett tudnia, de főleg nem illett férfitársaságban beszélni róla. Megtanult úszni a néger gyerekekkel, szembeszállt a folyó csalóka áramlataival, és nem értette, miért tartanák jobbnak ennél még azt is, ha vízbe fulladna. Ápolta a beteg rabszolgákat az ültetvényen, a férfiakat és a nőket egyaránt. Segített az öregasszonyoknak, akik ápolónőként dolgoztak: helyrerakták a kificamodott végtagokat, összevarrták a sebeket, levezették a szüléseket, és segítettek azokon a nőkön, akik meg akartak szabadulni a nemkívánatos gyermektől. Hallgatta a hajmeresztő történeteket a szerelem és a vágy fortélyairól, valamint a gyűlölködésről, az erőszakról, amelyeket sötétedés után meséltek a rabszolgák tanyáján. A rabszolganők érdekes dolgokra tanították meg, többek közölt az önfenntartás néhány fortélyára is. New Orleansban belekeveredett egy társaságba, amely főként fiatal amerikai házaspárokból állt. Kicsapongó életet éltek. Jó tréfának tartották, hogy holdvilágnál csónakázzanak a Pontchartrain tavon, éjfélkor meglátogassák a temetőt, ahol a fehérre meszelt téglából vagy márványból épült kísérteties mauzóleumok a halál városaként világítanak. Máskor vasárnap éjszaka lóháton végigvágtattak a Gallatin Streeten, hogy megnézzék az éjszakai nőket, akik a balkonokon és a nyitott ablakokban árulták testüket, vagy az utcán várták az ügyfeleiket. Az ilyen kirándulásokon nem mertek lépésben haladni, féltek. Ezen a rövid utcán átlagosan az év minden napján megöltek egy embert, és ebbe csak a megtalált holttesteket számították bele. Közismert ténynek számított, hogy ezen kívül még sokan fejezték be az életüket a folyóban, mert az utca 12

egyetlen törvénye az volt, hogy mindenki takarítsa el maga után az áldozatait. Ezekkel a barátaival Anja sok-sok éjszakát eltöltött a város legjobb éttermeiben, bőségesen locsolgatva borral a különböző lugasokat. Néha elmentek egy-egy estélyre vagy bálra, és ha más mulatság nem kínálkozott, azzal szórakoztak, hogy tréfás kihívásokat és fogadásokat eszeltek ki. Egyszer Anját rábeszélték, hogy lopja el egy operaénekes hálósapkáját. Az operatársulatok szokás szerint három-négy hétre érkeztek a városba. Az akkori társulat tenorja egy hiú paprikajancsi volt, aki azt tartotta magáról, hogy imádják a nők. Azt is tudták róla, hogy kopasz. A fogadás úgy kezdődőt, hogy tréfálkozni kezdtek, vajon mit használhat egy ilyen nőcsábász, hogy eltakarja ezt a hiányosságát, amit a színpadon mindig paróka fedett. A férfi a Pontalba-lakások egyikében szállt meg, amelyeket épp akkor fejezlek be, s az első ilyen jellegű lakások voltak az Egyesült Államokban. Díszes kovácsoltvas erkéllyel készültek, amelyek a Jackson Square-ra, a francia és spanyol hadak hajdani felvonuló helyére néztek. Anja egy késő éjszaka meghagyta kocsisának, hogy hajtson a tenor erkélye alá. Ő maga fiúruhába öltözött, felmászott a hintó tetejére, és felhúzta magát a férfi szobájába vezető erkélyre. Az éjszaka meleg volt, és Anja arra számított, hogy az ablak nyitva lesz. De arra nem számított, hogy a tenor esetleg nem alszik, vagy nem egyedül van az ágyban. Anja megdöbbent, de nem ijedt meg. Belopózott a hálószobába, és lekapta a tenor fejéről a hálósapkát, egy bársonyból és aranycsipkéből készült remekművet, miközben a férfi nagy erőfeszítések közepette éppen a szerelem hullámaiba merült. A lány sarkon fordult, és menekült. A tenor felüvöltött, majd az üldözésére indult. Az operacsillag tüdejének akkora ereje volt, hogy az egész házat felébresztette. Miközben Anja nyaktörő sebességgel elhajtatott, a Pontalba ház erkélyein megjelentek a bámészkodók. Anjának szerencséje volt, mert nem ismerték fel, de az ellopott hálósapka története olyan 13

gyorsan elterjedt, hogy a következő előadáson a szegény tenort kinevették, úgyhogy le kellett mennie a színpadtól Anja olyan bűntudatot érzett az énekes nyilvános megszégyenítése miatt, hogy radikálisan csökkentette ilyen jellegű kalandjait, és végül teljesen ki vált a fiatal házasok társaságából. Anja, visszatérve a jelenbe, hátrapillantott a színház báltermében táncolókra. Egyre zajosabbak lettek. Ez valószínűleg a büfében a limonádé mellett felszolgált jeges pezsgős puncs hatásának tulajdonítható. A mostani egy nyilvános jótékonysági bál volt, a város számos árvaházai egyikének javára. Ennek eredményeképpen a vendégek listája egyáltalán nem volt előkelőnek nevezhető, hiszen bárki beléphetett, aki meg tudta venni a jegyet. Az éjszaka előrehaladtával egyre erősebb lett a szabadosság szelleme, de ez egyáltalán nem lepte meg Anját. Az ugrós véget ért, majd újabb keringő kezdődött. Kiderült, hogy Murray és Celestine folytatja a táncot. Anja elhúzódott az oszloptól, s elindult Madame Rosa meg Gaspard felé, miközben azon törte a fejét, milyen ürüggyel kérhetné, hogy menjenek végre haza. A feje fölött valami megmozdult. Sötét árnyék terjedt szét fölötte, és az erkélyről leugrott egy álarcos férfi. Rugózva, könnyedén ért földet Anja előtt. A köpenye szétterült körülötte, nehéz hullámokat vetve a térde körül. Anja ijedten hátrahőkölt, és rámeredt a Fekete Lovagra. A sisakja valódi volt, szintúgy az izmos mellkasához simuló ezüstözött páncél mellvért. De a mozgását megkönnyítendő páncéljának többi része fekete, fémszerű anyagból készült, olyan ügyesen szabva, hogy teljesen úgy festett, mint az igazi. Köpönyegét fekete bársonyból varrták, ezüstszínű szegéllyel. – Felkérhetem erre a keringőre, Vad kisasszony? A sisak alól tompán, visszhangozva hallatszotta kérés. A megszólítás jól illett Anja kosztümjéhez. A mély hang valahogy ismerősen csengett, bár Anja úgy gondolta, nem ismerheti nagyon közelről. Ez a hang mintha végigzengett volna a testén, és megérintett volna bensőjében egy rezonáns húrt. Nem örült a 14

feltűnésnek, és annak sem, hogy meglepték. Bosszús hangon, hűvösen válaszolt. – Köszönöm, nem. Épp el akartam menni. Indulni akart, de a férfi kesztyűs kezével megragadta a karját, hogy visszatartsa. – Könyörgöm, ne utasítson vissza! Ilyen lehetőség, mint ez, ritkán adódik, talán csak egyszer az életben. Az érintésétől, még a vastag kesztyűn keresztül is, libabőrös lett Anja karja. Rámeredt a lovagra, mintha át akarna látni a jelmezen. Valami furcsa, akaratlan felismerés lelt úrrá rajta. – Kicsoda maga? – Egy férfi, aki csak egyetlen táncot kér, semmi többet. – Ez nem válasz – felelte Anja élesen. Úgy tűnt számára, mintha a férfi habozott volna, mit is mondjon. Mintha valami rejtett jelentés lenne a szavai mögött. Megpróbált tekintetével áthatolni a sisak rostélyán, de semmi mást nem látott, csak valami csillogást, ahol a férfi szemét feltételezte. – Hát nem látja? Egy feketére festett lovag vagyok, egy gazember, a jó ellensége és a rossz mestere. Kitaszított vagyok. Nem sajnál? Engedje meg, hogy egy kicsit sütkérezzem a jóindulatában: táncoljon velem! A férfi hangja könnyed volt, és az érintése is annak tűnt, vette észre hirtelen Anja. Pedig egy pillanattal azelőtt még megesküdött volna, hogy olyan erősen szorítja a karját, ki sem tudná tépni magát. Egy lélegzetvételnyi időre valami túláradó, legyőzhetetlen meghittség áradt el rajta. Ez annyira megzavarta, hogy gyorsan kirántotta a karját a férfi kezéből, és újra elfordult. – Attól tartok, nem volna okos dolog – szólalt meg. – Mikor voltál te okos, Anja? A lány olyan gyorsan fordult vissza, hogy hosszú, vastag hajfonata hozzá ütődött a fém mellvérthez. – Maga ismer engem? – Olyan furcsa ez? – Több mint furcsa, hogy maga felismer engem az álarc alatt, de 15

én nem tudom ki maga. – Valaha ismertél. Ez nem volt egyenes válasz. – Ha kitalálósdit akar látszani velem, akkor meg kell bocsátania, de én nem óhajtok ilyen játékba belemenni. Gyorsan odébb lépett. A férfi ezúttal a csuklóját kapta el egy hirtelen mozdulattal, de ez már nem könnyed érintés volt. Olyan erővel rántotta vissza magához a lányt, hogy a válla hozzásimult a mellvérthez. Anja tágra nyílt szemmel, ijedten nézett rá álarca fölött. Megijedt attól a felsőbbrendű erőtől, és attól a férfiasságtól, ami áradt belőle. A szíve dobolni kezdett. Arcát barackszínű pír öntötte el, a szeme pedig lassan kobaltkékké sötétedett az egyre növekvő haragtól és attól a furcsa szomorúságtól, ami még inkább feldühítette. A fekete ruhás férfi végtelen gyengédséget érzett, miközben lenézett a lányra. Egy hosszú percig elidőzött kipirult arcán, szájának szép ívű körvonalain. Teljesen bolondnak érezte magát. Ha eddig nem tudta, hát most rájött. Rekedt hangon szólalt meg újra: – Olyan keveset kérek. Miért nincs benned annyi nagylelkűség, hogy beleegyezel, mindenféle nevetséges veszekedés nélkül? – Örülök, hogy maga is észrevette, milyen nevetséges. – A lány hangja éles volt, annak ellenére, hogy halkan beszélt. – De kevésbé lenne az, ha most rögtön elengedne. Mielőtt a férfi teljesíteni tudta volna a kéréséi mielőtt válaszolhatott volna, a hátuk mögött izgatott, gyors léptek zaja hallatszott. Murray Nicholls jelent meg mellettük, kipirult arccal, kezét ökölbe szorítva. Keményen kérdezte: – Molesztálta ez az ember, Anja? A Fekete Lovag halkan szitkozódott, majd elengedte Anja csuklóját, és hátralépett. – Fogadja őszinte bocsánatkérésemet – szólalt meg. Meghajtotta a fejét, és köpönyegét suhog tátva megfordult. – Egy pillanat! – szólt utána Murray, éles, parancsoló hangon. – Láttam, hogy zaklatta Anját, és úgy hiszem, ezért magyarázattal 16

tartozik. – Magának? – A fekete ruhás férfi visszafordult, hangja keményen csengett, mint a kő. – Nekem, mint annak a férfinak, aki hamarosan a bátyja leszek. Talán menjünk ki, és beszéljük meg a dolgot négyszemközt. Celestine a közelben állt, s ijedten felkiáltott, majd a szájához emelte a kezét, hogy elfojtsa feltörni készülő sikolyát. Anja rápillantott: mindketten tisztában voltak azzal, mit jelentettek a férfiak szavai. Sokszor még ennél jóval kisebb ok miatt is párbajoztak. – Murray, kérem – mondta Anja, miközben a férfi karjára tette a kezét. – Semmi szükség erre. Egyszerű félreértés az egész. – Kérem, Anja, ne avatkozzon bele! – Celestine vőlegényének arca sápadt volt, de a hangja szokatlanul komolynak tűnt. Anjából erre kitört az eddig visszafojtott indulat. – Ne beszéljen velem ilyen hangon, ha megkérhetem, Murray Nicholls! Még nem vette el feleségül Celestine, és nem tartozik értem felelősséggel. Meg tudom vívni a magam csatáit. De Murray nem is figyeli rá. Kirántotta a karját Anja szorításából, majd inteti a fekete ruhás férfinak, hogy kövesse, és elindult kifelé, A Fekete Lovag egy pillanatig habozott, aztán széles vállainak hirtelen mozdulatával, ami akár vállrándítás is lehetett, Murray után indult, s néhány hosszú lépéssel be is érte. Celestine tántorogva lépett Anja leié, idegességében a kezét tördelve. – Ó, mi lesz ebből? Mit tegyünk? Anja alig hallotta. – Átkozott férfiak! – kiáltotta szokatlanul hevesen. – Átkozottak, és átkozott az ostoba büszkeségük, meg az őrült összecsapásaik. Mint a harci kakasok! Szinte azonnal csatlakozott a lányokhoz Madame Rosa és Gaspard. A helyükről látták a szerencsétlen eseményt. Gaspard úgy gondolta, a dolog kezd égészen komolyra fordulni, és attól tartott, szükség lehet rá, de úgy tűnt, túlkésőn érkezett. Sem szavakkal, sem 17

hanghordozásával nem utalt rá, de Anja tudta, hogy valószínűleg Madame Rosa tartotta vissza. És nagyon sajnálta, hogy sikerült neki. Talán tudott volna tenni valamit. Nemcsak azért, mert nagyon járatos volt az ilyen ügyekben, de legfőképpen rendkívül diplomatikus tudott lenni. Szoros körben álltak, mintha csak vigasztalnák egymást, amíg várták Murray visszatértét. Ahogy telt az idő, Anját valami szörnyű hidegség árasztotta el. Még jól emlékezett arra a reggelre, mikor megtudta, hogy Jean meghalt. Ravel Duralde, aki megölte, maga jött el, hogy megmondja. Sötét hajú, jóképű fiatalember volt, talán három évvel lehetett idősebb, mint Jean. Ő volt a legjobb barátja, annak ellenére, hogy nem tartozott az ültetvényes arisztokráciához. A férfi akkor, elszürkült arccal, fájdalommal teli szemmel próbálta megmagyarázni azt a nyugtalan eufóriát, azt a valódi joie de vivre-t, ami ahhoz a holdfényes párbajhoz vezetett. De Anja nem értette meg. Bávatagon nézett a fiatalemberre, amint az erőtől duzzadva, életerősen állt előtte. Tudta, hogy Ravel a legjobb vívó hírében áll, amihez Jean nem érhetett fel. Anja gyűlölte. Emlékezett, hogy elkeseredésében sikoltozva kiabált valamit, de a szavakat nem tudta felidézni. A fiú csak állt, és nézett rá, arcán döbbenet tükröződött. Nem is védekezett, aztán elment. Ettől a perctől kezdve Anja a párbajnak még a gondolatára is azonnal dühbe gurult, annyira, hogy alig tudta visszafogni magát. Celestine hirtelen a szívéhez kapott. – Hála istennek! Murray! Itt van, és életben van. – Azt hitte, most mindjárt egymásnak esnek? – kérdezte Gaspard a maga kimért hangján, miközben előkelő arcvonásai döbbent meglepetést tükröztek. – Nem így oldják meg az ilyen fajta ügyeket. Ki kell választani a segédeket, a megfelelő fegyvereket, és meg kell tenni az előkészületeket. Hajnalnál hamarabb semmiképpen nem tartják meg a párbajt, de az is lehet, hogy csak holnap hajnalban. – Elcsípve Madame Rosa zord tekintetét, gyorsan hozzátette – Hát persze, nem is biztos, hogy ilyen fájdalmas szükségszerűséggé fajul a dolog. 18

Murray Nicholls arca kicsit zöldes árnyalatú volt, homlokát és felső ajkai izzadság borította. Megpróbált mosolyogni, de nem sok sikerrel, ráadásul szívélyessége is hamisan csengett, amint odaért hozzájuk. – Ezt elintéztük. Celestine, ma chérie, táncolunk? – De hát mi történt? – kérdezte a lány a férfi arcvonásait kutatva. – A férfiak nem beszélnek az ilyen dolgokról. – Nagyon helyes – bólintott Gaspard jóváhagyólag. – Végül is – folytatta Murray –, nem történt semmi. Beszéljünk valami másról, ha szabad kérnem. Anja összehúzott szemöldökkel előrelépett. – Ne tegyen úgy, mintha mi ostobák volnánk! Itt voltunk, amikor a dolog kezdődött, fölösleges úgy tenni, mintha semmiről sem tudnánk. Találkozni fog azzal az emberrel vagy nem… – Talán jobb lenne, ha hazavinnénk a hölgyeket – mondta Murray Gaspard-nak, ügyet sem vetve Anja kérdésére.–Azt hiszem, ez az incidens kissé kimeríthette őket. Celestine Murray kezét bámulta, és gyorsan megkérdezte: – Mi van a kezedben? Egy kártya, ugye? Murray lepillantott a kezében tartott karton darabkára, majd hirtelen mozdulattal megpróbálta elrejteni jelmeze zsebében. De a kártya kiesett a kezéből, és lehullott a földre. Vizitkártya volt, abból a fajtából, amit az egyik férfi szokott adni a másiknak, hogy az ellenfél tudja, hová küldje a segédeit a találkozó részleteit megbeszélni. Krémszínű papírból készült, bevésett betűkkel – a bizonyosság átkozott hordozója. Párbajozni fognak. Anja letérdelt, és felkapta a kártyát, mielőtt még Murray fel tudta volna venni. Lassan felállt, és a papírra meredt. Arcából kiszaladt a vér, ahogy a vastag, fekete betűkkel írott név a szemébe ötlött. A Fekete Lovag neve, aki felkérte őt egy keringőre, akivel Celestine vőlegénye a becsület mezején találkozni fog, hogy megvédje Anját. A férfi, aki megölte a vőlegényét, aki átszúrta Jean szívét egy holdfényes éjszakán, hét évvel ezelőtt! Ravel Duralde. 19

2. fejezet – Hová mész? Anja hirtelen megtorpant, amikor a sötét tornác felől meghallotta a kérdést. Gyorsan magához tért, majd húga felé fordult. Celestine pár lépésnyire ült a hintaszékben. – Celestine! Mit csinálsz itt még mindig? – Nem tudok aludni. Úgy járnak a gondolataim körbe-körbe, hogy majd belebolondulok. Ó, Anja, Murrayt meg fogják ölni, tudom! Ő nem megfelelő ellenfél egy olyan férfinak, mint Ravel Duralde. Annyira félek! – Ne izgasd fel magad újra! Azt hittem, Madame Rosa adott neked altatót. – Nem tudtam meginni. Bele vagyok betegedve. És te? Nem mehetsz el megint, egyedül, ilyen későn! Nem volt szerencséje, hogy elkapták, gondolta Anja. Halkan akart kiszökni, valami üzenetet hagyva maga után. De végül is a kimondott hazugság sem rosszabb az írottnál. – Üzenetet kaptam Beau Refuge-ból, valami baj van a munkásokkal. Csak egy-két napra megyek el. Anja végignézett az udvarra vezető tornácon. A kocsis a porté cochére előtt várja, vagyis az átjáró előtt. Ezen keresztül a hintó a kétszintes főépület érintése nélkül is ki tud menni az udvarról, ha hátulról, az istállók felől jön. Elküldte az utasításait az istállóba és tudta, hogy be is tartják azokat. De sietnie kell, nemsokára túl késő lesz. – De nem mehetsz el most, a párbaj előtt – tiltakozott Celestine. – Tudod, mi a véleményem ezekről a találkozókról. A végeredményt Beau Refuge-ban is meg tudhatom, ugyanúgy, mint itt. 20

– De lehet, hogy szükségem lesz rád. – Ne butáskodj! – felelte Anja felélénkülve. –Valószínűleg azzal fog végződni, hogy az egyikük megkarcolja a másikat, hogy vért lássanak, és megvédjék azt a nevetséges becsületüket. – Jeannal nem így történt. Anja megmerevedett a sötétben. Ha Celestine hagyná, hogy menjen az útjára, nem is lenne párbaj. – Tudom – felelte röviden. – Nem akartalak emlékeztetni rá. – Celestine hangja bűnbánóan csengett a sötétben. – Semmi baj. Itt maradnék, ha tudnék, de valóban el kell mennem. Olyan meleg van, túl meleg ebben az évszakban, és feltámadt a szél is. Nappalra biztosan kitör a vihar, és szeretném, ha nem kapna el útközben. – Legalább próbálj meg idejében visszaérni! A két férfi nem áll ki egymással huszonnégy óránál előbb, azaz leghamarabb másnap hajnalban. Murray ennyit árult el, és azt is, hogy ő kérte az időhúzást. A segédje, akit választott magának, egy jó barátja, nincs a városban, és csak másnap délután jön vissza. Nem volt szokatlan az ilyen halasztás, de Anja most hálát érzett érte, mivel erre alapozta a tervét. – Megpróbálom, ennyit megígérhetek. Celestine gyorsan felugrott, és odalépett Anjához, hogy átölelje. – Te vagy a legjobb testvér. Ne haragudj, ha megbántottalak. – Nem bántottál meg, te kis bolond – felelte Anja kedvesen. Viszonozta a szeretetteljes ölelést, majd elindult lefelé az udvarra vivő lépcsőn. Jean halálának az emléke már régóta nem okozott olyan éles fájdalmat, mint kezdetben. Néha úgy vélte, árulás tőle, hogy most már csak valamiféle zsibbadtságot érez. Gyakran szerette volna, hogy még mindig fájjon, hogy egyáltalán érezzen valamit, hogy megbizonyosodhasson róla, vannak még valódi, meleg érzései. De többnyire túlságosan is tudatában volt, hogy a fájdalomból csak a harag maradt. Harag az iránt az ember iránt, aki megölte a 21

vőlegényét. A szerelem, amit érzett, gyűlöletté változott. De az éjszaka sötétjében akadtak órák, amikor attól félt, hogy becsapja önmagát is. Hogy csak szerepet játszik: a tüzes Anja Hamilton szerepét, a különc és kalandvágyó nő szerepét, aki lassan vénlánnyá öregszik, miközben halott vőlegényének emlékét őrzi. Ilyenkor általában rettegést érzett, mintha csak egy önmaga alkotta álarc mögött rejtőzne. De azt is tudta, kétségtelenül, hogy ha ezt az álarcot levetné, fájdalmasan rosszul érezné magát. Mintha meztelenül állna a nyilvánosság előtt. A hintó várta. Anja kritikus szemmel végignézte, a porte cochéreon lobogó lámpa fényénél. Egyszerű, fekete, négyüléses hintó volt, akár a többi, sem jobb, sem rosszabb, semmivel sem hívja fel magára a figyelmet. Az elébe fogott lovak megbízható, erős állatoknak látszottak, de semmilyen szempontból nem tűntek fel, még csak nem is válogatták össze őket nagyon gondosan. Megfelel. Halkan kiadta az utasítást a bakon ülő férfinak, aztán összehúzta nehéz sötétkék köpönyegét a jelmeze fölött, amit még mindig viselt, és beszállt. Megtapogatta kabátjának zsebét, hogy valóban benne van-e az álarc, aztán leült, és hátradőlt a bőrülésen. A hintó elindult. Anja kibámult az ablakon, de nem látott semmit. Gondolatai elkalandoztak, és ő szabadjára engedte őket, mert nem akart most arra gondolni, amit tenni készül. Jean. A családja, a rendíthetetlen kreolok, azon a farmon éltek, ami szomszédos volt az övékével. Nem örültek az amerikaiak megjelenésének, és nem sok kapcsolat alakult ki a két szomszédos birtok között, annak ellenére, hogy sok kis ösvény és a folyó menti főút is összekötötte őket. De azért mindig mindkét család tudta, mit csinál a másik, egészségesek-e vagy betegek, mikor volt oka gyásznak vagy ünneplésnek. Az ok egyszerű: a két ültetvény rabszolgáinak nagy része rokonságban állt egymással. A sok ösvény is úgy keletkezett, hogy állandóan jöttek-mentek, hozták-vitték a híreket. Egy reggel, talán két évvel azután, hogy Nathan Hamilton birtokba vette a földet, Anja kilovagolt, és megszökött a lovászfiútól, 22

akinek vigyáznia kellett volna rá. Hagyta, hogy pónija elkalandozzon a másik ültetvény felé, és kíváncsian nyújtogatta a nyakát, vajon mit lehet ott látni. Nem figyelt arra, merre jár, és hamarosan eltévedt a kanyargó ösvényeken. Jean találta meg – maga is éppen szökésben volt. Hazavitte Anját magával, bemutatta a mamanjának és a pérejének, a csipkés főkötőt viselő grand-mére-nek, és Tante Sziszinek, akit rossz lába állandóan a székéhez kötött, valamint a velük együtt élő unokatestvéreinek, és skót tanárának, aki reggel óta őt kereste. Jean családja úgy bánt vele, mintha ő lenne a világon a legmerészebb fiatal lány, mert egyedül megtette azt a néhány mérföldet, ami elválasztotta egymástól a két házat. Bonbonnal és dragée-val etették, cukrozott mandulával, sőt egy kis pohár borral is megkínálták. Üzenetet küldtek Beau Refuge-ba, hogy Anja apja és mostohaanyja ne nyugtalankodjanak, de ragaszkodtak hozzá, hogy náluk ebédeljen. Aznapra iskolaszünetet rendeltek el, mivel a tanulás nem tartozott a létfontosságú dolgok közé, és Anja Jeannal meg unokatestvéreivel egész délelőtt játszott. Kecskefogaton kocsikáztak, énekeltek és táncoltak, Tante Sziszi pedig zenélt nekik. Végül Jean, aki maga is csak tíz-tizenegy éves volt, hazakísérte, és szentül elhatározta, hogy megvédi. Közben Anja próbálta elmagyarázni az apjának, hogyan kóborolt olyan messzire. Még véget sem ért a nap, és Anja már szerelmes volt Jeanba. Ez az érzés soha nem is múlt el. Egyszer, Beau Refuge-ban Anja behívta Jeant, hogy ismerkedjen meg apjával, anyjával és a pici Celestine-nel. Jean elmondott neki mindent a családjáról: mesélt a nagynénje beteg lábáról, az egyik unokahúgáról, aki egy kicsit „lassú felfogású” volt, és megmagyarázta annak az idősebb úrnak a jelenlétét is, aki apja barátjaként tartózkodott náluk, és aki családostul a vendégházban élt, bagoly lakott a padlásán, és kísértetekről szóló könyveket írt. Mindezek ellenére Anja nem mesélt Jeannak Will bácsiról. Csak sokkal később, amikor már biztos volt benne, hogy a fiú nem hagyja el, ha megtudja. William Hamilton, Will bácsi, apjának a testvére, egy nap váratlanul beállított. Fiatalabb volt Nathannál egy évvel. A felesége 23

és két gyermeke meghalt, mikor egy éjjel kigyulladt a házuk. Will bácsi megmenekült, de nem tudta megbocsátani magának, hogy nem mentette meg a családját. Azért jött Nathanhoz, mert ő volt az egyetlen élő rokona, és mert olyan helyen akart letelepedni, ahol semmi nem emlékezteti a tragédiára. Eleinte úgy tűnt, minden rendben lesz, bár Will bácsi nem nagyon igyekezett legyőzni depresszióját. Álmában mindig nyöszörgött és kiabált. Aztán voltak olyan napok, amikor csak feküdt és üvöltött, míg be nem rekedt. Éjjelente kószálni kezdett a házban, öklével verve a falakat. Egyszer egy konyhakéssel megpróbálta felvágni az ereit, és amikor Nathan megakadályozta benne, rátámadt saját bátyjára. Mikor végül betörte annak a szobának az ajtaját, ahol Nathan a fegyvereket tartotta, s megijesztette Madame Rosát egy vadászpuskával, aztán pedig belelőtt a saját lábába, Anja apja bezárta. Akkoriban az volt a szokás, hogy azokat, akik számára az élet túl soknak bizonyult, vagyis az elmebajosokat, az országban mindenütt a községi börtönökbe zárták be. Egyszerűen nem akadt más intézmény ilyen célra. Azóta már Jackson-ban külön kórházat építettek nekik. A börtön nem tűnt ideális megoldásnak, mert a szerencsétlenek gyakran áldozatául estek más rabok bántalmazásának, vagy ők maguk jelentettek veszélyt gyengébb társaikra. Nathan Hamilton nem tudta volna elviselni, hogy ilyen élet várjon az öccsére. Kialakított egy szobát a számára Beau Refuge ban, abban az épületben, ahol a gyapotmagtalanító gépet tartották. Erős csűr volt, s elég messze esett a főépülettől, hogy a kiáltozása ne zavarja a háziakat. Beállítottak egy kandallót is télire, és magas ablakokat vágtak, erős vasráccsal, hogy friss levegője is legyen. A berendezés mindössze egy ágyból, egy étkezőasztalból és székből, egy fotelből, egy ruhásszekrényből valamint egy mosdóállványból állt. Az ágy mellett a falba erős csavart rögzítettek, ahhoz pedig, hosszú lánccal, egy lábbilincset. Ott, a gép fölötti szobában, két erős szolga ápolása mellett élt Will 24

bácsi hosszú évekig. Többnyire panasz nélkül viselte a bezártságot, de néha könyörgött, engedjék szabadon a mocsárba, egy fegyverrel és egy késsel. Aztán egy éjjel sikerült felakasztania magát egy kötélre, amit maga készített, évszakról évszakra összegyűjtve és fonállá csavargatva a gyapotszálakat, amik behullottak a szobába, majd a fonálból kötelet sodort. A szoba még mindig megvolt Beau Refuge-ban. Mint az ültetvényen mindent, ezt is rendben tartották: felsöpörték a padlót, kicserélték az ágyon a matracot, olajozták a zárat és a sarokvasakat, a kandalló kéményéből kiszedegették a madárfészkeket. Időnként ott tárolták a gyapotbálákat, ha kicsinek bizonyult a raktárterület. Egyszer egy engedetlen rabszolgát, aki dühében halálra verte a feleségét, ide zártak be, amíg le nem csillapodott. A szoba most üresen állt. A hintó keresztülgördült a városon, majd befordult egy sötét utcába, a város széléhez közel. Itt épült fel az úgynevezett vadászpuska házak egész sora. Azért hívták ezeket így, mert ha a bejárati ajtóban állva kilőnek egy puskagolyót a ház belseje felé, a golyó keresztülmegy a két szobán, amelyek egymás mellett helyezkednek el, és végül kimegy a hátsó ajtón. Az egyik ilyen ház előtt megállt a hintó. Anja kiszállt, gyorsan felszaladt a keskeny lépcsőn, és bekopogott. Úgy tűnt, mintha hosszú idő múlva jönne csak válasz. Akkor zörrent a zár, és az ajtó óvatosan résnyire kinyílt. – Samson? Te vagy az? – kérdezte Anja. – Mademoiselle Anja! Mit csinál itt ilyen késő éjszaka? Az ajtó kinyílt, majd egy hatalmas néger férfi jelent meg a hintó lámpájának fényében. Alig maradt szabad hely az ajtónyílásban, válla és karjai óriási izmoktól duzzadlak, amelyeket a forró vas kalapálásával szerzett, hiszen kovács volt. A hangjában helytelenítés érződött, de gyanakvás nélkül. Anja háta mögé, a hintó felé tekintett. – Beszélnem kell veled és Elijah-val. Itt van? – Igen, mademoiselle. – Jó – mondta. Samson háta mögött megjelent a bátyja, egy még 25

nagyobb darab férfi. Anja elkezdte körvonalazni, amit akart. A férfiaknak nem tetszett a dolog, ez jól látható volt. Anja nem is hibáztatta őket. Tagadhatatlan, amit kér tőlük, az elég veszélyes. De azért nem mondtak nemet. A lány tudta, hogy számíthat rájuk, bármikor és bármiben. Samson és Elijah volt az a két ápoló, akik Will bácsit gondozták. Akkoriban, hogy a virrasztás hosszú órái gyorsabban múljanak, Anja odaadta nekik az iskolai könyveit. Türelmesen tanította őket írni és olvasni, egy pálcikával rótták a betűket a porba. Később, a bácsi halála után, a testvérpár a kovácsműhelyben kapott munkát. De nagyon vágytak a szabadságra, amiről a történelemkönyvekben, és az abolíciós röpiratokban olvastak. Úgy gondolták, maguk is tudnának boldogulni, s megélnének a kovácsmesterségből. Mikor Anja apja a halálos ágyán feküdt, miután leesett a lóról, a két testvér megkereste a lányt. Kérték, hogy a mademoiselle járjon közben értük, kérje meg a gazdát, hogy szabadítsa fel őket. Akkor még lehetőség volt arra, hogy a halálos ágyán valaki felszabadítsa a rabszolgáit. Anja beleegyezett, és beszélt az apjával. Később pedig, mikor Samson és Elijah megnyitotta a kovácsműhelyt, minden ismerősnek elmondta, milyen bonyolult és finom mintákat tudnak csinálni a kovácsoltvas kerítésekre, korlátokra és párkánykoszorúkra. Az üzlet beindult, és ők ezt nem felejtették el. Anja gondban volt, amiért most ilyen kockázatos dologra kéri meg őket. De nem tudott mást tenni. Bármi történjék is, meg fogja védeni őket. Kis idő múlva Samson és Elijah felkapaszkodott a hintó hátuljára, mint az inasok, majd visszaindultak a város központja felé. Elég későre járt az idő, bár ahhoz képest, menynyi minden történt az este folyamán, még csak kicsivel múlt éjfél. A Canal Streeten és a St. Charles Streeten nagy fénnyel égtek a gázlámpák. Az aznap esti bálok közül soknak épp most lett vége, sűrű volt a hintók forgalma, ahogy a bálozók hazafelé hajtattak. Az egyik utcasarkon Anja látott egy városi rendőrt, színes, számozott bőrsapkájában. Rövid botját, amit fokosként ismert 26

mindenki, a tenyerébe ütögette, miközben két férfival beszélgetett. A férfiak olyan rikító öltözetet viseltek, amilyet a legtöbb profi szerencsejátékos. Anja látta, hogy az egyikük egy csekk-köteget csúsztat a rendőr kabátzsebébe. A lány elfordult, ajkát bosszúsan elhúzta, bár nem lepte meg a dolog. New Orleans már évek óta az Egyesült Államok egyik leggazdagabb városának számított, és ez mindig nagyszámú politikai kalandort vonzott ide. De a jelenlegi kormányhivatalnokok korruptabbak és megvesztegethetőbbek voltak, mint amire valaha is emlékeztek. Az uralkodó párt a Nemzeti Amerikai Párt volt, amelyet gúnyosan „Semmitsemtudok” Pártnak neveztek: ezt mondogatták állandóan a hivatalnokok, ha valamivel vádolták őket. Szabálytalan módszereket használtak a hatalomra jutáshoz, és a hatalom megtartásához: orgyilkosokkal támadták meg a vetélytárs párt szavazóit, sírkövekről gyűjtöttek neveket a saját pártjuk listájához. Az emberek kétségbeesésükben már feladták a reményt, hogy politikai módszerekkel megoldást lehet erre találni. Voltak, akik azt mondták, hogy a „Semmitsemtudok” Párt erős emberek titkos szövetsége, akik a helyzetet kihasználva gazdagodtak meg. Ezek az emberek sosem szennyezték be a kezüket azzal, hogy a város ügyeit intézzék, nem is ismerték őket, csak néhányan. Egy New York-i fickó, bizonyos Chris Lillie volt a jobbkezük, aki egy halom új, piszkos trükköt hozott magával a Tammany Hallból, a New York-i demokrata pártból. A helyzet annyira rosszabbodott, hogy valamit tenni kellett. Elterjedt a híre, hogy néhányan rendszeresen összegyűlnek csendes helyeken, és csoportot szerveznek, amelyet Polgárőrségnek neveznek. Azt is mondták, hogy felfegyverzik magukat, és volt rá esély, hogy általános felkelést szerveznek a nyár elején esedékes választások tisztaságának megőrzéséért. A rendőrség a „Semmitsemtudok” Párt eszköze volt. Hanyagságuk közmegvetés tárgyát képezte, mindenki tudta, hogy a szolgálati időt a legközelebbi bárban töltik el. Most Anja hálás volt ezért, ezt a tényezőt is számításba vette a tervezésnél. 27

A hintó a Dauphine Streetre ért, maguk mögött hagyták a fényes lámpákat és a hazafelé tartó mulatozókat. A gázlámpák fénye nem hatolt el idáig. A házak zárva voltak, minden sötétbe borult, csak egy-két emeleti szobában égett lámpa. Az üzletek is zárva tartottak. A házakat csend borította be, amit csak néha tört meg egy egy kutyaugatás, vagy macskanyávogás. A hintó lámpái furcsa fény árnyék mintákat rajzoltak a fehér falakra, ahogy keresztülvilágítottak a kovácsolt vas kerítéseken és ablakpárkányokon. A fénysugarak behatoltak a sötét udvarok bejáróiba, megvilágítva az árnyékban megbújó pálmákat és banánfákat. Anja előrehajolt, és kinyitotta a kocsis ülése alatti kisablakot. – Solon, lassíts, kérlek! – mondta. A hintó lépésben haladt. Anja leengedte a nagy oldalablak üvegét, kidugta a fejét, és erősen figyelt előre. Aztán meglátta. Az üres, könnyű kis kocsi ott állt, ahol várta. A gyeplőt egy vassúllyal rögzítették a járdához. Anja elégeded fintorral kiadott még egy halk utasítást, és újra hátradőlt. A kocsi továbbment a következő sarokig, majd jobbra befordult a St. Philip Streetre. A sarok után szorosan a járdához húzódott, és megállt. A hintó erőszakosan himbálózni kezdett, mikor Samson és Elijah leugrott hátulról. Nagy testük beleolvadt a sötétségbe. Solon az utasítások szerint leszállt, eloltotta a lámpákat, majd visszaült a helyére. Egy magányos lovas közeledett szemből, szorosan jobbra húzódva, hogy kikerülje a középen csordogáló nyitott csatornát. Ezután minden elcsendesedett. Anja jól gondolta. Ravel Duralde jelenlegi szeretőjénél tartózkodott, egy színésznőnél, aki a Crisp's Gaiety Színházban lépett fel, míg két hete be nem zárták. A sarkon túl hagyta a kocsiját, mint egy úriember, aki vigyáz a látszatra, de bizonyára hamarosan ki fog jönni a nő lakásából. A házat csak a kapun keresztül lehetett elhagyni, onnan egy fasor vezetett az udvarra, mely egy fűszerüzlet és a bérelt szobák között helyezkedett el. Anja jól látta a kovácsoltvas kerítést a sötétben. Be volt zárva. A szobák ablakai sötéten meredtek rá. 28

Celestine, és talán még Madame Rosa is meg lennének döbbenve, amiért Anja ilyen jól ismeri Ravel Duralde titokzatos ügyeit, s meg tudja találni egy ilyen éjszakán. Ő maga sem volt benne biztos, helyes-e ilyesmit tudnia, de Jean gyilkosának a sorsa egy ideje valami morbid érdeklődést keltett benne. Szinte ellenállhatatlanul vonzotta, hogy halljon róla: hol jár, mit csinál. Mint amikor erősen megnyomkodják a sebet, hogy lássák, milyen mély. Ha ismeri a férfi hibáit, sokkal elégedettebben tudja megvetni. A párbaj után nem sokkal, mikor megtudta, hogy Ravel csatlakozott Lopez obstrukciós kubai expedíciójához, 1851. augusztusában, Anja örült. Azt remélte, hogy megölik. Helyénvalónak tűnt, hogy fogságba esett a szerencsétlen próbálkozás közben, amikor el akarták foglalni a Spanyol-szigeteket. Amikor börtönre ítélték, messze Spanyolországban, Anja azt hitte, sosem hall többé róla. De majdnem két év múlva a férfi visszatért, soványan, de nagyon is élő emberként. A szerencsejátékok iránti szenvedélye, miután Spanyolországból visszatért, nagyon ígéretesnek látszott: sok fiatalember így indult el a szégyen felé. De mintha Fortuna istenasszony a kegyeibe fogadta volna Ravelt, nem tudott veszíteni. Egyre jobban ment neki, aztán a kártyaasztalnál szerzett jövedelmét befektette, és megalapozta vele a jövőjét. De úgy viselkedett, mintha a pénz nem számítana neki, mintha azt sem bánná, ha bele bukna. Mammont elhagyva újabb obstrukciós expedícióhoz csatlakozott, ezúttal Nicaraguába ment, 1855-ban, az elhivatott álmodozó, William Walker vezetésével. De innen is visszajött, s 1857 májusában érkezett meg New Orleansba, nem egészen egy évvel ezelőtt. Vesztes katonaként hagyta el a hadszínteret, a vezérükkel együtt kidobták őket KözépAmerikából, de ennek nyoma sem látszott rajta. Meg sem sérült, pedig számtalan csatában vett részt. De Walker második útjára, múlt ősszel, már nem ment el. Azt mondták, az anyja miatt, aki özvegyen maradt, és sokat betegeskedett. Mások, kevésbé jóindulatúan azt mondták, azért maradt itthon, mert összeveszett Walkerrel a partraszállás tervezett 29

helyét illetően. Bármi is az oka, megspórolt magának egy újabb vereséget, és talán egy bírósági eljárást is. Walker ugyanis jelenleg vád alatt áll, mert megsértette a semlegesség törvényét. Ravelt nem hagyta el a szerencséje. Anja nem is igazán kívánt neki rosszat, nem volt bosszúálló természetű, annak ellenére, hogy nem szerette ezt az embert. Néha magát is meglepte saját keserűsége, mert senki más nem váltott ki ilyen heves érzéseket belőle. Általában gyengéd, kiegyensúlyozott természetű volt, nem táplált gyűlöletet senki iránt, mégis úgy tűnt, vannak kivételek. Anja előrehajolt, s kinyújtotta a nyakát, hogy felnézzen a színésznő második emeleti szobájának ablakaira. Akaratlanul megjelentek előtte a képek, mi folyhat ott most a bezárt zsalugáterek mögött. Olyan élénken látta az egymásba fonódó testeket, a feszülő izmokat, a túlfűtött érzékeket, s szinte hallotta a nyikorgó ágyrugókat, hogy hirtelen nem kapott levegőt. Hátradőlt az ülésen, ökölbe szorította a kezét, és erővel elhessegette magától a képeket. Egyáltalán nem érdekli, mivel tölti az idejét Ravel Duralde. Egyáltalán. A színésznő, Simone Michel, fiatal volt, ráadásul feltűnően csinos. Anja még a télen több szerepben is látta színpadon, és nem tartotta rossz színésznőnek, bár a tapasztalat csillogása még hiányzott belőle. Nem volt meg benne az a keménység sem, ami a színházban pár évet eltöltött nőket jellemzi, bár szűziesnek sem lehetett nevezni. Ravel Duralde mindig ilyen nőket választott szeretőnek, akiknek némi tapasztalatuk, de csak néhány, könnyen kielégíthető elvárásuk volt. Meglepő, hogy eddig még, legalábbis Anja tudomása szerint, nem adott carte blanche-t egyetlen vonzó, szabad, színes bőrű lánynak sem, akik a fiatal szerencsejátékosokra vadásztak a negyedvérek bálján. Talán egy ilyen viszony túlságosan is az állandóság légkörével bír. A negyedvér lányoknak, akiket az anyjuk is elkísér, megvannak a maguk elvárásai. Legalább félig-meddig állandó kapcsolatot akarnak, biztosítékokkal. 30

Ezek a töprengések elvezették Anját a központi kérdéshez. Ismerve Ravel Duralde általános ízlését a nők terén, tudván, mennyire nem szívleli őt Anja, miért közeledett hozzá ma a bálon? A kérdés egész este üldözte, állhatatosan lebegve a gondolatai mögött. Ő felismerte a lányt, a maszk alatt is, ennyit elárult. Anja megesküdött volna, hogy korábban a férfi mindig úgy intézte a dolgait, hogy őt elkerülje, ha New Orleansban járt. Persze ő is mindent megtett, amit csak tudott, hogy ne kerüljenek szemtől szembe egymással. Akkor most miért szegte meg Ravel azt a kimondatlan egyezséget, ami közöttük köttetett? Miért kérte fel táncolni? Lépések zaja hallatszott az udvar felől, a kapuhoz közeledtek. Anja kivette a zsebéből az álarcot, majd feltette. Kinyitotta a hintó ajtaját, kilépett a járdára, aztán megállt, és felhúzta köpenyének a csuklyáját. Mindkét oldalon szorosan az arcába húzta, hogy eltakarja a haját. Megigazította a köpeny szélét, aztán lenyelte a hirtelen a torkába toluló csomót, és keresgélte a szavakat, amiket mondani akart. Az agya nem engedelmeskedett, hirtelen pánik fogta el. A férfi közelebb jött. Árnyéka előtte járt, egy távoli, nyitva hagyott ajtó fénye vetette. Fekete, hatalmas, fenyegető árnyéknak tűnt. Az ajtót hirtelen becsukták. Az árnyék eltűnt. Csak egy férfi sötét, mozgó alakja látszott. Anja előrelépett, otthagyva a hintó védelmét. Lépett még egyet, aztán még egyet. A kapu kinyílt. Mit az ördögöt csinálok én itt? A hangtalan kiáltás belül tört fel Anjában. Fojtogató hullámban szorította mellét a félelem. Nem tudja megcsinálni. Hibái követett el, végzetes hibát. De nem maradt idő kérdezni, s nem maradt idő visszafordulni. A lány mély levegőt vett, aztán olyan mély és csábító hangon, ahogy csak tudott, megszólalt. – Monsieur Duralde, jó estét! Ahogy a sötétből előrelépett a női alak, a férfi megtorpant. De nem félelemből, hanem látszott, hogy gyorsan, élesen vág az agya, és 31

máris tettre kész. Az esti szél meglengette a rövid köpenyt, ami aláhullott a válláról, és Anja ráébredt, hogy az elmúlt néhány óra alatt átöltözött a jelmezből esti ruhába. Egyik kezében sétapálcát és kalapot tartott. Ravel Duralde meghallotta a lány hangját, azt a hangot, amely sok ezer álmatlan éjszakán kísértette, és érezte, hogy összeszorul a gyomra. Ezt a hangot nem tudta volna összetéveszteni semmi mással, ugyanúgy, ahogy lehetetlen volt nem felismerni Anja egyenes, karcsú alakját, vagy fejtartását, még a sötétben is. Komoly oka lehet annak, ha egy ilyen nő, mint Anja Hamilton ilyen későn megszólít egy férfit. De nem azért teszi, mert vonzódik hozzá, nem is az életéért aggódik. A férfi ereit harag és vágy keveréke árasztotta el, mindehhez még olyan zavar is társult, amit tizenhat éves kora óta nem érzett. Zavarba jött, hiszen éppen egy találkáról távozott. Anja mindenkinél jobban emlékeztette őt saját hibáira, jellemének gyenge pontjaira. Amikor megszólalt, hangja élesen csattant, mint az ostor. – A pokolba is, mit akarsz tőlem? Anját meglepte ez az indulat és a hangsúlyozott ingerlékenység. Egy hosszú pillanatig belenézett a férfi szemébe. Fekete és mély volt, mint a kreolok erős kávéja, ami sötét hajával, vékony arcával és sasorrával együtt olyan külsőt kölcsönzött Ravelnek, mint a spanyol aszkétáké. A lány azt hitte, hogy mindjárt sarkon fordul, és otthagyja. Hol van Samson és Elijah? Gyorsan közelebb lépett, és a férfi felé nyújtotta a kezét. – Csak beszélni akartam veled. – Miért? Azért küldtek, hogy Nichollsért könyörögj? Vagy arról akarsz meggyőzni, hogy én vagyok kettőnk közül az értéktelenebb, ezért vissza kell lépnem? Dühítő volt, milyen jól ismerte Anját. A lány abbahagyta a színlelést és felemelte a hangját. – És ha igen? – Neked kell a legjobban tudnod, hogy semmi értelme. Hogyan akarsz jobb belátásra bírni, mikor meg vagy győződve róla, hogy 32

nekem nincs is olyan? – Mindig fennáll a lehetősége annak, hogy tévedek. – Anja megkockáztatott egy pillantást Ravel háta mögé, de sehol sem látta a két férfit. – Milyen hűvös, milyen hajthatatlan. Mennyi esélyt adsz ennek a lehetőségnek? Mibe mernél fogadni, ami megfelelő ellenérték lenne a becsületem elvesztéséért? – Á becsület – mondta a lány csípősen – csak egy szó. – Inkább egy fogalom, valami olyasmi, mint a méltóság vagy az erkölcsösség. Ha nem értékeled ezeket, az azt jelenti, hogy nincs benned megbecsülés a többi ember iránt. – Mit értesz ezen? – kérdezte Anja. A szavak elhaltak az ajkán, mert a férfi erős kezével átölelte a derekát, és magához szorította. A szája erőszakosan közeledett az övéhez, másik kezének erős ujjaival pedig fogva tartotta az arcát, kényszerítve a lányt, hogy elfogadja a csókját. Anja halkan tiltakozott, és megpróbálta eltolni magától, de a karja beleakadt a köpenye ráncaiba. A szorítás hirtelen csökkent. A férfi meleg, határozott ajkai szótlan bocsánatkéréssel simogatták az övét, nyelvének hegyével végigsimította érzékeny, égő felszínét, majd gyengéden behatolt, belülről ízlelgetve édességét. El kellett vonni a férfi figyelmét, hát most sikerült. Ezt most nem szabad veszni hagyni. Anja kényszerítette magát, hogy ellazítsa feszes izmait, ezért kicsit szétnyitotta a száját, amíg úgy nem érezte, hogy a férfi ezt akarta. Sima, nedves nyelve belecsúszott a lány szájába, megérintve a törékeny belső részeket. Anja visszatartotta a lélegzetét, miközben valami csodálatos érzés áradt szét benne. Mintha akarata ellenére, valahol mélyen bent kinyílt volna egy bezárt kapu. Vágyakozás söpört végig az erein, a szívverése felgyorsult. A bőre tüzelt, mintha belső tűz égetné. Testének alsó része görcsbe rándult, nem tudott gondolkozni. Éles, ijesztő erősségű vágyat érzett, hogy még közelebb húzódjon Ravelhez. Lágy mormogás közepette teljes testével a férfihoz simult. Habozva hozzáért nyelvével a férfi nyelvéhez, hozzáért és visszahúzta, újra hozzáért, miközben 33

összesimult a nyelvük, egyre erősebben, egyre mélyebben egymásba gabalyodva. Minden figyelmeztetés nélkül tompa puffanás hallatszott. Ravel feje előrecsuklott az ütéstől. Anja érezte, hogy lüktet a szája, mivel az alsó ajkát megharapta. Aztán hátratántorodott, s elveszítette az egyensúlyát, mert a férfi egész súlyával rádőlt. Anja ijedt kiáltással elkapta, de egy pillanat múlva már meg is szűnt a súly, mert Samson és Elijah megfogták a magas, vékony testet, és hátrahúzták. Ravel feje előreesett, a vállára lógott, hosszú lábai megbicsaklottak a térdénél. Egy furcsa folt, amely a sötétben feketének látszott, terjedt az inge gallérján és a nyakkendőjén. Szürke kasmírkalapja és ébenfa botja leesett a járdára. A szél felkapta a kalapot, s kisodorta az utcára. Anja szájához kapta remegő kezét. – Csak nem halt meg? Ugye nem öltétek meg? – Láttuk, hogy mit csinál, hát lehet, hogy kicsit erősebben ütöttük meg – vallotta be Elijah morogva. Samson helyeselt. – Jobb is lesz így, hosszú lesz az út. – De annyira vérzik! – A fejbőrön minden seb vérzik. Levesszük az ingét, és kötést csinálunk belőle. Ha a mademoiselle megfogja az ajtót, betesszük a hintóba, még mielőtt valaki kíváncsiskodna. – Igen – mondta a lány hirtelen megrázkódva, miközben körülnézett. A bódulat, ami eddig elhomályosította a látását, megszűnt. – Igen. Nagyobb sietséggel, mint óvatossággal, beemelték Ravel Duraldeot a hintóba. Anja bemászott, majd becsapta az ajtót. A jármű nekilódult, és ő hirtelen keresztülesett az ülésen fekvő foglyán. Az alatt a röpke pillanat alatt, míg testük összeért, érezte, milyen vékony, kemény és férfias a teste. Gyorsan felemelkedett róla, és mellétérdelt. Becsúsztatta a kezét a férfi feje alá, hogy megnézze, milyenek a sebei, és ekkor a meleg, nedves vér tapintásától a haján rettenetes bűntudat fogta el. Túlságosan is bízott magában. Tudnia kellett volna, hogy nem 34

olyan könnyű elrabolni egy férfit, és fogságban tartani. A terve végrehajtása egyszerűnek tűnt. Egy percre elvonja Ravel figyelmét, eközben Samson és Elijah egy bottal leütik hátulról. Megkötözik a kezét és a lábát is, ha kell, és ennyi az egész. Sikerült. De Anja nem tudott örülni a sikernek. Elindultak, előreláthatólag egy rémálommal felérő útra, Beau Refuge-ba, és Anja mást sem csinált, csak szidta magát, amiért nem vette figyelembe azokat a dolgokat, amik rosszul sülhetnek el. Elijah a kocsis mellett ült a bakon, Samson pedig Anjával a hintóban. Segített neki levenni Ravelről a köpenyt és a szalonkabátot. Anja ujjai bosszantóan reszkettek. Levette a férfiról a nyakkendőt, majd kigombolta az ingét. Aztán magához ölelte az élettelen testet, amíg Samson lehúzta az inget a karjairól. Mire az ingből sikerült kötést csinálniuk, nemcsak a bőrülések, de Anja köpenye és indián kosztümjének az eleje is véres lett. A seb annyira vérzett, hogy egy-két háztömb megtétele után Anja úgy rendelkezett, álljanak meg, és Elijah gyújtsa meg a hintó lámpáit, mert szükség volt a világosságra, hogy be tudja kötözni Ravel fejét. Végül Ravel Duralde feje Anja ölébe került, hogy alápárnázzák, majd továbbindultak az éjszakába. A férfi csendesen és élettelenül feküdt, teste tehetetlenül súlyos volt a lány combjain. Barna bőre alatt az arca sápadtnak látszott. Milyen erős az arca, fedezte fel a lány, széles a homloka, kiemelkedő az arccsontja, ami alatt oly vékony az arca. Mélyen ülő szemeit sűrű szempillák keretezték. A szája határozott vonalú, érzéki görbületekkel, szép formájú széllel, és kicsi, félkör alakú ívekkel a szája sarkában, mintha mosolyogna, hogy ezáltal meglágyítsa szigorú vonásait. Az álla szögletes, simára borotvált, de halvány kékesfekete árnyék látszott a bőre alatt. Haja, ahol nem fedte a vastag kötés, rövidre volt vágva, megakadályozva, hogy sűrű tincsei fürtökben lógjanak. Mi lesz, ha megölte? Nem tűnt valószínűnek, hogy egy ilyen erőteljes és férfias férfi ilyen könnyen meghaljon, de a fejsebek a súlyosak közé tartoznak. Nem is kéne törődnie vele, de bármennyire is megveti, nem akarja a halálát okozni. 35

Benyúlt a férfi köpenye alá, amivel betakarták, és a szívére tette a kezét. Erősen, ütemesen vert, s ettől Anja egy kicsit visszanyerte a nyugalmát. A férfi bőre meleg volt és rugalmas, lágy szőrzet borította, ami kicsit csiklandozta a lány ujjait. Alatta érezhető volt a bordáit fedő izomköteg. Anja elidőzött ujjaival rajtuk, s akaratlanul könnyed, körkörös mozdulatokkal megsimogatta. Mutatóujja hegye hozzáért az egyik kicsi mellbimbóhoz. Úgy rántotta vissza a kezét, mintha megégette volna, és a sötétség leple alatt tetőtől talpig elpirult. Olyan bűntudatot érzett, mintha valami tiltott szerelmi játékon kapták volna rajta. Hosszú ideig tartott, míg meg tudta győzni magát, hogy az az erő, ami rávette, hogy megsimogassa a férfit, csak egyszerűen annak a vágya, hogy segítsen egy sebesült emberen. Még hosszabb ideig tartott, amíg újra meg tudott nyugodni. A hintó zötykölődött, rázkódott a rugókon. Anja időnként kénytelen volt közelebb húzni magához rabját, átölelni széles vállát, és a karjaiba szorítani, nehogy leessen a földre. A férfi hosszú lábai szétvetve feküdtek az ülésen, az egyik térdben behajlítva az ajtónak támaszkodott, a másik kinyújtva a két ülés között. Anja beszorult a sarokba, alig tudott megmozdulni. Megmerevedett, a háta és a karja fájt az erőlködéstől, hogy megtartsa a férfit. A combja, amin Ravel feje feküdt, teljesen elzsibbadt. A lány Samsonra pillantott. A néger férfi feje hátracsuklott, és nem túl hangosan horkolt. Olyan volt, mintha kettesben lenne Ravel Duralde-dal, élete az ő kezében volt. Nem vágyott ilyen felelősségre. De maga hozta létre ezt a helyzetet, és most már nem húzhatta ki magát alóla. Ha meghal, az ő hibája lesz. Gyilkossággal fogják vádolni. Nem sok mindent mondhatna, hogy ne ítéljék el, s már az is szerencse lenne, ha Samsont és Elijah-t meg tudná menteni a kötéltől. Három ember halálát okozni – ez kibírhatatlan. Inkább saját kezétől bűnhődik, semhogy ezzel a tudattal éljen egész hátralévő életében. Talán valaki látta őket. Talán valaki felismerte a hintót, vagy Samsont és Elijah-t. A két néger férfi méretei és ereje könnyen megjegyezhetővé tette őket, erre gondolnia kellett volna. Lehet, hogy 36

a rendőrség már meg is kezdte az üldözésüket. Lehet, hogy még útközben elkapják őket, miközben Ravel élettelenül fekszik. Mindenki megtudja, mi történt. Anja sosem törődött mások véleményével, néha még egyenesen vadul is viselkedett, de sosem bonyolódott bele semmi igazán botrányos dologba. Ha most megteszi, ráadásul Ravel Duralde-dal, nagy lesz a szenzáció. Ezt Madame Rosa már nem tudja kimagyarázni a barátai előtt, miszerint az ifjúság vagy a bánat okozta. A mostohaanyját tönkretenné, és Celestine is túlságosan szégyellné a dolgot, olyannyira, hogy mutatkozni sem merne. Murray nevetség tárgyává válik, ha kiderül, hogy a jövendőbeli sógornője megakadályozta az ellenfelét, hogy megbeszélésük szerint megjelenjen a becsület mezején. Nem. Ilyesmire nem szabad gondolnia. Elég baj volt, hogy így történt, de nem akkora baj. Megvan a foglya. Útban van vele Beau Refuge felé. Csak egy kicsivel több, mint huszonnégy óráig kell fogva tartania, és akkor minden úgy megy tovább, mint addig. Még egyszer lepillantott az ölében fekvő mozdulatlan alakra. Még sosem volt ilyen közel egy férfihoz. Az apja nagyon szerette, de nem igazán mutatta ki. Jean, a tökéletes gentleman, ritkán érintette meg hosszabb ideig, mint ami ahhoz kellett, hogy lesegítse a nyeregből vagy a hintóból. Néha futólag átölelte, csak az ölelés kedvéért, vagy vigasztalásképpen, de mindig rögtön el is engedte. Anja sohasem tudta meg, vajon félt-e őt megijeszteni vagy megbántani, vagy vajon ő maga félt-e, vagy talán az illendőség miatt fogta vissza magát. Az is igaz, hogy senki nem csókolta még meg úgy, mint Ravel. Jean csókjai mindig rövidek voltak, szinte áhítatosak, melegséggel és határtalan szeretettel telve, de szenvedély nélküliek. Éppen csak futólag odaszorította száját Anja arcára vagy ajkaira, de sosem hatolt mélyebbre. Anja kielégítőnek, sőt izgalmasnak találta ezeket a csókokat, egészen ma estig. Két ember között furcsa kapcsolatok alakulhatnak ki. Ő nem szereti ezt az embert, sőt gyűlöli. Utál mindent, amit képvisel, amit csinál. Most mégis úgy érezte, hogy azzal, amit most tett, és ami az 37

este folyamán a St. Charles Színházban történt, valamiféle kapcsolatot hozott létre közöttük. Nem örült neki, mikor rájött erre, le is tagadná, ha tudná. Nem tehetett róla, de az jutott eszébe, vajon Ravel is megérzi-e, mikor felébred, és ha igen, bevallja-e. A feltámadó szél ringatta a hintót, és az út menti fák lombjában susogott. Besurrant az ajtók és ablakok körül lévő réseken, esőszagot hozva magával. Messziről mennydörgés hallatszott, fenyegetően csattanva. A hintó csak haladt előre. Félúton az ültetvény felé megálltak egy kiskocsmánál pihenni, és a lovakat megitatni. Senki sem volt ébren, csak egy öreg néger férfi, aki vizet húzott a kútból a lovaknak, aztán hozott egy pohár savanyú bort Anjának, és erjesztett cukornádszirupot a férfiaknak. Hogy a férfi ne jöjjön túl közel, Samson szolgálta ki Anját, de még így is betakarták Ravelt a hintó takarójával. Miután a férfi elment, Anja megpróbált egy kis bort önteni Ravel szájába, de kifolyt a szája sarkán. Amikor újra elindultak, már fehéren villanó villámok csapkodtak. Eszükbe sem jutott, hogy itt maradjanak éjszakára a foglyukkal, bár az öreg szolga mindent megtett, hogy rábeszélje őket. – El fognak ázni – mondta a kocsisnak, miközben rosszallóan csóválta őszülő fejét. Ezt ők is jól tudták, de nem volt mit tenni. Sürgős dolgukra hivatkozva elindultak. Még három mérföldet sem haladtak, mikor eleredt az eső. Kövér, nehéz cseppekkel kezdődött, de gyorsan özönvízzé alakult, amit ráadásul még a szél is söpört. Dobolt a hintó tetején, verte az ablakokat. Patakokban folydogált le az üvegen, úgyhogy semmit sem lehetett látni. Hömpölygött a víz az úton is, felcsapódva a kerekek nyomában. A hideg szél csak tovább rontotta a helyzetet. Csak lépésben tudtak haladni. A kocsis, Solon, már számtalanszor megtette ezt az utat, mióta először felültették inasként a hintó hátuljára, így inkább az ösztöneire hagyatkozva haladt, mint a lámpák gyenge fényére. Vizesen, összegömbölyödve, kínlódva, de csak mentek tovább az éjszakában. Esős, borús hajnal köszöntött rájuk. A kocsi tetejét még mindig 38

verte az eső, s az örökzöld fák ágai alatt elhaladva erősebben kopogott. A kocsisülésről hirtelen keserű, vaskos káromkodás hallatszott. Samson felriadt a szunyókálásból. Anja szeme nagyra nyílt, a szíve erősen vert a mellkasában. Bólintott a férfinak, hogy nézze meg, mi történt. Az kinyitotta a kisablakot, majd kiszólt. – Mi a baj? Elijah felháborodott hangon válaszolt. – Amott, mikor elmentünk a nagy tölgyfa alatt, ült egy nagy bagoly az egyik ágon, és minket használt árnyékszék helyett. Nem volt szép tőle. Samson nevetésben tört ki. Anja beharapta az ajkát, megpróbált nem mosolyogni. Olyan semmiségnek tűnt ez az ő félelmeihez képest, hogy nem tudott ellenállni a nevetésnek, bár tudta, hogy a bakon ülőknek nem lehetett kellemes a dolog. Még akkor is az ajkán ült a mosoly nyoma, mikor néhány mérfölddel később a hintó befordult Beau Refuge felhajtójára.

39

3. fejezet Beau Refuge kreol stílusban épült. Ezt a stílust a Nyugat-Indiák meleg, sok szélviharral és felhőszakadással tarkított éghajlatához tervezték. Kétszintes épület volt, a padlástérben tetőablakokkal megvilágított manzárdot alakítottak ki. Nyeregtetőjének eresze szélesen kinyúlt elöl és hátul is, hogy védelmet nyújtson a teraszoknak. A földszintet agyagtéglából építették, amit vakolattal vontak be, hogy megvédjék az agyagot, míg az emelet fehérre meszelt ciprusfából készült. A teraszokat téglaoszlopok tartották, kecsesen formált oszlopfőkkel és robosztus korláttal, amely az oszlopoktól a tetőig nyúlott. A vén tölgyfákat még akkor ültették, mikor az első francia megtelepedett a Mississippi völgyében. Göcsörtös, moha lepte ágaik kiváló környezetként szolgáltak a háznak: kísértetiesen fehérlett a hajnal első sugarainál. Anja először a főépülethez irányította a hintót. Samson leszállt, és becsengetett. Mikor Denise, a házvezetőnő, aki Marcel fiával a manzárdban lakott, kinyitotta az ajtót, Anja is kiszállt, és bement. Rövid idő múlva egy kulcscsomóval tért vissza. Visszamászott a hintóba, és utasította a kocsist, hogy a ház mögött lévő melléképületek felé hajtson. Elhaladtak a kocsiszín és az istállók mellett, aztán befordultak egy kanyargó útra, amit szintén tölgyek fogtak közre. Az egyik oldalon, az ősrégi fák között állt a húsfüstölő, a kádárműhely, a kovácsműhely, a pajták és a baromfiólak, állványon az ültetvény nagyharangja, a kis templom előtt, és a rabszolgák viskói, ahonnan néhány kéményből már sötét füst szállongott a hűvös, ködös reggeli levegőbe. Az út végén volt a gyapotmagtalanító. Szürkére festett ciprusfából készült, négyszögletű, szilárd épület volt ez, mögötte már a földek kezdődtek. Mindkét végén hatalmas, 40

nyitott kapubejáró foglalta el a csűr szélességének felét. Jobb oldalon volt a bejárat, ahol behajtottak a leszedett gyapottal magasan megrakott kocsik, hogy lerakják terhüket. Bal oldalon nyílt a kijárat, ahol elhajtottak. A gép maga ebben az évszakban csendben, olajtól csillogva pihent. Úgy terpeszkedett a homályban, mint valami fémszörnyeteg, s felért egészen a padlástérbe. A padlás nagyobb része a gyapotbálák raktározására szolgált, amíg kocsira nem rakták, és le nem szállították őket a folyóhoz, a gőzhajóhoz. De az egyik végén falat húztak, és egy kis szobát alakítottak ki, amelyet külön vaslépcsőn lehetett megközelíteni. Itt tartották Anja Will bácsiját oly sok évig. A hintó a rakodóhely előtt állt meg, a nyitott épület belsejében. Anja leszállt, majd felment a lépcsőn, s kinyitotta a szobát. Samson és Elijah azalatt kiemelték Ravelt a hintó üléséről. A lány egy pillanatra megállt, és körülnézett. Az öreg, szürke épületben gyapjúszöszök lógtak a durván ácsolt deszkákról, a pókhálókból és a sarkokban lévő piszkos madárfészkekről. A levegő nyirkos és hűvös volt, összezúzott gyapotmag, avas olaj, izzadság és nedves föld szaga keveredett benne. Ő maga nem szívesen maradt volna egy ilyen helyen hosszabb ideig, és szerencsére Ravel Duralde kényszerű itttartózkodása sem lesz hosszabb egy-két napnál. A két néger férfi megpróbálta kiemelni Ravel hosszú testét a keskeny hintóajtón keresztül, de közben beleütötték a fejét az ajtó keretébe. Az eszméletlen férfi hangosan, rekedten felnyögött. – Óvatosan – mondta Anja élesen, aggodalmasan. – Igenis, mademoiselle – felelte Elijah és Samson egyszerre, miközben megkönnyebbülten pillantottak egymásra, amiért nehéz terhük végre életjelet adott. Mint az újszülötteket gondozó ápolónők, olyan gyengéden vitték fel a magas férfit a lépcsőn, a szoba ajtaja előtt lévő kis előtérbe. Anja felakasztotta a kulcsot a régi rejtekhelyére, a lámpa mögött lévő kampóra. Benyitott az apró, rácsos ablakú szobába, és elsőként belépett. Odament az ágyhoz, megveregette a gyapottal tömött matracot, amit felhajtottak, hogy jobban szellőzzön, majd kisimította. 41

Az ágy melletti három magas ablakon halvány fény szűrődött be, de nem engedett be elég fényt ahhoz, hogy jól lássanak. Samson és Elijah elhelyezték Ravelt a matracon, Anja pedig odalépett a kandalló melletti asztalhoz, majd felemelve a lámpát, megrázta, hogy lássa mennyi olaj van még benne, aztán az asztal fiókjából kivett egy doboz foszforos gyufát. Háromszori próbálkozásra sikerült csak olyat találnia, amelyik nem volt túl nedves, és meggyulladt, de végül felragyogott a lámpa sárga fénye. Felemelte, az ágy mellé vitte, és hosszan nézte a fogságában tartott férfit. A kabátját eldobták, túlságosan átázott vérrel ahhoz, hogy még használni lehessen. Az ingéből csinálták a hevenyészett kötést a fejére. A férfi vállán lógó köpeny félrecsúszott, és egész felsőtestét meztelenül hagyta. A lámpa fénye aranyszínű árnyalatot adott kemény metszésű arcának, ugyanakkor meglágyította vonásait, mellkasa pedig olyan volt, mintha bronzba öntötték volna. Anja azt várta, hogy ebben a percben valami győzelemfélét fog érezni. De ehelyett csak azt érezte, hogy fáradt, teljesen kimerült, és fél. Ráadásul, mikor Ravel Duralde-ra nézett, bűntudat árasztotta el. A férfi eszméletlenül, teljesen mozdulatlanul feküdt, mégis olyan erő és férfiasság sugárzott belőle, hogy Anja sajnálta, amiért meg kellett aláznia egy ilyen álnok támadással. Türelmetlen fejrázással elhessentette magától ezeket a gondolatokat. Nem maradt más választása. Ravel magának kereste a bajt. Anja hátraszólt a válla fölött: – Elijah, meggyújtanád a tüzet? Aztán menj be a házba, és segíts Denise-nek és a fiának, hozzatok takarókat és lepedőket, hogy meg tudjunk ágyazni, és melegítsetek vizet! Samson, igaz, hogy ebben a pillanatban nem valószínű, hogy meg tudna szökni, mégis jó lenne feltenni a bilincset a lábára. – Nagyon helyes, mademoiselle – felelte Samson, majd a bilincsért meg a feltekert láncért nyúlt. A lány folytatta: – Aztán azt hiszem, jó lenne, ha pihennétek egy kicsit, mielőtt visszamentek New Orleansba. Vigyetek lovakat az istállóból! Ilyen 42

helyzetben a legtöbb férfi bosszút forralna az ellen, aki kezet emelt rá. Lehet, hogy Monsieur Duralde nem ilyen, de jobb lesz nem megkockáztatni. – És maga, mademoiselle? Ha miránk dühös lesz, sokkal inkább az lesz a kisasszonyra. – Én nő vagyok, ő pedig úriember. Mit tehetne? Samson széles arca meg sem rezdült, csak bámult a lányra fekete szemével. Anja elnézett a néger férfiak feje fölött, érezte, hogy arccsontját pír önti el. – Vigyázok, hogy el ne érhessen, ha felébred, ebben biztosak lehettek. De azt meg kell értenetek, hogy nem mehetek el addig, míg vissza nem nyeri az eszméletét. Felelősséggel tartozom érte. Ha egész délelőtt nem tér magához, lehet, hogy orvosért kell küldenem. – Hogyan küldhetné orvosért? A lány röviden legyintett. – Nem tudom. Talán majd azt mondom, hogy az úton találtuk Monsieur Duralde-ot, vagy hogy a magtalanító gépet nézegette, és leesett. Majd kitalálok valamit. – És ha magához tér? – Akkor itt hagyom, és majd küldök valakit, talán Marcelt, Denise fiát, hogy holnap délben engedje szabadon. Akkor már biztos lehetek benne, hogy nem ér oda idejében a párbaj színhelyére. – Vigyáznia kell! Igaz, hogy úriember, de… nem teljesen az. – Milyen sznob vagy! – felelte a lány, kis mosollyal a szemében. – Érti, amit mondok? – Értem. Vigyázni fogok. Később, mikor a két férfi már elment, behozták a meleg vizet, s Ravel fején kimosták, gondosan összevarrták, majd újra bekötözték a sebet. Anja ekkor elküldte a házvezetőnőt és a fiát, akik segítettek neki, és leült Ravel mellé. Az idő haladt. Az ég ismét beborult, újabb esővel fenyegetett, de a világosság azért egyre erősödött, míg végül már nem is volt szükség a lámpára. Anja felállt, eloltotta és visszatette az asztalra. Miután visszaült a székére, az ágy mellé, észrevette, hogy még maradt némi 43

odaszáradt vér Ravel arcán, a haja tövénél és a nyakán. Csak hogy csináljon valamit, Anja hozott egy lavór vizet meg egy rongyot, leült az ágy szélére, majd gyengéd mozdulatokkal kezdte lemosni a vért. Ezt, mondta magának, egy sebesült állattal is megtenné. Nincs semmi ellentmondásos abban, hogy az ellenségének igyekszik segíteni. A férfi bőre, bár a nap is lebarnította, francia és spanyol származásának köszönhetően olajbarnán csillogott. Anja, miközben végigtörölte a ruhával, hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak a férfi múltja felé. La famille, a családi háttér, a család becsülete, a vérségi örökség fenntartása volt a legtöbb idős kreol nő legfontosabb gondja. Sokuk azt állította, hogy a hatvan filles a la casette, azaz a „dobozos lányok” egyikének leszármazottja. Ezeket a lányokat azért hívták így, mert az Indiai Társaságtól kapott kelengyéjüket kis bőröndben vagy dobozban hozták magukkal Louisianába. Legtöbbjük jó családból származó árva lány volt, s a korai gyarmatosítók jellemes férfi számára válogatták ki őket menyasszonynak. Mindenki csodálattal adózott jámborságuknak, jólelkűségüknek, elismerten hű feleség és szerető anya vált belőlük, és ez az elismerés azóta is fennmaradt. De még a filles a la casette előtt érkeztek a fegyházi lányok, a Franciaország börtöneiből és fegyházaiból összeterelt nők, akiket akaratuk ellenére küldtek Louisianába feleségnek, hogy a férfiak ne futkossanak az erdőbe az indián nők után. Ezekkel a fegyházi lányokkal kezdettől fogva mindig sok baj volt, nem akartak dolgozni, folyton veszekedtek, fukarak voltak, nemritkán erkölcstelenek is, és csak egyetlen dologra vágytak: hogy visszatérhessenek Franciaországba. Gyakran tréfálkoztak azon, hogy míg a „dobozos lányok” bámulatra méltóan termékenyeknek bizonyultak, hiszen számtalan család származik tőlük, addig a fegyházi lányok legtöbbje érdekes módon, úgy tűnik, meddő maradt. Ugyanis nagyon kevesen vannak Louisianában, akik tőlük eredeztetik a családfájukat. Ravel Duralde, azaz inkább az apja, azonban ezen kevesek 44

egyikének ismerte el magát. De nem ez volt az egyetlen oka annak az érzésnek, hogy Ravel nem egészen az, aminek lennie kellene. Azt is figyelembe kell venni, hogy apja, halála előtt, a romantika kultuszának szentelte magát. Az idősebb Duralde otthagyta az egyházat, és szabad gondolkodó lett, ráadásul azzal töltötte az idejét, hogy szellemekkel és furcsa, légies nőkkel benépesített regényeket írt. A műveiből persze nem tudott megélni, ezért feleségét és gyermekeit levitte vidékre, ahol kénytelenek voltak egy omladozó házban lakni, régi barátja, Monsieur Girod nagylelkűségére hagyatkozva. Monsieur Girod volt Anja vőlegényének, Jeannak az édesapja. Jean és Ravel még a Girod ültetvényen barátkozott össze. Ez a barátság azután is folytatódott, miután Ravel apja meghalt, és özvegye, fiával együtt visszaköltözött New Orleansba, bármenynyire is marasztalták. Ravel anyja, a szokás ellenére nem törődött bele az örökös özvegyi sorsba. A jólneveltség teljes hiányára vallott, hogy illetlenül hamar, kevesebb, mint két év múlva újra férjhez ment. A férje, Ravel mostohaapja, szintén spanyol kreol, bizonyos Senor Castillo volt, maitre d'armes, azaz a vívás és a kardforgatás mestere. Az Exchange Alleyn volt egy salle-ja, ahol ezt a férfias művészetet tanította. A kreol szokás szerint a férfiak számára csak az orvos, az ügyvéd vagy a politikus foglalkozás számított elfogadhatónak. Különböző vállalkozásokba befektethették a pénzüket, de ők maguk nem dolgozhattak ilyen alantas munkakörben. Az ifjú Duralde nemcsak legjobb diákja lett mostohaapjának, de maga is sokat gyakorolt a fiatal piperkőcökkel, akik azért látogatták a salle d'armes-t, hogy gyakorlatot szerezzenek a vívásban, és ezzel nagyobb esélyt a párbajokban. Ravelből majdnem professzionális vívó lett, épp ezért volt olyan megbocsáthatatlan, hogy megölte Jeant. Mint egy közönséges gyilkosság. Ravel keze a lány csípője mellett nyugodott, amint fölé hajolt. Anját zavarta, ezért baljába vette a törlőruhát, majd megfogta a férfi kezét, s keresztbe akarta tenni a mellkasán, hogy ne legyen útban. 45

Egy pillanatra megállt, és ujjai hegyével megcirógatta a férfi tenyerét. Szép formájú kéz volt, hosszú, vékony ujjaiból erő és érzékiség áradt. Lazán, mégis melegen fonódtak Anja ujjaira, ez az intimitás furcsán, zavaróan hatott. Vajon milyenek ezek az ujjak, gondolta a lány, ha simogatnak? Vannak nők, akik tudják, nem is kevesen. A férfi keze megrándult, egy pillanatra határozottan megszorította az övét, aztán újra ellazult. Anja gyorsan a férfi mellkasára fektette a kezét, hátradőlt, és lélegzetvisszafojtva várt. Egy pillanattal később Ravel sóhajtott, és fájdalmasan felnyögött. Aztán újra hosszú percek múltak el. Anja lehajolt, hogy kiöblítse a rongyot az ágy mellett lévő mosdótálban, majd tovább mosta a vért a férfi halántékáról. Ravel lassan felnyitotta szempilláit. Tekintete megpihent Anja tiszta, ovális arcán, lágyan szétnyíló ajkain, mély tengerkék szemén. A kép nem homályosult el, sem félelem, sem gyűlölet nem torzította el. A férfi erőlködve felemelte a kezét, és ujjai hegyével megérintette a lány arcát. Ravel értetlenül összevonta a szemöldökét. – Anja? Anja mozdulatlanul ült, mintha valami láthatatlan erő kényszerítette volna. Látta a hitetlenkedést a férfi arcán, s ettől elszorult a torka. Belenézett a sötét, kérdő szemekbe, és a belőle áradó fájdalmat mintha saját testében érezte volna. Kavargó hullámokban tört rá a bűntudat. Nem. Nem adhatja meg magát ilyen szentimentális butaságnak, csak azért, mert Ravel megsebesült. Nem ő az egyedüli bűnös ebben a dologban. Anja hátravetette a fejét, majd gyorsan felállt. Felemelte a mosdótálat, és a kandalló melletti asztalra tette. Ravel szemében elkeseredés tükröződött, de lehunyta szempilláit, hogy elrejtse. Mikor újra felnézett, tekintete üres volt, visszafogott és tudatosabb. Körülnézett a szobában, szótlanul felmérte a helyet. Végül halk, hirtelen szavakkal szólalt meg: – A gyapotmagtalanító. Anja a kezét törölgette a ruhával, amit majdnem szárazra csavart. Meglepetten fordult oda: 46

– Honnan tudod? – Jártam itt egyszer, Jeannal, még kisfiú korunkban. Felmásztunk egy létrán, és bekukucskáltunk az ablakon. Meg akartuk nézni a nagybátyádat. – Igen. Igen, el tudom képzelni. Anja emlékezett, bár megpróbálta elfelejteni. Még abban az évben történt, mikor megismerkedett Jeannal. Együtt játszottak egész nyáron, Jean, Ravel és ő, Jean féltucatnyi unokatestvérével együtt, akik hasonló korúak lehettek. Ravel egy kicsivel idősebb volt náluk, sovány, fekete hajú fiú, hosszú végtagokkal, de mégis olyan könnyeden, kecsesen mozgott, mint egy kölyökpárduc. Ravel apja abban az évben halt meg, augusztusban, és Anja évekig nem látta újra a fiút, annak ellenére, hogy Jeannal ugyanabba az iskolába jártak, és továbbra is ápolták a barátságukat. Az eljegyzésük ideje alatt rendeztek egy-két estélyt, ahol megjelent, de az az igazság, hogy Girod-ékon kívül mások nem nagyon hívták meg. – Túlságosan kíváncsinak tartanál, ha megkérdezném, hogyan kerültem ide? Azt hiszem, emlékszem, hogy találkoztunk a bálon, de aztán… semmi másra. Anja sokáig szótlanul szemlélte a férfit. Azt próbálta eldönteni, szándékosan nem említette-e azt a csókot, hogy ne hozza őt zavarba, vagy valóban elfelejtette. Az idegei pattanásig feszültek, úgy érezte, bármelyik pillanatban elszakadhatnak, mint valami túlfeszített kötél. A mellkasára ólomként nehezedett a kétség és a nyugtalanság, amit csak fokozott a férfi állhatatos, kutató tekintete. Végül megszólalt: – Én hoztalak ide. – Ezt magam is kitaláltam. De az jobban izgat, hogyan? – Leütöttelek, és beraktalak egy kocsiba. –Te? A férfi hangjából kicsendülő hitetlenkedés felingerelte Anját. – Olyan lehetetlennek tartod? – Nem lehetetlen, de elég valószínűtlen. Nem baj. Feltételezem, hogy voltak segítőtársaid, még azt is ki tudom találni, kik. 47

– Azt nem hiszem. – A fejemben lüktető fájdalomból ítélve apád kovácsa lehetett. Úgy emlékszem, azt hallottam, hogy te jártál közben a felszabadításukért, és te találtál nekik munkát a városban. – Azt hiszed, belekeverném őket ilyesmibe? – Tudom, hogy senkit nem kevernél bele. – Azt gondolsz, amit akarsz! – Anja úgy vélte, a férfi nem tudhatja biztosan, ő pedig semmit nem fog beismerni. – Még ha nem is csinálhatom azt, amit akarok. A férfi elhúzta a száját, de Anja nem követte el azt a hibát, hogy azt higgye, jól szórakozik. Nyugodt tekintettel nézett rá. – Most, hogy felébredtél, talán innál egy kis brandyt fejfájás ellen. – Szívesebben innék egy kis whiskyt tisztán, de nem most. Anja, miért tetted? – Biztosan rájössz magad is. – A lány keresztbe fonta karját a mellén, de meg is bánta, mert rájött, hogy védekező gesztusként hat. Ravel üres tekintettel nézett rá. – Azt hiszed, megakadályozhatod a párbajt. Anja állta a tekintetét, és határozottan csengett a hangja. – Nem hiszem, tudom. Meg fogom akadályozni! A férfinak a harag az arcába kergette a vért. Fél könyékre támaszkodott, megemelte a fejét, de a hirtelen fájdalom arra kényszerítette, hogy visszahelyezze fejét a párnára. – Azt gondolod, egész életedben úgy viselkedhetsz, mint egy pajkos kölyök, és mindig megúszod? Mit csinálsz, tönkre akarod tenni magad? – Neked aztán nincs jogod erről előadást tartani! – Jobban, mint bárki másnak, mert én tudom, mit beszélek. Évek óta figyelem ezt a vad életmódot. Figyeltelek, amint szándékosan felrúgtad a hölgyekhez illő viselkedés minden szabályát, női farmert csináltál magadból, eltemetted magad ezen az ültetvényen. Ez nem segít, ezzel nem tudod visszahozni Jeant! Ravel a lány arcát figyelte. Anjának nem volt ideje végiggondolni, milyen célzások rejtőzhetnek ebben a vallomásban, de dühében és 48

kínjában nem is akarta végiggondolni. – Nem lenne szükség rá, hogy eltemessem magam, ha nem ölted volna meg Jeant! A férfi arcán fájdalom suhant át. Halkan, szaggatott hangon felelt: – Gondolod, hogy én ezt nem tudom? – Akkor nem lehetsz nagyon meglepve, ha meg akarom menteni Murray Nichollst ugyanattól a sorstól. – Ez teljesen más dolog. Muszáj találkoznom vele. – Ha rajtam múlik, nem fogsz. És most rajtam múlik! – A lány határozottan összeszorította a száját, úgy bámult Ravelre. A férfi egy hosszú percig a szemébe nézett, aztán félresöpörte a takarót, és újra felült, majd lábát leemelte az ágyról, hogy felálljon. Lépett egyet, de az arcából kiszaladt minden szín. Megingott. Amint visszaindult az ágy felé, a lánc rácsavarodott a bokájára, és ettől elveszítette az egyensúlyát. Teljes hosszában elvágódott, neki az ágynak, úgy hogy az a falhoz ütődött. Felsőteste a matrachoz simult. Belekapaszkodott, s félig lerángatta az ágyról, míg végül sikerült felülnie a padlón. Anja odafutott hozzá, letérdelt mellé, és megragadta a vállánál fogva. – Jól vagy? Ravel hangosan, nehezen lélegzett. Egy percig nem nyitotta ki a szemét, de mikor aztán felnézett, olyan sötét düh áradt belőle, hogy Anja visszahőkölt. – Jól kellene lennem? – kérdezte csikorgó hangon, miközben reszkető kezét a fejéhez emelte. –Te jó isten! A lány felállt, és mereven megállt mellette. – Sajnálom, amiért megsebesültél. Erre nem is lett volna szükség, ha nem csókolsz meg. A férfi leengedte a kezét, és hitetlenkedve nézett Anjára szeme sarkából. – Elmondanád, hogyan képzelted másként, hogy megláncolhatsz, mint egy kutyát? Mi volt a másik lehetőség? Egy pohár finom bor, altatóval? 49

– Az is lehetett volna, ha eszembe jut, de nem maradt sok időm a tervezgetésre. Egyszerűen csak nem kellett volna ilyen erősen megütniük. Ravel néhány percig nem mozdult, majd lágyan felsóhajtott, és lassan kihúzta magát. Anja odanyújtotta a kezét, hogy segítsen, de a férfi még csak rá sem pillantott. A lány visszahúzódott, és szorosan összekulcsolta maga előtt a kezét. Ravel nehézkesen leült az ágy végére. – Rendben van – mondta nyugodtan. – Talán megérdemeltem. Elmondtad a magadét, most már engedj el! – Holnap délben elengedlek. – Délben? – kérdezte homlokát ráncolva, majd egy pillanat múlva kisimult az arca. – Értem. Gondolom, azzal tisztában vagy, hogy ha nem jelenek meg a párbaj helyszínen, minden becsületem odalesz. Tudod, ugye, hogy gyávának fognak nevezni? Hogy mindenki rajtam fog nevetni? A férfi hangjának ésszerűsége megingatta a lányt, de nem akarta kimutatni. – Te vagy a nagy Ravel Duralde, városszerte a zöldfülű fiatalemberek bálványa, olyan férfi, aki több tucatszor kiállt már párbajra, és ebből legalább háromszor meg is ölte az ellenfelét. Azt mondod, hogy beteg voltál, nem tudtál elmenni. Más férfiak bátorságát kétségbe lehet vonni, de a tiédet nem. Ami pedig azt a becses becsületedet illeti… – Ne! – vágott közbe Ravel élesen. – Jól van, de ne bizonygasd nekem, milyen fontos, hogy részt vehess ezen a párbajon! – De mit akarsz elérni? A találkozót legfeljebb máskorra halasztjuk. A lány hirtelen, türelmetlen gesztussal válaszolt. – Ugyan már, láttam Jose Quintero párbajkódexét, és hallottam, amikor a férfiak Comte du Verger de Saint Thomas Nouueau Code du Dueljét ismertették. Az olyan párbajt, amelyen az egyik fél nem jelenik meg, nem lehet újra megtartani. 50

– Találkozhatom Nichollsszal később is, más okból – figyelmeztette a férfi. – Nincs rá okod. Alig ismered Murrayt, és lehet, hogy soha többé nem is találkoztok. Bármit is mondott, amivel provokált téged, csak engem akart vele megvédeni. Felelősséget érez irántam, hiszen hamarosan a család tagja lesz. Ravel kemény hangon válaszolt. – Értem már. És vajon mit fog gondolni Nicholls a jövendőbeli sógornőjéről, aki New Orleans legnagyobb botrányát kavarta? Tudod, hogy ez lesz belőle. Nem gondolhatod komolyan, hogy fogva tarthatsz itt anélkül, hogy nyilvánosságra kerülne a dolog. – De azt gondolom, legalábbis rövid ideig. Nem hinném, hogy panaszkodnál, mert akkor valóban nevetség tárgya leszel. És ha a szolgák miatt aggódsz, csak a házvezetőnőm és a fia tudnak róla, bennük pedig meg lehet bízni, nem fognak beszélni. A férfi lefeküdt, kinyújtózott, majd fél könyökére támaszkodott. Lágy hangon kérdezte: – És mi lesz, ha lejárt az idő, és úgy döntesz, hogy elengedsz? A lány szemöldöke összehúzódott. – Nem értem, mit kérdezel. Természetesen szabadon elmehetsz. – És ha én nem akarok elmenni? – Miért maradnál itt? – Ó, ki tudok találni egy-két indokot – felelte Ravel kihívóan. Sötét tekintete megpihent a lány ajkain, majd elindult lefelé telt kebleire, karcsú derekára és gömbölyű csípőjére, amelyet még inkább kiemelt az őzbőr kosztüm. – Egy olyan nő, aki elég elkeseredett ahhoz, hogy elraboljon magának egy férfit, lelkesítő társaság lehet. – Elkeseredett! Ne légy nevetséges! – A lány szívverése felgyorsult, erősen dobolt a bordáin. – Nevetséges? Mit tennél akkor, Anja, szerelmem, ha besétálnék a házadba, és kényelembe helyezném magam az asztalodnál, a hálószobádban, az ágyadban? – Nem vagyok a szerelmed! – felelte a lány összeszűkült 51

szemmel. – Csak próbálj meg hívás nélkül belépni a házamba, és olyan gyorsan dobatlak ki, hogy küldened kell valakit az árnyékodért. – Te magad dobsz ki? Vagy a szolgáid? Nem adnék egy garast sem annak a rabszolgának az életéért, aki hozzám merne érni. A kovácsok? A gyilkosság komoly vád még a szabad négerek számára is. Murray Nicholls? De hiszen ezt az egészet azért csináltad, hogy megvédd a haragomtól. Kárba veszne minden, ha őt kérnéd meg rá. De akkor ki? Dühítő volt ennek az embernek a vakmerősége. Ahogy hanyatt fekve, Anja öltéseivel a fejbőrén megpróbál ráijeszteni, az egyszerűen hihetetlennek tűnt. És mégis, ahogy támaszkodott az ágyon, hosszú testéből erő áradt, amit csak ideiglenesen fojtottak el. Mikor megpróbált felkelni, leesett a köpenye, és most derékig meztelen volt, de nem takarózott be. Hagyta, hogy a lány tekintete bejárja karjának és vallanak feszes izmait, széles mellkasát, amiből kiemelkedtek rózsaszínű mellbimbói, és a finom, göndör, fekete szőrzetet, ami a mellkasa háromszögéből lefelé elkeskenyedett, míg végül egy vékony csíkként tűnt el a nadrágja alatt. Ez a lelkiismeretlen, kicsapongó életet élő ember valóban fenyegetettséget váltott ki a lányból, méghozzá komolyat. Anja gyomra összeszorult. Még sosem érzett ilyet egyetlen férfi mellett sem. Soha. És arra sem emlékezett, hogy valaha is ilyen zavart, ilyen bizonytalan lett volna bármilyen helyzetben. Nem érezte jól magát. Lassan, hangsúlyozva válaszolt: – Én magam fogom megtenni. – Elmagyaráznád, hogyan? – Van pisztolyom, és használni is tudom. Ravel ajkain halvány mosoly jelent meg. Ez aztán a nő! A többi nő, akiket csak ismert, egy ilyen javaslatra, amit az imént tett, dadogna, elpirulna és elszaladna, vagy lesütött szemmel eljátszana, hogy nem érti a durva célzást. De persze az ilyen nők sosem mernék őt fogságba ejteni. A férfi rövid gondolkodás után így szólt: – Már máskor is lőttek rám. 52

A lány felhúzta a szemöldökét, és új védekezési módot választott. – Mondd csak, ezek a fenyegetéseid is annak a becsületnek a példái, amit nem hagysz megkérdőjelezni? Figyelmeztettek, hogy nem vagy igazi úriember. Most már értem, miért. – Nem számít – felelte vontatottan a férfi –, hiszen te magad sem vagy igazi úrihölgy. – Nem vagyok úrihölgy? Ez nevetséges! – A célzás érzékeny húrokat érintett, amit a lány kétségei csak még tovább fokoztak. – Épp ellenkezőleg. Mutass nekem, ha tudsz, egy illemtankönyvet vagy egy hölgymagazint, ami erről a helyzetről értekezik. Mi lehet a címe? „Hogyan hívjuk fel magunkra egy férfi figyelmét az illemnek megfelelően?” – Én nem akarom felhívni magamra a figyelmedet – mondta Anja csípősen. – Csak néhány óráig nem engedlek el. Ravel dallamos hangon válaszolt: – Tarts magadnál ameddig csak akarsz! – Én nem ezt mondtam! – Nem? Vannak olyan nők, akiknél ki kell találni, mit akarnak. De nem felejtettem el: te nem szereted a találós kérdéseket. Abbahagyhatjuk a játékot, és beszélhetünk komolyan. A lány felállt, és hűvös gőggel nézett le rá. – Úgy tűnik, a fejsebed miatt nem vagy egészen a józan eszednél. Pihenésre van szükséged. Magadra hagylak. – Itt hagynál étel és ital nélkül? Jólesne valami reggeli. Az éhség jó jelnek tűnt. – Majd küldök reggelit – felelte Anja a válla fölött. A lánc halk zörrenésére visszafordult. Látta, hogy Ravel felemelkedik az ágyról. A veszélyt érző őz fürgeségével elugrott, keresztül a szobán, majd hangos dübbenéssel nekiesett az ajtó melletti falnak. Nem kellett továbbmennie. Anja pontosan tudta, meddig ér el Ravel lánca, mert nagybátyja fel-alá járkálásától félkör alakú nyomok koptak a padlóba. Még ha Ravel egész testével utánanyúl, akkor sem érheti el. Így tervezték a berendezést. A fogva tartott 53

ember odahúzódhatott a tűzhely közelébe, de nem érhette el a lángokat. Odamehetett az ágyhoz, a szekrényhez és az ebédlőasztalhoz, de az ajtó és a kandalló közti kisasztalhoz, amelyen a lámpa állt, már nem. A fogoly kényelmét biztosították, de a biztonságát is. És azét is, aki belép ide, hogy megrakja a tüzet, ételt hozzon, vagy kiszolgálja. Anja remegett, szíve a torkában dobogott. Sötétkék szemében haraggal és ijedelemmel nézett a szoba túlsó felébe, Ravel Duraldera. A férfi közben visszadőlt az ágyra, fél könyökére támaszkodva. A padlóba vájt árkot és a lánc hosszát méregette. A láncot a kezében tartotta, hogy ne kelljen vonszolnia maga után. Elgyötört tekintetét Anjára emelte, majd mély, nyugodt hangon megszólalt: – Talán legközelebb. Nem lesz legközelebb, ha rajta múlik, fogadkozott Anja magában, miközben kifelé indult a gyapotmagtalanítóból. Még egyszer nem megy a közelébe. Nem sebesült meg komolyan, hiszen étvágya is van. Ha nem igazán éhes, csak tettette, hogy együttérzést váltson ki belőle, akkor is megérdemli, hogy magára hagyják. Anja úgy döntött, küldet neki whiskyt a fejfájás ellen, valami ennivalót, és ezzel kész. Azt sem bánja, ha sohasem látja többé. Majd Denise és Marcel ellátják. De nem lehetett ilyen könnyen szabadulni tőle. A lány nem tudott másra gondolni, csak rá, és arra, amiket mondott. Még akkor is ez járt az eszében, mikor egy kád forró vízben mosta magáról az éjszaka piszkát, és akkor is, mikor összehúzta a függönyöket, s álláig húzva a takarót, megpróbált aludni, hiszen egész éjjel ébren volt. Tényleg megteszi, amivel fenyegetőzött? Valóban betör a házába, az ágyába, ha szabadon engedi? Nem lehet ilyen bosszú ittas. Vagy igen? Nem tűnt valószínűnek. Ha nem lenne úriember, akkor káromkodva elmondta volna mindennek, amiért ilyen helyzetbe került. A lány számított is erre, de nem került rá sor. Talán Ravel túl gyenge egy ilyen erős kitöréshez? Talán a bosszúra tartogatja az erejét, amivel fenyegetőzött? 54

Ha így is van, akkor is el kell engednie. Egy perccel sem tarthatja tovább fogva, mint szükséges. A többi szolga és a földön dolgozók is hamarosan felfedezik a hollétét, ha ugyan már fel nem fedezték, hiszen a sebesülése miatt oda-vissza szaladgáltak a gyapotmagtalanító és a ház között. A hír ültetvényről ültetvényre száll, egészen New Orleansig, gyorsabban, mint ahogyan egy jó lovas odaérne. Bámulatos volt, milyen gyorsan és pontosan tudták a rabszolgák továbbítani a híreket. Veszélyben lenne a jó híre, ahogy Ravel is megmondta? Vigyáznia kell, Madame Rosa és Celestine kedvéért. Ravel vádjai ellenére a tervei között nem szerepelt az, hogy tönkretegye magát. Vajon igaza van abban, hogy eltemeti magát? Anja értette, miért tűnik így, de ő valóban élvezte, hogy lovagolhat az ültetvényen, törődhet a terméssel, az állatokkal és az ott élő és dolgozó emberekkel. Nem érdekelték a partik és az üres pletyka, a látogatások és szórakozások végtelen köre, ahol napról napra, estéről estére ugyanazokat az arcokat lehet látni. Nem volt türelme színes gyapjúfonalakkal bíbelődni, viaszból virágokat formázni, vagy az esti fésülködésből megmentett hajszálakból díszeket fonni. Élvezte a szép ruhákat, vagy a megfelelő kiegészítők kiválasztását, mint bármelyik nő. De azt már nem tudta elviselni, ha ott kellett ülnie a szalonban, mint egy felöltöztetett játékbaba, és várni a látogatókat, s nem bírt heverészve bonbont rágcsálni és regényeket olvasni. Számára az üres, semmittevő hölgyikék nem is voltak igazán élők. Elbizonytalanodott, amikor arra gondolt, hogy Ravel Duralde figyelte őt, és oly sokat tudott róla. Vajon miért tette? Hacsak nem a bűntudat miatt, amiért beleavatkozott az életébe. Ha Ravel nem ölte volna meg Jeant, Anja most fiatal háziasszony lenne, három-négy gyermekkel. Azzal töltené az idejét, hogy a gyerekszobára és a házra ügyelne, megtervezné az ételeket a férjének, gondoskodna a kényelméről, megosztaná vele az ágyát. Biztosan megtelt volna az alakja a gyerekszüléstől, és talán az életmódja is megváltozott volna. A földekről, a termények és az állatok eladásáról csak annyit tudna, 55

amit Jean jónak látna elmondani neki. A hírek rajta keresztül érnének el hozzá, és tőle függne a véleménye is az eseményekről. Homlokát ráncolva nézte a selyem mennyezetet az ágya fölött. Az ilyen csendesen folydogáló élet nem biztos, hogy kielégítené. De persze ott lenne neki Jean. Beszélgetnének, nevetnének, játszanának a gyerekeikkel, éjszaka pedig egymás mellett aludnának az ágyban. Egy rövid, szégyenlős pillanatra megpróbálta elképzelni, milyen lenne Jean karjában feküdni, szeretkezni vele. De nem tudta maga elé képzelni. Helyette Ravel Duralde vékony arcát és széles vállát látta. Anja megfordult az ágyban, arcát a párnába fúrta. Ravel ott van kint, a gyapotmagtalanítóban. A foglya. Fogságba ejtette a Fekete Lovagot, New Orleans első számú párbajhősét, azt a férfit, akit El Tigre, azaz a Tigris néven emlegettek, mikor William Walker falangistáival Közép-Amerikában harcolt. Elfogta a tigrist. De hogyan engedheti szabadon? Hogyan?

56

4. fejezet Anja Beau Refuge hátsó kertjében térdelt a földön, és marékszámra tépkedte a verbénát körbefogó száraz, téli füvet. A közelében egy tizenkét-tizenhárom éves néger kisfiú hadakozott a száraz levelekkel, úgy téve, mintha a kezében tartott gereblye halálos fegyver lett volna. A verbénaágyás mögött egy sor spirea virított, fehér virággal borított ágai olyan kecsesen és telten hajladoztak, mint a kócsagtoll. A verbéna lila virágú, szürkészöld csipkéje mellett éppen nyíltak a sárga nárciszok. Nedves szél mozgatta meg a spirea ágait, miközben a nárciszokat is megtáncoltatta a szárukon. – Joseph – szólt a lány –, vigyázz a nárciszokra! – Igen, mademoiselle – felelte a fiú, de továbbra is tépdeste a nárciszok szárait, miközben a leveleket szedegette. – A sárga virágok, óvatosan bánj velük! – Ó, igen, mademoiselle! Denise, a házvezetőnő jött a ház felől a téglából rakott járdán, és csípőre tett kézzel megállt Anja mellett. – Sose csinálsz kertészt ebből a fiúból. – Nem tudom. Legalább igyekszik. – Elkalandozik a figyelme arról, amit csinálnia kellene. – Nem ő az egyetlen – felelte Anja szomorkás mosollyal az ajkán, és fejével a verbénatő felé intett, amit sikerült a fűvel együtt kitépnie. – Hűha! Kész csoda, hogy maradt még virág abban az ágyasban. – A házvezetőnő halkabbra fogta a hangját. – És ha a gyapotmagtalanító lakója az, aki a fejedben jár, hát azért jöttem, hogy róla beszéljek veled. Anja a fiúra pillantott, aztán felállt, és közelebb lépett. – Mi a baj? – Nem eszik. Épp most jövök onnan, a déli tálcáért mentem. Arccal a fal felé fordulva fekszik. Hozzá sem nyúlt az ételhez, és 57

nem válaszol, ha szólok hozzá. Anja homlokán gondterhelt ráncok jelentek meg. – Gondolod, rosszabbodott az állapota? – Nem tudnám megmondani, de nem tűnik jónak. A házvezetőnő szavaiból neheztelés csendült ki. A masszív testfelépítésű nő indián nagyapja kiálló arccsontját és mélyen ülő szemeit örökölte. A nagyanyja úgy kilencven évvel ezelőtt szabadságra vágyva megszökött, egyenesen az erdőkbe A choctaw indiánoknál talált menedéket. Egy ideig ott élt velük, de aztán úgy találta, hogy a szabadság nem kárpótolja azért, amit elveszített: a saját fajtája társaságát, az ültetvény és a téli New Orleans szórakozásait, így hát visszatért korábbi gazdájához. De távollétének emlékéül született egy gyermeke, Denise pedig neki a gyermeke volt. Indián vére miatt az ültetvény többi rabszolgája azt mondogatta, hogy Denise-nek „vörös csontjai” vannak. Ez valamiféle megkülönböztetésben részesítette, és hozzásegítette ahhoz, hogy temperamentumos nőként tiszteljék. Anja szorosan összepréselte puha ajkait, miközben felmérte a helyzetet. Nem akart újra Ravel Duralde közelébe kerülni. – Jobb lesz, ha megnézem – döntötte el végül mégis. Adott néhány instrukciót Josephnek, majd elindult a gyapotmagtalanító felé. Határozottan lépkedett, maga előtt rugdosva a szoknyáját, de fokozottan érezte idegeiben a reszketést. Gondolatai kavarogtak, attól félt, hogy Ravel seblázat kapott vagy valami fertőzést a sebtől, de nem vallotta be magának sem, hogy zavarának legnagyobb része abból eredt, hogy nem akarózott szembenéznie foglyával. Az ég borús volt, alacsonyan szálló felhők borították. Északi szél fújt. Anja szorosabbra vonta magán a köpenyt, apja régi köpenyét, amit megőrzött a kerti munkákra, s közben az eget kémlelte. Déli szél kellene, hogy visszahozza a meleget az öböl felől, bár az talán több esőt is jelentene. De meg fog érkezni, lehet, hogy néhány óra múlva, lehet, hogy egy-két nap múlva. Remélhetőleg, mire megjön, Ravel már nem lesz itt. 58

A gyapotmagtalanító komornak, elhagyatottnak tűnt, mint egy otromba hajótest. Anja levette a bőrszíjon lógó kulcsot a rejtekhelyéről, a kilyukasztott bádoglámpa mögül. Elfordította a kulcsot a nehéz zárban, majd elővigyázatosságból, amire az apja mindig ügyelt, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, a kulcsot visszaakasztotta a helyére. A szobában félhomály uralkodott, és eléggé lehűlt a levegő. A tűz leégett, épp csak némi parázs pislákolt a kandallóban. Amikor Anja belépett, Ravel elfordult a faltól, és hanyatt feküdt, de szótlanul nézte, amint a lány egy piszkavassal megkotorja a tüzet, és néhány fadarabot tesz rá. A tölgyfahasábok pattogva kaptak lángra. Anja kiegyenesedett, hátat fordított a fellobogó lángoknak, és háta mögött összefonta a kezét, hogy átmelegedjen. Tekintete Ravel pillantásával találkozott, de kényszerítenie kellett magát, hogy szembenézzen vele. – Lázad van? – Nem vettem észre – felelte a férfi közömbösen. – Miért nem etted meg az ebédet? – Marhahúsleves, főtt tojás, tejsodó? Nem vagyok én nyomorék. – Az ember azt hinné – felelte a lány, miközben alig bírta elfojtani aggodalmát és ingerültségét – hogy a spanyol börtönökben ennél rosszabb ételeket is ettél. – Időnként. De ez nem Spanyolország. – A férfi felemelte a lábát, miközben a láncszemek hidegen csörögtek egymáson. – Mikor kiengedtek a spanyol börtönből, megesküdtem, hogy inkább meghalok, semhogy újra engedjem magam megláncolni. Különös, miként történnek meg az emberrel bizonyos dolgok. Anja egy percig várt, majd vontatottan felelt: – Nem jutott eszembe, mire emlékeztethet ez téged. – Hát persze – mondta Ravel szárazon –, de azért nem veszed le a bilincset. – Nem. A férfi felnézett a mennyezetre. – Elbűvölő a könyörületességed. 59

– Nem hiszem, hogy bármi mást vártál volna. – Azt sem vártam, hogy elrabolnak. – Emiatt – szólalt meg a lány határozottan – nem kérek bocsánatot. Küldök neked valami mást enni – és ezzel elindult az ajtó felé. A fogoly hirtelen felegyenesedett. – Ne menj el! Maradj még egy kicsit, beszélgess velem! A lány keze már a kilincsen volt, de megállt egy pillanatra. – Nincs értelme. Úgysem tudunk egyetérteni. – Mindegy. Bármi jobb, mint… – Ravel elhallgatott. Visszadőlt a matracra, arca kifejezéstelenné vált, önuralma által magára parancsolt maszkká. – Felejtsd el! Vajon ez igazi érzés, valóban ennyire nem szeret bezárva lenni, magára maradni itt, vagy csak trükk? Anja óvatosan fontolgatta a kérdést, alsó ajkába harapva. Sokan vannak, akik nem bírják a kis, szűk helyiségeket, vagy ha korlátozzák a szabadságukat, apja is ilyen volt. Ravel kényszerű spanyolországi tartózkodása után nem lenne csoda, ha ő is közéjük tartozna. Anja parancsára zárták be ide, nem is követett el semmi komolyat, leszámítva azt a heves indulatot, ami arra indította, hogy kihívja Murrayt. Ezzel valamilyen módon az ő vendége lett. Ebben az esetben pedig kötelessége szórakoztatni, nem? Az, hogy megveti, semmit nem változtat ezen a kötelességen. Egy háziasszonynak gyakran kell olyan emberekkel foglalkozni, akiket kifejezetten nem kedvel. Merev elutasítással megfordult, majd odalépett a sarokban álló szakadt, fakó brokáttal bevont karosszékhez, elhúzta a kandalló mellől, és szembefordította az ággyal, háttal az ajtónak. Leült. Ravel odafordult, és sokáig nézett rá. Végül megmozdult, felült, s a falnak támasztotta a hátát. Illendőségből, vagy mert hideg volt a szobában, magára húzta a takarót, és beleburkolózott, mint az indiánok. Egyik lábát felhúzta, majd térdére támasztotta a könyökét. Anja rápillantott, aztán újra elfordult. Más oka is volt, amiért engedett a kérésnek, vallotta be magának. Kíváncsi volt, nem tudott ellenállni a vágynak, hogy megtudja, miféle újabb gyengeségei 60

derülhetnek még ki ennek a férfinak. Anja hátradöntötte a fejét, és még egyszer végigfuttatta tekintetét a férfin. – Olyan rossz volt a börtönben? – kérdezte halkan, csak úgy találomra. – Nem volt kellemes. – Rosszul bántak veled? – Nem rosszabbul, mint bármelyik más börtönben – felelte a férfi széles vállát felhúzva. – Két évig voltam egyedül egy cellában. A legrosszabb az az érzés volt, hogy a világ megfeledkezett rólunk, akiket elítéltek és Spanyolországba küldtek. De még mindig jobb volt, mint a másik lehetőség. – Az mi volt? – Sortűz általi halál. – Igen – mondta Anja kis vállrándítással. Egy percet várt, majd töprengő hangon folytatta. –Különös emberek az obstrukcionista expedíciók vezetői, mint Kubában vagy Nicaraguában. Miért csinálják? – Dicsőségért, kapzsiságból, azért, mert épp úgy, mint a felfedezőket, az a vágy hajtja őket, hogy valamit meghódítsanak, hogy bizonyítsanak. Nehéz lenne két olyan különböző embert találni, mint Narciso Lopez és William Walker, mégis mindketten azt akarták, hogy felszeleteljenek egy birodalmat, és az övék legyen az előjog, hogy ezt a birodalmat az Egyesült Államok részévé tegyék. – Saját maguk vezetése alatt. A férfi egyetértőleg bólintott. – Hát persze. Ilyen az emberi természet. – Valóban meg tudták volna tenni? – Lopezről nem tudom biztosan Spanyolország erős hatalom Kubában. De Walker biztosan meg tudta volna csinálni. Néhány hónapig ő volt Nicaragua elnöke. Washingtonnak csak annyit kellett volna tennie, hogy hivatalosan elismeri, és jelzi, hogy katonailag is támogatja. De a kongresszus és az elnök nem tették meg ezt, annak ellenére, hogy korábban bátorították. Sok okot felsoroltak, de valójában északi gazdasági érdekeltségekről volt szó, elsősorban 61

Cornelius Vanderbilt irányította őket. Az a pillanat, amikor sikerre lehetett volna vinni az intervenciót, elszállt, és Walker megbukott. – Azt hiszem, olvastam valahol, hogy az Egyesült Államok Flottájának egy hajója, Paulding kapitány vezénylete alatt, ágyúval lőtte Walker embereit, és végül elfogta őt magát is. Ez valóban megtörtént? – Valóban. – De miért? Walker és az emberei is amerikaiak. – Ez mellékes. A kormány azt akarta, hogy az Egyesült Államoknak ne legyen köze ehhez a vállalkozáshoz, azért, hogy Vanderbilt folytathassa az üzleteit, és Nicaraguán át küldhesse a hajóit az Atlanti-óceánról a Csendes-óceánra. Paulding hivatalosan megnövelte a megrendeléseit, de talán csak látszatra. Azt hiszem, ki akarják tüntetni. A férfi hangjában keserűség bujkált, az átélt nehézségek, a felelevenített tragédiák emléke. Anja végül megkérdezte: – Azt már értem, mit akart elérni Walker, de mi van a többiekkel, azokkal, akik harcoltak? – Ők a föld miatt mentek, több száz, esetleg több ezer acre földterületet ígértek nekik, azért mentek, hogy újrakezdhessék az életüket egy új országban, új határok között. Voltak olyanok is, akik a harc kedvéért mentek, az izgalomért. És mint mindig, voltak köztük olyanok is, akik azért mentek, hogy itt fel ne akasszák őket. – És te? Te miért mentél velük? – Én azért mentem, hogy a saját magam démonától megszabaduljak. – Hogyhogy? A férfi Anja felé fordult, sötét szeméből gyötrelem áradt. – Biztosan ki tudod találni. Egy pillanatig mintha béke telepedett volna közéjük. De csak egy pillanatig. – A párbaj miatt. – A párbaj miatt – felelte Ravel. – Megöltem a legkedvesebb barátomat. Egy holdfényes éjszakán, mikor a világ hideg volt és 62

gyönyörű, s ezüstbe öltözött minden, én keresztülszúrtam őt a kardommal, mint egy pillangót a gombostűvel, aztán végignéztem, amint meghal. Anja mély levegőt vett, beszélni akart, de meg kellett köszörülnie a torkát, mert düh és fájdalom csomósodott össze benne. – Biztosan más is történt azon az éjszakán. A férfi nem válaszolt. Lenézett a bokáján lógó láncra, felemelte, majd elejtette, miközben a lánc szemei dallamosan csilingeltek a csendben. – Tehát? – Elmondhatom, de kétlem, hogy elhinnéd. – Sok mindent hallottam rólad, de azt nem, hogy hazudnál is. – Kár volt beismerned. Vigyázz, mert még ez is bebizonyosodhat rólam! Ravel hangja élesen csengett, de Anja úgy döntött, nem vesz róla tudomást. – A párbajról beszéltünk. – Jobb lett volna, ha nem tesszük. – Miért? – kérdezte a lány keményen. – Van valami, amit nem akarsz, hogy megtudjak? – Nem, én … – Valami, ami rossz fényt vet rád? – Nem! – Volt valami oka annak az ostoba versengésnek azon kívül, amit mondtál? – Kár volt megemlíteni. Hagyjuk! – Nem bírom! – kiáltott fel a lány, miközben előrehajolt, s sötétkék szeme csillogott a visszatartott könnyektől. – Nem látod, hogy nem bírom? – Én sem. A férfi sóhajtva hátradőlt, és a semmibe bámult. Végül megszólalt. – Semmi különös. Hatan voltunk, holdfény és az üres párbajtér a két tölgy alatt. Párba álltunk. Egyszerűen csak össze akartuk mérni 63

az ügyességünket, legalábbis kezdetben. Mindannyian egy kicsit kapatosak voltunk, néhányan talán nem is kicsit. Nagyokat nevettünk, csúszkáltunk a harmatos füvön. És én akkor megsebesítettem Jeant a karján. Ő erre feldühödött. Azelőtt nem tudtam, hogy zokon veszi az én nehezen megszerzett vívótudományomat, de akkor kiderült. Ráadásul még tönkretettem az új köpenyét is. – A köpenyét. – Anja úgy ismételte a szavakat, mintha nem értené a jelentésüket. – Tudom, hogy nevetségesen hangzik, szinte triviális, de már kevesebb miatt is haltak meg emberek. Mindenesetre Jean nem volt hajlandó letenni a kardot, hanem követelte, hogy folytassuk. Rám támadott, én védekeztem, aztán visszavágtam, és egész idő alatt beszéltem hozzá, hogy észre térítsem. Ez nem minden, Anja érezte ezt a férfi hangjából. Nem akarta hallani, mégis, mintha valami láthatatlan erő kényszerítette volna. – És aztán? – A vívás mozdulataiban van egy pont, ahonnan már nem lehet visszakozni. Én éppen előrelendültem, még egyszer meg akartam szúrni a karján figyelmeztetésül. Jean megcsúszott a nedves fűben, és felém dőlt. A kardom hegye… – Hagyd abba! Kérlek! Anja mellkasa fel-alá járt, ahogy kapkodva szedte a levegőt, s szíve olyan erősen vert, hogy a ruháján keresztül is látszott a lüktetése. Keze erősen markolta a szék karfáját. Mikor Ravel elhallgatott, Anja lehunyta a szemét. De az imént felidézett párbaj képei még mindig ott lángoltak az agyában. – Te kérdezted – emlékeztette a férfi fáradtan. A lány felemelte szempilláit és ránézett, miközben testét hideg, nyomasztó érzés árasztotta el. A férfi arca a sötét szobában sápadtan világított, állán a sötét borosta árnyékával, és izzadságcsöppekkel a homlokán. Fekete szeme komoly maradt, bár a szája fintorra húzódott. – A tudományod – szólalt meg Anja élesen. –Te így hívod azt a 64

képességedet, hogy megölöd a másik embert a párbajtéren? Milyen érzés, hogy bárkinek elveheted az életét, ha akarod? Élvezed? Jól érzed magad attól, hogy mások félnek tőled? Ravel arcán megfeszült egy izom, aztán újra ellazult. Mikor megszólalt, közömbösen csengett a hangja. – Én sohasem kerestem a harcot, és sohasem öltem meg senkit, ha nem volt muszáj. – Ugyan már. Csak nem gondolod, hogy ezt elhiszem? – Ismétlem… – No és Murray? Ő még csak nem is álmodott róla, hogy kihívjon téged, soha életében! – A fiatalemberek meglepő dolgokat tudnak művelni, ha azt hiszik, ezzel megnövelhetik a tekintélyüket. Az összes párbajomnak a fele olyan bolondokkal folyt le, akik azt gondolták, milyen jó lenne azt mondani, hogy Ravel Duralde vérét ontották. – És te megölted őket az arcátlanságukért! – Jobban szeretted volna, ha inkább én halok meg? – kérdezte, majd rögtön válaszolt is magának. – Bolond kérdés, persze hogy jobban szeretted volna. – Én azt szeretném – vágta rá a lány keményen –, ha soha többé senki nem halna meg párbajban. – Nemes érzés, de nem túl gyakorlatias. Anja szeméből kék szikrák pattantak elő. – Miért? Miért nem gyakorlatias azt kívánni, hogy az emberek vérontás nélkül oldják meg a vitáikat? Olyan lehetetlen, hogy értelmes, okos férfiak módjára viselkedjenek, és ez ne sértse a büszkeségüket meg a becsületüket? – Megértem, mit érzel – felelte a másik, mély, gyengéd hangon –, de a párbaj szokásának megvan a maga haszna. A párbaj fenyegetése féken tartja a túlzásba vitt kérkedést és erőszakot, megőrzi a házasság szentségét a házasságtöréstől, és megvédi a nőket a zaklatástól. A lovagiasság eszméjéből ered, azt kívánja biztosítani, hogy az emberek jobb érzéseiknek engedelmeskedve éljenek, és tartsák be a megfelelő viselkedés szabályait, vagy nézzenek szembe a 65

következményekkel. Ráadásul az ember a kezébe veheti saját védelmét, nem kell a rendőrségtől függnie, amely vagy ott van, vagy nincs ott, amikor szükség van rá. Anja ereiben száguldozni kezdett a düh: hogy merészeli ez a férfi előtte védelmezni a párbajozás gyakorlatát! De visszafogta magát, és édeskés, rejtelmes hangon mondta: – Egy vita megítélésének a primitív módja, igaz? Döntsön az erő a jog helyett? És mi van akkor, ha a kérkedő öli meg az ellenfelét, vagy ha a megcsalt férj hal meg, és nem a felesége csábítója? És mivel tudja a párbajkódex megfékezni az olyan férfit, aki a legjobb vívó vagy céllövő hírében áll, hogy ne váljon gazemberré, ne cselekedjen tetszése szerint, s ne kényszerítse rá magát bármelyik kiválasztott nőre? A férfi nem hagyta magát becsapni, ezért kereken megkérdezte: – Az olyat, mint én? – Pontosan. – A lány egy fintorral válaszolt. – Semmivel. Ravel valamiféle bódulatban figyelte, ahogy a lány arcát elönti a harag pírja, s ettől vad elégedettséget érzett. Ha a lány azt várta tőle, hogy elfogadja a sértéseit, és ezt a helyzetet, amibe hozta, akkor csalódnia kell. Azt akarta, hogy Anja maradjon ott, ahol van, és beszéljen hozzá, szinte döbbenetként érte ez a vágy, de arra még nem készült fel, hogy ezért a társaságért áldozzon is. Úristen, milyen szép ez a lány, abban a régi, hatalmas kabátban, a szélfútta hajával, ahogy kicsúsztak a tincsek a kontyából, és koszos kezével, ami egy iskolásfiún is túltenne! Szeretné magához vonni, kibontani a haját, és szétteríteni a párnán, mint valami fényes selyemkendőt, szájához szorítani a száját, átmelegíteni, s feloldani azt a feszes, vékony vonalat, míg szét nem nyílik előtte puhán, lágyan. Ó, igen, nagyon szép, természetes, kívánatos nő. De elérhetetlen. Őrjítően elérhetetlen. Ravel hirtelen megtörte a csendet. – Mit csináltál magaddal? – Mire gondolsz? – húzta össze Anja a szemöldökét. 66

– Rosszabbul nézel ki, mint egy ír mosónő, ebben a kopott kabátban. A hajad az arcodba lóg, ráadásul piszkos a kezed. – Sajnálom, ha nem felel meg neked a külsőm – mondta a lány hideg gúnnyal. – A kertben dolgoztam. – Nincsenek embereid, akik megcsinálják? – Olyan nincs, akit beengednék a verbénaágyásba. Mellesleg, szeretem csinálni. – Mint ahogy szeretsz a földeken lovagolni is, míg olyan szeplős nem leszel, hogy a híres Antephelic tej sem tudja eltüntetni. – Az arcomra neked ne legyen gondod! – Majd lesz a jövendőbeli férjednek. – Mivel nem áll szándékomban férjhez menni, ez sem számít. – Apácaként akarsz élni egész életedben? Ez nevetséges! A lány felállt, s hangját felemelve válaszolt. – Miért lenne nevetséges? Te sem nagyon igyekszel megnősülni. – A férfiak anélkül is el tudják intézni az ilyen dolgokat. – Hát persze, természetesen, de az nem ugyanaz, vagy igen? És a társ, a gyerekek, az otthon… és a szerelem? – Egy kissé összefüggéstelenül jöttek a szájára a szavak, de nem bánta. – Mi van velük? – Nem számítanak? – De számítanak – felelte a férfi. – Nagyon is számítanak, de mivel nem tűnik valószínűnek, hogy nekem részem lesz ilyenekben… – Miért ne lenne? – Talán azért, mert nem vagyok igazán úriember. A szavak gúnyos éle mögött keserűség is bujkált. Anja akaratlanul is sajnálatot érzett. Minden hősködése ellenére, minden hízelgő megnyilatkozás ellenére, amit mint párbajhős és a nők bálványa kapott, nem ismeri a boldogságot. Ravelt, a maga módján, ugyanúgy kísérti Jean halála, mint Anját. Ráadásul születésénél fogva határozottan és örökre kizáratott a kreol társadalom mágikus köreiből, ugyanúgy mint ő, amerikai vére miatt. Anja felkavart lélekkel elfordult, és az ágy mögötti sarokban lévő 67

ablakhoz lépett. Nem akart a férfira nézni, nem akart semmilyen közösséget vállalni vele. Gyűlölni akarta, Őt akarta vádolni azért, ami az életével történt, minden ürességéért. Nem akart úgy gondolni rá, mint érző emberre, aki képes fájdalmat és megbánást érezni, aki éhes lehet és fázhat, aki egyedül érezheti magát és félhet. Úgy akarta látni maga előtt, mint a Fekete Lovagot, páncélba öltözött, kemény és érzéketlen gyilkost. Nem akarta bevallani, hogy magas, vékony testének, izmos vallanak, barna arcának és fekete szemének a látványa vonzó férfi benyomását kelti benne. Szerette volna visszataszítónak találni, lélektelennek és csúnyának. „Felemelte pillantását a rácsos ablakra. A kora tavaszi, szürke ég mintha az üveghez nyomult volna. Mélyet lélegzett, és lassan eresztette ki a levegőt. Mikor úgy gondolta, gyűlölködés és reszketés nélkül meg tud szólalni, az ágy felé fordult. – Küldök valami más ennivalót. Mondjuk paradicsomlevest, egy szelet sültet, meg egy kis üveg bort. Aztán, ha szükséged van rá, fürdőt is rendelhetek. És… talán megtalálom apám borotváját, meg egy fenőszíjat, amin megélezheted. A férfi felült, és összeszűkülő szemmel nézett a lányra. – Nagyon kedves vagy. – Egyáltalán nem – felelte az hidegen, udvariasan. – Szükséged van még valamire? – Nem lenne rossz egy ing, ha van. Óvatosan közömbös volt a hangja, nem követelőző. Anja úgy érezte, mivel' a férfi lenvászon ingét felhasználták a kötözéshez, annyival tartozik, hogy adjon valamit helyette. Színtelen hangon válaszolt. – Sajnos apám ingeit odaadtam az inasának. De nemrégiben vettem néhány piros flanelinget a munkásoknak, ha az megfelel. Ravel elmosolyodott, szemében igazi öröm tükröződött. – Azt hitted, hogy megsértődöm? Hidd el, nagyon is hálás leszek a melegért. Jó lesz a flaneling. – Jó. Azt is elküldöm. – Anja elfordult, és az ajtó felé indult. – Anja? 68

A lány megállt, de nem fordult vissza. – A nevem – mondta mereven –, Hamilton kisasszony. – Egy időben Anja voltál nekem. A lány idegei megremegtek a halk hangtól, bár a szavak nem is jutottak el hozzá. Lassan szembefordult a férfival. – Mit mondtál? Ravel habozás nélkül válaszolt. – Nagyon kedves vagy hozzám. Örülnék, ha ilyen kedves maradnál, és beleegyeznél, hogy velem vacsorázol ma este. Az a legrosszabb időszak az egész napban. – Nem tudom. Majd meglátom, mennyi dolgom lesz – felelte a lány, majd kilépett a szobából. Elfordította a kulcsot, és visszaakasztotta a kampóra, aztán lassan lement a lépcsőn, a durva ciprusfa korlátot simogatva. Miért nem utasította vissza a férfi kérését? Eszében sincs visszajönni, és vele vacsorázni, akármilyen egyedül és bezárva érzi is magát. És ezt rögtön meg kellett volna mondania. Mi történik vele? Szinte olyan volt, mintha nem ismerné a saját gondolatait, saját érzéseit. Általában ha eldöntött valamit, akkor aggodalmak nélkül ahhoz tartotta magát, nem érzett ilyen kétségeket és lehangoltságot. Megtette a szükséges előkészületeket, követte őket, és aztán elfogadta az eredményt, akármi volt is az. De ezúttal nem így van. Igaz, még sohasem csinált ilyesmit azelőtt, sosem bonyolódott bele ilyen komoly kilátásokkal fenyegető ügybe. Korábban még sosem érezte, hogy az a veszély állna fenn, hogy elveszti uralmát a helyzet fölött. Mostanáig. Lehet, hogy a fogoly kilétéből erednek a kétségei. Hosszú ideje gyűlöli Ravel Duralde-ot, és a gyűlölet erőteljes érzés. Az, hogy gyűlöletének tárgya ilyen közel van hozzá, kiszolgáltatva neki, természetesen hatással van rá. Nem szabad meglepődni azon, hogy megzavarta a férfi jelenléte, az is érthető, ha elkeserítik azok az erőszakos érzések, amit iránta érez. Igaz, minden oka megvan rá, 69

hogy ne szeresse ezt az embert, de sajnálja is, amiért ilyen helyzetbe került, és bűntudatot érzett, amiért neki is része van ebben. Van ennél természetesebb érzés? Ráadásul ő normális nő, aki elég fogékony egy jóképű és férfias fiatalember látványára, persze kifejezetten csak testi értelemben. Ez csak az állati ösztönök miatt van, semmi több. Nincs jelentősége. Az érzés azonnal elmúlik, ha nem látja többé. Majd elfelejti, hogy megcsókolta, elfelejti meleg, mozgékony száját az övén, erősen ölelő karjait, s izmos, hosszú testét, amint hozzásimult. Majd elfelejti. Holnap ilyenkor már vége lesz ennek a megpróbáltatásnak. Ravel Duralde elmegy. Addig pedig, egész biztosan nem a gyapotmagtalanítóban fogja elkölteni a vacsoráját. Anja befejezte a verbénaágy ás gyomlálását. Joseph-fel csomóba rakták a száraz leveleket, amiket a kisfiú összegereblyézett a hátsó kert azáleái, kaméliái, a téli lonc és a hegyi jázminok között. Megmetszette a hatalmas, öreg muskotály szőlőlugast az oldalsó kertben, és a mosoda mögötti fügefákat is. Aztán a levágott ágakat elültette a különálló konyhaépület ajtaja mellé, az árnyékos homokba, ahol a kiöntött mosogatóvíz állandóan nedvesen tartja őket. Időnként megállt, hogy beszívja a friss, tavaszi levegőt, a spireák, a nárciszok és a fehér téli lonc felől szálló illatfoszlányokat, és a sárga jázmin erős illatát, ami a házhoz közeli kerítésen kapaszkodó kúszónövények felől áradt. Nem gondolt, nem akart Ravel Duralde-ra gondolni. Amikor kezdett sötétedni, elküldte Josephet, majd ő is bement a házba. Tetőtől talpig piszkosnak érezte magát, ezért elrendelte, hogy hozzák be a fürdőkádat a szobájába. Egy ideig csak üldögélt a gőzölgő, forró vízben, majd finomra őrölt, rózsaolajjal illatosított Lubin szappannal beszappanozta magát. A dús habot a hajába is beledörzsölte, élvezve illatát és selymes tapintását. A rózsaillat azután is megmaradt a bőrén és a haján, miután leöblítette magáról a szappant, és vastag török törülközővel felitatta bőréről a vizet, majd a tűz előtt megszárította fénylő fürtjeit. Nem volt szokása felöltözni vacsorához, ha egyedül tartózkodott 70

az ültetvényen. Mikor Madame Rosa és Celestine is itt időztek, az természetesen más, de ha csak ő ült a vacsoraasztalhoz, szükségtelennek érezte, hogy esti ruhát vegyen fel. Gyakran nem is az ebédlőben evett, csak behozatott egy tálcát a szobájába. Ilyenkor általában csak köntösben üldögélt a tűz előtt. Ma este azonban úgy érezte, szüksége van rá, hogy rendesen felöltözzön, s hogy nagyon szép legyen. Ennek természetesen semmi köze ahhoz a lefitymáló megjegyzéshez, amit Ravel tett a külsejére. Időnként talán megengedhet magának ennyi szeszélyt. Nem öltözött fel rendesen egész nap, sőt szinte elhanyagolt volt, ma este tehát grane toilette-et vesz föl. Denise volt Anja szolgálója. Ő lett a dajkája is, mikor Anja először jött az ültetvényre, ijedt, anyátlan kislányként. Annyi év után az is Denise kiváltságává vált, hogy ő öltöztette Anját, de az is, hogy megszidta, és aggódott érte. Ma este az idős nő feladta rá az alsóruháit, és meghúzta új királynői fűzőjének a szalagjait. A fején keresztül ráadta tűzdelt, hímzett szélű alsószoknyáit, majd elrendezte őket. Az alsószoknyák egyrészt meleget adtak, másrészt megakadályozták, hogy a krinolin abroncsa harangként himbálózzon körülötte. Az alsószoknyákra maga a krinolin következett, öt egyre növekvő méretű abroncskarika, amelyeket szövet borított és szalagok fogtak össze. Erre még egy rétegnyi alsószoknya került, szintén hímzettek, és csipkével szegettek, ráadásul párnázottak, hogy ne látsszanak át alattuk a krinolin abroncsai, mint valami csontváz. A ruha maga vízszintesen csíkozott selyemanyagból készült, rózsaszín és mély rózsavörös árnyalatokban. Franciaországban varrták, a Chartres Street-i Giquel és Jaison cég importálta, az ő áruházukban vette Anja. Nagyon kevés alakításra volt szükség, hogy jó legyen rá, épp csak egy kicsit be kellett venni a felsőrészéből, hogy hozzásimuljon karcsú derekához. Madame Rosa és Celestine jobban szerették, ha saját szabójuk készíti el a ruháikat, azt állították, azoknak sokkal szebb a kidolgozása. De Anja nem tudta rászánni magát, hogy részt vegyen a végtelen ruhapróbákon, hacsak nem feltétlenül szükséges, ezért, ha tehette, kész ruhákat vásárolt. 71

A ruha dekoltázsa nyakának és vallanak nagy részét szabadon hagyta. Hogy elvonja a figyelmet meztelen bőréről, Anja feltett egy gránátkő nyakéket. Fényes, csiszolt kövekből álló, szép ékszer volt, középen máltai keresztet formázott, amit drágakövekből készült apró tulipánok, liliomok és nyilacskák vettek körül. Finom munkának látszott, amely mégis elég nagy ahhoz, hogy mutatós legyen. Anja az apjától kapta ezt a nyakéket. Nem volt nagyon értékes, a drágakövek közönséges fémfoglalatba ágyazódtak, és csak bearanyozták, de ő nagyon szerette. Anja az öltözőasztala előtt ült, vállán fésülködő kendővel, miközben Denise kibontotta hosszú haját, és feltűzte. Denise, hajának egy részéből kis koszorút font, majd a többi hajat ezen áthúzta, és szabadon, fényes, dús fürtökben lengeni hagyta a lány vállán. Kis tincseket húzott ki a halántékán és a füle mellett, majd a lámpa fölött megmelegített sütővassal csinos kis csigákat csinált belőlük. Végül, az eredménnyel elégedetten elkezdett járkálni a szobában. Anja ezalatt az öltözőasztalkán sorakozó üvegcsék és tégelyek felé fordította a figyelmét. A kinti munkától száraz és durva lett a keze. Az Ezer virág balzsama nevű puhító krémmel bekente, majd megtisztította, és zergebőrrel kifényesítette a körmeit. A New Orleans-i kreol hölgyeket az amerikaiak azzal vádolták, hogy festik az arcukat. Ez így nem volt igaz, de azért azt tudták róluk, hogy alkalomadtán hozzátesznek valamit a természet adta szépségükhöz. Madame Rosa megtanította Anját erre a művészetre, mint ahogy megtanította arra is, milyen fontos ápolnia a fogait. Most, hogy sötétebb és fényesebb legyen a szemöldöke meg a szempillája, Anja ujjai hegyével egy kis olajat kent rájuk. Aztán Lily White, azaz folyékony blanc de perles segítségével hamvassá tette az arcbőrét. Kritikus szemmel megvizsgálta magát, és úgy döntött, hogy egy kis szín nem ártana. Egy kis dobozkából kivett egy pirosító papírt, finoman az arccsontjaihoz dörgölte, majd megnedvesített ajkaihoz is odanyomta. Egy percig szemlélte az eredményt a tükörben. Elégedetten félretette a pirosítót, majd megtörölte ujjait egy ruhával. Egészen 72

másképp nézett ki, mint korábban. Milyen kár, gondolta, hogy Ravel Duralde nem láthatja, mennyire más most, még ha nem is az ő kedvéért történt a változás. Mint a legtöbb kreol stílusú házban, Beau Refuge-ban is az emeleten voltak a legfontosabb szobák, hogy megelőzzék az esetleges áradás okozta károkat, a földszint pedig inkább csak afféle föld fölé épített alagsornak számított, amit többnyire raktározásra, esetleg a szolgák szállásaként használtak. A házban nem volt folyosó. Erre a célra az elöl és hátul futó erkélyek szolgáltak, amelyekre sok üvegezett ajtó nyílt. Ráadásul a szobák egymásba nyíltak, úgyhogy ha a ház minden ajtaját és ablakát sarkig kitárták, szabadon áramolhatott a levegő, ami a meleg, nedves éghajlat alatt nagy áldásnak számított. Kilenc nagy, magas mennyezetű szoba kapott helyet a házban. A főhomlokzat oldalán rendezték be a könyvtárt, középen a szalont, és Madame Rosa hálószobáját. A szobák második sorában, középen volt az ebédlő, két oldalán egy-egy hálószobával, a hátsó fronton pedig Anja hálószobája helyezkedett el, valamint egy nappali, amit ő a sajátjának nevezett ki, és Celestine hálószobája. A ház berendezése, amit még akkor újítottak fel, mikor Madame Rosa férjhez ment Anja apjához, arany és olajzöld színekben pompázott. Nehéz brokátfüggönyök fedték az ablakokat, köralakú szőnyegek a padlót, a székek és a kanapék huzata selyemből készült, az ágytakarók pedig nyersszínű lenből, nehéz velencei csipkével szegélyezve. A kandallók fölött bronzkeretes tükrök, a szobák sarkában pedig márványszobrocskák álltak. A gyertyatartók aranyozott bronzból és baccarai kristályból készültek. A kandallópárkányokon és az asztalkákon sevres-i porcelán díszlett, a falakon aranyozott keretekben pásztorjeleneteket ábrázoló festmények és metszetek függtek. Az ebédlőbe indulva Anjának csak át kellett mennie a nappaliba, majd jobbra kellett fordulnia, és a nappaliból az ajtó már az ebédlőbe nyílt. Az asztal készen várta, megterítve az ő helyén, csak az ételt kellett behozni. De senki sem mutatkozott, és az ételnek sem volt 73

semmi nyoma. A lány odalépett a pohárszékhez, ahol egy tálcán palackok álltak. Töltött magának egy pohárka sherryt, majd visszasétált a nappaliba, és leült, ahogy az illik, a karosszék szélére. De ez a merev póz túl kényelmetlennek bizonyult számára. Anját sosem kényszerítették, mint sok kreol lányt, hogy léccel a ruhájában gyakorolja a merev, egyenes testtartást. Nem törődve azzal, hogy összegyűrheti a ruháját, vagy kilátszanak az alsószoknyái és a krinolinja, hátradőlt a széken, és a párnázott támlára hajtotta a fejét. Kortyolgatta a sherryjét, és az erkély ajtón át kibámult a sötétbe. Az éjszaka nyugtalannak tűnt. A szél megfordult, most már határozottan dél felől fújt. Úgy hajlítgatta az öreg tölgyfák ágait, hogy azok tiltakozva nyöszörögtek. A távolból mennydörgés hallatszott, halk, de fenyegető hang. A szobába befújó légáramlatok meglibegtették a lámpák lángját, ugrándozó árnyakat vetítve a falra. A levegőben petróleumszag keveredett az asztalon lévő kínai tálban elhelyezett rózsaszirmok illatával, valamint a közelgő vihar kénes leheletével. Az asztalon feküdt a Louisiana Courier egy példánya is. Anja letette a poharat, majd kezébe vette az újságot, végigfutva a címeken. Belefogott egy Franciaországról szóló cikk olvasásába, ami nevetséges színben próbálta láttatni azt a kíséretet, amely nélkül Louis Napóleon kisfia és dajkája nem indulhatott sétakocsikázásra. A kíséret kocsisokból, libériás inasokból, kis zászlócskákat tartó lovas lándzsásokból és udvaroncokból állt. Épp egy új történetbe fogott bele, a Kansas területén élő shawnee indiánok okozta problémáról, amikor Marcel, Denise fia jelent meg az ajtóban. Anja félretette az újságot, és mosolyogva megkérdezte: – Végre elkészült a vacsora? Farkaséhes vagyok. Marcel komoly, okos fiatalember volt, körülbelül Anjával egyidős, karcsú testű, hullámos, fekete hajú, lágy, barna bőrű fiú. Arcvonásaiban olyan sok kaukázusi jelleget lehetett felfedezni, hogy Anja fejében többször is megfordult, vajon nem az az ember volt-e az apja, akitől Hamilton elnyerte a birtokot. Denise nem nyilatkozott, és amikor Madame Rosa szókimondó kreol stílusban nekiszegezte a 74

kérdést, ki a fiú apja, azt állította, hogy nem tudja. Marcel tökéletes szolgáló volt, halk, tevékeny és hűséges. Ha ki lehetett mozdítani szokásos komorságából, szélesen, magával ragadóan tudott nevetni. Sem szóval, sem tettel nem utalt arra sohasem, hogy gyerekkorukban Anjával együtt szaladgáltak és lármáztak fel-alá a ház erkélyein. Ma este még komolyabbnak tűnt az arca, mint máskor, és nem nagyon nézett a lány szemébe, miközben meghajolt. – Sajnálom, mademoiselle. Valóban elkészült a vacsora, de nem tudom, hol szolgáljam föl. – Nem tudod? Hogy érted ezt? – Épp most mentem át a gyapotmagtalanítóba egy tálcával. Monsieur Duralde azt mondta, hogy az ön vacsoráját is vigyem át, mert nem akar egyedül enni. Anja hirtelen felugrott, szoknyái szinte suhogtak körülötte. – Értem. Akkor éhen marad. Én az ebédlőben eszem, ahogy máskor is. – Bocsánat, mademoiselle. Azt is mondta, hogy ha ön nem egyezik bele, kénytelen lesz felgyújtani a gyapotmagtalanítót. A lány megmerevedett. Arccsontjait pír öntötte el. – Mit csinál? – kérdezte élesen, – Megbízott, hogy mondjam el, sajnálja, amiért fenyegetésre van szükség, de biztos lehet benne, hogy megteszi. – De hát hogyan… ? – Még mielőtt kimondta volna a kérdést, elhallgatott. Mintha emlékezne rá, hogy a sarokban álló kisasztalon hagyta a gyufásdobozt, amikor előző éjszaka meggyújtotta a lámpát. Will bácsi sosem tudta volna elérni, de Ravel magasabb volt, hosszabbak a karjai, és talán erősebb is benne a szándék. Valahogy sikerült neki lelökni a dobozt az asztalról, és magához húzni. – Gyufa van nála – felelte Marcel segítőkészen. – Megmutatta. – Miért nem vetted el tőle? – kérdezte Anja hevesen. – Gondoltam rá, de figyelmeztetett, hogy meg ne próbáljam. Azt mondta, mademoiselle, hogy önnek kell odamennie, és elvennie.

75

5. fejezet Ravel az ablaknál állt. Magas termetével kilátott az ablakpárkány fölött a szélfújta sötétbe. A halvány fényben csak arcának körvonalai rajzolódtak ki, arckifejezése töprengésre vallott. Mióta Anja magára hagyta, kissé előnyösebb külsőt öltött a felajánlott kényelemnek köszönhetően. De a piros flanelingben, és a fejét körülölelő fehér kötéssel, amelyet félig eltakartak sötét, göndör fürtjei, leginkább úgy festett, mint egy kalóz. Bilincsének lánca a padlón hevert, az acélszemek tompán csillogtak a lámpa fényében, s halkan megzörrentek, mikor a férfi megfordult az ajtónyitásra. Rámeredt Anjára, sötét tekintete egyetlen részletet sem hagyott ki megjelenéséből. Végignézte a lányt a feje tetején ülő kis hajkoronától, a nyakán csillogó ékszereken át, egészen alsószoknyája csipkéjéig, ami kilátszott, amint a lány megemelte a rózsaszínű ruhát, hogy ne érjen a padlóhoz. Arcára meleg elismerés kifejezése ült ki, de rögtön kaján gondolat lépett a helyébe. Vállával nekitámaszkodott az ablak alatt a falnak, és mellén keresztbe fonta a karját. – Elragadó. Ha ez a gyönyörűség mind az én kedvemért van, nagyon megtisztelsz. – Nagyon jól tudod, nem számítottam arra, hogy ma este még idejövök. Anját felháborította ez az arcátlanság. Arca kipirult, száját pedig keskeny vonallá szorította össze. Leeresztette szoknyáját a padlóra, vállkendőjét pedig levette és karjára borította. – Micsoda csalódás. Talán vendégeid vannak? Erős volt a kísértés, hogy hazudjon, hogy társasági kötelezettségekre hivatkozva meg tudjon szabadulni. Anja csak komoly erőfeszítések árán tudta legyőzni magát. – Most éppen nincsenek. 76

– Micsoda szerencse ez az én számomra – mondta a férfi, miközben elhúzódott a faltól. – Engedd meg, hogy felajánljak neked egy széket. A férfi közeledtére Anja egy lépést hátrált. – Maradj ott, ahol vagy! Ravel megállt. Már tisztán látta, hogy korábbi taktikája kudarcot vallott. – Ha okot adtam rá, hogy félj tőlem, bocsánatot kérek. – Ez mindenesetre újdonság – emelte fel az állát a lány. Ravel úgy érezte, Anja a legkívánatosabb nő, akit valaha is látott. Ha az elmúlt hét évben néha el is felejtkezett erről, most minden kétséget kizáróan tudta. Szájának vonala, mellei domborulata, kézzel is átérhető dereka csábítóan hatottak rá. Annyira vágyott utána, mint még soha senkire és semmire egész életében. A becsület jelentéktelen dologgá zsugorodott össze ehhez a hatalmas vágyhoz képest. Lesütötte a szemét, majd az asztal felé intett. – Nem ülsz le? – Azért jöttem, mert hitvány módon megfenyegettél. Nem áll szándékomban megosztani veled a vacsorámat. Úgy teszel, mintha az invitálásod metszett meghívón érkezett volna. – Enned kell. – De nem veled! – Betörted a fejem, megfosztottál a szabadságomtól, kompromittáltad a becsületemet. Az, hogy a társaságodban szeretnék elkölteni egy vacsorát, nem tűnik túl soknak viszonzásul. – Én valahogy másképp látom a dolgot. – Hogyan? – Unalmas lenne, ha elmagyaráznám. A férfi szárazon válaszolt. – Nincs semmi sürgős dolgom. – A vacsorád teljesen kihűl. – Anja bosszankodva vetett egy pillantást a fedett ezüst tálalóedényekre az asztalon. Kifejezetten étvágygerjesztő illat szállt felőlük. A gyomra megmozdult, félő volt, hogy bármelyik pillanatban megkordul, úgyhogy gyorsan messzebb 77

lépett a férfitól. – Ne légy szégyenlős! Hiszen csak arra vágysz, hogy a szemembe vágd, micsoda sötét gazember vagyok, amiért ilyen fenyegetésekkel kényszerítlek rá, hogy ide gyere. A lány futó pillantást vetett rá a vállán keresztül. – Attól tartok, ez kevéssé elégítene ki, ahhoz képest, amit most érzek. – És mi elégítene ki téged, Anja? – kérdezte lágy hangon a férfi. Volt valami a férfi hangjában, amitől Anja idegei megborzongtak. Még egy lépéssel eltávolodott tőle. A nyitott ajtóban Marcel őrködött, további parancsokra várva. Arca kifejezéstelen diszkréciót tükrözött, mint minden jó szolgáé. Elküldje, vagy hozassa ide a saját vacsoráját is? Egyik megoldást sem tudta elfogadni, ráadásul kényelmetlen is volt ez a habozás, miközben Ravel már leült enni. Miután nem válaszolt, Ravel felhúzta egyik szemöldökét. – Mi a baj? Nem szereted, ha valaki más rád kényszeríti az akaratát? Rossz érzés, hogy már nem tudod teljesen ellenőrzésed alatt tartani a dolgokat? Talán enyhíti a helyzetet, ha szavamat adom, hogy a desszert után azonnal visszaadom a gyufát? A lány megpördült. – Megteszed? A férfi kedvesen, de rejtélyesen elmosolyodott. – A gyufa már megtette a magáét. A körülmények időnként megváltoztatják a tervet. Nem szándékozott kettesben maradni Ravel Duralde-dal, de mégis lehet, hogy megéri a békesség kedvéért. A férfi Anja arcát fürkészte. – A helyzet talán kissé szokatlan, de azért még viselkedhetünk civilizált módon. Mindez ésszerűen hangzott, és a formális szavak biztonságot sugalltak. És mégis, miközben az agya a kapitulálást javasolta, ösztönei óvatosságra intették. – Csinálj úgy, mintha apád egykori, vén ismerőse lennék, akinek semmi többel nem tartozol, csak egy kis udvariassággal. Esetleg 78

megkérlek, hogy nyújtsd ide a sót, de egyébként ügyet se vess rám! Semmi sem tűnt valószerűtlenebbnek. Mégis, nem számított. Anja éhes volt a kerti munka után, és hirtelen a legnagyobb butaságnak tűnt, ha hagyja, hogy a büszkeség, a düh és ennek a fickónak a játékai miatt kényelmetlenül érezze magát a saját birtokán. Kurtán bólintott, majd úgy rendelkezett, hogy a kihűlt ételeket vigyék el, és hozzanak helyette friss, meleg tálakat, két személy részére. Mikor Marcel elment, vastag, fullasztó takaróként telepedett rájuk a csend. A szél elült. Az éjszaka csendessége szinte nyomasztóvá vált, a vihar dörgései közeledtek. A szobát túl erős, sárga fény árasztotta el. A tűzhely melletti kisasztalon álló lámpából fekete füst kígyózott a mennyezet felé, izgatott lángja lobogva égett, mert túl magasra csavarták a kanócot. Anja odament az asztalhoz, és levette a lámpa elkormozódott buráját. Lejjebb csavarta a kanócot, míg csak a táncoló láng nem lett újra kék, halványsárga szegélyű. Ravel komoly arccal nézte, hogy elrejtse az események alakulása fölött érzett elégedettségét. A lámpa fénye tükröződött a lány arcán, és olyan földöntúli szépséget kölcsönzött neki, hogy a férfi valami kétségbeesett vágyakozást érzett az ágyékában. De könyörtelenül elfojtotta ezt az érzést. Nem akarta, hogy még a jelenleginél is jobban megijessze Anját. Odalépett a sarokban álló étkezőasztalhoz, és előrehúzta a szoba közepére, a tűzhöz közelebb. A hozzá tartozó egyenes támlájú széket az egyik oldalra helyezte, majd a kandalló melletti karosszékért indult. Lehajolt, és könnyedén felemelte a nehéz, kárpitozott bútordarabot, majd az asztal mellé tette, a másik székkel szemben. Anja szórakozott tekintettel követte a férfi mozgását. Miközben lehajolta piros flaneling megfeszült a vállán és a hátán, és kiemelte kemény izmait. Tökéletesen rászabott nadrágja, mely a lábfej alatt volt rögzítve, bámulatosan simult a combjára és vékony csípőjére. Észrevett a férfi mozgásában valami sötét, ragadozóra emlékeztető kecsességet. Hajlékony volt, erős és veszélyes. Miközben Anja nézte, attól félt, hibát követett el, mikor beleegyezett a követelésébe. 79

A férfi felé fordult, és kis gesztussal az elkészített helyre mutatott, miközben fejét is meghajtotta: – Parancsolj! Anja a szemébe nézett, és elkalandozó gondolataitól arcába szaladt a vér. Lesütötte szemét, majd fél kézzel a szoknyájával bajlódva, nehogy összenyomódjanak az abroncsok, vagy összegyűrődjön a selyem, óvatosan leült a karosszékbe. Ravel addig várt, míg a lány el nem helyezkedett, majd közelebb húzta a nehéz széket az asztalhoz. Keze a lány karjához ért, mire Anja ijedt pillantást vetett rá, mivel forróság árasztotta el az intimnek tűnő érintéstől. A lánc megcsörrent a padlón, miközben Ravel az asztal másik oldalán, vele szemben leült. Anja elfordította a szemét, de érezte, hogy a másik őt nézi. Elámult, mennyire erősen hat rá a férfi jelenléte. Még életében sosem érzett ilyet egyetlen férfival sem. Jean jelenlétében biztos, hogy sosem támadt ilyen kényelmetlen érzése. Megpróbálta megmagyarázni magának, hogy mindez a körülményeknek tudható be, annak, hogy Ravel ellenszenves neki, az őket összekötő múltbéli emlékeknek és a jelenlegi különös helyzetnek. De nem hitte el teljesen. Volt valami ebben a férfiban, ami mindig is ellenséges érzületet váltott ki belőle, még azokban a régi-régi napokban is, az eljegyzésük előtt, mikor Ravel Jean egyik barátja volt. Annyira szeretett volna megszabadulni a gondolattól, hogy akaratlanul is visszaesett a háziasszony formális udvariasságába. – Ma reggel William Walkerről beszélgettünk – kezdte egy hűvös mosoly kíséretében. – Te nem vettél részt múlt héten a Nicaragua Barátai rendezvényen? A férfi arcán csodálkozás futott keresztül, mielőtt válaszolt volna. – Ott voltam. – Véletlenül nem te voltál az egyik előadó? – Véletlenül igen. – Gondolom, Walker mellett álltál. A férfi újra bólintott. – Azt beszélik, lehet, hogy bíróság elé állítják, mert megsértette a 80

semlegességi törvényt. Gondolod, hogy elítélik? – Sok múlik azon, hol lesz a tárgyalás. Ha Washingtonban, akkor lehetséges. De ha itt, New Orleansban, ahol legnagyobb a támogatóinak a bázisa, nem sok esély van rá. – Az a szóbeszéd járja azokról, akik Közép-Amerikában harcoltak Walkerrel, hogy ők állnak a titkos Polgárőrség mögött. A férfi arcvonásai egy pillanatra megmerevedtek. Sötét tekintetével kutatóan, mélyrehatóan nézte a lányt. – Figyelemre méltó, mennyire ismered az eseményeket. – Úgy érted, ahhoz képest, hogy nő vagyok? – Nem sokan vannak a női nemből, akiket érdekel, mi történik a család körein kívül. – Én szeretem tudni, mi történik és miért. Talán baj? – Dehogy. Csak meglepő. A férfi megjegyzései mindössze arra szolgáltak, hogy eltereljék Anját a kérdéstől. De ő ártatlan mosollyal újra megkérdezte: – Szóval, tudsz valamit erről a Polgárőrségről? – Miféle őrség? Ki vagy mi ellen? Ezt nem mondják ezek a szóbeszédek? – New Orleans korrupt hivatalnokai és rendőrsége ellen, akiket megvásárolt és lefizetett a „Semmitsemtudok” Párt. – Értem. És te egyetértesz ezzel a céllal? Meglepő volt, milyen izgatottan tette fel a kérdést. Anja felemelte az állát. – Nem mondom, hogy ellenzem. Úgy tűnik, ideje lesz, hogy valaki végre csináljon valamit. Ravel azt gondolta, tévedett. Biztosan tévedett. Szája szigorú vonalát mosolyra húzta, sőt a szeme is felcsillant. – Tudnom kellett volna, hogy egy olyan nő, mint te, aki oly szívesen csinál szokatlan dolgokat, nem fog elítélni másokat sem ugyanezért. Anja már nem tudott válaszolni. Beszélgetésüket félbeszakította Marcel érkezése. A fiú egy hatalmas ezüsttálcát hozott, tálakkal teli. Tengeri állatokból, többféle rákból és virsliből készült sűrű, fűszeres, sötétbarna levest tett eléjük. Sült csirkét is hozott, hozzá 81

kukoricakenyeret, kagylót és mártást, őzsültet rizzsel és többféle sajtot. Fehér ruhába tekerve franciakenyér-rudak feküdtek a tálcán, desszertként pedig feketeáfonyás süteményt készítettek a tavaly eltett gyümölcsökből, és sűrű tejszínnel öntötték le. Kristályüvegben fehérbort is hozott Marcel. A kávét kis ezüstállványra helyezte, és a láng fölé erősítette, hogy meleg maradjon. A fiú kitöltötte a bort, majd félretette az üveget. Még egyszer körülnézett, hogy megvan-e minden, az ezüst evőeszköztől a porcelánig, a sótartóig és a kiskanalakig. Meghajolt. – Még valamit, mademoiselle? – Köszönöm, nem, Marcel. Ez minden. – Itt maradjak tálalni? – Azt hiszem, elboldogulunk. – Esetleg fél óra múlva önért küldöm a kocsit, ha netán elkezdene esni. – Nem szükséges, nem hiszem, hogy ilyen hamar elered az eső. Abban a pillanatban, amikor kimondta, Anja már meg is bánta a választ. Annyira oda akart figyelni az őt kiszolgáló emberekre, akik maguk is fáradtak és éhesek lehetnek, hogy nem is fontolta meg komolyan Marcel javaslatát, és a mögötte rejlő okokat, csak mikor már késő volt. Marcel, lehet, hogy anyja javaslatára, a védelmet ajánlotta fel neki, azzal hogy itt marad, vagy hogy hamarosan érkezik a kocsis. De most már nem gondolhatta meg magát anélkül, hogy foglya észre ne vegye bizalmatlanságát. Nyugtalanul nézte Denise fiát, amint hajlongva kimegy. Miután Marcel elment, Anja mélyet lélegzett, hogy megnyugtassa magát. Elszaladt vele a képzelete. Hiszen nincs veszélyben. Az asztal túloldalán ülő férfi meg van láncolva. Ugyan mit tehetne? És mégis félt tőle. Nem tűnt valószínűnek, hogy egy ilyen férfi, mint Ravel Duralde, ily könnyen hagyja magát fogságban tartani. Vagy hogy meg sem próbál elszökni, hogy odaérjen a párbajtérre a kitűzött időben, és megvédje a becsületét. Óvatosnak kell lennie. Anjának elment az étvágya. Megette a levest, de aztán már csak tologatta a csirkét a tányérján. Kortyolgatta a borát, örült, hogy van 82

mivel elfoglalni a kezét, és jólesett, hogy kissé felengedett tőle teste remegése. Valami ártalmatlan témát keresett, amiről beszélhetett volna, de nem jutott eszébe semmi. A csendet csak az ezüst csörgése és az egyre közeledő vihar döreje törte meg. Ravel tudatában volt a kényszeredett helyzetnek, de úgy tűnt, élvezi. Valamiféle könyörtelen pontossággal evett, lassan lefejtette a húst a csirke csontjairól, kivett magának egy szeletet az őzsültből, s ügyes mozdulatokkal felszelte. Anja mindkettejüknek töltött kávét. Mikor Ravel végére ért a desszertnek, csészéjével a kezében hátradőlt, és a csésze fölött a lányt nézte, amint az erős italt kortyolgatja. A férfi végül letette a csészét. Elgondolkodva, mégis kissé vádlón azt kérdezte: – Na és a szerelem? Anja kezében a csésze megcsörrent a csészealjon. Gyorsan letette. – Mire gondolsz? – Azt mondtad, hogy nem akarsz családot és gyerekeket. És a szerelem? Komolyan egész életedben szűz akarsz maradni? A kreolokban kevés tartózkodás volt a magánügyeikkel kapcsolatban. Anja hallott már nőket vegyes társaságban arról beszélni, milyen zavarban voltak, és mennyire élvezték a nászéjszakájukat, majd gyötrelmes részletességgel felsorolták mindazt a fájdalmat és kínlódást, amivel a szülés járt. Madame Rosa minden teremtett léleknek elpanaszolta, milyen szörnyű változásokon megy éppen keresztül, és alighanem Celestine is elmondta Murraynek, hogy azért nem érzi elég jól magát a kikocsizáshoz vagy a sétához, mert a havi baja gyötri. A kreol hölgyek szerfelett csodálkoztak azon, hogy az angolszászok mennyire nem szívesen beszélnek nyilvánosan az ilyen dolgokról. Hiszen ez természetes, nem? De Anja sosem tudott teljesen megszabadulni a saját véleményétől az intim dolgokat illetően. Összehúzta szemöldökét, és azt felelte: – Ez nem tartozik rád. 83

– Ó, én azt hiszem, igen. Én tehetek róla, hogy most magányos vagy. – Nem szükséges ezzel gyötörnöd magad. – De én úgy gondolom, hogy igen. Amiatt, ami hét évvel ezelőtt egy éjjel megtörtént, ez lett belőlem, ami vagyok, és te is azért vagy olyan, amilyen. Akár elismered, akár nem, ez összefűz minket. Egyikünk sem akarja, de akkor is így van. A gyapotmagtalanító fölött villám cikázott keresztül, hátborzongató fehér fénnyel árasztva el a kis helyiséget. Erős dörgés követte, majd elhalt az éjszakában. Rögtön utána eleredtek az első cseppek, pergő ritmust verve a tetőn. A tűz sziszegett és pislákolt, mert a kéménybe is beesett az eső. Anja karja libabőrös lett, részben az eső hangjától, részben pedig Ravel szavaitól és hangja profetikus rekedtségétől. Hirtelen úgy tűnt, a gyapotmagtalanító olyan messze van a háztól és a lakóépületektől, mint a hold. Ahogy felismerte elszigeteltségét, Anja úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Ujjai ráfagytak a kávéscsésze fülére. Erővel lefejtette, majd összefonta karját a mellén. – Te is érzed, ugye? – szegezte neki a kérdést a férfi. Igen, érezte azt a köteléket, amiről Ravel beszélt, de számára ez valami mindkét fél részéről lehetetlen dolognak tűnt. De még ez is olyan személyes véleménye volt, amit nem akart bevallani. – Nem – felelte gyorsan. – Nem érzem. – Dehogynem, csak nem akarod beismerni. Félsz tőlem, s megpróbálod ezt haraggal álcázni. Miért? Miért félsz tőlem? – Nem félek – felelte a lány. Más körülmények között nem mondta volna ki, de most igen: – Utállak. – Miért? – Ez nyilvánvaló. – Valóban? Ha aznap éjjel Jean ölt volna meg engem, ugyanígy vádolnád őt is? Őt is gyilkosnak, sőt bérgyilkosnak és veszett kutyának neveznéd, aki csak ölni tud? A szavak visszhangra találtak Anja emlékezetében. Valóban ezt 84

mondta Ravelnek, mikor eljött elmondani, mi történt Jeannal? Nagyon fájhatott neki, ha ilyen sokáig emlékezett rá. – Nem válaszolsz. Én ezt úgy értelmezem, hogy neki nem mondtad volna ezt. Akkor pedig személyes okaid vannak az utálkozásra. Talán a családi hátterem… vagy inkább annak a hiánya. – Az biztosan nem! – csattant fel Anja. A könyörtelen kérdésektől és a társalgás ilyetén fordulatától jobban meg volt zavarodva, mint ahogyan magának bevallotta. – Akkor csak egy magyarázat marad. Te is érzed azt a vonzódást kettőnk között, ami kezdettől fogva meg volt, már akkor is, amikor még Jean élt. Érzed, de félsz beismerni. Azért félsz, mert ez azt jelentheti, hogy nincs meg benned az illendő bánkódás a vőlegényed halála miatt. Anja olyan hirtelen állt fel, hogy meglökte az asztalt, felborította a csészéjét, és a kiömlött kávé sötétbarna foltot hagyott az abroszon. Meg sem állt, csak hátralökte a székét, és az ajtó felé indult. A lánc csörgése figyelmeztette, de hatalmas ruhájában és a rengeteg alsószoknyában nem volt elég gyors, hogy megszökjön. A férfi hátulról elkapta, karjára kulcsolta erős ujjait, majd szembefordította magával. Megragadta a másik karját is, a lány mozdulni sem tudott. Anja hátrarántotta a karját, de a férfi erős katonakezében több volt az erő, mint hitte volna. Dühbe gurult, s összeszorított fogakkal kiáltotta: – Engedj el! – Tényleg azt hiszed, hogy elengedlek? Ravel egy percig a lány szemébe nézett. Aztán tekintete lejjebb vándorolt, fedetlenül hagyott nyakára, majd az izgalomtól emelkedősüllyedő, lágyan domborodó, fehér melleire. Annyira szerette volna ajkaival megérinteni a gyorsan pihegő kebleket, hogy szinte beleszédült. Összeszorította a fogát, hogy uralkodni tudjon magán. Anja fájdalmasan felsziszegett. – Gazember! Ravel arca megkeményedett. Hirtelen lehajolt, karját a lány térdei 85

alá helyezte, és a melléhez szorítva felemelte. A sál lehullott Anja karjáról a földre. Rátekeredett a láncra, s félő volt, hogy Ravel megbotlik benne, de a férfi félrerúgta, és az ágyhoz lépett. – Ne! – kiáltott Anja, mikor észrevette a szándékát. Mozogni kezdett a karjában, eltolta magától, miközben körmével a szemét kereste. A férfi halkan káromkodott egyet, majd letette a lányt a vastag gyapotmatracra. Anja felült, és elhúzódott tőle. Ravel feltérdelt az ágyra, egyik karjával átfogta, és egész testsúlyával visszakényszerítette az ágyra, majd melléfeküdt. A lány öklével ütötte a fejét és a vállát. A férfi megrándult, mikor az arccsontját érte az ütés, és rögtön megragadta Anja csuklóit. Egyiket maga alá fektette, a másikat pedig lenyomta a lány arca mellé. Egyik lábát keresztbe fektette a lány két lábán, ezzel minden mozgását lecsendesítve. Anja sötét szemében félelemmel és haraggal nézett rá, de nem vallotta be. A férfi testének súlyától alig tudott levegőt venni, miközben reszketés futott végig a testén, egyik a másik után. A férfi sokáig nézte, tekintetét a szájára szegezve. Mikor végre megszólalt, a hangja kicsit rekedtesen csengett. – Hol van a kulcs? – kérdezte határozottan. – A kulcs? – A lány hitetlenkedve ismételte meg a szavait. Ravel szája gúnyos mosolyra húzódott. – Azt hitted, hogy a vonzó tested miatt csináltam? Anja pontosan ezt gondolta. Felemelte az állát. – Miért ne hittem volna, hiszen te bármire képes lennél. A mosoly lehervadt a férfi ajkairól. Olyan erősen szorította a lány csuklóját, hogy annak már teljesen elzsibbadt a keze. – Persze, nem is rossz ötlet. Anja megpróbálta kiolvasni az arcából, hogy komolyan beszél-e, vagy csak rá akar ijeszteni. Fűzőjének anyagán keresztül is érezte a férfi szívverését, az erős izmokat, s hosszú testének keménységét, amint átölelte. Kívánja őt, ebben nem tévedett, de féken tartja a vágyát. Egyelőre. 86

Anja nyelve hegyével megnedvesítette a száját. – Nincs nálam a kulcs. Kint van. – Tudom, hogy az ajtó kulcsa kint lóg egy kampón – felelte Ravel lágyan. – Elég időm volt ezt felfedezni. Én a bilincsnek a kulcsát akarom. – Az a házban van. – Milyen jó! – Igazat mondok. – Nem hiszem. Ravel a lány szemébe nézve szabad jobb kezével ruhájának nyakához ért. Ujjai égettek, amint könnyedén megérintette Anja mellének felső domborulatát. Lassan bedugta kezét a rózsaszín selyem alá, és nagyon óvatosan végigcsúsztatta a két halom közötti völgyön. – Ne! – zihálta a lány. – Mondtam, hogy nincs nálam. A férfi nem válaszolt, de tovább kutatta a titkos, árnyékos helyet, simogatva a lány meleg, selymes bőrét. – Itt nincs. Felemelte az ujjait, majd simogató mozdulatokkal a lány egyik kerek mellére helyezte tenyerét. Felfedezte a mellbimbót a fehérnemű rétegein keresztül is, és addig becézgette, míg megkeményedett. – Mit csinálsz? – Anja megpróbált elhúzódni tőle. Nemcsak ellene küzdött, hanem a vágy lassú hulláma ellen is, amely, mint valami gyöngéd méreg, birtokba vette az érzékeit. – Keresem a kulcsot – felelte Ravel alig érthetően, mert közben Anja másik melle felé fordította a figyelmét. Észre sem véve a lány igyekezetét, hogy kitérjen előle, foglyul ejtette a meleg, bársonyos dombocskát, gyengéden tenyerébe véve, hüvelykujjával dörzsölgetve. Anja ereiben száguldozott a vér. A bőre felforrósodott, úgy érezte, mintha egész testét pír borítaná. Eddigi életében sokszor hallotta a csábítás szót, de mostanáig fogalma sem volt róla, hogy ilyen mindent átható érzés. Vajon tudja Ravel, mit művel vele? Tudja? 87

– Ne csináld! – kérte rémülten. A férfi végigsimította a fűzőjét, le egészen a keskeny derekáig, majd a hasáig. Megragadta a felső szoknyaréteget, és felhúzta. Anja fülében forrón érződött a lehelete, mikor megszólalt: – Nézzük, van-e zsebe az alsószoknyádnak? – Nincs… azaz van, de nincs benne semmi. – Bármit hazudnál, csakhogy az utamba állj. – Esküszöm… – A szavak zihálásba fulladtak, mikor a férfi felemelte a krinolint, s félrehúzva az abroncsokat, kezével végigsimított a combján, az alul lévő szoknyák rétegein keresztül. – Ravel, kérlek! A férfi lassan lejjebb nyúlt, az utolsó alsószoknyát is felhúzta, majd a lány meztelen térdére helyezte a kezét. Lassan végigcsúsztatta a selyemnadrágon, míg végül forrón és súlyosan megállt combjai találkozásánál, a kis dombon. – Szóval a kulcs a házban van. Vajon mibe kerülne – mormogta lassan –, hogy rávegyelek: küldj el valakit érte. – Nincs kit elküldeni! – Jelezhetnél a lámpával. Biztos vagyok benne, hogy a házvezetőnőd figyel. Ez fenyegetésként hangzott. Az a kérdés, vajon beváltja-e, ha Anja nem teszi meg, amit kér. Előre megfontoltan birtokba veszi őt, ha nem engedi szabadon. Szerette volna azt hinni, hogy nem teszi meg, de mégis, Ravel Duralde-ban volt valami ismeretlen tulajdonság, valami olyan viselkedés, ami túlmegy a normális határokon, mintha nem ismerné ugyanazokat a szabályokat, amiket a többi ember. Az is lehetséges, hogy az elutasítást megfelelő ürügynek tartaná vágyai kielégítésére, függetlenül a kettejük között lévő problémától. Könnyen azt érezheti, joga van hozzá, azok után, amit tett vele, vagy legalábbis megfelelőképpen megfizet érte. Anja rémülten vette észre, hogy nem akarja kipróbálni a dolgot. Nem félt, de jobban szerette volna nem tudni, vajon Ravel képes lenne-e megerőszakolni őt. De ha nem száll szembe vele, az a tervének a kudarcát jelentené. Az azt jelentené, hogy ha Ravel egész 88

éjszaka lovagol, hajnalra még odaérhet New Orleansba, és időben érkezhet a párbaj helyszínére, ahol Murray várja. És ez azt is jelentené, hogy egy hosszú, fárasztó lovaglás és a fejsebesülés után Ravelnek több esélye lenne a halálra, mint az ellenfelének. Ez megint csak olyasmi volt, amit Anja nem akart kipróbálni. – Miért? – kérdezte a lány dühös könnyekkel a szemében. – Miért csinálod ezt? – A becsületemért – felelte Ravel, de szavaiban öngúny rejlett. – Nem lehet olyan fontos, hogy megölj egy olyan fiatalembert, mint Murray Nicholls. Nem ilyen apró indokból. A becsületed nem jelenthet ilyen sokat neked. – Nem? – kérdezte keserűen. – Neked mennyit jelent az erényed? – Annyit semmiképp sem, mint egy ember élete. A szavak ott lebegtek kettejük között. Anja rámeredt a férfira, s összeszűkült szeme nagyra tágult, amint rájött, milyen célzás rejlett saját szavaiban. Nem úgy gondolta – vagy mégis? Ebben a zavart pillanatban, miközben szíve vadul dobolt a mellkasában, alsótestében pedig eddig ismeretlen reakciót érzett, amit a férfi ránehezedő vékony teste váltott ki, Anja nem volt biztos magában. Odakinn dörgött az ég, ömlött az eső, lecsorgott a tetőn, patakokban folyt az ereszen, s az ablak alatt zuhogott a földre. A hirtelen támadt csendben végtelenül hangosnak tűnt. – A becsületem az erényedért, elbűvölő csere. –Ravel, amikor kimondta, még nem hitte, hogy a lány megteszi. Túlságosan gyűlöli őt, és túl régóta. Anja nem válaszolt, ezért folytatta. – Kíváncsi vagyok, hogy Murray Nicholls megéri-e ezt az áldozatot, és értékelie a vonzalmad mélységét. – Ez nem vonzalom. – Akkor micsoda? Egyszerűen csak aggódsz a húgod boldogságáért? – Részben – helyeselt Anja csendben. – És még mi? – kérdezte Ravel buzdítóan. –A legtisztább önzetlenség? Az egyik ember odaadása a másik jólétéért? Elhiszed, 89

ha azt mondom, hogy hajlandó vagyok elfogadni az ajánlatodat, ha ugyan ajánlat, ugyanebből az okból? – Celestine kedvéért? – kérdezte Anja, zavartan összehúzva a szemöldökét. – A te kedvedért. És mert nincs akaraterőm ellenállni. – Rekedt, gunyoros hangon felnevetett. – Ennyit a becsületről. Lassan elengedte a lányt, elhúzta a kezét, és felemelkedett, hogy ne nehezedjen rá tovább. Anja megdörgölte a csuklóit, s felélénkítette a vérkeringését. A férfi ült, és nézte, felhúzott térddel, egyik karjára támaszkodva. A lány érezte magán kutató tekintetét. Az erénye egy ember életéért. Akár Murray, akár Ravel az, nem olyan rossz csere. Úgysem nagyon készül férjhez menni, úgyhogy nem igazán fontos, hogy a nászéjszakára tartogassa a tisztaságát. Ez az egyszeri fizikai aktus gyorsan véget ér, és ugyanolyan gyorsan el is felejtheti. A folyamat nem fontos, csak az eredmény számít. Hosszú ideig tartott, míg rá tudta szánni magát, hogy Ravelre nézzen. Mikor végül felült és felemelte a tekintetét, szeméből szilárd elhatározás sugárzott. – Ha megteszem, esküszöl, hogy meg sem próbálsz találkozni Murrayvel reggel? Hogy is mondhatna nemet? Becsületének elvesztése nem nagy ár ezért az csodáért, amiről még álmodni sem mert soha. De el tudja majd viselni a gyűlöletet, ami az áldozatot kíséri? Elég lesz a fájdalom csillapítására, ha azzal vigasztalja magát, hogy Anja már úgyis utálja, s jobban úgysem fogja? – Beleegyezem – felelte mély hangon. Anja nagyot nyelt. Egy pillanatra azt hitte, Ravel el akarja utasítani őt és az egyezséget. Még abban is reménykedett, azt mondja, hogy Anja elmehet, és nem kell többé aggódnia a párbaj miatt. Jobban kellett volna ismernie. Akkor mire vár ez a férfi? Ha csirkefogó, akkor miért ne lehetne az teljesen? Miért ne tenné magáévá? Az eső keményen, könyörtelenül dobolt a fejük fölött, a tetőn. – Nos hát? – A hangja majdnem elcsuklott a feszültségtől. 90

A férfi lassan elmosolyodott, miközben fekete szeme a lányéba mélyedt. – Nem sietős. – Lecsavarnád… a lámpát? – Inkább nem. A kormos burából áradó lágy fény nem hatott tolakodóan, de nem is volt olyan sötét, ahogy a lány szerette volna. Mélyet lélegzett, majd lassan kiengedte. A férfi válla fölött az ajtó felé pillantott, aztán a kandallóban lassan haldokló tűzre, végül újra Ravelre. – Segítened kell levetkőznöm. – Természetesen – felelte a férfi komolyan. Anja merev izmokkal mozdult meg, s hátat fordított neki, hogy hozzáférjen az apró gombokhoz, amelyek a ruhát összekapcsolták. De Ravel nem kezdett hozzá rögtön, hanem a lány vállára helyezte a kezét, és ott tartotta, élvezve testének nyugalmát a tenyere alatt, amint elfogadja az érintését. Szíve elszorult a mellkasában, lehajolt, és ajkaival megérintette a lány lágy, védtelen tarkóját. Olyan röpke és olyan gyengéd volt az érintés, hogy Anja inkább csak sejtette, mint érezte. Kérdően megbillentette a fejét. Ravel lassan, vonakodva húzta el a kezét, felemelte, és ujjaival a fonott koszorút tartó hajtűkért nyúlt. Egyenként húzta ki a tűket, ledobálta a földre, miközben azok zenélő, csengő hangot hallattak. Gyors mozdulatokkal kibontotta a hajfonatot és a selymes hajfürtöket, majd szétterítette Anja válla körül. Csak ezután kezdett hozzá a gombokhoz. Fojtogató, gyomorszorító érzés kerítette hatalmába Anját, mikor meztelen hátán megérezte a férfi meleg, magabiztos ujjait. Emberfeletti erőfeszítéssel tudta csak kényszeríteni magát, hogy nyugodtan üljön, és megengedje ezt a tolakodó intimitást. Olyan sokáig megőrizte magát érintetlenül, és most nem volt benne biztos, hogy el tudja viselni, ami következik, bármennyire is igyekezett megnyugtatni magát. De a férfi már nem várt további engedélyre. Miután a ruhát kigombolta, és a ruhaujjakat lecsúsztatta a válláról, bontogatni kezdte 91

az alsószoknyák és a krinolin szalagjait, majd kifűzte a fűzőjét. Néhány röpke perc múlva a lány fején át lehúzta róla a ruhák rétegeit, és félredobta, mintha csak egy virág szirmait tépkedné le. Anján csak a nadrág és a fűző maradt. Megfordult és szembenézett a férfival. Ravel megfogta a fűzőt tartó kék szalag végét, és lassan kikötötte a csomót. A szalag kibomlott. A finom gyolcs meglazult, feltárva a lány melleinek lágy domborulatát. A lágy lámpafény vöröslő-arányló csillogást kölcsönzött Anja hajának, és mélykék szemének olyan puha ragyogást adott, mint mikor a nap átsüt a tenger páráján. Arccsontjai is fényben úsztak, az alattuk lévő háromszögű rész pedig árnyékban maradt. Mellei gömbölyűségét finom könnyedséggel emelte ki, mintha aranyporral és porrá őrölt gyönggyel lennének bevonva. Anja felnézett Ravelre, és csodálkozott, hogy egyáltalán nem siet, sőt láthatólag élvezi a vetkőztetést. A férfi arca komoly maradt, szája sarkában a végtelen gyönyör kifejezése ült. Felpillantott, és amint észrevette, hogy Anja nézi, abbahagyta az elragadtatott szemlélődést. Szélesebbre húzódott a mosolya, arcvonásai lassan, érzékletesen felfénylettek. Egyszer csak lefeküdt, s teljes hosszában kinyújtózott. Kezét összekulcsolta a feje alatt, majd a lány szemébe nézve azt mondta: – Én következem. – Azt akarod… hogy én vetkőztesselek le? – Pontosan erre gondoltam – felelte a férfi magában jót mulatva. Anja hirtelen ráébredt, hogy különös izgalom árad szét benne, az egyre erősödő nyugtalanság érzése, amiben a szabadság érzete is benne volt. Semmi sem menti meg, hogy kielégítse kíváncsiságát a férfiakról és a nászágy titkairól. A kreol hölgyek és a rabszolga nők nyíltságának köszönhetően már most is elég részletes képet alkotott a férfiak anatómiájáról és a nemzés folyamatáról, de azért nem mindent értett. Ma este azt is megtudhatja, ami eddig rejtve maradt előtte. Egyik kezére támaszkodva a férfi fölé hajolt, s reszkető ujjakkal 92

kereste ingének csontgombjait. Egyenként kigombolta őket. Félrehúzta a piros flanelt, és feltárult előtte az erős, sötét szőrzettel borított mellkas. Izgalmas örömmel húzta rajta végig az ujjait, meglepte, milyen erős, mégis milyen puha, és milyen határozott izomkötegek húzódnak alatta. Megcirógatta a megkeményedett mellbimbókat, és a férfi visszatartott lélegzetéből észrevette, hogy ez érzékeny terület. De nem folytatta, hanem tovább simogatta a hasa irányába, és kihúzta az inget a nadrág derekából. Ravel megmozdult, hogy segítsen, majd amint Anja kihúzta az inget, felkönyökölt, hogy a válláról is levehesse. A lány széttárt ujjaival és tenyerével végigsimított a nyakán és az alkarján, élvezte finom bőrét, míg oda nem ért a könyökéhez és izmos karjához. Aztán közelebb hajolt hozzá, és lehúzta az ing ujját. Hozzáért a férfi mellkasához, mellében bizsergést érzett, mellbimbói felágaskodtak. Hirtelen megérezte a meleg, férfias illatot, ami friss szappanillattal és az új flaneling szagával keveredett. Valami lebegő érzés kerítette hatalmába, s lassan forró vágyakozás árasztotta el. De nem akart odafigyelni rá. Lesütött szemmel levette a férfiról az inget, és az ágy mellé, saját ruháinak csomójára dobta. Ravel visszafeküdt. Anja gyorsan, még mielőtt elhagyta volna a bátorsága, kigombolta a férfi nadrágjának elejét, mely alatt feltárult a lenvászonból készült alsónadrág, olyan finom anyagból varrták, szinte már átlátszott. De innen már nem tudta, hogyan is folytassa, habozott. A férfi arcán apró fintor jelent meg. Egyik lábujjával lelökte lábáról a cipőt, aztán a másikat is. A csendben nagyot koppantak a földre hullva. Gyors, gazdaságos mozdulatokkal lehúzta magáról a zoknit, keresztülhúzva a bilincsen. Aztán kibújt a nadrágjából és az alsónadrágjából is. Nehéz volt áthúzni őket a bilincsen, de végül ezek is a földre kerültek. A férfi combján végighúzódott egy sebhely, hosszú, mély vágás nyoma. Anja rámeredt, mert amíg azt nézte, nem kellett felmérnie meztelenségét, vagy máshová néznie. Aggodalmas képpel odanyúlt, és megérintette a sebhelyet, bár mikor ujja hegye hozzáért a férfi 93

meleg bőréhez, hirtelen úgy érezte, valóban aggódik. – Ezt hogyan szerezted? – Egy spanyol bajonettől, Nicaraguában. – Meg… – A lány nem fejezte be. – Hogy megöltem-e? Igen. A hangja feszült volt, mintha azt várta volna, hogy Anja vádolni fogja ezért. De a lány halkan, megfontoltan azt mondta: – Nyomorék is lehettél volna. – Nem számít – felelte a férfi. – Most már nem – és rájött, hogy igazat mondott. Tényleg nem számított. Semmi sem számított ezen pillanaton, és a furcsa egyezségen kívül, ami összekötötte őket. – Nem – suttogta a lány. Ravel ránézett, szeme fekete, kiismerhetetlen, sötét mélységében titokzatos árnyak játszottak. Gyors mozdulattal, mielőtt még Anja észrevehette volna, meghúzta a fűzőjét, és levette róla. Tekintete felgyúlt, amint végigfutott a lány tökéletesen szimmetrikus, gyengéden rezgő mellén, melyet rózsaszín mellbimbó koronázott meg. Torkából feltört egy hang, ami a legteljesebb elégedettség sóhaja is lehetett, vagy valami mély hitetlenkedés feloldódása. Megfogta Anja vállát, és magához húzta. A lány haja úgy hullámzott körülöttük, mint egy vörösesbarna függöny. A tűz fényében csillogva veszélyes intimitásba és a rózsa szívszorító illatába burkolta őket. A lány melle hozzásimult Ravel mellkasához. A férfi kezébe vette Anja arcát, és közelebb húzta, míg ajkuk össze nem ért. Szép vonalú, forró szája a lányéra simult, de csókjából most nem érződött keménység, csak meleg, érzéki csábítás és erős esedezés. Nyelve ingerelte a lány érzéki, törékeny ajkait. Megtalálta azt a kis sebet, ahol előző éjjel megharapta, mielőtt leütötték, és lassú, érzéki mozdulatokkal simogatta. Anját elbűvölte ez a gyengédség, szétnyitotta ajkait, és beengedte a férfit, megérintve nyelvét a sajátjával. Agyának valamelyik távoli zugában gyönge, erkölcsös tiltakozás ébredt saját elbukásában való közreműködése ellen. A lelkiismerete azt diktálta, hogy vesse alá magát énnek, de azt már nem, hogy még 94

élvezze is. Szerette volna a borra fogni, ami erőteljesen száguldozott ereiben, vagy valami ősi női gyengeségre, vagy akár Ravel ellenállhatatlan vonzerejére. De nem erről volt szó. Az ok benne magában rejlett, a régóta szunnyadó vágy, a kielégítetlen szükségletek felbolydultak benne. Valami irányíthatatlan ösztön vezette, hogy használja ki ezt a lehetőséget, hogy ismerje meg az élet legbőkezűbb vigaszdíját, amivel a lét fájdalmáért próbál kárpótolni, ezt a lehetőséget, ami az ölébe hullott. Ravel csókja kávé- és gyümölcsízű volt. A férfi szája melegen fogadta az övét, feltárva nedves és lágy belső felszínét. Nyelveik összegabalyodtak, egymásba fonódtak. A férfi keze lecsúszott a válláról, végig a hátán, szorosan magához húzta, majd még lejjebb átölelte a csípőjét. Megkereste nadrágja oldalsó gombjait, kiszabadította őket, és lecsúsztatta, kezével cirógatva, simogatva mindkét oldalon. Anja érezte maga alatt hosszú, merev férfiasságát, mely vágyának erejét mutatta. De a férfi mozdulataiban most sem volt sietség. Mélyen, érzékien elfogadta a pillanat örömét, mintha szerette volna emlékezetébe vésni a lány testének érintését, lágy domborulatainak szépségét. Forró csókokkal borította arcát, szája sarkától az arccsontjáig. Arcát belefúrta hosszú hajtömegébe, ami Anja nyakának hajlatában terült szét. Majd lehajtotta a fejét, és nyelvével végigcirógatta karcsú derekának bőrét, bordáinak vonalát. Kezébe vette az egyik mellét, és nyelvével kis köröket rajzolt rá, aztán a hegyes mellbimbót gyengéden a szájába vette. Anja mélyeket lélegzett, miközben forró vágy áradt szét a testében, egyre lejjebb, lejjebb sugározva. Szorosan csukott szemmel kinyújtotta a kezét, érzékeny, kutató ujjait végighúzta Ravel izmokkal borított karján, mellkasán, le egészen lapos hasáig. A férfi megragadta a kezét, és odavezette támadásra kész, selymesen puha tapintásúnak tűnő vesszőjéhez. Anja nem tiltakozott, felfedező útra indult, szinte elveszett a váratlan gyönyörben, és nem győzött csodálkozni a férfi nagylelkű felajánlkozásán. 95

Az idő megszűnt létezni számukra. Az eső csattogott, dobolt a tetőn, villám hasított a szoba homályába. A lámpa fénye hullámzott, pislákolt, a tűzhelyen a szén apró pattogásokkal parázslott. Testüket arany, vörös és ezüst fények árasztották el, saját belső tüzük ott lángolt a bőrükön. Egyre nehezebben vették a levegőt, mozdulataik egyre ösztönösebbek, egyre kevésbé ellenőrzöttek lettek. Ravel keze fogva tartotta a lány testét, s minden szemérmet félretéve felkutatta nőiségének titkos, soha nem érintett forrását. Lassú, állhatatos simogatásától a lány úgy érezte, elolvadnak még a csontjai is, vére áradóan száguldozott az ereiben. Végtagjai elnehezültek, mélyen belülről mámorító fesztelenséget érzett. Hasizmai görcsösen összehúzódtak. Szíve majd kiugrott a mellkasából. Megfeszítette a testét, még közelebb akart kerülni a férfihoz, hogy testének része lehessen. Ravel, ujjaival a lány combja közé behatolva, köröző mozdulatokkal csillapította, simogatta el az első fájdalmas érzést, lassan, finoman, kitartóan feloldva Anja merevségét. Határtalan türelemmel tárta fel a gyönyörhöz vezető utat, míg a lány lágy, ijedt hangot kiadva el nem kezdett mozogni, emelkedni felé. Akkor a férfi magához vonta, s a lány hosszú, vékony combjai közé férkőzve belehatolt, előre és vissza mozogva, miközben fokozatosan egyre mélyebbre nyomult. Egy pillanatra Anja égető fájdalmat érzett, de még mielőtt levegőt vett volna, hogy felkiáltson, a kellemetlen érzés már el is múlt, és a helyébe Ravel édes, erős ritmusa lépett. Megkönnyebbülés és a legtisztább érzéki gyönyör keveredett abban a halk kiáltásban, ami elhagyta az ajkát. Mintegy jelzésre, Ravel magához szorította Anját, és a hátára fordította, maga pedig föléje emelkedett. A lánc, ami az ágy mellett, és az ágyon húzódott végig, rácsavarodott a lány combjára, elválaszthatatlanul összekötve őket. Anja alig vette észre, hogy még egy kötelék fűzi össze a testüket. Felemelkedett a férfihoz, tiltakozás nélkül, s remegő eksztázisban fogadta el egyre mélyebb behatolását. Bőre bizsergett, libabőrös lett. 96

Ajkai szétnyíltak, s széttárva kezét, tenyerét a férfi vállára szorította. Buja, forró csoda kerítette őket hatalmába, amelyben együtt mozogtak. Anja befogadta az egyre erősödő lökéseket, tompította az ütközéseket, melyek egyre táplálták benne az élénk, újszerű csoda érzését. Lebegett benne, folyékony forrósággal öntötte el, kitörést keresve. Mikor végre kicsordult belőle, visszafojtotta a lélegzetét egy fullasztó sikolyban. Elemi erővel tört rá, épp olyan viharos, őrjöngő szenvedély volt ez, mint a másik, amely kint tombolt a szeles éjszakában. Együtt élték át, versengve, élvezve erőteljes áradását. Férfi és nő, egymás karjaiba zárva, felülemelkedtek a kicsinyes indokokon, amelyek összekötötték őket, keresték és megtalálták a lényegi igazságot: saját maguk börtönéből, abból a börtönből, amit az élet készített nekik, ez volt az egyetlen menekvés.

97

6. fejezet A vihar egyre távolodott. Az eső kissé alábbhagyott, de olyan könyörtelenül esett tovább, mintha egész éjszaka nem akarná abbahagyni. Anja és Ravel összefonódó testtel feküdtek, szaggatott lélegzetük kezdett visszatérni a normális ütembe. Ravel finoman félresimított egy apró hajtincset, amely Anja arcán pihent. Végigfuttatta kezét a karján, a hasán, és mivel érezte, hogy a bőre felszíne hűvös, betakarta a lányt a takaróval. Anja arcát a férfi vallanak támasztotta. Olyan zavarodott volt a feje. Azt sem tudta, örüljön-e annak, ami most történt, vagy sajnálja. Csak annyit tudott, hogy ebben a pillanatban elégedetten fekszik az őt ölelő férfi karjaiban, és szíve nagy súlytól szabadult fel. Furcsán, buján élvezte, hogy meztelenül fekszenek egymás mellett, s ezt nem is próbálta eltitkolni. Tudatának mélyén érezte, hogy most meggyalázottnak és kihasználtnak kellene éreznie magát, s csupán annak kellene örülnie, hogy ezzel a cselekedetével megmentett egy embert a biztos haláltól, de ennek a mártírságnak nyomát sem találta magában. Legjobban nem azért az emberért aggódott, akit megmentett, hanem azért, akinek bajt okozhatott. Halkan megkérdezte. – Igaz, hogy néhányan gyávának fognak nevezni, ha nem jelensz meg reggel? – Nem szemtől szembe. – Hogy érted ezt? Félelemből nem fogják előtted mondani, de suttoghatnak a hátad mögött? – Valami ilyesmi. A lány összevont szemöldökkel nézett rá. – És ha lesznek olyanok, akik nem szégyenlősek, akik a dicsőség kedvéért meg akarnak vívni veled? Ez jó ürügy lesz nekik, nem? 98

– Lehetséges. A semleges hang mögött Anja érezte, menynyire a dolgok lényegére tapintott, és tudta, hogy a férfi nem volt őszinte. Nemcsak lehetséges volt, de nagyon is valószínű, hogy ebből az egy esetből, mikor nem jelent meg a becsület mezején, újabb párbajok fognak következni. Erre miért nem jött rá korábban? Azért nem jött rá, mert mostanáig csak Murrayért és Celestine-ért aggódott, mindenkiért, kivéve a félelmetes, legyőzhetetlen Fekete Lovagot. – Te pedig semmit sem teszel ellene, hanem kihívod azokat, akik megbántanak! A férfi kicsit visszahúzódott, hogy Anja szemébe nézhessen. – Mit vársz tőlem? Engedjem meg a becses jövendőbeli sógorodnak, hogy sértegessen? – Murray sohasem tenne ilyet! – Már megtette. – Biztosan félreértetted, vagy talán nem tudta, milyen érzékenyek a kreolok. Csak meg akart védeni engem. – Nem értettem félre. Adtam neki lehetőséget, hogy megmagyarázza, de ő úgy gondolta, hogy ez nem vetne jó fényt a bátorságára, ezért aztán az arcomba vágta a kesztyűjét. Nem volt más választásom, el kellett fogadnom a kihívást. – Biztosan nem tudta, ki vagy. – Mit számított az? Anja a fejét rázta. – Nem tudom. Mindenesetre, most már nem számít semmit, hiszen a találkozót nem lehet újra kitűzni. – Tegyük fel – magyarázta Ravel mereven nézve a lányt –, hogy Murray Nicholls újabb sértésnek veszi, amiért nem jelenek meg, vagyis okot lát benne egy újabb párbajra. – Lehetetlen. A párbajkódex… – A kódex megtiltja, hogy a párbajozók ugyanabból az okból kifolyólag egynél több esetben találkozzanak – mondta Ravel fáradt hangon. – Már ha egyáltalán odafigyel erre bárki. Az első vér 99

kiontása után sem szabad tovább vívni, kettőnél többször nem szabad lőni, de én láttam már olyanokat, akik addig küzdöttek, ötször vagy hatszor is lőttek egymásra, míg egyikük meg nem halt. De arról az esetről nem beszél a kódex, ha egészen más kiindulópontja van a párbajnak. És mi sem könnyebb, mint ilyet találni. Anja lassan felegyenesedett, s rémülten bámult a férfira. – Azt akarod mondani, hogy ha akarod, újra kihívhatod Murrayt? – A múltkor nem én kezdeményeztem a párbajt. – De olyan helyzetbe hoztad, amitől úgy érezte, ki kell állnia, és ez ugyanaz – vádaskodott a lány. – És most újra meg akarod tenni! Ravel felült, és szembenézett vele. Meztelen teste egy állat kecsességével mozgott. – Én csak azt magyarázom, hogy lehetséges egy újabb párbaj. Egyszer már próbáltam megértetni veled, de meg sem hallgattál. Ha tudom, elkerülöm, de nem fogok megfutamodni Murray Nicholls elől még a te kedvedért sem. Anja alig hagyta, hogy befejezze a mondatot. – Bolondot csináltál belőlem! Feláldoztam magam, hogy megakadályozzam a párbajt, te pedig tudtad, hogy később azt csinálsz, amit akarsz! Tudnom kellett volna, hogy nincs benned becsület, nincs benned semmi más, csak az az ostoba büszkeség, miszerint te vagy New Orleans legjobb párbajozója. Ezzel semmi sem szállhat szembe, még az úri becsületszavad sem. Ravel arcát sötét pír borította el. Hangja megvetően csattant a csendben. – Nem én kezdtem a párbajozást, és semmi örömömet nem lelem benne. Amikor kimegyek a mezőre, az egyetlen célom az, hogy becsületben életben maradjak. Megfogadtam, és megfogadom újra, hogy betartom a megegyezésünket, de bármilyen emlékezetes marad is ez az éjszaka számomra, nincs szándékomban meghalni miatta., – Úgy érted, bosszúból azért, amit én tettem, megölöd Murrayt – kiabálta a lány fuldokolva. –Vele fizetteted meg a megaláztatást, amit én okoztam! A férfi komoran nézett rá. 100

– Ilyen jó véleménnyel vagy rólam? Megesküdnék neked, hogy megkímélem annak az embernek az életét, ha csak rajtam múlna, ha módot ad rá, de nem hiszem, hogy elég neked az én esküm. Anja elhúzódott tőle, lecsúszott az ágyról, majd lehajolt, összekapkodta a ruháját, s felszedegette a hajtűit. Karjában tartva a holmiját, szembefordult a férfival. – Nem, nem elég. És nem engedlek innen elmenni. Árulásra árulás a válasz, vagy legalábbis nekem így tűnik. Itt maradsz, itt fogsz megrohadni! Ravel felkelt az ágyból, de a lány már menni készült. Hátralépett néhány lépést, amíg már nem ért el a lánc. A férfi nem ment utána, a matracon térdelt. Amint a lány kifelé indult, megszólalt: – A gyufa még mindig nálam van. Anja megfordult, a kezét már a kilincsen tartotta. – Akkor gyújtsd föl az egészet! De te is itt fogsz megsülni, mert kiadom a parancsot, hogy hagyják porrá égni, veled együtt. – Gondolod, hogy az embereid engedelmeskednek? – A férfi arca kételkedést fejezett ki. – Nem tudom – felelte Anja csípős mosollyal. – Miért nem teszed őket próbára? Kiviharzott, majd becsapta maga mögött az ajtót. Levette a kulcsot, és dühös elégedettséggel fordította meg a zárban, aztán visszatette a helyére. A ruhái majdnem kiestek a kezéből. Ledobta a lépcsőfordulóban, és megpróbálta a sötétben kiválogatni. Itt hangosabban hallatszott az eső, hiszen az épület vége nyitott volt. A kocsibejárón keresztül hideg, nedves szél fújt be. Anja megborzongott, de nem annyira a hideg, mint inkább a történtek miatt. Megtalálta a fűzőjét, magára kapta, aztán előkereste az alsóneműjét és az alsószoknyákat, azt is felvette, és csak ezután bújt bele a krinolinba és a ruhába. Nem tudta azonban egyedül begombolni a gombokat, így hát meg sem próbálta. Haját kontyba csavarta, ahogy tudta, beleszúrta a hajtűket, majd belelépett a papucsába és elindult lefelé a durva lépcsőn. 101

A kocsibejáró végénél fejére dobta a sálját, és az álla alatt megkötötte. Felemelte a szoknyája szélét, mély lélegzetet vett, és elindult az éjszakába. A lába alatt patakokban folyt a víz, papucsa már néhány lépés után elázott. A szél belekapaszkodott a szoknyáiba, mintha vitorla lenne, és visszafelé fújta, arcába verve az esőcseppeket. Anja alig tudta kivenni a főépület lámpájának fényét. De eszébe sem jutott visszafordulni, inkább összeszorított fogakkal és összehúzott szemmel folytatta útját. Nem akarta újra látni Ravel Duralde-ot, sem most, sem máskor. Ez az ember egy hazudós, nőcsábász csavargó. A legalávalóbb módon kihasználta őt. Ha Anja férfi lenne, legszívesebben keresztülszúrná egy karddal. Jobban kellett volna ismernie, minthogy megbízzon benne. Nem is tudja, mi ütött belé, hogy ilyen könnyen hagyta magát behálózni, nem szokott ilyen hiszékeny lenni. Ravel még azt is elérte, hogy mármár kezdett hinni neki, kezdte azt gondolni, hogy a hosszú évek alatt félreismerte. Szerette volna elhinni, te jó isten, mennyire szerette volna azt hinni, hogy Ravelt ugyanúgy kínozta Jean halála, mint őt, hogy állandó bűntudat és megbánás tölti el. Megsajnálta, mert éveket kellett spanyol börtönben sínylődnie, és túlságosan is átérezte, mennyire rossz lehet neki bezárva lenni. És ami a legrosszabb, teljesen elvakította az a gondolat, hogy a férfi számára az utána való vágyakozás még becsületének védelménél is fontosabb. Milyen bolond volt! Már a gondolatra is sikoltozni szeretett volna. A torkából zokogáshoz hasonló hang tört fel, de visszafojtotta. Nem fog sírni – már túl késő. Bárcsak visszafordíthatná az időt, és újra olyan lehetne, mint ma reggel: erkölcsileg tiszta. Ó, bárcsak tudná még becsülni önmagát. De nem tudja. Nincs más megoldás, el kell felejtenie ezt az egészet, túl kell tennie magát rajta. „A becsületem az erényedért…” Jóságos isten, el tudja-e valaha is felejteni, amit ez a férfi mondott neki, ahogy ránézett, ahogy megérintette, és azt, ahogy ő reagált erre? A vihar, a gyapjú és a sebre való tépés szaga, egy meleg 102

férfitest – mindez most már Ravelre fogja emlékeztetni? Mennyi idő kell ahhoz, hogy ne érezze többé, úgy használták, mint egy utcalányt? Mennyi idő kell ahhoz, hogy megtanuljon együtt élni a ténnyel: Ravel Duralde elvette a szüzességét, de nem szenvedélyből vagy érdeklődésből, pusztán azért, mert nem tudott ellenállni a könnyű hódítás, a megfejelő visszavágás lehetőségének? Denise Anja hálószobájában várt, egy széken ülve. Amikor Anja a nyitott erkélyajtón át belépett a hátsó balkon felől, Denise felállt. Szeme tágra nyílt, kikerekedett, úgy bámult Anja vizes, hátul nyitott ruhájára, és hevenyészett kontyából kilógó hajára. – Mademoiselle, mi történt? – kiáltott fel. – Semmi különös – felelte Anja, elnyomva egy mosolyt. Félredobta a sálat, majd elkezdte kihúzgálni elázott fürtjeiből a tűket. – Szeretnék egy brandyt és forró fürdőt, ha lennél kedves. A házvezetőnő nem mozdult. – Megtámadott? – Inkább nem beszélnék róla. – De chére, muszáj elmondanod nekem. Denise volt Anja dajkája, társalkodónője, és majdnem ugyanannyira az anyja, mint Madame Rosa. Nem lehetett ellentmondani neki. Anja lágyan felsóhajtott. – Nem támadott meg, legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod. – Megerőszakolt? – Nem egészen. – De az övé lettél? Anja eltávolodott az asszonytól. – Mit számít? Jól vagyok. Nincs miért aggódnod. – Kompromittálva vagy, chére. Ő tette ezt veled, neki kell helyrehoznia is. El kell vennie feleségül. Anja hirtelen megpördült, és szembefordult vele. – Nem! Nekem nem kell! El tudta képzelni, mit felelne Ravel, ha valaki azt mondaná neki, hogy el kell vennie azt a nőt, aki elrabolta. De még ha beleegyezne is, Anja nem kívánt egy olyan ember felesége lenni, akit gyűlölt, aki 103

ilyen aljas eszközökkel éri el, amit akar. – Biztos vagy benne? – Semmiben sem voltam még biztosabb. A házvezetőnő egy percig még habozott, mintha folytatni szeretné a vitát, de aztán elindult az ajtó felé. – Denise, ha visszajössz, elkezdhetsz csomagolni. Reggel visszamegyek New Orleansba. – Monsieur Duralde-dal? – kérdezte az asszony mereven, rosszalló hangon. – Egyedül. – Itt hagyod a gyapotmagtalanítóban? De mademoiselle, ezt nem lehet! – De igen! – Gondolj csak arra, micsoda botrány lesz, ha valaki megtudja! Megértem én, hogy dühös vagy rá, chére, de ez nem helyes. – Az lehet, de én nem törődöm vele, helyes-e, vagy sem. – Az emberei aggódhatnak, keresni fogják. Még a rendőrséget is kihívhatják. – Csak hívják. – De chére… Anja sóhajtott, és leeresztette a vállát. – Tudom, tudom, egy-két nap múlva visszajövök, és elengedem. Ami pedig az embereit illeti, úgy hallottam, nem szokatlan dolog nála, hogy szó nélkül eltűnik egy kis időre. Nem fogják keresni. – Hát az biztos, hogy ráfér egy kis megkötözés. De ő maga is elmehet a rendőrségre. – És elmondja, hogy egy nő fogva tartotta? Nem hiszem, hogy szeretné, ha ez nyilvánosságra kerülne. Denise lassan bólintott. – Talán igazad van. És mi van akkor, ha úgy dönt, hogy maga bosszulja meg a dolgot? Elég ideje van gondolkozni rajta. A gondolatra Anja megborzongott. Ez bizony nem lehetetlen, bár az is előfordulhat, hogy Ravel épp elegendő kárpótlásnak tekinti, ami történt. 104

– Ezen majd akkor töröm a fejem, ha eljön az ideje. A házvezetőnő nem szólt többet, hanem elment a fürdőt előkészíteni. Anja kiáztatta csontjaiból a hideget, miközben megitta a brandyt. Denise összecsomagolta az útiládát, lecsavarta a lámpát, majd elvitte az elázott selyemruhát meg a sáros alsószoknyákat, hogy rendbe tegye. Anja feküdt az ágyában és a sötétbe bámult. A harag, ami mostanáig hajtotta, lassan elcsitult benne, mindössze végtelen kimerültséget érzett. Úgy érezte, elárulták. Nemcsak az nyomasztotta, amit Ravel tett vele, hanem az az érzés is, hogy saját érzelmeinek az áldozatává vált. Nagyon közel került ahhoz, hogy megszánja a férfit, sőt még ahhoz is, hogy őszintén csodálja. Ráadásul olyan szenvedélyt és gyönyört ébresztett fel benne, amiről Anja soha nem is álmodott. Valóságos felfedezésként hatott rá Ravel gyengédsége, ahogy nagylelkűen az ő örömével törődött, az a tökéletes odafigyelés, amivel bevezette őt a szeretkezés művészetébe. Néhány rövid percre Anja már majdnem megszerette. Hogyan tévedhetett ekkorát? Hogyan tudta ez a férfi, akit olyan hosszú ideje gyűlöl, ilyen könnyen elérni, hogy átértékelje az iránta való érzéseit? Érzékeny pontján támadhatta meg, hogy képes volt erre. Anja kíváncsi lett, hogy valamilyen, számára eddig ismeretlen módon fogékony-e a jóképű férfiak érintésére, mivel a szenvedély túláradó erejétől ennyire el tudta felejteni a valóságot. Vagy lehetséges, hogy csak egyetlen férfi tudja felébreszteni benne ezeket az érzéseket, s csak iránta fogékony? Annak az egynek örült, hogy mindezek ellenére annyira azért nem gyengült el, hogy szabadon engedje Ravelt. Holnap nem lesz párbaj, függetlenül attól, mi történik a jövőben. De ez nem nyújtott igazi vigaszt. Szeme sarkából könnycseppek indultak el a halántékán keresztül a hajába. Anja a párnába temette az arcát, és felsírt. Az első, amit Madame Rosa tudni akart, mikor Anja belépett a 105

New Orleans-i ház szalonjába, az volt, hogy miféle sürgős dolog miatt kellett elhagynia a várost az éjszaka kellős közepén. Nagyon csinosnak tűnt a maga kövérkés módján: reggeli fekete selyemruhát viselt, fehér csipkekalappal, amelyet levendulaszínű és fekete szalagcsokrok díszítettek, hajába pedig lila selyemliliomokat tűzött. Szokásos reggeli teáját kortyolgatta, amihez egy kis édességet majszolt, hogy elverje az éhét délig. Az asszony könyökénél lévő tálban erős vanília illatú angol keksz kínálta magát, az asztal másik oldalán pedig Gruyere sajttal, gombás virslivel és kis zsömlékkel megrakott tányér állt. Anja lehúzta kecskebőr kesztyűjét, levette a kalapját, majd átnyújtotta a szobalánynak. Odalépett mostohaanyja székéhez, és lehajolt, hogy megcsókolja az arcát. – Ha töltesz nekem egy csésze teát, amíg a szobámba megyek és megmosom a kezem, utána elmondom. – Hát hogyne, chére, és teszek neked néhány falatot egy tányérra. Mindig is karcsú voltál, de ma reggel kifejezetten soványnak látszol. Madame Rosa, minden nemtörődömsége ellenére is nagyon figyelmes volt. Anja tudta, hogy ezt nem szabad elfelejtenie, és óvatosnak kell lennie. Köszönetet mondott és átvágott a szalonon a ház privát szobái irányába. Visszatérte előtt megcsipkedte az arcát, hogy pirosabb legyen, majd folyékonyan mesélni kezdte, milyen betegség ütötte fel a fejét a rabszolgák között. Denise attól félt, hogy a piszkos víztől vérhast kaptak, de végül kiderült, hogy csak valami fertőző gyomorbetegség. Hogy elébe vágjon a további kérdéseknek, megkérdezte, mit csinált az idős hölgy és Celestine, míg ő nem tartózkodott itthon. Ebben a pillanatban belépett Celestine. Hallotta a kérdést, és még mielőtt Madame Rosa válaszolhatott volna, megszólalt: – Szörnyen felbosszantottuk magunkat ma délelőtt, képzelheted! Az egész várost bejártuk olyan vörös alsószoknyáért, amilyet Viktória királynő viselt Balmoralban, de sehol nem találtunk. Egy halom buta viccet végig kellett hallgatnunk a piros zászlókról és a bikákról, és hogy milyen bajba kerülhet, aki ilyen ruhát visel. Az 106

egyik pojáca azt mondta, hogy ha megsebesít egy bika, akár „véres” szoknyának is lehetne nevezni. – Azt hiszem, ezt már olvastam valahol – mondta Anja. – Gondolom, nagyon felkapott lett. – Pontosan. Az egész városban minden készlet elfogyott, még egy darabka piros flanelt sem lehet kapni sehol. Minden varrónőnek annyi hímeznivalója van, hogy el sem tudja végezni. De Anja, ez aztán a ravasz alsószoknya! A krinolin fölött kell viselni, a ruha alját az egyik oldalon feltűzik, miközben kilátszik a dúsan hímzett szegély. Elragadó! Anja csak mosolygott ezen a lelkesedésen. – Nem olyannak tűnik, mint amit Victoria hajlandó lenne felvenni. – Szerintem – szólt közbe Madame Rosa a maga nehézkes módján – ez az ötlet arra szolgált, hogy a skóciai sár ellen védje a szoknyáját. Így felemelhette, és mégsem mutogatta az indiszkrét fehér csipkéit. Ebben a viseletben senki nem gondolhat rosszra, ha magasra emeljük a ruhánkat, nehogy bepiszkolódjon. – A férfiak biztosan nagyon örülnek ennek az új divatnak. – Kifejezetten tetszik nekik – felelte Celestine csilingelő kacagással. – Gaspard ízléstelennek tartja – jelentette ki Madame Rosa –, de már olyan sok nő hordja, hogy inkább csak a piros szín ellen tiltakozik. – És mi történt még? – Istenem, Anja, úgy kérdezed, mintha olyan hosszú ideje lennél távol, pedig csak két napja mentél el – nézett rá Celestine tágra nyílt szemmel. – Igen? Az igazat megvallva, távollétét valóban hosszabbnak érezte. Mintha alapjaiban változott volna meg. Az olyan dolgok, mint a piros alsószoknya, egyáltalán nem érdekelték, csak udvariasságból kényszerített magára némi érdeklődést. Madame Rosa megszólalt. – Azt hallottam, elmulasztottunk egy nagyszerű előadást az 107

álarcosbál estéjén: Charlotte Cushman emlékezeteset alakított Mrs. Haller szerepében. Úgy terveztük, hogy ma este bepótoljuk ezt a mulasztást, és megnézzük Katherine királynőként a VIII. Henrikben. Van kedved velünk jönni? – Szívesen. – Talán ha más nem, ez majd eltereli a figyelmét a gondolatairól. – Ó, Anja, még nem is hallottad az újságot? –kiáltott fel hirtelen Celestine. – Egészen különös, el sem fogod hinni! Ma, reggeli előtt itt járt Murray, hogy elmesélje, mi történt, hiszen tudta, hogy belebetegszem az aggodalomba. De minden ijedelmünk hiábavaló volt. A párbaj elmaradt. Ravel Duralde nem jelent meg. Senki nem tudja, miért, s azt sem tudják, hol van most. Nagyon titokzatos ez az egész. – Milyen… különös. – Anjának sikerült ennyit kinyögnie, miközben lesütött szemmel tovább kortyolgatta a teáját. – Igen, valóban különös. Azt mondják, beszélt a segédeivel, felkérte őket, hogy járjanak el a nevében, és készítsék elő a párbajt, de azóta senki sem látta. Murray vérig van sértve. Úgy érzi, szándékos mellőzésről van szó, s Duralde annyira semmibe vette, hogy megfeledkezett a párbajról, és elutazott, anélkül, hogy eszébe jutott volna. Én személy szerint egyáltalán nem bánom. Rettenetesen megkönnyebbültem, hála istennek túl vagyunk rajta. – Hát hogyne – mondta Anja, kötekedő mosolyt erőltetve az arcára. – Úgy megkönnyebbültél, hogy azonnal elindultál piros alsószoknyát vásárolni. – Pontosan így történt – tört ki a nevetés Celestine-ből. Madame Rosa közbeszólt. – A fiatalember távolléte nem keltett olyan nagy figyelmet, mint várható lett volna, mert az újságok egy szörnyű robbanásról számoltak be a Colonel Cushman fedélzetén. A gőzös New Madrid közelében járt, útban St. Louis felé. Azt írták, hogy tizennyolcan meghaltak, és egyelőre túlélőkről semmi hír. – Murray egyik barátja is a fedélzeten tartózkodott, a feleségével és a két gyerekével együtt – tette hozzá Celestine. 108

– A szokásos ok, ugye? – kérdezte Anja. – Túl nagy volt a nyomás – bólintott Madame Rosa. – Amikor a kazán felrobbant, a hajótest tüzet fogott, és húsz percen belül elsüllyedt. Az utasok kiugráltak a fedélzetről. Azt mondják, nem messze előttük ment a Southerner, megfordult, és felvette azokat, akik a vízben voltak. – Hála istennek, egyetlen ismerősünk sem volt rajta – mondta Celestine. – Hála istennek – helyeselt Anja is, miközben belekortyolt a teájába. Sokkal nagyobb tragédiák is történnek a világban, mint az övé. Jobb lesz mindig emlékeztetnie magát erre. De nem tudta elfelejteni. Az emlék olyan makacsul uralta gondolatait, mint a téli hideg, és tízszeresére erősödött, mióta Celestine elmondta, mi a véleménye Murraynek a párbaj elmaradásáról. Ráadásul düh, bosszúság és kínzó gyötrelem érzése kísérte, amit valamilyen cselekvéssel lehet csak legyőzni. A hűvös, borús idő ellenére magával cipelte Celestine-t, és nagy bevásárlást rendezett Beau Refuge készleteinek feltöltésére. Vett néhány hordó Louisiana Isabella bort az 1856-os évjáratból, több láda palackozott bordeaux-i Chateau Margaux-t, kis üvegekben amsterdami fehér és barna curacaót, valamint egy láda Koppenhágából származó cherry cordialt. Aztán kiválasztott még több láda Worcestershire és diómártást, három hordó kétszersültet, két hordó szardíniát, egy-egy doboz angol és kínai teát. Vett egy tucat sárgaréz köpűt az ültetvény tejtermésének feldolgozására, egy halom takarót a raktárba, jövő télre, és a gyógyszertár számára egy doboz kinint meg egy hordó ricinusolajat. De ezek a nagybani vásárlások nem elégítették ki. Az Old Level Streeten még betért Menard üzletébe, és megrendelte a kerti magokat. Az ültetvényre annyi fagyalbokrot és egyéb örökzöldet is küldetett még, hogy százlábnyi dupla sövényt tudjon ültetni belőlük. Kifelé menet Celestine elkövette azt a hibát, hogy megemlítette a Madri Grast, és hogy menynyire szeretne ő is kivonulni az álarcosokkal együtt az utcára azon az estén. A nagyszerű felvonulás, 109

amiről csak suttogva szoktak beszélni, végigvonult a Canal Streeten és a French Quarteren. Anja azonnal utasította a kocsist, hogy A Royal Streetre vigye őket, Madame Lussanhoz. Az ajtó fölött kis rézcsengő csilingelt, mikor beléptek. A földszinten lévő hosszú, keskeny üzletet kis rácsos kandalló melegítette be, amelyben a szén vörösen izzó lánggal égett. A belső rész homályban maradt, mert csak az utcai ablakokon át áramlott be a fény. A tűz fényében a falat borító ördögöket, majmokat, medvéket, küklopszokat, szatírokat és más teremtményeket ábrázoló álarcok mintha életre keltek volna. A selymek fekete, szürke és vörös színekben lengtek mindenhol, meg-megcsillantak, amint a légáramlat mozgatta őket. A fal mellett álló kosztümökön flitterek és drágakő utánzatok ragyogtak, néhány tálca borostyánkő és sárgaréz gombokkal volt telirakva. A fogasokon hamis gyöngyökből és a szivárvány minden színében pompázó üveggyöngyökből fűzött füzérek csillogtak. A pulton a divatos arany- és ezüstszalagok hevertek tekercsekben, kartonra erősítve pedig ezüst- és aranyszínű bojtok hullottak alá, akár a vízesés. Az egész üzlet úgy csillogottvillogott, mint egy kalóz kincseskamrája. Madame Lussan a pult mögött ült, és éppen flittereket varrt egy ruha derekára, de jöttükre felemelkedett. A kövérkés nő sötét haját a feje tetején szoros kontyba csavarta, csillogó szeme mindent észrevett. – Bonjour mademoiselles, mivel szolgálhatok? – A Madri Grasra szeretnénk kosztümöt, de valami különlegességet – kezdte Celestine. – Mindenki olyat szeretne, nem igaz? – mondta együttérzően Madame Lussan. – Milyen bosszantó, ha az ember akárhová néz, mindenütt önmagát látja. De biztosíthatom önöket, hogy az én készletem kifejezetten egyedi. Még a gyakori jelmezek is mind különböznek színben, vagy a részletek kidolgozásában. Párizsban válogatták ki mindegyiket, igen hozzáértőén. A legjobb minőségű anyagokból készültek, és a legjobb varrónők varrták. Nem kell attól félniük, hogy az eső tönkreteszi, vagy egy óvatlan mozdulatnál 110

elszakad. Celestine csillogó szemmel nézett körül. – Ez a legnagyobb választék, amit valaha is láttam. – Valóban. Azóta, mióta tavaly olyan nagy sikerrel tartották meg Comus fiainak felvonulását, mindenki nagyon várja ezt a napot. Olyan sokan kerestek már kosztümöt a Madri Gras ünnepére, hogy én attól tartok, nagy tömeg lesz az utcákon. Egy évvel ezelőtt történt, hogy férfiak egy csoportja, amely Comus misztikus fiainak nevezte magát, létrehozott egy klubot. A klub céljaként azt tűzték ki, hogy illedelmes módon ünnepeljék meg Madri Gras napját. A Madri Gras ötven éve, vagy talán még régebben, utcai álarcos felvonulás volt, feldíszített hintók rögtönzött sorával, amelyekben kosztümös fiatalemberek ültek. Lovas beduinok vágtattak fel-alá az utcákon. De a szervezetlenség és a város gyanús elemeinek lármázó magatartása miatt az egész kegyvesztetté vált, amíg meg nem jelentek Comus fiai. A klub többnyire amerikaiakból állt, akik közül sokan egy másik, hasonló klubnak is a tagjai voltak, a Mobile városában működő Tehénkolomposok kulbjának, amely az újévi ünnepségen szokott felvonulni. A New Orleansban alakult csoport úgy döntött, a Madri Grast választja felvonulási napnak. Bevezettek egy újdonságot, amit tableau roulant-nak, azaz mozgó élőképnek neveztek el. Ez egy kerekeken mozgó alapzaton felállított élőkép volt, s valamilyen fantasztikus jelenetet ábrázolt, tarka színekkel, fényesen megvilágítva. Az élőképet végighúzták az utcákon, több száz kosztümös figurával körülvéve. A tavalyi bemutató fantasztikusan sikerült, de az idén még sokkal nagyobb szabásúra tervezték, több ilyen mozgó élőképpel. – Sok hölgy vásárolt már kosztümöt? – kérdezte Celestine. Madame Lussan gyorsan bólintott. – Szép számmal. A férfiak kénytelenek lesznek átengedni helyüket a szebbik nemnek, és nem szabad azt várniuk, hogy a hölgyek majd csak a balkonról figyelik a felvonulást, mintha valami színházi előadás volna. De elkalandoztam. Árulják el nekem, mi a leghőbb vágyuk. Kinek a bőrében szeretnének lenni a leginkább? 111

Végtére is ezért van a Madri Gras. Anja elfordította tekintetét egy kecskefej-maszkról, amelynek hosszú fehér szakálla volt, s ugyanolyan vörös szarva, mint amilyennel az ördögöt szokás ábrázolni, ráadásul üvegszemével határozottan rosszindulatúan nézett. – Nekem semmi ötletem nincs, mit akarok, vagy kinek a helyében szeretnék lenni – mondta mosolyogva. – A titkos vágyaim még saját magam előtt is titokban maradtak. – Ez gyakran így van – mondta Madame Lussan vállvonogatva. – Engedje meg, hogy mutassak néhány dolgot. Megfordult, és az üzlet hátsó felébe indult. Menet közben a vállán át visszaszólt. – Ott lesznek holnap este a Theatre d'Orléans bálján? Van néhány igazán elegáns grandees toilettes a készletemben. Még mielőtt válaszolhattak volna, egy fiatalember lépett ki az egyik hátsó kis szobából, a pihenő vagy toalett szobák egyikéből, ahol fel lehet próbálni a kosztümöket. Egyik kezében tartotta a kalapját és a sétapálcáját, a másikkal hátrasimította a haját. Odaszólt Madame Lussannak: – A kozák tiszti egyenruha tökéletesen megfelel. Elküldheti, amikor önnek megfelel. – Hogyne, Monsieur Girod – felelte a tulajdonosnő. – Emile! – kiáltott fel Anja, kellemesen meglepődve a felismeréstől. – Mikor jött vissza Párizsból? A fiatalember arcát meleg mosoly ragyogta be, amint közeledett feléjük. Közepes magasságú volt, rövidre vágott, világosbarna haja enyhén göndörödön: mozgékony arcában vidáman csillogott barna szeme, katonás, nyírott kis bajuszt viselt. Az arcbőre tipikus kreolra vallott, olajbarna alapszínnel és az arccsontján kis pírral. Emile Jean öccse volt. Négy vagy öt évvel lehetett fiatalabb Jeannál. Két éve a párizsi egyetemen tanult. A gazdagabb kreol ültetvényesek általában oda küldték a fiaikat. Nem válaszolt azonnal Anja kérdésére, hanem megfogta a lány feléje nyújtott kezét, és franciásan, széles mozdulattal hajolt fölé. 112

– Anja! De örülök, hogy láthatom. Tegnap benéztem a városi házba, de azt mondták, hogy nincs itthon. Milyen gyönyörű, még mindig ugyanaz az istennő, akit mindig csak messziről bámultam. – Celestine-hez fordult és az ő kezét is megcsókolta. – Celestine, hát újra találkozunk. A szerencse igazán mellém állt. Nagyon kedves volt, hogy elbeszélgetett velem, mivel a nővére nem tartózkodott otthon. Milyen jólesett feleleveníteni a régi szép időket! Emile, amellett, hogy tökéletesítette magát a kreol úriemberek különleges bókjainak művészetében, egy bizonyos csiszoltságra is szert tett, míg távol volt. Anja az elmúlt néhány évben alig látta a fiút, mert Beau Refuge és a Girod ültetvény között megritkultak a látogatások Jean halála után, Emile pedig még nem volt abban a korban, hogy részt vegyen a téli szezon társasági életében. Úgy élt az emlékezetében, mint a kisfiú, aki szerette ugratni őt. Volt egy dédelgetett folyami rákja, spárgán húzta maga után, vagy egy iszappal teli üvegezett dobozban tartotta a szobájában. A fiú folytatta. – A H.B.Metcalf fedélzetén érkeztem meg New Orleansba, Havanna felől, pár nappal ezelőtt. Letérdeltem, és megcsókoltam a kikötő sarát. Ó, New Orleans, nincs még egy ilyen hely a földön. Párizs gyönyörű és kozmopolita. Minden sarkon van egy-egy történelmi nevezetességű régi épület, de a drága, öreg, nyirkos, meleg és kényelmes New Orleans mégiscsak az otthon. – Ma nincs olyan meleg – mondta Celestine, és színpadias didergéssel összébb húzta magán a sálját. – El vagyok keseredve, hogy ellent kell mondanom egy hölgynek, de higgye el nekem, a februári Párizshoz képest ez balzsamos. De jól értettem, hogy kosztümöket keresnek? Elmegyek, ha zavarok, vagy ha szeretnék titokban tartani, mit választanak, de nagy örömömre szolgálna, ha maradhatnék. Ki tudja, talán még segíthetek is. Valóban segített. Habozás nélkül tiltakozott, mikor Celestine egy merész, mégis eléggé gyerekes Pierrette jelmezt akart választani. Helyette egy XIII. Lajos korabeli udvari öltözetet javasolt, dúsan hímzett vörösesbarna bársonyból, amely finom, kerek arcának és 113

alakjának komoly méltóságot kölcsönzött. Anjával több kosztüm miatt is vitatkoztak. Az egyik egy lágy szabású, bő ujjú középkori ruha volt, Aquitane-i Eleonóra udvarából, a másik egy kecses, hosszú tunika és tóga, finom krémszínű gyapjúszövetből, aranyozott és lila szalagokkal szegélyezve, amit egy római istennő viselhetett. A harmadik egy japán kimonó volt, nehéz, gazdagon hímzett vörös selyemből, melyhez hajdísz és szantálfa legyező is tartozott. Emilenek jobban tetszett a romantikus középkori ruha, Anja viszont inkább a kínai selyem egzotikus jellegéhez vonzódott. Végül a lány kompromisszumként a római kosztüm egyszerűsége mellett döntött. Észrevette, hogy Emile rákacsint Celestine-re, mintha azt akarná mondani, hogy éppen ez volt a szándéka. Anja élvezte Emile társaságát, vidám, tréfás megjegyzéseit. Látszott a fiún, hogy jól érzi magát a nők társaságában. Jólestek Anjának a keserédes emlékek is, amiket a fiú ébresztett benne, de más oka is volt, amiért marasztalta. Amikor kiválasztották a kosztümöket és elindultak, meghívta Emile-t, tartson velük hazáig, egy kis frissítőre. Mivel semmi dolga nem akadt, a fiatalember minden szeretetreméltóságával elfogadta a meghívást, s lefegyverző bájjal jelentette ki, hogy két ilyen gyönyörű hölgy társaságától nem bírja megfosztani magát. A rövid kocsikázás alatt kötekedve ugratták egymást, és még akkor is kacagtak, mikor beléptek a szalonba. Madame Rosa felnézett, hogy üdvözölje őket, s sietség nélkül félretette Trollope A barchesteri tornyok című művének francia kiadását. Nem állt fel, hogy Emile-t fogadja, hanem a helyén maradt, miközben apró, fekete gombos cipőbe bújtatott lábait egy selyemhuzatú kis zsámolyon nyugtatta. A fiatalember odalépett hozzá, és kezet csókolt, hiszen férjes asszony volt, aki nem érte be egy meghajlással. Vele született jó modoránál fogva ott maradt mellette, s beszélgettek, míg Anja csöngetett a szolgáknak. A lány teát és kávét rendelt, valamint eau sucre-t és narancsvirágvizet meg persze süteményt. Közhelyekről beszélgettek, míg a szobalány behozta a frissítőkkel teli tálcát. Madame Rosának egy hanyag mozdulatára a tálcát Anja 114

elé helyezték. Anja narancsvirág-főzetet töltött mostohaanyjának. O maga nem kedvelte ezt a italt, mert a laudánum, amit bőségesen tartalmazott, elálmosította, de az idős hölgyek körében nagyon népszerű italnak számított. Celestine teát ivott, Emile pedig kávét. Miután Emile átnyújtotta a két hölgynek a poharat és a csészét, s saját csészéjét maga mellé helyezte a kisasztalra, Anja magának is töltött egy csésze kávét és hátradőlt a székén. – Mondja csak, Emile – kérdezte, miközben igyekezett olyan könnyed társalgási hangnemet megütni, amilyet csak tudott –, ön, aki az egész várost ismeri, biztosan hallotta, hogy ma reggel elmaradt a párbaj Ravel Duralde és Celestine vőlegénye között. Mit beszélnek az emberek a kávéházakban? Emile fészkelődött a székén, arca elkomorult. Olyan sokáig nem válaszolt, hogy Anja újra megszólalt. – Ó, mondja hát! Tudom, hogy ilyesmiről a nők nem szoktak beszélni, de nincs semmi értelme úgy tenni, mintha nem tudnánk róla. A férfi az ezüstkanálkával kavargatta a cukrot a kávéjában, majd megrántotta a vállát. – Vannak, akik azt mondják, Ravel Duralde azért kívánta elkerülni a párbajt, mert már épp elég boldogtalanságot okozott a család hölgytagjainak. Mások szerint ez szándékos sértés. És aztán van egy harmadik csoport is, köztük sok olyan, akik korábban alatta szolgáltak Nicaraguában, ők az egész Gallatin Streetet és az ír negyedet, a Swampet végigkutatták utána, mert attól tartanak, valami aljasságot követtek el ellene. Azt állítják, ez lehet az egyetlen oka annak, hogy nem jelent meg. – És ön mit gondol? – Nincs okom rá, hogy szeressem azt az embert – mondta Emile, és a korábbi kedvességéhez képest most nagyon hűvösen csengett a hangja –, és nem is igazán ismerem, hiszen jó pár évvel idősebb nálam. De amit hallottam róla, annak alapján nem hiszem, hogy megfutamodna a küzdelem elől, vagy hogy ilyen könnyedén venne egy párbajt, ha nincs rá alapos oka. 115

Az ajtó felől halk kopogás hallatszott, majd Murray lépett be a szobába, kipirult arccal. Harciasan állt meg a kreol fiúval szemben. – De én tudom azt az okot! Duralde öregszik, és belefáradt a vívásba. Hallotta, hogy fejlődtem valamennyit a kardforgatásban, és úgy látta, nincs esélye. Azt hiszi, hogy elfelejtem a dolgot, s majd elsimul, ha egy ideig távol marad. De majd ha visszatér, rájön, hogy tévedett. Anja csak ült, és összehúzott szemöldökkel bámulta Murrayt. Szerinte nem helyénvaló a férfi viselkedése. Talán azért ilyen, mert megkönnyebbült, és ezt nem tudja kifejezni, ráadásul attól is fél, hogy valaki észreveszi. Lehetetlen, hogy ő maga ne vette volna észre, milyen szerencsésen megmenekült. Ravel párbajhős tekintélye elsősorban vívóügyességén alapult, de mivel sokáig katonáskodott, a lőfegyverekkel is ugyanolyan jól bánt. Anja aggodalmasan előrehajolt. – Arra semmi szükség, hogy újabb találkozót tűzzenek ki. Értelmes férfiak mindketten, más módon is el lehet intézni ezt a nevetséges kis ügyet. – Nevetséges? – kérdezte Murray, csípőre téve a kezét. – De hiszen önt inzultálta, egy hölgyet, nem emlékszik, Anja? – Nagyon jól emlékszem az incidensre, de szó sem volt semmilyen inzultusról. Ha egyáltalán érdekli az én jó hírem, vagy az, hogy Celestine mennyire aggódik, akkor hagyja ezt az egészet feledésbe merülni. – Természetesen nem örülök, ha Celestine izgalmaknak teszi ki magát – mondta, miközben rámosolygott a másik lányra –, de meg kell kérdeznem, hogy jön ide az ön jó híre? – Ha továbbra is köti az ebet a karóhoz, mindenki kíváncsiskodni fog, vajon mit követhetett el Ravel ellenem. – Máris kérdezősködnek – mondta Celestine lágyan. – Hogyhogy? – kérdezte Anja, miközben szembefordult testvérével. – Hát, vannak néhányan, akik találgatnak, mi lehet a párbaj oka, és puhatolózó kérdéseket tesznek föl. Különösen, mikor ugyanazon 116

az éjszakán te is elhagytad a várost. – A kíváncsiság természetes – mondta Madame Rosa –, de én nem szeretem az ilyesmit, az ilyen pletykákat és feltételezéseket a férjem lányáról. Anjának igaza van, ezt az ügyet le kell zárni. Murray győzedelmesen nézett rájuk. – Nekem úgy tűnik, nincs ok az aggodalomra. Már az álarcosbál napján tudtam, hogy az a fickó nem fog eljönni. Nyilvánvalóan most még kevésbé kíván találkozni velem. Celestine vőlegényének modora lassan az idegeire ment Anjának. Beharapta az alsó ajkát, nehogy megszólaljon, és bebizonyítsa Murraynek, milyen rosszul ítéli meg Duralde-ot. Ha Ravel húzódozott is attól, hogy kiálljon Murrayvel, annak semmi köze nem volt a félelemhez vagy a korához, Anja ezt most hirtelen bizonyossággal tudta. Ravel nem öreg, épp csak túl van a harmincon, de saját bevallása szerint elege van a harcból, és nincs kedve az értelmetlen párbajokhoz. – Én jobban meggondolnám, hogy mit beszélek, ha az ön helyében lennék, uram – szólalt meg Emile határozottan. Murray lenézett rá, szavaiból lekicsinylő hajthatatlanság érződött: – Valóban? – Előfordulhat, hogy egy reggel arra ébred, hogy Ravel Duralde visszatért. Eddig még nem dühödött meg. De higgye el nekem, ha máshol is elmondta ezeket a feltételezéseket, és ez a Ravel fülébe jut, meg kell még bűnhődnie értük. A szavak határozottan csengtek, annak ellenére, hogy Jean öccsének arcát pír öntötte el. Anja úgy látta, Emile illedelmes modora és virágos bókjai mögött kemény vasakarat húzódik meg. Először furcsállotta, hogy Ravelt védi, akit pedig ellenségének kellene tartania, de aztán rájött, hogy a fiú nem a személyt vette védelmébe, hanem saját fajtáját egy amerikai, egy északi ellen. Akármi legyen is az oka, Anja örült Emile kiállásának. Hirtelen ráébredt, hogy kis híján ő maga vette át Ravel védelmezőjének szerepét ebben a vitában. Ez a felismerés annyira meglepte, hogy halkan, döbbenten dőlt hátra a székében. Hát ennyire fogékony ennek 117

a férfinak az erejére? Hagyta, hogy az érvei hatalmukba kerítsék? Ez lehetetlennek tűnt, de akkor mi a magyarázat? Murray homlokát ráncolva, kemény hangon szólt Emile-hez. – Uram, ön kétségbe vonja a diszkréciómat? – Hogyan tennék ilyet, hiszen nem is ismerem önt? – felelte Emile ártatlan tekintettel. – Én csak figyelmeztetni akartam önt. Madame Rosát felkavarta a szobában uralkodó feszültség. Modora, méreteivel együtt, valahogyan a hatalom érzését keltette. – Uraim, kérem, a vitatkozás olyan fárasztó, könyörgöm, ne az én szalonomban csinálják! Monsieur Nicholls, legyen kedves, üljön le, hogy ne kelljen kitekerni a nyakunkat, ha önre akarunk nézni! Úgy, nagyon jó. Ön nagyon kedves. Tehát, milyen frissítőt tölthet önnek Anja?

118

7. fejezet Ez a téli szezon sokféle szórakozási lehetőséget kínált New Orleansban. Januárban odalátogatott az ünnepelt Morat léghajós, aki eddig hetvenegyszer szállt fel. Lehetővé tette, hogy bárki, aki akar, felszálljon óriási, új léghajójával, a Dél büszkeségével, és megtekintse a panorámát a magasból. Az első női varázsló, Madame Macallister, a néhai nagy mester felesége, gyermekei miatt kénytelen volt kezébe venni a bűvészpálcát, és bűvészesteket tartani. Levegőbe emelte az asszisztensét, Mathilde kisasszonyt, egy gyönyörű varázsszekrényt működtetett, és bemutatta azokat a csodálatos eszközöket, amelyeket különböző mechanikai, elektromos, hidraulikai és pneumatikái kísérleteihez használt. A St. Charles Streeten lévő Spalding és Roger's Múzeum és Amfiteátrum előadásain két elefánt, Victoria és Albert szórakoztatta a közönséget, ráadásul jó lehetőséget kínáltak az újságoknak, hogy humoros célzásokat tegyenek a királyi személyekre, akikről elnevezték az állatokat. Másik számuk volt a Légyember, egy férfi, aki a mennyezeten sétált, fejjel lefelé, de szerepeltek még a sziámi ikrek is, Chang és Eng. Az utca másik oldalán lévő Vannuchi's Múzeum sem akart lemaradni, ezért importált egy kétfejű lánygyermeket, aki tudott énekelni, keringőzni és harmonikázni, de a hirdetés szerint „egyetlen egységes személyként él, ami a testi szükségleteit illeti”. Ez a múzeum mutatta be a miniatűr Vénuszt is, Mrs. Ellen Briggset, aki mindössze harmincöt láb magasra nőtt, és mellette a Kentucky-ból származó óriásasszonyt, Oceana kisasszonyt, akit a világon a legnagyobb nőnek tartottak a maga 538 fontos testsúlyával. Komolyabb dolgokat tekintve, a világhírű louisia-nai sakkozó, Paul Morphy egy egész hónapot a városban töltött, mielőtt bemutatta 119

azt a hihetetlen hőstettét, hogy két másik játékos ellen játszott, bekötött szemmel. Edwin Booth alakításai a Crisp's Gaiety Színház utolsó előadásain, a Hamlet, a III. Richard valamint az Othello, a velencei mór főszerepeiben, vegyes fogadtatásra találtak. Februárra két előadást ígértek. Az egyiket Thomas Forster, a Boston Banner of Light szerkesztője tartja „Spiritualizmus a transz állapotában” címmel, a másikat pedig az Illustrated London News ismert szerkesztője, az angol Charles Mackay, „Költészet és dal” címmel. A zenekedvelők örömére az operaszezon javában folyt. A Theatre d'Orleansban már bemutatták a La favorite-ot, Verdi Ernaniját, és most éppen Rossini Mosé in Egitto című művének bemutatójára készültek. Előzetesen bejelentették azt is, hogy egy héten keresztül itt koncertezik majd a híres zongoraművész, Sigismund Thai berg, a kitűnő hegedűművész, Vieuxtemps társaságában A képzőművészetet ebben a pillanatban Rosa Bonheur csodálatos festményének, a Lóvásárnak a kiállítása jelentette, amelyet korábban csak Londonban és Párizsban mutattak be. A hatalmas, nagyratörő alkotást az Old Fellow's Hallban állították ki. A kritikusok dicsérték, bár apróbb részleteiben találtak hibákat. Anja és Celestine a kiállítás utolsó napján mentek el megnézni a festményt, az Anja hazatérte utáni napon. Hosszú percekig álltak előtte szótlanul. A nehéz aranykeretbe foglalt vászon egy lóvásárt ábrázolt a Párizs melletti Bois de Boulogne-ban. Körülbelül húsz állat és huszonötharminc ember szerepelt rajta, mindannyian élettel, mozgással, színnel teli figurák. A távolban feltűnt a híres Hotel des Invalides csúcsa és rotundája. Az ágaskodó lovak patájától felkavart por a fák ágai között lebegett. Az állatok izmai, erei, formái tökéletesen lettek megörökítve. A nézők ruháját a festő élénk színekkel és hűen ábrázolta, a mögöttük lévő testek vonalát és természetes mozgásukat követve. Anja valóban szemet gyönyörködtető, lelkesítő alkotásnak találta. Ha voltak is hibái, ő nem vette észre. Celestine felsóhajtott. – Bárcsak én is így tudnék festeni! Igazából festeni, nem csak 120

porcelánt pingálni. – Ugyanolyan fontos a műalkotásokat befogadni, mint megalkotni – felelte Anja, bár ő maga is érezte az irigység árnyékát az iránt a nő iránt, aki ezt a remekművet létrehozta. – Igen – helyeselt Celestine. – Erről jut eszembe, vásárolnom kell Murraynek valami ajándékot, mivel vasárnap Valentin napja lesz. A Canal Street-i a könyvesboltnak bőséges készlete van, ha lenne kedved bejönni velem, és megnézni. Sokan beszéltek már arról, hogy a kreolok művészet iránti vonzódása elsősorban a zene és a tánc terén jelentkezett. Celestine esetében ez teljesen igaznak bizonyult. Anja kicsit elmosolyodott, milyen pillanatnyi volt húga művészeti elragadtatása, majd elindultak ajándékot keresni. De itt nem értek véget intellektuális időtöltéseik. Még aznap este színházba készültek, hogy megnézzék Cushmant. Anja elég korán elkészült, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nem lévén más dolga, már a kelleténél jóval előbb elkezdett öltözködni. A szalon, ahol gyülekeztek – a bájos, nyári hűvösséget árasztó, kék színekkel és szanaszét heverő kristálydíszekkel berendezett szoba – még üresen állt, mikor ő belépett. Celestine még fürdött, ha hinni lehetett a hálószobájából jövő hamis ária hangjainak. Madame Rosa pedig éppen a nemrégiben felvett fodrásznő kezei alatt ült, aki a frizuráját készítette és rizsporozta. Anja megállt egy pillanatra, aztán odalépett az egyik utcára nyíló erkélyajtóhoz. Félrehúzta az aranyszínű selyembrokát drapériát meg a csipkés szélű muszlinfüggönyt, és kibámult. Esteledett. Az égbolt szürke, arany és rózsaszín színekben pompázott a háztetők fölött. Galamb csapat röpködött, szárnyuk alatt elvitték az utolsó rózsaszínű fénysugarakat. Az utca lent, a ház előtt lévő keskeny terasz előtt homályban maradt, de nem borult teljes sötétségbe. Még nem égtek az utcai lámpák. Időnként elvágtatott arra egy-egy díszes hintó, nemes lovakkal. Egy kóbor kutya szaglászta a kövezett út közepén folyó nyitott csatornát. Egy fiatal mulatt, fehér köténnyel a derekán, csíkos kendővel a fején, széles tálcát vitt a 121

csípőjén megtámasztva, a túloldali kinyúló erkélyek alatt, a maga tout chaud calasát kántálva: forró rizstortát és krémmel töltött, hikoridióval megszórt pralinét árult. Egy fiú pálmalevelekből font tálcát egyensúlyozott a fején, mely rövid szárú, gyönyörű, vörös kaméliákkal volt teli, és ajánlgatta, milyen jól állnának a belles fleurs az esti programjukra induló hölgyek hajában vagy az urak gomblyukába tűzve. A többi utcai árus, a kagylóárus, a krémsajt árus, a zöldségeket, mogyoróhagymát és snidlinget kínáló asszony, az édes tejet és írót áruló ember, aztán az, aki hordóból mérte az olcsó vörösbort, a seprűkötő, a kávéárus, a köszörűs és a bádogos, már mind hazamentek, csak ezek a reménykedők maradtak itt, és kínálgatták az árujukat. Beau Refuge-ban Marcel most viszi Ravelnek a vacsorát. Anja kíváncsi volt, hogyan telt el a Fekete Lovag napja. Vajon tudja-e, hogy ő visszatért New Orleansba? Ha tudja, kétségtelenül dühös, amiért otthagyta a börtönében, a falhoz láncolva. Ha Anja hallaná az átkozódásait,.biztosan kiégetné a fülét. Az is lehet, hogy megpróbál túljárni az őrei, Marcel és Denise eszén, hogy kiszabaduljon. Már majdnem negyvennyolc órája nem látta. Anja kíváncsi volt, vajon gyógyul-e a fejsebe, és nagyon nyomasztó-e számára az egyedüllét. Nem mintha nyugtalan álmai lennének miatta – a férfi rászolgált arra, ami történt vele, sőt talán még sokkal többre is. Maga elé képzelte, amint hosszú testét kinyújtóztatja az ágyon, abban a kis szobácskában, lábait keresztbe teszi, karját a feje alá, miközben lassú, kicsit gúnyos mosolyra húzza szép formájú száját, és sötét szemében is mosoly csillog. Elképzelte, amint érte nyújtja a karját, maga mellé húzza, forró és biztos kezekkel simogatja, ajkai… A lány sóhajtva elfordult az ablaktól. Szorosan tenyerébe temette az arcát, és lehunyta a szempilláit. Nem akar erre gondolni, nem és nem. Ilyen gyönyöröket, amit Raveltől kapott, bármelyik férfi nyújthat neki. Az sem szokatlan, ahogyan ő reagált rá, hiszen tapasztalt férfi. Egyáltalán nem szokatlan. A szigorú szavak lecsendesítették a gondolatait, de a legbelül égő 122

fájdalmat nem oltották el. Nem volt felkészülve az érzelmek ilyen ostromára, amit ez a férfi felébresztett benne. Úgy érezte, mintha valami létfontosságú szervét darabokra szedték volna, és új formában rakták volna össze, de valami alapvető dolgot kihagyva. – Mi a baj, chére? Fáj a fejed? Madame Rosa arcán aggodalom tükröződött, amint belépett a szobába. Szokás szerint feketében volt, de a gyönyörű ametisztek és gyémántok csillogása lágyította a sötét szín komorságát a nyakán, a fülében és a csuklóin. Karján puha, fekete gyapjúsál feküdt, amit a vállára tudott teríteni, ha fázik. A franciákra oly jellemző módon higgadtnak és mégis előkelőnek tűnt, bár szeme mélyén nyugtalanság bujkált. Anja leeresztette a kezét, és megpróbált elmosolyodni. – Csak egy kicsit. – Hozassak neked egy pohár narancsvirágvizet? Addig kell kezelni az ilyen dolgokat, míg nem hatalmasodnak el rajtad teljesen. – Nem, nem, el fog múlni. Lehet, hogy csak az éhségtől van. – Az könnyen lehet, elég keveset ettél délben. – Madame Rosa a kandallón álló órára pillantott. – Már ennyi az idő? Nemsokára vacsorához kell ülnünk, ha oda akarunk érni a színházba. New Orleansban az előadások sokáig tartottak. Hétkor kezdődtek, s mivel a fő színdarab után még komédiát vagy más könnyű szórakoztató műsort is bemutattak, majdnem éjfél lett, mire befejezték. Az volt a szokás, hogy indulás előtt ettek valami egyszerűbbet, a színház után pedig rendesen megvacsoráztak. – Gaspard és Murray is velünk vacsorázik? –kérdezte Anja, nem azért, mert nagyon érdekelte, de legalább beszéltek valamiről. – Gaspard igen, és aztán elkísér minket a színházba. Murray nem tudott időben elszabadulni. Vele majd csak ott találkozunk – felelte Madame Rosa, miközben helyet foglalt egy kanapén. Anja sötét zafírkék, estélyi ruhája suhogott körülötte, amint megfordult. Megállt az egyik kisasztal mellett, és felemelte a sztereoszkópot. Belenézett. A londoni Kristálypalotát látta belülről, pálmákkal és röpködő madarakkal. Aztán letette, majd odalépett a 123

sarokban álló kis zongorához, lenyomott egy hangot, s az lágyan áradt szét a szobában. Anja rápillantott mostohaanyjára, majd ismét másfelé nézett. – Ravel Duralde-ra gondoltam – mondta óvatosan, közömbös hangon. – Mondd csak, te mit gondolsz róla? – Én mindig úgy éreztem, hogy egy nagyon szerencsétlen fiatalember. Anja meglepett pillantást küldött Madame Rosa felé. – Szerencsétlen? – Mi más lenne? Az apja egészen az őrületig vitte az önimádatot. A köztudatban nem igazán ideális családként tartották őket számon, és neki ezzel szembe kellett szállnia. Aztán ott van az anyja, aki érzékeny és beteg. Ravelnek egy ilyen családban nagyon nagy felelősség nyomta a vállát. És ráadásul ő maga is hozzátett még ezekhez a terhekhez, hiszen megölte a legkedvesebb barátját. Teljes szívemből sajnálom őt. – Megölte Jeant. – Nem gondolhatod komolyan, hogy szándékosan tette. Meg is bánta, talán még keserűbben, mint te. Olyan sokáig próbált elmenekülni ez elől, utazásban, háborúban, szerencsejátékokban, nőkben keresve a szabadulást. De nincs szabadulás, és ezt most, ennyi év után már neki is tudnia kell. Az anyja betegsége most olyan stádiumban van, hogy itt kell maradnia New Orleansban. Nem keresheti a megbocsátást ezentúl a nagyvilágban, itt kell megtalálnia, ahol született. – Előbb Emile védi, most pedig te. Furcsa. – Az egyívású fiatalemberek hajlamosak megvédeni egymást, és sajátos szokásaikat is a kívülállókkal szemben. Ha egy kreolt gyalázat ér, az mindannyiukra nézve gyalázat. Nem szabad azt hinned, hogy Emile nem törődik a bátyja halálával, vagy hogy megbocsátott halála okozójának. Még azt sem akarom ezzel mondani, hogy Monsieur Duralde olyan férfi lenne, akivel szívesen tart fenn az ember társasági kapcsolatot. Mégis, sokan vannak, különösen az amerikaiak között, akik nem látnak mást, csak a 124

szerencséjét. – A kreolok olyan nagy súlyt fektetnek a származásra és a társadalmi helyzetre. Nem nevetséges ez egy kicsit, ha azokra a katonákra és kalandorokra gondolunk, akik New Orleans városát alapították? Madame Rosa vállat vont. – Nem én csinálom a hagyományokat, de azért alkalmazkodom hozzájuk. Ezeket a dolgokat nem könnyű megváltoztatni, ráadásul nagyon sok vesződséggel járna. A válasz legalább őszintének tűnt. Amennyire Anja vissza tudott emlékezni, Madame Rosának mindig is ilyen volt a hozzáállása, nagylelkű, türelmes és a végtelenségig udvarias, de mindig eljutott egy pontra, amin soha nem lépett túl, egy olyan pontra, ahol az erőfeszítés már nagyobbnak tűnt, mint az eredmény. Nem volt önző, egyáltalán nem, sem pedig hedonista, de igyekezett tartalékolni az energiáit. Mostohaanyja folytatta: – Az igazat megvallva, lehet, hogy már késő. Monsieur Duralde büszke ember, és sokat szenvedett. Ha megsértődik, nem is maga, mint inkább az anyja miatt, az is természetes. Még ha a kreol társaság be is fogadná őt mostanra, ő talán elutasítaná ezt. Ez természetesen lehetségesnek tűnt, hiszen Ravelből valóban nem hiányzott a büszkeség. – No és Murray? Megengedted, hogy eljegyezze Celestine-t, pedig ő amerikai, tehát még kevésbe respektálható, mint Monsieur Duralde, nem? – Hála istennek, ebben a családban nem csak kreolok vannak. Személyes okokból jogomban áll elfogadni bárkit. Azonkívül, ha megbocsátod, amit mondok, chére, amerikai férfi felesége voltam én is, és ezért évekig nem is tartoztam a créme de la créme-hez. Csak akkor fogadtak be, mikor özvegy lettem. Mulatságos, igaz? Az utcáról érkező hintó zaja hallatszott. Pár perc múlva Gaspard lépett be az ajtón. Egy szolgáló átvette tőle a kalapját, sétapálcáját és köpenyét. Csak ezután indult el feléjük, elegáns, de nem igazán 125

finom lépteivel. Üdvözlésképpen meghajolt feléjük, majd estélyi öltözetének szárnyait felhajtva, leült Madame Rosa mellé. A szokásos, alkalomhoz illő üdvözlések és bókok után udvarias, könnyed társalgást kezdeményezett, amely bár bizonyos fortélyokat igényel, de igen kevés gondolkodást. Gaspard majdnem csinos volt hosszú fekete kabátjában, melynek hajtókája és gombjai selyemből készültek, s hozzá fekete, rugalmas kasmír anyagból varrt nadrágot viselt. A kabát alatt ezüstözött moaréselyem mellény feszült rajta, ezüstös pöttyökkel szegélyezve. Ropogósra keményített és vasalt szaténingét állógallér díszítette, ami köré ezüst selyem nyakkendőt kötött, kettős csokorra hurkolva. Lakkcipőjének sarka elég magas volt, hogy kissé sudárabbnak látsszon. Gaspard mindig olyan tökéletesen volt öltözve, hogy Anja és Celestine el is nevezték Jólszabott Úrnak. Ezt az elnevezést egy szellemes pillanatában a Louisiana Courier szerkesztője találta ki, s egy ilyen elképzelt úriember személyében adta elő az újságjában a férfiak megfelelő öltözékére tett javaslatait. Gaspard bóknak vette az ugratást, vagy legalábbis, szokásos pallérozott viselkedésévei úgy tett, mintha annak venné. Olyan jólelkű volt, annyit törődött Madame Rosa kényelmével és jólétével, s olyan szívesen szórakozott, hogy eközben fogalma sem volt róla, miszerint ő maga is humor forrása lehet – Anja nem tehetett róla, de szerette őt. Nemsokára Celestine is csatlakozott hozzájuk, majd átmentek az ebédlőbe. Amint befejezték az étkezést, hintóba szálltak és elhajtattak a Saint Charles Színházhoz. A táncparkettet, ami egy héttel ezelőtt bálteremmé avatta a színházat, mostanra eltávolították, és a színház visszanyerte szokásos képét. De a darab vontatott volt, és talán azért, mert már ismerték, unalmas is. Az első jelenetekben nem történt semmi, ami Charlotte Cushman tehetségéhez méltó lett volna, hiszen csak azt részletezte, miért és hogyan akart VIII. Henrik megszabadulni első feleségétől, Katherine-től. Azon szórakoztak, milyen nevetségesen játszik a 126

Henriket alakító színész, amint peckesen járkált és pózolt fel-alá a színpadon. Az este legjobb mulatságának az bizonyult, hogy a szomszéd páholyokban ülőket nézegették az operai látcsövön keresztül, és a szünetben fogadták a fiatalemberek látogatásait. Senkit nem zavart, hogy Murray elég hangosan érkezett meg a darab közepén. Alig ment le a függöny az első felvonás után, s alig gyújtották fel a páholyok közti konzolokon függő gázlámpákat, mikor Emile Girod megjelent. Jean öccse jó hangulatban volt, arcán öröm tükröződött, hogy meglátogathatja őket, s amiért bókjaival elkápráztathatja a hölgyeket. A színészékről beszélgettek, barátságosan vitáztak a Wolsey kardinálist játszó színész képességeire. Anja és Madame Rosa azt állította, hogy elég jól alakított, míg Emile és Celestine kijelentették, hogy nem volt benne elég lendület. Gaspard, mikor felszólították a véleménynyilvánításra, szeretett hölgyéhez csatlakozott. Murray összehúzott szemöldökkel belefeledkezett gondolataiba a kreol fiatalembert illetően, aki a Celestine mögött lévő széken foglalt helyet, és előrehajolt ültében, karját a lány székére téve. Murray fel sem fogta, miről is vitatkoznak. Emile megérezte az amerikai férfi feszültségét, s ekkor azonnal elvette a karját és Anjához fordult. Kínos pillanat volt. Anja szerette volna oldani a feszültséget. – Micsoda egoista volt ez a Henrik, állandóan egy trónörökösről hencegett és dühöngött, miközben egymás után zavarta el a nőket, a halálba küldve őket, ráadásul mindez valószínűleg az ő hibájából történt. – Ó, de hiszen már született egy fia a szeretőjétől – mutatott rá Murray. – Legalábbis a nő ezt állította, de hogyan lehet ezt bizonyítani? Az az ember megszállott volt. Csak gondoljunk arra a rengeteg szívfájdalomra, amit okozott, nem is beszélve a kiontott életekről és arról a kárról, amit Angliának okozott, hiszen ő vetette el a polgárháború magját. Az olyanokat, mint VIII. Henrik, el kell távolítani, mindegy, milyen eszközzel. 127

– Mondassuk le a zsarnokokat? – tűnődött Gaspard. – De ha nem pusztítjuk el őket egyszer s mindenkorra, megvan az a rossz szokásuk, hogy visszatérnek, és minden még rosszabb lesz. – Időnként egy csinos kis gyilkossággal sok keserűségtől lehetne megóvni az embereket. –Anja makacsul ragaszkodott álláspontjához. Madame Rosa elhúzta a száját. – Ki fogja megforgatni azt a kardot? És nem lesz belőle még rosszabb zsarnok? – Lehetséges – felelte Anja türelmetlenül –, de ha szembetalálod magad egy gyilkossal, akinek kés van a kezében, te pedig pisztolyt szorongatsz, akkor nem lősz, nehogy te magad is gyilkossá válj? – Egyetértek Anjával – mondta Emile. – Vannak olyan emberek, akik halált érdemelnek. – Ó – szólalt meg újra Madame Rosa –, de ki hivatott eldönteni, kik azok? – Valóban, ez a probléma lényege – gondolkodott el Anja. – Nem értek egyet a válogatás nélküli gyilkosságokkal, de azt hiszem, jó lenne eltávolítani azokat, akik a múltban már ártottak valakinek, és valószínűleg még fognak is. Az olyan legális gyilkosokra gondolok, mint a királyok, a korrupt politikusok, és a párbajhősök, akik erejüket, pozíciójukat és ügyességüket használják céljaik elérésére. – Párbajhősök? – kérdezte Celestine, miközben barna szemében értetlenség tükröződött. – Mindannyian tudjuk, hogy vannak olyanok, akik lelkiismeretlenül fenyegetésként használják saját képességeiket, és ezzel manipulálnak másokat. – Mint például Ravel Duralde? Anja érezte, hogy forró vérhullám önti el az arcát. Lehajtotta a fejét, és úgy tett, mintha a kesztyűjét igazgatná. – Nem kifejezetten rá gondoltam, de ha már felvetetted a nevét, miért ne? – Ejnye, Anja! – tiltakozott Emile. – Ön nem szokott igazságtalan lenni. Gaspard meglepetten, elgondolkozva tanulmányozta a lány arcát. 128

– Érdekes elmélet. – Olyan nyomasztó ez a beszélgetés – panaszkodott Celestine mosolyogva. – Majdnem olyan nyomasztó, mint ez a darab. Most végre mindannyian tudjuk, hogy ha Anja királynő lett volna a Tudor kori Angliában, nem lett volna semmi probléma. Henrik sajnálatos baleset áldozata lett volna egy vadászaton, vagy egyszerűen csak nyoma veszett volna egy sötét éjszakán. Gaspard bánatosnak tűnt. – Talán, amikor még fiatalabb volt, megtette volna. Most már túlságosan is úrihölgy ehhez. – Ha így gondolja, akkor egyáltalán nem ismeri őt. – Celestine csillogó pillantást küldött nővére felé, de tekintete lassan elhomályosult, mikor észrevette, milyen piros Anja arca. Celestine ugyanolyan éles eszű volt olykor, pusztán az intuícióira támaszkodva, mint az édesanyja. Anja nagy erőfeszítéssel, tréfásan bosszankodva szólalt meg: – Tiltakozom, engem itt rágalmaznak. – Kíváncsi lennék… – kezdte Celestine, és hangja töprengőnek tűnt, miközben Anját nézte a pislákoló gázlámpák fényében. – Ó, végre felmegy a függöny – szólalt meg Madame Rosa, figyelmen kívül hagyva a lányát, és elvonva a figyelmét. Békésen mosolygott, de a szeme sarkából elgondolkozó pillantást vetett Anjára. Az este tovább folyt. A bírósági jelenet kielégítően drámainak bizonyult, sok könnyel és kéztördeléssel, amiben Cushman csodálatosat alakított. A komédia, a Betsy Baker, egy jól előadott kis fecsegésként hatott. Anja kezdetben nem nagyon figyelt, de egyre jobban érdekelni kezdte a darab. Az egyik kis szerepet egy sötét hajú, dús bájakkal megáldott színésznő játszotta. Színpadi képességei elég csekélynek tűntek, annál érzékibb volt viszont az alakja lengén szabott kosztümjében. A programban szerepelt a neve: Simone Michel. Ő volt Ravel jelenlegi szeretője. Anja szeméhez emelte a látcsövét, és a szokásosnál nagyobb figyelemmel szemlélte meg a színésznőt. Vajon mi ragadja meg a 129

férfiakat az ilyen feltűnő nőkben? Kapzsik, hiányos az intelligenciájuk, s még hiányosabbak az erkölcseik – mi mást tudnának ajánlani egy férfinak, mint egy forró testet az ágyban? Talán ennyi elég is, ez minden, amire a legtöbb férfi vágyik? Talán jobban szeretik az olyan nőket, akiket nem kavar fel annyira az elválás? Nem kerül olyan sokba, és nem bonyolódnak úgy bele, mint egy tartósabb kapcsolatba. Bár azt gondolta volna, hogy egy olyan férfinak, mint Ravel, jobb ízlése van. Mikor a komédia végeztével elindultak a színházból, észrevették, hogy az előadás alatt esett az eső. Az utcák csillogtak, a járdákat borító víz visszatükrözte a gázlámpák fényét, s patakokban folyt a csatornában, tisztára mosva mindent. A hintók összetömörültek, kanyarogtak és hátráltak, a kocsisok igyekeztek az ajtó közelében elhelyezkedni, hogy a hölgyeknek ne kelljen selyem-, szatén- és bársonyszoknyáikat a vízben húzniuk. A lovak nyugtalanul nyerítettek. A bakon ülő férfiak szidták az állatokat, és sértéseket vágtak egymás fejéhez. Fürge lábú kisfiúk futkostak a zűrzavarban ide-oda, és olcsó esernyőket kínálgattak eladásra többszörös áron. Anja, Madame Rosa, Celestine, Murray és Emile megálltak, és megvárták, míg Gaspard továbbment, és botjával integetett a kocsisának, hogy hozza közelebb a hintót. Madame Rosa meghívta a kreol fiatalembert, vacsorázzon velük, hogy „párosan legyenek”, mondta, figyelmen kívül hagyva, hogy Murray egyáltalán nem lelkesedett az ötletért. Emile felajánlotta, hogy ő maga omnibusszal utazik, ahogy jött is. Murray is felajánlotta ugyanezt, hogy ne legyenek beszorítva a hintóba, és ne gyűrődjön össze a hölgyek ruhája. Madame Rosa azonban hallani sem akart erről. Az eső finom szemerkéléssel újra esni kezdett, és bármelyik pillanatban zuhoghatott. Ezért aztán a várakozó omnibuszok zsúfolásig megteltek. A hölgyek szoknyája kibír egy kis gyűrődést, már úgyis hazafelé tartanak. A beszélgetés ezek után elég feszélyezetten indult, elsősorban arra szorítkozott, vajon a hölgyek nem akarnak-e visszamenni az épületbe, és vajon az olcsó selyemesernyők, amelyeket ott árultak, 130

visszatartanák-e az esőt, vagy inkább a tulajdonos nyakába omlanak. A felhőszakadás váratott magára, miközben a hintó megérkezett. Kezdetben nevetgéltek azon, hogy mennyire összeszorultak, de végül mindenki elhelyezkedett. Gaspard, Madame Rosa és Anja ültek a lovaknak háttal, Murray, Celestine és Emile pedig velük szemben. De még mindig nem tudtak elindulni hazafelé. Kicsivel előttük, egy útkereszteződésben két hintó egymásba akadt, és a forgalom leállt. Gaspard kocsisa lépésben haladt előre, míg talált egy mellékutcát, és behajtott. Nem akart a hosszú, lassan araszoló sorban haladni, inkább hajtott néhány háztömbnyit, mielőtt visszafordult a Vieux Carré felé. Nagy megkönnyebbülésükre szolgált, amikor a zaj és a zavar elhalt mögöttük. Elhagyták a gázlámpák által megvilágított területet, errefelé csendesek és sötétek voltak az utcák. A házak a bezárt kapuk mögött álltak, a spalettákat behúzták, csak néha lehetett látni mögülük a réseken kiszivárgó fényt. Valahol ugatott egy kutya, és monoton állhatatossággal nyikorgott egy kapu. A hintó lassított, majd befordult egy keresztutcába. Itt egyszerűbbek voltak az épületek, a vakolat omladozott, a festék felpattogzott, az ajtók megereszkedtek. A házak között kis üzletek bújtak meg: fűszeres, pék, foltozóvarga, és egy-egy kocsma, melyekből fűrészpor és lámpafény áradt, valamint az olcsó whisky szaga. A járdákon férfiak tántorogtak, néhányan kemény arcú nők derekát ölelték. A nők ruhája olyan mélyen ki volt vágva, hogy a mellbimbójuk is kilátszott. Celestine kibámult az ablakon, és szorosan belekarolt Murraybe. A férfi megveregette a kezét, de szórakozottnak tűnt. Gaspard elhúzta a száját, majd előrehajolva kikopogott a kisablakon a kocsisnak, hogy hajtson gyorsabban. Anja felkészült a gyorsabb tempóra, és megkapaszkodott a fogantyúban maga mellett. Nem sokkal előttük egy düledező, öszvér vontatta szekér fordult ki egy fasorból a főútra. A bakon ülő kocsis káromkodott, meghúzta a gyeplőt, és csak olyan közel tudta megállítani a lovakat a szekérhez, hogy az öszvér megijedt és belerúgott a vezetőjébe. Tompa puffanást hallottak, és a hintó himbálózni kezdett a rugóin, 131

amint valami nehéz súly kapaszkodott belé hátulról. Ugyanakkor egy férfi rohant oda oldalról, felkapaszkodott a lépcsőre, majd hirtelen felrántotta az ajtót. A rozoga szekér kocsisa leugrott az ülésről, magára hagyta a járművet, majd derékszíja mögül pisztolyt rántott elő és feléjük futott. Lesből támadtak rájuk. Madame Rosa nem kapott levegőt, és hátrahanyatlott az ülésen. Gaspard aggodalmasan fordult felé, s megragadta a kezét. Emile arca komolynak tűnt a hintó lámpájának fényénél. Elcsavarta sétapálcájának gombját, s azonnal egy vékony, halálos penge ugrott ki sziszegve az üreges botból. Ugyanabban a pillanatban már oda is ugrott Celestine elé, hogy megvédje. Murray arcán harag pírja lobbant, ami ugyanúgy szólhatott Emile-nek, mint a feléjük tartó férfinak, s kabátja alól kis, többlövetű pisztolyt húzott elő, abból a fajtából, amit borsszórónak neveztek. – Ne mozduljatok, fiúk! – mordult fel az ajtóban álló, durva külsejű férfi. A kezében egy nagy Coltot tartott, amely fénylett a sötétben, csöve lassan mozgott az egyik férfiról a másikra. Gaspard, Murray és Emile mozdulatlanul maradtak, abban a pózban, amiben éppen voltak. Anja egészen közelről érezte a férfi savanykás, bűzös leheletét. Arcátlan szavai, s ez az egész hihetetlen merészség, hogy megtámadják őket a város közepén, heves dühöt ébresztett benne. Nem gondolkozott. Belekapaszkodott a fogantyúba, amire addig is támaszkodott, ruhája, alsószoknyája és összenyomott krinolinja alatt fellendítette a lábát, és nagyot rúgott. A mozdulatát elrejtették a ruhák, s a férfi csak akkor vette észre, mikor már túl késő volt. Felkiáltott, mikor a lány kirúgta kezéből a revolvert, ami elrepült, többször megpördülve a levegőben. Ebben a pillanatban Murray tüzelt. Az ajtóban álló férfi fuldokló hangot hallatott, amint a lövés ereje hátralökte. A szekér másik utasa már majdnem odaért a hintóhoz, de most olyan hirtelen megtorpant, hogy megcsúszott, botladozott, majdnem orra esett. Felpillantott, és benézett a hintóba a fegyver kavargó, csípős füstjén keresztül. Arca teljesen elsápadt. 132

– Szűzanyám! – károgta, majd sarkon fordulva elinalt. A harmadik támadó annyit sem késlekedett, hogy bepillantson. Leugrott a hintó hátuljáról, és eltűnt az éjszakában. A vézna öszvér, amelyet a szekér elé kötöttek, csak bámult a szokatlan zaj felé, megriadt, majd az üres szekeret zötyögve és himbálózva maga után húzva, megindult az utcán. Egy perc múlva az úton senki sem volt, minden elcsendesült. – Jó lövés volt, mon ami – mondta Emile lelkesen, miközben hátba veregette Murrayt. – Meghalt a fickó? – kérdezte Murray, majd előrehajolt és sápadt, dühös arccal kibámult áldozatára. – Gondolom, igen, hiszen egészen közel állt. Emile visszatolta a pengét a botba, majd minden figyelmét az éppen sírni készülő Celestine felé fordította. Murray is észrevette menyasszonya elkeseredését. A fiatal kreol fiú megfogta a lány kezét, és dörzsölgetni kezdte. Murray odafordult, és saját karjaiba vette Celestine-t. – Szerintem induljunk. – Nem kellene legalább megnéznünk, nem él-e még? – javasolta Anja. Gaspard Madame Rosát legyezte a retiküljében talált kis fekete csipkelegyezővel. – Szólunk az első rendőrnek, akivel találkozunk, és majd ők foglalkoznak az üggyel. – Én megnézem – mondta Emile, és mielőtt még bárki tiltakozhatott volna, kiugrott. Letérdelt a fekvő alak mellé, a szívverését kereste. Még egy perc sem telt el, mikor felállt, és ruhaujjából kihúzott zsebkendőjébe törölte a kezét. – Nos? – kérdezte Murray feszülten. – A golyó éppen a szívén ment keresztül. Emile közönye eléggé erőltetettnek tűnt. Visszament a hintóhoz, s kiadták a parancsot az indulásra. Néhány háztömbnyit csendben ültek. Végül Gaspard szólalt meg: – Egyre arcátlanabbak ezek az útonállók. 133

– Miért ne lennének? – Madame Rosa válaszolt ilyen ironikusan, a rendőrség egyre romló munkájára célozva, és amivel kapcsolatban senkinek sem kellett magyarázkodnia. Gaspard bólintott. – Valóban. Anja csak ült, és bámult kifelé az ablakon. A keze remegett, a gyomrában hányingerfélét érzett. Az ő cselekedete miatt meghalt egy ember. Olyan gyorsan történt az egész, de hát éppen ez a gyorsaság hiúsította meg az útonállók tervét. Valami különös előjelnek tűnt az egész. Csak nem fog újra megtörténni? Meglehet, hogy amiért belekeveredett abba a másik veszélyes helyzetbe, amiért elrabolta Ravelt és meghiúsította a párbajt közte és Murray között, még több ember meghalhat? Azt hitte, azért teszi, amit tesz, hogy megakadályozza egy ember halálát. És lehet, hogy éppen ő fogja okozni azt. Másnap szombat volt, világos, tiszta reggelre ébredtek. Anja későn kelt fel, ugyanúgy, mint Madame Rosa és Celestine is. A színházi este elég hosszúra sikeredett, de utána még sokáig beszélgettek a vacsora mellett. Már hajnalodott, mikor a férfiak elmentek, és a hölgyek végre ágyba kerülhettek. Anja még akkor sem tudott elaludni. A gondolatai vég nélkül, körbe-körbe jártak, mindig visszatérve a zsákutcához, amibe jutott: mit tegyen Ravellel. Már reggel felé járt, mikor elaludt, de megoldást nem talált. Tizenegy órakor egy szolgáló jött be, forró kávéval. A lány olyan vidáman mosolygott és köszönt, hogy Anja úgy érezte, lelkifurdalás nélkül meg tudná fojtani. A kávé segített egy kicsit, de még így is nagy erőfeszítésébe került feltápászkodnia az ágyból. Az energia, amit a düh és a bosszúság táplált, és ami fűtötte, mióta elhagyta Beau Refuge-t, elszállt. Csak hatalmas kimerültséget érzett, és heves vágyat, hogy bárcsak sose hallott volna Ravel Duralde-ról. A férfi képe mégis ott lebegett tudata mélyén, nem tudott előle menekülni. Megpróbált olvasni, de nem bírt a könyvre koncentrálni. Részt vett a kései ebéden, de alig tudott bekapcsolódni a 134

beszélgetésbe Celestine-nel és Madame Rosával. Emile is meglátogatta, de Anja olyan szórakozott volt, hogy a kis papírcsipkébe csomagolt cukorkákat, amit a fiú hozott neki, majdnem beletette egy kis vázába, mintha virág lenne. Emile kikapta a kezéből a cukrot, miközben megcsókolta csuklójának a belső oldalát. Ez annyira váratlanul érintette a lányt, hogy néhány percig teljesen összezavarodott, attól félve, hogy a fiatalember a fejébe vette, udvarolni fog neki. De aztán olyan kedvesen ugratta Celestinenel együtt a tévedéséért, mint egy kisöcs, úgyhogy Anja végül elvetette az ötletet. Hogy valamivel elvonja figyelmét a gondolatairól, elindult otthonról egy sétára a védőgát felé. A szombat az indulás napja volt New Orleansban, sok folyami és óceánjáró gőzös, melyek most négyes sorokban horgonyoztak a folyóparton, vagy odébb, a csatornában, ilyenkor indult szokásos útjára. A városiak kedvenc időtöltései közé tartozott a Front Streeten és a védőgát mentén kószálni, és figyelni, amint a gőzösök és egyéb hajók felkészülnek az útra. A szép idő miatt sokan tolongtak a folyó nagy kanyarulatánál, ami miatt New Orleans a Félhold városa nevet kapta. A rakodómunkások hordókat görgettek a hajóhadakon, dobozokat és bálákat emeltek be a rakodótérbe, a hivatalnokok pedig ellenőrizték a listákat. Szekerek nyikorogtak az úton fel-le. Egy férfi sietett arra, egyik kezében bőröndöt cipelve, a másikkal kalapját szorította a fejére. Egy másik férfi, valamelyik nyugaton állomásozó hadtest tiszti egyenruhájában, egy úti kosztümös nőt vezetett, akinek a karján kisbaba ült, széles szoknyájába pedig egy kisfiú kapaszkodott. Két egyforma fiatal hölgyet, akik szürke selyemruhát viseltek és puha fekete köpönyeget, szürke szegéllyel, egy fehér bajuszú és szakállú tiszteletreméltó úriember kísért. Mögöttük egy idős néger szolgáló főkötőben és kötényben egy kis faládikát vitt. Három rövidnadrágos, mezítlábas kisfiú kergetett egy macskát. Ki-be bujkáltak a hordók, a zsákok és a farakások között. Egy férfi, aki olyan fehér szalonkabátot és széles karimájú kalapot hordott, amilyet a folyóparti szerencsejátékosok, 135

majdnem összeütközött a fiúkkal, de idejében kikerülte őket. Rizstorta- és pralinéárusok kínálgatták a portékájukat, hozzájárulva a kiáltások és káromkodások zűrzavarához, ami elnyomta a gőzgépek dohogását, pedig azokat is elkezdték már felfűteni és előkészíteni. Az édességek nehéz, émelyítő illata szállt a levegőben, elkeveredve a rum, a melasz és a rothadt gyümölcsök savanyú kipárolgásával és a fa füstjének mindent átható szagával. A füst sötét felhőként függött a kikötő fölött,a kémények erdejéből eredve, s messzebb szállt, mint ameddig a szem ellát. Ahogy a nap lefelé vette útját, és közeledett az öt óra, a tempó az őrületig fokozódott. A fekete füstbe piros szikrák vegyültek. A gőzösökön aranyfényű lámpákat gyújtottak. A gát mentén nagy volt a mozgás, ahogy kialakították a sorokat, s az egyes hajók helyet cseréltek. A motorok pöfögése, dübörgése és sziszegése kezdett céltudatos zajjá összeállni. Az emberek megjelentek a fedélzeteken, a korlát mellé álltak, integettek és kiabáltak. Az első hajó megszólaltatta a kürtjét, elkötötték a gáttól, majd elindult a folyón felfelé. Kéményei között félhold lógott, a távolodó fények megvilágították az oldalára aranyszínnel festett nevet. Lenyűgöző, fenséges látvány volt, amint lágyan hasította a Mississippi sárgásbarna vizét. Követte a másik, majd még egy, egymás után, mint ahogyan a kiskacsák úsznak az anyjuk után. Anja a gáton állt, közel a St. Louis katedrális égbe szökő páros tornyához, és megszámolta őket. Az egyik a New Orleansból St. Louisba tartó utasszállító volt, a Falls City. A következő a Ouachita, Bayou Bartholemew és a Black River hajója, a W. W. Farmer, amely Alabama Landing, Point Pleasant, Ouachita City, Sterlington, Trenton, Monroe, Pine Bluff, Columbia, Harrisonburg és Trinity felé tartott. Utána a Laké Bisteneau hajója, az Empress következett, amely Minden, Moscow, Boon's Landing, Port Bolivár, Griggle Landing, és Speing Bayou felé indult a Red Riveren. A következő gőzös a Donaldsonville-be tartó O. D. Jr. volt. A gőzhajók nehézkesen haladnak felfelé a Mississippiből szétágazó folyókon, de azért eljutnak minden kisvárosba vagy 136

településre, a Középnyugat vagy a Kelet nagyvárosaiba, miközben több száz ültetvényen megállnak útközben. És mindegyikük, valamikor alkonyatkor, vagy ha éjszakára kikötnek, akkor kora reggel, el fog haladni Beau Refuge dokkja mellett, és mivel az ültetvény alacsonyan fekszik, az utasok láthatják majd a főépületet az öreg tölgyfák alatt. Néha, ha a rabszolgák gyerekei kiülnek a gátra, a gőzhajók kormányosai kieresztenek egy kürtszót, és a gyászos hang mérföldekre elhallatszik a földeken. Ha ma este is megteszik, Ravel a szobájában fekve meghallhatja a hangot, és azokra a nőkre és férfiakra gondolhat, akik szabadon utazhatnak a folyón, oda mehetnek, ahová akarnak, és akkor, amikor akarnak. Fog-e akkor majd a férfi rá is gondolni, kíváncsi-e, hol van ő, és mit csinál? Az ültetvényen kellene lennie. Ott van Ravel, ott van a baj, amit maga okozott, és ott is kell megoldania. A düh és a megalázottság, ami olyan sürgős távozásra unszolta, már messze szállt. A megfutamodás semmit nem oldott meg. Valahogyan meg kell egyeznie Ravellel, hogy elengedhesse, de ne kelljen meghátrálnia. De ezt nem teheti, amíg mérföldekre van Beau Refuge-tól. Hirtelen elhatározással megfordult, és elindult. Ha siet, még éjfél előtt hazaérhet.

137

8. fej ezet Az utazás Beau Refuge-ba sosem akart véget érni. A téli éjszaka korán leszállt. Az út sötétségbe burkolózott, amit csak néha enyhített egy-egy, a fák mögött álló házból kiáradó fény. A hintó rugói fájdalmasan nyikorogtak, mikor az utat tarkító gödrökön áthajtottak, és vadul himbálózott a gyakori kanyaroknál. A bakon Solon, a kocsis fütyörészett és énekelt, hogy elűzze az unalmat és az éjszaka szellemeit. Anja egyenes derékkal ült, és kibámult a sötétségbe. Fáradt volt, de túlságosan izgatott ahhoz, hogy szunyókáljon. Ő nem a szellemektől és a mocsári manóktól félt, ráadásul ezt a félelmet nem is lehetett füttyszóval elűzni. Minél közelebb ért az ültetvényhez, annál erősebb lett a meggyőződése, hogy mire megérkezik, Ravel már nem lesz ott. Valahogyan rászedhette Denise-t és Marcelt, utána pedig megszökhetett. Már el is indulhatott New Orleansba, hogy bosszút álljon rajta és az övéin a kiállt méltatlanságért, most talán éppen arra készül, hogy kihívja Murrayt, s ezzel kiköszörülje a hírnevén esett csorbát. Az is lehet, hogy az lenne a legjobb, ha megszökött volna. Az biztos, hogy Anjának fogalma sem volt róla, mit tegyen vele, ha még mindig az ültetvényen van. És mégsem tudta elviselni annak a gondolatát, hogy elengedje. Ez annak a bevallása lenne, hogy hibát követett el, hogy nem kellett volna elrabolnia, s hogy nem lett volna szabad beavatkoznia Ravel és Murray ügyeibe. Nem tesz ilyen engedményt. Akárhogyan is fordulnak a dolgok, még mindig nem hiszi, hogy másképpen is cselekedhetett volna. Ha nem tett volna semmit, az tétlen, gyáva viselkedés lett volna. Természetesen, beszélhetett volna Ravellel a szokásos módon is. De az a kényelmetlen gyanúja támadt, hogy akkor is ugyanez lett 138

volna a dolgok vége. Nem valószínű, hogy a férfi vállalta volna a társadalom megvetését, amiért nem tartja magát a párbajkódexhez, hacsak nem kap érte megfelelő ellenszolgáltatást, amit ő maga választ. „A becsületem az erényedért…” Anja ökölbe szorította a kezét, majd lassan kényszerítette magát, hogy lazítson. El tudja valaha is felejteni ezeket a szavakat, azokat az órákat, amit Ravel karjaiban töltött? El fogja felejteni, ha belehal is. Végül is mi olyan emlékezetes egy senkiházi, egy csavargó, egy gyilkos csókjaiban és ölelésében? Nem áll szándékában még egyszer kipróbálni. Csak azért tűnik úgy, mintha nagy megrázkódtatást okozott volna neki, mert ez volt az első alkalom. Nem készült fel arra, hogy ilyen támadás éri az érzékeit, és hogy ő maga ilyen szenvedélyesen fog reagálni Különösen ilyen körülmények között, amikor emberélet forgott kockán. Csak idő kérdése érzelmeinek ez a zűrzavara magától lecsillapul. Majd a nászéjszakája, ha ugyan valaha is férjhez megy, elűzi az utolsó emlékképeket is. Nem mintha ilyen elkeseredett eszközökhöz kellene folyamodnia. Míg a városban tartózkodott, képes volt kissé távolabbról szemlélni az egészet. Ennek ellenére, mikor végül ott állt a gyapotmagtalanítóban, a kis szoba ajtaja előtt, a tenyerét nyirkosnak érezte, és a térde alig tartotta meg. Levette a kulcsot a kampóról, de annyira remegett a keze, hogy csak harmadik próbálkozásra sikerült beletalálnia a kulcslyukba. Lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót, és majdnem beesett az ajtón, amint nagy sietségében megbotlott. Olyan hirtelen megtorpant, hogy szoknyái és kabátjának nehéz szegélye megpördült a lába körül. A szívverése megállt egy pillanatra, majd dübörögve kezdett verni újra. Ravel az oldalán fekve, kinyújtózva feküdt az ágyon, fejét egyik karjára támasztotta, előtte egy könyv feküdt. Még pihenés közben is, itt a kis szobában is izmosnak és veszélyesnek látszott. A fején lévő fehér kötés éles kontrasztot alkotott bronzbarna bőrével, és valami kackiás bájt kölcsönzött neki. Mikor felnézett, szemében meleg, mégis ironikus 139

mosoly fénylett. A lányt most még szebbnek látta, mint ahogyan az emlékeiben élt. A haján vörös-arany színben csillogott a lámpa fénye, bőre lágy, elefántcsontszín árnyalatot kapott. Jó megjelenésével magára vonzotta a figyelmet, de kék szemének egyenes tekintetében volt valami öntudatlan tisztaság, valami kétségtelenül bizalomra méltó. Ritka az ilyen nő, aki nem játssza meg magát. Teste vékony, mégis elegánsan kecses, lágyan kerekded melle szép formájú, dereka karcsú. A szoknyák elrejtették csípőjének vonalát, de Ravel még jól emlékezett a tökéletes idomokra. Igazi hölgy, ehhez nem fér semmi kétség. Mégis erő árad belőle, a visszavágás szándéka, ha megsebzik, és egy pillanatra tekintete mélyen felvillant, ami még izgalmasabbá tette. Ravel elgondolkodott, vajon a lány tudatában van-e vonzerejének, de a következő percben már meg is felelt magának: nagyon jól kell tudnia, biztosan sok férfitól hallotta már. – Úgy tudtam, hogy visszamentél New Orleans-ba. Rövid utazás volt. – Igen – felelte a lány, miközben bezárta az ajtót maga mögött. Visszafordult, majd a megkönnyebbüléstől s a bűntudattól kissé kapkodóan mondta: – Úgy látom, a fejeddel nincs komoly baj. – Ki lehet bírni, ha vigyázok a fésülködésnél. A száraz hang és a férfi tekintete megijesztette Anját. Elkapta róla a tekintetét, és másfelé nézett: a könyvre, amit olvasott, az ágyon feltornyozott párnákra, apja sakk-készletére az asztalon, mellette a tálcára, amin egy üveg bor állt és nedves kendővel letakart szendvicsek. – Úgy látom, kényelembe helyezted magad amíg nem voltam itt. Ravel elbűvölő mosollyal felelt: – Marcel törődött velem. Azt hiszem, sajnál engem. – Sajnál? – A lány hangjába meglepetés és egy kis aggodalom is vegyült. A férfi becsukta a könyvet, hátradőlt a párnákon és feje alatt összekulcsolta a kezét. – Nyilvánvalóan azt gondolja, csak a magad örömére tartasz itt 140

fogva. – Semmi ilyesmit nem gondol! Ravel folytatta, mintha nem is hallotta volna. – Természetesen megpróbáltam kiábrándítani… – Természetesen! – kiáltott fel Anja gúnyosan. – De úgy látszik az a véleménye, hogy ez a számomra kényelmetlen helyzet a legjobb lehetőség az ő kisasszonyának, hogy férjet szerezzen magának. A lány szemében veszélyes fény gyulladt ki. –Te… – Nem szabad hibáztatnod. Csak aggódik érted. – Lehetetlen, hogy én téged valaha is elfogadjalak férjemül. – Soha? – Egészen biztosan nem. A férfi összehúzta a szemét. – És ha, tegyük fel, teherbe estél tőlem? – Arra az esetre még mindig ott van az angol gyógyszer – felelte Anja, miközben dacosan felemelte a fejét. Ravel hirtelen felült. – Ezt nem tennéd meg. Az angol gyógyszer az a sokat dicsőített női tabletta volt, amelyet feltehetőleg Sir James Clarknak, Victoria királynő orvosának receptje alapján készítettek. Úgy hirdették, hogy képes „rendszeressé tenni a havi periódusokat”. De olyan feltűnően hangoztatták a figyelmeztetést, hogy a terhesség első három hónapjában nem szabad használni, mert „bizonyosan vetélést idéz elő”, hogy általánosan kifejezetten erre a célra használták. Anja egyáltalán nem volt róla meggyőződve, hogy ha szüksége lenne rá, képes lenne lenyelni a pirulákat. De nem akarta, hogy ez a férfi azt gondolja, bármiféle hatalommal rendelkezik felette. – Nem? A férfi hosszan nézett rá. Egészen tompa volt a hangja, mikor végül megszólalt. – Hát ennyire gyűlölsz? – Magyarázd el, mi okom lenne nem gyűlölni téged. 141

Anja a saját hangjában valami olyan árnyalatot vélt felfedezni, ami nem tetszett neki: majdnem úgy hatott, mintha védekezne. De a férfi, úgy látszik, nem hallotta meg. – Soha nem akartalak bántani. – Ez persze nagyon vigasztaló – vágott közbe Anja, mielőtt a férfi folytatta volna. – De ha olyan sikeresen tudtál Marcel szívére hatni, miért vagy itt még mindig? Biztosan rá tudtad volna beszélni hogy elengedjen. – Lehet, hogy nem is akartam elmenni. – Ó, hogyne, roppantul élvezed, hogy itt lehetsz. Ez valójában egy tökéletes pihenőkúra – mondta Anja, egy maróan gúnyos pillantás kíséretében. – Kíváncsi voltam, vajon visszajössz-e. És természetesen, nem tudtalak volna megfosztani attól az örömtől, hogy elmesélhesd, milyen romokban hever a becsületem. A szó hallatára Anja arca lángba borult, mert eszébe jutottak Murray megjegyzései. Visszafogott hangon válaszolt. – Nincsenek rólad olyan rossz véleménnyel, azt hiszem. Sokan vannak, akik kiállnak melletted. – Valóban? – A férfi szemöldökét ráncolva, érdeklődve nézett rá. – Például Emile Girod. – Emile – ismételte a másik hitetlenül. – Hát hazajött? A lány bólintott, nem is lepte meg igazán, hogy Ravel tudott Jean öccsének távollétéről. Lehet, hogy meggondolatlan, lelkiismeretlen és gátlástalan, de rá kellett jönnie, hogy mégis több van Ravel Duralde-ban, mint amit a felszín mutat. Ez nagyon zavaró érzés volt, hiszen ő semmi mást nem akart jobban, mint teljes szívéből megvetni ezt az embert. A férfi gyorsan, udvariasan felpattant. – A modorom borzalmas, de mindez azért van, mert annyira meglepődtem, hogy ilyen hamar újra láthatlak. Miért nem foglalsz helyet, chére? És engedd meg, hogy megkínáljalak ebből a kitűnő borból. – Nem, köszönöm – felelte Anja kimért udvariassággal. – Hosszú 142

utat tettem meg, és fáradt vagyok. Ravel odavitt neki egy széket, miközben bokáján megcsörrent a lánc. A zaj kellemetlenül zavarba hozta a lányt. – Eggyel több ok, hogy pár percig pihenj – makacskodott a férfi. Anjának hirtelen eszébe jutott, mennyire nem szereti Ravel az egyedüllétet. A jó memória és az együttérzés időnként terhes lehet. Tétovázva állt ott, a távozás és a maradás között ingadozva. Ösztönösen tudta, hogy jobb lenne elmenni, és mégis képtelen volt ilyen érzéketlenül bánni vele. A férfi nyugodt türelme győzte meg végül. Ahogy odalépett hozzá, megérintette a karját, s kissé meghajtotta a fejét, miközben felkínálta a széket. Anja mereven megmozdult, és elfogadta az ülőhelyet. A szoba kicsi volt, az éjszaka sötét, és az asztalon álló lámpa csak kis területet világított meg aranyszínű fényével. Itt, ebben az ágyban feküdt meztelenül azzal a férfival, aki most éppen a szemben lévő székért nyúlt. Az intimitás érzése kettejük között olyan erős lett hirtelen, mintha a teste, kivonva magát mindenféle agyi kontroll alól, felismerte volna a férfit belül, a zsigereiben és izmaiban. Érezte, hogy kitágulnak a pórusai, és mélyen belül ellazul. Erősen ismerősnek tűntek számára a férfi arcának jellegzetes vonásai. Tudatos emlékezés nélkül is tudta, milyen az, mikor sima, meleg ajkát a sajátján érzi. Érezte magán a férfi testének súlyát, befogadta magába, elaludt izmos teste mellett, érzékei nem voltak hajlandóak mindezt elfelejteni. – Mire gondolsz? – kérdezte Ravel mély hangon, az arcát kutatva. – Semmire – felelte Anja gyorsan. Egy percig azt hitte, Ravel tovább faggatózik, de a férfi könnyed vállrándítással azt kérdezte: – Remélem, nem történt veled semmi az úton. – Semmi. De tegnap éjszaka igen kellemetlen élményben volt részünk – felelte, és hálából a férfi tartózkodó viselkedéséért, valamint azért, hogy normális kerékvágásba terelje a beszélgetést, elmesélte, hogyan támadták meg a hintójukat, miközben hazafelé tartottak a színházból. 143

– Szerencse, hogy Nichollsnál volt fegyver – jegyezte meg Ravel. – Igen. Látszott, hogy pontosan tudja, mit csinál. A férfi szája széle mosolyra húzódott egy pillanatra. – Ezt figyelmeztetésnek szántad? – Úgy is felfoghatod. – Férfiatlanná tesz az aggódásod. – Ebben valahogy kételkedem – vágott vissza a lány, mivel bosszantotta, hogy Ravel szemmel láthatólag mulat rajta. – Hát, talán mégsem – egyezett bele higgadtan. – Ha ilyen nő van mellettem, mint te. Anja dühös tekintetet vetett rá ezért a célzásért. – Most érezzem magam megtisztelve? – Esetleg érdeklődést mutathatsz. Van róla fogalmad, milyen csábító vagy, amint itt ülsz? El tudod képzelni, milyen önuralmamba kerül, hogy ne nyújtsam ki a kezem, és ne vonjalak ide a karomba? Tudom, milyen puha és édes a szád, és menynyire beleillik a melled a tenyerembe. Láttam, hogyan változott a szemed színe sötétkékre a gyönyörtől. Annyira szeretném újra látni azt a tekintetet, hogy majd megőrülök. Azt akarom… Elhallgatott, lenyelte a szavakat, s határozottan összezárta a száját. Hátratolta a székét, felállt, és néhány lépést eltávolodott. Kezét összekulcsolta a tarkóján, majd a válla fölött hátraszólt. – Sajnálom. Anja felállt, az ajtóhoz lépett, s kinyitotta. Keze már a kilincsen volt, de még visszanézett Ravelre. A férfi még mindig háttal állt neki, piros flaneling alatt megfeszült széles válla, karcsú derekát és keskeny csípőjét kiemelte a szűk nadrág. A lánc biztosan idekötötte cellájához. Anja halkan, szinte töprengve megszólalt. – Én is. Anja valóban megbánta az egészet. Sajnálta már, amiért egyáltalán az eszébe jutott elrabolni Ravelt, sajnálta, hogy közben megsebesítette, sajnálta, amiért olyan ellenállhatatlan és bonyolult vonzerővel rendelkező férfinak bizonyult, sajnálta, hogy engedte 144

magát meggyőzni az ügyes érvekkel, annyira, hogy odaadta magát neki azt is sajnálta, hogy nem tudta rávenni magát hogy folytassa a megkezdett intim kapcsolatot. De ez mind nem számít. Nem engedheti szabadon. Ha szabadon engedné, a férfi folytatná Murrayvel a veszekedést, és ennek elkerülhetetlen következményei lennének. Ha nem engedi el, és kiderül, hogy a férfi itt van Beau Refuge-ban, ezzel saját jó hírét teszi tönkre. Két tűz közé került. De ennél még nagyobb gondok is vannak. Nem tudja korlátlan ideig itt tartani Ravelt, erre is számítania kell. Eljön az idő, amikor a férfi türelmének vége szakad, és erővel kiszabadul, vagy ő maga hallgat a lelkiismeretére, és engedi el. Nagyon rövid az idő, ami alatt döntést kell hoznia, ami alatt megoldást kell találnia erre a dilemmára. Legföljebb csak egy vagy két nap áll rendelkezésére. De mi lehet a megoldás? Mi lehet? Eljött a reggel, de Anja még mindig nem járt közelebb a válaszhoz. Korán felkelt, majd sima, kopott kék, gallér és kézelő nélküli gyolcsruhába bújt. Kikefélte a haját, és kontyba kötötte a tarkóján, közben pedig belebámult a tükörbe, a szeme alatt éktelenkedő sötét karikákra. Úgy néz ki, mint a halál első unokatestvére, de nem számít. Sehová sem készül, és ha Ravel kevésbé fogja vonzónak találni, az csak jó lehet. Újra meg fogja látogatni. Gyávaság lenne távol maradni, bármennyire is szeretne. Emlékeztette magát, kötelessége gondoskodni arról, hogy kellemesebben teljen az idő a fogoly számára. Nem tűnt valószínűnek, hogy a férfi szívesen látja fogva tartóját, de láthatólag ez is szerez neki egy kevéske szórakozást, úgyhogy szán rá némi időt. Vasárnap van, jutott eszébe, mikor kilépett a hálószobájából, és a házban semmi mozgást nem tapasztalt. A törvény szerint ez a nap pihenőnap az ültetvényen dolgozók számára. Előhozathatta volna a hintót, és elmehetett volna a misére, de ilyen körülmények között nem tűnt illendőnek. Mindenestre az ültetvény gazdaasszonyának semmiféle jog nem biztosított pihenőnapot. A házvezetőnőt, Denise-t a konyhában találta, a szakácsnak adott 145

utasításokat a reggelit illetően. Míg az étel elkészült, Anja a kamrába ment Denise-zel, és kiosztotta az embereknek járó babot, sózott húst és melaszt. Aztán kettesben elindultak a tehenészetbe, ellenőrizni a fejést. A tegnapi tej és tejszín ki volt téve savanyodni, hogy vajat és sajtot készítsenek belőle. Ezeket a dolgokat el kell végezni vasárnap is. Ezután Denise visszament a konyhába, Anja pedig benézett a télikerbe. Megjegyezte magának, hogy az utolsó nagy karfiolfejeket le kell szedetnie, és ki kell adnia az utasítást a New Orleansból hozott magok ágyasainak elkészítésére. A kertből tíz-tizenkét gyerek kísérte ki, akik felfedezték, hogy ott van. Anja észrevette, hogy sokuknak a lábán bolhacsípések vannak, így elvitte őket a különálló kis épülethez, amit gyógyszertárnak rendezett be, és kenőcsöt kent a csípésekre. Aztán elindult megkeresni Marcelt, aki háznagyként is szolgált. Utasítást adott neki, hogy hétfőn kora reggel gondja legyen rá, hogy az ültetvény minden kutyáját és macskáját fürösszék meg a bolhák ellen, a vackukat tisztítsák meg és meszeljék ki, majd a kunyhókban égessenek ként. Ezzel még mindig nem készült el a munkájával. Ravel a bilinccsel kiszakította az egyik lepedőt, amit az ágyára terítettek. Denise attól félt, hogy a nedvesség miatt elgyengülnek az anyagok, és egy tucat is tönkremehet, vagy még több. Igaza volt, így is történt, és Anja fél órát azzal töltött, hogy listát készített a vásznakról, amiket meg kell rendelnie, ha visszatér New Orleansba. Mikor ezzel is elkészült, még éppen idejében érkezett, hogy Marcellel tartson a gyapotmagtalanítóba. A fiú egy tálcán Anja és Ravel reggelijét vitte, ami tejeskávéból, forró süteményből, pácolt sonkából és szederlekvárból állt. Anja kinyitotta Ravel szobájának ajtaját, majd elvette a tálcát Marceltől. Rámosolygott a fiúra és egy bólintással elküldte, miközben belépett a szobába. A kis, magas ablakok kevés fényt eresztettek be. Az ég borult volt, csak néha sütött ki a nap, így a szoba homályban maradt, s halovány árnyékok mozogtak benne. Anja alig tudta kivenni Ravel hosszú testének körvonalait a takaró alatt. 146

Oldalt feküdt, háttal neki. A takaró éles szögben állt széles vállán, kócos, fekete haja elütött a párna fehérségétől. Nem mozdult, amint a lány belépett. Anja habozva állt egy pillanatig, aztán halkan az asztalhoz lépett, és letette a tálcát. A tűz leégett, a szoba kihűlt. Megpiszkálta a hamut, s mivel talált némi parazsat, vékony fenyőfadarabokat helyezett rá, majd fújni kezdte, hogy lángra kapjanak, aztán nagyobb fát rakott a tűzre, míg a lángok fel nem csaptak a kéménybe. Az étel kezdett kihűlni, és Anja éhes volt. Várt még néhány percig, hátha a tűz pattogása felébreszti Ravelt. De mikor a férfi nem mozdult, kihúzta magát, s odalépett az ágyhoz. Hallotta, hogy vannak olyan férfiak, akik bármit képesek átaludni, vihart is, sőt azt is, ha fejükre dől a ház. Szó szerint ki kell őket ráncigálni az ágyból. Anja készen állt arra, hogy teljesítse kötelességét a vendéggel szemben, de semmi kedve nem volt koplalni, míg az alszik. Lenézett az ágyon fekvő férfira. Tanulmányozta meztelen vallanak és nyakának izmait, melyek még így, pihenés közben is erőt árasztottak. Vizsgálgatta napsütötte arca erőteljes formáit, bőrét érintő fekete, sűrű szempilláit. Ebben a pillanatban is valami ellenőrzött sebezhetőséget látott benne, mintha még álmában is védekeznie kellene a fájdalom ellen. Anja nézte a férfit, és összeszorult a torka. Furcsa, szorító érzés kerítette hatalmába, és rájött, hogy ez a nem szűnő szánalom érzése. Milyen bolond vagyok, gondolta hirtelen a lány. Ilyesmit érezni az iránt az ember iránt, aki megölte Jeant, és aki megölné Murrayt is, ha tehetné. Milyen bolond vagyok! Kinyújtotta a kezét, Ravel vállára tette, majd gyorsan megrázta. Mint egy csapódó ostor kígyózó vége, a férfi megfordult, keze felé lendült, és elkapta a csuklóját. A lány csípőjét erős kar ölelte át, és egy pillanatig szédülten zuhant a levegőben. A hátára esett, a matracra, olyan keményen, hogy a foga éles koccanással összeütődött, és az ijedségtől alig kapott levegőt. Erős kezek tartották fogva a csuklóját arcának két oldalán. A térdeit a férfi kemény combjai szorították le, Anja meg sem tudott moccanni. Tágra nyílt 147

szemmel, döbbenten bámult fel Ravel kávészínű szemébe, amelyben ördögi mosoly és elégedettség csillogott. – Jó reggelt! – köszöntötte a férfi. A lányban harag ágaskodott. Ökölbe szorította a kezét, s megfeszítette magát, ahogy próbált kiszabadulni. Hasztalan volt az igyekezete, érezte, hogy szoknyája, ami eddig a térdét takarta, feljebb csúszott. A dühtől és az erőlködéstől zihálva elcsendesedett. – Így már jobb – mondta Ravel mulatva. Anja ránézett, összeszorított fogai között sziszegett: – Disznó! Engedj el! – Ha szépen kéred, lehet, hogy elengedlek. – Azt várhatod! – Ahogy akarod – felelte a férfi felhúzott szemöldökkel. – Én nagyon élvezem, hogy itt vagy az ágyamban, s azt hittem, neked kényelmetlen. A lány tüskés mosolyt küldött felé. – Milyen rosszul éreznéd most magad, ha Marcel lett volna a helyemben! – Kétségtelenül. De ezer közül is megismerném a lépéseidet. Nem adtam magamnak esélyt a tévedésre. – Megismernéd… te becsaptál engem! Nem is aludtál! A gondolatra, hogy ő megsajnálta a férfit, míg az arra várt, hogy elkapja, forró düh öntötte el tetőtől talpig. – Hogyan képzelhetted azt, hogy alszom, mikor ilyen zajt csapsz? – Vannak olyan férfiak, akik mélyen alszanak. –A szavak szinte védekezően hangzottak még a saját fülében is. – Ha én is mélyen aludnék, már többször meghalhattam volna. Nicaraguában az egyik kedvelt sportág az volt, hogy elvágták az alvók torkát. A foglyokat Spanyolországba szállító hajón, de a börtönben is, mielőtt magánzárkába zártak minket, bárki, aki túl hangosan aludt, meztelenre vetkőztetve ébredt fel, már ha egyáltalán felébredt. – Rendben van! – csattant fel a lány. – Ki fogom bírni. Ha van valami oka ennek a komédiának, szeretném hallani, hogy aztán 148

megehessem a reggelimet. – Ó, hogyne – felelte Ravel lágyan. – Van oka. Anja látta saját tükörképét a fekete pupillákban, és látta a vágyat bennük. Aztán a férfi lehajolt, eltakarta előle a fényt, és a szájával meg érintette az övét. Ajka határozott volt, és enyhén kávéízű. Vékony arca borotvaszappantól illatozott. Anja tudata mélyén rájött, hogy Marcel már korábban járt itt a reggeli kávéval és a borotválkozó vízzel, de ezt elfelejtette neki megemlíteni. Bár egy pillanat múlva az ilyen kósza gondolatok már felolvadtak a tiszta gyönyör érzésében. Ravel forró ajkát és mozdulatait biztos ösztön vezérelte. Lassú örömmel fedezte fel a lány szájának izgató körvonalát, gyengéden próbálgatva szétnyitni. Könnyed érintésekkel simogatta, belekóstolt a nedves sarkokba, nyelve hegyével simította végig a sima felületet, és finoman ébresztgette az érzékiséget benne. Azt próbálgatta, meddig tart Anja ellenállása. Végigsimította az alsó ajka és álla közti mélyedést, és lassan körbecsókolta a száját, olyan égető csókokkal, hogy Anja ajkai akarata ellenére kitárultak a forróságtól. Ravel azonnal kihasználta ezt a pillanatnyi gyengeséget, száját a lányéra szorította, és belecsókolt. Felfedezte fogai porcelánhegyét, kígyózva játszadozott a nyelvével, cirógatva ingerelte a finom szemcséket a tetején, végighúzva saját nyelvét hihetetlenül sima alsó részén, majd mélyebbre hatolt, mintha birtokba akarná venni. Ízlelgette szája törékeny belső vonalát, kortyolgatta édes ízét. Anjának dörömbölt a szíve, ahogy a mámorító gyöngédség által felébresztett átható gyönyör száguldani kezdett az ereiben. Ki tanította meg Ravelt erre a türelmes udvarlásra? Nem számított. Érezte, mint még soha azelőtt, hogy gyors életerő árad szét benne. Valahol legbelül lassú, virágzó, bimbózó vágy ébredt benne, s azt kívánta, hogy a férfi még szorosabban ölelje, hogy elfeledje a helyet, az időt, és azt is, ki az, aki öleli, hogy elvesszen ebben az új, hihetetlen varázslatban. Ravel, megérezve a lány belenyugvását, eleresztette bal csuklóját, és tenyerébe vette az arcát. Ujjai hegyével simogatta arccsontját, állának görbületét, ahol találkozott a nyaka vonalával, majd lejjebb 149

csúsztatta kezét domborodó melléhez. Gyengéden tenyerébe fogta szívverése ütemére meg-megrezzenő keblét, és hüvelykujjával addig dörzsölte bimbóját a gyolcson keresztül, míg várakozó, hegyes csúccsá nem emelkedett. Anja, szabad kezét felemelte Ravel hajához, ujjaival beletúrt a sűrű fürtökbe, s magához szorította, hogy még erősebben csókolja. Mit csinálok? – gondolta Anja. Szökőár erejével tört rá a gyötrő önvád. Összeszorította ujjait a férfi hajában, és húzni kezdte. A férfi hirtelen feljajdult a fájdalomtól, amint a lány megrántotta sebes fejbőrét. Amint eleresztette a száját, Anja gyorsan félrefordította a fejét. Ugyanabban a percben felfedezte, hogy a férfi a jobb csuklóját is csak lazán fogja, kirántotta, és két kézzel ellökte magától. Ravel elveszítette az egyensúlyát, s hátraesett. Megkapaszkodott az ágydeszkában, hogy le ne essen, s ezalatt Anja felült, oldalt lecsúszott, majd feltápászkodott. Ravelnek hirtelen kitisztult a látása, és utánakapott. Sikerült megfognia a lány lábát, és Anja a padlón landolt, előrenyújtott kezére esve. Rúgott egyet, egyenesen a férfi gyomrába. Az felnyögött, és elengedte. Anja odébb gördült, szoknyái suhogtak körülötte, de Ravel újra utánanyúlt és erősen megfogta a kötényét. A lány egyetlen gyors, lágy mozdulattal kioldotta a kötény szalagját, és otthagyta a férfinak vigaszdíjként, miközben maga gyorsan talpra ugrott. Ravel felemelkedett az ágyról, golyóvá gyűrte a kötényt és egy sarokba dobta. Szája gonosz mosolyra görbült, miközben elindult a lány felé, lánca súrolta a padlót, mintha ütemes lépéseit visszhangozná. Túlságosan nyilvánvalóan látszott, menynyire akarja a lányt. Anja eddig a percig nem is vette észre, hogy fél, de most hirtelen minden idegszálában érezte. A felismerés gyors remegésként futott át rajta, elgyengült a térde. Hátratántorodott, de azonnal megérezte maga mögött a kandalló forróságát. Ravel ajka megrándult. Ebben a pillanatban Anja ijedten jött rá, min mulat a másik. Rossz irányba menekült. A férfi közte és az ajtó között állt. A lánc, amely szorosan a falhoz rögzítette, úgy készült, 150

hogy legyen elég hely elhaladni a fogoly mellett, de Ravel hosszú karja valószínűleg elérné. El tudna suhanni mellette, ha nem lenne rajta ez a sok szoknya. Nagyon valószínű, hogy a bő krinolinnál fogva el tudja kapni. Ha pedig itt marad, a kandalló mellé szorulva, akkor tüzet foghatnak a szoknyák. Még jobban behúzódott a sarokba. Csípőjével meglökte az asztalt, amin a tálca állt. Az edények megcsörrentek, és a vizeskancsó mellett álló, lefelé fordított pohár úgy csilingelt, mint egy kis-harang. A víz. Még végig sem gondolta, már nyúlt is a kancsóért, félrelökte a poharat és Ravel felé löttyintette a kancsó tartalmát. A férfi ijedten felkiáltott, mikor a jeges vizet a nyakába kapta. A haja csöpögött, arcán patakokban folyt alá a víz, gallérja mögé csordogált, lefolyt mellkasa göndör szőrzetén egészen lapos hasáig. Rábámult a lányra. Döbbent, haragos, éles hangon kérdezte: – Ezt miért csináltad? Meglepetésének ereje azt akarta érzékeltetni, hogy ártatlanok voltak a szándékai, s Anjának nem kell tartania tőle. A lány hirtelen rájött, hogy a veszély nagyrészt az ő fejében létezett, valószínűleg azért, mert saját reakcióitól rettegett. De persze ez lesz az utolsó dolog, amit be fog vallani neki. – Nekem úgy tűnt – mondta felemelt fejjel, miközben visszahelyezte a kancsót az asztalra –, hogy le kell hűteni egy kissé a vágyadat. – Valóban? És a tiédet? – Ravel körülnézett, amikor a mosdóállványon meglátta a borotválkozó vizét, elindult felé. – Ravel! Nem teheted – kiáltott fel Anja, mikor észrevette a szándékát. A vízben szappanhab és szőrszálak úszkáltak, és már régen kihűlt a reggeli hidegben. – Nem tehetem? Felkapta a lavórt, majd megfordult vele. Szemében vad fény csillant, miközben elindult a lány felé, láncát maga után húzva. Még mindig vízcseppek álltak a bőrén, a libabőr millió kis dudorai között. Anja az asztalhoz húzódott, egyik kezét kinyújtotta, mintha ezzel meg tudná védeni magát a beígért locsolástól. Tekintetét az 151

aranyszínű mosdótálban lágyan himbálózó, habos vízre szegezte. – Ezt… ezt nem teheted. Úriember nem csinál ilyet. – Azt hittem, kételkedsz abban, hogy én úriember vagyok. – Nem, igazán nem… – Még hazudsz is, csak hogy mentsd magad. Ha gyorsan ugrik, talán eléri az ajtót időben. De egy hirtelen mozdulatára azonnali özönvíz árasztaná el. Ravel nem fogja elvéteni a célt, efelől nem voltak kétségei. – Kezdetben más véleményen voltam, de most már nem kételkedem. Ez igaz is, ébredt rá csodálkozva, majd elhallgatott, s zavartan nézett a férfira. – Bizonyítsd be! – Hogyan? Ezzel az erővel azt is próbálhatnám bizonygatni, hogy én úrinő vagyok, mindezek után, amit tettem. Ravel látta, hogy megijesztette a lányt. Anja elsápadt, és a szemében óvatosság tükröződött. De már nem volt olyan rémült, és azt a kezdeti elégedettséget sem érezte rajta, ami miatt annyira semmibe vette őt, s olyan férfinak tekintette, akit erőszakkal el lehet fogni, és félre lehet állítani, hogy biztosítsa azoknak a nyugalmát, akiket szeret. Ravel érezte, hogy bosszúvágya elszállt. Megfordult, a vizet letette a földre, aztán az ágy végéről levette a borvörös selyemhajtókával díszített fekete, gyapjú hálóköntöst, amelyet Marceltől kapott. Belebújt, összefogta magán, és az aranyozott gombokat gyors mozdulatokkal bebújtatta a gomblyukakba. A vállán keresztül átszólt: – Vannak dolgok, amelyeket nem szükséges bizonyítani. De egy biztos. Az én… vágyamat most tényleg lehűtötted. Ez többé-kevésbé békejobbot jelentett. Anjának hirtelen nagyon fontos lett, hogy a megfelelő dolgot mondja erre, valamit, ami nem kihívó vagy provokáló, hanem teljesen prózai. – A reggelid is kihűl. Amíg megtörülközöl, elviszem, és megmelegíttetem. – Sose törődj vele! – felelte Ravel és szomorú, mégis meleg 152

mosollyal megfordult. – Örülök, hogy nem a kávéskannát kaptad fel. Ami a reggelit illeti, odateszem pár percig a tűzhöz. A lány megnedvesítette az ajkait. – Valójában ez az én reggelim is. – Megtisztelsz – felelte a férfi szárazon. – Te persze úgy csinálod, ahogy neked tetszik. – Biztosan jó lesz – mondta Anja, majd hirtelen elfordult, a tálcán talált valami igazgatnivalót. Nem sokkal ezután leültek enni. Míg a kávét és a süteményt melegítették, rendbe tették a szobát is: a borotválkozó vizet kiöntötték a piszkos víznek odatett vödörbe, Anja kötényét felvették a sarokból, és kisimították, a padlóról egy ruhával feltörölték a kiloccsant vizet, beágyaztak és az asztalról lepakolták a sakkot valamint a felhalmozott könyveket, hogy legyen helyük a reggelihez. Együtt csinálták mindezt, mégis érződött közöttük valamiféle feszültség. Vajat és lekvárt kentek a zsömlékre, szó nélkül. Hangosnak tűnt a kiskanál csörömpölése, amint elkeverték a cukrot a kávéban. Anja kortyolt a sötét folyadékból, és nagy erőfeszítésébe került, hogy összeszorult torka ne csapion nagy zajt nyelés közben. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyire hatott volna rá egy férfi. Minden mozdulata beleivódott. Igaz, nem is ejtett még soha foglyul egyetlen férfit sem, nem is szeretkezett senkivel, nem csábított el senkit, és őt sem csábították el. Túl sok lenne azt várni, hogy jól fogja érezni magát Ravellel, már az is elégnek bizonyulna, ha nem ellenségeskednek. Elég lenne – és Anja mégis azt kívánta, bárcsak feloldódna ez a görcs. Ravel ajkához szorította a szalvétáját, majd tányérja mellé dobta. Hátradőlt a széken, ujjai a sévres-i kávéscsésze peremén játszadoztak. Hosszasan nézett a lányra, szemöldökét kissé Összehúzva. – Árulj el nekem valamit – mondta végül. – Igen? – Miért vagy itt? Nem akarok durva vagy udvariatlan lenni, Isten látja lelkemet, örülök a társaságodnak, de sosem hittem volna rólad, 153

hogy meg fogsz látogatni, mintha csak meghívott vendég lennék a házadban. – Nem állt szándékomban. – Bizonyára. Anja felpillantott rá, aztán visszakapta tekintetét a vajba nyomott virágmintára, amit villájának a hegyével piszkált. – Először is, nem hiszem, hogy illendő lenne, másodszor pedig az emberekben kíváncsiságot ébreszt, amiért igen gyakran itt vagy velem. – Értem. – A lány letette a villát. – Ami kettőnk között történt, az az illendőség kigúnyolása. Itttartózkodásod pedig már így is túl hosszú, hogy rejtve maradhatna. Nem maradhatsz itt tovább, hamarosan vissza kell térned New Orleansba. Biztosan van valami módja annak, hogy rávegyelek, ne párbajozz Murrayvel. Biztosan van, csakhogy én nem tudom, mi az. Ha meg akarom találni, rá kell jönnöm, miféle ember vagy te. – Megkérdezhetnéd. – És honnan tudhatom, mikor kapok helyes választ? A férfi arca megfeszült, majd újra ellazult. – Tudsz sakkozni? – Tessék? – Nagyon sokat meg lehet tudni valakiről, akivel játszol, különösen a sakkban. – Valamikor játszottam apámmal – felelte Anja lassan. – És hajlandó lennél velem is játszani? Anja első reakciója az volt, hogy nem egyezik bele. Ravel úgy beszélt, mintha nagyon jó sakkozó lenne, és nem valószínű, hogy Anja fel tudná venni vele a versenyt. Igaz, néha előfordult, nem gyakran, talán egyszer-kétszer, hogy megverte az apját. De nem ez volt az igazi ok. Ha ki tudja is puhatolni a másik gyenge és erős pontjait a stratégiában és a manőverezésben, róla is sok minden kiderülhet. El sem tudja képzelni, miért kíváncsi rá Ravel, de nem követi el azt a hibát, hogy ezt a javaslatot a véletlen vagy az egyedüllét számlájára írja. Ravelnek valami célja van ezzel, és sokért 154

nem adná, ha megtudhatná, mi az, még mielőtt leülnek a sakktáblához. A reggeli maradékai fölött összetalálkozott a tekintetük. Anja fejében felindulás és izgalom kavargott. Lassan elmosolyodott. – Igen – mondta. – Játsszunk!

155

9. fejezet A sakk megszűnt az értelmiség játéka lenni, Louisianában kifejezetten divatba jött. Mióta a New Orleansból származó sakkbajnok, Paul Morphy világhírű lett, az egész államban olyanok is, akik azelőtt soha nem ültek le sakkozni, hirtelen remek időtöltésnek találták. Az előkelő hölgyek különleges, intarziás sakktáblákat vásároltak, és úgy állították fel a szalonban, hogy a figurák a különböző négyzeteken szanaszét álldogáltak, azt a látszatot keltve, hogy állandóan folyik a játék. Fiatal hölgyek, akik eddig csak lovagokról és kastélyokról tudtak beszélni, ezentúl nem szentelték minden idejüket a középkornak, és az sem volt szokatlan, ha egy idősebb úr a zsebkendőjével együtt egy-két leütött gyalogot is kirántott a zsebéből. Anja apjának sakk-készlete Velencéből származott, s majdnem kétszáz éves volt. A táblája selyemfába ágyazott elefántcsontból és ébenfából készült, a figurák pedig ezüst- és bronztalapzaton lazurittal és gyöngyházzal voltak berakva, arannyal szegélyezve. Minden darab tökéletesen faragott kis remekműnek tűnt, az uralkodó királynőktől a gyalogos katonáknak látszó gyalogokig. Anja gyerekkorában másféle játékokat játszott velük, nagy családot alkotott belőlük, sok-sok testvérrel, vagy királyi esküvőtrendezett. Akkor is nagy öröm volt kézbe venni ezeket a figurákat, de még most is. Anja elrakta a reggeli edényeket, Ravel felöltözött, és aztán együtt felállították a táblát. A lány jól megrakta a tüzet, hogy ne kelljen félbeszakítani a játékot miatta, és amikor Marcel bejött a reggeli tálcáért, üzent Denise-nek, hogy az ebédet is a gyapotmagtalanítóban szolgálják fel. Végül szembeült a foglyával, kettejük között ott feküdt a sakktábla. 156

Kezdetben óvatosan játszottak, méregették egymást. Anja apja józan játékos volt, könyvekből tanult sakkozni, a klasszikus játszmákat szerette. Anjának nem sok türelme volt az ilyen betanult lépésekhez, ő inkább egy kalandos, de óvatosabb stílusban játszott, hirtelen betörésekkel az ellenség területére. Ahogy az idő telt, felfedezte, hogy Ravel klasszikus módon, de merészen sakkozik, erősen koncentrálva, és a bizánci számítást alkalmazva, amivel Anja még sosem találkozott. Bosszantó volt, mennyire ki tudta találni előre a lány lépéseit. Anja nem akart úgy tenni, mintha jó játékos lenne, de próbára tette az a könnyedség, amivel Ravel az első sakkmattot elérte. Összeszedte magát, hogy egy kissé megnehezítse a férfi dolgát. A délelőtt bámulatos gyorsasággal telt el. Délben még mindig játszottak. Hideg sültet ettek kenyérrel, sült karfiolt és gyümölcsös süteményt, de le sem vették szemüket a tábláról. Barátságos, de erőteljes rivalizálás kezdődött közöttük. Egyikük sem adott vagy kért kegyelmet, nem használtak vagy vártak tisztességtelen előnyöket. Anjának több lehetősége is adódott megfigyelni, milyen nagylelkűen tud Ravel győzni. Nem látszott kárörvendőnek, nem mutatott rá a hibáira, hacsak ő maga nem kérte. Tárgyilagosan vette le a tábláról a figurákat, diadalmaskodás vagy bosszúállás nélkül. Ha a lány keresztezte a terveit, bármennyire is kellemetlenül érintette, bámulattal adózott a stratégiájának. És mikor a délután közepe felé döntetlen lett az eredmény, elégedett fintorral mosolygott rá a tábla túloldaláról. Anja ekkor jött rá, hogy a küzdelem hevében megfeledkezett az eredeti célról. Kíváncsi volt, vajon Ravel is így járt-e, vagy pedig éppen azért játszott így, hogy jó benyomást keltsen benne. De ezt nem lehet kideríteni. Anja agyán az is átfutott, milyen képet alkothatott a férfi róla, s mit mutatott meg magából. Nem értette, miért olyan fontos ez, mégis annak érezte. – Nagyon jó volt veled játszani – mondta Ravel, miután hátradőlt a székében. – Egy kis gyakorlattal veszedelmes játékos lehet belőled. – Kedves tőled, hogy ezt mondod. 157

– Nem vagyok kedves. És nagyra értékelem, hogy rám áldoztad az idődet. – Úgy teszel, mintha valami mártír lennék, pedig inkább te… – Anja elhallgatott, nem szívesen emlékeztette volna a férfit fogoly voltára. Ravel lágy hangon felelt: – Ha ez mártírság, akkor a férfiak sorban állnának az ajtód előtt, hogy elviselhessék. Anja a férfi szemébe nézett. – Legközelebb azt fogod mondani, hogy megtiszteltetés. – Bizonyos vonatkozásban valóban az – hangzott a gyors válasz. Ahogy Anja megértette a célzást, elpirult. De nem szívesen vallotta volna be, hogy zavarban van, és az első eszébe jutó ötletbe belekapaszkodott. – Bizonyára egyre kellemetlenebb lesz neked. Úgy tudom, hogy édesanyád New Orleansban él, és nincs valami jól. Ha akarsz küldeni neki valami üzenetet, eljuttatom hozzá. – Nincs rá szükség. – Nincs? – Tegnap küldtem egyet. – Értem. Lefizetted Marcelt. – Volt olyan elővigyázatos, hogy előbb elolvasta az üzenetet, nehogy rossz börtönőröm legyen. Anja megrázta a fejét. – Ez nem jellemző rá. – Már mondtam, hogy megsajnált. – Az együttérzésére apelláltál. – Csak egy kicsit. Csak amennyire szükségesnek látszott. – Meg vagyok lepve, hogy eszedbe jutott megnyugtatni anyádat. A férfi szeme keményen felvillant. – Azt gondolod, te jobban törődsz azzal az asszonnyal, aki engem szült, mint én magam? – Én már nem is tudom, mit gondoljak rólad. –Anja állta a sötét tekintetet, bár csak nagy erőfeszítés árán. – Hát, ez azért valamiféle haladás. Játsszunk még? 158

Marcel jött be, kávét hozott, gyümölcstortát és marcipánt. Anja tudta, hogy ez inkább csak ürügy, hogy benézhessen hozzájuk, milyen irányt vett a játék. A kávénak megörült. A szellemi erőfeszítés, hogy ne maradjon le Ravel mögött, kimerítette. Jólesett az erősítő. Nem sokkal azután, hogy a kannából az összes kávé elfogyott, második-harmadik csészéjüket is kiitták, Ravel belenyúlt a nadrágzsebébe, majd kivett egy hajtűt. Hosszú ujjai között ide-oda forgatta, miközben a sakktábla figuráit szemlélte, mintha nem is lenne tudatában annak, amit csinál. Egy hajtű. Az ő hajtűje. Azon az éjszakán veszíthette el, itt hagyta, mikor olyan gyorsan kimenekült az ágyból. Egy ilyen hajtűvel ki lehet nyitni egy lakatot, ha valaki türelmes és elég ügyes, vagy legalábbis azt mondják. Ő még gyerekkorában megpróbált kinyitni így egy szekrényt, amiről azt gyanította, hogy a karácsonyi ajándékokat rejti, de nem sikerült. De nem lenne meglepő, ha Ravel annyi börtönben töltött év után ismerné a nyitját. De ha ismeri, akkor miért nem használta? Miért ül még mindig itt vele szemben, lánccal a bokáján? Miért nem szabadította ki magát, ütötte le Marcelt és menekült el? Lehet, hogy oka van a várakozásra? Hogy mi oka lehet, arra Anja még gondolni sem mert. Könnyen lehetséges, hogy őt várta, ki akarta használni egy gyenge pillanatát, s kivárta, míg elérheti a vágyott bosszút. Ahogy felfogta a gondolatot, bizseregni kezdett a fejbőre. Rámeredt a férfira. Kemény, aszkéta arcvonásai most pihentnek tűntek, s ravasz mosoly játszott rajtuk. Ravel megérezte magán a lány tekintetét, felnézett, és száján mosoly cikázott át. Anja hirtelen megértette, hogy Ravel nagyon is jól tudja, mit csinál. Az, hogy a hajtűt megmutatta, olyan volt, mint egy lépés a sakkban. És most várta a válaszlépést, érdeklődve és valamiféle cinikus élvezettel kutatva, mit tesz ő. Nem. Túlságosan elragadta a képzelete. Ez az ember nem olyan, aki kicsinyes visszavágáson töri a fejét, erre meg is esküdne. Persze, semmi oka nem volt azt feltételezni, hogy a bosszúja kicsinyes lenne. Bebörtönzéséért már így is megfelelő árat kért. Ha 159

újra ugyanolyan fizetséget akar, vajon elég lesz az ellenállása, hogy visszakozzon? Ezúttal minden erejével ellenáll. Egy módon megbizonyosodhat róla, valóban tudatosan csinálja-e. Anja felemelte a kezét, és visszasimította azt az elszabadult hajtincset, amely a tarkója fölött kicsúszott a kontyból. Másik kezét Ravel felé nyújtotta, és amilyen könnyedén csak tudott, megszólalt: – Megtaláltad a tűmet. Olyan bosszantó, hogy mindig eltűnnek. Szabad? Ravel lepillantott a tűre, majd vissza rá, miközben mosolya szélesebbre húzódott. – Szükséged van rá? Sajnálom, nem adhatom oda. – Ugyan miért? – tettetett meglepetést a lány, bár a szíve dobolni kezdett a mellkasában. – Csak nevezz nyugodtan szentimentálisnak. Neked ez csak egy hajtű, egy használati tárgy. Számomra emlék. Nem csak a nők, néha a férfiak is tudnak ragaszkodni olyan tárgyakhoz, amelyek kellemes emlékeket idéznek fel bennük. Anja nyelve hegyére dühös vádaskodás tolult. De végül mégsem mondta ki. A fekete szemek mélyén olyan kifejezés ült, amitől megremegtek az idegszálai. Bizonytalanság érzése rohanta meg, és elgyengült a tudattól, hogy szeretne hinni neki. Teljesen bolond vagyok, gondolta. A harag erős hullámban tért vissza. Fojtott hangon szólalt meg: – Nevetséges! – Úgy gondolod? Ennyire nem bízol magadban, chérie? De ha annyira kell neked ez a tű, lehet, de csak lehet, hogy ezt az egyet odaadom. – Igen? – Igen. Megfelelő viszonzásért. – És mi lenne az? – kérdezte Anja gyanakodva. A férfi úgy tett, mintha erősen töprengene. – Kezdetnek talán megtenné egy csók, amit önszántadból adsz. – Kezdetnek? Ravel nevetett rajta, játszott vele. Tudta, hogy ő van jobb 160

helyzetben, és azt is tudta, hogy erre a lány is rájött. De ez a tudat nemhogy csökkentette volna Anja ellenállását, inkább erősítette. – Bocsáss meg nekem – mondta a férfi túlzott udvariassággal –, de leghőbb vágyam az ajkaid édes ízét érezni, anélkül hogy kényszerítenélek. – És ezt te nem nevezed kényszernek? Ravel felhúzta a szemöldökét és ártatlanul nézett rá. – Fizetségképpen egy hajtűért? Mindenesetre elég enyhe formája, vissza is utasíthatod, ha úgy gondolod, nem éri meg az árát. Tökéletesen tudja, mit csinál. De miért? Miért? – Ha ennyi az egész… – kezdte Anja. – Ó, ha már arról beszélünk, mi a leghőbb vágyam, íme: a testedet szeretném érezni, s minden lágy domborulatodat, amint tetőtől talpig hozzám simulsz, vonakodás nélkül. Anján forróság futott keresztül, testének legrejtettebb zugából kiindulva, arcába kergetve a vért. Megpróbálta összeszedni minden önuralmát. – Nagyon sokat akarsz. A férfi szemében kedvesebb lett a mosoly. – Szeretném látni, amint lebontod a hajad, és megrázod. Szeretném, ha hátat fordítanál nekem, hogy segíthessek kigombolni a ruhádat, szeretném ha segítséget kérnél tőlem a vetkőzésben. Örömmel venném le rólad, egyik réteget a másik után, mintha valami ősi titok mélyére hatolnék be. És amikor már semmi nincs rajtad, szeretném, ha felém fordulnál, szégyenkezés nélkül, és a karjaimba bújnál, mintha az lenne az otthonod. Ravel elhallgatott, és határozottan összepréselte az ajkait, mint aki többet mondott, mint szeretett volna. A csend feszültséggel és viharos érzésekkel nehezedett rájuk, ki nem mondott, meg nem kérdezett dolgokkal telítve. Anja hirtelen elveszítette a türelmét, mint ahogy a vékony ág elroppan a nehéz súly alatt. Felpattant, s ugyanazzal a mozdulattal kikapta Ravel kezéből a hajtűt, majd elugrott az asztaltól. A férfi is felállt, de mire kiszabadította a láncot a szék lábai közül, Anja már a 161

szoba túlsó felében járt. Szembefordult a férfival, és tovább hátrált az ajtó felé, ahová már nem ért el a lánc. Alig kapott levegőt, mikor megszólalt: – Túl magas árat kértél. Nem kellett volna olyan kapzsinak lenned. – Lelkiismeretlen boszorkány vagy. A férfi szavaiból azonban nem bosszúság, inkább mérhetetlen közöny csendült ki. – Megtanultam, hogy annak kell lennem. – Az én gyámkodásommal? Ez hízelgő kellene hogy legyen számomra. – De nem az, ugye? – Nem. Meglep? Sose törődj vele! Kiismertelek, chére Anja. Legközelebb tudni fogom, mire számítsak. Anja nyugodtan nézett rá, miközben szeme olyan sötéten csillogott, mint a tinta. – Ha lesz legközelebb. Megfordult, otthagyta a férfit az asztal mellett, majd elindult kifelé. De a lágy, magabiztos hang utolérte: – Lesz. Ó, igen, lesz. A februári szürkület korán letelepedett a tájra. Nyugaton még látszott egy kis világoskék és aranyszínű sáv, de a fák alatt, és a szögletes épületek között már homályos árnyak mozogtak. Valahol egy kutya ugatott, a malacok röfögtek és visítoztak. Egy munkás, míg felesége vacsorát főzött, kunyhója tornácán fekve dorombon játszott, visszatérő, szomorú dallamot. Sötét alakja félhomályban maradt, ahogy Anja elment mellette, de üdvözlésképpen felemelte a kezét. A kunyhók mögött rügyeztek és virágoztak a gyümölcsfák. A fű is kezdett már zöldellni. A hűvös levegőben enyhén érződött a tavasz sugallata. A rövid, szubtrópusi tél itt délen hamarosan véget ér. Két nap múlva Mardi Gras, azaz húshagyó kedd, és megkezdődnek a nagyböjt hús nélküli napjai. A saison des uisites is' befejeződik, bár Madame Rosa és Celestine húsvét utánig a városban maradnak, de 162

Anja kijöhet az ültetvényre felügyelni. Az ugató kutya felcsaholt, majd elhallgatott. A tölgyfák leveleit lágy szellő borzolta a lány feje fölött, úgy hangzott, mint osonó léptek zaja. Anja éppen lehajtotta a fejét, hogy tarkóján a kontyába tudja tűzni nehezen megszerzett hajtűjét. Abbahagyta, és megtorpant. Leeresztette a kezét, s megfordulva végignézett megtett útján, valami rossz érzéstől gyötörve. A munkás már felkelt és bement. A templom harangja egyik oldalra félrekötve, kicsinek, összezsugorodottnak tűnt a bizonytalan félhomályban. Jobbra az óvoda üresen állt, a csecsemők és kisgyerekek ma otthon maradtak az anyjukkal. Távolabb, az út végén, félig takarva a kanyar miatt, csendben, élettelenül állt a gyapotmagtalanító szürke tömbje. Egy fénysugár sem látszott, pedig a hátsó ablakokon ki kellene szöknie a lámpafénynek az egyre sűrűsödő éjszakába. Anja visszafordult. A főépület is sötéten meredt rá, a hátsó lámpa fényében sápadtnak, anyagtalannak tűntek az emelet oszlopai. Denise általában Anja hátsó szobájában égve hagyta a lámpát, és a földszinten is egyet, ha ő odakint járt. Talán csak nem gondolta azt a házvezetőnő, hogy ott akar maradni éjszakára a gyapotmagtalanitóban? Egyszerűen csak elfelejtette. A külső konyha, a nagy ház melletti külön épületben, ki volt világítva. Bármelyik pillanatban megláthatja a mozgó lámpát, amint a ház felé viszik. Lehet, hogy Marcel elé jön, vagy Denise most fogja bevinni a házba az ő vacsoráját. Talán még nincs is olyan későn, mint gondolta. Kimerítette ez az összecsapás Ravellel. Elragadta a képzelete. De már évek óta nem fordult elő vele, hogy Beau Refuge-ban félt volna a sötétségtől, vagy bármitől, ami a sötétben mozog. A kocsiszín mögül támadtak rá. Öten voltak. Szürke, koszos ruhát viselt mindegyik, bozontos hajukat zsíros, alaktalan kalap fedte. Hatalmasnak és erősnek látszottak, törött orruk és hiányos fogsoruk a folyó melletti Gallatin Street bérgyilkosaira emlékeztette Anját. Biztosak voltak magukban, és benne is. Farkasvigyorra húzták a szájukat, amint rárohantak, karjukat széttárva, mintha csak egy kiscsirkét kergetnének. 163

A házban biztonság várja, fegyver és Marcel, aki mellé tud állni. De a férfiak elálltak az útját. Háta mögött, amerről jött, ott a harang, ha azt meghúzza, segítséget kérhet, vészjelet adhat le, amire iderohannak a munkások. Ez az egyetlen esélye. Megfordult, felemelte a szoknyáit. A Jeannal töltött évek, a lovaglás és a fiús játékok fürgévé tették, és edzett volt az ültetvényen való örökös vágtától és gyaloglástól. A férfiak káromkodtak és utánaeredtek. Anja hallotta nehéz lépteiket, hörgő lélegzetüket. Gyorsabban futott. Leesett az egyik papucsa. Megbotlott, és gyorsan lerúgta a másikat is. Mindjárt utolérik. Az oldalába éles fájdalom hasított. Minden lélegzetvételnél zihált a mellkasa. Látását elhomályosították az erőfeszítéstől kiserkenő könnyek. A templom itt van előtte. A harangláb. A harang. A kötél. Kinyújtotta a kezét, és elkapta a kötelet. Mozdulatának lendületétől az nekiütődött a harang oldalának. A zaj disszonánsán, a fülét hasogatva vibrált a levegőben. De nem ismétlődött meg. Durva karok ragadták meg a karját és a vállát. A harangkötelet kitépték a kezéből, a harang nyelvét megfogták, elhallgattatták. Az egyetlen hangos csendülést egy kisfiú is okozhatta, amint játékból felugrik, és megüti a harang nyelvét. Anját körülvették, karját a háta mögé csavarták, míg szeme előtt vörös karikák nem jelentek meg a fájdalomtól. Testét csavargatva küzdött, de a fájdalomtól elakadt a lélegzete, és lecsendesedett. Egy durva ruhát viselő kar, mint egy vastag tölgyfaág, átfogta, összenyomta a tüdejét, és egyik mellét fájdalmasan marokra fogta. Anja érezte az izzadság és az áporodott dohány bűzét meg a férfi rossz szagú leheletét, amint az a fülébe dörmögött: – Hol van? Hol van Duralde? A megdöbbenéstől megmerevedett. Nem tudott gondolkozni. Ekkor a mellén erősödött a szorítás, s a fájdalomtól kapkodni kezdte a levegőt. – Ki? Kit keresnek? – Ne játszd a hülyét! Tudod jól. Duralde-ot. 164

– Miből gondolják, hogy én tudom? A fájdalom egy pillanatra csökkent, de a kérges tenyerű kéz továbbra is ott maradt, nyilvánvaló fenyegetésként. Anja hátrafordította a fejét, és vetett egy pillantást az őt fogva tartó férfira. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy valahonnan ismerős. De a benyomás elillant, mielőtt még megragadhatta volna. – A kismadarak csiripelték – mondta egy másik, majd reszelős hangon felnevetett. – Hagyd abba az időhúzást! – Az egyik férfi megragadta és olyan magasra húzta a lány karját, hogy válla és könyöke ízületei recsegtek, hátában és karjában nyilallást érzett. – Nem érünk rá egész éjjel. – Nincs itt – zihált Anja. – Tényleg nincs. Ravel üzenetet küldött volna ezeknek az embereknek is, nem csak az anyjának? Egyáltalán küldött üzenetet annak az asszonynak, aki szülte? Lehet, hogy az egész csak ennek a gonosz társaságnak szólt? Mindegy, hogyan történt, soha nem fogja segíteni a szökésben. – Fogadok, mindjárt segítőkészebb lesz, ha leteperjük, és felemeljük a szoknyáját. – Istenem, add, hogy ne sikoltozzon, és rám is sor kerülhessen! – mondta egy másik, miközben piszkos nadrágja elejét dörzsölgette. A düh, az undor és a küzdelem, ami eddig Anja fejében kavargott, most hirtelen rémületté alakult át. A közömbösen tett javaslat nem üres fenyegetésként hangzott, nem ráijeszteni akartak. Ez túlságosan is reális veszélynek tűnt. Hátrarúgott a férfi felé, aki tartotta, és nekilökte magát a karjának. Erre az olyan erősen megcsavarta a karját, hogy újra kiegyenesedett, lábujjhegyre állt, s fogait szorosan összezárta, hogy fel ne kiáltson. A küzdelem közben meglazult a haja, majd lassan lebomlott, s kihullottak belőle a hajtűk. A negyedik férfi, kicsit talán tisztább, mint a többiek, előrelépett, és belemártotta ujjait a selyem-zuhatagba, majd szorosan marokra fogta. – Szép – mondta sikamlós hangsúllyal, nedves szájjal, hangjában buja, ír akcentussal. – Ilyen szépet még sose láttam. 165

– Vissza! – mordult rá az Anját tartó férfi, nyilvánvalóan a csapat vezetője. De a másik ügyet sem vetett rá, végigsimította a lány haját, közben a másik mellét is megérintve. Tenyerével megdörzsölte a domborulatot. – Valóban nagyon szép. – Azt mondtam, vissza! – Menj a pokolba, Vörös! A két férfi egymásra meredt, a levegő erőszakos fenyegetéssel telt meg. A többiek hátrahúzódtak, helyet adtak nekik. Ebben a percben, kihasználva a figyelmetlenségüket, egy férfi lépett elő az árnyékból. Vékony, magas fiatalember volt, a szolgák fehér kabátját viselte, kezében pedig vésett párbajpisztolyt tartott. Marcel hangja feszülten, bizonytalanul csengett, de a pisztoly határozottan állt a kezében: – Engedjék el a kisasszonyt! – Kapd el! – A vezető előrehúzta Anját, hogy testével fedezze magát, már miközben a parancsot odakiáltotta. Csizmás lábak dübögését lehetett hallani, majd egy pisztoly kakasának a kattanását. Marcel bizonyára sietve töltötte meg, ezért csütörtököt mondott. A fiút leverték a lábáról. Ütemes ökölcsapások hangzottak felőle, a férfiak karja egymás után emelkedett ütésre. – Hagyják abba, ó, hagyják már abba! – kiáltott Anja. – Jól van, elég! Állítsátok fel! Marcelt álló helyzetbe ráncigálták. Nem tudott egyenesen állni, gyomrát szorítva előregörnyedt. Az arcán megsebezték, vérzett, egyik szeme feldagadt, nem is tudta kinyitni. Elkeseredetten, szégyenkezve nézett Anjára. – Micsoda hős – morgott a vezető. – Fiú, mondd meg, hol van Duralde, és akkor talán elengedjük a kisasszonyodat. – Ne… – kiáltott Anja, de a fájdalom újabb hulláma elfojtotta a szavait. Marcel sötétbarna szemét ráemelte: – Sajnálom, kisasszony, de mi mást tehetnék? 166

Anját és Marcelt együtt húzták-vonszolták a gyapotmagtalanítóig. A lány bukdácsolt, meg-megbotlott a szoknyáiban. Amint előre-hátra rángatták, haja az arcába hullott. Undorodott a férfiak érintésétől a bőrén, akik lökdöstek, taszigálták, és tapogatták a sötétben. Reménytelen düh feszült benne, forrongva keresett valamiféle kitörési lehetőséget. Szeretett volna egy kést vagy egy bunkósbotot a kezébe, bármilyen fegyvert, és persze lehetőséget, hogy használja is. Szeretett volna rúgni, karmolni, harapni, mindegy milyen keveset tud elérni vele, mindegy, mibe kerül. A pillanat akkor jött el, mikor a vezető az ajtót nyitotta. Egy másik férfi gondjaira bízta, mivel mindkét kezét igénybe vette a nehéz kulcs elfordítása a zárban. Ez a férfi alábecsülte Anja erejét. Kezét lazán tartotta, elkapta az állát, és csókra nyitott szájjal hajolt feléje. A lány kirántotta kezéből a csuklóját, és alsó karjával alulról felfelé gyorsan, keményen odavágott a férfi állára. A fickó feje hallható csattanással hátra vágódott. Ugyanabban a pillanatban Anja ököllel belecsapott az orrába. A gengszter ijedten felkiáltott és hátratántorodott. A lány megpördült és már futott volna, de a vezető elállta az útját. Vörös haja durva függönyként hullott le keménykalapja alól. Mögötte kinyílt a kis szoba ajtaja, és Anja megpillantotta Ravelt, amint felállt a sakktábla mellől, alakja a lámpafényben magasnak és szélesnek tűnt. – Átkozott boszorkány! – köpött nagyot a Vörösnek nevezett férfi. – Menj oda, ahová való vagy! Olyan erősen fogta meg a lány karját, hogy a csontjai recsegtek, és dühödten belökte a nyitott ajtón. Az ajtó becsapódott, majd újból kattant a zár. Anja végigtántorgott a padlón, és elesett. Esés közben fényes selyemzuhatagként vette körül a haja. Ravel olajozott gyorsasággal mozgott, és máris erős mellkasához szorította. Óvón ölelte, míg végül a lányból kitört a harag és fájdalom zokogása. Dühös arccal, görcsösen rángatózó testtel ellökte magát a férfitól, és egészen a falig hátrált. Tenyerével megtámasztotta magát, hogy valamibe meg tudjon kapaszkodni, mindeközben remegések rázták és sós könnyek 167

fürdették a pilláit. – Mi ez? Mi történik itt? – Ravel ereiben megfagyott a vér a sápadt, zilált lány láttán. Elindult felé, de Anja a fal mellett odébb húzódott. – Ne gyere közelebb! Ravel megállt. A lány annyira összezavarodott, azt sem vette észre, hogy nem is tudja elérni. Figyelte, amint a felismerés átfut rajta, és látta mély, borzongó sóhaját, amint igyekezett visszanyerni lélekjelenlétét. – Anja, mondd meg! – kérte a férfi halk, izgatott hangon. – Mintha nem tudnád! – Anja szeme keményen villogott. – Nem tudom, esküszöm. – A te embereid azok, a te utasításodat követik! Csak parancsot kell adnod, mester, és engedelmeskednek. – Nem az enyémek. – Ravel csípőre tette a kezét, szerette volna, ha Anja meghallgatja, és hisz neki. – Utánad kérdezősködtek. Honnan tudnák, hol vagy, ha nem te küldtél értük? – Talán a szóbeszéd, elmondtad valakinek New Orleansban …honnan az ördögből tudnám? De semmi közöm nincs hozzájuk. Anja nem hitt neki. A férfi nem tudja elérni, és nem is fogja, amíg a lánc fogva tartja. Ez nem tetszik neki. Meg fogja próbálni rávenni, hogy menjen közelebb. – Akkor miért felőled érdeklődtek? – El sem tudom képzelni. – Hazudsz! – Egyszer már hittél a szavamnak. – Rosszul tettem. Ravel nem is védekezett. – Hányan vannak? – Épp elegen. – Négy, öt? Van fegyverük? Anja futó pillantást vetett rá. Olyan őszintének tűnik. Mintha valóban fontos lenne, amit kérdez. Nem, nem hagyja magát újra 168

rászedni. Ravel még egyszer próbálkozott. – Ha az én embereim lennének, miért nem engedtek szabadon? – Csak azt tudom feltételezni, hogy te magad akartad így. – Anja, gondolkozz! – kiáltott rá a férfi. – Ha akaratod ellenére meg akartalak volna szerezni, ha dühöngő szeretőt akarnék, az elmúlt húszon-, négy órában bármikor megtehettem volna. Nem lett volna szükségem erősítésre. – De hiszen amikor elküldted az üzenetet, nem is tudtad, hogy visszajövök. – Ami azt jelenti, hogy nem is adhattam nekik ilyen értelmű parancsot. A lány elcsendesedett. A magyarázat hirtelen meggyőzően hatott. – Akkor miért vannak itt? Mi lehet a céljuk? Ravelnek eszébe jutott egy lehetőség, de jobbnak látta nem kimondani. – Nagyon jó kérdés. Nincs valami elképzelésed? – Nincs – felelte Anja röviden. – Most mit csinálnak? – Nem tudom. Anja lassan odament a tűzhöz, s a láng fölé tartotta a kezét. A történtek hatására rázta a hideg. Ezzel a lépéssel közelebb került Ravelhez, a férfi akár el is érhette volna, ha veszi a fáradságot. Talán jelzésnek szánta, hogy már nem fél tőle, így is lehetett érteni. De Ravel jól tudta, ez nem jelenti azt, hogy teljesen hisz neki. A lány még mindig olyan ijedt volt, mint a veszélyt szimatoló őzsuta. Egy rossz mozdulatára ismét ellene fordul. Ravel az ágy támlájának dőlt, karját összefonta a mellén. Csend lett. Mindketten füleltek, hátha meghallanak valamit, amiből következtetni lehetne, mi folyik odakint, a kis szoba falain kívül. De egyetlen hang sem hallatszott. Annak ellenére, hogy az ültetvények egymástól távol estek, ritkán fordult elő, hogy rablási szándékkal megtámadják őket. A déli férfiak általában kitűnő céllövők, hiszen idejük nagy részét vadászattal 169

töltik. Ráadásul igen hamar kijönnek a sodrukból, ha birtokukat vagy jó természetüket háborgatják. Az sem volt ritkaság, hogy a szolgák között is akadt három-négy jó lövő, akiknek az volt a feladatuk, hogy a házat és a szolgákat is ellássák vadhússal. Ha valaki mégis olyan ostoba volt, hogy megpróbálkozott a támadással, általában csak bajt hozott a fejére. Anja már említette Ravelnek, hogy elég jól tud célozni, ugyanígy Marcel is, csakhogy meglepetésszerűen csaptak le rájuk. A kunyhók lakóira lehetett volna számítani, segítettek volna kisasszonyuknak, Anja hitt a hűségükben. De azt is tudta, hogy ezeknek a rabszolgáknak vezetőre lenne szükségük. Még ha észrevették is, hogy mi történt, nem valószínű, hogy beavatkoznak megfelelő útmutatás nélkül. Marcel az élükre állhatna, ha szabad lenne, vagy talán még Denise is. De nem úgy tűnt, mintha módjukban állna ezt megtenni. Ha a támadók csak rabolni akartak, talán kifosztják a házat, és eltűnnek a zsákmányukkal együtt. Vagy ha a rabszolgákat akarják, hiszen ez a legnagyobb érték az ültetvényen, akkor elviszik őket. De nem tűnt valószínűnek, hogy ezért jöttek. Ravel után kérdezősködtek. Valahogyan mégiscsak ő áll a háttérben, bármennyire is tagadja. A percek peregtek egymás után, már egy óra is eltelt. Az esti szürkület sötétséggé sűrűsödött. Egyikük sem mozdult, hogy meggyújtsák a lámpát. A szobát táncoló árnyékok töltötték meg, míg végül az egyetlen fény a tűz vörös izzása maradt. Anja leült a kandalló elé, könyökét megtámasztotta a térdén, állát pedig a tenyereken, és belebámult a lángokba. Egy idő után lehunyta a szemét. Ravel állva maradt, és elkeseredett mosollyal nézte, hogyan táncol a tűz fénye a lány sápadt, félig árnyékban lévő, ovális arcán. A démon, amely hét éve üldözi, most végül megkaparintotta. Megölte Jeant, aztán a bűntudattól hajszolva a halált kereste. De a halál nem jött, pedig számtalanszor harcolt olyan csatákban, ahol a bajtársai mind elhullottak mellőle, éveket töltött börtönben. Játszani kezdett, vakmerően, a pusztulást akarva magához csábítani a 170

játékbarlangokban is, de a vége az lett, hogy meggazdagodott. A nők karjában keresett enyhülést, és ehelyett olyan törődést kapott, amit nem érdemelt meg, és nem is kívánt. Megpróbálta egyedül járni az útját, de azt vette észre, hogy önelégültsége barátokat és ismerősöket vonz köré. Úgy élte az életét, hogy kihívta maga ellen a világ összes veszélyét, de mindig sértetlenül került ki. Mostanáig. Addig a percig, amíg meg nem pillantotta Anja Hamiltont a bálterem túlsó végében, és hirtelen fel nem ismerte benne a maga démonát. Szerelmes volt a lányba, már évek óta. Meglátta az álarcosbálon, és többé nem tudta megállni, hogy ne közeledjen hozzá, ahogy nem tudta megállni azt sem, hogy levegőt vegyen. Úgy érezte, ha nem érintheti meg, legalább egy pillanatra, ha csak az álarc rejtekében is, egész hátralévő élete csak por és hamu lesz. Megdöbbentette, mikor rájött, hogy elrabolták. Olyan dühítő volt a lány merészsége, az alapossága és főleg az oka, hogy ha keze közé kaparinthatta volna akkor, mikor először magához tért, bizonyára olyat tett volna, amit maga is megbán. Később azonban, miután volt ideje gondolkozni a dolgon, úgy találta, égi segítségként jött ez a lehetőség. A párbaj Nichollsszal várhat. Rájött, mivel lehet Anját kényszeríteni, hogy odamenjen hozzá, hogy beszélgessen vele, és fogadja el annak, ami, azaz egyszerűen csak egy férfinak, s ez megelégedettséggel töltötte el. Ha nem lett volna az a gyenge pillanata, mikor megadta magát a kísértésnek, hogy bármi áron megkapja a lányt, talán el tudott volna menni, mikor eljön az ideje, és Anja elengedi. De ez most már lehetetlen. Saját akaratából nem fogja elhagyni, és azt sem hagyja, hogy a lány megszökjön előle. Ha ennek a megpróbáltatásnak vége lesz, akkor sem. Soha. Az ajtón halk kaparászást hallottak. Anja alig bírta kinyitni a szemét. Túl sok éjszakán át maradt ébren, túl sok feszültség halmozódott fel benne. Kimerültnek, lázasnak érezte magát, minden izma és ízülete fájt a durva bánásmódtól. Úgy érezte, nem bír megmozdulni. Ravel elmosolyodott. Felugrott az ágyról, és olyan közel ment az ajtóhoz, amennyire csak tudott. A halk kaparászás megismétlődött, 171

amint az ajtóhoz közeledett. – Ki az? – kérdezte halkan. Az ajtón lévő védőrács fedele felemelkedett. Egy női hang válaszolt, sziszegő suttogással, a rabszolgák tört nyelvén. Nyilvánvalóan a házban szolgáló egyik szobalány lehetett. – Marcel küldött. Nem tudott maga jönni, mert Denise-zel együtt be van zárva a szobájába. Azt mondta, mondjam meg magának meg a kisasszonynak, hogy azok az emberek nem csinálnak semmit, csak esznek meg isznak. Várnak valakire, azt mondták, a főnökre. – Értem. – Jobb, ha visszamegyek, mielőtt észreveszik, hogy eljöttem. Ravel köszönetet mondott a lánynak, aztán hallották a halk lépéseket a lépcsőn lefelé haladni, majd ki az épületből. Anja összefonta karját a térde körül, majd Ravelt nézte. A sötétben alakja szélesnek és magasnak tűnt. Hihetetlennek érezte, de hirtelen szerette volna azt hinni, hogy valóban semmi köze nincs azokhoz a fickókhoz. A lány mellében szorító fájdalom keletkezett, alig kapott levegőt. Megpróbálta legyőzni. Megköszörülte a torkát, és rekedten megszólalt: – Ez mit jelenthet? A férfi odafordult, miközben szeme mélyén ott tükröződött a tűz piros fénye. – Fogalmam sincs. Anja hallotta a rendíthetetlen keménységet Ravel hangjában, de ezúttal nem váltott ki belőle semmi reakciót. Elfordult, és az egyre hamvadó lángokra bámult. Ki lehet az a főnök? Megpróbált gondolkodni, de az agya felmondta a szolgálatot. Nem talált semmit, amire valami gyanút lehetne alapozni. Az egyetlen nyilvánvaló tény az volt, hogy Ravel nem lehet. Hallotta a lánc csörgését, amint a férfi visszament az ágyhoz. A matrac rugói fájdalmasan nyikorogtak, mikor lefeküdt. Mintha hosszú idő telt volna el, míg újra megszólalt. – Nincs több tűzifa. Igaza volt. A nap folyamán elhasználták a szobában lévő fát, és 172

Marcel nem hozott másikat. Még mindig pislákolt a kandallóban egy rakás vörösen izzó zsarátnok, de a nyirkos hideg beszivárgott az ablakok körül, és az ajtó alatt. Anja ráadásul dulakodás közben elveszítette a sálját. – Teljesen átfagysz, ha ott maradsz a padlón. Gyere ide az ágyba! Itt be tudsz takarózni. – Köszönöm, jól vagyok itt. A férfi lágyan szitkozódott: – Te vagy a legmakacsabb nő, akit valaha is láttam. – Amiért nem hiszek neked, vagy nem ugrok be minden javaslatodnak? Ha eddig még egyetlen nő sem tette ezt, akkor nagyon el lehettél kényeztetve. – Lovagias akartam lenni, és egyedül neked akartam hagyni az egész ágyat – mondta Ravel lassan. – De ha oda kell mennem érted, akkor nem felelek a következményekért. – Ugye megbocsátasz, ha azt mondom, a jelenlegi körülmények között ez eléggé könnyelmű fenyegetésnek tűnik? – Mondj jobb alkalmat! Ha figyelsz, és várod a bajt, akkor el is jön. Ha nem törődsz vele, lehet, hogy elmegy melletted. – Ha bezárnak, ezzel nem olyan könnyű nem törődni – felelte Anja ingerülten. – Nem? Ravel az egyik pillanatban még nyugodtan feküdt, a másikban már talpon volt, és hosszú, gyors léptekkel a lány mellett termett. Anja alig tudta kinyújtani az egyik karját, hogy távol tartsa magától, a férfi már rajtaütött. Megragadta a karját, a nyaka köré fonta, egyik kezét a háta, másikat a térdei alá dugta. A lány meglepetten felkiáltott, rugdosott, miközben Ravel felemelte és erős mellkasához szorította. Anja belenézett komor szemébe, és olyan mozdulatlanná dermedt, mintha márványból lett volna. A férfi karjai acélbilincsként szorították. A szívverése mindkettejüket átjárta, Anjából mélyről jövő lüktetéseket váltva ki. Ravel szeme mélyén olyan kifejezés ült, amitől a lány elpirult. A percek teltek, Anja nem tiltakozott, nem küzdött, miközben a pír egyre mélyült, szinte már tüzelt az arca. Egyetlen védekezési 173

lehetősége az, ha megvetéssel néz támadójára. Felemelte az állát, szótlanul, kihívóan. A férfi szempillái megrebbentek, sötét függönyként leereszkedtek. Odalépett az ágyhoz, a matracra térdelt, és letette Anját. Lefeküdt mellé, fél könyökére támaszkodva, majd magukra húzta a takarót.

174

10. fejezet Anját zavarta, ahogy lába a mellette fekvő férfi lábához simult. Megmozdult, és megpróbált kissé távolabb feküdni tőle. De nem lehetett. A matrac süppedése lassan visszagördítette a férfi mellé. Amint ellazult, csípője és combja újra hozzáért. Még egyszer megpróbálta. Az eredmény ugyanaz lett. Nehéz volt büszkén viselkedni, miközben egy férfi oldalához simul, és érzi testének melegét. Eddig nem is vette észre, mennyire átfagyott. Hideg bőrén a meleg férfitest érintése megborzongatta. – Mi a baj? – kérdezte Ravel. – Semmi. Anja szorosan összezárta a száját. Hasa fölött összekulcsolta a kezét, s könyökét nekitámasztotta a férfi bordáinak, hogy távol tudja tartani magát. Ravel oldalra fordult, hogy kényelmesebb helyet nyújtson neki. A mozdulattól Anja feléje gördült. Gyorsan a férfi mellkasának támasztotta a karját, hogy megtartsa magát. Ha nem vigyáz, ez az áruló matrac még egymásra gurítja őket. Ravel torkából ingerült hang tört fel. Megfogta a lány karját, az oldalára helyezte, feje alá csúsztatta karját, majd magához húzta. Testük egymást támasztotta. Anja mellétől a lábfejéig hozzásimult. – Így. Kényelmesebb, nem? Az volt, hogyne, fizikailag. De más szempontból nagy megpróbáltatást jelentett. Anja összeszorított fogain keresztül sziszegte: – Kibírhatatlan vagy. – Szerintem is – felelte a másik komolyan. – Nem látszik, hogy nagyon bánkódnál miatta. – Nem. A férfi védekező hangsúlya olyan gúnyos volt, hogy a lány 175

jobbnak látta visszahúzódni a maga méltóságteljes csendjébe. Ereiben száguldozott a vér, és attól félt, a másik is meghallja szívének vad dobogását. Már nem fázott, belülről szétáradó melegséget érzett. A lélegzete gyorsabb, mélyebb lett. Dühös, mondta magának, ennyi az egész. Ki nem lenne az? Ravel nagyon kívánta a lányt. Úgy érezte, mintha láz égne a vérében, de valami mégis visszatartotta. A lányból sugárzó ellenállás csak egy része volt a dolognak. Ezt le tudná győzni, ha nem érezné a rohanó idő nyomását. Talán sosem lesz még egy ilyen éjszakájuk, sosem lehetnek együtt gátló körülmények, közönség nélkül. Hirtelen mindent tudni akart a lányról, amit csak lehet, a gondolatait, az érzéseit, a legdrágább reményeit és a legvadabb álmait. Szerette volna megérteni a lényegét. Nem akart mást, csak átölelni. – Mi az, nincs több támadás? – kérdezte Ravel csipkelődve, mégis érezhető fájdalommal a hangjában. Anja vállat vont, de ujjaival öntudatlanul belekapaszkodott a férfi oldalába, ami azt is jelenthette, hogy támaszt keres, vagy kényelmesebben akar elhelyezkedni. – Mondd csak – kérdezte Ravel –, nem zavar téged a felelősség, hogy támogatnod kell Madame Rosát és a lányát, ráadásul még itt vannak ezek az emberek is az ültetvényen? A kérdés, és a mögötte rejtőző gondolat fegyverszünetet látszott ajánlani. Talán biztonságosabb, ha elfogadja. – Néha igen. Néha azonban határozottan élvezem. – Sosem szeretted volna, ha lett volna valaki, akivel megoszthattad volna ezeket a terheket? Ha lenne egy fiútestvéred, akivel együtt nőttetek fel, akkor most átvállalhatná a gondok egy részét? – Jean volt a testvérem. Nem akarta ezt mondani, csak úgy kiszaladt a száján. De ez az igazság. Amint ezt felismerte, Anja úgy érezte, felengedett, mintha kiadta volna magából, amit eddig visszatartott. Eltelt egy perc, mire Ravel válaszolt. Végül lágy hangon mondta: – Az enyém is. 176

A lány torka összeszorult. Nemcsak maguk a szavak hatottak rá, hanem az is, ahogyan a férfi kimondta őket. Mint aki nem is reméli már, hogy ő megérti, hogy el tudja fogadni azt, ami megtörtént. Alig tudott megszólalni. – Nem volt tökéletes, néha veszekedtünk is. De törődött az emberekkel. Nem örülne, ha tudná… – Ha tudná, mi történt velünk, mi lett belőlem? – És mit tettem én veled. A férfi lélegzete kellemesen melegítette Anja tarkóját. Mintha a száját érezte volna a haján, de biztosan képzelődött. – Ennek alapján ítéled meg magad? Hogy mit szólna hozzá Jean? – Nem egészen, és mégis. Nem tudok jobb mércét. Elhallgattak. Végül Ravel törte meg a csendet, mintha hajtaná valami. – Sosem gondoltál arra, hogy valami mást is csinálj? Mást, mint szaladgálni ide-oda az ültetvény és New Orleans között, felügyelni ezt, és egyik bálról a másikba kísérni Madame Rosát és Celestine-t. Anja rövid, örömtelen mosolyra húzta a száját a szoba egyre mélyebb sötétjében. – Valamikor szerettem volna utazni. Lassan bejárni egyik országot a másik után, míg egész Európát fel nem fedeztem, aztán folytatni Ázsiával és Afrikával. – És mi tart vissza? – Madame Rosa nem bírja a tengert, sem a hintóban való utazást. – És fiatal lány létedre nem utazhatsz egyedül. – Ez nem szokás – bólintott Anja. – Sok olyan dolog van – mondta a férfi mulatva –, kezdve a férfiak elrablásától egészen a jelenlegi testhelyzetedig, ami nem szokás a jól nevelt fiatal lányok körében. A lány válaszolni akart, de elhallgatott. Felemelte a fejét, és beleszimatolt a levegőbe. Mélyet lélegzett, majd újra, még mélyebbet. – Csak a tűz szaga ez, vagy valóban füst van? Ravel felkönyökölt. Mielőtt megszólalhatott volna, a szobát 177

remegő, narancsszínű fény világította meg. A füst, a petróleum csípős szagával keveredve, egyre erősebb lett. Valahol egy férfi éles, győzedelmes hangon felkiáltott. Ahogy a kiáltás elhalt, meghallották a lángok halk, tompa pattogását. Ravel félrelökte a takarót, és felpattant. Anja utána. Mire felálltak, a lángok már dühödt, pusztító ropogással égtek. A falon és a mennyezeten táncolt a lángnyelvek fénye. Az ablakok körül beszivárgott a füst, szürke, fojtogató felhőt alkotva a szobában. – A gyapotmagtalanító… felgyújtották a gyapotmagtalanítót – dadogta Anja hitetlenkedve. A férfiak, akik rátámadtak, felgyújtották az épületet, pedig tudták, hogy ők ketten odabent vannak. Ravel nem felelt. Benyúlt a nadrágja zsebébe, kivett valami apró tárgyat, majd megláncolt lábát feltette az ágyra. Lehajolt, a tárgyat beledugta a zárba, és próbálgatni kezdte. A hajtű, amit Anja nemrégen elvett tőle, nem az egyetlen volt. Tudhatta volna, hiszen olyan könnyen átadta. Anjából furcsa morgás tört fel, ami a hála és a felháborodás jele is lehetett. A férfi gyors pillantást vetett rá. – Bámulatos, mi mindent meg nem tanul az ember a börtönben. – Látom. Remélem, az ajtót is ki tudod nyitni vele. Halk kattanás hallatszott, és a bilincs zárja kinyílt. Ravel levette a karikát a lábáról, majd félredobta. – Természetesen. – Természetesen. – Anja az ablakra nézett, amin már túlcsaptak a lángok, s éppen a tető száraz zsindelyét kezdték nyaldosni. – Egy kicsit hamarabb is elővehetted volna, hogy kiszabadulhassunk. – Nem gondoltam, hogy szükség lesz rá – felelte a férfi, miközben olajozott fürgeséggel az ajtóhoz sietett, és letérdelt a kulcslyukhoz. – Azt vártam volna, hogy a főnök előbb megtisztel bennünket egy látogatással. – Szerettél volna találkozni vele? A füst egyre sűrűbb lett a szobában. Anja felemelte a ruhája szélét, s betakarta vele a száját és az orrát. Mintha a föld közelében több levegő lett volna. Letérdelt Ravel mellé. 178

– Kíváncsiságnak is nevezheted. Szeretném tudni, ki más akarja még a halálomat. – Más? – Rajtad kívül. Anja szúrós pillantást vetett a férfira, bár a csípős füsttől már alig látott. – Én egyáltalán nem akarom. – Valld be, a halálom megoldaná a problémádat, s hogy mit tegyél velem. – Nem gondolhatod komolyan, hogy bármi közöm van azokhoz a vadállatokhoz, akik ide zártak? – Az csak az ő hibájuk. – Nem csak az övék – felelte Anja, de a szavak önvádló, jeges hatását megtörte fuldokló köhögése. Ravel az ajtóhoz szorította a fülét, mint aki hallgatózik. Nem válaszolt. A percek óráknak tűntek. Az öreg épület úgy égett, mint a petróleumba mártott tapló. A lángok gyorsan terjedtek, az építményt bizonyára több helyen is felgyújtották. A forróság egyre erősebb lett, a fekete füst sötét felhőként kavargott a szobában. Anja szoknyája szélével letörölte a könnyeit. Mikor újra felnézett, Ravel már a kilincset próbálgatta. Megállt, és a férfihoz fordult. Annak szeme kipirosodott, összeszűkült a füsttől, és könnyek gyűltek össze alatta. – Nem hittem, hogy itt komoly veszélyben vagy. Lehetetlennek tűnt. Sajnálom – mondta Ravelnek. Anja fejében zavaros kérdések kergették egymást, de most nem volt idő arra, hogy rendszerezze őket. Megrázta a fejét, felugrott, és amint a férfi kinyitotta az ajtót, kiugrott a friss levegőre. Ravel közvetlenül mögötte szaladt. Karjával átfogta a derekát, és szinte lesodorta a lépcsőn. Alig pár lépést tettek meg, mikor kiáltást hallottak. Egy kerek fejű, hordóhasú férfi futott be kintről. Megállt az alattuk lévő kocsifelhajtón, és puskáját a vállához emelte. Arca eltorzult, szája nyitva maradt, amint célozni próbált a puskacső fölött. 179

Ravel egy nagymacska gyors reflexével és könnyed erejével átugrott a korláton, le a férfira. Nemhiába, nevezték El Tigre-nek. A kocsifelhajtó porában összekapaszkodtak. Fojtott káromkodás és csontok recsegése hallatszott. A puskás ember mozdulatlanul feküdt. Ravel egy pillanatra leguggolt mellé, majd egy vadállat kecsességével felállt. Az épület nyitott végéhez ment, és a falhoz simult. Kilesett, kutatva a vörös lángokkal megvilágított éjszakai sötétséget. Csak a fák ágai mozogtak a tűz örvényében. Odébb, az úton viszont mozgolódást látott. Anja odalépett hozzá, s halkan megkérdezte: – A többiek? – Úgy látom, annyira biztosak a dolgukban, hogy csak egy őrt hagytak itt, a többiek pedig mással foglalatoskodnak. Azt hiszem, összeterelik a rabszolgákat. – Az utóbbi időben gyakorivá vált a rabszolgák elrablása. Bár általában egyesével csalogatták el őket, a szabadság ígéretével kecsegtetve, aztán fegyverrel elkapták őket. Texasban nagy volt a kereslet irántuk, és a határ nem messze terült el. – Gondolod, hogy meghallották az őr kiáltását? – Nem várjuk meg, míg kiderül. Ravel visszafordult a fekvő emberhez, felkapta a puskáját, majd megragadva Anja karját, elindult lefelé a kocsifelhajtón. Anja tett pár lépést, de megérezve a forróságot, s a lángokat látva megtorpant. – Az az őr még él. Nem hagyhatjuk itt. Ravel a szemébe nézett. Nem juttatta az eszébe, hogy az a férfi mindkettejüket meg akarta ölni. Visszafordult, és gyors, határozott mozdulatokkal levette az őr nadrágtartóját, majd hátrakötötte vele a kezét. Saját zsebéből kivette a zsebkendőjét, betömte a fickó szájába, és ingjének egy darabjával bekötözte. Megragadta egyik karját, és a hátsó kijárat felé vonszolta. A kocsifelhajtón végigsöpört egy szélroham, füstöt, pernyét és kormot sodorva magával. A forróság olyan erős volt, hogy égette az arcukat, és mintha a tüdejükbe is utat talált volna. A fejük fölött 180

tűzfolyamok áradtak a tető gerendáin. A gyapotmagtalanító-gépek felől tompa zúgás hallatszott, amint a felső fogaskerekek és a főtartályok átforrósodtak. A tűz pattogott, ropogott és szikrákat szórt. A szobájuk nyitva hagyott ajtaján át láthatták, hogy az ágy lángokban áll, és a padló résein is feltört közben a füst. Anja figyelmét felkeltette, hogy a gépek felől ütemes puffanásokat hall. Először semmit sem látott a füsttel teli pokolban. Aztán az épület oldalán végigfutó emelvény végében valami mozgást vett észre. Marcel és Denise volt az. Ravel és Anja egy pillanat alatt ott termett mellettük. Ravel kivette a pecket Marcel szájából, Anja pedig Denise-éből. A fiú nyögdécselt: – A zsebem… kés… Lángoló fadarabok röpködtek körülöttük, mire elvágták a köteleket, s Marcel meg Denise vérkeringése eléggé megindult ahhoz, hogy ki tudják vonszolni magukat. Szerencsére a hátsó bejáratnál nem őrködött senki. Nem is próbáltak rejtőzködni, hanem belevetették magukat az éjszakába, s meg sem álltak addig, míg el nem érték az árnyékot egy tölgyfa alatt. Otthagyták az őrt a földön, és lehajolva mélyeket lélegeztek, hogy megtöltsék tüdejüket az áldott, hűvös és tiszta levegővel. Marcel, mikor már meg tudott szólalni, elmondta, mi történt. A főnöknek nevezett férfi hintón érkezett. Nem szállt ki, hanem odahívta magához a vezető gengsztert. Kiadta a parancsokat, megfordult és elhajtatott New Orleans felé. A rablók azonnal megkötözték Marcelt és Denise-t, majd összeterelték a rabszolgákat a kunyhóikból. El akarták vinni őket, míg sötét van. A két háziszolgát kihozták a gyapotmagtalanítóba, ők tudnák a leginkább azonosítani őket, mondták, úgyhogy meg kell égniük gazdaasszonyukkal és a fogollyal együtt. Az épületet felgyújtották, és csak egyet hagytak ott őrködni, míg a többiek a rabszolgákkal bajlódtak, és a házat fosztogatták. Anja rosszul lett a gondolattól, hogy azokat az embereket, akikkel annyit dolgozott, akikkel törődött, az öregeket, a gyerekeket és a 181

csecsemőket is elhajtják, mint a marhákat. Szinte csak magának mondta: – Meg kell akadályoznunk. Ravel ránézett. A lány lassan felemelte szempilláit, és viszonozta a pillantást. A férfi kíváncsi volt, vajon tudatában van-e Anja a szeme mélyén ülő kérésnek. Bólintott. – Több fegyverre lesz szükségünk. – Minden a házban van, bezárva, ha ugyan el nem vitték már. Az értékes vadászpuskák és a kézifegyverek még az apjáéi voltak, könnyű lesz eladni New Orleansban. A kanócos puskákat és az ezüstözött vadászpuskákat már csak emlékük miatt őrizték, a Gallatin Street csavargói nem értékelték az ilyesmit, ezeket talán meghagyták. – Nádvágó kések? – Igen. A szerszámoskamrában vannak, de az is be van zárva. – Nézzük meg! – mondta Ravel, miközben füstös arcát vigyor derítette fel, s kivillantak fehér fogai. Nemsokára Ravel és Marcel felszerelték magukat a nádvágó késekkel. Ezeket a hosszú, széles pengéjű, halálosan éles késeket a nád aratásához és olykor bozótirtásra használták. Denise egy kapát fogott meg, addig is, míg egy jókora henteskést meg nem tud kaparintani a konyhából. Anja egy rövid szárú nagykalapácsot vett magához, mindig is utálta a gyilkos külsejű nádvágó késeket. A legnagyobb titokban széles ívben megkerülték a rabszolgák szálláshelyét, és hátulról közelítették meg a főépületet. Denise magukra hagyta őket, majd indián őseinek halk lépteivel odaosont a különálló konyhához. Ugyanolyan halkan tért vissza pár perc múlva, egy késsel, amely a sok élezéstől olyan vékony lett, mint egy tőr. Elrejtőztek a hátsó kert füge- és gránátalmafái között. Az emeleti nagy franciaablakokon át látták a szobáról szobára járó férfiak árnyékát. Csak ketten voltak. Ez annyit jelentett, hogy két másik lent van a rabszolgáknál. A hátsó teraszról kivezető út végén egy Beau Refuge-hoz tartozó, befogott kocsi állt. Már jó néhány terjedelmes zsák volt rajta. Anja vére dobolni kezdett a fülében, amint elnézte, 182

milyen ráérősen válogatnak a holmija között, míg ő maga feltehetőleg éppen most ég el a tűzben. Szorosabban markolta meg a kalapács nyelét. Hosszú percekig semmi sem mozdult odafönn. A fickók biztosan a ház első részében szedik össze a zsákmányt, ahol a szalon és Madame Rosa hálószobája van. Ravel halkan megszólalt: – Most! Gyorsan odaszaladtak az emeleti teraszra vezető hátsó lépcsőhöz, ahonnan be lehetett jutni a szobákba a nagy franciaajtókon keresztül. A középső, nappali szobába vezető ajtó tárva-nyitva állt. Egyenként bemerészkedtek. Ravel a nappaliból a ház közepén lévő, ebédlőbe nyíló ajtó bal oldalára állt. Anja elfoglalta az ajtó jobb oldalát, Ravellel szemközt, és két kézre fogta a kalapácsát. Denise halkan belépett a bal oldali ajtón, amely Celestine hálószobájába vezetett. Marcel a falhoz simult, kihasználva a lámpától legtávolabb lévő sarok árnyékait, és így belátott az ebédlőbe. A férfiak kénytelenek lesznek keresztülmenni a nappalin, hogy a hátsó lépcsőn át lemehessenek a kocsihoz. Ehhez pedig át kell jönniük azon az ajtón, amit Anja és Ravel őrzött. A percek lassan vánszorogtak. Puffanásokat, zörgést, ajtók és fiókok nyitogatását hallották. A rablók nem siettek. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végül Marcel röviden jelzett a kezével. Lépések. Határozott, nehéz lépések, mintha a közeledő ember súlyos terhet cipelne. Az ebédlőben égő lámpa fényét árnyék takarta el, a küszöbre vetődve. Anja felemelte a kalapácsot, és lesújtott vele. Mielőtt még ütése célba ért volna, érezte a levegő mozgásából, hogy Ravel is megsuhintotta a puskatust, a férfi fejére célozva. A kalapács meg a puskatus kettős ütésétől a férfi megtántorodott, majd arcra esett. Eldobta a zsákot. Kigurult belőle egy ezüst cukortartó, és zörögve végiggurult a padlón. Az ebédlőben a másik férfi felkiáltott, és szintén eldobta a zsákját. Kabátzsebéből pisztolyt rántott elő. Ravel egyetlen mozdulattal megpördült, megfordította a puskát, közben felhúzta a kakast és már 183

lőtt is. A második rablót leterítette a lövés ereje. A szobában szürke lőpor füst terjengett. Az első férfi csak elkábult az ütéstől. Amikor a lövés eldördült, felugrott, és az ajtó felé futott. Marcel előrelépett, és fénylő ívben eldobta a kését, a férfi nyakára célozva. Eltalálta, és az éles kés hegye beleszúródott. A férfi felkiáltott, fejjel előre kibukfencezett a teraszra, s ott elterült kiömlő vérében. Denise futó pillantást vetett a haldokló emberre, majd ő is belépett a szobába. Egy pillanat múlva mindkét kezében puskát tartva jött elő. – Nézzétek, mit találtam! A fegyvereket az ágynak támasztották, nyilván megfeledkeztek róluk a zsákmányszerzés lázában. Ravel elvett egyet, hiszen a kezében lévőt meg kellett volna tölteni, Anja pedig elfogadta a másikat. Marcel letérdelt a két halott mellé, és töltényt keresett a zsebükben. A lövés hangja idecsalja a többieket, fel kell készülniük. – Monsieur, mademoiselle – szólt Denise a teraszról. Itt az idő. Jönnek. Előbb Ravel lépett ki az ajtón, mögötte Anja és Marcel, aki gyorsan bekattintotta a puska závárját. A korlát mögött mozogtak, hogy a nappaliból áradó fény ne csináljon belőlük olyan jó célpontot. Csak az egyik férfi futott a lépcső felé. A másik ott maradt a rabszolgákkal. Feljött a feljáró feléig, felemelte a fejét, és meglátta a mozgást a felső teraszon. Ravel felemelte a hangját és rákiáltott: – Maradj ott, ahol vagy! A férfi felhorkant, mint a ló, ha kígyóra lép. Elsütötte a puskáját, lekuporodott, majd a fák felé futott. A golyó mérges darázsként zúgott el a fejük fölött. Anja mellett Ravel felemelte a puskáját és tüzelt. Anja követte a példáját. A kettős lövés eldördült. A férfi lábai között felverődött a por. Valami megrántotta a karját, káromkodott egyet, és eldobta a puskát. Lelebukva, kanyarogva elérte a fák fedezékét, és hátraugrott a kunyhók felé. Pár perc múlva patkódobogást hallottak. – Menjünk utánuk! – kiáltotta Marcel, és már indult volna le a 184

lépcsőn. Ravel a fejét rázta. – Nem tudjuk utolérni őket. Különben is, ezek csak bérencek. Én a főnököt akarom. De van itt néhány dolog, ami sürgősebb. Néhány dolog, mint például megnyugtatni a rabszolgákat, feltartóztatni a gyapotmagtalanítóban lángoló tüzet, nehogy átterjedjen a melléképületekre, a kunyhókra vagy a főépületre, és eltemetni a halottakat. Hajnalig dolgoztak. Ravel mindenütt ott volt. Elvágta a rabszolgák köré vont kötelet, vállára emelt egy síró gyereket, hogy könnyebben megtalálja az anyját, megszervezte a vödröket adogató csoportot, hogy a leginkább veszélyeztetett épületeket benedvesítsék, vizes zsákkal verte szét a lángokat. Anja kezelte a sérüléseket és az égéseket, a legkisebb és legijedtebb gyerekeknek cukrot osztott, a nagyobbaknak, akik útban voltak, munkát adott: figyeljék a száraz fűbe meg a bozótba pattanó szikrákat. Az idősebb férfiakat elküldte a házban fekvő hullákért. Néhány asszonnyal elindult a gyapotmagtalanító mögött hagyott megkötözött férfiért. Nem találták ott. Csak az összecsavarodott nadrágtartót hagyta ott, úgy látszik, kiszabadította magát és elmenekült. Már a hajnal pírja csíkozta az eget, s a gyapotmagtalanítóból csak egy halom füstölgő, fekete gerenda és piros szikrákkal tarkított, szürke hamu maradt, mire Anja és Ravel elindultak a ház felé. Alig bírták magukat lépésről lépésre felvonszolni a hátsó lépcsőn, át a teraszon a nappaliba. Elindultak egy kanapé felé, aztán végignéztek magukon, és meggondolták. Piszkosak és kormosak voltak, arcuk elszürkült a fáradtságtól és feketéllett a koromtól. Egymásra néztek és elkezdtek nevetni. Nevetséges külsejük váltotta ki belőlük a vidámságot, de mögötte ott bujkált a megkönnyebbülés is, hogy rászedték a halált és a pusztulást. Denise pár perc múlva úgy talált rájuk, hogy fuldokoltak a nevetéstől, egymást támogatva a nappali közepén. Csípőre tette a kezét, és megköszörülte a torkát. 185

– Majd ha befejezték – mondta, mikor felé fordultak –, mind a kettejüket forró víz és fürdőkád várja. Anja úgy érezte, a mennyekben jár, mikor belefeküdt a vízbe, és érezte a simogató meleget átfagyott, sebes bőrén. Beszívta az illatos gőzt, miközben testének feszült izmai lassan elernyedtek. Mindenütt sebek és kisebb égések borították, legtöbbjükre nem is emlékezett. A haja itt-ott megpörkölődött az arca körül. A ruhája ott feküdt a földön, ahol kilépett belőle, annyi lyuk égett bele, mintha molyok tartottak volna lakomát benne. De amint az elmúlt órák munkája, fájdalma és gyötrelme után végre fellélegzett, s agya kitisztult, ugyanazok a kínzó kérdések kezdték újra kísérteni. Ki volt a főnök? Ki próbálta megölni Ravelt és őt? És főleg, miért? Valaki olyan lehetett, aki tudta, vagy gyanította, hogy Ravel Beau Refuge-ban van, ez nyilvánvaló. Celestine és Madame Rosa talán rájöttek, de ők természetesen gyanú fölött állnak. Anja nem feltételezte Gaspard-ról és Murrayről sem, hogy ilyesmire képesek lennének. Ráadásul Gaspard túl finnyás is ahhoz, hogy ennyire leereszkedjen, még ha oka lenne is rá. Murraynek nincs igazi oka haragudni Ravelre, még a párbaj ellenére sem. Még ha félne is kiállni vele, túlságosan ügyelne becsülete iránti kötelezettségeire, semhogy ilyesmivel kockáztassa. Persze, ott van még Emile. Jean öccse végül is ismeretlenként tért haza Párizsból, de ha csak egy kicsit is hasonlít Jeanra, túlságosan tiszteli az életet, s nem veszi ilyen könnyedén. Ha esetleg későn támadt vágy él benne, hogy megbosszulja bátyja halálát, akkor is valószínűbb, hogy keres valami ürügyet a párbajra, mint hogy bérgyilkosokat küld Ravel ellen. De akkor ki? Valaki, aki talán a rabszolgák szóbeszédéből tudott Ravel hollétéről? Az elképzelhető, hogy a hír kijutott az ültetvényről, de túl sok lenne a véletlenből azt feltételezni, hogy valaki meghallotta, akinek szintén érdekében állt Ravel halála. Azt, hogy ő maga is veszélybe került, csak véletlennek tartotta. Látta a rablókat, és azok jobbnak látták, ha nem hagyják életben, 186

nehogy elmondja valakinek, éppúgy, ahogy Denise-t és Marcelt is el kellett hallgattatniuk. A ház kifosztása és a többi zsákmány valószínűleg nem képezte részét az eredeti tervnek, csak akkor jutott az eszükbe, mikor őt már ártalmatlannak hitték. De mi következik ebből? Semmi nem jutott az eszébe. Meg kell beszélnie Ravellel. Még mindig bántotta, hogy a férfit ilyen alattomos támadásnak tette ki. De még dühítőbb volt az, hogy valaki megpróbálta kihasználni Ravel elrablását, s a férfi sebezhetőségét, amit ő okozott. Egy gyáva és hidegvérű gyilkos piszkos trükkje. Ő maga undorodott még a gondolattól is, és szerette volna valahogyan Ravellel is megértetni ezt. Egy órán belül lehetősége nyílt rá, hogy megpróbálja. A tűz előtt ült, egy kanapén, és hosszú fürtjeit szárítgatta, mikor lépéseket hallott. Kintről jött a hang, a teraszról, és Anja felismerte Ravel ütemes lépéseit. Első gondolata az volt, hogy újra valami baj van. Lepillantott a köntösére. Fehér flanelből készült, csipkés szélű batiszt fodrokkal. Nemigen lehetett csábítónak nevezni, sokkal többet takart a testéből, mint a legtöbb báli ruha. Anja felállt, és kilépett a franciaajtón. Ravel a korláton nyugtatta kezét, és arrafelé nézett, ahol a gyapotmagtalanító maradványai lusta füstkígyókat eregettek az égre. A haja nedvesen göndörödött, s bár tiszta ruha feszült a testén, az mégiscsak a földeken dolgozó munkásoknak szánt, durva anyagból készült. De ez sem számított. Széles vallanak és fejének tartása kétségtelenné tette, hogy ez a férfi a maga ura, aki társadalmi helyzetétől és Anja előítéleteitől függetlenül, igazi úriember. Ravel odafordult hozzá. A reggeli nap arany fénye meglágyította arcának szögleteit, szeme minden vidámság nélkül felragyogott. Ajkára szomorú, szívfacsaró mosoly ült ki. – Van… valami baj? – kérdezte Anja, miközben alig kapott levegőt. A férfi megrázta a fejét. – Csak mielőtt elindulok, még egyszer ellenőriztem, nem kapott-e 187

lángra valami. – Elindulsz? – Anja tudta, hogy Ravel el fog menni, de nem gondolta, hogy ilyen hamar. – Vissza kell mennem New Orleansba, tudod jól. – Pihenj előbb! Néhány óra már igazán nem számít. A lány lépett egyet felé, miközben Ravel láthatóan visszatartotta a lélegzetét. A nap átsütött a fehér köntösön, és ragyogó fénybe vonta a lány alakját, egyszerre angyali és csábító külsőt kölcsönözve neki. A férfi égető fájdalmat érzett az ágyékában, el akart fordulni, de nem tudta rákényszeríteni magát. Úgy állt, mint akit megbűvöltek. A lány közelebb lépett, Ravel fejében pedig valami könnyed, szédítő dallam keringett. Anja megnedvesítette az ajkát, megzavarta az a mélyről jövő melegség, amit a testében érzett. – Azt hiszem, nekem is mennem kell. Madame Rosának biztosan elmondták, mi történt. Utazhatunk együtt. – Jobb lesz, ha egyedül megyek. Anja kék szeme elborult. – Hát hogyne, ha neked így jobb. A történtek után nem tudlak hibáztatni érte. Én… tudom, hogy kicsit már késő, de azért elfogadod a bocsánatkérésemet? Megérintette a férfi korláton pihenő kezét, és ez a gyengéd érintés tüzesebben égetett, mint bármilyen zsarátnok. A reggeli szél belekapott a lány hajába, és Ravel felé fújta, finom, törékeny szálakkal kapcsolva össze őket. A férfi érezte, hogy nadrágja szélét súrolja a köntös szegélye, és eljutott hozzá a lány mámorító, friss illata is. Ezek a finom csábítások majdnem ugyanúgy hatottak rá, mint Anja ajkának édes vonala és az emlékek. – Miért kérsz bocsánatot? – kérdezte mély hangon, csúfondáros öngúnnyal. – Öröm volt számomra. Ravel Anja karjára tette a kezét, majd magához vonta, míg testük egészen össze nem simult, a lány lágy domborulatai és völgyei bele nem olvadtak az ő kemény alakjába. Köré zárta karjait, még jobban megszorította. Anja nyugodtan állt az ölelésében, a férfi pedig egy 188

pillanatra megpihentette fejét selymes hajának választékán. Kihasználta a lány bűntudatát és kimerültségét, az elmúlt éjszaka félelmei és erőszakos halálesetei által okozott döbbenetét. Ravel jól tudta ezt, de nem tudta visszafogni magát. Oly sok haláleset történt: barátok, remények, ígéretek haltak meg. Szüksége volt arra, hogy átölelhesse a lányt, megtalálja benne azt, amit sehol másutt: általa újra igent mondhasson az életre. Csak még egyszer, csak most az egyszer. A lányt vaskapocsként szorították a karjai, ebből az ölelésből nincs kibontakozás. Anja nem is próbált kiszabadulni. A köntös lágy anyaga alatt, ami tetőtől talpig beborította, semmit sem viselt. Hirtelen élesen ráébredt meztelenségére, és ez csábító sebezhetőség érzetével párosult. Kívánta a férfit. A vágy olyan mély és tagadhatatlan volt, mint amilyen valószerűtlen. Anja csak találgatni tudott, mi lehet a forrása: talán a régen alvó érzések, amelyeket ez a férfi felébresztett, a heves öröm, hogy megmenekültek a halálból, és még valami, ami azonban sokkal inkább elevenbe vágónak bizonyult, semhogy elemezgetni lehessen. Vigasztalóan jó volt a férfi erejére támaszkodni, érezni, amint körülveszi, támogatja. Ebben a pillanatban erre vágyott kétségbeesetten, szükségét érezte ennek a pajzsnak, védelmül a fenyegető problémák ellen, félelmei, hibái ellen. A férfit és a nőt egyesítő szenvedélyben valami óriási és váratlan áldást fedezett fel. A mindent elfeledés adományát. A férfi hátrahúzódott, és kérdő pillantással kutatta az arcát. Anja felnézett rá, sápadt arcában nagynak tűnt a szeme. Majdnem megölte ezt az embert. De él, mindketten élnek. Egy emberként mozdultak, a hálószobába vezető ajtó felé indultak el. Odabent az ágy hatalmasnak tűnt mahagóni keretével, faragott fejtámlájával és mennyezetével. A magas, puha matracot fehér azsúrcsipke ágytakaró borította. Túl tiszta, túl szűzies benyomást keltett. A kecsesen gömbölyödő hátú kanapé halványzöld selyemhuzata hívogatóbbnak tűnt. Anja leült a kanapéra, hanyatt feküdt, és helyet csinált maga 189

mellett Ravelnak is. De az inkább letérdelt mellé. A flanelköntöst egy gomb tartotta a nyakánál, a ráakasztott fonott zsinórral, és egy másik a mellei között. A köntös alja szétnyílt, és láthatóvá tette Anja hosszú lábát. A tűz fényében opálos színben világított. Ravel megsimogatta a karcsú combokat, félresöpörve a puha köntöst, és feljebb csúsztatta kezét a a lány csípőjének domborulatára. Arca teljes elmélyültséget, odafigyelést tükrözött. Kikötötte a zsinórokat, amelyek összefogták a köntöst, majd lassan széttárta a két oldalát. Anja melle faragott alabástromra emlékeztetett, korallszinben tündökölt a mellbimbója, és tökéletes szimmetriát tükröztek keblei. Ravel tenyerébe vette, lehajolt, és megkóstolta édességét. Ajkát végighúzta a két mell közötti völgyecskén, majd továbbhaladt, kanyargó ösvényt követve, a hasán, elkeskenyedő derekán, és körkörös mozdulatokkal megtalálta combjai találkozásánál a puha, párnás dombocskát. Gyengéden, olyan odaadással, ami már szinte hódolatként hatott, megkereste Anja örömének legbelső forrását, s meleg ajkaival finoman rátapadt. Anját ámulatba ejtette a gyönyörnek ez a vad forgataga és a fájdalmas sóvárgás. Lelkét is olyan meztelennek érezte, mint a testét: védtelen lett, és levetkőzött mindenféle gátlást. A férfi érintése varázslatosnak tűnt, a birtoklás érzése áradt belőle, de ebben a percben Anja nem akarta megkérdőjelezni ezt sem. Keze enyhén reszketett, mikor Ravel vállára kulcsolta ujjait, megmarkolva izmait, mert olyan gyönyörteljes érzés kerítette hatalmába, ami már a gyötrelemmel volt határos. Úgy érezte, elolvad, feloldódik a belülről jövő, folyékony forróságban. Nem létezett már akarat, erő és cél az egyesülésen kívül. Vére száguldott az ereiben, pillái alatt csípős könnycseppek gyűltek össze. Ravel becézgetése egyre mélyebbre hatolt tudatában. Anja gondolataiba belehasított a viharos vágy, és belekapaszkodott a férfiba, körmeit a vállába vájva. Egy hosszú simogatás után Ravel felemelkedett. Anja hallotta ruháinak suhogását, amint levette, és a padlóra dobta. A kanapé oldala meghajlott, mikor a férfi lefeküdt mellé. Azután betakarta a 190

testével, s térdét gyengéden a térde közé nyomta, majd belehatolt. A megkönnyebbülés és az öröm akkora volt, hogy Anján hosszú remegés futott át, és zihálva felkiáltott. Gondolatok nélkül, szorosan lezárt szemmel felemelkedett a férfihoz. A testét hatalmába kerítő szenvedély ereje megdöbbentette, zavarba ejtette, miközben csukott szemmel egyik oldalról a másikra fordította a fejét. Ravel hosszú percekig igyekezett kielégíteni vágyait, megrohamozta, visszahátrált, újra és újra kitöltötte őt. Végül lelassultak a mozdulatai, majd megállt. Mély, izgatott hangon megszólalt: – Anja, nézz rám! A szavak mintha nagyon távolból jutottak volna el a lányhoz. Nehezére esett teljesíteni, részben azért, mert szégyenlős vonakodásával is meg kellett küzdenie. Lassan felemelte szempilláit. Szeme sötét volt, alig látott, miközben felnézett a férfira. Ravel arcán törődést, féken tartott gyönyört látott, és valamit, ami nagyon hasonlított a szerelméhez – legalábbis kitűnő utánzása lehetett. És volt még valami – bizonyosság, ami mindkettejüknek áldásos lehetett. Anja visszatartotta lélegzetét, de az elkeseredés, ami addig nyomasztotta, eltűnt, nyoma veszett, helyében csak az óriási, befogadó vágy maradt. Végigsimított a férfi karjának kidolgozott izmain, egyenletes mellkasán. Mély, eddig ismeretlen érzékiséggel élvezte szőrzetének kicsit durva tapintását, bőrének erős rugalmasságát, s hasa keménységét ott, ahol testük összeért. Kutató kezét tekintete is követte. Felpillantott Ravelre, arcán meglepetés és báj keveréke játszott. A férfi lehajolt, és megcsókolta. Karja remegett a feszültségtől, és lassan újra belehatolt. Anja torkából halk hang tört fel, felemelkedett, körülfonta, mélyen magába fogadta a férfit, úgy ölelte, mintha sohasem akarná elengedni. Szaggatott lélegzettel, feszes izmokkal küzdöttek. A kielégülés tűzvészként tört rájuk, folyékony, forró, pusztító tűzvészként. Magával ragadta őket lángszívébe, egyre mélyebbre és mélyebbre húzva mindkettejüket. Boldogan belemerültek, befejezést, kielégülést, a teljes pusztulást keresve. 191

Ehelyett azonban a megdicsőült, felfoghatatlan, felbecsülhetetlen és tökéletes beteljesülést találták meg. (Vége az I. résznek)

192

röpke,

Hamarosan megjelenik A MEGVESZEM EZT A NŐT sorozat folytatása írójának nagysikerű trilógiája HOMBRE JIMENES A RABSZOLGALÁNY Dorisia egy gazdag brazil nemesember lányaként látja meg a napvilágot Bahiában, az Atlanti-óceán partján, és születésekor pompás jövőt jósolnak neki, csakúgy mint a neves Carrantes családnak. Ám úgy tűnik, az elhagyott szerető átka megfogan: Joao Carrantes feleségét elviszi a váltóláz, a termény leég, s Joao egy csapásra elszegényedik. Mivel a felvett hiteleket nem tudja visszafizetni, börtönbe kerülne, ha kegyetlen ellensége, az unokaöccse, Ernesto Quadres nem kínál neki egy kiutat. Oda kell adnia rabszolgának a másfél éves Dorisiát, hogy Joao Carrantes örökre emlékezzen arra a napra, amikor szembe mert szállni a Quadres családdal. Ernesto élete végéig gyötri a szerencsétlen leányt, hogy rajta keresztül álljon bosszút a Carranteseken. Ám Dorisia még e kegyetlen sorban is csodálatos szépséggé cseperedik, akinek a kegyeire még a környékbeli nemesurak is pályáznak. Hombre Jimenes három kötetes, fordulatos, megható családi drámájában mintha csak a magyar olvasók és tévénézők számára jól ismert Isaura története elevenedne meg, amelyben a szépség és az erény küzd a fösvénység és a mohóság ellen.

193

JÖN! JÖN!

JÖN!

A MEGVESZEM EZT A NŐT sorozat írójának szenzációs új trilógiája HOMBRE JIMENES A RABSZOLGALÁNY A trilógia kötetei a következők: 1. A rabszolgalány 2. Aranyláz 3. A szabadság béklyói Megjelenik a LAP-ICS Könyvkiadó kiadásában Keresse a könyvárusoknál!

194