A HÁROM GRÁCIA-TRILÓGIA ŐFELSÉGE KEGYELMÉBŐL JENNIFER BLAKE

A HÁROM GRÁCIA-TRILÓGIA

ŐFELSÉGE KEGYELMÉBŐL JENNIFER BLAKE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Jennifer Blake: By His Majesty’s Grace Copyright © 2011 by Patrícia Maxwell All rights reserved.

Fordította: Stier Ágnes

Borítóterv: Popovics Ferenc

Hungarian edition by © I.P.C. Könyvek Kft., 2012 Hungarian translation

© by Stier Ágnes, 2012

Ajánlás Bertrice Smallnak és Roberta Gellisnek Hölgyeim, nagyon köszönöm, hogy rávettetek ennek a történetnek a megírására, a barátságotokat és a remek szórakozást a 2008-as pittsburghi Romantikus Idők Találkozón és különösen azt, hogy ilyen meleg szeretettel fogadtatok középkori világotokban.

1. FEJEZET

1486. augusztus Anglia éső délután végre megpillantották Braesfordot. Ott állt előttük a dombon, középen egy tekintélyes lakótorony magasodott a szürke északi égbolt előtt. A torony körül bástyák törtek az ég felé az oromfogakkal és falkiugrásokkal tarkított gyilokjáró felett. A tetején zászló hirdette, hogy a vár ura otthon tartózkodik. A vastag fehér és kék vászon lobogott és csapkodott az élénk szélben, mintha szárnyra akarna kelni. Ha nem lett volna olyan nagy gyávaság, Isabel Graydon legszívesebben elfutott volna innen. Kürt harsanása jelezte, hogy engedélyt kaptak a belépésre. Isabel a késő nyári meleg dacára megborzongott. Mély lélegzetet vett, majd visszafogta a lovát, hogy lassan poroszkáljon mostohabátyja, Graydon grófja és barátja, Henley vikomt mögött. A lovasok a Braesford vastag kőfalainál álló szegényes bódékhoz és kicsiny üzletekhez közeledtek. A lovak patái dobogtak a száraz várárokban, miközben áthaladtak a kapurostély alatt, majd a kapun, ami egy

K

toronyudvarba vezetett, ahol a vidék lakosai védelmet találhattak vész idején. Csirkék kotródtak el az útjukból, egy koca és három kismalaca pedig felháborodottan visítva szaladt el előlük. Vadászkutyák fekete és barna folyama özönlött le az előttük álló nyitott toronylépcső kő lépcsőfokain. Körülvették az érkező társaságot, ugattak, vicsorogtak és szaglásztak a lovak csüdje körül. A torony bejáratához vezető út mellett fegyveres díszőrség állt, bár a házigazda nem jött le a fogadásukra. Miközben Isabel arra várt, hogy lesegítsék a lováról, felnézett a hatalmas központi lakótoronyra, amit az őrtoronyhoz építettek. Ezt nemrég toldották hozzá, téglából emelték három emelet magasan, díszített sarokkövekkel és berakásos falfülkékkel, melyekben harcias arkangyalok terrakotta figurái díszelegtek. A földszint láthatóan fogadótér volt, ahonnan szolgálók bukkantak elő, hogy elvegyék az érkező utazók poggyászát. A nagyterem, kétségtelenül a ház lelke, a második szinten helyezkedett el, közvetlenül felette pedig a hölgyek szobái, ahol bordás ablakok tükrözték vissza a viharos égboltot. Miféle ember irányítja ezt az erődöt, mely ilyen kopottas, mégis fényűző pompával áll itt? Az arrogancia és az arcátlanság milyen elegye hiteti el vele, hogy ő, aki egy nemesember leánya és saját jogán örökös, nőül megy egy egyszerű paraszthoz, nem számít, milyen nagy kiterjedésűek a földjei, vagy, hogy milyen bevehetetlen az otthona. Milyen kivételes befolyással bír a királyra, hogy Tudor Henrik így parancsolt? A torony bejáratának boltíve alatt megjelent egy árnyék. Egy termetes férfi lépett ki a macskakövekre. Az udvaron minden szem rá szegeződött. Isabel felemelkedett a nyeregben, ahogy a riadtság elűzte a hosszú utazás fáradtságát. Mellkasát összeszorító rettegéssel látta, hogy talán tudatlanságból, de valószínűbb, hogy rossz szándékból félrevezették. Graydon kedvelte az effajta tréfákat. Braesford ura nem egyszerű paraszt volt. Sokkal inkább harcos.

Randall Braesford termete tiszteletet parancsolt, széles vállát még szélesebbnek láttatta köpenye szabása. Lágyéka és lábai erős izomzatát szorosan kiemelte a sötétszürke nadrág és az ugyanolyan színű csizma. Egyenesen nyírt, vállig érő fekete haja csillogott a sápadt napfényben és egybeolvadt hollótollas sisakjával. Szemei ezüstszürkék, akár az edzett acél. Vonásai arányosak voltak, de szája szigorú vonala és felette a római orra komorrá tették. Kifinomult, fekete, fehér és szürke színű öltözékében egy porcikája sem emlékeztetett udvari ficsúrokra. Nyoma nem volt damasztnak vagy hímzésnek, sem tollakkal kirakott széles karimájú fejfedőnek. Kalapja egyszerű szürke gyapjúból készült, felhajtott karimája fogazott volt, akár egy vár fala. A keskeny derekára kötött övről kés lógott, amit az asztalnál használt. Finom damaszkuszi penge, melynek fekete zománcú markolatát és hüvelyét ezüstös rajzolat díszítette. Nem csoda, hogy a király közeli barátai közé tartozik – füstölgött magában Isabel. VII. Henrik és Rand Braesford egyívásúak voltak. Bár egyikük szőke volt, a másik sötét hajú, vonásaik és alkatuk megfontolt, erejük vészjósló és mind a ketten eltökélték, hogy saját akaratuk és élvezetük javára irányítják a sorsukat. A lány mellett Henley vikomt lepattant ménjéről és Isabelhez fordult, hogy lesegítse a nyeregből. Majdʼ negyvenéves, valóságos óriás volt, homokszínű hajjal és marcona vonásokkal, mely azok sajátja, akik háborúskodással és bajvívással töltötték az idejüket. – Állj! – kiáltotta Rand Braesford szigorúan parancsoló hangon, mint aki hozzászokott, hogy engedelmeskednek neki. A lányhoz lépett, járása megfontolt volt, tekintete metsző. – Azt hiszem, az előjog engem illet. Isabelen különös bénultság lett úrrá, alhasát mélyről jövő bizsergés töltötte meg. Nem tudott szabadulni Braesford sötét tekintetétől, még akkor sem, amikor megállt mellette. A férfi szemei szénfeketék voltak, csillámló mélységük hívogató volt, de nem lehetett olvasni bennük. Bármit rejthettek, az égvilágon bármit. – Hölgyem?

Hangja mély morajlásában vibrálás rejlett, ami úgy tűnt, visszhangzik a lány bensőjében. Bizalmas és birtokló volt, akár a megszólítása. Hölgyem. Nem úrhölgy, hanem hölgyem. Az ő hölgye. Miért is ne? Hisz hamarosan úgyis az övé lesz. A lány zavartan ráeszmélt, hogy bámulja őt, lesütötte a szemét, kiakasztotta a térdét a nyeregkápából és jobban feléje fordult. A férfi erős kezeivel a dereka után nyúlt, kiemelte a nyeregből, miközben Isabel kesztyűs kezével a vállára támaszkodott. Braesford szilárdan állt, magához vonta a nőt, aki így lassan csúszott le a testén, míg lovaglóruhája felgyűrődött és kettőjük közé szorult, csizmája orra pedig alig érintette a talajt. A lélegzete is elakadt. Jövendő férjében sehol sem volt egy morzsányi lágyság sem. Teste olyan merev volt a mellkasától a térdéig, hogy inkább volt acélpáncél, mint élő hús és vér. Ez az érzés különösen egyértelmű volt a dereka környékén. A lány hátrarándult kissé a szorításában, szeme tágra nyílt, ujjai pedig a férfi vállára kulcsolódtak, ahogy megérezte tüzes keménységét az ő puha alhasának feszülni. A férfit egyértelműen nem zavarta, hogy ezt ő érzi. Tetszését vastag szempillái erdeje mögé rejtette, így Isabel nem tudott ugyanúgy olvasni a szeméből. Látta, hogy Rand szemei úgy ragyognak, akár a tiszta és kifényesített ezüst. Vastag szemöldöke sötét barázdát vetett orra két oldalára, sarkaiból – talán a nevetéstől, vagy, mert gyakran fürkészte a messzeséget – vonalkák futottak szét. Állkapcsa szögletes volt, álla közepén pedig sekély mélyedés húzódott. Határozott szája finom körvonalai azonban elszántan kordában tartott érzéki természetről árulkodtak. – Nos, Braesford – szólalt meg Isabel mostohafivére bosszúsan. – Graydon – szólt hátra elismerően a ház ura a válla fölött –, üdvözöllek Braesford Hallban. Mindezt szertartásosabban is megtenném, de türelmetlenül vártam, hogy üdvözölhessem a menyasszonyomat. Udvariaskodott, de szavai félreérthetetlen iróniát hordoztak. Braesford igen vakmerően így fejezte ki nagyrabecsülését iránta,

mint nő iránt? Úgy értette, hogy máskülönben nemigen örül annak, hogy megismeri, vagy valami többről van szó a két férfi között? Ez a férfi és az ő mostohafivére előző nyáron ismerkedett meg egymással a Lancasterek támadása idején, ami Bosworth mezején ért véget. Braesfordot ott ütötték lovaggá, így lett Sir Randall Braesford. Ő találta meg az aranykoronát, amit a bitorló III. Richárd veszített el, majd átadta Lord Stanley-nek, hogy Tudor Henriket a csatatéren királlyá koronázhassák. Graydon ezzel szemben üres kézzel távozott Bosworthből, kivéve, hogy a fülében csengett az új király neheztelése, amiért késve hozta el az embereit. Braesford tudta, hogy a nő mostohafivére először megvárta a biztos győzelmet, és csak azután állt Henrik ügye mellé. Graydon elhunyt apjához hasonlóan a győztes oldalon szeretett állni. Az, hogy mi helyes, az vajmi keveset számított. – Bátor ember vagy, hogy hozzá mersz érni a húgomhoz. Azt hittem, azt szeretnéd, hogy előbb gyónjon meg. Isabel az ötletet hallva megdermedt. Jövendő férje pillantásra sem méltatta mostohafivérét. – Miért tennék ilyet? – kérdezte. – Az átok, Braesford. A három Graydon-grácia átka. – Nem félek az átkoktól. – Rand Braesford szeme ezüstösen csillogott jókedvében, ahogy a nőre mosolygott. – Meglesz az is hamar, miután illendően megesküdtünk és együtt háltunk. – Szóval így tervezed? – kérdezte Graydon nyers nevetéssel. – Nem kétlem, hogy még ma éjjel, amint kezedben lesz a szerződés. – Minél előbb, annál jobb – válaszolta Braesford megfontoltan. Talpra állította Isabelt és karjára tette a lány kezét, majd megfordult, hogy bevezesse a házba. A nőnek kellett egy kis idő, mire mozdítani tudta a végtagjait. Felszegett fejjel, közömbös arckifejezéssel lépkedett, lenézően hagyta maga mögött a Graydon és Braesford fegyveresek kacsintásait és halk hahotázását, amit ők jókedvűen nyugtáztak. Gondolataiban borzongató káosz uralkodott. Azt hitte, több ideje

lesz, kap néhány nap pihenőt, mielőtt oda kell adnia magát a férjének. Egy, netán két hét kegyelmet. Évek óta egyetlen férfi sem mert szembeszegülni a három grácia átkával. Olyan régóta, hogy már bízott a védelmében. Miért pont Braesford tudná megtörni? A férfi határozottan bizonyítani akarta, hogy az átok nem létezik. Lehet, hogy sikerül neki. Ahogy hátranézett, Isabel ösztönösen szolgálólánya, Gwynne ismerős arcát kereste. Mostohafivére egyik embere lesegítette az öszvéréről, és most a poggyász lerakodását irányította. A bölcs öreg tekintetében megbúvó aggodalomból kiderült, hogy Gwynne is hallotta a beszélgetést, ahogy mindenki más is. Most követte őt és jövendőbeli férjét. Egy pillanat alatt megértették egymást, ami nem volt szokatlan, hisz az asszony volt édesanyja komornája és segített őt és testvéreit világra jönni. Gwynne néma támogatásával felvértezve Isabel újra előrenézett. Az átok kitaláció – Braesford ha tudná! –, sovány védekezés, amit a babona, a véletlen és a vakmerőség szült. Isabel ötlete volt, abban a reményben találta ki, hogy az némi védelmet jelenthet két húga számára, akiket édesanyjuk halála után segített felnevelni. Amióta ők hárman magukra maradtak brutális mostohaapjukkal, aki nem törődött velük, az volt a legfőbb célja, hogy minden áron megóvja őket. Attól félt, hogy az igen kedves és házasságra éretlen Cate-tel és Marguerite-tel férjük azonnal együtt hál, amint betöltik a tizennégyet, ami a jogszerű házasság alsó korhatára, miután már a bölcsőben eljegyezték őket. A sors kegyéből és Isten irgalmából ők hárman megmenekültek tíz vagy tizenkettő ilyen házassági megállapodástól, anélkül hogy törvényes frigyre léptek volna, vagy elvesztették volna ártatlanságukat. Betegség, baleset és pusztító hadiszerencse egymás után oltotta ki leendő vőlegényeik életét. Lesújtott rájuk a balsors. Isabel legalábbis ezt sugalmazta mindenkinek, aki meghallgatta. Már a puszta suttogás jó szolgálatot tett nekik három vagy négy éven át.

Azután Leon, Henrik király mulatságainak jóképű rendezője, aki az előző évben érkezett az uralkodóval Franciaországból, kedves tréfaként elmesélte ezt a történetet. Meg azért, hogy lássa, hány hiszékeny angol nemesnek tudja bemesélni. A drága Gwynne is segített elterjeszteni a Westminster-palota cselédlányai és szolgálói között. Az állítólagos átkot szentírásnak vették, általános nézet lett, hogy halál vagy katasztrófa sújt le minden olyan férfira, aki megpróbál szerelem nélküli frigyre lépni a három Graydon-grácia bármelyikével. Leon nevezte el így őket az udvaron végigsöprő ókori Róma iránti lelkesedés jegyében. Függetlenül attól, hányan ismerték, a mese tökéletesen bevált. A gráciák legidősebbjeként Isabel hálás volt védelméért. Élvezte a szabadságot, amit lehetővé tett, a béke végtelen napjait, amikor nem parancsolt neki senki, kivéve mostohafivérét, aki ritkán volt otthon. Szinte elviselhetetlen volt, hogy egy olyan egyértelműen rangon aluli friggyel, mint amilyen rá vár, megfosszák ettől. De mégis, hogyan akadályozhatná meg? Jövendőbeli férje hasított ingujja alatt a kar olyan kemény volt, mint a kövek a vár falában. Isabel ujjai kissé megremegtek a sötét gyapjún, ami fedte, ezért szorosabban kapaszkodott, hogy lecsillapodjon. Ez a férfi semmit sem érzett abból a babonás félelemből, ami vadul átcikázott azokon, akik buzgón imádkoztak Anglia oltárai előtt? Vagy csak arról van szó, hogy VII. Henrikhez hasonlóan ő is már Franciaországban ismerte a mulatságok rendezőjét? Braesford érdeklődőén felvont szemöldökkel pillantott le rá. – Fázik, Lady Isabel? – Csupán kimerültem – felelte a nő mereven összeszorított ajkakkal. – Bár a szél kissé hűvös a nyárhoz képest, különösen itt az utolsó néhány mérföldön. – Elnézését kérem, de idővel majd hozzászokik az itteni zord időjáráshoz – felelte a férfi kimért udvariassággal. – Meglehet.

– Talán abban reménykedik, hogy elmenekülhet előle – Rand bevezette a nőt a toronyba. Ahogy a szűk, szeles átjárón haladtak, háttal állt az íves kőfalnak, hogy a nő továbbra is a karjára támaszkodhasson. – Ezt nem mondanám, de azt sem, hogy túl sokáig kívánok élni Braesfordban. – Bízom benne, hogy meggondolja magát, mielőtt még az éjszaka véget ér. A lány hirtelen felnézett, a férfi tekintetének sötét kiismerhetetlenségét kutatta. Tényleg az a szándéka, hogy vele hál, még mielőtt az éjszaka véget ér? A kánonjog szerint megtehette, hisz az egy megpecsételt jegyességet ugyanolyan kötelezőnek tekintett, mint a pap előtt kimondott esküt. A szíve zakatolt a mellkasában, mielőtt még rémültebb ritmusra váltott volna. Kell, hogy legyen kiút, bár semmi sem jutott eszébe. A lépcsősor a tágas nagyterembe vezetett, ahol zászlók lógtak, és amit telezsúfoltak szarvasagancsokkal. Egyik végében emelvény állt, felette a zenészek galériája, alant pedig végig a terem hosszában kettős sorban kecskelábú asztalok. A kőpadlót lágyító újonnan lefektetett szőnyegekből friss gyékény erős illata áramlott a levegőbe, amibe levendula és cédrus keveredett. Mindezt felülmúlta a fafüst terjengő szaga, ami az egyik falnál álló hatalmas kandallóból áradt és felszárította a levegő nyirkosságát. Amikor beléptek, a szolgák már vásznat terítettek az asztalra. – Biztosan vissza akar vonulni a szobájába, mielőtt elkezdődne a lakoma – mondta Braesford, miközben összehúzott szemmel figyelte a történéseket a teremben, aztán hátrapillantott a háta mögött gyülekező férfitársaságra. – Gondoskodom róla. Isabelen félelem lett úrrá. Csak nincs szándékában csatlakozni hozzá ott? – Biztosra veszem, hogy sokkal fontosabb kötelességei is akadnak ennél – mondta kissé sietve. – A komornám és én majd odatalálunk. – Ennél nem lehet fontosabb kötelesség.

A férfi tekintete mélyén jókedv pislákolt, mint mikor a fény megvillan a csiszolt kardpengén, bár elrejtette, mert lehajtotta a fejét. Van mersze kinevetni őt és a félelmeit? Isabelnek abban a pillanatban eszébe jutott egy este az udvarnál néhány hónappal korábban, közvetlenül az után, hogy bejelentették, Henrik nőül veszi Yorki Erzsébetet. Isabelt mint az ország legtöbb hajadon örökösnőjét, az udvarba rendelték, bár Graydon ezt ellenezte. Nagyszerű lakomát rendeztek, volt tánc, utána pedig álcajáték. Ő is táncolt, könnyű szívvel és még könnyedebb lábakkal járta végig a rondó figuráit, amikor idegszálain egyszer csak bizsergető érzés futott végig. Ahogy felpillantott, egy úriembert pillantott meg, aki az egyik előcsarnok bejáratának dőlt. Az általános jókedvtől eltérően, az ő arckifejezése furcsamód éber és ruházata komor volt. De egy szívdobbanásnyi pillanatig ezüstös elismerés csillant fel a szemében. Aztán megfordult és beleveszett a háta mögötti alagútszerű félhomályba. A lány most jött rá, hogy az a férfi Braesford volt. Hallotta, hogy Henrik udvarában suttognak a titokzatos férfiról, aki nem rendelkezik családi kapcsolatokkal és bármilyen akadály és meghívás nélkül járkel. Végigszenvedte Henrikkel a bizonytalan bretagne-i száműzetést és később a fogságot Franciaországban. Azt mondták, ezért tüntették ki. Mások szerint az új király édesanyjának, Margaret Beaufort-nak volt kedvence, és néha szolgálatot teljesített közte és fia között, ami Henrik inváziójának idején csúcsosodott ki. De senki sem tudott pontos információt közölni róla, mert az újonnan lovaggá ütött férfi távol maradt az udvartól és annak pletykáitól, eldugott szobákat foglalt el minden várban vagy kastélyban, ahol Henrik éppen tartózkodott. Csak annyi volt bizonyos, hogy a királynál mindig nyitott fülekre talált és élvezte az uralkodó bizalmát. Majd eltűnt Anglia északi részén Braesfordban, amit a koronának tett szolgálataiért kapott jutalmul. Lehetséges lenne – tűnődött összezavarodva Isabel hogy jelenléte Braesfordban, jegyessége egy ilyen senkivel, abból a rövid

pillantásból született? Valószínűtlennek tűnt, de más okot alig találhatott rá. Nem mintha bármilyen személyes indokra szükség lett volna a megállapodáshoz. Trónra lépése óta Henrik gyámleányának tekintette őt, lévén édesapja és édesanyja már elhunytak, hajadon volt, tetemes vagyon örökösnője. Graydon dühöngött átkozódott, mert bár egy cseppnyi közös vér sem folyt ereikben, arra számított, hogy övé lesz a jog, hogy a lány birtokát annak bevételeit kezelje. Mostohafivére azonban kénytelen volt meghajolni a király akarata előtt házassága kérdésének ügyében. Ha Henrik meg akarta jutalmazni egyik hívét az ő kezével és birtokával, beleértve bőséges éves jövedelmét, akkor joga volt hozzá. Neki semmi beleszólása nem volt a dologba. Rand Isabel Graydont a nagyteremből egy oldalsó előcsarnokba vezette, majd fel a hátsó falnál futó széles lépcsősoron. Fent balra fordult, és kinyitott egy ajtót, mely a ház elülső részét elfoglaló szobába vezetett. Ahogy körbepillantott, büszkeség töltötte el. Minden készen állt a menyasszonya számára, bár csak egy hajszálon múlott. Fenyegetéssel és nem kevés esküdözéssel sarkallta a mesterembereket, hogy a szoba időben elkészüljön. Mégis úgy érezte, Henrik királynéja sem kaphatna szebb lakhelyet. Az ablakok vastag, nagyméretű, kör alakú üvegtáblái bőséges fényt biztosítottak varráshoz, hímzéshez vagy olvasáshoz Isabel és hölgyei számára. Alattuk a párnázott padok gondolkodásra csábítottak, vagy hogy az ember megszemlélje, mi zajlik odalenn az udvaron. Az ókori isteneket és istennőket ábrázoló jeleneteket, melyeket a vakolt falakra festettek, csintalan kerubok töltötték meg élettel. A gyékénypadlóra itt-ott szőnyegeket terítettek, ahogy a férfi azt a Távol-Keletről hallotta. Parázstartó üst helyett kandalló állt a szobában, miként odalent is. Két oldalára padokat állítottak fel, a keskeny fa ülőkéket hímzett párnákkal tették kényelmesebbé. Finoman ropogó tűz küzdött az este fokozódó hűvössége ellen, lobogott a nagy kandallópárkány alatt, melyre a férfi jelképét, egy hollót véstek, alá pedig az általa választott latin jelmondatot:

Imerritusaum, vagyis félelem nélkül. Azon túl állt az ágy egy sarokba illesztett emelvényen. Mivel a férfi nem volt alacsony ember, az ágy hatalmas méretűre készült, és pazarul hímzett ágyfüggönyök lógtak körülötte, rá pedig tollbéléses ágybetétet és párnákat halmoztak. – A szobája, Lady Isabel – közölte a férfi egyszerűen. – Látom. Rand nem várt kitörő örömöt, de úgy érezte, néhány elismerő szót igazán kaphatna azután, amennyi előkészületet tett a nő kényelméért. Csalódása azonban láthatóvá vált, ahogy észrevette, hogy a lány vonakodik az ágyra pillantani. Kezén, ami a férfi karján nyugodott, finom remegés cikázott át, majd hirtelen elengedte és valamennyivel arrébb húzódott. A lány nem bízik bennem – gondolta Randall. Erről nem tehetett. Nem volt babonás ember, nemigen törődött átkokkal, próféciákkal és más efféle jövendölésekkel, ugyanakkor semmit sem bízott a véletlenre. Fontos volt, hogy megszerezze és meg is tartsa Lady Isabelt. Ezért megtesz mindent, és majd később kárpótolja. És hogy ez inkább élvezet lesz-e, mint kötelesség, az ő titka marad. – Gondolom, csillapítania akarja a szomjúságát – mondta komolyan. – Küldetek fel bort és kenyeret, hogy kibírja a lakomáig. – Ez igazán kedves. Köszönöm! – szólt oda a nő a válla fölött, mert háttal állt a férfinak és még inkább eltávolodott tőle. – Most elmehet. Úgy beszélt, mint amikor egy hercegnő elbocsátja az inasát. Ez bosszantotta a férfit, de nem sértődött meg. Kétségtelen, hogy a lány attól tartott, hogy bármelyik pillanatban rátámad, nem mintha félelmének ne lett volna alapja. A nagy vagyont érő megállapodások esetében igen gyakran megesett, hogy ha az ember a hölggyel hált, egyszerre fosztotta meg vagyonától és ártatlanságától. Egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy beteljesíti a lány várakozásait, a karjába kapja, az ágyra löki, majd ő is mellételepszik. Az altestében

hullámzó forróság finoman jelezte, hogy ösztönösebb lénye mit tart a dolog felől. Nem tehette. Egyrészt, ha hosszabb időre félrevonul vele, azzal csak még több trágár, hőzöngő megjegyzésnek tenné ki, mint amit már eddig is el kellett szenvednie. Másrészt nem kényszerrel akarta elkezdeni a közös életüket. Az egy dolog, hogy olyan frigybe vonja bele, amit megvet, az viszont teljesen más, hogy ráerőszakolja magát. Őrizze csak meg a büszkeségét. A markában van, akár elfogadja, akár nem. Több mint elég ideje lesz arra, hogy megértesse vele ezt a tényt. – Sajnálom, hogy zavarba hoztam – mondta a férfi hirtelen. – Zavarba hozott? – A nő megfordult és szempillái alól gyors pillantást vetett rá. – Miért lennék én zavarban? – Ami közöttünk történik, az nem lehet durva beszéd tárgya. Nem lett volna szabad hagynom, hogy azt higgye, én így tekintek ezekre a dolgokra. Halvány és friss szín borította el a lány arcvonásait, akár a vadrózsa. – Az bizonyos. – Csak van ez a mendemonda, hogy milyen balsors sújtotta az ön előző hódolóit. Ők ketten tudták, hogy a férfi az ötödik abban a sorban, ami még akkor kezdődött, amikor a lány a bölcsőben feküdt. Az első kérő egy báró volt, annyi idős, mint a lány apja. Vele a kólika végzett. Aztán a megtiszteltetés a fiára szállt, aki akkor még hatéves sem volt, majd nem élte túl a gyermekkori kanyarót. Ezután Jamesszel, Townbridge márkijával jegyezték el, egy majd’ ötvenéves, harci sebekkel borított veteránnal. Townbridge a lány kilencéves korában vadászat közben leesett a lóról és meghalt. Majd tizenegy évesen Lord Kneesallnak ígérték, aki csupán tizenhét évvel volt nála idősebb és nyúl-száj sújtotta. Amikor kivégezték, miután rossz oldalra állt a Plantagenetek csatározásában, az eljegyzéseknek vége szakadt. Rand tudta, hogy ez részben azért volt így, mert a hölgyről az a hír járta, hogy a három elátkozott Graydon-grácia egyike, akik csak

olyan férfival léphettek frigyre, aki szerette őket. Még nyomosabb indok volt az elmúlt évek állandó háborúskodása, ami problémássá tette a vőlegény kiválasztását, hisz előfordulhatott, hogy egyik nap még kicsattant az egészségtől, másnap pedig egy fejjel megrövidült. A hölgy kezdte lehúzni a kesztyűjét, aprólékos figyelemmel meglazította minden ujjánál. Rand bizsergő ágyékkal figyelte halvány kezei előtűnését, gondolatai cikáztak a lány testének tájai között, amit hamarosan megpillanthat majd. Nehezére esett odafigyelni, amikor a nő végre válaszolt. – Önt aligha lehet hibáztatni mások otrombaságáért. Mostohafivérem, ahogy előtte az édesapja is, élvezi a durvaságot. Mivel Graydonék viselkedéséhez már hozzászoktam, az öné aligha késztet pirulásra. – Épp az imént mégis elpirult. Isabel továbbra is a kesztyű lehúzásával volt elfoglalva. – Nem a tréfa természete miatt, inkább azért, mert felmerült közöttünk. – Tehát az én hibám – felelte a férfi kifejezéstelenül. – Én nem látok hibát. A lány korrektsége váratlan gyengédséggel töltötte el a férfit, ahogy bátorsága, sőt még öntudatlan büszkesége is. Ékszer volt ő ebben a tökéletes szobában, amit számára teremtett, az utolsó ragyogóan csillogó részlet. Halványzöld szemét élénkké tette az intelligencia. Ajka mély, sötét rózsaszín, mint a keresztes lovagok rózsája, ami az udvar falain futott. Köpenye vörösesbarna vászon, ami mindössze a portól védett, alatta mohazöld lovaglóruhája nyári gyapjúból készült. Köpenye csuklyáját hátravetette, így az felfedett egy apró, lapos karmazsin fejdíszt, melyre páfrányleveleket hímeztek és könnyű fátylat erősítettek rá. Olyan tökéletesen elfedte a haját, hogy egyetlen hajfürt sem látszott. Rand keze hirtelen bizseregni kezdett, le akarta venni róla ezt a védőburkot, teljesen le akarta mezteleníteni, hogy teljes valójában lássa a díjat, amit elnyert. – Most megnyugtatott – közölte érdes torokhangon. – Gondolom, megérti, miért említem esküvő előtt, hogy együtt hálunk.

Legkönnyebben úgy törhetek meg egy átkot, ha bebizonyítom, hogy nem létezik. A lány még jobban felszegte az állát, bár lesütötte a szemét. – Megengedné, hogy legalább a köpenyemet levegyem? A vízió folytatódott a férfi elméjében. Látta, ahogy szoknyái tengerében magáévá teszi, ahogy harisnyába bújtatott lába a derekára fonódik, ez pedig olyan hatással volt rá, hogy örült, hogy zekéje a divatosnál hosszabb. Igazán könnyű lett volna mindezt megvalósítani, hisz kételkedett benne, hogy a nő bármiféle alsóneműt viselne a szoknyája alatt, hacsak azért nem, hogy a hosszú lovaglás alatt megóvja a nyereg dörzsölésétől. Sőt, kihívó szavai úgy hangzottak, mintha ugyan ellenkezne azzal, amit elvár tőle, de nem szállna szembe vele. Ez ígéretesnek tűnt, ahogy jogában is állt elvárni. A lány levette a kilazított kesztyűt, de felhördült, amikor a keze kicsússzam a finom bőrből. Arcából kifutott a szín, és a szája körül fehér vonal jelent meg. Rand homlokráncolva előrelépett és kemény ujjaival Isabel csuklója után nyúlt. – Hölgyem, ön megsebesült! A lány torkából halk szisszenés és nevetés közötti hang szakadt fel, ahogy mind a ketten lenéztek a kisujjára, ami furcsa szögben állt az első és a második ujjperc között. – Nem… csak egy kicsit. – Láthatóan el van törve. Miért nem tették helyre? – Nem volt rá szükség – felelte a lány, ráncigálta a karját, így próbált szabadulni a férfi markából. – Semmiség. Bőre olyan finom és puha volt a férfi kérges ujjai között, hogy egy pillanatra elkalandozott, és az is felkeltette érdeklődését, hogy túl gyorsan lüktet a lány pulzusa a hüvelykujja alatt. – Abban a formában gyógyul meg, amiben áll. – Az nem a maga gondja. – Isabel ide-oda csavargatta a csuklóját, bár szétnyílt ajkai közt kapkodva szedte a levegőt és tekintete elsötétült fájdalmában.

– Bármi, ami jövendőbeli feleségemet érinti, az én gondom. – Ugyan miért? Mert elvárja a tökéletességet? Fel akarta mérgesíteni a férfit, hogy hagyja őt békén. Világos volt, hogy egyáltalán nem ismeri őt. – Mert ettől a naptól kezdve én felek az ön kényelméért. Mert megvédem azokat, akik közel állnak hozzám. Azért, mert tudom, mivel szolgálhatom önt a legjobban. – Most a leginkább azzal, ha békén hagy. Ezt szó szerint érti – gondolta Rand. Mivel ezt a bizonyos kívánságot nem teljesíthette, figyelmen kívül hagyta a kérést. – Hogyan történt? Elesett? Ledobta a lova? – Ostoba voltam, semmi több. – Az lett volna? Nem gondoltam, hogy szokása az ilyesmi. Isabel nem akarta, hogy faggassák, összezárta ajkait, mintha így akarna visszatartani bármilyen magyarázatot. A férfinak az a meggyőződése támadt, hogy a sérülést büntetésként szenvedhette el. Vagy talán így győzték meg, hogy elfogadjon egy frigyet, amit ő rangon alulinak érez. Hirtelen nagylelkű gesztussal elengedte. Egy pillanattal később szorítást érzett a szíve táján, ahogy látta, amint a lány ép kezébe fogta sérült kezét és a derekához szorította. – Elküldetem önhöz a helyi füvesasszonyt – közölte zordan. – Ért a sérülésekhez. – Ahogy a szolgálóm is, akit magammal hoztam. Megoldjuk, köszönöm! – Egész biztos ebben? – Az vagyok. – A hölgy felszegte az állát, ahogy a férfi szemébe nézett. Elengedte sérült kezét, az éppel pedig begyűrte a kesztyűt a csípőjén hordott csomózott bőrövbe. A férfi az ajtó felé lendült és a vasreteszre tette a kezét. – Akkor ideküldetem a szolgálóját a poggyásszal és fürdővízzel együtt. Napnyugtakor vacsorázunk a nagyteremben. – Ahogy tetszik – válaszolta a lány.

A férfinak nem tetszett, egyáltalán nem. Maradni szeretett volna, végignyújtózni a pádon, vagy az ágyon és figyelni, ahogy a cseléd gondoskodik a lányról. Nem teheti, még nem. Feszesen biccentett. – Akkor később találkozunk! Ezután kimenekült és meg sem állt, míg félúton nem járt a nagyterembe vezető lépcsőn. Léptei lelassultak, majd megállt hirtelen magányában. Megfordult és hátát a falnak vetette, fejét a hűs kőnek szorította. Nem mehet vissza. Nem teheti. De hány hosszú óra vár még rá, míg a lakoma véget ér, és eljön az idő, hogy ő és jegyese nyugovóra térjenek? Hogyan viselje el, hogy a nő ott ül mellette, osztoznak a kupán és a tányéron, falatokat nyújt neki a tálalóról, vagy a közös fatányérról, hogy onnan iszik, ahová az ajka hozzáért? Azt, hogy belélegzi finom, nőies illatát, a vásznon és a finom nyári gyapjún keresztül érzi, ahogy karja hozzáér az övéhez, ahogy szoknyái finoman ráborulnak csizmás lábaira? Szüksége van egy kupa sörre. Azonnal innia kell egy kiadós adag sört. Ó, de isten ments, hogy annyit igyon, hogy eltompuljanak az érzékei. Sem annyit, hogy arája undorodjon a bűzétől. Annyit semmiképpen sem, hogy elvesszen a férfiassága. Talán mégsem sörre van szüksége. Elmehetne egy hosszú lovaglásra, bár nem szerette volna, ha túlságosan fáradt lesz egy tisztességes nászéjszakához. Sétálhatna a vár bástyáin, hagyhatná, hogy a szél kifújja a forróságot a testéből, miközben végigtekint a völgyön. Igaz, ezt ezen a napon már túlontúl gyakran megtette, míg a hölgyére várt. Lemehetne a konyhába és újabb ínyencségeket rendelhetne, amivel elcsábíthatná, bár már több mint eleget kéretett ezekből. Szórakoztathatná férfi vendégeit, és reménykedhetne, hogy nem kell jól irányzott ökölcsapással megálljt parancsolni faragatlan megjegyzéseiknek. És még az is lehet, hogy megtud valamit Isabel mostohatestvérétől, amiből rájön, milyen eltökélten ellenezte a lány ezt a házasságot, és mit tettek, hogy megszerezzék a beleegyezését.

Hogy mit kezd a megszerzett tudással, azt majd akkor dönti el, amikor már a birtokában van.

2. FEJEZET

sabel az Angelus-harang kondulására előlépett a szobájából. Hangulata jelentősen javult a forró fürdő után, ami megszabadította az út porától, és hogy tiszta alsóinget ölthetett szép új ruhája alá, ami a bátorság színében, skarlátvörös gyapjúból készült, és aminek szegélyét hímzés erősítette, ahogy a hasított ruhaujj széleit is, amit szalagcsomók tartottak össze. Miközben a kandalló tüze előtt ült, Gwynne pedig szárazra fésülte a haját, majd újra feltűzte az apró fejdísz és a fátyol alá, gondolkodni is maradt ideje. Elkerülte, hogy Braesford azonnal vele háljon, bár ezt alig akarta elhinni. A férfi talán meggondolta magát, vagy ez mindig is csak Graydon aljas tréfája volt? Fogalma sem volt róla, de valósággal beleszédült megkönnyebbülésbe. Adja isten, hogy jó szerencséje ne érjen véget. Nem a hitvesi ágy intimitásától félt. Igaz, hogy kevés örömöt várt tőle, de az más kérdés. Nem, ő a házasságot magát akarta elkerülni. Túl sok barátnőjét jegyezték el már a bölcsőben, tizenháromtizennégy évesen sokkal idősebb férfiakhoz adták őket, tizenöttizenhat évesen gyermeket hoztak a világra, húszéves korukra pedig, amennyi most ő, már három-négy gyermek édesanyja voltak. Feltéve, ha nem haltak bele a gyermekszülés kínjaiba. Édesanyja első házassága hasonlatos volt ehhez, bár viszonylag boldog, valószínűleg

I

azért, mert Isabel édesapja, Lord Craigsmoor sok időt töltött távol az udvarban. Anyja második házassága nem alakult ilyen jól. Graydon hatodik grófja brutális, hatalmaskodó ember volt, aki mindenkit ugyanazzal a megvetéssel kezelt maga körül, mint azokat, akik a földjeihez tartoztak. Szava maga volt a törvény, nem tűrt semmilyen vitát vagy ellenszegülést, sem a feleségétől, sem mostohalányaitól, sem előző házasságából született fiától és örökösétől. Isabel és két húga sok éjszakán át bújt össze az ágyukban, és hallgatták, ahogy a férfi azért veri az anyjukat, mert meg merte kérdőjelezni a házi szabályokat, túl sok pénzt költött jótékonyságra, vagy, mert nem engedte be az ágyába. Végignézték, ahogy anyjuk mosolygós, életvidám asszonyból önmaga sápadt, megfélemlített árnyékává változott, ahogy a verésektől elvetélt, vagy halva született csecsemőt hozott a világra. Nem okozott nagy meglepetést, hogy az egyik ilyen szülésből nem épült fel. Mentő csoda volt, hogy szörnyeteg férje nem sokkal később meghalt vadászbalesetben. Nem, Isabel nem akart férjet. De, ha ellenszegül Braesfordnak, azzal nem nyer semmit, csak felmérgesítheti annyira, hogy erőszakossá válik, ahogy a mostohafivére is, aki apja képére formálódott. Ha el akar menekülni az elől, amit az éjszaka tartogat, egyetlen fegyvere a türelem és Istentől kapott éleselméjűsége. Hogy ezek miben lehetnek a segítségére, arról sejtelme sem volt. A fájdalom a törött ujjában legfeljebb sovány kifogás lehet. Sőt, úgy tűnt, Braesford nagyon is tudni akarja, hogyan szerezte. Attól pedig nem lesz kedves a férfi szemében, ha bevallja, hogy azért, mert makacsul ellenezte ezt a házasságot. Hivatkozhatna arra is, hogy elkezdődött a havibaja, de nem biztos, hogy a férfit ez eltántorítaná. Talán feltartóztatná, ha azt mondaná, hogy szüzességi fogadalmat tett de csak addig, míg rá nem jön, hogy ha ez igaz lenne, nem küldték volna ide. Nem, kell valami más, valami nagyon gyors és fontos, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Most – jutott eszébe ironikusan – épp itt lenne az ideje, hogy lesújtson a három Graydon-grácia átka.

Igazság szerint attól tartott, Braesfordot semmi sem tántorítaná el attól, hogy a magáévá tegye. Annyi nő imádkozott már, hogy megmeneküljön ebből a szorult helyzetből, legtöbbször hasztalanul. A rangjabéli hölgyeknek az a sors jutott, hogy királyok sakkfigurái legyenek, akiket a fenség kegye egyik férfitól a másikig küldött, és ezen az összes könny és könyörgés sem változtatott egy fikarcnyit sem. A legtöbb, amit Isabel tehet, hogy a lakoma alatt engedelmesnek mutatkozik, közben pedig figyel és vár a csodára. Ha pedig az nem következik be, akkor bármi is történik Braesford urának ágyában, azt annyi méltósággal kell eltűrnie, amennyire csak képes. Nem volt nehéz visszatalálni a nagyterembe vezető útra. Csak követnie kellett a férfihangok halk moraját, a faggyúgyertyák és a konyhai tüzek füstjének szagát és a meleg étel illatát. Gwynne-t előreküldte, hogy ellenőrizze, hogyan terítettek a számára egy láthatóan elsősorban férfiak lakta háztartásban. Természetesen bőven akadtak szolgálólányok, de úgy tűnt, nem volt nő, aki betöltötte volna a várúrnő szerepét, sem egy anya, lánytestvér vagy egy bizalmas barát felesébe. Ha Gwynne-nek igaza van, egy szajha sem, aki melegen tartotta az úr ágyát és ettől felsőbbrendűnek képzelte volna magát. Bár Isabel abban nem volt biztos, hogy ez valóban áldás, ahogy szolgálólánya állította. A férfinak, aki szeretőjével szokott hálni, talán nincs olyan égető szüksége feleségre. Ahogy közelebb ért a lépcsősor tetejéhez, árnyék moccant meg a sötét folyosó távoli végében. Ahogy közeledett a lépcsőt megvilágító fáklya fényéhez, az alak növekedett, majd a mostohabátyja alakját vette fel. Épp akkor lépett ki az árnyékszékről, vagy kikövezett latrinából, amit a vastag végfalba vezettek el. Szögletes testfelépítésű, nehéz, döngő léptű férfi volt, nagy fejét rozsdabarna haj fedte, szakálla narancsvörös, szeme vizenyős kék volt. Séta közben megigazította gatyapőcét többszínű nadrágja zöld és piros szára közt. A műveletet a kelleténél hosszabbra nyújtotta, amikor megpillantotta a nőt. A sör szaga, ami megelőzte, ékes bizonyítéka

volt annak, megérkezésük óta mivel töltötte az időt. Ajka nedves volt, egyik sarka lebiggyedt, amikor meglátta Isabelt. A lány mellkasa összeszorult, de nem volt hajlandó sem elcsüggedni, sem meghátrálni. – Üdv, Graydon! – mondta halkan, amikor a férfi közelebb ért. – Reméltem, hogy beszélhetünk négyszemközt. Igaza volt, Braesford urának nem áll szándékában megvárni az eskünket, hanem ki akar próbálni, akár egy közönséges gulyás bizonyosodik meg arról, hogy választott felesége termékeny-e. – Hát aztán? – Kényelmesebben érezném magam, ha először megkapnánk a pap áldását. – Mikor érted már meg, hogy a te kényelmed nem számít? A gulyás lesz a férjed. Szokj hozzá, ahogy az együttháláshoz is! – Nem elég sértő már az is, hogy odadobnak egy senkinek? Beszélhetne vele és ragaszkodhatna hozzá, hogy a tisztelet jeleként várjon még. – Ó, igen, jó szembeszállni olyasvalakivel, aki a király bizalmát élvezi. Azt teszed, amit parancsolnak és egy szót se többet! Vagy szeretnél még egy görbe ujjat? Beszéd közben megragadta a lány kezét és hátrahajlította a kisujját. Isabelen égető fájdalom cikázott át, akár egy karddöfés. Térde megbicsaklott. A kőpadlóra hanyatlott a férfi előtt a skarlátvörös bársony tavában és torkából kiáltás szakadt fel. – Megértettél? – kérdezte a férfi és fölé hajolt. – Igen. – A lány elhallgatott, hogy kapkodó lélegzetet vegyen. – Én csak… – Szétteszed a lábad és teszed a kötelességed. Édes leszel, akár a lépes méz, nem számít, mit kér tőled! Engedelmeskedsz nekem, vagy Isten vérére mondom, karót szúrok a… – Azt nem hiszem! A tiltakozás, melyből sütött a maró megvetés, valahonnan a lány feje fölül érkezett. Sötét árny emelkedett a falakon, ahogy egy magas alak megmászta a nagyteremből idevezető utolsó két lépcsőfokot.

Egy pillanattal később Graydon átkot mormogva elengedte a lány kezét. Térdre esett mellette a padlón. Rand Braesford állt mögötte, csuklóját a háta mögé csavarta és a lapockái közé szorította. – Jól van, hölgyem? – kérdezte a vőlegénye feszült aggodalommal. Igen, igen, azt hiszem – suttogta a nő anélkül, hogy felnézett volna rá, tekintetét a férfi sötét árnyékára szegezte, ami elterült előtte, körbevette a padlón. Braesford a férfira fordította a figyelmét, akit nagyon könnyen a markában tartott. Bocsánatkéréssel tartozol a hölgyemnek! Átok rád és rá is… – Graydon elhallgatott és fájdalmasan felmordult, amikor a karját feljebb feszítették. – Most azonnal, ha ér valamit a kardforgató karod! – Mindenre, ami szent, Braesford! Én csak neked intéztem a dolgokat! – Nem nekem és soha többé! A bocsánatkérés? Graydon arcvonásai grimaszba torzultak, ami félig gúnyról, félig megalázó rémületről árulkodott, ahogy válla ropogott Braesford fokozódó nyomása alatt. Összezárt, megsárgult fogai között nehezen vette a levegőt. – Megbántam, hogy megsebesítettelek – nyögte ki végül. Rand Braesford meglökte, amitől elterült. A lány mostohafivére addig hátrált hasmánt, míg a falnak nem ütközött. Zihálva talpra szökkent, arca lila lett a haragtól és megaláztatástól. Isabel jövendőbeli férje ügyet sem vetett rá. Lehajolt, hogy talpra segítse a nőt. Ő a szemébe nézett, a sötétszürke mélységet kutatta. Az aggodalom, amit ott látott, olyan volt, akár balzsam egy régi sebre. Ez akarata ellenére hatással volt rá, és lassan feléje nyújtotta ép kezét. A férfi megfogta a csuklóját, érintése meleg volt és erős, és felhúzta maga mellé. Egyik kezével megtámasztotta a derekát, míg visszanyerte az egyensúlyát. Azután elengedte és hátralépett. Egy döbbent pillanatig a nő elveszettnek érezte magát a férfi támogatása nélkül. Félrenézett, oda, ahol Graydon állt.

Már nem volt ott. Füstölögve, fennhangon átkozódva lement a lépcsőn, döngő léptei jelezték dühös visszavonulását. – Jöjjön! – szólalt meg Braesford, és hátát röviden megérintve a szobája felé kormányozta. – Hadd vessek egy pillantást az ujjára! A lány vele tartott. Mi mást tehetett volna? Akaratereje furcsamód elhagyta. A fájdalom az ujjában élesen lüktetett a karján át a könyökéig sugározva, amitől kicsit rosszul lett és nem is állt túl biztosan a lábán. Ezen kívül most nem vágyott arra, hogy szembenézzen Graydonnal. A férfi őt hibáztatná a Braesford kezétől elszenvedett megaláztatásért, és ki tudja, mit tenne, hogy gyógyítsa sértett önérzetét. Braesford komor arccal csukta be maguk mögött újra a szoba ajtaját. Miután elfordult az ajtótól, egy zsámoly felé intett, ami a hamvadó tűz közelében állt. A lány lerogyott rá, a férfi pedig követte, közelebb húzott egy vas gyertyatartót, mielőtt fél térdre ereszkedett volna a lány előtt. Egy hosszú pillanatig a szemébe nézett. Aztán kezébe vette sérült kezét és tenyérrel felfelé óvatosan behajlított térdére fektette. A lány idegszálain különös érzés cikázott át a válláig és le a hátán, mint a parazsak apró robbanása egy lehulló fadarabon. Megborzongott, és keze megremegett a férfi szorításában, de nem volt hajlandó tudomást venni róla. Ehelyett inkább a férfi vonásaira összpontosított, amiket most nagyon közelről látott. Ahogy a homlokát ráncolta, vastag szemöldökei között két vonal húzódott, miközben sötét szempillái elfedték a tekintetét. Arccsontján apró seb futott végig, szakálla borostái kékesfekete árnyként húzódtak borotvált bőre alatt. Isabelen különös légszomj lett úrrá, mélyen és lassan lélegzett, hogy legyőzze. A férfi nem nézett fel, hanem a kisujját vizsgálgatta, követte a törés szögét, óvatos, puhatolózó érintéssel megkereste azt a pontot, ahol a csont elpattant. A sérült tagot kifeszítette, odatette hüvelykujja és mutatóujja közé. Szabad kezébe fogta a lány csuklóját, a karcsú, eldeformálódott csontot könyörtelen erővel megmarkolta, majd puhán, de erősen megrántotta.

A lány feljajdult, olyan hirtelen gyengült el, hogy homloka a férfi széles vállán pihent meg. A torkát hányinger mardosta, nagyokat nyelt, gyorsan, zihálva szedte a levegőt. Hallotta, ahogy a férfi valamit a hajába suttog, amit nem értett, és hogy a nevét mormolja. – Kérem, bocsásson meg! – mondta kissé hangosabban, bár hangja halk volt és kissé mogorva. – Egy király minden kincséért sem okoztam volna önnek fájdalmat. De szükség volt erre, különben ez a szegény ujj örökre görbe maradt volna. A lány megmozdult, és lenézett összekapcsolódott kezeikre. A férfi lassan kinyitotta a markát. Kisujja nem volt többé görbe. Megint egyenes volt. – Ön… – kezdte, aztán elhallgatott, nem tudta, mit is mondjon. – Én vagyok a pokol legrosszabb ördöge, tudom, de nagy kár lett volna, ha egy ilyen kecses, arisztokratikus ujj tökéletlen marad. A lány nem tagadta, hogy valahol hálás volt. Azt nem tudta megbocsájtani, hogy nem figyelmeztette előre, és hogy nem volt választása. Abból mostanában nagyon kevés jutott neki. A férfi nem várta meg, mit mond, hanem elfordult, hogy a padlót borító gyékényt tanulmányozza a háta mögött. Kihúzott egy szálat, majd gyors mozdulattal két egyforma darabra törte a szárát. Ezeket odaillesztette a lány ujjának két oldalára, azután pedig minden teketóriázás nélkül kioldotta a csomózott selyemmasnit, ami egyben tartotta a hasított ruhaujjat a lány bal könyöke fölött. Kirázta a fényes szalagot és gyorsan a rögtönzött sín köré tekerte. Miközben munkálkodott, Isabel a lehajtott fejét nézte. Tekintete széles válláról tarkója bronzbarna bőrére siklott, ahonnan haja sötét hullámai előrehullottak. Majd formás ujjairól, melyek nagy hozzáértéssel végezték feladatukat, koncentrált arckifejezésére. Arcát megvilágította a gyertyafény, napbarnított bőre réz és bronz színekben játszott, arccsontjai aranyosan csillogtak, miközben szempillái szénfekete árnyékot vetettek rájuk. Különös, forró érzés emelkedett benne, annak metsző észlelése, hogy reagál a férfi érintésére, a benne rejlő erőre, férfias kisugárzására. Egyes-egyedül voltak ebben a szobában, a növekvő

sötétség nekifeszült a vastag ablaküvegnek és csak egy pislákoló gyertya adott fényt. Bárhogy dönt is a férfi, hogy mit tesz vele az elkövetkező percekben, nem sok mindent tehet ellene, és nem számított rá, hogy előzékeny lesz. A férje. A kánonjog szerint már a férje volt, minden ezzel járó kiváltsággal együtt. Gyengéden teszi majd a magáévá? Vagy brutális lesz, úgy ahogy egy hímszarvas hág meg egy nőstényt? Összerándult a hasizma, ahogy egy olvadó érzés kúszott lejjebb a testében, és irányíthatatlan reszketés cikázott át rajta. Braesford felpillantott, ahogy a vibrálás elérte a lány ujjait. – Fájdalmat okoztam? – Nem, nem – hangja fojtottan tört fel összeszorult torkából – Én csak… Hadd köszönjem meg, hogy a segítségemre sietett! Szerencse, hogy épp akkor érkezett. Nem szerencse volt – válaszolta a férfi és tekintete visszatéri az apró, lapos csomóra, amit a masnira kötött. – Azért jöttem, hogy a nagyterembe kísérjem. – Igazán? – A lány csodálkozása gyorsan tovaszállt. – Gondolom, úgy érezte, együtt kellene bevonulnunk. – Arra gondoltam, jobb szeretne nem egyedül szembenézni a társasággal. Mivel nem lesz jelen más hölgy, akivel jól érezné magát… – A férfi megvonta szögletes vállát. – Ez kedves. – Isabel elhallgatott, aztán egy pillanattal később folytatta. – Valóban különös az egyetlen rangos nőnek lenni. – Nincs családom – felelte a férfi és hangja érdes lett. – Én egy szolgálólány fattya vagyok, aki meghalt, amikor születtem. Apám volt Braesford ura, de csak annyiban ismert el, hogy kitaníttatott, hogy az intézője legyek. Ez azelőtt történt, hogy birtokait, beleértve Braesfordot elkobozták, amikor felségárulással vádolták. Isabel kíváncsian oldalra billentette a fejét. – Melyik királyt árulta el, ha megkérdezhetem? – IV. Edwardot. Apám hűséges volt az öreg VI. Henrik királyhoz. Meghalt két fiával – három törvényes örököse közül kettővel – együtt, mikor megpróbálták visszaültetni őt a trónra.

– A nyomdokaiba lépett és a Lancastereket támogatja? – Isabelnek tudnia kellett volna ezekről a dolgokról, de, miután megtudta, hogy hozzá kell mennie, szinte semmire sem figyelt oda, amit a vőlegényéről mondtak. – Edward levágatta az apám fejét és kitűzte a Tower hídra. Szeretnem kellett volna ezért? Ráadásul bitorló volt, egy régens, aki túlságosan megszerette a hatalmat, miután nagybátyja helyett uralkodott, amikor az megbolondult. Isabel elhunyt édesapja a yorki fehér rózsának esküdött hűséget, de Isabel nem szerette túlzottan azt a jelképet. IV. Edward elorozta a koronát istenfélő, reszketeg nagybátyjától, VI. Henriktől, majd megölette, hogy megakadályozza, hogy visszaszerezhesse. Saját fivérét, Clarence-t is kivégeztette árulásért, hogy megtarthassa. Amikor Edward meghalt, másik bátyja törvénytelennek nyilvánította kisfiáit és kislányait, és III. Richárdként magához ragadta a koronát. Azt pletykálták, hogy elejét vegye bármilyen arra irányuló kísérletnek, hogy visszavegyék őket a trónutódlásba, elrendelte a két kisfiú meggyilkolását. Az bizonyos, hogy nyomuk veszett. Bosworth mezején Tudor Henrik legyőzte és megölte III. Richárdot, majd a hatalom és a jog által VII. Henrik néven király lett. Ráadásul nőül vette Yorki Erzsébetet, IV. Edward legidősebb leányát, így egyesítve a Lancasterek piros rózsáját a Yorkok fehér rózsájával, így vetve véget az évtizedek óta tartó harcnak. Ennyi vér és halál, de miért? Hogy joga legyen fogadni más férfiak hódolatát? Hogy legyen hatalma elvenni, amit csak akar és megölni, akit csak kedve tartja? – A jelenlegi Henrik teljes mértékben megérdemli a koronát, amit megszerzett? – Legyen óvatos, hölgyem! – kérte Braesford halkan. – Az újonnan hatalomra került királyok érzékenyebbek az áruló megjegyzésekre, mint akik már megszokták a korona súlyát.

– Azt hiszem, ön nem fog beárulni, mert az egy ön számára nagyon előnyös frigy végét jelentené. Ezen kívül más előtt nem beszélnék így. A férfi hosszú másodpercekig Isabel szemébe nézett, sötét tekintete a lányt méregette, mielőtt fejet hajtott. – Értékelem a magabiztosságát. – Igen, bizonyára – vágta rá a nő sietve. Tapasztalatai szerint kevés férfi vette a fáradságot, hogy meghallgasson egy nőt, és még kevesebben vették komolyan. – Efelől biztosíthatom. De ne feledje, hogy néhol még a falnak is füle van. – Röpke szünet után folytatta. – Mindenesetre VII. Henrik a vérvonal utolsó tagja, a jogos király utolsó örököse, mivel anyai ágon Genti Jánostól, VI. Henrik nagyapjától származik. Mivel az összes többi várományost kivégezték, meghaltak a csatában, vagy feltételezhetően meggyilkolták őket, neki annyi joga van a trónhoz, mint bármelyiküknek, sőt, több mint a legtöbbnek. – Genti János egyik törvénytelen fiától származik – mutatott rá a lány. A férfi ferdén elmosolyodott, szürke szeme megvillant. – Úgy beszél, mint egy igazi yorkista. De aki alacsony származású, azt királyi dekrétummal törvényessé lehet tenni, ahogy Genti János Katherine Swynfordtól született gyermekeit is, nem is beszélve Henrik új hitveséről, IV. Edward leányáról, Erzsébetről. Akik mint a szelídek, néha még a földet is örökségül bírják1. – Henrikről beszél – kezdte a lány pillanatnyi elgondolkodó hallgatás után vagy azt akarja mondani, hogy ön örökölte az édesapja földjét, aki egykoron Braesford ura volt? – Inkább jutalomként kaptam VII. Henriknek tett szolgálataimért. De elhiheti, hogy minden hektárt és kis falut kiérdemeltem. – Jutalmul arát is kapott – jegyezte meg a lány kissé élesen. A férfi fejet hajtott. – Azt is, Isten és Henrik király kegyelméből. 1

Máté 5,5

Ha jól emlékezett, Braesford előző tulajdonosát McConnell-nek hívták. Mivel alacsony származású volt, Rand a birtok nevét vette fel vezetéknévnek. Inkább a földdel azonosította magát, mint az apjával. Ez a jelentős cselekedet talán elárul róla valamit. – Nekem azt mondták, hogy legnagyobb valószínűség szerint azért kapta a jutalmat, mert Bosworthnél megtalálta Richárd elvesztett aranykoronáját egy csipkebokorban. És mert volt annyi lélekjelenléte, hogy átadja Lord Stanley-nek, és javasolja, hogy koronázza királlyá Henriket a csatatéren. – Kérem, ne engedje, hogy a király édesanyja meghallja, ha így beszél. – A férfi arcán kényszeredett mosoly suhant át. – Ő azt hiszi, a férje ötlete volt. Henrik édesanyja. Lady Margaret Lord Stanley-hez, Derby grófjához ment nőül, ahogy azt mindenki tudta. És bár fiával alakított ki háztartást a Westminster-palotában, és közös megegyezéssel külön élt a férjétől, még mindig óvta Stanley nevét. – De ez volt az ok? – erősködött Isabel. – Ilyesmiket kap az ember olykor a király hálájának jeléül. A férfi hangja gunyoros volt, arca komor, szinte vészjósló. Távoltól sem volt ostoba ember, úgyhogy jól ismerte az uralkodók szeszélyes természetét, hogy ugyanolyan könnyen el is vehetnek, ahogy adtak. Ugyanakkor nem volt szokatlan, hogy valakinek érett szilvaként ölébe hull egy szép birtok, ami egykor egy árulóé volt. Oly soká tartott az elmúlt idők vérontása – ahogy egy trubadúr a rózsák háborúját nevezte a magukat királyoknak nevezők emelkedésével és bukásával oly gyakran átalakultak és változtak a szembenálló felek, hogy a címek és birtokok sokszor cseréltek gazdát. Aki ma a király asztalánál ül, és akit lordnak neveznek és hermelinnel szegélyezett bársonyt visel, holnap már a bakóval vagy a hóhérral találkozhat. A kegyeltek közül kevesen haltak meg ágyban. A lány hirtelen észrevette, hogy, miközben Braesford hüvelykujjával végigsimított a sín gyékényszárain, mintha durvaságukat ellenőrizné, kerülte a pillantását, szinte zavarban volt.

Hirtelen nyugtalanság lett úrrá rajta, azon tűnődött, meghallotta-e, mit mondott róla néhány perccel azelőtt. Megköszörülte a torkát és kissé zavartan megszólalt. – Ha véletlenül elég közel járt ahhoz, hogy meghallja, ami az imént köztem és mostohabátyám között elhangzott… A férfi egy legyintéssel elhallgattatta. – Nem számít. Önnek igaza volt. Egy senki vagyok. – Henrik király lovaggá ütötte a csatatéren – válaszolta a nő öntudatos igazságérzettel, miközben forróság kúszott fel a tarkóján. – Az jelent valamit. – Jelent is. De mindig senki leszek az olyanok szemében, mint az ön bátyja, aki beleszületett a kiváltságokba. – Mostohabátyám – javította ki halkan a lány. – Az ön édesapja gróf volt. Ön tehát osztozik a nemesek születési előjogaiban. – A férfi hirtelen felpillantott, tekintete, akár a kifényesített páncél. – Ön mindig Lady Isabel marad, nem számít, miféle férfihoz megy hozzá. – Sokra megyek vele. De a földek, amiket ön kapott, elegendő jövedelmet biztosítanak ahhoz, hogy helye legyen az udvarnál, azzal pedig még több kegyre tehet szert. A férfi olyan határozottan rázta meg a fejét, hogy a gyertyafény kékessárga csillogással végigsiklott fényes ébenszínű hajfürtjein. – Bizonyos értelemben én mindig is csak a birtok intézője maradok, aki szíve mélyén gazda, akinek nem veszik sok hasznát az udvarban, az intrikáknál. Én csak ebben a házban kívánok élni, a zöldellő völgy fölött. Maradjon velem, és esküszöm, hogy önt itt sosem érheti bántódás, a férjétől sem. Megfontolt ígéret volt ez, hogy elűzze a lány szívéből a félelmet. És így is történt volna, ha Isabel meg mert volna bízni benne. De nem tette, mert nagyon jól tudta, hogy a nőknek tett esküszót sosem tartották olyan becsben, mint azt, ami férfiak közt hangzik el. Elhúzta ujjait a férfi markából és felállt. – Egyelőre boldog leszek, ha most lekísér.

Ha a férfi csalódott is volt, nem mutatta. Ruganyos mozdulattal talpra szökkent és a karját nyújtotta. Együtt lementek az esküvői lakomára. A terem ragyogott a háromlábú tartókra tett, nagy, lapos tálakban meggyújtott kanócok fényében. Kétsornyi kecskelábú asztal futott egy alacsony, fából készült emelvényig, az tartotta a főasztalt, amin hatalmas sószóró állt. Mögötte az alkóvot fehérre meszelt faburkolat fedte, a magasban a borítás fölött allegorikus jeleneteket festettek rá. A hatalmas kőkandalló két oldalán komódok álltak ezüsttányérokkal. A fejük fölött élénk színű zászlók lógtak, finoman lengedeztek a felszálló forróságban. A hosszú asztalok mellett felállított padokon Braesford legfeljebb harminc csatlósa ült. Ez nem volt nagy haderő. Isabel mostohatestvére másfélszer akkora csapatot hozott magával, hogy megvédje őket észak felé. A terem zsúfolásig megtelt vászonba, gyapjúba és bársonyba öltözött férfiakkal. Mély dörmögésük gyorsan elhallgatott, amikor Braesford megjelent a nővel a karján. Nagy csörömpöléssel feltápászkodtak és vigyázzba álltak. Miközben ők odasétáltak a magas asztalhoz, csend támadt, amit csak egy köhögés és az egyik kutya halk morgása tört meg, ami a kecskelábú asztalok alatt feküdt a gyékényen. Isabel kissé elpirult ettől a kitüntető figyelemtől. Ahogy végignézett a felsorakozott férfiakon, egyikük-másikuk pimaszul méregetni kezdte. Azt hitték, a szobája magányában folytatott enyelgés késleltette jöttét, különösen Graydon udvaron tett megjegyzései után. Természetesen nem számított, mit gondolnak, a lányt mégis undorral töltötte el, milyen képek lehetnek most lelki szemeik előtt. Braesford hellyel kínálta őt, aztán egy kézmozdulattal a társaságnak is jelezte, hogy leülhetnek. Amikor a szolgák előléptek, hogy megtöltsék a serlegeket, valamint a nagy kenyereskosarakból előkerültek a kivájt belű cipók, amelyeket fűszerekkel, zöldségdarabokkal és húslevesbe áztatott kenyérdarabokkal ízesített főzettel mertek tele, a lakoma elkezdődött.

Isabel a boroskupa felé nyúlt, ami közte és jövendőbeli férje között állt, de azonnal visszahúzta a kezét. Ha egyik húga mellett ült, mint általában, legidősebbként őt illette a jog, hogy először igyon, vagy hogy kínálja a bort. Most, hogy Braesford asztalánál ült, ez a kiváltság a férfit illette meg. Rand észrevette a mozdulatot, ahogy úgy tűnt, szinte mindent. Intett, hogy vegye el a kupát. A lány kézbe vette, óvatosan kortyolt belőle. A bor új volt, karcos, alig vizezett, úgyhogy nehezen szaladt le a lány összeszorult torkán. Az első korty elég volt ahhoz, hogy tudja, egy falatot sem tud lenyelni. A szaga együtt a fa füstjének, a lámpások forró olajának és a meleg férfitestek kipárolgásának szagával együtt visszahozta korábbi rosszullétét. Remélte, elég lesz tettetnie az evést. Azt szerette volna a legkevésbé, hogy úgy tűnjön, elutasítja Braesford vendégszeretetét. Emellett az illem és a józan ész azt diktálta, hogy társalogjon jövendőbelijével, hogy legalább az összhang látszatát keltsék, ami arra szolgálhatna, hogy valahogy mégis elkerülje az együttlétet ma éjszaka. Nem jutott eszébe semmi, mit mondhatna. A lakomának hamarosan vége, és aztán? És aztán mi lesz? – Hölgyem? Braesford szaftos malacsült darabot kínált neki, amit a nagy, aranybarna kenyérszeletről vett el, amit ezüsttálcán tettek közéjük. A lány a húsra pillantott a férfi borotvaéles késének hegyén, egy pillanatra belenézett sötét szemébe, aztán újra elkapta a tekintetét. – Én… nem tudnék enni. Köszönöm, uram, de nem. – Akkor egy kis kenyeret a bor mellé. – Levette a húst a kése hegyéről, elmosolyodott, aztán levágott egy darabot a kenyerükből és a lány felé nyújtotta. Isabel elvette, elmajszolta és még több bort kortyolt. Amikor az ajkához emelte a serleget, rájött, hogy kisajátította, amikor pedig osztozniuk kellene rajta. Gyorsan megtörölte a peremét az asztalkendő szélével, amit e célból terített az ölébe, és a férfi felé tolta a kupát.

– Fáj az ujja – mondta a férfi, miközben azt figyelte, a nő mit tesz. – Sajnálom. Az asszony a faluban, akiről már beszéltem, egy gyógyító, tud főzetet készíteni fűzfakéregből, ami hasznos lehet. Azonnal érte küldetek. – Kérem, ne aggódjon miattam – a lány lesütötte a szempilláit. – Egy pihentető éjszaka elegendő lesz, abban biztos vagyok. – Az lenne? Gondolom, két éjszaka, sőt három, vagy négy még jobb lenne. – Valóban – kezdte a lány mohón, de elhallgatott, ahogy megpillantotta az irónia ezüstös csillanását a férfi szemében, és hogy szigorú szája sarka összehúzódik. – Valóban – ismételte Rand és kinyújtotta a kezét a boroskupáért, lassan megfordította és onnan ivott, ahol a nő kortyolt. – Még sosem vette észre, hogy ha túlesünk azon, amitől rettegünk, ritkán olyan rossz, mint amennyire tartottuk tőle? – Nem – felelte a lány kimérten. – Pedig így van, én mondom. Kétségem sincs, hogy a reggel megnyugvást hoz majd. A férfi Isabel ép csuklója után nyúlt, elvette a kenyérszeletet, amivel a lány játszadozott, és könnyű csókot lehelt az ujjperceire, mielőtt bekapta volna a kenyeret. Isabel mozdulatlanul ült, érezte a férfi ajkainak meleg, bizsergető érintését a kezén, és kissé megremegett, miközben megbabonázva figyelte a férfi állkapocsizmának mozgását, ahogy rágott és nyelt. – Isten vérére, Braesford! – kiáltott oda Graydon a helyéről, az emelvény közeléből. Henley vikomt mellette ült. – Azt, hogy egy hölgy kezét csókolgatod, biztos Franciaországban szedted össze. Egy angol érdekesebb helyet is ki tud találni, ahol a száját használhatja. Henley, aki kevésbé volt közönséges, mint Isabel mostohafivére, inkább köhögött és leszegte a fejét, semhogy csatlakozzon a szórványos hahotához. Arca kivörösödött a buja javaslattól. – De nem hinném, hogy az asztalnál – felelte Braesford Graydonnak, és metsző pillantást küldött Henley és a többiek felé is.

Csend támadt, még az asztalra tett söröskupa koppanását sem lehetett hallani. Graydon ideges horkantását viszont egyértelműen. Isabel hirtelen megsajnálta mostohafivérét, akit Braesford egy óra leforgása alatt kétszer utasított rendre. Bár az elmúlt napokban pajzán esküvői humorának számtalan formáját viselte el, és nagyon vágyott rá, hogy valaki befogja a száját, nem tudta élvezni megaláztatását. – Nem akartam tiszteletlen lenni – motyogta a férfi. Henley hasonló választ mormogott, ahogy vagy még féltucatnyian az asztaloknál. Braesford kiadósan kortyolt a borból, és letette a kupát. – Remélem is. A lány becsülete most már az enyém, az én kardomnak kell védelmeznie. – Ó, igen, biztos így van – dohogta Graydon. – A kegyes Henrik sem akarhatja másképp, hiszen neked adta. Én többre tartom az ő ajándékait a gyémántoknál is, ezért úgy tervezem, hogy sosem eresztem a markomból őket. A jövendő férj megfordult és miközben beszélt, a lány szemébe nézett. Amit Isabel ott látott, attól élesen vette a levegőt. Aztán a kupáért nyúlt, amit a férfi még mindig a kezében tartott, elvette tőle és két kezébe fogta, mielőtt kiitta volna. Az étkezés mindenféle fogásokkal folytatódott, háromszor kellett asztalterítőt váltani, annyira bepiszkolódtak. A szokásos fűszeres ragun kívül szolgáltak fel húspástétomokat, zöldségeket ecetes öntettel és különféle szószokkal, különböző módokon elkészített osztrigát, nagy tányérokon sült disznóhúst, szalonkát, pacsirtanyelvet, sőt még egy hattyút is, amit megsütöttek, aztán újra befedtek a tollaival. Braesford ura nagy távolságokat járt be, hogy ilyen étkeket szerezzen be menyasszonyának és nagyra becsült vendégeinek. De Isabelt ez nem nyűgözte le, és arra a három zenészre sem figyelt, akik a feje felett muzsikáltak, sem az asztalok körül keringő táncosokra, sem a férfiakat megnevettető zsonglőrökre és némajátékosokra. Egyrészt az udvarban hozzászokott az ilyesmihez, másrészt tudta, hogy a lakoma bőségének és jókedvének

gyakran több köze volt a ranghoz, mint az éhség csillapításához, a szórakozásra való kedvhez. Valamivel később a trombita dallamos köszöntése harsogta túl a zsivajt és jókedvet. Ez jelezte, hogy fontos személy közeledik Braesford külső kapujához. A lant és a hárfa dallama elhalkult, a beszéd is elcsendesült. Mindenki a bejárat felé fordult. Braesford katonáinak parancsnoka felkelt egy közeli asztaltól. Intett fél tucat embernek, majd velük együtt távozott. – Látogatókat vár? – kérdezte Isabel halkan, miközben jövendő férjéhez hajolt. – Egyáltalán nem, de ne eméssze magát. Nem lehet semmi fontos. Úgy gondolta, talán egy szomszéd birtokos és az emberei érkeztek valamilyen helyi ügyben, vagy tán egy lakomáról elkésett vendég az. De azt is tudta, ahogy a nő is, hogy parancs is lehet, hogy csatlakozzon a király seregéhez, lovagoljon ki és fékezzen meg valamilyen király elleni felkelést, vagy védjen egy határt. Csak egy lovascsapat, vagy királyi küldönc adott volna okot a trombitás figyelmeztetésre. Nem kellett soká várniuk. A patakopogás a belső udvar kövezetén és a fegyvercsörgés odáig is elhallatszott, ahol ültek. Csizmás lábak dobogása haladt felfelé a toronylépcsőn. A szolgák kitárták az ajtókat, így a király vörös sárkányos zászlója alatt bemasírozhatott egy sereg katona. Végigvonultak a kecskelábú asztalok között, míg el nem érték a főasztalt. Felhangzott az állj parancs, parancsnokuk előrelépett, páncélkesztyűjét le sem véve tisztelgett. Braesford fölvonta sötét szemöldökét és felállt. – Üdvözöllek, William, mint mindig. Bár azt hittem, Westminsterben állomásozol. Mi hozott ide messzi északra? – A király parancsa. – A Williamnek nevezett férfi előhúzott egy papirost az oldalán hordott erszényből, és a főasztalon át Braesfordnak nyújtotta. Isabel az újonnan érkezőben William McConnellre ismert, akit már látott az udvarnál. Ahogy a nevét ízlelgette, a vonásait és

viselkedését tanulmányozta, balsejtelem kerítette hatalmába. Termete és vonásai hasonlítottak Randéra, bár McConnell haja inkább bronzbarna volt, mint fekete, orra kevéssé kiugró, szemei inkább barnák, mint szürkék. Hirtelen eszébe jutott néhány elsuttogott megjegyzés, amit több mint egy éve hallott, és rájött, hogy ő itt Braesford életben maradt féltestvére, aki azt hitte, ő örökli ezt a termet. De aztán apja kivégzése után elkobozták birtokait. – Mi az? – kérdezte Braesford és elfogadta a pergamentekercset, kitekerte, míg fel nem tűnt a király vérvörös viaszba nyomott nagypecsétje. – Őszintén mondom, kellemetlen feladat. – McConnell valahová az asztal fölé irányította a tekintetét, az ott lógó családi zászlókra. – Mi lenne az? Féltestvére torkát köszörülte, olyan hangon szólalt meg, ami a terem legtávolabbi sarkáig is elhallatszott. – Randall of Braesford, gyilkossággal vádoljuk, egy két hónappal ezelőtt született gyermek, Mademoiselle Juliette d’Amboise gyermekének meggyilkolásával. Őfelsége, VII. Henrik király parancsára felszólítom, hogy egy órán belül induljon Londonba, eljegyzett hitvese, Lady Isabel Graydon társaságában. Ott megjelenik a király bírósága előtt a felsorolt vádpontok miatt. Gyilkosság. Egy gyermek iszonytató meggyilkolása. Isabel mozdulatlanul ült, annyira megbénította a döbbenet, alig tudta felfogni a vádat. Mégis, három dolog egyértelművé vált számára. Nem fogja az éjszakát Braesford urának ágyában tölteni, ha azonnal indulniuk kell Londonba. Lehet, hogy sosem lesz esküvő, ha a férfit gyilkosságért elítélik. A három Graydon-grácia átka nem maradt el.

3. FEJEZET

düh savként cikázott át Rand erein. Olyan élessé és zorddá tette a gondolatait, hogy képes volt megparancsolni, hogy csomagoljanak ellátmányt az embereinek és vendégeinek, kiadja az utasításokat a házzal és a közelgő aratással kapcsolatban, miközben gondolatban átkozta királyát és egyben barátját. Vagy aki egykoron, száműzetése napjaiban az volt. A magasságos Istenre, mit akar Henrik elérni azzal, hogy gyilkossággal vádol egy ártatlant? Mademoiselle Juliette dʼAmboise újszülöttje, a csöppség, aki Juliette telt ajkait és Henrik sápadtkék szemét örökölte, kicsattant az egészségtől, amikor Rand utoljára látta. A várfalon őrködött, amikor a kis Madeleine, ahogy Juliette hívta, az édesanyjával elhagyta Braesfordot. Maga Henrik küldött fegyveres katonákat, hogy a szeretőjét csendes elvonultságba kísérje, úgyhogy nagyon jól tudja, hogy nem esett bántódása. Henrik titokzatoskodó ember, de ki hibáztatná ezért? Hisz még csak négyéves volt, amikor elvették édesanyjától és a yorki herceg egyik szimpatizánsának felügyeletére bízták. Az, hogy nem a saját családjában nevelkedett, szokás volt a nemesi házak sarjainál, ezzel akarták támogatni függetlenségüket, és hogy bármilyen gyengítő kedveskedés nélkül kitanulhassák a háború művészetét. De ez az ellenség háza volt. Amikor reszketeg kuzinja, VI. Henrik IV. Edward idején rövid időre visszaszerezte a trónt a yorkistáktól, Henrik

A

elmenekült ebből a fogságból. Azután viszont az életéért kellett lovagolnia, amikor az idős királyt meggyilkolták. Nagybátyjával, Jasper Tudorral együtt alig sikerült elérniük a partot és hajóra szállni Franciaország felé Edward csapatai előtt, akik bizonyára nekik is ezt a sorsot szánták. Henrik és Jasper elsodródtak és Bretagne-ban kötöttek ki, ahol sorsuk attól függött, hogy a bretagne-i herceg miből nyer több politikai előnyt: ha vendégeiként ott tartja őket, vagy átadja őket az ellenségeiknek. A következő tizennégy évben ez a macska-egér játék folyt, melybe a halála előtt néha XI. Lajos francia király is beleszólt. Henrik azt mondta, élete nagy részében vagy vadásztak rá, vagy fogságban volt. Csoda hát, hogy olyan körmönfont lett, mint azok, akik körülvették őt? Bár Rand megértette a királyt, nem tudta túltenni magát azon, hogy jogtalanul beleavatkozik az életébe és a házasságába. Felbőszítette az időzítés és a burkolt fenyegetés. Arra gyanakodott, hogy Henrik meggondolta magát azzal kapcsolatban, hogy neki adja Lady Isabelt. A király bármikor találhatott értékesebb férjet a számára, olyat, aki több hasznot hajt a koronának. Gyalázat! Ráadásul Rand egyáltalán nem volt hajlandó felköttetni magát, hogy így a lány szabad legyen. Igyekezett kivédeni a baleseteket is, amik kapóra jöttek volna, hogy eltávolítsák őt az útból. Ragaszkodott hozzá, hogy a saját fegyveresei is csatlakozzanak a király és Graydon embereihez úton Londonba. Most merengő hallgatásban ült szürke harci ménjén, Árnyékon. Egyik oldalán fegyverhordozója, David, a szőke, kék szemű ifjú vitéz, a másikon pedig saját nyugtalan fegyveresei. Figyelte, ahogy Lady Isabel kilép a toronyból az udvarra. Sápadtnak, de eltökéltnek tűnt a fáklya fényében, köpenye csuklyáját előrehúzta, így csak fél arca látszott. Rand látta, hogy kesztyűt visel, de a bal kezén levágták a kesztyűt sérült kisujjáról. A sín, amit készített, még a helyén maradt. Ezt különös elégedettséggel látta.

Isabel nem akart férjhez menni, ezért a lehető legbrutálisabb módon vették rá, hogy elfogadja a frigyet, kényszerítették, hogy északra lovagoljon Braesfordba az esküvőre. A férfi tudhatta volna. Hisz végül is egy gróf lánya. Miért akarna hozzámenni egy fattyú lovaghoz? Ez a Magna Charta által a nemesek számára biztosított jogok szerint rangon aluli házasság magas születéséhez képest. Jogában állna visszautasítani. Ha nincs a mostohafivére fenyegetése, lehet, meg is tette volna. A lány senkinek nevezte. Igaza volt, Rand mégis forrongott, ahogy eszébe jutott a tiszta, erőteljes hangon tett kijelentés. Most befolyásosabb volt, mint amit születésétől fogva remélhetett, saját kemény munkájával szerzett földeket és kitüntetéseket. És még többet szerez. A lány lába elé helyezi majd, bocsánatkérést követel, hogy ismerje el érdemeit és hódoljon be neki. Ó, nem! Szerencséje lesz, ha ezt az ügyet élve megússza. Bármit is akar a hölgytől, azt hamar meg kell kapnia. Máskülönben lehet, hogy semmit sem kap belőle. Egy patkó a kőnek koppant, ahogy William McConnell, a féltestvére közel léptetett hozzá. – Sokat érő menyasszony – mondta vontatottan, ahogy követte a másik perzselő pillantását. – Már majdnem meg is kaptad őt. – Megengedhetted volna, hogy reggel induljunk, hogy jobban megismerhessem őt. – Ahogy a Biblia írja, vagyis teljesen? Nagy kár, hogy erre nem volt lehetőséged, de parancsokat kaptam. – És te nem tiltakoztál, hogy teljesítsd. Ők ketten tudták, hogy William magának akarta Isabelt. A lány után sóvárgott, miközben azért átkozódott, hogy nincs Henrik kegyében, hogy megkaphassa a kezét és a vagyonát. Teljesen érthető volt csalódottsága amiatt is, hogy apai öröksége Rand kezére került. A hadiszerencse elvette azt a törvényes fiútól és megjutalmazta a

törvénytelent. Csak a sors újabb szerencsétlen fordulata adhatná vissza neki. – Te tiltakoztál volna a helyemben? – kérdezte William, szavaiból sütött az irónia. – Valószínűleg nem, de nem is dicsérlek meg érte. Sőt, figyelmeztetlek. Jobb, ha vigyázol, ha azt hiszed, hogy nyersz ebből az ügyből. Először is Henrik inkább megtartja Braesfordot és a járadékait, mint hogy visszaadja neked. Másrészt el fogom mondani a királynak, mi történt Mademoiselle d’Amboise-zal, de nem áll szándékomban kötélen lógni. Amikor ennek vége, ki fogom deríteni, kik találták ki ezt a gyermekgyilkosságról szóló sületlenséget. Aztán ők majd felelnek nekem. – Nem is vártam kevesebbet – közölte McConnell és megvonta egyik páncélba bújtatott vállát. – Akkor értjük egymást. McConnell megemelte az öklét és a szívére tette. Aztán elléptetett. Rand hosszan nézett utána. Majd visszafordult, hogy az aráját figyelje, aki a tőkéről a lova nyergébe szállt. Segíthetett volna neki, de nem merte nyilvánosan megérinteni, mostani hangulatában nem. Erre az órára egyáltalán nem ilyen lovaglást képzelt el. Valaki gondoskodott róla, hogy vágyai beteljesületlenek maradjanak. Félrenézett, szája szigorú vonallá húzódott, ahogy még egyszer végiggondolta, ki lehetett. És hogy miért történhetett. Egész éjjel erőltetett tempóban lovagoltak, végigcsörömpöltek a sötét utakon, nyelték a port, miközben csak a halvány hold mutatott nekik utat. Senki sem kiáltott rájuk, vagy kérdezte meg tőlük, mi járatban vannak. Falvakon suhantak át és kívül fekvő farmokon, ahol ugattak a kutyák, a háziak pedig kitárták a zsalukat, és kihajoltak, hogy megnézzék, ki jár odakint. Amikor észrevették a király lobogóját a menet élén, hirtelen elvesztették érdeklődésüket, és a zsaluk újra becsapódtak. Eljött a hajnal, de ők továbbra is gyors iramban haladtak. Rand megfordult a nyeregben és hátranézett, Lady Isabel alakját kereste a közelben, ahol szolgálója döcögött az öszvérén. Menyasszonya

eltökélt arccal lovagolt, köpenye kétoldalt szálldosott a nyereg mellett, de már korántsem ült olyan egyenesen az oldalnyeregben, mint amikor elindultak. Ahogy újra előrenézett, Rand megsarkantyúzta a lovát és csatlakozott csapata kapitányához. Halkan mondott neki valamit. A következő városban, ahol megálltak lovakat váltani, előhoztak egy keskeny, öszvérek által tartott gyaloghintót. Rand először azt hitte, hölgye majd elutasítja, hogy vigyék ahelyett, hogy lovagolna, visszautasítja a tollas párnák kényelmének fényűzését, és a kenderfüggönyökét, melyek megálljt parancsoltak a nap éles sugarainak. De a józan ész végül legyőzte a büszkeséget, és eltűnt odabent. Az, hogy gyaloghintóval utaztak, lelassította őket, de ez még mindig jobb volt, mint ha az tartja fel őket, ha a hölgy rosszul lesz a kimerültségtől. Hisz csak nemrég tette meg ezt a megterhelő utat, most pedig megteheti visszafelé is. Késő délután Rand hátramaradt és sétára fogta a lovát a gyaloghintó mellett. Társalgási hangnemben megkérdezte: – Lady Isabel, szeretne egy kis marcipánt? A nő minden bizonnyal farkaséhes volt, vagy nagyon unatkozott, mert azonnal elhúzta az oldalfüggönyt. Feltolta magát egyik könyökére és megkérdezte: – Van önnél? Szinte szibaritának tetszett a gyaloghintó párnái közt, ahogy fűzője szalagjait kilazította, hajfürtjei pedig kiszabadultak a fátyla alól. A férfi hirtelen olyan intenzív feszítést érzett az ágyékában, hogy kellett egy pillanat, mire észbe kapott, odahajolt és átnyújtotta a kicsi, édességgel teli, átkötött zacskót, amit a nyeregtáskájából vett elő. Bánatos mosollyal nézte, ahogy a lány azonnal kinyitja és kivesz belőle egy zöldre és rózsaszínűre színezett darabot. Beletelt egy kis idő be, mire újra meg tudott szólalni. – Jól érzi magát odabent? – Kitűnően! Ha a gyaloghintó ötlete öntől származik, akkor köszönöm!

– Az a legkevesebb, hogy gondoskodom a kényelméről, hisz végül is én tehetek arról, hogy hirtelen megváltoztak a terveink. A nő lenyelte a marcipánt, kerülte a férfi tekintetét, miközben a zacskóba pillantott egy másikért. Különös ügynek tűnik. Szörnyű tettel vádolják, mégis szabadon lovagolhat, ahogy önnek tetszik. Azt hittem, láncra verve látom. – Előfordulhatott volna, de szavamat adtam, hogy nem próbálok elmenekülni, hanem engedelmeskedem a király akaratának. William pedig volt olyan jó és beleegyezett. – Milyen kedves! – Nem kérdezi, bűnös vagyok-e. – Elárulná, ha az lenne? Ha csak ártatlanságát bizonygatja, akkor mi haszna? Nehéz volt hibát találni a logikájában, de kedves lett volna, ha érdeklődik a dolog iránt, így, vagy úgy. De nyilvánvalóan túl sokat várt. Arra is rájött, hogy ha egy pillanatig sem néz rá többet, akkor arra figyelhetne, amit a lány mond, nem arra, hogy milyen hatással van rá. – Mi van, ha nem vagyok az? – kérdezte Rand egy perc után. – Akkor ki fog derülni, és minden úgy lesz, mint azelőtt, nem igaz? A férfi minden reménye és jövőbeli terve ettől függött. – Ahogy mondja. Erre Isabel fölnézett, mintha a férfi hangjában valami felkeltette volna a figyelmét. – Kételkedik a király igazságában? Rand a király indítékaiban kételkedett, bár ezt vakmerőség lett volna kimondani. Fegyverré változhatott volna a nő kezében, és a férfinak sejtelme sem volt, hogyan használná ezt fel. – Úgy lesz, ahogy Isten akarja. – Vagy, ahogy a király akarja – érkezett a nő csípős válasza, ami állítólag ugyanaz, hisz isteni hatalmat tulajdonít magának. Szeretném tudni, nekem miért nem szóltak a vádakról, sőt, még csak nem is céloztak rá, hogy ön ilyen bűnügybe keveredett.

A férfi feszülten mosolygott. – Erre könnyű válaszolni. Nincs bűnügy. – Akkor az egész tévedés. A férfi lehajtotta a fejét, ahogy az apró, védtelen csecsemőre gondolt, akit segített a világra hozni. – Imádkozom, hogy kiderüljön, hogy így van. – Ki vádolhatta meg magát? Nincs ötlete? – Sejtelmem sincs. – De a gyermek létezett? Rand nem felelt. Megesküdött, hogy nem beszél. Nem szegi meg, amit esküvel fogadott. – Nem sokkal az után, hogy tavaly Henrik megérkezett Bosworthből – mondta a lány, tekintete a férfi arcán pihent –, szárnyra kelt a pletyka egy francia nőről, aki a királlyal együtt szállt partra Walesben és a poggyászkocsiján utazott. Sosem jelent meg hivatalosan az udvarban, valószínűleg azért, mert őfelsége azonnal eljegyezte Yorki Erzsébetet. Henrik nem akarta, hogy bármi útjában álljon annak, hogy feleségül vegye IV. Edward leányát, mert ez legitimálta igényét a trónra… – Türelmetlenül ráncolta a homlokát. – Ne aggódjon ennyire! Nem hall minket senki! – Nem az ön csinos nyakát nyújtják meg, ha Henrik elégedetlen – felelte száraz rosszallással. – Bár megeshet, ha így folytatja. Így lesz, kivéve, ha önnek mint nemesasszonynak a pallost ajánlják fel. Az utolsó megjegyzést a lány figyelmen kívül hagyta. Hogyan folytathatnám másként? Csak az igazat mondom. – Az igazság az, amiről a király azt állítja. – Nagyon cinikus. Nem tudtam, hogy ehhez már elég időt töltött az udvarnál. A férfi előrepillantott, ahol a hosszú menet első lovasai megközelítették egy kis patak gázlóját. A földeken mögöttük pacsirta dalolt, az aratásra váró búzán pedig meleg szél söpört végig, úgyhogy hullámzott, akár egy aranyló tenger. Az érő gabona szaga lengedezett körülöttük, ahogy az út pora is, és az érett bogyóké egy

távoli sövényről. Ebben a pillanatban minden rendben volt a menettel. – Már jóval azelőtt tagja voltam Henrik udvarának, hogy tavaly elérte volna Anglia partjait – mondta a férfi. – Épp elég idő az. – Saját akaratából távozott tehát. Talán ezért parancsolta a király, hogy hozzák önt vissza. A koronás fők gyakran gyanakodnak azokra, akik eltávolodnak magasztos társaságuktól. – Tehát veszélyes túl közel kerülni és veszélyes távol maradni. Mit tegyen egy békeszerető férfi? Isabel egy hosszú pillanatig nézte, mielőtt megszólalt. – Önt tényleg nem érdekli az udvari élet. – Jobb szeretem Braesfordot, ahol a munkámnak van látszatja, ahol van idő végignézni a napfelkeltét, az esőt, ahogy lezuhog a hegyek oldalán és a kövér birkákat a mezőkön. – Hisz gazda – motyogta a lány szinte magának. Egy pillanattal később elgondolkodva nézett a férfira. – Braesford eléggé elzárt ahhoz, hogy jó menedék legyen. A király azt se nagyon szeretné, ha a felesége megtudná, hogy szeretője van, akit egy titkos helyen rejteget. Tudja, gyermeket vár. Úgy értem, a királyné. – Hallottam. – Hamarosan eljön az ideje, csak néhány hónap. Gyorsan történt, hisz az esküvő csak januárban volt. Azt mondják, a király nagyon izgatott, mert Erzsébet sosem volt jó erőben. Őfelsége mindent megtenne, nehogy megtudja, hogy a szeretőjének is gyermeke lett. Mindez természetesen csak akkor igaz, ha ez a bizonyos francia nő az ön vendége volt, amikor a gyermekgyilkosság történt. Rand tudhatta volna, hogy egy hölgy, aki járatos az udvari pletykákban, rájöhet az események láncolatára. Azonban nem akarta megerősíteni a nő állításait. – Nem történt gyilkosság – ismételte. – Mégis úgy tűnik, hogy valaki végzett a gyermekkel. Azt hiszem, nem túl meglepő, tekintve, hány örökös halt meg titokzatos körülmények között. IV. Edward két fia, akiket a Fehér-toronyban

tartottak fogva, III. Richárd fia és sokan mások. Ha a csecsemő fiú volt, még ha törvénytelen is… – Nem az volt… – Rand halk káromkodással elhallgatott. – Tehát leánygyermek és Henrik leánya – dőlt hátra a nő elégedetten. – Ez még mindig sok lehetőséget hagy. Rand felemelkedett, majd leszállt a ménjéről, és a kantárt a fegyverhordozójának dobta, aki eléggé közel jött ahhoz, hogy elkapja. Néhány hosszú lépéssel utolérte a lassan haladó gyaloghintót, belendítette magát, majd elhúzta a nyílás függönyét, így bezárkózott Lady Isabellel. A nő elejtette az édességes zacskót és a gyaloghintó elejéhez húzódott. Felhúzta a lábait, szoknyáját mezítelen bokája köré csavarta. – Mit… Mit művel?! – Hogyan értessem meg önnel, mekkora veszélynek teszi ki magát, ha ilyesmiket beszél? – kérdezte Rand. Egyik karjával átfogta felhúzott térdét és a lány felé hajolt. – Talán azt hiszi, biztonságban van, mert Henrik most néha önre mosolyog, vagy, mert a hitvese a barátnője. De Erzsébetet még nem koronázták meg, és valószínűleg addig nem is fogják, míg trónörököst nem szül. Mint a York-ház egyik leányát, csak megtűrik az udvarban. Így nincs hatalma megmenteni önt Henrik haragjától. Sőt, neki is összeszorított fogakkal tartania kell a száját, hogy megvédje magát a megfigyelőktől, akiket a király édesanyja állított rá. – Lady Margaret? Ő senkinek sem tudna ártani. – Egy olyan asszony, aki évtizedeken át szervezkedik, azért házasodik, hogy megszerezze a szükséges pénzt, ami ahhoz kell, hogy olyan sereget gyűjtsön, ami elég erős, hogy trónra ültesse a fiát, bármire képes… Ezt jobb, ha észben tartja. Lady Margaretnek egyetlen dolog jár a fejében, méghozzá az, hogy megszerezze azt, ami Henrik számára a legjobb. Szálljon szembe vele, érje el, hogy fenyegetésnek érezze, de csak a saját felelősségére. – Miért érdekli? – kérdezte Isabel olyan halkan, hogy a férfinak erőlködnie kellett, hogy meghallja. – Miért figyelmeztet?

– Mert olyan körmönfont vagyok, mint ők! – közölte a férfi komor kétségbeeséssel. – És nekem is csak egy dolog jár a fejemben, de ennek semmi köze királyokhoz és királynékhoz. – És mi lenne az? Nem lett volna szabad megkérdeznie. A férfi csak az alkalomra várt. A lány után kapott és olyan gyorsan vonta a karjaiba, hogy a gyaloghintó imbolyogni kezdett a szíjakon. – Hogy megmutassam, hogy egy hölgy száját másra is lehet használni – válaszolta fojtott éhséggel –, különösen a kicsi, éles, rózsaszín nyelvét. Isabel onnan nézett fel rá olyan füstösszürke szemekkel, mint az északi hegyek, ahol felhúzott térdének dőlt. Fejdísze és fátyla lehullott, így haja selymes tűzként borította be a férfi térdét. Aztán lecsukódtak a szempillái, ahogy a férfi a szájára szorította a száját. A lánynak marcipán és édes, meleg asszonyíze volt, mámorítóbb, mint a legfinomabb mézsörnek. Rand elmerült benne, megrészegült tőle, lenyűgözte ajkai puhasága, nedves belső felületük, fogai üvegszerű széle. A lány lehelete finoman érintette az arcát. Ingerlő mozdulatlansággal, szorosan simult a férfihoz. Rand elengedte a karját, kemény ujjaival átfogta dereka karcsú ívét, aztán haladt egyre feljebb, míg a tenyere rá nem borult gyönyörű melleire. A bimbó kicsi volt, de már ágaskodott a fűző finom gyapja alatt. Ahogy tovább keményedett, a férfi esztelen örömmel körözött rajta hüvelykujjával újra és újra. A lányból halk hang szakadt fel, félig nyögés, félig tiltakozás. Rand hallotta, de nem vett róla tudomást, inkább még jobban elmélyítette a csókot. Ingerelte, ahogy Isabel nyelve elhúzódott az övétől, íze rabul ejtette. A vágy, hogy többet és többet kapjon a lányból, ott dörömbölt a fejében, a mellkasában, lángoló ágyékában. Isabel nedves forrósága volt az ő Grálja, és szorgalmasan kutatott utána, kezét végigcsúsztatta a csípőjén, be a ruhája szegélye alá. Végigsimított fölfelé a vádliján, a combján és még feljebb, oda, ahol védtelen volt portyázó ujjaival szemben.

Isabel vonaglott, levegő után kapkodott az érintésétől, bizalmaskodó támadásától. A férfi túlforrósodott agya már elképzelte, milyen könnyű lenne őt maga alá penderíteni, és becsusszanni forró, nedves mélységeibe, magáévá tenni egy gyaloghintó imbolygó fülkéjében, miközben őreik előttük és mögöttük trappolnak. Megfeledkezett a gázlóról. A hintó előrebillent, ahogy leereszkedtek a partfalon. Víz loccsant a függönyöknek, zuhogó esőként hatolt át rajtuk. Rand éles lélegzetet vett, hirtelen észhez tért. Egy pillanatig mozdulatlanul ült, próbálta visszanyerni az uralmat érzékei felett. Aztán lesimította Lady Isabel szoknyáját és elhúzódott tőle. Nem mert megszólalni, még kevésbé a nőre nézni, akinek úgy esett neki, hogy a körülményeikkel nem törődött. Megvárta, hogy a gyaloghintó visszabillenjen, amikor az öszvérek kimásztak a gázlóból. Félrehúzta a függönyöket, kilépett az útra, aztán újra összehúzta őket. Néhány perccel később, amikor visszaszállt szürkéje nyergébe, féltestvére léptetett melléje. – Nos? – érdeklődött lefelé biggyesztett ajakkal. – Nos, mi? – A szavak jobban hasonlítottak vicsorgásra, mint az Rand szándékában állt. – Milyen volt a nő? – Kielégítő – válaszolta, és érezte, hogy tűz égeti a tarkóját. – Az nem kétséges. De alkalmazkodó természet? Rand kemény tekintettel nézett McConnellre. – Fogalmam sincs. Jobbat érdemel annál, mint hogy molesztálják, miközben két megye minden második férfija hall minden nyögést. – Akkor ez egy jó alkalom sajnálatos elfecsérlése, különösen, ha az embernek tökéletes ürügye is van. – És arra sincsen szüksége, hogy olyan férfival háljon, aki lehet, hogy csak addig él, míg el nem éri a király Csillagkamaráját. Sokkal jobb kilátásai lesznek egy másik férjnél, ha esély sincs arra, hogy állapotos.

Amennyire fel tudta fogni, ezért hagyta magára Isabelt a gyaloghintóban. A döntést, ami éles ellentétben állt korábbi szándékaival, gyorsan hozta meg, tehát nem gondolkodott túl világosan. Természetesen voltak, akik örömmel feleségül vettek volna egy állapotos asszonyt, hisz így biztos, hogy képes gyermeket szülni. A legtöbben azonban inkább szüzet szerettek volna, vagy legalább egy hosszú jegyességet, ami alatt bebizonyosodik, hogy nem vár gyermeket. Mindenesetre nevetnivalóan csekély volt annak valószínűsége, hogy VII. Henrik Graydon grófjának mostohahúgát olyannak adja, akit gyilkossággal vádolnak. – Ez nagyon nemes, de kevés örömet fog okozni, miközben egy tömlöc cellájában fekszel. Ráadásul, ha viselős lenne az ivadékoddal, megörökölhetné Braesfordot, ha felakasztanak. – És megóvná attól, hogy megkaparintsd? Be kell valljam, ez igen ösztönző lehetőség – felelte Rand szárazon, és elnézett arra, ahol az erdős csalit, amin átutaztak, követte a patakocska irányát. – Vagy felajánlhatnám neki a segítségemet és támogatásomat, hogy meggyőzhesse Henriket, hogy új férjre van szüksége, aki fattyú fivérem helyébe lép. Ki tudja? Őfelsége emléked tiszteletére beleegyezhet. – Meglehet, de én nem vennék rá mérget. Ezen kívül nem áll szándékomban puszta emlékké válni. Rand könnyű vágtára sarkantyúzta a lovát és otthagyta McConnellt. Bár a kétségeit és félelmeit is ilyen könnyen maga mögött hagyhatta volna! Isabel ott feküdt, ahol Braesford hagyta. Figyelte a fényes pöttyöket, amiket a fák lombján átsütő napfény rajzolt a gyaloghintó kendertetőjére. Dühösnek kellett volna lennie, de ehelyett inkább elgondolkodott. A férfi miért hagyta abba? Valószínűtlen, hogy pusztán az arcába loccsanó víz volt rá ilyen hatással. Ettől észhez tért, mint ahogy ő látta, vagy csupán eszébe jutott egy fontosabb célja? Tényleg csak figyelmeztetni akarta, hogy

figyeljen oda, mit beszél, vagy ennél többet akart? Meg akarta mutatni neki, mi vár rájuk, ha egyesülnek a házasságban, vagy csupán be akarta bizonyítani, hogy megadja magát a vágynak, amit egy senki ébreszt benne? Tehát ez a szenvedély, ilyen, amikor vágy hajtja a vért, és ilyen a sürgető késztetés, hogy behódoljon, bármi is az ára. Milyen furcsa, hisz megveti és féli is azt a férfit, aki ezt okozta. Hallott nőket sóhajtozni jóképű gavallérok után, eksztázisba estek a combjuktól a testhezálló nadrág alatt, vagy attól, mi rejtőzhet különleges gatyapőcük alatt. Azt hitte, túloznak, vagy rendkívül ostobák. Hisz minden férfi ugyanazzal az alap-felszereléssel van megáldva, nem? Egyértelmű, hogy tévedett. Néhány férfit a férfiasság olyan aurája vette körül, ami jócskán túltett másokén. Testük formásabb, izmaik úgy mozognak a bőr alatt, mint az olajozott selyem. Érintésük lángra gyújt. Fenyegetik a nők nyugalmát. Mosolyuk veszélyes. Nem hitte volna, hogy egy férfi arca egyetlen pillanat alatt át tud váltani hűvös szigorúságból ellenállhatatlan melegségbe. A hirtelen vidámság a férfi szemében kezdődik – gondolta a lány –, amit ő túl nagy lelkesedéssel figyelt. Minden pillanatban résen kell lennie, míg elérik Londont. A Graydon-átok megakadályozta, hogy azonnal hozzámenjen Braesfordhoz, és bolondság lenne most mégis megadnia magát a simogatásainak. Az hiányzik neki a legkevésbé, hogy elháljon egy olyan frigyet, ami reményei szerint szertefoszlik. Sőt, ha tanúk esküdhetnek meg rá, hogy intim közelségbe került a férjével, akit gyilkossággal vádolnak, aligha állíthatná, hogy fél tőle. Ez természetesen csak akkor igaz, ha ilyesmi megtörténik. Lehetséges, hogy a hóhér megmenti őt ettől. Átfutott az agyán, hogy a király ezért választott számára alacsony rangú jegyest. Tudta, hogy hamarosan újra visszaszerzi. Mégis, mi lehet a célja egy ilyen kegyetlen macska-egér játéknak? Nem jutott eszébe semmi értelmes magyarázat.

Persze szinte semmit nem tudott Randall Braesfordról. A múltjában sok minden történhetett, ami titkos ellenségeskedésre adhat okot. Az udvar a féltékeny intrikák és kicsinyes bosszúállás melegágya volt. Bárki dönthetett úgy, hogy gonosz tréfát űz ezzel az igen büszke és még annál is ambiciózusabb alacsony származású lovaggal. Akár ő, Isabel is lehet a tréfa célpontja. Fél tucatnál is több házassági ajánlatot utasított vissza az átokra hivatkozva. Talán valaki meg akarta mutatni neki, hogy ő sem kerülheti el a sorsát, és azért adják férjhez. Ha Braesford tudott az átokról, és szembe mert szállni vele, akkor ő volt a tökéletes választás. Biztosra vették, hogy Isabelt felbőszíti, ha egy közrendűnek adják, akinek földjei messze a világ végén terültek el. Ha pedig a még ízesebb tréfa kedvéért felakasztatják a férfit, hogy őt visszaszerezzék, akkor mi van? A férfi semmi, egy senki. Azok, akik így gondolkodtak, valószínűleg nem mérték fel rendesen Randall Braesfordot. Ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni, bármennyire nehezére is esett Isabelnek beismerni. A férfi ereiben a születésétől függetlenül nemesi vér csörgedezett. Mostani pozícióját nem azért szerezte, mert ostoba vagy óvatlan. A lány felült, újra kezébe vette a marcipános zacskót, bekötötte, mielőtt egy párna alá dugta volna. Lerázta a felesleges vizet a gyaloghintó függönyéről, szoknyája szegélyével letörölte a karját, ahol lefröcskölődött és megkötötte a fátylát, ami valahogy lecsúszott a hajáról. Még mindig kósza tincseit rendezgette, amikor közeledő patadobogást hallott. – Lady Isabel? Minden rendben odabent? A hang Henley vikomté volt. Ha nem válaszol, aggódni kezd. Félrehúzta a függönyt, és semmitmondó érdeklődéssel nézett fel a férfira. – Amint látja, uram. Miért ne lenne? – Nincs rá ok. Csak azt gondoltam… – Henley elhallgatott, széles, sebhelyes arca előnytelen lila színt öltött. – Mármint nagyon csendben volt odabent.

– Szundikálni próbáltam, ha tudni akarja. – Isabel keresztbe tett ujjal mondta ezt a kis hazugságot. Jobb, mint elárulni, mi járt a fejében. – Bocsásson meg, milady! Hozhatok valamit, nincs szüksége valamire? A férfi a bajvívótér bajnoka volt, és ettől néha elég beképzelten viselkedett. Egy gróf legidősebb fia volt, aki úgy három évvel ezelőtt mindenét elveszítette. Édesapját III. Richárd árulásért perbe fogta, amikor felkelést szított IV. Edward örökösének örököse, a nagyon fiatal V. Edward támogatására, aki eltűnt a Tower mélyén. Címe most tiszteletbeli volt. Jövedelmét a kontinensen szerezte, ahol a királyok és nemesek által rendezett lovagi tornákon vett részt, és a győztes csatában ejtett foglyokért kért váltságdíjat. Bár nem voltak birtokai, amik elfogadható férjjé tették volna, címeihez ragaszkodott, és szokásává vált homályos sarkokban leskelődni a lány után. Graydon, bár Henley barátja volt, sosem támogatta a leánykérését, mert a lány vagyonát nem akarta átadni egy férjnek. Ez egyszer Isabel hálás volt neki, mert így nem kellett neki magának helyre tennie. Ez azt is jelentette, hogy megengedhette magának, hogy kedves legyen vele. Ez azelőtt volt, hogy Henrik úgy döntött, férjhez kell mennie. – E pillanatban semmire az égvilágon – válaszolta olyan kedvesen, ahogy csak tőle telt. – Talán később. – Rendben, mi lady. Figyelni fogom, mikor hív. Nincs kétségem, hogy így tesz majd – gondolta Isabel sóhajtva, és visszaengedte a függönyt. Ha rajta múlik, nem kér a férfitól semmit. Egyetlen férfitól sem. Így utaztak délre, London felé és még tovább, végig a rómaiak régi északi útján, kisebb-nagyobb városokon és falvakon át, míg már a King’s Streeten dobbantak a patkók. Ez a lovakkal és kordákkal, árusokkal és koldusokkal, sétáló köznemesekkel teli főút végül elvezette őket Westminster ókori kapuihoz. Végighaladtak szűk, bűzölgő utcáin, elérték azt a miriádnyi kormos kőből épült épületet és udvart, melyeket Westminster-palotaként ismertek.

4. FEJEZET

sabelnek alig volt ideje levenni a fejdíszét és fátylát, mielőtt szobája – egy azok közül, amit az udvarban megszálló kevésbé fontos személyeknek rendeltek ki – ajtaja kivágódott. Szoknyák és repkedő fátylak áradata jelezte két húga érkezését. Velük osztozott a kis helyiségen, mielőtt elindult volna az esküvőjére, és egyelőre újra így lesz. A három évvel fiatalabb Catherine lépett be először, akit mindenki Cate-ként ismert, a legfiatalabb, tizenöt éves Marguerite szorosan ott volt a nyomában. Nevetve, kiabálva üdvözölték nővérüket vad ölelések és temérdek nyugtalan kérdés közepette. – Miért tértél vissza ilyen hamar, legdrágább nővérünk? Örülünk neki, abban biztos lehetsz, de azt hittük, hónapokra mentél el, sőt évekre. – Mi történt? Henrik leghűségesebb csatlósa visszautasított? Rávetted Graydont, hogy forduljon vissza? – Esetleg az átkunk legyőzte Henrik döntését? Mondd el azonnal, mielőtt belebolondulunk a kíváncsiságba! – Nem, nem és igen – válaszolta Isabel a könnyeit nyeldesve, miközben viszonozta testvérei üdvözlő ölelését. Olyan kedvesek és annyira hiányoztak neki! A csacsogásuk, a mosolyuk és kérdés nélküli elfogadásuk.

I

– Bosszantó gebe! Csak ennyit tudsz mondani? – gúnyolta Cate. – Rajta, mondj el mindent! Tudod, hogy muszáj, mert különben nem hagyunk neked békét! Isabel amennyire tudott, engedelmeskedett, miközben a húgai elhelyezkedtek két keskeny ágyon a háromból, melyek az apácák cellájára hasonlító helyiség nagy részét elfoglalták. Beszéd közben levetette az úton bepiszkolódott ruháit, és gyorsan megmosdott a mosdótál hideg vizében. – Tudtam! – kiáltott fel Cate, amikor befejezte. – Tudom, hogy te csak merő sületlenségnek tartod az átkot, de tévedsz! Mi mással magyarázod a király embereinek érkezését az utolsó pillanatban? Ismerd be! Elhiszed, hogy árnyékként követ minket? Isabel kényszeredetten a húgára mosolygott. Cate mindig készen állt a legjobbat meglátni minden helyzetben, ahogy az emberekben is. – Akkor is, ha én találtam ki az egészet? – Annál inkább! – Elismerem, hogy nehéz ezzel nem egyetérteni. – Történhetnek csodák – szólt közbe Marguerite –, ezt mondják a papok. Csak hinnünk kell. Védve vagy, drága Isabel, míg olyan férjet nem választanak neked, aki teljes szívéből szeretni tud téged. – Igen, persze. – Isabel lecsapott kisebbik húgára, hogy szorosan megölelje. Marguerite kislány korában apáca akart lenni, majdnem novíciává vált az idő alatt, míg egy Graydon Hallhoz közeli zárdában taníttatták őket. Végigsétált a hosszú kőfolyosókon, haját apácafátyol alá rejtette, kezében pedig breviáriumot tartott, akárcsak a király édesanyja, Lady Margaret. A késztetés nem élte túl a lány fellángolását, amit egy, a mostohafivérüket szolgáló francia vitéz iránt érzett. Heves szerelem volt, de hamar véget ért, amikor a lány felfedezte, hogy a rothadó fogai miatt a férfinak rossz a lehelete. Továbbra is csendes, istenfélő és pesszimista maradt, kivéve, ha a férfiak kerültek szóba. Olyankor eléggé fesztelen tudott lenni, bár csörömpölő páncélban hajlamos

volt minden férfit lovagnak tartani, kiváló és nemes tulajdonságokkal felruházni. Ők hárman, Isabel, Cate és Marguerite külsőleg nagyon hasonlítottak egymásra, mindhármuknak bőven kijutott aranybarna hajból, ami Cate esetében kissé világosabb árnyalatú volt, sötétebb Marguerite-éban. Cate néhány centivel magasabb volt Isabelnél, Marguerite pedig ennyivel alacsonyabb. Isabel szeme a zöld különböző árnyalataiban játszott, Cate-é mélykék volt, mint az őszi éj, Marguerite-é pedig olyan barna és csillogó, mint a jó angol sör. Vonásaik szabályosak voltak; Cate szeme általában pajkosan csillogott, és ha Marguerite kicsit is összevonta sötét, sűrű szemöldökét, azzal nagyon is haragossá tudta tenni az arcát. Bár Isabel és Cate alakja karcsú volt, Marguerite nem veszítette el gyermekkori gömbölydedségét. De még mindhárman belefértek a Graydonban álló páncélzatba, amit gyermekkorukban titkos búvóhelyként használtak mostohaapjuk haragja elől. Ezt onnan tudták, hogy néha mostohafivérük dühöngését is el kellett kerülniük. Bár vér szerinti apjuk földekben és javakban gazdag örökséget hagyott rájuk, idegesítő kölöncként kezelték őket, nem tartották őket többre Graydon vadászkutyáinál és vadászsólymainál. Ezért gyermekkoruktól kezdve védték és támogatták egymást. Isabel esküvői utazása volt életükben az első alkalom, amikor néhány óránál tovább maradtak egymástól távol. Napjaikat elvonultságban töltötték Graydon Hallban és környékén, míg VII. Henrik trónra nem lépett. A király megparancsolta, hogy több tucatnyi hozzájuk hasonló hölggyel egyetemben jelenjenek meg az udvarban. A királyi kincstárat kiürítette a háború, újra meg kellett tölteni. A királynak földekre és címekre volt szüksége, hogy biztosítsa a körülötte állók hűségét. Szerte a királyságban gyámleányainak nyilvánította a hajadonokat és özvegyasszonyokat. Így az övé lett birtokaik jövedelme, megfelelő nagyságú menyasszonypénz kifizetése esetén megfelelő házasságokat hozhatott össze számukra, vagy diszkréten, szép kárpótlás fejében megengedte nekik, hogy elkerüljék a házasságot.

Isabelnek nem adták meg ezt az utóbbi választást. Csak feltételezni tudta, hogy azért, mert az apja vagyonából kapott része Henrik szemében tökéletes díj a fegyveresei számára. Az, hogy Cate és Marguerite hozományát és kezét ki érdemelheti ki, még mindig kétséges volt. Várták a király döntését, miközben bizalmukat az átokba helyezték. – Graydon visszatért veled? – kérdezte Cate, és Isabel biccentésére folytatta. – Biztosan halálra neveti magát az események ilyen fordulatán. – Ahogy mondod. Nagyon jókedvű volt a visszaúton. Hallottam, ahogy dudorászik lovaglás közben. – Talán beszél a királlyal – vélte Marguerite –, és elmondja, hogy túl veszélyes minket kiházasítani. Mostohafivérük úgy nőtt fel, hogy a hatalmas birtokokat, amiket Isabel és a húgai örököltek, a saját hűbérbirtokának tekintette, és feldühítette a gondolat, hogy elveszítheti felettük az irányítást. Dühösen járt-kelt Graydon Hallban, átkozta a rokonsági törvényeket, melyek megakadályozták, hogy egyiküket feleségül vegye, hogy így legalább a földek egy részét megtarthassa. A mostohahúgaival kötött házasságot az egyház ugyanúgy tiltotta, mintha vérrokonok lettek volna. Ahelyett, hogy Graydonban maradt volna, míg ők hárman az udvarban mulattak, velük tartott, hogy jobban szemmel tarthassa őket. Azonban ahogy teltek a hetek és a hónapok, úgy tűnt, hozzászokott a gondolathoz, hogy férjhez mennek. Azt is hallották tőle, hogy azért adja fel a gyámságot, hogy így mutassa ki a korona iránti hűségét, ami a javára válhat majd. Jó néhány elégedetlenkedővel együtt ő is játékkal, vadászattal, ivászattal és fehérnéppel töltötte az idejét. Isabel csak örült, hogy energiáit nem veszélyesebb időtöltésekre fordítja, mint például összeesküvés szervezésére. – Mindig reméld, hogy van kiút a nehéz helyzetből – viccelődött vidám arccal a húga kedvéért, miközben felemelte a haját és hűvös ruhát tett a tarkójára. – Gondolom, azzal sosem értenél egyet, hogy a magunk kívánságára alakíthatjuk a körülményeket?

– Ami azt illeti, te ezt már igen gyakran megtetted a kedvünkért, drága Isabel. Vegyük azt, hogy elérted, hogy Graydon azt higgye, az ő ötlete volt, hogy az apácáknál tanuljunk, ami egy mesés menekülő út volt. – Marguerite elkapta fátyla szélét és a sarkát rágcsálta. – De az volt? Mármint ez is csodás menekülés volt? – Igen, milyen benyomást tett rád Braesford mint a férjed? – érdeklődött Cate. – Milyen volt? – Örültél, vagy sajnáltad, hogy az esküvő előtt elcitáltak onnan? – tette hozzá Marguerite. – Mindent tudni akarunk! Isabel egyik testvéréről a másikra nézett, próbálta eldönteni, mit válaszoljon. Valamilyen okból fontos volt számára, hogy ne legyen igazságtalan. – Érdekes ember és erős – mondta végül. – Nem nehéz megérteni, Henrik miért jutalmazza meg a koronának tett szolgálataiért. – Elfordult és az ágy végébe állított utazóládájában kotorászott tiszta alsóing után. – Ez mind nagyon jó, de hogy nézett ki? – kérdezte Marguerite kissé nyersen. – Jóképű volt? Olyan, mint amilyennek leírták, mielőtt elmentél? Ő a lovag mintaképe? – Ne légy nevetséges! – Nem, de biztosan többet is tudsz mondani annál, hogy erős és érdekes! – tiltakozott Cate. Isabel nem válaszolt, mert komornája abban a percben lépett be a szobába, és magával hozott egy aranyszínű bársonyruhát, amit levitt a konyhába, hogy kigőzölje a ráncait. Gwynne-t, aki gyermekkoruk óta vigyázott rájuk, és az édesanyjukat is ápolta, mielőtt meghalt, majdnem annyi öleléssel és kiáltással üdvözölték, mint Isabelt. Amikor újra lecsendesültek a dolgok, Gwynne segített belebújni a ruhába Isabelnek, és kezdte meghúzni a fűzőt. Cate pimasz pillantást vetett rá. – Te láttad a nővérünk vőlegényét, drága Gwynne? – Láttam én! – A nő szorosabbra rántotta a fűzőt, ezért Isabel visszatartotta a lélegzetét. – És mit gondoltál róla?

– Nem az én dolgom, hogy gondolkodjak. – De igazán, biztosan észrevettél rajta valamit. – Finom, elegáns úriember. Nagy. – Nagy? – Cate csillogó szemét Isabelre fordította. – Jó, legyen! – A lány megjátszott bosszúsággal forgatta a szemeit. – Magas, izmos és erős, mint az olyan férfinak lennie kell, aki lovagi tornákat és csatákat élt túl. Valójában igen jó beszédű, ami illik olyan valakihez, aki Henrik társa volt a Bretagne-ban töltött évek alatt. Figyelmeztetlek, hogy legalább olyan jól beszél franciául, mint a király, úgyhogy ne próbáljatok nagyképűsködni vele. De magatok is láthatjátok majd. Visszatért velem, vagyis inkább én tértem vele. – Azzal folytatta, hogy mesélt az utazásról Westminsterbe, bár azt a zavaró néhány pillanatot, amit Braesforddal töltött a gyaloghintóban, kihagyta. Marguerite felsóhajtott. – Ha Braesford itt van, akkor az átok nem nyújtott valódi menekülést. Jobban kellene működnie! Isabel ajka kissé megremegett. – Kis szerencsével lehet, hogy évekre a Towerbe zárják. – Ó, ne, ezt ne mondd! – Marguerite volt a legjószívűbb hármójuk közül. Felvette és óvatosan visszatette a fészekből kiesett madárfiókát, megmentette az indák közé szorult kismacskákat, a Graydon Hall hátsó ajtajánál tanyázó, konyhai maradékot kolduló utcagyerekeknek bekötözte a térdét és talpát. Alig tudott kilépni a kastély falain túl anélkül, hogy féltucatnyi maszatos kisgyermek ne kapaszkodott volna a szoknyájába, és az angyaluknak ne nevezték volna. Minden bizonnyal az a sors várt rá, hogy egy nagy főúr felesége legyen, gondoskodjon a férje faluiban lakók jólétéről, ápolja a betegekét és öregeket, és közbenjárjon a férjénél, hogy javítson a körülményeiken. – Természetesen nem így értettem – válaszolta Isabel azonnal, és ez így is volt. Volt valami a férfiban, ami elviselhetetlenné tette ezt a gondolatot. – Egyetlen férfinak sem kívánok ilyen sorsot, csak…

– Csak nem akarsz feleségül menni hozzá – fejezte be helyette Cate, és tekintetét együttérzés sötétítette el. Marguerite nem szólt semmit, csak fájdalmas arckifejezéssel összekulcsolta ölében a kezét. – Hozzá vagy másik férfihoz – értett egyet azonnal. – Szerinted bűnös? Végezhetett az újszülöttel a király parancsára? Isabel éles pillantást vetett Cate-re. Ez a kérdés az utóbbi napokban az ő gondolatait is gyakran foglalkoztatta. – Miből gondolod ezt? Hallottál valamit a távollétemben? – Nem igazán, de Henrik aggódott a királyné egészségéért. Hallottam, hogy egyik udvarhölgye azt mondja, hogy a király és édesanyja elviselhetetlenül sokat aggódnak miatta. Féltik, ha kimegy sétálni, ha bent marad, ha túl sokat eszik, vagy ha túl keveset. Tudod, az egészsége nem túl erős és a férje számít rá, hogy örököst szül neki. Isabel nem felelt. Mind tudták, hogy a király hitvesének kötelessége kis hercegeket szülni, hogy örököljék a trónt, és hercegnőket, hogy megszilárdítsák a kapcsolatot más udvarokkal és országokkal. – Szörnyen csalódott lenne, ha bármi közbeszólna – folytatta Cate. – Lehet, hogy el akar hallgattatni minden suttogást arról, hogy a szeretője gyereket szült, most, hogy a királyné ilyen közel áll a szüléshez, mert ez a korona legjobb érdeke. Gwynne megigazgatta Isabel ruháját, és csendesen megszólalt: – Nekem most mondták, hogy a jövendőmondók megígérték a királynak, hogy a gyermek herceg lesz. – Én is hallottam – mondta erre Marguerite. – Valóban. – Cate megvonta a vállát, mintha az mindent megmagyarázna. Talán így van – gondolta Isabel. A legtöbb férfi fiút akart, hogy továbbvigye a nevüket és a vérvonalukat. Egy király számára mindez mindenekfelett állt. Ugyanakkor az áhítat és a babona kéz a kézben járt mindenhol, különösen az udvarban. Egy órán át térden állva imádkoztak, a következőben pedig asztrológushoz látogattak, mindez nem volt szokatlan. Henrik könnyedén elhihette ugyanabban a

percben, s hogy ő Isten kegyelméből uralkodik, és azt, hogy meg lehet jövendölni a gyermek nemét. Ha úgy gondolta, hogy a trón meg nem született örököse veszélyben van, szinte bármit megtett volna, hogy megvédje. De ha így áll a helyzet, akkor miért hurcoltatja Braesfordot az udvarba, hogy feleljen a gyilkosság vádjára? Mindez csupán képmutatás a törvény előtt, színjáték, hogy elhallgattassák a suttogást a gyilkosságról? Vagy Henriknek tényleg szándékában áll kivégeztetni a férfit, amiért végrehajtott egy parancsot, amit ő adott ki? Isabel egyik esetben sem lehetett túl bizakodó. Akkor nem, ha ez azt jelentette, hogy olyan valakivel jegyezték el, aki képes lett volna megölni egy újszülöttet. Abban a pillanatban halkan kopogtattak az ajtón. Gwynne gyorsan kinyitotta. Braesford állt a másik oldalon. Fejet hajtott, miközben Isabel előrejött Gwynne mellé. – Elnézését kérem, Lady Isabel – szólalt meg halk, kimért hangon. – Nem zavarnám a pihenését, de a király hívatott minket, önt és engem. A Csillagkamarában vár bennünket. Randnak igen gyanús volt, hogy sem neki, sem Isabelnek nem hagytak időt, hogy egyen, mielőtt audienciára mennek Henrikhez. Szerencse, hogy volt idejük megmosdani és átöltözni. Ezt az engedményt Isabel kedvéért kapták, ebben szinte biztos volt. Ha egyedül lett volna, akkor fáradtan, éhesen, izzadságtól és lószagtól bűzölögve, a napokig tartó utazástól mocskosan rendelték volna a király elé. Henrik nem volt türelmes ember. Rand kérte, hogy Isabelt mentsék fel az audiencia alól. Nem pusztán a lányért aggódott. Büszkesége sem engedné, hogy a lány tanúja legyen lehetséges megaláztatásának és megfenyítésének. Sőt, olyan eseményekről és körülményekről szerezhet tudomást, melyeknek ismerete veszélyt jelenthet a számára. Túlontúl új volt még az udvari intrikákban az ilyesmihez. A kérését elutasították. Henrik mindkettőjüket látni akarta, és engedelmeskedniük kellett.

Együtt haladtak végig a végtelen folyosókon, árkádsoros udvarokon és egymásba nyíló szobákon, melyek a király magánlakosztályához vezettek. A lány keze Rand csuklóján nyugodott. Nyugodtan lépdelt mellette, de ujjai úgy égették a férfit, mint egy sor apró tűzcsóva. Az úgynevezett Csillagkamara hosszú terem volt, burkolt falakkal, melyeket itt-ott faliszőnyegek lágyítottak. Ezekre bibliai jeleneteket szőttek, a helyiség magas dongaboltozatára pedig sötétkék alapon aranycsillagokat festettek. Henrik itt találkozott legbizalmasabb tanácsadóival, hogy igazságot szolgáltassanak olyan ügyekben, melyek nem tartoztak a nyilvánosságra. Amikor beléptek, a király az ablaknál állt. Magas, keskeny arcú férfi volt, ajka vékony, de érzéki, arckifejezése vészjósló. Fehér selyeminge felett csillogó szürke selyemdamasztot viselt, hozzá fekete nadrágot és fekete bőrcsizmát. Találkozójuk bizalmas természetének jeleként hosszú, szőke haján nem viselt koronát, csak felhajtott karimájú szürke gyapjúkalapot, amire aranyszínű szalagcsokrot tűztek. Amikor bejelentették őket, Henrik otthagyta a nőt és a két férfit, akikkel tanácskozott. Sarkában egy karcsú fehér agárral átsétált a termen, leült arra a nehéz székre, amit választott színeivel, zöld és fehér szaténnal párnáztak ki és baldachinoztak körül, és alacsony kőemelvényre állítottak a terem távolabbi végében. A kutyával a lábainál kényelmesen kinyújtózott, és várta, hogy közelebb érjenek. – Örömmel látjuk, hogy végre megérkeztek – szólalt meg, amikor fogadta főhajtásukat és intett, hogy lehetnek kevésbé szertartásosak. – Reméljük, útjuk nem volt fárasztó. – Ha az is volt, mindössze azért, mert siettünk teljesíteni a parancsát – válaszolt Rand. Nem igazán tudta megszokni, hogy Henrik királyi többest használ, miután a száműzetésben éveken át ennél sokkal kevésbé volt szertartásos. Gyakran meglepődött, Henrik milyen ösztönösen hozzászokott. – De reméljük, semmi félnivalójuk nincs miatta. Rand a homlokát ráncolva megállapította, hogy a király egyenesen a lényegre akar térni. Ez nem túl sok jóval kecsegtetett az ügyben.

– A legkevésbé sem, Fenség. Rövid csend állt be. Rand gyorsan a többiekre pillantott, akik csatlakoztak hozzájuk és Henrik trónjának két oldalára álltak. A hölgy a király édesanyja volt, Lady Margaret Beaufort, Richmond és Derby grófnéja, filigrán, igen szigorú alak szokásos, apácaszerű, fekete öltözékében, csúcsos fejdíszével, arca körül fehér szalaggal. Bizalmas fejbiccentése a férfi felé annak jele volt, hogy éveken át munkálkodtak együtt Henrik javára. Mellette John Morton zömök alakja állt, aki korábban Ely püspöke, most pedig Anglia kancellárja volt. Reginaid Bray, egy normann, aki szintén hűségesen szolgálta a hercegnét, és akit nemrég neveztek ki a lancasteri palotagrófság és hercegség kancellárjává, az asszonnyal szemben állt. Egyikük sem mosolygott. – Egyáltalán nincs semmi félnivalóm – ismételte Rand határozottan –, mivel nem tudom, mi az oka az ellenem felhozott vádaknak. Henrik egy pillanatra összeszorította ajkait, mielőtt egyik kezével finoman intett. – Nemrégiben egy olyan vendéget szórakoztattál, akit azért küldtünk, hogy biztonságban legyen és segítsd, amíg elvonul a gyermekszüléshez. Úgy hallottuk, hogy többé már nincs veled. Tudsz valamit a hölgyről, amit közölni kívánnál velünk? Randban erre a kijelentésre émelyítő rémület ébredt. Érezte, hogy Isabel megmozdul mellette, de nem tudott arra figyelni, ő mit gondolhat. – Sajnálatos módon nem, uram – válaszolta olyan nyugodt hangon, amennyire csak képes volt. – A hölgy hét héten át maradt velem és a megfelelő időben gyermeknek adott életet. Amikor utoljára láttam, makkegészséges volt és elindult önhöz. – Hozzánk? – Az ön fegyvereseinek védelmében, akiket azért küldtek, hogy arra a lakhelyre kísérjék, amit a vajúdásért kapott jutalmul. A király haragosan nézett rá. – Vigyázz, mit beszélsz, Braesford! Nem küldtünk őröket!

Rand mellett Isabel felszisszent. A férfi nemigen hibáztatta ezért; ő úgy érezte magát, mintha egy faltörő kost löktek volna a gyomrának. Ahogy lenézett, látta, hogy a lány szeme tágra nyílt, puha, karmazsinvörös ajkai pedig szétváltak, de azonnal rendezte vonásait, amikor elkapta a férfi pillantását. Rand látta, hogy a lány ezen az estén minden ízében arisztokrata, ahogy ott áll uralkodói büszkeséggel, mélyarany bársonyruhában, melynek árnyalata majdnem olyan, mint a hajáé, és amiből kilátszott alsóinge szegélye, amit a nyakvonalánál és az ujjak végén arannyal hímeztek ki. Fejdíszét szintén, ahogy a fátyla széleit is, ami a könyökéig ért. Különös büszkeséggel töltötte el, hogy ugyan vonakodva, de mellette áll. – Becsületszavamra, uram, egy osztag jött érte – válaszolt végül. – És a csecsemő? – Természetesen magával vitte, a karjában tartotta. Tudattam volna önnel a távozásukat, de az üzenet, amit az őrség kapitánya hozott, megtiltott bármiféle érintkezést az ügy diszkrét volta miatt. Ezen kívül azt hittem, ön ezt már tudja. – Igen. Értjük, mit akarsz mondani. Mindazonáltal másik beszámolót hallottunk egy őrszemünktől, aki birodalmunk északi vidékét vigyázza. Egyezik azzal a híreszteléssel, amit egy második forrásból hallottunk. A király szünetet tartott, tekintete kifürkészhetetlen maradt. Rand belenézett a sápadtkék szemekbe, kutatta a hosszúkás, szögletes állú arcot, amin a száj közelében apró piros anyajegy ült, és érezte, hogy szíve zakatol a bordái között. – Ha megkérdezhetem – kezdte egy végtelen pillanat után –, mi lenne az a szóbeszéd? Henrik előredőlt, könyökét széke karfáján nyugtatta. – Azon az éjszakán, amikor a hölgynél megindult a szülés, nehézségei támadtak. Elküldettél egy bábáért, aki ismeri az efféle komplikációkat. Eddig jól tudjuk? – Igen, uram.

– A bába megérkezett, a gyermek megszületett, míg te a közelben maradtál, hogy biztosan minden rendben legyen. Sőt, ugyanabban a szobában tartózkodtál. Így van? Rand beleegyezően fejet hajtott, bár a rémület, hogy mindez hova vezet, ólomsúlyként nehezedett rá. – A bába, egy középkorú asszony, akinek azonban a látásával nincs gond, esküszik rá, hogy a gyermek időben született. Minden ízében tökéletes volt és teli tüdőből sírt fel, amikor a világra jött. Esküszik rá, hogy ön, Sir Randall Braesford azonnal fogta a gyermeket és elhagyta vele a szülőszobát, átment a szomszéd helyiségbe és bezárta az ajtót. Azt mondja, az alatt a hosszú idő alatt, míg ő kényelembe helyezte az újdonsült anyát és eltüntette a szülés nyomait, soha többé nem hallotta sírni a gyermeket. – A kis Madeleine, ahogy az anyja elnevezte, elcsendesült, amikor a karomba vettem – kezdte Rand, de a király csendre intette. – Még nem végeztünk – közölte Henrik szabatosan. – Úgy tudjuk, a bábának nem engedték meg, hogy a hölggyel maradjon, hanem amint végzett, bőkezűen megjutalmazták és elküldték. Azt állítja, hogy amikor lement a lépcsőn, égő hús bűzét érezte a szülőszoba melletti helyiségből. Isabel felkiáltott és a szájára tapasztotta a kezét. A király édesanyját rosszullét kerülgette, Morton és Bray pedig lesújtva állt. Randnak epét kellett nyelnie, mire meg tudott szólalni. – Nem! Ezerszer is nem! – Tagadod a vádat. – Becsületszavamra, nem égettem gyermeket – erősködött. – Azt nem tudom, hogy a bába hazudott, vagy csupán félreértettee, amit látott, vagy hallott, de Mademoiselle dʼAmboise újszülött kislánya a karomban aludt, amikor a bába felült a lóra az emberem mögé és elment. A gyermek később szopott az anyja melléből. Jól volt és nagyon is élt, amikor elhagyta Braesfordot. Isten szent szavaira és minden angyal szárnyára esküszöm! – Mindazonáltal semmit sem hallottunk Mademoiselle Juliette-ről, mióta tájékoztattál minket arról, hogy lánya született. Nem jelent

meg a szokásos helyen, nem látták, mióta átlépett Braesford kapuján. Akkor hát – fejezte be a király csendes egyszerűséggel –, hol van most a hölgy? Kiváló kérdés. Rand azt kívánta, bár lenne rá válasza. Nagyot nyelt, egyik kezével tehetetlen mozdulatot tett. – Sejtelmem sincs, uram… csak annyit mondhatok, hogy lovas fegyveresek jöttek és elvitték őt. – Feltételezem, volt parancsuk, igaz? Ugye nem adtad át a hölgyet és a gyermekét írásos parancs nélkül? – Mutattak egy pergamentekercset az ön aláírásával és pecsétjével – felelte a férfi rövid biccentéssel. – Ismerted az őrség parancsnokát? – Nem, de, mint ahogy azt bizonyára megérti, uram, sok évet töltöttem távol Angliától, hónapok óta nem jártam az udvarban. Nem minden hivatalnokát és katonáját ismerem. – Mi sem – közölte Henrik szárazon. – De miért szervezne meg bárki egy ilyen kidolgozott és titokzatos színjátékot? Rand szóra nyitotta a száját, de a király édesanyja megelőzte. – Világos, hogy gonosz szándékkal történt – monda halk, nyugodt hangon, ami éles ellentétben állt a szavaival. – Csak az lehet a céljuk, hogy belesodorják a koronát egy olyan ügybe, ami emlékeztet a Towerben meghalt hercegekére. – Igen. – Henrik arcára komor helyeslés ült ki. Találó gondolat volt. Tekintve, milyen döcögősen indult Henrik uralkodása és milyen ingatag a trónigénye, bármi, ami kapcsolatba hozta őt IV. Edward kisfiainak meggyilkolásával, megvetést indíthatna el, ami ellenkezéssé erősödhet. Jó kezekben akár arra is alapot adhat, hogy a hercegek három évvel ezelőtti meggyilkolásával – ha történt ilyen – akár őt is megvádolják. Bár abban az időben nem volt az országban, emberei, beleértve a szobában tartózkodó főkolomposakat is, igen. Őket ezért megvádolhatták, hogy az ő nevében követték el a tettet. – Vagy túszt szerezni a jövő nehézségei esetére – mondta határozottan Isabel.

Rand odakapta a fejét, és csodálkozva bámult a nőre, amiért az kiállt mellette. Isabel egyenesen a szemébe nézett, bár pír futott végig az arccsontján. Az elfogadást látva szemei szürkészöld mélységében, a férfi szíve kalapálni kezdett. Szinte azonnal visszafordult és megszólalt, hogy megerősítse a lány szavait. – Bizonyos erők Európában örülnének ennek, ha a térségen belüli konfliktusban szövetségesekre lenne szükségük. – De lehet szó pusztán váltságdíjról is – szólalt meg Anglia kancellárja, és a tokáját dörzsölgette. Csend támadt, hallani lehetett az Angelus-harang távoli kondulását. Lement a nap. Bár a hosszú nyári alkony ott lebzselt a szoba magas ablakai alatt, a palota kőfalai közt félhomály uralkodott. Egy gyertya pislákolt, és Rand hirtelen megérezte a méhviasz, a parfüm és a Morton nehéz, egyházi öltözékéből áradó izzadtság szagát. Ahogy lélegzett, mellkasa finoman hullámzott; várta Henrik döntését. – Nem kell sietnünk – mondta a király végül. – Küldünk embereket, hogy kutassák át az olyan birtokokat, ahol Mademoiselle Juliette-et fogva tarthatják. Ha megtaláljuk és vele a gyermeket… – Esedezem a kegyért, hogy csatlakozhassak hozzájuk – kérte Rand. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amint Henrik elhallgatott. – Senkinek nincs oka olyan kitartóan, vagy hosszan keresni őt, mint nekem. – Buzgóságod és szorgalmad ígérete dicséretes, de lehetetlen. – Szavamat adtam és nem szegem meg, ahogy felségedhez sem lennék hűtlen. – Tudjuk. Mégis, az ügy igen kényes. Tegyük fel, igazad van, és a hölgyet akarata ellenére tartják fogva. Mi akadályozza meg azokat, akiknél raboskodik, hogy végezzenek vele, amint téged megpillantanak? A nő meghalna és képtelen lenne megerősíteni a történetedet, és kapóra jönne, hogy téged vádoljunk. Sőt, a szóbeszéd, ami végül eljutott hozzánk, elterjedt az udvarban, úgyhogy kénytelenek voltunk megvádolni téged és idehozatni erre a kihallgatásra. Azt is suttogták, hogy orvul meg akartak téged

gyilkolni, hogy így megakadályozzák, hogy letagadd. Ez az utóbbi lehetőség késztetett minket arra, hogy ilyen gyorsan Lady Isabel után küldessünk, és utasításokat adtunk, hogy mindkettőtöket hozzanak ide a mi védelmünk alatt. – Henrik megrázta a fejét. – Nem, itt maradsz a közelünkben, Sir Rand. Ezen kívül nem lenne illő, ha azt látnák, hogy az újdonsült férj égre-földre keres egy nőt, aki nem a menyasszonya. – Uram! Isabel kiáltott fel tiltakozva, félbeszakítva ezzel Randot, aki azonnal háláját fejezte ki Henrik gondoskodásáért. Ahogy a király feléje fordította baziliszkusz tekintetét, lesütötte a szemét. – Bocsásson meg! Ez csak… a meglepetés beszélt belőlem. – Meglepetés, amikor már hetek óta tudod, hogy Braesford felesége leszel? – A gyermek ügye – mondta a lány halkan. – Mindenki azt mondta… azt mondták nekünk, akasztás lesz. – Lesz is, ha nem találjuk meg a hölgyet. Eközben elrendeljük, hogy te illendően férjhez menj, és így is lesz. Szép királyi hitvesünk alig várja azt az ünnepnapot, amikor lesz bajvívás, lakoma, némajáték és tánc. Ez lesz az utolsó mulatság, mielőtt el kell hagynia minket. Hamarosan negyven napra elvonul a szülés előtt, tehát nincs idő késlekedni. A holnapi nap, úgy véljük, kedvező lesz az esküvőtökhöz. – Ely hajdani püspökéhez fordult. – Nem igaz, kancellár? – Rendkívül kedvező, uram – értett egyet Morton azonnal. – De… de a kihirdetés, uram? – A kihirdetést különleges körülmények közt el lehet hagyni, Lady Isabel. Elrendeztetett. Aláírod a házassági szerződést, amint innen távozol. Azután már csak a ceremónia marad hátra. – Ahogy parancsolja, uram – felelte a lány és kissé meghajolt, hogy tudomásul vette. Halkan hozzátette: – Bár ez az egész elképesztően kényelmes. Rand úgy gondolta, csak ő volt elég közel hozzá, hogy meghallja az utolsó szavakat. Nem tudta hibáztatni a lányt a pillanatnyi

gúnyolódásért. Ha Henrik úgy döntött, felmentést ad a kihirdetés alól, akkor annak biztos komoly politikai oka van. Randot nyugtalanította, mi állhat amögött, hogy a király ilyen eltökélten készül erre az esküvőre. Ez a nagy kegy jele, vagy valami mást fed el, de mit? – Kiváló! – jelentette ki a király elégedetten. – Tehát akkor holnap. Mit mondhatnának ők ketten erre? Rand érezte Isabel feszült ellenkezését, és valamennyire még osztozott is benne. Azt hitte, a lányt megkímélik a szégyentől, hogy egy gyilkosság gyanúsítottjához menjen férjhez. Milyen hamar lehet belőle özvegy és állhat készen Henrik újabb elrendezett házasságára? Az, hogy most az oltárhoz parancsolja őket, figyelmen kívül hagyva az események kimenetelét, illetéktelen beavatkozás volt az életükbe. Mégis, ahogy Isabelt figyelte, aki fejet hajtott és újabb feszes pukedlit csinált annak jeleként, hogy engedelmeskedik a királyi akaratnak, Rand hálás volt, hogy az uralkodó döntött helyette. Az ő meghajlása a mély egyetértés gesztusa volt. Csak ezzel tudta palástolni a várakozás hirtelen tűzviharát, ami fellobbant a testében és a lelkében, amikor a közelgő nászéjszakára gondolt.

5. FEJEZET

hogy ott állt Braesford mellett, Isabel tiltakozni akart a házasság ellen, azt kívánta, bár nyíltan visszautasíthatná Henrik királyi parancsát. De az ember nem száll szembe egy királlyal, nem számít, mennyi keserűséget okoz meghajolni az akaratának. Külön azért hívatták, hogy hallja ezt, a házasságára vonatkozó rendelkezést – gondolta. Jelenlétének más oka nem lehet. Vagy a király azt akarja, hogy tudja a Braesford elleni vád részleteit? Egy menyasszonynak pontosan tudnia kell, miért ragadhatja el tőle vőlegényét a hóhér. Borzasztó ez az ügy. Valaki megszervezte, hogy a francia nőt elvigyék és meghamisította a Braesfordnak bemutatott papírokat. Annak a személynek ismernie kellett az udvart, Henrik aláírását és pecsétjeit. Vagy befolyásolnia kellett azokat, akik ismerték. Feltéve, hogy jövendőbeli férje nem hazudott. Csak az ő szavait hallották arról, mi történt. Néhányan a fegyveresei közül persze megerősíthették. Amikor délre utaztak, észrevette, hogy igen hűségesek, ez pedig gyanússá tenné, amit róla mondanak. Ami a bábát és gyanúit illette, különös volt, hogy efféle pletyka eljutott a király füléig. Általában nem kellett volna túljutnia az asszony szomszédjain. Sőt, az asszony saját bevallása szerint nem látott semmi igazán terhelőt. Csak feltételezte a becstelenséget. A

A

király bármikor máskor biztos elengedte volna a dolgot a füle mellett. Mindazonáltal a francia nő és a gyermeke eltűnt. Hol vannak most, ha élnek, és jól vannak-e? És Mademoiselle Juliette miért nem tájékoztatta a királyt a hollétéről? Az is lehetséges, hogy a hölgy úgy gondolta, a király maga rendezte meg a fogva tartását. A foglyok általában nem üzennek a foglárjuknak, hogy segítséget kérjenek. Annyi lehetőség az árulásra! Már a feje is belefájdult, ha csak rájuk gondolt. Nem látott belőlük világos kiutat, mert alig ismerte ezt a férfit, aki a férje lesz. Nem ismerte őt, mégis egy örökkévalóságig lesznek egymáshoz kötve. A király édesanyja előrelépett és magára vonta Isabel figyelmét, bár Randhoz beszélt. Kezeit kihúzta ruhája harangijából, és két batyura mutatott, amiket a trón mellé tettek. – Jó és hűséges lovagom, a király és én azért imádkozunk, hogy az ügy, ami idehozott, hamarosan rendeződjék, méghozzá úgy, ami mindannyiunknak megfelel – mondta halk akkurátussággal. – Annak jeleként, hogy hiszünk benne, hogy így lesz, valamint esküvőd tiszteletére átnyújtjuk neked és hölgyednek ezeket az ajándékokat. Egy szolga időben elviszi ezeket a szobáitokba külön-külön. Szívünk mélyéből reméljük, hogy örömmel fogjátok viselni ezeket, és az ég áldása kíséri frigyeteket. Rand elmondott mindent, ami ilyenkor illő, Isabel pedig kifejezte háláját. Néhány pillanattal később elbocsájtották őket. A lány lesütött pillákkal hátrált a király közeléből, és vetett egy pillantást az ajándékokra. Úgy tűnt, a csomagolás selyemből készült, a tartalma pedig puha. A király gyakran jutalmazta meg alattvalóit és kedvenceit ruhaneművel karácsonykor, esküvő, keresztelő és más efféle alkalmából. Isabel úgy gondolta, az ő ajándékuk is ilyen természetű. Nem is tévedett.

Amikor visszatért a hálótermébe és meghozták a király ajándékának ráeső részét, habozott, hogy kinyissa-e. Vérvörös selyemből varratott ruhát az esküvőjére, amit magával vitt északra és vissza is hozott magával. A cserét megvesztegetésnek érezte, legalábbis az esze. Ha elfogadja, az olyan, mintha végleg megadná magát a sorsnak. Ha viszont visszautasítja, az gyerekes dac lenne. Kinek ártana ezzel magán kívül? Merev ujjakkal kioldotta a zsineget, ami a csomagolást tartotta. Pazar zöld és fehér selyemöltözéket talált benne. Ezeket a színeket választotta magának Tudor Henrik. A ruhára fehér selyemalapon gyönyörű saspáfrány leveleket és arany indákat hímeztek, közéjük gyöngyökből készült harmatcseppeket. A ruhaujjak is hímzettek voltak, szalagokkal erősítették a vállakhoz, csuklóban pedig olyan szélesek és hosszúak voltak, hogy majd’ a földig értek. Volt ott egy öv is a csípőjére, amit arannyal szőttek és smaragdokkal raktak ki, valamint egy aranyszálakkal szőtt hajlekötő, hogy ez fogja le a haját, ami életének e pillanatában fedetlen marad. Fel kellett próbálni az új ruhát és az övét, hogy ő és Gwynne elvégezhessenek bármilyen szükséges átalakítást. Gwynne állította, hogy semmi ilyesmire nincs szükség, bár Isabel ezt aligha tudta megállapítani a tükörképéből a pite nagyságú, kerek fényezett acélban, amit komornája tartott elé. – Mesés ruha ez, milady, hercegnőnek való! Még sosem láttam ilyen puha és finom selymet! – közölte Gwynne, és széthúzta az ujjakat, hogy aláhulljanak, aztán hátralépett és oldalra billentette a fejét, hogy lássa az eredményt. – A király nagyon jól bánik veled, bizony! – Igen. De vajon miért? – Hisz ő a gyámod, és kötelessége felruházni téged az esküvőre. Kell lennie valami másnak is? – Attól tartok, általában igen. – Szerinted ez jutalom? De miért? Hacsak… – A megpróbáltatásért, hogy rangon alul házasodom, semmi kétség.

– De a lovagod bárkivel felér. Ez igaz, és ha Isabel erre gondolt, különös, megmagyarázhatatlan forróság öntötte el az altestét. A férfi egyenes háttal és megalázkodás nélkül állt az audiencia alatt Henrik előtt, egyben illő tiszteletet mutatott, de nem hódolt be. Látott rangos nemeseket sokkal kevesebb méltósággal szembenézni a király haragjával. Ezek a gondolatok nem voltak épp megnyugtatóak. Kimérten így szólt: – De csak egy lovag. Gwynne felvonta egyik szemöldökét. – Hozományként megkapod Braesford egyharmadát. Mi másra lehet szükség? – Tudod te jól. – Egy grófi vagy hercegi férjre Braesford helyett? Elfogadnál egy sánta, öreg kórót, akinek címe van, a szép férfiasság helyett? Én mondom, milady, rossz vásár lenne. Isabel irigy pillantást vetett rá. – A te szemed mindig is megakadt a szép vállakon, ismerd be! De nem ez teszi az igazi férfit. – Szóval észrevetted a vállát, igaz-e? És fogadni mernék, a lábai is bivalyerősek. Ami pedig azt illeti, ami közöttük van… – Nem így értettem! – De nem mondhatod, hogy az nem fontos. Nem, nem mondhatta, bár próbált nem túl sokat a férfinak arra a testrészére gondolni, sem arra, mi történik majd a nászéjszakájukon. Nem igazán járt sikerrel. Valójában miután a férfi elment, ide-oda forgolódott a gyaloghintóban, próbált megfeledkezni erős kezéről, a karjáról, ahogy teste betöltötte a kicsi, imbolygó teret, amin osztoztak. És a rövid ízelítőről, hogy milyen lehet magán érezni a súlyát, magában érezni az erejét. Kezei nagyon gyengédek voltak, amikor a sérült ujját dajkálta Braesfordban, mielőtt könyörtelenül a helyére rántotta a törött csont végét, hogy rendesen összeforrjon. Ugyanilyen lesz nászágyuk

függönye mögött is; először gyengéd, de könyörtelen, amikor magáévá teszi? Gyorsan megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a zavaró gondolatoktól és a kótyagos érzéstől, amit magukkal hoztak, és így szólt: – A pompa a Henrikkel kötött szövetség értékét is jelezheti. – Mégis mi módon? – kérdezte Gwynne homlokráncolva. – A szolgálat miatt, amit Braesford végzett néhány hete, és ami balul sült el – folytatta tovább és mindent elmagyarázott. Nem volt bűntudata, amiért megbeszélte az ügyet Gwynne-nel. Az asszony volt édesanyjuk szolgálólánya, amikor az feleségül ment édesapjukhoz, ott volt, amikor ők megszülettek, és akkor is, amikor az édesapjuk meghalt. Minden tőle telhetőt megtett, hogy megvédje a lányokat és az édesanyjukat is, annak második házassága idején, hazudott a kedvükért, mentségeket keresett számukra, ételt és italt vitt nekik, amikor valamilyen vétek büntetéseként elzárták őket. Megvetette Graydon grófját, és őt tartotta felelősnek a lányok édesanyjának haláláért, kicsit sem búsult amikor a férfi meghalt. Fiát és örökösét, az ő mostohatestvérüket sem szerette. – Igen – bólintott bölcsen Gwynne –, hallottam valamit a szolgálók termében Braesfordban. Mindenki tudta, hogy a hölgy a király szeretője volt, hogy eljöttek érte és elvitték. – És a baba? – kérdezte Isabel élesen. – A hölgy magával vitt egy batyut, amikor elment. Legalábbis ezt mondták, miután a vádat kihirdették a nagyteremben azon az éjjelen. Néhányan megesküdtek rá, hogy látták a babát, bár senki sem jártkelt a hölgy szobájában, kivéve a komornát, akit magával hozott. Erről vajon tud a király? Isabel azon tűnődött, őfelsége meghallgatná-e, vagy mivel birodalma különböző részein működött a kémhálózata, már rég tudta. – A király említette, hogy itt is terjed a szóbeszéd. – Hallottam ezt-azt, de nekem senki nem mondott sokat. Félnek bármit a szemembe mondani, mert te és Braesford élvezitek a király jóakaratát.

– Valóban így lenne? – Isabel halkan, örömtelenül felnevetett. Gwynne vállat vont. – Talán abból meg tudod állapítani, mi a helyzet, hogy Braesford milyen öltözéket kapott a királytól. Ebben van valami – elmélkedett Isabel. Ha olyan finom öltözék, mint az övé, akkor jelezheti azt, hogy a király bizalmas barátja. De jelenthet csupán annyit is, hogy Henrik jól öltözötten küldi őt a halálba. Isabel képtelen volt megmondani, hogy ez a gondolat hirtelen miért tűnt olyan borzasztónak. Alig ismerte azt az embert. A halála biztosan nem jelent számára semmit. Egyáltalán semmit. Húgai valahol a palotában voltak. Bár örömmel megmutatta volna nekik új esküvői díszeit, erre most nem volt idő. Közeledett a vacsora ideje. Legszívesebben kért volna egy kis kenyeret és bort, és ágyba bújt volna – de nem tehette. Még mielőtt az este véget ér, a közelgő esküvőről beszél majd mindenki. Ha elbújik, akkor úgy tűnhet, szégyenli a dolgot, vagy – isten ments! – fél tőle. A büszkeség nagy hiba, de nem engedheti meg, hogy bárki ezt higgye róla. Ennek megfelelően hagyta, hogy Gwynne levegye róla a fehér selyemruhát, és újra ráadja az aranyszínűt. A nagyterem hatalmas, visszhangzó tér volt, az ismert világ legnagyobb alátámasztás nélküli szerkezete, fehér kőből épült falát galériák szegélyezték a kíváncsiskodók számára, legfelül több sornyi csúcsíves ablakkal, tömör gyámfákkal. Most éppen a vacsorához rendezték be, asztalok hosszú sorait terítették meg hosszú vásznakkal. Az aranyszínű baldachin alatt a főasztalon kupák és tányérok, az alacsonyabbakon kenyérszeletek és serlegek. Hatalmas feladat volt ez, hisz a konyhák Westminsterben több száz emberről gondoskodtak minden áldott este, és még több embert etettek a király alamizsnásai, akik kiadták a maradék kenyeret és húst azoknak, akik a hátsó kapunál koldultak. Mindenütt szolgálók sürögtek boroskancsókkal, melyeket az éléskamrában töltöttek át, majd kitettek az oldalasztalokra. Nagy kosarakat töltöttek meg zsúfolásig még kemencemeleg, ínycsiklandó illatú kenyerekkel, amiket a tálalókra állítottak. Udvaroncok és hölgyeik, féltucatnyi

ország diplomatái, a király új önkéntes lovas őrségének tagjai, nemesek, vidéki családok és mindenféle kegyencek lebzseltek a teremben. Halk morajjal nevettek és beszélgettek, kártyáztak, kockáztak, az ide-oda futkosó szolgák útjába kerültek. A tömegben Isabel megpillantotta két húgát. Könnyed léptekkel, itt-ott biccentve, vagy az ismerősökkel beszélgetve utat tört oda, ahol Cate és Marguerite ült egy párnázott pádon. Egy úriember állt mellettük, egyik lábfejét nekitámasztotta az ülőhelyüknek, felhúzott térdén lant pihent. Ujjai a legszebb dalokat játszották a húrokon, miközben tett néhány tréfás megjegyzést, ami trillázó nevetést fakasztott. Cate épp akkor fordította el tekintetét a trubadúrról. Arca üdvözlőén felragyogott és intésre emelte a kezét. Az úriember, követve a pillantását, átnézett a válla felett. Azonnal felegyenesedett, ahogy Isabel a közeibe ért. – Mademoiselle – kiáltott fel és mélyen meghajolt –, milyen öröm, hogy közöttünk látjuk! Azt hittük, hónapokig elveszítettük önt, talán örökre, ám mégis újra itt van. Komponálok egy madrigált az esemény tiszteletére, olyat, mely elképeszteti a társaságot és megörvendezteti a maga kislányos szívét. Leon volt az, Henrik mulatságainak rendezője, az úr, aki oly készségesen elterjesztette a három grácia átkának meséjét. Határtalanul sármos francia volt, ösztönösen vonzódott a legszebb hölgyekhez bármelyik helyiségben. Isabel, csakúgy, mint húgai, élvezte látványos udvarlását, de sosem követték el azt a hibát, hogy komolyan vegyék. A lány néha arra gondolt, hogy a férfi ezért kereste olyan gyakran a társaságukat. – Kímélje meg magát a fáradságtól, uram! – felelte száraz humorral. – Visszatérésem kétségtelenül rövid lesz, akkor pedig mihez kezd majd? Birtokában lesz egy ritka dal, de nem lesz alkalma elénekelni. – Egy mosolyért az ajkán megéri. Leon pillantása olyan gyengéd volt, hogy a jeget is megolvasztotta volna. Nem csoda, hogy annyi hölgy adta meg magát a vonzerejének.

Sötét haja, ami sűrűn göndörödött a fején, szénfekete szeme, aminek pupillája egybeolvadt titokzatosan csillámló barnaságával, és bronzbarna arcbőre, ahol csontjain rózsás pír ült, nőiessé tehették volna. Ehelyett olyan volt, akár egy mester által festett arkangyal, a férfias szépség mintaképe. Ezt ő is tudta, de annyit tréfálkozott rajta, hogy szinte lehetetlen volt őt hiúsággal vádolni. Ezen az estén öltözéke feltűnő volt, mint mindig. Karmazsinvörös zekét viselt aranycsíkos nadrágja felett, fürtjein pedig sárgásbarna makkos kalapot, ami egy fácán szivárványszínekben játszó tollával dicsekedhetett. A szépen megmunkált, füge alakú lantot, melyet újra pengetni kezdett, olasz divat szerint mindenféle faberakásokkal díszítették. – Le vagyok sújtva, Leon! – közölte Cate tréfálkozó sértettséggel. – Azt hittem, az én ajkaimhoz ír verset, melyben a naplementéhez hasonlítja őket. – Így is volt, édesem, és még a fejemben is van. Nem lesz nagy munka ilyen inspiráció mellett, és egy szempillantás alatt kész lesz. – Gondolom, azt akarta mondani, hogy miután a fontosabb megbízatásokkal már végzett. Milyen gálád maga! – Megsebzett, szép hölgy – panaszolta a férfi, csinos vonásai gyászos képet öltöttek. – Ne is törődjön vele! – Marguerite szigorú pillantást küldött felé sötétbarna szemeiből. – A tervéről mesélt, amit a következő álcajátékra készít – fordult Isabelhez. – Szép darab lesz sok sikollyal, nyögésekkel és tűzzel. – Mérhetetlenül szórakoztató, abban biztos vagyok – közölte a lány grimaszolva. – Egy kritikus, az ég óvjon tőle! – nyögött fel Leon. – Mennem kell, hogy megalkossak egy új és jobb darabot. – Egy gondolkodó pillanatig a fejét ingatta, mielőtt visszatért volna lantjátékához. – Vagy talán lemondok a jövő tapsáról a jelen társasága kedvéért. – Az én kedvemért semmiről ne mondjon le! – ajánlotta Isabel komolytalanul, mert nagyon jól tudta, hogy a férfinak nem állt szándékában otthagyni őket. De még beszéd közben is észrevette,

hogy a zaj elhalkult a nagyteremben, amit terjedő suttogás követett, mint a saspáfrány felett fúvó szél. Ahogy körbepillantott, látta, hogy a tömeg szétválik körülöttük, és szabad utat hagy ott, ahol egy fenséges alak közeledett feléje. A királyné volt, akit két sorban követtek udvarhölgyei, valamint a királyné bolondja, egy aprócska nő, aki nem volt magasabb kilencven centinél. Isabel egészen odafordult, lesimította a szoknyáját és mélyen meghajolt. Húgai ugyanezt tették, Leon pedig a legkecsesebb főhajtással megemelte a kalapját. – Miattam ne hanyagolja el a munkáját, Monsieur Leon? – kérte Yorki Erzsébet, miközben csatlakozott a kis csoporthoz egy olyan asszony lassú, kissé nehézkes lépteivel, akinek előrehaladott a várandóssága. – Az eredmény mindig örömet okoz, nem számít, önnek mennyire fáradságos. – Fenség! – kiáltott fel Leon halk örömmel és térdet hajtott Henrik királynéja előtt, így fejezve ki mélységes háláját a bókért. – Semmilyen feladat, ami az ön szórakoztatására történik, nem lehet munka. Mindig a legnagyobb öröm számomra. – Keljen fel, maga gazember – kérte a királyné könnyed, dallamos hangján –, és ne bókoljon nekem többet! Immunis vagyok rá, mint azt nagy termetemből láthatja. – Isabelhez fordult, egy intéssel felállította őt és testvéreit. – Hallottam, hogy újra eljött közénk, Lady Isabel. Jó önt ilyen remek színben látni. – Ahogy önt is, asszonyom – válaszolt a lány teljesen őszintén. Erzsébet mindenki kedvence volt, jobban kedvelték, mint Henriket, akiből hiányzott az asszony könnyed modora és természetes királyi megjelenése. Ez persze nem volt meglepő, hisz őt születésétől fogva arra nevelték, hogy egy király hitvese legyen, még ha úgy is tervezték, hogy valamelyik külföldi udvarban. Egyesek szerint Henrik azért tartja őt ennyire távol a nyilvánosságtól, mert attól tart, túl népszerű lesz az emberek körében. IV. Edward legidősebb lányaként az ő trónigénye sokkal erősebb volt, mint a férfié. Bár évszázadok teltek el azóta, hogy Britanniában királynő uralkodott, az

ország törvényeiben nem volt semmi, ami megakadályozta volna, hogy királynővé váljon. Isteni szépséggel megáldott, igazi Plantagenetként Erzsébet az akkori szépségideál megtestesítője volt szalmaszőke hajával, finom bőrével és törékeny csontszerkezetével. Kék damasztruhája kiemelte kék szemeit. Egyszerű szabású volt, csak a nyakkivágását szegélyezték gyöngyök. A kis arany pánt, amit korona gyanánt viselt, körbefutott a homlokán, hátul a haját fedő finom fehér fátylat tartotta. Övéről a várúrnő kulcsai helyett egy apró könyvékszer lógott egy ezüsthálós kis zsákban. A gyönyörűen megfestett faborításáról látszott, hogy De Lorris szerelemről és megváltásról szóló története, a Le Roman de la Rose az. Terhessége előrehaladott állapotában is olyan virágzó volt, akár a mesében, annak ellenére, hogy Henrik attól tartott, nem tudja világra hozni az örökösét. – De hogyhogy újra köztünk van? – kérdezte Erzsébet, és kíváncsiság ült ki derűs vonásaira. – Biztosra veszem, hogy nekem azt mondták, északra utazott, hogy férjhez menjen, de most őfelsége máshogy rendelkezett. Valamilyen váratlan körülmény megakadályozta a frigyet? Ha Isabelnek szüksége lett volna rá, ez emlékeztette, hogy a királynét nem tájékoztatták a Braesford elleni vádakról. Henrik viszonyáról sem tudhatott Mademoiselle Juliette d’Amboise-zal, bár a lány tapasztalata szerint az ilyesmi sosem maradt titokban. Egy durva tréfa itt, egy nevető megjegyzés ott, és hamarosan az udvarhölgyek suttogták a királyné fülébe. Az, hogy a tudatlanság tettetése megvédett egy intelligens asszonyt – Erzsébet pedig az volt, hisz gyermekkorától magántanító oktatta, így néha ő fordított latin dokumentumokat fenséges férje számára –, az más lapra tartozott. – A király kérése volt – felelte. – Hogy miért, ki tudhatja? Talán az a hirtelen ötlete támadt, hogy jelen kíván lenni az esküvőn? – Így igaz, mi mind sötétben tapogatózunk – érkezett Yorki Erzsébet száraz válasza. – Én mindenképpen örülök, hogy láthatom férjhez menni. Sir Rand igen kedvelt, kifinomult és hű társa a királynak hányattatásaiban és erős jobbkeze a csatatéren. – Mosolya

ellágyult. – Velem is kedves volt, amikor először jelentem meg az udvarban, midőn sokan mások kevésbé. Nem kaphatna jobb úriembert férjéül. Isabel nem igazán tudta, mit feleljen ilyen dicséretre, így meg sem próbálta. – Braesfordot és engem megtisztel a jelenléte – mondta, majd azonnal folytatta. – Úgy tudom, ön hamarosan távozik az udvarból. Mikor indul, ha megkérdezhetem? – Néhány nappal az önök menyegzője után. Nagy a felhajtás körülötte. A St. Swithin zárdába utazom Winchesterbe, mert azt a legendás Artúr király építette, vagy legalábbis így tartják. Szép gondolat, nem igaz? Isabel meglátta a melegséget a királyné szemében és megértő mosollyal válaszolt. – És a gyermeket Artúrnak hívják majd, ha fiú lesz? – Hallotta, hogy ez őfelsége akarata, igaz? Beleegyeztem, bár eddig a napig minden Lancaster-királyt Henriknek hívtak. Tudja, ez Caxton hibája, mert tavaly kinyomtatta Sir Thomas Malorytól a Morte d’Arthur-t. Ez volt az egyik első könyv, ami ebben az országban kikerült a nyomdából – gyengéden végigsimított a hasán. – És isten óvjon attól, hogy ne fiú legyen és örökös. Henriknek megígérte a jövendőmondója, és én nem merek csalódást okozni. A szavakat vidáman mondta, de Isabel attól még komolyan vette azokat. Yorki Erzsébet, hiába hordott koronát, ugyanúgy sorsa szolgája volt, akárcsak ő. A királyné házassága dinasztikus frigy volt egy olyan férfival, akit családja ellenségének tartottak, akivel nem találkozott, míg el nem jegyezték vele. A férfi az ágyába jött, mert joga volt hozzá, azzal a céllal, hogy örököst kapjon a testéből. Isabel eltűnődött, milyen lehet ez, és milyen érzés olyan ember gyermekét hordani, akit ő nem érdekelt, és aki őt nem érdekelte. Lehet, hogy hamarosan rájön majd. Erre a gondolatra kis híján megroggyant a térde. – A király csatlakozik hozzánk ma este? – kérdezte, hogy elterelje a gondolatait és Erzsébetét is.

– Nagyon valószínű, bár még nem tudatta velünk az akaratát. – A királyné mindenki felé küldött egy mosolyt. – De nem maradhatok. Drága anyósom vár rám, hogy csatlakozzam hozzá egy ágytakaró hímzésében a kis hercegnek. Később látjuk egymást. Figyelték, ahogy ugyanazzal a bájjal, amivel megjelent, lassan elsétált a királyi lakosztályok és saját szobája felé. Isabel, akinek eszébe jutott, hogy Erzsébet nem volt ott a Csillagkamarában, elgondolkodott. Persze megvolt rá az oka, mégis, a király édesanyja úgy állt ott, mintha természetes joga lenne hozzá. Úgy tűnt, Lady Margaret jobban élvezi Henrik bizalmát, mint a felesége. Milyen érzés lehet ez egy király lányának? – Egy nemes hölgy! – sóhajtott Leon. – Írja meg a történetét és zenésítse meg! – kérte Cate komoly kék szemekkel. – Lehet, hogy megteszem – mormogta Leon. – Meglehet, bizony. Isabel fordult el először, képtelen volt tovább nézni. – Tehát – mondta megjátszott élénkséggel és Leonra pillantott. – Tervezett valami különleges szórakozást ma estére? – Van egy csapat roma, akik királyok előtt is játszottak már a Rajnától nyugatra, és akikhez tartozik egy ritka ügyes táncosnő és egy zsonglőr is, aki tüzet nyel. És bien entendu, az ön visszatérésének tiszteletére írt bel cantón is dolgozom. – Kérem, az utóbbit ne! – Semmiképpen, ha nem tetszik – válaszolta a férfi azonnal. – De néha kell új inspiráció, vagy Henrik megunja az ezerszer játszott dalaimat és útnak ereszt. – Soha! – kiáltott fel Marguerite. – Elviselhetetlen lenne a felzúdulás és a zokogás a hölgyek között – jelentette ki Cate huncut pillantással. – Azt nem engedhetjük meg, úgyhogy hamarosan komponálnom kell valamit. – A férfi félrebillentette a fejét és Isabelre nézett. – Egyelőre a nagy előadásra kellene összpontosítanom az ön esküvői ünnepélyére. Hamarosan megtartják? – Attól tartok, holnap.

– Tart tőle? Le diable! Akkor kikapcsolódás kell, hogy eltereljük a gondolatait az elhálásról. Mi legyen? Vándorénekesek kórusa, akik a házasság örömeiről énekelnek? Esküvői bajvívás és más játékok vérrel és verejtékkel? – Egyik sem, de ahogy önnek tetszik – válaszolta a lány grimaszolva. – Egyébként sincs rá idő. – Akkor az a látványosság kell, amit már elterveztem. Csupán tűzzel, mennydörgéssel és mozgással. – Csupán? – Nagyon fog tetszeni, abban biztos vagyok. Az kétségtelen – gondolta Isabel, miközben mosolygott testvérei valós, vagy tettetett elragadtatottságán a közelgő látványosság miatt. A mulatságok rendezője zseniális masinériákat tudott építeni, melyek különös dolgokra voltak képesek, és olyan látványosságokat rendezett, amik szórakoztattak és elképesztettek. Itáliában egy különc mester tanoncaként szolgált, akit ő Halogató Leonardónak hívott. Ahelyett azonban, hogy találmányait gyakorlati célokra használta volna, Leon arra szánta ezeket, hogy a nemeseket és az ország koronás főit szórakoztassa. Hogy hogyan került Henrik udvarába, azt senki sem tudta. Nem mintha nem árulta volna el, hanem mert a történet annyiféle különböző változatát mesélte el, hogy lehetetlen volt kihámozni az igazságot. Azt állította, hogy egy trónfosztott király unokája, és most kénytelen maga boldogulni a világban. Vagy egy kisebbik fiú volt, aki szenvedélyes szerelembe esett egy nemesember feleségével, és meggyőzte az asszonyt, hogy szökjön el vele, de az tragikus körülmények között egy viharban a tengerbe veszett. Megölt egy befolyásos férfit, ezért el kellett hagynia a hazáját és kóborolni a világban. Pap volt, aki túlságosan szeretett egy fátylas novíciát, de kiszeretett belőle. Ezek csak azok a történetek voltak, amikre a lány emlékezett. – Alig várom ezt a látványosságot – mondta –, bár nem igazán értem, hogy tud bármi grandiózust alkotni.

– Ó, egy ideje már dolgozom rajta. Repes a szívem, hogy ilyen illő alkalommal mutathatom be. Cate megjátszott sértettséggel csípőre tette a kezét. – Látod, Isabel? Célozgat, meg heccel, de nem árulja el, mi lenne ez a szerkentyű. Egy magtárban dolgozik a palota falain túl, de nem engedi meg, hogy bárki belépjen. Isabel a fejét ingatta. – Akkor megtiszteltetés, hogy én majd megláthatom. – Még miközben beszélt, kisebbik húga, Marguerite megérintette a karját, és fejével biccentett valami felé a háta mögött. Mivel előre figyelmeztették, csak kicsit rezzent össze, amikor iróniával és komor tartózkodással teli mély hang ért el hozzá. – És én is, mivel én leszek az, aki majd a mulatságon mellette ül. Leon elnézett a lány mellett, szája körben elfehéredett, és egy pillanatra valamiféle keménység és hidegség suhant át az arcán. Isabel megfordult, hogy szembenézzen Braesforddal. Ugyanabban a pillanatban érzékelte maguk körül a sugdolózást, bökdösődést, grimaszolást és a legközelebb állók lépteit, ahogy félrehúzódtak. Leon tért magához először, arca kisimult, mintha semmiség lenne befogadni egy feltételezett gyilkost a köreikbe. – És ha mondhatok ilyet, szerencséje van, mert öné lesz a legjobb ülőhely a teremben – eltekintve a tróntól persze – a szépséges Isabel oldalán. – Bocsásson meg, de én többre értékelem alacsony ülőhelyemet a legmagasabbnál is. – Jól beszél! – közölte a mulatságok rendezője nyájasan. –Talán még meg is érdemli őt, bár ez nem jelenti azt, hogy nem fogjuk meggyászolni, amikor eltűnik a házasság útvesztőjében. Ó, jaj! – Ó, de mi még itt vagyunk! – szólalt meg Cate, és Marguerite-be karolt, miközben jelentőségteljesen Isabelre pillantott. Isabel megértette a célzást és bemutatta testvéreit vőlegényének. Mindketten mosolyogva, kutató tekintettel pukedliztek, bár Cate nővérének küldött gyors pillantása tetszésről árulkodott. Nem mintha az túl sokat számítana, ahogy azt Isabel jól tudta. Korban hozzá

közelebb álló húga sokra tartott egy erős férfit. Sőt, bármelyik nőnek, akit olyan férfihoz adtak, akinek volt még haja és foga, gratulálni lehetett, a körülményektől függetlenül. Braesford megismerkedett Marguerite-tel és Cate-tel, érdeklődött az egészségük felől, majd visszafordult Isabelhez. – Sajnálom, hogy el kell ragadnom ilyen kellemes társaságtól, de valamit meg kellene beszélnünk. – Most? – Ha lenne szíves. A szavak csupán udvariasságból hangzottak el. Ahogy a férfi a karját nyújtotta, abban parancs rejlett – gondolta Isabel. Visszautasíthatná, hogy vele tartson, de nem lett volna bölcs dolog. Ráadásul, tekintve a teremben tartózkodók burkolt ellenségeskedését, nem bánta, hogy kimehet a teremből. Kezét a férfi karjára tette, búcsút intett, és elsétált az oldalán. A külső várudvaron fürge inasok és hírnökök, parádézó katonák, éjszakára az istállóba visszavezetett lovak és tonzúrájuk sápadt holdját viselő, sétáló szerzetesek ténykedésének hangzavara uralkodott a sűrűsödő alkonyaiban. Férfiak átkozódtak, kutyák ugattak, egy vándorénekes trágár dala hallatszott a Vaddisznófej fogadóból az út túloldaláról. A szolgálólányok pedig oda-vissza kiabáltak, miközben kihajoltak az ablakokból a szűk utcák felett, amik elvezettek a nagyteremtől. Isabel és Rand megkerülték a nagy, nyílt teret, elhaladtak a nagytermen kívüli konyha mellett, áthaladtak egy kőoszlopok közötti nehéz kapun, mely egy hátsó konyhakertbe vezetett. Itt a lárma távoli morajjá csendesült. Csak a méhek bágyadt zümmögése hallatszott. Kakukkfű, menta és zsálya árasztotta jellegzetes illatát, ahogy nekisimultak a gazzal benőtt ösvény szegélyének. Egy feketerigó felrezzent keresgéléséből a nagy káposztafejek között, riadt szárnycsapkodással felrepült előttük. Egy almafa tetején szállt le, onnan figyelte gyanakodva az eseményeket. – Úgy tűnik, jól ismeri a mulatságok rendezőjét – szólalt meg Rand, miután sétáltak néhány métert.

A lány számított ilyesféle megjegyzésre. Az, hogy finomabb volt a vártnál, nem tette kevésbé bosszantóvá. Elhúzta jobb kezét a férfi karjától, és a tenyerébe fogta sérült ujját. – Kellemes társaság és bizonyította a barátságát. – A bátyja biztos figyelmeztette az efféle barátsággal kapcsolatban. – Ha ezt hiszi, nem ismeri Graydont. Keveset törődik egy egyszerű mostohatestvér jólétével. Cate-nek, Marguerite-nek és nekem egyedül kellett kiismernünk magunkat az udvarban. De ha arra akart célozni, hogy Leon kihasználta valamelyikünket, azzal becsmérli őt. – Megfelelő körülmények között bármelyik férfi képes ilyesmire. Isabel lelki szemei előtt felvillant egy kép kettőjükről összezárva a gyaloghintóban, és hirtelen elöntötte a forróság. Összeszorított ajkain át így szólt: – Figyelmeztetésére nincs nagyobb szükség most, mint azelőtt. Nagyon jól tudom, milyen viselkedést várnak el egy feleségtől. Rand röviden biccentett, aztán tovább sétáltak csendben. Isabel a férfi rendezett arcvonásaira pillantott, aztán újra félrenézett. Milyen impozáns volt, ha összemérte Leonnal! Rand nemcsak magasabb és erőteljesebb volt, de eredendően férfiasabb volt, határozottabb. Azt is be kellett ismernie, hogy nagyon vonzó is a maga marcona módján. Nem csak Cate-et nyűgözte le, de Isabel észrevette, hogy más nők is megfordultak és megbámulták őt, amikor elhagyták a nagytermet. Braesford minderre ügyet sem vetett. A hiúság nem tartozott a hibái közé, de lehetséges, hogy túlságosan is el akarata őt távolítani Leon közeléből. Ahogy egy szürke kismacskát figyelt, ami kinyújtott lábát tisztogatta az ösvény egyik oldalán előttük, a lány eljátszott a gondolattal, hogy vőlegénye esetleg féltékeny. Azonban szinte azonnal elvetette, nem jutott eszébe, mi oka lenne rá. Hisz nem szereti őt. Vagy mégis? – Késő megkérdezni, de eddig nem jutott eszembe – mondta a férfi egy perc múlva. – A szíve nem foglalt, igaz?

A lány a homlokát ráncolta. – Még mindig a mulatságok rendezőjére gondol? Ha igen, megnyugodhat. Leon szerelmi ügyekben jobban szereti az özvegyeket és a kalandvágyó férjes asszonyokat. – Bölcs döntés – felelte Braesford szárazon –, bár ön úgy beszél, mintha tengernyi hódítása lenne. Isten furcsa tréfákat űz azzal, hogy néhány férfit annyival vonzóbbá tesz másoknál. – Talán Leon teszi vonzóvá saját magát. A férfi egy pillanatig elgondolkodva újra őt nézte, de nem ellenkezett vele. – Valójában én másfajta szeretőre gondoltam, talán egy nemesre, akivel itt találkozott Westminsterben. – Nincs senki, nem is volt, kivéve egy fiatal lány bolondos fellángolásait. Ahogy erről a jóságos apácák biztosítottak minket, az ilyen szerelmek nem kívánatosak, mert csak csalódáshoz vezetnek. – Tehát a szíve szabad. – Így is mondhatjuk. – Elképesztő, hogy senki sem vette a fáradságot, hogy közeledjen. – Ott az átok, emlékszik. A férfi közönyösen vállat vont. – Akkor is. Az ilyen burkolt széptevés nem kívánt meg feleletet, különösen, mert a lány nem tudhatta biztosan, hogyan értette a férfi. Elsétáltak a kiscica mellett, egy lugas alatt, ahol futórózsa eregette édes illatát az esti levegőbe, egy ágyásnyi élénkzöld petrezselyem mellett. Végül Isabel megkérdezte: – Erről akart beszélni velem, a vonzalmaimról? – Részben. – Rand nyugodt hangon válaszolt, bár feszülten pillantott a lányra. – Fogja a kezét. Még mindig fáj az ujja? – Nem jobban, mint várható volt. – A lány azonnal leengedte sérült kezét az oldalához. Annyira szokásává vált, hogy a másik kezével óvja, hogy szinte észre sem vette, mit csinál. Az, hogy Rand felfigyelt erre, valamilyen különös oknál fogva hálával töltötte el, amit nem tudott megmagyarázni.

A férfi megállt és kinyújtotta a kezét. – Megengedi? Isabel megállt mellette. Mintha meg lenne babonázva, odanyújtotta az ujjait. A férfi érintése ugyanolyan gyengéd volt, mint amikor helyre tette a törést egy gyékényszárral és ugyanolyan személytelen. A lány szíve mégis kalapálni kezdett. Mozdulatlanul figyelte, ahogy a férfi a kötéseket tanulmányozta, ide-oda forgatta a kezét, mielőtt szorosabbra kötötte a szalagot, ami a helyén tartotta a sínt. A fakuló fény az arcára hullt, ellágyította a vonásait, kiemelte szája körvonalait, szemét árnyékban hagyta. Tekintetét arra szegezte, amit csinált és megszólalt. – Azt akartam kérdezni, meggondolta-e magát az ellenem felhozott vádakkal kapcsolatban. Úgy értem, az audiencia után. – Mit számít? – kérdezte a lány nehézkesen. – Mi… attól függetlenül összeházasodunk. – Úgy tűnt… Szeretném tudni, mit gondol. A lány tapasztalataihoz képest ez új hozzáállás volt. Sem a mostohaapját, sem Graydont nem érdekelte a véleménye. Most óvatosan így felelt: – Nem látom okát, miért akarna ön ártani a Braesford Hallban született gyermeknek. – Már ezért is hálás vagyok – mondta a férfi kissé érdes hangon. – És a többi? A lány nyelt egyet és félrenézett. – Ezután, ahogy ön mondja, katonáknak kellett jönni a szeretőért, mert túlságosan sokan tanúsíthatnák, ha nem így lett volna. Hogy ki küldte őket? Lehetetlen, hogy nem Henrik parancsára történt. – Mégis hallotta, hogy tagadja. Kételkedik a szavában? El tudja hinni, hogy képes lenne elpusztítani a saját húsát és vérét? – A férfi lenézett rá, tekintete rosszallóan elsötétült. – Az, hogy egy férfi mit tesz saját kezűleg és mire ad parancsot másoknak, az két különböző dolog. – Ön szerint én részt vennék ilyesmiben?

– Rosszabbat is tettek már férfiak, hogy megőrizzék a király jóakaratát. – Én nem! – felelte a férfi acélkemény hangon. Isabel szeretett volna hinni neki, de hogy tehetné? Az elmúlt néhány év számtalan árulása után kevés bizalma maradt bármelyik férfi esküszavában. Valaki még azt is mondta, hogy a becsület és a lovagiasság meghalt a Yorkok és Lancasterek véres csatározásaiban. A könnyebbik utat sem akarta választani, és megnyugtatni őt, hogy hisz valamiben, amiben nem. Bizonyítsa be az ártatlanságát, ha azt szeretné, hogy jó véleménnyel legyen róla. Mindazonáltal kisugárzása olyan erős volt, hogy hihetetlennek tűnt, hogy őrség jöjjön érte és elhurcolják a vesztőhelyre, ahol felakasztják. Nagy üresség visszhangzott a bensőjében a gondolatra, hogy a férfi meghalhat. – Ön őszinte és ennek örülök – szólalt meg a férfi egy perccel később, bár hangja nem erről árulkodott. – Van még valami. A király felajánlott egy hálótermet nem messze a királyi lakosztályoktól a számunkra. Nagyobb, mint bármelyikünké, de így a király házi őrségének felügyelete alá kerülünk. Ha jobb szeretné, szállásunk lehetne a palota falain kívül is, ahol meghittebb lenne, és kevésbé lennénk az uralkodó kényének kitéve. A gond az, hogy Henrik sértésnek veheti, ha visszautasítjuk az ajánlatát. Ahhoz is ragaszkodhat, hogy elfogadjam a bekvártélyozását egyfajta házi őrizetként. – Mi van ezen megbeszélnivaló? – kérdezte a lány felvont szemöldökkel. – Itt most önről van szó. – Szeretném tudni, ön mit szeretne. Megint csak különös volt, hogy megvitatják vele, hogy hol lakjanak. Nem volt benne biztos, hogy ez tetszik neki, tekintve, hogy mekkora felelősséggel jár. – Magam részéről jobb szeretnék kevésbé nyilvános lakhelyet – mondta végül. – De ostobaság lenne visszautasítani a király nagylelkűségét. – Akkor fogadjam el kettőnk nevében?

– Ha ön ezt szeretné. A férfi kurtán felnevetett. – Én szeretnék útra kelni Braesfordba, amint megesküdtünk, itt hagyni a királyt, az udvart, az ünneplést. Sőt, ha soha nem kellene eljönnünk onnan. – De nem teheti. Nem tehetjük. – Nem. – A férfi egy pillanatig még két kezében fogta a lány kezét. Aztán lehajtotta a fejét és ajkát a tenyeréhez szorította. – Ebben az esetben – mondta, miután elengedte – aligha számít, hol fekszünk ágyba holnap, amíg azt együtt tesszük. A legutolsó fontos kikötés – gondolta a lány. Mindkettőjüknek ez járt a fejében, miközben hálótermekről és a király akaratáról beszélgettek. Hangosan kimondva valóságosabbnak tűnt. Gyomra összeszorult, ugyanakkor zavarba ejtő kíváncsiságot is érzett, hogy milyen lehet meztelenül feküdni a férfi karjaiban, alávetni magát akaratának, érintésének, birtoklásának. Azt kívánta, a férfi bár ne beszélt volna az együtthálásról. Szívéből kívánta.

6. FEJEZET

and mosolygott, amikor Isabel közeledett felé. Megkönnyebbült mosoly volt ez, amiért a nő megjelent, egyben birtokló, és Isabel attól tartott, kéjsóvár várakozásról is árulkodott. A nő, aki minden ízében gyönyörű és nemes hölgy volt zöld-fehér selyemből készült esküvői ruhájában, amit aranyfonál és smaragdok egészítettek ki, hamarosan hozzá tartozik majd. A szintén pazar anyagokból készült öltözetében a férfi már majdnem úgy érezte, hogy megérdemli őt. Majdnem, de nem teljesen. Őfelsége kegyelméből, ahogy azt Henrik előző este jelezte, házassági fogadalmukat a király Szent István magánkápolnájában mondták ki. Ezt lehetett a nagy kegy jeleként értelmezni, de cselnek is, hogy az eskü biztosan elhangozzék a parancs szerint. A félhomályos, faragásos, díszes terem aranyozott és karmazsinvörös volt, az ablakokat rubinokkal, zafírokkal és smaragdokkal díszítették. Nehéz kövei áporodott füst, por, tömjén és a szentség illatát őrizték. Isabel keze hűvös és kissé bizonytalan volt, amikor a férfiéba helyezte. Rand határozottan tartotta, amikor szembenéztek Morton püspökkel a ceremónián. Mögöttük ült a néhány vendég, a király, a királyné, a király édesanyja, Isabel mostohabátyja, Graydon, és Rand féltestvére, William McConnell. Rand véleménye szerint ez több volt, mint elég.

R

Semmi sem akadályozta meg az esküvőjüket. Sem fegyveres támadás, sem isteni közbeavatkozás, a hírhedt Graydon-átok semmilyen megnyilvánulása. Rand nem is számított rá, mindazonáltal megkönnyebbült, amikor a ceremónia véget ért. Ezután arája mellett végigsétált a galérián, ami a kápolnából a palotába vezetett. Házas emberként lélegezte be a friss levegőt. Nem tudta levenni tekintetét a feleségéről, aki mellette lépdelt, figyelte nyugodt, sápadt arcát, ahogy mellei hullámoztak a puha selyem alatt, leengedett haját, aminek csillámló tengerébe szerette volna rejteni az arcát. Nem tudta elfojtani ujjongását az előttük álló éjszaka miatt, legyen bármilyen bizonytalan is a jövő. Arra gondolt, Henrik az új esküvői öltözék mellé új gatyapőcöt is mellékelhetett volna. Bár véleménye szerint kényelmetlen egy darab volt, az áldomborulat segíthetett volna elrejteni egy kényelmetlenül valóságosat. – Mi az? – kérdezte Isabel halkan, hogy akik előttük sétáltak, ne hallják meg. – Piszkos az arcom, hogy ennyire nézi? – Tökéletes vagy, ahogyan azt biztosan tudod – válaszolta a férfi erőltetett humorral. – Csak az arámat csodálom. És azt próbálom kitalálni, hogyan kérjem a kegyed. – A kegyemet? – ismételte a nő, és elpirult. A férfi szája fanyar mosolyra húzódott, és forróság futott le a gerincén. – Nem olyasfélét, bár örömmel fogadom bárhol, ahol szeretnéd. Nem, egy zálogot a lovagi tornára, amit szerveznek, vagy inkább közelharcra. – Közelharcra? – érdeklődött a lány, lecsapva a témára, kétségtelenül azért, hogy kerülje a férfi javaslatát. – Az ilyen eljátszott csata nem tilos? – A király ezt különleges alkalomnak nevezte. Nem láttad az előkészületeket az udvaron? – Azt hittem, a király valamilyen katonai vállalkozásra készül vidéken. – Én mondom, nincs nagy különbség.

A hosszú harangujjakba, amit a lány ruhájának vállaihoz erősítettek, belekapott a szél, ahogy a férfihoz fordult. – Ugye nem vesz részt rajta? Egy újdonsült férj bizonyára mentesül. – Parancsot kaptam, hogy megjelenjek – felelte a férfi közönyösen. – Azt hiszem, Henrik istenítéletként tekint erre. – Rand pedig úgy, hogy felgyorsítja az ünnepségekkel teli hosszú napot, így hamarabb jön el az éjszaka. – Úgy érti… A férfi szájának egyik sarka örömtelen mosolyra húzódott a lány elképedését látva. – Ha megölnek, vagy súlyosan megsérülök, akkor biztosan bűnös vagyok. Ha életben maradok, az isteni jel lesz ártatlanságomról. Azt tudod, hogy a győzelem nem akadályozza meg a tárgyalást a király bíróságán valamilyen későbbi időpontban. – Ez barbárság! – Ez hagyomány, és lehet, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok magamnak, a király célja pedig csupán szórakoztatni azokat, akik a csatatér köré gyűlnek. Henrik most tanulja kihasználni a nyilvános megjelenést. Semmi sem győzi meg jobban a köznépet a király hatalmáról, mint ha látják a lovagjait a csatatéren. – Vagy ha azokat, akiket kedvel, selymekbe és szaténokba öltözteti – mondta a nő, és Rand esküvői öltözéke felé biccentett, ami Henrik fehér és zöld színeiben pompázott. – Szép pár vagyunk, nem igaz? – kérdezte a férfi vontatottan. – Mint két összeillő sírszobor. A lány felkacagott. Erre a hangra Henrik, aki királynéjával a karján előttük sétált, hátranézett. Isabel azonnal elkomolyodott, de a királyt nem lehetett becsapni. Nyájasan mosolygott, kétségtelenül örült, hogy a harmónia jeleit látja közöttük. Rand is boldog volt, hogy arája kissé feloldódott. A keze jéghideg volt a kápolnában, és az egész ceremónia alatt nem melegedett fel. Érintése a selyeming ujján át most melegebb volt, majdnem túl

meleg, hogy ő megőrizze teste és lelke békéjét; arcát pedig, ami azelőtt halálosan sápadt volt, halvány pír borította. Tettek néhány lépést. Isabel egyenesen előre nézett, a jókedv elillant az arcáról. Egy pillanattal később gyors lélegzetet vett, és anélkül szólalt meg, hogy a férfira nézett volna. – Nekem azt mondták, hogy néhány ifjú házaspár betartja a Tóbiás-éj szokását. – Vidéken igen. – Rand remélte, hogy Graydon és McConnell, akik valahol a hátuk mögött haladtak, nem hallgatják ezt a beszélgetést. Durva tréfaként könnyen elterjedhet az udvarban. A Tóbiás-éj egy ókori rítus volt, amit az istenfélők megtartottak. Amellett, hogy buzgón imádkoztak a hideg kőpadlón, ráadásul Szent Tóbiás tiszteletére, aki szigorú önmegtartóztatásáról volt híres, a nászéjszakán tartózkodtak az együttléttől. Ez a gondolat a férfi számára nem volt túl vonzó. – Civilizált lenne ezt követve hozzászokni egymáshoz – erősködött a lány. – Nekem kínszenvedésnek tűnik, ha úgy érted, hogy osztozunk a szobán, az ágyon anélkül, hogy egymáshoz érnénk. – Azt mondják, az efféle megpróbáltatások jót tesznek a léleknek. – Kinek a lelke lenne az, a tiéd, vagy az enyém? A tiédnek, merem állítani, nincs szüksége megtisztulásra, az az istenkáromlás pedig, amit én bizonyára elkövetnék, befeketítené az enyémet. Ráadásul a király elhálást és esküvőt is parancsolt. Isabel pillantása a vaddisznó bőrét is leperzselte volna, de valami rémülethez hasonló is megvillant benne. – Engedelmeskedni fog őfelsége akaratának, annak ellenére, hogy lehetséges, hogy gyermeket hagy hátra, ha a gyilkosság vádja ön ellen bebizonyosodik? – Vagy éppen ezért – válaszolta a férfi közönyösen. – Braesford a tied lesz, ha gyermek születne a házasságunkból, hogy ő örökölje, és azt hiszem, te meg fogod tudni őrizni. – Egy rövid ideig gondolt arra, hogy ebben a tekintetben megvédi Isabelt. Henrik másképp

rendelkezett. Most arra vágyott, hogy nagy hassal lássa a gyermekét várva, olyan békésnek és gyönyörűnek, akár a Madonna. Isabel nem mutatta, hogy értékelte-e a férfi belé vetett bizalmát, vagy kitalálta-e az álmát. – Tehát nem egyezik bele. – Nem – válaszolta Rand egyszerűen, bár, ha szükség lett volna rá, tudott volna határozottabb is lenni. A nő felszegte az állát, kimért, eltökélt hangon így szólt: – Akkor nem hiszem, hogy zálogot tudok adni a viadalra. Arra gondolt, megtagadja tőle a nyilvános kegyet, ha ő nem egyezik bele, hogy tartózkodik attól a személyes kegytől, amit esküjük biztosított számára. Az Isabel fenyegetése miatt érzett düh égette a férfi tarkóját, különös, gyötrő fájdalom lüktetett a vérében. Felesége nem nyerne semmit azzal, ha elutasítja a kérését, vagy őt. Rájött, hogy Isabelnek kétségei és félelmei vannak az elhálással kapcsolatban, de ő nem szörnyeteg, aki megszerzi az örömét, mialatt nem ad neki semmit cserébe. Már így is tovább várt azzal, hogy a feleségévé tegye, mint akarta. Hát nem jött rá a lány, hogy előző este is megkaphatta volna, magáévá tehette volna ott a kastély kertjében egy menta vagy petrezselyemágyásban? Várt az ő kedvéért, mert arra gondolt, jobban szeretné a kényelmet, csak kettesben, a szertartás után. Egy pillanattal sem fog tovább várni, mint szükséges. A nő elszámolta magát, ha azt hitte, bármit megtagadhat tőle. Ma megszerezi tőle a kegyet, az összeset. Így, vagy úgy. Isabel némán forrongott, miközben a főasztal díszhelyén ült az esküvői reggelin. Mennyire gyűlölte, hogy sakkfigura a király játékában, ide-oda tologatják, feláldozzák a királyi akarat szerint! Illendően összeházasodni és együtt hálni. Henrik ezeket a szavakat használta az audiencián a Csillagkamarában, ezek a szavak adtak annyi hatalmat Braesford-nak a nászéjszakájukon. A király parancsa, hogy a frigyet el kell hálni. És természetesen a hagyományé. A nőknek alkalmazkodniuk kell ezekben az ügyekben, testüket férjük rendelkezésére bocsátják a legkisebb panasz vagy tiltakozás nélkül.

Ez tűrhetetlen! Mégis tűrnie kell. Mi más tehetne? Nem futhat el, mert egy nő egyedül az utcákon és utakon a férfiak kénye-kedvére van bízva. Ha védelmet kér, bármelyik úriember, aki elég erős ahhoz, hogy elorozza új férjétől, könnyen lehet, hogy sokkal rosszabb Braesfordnál. A királyhoz hasztalan fordul, hisz ő parancsolta, hogy engedelmeskedjen. Csak magára számíthat. Még kitalálhat valamit, hogy elkerülje, ami rá vár. De ha nem, legalább tehet róla, hogy ne csak ő szenvedjen. – Bort? – kérdezte a férfi, és felajánlotta az aranyserleget, amin díszvendégként osztoztak. – Köszönöm, de nem – felelte Isabel kurtán. Képtelen volt enni, éhgyomorra pedig nem akart inni. Szüksége volt az éles elméjére. – Egy falatot sem ettél. Még megbetegszel. – Meghat az aggodalma, de már késő. A férfi mosolya olyan hűvös volt, mint a felesége hangja. – A jóléted nagyon is érdekel. Nem szeretnék ájult arát. – Akkor talán keressen máshol. – Vagy még nagyobb erőfeszítéseket teszek, hogy felélesszelek. Azon tűnődöm, mit tehetnék egy csókon kívül. Például felfedhetném az egyik melled és végignyalhatnám… Döbbenet és valami sokkal hevesebb érzés cikázott át a lány erein. – Kérem! Valaki meghallhatja! – És jól szórakozik, afelől semmi kétségem, de akkor mi van? Hisz házasok vagyunk. – Nem szükséges emlékeztetnie! – felelte a lány élesen. – Nem értek egyet. Úgy tűnik, nagyon is szükséges. Henrik áldásával ezt örömmel megteszem nappal, éjjel, reggel és délben. Gyere velem most és megmutatom… – Semmit! Ön nem mutat meg nekem semmit, mert hosszú még a nap, mielőtt nekünk muszáj… – Nem úgy van az! – javította ki a férfi határozott, sötét arccal. – Nincs kijelölt óra. És te vagy az, akinek muszáj, mert nálam más a helyzet. Én akarom. Vágyom rá. Belehalok a hiányába.

Isabelt nem az augusztus végi nap reggelének melege miatt öntötte el forróság. – Ne legyen bolond! – Te vagy bolond, amiért mindkettőnket nélkülözni hagysz, de már nem sokáig. Nem vagy kíváncsi, mit hagysz ki? Nem vágysz kóstolóra az éjféli lakoma előtt? – A férfi benyúlt a lelógó asztalkendő alá, hogy határozott, meleg kezét felesége combjára tegye. A nő combizma megfeszült, mintha villám sújtott volna le rá. Ő is a terítő alá nyúlt, megragadta a férfi csuklóját. – Én… én inkább várnék. – Miért, ha nincs rá szükség? Rand ujjai megmozdultak, keze alá gyűjtötte a szoknya rétegeit, elképesztő ügyességgel araszolt felfelé. – Hagyja abba! – suttogta Isabel kétségbeesetten. – Adj zálogot és talán megteszem – javasolta Rand, és tekintete olyan vakmerően villant, mint az acélpenge. – Egy csók megfelelne. – Ez fenyegetés? – Értened kellene a tréfát. Isabel értette, de ettől nem tetszett neki jobban. Férje elérte a ruhája szegélyét, mert érezte, ahogy meleg ujjhegyei felsiklanak a belső combján. Forró borzongás cikázott át rajta egy csipetnyi pánikkal együtt. Az ujjak után kapott, de a férfi elkerülte a markát és feljebb araszolt combtöve felé. Úgy tűnt, mindenki őket figyeli, vigyorogtak, miközben azt találgatták, mi folyik a főasztalnál. Nem láthatták a lelógó nehéz asztalterítőtől. Biztos, hogy nem láthatták. – Azonnal fejezze be! – kérte a lány kissé kifulladva. – Könyörgöm! – Csókolj meg! – mormogta a férfi halkan, tekintete fogva tartotta feleségéét. Nem teszi meg. Nem teheti. Túlságosan megalázó lenne. A férfi mégis végigsimított az érzékeny kanyarulaton a combja és a felsőteste között, a finom fürtök felé merészkedett, amiket nem védett alsónemű a nyári forróságban, megérintette az apró

dombocska tetejét, ahonnan eredtek. Isabel kétségbeesésében begörbítette az ujjait és a férfi bőrébe mélyesztette a körmét. Rand elmosolyodott. – Tehát karmolsz a szenvedély kínjai közt? Harapsz is? Isabel tudta, mire célzott, de nem voltak ismeretei ahhoz, hogy ebben biztos legyen. – Nem. Nem tudnék… – Csókolj meg! – suttogta a férfi, szemei elsötétültek, ahogy megérintette a nőt, apró, sokat sejtető mozdulatokkal, gyengéden betalált az apró szakadék puhaságba. Isabel lélegzete elakadt, körmeit tovább mélyesztette. Úgy tűnt, férje nem érez fájdalmat. A nőt megrémítette az ereiben cikázó izgalom, a különös érzés, mintha a csontjai elolvadnának; a férfi arcát kutatta. Rand homlokán verejték csillogott, ahogy mellkasa minden légvétellel együtt egyre mélyebben hullámzott. Rá is hatással volt, amit az asztal alatt művelt. Ez némi vigaszt nyújtott. Férje a szemébe nézett és egyik hosszú ujjával még mélyebbre merészkedett, ott, a nemesek gyülekezetének szeme láttára, néhány méterre a királytól és a királynétól. Isabel nem bírta tovább. Lehunyta a szemét és döntött. Ima és átkozódás közötti halk hangot hallatva odahajolt és a férfiéra tapasztotta az ajkait. Rand kinyitotta a száját, nyelvével végigsimította a nő ajkait, becsusszant a fogai közé. Támadása összhangban volt az apró, köröző mozdulatokkal, amiket felesége testének kellős közepén tett. Isabel levegő után kapkodott, reszketett, miközben tűz futott végig a bőrén. Egy pillanattal később az érzés a dereka alatt összpontosult, folyékony forróságként szivárgott a férfi kezénél. Rand megmerevedett mellette, vállizma, aminek a nő nekidőlt, olyan kemény lett, mint a kő. Hosszú másodpercekig nem mozdult. Aztán sóhaja végigsimított Isabel arcán. Lassan visszahúzódott, visszaigazította a ruha szoknyarészét a helyére. A lány hátrahúzódott, lesütötte a szemét. Ugyanabban a pillanatban meghallotta a hangok halk moraját, amibe nevetés vegyült. A megaláztatás zavara öntötte el. Fel akart

állni, elhagyni az emelvényt, eltűnni az alsó asztaloknál ülők közt, visszatérni a szobába, amin szűzi közösségben osztozott testvéreivel, és soha többé nem gondolni férjre, vagy házasságra. Ám ez lehetetlen volt. Felszegte az állát, kihúzta magát, egyenesen férje ezüstszürke szemébe nézett, és mosolyt erőltetett az ajkaira. – Megkapta a zálogát, uram, most elégedett lehet. – Aligha – válaszolta Rand lusta mosollyal. – Attól félek, csak még többre támadt étvágyam. Olyan finom morzsára bukkantam, hogy alig várom, hogy teljesen megízleljem. – Uram! – Azt hiszem, azután, ami az imént történt közöttünk, szólíthatnál Randnak. Ő mindössze az esküvőjükre célzott. Amit pedig meg szeretett volna kóstolni, nem gondolhatta… nem, biztosan nem! Csak megpróbálta összezavarni őt. Isabel nem hagyhatta, hogy sikerrel járjon. Legalábbis nem engedheti meg, hogy megtudja. Elfordult tőle és felvett egy apró húsos pitét a közéjük rakott tányérról. Beleharapott és elhatározta, hogy közönyt színlel, ha belepusztul is. Így is van – gondolta, miközben rágott és összeszorult torkán lecsúszott a falat. Nem tudta volna megmondani, mi van a leveles héj alatt. Szájában csak hamu és bánat ízét érezte. *** Az esküvői lovagi tornát Tothill mezején tartották, Westminster város falain túl. Egy facsoportokkal szegélyezett nyílt térségen, ami minden évben háromnapos vásár színhelye volt, ezen kívül bikahecceket, medve- és kutyaviadalokat, kakasviadalokat és alkalmanként akasztásokat tartottak ott. A királynak, a királynénak, udvaroncaiknak és díszvendégeiknek egy sátort építettek, ami árnyékot adott az augusztusi napfényben. Mögöttük ezen a napon fehér sátrak tengere állt, ahol a lovagokat és lovaikat fegyverezték fel a viadalra. A többiek egyenlőtlen sorokban csatangoltak két oldalon,

lovaikra szálltak, vagy kordék ülésein ücsörögtek. Néhányan hoztak szaracén szőnyegeket, zsámolyokat, vagy kosarakban élelmet a nagyobb kényelem érdekében. Valamint legyezős szolgálókat, hogy elűzzék a forróságot és a legyeket. Ezek mögött a neves személyek mögött a város népe zajos, nyüzsgő tömegbe verődött. Sör- és borárusok járkáltak közöttük, süteményes kofák, pite- és gyümölcsárusok, valamint az elmaradhatatlan zsebtolvajok és szajhák. Ahogy Braesford megjósolta, nem kulturált bajvívás volt, ahol felfegyverzett lovagok vívtak egymás ellen lándzsákkal. Valódi közelharc, ami a mezei nemesek számára tiltott volt. A verseny hevében gyakori volt a sérülés, a viszály pedig szinte elkerülhetetlen. Az általános rendelkezések szerint efféle találkozókat csak a királyok szórakoztatására rendeztek Angliában és szerte Európában. Ebben az eljátszott csatában a különféle rangú lovagokat a csatatér ellentétes oldalára rendelték. Egy jelre egymás felé lovagoltak, hatalmas csattanással találkoztak a mező közepén. Az egyetlen engedélyezett fegyver a tompa végű kard és a pajzs volt. Azt a lovagot, aki visszavonul a küzdelemtől, üldözhették, elfoghatták és váltságdíjat kérhettek érte. Az a férfi, akit a legbátrabbnak, legerősebbnek és legfortélyosabbnak ítéltek a csatában, értékes díjat kapott a királytól. Ha pedig az éles fegyverek nem okoztak vérző sebeket és más sérüléseket, a tömeg nagyon csalódott lett. A nap perzselően sütött, por szállt fel a nyüzsgő lovak patái alól, a tömeg pedig felbolydult méhkasként nyüzsgött. Alig egy lélegzetvételnyi levegő kavargott a sátorban, ahol Isabel díszvendégként ült. Egy fűzfa keretbe erősített pergamennel legyezte magát, de még mindig nagyon melege volt. Az volt a leghőbb kívánsága, hogy máshol legyen. Még sosem vett részt ilyesmin, de hallott már róla. Nem igazán vágyott rá, hogy lássa, kit űznek el gúnyolódva a csatatérről ügyetlensége, vagy gyávasága miatt, kit vág meg egy kardpenge, kit ütnek ki a nyeregből, taposnak, nyomorítanak meg, vagy még rosszabb. Az, hogy az esemény a király parancsára zajlott, az ő Braesforddal kötött házassága

tiszteletére, lehet, hogy megtiszteltetés, de le tudott volna mondani róla. Úgy tűnt, elkerülhetetlen, hogy az új férje és Graydon a csatatér ellentétes oldalára kerüljenek. Henley vikomt tömzsi alakja felismerhető volt a mostohabátyja mellett, Braesford féltestvére, William McConnell pedig ugyanabba az osztagba került, mint Rand. Felismert még néhány harcost színeikről és csapdosó lobogóikról, amiket különféle szimbólumok és jelképek díszítettek. Graydon vadkanja, a vikomt medvéje és Braesford hollója. De mindegyikhez nem tudott nevet kötni. Részben azért, mert nem maradtak egy helyben, hanem ide-oda lovagoltak, hogy megmozgassák izmaikat, ellenőrizzék leszerelésük biztonságosságát, vagy csillapítsák hátaslovaik nyugtalanságát. Szemmel tartotta Braesford kék-fehér lobogóját, amit kitárt szárnyú fekete holló díszített. Úgy tűnt, fegyverhordozójával együtt a földet tanulmányozta ott, ahol a fő összecsapás zajlik majd. Tekintetét a füves talajra szegezve lovagolt, ide-oda lépegetett. Isabel nem tudta biztosan, mit kereshet. Talán csak vigyázni akart a nedves, egyenetlen talajjal vagy a nyúlüregekkel. Nem sokkal később megfordította a lovát, otthagyta a fegyverhordozóját és lassan a sátor felé lovagolt. Henrik király épp akkor foglalt helyet a trónon, Braesford szertartásosan üdvözölte, mielőtt Isabelhez fordult volna. – Madame Braesford, hölgyem! – kiáltotta és kesztyűs öklét a szíve táján páncéllal borított mellkasához téve üdvözölte, és meghajtotta a fejét. – Ezerszer üdvözöllek menyegzőnk napján! Én, egy szegény lovag, aki indulni készülök a viadalon, zálogot kérek, hogy bátorítson és védjen ebben a csatában. Nem adsz nekem? A lány azt mondta, nem fog adni, de ez most nyilvános kérés volt. Isabel összeszorított ajkakkal rámeredt, szemében felháborodás ült, de úgy tűnt, férjére ez nincs hatással. Félelem nélküli volt, összhangban személyes mottójával. Ült és várt, ellenállhatatlanul vonzó volt páncélzatában, ami tökéletesen illett hatalmas termetére. Tiszta, fehér zubbonyt viselt, amire ráhímezték jelképét, egy azúrkék

pajzsot hollóval, rajta keresztbe vetett fattyúzsinór. Megkockáztatta, hogy felesége nemet mond, hogy nevetség tárgyává teszi azzal, hogy nem ad neki zálogot és ezzel áldását sem. Isabel tudta, hogy vissza kellene utasítania. Braesford ezt érdemelné, amiért makacsul megtagadta kérését a Tóbiás-éjjel kapcsolatban, és különösen, miután olyan gáládul kihasználta őt a reggelizőasztalnál. Ezek után valószínűtlen volt, hogy áldást kérjen. Csináljon, amit akar, de áldás nélkül. A király is várt, szigorú vonásaira neheztelés ült ki. Yorki Erzsébet, úgy tűnt, zavarban van. Az egyik udvarhölgye kuncogott, suttogott egy másikkal a háta mögött. A sátor végében Leon, a mulatságok rendezője a tartóoszlopnak dőlt, a lantját pengette és a bajsza alatt mosolygott. Természetesen nem lehetett tudni, hogy kényszeredett jókedve a nő dilemmájának, vagy a férfinem ostobaságának szólt-e. Ebben a feszült pillanatban egy kisfiú futott be a harctérre. Nem volt több háromévesnél, szőke, kerubszerű gyermek, aki hangosan kacagott azon, hogy elszaladt, közben pufók kis lábai kacsáztak rövid zekéje alatt, vékony hajfürtjei pedig csillogtak a napfényben. Hátranézett a válla felett, hogy az asszony, aki magas hangon jajgatott, üldözi-e. Egyáltalán nem figyelt, hová fut. Feltűnt Braesford mögött, félreugrott egy fegyverhordozó elől, aki egy lovat vezetett, ami félig vak volt a védőpáncéljától, és épp egy galoppozó lovag útjába került. Sikolyok és kiáltások harsantak fel. Isabel felállt a helyén és egyik kezét a szájára tapasztotta. A király parancsot harsogott és fél tucat férfi ugrott teljesíteni. Túl késő. Túlontúl késő. De Braesford már megmozdult, megfordította nagy szürke lovát, hogy a fiú után kapjon. Kihajolt a nyeregből és kinyújtotta egyik páncélba bújtatott karját. Ujjai megmarkolták a gyermek zekéjének hátát és felemelték, fel, fel, fel, hogy a mellkasához szorítsa, épp amikor szürke paripája nekicsapódott a száguldó lovagnak.

Egy pillanatig Isabel azt hitte, Braesford kiesik a nyeregből, ő és a gyerek is a földre zuhannak, a megbokrosodott lovak pedig agyontapossák őket. Nem így történt. Rand elrántotta a lovát, visszanyerte egyensúlyát és kissé messzebb galoppozott, mielőtt megállította volna a szürke jószágot. A kapaszkodó fiúhoz beszélt, aki most a zubbonyába zokogott, majd odahajtotta a fejét, hogy hallja, mit mond. A gyerek elcsendesült, felnézett Braesfordra, miközben csodálkozó áhítat terült szét arcocskáján. Isabel torkát furcsa, fojtogató érzés szorította össze. Sós könnyeket nyelt és visszahanyatlott a székére, kezeit pedig olyan erővel kulcsolta össze az ölében, hogy sérült ujja lüktetett az éles fájdalomtól. Alig érezte, miközben figyelte, ahogy Braesford lassan az oldalvonalhoz lovagol és átadja a kis szökevényt egy asszonynak, aki kitárt karokkal állt, miután odafutott a csatamezőhöz, arca nedves volt a zokogástól. A lány körül taps harsant a királyi sátorban, boldog, elképedt, lelkes kiáltásokkal egyetemben. Tucatnyi nő kezdte leszedni a fátylat fejdísze kúpjáról, kiszedni zsebkendőjét hosszú ruhaujjaiból, szalagot oldani a nyakkivágásából. – Ezt vigye, Sir Rand! – kiáltották. – Az én zálogomat! Az enyémet! A jó szerencséért, lovag úr! A tisztességes szerencséért! Isabel lepillantott esküvői ruhájára. Nem volt sem zsebkendője, sem masnija. Haja fedetlen volt, tehát fátyla sem. Mindössze hosszú ruhaujja, amit szalagokkal erősítettek ruhája vállaihoz. Lerángatta a hosszú, hímzett fehér selymet, lehúzta a karjáról és újra felugrott. Meglengette az anyagot a feje felett, és a többiekkel együtt kiabált. – Braesford! Hozzám, Braesford! A férfi nem nézett feléje, ahogy a többi trillázó női hanggal sem törődött. Mondott még valamit a gyermeknek, akit édesanyja karjába adott és elfordult a lovával. – Braesford!

Mintha meg sem hallotta volna. Elindult, hogy csatlakozzon a csapatához, ami most alakzatba rendeződött a mező másik végén. Az ő védelme, az ő záloga nélkül. Elfogadta az elutasítását, hogy nem adja át. – Rand! – kiáltotta a nő sajnálkozva és kérlelve. Férje megdermedt és megfordult a nyeregben. A szeme is mosolygott, amikor meglátta a ruhaujjat, amit a nő tartott. Megfordította a lovát, és visszalovagolt a pavilon fakorlátjáig. Körülöttük elhalkult az éles hangú kérlelés, ahogy az elismerő moraj is. Isabel óvatos mosollyal nézett a férfi szemébe. Férje tekintete metsző volt, akár az acél, a nő tekintetébe kapcsolódott, miközben a teljes ruhaujjat a könyöke fölé kötötte. Amikor végzett, hirtelen lehajolt, karjával átfogta a nő derekát, félig átemelte a korláton, hogy magához húzza. A merev acéltömeg nyomta a lány derekát a kemény ölelésben, mellei nekiszorultak a hálószerű zubbonynak. Ahogy támaszt keresve kinyújtotta a kezét, érezte a forróságát, alatta a férfi testének melegét. Aztán férje forró, birtokló és hihetetlenül édes szája lecsapott az övére, rabolva, mint egy hódító, követelve jogos jussát. És egyetlen másodpercig Isabel meg is adta neki. Rand-hoz préselődött, hagyta, hogy nyelve behatoljon a szájába. A zaj elhalkult körülöttük. Vörös derengés jelent meg Isabel lehunyt szempillái mögött. Lélegezni is elfelejtett a félig bevallott vágy rohamától. Rand gyötrelmes mozdulattal újra a földre állította, egy pillanatra megtámasztotta. Szürke hátaslova kissé felágaskodott, rúgkapált, miközben hátrált. Az öklét a szívéhez ütötte üdvözlésképpen, egy végtelen pillanatig szürke szemeiben élénk céltudatossággal felesége szemébe nézett. Aztán megfordult és elviharzott, felesége fehér ruhaujja úgy lobogott a karján, mint egy saját lobogó. Isabel figyelte, ahogy elmegy, és hirtelen félni kezdett, hogy a zálog nem lesz elég ahhoz, hogy a férje ép és egészséges maradjon. Lehet, hogy a három grácia átka ellen egyáltalán nem véd.

7. FEJEZET

dáz közelharc dúlt, a pajzsoknak csapódó kongó ütések, a por és verejték, sikolyok, lónyerítés, fájdalmas kiáltások, a düh és a kétségbeesés üvöltéseinek vad forgataga. Randot elragadta a harci láz a küzdelem sűrűjében és az a borzongató meggyőződés, hogy ez itt újra Bosworth mezeje, és minden attól függ, öl-e, mielőtt megölhetnék. Ebből az a tudat rángatta ki, hogy Isabel ott ül a király sátrában. A felesége figyelte őt, és bizonyára nem látná örömmel, hogy a földet testek borítják. Magán viseli a zálogát, igazsággal, becsülettel és lovagiasan kell ezt tennie. Isabel meggondolta magát. Miért tette? Miért? Alig tudta elhinni, amikor a nő utána kiáltott, annyira meg volt győződve arról, hogy megveti őt alacsony származása miatt, gyűlöli, amiért ragaszkodik hozzá, hogy gyakorolja férji jogait. Megváltozott róla a véleménye? Így akarja közölni, hogy várja az előttük álló éjszakát? Ez valószínűtlennek tűnt. Akkor mi hatotta meg? Henrik parancsa, a királyné feszengése, az a tudat, hogy a tömeg figyeli őt? Nem volt olyan keményszívű, mint amilyennek mutatni szerette volna magát. Az is lehet, hogy nem akarta ekkora nyilvánosság előtt elutasítani. Vagy talán attól enyhült meg a szíve, hogy látta a kisgyereket a csatamezőn, és az erőfeszítéseit, hogy megmentse. Nem azért tette,

Á

hogy az ő tetszését elnyerje. Csak azért, mert ott volt. De talán azt is látta, hogy értékesek számára az ifjú életek. De az is lehet, hogy féltékenység lett úrrá rajta, nem akarta, hogy újdonsült férje más nő zálogát viselje. Nem mintha bárkiét is szándékában lett volna elfogadni az övén kívül. Nem becstelenítené meg őt az udvar előtt, nem számít, ő hogyan viselkedik. Ez elvi kérdés számára. Mindig az elvei irányították. Kérte a felesége zálogát, mert joga volt hozzá, hogy viselje, neki pedig kötelessége átadni. A dolognak nem volt különleges jelentése, rendkívüli ereje, nem volt fontos talizmán. A selyemfodor a karján nem vidította fel, és nem töltötte el a szívét büszkeséggel sem. Egyáltalán nem. A patadobogás a háta mögött újra a harcra fordította a figyelmét. Megfordította nagy, szürke harci ménjét, Árnyékot, hogy szembenézzen egy hátulról érkező támadással. Graydon és Henley két oldalról támadtak rá. Süvítve meglendítették kardjaikat a feje mellett, és látta Graydon kardhegyének csillanását. Komoran vette tudomásul, hogy a fegyvert nem tompították el. Miután pajzsával kivédte Graydon szúrását, lehúzta a fejét Henley csapása elől, aminek azonban így is volt annyi ereje, hogy behorpassza a sisakját. Elfordult Graydon második szúrása elől és kivédett egy harmadikat. Henley, lévén a lovagi tornák veteránja, megsarkantyúzta a lovát, hogy az a szürkének menjen, miközben Rand Graydonnal volt elfoglalva. Azonban ahelyett, hogy lecsapott volna a nehéz pengével, előrelendült a nyeregben, és kesztyűs markával megpróbálta letépni Isabel zálogát. Randban újra feltámadt a háború égető vadsága. Suhintott, majd vad fortéllyal és végtelen erővel támadott. Izmai Leon ördögi masinériájának tüzes, olajozott precizitásával mozogtak. Karja olyan erővel csapódott Henley-ének, hogy úgy tűnt, mindkettőjüket összezúzza a becsapódás. Tudta, hogy valahol a jobb oldalán féltestvére viharzik felé, hogy csatlakozzon az egyoldalú küzdelemhez. Nem volt ideje köszönetét mondani, csak halványan

elcsodálkozni, amikor McConnell feltűnt a porfelhőben, majd irányt változtatott és újra elnyargalt. Azonnal bevitt egy balegyenest, amitől Graydon üvöltve kidőlt a nyeregből. A lova felágaskodott, Isabel mostohabátyjának lába beleakadt a kengyelbe, így fejjel lefelé himbálózott ide-oda, ahogy a ló elviharzott. Henley átkozódva visszavonulót fújt, és barátja után iramodott, nehogy halálra zúzzák. Rand pedig az ereiben forrongó dühvel harcolt tovább. Támadt, jobbra-balra suhintott, legyőzte az ellenfelét, míg hirtelen ő és a csapata uralta a csatamező távolabbi végét, és végre a tömeg üdvrivalgása áthatolt vérszomja ködén. Üdvrivalgás, elismerő rikkantások, győzelmi kiáltások – Randnak mindez semmit sem jelentett. Csengett a füle, úgy érezte, bőre ég a naptól felhevült páncél alatt, és teste minden izma fájt. Körülötte minden ember csak halvány árnyéknak tűnt. Féltestvére az ellenfél egyik kóbor lovagját üldözte, hogy foglyul ejtse. Miközben verejték folyt a szemébe, Rand a lovagok sátra felé fordult a mező másik végében. Kürtök kórusa harsant, amikor félúton járt. A király hírnöke előrelépett és a nevét kiáltotta. Jöjjön elő és vegye át díját a torna bajnokaként. Rand úgy tett, ahogy parancsolták, bár a díj nem jelentett számára semmit. Már megkapta az egyetlen díjat, amit értékelt. Feleségül vette Isabelt, és a nő az övé lesz, még ha az ördög próbálná is megakadályozni. A díj egy aranygyűrű volt faragott karneolkővel, amit Henrik maga adott át. Rand hosszú pillanatokig ült és nézte. Ezt egy nap majd továbbadhatja a fiának. És elmesélheti, hogy úgy szerezte meg, hogy az életéért harcolt a felesége bátyja ellen. A felesége vajon azt akarta, hogy meghaljon? Ezt ki kell derítenie. Az volt a szokás, hogy a díjat, amit egy tornán nyernek, át kell nyújtani annak a hölgynek, akinek a zálogát a bajnok viselte. Erre a gondolatra rövid mosoly suhant át az arcán. Megcsókolta a gyűrűt és a lehető legmélyebb meghajlással átnyújtotta asszonyának. Azután megsarkantyúzta a lovát és elvágtatott a csatamezőről.

David, a fegyverhordozója talált rá valamivel később, amikor a fejfájástól félig vakon kódorgott, miközben a harcosok egy hordó sör körül éljeneztek. A fiú visszavezette őt és a szürkét Westminster és a hátas istállója felé. Ott lesegítette Randról a páncélját, közben rájött, hogy a gazdája sisakja a rámért ütéstől annyira eldeformálódott, hogy nem lehet levenni. Egyetlen segítség a kovács lehetett, úgyhogy arrafelé tartottak. A nagy mamlasz és a kalapácsa majdnem megsüketítette Randot, ahogy újra kerekké kalapálta a fémet, miközben a férfi fejét az üllőre téve térdelt. Ez a póz hasonlított ahhoz, amikor az embert lefejezik. Ezután a fiú, gazdája sisakját a hóna alá csapva, elkísérte őt az új szobákhoz, melyeket neki és feleségének jelöltek ki. Isabel sápadt arcáról sütött a düh és a türelmetlenség. – Hol vol… – kezdte, aztán elhallgatott, amikor a férfi halántékára pillantott. – Megsebesültél. Ettől féltem. – Féltél? – kérdezte férje a meglepetéstől és a fejében lüktető fájdalomtól kábán. – Amikor láttam, hogy Graydon és Henley rád támadnak. Álnok csel volt, hogy együtt rontottak rád, méghozzá hátulról. – Közelharcban mindent szabad – mondta erre Rand. Ahogy ujjait a fejéhez érintette, látta, hogy még mindig vérzik. – Álnok támadás volt, ketten egy ellen. Méltatlan egy lovaghoz vagy nemeshez. – Azt hittem, te nem bánod, hogy ezt kell látnod. Isabel egy hosszú pillanatig rámeredt, szeme zöldből viharos szürkévé változott. – Hogy mondhatsz ilyet? A nő aggódott érte. Ez meghökkentette Randot, mert félig-meddig attól félt, hogy a támadás az ő kérésére történt. A kín a fejében csillapodni kezdett. Isabel nagyon nyugodtnak tűnt, ott, szobájuk csendjében, és olyan távolinak Tothill mezejének erőszakától, mintha csak álmodta volna, hogy ott járt. Komornája levette róla a fehér selyem ruhaujjat, ami rajta maradt, miután a férfinak adta a párját, és új, halványzöld,

arannyal átszőtt brokátujjat adott helyette. Nem igazán illett a ruhához. Isabel ezután biztos elküldte a nőt, mert nem volt a szobában. Hacsak nem rejtőzött az ágy függönyei mögött. A Henrik parancsára rendelkezésükre bocsájtott szobában az ágyfüggöny sötétkék gyapjúból készült és mezei virágokat hímeztek rá. Az ágy akkora volt, hogy a padló jó egy-harmadát elfoglalta. Rand félrenézett, de tekintete akaratlanul is visszatért rá. Isabel nem törődött férje zavarával. Davidhez fordult, és rosszallóan megkérdezte: – Mit állsz ott? Azonnal hozz meleg vizet és kötszert! A fiú rezzenetlen vonásain mosoly suhant át, bizonyára azért, mert a bosszúságnak álcázott aggodalmat jobban ismerte, mint a szerető gondosságot. Anyja egy apácazárda kapujában hagyta Szent David napján. Mivel éles nyelvű lakói nevelték fel, fiatal életében szinte csak ezt ismerte. Lesütötte kék szemét, mintha eltökélte volna, hogy nem vág vissza, meghajtotta fejét, és ment teljesíteni a parancsot. Rand nem esett abba hibába, hogy azt higgye, Isabel aggodalma személyes természetű. A férje volt és megsebesült, miközben a zálogát viselte. Kötelessége ápolni és meg is teszi. Ez elvárható ilyen esetben. Személytelen segítségnek most nem sok hasznát vette. Hirtelen a nő könyörületére vágyott, nőies puhaságára, a legalapvetőbb asszonyi segítségre. Ennek az égető vágynak a harc izgalma volt az oka. Amint véget ér, minden férfi felfedezi, hogy életben maradt és az élet legalapvetőbb igenlésére vágyik. Ha most magáévá tenné Isabelt, az vad, esztelen üzekedés lenne. Ennél pedig többet érdemelt. Gyengéden és törődve kellett bevezetni a hitvesi ágy rejtelmeibe. Ez a tudat nem akadályozta meg abban, hogy ösztönét követve a nő felé lendüljön. Olyan erős késztetés volt, hogy amikor megálljt parancsolt neki, könny égette a szemét. – Ülj le, mielőtt elesel! – kérte Isabel. Karon fogta és egy zsámolyhoz vezette. Ott állt előtte, olyan közel, hogy Rand

megragadhatta volna, ha merte volna. Felemelte a kezét, és ujjaival végigszántott a férfi verejtéktől csatakos haján. Olyan jó érzés volt, hogy Rand torkából halk nyögés szakadt fel. Lehunyta a szemét, hogy még jobban kiélvezze. – Fájdalmat okoztam? – A nő elvette a kezét. – Sajnálom, de valamit tenni kell. Vérzik a vágás a fejeden. – Ne! – tiltakozott a férfi rekedten, amiért nem érezhette tovább az érintését. Vágyott rá, még akkor is, ha nem volt épp simogatás. – Nem hagyhatod így, ahogy van! Dehogynem, gyakran megtette egy-egy lovagi torna után. A lassan szivárgó nedvesség inkább jelentett kellemetlenséget, mint veszélyt. – David majd később ellátja. – A fegyverhordozód aligha ért a tűhöz, és azt hiszem, arra szükség lesz. – Meglepődnél, mi mindenhez ért. – A világos hajú, éles eszű David sok mindenben nélkülözhetetlenné vált. Bár Rand fegyverhordozójának hívta, a fiú nemigen vágyott rá, hogy lovag legyen, és önmagát inkább inasnak nevezte. Rand biztosra vette, hogy nem mindig lesz az. Ennek zálogaként megtanított Davidnek mindent, amit a jó modorról, udvariasságról és lovagiasságról tudott, ezenkívül megtanította bánni a karddal és lándzsával, ami szükséges ahhoz, hogy életben maradjon. – Még túl kell esnünk a lakomán és az álcajátékon, mielőtt pihenhetsz – erősködött felesége. – Újra fel kell venned az esküvői öltözetedet, és nem vérezheted össze a selymet! – Nem – sóhajtott a férfi. Az ing, a zeke és a nadrág, amit a lovagi torna alatt viselt, durva ruhák voltak, melyek inkább illettek egy paraszthoz, mint úriemberhez, de a célnak megfeleltek. Bűzlöttek a birkazsír, a felhevült páncél, ló- és férfitest szagától, de nem tehetett semmit, amíg David vissza nem tér. A nőnek el kell viselnie, ahogy mást is a házasságukban. – Sajnálom!

– Mit? Nem a te hibád, hogy vérzel. Nem értem, mi ütött Graydonba. Nincs szüksége váltságdíjra. – Kétlem, hogy ez lett volna a célja – közölte Rand ajkát biggyesztve. – Hát akkor micsoda? – Lehet, hogy Henley le akart győzni. Isabel rendkívül csábító módon összeszorította az ajkait, nyakától pedig pír terjedt egyre feljebb. A csomót kezdte oldani, ami ruhája bepiszkolódott selyemujját rögzítette a férfi karjához. Rand ragaszkodott hozzá, hogy David odakösse, amikor levette a páncélját. – Keveset ért volna vele, hisz a királyé a jog, hogy férjet válasszon a számomra. – Vagy Graydon átvehetné Braesford irányítását és bevételeit a nevedben. – Rand gyors mozdulattal elkapta Isabel csuklóját, amikor kioldotta a selyemujját, és félredobta volna. Kivette a nő kezéből, óvatosan összehajtogatta és nem engedte el. Isabel alig figyelt rá, mit csinál. – Lehet, hogy dühös, amiért kérdőre vontad a törött ujjam miatt Braesfordban. Nem egy bonyolult ember. Arra célzott, hogy mások viszont igen. A férfi azon tűnődött, hogy vajon őt is közéjük sorolta-e? Lelkesítő volt a gondolat. – Ezzel szemben az én féltestvérem – mondta Rand megfontoltan – aligha nevezhető egyszerűnek. Kétlem, hogy bármi olyan nyilvánvalót tenne, amivel felköttetne. Mindazonáltal jó lenne megtudni, hogy ő és Graydon baráti viszonyban vannak-e. – Azt hiszed… Csatlakozhatott volna hozzám, hogy visszaverjük Graydon és Henley támadását. Nem tette. – Talán azt hitte, egyedül is elbánsz velük. Ez igaz. – Talán. – Biztos bántja, hogy a helyére léptél. – Most már nem az ő helye, hanem az enyém – felelte a férfi. Isabel mellei annyira közel voltak, lágy körvonalaik olyan csábítóak

a fűzője felett, mint a lépes méz. Rand kissé bódultan nézte, ahogy keze magától felemelkedik, ráborul a telt idomokra; kérges ujjával végigsimított ott, ahol azt hitte, a csúcsa rejtőzik. Mérhetetlen elégedettséggel töltötte el, ahogy érezte azonnal megkeményedni az anyag alatt, látta a kis, feszes körvonalat. Isabel szétvált ajkai közt vette a levegőt. Tekintete bepárásodott, ahogy a férfit nézte. Önkéntelenül közelebb hajolt. Könnyű, gyors léptek hangzottak fel odakint a folyosón. A nő lehunyta a pilláit és hátrébb lépett. – Ne! Rand leengedte a kezét. – Úgy tűnik, még egyszer fejet kell hajtanom a kívánságod előtt – mondta halkan, ahogy David könyökével kinyitotta az ajtót, hogy behozzon két vödör forró vizet a szobába a konyhai üstből. – De ez nem tart örökké. Isabel David gondjaira bízta a férjét, aki erre számított is, és akarta is, mert nagyon sebezhető volt a nő közelében. Nem tudhatta, hogy valaha erősebb lesz-e. Hű fegyverhordozója három öltéssel összevarrta a homlokát, olyan egyszerűen, mintha egy nadrágot foltozott volna, és sokkal kevésbé zavarta meg. A fiú ezután fűzfakéreg főzetet hozott a fejfájására és egy kupa sört, hogy leöblítse a savanykás ízt, aztán újra vő-legényi díszbe öltöztette. Mire a trombiták kihirdették a délután közepén a vacsorát, készen állt, hogy elfoglalja a helyét a főasztalnál Henrik termében. David szolgálta ki őket. Gondoskodott róla, hogy a férfi és Isabel előtt legyen mentával és kardamommal illatosított víz a kézmosáshoz, és tiszta törlőkendő a szárításhoz. Fűszeres és vizezett bort töltött nekik, tányérokon húsokat és édességeket hozott. Végigették a füstölt angolnát, a főtt marhahúst húslevessel, vörösboros vadhúst, malaclábszárat saját levében gombóccal, töltött darut tollában, lilét pitében, zsázsasalátát, valamint a mézzel és sáfránnyal párolt borsót. Közben az apátság fiúkórusa a capella énekelt, őket zsonglőr követte, aki jó néhány drága naranccsal mutatott be produkciót, majd egy egyiptomi, aki vad dallamokat

játszott hegedűn, miközben táncosok forogtak és dobogtak a háta mögött. Marcipán és nugát járt körbe, mellette vackor, puha sajtok, dió és még több fűszeres bor. Az étkezés felénél Rand észrevette Henley-t az alacsonyabb rendű nemesek között az egyik oldalsó kecskelábú asztalnál. Graydonnak nyoma sem volt, ami nem volt meglepő, mert David szerint az ágyat nyomta a viadalon szerzett sérüléseivel. McConnell valószínűleg olyan messze volt, hogy a többi lakomázó eltakarta, mert nem látta sem a főhelyeken, sem a közelükben. Emiatt Rand bánkódott, a féltestvérének a nemesek között kellene ülnie. De nem tehetett ellene semmit. Végül ő és Isabel jóllakottan újra kezet mostak fűszeres illatú vízben, amit David öntött, megtörölték az átnyújtott kendőben, aztán az álcajátékra várva hátradőltek. A maszkosok fellépése valamilyen allegorikus darabban lesz kétségtelenül az este utolsó mulatsága. Istennek hála a kegyelemért. Leon, a mulatságok rendezője saját alkotásaként mutatta be az előadást, kecsesen és magabiztosan állt előttük élénk fekete és fehér kosztümjében, melyet briliánsokkal varrtak ki, selyemzubbonya szélére és ingujjai szegélyére pedig harangokat aggattak. A király és édesanyja, Lady Margaret előtt mélyen meghajolt, királynéja, Yorki Erzsébet előtt még mélyebben. Hangja elért a visszhangzó terem legtávolabbi sarkába is, minden lakomázó füléhez. Figyelmükért esedezett. Egy különleges élőképet alkotott erre az alkalomra, ami népszerű volt az ifjú francia király, VIII. Károly vidám udvarában nővére, Anna régenssége idején. Kissé átdolgozta, de kevés idő jutott az előkészületekre. Kérte, nézzék el a tökéletlenségeit. A terem végéhez fordult, ahol függöny zárta le azt a részt, ahol az éléskamrák, borkamrák és a konyha ki- és bejáratai voltak; kinyújtotta a karját, a harangok összevissza csilingeltek. – Felségek, nemes urak és kedves hölgyek! – szólt zengő bejelentése. – Bemutatom önöknek a La Danse Macabre-t! A függönyt láthatatlan kezek hátrahúzták. Mögöttük egy csapat férfi és nő tűnt fel, padlóra állított gyertyatartók vastag gyertyái

világították meg őket. Mind fekete-fehérbe öltöztek, csuklyás köpenyt viseltek, mely úgy borult fejükre, akár a szemfedél. Egyikük pápának öltözött, másikuk királynak. Voltak, akik nemesnek öltöztek, voltak, akik kereskedőnek, mások polgárnak, vagy parasztnak. Egyesek nyílt sebektől szenvedtek, mások soványak és elgyötörtek voltak a betegségtől. Voltak ott öregek és fiatalok, még gyermekek is. Mindegyikük arcát fehérre festették, fekete oválisok voltak a szemük helyén, és a keserű bánat körei ott, ahol a szájuknak kellett volna lenni. – A halott… Fél tucat hang kezdett suttogni, köztük Isabel is. Rand ránézett, látta, hogy olyan sápadt lett, mint a szórakoztatásukra rendelt figurák. Követve felesége tágra nyílt tekintetét, megértette, miért. Az egyik nő frissen szült kismama volt. A kitömött báburól lehetett felismerni, amit maga után húzott, és ami egy halva született csecsemőt szimbolizált. Ahogy Rand Isabel mellett a királynéra nézett, rájött, hogy Yorki Erzsébet is megértette a célzást. Kezét a szájához szorította, hosszú, arisztokratikus ujjai remegtek. Mellette Lady Margaret rideg belenyugvással ült, ajkait megvetően összeszorította. Henrik szemét összehúzva a mulatságok rendezője felé fordult. Nekidőlt trónja magas támlájának, miközben egyik ujjhegyével lassan, egyenletesen dobolt a karján. A visszataszító élőkép most megmozdult, alakjai sorokba rendeződtek, egy dob lassú, egyenletes ritmusára himbálóztak. A játszók egyharmada előrejött az asztalok sorai között, maguk mögött húzták lebernyegeiket, míg a legizmosabbak közül jó néhányan egy dobozszerű valamit húztak-vontak, ami tompa zörömböléssel és nyikorgással gördült. Amikor megmozdították, a többiek nyomában az álcajátékosok utolsó csoportja is bevonult. Ez aligha az a vidám, vad játék, amilyeneket általában esküvőkre tartogattak. Rand tarkóján felállt a szőr. Rosszallóan egyenesedett ki ültében, minden idegszála megfeszült.

Visító moll dallammal lant, hárfa és koboz csatlakozott a dob egyenletes ritmusához. A morbid alakok lassú, kéjes paródiába kezdek, ugráltak, ölelkeztek, fickándoztak. Néhányan lakomát játszottak, nyelvükkel csettintgettek. Mások szeretkezést imitáltak. Voltak, akik újra és újra ledöfködték egymást. A sor vége felé egy férfi mintha leszedte és a hóna alá dugta volna a fejét. Az egyik lentebbi asztalnál egy asszony felnyögött. Valahol a terem másik végében egy férfi trágár megjegyzést tett, asztaltársa pedig idegesen felnevetett. Az álcajátékosok a főasztalhoz értek, botladoztak, majdnem felbuktak, miközben fejet hajtottak és pukedliztek a király és a királyné előtt olyan túlzó tisztelettel, hogy az merő paródia volt. Henrik ajka elvékonyult, de keze nem mozdult. Rand sejtette, miért. A királyt a múltban humortalannak bélyegezték, és nem akarta, hogy ez bebizonyosodjék. Ha a francia királyi család a legkisebb élvezetet is találja ebben a hátborzongató előadásban, akkor Henrik lenézése gyanús lehet, inkább az ő savanyú természetének tulajdonítanák, mint annak, hogy a darab nem szórakoztató. Ráadásul lehet, hogy menet közben átváltozik a házasság boldogságáról szóló ízléstelen, de humoros szatírává. Rand a maga részéről nem látott benne semmi komikusát. De mégis volt benne valami. Mindenki egyenlő volt a halál eme felvonulásán. Ifjú, vagy öreg, gazdag, vagy szegény, senki sem menekülhetett a lelkek kaszása elől, senki sem lelhetett örök életre. Ezzel a gondolattal egyet tudott érteni, de nem tartotta illendőnek egy esküvői lakomán. És nem megfelelő olyan király előtt bemutatni, akinek uralkodása bizonytalan volt, mert nem tudta bizonyítani, hogy törvényes királyi őstől származik. Könnyű lenne ebben yorkista összeesküvést látni, vagy legalábbis a Yorkok támogatóinak kezét. Kissé előrehajolt Isabelhez, és halkan megkérdezte: – Te mit gondolsz? – Vulgáris – válaszolta felesége olyan halkan, hogy csak ő hallotta – és rettenetes. Nem tudom, Leon mit akar ezzel.

– Meg kellene állítani, de nem látom a mulatságok rendezőjét. Isabel végigpásztázta a játszókat, az asztalokat és a mögöttük lévő területet. – Úgy tűnik, elment. Azt hiszem… Henriknek el kellene vinnie Erzsébetet. – Javasold neki! – suttogta Rand élesen. A nő úgy tett, ahogy utasították, előrenyúlt, ujjai csak elsiklottak a király kinyújtott keze felett anélkül, hogy megérintették volna, hogy így keltse fel a figyelmét. A fülébe suttogott, amint engedélyt kapott, hogy beszéljen. Egy pillanattal később Henrik intett az anyjának, aki felállt és elsuhant anélkül, hogy hátrapillantott volna. Ezután őfelsége is követte, és karját nyújtotta királynéjának. Elfordultak. Az álcajátékosok elérték a szabadon hagyott területet a főasztal előtt. Szétszéledtek, úgy, hogy a nagy doboz, amit csikorgó, csörömpölő fémkerekeken magukkal vonszoltak, épp a trón elé került. Amikor a király odanézett, a doboz egyik termetes felügyelője előrelépett, és az elején kitárta a kétszárnyú ajtót. A hevenyészett tűzdobozban sistergő tűz szökkent magasra. A király hátratántorodott, magával húzta a királynét, bár úgy tűnt, lenyűgözte a szerkezet tüzes belseje. Rand odakapta a fejét, és a lángok közt apró, fémből készült alakokat látott, férfiakat, asszonyokat és gyermekeket. A zörömbölő szerkezetben vonaglottak, mintha kínoznák őket, gyötörné őket a perzselő hőség. A doboz kicsinyített pokol volt, lángjai egyre magasabbra csaptak. – Menjen, uram! – üvöltött Rand Henrikre. – Most! A király nagyot lépett hátra, aztán még egyet. Megperdült, nógatta a királynét, hogy menjen előtte a hátsó átjáróba, ami a lakosztályukhoz vezetett. Eközben Rand megragadta Isabel karját és talpra húzta, megpendítette, hogy kövesse a királyi párt. A tűzdoboz nagy, tompa puffanással felrobbant. Tűz virágzott ki belőle, terjedt a főasztal felé. Rand belerúgott a nehéz asztalba. Miközben az eldőlt, a földre bukott az asztal védelmében és magával rántotta Isabelt.

Fájdalmas sikolyok, rémült visítás, iszonyodó nyögések hangzottak fel mindenhonnan. Kiabálás, szitokszavak és kétségbeesett imák zengtek a magas mennyezet alatt. Felborultak a padok, egyre több asztal is. A rohanó léptek tompa morajt hallattak, mindeközben lángok pattogtak. Rand felugrott, egy pillantással felmérte, hogy a király és a királyné eltűntek a hátsó folyosón, Isabel pedig, bár kábult, de sértetlen. – Állj! – üvöltötte a pánikoló tömegnek. – Ne fussanak! Szedjék le a térítőket az asztalokról, és csapkodják el a lángokat! Hozzák a borostömlőket és vizet! Tapossák le a gyékényt! Rajta! Csinálják, vagy a palota leég! Néhány férfi megállt, hogy visszaforduljon. Ez nem volt elég. Rand felhúzta Isabelt és ráparancsolt, hogy kövesse a királyt és a királynét, majd látta, hogy elsuhan abba az irányba. Ezután leugrott az emelvényről és csapdosni kezdte a lángokat.

8. FEJEZET

inden készen állt. Gőzölgő víz töltötte meg a tölgyfa dézsát, amit vászonruhával béleltek ki. A spanyolfal, ami a huzattól védte a fürdőzőt, a közelben állt. Nem volt messze az értékes szantálfával illatosított szappan sem. Az ágy közelében álló asztalkán ezüstkancsóban vizezett bor. Egy nagy vászonlepedőt lógattak a tűz közelébe, hogy magába szívja a párát. Már csak az a férfi hiányzott, akinek a kedvéért ezek az előkészületek megtörténtek. Isabel elküldte Gwynne-t, miután segített a fürdés megszervezésében, levetkőztette őt és felkészítette a lefekvéshez. Davidet is elbocsátották. Majd Isabel maga gondoskodik Sir Randról. A kézilány szerepét nem élvezte, de feleségként a kötelessége volt. Ráadásul tartozott Randnak egy kis kárpótlással azért, hogy megmentette a tűz kínjától, és megfizeti, amivel tartozik. A férjének hosszú, fárasztó napja volt az eljátszott csatában, elszenvedett legalább egy sérülést, amiről tudott, lehet, hogy többet is. Azután egymaga megvédte Henriket, a királynét és születendő gyermeküket a sérüléstől, vagy a haláltól. Majd megóvta a Westminster-palota tiszteletre méltó falait a lángoktól. Az a legkevesebb, hogy gondoskodik róla, hogy a férfi lemoshassa magáról a füstöt és a kormot, enyhítse a közelharc és a tűz közben szerzett sérüléseit, és sem borban, sem kényelemben ne szenvedjen hiányt.

M

Arra nem gondolt, a férfi milyen kényelemre vágyik leginkább a nászéjszakáján. Már órák óta nem látta. Amikor a tüzet eloltották és a szolgálók nekiláttak újra rendbe hozni a nagytermet, a királyhoz ment magánkihallgatásra. Hogy ott mi zajlott, azt senki sem tudta, bár Isabel feltételezte, hogy Henrik valamilyen formában háláját fejezte ki neki. Ezután a férfi csatlakozott a mulatságok rendezője utáni kutatáshoz. Mindenhol keresték, Westminster utcáin, a folyóparton, még London kapuin túl is. Legalábbis David erről számolt be. Férjétől egy szót sem hallott, semmi sem mutatta, hogy emlékszik rá, hogy most már felesége van. Ő korábban fürdött, szappannal űzte el a füst és forró fém bűzét a hajából és a testéről. Felvette fényűző, hosszú, széles ujjú, kerek nyakkivágású ingét, fel-alá járkált, közben ezernyi gondolat kavargott a fejében. Miért ötölt ki Leon ilyen iszonyatos előadást? Köze volt ennek valamilyen módon a Rand elleni vádakhoz? A tűz általi gyilkosságról mesélt? Arról és az érte járó megtorlásról? Leon szándékosan akarta felrobbantani a masinát, vagy véletlen volt? Ha fegyvernek alkotta, ki volt a célpont a főasztalnál, a király, a királyné, Rand, vagy ő? És mégis miért? Hol volt ebben a logika? A mulatságok rendezője a tréfa és a dalok felelőse volt, egy trubadúr, aki egyik helyről a másikra költözött patronálói rendelkezései és saját szeszélyei szerint. Nem igazán érdekelték a koronák, dinasztiák, vagy a hatalom. Nem fontos, ki a király, csak az, hogy jusson neki ágy, asztal és alkalmanként adomány, cserébe a szórakoztatásért. Leonnak nincs rá oka, hogy bárkit bántson – gondolta Isabel. Ha eltávolítja Henriket, akkor a saját megélhetésével is ezt teszi. Azt sem tudta elhinni, hogy szándékosan veszélybe sodorná Yorki Erzsébetet. De ha a robbanás baleset volt, miért nem találják őt? Miért nem áll elő, magyarázza el a tévedését és esedezik meg-bocsájtásért? Isabel csak azt a magyarázatot tudta elképzelni, hogy attól félt,

megvádolják, és azonnal felakasztják, amiért veszélybe sodorta a királyt. Ez elképzelhető. Az akasztás gondolata túlontúl könnyen felmerült. Túlságosan megszokottá vált mindenféle rögtönzött döntés. Például a lovagi torna ma reggel. Henrik istenítéletként rendelte el. Abban reménykedett, hogy Randot esetleg megölik, és így kényelmesen megoldódik bűnösségének vagy ártatlanságának kérdése? Nem így történt. Helyette Rand ügyességével és bátorságával megnyerte a tornát. Férje vitézsége a csatamezőn, karja könyörtelen ereje, taktikájának nagyszerűsége, ahogy a ménjének és az előle menekülőknek parancsolt, belevésődött az elméjébe. Amikor először megjelent előtte, azt gondolta róla, hogy harcos. A férfi bebizonyította, hogy igaza van. Ezt nem felejti el egykönnyen. Nem mintha eksztázisba esett volna, ha meglátott egy páratlan lovagot a csatatéren, aki elől menekülnek az ellenfelei, de Randnak járt az elismerés. Így igazságos. A halk neszezés az ajtónál kiragadta őt álmodozásából. Hullámzó vásznak közt megperdült, amikor Rand belépett az ajtón. A férfi kezét a reteszen tartva megállt, tekintete végigsiklott felesége kibontott haján, a hálóruháján, gyöngyökkel hímzett brokátpapucsba bújtatott lábfejéig. Arcát kimerültség és fájdalom barázdálta, sötét árnyékot rajzolt a szeme alá. Finom ruházata gyűrött volt, bepiszkította a zsír és a korom. Mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért, még sosem tűnt ennyire hatalmasnak, izmosnak és erősnek. Isabel szóra nyitotta a száját, de nem tudott mit mondani, nem jött ki hang összeszorult torkán. – Miért vagy még fent? – kérdezte a férfi rekedten. – Azt hittem, ágyban talállak. A nő nagyot nyelt, megjött a hangja. – Hogy tudnék aludni, amikor minden ilyen zavaros? Mit mondott a király? Ő… megbocsájtott neked?

– Úgy érted, azért a néhány figyelmeztető szóért? Nem. – Rand becsukta az ajtót és beljebb jött a szobába, miközben leakasztott egy erszényt a derekán lévő övről. – Ezt kaptam az erőfeszítéseimért. Kinyitotta a zacskót, és egy aranyláncot öntött a tenyerébe. Csillogott a lámpafényben, különösen a foglalatnál, ahol a fehér és vörös zománcmedálok rózsát formáztak, így egyesítve a Yorkok és Lancasterek jelképeit. Két kezébe fogta és közelebb lépett, hogy áthúzza a láncot a lány fején, elrendezte a nehéz arany láncszemeket a vállán, úgy, hogy a medál keble domborulataira nehezedett. – Rajtad jobban áll – közölte, és szája egyik sarka mosolyra húzódott. Isabel felemelte a medált. – Ez nem… – A térdszalagrend átalakítva Henrik új mintájával? Az, bár még nem iktattak be. Nem is fognak, hacsak Mademoiselle Juliette és a gyermeke nem kerülnek elő hamarosan. – Henrik biztos számít rá – mondta a nő szinte önmagának. – Lehet, bár nála lehetetlen biztosra menni. Ez olyan adomány is lehet, ami neki nem kerül semmibe, ha bűnösnek találnak. – Ne mondd ezt! – A tiltakozás ösztönös volt. A férfi röviden felnevetett. – Úgy beszélsz, mint egy igazi feleség. Feltéve, ha komolyan gondoltad. Erre Isabelnek nem volt válasza. Félrenézett, próbálta elterelni a gondolatait. – Sokan sérültek meg a tűzben? – kérdezte végül. – Úgy tucatnyian égtek meg, akik a legközelebb voltak a szerkezethez, bár hálát adhatnak Istennek, hogy életben vannak. Az ő kegyelméből senki sem halt meg. – Igen, nagy kegyelem – mondta Isabel, emlékeiben feltűnt a tűz ropogása, a lángok robaja. Kényszerítette magát, hogy elűzze őket. – Jöjj, kész a fürdővíz! Engedd meg, hogy segítsek levetkőzni. A férfi egy hosszú pillanatig kifejezéstelenül fürkészte az arcát. – David hol van?

– A hálótermébe ment – válaszolta a nő kurtán. Az övért nyúlt a férfi zekéjének derekánál, kioldotta és kihúzta. – Milyen kár, hogy a királytól ajándékba kapott ruha tönkrement. – Valóban? Isabel gondolkodás nélkül beszélt, ebből látszott, hogy kótyagos a feje. A zöld-fehér öltözékben kifinomultabb lett a férje megjelenése, kevésbé tűnt gazdálkodó lovagnak, mint udvaroncnak. – Azt akartam mondani, hogy az ára miatt. – Ó, igen, az ára miatt! A férfi kissé bódultan nézte őt. Mivel figyelték, Isabel ügyetlen lett, túl hamar engedte el az övét, amikor félrerakta. Lecsúszott a zsámolyról, ahová tenni akarta, de ott hagyta, ahová esett. Visszafordult, és a férje zekéje kapcsait kezdte rángatni. – Elismerem, hogy jobban szolgálsz, mint David, de tudni szeretném, miért – közölte Rand rekedtes éllel. Isabel csak egy pillanatra nézett rá. – Braesford úrnőjeként ezt a vendégeidnek is meg kell tennem. – Ki mondta ezt? – Anyám, mielőtt meghalt, és az apácák, akik kötelességeimre oktattak. – De remélem, nem akkor, amikor te is le vagy vetkőzve. – Nem. – Helyes – Rand elkapta a csuklóját, csitította a mozdulatait. Gyorsan kioldotta a zsinórokat és megszabadult a zekétől. Az öv tetejére hajította, aztán a dézsa mellett álló zsámolyhoz lépett. Leült és kinyújtotta egyik lábát. Szeme ezüstös mélységében kihívás csillogott. Isabel rájött, hogy férje arra kíváncsi, kioldaná-e a fémvégű fűzőket, amik a nadrágját tartották. Azokat lyukakba fűzték az inge alján, úgyhogy a hajlatban voltak a férfi teste és izmos combjai közt. Csak úgy férhetett hozzájuk, ha letérdel. Ha belekezdett, folytatnia kell. Megacélozta idegeit, és térdre ereszkedett. A férfi azonnal a könyökére tette a tenyerét, és széttárt combjai közé irányította Isabel

kezét. Közelebb húzta magához, a nehéz aranylánc ide-oda csúszkált a nő mellei közt. Isabel be volt kerítve, körülvette a füst, a meleg selyem és a pézsma illata. Furcsamód nem fenyegetve, hanem támogatva érezte magát. Nem kellene haboznia. A legkönnyebben úgy úszhatja meg, ha elvégzi a feladatát. Tehát elkezdte kioldani a csomókat, amik a nadrág felső részét tartották. A szobában csend honolt, csak egy gyertyabélen pattogott a láng, valahol a falakon túl pedig lovak patái csattogtak, ahogy egy csapat lovas a király ügyében járt, egy kocsmából pedig részeg éneklés hallatszott. Ebben a városban túl sok ivó működött. A nő szíve olyan hevesen vert, hogy szinte rázkódott a teste, ettől ujjai ügyetlenkedtek. Könyökei súrolták a férfi nadrágba bújtatott feszes combizmait. Még a hálóingén át is érezte a belőlük áradó forróságot. Hány fűzőre van szükség, hogy megtartsa egy férfi nadrágját? Úgy tűnt, legalább ezer van belőlük. Rand kényelmes mozdulattal előrenyúlt és ujja hegyével megérintette a nő mellbimbóját, ami hálóinge puha anyagának feszült. – Szóval mindez csak az én kedvemért van. Isabelt elárulta a teste, keble megfeszült a férfi érintésétől, mellbimbója apró, kemény dudort formált. A düh akaratlan reakciója indulatossá tette a válaszát. – Aligha. A felesleges ruháktól a szoba magányában szokás megszabadulni. Rand visszahúzta a kezét. – Nem hiszem, hogy osztozni kívánnék asszonyi figyelmeden. Elég lesz, ha egy cselédet küldök vendégeim szolgálatára. – Nem lenne biztonságban. Viszont egy vendég sosem lenne tiszteletlen a vendéglátó feleségével. – Akkor öreg és ronda cselédet küldök. Isabel ebbe örömmel beleegyezett. Nem vonzotta a gondolat, hogy boldog-boldogtalant kiszolgáljon.

– Ahogy neked tetszik. – Olyan a szagom, mint egy vadkannak. Végeztél már? Nagyon jól tudta, hogy a felesége még nem oldotta ki a fűzőket a fenekénél. Isabel felszegett állal nekilátott, miközben Rand felállt a zsámolyról. Ezután a nő lehúzta a nadrágot, úgy ahogy egy állatot nyúznak, és visszaült a sarkára. Rand Isabel égő arcát nézte, majd a szemében pajkos csillogással hirtelen elmosolyodott. A következő pillanatban keresztbe tette a karját és a fején át lehúzta az inget. Már majdnem meztelen volt, mert testét csak egy laza alsónemű takarta lent a csípőjénél. Isabel közel volt hozzá, nagyon közel. Kemény mellkasa falként magasodott felesége előtt, felsőteste bordás felülete, lapos hasa, szoborszerű lábai csak centikre voltak tőle. A lány szinte beleszédült a látványba. Csak hagynia kellene, hogy a nadrág leessen, és ki kellene nyújtania a kezét… – Olyan szomjas vagyok, hogy porzik a torkom! – jelentette ki a férfi érdes hangon. – Abban a kancsóban bor van? Isabelt elöntötte a megkönnyebbülés a gondolatra, hogy eltávolodhat tőle. Kezével a férfi combjára támaszkodott, fel akarta tolni magát, annyira örült, hogy elszabadulhat, hogy alig vette észre, hogy mit használt támasztéknak. Rand felszisszent. Isabel a szemébe nézett, a sajátja pedig tágra nyílt zavarában, mert attól félt, hogy fájdalmat okozott. Rand elkínzottnak látszott. Állkapcsát összeszorította, homlokán verejtékcseppek ütköztek ki. Lenézett. Isabel követte tekintetét oda, ahol ujjai hozzáértek az alsóneműjéhez a combtöve közelében. Egész testét elöntötte az égető forróság, ahogy észrevette a határozott körvonalat, és rájött, hogy hüvelykujjaival közrefogta. Hirtelen lendülettel talpra szökkent. Gyorsan megfordult és a borostálcához ment. Kezei olyan erősen remegtek, hogy a kancsó nekikoccant az ezüstserleg szájának, miközben töltött. Szüksége volt valamire, bármire, ami elvonta a figyelmét a köztük történtek miatti zavaráról.

– Megtaláltad Leont? – kérdezte anélkül, hogy Randra nézett volna. – Elmondta, mi romlott el? A férfi egy pillanatig nem felelt. Amikor viszont megszólalt, hangja nyugodt és kifejezéstelen volt. – Miből gondolod, hogy valami elromlott? Isabel letette a kancsót és fogta a teli serleget. – Számomra elképzelhetetlen, hogy máshogyan történt. Sosem ártana a királynénak. – A királyné őfelsége is ezt mondta. Henrik erről annyira nincs meggyőződve. Amikor a nő megfordult, látta, hogy a férfi ledobta az alsóneműt és épp belép a dézsába. A serleg megingott a kezében, mielőtt megtámasztotta. Vett egy mély lélegzetet, aztán még egyet. Mi ütött belé? Egy meztelen férfi látványának nem kellene őt ennyire megzavarnia. Más nők elviselték a látványt anélkül, hogy ügyetlenkednének döbbenetükben. Ó, de a férfi mesésen nézett ki ruha nélkül. Tökéletesebb volt, mint egy szent mártír szobra, teste pedig oly kemény, mint az ilyen szobrok faragott fája. És a szenvedés olyan jeleit viselte, mint ezek a szentek. Egy fehér vonal, mely átlósan szelte át a karját, egy régi kardvágástól származhatott, lábát több seb borította. Hátán csúnya, pajzsméretű zúzódás éktelenkedett, alatta pedig több cikcakkos vonal, amit csak egy ostor okozhatott. Isabelben különös érzés támadt a múlt csatáinak, fájdalmának és vakmerőségeinek bizonyítékait látva. A férfi nagyon különbözött a női társaságtól, melyet eddig ismert, a testvéreitől és az apácákétól, akik latinra, számolni, írni, hímezni és az ételek tartósítására tanították. Nagyobb volt, testesebb, hosszú csontokkal, melyeket biztos acélból gyúrtak, ha eddig még nem törtek el. Szögletes és kemény volt ott, ahol ő kerek és puha. Ha szükség volt rá, ádáz koncentrációra volt képes, brutális akaraterővel és hatalmas ereje minden cseppjével harcolt. Szigorú elvek szerint élt, melyek nemigen engedték meg az emberi gyengeséget.

Mivel szavát adta, besétált a Westminster-palota börtönébe, és ha arra kérik, alávetette volna magát a király akaratának és a hóhér kegyetlen kezének. Zokszó nélkül meghalt volna, mert lovagi becsületszavát adta. Iszonyatos volt arra gondolni, hogy elhurcolják őt és felkötik a palota egyik sötét udvarán. Nem tudta volna elviselni a gondolatot, hogy a férfi meghal mindössze azért, hogy megmentsen egy királyságot a férfi számára, akivel a száműzetésben osztozott. Mert Rand ezért volt Londonban, Isabel ezt szinte biztosra vette. Ő lesz a bűnbak, ha a francia nőről és a gyermekéről kiderül, hogy meggyilkolták őket. Randot ítélik majd el a bűnért, hogy VII. Henriket ne lehessen vádolni. Egyetlen férfitól sem várhatták el, hogy ekkora igazságtalanságot elviseljen. Ebben a pillanatban Isabel sem volt képes elviselni. Rand beleereszkedett a dézsába, bár lába olyan hosszú volt, hogy térde kiemelkedett a vízből. Beszappanozta a haját, nagy loccsantásokkal leöblítette és ujjaival hátrasimította hosszú tincseit, így azok csillogó, fekete barázdákba rendeződtek. Kicsit hunyorgott a víztől, ami a szemébe folyt, és a borért nyúlt, amit felesége tartott. – Nem kellett volna benedvesíteni a varrataidat – mondta Isabel, és a férfi kezébe adta a serleget. Miközben Rand ivott, ő a törülközőért nyúlt, és szárazra törölte a sebet és körülötte a hajat is. – Kétlem, hogy számítana. – Mert… – A nő elhallgatott, képtelen volt szavakba önteni a kérdést. – Mert ez egy semmi kis vágás, én pedig gyorsan gyógyulok. Azt hitted, valami másra gondoltam? – Gondolhattál volna – védekezett Isabel. Azt hitte, úgy érti, a vágás nem számít, ha amúgy is torkán akasztják a levegőt. Rand lenyelte az utolsó korty bort, feleségének nyújtotta a serleget, majd visszadőlt a dézsa falához. Vászonnal borított szélein kinyújtotta karját és lehunyta a szemét.

– Többé már nem hiszem, hogy megtalálják Mademoiselle Juliette-et. Jobban bíznék benne, ha megengednék, hogy csatlakozzak a kutatáshoz. Őrültség volt, de Isabel kétségbeesetten kívánta, hogy az az átkozott nőszemély kerüljön elő. – Van egyáltalán ötleted, hol keresd? – Vidéken. A városban szerintem könnyen a nyomára akadnának. Egy inas, testőr vagy kereskedő kíváncsiságát bizonyára felkeltette volna, és a hír eljutott volna a palotába. – Elhallgatott, a nő kezében tartott törlőruhára nézett. – Ha már úgyis a kezedben van és olyan kötelességtudó vagy, használhatnád. Ez engedély volt, hogy megmosdassa, vagy talán kérés. Aligha tiltakozhatott, hisz ez a feladat elvárható volt tőle. Volt valami a férfi hangjában, a várakozás apró zöreje, amitől Isabel megborzongott. Amennyire csak tudta, próbálta ezt figyelmen kívül hagyni, fél térdre ereszkedett a dézsa mellett és belemártotta a ruhát a meleg vízbe. Be is szappanozta, majd azon morfondírozott, hol kezdje. – Ne vizezd össze a kötést! – figyelmeztette a férfi gyengéden. Szempillái résein át figyelte, miközben szája sarka úgy húzódott, hogy veszélyesen hasonlított egy vigyorra. Isabel biztosra vette, hogy férje tudja, mit érez. Vett egy bátor lélegzetet, a rongyot a férfi mellkasa közepére dobta és feszes körökben dörzsölni kezdte. Rand felmordult, a bőrét végig a vállán és le a karján libabőr pettyezte. Ettől függetlenül nem tiltakozott. Szempillái megrebbentek, és teljesen lecsukta a szemét. Mellkasa hullámzott, ahogy mélyeket lélegzett. Egy pillanattal később a libabőr eltűnt. Izmai lassan ellazultak. Élvezte Isabel ténykedését, legalábbis úgy tűnt. Ez a nőt nevetséges módon jó érzéssel töltötte el. Mozdulatai lelassultak. A nyomást gyengéd siklássá szelídítette. Egy perccel később a rongy alá tette a kezét és végigcsúsztatta Rand mellkasának feszes izomzatán, bedolgozta a szappant mellkasa szőrzetébe. Ámulva látta, hogy a férfi mellbimbója ugyanúgy összerándul, mint az övé, amikor hozzáért, bár a színe olyan volt, mint a cserzett bőré.

Miközben Rand óvatlanul elszundított, Isabel közelebbről tanulmányozhatta a vonásait, mint eddig. Hosszú szempilláit, szája feszes körvonalát. Egyáltalán nem volt ez brutális arc, hanem érzékenység és metsző intelligencia jellemezte. Egyik szemöldökét vékony seb szelte ketté, ami végigfutott az arccsontján, de voltak újabb sérülései is. Feje jobb oldalán a hajvégek megperzselődtek, és csúnya vörös égésnyomok futottak le az állkapcsától a nyakán át a kulcscsontjáig. A zúzódás a hátán a vállától indult és háta felső részének legnagyobb részét elfoglalta. Sérült kezével egy leheletnyit előretolta a férfi törzsét, és mosdatni kezdte a válla és a lapockái közti területet, bár azon a részen különösen óvatos volt. – Ezek a zúzódások, itt, Graydon támadásától vannak, igaz? – Valószínűleg. – Ez az egyetlen szó halk moraj volt. – Sajnálom! – Ő is. Le merem fogadni, hogy neki is jócskán vannak zúzódásai. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy eltörött a lába. – David szerint csak súlyosan megrándult, a térde pedig zúzódott – mondta erre a nő. – Nem mintha nem érdemelt volna rosszabbat is. – Amikor Rand nem felelt, és úgy tűnt, félálomban van, folytatta. – És a sebhelyekkel mi a helyzet? – Sebhelyek? – A férfi felvonta a szemöldökét, bár a szemét nem nyitotta ki. – Itt. – Isabel végigfuttatta a ruhát a vékony, fehér vonalak sokaságán. Rand vállat vont. – Semmiség. – Nekem nem tűnik annak. – A hegeket figyelte, miközben óvatosan végigsimított rajtuk. – Biztos régóta megvannak. Alig domborodnak ki. – Tízéves korom óta. – Tíz?! Ki tenne ilyet egy gyerekkel?! – Isabel nem tudta elrejteni felháborodását.

Rand örömtelenül felnevetett, amikor végre a válla fölött gyorsan a nőre pillantott. – Éppenséggel egy nem sokkal idősebb féltestvér. William tizenhárom volt, és nem repesett a boldogságtól, hogy apánk Braesfordba vitt engem, és arra képzett, hogy a birtok jövendő intézője legyek. Addig a nagyanyámmal és egy nagybátyámmal éltem a kunyhójukban, de meghaltak a lázban. McConnell – William – úgy gondolta, megmutatja, hol a helyem, úgyhogy két jobbágy lefogott, ő pedig nekem esett a lovaglóostorával. – Féltékeny volt – szólalt meg Isabel. – Talán, bár nem volt rá szüksége. Hisz ő volt a törvényes örökös. Egyébként, mint kiderült, nagy hiba volt. Apánk közben rajtakapta. Hogy bizonyítsa, fia mekkorát hibázott, bevitt engem a házba, hogy osztozzam William kiváltságain és a tanítóján. Bár természetesen a McConnell néven nem. – De felvetted. – Isabel lassan megértette. – Vagy legalábbis apád birtokának nevét használtad a sajátodként. – Illőnek éreztem. Elfogadta apja földjeit Henrik ajándékaként, és hogy Braesfordnak nevezzék, ami ezzel járt. Mégis szereti, ha saját nevén szólítják, ahogy azt ma olyan ékesen bizonyította. Azért, mert ő még mindig így gondol magára? – Úgy tűnik, most jól kijössz McConnell-lel – jegyezte meg Isabel óvatosan. – Megtanult elviselni, mert apánk tisztelete függött ettől. Még egyfajta társak is lettünk, amikor mind a ketten Pembroke-ban nevelkedtünk. – Úgy tudom, Henrik ott volt fogoly, miután a birtokot elvették a nagybátyjától. Ott találkoztál vele? – Ahogy mondod. Barátok lettünk, Henrik, meg én. Amikor száműzetésbe vonult, megkért, tartsak vele mint a fegyverhordozója. – De a bátyádat nem. – William ott maradt az anyja embereivel. Egy idő után békét kötött Edwarddal.

– Annak ellenére, hogy IV. Edward kivégezte az édesapádat? – Egyben az övét is – bólintott Rand. – Nem mintha megbocsájtotta volna neki. De mint sok nemesember fia az elmúlt éveken, végül ő is békét kötött a lelkiismeretével. Csatlakozott Edward seregéhez, hogy előrejusson a világban és kegyekben részesüljön. – Például visszakapja Braesfordot. – Pontosan. Elfogadta Edward fiatalabb öccsét, Richárdot parancsnokának és készségesen szolgált alatta. Miután Edward meghalt, azt már nem vette be a gyomra, hogy Richárd kaparintotta meg a koronát. Ekkor átállt, majd a Yorkok fehér rózsáját újra a Lancasterek pirosára cserélte. Azt hitte, Henrik annyira hálás lesz neki a támogatásért, hogy visszaadja Braesfordot. Azt nem vette számításba, hogy én is visszatérek Henrikkel. – És nem mint a fegyver hordozója. Rand röviden megrázta a fejét. – A számkivetettség együtt töltött évtizede alatt Bretagne-ban alkalmam nyílt elnyerni a barátságát és magasabb pozíciót a szolgálatában. Az idegen udvarok peremén töltött években, amikor nem nagyon volt más dolgunk, mint karddal vagy lándzsával csatázni, vagy lovagi tornákon részt venni, bőven volt idő arra, hogy egy fegyverhordozóból katona váljék. Isabel abbahagyta a mosdatását, hitetlenkedve így szólt: – Biztos vagy te abban, hogy csak arra volt időd? – Szinte csak arra, ha tudni akarod – horkant fel férje száraz humorral. – Nem volt szerzetesi élet, hisz vendéglátóink, először egy breton nemes, később pedig egy francia király, mindketten udvaruk fényűzéséről voltak híresek. Volt ott bor és tánc, francia és olasz nyelvleckék, valamint lant- és hárfaórák. És vidéki kirándulások kifinomult és kevésbé kifinomult hölgyek társaságában. De Henrik akkor, ahogy most is, istenfélő férfi volt, akinek súlyos dolgok jártak a fejében. Több időt töltöttünk imádsággal és politikai manőverezéssel, mint dorbézolással.

Isabel furcsamód hitt neki. Sőt, még tetszett is neki a kép, amit a férfi a Henrikkel töltött száműzetéséről festett. – Tehát Bosworth mezején lovaggá ütöttek és megkaptad Braesford Hallt. Ezért a féltestvéred bizonyára neheztelt rád. – Ahogy Henrikre is, amiért nekem adta. Most pedig a menyasszony miatt is, akit elnyertem. Isabel megállt a mozdulat közben. Vizet facsart a férfi vállára és nézte, ahogy leszalad a hosszú, nyúlánk ösvényen, ahol a gerince volt. – Tessék? – Tavaly, amikor először jöttél az udvarba, megtetszettél Williamnek, és ez még mindig így van. Nem vetted észre? Isabel azt kívánta, bár láthatná Rand arcát, de csak a feszes izmokat láthatta erős tarkóján. – Nem. – Pedig így van. Láttam, hogy nézett rád Braesfordban és ma reggel is. Megeszi a sárga irigység, különösen abban a biztos tudatban, hogy ő értékesebb vőlegény. – Erről nem mondott semmit – erősködött a nő. Rand felhorkant, majd sóhajtott. – Talán tévedek. Talán megvetem, amiért ő törvényes fiú és apám őt szerette jobban. Talán azért jött ma hozzám a csatamezőn, hogy segítsen, és nem azért, hogy csatlakozzon Graydon támadásához. – Hogy hihetnél mást? – Könnyen, ha arra gondolok, hogy mindenfajta személyes támadás tilos a csatamezőn, én mégis belekeveredtem egybe. Isabel végigsimított a kendővel a nagy zúzódáson, ami lila és kék színekben játszott, a közepén pedig hosszú, vörös vonal futott végig. A férfit csak a páncélja mentette meg a maradandóbb sérüléstől az ütés miatt, amit Henley hátulról mért rá. – Legyőzted Graydont, elkaphattad volna és kérhettél volna váltságdíjat – mondta elgondolkodva. – És azt hiszem, Henley-t is. Miért nem tetted? Rand megvonta a vállát.

– Attól féltem, inkább megölném, mint elfognám. Nem akartam növelni harctéri bűneimet, amik már a lelkemen száradnak. – Harctéri bűneidet? – Akiket megöltem Bosworthnél – mondta a férfi érdes bangón. – Ott a férfiak – ahogy én is – állattá változnak a csata tüzében, szörnyeteggé, aki nem gondol az adott pillanaton túl. Egy király lovagjának csak az ő parancsa számít és az, hogy életben maradjon, nem érdekes, a többiek mekkora árat fizetnek. Isabel újra végigsimított a zúzódáson, és mélyen felkavarta az az önutálat, amit kihallott a férje hangjából. – Mégis volt lélekjelenléted, hogy ne öld meg Graydont. – Az más volt. Isabel az iróniát mérlegelte a férfi hangjában, aztán megkérdezte: – Hogyhogy? – Ez a közelharc viszonylag vértelen volt ahhoz képest… – elhallgatott, de egy pillanattal később folytatta. – Más volt. – Vagy kevésbé vagy állat, mint hiszed. – Valószínűleg csak számítóbb. Nem számít. Mondd, menynyire kötelességtudó feleség akarsz lenni a nászéjszakánkon? Isabelt nem érdekelte a szándékos témaváltás, mert ő csak meg akart szabadulni a szükségtelen önvádtól a férfi hangjában. De Rand gúnyolódása és az eltökélt fény a szemében, ahogy hátranézett a válla fölött, nem volt kellemes. Bedobta a kezében tartott törlőruhát a szappanhabos vízbe, ami elfedte a férfi ölét, ép kezét a dézsa szélére tette és felemelkedett. Rand az egyik kezét a csuklójára kulcsolta, a másikkal pedig elkapta a derekát. Isabel torkára fagyott egy felháborodott kiáltás, amikor kibillent az egyensúlyából. Fényes cseppekben fröccsent a víz, ahogy a dézsában kötött ki. Két lába kilógott oldalt, feneke pedig szorosan belesimult a férfi combjainak bölcsőjébe. – Mit művelsz? – kérdezte. – Csuromvíz lesz az ingem. Holnap nem lesz mit felvennem. – Lehet, hogy nem lesz szükséged semmire. – Rand egyik kezét a nő alhasára tette, hogy lent tartsa, amikor próbált felemelkedni. A

másik karjával átfogta és fogódzót talált, amikor megfogta telt kebleit. A nő megkétszerezte erőfeszítéseit, csúszkált, rúgott, hogy támaszt találjon. – A hajam is vizes lesz. Engedj felállni! – Igyekszem szárazon tartani, de te kemény munkává teszed. Ahogy mást is keménnyé teszel – mondta a nő tarkójának, hangjában nevetés bujkált. – Ha nem maradsz nyugton, lehet, hogy a dézsában hálok veled. Isabel minden izma megfeszült, ahogy megérezte a merev hímtagot feneke domborulatai alatt. Szíve zakatolni kezdett. – Mi… – kezdte, mielőtt elszorult a torka. Nagyokat nyelt és újra megpróbálta. – Mit akarsz? – Ó, Isabel, hogy kérdezhetsz ilyet? – Rand a fejét rázta, még akkor is, amikor a könyökével lent tartotta a nőt, miközben a víz alatt kutatott, hosszú ujjai megérintették, megmarkolták, szorították a domborulatait. – Meg akarom találni a mosdókendőt, amit rám dobtál… – Én nem! – tiltakozott Isabel. – Amit rám dobtál – folytatta a férfi zavartalanul –, hogy én is kiszolgáljalak, ahogy te szolgáltál engem. – Én már fürödtem, köszönöm! – A nő menekülésképpen kissé előrelendült, de azonnal feladta, amikor a férfi is feljebb nyomta magát, és valahogy még jobban befészkelte magát abba résbe, ahol combjai összefutottak. – Nagy bánatomra. – Nem kellene velem fürödnöd. Nem illendő. – Mostantól a férjed vagyok, te pedig a feleségem. Ha különböző apróságokban kiszolgáljuk egymást, mielőtt örömünket leljük, és mindezt boldogan tesszük, az épp olyan, ahogy lennie kell. – Boldogan – ismételte Isabel elfúló hangon. – Pontosan. – Amikor Rand megtalálta a rongyot, kivette a vízből, majd összenyomta a markában, úgy, hogy a víz kifolyt belőle, bevizezve az inget a nő mellén. A rózsás udvar kivirágzott a nedves

vászon alatt, miközben bimbói gyönggyé keményedtek, akár két telt, érett bogyó. Rand lehajtotta a fejét és az egyik fölött szájába vette a nedves anyagot és a húst is alatta. Isabel lélegzetvétele a kéj döbbent nyögésébe csapott át. Anélkül, hogy akarta volna, a férfi nedves hajához emelte a kezét. Végigszántott benne az ujjaival, hogy egy helyben tan sa a fejét, miközben Rand mosdatta, szopogatta és nyelvével körözött kemény bimbói körül, mielőtt újra a szájába vette volna az egyiket. Isabel elfelejtette, hogy ki akart szállni a dézsából, hogy félt attól, ami férje szándékában állt. Csak azt érezte, hogy karja hatalmas ereje támogatja őt, az ő válla a férfi kemény mellkasán pihen, meleg víz hullámzik az alteste körül és mámor cikázik az ereiben. Rand felemelte a fejét, ugyanazzal a magabiztossággal vette birtokba a száját, mint a melleit. A nő érezte, ahogy a férfi nyelve kutakodva végigsiklik az ajkain. A férfi íze meghozta az ő bátorságát is. Engedett a csábításnak; nyelvével körberajzolta Rand szájának körvonalát, végigsimított a puha felszínen, ahol zakatolt a pulzusa, és benyomult, amikor megérezte a finom szívást, ami a férje tetszését jelezte. Mielőtt még észrevette volna, a férfi becsúsztatta a kezét az inge alá, a lábai közé siklott, átölelte, tartotta. Ettől az intim érintéstől borzongás futott át rajta, és egy pillanatra a lélegzete is elakadt, majd a férfi szájába lehelt az akaratlan élvezet halk hangjával. Folyékony forróság csordult a lába közül, melegebb, mint a körülöttük hűlő víz. Rand felmordult, félbeszakította a csókot és megemelte a nőt, hogy a dézsa peremén egyensúlyozzon, míg egyenesen nem tud ülni. Talpra állt, magához szorította, míg levette róla nedves ingét és hagyta a földre esni. Majd a karjaiba vette és kilépett a dézsából. A csöpögő víz nedves sávokat hagyott a gyékényen, ő pedig az ágyhoz vitte Isabelt, majd a tollal bélelt derékaljra omlott vele együtt. Isabel a férfihoz fordult, amikor az kinyújtózott mellette, felette, félig eltemetve őt a tollas puhaságba. Reszketett, színié fájdalmat érzett a vágytól, hogy újra a bőrén érezze, belekapaszkodott, és majdnem felkiáltott, amikor Rand elhúzódott. De a férfi csak újra a

hátára gördítette, aztán a mellei közé temette az arcát, félresöpörte a jutalmul kapott nehéz aranyláncot, mielőtt lefelé haladva végigcsókolta volna, egészen nedves fürtjeiig. Bedugta közéjük a nyelvét és megtalálta az ott rejtőzködő apró, nagyon érzékeny bimbót. Miközben Isabel vonaglott, ide-oda dobálta fejét a lepedőn, ő úgy ízlelte, akár egy lédús, augusztusi körtét, itta édességét. És amikor a felesége már önkívületben zihált, majd' megőrült a vágytól, felcsússzam, szélesre tárta a combjait, hogy jusson hely kemény csípőjének, és egyetlen mozdulattal belecsusszant. Olyan határozottan találta meg és törte át az akadályt odabent, hogy a nőnek ideje sem maradt tiltakozni. Égető, szúró fájdalom volt, de megszűnt, szinte még azelőtt, hogy elkezdődött volna. A férfi megmerevedett, minden izma összerándult. Isabel úgy érezte, hogy állkapcsának izmai egy kicsit csikorogtak, amikor kinyitotta a száját és a hajába suttogta. – Jól vagy? Isabel aprót bólintott. Csak erre volt képes, miközben férje olyan tökéletesen betöltötte, hogy az szinte kibírhatatlan volt. Rand kissé hátrahúzódott, ő pedig levegőt vett, mintha most végre lenne elég helye ehhez. De vissza akarta kapni a férfit, kinyújtott ujjaival végigsimított háta izmos vonalán egészen a fenekéig. Megmarkolva a feszes domborulatokat újra magához húzta, miközben elveszett a forróságban. Rand előrenyomult forró, erős izmaival, majd olyan ritmusba kezdett, amitől Isabel torkában akadt egy mélyről feltörő nyögés. Megérezte és alkalmazkodott hozzá, lábaival átkulcsolta a derekát, felhúzta a térdeit, hogy egyre inkább magába fogadja. Legbensőbb énje nyílt meg a férfi előtt, belékapaszkodott mély, belső összehúzódásokkal. Teljesen elfelejtette ki és micsoda ő. Csak erre vágyott, test és lélek végtelen harmóniájára, a szoros és elemi kapcsolatra. Valahonnan mélyen belülről felfakadt, emelkedett, terjedt benne a beteljesülés, amíg nem maradt más az univerzumban, mint a forró,

vérvörös ragyogás és a férfi, aki a karjaiban tartotta. Szemét égették a patakzó könnyek, amik a hajára folytak. – Rand! – hangzott a halk, elképedt kiáltás, amibe valamilyen ősi gyász vegyült. A férfi kinyitotta a szemét, mélyen az övébe nézett, míg arcán mintha gyötrő fájdalom tükröződött volna. Isabel magában érezte a szívverését, az őt betöltő robbanás első hullámát. Behunyta a szemét, aztán a férje vállába temette az arcát. Képtelen volt elviselni a gondolatot, mi várhat rájuk, de nem akarta látni a férfi végső megadását sem.

9. FEJEZET

and felébredt, hirtelen minden érzéke életre kelt. Nem mozdult, csak feküdt, belebámult a kora reggeli homályba az ágyfüggönyök között. Egy pillanattal később ellazult, magában mosolygott, amikor megérezte, ahogy a telt karok és a meleg, nőies idomok hozzápréselődnek. Jóllakott volt, és miért ne lett volna az? Nem egyszer, nem kétszer, hanem sokszor tette magáévá a feleségét ma hajnalig, legutoljára kakaskukorékoláskor. Milyen találó kifejezés a nap első órájára, amikor ember és jószág mozgolódni kezd és életre kél. A teste már a puszta gondolatra is majdnem újra készen állt. Csillapíthatatlan éhséget érzett a nő iránt. Isabel a maga úrnői módján olyan fogékony volt, hogy az elképzelhetetlenül feltüzelte a vágyát. Ki hitte volna, hogy ekkora szenvedély lakozik hűvös, távolságtartó viselkedése alatt? Örömmel megismerné minden oldalát, míg felszabadulttá nem válik és könnyen ki tudja fejezni magát, míg majd képes lesz a szemébe nézni, amikor együtt érik el a le petit mort-t, a szerelem tetőpontjának apró elmúlását. Már ha életben marad, hogy ezt újra átélhessék. Azért bánt vele ilyen vadul, mert félt, hogy nem így lesz. A felesége szűz volt, még nem ismerte a párnák közti hadviselés művészetét, nem szokta meg kínjait. Több gondossággal és gyengédséggel kellett volna bánni

R

vele, időt hagyni neki, hogy hozzászokjon. Csakhogy az idő olyan fényűzés volt, amiből neki nem jutott. Teste olyan követelőző volt, akár egy üzekedő kosé. Elég volt Isabel nedves, forró puhaságára gondolnia, és máris újra felgerjedt a vágya. Legjobb lesz, ha felkel az ágyból, mielőtt valami olyat tesz, amit megbánna. Például fájdalmai ellenére megint birtokba venné őt. Pihenőt kellene adnia neki, legalább addig, míg újra leszáll az éj. Elhúzódott és kicsusszant a takaró alól. Félúton megállt. Isabel megfordult, szibarita bágyadtsággal nyújtózkodott, egyik kezét kinyújtotta, mintha az ő melegét keresné a reggel hűvösében. Jóságos ég, milyen gyönyörű! Akár egy mennyei látomás: haja szétterült a párnán, pillái akár selyemtollak a szeme alatti halvány árnyékokon, mellei egyik tejfehér glóbuszán pedig a csúcs, melynek színe akár a nap csókolta őszibaracké, a takaró fölé magasodott. Rand szája kiszáradt, szeme égett, ahogy lecsapott rá az égő vágy. Némán átkozódva felpattant, összerántotta maga mögött az ágy függönyeit. Meztelenül, ám korántsem fázva a kis ablakhoz lépett. Letérdelt az ablakülésre, amit a fülkéjébe építettek, kitárta a nehéz fa ablaktáblákat, kihajolt és mélyeket lélegzett. Biztosan megbabonázták. Az egyik elátkozott Graydon-grácia a rabszolgájává tette. Ennek ellenére a legkevésbé sem vágyott arra, hogy ez véget érjen. A legkevésbé sem. Isabel feloldozást adott neki, amiért megsebesítette a mostohatestvérét. Ez azt jelentette, hogy tényleg a férfit látta benne és nem az esztelen pusztítót, mint amilyen Leon egyik ördögi masinája? Vagy Graydont jobban megvetette, mint amennyire őt nem kedvelte? Bárhogy legyen is, hálásabb volt a szíve kedvességéért, mint azt elárulta volna neki. Legalább olyan nagyra becsülte a lelkierejét, mint azt, hogy a felesége. A felesége. Végre. Lehunyta a szemét és elrebegett egy imát, hogy ez a csoda ne érjen véget. Legalábbis még ne. A kósza szél a reggel illatait hozta felé. A lovak és a széna, a sülő kenyér, piruló hús, erjedő komló, állati ürülék és túlontúl emberi halandók szagának keverékét. A jelenbe visszatérve észrevette, hogy

az ablak az istállókra néz, azon túl pedig a király vadászsólymainak ketreceire. Az istálló tetőgerincén felsorakozva verebek csiripeltek, vagy az előudvar macskakövei közötti réseket kitöltő laza szénában kapirgáltak. Egy macska leselkedett az istállóajtóból, és a madarak felrepültek, akár a szélvihar felkapta levelek. Egyikük magasabbra repült, mint a többiek, egy pillanatig Rand arca előtt lebegett, aztán leszállt előtte az ablakpárkányra. – Neked is jó reggelt! – dörmögte a férfi. – Valaki biztos kenyérrel etetett téged. A veréb leszegte a fejét és egy képzeletbeli morzsát csipegett. Rand kinyújtotta a kezét, félig arra számított, hogy a madárka elrepül. Ehelyett a hüvelykujjára szökkent és várakozva leült. A férfi felnevetett, akaratlanul is el volt bűvölve. Ebben a pillanatban megszólaltak a székesegyház harangjai. A kismadár ügyet sem vetett rá. Tollas barátja már üdvözölte a hajnalt, vagy már hozzászokott a lármához, ami reggeli imára hívta a kevésbé áldottakat. Odabentről nesz hallatszott. Rand az ágy felé fordította a fejét. Isabel félrehúzta az ágy függönyeit és fektéből figyelte őt. Szája körül halvány mosoly játszott, amitől szeme színe olyan lett, akár a nyári leveleké. A férfit furcsa érzés kerítette hatalmába. Szíve annyira összeszorult, hogy kihagyott a ritmusa. Mielőtt bármit mondhatott volna, kopogtak az ajtón. Rand sejtette, kire számíthat, de azért kiszólt, bár a szemét le sem vette Isabel arcáról. – David vagyok, uram! Kenyeret és bort hoztam reggelire! Isabel behúzta az ágy függönyeit, bebújt a takarásukba. Rand meggyőződött róla, hogy nem maradt rés, majd az ajtóhoz sétált. Ahogy kinyitotta, David lépett be megrakott tálcával. Kék szemével egyetlen pillantást vetett az ágyra, miközben terhét lerakodta az asztalra. Majd minden figyelmét arra összpontosította, hogy lerakodja a kosár kenyeret, a kancsó bort és ezüstserleget. Amint ezzel végzett, felpakolta a félig üres kancsót és a borpecsétes kupát előző estéről. Az érintetlen sajtot, almát és diót otthagyta.

– Kitűnő! – dicsérte Rand. – Gyere vissza egy óra múlva! David lehajtotta szőke fejét. – Ahogy parancsolja, bár esetleg hallani szeretné, mi történt. – Éspedig? – A királyné hajnalban elhagyta a kastélyt. Vele tartott az édesanyja, a nővérei és a király édesanyja, Richmond és Derby grófnéja ezer fegyveressel együtt. Hivatalosan Winchesterbe utaznak, ahol a királyné negyvennapos elvonultságát tölti a gyermek születése előtt. Az udvari mendemondák szerint a király majd' eszét veszti, annyira aggódik a felesége és születendő örököse biztonsága miatt. Úgy tartja, hogy a tegnap esti Danse Macabre gyilkossági kísérlet volt. – Tehát fél, hogy újra megpróbálják. – Ahogy mondja. Rand borostás állát dörzsölgette, miközben vadul cikáztak a gondolatai. – És a mulatságok rendezője? – Még mindig égre-földre keresik. Sehol sem találják. – Nagy kár – közölte Rand homlokráncolva. – Gyanítom, Leon sok mindent tudna mondani nekünk. David komoran mosolygott. – A király is így gondolja. Ha előkerül, nem bánik majd vele kesztyűs kézzel. – Ez jó ok, hogy rejtőzködjön. – Akár bűnös, akár nem – értett egyet David szárazon. A függöny mögül neszezés hallatszott. Rand és David is hallotta, bár az előbbi úgy tett, mintha nem. – Hová mehetett? – kérdezte. – Kit ismerhet, aki elbújtathatja? – Senki sem tudja – felelte David. – Mindenkit ismert, a hölgyek szerették, de kevés igazi barátja volt. – Nem tűnhetett el, hacsak nem jutott el a partra és szállt fel egy kontinensre tartó hajóra. – Lehetséges. – David, látszólag pillanatnyi hezitálás nélkül a dézsához lépett, amiben még mindig benne volt az előző esti hideg,

szappanhabos víz. Lehajolt, felszedte Rand nadrágját, zekéjét és ingét, átdobta a karján. – Így van – vélte Rand elgondolkodva –, de vajon valószínű is? Itt hagyna mindenkit, akit ismer? – Azokra gondolt, akiket a trubadúr ismerhet, különösen Isabelre. A mulatságok rendezőjének helyében őt nem hagyta volna itt, anélkül nem, hogy tisztázni próbálta volna a nevét. – Ön szerint megpróbálta megölni a királyt? – kérdezte David. A fejét oldalra billentve, a szeme sarkából nézte a férfit. – Csak a jóisten tudja – felelte Rand. – A főasztalnál bárki lehetett a kiszemelt áldozat. – Vagy mindannyian – mutatott rá fegyverhordozója. Rand erre nem felelt. Ez olyannyira lehetséges volt, hogy válaszra nem is volt szükség. – Szóval azzal töltjük a napot, hogy a többiekkel együtt kutatunk? – Ezt tennénk, ha lehetne, de a király nem engedi. Talán irányíthatnék egy keresőcsapatot a nagyteremből. Nem tudom, mi mást tehetnénk. A fegyverhordozó felvette Isabel hálóruháját az ágy mellől, ahová esett. Kirázta, egy pillanatra feltartotta, aztán átvetette a karján. Rand arra gondolt, hogy biztos Isabel komornájának akarja vinni mosásra, de nem kérdezett rá. – Biztos benne, hogy jól van? – érdeklődött a fiú. Tekintetét nem vette le arról, amit csinál. Rand önkéntelenül az ágyra pillantott. – Biztos. – A közelharcban szerzett ütések és az égések miatt kérdeztem. – Hát persze! – morogta Rand, miközben az ajtóhoz sétált és kinyitotta. – Mégse gyere ide vissza, hanem találkozzunk este az istállóknál. Ideküldheted a feleségem szolgálóját, de nem most. Egy óra múlva, talán kettő. – Igen – felelte David kifejezéstelen arccal, bár szeme kékjének mélyén csipetnyi jókedv bujkált.

Rand bevágta fegyverhordozója mögött az ajtót. Elfordult, bort töltött, vizet öntött hozzá, fogta a frissen sült kenyérrel teli kosarat és az ágyhoz sétált. A függönyök szétnyíltak, Isabel elvette a bort, elkapta a férfi csuklóját és elragadta magával a mennyországba. Isabel épp ebéd előtt kapott üzenetet, órákkal azután, hogy Rand magára hagyta. Kissé hitetlenkedve olvasta. Leon azt kérte, hogy találkozzanak a székesegyházban. Ott fog várni rá. Sejtette, hogy a férfi miért a templomot választotta. Ha rátalálnak, ott menedéket lelhet, mint annyian mások az elmúlt években, legfőképpen IV. Edward felesége és gyermekei, amikor III. Richárd elfoglalta a trónt. Eltűnődött rajta, hogy a mulatságok rendezője emlékszik-e arra, hogy Henrik emberei megszentségtelenítették ezt a védelmet a Bosworth mezején aratott győzelem után, és lehet, hogy újra megteszik, ha nagyon muszáj. Nem kellene odamennie. Kínos lenne, sőt egyenesen veszélyes, ha meglátnák egy férfival, akit a király kerestet. Ráadásul most már feleség, és nem hinné, hogy Rand elnézné, ha más férfival találkozik, különösen nem a jóképű trubadúrral. Látta már a haragját a csatatéren, és nem akarta magára vonni. Mindazonáltal Leon a barátja volt. Széptevő évődése mögött a szíve arany. Bizonyos biztonságot nyújtott neki és a húgainak az udvarban, bástyájuk volt a pénzéhes gazemberekkel szemben, még jóval azelőtt, hogy őt Randnak ígérték. Képtelen volt elhinni, hogy ártani próbált volna bárkinek, különösen neki, vagy Erzsébetnek. A nők szerelmese volt és többre értékelte őket a legtöbb férfinál. Megvédte őket. Ha üzent, az csak azt jelentheti, hogy nagy szüksége van rá. És miért ne lenne, amikor mindenki ellene fordul? Most van a leginkább szüksége a barátaira. Ráadásul őt is szörnyen érdekelte, mit tud mondani a férfi a robbanásról. Az csak jó, ha tőle megtudhatja, mi okozhatta, ki tehet róla és ki nem. Rand szerint mindenkire le akartak sújtani, aki a főasztalnál ült. Ő ezzel nem értett egyet. Csupán szerencsétlen baleset történt, semmi

több. Ha Leon kapna egy esélyt, kimagyarázhatná magát és mindenki fellélegezhetne. Számára a mulatságok rendezője nem jelentett fenyegetést. Biztosan meg tudná magyarázni Randnak, ha vele látnák. Újdonsült férjének nincs oka kételkedni a hűségében. Tudnia kell, hogy ebben a pillanatban ő az egyetlen férfi, akire szüksége van. Természetesen csak erős testi vonzalma érdekelte, de egy másik férfira egyáltalán nem maradt volna ereje. Hogy Rand mit érzett, arról sejtelme sem volt. A férje kívánta őt, úgy tűnt, lefegyverzik a csókjai és az érintései, de a férfiak ebben a tekintetben rejtélyesek. Elveszik, amit akarnak, aztán élnek tovább, mintha az egész semmit sem jelentett volna. Talán nem is jelent, és Randot egyáltalán nem zavarná, hogy Leonnal találkozik. Ráadásul valószínűleg úgysem látná meg őket senki, így soha senki nem tudná meg, hogy találkoznak. A székesegyház elhagyatott volt, amikor belépett, mivel mindenki a főétkezésre készült. A festett üvegablakok ragyogtak a félhomályban. Gyertyák pislákoltak, fényük alig hatolt át a homályon, füst szállt felfelé, kékesszürke ködöt formált a hatalmas mennyezet alatt. Isabel térdet hajtott, letérdelt imádkozni, aztán leereszkedett egy padra és elgondolkodva várt. Nem volt ott senki. Nem kereste senki. A szent szűz képét nézte, miközben gondolatai az esküvőjénél jártak a király kápolnájában. Milyen távolinak tűnik – gondolta –, pedig csak tegnap tartották meg. Annyi minden történt azóta. Felhevült arccal idézte fel együttléteiket Randdal az ágyfüggönyök mögött. Aztán bűntudatosan elhessegette ezeket a képeket, mert nem illettek az ájtatos környezethez. Eltűnődött, vajon a királyné elég jól van-e ahhoz, hogy a király parancsára elutazzon. Vajon fél a szüléstől? Sajnálta-e, hogy most, hogy közeledett a szülés ideje, el kell válnia Henriktől, vagy megkönnyebbülést jelentett, hogy elhagyhatja komor, követelőző társaságát?

Erzsébet udvarhölgyei bizonyára elküldetnek majd a királyért, amikor megindul a szülés. Őfelsége odalovagol majd, hogy mellette legyen, támogatást nyújt annak az asszonynak, akit érdekből vett el, és mert meg kellett szilárdítania a hatalmát? Vagy megvárja, míg meghallja, hogy megszülte a fiút, akire annyira vágyott? A születendő gyermek nemcsak Henrik örököse lenne, de egyben édesanyja, Yorki Erzsébet örököse is. Isabel azon tűnődött, Henriknek eszébe jutott-e valaha, hogy annak a nőnek a trónját bitorolja, aki gyermeket szül majd neki? Belegondolt már, hogy a fia – már ha valóban az lesz, ahogy ígérték – lesz az egyetlen valóban törvényes férfi igénylője a trónnak egyenes ágon? Ha ez néha-néha eszébe is jutott a gyöngéd, törékeny Erzsébetnek, sosem említette. Isabel nem tudta, meddig ült a néma székesegyházban, de elég soká ahhoz, hogy a kemény pad kényelmetlenné váljon. Arra járt egy pap; ahogy elsétált, kegyesen a lányra mosolygott. Idősebb asszony érkezett, imádkozott, majd újra távozott. Két apáca rituális imádságon vett részt, közben összevissza sugdolóztak. Leon nem bukkant fel. Meggondolta magát, vagy más akadályozta abban, hogy eljöjjön. Isabel felállt, a hatalmas bejárati ajtó felé indult. Néhány méterre onnan elhaladt egy sötét beugró előtt, amikor megszólította egy hang az árnyékból. – Üdv, milady! Álljon meg ott és figyeljen! Ne! Ne forduljon meg! Isabel megesküdött volna rá, hogy ez nem a mulatságok rendezőjének dallamos baritonja. Próbálta beazonosítani, de csak rekedt suttogást hallott. – Ki maga? – kérdezte, miközben egyenesen előre nézett, ahogy utasították. – Mit akar? – Üzenetet hoztam. Ha meg akar szabadulni nem kívánt házasságától, cselekednie kell! Valaki majd elárulja, mit kell tennie. Legyen éber! Várjon! Nem tart soká!

A beszélő nem várt feleletet. Léptei gyorsan hátráltak. Bár Isabel erre a zajra megpördült, csak egy félhomályba vesző árnyékot látott. Megborzongott, mintha a tél hidegét érezné. Lépett egyet, aztán még egyet. Hirtelen futásnak eredt. Addig nem lassított, amíg a székesegyház nagy ajtaján át ki nem jutott a meleg, augusztusi napsütésbe. – Jóságos Szent Catherine-re, Isabel! Hol voltál? Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott! Cate kiáltott oda neki, ahogy közeledett a palota folyosóján. Marguerite-tel a sarkában fürgén lépkedett, és két kezébe fogta Isabel ép kezét. Marguerite melléje lépett és átkarolta a derekát. – Hol voltál? – kérdezte. – Hiányoztál az ebédről, és Braesford sem volt ott. Azon tűnődtünk, nem tart-e fogva. Ez annyira elképzelhetetlen lehetőség volt, hogy Isabel meglepetésében felnevetett. – Nem, nem süllyedne olyan mélyre. Rögtön eltöprengett rajta, hogy lehet ebben ennyire biztos. Nem tudta, de így érezte. – Szerintem többé egyáltalán nem lesz ilyesmire szüksége – közölte Marguerite gyászosan. – Már megtörte az átkot, így nincs mitől félnie. Egyetlen férfinak sincs. Isabel átkarolta húgát, folytatta a sétát, Cate-et pedig a másik oldalára vonta. – Biztosan történt valami. Csak nem rendezték el máris a házasságaitokat? – Nem, de majdnem olyan rossz – panaszkodott Marguerite. – Ostromolnak minket. Esküszöm! Hat meghívást kaptam, hogy az illető asztalához üljek. Sosem voltam még ennyire boldog, hogy van egy testvérem, akit kifogásként használhatok a visszautasításnál. – Két balladát és egy dalt ajánlottak nekem, és négy úriember közölte, hogy beszélni akar Graydonnal – csóválta a fejét Cate. – Meg vagyunk átkozva! – nyögte Marguerite. Nővére vállára hajtotta a fejét és lehunyta a szemét.

Isabel kisebbik húga fejéhez érintette az arcát, egy pillanatra a fátyla alatti apró fejdíszen nyugtatta. – Bárcsak tehetnék valamit, de… – Nem védhetsz meg minket örökké. Anya halála óta úgy vigyáztál ránk, ahogy egy anyajuh óvja a bárányait – sóhajtott Cate. – Hálásnak kell lennünk, hogy ilyen sokáig elkerültük, hogy férjhez menjünk. – Vagy Graydon kapzsiságának hála – vélekedett Isabel kissé éles hangon. – Nem, őszintén hiszem, hogy a Randot körülvevő híresztelések miatt a legelszántabb kérőitek is kétszer meggondolnák a dolgot. – Még mindig szabadon járhat a palotában, ami egyáltalán nem elrettentő – ráncolta a homlokát Marguerite. – Vagy azt gondolod, hamarosan börtönbe vetik? – Nem! – felelte Isabel élesen, és meglepődött, mennyire nincs ínyére ez a gondolat. Nem erre vágyott nem is olyan rég? – Mi történt Braesforddal? – kérdezte Cate. – Esetleg megbetegedett? Vagy a sérülései rosszabbak, mint amilyennek tűntek? Tudod, az talán eltántorítaná a többieket. – Nagyszerűen gyógyul – válaszolta Isabel és kerülte a húga tekintetét, miközben arra gondolt, milyen bizonyítéka van erre a kijelentésre. – Vagy legalább mondhatjuk azt, hogy az átok egy Tóbiás-éj t eredményezett? Isabel a fejét rázta. – Úgy érted… Ó, Isabel! – Igazán házasok vagyunk. – Isabel megvonta a vállát. – Mondtam, hogy el vagyunk átkozva! – közölte Marguerite Catetel komor belenyugvással. – Nem teljesen, még nem. – Isabel elmesélte nekik, mi történt a székesegyházban. – Mintha ez a férfi, bárki legyen is, azt várná tőled, hogy valahogy szabadulj meg Braesfordtól – ráncolta a homlokát Cate. – Tudja mit

beszél? Tényleg azt hiszi, hogy te ártani tudnál egy ilyen félelmetes lovagnak? – Még akkor sem tudnék, ha megpróbálnám. – Ez azt jelenti, hogy nem tennéd meg? – kérdezte Cate és közelebb hajolt, hogy Isabel arcába nézzen. – Nem bánod, hogy ő a férjed? – Semmi ilyesmit nem mondtam! – közölte Isabel határozottan. – De van ennél rosszabb sors is. – Lelki szemei előtt feltűnt az emlék, ahogy Rand föléje hajol, szoborszerűen tökéletes válla, a szemeiben tükröződő sötét eltökéltség, a vad összpontosítás, miközben szeretkezett vele. Kár lenne elveszíteni a közelségét, vagy a varázsát, amikor magában érzi a férfi forróságát és az erejét. De ez nem jelent semmit. Dehogy jelent! Cate lebiggyesztette az ajkát, de egy szót sem szólt. – Mi köze ennek a furcsa üzenetnek Leonhoz? – kérdezte Marguerite. – Van hozzá egyáltalán? – Szerintem nem valószínű. – Szerintem sem, hisz mit érne a mulatságok rendezője azzal, ha eltávolítja Braesfordot? A király sosem hagyná, hogy egy egyszerű trubadúr felesége légy. – Leon nem is várná el, ezért azt hiszem, valaki más kért találkozót az ő nevében. Isabel séta közben megszorította húga karcsú derekát. Bár Marguerite volt a legfiatalabb, gyakran ő látta legtisztábban az embereket és hogy miért tették, amit tettek. – Valaki, aki észrevette a barátságunkat. – Hacsak Leon nem gondolta azt, hogy szívességet tehet neked, ha özveggyé tesz – mutatott rá. Isabel arcán baljós kifejezés suhant át, aztán elvetette a gondolatot. – Egyikőtök sem látta őt, igaz? – A föld nyelte el – felelte Cate. – Ez nagyon aggasztó. – Szerintem börtönbe vetették – jelentette ki Marguerite. – Ó, ugyan már! – tiltakozott határozottan Cate.

Isabel az idősebb testvér békítő tekintetével nézett rá, aztán visszafordult fiatalabb húgához. – Úgy érted, Henrik? – Vagy valaki az ő nevében. Van benne ráció, nem igaz? Így megakadályozhatják, hogy Leon elmondja, mi történt a masinájával és ki babrálhatott vele. Lehet, hogy azt akarják elérni, hogy úgy tűnjön, összejátszik a yorkistákkal, akik el akarják mozdítani Henriket. És elő lehet szedni, ha alkalomadtán szükség lenne egy áldozatra. Egy áldozatra, egy bűnbakra. Isabelnek eszébe jutott, hogy pontosan ezt gondolta Randról is. De ha innen fúj a szél, akkor nem függ össze valahol a tüzes robbanás Mademoiselle Juliette eltűnésével? Milyen kapcsolat lehet a két dolog között? És mi a két bűnbak szerepe? A húgaival elérte az előcsarnokot, ahonnan jó néhány kisebb szoba nyílt, amiket az udvaroncok foglaltak el, köztük az is, amin Isabel most Randdal osztozott. Abba az irányba pillantott. A férje a nyitott ajtóban álldogált, hátát az ajtófélfának vetette, karját összefonta a mellkasa előtt. Sötét tekintetével őt figyelte, arckifejezése komor volt. – Jaj, istenem! – morogta Marguerite fennhangon. – Nem tűnik túl boldognak. Cate felvonta a szemöldökét. – Én azt mondanám, éhesnek látszik, mintha kihagyta volna az ebédet, és azt várná, hogy te kárpótold ezért így, vagy úgy. – Cate! – mordult fel Isabel tiltakozóan, bár igazat kellett adnia neki. A nyugtalanság bizsergése futott át rajta. Vagy lehet, hogy a várakozásé? – Bármi is a célja, azt hiszem, mi csak útban lennénk – mondta Cate, miközben aprót pukedlizett Rand felé. – Marguerite és én most itt hagyunk, és reméljük, este találkozunk a nagyteremben. – Feltéve – tette hozzá Marguerite –, hogy addig nem fal fel téged.

Isabel halk, fojtott hangot hallatott, Rand szájának emlékétől, ahogy a testén kalandozik; a vére forrón lüktetett az ereiben, mellei a fűzőjének feszültek. Testvérei érdeklődő tekintettel néztek rá, de ő ügyet sem vetett rájuk. – Időben ott leszek, de… de nem kell elmennetek. – Ó, azt hiszem, mégis – közölte Cate sietve, ahogy Rand magas alakja megmozdult és a férfi felegyenesedett. – Ég óvjon! – suttogta Marguerite. Testvérei sietve megölelték, aztán visszafordultak arra, amerről jöttek. Isabel egyedül sétált tovább. – Imádkoztál? – kérdezte Rand, ahogy a közelébe ért, hangja akár két egymást morzsoló malomkő. – Miből gondolod? – Isabel kissé nyugtalanul lépett a szobába, amikor férje hátralépett, hogy beengedje. Rand követte és becsukta az ajtót. – Valaki látott téged a székesegyházban. Hogyan bízhatna abban, hogy a férje elhinné, hogy Leonnal – akiről tudja, hogy csodálja – pusztán barátságból és aggodalomból akart találkozni? Ó, és azt hogyan mondhatná el, hogy ígéretet kapott a szabadságra, anélkül, hogy erre ő ne kérdezze meg, hogy a halála árán szeretné-e megszerezni mindezt? Nem teheti. A férfiak haragját minden áron el kell kerülni. Ezt a leckét már régen megtanulta. Levette a fejdíszét és a fátylát, kidörzsölte a fájdalmat onnan, ahol a súly megnyomta a fejét. – Lemaradtam a miséről, mert olyan sokáig feküdtem ágyban. – Remélem, nem mondtál imát azért, hogy a férjed ne tüntessen ki figyelmével. A férfi hangja a közelből jött, mintha követné őt. Kezét a a nő derekára tette, és magához húzta, hogy így akadályozza meg, hogy továbbmenjen. Isabel csak lehelte a választ. – Nem. Miért tennék ilyet? – Mert ez az ima nem fog meghallatásra találni – suttogta Rand halkan, lehelete melengette a nő nyakszirtjét.

Isabel erre válaszul megborzongott, amiért alig érzett lelkiismeretfurdalást. Férje karjaiba fordult, kezeit felcsúsztatta kemény mellkasán, majd a nyaka köré kulcsolta őket. Rand magához húzta, a szájára szorította a száját, miközben kezeivel végigsimított a nő csípőjén, hogy az izmos lábai közötti forró, bársonyba bújtatott vaskeménységhez illessze, amit a zekéje takart. Az ezt követő hosszú estén egyikük sem vett részt a vacsorán a nagyteremben, de attól még lakomáztak.

10. FEJEZET

z udvar nem ugyanaz Yorki Erzsébet nélkül – gondolta Rand, miközben egy lant fölé hajolt, amit a nagyterem egyik padján talált elhagyatottan; halkan pengette a húrjait. Bár törékeny alkatú asszony, személyiségének jótékony hatását az udvar minden sarkában érezni lehetett. Távollétében a király morózus lett és hirtelen haragú. Az udvaroncok éles szavakat váltottak egymással. A szolgálók hanyagul végezték kötelességüket és folyton egymásra ripakodtak. A konyha sem a főasztalra, sem az alsókra nem a legjobb fogásait küldte, a nagyterem szekrényeit díszítő ezüst- és aranytányérok pedig elveszítették ragyogásukat, mindet elhomályosították az ujjnyomok és a por. Ráadásul a mulatságok rendezője sem volt ott, hogy szórakozásról gondoskodjon, így lett teljes a változás. Rand nem hibáztatta a királyt, amiért elküldte királynéját. Ki tudja, milyen bogarat ültethetett volna valaki az asszony fülébe, hogy megzavarja a nyugalmát. Lehet, hogy a király később elmeséli neki az elveszett gyermek rejtélyének egyszerűsített verzióját, de az asszonynak erre most nincs szüksége. Egyesek szerint, ha a gyermek az anyaméhben ilyen szörnyű történetet hall, bélyeg lesz rajta. Ehhez már az álcajátékon történt robbanás ijedtsége is elég.

A

Az egész palotát feszült várakozás ülte meg. Természetesen mindenki a Winchesterből érkező híreket várta, hogy megtudják, van-e Henriknek végre örököse, vagy ismét nekifoghat a kimerítő próbálkozásnak. De ennél többről volt szó. Leont nem találták, hiába fésülte át több osztag a várost és a vidéket, minden követ megmozgatva. Senki sem jött rá, hogy az átkozott masina hogyan és miért eregetett lángot és füstöt, sem arra, hogy ki lehetett a feltételezett célpont. Senki sem lépett elő, hogy megvádolja barátját, vagy ellenségét. Folyton-folyvást suttogtak a király megdöntésére szőtt összeesküvésekről, de nem került elő komoly bizonyíték ilyen szövetkezésre. Rand minél többet gondolkodott az ügyön, annál kevésbé tetszett neki. A masina ügyetlen és bizonytalan módszer megszabadulni egy királytól. A francia a merénylet sokkal pusztítóbb eszközeit is használhatta volna, ha ez volt a szándéka. Az egyik a méreg, a francia udvarban ez volt a legkedveltebb. A jól megélezett kés döfése a másik. Egy szakállas puska toronyból leadott lövése, egy áspiskígyó a király ágyában, egy hosszú íjból kilőtt eltévedt nyílvessző egy vadászaton, mind elvégezte volna ezt a feladatot, ha valaki nem törődik saját biztonságával. A mulatságok rendezője a legkisebb gyanú nélkül megúszhatta volna ezeket, a La Danse Macabre viszont egyértelműen rá tereli a gyanút. Másrészt, ha valaki meg akart szabadulni a királytól, megláthatta a pusztítás lehetőségét és cselekedett. Az igen intelligens Leon felfedezhette az összeesküvést, még mielőtt megtörtént, aztán elmenekült, hogy mentse a bőrét. Rand még egy lehetőséget látott. Az apró lelkek haláltánca az acél- és a fogaskerekek tüzes bendőjében zavaróan hasonlatos volt az újszülött tűzhalálához, amivel őt vádolták. Leon úgy akarta bírálni őt és egyúttal a királyt is, hogy emlékezteti őket a feltételezett gaztettre? A francia Leon ismerhette annyira Mademoiselle Juliette dʼAmboise-t, hogy törődjön a sorsával és a gyermekével? Rand homlokát ráncolta egy bonyolult akkordfutam felett, és végiggondolta, hogy kaphatna legkönnyebben választ ezekre a

kérdésekre. Ha nem talál rájuk, az az életébe kerülhet. Henrik régi barátságból és hálából napok óta nem tett semmit, de ez nem tarthat örökké. Ha Mademoiselle Juliette és a gyermeke hamarosan nem kerülnek elő, kénytelen lesz cselekedni. Tarkóján bizseregve felállt a szőr. Felnézett, tekintete csalhatatlanul megállapodott Isabelen, aki – mint mindig – két húga társaságában ment keresztül a nagytermen. Felesége biccentett, amikor elkapta tekintetét a terem túlfeléről, de nem mosolygott. Ez nem elutasítás volt, csak az udvari etikett betartása, melyben az állt, egy hölgy nem kedvezhet nyilvánosan a férjének. Rand sem mosolygott, bár nehezen állta meg, hogy szája mosolyra ne húzódjon a titkos örömtől, ahogy tetőtől talpig végigmérte a feleségét, közben elidőzött minden domborulatán. Aznap reggel figyelte, ahogy felöltözik. Az ágyban feküdt, miközben Gwynne tengerzöld, aranyszövésű brokátot adott a feleségére egy fodros nyakú vászoning fölé. Maga választotta ki az őszi ég színére hasonlító ruhaujjakat hozzá, ahogy a kék és zöld szalagmasnikat is, melyek a helyükön tartották azokat. Elmés ötletként és titkos örömmel választott kéket, a hűség jelképét. Azt is pontosan tudta, felesége mit viselt a ruhája alatt: egyáltalán semmit. Onnan tudta, hogy elküldte a komornát, majd ezt kihasználva kedves feleségét úgy tette magáévá, hogy egyszerűen felhajtotta a szoknyáját, térdeit pedig a vállára fektette, miközben Isabel a hátán feküdt az ágyon. Szeretkezésük közben az ágyfüggönyök úgy lebegtek, akár egy szélviharban. Még mindig érezte a nyomát a derekán, ahol felesége karcsú lábaival belékapaszkodott. Isabel erősebb volt, mint amilyennek látszott. Isten vérére, mikor tud betelni vele? El sem tudta képzelni, hogy ez hamarosan bekövetkezne. Legszívesebben abban a pillanatban felállt volna, utánozva engedetlen vesszejét, letette volna a lantot és egyenesen a szobájukba vitte volna a nőt.

Isabel lenyűgözte őt. Órákon át tudta nézni, elmerült abban, ahogy mozgott, arca lágy vonalaiban, a kecsességben, ahogy a boroskupájukból ivott, vagy hátradobta fátylát az arcából. Bőre ragyogása, akár egy gyöngy fénye, elképesztette. Puha, mégis feszes vonalai, meleg, nedves barlangjai láthatatlan kötelekként vonzották. Meg akarta fejteni rejtélyes gondolatait. Visszafogottsága és megfontoltsága miatt Isabel hűvösnek és büszkének látszott, aki minden mozdulatát mérlegeli. Legbelül azonban kedves volt és törődő, hamar átérezte mások fájdalmát, ítéletei igazságosak és intelligensek voltak. Szép testében nem volt egyetlen álnok csont sem, és senkiről nem szólt egy rossz szót sem. Isabel szóban és tettekkel is tiszteletben tartotta fogadalmukat, húzódozás és tiltakozás nélkül jött az ágyába. Ott minden képzeletet felülmúlóan válaszolt az érintésére, olyan erős és mély érzéki örömmel, melynek még nem látta a határait. Pedig kereste. Nagyon is, és adja Isten, hamarosan újra megteszi. Ujjai minden szándékosság nélkül egy buja francia dalba kezdtek, ami egy fiúról és egy lánykáról szólt, akik egy szép nyári napon bogyót szedni indultak, arról, milyen módokon élvezték a bogyókat és hol ejtett foltot a lé, miközben az árnyékban pihentek. Amikor észrevette, hogy Isabel arccsontján pirulás fut végig, látta szemei tüzes, levélzöld villanását, elvigyorodott. Azon tűnődött, vajon lehet-e bogyós gyümölcsöket találni a palota éléskamráiban. Látta, hogy Isabel húga, Cate valamit elsuttogott neki sétájuk közben. Felesége másik oldalán Marguerite elfojtott egy kacajt. Gyorsan átsiettek a termen, bár Rand észrevette, hogy lépteiket a dal ritmusához igazítják. És ahogy elérték az ajtót, ami a királyné szobájához vezetett, ahol az udvarhölgyei egy ágytakarót hímeztek a hőn áhított kis hercegnek, Isabel megállt. Egyik kezét az ajtófélfára tette, hátranézett és férje szemébe mosolygott. Rand félig már fel is állt, hogy kövesse. Karon fogta és szobájukba kísérte volna a hitvesét, ha nem hallja meg a borgőzös hangot a háta mögött.

– Micsoda szerencsés gazember vagy te, mert egyáltalán nem érdemled meg őt! Megfordult és látta, hogy Henley vikomt üveges tekintettel mered arrafelé, ahol Isabel állt. Ajkai ernyedtek, szemei vizenyősek voltak, miközben egy fedeles söröskupát emelt a szájához. Hóna alatt kerek izzadságfoltok virítottak az ingjén, kabátját, amire egy medvét hímeztek, különböző ételmaradékok borították, és fanyar, állatias szag jelezte, hogy napok óta részeg, vagy nem szívesen fürdik. Rand ereiben égető düh forrongott, miközben kiegyenesedett és a vikomt felé lépett. Henley feléje fordult és sietve hátralépett. Térdhajlatával egy padnak ütközött. Akkora huppanással ült le, hogy a sör az ölébe loccsant. Hirtelen olyan képet vágott, mint aki mindjárt sírva fakad. Rand haragja elpárolgott, ahogy végiggondolta a férfi részeg kínjait. Első gondolata az volt, hogy néhány jól irányzott kardszúrással kilyuggatja a nagy mamlasz bőrét. De mivel ő Lady Isabel törvényes férje, megengedheti magának, hogy nagylelkű legyen. Ráadásul Henley-vel ritkán lehetett Graydon nélkül találkozni. Most kétségtelenül egyedül volt, mert Isabel mostohatestvére még mindig az ágyat nyomta a lovagi tornán szerzett sérüléseivel. És Henley most készen állt rá, hogy valakivel megossza részeg panaszait. – Teljesen egyetértek azzal, hogy nem érdemlem meg a hölgyet – felelte Rand kifinomult udvariassággal. – Egyetlen férfi sem érdemli meg őt, mert páratlan. – Az enyém lett volna, ha Henrik nem avatkozik közbe. – A merengő szavak mögött tehetetlen düh rejtőzött. – Valóban? Henley hatalmas fejét csóválta. – Graydon szavát adta. Teljesen biztos volt. Aztán… – Elhallgatott, arcát újra a kupába rejtette. – Szerződést biztosan nem írtatok alá. – Rand feltette a lábát a padra Graydon társa mellett, előhúzta Isabel zálogát, amit még

mindig a könyökére kötve hordott, és a lanton újra belekezdett a bogyókról szóló dalba. De közben nagyon figyelt, mert a házassági szerződések kötelező érvényűek lehettek, és bármilyen későbbi ceremóniát semmissé tehettek. – Azt mondta, nem volt idő felvázolni. A hátam mögött akkor is Henrikkel beszélt. Rand megengedett magának egy néma, megkönnyebbült sóhajt. – De ti ketten bajtársak maradtatok, hisz vele tartottál Braesfordba és a tornán is. Őszintén, barátom, igazán nagylelkű vagy! Henley fontoskodó bölcsességgel nézett rá. A szája megrándult, mielőtt rátalált volna a szavakra. – Graydon azt mondta, csak várnom kell. Lesújt rád a gráciák átka és akkor rajtam a sor. – Rajtad a sor, hogy rád is lesújtson? Az nem nagy tisztesség – fűzte hozzá Rand olyan kedvesen, amennyire csak képes volt. – Rajtam a sor Lady Isabelnél. De az átok még nem végzett veled, hogy sülne ki a szemed! Talán te legyőzted. Vagy nem. – Henley durván, gúnyosan felnevetett, és Isabel Rand karjára kötött ingujja felé kapott. – Még mindig hordod a feleséged zálogát. Lehet, hogy megbabonázott téged, és nem is tudsz róla. Lehet, hogy apránként végez veled. Henley imbolygott ültében. Rand abbahagyta a zenélést, és egyik kezét a férfi vállára tette, hogy megtámassza. – Lehet, hogy a markában tart – mondta ünnepélyes komolysággal. – Ha így van, azért imádkozom, hogy maradjon is így. És hogy senki ne segítsen az átoknak. – Ó, igen, jobb, ha vigyázol – kacsintott Henley, amitől összeakadtak a szemei. Újra felnevetett. – Tehát Graydon javasolta a frigyet köztem és Lady Isabel között. Nem Henrik ötlete volt. – Rand félretette a lantot. – Nem mondhatnám. A király akarata volt, az bizonyos. – Henley egy pillanatra elhallgatott, elveszett nehézkes gondolataiban. – De

Graydonnak tetszett. Több jut majd neki Braesford bérleteiből, mint a lány örökölt földjeiből. Isabel mostohabátyja csak úgy tehette rá a kezét a Rand birtokából származó bevételre, ha Isabel özvegy marad egy gyermekkel. A legközelebbi férfirokonaként és a család fejeként Graydon irányítaná a halott férjétől származó örökséget, legalábbis amíg az asszony újra férjhez nem megy. Ha Henley-nek adná, akkor valószínűtlen, hogy a vikomt ellenezné, hogy tovább használja a bevételeket, legalábbis addig, amíg megosztja vele. Ha pedig Isabel gyermektelenül lenne özvegy, még mindig örökölne egy részt Braesfordból, bár akkor vissza kellene térnie Graydon Hallba, míg a mostohafivére, vagy a király új házasságot nem szerez neki. Braesford Hall és földjei legnagyobb része Rand legközelebbi rokonára szállna. Mivel féltestvérén kívül nem volt más rokona, mekkora az esélye, hogy Williamnek ajánlják fel és vele együtt a hölgy kezét is? Kellemetlen gondolatok, de egyik sem volt új. Egy özvegy, akinek nincs közeli férfirokona, sokkal nagyobb függetlenséget élvezhet. Hacsak a király nem avatkozik közbe, saját maga szedhet bérleti díjat, birtokot vehet és eladhat, befektethet a kereskedelembe és más effélékbe. Rand arra gondolt, ha őt felakasztják, akkor azt olyan gyilkosságért is kaphatja büntetésül, amit ő követett el. Talán gondoskodik róla, hogy Isabelnek egy mostohatestvérrel kevesebb legyen, amikor ő elmegy. – Graydon aligha élvezheti a bevételt, ami után ácsingózik. Ezt megmondhatod neki. – Meg is tettem. Azt is mondtam, hogy a három grácia átka csak egy mese, amit a nővérek találtak ki. Nem örült neki. – Ekkor törte el Lady Isabel ujját? – kérdezte Rand a lehető leghalkabban. Henley a homlokát ráncolta. – Ezt tette volna? – Igen. Így akarta kényszeríteni a húgát a férjhezmenetelre.

– Nem lett volna szabad! – Henley ki akarta üríteni a kupáját, de az már üres volt. Hosszú pillanatokig bámulta. A fejét csóválta, motyogott valamit még több sörről, fellökte magát a pádról és elcsoszogott. Rand hagyta elmenni, bár tekintetét a távolodó alakon tartotta. Lehetséges, hogy ezzel a beismeréssel több kárt okozott, mint hasznot. Bárhogy lesz is, az eredmény nem érintheti Isabelt. Arról gondoskodik. A délelőtt kínzó lassúsággal telt. Randot dühítette a tétlenség. Ennyi erővel a Tower börtönébe is bezárhatnák, ha csak a lábát lógatja a palotában. Nagyon szeretett volna nyeregbe szállni, kilovagolni a katonákkal, akik még mindig a mezőket és lápokat, hegyeket és völgyeket kutatták át a városon túl Mademoiselle Juliette és Leon után. Úgy érezte, ha megengednék, hogy csatlakozzon a kutatáshoz, ösztöne elvezetné egyikhez vagy másikhoz. A székesegyház harangja elütötte a delet. Nemsokára jön az ebéd. Rand elindult a számára és Isabel számára kijelölt szoba felé. Részben azért, hogy a keze biztosan tiszta legyen, mielőtt osztozna feleségével az ételen és italon, de azért is, mert arra számított, hogy Isabel is ezt teszi, és remélte, hogy lophat egy csókot. Vagy még többet, ha a nő hajlandó rá. Fütyörészve közeledett, ugyanazt a dallamot dúdolta, amit korábban eljátszott. Ott ragadt a fejében, az őrületbe kergette a vidámsága és a játékos szerelmeskedés képei, melyeket az eszébe juttatott. Gondolatai újra a bogyós gyümölcsök felhasználásához cikáztak, amikor belépett a szobához tartozó előtérbe. Egy férfi egyenesedett fel a hosszú helyiség másik oldalán az sötétben, komor fekete-fehérbe öltözött alak. Széles kalapját hozzáigazította a hattyútoll legyezőhöz, úgy tartotta, hogy az arca nagyrészt rejtve maradjon. Lassan egy másik ajtó felé sétált, amely folyosók és a palota hátsó traktusának labirintusához vezetett. Ismerős volt a járása. Rand zavartan ráncolta a homlokát.

Az nem lehet. Nem, biztosan nem. Leon nem lehet a palotában, amikor Henrik katonáinak fele égre-földre keresi. Lehetséges lenne? Rand arra fordította lépteit, amerre a másik férfi ment. A nagy kalapos fickó gyorsított, elérte a távoli ajtót és átment rajta. Rand futásnak eredt. A következő pillanatban rohanó lépteket hallott maga előtt. Berontott a félig nyitott ajtón, jobbra-balra nézegetett, majd harangok halk csilingelését hallotta és egy pillanatra fekete-fehér villanást látott, ahogy lefelé halad a nyikorgó szolgalépcsőn. Utána eredt. Macska és ördögien ügyes egér voltak; ő és zsákmánya átjárókon rohantak végig, ékszerszerű szobákon cikáztak keresztül, amiket faliszőnyegek és szaracén szőnyegek borítottak. Raktárakon és lomtárakon vágtattak keresztül. Átcsúszkáltak egy udvaron, amit víz és szappanmaradvány borított, átcsörtettek száradó ruhák között, majd elnyelte őket egy szűk sikátor. Egy olyan udvaron tűntek elő, ami vágóhídban folytatódott. Hasítóbárdokkal felszerelkezett szolgákat kerülgettek, hatalmas üstöket, amelyekben sertésfejek főttek, és végigcsúszkáltak a hátsó részen, ahová a szolgák a csirkebelet ürítették. Szárnysuhogás jelezte, hogy a mulatságok rendezője elhaladt egy galambdúc mellett. Néhány pillanattal később a fekete-fehérbe öltözött alak egy istálló poros sötétjébe veszett, ahol lovak, hátaslovak, harci mének és poroszkalovak sorai emelték fel kíváncsi fejüket a félajtók felett. Rand tudta, merre menjen. A hosszú épület hátsó kijárata felé kanyarodott. Hirtelen megállt, egy patkóalakú ajtóhoz lapult. Ahogy Leon átlendült felette, kemény markával megragadta a zekéjét, az oldalánál lévő falnak lökte. Aztán lerántotta a földre. Úgy ziháltak, akár egy kovács fújtatója. Verejték borította az arcukat és gubancolta össze a hajukat. Leon félholtnak tűnt, héjatojás nagyságú dudor növekedett a haja vonalánál, az orrából pedig vér szivárgott. Tekintete fátyolos volt, arcán kékes sápadtság derengett. Rand cipőjén disznóvér, ingujján tollak, szívében pedig egy cseppnyi irgalom sem volt. A szökevény fölé lendült, térdét

belenyomta ziháló mellkasába, előhúzta kését a hüvelyéből és Leon torkának szegezte. – Mit kerestél a hölgyem szobájának közelében? – követelt választ. – Lélegzetvételnyi időd van válaszolni, mielőtt új légutat faragok neked! – Semmit, esküszöm… esküszöm! Rand fokozta a penge hegyének nyomását. – Akkor mit csináltál ott? – A hölgy kegyes… kedves. – Pontosan mennyire kedves? – tudakolta Rand, miközben szívverése a fülében zakatolt. – Beszél… megért… Nem hiszi többnek magát. Azt hittem… Ez nem találkának hangzott. Rand lazított kicsit kése és a hegye nyomásán. – Mit? – Hogy elmondja nekem… elmondja, hogy maga és a király mit tettek az én Juliette-emmel. Rand hátraült a sarkára. Bármire is számított, erre nem. – A te Juliette-ed? – Az enyém – közölte Leon fojtott bizonyossággal. – Az enyém volt, mielőtt Henrik elcsavarta a fejét ékszerekkel, szép ruhákkal, mielőtt azt hitte, hogy a szeretője, sőt a felesége lehet. Még akkor is, amikor az ágyát és hideg szívét melengette. Együtt hálni a király szeretőjével lese majesty2. – Ezért a beismerésért felköthetnek, vagy nyom nélkül eltüntethetnek. – Nem érdekel, sosem érdekelt. Juliette… máshogy érzett. – Azt képzelem! A szaracénokkal ellentétben egy angol király nem varrja zsákba egy hűtlen ágyasát és nem löki le egy tengerparti szikláról, de lehet nagyon goromba. – Á, ő maga miatt sosem aggódott. – Akkor miattad? 2

felségsértés

Leon kisajtolt magából egy bólintást és egy mosolyt, ami egyszerre volt bágyadt és átszellemült. – A gyermeke apja miatt. Felfoghatatlan a nők kétszínűsége! – gondolta Rand. Hat hétig látta vendégül Mademoiselle Juliette-et, egy asztalnál ült vele, beszélgetett vele a hosszú estéken, miközben ő apró ruhácskákat varrt. Sétált vele a vajúdás első fájdalmainál, mellette állt, amikor világra hozta a lányát. Egész idő alatt egy árva szóval sem utalt arra, hogy a gyermek, akit a szíve alatt hordott, nem a királytól fogant. – Szerinted Henrik rájött a csalásra és végzett vele? – Nem tudom. Nem tudok rájönni, nem találom, és ebbe beleőrülök. Érthető. Rand el tudta képzelni, ő mit érezne, ha Isabel lenne az, aki… Nem is akart erre gondolni. – Mire számítottatok Juliette-tel? – kérdezte erőltetett türelemmel. – Csinos járadékra, amiből élhettek, miközben folytatjátok a viszonyt? Vagy úgy volt, hogy érte jössz és magaddal viszed? – Milyen esélyem lett volna elvinni őt? Vagy arra, hogy ön elengedi Henrik parancsa nélkül? – Amikor megérkezett a kíséret, olyan örömmel ment el, mintha várta volna. – Nem voltak terveink, hiányzott hozzá a pénzünk – erősködött a trubadúr. Nyugodtabban beszélt, ahogy lélegzethez jutott. – Azt gondolhatta, hogy elkerülheti Henrik figyelmét és eljöhet hozzám, miután visszatért Westminsterbe. Ez aligha valószínű. Bár az ember szinte bármiről képes meggyőzni magát. Csakhogy Juliette sosem ért el a városba. – Az álcajáték a minap, a La Danse Macabre, a nő a halott gyerekkel Mademoiselle Juliette-re utalt, nem a királynéra. – Azt akartam, hogy Henrik gondolkodjon. Feltéve, ha fogva tartja valahol. Ami a királynét illeti, az egésznek nem kellett volna több zavart okoznia, mint bármelyik pap szentbeszédének a pokol tüzéről. De imádkozom érte, hogy ne legyen rá rossz hatással.

– Még akkor sem, ha Henrik gyermekével viselős? Aki ezúttal valóban a királyé? – Azt hiszi, rosszat kívánok neki? Rand egyenesen a szemébe nézett. Mindössze pillanatokkal ezelőtt meg tudta volna ölni féltékenységében. Nehezen tudta elképzelni, milyen lehet hónapokon át szenvedni ettől az érzéstől. – Nem? – Leckét akartam adni alázatosságból, megmutatni neki, hogy az élet gyönge, a halál pedig erős. Táncoló halottjaim mindenkinek azt üzenték: Amilyenek vagytok, olyanok voltunk egykor. Amilyenek vagyunk, olyanok lesztek egyszer. Rand felnyögött a felismeréstől, mielőtt folytatta. – Akkor nem te vetted magadra a kaszás szerepét? – Soha! A gépezetnek szét kellett volna robbani. Csak azért akartam a főasztalhoz küldeni, hogy emlékeztessen a mendemondákra Juliette gyermekével kapcsolatban. Valaki babrált vele. – Valaki, aki nyomosabb leckét akart adni Henriknek. Ki tehette? Kinek volt bejárása a műhelyedbe? Leon lehunyta a szemét és a fejét rázta. Hogy kétségbeesésében, vagy, mert nem volt hajlandó senkit meggyanúsítani, azt lehetetlen volt megmondani. – Egészen biztos vagy benne? Senki nem járt arra, amikor a szerkezeten dolgoztál, aki a szokásosnál többet kérdezett? – Sokan kíváncsiskodtak, de ahogy emlékszem, senki nem jobban, mint mások. És nem voltam mindig ott. – Neked nincs nyomosabb okod, hogy a király és a királyné halálát kívánd? Vagy ha nincs, miért nem figyelmeztetted őket? A mulatságok rendezője tekintetét Randra emelte, sötét csokoládébarna szemei áthatolhatatlanok lettek. – Mire kíváncsi? Azt akarja tudni, hogy egy külföldi hatalom titkos megbízottja vagyok-e, az ő parancsuknak engedelmeskedeme? Van erre a szerepre épp elég diplomata az udvarban. Ez bizony igaz – gondolta Rand. Röviden biccentett.

– Én a lányomért aggódom, a törékeny újszülöttért és az anyjáért, aki a szerelmem. Nem nyugszom, míg meg nem tudom, mit tett velük a király. – És ha nem tett semmit, ha ugyanúgy a sötétben tapogatózik a hollétüket illetően, mint te, és ugyanígy aggódik a gyermekért, akit a magáénak hisz? – Akkor rájövök, ki vitte el őket és hova. Ha bajuk esett, ha meghaltak, akkor nem nyugszom, míg fájdalommal nem fizetek a fájdalomért, halállal a halálért. Ezt a fogadalmat Rand meg tudta érteni. – Ha bebizonyosodik, hogy igazat beszélsz – mondta megfontoltan –, akkor csatlakozom hozzád. – És örömmel látott szövetséges lesz. – A mulatságok rendezőjének tekintete végre kitisztult. Rand felállt és kinyújtotta a kezét, hogy a másik férfit is talpra segítse. Leon kemény marokkal megragadta a csuklóját. Emelkedni kezdett. Hirtelen kilendítette Randot az egyensúlyából, és nekilökte az istálló falának. Aztán eltűnt, futott, mint egy kétszínű, fekete-fehér árnyék, és eltűnt a palotát kiszolgáló melléképületek labirintusában. Rand nézte, ahogy elmegy, meg sem próbálta megállítani, vagy követni. Sok mindent végig kell gondolnia, ki kell derítenie, mennyi igaz a történetből, amit hallott. Elég lesz a mulatságok rendezőjét akkor nyakon csípni, ha kiderül, hogy hazudott. Most teljesen másra vágyott, olyasmire, amitől zakatolt az agya, szíve pedig borzongott, bár ettől nem rettent meg. Hallania kellett, hogy hitvese mennyit tudott arról, amit most hallott, mennyi mindent titkolt el előle.

11. FEJEZET

sabel gyönyörű álmából csodás simogatásra ébredt. Mostanában annyira érzékeny lett az ilyesmire, hogy azonnal elöntötte a vágy. Torkából halk sóhaj szakadt fel, és megpróbált megfordulni. Nem tudott. Rand föléje hajolt, egyik könyökét a derékaljra tette a térde mellé, szemben az ő könyökével, így csapdába került férje karja és alsóteste között. Isabel, ahogy nyáron a legtöbben, ruha nélkül aludt. Rand lehúzta róla a takarót, így mellei fedetlenek lettek. Most csak egyik tenyere kard edzette felszínével érintette, apró köröket rajzolt a mellbimbója körül, így alig súrolta a feszes és puha bimbót. A lány lassan nyitotta ki a szemét, még mindig nem volt teljesen éber. Férje komoly arccal nézte. Úgy figyelte, amit csinált, és hogy ő hogyan reagál rá, mintha még soha nem látott volna ennél lenyűgözőbbet. Már az is felkavaró, ha az embert ilyen odafigyeléssel érintik meg. – Későn jöttél ma ágyba – mondta Isabel egy félmosollyal. – Dolgom volt. – Igazán? – kérdezte Isabel nem túl kíváncsian. Férje tekintetének mélyén tűz parázslóit, amit már megtanult felismerni. Nem aludni akar – gondolta, miközben Rand csatlakozott hozzá a tollbéléses derékaljon. A férfi megszabadult ruháitól, teljesen meztelen volt.

I

– El kellett mennem bogyót szedni. Apró ránc jelent meg a lány szemöldökei között. Nem volt benne biztos, hogy jól hallotta-e. – Bogyót szedni? – Ezeket itt. – Rand elhúzta tenyerét a felesége melléről, majd felvett egy kis edényt, ami a derékaljon állt, nem messze Isabel vállától. Málnaszemek piroslottak benne. Édes, finom illatuk elért a nőig. Ahogy eszébe jutott a korábbi dal, halványan megsejtette, mit tervezhet a férje, bár alig tudta elhinni. – Nem épp lovaghoz illő feladat – mondta kissé rekedten. – Ó, nem saját kezűleg szedtem, de tűvé tettem értük a várost. Rand benyúlt az edénybe és kivett egy marékkal. Visszatérve a nő melleihez a rubinpiros gyümölcsöket széles félkörben egyenként lerakta egyik kulcscsontjától a másikig úgy, hogy a vonal épp a mellbimbói felett kanyarodott el. Néhány málna nem maradt a helyén a tejfehér dombocskákon, hanem lebucskázott a közöttük fekvő völgybe. A férfi komoly arccal lehajtotta a fejét, az ajkaival és a nyelvével felszedte a szökevényeket, majd szétroppantotta fehér fogai közt. Isabel altestét bizsergés töltötte el. Megvonaglott a férfi alatt. – Rand… – Cssss! – felelte a férfi, meleg lélegzete ott kavargott a nő mellei felett. – Mit művelsz? – Nyakláncot csinálok a térdszalagrend lánca helyett, amit félretették – Újabb gyümölcsök estek le a helyükről, Rand pedig követte őket, útközben otthagyta csókjai nyomát. – Nincs rá szükség – tiltakozott Isabel, amikor lélegzethez jutott. – Csak engedj felkelni és… – Könyörgök, engedd! Egész nap ez járt a fejemben. – Igazán? – Isabel mellkasa mintha lángra lobbant volna. Pulzáló tűz kavargott az ereiben. Szíve zakatolt, így még jobban megnehezítette férje dolgát, hogy ehető ékszert készítsen.

Rand ünnepélyes helyesléssel döntötte oldalra a fejét, otthagyta a málna-láncot, és apró piramist épített a legurult szemekből a völgyben, ahol összegyűltek. – Amióta láttalak a nagyteremben, a szám az ízükre szomjazott és a tiedre. Melyik nő ne csábulna el egy ilyen vallomástól, nem is beszélve Rand szájának édes érintésétől a testén, ahogy bekapott egy gyümölcsöt és vele együtt a mellbimbóját is? Isabel lehunyta a szemét, a mámor átcikázott az erein. Törékeny, asszonyi belseje pedig felforrósodott és megduzzadt. Bár egyik keze csapdába esett a két test között, a másik szabad maradt: a férje hajába markolt. Rand elégedetten felnyögött, legalábbis úgy hangzott. Isabel érezte, hogy a következő pillanatban megmozdul, odanyúl valamiért, talán újabb málnákért. Most mást érzett a bőrén, tollpuha szóródást. Pilláin át látta, hogy halványarany cukor szállingózik le a férfi ujjhegyeiről, és ráhull a gyümölcsökre. Nagy erőre volt szükség, hogy mozsárral és mozsártörővel ilyen finomra őrölje – gondolta kissé zavarosan. Vagy talán Davidét fogta be a munkára. Adja Isten, hogy a fiúnak sejtelme se legyen arról, mit tervezett a gazdája. – A málnák foltot hagynak – próbált a nő az eszére hatni. – Gwynne mit fog szólni? – Nem érdekel! Ha bármit mond, küldd hozzám! – Rand ugyanazon a töprengő, társalgási hangon folytatta, feszült figyelemmel újabb csipet cukrot vett, és figyelte, ahogy a lány bőrére hullik. – Ma találkoztam egy barátoddal. – Té… tényleg? – kérdezte Isabel elfúló hangon, miközben a férfi gyengéden elkezdte belemártogatni a málnákat a cukorba. – Leonnal, a mulatságok rendezőjével. Isabel szeme tágra nyílt. – Komolyan beszélsz? – Úgy tűnt, jól van. Tudtad, hogy a palotában maradt? –suttogta Rand a bőrének, majd nyelve bársonyos melege felemelt egy csepp

édesített málnalevet a mellbimbójáról, aztán még többért újra lecsapott. – Ho… honnan tudtam volna? – kérdezett vissza Isabel bizonytalan suttogással. – Itt járt, nem messze a szobánktól. Azt hittem, látogatóba várod. A nő röviden megrázta a fejét. – Fogalmam sem volt róla, hogy a közelben van. Rand újabb málnát nyomott ugyanannak a rózsapiros mellbimbónak a csúcsára, amelynek eddig figyelmet szentelt. – Beszélni akart veled, úgy gondolta, te megértenéd. Úgy tűnt… vonakodik engem a bizalmába fogadni, de végül meggyőztem. Isabel feje kezdett kitisztulni, nagyrészt Rand nyugodt hangjának acélos élétől. Amennyire tudott, megpróbált ügyet sem vetni a combjai közti lüktetésre, és megkérdezte: – Verekedtetek? – Hogy jut ilyesmi az eszedbe? A te Leonod önként beszélt, mert neki is voltak kérdései hozzám. Tudod, érdeklődött, hogy útba tudnám-e igazítani Mademoiselle Juliette-hez. – Mademoiselle… de miért? A férfi zord tekintettel nézett rá. – Azt hittem, tudod. Aggasztja az egészsége és a jóléte… tekintve, hogy a nő szeretője és a gyermekének apja. – Nem! – suttogta Isabel, és tágra nyílt szemmel kutatta a férje arcát. – Ez egyszerűen lehetetlen! – A szavát adta nekem. – De ez azt jelentené, hogy… – Hogy hűtlen volt hozzád. – Dehogyis! – felelte a nő zavartan. Ha Leon azt akarta, hogy Rand elhiggyen egy ilyen mesét, biztos megvolt rá az oka. Ki kellene derítenie, mi az, mielőtt többet mondana. –Mondtam, hogy köztünk csak barátság van. A királyra gondoltam, vajon ő mit érez majd, ha ilyen árulásról hall. – És mi van akkor – kérdezte a férfi elgondolkodva –, ha Henrik már hallott róla?

Isabel olyan hirtelen ült fel és lökte el magától Randot, hogy az hátratántorodott, félig leesett az ágyról, mielőtt kőkemény hasizmai erejével újra kiegyenesedett. – Akkor lehet, hogy mégis őfelsége küldetett Mademoiselle Juliette-ért – mutatott rá. – Bezárva tartja a nőt, míg biztosan nem tudja, kinek a gyermekének adott életet. – Vagy megakadályozhatja, hogy igényt tartson a király erszényére a fattya számára. – Miközben téged gyanúsítanak a meggyilkolásával. Ez hallatlan! Rand válasz helyett újra a könyökére támaszkodott, és mutatóujjával előrenyúlt, hogy kövesse a málnaié és a cukrozott málnák útját, melyek lefutottak felesége melleiről a köldökéhez, majd végig a hasán, egészen az összezárt combjai közötti puha, aranybarna szőrrel borított háromszögig. Halk nemtetszést hallatva így szólt: – Most nézd meg, mit műveltél! – Én nem csináltam semmit! Isabel levegő után kapkodva elhallgatott, miközben a férje célzatos alapossággal kutakodott a lehullott málnák között, felemelte az ujját és megnyalta. Lehunyta a szemét és felnyögött a kéjtől. – Rand? – kérdezte Isabel teljesen más, visszafojtottan halk hangon. Elöntötte a forróság, feltüzelte, mint a forró, édes nedv, ami a combjai között szivárgott. Elfelejtett gondolkodni, sőt még levegőt venni is. – Tessék? – A férfi anélkül keresgélt a málnamaradványok után, hogy tekintetét levette volna feleségéről. Amikor megtalálta, abba az apró V alakú nyílásba tette, ahol a nő lábai összefutottak. – Nem értem… – kezdte Isabel kissé összefüggéstelenül. – Én igen, de nem számít. Most fontosabb dolgom van. – Újra alámerült az összetört, cukrozott málnák közé, melyek a nő puha fürtjeit ékesítették, és amit talált, a szájába szívta. – Úgy érted… Rand szenvedve felsóhajtott és a hasára fordult, addig fészkelődön, míg Isabel szét nem tárta a lábait, hogy közéjük

feküdhessen. A könyökére támaszkodott, újra sóhajtott, meleg levegőt fújt a lány hasára, lénye középpontjára, miközben lassan így szólt: – Úgy tűnik, újra el kell mennem málnát szedni. *** Isabel akkor ébredt, amikor Rand hajnalban otthagyta az ágyukat. Titokban nézte a férjét, ahogy a szoba árnyékos sötétjében mozgott, hideg vízben megmosdott és David segítsége nélkül felöltözött abba a ruhába, amit előző este levetett. Amikor Rand felhúzta a nadrágját, a lány látta, hogy a lovagi tornán szerzett zúzódásai elhalványultak, a vágás a homlokán majdnem teljesen begyógyult. Előző este a férfi azzal fenyegetőzött, hogy a kése hegyével kiszedi a varratait, és csak akkor mondott le erről, amikor ő közölte, hogy úgy csak nagyobb sebhely marad. Rand az ingéért nyúlt és kifordította. Isabel figyelte, ahogy az izmai hullámoznak a hátán és az oldala mentén, miközben felhúzta. Még érezte a testét a tenyere alatt, a lábai között. Elévillantak az előző éjszaka emlékei, és lassú forróság járta át behajlított lábujjaitól a feje búbjáig. Tényleg ő tette azokat a dolgokat, adta ki azokat a hangokat és esdekelt olyan szánalmasan a vágytól? Biztos így volt. Ragacsos volt a cukortól, málnalétől és más nedvektől, melyeket nem volt hajlandó a nevükön nevezni. Hihetetlenül érzékeny volt különböző helyeken, hála a férfi szenvedélyes gondoskodásának. És szinte biztosra vette, hogy málnamag szúrását érzi az egyik csípője alatt. Magasságos Isten az égben, minden szerető ennyire gyengéd, de kielégíthetetlen, követelőző, mégis óvatos? El sem tudta képzelni. Hallomásból tudta, hogy a férjek egészen biztosan nem ilyenek. Már a puszta gondolatra, hogy a férfi megízleli, betölti, olyan ütemben hatol belé, ami megegyezik az ő erős, hangos szívdobbanásával, libabőr pettyezte a bőrét. Majdnem odakiáltott neki, kinyúlt felé.

Nagy önuralommal fogta vissza magát. Nem ragaszkodhat hozzá. Úgy tűnt, Rand reggelre megfeledkezett a vágyról, ami előző éjjel hajtotta. Hozzá sem ért, mielőtt kicsusszant az ágyból, és most sem néz rá. Az a feladat, vagy megbízatás foglalta le, ami elszólította hazulról, és anélkül hagyta el a szobát, hogy hátrapillantott volna. Vagy lehet, hogy abból a megfontolásból tette, hogy ha most hagyja pihenni, akkor, amikor legközelebb megkívánja, készen áll majd – gondolta sóhajtva. Ez elfogadható indok. Ahelyett, hogy visszaaludt volna, hirtelen felkelt. Gyors mozdulatokkal a málnafoltokra hajtotta a takarókat, aztán a hideg vízzel, amit Rand hagyott, lemosta a ragacsot a bőréről. Amikor ezzel végzett, a ládájához fordult, hogy keressen valamit, amit felvehet. Remélte, hogy kijut a szobából, mielőtt Gwynne megérkezne a kenyérrel és a vizezett borral, mielőtt cselédje felfedezné annak bizonyítékát, mivel töltötte az előző éjszaka egy részét. Nem mint ha nagyon érdekelte volna, Gwynne mit gondol, de most nem volt kedve a korholását hallgatni. Nem sikerült. Még mindig a láda előtt térdelt, amikor Gwynne tálcával a kezében besietett a szobába. Nem tehetett mást, mint magára vett a kora reggeli hűvösség ellen egy köpenyt, és letelepedett egy zsámolyra, hogy elfogyassza a kenyeret és a bort. Gwynne a szobában sürgölődött, miközben Izabel megreggelizett. A mosdóvizet kiöntötte az illemhelyen. Azután kiterített egy tiszta inget és egy szilvaszínű selyemruhát széles és nehéz, rózsahímzésű övvel, valamint egy csúcsos fejfedőt, hogy Isabel azt viselje a fátylával. – A hajam… – kezdte Isabel, amikor Gwynne az ágy felé fordult, de már későn. A komorna hátrarántotta a takarókat, és döbbenten állt. Végül megfordult. – Épp az esküvő előtt volt a havibajod, milady. Megsérültél? Tehetek valamit? Isabelt elöntötte a forróság, de ugyanakkor bolond vágyat érzett, hogy felkacagjon. – Az nem vér.

– De milady… – Sir Rand szörnyen megkívánta a málnát és az ágyba hozta magával. A málna… kiborult. – Á! – Gwynne visszafordult az ágyhoz, és egy pillanatra megértés villant fel az arcán. – Nem vetted észre, mi történt, ezért ráfeküdtél a málnára. Bizonyára más dolgokkal voltál elfoglalva. – Igen. – Isabel várt egy pillanatot, mielőtt újra megszólalt. – Minden férfi kedveli a párnák közti vitézkedést? – Szerintem nem igazán gondolnak másra. – De ők… – Hogy mit csinálnak, az a férfitól és a hölgyétől függ – válaszolta az asszony közönyös gyakorlatiassággal. Isabel elengedte a füle mellett ezt a száraz megállapítást, és figyelte, ahogy Gwynne megszabadította a derékaljat a ragacsos lepedőktől, és újakkal terítette le, amiket az egyik szekrényből vett elő. Próbált felidézni valakit ismerősei közül, aki annyi figyelmet szentelhetne a szerelmeskedésnek, mint Rand, de el sem tudta képzelni. A többiek saját örömüket keresték a legtöbb dologban, ami bizonyára a hálószobára is igaz. Az egyetlen, aki valószínűleg úgy tekintett erre, mint a közös öröm perceire, Leon volt. És bár lehet, hogy gyöngéd, sőt találékony szerető, de úgy tűnt, hiányzik belőle Rand kemény ereje és kitartása. Rejtély, hogy valaki, aki nem nevezheti magát úriembernek, hogy birtokolhatja ilyen magabiztosan a lovagi erényeket. – Te elhiszed, Gwynne – kérdezte a lány egy perccel később –, hogy igaz, ami a trubadúrok meséiben áll, és egy lovag hölgye iránt érzett szerelme olyan tiszta, mint ahogy állítják? Egy jó és igaz lovag sosem hált együtt a hölggyel, akit szeretett? – No hiszen! – válaszolta a cseléd megvetően, miközben felvert egy párnát. – Mintha annyi elég lenne bármelyiküknek is. Nem, egy lovag hölgyének tett szolgálatai nem értek véget ott, hogy ledobva a köpenyét megvédte a hölgy kecses lábát a sártól, vagy az életét adta

érte. Jegyezd meg, mit mondok, önmagát is nekiadta, utána pedig követte a hölgy minden parancsát. Az ő parancsát. Érdekes gondolat. Mit parancsolhatna Randnak? Az összes szentekre, mi ütött belé?! Nem akart a férfitól semmit. Nem érdekelték a férje szolgálatai, nem akart kezdeményezni. És semmiképpen nem akarta elnyújtani a dolgot. Titokban örülnie kellene, hogy a jelek szerint valaki el akarja távolítani a férfit az életéből. Be kellene számolnia erről, dicsérnie kellene a gráciák átkának erejét és megjósolni a győzelmét. Most nem mentette meg a házasságtól, mint eddig, de igazság szerint nem is ezt ígérte. Csak katasztrófát jövendölt bárkinek, aki szerelem nélkül szerzett Graydon-arát, és így is történt. Ennek eredménye pedig szabaddá teheti őt. Szabaddá: arra vágyott, hogy szabad legyen. Maga akarta irányítani az életét, jönni-menni anélkül, hogy egyetlen férfinak is számadással tartozna. Arra vágyott, hogy úgy élhessen, hogy nem kell aggódnia mások bírálata miatt, anélkül, hogy be kellene számolnia arról, hogy hová ment és ott mit csinált, mennyit költött az erszényéből és mire használta fel. Igen, a szabadságról álmodott. Ugyanakkor vágyott egy olyan hely után is, ahol saját jogán volt ott, ahol biztonságban érezte magát, ahol megvédik, ahol dédelgetik. Megkaphatja valaha mindkettőt? Nem tűnt valószínűnek. Mégis, Rand közelében biztonságban érezte magát. Ráadásul szünet nélkül elképesztette a szenvedély, amire a férfi karjaiban rálelt, és aminek a felfedezésére még nem tudott ráunni. Ahogy annak újdonságára sem, hogy látja a férfi mennyei meztelenségét, ha fürdik, vagy az ágyban, megérinti és magába fogadja Randot. Bár egy kicsit neheztelt azért, hogy belekényszerítették ebbe a házasságba, képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy a férjét felakaszthatják. Az ő halála sem jelentene szabadságot, mert az csak azt jelentené, hogy újra Graydonnak lesz hatalma felette. Az esküvője napja óta nem találkozott a mostohabátyjával. Graydon már jobban érezte magát, legalábbis neki így mondták.

Ahogy a férfira gondolt, eszébe jutott, hogy az magyarázattal tartozik a Rand elleni támadás miatt, és válaszokat is kell adnia. Ezt megtehetné ezen a reggelen is. Graydon épp reggeli kenyerét és borát fogyasztotta, amikor Isabel megérkezett. Miután a férfi inasával beüzent, hogy beszélni szeretne vele, bátyja kijött hozzá az előtérbe. Egy zekét húzott inge és nadrágja fölé, de semmi több. Úgy tűnt, napok óta nem fürdött, borotválkozott, vagy fésülködött. Bottal járt, bal lábán pedig nem viselt csizmát. Amikor lehuppant a padra a nő mellé, felnyögött és halkan átkozódott. – Hogy érzi magát? – kérdezte Isabel és végignézett a lila és sárga foltokon, amik Graydon arcán éktelenkedtek, és a homlokán lévő durva, recés bőrön. – Gyógyul a torna sérüléseiből? – Egész jól – felelte a férfi nehéz szarkazmussal –, bár elég sok idődbe telt, hogy kiderítsd. Igaza volt, elhanyagolta. Egyszerűen eszébe sem jutott, hogy a férfi gondoskodásra vágyna. Sosem voltak ilyen kapcsolatban. Graydon mindig durva és lenéző volt, aki nem akart a hölgyek szobáiban időzni vele és a testvéreivel, még akkor sem, ha ugyanabban a házban tartózkodtak. Az ő szenvedélye a vadászat volt és a harc. Amennyire Isabel tudta, más nem érdekelte. – Ideküldtem Gwynne-t, hogy érdeklődjön ön felől, és hozzon olyan finomságokat, amik segíthetnek. – Borjúlábszár-kocsonyát és csirkelevest. Miben segíthetett volna nekem az ilyen moslék? – Nem sok mindenben, hisz a fejéhez vágta. – Vérszomjas vén banya. Inkább megmérgezne egy férfit, mint hogy dédelgesse! Te jobb voltál a betegszobában, amikor még nem voltál több tizenkettőnél. Nagyon jól emlékszem, amikor a fejemet felhasította egy bot. Isabel is emlékezett erre. Édesanyja elküldte őt a fiúhoz fűszeres tejjel és forralt borral. Graydon rátámadt, és nevetett, amikor a lány elfutott.

– Most itt vagyok – közölte Isabel közönyösen. – Fájdalmai vannak? Ön szerint a lába maradandó sérülést szenvedett? – Egy-két napon belül rendben lesz. Nem a te Braesfordod-nak köszönhetően. Úgy hiszem, meg akart ölni. Isabel meg sem rezzent a férfi kemény tekintetétől. – Ahol én ültem, onnan úgy látszott, hogy ön és Henley vitték be az első csapásokat, méghozzá hátulról. Nem hinném, hogy bánkódtak volna, ha meghal. – Pokoli szerencsével menekült meg. – Tehát szándékos támadás volt. – Ez közelharc volt – tiltakozott a mostohabátyja haragos tekintettel a botjára támaszkodva. – Bár azt beismerem, hogy megfordult a fejemben, hogy adok neki egyet-kettőt és méretre vágom. Isabel azon tűnődött, vajon kinek a méretére. Abban a pillanatban a férje nagyobb és jobb embernek tűnt. – Ez minden? – Mi más lehetne még? – húzta össze a szemét Graydon bozontos szemöldöke alatt, bár nyugtalanság suhant át durva vonásain. – A férjem fegyverhordozója szerint a páncéljain látszik, hogy az ön kardja nem volt tompa. – Gwynne adta tovább ezt az értesülést, amit akkor kapott, amikor ő és Rand ifjú fegyverhordozója együtt végezték feladataikat. – Megesik az ilyesmi. – Különösen, ha így tervezik. – Isabel habozott, mielőtt óvatosan folytatta. – Ön szervezte meg, Graydon? Vagy valaki más javasolta, hogy szép büntetés lenne, ha Braesford elesne a viadalban? – Szerinted másnak kell helyettem gondolkodnia? – kérdezte vicsorgó megvetéssel a férfi. – Szerintem túlságosan egyértelmű a haragja Braesforddal szemben. Egyeseknek ez nagyon is kapóra jöhet. – És ez zavar téged, igaz? Átálltál az ellenséghez. – A férfi ajka gúnyos mosolyra húzódott. – A nő mindig annak a férfinak adja a zálogát, aki bejut a szoknyája alá.

A nő arcát égető pír öntötte el. Az ölében összekulcsolta a kezét, nehogy felpofozza Graydont. – Ez modortalan volt, különösen hogy ön kényszerített a házasságra. – Rossz üzlet is volt, összekaparni neked a hozományt, amikor nekem kellett volna kapnom. De visszaszerzem, majd meglátod. – Miről beszél? – kérdezte Isabel, miközben riadalom járta át. – Ezt egy nő nem értheti. Jobb, ha visszamész Braesford ágyát melengetni, az ilyesmit pedig a férfiakra hagyod. – Úgy érti, hogy Braesford hamarosan meghal, így ön kiélvezheti özvegyi örökségemet. – Nem számítok rá, de nem tagadom, hogy jól jönne nekem. – Mit hallott az ellene szóló vádakról? Mit beszélnek a városban, vagy a katonák közt? A férfi vállat vont. – Nem sokat. Mindenki a király döntésére vár. És a király vajon mire vár? Először talán az esküvőre – gondolta Isabel – és talán a közelharc eredményére. De most? Lehet, hogy Henrik ígért fiának születéséig késlekedik. Úgy gondolhatta, hogy az ünnepségek közben – hisz egy olyan gyermek, akinek ereiben York- és Lancaster-vér is csörgedezik, biztonságot ígér a birodalomnak – egy egyszerű vidéki lovag eltűnése észrevétlen marad. Igen, meglehet – gondolta Isabel elnehezedő szívvel. Nem kedvelte különösen a házasságát, de mégsem volt igazságos így gondolkodni róla. Az igazság természetesen csak őt izgatta. – Hallott valamit az eltűnt szeretőről és… – Isabel elhallgatott, azon tűnődött, mennyit árulhat el. Graydon jelen volt, amikor felolvasták a Rand elleni vádakat, ezért pontosan tudta, hogy az anya és a gyermek eltűnésével őt gyanúsítják. – És a király sarjáról? Egy szót sem. Fogadok, hogy a nő tudta, hogy napjai Henrik szajhájaként meg vannak számlálva, és talált valaki mást, aki meghágja őt, akár királyi, akár nem. Meghágni. Milyen erőszakos és vulgáris kifejezés – gondolta Isabel. Graydon azt mondta, a király sarja, nem Leoné. De erről a

lehetőségről, bármennyire valószínűtlen is – és neki nyomós oka volt azt hinni, hogy igaz – még kevesen tudtak. – Braesford maga is elküldhette volna azt a nőt – folytatta mostohafivére sunyi ravaszsággal a tekintetében. – Lehet, hogy minden nap eloson, hogy élvezze a király maradékát. A nő rettentő haragosan nézett. – Kockáztatva az akasztást? Azt valahogy kétlem. – De azt hiheti, hogy megéri kockáztatni, ha már ennyire ért ahhoz, hogy örömet okozzon a hölgyeknek – közölte a mostohafivére. – Azt hallottam, a csatorna túlfelén az efféle plaisance-ról volt híres. Isabel úgy érezte, mintha kötéllel szorították volna össze a mellkasát, elakadt a lélegzete. Megpróbálta Randot nem elképzelni más nőkkel, nemes, kifinomult nőkkel egy külföldi udvarban, de az lehetetlen volt. Ez megmagyarázná, miért törődik ennyire az ő örömével, miért bánik vele olyan figyelmesen és óvatosan. Plaisance, a szó örömet jelent, világi, fizikai örömöt. Graydon szájából rosszul hangzott, a hágás inkább az ő stílusa volt. Mostohafivére keveset tudott franciául, és azt a tudást is megvetette. Azt mondta, neki elég az angol is, és ha más nyelvre lenne szüksége, arra ott vannak az írnokok. Valaki a szájába adta ezt a szót, ugyanúgy, ahogy arról is tájékoztatta, mivel töltötte Rand Henrikkel közös száműzetését. Ez még nem jelenti azt, hogy az informátor tévedett. – Ki mondta ezt? – kérdezte élesen. – Ki akarja eltenni Braesfordot az útból? – Ne gyötörd magad, szép mostohahúgom! – mondta a férfi goromba lenézéssel. – Vannak dolgok, amiket nem kell tudnod. Térj vissza a hímzésedhez és az asszonyi kötelességeidhez! Amint vége lesz, és találunk neked új férjet, valaki majd beszámol neked mindenről. Hasztalan volt vitatkozni. Graydon nem mondana neki többet, valószínűleg nem is tudna. De azzal kapcsolatban téved, hogy neki mit kell tudnia és mit kell tennie.

Isabel halálosan belefáradt, hogy a sötétben tapogatózik, elege volt, hogy akarata ellenére parancsolnak neki, undorította, hogy a vele kapcsolatos döntéseket helyette hozzák meg. Ezt nem tűri tovább. Nem fog a hímzése felett ücsörögni, míg döntenek a sorsáról. Kiderít mindent, amit tudni lehet. Azután pedig ő dönti el, mihez kezd vele.

12.FEJEZET

kék azt jelképezi, hogy hű vagy a hitvesedhez – mondta az – udvaronc valamilyen Anglia partjain túl elterülő ország selypegő akcentusával, amikor megállt Rand előtt. – Legközelebb zümmögni fogsz a méhkirálynőnek, és az ő fullánkja lesz benned, nem fordítva. Rand felpillantott. A nagyterem padján ült hat-hét lovag és katona – régi bajtársai – között, akik egy helyen eltakarították a gyékényt, hogy kockázhassanak. A férfi ismerősnek tűnt, de nem tudta hová tenni. Talán Leonnal látta tavaly, vagy csak egyike volt az udvari kullancsoknak. Bármilyen tisztséget is tölt be, pusztán provokálni akar – gondolta. Nem lenne bölcs döntés, ha azelőtt torolná meg, hogy megtudná az okát, bár vére forrt az ereiben a kétértelmű beszédtől. – Ha a zekémre céloz – felelte vontatottan –, az szürke. – Nekem kéknek tűnik. Valójában halvány szürkéskék volt, akár a felhős ég, és épp azért választotta, amiért az udvaronc állította. Ha a hölgy, akinek címezte, vette is az üzenetet, nem mondott róla véleményt. – Talán, de néhány férfinak nincs szeme a színekhez – közölte Rand nemtörődöm nyugalommal. Egyik játékostársa, egy őszülő zsoldos, fél tucat ország háborúinak veteránja felhorkant, amikor jó szemét az újonnan érkező

A

tarkabarka öltözékére szegezte: rozsdabarna zeke, zöld-fekete csíkos nadrág és lila tollal díszített, sárga gyapjúkalap. – Braesford most megfogta, mylord. Az udvaronc arca vörös és fehér színekben játszott. Vadul ráncolta a homlokát, keze a kése markolatára siklott. – Mondom, hogy kék. Ez itt csak kakaskodik, miközben arra vár, hogy felszarvazzák! Ez már túl sok volt. Rand felsóhajtott, ledobott néhány pénzdarabot, hogy rendezze az adósságát, majd feltápászkodott. – Odakint az udvaron. Mi legyen, kard vagy bot? – Ugyan! – kiáltotta a férfi tágra nyílt szemmel. – Hajnalban találkozhatunk, de előbb nem. A válasz olyan gyorsan érkezett, hogy Rand gyanút fogott. Az udvaroncot fürkészte. Nem volt lenyűgöző testfelépítésű, de szívósnak és zömöknek látszott. Spanyol, mór vagy olasz vére arrogánssá tette, mintha a becsületért vívott csörték ismerője lenne. Úgy tűnt, még sincs gyomra egy azonnali találkozóhoz. Ez már önmagában is árulkodó volt. Rand ártatlan mosollyal megkérdezte: – Ki lesz még ott rajtam kívül? – Azt mondod, tisztességtelen küzdelem lesz? – Ezt mégis miből gondolod? – Rand a férfi vállára csapott, majd karját a nyaka köré vonva elsétált vele a közönségüktől. – Gyere, igyunk egyet, és döntsük el, hogyan rendezhetjük ezt az ügyet! Kihívója megpróbált elhúzódni, de Rand nem hagyta. Amikor a kockajátékosok a hátuk mögött rájöttek, hogy a látványosság elmarad, szájukat húzva visszatértek a játékhoz. Néhányan azonban figyelték őket, talán mert nem akadt más, amivel elűzhették volna unalmukat. – Nem iszom veled. – Az udvaronc kissé elfúlva mondta a szavakat, mivel Rand egyik kezét a háta mögé csavarta. – Én sem akarok veled iszogatni – suttogta Rand keményen –, de ha kell, elintézhetem, hogy bor soha többé ne folyjon le a torkodon. Ki vett rá erre a színjátékra? Ne fáradj a hazudozással! Csak menj

vissza, és mondd el nekik, hogy nem vált be a csel! És ha még egy durva szót is hallok a szádból a feleségemről, az lesz az utolsó, mert elroppantom a nyomorúságos gigádat! Egy átjáróhoz értek, ami jó néhány előcsarnok és terem mellett vezetett el, míg végül hálószobák labirintusáig vitt, jó messze a királyi lakosztályoktól. A lapockái közé mért erős ütéssel – puszta barátságból – Rand leendő ellenfelét a félhomályos árnyékba taszította. A férfi botladozva lépett párat, majd megigazgatta zekéjét. Rosszindulatú pillantást vetett a háta mögé, megfordult és elsétált. Talán hiba volt az udvaroncot mások előtt megszégyeníteni. A férfiak azt torolják meg a leggonoszabban, ha mások előtt csinálnak belőlük bolondot. Rand mégsem tudta igazán, mi mást tehetett volna. Most arra volt a legkevésbé szüksége, hogy egy olyan találkozóra kényszerítsék, amit nem nyerhet meg. Ha halálos sérülést szenved, Isabel megözvegyül. Ha pedig ő sújt le valakire, amikor amúgy is gyilkosság vádja lebeg a feje felett, akkor kétszeresen lenne bajban. Ez volt a cél? Az udvaroncot feláldozták, azt remélve, hogy így Braesford urának nyakába hurkot köt a hóhér? Vagy lehet, hogy túlbonyolítja az egészet, és ez csak egy csapda volt, hogy halálos sebet kapjon? – Mi volt ez? – kérdezte Isabel, aki olyan halkan ért a háta mögé, hogy a férfi összerezzent, mint egy fegyverhordozó az első lovagi tornáján. – Mi volt ez? – ismételte a nő, mielőtt Rand szembefordult vele. – Semmi. Csak egy idiótának több volt a büszkesége, mint az esze. – Hogy elkerülje a további kérdéseket, a férfi támadásba lendült. – Merre jártál? Benéztem a királyné szobájába, de nem láttalak a többi hölggyel hímezni. – Most csatlakozom hozzájuk. De miért nem maradtál és játszottál nekik egy-két francia dalt szórakoztatásul? Igazán meg vagyok lepve! A felesége ellene fordította a saját taktikáját. A férfi szája elismerő mosolyra húzódott.

– A legjobb dalokat a feleségemnek tartogatom – mondta könnyedén. – Kíváncsi vagyok, tetszenek-e neki. – A legbiztosabb forrásból tudom, hogy nincsenek ellenére – válaszolta Isabel, tekintete a férfi kékesszürke zekéjének anyagán nyugodott. – Ahogy azt is dicséri, ahogy ön kinyilvánítja a hűségét. De egyik miatt sem szeretne tréfa célpontjává válni. – Szeretne inkább nyugodt unalmat a házassága alatt? – Rand szorongva várta a lány válaszát. Isabel arcát mélyvörös szín öntötte el. – Nem… nem teljesen. De néhány dolog… – Túl kockázatos róluk beszélni? – Bizalmas – fejezte be a nő, miközben olyan pillantást vetett a férfira szempillái alól, hogy félő volt, a lelke is megperzselődik. – Túlontúl bizalmas dolgok. – És további megvitatásukhoz magányra van szükség – vette át a szót a férfi, miközben lehajolt, hogy ajkával végigsimítson Isabel nyakának ívén, majd a fülcimpáján. – Kétlem, hogy az bölcs lépés lenne. – Isabel férje mellkasára tette a kezét, hogy megakadályozza, hogy közelebb menjen. – Bár érdekfeszítő meghívás, a kelleténél jobban felkeltette egyesek kíváncsiságát. Rand gyors pillantással felmérte, hogy valóban ez a helyzet. Úgy tűnt, találkozásuk a teremben lebzselő összes férfit és nőt érdekli, talán még annál is jobban, mint összetűzése az udvaronccal. Egy pillantás alatt megfeledkezett a dologról. Kacér hitvese tévedhetetlenül megtalálta a mellbimbóját a zekén és az ingen keresztül, leheletfinoman megszorította az ujjai közti dudort. Rand ágyékát olyan fájdalmas forróság öntötte el, mintha találatot kapott volna egy kínai szakállas puskából. Tátott szájjal figyelte, ahogy a felesége határozottan megfordult és elsétált. A csípői jobban ringanak, mint általában? Rand megesküdött volna rá, hogy így van, ahogy arra is, hogy ez az ő kedvéért történt, mert a nő tudta, hogy figyeli.

Úgy döntött, most hagyja elmenni. Ha vár, később édesebb lesz a megtorlás. Bár ha a feleségéről volt szó, akkor annyi esze volt, mint egy birkának, arra vágyott, hogy az övé legyen most is és később is. Reggel kínszenvedés volt eljönni a szobájukból. Sokáig érezte a nyelvén az ízét, ami összekeveredett a málnaízzel. Őrjítő volt, hatásosabb afrodiziákum, mint az unikornis szarva. Azért szedte össze széthagyott ruháit és öltözött fel anélkül, hogy az ágyra nézett volna, mert ha meglátta volna kibukkanni meztelen vállát, vagy selymes, fehér vádliját a takaró alól, az véget vetett volna eltökéltségének. Biztos újra ledobálta volna magáról a ruhákat és magáévá tette volna. Lehet, hogy egész nap ki sem kelt volna az ágyból. Nem engedhette meg, hogy ilyesmi elvonja a figyelmét. A jelek nem sok jót ígértek. Érezte, hogy Henrik az esküvő óta távolságtartó, a folyosókon ferde pillantásokkal méregették, az őrök figyelték, ahogy ki-be járt a palotából. Ráadásul elszigetelődött. Azok a nemesek, akik fegyvertársai voltak Franciaországban és Bosworthnél, úgy kerülték őt, mintha pestises lenne. Senki sem mert egy gyilkossal barátkozni, és nem akartak osztozni a sorsában, ha olyan messze esne a király kegyétől, hogy Henrik hagyja, hogy felkössék. Isabel viszont osztozott a sorsában, akár akarta, akár nem. Rand sajnálta ezt, de nem tehetett ellene. Ez hazugság volt. Megesküdhetett volna Morton püspöknek, aki összeadta őket, hogy nem akarta feleségül venni. Ez véget vetett volna a dolognak, mert az egyház nem bocsájtotta meg a kierőszakolt házasságot, még a király kérésére sem. De nem tudta feláldozni saját vágyait. Sőt, hamis esküt tett volna, és később meg kellett volna ezt gyónnia, mert még sosem vágyott úgy semmire az életben, mint hogy Isabel a felesége legyen. Szinte várta, hogy a nő megszólal a ceremónián és közli, hogy nem hajlandó erre. Felkészült rá, végiggondolta, hogyan állna Isabel mellé, ha Graydon újra megpróbálná kierőszakolni a beleegyezését, mint korábban tette. Szinte kívánta, hogy Isabel legyen elég bátor

ehhez. Mert most fogalma sem volt róla, hogy azért jött hozzá feleségül, mert igazán ezt akarta, vagy mert félt visszautasítani. És mégis, és mégis… Egy rövid, ragyogó órán át Braesford Hallban teljesnek érezte az életét. Úgy tűnt, szegény, kóborló fattyúszíve végre talált egy helyet, ahová tartozhatott. Lehetett volna családja, ahol elfogadják, örömmel látják, értékelik őt születése dacára. Arról álmodott, hogy ő és Isabel együtt felépítenek valami erőset és tartósat. Amikor a király ajándékaként megkapta Braesfordot, arra számított, hogy büszke lesz a birtokára. Azt hitte, örökké boldoggá teszi az, hogy Sir Rand of Braesfordnak hívhatja majd magát, és hogy ameddig a szem ellát, ő a földek gazdája. Az öröme hamarosan megfakult. Valami hiányzott. Amikor meglátta Isabel of Graydont Westminster nagytermében táncolni, tudta, mi az. Figyelte a lány mosolyát, mely ezer fénnyel ragyogott az arcán, és hirtelen úgy vágyott utána, ahogy éhező vágyik étel és ital után. Bármekkora árat megfizetett volna azért, hogy az övé legyen. Bármekkorát. Ez a megszállottság az életébe kerülhet, de mit számít? Megérte, még ha csak az álomért is. Az Angelus-harang megkondult, a nap véget ért. David a palota istállójában talált rá, ahol Árnyékot ellenőrizte, és adott a ménnek egy lehullott almát. A fiú kipirult és kifulladt, szeme kékjét elsötétítette az aggodalom. Amikor megpillantotta Randot a hatalmas, visszhangzó épület félhomályos belsejében, odafutott hozzá. – Uram, üzenete érkezett! Nem egész egy órája hozták. Már mindenhol kerestem! – Lady Isabeltől? – kérdezte a férfi élesen. – Nem, nem – biztosította David, gyorsan megértve riadalmát. – Az imént láttam őt a szobájában. Ő küldött, hogy itt keressem. Rand azon tűnődött, felesége ezt honnan tudhatta, hacsak nincs jobban tisztában a szokásaival, mint hitte. Vagy a szobájuk ablakából látta? Inkább az utóbbi történhetett. – Akkor Braesfordból?

David gyorsan megrázta a fejét, amitől az esti fények megcsillantak szőke haja hullámain. Gyorsan körbepillantott, hogy biztosan nem figyeli-e őket senki, és elővett egy összetekert pergamentekercset az ingéből. – Egy jobbágy hozta a szolgálók termébe. Rand tudta, hogy egy jobbágynak, aki szabad ember, de rabszolgája a gazdájának, szinte bármit meg lehetett parancsolni, és mivel fél a megcsonkítástól, nem is beszél róla senkinek. – Neked adta és nem nekem? – kérdezte homlokráncolva. – Valaki elárulhatta neki, hogy a fegyverhordozója vagyok. Megesküdnék, hogy még sosem láttam ezelőtt. A pergamen zörgött, ahogy Rand kinyitotta. Az írás összevissza kóborolt a papíron, egyenetlen kézírás volt, mely cikornyákkal, húzásokkal és egyedi helyesírással díszítette a helyes franciát. Rand a fény felé tartotta. „Cher ami3…’’ Az óvatosság bizsergető szúrása futott végig a gerincén, ahogy megpillantotta az első szavakat. Vasmarokkal szorította a levelet, ahogy végigfutotta a néhány sort. A levél írója elnézését kérte, hogy neki címezte az üzenetet, de nem tudta, kihez fordulhatna. Remélte, rá számíthat, ahogy akkor is, amikor legutóbb segítségére volt a vajúdásnál. Az öregtorony, amit menedékként festettek le előtte, börtönné vált. Sürgősen el kell menekülnie innen, mert aggódik a saját és gyermeke életéért. Őszintén könyörög, hogy késlekedés nélkül jöjjön el érte. Útja során legyen óvatos, mert mindenütt ellenségek leselkednek. Várni fogja, és imádkozik, hogy biztonságban megérkezzen. Juliette dʼAmboise végül háláját és nagyrabecsülését fejezte ki. Rand halkan átkozódott. Az üzenet olyan volt, mint maga a hölgy: kissé drámai, de udvarias és másokért aggódó. És rémületről árulkodott. – Uram? 3

Kedves barátom!

Rand homlokát ráncolva elismételte a fegyverhordozójának a levél tartalmát. – Nem volt semmi más, nem adtak meg útirányt? – A jobbágy, aki hozta, az ön válaszára vár. Inkább morog, mint beszél, de jelezte, hogy azért van itt, hogy vezesse önt. – Igazán? És kit szolgál? – Nem visel libériát, csak parasztruhát, és nem tudott értelmes választ adni, amikor a gazdája nevét kérdezték – rázta a fejét David. – Rossz érzésem van. Rand teljes szívéből egyetértett. Igen, meg akarta találni Mademoiselle Juliette-et, de nem tetszett neki, hogy utánaeredjen az éjszakában egy vezetővel, akit még sohasem látott. – Lehet, hogy ez egy trükk, hogy így vegyék rá, hogy megszegje az esküjét és elhagyja a palotát, okot adva így a királynak, hogy önt a Towerbe küldje. – Lehet – felelte Rand, és az ujjával ütögette a pergamentekercset. – De mi van, ha nem az? Ezt a kérdést fegyverhordozója meg sem próbálta megválaszolni. – Úgy tűnik, a férfi sok mérföldet utazott. Ha menni akar, és még hajnal előtt vissza is térni, akkor hamarosan indulnia kell. David úgy értette, mielőtt keresni kezdenék. Kevés idő maradt a megfontolásra. De mit ér, ha mindent végiggondol? Nem tudta figyelmen kívül hagyni a lehetőséget, hogy Mademoiselle Juliettenek szüksége van a segítségére. – Úgy tűnik, ennél jobb helyen nem is találhattál volna rám – mondta komoran, miközben előrenyúlt, hogy megsimogassa Árnyék sörényét. – Tehát elmegyünk. – Én megyek. Te maradsz. – Rand habozott. – Lady Isabelnek erről egy szót sem szóltál? – Nem, dehogy! David megbántottnak hangzott, mintha a hűségét vonták volna kétségbe. Vagy azért orrolt meg, mert visszautasították fegyverhordozói szolgálatait.

– Jobb szeretném, ha a hölgyemmel maradnál – mondta Rand, és kezét a fiú vállára tette. – Nem tudok két úrhölgyet megvédeni egyszerre. David sóhajtott, majd megvonta a vállát. – Ahogy önnek tetszik, uram. – Remek! – A férfi úgy beszélt, mintha eltöltené a magabiztosság. De igazából egyáltalán nem volt boldog. *** Hol van Rand? Isabel azóta nem látta, mióta korábban találkoztak. Az idő ólmos lassúsággal telt. Annyiszor bökte meg az ujját hímzés közben, hogy attól félt, hogy a falvédőn, amit a királyné udvarhölgyei készítettek, örökre rajta marad a vére nyoma. A dalok, amiket munka közben lanton és klavikordon játszottak a szórakoztatásukra, hamisnak és unalmasnak tűntek. Ebédkor Cate-tel osztozott a tányéron és serlegen, de úgy tervezte, hogy a férjével vacsorázik. Aggasztotta, hogy nem jelent meg, amikor beesteledett; az a gyanúja támadt, hogy azért maradt távol, mert ő nem volt hajlandó vele hálni. Amikor a hosszú, ködös alkony lassan sötétségbe fordult, és a férfi még mindig nem került elő, komolyan aggódni kezdett. Hol lehet? A király parancsa szerint nem hagyhatta el a palotát és környékét. Nem volt a nagyteremben, sem a bajvívótéren, és egyik kocsmában sem a széles várfalakon belül, mert elküldte Davidét, hogy keresse meg. Henrikhez sem mehetett, mert mindenki tudta, hogy a király a nap nagy részét a tanáccsal töltötte. Akkor hol lehet? Biztos másik nőhöz ment. Isabel abban nem kételkedett, hogy bőven akadnak olyan nők, akik örömet lelnének a férfi sértett büszkeségének és bizonyos férfiúi testrészének simogatásában. De Rand hogy mehet az ő ágyából az övékbe ilyen könnyedén? Hogy vetkőztethet és simogathat más nőket ugyanazokkal a kezekkel, ajkakkal és nyelvvel, amiket arra használt, hogy megállítsa a szívverését, a csontjait pedig olyan folyékonnyá tegye, mint az olvadt viasz?

Ez persze egyáltalán nem érdekli – mondogatta magának, miközben fel-alá járkált a szobájukban. De ettől még sértő, hogy a férje nem tesz különbséget köztük. Azt hitte, több a számára, mint egy test, amit kielégülésére használ. Hiszen a felesége. Miért nem tért vissza? Meddig tarthat – mi is volt az a szó? – meghágni egy szolgálatkész nőt? De nem, erre nem is gondol. Rádöbbent, hogy egész éjszaka is eltarthat. Nem a kitartáson múlt, hanem hogy mennyire adja át magát a feladatnak, a ráérős reakciók és végtelen törődés kérdése, együtt a csillapíthatatlan vággyal. Rand annyira… Nem gondol erre, akkor sem! David Rand árnyéka, ő bizonyára tud bármilyen házasságtörő viszonyról. Előle nem lehet ilyesmit eltitkolni, még akkor sem, ha a gazdája azt szeretné. Ráadásul a fiú rendkívül figyelmes volt az elmúlt néhány órában, mintha kárpótolni akarná a férje távollétéért; és az egész fájdalmasan világossá vált. A palota elcsöndesült éjszakára, bár még mindig hallatszott a dáridózás a város kocsmáiból, kántálás a székesegyházból, amikor Davidért küldetett. Gwynne kinyitotta a fiúnak a szoba ajtaját, aztán azzal foglalatoskodott, hogy lekeféljen egy bársonyfűzőt és kicserélje a zsinórjait. Isabel a nyitott ablaknál állt, kibámult a viharos éjszakába, míg biztos nem volt benne, hogy rendezte arcvonásait. Aztán megfordult, hogy szembenézzen Rand fegyverhordozójával. – Hol van? – Milady? – Ne add nekem az ostobát! Jól tudom, hogy ma délután a férjemet kerested. Megtaláltad? – Igen, milady. – Hol? A fiú válaszolt, de nem árult el semmit, amiből Isabel kitalálhatta volna, mit tett a férje, vagy mit tervezett. Amikor befejezte, felszegte az állát, kék szemeit valahová Isabel feje fölé szegezte. – Elhagyta a palotát?

A fiú vonásain nyugtalanság suhant át, mintha rájött volna, hogy bármit is válaszol, csak még nagyobb bajba keveredik. – Azt nem mondhatom meg, milady. – Nem tudod, vagy nem fogod? Nem számít. Miért nem mentél vele? – Azt kérte, maradjak és vigyázzak önre. – Ezt kérte? – Isabel összeszorította a fogait, és próbált rájönni, hogyan törhetné meg a fiú lojalitását. – Azért merészkedett ki, hogy más nővel találkozzon? – Milady… Isabel szigorú tekintetet lövellt felé. – Azért? A fiú határozott vonallá szorította össze a száját. Ez is volt olyan terhelő, mint bármilyen beismerés. Ezt nem gondolta volna Randról, tényleg nem. Erre most ébredt rá, ahogy lassan lesújtott rá a fájdalom és körülvette a szívét. Azt hitte róla, hogy állhatatos és igaz, udvarias, hűséges, kedves. Minden lovagi erény megtestesítője. Kétségbeejtő, hogy tévedett. Naiv volt. Ezt a hibát nem követi el még egyszer. Végül rekedt torokhangon megkérdezte: – Van bármilyen sejtésed, mikor tér vissza? – Nincs, milady. – Elmehetsz! – Isabel felszegte az állát és elfordult, mielőtt Rand fegyverhordozója láthatta volna a szemét csípő könnyeket, amik azzal fenyegettek, hogy lefolynak az arcán. – El kellett mennie, esküszöm – mondta David halkan de visszajön, hölgyem. Visszajön! Igen, hát persze. Visszajön, ő pedig várni fog rá. Becsusszan majd az ágyukba, utánanyúl majd és úgy tesz, mintha minden olyan lenne, mint azelőtt. De ebben téved! Nagyon nagyot téved.

13. FEJEZET

z esti eget szürkéslila felhők borították, a levegő pedig nyirkos volt. Miközben Rand és vezetője Westminster városán haladt keresztül, a növekvő sötétség nem volt annyira feltűnő, mert itt gyertyák és lámpások világítottak. A kocsmák és a házak, melyek olyan közel álltak egymáshoz, hogy a szomszédok a szűk utcákon keresztül is elsuttoghatták titkaikat, elegendő fényt adtak. Mikor azonban nyílt vidékre értek, ahol szétfutó ösvények vezettek el az útról az elszórt falvak felé, már igazán besötétedett. Az éjszakai szél érett gabona és nyirkos föld illatát hozta feléjük. Finom pára csapódott az arcukba, bár sohasem vált igazán esővé. Ittott kutyák ugattak és tehenek bőgtek, miközben elhaladtak a szalmatetős házak derengő, púpos alakjai mellett. Áthaladtak egy nemesember erdőségén, ahol a rozsdás, sóhajtozó levelek úgy záródtak össze fölöttük, akár egy alagút. Egy bagoly huhogott, egy róka vonyított, azután Újra minden elcsendesült, csak a lovaik patái kopogtak. Zajuk tompa visszhanggal verődött vissza az összeérő fákról, akár egy távoli lovascsapat hangja. Egy, talán két órája

A

lovagolhattak. Az út üresen, sövények közt futott előttük, a puha sár elnyelte az árnyékokat és a patadobogást. A vezető nem beszélt. Rand a morgásai és hirtelen mozdulatai miatt először átlagos, szófukar vidékinek hitte. Hamarosan rájött, hogy tévedett. A középkorú, tagbaszakadt és nehézfejű férfinak, aki kenderfestéses gyapjúból készült csuklyás inget és durva cipőt viselt, nem volt nyelve. Egy férfi nyelvét akkor vágták ki, ha áruló szavakat mondott, hamis híreket terjesztett, rágalmazta a szomszédját, vagy csupán gazdája szeszélyéből. Bárhogy történt is, ugyanakkora tragédia volt. Rand együtt érzett kísérőjével, de nem engedhette meg, hogy ez bármiben befolyásolja. Csak az számított, hogy a jobbágy tudja, merre megy, még ha az irányt nem is tudta megmondani. Természetesen nem árulta el, hová tartanak. Azt sem tudta elmagyarázni, miért nem akart akkor indulni, amikor Rand először megjelent. Felugrott, integetett és tiltakozó hangokat hallatott. Úgy tűnt, Randot csak éjfél utánra várta, amikor már mindenki alszik, és úgy gondolta, addig várniuk kellene az indulással. Rand türelmetlenkedett. Mademoiselle Juliette arra kérte, késlekedés nélkül induljon. Nem fogja a lábát lógatni, míg egyre nagyobb veszély leselkedik rá. Ráadásul minél előbb indulnak ők ketten, ő annál hamarabb térhet vissza. Nyugtalanította, hogy megszegte esküjét, hogy Henrik rendelkezésére áll. Ilyesmit nem tett könnyedén, szava szent volt, nem szegte meg. De olyasvalakit sem hagyhatott cserben, aki számított rá. Ha penitenciát ró ki rá a király, vagy egy pap, mert egy hölgy segítségére sietett, ám legyen. Nem volt egyszerű elhagyni a palotát. Mivel nemigen szállhatott fel Árnyék nyergébe és lovagolhatott ki a kapun, valamilyen fortélyhoz kellett folyamodnia. Meglazította Árnyék egyik patkóját, hogy legyen ürügye kivinni őt az istállóból. David ezután kivezette a lovat a palota kapuin, miközben minden lépésnél azért morgolódott, mert a gazdája túlságosan basáskodó ahhoz, hogy megvárja, hogy a király palotájának kovácsa megcsinálja.

Amikor a fiú elment, Rand visszatért a szobájába, hogy átöltözzön a legsötétebb és legdurvább öltözékébe. Azt hitte, találkozhat Isabellel, talán lophat tőle egy csókot is útra, de felesége még mindig el volt foglalva a hölgyek szobájában. Csalódottan újra távozott, áthaladt a szobák labirintusán egészen egy hátsó szolgalépcsőig. Lesietett, végigsuhant a konyhákon és a konyhakertbe vezető egyik ösvényen. Egy öreg almafát használva megmászta a vastag kőfalat. Miután a másik oldalán leugrott, nekiindult Westminster város utcáinak. Néhány szolga látta, ahogy kiszökik. Mivel a legtöbbjük nő volt, rájuk kacsintott és mosolygott, remélte, hogy azt hiszik, ágyéka vezérli. Ha szerencséje van, visszatér, mielőtt még keresni kezdenék, így nem kérdezik ki őket arról, mit láttak. David és Árnyék annak a kocsmának és fogadónak az istállójában várta, ahol Randnak a vezetővel kellett találkoznia. Egy kupa sört iszogatott ráérősen. Rand megbeszélte David-del, hogy szükség esetén kora hajnalban térjen vissza a fogadó istállójába. Azután nógatta a vezetőt, hogy azonnal induljanak. Ahogy most a sötétben lovagolt, Rand olyan ingerült volt, mint a szarvasbika bőgés idején. Átkozta a holdfény hiányát, miközben hunyorgott a nyirkos levegőben, közben pedig azt kívánta, bár lenne egy fáklyája, hogy lássa az utat. Néha-néha fölemelkedett a nyergében, hátrafelé végigtekintett az úton, amerről jöttek, és fülelt, hogy üldözik-e őket. Semmi. Ez nem azt jelentette, hogy csökkenthetné éberségét. Fogalma sem volt róla, milyen messzire jutottak, és a férfitól sem tudott információt szerezni, aki mellette zötykölődött a nyergében. Minél tovább lesz távol, annál biztosabb, hogy keresni fogják. David nem kelt riadalmat, ha nem ér vissza napfelkelte előtt, de attól tartott, Isabel igen. Csak fegyverhordozójában bízhatott, hogy ezt megakadályozza, de arról sejtelme sem volt, a fiú ezt hogyan oldja meg.

Úgy érezte, nem sokkal éjfél után fordultak le a főútról. Egy ideig egy ösvényen kanyarogtak, végül lassítottak, amikor egy kőből épült kapuőr bódéhoz értek. Egy mögötte magasodó, sötétbe burkolózó épülethez tartozott. Kicsi, öreg várnak látszott, ami már omladozott. A kőgátakat földdel magasították meg, a kiszáradt várárkot felvonóhíd szelte át. Senki sem kiáltott oda nekik, amikor megjelentek, nem harsantak trombiták és senki nem jött a fogadásukra. A paták hangosan kopogtak a felvonóhíd laza deszkáin, majd átbújtak egy foghíjas kapurostély alatt, ami inkább karóba húzott minden áthaladót, de nem tartotta odakint. Egyetlen fáklya imbolygó fénye mutatott nekik utat a durva kőfalú várudvarra. Középen hatalmas bástyás, két emelet magas, hevenyészett kőtorony állt, ablakok helyett lőrésekkel. Kúpos tetők borították az elülső sarkokat, és kőlépcső vezetett a főbejárathoz. Semmivel sem lágyították védőbástya kinézetét, nem próbálták kényelmes otthonná tenni. Védett minden betolakodótól és fogva tartotta azokat, akiknek a várúr ezt sorsot szánta. A fáklyát, ami narancssárgás fénybe vonta az udvart, egy gyűrűs tartóba helyezték a nagy bejárat mellett. A fény megcsillant a széles ajtó bronz szögfejein, és a magas kőlépcső megsüllyedt fokain, ahol ezernyi csizmás láb trappolt egykor. Már legalább háromszáz éve állhatott itt, talán még régebben. Lehet, hogy egykor menedékként szolgált az elmúlt harminc év háborúi során, de a falut, amit védett, elnyelte a föld, kiirtotta a pestis, vagy az éhínség, így többé már nem volt szükség rá. Rand olyan hirtelen rántotta vissza a kantárt, hogy Árnyék felágaskodott. Miután a férfi erős kézzel megnyugtatta az állatot, körülnézett. Semmi mozgás, sehol egy őrszem, egyetlen fegyveres, vagy szolga. Nem lengett lobogó, hogy hirdesse, kié ez a hely, és egyetlen állatot sem lehetett látni, vagy hallani. Rand szíve vadul zakatolt. Szinte fájdalmas éberség lett úrrá minden idegszálán. Ekkor sújtott le rá a kérdés, ami attól a pillanattól kezdve ott motoszkált a fejében, hogy kinyitotta Mademoiselle Juliette levelét.

Ha a lányt fogva tartják, méghozzá már hetek óta, mióta csak elhagyta Braesfordot, honnan tudta, hogy Westminsterbe írjon neki? – Hol vannak az emberek? – kérdezte, és megfordult a nyeregben, hogy vezetőjéhez forduljon tanácsért. A férfi már nem volt mögötte. Megállt a kapuban. Most megfordult és könyökét az oldalához szorítva átügetett a kapurostély alatt. Lova patái kopogtak a függőhídon, aztán belevesztek a sötétségbe. Rand nyugalmat erőltetett magára. Még egyszer körülnézett, látta mennyire rozzant a torony védelme, hogy a hátsó kapu fája megvetemedett; látta az avarszőnyeget, a rothadó szalmát és ősrégi lótrágyát, ami a lépcső aljához száradt. Leszállt a nyeregből, átvetette a kantárt a szürke fején, és egy esővízzel félig teli itatóvályúhoz vezette. Otthagyta az állatot, majd óvakodva a nehéz bejárati ajtóhoz sétált, és bekopogott. Senki nem felelt. Minden túl csendes volt, mintha már évek óta nem járt volna erre senki. Ettől függetlenül a jobb válla mellett égő fáklya, amiből csöpögött a gyanta és összekormozta a falat, úgy lobogott, akár egy jelzőtűz. Rand minden ösztöne azt súgta, hogy ez egy csapda. Teljesen meg volt róla győződve, hogy az lenne a legjobb, ha követné a vezetője példáját, és sarkon fordulna. Nem tehette. Ha a legkisebb esély is van rá, hogy Mademoiselle Juliette és a kisbabája ebben az omladozó romban raboskodik, akkor nem hagyhatja őt cserben. Az ajtó megrázkódott, ahogy újra dörömbölt rajta. Az utolsó csapásnál a zárnyelv kiugrott a helyéről, és az ajtó nyikorogva kinyílt néhány centit. Rand nem eresztette le az öklét, habozott. Aztán gyorsan meglökte és becsusszant, majd hátát azonnal a közeli falnak vetette. Beletelt egy percbe, míg szemei hozzászoktak a félhomályhoz. Azután látta, hogy egyfajta előcsarnokban áll, ahonnan hiányzik a szíveslátás legkisebb jele is, egyetlen kőpadot kivéve az egyik falnál.

Három oldalon ajtók nyíltak, a legnagyobb épp egyenesen előtte. Elindult, léptei csikorogtak a kőpadlót borító mocsokban. Háta mögött a fáklyafény tompán, hullámzón ragyogott az ajtónyílásban, árnyékot vetve a torony nagytermének tűnő helyiség üreges sötétjébe. Odabent újra megállt hallgatózni, míg a barlangszerű, visszhangzó ürességet fürkészte. Egy hangot sem lehetett hallani, legalábbis semmi emberit. Elhaladt a kamra, a söröskamra, éléskamrák és konyha bejárata előtt. Itt is minden csendes volt. Nem kockáztak katonák a faggyúgyertyák fényében, egyetlen inas sem hortyogott a kecskelábú asztalra dőlve, amin még rajta volt az utolsó vacsora terítéke, nem bolhászkodtak vadászkutyák a gyékényen. Csak egy riadt egér iszkolt arra; csak egyszer állt meg, hogy morzsákat keressen egy repedezett vágódeszkán. Nem volt itt más, csak az üresség, a kihűlt hamu, rothadó gyékény, avas zsír és egérürülék szaga. Vagy mégis volt ott valami más is, valamilyen fémes, túlontúl emberi szag? Rand gyomra összerándult, ahogy agya megkésve felismerte a friss vér szagát. Epe gyűlt a torkába, visszanyelte, és vad suttogással átkozódott. Visszatért a bejárathoz és lekapta a fáklyát a tartójáról. Erősen markolta és vonakodó léptekkel visszatért. Juliette d’Amboise összetört teste a lépcső lábainál hevert, mely a várúr magánszobáihoz vezetett közvetlenül a nagyterem emelvénye mögött. Szemét üvegessé tette a halál. Feje furcsa szögben elállt a testétől, de nem véletlenül esett le, nem a nyakát törte, nem a feje sérült. Elvágták a torkát, olyan bestiális módon, hogy a feje félig levált a nyakáról. Haja élni látszott, rezes ragyogással csillogott a fáklya fényében, amit a férfi föléje tartott, bőre pedig rózsásan piroslott. Rand emlékezett a nevetésére nyár elején, a bátorságára, amikor vajúdott, örömére és büszkeségére, hogy anya lehet, és összeszorult a torka. Köhögött, szinte fuldoklott a haragtól és a vad, váratlan fájdalomtól. Olyan fiatal és vidám lány volt, kínos, bizonytalan helyzete ellenére, és olyan nagyon, nagyon keveset élt.

A fáklyafény megcsillant a hajfonatai végén, melyek elterültek a vértócsában. Bőre még őrizte a melegség halvány nyomát, de mindez már nem számított. Túl későn ért ide. Túl későn. Hacsak nem járatták vele a bolondját már kezdettől fogva. Segélykiáltása valódi volt, valahogy kicsempészték a toronyból? Vagy annak kérésére vetette papírra, aki megölte őt? Ezekre a kérdésekre talán sosem kap választ. A hölgyért nem tehetett semmit. De a gyermeknek, akit szült, talán még segíthet. Felállt, átlépte a testet, és átkutatta az emelvény mögötti szobát. Nem talált semmit, de nem esett kétségbe. Komor kitartással, módszeresen végigjárta az erőd többi szobáját, először az alsó szinten, azután a felsőkön. Egyetlen szobát, ládát, kőfalakba vájt fülkét sem hagyott ki, a legkisebb sarkot és mélyedést sem. Talált különböző, kisbabára való apró ruhadarabot, egy durván faragott tölgyfa bölcsőt, amilyet a jobbágyok használtak otthonaikban, de egy békésen alvó, Madeleine nevű kisbabát nem. Amikor áthaladt egy felső folyosón, aminek a túlsó végén lőrés volt, egyszer csak lobogó fényt pillantott meg. Néhány hosszú lépéssel a nyílásnál termett, alacsonyan tartotta a fáklyát, és oldalra állva kilesett rajta. Egy csapat lovagolt az erőd felé, fejük egyszerre mozgott a kezükben tartott fáklyákkal. A lángok sápadt, kénes ragyogásba vonták az általuk felvert port. Páncélos katonák voltak, mellvértjük réz és arany ragyogással tükröződött vissza, lándzsáik és dárdáik úgy meredeztek a fejük fölött, mint valami hatalmas fémszörnyeteg szőre. Az ősi torony valóban csapda volt, méghozzá igen ügyes kelepce. Rand ellökte magát a lőréstől, levágtatott az átjárón és a lapos kőlépcsőkön. Beugrott a nagyterembe és a bejárat felé iramodott. Már majdnem odaért, amikor nyivákoló sírást hallott, akár egy fuldokló kismacskáét. A gyékény ropogott és töredezett a lába alatt, ahogy megállt. Magasra emelte a fáklyát és körülnézett.

Valami magára vonta a tekintetét az egyik kecskelábú asztal alatt. Egy szempillantás alatt letérdelt mellé, kihúzta a deszkák alól, amiket rozoga támasztékok tartottak. Egy kicsi, kemény tábla volt, ami a tetején szélesebb volt, mint az alján, és méterhosszú fehér vászonnal egy gyenge, szerencsétlen kisbabát kötöztek hozzá. Nem volt vesztegetni való idő. Rand előhúzta a kését a hüvelyéből, átvágta a vászonzsinórokat, lerángatta a gyerekről és félredobta mindet. Juliette bizonyára a gyereket tartotta, amikor elkapták – gondolta, miközben dolgozott. A pólyadeszka megvédte a kis Madeleine-t a komolyabb sérülésektől, de még így is szörnyethalhatott volna a nagy eséstől. Bárhogy is, a gyilkos vagy nem vette észre, vagy itt hagyta, hogy haljon csak meg, ha anyja kérésére nem érkezik segítség. Amikor a baba megszabadult a kényelmetlen csomagolástól, Rand bedugta őt a zekéje alá, és kicsit grimaszolt a szagtól, ami a csecsemő ruháiból áradt. Vállával megtámasztotta az apró fejet, visszakapcsozta a zekéjét, de nyaknál nyitva hagyta, hogy jusson be levegő. Talán a teste melege és szíve dörömbölése megnyugtatta egy kicsit a babát, mert az erőtlen sírás abbamaradt. Terhével együtt felállt, eltaposta a fáklyát, majd néhány dübörgő lépéssel a bejáratnál termett. Lecsörtetett a kőlépcsőkön, siettében majdnem elesett. Árnyék ott állt, ahol hagyta. Elkapta a kantárszárát és a mént a hátsó kapu felé rángatta, amit már korábban észrevett, hála a túl sok börtönnek és túlerővel szemben vívott csatának. Nem szállt nyeregbe, amint kiért az erődből, hanem levezette a lovát a töltésen, ami megemelte a külső falat. A hatalmas kőfelületet használva fedezékként, áttört a bozóton és sárkánypálmán, ami körülvette, faágakon ugrált át, megbotlott a vadrózsában, míg elérte az erdő fedezékét. Ekkor lóra szállt, de tartózkodott a gyors meneküléstől. A fasor sötétjében maradt, amennyire tudott, és lassú sétára fogta Árnyékot. Csak amikor már biztosra vette, hogy a katonák beértek az udvarba, akkor sarkantyúzta ügetésre a lovat. Ráhajolt az állat izmos nyakára, egyik karjával magához szorította a babát, és elnyargalt London és Westminster irányába.

Az egész éjjel fenyegető eső félúton csapott le. Rand örült, a szürke függöny nagyban megnehezíti majd, hogy a nyomára akadjanak. De átkozta is, mert meghiúsította, hogy meghallja, ha bárki követi, sártengerré változtatta az utat, lelassította a haladást, ő pedig bőrig ázott, kivéve ott, ahol a gyermek fölé görnyedt. A kis Madeleine kellően meleg és száraz helyen volt, és csak ez számított. Mihez kezdjen a kislánnyal? A palotában aligha jelenhet meg egy babával a karjában. Sírása és hogy dajkára van szüksége, felkeltené a szolgák figyelmét, és kérdéseket tennének fel. Henrik tudomást szerezne róla, még mielőtt felkel a nap. Isabel még hamarabb megtudná. Mit szólna, ha beállítana egy másik nő gyermekével? Örülne, hogy nem szabadult meg a csöppségtől, vagy dühös lenne, amiért arra kéri, segítsen elrejteni őt? Gyengéden a karjába venné a babát, vagy addig sikoltozna, míg valaki el nem veszi tőle? Persze átadhatná Madeleine-t Henriknek is. De mi történne, ha a király rájönne, hogy a kicsi Leon lánya, akkor mi lenne vele? Vagy mi van, ha Henrik már tudja, és Mademoiselle Juliette halála fizetség volt az árulásáért? Ha egyszer már hagyták volna Madeleine-t meghalni, mi garantálja, hogy nem történik meg újra? Nem, ennek a csöppségnek átmeneti menedékre van szüksége, méghozzá hamarost. Biztos órák óta nem evett. Már nem bírja sokáig. Rand bárhogy törte a fejét, míg dübörögtek lova patái alatt a mérföldek, csak egyetlen megoldást látott. Gyűlölte az ötletet, úgy érezte, azzal is csalódást okoz Juliette-nek, hogy ilyesmi eszébe jutott, de jobb, mint átadni őt az ellenségnek. David a kocsma melletti istállóban várta, ahogyan megbeszélték. Amikor gazdája a tanácsát kérte, a fiú azonnal a Szent Theresa zárdát ajánlotta. Rand csak annyit tehetett, hogy összeszorított fogakkal beleegyezett. Bármennyire gyáva lépés volt is, átadta a baba meleg testét fegyverhordozója karjaiba, aztán elsétált, hogy ne is lássa, ahogy a kislányt elviszik az apácákhoz.

Isabel aludt, amikor a férfi belépett a szobába. Vagy legalábbis azt hitte, miközben állt és halk, egyenletes lélegzését hallgatta az ágy függönyein túlról. Sóhajtott, hálás volt ezért az apró áldásért. Nagyon vigyázva meztelenre vetkőzött, bőségesen beszappanozva magát megmosakodott, megszagolta a mellkasát ott, ahol a baba megbújt, aztán újra megmosdott. Egy vászontörülközővel kis meleget dörzsölt a testébe, aztán félredobta és az ágy felé óvakodott. – Elmehetsz, és alhatsz a lovaddal, aminek olyan a szaga, mint neked – szólalt meg Isabel kimért haraggal. – Nincs helye egy parázna férjnek az ágyamban. Olyan a szaga, mint egy lónak? Rand az orrához emelte a jobb kezét, hátha erre nem gondolt. De mivel nyomát sem érezte, a szag a padlóra dobált ruháiból jöhetett. Nem vitatkozott, mert már rég megtanulta, hogy a nőknek érzékenyebb az orruk. Az igazságtalanság és a felesége vádjai feltüzelték az éjszaka árulásai, fájdalma és nehéz döntései után. Felháborodás lángolt a hangjában, ahogy egyetlen lépéssel az ágynál termett és félrerántotta a függönyt. – Az én ágyam – pontosított –, és az egyetlen nő, akivel paráználkodom, benne fekszik, és ma az enyém lesz. Isabel felült, így a vászontakaró, ami borította, lecsúszott az ölébe. Rand csak a körvonalait látta a szoba félhomályában, egy formás, meleg alakot. Keze szinte viszketett, hogy megérinthesse, hogy érezze, hogy ölelje. Az, hogy egyáltalán látta, jelezte, hogy közeleg a hajnal, különösen, mivel zuhogott az eső. – Azt várod tőlem, hogy elhiggyek egy ilyen mesét, miközben egész éjjel távol voltál? – kérdezte Isabel. – Nem érdekel, mit hiszel, míg lefekszel és hagyod, hogy a karomban tartsalak. – Rand nem akart ilyet mondani, de ráeszmélt, hogy annyira vágyik erre, hogy az már szinte kétség-beejtően fáj. Visszahajtotta a takarót, becsusszant a nő mellé, és mindkettőjükre ráborította. – Ne! – csattant fel a felesége, és ellökte magától, amikor feléje nyúlt.

Ez már túl sok volt. Rand fáradt volt, fázott és mély fájdalmat érzett a fiatal francia nő halála miatt, akinek egyetlen bűne az volt, hogy megengedte, hogy valaki szeresse. Büszke, gőgös felesége ezen a napon egyszer már visszautasította, most pedig mindennek a tetejébe hamisan vádolja, ahogy attól a naptól fogva mindig, mióta először találkoztak. Isabel most nem mondhat nemet. Nagy lendülettel rágördült, combjait csapdába szorította hosszú lábai alatt. Elkapta az alsókarját, ujjait felfelé csúsztatta, hogy csuklóit a matrachoz szegezze a feje mellett, bár vigyázott sérült ujjára. Térdei közé nyomta a térdét és szétfeszítette a lábait, miközben mellkasával leszorította; elsüllyedt mellei puhaságában, hasa vibrálásában. A bőréből sugárzó forróságtól vad reszketés futott végig rajta tetőtől talpig. Arra számított, hogy a nő küzdeni, zihálni és fenyegetőzni fog, mielőtt a könyörgéshez folyamodna. Kényszeríti akarta, hogy feküdjön nyugton, fogadja el, hogy neki joga van mellette feküdni, ha máshoz nem is. Nem ez történt. – Jéghideg vagy! – jegyezte meg Isabel csodálkozó felfedezéssel, amikor elért hozzá férje reszketése. – Hol fáztál át ennyire? – Esőben – nyögte ki Rand nagy nehezen – és hosszú lovaglás közben, szinte a semmiért. – Többet nem tudott fogvacogás nélkül mondani. Bénultnak érezte magát, szinte betegnek. Hirtelen ráeszmélt, hogy ez nemcsak a hideg, hanem a veszély utóhatása is, ami vadul lüktet a vérében, és akkor sem szűnt meg, amikor már véget ért a veszély. Ahogy a harci láznak, ennek is az volt a lényege, hogy legyőzze a félelmet, tagadja az emberi gyengeséget és halandóságot. El akarta mesélni Isabelnek, mit látott, és hogy ez mit jelent, meg akart szabadulni a bűntudatától, amiért nem tudta megakadályozni. El akarta magyarázni, hogy ő nem tehet arról, hogy így végződött, és hallani akarta, hogy felmenti a felelősség alól. De nem tehette. Ha egyszer belekezdene, sosem hagyná abba. Ráadásul, ha rajta múlik, Isabelnek nem kell ilyen borzalmakról tudni.

Ehelyett megcsókolta, vakon kutatta szája meleg mélységeit, édes józanságát és még édesebb megadását. És csodák csodájára Isabel fogadta az ajkait, megnyílt előtte és drága forróságába fogadta a nyelvét. Rand hirtelen ragadozó, falánk vadállattá változott, aki nem tudott eléggé közel kerülni zsákmányához, keze nem tudott eltelni a testével, a puhaságával, a nedvességével és forróságával. Isabel felnyögött, hozzásimult, vágya ugyanolyan vad volt, mint a férfié. Markoló, szorító kezekkel találkoztak össze, emelkedőkön és lejtőkön siklottak végig, érzékeny völgyekbe merültek, ajkakkal és nyelvvel, esztelen erőket követve. Átfordultak az ágyon, lábaik összegabalyodtak. Rand maga fölé emelte Isabelt, ráeresztette meredező férfiasságára, miközben ujjait szétterpesztette a csípőjén, ösztönözte, némán kérte, hogy fogadja őt magába. Isabel beengedte, kicsit levegő után kapkodott, érezve, hogy Rand milyen mélyre hatolt. Aztán ívben megfeszült, még jobban ráereszkedett, lehunyta a szemét, torkából a kéjes vágyakozás nyögése tört fel. A férfi feje és felsőteste felemelkedett, kétségbeesett éhséggel csapott le a nő melleire. A bimbó édes volt, igazi ínyencfalat. Szívogatta, kezeit felcsúsztatta a mellkasára, hogy közelebb húzza magához, saját nagyobb öröméért. Isabel finoman hintázott rajta, aztán egyre erősebben, addig, míg a férfi kénytelen volt elengedni, hogy szabadon mozoghasson. Isabel ezután előrehajolt, sűrű, édes illatú haja függönyét köréjük vonta. Rand érezte, hogy a tincsek vége az arcát csapkodja, miközben felesége mozgott, érezte kezei kemény, húsba markoló szorítását a vállain, miközben a belőle kiáramló forró nedvben csúszkált. Nekifeszült, felfelé tört, olyan határozottan töltötte ki, hogy érezte a szívverését, gyors, nehéz légzését, remegő lüktetését mélyen legbelül. Érezte, hogy határozottan áramlott benne a vér, az élet, és szédítő boldogság töltötte el. Isabel hirtelen megfeszült, a lovas határozott birtoklásával uralta a férfit, erősebben, mint azt Rand valaha gondolta volna, győzedelmesen. Rand megadta neki, amire vágyott: tétlenségét,

elfogadását. Addig, míg felesége felsóhajtott, elnyugodott és előrebukott, hogy a mellkasán pihenjen. Rand ezután megfordult vele. Isabel felhúzta a térdét, hogy férje teljesen hozzásimulhasson, miközben simogatta, olyan végeláthatatlanul, ahogy az eső zuhogott a tetőre és zúdult le az istállóudvarra. Magához vonta, elmerült benne, magához igazította, dőzsölt a forróságában. Ahogy minden kőkemény izmával küzdött, acélos igyekezettel, akaraterejének minden morzsájával várta, akarta felesége megadását. Isabel szeme felpattant és férje arcába nézett, miközben teste újra megfeszült, lüktetett alatta, benne, egyre mélyebbre vonta magába. Rand megkétszerezte erőfeszítéseit, mindkettőjüket az őrületen túlra hajszolta, egy olyan helyre, ahol már nem ketten voltak többé, hanem eggyé váltak, akár akarta Isabel, akár nem. Nem fog máshol aludni, nem menekülhet tőle, nem teszi, nem teheti, soha, soha… Hacsak… Hacsak nem kényszerítik rá, hogy elhagyja Isabelt. Valamivel később, miközben bódult álomba merült, Isabel pedig hozzásimult teste kanyarulataihoz, feneke a hasát melegítette, mellét pedig átfogta a kezével, csizmás lábak trappoltak be az álmába. Ahogy lenni szokott, képtelen volt meg mozdulni, bár tudta, mit jövendöltek. Szinte babonás áhítatot érzett, tudta, hogy engedelmeskednie kell Isten és a király akaratának. Ez így volt megírva. Kezdettől fogva tudta, harcolt ellene minden erejével és akaratával, de hasztalanul. A vég már a kezdetektől ott ólálkodott. Lesújtott rá a három grácia átka. A szoba ajtaja kivágódott, nekicsapódott a falnak mögötte. Isabel felkiáltott és felült. Egyik kecses karjával visszahúzta az ágy függönyeit, miközben a takarót a mellére szorította. Zilált volt, szép, ahogy a haja köréje omlott, ott göndörödött a vállán, csillogott az ablakon behulló reggeli fényben, miközben mellkasa hullámzott, ahogy ijedten vette a levegőt.

Randnak a pillanat törtrészéig eszébe jutott, ahogy Juliette véráztatta hajfürtjei ragyogtak a fáklyafényben. Elűzte magától a képet, föltolta magát az ágyban, fölhúzta a térdét, az ő takarórészét pedig átvetette az ágyékán. A szobát elözönlötték a páncélos, alabárddal felszerelkezett katonák. Bemasíroztak, fölbontották az alakzatot és elhelyezkedtek az ajtó két oldalán. Miután biztosították, egyben szabaddá tették az utat, három nemes lépett előre. Köztük volt Graydon és Henley. Előttük McConnell állt, Rand féltestvére, fájdalmas, szinte bánatos tekintettel nézett rá. – Kelj fel, öcsém, és öltözz fel! – mondta, miközben előrelépett, alig méternyire állt meg az ágytól, keze a kardja markolatán pihent. – Sajnálom, hogy én vagyok a rossz hír hozója, de azonnal a Towerbe rendeltek. – Nem! – suttogta Isabel, tekintete ide-oda siklott a férfiak között, mintha képtelen lenne megérteni, mit keresnek itt. – A rendeletet Henrik saját kezűleg írta alá, és ellátta a pecsétjével, Lady Isabel. Ez az, ha látni szeretné. Isabel azonnal a kezébe vette. Rand arra gondolt, ez bátor gesztus volt egy olyan nőtől, akit alig takar valami egy katonákkal teli helyiségben, akik úgy tettek, mintha egyenesen előre néznének, de szemük sarkából abba az irányba sandítottak. Felesége azonban uralkodói tekintettel nézett, olyan méltóságteljesen viselkedett, mintha gyöngyökkel kivarrt bársonyt viselt volna. Elvette a nehéz pergament, tekintetét végigfuttatta a sűrűn írt sorokon, gyorsan túljutott a latin kifejezéseken. A szín kifutott az arcából. Lehunyta a szemét, kellett egy kis idő, mire újra felnézett. – De ez nem ugyanaz a vád. Azt írja… Rand tudta, mi áll benne. Ettől függetlenül a tudat, hogy Isabel is látta, olyan volt, mintha sav marta volna a szívét. Keze ökölbe szorult a combját fedő vászon felett. Halk, szakadó hang törte meg a csendet. – Valóban – válaszolta McConnell komor arccal, miközben zord hangon folytatta. – A vád most kettős gyilkosság. Sajnálattal kell

közölnöm, hogy Mademoiselle Juliette d’Amboise-t, annak a gyermeknek az édesanyját, akinek tűzhalálával a férjét vádolják, szintén meggyilkolták. Tegnap éjjel halt meg Westminstertől nem messze. A testét azután fedezték fel, miután egy férfi, akire illik Braesford leírása, elmenekült a gyilkosság helyszínéről. Miközben McConnell beszélt, Graydon előreóvakodott egy lépést. Botjára támaszkodva felszedte a földről az átázott inget, zekét és a gyűrött, nedves nadrágot, amiket Rand levetett. – Igen, és itt a bizonyíték, hogy elhagyta a palotát. Azt hiszem, későn kerülhetett ágyba, mert a fegyverhordozója nem tette el a ruháit. McConnell röviden megvonta a vállát. – Csak erre van szükség. Isabel elutasító mozdulatot tett, bár olyan sápadt volt, hogy szinte átlátszott. – Távozzanak mindannyian, és hagyják, hogy a férjem felöltözzön! – Graydonról Henley-re pillantott, aki mohó tekintettel hátranézett, majd az ajtóra, ahol arcán kétségbeesett riadalommal David jelent meg. – Majd csatlakozik önökhöz, ha az inasa ellátta. – Attól tartok, ezt nem kockáztathatjuk – közölte komoran McConnell. – De Rand a becsületszavát adta… – kezdte a nő. – Amit megszegett, hiszen Westminsteren kívül látták. Észre kellene vennie… – Legyen – szakította félbe Graydon, és Randnak dobta a vizes ruhákat, így víz fröcskölődött a mellkasára. – Viselheti, ami a kezében van, vagy mehet anélkül. Nekünk nem számít. McConnell elgyötörtnek tűnt. Rand azon tűnődött, ez színjáték-e. De ezt nem volt ideje végiggondolni. Graydon és Henley örültek volna, ha találnak ürügyet rá, hogy meztelenül kirángassák az ágyából és a szobájából, különben nem adná meg nekik ezt az örömöt. És Isabelt sem hozza szégyenbe egy ilyen megalázó távozással.

Kicsusszant az ágyból és gyorsan felhúzta a nedves ingét és nadrágját, elég zsinórt kötött fel, hogy elfogadható legyen, és felvette a zekéjét. Amint lesimította, két katona lépett mellé. Hátracsavarták a karját, és elindultak vele az ajtó felé. Egyetlen erős rántással, ami magával húzta a két őrt is, megfordult, hogy Isabelre nézzen. – Nem öltem meg senkit! – mondta gyorsan és halkan, mert nem tudta, mennyi ideje van. – Bízz Davidben! Vigyázz magadra! Ne higgy el semmit, amit nem tőlem hallasz! – Elmegyek a királyhoz, amint lehet. – Isabel szavai alig voltak többek egy suttogásnál. – Megpróbálhatod. De ha hasztalan… – Ne! – kiáltott fel a nő, és szájára tapasztotta a kezét, miközben pillái peremén könnyek gyülekeztek. Rand megdöbbent annak láttán, hogy a nő aggódik érte, annyira hihetetlen volt számára a dolog, hogy beletelt egy percbe, mire újra megtalálta a hangját. – Ha nem használ semmit, egyvalamit ne felejts! Nem bántam meg semmit! Újra lebirkózták, aztán félig kivonszolták, félig kivezették a szobából. David felkapta a csizmáját, és utánuk sietett. Rand hátrapillantott, próbált átlesni a fegyveres őrök között, akik követték őt és fogvatartóit. Isabel ott ült, ahol hagyta, egyenes háttal, a döbbenettől bénán a közös ágyukban, a vászontakaró és leomló haja volt egyetlen védelme a kíváncsi tekintetektől. Úgy tűnt, alig vette észre a katonák kéjsóvár érdeklődését. Döbbentnek látszott, rémültnek. De Rand még valamit észrevett, amit megtanult felismerni, mióta Lady Isabelt a feleségévé tette. Ettől elfogta a nevethetnék, a szíve pedig nagyot dobbant. A düh ébredését látta elegáns, nőies, de halálos düh villant asszonya mélyzöld szemében.

14. FEJEZET

evesen tértek vissza a Tower börtönéből. Miközben a csizmás lábak elmasíroztak, Isabel egyenes háttal ült az ágyban, és félelmetes harag töltötte el. Nem kapott levegőt. Remegő kezekkel markolta a takarót. Szörnyű csapás, hogy Randot elvitték abba a Temzénél álló régi várba, amit gyakran tömlöcnek használtak. Ugyanakkor hihetetlen is. Ez biztosan valami tévedés! Henrik és az édesanyja évek óta ismerik Randot. A király osztozott vele a száműzetésben, majd a győzelemben, amikor koronát nyert a csatatéren. Ő nem támogatná ezeket az új vádakat, nem hagyná, hogy Randot felkössék. Biztos nem? Ahogy felidézte a kétkedést Rand szemében, amikor azt ígérte neki, hogy elmegy Henrikhez, és a beletörődést halk szavaiban, úgy érezte, a férfi nem bízik a királyi közbeavatkozásban. Nem számít. Meg fog történni! Majd gondoskodik róla, mert képtelen lenne elviselni, hogy aki ilyen álnok módon összeesküvést szőtt Rand ellen, győzedelmeskedjen. Nem igazságos és nem is jogszerű, hogy ő szenvedjen egy királyi túlkapás és következményei miatt. Ahhoz, hogy mit érez, vagy nem érez Rand iránt, az egésznek semmi köze. Csupán férje iránti hűségből cselekszik. Ez minden.

K

Egy pillanatig szinte kétségbeesetten vágyott arra, hogy összehúzza az ágy függönyeit, a fejére rántsa a takarót és az alvásban keressen megnyugvást. Ha felébred, kiderül, hogy a letartóztatás csak rémálom volt. Nem és újra nem! Nincs idő aludni, vagy elbújni… Nincs rá idő! Fel kell kelnie és cselekedni! Rand élete múlhat rajta. Egy órával később elhagyta a szobáját. Tengerzöld damasztruhát viselt és csipkebevonatú fejdíszt. Csipkefátyla szárnyként lebegett mögötte, ahogy a király lakosztálya felé sétált. De nem csak azzal töltötte az időt, hogy illően felöltözzön a királyi audienciához. Utasította Davidet és Gwynne-t, hogy szedjenek össze mindent, ami csak eszébe jutott, és amivel kényelmesebbé lehet tenni férje fogságát: száraz ruhától és csizmától kezdve könyvekig, pennáig, pergamenig és tintáig, valamint egy lantot, édességet és pénzt, hogy még több élelmet és italt vehessen őreitől. Nem jelent semmit, hogy így törődik a férjével. Dehogy! Csupán a jóérzés kívánja így. A király nem fogadta. Fogta héjáit, és néhány kitüntetett úriemberrel elment vadászni. A hír hallatán Isabelt elfutotta a düh. Fürge léptekkel elhagyta a királyi lakosztályt és a nagyterem felé indult. Hogy merészel Henrik úgy viselkedni, mintha ez olyan nap lenne, mint a többi? Ha képes volt kilovagolni, miközben a barátja a halállal néz farkasszemet, akkor valóban olyan kőszívű, mint mindenki állítja. Vadászni, persze! Hatalmas ragadozó madarat pengeéles karmokkal szélnek ereszteni, hogy védtelen galambokra és pacsirtákra csapjon le, az ő szemében nem éppen tisztességes vadászat. Persze ez is jellemző királyi sport volt, ahol bármi és bárki meghalhatott a király örömére. Egy hajszálon múlt, hogy anélkül sétált el William McConnell mellett – aki egy másik úrral beszélgetett egy magánszoba előtt –, hogy észrevette volna. Csak akkor torpant meg, amikor a férfi felállt a pádról és mélyen fejet hajtott. – Lady Isabel, szánjon rám egy percet, kérem!

A nő olyan kurtán pukedlizett, hogy alig gyűrődött meg a ruhája szegélye. – Majd máskor! Fontos ügyben járok, mint azt bizonyára tudja. – Igen, sajnos. Ismeri Derbyt? Isabel alig vette észre a férfit McConnell mellett. Thomas Stanley volt, Derby grófja, a király édesanyjának harmadik férje. Ő már mélyebb meghajlást kapott és egy mosolyt is, amikor bemutatkozott. Kedvesen bókolt, de aztán azonnal kimentette magát, arra hivatkozva, hogy máshol akadt dolga. – Jó ember – mondta McConnell, miközben figyelték, ahogy a gróf pocakos alakja eltűnik a folyosón – és rendkívül értelmes. – Ó, valóban! Látszik, hogy tudja, nem ajánlatos egy feltételezett gyilkos feleségével mutatkozni. – El van keseredve, de ki hibáztatná ezért? Úgy értettem, hogy a gróf megengedi, hogy jó felesége külön éljen tőle a fia mellett. Azt beszélik, az asszony kérelmezi a válást. Bátor lépés, ebben egyet kell értenie. Ostobaság lett volna egyetérteni, különösen, ha az udvarban akar maradni. Az efféle nyelvbotlás azonnali száműzetést jelenthetett. – Biztosra veszem – mondta nyugodt hangon hogy ön nem azért szólított meg, hogy Lady Margaret házassági ügyeiről beszéljünk. A férfi halvány mosollyal nézett le rá. – Csak azért, mert köze lehet az önéhez. – Az enyémhez? – Ha úgy akarja. Ha szeretne, szabadon visszatérhet abba a szobába, amin húgaival osztozott, vagy akár Graydon védelme alá. – Miért tenném bármelyiket is? – Most egyedül van – közölte a férfi komolyan. – Senki sem gondolna rosszat önről, ha úgy döntene, elhagyja az udvart. Így akar rájönni, hogy bánkódom, vagy megkönnyebbültem-e Rand letartóztatása miatt – gondolta Isabel. Nem adja meg neki azt az örömet. – Kivéve talán a királyt, aki arra kényszerít, hogy a férjemtől külön éljek.

– Ez királyi előjog. Az imént megfeddte ezért? – Őfelsége nem volt elérhető – mondta a nő hidegen. – Ó, igen, majdnem elfelejtettem. Ha gondolja, rajtam kitöltheti a dühét. – Önön? – Pontosan tudnia kellett, hogy Henrik vadászni ment, gondolta Isabel. Kötelessége lenne tudni. Csoda, hogy ő nem tartott vele. – Biztos vagyok benne, hogy neheztel rám azért, mert részem van a fivérem letartóztatásában, ahogy a királyra is. – Nem önre, uram, hanem az ügyben játszott szerepére. – Megnyugtat. Én csupán Henrik parancsát teljesítettem, amikor ma reggel a szobájába törtem. A férfi kék szemének villanásából Isabel hirtelen ráébredt, hogy Rand bátyja látta őt meztelenül az ágyban. Volt rajta egy takaró, az igaz, de a férfi biztosan észrevette, hogy alatta ruhátlan. Lehet, hogy a szerelmeskedés illata is ott lebegett körülötte, annak jeleként, hogy mivel szórakoztak nem sokkal korábban. Arcát kellemetlen forróság öntötte el. Ez bosszantotta, ezért gondolkodás nélkül szólalt meg: – Ahogy akkor is a kötelességét teljesítette, amikor félbeszakította az esküvőt Braesford Hallban? – Igen, úgy esett, bár azt hittem, ön ezért akkor inkább hálás volt. Így is volt, de ezt abban a percben Isabel semmi pénzért nem ismerte volna be. – Nem becstelenség olyan parancsot teljesíteni, mellyel visszaszerezheti Braesford Hallt? – A helyzetem kényelmetlen, azt beismerem. Féltem az öcsémet, még akkor is, ha a börtönbe kísérem, sajnálkozom valószínű sorsa miatt, bár az előnyös számomra. – A férfi széttárta a kezeit. – De minden gyermekkori emlékem Braesford-hoz köt, generációk óta az volt családom otthona. – Amit az édesapja hibái következtében elveszített. – Hiba, hogy egy másik Lancaster-királyhoz volt hűséges?

– McConnell a fejét csóválta. – Gondolom, Rand már elmondta a saját verzióját a történtekről. Kétlem, hogy megegyezne az enyémmel, de a tényekkel nem lehet vitatkozni. – Ön mégis szolgálta IV. Edwardot, aki megbízást adott a király meggyilkolására, és Gloucesteri Richárdot, aki pedig lehet, hogy végrehajtotta. – Ön mit tett volna? Pénztelen ifjú voltam, amikor Edward trónra lépett. Még egy nemesnek is kell ennie. Százak tették ugyanezt. Edward erős volt, és voltak fiai, hogy dinasztiát alapítson. Ki sejthette, hogy fiatalon hal meg, vagy hogy Richárd szerzi meg a koronát? – Vagy, hogy megöli az unokaöccseit, hogy megtartsa azt. – Sajnos így történt – sóhajtott egyetértően a férfi. – De aztán Bosworth mezején elhagyta Richárdot. – Igen, de harcoltam, így szereztem a mostani pozíciómat. Ez igaz, bár hogy egy férfi valójában kihez hűséges, azt csak találgatni lehet. Lehet, hogy mint mások – akik úgy fordultak, ahogy a szél fújt –, ő sem volt hű senkihez, csak önmagához. – De a családja földjeit nem kapta vissza – mutatott rá Isabel. – Eljön majd az ideje. – Azt biztosan tudja, hogy ha el is vennék Randtól, semmi sem garantálja, hogy önnek adják vissza – mondta megfontoltan. – A tulajdonjog Henrikre száll, akinek fontosabb lehet a birtokból származó jövedelem, mint hogy megvásárolja az ön hűségét. Ha a férfi meg is értette a gúnyt a nő szavaiban, meg se rezzent. – Akkor értékesebbé kell tennem magam a számára. – Biztos vagyok benne, hogy megtalálja a módját. – Isabel oldalra lépett, mintha meg akarná kerülni őt. – Várjon, kérem! – kiáltott a férfi, és egyik kezét a lány karjára tette, hogy megállítsa. – Nem szeretném, ha szörnyetegként tekintene rám ebben az ügyben. Isabel a férfi kezére nézett, mereven, némán állt, míg McConnell vissza nem húzta.

– Hogyan nézhetnék máshogy önre, különösen, miután láttam a férjem sebhelyeit? A férfi zavartan ráncolta a homlokát, de gyorsan összeszedte magát. – A sebhelyei, igen. Az régen volt, majdnem elfelejtettem. – Ahogy ő is, bár szerintem nehéz elfelejteni. – Rosszul tettem, egyetértek. De fiatal voltam, büszke, és nem szoktam hozzá, hogy osztozzam édesapám szeretetén. Rand elmondta, hogy az öreg megkorbácsolt büntetésként? – Azt mondta, bevitte őt a házba, hogy közös legyen a tanítójuk. – És a szobánk, a ruháink, a vadászfelszerelésünk és a kutyáink. – McConnell kényszeredetten rámosolygott. – Nem örültem neki, de hozzászoktam. Idővel Rand és én rendeztük nézeteltéréseinket. Szükségünk volt rá, hogy szembeszálljunk a tanítónkkal, aki jobban szerette a birsalmavesszőt a kelleténél, és hogy túléljük Pembroke bajvívómesterét, aki élvezte, hogy a nemesemberek fiait elpáholja a forgó gyakorlóbábu. Isabel elkapta a férfi gyors pillantását, ami mintha azt kérdezte volna, hogy ismeri-e az ember nagyságú gyakorlócélpontot, ami körbeforog, ha lándzsával támadnak rá, és fájdalmas ütéseket mér mindenkire, aki nem elég gyors ahhoz, hogy kikerülje. Isabel persze ismerte édesapja vívóteréről. Nem törődve a férfi tréfálkozásával így szólt: – Az öccsét egy ideig mégis a fegyverhordozó alantas posztjára kárhoztatta. – Igazán, Lady Isabel! – csóválta a fejét McConnell. – Hisz végül is alacsony származású. Isabel látta, hogy a férfi fejében ez ilyen egyszerű. Nem hibáztathatja ezért, hisz ő ugyanígy gondolkodott nem is olyan rég. – Sir Rand mégis elnyerte a lovagi címet, egy jövendő király barátságát és a jogot, hogy Randall of Braesfordnak hívja magát. William McConnell kissé felvonta a szemöldökét, talán mert a nő így kiállt a férje mellett.

– Igaz, Lady Isabel, de most a Harang-torony foglya, ami az egyik legjobban őrzött torony a Towerben. Ha elítélik az ellene felhozott vádakban, akkor elveszíti minden tulajdonát, beleértve az életét is. Isten törvényei szerint csak egyetlen dolgot tarthat meg, amit pedig minden férfi irigyelhet. – És mi lenne az? A férfi meghajtotta a fejét. – Önt, szép hölgy, mint a feleségét. – Kérem! – Isabel elutasító mozdulatot tett. Agyában ott motoszkált Rand állítása, miszerint a féltestvére őt akarta. Lehetséges lenne? McConnell azt hitte, hogy ha visszakapná a birtokot, feleség is jár hozzá, talán a féltestvére özvegye? A gondolattól kirázta a hideg. – Haragszik, és én ezt tisztelem. Nem, becsülöm érte. Mégis szeretném, ha tudná, hogy nem marad egyedül a megpróbáltatások közepette. Szavamat adom, hogy mindenben ön mellett állok, az öcsém kedvéért! – Rand kedvéért – ismételte a nő, és meg sem próbálta elrejteni hitetlenkedését. – Gondoskodtam a kényelméről a szobájában a Towerben, elrendeltem, hogy fogsága olyan kellemes legyen, amennyire csak lehetséges. – Ezt őszintén köszönöm. – A nő hangja megenyhült. Talán meg tudná szeretni. – Ennyit meg kellett tennem. Hosszú fogság várhat rá, mielőtt tárgyalásra kerül sor. – Vagy nem, ha Henriket meg lehet győzni, hogy térjen észhez. McConnell a homlokát ráncolta. – Nem hallotta? Henrik egy-két napon belül országjárásra indul. Néhány hétig lassan délre halad, hogy időben Winchesterbe érjen a királyné szülésére. Isabelbe belehasított a félelem. – Csak nem…

– Akasztatja fel Randot, mielőtt elmegy? Nem valószínű. Az öcsém – akárcsak Sir Thomas Malory és mások – évtizedekig élvezheti Henrik vendégszeretetét. – Szabadon is engedhetik. Hogy a férfi erre mit válaszolt volna, azt Isabel nem tudta meg, mert határozott léptekkel elsétált. McConnell mozdulatlanul nézte. Isabel a hátában érezte a pillantását, amíg el nem tűnt előle. Lassított, különös elhagyatottságot érzett, miközben elhagyta a király lakosztályát és egy hosszú, oszlopos folyosón haladt át, ami a palota egyik szárnyából a másikba vezetett. Az egyik pillanatban még egyedül volt, a másikban pedig David jelent meg mellette. A fiú egyszerűen előtűnt az egyik oszlop mögül, és utolérte. Isabel ránézett, és észrevette a komor kifejezést csinos, ifjú arcán. Hangulata még annál is rosszabb lett, mint eddig volt. – Láttad őt? – kérdezte halkan, és az udvaroncokat figyelte, akik körülöttük járkáltak. Davidnek nem kellett mondani, kiről beszél. – Igen, milady. – És jól volt? – Titokban attól rettegett, hogy Randot esetleg megverték, sőt meg is kínozták, hogy vallomást csikarjanak ki belőle feltételezett bűneiről. – Igen, milady. – Oda tudtad adni neki, amiket küldtem? – Igen, milady – válaszolta a fiú, majd, amikor észrevette a figyelmeztetést a nő pillantásában, bővebben válaszolt. – A kezébe adtam mindent, de nem beszélhettem vele. A szobája kicsi, de nem cella, és nem is kell osztoznia rajta senkivel. A megkönnyebbüléstől Isabel lépte egy pillanatra megingott. Lehet, hogy McConnell befolyása ért valamit. Ameddig Randdal jobban bánnak, mint egy közönséges bűnözővel, addig van remény. Sétáltak néhány métert, mielőtt újra megszólalt. – Esetleg… – Nem, milady. Nincs üzenet.

Isabel szája sarka halvány mosolyra húzódott a fiú figyelmességétől. – Hogy találtad ki, mit akarok kérdezni? – Sir Rand ugyanezt kérdezte. Isabelbe fájdalom hasított. Rand üzenetet várt, ő pedig nem küldött. Persze, más dolgokon járt az esze, de könnyen üzenhetett volna néhány bátorító szót. – Kérdezett mást is? – Nem, milady. Nem, nem is kérdezne – gondolta Isabel. Túl korán van még, hogy legyenek hírek. Ahogy újra a fiúra pillantott, látta, hogy egy udvaronc méltóságával sétál mellette, szinte ugyanolyan hosszú és energikus léptekkel, mint Rand, vagy legalább annyira hasonlóan, ahogy tőle telt. Különös gyengédség öntötte el a szívét. – Tudom, hogy Sir Rand azt kérte, maradj velem – mondta csendesen –, de nem kell mindig őrizned. Ha vannak más feladataid, én tökéletesen megleszek egyedül is. A fiú felhúzta izmos vállát, ami minden bizonnyal attól erősödött meg, hogy kardforgatást gyakorolt a gazdájával. – Nincs más tennivalóm, milady. Visszahoztam Árnyékot a városból a palota istállójába. Sir Rand vizes ruháját is elvittem a mosónőhöz, azt, amit nekem adott, miután átöltözött. Isabel örült, hogy férjének megengedték, hogy átvegye azt a tiszta ruhát, amit küldött neki. De erről az is eszébe jutott, hogy nem tudja, a férje merre járt előző éjszaka, vagy, hogy pontosan mit is csinált, amikor kiszökött a palotából. Rand teste rettenetesen hideg volt, amikor becsusszant mellé az ágyba. Nem akart engedni neki, mert elment és nem volt ott éjjel, de képtelen volt rá, amikor látta, mennyire szüksége van rá. Sőt, abban a pillanatban, ahogy a férje hozzáért, lángra lobbant, mint a puskapor, kapaszkodott belé, miközben olyan tomboló vágyat érzett, hogy beleremegett, miközben a férfi reszketett a hidegtől. Gyötrő, perzselő szenvedély fakadt közöttük, így viaskodtak a derékaljon, egymásba kapaszkodtak, kiabáltak, mint a vad harcosok. Valóban vad volt,

ádáz, lüktető együttlét, ezt a ma reggel fájdalmai is bizonyították. Mégis képtelen volt elhinni, hogy a férfi, aki átölelte és arra ösztökélte, hogy úgy lovagolja meg őt, mint valami boszorkányos lény, egyenesen azután jött hozzá, hogy megölte Juliette d’Amboiset. Képtelenség. Megköszörülte hihetetlenül összeszorult torkát, és anélkül szólalt meg, hogy Davidre nézett volna. – Tudod, hova ment Sir Rand tegnap éjjel? David először vetett rá egy villanó kobaltpillantást, aztán gyors fejrázással félrenézett. – De azt tudod, hogyan. Gondolom, Árnyékot azért vitted a városi kovácshoz, hogy Sir Rand használhassa, ha elhagyta a palotát. Valami megvillant a fiú tekintetében, talán tisztelet Isabel éles elméje iránt, aztán vonakodva bólintott. – Azt is tudnod kell, mikor ment el, és mikor tért vissza, hisz te vitted el neki a lovát, amivel megszökhetett. Azt is tudod, miért ment el? – Üzenetet kapott. – Könyörgök, mifélét? David összeszorította a száját és nem felelt, de Isabel nem tágított. Hamarosan pontosan tudta, milyen üzenetet kapott Rand, és azt is, hogy egy hölgy írta. – Szóval elment, hogy találkozzon ezzel a hölggyel. Igen, és annak a helynek a közelében látták, ahol Mademoiselle Juliette meghalt. Akkor egyértelműnek tűnik, hogy az üzenetet biztosan… – A hölgy már halott volt, amikor odaért. Erre a gazdám megesküdött. – Igen – suttogta Isabel. Furcsamód ezt habozás nélkül elhitte. Egyszerűen nem történhetett máshogy. – Úgy tűnik, valaki nem akarta, hogy beszéljen azzal a nővel. – Vagy, hogy a hölgy beszéljen vele. – Az nem ugyanaz? – kérdezte Isabel homlokráncolva.

– Akkor nem, milady, ha a hölgy valami fontosat akart neki elmondani. Isabel csak helyeselni tudott. – Nincs más lehetőség. – Igen – mondta az ifjú komor arccal. – Lehet, hogy holtan akarták látni a francia hölgyet, és a gazdámra akarták kenni a gyilkosságot. Ez annyira valószínűnek tűnt, hogy válaszra sem volt szükség. Túlságosan fájdalmas volt ahhoz, hogy az ember meg tudjon szólalni. Csendben sétáltak tovább, aztán David a nagyteremben hagyta Isabelt. A király elérhetetlen maradt. Isabel másnap megjelent a fogadóterem előtti előszobában, és este anélkül távozott, hogy bebocsájtást nyert volna. Henriknek akkor sem volt egy perce sem számára, amikor egyik teremből átsétált a másikba újonnan létrehozott testőrségével és kíséretével. Amennyi figyelmet szentelt neki, Isabel akár idegen is lehetett volna. Közben egyre szaporodtak a pletykák, találgatások, rosszindulatú nevetések és hihetetlenül gonosz vádaskodások egész forgószele támadt. Isabel talán megmenekült a legrosszabb-tói, mert kevesen álltak szóba vele, de eleget hallott a húgaitól, Gwynne-től és Davidtól ahhoz, hogy kitalálja a többit. De a suttogástól és kuncogástól a háta mögött nem tudott elmenekülni. Burkolt rosszindulat rejlett bennük, mintha ő is részese lett volna a Randnak tulajdonított bűnnek. Nem számított. Nem adta fel. Nem volt hajlandó anélkül távozni, hogy meghallgatnák, hogy legalább egyszer magyarázatot ne kérne a Rand ellen felhozott vádakra. Szüksége volt valakire, aki elmondja neki, mi fog történni a férjével, és akitől engedélyt kap, hogy meglátogassa. Nem kapott audienciát. A kérdéseire nem feleltek. Rand letartóztatásának harmadik napján kora reggel Henrik indulni készült az országjárásra.

A sokaság, ami a királlyal tartott lassú utazásán, a palota előtti udvaron gyülekezett. Nagytiszteletű nemesek, katonák a hátasaikon, udvaroncok, vándordalnokok, táncosok, udvari bolondok, papok és szolgák tolongtak a poggyászkocsik körül reménytelen összevisszaságban. Végre megjelentek Henrik testőrei, a király ott sétált közöttük. Nyeregbe szálltak. Ahogy a menet elindult, hirtelen rend lett. A zaj és összevisszaság a távolba veszett. Westminster olyan csendbe borult, mintha minden életet kiszívtak volna a városból és a palotából. Egyik nap telt a másik után célok és feladatok nélkül. Isabel úgy érezte, földi purgatóriumba került. Az udvarban volt, de a körein kívül, férjhez ment, de Rand távollétében nem volt igazi feleség, nem voltak céljai. Sem kiváltságai. Aludt, de nem pihente ki magát, evett, de sosem volt éhes. Várt valamire, de egyszerre félt attól, hogy sosem jön el, és hogy túl hamar. Egy héttel azután, hogy Randot elvitték, napkeltekor a szobája ablakánál állt. Megtörte a kenyeret, amit reggelire szánt, és az ablakpárkányra szórta a morzsákat. Fél tucat apró madár csipogott és csiripelt, ahogy elfogadták az eléjük tett adományt. Egyikük, egy veréb, közelebb jött és oldalra hajtott fejjel nézett rá. Isabelt megrohanta az emlék, ahogy Rand pompázatos meztelenségében az ablaknál állt, miközben egy veréb üldögélt a hüvelykujján. Csodálkozva figyelte a jószág bizalmát, aztán hátrafordult, hogy vele is megossza. Mennyivel fiatalabbnak tűnt akkor! Mint egy fiú, akit az udvari intrikák és az államügyek még nem ragadtak magukkal. – Nem, Sir Rand nincs itt, hogy ma megetessen – mondta csendesen a kis szárnyas teremtménynek. – Biztosan hiányzik, ahogy fütyül neked. Talán elrepülhetnél a Towerhez ma reggel. Biztosan szeretne látni… Isabel szíve összefacsarodott, mintha egy óriási ököl szorítaná. Nagyokat lélegzett a fájdalom ellen. Még nem ment elég régen férjhez ahhoz, hogy hiányolja a férjét, persze, hogy nem. Akkor

miért fáj neki, ha arra gondol, hogy Rand be van zárva abba a régi várba a Temze partján? Kopogást hallott a hálóterem ajtaján. Bármennyire halk volt is, a madarak elrepültek. Isabel megfordult, hogy behívja, aki odakint áll. – Ébren vagy, nagyszerű! – Cate résnyire nyitotta az ajtót és bedugta a fejét. Észrevette Isabel kivörösödött szemét. – Ugye nem lappang benned valami? – Szó sincs róla – mondta halvány mosollyal. – Gyere be, drága húgom, szükségem van társaságra. Reggeliztél már? – Már rég. – Cate, a korán kelő a három testvér közül, csendesen beszélt, miközben bejött, majd határozottan bezárta maga mögött az ajtót. – És jól tettem. A külső folyosón sétáltam az imént, amikor odajött hozzám egy fiú. Megkérdezte, hogy a testvéred vagyok-e, és amikor azt feleltem, igen, ezt adta nekem. A derekán lógó erszényből lepecsételt pergamentekercset húzott elő. Isabelt elfogta a rettegés, ahogy meglátta. Nagyon hasonlított ahhoz, amiben az apátságba hívták oly sok nappal ezelőtt. – Miféle fiú? – kérdezte, és nem mozdult, hogy elvegye a levelet. – Utcagyereknek látszott. Meg mernék rá esküdni, hogy nincs köze a palotához. Adtam neki egy shillinget, bár azt mondta, már kifizették. Nem feltétlenül ugyanaz az ember üzent. Üzenetek százait kézbesítik a palotába olyan utcagyerekek, akik szeretnének némi pénzt keresni. Valójában lehet, hogy Rand is így küldene levelet, ha lehetőséget kapna rá. Hirtelen döntéssel előrelépett, lecsapott a pergamenre és feltörte a pecsétet. Amikor Cate kinyújtott kezébe rázta a viaszdarabokat, húga az ablakhoz lépett és kidobta. Isabel kitekerte az üzenetet és átfutotta a néhány sort. Nem volt megszólítás. Az utasítások rövidek és lényegre törőek voltak. Megszabadulhat a gyűlölt frigytől, ha a királyi tanács előtt megesküszik rá, hogy a férje a Mademoiselle szerencsétlen halálának napján alkonyat és éjfél között nem volt a palotában. Azt is el kell

mondania, hogy a férje keze véres volt, amikor visszatért a szobájukba. Sem aláírás, sem pecsétek nem szerepeltek a lap alján. A kézírás precíz volt, mintha fizetett írnok munkája lett volna. Erre az óvintézkedésre azért lehetett szükség, mert az üzenetküldő attól félt, hogy a kézírását felismerik, vagy egyszerűen csak azért, hogy a megbízót soha ne hozzák kapcsolatba az eredménnyel. Isabel ezer darabra akarta tépni a levelet. Vagy feltűnően az árnyékszék szénáskosarában hagyni, hogy valaki megfelelőbb célokra használja. – Mi az, Isabel? Jól vagy? Rossz hír? Ez… Randról van szó? – Nem, nem – rázta meg gyorsan a fejét a lány. – Semmiség. – Igen, és gondolom, ha bejelentenék, hogy a királyné hármas ikreket hozott a világra, és mindegyik fiú, az is semmiség lenne. Ez a megjegyzés kiérdemelt egy kényszeredett nevetést. – Nem olyan nagy horderejű, az bizonyos, csak egy kérés, hogy segítsek felköttetni a férjemet azzal, hogy ellene vallók. Hamis információkkal. – Vonakodsz ettől? – Meglepő, nem igaz? – Ott motoszkált a fejében ezzel kapcsolatban egy gondolat, de nem igazán értette. – Aligha. Mindig is jószívű voltál, drága Isabel, bár próbálod eltitkolni. Mit fogsz csinálni? – Semmit, mivel nem tudom, hová küldjem az elutasítást. Cate sajnálkozva nézett. – Csak az jutott eszedbe, hogy visszautasítsd? – Küldhetnék egy hírnököt a királyhoz a levéllel, ha elhinném, hogy veszi a fáradságot, hogy elolvassa. – Világosan kifejezésre juttatta, hogy nincs kedve hozzá. Kár, hogy az édesanyja nincs itt. – Lady Margaret? – Kedveli Randot, aki évekig szolgálta őt. Az ő terve juttatta trónra Henriket, és apró kezeiben tartja a fia szívét. Ő ismeri legjobban a királyt, bár éveken át csak leveleztek. Az ő vére teremt

leginkább jogalapot a fiának a trónra, hisz királyi származású és így… Isabel felemelte a kezét, hogy megállítsa a szóáradatot. – Értem, köszönöm! De nem valószínű, hogy visszatérne Winchesterből, mielőtt a királyné szül, még akkor sem, ha nem lesznek hármas ikrek. – Gondolom – sóhajtott Cate. – Hacsak… – mondta Isabel, és feltámadt benne a remény. Húga felkapta a fejét. – Igen? – Hacsak nem tudjuk meggyőzni, hogy a trón veszélyben van. Cate arcára kiült a riadalom. – Isabel! Azt nem teheted! – Nem? Lehet, hogy ő fogadna engem, ha a fia nem is. Ami a veszélyt illeti… – A legjobb esetben is kétnapnyi igen kemény lovaglás eljutni Winchesterbe. – Semmiség a hosszú északi utazáshoz képest. Ha van valaki, akire Henrik hallgat, akkor az édesanyjára. – Isabel a fejében listázni kezdte a becsomagolandó dolgokat és a tennivalókat. – Ezúttal elkísérlek – jelentette ki Cate. – Nem hiszem. Rád itt van szükség, hogy meglátogass a szobámban és elmondd mindenkinek, aki kérdezi, hogy búskomorságba estem. – De te nem leszel… Ó! – Vagy ha szerinted az jobban megfelel a célnak, talán elkaptam az izzadásos kórt, ami olyan sokakra sújtott le. Gwynne segít neked, hoz ennivalót, amit ketten megehettek, így az étel nem megy vissza érintetlenül a konyhába. David majd szerez nekem és magának lovakat, mert velem kell jönnie. – Nem, komolyan, ennél több védelemre… – Kérlek, Cate! Szeretném, ha te és Marguerite kimaradnátok ebből az ügyből. Nem tudnám elviselni, ha bármelyikőtök veszélybe kerülne emiatt.

– Mégis megkockáztatod. Meg fogja tudni. Mit szól majd hozzá? Mérges lesz – gondolta Isabel –, valószínűbb, hogy dühöngeni fog, amiért rávette Davidet, hogy segítsen neki. És tajtékozni fog, hogy fegyveres kíséret nélkül vállalkoznak az útra. – Emiatt nem kell aggódnom, mert egyelőre biztonságban van a rácsok mögött. – És Graydon? – Ha kis szerencsénk van, sosem hall az utazásról – válaszolta Isabel azonnal. – Ha mégis, akkor mi van? Őfelsége kegyelméből férjes asszony vagyok, így nem tartozom számadással többé egy egyszerű mostohatestvérnek. Ne, ne sorolj nekem akadályokat, édes Cate, mert erre most nincs időm! Menj, küldd be hozzám Davidet és Gwynne-t is, légy szíves. Rengeteg az elintéznivaló és kevés az idő. Húga megtette, amit kért, de előbb még hosszasan sorolta ellenvetéseit. Amikor végre elment, Isabel maga előtt összekulcsolt kézzel állt a szoba közepén. Rettegnie kellene a rá váró lovaglástól, elképzelni mindenféle katasztrófát. A térdének remegnie kellene a gondolatra, hogy audienciára megy a király édesanyjához, aki szigorú és istenfélő asszony, de ki nem állhatja a jámbor bolondokat. Ehelyett tiszta lelkesedés cikázott az ereiben. Szabadon tehette, amit akart, járhatta a saját útját. Ez a tudat úgy melengette, mint a vizezetlen bor mámora. Senki nem mondott neki ellent, senki sem parancsolt vagy várta el, hogy engedelmeskedjen az utasításainak. Jöhetett-mehetett a saját kedve szerint, a saját vágyai és esze parancsait követve. Ez nem tart soká. Ha Randdal bármi történne, megint Graydon vagy a király rendelkezne felette és a javai felett. Ha Rand életben marad, ez a jog rá száll vissza. De most senki nem irányítja. Senki. Amíg tart, minden örömét kiélvezi.

15. FEJEZET

and a fal mellé állított keskeny ágyon feküdt. Ez volt a fő bútordarab a számára kijelölt kis helyiségben. Fejét egyik öklére támasztotta, tekintetét a kazettás mennyezetre szegezte. Az idő feketítette fáról szép, új pókháló ezüstcsipkéje lógott alá. A pók időről időre leereszkedett egy finom selyemszálon, mintha ellenőrizni akarná, veszélyt jelent-e rá a fogoly, akivel birodalmán osztozott, esetleg ehető-e. Mindkettőre kevés volt az esély, így visszatért a munkájához. A zsákot Rand alatt egyenetlen szalmacsomókkal tömték ki, így hepehupás volt. A lepedő és a vékony takaró, ami fedte, nem volt különösen tiszta. Rand alig vette észre. Emlékeiben az ágyában volt a palotában, Isabellel a karjaiban. Képzeletében a felesége elképesztően készséges volt. Beengedte forró, édes szájába, ízlelte, kényeztette őt, miközben a szemébe mosolygott. Rand a szemeire tette szabad karját. Valami másra kellene gondolnia, bármire, csak nem a hitvese gyakorlatlan, ám nagyon is érzéki csábítására. Nem sikerült. Szinte rosszul volt a vágytól a nő és tiszta, féktelen dühe után, amit azért érzett, hogy elvitték őt az ágyából. A társasága, a vigasztalása után. Mi más számítana ekkora veszteség mellett?

R

Nem akart ennyire a megszállottjává válni. Azt hitte, ha a lány egyszer az övé lesz, akkor eltelik vele és többé nem kínozza majd a perzselő szenvedély és viszonzatlan vágyakozás. Ehelyett a szenvedélye és vágyakozása az ezerszeresére nőtt. Most is kívánta őt, azt akarta, hogy legyen mellette, szorosan a karjaiban. Arra vágyott, hogy gyengéd legyen, szolgálatkész, teljesen meztelen és csak rá várjon. Ő volt a bolondok királya. Ez a vágy nem más, mint a csörgősipkája. Léptek zajára riadt fel. Kulcszörgés kísérte őket, nem a csengők, ahogy a képzeletében. Könnyedén felállt, egyenesen, kissé terpeszben állt, hogy megtalálja az egyensúlyát. Még nem volt elég régen bezárva ahhoz, hogy a kétségbeesés és a rossz étel megfossza a büszkeségétől, bár attól rettegett, hogy a végén majd bekövetkezik. Vagy talán mégsem, ha a hóhér előbb jön érte. Nyikorgott a lakat. Kivágódott az ajtó. Belépett egy karcsú alak. – Fél óra, nem több! – közölte a foglár. Bevágta az ajtót és bezárta őket. David. David volt az, nem Isabel. Tudhatta volna. Rand rekedtes lélegzetet vett, félresöpörte csalódottságát és előrelépett, hogy megszorongassa a fiú kezét. – Mi hír? – kérdezte. – Nekem nem mondtak semmit, és nem is hallottam semmit, mióta utoljára itt jártál. David vállat vont. – Az udvar ugyanaz, bár a király nélkül, mert ő országjárásra ment. A kisbaba, akit ön megmentett, szépen gyarapszik. Leon azon híresztelések dacára, hogy látták itt-ott, nem bukkant fel újra. Semmi érdemleges. A fiú úgy értette, semmi olyasmi, ami a szabadulásához vezethetne. Rand számított erre. Lehet, hogy addig nem is hallanak semmit, míg a királyi bíróság elé nem kerül, onnan pedig egyenesen a hóhér kezére. A következő hír, amit kap, lehet, hogy az utolsó lesz.

– Az úrnőd hogy van? – kérdezte egyszerűen, miközben megfordult, hogy lemérje a hatlépésnyi távolságot a távolabbi falig és vissza. – Most hoztál tőle üzenetet? – Arra kéri, legyen bátor! Hamarosan elutazik, hogy kieszközölje az ön szabadon bocsájtását. – Tessék? – Rand agya annyira lelassulhatott, mint egy pók, mert ebből semmit sem értett. – Hogyan? David feszülten beszámolt a fejleményekről, mintha attól félt volna, hogy Rand majd őt hibáztatja. Amikor a végére ért, az ajtó mellett maradt és összekulcsolta a kezét a háta mögött. – Winchesterbe megy – ismételte Rand a rettegés és a hála keverékével, amitől zakatolt a szíve. – Az ön asszonya tudja, hogy ön a király édesanyjának hasznára volt a múltban, és hogy igen kedveli önt. Csak ez maradt, mivel a király nem fogadja. – Kért audienciát? David aranyszín fürtjei előrelendültek, ahogy röviden bólintott. – Igen, órákig várt, de nem ért el vele semmit. Amikor kihallotta a lelkesedést a fiú hangjából, Rand éles tekintetet vetett fegyverhordozójára. Úgy tűnt, a hölgy újra hódított. Volt benne valami, ami így hatott a férfiakra, beleértve a férjét is. Ezért volt lehetetlen a terve. Winchesterbe hosszú, fárasztó lovaglás után lehetett eljutni, az utak pedig mindenféle veszélyeket tartogattak. – Nem mehet. Megtiltom! David oldalra billentette a fejét és összevonta a szemöldökét. – Akkor sem, ha ez megmentheti önt? – Mi haszna, ha mindketten meghalunk? Nem, a lehetőségét is elutasítom! – Megkért, hogy tartsak vele. – Akkor is! – Ha felfogadunk néhány zsoldost a védelmünkre, akkor kétlem, hogy aggódnunk kellene a tolvajok vagy a rablógyilkosok miatt. Rand a fiú vállára tette a kezét.

– Ez az ügy sokkal szövevényesebb, mint amilyennek látszik. Egy nő már meghalt. Nem, a hölgyem nem hagyhatja el a palotát. Menj vissza, és mondd meg, hogy nem engedem! – És ha nem hallgat rám? Meglehet, hogy Lady Isabel nem hallgat majd rá. Nem, mindenre, ami szent, biztosan nem fog a fiúra hallgatni. – Mondd meg neki, hogy jöjjön el hozzám! Szervezd meg McConnellen keresztül, titokban, ha kell. Azonnal látnom kell! Mondd meg neki! Fegyverhordozója mereven biccentett. – Én engedelmeskedem, uram, de kétlem, hogy a hölgy ugyanígy tesz majd. – Engedelmeskedni fog. Muszáj, vagy én… – Igen, Sir Rand? A férfi a fiú mélykék szemében rejlő érdeklődést és együttérzést látva félrenézett. – Nem fontos. Csak add át a parancsomat! – kérte, és még számos más utasítást is adott, hogy megnyugodjon. Fegyverhordozója újra beleegyezően bólintott, és már indult volna. – Várj! – Uram? Rand habozott, aztán végül megkérdezte: – Nálad van a kardom? Biztonságban megőrizted? – Igen, uram. – Ha véletlenül… – Igen, Sir Rand? – kérdezte a fiú arcán rendületlen türelemmel. – Vidd magaddal a hölgyem védelmére! Tartsd magadnál szükség esetére. – Rand újra elfordult, nem akarta látni, hogy szánalom tűnik fel David tekintetében. – De uram, én csak… – Jól edzettél, megvan benned hozzá az ügyesség és az erő is. Készen állsz.

– Ha ön mondja – a fiú hangja tele volt fájdalommal –, bár jobb szeretném, ha ön vinné helyettem. Rand feléje fordult és hosszan a szemébe nézett. Az elmúlt évben sok mindenen mentek át együtt. Isten adja, hogy még sok mindent éljenek túl, mielőtt David megszerzi lovagi sarkantyúját. – Én is – válaszolta alig észrevehető mosollyal. – De mivel az nem lehet, használd úgy, ahogy én tenném! David újra fejet hajtott. Az ajtó rostélya megnyikordult a háta mögött. Rand vizet kéretett, mosdáshoz és borotválkozáshoz, elnyújtotta, hogy addig is teljen az idő. Aztán leült és várt. Várt egész nap, aztán a következőn és az azutánin. Végül többé nem borotválkozott minden reggel, nem kért többé tiszta vizet, tiszta ruhát, vagy hogy gyakran ürítsék ki a piszkos pot de chambre-t4, ami az egyik sarokban állt. Feküdt az ágyán és bámulta a mennyezetet. Néha a pókhoz beszélt, ami szorgosan szőtte hálóját a feje felett. A jószágot megvádolta a női nem minden bűnével; egyikük önző hiúságból, saját szeszélyes önfejűségének engedelmeskedve, a férjével dacolva szőtte a hálóját. Átkozott minden nőt, aki ugyanígy cselekedett. *** Isabel megfogadta, hogy nem engedelmeskedik a férje hívásának. Egyrészt, erre most nem volt idő. Másrészt, nem tetszett neki, hogy egy börtönajtó mögül parancsolgatnak neki. Az is felháborította, hogy a férfi feltételezi, hogy csak úgy eldob mindent és szalad hozzá enyelegni a Towerbe. Nem volt kétsége afelől, hogy a végén sor kerülne erre. Hogy azért kerülte-e a férjét, mert attól félt, hogy megadja magát, az az ő titka maradt. Most kellett elindulnia a küldetésére, amikor az udvarban nagy volt a fejetlenség. Kisebb felkelésről érkezett hír a nyugati skót határvidékről. Egész nap jöttek-mentek a hírnökök késő éjszakába 4

Éjjeli edény

nyúlóan, rótták az utat az országjáró király és a palotában maradt tanácsadók és nemesek között. Néhány hetes hadjárat rendezni fogja a dolgot, legalábbis ezt állították azok, akik úgy tettek, mintha értenének hozzá. Amikor ez megoldódik, Henrik a korábbi bajtársa nyakába varrt gyilkosságra fordítja majd a figyelmét. Szigorúan fogja megítélni a tényeket, ahogy a királyi bíróságnak is szigorú utasításokat ad majd. Senki sem vádolhatja részrehajlással. Mi rossz van egy kis részrehajlásban? – kérdezte felháborodottan Isabel, amikor elindult Winchesterbe. A hűség és a szolgálat semmit sem jelent? Nem biztos, hogy Henrik ma király lenne az olyanok nélkül, mint Rand, akik magukévá tették az ügyet, harcoltak a túlerővel, vele tartottak a walesi partraszállástól a Bosworth mezei mészárlásig. Isabellel együtt színes emberáradat özönlött ki a városból ezen a szép hajnalon. Davidén kívül vele tartott két udvaronc kísérőként, akik a király anyjának ügyében jártak, a spanyol követ, akit utasítottak, hogy adjon írásos jelentést a szülésről, az udvaroncok katonái, és hat zsoldos, akiket David fogadott fel Rand erszényének segítségével. Váltás lovakról is gondoskodtak, melyek az út menti fogadóknál várták őket. Így a menet kiáradt a Woking felé vezető útra a winchesteri apátsági templomhoz tartozó zárda felé, ahol apácák fognak segíteni a királynénak a szülésnél. Falvakon süvítettek végig, farmokon legelésző birkanyájak mellett, vadvirágos rétek és a földek mentén, ahol keresztekben állt a gabona. Bár Rand azt parancsolta, hogy maradjon ott, ahol egy nő helye van, Isabel mégis úgy érezte, hogy férje védelme elkíséri. Winchestert a második napon késő este érték el. Isabel úgy határozott, hogy reggelig vár, és csak utána megy Lady Margarethez. A mardosó szorongástól nem aludt sokat, és az utazás is kimerítette. A pihenés élesebbé teszi az elméjét, amire szüksége lesz, amikor szembenéz a király édesanyjával. Ráadásul nem akart az út porától piszkosan megjelenni az asszony előtt, mintha a kétségbeesés hajtaná.

Amennyit aludt, azzal az erővel akár éjfélkor is dörömbölhetett volna a palota kapuján. Kialvatlanul és nehéz szívvel kért audienciát, amint megreggelizett. Buzgó hálát érzett, amikor ezt azonnal megkapta. Olyan szobában fogadták, melyet hatalmas méretű pasztorál képekkel és gyékény helyett rengeteg szaracén szőnyeggel tettek otthonossá. Henrik édesanyja szokás szerint fekete-fehérbe öltözött, fején csúcsos fejdísz. Egy nagy karosszékben ült, lábát egy zsámolyra tette, hogy ne lógjon és ne is érjen a földre. Amikor Isabelt bevezették hozzá, félretette breviáriumát és hosszú ruhaujjába rejtette a kezét. – Mennyire örülök, hogy látom, Lady Isabel! – mondta Richmond és Derby grófnéja halk, visszafogott hangján. – Remélem, nem rossz hírt hozott Westminsterből? Isabel látta, hogy a hölgy sápadtkék szemébe nyugtalanság költözik. Egy édesanya természetes félelme volt, aki életének öt évtizede alatt megtapasztalta, hogy királyok feltűnnek és elbuknak. – Nem, fenséges asszony – nyugtatta meg Isabel sietve. – A királlyal minden rendben egy apró zendülést leszámítva, amit, úgy hiszem, nagyon jól kézben tart. – Nagyon örülök, hogy ezt hallom, és remélem többet is megtudnék erről, miután elolvastam az ezzel kapcsolatos híradásokat. Közben, kérem, mondja el, milyen ügyben jár, mert nem hinném, hogy cél nélkül érkezett volna ide. Isabel pontosan tudta, mit akar mondani, mivel bőven volt ideje végiggondolni, mialatt az audienciára lovagolt. Azonnal beszámolt Juliette dAmboise haláláról és arról, hogy Randot tartóztatták le a meggyilkolásáért. – Már beszéltünk arról korábban, Lady Margaret, hogy a király ellenségei megpróbálnak párhuzamot vonni a francia nő gyermekének halála és a Towerben eltűnt hercegek sorsa közt. Őfelsége talán nincs tudatában, hogy az udvarban sokan tudják, hogy

a hölgyet Braesford Hallba küldték a szülésre. Igaz, mindez a királyné érdekében történt… – Egy király nem aggódik amiatt, hogy a szerelmi ügyei milyen hatással vannak a hitvesére – közölte Margaret ridegen. Pedig Isabel véleménye szerint jól tette volna, bár ha ezt most megjegyezné, annak nem lenne sok haszna. – Valóban nem, de mi van a leendő örökösre gyakorolt hatással? A király édesanyja elfordult és hosszában végigjárta a szobát. Aztán, miután olyan erővel fordult meg, hogy megperdült a derekán a kereszt, újra visszasétált. – A fiam bizonyára tisztában van azzal, miért adta ki a letartóztatási parancsot – mondta, miközben elhaladt Isabel mellett, úton a szoba másik végébe. – Lehetséges. De talán nem veszi észre, hogy mivel az emberek tudják, hogy Rand az ő kedvéért rejtette el a francia nőt, biztosan azt hiszik, hogy akkor is az ő nevében cselekedett, amikor megszabadult tőle. Ha hagyja, hogy Randot felkössék, azzal ő maga is bűnrészessé válik a gyilkosságban. – Ön feltételezi, hogy Sir Rand ártatlan. – Igen. – Isabel nem tudta volna megmondani, mitől olyan biztos ebben, hacsak azért nem, mert megmentette azt a kisfiút a tornán. Vagy abból, ahogy utána a karjában tartotta a csöppséget, mintha fiatal élete határtalanul értékes lenne. Látta az arcán, hogy úgy érezte sérült ujja fájdalmát, mint ő. Egy olyan férfi, aki ilyen gyengéd aggódásra képes, az nem tudná kioltani egy újszülött vagy édesanyjának életét. – Lojalitása dicséretes, de ön arra céloz, hogy a fiam megengedné azt az igazságtalanságot, hogy felakasszák. – Nem tenné meg azért, hogy megőrizze a koronáját? Margaret fagyosan nézett rá. – Meglehet, hogy azt hiszi, sőt bizonyítéka van rá, hogy Sir Rand bűnös. – Akkor miért nem zárta börtönbe, amint Londonba ért? Miért várt? Nem, fenséges asszony. Azt hiszem, a király kénytelen volt jó

lelkiismerete ellen cselekedni. Mademoiselle dAmboise halálát azért rendezték így, hogy kényelmetlen helyzetbe hozzák és cselekvésre bírják őfelségét. Valaki azt akarja, hogy Sir Rand bíróság elé álljon és így az ellene szóló bizonyítékokat úgy manipulálják, hogy besározzák a királyt. Amint Henrik gyanúba keveredik, hogy parancsot adott saját húsa és vére, valamint a baba édesanyjának szörnyű meggyilkolására, ugyanúgy gyalázhatják őt, mint előtte III. Richárdot, és ugyanolyan könnyen megfoszthatják hatalmától. Lady Margaret megállt sétája közben, és Isabelre nézett. – Az ötlet nem új keletű. –A módszer, ahogy Randot Mademoiselle Juliette meggyilkolásának helyszínére csalták, valószínűbbé teszi, nem gondolja? – Ha tudnánk, ki ment el a nőért. És hová vitték. Isabel csak erre várt. – Ön kideríthetné, Lady Margaret – mondta, és ökölbe szorított kezeit ruhája redői közé rejtette. – Ön a király édesanyja, és ő nagyon szereti önt. Amit ön kér, azt nem tudja és nem is fogja megtagadni. Ráadásul azt hallottam, hogy néha kisebb ügyekben ön tanácskozik a király áldásával, kérvényeket hallgat meg és döntéseket hoz, hogy őfelsége súlyosabb ügyekre fordíthassa az erejét. Ön nem tudna bíráskodni ebben az ügyben? – Bíráskodni? – Az idősebb asszony arca elgondolkodó lett. – Az ön befolyásával és az ön parancsára meg lehetne találni a kapitányt, aki elkísérte a francia nőt. A bábát, aki világra segítette a babát, ön elé hozhatják kihallgatásra. Hívathatnánk a vár tulajdonosát, ahol a Mademoiselle-t megölték, hogy magyarázza el, mit keresett ott a nő, vagy legalább azt, miért ott halt meg és nem máshol. – Azt javasolja, hogy mindezt addig tegyem meg, míg Henrik távol van Westminstertől és egyébként is lefoglalja a zendülés. Isabel elpirult. – Nem állt szándékomban ennyire… körmönfontnak lenni. Csak arról van szó, hogy most kell cselekedni.

– Ahogy mondja – hagyta rá a király édesanyja elutasító gesztussal, majd újra elfordult. Tekintete megállapodott a sarokban a fekete tölgyből faragott imazsámolyán, melynek térdeplőpadját bársonnyal borították be. Hangja suttogássá halkult. – De mi lesz, ha a válaszokról kiderül, hogy… terhelőek? – Ez a lehetőség eszembe sem jut – válaszolta Isabel. – De ha mégis, önnek kell rendbe hozni a dolgot, fenséges asszony. Ön nem nézheti tiszta lelkiismerettel, hogy Randot elítéljék. Csend állt be. Valahol férfiak kántáltak mély és komor hangon, énekük mégis visszafojtott erővel zengett. Egy kutya ugatott, majd elhallgattatták. Ijedten kotkodácsoltak a tyúkok, aztán elcsendesültek. Isabel olyan mereven és egyenesen állt, hogy a térde is belefájdult. Hintázni kezdett a talpain, hogy enyhítsen a görcsön. – Nem – mondta Lady Margaret végül. – Henrik nem lehet bűnös, ezt képtelen vagyok elhinni. De Sir Randról sem. Ha… ha valamit tenni akarunk, akkor gyorsan kell cselekednünk, méghozzá Westminsterben, mert ott férek hozzá a pecsétekhez, a küldöncökhöz és kimutatásokhoz arról, hogy kinek fizettek, mikor és milyen szolgálatért. Itt kell hagynom Erzsébetet. Isabel látta, hogy teljes köztük az egyetértés. Győzött. Annyira megkönnyebbült, hogy elgyengült a térde, és kénytelen volt egy aprócska lépést tenni, hogy megőrizze egyensúlyát. – Sajnálom, de a királynénak… még van néhány hete, ugye jól tudom? – Mindenki más is így tudja. Az esküvőtől számolnak. De én nem vagyok meggyőződve erről. De nem számít. Az orvosára kell bíznunk a biztonságát, és azokra, akik úgy dongják körül, mint darazsak az érett gyümölcsöt. – Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. Lehet, hogy őfelsége nem… nem erős, de nem is gyenge. – Ahogy mondja. – Lady Margaret mély lélegzetet vett, hagyta, hogy a levegő elnyújtott sóhajjal hagyja el a tüdejét. – Segítségre van szükségem, ha időben rendezni akarjuk ezt az ügyet. Ön egy, az enyémhez közeli szobába költözik, és az írnokom

lesz azoknál az üzeneteknél, amelyeket majd a magánpecsétemmel küldök el. Lehet, hogy mi ketten elrendezhetjük ezt az őrültséget és megóvhatjuk azok életét, akiket szeretünk. A király édesanyja azt hiszi, hogy szereti Randot. Isabel tiltakozásra nyitotta a száját, de aztán újra becsukta. Felszegett állal így szólt: – Ha emlékszik, fenséges asszony, a szoba, melyen Randdal osztoztam, a király lakosztályához közel volt. Lady Margaret bólintott. – Valóban. Kiváló! Menjen és készülődjön! Amint mindent elrendeztünk, indulunk Westminsterbe. Isabel gyors pukedlivel fogadta az elbocsájtását. Egy pillanattal később már a szobán kívül volt, és becsukódott mögötte az ajtót. Megállt és a semmibe meredt. Győzött. Megkapta az engedélyt, amiért jött. Örvendeznie kellene. Eufóriának kellene cikáznia az ereiben, szívének csordultig kellene telnie. Ehelyett hirtelen fáradtnak érezte magát, nagyon fáradtnak. Agyában pedig újra és újra ismétlődött a kérdés, amit Lady Margaret is elsuttogott Istennek, amikor imazsámolyán beszélt vele. Mi van, ha tényleg terhelő válaszokra találnak nyomozásuk során? A Winchesterből való hazautazás előkészületei egy örökkévalóságig tartottak, legalábbis Isabel így érezte. Szolgák futkostak ide-oda összehajtogatott vásznak halmaival. Inasok szedtek szét és rakodtak fel ágyakat, ezüst- és aranytányérokat, csészéket, mosdótálakat és vizeskancsókat csomagoltak. Lovakat és öszvéreket, kordékat és szekereket gyűjtöttek össze. Hírnököket küldtek előre, hogy jelentsék jöttüket a fogadókban, ahol megpihennek. Elrendezték a vitákat Lady Margaret kíséretének tagjai közt, hogy ki megy és ki marad. Isabel a türelmetlenség lázában égett. Siettetni szerette volna a szolgákat, kényszeríteni őket, hogy mozogjanak gyorsabban. Lóra

akart szállni és elügetni olyan gyorsan, ahogy jött. De ezek felett nem volt hatalma. Nem ő parancsolt a szolgáknak, és a király édesanyját sem sérthette meg azzal, hogy itt hagyja. A csomagolás harmadik napján Isabel az apátság kertjében keresett menedéket, ahol Yorki Erzsébetbe botlott. Természetesen futólag látta őt az étkezéseknél, de Henrik királynéját általában úgy körülvették az udvarhölgyei és az apácák, hogy lehetetlen volt beszélni vele. Most az asszony a rózsalugason át ráhulló nyári napfényben fürdőzött, és egy márványmintás borítójú könyvet olvasott. Isabel lépteinek zajára nyugtalanul felnézett. – A, Lady Isabel, ön az! – mondta, és azonnal megnyugodott. – Bocsásson meg, fenség! – mondta Isabel gyorsan, és pukedlizett. – Nem akartam alkalmatlankodni. – Egyáltalán nem alkalmatlankodik, nagyon örülök önnek! Csak azt hittem, hogy esetleg… – Az asszony elhallgatott, vett egy gyors lélegzetet. – Elég, ha annyit mondok, hogy nem öntől akartam elmenekülni. Jöjjön, csatlakozzon hozzám a padon! Bőven elég kettőnknek is, még a mostani állapotomban is. Egy királyi kérést nem lehetett visszautasítani. Isabel hálát mormogva engedelmeskedett. Néhány percig udvariasan csevegtek. – Gondolom, alig várja, hogy elmenjen innen – mondta hamarosan Erzsébet, és szép, tengerkék szemében mosoly csillant. – A királyi család igényei fárasztóak lehetnek, igaz? – Ó, nem mondanám! – Nem, ön túl udvarias. Ön kénytelen ezt minden nap elszenvedni. – Valójában csodálom, ahogy ön elviseli ezt. Különösen most. A királyné tekintete elszomorodott. – Az ön elutazása megkönnyíti majd a dolgokat. Isabel arcát elöntötte a pír. – Bocsánatot kérek, ha nehézséget okoztam önnek azzal, hogy idejöttem. – Nem, nem, én csak arra gondoltam, hogy az, hogy magával viszi az anyósomat, nagy áldás – vonta meg a vállát. – Lady Margaret erős asszony, igazság szerint erősebb, mint én. Nézetei arról, mire van

szükség ahhoz, hogy világra hozzunk egy királyi sarjat, ütköznek az édesanyáméval, aki nyolc gyermeket szült, míg apám felesége volt, így nagyobb gyakorlata van. Végtelen vitáik, szabályaik és utasításaik nagyon feldúlnak. – El tudom képzelni. – Természetesen valóban egy jövendő királyt hordok a szívem alatt, egy új Tudor-dinasztia ősét, ahogy nekünk mondták. Anyósom felelősséggel tartozik Henriknek az ő biztonságáért, ezért minden kifogását mindenekfelett el kell fogadnom. – Csodálkozom, hogy beleegyezett, hogy itt hagyja önt. – Ahogy én is, higgye el! Csak feltételezni tudom, hogy komoly oka van rá. Enyhe kérdés rejlett ebben a finom megjegyzésben. Már Isabel nyelvén volt, hogy beszámoljon az okokról és eseményekről, amik ide vezettek. Még időben nyelte vissza a szavakat. Szörnyű lenne, ha annyira felzaklatná a királynét, hogy korábban induljon meg a szülés. – Biztosra veszem, hogy Lady Margaret mindent elmond önnek, ha megkérdezi. – Én pedig biztosra veszem, hogy nem – felelte Yorki Erzsébet. – Minden kellemetlenségtől óvnak, míg el nem jön az idő. Vagy akár örökké. – Kezét nagy hasára tette és gyengéden megsimogatta. – Nem panaszkodom, mert tudom, hogy a gyermek javát szolgálja, akit várok, aki egyben édesapám örököse és az enyém is. Isabel tekintete ellágyult, ahogy megértette, hogy IV. Edward leánya nagyon is tisztában van azzal, hogy családja királyi York-ága folytatódni fog, igaz, női ágon. Egy pillanattal később azonban lesújtott rá a királyné szavainak valódi ereje. Elgondolkodva ráncolta a homlokát és így szólt. – Ha tudja, hogy az ügy kellemetlen… – Ó, ennél sokkal többet tudok. – Fenség? – Tudom, hogy Henrik magával hozott egy szeretőt Franciaországból, és azt is, hogy a nőnek gyereke lett. Hallottam

suttogni, hogy a baba nem él, és az ön esküvőjén bemutatott álcajáték után hajlamos is vagyok elhinni. Volt abban ráció, hogy egy olyan udvarban, ahol mindenki, aki neheztelt Erzsébetre, amiért kapcsolatban állt a régi yorkista rezsimmel, körmönfont bosszút állhatott rajta azzal, hogy nyugalmát pletykával zavarja meg. Isabelt elöntötte a részvét a hölgy iránt, amiért egy olyan ember hitvese, aki csak eszközt látott benne, akit olyanok támadtak, akik nem barátai, hanem egyenesen ellenségei voltak. – Igazán sajnálom! – mondta őszintén. – Önnek arany szíve van, Lady Isabel, de kérem, ne foglalkozzon túl sokat az én körülményeimmel! Ott vagyok, ahová Isten és a sorsom rendelt. Csak azért említettem ezt az apró kényelmetlenséget, hogy megmagyarázzam, miért vagyok hálás a pihenőért, amit ön nyújt nekem. Ezért és a barátságáért is, amit olyan készségesen megosztott velem, szeretnék ajándékot adni. Ha valaha lesz valami, amit megtehetek önért, csak kérnie kell. Ez értékes ajándék volt, és Isabel tudta, mennyire értékelje. Yorki Erzsébet nem szőtt összeesküvéseket, vagy játszotta túl a szerepét az udvarban, de ez nem jelentette azt, hogy semmi befolyással ne bírt volna. A nőnek, aki a királlyal alszik, és aki a gyermekét hordja, mindig van hatalma. Isabel kifejezte nagyrabecsülését, amennyire csak tudta. Sokáig ültek a lugas alatt, ahol a rózsák illata lengte körül őket, a szirmok pedig úgy szálltak alá, akár a lágy eső. Az ezt követő napokban pedig ugyanott találkoztak, ezernyi dologról beszélgettek, például a férfiakról és gyarlóságaikról, vonakodó beleegyezéssel kötött házasságról, arról, hogy megtanultak együtt élni egy idegen férfival. Isabel kicsit sajnálta, amikor végül eljött az indulás ideje. De egy forró napon végre elindultak. Az augusztus már a végéhez közeledett, amikor Winchester falait maguk mögött hagyták. A csatlósok, őrök, udvaroncok, szolgák, poggyászszekerek és ellátmányos kordék menetoszlopa lassan, méltóságteljesen haladt. Isabel abban a megfontolt tempóban poroszkált, amit Lady Margaret kedvelt, de hamarosan megfájdult a feje a forróságtól, a portól és

hogy állandóan kioktatják, kezdve azzal, hogyan hordja a fejdíszét és a fátylát, egészen addig, hogy milyen gyakran imádkozzon. A jövőbeli szívességek kedvéért mosolyognia kellett, és mindenekfelett azért, hogy meghálálja, hogy nekifogtak a nyomozásnak Juliette dʼAmboise halálával kapcsolatban, még ha ilyen komótosan is. Még soha életében nem örült annyira annak, hogy megpillantotta a terpeszkedő Londont és a Temze fényes szalagját, vagy, hogy nagy patadobogással befordultak a Westminster-palotához vezető King’s Streetre. Hamarosan újra elfoglalta hitvesi szobáját a király lakosztályának közelében. A következő napokban Lady Margaret pecsétjével ellátott üzeneteket küldtek a szélrózsa minden irányába. Bár a király édesanyjának parancsára a különböző nemesek és a király katonái kibe masíroztak, senki sem tudta megmondani, ki volt a parancsnoka annak az osztagnak, amelyik elvitte Braesfordból a francia nőt. Nem tudták, ki szolgált benne, vagy, hogy hová mentek azután. Néhányan céloztak rá, hogy a katonák zsoldosok lehettek, akiket erőszakkal soroztak be és királyi felszereléssel láttak el. De egy lélek sem mert találgatni azzal kapcsolatban, hogy ki szerelte fel őket és mi okból. Végül is mit számít? A nő csak a király szeretője volt, alig jobb egy szajhánál, úgyhogy alig érte meg az időt, amit a kérdések megválaszolására szántak. Amikor Isabel észrevette ezt a hozzáállást, azon tűnődött, hogy akiket kikérdeztek, nem hitték-e azt, hogy a király és a Lancaster-ház érdekeit védik. Ez sok mindent megmagyarázna. De nem, ez lehetetlen, mert ha Henrik bűnös, akkor az mit árul el Randról? Kellő időben a bábát is, aki ott volt Braesfordban, elhozták Westminsterbe, azok vették körül, akiket a keresésére küldtek. Egyenesen Lady Margaret tanácstermébe kísérték, egy hosszú, faliszőnyegekkel teli, faborításos terembe, ahol mindent a kapurács, az asszony családjának, a Beaufort-oknak jelképe díszített. Isabel Lady Margaret jobbján állt a hölgy gyóntatójával és egy diszkrét úriemberrel együtt, aki tollat és papírt fektetett behajlított

térdére, és akinek az volt a dolga, hogy feljegyezze az eseményeket. Isabel ereiben várakozás pezsgett. Végre megtudhatják, mi történt valójában Braesfordban, ahelyett, hogy a szóbeszédre hagyatkoznának. A bába testes, széles csípőjű, kerek arcú asszony volt, puha, formátlan orral, és úgy tűnt, szinte belebolondult a félelembe. Arca falfehér volt, szemei kidülledtek, ajka remegett. Ruhája durva volt és piszkos az utazástól, egyszerű vászonkendője pedig félrecsúszott a fején, így félig részegnek látszott. Isabel sajnálta, hogy ennyire kimerült és ennyire félt, de megkeményítette a szívét. Minél jobban megdöbben a környezettől és attól, aki kérdéseket tesz fel neki, annál valószínűbb, hogy elmondja az igazat. – A neve? – kérdezte Lady Margaret bevezetésképpen. A bába arca fehérből tűzpirosra változott. Helyére nyomta a fejkendőjét, bár ez nem javított a megjelenésén. – Agnes Wellmann asszony, milady. Folytatódtak a kérdések, kiderült, hogy az asszony egy felszabadított jobbágy özvegye, hol és mióta lakik, vannak-e gyermekei, mióta bába, hogyan választotta ezt a foglalkozást, hány kisbabát segített a világra, hány maradt életben, és még tucatnyi más dolgot. Végre a lényegre tértek. – Egy éjszaka idén júliusban egy szüléshez hívták Braesford Hallba, így van? – Igen, milady. – Azt hiszem, akkor ért oda, amikor a nőnél már megindult a szülés. Mondja el nekünk, mi történt azután. Az asszony úgy nézett ki, mint aki menten elájul. A torka mozgott, mintha nyelne, és folyamatosan pislogott. – Tettem a kötelességemet, ahogy tőlem telt. Az úrhölgynek nehéz dolga volt. – Úrhölgy volt? – Lady Margaret arckifejezése, amikor feltette a kérdést, kétkedést fejezett ki.

– Igen, az volt, bár külföldi. Kiabált, és olyan szavakkal imádkozott, amiket én nem értettem. – Megszülte a gyermekét? – Igen, bár hosszú, kimerítő szülés volt. Tudja, faros baba volt, de végül megfordult. A baba leány volt, gyönyörű apróság. – Élt és egészséges volt? – Ó, igen! Sírt, meg minden, mert kitisztítottam a csöpp torkát. Kicsit gyengécske volt a hosszú szüléstől, de egészséges, mint a makk. – Azután mi történt? – Megmutattam az édesanyjának, mi más? Nagyon büszke volt rá. De aztán jött a méhlepény és a magzatburok, és a hölggyel kellett foglalkoznom. Az úr, aki ott volt, maga Braesford, elvette a babát, és átvitte a szomszéd szobába. Meg voltam lepve, a legtöbb férfi nem szeret hozzáérni a kicsikhez. Félnek, hogy ártanak nekik, tudja. – Igen, igen, és aztán? – Nos, hirtelen a szegény baba sírása elcsitult. Ezen nem gondolkodtam túl sokat, mert az anya erősen vérzett. Én csak később… – Az anya vérzése elállt? – Igen, mert voltak nálam gyógyfüvek és – növények ilyen esetre. Lady Margaret elégedetten bólintott. – És mennyi idő telt el, mire újra a babára gondolt? – Közel egy óra lehetett. Braesford visszajött, hogy a hölgyről érdeklődjön. Azt mondta, a nő komornája megfürdette a kislányt, bepólyálta, és mélyen alszik. – Ezután elhagyta a házat. Nem kérték meg, hogy maradjon és gondoskodjon az édesanyáról és a gyermekről? – Nem, milady. A komorna – idegen, mint az úrnője – tudott egyet s mást a szülésről. Biztosan így volt, mert ő próbálta meg világra segíteni a babát, mielőtt engem odahívtak. Megkaptam a fizetségem és útnak eresztettek. – A bába ajka előrebiggyedt, miközben beszélt, mintha neheztelt volna az elbocsájtás miatt, amikor ő – kétség sem fér hozzá – napokig tartó ápolásra számított külön pénzért.

– És azután? – Hát, lementem a lépcsőn, igaz-e? Odakint találkoztam azzal az emberrel, aki hazavitt engem. Amikor felszálltam mögé a nyeregbe, akkor éreztem meg a bűzt. – Bűzt? – Mint az égő hús, esküszöm. Akkor felnéztem, és fekete füst ömlött ki a kéményből. Lady Margaret a homlokát ráncolta. – Nem lehet, hogy valami mást érzett? Mondjuk, konyhai tüzet? Az asszony a fejét rázta, szinte elveszítve fejfedőjét. – Nem mondanám, milady. Nem hasonlított rá. Inkább olyan volt… olyan… – Elég! – hallgattatta el Lady Margaret fenséges intéssel. Csend ereszkedett a teremre. Isabel várta, hogy a király édesanyja folytassa. Amikor ez nem történt meg, halkan megköszörülte a torkát. – Igen, Lady Isabel? – kérdezte Lady Margaret szárazon. – Szólhatok? Az apró kéz intése megadta az engedélyt. Isabel azonnal a bábához fordult. – A kandallóban már égett a tűz? – Így van. Esős éjszaka volt, nyirkos és hűvös, pedig nyár volt. Jólesett, hogy égett a tűz a szobában. Szeretem, ha van a kezem ügyében forró víz, tudja, hogy felmelegítsem a kezem, mielőtt munkához látok. – Szóval egész idő alatt égett. Azt hiszem, azt mondta, eltávolította a méhlepényt. Mihez kezdett vele? – Félretettem az útból, ott hagytam a véres rongyokkal és ilyesmikkel. A komorna dolga volt kitakarítani a szobát. – Nem lehet, hogy ő dobta a rongyokat és minden mást a tűzbe? Lehetett a szag az égő méhlepényé? Az asszony szeme elkerekedett. – Hát… hát, azt hiszem, megeshetett úgy is. De soha többé nem hallottam a babát.

– A kisbaba állítólag aludt. Olyan szokatlan lett volna hát, hogy nem hallja? A nő lassan megrázta a fejét. – Nem igazán, ha ilyen nehéz volt a szülés. Tudja, az volt szokatlan, hogy az úr jött és elvitte. – Volt rá oka, hogy azt higgye, Braesford esetleg hazudik? Elhangzott valami közte és a hölgy között, amiből azt gondolta, hogy az újszülöttnek baja eshet? – Nem mondhatnám, ha így belegondolok… – Mégis azonnal arra gondolt, amikor égő hús szagát érezte, hogy a babát megölték? És mi van a férfival, aki odavitte magát? Ő is észrevette? Az asszony arca felderült. – Ó, az ifjú Tom Croker, az öreg Tom fia vitt el a házhoz. Aki hazavitt, az egy másik volt, akit addig nem láttam, olyan úriemberforma. De ő is érezte a szagot. Ő jegyezte meg, hogy arra emlékezteti, amikor az ifjú szolgálója beleesett egy tűzrakhelybe, és neki kellett kihúznia onnan.

16. FEJEZET

and végre megnyírta a szakállát, amit növesztett. Megmosdott, mert már nem tudta elviselni a saját szagát. Az a nyomorúságos fél vödör hideg víz, amit drága pénzen vett az őreitől, nagyon távol állt a fényűző fürdőtől, amit Isabel készített neki a lovagi torna után. Hiányolta a nagy, teli dézsát a kényelmes vászonborítással, az illatos szappant, a vászontörülközőt. De leginkább annak a szép nőszemélynek tantaluszi kínokat okozó érintését, aki letérdelt, hogy megmosdassa, és akit berántott maga mellé a vízbe. Jó ég, Isabel meleg volt és gyengéd, bőre akár a szaténba bújtatott elefántcsont! Ha Rand lehunyta a szemét, el tudott menekülni az őt körülzáró kőfalak közül, a szobájukba képzelte magát és a lány újra a karjában volt. A szája mézédes, haja akár valami selymes csoda, olyan puha, hogy bele akart temetkezni. És meg is tette, meg bizony! Fölkelt a durva szalmazsákról, megrázta magát és vadul átkozódott angolul, franciául és a bretagne-i soknyelvű katonaság keveréknyelvén. Ha nem talál magának valamilyen elfoglaltságot azon kívül, hogy kínozza és szórakoztatja magát az emlékekkel, belebolondul. Mivel lefoglalta az ádáz küzdelem a túlontúl élénken átélt érzésekkel, nem hallotta meg a lépéseket. Csak akkor perdült az ajtó

R

felé, amikor a kulcs megcsikordult a zárban. Egy őrült pillanatig azt hitte, lázas, vagy valóban megbolondult, mert mintha Isabel suhant volna be a cellaszerű szobába, nagy adag friss levegőt, parfümillatot és ragyogást hozva magával. Hihetetlenül szép volt pirossal hímzett, aranysárga vászonköpenyében, piros nyári vászonruhájában, apró, piros fejdíszében, haján pedig halvány narancssárga fátyollal. Kezében letakart kosarat hozott, amiből olyan fenséges illatok szálltak, hogy Rand gyomra élénk várakozással megkordult. De ő a lányt akarta felfalni, minden egyes porcikáját, mindenféle gát és akadály nélkül, és csak akkor akarta abbahagyni, miután egy örökkévalóságra jóllakott. – Nos, uram – szólalt meg Isabel, és megállt az ajtó előtt, míg az őr újra bezárta mögötte. – Értem küldettél, azt hiszem. Nem látsz szívesen? – De. – A férfi rekedt hangjából sütött az elhagyatottság. Beszéd közben is összeszorult a mellkasa, és a sötét düh úgy cikázott át rajta, akár egy villámcsapás. – Hol az ördögben voltál ilyen sokáig?! Isabel úgy nézett rá, ahogy egy madár figyelhet egy tekergő kígyót. Óvakodva, de magabiztosan abban a tudatban, hogy elrepülhet. Suhanó léptekkel megkerülte a férfit és letette terhét a kis asztalra a magasan lévő ablak alatt. Félretett egy könyvet, amit a férfi olvasott, a lantját, néhány pergamenlapot, a pennáját és a beszáradt tintatartót. Rand lassan megfordult, úgy követte a mozdulatait teste minden egyes, veszélyesen túlfeszített idegszálával, akár napraforgó a napkorongot. Hasizmai összerándultak és égett a tarkója, miközben Isabel levetette köpenyét és az egy szem zsámolyra terítette. – Azzal voltam elfoglalva, hogy kiderítsem az igazságot Mademoiselle dʼAmboise-ról – felelte. A hangjának nyugtatnia kellene – gondolta Rand. Ehelyett úgy hatott rá, mint egy szirén éneke, ezért lépett egyet feléje. Az akaratlan mozdulat felett érzett bosszúság kiérződött a válaszából. – Üzentem neked, hogy azzal ne törődj!

– Mit kellett volna tennem helyette? Ülni és egy szép virágot hímezni, míg arra a hírre várok, hogy felkötnek? – Várhattál volna inkább arra, hogy a gráciák átka beteljesedett, te pedig szabad vagy. Isabel lesütötte a szemét, de a férje egy pillanatra még elkapta élénkzöld szeme öntudatos villanását. – Nem volt hozzá elég türelmem. – És az engedelmesség is hiányzott belőled, amire a pap előtt esküt tettél. – Ez férfiúi gőg, úgy hiszem. Múlt vasárnap a misén ugyanaz a pap azt állította, a nők túlzottan szenvedélyes, tisztességtelen lények. Ha meg tudják tagadni tőlünk a tisztességet, akkor miért törődjünk egy fogadalommal, amit nem mi választottunk? – Túlzottan szenvedélyes vagy, édes hitvesem? Rand ezért a kérdésért gyilkos pillantást kapott jutalmul. – Ezek a pap szavai voltak, nem az enyémek. Hallani akarod, mit intéztem, vagy sem? Rand hallani akarta, de ez másodlagos volt a kívánsága mellett. Beleegyezően megemelte a kezét és elfordult, hogy így rejtse el annak bizonyítékát, milyen hatással volt a testére, hogy eltűnődött a lány szenvedélyein. A szeme sarkából megpillantotta keskeny ágyát és a hosszú fehér selymet, ami a fejénél feküdt. Isabel esküvői ruhájának ujja volt, amit zálogba kapott a lovagi tornán. Mióta megtalálta a holmik között, amiket David hozott el neki, szokásává vált, hogy végighúzza rajta a kezét és úgy alszik el, hogy az arcára teríti. Még mindig rajta voltak a vérnyomok – halványbarna pecsét a fehér selymen –, de szövetébe ivódva megőrizte Isabel halovány illatát és édességét is. Ha az orrához tartotta, az megnyugtatta kalapáló szívét – legalábbis ő így érezte – és a szatírok álmába ringatta. Nem akarta, hogy Isabel megsejtse, mennyire a rabja lett. Azonnal az ágyhoz lépett, úgy tett, mintha a gyűrött takarót igazgatná, és besöpörte a selymet lepedő alá. Aztán Isabel felé fordult, gúnyosan fejet hajtott, és felajánlotta az alacsony ágyat ülőhelyként.

Felesége a hepehupás zsákra nézett, aztán újra elkapta a tekintetét, mielőtt megrázta a fejét. – Inkább állok. Bölcs döntés, hogy lemond erről, és nem lép egyet a kárhozat felé – gondolta Rand. Ott könnyedén csatlakozhatott volna hozzá és véget vethetett volna a beszélgetésnek. – Tudtad – kérdezte Isabel, miközben ujjával dobolt a mellette álló asztalon –, hogy a férfi, aki hazavitte a bábát, miután Mademoiselle Juliette dʼAmboise megszülte a gyermekét, nem Braesfordhoz tartozott? Hogy valójában úriember volt? – Úriember? – Ezt mondta a bába. Nem ismerte, és az illető a nevét sem mondta meg. Úgy tűnik, ő ültette a bogarat a fülébe a gyermekgyilkosságról. Erről Rand nem tudott. Ha voltak is elképzelései, hogy ki állhatott az egész mögött, nem sok mindenhez kezdhetett vele. – Te mit tennél? Attól tartok, ez az ügy túl messzire ment ahhoz, hogy az okok és fortélyok számítanának. – Elhallgatott, egy legyintéssel félresöpörte a kérdést. – Látom, eltűnt a sín az ujjadról. Meggyógyult hát? – Ahogy mondod. – Isabel lepillantott a kezére, aztán a férfi szemébe nézett, tekintete olyan védtelen volt, hogy Rand szíve összefacsarodott. – Még egyszer köszönöm! A férfinak voltak ötletei, hogy mivel hálálhatná meg, de inkább nem mondott semmit, miközben fejet hajtott. – Semmiség! – Semmiség – értett egyet a nő, és vett egy gyors lélegzetet, amitől mellei még jobban felnyomódtak a fűzőjéhez. – Hol tartottam? Lady Margaret tanácsánál és hogy mit derítettünk ki. Megengeded, hogy elmondjam? Miközben Rand figyelte őt a kis helyiségben, Isabel sok mindent elmondott neki, aminek a legnagyobb részéről ő nem tudott. Miközben hallgatta, feltámadt benne a remény, az az érzés, ami

gúzsba köti az ember lelkét. Különösen, amikor ráébredt, hogy mit jelenthet, ha Lady Margaret bekapcsolódik az ügybe. De könyörtelenül elfojtotta magában. Míg ő lakat alatt van, az egész mit sem ér, ha a legkisebb védelmet sem tudja megadni a feleségének. – Azt ugye tudod – kérdezte fojtott haraggal hogy egy nő már meghalt azért, hogy az, ami után kutatsz, ne kerüljön nyilvánosságra? Nem érted, hogy ha folytatod, téged is megölhetnek? – Nem vagyok ostoba, bármennyire is szeretnéd! – válaszolta Isabel felszegett állal. – Irtózom az igazságtalanságtól, és nem tudom elviselni, hogy aki ezt rád szabadította, legyőzzön. – Szóval az igazságtalanság miatt teszed. Nem az életemért aggódsz. – Nem ezt mondtam. Miféle feleség lennék, ha örülnék, hogy olyan bűnért halsz meg, amit el sem követtél? – Olyan, akit kényszerítettek, hogy akarata ellenére menjen férjhez – mutatott rá Rand józanul. – Egyesek imádkoznak azért, hogy szabaduljanak az ilyen frigytől. De ha egy kicsit is tiszteled azt, ami összeköt minket, akkor megfogadod, amit ebben az ügyben mondtam. Térj vissza Westminsterbe, és húzd meg magad a szobánkban! Felejtsd el, ami Braesfordban történt, mert az igazság nem változtat azon, ami történni fog! Vigyázz magadra és a gyermekünkre is, aki talán már megfogant! Ez a legtöbb, amit megtehetsz értem. Isabel tekintete csak megvetésről árulkodott. – Azt nem vártam, hogy hálás leszel, de azt hittem, hogy valamennyire értékeled, amin munkálkodom. – Ó, értékelem én, drága hitvesem, sokkal jobban, mint hinnéd! De nem akarok itt feküdni és azon rettegni, hogy meghalsz, míg én nem tehetek semmit, hogy megakadályozzam. Nem akarok rájönni, amikor felakasztanak, hogy te már a túlparton vársz, hogy üdvözölhess.

A lány elsápadt, aggodalomtól elsötétült szemei a férfi arcát fürkészték. Egy hosszú pillanat után felsóhajtott, tekintete valahová Rand vállán túlra révedt. – Azt hiszed – suttogta alig hallhatóan –, hogy tényleg Henrik áll emögött. Azt hiszed, ő szabadult meg a szeretőjétől és a gyermektől. – Nehéz lemondani egy királyságról. – Mindezt azért, mert néhány héttel azelőtt, hogy elvette a királynét, együtt hált egy nővel. – Vagy egy másik férfi gyermekének kedvéért – horkant fel Rand megvetően. – Egy másik férfi… – Nem mondtam? Megbízható forrásból tudom, hogy Mademoiselle Juliette nem csak egy ember szeretője volt. A mulatságok rendezőjének is. – Az egyszerűen lehetetlen! Már korábban is elmondtam volna, ha elárultad volna, mit tudsz. Rand emlékezett az esetre, ahogy a csupor málnára is, amit azon az éjszakán a szobájukba vitt. Nem javított a hangulatán, hogy akkor annyira eszét vesztette, hogy oda sem figyelt, mit tudhat Isabel. – Azért mondod ezt, mert olyan jól ismered? Azt hiszed, annyira megbabonáztad, hogy eszébe sem jutott másik nőt választani? Kevés férfi ennyire állhatatos. – Azért mondom, mert az vérfertőzés lenne. Mert pontosan tudom, hogy Mademoiselle Juliette a húga, vagyis az volt. Randot teljesen letaglózta a döbbenet és a zavarodottság. Isabelre meredt, az igazságot kutatta szemei tiszta, szürkészöld mélységében. – Te ezt… honnan tudod? – Leon mondta el néhány hónappal ezelőtt, amikor először az udvarba jöttem. Azt hiszem, kiszaladt a száján, amikor egy olyan dalról mesélt, amit egy kedves fiatal lányról írt, akit elcsábít a király henye vágya. Azt mondta, Henrik udvarában sosem énekelhetné el, de később majd hírnevet szerez neki, miután visszatér…

– Bretagne-ba – fejezte be Rand, mert Leon ott csatlakozott Henrik kíséretéhez vándordalnokként és később szórakoztatása felelőseként. – Franciaországba – javította ki a lány. Franciaországba. Hát persze, hogy oda. Leon és Juliette kétségtelenül a francia korona alkalmazásában állnak, vagy álltak. Annak a francia koronának, mely évszázadok óta próbálja francia földről eltüntetni az angol uralom minden nyomát. Jó ég, hogy lehetett ennyire vak? A gyermek végül mégis Henriké. Bizonyára azzal az egyetlen céllal fogant Juliette királlyal folytatott viszonyából, hogy túsznak használják, és a király kedvezzen a francia politikának. Milyen őrjítő lehetett és milyen szörnyen kellemetlen, hogy Henrik ilyen gyorsan másik gyermeket kap új királynéja révén. Juliette gyermekének haszna csökkenhet ugyan, ha Yorki Erzsébet királyi örököst szül, de nem szűnik meg teljesen. Henriknek még mindig törődnie kellene húsával és vérével. De akkor ki rejtette el a gyermeket és miért? Azért tették, hogy megakadályozzák, hogy Henrik kislányát felhasználják ellene? Azért vitték el, hogy olyanokkal legyen, akik tudják, hogyan bánjanak egy ilyen zsenge korú fogollyal? Juliette úgy halt meg, hogy Madeleine-t próbálta védeni, vagy teljesen más okból ölték meg? Egy halott nő nem tudja azonosítani a gyermekét, és egy anya nélküli gyermeket bármelyik nő magáénak mondhat. A kicsit nem lett volna szükséges megölni. – És a karomban volt. – Rand szavai visszhangoztak a csöndes szobában. – Kicsoda? – kérdezte Isabel hirtelen hűvösséggel. A férfinak az a futó gondolata támadt, hogy felesége azt hiszi, hogy Juliette-ről beszél. Féltékeny lenne ismeretségére a halott hölggyel? Nevetséges, hisz Juliette terhessége igen előrehaladott állapotában járt Braesfordban. Valahogy mégsem tartotta mulatságosnak. – A kis Madeleine, Juliette gyermeke – magyarázta zordan.

– Megtaláltam őt a találkahelyen azon az éjszakán, amikor letartóztattak. Hitvese nem volt ostoba; csak egy pillanatra volt szüksége, hogy felfogja, amit hallott. – A baba életben volt? Tényleg elvitték Braesfordból Juliette-tel együtt? Rand kihallotta hangjából a megkönnyebbülést és megengedett magának egy pillanatnyi iróniát. – Ó, igen, mint ahogy mindig is mondtam. – De mi történt, hová vitték őket? – Üzenetet kaptam, amiben a segítségemet kérték… Isabel gyorsan bólintott. – Igen, tudom, folytasd! – Megmondták, hol találkozhatom Mademoiselle Juliette-tel egy romos erődben. Azt hiszem, az volt a terv, hogy a holtteste mellett érnek tetten a babával. De szerencsére korán érkeztem. Juliette-et a lépcső alján találtam, a babát pedig ott, ahová akkor esett, amikor Juliette meghalt. Olyan aprócska volt! Bedugtam a zekémbe és kimenekültem a hátsó kapun. Amikor visszaértem a városba, akkor… Hirtelen elhallgatott, megrémült, mekkora hibát követett el majdnem. – Akkor mi? Hova vitted? Mit csináltál vele? Rand nem volt hajlandó elárulni. Ha Isabel megtudná, hol a gyermek, addig nem lenne nyugta, míg meg nem szerzi a csöppséget, ő egyszerűen már csak ilyen. Ki tudja, abból mi sülne ki? Ahogy már neki is mondta, emiatt a baba miatt már gyilkoltak, és lehet, hogy újra megteszik. – Azt nem kell tudnod. Elég annyi, hogy jól van és biztonságban. – Egészen biztos vagy ebben? Annak ellenére, hogy be vagy zárva, amióta Mademoiselle Juliette-et megölték? – Annyira, amennyire egy férfi biztos lehet. Isabel elsétált tőle, vászonszoknyáit suhogtatva megfordult és megállt.

– Az ember mindennek dacára elgyengülhet, ha a megvesztegetés elég nagy. – Van, akinek nincs szüksége gazdagságra – közölte Rand magabiztosan. – És ha tévedsz? Ha téved, akkor a gyermek olyan sakkfigurává válna, mint amilyennek szánták. Azok, akik hasznot húztak belőle, elérnék a céljukat. Franciaország kényszerítené Henriket, hogy álljon félre, míg visszacsatolja a korábbi angol területeket, vagy a yorkisták botrányt kavarnának, ami – akár a hercegek halála a Towerben – véget vetne a Tudor-uralomnak, mielőtt még elkezdődött volna. Természetesen az sem kizárt, hogy aki emögött áll, mind a két célt el akarta érni. Vagy, hogy ráadásként Isabel megözvegyüljön, és Braesfordnak is új ura legyen. – Ha tévedek – mondta megfontoltan –, az nem sokat számít. Henrik vagy keres új szövetségeseket, vagy nem. Megtartja a koronáját, vagy nem. Te vagy az örökösöm édesanyja leszel és ezért jogod lesz megtartani Braesfordot a gyermek nevében, vagy gyermektelen özvegy, aki újra Henrik javára mehet férjhez, Braesford pedig vagy a hozományod lesz, vagy nem. Az életed megy tovább, az enyém pedig… – Micsoda? – követelt választ Isabel a férje arcát fürkészve. – Az enyém pedig nem. – Az isten szerelmére, Rand, ne legyél ennyire eltökélt mártír! – kiáltott fel Isabel. Közelebb lépett és ökölbe szorított kezét a férjére emelte, miközben a düh zöld tűzként lángolt a szemeiben. – Hát a mottód, a Félelem nélkül nem jelent semmit? – Az jelent mindent. – Akkor miért nem harcolsz? Nem akarsz élni? Nincs miért élned? A Randban hetek óta gyülemlő harag a felszínre tört, hogy összecsapjon Isabelével. A lány után kapott, a karjánál fogva magához rántotta. – Érted! – válaszolta olyan rekedten, hogy az karcolta a torkát. – Érted élnék!

Úgy csókolta meg Isabelt, mintha fel akarná falni, fosztogatta édességét, nyalogatta szája puha, meleg belsejét, fogai sima széleit, rabul ejtette a nyelvét. Átkarolta és még így sem tudott elég közel kerülni hozzá. Megtántorodott, majd hátát az ajtó melletti falnak döntötte úgy, hogy ha valaki benézett a vasrácson, nem láthatta őket. A lányhoz préselődött és benyomult combjai puha találkozásába, dőzsölt az érzésben, hogy magán érezheti, hogy mellei hozzásimulnak kemény mellkasához. Isabel nem tiltakozott, ő is szabadjára engedte a dühét, karjait a férfi nyaka köré fonta, ujjaival a hajába markolt. Rand megborzongott, ahogy a lány körmei végigszántottak a nyakán és a fejbőrén, hangosan felnyögött, ahogy érezte, hogy Isabel nekifeszül és követelőző mozgással követi saját vágyait. Isabel volt a csábítás és a gyógyír, a vigasz és a beteljesülés minden ígérete, amit Rand valaha ismert. Majd' megőrjítette az érzés és a felesége illata, pedig már attól félt, hogy soha többé nem érintheti meg újra. Nem tudta visszafogni magát. Semmi, de semmi nem számított, csak hogy az övé legyen, a magáévá tegye, eltöltse, elvesszen benne. Kezével átfogta a melleit, ingerelte a bimbóit, miközben nyaka érzékeny bőrét nyalogatta és szívogatta, fogai közé vette a fülcimpáját. Isabel halkan felkiáltott, aztán újra Rand száját kereste. A férfi egyik tenyere lefelé siklott, telt csípőjét masszírozta, lassan testéhez dörzsölte sajgó testét, lábujjhegyre emelte, hogy jobban hozzáférjen. Vakon, süketen, nem törődve azzal, hol vannak, ki van a közelben, kezébe gyűjtötte a lány szoknyájának redőit, egyre többet markolt belőlük, addig húzta felfelé, míg el nem érte a szegélyét. Benyúlt alá, megérintette Isabel meleg, feszes combját, rálelt a puhaságára. Jó ég, a nő nedves volt és forró, nagyon forró! Finoman égette a tenyerét, ahogy ráborította. Tenyere tövével és csuklójával tüzelte Isabel vágyát, érezte, hogy a feszes bimbó megkeményedik odabent, lüktető pulzusa mellett. A nő zihálva adta ki a vágy hangját, remegett férje ölelésében. Rand egy kicsit lazított szorításán, hogy fejével és

nyelvével a ruha nyakkivágásához hajolhasson, megtalálja az anyagnak feszülő meredező mellbimbót. Aztán hirtelen lökéssel egyik ujja hazatalált. Isabel hirtelen összerándult felette, forrón magába fogadta, miközben belső izmai nedves megadással simogatták, hívogatták. Randnak csak erre volt szüksége. Felhúzta a zekéjét, kirántotta a kapcsokat és letolta a nadrágját, hogy szabad legyen. Először a nő egyik lábát emelte fel, azután a másikat, és átvetette őket a karjain, miközben a falhoz szorította Isabelt és elmerült benne. Tökéletes csapda volt. Isabel körülvette őt, elnyelte, mélyebben fogadta magába, mint valaha, és mint arról Rand álmodott. Eszét vesztve a kéjtől nekifeszült, elveszett selymes puhaságában. Lángolt a bőre. Túl szűk, túl teljes, túl érzékeny volt érezni Isabel minden mozdulatát, minden összerándulását. Isabel a nyakába zihált, halkan a nevét nyögte. Csak erre volt szükség. Vad döfésekkel vette birtokba, mindegyik egyre mélyebbre hatolt. Nem tudott megállni, nem is akart, örökké folytatni akarta, míg újra eggyé nem válnak, egy testté, egy lélekké. Érezte a testén a nő kezét, ahogy markolta, ölelte, míg zihálása és kiáltásai egyre hangosabbak lettek. Újra lecsapott a szájára, nyelvével utánozta a mozdulatait, itta édes kétségbeesését, míg Isabel hirtelen előre nem bukott és homlokát egy önkéntelenül feltörő nyögés kíséretében a vállához szorította. Rand egy túlfeszített szakállas puska erejével robbant bele, reszketett, ahogy az élete, a reményei és minden álma átáramlott belé. Ziháló mellkassal magához ölelte, szíve zakatolt, agyában lüktetett a vér, miközben szemét könnyek égették. – Érted! – suttogta Isabel hajába. – Érted élnék! És érted félelem nélkül meg is halnék!

17. FEJEZET

kik értenek hozzá, azt mondják, egy nő csak akkor fogan meg, ha örömét leli a fogantatásban. Isabel erről nem volt meggyőződve. A párzások, amiket a gazdasági udvarokon és körülöttük látott, ahogy a nőstények tiltakoztak az ellen, hogy meghágják őket, nemigen bizonyították ezt a vélekedést. Graydonban is így esett egyszer. Részeg gazemberek nekiestek egy szolgálólánynak, és félholtan hagyták ott, mégis gyermeket szült egyik támadójának. Mialatt Randdal volt, vad kéjt élt át. Ezt bizonyítandó arcbőre kivörösödött a férfi borostájától, elszíneződött foltok maradtak a nyakán és gyűrődések a ruhája elején. Ki gondolta volna, hogy ennyire hiányolni fogja a férfi érintését, és hogy ő ezt milyen könnyen bizonyítani tudja neki. Az ereje, magabiztos simogatása szétolvasztotta akaraterejét, akár a faggyúgyertyát a napsütés. Vad koncentrációja, izmai erőteljes siklása, ahogy benne mozgott, emlékeztettek rettenthetetlen vitézségére a bajvívótéren. Ugyanazzal az eltökélt dominanciával tette őt magáévá a cellája falánál a Towerben. Hihetetlen odaadást ismert meg a férfi karjaiban. Úgy viselkedett, mint egy cselédlány egy kéjvágyó katonával. Égett az arca, ha eszébe

A

jutott, mennyire megnyílt a férfinak, menynyire nem törődött semmi mással, csak vad, forró egyesülésükkel. Nekifeszült az erejének, annyit fogadott magába belőle, amennyit csak tudott, és még mindig többet akart, többre vágyott. Akaratlanul is eszébe jutott, hogy talán gyermeket vár. Egy része rettegett ettől a lehetőségtől. Egy állapotos nő mindig nehéz helyzetben volt, a szokásosnál is jobban korlátozták abban, merre mehet és mit tehet, kényszerítették, hogy mindenre ügyeljen a benne növekvő élet kedvéért. Mégis olyan gyengéden ölelte magához ezt a gondolatot, akár egy újszülöttet. Rand még mindig magánál tartja esküvői ruhája ujját zálogként. Próbálta eldugni, de meglátta. Magánál tartotta, egyike volt annak a néhány személyes tárgynak, ami azért volt nála, hogy enyhítse fogsága unalmát. Ez valahogy boldogsággal töltötte el, de nem igazán értette, hogy miért. Arra gondolni sem akart, amit a férfi szeretkezés közben mondott. Nem kérdezte, mit akart ezzel mondani. Pontosan tudta, hogy így akarta vele megértetni, hogy inkább meghal, minthogy ő folytassa, amit elkezdett. Egy részletesebb magyarázat fájdalmasabb lett volna, mint az agyában motoszkáló gondolat. Bár el sem tudta képzelni, hogyan fájhatna ennél jobban. Kínszenvedés volt elválni tőle. Csak azért nem rendezett jelenetet, mert attól félt, hogy akkor soha többé nem látogathatja meg. David a Rand cellájától elvezető folyosó végén várt rá. Ahogy meglátta a fiút, Isabel az arca köré húzta könnyű nyári köpenye csuklyáját. Bár azért vette fel, hogy megóvja ruháját az utak mocskától és elhárítsa a kíváncsi tekinteteket, most örült a védelmének. Nem bánt meg semmit az elmúlt percekből, de boldogboldogtalannak sem akarta megmutatni a nyomait. David ránézett, aztán amikor mellé ért, elfordította a tekintetét. Jó néhány métert megtettek, mire megszólalt. – Mit mondott? Mogorva kérdés volt ez. Isabel felriadt elmélkedéséből és a mellette lépkedő fiatalemberre nézett. Magasabb és testesebb lett az

elmúlt időkben, magabiztosság lengte körül. Az idő és a felelősség megtette a hatását – gondolta. És az aggodalom. – Ahogy megjósoltad. Foglalkozzam a hímzésemmel és hagyjam meghalni. – De ön nem hallgat rá. David úgy beszélt, mintha ehhez kétség sem férhetett volna. Igazság szerint hogyan is férhetett volna? – Nem. – Tudja, mihez kezd most? – Meg kell találnom azt, vagy azokat, akit nem lehet megvesztegetni. A fiú kék szeme felcsillant. – Ez egy rejtvény? – Hívhatod annak is. – Tudja, hol keresse? Isabel lehajtotta a fejét és elmondta, hogy miben számít a segítségére. A fiú komoly, szinte szigorú arccal bólintott, majd a közös felelősség és cél csendjébe burkolózva sétáltak tovább. David a palota kapujánál magára hagyta, és elment teljesíteni a feladatát, ami hosszú órákig is eltarthatott. Isabel töprengve sétált a király lakosztályához közeli szobája felé. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a feléje tartó Gwynne-t, míg meg nem szólalt. – Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, milady – szólt. – Látogató vár a szobádban. Henley vikomt kijelentette, hogy addig nem megy el, míg nem tud veled szót váltani. – A komorna arca lángolt, zihálva lélegzett a dühtől és a sietségtől. – Igazán? – Az efféle látogatás igen szokatlan volt. Az egyetlen ok, amiért a nagy mélák meg meri zavarni a magányát, az, hogy Rand nincs ott, hogy kérdőre vonja ezért. – Mondtam neki, hogy nem fogadod, milady, de ragaszkodott hozzá. Ha szeretnél távol maradni, míg elmegy, majd én szólok, mikor lesz biztonságos visszatérni. Vagy hívhatom a király egyik őrét is.

Isabel nem akart jelenetet rendezni, sem távol maradni a kényelmes szobájától. – Elmondta, mi ilyen fontos? – Nem, milady. – Talán Graydonhoz van köze. – Az is lehet, hogy a nyomozásról van szó, amit Lady Margarettel folytattak. Bár erről sem mostohafivérének, sem a barátjának nem mondott semmit, biztosra vette, hogy tevékenysége nem kerülte el a figyelmüket. Sőt, biztosan tud róla az egész udvar, már ami Henrik távollétében megmaradt belőle. – Talán nem – jegyezte meg Gwynne sötéten. – Azt hiszem, jobb, ha megyünk és kiderítjük – közölte Isabel, és katonás határozottsággal lépkedett. – Lady Isabel – dörmögött basszushangon a vikomt, miközben felállt egy zsámolyról, ami a szoba egyetlen ablakának közelében állt, hogy meghajoljon. – Kérem, bocsásson meg, hogy így önre törtem! – Természetesen, hacsak nem rossz híreket hozott? – Gwynne kioldotta Isabel köpenyét és elvette tőle, de a lány ezt alig vette észre, annyira lekötötte a vendége, amíg le nem nézett és észre nem vette a ruháján lévő gyűrődéseket. A szobában félhomály uralkodott, lehet, hogy a vendége észre sem veszi őket. – Talán Graydontól jött? Nem láttam mostanában. – Nem, milady. Egyébként már egész jól érzi magát, felkelt és szokásos ügyeit intézi. – Ezt örömmel hallom! – mondta Isabel, bár magában grimaszolt, hogy miféle ügyei lehetnek a mostohafivérének. – És ön, uram? Mi hozta ide? – Egy kérés. – Milyen természetű, ha megkérdezhetem? A férfi láthatóan kényelmetlenül feszengett, egyik lábával előrelépett, és még jobban a karja alá szorította a kalapját. – Szeretném megkérni, hogy beszéljen a királlyal a lánykérésemről, ha eljön az idő.

Isabel egy pillanatig rámeredt. – A lánykéréséről? – Az ön kezét kérem meg. Hosszú évek óta feleségemnek akarom önt, milady, és nem veszíthetem el újra! – Van férjem! – ripakodott rá Isabel élesen. – De nem sokáig! – Azt nem tudhatja! Makacs kifejezés jelent meg a vikomt sérülésekkel tarkított arcán. – Azt hiszem, ez egyértelmű. A lány nem akart vitatkozni vele. Értelmetlen lenne, és ezzel mintegy beismerné a kétségeit is. – Még ha szükségem is lenne másik vőlegényre, tudnia kell, hogy nekem kevés beleszólásom van az ügybe. – Így van, de önt kedveli a király és fenséges édesanyja, Richmond és Derby grófnéja is. Már az a kegy jele, hogy Lady Margaret tanácskozik önnel. Volt valami a férfi hangjában, ami egyértelművé tette Isabel számára, hogy a vikomt kíváncsi a kapcsolatukra. Nem kérdezett rá egyenesen, de remélte, hogy hall arról, hogyan kezdődött el. Továbbra sem akarta elárulni neki. – Az nem jelent semmit. – Mégis azt beszélik, hogy önök olyan magántanácskozásokat tartanak, mint Henrik a Csillagkamarában, mondjuk úgy, annak női megfelelőjét. – Én ezt nem mondanám. Lady Margaret segíteni akar a fiának azzal, hogy leveszi a válláról néhány kisebb döntés terhét. Gondolom, belátja, hogy ehhez joga van. – Mivel ő juttatta a fiát a trónra, biztos vagyok benne, hogy ahhoz van joga, amihez csak akarja – válaszolta Henley. Isabel futólag elmosolyodott. – Pontosan. De semminek, amit ezeken a tanácskozásokon megbeszéltünk, nem volt köze az én jövőmhöz. Most, ha megbocsájt, fárasztó napom volt és pihenni szeretnék.

A férfi a homlokát ráncolta, nem mozdult, mintha gyökeret eresztett volna a padlóba. – Kiderített valamit? Úgy értem, ezeken a tanácskozásokon. – Például? – Lehet, hogy tanulságos lenne megtudni, hogy a férfi mire számít – gondolta Isabel. – Hogy ki ölte meg a francia nőt, ha nem az ön férje, és mi történt a kisbabájával. Nem ezt akarják kideríteni? A férfi most gúnyolódik? Isabel kételkedett benne, hogy képes ilyesmire. Közönyös arcán nyoma sem volt ennek. – Ezekben a kérdésekben – válaszolta óvatosan – keveset léptünk előre. – Mivel ön ilyen közel került a tűzhöz, talán hallotta, hogy Braesford mikor kerül a király bírósága elé a bűnéért? Isabelnek nyelnie kellett egyet, mielőtt válaszolni tudott. – Nem, egyáltalán nem. – De gondolom, tudja, mit válaszoljon, ha azt kérdezik, hol volt a férje azon az éjszakán, amikor a király szajhája meghalt, és hogyan jelent meg, amikor ön később találkozott vele? Isabel gyorsan elfordult, hogy elrejtse döbbenetét. Tekintete egy pillanatra találkozott a komornájáéval. Mindketten tudták, hogy a vikomt szavai annyira hasonlítanak az utasításokhoz, amiket levélben kapott, hogy akár ő is írhatta volna. Véletlen, vagy tudott róla? Ha az utóbbi, akkor Graydon is benne van mint közeli barátja? A mostohafivére megtanulta körmönfontan rávenni a vikomtot arra, hogy azt tegye, amit akar, ahelyett, hogy fizikai eszközöket használna? És mit tudott a férfi Mademoiselle Juliette haláláról? Ők álltak a szörnyű ügy mögött, vagy csak próbáltak hasznot húzni belőle? Nem számít. Nem veszik rá és nem kényszeríthetik, hogy hazugságokkal elítéltesse Randot. – Pontosan tudom, mit mondjak! – közölte a teljes igazságot. – A, értem! Akkor, gondolom, minden úgy alakul, ahogy Isten akarja – mondta a férfi, és kalapját a szívére szorítva meghajolt. – A legközelebbi találkozásig, Lady Isabel!

Ezután távozott, kisétált az ajtón, amit Gwynne gyorsan kinyitott előtte. Úgy mozgott, mint valami lomha állat, fejébe csapta a kalapját és végigcammogott a folyosón. Hátra sem nézett. Isabel mozdulatlanul állt, miközben ezernyi gondolat és kép cikázott az agyában. Egyik sem volt kellemes. Megperdült és kérte Gwynne-t, hogy gyorsan hozzon fürdővizet, hogy megszabadulhasson ruhájától, ami még mindig őrizte a Tower börtönének bűzét. A király édesanyjának tudnia kell, hogy Henley és Graydon megpróbálja elérni, hogy Randot biztosan felakasszák. Ez fontos fejlemény lehet, és elég veszélyes is. Valamivel később végigsietett a folyosókon a király lakosztályai felé, cipője orra minden lépésnél kivillant a szoknyája alól. Mégis mihez kezdett volna ő a vikomttal? Mindig ott volt, mint egy zsámoly vagy pad a tűz előtt, amit ritkán vesznek észre, de használnak, ha szükség van rá. Mindig is csak mostohafivére faragatlan barátja volt. Most eltűnődött a dolgon. Lehet, hogy a férfi ravaszabb, mint amilyennek látszik, lehet, hogy zavar adottsága egyszerűen azért van, mert kényelmetlenül érzi magát a jelenlétében, sőt még az is lehet, hogy megjátssza. Izgatott beszéd vonta magára a figyelmét. Minden Henley-vel kapcsolatos gondolata szertefoszlott, amikor Lady Margaret fordult be a sarkon és feléje sietett. Utazáshoz volt öltözve; praktikus fekete gyapjúruhát viselt, amit ugyanolyan, ezüsttel hímzett köpeny fedett. Mögötte haladt seregnyi udvarhölgye és cselédlánya, a gyóntatója, az udvarmestere és egy kisebb osztag testőrség. Parancsokat osztogatott a válla felett, közben pedig hímzett bőrkesztyűjét is felhúzta. – Hát itt van, Lady Isabel! – szólt oda, amikor megpillantotta. – Kezdtem azt hinni, hogy nem találkozunk, mielőtt elindulok. – Elhagyja Westminstert? – kérdezte Isabel izgatottan, miután fenséges intésre felemelkedett a pukedliből és a király édesanyjával sétált tovább. Bár kezdettől világos volt, hogy Lady Margaret nem hagyhatja sokáig magára a királynét, úgy tervezte, hogy legalább még egy hétig a palotában marad.

– Híreket kaptam Winchesterből. A királyné orvosa szerint bármelyik pillanatban megindulhat a szülés. Lehet, hogy Erzsébet ebben a pillanatban már vajúdik. A baba minden számítás szerint korán érkezik. Bár az augusztus szeptemberbe fordult, miközben ők tanácskoztak, még mindig csak nyolc hónap telt el azóta, hogy a király feleségül vette Yorki Erzsébetet. – Természetesen mennie kell. Remélem, nem történt semmilyen baleset és nincsenek nehézségek. – A legkevésbé sem. A szóbeszéd, mely szerint Henrik együtt hált menyasszonyával az eljegyzés és az esküvő közt, igaznak bizonyult. Ha tényleg ez a helyzet, vagy Lady Margaret kénytelen jó képet vágni a dologhoz. – Megkönnyebbültem – mondta Isabel. – Kérem, adja át a királynénak jókívánságomat, hogy könnyű legyen a szülése, és a legmelegebb szerencsekívánalmaimat, amikor gyermeke megszületik! – Így lesz! – A királyt értesítették? – A lehető leggyorsabban hírnököt küldtünk oda, ahol Winchester felé fordul az országjáráson. Nem kétséges, hogy őfelsége még előttem odaér. Isabel habozott, alig mert megszólalni, de félt csendben maradni is. – És… az ügy, melyben vizsgálódtunk? – Mindenképpen beszélek Henrikkel erről – válaszolta Lady Margaret rövid, sietős pillantással. – Később, miután a trónörökös megszületett és illően megkereszteltük, a fiam és én minden erőnket erre a kérdésre fordítjuk. Isabel tudta, hogy csak ennyit várhat. Elfogadása jeléül fejet hajtott. – Már az is rendkívül kedves öntől, hogy észben tartja. Közeledtek a főbejárathoz. A főudvarmester tartotta az ajtót, azon keresztül látni lehetett Lady Margaret fehér lovát, melyet körbevett a

király testőrsége jellegzetes libériában, valamint két-három szekeret a személyzet és a poggyász számára. Isabel megállt, pukedlizett és oldalra nézett. – Nem akarom feltartani. Jó utat, fenséges asszony! – Isten tartsa meg önt! – válaszolta Lady Margaret csendesen. Sietve ment tovább, kisuhant az ajtón és le a lépcsőn csapkodó köpenyével, ami visszacsúszott keskeny válláról. Pár pillanattal később eltűnt. Ahogy egyedül maradt, Isabel nem tudta biztosan, mihez kezdjen. Lady Margaret tanácsa e pillanatban szünetelt, egyedül pedig nem érhetett el semmit. Vagyis ez nem teljesen igaz – gondolta, ahogy eszébe jutott a baba, akit Rand megmentett. Mivel azonnal letartóztatták, nem tehetett többet, csak elrejtette. Már rég megbizonyosodhatott volna arról, hogy jól van-e, ha Rand szólt volna, hogy él. Ha megtalálnák a pici Madeleine-t és megmutatnák a nyilvánosságnak, az nem segítene a férje ügyének? De ha ez a helyzet, akkor Rand miért nem tett semmit? Mi oka lehet arra, hogy elrejtse a gyermeket az apja elől, most hogy Mademoiselle Juliette már nincs többé? Lehet, hogy nem bízott abban, hogy a király nem vet örökre véget a fenyegetésnek, amit ez a kicsi képviselt? Gyermekgyilkosság. Ennek a szónak még a csengése is szörnyű. Egyesek szerint nem III. Richárd, hanem Henrik szervezte meg IV. Edward ifjú fiainak halálát, akik a Towerbe vesztek. Rand tudta, hogy ez igaz? Ezért rejtette el a gyermeket? Volt egy másik lehetőség is. Rand együtt utazott Burgundiából a király csapataival, a hadjárat minden percében Henrik mellett volt. Bosworth mezejéről az udvarba jött, elég sokáig maradt ahhoz, hogy megkapja a díjat, amire vágyott. Azután elhagyta az udvart és eltemetkezett Braesfordban, míg a király parancsára kénytelen volt visszatérni. Mi van, ha ő volt Mademoiselle Juliette szeretője és a gyermek apja? Ha ő vitette el őrség alatt a nőt, és később ő ölte meg?

Ó, de miért pusztítaná el az egyetlen embert, aki megesküdhetne, hogy a baba élt és jól volt jóval azután, hogy a bába elhagyta Braesfordot? Nem, nem, ezt nem volt hajlandó elfogadni. Nem tudta volna őt ilyen teljességgel a feleségévé tenni, ölelni, ennyire szeretni, ha más nő lakik a szívében. Vagy igen? Randot a kisbaba halálával gyanúsították, de a baba és az anya meggyilkolásáért tartóztatták le. Mindkettő koholt vád, ha nem azért, hogy nehéz helyzetbe hozzák a királyt, akkor azért, hogy véget vessenek Rand életének. Ha a baba előkerül, bizonyítva, hogy az első bűntényt sosem követték el, akkor az is biztos sokkal kevésbé valószínű, hogy bűnös a másodikban, igaz? Ha a baba nincs biztonságban az édesapjánál, Henriknél, van még valaki, aki megóvhatja a kis Madeleine-t, és gondoskodhat arról is, hogy azt a tényt, hogy életben van, felhasználják Rand védelmében, amikor a király bírósága elé áll. Lady Margaret, Richmond és Derby grófnéja tökéletesen megfelelne erre a célra. Mellette a baba biztonságban lenne, mert ez a fia javát szolgálná, és mert akár tetszik, akár nem, ő a nagyanyja. Mire Isabel erre a következtetésre jutott, már pontosan tudta, mit kell tennie. Azt is, hogy hová kell mennie. Csak a szívére kellett hallgatnia. Davidnek pedig az utasításai szerint meg kell találnia Henrik birodalmában azokat, akiknek nincs szükségük gazdagságra.

18. FEJEZET

baba egy zárdában volt London külvárosában. Isabel ebben majdnem teljesen biztos volt attól a pillanattól kezdve, hogy Rand elmondta, hogy megmentette a kislányt. Már csak az a kérdés, hogy a férfi a számtalan zárda közül melyiket választotta egy esős éjszakán üldözőkkel a nyomában. A Szent Theresa zárda egy krémszínű épületegyüttes volt, amit ugyanilyen kőfalak védtek. Külön kis világ volt ez saját kápolnával, konyhával és kerengővel, melyből tucatnyi, cellánál alig nagyobb szoba nyílt, kertjei pedig ebben az évszakban bővelkedtek zöldségekben és érett gyümölcsben, madártrillában és méhzümmögésben. Csendes, barátságos helynek látszott. A zárdafőnöknő szigorú, kérlelhetetlen asszony volt. Lady Isabel milyen jogon keresi a gyermeket? Hová vinné őt? Mi a célja? A mellette álló fiatalember hozta el hozzájuk a gyermeket, de ez semmit sem jelent. Tagadta, hogy ő lenne az apa, csak segítséget kért azon a helyen, amit ismert. Mi a helyzet az igazi apával? Az anyával? A többi rokonnal? A kicsit felöltöztették, megetették és azóta is gondját viselik. Szépen gyarapodik. Nem tenne neki túl jót, ha csak úgy odaadnák akárkinek.

A

Teljesen besötétedett és felkelt a hold, mire Madeleine-t végre kihozták Isabelnek és Davidnek. Lehet, hogy máshogy alakult volna, ha Isabel végül nem említi meg Lady Margaret nevét. Mint kiderült, a grófné volt a zárda patrónusa, és időről időre azzal tisztelte meg a rendfőnöknőt, hogy néhány napot imádkozással töltött a zárda falai közt. Valóban rendkívül istenfélő és jóakaratú asszony. Isabel miért nem rögtön azzal kezdte, hogy a király édesanyjától jött? – Sir Rand jó helyen helyezte biztonságba Mademoiselle Juliette gyermekét – mondta Isabel Davidnek, amikor a fiú felsegítette a lovára, majd átnyújtotta neki a bepólyázott csecsemőt. – Igen. – De te hoztad ide a kislányt helyette. A zárdafőnöknő felismert téged. – Nem tudtuk, hova máshová vihetnénk. – A fiú állt, felnézett Isabelre abban a tiszta, éles fényben, mely szürke árnyalatokba borította a világot. Nem sietett, hogy felszálljon Árnyékra, Rand ménjére, amit kölcsönvett. A zárdafőnöknő ragaszkodott hozzá, hogy elküldje velük Madeleine szoptatós dajkáját, és most rá vártak. – Elhozhattad, ő elhozhatta volna a babát hozzám. – Isabelnek nagyon fájt, hogy Rand nem bízott meg benne. – Akkor mindenki megtudta volna. Az tűnt a legjobb megoldásnak, ha a hozzá hasonlók között rejtjük el. – És még nekem sem áruljátok el, hogy hol van! A fiú a fejét rázta. – Szavamat adtam, hogy nem beszélek róla. Ami pedig Sir Randot illeti, attól félt, ön addig nem nyugszik, míg… – Míg a karomban nem tartom, így van! – Úgy tűnik, Rand jobban ismeri őt, mint hitte. – Ma ön elment hozzá – folytatta David. – Hallottam, hogy Sir Rand elmondott önnek egy keveset… de nem maradtam ott, hogy végighallgassam. – Értem. Köszönöm! – mondta Isabel egyszerűen. Nem haragudhatott azért, mert a fiú hű maradt az esküjéhez, különösen, hogy így is megszegte, amennyire a lelkiismerete engedte. Egy

pillanatig a zárda kőfalait figyelte, majd újra lenézett a karjában tartott babára. – Olyan sok hozzá hasonló van? – Ilyen a világ. Az emberek könnyen halnak. – Csikorgott az ajtózsanér, és a fiú oda nézett, ahol egy testes, pirospozsgás asszony, minden bizonnyal a szoptatós dajka tűnt fel a zárda kapujában, hogy csatlakozzon hozzájuk. David megvonta a vállát; a mozdulat nem sikerült olyan nemtörődömre, mint amilyennek szánta. – Akik életben maradnak, úgy boldogulnak, ahogy tudnak. – Te ezen a helyen nőttél fel. – Isabel csak találgatott, mert a fiú sosem mesélt a gyermekkoráról; mintha már Rand fegyverhordozójaként született volna. – Azt mondták, alig egy órával azután, hogy megszülettem, itt hagytak a kapuban. Szerencsém volt. Hagyhattak volna egy sikátorban a patkányok között is. – Valaki biztosan fizetett a zárdafőnöknőnek az eltartásodért, mert taníttattak ahelyett, hogy korán elküldtek volna inasnak. Van sejtésed, hogy ki lehetett? A fiú a fejét rázta, fürtjei megcsillantak a felkelő hold fényében. – Sosem mondták. Néha… néha úgy tettem, mintha a király fia lennék. Lehetett volna Plantagenet – gondolta Isabel. Ugyanaz a kifinomult, erős test, ugyanaz a tiszta, kék szem és szőke haj. Talán IV. Edward gyermeke volt, akiről azt mondták, sok törvénytelen gyermeket hagyott hátra, vagy bátyja, Clarence fia, aki még bőkezűbben bánt az ölelésekkel. Ártalmatlan szórakozás volt ez. – Szép herceg lehettél volna – mondta csendesen, aztán elkapta a tekintetét a fiú szomorkás arcáról, mert fájt látni. Végre útra keltek. Lassan haladtak, részben a baba miatt, de azért is, mert a szoptatós dajka olyan kecsesen ült az öszvérén, akár egy gabonás zsák. A jószág, amin lovagolt, nem örült a nyereg két oldalára erősített málháskosaraknak; az egyikben a baba holmiját szállították, a másikat pedig úgy tervezték, hogy abban vigyék a csecsemőt.

Az asszony egyszer felajánlotta, hogy átveszi a kicsit, de Isabel nemet mondott. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a dajka meg tudja egyszerre ülni az öszvért és vigyázni a babára. Ráadásul, ahogy érezte a kis testet a karjaiban, az valahol mélyen elégedettséggel töltötte el. Örömet okozott neki, ahogy az apró, alvó arcocskát a köpenyével védte a hűvös éjszakai széltől és magához szoríthatta. Nem arról volt szó, és erre megesküdött volna, hogy gyermekre áhítozott, mint néhány nő. Ugyanakkor megint ráébredt, hogy van rá némi esély, hogy neki is legyen. Ennek semmi köze nem volt Rand fogságához, vagy, hogy valószínűleg a vérvonala vele együtt veszik el. Nem, a természet egyszerűen így működik. Az egész a természet műve. – Állj! Két lovas lépett eléjük a fák közül. Sisakot és jelöletlen köpenyt hordtak páncélingük felett, és két oldalról közrefogták őket. Nekik ütköztek, kiabáltak, kantárjaik után kapkodtak, mintha meg akarnák őket állítani. Isabel érezte, hogy a baba felriad a karjában, nekifeszül a pólya zsinórjainak, és fojtott sírással felébred. Ugyanabban a pillanatban hallotta, ahogy David előhúzta a kardját. Isabelen olyan vad düh cikázott át, amilyet még soha életében nem érzett. Olyan erővel rántotta el a lova fejét a markolászó kezek elől, hogy az állat felágaskodott és majdnem ledobta őt. Amikor újra leereszkedett, szabad volt előtte az út, és Isabel vágtára fogta. Féltett terhe fölé hajolt, hogy elrejtse és védje a gyermeket. A háta mögött hallotta a dajka sikolyát és a két támadó átkozódását. Sisakjuk takarta az arcukat, nem volt rajtuk semmilyen azonosító jelzés. Fém csattant fémnek, és lovak nyerítettek riadtan. Mindent túlharsogtak David rekedt kiáltásai, miközben a nagy kardot forgatta. – Induljon, ostoba asszony! – kiáltott oda dühösen. – Menjen! Ahogy Isabel hátranézett a válla felett, látta, hogy a fiú nem hozzá beszél, hanem a nagydarab dajkához, aki imbolygott a nyeregben, ahogy az egyik lovas viaskodott vele és megpróbálta lerángatni az öszvéréről. David el akarta hitetni a támadókkal, hogy a babát az

öszvér málháskosarába szíjazták, ahogy egy földműves gyermekét. Kardja lapjával rávágott az állat horpaszára, így az kiszabadította magát és rémülten elvágtatott. De a baba Isabelnél volt, egyik erős karjával a melléhez szorította. A csöppség sírt, de a hangot tompította a köpeny, amibe bugyolálták, így a többi zaj közt alig lehetett hallani. A szerencsének és Davidnek köszönhetően nála is marad. Rand fegyverhordozója azonban hiába volt bátor és erős, nem viselt páncélinget és nem volt elég ügyes a testesebb és tapasztaltabb fegyveresekkel szemben. Csak Árnyékra támaszkodhatott, a mén erejére és szívósságára. Isabel nem segíthetett neki, bár összeszorult a szíve erre a gondolatra. De meg kell becsülnie a fiú erőfeszítéseit, és minden másodpercet ki kell használnia, amit általa nyer. Leszegte a fejét, és úgy lovagolt, akár egy ősi viking istennő, süvített az éjszakában, köpenye repült utána; haja kiszabadult a fátyla alól és belekapott a szél. Azt tervezte, hogy Winchesterbe lovagol, de úgy tűnt, jobb visszafordulni a város felé, ahol kevésbé valószínű, hogy a járókelők szeme láttára megtámadják. Pár pillanat múlva már alig hallotta a felfordulást a háta mögött. Hamarosan a ló patáinak kopogásán, a bőr nyikorgásán és a kantár csattogásán kívül semmi nem hallatszott. A csendben visszhangoztak az agyában a semmiből előtűnt férfiak kiáltásai és átkozódásai, és néhány dolog döbbenetesen világos lett számára. A legfontosabb, hogy a támadás célja az volt, hogy minden áron megszerezzék a babát. Kilétük legalább ilyen fontos volt. Egyikük Henley volt, a másik Graydon. David Westminster külvárosában érte utol. Csak egyik kezét használta a lovagláshoz, a másikból vér csöpögött. Mégis vigyorgott, amikor Árnyék utolérte a poroszkát. Az öröm, hogy a fiú ott van és viszonylag sértetlen, Isabel száját is mosolyra húzta, bár szinte azonnal újra elkomorodott. – A dajka?

– Utánamentek, de lehet, hogy utolérték, mert úgy visított, mint akit megszállt az ördög. Gondolom, elengedik, amikor rájönnek, hogy nincs nála a baba. – Adja isten! – A baba? – A fiú tekintete megpihent a dudoron a nő köpenye alatt. – Újra elaludt. Szerintem szereti a lovaglást. – Isabel elhallgatott. – Rendben leszel, míg elérjük a palotát? A fiú biccentett. – És utána is. Ez semmiség. – Majd én ellátom, ha mindent elrendeztünk. David grimaszolt, de nem tiltakozott. Úgy tűnt, többet tanult a gazdájától annál, mint hogy hogyan kell bánni a karddal. Lehetetlen volt anélkül belépni arra az udvarra, ahol a király lakosztályai voltak, hogy az udvarmester észre ne venné, hogy magával hozott egy csecsemőt. Ha a férfi meg is lepődött, azt megtartotta magának. Még a segítségét is felajánlotta. Egy órán belül bölcsőt és minden egyéb felszerelést, ami egy csecsemő gondozásához szükséges, megszereztek, beleértve egy rendkívül tiszta, fiatal szoptatós dajkát is a három hónapos gyermekével, aki egy szalmazsákon alszik majd Isabel szobájának sarkában. Gwynne átvette az irányítást, gondoskodott róla, hogy a baba és a szoptatós dajka is kényelmesen elhelyezkedjen éjszakára, miközben Isabel ellátta David sérüléseit. Egy vágás futott végig a fiú bal karján. Bár csúnyán nézett ki és valószínűleg szép sebhely marad utána, semmi létfontosságút nem érintett, ökölbe tudta zárni és kinyitni a kezét, emelni tudta a karját. Miután összeöltötték a sebét, köszönetét mormogott és távozott. Isabel nem várta, hogy reggel a küszöbön alva talál rá, de azt sem, hogy messzire megy. Tudta, hogy a fiú komolyan veszi a kötelességét. Ezt a tulajdonságát nem akarta lebecsülni, mert ezen az estén igen jó szolgálatot tett neki. Rátört a kimerültség, még mielőtt bezárult volna az ajtó a fiú mögött. Ásítozott, úgy érezte, mindjárt összeesik, úgyhogy hagyta,

hogy Gwynne egy zsámolyra ültesse, hogy levehesse a fátylát, ami belegabalyodott a hajába, levegye a cipőit, lehúzza a harisnyatartóját és a harisnyáját. A komorna fésűt fogott a kezébe, és nekilátott, hogy rendbe szedje a lány hosszú fürtjeit, amikor határozottan kopogtattak az ajtón. Gwynne Isabelre nézett, aki megrázta a fejét. Az asszony letette a fésűt és az ajtóhoz sétált. Az udvarmester állt odakint. Amikor Gwynne hátrahúzódott, belépett a szobába, aztán precíz fél fordulatot tett és oldalt megállt. Kerülte Isabel kérdő pillantását, kihúzta magát és csendes komolysággal így szólt: – Ő királyi felsége, VII. Henrik király! Az ezt követő csendet egyetlen szisszenés törte meg. Kellett egy pillanat, mire Isabel rájött, hogy az ő torkából szakadt fel. Abban a pillanatban megjelent Henrik. Csillogó, gyöngyökkel kivarrt zöld selyeminget viselt, fehér-zöld csíkos nadrágot és kopott bőrcipőt. Homokszőke haját kedvenc, zöld, koronaszerűen fogazott karimájú, makkos kalapja fedte. Bár úgy tűnt, egy szórakoztató estéhez öltözött, vonásait nem lágyította mosoly. Sápadtkék szemében halálos nyugalom ült, ahogy figyelte, amint Isabel feláll a zsámolyról és pukedlizik. A háta mögött az udvarmester az ajtó felé kapta a fejét, majd Gwynne-re és a szoptatós dajkára meredt. Kimentek a folyosóra, a dajka a gyermekével a kezében, a férfi pedig becsukta mögöttük az ajtót. Elé állt, mintha így gátolná a belépést, és összefonta a karjait a mellkasa előtt. – Emelkedj fel, Lady Isabel! – kérte Henrik, de semmivel nem enyhített a hivatalosságon, még kevésbé mutatott barátságot. – Bízunk benne a késői óra dacára, örülsz, hogy látsz minket. – Természetesen, fenség! – válaszolta a lány nyugodt hangon, bár szíve összevissza zakatolt. – Ha… ha meglepettnek tűnök, az csak azért van, mert azt hittem, ön úton van Winchesterbe. – Kerülőre kényszerültünk – közölte a férfi kifejezéstelenül.

– Remélem, semmi olyasmi, ami… ami a birodalmat, vagy az ön biztonságát fenyegeti? – Az majd kiderül. Olyan információkat kaptunk, mely szerint nagyon elfoglalt voltál a palota falain kívül. Biztosra vesszük, hogy közölni szeretnéd velünk, hogy mit fedeztél fel, méghozzá haladéktalanul. – Felfedeztem, uram? – Talán úgy kellett volna fogalmaznom, hogy kit találtál meg? Tudhatta volna, hogy ezt lehetetlen titokban tartani előtte. Abban bízott, hogy a király túl messze jár ahhoz, hogy halljon erről, mielőtt véghezvinné, amit eltervezett. Gyötrelem kúszott a mellkasába, szinte már fájt. Tiltakozni akart, kikapni Madeleine-t a bölcsőből és kisietni vele a szobából, bele az éjszakába. Ehelyett benedvesítette ajkait, vadul kutatott valami, bármi után, amivel elodázhatná a pillanatot, amikor meg kell mutatnia a kislányt. – Csak egy leánygyermeket, uram, aligha érdemes az ön értékes idejére. – Majd mi eldöntjük, mi érdemes az időnkre, Lady Isabel. Mutasd meg nekünk a gyermeket! Nem lehetett mást tenni, csak engedelmeskedni. Isabel a bölcsőhöz fordult és felvette a babát. A kis Madeleine felébredt a mozgásra, kinyitotta a szemét és tekintetét Isabelre szegezte. A lány megérintette arcocskáját, finoman végigsimított rajta az ujjaival, közben könnyek égették a szemét. Megfordult, Henrikhez ment és letérdelt, óvatosan egyensúlyozta a baba pólyadeszkáját az alkarjain. Henrik elvette a kislányt és maga elé tartotta. A baba a királyra bámult, bizonytalanul elmosolyodott, majd homlokát ráncolta, amikor nem mosolyogtak vissza rá. – A neve Madeleine, jól tudom? – Ahogy mondja, uram. – Madeleine – ismételte a király. – Meg kell változtatni!

Isabel tiltakozni akart, vissza akarta venni a babát, amikor az mocorogni kezdett, amiért ilyen mereven kitartották, miután hozzászokott, hogy testmelegbe bújhat. – Örülünk, Lady Isabel. Jó munkát végeztél! – Én nem tettem semmit, uram. Sir Rand… – Értékeljük a szerénységedet, de nagyon jól tudjuk, hogy nem ő hozta vissza ezt a gyermeket. Isabel összeszedte a bátorságát és felszegte az állát. – De ő mentette meg, amikor az édesanyját meggyilkolták. Remélem, abban egyetért, hogy ha Madeleine él, az bizonyítja, hogy a férjem ártatlan a gyermekgyilkosság vádjában. A király nem vette le a szemét a lányáról. – Ez csupán az első vádpont. Van egy másik is. – Ha az első vád hamis volt, miért ne lenne az a második is? Másoknak bőven volt okuk ártani Mademoiselle dʼAmboise-nak. A férjemnek nincs. – Mint már mondtuk, értékeljük a hűségedet. Isabelben feltámadt a düh, amit csak erősített a baba egyre hangosabb sírása. – Engem az igazság aggaszt! Randnak nem kellene a Towerben lennie! Szabadon kellene engednie! Henrik leengedte Madeleine-t és a könyökhajlatába fektette, majd kíváncsian nézett Isabelre. – Az efféle arcátlanságból majdnem arra következtetünk, hogy nagyon kedveled a férjet, akit választottunk neked. – Uram? – kérdezett vissza Isabel, mert nem volt benne egészen biztos, hogy jól hallotta-e. – Sőt, szereted is, ha hozzávesszük, milyen erőfeszítéseket tettél a kedvéért. – Szeretem? Ó, nem, csak arról van szó… – Az ilyesmi nem kizárt. Egy feleség férje iránt érzett szerelme, vagy a férjé a felesége iránt, nagy kincs, annak ellenére, hogy néhányan rosszallóan tekintenek rá. Tudod, emberek vagyunk, emberi érzésekkel, emberi vágyakkal.

Önmagáról beszélt királyi többesben, róluk kettőjükről, vagy az emberi lényekről általában? Lehetetlen volt eldönteni, magyarázatot kérni pedig még kevésbé. Isabel mégsem tudta elűzni a kósza gondolatot, hogy Henrik beleszeretett a királynéjába. Erzsébet fiatal volt, kedves, és férjével ellentétben fenséges. Évekig tartó magányos száműzetés után az asszony nyújtott neki jogalapot az uralkodásra és reményt a jövőre. Kemény szívre és hatalmas egóra van ahhoz szükség, hogy az embert ne érintsék meg ezek a dolgok. Hogy ezt ki is tudja-e fejezni, az más kérdés. A királyok ritkán engedhették meg maguknak az efféle gyengeség fényűzését, nem foglalkozhattak azzal, hogy viszontszeretik-e őket. De Henrik Erzsébet hitvesi szeretetére vágyott, az csak növelhette eltökéltségét, hogy eltitkolja az asszony elől a szeretője és gyermeke létezését. Mivel férfi és kétségtelenül ember, az nem jutott eszébe, hogy néhány titkot nem lehet megőrizni. Mivel király, őszintén hihet abban, hogy semmi sem fontosabb, mint megőrizni a királynéját és a koronát, amit vele együtt elnyert. Ezért bármit hajlandó volt feláldozni, még egy barátja életét is. Ha választania kell Rand élete és Anglia trónja között, hogyan döntene? Valójában ez nem volt kérdés. Ó, de vajon ő tényleg szereti Randot, ahogy Henrik célzott rá? Ez a vágy, hogy közel legyen a férfihoz, ez a rosszullét, ha a halálára gondol, az igaz szerelem lenne? Honnan tudná, hisz abban a tudatban nevelték, hogy csak a parasztok és a trubadúrok ismerhetik az érzelmek efféle kavalkádját? Mégis, boldogan beismerné tévedését, ha ez megenyhítené a királyt a férje irányába. – Talán tényleg szeretem őt – mondta, miközben forróság kúszott fel a tarkóján. – A férjem jó és nemes lovag, aki gyöngéden bánik velem. Henrik mosolygós szemekkel nézte Isabelt, bár keskeny szájáig a mosoly már nem jutott el. – Semmisnek tekintjük a kirohanásodat, mivel indulat hevít, és mert ma nagy szolgálatot tettél nekünk. De azt ajánljuk, ne tedd tovább próbára a türelmünket!

– Ha igazán azt hiszi, hogy jó szolgálatot tettem önnek… – Eszedbe se jusson! Illetlenség! Isabel lesütötte a szemét. – Nem, uram. – Nem engedhetjük meg, hogy még jobban beleavatkozz a birodalom ügyeibe. A szobádban maradsz és elgondolkodsz azon, nem tetted-e volna jobban, ha ott maradsz ahol nőként a helyed van. Amikor megértetted a korlátaidat, kérvényezheted, hogy újra csatlakozhass az udvarhoz, de addig nem mutatkozhatsz! Világosan fogalmaztunk? A lány egyetlen válasza egy pukedli volt, mert megszólalni nem mert. Úgy tűnt, ennyi elég is volt, mert Henrik sarkon fordult és méltóságteljesen az ajtóhoz sétált. Az udvarmester kiengedte, aztán követte. Odakint Henrik királyi intéssel magához hívta a szoptatós dajkát, aki engedelmesen utána sietett, miközben őfelsége a babával a karjában eltűnt a folyosón. Isabel a zsámoly után tapogatózott a háta mögött, és lehanyatlott rá. Lehajtotta a fejét és kezébe temette az arcát, miközben testét vad reszketés rázta. Gyűlölte, hogy bárki, még a király is ennyire össze tudja zavarni. Tudta, hogy a hatalma az oka, az, hogy egy pillanat alatt dönthetett mások életéről és haláláról, fájdalmat, vagy örömet okozhatott, örökre bezárhatott valakit a sötétségbe, vagy szabadon engedhette. Senkinek nem lenne szabad ilyen korlátlan hatalommal bírni mások felett. Be volt zárva ennek a kis szobának a négy fala közé. Nem segíthetett többet Randnak, sem önmagának. Innentől Isten kezében voltak. A baba életben volt, de Rand még mindig a Towerben raboskodott. Henriknek nem volt ideje elrendelni a szabadon bocsájtását. Lesz rá valaha ideje? Az a szándéka, hogy Rand, mint oly sokan mások, ott maradjon egyedül és elfeledve? Vagy egy szép napon csendben elrendeli, hogy álljon bíróság elé a bűneiért, és ugyanolyan csendben akasszák fel egy eldugott udvaron? Madeleine a királynál volt, és ez ellen nem lehetett mit tenni.

Ha Henrik úgy döntene, hogy az a legjobb, ha a kicsi eltűnik és soha többé nem látják, ha eltökélte, hogy uralma Anglia királyaként nagyobb biztonságban lenne, ha a kicsi nem létezik, az a vég. Isabel nem igazán tudta elképzelni, hogy őfelsége ilyen döntést hozna, de abban sem lehetett biztos, hogy nem. A két lehetőség közt pedig maradt a rettegés. Egy ilyen édes, gyönyörű gyermek és mennyi bánatot okoz! Olyan kicsi és védtelen azokkal szemben, akik ártani akarnak neki! De hogyan tudna bárki is ártani neki? Hogyan? Ha ő nem hozza el az apácáktól, a kicsi most biztonságban lenne. Úgy kellett volna hagynia a dolgokat, ahogy Rand elrendezte. A bűntudat késpengeként hatolt a szívébe. A király azt hitte, Randért tett erőfeszítései szerelemből fakadtak. A bánat és a rémület, amit amiatt érzett, mert most megtiltották, hogy többet tegyen érte, arról árulkodtak, hogy igaza van. Hogy történhetett ez? A párnák közti vitézkedés intimitása okozhat ilyen fájdalmas vágyakozást? A férfi mosolya volt az oka, a csókjai, az a ziháló öröm, amit ébresztett benne, amikor forrón és keményen magában érezte? Az, hogy aggódott a kényelméért, a határozott kisugárzása, az ereje, amit mindenkinek továbbadott, kivéve önmagának? Erős, izmos teste a régi csatákban, jól megszolgált hűségből szerzett sebhelyekkel? Azért érzett így, mert fegyverhordozójává tette Davidét és így még egy alacsony származású fiút tett férfivá? Vagy, mert kockáztatta, hogy megsérül, és ezzel elveszíti esélyét a közelharcban, csak hogy megmentsen egy kisfiút, akit annyira elragadott az önfeledt jókedv, hogy a veszélybe rohant Tothill mezején? Mindez együtt? Vagy egyszerűen csak valami vonzotta a férfiban, az elveszett, megkínzott, törvénytelen fiúban, akit senki sem szeretett, és aki valahogy mégis olyan férfi lett, aki tiszteletet és nagyrabecsülést érdemel? Aki segítő kezet nyújtót egy árva lánynak, akinek meg kellett védenie önmagát és testvéreit egy brutális háztartásban? Abban reménykedik, hogy a férfi egy nap majd megszereti?

Ez mind jó és igaz indok, de mit számít? Szerette a férfit. Tudta abban a pillanatban, amikor meghallotta, hogy a férfi meghalna a kedvéért. Az nem történhet meg! Isabel felemelte a fejét és ujjhegyeivel letörölte könnyeit a szeme alól. Nem, nem történhet meg! Nem volt hajlandó elfogadni, bár csodára lenne szükség ahhoz, hogy megakadályozza. Csodára, vagy nagy királyi kegyre. Egyetlen reménye maradt. Felállt, és lesimította a szoknyáját. Felszegett állal az ajtóhoz ment, kezét a reteszre tette és elhúzta. Odakint őr állt. Minden bizonnyal arra utasították, hogy őrködjön, hogy ő tényleg ne hagyja el a szobát. Nem számított. Nem fog harcolni vele. Kikiáltott. Davidet szólította.

19. FEJEZET

harang kongása közvetlenül szobája felett a Harang-toronyban, elrángatta Randot az asztaltól, ahol írni próbált, próbálta megfogalmazni végakaratát egy darab pergamenre. Szomorú feladat volt ez, így nem nagyon tiltakozott, amiért megzavarták. A magas ablakhoz lépett, egyik vállát nekidöntötte az alatta lévő kőnek és hallgatózott. Ez nem a szokásos harangozás volt, és úgy tűnt, nem is riadó, ami miatt felhúznák a Tower felvonóhídját és leeresztenék a kapurostélyt. A város összes harangja zúgott, mintha mindegyiket harangozok légiója támadta volna meg. A lárma erősödött, közel s távol disszonáns visszhang zúgott, alant pedig kiabálás és üdvrivalgás hallatszott. Randnak hirtelen eszébe jutott, miről lehet szó. Yorki Erzsébet bizonyára fiúnak adott életet. Henriknek fia született. A Tudor-dinasztia biztonságban van. Rand halkan felnevetett. Milyen boldog lehet Henrik, bár hosszúkás, komoly arca ezt sosem árulná el. Egy fiú és trónörökös. Anglia trónjának jog szerinti várományosa, aki még szülei házasságánál is jobban megpecsételte a York- és a Lancaster-ház egyesülését.

A

Nem csoda, hogy az emberek ilyen hangos üdvrivalgással éljeneztek. Ez stabilitást, prosperitást, az elmúlt harminc év háborúskodásának végét jelentette, és még annál is többet. Az ezt megelőző száz év harcainak, folyamatos mészárlásainak a csatamezőn, a lefejezéseknek, az akasztásoknak a végét. Kivéve persze az ő akasztásának. Elmúlt idők királyai arról voltak ismertek, hogy egy királyi esküvő, születés vagy halál alkalmából megbocsájtottak bizonyos bűnözőknek, néha egész börtönöket ürítettek ki. Rand igen elfogult véleménye szerint ez szép szokás volt. Nem mintha reménykedni mert volna. Rand örült Henrik miatt, igazán örült. Sőt, annyira, hogy ha csak szemernyi esélye lett volna rá, szerette volna királyi fenéken billenteni ő királyi ostoba fenségét. Amikor a keze ökölbe szorult, lenézett, és látta, hogy az ujjait Isabel zálogának lelógó végére kulcsolta, amit inge kézelőjébe dugott. Előhúzta, kiterítette a tenyerén, érzéki örömet okozott számára a selymes siklás, mint amikor a lány ruhája siklott kemény ujja alatt. De nem, nem veszhet el megint ilyen gondolatokban! Néhány gyakorlott mozdulattal felsőkarjára kötötte a hosszú anyagdarabot, ahogy a torna napján is. Annyit gyűrögette markában a selyemdarabot, míg már alig volt több mint egy rongydarab. Eredetileg a tisztaságot jelképezve fehér volt, most inkább piszkosszürke. De tudta, hogy milyen sors vár rá. Ó, igen, tudta. Ha mindig hordja, biztos vele együtt temetik el. Édes Isabel! Szájában összefutott a nyál, ahogy felesége ízére gondolt. Isabel álmok százaiban jött el hozzá, leült mellé, hagyta, hogy az ölébe hajtsa a fejét, miközben ujjai a hajába szántottak. Ezernyi dolgot felsorolt, amit tudni akart a lányról, és ezer más dolgot akart csinálni vele. Képzeletében levetkőztette, egyenként szabadította meg ruhadarabjaitól, megízlelte bőre minden centiméterét, kezei bejárták szaténos ruganyosságát.

Be kellett érnie a képzeletével, mert azóta az igen emlékezetes látogatás óta a nő nem jött. Merre van? Mit csinál? Életben van még egyáltalán? És mit tett, hogy fegyverhordozója, David sem jött, hogy megszabadítsa az átkozott képektől, melyek elméjét kínozták? A harangok lármája olyan fülsiketítő volt, hogy elnyomta a közeledő léptek zaját és a kulcs kaparászását a zárban. Csak akkor fordult meg, amikor huzat támadt az ajtónyitástól. David állt ott, mintha imái meghallgatásra találtak volna. Magasabbnak, testesebbnek, sőt idősebbnek látszott legutóbbi látogatása óta. Most érkezett valahonnan, vállait, sőt zekéje redőit is por borította, arcát barna izzadtságnyomok barázdálták. Szemeiben kimerültség tükröződött, de élénken kéken csillogtak az örömtől, szája pedig mosolyra görbült. A boldogság feléje hajtotta Randot. Egy pillanatra megragadta a fiú vállát, mielőtt karjára a sózott volna. – Hol voltál, te Sátán fattya? Azt hittem, valamilyen küldetésre mentél és megfeledkeztél rólam! – Winchesterbe mentem és vissza, uram, számos más hely mellett. – Akkor talán tudod, hogy a harangok Henrik örököséért zúgnake? Jól gondoltam? A fiú helyeslően hajtotta meg aranyló fejét. – Szép kisfiú, akit a legendás Artúr király után neveznek el. A legutolsó jelentések szerint a gyermek és a királyné is jó egészségnek örvendenek. A király nagyon boldog, képzelheti, és mindenféle ünnepséget rendelt a keresztelőre. Rand mosolyogva csóválta a fejét, majd jókedve elillant. – Winchesterben? Mi dolgod volt neked ott ilyenkor? Neked nem lehetett okod, hogy a többi kereszténnyel várd, hogy megszülessen. Ez az, nem tehetted, hacsak… A hölgyem ott van? – Nem, uram. Ő itt van. Rand sóhajtott, kimondhatatlanul boldog volt, hogy ezt hallja. – És Henrik lánya, a kis kerub Madeleine? Ő hogy van?

– Ő is jól. – A fiú lesütötte aranyló végű szempilláit, mielőtt megvonta a vállát. – Az édesapjával van. – Édesapjával, a királlyal? – kérdezte Rand, miközben szíve a bordáit verdeste. – Igen, uram. Úgy tűnt, a félelemmel kevert dühtől elakad Rand lélegzete, kellett egy perc, mire meg tudott szólalni. – És ez mégis hogy történt, amikor úgy volt, hogy máshol lesz biztonságban? David nem szólt semmit. Ehelyett egy tiszta, erős női hang válaszolt, ami a börtöncella ajtajából érkezett. – A kislány azért van Henrikkel, mert a király elvette őt tőlem. Isabel. Isabel, szebben, mint a leglázasabb álmaiban, skarlátvörös, kékkel díszített köpenyben, alatta kék ruhában, haján halványkék fátyolban. Kékben a hűség jeleként. Kékben, bár a férfi nem akarta – nem merte – elhinni, hogy azt az üzenetet hordozza, amire vágyott. Lehet, hogy a lány szeszélyből vette ezt fel, vagy valószínűbb, hogy azért, hogy meggyőzze a Tower parancsnokát odaadásáról, és ezért újra meglátogathatta. Felesége olyan patyolattiszta volt Rand szakállas, mosdatlan, fésületlen állapotához képest, annyira üde és derűs, hogy a férfi hirtelen arra vágyott, hogy magával rántsa őt a nyomorába, és kényszerítse, hogy osztozzon vele rajta. Lehet, hogy ez hitványság, de arra vágyott, hogy Isabel megértse haszontalan, kétségbeejtő haragja legmélyebb mélységét is, és abban is osztozzon vele. Ehelyett úgy tűnt, a lány mindezek felett áll, nem zavarták a hosszú napok, melyeket ő úgy töltött, hogy semmit nem tudott arról, mi zajlik a külvilágban. Nem törődhetett egy alacsony sorba született gyermek sorsával, akinek kicsiny életén egy egész birodalom sorsa múlhat. Amit Isabel most mondott, az a kicsi halálos ítélete is lehet. – És mit keresett nálad? – kérdezte olyan hangon, akár a kavicson végighúzott pöröly. – Miféle őrült ötlettől vezérelve vitted el a rejtekhelyéről, amikor mondtam, hogy hagyd annyiban az ügyet?

Isabel arcára büszkeség ült ki, de előtte még Rand egy pillanatra mély fájdalmat pillantott meg a szemében. – Az én szeszélyem, uram – válaszolta. – És miért ne? Mi különbség lehet egy özvegy közt, aki a maga útját járhatja, és egy olyan nő között, akinek a férje annyira meg akar halni, hogy az asszony akár máris kezdheti gyászolni? De erre most nincs időnk. A fegyverhordozód az elmúlt napokban Winchesterben járt és vissza is tért, egész éjjel lovagolt, hogy elhozza a szabadulási parancsodat. Illendően bemutattuk és elfogadták, úgyhogy szabadon távozhatsz. Egy órát tölthetsz a palotában, hogy szalonképessé tedd magad, aztán sietnünk kell Winchesterbe audienciára a királynéhoz. Ez így egyszerre túl sok volt. Rand széttárt kezét a közeli asztalra tette, hogy valami megtámassza a káprázat szédítő ködében. – Úgy érted… nem mondhatod, hogy Henrik aláírta a kegyelmet. – Egy teljesen hivatalos dokumentum sok sallanggal és nagypecséttel ellátva. – De miért? Hogyan? Isabel elmosolyodott. – Ezt kérte tőle Yorki Erzsébet, cserébe azért, mert fiút szült neki. Nem megtiszteltetés, hogy ilyen sokra tartanak téged? De gyere, nincs vesztegetni való időnk. Indulnunk kell! – Erzsébet, a királyné, nem Lady Margaret. Ez a férfi saját fülének is ostobán hangzott, ami nem volt meglepő, mert pontosan így érezte magát. Elfogadta a halált, annyira valószínűnek vette, hogy szinte képtelen volt elhinni, hogy máshogy is történhet. – Lehet, hogy a király édesanyja is szólt az érdekedben. De Yorki Erzsébet volt az, aki alkut kötött az életedért. Rand a fejét rázta. – Nem értem. Alig ismer. Isabel arcát pír öntötte el, amit okozhatott a harag, de a zavar is. – Engem ismer, és ez elég.

– Nekem pedig hozzá kell sietnem, hogy térdet hajtsak előtte, de mi okból? Azon kívül természetesen, hogy megfelelően kifejezzem hálámat. – Saját szemével akarja látni, hogy sértetlenül szabadon engedtek. Kétségtelenül azért, mert voltak már, akik nyomtalanul eltűntek, miután ezek közé a falak közé zárták őket. Rand nem tudta, mit feleljen erre. Akár olyan sors is juthatott volna neki, mint a királyné öccseinek, akik beléptek ide, hogy aztán soha többé ne lássák őket viszont. Miközben rendezte gondolatait, David kezdte kioldani a kardtartó övét a derekán. Két kezébe fogta a hüvelybe dugott kardot és előrelépett. – Ezt vissza kell vennie, uram. Jó szolgálatot tett nekem és a hölgyének, ahogy akarta, de most az ön oldalán a helye. Rand elvette a fegyvert, keményen megmarkolta, hogy csillapítsa keze reszketését. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, a kardra meredt, annak jelképére, hogy lovag és úr. És hogy most újra az lett. – Csatold fel, jó férjem, mert jogod van hozzá! – mondta Isabel és kissé összecsapta a kezét. – De aztán szedd össze, amire szükséged van, mielőtt még Henrik üzen, hogy meggondolta magát! Randnak csak néhány holmija volt: értékes könyvei, a lantja, a teleírt pergamenlapok, legjobb zekéje és nadrágja, amiket arra tartogatott, hogy amikor a tárgyalására megy, ne nézzen ki úgy, mint egy jobbágy. Anélkül hagyta ott a cellát, hogy hátranézett volna, állhatatos eltökéltséggel lépdelt előre. Olyan határozottan haladt a folyosón, hogy Isabelnek néha futnia kellett néhány lépést, hogy utolérje, de Rand képtelen volt lelassítani a kedvéért. Minden érzékszerve fájdalmasan éber volt. Félt, hogy egy kiáltás megállítja, rettegett, hogy egy őr utánuk jön, hogy visszaparancsolja. Vagy valamilyen öntelten pöffeszkedő hivatalnok előlép és közli, hogy hiba történt és mégsem szabad. Végigmentek a falak között, át számos udvaron. Hirtelen a kapukon kívül találták magukat. Körülvette őket a város. A zajok túl hangosak, a szagok túl erősek voltak, az örvénylő tömeg túl sűrű, a füstködös napfény túl erős. Rand úgy érezte magát,

mint valami állat, ami egy elmozdított kő alól menekül elő, és annyira megijed a hirtelen változástól, hogy csak arra tud gondolni, hogy ismét elrejtőzzön. Ez az érzés pillanatokon belül elhalványult, de valamennyi megmaradt belőle. Még akkor sem szabadult meg tőle teljesen, mikor elérték a Westminster-palotát. Akkor sem engedte el, amikor megfürdött a legforróbb vízben, amit a szolgák csak keríteni tudtak, megborotválkozott és utazáshoz megfelelő öltözéket öltött. Amikor útra keltek Winchesterbe, vele együtt szállt fel Árnyék nyergébe. Ott bizsergett a tarkóján, ott viszketett a lapockái közt, arra sarkallta, hogy úgy lovagoljon, mintha a pokol ebei csaholnának a nyomában. Ha Isabel tudott is erről a nyugtalanságról, nem mutatta. Nem volt lepcses szájú, az a fajta nő, aki kötelességének érzi, hogy minden csendes pillanatot ostoba kijelentésekkel töltsön ki, és olyan kérdésekkel, amikre már tudja a választ. Feszült arccal, előre szegezett tekintettel lovagolt, még komornájához, Gwynne-hez sem szólt, nem hogy a férjéhez. David is így viselkedett, bár ő hivatkozhatott a kimerültségre. Egyébként sem volt túl sok esélyük a beszélgetésre, mert nem egyedül utaztak. A királyi háztartás libériáját viselő csatlósok kísérték őket, a testőrök díszkísérete, akiket a király parancsolt melléjük. Üdvözítő védelmet nyújtottak a bajtól útjuk során, bár Rand úgy gondolta, valódi céljuk megakadályozni őt, hogy az ellenkező irányba siessen. Apránként felfogta, hogy tényleg szabad. A nap a válla felett áldást jelentett, az arcába fújó szél simogatást. A száradó széna, az érett komló és a bokrokra felfutó vadrózsa illata még sosem volt édesebb. A mellette lovagoló Isabel olyan szép volt, hogy összeszorult a szíve, ha ránézett. A fátyla alatt megcsillanó haja, arca vonala, pillái, karja alakja a köpeny alatt, és az, ahogy az a mellére borult, a combja vonala, ahol a lába lógott az oldalnyeregben – minden rabul ejtette. A felesége.

A felesége, aki érte jött, és valahogy elérte, hogy kiengedjék a börtönből. Vagy így szöktette meg? A feleségének még válaszolnia kell a kérdéseire. Az utazás előkészületeinek forgataga ezt eddig megakadályozta, most pedig a király embereinek jelenléte tette lehetetlenné. Egyébként sem volt kedve túlkiabálni a patadobogást, a lószerszámok csörömpölését és a fülükben fütyülő szelet. Csendre és magányra vágyott, hogy biztosan megkapja a válaszokat. És mást is. Annyira kétségbeesetten szüksége volt arra, hogy egyedül maradjon vele, hogy az már fájt. Arra vágyott, hogy átölelje, megérintse, érezze maga alatt és körül, ahogy Isabel belékapaszkodik, miközben ő teljesen elmerül benne. Egy évig akart úgy aludni, hogy szorosan a karjában tartja. Annyira erős volt benne a késztetés, hogy neheztelt Isabelre távolságtartása miatt, és mert valamiért nem nézett egyenesen a szemébe. A nőt körüllengő enyhe felsőbbrendűség is bosszantotta, mintha most az ő foglya lenne, akit magával vitt, akár akarta, akár nem. Ezek olyan dolgok voltak, amiken változtatni akart. Ahogy a nap telt és tovatűntek mögöttük a mérföldek, vágyakozni kezdett az éjszaka után, és bármilyen hely után, ahol pihenhet. Egy kis fogadót választottak, amit az utat rovó hajcsárok, gyapjúés egyéb kereskedők használtak. Az alsó szint téglából épült, a következő vályogból, keresztgerendákkal, a legtetején pedig zsúptető. Rusztikus volt, mégsem viskó. A központi teremben kecskelábú asztalok sorakoztak a kandalló körül, ahonnan füst szállt felfelé szürke felhőben, hogy majd a tetőbe vágott lyukon távozzon. Mögötte egy magántársalgót rendeztek be a köznemeseknek, előtte lépcső vezetett fel a hálószobákhoz. Ezek csupán fülkék voltak kandalló, fürdőparaván, szekrény nélkül, és csak egyetlen ablakon lehetett kilátni. Rand fikarcnyit sem vágyott különleges kényelemre. Neki elég volt, hogy a szoba előtt, amin a feleségével osztozik, nem áll őr, és nincs az ajtón vasrács, melyen keresztül mindenki láthatja, mit csinál. És van egy ágy.

Bármennyire mohó is volt, nem feledkezett meg arról, hogy Isabel hetekkel ezelőtt vonakodott attól, hogy a katonák kaján tréfáinak célpontjává váljon. Odalent maradt egy kupa mézsörre, miközben Gwynne felkészítette úrnőjét a lefekvéshez. Figyelte, amikor a komorna lejött a lépcsőn, sört, levest és kenyeret fogyasztott, majd felöltőjébe burkolózva lefeküdt aludni a közös helyiség sarkában. De még tovább várt egy jó fél órát, majd kiitta a kupát és felment a lépcsőn. Bár rendkívül udvariasan kopogott, szinte alig várt a belépéssel. Isabelnek pontosan tudnia kellett, ki kért bebocsájtást. Ha eddig nem fogta fel, hogy puszta udvariasságból kopog, mert szándékában áll csatlakozni hozzá, akár akarja, akár nem, akkor épp itt az ideje. Isabel a párnák között ült az ágyon. Magasra húzta a takarót és a hóna alá szorította, haja pedig csillogó aranybarna hullámokban vette körül. Rand egy pillanatra megállt, túlságosan elbűvölte a látvány, hogy megmozduljon. Jóságos ég, ő volt minden szépség, amit valaha látott és amire vágyott. Nagy nehezen összeszedte magát, abban a ritmusban sétált előre, ahogy a szíve kalapált, és meg sem állt az ágy végéig. Az ágyfüggönyöktől körülvéve, melyeket az oszlopokhoz húztak, kezét a kemény tölgy ágytámlára tette. A feleségére nézett, észrevette kapkodó lélegzését, hogy bőrét melle vonalától végig a tarkóján elöntötte a pír, akár egy piruló őszibarackot. A fájdalom az ágyékában könnyeket csalt a szeme sarkába. – Üdv, hölgyem! – köszöntötte csendesen. – Megmentettél az akasztástól. Most mit szeretnél? Isabel szemében zöld tűz lobbant, és felszegte az állát. – Úgy beszélsz, mintha jobban örültél volna, ha meg sem moccanok. – Mondtam, hogy maradj nyugton! – Bocsáss meg, de ami veled történik, az engem is érint.

Épp eléggé hírhedtté váltam a három elátkozott Graydon-grácia egyikeként, anélkül, hogy arról ismernének, hogy olyan férfi özvegye vagyok, akit gyilkosságért kötöttek fel. – Jobb szereted, hogy egy fattyú felesége vagy. – Igen, tényleg így van. Főleg ahelyett, hogy újra Graydon tegye rám a kezét. Vagy, hogy átadjanak egy újabb férfinak, akit Henrik meg akar jutalmazni. A férfi gúnyosan mosolygott. – Hisz én vagyok az ördög, akit már ismersz. – Így is mondhatjuk. – Akinek ellenszegültél azzal, hogy felkutattad Mademoiselle Juliette kisbabáját. – Esküszöm, hogy Lady Margarethez akartam vinni! – védekezett Isabel, és nagyot nyelt, a mozgás még nyaka finom vonalán is látszott. – Nála biztonságban lett volna a kicsi… még Henriktől is. Ebben a feleségének igaza van. Miért nem gondolt ő erre? – Valószínűleg. – Ezen kívül, ha én megsejtettem, hol rejtetted el, akkor mások is megtehették. – Mint mondtam, én vagyok az ördög, akit ismersz. Mások talán nem értenek meg ilyen jól. – De attól még tény, hogy a kicsi nem volt biztonságban abban a zárdában. Örülnöd kellene, hogy én… hogy én… – Ellenszegültél nekem? – Ha ragaszkodsz hozzá! Szenvedélyes düh fortyogott megadásában. Ez ösztönzőleg hatott. – Igenis ragaszkodom hozzá – válaszolta a férfi komor kérlelhetetlenséggel. – Bár úgy tűnik, szépen összeillünk mi ketten. – Felegyenesedett, és kezdte kioldani a zekéjét. – Te nem így gondolod? – Érthetetlen módon. Isabel benedvesítette az ajkát, miközben a férjét nézte; a mozdulattól Rand alteste lángba borult.

– Már csak az nyugtalanít – folytatta a férfi, miközben lecsatolta a kardját és keresztben az ágy lábához fektette, kibújt a zekéjéből és félrelökte –, hogy mit tettél, hogy elérd a szabadulásomat. Mivel Erzsébetet Winchesterbe száműzték, Henriknek nem akadt sok dolga azon kívül, hogy Mademoiselle Juliette ügyén töprengjen. Bízom benne, hogy nem kért meg, hogy… mondjuk úgy, hogy jobb kedvre derítsd? – Azt hiszed, lefeküdnék a királlyal, hogy megmentsem a merev nyakadat? Ha Isabel tudná, hogy más testrésze még merevebb! – A király férfi, és nem tud ellenállni a csábításnak. A helyében én megparancsoltam volna. A lány összehúzta a szemét, bár nem nézett félre, miközben Rand gyors mozdulatokkal kioldotta a nadrágja kapcsait, majd fején át lehúzta az ingét. – Úgy tűnik, azt hiszed, hogy az udvarban minden férfi arra vágyik, hogy… hogy meghágjon engem. – Tévedek? – A férfit teljesen felkavarta, hogy ezt a szót a felesége szájából hallja. Ki hitte volna, hogy ilyeneket mond? – A kérdés az, hogy én hajlandó vagyok-e engedelmeskedni nekik. – És az vagy? – A szavak úgy csikorogtak a torkában, mint az edzett acél. – Semmi esetre sem, mivel más dolgok járnak a fejemben! És merem állítani, hogy ezzel a király is így volt, mert kissé lefoglalta az országjárás, egy zendülés és a trónörökös születése. – Azt akarod mondani, hogy nem úgy, mint a férjed, akinek mostanság nem sok dolga akadt. Vagy nem sok más. – Rand küzdött, hogy visszatartsa nevetését, ahogy felesége szemei elkerekedtek, látva, ahogy lefejtette magáról a nadrágot és az alsóneműt, majd árulkodó meztelenségében megkerülte az ágyat. Isabel elfordította felhevült tekintetét férje feszülő merevedéséről és a szemébe nézett. – Azt látom! – vágott vissza.

– De köztünk ez a különbség. Én tudok egyszerre két dologra koncentrálni, jelen pillanatban a gyönyörű testedre és az engedetlenségedre. – Nem vagyok szolga, aki mindig meghajol az akaratod előtt! – Nem, a feleségem vagy, aki engedelmességet esküdött nekem. És jogomban áll úgy megbüntetni téged, ahogy nekem tetszik! Rand megragadta a takarót és egyetlen határozott csuklómozdulattal kirántotta a lány markából, anyaszült meztelenné téve őt. A következő pillanatban elkapta a karját, térdelő helyzetbe rántotta, és magához húzta, míg minden domborulata hozzásimult, felhevült hímtagja pedig pontosan ott pihent, ahol szerette volna, feszes, fehér combjai bölcsőjében. – Rand, kérlek! – suttogta Isabel, miközben elfogta a reszketés, teste libabőrös lett. – Kérlek, mi? – A férfit nem igazán zavarta meg, ahogy a felesége küzd a karjaiban. Amikor nekifeszült az ölelésének, kénytelen volt egyik kezét végigcsúsztatni a lány hátán, megmarkolni az egyik puha dombocskát és magához húzni. – Nem tettem semmit, amivel szégyent hoztam a hitvesi eskünkre, minden szentre esküszöm! Én csak… – Mondd el később! – kérte Rand. Lehajtotta a fejét, míg ajkai a lányét súrolták minden elsuttogott szóval. – Most azon őrlődöm, hogy először csókoljalak addig, míg nem engedelmeskedsz, és utána hágjalak meg, vagy először addig hágjalak, míg nem engedelmeskedsz, és aztán csókoljalak meg. Hirtelen Isabel nem küzdött tovább. Eltűnt az ijedt feszültség, bár most másfajta reszketés rázta, és mellbimbói parányi, kemény csomókká zsugorodtak a férfi mellkasának feszülve. Apró, rózsaszín nyelvével benedvesítette ajkait. – És ez az ötleted a büntetésről? – Most csak erre tudok gondolni – vallotta be Rand. Tekintetét a nő szájára szegezte, mielőtt lecsapott rá, mint aki szomját oltja a sivatagban, úgy ivott belőle, ahogy a méh szívja a nektárt, nyelvét

újra és újra elmerítette abban az édes kútban, miközben Isabel készséges nyelve egyre mélyebbre csábította. – Esetleg – zihálta, amikor a férfi végre levegőt vett – teheted egyszerre mindkettőt. – Kettőt? – kérdezte Rand rekedt bódultsággal, miközben lehajolt, hogy végignyalja a lány melleinek halmait, majd a szájába vette az egyik mellbimbó meleg és lágy keménységét. – Hágj meg és csókolj meg, csókolj meg és hágj meg! – Isabel a férfi nyakába kapaszkodva a szalmával bélelt ágyra hanyatlott, majd a combjai közé húzta a férfit. Rand hogyan tudott volna ellenállni ilyen meghívásnak? Tudta, hogy önzés, de a lány olyan nyitott volt, lényege olyan nedves és felhevült, hogy elsüllyedni benne olyan természetes volt, mint levegőt venni. Hangosan felnyögött a feszes tökéletességen, az örömtől, hogy beletemetkezhet pulzáló mélységébe. Hosszú percekig dőzsölt benne, míg már nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy megmozduljon, fokozza a nyomást, az egymásnak feszülést. Ekkor Isabelbe hatolt, eltöltötte, rávette, hogy alkalmazkodjon, elérte, hogy teljesítse legforróbb vágyát. Féktelen diadal volt ez, eszelős boldogság, a legszívszorítóbb és legörömtelibb megszállottság. A csúcsponton Rand sok mindent belesuttogott felesége illatos hajzuhatagába, többek között megvallotta szerelmét, de a szíve olyan vadul vert, hogy nem tudta biztosan, hogy hangosan kimondta-e, és azt sem, hogy Isabel hallotta-e beteljesülése halk kiáltásaitól. Később Rand legördült róla és magához húzta, hozzásimult, úgy fordította, hogy csípője az ágyékához illeszkedjen. Ez annyira kielégítő érzés volt, hogy nagyot sóhajtva egy pillanat alatt elaludt. Patadobogás zajára ébredt. A lovasoknak későn akad dolguk – gondolta. Tempójuk arra engedett következtetni, hogy Westminsterből jöttek a király ügyében, mert ő most szinte biztosan a királynéjával és a fiával van Winchesterben. Szegény Henrik, örökké az a sorsa, hogy egy királyság irányításának gondjai zaklassák. Valószínűleg sosem élvezhette, hogy egy ilyen csábítóan hozzábújó és békés, engedelmes feleség

mellett ébred. Óvatosan kutakodva kezébe fogta a nő egyik mellét és hüvelykujjával izgalomba simogatta. Isabel nyöszörgött álmában és hozzápréselődött. A férfi csak erre várt. Még jóval a hajnal első fényei előtt újra útra keltek. Mindegyiküket Rand verte ki az ágyból. Türelmetlenséggel telve ébredt, hogy azonnal lóra pattanjanak, maguk mögött hagyják a mérföldeket és fejet hajtson Henrik királynéja előtt. Sejtette, hogy őfelsége mit akar tudni, mert bár egész életében hercegnő volt, most pedig királyné, de egyben nő is. Rand nem tudta egészen biztosan, mit válaszol majd neki, de túl akart lenni ezen a kihallgatáson. Csak azután térhet vissza az életéhez és terelheti olyan irányba, amilyenbe szerette volna. Egész nap lovagoltak, még kora este is, csak pihenni, vagy lovakat váltani álltak meg. Ahogy múlt a szeptember, a napok egyre rövidültek, ezért már jóval sötétedés után tűnt fel előttük Winchester külvárosa. A város csendbe borult, kivéve a kutyák ugatását, amiket felvertek érkezésükkel. A patakopogás a macskaköveken visszaverődött az épületek faláról és megelőzte őket. Rand szinte úgy érezte, hogy mögöttük is visszhangzik, de ezt kimerültségére és képzeletére fogta az alváshiány miatt. Éjjel időről időre belecsusszant a puhaságba felesége selymes combjai között, oltva csillapíthatatlan szomját az ott talált nyugalom után. Isabel nem tiltakozott, úgy tűnt, majd nem annyira élvezi az elementáris egyesülést, mint ő. De levendulaszínű karikák voltak a szeme alatt, amikor eljött u reggel, és most is mintha félálomban ült volna a nyeregben Előttük magasodtak a palota falai. Bár Henrik gyermeke a winchesteri apátsági templom zárdájában született, Rand biztosra vette, hogy a királyné már eljött onnan. A szülés után negyven napig nem folytatja nyilvános kötelezettségeit, akkor is csakis az egyház áldása után, de a palota kényelme sokkal nagyobb a zárdáénál. Ezért a király őreinek vezetőjét elküldte, hogy tájékoztassa a királyné udvarmesterét érkezésükről. Nem számított rá, hogy fogadják őket. Igazság szerint még abban sem volt biztos, hogy jó néhány napon

belül látják-e a királynét. Még csak egy hete, vagy még kevesebb, hogy felkelt a gyermekágyból. Még nem választották ki a fogadót, ahol megszállnak, míg a városban vannak, amikor egy hírnök ügetett utánuk. A királyné örömmel fogadná őket most azonnal. A királyné udvarmestere várta őket és kérte, hogy kövessék. Yorki Erzsébet szobája magányában várt rájuk. Rand összenézett Isabellel, aki csak a fejét rázta. – Talán – mondta Rand olyan halkan, hogy csak a felesége hallotta – jobb szeretné azelőtt elintézni, mielőtt Henrik rájön, hogy bizonyítékot akart a szabadon bocsájtásomról. – Vagy többet szeretne tőled megtudni Mademoiselle Juliette-ről anélkül, hogy őfelsége jelen lenne – értett egyet Isabel. Mindketten tévedtek. Yorki Erzsébet nem volt egyedül, amikor Rand és Isabel – Davidet, Gwynne-t és a király őreit a palotán kívül hagyva – beléptek a szobájába. Újszülött kisfia nagy, díszes királyi bölcsőjében aludt. Henrik fia és örököse mellett ott feküdt egy aprócska, gyönyörű szép kislány, az alig két hónapos kis Madeleine. Kettőjüket a trónszerű karosszék közelébe tették, ahol az asszony ült. Nem messze állt egy fiatal nő főkötőben és kötényben, minden bizonnyal mindkét csecsemő dadája. A királyné mögött fényűző aranyfonállal szőtt, gránátokkal kirakott burgundi vörös brokátban ott állt őfelsége VII. Henrik. Rand hallotta, ahogy Isabel torkán akadt a levegő, ahogy megállt mellette és mélyen pukedlizett. Rand megértette, hogy anélkül lehet a királyné lakosztályában, hogy a király azt megtorolná, fél térdre ereszkedett és fejet hajtott. – Legyetek üdvözölve, Sir Rand és Lady Isabel! – szólalt meg a király szárazon. – Meglepődtetek, hogy találkozunk? – Én azt hittem… arra számítottunk, hogy a királynéhoz jövünk audienciára – válaszolta Rand. – Így is lesz, de meghívott minket, hogy csatlakozzunk hozzá ezen alkalomból. Elárulhatom, hogy mennyire örülünk, hogy ismét szabadon látunk?

– Köszönöm, uram! – Emelkedj fel hát, hogy sajnálatunkat fejezhessük ki az idő miatt, amit a Towerben töltöttél. Megértheted, hogy királynénkat akartuk védeni, de megtanultuk, hogy ne becsüljük alá ítélőképességét, bölcsességét, hogy hozzánk fordul, ha tudomást szerez valamiről. Ez… – A király elhallgatott, amikor nagy csattanással kivágódott a hátuk mögött az ajtó, amin az imént beléptek. Egy nehézkes alak tört be a szobába. A háromágú tartókban égő olajmécsesek fénye megvilágította egy medve jelképét a köntösén. Ezüstös villanás tükröződött vissza a pengéről, amit úgy emelt fel magasan a feje fölé, mint egy hóhér a kardját. – Ne álljon fel, Sir Rand! – Henley vikomt hangja a győzelem rekedt kiáltásává erősödött. – Térdeljen le és találkozzon végzetével, amit megérdemel!

20. FEJEZET

Rand lehajtott nyakára célzott csapásnak el kellett volna választani a fejét a vállaitól, de a férfi már nem volt ott. Vad erővel oldalra ugrott, elkapta Isabelt, így ő felsikoltva a veszélyzónán kívülre került. A lány hallotta a penge suhintását, érezte a forró fuvallatot, ahogy átszelte a levegőt a válla közelében. Egy iszonytató pillanatig úgy tűnt, hogy belehasít Rand karjába. Ehelyett a rácsomózott fehér selyemrongyot találta el. Abban a szempillantásban Rand félreugrott. Isabel odébb siklott Rand útjából, miközben a háta mögött a dajka felsikoltott, a királyné reszketeg kiáltással felállt, a király pedig átkokat harsogott vad dühében, akár egy breton matróz. Rand előhúzta kését az övéből, miközben félreugrott egy újabb kétkezes kardcsapás elől. Úgy cikázott, mint a kifújt füst, amikor egy harmadik csapás szelte át a levegőt. Az asztali kés volt az egyetlen fegyvere, mert kardját lecsatolta, mielőtt a királyné elé lépett. Úgy tűnt, nem törődik fegyvere alkalmatlanságával, ahogy tekintetét arra az emberre szegezte, aki meg akarta ölni. – Uram! A kiáltás Davidtól, a leghűségesebb fegyverhordozótól érkezett, aki követte őket. Mögötte ott feküdtek a vérbe fagyott testőrök, az őrök, akiknek meg kellett volna állítani a fegyveres támadást a

A

királyné szobája ellen. A fiú jobb kezében ott volt Rand hű kardja, amit valószínűleg elvett tőlük. Másik kezében egy második kardot tartott, amit bizonyára egy elesett őrtől vett el. Figyelmeztető kiáltása után az első, hatalmas, hosszú fegyvert csillámló ívben egyenesen lovagi mesteréhez repítette. Rand átdobta a kést a bal kezébe, jobbjával a levegőben elkapta a kardot. Ugyanazzal a mozdulattal megpördült, hogy szembenézzen a támadójával, miközben David beljebb jött a szobába. Ifjú szemeiben vad éberség ült, miközben azt figyelte, hogy van-e még szükség további segítségre. Isabel vad lélegzetet vett, olyan mélyet, hogy belefájdult a torka. Ezt a hangot elnyomta a fémnek csapódó fém éles csattanása, akár egy temetési harangzúgás első kondulása, amikor Rand kivédte a hatalmas csapást kése és felemelt kardja acélkeresztjével. Henley imbolyogva hátratántorodott. Rand azonnal félreszökkent, hogy nagyobb legyen a mozgástere. Felvette a kardforgatók alapállását, és komor arccal szembenézett egy új fenyegetéssel. Támadói száma megsokszorozódott. Az ajtón rontottak be és Henley két oldalára álltak, félkört formáltak célpontjuk köré. Csak ketten voltak, bár a támadás első hevében úgy tűnt, kétszer annyian. Rand kemény céltudatossággal nézett szembe velük, kardot tartó keze meg sem rezdült. Jelmondatához hűen, valóban félelem nélkül. Isabel maró lelkiismeret-furdalást érzett, amiért a Tower cellájában szemrehányást tett férjének a mottó miatt. Összeszorult a szíve és a kétségbeesés égető könnyeit pislogta el, miközben a vészjósló állóképet nézte. Szólnia kellett volna Randnak, hogy Henley Graydonnal együtt el akarta venni tőle Madeleine-t. Ügyetlen kísérletük majdnem kiment a fejéből, valójában félresöpörte a tudat, hogy Henrik elvitte a babát. Az előző esti büntetése végérvényesen elvonta a figyelmét a dologról. Az újonnan érkezők becserkészték prédájukat, hajlongó alakjaik groteszk árnyékokat vetettek, zsugorodtak, majd újra megnőttek,

akár a mitikus szörnyek. Arcvonásaik jól kivehetők voltak, ahogy szembenéztek a fénnyel. Isabel különösebb meglepetés nélkül ismerte fel Graydont és William McConnellt. A trió most egyesítette erőit; az a három ember, aki holtan akarta látni Randot. Vagy az elejétől fogva bűntársak voltak, mindegyikük szerepet játszott abban, hogy megbuktassák, és vele együtt a királyát is? Rájött, hogy már Westminster óta a nyomukban voltak, eszébe jutottak a lovasok kísérteties hangjai a távolban és Rand hallgatózó viselkedése. Azt állították, hogy hozzájuk tartoznak, hogy bebocsájtást nyertek ide? A mostohafivére és McConnell biztos arra gondoltak, hogy Henley ura a helyzetnek, míg Rand fegyvertelen. Hátramaradtak, hogy figyeljék az öldöklést. Most mindhárman az áldozatukkal szembenéző menyétek óvatosságával köröztek körülötte, keresték a gyengeség legkisebb jelét, túlerejükben bíztak áldozatukkal szemben. Rand ezzel ellentétben éber tekintettel várta, hogy ők mozduljanak. Abban a pillanatban a királyi fenség eltűnt, és az a lovag lépett elő, akivé a száműzetésben vált. Előrelépett a küzdelem és a királynéja közé, aki mellett ott állt a bölcső. A drágakövek megcsillantak rövid bársonyköpenyén, ahogy félredobta, hogy kiszabadítsa díszkardja markolatgombját. A finom penge szinte dalolt, ahogy előhúzta himbálózó, díszes hüvelyéből. Ők hárman árulók voltak. Nemcsak Rand halálát akarták, hanem a királyét is. A kocka el volt vetve. Már nem volt visszaút, nem tehettek mást, mint hogy végigjátsszák. A betolakodók egy pillanatra egymásra néztek. Eltökélt arccal támadásba lendültek. Ugyanabban a pillanatban VII. Henrik is beszállt a küzdelembe egy acélos csapással. Kivédte Henley vikomt erős döfését, lefoglalta, elcsalta a vad tekintetű nemest Rand közeléből. Díszes kardmarkolata piros, zöld és kék lánggal villant két kezében, hárított és szúrt, magas alakja nagy erővel, kecsesen mozgott. Ügyességgel és erővel maga előtt űzte ellenfelét. Lépésről lépésre szorította vissza, el a bölcsőtől és a királynétól. Isabel könnyen azt hihette,

miközben tágra nyílt szemekkel és elfúló hitetlenkedéssel nézte, hogy felfegyverkezve jött a Randdal való találkozóra, mert nem bízott barátjában, miután börtönbe zárta; lehet, hogy még most sem bízik benne. A másik oldalon David egy kiáltással Graydont támadta meg. Isabel kétségbeesetten próbálta követni az eseményeket, látta, hogy mostohafivére torokhangon átkozódva megfordul. Szemeiben magabiztosság csillogott, hogy eltiporja ezt a kisebb fenyegetést. Isabel szíve megkétszerezte őrült ritmusát félelmében, hogy a férfinak igaza lesz. David megsebesült a Graydonnal és Henley-vel Madeleine-ért vívott küzdelemben. A bal karját szúrták meg, de hogy bírja majd ezt a szörnyű küzdelmet? Rand a féltestvérével nézett szembe. Köröztek, rést kerestek a másik védelmén; két szinte tökéletesen egyforma testfelépítésű és erejű férfi. Az egyetlen különbség, amit Isabel észrevett, hogy McConnellnek talán egy kissé izmosabb a felsőteste, Randnak viszont hosszabb a karja. Vonásaikra ugyanaz a feszült figyelem ült ki és a vad eltökéltség. McConnell gyilkos támadásba lendült, amibe beleadta minden csepp erejét. Rand várta és viszonozta, kardja úgy csillant az olajlámpa fényében, akár egy jelzőfény. Ezután dühödt összecsapás alakult ki, támadások és hárítások – sivító pengékkel és hatalmas erővel sújtottak le egymásra. Homlokukon verejték ütközött ki, hunyorogtak tőle, ahogy a szemükbe folyt. McConnell kétségbeesett hadicsellel próbálkozott, olyan nagy erejű támadásba kezdett, amiről azt hitte, leteríti Randot, akit feltehetően legyengítettek a lovagi tornán szerzett sérülései és börtönkoszt. De Rand hárított, féltestvére kardjának hegye ártalmatlanul elsiklott a válla mellett. Aztán riposztba perdült: az ütközéstől majdnem kirepült a kard ellenfele kezéből. McConnell hátraszökkent, miközben mellkasa hullámzott, ahogy nagy kortyokban szedte a levegőt.

– Befejezetlen ügyek, William? – érdeklődött Rand, miközben tartotta védekező pozícióját. – Úgy tűnik, túlbecsülöd magad. Nem csak egy idegesítő féltestvértől akarsz megszabadulni, aki közted és aközött áll, amit te a magadénak érzel, de egy felkent királytól is. Ó, nem, engedd meg, hogy helyesbítsek. Az újszülött trónörökössel és az édesanyjával is végezni akarsz, hogy eltörölj minden fenyegetést. Máskülönben nem érsz el semmit. – Még sikerülhet! – felelte McConnell, és újabb támadásba lendült. – Anélkül, hogy elvesztenéd érte a fejed? – Rand fürge kecsességgel hárított, és a pengék összecsendültek, akár a harangok. – Én máshogy mondanám. Nem áll szándékomban újra magamra vállalni a te bűneidet. McConnell elfúló nevetést hallatott. – Miért ne, hisz olyan jól viseled az ostorozást! A múlt fájdalmának rosszindulatú felidézésére Rand előreugrott, hogy hátrálásra késztesse féltestvérét. Szavai olyan metszőek voltak, mint kardja éle. – Ebben a játékban nem veszek részt! Ha nem Henrik küldte a katonákat – vagy inkább zsoldosokat – Braesfordba Mademoiselle Juliette-ért, akkor csak te lehettél. Persze azt nem engedhetted meg magadnak, hogy személyesen gyere, de könnyen megszervezhetted. Ki másnak lett volna felhatalmazása, hogy a király libériáját használja? Ki tudott hozzájutni rendeletekhez, melyeket a céljaidra meghamisíthattál, vagy a zsoldosokhoz, akiket nem érdekel, mivel keresik a kenyerüket? – A rang sok előnnyel jár – válaszolta McConnell; arroganciája sütött a közhely minden szavából. – Kezdettől fogva te voltál, ott ólálkodtál, amikor Juliette kisbabája megszületett, bajt kevertél, amikor azt sugalltad annak az ostoba bábának, hogy a csöppséget elégették. Elvitted a pletykát Westminsterbe, hogy Henriknek cselekednie kelljen, és kénytelen legyen engem az udvarba hívni. Még az embereidet is űzted, mint

egy ördög, hogy Isabel sarkában loholva Braesfordba érjenek, időben, hogy megállítsátok az esküvőt. – Csak most jössz rá? Azt hittem, ennél okosabb vagy! – Vagy talán inkább bizalmatlan? Bár az lettem volna! Szegény Juliette! Megrémült, amikor rájött, hogy az embereid nem a király által kijelölt menedékhelyre viszik? Meglátogattad a börtönében? El akart menekülni, amikor lelökted a lépcsőn, aztán pedig elvágtad a torkát? – Miért tettem volna? A kis szajha igen készséges volt, gondolhatod! – horkant fel McConnell. – Azt hitte, elnyerheti a szabadságát, ha egyszer-kétszer az ágyamba jön. Azt hitte, szabadon engedem, ha ráunok. – Lefogadom, azért, mert azt ígérted neki, ő pedig azt hitte, egy nemesember állja a szavát. – Egy ostoba kis senki volt – a neki adott szó semmire nem kötelez. De az életének Henley vetett végett. Bosszantotta, hogy nem volt hajlandó vele is összefeküdni. Ezt olyan könnyedén mondta! Isabel a szája elé kapta a kezét, hogy visszatartsa az undor és a vad düh felkiáltását. Hallotta, hogy a háta mögött a király dühösen felmordul, a királyné erőlködve veszi a levegőt, a dajka pedig felnyög. Mindezt túlharsogta a babák sírása közös bölcsőjükben. Eszeveszetten sivalkodtak a szobában uralkodó feszültségtől, a kiabálástól és a pengék csattogásától. Úgy tűnt, Randot mindez hidegen hagyja, miközben összehúzott szemmel nézett az előtte álló férfira. – Hagytad, hogy Henley megölje! – vádolta komoran. McConnell vállat vont. – Végül is úgyis rád kellett kennünk. Minden rendben volt, a levél már megíródott, mivel ott álltam a francia ringyó felett, a katonák kellő távolságban követtek, miközben te gálánsan a megmentésére siettél, a kijelölt időben meghalt, hogy téged a kihűlőben lévő holttest mellett találjanak. De korán értél oda, így megelőztél minket. Előbb találtad meg a nőt, mint mi odaértünk volna, és biztosan megláttál minket.

– Így kicsusszantam a csinos kis csapdádból. Mekkora csalódás lehetett! – Az ilyesmi a szerencsén múlik. De a megmenekülésed csak átmeneti volt. A drága Henrik aláírta a letartóztatásodat szinte még azelőtt, hogy beszámolhattam volna a Mademoiselle haláláról. Meg kellene köszönnöd neki. A Tower így lett börtönöd mellett a menedéked is. A következő lépésem az lett volna, hogy annyira ellened hangolom a köznépet, hogy azonnal felakasztanak. A szavakat lerövidítette McConnell nehéz légzése. Rand arca komor volt, verejtéktől nedves haja arany- és narancsszínben ragyogott a lámpafényben, de nem hagyott időt ellenfelének, hogy összeszedje magát, hanem újra előrelendült. A háttérben a többi találat csengés-bongása és a kisbabák idegtépő óbégatása volt a többi szólam. A verejték, izzó fém és lámpaolaj nehéz szaga megülte a levegőt. – Merész! – jegyezte meg Rand. – Mégis, cselszövésed kudarcba fulladt, miként az is, ahogy megbabráltad Leon tűzdobozát. – Az Graydon ostobasága volt. Henriknek, Erzsébetnek és a gyermeknek, akit várt, tűzhalált kellett volna halnia. És neked is, ha Ő odafent másképp nem rendeli. – Mi célból? Hogy újra York-király üljön a trónon? Arra számítottál, hogy megkapod jutalmul Braesfordot, amiért ezt elrendezted? – Mivel kétszer is elkerülted a halálodat az esküvőd napján, igen. Valóban így volt. Tényleg azt hitted, hogy a lovagi tornán a segítségedre sietek? Nem, nem. Az lett volna a coup de grace5. – Természetesen csak miután Graydon és Henley lerántottak a lóról. – Olyan egyszerű lett volna abban a porban és felfordulásban, de azok a kétbalkezes idióták képtelenek voltak elintézni! Az egyetlen reakció, amit Isabel Randon látott, a komor tudomásulvétel volt. – És az udvaronc bele akart rángatni egy hajnali találkozóba? 5

kegyelemdöfés

– Ismét egy sikertelen próbálkozás. De akkor még mindig ott volt a remény, hogy felakasztanak a francia szajha fattyának meggyilkolásáért. – De a baba élt – jegyezte meg Rand, közben folyamatosan űzte ellenlábasát. – Henley elvesztette a kislányt a sötétben. Ördögi szerencséd volt, hogy ilyen gyorsan rátetted a kezed. Bizonyára az elátkozott feleségedtől vetted kölcsön. Remélem, egy nap majd én is élvezhetem. – Őt is meg akarod kapni Braesforddal együtt. McConnell felhorkant. – Ó, igen, mindenekfelett őt! – Valóban mindenekfelett, mert ő mindig tiltott volt a számodra és az is lesz – vágott vissza Rand olyan hangon, mint a repedező üveg. – A féltestvéred özvegyeként a vérrokonság tilalma rá is vonatkozik. – Ki beszélt itt házasságról? Elkerülhetem a gráciák átkát, ha csak vele hálok. De neked, mint törvényes férjének meg kell halnod, amiért annak ellenszegülve elvetted őt. – Nem! – kiáltott fel Isabel félőrült gyötrődéssel. – Nem kell meghalnia! Nincs átok, soha nem is volt! McConnell rekedten felnevetett, kéjesen végigmérte Isabelt, majd tekintetét újra Randra irányította. – Hazudik a kedvedért, hát nem lenyűgöző? Az én elsuttogott rábeszélésemet figyelmen kívül hagyta, a kísérletemet, hogy rosszra csábítsam célunk érdekében. Nem egyezett bele, még fenyegetés alatt sem, hogy hamisan esküdjön veled kapcsolatban a király bíróságán. Tudtad ezt? – Maga szólított meg a székesegyházban! – kiáltott fel a nő remegő felismeréssel. – Túl sokat feltételezett rólam. Egyrészt, hogy csatlakozom az összeesküvéshez, másrészt, hogy hallgatok róla. – A figyelmét rövid időre elvonta a Henley és a király közötti összecsapás. Hirtelen vége szakadt, mert őfelsége lefegyverezte Henley-t. Hátralökte, a vikomt nekiütközött a szoba szaracén

szőnyegeinek. Henrik elkapta a vikomt fegyverét, amikor kiesett a markából és szabad kezével megragadta a markolatát. David Isabeltől balra alapállást vett fel Graydonnal szemben. Az összecsapó kardok pendülésével, a pengék csusszanásával, egymásnak feszülő kardélekkel, melyek kék és narancsvörös szikrákat hánytak a padló felé, tovább harcoltak. Graydon újra és újra próbálta legyőzni a fiatalabb férfit, mintha abban bízna, hogy puszta erővel fölébe kerekedhet. A támadások és David villámló riposztjai közt ravasz pillantást váltott McConnell-lel. David, akinek mozdulatai kecsesek és takarékosak voltak, összevont szemöldökkel nézte ezt. És Isabel szinte látta – miközben annyira aggódott a fiúért, hogy majdnem belebetegedett hogy legyőzhette volna mostohafivérét, ha nem fékezi ügyességét. Úgy érezte, hogy David vonakodik az ő szeme előtt legyőzni Graydont, mert félt, hogyan reagálna a halálára. Mielőtt egészen megértette volna a fiú szándékát, a küzdelem Rand és féltestvére között újra magára vonta a figyelmét. – A hites feleséged nem fog többé elutasítani, ha te már nem vagy többé – közölte McConnell rosszindulatú elégedettséggel. – Pontosan azt teszi majd, amit mondok, vagy csatlakozik hozzád a sírban. – Nem hinném – válaszolta Rand acélkemény arccal. Ezekkel a szavakkal újabb támadásba lendült, amitől ellenfele egyre csak hátrált, egyre távolabb Isabeltől. McConnell megbotlott, aztán kiegyenesedett, de mozdulatai kapkodóak, szinte rendezetlenek lettek. Arca ennek ellenére mégsem legyőzöttségről árulkodott. Ehelyett inkább alattomosnak látszott. A szükségesnél gyorsabban és messzebb hátrált. Isabel azonnal észrevette a csapdát. David csak bizonytalanul irányította a küzdelmet egy kevésbé ügyes, de testesebb és rosszindulatúbb kardforgatóval szemben. Még néhány lépés és Rand Graydon kardtávolságába kerül. McConnellnek csak eléggé előre kellett csalogatnia ahhoz, hogy bajtársa – egyetlen pillanat szünetet tartva saját tusájában – bevigye a halálos döfést.

A nő szíve a torkában dobogott. Éles hangon, figyelmeztetően felsikoltott. Nem volt rá szükség. Rand észrevette a cselt. Hirtelen védekező állást vett fel. A testvéri ölelést kifigurázva magához vonta McConnellt, Graydon felé lendítette és erősen hátrataszította. Graydon kardja a hátán találta el McConnellt, felfelé döfődött belé. Rand féltestvéréből artikulálatlan hang tört elő, a férfi a padlóra hanyatlott. A térde ért földet először, aztán előrebukott. Kardja koppant a szőnyeggel borított kőpadlón, végigpörgött az élénk mintás gyapjún, majd a királyné ruhájának merev szegélyében állapodott meg. Yorki Erzsébet előrehajolt, nehéz markolatánál fogva felvette a fegyvert és hegyét a padló felé fordítva tartotta. Graydont egyetlen halálos pillanatra megbénította a döbbenet, hogy mit tett. Újra védekező állásba emelte a kardját, de már túl későn. David támadásba lendült, áthatolt ellenfele védelmén és a szívébe szúrt. A csend olyan hirtelen állt be és olyan teljes volt, hogy az olajlámpák lángjainak sercegését is hallani lehetett. Aztán Henley átkozódása törte meg a csendet. Megperdült és a királyné felé vetődött. Mielőtt Henrik újra felemelhette volna a kardját, Henley kikapta bűntársa vérpecsétes fegyverét Erzsébet kezéből. Morogva, mint a zubbonyára hímzett medve, Isabel felé fordult. Ekkor előtűnt egy árny egy sötét sarokból. Ruganyos mozgással, halálos némaságban fekete lepelként felemelkedett Henley háta mögött, valami ezüstösen megcsillant. A vékony, sötét alak meglendítette a karját és egy vékony pengével mélyre szúrt. És amikor Henley a bordái közé döfött késsel együtt lehanyatlott, Leon, a mulatságok rendezője teljes pompájában előtűnt sárga zekéjében, amire fekete hangjegyeket hímeztek. A legfinomabb spanyol acélból készült kést tartott a kezében, szép száján elégedett mosoly játszott.

– A húgomért! – közölte, és gyorsan körbepillantott azokon, akik döbbenten nézték őt. – És Lady Isabelért. Ez az ember egy vadállat volt, és megérdemelte a halált. Ezután a bölcsőhöz lépett, karjait az ott fekvő kislány alá csúsztatta, és a csecsemőt a mellkasához emelte. Az ajtó felé fordult. – Állj! – parancsolta Henrik. Leon visszafordult, arcán csupán érdeklődés tükröződött. – Nálad van a lányunk. Nem viheted magaddal, hogy Franciaország sakkfigurája legyen. – Nálam a húgom gyermeke van, az unokahúgom. Bár egyszer azt állítottam, hogy az én lányom, abban a reményben, hogy így biztonságban lesz. Juliette nagyon szerette őt, ahogy most a nagybátyja is nagyon szereti. Ön azt hitte, valamilyen államügy miatt fogant? – Nem? – kérdezte Henrik komor kétséggel, miközben kerülte felesége állhatatos tekintetét. – A húgom részéről nem. Szerette önt, bár úgy halt meg, hogy ennek bűne a lelkét nyomta. Ha tudni akarja, hogy ki kapott fizetséget Franciaországból, akkor nézzen a jó vikomtra. Henley volt az, akit Franciaország lefizetett, míg ő egyik lovagi tornáról a másikra vándorolt. Szüksége volt rá, mert címéhez nem jártak sem földek, sem birtokok. A király arca jól láthatóan megrándult. Henrik megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt. – Az, hogy ki vette el a francia pénzt, nem sokat számít. Minket most az aggaszt, mi lesz ezzel a kicsivel. Garantálni tudod, hogy sosem esik bántódása a származása miatt, hogy sosem használják túsznak jó szándékomért cserébe? És még ha jól őrzik is, mit tudsz te nyújtani neki udvarunk pompájához képest, vagy a házassághoz, amit egy nap szerezhetünk neki? Leon elbizonytalanodva a királyról a karjában tartott babára nézett, aztán vissza. Isabel megmozdult, mintha egy rossz álomból ébredt volna. Előrelépett és halkan így érvelt:

– Drága Leon, hogy tarthatnád magadnál a gyermeket, miközben egyik udvarból a másikba vándorolsz? Hogy tudod őt megóvni, ha mások a saját céljaikra akarnák használni? A királynak megvan hozzá a hatalma, hogy biztonságban felnevelje. Nem lenne jobb megengedni ezt? – Ahogy ma éjjel megvédte? – kérdezte Leon kényszeredett mosollyal, közben le sem vette a szemét az unokahúgáról. – Ez az én hibám. Rand szólt közbe, és előrejött, mintha támogatni akarná a feleségét, de a király egy hirtelen kézmozdulattal megállította. – Mi lesz, ha ez újra megtörténik? – követelt választ Leon. – Sőt, mi lesz, ha annyira lenyűgözi a trónörökös, hogy Henrik azt is elfelejti, hogy a kis Madeleine létezik? – Az valószínűtlen, különösen a mai éjszaka után. – Isabel tekintete végigsiklott az elesett férfiakon, akiknek élénk színű vére beleivódott a szoba szőnyegébe. – Ki fogja szeretni őt, átölelni, megtanítani táncolni és énekelni? – folytatta Leon, mintha a nő meg sem szólalt volna. – Ki mutatja meg neki a boldogságot, ki gondoskodik róla, hogy tudjon nevetni és szeretni? Ki tesz róla, hogy olyan férjhez adják, aki gyengéden és jól bánik vele? Tudja, ezek a dolgok számítanak. Nekem ezek számítanak. – Biztosra veszem… – kezdte Isabel. – Én nem. Egy királynak más gondjai vannak, más szándékai, melyek fontosabbak egy kislány életénél. Ilyen bizonytalan sorsba nem egyezhetek bele. Nem hagyom itt, hacsak… – Hacsak mi? – kérdezte Henrik homlokráncolva az eltűrt sértések után. – Hacsak nem Lady Isabel gondoskodik róla – közölte Leon, és tiszta, de kifürkészhetetlen tekintetét a királyra emelte. – Ő biztosan törődik vele és szeretni fogja. Sir Rand karja védelmezően áll majd mögötte, tisztessége és lovagiassága pedig példa lesz előtte. Náluk ott tudnám hagyni az ön kegyes engedelmével.

– Örülünk, hogy hagysz nekünk némi beleszólást az ügybe – jegyezte meg a király szárazon. Isabel nem törődött az apró nézeteltéréssel, és őfelsége felé fordult. – Nagy a felelősség, uram, de boldogan elfogadom, ha ez az ön akarata. – Ahogy én is – szólalt meg Rand, és a király tiltása ellenére felesége mellé lépett. Henrik hosszú percekig elgondolkodva ráncolta a homlokát. Azután Yorki Erzsébet halk szoknyasuhogással mellé lépett. – Nem tisztem, hogy beleavatkozzam ebbe az ügybe, és mégis, drága férjem, úgy látom, kedves lenne, ha belegyeznél. Henrik lenézett a királynéra, de továbbra is összevonta a szemöldökét. – Ritkán vagyok kedves. Zavarodottságát mutatja, hogy megfeledkezett a királyi többesről – gondolta Isabel. – Szeretnéd ezt elhitetni – válaszolta Erzsébet egyszerűen –, de én máshogy tudom. Néhány pillanatig így álltak, miközben odakintről masírozó lábak léptei hallatszottak. Aztán Henrik Erzsébet kezéért nyúlt, az ajkához emelte, majd a karjára tette. – Hogyan utasíthatnám vissza fiam és örökösöm édesanyját? – suttogta. Hangosan felsóhajtott, kihúzta magát és újra visszatért királyi önmagához, mintha magára öltene egy nagy kabátot. – Elég! Legyen meg mulatságaink rendezőjének akarata. De el kell hagynod Angliát és sosem térhetsz vissza! Leon meghajtotta göndör fejét. – Ami téged illett, Sir Rand – fordult a férfihoz a király –, újra az adósod vagyunk. Amikor ismét Westminsterben leszünk és te is, átadjuk neked a tisztségeket és privilégiumokat, amik a térdszalagrenddel járnak, amit már megkaptál. Azután beszélünk a bárói címről is, hogy illően megjutalmazzuk azt, akinek erős karját és még erősebb szívét oly nagyra becsüljük.

Braesford báró. Illő, nemes csengése van – gondolta Isabel, miközben figyelte, hogy a férje fülig vörösödik, kecses meghajlással elfogadja és hűségét fejezi ki a királynak. Henrik búcsúra emelte a kezét. A király és a királyné felszegett fejjel elhagyták a szobát. A dajkát rövid szavakkal magukhoz szólították, aki utánuk sietett a kis Artúrral a karjában. Elsétáltak a folyosó félhomályába, míg végül már az árnyékuk sem látszott. Az incidens elejétől a végéig sokkal rövidebb idő alatt zajlott le, mint az lehetségesnek tűnt. Alig hagyták el a királyi fenségek a szobát, a király udvarmestere, akit odacsalt a zaj, megjelent fél tucat katonával a háta mögött. A nagy magyarázkodás közepette Leon Isabelhez lépett, megcsókolta a kis Madeleine puha arcocskáját, átadta a gyermeket Isabelnek és kereket oldott. Rand felemelte a hangját, hogy rendet teremtsen a kérdések és fenyegetések káoszában, majd javasolta az udvarmesternek, hogy forduljon a királyhoz magyarázatért a halottak, a vér és a tönkretett szőnyegek miatt. Ezután karját nyújtotta Isabelnek és kivezette a szobából. David zárta a sort. Sápadtan és komoran: most ölt először embert. Miután kiléptek a palota kőrengetegéből a friss éjszakai levegőre, Isabel Rand karját rángatta, hogy megállítsa. – Hová megyünk? – kérdezte halkan, nehogy felzavarja a kis Madeleine-t, aki elcsendesült, amikor magához szorította. – Itt nincs hova mennünk. – Keresünk egy szoptatós dajkát vagy egy kecskét. Bármelyik megteszi. Aztán, azt hiszem, indulhatunk Braesfordba. – Braesfordba? – Tiltakozol, hölgyem? – Éjszaka van, az út pedig hosszú. Te pedig többé nem egy senki vagy, egy egyszerű lovag, aki gondolkodás nélkül oda megy, ahová akar. – Nem? – döntötte oldalra a fejét Rand. – Te az én Lord Randall of Braesford báróm vagy, vagyis hamarosan az leszel, olyan ember, akinek rohamosan nőnek a kötelezettségei, beleértve a feleségedet és gyarapodó családodat.

Férje hosszú pillanatig nézte Isabelt a homályban, amit csak egy távoli fáklya fénye világított meg. Aztán arca ellazult, és szája határozott vonala mosolyra húzódott. – Gyarapodó? – kérdezte csendesen. – Pontosan. – Te…? – Gyermeket várok, legalábbis úgy tűnik. Gwynne biztos benne, ő pedig sohasem téved. – Isabel összeszorult szívvel várta, mit mond a férje. Olyan sokáig volt távol tőle, olyan sokáig. Rand halk hangot adott ki, mint akibe villám csapott. Aztán Madeleine-nel együtt a karjába kapta és nagy léptekkel forgott velük, miközben mellkasát nevetés rázta. Hirtelen megállt és óvatosan talpra állította Isabelt. Egyik kezével megtámasztotta a derekát és megérintette az arcát. – Jól vagy? Nem vagy rosszul? Én nem… Isabel szíve annyira csordultig telt érzelemmel, hogy könnyeket csalt a szemébe. – Nem, nem. Tökéletesen jól vagyok! – Apa. Apa leszek. – És báró. Rand lehajtotta a fejét. – Új jelképpel, hogy a fiamnak soha ne kelljen viselni a fattyúzsinórt a pajzsán, hogy ő már ne egy senki legyen. A gyerek lány is lehet, de Isabel nem emlékeztette erre, nem akarta elrontani az álmát. Ha Isten is úgy akarja, egy nap valóra válik, mert lesz még több gyermek is. Egyelőre nagyon becsülte azért, hogy a gyerekeik jövőjére gondolt és nem a javakra és birtokokra, amik az új címével járnak. – Az én szememben – mondta csendes komolysággal – már jó ideje nem egy senki vagy. Rand mellkasa megemelkedett, ahogy mély lélegzetet vett és szorosabban ölelte a feleségét. – Azt hiszem, bölcs döntés lenne itt megpihenni, hölgyem.

– David felé fordult, aki követte őket, bár néhány lépéssel lemaradt mögöttük. – Hallottad? Szükségünk van szállásra egy fogadóban és egy kecskére. – Vagy egy szoptatós dajkára. Hallottam – felelte David. – Bár most, hogy ennyien vannak itt a királyné gyermekágya és a keresztelő miatt, nagy szerencse kell, hogy bárhol találjunk egy szobát. A fiú megkerülte őket és ment teljesíteni a megbízatását. Aztán mosolyogva visszanézett rájuk. – Én inkább kecskét szeretnék – mormogta Rand, miközben folytatták a sétát –, ha mindannyiunknak egy szobán kell osztoznunk. Ezzel én is így vagyok – gondolta Isabel, bár ő más problémákat is látott. – Te fejtél már valaha? – Nem többször, mint te – felelte a férfi. – Talán David… – Vagy Gwynne, aki a poggyásszal vár. – Isabel a homlokát ráncolta. – De az is lehet, hogy jó fegyverhordozód olyan szoptatós dajkát talál, aki szeret gyors tempóban utazni. Ő igazán… igazán hatékony. – Aggódsz miatta. – Rand lenézett rá és az arcát tanulmányozta. – Igen, aggódom, de ez minden. Ezt akartad hallani? Azt hiszem, el kell neki mondanom, hogy nem tartom felelősnek a mostohabátyám haláláért, és soha nem fogom hibáztatni érte. – Gondoskodom róla. Isabel mélyen a szemébe nézett. A férje nem csak aggodalmát és ki nem mondott bocsánatkérését érti meg – gondolta –, hanem azt is, mennyire sajnálja, hogy Graydon halála David lelkén kell, hogy száradjon, hogy a mostohafivére nem volt jobb ember, hogy a dolgokat nem lehetett kevesebb gyűlölettel és hatalomvággyal elintézni, több szeretet helyett. – Tudtam, hogy így lesz – mondta csendesen. – Azt hiszem, túl sokat tudsz rólam. Azt, hogy már azelőtt szerettelek, hogy feleségül vettelek, hogy attól a perctől fogva csak téged akartalak, hogy megláttalak Westminster nagytermében.

Táncoltál, a hajad röpködött, a szemedben pedig olyan szenvedélyes öröm tükröződött, hogy arra vágytam, hogy osztozzam benne. – Tehát sosem féltél a gráciák átkától, mert teljesítetted a feltételét? Vagy azért, mert azt hitted, nem létezik? – Nem féltem. Nem gúnyolná a kitalációját, mert azzal megszűnne védelme Cate és Marguerite számára. Ettől az újabb bizonyítéktól, hogy a férfi még ezzel is törődik, könnyes lett a szeme. – A húgaim… – kezdte. – Értük küldetek, amint Braesfordba érünk. Nem hiszem, hogy Henrik megtiltaná, addig legalábbis nem, amíg a hálája tart. Ott biztonságban lesznek. Nos, annyira, amennyire szeretnék. Isabel tekintete végigsiklott a férje arcának vonalain, miközben szája mosolyra húzódott. – Köszönöm, Rand! Maga vagy a megtestesült kedvesség! Rand gyengéd tekintete megpihent a lány szemeit szegélyező könnyeken. – És csak ennyit mondasz arra, amikor a férjed bevallja, hogyan törte meg az átkodat? Nem érdekel a vonzalmam, hölgyem, nem mondasz semmit cserébe? – Ha a szerelmemet akarod, a tiéd. – Isabel megremegett, ahogy vad boldogság támadt benne, elárasztotta a szívét, a mellkasát, az egész testét. Rand újra megállt és feléje fordult. – Ó, akarom én, Lady Isabel of Braesford, és meg is mutatnám mennyire, ha ebben a pillanatban nem tartana fel téged egy pólyás baba. Igen, és ehhez valószínűleg hozzá jön még egy szoptatós dajka, egy kecske, egy fontoskodó komorna, két még mindig elátkozott húg és egy leendő lovag, aki úgy fest, mint egy angyal, és még a lábad nyomát is megcsókolja. Ahogy én is, hölgyem. Bizony én is. Isabel elkapta a fehér selyemcsíkot, ami még mindig a karjára volt kötve, és lassan a kezére tekerte, hogy magával húzza a férfit, miközben a szeme ragyogott a boldogságtól.

– Azért mutasd csak meg, bátor és legvitézebb férjuram – suttogta az ajkainak –, mert látni szeretném, pontosan menynyire is tört meg az az átok. A legidősebb Graydon-grácia számára végérvényesen és boldogan ezer darabra tört. Boldogan, örökre. VÉGE