Alexa Alexandra Csodára várva

Alexa Alexandra Csodára várva Fejezetek egy orvos életéből Dr. Anders sorozat 19 A bergesfeldeni Erdei Klinika szülőszobájában egész éjszaka égtek a lámpák. Kint már derengett a hajnal, de a klinikán még folyt a nagy küzdelem a halállal. – Nem bírom tovább! – nyögött fel Gerti Heuer. – Nem bírom! Anders doktor és dr. Hansen változatlan erővel küzdött a fiatal anya életéért. Még most sem akarták feladni a harcot. – Sikerülni fog, Heuerné! – biztatta dr. Anders. – Nem szabad feladnia! Élnie kell, élnie a gyermekéért! – A gyermekem… – sóhajtotta halkan az asszony, és lehunyta a szemét. – A gyermekem velem együtt fog meghal… A szó vége kétségbeesett, fájdalmas sikoltásba fúlt. A fiatal nő felemelkedett, és tágra nyílt szemmel, kétségbeesetten bámult az orvosokra. Anders doktor a vállánál fogva szelíden visszanyomta, s hátrapillantott Hansen doktorra, aki a szülőágy lábánál készült a születendő gyermek fogadására. – Végre! – szólalt meg a nőgyógyász. – Itt a feje! – Hallja, asszonyom! – hajolt a beteg fölé Anders doktor. Mindjárt túl lesz rajta. Szép, aranyos kisbabája lesz! Gerti Heuer nem felelt, szemét félig lehunyta, a fájdalmaktól elveszítette az eszméletét.

– Heuerné! – kiáltott rá a főorvos, és sztetoszkópját a nyaki verőérhez szorította. – Heuerné! – ütögette meg az asszony arcát. A fiatal nő nem reagált. Anders doktor a szív fölé helyezte sztetoszkópját. Gerti Heuer szíve rendszertelenül vert, ki-kihagyott, aztán megint szapora dobbanások következtek, végül csend… Néma csend. A szív megállt! Az Erdei Klinika főorvosa nem számított ugyan erre, de a műtőben eltöltött évek után elég volt egyetlen másodperc, hogy tudja, mit kell tennie. – Hátra a fejet! – rendelkezett. – Lélegeztetést! – Ő maga pedig azonnal hozzákezdett a szívmasszázshoz. – Mennyire van kint a gyerek? – szólt hátra. – Jön a válla – felelte Hansen doktor. Megfogta a kis testet, és gyakorlottan kisegítette a szülőcsatornából. Egy új élet elkezdődött. A szülésznő máris átvette a gyermeket, és steril terítőre fektette. A köldökzsinór még összekötötte az újszülöttet az anya testével. Hansen doktor figyelte, hogyan áramlik a köldökzsinórban lüktetve a vér a gyermek testébe. Ki kellett várnia a megfelelő pillanatot a zsinór átvágására, de nem várhatott sokáig, hiszen az anya életveszélyben volt. Pillanatnyilag azonban az asszony vérének csekély oxigéntartalma nemigen javított az újszülött vérkeringésén. Anders doktornak időközben sikerült újra megindítani az asszony szívműködését, de a szív csak gyengén és rendszertelenül vert tovább. Intrakardiális injekciót adott be, hogy erősítse a szívműködést, s EKG-monitoron figyelte a hatást. Mintha sikerült volna valami eredményt elérnie, mert a szív erőre kapott, bár még mindig nagyon rendszertelenül vert. A legnehezebb szülés volt ez, amit Hansen doktor valaha is levezetett, s a gyermek első sírása is csak akkor hangzott fel, amikor a lábánál fogva felemelték és gyengéden megpaskolták kis testét. Inkább valami furcsa nyivákolás volt ez, nem sírás, sokkal halkabb annál, hogysem eljuthatott volna az anya tudatáig.

Anders doktor hiába próbálta magához téríteni a mély ájulásba zuhant asszonyt. Felemelte a gyermeket, és az anya mellére fektette, hátha az aszszonyt magához téríti ez az érintés. Remélte, hogy felébred Gerti Heuerben az életösztön, s túljut a krízisen. Hiába reménykedett. Az EKG ismét rosszabbodást jelzett, a szív másodpercről másodpercre gyengült. Anders doktor visszaadta a gyermeket a szülésznőnek, és ellenőrizte a gázkeveréket, amellyel Gerti Heuert lélegeztették. A legnagyobb dózisra állították a berendezést. Robert Anders egy második injekcióval is megpróbálkozott, de az EKG csak rövid ideig jelzett javulást, aztán a görbe hirtelen kiegyenesedett s vonallá változott. Újabb szívmegállástól kellett tartani.

* Bernhard Heuer órák óta nem mozdult el a telefon mellől. Szívesen jelen lett volna első gyermeke világrajövetelénél, de Hansen doktor félreérthetetlenül értésére adta, hogy nehéz, kockázatos szülésnek néznek elébe, s az orvosokat csak zavarná egy idegeskedő, az együttérzéstől félájult ifjú apa jelenléte. Bernhard Heuernek meggyőződése volt ugyan, hogy nem idegesítené feleslegesen a szülőszoba személyzetét, de Hansen doktor hallani sem akart róla. – Lássa be, hogy a felesége érdekében döntöttem így – magyarázta búcsúzáskor az orvos. – Legalább megvárhatom itt a klinikán a gyerek születését? – próbálkozott még egyszer Bernhard Heuer, de a szülész leintette. – Lehet, hogy egész éjszaka el fog húzódni – jelentette ki. – Inkább menjen haza, önnek is így lesz a legjobb. Mihelyt a gyermek megszületik, azonnal értesítjük. Nem maradt más hátra, engedelmeskednie kellett. Most pedig felalá járkált a telefon közelében, és idegesen figyelte a készüléket,

mintha így akarná kényszeríteni, hogy szólaljon meg végre. Minden zajra összerezzent, annyira feszültek voltak az idegei. A telefon mellett álló két hamutartóból kipúposodtak a cigarettacsikkek, a szobában vágni lehetett volna a füstöt, de a férfi észre sem vette. Csak a felesége járt az eszében, aki ma éjjel hozza a világra első gyermeküket. Árulónak érezte magát, amiért nem maradt mellette. Vajon megérti-e az asszony, hogy az ő érdekében küldték el a férjét az orvosok? Néhányszor már felhívta a klinikát, hogy érdeklődjön, de mindannyiszor ugyanazt a választ kapta: – Még tart a szülés. Amint a gyermek megszületik, azonnal értesítjük. S az utolsó alkalommal még azt is hozzátette az ügyeletes nővér, hogy többet ne telefonáljon. Ennek éppen két órája volt. A férfi keze megindult a telefon felé, aztán mégis megállt. Nem maradt más a számára, mint a várakozás. Amikor hat óra körül végre megcsörrent a telefon, Bernhard egy pillanatig némán állt, aztán felrezzent, és felkapta a kagylót. – Heuer – szólt bele remegő hangon. – Irmingard nővér vagyok az Erdei Klinika szülészeti osztályáról – hallotta. – A… a szülészetről? A feleségem … a gyerek? – dadogott izgalmában Bernhard Heuer. – Gratulálok, Heuer úr, fia született – mondta Irmingard nővér. – Fiú? Fiam… – ismételte a férfi szinte megbénulva. – Fiam született? Ó, istenem, végre. Fiú! Fiú! – ismételte újra, szinte magánkívül az örömtől és a megkönnyebbüléstől, hogy túljutottak a nehéz órákon. Irmingard nővér megszokta már a fiatal apák ilyen kitöréseit, és általában csak mosolygott rajtuk. Most azonban az ajkába harapott, és csak részvétet érzett a fiatal férfi iránt. Heuer hirtelen félbeszakította áradozását. – Hogy van a feleségem? – kérdezte lélegzetvisszafojtva. – Most már bemehetek hozzá, ugye? Alig várom, hogy végre megölelhes-

sem! Nagyon megszenvedett? Biztosan bátran viselkedett, ő mindig olyan bátor. Csodálatos asszony, tudja? Az elmúlt órák izgalma után alig jutott levegőhöz, Irmingard nővér pedig nem szakította félbe. Így legalább maradt egy kis ideje, hogy felkészüljön a válaszra. Bernhard Heuer nem is várta, hogy feleljen neki. – Mondja meg a feleségemnek, kérem, hogy azonnal indulok! Néhány perc múlva ott vagyok nála. Irmingard nővér végre megszólalt. – Heuer úr, most nem látogathatja meg a feleségét. Éjszaka van. Kérem, várja meg, amíg elkezdődik a nappali műszaka klinikán. – A… a nappali műszak? – kérdezte megdöbbenve a férfi. – Igen… Értem – köszörülte meg a torkát. – Bocsásson meg, én csak… Hát nem érti, hogy szeretném látni a fiamat és a feleségemet? Nehéz lehetett neki egyes-egyedül hozni a világra a kicsit, biztosan már vár. Irmingard nővér örült, hogy a férfi a telefonon át nem láthatja az arcát. Könnyek szöktek a szemébe, és nyelt egyet, mielőtt újra megszólalt. – Én megértem önt, Heuer úr, de önnek is tekintettel kell lennie másokra. Kilenc óra körül várjuk a szülészeti osztályon. – Kilenckor? – kiáltott fel Bernhard Heuer. – De hát addig még órák vannak hátra! – Használja ki az időt, és pihenjen egy kicsit – javasolta Irmingard nővér, s elköszönt. Bernhard Heuer gépiesen tette vissza helyére a telefonkagylót. Száz kérdése is lesz majd a feleségéhez, ha végre a karjaiban tarthatja majd.

* Miközben a fiatal apa megpróbálta elképzelni, milyen is az ő kicsi fia és milyen érzés lesz először a karjába venni a gyermeket, az Erdei Klinika orvosai még mindig a felesége életéért küzdöttek. Anders doktor bekapcsolta a defibrillátort, hogy a szívkamra zavarait leküzdje, és a szívizom mozgása visszanyerje megfelelő ritmusát.

Az EKG görbéje helyreállt, s kirajzolódott a megfelelő ábra, de csak egy percre, aztán újra kiegyenesedett a vonal. A készülék szaggatott sípolása most folyamatos hanggá változott. A főorvos azonban még mindig nem adta fel. Foggal-körömmel harcolt az asszony életéért. Másodszorra is bekapcsolta a defibrillátort. A fiatal nő izmai összerándultak az áramütések hatására, de a szívizom nem reagált többé. A monitoron csak az egyenes vonal látszott és a folyamatos sípolás hallatszott. A fiatal anya élete kialudt. Véglegesen. Anders doktor letörölte homlokáról a verítéket és lehúzta arcáról a maszkot. – Exitus – mondta tompán. Nem nézett senkire, még a legjobb barátjára, Hansen doktorra sem, akivel együtt küzdötte végig ezt a hosszú éjszakát. Fáradt, nehéz léptekkel ment ki a mosdóhelyiségbe. Mögötte felhangzott az újszülött síró hangocskája. Megmentette a gyermeket. De milyen áron? És mit érez majd a fiatal apa, amikor megtudja, mi történt? Anders doktor levetette kesztyűjét, és a szemétbe hajította. Megmosakodott, s hideg vizet locsolt az arcába. A harcot elvesztette, s a fáradtság érzése egyre növekedett benne. Kis híján huszonnégy órája talpon volt, és teste természetesen reagált a nagy megerőltetésre. A törölköző után nyúlt, s megdörzsölte vele az arcát. Hirtelen nagyon vágyódott Katja után, szerette volna az asszony vállára hajtani a fejét, belélegezni Katja illatát, érezni, hogy a felesége szereti őt, s ő is szereti az asszonyt. Az órára pillantott. A műtéti programot a kimerítő éjszaka sem változtatja meg. Három-négy óra múlva újra szolgálatba kell lépnie. Rövid idő ez a pihenésre, de Anders doktor ki akarta használni. Belépett öltözőjébe, és gyorsan átöltözött, de mielőtt elhagyta volna az osztályt, még egyszer benézett a szülőszobába.

A halott asszonyt időközben hordágyra fektették s fehér lepellel takarták le. Két nővér éppen indult vele kifelé. Az újszülöttet ezalatt megfürdette és ellátta a szülésznő. A karjában tartotta a kisfiút, és mutatóujjával szelíden simogatta. Hansen doktor mellette állt, és részvéttel nézte a kisbabát. Valószínűleg saját két gyermekére gondolt, akik sokkal boldogabb körülmények között jöttek a világra, – futott át dr. Anders fején. Mi lett volna, ha Katja az életét veszti Michael születésekor? A főorvos sóhajtott egyet. Soha többé nem tudnék boldog lenni, – gondolta. Az emberek valahogy magától értetődőnek tartják azt, ami csak szerencse a sors kegye folytán. Herbert Hansen fellélegezve lépett oda hozzá. – Nem volt teljesen hiába minden – mondta. – Igazad van, Herbert – bólintott Anders doktor. – Legalább a gyerek életben maradt – tette kezét barátságosan kollégája vállára. – De azért nagyon rossz elveszíteni a harcot. – Tudom, mit érzel minden egyes exitusnál – lépett Hansen doktor a mosdóhoz, és lehúzta kesztyűjét. – Hazamész? – kérdezte dr. Anders. – Ahhoz túlságosan fáradt vagyok. Majd a szobámban a díványon alszom néhány órát. – Hansen doktor szeme vörös volt, mintha gyulladásban lenne a kötőhártyája. – Ostobaság lenne ebben az állapotban kimenni a tóhoz, és túl sok időt is elvenne. Legkésőbb kilenckor már újra az osztályon szeretnék lenni. Akkor jön be az apa. – Tehát te magad akarod megmondani neki? – kérdezte kézfogás közben a főorvos. – Azt hiszem, tartozom neki ennyivel – mondta Herbert Hansen. – Bármennyire tartok is a találkozástól. – Érthető – bólintott Anders doktor. – Én indulok haza. Viszontlátásra. – Köszönöm, hogy kitartottál, Robert. – Magától értetődik – rázta fejét a főorvos. – Ha egyedül lettem volna, talán a gyermeket sem sikerül megmenteni… – állapította meg lehangoltan Hansen doktor.

* Anders doktor leállította autóját a ház előtt, és elindult a kapu felé. Tiszta, hűvös volt a levegő, jólesett mélyeket lélegezni, ez legalább kicsit kiűzte belőle a fásultságot. Ezen a hajnali órán még kihaltak voltak Bergesfelden utcái, Robert alig találkozott néhány emberrel. Az apjától örökölt régi szecessziós villa függönyei még össze voltak húzva. Nem csoda, gondolta a főorvos. Átlagos napokon én is aludnék még. Talán nem is rendes dolog ilyenkor felébreszteni álmából Katját. Óvatosan illesztette kulcsát a zárba, és kinyitotta a ház ajtaját. Az előszobában habozó pillantást vetett a lépcső felé. Szíve szerint felment volna, hogy Katja mellett legyen, de vágyát legyőzte a tapintat. Nem lenne szép dolog álmából felriasztani az asszonyt, így aztán a nappaliba ment, és lefeküdt heverőre. Még ki sem nyújtózott rajta teljesen, lecsukódtak a szemei és álomba merült. Ha Robert nem volt otthon, Katja soha nem tudott igazán mélyen aludni, s a legkisebb neszekre is felrezzent. Most is felébredt, bár nem tudta, mi ébresztette fel, s kezével automatikusan Robert párnája felé tapogatózott. Az azonban üres volt, s ettől Katja éber lett. Felült, és felgyújtotta a lámpát. Az ágy másik fele üres, érintetlen volt, Robert tehát még mindig nem jött haza. Katja az órára pillantott. – Már hat óra – mormolta meglepetten. – El is múlt már az éjszaka, hol maradhat Robert ilyen sokáig? Füle mögé simította haj tincseit, és kibújt az ágyból. Robertnek csak a betegei fontosak, az utóbbi időben mintha nem is lenne más a világon, csak a hivatása. Beszélni fogok vele, s nagyon komolyan megmondom neki, hogy ha nem változtat az életmódján, előbb-utóbb nálunk, a belgyógyászaton köt ki.

Katja a fürdőszoba felé indult, de a ház földszintjén világosságot pillantott meg, s ettől ideges lett. Biztos, hogy nem felejtettem el tegnap este eloltani a villanyt – gondolta. – Lehet, hogy Robert mégis hazajött? Áthajolt a lépcső korlátján. – Robert! – szólt le halkan. Nem érkezett válasz, Katja ennek ellenére elhatározta, hogy utánanéz a dolognak, s óvatosan elindult lefelé a lépcsőn. A nappali ajtaja tárva-nyitva állt, s az utcáról beszűrődő fényben Katja megpillantotta a heverőn alvó férjét. Robert! – gondolta meghatottan. – Milyen tapintatos volt! Inkább lefeküdt itt, mint hogy esetleg fölébresszen engem. És még be sem takarózott, biztosan fázni fog. Elővett a szekrényből egy gyapjútakarót, és gyengéden betakarta vele a férjét. Robert álmába betört Katja hajának illata, s érezte, hogy valaki takarót terít rá. – Köszönöm – suttogta. Katja gyöngéden homlokon csókolta. – Aludj jól, kedvesem – súgta a fülébe. Robert elmosolyodott álmában, és boldogan sóhajtott egyet. Felesége lábujjhegyen kiment a szobából, és halkan visszament az emeletre. Ha már egyszer felkelt, elhatározta, hogy nem is fekszik vissza. Benézett a gyerekszobába, de a kis Michael még aludt, úgyhogy továbbment a fürdőszoba felé, és felöltözött. Mire végzett, Michael is ébren volt már. Katja boldogan üdvözölte kisfiát, de értésére adta, hogy ma reggel le kell mondaniuk a szokásos hangos játékról. Magához ölelte a kicsit, és gyengéden simogatta. – Ma szép halkan játszunk, nehogy apa felébredjen – magyarázta. Michael még kicsi volt ahhoz, hogy ezt megértse, de édesanyja lehalkított hangjából megérezte, hogy ez a reggel nem olyan, mint a többi. Meglepetten nézte gyönyörű édesanyját, és újra megpróbálkozott néhány kiáltással, de amikor ez sem használt, feladta. A konyha látványa és a reggelikészítés jól ismert előkészületei azonban megnyugtatták.

Kis idő múlva Theresa Mansfeld is megjelent a konyhában. – Doktornő! – kiáltott fel csodálkozva, amikor megpillantotta a fiatalasszonyt. – Már felkelt, és még Michaelt is felöltöztette? – Pszt – figyelmeztette Katja. – A férjem csak reggel jött haza. A nappaliban alszik a kanapén, ne ébresszük fel. – Ó, sajnálom – fogta suttogóra a hangját Theresa. – Átvegyem Michaelt, vagy készítsem inkább a reggelit? – Inkább a reggelit, ha lehet – kérte Katja, aki minden percet ki akart használni, amit kisfiával tölthetett.

* Bernhard Heuer túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy álom jöjjön a szemére a nővérrel folytatott beszélgetés után. Apa lett! Fia van! Hosszú percekig ez foglalkoztatta, de aztán azonnal eszébe jutott a felesége is. Amióta csak megtudták, hogy gyermekük lesz, együtt készültek a szülésre. Szakkönyveket olvastak, és közben elképzelték, milyen lesz, amikor meghallják majd gyermekük felsíró hangját. Aztán minden másképpen alakult. Gertinek egyedül kellett szembenéznie a szüléssel. Igaz, hogy az orvosok és a nővérek mellette voltak, de a férje hiányzott. Talán a következő gyereknél már beengednek – vigasztalta magát a férfi. A második gyereket három évvel későbbre tervezték, addig Gertinek is marad ideje pihenésre, s a gyermekek között is megfelelő lesz a korkülönbség ahhoz, hogy jó kapcsolat legyen közöttük. Bernhard Heuer türelmetlenül pillantgatott az órára. Mintha még soha nem múlt volna ilyen keserves lassan az idő, mint ezen a hajnalon. Nem is bírta ki sokáig, gyorsan megmosakodott, kocsiba ült és az Erdei Klinikára hajtott. Érdeklődött, merre találja a szülészetet, s a portás az osztályos nővérhez küldte.

– Heuer úr? – Sabine nővér kezet nyújtott. – Gratulálok a szép, egészséges kisfiához. – Köszönöm, nővér – ragyogott fel Bernhard Heuer arca. – El sem mondhatom, milyen boldog vagyok, hogy minden jól alakult! Sabine nővérnek elakadt a lélegzete. Tehát a férfi még semmit sem sejt. Eszébe jutott Hansen doktor utasítása, hogy azonnal ébreszszék fel, mihelyt Heuer úr megérkezik a klinikára. – Bemehetek a feleségemhez? – kérdezte a látogató, de hirtelen ráébredt, hogy üres kézzel érkezett. – Ó, istenem! – kiáltott fel. – Még egy virágcsokrot sem hoztam, és a feleségem ajándékáról is megfeledkeztem a nagy izgalomban! Sabine nővér félig elfordulva nyelt egyet. – Gondolom, ég a vágytól, hogy láthassa a fiát – próbálkozott, hogy elterelje a férfi figyelmét. – Ó, hogyne, természetesen! – bólintott lelkesen Bernhard Heuer. – Hogy is kérdezhet ilyet? De először szeretnék találkozni a feleségemmel. – Azt javaslom, menjünk most rögtön a csecsemőosztályra, a nagy üvegablakhoz – felelte Sabine nővér. – A nappali műszak még nem kezdődött el, úgyhogy most nyugodtan nézegetheti a kisfiát. Félóra múlva már akár valóságos tömeg is szoronghat ott, és alig jut idő minden kisbabára. – Ha így van, menjünk – bólintott a férfi. – Az egész életem leghosszabb éjszakája volt ez – magyarázta útközben a nővérnek. – Borzalmas volt ez a várakozás. Ezer gondolat cikázott át rajtam, próbáltam elképzelni, mi történhet éppen itt bent, de persze hiába. Még szerencse, – gondolta Sabine nővér. Szörnyű dráma játszódott itt le ma éjjel, örülök, hogy nem voltam jelen. Elértek az üvegablakhoz, amelyet Sabine nővér halkan megkocogtatott. Erre elhúzódott a függöny, és be lehetett látni az újszülöttek szobájába. Bernhard Heuer szeme tágra nyílt. – Te jó ég, mennyien vannak! – riadt meg. – Hogy tudják megjegyezni, melyik gyerek kié? – Nincs benne semmi boszorkányság. A kicsik kapnak egy kis szalagot a csuklójuk köré a nevükkel, mielőtt az anyjuktól elhoznánk

őket – nyugtatta meg Sabine nővér az újdonsült apát. – És a szalagot csak akkor vesszük le, amikor a szülők hazaviszik a gyermeket. Minden tévedés kizárt. Az ablak mögött megjelent az ügyeletes nővér arca. – Heuer úr szeretne megismerkedni a fiával – fordult hozzá Sabine nővér. Kolléganője bólintott, és határozottan odalépett az egyik ágyacskához. Felemelt egy pólyába fektetett kisbabát, szeretettel a karjába vette, gyöngéden magához szorítva megsimogatta mutatóujja hegyével az apró kis arcot. Úgy tartotta a gyermeket, hogy az apa jól láthassa. – Gratulálok, csodaszép kisfia van, Heuer úr. Minden apának ezt mondta persze, de Bernhard Heuer úgy érezte, ez csak neki szól. Megbűvölve nézte a kis jövevényt. Milyen pici kezecskék, milyen kicsi ez a piros arc! Eddig a pillanatig el sem tudta képzelni, hogy egy ember ilyen aprócska és védtelen is lehet. Különös, soha nem ismert érzés uralkodott el rajta: a tudat, hogy ha kell, akár a saját életét is feláldozná a gyermekéért. – Aranyos kisbaba, igaz? – szólalt meg mellette Sabine nővér. Bernhard Heuer felrezzent gondolataiból. – Igen! Ugye? – ragyogott a szeme a boldogságtól. Sabine nővér jól tudta, hogy ez a fény ki fog aludni, mihelyt Bernhard Heuer megtudja az éjszakai szomorú eseményt. Bár nehezére esett, tovább mosolygott. – Maradjon csak – mondta. – De nekem mennem kell, vár az osztályomon a munka. – Hogyne, persze – bólogatott az ifjú apa. – Menjen csak, nővér. Azzal már vissza is fordult az ablak felé, mint aki nem tud betelni a látvánnyal.

* Robert Anders nem ébredt fel a zajokra a kimerítő éjszaka után. Csak amikor belengte a szobát a konyhából beszűrődő kávéillat és a

szalonnás rántotta jól ismert illata, akkor szólalt meg a gyomra. Anynyira éhes volt, hogy gyorsan kinyitotta a szemét, s az alvás utolsó perceiben egy kiadós reggeliről álmodott. Felnézve csodálkozva látta, hogy a nappali szoba díványán fekszik, de azonnal eszébe jutott minden. Fáradt kézmozdulattal dörzsölte meg a szemét. Nem az gyötörte, hogy át kelleti dolgoznia egy éjszakát, hiszen orvos volt, és szívvel-lélekkel látta el a hivatását. Elkeseredett hangulatát az elveszített fiatal élet okozta. Gyerekhang gőgicsélése hallatszott be a szobába. Michael – gondolta Robert, és melegség töltötte el a szívét. A nyomasztó gondolatok mintegy varázsütésre eltűntek, a főorvos felkelt, végigsimított a haján és nyújtózott egyet. Kávé és omlett – gondolta, s összefutott a nyál a szájában. Elindult a konyha felé. Az ajtó résnyire nyitva volt, és Robert egy apró mozdulattal szélesebbre tárta. A felesége Michaellel az ölében az asztalnál ült, és éppen etette a kisfiút. Theresa a tűzhelynél állva rázogatta a serpenyőt, hogy oda ne égjen a tojás. A béke képe volt ez. Milyen csodálatos gyógyír az elmúlt éjszaka után! – gondolta Robert. – Jó reggelt mindenkinek! – szólalt meg. – Egy éhhalál küszöbén álló vándor áll előttetek, aki már nagyon vágyódik az egyiptomi húsosfazekak után. Katja felnézett, s Theresa Mansfeld is meglepetten fordult hátra. – Jó reggelt, doktor úr! – biccentett. – Robert! Sajnálom, hogy felébresztettünk! – kiáltotta Katja. Felállt, és a kisfiúval együtt odalépett a főorvoshoz. – Azt hiszem, inkább ezek a mennyei illatok ébresztettek fel – válaszolta Anders doktor átölelve a feleségét és fiacskáját. – Rögtön kész a reggeli, doktor úr – ígérte a házvezetőnő. – Mikor jöttél haza? – kérdezte férjéhez simulva Katja. – Csak reggel felé – simogatta meg fia haját a főorvos. – Nagyon rossz volt? – érdeklődött Katja.

– Halál – sóhajtott Robert. – De legalább a gyereket meg tudtuk menteni. Visszaadta az asszonynak Michaelt. – Gyorsan lezuhanyozok még reggeli előtt. – Készítek egészen friss tojást önnek, doktor úr – szólalt meg Theresa Mansfeld. – Maga egy valóságos kincs, Theresa – mosolygott rá Anders doktor, és már sietett is fel a lépcsőn. Húsz perccel később frissen borotválva jelent meg az asztalnál. Alig látszott rajta az átharcolt éjszaka fáradtsága. – Erősebbre főztem a kávéját, mint egyébként, doktor úr – mondta Theresa. – Jó ötlet – bólintott a főorvos. – Szükségem is van rá ma reggel. Hm… Milyen csodálatos illata van ennek az omlettnek! – hajolt élvezettel a terített asztal fölé. Katja kitöltötte neki a kávét, Theresa pedig az asztalra tette a friss pirítóssal teli kenyérkosárkát. Robert éppen a kenyérért nyúlt, amikor a hallban megcsördült a telefon. A klinika! – ez volt az első gondolata. Katja és Theresa Mansfeld is erre gondolt. – Nem, most ne zavarjanak – könyörgött Katja. – Majd én felveszem. Ha már aludni nem tudtál az éjszaka, legalább reggelizz meg rendesen – állt fel és sietett át a hallba. Robert egy sóhajtást küldött utána, és belekortyolt forró kávéjába. Sokért nem adta volna, ha tovább élvezheti ezt a kellemes reggeli órát, de közben már maga is sejtette, hogy ez a vágya ezúttal is csak álom marad.

* – Sabine nővér? – nézett riadtan Hansen doktor a lány arcába. – Sajnos fel kellett ébresztenem, doktor úr – szabadkozott a nővér. – Ön mondta, hogy beszélni akar Heuer úrral. Megérkezett.

– Heuer úr! – A név visszaidézte a nőgyógyász főorvos emlékezetébe az elmúlt éjszaka eseményeit. Kidörzsölte szeméből az álmot. – Igen. Mondtak már neki valamit? – Senki nem mondott semmit – jelentette ki Sabine nővér. – Elkísértem inkább az újszülöttszobába. Gondoltam, önnek így lesz ideje kicsit felfrissíteni magát, mielőtt… – Igaza volt – állt fel Hansen doktor. – És kérek még egy erős kávét is előtte. – Már készen van, főorvos úr. – Rendben – bólintott dr. Hansen. – Tíz perc múlva várom Heuer urat. – Igenis, főorvos úr – köszönt el Sabine nővér. Mire Bernhard Heuer megjelent a nővérszobában, több mint tíz perc is eltelt már, de a férfi mindenről megfeledkezve bámulta kisfiát. Szinte fogva tartotta a látvány. Amikor végre visszajött, ragyogott az arca, a szeme csillogott. – Megmondaná, melyik szobában fekszik a feleségem? – érdeklődött. – Előbb még Hansen doktor úr szeretne beszélni önnel – felelte az osztályos nővér. – Jöjjön velem, kérem, Heuer úr. Bernhard Heuernek nemigen tetszett az ötlet. – A feleségem lassan aggódni fog, hogy hol maradok ilyen sokáig – csóválta a fejét. – Nem lehetne, hogy később beszéljek a doktor úrral, nővér? – Nem – felelte tömören a lány. Volt valami a hangjában, amire Bernhard Heuer felfigyelt. Aggódás suhant át rajta. Eszébe jutott, hogy Hansen doktor kockázatos szülésről beszélt. – Valami nincs rendben a feleségemmel? – érdeklődött. Sabine nővérnek tilos volt válaszolnia erre a kérdésre, de nem is szeretett volna felelni. Úgy tett, mintha nem hallotta volna, inkább előresietett az orvosi szobához, bekopogott és kinyitotta az ajtót. – Főorvos úr, kérem, Heuer úr van itt – jelentette. Bernhard Heuer hirtelen szorongást érzett. Tudta, Hansen főorvos nem azért kérette magához, hogy egyszerűen csak gratuláljon a kisfiúhoz.

A nőgyógyász felállt, és eléje jött. Bernhard Heuer fojtott hangon viszonozta a köszönését, és azonnal rákérdezett: – Hogy van a feleségem, főorvos úr? Hansen doktor legszívesebben a világ legtávolabbi csücskében lett volna ebben a percben. – Foglaljon helyet, Heuer úr – ült le ő is íróasztala mögé. – Már volt a kisfiánál, ugye? – kérdezte, mert nem akarta a szörnyű hírrel kezdeni. – Igen, éppen tőle jövök. – A válasznál Bernhard Heuer meg kellett köszörülje a torkát, mert a hangja valahogy elcsuklott. Előbbi boldogságának nyoma sem volt már, elhomályosította a feleségéért érzett aggódás. – Nagyon nehéz szülés volt? – kérdezte végül. – Különlegesen bonyolult helyzet állt elő – közölte vele Hansen doktor. – Szerencsénk volt, hogy meg tudtuk menteni a gyermek életét. – Ennyire nehéz volt? – faggatta rekedten a látogató, és önkéntelen mozdulattal a torkához kapott. – Nagy… Nagyon megszenvedett a feleségem? – Egy pillanatra sem vette le tekintetét a nőgyógyászról. Hansen doktor tudta, most már nem hallgathat tovább. Meg kell mondania a fiatalembernek, hogy a felesége életét vesztette a szülés során. Mély lélegzetet vett, néhány másodpercig gyűjtötte az erőt, aztán kimondta: – Nagyon sajnálom, de a felesége nem élte túl a gyermek születését, Heuer úr. Nehéz csend telepedett az orvosi szobára. A fiatal apa arcán világosan tükröződött, mit érez. Értetlenség, lázadás, tiltakozás, aztán a felismerés. Megértette, amit hallott. – Nem! – üvöltött fel. – Ó, nem! Gerti! Olyan sápadt volt, hogy Hansen doktor attól félt, elájul. – Mindent megtettünk, hogy megmentsük. Még Anders doktor urat is elhívtam segíteni. – Az orvos mélyet sóhajtott. – De hiába… A szív megállt…

Bernhard Heuer nem szólt többet. A szája úgy reszketett, hogy képtelen volt szavakat formálni. Szemébe kövér könnycseppek szöktek, s legördültek az arcán, mégsem mozdult, hogy letörölje őket. Mintha eltűnt volna belőle az élet, csak ült mereven. Herbert Hansen doktor poharat és egy üveget vett elő. Konyakot töltött. – Igyon egy kortyot – nyújtotta a poharat, de Bernhard Heuer nem reagált rá. Hansen doktor felállt, és megkerülte az íróasztalt. – Igya meg! – tartotta a poharat a fiatal férfi szájához. Bernhard Heuer elvette, egyetlen mozdulattal felhajtotta a tartalmát, de félrenyelt, és heves köhögés fogta el. Hansen doktor türelmesen várt, amíg megnyugodott. – Gondolom, szeretné látni a feleségét – szólalt meg aztán halkan. Bernhard Heuer nem tudott felelni, csak bólintott. – Egy nővér odavezeti önt – nyújtott kezet búcsúzóul a főorvos. – őszinte részvétem, Heuer úr. Tudom, ez nem csökkenti a fájdalmát, de meg kell mondanom: mindannyian le vagyunk sújtva. Bernhard Heuer beharapta a szája szélét, és bólintott. Nem nézett Hansen doktorra.

* Büttner doktor volt a kora reggeli telefonáló. – Büttner doktor, maga az? – kérdezte Katja. – De hát a férjem hagyott magának üzenetet az íróasztalán, hogy csak hajnalban jött haza a klinikáról! – Sajnálom, hogy zavarnom kell, kollegina – szabadkozott udvariasan dr. Büttner. – Megtaláltam a főorvos úr üzenetét, és nem is háborgatnám, ha nem vészhelyzetről lenne szó. Katja maga is lelkiismeretes orvos volt, s tudta, hogy ha emberéletről van szó, semmi más nem számít. – Hívom a férjemet, egy pillanat – le akarta támasztani a kagylót, de Robert már ott is állt mellette, és átvette tőle. – Büttner keres – súgta oda Katja. – Sürgős esetről van szó.

Robert bólintott, és füléhez emelte a kagylót. – Jó reggelt, kolléga úr! Mi történt? – Gyomorsérülés, szakadás, erős vérveszteség. Minden jel kezdődő peritonitisre utal – tudósított távirati stílusban a fiatal sebész, mellőzve az udvarias formaságokat. Anders doktor tudta, hogy egy ilyen operációért fiatal kollégája még nem vállalhatja egyedül a felelősséget. – Természetesen bemegyek – döntötte el. – Készítsenek elő mindent. Ön fog operálni, én pedig asszisztálok. Azonnal indulok. – Köszönöm – mondta megkönnyebbülten Büttner doktor, és letette a kagylót. Katja megállt az ebédlő ajtajában. – Nem akarod legalább a reggelidet befejezni? – kérdezte gondterhelten. Robert megrázta a fejét. – Gyomorvérzés, kezdődő peritonitis. – Már nyúlt is zakója után, amelyet még az este beakasztott a szekrényébe. – Sajnálom, édesem. Gyöngéd csókkal búcsúzott Katjától, és már indult is. A csinos orvosnő mély sóhajtást küldött utána. – A doktor úr már el is ment? – kérdezte Theresa Mansfeld, amikor Katja kedvetlenül visszatért a reggelihez. – Sürgős operáció – ült le az asszony. – Élet és halál kérdése. A házvezetőnő gondterhelten csóválta meg a fejét. – Néha azon tűnődöm, vajon a doktor úr életére ki gondol? – Ez bennem is újra meg újra felvetődik – vallotta be a ház asszonya. – De ezt a kérdést annak idején mindannyian végiggondoltuk, amikor eldöntöttük, hogy az orvosi pályát választjuk. – Nem hinném, hogy a fiatalok már akkor sejtenék, mi vár rájuk később – okoskodott Theresa. – Ez így is van – bólintott Katja. – Amikor pedig rájön az ember, már késő. – Remélem, mire Michael is az apja nyomdokaiba akar lépni, nem leszek még olyan öreg, hogy elfelejtsem figyelmeztetni – dünnyögte Theresa, miközben leszedte az asztalról a főorvos terítékét. – Én nem hiszem, hogy lebeszélném róla – folytatta Katja. – És a férjemről sem feltételezem. Gondolja, hogy Michael hallgatna bárki-

re is, aki arról akarja meggyőzni, hogy ne kövesse a szüleit az orvosi pályán? – Attól félek, nem hallgatna senkire – bólintott Theresa. – Hiszen két oldalról is ilyen súlyos öröksége van szegény kicsinek! – indult kifelé az edénnyel a konyhába. Katja ölbe vette kisfiát, és magához ölelte. Egyáltalán nem olyan rossz dolog orvosnak lenni – gondolta. – Igaz, hogy ez a pálya sok áldozatot követel, mégsem hinném, hogy létezik nagyobb boldogság, mint egy embernek visszaadni az egészségét, vagy éppen az életét megmenteni. Megcsókolta Michaelt, és gyöngéden magához szorította. – Azt hiszem, minden okunk megvan rá, hogy elégedettek legyünk az életünkkel, még akkor is, ha apát nem sikerült ma reggel itthon tartanunk, igaz? Michael csillogó szemekkel nézett rá, s kis kezével megpaskolta anyja arcát. Katja szívét melegség töltötte el, s a férje távozása okozta csalódást egy pillanat alatt el is felejtette.

* Hansen doktor sem pihenhette ki magát az éjszaka után, hiszen kezdődött az új munkanap. Az élet megy tovább, s Gerti Heuer csak egy volt a sok beteg közül. Hansen doktor a mikrofon fölé hajolt, s kiszólt az előszobába. – Kérem az első beteget! Hangja határozottan csengett, csak a szeme alatt húzódó árnyék mutatta, hogy több mint huszonnégy órája alig pihent. A belépő Edith Waldow azonban észre sem vette. Tízévi házasság után végre gyermeket várt! Szeme ragyogott a boldogságtól, s ez annyira lefoglalta, hogy nem is figyelt az orvos szemmel látható rosszkedvére. Dr. Hansen nem is várta el tőle. Elvei közé tartozott, hogy a klinikán mindig félre kell tennie saját problémáit, s kizárólag betegeivel szabad foglalkoznia.

– Jó reggelt, Waldow asszony! – Amikor megpillantotta az aszszonyt, hangulata valamelyest javult. – Hogy érzi magát? – nyújtotta a kezét. – Köszönöm, doktor úr, nagyszerűen – biztosította Edith Waldow. – Soha nem éreztem még ilyen jól magamat, mint az utóbbi hetekben. A boldogság teszi – gondolta a nőgyógyász, de hangosan csak ennyit mondott: – Örülök, de azért ne hagyatkozzunk a szubjektív érzésekre, és végezzük csak el a kontrollvizsgálatokat. – Természetesen – bólintott az asszony. – Egészséges gyermeket szeretnék. Olyan régen várok már rá… Edith Waldow terhessége mesterséges megtermékenyítés eredménye volt, s a beavatkozást Hansen doktor végezte el. Miután bebizonyosodott, hogy Elmar Waldow-nak nem lehet gyermeke, a házaspár tanácsot kért az orvostól. Herbert Hansen doktor először örökbefogadást javasolt, de Edith Waldow-nak nem tetszett ez a megoldás. Egészséges fiatal nő volt, aki több gyermeket is képes lett volna a világra hozni. S ő gyermeket akart, gyermeket, aki az ő méhében növekszik, akit ő hozhat a világra. Így került szóba a mesterséges megtermékenyítés lehetősége. Hansen doktor beszámolt az ezzel kapcsolatos összes lehetséges problémáról, de Elmar Waldow-t is magával ragadta a felesége lelkesedése. Ha már a gyermek nem is lehet az övé, hadd legyen legalább a feleségéé, s mivel a feleségét mindenkinél jobban szerette, biztos volt benne, hogy a gyermekét is szeretni fogja. Hansen doktor gondolkodási időt adott nekik, s elmagyarázta, milyen nagy felelősséget kíván a döntés. A gondolkodási idő elteltével azonban azt kellett tapasztalnia, hogy a házaspár gyermek utáni vágya csak erősödött. Elvégezték a mesterséges megtermékenyítést, s ami igen ritka, már az első kísérlet sikerrel járt. Edith Waldow teherbe esett, s boldogsága nem ismert határokat.

A terhesség minden gond nélkül haladt előre, és a mai vizsgálat is kielégítő eredményt hozott. – Minden a legnagyobb rendben – bólintott az osztályvezető főorvos. – Ennél jobb nem is lehetne. – Köszönöm, doktor úr – ragyogott Edith. – Kimondhatatlanul boldog vagyok! Bár itt lenne már a kicsi! – Türelem, türelem – mosolygott Hansen doktor. – A felén már túl vannak. Nem kell soká várakoznia, és már a karjában is tarthatja a gyermekét. Edith sóhajtva szorította kezét a hasára. – Végtelenül hálás vagyok önnek, doktor úr – bizonygatta. – Én is örülök a kicsinek – hárította el mosolyogva Hansen doktor. – Egyébként könnyen lehet, hogy a közeli napokban hirtelen mozgást érez a méhében. – A gyerek? – kérdezte az asszony, és lélegzetvisszafojtva várta az orvos válaszát. – Igen. A gyerek első érezhető mozgásai már nem várathatnak sokáig magukra – jelentette ki búcsúzóul Hansen doktor. Edith Waldow égő arccal és csillogó szemmel hagyta el a rendelést. Egy boldog, fiatal asszony.

* Edith nem ment azonnal haza, hanem megtette a szokásos kis kerülőt a bébik szakboltja felé. Itt vásárolt meg mindent a gyermeknek. Egyszer sem fordult elő, hogy a rendelésről jövet ne vett volna valamit a kicsinek. Az eladónő már név szerint ismerte, és régi ismerősként üdvözölte. – Hogy van a baba? – érdeklődött. – Minden rendben? Tapasztalatból tudta, hogy egy terhes anyát a születendő gyermeke érdekli a legjobban, s ez az érdeklődés mindig jót tett az üzletmenetnek is. – Jobban már nem is lehetne – felelte boldogan Edith Waldow. – Örülök – bólintott a kisasszony. – Szeretne körülnézni, ugye? Mit ajánlhatok ezúttal?

– Egy kis szekrénykére gondoltam – mondta Edith olyan hangon, mintha bizalmas jó barátnőjével beszélgetne. – Láttam nemrég egy katalógusban. Nagyon praktikusnak tűnt. – Azt hiszem, tudom, mire gondol, asszonyom, én is láttam azt a katalógust. Egy pillanat… A kisasszony irattartót emelt le a polcról, és kinyitotta. Katalógusok egész sora volt benne, az is, amelyikről Edith Waldow beszélt. – Ez volt az, ugye? – kérdezte várakozón a kisasszony. – Igen! – kiáltotta lelkesen Edith. – Ez volt az! Hát nem remek darab? – Valóban különösen jó konstrukció – biztosította az elárusítónő. – Jelenleg sajnos nincs ilyen az üzletben, de rövid időn belül szállítani tudjuk. – Megveszem – döntött Edith. – Mikorra vállalják a szállítást? – Lepillantott a hasára. – Persze még hátravan egy kis idő a baba születéséig, de olyan csodálatos dolog a gyerekszobát rendezgetni. – Érthető – mosolygott a kisasszony – így is van rendjén. Nagyon sajnálom azokat a fiatal nőket, akik nem tudnak örülni a gyermeküknek. Átnyújtotta a rendelési blokkot. – Szabad a férje nevét és a lakáscímet? Edith lediktálta. – Mennyit kell várnunk a szállításra?– érdeklődött. – Mindössze néhány napot – biztosította a hölgy. Megköszönte a rendelést, és kedves ismerősként kísérte ki a vevőt az ajtóig. Edith elindult hazafelé. Ha legközelebb erre járok, már vehetek magamnak egy kismamaruhát – gondolta, és figyelt, hátha megérzi a mozgást, amiről Hansen doktor beszélt. De nem történt semmi. Még nem, de nemsokára már biztosan érezni fogja, s Elmar is megérzi majd, ha odateszi a kezét. Az ő gyermeke is lesz ez a kicsi, aki itt növekszik a szíve alatt. Milyen boldogok leszünk! És milyen büszke lesz Elmar, ha fia születik!

Most már sietett, hogy minél előbb hazaérjen. Sok dolga volt még, mielőtt Elmar megérkezik üzleti útjáról. Ünnepi vacsorát akart készíteni. Érezze a férfi, mennyire szereti őt.

* Bernhard Heuer dermedten nézte halott felesége mozdulatlan, sápadt arcát. – Gerti! – nyögött fel. – Gerti, drágám! Kitárta a karját, és rá akart borulni az asszonyra, de egy kéz megragadta és visszatartotta. A férfi zavartan nézett oda. A nővér állt mellette, aki idekísérte. – Ne zavarja meg a felesége nyugalmát – mondta komolyan. – Gerti… – A férfi szárazon nyelt egyet. – Gerti azért halt meg, mert… mert… – Kezébe temette az arcát. – Hogyan örülhetnék ezek után a kisfiamnak? – tört ki belőle. – Ha csak ránézek, mindig arra fogok gondolni, hogy az anyja életébe került a születése. Remegett a válla, reménytelen arccal állt. – Talán meg is fogom gyűlölni ezt a gyereket – nyögte. – Nem! – kiáltott fel megrettenve Silvia nővér. – Heuer úr, ilyet mondania sem szabad! Már csak a felesége iránti kegyeletből sem vehet ilyesmit a szájára. A gyermek teljesen ártatlan, őt senki nem kérdezte, akar-e élni. Nem felelős az anyja haláláért. A férfi leeresztette a kezét, és döbbenten nézett a nővérre. Silvia látta, hogy a szavai nagy hatást gyakoroltak rá. – Tragikus, hogy a felesége nem élte túl a szülést, Heuer úr – folytatta. – De nem gondolja, hogy a felesége azt kívánja, hogy ön szeresse, ne pedig gyűlölje az ő utolsó akaratát? – Az ő utolsó… akaratát? – kérdezte tompán Bernhard Heuer. – Talán nem az utolsó akarata-e ez a gyermek? – Silvia nővér egyenesen a férfi szemébe nézett. – Ha sejtettem volna, mi történik, nem akartam volna gyereket – gyötrődött az apa, mintha igazolást keresne. – Ki sejthette ezt? – felelte a nővér. – Igen, ki sejthette – ismételte kétségbeesetten Bernhard Heuer.

Silvia nővér visszahúzta a leplet a halott asszony arcára. A férfi odakapott a kezéhez, hogy megakadályozza. – Szeretném még nézni egy kicsit – könyörgött. – Hagyja őt nyugodni, Heuer úr – rázta meg a fejét Silvia nővér. – Tartsa meg az emlékezetében úgy, ahogyan élt. – Ahogyan élt – ismételte tompán a férfi, és utolsó találkozásukra, az előző estére gondolt. Ott ült Gerti ágyánál egészen addig, amíg meg nem érkeztek a nővérek a hordággyal, hogy a szülőszobába vigyék Gertit. Ő nem akart elválni tőle, ment a hordágy mellett, és két kézzel szorította Gerti kezét, hogy ne csak lássa őt az asszony, hanem érezze is a közelségét. Ebben a néhány percben már nem beszéltek, csak nézték egymást. A pillantásuk elmondott mindent, amit idegenek előtt nem akartak hangosan kimondani. Aztán a szülőszoba ajtajánál megállították Bernhardot, hogy búcsúzzon el a feleségétől. Még egyszer átölelte Gertit, és a fülébe súgta: – Lélekben veled maradok, édesem. És már csukódott is be a szülőszoba ajtaja a hordágy mögött, s Gerti eltűnt a szeme elől. Bernhard Heuer akkor úgy érezte, be kell rontania, és haza kell vinnie innen Gertit. Most már tudta, miért! – Jöjjön, kérem – szólalt meg mellette Silvia nővér. Megfogta a férfi karját, és gyengéd erőszakkal az ajtóhoz vezette.

* Anders doktor eközben a műtőben állt. Bár a szike Büttner doktor kezében volt, mégis a főorvos irányította az operációt. Amikor dr. Büttner megnyitotta a beteg hasüregét, diagnózisa beigazolódott. Egy felfakadt fekély átszakította a gyomorfalat. A sérülés nagy fájdalmat okozott a betegnek, és jelentékeny vérveszteséggel is járt. A vér elöntötte a hasüreget, s a beteg akut életveszélyben volt. Minden késlekedés halálos következménnyel járhatott volna.

A főorvos elismerően biccentett kollégája felé. Nagy szavakra nem volt idő, de Büttner doktor így is megértette a néma dicséretet. Kivágta a sérült szövetet, és a gyomor ép kétharmadát összekötötte a béllel, aztán kitisztította a hasüreget és bezárta a sebet. – Kiváló teljesítmény volt, kolléga úr – állapította meg elismerően dr. Anders, amikor elhagyták a műtő területét. – Nélkülem is egész biztosan jól elvégezte volna. A fiatal sebész megrázta a fejét, és lehúzta szája elől a maszkot. – Én erről nem vagyok meggyőződve, főorvos úr – felelte szerényen. – Egy szóval sem kellett segítenem – vitatkozott az Erdei Klinika főorvosa. – De az ön jelenléte adta nekem a biztonságot, különben a műtét másképp is végződhetett volna. Úgy értem… tragikusan. Én pedig heves szemrehányásokkal illettem volna magamat, amiért belekezdtem egyedül. – Igaza van – bólintott Anders doktor – Nem is az óvatosságát akartam bírálni, éppen ellenkezőleg. Megnyugtató a számomra, hogy ennyire komolyan veszi a felelősségét. Ezzel a főorvos eltűnt öltözőjében. Büttner doktor a szomszédos fülkét foglalta el. – Mi történt az éjszaka? – érdeklődött. – Hansen doktor áthívott a szülészetre egy nehéz, komplikált esethez. – És? – folytatta dr. Büttner átszólva az elválasztó függönyön. – A gyereket meg tudtuk menteni, de az anya szíve nem bírta ki. A végén megállt – felelte nagyot sóhajtva Anders doktor. A küzdelem és a halál emléke még mindig nyomasztóan nehezedett rá. – Biztos vagyok benne, hogy megtettek mindent – jelentette ki Büttner doktor, mikor felöltözve előjött. – Minden hiába volt. Orvosilag többet nem tehettünk érte – jött elő a főorvos is. – Tulajdonképpen már az elejétől fogva reménytelen volt. De legalább a gyerek él. Az órára pillantott. – Jöjjön még be az irodámba, szeretném megbeszélni önnel a további teendőket.

– Igenis, főorvos úr – csatlakozott hozzá Büttner doktor. Az előszobába lépve friss kávé illata fogadta őket. – Kávé! – örült meg Anders doktor. – Baier kisasszony, maga kitüntetést érdemelne! – Előkészítettem a csészéket – mosolygott a titkárnő. – Hozattam szendvicset is a büféből, ugyanis a felesége mondta, hogy a reggelije mellől riasztották, és szinte semmi sincs a gyomrában. – Hová is lennénk a gondos asszonyok nélkül – állapította meg Anders doktor, és kollégájával együtt visszavonult a dolgozószobájába.

* Silvia nővér végtelen részvétet érzett Bernhard Heuer iránt. Amikor a férfi elhagyta a szobát, ahol felesége holtteste feküdt, a nővér mellette maradt, bár nem tudta, észreveszi-e egyáltalán a férfi a jelenlétét. Bernhard Heuer lehorgasztott fejjel, nehéz léptekkel ment mellette, tekintetét a padlóra szegezve. Mielőtt elérték volna a folyosó végét, Silvia nővér magára vonta a férfi figyelmét. – Hogy fogják hívni a kisfiát? – kérdezte. A férfi felrezzent, és értetlenül meredt az oldalán lépkedő nővérre. – Mit mondott? – torpant meg. Silvia nővér egyenesen a szemébe nézett. Nem engedte, hogy Heuer kikerülje a tekintetét. – Mi lesz a neve a kisfiúnak? – ismételte meg a kérdést. A fiatal apa nyelt egyet. – A feleségem azt szerette volna, hogy ha fiú lesz, Hardynak nevezzük – felelte. – Mivelhogy engem Bernhardnak hívnak – fűzte hozzá kis szünet után magyarázólag. – Hardy… Szép név – jelentette ki Silvia nővér. – Hardy Heuer… jól hangzik. – Lehet – vont vállat Bernhard. – De most már nem számít. – A fiának igenis számít – ellenkezett határozottan Silvia nővér. – Szeretném, ha még egyszer odamenne hozzá a csecsemőszobához.

A férfi hitetlenkedve csóválta meg a fejét. – Képtelen vagyok rá – felelte. – Ma nem… és a következő napokban sem. Hát nem érti? – Nem értem – felelte a lány. – És nem is akarom megérteni, mert a feleségére gondolok. Ő biztosan azt akarná, hogy odamenjen most a fiukhoz, és belássa, milyen igazságtalanságokat beszélt az imént. A felesége azt akarná, hogy nagyon-nagyon szeresse a gyermeket, hiszen a kicsinek nincs már édesanyja, és ezért kétszer annyi gondoskodásra van szüksége az édesapjától. Bernhard Heuer szomorúan nézett rá. – Nem egészen értem, nővér, miért mondja ezt? Mit akar elérni? – Szeretném, ha a kisfia arcában felfedezné a felesége vonásait, és megértené, hogy ebben a gyermekben ő él tovább. Bernhard Heuer beharapta a szája szélét, és nyelt egyet. Látszott rajta, hogy viaskodik önmagával. – Jöjjön – kérte a nővér. – Odavezetem. A férfi bólintott, és követte a csecsemőszoba ablakához. Már az ott dolgozó nővérek is tudták, hogy Bernhard Heuer az éjszaka elveszítette a feleségét. Megértően fogadták újbóli megjelenését, és még egyszer megmutatták neki kisfiát. Silvia nővér ott állt a fiatal apa mellett. – Szerintem a kicsi nagyon hasonlít az édesanyjára, nem gondolja? – nézett fürkészőn a férfi arcába. A kis Hardy szájacskája megmozdult, mintha csak nevetett volna. – Igen, ez a mosoly – szólalt meg elfúló hangon Bernhard Heuer. – Gerti is így mosolygott mindig, ha el akartam titkolni előle valamit, de ő rájött. – És ez az édes kicsi orr – folytatta Silvia nővér. – A feleségemre hasonlít – állapította meg a férfi, bár alig látott valamit a gyermek arcából a szemébe toluló könnyektől. – Nagyon kedves, szép kisfiú – jelentette ki a nővér. – Egyszerűen muszáj szeretni, nem igaz? Az apa lopva letörölte a könnyeit. – Igen – mondta. – Szeretni fogom… nagyon fogom szeretni. Silvia nővér elégedetten elmosolyodott. Tudta, hogy a legrosszabbon már túljutott a férfi.

* Edith Waldow még egyszer végigpillantott a szépen megterített asztalon. Megigazította a művészien elrendezett szalvétákat, a gyertyatartókat és a rózsákból összeállított asztaldíszt, aztán bólintott. Minden készen áll Elmar fogadására. Újra a tükörbe pillantott, ellenőrizte a frizuráját és a blúzát. Azt a blúzt viselte, amelyet Elmartól kapott a legutóbbi születésnapjára. A férfi szerint jól illik az arcához a halványpiros szín. Még egy gombot kigombolt a blúzán. Vonzó akart lenni, vonzó a férje számára, különösen most, amikor végre gyermeket vár, talán éppen ezért. Nem akarta, hogy a férfi bármiért is vádolja magát. Az utcáról motorzúgás hallatszott. Elmar! – gondolta Edith, s arcába szökött a vér az örömtől, mintha csak az első randevújára készülne, olyan izgatottan sietett ajtót nyitni. Elmar az utcán hagyta a kocsiját, és éppen kis bőröndjét emelte ki a csomagtartóból. – De jó, hogy itt vagy, drágám – sietett eléje Edith. Elmar Waldow ilyenkor mindig letette a bőröndöt, és szeretettel ölelte át a feleségét, ezúttal azonban homlokát ráncolva fogadta, és elhárítóan emelte fel szabad kezét. – Kérlek, Edith, ne itt, mindenki szeme láttára. Mit jelentsen ez? – kérdezte szemrehányóan. Felesége döbbenten megállt, és értetlenül nézett rá. – De Elmar, a feleséged vagyok – csóválta meg a fejét. A férfi megköszörülte a torkát. Mintha elmélyült volna a ránc a homlokán. – Először menjünk be inkább a házba – felelte nem éppen kedvesen. – Valami gondod van? – faggatta Edith, és megpróbált lépést tartam vele. Elmar akaratlanul is megvonta a vállát. – Nem, miért lenne? – Felment a bejárati lépcsőn, és belépett a házba. Még arra sem ügyelt, hogy Edith előtt nyitva hagyja az ajtót.

Az asszony döbbenten figyelt. Lassan érezni kezdte, hogy ez az este nem úgy alakul, ahogy elképzelte. – Mi történt? – próbálkozott még egyszer. Férje meglátta a nyitott ebédlőajtón át a szépen megterített asztalt. – Már ettem útközben – szólt vissza. – Valami baj volt a kocsival, és várnom kellett. – Sajnálom – sóhajtotta Edith, igyekezve elrejteni csalódottságát. – És megjavították a kocsit? – Persze, nem volt komoly baja – felelte a férfi, és a hálószoba felé indult bőröndjével. Edith követte, és átölelte a férjét. – Legalább annyit mondj már, hogy jó estét! – bújt oda hozzá, de Elmar kiszabadította magát. – Ne gyerekeskedj – utasította rendre az asszonyt. – Mit jelentsen ez? Fáradt vagyok, kimerítő napom volt, nincs kedvem ilyen szamárságokhoz. – Bocsáss meg – lépett hátra megzavarodva Edith. – Nagyon örülök, hogy itthon vagy, és boldog voltam, hogy újra látlak. De ha fáradt vagy, feküdj le inkább – sóhajtotta. – Vagy készítsek előbb egy fürdőt? Kint megcsördült a telefon. – Felveszem – indult Edith, de a férje megragadta a kezét és viszszahúzta. – Majd én – szólt rá, és mintha hirtelen elfújták volna a fáradtságát, ruganyos léptekkel sietett ki a hallba. Edith döbbenten tapogatta a csuklóját. Elmar úgy megszorította, hogy belefájdult. Elmar nem a nevét mondta be a telefonba, csak egy hallót, de az olyan gyöngéden és kedvesen hangzott, mintha tudta volna, ki az, aki keresi. Edithbe belehasított a gondolat: egy nő! Egy másik nő! Hevesen vert a szíve, a térde úgy remegett, hogy le kellett ülnie az ágy szélére. A hallban Elmar éppen azt mondta: – Minden jól ment… nem, csak most érkeztem… de még ma este… biztosan… Hiszen megígértem…

Mintha egy másik világból érkeztek volna Edithhez a hangok. Hadakozott, hogy ne kelljen megértenie őket, hogy ne kelljen felfognia, amit hall.

* Az Erdei Klinika szülészetén még négy kisbaba született ezen a napon. Mindannyian egészségesen, komplikációk nélkül látták meg a napvilágot. Amikor Hansen doktor késő délután végre elindulhatott haza a Mondsee-hez, már valamennyire visszanyerte lelki egyensúlyát, az elmúlt éjszaka tragikus eseményei azonban változatlanul foglalkoztatták. Kedvelte a Heuer házaspárt. A fiatalok mindig együtt jöttek a rendelésre, és mindig figyelmesen, odaadással hallgatták az orvos szavait. Irene azonnal észrevette, hogy a férjét nyomasztja valami. – Sétáljunk egyet a parton – javasolta. – Szívesen – egyezett bele azonnal Herbert Hansen. – Jót tenne egy kis friss levegő. Útközben Irene apróságokról beszélt, hogy mit csináltak ma az ikrek, s remélte, hogy sikerül felvidítania a férjét. Ezúttal azonban Herbert Hansen csak fél füllel hallgatta. Irene nem bírta ki sokáig, és feladta a próbálkozást. – Szeretnél beszélni a gondjaidról, Herbert? – kérdezte néhány percnyi hallgatag séta után. A férfi vállat vont és zsebre vágta a kezét. – Tulajdonképpen nem – vallotta be. Irene látta, hogy férje idegesen rugdalja az útjába kerülő kis köveket. – Kedvelted azt a fiatal nőt, igaz? – kérdezett rá, hogy végre szóra bírja Herbertet. Az orvos bólintott, és újabb köveket rugdosott félre az útból. – Különleges asszony volt – mondta végül, s a tekintete elkalandozott a víz fölött.

Irene belékarolt, hogy a férje érezze a megértését. – Tudtad, hogy komplikációk lesznek? A férfi sóhajtva bólintott. – Tulajdonképpen nem is lett volna szabad gyereket vállalnia. – Tudom, hogy te figyelmeztetted, de ő hallani sem akart ilyesmit – bólintott Irene, amikor a férje újra hallgatásba merült. Herbert az ajkába harapott, aztán fölkapott egy kis követ, és a tóba hajította. A kis kavics többször is felpattant a víz felszínéről, mielőtt elsüllyedt. – Tele volt optimizmussal – kezdte. – Hallani sem akarta a figyelmeztetéseket, biztos volt benne, hogy rendben lesz minden. A világ minden kincséért nem vetette volna el a gyermekét. – És a férje? – kérdezte Irene. – Ő hogy viselkedett? – Hitt a feleségének, és szorgalmasan tanult pelenkázni és kisbabát gondozni. Az orvosi problémák hidegen hagyták. Herbert Hansen egy második követ is a tóba hajított. – Hogyan is érthette volna meg, miről van szó! – tört ki belőle. – Építész, házakat épít, máshoz nem ért. Így aztán még erősítette is a felesége elhatározását, ahelyett hogy a tanácsomat követte volna. Irene közelebb húzódott hozzá. – Nem könnyű egy asszonynak a terhességmegszakítást választani – mondta. – Én meg tudom érteni azokat a nőket, akik mindenáron meg akarják tartani a gyermeküket. – Még a saját életük árán is? – Talán igen – felelte az asszony. – Nem tudom, én hogyan döntenék ilyen helyzetben. Azt hiszem, minden félelmemet legyőzné a legkisebb reménysugár is, hogy sikerülhet minden. – Ő is így gondolkozott – mesélte Herbert Hansen. – Még az utolsó hetekben is, amikor elkezdődtek a gondok, még akkor is csak mosolygott és valósággal ragyogott, ha a gyermekéről volt szó. Szeme elé kapta a kezét, mintha nem akarná látni a feltámadó emlékképeket. – Rettenetes volt végignézni – mondta. – Szabad akaratából döntött így, Herbert – simogatta meg szeretettel Irene. – Tudta, mit vállal, és boldog volt így. Gondolod, hogy

ugyanilyen boldog maradt volna akkor is, ha sikerül rábeszélned a terhességmegszakításra? – De legalább még élne! – kiáltott fel a férje. – Élne, de soha nem tudná megbocsátani magának, amit a gyermeke ellen tett. Élne, de soha többé nem tudna boldog lenni. – Erre még soha nem gondoltam – nézett csodálkozva a feleségére Herbert Hansen. – Pedig kellett volna – felelte Irene komolyan. – Lehet, hogy igazad van – simított végig a homlokán elgondolkodva a nőgyógyász, s végre halvány mosoly jelent meg a szája körül. – Menjünk vissza, drágám – húzta magához a feleségét. – Játszanék még egy kicsit a gyerekekkel, mielőtt ágyba bújnának. Irene tudta, hogy győzött, és felragyogott az arca. – Örülni fognak az ikrek – biztosította férjét. Herbert Hansennek egyszeriben sietős lett a hazaindulás.

* Elmar anélkül búcsúzott el a telefonálótól, hogy kimondta volna a nevét, de Edith megérezte a szavaiból, a hangsúlyából, hogy olyan nővel beszél, akihez igen közeli kapcsolat fűzi. Hevesen dobogó szívvel várta, hogy a férje visszajöjjön a hallból, de Elmar nem ment fel a hálószobába, hanem rögtön a fürdőszoba felé indult. Kivel beszélhetett? Ha nő volt – ki lehetett az? Milyen szerepet tölt be Elmar életében? Lehet, hogy szeretője van? Lehet, hogy az eddig üzleti útnak hitt távolléteit a szeretőjével töltötte? Ettől a feltételezéstől Edithnek elakadt a lélegzete. Lehunyt szemmel dőlt le az ágyra, s figyelte a fürdőszobából beszűrődő zajokat. Izgatottan várta, hogy Elmar végre előjöjjön. Hiába várt. Egy örökkévalóság telt el, s Elmar még mindig nem jelent meg.

Az asszony hirtelen valami furcsát érzett, ott, ahol kezét védőn a hasára szorította. Valami apró kis rándulás volt az. Az első pillanatban nem is tudta, mi lehet ez, de amikor a rándulás még egyszer megismétlődött, Edith felismerte. A gyerek! Megmozdult! Olyan heves volt mindjárt az első mozdulata, hogy a hasfalon át is érezni lehetett! Edith hirtelen elfelejtett mindent, ami az előbb még gyötörte. Él a gyermeke, és mozog! A felismerés egészen lenyűgözte, teljesen eltöltötte a még soha nem érzett boldogság. Eltelt egy kis idő, mire összeszedte magát és átment a leendő gyerekszobába. Kicsi, négyzet alakú szoba volt, falait Edith maga borította be világos tapétával. A virágos függönyt is ő varrta, s közben az olyannyira várt gyermekről álmodozott, aki nemsokára itt lesz Elmarral és vele. A kis szoba és a fehér polcok még üresen álltak, de nemsokára itt lesz a fehér szekrényke is, amit ma rendelt meg, a következő ellenőrző vizsgálat után pedig megveszi a kiságyat is. Ezzel kész is lesz majd a gyerekszoba berendezése, csak a babakocsi hiányzik, amit utoljára akart beszerezni. A gyerekszoba elűzte sötét gondolatait, s az asszony összeszedte magát. Hogyan is gondolhatott ilyen butaságokat? Elmar is örül a gyereknek. Boldog család leszünk – gondolta Edith. Miért gondolna Elmar más nőre, miért szeretne valaki mást? Ostobaság az egész ötlet. Edith az ablakhoz lépett, és gyengéden végigsimított a függönyön. Megpróbálta elképzelni, milyen lesz majd, ha a gyerekkel a karján áll itt, s a függönyt a kis kezek érintik majd. A fürdőszoba ajtajának csukódása rezzentette fel az ábrándozásból. Elmar átvágott a hallon, és megállt a gyerekszoba ajtaja előtt. – Á, hát itt vagy – szólt be.

Edith örömmel fordult meg, s lelkesen kezdte volna mesélni, hogy megmozdult a gyerek, de a férfi komor arckifejezése belefojtotta a szót. – Beszélnem kell veled – mondta Elmar, és megfordult. – Bejönnél a nappaliba… Személytelenül, parancsolóan koppantak a szavai, s felesége válaszát meg sem várva, már indult is a nappali felé. Edithet mintha megütötték volna. Rémülten eszmélt rá, hogy az előbbi telefonhívás s Elmar beszélgetése az ismeretlennel valóság volt. A házasságának vége! Minden porcikájában reszketve mozdult meg, alig tudott lépni. Végtelenül hosszúnak tűnt az út a nappaliig. Amikor belépett, Elmar a bárszekrénynél állt. Az asszony leroskadt a legközelebbi fotelba, s kezét a hasára szorította. Gyakran tett így, mióta gömbölyödni kezdett. A férfi meg sem kérdezte, nem inna-e ő is valamit, pedig hallania kellett, hogy bejött a szobába. Mégis csak percek múlva fordult feléje. Edith úgy érezte magát, mint a kisnyúl, akire a farkas rászegezi a tekintetét, és tudja, hogy nemsokára megkapja a halálos harapást. Meg kell mondanom neki, hogy megmozdult a gyerek – gondolta Edith –, meg kell mondanom, még mielőtt Elmar beszélni kezdene, mert azután már késő lesz! Mégsem tudott megszólalni, csak nézett a férjére, rettegő várakozással.

* Bernhard Heuer hazaért a klinikáról. Amikor becsukta maga mögött a lakás ajtaját, első pillantása Gerti kabátjára esett, amely ott lógott az előszobában. Ebben a pillanatban tudatosult benne igazán, hogy a felesége soha többé nem jön haza az otthonukba.

Ráborult a kabátra, két karjával magához szorította, és beletemette az arcát. Hosszú percekig kétségbeesetten zokogott, s alig tudta öszszeszedni magát. Felment a hálószobába, leült Gerti ágyára, és arcát a párnára hajtotta. Az ágyneműn még érződött az asszony hajának illata. Hogy lehet ilyen kegyetlen a sors? Miért hagyta, hogy egy gyermek elveszítse az anyját? És mit vétettem én, hogy elveszítettem azt az embert, aki a legkedvesebb volt a számomra az egész világon? Más párok nem szeretik egymást, sőt gyűlölködnek, amiért egymáshoz vannak láncolva. Mi ketten úgy szerettük egymást, ahogy csak szeretni lehet, a sors mégis könyörtelenül szétválasztott bennünket. Miért? Mi értelme volt ennek az egésznek? Kínjai ellenére is lassan lecsukódott a szeme. Az álmatlanul átizgult éjszaka után a természet követelni kezdte a maga jussát. Bernhard azonban álmában sem talált pihenést. Lidércképek kínozták, s néhány óra múlva fájdalmas kiáltással riadt fel. Odakint már besötétedett, a szoba homályba borult. Néhány másodpercre volt szüksége, amíg eszébe jutott, hogyan került ruhástul a felesége ágyára. Mielőtt azonban rendezni tudta volna a gondolatait, éles hang hasított bele a csendbe. A csengő – gondolta a férfi, és zavartan nézett az órára. Este lett. Nem értette, hogy tudott ilyen sokáig aludni. Újra csengettek, ezúttal még erősebben és kitartóbban, szinte követelőén. – Megyek! – kiáltott ki Bernhard. – Megyek már! Felállt az ágyról, és megigazította a ruházatát. – Bernhard! – hallatszott az ajtó felől egy jól ismert hang. – Margret! – rántotta fel az ajtót a férfi. Feleségének húga állt ott, sírástól kivörösödött szemmel. Tehát már tudja. – Bernhard! – vetette magát sógora karjába a lány. – Bementem a klinikára, és… – elakadt a szava, de Bernhard Heuer így is tudta, mit akart mondani. – Igen – nyögött fel, és bevezette a lányt a házba. – Én még most sem tudom felfogni.

A nappaliban leroskadt egy székre, és arcát a kezébe temette. – De hát hogy történhetett? – zokogott Margret. – Komplikációk léptek fel a szülés közben – suttogta maga elé a férfi. – A részleteket én se tudom. Két orvos küszködött egész éjjel Gerti életéért, de nem tudták megmenteni. Margret letörölte a könnyeit. – Gerti sejtette – jelentette ki elcsukló hangon. – Sejtette, hogy nem fogja túlélni a szülést. – Sejtette? – kapta fel a fejét Bernhard, és döbbenten meredt a sógornőjére. – Ezt hogy érted? – Tudta, hogy komplikációk lesznek a szülésnél – eredtek el újra a lány könnyei. – Amikor néhány nappal ezelőtt meglátogattam, két lezárt borítékot adott ide nekem. – Borítékot? – kérdezte döbbenten Bernhard. – Miféle borítékot? – Az egyiken a te neved áll, a másikon az enyém – felelte Margret. – Gerti azt mondta, vegyem őket magamhoz. Ha minden rendben lesz, majd visszaadom neki, ha pedig nem… azaz hogyha a szülésnél… valami baj történne… Nem is tudta befejezni, én annyira megrémültem. Csak később folytatta. Emlékszem, azt mondta: „Szeretném, ha Bernhardnak nem szólnál ezekről a levelekről.” A férfi torka elszorult, megint beléhasított a fájdalom. – A leveleket… elhoztad? Margret bólintott, és kinyitotta a táskáját. – Eltettem, amikor elindultam a klinikára – húzta elő a két borítékot. – Vissza akartam adni Gertinek, ha a baba már megszületett. Fogalmam sem volt róla, mi történt az éjszaka. Miért nem hívtál fel? – kérdezte enyhe szemrehányással a hangjában. – Talán kellett volna – bólintott Bernhard. – Ne haragudj, de… szinte magamon kívül voltam, amikor Hansen doktor elmondta, mi történt. És Gerti! Az arca, az a sápadt, mozdulatlan arca! Vártam, hogy felnyissa a szemét, vagy legalább az ajka megmozduljon, de nem! Mintha kőből faragták volna ki az arcát. – Újra az arca elé kapta a kezét. – Egyszerűen semmi másra nem tudtam gondolni. – Igazad van. Nem akartalak bántani – mondta halkan Margret. – Megértelek. Reszkető kézzel emelte fel a két levelet.

– Talán inkább máskor olvassuk el? – Ne! Szeretném most elolvasni. Tudnom kell, mi áll benne! – kiáltott fel Bernhard. – Add ide! Margret átnyújtotta neki azt a borítékot, amelyen az ő neve állt. – Olvassuk el együtt? – kérdezte tétován. Bernhard megütközve nézett rá. – Együtt? De.. .Gerti az én feleségem! Amit nekem írt, az csak énrám tartozik! – jelentette ki. – Gerti a testvérem – tiltakozott Margret. – Tudod, hogy mi egy szív, egy lélek voltunk. Soha nem volt titkunk egymás előtt. – Nem akartalak megsérteni – engedte le a kezét Bernhard Heuer. – De értsd meg, amit a házastársak egymásnak mondanak, az csak kettőjükre tartozik. – Nagyon sokat jelentene nekem, ha együtt olvasnánk el – könyörgött Margret. – Az eljegyzéseteken azt mondtad nekem: Most már az én kishúgom is vagy, én pedig a bátyád. Emlékszel még? – Emlékszem – bólintott a férfi. – És ma is így gondolom. – Nekem már csak te maradtál – sírt fel a lány. – Nekem is… nekem is csak te – felelte Bernhard boldogtalanul. – Igazad van, kistestvér. Nekünk szükségünk van egymásra. Együtt kell túlesnünk rajta, hogy támaszt tudjunk nyújtani egymásnak. – Olvassam fel először én a saját levelemet? – kérdezte Margret. – Kérlek. A lány remegő kézzel bontotta fel a borítékot és emelte ki belőle a levelet. – „Drága kishúgom – kezdte halkan, és letörölte könnyeit, hogy ne mossák el a levél betűit. – Tudom, hogy a levelet, ha valóban eljön a nap, amikor fel kell bontanod, Bernhard jelenlétében fogod elolvasni. Jó is így, hiszen ezen az egész világon ti álltok hozzám a legközelebb, mióta szüleinket elveszítettük. Rátok bízom a gyermekemet, mert remélem, hogy legalább a gyermekem élni fog. Téged, Margret, kérlek, légy a gyermekem anyja helyettem, aki már soha nem állhatok mellette.” A lányt legyőzte a fájdalom. Képtelen volt tovább olvasni, elakadt, és zokogva szorította szívéhez halott nővére levelét.

* Herbert Hansen megcsókolta bájos ikerlányait, és elvonult játszani velük a gyerekszobába. Sokáig szórakoztak, végül Irene vetett véget a vidám mulatságnak. – Most már elég legyen, Herbert, a gyerekeknek le kell feküdniük. Az orvos bólintott. – Attól tartok, maminak igaza van – fordult a kislányokhoz, akik azonban megpróbálták rávenni, hogy folytassák a játékot. Apjuk csak ritkán ért rá foglalkozni velük, ilyen jó hangulatban pedig régen nem látták. Irene határozottan döntött. – Le kell feküdni, gyerekek, irány a fürdő! Az erélyes hang már nem maradt hatástalan. – Apa, gyere velünk a fürdőszobába! – próbálkoztak még egy utolsó kéréssel a gyerekek, s Herbert Hansen nem tudott ellenállni nekik. Félórával később az ikrek már ágyban voltak, és kimerülten az eseménydús nap után, gyorsan elálmosodtak. Apjuk még felolvasott nekik egy mesét, de a gyerekszemek hamar lecsukódtak. – Elaludtak – szólalt meg csendesen Irene. Az orvos becsukta a könyvet, és szeretettel nézett kislányaira. – Csodálatos ajándék a gyerek – mondta halkan. Irene átkarolta a nyakát. – Én is így érzem – felelte. – És meg tudom érteni azokat az aszszonyokat, akik minden kockázatot vállalnak, csak hogy gyermekük lehessen. Herbert felállt, és magához ölelte a feleségét. – Talán csak egy asszony értheti ezt meg igazán – suttogta, aztán halkan kimentek a gyerekszobából. – Éppen ezért nem kell tovább gyötörnöd magad a beteged halála miatt – mondta Irene. – A rengeteg terhesség közül nagyon ritka az, amelyik ilyen szomorúan végződik. Gondolj erre. A férfi gyöngéden megcsókolta.

– Valóságos kincs vagy te nekem – szólt halkan, s követte az aszszonyt a konyhába, hogy együtt megvacsorázzanak. Amíg Irene befejezte a főzést, az orvos leült és átlapozta az újságot. Közben újra eszébe jutottak Irene szavai, s Edith Waldow-ra gondolt. Mi mindent vállalt az az asszony, hogy gyermeke lehessen! A mesterséges megtermékenyítés sikerrel járt, és Edith most ragyog a boldogságtól. Honnan is tudhatta volna Hansen doktor, hogy Edith Waldow boldogsága éppen ezekben a percekben hullik darabjaira?

* – Én egy másik nőt szeretek – jelentette ki minden bevezetés nélkül Elmar Waldow. – Ővele szeretnék élni, ezért el kell válnunk. Olyan pontosan fogalmazott, mintha hosszú ideje kigondolta volna már, mit fog mondani, aztán felkapta poharát, és gyorsan kiitta az egész tartalmát. Edith bénultan ült. Nem bírta felfogni, hogy mindez valóság lehet. – A gyerek – szólalt meg halkan. – Megmozdult. Éppen most éreztem először. Mozgott. Mintha csak utolsó kísérletet tett volna, hogy ne kelljen felfognia Elmar szavait. A férfi látta, s csak dühös lett tőle. Nem volt könnyű kimondani az előbbi szavakat, megismételni pedig végképp nem akarta őket. – Az a gyerek a te gyereked – förmedt rá az asszonyra. – Semmi közöm hozzá, mi van vele. Ez az egész terhességi pszichózis az idegeimre megy már az elejétől fogva! A gyerek nem fog visszatartani semmitől. – De hát te is akartad – tiltakozott kétségbeesetten Edith. A férfi csak legyintett. – Az lenne a legjobb, ha elvetetnéd a gyereket – jelentette ki, és visszafordult a bárszekrényhez, hogy újratöltse a poharát.

Edith rémülten nézett fel rá, s kezét a hasa elé kapta, mintha védeni akarná magzatát. – Elvetetni? – ismételte dermedten. – Megölni a gyereket? Ezt nem akarhatod, Elmar! Nem akarhatod, hogy meghaljon a gyermekünk! A férfi megperdült. – Nem a mi gyerekünk! – kiáltott rá hevesen az asszonyra –, a te gyereked, a tiéd! És azé a… szörnyetegé, aki… – whisky-be fojtotta a mondat végét. – Elmar! – jajdult fel Edith. – Elmar, miért beszélsz ilyen szörnyűségeket? Ezt te sem gondolhatod komolyan! Biztos vagyok benne, hogy… hogy csak fáradt vagy, vagy bosszús, vagy… – Arcát kezébe temetve sírni kezdett. Elmar soha nem bírta elviselni a női könnyek látványát. – Asszonysírás – mondta megvetően. Letette poharát, és kisietett a szobából. Az ajtó döngve csapódott be utána. Edith kínlódva nézett fel. Miért változott meg ennyire Elmar? Talán a másik nő miatt?

* Beletelt egy kis időbe, mire Margret Winter annyira össze tudta szedni magát, hogy végigolvassa nővére levelét. Bernhard Heuer egész idő alatt mellette ült, s arca remegett a viszszafojtott könnyektől. – Az én Gertim… – szólalt meg, amikor Margret a levél végére ért. – Még abban az állapotban is gondja volt rá, hogy anyáról gondoskodjon a gyermeke számára. – Meg fogok tenni mindent, hogy anyja legyek a kis Hardynak – fogadkozott könnyek között Margret. – De hát nem is voltál még soha ilyen helyzetben – nézett rá Bernhard. – Gerti és én hónapok óta tanultuk a csecsemőgondozást, elolvastunk egy sor szakkönyvet, és tanfolyamra is jártunk. – Meg fogom tanulni – jelentette ki szenvedélyesen a lány. – Ha a testvérem ennyire bízott bennem, nem fogok csalódást okozni neki.

– Igazad van – látta be a férfi. – Gerti mindig tudta, mit miért tesz. Hogyan is leszek képes tovább élni így? – jajdult fel újra keserűen. – Félember lettem nélküle. Margret nem tudott mit felelni erre. – Nem akarod elolvasni a másik levelet is? – kérdezte inkább. – A levelet? – Bernhard habozva átvette a borítékot, és szomorúan nézte. – Képtelen vagyok rá. Ezzel minden… minden véglegessé válna, azt pedig nem tudnám elviselni. – Add ide – nyújtotta a kezét Margret. – Majd én felolvasom. – Jó – bólintott a férfi megkönnyebbülten. – Olvasd te. Margret elvette és felnyitotta a borítékot, kivette a levelet, aztán a sógorára nézett. – Tényleg azt akarod, hogy én olvassam föl? – kérdezte habozva. Bernhard a szája szélét beharapva bólintott. Margret újra letörölte a könnyeit, és belekezdett. – „Édes, drága Bernhardom! – olvasta. – Kívánom, bár sose kellene elolvasnod ezt a levelet, és együttlétünk az idők végezetéig tartana.” – Gerti! – tört ki Bernhardból a kétségbeesett kiáltás, és újra eltakarta az arcát. – Gerti, kedvesem! Sógornője mély részvéttel nézett fel. Tudta, mennyire szerette Bernhard Heuer a feleségét, s átérezte, mit érez a férfi ezekben a percekben. Nyelt egyet, és összeszedte minden erejét, hogy tovább olvassa a levelet. – „Egy ideje tudom már, mit kockáztatok a gyermekem világrahozatalával, mégis így döntöttem. Ha még egyszer kezdhetnék mindent, megint csak így tennék. Csodálatos volt az elmúlt hónapok boldogsága veled, drágám. Csak egyet kívánok a sorstól: hogy áldozatom ne legyen hiába, s gyermekem élhessen. Az ő érdekében kérlek téged, ne ess kétségbe, amiért el kell most szakadnom tőled, s mindenekelőtt kérlek, ne áruld el a gyermekemnek, hogy az ő életéért én az enyémmel fizettem.

Gondolj mindig arra, hogy mi akartuk őt, s nem kérdeztük, akar-e élni egyáltalán, s elfogadná-e a körülményeket, amelyeket mi nyújtani tudunk neki. Kérlek, teljesítsd az utolsó kívánságomat, amellyel szívem minden szeretetével fordulok hozzád. Szeresd a gyermekünket. Soha ne éreztesd vele, mit éreztél, amikor megtudtad, hogy már nem vagyok életben, hiszen ezen a gyermeken át, én tovább szeretlek téged. Ő az én részem, egy kis rész énbelőlem.” Margret hangja elfulladt. Képtelen volt tovább olvasni. Leengedte kezéből a levelet, s felnézett Bernhardra. A férfi úgy ült a kis asztal másik oldalán, mintha lélekben messze járna. Már nem sírt, csak nézett maga elé a semmibe. Hallgatta szeretett felesége szavait.

* Edith Waldow-nak ezen az éjszakán nem jött álom a szemére. Hiába várta, hogy férje bejöjjön hozzá a hálószobába, Elmar a vendégszobában töltötte az éjszakát. Amit mondott, egyértelmű volt. Válni akar. Edith számára olyan volt ez, mint derült égből a villámcsapás – teljesen váratlanul érte. Amikor Elmar a legutóbbi üzleti útjára elindult, olyan szeretettel búcsúzott el tőle, mintha boldogságukat semmi nem zavarhatná meg. Ezek szerint nem volt így, ezt Edith most már tudta. Reggel mégis korán kelt, és mint mindennap, nekiállt reggelit készíteni a férjének. Még mindig pislákolt benne egy halvány reménysugár, hogy az éjszaka elmúltával talán ez a szörnyűség is elmúlik. Elmar azonban éppen csak benézett a konyhába. – Majd az irodában reggelizem – szólt be. Nem törődött Edith kisírt szemével és feltűnő sápadtságával. – Még ma menj el az orvoshoz – folytatta. – Mondd meg neki, hogy meg akarod szakíttatni a terhességedet. Amint megtudod, mikor lesz a műtét, értesíts.

Olyan személytelen hangon beszélt, mintha csak valami üzleti ügyről lenne szó, nem pedig saját születendő gyermekéről. – Elmar – szólalt meg kínlódva Edith. – Nem várhatod el tőlem, hogy megölessem a gyermekünket. – Nem a mi gyerekünk! – vágott közbe hevesen a férfi. – Nyomatékosan ismétlem: nekem semmi közöm ehhez a gyerekhez! Semmi, érted?! Köszönés nélkül megfordult, és elhagyta a házat. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Edith erőtlenül leroskadt egy székre. Már sírni sem tudott, mintha az elmúlt éjszakán az összes könnyét elsírta volna. Egész testében reszketett. S ekkor hirtelen megint érezte! A gyermek! Újra megmozdult! A fiatalasszony lélegzetvisszafojtva figyelte a furcsa kis rúgásokat. Erre várt egész éjjel, de a gyermek este óta nem mozdult meg újból. Mintha ebben a percben éppen a saját életéért emelne szót. Edith védőn átkarolta a hasát, és óvatosan megsimogatta. Remélte, hogy a gyermek érzi őt. – Élni fogsz – suttogta. – Semmi sem változtathatja meg a szándékomat, hogy a világra hozzalak! Semmi, soha! Feloldódott a bénasága. Most már tudta, mit kell tennie. Felöltözött, bement az Erdei Klinikára, és bejelentkezett Hansen doktorhoz. – Waldow-né? – csodálkozott az orvos. – De hát tegnap is itt járt nálunk, és minden vizsgálat jó eredményt hozott – futotta át az aszszony kartonját. – A férjem hirtelen… ellenezni kezdte a terhességet – hajtotta le a fejét Edith. – Már nem akarja a gyereket. Azt akarja, hogy szakíttassam meg a terhességemet – csordultak ki a könnyei. Hansen doktor döbbenten hajolt át hozzá az íróasztala fölött. – Megszakíttatni? – csóválta meg értetlenül a fejét. – Hogy értsem ezt? Hiszen mind a ketten szerettek volna gyereket, s a férje is boldog volt, amikor a terhesség végre bizonyossá vált. – Igen, ez igaz – bólintott Edith. – De közben… Hogy is lehetne ezt elmondani… Nemcsak a gyerekről van szó. A férjem el akar válni tőlem.

– Ez még nem ok a terhességmegszakításra – vágott közbe boszszúsan a nőgyógyász. – Különben is már túl késő van hozzá, hiszen az ötödik hónapban jár. – Kérem, ne értsen félre, doktor úr – nézett fel Edith szomorúan. – Én mindenképpen meg akarom tartani ezt a gyermeket, semmi pénzért meg nem válnék tőle. Gondoltam… Szóval csak azért jöttem ide, mert egyszerűen beszélnem kellett erről valakivel – tört ki belőle ismét a sírás. – Így már értem – bólintott Hansen doktor. – De önnek is meg kell értenie, hogy én ebben az ügyben nem vagyok illetékes. Én nőgyógyász vagyok, és a terhességét felügyelem. Együttérzek önnel a házassági problémáiban, de ez nem az én területem. Türelmetlenül pillantott az órára, hogy a beszélgetés végét jelezze. Edith nyelt egyet, és igyekezett nem észrevenni a célzást. – Az volt a legrosszabb, hogy azt mondta, hogy a donor… egy szörnyeteg – suttogta, és lángba borult az arca. – Micsoda? – ráncolta össze a homlokát dr. Hansen. Lassan kezdte megérteni, hogy itt nem a szokványos, terhességek alatt gyakran előforduló házassági problémáról van szó. Edith beharapta a szája szélét, és bizonytalanul megvonta a vállát. – Szörnyeteg… – ismételte meg halkan, könnyes szemmel. Az orvos felállt, és az ablakhoz lépett. – Nem mondhatja, hogy nem hívtam fel idejében és nyomatékosan a figyelmét a mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatban esetleg felvetődő problémákra. – Nem is mondom – biztosította Edith. – Természetesen bármikor elmagyarázom a férjének is, hogy terhességmegszakításról már nem lehet szó – fordult vissza Hansen doktor az asszony felé. – De attól félek, nem fogadná el a meghívásomat egy ilyen beszélgetésre. – Igen – felelte Edith. – Ettől én is tartok. – Sajnos az én kezem meg van kötve – tért vissza az íróasztalához az orvos. – Talán reménykedhet még, hiszen a terhesség a legtöbb házasságban problémákat vet fel. Nem szokatlan ilyenkor a félrelépés sem, de ha a házasság igazán jó, a gyermek születése általában

megoldja a gondokat. Ha viszont ingatag lábakon áll a házastársak közötti kapcsolat, úgy sajnos könnyen összeomolhat. Kezet nyújtott az asszonynak. – Csak azt tanácsolhatom, hogy uralkodjon magán, és kímélje az idegeit, bármilyen nehezére esik is. – Köszönöm, hogy időt szakított rám – búcsúzott Edith.

* Bernhard Heuer és Margret Winter késő éjszakáig üldögélt együtt Gertiről beszélgetve. Ezernyi emléket elevenítettek fel, s bár iszonyúan fájt Gerti elvesztése, mégis jólesett nekik, hogy nincsenek egyedül. Amikor aztán Margret menni készült, Bernhard visszatartotta. – Nagyon fáradt vagy, maradj itt inkább – javasolta. – Ilyen állapotban nem ülhetsz kocsiba. Aludj itt a vendégszobában, Gerti is így akarná – fűzte hozzá. – Ezenkívül félek is a holnaptól, az ébredéstől az üres házban. Jó lenne, ha itt maradnál. A lány habozott, bár a lelke mélyén örült, hogy nem kell holtfáradtan útra kelnie, és persze ő is félt, hogy egyedül marad a fájdalmával. – Készítek egy forró mézes tejet – szólalt meg halkan. – Forró mézes tej… – ismételte Bernhard. – Ha fáradt voltam és bántott valami, Gerti mindig forró mézes tejet készített. – Mert mi is azt kaptunk, ha valami bajunk volt – felelte Margret. – Anyánk mindig azt mondta, hogy a forró mézes tej gyógyír a fájó lélekre. – Ó… a konyha… nem néz ki valami jól. – Bernhard hirtelen kínos helyzetben érezte magát. – Nem vagyok egy háztartási zseni. – Nem számít – legyintett Margret. – Holnap reggel majd rendet rakok, mielőtt elmegyek – indult kifelé a konyhába. A férfi nem bírta sokáig a nappali üres csendjét, s követte sógornőjét.

A konyhában itták meg a tejet, és bár mindketten holtfáradtak voltak, még sokáig együtt maradtak. Mind a ketten féltek az egyedülléttől. Már derengett a hajnal, amikor végre aludni tértek. Margret nagyon nyugtalanul aludt, s hamarosan fel is riadt. Amikor tudatosult benne, hol is van, újra beléhasított a fájdalom, s ismét eleredtek a könnyei. Gerti levelében keresett menedéket, s amikor újra átolvasta, hirtelen felfogta, amit tegnap csak felszínesen értett meg. Gerti őrá hagyta a felelősséget a gyermekéért! Margret végigfutotta testvére búcsúlevelének sorait: „Téged, Margret, kérlek, légy a gyermekem anyja helyettem, aki már soha nem állhatok mellette.” Margret többször is elolvasta ezt a néhány sort. Gerti azt akarta, hogy vegye magához a gyermeket. Hirtelen eszébe jutott, hogy még nem is látta nővére kisfiát. Amikor tegnap az Erdei Klinikán értesült testvére tragikus haláláról, annyira kétségbeesett, hogy eszébe sem jutott átmenni az újszülöttek szobájához, hanem azonnal rohant Bernhardhoz. Most azonban már türelmetlenül várta az első találkozást. Gyorsan lezuhanyozott és felöltözött. Bernhard éppen akkor jött elő a hálószobából, amikor Margret indulni készült. A férfi valósággal a fájdalom élő szobra volt, arca elszürkült, szeme alatt mély árnyék sötétlett. – Már felkeltél? – kérdezte csodálkozva. – Jó reggelt, Margret. – Neked is, Bernhard – biccentett a lány, és kisimította a haját az arcából. – Nem tudtam tovább aludni, egyfolytában csak Gerti járt az eszemben. – Igen – felelte tompán a férfi. – Én is így voltam vele. – Készítek reggelit, de legelőször is egy erős kávét, az jót fog tenni. Aztán szeretnék bemenni a klinikára, megnézni a kicsit. – Elkísérlek – jelentette ki Bernhard, mielőtt eltűnt a fürdőszobában. Együtt mentek be az Erdei Klinikára, s megkérték a csecsemőszoba nővérét, mutassa meg nekik a kis Hardyt.

– Tiszta anyja! – sóhajtott fel Margret. – Nézd! Gerti pontosan ugyanígy néz ki a gyerekkori fényképein. – Margret egyre lelkesebb lett. – Fantasztikus! Az ifjú apa csak bólintott. Képtelen volt bármit is mondani. A kisfiú megpillantása újra felkorbácsolta fájdalmát.

* Anders doktor puha ajkak gyengéd csókjára ébredt, s az első pillanatban nem is tudta, valóság-e, vagy még álmodik. A reggeli fényben hunyorogva a felesége fölébe hajló arcát pillantotta meg. Elmosolyodott, és átölelte Katját. – Csodálatos érzés egy gyönyörű fiatal tündér csókjára ébredni – állapította meg. – Jó reggelt, drágám. – Jó reggelt – simult hozzá az asszony. – Kialudtad magad? – Nem is tudom – játszadozott Robert az asszony selymes hajával. – Lehet, hogy még mindig álmodom. – Pedig már felkelt a nap – nevetett Katja. – A nappali álmok a legszebbek. – Szívesen hagytalak volna tovább aludni, Robert – mentegetőzött az asszony. – De tizenegyre be kell menned a klinikára – simogatta meg gyengéden férje arcát. – Klinika… – Robert behunyta a szemét. – Azt sem tudom, mi az. Katja halkan nevetett. – A te éltető elixíred, kedvesem – adta meg a választ. Felkelt, s elhúzta a függönyöket, majd kitárta az ablakokat. – Katja – nyögött fel Robert, és karjával igyekezett védeni szemét a hirtelen beáradó fénytől. – Kegyetlen vagy. Az asszony nevetve ment az ágyhoz, de nem feküdt már vissza. – Theresa felséges reggelivel vár – húzta le férjéről a paplant. – És a fiad is szeretne jó reggelt kívánni az édesapjának, ezenkívül a klinikán lassan reklamálni kezdik a betegek a távollétedet. Gyorsan megcsókolta férjét, és kiment a szobából. Amikor Robert félóra múlva megjelent a reggelire terített asztalnál, már kipihentnek tűnt az arca, s nagyon jó hangulatban volt.

Theresa Mansfeld már töltötte is ki a friss, forró kávét. – Jó reggelt, doktor úr – nézett fel a ház urára. – Ha egyszer rendesen végigalszik egy éjszakát, mindjárt jobban néz ki. – Jó reggelt, Theresa – felelte Robert Anders. – Úgy érzem, hegyeket tudnék megmozgatni ebben a percben. Katja felemelte Michaelt, hogy a kicsi is üdvözölhesse apját. – Ne aggódj, kedvesem – mosolygott jókedvűen. – A klinikán bizonyára szükség lesz a duzzadó erődre. – Én is így hiszem, doktor úr – csatlakozott hozzá Theresa Mansfeld is. Robert szeretettel ölelte magához és csókolta össze kisfiát. – Hát te mit szólsz ehhez, édes fiam? – kérdezte mosolyogva. Éppen ebben a percben csördült meg a telefon. – Ó, nem! – jajdult fel a házvezetőnő. – Nem mehet el már megint reggeli nélkül, doktor úr, ezt még a legerősebb ember sem bírhatja. – Sajnos, Theresa, a férjem orvos – felelte halvány iróniával Katja. A ház ura csak nevetett, és karjában kisfiával kivonult a hallba a telefonhoz. Szerencsére ezúttal téves hívás volt, s Robert jókedvűen jött viszsza. – Téves kapcsolás volt – ült vissza a helyére. – Végtére is néha szerencséje is lehet az embernek. Ölbe vette Michaelt, aki még semmit nem értett apja megfeszített munkájából, fáradtságából. Biztonságban érezte magát a főorvos ölében, és nekilátott, hogy játékra csábítsa apját, anyja azonban közbeavatkozott. – Gyere, kicsim, hagyd nyugodtan reggelizni apádat – emelte át magához Michaelt. A kisfiúnak nem tetszett ez a helyváltoztatás, és hangosan tiltakozott. – Édes fiam, sajnos mindannyian bizonyos határok között kell leéljük az életünket – nevetett Robert Anders. – Anyád sajnos még veled sem tesz kivételt. Hidd el, nekem sem mindig könnyű bánni vele.

– Ó, persze, drágám – mosolygott vissza jókedvűen Katja. – Az ember elsírja magát, ha arra gondol, milyen emberfeletti erőfeszítéssel igyekszel a zsarnokságom ellen védekezni. Robert gyors csókot nyomott az asszony karjára. – Így volt ez már Odüsszeusz és Paris esetében is, hogy Caesarról és Antoniusról ne is beszéljek, úgyhogy igazán illusztris társaságba tartozom, nem igaz? Sajnos a kellemes, gondtalan félóra hamar elszállt, s Anders doktort hívta a kötelesség. – Mennem kell – sóhajtotta. – Pedig nagyon szívesen kivennék három hét szabadságot. – Támogatom az ötletet – kísérte ki férjét Katja. – De már akkor is örülnék, ha legalább ebédre haza tudnál jönni. – Ebédre? – csóválta a fejét Robert. – Félek, az ma nem jön össze, hiszen mindjárt tizenegy óra – búcsúzott el egy gyöngéd csókkal. – Este viszont megpróbálok korán elszabadulni. – Szép lenne, de ahogy én ismerlek, ez is csak álom marad. Pedig szabaddá tettem magam néhány napra kizárólag a te kedvedért, erre alig vagy itthon. – Ne szomoríts el, Katja – csókolta meg feleségét Anders doktor. Megsimogatta a kisfiát, és már sietett is le a lépcsőn. Katja ott maradt a nyitott ajtóban, amíg férje autója ki nem gördült a garázsból. A főorvos integetett, aztán elindult az Erdei Klinika irányába. Arckifejezése elárulta, hogy gondolatban már a betegei között jár.

* Edith Waldow szinte magánkívül volt. Zavarodottan bolyongott Bergesfelden utcáin, nem nézte, merre jár, csak ment tovább. A tegnap este óta eltelt idő valóságos lidércálom volt a számára. Huszonnégy óra sem telt még el azóta, hogy boldogságban úszva várta Elmar hazaérkezését, hogy végre elmesélje, Hansen doktor nagyon elégedett a gyerek fejlődésével. Milyen örömmel rendelte meg még tegnap azt a kis szekrénykét!

Aztán Elmar hazajött, és bejelentette, hogy mást szeret és válni akar. Csak így egyszerűen. Több volt ez, mint amit Edith képes volt felfogni. De hát hogyan nem vette észre, hogy Elmarnak van valakije? Mióta tarthat ez a kapcsolat? Ennyire csak magammal és a gyerekkel törődtem volna az elmúlt hónapokban, hogy vakon és süketen viselkedtem? Ezért nem vettem vajon észre a változást, amely pedig le kellett játszódjon Elmarban. Az én hibám lenne, hogy a házasságunk válságba jutott? – tűnődött elkeseredve. Léptei lelassultak, s lába hirtelen reszketni kezdett. Hátába fájdalom hasított, s két kezével odakapott a vesetájékához, ahol a fájdalmat érezte. Nem bírt továbbmenni, nekitámaszkodott egy ház falának, hogy kifújja magát. Becsukta a szemét, és próbált mélyeket lélegezni, hogy magához térjen. Miért mászkálok így összevissza a városban? – kérdezte magától. Mintha a sorsom elől akarnék szökni, pedig nem kerülhetem el – ha pedig elszököm, biztos a kudarc. Mintha vattafal vette volna körül, a környező világ képei elhomályosodtak. Valahonnan távolról, ködösen hallotta a járókelők lépteit s az elsuhanó autók zaját. Mintha valahogy bezárult volna körülötte a világ. Hirtelen határozott szorítást érzett a vállán, s két kéz emelte fel. – Rosszul érzi magát? – kérdezte egy ismeretlen férfihang. – Orvos vagyok, segíthetek? Edith megpróbálta áttörni a puha ködfalat maga körül, de a lába megroggyant. Az egyik kéz elengedte a vállát, és néhányszor erélyesen megpaskolta az arcát. – Nyissa ki a szemét – hallotta a határozott férfihangot. Nehéz volt a szemhéja, de lassan kezdett oszladozni a köd, s ki tudta venni a föléje hajló arc körvonalait. – Csak így tovább! – folytatta a férfihang. Edithnek végre sikerült összeszednie magát, s hirtelen felismerte ezt az arcot.

– Anders doktor? – suttogta csodálkozva. – Ismer engem? – kérdezett vissza meglepődve a főorvos. Edith érezte, hogy új erő áramlik szét a tagjaiban. – Igen. Ön operálta néhány évvel ezelőtt a férjemet – mondta. – Elmar Waldow. Vakbélgyulladása volt. – Emlékszem – bólintott az orvos. – Találkoztunk néhány vizit alkalmával, igaz? Sajnálom, hogy nem ismertem meg azonnal. De hát mi történt önnel, rosszul lett? – Nem is tudom – igazgatta meg a ruháját Edith. – Hirtelen olyan furcsa lett minden. Biztosan a terhesség miatt. – Gyermeket vár? Ez megmagyarázza a dolgot. Jobban érzi már magát? – Köszönöm, igen – bólogatott az asszony, Anders doktor azonban nem hagyta annyiban. – Jobb lesz, ha beszáll a kocsimba – javasolta. – Hazavinni nem tudom, mert sietnem kell a klinikára, de onnan hívhat taxit, ha nem érzi jól magát. Rendben? – Köszönöm – indult Edith az autó felé az orvossal. – Hányadik hónapban van? – érdeklődött dr. Anders az úton. – Még nem is látszik a terhessége. – Tegnap este éreztem először, hogy mozog – felelte az asszony, de azonnal eszébe jutott az is, miért kószált összevissza reggel óta a városban, amíg a fáradtság le nem terítette. – Ezek szerint a felén már túl jutott – állapította meg a főorvos. – De a férjem most hirtelen már nem akarja ezt a gyereket! – tört ki Edith, arcát kezeibe temetve. – Kétségbe vagyok esve, fogalmam sincs, hogyan lesz tovább! A kitörés olyan váratlanul érte Anders doktort, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzete. Ha ez így van, akkor nem szokványos terhesség alatti rosszullétről lehet szó! – Nyugodjon meg, asszonyom – kérte. – Ha a gyermek élete már elkezdődött, nem lehet egyszer csak nem akarni őt, ezt a férjének is be kell látnia. Végül is ő, mint apa ugyanolyan felelősséggel tartozik a gyermekének, mint az anya. – De hát nem ő az apa! – kiáltotta Edith leengedve a kezét.

Anders doktor most még jobban meglepődött, s pillantása mintha azt mondta volna, hogy így viszont nem lehet csodálkozni, hogy nem akarja a gyereket. Edith megértette, és hevesen tiltakozott. – Nem, nem úgy van, ahogy gondolja! Én nem csaltam meg a férjemet! Mesterséges megtermékenyítés történt. Anders doktor most lepődött csak meg igazán. – Mesterséges megtermékenyítés? – Önkéntelenül is lelassította az autót, mert érdekelte a téma. Mielőtt sebészként kezdett tevékenykedni, éveken át nőgyógyászként dolgozott, méghozzá igen sikeresen. – Így döntöttünk, miután kiderült, hogy a férjemnek nem lehet gyermeke – magyarázta Edith. – Érdekes eset. Ki végezte a beavatkozást? – Hansen doktor. – Akkor ön… – Anders doktor bólintott. – Hallottam az önök esetéről, bár Hansen doktor nem említett neveket. Most már tudom, miről van szó. Elérték a klinikát, és Anders doktor beállt saját parkolóhelyére. – Több hónapjuk volt felkészülni a döntésre – mondta, miközben kisegítette az autóból Edithet. – És ha jól tudom a kollégámtól, a férje éppen annyira lelkesedett, mint ön. – Így is volt – sóhajtotta Edith. – Most viszont egyszerre… Az a gondolata támadt… – ajkába harapva elhallgatott. Anders doktor megértette, mi játszódik le benne, s érzékelte kétségbeesését. Nem akarta így elengedni az asszonyt, ebben az állapotban. – Ne itt a parkolóban beszélgessünk – javasolta. – Most azonnal nem tudok időt szakítani önre, de ha várna egy kicsit az irodámban, szívesen elbeszélgetnék önnel. – Szívesen várok – lábadt könnybe Edith Waldow tekintete. – Nagyon sokat jelentene nekem, ha megbeszélhetném valakivel a gondjaimat. – Sietek – ígérte Anders doktor, és bevezette az asszonyt a klinika kapuján.

* Elmar Waldow igencsak viharos hangulatban jelent meg reggel az irodájában. Titkárnője rögtön észrevette ingerültségét, és tartózkodóan üdvözölte. Főnöke mintha meg sem hallotta volna. – Kávét kérek! – mondta parancsoló hangon. – Azonnal, igazgató úr. – Iris Weber már ugrott is a tálcáért. Minden reggel megfőzte a kávét, mire főnöke megérkezett. – A postát! – folytatta ridegen Elmar Waldow, és már csukta is be maga mögött dolgozószobája ajtaját. – Már rendszereztem a mai postát – jelentette a kávé kitöltése közben a titkárnő. Elmar Waldow beszólt egy ajtón: – Becker urat kérem. Egy fiatalember ugrott fel egy fotelból. – Jó reggelt – biccentett Elmar. Idegesen intett, hogy üljön csak le, ő maga pedig helyet foglalt íróasztala mögött. – Történt valami különleges? Be sem várva a fiatalember válaszát, maga elé húzta az aznapi postát. Heinz Becker belekezdett napi jelentésébe, Iris Weber pedig kitöltötte a kávét. Elmar csak biccentett felé, s máris kávéscsészéje után nyúlt. Apró kortyokban itta a forró kávét, s látszólag fiatal beosztottja jelentését hallgatta. Heinz Becker azonban érezte, hogy főnöke nem őrá és nem is a postára összpontosít. Idegesnek tűnt az igazgató, mintha egészen más gondok foglalkoztatnák. Hamarosan le is intette a fiatalembert. – Jó, jó, rendben van – mondta türelmetlenül. – Nagyon sietek. Odatolta kollégája elé az asztalon fekvő néhány dossziét. – Intézze el ezeket. Minden egyebet majd megbeszélünk, ha viszszajöttem.

– Ahogy gondolja, igazgató úr. – Heinz Becker válasza nem árulta el, hogyan vélekedik a dologról. – Mikor várhatjuk a visszaérkezését? – Valamikor a nap folyamán. – Elmar Waldow a „sürgős” feliratú irattartóba hajította a maradék postát, és felállt. – El tudjuk érni valahol napközben? – érdeklődött Becker. – Majd betelefonálok. – Elmar már sietett is az ajtó felé. – Jegyezzen fel minden hívást – utasította kifelé menet a titkárnőjét –, és mondjon le minden mai megbeszélést, amit Becker úr nem tud elintézni helyettem. Mielőtt Iris Weber egyáltalán felelhetett volna, főnöke már el is hagyta az irodát. Heinz Becker fejcsóválva állt meg a titkárnő asztala előtt. – Még soha nem láttam ilyennek a főnököt – szólalt meg Iris zavartan. – Mi történhetett vele? – Fogalmam sincs – vont vállat Heinz Becker. – Gondolom, nem kapcsolatos a dolog a céggel, különben biztos beszélt volna róla. – Talán a feleségével van valami baj – tűnődött a titkárnő. – Úgy tudom, gyermeket vár. – Csakugyan? – csodálkozott el Becker, aztán vállat vonva zsebre vágta kezét, és kiballagott a szobából. Iris Weber vegyes érzésekkel nézett utána. – Csak azt mondja el nekem, amit el akar mondani – gondolta. – Butábbnak tetteti magát, mint amilyen. Jó lesz, ha vigyázok, mit beszélek előtte. A fülhallgató után nyúlt, és bekapcsolta az írógépét.

* Anders doktor bevezette irodájába Edithet. – Baier kisasszony, ez a hölgy nem érzi jól magát. Törődjön vele, kérem, amíg vissza nem jövök. – Szívesen, főorvos úr – bólintott Veronika Baier. – Várjon itt, asszonyom – fordult Anders doktor a fiatal nőhöz. – Igen, hogyne. – Edith boldog volt, hogy törődik vele valaki, és segíteni akar rajta.

– Eltarthat egy darabig, mire visszajövök – folytatta a főorvos. – Kérem, legyen türelemmel. – Nem leszek türelmetlen – ígérte a kismama. A főorvos elvonult, és becsukta maga mögött az ajtót. – Kér egy kávét vagy egy üdítőt? – fordult Edithhez kedvesen Veronika Baier. – Egy kávét, ha nem kerül nagy fáradságba – felelte az asszony. – Nem kerül – biztosította a titkárnő. – Ahogy a főnökömet ismerem, nemsokára ő is kiszól a kávéért. Anders doktor eközben áttelefonált a nőgyógyászatra dr. Herbert Hansen-nek. – Tudod, ki van itt nálam? – kérdezte, és a választ be sem várva folytatta: – Waldow asszony, a mesterséges megtermékenyítéses eseted. – Micsoda? – kiáltott fel Hansen doktor. – Hogyhogy? – Ma reggel volt itt nálam, hogy elmesélje, a férje hirtelen már nem akar gyereket. Félreérthetetlenül a tudomására hoztam, hogy ebben a stádiumban már szó sem lehet terhességmegszakításról. Miért fordult hozzád? – A nőgyógyász nem is csinált titkot rosszallásából. – Nem ő fordult hozzám – nyugtatta meg Anders doktor. – Roszszul lett az utcán, én pedig éppen arra jártam, és behoztam a klinikára. Akkor még nem is tudtam, kiről van szó. Csak a kocsiban mesélte el a részleteket. – Bosszantó egy történet – jelentette ki a nőgyógyász. – Véletlenül ismerem a férjet – folytatta dr. Anders. – Vakbéllel műtöttem jó egy éve, és futó ismeretség alakult ki közöttünk, néhányszor meghívott egy pohár sörre. Engem nem érdekelt különösebben a dolog, el is vesztettük egymást szem elől. De ha szükséges, fel lehetne újítani az ismeretséget… már úgy értem, szigorúan csak magánemberként. – Nem ellenzem – felelte Hansen doktor. – De nem hiszem, hogy sokat érnél el vele. A férfi donorkomplexusban szenved. – Biztos vagy benne? – Az asszonytól tudom, hogy a férje úgy beszélt a donorról mint egy szörnyetegről – mesélte dr. Hansen.

– Egy szörnyetegről? – ámult el a főorvos. – Ez mindenesetre alátámasztja a feltevésedet. Azért megpróbálkozom helyes irányba terelni a dolgokat. – Ha gondolod… – felelte tartózkodóan Hansen doktor. – Én nem tartalak vissza. – Érthetem ezt úgy, hogy támogatod a szándékomat? – kérdezett rá egyenesen a főorvos. – Vagy szeretnél inkább még egyszer beszélni a Waldow házaspárral? – Nem látom értelmét. Amit el lehetne mondani, azt már sokszor elmondtam nekik, még mielőtt a mesterséges megtermékenyítés mellett döntöttek. – Az asszonynak segítségre van szüksége – jelentette ki Anders doktor. – Teljesen összeomlott, és nem szeretném, ha később magunkat kellene vádolnunk, amiért nem próbáltunk meg segíteni rajta. – Rendben, próbáld meg – egyezett bele dr. Hansen. – Én sem szeretném sorsára hagyni az asszonyt. Szólj majd át, hogy mit értél el. – Magától értetődik, Herbert. És persze erről a beszélgetésről egy szót sem ejtek Waldow-ék előtt. Amit most beszéltünk, az utolsó szóig köztünk marad. – Rendben – köszönt el gondterhelten barátjától Hansen doktor.

* Elmar Waldow nagyon rosszul érezte magát a bőrében ezen a reggelen, s ha őszinte akart lenni, kénytelen volt bevallani magának, hogy Edith egyáltalán nem olyan közömbös a számára, mint azt tegnap este az asszonynak demonstrálni próbálta. Tudta, hogy igazságtalanul bánt Edithtel, amikor reggel szabályosan elszökött a házból, hogy ne kelljen az asszony szemébe néznie. Egész életfelfogása szólt ez ellen. Nem Suse Bettermann volt a hibás, amiért az irodában sem bírta tovább és elindult a lányhoz.

Szüksége volt valakire, akivel megbeszélhet mindent – egy emberre, aki megérti őt, s akinek a számára ő a legfontosabb ezen a világon, akit feleségül akar venni, miután sikerült elválnia Edithtől. Susétól mindig csak megértést kapott. A lány felnézett rá, és csodálta őt. És persze fogalma sem volt az ő nagy hiányosságáról, arról, hogy nem lehet gyermeke. Suse számára ő egész ember volt, és az elmúlt hetekben Elmarnak éppen erre volt szüksége. Csak azért egyezett bele a mesterséges megtermékenyítésbe, hogy Edith-nek gyermeke lehessen. Belátta, az asszonynak joga van hozzá, hogy saját gyermeke legyen, és sokáig meg volt győződve arról, hogy ő is szeretni fogja a gyermekét, hiszen a kicsi egy rész lesz Edithből. S volt ezenkívül egy másik oka is. Ezzel a terhességgel igazolhatja a világ felé, hogy igenis képes az apaságra, és ez nagyon fontos volt neki, mióta megtudta, hogy nem lehet gyermeke. Edith soha nem fogja elárulni a titkot senkinek. Kezdetben rendben is volt minden, de ahogy Edith hasa lassan gömbölyödni kezdett s megjelentek rajta a terhesség első jelei, Elmart egyre jobban foglalkoztatta a kérdés, kinek a gyermekét hordhatja a szíve alatt az asszony. Lassan gyűlölni kezdte az ismeretlen apát, s ez az érzés akartalanul is kezdett átterjedni Edithre is. Látszólag persze semmi nem változott közöttük. Aztán Elmar megismerkedett Suse Bettermann-nal. Egy üzleti úton találkoztak össze négy hete, s véletlenül kezdtek beszélgetni. Ha nem derül ki, hogy mindketten Bergesfelden környékéről valók, talán meg is maradtak volna a szokásos udvarias formaságoknál, így azonban Elmar meghívta vacsorázni Suse Bettermannt. Az este folyamán könnyű, kedves kis flört alakult ki közöttük. Más körülmények között semmi veszélyt nem jelentett volna Elmar házasságára, de a férfi az este végére úgy érezte, itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy egész ember legyen, s ezt be is bizonyítsa. Azon az éjszakán kezdődött el a kettős játék. Minél erősebben kezdett viszolyogni otthon a fantomgyermektől, annál inkább kötődött a másik nőhöz, akinek a közelében nem érezte fogyatékosnak magát.

Suse Bettermann értett hozzá, hogy elfeledtesse vele a gondokat, s ezzel mindinkább magához láncolta a férfit. Tegnap döntötték el, hogy Elmar elválik a feleségétől, s élete hátralévő részét Suse Bettermann oldalán fogja leélni. Bár a reggel már jócskán elmúlt, amikor Elmar megérkezett szeretőjéhez, Susét mégis varázsos hálóingben találta. – Beszéltél a feleségeddel? – kérdezte a lány két hosszú csók között. – Tegnap este, rögtön amikor hazaértem – felelte kifulladva Elmar. – A napokban keresek egy jó ügyvédet. A válás többé-kevésbé már csak formaság lesz. – Eszerint a feleséged azonnal beleegyezett? – kérdezte Suse kellemesen meglepődve. – Nem éppen – rázta meg a fejét a férfi. – De ez már az én dolgom. – Tévedsz, drágám – mosolygott rá angyalian Suse. – Az enyém is – jelentette ki. – Hogyne, megértelek – hárította el Elmar. – Természetesen… – Nem hiszem, hogy érted – ölelte át hevesen Suse a férfit. – Sietnünk kell az esküvővel, s így persze a válással is. Elmar szinte belefulladt a lány csókjaiba, aki közben halkan suttogott a fülébe: – Az első éjszakánk ugyanis nem maradt következmények nélkül, édesem. Legkésőbb nyolc hónap múlva apa leszel. Elmart annyira betöltötte a lány szenvedélye, hogy először fel sem fogta a hallottakat. – Örülsz? – kérdezte Suse, mikor a férfi csak hallgatott. Elmar végre felrezzent. – Terhes vagy? – kérdezte olyan döbbenten, hogy Suse sértődötten húzódott hátra. – Kicsit több lelkesedést vártam tőled – felelte szemrehányóan. A férfi nyelt egyet. Érezte, hogy csapdába került. Pontosan tudta, hogy ő nem lehet ennek a gyereknek az apja. Suse Bettermann viszont ezt nem tudja, hiszen Elmar soha nem beszélt neki erről.

Tehát a lány már terhes volt, amikor megismerkedtek, most pedig az ő nyakába akarja varrni az apaságot. Ez lett volna az ő nagy szerelme?

* Edith keze úgy remegett, hogy kis híján kilöttyintette a kávét. Le nem vette a szemét Anders doktor dolgozószobájának ajtajáról. Tényleg segíteni fog rajta az orvos? De hát mit lehet itt még tenni? Ha Elmar el akarja hagyni őt, mert egy másik nőt szeret, mit tehet itt Anders doktor? Veronika Baier visszaült írógépéhez, és ujjai táncot jártak a billentyűkön. Edith csodálattal nézte. El sem tudta képzelni, hogy lehet ilyen sebességgel hiba nélkül leírni bármit is. Ebben a percben persze ez nem igazán érdekelte, annyira lefoglalta a saját és a gyermeke jövőjéért érzett aggodalom. Összekulcsolta kezét a hasán, hátha újra érezni fogja a kis láb rúgását, de a gyermek most nem mozgott. Mintha ő is izgatottan várta volna Anders doktor visszatérését. Végre kinyílt az ajtó. – Jöjjön be, asszonyom – intett Anders doktor. Edith felemelkedett. A térde reszketett, alig bírt járni. Anders doktor látta, és gyorsan odavezette egy kényelmes fotelhoz. – Jobban érzi már magát? – kérdezte gondosan. – Igen, köszönöm, már egész jól vagyok – biztosította az asszony, de idegessége és kapkodó lélegzetvétele ellentmondott szavainak. – Beszéltem közben Hansen doktor úrral – közölte a főorvos. Edith ijedten összerezzent. Eszébe jutott, hogyan viselkedett ma reggel Hansen doktor, mikor ő kipanaszkodta magát neki. A főorvos észrevette ijedségét. – Úgy éreztem, ez kötelességem – magyarázta. – Hiszen önnek Hansen doktor az orvosa. Az asszony szája szélét harapdálva bólintott.

– A férje kijelentése a donorról arra enged következtetni, a probléma oka az lehet, hogy a férje nehezen tudja túltenni magát a saját nemzőképtelenségén. – Gondolja? – nézett rá értetlenül Edith Waldow. – Látom, ez meg sem fordult a fejében, asszonyom – mondta dr. Anders. – Előttünk viszont nem ismeretlen ez a fajta probléma. – De hát a férjem már több mint egy éve tudja, hogy nem lehet gyermeke – tiltakozott az asszony. – És ez egyáltalán nem befolyásolta a kapcsolatunkat. Remekül megértettük egymást, amíg az a másik nő fel nem bukkant. – Ez a félrelépés csak tünete az igazi problémának – rázta meg a fejét a főorvos. – Ezzel akarja a férje saját maga és ön előtt is leplezni, ami a szívét nyomja, azaz, hogy nemzőképtelen. Ön tudja ezt, a másik nő viszont valószínűleg nem is sejti, és teljes értékű férfinak tartja az ön férjét. Ez az ő előnye önnel szemben. Talán a férjének megértésre van szüksége. Higgye el, ezek nem holmi légből kapott feltevések. – Ha ez így van, végképp semmi esélyem nincs, hogy visszaszerezhessem a férjemet – tördelte a kezét kétségbeesetten Edith. – Én nem így látom a helyzetet. Persze nem tudok egyedül üdvözítő kiutat sem mutatni, de a problémája mégsem tűnik számomra megoldhatatlannak. Edith nyelt egyet, és lehajtotta a fejét. Úgy érezte, nem értik meg. El sem tudta képzelni, hogy Anders doktornak igaza lehet ezzel a feltevéssel. Elmar egy másik nőt szeret, meg is mondta tegnap este. E miatt a másik nő miatt akarja elhagyni őt. A probléma ez, és erre nemigen lehet orvosi megoldást találni. Arckifejezése világosan tükrözte gondolatait, de a főorvos mégsem győzködte tovább, hanem hirtelen más kérdésre tért át. – Lehetséges lenne „véletlenül” összefutni valahol a férjével? – Véletlenül? Nem értem – nézett rá Edith. – Ha hivatalosan meghívom a férjét egy beszélgetésre, nem hiszem, hogy eljönne – magyarázta Anders doktor. – Ha véletlenül összefutnék vele valahol, és elbeszélgetnénk egy kicsit, mindjárt más lenne a dolog.

– Lehet, hogy igaza van – felelte szkeptikusan az asszony. – Bár ha a férjem meghallja, hogy itt sírtam ki magamat önnél, aligha fogja tovább hallgatni. – Ezt csak bízza rám – nyújtott kezet búcsúzóul a főorvos. – Van egy kis tapasztalatom ilyen ügyekben.

* Elmar Waldow heves mozdulattal lökte el magától szeretőjét. – Kígyó! – ordított rá. – Te alattomos kígyó! Ha azt hitted, hogy sikerül a nyakamba varrni a gyerekedet, hát elszámítottad magad! Felugrott, helyrerángatta magán az ingét és a nyakkendőjét. Suse Bettermannt megbénította a megmagyarázhatatlan reakció. Számított rá, hogy Elmar bizonyos tartózkodással fogja fogadni a terhesség bejelentését, de ilyen dühkitörésre álmában sem számított. – Elmar! – ugrott fel végre ő is, hogy átölelje a férfit, és hízelgéssel lecsillapítsa, de az vadul visszalökte őt. – Ne próbálkozz, te hazug! Leleplezted magad! A férfi már vette is a zakóját, és indult. – Keress más palimadarat a fattyúdhoz! – kiáltotta még vissza, aztán felrántotta az ajtót, és dühöngve lerohant a lépcsőn. Beszállt kocsijába, és indított. Végig sem gondolta, hová akar menni. Csak el innen, minél messzebbre! Elárulva érezte magát, elvesztette lába alól a talajt. Miben hihet még ezután? Miben bízhat, ha már ez az asszony, akiről azt hitte, hogy szereti, ő is megcsalta! A nyakába akarta varrni egy másik férfi gyerekét! Ez az egyetlen kérdés foglalta le a gondolatait, nem tudott kiszabadulni az ördögi körből. Alig tudott a forgalomra figyelni, s figyelmetlensége megbosszulta magát. Az utolsó pillanatban vette észre a teherautót. Hirtelen tornyosult eléje a sötét árnyék, s minden pánik ellenére mégis igyekezett úrrá lenni a helyzeten. Hiába. Már nem maradt ideje elrántani a kormányt. Egy csattanás, szikrák – aztán fájdalom hasított a testébe. Felemelke-

dett az ülésről, egy pillanatig mintha lebegett volna, aztán minden sötétségbe borult körülötte. Semmit nem érzékelt abból, ami ezután történt vele. Mintha egy örökkévalóság telt volna el, amikor hirtelen kivilágosodott körülötte minden. Először csak hangokat hallott, erőlködött, hogy megértse, miről beszélnek, de nem sikerült felfognia a szavak értelmét. Valaki egy ismerősnek tűnő nevet kiabált. Megpróbált visszaemlékezni, hol, milyen összefüggésben hallotta már ezt a nevet, de agya nem működött. Hirtelen egy ütést érzett a bal arcán, mintha valami kis állat harapta volna meg. Reflexmozdulattal kapta kezét az arca elé, hogy elkergesse az állatot, de valaki megragadta a csuklóját. – Waldow úr! – szólította újra az előbbi hang, s a kis állat újra beleharapott az arcába. Elmar küzdött a sötétség ellen, s lassan kezdtek kibontakozni előtte egy arc körvonalai. Tudta, hogy látta már ezt az arcot, de az archoz tartozó nevet képtelen volt felidézni. – Waldow úr! – biccentett feléje mosolyogva dr. Anders. – Hogy érzi magát? Elmar fellélegzett. Nem érzett fájdalmat, s a sötétség megszűntével félelme is elszállt. – Jól – felelte. – Megismer engem? – kérdezte a főorvos. – Igen… – felelte Elmar habozva. – De… már nem tudom… – Anders doktor vagyok – segített a főorvos. – Ön pedig az Erdei Klinikán van. – Az Erdei Klinikán? – ismételte értetlenül Elmar. – Balesetet szenvedett – magyarázta dr. Anders. Elmar gondolatai lassan kitisztultak. Eszébe jutott az ütközés. Mintha másodpercek alatt játszódott volna le minden, pedig ő úgy érezte, egy örökkévalóság telt el azóta. – A teherautó! – nyögött fel, s az arca összerándult az emléktől, mit érzett, amikor megpillantotta a hatalmas járművet.

– Nyugodjon meg – fogta a vállát dr. Anders. – Az őrangyala résen volt, és megúszta néhány kék folttal és kisebb zúzódással. – A teherautó sofőrjével mi történt? – érdeklődött izgatottan Elmar. – Fantasztikusan gyorsan reagált, s ezzel megmentette az ön életét. Ő is sértetlen maradt szerencsére, az anyagi kárt pedig majd az ön biztosítója elintézi. Anders doktor felemelkedett. – Megyek, értesítem a feleségét. Az asszony említésére Elmarnak eszébe jutott a balesetet megelőző jelenet. – Értesíteni… a feleségemet? – suttogta zavartan. – Kérem, ne. Egyelőre még biztos nem hiányzom. Még gondolkodnom kell. Mivel az orvos ismerte házassági problémájukat, tudta, mit feleljen. – Ahogy gondolja, Waldow úr. Még várunk vele. Egyébként önnek nincs is különösebb baja, a feleségét nem kell megijesztenünk. – Köszönöm – sóhajtott fel Elmar megkönnyebbülten, és becsukta a szemét. Anders doktor az osztályos nővérrel együtt elhagyta a szobát. – A beteg most aludni fog egy ideig – mondta. – De azért időnként nézzenek be hozzá, és ha magához térne, haladéktalanul értesítsenek.

* Bernhard Heuer és Margret Winter elválaszthatatlanok voltak ezekben a napokban. Egymáshoz kötötte őket a Gerti elvesztése okozta fájdalom, mert mindketten vigasztalást, de legalább megértést reméltek a másiktól. A temetési szertartás kezdete előtt Bernhard és Margret utoljára álltak Gerti nyitott koporsója mellett. Fogták a halott asszony kezét és nézték mozdulatlan arcát. Gerti a sápadtság ellenére is olyan szép volt, hogy egyszerűen képtelenek voltak levenni róla a tekintetüket. Bernhard hirtelen megszólalt:

– Esküszöm neked, kedvesem, hogy teljesítem az utolsó kívánságodat. – Megfogta Margret kezét. – Mindketten teljesíteni fogjuk. Megígérjük neked itt, a koporsódnál. – Igen, megígérjük – ismételte Margret az ünnepélyes esküt. A hátuk mögött halk köhécselés hallatszott. Amikor megfordultak, fekete ruhás ember állt előttük, a temetkezési intézet alkalmazottja. Bernhard megértette. Arra várnak, hogy lezárhassák a koporsót. Szinte megőrjítette a gondolat, hogy bezárul a koporsó, és ő véglegesen, mindörökre elveszíti imádott feleségét, és soha-soha nem láthatja többé. – Ne! – kiáltott fel kétségbeesetten. – Ne! Margret is szörnyű kínt állt ki, ebben a pillanatban mégis összeszedte magát. – Csendesen, Bernhard – karolta át részvéttel sógorát. – Ne zavard meg Gerti nyugalmát. Ő azt akarná, hogy erős legyél… hogy mindketten erősek legyünk. Bernhard reszketve kapaszkodott a lányba. – Maradj nálam – kérte száraz zokogással. – Egyedül nem bírom ki. – Maradok – ígérte gondolkodás nélkül Margret. – Gerti azt akarta, hogy apja és anyja legyünk a gyermekének. – Igen, így akarta – zokogott a férfi. A temetkezési intézet alkalmazottja újra megköszörülte a torkát, hogy emlékeztesse őket feladatára. – Gyere most, Bernhard – vezette el gyengéd erőszakkal a férfit Margret. Bernhard még egyszer vissza akart fordulni – még egyszer látni akarta az imádott asszony arcát, de Margret megrázta a fejét. – Nem, Bernhard – mondta. – Ne menj vissza. Mostantól fogva csak előre szabad tekintened – a gyermeked felé. A gyermeked iránti szeretet erre kötelez. A férfi némán bólintott, és hagyta, hogy a lány kivezesse a kis helyiségből. Hálás volt, hogy Margret mellette áll ebben a szörnyű órában.

Margretnek az adott erőt, hogy Bernhardnak szüksége van rá, s jó volt tudnia, hogy szeretett nővére halála után ő sem marad egyedül a világban.

* Edith Waldow reményvesztetten ment haza az Anders doktorral folytatott beszélgetés után. Nemigen tudta elfogadni a főorvos magyarázatát, s nem várt sokat Anders doktor és Elmar találkozásától. Sötétnek látta a jövőt, és ez a reménytelenség még a gyermek okozta boldogságot is elhomályosította. Holtfáradtan dőlt le ágyára, és lehunyta a szemét. Tegnap ilyenkor még boldog voltam – gondolta. – Azt hittem, kegyeibe fogadott végre a sors. Most pedig, nem egész huszonnégy órával később, semmi nem maradt az álmaimból. Létezik egyáltalán boldogság ezen a világon? Amíg én boldognak hittem magam, a férjem egy másik nő karjaiban feküdt. Én azt hittem, szeret, s ő közben egy másik nő fülébe suttogta azokat a szavakat, amelyeket olyan jól ismerek! Miben hihetek még ezután? Minek van még egyáltalán értelme, ha egy olyan házasság, mint a miénk, egyik napról a másikra összeomolhat? Könnyek szöktek a szemébe, és kétségbeesetten zokogott, pedig nagy szüksége lett volna pihenésre. Amikor végre nyugtalan álomba merült, a telefon csörgése hamarosan felébresztette. Edith első gondolata a férje volt. Elmar! Felhívja őt, hogy megmondja, ez az egész szörnyűség csak lidércálom volt. Felugrott, és lélekszakadva rohant ki a telefonhoz a hallba. – Anders doktor vagyok – jelentkezett a vonal másik végén az Erdei Klinika főorvosa. – Doktor úr? – kérdezett vissza Edith félig csodálkozva, félig csalódottan, amiért nem Elmar volt a hívó. – Igen, asszonyom. Szeretnék érdeklődni, jobban érzi-e már magát. Túljutott a reggeli nehézségeken?

– Nagyon figyelmes, doktor úr – felelte hálásan Edith. – Köszönöm, a körülményekhez képest elég jól vagyok. – Örülök neki – biztosította dr. Anders. – Akkor rátérhetek a hívásom másik okára. Van egy jó és egy kevésbé jó hírem az ön számára, asszonyom. – A férjemmel kapcsolatos? – szorult össze Edith szíve. – Pontosan. A férje itt van az Erdei Klinikán. – Mint beteg? – rémült meg Edith, és újra reszketni kezdett. – Ó, istenem, mi történt vele? Az ijedség elfeledtette vele, mit mondott az este a férje. – Ne aggódjon, asszonyom – nyugtatta meg Anders doktor. – A férje autóbalesete nagyon szerencsés kimenetelű volt. Megúszta egy enyhe sokkal és néhány zúzódással. Nemsokára gyógyultnak nyilvánítható. – Hála Istennek! – suttogott megkönnyebbülve az asszony, és nekitámaszkodott a falnak. Minden ereje elhagyta. – Mikor látogathatom meg? – kérdezte végül. Anders doktor tétovázott. – Nézze, asszonyom, a helyzet az, hogy nem szeretném, ha a férje látogatókat fogadna… Senkit… – fűzte hozzá gyorsan, mert érezte, hogy megbánthatja Edithet. – Gondolom, ezt ön is elfogadja. – Értem – felelte halkan Edith. – A férjem nem akar engem látni. – Ő azt kívánta, hogy ne is értesítsem önt a balesetről – folytatta az orvos. – De nem vállalhattam a felelősséget, hogy ön ilyen állapotban feleslegesen izgassa magát. Feleslegesen izgassam magam? – gondolta Edith fájón. – Még mindig kisebb rossz, mint az, hogy Elmar látni sem akar. – Azért telefonáltam, hogy megmondjam, nincs semmi ok a nyugtalanságra. – Köszönöm a figyelmességét. – Edithnek össze kellett szednie minden erejét, hogy le ne tegye egyetlen szó nélkül a kagylót. – Megfogadom, amit mondott, és nem látogatom meg a férjemet – ígérte. – Még ne tegye le! – kiáltotta Anders doktor. – Szeretnék még valamit mondani. – Parancsoljon – felelte Edith jólnevelten.

– Én a sors kezét látom abban, hogy a férje idekerült hozzánk. Nagyszerű lehetőség, hogy elbeszélgessek vele a problémáiról, s ő nem is sejti majd, miért teszem ezt. – Nagyon kedves magától, doktor úr – bólintott Edith udvariasan. Az orvos érezte a hangsúlyból, hogy az asszony nem fűz nagy reményeket ehhez a beszélgetéshez, de nem hagyta befolyásolni magát. – Később még jelentkezem – búcsúzott el Edith-től.

* Anders doktor éppen letette a kagylót, amikor Veronika Baier szólt be. – A felesége a kettes vonalban vár, főorvos úr. Kapcsolhatom? Katja! – melegedett át az orvos szíve. – Igen, kapcsolja! – kiáltott vissza a titkárnőjének, és gyorsan az ajtóhoz szaladt, hogy becsukja. Általában nem voltak titkai a titkárnője előtt, de nem szerette, ha más is hallja, amit Katjával beszél. Felkapta a kagylót. – Anders – szólt bele, s a hangjából öröm és várakozás csendült ki. – Itt is – hallotta Katja hangját. – Szervusz, édesem, olyan jó hallani a hangodat. – A főorvos még jobban a füléhez szorította a kagylót, mintha így közelebb lehetne a feleségéhez. – Vágyódtam utánad – mondta az asszony. – Milyen volt a délelőttöd? – Hiányoztál – felelte a főorvos, bár annyi minden történt, hogy nemigen maradt ideje szép fiatal feleségére gondolni. – Te is nekem – biztosította az asszony. – Azért is hívtalak fel. Nem arról volt szó, hogy ma korán hazajössz? Robertnek eszébe jutott az ígérete, és sietve az órára pillantott. – Már ilyen késő van? – kérdezte csodálkozva. A felesége még a hangja rezzenését is pontosan ismerte, és azonnal tudta, hogy megint csak nem lesz semmi a közös estéből, de azért még reménykedve kérdezte:

– Ne menjünk érted Michaellel, Robert? – Értem jönni? Michaellel? – ismételte meg a főorvos, aztán nagyot sóhajtott. – Csábító gondolat, szívem, de attól tartok, meg nem tudom mondani, mikor hagyhatom itt a klinikát. – Szóval megint késő lesz? – kérdezte Katja olyan szomorúan, hogy Robert legszívesebben azonnal otthagyta volna a klinikát, és sietett volna haza. Csakhogy ő a főorvos, és övé a felelősség, s a felelősségét mindig nagyon komolyan vette. Ilyen volt a természete. – Mihelyt lehet, jövök, édesem – ígérte. – Nagyon vágyódom utánad. Csend lett a vonalban, aztán hallotta, hogy Katja nagyot sóhajt. – Tudom, hogy nem tehetsz mást, drágám – mondta. – Várlak. – Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy, Katja. Nagyon szeretlek. – A főorvos elgondolkozva tette le a kagylót. Talán minden házasságban adódnak problémák – gondolta. – Ha más-más gondok és nehézségek merülnek is fel, talán nem is lehetséges, hogy két ember ilyen szoros közelségben minden súrlódás nélkül éljen együtt.

* A következő két nap alatt Elmar Waldow-nak bőségesen volt ideje, hogy önmagán és a kialakult helyzeten gondolkozzon. Mivel a helyettesén és a titkárnőjén kívül senki sem tudott róla, hogy kórházban van, senki más nem látogatta meg, és telefonon sem hívták. Úgy érezte, megszűnt számára a külvilág. A felesége sem látogatta meg, mert Edith tartotta magát a főorvosnak tett ígéretéhez. Nem volt könnyű, mert mindennek ellenére még mindig nagyon szerette a férjét, és rettenetesen aggódott érte. A félelem azonban, hogy Elmar megint eltaszítja magától, sőt esetleg még a másik nővel is összetalálkozhat a betegágynál, visszatartotta, hogy érzéseinek engedve azonnal a férjéhez siessen.

A főorvos is egyre világosabban látta, hogy a betegnek nagy szüksége lenne egy kiadós beszélgetésre, de még nem kezdeményezett, hisz ő sem sejthette, mi történt a baleset előtt. Így hát Elmar Waldow magára maradt gondolataival és vívódásával. Mindaz, amit az elmúlt hetekben, egészen a végzetes utolsó találkozásig Suse Bettermann iránt érzett, lassacskán az ellenkezőjébe csapott át. Az első közös éjszakájuk óta már a lány csábító testének gondolatától is hevesebben vert a szíve, és ellenállhatatlan vonzódást érzett, hogy újra mellette lehessen. Az utolsó találkozás után aztán mintha hályog hullott volna le a szeméről. Amit ő gyengédségnek és boldogító szenvedélynek hitt, nem volt más, mint rafinált számítás! Suse Bettermann-nak már az első találkozásukkor tudnia kellett, hogy terhes, és biztos lázasan keresett egy apát a gyerekének, mert a vér szerinti apa nem mutatott hajlandóságot, hogy feleségül vegye. Minden valószínűség szerint bármilyen pénzes férfi megfelelt volna a céljainak. És ezért a nőért akartam elhagyni Edithet! – gondolta újra meg újra. – E miatt a hazug, alattomos perszóna miatt bántottam meg ilyen súlyosan a feleségemet! Még jó, hogy soha nem ragadtattam el magam annyira, hogy bevalljam neki az én keserű titkomat. És most mi lesz? Mit tegyek? – tépelődött. – Edithhez nem mehetek vissza, a gyereke folyton arra az idegen férfira emlékeztetne, akinek az örökségét magában hordozza. A gyerek látványa nap mint nap arra emlékeztetne, hogy képtelen vagyok gyereket nemzeni, ez pedig több, mint amit egy férfi elviselhet!

* Három nappal azután, hogy Elmart beszállították a klinikára, Anders doktornak hirtelen támadt egy ötlete, hogyan oldhatná meg esetleg a férfi problémáját.

Megbeszélte az ötletet barátjával és kollégájával, Hansen doktorral, és mindketten arra a meggyőződésre jutottak, hogy ha egyáltalán van rá mód, hogy újra összehozzák a Waldow házaspárt, hát csak így sikerülhet. A nőgyógyász beavatta a tervbe Edithet, és az asszony azonnal beleegyezett, hogy megkockáztassák ezt a kísérletet. Vesztenivalója már úgy sincs, de esetleg mindent visszanyerhet. Nem akarta elmulasztani az utolsó esélyt, hogy esetleg visszaszerezze Elmart. A férfi mit sem sejtett. Anders doktor másnap reggel a megszokott barátságos mosolyával lépett be a betegszobába. Megvizsgálta a beteget, aztán vidáman fordult hozzá: – Semmi okom rá, hogy továbbra is itt tartsam a klinikán, Waldow úr. Nyugodtan hazaengedhetem. – Tényleg? – A főorvos figyelmét nem kerülte el, hogy bejelentése milyen zavart váltott ki a betegből, de úgy tett, mintha nem venné észre. – Még van egy kis dolgom, de félóra múlva elkészítem a zárójelentését. Várjon meg itt, de ha van kedve, el is kísérhet. Nagyon érdekes lesz, biztos nem látott még ilyet – tette hozzá könnyedén. – Szívesen – felelte a férfi udvariasan, de az érdeklődés minden látható jele nélkül. – Mit fog csinálni? – Majd meglátja – válaszolta a főorvos. – Engem mindenesetre mindig lenyűgöz a látvány. Egy kis vizsgálóba vezette Elmart, amelynek közepén képernyő világított. – Foglaljon helyet – mutatott egy székre Anders doktor, miközben leült a képernyő elé. Elmar Waldow-nak sejtelme sem volt róla, hogy a szomszéd helyiségben Hansen doktor és Edith már feszülten várta az érkezését, és hogy amikor a főorvos hellyel kínálta, ezzel a jelszót adta meg, hogy kezdődhet a demonstráció. Hansen doktor egy vasalóra emlékeztető műszerrel végigsimított Edith hasán, s a szomszéd szobában a képernyőn megjelentek a magzat körvonalai.

– Tudja, mi ez? – kérdezte Anders doktor. – Egy még meg nem született gyerek feje, az meg ott a lábacskája. Látja, hogy mozog? Már él, sőt, ha az édesanyja megsimogatja a hasát, még a szeretetet is érzi. Ez volt a jelszó Edith számára. Végigsimított a hasán, és a képernyőn a kisbaba mintha mozdulatlanul figyelt volna. Elmar mindenről megfeledkezve, döbbenten és lenyűgözve bámulta az aprócska élőlényt a képernyőn. Mélységesen megrendítette a látvány. Arra gondolt, hogy Edith gyereke is így nézhet ki. Hirtelen azt is felfogta, mit követelt a feleségétől, s a gondolat megrémítette. Anders doktor jól látta megrendülését, és sejtette, hogy a legjobb úton halad afelé, hogy megnyerje a csatát. – Ha az ember jobban meggondolja, mi, férfiak nagyon hátrányos helyzetben vagyunk – szólalt meg szinte mellékesen. – Belőlünk csak egy egészen aprócska kis valami van egy ilyen gyerekben. Eltekintve attól a lehetőségtől, hogy mi védelmezhetjük az anyát és a gyereket, meglehetősen jelentéktelen a szerepünk. Elmar csak döbbenten meredt rá, de arckifejezése minden szónál ékesebben beszélt. A főorvos most mindent egy lapra tett fel. – Tulajdonképpen nincs is nagy jelentősége, ki nemzett egy ilyen gyereket – folytatta. – Igazából sokkal fontosabb, hogy ki lesz felelős érte, ki fogja szeretni, kiben bízhat meg, és kit fog apjaként szeretni, mert csak ettől lesz igazi apa a férfi. Az anyja már a születése előtt a legszorosabb kapcsolatban van vele, mi, férfiak viszont csak a születés után szerezhetjük meg a szeretetét. Igazából csak akkor leszünk apák. Elmar hevesen bólogatott. – Igen – szólalt meg izgatottan. – Pontosan így van, tökéletesen egyetértek. – Felugrott a székről. – Bocsásson meg, nagyon sietek. A feleségemhez kell mennem… én… Anders doktor nyugodtan megfogta a karját. – Ahhoz nem kell messzire mennie. A felesége itt van a szomszéd szobában, és a képernyőn a saját gyerekét látta.

– Az én… az én gyerekem? – dadogta értetlenül Elmar, aztán mindent megértett. Mégsem érezte egyetlen pillanatig sem, hogy összeesküvést szőttek ellene, csak végtelen öröm és megkönnyebbülés árasztotta el… Legszívesebben azonnal rohant volna a szomszéd szobába, hogy bocsánatot kérjen Edithtől, és megmondja neki, hogy szereti, és mindennek ellenére ő is örül a gyereknek. A főorvos kikapcsolta a monitort. Úgy érezte, csodálatos diadalt aratott, s az ilyen pillanatok bőségesen kárpótolták mindazért az áldozatért, amit a hivatása követelt tőle. Vége