Alexa Alexandra A főorvos nyomoz

Alexa Alexandra A főorvos nyomoz Fejezetek egy orvos életéből Dr. Anders sorozat 21 Az ablakot verte a zápor, a szél süvített a ház körül, még a lemezjátszó zenéjén is áthallatszott. Az utcák kiürültek, a város moraja elnémult. Annál kényelmesebb volt viszont a meleg otthon. Robert Anders doktor elégedetten hátradőlt kényelmes foteljében, lehunyta a szemét, és akkor sem nézett föl, amikor lépések közeledtek, csak a karját nyújtotta ki. Katja Anders mosolyogva fogta meg a kezét, és ült le mellé a fotel széles karfájára. – Alszik – mondta halkan, hogy ne zavarja meg a hangszóróból áradó zenét. – Még a végére sem értem a mesének, már le is ragadt a szeme. – Nem csoda ilyen mozgalmas este után. – Ritkán lehet együtt a kicsi egész este az apjával – jegyezte meg Katja. A vihar tombolása lassan elcsitult, a szél is alábbhagyott. Az orvosnő szívesen ablakot nyitott volna, mert a szoba már nagyon felmelegedett, de nem volt kedve felállni a férje mellől, ők is csak ritkán tölthették együtt az estét. – Csodálatos ez a nyugalom – mondta halkan. Ebben a pillanatban békéjükbe belehasított a telefon hangos csörgése. A házaspár összerezzent. – Ki lehet az? – kérdezte panaszosan Katja.

– Valószínűleg Wolters, a gyomorműtétes beteg miatt keresnek – felelte férje, az Erdei Klinika főorvosa. – A felfakadt gyomorfekélyes eseted, ahol a hasnyálmirigy is veszélybe került? – Igen. Nem voltam megelégedve ma az állapotával. – Breitner doktor egyedül is elláthatná... Robert Anders sóhajtva emelkedett fel kényelmes foteljéből. – Borzasztó – panaszkodott csalódottan a felesége. – Ha tudják rólunk, hogy itthon vagyunk, minden csekélység miatt azonnal telefonálnak – emelte fel a kagylót Katja. – Igen, Breitner úr, mi a probléma? Anders doktor közben kikapcsolta a lemezjátszót és indult, hogy átvegye a kagylót, de Katja megrázta a fejét és tovább beszélt. – Igen, értem. Uhlig doktort nem sikerült elérni? Anders doktor női hangot hallott kiszűrődni a kagylóból, de nem ismerte fel. – Megyek – fejezte be Katja a beszélgetést. – Nem az ügyelet volt az – nézett aztán a férjére. – Edith nővér telefonált. – Nem ismerem, ki az? – Persze, te még nem találkoztál vele. Ő ápolja Benda asszonyt, akit tegnapelőtt nyombélfekély gyanújával behoztak a klinikára. Uhlig doktor rendesen ki akarta vizsgálni, de amint a beteg jobban érezte magát, nem törődött többet a panaszaival, és hazament. Most aztán megint fájdalmai vannak, és az ápolónő tanácstalan. Uhligéknál senki nem veszi fel a telefont, az én számomat tudta egyedül. Így végződik a mi szép esténk, Robert. – Sajnálom – bólintott a főorvos. – Tudod mit? Beviszlek a klinikára, legalább én is megnézem a frissen műtött betegeimet, elsősorban Wolters urat. – Szó sem lehet róla! De Anders doktor már indult is átöltözni. Útban a klinika felé kikérdezte Katját a betegéről. – Gazdag asszony, gyártulajdonos, negyvenhárom éves, és nagyon ideges természetű. Uhlig doktor azonnal sejtette, hogy fekélyről lehet szó. Az asszony nemrég költözött Bergesfeldenbe, mert az itteni levegő sokkal jobb, mint a frankfurti, ahol a cége székhelye van. Teg-

napelőtt hiába várta a férjét, és nagyon felizgatta magát. Amikor este aztán mégis megérkezett a férje, a fájdalmak csillapodtak, és az aszszony úgy sietett haza, hogy el sem köszönt tőlem. – Ez meg hogy lehet? Amint a férje megérkezett Bergesfeldenbe, az asszony rögtön jobban lett? – állt be a parkolóba Anders doktor. – Rejtélyes, igaz? – nevetett fel Katja. Összenéztek, aztán kiszálltak az autóból, és beléptek a csöndbe burkolózott klinikára. Az éjszakai portás köszönt, és jelentette, hogy Bendánét már befektették a szobájába. – Később találkozunk – búcsúzott Katja az első emeletre érve. – Elkísérlek. Mindketten felöltötték fehér köpenyüket, és felmentek az osztályra, ahol az éjszakás nővér már várta őket. – Edith nővér mondta, hogy már beszélt a doktornővel. Bendánét a régi szobájába vitettem, még nem került oda új beteg. – Köszönöm – biccentett Katja, és átvette a dossziét a nővértől. – Látod, Robert? Állandó fájdalmakról panaszkodik. A laboreredmények nem rosszak, az EKG pedig kifejezetten jó. Megröntgenezni már nem volt idő, annyira sietett itthagyni a klinikát. Az eddigi vizsgálatok semmi eredményt nem mutattak. Bizonytalan eredetű hasi fájdalmak. Megnézed az anamnézisét? A főorvost nemigen érdekelték a kórelőzmények, inkább magát a beteget szerette volna látni. Amikor beléptek a kis éjjeli lámpával megvilágított szobába, sovány, szőke, negyvenes éveiben járó, nővérruhás asszony jött eléjük. – Hála Istennek, doktornő, hogy végre itt van! Benda asszonyt nagy fájdalmak kínozzák. – A férjem – mutatta be Anders doktort Katja – Edith nővér. – Ó, főorvos úr! – A nővéren látszott a megkönnyebbülés, hogy a sebész is jelen van. – Jó, hogy jött, már attól féltem, hogy az epehólyaggal van valami baj. A két orvos az ágyhoz lépett, ahol halkan nyöszörgött az oldalán fekvő beteg. – Hát, újra találkozunk, Bendáné – üdvözölte barátságosan Katja. – Kérem, feküdjön hanyatt, hogy megvizsgálhassuk.

A beteg csak nehezen mozdult meg. Arca sápadt, sárgás színű volt, és verítékben úszott. Szemét behunyva, gyorsan, kapkodva lélegzett. Egyáltalán nem reagált, amikor Katja bemutatta neki a főorvost. Némán tűrte a vizsgálatot, csak időnként sóhajtott fel. Csak amikor újra kinyílt az ajtó, akkor kezdett újra nyögdécselni, mintha az orvosok érintésétől most újra feltámadtak volna a fájdalmai. – Nem bírom tovább! Rettenetesen fáj, és a vizsgálat is csak kín! – Már be is fejezzük – felelte Anders doktor. – Kap egy fájdalomcsillapítót, aztán majd holnap folytatjuk a vizsgálatot. Az ápolónő betakarta a beteget, s az orvosok megfordultak, hogy lássák, ki az újonnan érkezett látogató. Fiatal, magas, karcsú férfi állt mögöttük, sötét szeme aggodalmasan csillogott. – Műteni kell? – Erre még nem tudunk válaszolni – felelte Anders doktor. – Legalábbis, pillanatnyilag még nem. – Kezét nyújtotta a férfinek, és bemutatkozott. – Mi sem ismerjük még egymást az úrral – szólalt meg Katja is. A férfi zavartan valami bocsánatkérésfélét motyogott. – Benda a nevem – mondta, s már sietett is az ágyhoz, ahonnan a beteg asszony kétségbeesett hangja hallatszott. – Ne hagyj egyedül, Rolf, gyere, ülj ide mellém! – Jól van, Renate, itt vagyok – felelte Benda úr türelmesen. – Edith nővér is itt marad veled. Bocsáss meg még egy pillanatra... – Nem! Maradj itt! – követelte a beteg. – Szükségem van rád, Rolf! – Sietek vissza, csak váltok néhány szót az orvosokkal... Rolf Benda homlokát törölgetve lépett ki a folyosóra, az orvosokhoz. – Régóta vannak már ilyen panaszai a feleségének? – érdeklődött Anders doktor. – Mindig van valami baja – felelte lassan a férfi, és nyelt egyet. A folyosói fényben fáradtnak tűnt jóvágású arca. – Először a gyomrával bajlódott, aztán nyombélfekélyre gyanakodtak, most meg azt mondta Edith nővér, hogy esetleg epeköve van – simított végig idegesen göndör, sötét haján. Nem lehetne végre valami biztosat tudni?

– Ahhoz a betegnek hosszabb ideig kellene a klinikán maradnia – felelte Katja. – De legutóbb már néhány óra után hazament. – Holnap ő lesz az első beteg a röntgenosztályon – ígérte a főorvos. – Aztán már tudni fogjuk, mi a helyzet. – Borzalmas volt – magyarázta arcát törölgetve Rolf Benda. – Éppen telefonáltam, ugyanis japán vendégek érkeztek a gyárba, és velük beszéltem meg egy találkozót, amikor Renate hirtelen sikoltozni kezdett a fájdalomtól. Edith nővér csak azt tudta mondani, hogy hívjuk fel Önt, doktornő – nézett Katja Andersre, aki mintha válaszolni akart volna, de aztán inkább csak bólintott. – Itt maradhatok éjszakára? – fordult Rolf Benda a főorvoshoz, aki megrázta a fejét. – Sajnos nem. – Nagyon fáradt vagyok – sóhajtotta a látogató. – A feleségem fájdalmai már este elkezdődtek, egyáltalán nem tudtam elaludni mellette. Edith nővér lépett ki a betegszobából. – Elaludt – jelentette suttogva. – Úgy gondolom, csillapodtak a fájdalmai. – Elnézést – vonta félre egy percre a feleségét Anders doktor. – Halkan váltottak néhány szót, aztán Katja az ügyeleti szobába ment, hogy beszéljen az éjszakás nővérrel. Összefutott az ügyeletes orvossal is, akit néhány szóval tájékoztatott. Amikor visszajött, biztosította Rolf Bendát, hogy törődni fognak a feleségével. – Kap fájdalomcsillapítót, és egy enyhébb altatót is, hogy könynyen el tudjon aludni. Edith nővér, és ön nyugodtan hazamehetnek. Az ápolónő megköszönte a segítséget, ő is, mint Rolf Benda, fáradtnak és elgyötörtnek látszott. Egyikük sem tudott aludni, már egy teljes napja. – A tolószék még itt van – indult a nővér a valamivel távolabb álló tolószék felé. – Az ügyeletesek majd beviszik – tartotta vissza Katja. – Most inkább ne zavarjuk. Jó éjszakát. Alig távolodtak el az orvosok, amikor Bendáné ajtaja fölött kigyulladt a lámpa, amivel a beteg jelez. Amikor az éjszakás nővér benyitott hozzá, kihallatszott a folyosóra az asszony kiáltozása.

– Hol a férjem? Azonnal látni akarom a férjemet! Katja látta, hogy Rolf Benda arca kétségbeesetten megrándul, aztán a férfi visszafordult a betegszoba felé. – Szóval, ez a férje – állapította meg Katja. – Szép korkülönbség, a férj úgy harmincéves lehet. – Az asszony pedig negyvenhárom. – Nehéz beteg. Tulajdonképpen mire való a tolószék? – állt meg Anders doktor az intenzív osztály ajtaja előtt, ahol a délelőtt operált betege feküdt. – A tolószék? Ja, persze, te nem olvastad át a kórelőzményeket. Bendáné két évvel ezelőtt, egy baleset során megbénult. – Ó – ráncolta össze homlokát a főorvos, és megcsóválta a fejét, aztán belépett az intenzív osztályra, hogy mielőtt hazamenne, vessen egy pillantást néhány betegére.

* Katja Anders intett a folyosón siető nővérnek. – Jó napot, Cornelia nővér! Hogy van Benda asszony? – Egész jól – felelte az energikus, szőke nővér. – Még aludt, amikor bementem hozzá. Levittük a röntgenre. Ott akar lenni a felvételeknél, doktornő? – Hogyne, természetesen. Katja gyorsan átöltözött, és lement a röntgenosztályra. Felvette az ólomvédő mellényt, és belépett az elsötétített szobába. Megállt a képernyő előtt, és intett Use nővérnek, hogy kezdhetik a munkát. – Igya meg a folyadékot, amit adtunk, asszonyom – mondta a nővér. – Majd én tartom a poharat. Az első kortyok után a képernyőn látszott, ahogy a sűrű folyadék elindult az emésztőcsatornában, eléri a beteg gyomrát, és eljut a nyombélbe. A redők rögtön láthatóvá váltak. A röntgenorvos lenyomott egy gombot, és a kép kimerevedett. Az orvos most megnyomkodta a beteg hasát, hogy szétterítse benne a báriumot.

– Elég lesz – mondta végül. – Mindjárt megcsináljuk az ultrahangos vizsgálatot is. Ne féljen, asszonyom, nem fog fájni. A nővér felviszi önt. – Találtak valamit? – kérdezte a beteg. – Ezt Anders doktornőtől kell megkérdeznie – felelte a röntgenorvos. – Nem az én feladatom, hogy a betegeket tájékoztassam. – Mióta használja ezt a kibúvót? – kérdezte később az irodájában Katja a kollégáját. – A legtöbb vizsgálatnál ezt felelem. A betegek mindig, azonnal tudni akarnak mindent. – És ezúttal mit látott, kolléga úr? – Amit ön, kedves kolléganő. A belgyógyásznő bólintott, és felemelte a telefont. – Megengedi? – azzal már tárcsázott is. – Halló, Robert? Már végeztünk. Nincs nyombélfekélye a betegnek, és a gyomra is rendben van. Epeköveket sem találtunk. Tovább vizsgálódunk. Most indulsz a műtőbe? Akkor majd később találkozunk. A röntgenes nővér halkan fütyörészett magában, amikor Katja belépett hozzá, aztán bocsánatkérően lesütötte a szemét, megpillantva a röntgenorvost is. – Semmi baj, Use nővér, tudja, hogy szeretem a füttyszót. – Én is – nevetett Katja. – A legközelebbi partyn felléphetne, mint Bergesfelden pacsirtája. Renate Benda a vizsgálóasztalon feküdt, s egy fiatal nővér kenőcsöt kent szét a testén. A képernyőn láthatóvá váltak a belső szervek. A két orvos halkan beszélgetett, de a beteg maga is tudni akarta, mit jelentenek a képek. Még soha nem látott ilyen felvételeket. – Mintha polipok lennének – állapította meg. – Az epevezetékét látja – magyarázta Katja. – Nincsenek kövei, és a vezeték sem záródott el. Ha az ember elnézi ezeket a felvételeket, azt hiszi, hogy teljesen egészséges embert vizsgál. – De hát nekem fájdalmaim voltak! – tiltakozott szinte sértődötten az asszony. – Talán csak beképzeltem magamnak őket? – Ön betegnek érzi magát, de ennek nem szervi eredete van – felelte Katja. – Szervi baja nincsen.

A röntgenorvoshoz fordult. – Azt hiszem, ennyi elég lesz. Most sietek a többi betegemhez. Uhlig doktor ma elutazik egy belgyógyász-konferenciára, aztán pedig szabadságra megy. Elhagyta az osztályt, és átsietett a belgyógyászatra. Cornelia nővér már várt rá. – Két új betegünk van Bendánén kívül. Gebhardtné szúrást érez a bal vállában, Heckné pedig nem akar beleegyezni, hogy megint infúziót kapjon. Heym úr nem kap levegőt, és... – Azt hiszem, ennyi elég is egyszerre – szakította félbe Katja. Az új betegekkel a segédorvos foglalkozott, ő pedig elindult a többiekhez. Csak dél körül jutott hozzá, hogy beszéljen a férjével Bendánéról. Anders doktor kezet mosott, aztán leült egy kávé mellé, úgy hallgatta felesége beszámolóját. A laborból megérkeztek az eredmények, aztán a segédorvos szólt át telefonon, hogy Bendáné igencsak türelmetlenkedik. – Kizárólag a főorvost akarja látni. – Aha – bólintott Anders doktor. – Odarendel minket az ágyához, mint egy uralkodónő. No, tegyünk a kedvére. A segédorvos a betegszoba előtt várakozott. – Az ápolónő éppen fésüli a beteget. – Azért csak menjünk be – kopogott az ajtón a főorvos. Renate Benda párnákkal föltámasztva ült az ágyában, és egy tükörben nézegette magát, amíg az ápolónő igazgatta barna haját. Sápadtnak és szenvedőnek tűnt a beteg, de talán világos árnyalatú sminkje is közrejátszott benne. Katja egy alapozókrémes tubust látott az éjjeliszekrényen. Túl világos árnyalatú volt egy sötéthajú nő számára. – Jó reggelt, hogy van? – érdeklődött barátságosan Anders doktor, és megfogta a beteg kezét. – Valamivel jobban, de még mindig elég rosszul – felelte Renate Benda, aztán az ápolónőhöz fordult. – Nézzen utána, kérem, megjött-e már a férjem. Edith nővér kisietett a szobából.

– Ma végre alaposan megvizsgáltuk, asszonyom. Az epéje rendben van, semmiképpen nincs szükség műtétre, ezt egy sebész mondja Önnek – tájékoztatta Anders doktor, és újra megnézte a röntgenfelvételeket. – Az epehólyag megfelelően működik. Nyombélfekélyt sem tapasztaltunk, és gyomorfekélye sincs, ahogy azt az első alkalommal feltételeztük. – Azt mondja, nincs semmi bajom? – ráncolta a homlokát Bendáné. – Akkor mi okozza a fájdalmaimat? Már a feleségének is mondtam, hogy kizárt dolog, hogy csak beképzelek mindent. – Sokat idegeskedik, ugye? Nyugtalan, igaz? Az ilyen fájdalmak többnyire pszichiátriai és nem szervi eredetűek. – De én betegnek érzem magamat – felelte szinte mérgesen a beteg, és az ajtó felé pillantott, mintha várna valamire. – Komolyabban kellene vennie a bajomat, doktor úr. – Minden betegemet komolyan veszem, asszonyom. Nem azt mondtam, hogy ön egészséges, de mi önön nem segíthetünk. – Szóval, pszichiáterhez akar küldeni? Oda magam is elmehettem volna. Azért jöttem ide, mert azt képzeltem, maguk segítenek rajtam – nézett szemrehányóan a magas, jóképű főorvosra. Katjára már rá sem pillantott. – Eszerint már javasolták önnek a pszichiátert? – kérdezte dr. Anders. – A háziorvosom felvetette. – Clausen doktor a beteg háziorvosa – szólalt meg Katja felpillantva a papírokból. – Frankfurti belgyógyász. – Nem vagyok bolond – jelentette ki nyomatékosan Bendáné. – Beteg vagyok, nagyon beteg – ezzel újra az ajtó felé vándorolt a pillantása. – Így van – felelte elgondolkodva a főorvos, aztán szemével intett a feleségének, aki bólintott. – Holnap elvégezzük a gyomor- és a béltükrözést, aztán a laparatómiát. – Állj! – szakította félbe a beteg. – Mit akarnak csinálni velem? – Megröntgenezzük a beleit, tükrözzük a gyomrát, aztán pedig a máját – mosolygott rá dr. Anders. – Semmit nem hagyunk ki. Holnap találkozunk.

– Nem! – szakította félbe elpirulva a beteg. – Szó sem lehet róla! Nem fogom hagyni! Az ajtó kinyílt, és az ápolónő lépett be. – Hol van a férjem? – kiáltott rá Bendáné. – Telefonál. Át akarja ütemezni a mai megbeszéléseit holnapra. Renate Benda újra a főorvoshoz fordult. – Mondja meg a férjemnek, hogy semmiképpen nem hagyhatja el Bergesfeldent! Tiltsa meg neki, hogy elutazzon, doktor úr! A főorvos döbbent pillantást váltott a feleségével, akinek ajka körül halvány mosoly játszott. – Én semmit sem tilthatok meg a férjének, asszonyom – felelte határozottan dr. Anders, bár nehezére esett elfordítania pillantását gyönyörű feleségéről. – Ha Benda úrnak el kell utaznia, nyugodtan megteheti, hiszen ön nem beteg. Látta, hogy a beteg máskor sápadt arca most lángol, s szürke szeme szikrákat szór. – Hát semmi segítséget nem kapok itt? – kiabálta felháborodva Renate Benda, s egyik orvosról a másikra vitte vádló pillantását. – Én segítségért jöttem ide! Látják, milyen szörnyű állapotban vagyok, mégsem magyarázzák el a férjemnek a helyzetemet. Én beteg vagyok! – Senki nem kétli, hogy ön betegnek érzi magát, asszonyom, de mint már mondtam, mi ezen sajnos nem segíthetünk. – Keményedett meg a főorvos hangja. – És most bocsásson meg, de dolgom van. Az osztályos orvos majd elintézi az elbocsátással kapcsolatos formaságokat. – Ki akar dobni? – kiabálta tombolva, lángoló arccal Renate Benda. – Most hirtelen világosan látszottak arcán a plasztikai műtétek hagyta hegek. – Senki nem akarja kidobni önt, de megmondtam, hogy semmit nem tehetünk önért. Ön nem egyezik bele azokba a vizsgálatokba, amelyekkel kielégítő eredményre juthatnánk! Az asszony kinyitotta a száját, aztán gyorsan be is csukta, anélkül hogy egy hangot is kiejtett volna. Szikrázó szemmel nézett a szobából kilépő Anders házaspár után. Amint kiértek a folyosóra, a főorvos nagyot sóhajtott.

– Az ilyen betegek veszik el az ember kedvét a munkától. Rémes egy nőszemély. – Azt hittem, készen áll mindenre, mégis visszarettent ezektől a vizsgálatoktól. – Ki tudja, miket hallott róluk, mindenesetre az ötlet jó volt. Hazaengedjük, az ágyra különben is szükség van. Semmi keresnivalója itt egy gazdag, öregedő nőnek, aki azt várja tőlünk, hogy oldjuk meg a házassági problémáit. – Ez a lényege az egésznek. Oda akarja láncolni a férjét a betegágyához. – Nekem kezdenem kell a rendelést – pillantott az órájára a főorvos. – Ha befejeztem, ebédelünk együtt? Délután Uhlig doktort helyettesíted, ugye? Ha van egy kis időd, szívesen beszélgetnék veled Schaffner úr betegségéről. – A daganatos beteg? Jó, engem is érdekel az eset. Hívj fel, ha végeztél. Katja éppen elindult, amikor a folyosón Rolf Benda tűnt fel. Ideges, elcsigázott volt a férfi arca. – Hogy van a feleségem? – kérdezte már messziről. Majdnem összeütközött az osztályos nővérrel, aki edényekkel teli tálcát cipelt a teakonyha felé. – A felesége hazamehet – jelentette ki az orvosnő. – Cornelia nővér majd elkészíti a jelentést a háziorvosuknak. Meghagyná nekünk az orvos címét? – Szóval nem kell megműteni a feleségemet? – lepődött meg Rolf Benda. – Fel sem merül a gondolat – lépett oda Anders doktor is, aztán elköszönt, és elsietett. – Akkor, mi baja van tulajdonképpen? – kérdezte enyhén elvörösödve a férj. – Nagyon idegesnek tűnt, újra meg újra végigsimított a haján vagy az arcán, s egyik lábáról a másikra állt. Tényleg nem tudod? – gondolta magában Katja. – Fájdalmai vannak – folytatta Rolf Benda – és a szíve sem jó, gyakran kiveri a víz az egész testét. Félelemrohamok törnek rá. – A baj oka pszichés eredetű – bólintott Katja és látta, hogy a férfi megkönnyebbült.

– Nem szabad lebecsülni az ilyen zavarokat – folytatta komolyan az orvosnő. – És mit lehet tenni ellenük? – A betegnek nyugalomra van szüksége, óvni kell minden izgalomtól. Talán egy könnyű diéta is jót tenne, vagy egy utazás, persze olyan, ami nem jelent nagy megerőltetést. A látogató zavartan bólogatott. – De... nem lehet, hogy... a bénulása összefüggésben áll a panaszokkal? – kérdezte olyan hangon, mintha semmi más nem lenne fontos a számára. – Nem tartom valószínűnek. A belső szervek megfelelően működnek. A panaszokat a has felső részében érzi a felesége, ezt ön is tudja. Benda újra bólintott, aztán az órájára nézett. – Sürgősen telefonálnom kell. Ugye nyugodtan visszautazhatok Frankfurtba? Velem jöhet a feleségem is? – Magától értetődik. Benda úr már búcsúzni készült, amikor az ápolónő jelent meg. – Kérem, uram, jöjjön be a feleségéhez. Sürgősen látni szeretné. – Azonnal – felelte a férfi, de az ellenkező irányba sietett el. A betegszobából a türelmetlen asszony hangja hallatszott. – Hol marad a férjem, Edith nővér? Miért nem szól már neki? Katja belépett a nővérszobába, ahol egy nővér nyomtatványokat töltött ki. – Írja kérem alá az elbocsátó papírokat, doktornő! – Szívesen – ült le Katja, és kezébe vette az első papírt. – Lieserné? Dehát őt csak hétfőn akartuk hazaengedni. – Mindenképpen menni akar, az osztályos nővérnek és az orvosnak sem sikerült meggyőznie. Várja a családja. – Beszélek vele – jelentette ki Katja, és letette a papírt. – És méginkább a férjével. Ha bejön délután, legyen szíves, szóljon nekem. – Igen, Liesernének tényleg itt kellene még maradnia, nem úgy, mint másoknak... – Cornelia nővér elhallgatott. Edith nővér kijött a betegszobából, és utat engedett befelé Rolf Bendának, akit hangos és heves szemrehányások fogadtak.

– Hol voltál ilyen sokáig? Kinek telefonáltál már megint? Edith nővér a mosdó irányába indult. – Érdekes egy család – vélte Cornelia nővér... – Egyetlen barátságos szavuk nem volt még egymáshoz. Bendáné veszekszik a férjével és a nővérrel is, aki csak hallgat keserűen. Vajon mire gondolhat? – Ez az Edith nővér végig vele volt? – Igen, még éjszaka is. A madame-nak állandóan szüksége van személyzetre. Persze én nem panaszkodom, végül is a mi munkánkat vette át az ápolónője. Bendáné nagyon bizalmatlan. Ha nem lenne saját ápolónője, biztosan közülünk ugráltatna valakit örökké. Katja az utolsó papírra is odafirkantotta a nevét, aztán felállt, hogy meglátogassa Liesernét. – Bendáné hazamehet – szólt még vissza az ajtóból, és hallotta az osztályos nővér megkönnyebbült sóhajtását. Gerda Liesert gyomorfekéllyel szállították be a klinikára. Agyondolgozott, sovány asszony volt, ötvenévesnek hihette volna bárki, pedig még csak a negyvenet töltötte be. A férje munkanélküli, és sokat iszik. Hogy mégis autója lehessen, a felesége takarítani járt. – Doktornő, otthon szükség van rám – fogadta Katját. – A kicsi tegnap piszkos blúzban jött, a fiam pedig tegnap nem kapott uzsonnát. Azt mondták, mióta itt vagyok, a lakással senki nem törődik. Teljesen kétségbe vannak esve. – Még a hétfő is korai lenne a hazamenetelre – felelte Katja nyugodtan. – Hát még a holnap. Szó sem lehet róla. Tudja mit? Gondoskodom róla, hogy a családja segítséget kapjon, így legalább tiszta lakást, egészséges gyerekeket, és terített asztalt talál majd. Maga úgysem tudná ilyen állapotban elvégezni a házimunkát. Vissza akar kerülni újra a klinikára? – Sokáig feküdtem itt, doktornő, és már sokkal jobban érzem magam. – Tudom – simogatta meg a beteg kezét a doktornő. – De az ilyen bajokkal nem lehet viccelni. A gyomorfekély újra felléphet, főleg akkor, ha nem törődik vele. Nem szabad idegeskednie, Lieserné. Én majd elintézek mindent, így még hétfőn is itt maradhat. Egyébként nem említett egyszer valami olyat, hogy lenne valaki, aki ellátja a családját?

A beteg boldogtalanul nézett Katjára. – Egy unokanővérem szokott segíteni, de már nem jön hozzánk – pirult el. – Ha a férjem részeg... érti, ugye? – Agresszív lesz? Kötekedő? – Katja érezte az asszony tétovázását. – Nekem nyugodtan elmondhatja. Én is asszony vagyok, és az asszonyok ismerik a férfiakat. Szóval a férje tolakodó, igaz? Nos, találkozott már a mi házunk jó tündérével, Mansfeldnével? Megígérem, hogy egy hozzá hasonló segítséget küldök magukhoz. Egy ugyanolyan korú és kinézetű idős hölgyet. Nem hiszem, hogy a férje egy idős asszonnyal szemben is tolakodóan viselkedne. Ha mégis kellemetlenkedne, az a hölgy majd helyreteszi. – Doktornő, olyan jó hozzám – lábadt könnybe Gerda Lieser szeme. Katja Anders mosolyogva ment ki a szobából, és indult tovább a betegeihez. Amikor végzett és elhatározta, hogy lemegy a férjéhez, hirtelen valami furcsa szag csapta meg az orrát. Az egyik szeméttartóban kigyulladt valami, és a füst az ajtók alatt beszűrődött már a betegszobákba is. Odasietett, de ebben a percben Renate Benda szobájából hangos segélykiáltás hallatszott. Edith nővér futva jött a nővérszoba felől. – Segítség, tűz van! – sikoltozott hisztérikusan Renate Benda. Cornelia nővér is felfigyelt, előszaladt, felkapta a szemetest, és sietett vele a mosdóba. – Valaki egy cigarettacsikket dobott bele – jelentette Katja Andersnek, aki Renate Benda szobájába igyekezett. – Borzasztó! A kosár tele volt papírokkal. – Mi történt? – kérdezte Edith nővér. – Már minden rendben van – felelte Katja. – Mi történik itt? Égett szagot érzek! Anders doktor jelent meg a lépcső tetején. Kérdő tekintetére Katja elmondta, mit vettek észre. – Edith nővér! – kiáltozott újra Renate Benda. Az ápolónő Katjára nézett. – Az asszonyom rettenetesen fél a tűztől – magyarázta. – Gyerekkorában egyszer majdnem megégett. Megfordult.

– Megyek már, asszonyom. Nincsen semmi baj – azzal eltűnt a betegszobában. – Átjössz velem a röntgenosztályra? – fordult dr. Anders a feleségéhez. – Meg akarok nézni néhány új felvételt arról a mellkasi tumorról, ugyanis közben még egyszer megröntgenezték Schaffner urat. A hallban Rolf Bendát pillantották meg, amint éppen telefonált. Néhány szavát meg is hallották. – Nem, nem lehet, nem mehetek – mondta leverten. – De egy-két napon belül biztosan... Azzal fenyegetőzik, hogy... Ennél többet nem lehetett megérteni, mert Benda, mintha megérezte volna, hogy nincs egyedül, hátranyúlt és becsukta a telefonfülke ajtaját. – Mivel tartja maga mellett az az asszony? – csóválta a fejét Katja. – Nem tudom. Az a lényeg, hogy már nem minket akar felhasználni a férje ideláncolásához – karolta át egy percre a feleségét a főorvos. Az asszony visszamosolygott rá. – Lélekvidítóan szép vagy – mondta a férje. – Köszönöm – nevetett Katja, s következő gondolatai már elszakadtak Renate Bendától. Most már Lieser úrral kell foglalkoznia.

* A belgyógyásznőnek majd leragadt már a fáradtságtól a szeme, mégis erőt vett magán. – A beteg légzési elégtelenségei kétségtelenül arra vallanak, hogy a tumor kiterjedt a bal tüdőfélre is – jelentette ki. – Meg kell műteni Schaffner urat – bólintott a férje. – Akkor is, ha pillanatnyilag jobban érzi magát. – Egy fulladásos roham bármikor felléphet nála – folytatta Katja. – A szíve és a keringése erős, kibírja az operációt. – Mivel belgyógyász és sebész ilyen szokatlanul egyetértenek, ne habozzunk – összegezte a főorvos. – Úgy beszélsz, mintha örökké vitatkoznánk.

– Nem örökké, de azért előfordul, nem igaz? – néztek egymásra mosolyogva. A titkárnő kávét hozott be, amelyet a főorvos hálásan megköszönt. – Van még valami elintézendőm mára, Baier kisasszony? – kérdezte csészéje után nyúlva Anders doktor. – Csak az aláírások – hozta Veronika Baier a dossziét. – De a doktornőre még vár valaki, egy bizonyos Lieser úr. Azt mondja, a doktornő kérette magához. – Még csak most jött be? – vetett egy pillantást az órára Katja, és sietett betege férjéhez. – A nővér mondta, hogy beszélni szeretne velem, doktornő – kezdte Lieser úr. – De miért ilyen későn jött? A látogatási időnek már régen vége – ült le Katja az íróasztal szélére. A látogatót valahogy mókásnak találta, mindazok ellenére is, amit Liesernétől tudott róla. – Történt valami, és nem tudtam előbb jönni – felelte a férfi, furcsán csillogó szemmel. Ivott volna? – Az erdőben voltam egy cimborámmal – magyarázta kérés nélkül is. – Kandallója van, és tűzifát akartunk hozni, amikor ránk kiabált egy nő, hogy segítsünk keresni, mert valaki eltűnt. Úgyhogy, segítettünk. – És sikerrel jártak? – Megtaláltuk – bólintott a férfi. – A vízben ült, a patakban. Én rögtön kerékpárra ültem és segítséget kértem az Erdei Klinikáról. Nemsokára beér a mentőautó is, ami elindult oda – felkapta a fejét és fülelt. – Már hallani is a szirénát, doktornő. Katja nemigen tudta, mit tartson erről a furcsa históriáról, így hát csak bólintott. Szeretett volna rátérni a beszélgetés céljára, bár úgy látszott, a férfit e pillanatban nem nagyon izgatja, mi van a feleségével. A kíváncsiság és a szenzációéhség erősebb volt Lieser úrban. – Megnézem azt a nőt, akit behoztak, miután rátaláltunk – állt fel. – Még azt sem tudom, hogy néz ki. Persze, valami dicséret vagy jutalom is elkelne, amiért megmentettük a megfulladástól – ezzel már ki is sietett a szobából. – Ki mentett meg kicsodát? – érkezett meg az aláírások után Anders doktor.

– Fogalmam sincs – nézett rá értetlenül Katja. – Ha jól értettem, eltűnt valaki az erdőben, keresték és végül a patakban találtak rá. – A patakban? – ismételte dr. Anders. – Itt nálunk? Abba lehetetlen belefulladni. – Én nem próbáltam – tárta szét a karját Katja. Megcsörrent a telefon, Anders doktor felvette, egy darabig csak hallgatott, aztán csak ennyit mondott: – Megyek – ezzel letette a kagylót. – Katja, Bendánét hozták be az előbb! – Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel az orvosnő. – Az ügyelet szólt fel. Lemegyünk? Valóban, Renate Benda volt az. Takarókba csavarva feküdt a vizsgálóasztalon, és tágra nyílt szemmel nézett maga elé. Katja és Robert Anders a szomszéd helyiség nyitott ajtajából figyelték. Hugo Lieser és egy másik férfi, valószínűleg az a bizonyos cimborája az ajtó előtt várakozott. Hiába próbáltak bemenni a vizsgálószobába. Edith nővér, Bendáné ápolónője most már egyáltalán nem tűnt olyan nyugodtnak és erősnek, mint eddig. Ruhája nedves volt, haja kócos, a cipője sárosan cuppogott. – Mi történt? – kérdezte a főorvos. Edith nővér mély lélegzetet vett. – Nem tudom – felelte tompán. – De hát csak tudja, hogyan került Bendáné az erdőbe... – szólt rá Katja. – Hogyne, tudom. Én magam vittem oda. – Miután ma reggel kiengedtük a klinikáról? – folytatta Katja a kérdezősködést. – Ő akarta – csuklott el az ápolónő hangja. – Benda úr ebéd után elment otthonról, bárhogy kérte a felesége, hogy maradjon vele. – Frankfurtba ment? – Nem, csak ide a városba. Nagy veszekedés volt közöttük, Benda úr nem hagyta feltartóztatni magát. Az asszonyom kérte, hogy legalább egy rövid erdei sétára kísérje el, mielőtt elmenne, de Benda úr erre sem volt hajlandó. Erre az asszonyom megkért, hogy vigyem ki én az erdőbe, de azonnal. Ki is mentünk, ott aztán arra kért, hagyjam magára. Nekem sok dolgom volt, bementem a városba, elhoztam a

ruhákat a tisztítóból, és bevásároltam. Mire visszamentem, Bendáné már nem volt azon a helyen, ahol hagytam. Először a közelben kerestem, mert tudtam, hogy messzire nem képes egyedül eljutni. Nem találtam, és akkor megkértem két férfit, hogy segítsenek. – A nővér nyelt egyet. – Egy kis patakban találtunk rá, nyakig a vízben ült. Megkértem az egyik férfit, hogy hívja a mentőket, a másik meg segített kiemelni az asszonyomat a vízből. Nagyon nehéz volt, de szerencsére nemsokára már jött is a mentőautó. A felvételnél ügyeletes orvos lépett be. – A lehűlésen kívül semmi baja Benda asszonynak. Nem sérült meg – jelentette. – De a víz hideg volt. – Az évszakhoz képest nagyon hideg volt – csatlakozott hozzá az ápolónő. – Bendáné pedig, egyszerűen csak ült a vízben, még csak nem is kiabált segítségért. Amikor megpillantottam, először azt hittem... halott! – Legjobb lesz, ha a régi szobáját adjuk Bendánénak – fordult férjéhez a belgyógyásznő. – De hát az Isten szerelmére, hogyan került a vízbe? – faggatta Anders doktor az ápolónőt. – Annyira csúszott az út, hogy tolószékestül beleesett a patakba? Edith nővér homlokráncolva nézett rá, mintha megpróbálná még egyszer felidézni minden egyes mozzanatot, aztán tanácstalanul megrázta a fejét. – Nem, ez lehetetlen. Nem is tudott volna elmenni egyedül a patakig, de már az odavezető útig sem nagyon. A patakpart, ha jól emlékszem, tele van kövekkel és fadarabokkal, Bendáné nem tudott volna átjutni rajtuk a tolókocsival. – Az ápolónőnek hirtelen elakadt a lélegzete. – Ó, Istenem! – suttogta. – A beteg megpróbált mondani valamit – szólalt meg a felvételnél szolgálatot teljesítő orvos. – Alig lehetett érteni, de mintha azt mondta volna, hogy valaki meglökte a tolókocsiját... bele a patakba...

*

– Mi történik itt? – kérdezte Anders doktor, amikor több órás fárasztó munka után, végre kijött a műtőből. – Gyűlést tartanak? A bejárati ajtónál, a portás kétségbeesetten küszködött a kamerákkal felfegyverkezett csapat ellen, s próbálta meggyőzni őket, hogy nem ronthatnak be csak így egyszerűen a klinikára. – Ugyan már, nagyapó – intette le egy fiatalember, és egyszerűen félretolta az öreg portást. – Ne fontoskodj itt, én a sajtót képviselem. – Ez már aztán... – tűnt fel Büttner doktor, aki szintén a műtő felől jött, s most lesietett a lépcsőn, hogy a portást megsegítse szorult helyzetében. – Mi történik, mit akarnak maguk? – állta el a lépcsőn a felfelé vezető utat. Látva az izmos fiatalember határozott fellépését, a hívatlan látogatók megtorpantak. – Benda asszonnyal akarunk egy beszélgetést felvenni – magyarázta egyikük. – A tegnapi dolog miatt, ami a pataknál történt. – Szó sem lehet róla, itt senkivel nem fognak semmit felvenni. Ha eddig nem vették volna észre, ez egy kórház. Most pedig a legjobban azt tennék, ha távoznának. – Akkor legalább azt mondja meg, mi történt egyáltalán! Igaz, hogy a férjével állandó harcban élnek? Az asszony beteg, és a férje nem törődik vele, igaz ez? – lámpa villant. Büttner doktor védekezőn felemelte a karját, amikor egy másik lámpa a szemébe világított. – Semmit nem felelek erre, ez egyébként a házirendünkkel is ellenkezne. Tűnjenek el innen, különben hívjuk a rendőrséget! – Már itt is vagyunk! – hangzott fel a háttérből egy hang. Két középkorú férfi lépett oda a sebészhez. – Ön Bendáné kezelőorvosa? – kérdezte a felügyelő, miután igazolta magát és kollégáját. – Nem, én sebész vagyok, ő pedig a belosztály betege. Büttner doktor a lépcső tetején álló főorvos felé fordult. A felügyelő felismerte Anders doktort, és odasietett, hogy üdvözölje. Nemrégiben, egy alkalommal ő is a főorvos betege volt. – Hallott már a Benda-ügyről, doktor úr? – kérdezte az üdvözlés után.

– Tegnap este véletlenül jelen voltam, amikor Bendánét beszállították. A feleségem most is ott van nála – vezette be irodájába a rendőrtisztet dr. Anders. Leültette őket és megkérte titkárnőjét, Veronika Baiert, hogy keresse meg Katját. Az orvosnő, néhány perccel később már be is lépett a főorvos dolgozószobájába. – Bendáné teste erősen lehűlt, és sokkos állapot is beállt – jelentette. – Ő maga azt mondja, beleesett a patakba – lapozgatott jegyzetfüzetében a felügyelő. – Ezt két tanútól tudjuk. Valószínűleg a sajtót is ők értesítették. – Lieser úr – fordult a férjéhez Katja. – Igen, tudom, az életmentő. A felügyelő tovább lapozott. – Ez a Lieser, egy barátjával volt, és láttak is valakit a közelben, egy fiatalembert, akit később egy kocsmában felismertek. Beszélgetésbe elegyedtek vele, s a fiatalember egy negyedik emberről beszélt nekik, aki szintén arra járt. Reméljük, ez a tanú is jelentkezni fog. – Benda úr a felesége mellett van? – kérdezte a másik rendőr. – Otthon ugyanis nem találtuk. – Bendáéktól csak az ápolónő van a klinikán. – Vele is beszélnünk kell. Mit gondol, doktornő, Benda asszony kihallgatható állapotban van? – Beszélhetnek vele, de csak röviden. – Lesz néhány kérdésünk Bendáék házasságáról is – álltak fel a rendőrök. – Tud erről valamit, főorvos úr? Anders doktor gyors pillantást vetett a feleségére. – Gondolom, ez nem esik az orvosi titoktartás körébe – szólt a felügyelő. – A szobalány állandó veszekedésekről számolt be, többnyire amiatt, hogy Bendáné elhanyagolva érzi magát. A házaspár ismét összenézett. – Ebben van is igazság – felelte végül a főorvos. – Ennél többet viszont tényleg nem tudok mondani. – Köszönöm, a többit már ki tudom következtetni magából a közöttük lévő korkülönbségből is. A szobalány is utalt erre.

A rendőrök ezzel elköszöntek Anders doktortól, és követték Katját, aki a belosztályra vezette őket. Az orvosnő először egyedül lépett be a betegszobába. Renate Benda párnákkal feltámasztva ült az ágyban, és ebédjét fogyasztotta. Még mindig nagyon sápadt volt. Amikor megpillantotta az orvosnőt, eltolta maga elől a tányért. – Nem bírok többet enni, Edith nővér. Vigye el! Az ápolónő némán vette el előle a tányért, rátette a gördülő kis asztalra, és kitolta a szobából. – Két rendőrnyomozó szeretne beszélni Önnel – mondta Katja. – Elég jól érzi magát a beszélgetéshez? – Hogyne, természetesen – felelte azonnal az asszony. Megcsörrent a telefon a szobában, de Renate Benda nem mozdult. Katja vette fel a kagylót. Rolf Benda volt a hívó, és a felesége állapotáról érdeklődött. Amikor meghallotta, hogy az asszony jobban van, kérte, hogy beszélhessen vele. – Asszonyom, a férje – nyújtotta Katja a kagylót, de az asszony elhárította. – Nem akarok beszélni vele, és látni sem akarom többé – mondta hideg ellenségességgel a hangjában. – De Bendáné, a férje aggódik Önért! – lepődött meg Katja, és újra odanyújtotta a telefonkagylót. – Méghogy aggódik, ő! – nevetett fel dühösen a beteg. A férfi valószínűleg meghallotta, mert felkiáltott. – Renate, kérlek, mi van veled? Miért nem akarsz beszélni velem? Miért nem akarsz látni? Nem utaztam el, itt maradtam, hát mit kell még tennem? Renate Benda arca hideg, merev maradt. Meg sem mozdult. Katja most már végképp nem értette a helyzetet és beleszólt a kagylóba: – Sajnálom, Benda úr, de most le kell tennem. – Doktornő, segítsen! – kiáltotta Rolf Benda. – Mondja meg a feleségemnek... – Sajnálom, de tényleg le kell tennem – az orvosnő szavait tett követte, aztán Katja az ajtó felé indult. – Behívom a nyomozókat. – Doktornő! – szólalt meg hirtelen a beteg. Amikor Katja megfordult, döbbenten látta, hogy az előbb még sápadt arc most lángol, s

még az asszony nyakán is vörös foltok ütköznek ki. – Doktornő, el tudja képzelni, hogy a férjem a halálomat kívánná? Hogy meg akar szabadulni tőlem, és még egy ilyen cselekedettől sem riadna vissza? – Az ég szerelmére, Bendáné, miket beszél? – rettent meg az orvosnő. – Csak nem azt akarja mondani, hogy a férje volt az, aki... – Senkit nem láttam – szakította félbe lázas sietséggel a beteg. – Valószínűleg elbóbiskoltam, és amikor kinyitottam a szemem, a kocsi már a víz felé gördült. Odaállították a patakhoz vezető útra, és meglökték! Olyan gyorsan történt, hogy mire feleszméltem volna, már a vízben voltam! – Istenem, ez borzalmas! – Nem volt nálam pénz, de voltak rajtam ékszerek, mégsem lopták el, egyiket sem! – az asszony hangjából sütött a rettegés. – Meg kellett kérdeznem magamtól, ki tenne ilyen ostobaságot? Az ajtó közben kinyílt, és Cornelia nővér nézett be. – A felügyelő úr türelmetlenkedik, nem tud tovább várni. – Jól gondolja meg, mit fog mondani – fordult a beteghez Katja, mielőtt elhagyta a szobát. A nyomozók az ajtó előtt álltak, de nem mentek be azonnal. Magas, karcsú férfit pillantottak meg közeledni. Rolf Benda volt az, sötétkék zakóban és világosszürke nadrágban. – Magas, karcsú, a ruhája kék és szürke, a haja sötét és hosszú – sorolta halkan a felügyelő. – Így írták le a tanúk azt a bizonyos negyedik embert. Felvettem Lieser vallomását. Cornelia nővér a férfi elébe sietett. – Most nem mehet be – mondta félhangosan. – Először a nyomozó urak fognak beszélni a feleségével. Rolf Benda megdermedt és körülnézett, aztán megfordult, és szinte futva igyekezett a lépcső felé, ahol kis híján összeütközött Büttner doktorral. Bocsánatkérés nélkül szaladt tovább. A fiatalabb nyomozó utána indult volna, de a felügyelő visszatartotta. – Várj, még ezerszer elkaphatjuk. Először nézzük meg az aszszonyt. Ez volt tehát a férj – pillantott Katjára, aki lassan, elgondolkodva bólintott.

* A nővér Anders doktor kezébe nyomta a jelentéseket. A főorvos egy pillantást vetett a laboreredményekre, aztán továbbadta őket a feleségének. A beteg az ágyban ült. Arca már nem volt olyan kékes színű, mint amikor beszállították a kórházba. Kétségbeesetten figyelte a főorvost. – Schaffner úr, elhoztam a feleségemet is, ugye ismerik már egymást? – Anders doktor kezet fogott a beteggel. – A feleségem belgyógyász, így aztán, az utolsó percig harcol minden operáció ellen. A beteg mosolyogni próbált, de nem nagyon sikerült neki, így csak bólintott. – Mindketten kielemeztük az ön esetét, most is a röntgenosztályról jövünk. Az utolsó felvételek még inkább alátámasztották a gyanúnkat, hogy az ön légszomját daganat okozza, nem pedig a szívműködés zavara, mint ahogy azt először feltételeztük. – Uhlig doktor úr is ezt mondta – a beteg lassan beszélt, mintha nehezére esne megszólalni. Szeméből még mindig kétségbeesett könyörgés sugárzott a főorvos felé. – Először mindannyian azt hittük, hogy a szívvel van baj – magyarázta barátságosan Katja. – Minden tünet erre utalt, de a későbbi röntgenfelvételek már kimutatták, hogy a légcső közelében, egy nehezen felismerhető tumor fejlődött ki. Ezért okoz fájdalmat a légzés, Schaffner úr. – Szóval... Meg kell műteni? – kérdezte a beteg, s a szava köhögésbe fúlt. Minden kis izgalom csak növelte a légszomját. – Egyezzen bele, Schaffner úr – ragadta magához a szót ismét a főorvos. – Ebben az állapotában az élete merő kínlódás, még akkor is, ha a daganat nem életveszélyes. – Értem – bólintott a beteg. – Megértettem. De én nem szeretném, ha megműtenének. – Tudjuk, de ez mégis elkerülhetetlen. Ezt a daganatot csak műtéttel tudjuk... – elakadt, mert kinyílt az ajtó, és egy fiatal nővér lépett be. – Mi történt? – kérdezte bosszúsan Anders doktor.

– Telefonja van, főorvos úr, és állítólag nagyon fontos ügy... – Később – hárította el dr. Anders. – De... életbevágóan fontos – felelte tanácstalanul a nővér. – Majd megyek én – döntött Katja, és elsietett. Anders doktor elmagyarázta a betegnek a műtét minden egyes mozzanatát. Amikor Katja visszajött, megvárta, amíg a férfiak befejezik a beszélgetést, s csak utána szólalt meg. – A műtőben is ön mellett lesz egy belgyógyász, Schaffner úr. Higgye el, mindent megteszünk az ön egészségéért. A döntés természetesen, az ön kezében van, s a sebészt is ön választja meg. – Én megbízom Anders doktor úrban. Beleegyezem az operációba – jelentette ki a beteg. Az orvosok elbúcsúztak. Schaffner úr most, hogy túlesett a döntésen, nyugodtabbnak tűnt. A felelősség most már az orvosoké volt. – Hála Istennek sikerült – szólalt meg a folyosón dr. Anders. – Jó, hogy itt voltál, Katja, a jelenléted megnyugtatta a beteget, pedig sokáig hallani sem akart az operációról. – A főszerep azért most is a tiéd volt – mosolyodott el Katja. – Azért egyezett bele a műtétbe, mert megbízik benned, te is hallottad. Elérkeztek a főorvos szobájához. A titkárnő már hazament, az osztályokon a nappali műszakot lassan felváltották az éjszakások. A kertben még sétálgatott néhány beteg. Anders doktornak eszébe jutott a telefonhívás. – Mi volt az az életbevágóan fontos ügy? – kérdezte a feleségét. Katja elvett egy dossziét az asztalról, és átfutotta a másnapi műtéti beosztást. Érdekelte a tervezet, mert az ő egyik betege is másnap került a műtőasztalra. – Nem is tudom – felelte, anélkül hogy felpillantott volna. – Veled akart beszélni. – De kicsoda? – kérdezte Anders doktor, miközben gondolatai már Schaffner úr műtéte körül forogtak. – Helm vagy hogy hívták... Nő volt, az biztos. – Ezen kívül semmit nem mondott arról a bizonyos életbevágóan fontos dologról? – Azt mondta, majd felhív később.

– Hol, otthon? – kérdezte a férje, aki végre egy nyugodt estére vágyott. A papírra nézett, amit Katja olvasgatott. – A gyomorreszekcióval kapcsolatban igazad volt. Olyan apró volt a daganat, hogy nagyon nehezen vettük észre. – Neked való eset – tette le a papírt Katja. – Szerencsétlen ember, sokat szenvedhetett a gyomrával. – A tumor szerencsére kedvező helyen van, a gyomornak csak egy kis részét kell eltávolítani. De most már menjünk, én már nagyon éhes vagyok. A vacsora azonban nem úgy alakult, mint képzelték. Theresa Mansfeld, a házvezetőnő, amikor ajtót nyitott nekik, odasúgta, hogy látogatójuk van. – Nem küldhettem el – védekezett bűntudatosan. – Nagyon sírt és azt mondta, ismerőse a doktor úrnak – nézett bocsánatkérően a főorvosra. – Beteg? – kérdezte Anders doktor. Theresa Mansfeld nemet intett. – Nem az. Először a klinikára akartam küldeni, mondván, hogy ha orvosra van szüksége, ott megtalálja az ügyeletest, de ő itt akart maradni. – Egy ismerős? Hogy hívják? – Helm – felelte a házvezetőnő. – Remélem, nem követtem el nagy hibát? – fűzte hozzá aggodalmasan, amikor látta a főorvos értetlen pillantását. – Ő volt a telefonáló – emlékezett vissza Katja. – Ezt a nevet mondta. – Nem ismersz senkit, akit így hívnának? Nekem is azt mondta, hogy ismerősök vagytok. – Arról azért tudnék – rázta meg a fejét dr. Anders. – Beszélek vele, mást úgysem tehetek. Hová vezette, Theresa? – A doktor úr dolgozószobájába. – Mindjárt jövök – ezzel a főorvos hosszú léptekkel elsietett. A dolgozószobában sportosan öltözött, karcsú, fiatal nő várt rá. Félhosszú szőke haj keretezte arcát s csillogó kék szemét. Nagyon csinos teremtés volt, Anders doktor azonban nem tudta felidézni, hogy valaha is találkozott volna vele. – Jó estét. Beszélni akart velem?

A látogató, rövid habozás után csalódottan felelte: – Persze nem ismer meg... – Kellene? – nézte meg alaposabban dr. Anders. – Sajnálom, de nem emlékszem. Helm... Ugye ezt a nevet mondta a házvezetőnőmnek? – amikor kimondta a nevet, megállt. – Évekkel ezelőtt ismertem egy Helm doktort, orvos volt. Ön... – ránézett a fiatal nőre, aztán arcára kiült a meglepetés. – Ez nem lehet igaz – csóválta meg a fejét. – A copfos, fogszabályozós kislány, aki súrolókefét tett a lepedőm alá... A fiatal nő felnevetett. – Én voltam az. – Susi, a kis ördögfióka. Aki legyet fogott, és ráültette a desszertemre! – De csak mért szerettem magát... – védekezett a lány. – Szép kis módszer a vallomásra! – Fájt a szívem, hogy rám sem néz! A legyet eredetileg a levelibékámnak fogtam, de magamra akartam vonni a doktor úr figyelmét. Hiába... Magát a nővérem sokkal jobban érdekelte. – Régi szép idők! – nevetett Anders doktor. – És most mivel foglalkozik? – Orvos lettem. – Az édesapja mellett dolgozik? – Nem, ő átadta a praxist a vejének. Én különben is belgyógyász lettem, nem fül-orr-gégész, mint az apám. Azaz, csak lesz belőlem belgyógyász. A szakvizsgámra készülök, és jelenleg egy kollégám praxisában találtam munkát. – Jöjjön, ismerkedjen meg a feleségemmel! – hívta jókedvűen Anders doktor. – Együtt vacsorázunk, és kibontunk egy üveg bort. A fiatal nő arcán azonban árnyék suhant át. Anders doktornak eszébe jutott, hogy Susanne Helm komoly okból kereshette csak fel, ennyi idő után. A telefonban, egyenesen életbevágóan fontos ügyről beszélt. Susannel Helm, mintha olvasott volna a gondolataiban. Felemelte az asztalról a magával hozott újságot, és odanyújtotta Anders doktornak.

„Titokzatos baleset az erdőben” – állt hatalmas betűkkel a címlapon. – „Ismeretlen tettes a patak vizébe lökte a gazdag, tolószékhez kötve élő asszonyt, aki saját erejéből soha nem tudott volna kievickélni a partra.” A cím alatt két férfi fotóját közölte az újság. Egyikükben Anders doktor felismerte Lieser urat. A férfi neve is szerepelt az újságban. Egy bizonyos Lieser úr és barátja, Ottó az asszony megmentése után találkoztak egy idegen fiatalemberrel, aki az esetről hallva megemlítette, hogy kis idővel előbb a patak környékén járt, s ott látott egy férfit, akit le is tud írni. Az újság a személyleírást is közölte, s a cikk írója végezetül reményét fejezte ki, hogy az eddig ismeretlen tanú jelentkezni fog, ugyanúgy, mint a többiek, akik igen értékes segítséget nyújtottak a rendőrségnek. A cikk szerint, a vízbe lökött béna asszony, maga is idegenkezűségre utaló kijelentéseket tett. Amikor Anders doktor újra leengedte az újságot, látogatója halkan megszólalt: – Hát ezért jöttem... – De hát mi köze van önnek az egész ügyhöz? Egyébként mióta van itt a városban? – Csak tegnap érkeztem, de ennek ellenére sok közöm van a dologhoz. Susanne Helm, a kinyíló ajtó felé fordult, ahol Katja jelent meg. – Gyere csak – hívta a férje. – Bemutatom egy régi, kedves ismerősömet, Helm kisasszonyt. Ez itt a feleségem, Katja. – Bocsánatát kérem a zavarásért – fordult hozzá Susanne Helm. – De nem találtam jobb megoldást. Anders doktor úron kívül, egy lelket sem ismerek Bergesfeldenben. Nagyon kétségbe voltam esve. Katja meglátta férje kezében az újságot, elvette és átfutotta a cikket. – Titokzatos baleset... Igen, ez az ügy valóban nagyon titokzatos. Ki tehetett ilyet és főleg miért? – Miért? – keserűen csengett a látogató hangja. – A holnapi újságokból megtudhatja, sőt azt is, ki volt a tettes. A férjen kívül, ugyan kinek állt volna érdekében, hogy az asszony átkerüljön a másvilágra? – De hát a patak nem is mély, nem lehet belefulladni.

– Először is, nem biztos, hogy a tettes tudta ezt, másodszor pedig egy mozgásképtelen ember ekkora vízbe is belefúlhat. Ha belökik a vízbe a tolókocsit, az is lehet, hogy felborul, nem? Ráadásul a test kihűl, ha egy ideig nem találnak rá – folytatta Susanne Helm. – Lehetséges – bólintott nem nagy meggyőződéssel Katja. – Én is azt gondolom, amit ön, hogy mindez csak elmélet, méghozzá nem is igen valószínű, de az emberek nem így gondolkodnak, mert a sajtó mást beszél be nekik. Ha Bendáné megmarad annál, hogy valaki, akit nem látott, aljas módon mögéje lopózott és a szerencsétlen, szundikáló, béna asszonyt a vízbe lökte, a rendőrség is tudni fogja, merre keresgéljen. – Susanne Helm arca lángolt, a szeme szikrákat szórt. – Aztán előkerül valahonnan egy ember, és ad egy személyleírást, amely még hasonlít is Rolf Bendára. – Nem hinném, hogy ezzel a rendőrség sokra menne – nézett Katja kérdőn a férjére. – A sajtó csak egy harmadik személytől értesült a személyleírásról, nem igaz? Ráadásul, Lieser úr, a koronatanú sem valami szavahihető, hiszen köztudottan nem veti meg az italt. – De Lieser úr nem volt egyedül abban a kocsmában – emlékeztette Susarme Helm. – A személyleírást mások is hallották. Talán az a fiatalember is jelentkezni fog. Még szembesítésre is sor kerülhet. – Ha Benda úr ártatlan, ennek csak örülnie kellene – vélte Anders doktor. – Vannak olyan ferdítések, amelyek aztán akár jogi tévedéshez is vezethetnek! – vágta rá kétségbeesetten a fiatal. nő. – Akkor mi lesz? – Nem kell mindjárt olyan sötéten látni mindent. Reméljük, Benda úrnak alibije is van arra az időpontra. Susanne Helm hallgatott. Lehorgasztott fejjel nézett maga elé, s idegesen tördelte a kezét. A házaspár gyors pillantást váltott egymással. – Benda úr a városba akart menni, ezért nem kísérte el sétálni a feleségét. Jól emlékszem, ezt mondta az ápolónő. A városból a patakig eljutni beletelik egy kis időbe. Benda úr nemigen tehette meg, hogy odamenjen, elkövesse ezt a szörnyű tettet, aztán visszatérjen a városba – minél tovább beszélt a főorvos, annál inkább az volt az érzése, hogy feleslegesen magyaráz.

– Mondja meg őszintén, Susanne, ugye magát nagyon érzékenyen érinti Benda úr sorsa? A fiatal orvosnő felemelte a tekintetét. – Igen – felelte tompán. – Nagyon szeretem őt. – Értem – sóhajtott dr. Anders. Susanne Helm őszintén nézett rá. – Nem a régi szép idők miatt jöttem el önhöz, amint ezt bizonyára gondolta is. De ön volt az első, aki eszembe jutott, amikor meghallottam, hogy Bendáné az itteni klinikán van. Mivel ön a főorvos, ismernie kell az asszonyt. A főorvos szótlanul nézett, s nem vette le szemét a tűzpiros arcról. – Úgy gondoltam – folytatta Susanne Helm – hogy ha van ember, aki segíthet, akkor az ön. Anders doktor összeráncolta a homlokát. Fogalma sem volt róla, miféle segítséget vár tőle a lány. Önkéntelenül is a feleségéhez fordult, mintha Katja ismerné a választ. – Azt hiszem, először is együnk valamit – javasolta a gyakorlatiasan gondolkodó belgyógyásznő.

* A nagy szobát csak az állólámpa hangulatos fénye világította be. Susanne Helm selymes haján csillogott a fény, amikor előrehajolt, hogy felemelje poharát. Vacsora után már oldottabb volt a hangulat, és a lány nyugodtabban kezdhetett bele történetébe. Először Renate Bendával ismerkedett meg, aki egy frankfurti belgyógyászhoz járt, s már régóta Clausen doktor betege volt. Rolf Bendával csak később találkozott össze, amikor a férfi idegi eredetű gyomorpanaszokkal fordult hozzájuk. – Egyszer-kétszer már előzőleg is láttam őt. Bendáné sokszor kihívatott minket, és mivel Clausen doktor már nem fiatal, inkább engem küldött ki maga helyett, pedig Bendáné nagyon ragaszkodott őhozzá. Az asszony eleinte kedves volt, de aztán egyre inkább úgy éreztem, kellemetlen neki a jelenlétem. Végül, szólt is Clausen doktornak, hogy csak vészhelyzetben küldjön engem, egyébként ő maga

menjen ki hozzá. Ez megrázott, gondolkodni kezdtem, mit ronthattam el. Végül Clausen doktor felnyitotta a szememet. Magamtól sose jöttem volna rá. – Féltékenység? – mosolyodott el dr. Anders, de felesége intett neki, hogy hallgasson. – Igen, pedig semmi oka nem volt rá. Benda úr egy volt Clausen doktor betegei közül, ráadásul, amikor bejött a rendelőbe a saját problémájával, én éppen szabadságon voltam. Később is, általában csak a feleségét kísérte el. Ő maga olyan gyógyszert szedett a gyomrára, ami recept nélkül is kapható. Egyszer aztán összefutottunk a városban és... – a fiatal orvosnő elpirult, és nem mondott többet. És megtörtént, gondolta Anders doktor. – Azt hiszem, addig meg sem néztem igazán Rolfot – magyarázta piros arccal Susanne Helm. – Csak azon az estén vettem észre, milyen jóképű. Azt hiszem, nála is, valahogy így történt a dolog. Addig minden orvostól rettegett – szinte bűntudatosan nézett a házaspárra és gyorsan folytatta: – Talán, nem csoda, ami történt, hiszen Rolf évek óta egy beteg asszony mellett élt, aki egyre újabb és újabb orvosokkal vette körül magát. – Hát, nemcsak Clausen doktor volt a háziorvosa? – kérdezte Katja. – Bendáné sok szakorvost is felkeresett. Gyakran, maga Clausen doktor ajánlott neki specialistákat, főleg pszichiátereket. El is kezdett egy pszichoterápiát, de aztán abbahagyta. – Egyszóval Benda úr viszontszereti önt – tért vissza az eredeti témára Anders doktor, mire a fiatal nő újra elpirult. – Azt mondta, csak most vette észre, milyen... szóval, hogy csinos vagyok, éppen olyan, amilyennek a felesége leírt engem. – A régi nóta. Egy féltékeny nő maga hívja fel a férje figyelmét a vetélytársra. – Igen, így volt – nézett maga elé elgondolkozva Susanne. Nem volt nehéz kitalálni, hol járhat az esze. Néhány perc múlva felsóhajtott. – Az utóbbi időben Bendáné egyre kezelhetetlenebb lett. Gyomorgörcsökről, aztán epegörcsről panaszkodott. Valamelyik újságban olvasta, hogy Bergesfeldenben eladó egy régi villa. A várost

ismerte régebbről és egy gyors elhatározással megvette a villát. A férje csak akkor tudta meg, amikor elkezdődött a csomagolás. Ő nem akart hosszabb időre Bergesfeldenbe jönni, ott akart maradni Frankfurtban. A felesége erre azt követelte dr. Clausentől, magyarázza meg Rolfnak, hogy kötelessége a súlyos beteg felesége mellett maradni. Clausen doktor erre természetesen nem volt hajlandó, de azt tanácsolta Rolfnak, legalább rövid időre kísérje el a feleségét. Katja Anders hirtelen előrehajolt. – Ez emlékeztet valamire, igaz, Robert? – Gondolom, itt is folytatta az asszony a taktikáját – mondta Helm doktornő. – Beszállíttatta magát epegörcscsel, de semmit nem lehetett nála megállapítani. – Így volt. Gondolja, hogy csak színészkedett? – Ön, talán nem így gondolja? – kérdezte keserűen a fiatal nő. – Egészséges, mint a makk, de ezt bizonyára már kiderítették. A lelke beteg, nem a teste. A tulajdonának tekinti a férjét, akit senki és semmi nem vehet el tőle. Magához akarja láncolni, mint egy ölebet, és ha erre a férje nem hajlandó, talál más módszert. Ugyan ki hagyna el és ki bántana meg egy beteg, szenvedő asszonyt? Rolf Bendában van kötelességtudat, és a felesége ezt használja ki. – Tulajdonképpen, miért jött el az asszony Frankfurtból? – Azt hiszem – legalábbis áttételesen – én voltam az oka. – Szóval, tud önről? – Sejti, hogy a férjének van valakije, de nem tudja, hogy én vagyok az. Régebben, amikor féltékenykedett rám, akkor is csak általánosságban volt féltékeny, úgy, mint minden más nőre. Különben is óvatosak voltunk. De sejti, hogy Rolf nincs egyedül, és hogy úgy mondjam, ki akarta vonni a veszélyes zónából. – Susanne Helm belekortyolt a borospoharába. A szomszéd szobában megcsörrent a telefon, Katja kiment, hogy felvegye. Hamarosan vissza is jött, és Susanne Helmre nézett. – Benda úr az. Önt keresi. A látogató feléjük fordult. – Nagyon kellemetlen lenne, ha idehívnám? – kérdezte könyörgő hangon.

– Benda úr szívesen látott vendég nálunk – felelte Anders doktor. Kicsit mulattatta a lány heves szerelme, de sajnálta is. Aligha az igazit találta meg, amikor beleszeretett Rolf Bendába. Mindegy, a remélt nyugodt, kellemes estéből úgysem lesz már semmi. Katja olvasott a gondolataiban. Odalépett mellé, és gyengéden homlokon csókolta. – Így van ez, ha az embernek sok nőismerőse van, kedvesem. Nő! Anders doktornak újra eszébe jutott a sovány kis ördögfióka, aki állandóan nyúzta őt, hogy játsszon vele. – Még a tejfogai is alig nőttek ki. Bezzeg a nővére! Csinos volt, de jól megtermett. Tizenhat éves volt, de máris alig lehetett átölelni. – Azért neked csak sikerült! Vigyázz, még féltékeny leszek! Anders doktor nevetett. – Ha jól emlékszem, egyszer, még meg is csókoltuk egymást. Kedves lány volt, de nagyon kövér. Katja mosolyogva megcsókolta, aztán, hirtelen eszébe jutott valami. – Mondd, mit vár tőlünk tulajdonképpen Susanne? A te... – elhallgatott, mert lépések hallatszottak. A fiatal nő visszajött. – Jön Benda úr? – Nem, nem akart. Pillanatnyi hallgatás után a főorvos szólalt meg. – Tulajdonképpen mióta van Bergesfeldenben, Susanne? – Tegnap délben érkeztem. Talán hiba volt, hogy idejöttem. Ez kisváros, és ha Bendáné megtudja, hogy itt vagyok, arra is hamar rájön, miért jöttem. De nem bírtam ki tovább Frankfurtban, beszélnem kellett Rolf-fal. Felhívtam, és megígérte, hogy eljön hozzám a szállodába ott a piactérnél, biztosan ismerik... – Tegnap délben hívta fel Benda urat? – Anders doktor újra töltött a poharakba. Susanne bólintott. – Amikor Rolf el akart indulni a városba, a felesége azt követelte, hogy kísérje el a sétájára. Ő nem akart vele menni, ezen újra heves vitájuk támadt, és az asszony hűtlenséggel vádolta. Rolf erre nem bírta tovább, és a kérésem ellenére megmondta neki, hogy a házassá-

guknak vége, s az asszony, sem a bénaságával, sem a színlelt szenvedéseivel nem tarthatja vissza többé. Bendáné kis híján idegösszeroppanást kapott, öngyilkossággal fenyegetőzött, de nem tudta viszszatartani Rolfot. Amikor Rolf eljött, még hallotta, hogy az asszony az ápolónőjét hívja. Gondolom, ki akarta vitetni magát az erdőbe. Rolf elmondta, hogy a hangja reszketett a dühtől. – Az ápolónő aztán el is kísérte az erdőbe – mondta Anders doktor és újra tölteni akart, de az üveg már kiürült. – Azután történt, az a dolog – folytatta Katja. – Nem valami kedvező Benda úrra nézve. – Hát persze hogy nem! – kiáltotta kétségbeesetten Susanne Helm. – Valaki látta az erdőben Bendát, legalábbis a tanú elég pontosan leírta, hogy nézett ki, nem igaz? A fiatal nő keserűen felnevetett. – Gyilkosság gyanújába keveredett – fordult a főorvoshoz. – Felfoghatatlan! Nem értem, hogyan láthatták ott! – Biztos benne, hogy Benda úr valóban nem járt arra? – Biztos vagyok benne. Azonnal énhozzám jött otthonról, nálam volt a városban, amikor az a dolog történt! Esküszöm, hogy velem volt! Anders doktor a lány csillogó kék szemébe nézett. – Én eskü nélkül is hiszek magának, de ha Benda úrnak alibije van, ezt úgyis igazolni tudják majd mások is. Hol voltak, Susanne? – Nálam, a szállodai szobámban – felelte halkan a lány. – Senki nem láthatta. – Én kértem, hogy a hátsó ajtón jöjjön be, mert nem akartam, hogy meglássák. A kocsiját is távolabb állította le. Ráadásul senki nem járt akkor a szálloda közelében, és a lépcsőn sem találkozott senkivel. Csak akkor látták néhányan, amikor már elment tőlem, sokkal később. – Mindenesetre, legalább ön igazolni tudja az alibijét – mondta Katja, de Susanne Helm csak sóhajtozott. Ránézett az asszonyra, aztán Anders doktorra. A főorvos nagyon gondterhelt volt. – Most már, aztán még nagyobb a baj. Már a motívum is megvan Bendáné megöléséhez...

* – Hányra állítsam be az órát, Robert? Fél nyolckor kezdődik az első műtéted. A fürdőszobából heves tiltakozás hallatszott, aztán lemondó sóhaj. – Állítsd be fél hétre – jött elő pizsamában a főorvos. – Egyezzünk ki hat óra tizenöt percben, rendben? Nekem is sok dolgom van reggel – mondta Katja, miközben bebújt az ágyba. Anders doktor eloltotta a villanyt, és ő is lefeküdt. – Akkor aludjunk, kedves asszonyom. Jó éjszakát! – Azért, egy csókra csak futja még – tiltakozott az asszony. – Kíváncsi voltam, szóvá teszed-e – nevetett fel a főorvos, és átölelte feleségét. – Jó éjszakát, kedvesem – suttogta Katja. Eloltotta az olvasólámpát, és becsukta a szemét, de ki is nyitotta újra. – Robert – szólalt meg rövid habozás után. – Hallgatlak – felelte a férje. – Én is erre a szerencsétlen párra gondolok. Mi a véleményed, Katja? – Nehéz helyzetben vannak. A férfinek van alibije, de nem állhat elő vele, csak végszükség esetén. – A lány igazolni fogja, hogy a kérdéses délutánon Benda nem lehetett a pataknál, mert vele volt. – Titokban egy szállodai szobában, órákon át! – Susanne ráadásul orvos, és a hivatása gyakorlása közben ismerkedett meg Rolf Bendával. Olyat tett, amit nem lett volna szabad: szerelmi viszonyba kezdett egy betegével. Nagyon kellemetlen helyzet egy fiatal nő számára, aki meg akar maradni ezen a pályán. – Benda éppen ezért akarta, hogy ne lássák meg, amikor a lányhoz megy, és ezért nem akar erre hivatkozni a bíróság előtt. – Remélhetőleg a rendőrség is ártatlannak fogja tartani. Egyedül Lieser vallomása alapján nem ítélhetik el – nyelt egyet Katja. – Lehetetlen! Hogyan láthatták az erdőben, amikor Susannénál volt? – Úgy gondolod, Lieser csak kitalálta az egészet? – Nem. Azzal együtt sem, hogy sokat iszik, ráadásul nem is volt egyedül. Kíváncsi vagyok, honnan került elő az az ismeretlen tanú,

aki leírta Bendát. Gondolod, hogy Bendának esetleg van egy hasonmása? – Ha pedig, az a tanú nem kerül elő, Benda gyanúban marad. – Sajnálom Susannét. Ugye nem hiszed te sem, hogy ő kezdett volna ki Rolf Bendával? – Nem hiszem, bár meg tudom érteni a férfit. De most már aludjunk inkább. Katja becsukta a szemét, de aztán megint csak kinyitotta. – És még mindig nem tudjuk, mit akar tőled Susanne. – Hm... Igen, igazad van – Anders doktor mélyet sóhajtott, aztán már csak nyugodt, egyenletes lélegzése árulta el, hogy a főorvos álomba merült.

* Az ébresztőóra csörgése mély álomból riasztotta fel az orvosházaspárt. Olyan sötét volt, hogy először azt hitték, az óra romlott el és ébresztette őket a kelleténél korábban, aztán meghallották kintről az eső kopogását. Katja jókedvre derülve hallgatta férje dudorászását a zuhany alatt. Neki még nem lett volna kedve énekelni. Némán itták meg reggeli kávéjukat, s indulás előtt Katja, még megbeszélt néhány háztartási tennivalót Theresával. Megcsókolták békésen alvó kisfiúkat, és nemsokára már az Erdei Klinikán voltak. Katját azonnal sürgős esethez kérték a belgyógyászatra. Cornelia nővér ma szabadnapos volt, fiatal helyettese pedig még nem rendelkezett kellő tapasztalattal és határozottsággal. – Bentrop asszonynál gond van az infúzióval, doktornő. Monika nővér tegnap felsértette a kezét, Meiernét át kell vinni EKG-ra, és nemsokára főorvosi vizit. Ki fog nekem segíteni az ágyazásnál, doktornő? – Csak lassan, lassan, Beate nővér, vegyen néha levegőt is – szólt rá Katja Anders. – Bement a szobájába, és átöltözött fehér köpenyébe, aztán hívta a főnővért, és kért egy kisegítőt az osztályra. Miután

ezzel végzett, megnézte az asszonyt, akinek a karjából kicsúszott az infúziós tű. A kar piros és duzzadt volt a könyöknél. – Áttesszük a másik karba az infúziót! Beate nővér, hozza kérem a kenőcsöt! – Nagyon éget a bőröm és viszket. Ugye, el fog múlni? – Hát persze, Bentropné – lépett máris tovább Katja a következő ágyhoz, ahol Lieserné feküdt. – Hogy van, Lieserné? – Már jobban – Gerda Lieser szégyenlősen pillantott az éjjeliszekrényén viruló rózsacsokorra. – Gyönyörű. Csak nem egy új lovag? – nézte meg alaposabban a virágot Katja. – A férjem hozta. Jutalmat kapott, amiért segített a rendőrségnek a vallomásával. – Az ön férje és a barátja mentették ki Bendáné asszonyt a patakból. – A férjem hívta a mentőket – pontosította Gerda Lieser. – Ezért is kapott valamit a hölgytől, de Bendáné leginkább annak örült, hogy a férjem beszélt arról az emberről az erdőben. Csak valami őrült lehetett, aki a tolókocsit belökte a vízbe, az ilyenek közveszélyesek. A férjemnek majd a bíróság előtt is vallomást kell tennie. Ó, és nagyon szépen köszönöm, hogy segítséget küldött hozzánk, doktornő. A gyerekek végre tisztán, rendesen járnak, és azt mondják, az az asszony nagyon jól főz. – Örülök. Az is jó, hogy így majd kevesebb munka várja otthon, ha hazamegy – ezzel a doktornő indulni készült. Beate nővér odalépett melléje. – Mit csináljak, ha Benda úr megint megjelenik? Az ápolónő azt mondta, az asszony még mindig nem akarja látni a férjét. – Majd később megbeszéljük. Katja az osztály irodájába ment, hogy megbeszélje az új betegekkel kapcsolatos kérdéseket az osztályos orvossal. – Azt hiszem, Liesernét már hazaengedhetjük. Meier asszonyról miért kell sürgősen EKG-t készíteni? – Erős fájdalmai voltak, szívpanaszok, pedig bevette a gyógyszereit, ezt a nővér tanúsította.

– Akkor várjuk meg, mit mutat az EKG. Még mindig félek, hogy újabb infarktus léphet fel. – Én is így gondolom. És mi van Bendánéval? Már kipihente magát. Ugye nemsokára ő is hazamehet? – sóhajtotta a fiatal orvos. – Nehéz elviselni, egész délelőtt csengetett, és védelmet követelt magának. – Miért? – kapta fel a fejét Katja. – Azt mondja, az erdőben történt gyilkossági kísérlet óta fél. Nem érzi biztonságban az életét – az orvos egy újságot emelt le a polcról. – Ez a pletykalap meg... olvassa csak el, doktornő! „Vajon valóban meg akarta ölni a 31 éves Rolf Benda 43 éves, gazdag, béna feleségét?” – állt vastag betűkkel a címlapon. – „Még mindig homály fedi a Benda-ügyet. A férj elzárkózik minden interjútól, csak annyit mondott, hogy az állítólagos tanú, – aki mellesleg máig is ismeretlen, – aki látta őt az erdőben – hazudik. Miért nem jelentkezik vajon ez a tanú? Jutalmat fizetünk minden további felvilágosításért!” Katja leeresztette az újságot. Szegény Susanne – gondolta. – Nincs valami kellemes helyzetben a férj – vélte az osztályos orvos. – Tizenkét év korkülönbség, és ráadásul egy ilyen feleség... Talán kétségbeesésében tette, nem gondolja? Katja jobbnak látta, ha semmit nem válaszol a kérdésre. – Persze, mi nem vagyunk nyomozók – folytatta az osztályos orvos. – Minket az egészből csak az érint, milyen következményekkel járt az asszonyra nézve ez a furcsa fürdő. Ha szükséges, majd a rendőrség gondoskodik a védelméről. A portásnak szóltam, hogy ne engedje be Benda urat. Ennek ellenére néhány perccel később éppen Rolf Benda jött szembe Katjával a klinika folyosóján. A felesége szobája felé tartott, de az ápolónő nem engedte be. Valamivel távolabb Susanne Helm várakozott, aki kétségbeesett pillantást vetett Katja Anders felé.

*

A beteg sápadtan feküdt, miközben kigördítették a műtőből. Jobban viselte az operációt, mint amire számítottak. Von Ringsdorff doktornő, az altatóorvos biccentett a sebészeknek, és követte a hordágyat. Most már az aneszteziológusok vigyázzák a beteg állapotát. – Reméljük, megússza tüdőgyulladás nélkül – nézett utána Büttner doktor, aztán követte a főorvost a mosdó felé. Anders doktor bólintott. Maszkját már levette, s arca fénylett az izzadtságtól. A légkondicionálás ellenére is beszűrődött a kinti hőség. A reggeli eső után, most már hétágra sütött a nap. A hosszú gyomorműtét után Anders doktor egy üdítő zuhanyra vágyott és éppen vetkőzni kezdett volna, amikor telefonhoz hívták. – Végeztél? – hallotta a feleség hangját. – Igen, minden rendben. Mihelyt lezuhanyoztam, magnóra diktálom a műtéti jegyzőkönyvet. Feljössz? – Egy perc. Jelenleg a szobádban ülök, és várlak. Siess! – Ilyen sürgős? Mi történt? Katja habozott. – Majd meglátod – felelte végül, és letette a kagylót. A sebész aggódott. Gyorsan lezuhanyozott, aztán felfrissülve, tiszta ruhában hagyta el a műtő területét. A folyosón Schaffner úr fiatal felesége várakozott. Egy percre látta csak a férjét, amikor kitolták a műtőből. – Nem ismert meg, doktor úr – suttogta ijedten. – És rettenetesen sápadt volt. – Hosszú, nehéz műtéten esett át, de jól bírta. Természetes, hogy még alszik. Amint felébred, be lehet menni hozzá. – Gondolja, hogy meg fog gyógyulni? – Biztos vagyok benne, asszonyom. Bocsásson meg egy pillanatra. – Azzal odalépett a várakozó laborasszisztenshez, aki egy tálcán üvegeket és pipettákat tartott. – Jóindulatú volt – jelentette mosolyogva a főorvosnak, aki hálásan biccentett. – Hallja, Schaffnerné? Nincs okunk aggodalomra. A férje daganata nem volt rosszindulatú, bár igaz, hogy először ettől féltünk. – Az ember mindig a legrosszabbra gondol.

– Ránk férne egy kis optimizmus, ez igaz. Később még beszélünk – ezzel Anders doktor elsietett, de ismét megállították. Ezúttal Bendáné ápolónője jött elébe. – Doktor úr, haza akarják küldeni Bendáné asszonyt, de ő úgy véli, hogy jobb lenne, ha maradna. Még nem érzi magát egészségesnek. Nem tudná elintézni, hogy maradhasson? – Ez a kezelőorvos döntésétől függ, Edith nővér. Magának egyébként mi a véleménye? A nővér elsápadt, és bizonytalanul felelt. – Nekem nincs véleményem – mondta gyorsan, de a hangjában keserűség bujkált. – Tartanom kell a számat, hiszen én is hibás vagyok abban, ami történt. – És most mardossa az önvád? – Nem lett volna szabad egyedül hagynom Bendánét, egyetlen percre sem – sütötte le a szemét a nővér. – De hát Bendáné maga akarta, hogy elmenjen egy kis időre! – Igen, ő maga mondta, hogy egyedül akar lenni, de mégis, ott kellett volna maradnom a közelében. – Senki nem láthatta előre a bajt. Az ápolónő összeszorított szájjal hallgatott és úgy nézett a főorvosra, hogy Anders doktor pontosan megérezte, Edith nővérnek valami fontos mondanivalója lenne, de végül csak lehajtotta a fejét, és egy pillanat múlva már el is tűnt a betegszoba ajtaja mögött. Mikor Anders doktor végre megérkezett az irodájába, már előre kiabált a feleségének: – Jóindulatú! Csak ezután vette észre a kanapé mellett reszketve álldogáló Susanne Helmet. A kanapén pedig, fájdalomtól eltorzult arccal, Rolf Benda feküdt. – Mi történt? – kérdezte a főorvos. – Egyértelmű vakbélgyulladás – felelte Katja. Ő hívta be az irodába Susanne Helmet és Rolf Bendát, amikor meglátta, milyen állapotban van a férfi. – Szabad? – lépett közelebb Anders doktor és felhúzta Rolf Benda ingét. A has érzékenyen reagált a nyomásra, a beteg felnyögött az érintésre. A bőre forró volt.

– Akut appendicitis – egyenesedett fel a főorvos. – Mióta érez fájdalmat, Benda úr? – Ma reggel óta – felelte a férfi helyett Susanne Helm. – Először csak enyhe fájdalmakkal kezdődött. Benda úr a fájdalom ellenére elindult, hogy megpróbáljon beszélni a feleségével, de mire a klinikára értünk, rosszabbul lett. Épp szembejött velünk a doktornő, és behívott ide. Mi lesz most, főorvos úr? – Megoperáljuk – jelentette ki a főorvos, és kiadta titkárnőjének a szükséges utasításokat. Susanne Helm követte a mosdóhoz, és csöndesen köszönetet mondott neki. Minden határozottsága szertefoszlott, a hangja remegett. – Ugye nem gondolta, hogy Benda úr, elkerülheti a műtétet? – nézett rá csodálkozva a főorvos. – Félek – nyelt nagyot a lány. – Őt féltem. Az ajtóban Veronika Baier jelent meg. – Két úr van itt a rendőrségtől – jelentette bizonytalan pillantást vetve a kanapén fekvő Rolf Bendára, aki halkan nyögdécselt fájdalmában. Susanne Helm összerezzent, és még mielőtt Anders doktor vagy Katja szóhoz jutott volna, gyorsan megszólalt. – Látja, milyen állapotban van Benda úr. Most senki sem beszélhet vele – állt védőn a kanapé elé. Anders doktor elfojtott egy mosolyt, és titkárnőjéhez fordult. – Máris megyek – indult az ajtó felé, ahol már fel is tűnt a felügyelő. – Bocsásson meg, de hallottuk, hogy Benda úr itt van – mondta félhangosan. – Itt van, de nincs kihallgatható állapotban – felelte ugyanilyen halkan az Erdei Klinika főorvosa, miközben Susanne Helm izgatottan leste minden szavát. Akut vakbélgyulladása van, azonnal meg kell operálnunk. – Igen? – A nyomozó pillantása a fekhely felé vándorolt, aztán szemügyre vette a fiatal, szőke nőt, aki ellenségesen nézett vissza rá. – És mit gondol, mikor beszélhetünk vele? – Nehéz ezt így előre megmondani, de feltétlenül értesítem Önöket, felügyelő úr. Hagyja meg a telefonszámát a titkárnőmnél.

– Remélem gyorsan javul majd az állapota és holnap reggelre kihallgatható lesz. Rendben van, főorvos úr – bólintott a felügyelő, amikor Anders doktor nem szólt semmit. – Majd telefonon érdeklődöm. Talán azt is meg tudják majd mondani, mikor engedik haza Benda urat. Viszontlátásra. Még be sem csukódott az ajtó a nyomozó mögött, amikor Susanne Helm megszólalt. – Sejtettem – suttogta. – Le akarják tartóztatni. – Csak ki akarják kérdezni Benda urat! – Nem, nem! Elfogják, mihelyt kilép az Erdei Klinika kapuján! Beszélnem kell a felügyelővel – jelentette ki határozottan a lány. Rolf Benda fájdalmai ellenére is meghallotta szavait. – Ne, Susanne, ne! – nyögött fel. – Ezt nem teheted meg! Megtiltom! Azt fogom mondani, csak azért hazudsz, hogy engem megvédj. – Szinte erőszakkal kellett kipréselnie magából minden egyes szót, aztán elakadt a hangja. Arca verítékben úszott. – Nem akarja, hogy segítsek neki – nézett szeretettel a férfire Susanne. – Inkább feláldozza magát értem. Kérem, Anders doktor úr, tartsa bent a klinikán, amíg csak lehet! – fogta meg könyörögve a főorvos kezét. – Ő ártatlan! Benda feltápászkodott. Susanne rögtön ott termett mellette, és heves mozdulattal átölelte. – Minden rendbejön, ne félj, drágám! Nem hagyom, hogy bezárjanak! Katja közben halkan, hogy senki más ne hallja, odasúgta a férjének. – Nagyon is kapóra jött ez a vakbélgyulladás. Kopogtak az ajtón, és két ápoló jelent meg, hogy elvigyék a beteget. Egy segédorvos követte őket, aki kérdőn nézett a főorvosra. Anders doktor adott néhány utasítást és megígérte, hogy nemsokára maga is a műtőben lesz. Az ápolók gördíthető hordágyra fektették Rolf Bendát. Miközben kifelé tolták, Susanne ott lépkedett mellette és végig fogta a kezét. Szép szemében könnyek csillogtak. A segédorvos is kifelé indult, de az utolsó pillanatban még visszafordult.

– Mindkettőjüket láttam tegnap egy étteremben – mondta gyanakodva a főorvosnak. – Elvittem vacsorázni a menyasszonyomat, és ők ott ültek két asztallal odébb. A férfinek igencsak jó étvágya volt, rengeteget evett. – Maga sem sokat törődhetett a menyasszonyával, ha közben ilyen jól megfigyelte őket – mosolyodott el a főorvos. A fiatal orvos is nevetett. – Épp a menyasszonyom hívta fel rájuk a figyelmemet, ő ugyanis allergiás a tengeri állatokra és képtelen volt felfogni, hogy lehet képes valaki, egymás után két adag rákot megenni. Na, én megyek is, főorvos úr. – Azzal a segédorvos kisietett. Robert Anders a feleségére nézett, aki mosolyogva bólintott. – Azt hiszem, ugyanarra gondolunk. – Szerintem is. Egy kétségbeesett embernek nemigen szokott jó étvágya lenni. Nem ok nélkül ette meg azt a dupla adag rákot. Gyakori eset, hogy az ilyesmi vakbélgyulladást okoz.

* – Harminckilenc fok a beteg láza – jelentette az altatóorvos, aki délután váltotta fel von Ringsdorff doktornőt. – Akkor ideje elkezdeni a műtétet – bólintott Anders doktor és elsietett bemosakodni. – Egyébként nem rossz a beteg állapota – folytatta az aneszteziológus. – Már úgy értem, fizikailag. Az eredmények jók, ha nem is ideálisak. Nagyon idegesnek tűnik. – Minden oka megvolt rá az utóbbi időben. – Talán ismeri Benda urat, főorvos úr? Azt hittem, a betegnek nincsenek ismerősei Bergesfeldenben. – Megismerkedtem vele, ha nem is szabad akaratomból – felelte mosolyogva Anders doktor és letette a körömkeféjét. Asszisztense már be is lépett a műtőbe, ahol a műtősnővér előkészítette a szükséges műszereket egy kis asztalkára. Még egyszer megvizsgált mindent, a tűt és a varrófonalat is, aztán néhány szót váltott a kisegítő nővérrel.

Az altatóorvos elfoglalta a helyét a beteg fejénél, és bekapcsolta a műszereit. Bevezette az oxigénvezetéket, a nővérek pedig ezalatt megtisztították a műtéti felületet. Sürgős operációknál gyorsan kell elvégezni mindent, nem lehet az egyébként megszokott ritmusban dolgozni. Ennek ellenére az előkészületek zökkenőmentesen folytak, hála az összeszokott kis csapat tapasztaltságának. Mire a sebész belépett, a beteg testéből már csak a műtéti felület maradt szabadon, minden mást steril kendők takartak. Még egy utolsó egyeztetés az altatóorvossal, és dr. Anders a szikéért nyúlt, amelyet a nővér nyújtott feléje. A sebész nyugodt kézzel ejtette meg az első vágást, és gyorsan elért a hasfalhoz. Benda vékony, szinte már sovány férfi volt, az ilyen betegekkel kevesebb munkájuk van az orvosoknak. A béldarab eltávolítása nagy figyelmet igényelt, tekintettel az akut gyulladásra. – Áhá – szólalt meg a segédorvos, megpillantva a duzzadt, lüktető féregnyúlványt. – Szerencsénk volt, hogy nem perforált. – Nem sok hiányzott hozzá – bólintott Anders doktor. Rövid, de feszült munka után a béldarabka belepottyant az előkészített tálkába. Anders doktor gondosan tamponálta a hasüreget, míg el nem távolított minden folyadékot, aztán lezárta a hasfalat. A segédorvos elismerően bólintott. – Szép munka volt – jegyezte meg mielőtt a kötést felrakták a sebre. – Apró vágás lesz, egy táncosnő is meg lehetne elégedve vele. Anders doktor vidáman hagyta el a műtőt. Kint a sápadt, aggódó Susanne Helm várt rá. – Minden rendben, még éppen időben voltunk – nyugtatta meg a főorvos. – Nemsokára megnézheti. – Beszélhetnék utána Önnel? – kérdezte esdekelve a fiatal orvosnő, gyakran pillantgatva a műtő ajtaja felé. – Csak nem azt akarja megkérdezni, hogy a jövőben nyugodtan ehet-e Benda úr rákot? – kérdezte közömbösen Anders doktor. Susanne Helm arca vérbe borult. – Ön... tudja...?

– Bergesfelden kisváros – mosolyodott el a főorvos. – Látták magukat tegnap este, de enélkül is feltűnt volna, milyen pontosan időzített volt ez a vakbélgyulladás. – Ugye megért engem, doktor úr? – kérdezte riadtan Susanne Helm. – Mi mást tehettem volna? Biztos vagyok benne, hogy letartóztatták volna, hiszen a felesége állítja, hogy Rolf tört az életére. Tudtam, hogy Rolf nem szereti a rákot, egyszer régen, egy gyomorfájásos esetnél Clausen doktor azt mondta, ha az illető rákot evett, még vakbélgyulladás is lehet belőle. Többször érezte már, hogy nincs egészen rendben a vakbele. Előbb vagy utóbb mindenképpen meg kellett volna operálni. – Ezért keresett fel a lakásomon? A fiatal orvosnő megint elpirult. – Részben igen, de aztán rájöttem, hogy a puszta kérésemre nem fogja befektetni Rolfot a klinikára. – Hogy biztonságban legyen a rendőrség elől? Azt hiszem, igaza van, tényleg nem tettem volna meg. De ne csapja be magát, Susanne. A barátja nem maradhat itt sokáig. – Tudom, és éppen ezért szerettem volna beszélni Önnel. Amikor először felkerestem, még nem mertem őszintén beszélni. – És most? A fiatal nő nagyot sóhajtott. – Nagyon szeretem Rolfot, doktor úr. Bármit megtennék érte. Kinyílt a műtő ajtaja, és Susanne összerezzent. – Bárcsak tudná, mennyire szeretem! És ha szeretek valakit, az erőt ad nekem... – Nem folytatta, hanem a hordágyhoz sietett, amelyen a még mindig alvó beteget kitolták a műtőből. A főorvos így is megértette, mit akart mondani. Már kislány korában is szenvedélyes, de többnyire egyoldalú szerelmei voltak. Mosolyogva indult tovább a folyosón, de aztán megpillantott egy idős beteget, aki két botjával csak nehezen, tipegve tudott járni. Odalépett hozzá, hogy megkérdezze, hogy érzi magát. – Jobban, sokkal jobban, doktor úr – mosolygott rá csillogó szemmel az idős hölgy. – Ha magát látom, különösen jól érzem magam. Csak magának köszönhetem, hogy újra tudok járni.

– Szerintem inkább a saját kitartásának és lelkierejének köszönheti, Kaiserné. Csak így tovább, gyakorolja csak szorgalmasan a mozgást! – búcsúzott a főorvos, és néhány perc múlva már az intenzív osztályon járt, hogy Schaffner úr állapota felől tudakozódjon. – Semmi változás, főorvos úr. Még nem ébredt fel – nyújtotta a feljegyzéseket a nővér. Anders doktor megnézte a görbéket, a monitoron egy ideig figyelte a szívműködést, végül a beteg kiválasztása felől kérdezősködött. – Jól van – bólintott elégedetten. – Schaffnerné meglátogatta már a férjét? – Sokáig itt volt, és most is csak egy félórára ment el, hogy ellássa a gyereket. Rolf Bendát is begördítették. A hordágyat a steril fehér köpenybe öltözött Susanne Helm követte. Amikor a nővér a nevén szólította, a beteg felnyitotta a szemét. A nővér szelíden megpaskolta az arcát. – Susanne... – suttogta akadozó nyelvvel a beteg. – Igen drágám, itt vagyok. Minden rendben van – nyugtatta meg a lány. Észre sem vette Anders doktort. A főorvos még néhány szót váltott egy harmadik beteggel, akinek reggel vették ki az epeköveit, aztán visszaindult az irodájába. A titkárnője jelentette, hogy Katja többször is kereste, és befutott egy magánbetege is, aki egy egyre növekvő daganatra panaszkodott. – Ha óhajtja, főorvos úr, Frey urat át tudom tenni holnapra – lapozgatott a naptárban Veronika Baier. – Van még szabad időpont... – Ha már eljött az öregúr, ne küldjük el – legyintett a főorvos, és bekérette a beteget. Frey úr régi ismerőse volt, már az édesapja is kezelte évekkel ezelőtt. – Hogy vannak? Hogy van a felesége? Rendbejött már? – fogadta az öregurat Anders doktor. Nemrégiben operálta a feleségét mellkasi tumorral. – Rég nem láttam. Rendszeresen eljár az ellenőrző vizsgálatokra? – Hogyne, doktor úr. De ha Ön is meg szeretné nézni... – Nem szükséges, csak tudni szerettem volna, hogy rendszeresen ellenőrzik-e? Na nézzük az Ön panaszait. Hol érzi a csomót? – A hátamon, doktor úr. Mintha egyre nagyobb lenne.

Anders doktor segített a betegének levetkőzni. Azonnal észrevette a puha, csaknem tyúktojásnyi nagyságú duzzanatot. – Baj van? – aggodalmaskodott az idős úr. – Azt hiszem, mióma, Frey úr. Izomdaganat. Ugye fáj, mikor a hátán fekszik? – Eltalálta, főorvos úr. – Ha zavarja, egy egyszerű kis műtéttel eltávolíthatjuk. Beszéljen meg egy időpontot Baier kisasszonnyal. Néhány napra befekszik hozzánk – jelentette ki dr. Anders. – Itt könnyebb az ápolása, a feleségének is jobb lesz. – A doktor úr igazán mindenre gondol! Éppen ilyen volt az édesapja is, igazi háziorvosa volt a családunknak. Mindent tudott rólunk, és soha semmit nem felejtett el. – A mi hivatásunkban sokat segít a jó memória. – Robert Anders segített felöltözni a betegének, aztán az ajtóig kísérte. Épp ebben a percben érkezett meg Katja, röntgenfelvételekkel a kezében. – Volna egy szabad perced, Robert? Szeretném, ha megnéznéd ezeket. Ha egyetértesz, én szívesen átküldeném a beteget egy ortopédiai klinikára. Anders doktor épp a kezébe vette a felvételeket, amikor bekopogtatott Susanne Helm. – Nem akarok zavarni – kezdett bele bizonytalanul. – Jöjjön csak – invitálta Katja Anders. – Én már úgyis megyek. – Maradjon még egy percre! – kérte Susanne. – Már ha ráér egy pillanatra. Félek, hogy lassan kezdek az idegeikre menni. – Ne beszéljen butaságokat! Ha tehetünk magáért valamit, azt meg is tesszük – biztosította Katja. – Nos? – pillantott a férjére. Anders doktor már az utolsó röntgenfelvételt emelte a fény felé. – Punkciót csináltattál? – kérdezte. – Igen, tegnap, de nem valami nagy sikerrel. – Sajnos az ilyen eseteknél többnyire így van. Az ortopéd orvos sem tehet sokat, de ha a beteg úgy akarja, átküldhetjük Freiburgba Hochländer professzorhoz. Nagyon jó szakember. – Hochländer... – szólalt meg habozva Susanne Helm. – Ha jól tudom, valaha a frankfurti baleseti klinikán dolgozott. – Igen, csak nemrégiben hozták át Freiburgba. Talán ismeri?

– Csak a nevét. Ő kezelte Bendánét. – Igaz is, tulajdonképpen hogy bénult meg az asszony? Mikor történt? – Két évvel ezelőtt balesetet szenvedett – felelte Susanne olyan mély sóhajjal, hogy Anders doktor önkéntelenül is felkapta a fejét. – Mi az? – Azóta lett ilyen – felelte a lány. – Legalábbis mindenki ezt mondja. Rolf szerint viszont már sokkal régebben kezdődött az egész. – Susanne kinyitotta a magával hozott dossziét, és előhúzott belőle egy kis füzetet. – Nem tudom, mennyire néztek itt utána a beteg kórtörténetének. Elhoztam minden feljegyzésemet. – De miért, Susanne? Mi volt a célja? – kérdezte barátságosan a főorvos. Összefont karral figyelte a lányt. Susanne bűntudatosan nézett rá. – A segítségüket szeretném kérni, ahogy már mondtam. Éppen azért, mert Rolfot nem lehet sokáig itt tartani a klinikán. Ha Ön, mint főorvos lép fel az érdekében, talán el tud érni valamit. Ön is, doktornő, Ön is ismeri azt az asszonyt. Az Ön véleménye is nagy súllyal eshet a latba. – Hogy gondolja ezt, Susanne? – Az előzményekből egyértelműen kiderül az, amit bizonyára már Önök is megállapítottak. Bendáné súlyosan hisztériás. Képes betegséget színlelni, csak hogy magához láncolja a férjét. – Susanne várakozásteljesen nézett rájuk. – Jaj, Susanne – kezdett bele Anders doktor, aki hallotta a felesége mély sóhajtását. – Maga tényleg azt hiszi, hogy ezzel bármit is elérhetünk a bíróság előtt? – Istenem! Hogy lehet, hogy csak így rombadöntik egy ártatlan ember életét! – jajdult fel a lány keserűen. – Nézzenek csak rá, teljesen kikészültek az idegei, alig eszik valamit! A felesége okozza a gyomorbaját! – Üljön le legalább, Susanne – nyomta le a lányt szelíd erőszakkal egy székre a főorvos. – Tulajdonképpen hogy jött létre ez a házasság ekkora korkülönbséggel? – Hogy, hogy...? – kiáltotta hevesen a lány. – Miért tesznek ilyet az emberek? Hallgassa meg, elmondom. Rolf üzletember. Örökölt

egy kis gyárat, amit elnyelt egy nagyüzem, sőt... egyszerűen a víz alá nyomták őket, és ebben Bendáné első férje játszotta a főszerepet, aki egymás után tette tönkre a kisebb vetélytársakat. Az asszony nagyon megértőnek mutatkozott Rolf-fal szemben, és nagyon kedves volt hozzá. Aztán meghalt a férje, és ő örökölte Rolf gyárát is. Jószívűen állást ajánlott Rolfnak. Kapott egy íróasztalt, egy titkárnőt, és csak jóval később jött rá, hogy valójában semmibe sincs beleszólása. Csak olyan tárgyalásokra küldték el, ahol nem volt semmi tét, de az aszszony ilyenkor is elkísérte. Mielőtt még Rolf észbekapott volna, már nős ember volt. Az asszony irányított mindent, ő csak egy jól megfizetett kis senki maradt, akit senki nem vett komolyan. Ő, viszont jó üzletember, és dolgozni akart. Mikor a helyzet semmit nem változott, Rolf felajánlotta az asszonynak, hogy váljanak el. Különben is, már rég megbánta az egész házasságot. A felesége viszont hallani sem akart a válásról. És akkor történt a baleset. Rolf volt a hibás. Egy partyn vita robbant ki közöttük, valami lány miatt, és veszekedve indultak haza. Rolf ivott, és egy kereszteződésnél elvesztette az uralmát a kocsi fölött. Az asszony súlyosan megsérült, de ő maga alig. Susanne elhallgatott, és Katja csendesen hozzátette: – Ezután persze már nem hagyhatta el a feleségét, igaz? – Természetesen. Mellette maradt és tette a dolgát, de a kapcsolatuk végérvényesen megromlott. Az asszony már nem bízott benne, és egyre nehezebbé tette az életét. Nem tudom, mi történt volna, ha nem találkozunk össze. De Rolf, most már nem akar megmaradni ebben a házasságban. Kis ideig csend borult a szobára. A három ember mélyen elmerült a gondolataiba. – Az az asszony semmitől sem riad vissza – szólalt meg végül Susanne Helm. – Egyszerűen nem akarja elereszteni Rolfot. Kétségbe vagyok esve. – Elhiszem – bólintott a főorvos. – Én hiszek magának, Susanne, és szívesen segítenék..., de fogalmam sincs, hogyan. Azt mindenesetre tudom, hogy nem sokat használna, ha elmondanám a vizsgálóbírónak, hogy Bendáné szimuláns. Az erdei közjátékot nem lehetett szi-

mulálni, az asszonyt tényleg belelökték a patakba, márpedig a vizsgálat csak ezzel foglalkozik. – Ez az egész olyan... hihetetlen. – Márpedig, előfordulnak az életben furcsa dolgok, gyermekem. A főorvos apáskodó hangneme mosolyra ingerelte Katját, de Susanne semmit nem vett észre, csak maga elé meredt. – Tudom, hogy sok minden lehetséges, de azt mégsem tudom felfogni, hogy láthatták azok a tanúk Rolfot az erdőben. – Jelentkezett már, az a bizonyos tanú? – fordult a feleségéhez Anders doktor. – Nem tudok róla. – Ez azért különös – próbált belekapaszkodni a szalmaszálba Susanne. – Lehet, hogy csak átutazóban járt itt, és nem is tud az egész dologról – vélte Anders doktor. – Nem kell mindjárt összeesküvésre gyanakodni. – Ugye, nem vesz komolyan? – nézett rá szemrehányóan a lány. – Komolyan vesszük, de mi, mint kívülállók, nem vagyunk olyan elfogultak, mint Ön, Susanne – fogta meg a lány kezét dr. Anders. – Fel a fejjel, gyermekem, nem szabad elcsüggedni! Őrizze meg a józan eszét és az erejét! – Nem lehet egy életen át szélmalomharcot folytatni! Robert Anders elengedte Susanne Helm kezét, és leült az íróasztala mögé. – Sajnálom, de most vissza kell térnem a munkámhoz. Katja elintézed a Hochländer-ügyet? Az asszony bólintott, és összeszedte az asztalon szétterített röntgenfelvételeket. – Azt hiszem, igazad van, de a döntés joga a beteget illeti. – Én is elviszem ezt az anyagot – készült indulni Susanne. – Hagyja csak itt, majd megnézem – felelte Anders doktor, hogy ne vegye el a lány minden reménységét. – Hogy jutott ezekhez az anyagokhoz? – Egy ismerősöm adta oda. Megkértem rá – pirult el Susanne. – Ne higgye, hogy inkorrekt vagyok a főnökömmel szemben, amiért nem vallottam be neki, hogy idejövök.

– Erről nem is akarok tudni – hárította el Anders doktor. – Engem pedig arra akar kérni, amit Clausen doktor valószínűleg nem tenne meg, hogy adjak egy szakvéleményt, amely szerint Bendáné intrikus és szimuláns. A fiatal orvosnő őszintén válaszolt. – Ezzel Clausen doktor is tisztában van, de ő nem állna elő vele. – Jöjjön – karolt bele a lányba Katja, és kivezette a szobából. – Később majd még benézek, Robert. – Rendben – biccentett a főorvos. Felesége egy csókot dobott feléje, aztán már be is csukódott az ajtó a két orvosnő mögött. Susanne Helm újra Rolf Bendához indult, Katja, pedig neki akart látni, hogy ledolgozza lemaradását az adminisztrációs munkában. Mihelyt leült az asztalához, betoppant az osztályos nővér, hogy a doktor sürgősen menjen Bendáné szobájába. A betegnél látogatók voltak. A két rendőrnyomozó, de aligha érhettek el bármit is, mert Renate Benda ingerülten követelte, hogy hagyják magára. – Fel akarok kelni – magyarázta éppen, amikor Katja Anders belépett a szobába. Az osztályos nővértől már tudta, hogy a beteg haladéktalanul el akarja hagyni a klinikát. Az ápolónő már csomagolt is. – Ó, Ön az, Anders doktornő – sóhajtott fel megkönnyebbülten Renate Benda, megpillantva Katját. – Kérem, magyarázza meg ezeknek az uraknak, hogy az állapotom nem teszi lehetővé, hogy egyfolytában ostoba kérdésekkel zaklassanak. Katja zsebredugott kézzel állt meg az ágy végénél. – Haza akar menni? – Egy percig sem maradok tovább olyan helyen, ahol a férjem is ott van – felelte metsző hangon az asszony. Ahogy a férjéről beszélt, szürke szemében fellobbant a gyűlölet lángja. – De asszonyom, a férje az intenzív osztályon fekszik, frissen operált beteg! – Katja látta a szürke szempárban szikrázó dühöt és gyorsan hozzátette. – Természetesen elhagyhatja a klinikát, holnap reggel úgyis hazaengedtük volna. Semmi okunk rá, hogy tovább itt tartsuk –

fordult az osztályos nővérhez. – A beteg saját kívánságára elhagyhatja a klinikát. Az eddig némán figyelő felügyelő most megszólalt. – Ön, tehát fenyegetve érzi magát a férjétől, asszonyom? – Pontosan, és védelmet követelek maguktól. Éjszakánként egyedül vagyok a házunkban, azaz a házamban, Edith nővérrel. A... a fogyatékosságom miatt a földszinten alszom, és a házban nem megfelelőek a biztonsági berendezések. Bárki behatolhat. A felügyelő a távozni készülő orvosnőre pillantott. – Magához tért már Benda úr az altatásból? Katja bólintott. Nem mondta ki, hogy abszurd minden olyan feltételezés, amely szerint Benda úr felkelhetne és árthatna a feleségének, de a felügyelő így is megértette és bólintott. – Ami a pataknál történteket illeti, semmi újabb nem jutott eszébe, Bendáné? A beteg ingerülten csattant fel. – Már megint kezdi? Nem! Nem hallottam lépéseket, és nem is láttam senkit. A tolókocsi hirtelen gurulni kezdett a patak felé. Olyan gyorsan történt, hogy majd kiestem a székből. Azt sem tudom, kiabáltam-e? – Azt hiszem, nem kiabált. Azok az emberek ott a közelben biztosan meghallották volna – felelte a felügyelő kollégája. – Nem voltak messze Öntől. – Ön nem látta azokat az embereket, Bendáné? Azt a tanút sem, akit később a kocsmában láttak? – Látva, hogy az asszony kerüli a pillantását, folytatta. – Tudom, hogy ostobának tartja a kérdéseinket, ezt meg is mondta, de biztosíthatom, hogy legtöbbször a kitartás vezet sikerhez. Az Ön érdekében tevékenykedünk! Meg akarjuk tudni, ki játszotta Önnel ezt a gonosz játékot. – Maga ezt gonosz játéknak nevezi? – sikította Renate Benda. – Ez gyilkossági kísérlet volt! – Nem sok valószínűsége volt, hogy Ön belefullad a patakba. – Honnan tudja ilyen jól? Ha nem veszi komolyan ezt az ügyet, nem is fogja soha felderíteni! Minek kérdez ilyeneket, hogy ki tehette ezt velem? Hát kinek lenne haszna a halálomból? Ki örököl utánam mindent?

– A férje az egyedüli örököse? Az asszony szája gonosz mosolyba húzódott. – Az volt, és azt hiszi, hogy még most is az, de nemrégiben megváltoztattam a végrendeletemet, és ő csak a köteles részt kapja. Egy olyan kikötés is van a végrendeletemben, hogy ha nem teljesen tisztázott körülmények között távozom az élők sorából, ő egy fillért sem kaphat a vagyonomból! Még akkor is mosolygott, amikor Katja csendesen kilépett a szobából. Az orvosnő még hallotta a felügyelő kérdését. – Tehát Ön már akkor számolt egy... merénylettel, amikor a végrendeletét készítette? Katja el tudta képzelni a választ. Mióta emésztheti ezt az asszonyt ez a rettenetes gyűlölet? Hirtelen összerezzent. Kissé távolabb betege férjét, Hugo Liesert pillantotta meg. – Nicsak, Lieser úr! Nem tud elszakadni a klinikától, vagy talán a feleségével van valami baj? – Nem, nem, doktornő, az asszony jól van – felelte a férfi. Átható likőrszag áradt belőle. – A bejárónő elvégez mindent, még soha nem volt ilyen jó dolgunk. – Akkor talán egy másik beteget jött meglátogatni? – Bendánét – felelte Hugo Lieser. – Ugye már jól van? Várok, amíg elmennek a látogatói. – Bendáné egészséges, de ugye nem pénzt remél tőle, Lieser úr? – nézett rá komolyan az orvosnő. – Az ég szerelmére! – utasította vissza Lieser olyan hangon, mintha meg sem fordult volna soha ilyesmi a fejében. – Csak el akarom mesélni neki, hogyan találtunk rá. A férfi összedörzsölte hüvelyk- és mutatóujját. – Tudja, én láttam azt a férfit, azt a tanút, akit keresnek. – Valóban? Akkor az az ember biztosan jelentkezik majd. – Hát... Nem tudom. Rákiáltottam, hogy várjon, de eltűnt a szemem elöl. – Talán, nem hallotta, hogy szólt neki?

– Hallotta, mert megfordult és rámnézett. Sajnos nagy volt a forgalom, és nekem pirosat jelzett a lámpa. De megtalálom azt az embert, doktornő! A betegszobából távoztak a nyomozók. Katja felszólította Hugo Liesert, hogy nekik is beszéljen a találkozásáról, de a férfi határozottan visszautasította. – Ezek nem fizetnek, doktornő. Bendánénak pedig fontos, hogy jelentést tegyek neki. Minden követ megmozgatna, hogy előkerítse azt az embert. – Azzal Hugo Lieser belépett Bendáné betegszobájába. Katját az osztály irodájába hívták, ahol több üzenet várt rá. Utána átnézte az éjszakára kiosztandó gyógyszerek listáját, végül elindult az orvosi szobába, de a folyosón megint összetalálkozott Hugo Lieserrel. – Na, sikerült? – szólt oda futólag, de feltűnt neki, hogy Lieser elégedettsége jócskán alábbhagyott. – Nem – felelte a férfi. – Azt mondta, ne törjem magam, a rendőrség úgyis meg fogja találni azt a fickót. Ronda, vén csoroszlya! – Pedig Bendánénak igaza van, Lieser úr – vitatkozott vele Katja. – De hát a rendőrök nem ismerik azt az embert! – Az újság közölte a személy leírását és jutalmat ajánlottak fel neki, ha jelentkezik. A pénzt valószínűleg Bendáné ajánlotta fel. Minek verné magát még több kiadásba? Vagy jelentkezik az az ember magától, vagy a rendőrség találja meg. Lieser szembefordult az orvosnővel. – Tudja mit, doktornő – mondta még mindig bosszúsan és csalódottan. – Ez a nő nem is akarja, hogy megtalálják azt a fickót. – De Lieser úr – mosolyodott el Katja Anders. – Miket nem beszél be magának? Azzal eltűnt az orvosi szobában, és belemerült a munkájába.

* Aznap este kivételesen nem a főorvos munkája húzódott el, hanem a feleségéé. Az utolsó percben még mentőautó is befutott, az

orvosnő egyik régi betegét hozták be, aki elájult az utcán. Magas vérnyomással bajlódó, cukorbeteg asszony volt, és Katja mindent elkövetett, hogy visszahozza a kómából. Az intenzív osztályon helyezték el a beteget. Egy másik beteg, aki a májával kínlódott, szintén magához kérette a doktornőt. Az idős férfi nagyon rossz állapotban volt, intravénásán táplálták, és már minden életkedvét elveszítette. Katja leült mellé néhány percre, megfogta a kezét és addig beszélt hozzá, míg végre ki nem csikart belőle egy mosolyt. – Köszönöm, hogy felvidított, doktornő – hálálkodott a beteg. – Ha a doktornő azt mondja, hogy van miért reménykednem, én elhiszem. Katja elgondolkozva ment vissza az orvosi szobába. Levette fehér köpenyét, aztán sietett a férjéhez, aki az íróasztalánál ülve olvasott. – Tudod – szólalt meg az asszony – az embernek túl kevés ideje jut a betegekre. Nem a kezelésre gondolok, az rendben van, de a betegek annál többet igényelnének. Érted, ugye? – Én is ezt prédikálom mindig – felelte a főorvos. – Mindent megteszünk, amire képesek vagyunk, de korántsem biztos, hogy ezt a betegek is tudják. Beszélgetni kell velük, el kell magyarázni nekik, hogy mit miért teszünk. A lelküket is ápolni kell. Ha egy szerencsétlen ember oda van kötve mindenféle műszerekhez, a nővérek pedig úgy járnak-kelnek körülötte, mint a néma robotok, elhagyatottnak érzi magát és feladja a küzdelmet. Egy jó szó gyakran minden orvosságnál többet ér. Egyre újabb és újabb gyógyszereket találnak fel búskomorság ellen, ahelyett, hogy inkább leülnének kicsit beszélgetni a beteggel. – Megint egyetértünk – ült le a szék karfájára Katja, és szeretettel nézett a férjére. – Ugye nem akarsz itt maradni? – Te késtél, azért kezdtem bele az olvasásba – emelte fel az előtte fekvő dossziét Anders doktor. – Valami fontosra bukkantam benne. Várj egy percet, kérlek. Az orvosnő elolvasta a dosszié fedőlapját: Benda. Tehát, ezek azok az anyagok, amiket Susanne Helm hozott magával. Katja Anders türelmesen megvárta, míg a férje a papírok végére ér, csak akkor szólalt meg újra: – Akkor, most mondd is el, mi az az érdekes, amit találtál.

– Renate Benda – mutatta fel az anyagot a főorvos. – Láttam. Egyébként haza akar menni, mióta csak megtudta, hogy a férje is itt van a klinikán. – Fél tőle? – A rendőröknek azt mondta, hogy nem érzi magát biztonságban, és azt hiszi, életveszélyben van. Néhány másodpercig némán nézték egymást. – Elhitted, hogy fél? – törte meg végül a csendet Robert. – Egyetlen percig sem – jelentette ki Katja. – Szerintem egyáltalán nem fél. Miért is félne egy frissen operált betegtől, aki fel sem tud kelni az ágyából? Színjáték volt az egész, a rendőrség számára. Mindenképpen azt akarja, hogy a férjét tekintsék bűnösnek. – Gondolod, hogy sikerülni fog neki? – Lehetséges. Mi persze átlátunk rajta. Vagy, talán Susanne Helmet nem tartod szavahihetőnek? – Ha már te is felteszed ezt a kérdést, akkor a többiek egyáltalán nem fognak kételkedni, hanem elhiszik, amit Bendáné mond. Hogy is hihetnének egy szerelmes lánynak, aki mindenáron meg akarja menteni a szerelmét? – Még akkor is, ha teljesen értelmetlen az áldozata? A főorvos sóhajtva tette le a dossziét. Felesége odalépett hozzá és átölelte a vállát. – Látom, eldöntötted, hogy segítesz Susannenak, és most azon töröd a fejed, mit tehetnél. Találtál valamit ezekben a papírokban? – Túl szép lett volna – rázta meg a fejét Robert. – Feltűnt ugyan ez-az, de semmi konkrétum. Az asszony kétségkívül úgy akarja magához láncolni a férjét, hogy betegséget színlel. Az iratok szerint pontosan akkor kezdődtek a fájdalmai, amikor az első problémák jelentkeztek a házasságukban. Susanne jegyzeteket írt a lapok szélére. Az első vizsgálat, amikor az asszony gyomor- és bélpanaszokra hivatkozott, éppen a férje tervezett amerikai útja előtt zajlott le. Bendáné eltöltött néhány napot az egyetemi klinikán, ahol alaposan kivizsgálták. Az eredmény: semmi szervi bajt nem találtak. Pszichiátriai kezelést javasoltak. Aztán az asszony hirtelen újra egészséges, és elutazik a férjével Olaszországba. Eltelik egy kis idő, és megint hívatják a háziorvost, éppen akkor, amikor Benda felveti a válás

gondolatát. Megtörténik a baleset, a férfit mardossa az önvád, fel sem merül többé, hogy elhagyja a megbénult asszonyt. A folytatást már ismerjük. Találkozott Susanneval, és a felesége rosszat sejt. Bergesfeldenbe költözik, de ez sem válik be. A férfi eldönti, hogy elválik tőle – Anders doktor felnézett a papírjaiból. – Ezt, többékevésbé eddig is tudtuk, Katja. Semmi újat nem találtam. – Elhallgatott, s a feleségének az volt az érzése, még tartogat valamit. – Nem tudom, igazam van-e, de valami mégiscsak feltűnt – vallotta be végül a főorvos habozva. – A baleset után Bendáné lába még nem volt teljesen érzéketlen. Mégsem operálták meg azonnal. – De hát... de hát ez lehetetlen – vágott a szavába Katja. – Lehet, hogy egy kisebb beavatkozással meg lehetett volna akadályozni a bénulást. – Persze. Ezért is tűnt fel nekem is. Semmi jele, hogy megoperálták volna. Itt van a kezelőorvosok részletes jelentése. A baleseti klinika igazgatója, ahová beszállították, akkoriban Hochländer volt. Tudod, akiről a napokban beszéltünk. – Azt mondtad, hogy nagyon jó orvos. – Pontosan. Az adott körülmények között, ő biztosan megoperálta volna. Nagyon rejtélyes ez az egész. – Talán csak a beteg tévedett. Talán csak beképzelte magának, hogy érez valamit a lábában. – Az is lehet, hogy hiányos a jelentés – bólintott a főorvos. Becsukta a dossziét és félrerakta. Úgy tűnt, mintha a maga részéről lezárta volna az ügyet, de az arca továbbra is elgondolkozó maradt. Zakóra cserélte fehér köpenyét, aztán a házaspár elhagyta a főorvos irodáját. Mivel nem együtt jöttek, kénytelenek voltak most is különkülön kocsival hazamenni.

* Katja Anders először felszaladt a kisfiához, aki boldog kacagással üdvözölte. A főorvos a földszinti dolgozószobába ment, és elővette a noteszát a magántelefonokkal. Felhívta egy freiburgi ismerősét, aki megmondta neki Hochländer professzor lakástelefonját.

Maga az ortopédsebész vette fel a kagylót, és gyorsan a késői zavarás miatt mentegetőző Robert Anders szavába vágott. – Egyáltalán nem zavar, örülök, hogy végre hallok magáról. Rég nem találkoztunk. Néhány udvarias szó után dr. Anders egyenesen a tárgyra tért. – Benda, Benda? – gondolkozott az ortopédorvos. – Nem emlékszem. Mikor történt? – Kis ideig figyelmesen hallgatott. – Nem kedves barátom, utána kell nézzek az anyagaimban. Persze, természetesen megteszem Önnek. Egyébként miről van szó? Anders doktor hallotta, hogy a felesége belép a szobába. Intett neki és folytatta. – Ja, arra gondol! – szólt közbe hirtelen Hochländer professzor. – A Voerstné, hát persze, valami Bendához ment feleségül. Tudja, errefelé mindenki a régi nevén ismeri azt az asszonyt. A céget még most is úgy hívják. Az ilyen beteget nem könnyű elfelejteni. Ha a véleményemre kíváncsi, kellemetlen egy perszóna. Minden nővér fellélegzett, mikor végre elment. Tudom, hogy nagyon nehéz nem sajnálni egy megbénult embert, de átkozottul nehéz együttérezni egy olyan nővel, mint Voerst-Bendáné. Természetesen minden tőlünk telhetőt megtettünk, de ha egy beteg ilyen mértékben önfejű, nehéz segíteni neki. Hochländer professzor bőbeszédű ember volt, és nehéz volt a lényegre terelni a figyelmét. – A műtét – próbálta emlékeztetni Robert Anders. – Igen, meg akartuk műteni, hát hogyne, de ez a... ez a nő nem egyezett bele. Anders doktor hallgatagon ráncolta össze a homlokát. – Így, ahogy mondom – folytatta a professzor. – Nem egyezett bele, márpedig senkit nem műthetünk meg az akarata ellenére. Madame pedig nem akarta... – Felfoghatatlan. – Ráadásul, még nem volt érzéketlen a lába. – És mivel indokolta a döntését, ha ugyan indokolta valamivel? – Bár tudnám, mi volt az igazi oka. Először azt hittem, egyszerűen fél, mert az ilyen műtétek nem mindig sikeresek, aztán meg arra hivatkozott, hogy rossz az általános állapota, végül azt mondta, hogy

puszta érzéki csalódás az egész, a lába a valóságban már régen elhalt. Én persze nem hagytam annyiban, ki akartam vizsgálni, de ehhez sem járult hozzá. Sőt, végül kijelentette, hogy nem bízik meg az orvosi felkészültségemben. – Anders doktor hallotta a professzor mordulását, amely elárulta, hogy Hochländer még mindig nem tette túl magát ezen a sértésen. – Ezután, persze nem én kezeltem tovább, hanem a főorvosunk, s végül hazaengedtük. Felvett egy ápolónőt, hogy az gondozza. Azt hiszem, már az öreg Voerst mellé is őt alkalmazták, innen ismerte az asszony. A beszélgetés után Anders doktor mindent elmesélt a feleségének. – Mi a véleményed? – kérdezte Katja miközben vacsorához ültek. – Ez a nő nem normális. – Ebben biztos vagyok, pedig van logika az őrültségében. – Mire gondolsz, Robert? – Pillanatnyilag inkább nem mondanék semmit. Félek, hogy Rolf Benda és vele együtt a mi Susannénk számára még sok megpróbáltatást rejteget a jövő. Bendáné pedig éppen ezt akarja.

* Amikor kocsijához sietett, Anders doktor két férfit pillantott meg, akik egy harmadikat vezettek közrefogva. Munkások voltak, akik a klinika hátsó szárnyán dolgoztak. – Mi történt? – kérdezte a főorvos, amikor odaértek hozzá. Akkor látta meg, hogy a harmadik embert összekulcsolt kezükön viszik a társai. – Beszorult a lábam – felelte fájdalmas arccal a sebesült. Bár Anders doktor már befejezte a munkát, habozás nélkül visszaindult a munkásokkal a klinikára, a baleseti felvételhez. A sérült láb csúnyán összezúzódott és elkékült. – Két röntgent kérek – fordult az ügyeleteshez a főorvos. – Aztán majd meglátjuk a továbbiakat. Alig vitték el a sebesültet, amikor Anders doktort a házitelefonon keresték.

– Volna egy perce Benda úr számára, főorvos úr? – kérdezte a nővér. Anders doktor sóhajtva törődött bele, hogy nem mehet még haza. – Mindjárt felugrom, de tényleg, csak egy percre. Amíg látják, hogy itt áll az autóm a ház előtt, nincs egy nyugodt percem sem – fordult a baleseti ügyeleteshez. – Pedig már örültem, hogy végre lesz egy szabad szerda délutánom. – Mi, kezdők még azt sem tudjuk, milyen egy szabad délután – panaszkodott idegesen a fiatal orvos. Kora reggel óta szolgálatban volt, és azóta egyetlen szabad perce sem volt. – Elnézést, főorvos úr, hogy így kiszaladt a számon... – Én tudom, milyen az életük. Bár tudná, mennyit küszködöm, hogy felvehessünk még néhány embert. No, már itt is vannak a felvételek – kapcsolta be a lámpát Anders doktor, és megszemlélte a még nedves röntgenfelvételeket. – Nincs törés – mondta a sebesült munkásnak. – A fájdalmakat a sebek, a zúzódások okozzák, azok, viszont sínbe téve nehezen gyógyulnának. Mindenesetre egyelőre betegállományba kerül, bekötjük a lábát és megfelelően rögzítjük. – Itt kell maradnom a klinikán? – Jobbnak látnám, ha maradna. Nagyon sápadt, enyhe sokkon esett át. Ezzel az orvos elsietett Rolf Benda szobája felé. Susanne Helm is ott volt, de ő nem maradt bent tovább. – Majd kint várok, amíg beszélgetnek. Ezzel halkan becsukta maga mögött az ajtót. Anders doktor az ágyhoz lépett. A beteg arca már egészségesebb színű volt, mint a reggeli vizitnél, de változatlanul nagyon gyengének tűnt. Robert Anders tudta, hogy ma itt járt nála egy nyomozó és kihallgatta, Benda pedig előadta, hogy a városban volt, de elhallgatta, hogy hol és kivel. – Aggódom Susanneért – mondta a férfi halkan. – Feltétlenül el akarja mondani az igazságot, pedig csak kára lenne belőle, ha a viszonyunk kiderülne. Mint orvost, még felelősségre is vonhatják. Anders doktor maga is ettől tartott.

– Nem olyan egyszerű a dolog – tétovázott. – Végül is, ő a koronatanú arra, hogy maga nem volt akkor az erdőben, Benda úr. A férfi a fejét rázta, s a takarón heverő keze ökölbe szorult. – Nem mondtam el mindent Susannénak, főorvos úr. Nem akartam még jobban nyugtalanítani. A feleségem tudja, hogy ő az... Az utolsó nagy veszekedésnél a fejemhez vágta, hogy tönkre fog tenni mindkettőnket. – Istenem – döbbent meg Anders doktor. – Ezt nevezi ő szerelemnek – folytatta keserűen a beteg. – Maga mellett akart tartani mindenáron, és amikor látta, hogy ez nem sikerülhet, azzal fenyegetőzött, hogy soha többé nem találok nyugalmat az életben. Rolf Benda nehezen lélegzett, az arca kipirult. – Most már érti, miért van veszélyben Susanne? Bár el tudnám vinni innen valahová! Ezt a harcot egyedül kell megharcolnom, ő éppen eleget vállalt el már miattam. Ó, Istenem, jobb lett volna neki, ha soha nem is találkozunk! Főorvos úr, magára hallgat Susanne, mondja meg neki, hogy utazzon el innen! Anders doktor a beteg karjára tette a kezét. – Ne veszítse el a fejét, Benda úr. – Bár tudná, miket kérdezett tőlem az a nyomozó és hogyan! Köztudott volt, hogy a házasságom tönkrement, de szerencsére Susannéről még nem tud a rendőrség. A feleségem nem beszélt róla. Ő egyelőre még arra összpontosít, hogy vádat emeltessen ellenem gyilkossági kísérletért. De nagyon rossz érzésem van Susannét illetően... – Benda úr, megpróbálok beszélni Susannéval, de nem hiszem, hogy ebben az esetben is hallgatna rám. Próbáljon meg megnyugodni, még nincs veszve minden. – Hogyne, csoda még történhet – felelte keserűen Rolf Benda. – Csakhogy én nem hiszek a csodákban.

*

Anders doktor próbálkozása nem járt sikerrel Susannénál. A lány kijelentette, hogy marad. – Rolf mellett van a helyem. Nem hagyhatom magára éppen most. – Táskájából egy borítékot húzott elő, amelyen az ő neve állt. – Ezt a portás adta oda. Olvassa el. Persze névtelen levél. A fehér papíron csak ennyi állt. „Tűnjön el és hagyja békében R.-t, különben vele együtt jut a börtönbe!” A főorvos bólintott. – Világos. Ha Ön vallomást tesz, hamis tanúnak fogják tartani, aki a bűntársa Rolf Bendának. Hiszen Bendát látták az erdőben! – Hazudik, aki ezt mondja! – kiáltotta a lány kétségbeesetten. – Esküszöm, hogy Rolf nálam volt, higgyen nekem! – Sajnos a bíróság előtt nem sokat számít, hogy én hiszek-e magának – felelte olyan szomorúan az orvos, hogy Susanne ettől egészen összeomlott. – Ó, Istenem, én annyira szeretem őt! – sírta. – Nem tudok nélküle élni! Ha elveszítem őt, számomra mindennek vége! Amikor, később Anders doktor végre hazaindult a klinikáról, még mindig a fülében csengett a lány zokogása. Még akkor is, amikor autójához indulva Edith nővért pillantotta meg, aki szokásos világoskék egyenruháját viselte. – Kérem, egy pillanatra, doktor úr! – szólította meg a nővér. – Parancsoljon. – Lenne egy kérésem... – kezdte habozva az ápolónő. – Bendánének nagy fájdalmai vannak, de a klinikán nem hajlandók receptet kiállítani neki. – Milyen gyógyszert kért? Gondolom, Spasmo-Cibalgint. – Azt már régen nem szedi, azt mondja, túl gyenge, nem segít. Clausen doktor úr egyszer már morfiumot is rendelt neki. Nem tudna... Anders doktor olyan szigorú pillantást vetett rá, hogy a nővér elhallgatott. A főorvosban csak most tudatosult, hogy eddig soha nem nézte meg igazából magának ezt a nőt. Edith nővér jött és ment, halkan, feltűnés nélkül, észrevétlenül. Pedig neki is meg van a maga szerepe

ebben a históriában, ő az egyetlen ember, aki többé-kevésbé mindig ott volt Renate Benda környezetében. – Bocsásson meg, nem kellett volna ezzel feltartanom – indult az ápolónő, de Anders doktor megállította. – Gyakran írt fel dr. Clausen morfiumot Bendánénak? És milyen adagokban? – Összesen egyszer-kétszer, amikor különösen nagy fájdalmak gyötörték – tördelte a kezét idegesen a nővér. – Megvizsgálom az asszonyát, ha ilyen nagy fájdalmai vannak. – Ó nem, nem szükséges! – kiáltott fel az ápolónő szinte rémülten. – De, elmegyek hozzá, most azonnal. Velem jön? – Majd előre megyek, itt az autóm – a nővér azonban még mindig habozott. – Doktor úr, tényleg ne fáradjon... Igyekezete, hogy lebeszélje a látogatásról, csak megerősítette Anders doktor elhatározását. Az ápolónő elindult autójához, de dr. Anders hirtelen hangosan megkérdezte: – Tud járni Bendáné asszony? Edith nővér megperdült. – De hát tudja, hogy deréktól lefelé béna! – Tudom. Vannak azonban betegek, akik különleges körülmények között képesek némi mozgásra. – Bendáné csak bottal tud tenni néhány lépést, de már az is nehezére esik, ha csak állnia kell. Anders doktor bólintott és beszállt autójába. Az ápolónő egy percig dermedten nézte, aztán indított. Olyan gyorsan hajtott, mintha le akarta volna rázni kísérőjét, de Anders doktor a nyomában maradt. A villa, amelyben Renate Benda lakott, régi, nem éppen jó állapotú ház volt. Nagy kert vette körül. Az ápolónő már az ajtóban hangosan kiabálni kezdett. – Asszonyom, Anders doktor úr van itt! Merre van, asszonyom? Amikor a főorvos belépett a magas, homályos hallba, egy sovány fiatalembert pillantott meg, aki farmert és hosszú pulóvert viselt. Dühös pillantást vetett a főorvosra, s eltűnt egy ajtó mögött. – Anders doktor? – hallatszott Renate Benda hangja egy nagy, világos szobából, amelynek ablakain beáramlott a napfény. – Meglátogatott engem?

– Hallottam, hogy erős fájdalmai vannak. Az asszony gyors pillantást vetett az ápolónőre, aztán rávágta. – Igen, így van, nagy fájdalmak gyötörnek. Anders doktor közelebb jött, és szemügyre vette Bendánét. Nem úgy tűnt, mintha kínlódna. – Ópiátot nem írhatok fel vizsgálat nélkül – magyarázta a főorvos. – Ha a fájdalmak újra fellépnek, jobb, ha megröntgenezzük a beleit. – Jó, jó, köszönöm – felelte zavartan Renate Benda. – Nagyon kedves Öntől, hogy eljött. Edith nővér! Hol van már megint, Edith nővér? Anders doktor indulni szeretne! A főorvos nem tehetett mást, elbúcsúzott. Amikor áthaladt a halion, zajt hallott egy szomszédos szobából. Vajon, az a bizonyos, gyűlölködő tekintetű fiatalember van ott? A szabadkozó Edith nővér kiengedte a főorvost. Az ápolónőnek még kínosabb volt a helyzete. Anders doktor körülnézett az elvadult kertben. Amikor a hálószoba nyitott ablaka alá ért, Renate Benda dühös hangját hallotta meg: – Mi jutott eszébe? Nem megtiltottam, hogy... Többet nem lehetett megérteni, mert az ablak becsukódott. A főorvos egy pillanatra látta az ápolónő sápadt arcát. Edith nővér nagyon szerencsétlennek és idegesnek tűnt. Nehéz élete lehet Bendáné mellett, de hát miért tűri, miért nem mond fel? Mi köti egymáshoz ezt a két nőt? A főorvos beszállt autójába és elindult. Otthon Katja várt rá, aki éppen a fodrásztól érkezett haza. – A tiszteletedre – nevetett az asszony. – Ó, Istenem, nekem jobban tetszel ezek nélkül a díszek nélkül – panaszkodott Anders doktor. – Elfelejtetted, hogy ma koncertre megyünk? – figyelmeztette szemrehányóan Katja. – Ami azt illeti, te is elmehettél volna a fodrászhoz. Anders doktor nevetett, aztán hirtelen eszébe jutott valami. – Mondd csak, jelentkezett már Bendáék ügyében az a bizonyos tanú? – Amikor a felesége megrázta a fejét, tovább kérdezett. – Hogy nézett ki az a férfi? – Nem tudom, de megkérdezhetem Lieser urat. Fontos?

Anders doktor bólintott.

* Amíg a főorvos zuhanyozott, felesége a telefonhoz lépett és halkan beszélgetett valakivel, aztán beszólt a fürdőszobába. – Lieser úr azóta, még egyszer látta azt a férfit, ezúttal fényes nappal. Azt mondja, fiatalember volt, sovány, szőke, sápadt, égő tekintetű. Igen, égő tekintetű. Inget és farmert viselt, mint szinte minden fiatalember. A lábán edzőcipő. Anders doktor elzárta a vizet. – Add ide légy szíves a törülközőt... Köszönöm. Biztos, hogy ő volt az – mondta, miközben a fürdőlepedővel dörzsölgette magát. – Kicsoda? – kérdezte a felesége. Robert elmesélte a látogatást Renate Benda házában. – Most már értem, miért mondta Bendáné Lieser úrnak, hogy ne keresse tovább a tanút, és miért nem akart fizetni neki. A fiatalember nem a rendőrséghez fordult, hanem rögtön Bendánénál jelentkezett. – mivel a férje csak hallgatott, megkérdezte. – Talán nem így gondolod? – Lehetséges – felelte röviden a főorvos. – Sőt, valószínű. Meglátjuk, mi történik még.

* Anders doktor hallotta az ajtó csukódását és az ablakhoz lépett. Az elinduló Katja integetett neki. – Egy fél órán belül, itt vagyok a kicsivel együtt. – Gondolod, hogy könnyen haza tudod hozni? Nagyon szereti Sylviát. – Egy együtt eltöltött hosszú délután után általában lehűl valamelyest a nagy lángolás. – Rendben. Van itthon mára valami ennivaló?

– Nem, drágám, éhezned kell! – nevetett az asszony. – Csak tréfáltam. Theresia előkészített egy hidegtálat, mielőtt elutazott Freiburgba. Sietek haza! Amikor néhány perccel később csengettek, Anders doktor először a telefon után nyúlt, de aztán feleszmélt, és indult ajtót nyitni. Nem gondolkodott rajta, ki lehet a késői látogató, és ha tudat alatt számított is valakire, biztosan nem arra a férfire, aki az ajtó előtt állt. Egy maszkot viselő ember! Villámgyors gondolatok cikáztak a főorvos fejében. Ő is, mint mindenki, akire egy elmaszkírozott férfi pisztolyt szegez, rablótámadásra gondolt. A filmekben ilyenkor sebesen peregnek az események, a kiszemelt áldozat legyőzi végül támadóját, ők viszont, csak álltak egymással szemben, a főorvos és eltakart arcú látogatója, akinek maszkjából csak a szeme villogott elő. Alacsonyabb volt Anders doktornál, és nagyon karcsú, törékeny alkatú volt. Kordbársony nadrágot viselt és hozzáillő zakót, bár a meleg nyári estéhez túl melegnek tűnt ez az öltözék. – Mit akar? – kérdezte első ijedtségéből felocsúdva a főorvos. – Téved, ha azt hiszi, hogy nagy értékeket tartunk a házban! – Pszt! – intette le a férfi, mintha nem tudná, egyedül van-e a villában az orvos. Intett a pisztollyal és Anders doktornak nem maradt más választása, mint hátralépve beengedni támadóját. A férfi bal kezével sorra kinyitott minden ajtót, körülnézett az üres szobákban, s végül Anders doktor dolgozószobájában állapodott meg. A főorvos ellenkezés nélkül követte, de viselkedése ellenére nem maradt egészen tétlen. Lázasan gondolkodott, tudta, hogy egy percet sem szabad elvesztegetnie, hiszen Katja a kicsivel bármelyik percben megérkezhet, akkor pedig... nem is akart erre gondolni! Saját magáért nem aggódott, de felesége és kisfia biztonsága mindennél fontosabb volt. – Hallgasson ide, jobban tenné, ha megmondaná, mit akar – kezdte újra. A férfi nem felelt. Úgy nézett körül, mintha keresne valamit, de végig szemmel, tartotta az orvost, ráirányítva pisztolyát.

Lehetetlen lett volna kiütni a kezéből a fegyvert, vagy rátámadni. Túl nagy közöttük a távolság, az ismeretlen nem hagyta közel jönni magához Anders doktort. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Anders doktor gépiesen mozdult, hogy felvegye, de a támadó intett a pisztollyal, hogy ne mozduljon. A telefon rendületlenül csörgött tovább, aztán elnémult, s végre a hívatlan látogató is megszólalt. – Gyógyszerek? – kérdezte hevesen suttogva, hogy ne lehessen felismerni a hangját. Szóval erről van szó! – Itt van a receptkönyvem – mutatta dr. Anders. Ha kitölt egy receptet, és a férfi ezzel eltűnik, megmenekült! A támadó úgysem éri el célját, mert a gyógyszerészek ilyenkor nagyon bizalmatlanok. A férfi azonban nem ezért jött. – Ide! – mutatott balra. – Nem tartok itt semmit – akarta mondani a főorvos, de a férfi felemelte a fegyvert, és mutatóujját a ravaszra tette. A kábítószeresek veszélyesek, ha már elszánták magukat, hogy erőszakkal szerzik meg az adagjukat, ezt Anders doktor jól tudta. – Mindjárt megnézem – mondta óvatosan, és egy ajtó felé intett. – Ott, bent tartok minden gyógyszert. Belépett a kis szobába, a gyógyszerszekrényhez lépett, és kinyitotta az ajtaját. – Gyorsabban! – parancsolta a támadó. Anders doktor kiemelt egy ampullát, tűt vett elő és felszívta a folyadékot. Visszafordult a férfi felé, aki időközben ledobta zakóját és feltűrte inge ujját. – Gyerünk! – parancsolta. Anders doktor fertőtlenítőszerrel letörölte a könyökhajlatot, amelyet számos régi és új szúrásnyom tarkított. Alig volt már hely, ahová be lehetett szúrni a tűt. S mindeközben, a pisztoly végig a főorvosra szegeződött. A támadó keze reszketett, most talán, le lehetett volna fegyverezni, de a főorvos nem mert kockáztatni. Fogta a tűt és odalépett a férfi elé, de az hirtelen elrántotta magát és rákiáltott az orvosra. – Tedd le ide! – mutatott fejével a kis asztalra. Heves vágyakozása a szer után, még nem ölt ki belőle minden óvatosságot.

Anders doktor habozott. – Siess, mozogj! – kiáltott rá az ismeretlen. – Meddig várjak még? A főorvos felemelte az ampullát, és megmutatta a támadónak a gyógyszer feliratát. A férfi rámeredt, aztán bólintott. Összeszorított fogai közül egy igent vetett oda. Az utcáról közeledő autó zaja hallatszott, a kocsi egyre lassult és végül bekanyarodott az Anders-villához. Anders doktornak torkában dobogott a szíve. Rettegett, hogy a támadó megneszel valamit, de az már csak az injekcióstűt bámulta. – Gyerünk! – kiáltotta reszketve. Amikor a tű végre belehatolt, lassan elernyedt. Most már könnyű lett volna lefegyverezni akár leütni is, de a főorvos még mindig nem gondolt ilyesmire. Olyan gyorsan adta be az injekciót, ahogy csak lehetett, s aztán megkönnyebbülve húzta ki az üres tűt. Szigorúan nézett az ismeretlen férfira. Az mélyeket lélegzett, és lassan kiengedett benne az óriási feszültség. Most már meghallotta a kocsi ajtajának csapódását is. – Mi ez, jön valaki? – kérdezte és megragadta a fegyvert. – Csapdába csaltál? Anders doktor jéghidegnek érezte minden tagját. Katja és a kicsi bármelyik percben beléphetnek! – Ezért megfizetsz! – fenyegette a támadó, és Anders doktor tudta, hogy komolyan gondolja, amit mond. – Katja, maradj kint! – kiáltotta hangosan. Bár meghallaná az aszszony és megértené... Kiverte a hideg veríték, amikor a kisfiára gondolt. – Ember, térjen már magához! – kiáltott rá a támadóra. – Nehogy bántsa! Ebben a pillanatban végre mutatkozni kezdett az injekció hatása. Anders doktor nagy adagot adott be, ami még egy erős férfit is elgyengítene. – Mi ez? – suttogta a látogató hitetlen hangon, mintha egészen mást érezne, mint amit várt. Nem tudott tovább beszélni, egy heves mozdulattal lerántotta arcáról a maszkot és a mosdó fölé hajolt. Észre sem vette, hogy Anders doktor kiveszi a pisztolyt remegő kezéből és elrejti íróasztala egyik fiókjában.

– Robert! – hallatszott az ajtó elől Katja aggódó hangja. – Nem vagy egyedül? – kérdezte az asszony, aki megérezte, hogy valami nincs rendben. – Jól vagyok – nyugtatta meg gyorsan a férje. – Azonnal megyek, csak még elteszek valamit. Újra a gyógyszerszekrényhez lépett, kiemelt egy ampulla morfiumot, felszívott belőle egy keveset, és a látogatóhoz lépett, aki még mindig a mosdó fölött öklendezett. Arca verítékben úszott, szeméből könnyek patakzottak. – Jöjjön ide – mondta Anders doktor. – Adok valamit, amitől jobban lesz. A férfi hitetlenkedve, döbbenten pillantott fel rá, könnyben úszó szemeivel. Hagyta, hogy az orvos még egy injekciót beadjon neki, ezúttal azt, amire szüksége volt. Amint megkapta a morfiumot a támadó, Anders doktor leültette egy fotelbe, ő maga pedig íróasztala mögött foglalt helyet, és gunyoros mosollyal nézte a férfit. Nem is csodálkozott, amikor felismerte a Benda-villában látott fiatalembert, akiről Lieser úr is beszélt. – Mit... mit művelt velem? – kérdezte a fiú, amint újra beszélni tudott. – Én magam láttam, hogy az ampullára morfium volt ráírva... A csomagolás érintetlen volt, maga nyitotta ki. Anders doktor felemelte a csomagolást, és most már úgy tartotta a fiú felé, hogy az az egész megjelölést el tudja olvasni, amelyből előzőleg a főorvos eltakarta az első három betűt. – Apomorfium... – olvasta a fiú. – Az ördögbe is, mi ez? – Hánytató – felelte őszintén Anders doktor. – És ezt? ... Ezt adta be nekem... – nézett rá vádlón a fiatalember. Letörölte arcáról a verítéket. – Nem volt más választásom. Azt hitte, megijeszt a pisztolyával? A fiú felemelte jobb kezét és látta, hogy elvették tőle a fegyvert. – Hol a pisztolyom? – Jó helyen. – Nem veheti el, nem a magáé! – csattant fel a látogató. – Maradjon csak – intette le egy kézmozdulattal az ugrani készülő fiút Anders doktor.

– Ez... Ez... korlátozza a szabad mozgásomat... – állt fel nehezen a fiú. Keze-lába reszketett. – Üljön vissza! – utasította Anders doktor. – Most pedig beszélgessünk. Ki maga? Ki kényszerítette, hogy hamis vallomást tegyen? Milyen kapcsolat fűzi Bendáné asszonyhoz? A látogató szótlanul bámult rá. Anders doktor felemelte a telefonkagylót és tárcsázni kezdett. – Mit csinál? – kiáltott fel a fiú. – Mit gondol? Hívom a rendőrséget. Maga betört egy orvoshoz, hogy életveszélyes fenyegetésekkel arra kényszerítse, adjon magának kábítószert. Ezek után... – Ne! – üvöltött fel a fiatalember. Felugrott és lenyomta a telefon kapcsolóját. – Ne! Mindent elmondok! – Helyes, máris kezdheti. Mi a neve? – Pit Volkmer. – Tovább, tovább. Ne harapófogóval kelljen minden szót kihúzni magából. Nincs időm! A fiatalember elsápadt. – Az anyám... Bendáné ápolónője. – De, őt nem Volkmernek hívják. – Még egyszer férjhezment a születésem után, ezért Söderbaum a neve. – És? Hallgatom. – Úgyis tudja... – Hamis esküt kellett tennie. – Azt nem, csak egy vallomást. – Ezt, maga sem gondolja komolyan. Az asszony, azt is követelte magától, hogy ha kell, a bíróság előtt is tegyen vallomást, nem igaz? Ön pedig megtette volna, hiszen a drogért megtesz mindent, igaz? – Nem, nem! Ma... Nem kaptam semmit... Az a nő megtiltotta anyámnak, hogy gyógyszert adjon nekem. Azt akarta, hogy tisztának tűnjek majd a bíróság előtt. – Ezért, aztán szerzett egy pisztolyt, és idejött, hogy tőlem jusson kábítószerhez. Remek ötlet volt.

– Senki mást nem ismerek, idejöttem és a ház üresnek tűnt... – a fiú hangja sírósra váltott. – Miért olyan keveset adott be nekem? Nem lehetne még egy kicsit? – Az anyja mindent tudott? Tudnia kellett! Miért szállt be ebbe a játékba? – A gyógyszerem egyre többe kerül – nyelt egyet a fiú. – Ha nem tenne úgy, ahogy Bendáné akarja, az a nő nem adna pénzt neki. – Szóval az anyja pénzén szerzi be a drogokat. – Ő maga szerzi be nekem – vallotta be a fiú. – Frankfurtban egyszerű volt, de ebben a porfészekben... Ráadásul Bendáné megtiltotta, hogy a Mama Frankfurtba utazzon. Már nagyon rosszul voltam, anyám könyörgött, hadd menjen el Frankfurtba szerért. Könyörögtünk neki mindketten. – A kérdésemre még nem felelt. Ki fizeti a szereket? Az anyja fizetéséből aligha futná ilyesmire, maga pedig valószínűleg egyáltalán nem dolgozik. – A... Az öregasszony... Bendáné. – És miért? Szereti az ilyen embereket, mint maga? Nem hinném... A fiatalember megrázta a fejét. – Ki nem áll engem. Már kétszer kifizette az elvonókúrámat anyám kedvéért. De nem álltam meg és visszaestem. – De miért teszi Bendáné mindezt? – ismételte újra a kérdést Anders doktor. – A mama tud róla valamit! – felelte a fiú, aztán könyörögve nézett a főorvosra. – Adjon még egy injekciót, kérem! – Kezét hasára nyomta, arca megint halottsápadt lett. – Adok valamit, ami segít, még, ha az nem morfium is – állt fel nyugodtan Anders doktor. – Csak még egy kérdés. A fegyvert kitől kapta? De Pit Volkmer már nem tudott beszélni. Összegörnyedt a fotelben, a fogai vacogtak, egész teste reszketett. Anders doktor sietett, hogy segítsen rajta.

*

– Úgy érzem magam, mint aki újjászületett – újságolta Schaffner úr a főorvosnak, miután felébredt a bonyolult mellkasi műtét után. – Végre megint könnyű a lélegzés! Megszűnt a félelem, hogy egyszer megfulladok. A feleségem és én nagyon hálásak vagyunk Önnek. – Az a fő, hogy újra jól érzi magát – fogott kezet barátságosan a beteggel dr. Anders. – Megvizsgálták a káliumszintet? – fordult menet közben Cornelia nővérhez, aki dossziékkal a hóna alatt követte az orvosokat. Az osztályos nővér elővett egy papírt és átnyújtotta a főorvosnak. – A beteg állapota gyorsan javul – jelentette a következő ágyhoz érve az osztályos orvos. Anders doktor elégedett volt. A következő szobában Rolf Benda feküdt párnákkal feltámasztva, még mindig sápadtan, de már nyugodtabban. Kérdő pillantással fogadta Anders doktort. – Szépen javul az állapota – tekintette át a kórlapot dr. Anders. A nővérre pillantott, aki felhajtotta a betegről a takarót, és levette a kötést a sebről, aztán hátralépett, hogy az orvosok megszemlélhessék a műtéti heget. – Rendben van, szépen gyógyul, Benda úr. Az orvosok már indultak is kifelé, amikor a beteg gyorsan utánuk szólt. – Főorvos úr, azt hittem, van valami híre a számomra. – Később – felelte barátságosan Anders doktor, ezzel elhagyta a betegszobát. Megvizsgált még egy, újonnan felvett beteget is, akit sérvvel szállítottak be a klinikára. Megtapogatta a beteg hasát, mozgatta, vizsgálgatta, s végül megállapította, hogy másnap reggel elvégezhetik a szükséges műtétet. – Jegyezze fel, kérem, Cornelia nővér. Most a laborba megyek. A vizit ezzel befejeződött. A laboratóriumban Anders doktor megnézett egy eltávolított tumort, amely rosszindulatúnak bizonyult. Sajnos nem tévedett. Elgondolkodva ment vissza irodájába. Három beteg várt konzultációra, s késő volt már, mire a főorvos elindulhatott Rolf Bendához. Susanne Helmet is ott találta a beteg mellett. Mindketten várakozásteli pillantást vetettek rá, amikor belépett. – Nos, hogyan tovább? – kérdezte lassan a főorvos.

– Volkmer vallomást kell tegyen – jelentette ki Susanne határozottan. Anders doktor ránézett, úgy, hogy a lány felsóhajtott, és lesütötte a szemét. – Igaza van, főorvos úr. Nem fogja megtenni. Sőt, le fog tagadni mindent, amit Önnek elmondott. Az anyja majd gondoskodik róla. Ha a fiút egyszer meg nem ölik egy ilyen akció során, semmi nem fog változni. – Újra elment elvonókúrára – felelte Anders doktor. – Teljesen összeomlott, és az anyja hívott hozzá egy orvost, aki elvitte a fiút. Valószínűleg Bendáné fizeti a kezelést, hogy változatlanul maga mögött tudhasson egy tanút. – Dehát, már nem teheti meg! – kapta fel a fejét döbbenten Susanne. – Ezután az eset után már nem! – Nem biztos, hogy Bendáné erről a közjátékról egyáltalán tud. – Meg kell mondani neki, akkor nem mer majd egy ilyen tanút szerepeltetni. – Lehetséges, de a bírákban ezenkívül is számtalan kétely merülhet fel, ezt maga is beláthatja. A fiatal orvosnő szinte sírt. – Már nem is tudok másra gondolni! Vádat emelnek Rolf ellen, és a bíró persze azt fogja kérdezni, hogyan kerülhetett az asszony a patakba, ha nem Rolf lökte bele? Nem lehet, hogy ezzel is ezt a Volkmert bízták meg? – nagy szemeket meresztett a főorvosra, amikor látta, hogy az némán az ablakhoz sétál. – Mire gondol? – kérdezte halkan Rolf Benda. – Nem hiszem, hogy Volkmer lökte volna bele, neki a tanú szerepét szánták, sőt, valószínűleg az ő feladata volt, hogy az esetleges arra sétálókat távol tartsa a helyszíntől. Legalábbis én így képzelem. Az ápolónő sem jöhet szóba, hiszen ő bizonyíthatóan a városban járt akkor. – De hát, akkor ki tette? A patakparton magától nem gördülhet le egy tolókocsi. Nem hinném, hogy ő maga tette volna, bár róla még ezt is el tudom képzelni, igaz? Rolf? – szorította meg Benda kezét. A férfi felnézett rá, a tekintetéből szerelem és aggódás sugárzott. Elsősorban Susanne miatt aggódott, s nem saját magáért.

Anders doktor kinézett az ablakon. A kertben egy férfi sétált két botra támaszkodva. Amikor látta, hogy valaki közeledik hozzá, meggyorsította a lépteit, sőt, már alig használta a botot a járáshoz, mintha az örömtől, hogy látogatója jött, hirtelen megjavult volna az állapota. A főorvos visszafordult. – Mire gondolt? – kérdezte Susanne, aki kitartóan figyelte Anders doktor minden mozdulatát. – A beszélgetésemre Hochländer professzorral. Nagyon elfoglalt ember, rengeteg betege van, mégis pontosan emlékezett Bendánéra. Feltűnt neki, amit én is furcsállottam, éppen az, amiért felhívtam. Nem akarom ezzel terhelni magát, Susanne. Benda úr, emlékszik rá, hogy a felesége akkoriban nem járult hozzá egy operációhoz? – Mit jelent ez? – kérdezte Rolf Benda, aztán elhalkult a hangja. – Igen, így volt. Az orvosok sokat győzködték, de ő nem hagyta, hogy megműtsék. Hiába kérték, sőt, hiába veszekedtek vele. Egyszerűen nem egyezett bele. – Önnel megbeszélte ezt a kérdést a felesége? – Csak később. Én a balesetnél agyrázkódást szenvedtem és sokkos állapotba kerültem. Azt mondta, nem lett volna értelme az operációnak, és hogy tévedett, amikor először úgy érezte, még él valamennyire a lába. Így pedig nincs értelme megműteni. – Benda kérdőn nézett az orvosra, aki lassan odasétált az ágyhoz. – Az igaz, hogy egy ilyen műtétet csak azonnal lehet elvégezni. Senki nem hazudott a feleségének. Az esély megvolt. Susanne felkapta a fejét. – Azt hiszi?... – kérdezte döbbenten. – Maga el akart válni a feleségétől, igaz? – fordult Anders doktor Bendához. – Igen, én már akkor válni akartam. Azon a bizonyos estén Renate jelenetet rendezett, mire én azt mondtam, az elhatározásom végleges. Nem bírom tovább. Tévedés volt ez a házasság. Úgy éreztem magam, mint akit kalitkába zártak. Még dolgozni sem hagyott. És akkor... azon az estén történt a baleset. – Amikor pedig a felesége bénán hagyta el a kórházat, maga persze nem vált el tőle.

– Istenem, ki tette volna meg a helyemben? Én voltam a hibás a balesetben, ez sajnos kétségtelen. – Ennek már két éve, s az asszony azóta ezzel tartja maga mellett – magyarázta Susanne. – Amikor pedig ez sem hatott már, gyilkossági kísérlet gyanújába sodorta a férjét. – Inkább a börtönben látná Rolfot, mintsem más asszony mellett – folytatta a lány keserűen. – Önnek pedig meggyőződése, hogy Bendáné csak színleli a bénaságot, hogy Rolfot megtartsa? Uramisten, micsoda beteges szerelem! – Pontosan így látom én is. Így már egyszerű a magyarázat, hogyan került az asszony a patakba. Ő maga gördítette be a tolószéket... – a főorvos a kinyíló ajtó felé pillantott. Katja lépett be a szobába. – Gyere csak, drágám. Éppen arról beszélgetünk, hogyan tovább. Az ápolónő természetesen pénzt kap a hallgatásáért. – Ezért ragaszkodott hozzá Bendáné, hogy a klinikán is Edith nővér gondozza – mondta Katja. – Félek, ezt az asszonyt soha nem fogjuk szóra bírni, már csak a fia miatt sem. – Bendáné pedig soha nem ismerné be, hogy becsapta az egész világot, még az orvosokat is. Anders doktor végigsimított a homlokán. – Most már tudom, mi tűnt fel nekem, amikor először megvizsgáltam! A lába! Sovány, csontos lábai voltak, de egyáltalán nem olyanok, mintha az izmok már régen elsorvadtak volna. – Ügyes volt, hogy soha nem árulta el magát – tette hozzá Katja. – Persze ki gondolt volna ilyesmire? – És most? – tette fel újra a legfontosabb kérést Susanne. – Mit használ nekünk, hogy mindezt már tudjuk? Nem hinném, hogy a bíró egyáltalán foglalkozna orvosi kérdésekkel. – Nem olyan biztos az. Az asszony kétségbeesetten tiltakozni fog minden hivatalos kivizsgálás ellen, s így előbb-utóbb gyanakodni kezd a bíróság is. Bendánénak be kell vallania, hogy csalás volt az egész. – Akkor maga rosszul ismeri a feleségemet – tiltakozott Rolf Benda. – Nem is sejtik, mire képes Renate. Most, hogy már látja,

hogy elveszített engem, egyetlen célja marad az életének: hogy tönkretegye az életemet. Susanne gyöngéden megsimogatta kedvese haját. – Pihenned kell – suttogta aggódva. – Nagyon kifáradtál. Megcsókolta a férfit, és felállt. – Félek, doktor úr – fordult Anders doktor felé, – hogy ebből a helyzetből még Ön sem találhat kiutat – mosolygott fáradtan. – Ne haragudjon, ez kicsit igazságtalan volt. Maga, már így is nagyon sokat tett értünk. Talán... Talán mégiscsak csoda történik... Katja szeme hirtelen felcsillant. – Azt hiszem, a csoda már megtörtént. Nem látod, Robert? – Te talán látod? – lepődött meg a férje. – Talán. Az a csoda, hogy a várakozásnál sokkal jobb ötletem támadt!

* – Nem hagyhat egyedül reggelig – tiltakozott Renate Benda. – Utazzon holnap a fiához, ha reggel elindul, estére visszaérhet! – Sajnálom, asszonyom, de az orvos világosan kijelentette, hogy szükség van a jelenlétemre. Pit nagyon rosszul van. Értse meg, aszszonyom, a fiamnak szüksége van rám! – Közönséges semmirekellő a fia! – tombolt Renate Benda. – Tönkretett mindent. Odament ehhez az átkozott doktorhoz, és ott aztán elárult minket! Mindezt egy adag kábítószerért! Annyi esze nincs, mint egy nyomorult házinyúlnak! Itt marad, Edith nővér, nem engedem el sehová! Nekem is szükségem van magára. Vigye már el ezt a tányért! – Küldök magam helyett egy kolléganőt, asszonyom, de vegye tudomásul, hogy most azonnal elutazom Pithez, akár tetszik ez Önnek, akár nem. Ő a fiam és az is marad, az egyetlen ember ezen a világon, akihez tartozom, és aki énhozzám tartozik. – A pokolba ezekkel az átkozott narkósokkal! – átkozódott az aszszony.

– Tudom, maga annak örülne leginkább, ha a fiam egyszer túladagolná magának a szert, és belepusztulna a szenvedélyébe, de ne felejtse el, ha ez véletlenül bekövetkezne, engem már semmi nem kötne magához. Magának is érdeke, hogy gondoskodjak a fiamról. Az ápolónő ezzel felemelte kis bőröndjét, és határozott léptekkel indult kifelé. Mielőtt az ajtó becsukódott volna mögötte, Renate Benda utána kiáltotta: – Ha jön a kolléganője, hozza be nekem a postát! – Megmondom neki – szólt vissza Edith nővér, azzal becsukta maga mögött az ajtót. Kolléganője már meg is érkezett, s most gyorsan megbeszélték a tennivalókat. Renate Benda hallotta a halk beszélgetést, aztán a távolodó lépéseket. Azt hitte, a helyettes ápolónő a postáért ment ki a kapuhoz, s várta, hogy visszatérjen. De nem jött senki. Renate Benda kikiabált, de nem kapott választ. Néhány perccel később, azonban valami különös szag csapta meg az orrát. Bosszúsan kapta föl a fejét és figyelt, az ablakon szűrődik-e be ez a furcsa szag. Nem, ez nem kívülről jön! Ebben a pillanatban meglátta az ajtó alatt beszivárgó füstöt! Igen, valami ég odakint és a lángok nemsokára az ő szobájára is átterjednek! – Nővér, nővér! – sikoltotta Bendáné. Tolószékével megpróbált az ajtó felé haladni, de onnan egyre újabb és sötétebb füstfelhők áramlottak be a szobába. Tűz van! – Segítség, segítség! – kiabált az asszony pánikba esve. Sehonnan nem érkezett válasz. Bendáné az ablakhoz gördült tolószékében, felkapaszkodott a párkányra, és kicsit megpihent. A füst a szobában egyre fojtóbb lett, nemsokára betörnek a lángok is! Görcsös köhögés fogta el az asszonyt. Ki kell másznia az ablakon! Segítséget senkitől nem várhat, magának kell cselekednie! Ismét görcsös köhögésroham tört rá, semmi nem érdekelte már, csak a menekülés. Kinyitotta az ablakot és óvatosan kitette egyik lábát, aztán a másikat, végül hirtelen elhatározással leugrott a virágok közé a kertbe. Amikor földet ért, egy hangot hallott maga mellett: – Most már biztonságban van, Bendáné! Egy sikoltással megfordult.

– Anders doktor! Maga! Éppen maga! – Igen, asszonyom, – felelte nyugodtan a főorvos. – Így van ez. Maga elkövette azt a hibát, hogy magára vonta a figyelmemet. Nem kellett volna... – Maga... Felgyújtotta a házamat? – Szó sincs róla. Egy egyszerű kis füstbomba volt az egész. A feleségem emlékezett a maga mániákus félelmére a tűztől. Tudtuk, ez az egyetlen módszer, ha ki akarjuk ugratni a nyulat a bokorból. Lám, rögtön lábra tudott állni! – Hol van Söderbaumné? – Őt egy kis trükkel eltávolítottuk a házból, a helyettesével együtt. Renate Benda vad pillantást vetett a főorvosra, aztán feltápászkodott, és bevánszorgott a szobájába. Feltépte kis szekrénye fiókját, és vadul beletúrt. – Ha azt hiszi, elveheti tőlem Rolfot, hogy hagyom elvenni, hát nagyon téved! Inkább... Végre tudatosult benne, hogy amit keres, nincs a fiókjában. Dühtől tombolva fordult a főorvos felé. – Maga... Maga... – Igen, asszonyom – bólintott nyugodtan dr. Anders. – Magamhoz vettem a fegyverét, nálam jobb helyen van. Később majd valószínűleg visszakapja, ha van fegyverviselési engedélye, de előbb mindenképpen átadom a rendőrségnek. Az asszony szinte fuldoklott dühében, egyszerűen képtelen volt megszólalni. – Az, az átkozott doktor, ugye ezt akarta mondani? Nos, Bendáné, Isten Önnel, én most távozom. – A főorvos, úgy, ahogyan az asszony tette az előbb, az ablakon át távozott egy kis ugrással, éppen időben, ugyanis egy váza repült utána a szobából, és zúgott el a feje mellett. Most már sietett vissza kocsijához, ahol Katja várt rá a kisegítő ápolónővel. A ház felől Susanne Helm közeledett, kezében egy letakart kosárral, amelyből még mindig égett szag áradt. Az ápolónő csodálkozva nézett rájuk. – Köszönjük, asszonyom – búcsúzott el tőle Katja. – Nincs mit, doktornő. Akkor holnapután találkozunk.

– Minden rendben? – nézett férjére Katja. – És magánál is, Susanne? A fiatal orvosnő leemelte a kosarát fedő kendőt. Valami furcsa, égett anyag volt benne egy azbesztlemezre helyezve. Ez maradt a füstbombából. – Remek ötlet volt, az asszony pánikba esett és megfeledkezett minden óvatosságról. Még az ablakon is ki tudott ugrani hirtelen. Anders doktor gondosan elhallgatta a pisztoly ügyét. Felesleges lenne újabb izgalomnak kitenni Susannét. Visszahajtottak az Erdei Klinikára, ahol a főorvost már várták. Katja, aki ezen a napon az osztályvezető főorvost helyettesítette a belgyógyászaton, minden munkát befejezett, hogy semmi megoldatlan probléma ne várja majd a visszatérő Uhlig doktort. Munkája végeztével elindult a férje szobája felé. Erősen esteledett már. A folyosón Hugo Lieserrel találkozott össze. – Jó estét, doktornő! Bendáné már nincs a klinikán? Képzelje el, megint láttam azt a fiatalembert, akit úgy keres mindenki. Egy autóban ült, felírtam a rendszámát, gondoltam, megmondom Bendánénak. – Jó pénzért? – kérdezte Katja. – De doktornő, hová gondol? – húzta ki magát a látogató, mint akit megsértettek. – Szívességből. – Azt hiszem, jobban teszi, ha erről az egészről elfeledkezik. Bendánét már nem érdekli az ügy. – Ne mondja! Eszerint minden megoldódott? Ki volt a tettes? Katja csak halkan nevetett, mielőtt továbbment. Lieser úr megütközve nézett utána, aztán fejcsóválva elindult, hogy a legközelebbi kocsmában igyon egyet a nagy meglepetésre. – Bendáné elutazik a városból – fogadta Katját Anders doktor. – Gondolom, vissza se jön többé. Mit szólnál hozzá, ha befogadnánk Susannét, amíg el nem rendeződik Bendáék válása? Nem hinném, hogy szívesen visszamenne Clausen doktorhoz, hiszen ő Bendáné háziorvosa. – Igazad van, ráadásul a belgyógyászaton úgyis nagy szükségünk van segítségre. Most is, hogy Uhlig doktor néhány napig szabadságon volt, egyetlen szabad percem nem volt.

– Javasolni fogom, hogy vegyük fel Susannét a nyári hónapokra kisegítőnek, akkor úgyis sokan mennek szabadságra egyszerre. – És Rolf Benda? Vele mi lesz? – Neki már van is új állásajánlata. Susanne mesélte, hogy egy régi ismerősük éppen ilyen fiatal, tehetséges, agilis munkaerőt keres. Így aztán Rolf Benda is itt marad. Amint lehet, össze akarnak házasodni. – Egyszóval, minden rendbejött – mosolygott Katja. Odalépett férjéhez, és szelíden megcsókolta. – Hála neked. – A te tevékeny közreműködéseddel – ölelte át a főorvos. Sokáig azonban nem feledkezhettek meg a külvilágról, mert az asztalon ismét csörögni kezdett a kegyetlen telefon. Vége