Alexa Alexandra Az idegen gyermek Fejezetek egy orvos életéből Dr. Anders sorozat 15 Valószínűtlenül apró autó kanyarodott be a villák között vezető csendes utcába. Fiatal nő ült a volánnál, és szemmel láthatólag a házszámokat figyelte. Amikor odaért Anders doktor szecessziós stílusú villájához, lelassított és kinézett. – Ez lesz az – szólt hátra a mögötte kukucskáló kisfiúnak, aki kedves arcocskáján várakozásteljes kifejezéssel nézelődött. – Tetszik? Dany csak bólintott. Andrea lassan elhajtott a villa előtt, aztán lehúzódott az út szélére, és megállt. Kínozta a gondolat, hogy el kell válnia a fiától, és egy pillanatra kísértésbe esett, hogy megfordul és elmenekül, el innen, a világ végére. Tudta, Dany várja, hogy mondjon valamit, de képtelen volt megszólalni, csak maga elé meredt, mintha még mindig valami csodában reménykedne, hogy nem kell elszakadnia a gyermekétől. De nem történt csoda. Dany átbújt a két ülés között, és odasimult az édesanyjához. – Ugye minden jó lesz, mami? – Hát persze, kisfiam – ölelte át heves mozdulattal Andrea, és csókokkal halmozta el a kis arcot. – Ugye kedves lesz a doktor bácsi? – kérdezett tovább Dany. Andreának könnyek tolultak a szemébe, de igyekezett erős maradni. – Nagyon, nagyon kedves bácsi – nyugtatta meg a kisfiút. – Ugye ismer engem? – Igen, ismer, bár nagyon rég nem találkoztatok. Még kisbaba voltál, mikor utoljára látott, az is lehet, hogy nem fog azonnal rád ismerni.
– De ő akarta, hogy éljek, ugye? – kérdezte komolyan Dany. Már hetek óta játszották egymással ezt a kérdés-felelet játékot, mióta Andrea kezdte felkészíteni kisfiát az elválásra. – Igen, drágám, azt akarta, hogy élj. – És ennek te nagyon örültél, ugye? – kérdezte kis habozás után a gyerek. Andrea visszanyelte kitörni készülő könnyeit. A kicsinek nem szabad észrevennie, milyen rettenetes állapotban van. – Nagyon örültem – jelentette ki. – Na, kiszállunk? Dany elfehéredve harapta be a szája szélét, és Andrea kis híján engedett a kísértésnek, hogy megforduljanak és hazavigye a kisfiát. – Te már okos nagyfiú vagy – mondta, mivel Dany nem szólalt meg. – Már sokszor megbeszéltünk mindent. Tetszeni fog neked a dolog, hidd el. Nem szabad tovább folytatni ezt a játékot. Anders doktor minden pillanatban hazaérhet a klinikáról, és addigra túl kell esni mindenen. Nem várt tovább a kisfiú válaszára, beindította a motort, és visszatolatott az orvos házához. – Jó legyél, kicsikém. – Még egyszer, utoljára magához szorította a kisfiát, aztán kinyitotta az ajtót. Dany reszketett, mikor kiemelte az autóból, de nem mászott vissza, csak megállt a járdán. Hallgatott, de a pillantásától Andrea a poklok minden kínját átérezte. Csak most nem szabad elgyengülnie! Így lesz a legjobb Danynek is. – Menj, kicsim – suttogta. – És ne felejtsd el, hogy nagyon szeretlek. Épp be akarta csukni a kocsi ajtaját, amikor Dany hirtelen felkiáltott. – Brumi! – Jaj Istenem, a maci! Brumi veled megy, hát persze hogy veled megy! – nyújtotta oda a mackót. – És vigyázni fog rád.
* Dany magához szorította a nagy mackót, és elindult, hogy mégis visszabújjon a kocsiba, de az anyja nem engedte. – Menj, kicsim, siess! – mutatott az Anders-villa kapujára, és gyors, kemény mozdulattal becsukta a kocsi ajtaját. Kizárta a gyermekét. A kicsi ott állt, magához ölelte a mackóját, és a villa bejárata felé pislogott.
Andrea intett neki, és elindította az autót. Dany mozdulatlanul nézett utána. – Mami elment – sóhajtott fel. Brumi puha volt és meleg, de mégis csak egy játék volt, és nem felelhetett. A kocsi eltűnt az utca végén, és Dany egyedül maradt a néma mackóval a karjában. Odasétált a villához, és kinyitotta a kaput. Bizonytalanul nézett körül a virágokkal teli kertben, aztán elindult a ház felé. A kert bizalmat ébresztett benne, ha nem kellett volna elválnia az anyjától, még örült is volna, hogy ide jöhet vendégségbe. Még szerencse, hogy Brumi vele van! Magához szorította a mackót, és óvatosan felment a lépcsőn. Még egyszer visszanézett a kapu felé, de mami tényleg elment. – A doktor bácsi nagyon jó ember – magyarázta a mackónak. – Meglátod, jó lesz itt nekünk. Brumi komolyan nézett barna szemével, és a kisfiú boldog volt, hogy együtt vannak. Az utca felől motorzúgás hallatszott, és Dany felfigyelt. Visszajön mami, és magával viszi! A ház előtt azonban idegen autó állt meg, aztán lassan befelé gördült a garázs felé. Egy férfi és egy asszony ült benne. Dany szíve hevesen vert, kétségbeesetten szorította magához a mackót. – A doktor bácsi nagyon kedves – suttogta. Az autó eltűnt a garázsban, aztán kisvártatva megjelent két utasa. Dany félve várakozott. – Nézd csak, Robert! – nézett meglepetten a férjére Katja Anders. – Vendégünk van. – Egy kisfiú – mosolyodott el a főorvos. Dany vegyes érzésekkel nézett fel rájuk. – Hogy hívnak? – hajolt le hozzá barátságosan Katja, és megsimogatta a kisfiú szőke fürtjeit. A kicsi bizalommal nézett fel rá. – Dany vagyok, ő pedig Brumi – mutatott a mackóra. – Milyen helyes maci – állapította meg a főorvos. – Te vagy a doktor bácsi? – érdeklődött Dany. – Én vagyok – hajolt le Anders doktor, és fölemelte a kisfiút. – Kedves tőled, hogy meglátogatsz, Dany, de a mamád talán nem tudja, hogy itt vagy, és aggódik érted. – Nem hiszem – rázta a fejét Dany. – Mami hozott ide.
– Idehozott? – ismételte meg csodálkozva az orvos. – Mert te vagy a doktor bácsi, aki nagyon kedves – magyarázta komolyan a kisfiú. – Aki azt akarta, hogy én éljek. – Mit mondasz? – kérdezte értetlenül Anders doktor. – Mami azt mondta, hogy te nagyon kedves bácsi vagy. – A kisfiú egyik kezével a mackót ölelte magához, a másikkal az orvos nyakába kapaszkodott. – Én szeretlek téged. A főorvost meghatotta ez a bizalom. – Örülök neki. Én is szeretlek téged. – És mindig akarni fogod, hogy én éljek? Anders doktor komolyan nézett a szemébe. – Természetesen – felelte döbbenten. – Furcsa egy gyerek vagy te. – Mami azt mondta, lehet, hogy nem fogsz azonnal megismerni, mert akkor még kisbaba voltam – magyarázta Dany. – De közben megnőttem. – Hát már nem vagy kisbaba, az biztos – bólintott Robert Anders. A beszélgetést Theresa Mansfeld érkezése szakította félbe. A házvezetőnő Michaellel a karján nyitott ajtót. – Hallottam az autót – mondta. – Hogy csak nem jöttek be, azt hittem, talán itthon felejtették a kulcsot. Katja oda sem figyelt, mit mond, annyira lekötötte a kisfia. – Michael, kicsim! – sietett oda hozzá, és átvette Theresa Mansfeld-től. Gyöngéden magához ölelte, és összecsókolta a kis arcot. A kis vendégről mintha teljesen meg is feledkezett volna.
* Andrea Johst alig látott a könnyeitől. A következő saroknál bekanyarodott, és megállt. – Dany – suttogta kezébe temetve az arcát. – Dany! Bocsáss meg! Nem tehettem mást. Hetek óta kereste a megoldást, de semmi más lehetőséget nem talált. El kell válnia Danytől, bármilyen nehezére essen is. Egyetlen vigasza a bizonyosság volt, hogy Anders doktor házában jó dolga lesz a kisfiúnak, és mindent meg fog kapni. Igen, de mégis… Ki fogja szeretni, ki fogja megsimogatni, ki fog altatódalt dúdolni neki?
És mi lesz, ha kiderül, hogy félreismerte Anders doktort, és az orvos nem veszi magához Danyt? Talán azóta meg is nősült, saját gyermeke is születhetett. Andrea megrémült. Hogyhogy ez eddig nem jutott eszébe? Dany születése óta négy év telt el, és ennyi idő alatt sok minden történhetett. – Vissza kell mennem – suttogta – őrült voltam. Bizonytalanságba taszítottam Danyt. Őrültség volt az egész, hogy is juthatott eszembe? Elfordította a slusszkulcsot, és indulni akart vissza az orvos házához, de a motor nem ugrott be. Többször is próbálkozott, de sikertelenül. Talán a sors keze? Még gyalog is visszamehetne, talán még nem ért haza az orvos. Kinyitotta az ajtót, és kiszállt. – Elromlott a motor? – szólt oda egy fiatalember. – A hangjából ítélve lefulladhatott. – Lefulladt? – ismételte meg értetlenül Andrea. – Hogyhogy lefulladt? – Ha megengedi, megnézném – lépett közelebb a férfi. – Véletlenül autószerelő vagyok. – Igen? – Andrea igyekezett észrevétlenül letörölni a könnyeit, de a férfi mégis észrevette. – Egy lefulladt motor miatt igazán nem kell sírni – mondta. – Felnyitná a motorháztetőt? Úgy látom, nagyon kizökkentette a nyugalmából ez a kis elakadás, hölgyem. Andrea úgy találta, nagyon rendes dolog az idegentől, hogy segíteni akar. A férfi kicsit matatott a motorházban, aztán újra felegyenesedett. – Most próbálja meg beindítani! Andrea beült a kocsiba, és elfordította a slusszkulcsot, de hiába. Az ismeretlen hangján világosan érződött, mi a véleménye a női vezetőkről. – Engedjen oda! Neki aztán elsőre sikerült beindítani a motort. – Na látja! – ragyogott föl az arca. – Nincs itt semmi baj! – Még sose fordult elő ilyesmi – védekezett Andrea. – Ilyen az élet – legyintett a férfi. – Nem esne jól egy kávé erre a nagy izgalomra? Jöjjön, meghívom. Andreának azonban semmi kedve sem volt hozzá. Semmi másra nem vágyott, csak hogy minél hamarabb elindulhasson. – Sajnálom, de sietek – felelte. – Nagyon köszönöm a segítségét. – Kinyitotta a táskáját, és előhúzta a pénztárcáját. – Elfogadná… – Ne sértsen meg! – tiltakozott a férfi. – Nem, nem… Bocsánat… – tette vissza a pénztárcáját Andrea.
– De ha hajlandó, elvihetne egy darabon. Merre megy? – Én? – Andreának a doktor háza előtt álldogáló Dany jutott az eszébe. – Nekem… Ugyanis én most… – Értem – legyintett lemondóan a férfi. – Ezek szerint semmi esélyem. Hát akkor a viszontlátásra. – Köszönöm – mondta halkan Andrea, és beszállt az autóba.
* – Hát ez a fiatalember kicsoda? – nézett Danyre meglepetten Theresa. – Egy kisfiú, aki elcsavargott otthonról – felelte Katja Anders, és a férjéhez fordult, aki az ismeretlen kisfiúval a karján tétovázva megállt. – Nézzetek ki az utcára, hátha itt van valahol a közelben a mamája – javasolta az orvosnő. – Lehet, hogy már kétségbeesve keresi a kisfiút. – Jó ötlet – fordult vissza a kertkapu felé Robert Anders. – Mami már biztos nincs itt – szólalt meg szorosan hozzásimulva Dany. – Elment az autóval… – Mit beszélsz? – meredt rá az orvos. – Mami hozott el hozzád – magyarázta a gyerek. – Azt akarja, hogy nálad maradjak. Robert annyira valószínűtlennek találta, hogy hangosan felnevetett. – Hogy neked micsoda fantáziád van, Dany! Gyakran találsz ki ilyen meséket? – lépett ki a járdára, és körülnézett. Az utcán senkit nem látott, akiről feltételezhette volna, hogy egy elveszett gyereket keres. – Ez nem mese – védekezett Dany. – Mami kocsival hozott ide, és azt mondta, hogy várjunk Brumival, amíg te meg nem jössz, és aztán nálad maradok, mert te nagyon kedves vagy, és te akartad, hogy én éljek. Robert most először figyelt fel rá, hogy mintha nem a gyerek saját szavai lennének, amit mond, hanem egy felnőtt szavait ismételné. Talán az anyja mondta? Bizonytalanul körülnézett, de senkit nem látott, aki Danyt kereshetné. Lehet, hogy ez a gyerek tényleg nem elveszett, hanem az anyja hozta ide őhozzá? Végigfutott rajta minden. A kisfiú megkérdezte, ő-e a doktor bácsi, aztán azt mondta, ő akarta, hogy éljen, és az anyja ezért hozta ide. És mikor kisbaba volt, még találkoztak is.
De hát, ha a gyereket ismertem, ismernem kellett az anyját is – következtetett. – Márpedig nem lehetett futó ismeretség, ha most idehozta a fiát. Elakadt a lélegzete. Villámcsapásként hasított belé egy gondolat. Ki ez a kisfiú, akit a karján tart? Lehetséges, hogy a saját fia? De hát kicsoda az anyja? Danyre nézett, és a kisfiú megérezte, hogy valahogy nem örülnek neki igazán. – Mami azt mondta, hogy nálad maradok, mert te nagyon kedves vagy – ismételte meg kétségbeesetten. Az orvos kutatva nézte. Nem hasonlít rá? Dany arca világosan tükrözte a rémületét. – Ugye itt maradhatok? – kérdezte halkan, de olyan végtelen szomorúsággal, hogy Anders doktor gyöngéden magához ölelte. – Persze hogy itt maradhatsz, kicsim. Majd kitaláljuk, mit tegyünk. Most mindenesetre menjünk be a házba, biztosan éhes és szomjas vagy már. A kisfiú bólintott. Dr. Anders le akarta tenni a földre, hiszen egy négyéves gyereknek már jobb, ha nem cipelik, de Dany rémülten csimpaszkodott a nyakába, még a mackót is hagyta leesni, csak hogy két kézzel kapaszkodhasson az orvosba. Robert megérezte, hogy a gyerek fél, hogy megint elhagyják. Elöntötte az együttérzés hulláma. – Semmi baj – nyugtatgatta a kisfiút. – Itt maradsz nálam, és én nagyon kedves leszek hozzád, ahogy a mami is megmondta. Dany komolyan nézett a szemébe, mintha azt kutatná, őszintén beszél-e. Hogy hozhatja egy anya ilyen helyzetbe a gyerekét? – gondolta a főorvos. – Hát nincs szíve? Vagy ennyire kilátástalannak látja a helyzetét? De hát miért nem keresett meg, miért nem beszélt velem? Biztosan találtunk volna valami kevésbé drámai megoldást is. – Nincs semmi baj – ismételte meg. – Én nagyon szeretlek téged. – Homlokon csókolta a kisfiút, aki sóhajtva bújt oda hozzá.
* Andrea egész az utcáig visszament, de amikor messziről észrevette az Anders-villát, megállt. Mit tegyen?
Hozza el onnan Danyt? De hová vigye? Már minden hidat felégetett maga mögött. Álmatlan éjszakáin újra meg újra azon gyötrődött, gondolkozott, milyen megoldást találhatna, de mindig ugyanarra a következtetésre jutott. Nincs jobb megoldás, mint Anders doktorra bízni Danyt. A főorvos olyan ember, akiben feltétel nélkül megbízhat. Szereti a gyerekeket, Danyt is biztosan szeretni fogja. Biztos lehet benne, hogy magához veszi a kisfiút, és gondoskodik róla. – Erősnek kell lennem – sóhajtotta, de aztán újra felrémlett előtte Dany zavart kis arca, nagy, szomorú szeme, amely világosan tükrözte, hogy a kisfiú az utolsó pillanatig nem hitte el, hogy anyja tényleg elhagyja. – Nem bírom! – zokogott fel Andrea. – Ez több, mint amit egy ember el tud viselni. Hirtelen valaki bekopogott a kocsi ablakán. Andrea összerezzent. Az előbbi autószerelő állt a kocsi mellett. – Mi történt? Megint elromlott valami? – szólt be a férfi, de hiába próbálta kinyitni az ajtót, belülről be volt zárva. Csak azt ne! – gondolta Andrea, és kiszólt. – Minden rendben van. Egyesbe tette a kocsit, és elindult… de nem dr. Anders háza felé, hanem az ellenkező irányba. Elhagyta Bergesfeldent. Elhagyta Danyt! Csak a kisfiú hangja kísérte el, a bizonytalan, bánatos kis hang, amely már napok óta ugyanazokat a kérdéseket ismételgette. Látta a nagy, kérdő gyermekszemeket, amelyekben az utolsó percig ott bujkált a remény, s az egész olyan volt, mint egy rossz álom. Könnyek csorogtak le az arcán, nem is törölte le őket. Ült a kocsiban, és gépies, begyakorlott mozdulatokkal vezetett. Egyre távolabb került Bergesfeldentől, s vele Danytől, a gyerekétől. De csak fizikailag váltak el egymástól, lélekben és gondolatban ugyanúgy kötődtek egymáshoz, mint az elválás előtt. Percről percre elviselhetetlenebb lett a fájdalom. Lassan beesteledett, és bekapcsolta a fényszórókat. Most hagyta el Karlsruhét, még körülbelül egyórányi út állt előtte. Az út végén pedig várja az új élet – egy élet a fia nélkül.
*
Robert Anders bevitte Danyt a házba. Nem érezte magát valami kellemesen a bőrében, s fogalma sem volt, hogyan fogja megmagyarázni a feleségének, hogy Dany náluk marad. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a kisfiú a saját gyermeke. – Visszajöttetek? – nézett rájuk csodálkozva Katja. A férje leültette a gyereket. – Senkit nem láttunk az utcán, aki őt kereste volna. – Nem értem – csóválta a fejét az orvosnő. – Csak keresi valaki. Túl kicsi még ahhoz, hogy ne aggódjanak érte. – És ha nem is elveszett? – szólt közbe Robert. Katja csodálkozva kérdezett vissza. – Hogy érted ezt? De hát, ha nem elkószált, akkor hogy került hozzánk? – Pedig nekem ez az érzésem – tárta szét a karját tanácstalanul a főorvos. Dany a nappali közepén állt, és tétovázva pislogott egyik felnőttről a másikra. Érezte, hogy nem örülnek igazán a jövetelének, mert nyugtalanságot hozott magával a házba. Irigyelte a másik kisfiút, aki a mamája ölében üldögélt. Szerette volna magához ölelni a mackót, hogy legalább valaki ismerőst érezzen maga mellett, de csak most vette észre, hogy a nagy izgalomban elvesztette valahol. – Brumi! – sikoltott fel. – Brumi! Egy pillanatra szinte megbénult a rémülettől, aztán kirohant a szobából. – Brumi! – kiáltotta ijedten. Maradék ereje is elhagyta. Robert utánasietett. – Megtaláljuk, Dany – nyitotta ki az ajtót. – Biztosan kint hagytuk a kertben vagy az utcán. Megfogta a kisfiú kezét, és elindultak. Dany alig látott valamit a könynyeitől. – Brumi! – zokogta újra meg újra, mintha az életéért zokogna. A főorvosnak szívébe markolt ez a hang. Meg kell adnia a kisfiúnak azt az érzést, hogy szereti! És meg is fog adni neki minden gyöngédséget, amire egy gyereknek szüksége van a boldogsághoz. Brumi az utcán volt, valaki megtalálta, és felültette a kerítés talapzatára. – Nézd csak, ott üldögél – mutatta az orvos. Dany letörölte a könnyeit, és hevesen magához szorította a mackót. – Nem akartalak elhagyni, Brumi! Véletlen volt! Mi mindig együtt maradunk! Mindig! Ringatta a mackót, mintha meg akarná nyugtatni. Anders doktor világosan látta, mekkora sokkot okozott a kisfiúnak az elszakadás az anyjától.
– Minden rendben van, Dany – simogatta meg a szőke fürtöket. – Brumi megkerült, és mostantól jól fog viselkedni, nem ugrik ki még egyszer a kezedből. Visszamentek a házba. Dany szorosan ölelte magához a mackót. – Látom, megtaláltátok – mosolyodott el Katja. – Valaki felültette a kerítésre – mesélte a férje, és leültette egy fotelba a kisfiút. – A legjobb lesz, ha értesíted a rendőrséget – javasolta az asszony. – Előbb-utóbb biztosan befut hozzájuk a szülők bejelentése. – Félek, nem így van – rázta meg a fejét dr. Anders. – Hogyhogy? – nézett föl döbbenten Katja. Az orvos habozott, aztán rágyújtott. – Dany nem elcsavargott. Az asszony ismerte a férjét, és érezte az idegességét. – Nem? Azt akarod mondani, hogy Dany nem véletlenül került az ajtónk elé? – Úgy néz ki. – De hát miért éppen ide hozták? – Nem tudom. Katja nem faggathatta tovább, mert az ajtóban megjelent Theresa Mansfeld. – Kész a vacsora, doktornő. – Igen, megyünk – biccentett Katja.
* Oliver Bildt fel-alá járkált a dolgozószobájában, türelmetlenül várta, mikor pillanthatja meg végre Andrea apró autóját. Már rég besötétedett, de Oliver nem gyújtott villanyt. – Felgyújtsam a lámpát? – nézett be Wilpertné. – Nem, köszönöm – tiltakozott a férfi; hiszen akkor nem látta volna ilyen jól az utcát. – Van még valami kívánsága, Bildt úr? – kérdezte Gertrud Wilpert. – Nem, köszönöm – ismételte. – A vendégszoba rendben van? Az asszony nem látta tisztán az arcát a félhomályban, de a hangja idegességről árulkodott, márpedig ilyesmi nagyon ritkán fordult elő nála. – Ahogy megbeszéltük, Bildt úr – felelte udvariasan.
Oliver az órájára nézett, de a sötétben nem tudta kivenni a mutatókat. – Mindjárt fél tíz – segített Gertrud Wilpert. – Már? Ideges vagyok, annyi minden történik manapság az utakon. – Johst kisasszony nem vezet felelőtlenül – nyugtatta a házvezetőnő. – Nemcsak az ő hibájából történhet baj – ellenkezett Oliver. – Annyi őrült száguldozik mindenfelé… Kintről egy kis autó motorzúgása hallaszott, a férfi elnémulva hallgatózott. A zaj elhalt. – Megérkezett – fordult meg a férfi, és elindult lefelé. Wilpertné illő távolságból követte; mire leért az előszobába, Oliver Bildt már ki is nyitotta az ajtót. A kis autó a garázsbejáratnál állt. Miért nem száll ki Andrea? Oliver Bildt hosszú léptekkel sietett oda. – Andrea! Az asszony most kiszállt a kocsiból. – Oliver – suttogta. Megint érezte, milyen nagyon szereti ezt a férfit. De milyen árat kellett fizetnie ezért a boldogságért! – Andrea! Már el sem tudtam képzelni, hol lehetsz! – zárta a karjába a férfi. – Oliver – sóhajtotta Andrea, és erőtlenül hajtotta fejét a férfi vállára. – Csakhogy megjöttél! Most már semmi más nem számít! Honnan is sejthette volna, mi megy végbe Andreában! Semmit nem tudott a kisfiúról, aki ott maradt Bergesfeldenben, Anders doktor házánál. Nem is szabad tudnia róla! Az ő számára Dany soha nem fog létezni! – Te reszketsz, édes – simogatta gyöngéden Oliver Bildt. – Gyere be a házba, Wilpertné majd gondoskodik a csomagodról! – A csomagom! – szakította ki magát a karjából ijedten Andrea. – Nem, majd én föl viszem! Oliver megfogta a kezét. – Meg kell szoknod, hogy személyzet is van a világon, drágám. Megsérted Wilpertné asszonyt, ha nem fogadod el a segítségét. Ez az ő feladata. Márpedig ezt meg kell akadályozni! – Adj még egy kis időt! – kérte. – Meg fogom szokni. Ígérem, olyan lesz minden, ahogy elképzelted. De ma még hadd engedelmeskedjem a régi szokásaimnak. – Önálló, felnőtt nő vagy – mosolygott rá a férfi. – Talán ezért is szeretlek ilyen nagyon. Gyere be. Majd megkérem Wilpertnét, hogy vigye föl a csomagokat, de ne csomagoljon ki, így megmaradnak a titkaid. Oliver csak tréfából mondta, és meglepődött Andrea riadalmán.
– Mi baj, édes? – simogatta meg a lány arcát. – Sok titkod van? Ezt sem gondolta komolyan. Túlságosan szerette Andrea Johstot ahhoz, hogy valami hozzá nem illőt feltételezzen róla. A lány elpirult. – Csak egy kis meglepetés – magyarázta. – Ezért szeretnék én magam kicsomagolni. Így már érthető volt. – Te kis buta – nevetett Oliver, s belékarolva vezette be a házba. Az ajtóban várakozó Gertrud Wilpert csak most üdvözölte Andreát. – Jól utazott? – érdeklődött udvariasan. – Tulajdonképpen igen, bár Karlsruhe után nagyon nagy volt a forgalom. – Felviszem a csomagjait, és kirámolom őket – mozdult az asszony. – Vigye fel, és tegye be Johst kisasszony szobájába! – intézkedett Oliver. – Ma még ő maga szeretne kicsomagolni. – Ahogy óhajtja – biccentett a házvezetőnő. Remélhetőleg engedelmes asszony, és nem fogja kinyitni a bőröndöt – gondolta Andrea. Oliver mintha olvasott volna a gondolataiban. – Nyugodt lehetsz, édes – mondta, aztán hevesen magához ölelte a lányt, mintha csak az elmúlt napok minden gyöngédségét akarná pótolni.
* – Lefektetem Michaelt, egyen csak nyugodtan, doktornő – szólalt meg Theresa Mansfeld. Katja Anders ezúttal nem tiltakozott, pedig szerette ő maga elaltatni a kisfiát. Ezen az estén azonban egyedül akart maradni Roberttel, hogy végre megbeszéljék a helyzetet. Theresa a karjára vette Michaelt. – Már leragad a szemed, kicsikém – simogatta meg a haját. – Itt az ideje lefeküdni. Dany egy mély fotelból figyelte őket, szorosan átölelve Brumi mackóját. Arcáról világosan leolvasható volt, mit érez. A másik gyerekkel törődik az apja, az anyja és ez a néni is, de őt ki fogja ma lefektetni? Egyáltalán milyen ágya lesz itt?
A kis Michaelnek csókkal kívántak jó éjszakát a szülei. Neki vajon ki kíván ma szép álmokat? Mielőtt Theresa elindult volna kifelé Michaellel, megfordult, és Danyre pillantott. – A kicsivel mi lesz? Danynek elakadt a lélegzete a rémülettől. – Ma estére itt marad – döntött a ház ura. – Holnap majd mindent megbeszélünk. Ma fektesse le a vendégszobában, Theresa. – Igen, doktor úr – bólintott az asszony. Dany pillantása ide-oda ugrált Anders doktor és a felesége között. Érezte a levegőben a feszültséget, de nem értett belőle semmit. – Rendben van, Katja? – kérdezte a főorvos. – Természetesen – állt fel az asszony. – Nem küldhetjük ki az utcára. Robert Anders is felállt. – Gyere, Dany – nyújtotta a kezét. – Biztosan éhes is vagy már. – Úgy gondolod, vacsorázzon velünk? – kérdezte Katja. Férje érezte a furcsa élt a kérdésben. – Miért ne? Elég nagy már. Dany habozott, elfogadja-e a feléje nyújtott kezet. Még mindig a mackót ölelte mindkét karjával. – Gyere – ismételte meg az orvos. – A mackót addig itt hagyjuk a fotelban. A kisfiú némán megrázta a fejét, és az arcát a mackó feje mögé rejtette. Inkább éhen hal, de nem válik meg Brumitól. A főorvos megértette. – Akkor hozd a mackódat is – hajolt le, és karjába vette a kisfiút. – De előbb kezet mosunk. Katja zavarodottan nézett utánuk. A férje nagyon különösen viselkedik. – Miért nem akarsz a rendőrséghez fordulni? – kérdezte később, amikor már az asztalnál ültek. – Majd megmagyarázom – előzte meg a vitát a főorvos. – Dany még túl kicsi, tegyünk alá egy párnát! – Felállt, és bement a szobába párnáért. Eltitkol előlem valamit – gondolta a felesége. – Csak tudnám, mi lehet az. – Most már kényelmesen feléred az asztalt – igazította el Danyt a párnán a főorvos. A kisfiú bólintott, és gyorsan hátranyúlt, ott van-e még mögötte Brumi. – Jött ma posta? – érdeklődött dr. Anders. – Az íróasztalodon van, de semmi különös nincs közte. És jött neked egy csomag is… Feladó nélkül.
– Egy csomag feladó nélkül? – Anders doktor vállat vont. – Valószínűleg megint valami reklám, bébifelszerelésekkel. Ezek a cégek még mindig nem vették tudomásul, hogy már nem foglalkozom szülészettel, hanem sebész vagyok, és az Erdei Klinika főorvosa. – Ez biztosan nem reklámküldemény – jelentette ki a felesége. – Kinyitottad? – Először azt akartam, de aztán láttam, hogy rá van írva: saját kezű felbontásra. Nagy betűkkel írták rá, vastagon aláhúzva. – Úgy. Mintha villámcsapás érte volna a főorvost, nem is bírta többé elrejteni idegességét a felesége előtt. – Szerinted mi van a csomagban? – kérdezte az asszony. – Honnan tudhatnám? Nem te magad mondtad, hogy nincs ráírva a tartalma? Az ebédlőben Theresa jelent meg. – Michael olyan fáradt volt, hogy azonnal elaludt – jelentette. – Lefektethetem a kis vendéget is? – Még nem vacsorázott – felelte a főorvos. Dany egész idő alatt csak ült, és hozzá sem nyúlt a tányérjához. – Úgy néz ki, mint aki még az evéshez is túl fáradt – állapította meg a házvezetőnő. – Kiviszem magammal a konyhába, és megetetem. Gyere, Dany – nyújtotta a kezét. – Nem! – rándult össze a kisfiú, és felkapta a mackót. – Menj szépen Theresával – mosolygott rá Katja. – Biztosan félretett neked egy kis pudingot. – Igen, van még puding – bólintott az asszony. Dany beharapta a szája szélét, és bizonytalanul nézett fel a főorvosra. – Menj, Dany – biztatta Katja. – Aludj jól, és ne bánkódj. Meg fogjuk találni a mamádat. – Jó éjszakát, Dany – simogatta meg a főorvos is. – És edd meg a pudingot, nagyon finom. A kisfiú megadóan mászott le a székről, és hagyta, hogy Theresa magával vigye.
*
– Úgy vártam már ezt a percet – mondta Oliver Bildt egy hosszú csók után. – Nem is hittem el, hogy tényleg itt leszel… és itt is maradsz… nem percekre és nem órákra, hanem örökre… minden napra és minden éjszakára… amíg csak élünk. Andreát boldoggá tette az érzés, hogy így szeretik. Olyan boldog volt, hogy kis híján megfeledkezett a súlyos árról, amelyet ezért a boldogságért fizetett. – Bocsáss meg – engedte el Oliver. – Szörnyen önző vagyok, csak magamra gondolok. Biztosan éhes és fáradt vagy. Igyál valamit, aztán gyorsan asztalhoz ülünk. – Csodálatos… – suttogta Andrea. – Nem is tudok ennél szebbet elképzelni, mint a te szerelmed. Nélküled üres volt az életem… Ahogy kimondta, abban a pillanatban eszébe jutott a kisfia. Dany idegenek között van. Csak reménykedett, hogy nem bánkódik, és hogy rendesen bánnak vele. De mégis el kellett szakadnia az édesanyjától! Dany volt az ára a boldogságnak, amely Oliver Bildt házában várt rá. Könnyek szöktek a szemébe, alig tudta visszatartani őket. – Nem vagyok éhes – szólalt meg végül. – Szeretnék fölmenni a szobámba, és egy kicsit rendbe hozni magamat. – Hogyne, persze – bólintott a férfi. – Gyere, odakísérlek. Belékarolt, és együtt mentek fel a lépcsőn. – Az esküvőig a vendégszobában fogsz lakni – magyarázta Oliver. – Azt szeretném, ha te magad rendeznéd be a saját szobádat, a saját ízlésed szerint. Ha neked megfelel, holnap reggel eljön a belsőépítész, hogy mindent megbeszéljetek. – Elkényeztetsz – hajtotta le fejét Andrea. – A lábad elé raknám az egész világot. Minden kívánságodat szeretném kitalálni, az én számomra az a legfontosabb ezen a világon, hogy téged boldognak lássalak. Csakhogy le kell mondanom valakiről, aki ugyanolyan fontos nekem, mint te – gondolta keserűen Andrea, de tudta, hogy a férfi ezt soha nem tudhatja meg. A ház ura bevezette a vendégszobába. Andrea bőröndjei már ott álltak, bezárva. A lány fellélegzett. – Félóra múlva vacsora, rendben? – nézett rá a férfi. A fiatal nő bólintott, megcsókolta Olivert, aztán elhúzódott tőle. – Hazaküldöm Wilpertnét, hogy egyedül lehessünk – suttogta a férfi.
A lány tehetetlenül érezte, hogy Danyn kívül semmi másra nem képes gondolni. Oliver szenvedélyesen megcsókolta. – Nem tudok várni… Amikor a férfi kiment, Andrea képtelen volt tovább visszatartani a könnyeit, és zokogva vetette magát az ágyra. Hogy lehetett képes erre? Honnan volt ereje megtenni? Lesz-e valaha is megbocsátás az ő számára? De hát hogy lehetséges, hogy egy ilyen kedves, gyöngéd és jó ember, mint Oliver, gyűlölje a gyerekeket? Meg lehet-e győzni róla, hogy a gyerekek szeretetreméltóak? Sikerül-e valaha is megváltoztatni a felfogását? És ha nem sikerül, mi lesz Danyvel? Mikor fogja viszontlátni a kisfiát? Mikor?…
* Robert és Katja hallgatagon ült egymással szemben. Pillantásuk kutatva keresztezte egymást, egyre nőtt közöttük a feszültség. Az asszony nem bírta sokáig, egyszer csak letette a villáját. – Nem nézed meg, mi van abban a csomagban? – kérdezte. A férfi arca önkéntelenül megrándult. – Nem hiszem, hogy érdekes lenne. De ha kíváncsi vagy, nézd meg te! – Neked címezték. – De te a feleségem vagy, és ami az enyém, az a tiéd is. Miért éppen ennek a csomagnak a tartalmát ne osztanám meg veled? A főorvost nyugtalanította a gondolat, hogy a furcsa csomag összefügghet Dany megjelenésével. Hogy mondja meg Katjának, hogy hirtelen kaptak egy második gyereket? Egy gyereket, akinek a származásáról fogalma sincs? Az asszony megérezte, mi zajlik le a férjében, és követte a gondolatait. Dany aranyos kisfiú. Szőke és kék szemű – éppúgy, mint Robert. És Robert maga mondta, hogy a gyerek nem véletlenül került a házuk elé. Letette a szalvétát, és felállt.
A férje tudta, hogy a csomagot akarja kinyitni, de Katja nem ment ki a szobából. Megállt a férfi széke mögött, átkarolta a nyakát, és lehajolt hozzá. – Nem fontos, elmondod-e, hogy mi van abban a csomagban – mondta halkan. – Sokkal fontosabb, hogy a titkainkat megosztjuk-e egymással. Az orvos azonnal megértette, mire céloz, és heves mozdulattal megragadta a kezét. – Csodálatos ember vagy, Katja – csókolta meg. – Jogod van hozzá, hogy minden titkomat megismerd, de ami Danyt illeti, hidd el, ugyanúgy meglepődtem a megjelenésén, mint te… és ugyanolyan tanácstalan vagyok. Fogalmam sincs, ki ő és honnan jött. – Arról sincs, hogy ki lehet az anyja? – kérdezte az asszony. – El tudod képzelni rólam, hogy van valahol egy gyerekem, és én nem törődöm vele? – Nem, ez tényleg lehetetlen – felelte rövid gondolkodás után Katja. – Egyébként is, Dany már legalább négyéves. Amikor megszületett, mi még nem is ismertük egymást. – Katja! – ugrott fel a főorvos. – Te meg vagy győződve róla, hogy Dany az én fiam? – Amíg nem tudjuk, hogy ki az anyja, erre a kérdésre sem tudunk válaszolni. Inkább nézzük meg, mi van a csomagban, hátha az nyomra vezet. A csomag egy széken feküdt a konyhában, és sokkal nagyobb volt, mint Robert képzelte. A címzést írógéppel írták rá, és a postai bélyegzőn Karlsruhe volt olvasható. – Karlsruhe – nézett a férjére Katja. – Mond ez neked valamit? A főorvos elgondolkozva rázta meg a fejét. – Semmit a világon – jelentette ki. Az asszony ollót vett elő. – Vágd el a spárgát – nyújtotta a férjének. Anders doktor elvágta, s a csomag kinyílt. A főorvos keze jéghideg volt, ahogy széthajtogatta a papírokat. Évek óta nem érezte magát ilyen szörnyű helyzetben. Habozását látva Katja közbelépett, és kifejtette a szürke papírból a csomag tartalmát. Ruhadarabok kerültek elő, egy négyéves kisfiú ruhái. Bizonyítékául annak, hogy Dany nem véletlenül kucorgott a házuk lépcsőjén, hanem valóban Anders doktorra várt. Katja egy piros-fehér kockás kis inget emelt ki. – Dany inge – mondta halkan. – Ezek szerint az anyja mindenről gondoskodott, mielőtt idehozta.
Megfordult, és kiment a konyhából. – Katja! – kiáltott utána a férje, de ő vissza se nézett. Robert megfogta a kockás gyerekinget, és elgondolkozva méregette. Csakugyan az ő fia lenne Dany? És ha igen, hogy lehetséges, hogy egész a mai napig nem is tudott a létezéséről? Miért nem írt legalább levelet az anyja? Vagy talán a csomagban van a magyarázat? – A főorvos lázasan kapkodta ki belőle a ruhadarabokat, de semmi magyarázatot nem talált a kérdéseire.
* Kopogtak Andrea ajtaján. Összerezzent, gyorsan letörölte a könnyeit és megigazította a ruháját. – Szabad – szólt ki hangosan. – Van még valami kívánsága, Johst kisasszony? – hallotta a házvezetőnő hangját. – Nem, köszönöm, Wilpertné. – Akkor jó éjszakát, kisasszony. – Jó éjszakát – felelte halkan Andrea. Ez a kis párbeszéd eszébe juttatta, hogy Oliver lent vár rá a szalonban. Átment a fürdőszobába, hideg vízzel megmosta az arcát, hogy eltüntesse a könnyek nyomait, gyorsan megigazgatta a haját a tükör előtt, parfümöt cseppentett magára, és lefelé indult. Oliver kicsit csalódott volt, hogy nem öltözött át. – Minden ruhám összegyűrődött az úton – mentegetőzött Andrea – így kellett maradnom, ahogy jöttem. – Ezek szerint ki sem nyitottad a ruhásszekrényt? – kérdezte csodálkozva Oliver, aki meglepetésként szebbnél szebb holmikat vásárolt össze szerelmének. – A szekrényt? – kérdezett vissza zavartan Andrea. – Nem, én… – tanácstalanul elhallgatott. – Ki sem csomagoltál? – kérdezősködött tovább Oliver. Hiszen az aszszony az előbb valami meglepetésről beszélt. Andrea látta, hogy zsákutcába került. – Bocsáss meg, nem mondtam igazat – tette a kezét a férfi vállára. – Nagyon fáradt voltam, csak szerettem volna lepihenni egy kicsit, és elaludtam. Akkor ébredtem fel, mikor Wilpertné bekopogott.
Oliver gyengéden átölelte. – Én kérek bocsánatot. Nem is fontosak ezek a semmiségek, csak az számít, hogy újra itt vagy… és hogy a karomban tarthatlak, láthatom az arcodat, hallhatom a hangodat… – Nagyon szeretlek – suttogta Andrea. – Megszakadna a szívem, ha valaha is el kellene válnunk egymástól. Megszakadna a szívem – ismételte meg gondolatban. – És Dany? Az ő szíve nem szakad meg, amiért elhagytam? Újra maga előtt látta a rémült gyermekszemeket, az imádott arcocskát a tanácstalanság kifejezésével, a kétségbeeséssel, amikor az anyja elindult. Ez a kis arc elválasztja tőle Olivert. A férfi azonban mit sem sejtett erről a gyermekarcról. Átölelte és gyengéden megcsókolta Andreát, és csókolták egymást tovább, míg a szenvedély hullámai egészen el nem borították őket. Reggel Andrea csodálkozva nézett körül, az első pillanatban nem is tudta, hol van. Hát persze! Ez Oliver háza. Az ágya mellett álló vázában rózsák pompáztak, illatuk belengte a szobát, s a vázának támasztva egy névjegyet pillantott meg. „Szeretlek” – csak ennyi állt rajta. Míg ő aludt, valaki idehozta a rózsákat. Oliver! Andrea lehunyta a szemét, és boldog volt, de néhány másodpercnyi öröm után új gondolat hasított belé. A bőrönd! Dany! Egy pillanat alatt lezuhant álmaiból a földre. Felugrott, és a bőröndjeit kereste. Ott álltak a helyükön – bezárva. A kisebbikben őrizte az emlékeit Danyről. Reszkető ujjakkal nyitotta ki, aztán fellélegzett. A bőrönd tartalma érintetlennek tűnt. Kivette a blúzok alól a fényképalbumot. Kisfia képei megint könnyeket csaltak a szemébe, s úgy érezte, meghasad a szíve a fájdalomtól. Iménti boldogsága nyomtalanul elszállt. – Dany – suttogta maga elé. – Bocsáss meg, kicsim. Kérlek, bocsáss meg! Hidd el, a Jóisten újra egymáshoz vezet majd bennünket, én biztos vagyok benne, drágám. Szenvedélyesen magához szorította az albumot. – Édes Istenem, tégy csodát! – könyörgött. – Tégy csodát, hogy végre mindannyian boldogok lehessünk. Kopogás hallatszott az ajtó felől. Andrea gépies mozdulattal elrejtette az albumot, visszabújt az ágyba és betakarózott. – Szabad – szólt ki.
Gertrud Wilpert lépett be, tálcán hozva a reggelit. – Jó reggelt, Johst kisasszony. – Andrea nehezen tudott megszólalni. Izgalmában görcsösen szorongatta a takaró szélét. – Jól aludt? – érdeklődött barátságosan a házvezetőnő. – Igen… egészen mostanáig aludtam. Úgy látom, szép napunk lesz – pillantott ki az ablakon. – Az időjárás-jelentés is azt mondta – bólintott Wilpertné. – Fölhoztam a telefont is, gondoltam, szeretné megköszönni a rózsákat. – Nagyon kedves, köszönöm. Andreának szokatlan volt, hogy ágyba hozzák neki a reggelit. Végignézett a tálcán, de Gertrud Wilpert félreértette. – Hiányol valamit? – kérdezte. – Nem, dehogy! De én csak kávét meg pirítóst szoktam reggelizni. A házvezetőnő bólintott, aztán az éjjeliszekrényre állította a telefont, amely már meg is szólalt. – Önt keresik, Johst kisasszony. A házvezetőnő biccentett, és kisietett a szobából. Andrea megvárta, míg becsukódik mögötte az ajtó, aztán felemelte a kagylót. – Jó reggelt, kedvesem – hallotta Oliver hangját. – Jól aludtál? Jól érzed magad? – Igen, édes – felelte Andrea hevesen dobogó szívvel. – És te hogy érzed magad? – Kimondhatatlanul boldog vagyok – jött a szenvedélyes válasz. – Alig várom, hogy újra együtt legyünk. Amint elintézem a legfontosabb dolgaimat, máris indulok haza. Gondolj rám addig is! – Rád gondolok minden percben, minden másodpercben. – Csodálatosan szép a világ! – áradozott a férfi. – Szeretlek, minden pillanattal jobban szeretlek. – Én is téged – felelte Andrea, és még azután is hosszú percekig görcsösen szorongatta a telefonkagylót, hogy befejezték a beszélgetést.
* – Doktor úr? Theresa Mansfeld olyan váratlanul jelent meg a konyhában, hogy dr. Anders már nem kerülhette el a találkozást. A házvezetőnő az asztalon heverő gyerekholmikra meredt.
– De hiszen ezek… – elakadt a szava, csak arckifejezése árulta el, mire gondol. – Igen, valóban – bólintott a főorvos. – Legalább arról nem feledkezett el az anyja, hogy valamibe öltöztetni is kell a kisfiát. Elaludt a gyerek? – Ahogy letette a fejét, már aludt is – felelte Theresa. – Nagyon kimerült. – Valószínűleg nem szokta meg, hogy ilyen későn kerüljön ágyba. – De hát mi lesz vele? – kérdezte Theresa, és kezdte visszarámolni a dobozba Dany holmijait. – Könnyebbet kérdezzen. Anders doktor tétovázva az ajtó felé indult, aztán megtorpant, és lassan visszafordult. – Mondja csak, Theresa… Magának elég jó a memóriája… Nem emlékszik?… – A főorvos elvörösödött. Az asszony így is megértette, mit akar kérdezni. – Nem, nem emlékszem – felelte. – Őszintén szólva, nagyon csodálkoznék, ha kiderülne, hogy Dany csakugyan a doktor úr… úgy értem, hogy Dany apja és a doktor úr… Szóval… érti, ugye? Robert bólintott. – Persze nem zárhatja ki a lehetőséget, Theresa. Egyetért velem? – Hogyne, doktor úr… – csukta be a doboz fedelét az asszony. – Még ilyet! Legalább azt tudnánk, ki az anyja! – Hát éppen ez a kérdés. – A főorvos cigaretta után kotorászott a zsebében. – Én megpróbáltam beszélni a gyerekkel. – És? – kapta fel a fejét az orvos. – Johstnak hívják, és a Weber utca 4-ben lakik – nézett rá kutatóan Theresa, a hatást várva. – Magának mond valamit ez a név? – nézett vissza a főorvos. – Semmit – rázta meg a fejét az asszony. – Nekem sem. Mit tehetünk, menjünk mi is aludni. Jó éjszakát, Theresa. – Jó éjszakát, doktor úr. A főorvos felment a lépcsőn, és mint minden este, most is benézett még a kisfiához. Döbbenten állapította meg, hogy a kiságy üres. – Katja! – Átsietett a hálószobába, de az ajtóban megtorpant. Felesége az ölében tartva a kisfiát, féltőn ölelte magához. Nem szólalt meg, csak nézte a férjét. A férje szavak nélkül is megértette. – Katja, kérlek! Nincs szükség ilyen demonstrációkra. A feleségem vagy, Michael pedig a fiam, és az egész világon kettőtöket szeretlek a leg-
jobban. Danyvel kapcsolatban ugyanolyan tanácstalan vagyok, mint te, hiába törtem a fejemet egész mostanáig. Egyszerűen nem találom a megfejtést. – Akkor miért nem hívod fel a rendőrséget, és jelented be, hogy találtál egy elveszett gyereket? – Mert ez a gyerek nem veszett el, és nem véletlenül került éppen hozzánk – ült le Robert a felesége mellé az ágy szélére. – A csomag is ezt bizonyítja. – Nem hozzánk, hanem hozzád – javította ki nyomatékosan a felesége. – Jó, akkor hozzám. Előbb-utóbb csak lesz valami magyarázat. – És ha Dany a te fiad? – kérdezte halkan Katja. A főorvos gyöngéden megsimogatta az asszony fürtjeit. – Még ha így lenne is, a mi kapcsolatunkat ez nem érinti – felelte. – Tényleg nem? – csattant fel az asszony. – Én úgy gondolom, már ebben a percben is érinti. – Katja, minden attól függ, hogy nézünk szembe a tényekkel. Nagyon szeretlek – csókolta meg az asszonyt. – De arról nem tehetek, hogy nem tíz évvel hamarabb találkoztunk. Mindkettőnknek voltak korábbi kapcsolataink, de eddig ez semmit sem jelentett. Az orvosnő nagyot sóhajtott. – Bocsáss meg! – simult oda a férjéhez. – Igazad van, ne haragudj! – Megértelek – csókolta meg gyöngéden a férfi. – Egészen őszintén szólva, néha én is féltékeny vagyok a te múltadra. Így van ez, ha szeretünk valakit. – Te komolyan féltékeny vagy az én múltamra? – csodálkozott Katja. Látszott rajta, hogy mélyen megrendítette a férje vallomása. – Mindig azt hittem, hogy az ilyesmi téged hidegen hagy. – Mindenesetre annyira azért nem foglalkoztat, mint most téged – ölelte át a férje, és ebben a pillanatban már fel is oldódott közöttük minden feszültség.
* A reggel pontosan ugyanúgy indult, mint minden műtéti nap reggele. Anders doktort már korán felébresztette az óra csörgése, hiába próbált küszködni a zaj ellen, amely legszebb álmából ragadta ki. Katja is felébredt, és automatikusan azonnal Robert keze után nyúlt.
– Fel kell kelned, édes – mondta félálomban, mert ismerte a férjét, akivel gyakran előfordult, hogy az ébresztés után újra mély álomba merült. – Hmmmm… – morgott a párnájába temetkezve a főorvos. – Felkelni! – rázta meg gyöngéden Katja, és felkapcsolta a lámpát. – Borzalmas így ébredni – hunyorgott dr. Anders. – Talán ezentúl állva kellene aludnod – ugratta Katja. – Akkor megtakarítanád a felkelés kínos perceit. – Micsoda? – tért magához a főorvos. – Állva aludni? – Nagyszerű, hogy mindig eszembe jut valami, amitől felébredsz – kuncogott az asszony, és megsimogatta férje arcát. Robert megfogta a kezét. – Fel kell kelned – figyelmeztette újra Katja. – Különben elkésel a műtőből, és egyébként is… Szúr a szakállad – nevetett. – A szakállam? – Anders doktor az állához nyúlt. – Nyertél, Katja. Gyorsan megcsókolta az asszonyt, és kiugrott az ágyból. Katja még ráért volna, de együttérzésből inkább felkelt ő is. Tudta, mennyire örül a férje, ha nem egyedül kell elfogyasztania a korai reggelit. Bár Anders doktor csak egy kávét ivott és néhány falat pirítóst evett reggelenként, szerette, ha a felesége közben ott ül vele szemben. Amikor Katja kilépett a hálószobából, hirtelen Dany toppant elébe. A kisfiú szomorúan, nagy szemekkel nézett fel rá. Most is szorosan magához ölelte nagy mackóját, és egy szót sem szólt. Katja először vissza akarta küldeni az ágyba, de ez a tekintet arra késztette, hogy magához ölelje és fölemelje a kisfiút. A gyereken látszott, hogy erre várt, és kis arcát odahajtotta Katja vállára. Sóhajtásából kihallatszott a megkönnyebbülés. Szegény kicsi – gondolta részvéttel az orvosnő. – Borzalmasan érezheti magát. Ha arra gondolok, hogy egyszer Michael… A gondolat könnyeket csalt a szemébe. Magához szorította az idegen gyermeket, és olyan jó akart lenni hozzá, mintha az anyja lenne. Danyvel soha nem szabad éreztetnie, hogy nem a saját fia. Jól fog bánni vele, ennyivel Robertnek is tartozik. Amikor a főorvos lejött a konyhába, Dany már egy párnával felpolcolt széken ült az asztalnál. Nem álom volt tehát, ami tegnap történt. Robert Anders bizonytalan pillantást vetett a feleségére. Leste, ideges-e az asszony. – A fiatalember sokkal könnyebben kelt föl, mint te – mosolygott nyugodtan Katja, és a főorvos megnyugodott. – Jól aludtál? – fordult Danyhez.
A kisfiú bólintott, de arcát a mackó mögé rejtette. Pillantásából néma könyörgés sugárzott a főorvos felé. – Ne aggódj, Dany, minden rendben lesz – biztosította dr. Anders, és megsimogatta a szőke fürtöket. – Tetszik neked itt nálunk? A kisfiú ismét csak bólintott. – Michael örülni fog, hogy testvére lesz. Katja már nyújtotta is a főorvos felé a pirítóst. – Egyél, Robert, nemsokára indulnod kell! – Csodálatos asszony vagy – jelentette ki Robert Anders, és egy csókot dobott feléje. Katja elkészített Dany számára is egy pirítóst, és egy pohár tejet is kitöltött neki. – Köszönöm – szólalt meg a kisfiú, és két kezével a pohár után nyúlt. A mackó leesett az öléből. – Szerintem kényelmesebb lenne, ha Brumi átülne egy másik székre – fogta meg a mackót Katja. Dany egy pillanatra megijedt, de már nem tiltakozott. Amikor látta, hogy Brumi a mellette lévő székre került, megnyugodott és enni kezdett. – Gondoltál már arra, hogy két gyerek mellett Theresára dupla megterhelés vár? – kérdezte az orvosnő a férjétől. – Nem számít – jelent meg a házvezetőnő. – Jó reggelt kívánok. – Jó reggelt, Theresa – üdvözölte a főorvos. – Tényleg nem jelent nagy gondot? – Dany nagyon kedves gyerek – simogatta meg a kisfiú arcát szeretettel Theresa. – Jól megleszünk mi egymással, nem igaz? – emelte fel Dany fejét. – Igen – felelte halkan a kisfiú. Anders doktor már indulófélben itta meg gyorsan a maradék kávéját. – Sietnem kell, a műtőben várnak. Nyugodt lehet, Theresa, azért mindennek a végére járok. – Nem kell sietnie azzal, doktor úr – biztosította a drága lélek. Katja kikísérte a férjét az ajtóig. – Theresa darabokra vágatná magát érted – suttogta Robert fülébe. – Te talán nem?– ugratta a férje, és szelíden megcsókolta az orra hegyét. – Pedig biztosan neki is megvannak a maga elképzelései – igazította meg a férfi gallérját Katja. – Beszéltem vele erről – felelte Robert. – Most már tényleg mennem kell, kedvesem. A főnök nem késhet el, különben ki járna elöl jó példával? Este majd megbeszéljük, merre lépünk tovább.
Egy gyors csók után a főorvos már indult is a klinikára, s Katja becsukta mögötte az ajtót. – Vajon mi lesz a megoldás? – tűnődött. Felment a lépcsőn, hogy gondoskodjon Michaelről, a saját fiáról is, mielőtt ő is elindulna betegeihez.
* Ezen a napon gazdag program várt Anders doktorra a műtőben, s közben még a viziteket is el kellett intéznie. Titkárnője, Veronika Baier elébe tette aláírásra a legsürgősebb leveleket, és néhány fontos ügyben a döntését kérte. Délután jutott először ideje elgondolkozni magánéletén. Egy csésze kávé mellett ült, amikor asztalán megcsörrent a telefon. Katja! – gondolta. – Ez Katja lesz. Nagyon vágyott rá, hogy hallja a felesége hangját. Az asszony szeretete volt az a forrás, amelyből újra meg újra erőt merített az élet viharai közepette. Ezúttal azonban nem Katja kereste, hanem egyik kollégája, Hansen doktor. – Szervusz, Herbert, mi történt? – Igyekezett, hogy hangja ne árulja el csalódottságát. – Jó, hogy megtalállak. Le tudnál jönni a vizsgálószobámba? – kérdezte az udvarias formaságokat mellőzve Hansen doktor. – Most azonnal? – Ha lehetséges, igen. Egy terhes asszonyról van szó, a nyolcadik hónapban jár, és az ultrahang azt mutatja, hogy a gyerek mindkét tüdőlebenye összeesett! Szívesen hallanám a véleményedet. Ez a távirati rövidségű beszámoló azonnal felkeltette dr. Anders érdeklődését, hiszen mielőtt végleg elkötelezte volna magát a sebészet mellett, maga is nőgyógyászként dolgozott, és rengeteg tapasztalatot gyűjtött össze munkája során. Ilyen esettel azonban, mint amelyről most dr. Hansen beszámolt, még soha nem találkozott. – Máris megyek – tette le a kagylót. Nem itta meg a kávéját sem, annyira sietett. Hansen doktor már várta. – Rejtély ez a dolog a számomra – fogadta a főorvost. – Sok mindent láttam már, de ilyet még nem!
– Én sem. Hol van az asszony? Hansen doktor az egyik ajtó felé intett. – Neki még nem mondtam semmit, először a te véleményedet akartam hallani. – Az asszony tudja, hogy idehívtál? – Tudja, és egyetértett vele – nyitotta ki főorvosa és barátja előtt az ajtót Herbert Hansen. Evelyn Selzer, a húszas évei elején járó fiatalasszony a vizsgálóasztalon feküdt. Terhességével együtt is nagyon csinos volt. – Anders doktor vagyok – fogott vele kezet a főorvos. – Valami nincs rendben a gyermekemmel, ugye? – nézett a szemébe egyenesen az asszony. – Mindenesetre alaposan megnézzük magunknak az ifjú polgárt – mosolygott rá Robert Anders. Herbert Hansen intett a nővérnek, hogy kapcsolja be az ultrahangos berendezést. A monitor vibrálni kezdett. Hansen doktor óvatosan húzogatta a szondát az asszony testén, és a képernyőn megjelentek a különböző belső szervek. A kép pontosan azt mutatta, amiről Hansen doktor beszámolt. A tüdőlebenyek összeestek – a mellkasban abnormális módon felgyülemlett folyadék összepréselte őket. A gyerek életveszélyben van – és nagy valószínűséggel az anya is. Robert a barátjára nézett és bólintott. Hansennek igaza volt. Evelyn Selzer nem láthatta a két orvos arcát. Hevesen dobogó szívvel várta, hogy megszólaljon valaki, s amikor már nem bírta elviselni a feszültséget, ő törte meg a csendet. – Nincs rendben valami a kicsivel? Az orvosok egymásra néztek. A helyzet komoly, a hallgatásért nem vállalhatják a felelősséget. – A kép azt mutatja, hogy túl sok folyadék gyűlt össze a kis mellkasban – kezdte komolyan Hansen doktor, a nőgyógyász. – Mit jelent ez, doktor úr? – Pillanatnyilag gyengén hallhatók a gyerek szívhangjai – tért ki a válasz elől Herbert Hansen, de Evelyn nem érte be ennyivel. – Mit lehet most tenni? – Az egyetlen, amit e percben tehetünk, hogy állandó megfigyelés alatt tartjuk – felelte Hansen doktor. Evelyn arca megrándult. – Ez… Eszerint itt tartanak a klinikán? – kérdezte ijedten.
– Igen – bólintott az orvos. – Biztonsági intézkedés – magyarázta. – Itt jó kezekben lesz, a telefon pedig a rendelkezésére áll, bármikor felhívhatja a férjét. Evelyn összerezzent, egy pillanatra úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de aztán csak sóhajtott egyet. – Ne idegeskedjen – fogta meg a kezét a nőgyógyász. – Törődni fogunk önnel is és a bébivel is. Az ön biztonságát tartjuk szem előtt. – Igen, értem – felelte az asszony nem túl nagy meggyőződéssel. – Marga nővér átviszi az osztályra – magyarázta Hansen doktor. – Legjobb lesz, ha most azonnal levetkőzik, és lefekszik az ágyba. Lehetőleg viselkedjen nyugodtan, az idegeskedés nem tesz jót. Talán próbáljon meg aludni egyet. Marga nővér átsegítette az asszonyt egy kerekes székbe, beadott neki egy könnyű nyugtatót, és gondjaiba vette. – Újra jelentkezni fogok, Selzer asszony – ígérte meg még egyszer dr. Hansen.
* Katja Andersnek átlagos napja volt a belosztályon. Két óra körül már végzett az aznapi vizsgálatokkal, megkapta az eredményeket, és magnószalagra mondta észrevételeit is. Ünnepi esténk lesz – gondolta levetve fehér köpenyét. De hol van Robert? A telefonhoz lépett, és felszólt a főorvos dolgozószobájába, de nem Robert, hanem Veronika Baier vette fel a kagylót. – Anders doktornő vagyok. Reméltem, hogy ott van a férjem. – A főorvos úr átment Hansen doktorhoz – jelentette Veronika. – Üzenetet átadjak neki? – Nem, köszönöm, nincs semmi sürgős. Katja elintézte még apróbb dolgait, aztán elhagyta a klinikát, és hazament. Theresa nyitott ajtót – Michael nélkül. – Már alszik a gyerek? – kérdezte Katja. – Két óra van már, doktornő – emlékeztette Theresa. – És a gyerekek nagyon fáradtak voltak.
– A gyerekek! Igaz is, Danyt majdnem elfelejtettem. Milyen volt a délelőtt? – Dany nagyon kedves kisfiú, és látta volna, milyen csodálatosan összebarátkoztak Michaellel! Öröm volt nézni! – Michael tehát elfogadta? – vetette le kiskabátját Katja. – Nemcsak elfogadta, hanem meg is szerette. Első látásra barátok lettek. Az orvosnő visszafojtotta a lélegzetét. Első látásra barátok lettek! Ha valóban testvérek, ez nem is csoda, futott át rajta a gondolat. Theresa mintha ugyanezt gondolta volna. – Minden a legnagyobb rendben lesz, doktornő – biztosította. – Még jót is tesz Michaelnek, hogy Dany itt van, legalább nem egy öregasszonnyal kell örökké együtt lennie. A gyerekeknek a testvéreikkel együtt kell felnőniük. Testvérek! Végre kimondta valaki! Theresa nem kevésbé ijedt meg saját szavaitól, mint az orvosnő. – Bocsásson meg, doktornő! Nem akartam… Akarom mondani… Hiszen még nem is biztos… Hogyan is fejezhetném ki magamat? Katja nyugodtan megérintette a házvezetőnő karját. – Semmi baj, Theresa. Maga a családhoz tartozik, és természetes, hogy nyíltan beszélünk egymás előtt. – Ez nagyon kedves a doktornőtől – ragyogott föl az idős hölgy tekintete. Az orvosnő egy sóhajtással leült a heverőre, levetette a cipőjét, és a lábát is feltette. – Nagyon fáradt vagyok – halászott elő egy cigarettát a táskájából. – Főzök egy kávét – tüsténkedett Theresa. – Vagy enne is valamit? – Nem vagyok éhes, de a kávé jólesne. Theresa féltőn nézett rá. – Az utóbbi időben túl sokat dohányzik, doktornő, és nem is eszik rendesen. – Majd a férjemmel eszem valamit – ígérte meg Katja. Mialatt a házvezetőnő kávét főzött a konyhában, ő a gondolataiba mélyedt. Valóban Robert fia lenne az idegen kisfiú? Hirtelen összerezzent. Valaki megérintette a karját. Megfordult, és Danyt pillantotta meg, aki pizsamában, mezítláb állt mellette. – Dany! Mit csinálsz itt? Nem tudsz aludni? A kisfiú bizalmasan nézett rá. – Brumi nem tudott elaludni – magyarázta komolyan, és nagy, kedves szeméből sugárzott a kérés, hogy ne kelljen visszafeküdnie.
Katja eloltotta a cigarettáját, és fölemelte maga mellé Danyt a heverőre. – Honvágyad van, igaz, kicsim? – ölelte magához gyengéden. – Megértelek, de hidd el, meg fogod szokni itt az életet. A kisfiú óvatosan odabújt hozzá. Katja olvasott a gondolataiban, és kedvesen megcsókolta a homlokát. – Próbálj meg aludni még egy kicsit – kérte. – Én is nagyon fáradt vagyok. Dany elmosolyodott, bólintott, és egy sóhajtással becsukta a szemét. Szegény gyermek! – gondolta részvéttel az asszony. – Mi játszódhat le a lelkedben? Megsimogatta a kis arcot, aztán ő is behunyta a szemét – és a következő pillanatban már mélyen aludt. Amikor Theresa megjelent a kávéval, meglepetten torpant meg. No de ilyet! – gondolta. Letette a tálcát, elővett egy takarót, és óvatosan betakarta Katját és a mellette alvó kisfiút, aztán csöndesen visszament a konyhába.
* Mialatt Evelyn Selzert elhelyezték a szülészeti osztály egyik betegszobájában, Hansen doktor megvitatta az esetet a főorvossal. – Beavatkozás nélkül a gyereknek semmi esélye sincs – jelentette ki Herbert Hansen. – Te is így gondolod? – Pontosan így – bólintott Anders doktor. – A kérdés csak az, hogyan tudjuk megoperálni. A nőgyógyász tanácstalanul vállat vont. – Az egyedüli megoldás a szülés azonnali megindítása. – Azt a gyerek nem éli túl – rázta meg a fejét a főorvos. – De az anyát legalább megmentenénk – ellenkezett dr. Hansen. A főorvos elgondolkodva simított végig a homlokán. – Emlékszel arra az esetre, amikor szondát vezettünk be a méhbe?… – Azt akarod mondani, operáljuk meg a gyereket az anyaméhben? – szakította félbe izgatottan a nőgyógyász. – Miért ne? – nézett rá komolyan dr. Anders. – Egyszer már megmentettünk így egy gyereket. Herbert Hansen jól emlékezett még arra a drámai műtétre. Nyelt egyet, és Anders doktor szemébe nézett.
– Én nem vállalom a felelősséget, nem vagyok sebész. Neked kell megcsinálnod. Dr. Anders hallgatott. – Ha az asszony szállítható lenne, bevihetnénk Freiburgba – törte meg a csendet Hansen doktor. – Lehetetlen – jelentette ki a főorvos. – Ha meg akarjuk menteni a gyereket, nem veszthetünk annyi időt. – Te mondtad – zárta le a vitát dr. Hansen. – De beszélnünk kellene a férjjel. Ha nem egyezik bele a műtétbe, meg van kötve a kezünk. – Azt nem teheti! – csattant föl dr. Anders. – Megteheti – mondta halkan a barátja. – Az ő gyerekéről van szó. – Ha nem avatkozunk be sürgősen, nem lesz gyermeke! – kiáltott föl a főorvos. – Felhívom a férjet. Mikor vagy elérhető egy beszélgetésre vele? – Bármikor, de minél gyorsabban próbáld meg elérni és idehívni – indult kifelé dr. Anders. – Az irodámban vagyok. Átnézem a felvételeket, és előkészítem a műtőt. – Amint meglesznek a legújabb eredmények, máris küldöm hozzád – ígérte meg dr. Hansen. Robert Anders gondolataiba merülve ment vissza irodájába. Veronika Baier érdeklődve nézett fel írógépe mögül. – Szóljon le a nagy műtőbe, hogy készüljenek – rendelkezett a főorvos. – A szokásos csapatra lesz szükségem, érjék el nekem von Ringsdorff doktornőt. Vészhelyzet van, egy óra múlva kezdjük a műtétet! – Máris intézkedem – nyúlt azonnal a telefon után Veronika Baier. Dr. Anders visszavonult belső szobájába, és könyvszekrényéből összehajtogatott papírlapot vett elő. Régen nem volt már ilyesmi a kezében, amióta a nőgyógyászatot dr. Hansen vette át. Kiterítette a papírt az asztalon, leült egy fotelba, és belemélyedt a méh s benne a gyermek óriásira felnagyított képének tanulmányozásába. Meg kell találnia az utat a magzat mellkasához. Régebben is csinált már hasonló műtétet a hasfalon át. Most el kell távolítania a felgyülemlett folyadékot a kis mellkasból, hogy a tüdő felszabadulhasson. A szív azonban kritikus pontja ennek az operációnak. A szívburok legkisebb sérülése a magzat azonnali halálát jelenti. Hogy csökkentse ezt a veszélyt, a mellkas jobb oldalánál kell behatolnia, ehhez viszont a lehető legpontosabban ismernie kell a gyerek fekvését, a műtét egész ideje alatt a monitort kell figyelnie. Veronika Baier nézett be.
– A műtő készen áll, főorvos úr, értesítettem von Ringsdorff doktornőt, azonnal jön. – Rendben – bólintott a főorvos. Veronika Baier megpillantotta a hatalmas képet az asztalon, és ámulva közelebb lépett. – Egy gyermek… Tudta, hogy főnöke régebben nőgyógyászattal foglalkozott, de mióta együtt dolgoztak, Anders doktor már a klinika sebészetét vezette. – Egy gyermek az anyaméhben – magyarázta a főorvos. – Hansen doktor megállapította, hogy túl sok folyadék gyűlt össze a kis mellkasban, és összepréselte a gyerek tüdejét. Ha nem sikerül leszívnunk a folyadékot, a magzat meghal. – Csak nem akarja… – meredt rá Veronika Baier. – Ne nézzen ilyen döbbenten – mosolyodott el dr. Anders. – Tudom, mire vállalkozom, de a gyereknek ez az egyetlen esélye, és én nem tagadhatom meg tőle, nem igaz? – Igen, doktor úr. És biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog – jelentette ki a titkárnő. – Köszönöm – mosolygott rá a főorvos. – A kávéja meg közben egészen kihűlt! – kapott a fejéhez Veronika Baier. – Főzzek még gyorsan egy frisset? – Igen, annyi időm még van – hajtotta össze a papírt újra Robert Anders. Meg kell csinálnom! – gondolta magában. – És meg is fogom csinálni! Sikerülni fog!
* Oliver Bildt szeretettel pillantott az íróasztalán álló fényképre. Az élet csodaszép, kedvesem – gondolta. – Veled élni a legszebb dolog a világon! A tenyeremen hordozlak, és teljesítem minden kívánságodat! Minden kívánságot? – szólalt meg benne egy belső hang. – Tudod, hogy van egy dolog, amit soha életedben nem tudsz teljesíteni! De ő így is szeret! – védekezett a hang ellen. – Azt mondtam neki, hogy nem akarok gyereket, és ő így is elfogadott! Hogy elnyomja magában a belső hangot, gyorsan behívta a titkárnőjét, és nekilátott a mai posta megválaszolásának. Nehezére esett a munkára összpontosítani, de a titkárnő jelenléte segített.
Pillantása mégis gyakran vándorolt Andrea fényképe felé. Schramm asszony türelmesen ült, és várta a további diktálást, amíg észre nem vette, hogy főnöke percekre megfeledkezik az ő jelenlétéről. Köhécselni kezdett, hogy felhívja magára a figyelmet. A férfi összerezzent. – Ez volt minden, köszönöm. – Fél tizenegyre Schröter és Hallbach urak jönnek – figyelmeztette az asszony. – Ó! – ráncolta a homlokát Oliver Bildt. – El is felejtettem, hogy mára várom őket. – Mérgesen cigarettára gyújtott. – No jó, essünk túl rajta, de a többi programomat mondja le. Fontos dolgom van. Lilo Schramm pontosan tudta, hogy a fontos „dolgot” Andrea Johstnak hívják, de belement a játékba. – Talán Mendering úr foglalkozhatna Schröter úrékkal – javasolta. – Mendering? – nézett rá meglepetten Oliver, aztán vállat vont. – Igaza van. Miért is ne? Végül is ma még biztosan nem jutnánk el a megállapodásig, Mendering pedig ismeri az ügyet. Felállt, gyorsan elrendezte papírjait, és elindult. Mielőtt Andrea Johsttal találkozott volna, a cége volt a legfontosabb a számára a világon, de amióta Andrea az élete része lett, minden megváltozott. A legrövidebb utat választotta hazafelé, és éppen abban a percben lépett be a házba, amikor Andrea az új ruhák egyikében lejött a lépcsőn. Milyen szép, – gondolta Oliver. – Kedvesem! – kiáltott fel boldogan Andrea, amikor megpillantotta, és hevesen átölelte a férfit. – Megtaláltam az ajándékodat! Szóhoz se jutottam, amikor kinyitottam a szekrényt! Csodálatos dolgokat vettél nekem! Oliver gyöngéden megcsókolta. – A lábad elé raknám az egész világot! Csak mindig így csillogjon a szemed, mint most! – Annyira jó vagy hozzám! – Tudod mit? – nézett rá nevetve Oliver. – Használjuk ki a szép időt, csináljunk egy kis kirándulást! Andrea boldogan egyezett bele. Mindegy volt neki, hová mennek, csak együtt lehessenek!
*
Oliver egy kis étteremhez hajtott a kis tó partján. Napsütötte teraszon foglaltak helyet, és friss pisztrángot ettek. Mintha a béke és a szeretet kis szigetén lettek volna, úgy érezték magukat. Délután azonban elérte őket a sors keze. Séta közbe a tóparton leültek egy padra. Oliver gyöngéden átölelte a lány vállát. – Milyen békés itt! – sóhajtott Andrea. – Ha nem állna itt ez a pad, azt hihetné az ember, még érintetlen a természet. Alig mondta ki, amikor a közelükben tiszta gyermekkacagás csendült fel, s a sétányon egy négy év körüli kisfiú tűnt fel. Boldogan futott, ahogy csak a lába bírta, az arca ragyogott, szőke fürtjei lobogtak a szélben. Andrea megbabonázva meredt rá. Nem az ismeretlen kisfiú arcát látta, hanem a saját fiáét. Maga előtt látta a járdán álló kicsi, elveszett Danyt, és a szívébe belenyilallt az iszonyú fájdalom. Nem tudta, mit csinál, kitépte magát Oliver karjából, és odafutott az idegen gyerekhez, fölkapta és magához szorította. A kisfiú megszólalni sem tudott a meglepetéstől, de nem tiltakozott, hanem átölelte Andrea nyakát, és kedvesen ránevetett. Andrea másodperceken át nem egy ismeretlen kisfiút, hanem Danyt, a saját fiát érezte a karjában. Oliver dermedten figyelte, Andrea reakciója az ő számára azt jelentette, hogy a lány rajong a gyerekekért! Lehet-e boldog valaki, aki ennyire szereti a gyerekeket, gyermek nélkül? Vajon pótolhatja-e az ő minden gazdagsága a gyermeket? Rémület töltötte el a gondolattól, hogy Andrea elhagyhatja. Felugrott, nagy léptekkel odasietett hozzá, és megfogta a vállát. – Mit csinálsz? – kérdezte olyan hangon, ahogy Andrea még soha nem hallotta beszélni. – Azonnal engedd el ezt a gyereket, nem is ismered! Andrea megrémült, és ellenkezés nélkül letette a gyereket. – Menj vissza a mamádhoz! – szólt rá a férfi. A kicsi nagy szemekkel nézett rá, azután továbbszaladt. A sétányon feltűnt a mama is egy másik hölgy társaságában.
*
Theresa Mansfeld nyugodtan, halkan tett-vett, hogy meg ne zavarja Katja álmát. Időnként benézett a szobába, és mosolyogva látta, hogy a fiatal orvosnő átölelve tartja a kisfiút. Nagyon jószívű asszony – gondolta a házvezetőnő. – Különben nem fogadta volna be ilyen könnyen az idegen gyermeket. Úgy tűnik, hogy ilyen rövid idő alatt is a szívébe zárta. A legtöbb asszonyból haragot váltana ki a helyzet, de Katja nagyon szereti a férjét. Milyen boldog lesz a főorvos, amikor hazajön és megtudja, hogy a gond megoldódott! Theresa megállt. Nem egy autó fékezett a ház előtt? Kinézett az ablakon, és Irene Hansent pillantotta meg közeledni a ház felé. Félrehúzta a függönyt, és intett neki. Irene visszaintegetett, és megállt az ajtó előtt, amelyet már nyitott is ki előtte a házvezetőnő. – Jó napot, asszonyom – üdvözölte suttogva Theresa. Hansen doktor felesége csodálkozva pillantott rá. – Mi történt, Theresa? – önkéntelenül suttogva szólalt meg ő is. – A doktornő nagyon fáradtan jött haza a klinikáról, és elaludt a heverőn – magyarázta Theresa Mansfeld. – Értem már – mosolyodott el Irene. – Ezek az orvosok mind ugyanolyanok! A férjem nemcsak velem házasodott össze, hanem a klinikával is! Hiába terveztünk ma délutánra egy kis kirándulást, kihasználva, hogy az ikrek még mindig a nővéremnél vannak. Rezignáltan vállat vont. – Ez az orvosfeleségek élete. Hozzá kell szokni. Theresa elvette a kiskabátját és felakasztotta. – Bent van Katja? – mutatott Irene a nappali ajtajára. – Igen, de… – tétovázott Theresa, Irénét azonban nem lehetett visszatartani. Azért jött, hogy Katjánál megértésre találjon. – Nocsak! – torpant meg, amikor megpillantotta Katját az ismeretlen gyermekkel. – Megszaporodott a család? – fordult Theresához. Katja felébredt a hangjára, és álmosan nézett föl. – Irene! Régen itt vagy már? – Ebben a percben jöttem. Szervusz, Katja! Jól áll neked egy ilyen nagy fiú – mosolygott a látogató. Katja csak most vette észre, hogy a karjában tartja Danyt. Theresa gyorsan közbeszólt: – Megterítem kávéhoz az asztalt a teraszon, doktornő! Látta, milyen zavarban van Katja, és segíteni akart.
– Köszönöm, Theresa – állt fel Katja, s erre a kisfiú is kinyitotta félig a szemét. – Mami… – szólalt meg félálomban, és Katja után nyúlt. Irene Hansen döbbenten nézett rájuk. – Mami? – kérdezte értetlenül. – Ez azt jelenti, hogy ez a kisfiú tényleg a családhoz tartozik? Nem is tudtam, hogy az első házasságodból is van egy fiad! Irene arca egyetlen nagy kérdőjellé változott. – Nem az én fiam – felelte gyorsan Katja. – Roberté talán? – kérdezte Irene. – Ez még nagyobb meglepetés! Pedig mióta vagyunk barátok, és erről fogalmunk sem volt! Katja megállt. Eddig minden alkalommal örül Irene Hansen látogatásának, most azonban idegesítette az asszony. – Te persze tudtál róla – nézett rá várakozón Irene. – Hát persze hogy tudtam – hazudta gyorsan Katja, hogy kifogja a szelet Irene vitorlájából. A látogató levegő után kapkodott. – És te… te csak úgy… egyszerűen befogadtad? – Mi az, hogy egyszerűen befogadtam? – zárta a karjába Danyt szeretettel az orvosnő. – Robert a harmincas évei közepén járt már, amikor megismerkedtünk, és nekem is volt már egy házasságom. A múltat el kell fogadni, változtatni úgysem tudunk rajta. Csak a jövő a fontos. – Nem is tudom – halászott elő egy cigarettát a táskájából Irene. – Már régen magunkhoz akartuk venni Danyt – mondta Katja. – De sajnos rengeteg nehézséget kellett leküzdenünk. Most végre sikerült. Szilárdan csengett a hangja, s ebben a percben már tudta, ezt a mesét fogja elmondani mindenkinek, aki Danyről kíváncsiskodik. Irene habozott. – Nem akarok tapintatlan lenni – kezdte. – De őszintén szólva soha nem hittem volna el ilyesmit Robertről. – Nem beszélhetnénk valami másról? – szakította félbe Katja. – Gyere föl velem, nézzük meg Michaelt, biztosan ő is felébredt már. Fel kell öltöztetni a gyerekeket. – Hogyne, menjünk – nyomta el a cigarettáját Irene Hansen, és követte Katját az emeletre.
*
Ekkehard Selzer csak a terhesség miatt vette feleségül Evelynt, de ez a házasság legkisebb változást sem hozta addigi életében. Szerette a nőket, és sikere volt náluk, hiszen jóképű volt és gazdag. Ha akart, nagyon gáláns és figyelmes is tudott lenni. Jelenleg éppen Hedda Kasten-nel, egy hűvös szépséggel próbálkozott, aki nem szívesen szakított időt kis flörtökre, szerelemre pedig még kevésbé. Éppen ez volt az, ami ráirányította Ekkehard figyelmét. Végre talált egy nőt, akit nem sikerült egyetlen rohammal bevennie! Hedda Kasten egy jónevű cég reklámtanácsadója volt, s karrierjének rendelt alá mindent az életében. Ekkeharddal is munkája során került kapcsolatba. A férfit mindig felizgatták a kacéran keresztbe vetett karcsú lábak, ráadásul Heddának nem volt szokása begombolni blúza felső gombjait. Nagyon hatásos volt az ellentét a hűvös üzletasszony és az izgató, csábos nő között, de Hedda Kasten mintha észre sem vette volna. Vagy csak nem mutatta? A férfi éppen eldöntötte, hogy taktikát változtat nála, amikor a telefon csörgése riasztotta fel tervezgetéséből. Kényszeredetten emelte fel a kagylót. – Mi a csoda ez? – méltatlankodott. – Nem megmondtam, hogy ne zavarjanak? – támadt rá titkárnőjére. – Bocsásson meg, igazgató úr, de sürgős hívása van az Erdei Klinikáról! – Az Erdei Klinikáról? – kérdezte megütközve Ekkehard, s eszébe jutott, hogy felesége említett reggel valami vizsgálatot dr. Hansennél. – Kapcsolja! – döntött. Ekkehard eltakarta a kagylót, és odaszólt Hedda Kastennek: – Csak egy pillanat – kért elnézést. A lány bólintott, és belemerült a papírjaiba. A vonal túlsó végén Ekkehard várakozása ellenére nem Evelyn jelentkezett, hanem Hansen doktor. – Történt valami a feleségemmel? – kérdezte Ekkehard. – Sajnos igen – közölte az orvos. – Ha nem zavarom, szeretnék beszélni önnel. – Parancsoljon – felelte az igazgató. – Telefonon ezt nem lehet elmondani. Szeretném megkérni, hogy jöjjön be a klinikára… Most azonnal. Ekkehardnak elakadt a lélegzete. – Mi történt a feleségemmel? – kérdezte aggódva.
– Most még jól van a felesége… Hangsúlyozom, még… – hangzott Hansen doktor válasza. – De a gyerek veszélyben van, még ma végre kell hajtanunk rajta egy bonyolult műtétet, ha meg akarjuk menteni az életét. Kérem, jöjjön be a klinikára, hogy megbeszélhessük! – Hogyne. Természetesen! Azonnal indulok – felelte zavartan Ekkehard. – Körülbelül húsz perc múlva ott leszek önnél, megfelel? – Nagyon siessen, az idő sürget – figyelmeztette Herbert Hansen. – Igen… Azonnal indulok – ígérte Ekkehard Selzer. – Mondja meg, kérem, a feleségemnek, hogy indulok. – A felesége még semmit nem tud, a főorvos és én először önnel szeretnénk beszélni. Kérem, jelentkezzen a szobámban, amint megérkezik. – Igen, igen… Feltétlenül – ígérte meg a férfi még egyszer. Rá sem lehetett ismerni az arckifejezésére, amikor megint Hedda Kastenhez fordult. – Rossz hír? – kérdezte Hedda. – A feleségem… A gyerek! – ugrott fel Ekkehard. – Bocsásson meg, várnak rám a klinikán. Majd üzenek, hogy mikor folytathatjuk a beszélgetést. A lány is felállt. – Minden jót kívánok a feleségének és a gyereknek – mondta udvariasan, biccentett, és kifelé indult. Ha azt várta, hogy a férfi most is kikíséri, ezúttal csalódnia kellett. Ekkehard már a titkárnőjével beszélt.
* Andrea Johst némán nézett a két asszonnyal távolodó idegen kisfiú után. Ebben a percben világossá vált előtte, hogy soha nem lesz boldog Dany nélkül. A kisfiú emléke is elég volt hozzá, hogy tökéletesen megfeledkezzen a mellette álló férfiról. Valószínűleg soha nem tudja rávenni Olivert, hogy szeresse a gyermekeket, és ez lerombolta titkos reményét, hogy egy napon majd Dany is velük lehet. Már nem érezte a napsütést, már nem látta a víz csillogását. Elsötétült fölötte az ég, a boldogságának nyoma sem volt már. Olivert ugyanúgy szíven ütötte a látvány, mint Andreát. Felnyitotta a szemét az élmény.
Andrea szereti őt, s ezért elfogadta, hogy nem lesz gyermekük, de a szívében ugyanúgy él a gyermekek szeretete. Magához kötheti-e így is? Nem túl nagy-e az áldozat, amit kíván tőle? Vajon megmarad-e akkor is a szerelme, ha megtudja, hogy neki nem lehet gyermeke? – Menjünk haza – kérte Andrea. – Hogyne, persze – vágta rá. Át akarta ölelni, de a lány előresietett. Úgy tűnt, most nem akarja érezni a közelségét, pedig csak elkínzott arcát akarta elrejteni a szeretett férfi elől. Szótlanul mentek vissza a kocsihoz. Oliver kinyitotta az ajtót Andrea előtt, s a lány beszállt, anélkül hogy közben egyetlenegyszer is rápillantott volna. – Nagyon indulatos voltam – szólalt meg végül a férfi. – Sajnálom, ne haragudj. – Nincs miért haragudni – tiltakozott Andrea. – Inkább nekem kellene bocsánatot kérnem. Elfelejtettem egy pillanatra, hogy nem szereted a gyerekeket. Most! – gondolta Oliver. – Most kellene megmondanom neki. Mégsem volt hozzá bátorsága. – Kösd be az övedet, kérlek – mondta csendesen, és indított. A lány a biztonsági övvel babrált, Oliver pedig az utat figyelte, csak hogy ne kelljen beszélniük. – Megállunk valahol egy kávéra? – szólalt meg végül a férfi. Andrea szó nélkül bólintott. Oliver szörnyű hangulatban ült a volánnál. Újra meg újra fürkésző pillantásokat vetett Andreára, s végül megkérdezte: – Nem felejthetnénk el ezt az ostoba közjátékot a tónál? – fogta meg Andrea karját. – Felejtsd el, kérlek. Sajnálom, hogy olyan indulatos voltam. Andrea képtelen volt megszólalni, csak megsimogatta a férfi kezét. Az ő keze nedves volt a könnyektől. – Szeretlek, Andrea – suttogta a férfi. – Téged szeretlek a legjobban ezen a világon. Semmit sem érne többé az életem, ha elveszítenélek. Összetörne a szívem, ha elhagynál. Az én szívem is összetörne – gondolta Andrea. Meglazította biztonsági övét, és fejét a férfi vállára hajtotta. – Ne kínozd magad, édesem – mondta. – Én nem vádollak, és hidd el, ugyanúgy szeretlek, mint az előtt az ostoba dolog előtt. Megfeledkeztem magamról, mert…
Oliver jobbra kanyarodott a kocsival, és megállt, hogy átölelhesse Andreát. A lány szavai felcsillantották előtte a reményt, hogy még minden jóra fordulhat. – Bízzál bennem – kérte hosszú hallgatás után. – Adjunk magunknak még egy esélyt. – Soha nem lenne hozzá erőm, hogy elhagyjalak – simogatta meg gyengéden Andrea. – Maradj velem, Andrea – könyörgött a férfi. – Maradj velem mindörökre!
* Dr. Anders éppen lenyelte az utolsó korty kávéját, mikor megcsörrent az asztalán a telefon. – Herbert vagyok – jelentkezett Hansen doktor. – Selzer útban van a klinika felé. Át tudnál jönni a szobámba? – Megyek – ígérte Anders doktor, de előbb még átment a titkárságra. – Hansen doktornál vagyok, utána pedig a műtőben. Felhívná a feleségemet, Baier kisasszony? Késő lesz, mire végzek, ne várjanak rám a vacsorával. – Megmondom a doktornőnek, főorvos úr. – Veronika Baier felkapott egy mappát. – Van még néhány perce aláírni ezeket a leveleket? Mindegyik sürgős. – Azzal már nyújtotta is a golyóstollat. Anders doktor átfutotta a leveleket, és gyorsan aláfirkantotta a nevét. – Ne várjon meg, kisasszony. Ha történik valami fontos, tegyen egy cédulát az asztalomra. Biccentett búcsúzóul, és már ment is, miközben Veronika Baier már tárcsázta is az Anders-villa telefonszámát. A főorvos átment a nőgyógyászatra. Újabb konzultációra már nem maradt idő, mert megérkezett a feldúlt Ekkehard Selzer. – Hol van a feleségem? – kérdezte rögtön, ahogy köszönt. – Mi van a gyerekkel? – Foglaljon helyet – kínálta a főorvos egy karosszékre mutatva. – Azért kértük, hogy jöjjön ide, hogy nyugodtan megbeszélhessünk mindent. A feleségének megárthat az izgalom. – Értem, hogyne – biztosította őket Ekkehard. – Én is így gondolom. Meglazította a gallérját, amely egyre jobban szorította.
– Ennyire… ennyire komoly a baj? – Különben nem hívtuk volna ide ilyen sürgősen – bólintott dr. Hansen. – Hát persze… – Egy rutinvizsgálat során fedeztük fel a feleségénél, hogy a gyermek mellkasában abnormálisan sok folyadék gyűlt fel – kezdett bele a nőgyógyász. – A magzat tüdeje összepréselődött. – A … a tüdeje? De hát lélegzik a gyerek már az anyaméhben? – bámult rájuk Ekkehard Selzer. Hansen doktor és a főorvos gyors pillantást váltott. Mindketten tudták, hogy a pontos magyarázattal túl sok időt veszítenének. – A gyereket csak úgy menthetjük meg, hogy leszívjuk a mellkasából a folyadékfelesleget – folytatta dr. Anders. – Ennek pedig azonnal meg kell történnie. Még ma… – De hát… a gyerek még meg sem született! – meredt rájuk tágra nyílt szemmel Evelyn férje. – Ezért kell az anyaméhben megoperálnunk – bólintott a főorvos. Ekkehard Selzer arca hamuszürkévé változott. – Az anyaméhben? – ismételte meg. – Nézze meg ezt – terített ki az asztalon Hansen doktor egy felnagyított képet a méhben elhelyezkedő magzatról. – Az ultrahangos eljárás során világosan látható az összes belső szerv, így folyamatosan figyelni tudunk mindent. Szondát vezetünk be a hasfalon és a méh falán, aztán a magzatburkon át. Ekkehard lélegzetvisszafojtva figyelt. – A szondát a gyermek mellkasába juttatjuk el – folytatta Herbert Hansen. – Leszívjuk a felesleges folyadékmennyiséget, hogy kiszabadítsuk a tüdőt. Ha sikerül a beavatkozás, a gyerek normálisan fejlődik tovább. – És ha nem műtik meg? – nyelt egyet a férfi. – Akkor a gyermekének semmi esélye sincs az életben maradásra – felelte komolyan Anders doktor. – És a felesége is életveszélybe kerül. Selzer idegesen harapdálta a szája szélét. – És mi történik, ha nem sikerül a műtét? A feleségemmel akkor mi lesz? – kérdezte habozva. – Ha a műtétet nem végezzük el, a felesége egyre nagyobb veszélybe kerül – jelentette ki a főorvos. – Beleegyezik tehát, hogy elvégezzük az operációt? A férfi szerencsétlenül nézett rájuk. – Nem tudom, mit kellene mondanom. Szeretném, ha egészséges gyerekem születne, és a feleségemet sem akarom veszélybe sodorni. Miért nem kérdezik meg őt magát?
– A döntés joga önt illeti meg, mint a gyermek apját – közölte Hansen doktor. A főorvos egy nyomtatványt tett Selzer elé. – Olvassa el figyelmesen, aztán itt írja alá – mutatott egy szaggatott vonalra a lap alján. – Én addig beszélek a feleségével – indult el Hansen doktor. – Én is megyek! – Nem! – emelte fel a kezét tiltón a nőgyógyász. – Majd utána beszélhet a feleségével, most csak felizgatná. Elmondom neki, hogy ön beleegyezett a műtétbe. Az igazgató mondani akart valamit, de Herbert Hansen már el is hagyta a szobát. – Írja alá – mutatott újra a papírra dr. Anders. – Egy nővér majd átkíséri a várószobába, vagy inkább otthon várná a híreket? – Nem! – tiltakozott Ekkehard. – Természetesen itt maradok.
* Michael már ébren volt, és rácsos ágyacskájában állva igyekezett felhívni magára a figyelmet, amikor Irene és Katja belépett a szobába. – Kicsikém, te már felébredtél? – sietett oda hozzá Irene Hansen, és kiemelte a kisfiút az ágyból. – Szerusz, bogaram! Hogy vagy? Michael boldogan kalimpált kis kezeivel. Katja le akarta tenni Danyt, hogy átvegye Irénétől Michaelt, de a kisfiú belekapaszkodott a nyakába, és odabújt hozzá. Katja megértette, és szelíden megcsókolta. – Szeretlek, kicsim – nyugtatta meg. – Irene, foglalkoznál addig Michaellel, amíg én felöltöztetem Danyt? – Szívesen – nevetett a barátnője. – Tudod, mennyire szeretek Michaellel foglalkozni. Katja is nevetett. – Ilyenkor nem támad fel benned a vágy még egy gyerek után? – Őszintén szólva, nem. Az ikrek minden energiámat lekötik, egyetlen szabad percem sem marad mellettük. Elég nekem harmadiknak Michael, nem igaz? – hintáztatta meg a kacagó kisfiút.
Félórával később a kávézóasztalnál ültek Theresa Mansfelddel. Michael és Dany a kertben játszott. Katja igyekezett semleges témákra terelni a szót, de Irene pillantása újra meg újra a két gyerekre vándorolt. Kereste az alkalmat, hogy újra felvesse a kérdést, amely nem hagyta nyugodni. – Olyan jól megértik egymást, mintha mindig is testvérekként éltek volna együtt – mondta végül. A házvezetőnő rémülten pillantott az elpiruló Katjára, aki azonban kivágta magát. – A gyerekek könnyen összebarátkoznak – felelte, mintha nem értené a célzást. – Ha a felnőttek beleavatkoznak, csak megzavarják őket. A célzás félreérthetetlen volt. Irene megköszörülte a torkát. – Testvérek esetében még könnyebb is a helyzet – folytatta rendületlenül. A házban megszólalt a telefon. Theresa már indult volna, de Katja leintette. – Maradjon csak, majd én. Bocsáss meg egy percre – fordult Irénéhez. Theresa Mansfeld tudta, hogy Irene most majd őt veti alá keresztkérdéseknek, és inkább megelőzte. – Vegyen még egy süteményt – kínálta. – Köszönöm – szolgálta ki magát a vendég. Theresa már emelte is fel a kávéskannát. – Tölthetek még egy csésze kávét? – kérdezte, nem hagyva időt Irénének, hogy kérdéseket tegyen fel. – Igen, köszönöm. Theresa cukrot és tejszínt kínált, aztán gyorsan az időjárásról kezdett beszélni. Szerencsére Katja Anders hamar visszatért a teraszra. – Veronika Baier telefonált – ült vissza az asztalhoz. – Robertnek sürgős műtéte van, nagyon későn jön haza. Herbert is vele van. Irene vállat vont. – Már megszoktam a szalmaözvegységet – nevetett. – Azért néha-néha még hazalátogat az én drága férjem. – Megyek, elkészítem a vacsorát – állt fel Theresa Mansfeld. – Itt maradsz vacsorára, Irene? – fordult vendégéhez a ház asszonya. – Ha szívesen látsz, maradok. Nem jó érzés, amikor egyedül vagyok otthon az egész házban. – Akkor öt személyre kérünk vacsorát – összegezte Katja.
* Andrea Johst és Oliver Bildt megpróbálta elfelejteni a tóparton lejátszódott jelenetet. Összesimulva sétáltak, de mégis érezték, hogy valami megváltozott közöttük. Közénk fészkelte magát a hazugság – gondolta Andrea. Vajon megbocsátja-e valaha is Oliver, hogy eltitkoltam előle Danyt? A férfi maga is ugyanígy kínlódott. Andrea nem érdemli meg, hogy hazudjak neki – gondolta. – De hogy mondhatnám meg neki az igazságot? Honnan merítsek erőt, hogy mindent feltárjak előtte? Ugyanezt kérdezte magától Andrea is. Ha megtudja, hogy van egy gyerekem, biztosan szakít velem, de nélküle nincs tovább értelme az életnek. És Dany nélkül talán van? Nincs – súgta a szíve szenvedélyesen. Könnyek szöktek a szemébe, valahányszor Danyre gondolt. Minden gyermek szeméből az ő tekintete vádolja, amiért idegeneknek adta a saját gyermekét egy férfi miatt. – Hallgassunk egy kis zenét? – szólalt meg otthon Oliver, amikor már nem bírta elviselni a csendet. – Igen, az jó lenne – jött a halk válasz. – Mit szeretnél hallgatni? – Mindegy. – Andrea hangjából olyan mélységes közöny áradt, hogy Oliver teljesen elkeseredett tőle. – Nem tudsz megnyugodni, ugye? – simogatta meg a lány haját. – Mire gondolsz? – rezzent össze pirosra gyúlt arccal Andrea, s Oliver tudta, hogy megtalálta a fájó pontot. – Nem érted, miért reagáltam olyan indulatosan, holott te semmi mást nem tettél, mint hogy egy kisgyereket… – Jaj, ne! – vágott közbe elgyötörten Andrea. – Nem, nem így van – védekezett rémült tekintettel. Oliver megfogta a kezét. – Édesem, teljesen természetes dolog volt, hogy fölkaptad azt az aranyos kisfiút – mondta. – Nem, nem! – tiltakozott hevesen Andrea. Oliver, aki mit sem sejtett Danyről, félreértette a helyzetet, és kétségbeesetten próbálkozott tovább.
– De igen, kedvesem – erősködött. – Teljesen természetes dolog volt, jogod volt hozzá. – Oliver! – könyörgött teljesen összeomolva Andrea Johst. – Oliver, ne! A férfi magához szorította. – Ne sírj, édes – kérte halkan. – Nagyon fájnak nekem a könnyeid, pedig az én szívem enélkül is éppen elég nehéz. Nem is tudom, hogy mondjam el neked, Andrea. Nagyon nehéz erről beszélni, de azok után, amik ma történtek, nem hallgathatok tovább. Tisztességtelen lenne eltitkolni előled… A lány felnézett. – Bármi kínoz is téged, nem lehet olyan szörnyű, mint ami engem gyötör… amit elhallgattam előled – zokogta. Oliver nem tudta, mire gondol, és gyöngéden megcsókolta. – Ma délután meggyőződhettem róla, mennyire szereted a gyerekeket, és ezért nem hallgathatok tovább, édesem. Pedig nagyon nehéz, hidd el! Andrea tudta, hogy itt az utolsó pillanat. Ha ezt is elmulasztja, már késő lesz. – Nemcsak az fáj, ami ma a tónál történt – sírt fel. – Nekem… nekem van egy gyerekem… egy kisfiam … Dany! Most végre tudod! A szobában csend támadt, Olivernek elakadt a lélegzete. – Mondd még egyszer – suttogta remegő hangon. Andrea a kezébe temette az arcát. – Tudom, hogy ez mindent szétrombol közöttünk – zokogta. – Már rég meg kellett volna mondanom, de attól féltem, hogy elhagysz. Olyan nagyon szeretlek! Nem bírtam volna elviselni. Nem folytathatta, mert a férfi heves mozdulattal átölelte. – Szegény drágám! – szorította magához. – Milyen nagyon szenvedhettél az én hazugságom miatt, hogy nem szeretem a gyerekeket. Andrea rámeredt. – Nem akartam hazudni – sírta. – Azt reméltem, hogy idővel meg tudom szerettetni veled a gyerekeket, és akkor meséltem volna Danyről is… És talán egyszer… – Ne, édes, ne sírj – csitítgatta Oliver, de hiába. – Tudom, hogy mindent elrontottam, amikor ma délután nem tudtam uralkodni magamon, sajnálom, de nem tehettem mást… Amikor megláttam azt a kisfiút… én… – elfulladt a hangja. – A saját kisfiádra gondoltál – fejezte be helyette Oliver. – Igen, igen, úgy éreztem, hogy Dany fut felém. Az ő arcát láttam, az ő hangját hallottam, magától mozdult meg a lábam. Amikor a karomba kaptam, egy pillanatig egészen olyan volt, mintha Danyt ölelném magamhoz.
– Amíg én oda nem értem, igaz? Milyen szörnyű félreértés volt közöttünk – kiáltott fel a férfi. Andrea csodálkozva kapta fel a fejét. – Maradj csak – húzta vissza magához Oliver Bildt. – Hazudtam neked, amikor azt mondtam, hogy ki nem állhatom a gyerekeket. Én szeretem a gyerekeket… nagyon szeretem őket. De a sors megtagadta tőlem, hogy apa lehessek! Andrea felnézett rá. – Azt akarod mondani… úgy érted, hogy csak azért mondtad, hogy én meg ne tudjam? – Igen – horgasztotta le a fejét a férfi, – így volt. Most már tudod. Rettegtem. Egyszer régen volt egy asszony, aki nagyon sokat jelentett nekem. De amikor megtudta… – Oliver arca keserű fintorba torzult. – Amikor megmondtad neki, hogy nem lehet gyermeked, elhagyott? A férfi némán bólintott. – Felejtsd el! – suttogta szeretettel Andrea. – Gondold azt, hogy csak rossz álom volt. Én szeretlek, és napról napra egyre jobban foglak szeretni. És ha úgy akarod, Dany is szeretni fog téged, és büszke lesz rá, hogy az apja vagy! – Hogy akarom-e? – csillant fel a férfi szeme. – Hogy kérdezhetsz ilyet? – kiáltotta. – Látni szeretném! Látni szeretném végre a fiamat! Hol van? Mikor találkozhatom vele? Mikor ölelhetem végre magamhoz? – Jaj, drágám – ragyogott Andrea arca. – Ennél szebb ajándékot nem is adhattál volna nekem! Boldogan csókolták meg egymást, s végre érezték, hogy most már semmi nem árnyékolja be a boldogságukat.
* Marga nővér enyhe nyugtatót adott be Evelyn Selzernek, pontosan követve Hansen doktor utasításait, aztán elhelyezkedett az ágy mellett, hogy szemmel tartsa az asszonyt. Tudta, hogy a legapróbb változás is komoly tünete lehet a bajnak. Evelyn Selzert legyőzte a fáradtság, alig tudta nyitva tartani a szemét, de a gondolatai éberek maradtak. – Csak ne legyen semmi baja a kicsinek! – nézett gondterhelten Marga nővérre.
– Nem kell aggódnia – nyugtatta meg a nővér. – Itt a legjobb kezekben van, Hansen doktor kiváló orvos, szinte csodákra képes. Higgye el, egészséges gyermeket fog szülni! – Legalább tudnám, mi baja van a kicsinek – sóhajtotta a kismama. – Érzem, hogy veszélyben van. Érzem, hogy nem kontrollvizsgálatra tartottak bent a klinikán. Marga nővér pontosan tudta, mi baja van a magzatnak, de hallgatott. – Nemsokára itt lesz Hansen doktor, ő majd minden kérdésére válaszolni fog – biztosította az asszonyt. – Próbáljon meg addig aludni egy kicsit. – Aludni? Nem tudok… Evelyn ellenállása azonban nem tartott soká. Hatott a nyugtató, és lecsukódtak a szemei. Félálomba zuhant, a külvilág hangjai csak tompán, halkan jutottak el hozzá. Nem érezte az idő múlását. Arra ébredt fel, hogy egy kéz érinti meg a vállát, és egy hang a nevén szólítja. – Hansen doktor úr? – kérdezte nehezen forgó nyelvvel. – Elaludtam volna? – Pontosan – mosolygott rá az orvos, pedig nem volt túl sok kedve a mosolygáshoz. – Legalább kipihente magát. Éppen most beszéltem a férjével. – A férjemmel? – riadt meg Evelyn, és egy csapásra felébredt. – A kicsiről? – Igen, a gyermekükről – bólintott dr. Hansen. – A férje egyetértett a javasolt műtéttel. – Műtét? – Az asszony a hasához kapott, mintha védeni akarná a gyermekét. – El akarják venni tőlem? A nőgyógyász szelíden visszafektette. – Éppen ellenkezőleg. Mindent megteszünk az életéért. – Az életéért? De hát… – Evelyn szemét elöntötték a könnyek. – Ne sírjon! – kérte az orvos. – Bízzon bennünk, minden rendben lesz. – Mi a baj?– kérdezte erőlködve az asszony. Evelyn letörölte a könnyeit. – Mi van a gyerekkel? – kérdezte feszülten. – Túl sok a folyadék a mellkas üregében – magyarázta az orvos. – Öszszepréseli a tüdőt. Le kell szívnunk a folyadékot, hogy kiszabadítsuk a tüdőt. Úgy mondta, mintha csak rutinműtétről lenne szó, és az első pillanatban sikerült is megnyugtatnia Evelynt, de aztán kezdte felfogni, mit is jelent ez a valóságban, és rettenetesen megrémült.
– A gyerek… a gyerek mellkasába akarnak behatolni? – kérdezte értetlenül. – De hát… de hát még meg sem született. Hansen doktor megszorította a kezét. – Megmagyarázom, asszonyom. Kérem, figyeljen nyugodtan. A beavatkozás nem olyan mindennapos, mint esetleg hihetné. Ugye tudja, hogy képernyőn láthatóvá lehet tenni a még meg sem született magzatot, ha ultrahangszondával letapogatják a méhet? Evelyn bólintott. – A ma reggeli vizsgálatnál megállapítottam, hogy a gyermeke veszélyben van. A műtét alatt ugyanezzel a módszerrel fogjuk ellenőrizni, hogy halad előre a szonda a hasfalon meg a méh falán át a magzat mellkasáig. Természetesen sem ön, sem a gyermek nem fog semmi fájdalmat érezni – tette hozzá gyorsan. – Észre sem fogja venni. Az asszony a torkára szorította a kezét. Egy szót sem szólt, de az arcán világosan tükröződtek érzései. – Hozzájárul, hogy elvégezzük a műtétet, asszonyom? – kérdezte az orvos. – Én?… – meredt rá riadtan tágra nyílt szemmel az asszony. – Én… Nincs más mód, hogy megmentsék a gyermekemet? – kérdezte végül. – Nincs – felelte határozottan a nőgyógyász. – És sajnos nem is hagyhatok több időt a gondolkozásra. Ha meg akarjuk menteni a kisbabát, azonnal munkához kell látnunk. Holnap esetleg már késő lenne. Evelyn nagyot nyelt. Egy pillanatig még habozott, aztán bátran megszólalt. – Akarom a gyereket!… bármilyen körülmények között. Mentsék meg, doktor úr! Az orvos arcán felengedett a feszültség. – Gyönyörű, egészséges kisbaba lesz – ígérte meg.
* Míg Hansen doktor az anyával beszélgetett, a főorvos már kezdett bemosakodni a műtéthez. Éppen a kezét meg az alkarját szappanozta, mikor nyílt az ajtó, és von Ringsdorff doktornő sietett be. – Sürgősen kéretett, főorvos úr? – kérdezte. – Nagyon sajnálom, tudom, hogy nehéz délelőttje volt, de szükségem van magára. – Az orvos nekilátott a karjának a kefével.
– Mindannyiunknak nehéz délelőttünk volt – felelte a grófnő. – Ha szükség van rám, akkor természetesen készen állok. Baleset? – kérdezte. – Nem, egy terhes nő. – Anders doktor gyors pillantást vetett az altatóorvosnőre a tükörben. – Hogy mindjárt ajtóstul rontsak a házba, csak helyi érzéstelenítésre lesz szükség. – Vagy úgy? – kérdezte az aneszteziológusnő, s a hangján világosan érződött, hogy nincs éppen elragadtatva, amiért egy egyszerű helyi érzéstelenítés miatt megfosztották jól megérdemelt délutáni pihenésétől. – Legalábbis egyelőre – folytatta Anders doktor. – Egy még meg nem született magzat mellkasüregéből akarom leszívni a folyadékot. Számítanom kell komplikációkra. Ha a magzat élete veszélybe kerülne, azonnal császármetszéssel kell próbálkoznunk, hogy megmentsük. Okvetlenül szükségem van a segítségére. Az orvosnő arcán oldódott a feszültség. – Vagy úgy – bólintott a tükör felé. – Értem. Természetesen készen állok. – Köszönöm. – Anders doktor leöblítette a szappant a karjáról meg a kezéről, és intett az ott várakozó nővéreknek, hogy önthetik a kezére a fertőtlenítőoldatot. – Reméljük, hogy nem lesz igazán szükség a közreműködésére – fordult az aneszteziológusnőhöz. – Ha gondolja, eleve én vállalom a vérkeringés ellenőrzését – ajánlkozott a grófnő. – Nagy segítség lenne – bólintott a főorvos. – Ha már itt vagyok. – Dorin von Ringsdorff rámosolygott a főorvosra a tükörben. – Felkészülök. Hansen doktor lépett be a mosdóba. – A beteg elő van készítve – jelentette. – És hogy fogadta? – érdeklődött Anders doktor. Herbert Hansen megcsóválta a fejét. – Megmondtam neki, hogy nincs más esély rá, hogy megmentsük a gyermekét. Erre aztán beleegyezett. – Kezében egy nadrággal meg egy inggel eltűnt az öltöző irányában. – Meghozták a beteget – szólt be az egyik nővér. – Hol van most? – A főorvos már a nagy műtőbe vezető átjárónál állt. – Az előkészítőben – felelte a nővér. – Von Ringsdorff doktornő beszélget vele. – Jó. – Anders doktor a műtősnőhöz fordult. – Hogy áll? – A műszerek készenlétben, az ultrahang beállítva. A főorvos bólintott, aztán a gyógyszereket kezelő nővér felé nézett.
– Magánál mi a helyzet? – Rendeltem vérkonzervet, egyébként minden van, főorvos úr. – Köszönöm. Anders doktor a sterilizáló nővér felé nyújtotta a kezét, hogy ráadja a műtőkesztyűt. Egy másik nővér felkötötte az arcára a maszkot. Nyílt az előkészítő helyiség ajtaja, s egy ápoló betolta a műtőbe Evelyn Selzert. A beteget a műtőasztalra fektették. Evelyn körülnézett a kívülálló számára meglehetősen kísérteties műtőben, aztán a főorvosra nézett. Anders doktor közelebb lépett. – Dr. Anders – mutatkozott be. – Én fogom elvégezni a beavatkozást. Szeretné, ha még valamit elmagyaráznék, mielőtt hozzákezdünk? Az asszony állta a pillantását. – Biztos rendben lesz? – kérdezte. – Ne aggódjon, asszonyom. Az anyaméhben a magzatot védőpajzs veszi körül. Az lesz a legjobb, ha lehunyja a szemét, és átalussza az egészet – felelte a sebész. Von Ringsdorff doktornő elfoglalta a helyét a műtőasztal fejénél, és rákötötte a betegre az ellenőrző műszereket. – Pulzus és szívműködés normális – diktálta a műtéti jegyzőkönyv számára. Egy szülésznő fertőtlenítette a hasfelületet, és bekapcsolta a magzat szívműködését ellenőrző készüléket. Robert Anders a monitoron figyelte a görbét. Nem volt túl jó, de megfelelt a magzat kritikus helyzetének. – Minden rendben – mondta azért Evelyn Selzernek bátorító pillantás kíséretében. Két nővér zöld kendőt feszített ki a beteg mellkasa fölé, amely válaszfalként elzárta előle mindannak a látványát, ami lejjebb történik. Hansen doktor lépett be a műtőbe, ráhúzták a steril kesztyűt, rákötötték a maszkot, és már el is foglalta a helyét a műtőasztal mellett. – Kezdhetjük? – nézett körbe Anders doktor. Teljes létszámban készen állt a csapat, mindenki a helyén volt. A nőgyógyász hozzákezdett a helyi érzéstelenítéshez. – Most egy apró szúrást fog érezni, asszonyom – figyelmeztette Evelynt, és az injekciós tűért nyúlt. – Valószínűleg ezen kívül nem is fog semmi mást érezni az egészből. A leendő anya még a szúrást sem érezte.
* Oliver Bildt először csak annak örült, hogy minden válaszfal leomlott közte és Andrea között, és hogy a vallomása, hogy nem lehet gyereke, nem fosztotta meg Andrea szerelmétől. Aztán fokozatosan kezdett tudatosulni benne az is, hogy a házassággal mindjárt egy fiút is kap. – Biztos vagyok benne, hogy van nálad fénykép a kisfiádról – nézett várakozásteljesen Andreára. – Hát persze – bólintott az asszony. – Fent van a bőröndömben. A férfi elmosolyodott. – Hát ezért tiltakoztál annyira, hogy Wilpertné segítsen a kicsomagolásban? – Nem tudtam, mit csináljak – sóhajtott nagyot Andrea. – Kétségbeesésbe hajszoltalak a hazugságommal, szívem – simogatta meg gyengéden a szőke fürtöket Oliver. – De mindenért kárpótolni foglak, téged is, meg Danyt is. Andrea szeretettel simogatta meg az arcát. – El sem tudom mondani, milyen boldog vagyok! – Látni szeretném a képeket… most rögtön – sürgette Oliver. – Máris hozom – bontakozott ki a karjai közül Andrea. – Veled jövök – pattant fel a férfi. – Feljövök veled, de nem pazaroljuk az időt a képekkel. Még ma este el akarom hozni Danyt, hogy együtt lehessen az édesanyjával. – Még ma este? – rázta a fejét Andrea. – Nagyon kedves tőled, hogy ezt mondod, de sajnos lehetetlen. Mire odaérnénk, Dany már rég aludna, és túl késő lenne egy váratlan látogatáshoz. – Hol van egyáltalán? – érdeklődött Oliver. – Anders doktorhoz vittem – magyarázta Andrea. – Orvos Bergesfeldenben. – Bergesfeldenben? – Oliver gyors pillantást vetett az órájára. – Kicsit tényleg késő van már. Mindenesetre legalább telefonálunk, és bejelentjük, hogy holnap reggel odamegyünk. – Semmire nem vágyom ennél jobban – biztosította Andrea. – De az adott körülmények között ugyanolyan lehetetlen most telefonálni, mint odamenni. Anders doktornak ugyanis sejtelme sincs róla, hogy én vagyok Dany anyja.
– Hogyhogy sejtelme sincs? – rázta a fejét Oliver Bildt. – Ha rábíztad a fiadat, akkor csak tudnia kell… Andrea összeszorított szájjal rázta a fejét. – Andrea! – ragadta meg a vállát Oliver. – Itt valami nincs rendben! Könyörgöm, mondj el mindent! Andrea bólintott, de nem mert ránézni a férfira. – A helyzet az, hogy… hogy nem ismertem senkit, akire rábízhattam volna Danyt. És Anders doktor… – Elakadt, és megköszörülte a torkát. – Annak idején ő beszélt rá, hogy tartsam meg a gyereket. És akkor azt gondoltam, hogy… hogy biztosan nagyon szereti a gyerekeket. – És? – sürgette Oliver, mikor újra elhallgatott. – Nem mertem megkérni, hogy fogadja be egy időre Danyt a házába. Ha nemet mond, fogalmam sem volt, mit tehettem volna. Azt akartam, hogy Danynek mindenképpen otthona legyen. – Lehunyta a szemét, és a férfi vállára rejtette az arcát. – Meséltem Danynek Anders doktorról, és felkészítettem rá – folytatta. – És tegnap elvittem Bergesfeldenbe, és elmagyaráztam neki, hogy szépen üljön le a kapu elé, és várja meg, míg Anders doktor hazaér. A többit a férfi már maga is el tudta képzelni. – Most már értem, miért nem akarsz telefonálni – mondta. – Hogy akarod megmagyarázni neki az egészet? Odamegyünk. Azonnal indulunk Bergesfeldenbe, nem számít, mikor érünk oda. – Nem, Oliver! – tiltakozott Andrea. – De igen! – ellenkezett határozottan a férfi. – Most azonnal indulunk Bergesfeldenbe, és mindent tisztázunk. Számolnunk kell a lehetőséggel, hogy Anders doktort nem tette különösebben boldoggá Dany feltűnése, vagy hogy úgy viselkedett, ahogy hasonló helyzetben bármelyik normális ember viselkedne, ha megjelenik nála egy idegen gyerek. – Mit akarsz mondani azzal, hogy… úgy viselkedett? – kérdezte bizonytalanul Andrea, és fulladozva szaladt mellette a kocsi felé. – Hát, ha nálam jelenne meg egy idegen gyerek, mindenesetre értesíteném a rendőrséget, hogy megkeressék a szüleit!… Te talán nem? Oliver kinyitotta a kocsi ajtaját Andrea előtt. – És akkor Dany egy gyermekotthonba került. És még ha magánál tartotta is, szegény kicsi biztosan kisírta a szemét a honvágytól. Oliver becsukta az ajtót és megkerülte a kocsit. – Ha az ember ilyen gyerekkönnyeket akar felszárítani, bármilyen lehetetlen időben betoppanhat – magyarázta, ahogy beült Andrea mellé.
Az asszony képtelen volt bármit is válaszolni. Szép szeme megtelt könnyekkel, és csak bólintott. Hisz ő maga is olyan rettenetesen vágyódott Dany után.
* Anders doktor még egyszer ellenőrizte a képernyőn a magzat fekvését. Fejjel lefelé helyezkedett el, karját keresztbe fonva a mellén, térde magasra felhúzva. Aligha van rá remény, hogy bevezesse a szondát a mellkasüregbe anélkül, hogy más testrészeket megsértene. Hansen doktor és von Ringsdorff doktornő ugyanazt gondolta, legalábbis erről árulkodott a pillantás, amelyet egymással váltottak, és amelyet a főorvos véletlenül vett észre. – Nem lesz olyan nehéz – mondta határozottan, mert tudta, hogy Evelyn Selzer feszülten figyel minden egyes szavára, s a megjegyzése kicsit enyhíti majd a félelmét. – Nagyon kedvező a méhlepény fekvése. Barátja megértette a szavak értelmét, és nem vitatkozott, csak szó nélkül ellenőrizte, érzéketlen-e már a hasfal. A beteg már semmit sem érzett. Hansen doktor megadta a főorvosnak a megfelelő jelzést. – Szondát – nyújtotta a kezét Anders doktor. A műtősnő gyakorlott mozdulattal nyújtotta felé a szondát. A főorvos bal kezével kitapogatta a hasfalat, míg megtalálta a legjobban megfelelő pontot, aztán határozott mozdulattal beszúrta a szonda hegyét a hasfalba. A monitoron tisztán látszott a tű, ahogy a hasfal szövetei között előrehatol a méh felé. Anders doktor lenyomta a szonda gombját, aztán a monitoron figyelte, hogyan hatol előre a csúcsa milliméterenként az anyaméhbe. A tű hegye jobboldalt az apró karocska alá irányult, ez a lehető legkedvezőbb helyzet, amit csak elképzelhet… ha a magzat nem mozdul meg, és továbbra is ebben a helyzetben marad. A főorvos finom mozdulattal tolta előbbre a tű hegyét. Ahogy a szívókészüléket finoman beindította, folyadék jelent meg a tű végén. Magzatvíz! Von Ringsdorff doktornő folyamatosan beszélt a beteghez, hogy elterelje a figyelmét arról, ami a zöld válaszfal mögött történik.
Elérkezett a műtét döntő pillanata. Bár nem volt nehéz fizikai munka, Anders doktornak veríték gyöngyözött a homlokán. Intett a szemével az egyik nővérnek, hogy törölje le. Hansen doktor feszülten figyelte. Nem szeretnék a bőrében lenni – gondolta magában. – Sokat kockáztat, hogy megmentse ezt a gyereket. Ha nem sikerül, csak szemrehányásokat fog kapni. A főorvos most már ügyet sem vetett a munkatársaira, le sem vette a szemét a monitorról. Mindenáron meg akarta nyerni a harcot a még meg sem született gyermek életéért, és semmi másra nem gondolt. A gyerek, úgy látszik, aludt, mert meg sem mozdult. Eltelt egy perc, és ugyanabban a helyzetben maradt. A magzat szívgörbéje jelezte, hogy a helyzet éleződik. Nem szabad tovább várni. Minden perc – vagy talán minden másodperc – döntő lehet. Mindent kockára kell tennie, ha győzni akar. Anders doktor a magzat alsó bordái felé irányította a szonda hegyét. Egy pillanatig még habozott, mielőtt átszúrta volna a magzat bőrét, aztán megmozdult… éppen a megfelelő pillanatban, mert alighogy a tű hegye behatolt a gyermek mellkasába, a kicsi megmozdította a jobb karját, könyökével megbökte a szondát, aztán visszatért eredeti helyzetébe. Nemcsak Anders doktor fojtotta vissza a lélegzetét, Hansen doktor is megbabonázva bámulta a monitort. Ha a gyerek most egy hevesebb mozdulatot tesz, nem kerülhetik el a katasztrófát. Másodpercek teltek el, míg mindannyian úgy érezték, már egy örökkévalóság óta reszketnek a magzat életéért, de a kicsi nem mozdult többé. Anders doktor kezdte leszívni a folyadékot, és a monitoron figyelte, ahogy a mellkasüreg kiürülésével a jobb oldalon megint megtelik a tüdő. – Csoda – motyogta a nőgyógyász. – Kész csoda. Eddig a pillanatig egyikük sem szólt egy szót sem, nehogy felizgassák az anyát. Evelyn most felfigyelt. Anders doktor tudta, hogy ez az a pillanat, amikor az anyához kell beszélnie. – Most maradjon egészen nyugodtan, asszonyom – mondta. – Mindjárt vége a műtétnek, és óriási szerencsénk volt. A kicsi tüdeje megint megtelik. Élni fog. Élni fog! Hallatszott a hangján, milyen végtelenül boldog, hogy megnyerte ezt a harcot.
Óvatosan leszívott annyi folyadékot, amennyit a bevezetett szondával lehetett, azután ugyanolyan óvatosan, ahogy bevezette, kihúzta a tűt. A magzat testén bezárult a seb, mihelyt a szonda kijjebb került. A külső és a belső nyomás hamar lezárta a méhfalban és a hasfalban keletkezett aprócska sebet is, mihelyt kihúzta a szondát a szövetekből. Halk, fémes csörrenés hallatszott, ahogy Anders doktor beleejtette a kihúzott szondát a már készenlétben tartott tálkába. Sikerült! – futott át rajta. – Megcsináltam, sikerült! Olyan örömmel töltötte el a gondolat, hogy egy pillanatig úgy érezte, kiugrik a szíve a helyéből. Hát van ennél szebb és értelmesebb hivatás?
* Ekkehard Selzert egy nővér kísérte be a műtőkhöz tartozó várószobába. – Sokáig fog tartani? – kérdezte, idegesen húzogatva a nyakkendőjét. – Azt most még nem tudhatjuk, Selzer úr – magyarázta a nővér. – Majd szólnak. Ha nem akar várni, adja meg, kérem, a telefonszámát. Esetleg addig elintézhetné a felvételi formaságokat is. – Ja, persze… természetesen. – A látogató megint megráncigálta a nyakkendőjét. – Menjen le a földszintre – magyarázta kedvesen a nővér, aztán magára hagyta. Ekkehard lement a lifttel, minden kérdést megválaszolt a felvételi irodában, aztán visszament a váróba. Leült, felkapta az egyik ott heverő újságot, de képtelen volt odafigyelni arra, amit olvas. Gondolatai csak Evelyn meg a gyerek körül forogtak. Aggódott Evelynért, és aggódott a gyermekért. Életében először fordult elő vele, hogy valami fontosabb volt a számára, mint a saját becses személye. Amikor két évvel ezelőtt megismerkedett Evelynnel, beleszeretett, mint már annyi nőbe. Mindenesetre esze ágában sem volt feleségül venni. Az ő számára a kapcsolatnak tulajdonképpen már rég vége volt, amikor Evelyn egy szép nap bevallotta, hogy gyermeket vár tőle. Távolról sem lelkesítette fel a gondolat. Nem is kötelességtudatból, még csak nem is szánalomból vette feleségül, hanem puszta számításból.
Evelyn apja befolyásos ember volt, és sokat árthatott volna neki az üzleti életben, ezért nem merte faképnél hagyni a lányát. Gyorsan megtartották az esküvőt, de még meg sem szólaltak az esküvői harangok, mikor ő már megcsalta Evelynt egy tüzes brazíliai, meg egy hűvös svéd szépséggel. A felesége tudott róla, de lenyelte, és a gyermek gondolatával vigasztalódott. Abban reménykedett, hogyha a kisfia megszületik, Ekkehard majd tisztességes családapává fejlődik. Nagy pompával ünnepelték az esküvőt, és Olaszországba mentek nászútra. Evelyn nagyon rosszul érezte magát ezekben a hetekben, megviselte a terhesség. Ekkehardnak jó ürügyül szolgált, hogy viszonyt kezdjen egy életvidám müncheni nővel, aki ugyanabban a szállodában lakott, s a kapcsolat a nászút után is fennmaradt. A feleségével alig törődött. Világosan éreztette vele, hogy csak a gyerek miatt vette el, és semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy felhagyjon eddigi életével. Most azonban egyszerre minden megváltozott. Nem tudta volna megmondani, mikor és hogyan kezdődött ez a változás, csak azt tudta, akarja ezt a gyereket, akarja, hogy éljen, és akarja, hogy Evelyn életben maradjon. Egyre elviselhetetlenebbnek érezte a várakozást a műtő bejárata előtt. Ledobta az újságot az alacsony asztalkára, és felugrott. Cigarettára gyújtott, és fel-alá járkált a szobában, de a helyiség túl kicsi volt hozzá, hogy levezethesse az idegességét. Végül megállt az ablaknál, nekitámaszkodott az ablakpárkánynak, és mereven bámulta az ajtót. Egyszer csak kinyílik majd, kijön egy fehér köpenyes úr, és megmondja, hogy nem sikerült a műtét. – A felesége sajnos nem élte túl a beavatkozást. Nagyon sajnáljuk – hallotta a képzeletbeli hangot, és hevesebben vert tőle a szíve. – Nem! – dörzsölte meg a szemét. – Ez nem történhet meg. Ha most meg kellene halnia, anélkül hogy boldog lett volna? Ha Evelynnek meg kellene halnia, anélkül hogy igazán élt volna… boldogtalanul… az én hibámból … mint az elmúlt hónapokban … Soha többé nem lehetnék boldog az életben – gondolta. Szinte magától kulcsolta össze a kezeit, ráhajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. – Ha van Isten az égben, akkor most ünnepélyesen megesküszöm, hogy soha többé rá sem nézek más nőre, ha Evelyn és a gyerek életben marad – imádkozott hangtalanul.
Nem üres szavak voltak, egyenesen a szíve mélyéről jöttek. Még mindig kapkodva lélegzett, mikor kivágódott a műtő ajtaja, és Hansen doktor sietett ki. Ekkehard Selzer úgy érezte, megáll a szívverése. A szülész rámosolygott. – Sikerült – mondta. – Si… került? – dadogta remegő szájjal Ekkehard. – Azt mondja, hogy Evelyn… a feleségem… életben marad? – Nem kell további komplikációkra számítanunk – felelte az orvos. – A szülésig mindenesetre itt kell maradnia a feleségének a klinikán. – Természetesen – hagyta rá a másik. – Magától értetődik. Szeretném, ha a feleségem a leggondosabb ápolást kapná. Semmiben sem szenvedhet hiányt… Be szabad mennem hozzá? Beszélhetek vele? – Éppen most viszik át a megfigyelőbe. Majd szólnak, mihelyt bemehet hozzá. – Köszönöm. – Ekkehard Selzer hevesen megrázta az orvos mindkét kezét. – Nagyon hálás vagyok önnek. – Nem én operáltam, hanem Anders doktor – felelte Herbert Hansen. – Az elkövetkező napokban még bőven lesz alkalma, hogy beszéljen vele. – Búcsúzóul bólintott, és eltűnt az ajtó mögött.
* Irene Hansen segített Katjának lefektetni a két gyereket. Közben megint telefonáltak a klinikáról, és közölték, hogy egy baleseti sérültet szállítottak be szétroncsolt jobb lábbal, és azonnal amputálni kellett. A közös vacsorán csak Herbert Hansen jelent meg a doktorházban, ő viszont részletesen beszámolt az izgalmas műtétről. Katja és Irene csodálkozva hallgatták, de még Theresa is csupa fül volt. Már olyan régen dolgozott Anders doktor házában, hogy kész szakemberré kezdte kinőni magát, és könnyen követte az orvos magyarázatait. Vacsora után Hansenék elköszöntek, és visszaindultak a Mondsee-hoz. A házvezetőnő rendbe rakta a konyhát, Katja pedig kényelembe helyezte magát az egyik karosszékben. Mindenképpen meg akarta várni Robertet. – Maradjak a doktornővel? – szólt be Theresa Mansfeld, miután elkészült a konyhával.
– Nehéz napja volt, Theresa, biztos nagyon fáradt – hárította el köszönettel az orvosnő. – Feküdjön le nyugodtan, és reggel is nyugodtan aludhat. Nekem csak tíz óra körül kell bemennem a klinikára, úgyhogy bőven lesz időm ellátni a férjemet meg a gyerekeket. Theresa néhány barátságos szó kíséretében elvonult, és Katja magára maradt. Megpróbált megint olvasni, de nem jutott messzire, mert csöngettek. – Ilyenkor? – nézett csodálkozva az órára. Talán Hansenék felejtettek itt valamit? – futott át rajta, ahogy az ajtóhoz sietett. Legnagyobb meglepetésére az ajtó nem volt bezárva, kint pedig nem Hansenék álltak, hanem egy idegen férfi és egy nő. Én magam zártam be az ajtót az előbb – gondolta, miközben kicsit tartózkodóan viszonozta a késői látogatók köszönését. – Doktor Oliver Bildt vagyok – mutatkozott be a férfi. – Ez pedig Johst kisasszony. Anders doktor úrral szeretnénk beszélni. – A férjemmel? – vont vállat sajnálkozva Katja. – Még mindig bent van a klinikán. – Szóval ön a felesége? – szólt közbe izgatottan Andrea. – Akkor maga is tud Danyről. A fiam. Én… mi azért jöttünk, hogy elvigyük. – Ugyan? – vonta fel a szemöldökét Katja. – Jöjjenek be, kérem. Úgy érzem, némi magyarázattal tartozik a férjemnek is meg nekem is. Nem hangzott túl barátságosan, és Oliver látta, hogy Andrea összerázkódik. Védő mozdulattal ölelte át a vállát. – Természetesen minden magyarázatot meg fog kapni, asszonyom – biztosította Katját. – Az egész egy szerencsétlen félreértés miatt történt. A ház úrnője bevezette a nappaliba, és hellyel kínálta őket. – Hol van Dany? – kérdezte Andrea könyörögve. – Láthatnám? – Már alszik – felelte Katja Anders. – Egyébként még be is kell bizonyítania, hogy valóban az anyja. Felelősnek érzem magam a gyerekért. A nő egy kis fényképet húzott elő a pénztárcájából, és Katja felé nyújtotta, aztán elmondta, mi történt egy-két nappal ezelőtt. Azzal, hogy meg tudta mondani Dany mackójának a nevét és fel tudta sorolni, mi minden volt a csomagban, sikerült meggyőznie Katját. – Jöjjön velem – hívta végül, és felvezette Olivert és Andreát a vendégszobába. Ahogy azonban kinyitotta az ajtót, a halvány fénysugár üres ágyra esett. Nem volt ott sem a gyermek, sem Brumi. – Dany! – kiáltott fel Katja, és meggyújtotta a villanyt. – Hol vagy, Dany? A szoba üres volt.
Átszaladt Michael szobájába, hogy megnézze, nincs-e ott a kisfiú, aztán a fürdőszobában kereste, de Dany nem volt sehol. Csak nem… ? – Istenem – nyögte ki nagy nehezen. – A gyerek! Csak nem szökött meg? – Hogy érti azt, hogy… megszökött? – kérdezte kényszeredetten Andrea. – Nem tudom. – Az orvosnő rémülten nézett körül. – Mikor csöngettek, nyitva találtam az ajtót, pedig biztos vagyok benne, hogy bezártam a vendégek mögött. Csak nem… vagy talán… – Jaj, ne! – kiáltott fel kétségbeesetten Andrea. – Csak ezt ne! Oliver átölelte. – Kérlek, drágám, ne izgasd fel magad. Dany nem mehetett messzire, hamarosan megtaláljuk. Mindenesetre azonnal értesítenünk kell a rendőrséget, hogy keressék. Ilyen későn csak felfigyelnek egy kisfiúra, aki egyedül van az utcán. Katja Anders visszaszaladt Dany szobájába, és megállapította, hogy nincsenek ott a ruhák, amiket levett a kisfiúról, tehát biztosan egyedül öltözött fel és elment. Hát ilyen rosszul érezte magát náluk? Nem kapott tőle elég szeretetet? Mellette kellett volna maradnia, amíg el nem alszik!
* Evelyn Selzer lehunyt szemmel feküdt a párnán, hasán összekulcsolt kézzel, mintha csak a gyermekét akarná védeni. Érezte a kis végtagok mozgását, azt a lágy érintést belülről, és végtelenül hálás volt érte, hogy még él a gyermeke. – Külön őrangyalod van, kicsikém – simogatta meg a hasát, bízva benne, hogy a kicsi megérzi. – Egészséges és boldog kisbaba leszel, és én nagyon foglak szeretni. Nagyon, nagyon! Halk nesz riasztotta fel gondolataiból, és mikor felnyitotta a szemét, a férjét, Ekkehardot látta közeledni. – Halló – szólalt meg a férje olyan szelíden, mint valaha régen. – Halló – nézett vissza Evelyn, állva a pillantását. Ekkehard széket húzott az ágy mellé, és leült. – Nagyon rossz volt? – kérdezte aggódva.
– Minden rendben ment – felelte a felesége. – Megmarad a gyerek – tette hozzá habozva, szinte bocsánatkérően, mert tudta, hogy a férje nem örül különösebben a gyereknek. – Hála Istennek – mondta a férfi Evelyn legnagyobb ámulatára. Megfogta az asszony kezét, és az ajkához emelte. – Úgy aggódtam érted… meg a gyerekért is – vallotta be. Úgy érezte magát, mint egy idegen, és csak most döbbent rá, mennyit szenvedhetett a felesége, amiért szinte minden kapcsolatot megszakított vele. Papíron ugyan férj-feleség voltak, de úgy éltek egymás mellett, mint két idegen. – Nem tudom, hogy kezdődött – szorította meg az asszony kezét. – Anynyi mindentől fosztottalak meg. Undorítóan viselkedtem, nagyon-nagyon sajnálom. Mindent megbántam, amit elkövettem ellened. Talán nem is hiszed el, de majd meglátod, hogy komolyan gondolom. Ezentúl minden másképp lesz – ígérte meg még egyszer. Az asszony érezte, hogy valami tényleg megváltozott a férjében, és mert még mindig tiszta szívéből szerette, s a gyermeke apja is volt, készséggel próbált hinni a szavaiban. – Ha tényleg ezt akarod, akkor felejtsünk el mindent, ami történt, és kezdjünk mindent elölről – mondta halkan. – Igen – kapott a szaván Ekkehard. – Igen, jó lenne. Mindent elölről kezdünk. – Evelyn kezéhez szorította az arcát. – A szülésig bent kell maradnod a klinikán – szólalt meg újra kis hallgatás után. – De majd gyakran meglátogatlak… mindennap… reggel és este. Evelyn kezdett hinni a szavai komolyságában, és ragyogó szemmel mosolygott rá. – Idővel majdcsak megszereted a kicsit – mondta. – Már most – vágta rá hevesen a férje. – Csak valahogy nekem olyan elvont az egész. Úgy éreztem, hogy én ebből az egészből ki vagyok zárva. Evelyn egy pillanatig habozott, aztán minden bátorságát összeszedve megfogta a férje kezét, és a hasára tette. – Maradj egy kicsit nyugodtan, és érezni fogod. Ekkehard hitetlenkedve meredt rá, de szót fogadott, és egyszer csak valóban valami mozgást érzett a keze alatt. – Mo… mozog! – suttogta meghatottan, könnybe lábadt szemmel. – Igen, mozog – mondta a felesége. – Simogasd meg finoman, hogy megismerjen. – Gondolod? – Olyan képet vágott, mint a kisgyerek, aki még nem meri kézbe venni az új játékát.
– Egészen biztos vagyok benne. – Evelyn vezette a kezét, s a kapálózás, rugdalózás abbamaradt, mintha csak a kicsi figyelne. – Gondolkoztál már rajta, hogy fogják hívni? – kérdezte a férfi. – Ha kislány lesz, legyen Nóra az édesanyád után – javasolta Evelyn. – Egyetértek. És ha kisfiú lesz? – Akkor legyen Hardy, mint az édesapád – felelte habozás nélkül Evelyn. Ekkehard elképedten meredt rá. – Így határoztad el, mikor én… ? – Mindig reménykedtem benne, hogy a gyerek egyszer majd visszahoz hozzám. – Jaj, Evelyn, csodálatos vagy – vallotta meg a férje, és hosszú hónapok óta először átölelte és megcsókolta.
* Dr. Robert Anders felhajtotta a ballonkabátja gallérját és a zsebébe mélyesztette a kezét. Rettenetesen fáradt volt, de boldog is. Drámai körülmények között sikerült megmentenie egy még meg sem született gyermek életét, és megmentett még egy életet, még ha azon az áron is, hogy térdből amputálnia kellett egy fiatalember lábát. Nehéz lesz neki – gondolta, ahogy a parkolóban a kocsija felé sietett. Eleinte talán úgy fogja érezni, hogy jobb lett volna, ha meghal, de majdcsak hozzászokik, és visszanyeri az életörömét. Kinyitotta a kocsiajtót, és kis nyögéssel huppant le az ülésre. Szegény Katja! – gondolta. – Egész nap várt rám. Vajon fenn van még? Hirtelen sietős lett, hogy minél előbb hazaérjen, vágyódott az asszony szeretete és kedvessége után. A késői órában már szinte teljesen kihaltak voltak Bergesfelden utcái, autóval is alig találkozott. Milyen halott ilyenkor egy kisváros – gondolta a főorvos, ahogy végignézett a házsoron. Szinte öntudatlanul vett észre egy apró alakot. Az egyik ház előtt egy kisfiú ült a járda szélén. Már el is haladt mellette, mikor hirtelen tudatosult benne, hogy valami nincs rendben, hogy egy ilyen kisgyereknek már rég ágyban lenne a helye. Megállt, hátramenetbe kapcsolt, és visszagurult.
A kisfiú hatalmas barna mackót szorongatott az ölében. – Dany! – kiáltott fel rémülten az orvos, és kiugrott a kocsiból. – Dany! – kiáltotta a kisfiú felé rohanva. A kicsi felrezzent, nagy szemével rámeredt, és még erősebben szorította a mackóját. – Dany! – A főorvos felkapta. – Mit csinálsz te itt az utcán? Ilyen későn és egyedül? – Szeretettel szorította magához a kis testet. – Hogy tudtál kiszökni? És miért szöktél el? Nem volt mindenki kedves hozzád? – Mamihoz akarok menni – sírta Dany. – Mamit akarom – zokogott még hangosabban. – Megértelek – simogatta meg meghatottan Robert Anders. – Ezt nagyon jól meg tudom érteni, és megígérem neked, hogy megkeressük a mamádat. Egész biztos meg fogjuk találni, de addig nálam kell maradnod. Még túl kicsi vagy hozzá, hogy egyedül indulj neki a világnak, és Brumi se túl nagy segítség. Az orvos gyengéden letörölgette a kisfiú könnyeit, aztán beültette a kocsiba. Abban a pillanatban, ahogy bekanyarodott az utcájukba, a házukból két nő meg egy férfi rohant ki, Katja és két idegen. Robert azonnal tudta, hogy felfedezték Dany eltűnését, és őt keresik ilyen izgatottan. Többször felvillantotta a fényszóróit, és aprókat dudált, hogy felhívja magára a figyelmet. Ahogy közelebb értek, a hátsó ülésen a kisfiú nagyot kiáltott. – Mami! Mami! – A fényszórók fényében megismerte az anyját. – Mami! Mami! – sikította szinte, olyan élesen, hogy az orvos fülét hasogatta. Katja ismerte fel a férje kocsiját, és a másik kettőt is figyelmeztette. Mikor a főorvos Danyvel a karján kiszállt a kocsiból, sírva-nevetve borult össze az anya és a kisfia. Dany olyan szorosan kapaszkodott az anyjába, mintha attól félne, hogy megint elhagyja. – Mami – ismételgette megállás nélkül. Andrea Johst csak simogatta, csókolgatta, sírva ismételgetve, hogy soha többé nem fogja elhagyni. Az általános izgalomban Robert megpróbált visszaemlékezni a fiatal nőre, de bármennyire erőlködött, nem sikerült. Katjától azonban később megtudta, kicsoda Dany, és miért került hozzájuk. A főorvos egy pillanatra kis csalódást érzett, hogy nem az ő gyermeke az aranyos kisfiú. A felesége olvasott a gondolataiban, és tréfásan a fejéhez is vágta. – Lehetett volna – vonta meg a vállát a főorvos. – Miért ne?
Katja nem válaszolt, csak megcsókolta, és a főorvos lassan megfeledkezett Danyről, a klinikáról, az egész világról, és már csak a szeretett asszonyt látta. Vége