Küszöb Berta Erzsébet: Gyermekmesék Főtér Bódis Zoltán: Az idegen gyermek... 4

Berta Erzsébet: Gyermekmesék ......................................................   3 Főtér Bódis Zoltán: Az idegen gyermek ...................................................   4 Macskakő Falcsik Mari: Csatak április ..........................................................   10    Régi augusztus . ...................................................................   10    Nehéz szeptember .................................................................  11

Tartalom

Küszöb

Ménes Attila: Hidegdauer . ...........................................................   12 Fecske Csaba: Naplopó ..................................................................   15    Nárcisz és lepke ...................................................................   15 Toroczkay András: Bonyolult vonalak . ..........................................   16 Gerőcs Péter: Szerelem .................................................................   17 Kapualj Batta Ágnes: Tehetséggondozás határon innen és túl ...................   21 Kiripolszky Tamás: Előre! Légy résen! Helló! .................................   25 Árkádok Molnár Ernő: Egy könyv apropóján…    bepillantás a lakóparkok világába  .......................................   30 Kőszeghy Attila: Egy kiállítás kérdései    Rácz Zoltán házai a DOTE-galériában .......................................   35 Lépcsők Rónaky Edit: Szemnek-fülnek, észnek-szívnek    Versek és rajzok gyermekeknek és felnőtteknek  ....................... 37 Ludmán Katalin: Zsoltár gyerekhangra    Jorgosz Baia–Demeter Ádám: Angyali üdvözlet  . ......................... 39 Szűk Balázs: „…egy másik világ pokla” ........................................  41 Műhely

Bényei Péter: Nem a gyermekek…  ................................................ 49 Biczó Gábor: Az álomfogalom a mesében  ....................................... 55 Toronyszoba Szirák Péter: 7 perc    (gyermek-notesz)  ................................................................... 60

DISPUTA

Kőszeghy Attila–Szirmai Erika: Iskolai zaklatás –    kortünet vagy epidémia?  ...................................................... 45

1

E számunk szerzői:

Batta Ágnes  újságíró, Debrecen Bényei Péter  irodalomtörténész, Debrecen Berta Erzsébet  irodalomtörténész, Debrecen Biczó Gábor  kultúrantropológus, Debrecen Bódis Zoltán  irodalomtörténész, Debrecen Falcsik Mari  költő, Budapest Fecske Csaba  költő, Miskolc Gerőcs Péter  író, Budapest Kiripolszky Tamás  újságíró, Debrecen Kőszeghy Attila  építész, Debrecen Kőszeghy Attila  főiskolai oktató, Debrecen Ludmán Katalin  egyetemi hallgató, Budapest–Debrecen Ménes Attila  író, Budapest Molnár Ernő  PhD-hallgató, Debrecen Rónaky Edit  tanár, Pécs Szirák Péter  irodalomtörténész, Debrecen Szirmai Erika  főiskolai oktató, Debrecen Szűk Balázs  kritikus, Debrecen Toroczkay András  költő, Budapest Médiapartnereink: www.epiteszforum.hu

A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu

Debreceni Disputa VII. évfolyam, 3. szám, 2009. március Megjelenik 1000 példányban

Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztőbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok), Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó), Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)

DISPUTA

Anyanyelvi lektor: Arany Lajos

2

Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152

…minthogy a gyermek, fizikai és szellemi fejletlensége miatt, különös biztosítékokat és gondozást igényel, beleértve a megfelelő jogi védelmet mind születése előtt, mind születése után, (…) minthogy ezen különleges biztosítékok szükségességét az 1924. évi, a Gyermek jogaira vonatkozó genfi Nyilatkozat megállapította, s azt az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (…) elismerte, (…) minthogy az emberiségnek a legjobbat kell nyújtania a gyermek számára, (…) ezért a Közgyűlés kiadja a Gyermek jogairól szóló jelen Nyilatkozatot abból a célból, hogy a gyermek gyermekkora boldog legyen és hogy saját, valamint a társadalom javára élvezze az itt meghatározott jogokat és szabadságokat …(az ENSZ Közgyűlés 1958-as nyilatkozata a gyermek jogairól) Az én életemnek nincs semmi értelme.de ha lenne kényszerülnék aszerint az életem szerint élni. Igy; viszont szabadon megválaszthatjuk megalkothatjuk a saját értelmezésünket. Én nem mondanék semmit, annak, aki attol fél, hogy az élet értelmetlen. Talán azt, hogy igaza van, és hogy az milyen jó..... (14 éves lány blogbejegyzése, www.privi.hu/Esztikeee) Jogod van ahhoz, hogy nevet kapj. Jogod van ahhoz, hogy azt gondold, amit akarsz, és ahhoz a valláshoz csatlakozz, amelyikhez akarsz. Szüleidnek segítenie kell abban, hogy megtanuld, mi a különbség jó és rossz között.

Az Egyezményben részes államok elismerik, hogy minden gyermeknek veleszületett joga van az életre. Az Egyezményben részes államok megtesznek minden (…) törvényhozási, közigazgatási, szociális és nevelési intézkedést, hogy megvédjék a gyermeket az erőszak, a támadás, a fizikai és lelki durvaság, az elhagyás vagy az elhanyagolás, a rossz bánásmód vagy a kizsákmányolás (ideértve a nemi erőszakot is) bármilyen formájától (…). Az Egyezményben részes államok elismerik a gyermeknek az oktatáshoz való jogát. (az ENSZ Közgyűlés 1989-es egyezménye a gyermek jogairól)

Gyermekmesék

Ma a világon 2,1 milliárd gyermek él, ők adják a Föld népességének 36%-át. Évente mintegy 132 millió újszülött látja meg a napvilágot. Minden negyedik gyermek olyan családba születik, amelynek napi jövedelme nem éri el az 1 dollárt. A fejlődő országokban minden harmadik gyermek nyomorog. Ma tizenkét gyermek közül egy még 5 éves kora előtt meghal valamilyen könnyen megelőzhető gyermekbetegségben. (az UNICEF jelentése 2008-ban),

Jogod van a játékhoz. Senki nem rabolhat vagy adhat el téged. Jogod van ahhoz, hogy háború idején megvédjenek. 15 éves kor alatt nem sorozhatnak be katonának vagy nem küldhetnek harcolni. (Az ENSZ Közgyűlés 1989-es egyezmé­ nye a gyermek jogairól, gyereknyelven)

Én tudom milyen érzés, amikor senkinek se kellesz, / Én tudom ki az, ki ad, és ki az aki elvesz. / Ne beszélj az életről, nem kell a szöveg a fényekről, / Eleget tudok a fake-ekről és az irigységedről, / Én mindig csak ordítok a méregtől, / Ittatok már eleget a véremből. / Ideje lenne megtalálni a helyes utat, / Nem csak szívni, mert ez már eléggé untat. / Elfajult a világ, jobb, ha előre nézel, / Ha hátulról támadsz, legalább szólj, ha velem végzel. / Ez az élet, testvérem, gondold végig, mit teszel, / Bármilyen útra lépsz néha jobb, ha kicsit fékezel (16 éves lány blogbejegyzése, www.privi.hu/ lunastar) Ha a társadalmi-gazdasági feltételek nem változnak radikálisan a közeljövőben, a ma születő gyermekekre a következő sors vár: A fejlődő országokban a malária minden 40. másodpercben megöl egy kisgyereket, száz gyermek közül 30 fizikai és szellemi fejlődését akadályozza az alultápláltság, 19 nem jut egészséges ivóvízhez, 40 pedig olyan környezetben él, ahol nincs szennyvízelvezetés, így évente mintegy 2 millió gyermek hal meg valamilyen, szennyezett víz okozta betegségben. Száz újszülött közül 40 gyermeket ma nem anyakönyveznek (ezek a gyermekek hivatalosan nem léteznek), 17 gyermek soha nem fog iskolába járni, száz beiskolázott tanulóból 25 pedig nem jut majd el az ötödik osztályig. (Az UNICEF jelentése 2008-ban) Berta Erzsébet gyűjtése

DISPUTA Küszöb

benéztél.örülök^^ elolwasni nem kötelező. Te, mileszel, ha nagyleszel? [gyümölcs a jogobellában?] Én kamionsofőr. Nyomassamasablondumát?oké.szerintemis. Wannak nekem barátaim is,akikre mindig számíthatok:] és szoktam zenét hallgatni. [EyEs SeT tO kIlL...meg ienek]Szówal én egy elég átlagos gyermek wagyok. Néha bekattanok és akkor furcsa dolgokat műwelek oO.na örülök,ha eddig is eljutottál -.-” nacsók.<3 (13 év körüli lány blogbejegyzé­ se, www.privi.hu/xxxpjicikexxx)

3

Az idegen gyermek Bódis Zoltán

mékenyítő kapcsolatától egészen a másik végleges megsemmisítésére törő akaratig.2 Ezzel szemben a kultúrán belüli idegenAz idegenségkutatás egyik alfejezete a ség épp azért válhat kiemelt tapasztalattá, gyermeki idegenség vizsgálata. Ez a kutatá- mert nem pusztán két mintázat ütközésési irány az idegenségfogalom általános vizs- ről van szó, hanem a kulturális alapmintán gálatának tapasztalatait ülteti át a gyerme- jelenik/jelenhet meg magát a mintázatot is kek világába, s így veszi számba azokat a felszámolni képes tendencia. Ilyen lehet az lehetőségeket, amikor is a gyermeki világ- álom, a szexus vagy a módosult tudatállaban megjelenik az idegen és az idegenség potok3 következményeként létrejött világlehetősége. A szakirodalom egyik tipizá- kép. Ez utóbbi esetben ugyanis nehezebben vagy egyáltalán nem működhetnek azok az lási rendje szerint a strukturális idegenség és a radikális idegenség pólusai köré ren- értelmezési sémák, amelyek a kultúraközi dezhetők a legfontosabb értelmezési kísér- idegenség feldolgozását segítik. Itt az idegenség valóban elemi erővel letek.1 A strukturális idegenség esetén alapvetően van jelen, nehezen vehea különféle kulturális rentő el félelmetes, de egyben dek-rendszerek összeütkövonzó és megrendítő jellege. zéséből fakadó megingásról, Megítélésem szerint a gyermegtörésről van szó, tehát meki létállapot épp ennek a probléma interkulturális a belülről fakadó idegenjelenségként áll előttünk. ségnek kikerülhetetlen és A radikális idegenség ezzel a leginkább nyugtalanító szemben olyan tapasztalalehetőségét jelenti; egytokhoz kapcsolható, amerészt azért, mert mindenki lyek eleve megkérdőjelezik volt gyermek valaha,4 másrészt azért, mert – kivétea kultúra rendszerszerűséles helyzetektől eltekintve gét, rendjellegét, s ezért azt inkább intrakulturálisnak tekinthetjük. – mindannyian találkozunk gyermekekkel. A gyermek tehát nem más, mint maga az A kultúrák közötti idegenségtapasztalat forrása sok minden lehet: az idegen nyelv, idegenség, amely fel nem tárt, végig nem gondolt saját idegenséaz idegen szokásrendszer, A gyermek tehát nem günkre emlékeztet bena különböző rasszhoz, a más, mint maga az nünket, s ezért oly kedves társadalmi kommunikáció idegenség, amely fel és magával ragadó lehetőperifériáján elhelyezkenem tárt, végig nem sége az életnek; hiszen a dő csoporthoz (fogyatékgondolt saját idegenfelnőtt és a gyermek kökal élők, homoszexuálisok, ségünkre emlékeztetet zötti viszony alapvető sanők) való tartozás. Ezekbennünket… játossága, hogy a felnőttit ben az esetekben minkereső szem ott véli megdig két különböző kultalálni a gyermekit, ahol a gyermek szétturális mintázat érintkezéséről van szó, s bontja a felnőtti mintázatot (nyelv, cselekezek egymásra hatása a legváltozatosabb formát öltheti, egymás ösztönző-megter- vési sémák).5 A felnőtt hasonlat. A gyermek metafora.

M. M.

1

DISPUTA Főtér

2

3

4

4

5

Büker Petra-Kammler Clemens (Hrsg.): Das Fremde und das Andere – Interpretationen und didaktische Analysen zeitgenössischer Kinder- und Jugendbücher. Weinheim/München, Juventa, 2003. 9. vö. i. m., 11. Horst Rumpf felosztása szerint két, egymásnak idegen terület négyféleképpen viszonyulhat egymáshoz. Ezek: a neutralizálás – az idegenség tárgyiasítása révén kívánja csökkenteni ennek kihívásait, s inkább közömbössé szeretné tenni; a szubszumáció – a saját kulturális repertoárból, illetve a kulturális archívumból előhívott értelmezési sémákkal az idegenség okozta zavar, s ezzel magának az idegenségnek a felszámolására törekszik; az asszimiláció – mind a saját, mind az idegenség valamely magasabb értelmezési kategóriában történő feloldása révén megszüntethetőnek tartja az idegen és a saját közti különbségeket, egyben mindkettőt meg is szünteti; végül az akkomodáció – amikor az idegen idegen marad, megőrizve varázslatos vonzását és félelemkeltő ismeretlenségét, s az idegen és a saját egymásra hatása révén mindkettő mélyebb megismeréséhez és jó értelemben vett átalakulásához vezet. Itt nem pusztán a tudatmódosító szerek hatására kell gondolnunk, hisz a tágabban értett fogalom a beavatási szertartásoktól a keresztény metanoiáig, de akár egy egyszerű, mindennap bekövetkezhető felismerésig húzódik. Kivéve „Frász nénit”, aki Mosonyi Alíz gyermekverse szerint „nem is volt kislány kislánykorában”. Hogy csak a gyermekirodalom két híres példáját említsem, Weöres Sándor Bóbitáját hallgatva egy kisgyermek „Szárnyati Géza, a malac” felől érdeklődött (vö. „Szárnyat igéz a malacra…”), illetve Lázár Ervin Berzsiánja és Didekije a gyermeki nyelv torzító szűrőjén keresztül jutott el a felnőtt nyelvből a gyermekirodalomba.

6

Arisztotelész: Poetica, IV. fejezet. Ford. Sarkady János. Bp., Magyar Helikon 1974, 10.

DISPUTA Főtér

Egy gyermekre gondolva természete- vetően meghatározó görög filozófus épp a sen nem az idegenség jut eszünkbe először. mimetikus képességet tekinti a leginkább Ma mindennapjaink sokkal inkább biztosít- emberi tulajdonságnak, velünk született és ják, hogy egy gyermek a gyermekit – vagy ezért alapvetően gyermeki jellegzetességa gyermekinek képzelt lehetőségeket – va- nek, akkor ez nyilvánvalóan a gyermekről lósítsa meg, mint korábban. A gyermek- alkotott képünket is befolyásolja. A miméközpontú szemlélet tetten érhető tárgyi- zis alapvetően valamely minta elfogadását anyagi vonatkozásban, a játékoktól kezdve és követését feltételezi. A gyermekkorban a speciális ételeken, ruházati cikkeken át valóban számos módon igazodunk, hasonuegészen a média kínálatáig. Azt is mond- lunk a körülöttünk lévő példákhoz. Hanghatnánk, hogy a gyermekekre, a gyerme- súlyozni kell azonban, hogy csak akkor kek szükségleteinek felkeltésére és kielégí- indul meg az utánzás, amikor a gyermek tésére sokrétű iparág épült rá, amely talán valamilyen fokon tudatára ébred, hogy a a legbiztosabban számíthat bevételeire, hi- körülötte lévő világ nem azonos vele. Tehát szen a gyermekek szüleik anyagi bázisán csak az idegenség megtapasztalása vezetkiváló fogyasztóknak bizonyulnak. Az asz- het az utánzás vágyához. Ebből a szemszimilált idegenség ez: a gyermeknek az pontból valóban nagy szerepet tulajdoníturalkodó materiális felfogás által megsza- hatunk a gyermeki mimézisnek, hisz végső bott létlehetőségei az anyagi javak birtok- soron nem szolgál mást, mint hogy a megélt lásában teljesednek ki. Ezzel mégis szinte idegenséget leküzdje, a saját és a más köegyenesen arányos a gyermek lelki és szel- zötti távolságot minél kisebbre csökkentse. lemi kiszolgáltatottsága. A gyermeki utánzást tehát …a gyermeki mimézis Elég, ha a pusztán biológiaz idegenség leküzdésének végső soron nem szolai, fizikai problémaként kevágya mozgatja. Ennek az gál mást, mint hogy a zelt abortuszra gondolunk utánzási folyamatnak két megélt idegenséget le(az idegenség tárgyiasítáváltozatát figyelhetjük küzdje… saként) – vagy a gyermemeg. Az egyikben a gyerkeknek arra az életidejére, mek nehézségek nélkül és amelyet gépekre (TV, számítógép, elektro- hiánytalanul azonosul az utánzandó minnikus játékok), illetve a helyettesítő közös- tával; ez főleg a korai gyermekkorra jellemségekre (bölcsőde, alsóbb óvodai csopor- ző. Ebben az időszakban a gyermekek fátok) bízunk, hogy ezáltal megvédjük saját, radhatatlan kedvvel másolják a körülöttük „felnőtteknek járó” időnket és erőnket (az lévő világot. Valójában még a hagyományos idegenség tárgyiasításának újabb formája). értelemben vett játékokra sincs szükségük, Ha azonban nem pusztán kezelni akarjuk a hiszen maga az utánzás a játék és a gyergyermek idegenségét, ha engedünk az ide- meki élet erőforrása. Nem elég azonban genség hívásának, ha megőrizzük az ide- puszta utánzásról beszélni, hiszen mély és genség emlékét, akkor sajátos fénytörésben intenzív azonosulás is megfigyelhető. Időáll előttünk a gyermek, s vele együtt az a vel az utánzás belső késztetése halványulni felnőttvilág, amelyhez képest a gyermek kezd, ilyenkor veszik át külső kényszerek a gyermekként jelenik meg. Alább arra te- másolás irányítását. Ezt többnyire a szülők szek kísérletet, hogy néhány, a probléma- vagy a közvetlen felnőtt környezet, illetve felvetéshez kapcsolható szöveghely révén intézményesült formában az oktatás-neveközelítsem meg e kérdést. lés különböző helyszínei vállalják magukra. Ideális esetben „lágyan”, mintegy terA gyermek idegenségének gyermeki mészetes módon zajlik le a belső és a külső tapasztalata utánzási szakasz közötti átmenet. Ha viszont ez az átmenet valamilyen módon „Az utánzás vele született tulajdonsága az sérül, és az idegenségélmény nem oldódik embernek gyermekkorától fogva. Abban fel, ez olyan nyomokat hagy, amelyek még különbözik a többi élőlénytől, hogy a leg- a felnőtt személyiséget is befolyásolják és utánzóbb természetű, sőt eleinte éppen az meghatározzák. Két példával szemléltetem utánzás útján tanul is; mindegyikünk örö- ezt. Az első József Attila híres névelvesztémét leli az utánzásban” – írja Arisztotelész si traumája, amely a költő vallomása szerint Poétikájának a költészet és a művészetek felnőttkori identitásának alapját jelenti, a eredetét kutató fejezetében.6 Ha az euró- másik Hamvas Béla egy vallomása az iskopai gondolkodást sok szempontból alap- láról, aki nem állít kevesebbet, mint hogy a

5

DISPUTA Főtér 6

gyermekkori paradicsomi állapotot (az ős- rában, szokásrendszerben való jártasságot identitást) épp az iskola miméziskényszere képviseli, míg a mintát követő mindezekzúzza szét. nek nincs birtokában, ezért egyfajta hiányJózsef Attila a gyermekkorára is visz- tapasztalattal és – az időbeliség törvényszaemlékező Curriculum vitaejében7 így fo- szerűsége miatt – örökös lemaradással kell galmaz: „Öcsödön nevelőszüleim Pistának szembesülnie. Az utánzás „gyermekkortól hívtak. A szomszédokkal való tanácsko- fogva” kikerülhetetlen kényszere és az elzás után a fülem hallatára megállapították, érhetetlen minta okozta feszültség azonhogy Attila név nincsen. Ez nagyon meg- ban – ellentétben az arisztotelészi megáldöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezése- lapítással – nem egyértelműen jár örömmel. met vonták kétségbe. Az Attila királyról A minta követése önmagában még nem szóló mesék fölfedezése, azt hiszem, dön- feltétlenül okoz örömöt a kisgyermektően hatott ettől kezdve minden törekvé- nek – csak akkor, ha a mintaadó szülő, tasemre, végső soron talán ez az élményem nító, tanár, nevelő elismeri a mimetikus vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tevékenységet, sőt, már magát az utántett gondolkodóvá, olyan emberré, aki zásra való készséget is értékként ismemeghallgatja mások véleményét, de magá- ri el, anélkül, hogy eredményét figyelemban fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista be venné. Míg kisgyermekkorban többnyire névre, míg be nem igazolódik az, amit ő teljesül is ez a feltétel, nagyobb gyermekek maga gondol, hogy Attilának hívják.” Jó- már csak az utánzás sikeres megvalósítása zsef Attila kisgyermekkori élménye min- estén számíthatnak jutalomra. Mivel azonden egyedi sajátossága ellenére is pontosít- ban a minta imént említett utolérhetetlenja az idegenségből fakadó utánzás lényegét. sége miatt egyre nehezebb a mimetikus Amikor ugyanis szembesül azzal, hogy neve produkciót teljes mértékben magvalósíta– Attila – esetleg nem is létezik, adott lét- ni, az utánzás természetének önmagában helyzete megingott, addigi otthonosságát rejlő kielégíthetetlensége miatt mélységes hirtelen elveszítette, s korábbi énjét szin- frusztráció érheti a gyermeket, aki megtate feladva, szinte mindent megtett, hogy pasztalja az utánozhatatlanságot. Ez az utáa nevelőszülők által közvetített mintát – nozhatatlanság néha csak a mindennapok Pista – kövesse. Az új minta követése – a „felnőtt” világának rutinjával való szembePista névre hallgatni – aztán elvezet ahhoz fordulásként jelentkezik, azonban sokszor a felnőttkorban is megmaradt magatartás- magát az utánzás intézményesült formáját, módhoz, amely mások meghallgatását (ez az utánzó-gépezetként működő iskolát éri is egyfajta mimetikus tevékenység, hisz a a kritika. Hamvas Béla egyik esszéjében így kommunikációs viszonylatban a beszéd in- ír erről: „a nevelés a megvadult elefánt a kább a mintaadó, a hallgatás pedig a min- porcelánboltban. Végül és véletlenül marad takövető) és a hallgatást („magában fölül- ép darab is. És, amikor a nevelés befejezővizsgál”) a saját megőrzésének zálogaként dik, az ember nekiállhat a törött cserepeállítja elénk. Az idegenség ugyanakkor vég- ket ragasztani. Élete végéig talán elkészül letesen és kimozdíthatatlanul rögzül, hisz vele. Az én porcelánboltomba kisebb állat valójában lehetetlenné válik a saját és az tört be, de azért, különösen, amikor iskoláidegen közötti mozgás. A külvilág számá- ba kezdtem járni, elég szép munkát végzett. ra idegen gyermek látszó… a nevelés fenevadja csö…talán épp ennek a lag feladja idegenségét, de römpölt és […] bennem is megőrzött idegenségcsak addig, amíg „be nem mindent elcsorbított vagy nek a visszhangja robigazolódik az, amit ő maga megrepesztett. A dolog ott ban elő a kamaszkor gondol”. Ha tehát elvonatkezdett félelmetessé válni, kiengesztelhetetlen koztatunk a konkrét helyhogy tapodtat sem voltam lázadásaiban. zettől, úgy tűnik, minthajlandó engedni annak a ha a gyermek valamilyen büdös mosléknak, amelymódon eleve ragaszkodna idegenségéhez, s lyel naponta és minden óra minden percétalán épp ennek a megőrzött idegenségnek ben, főként az iskolában, mosdattak […] a visszhangja robban elő a kamaszkor kien- Úgy vettem észre, hogy a serdülő gyermek gesztelhetetlen lázadásaiban. ennek a visszafelé való keresztelésnek túl A mimetikus viszony tehát mindig fel- könnyen és túl gyorsan enged.”8 Ha Hamtételez egy mintát, amely az adott kultú- vas szavait az utánzás felől vizsgáljuk, 7 8

http://mek.niif.hu/00700/00707/html/c_v.htm Hamvas Béla: Apokalyptikus monológ. In: Uő.: Silentium–Titkos jegyzőkönyv–Unikornis. Bp., Vigília 1987, 108– 109.

bira Szabó Lőrinc Lóci-verseiben találunk remek példákat. Kafkának közismerten ellentmondásos viszonya volt édesapjával, az atyai elvárások miatt kimondottan sokat szenvedett, s az apai minta sok szempontból életének megkeserítőjévé vált. Naplójának egyik 1911-es bejegyzésében egy kamaszkori élményére utal vissza, amely épp a család magától értetődőnek tűnő megtartó erejét, s az idegenség felszámolásának lehetőségét idézi fel. A szöveg szerint Kafka családon belüli helyzete periferikus, hisz az írás iránt érzett olthatatlan vágya elszakítja a hagyományosabb, polgári létformától. A korán megnyilvánuló írói hajlam pedig apja (s vélhetőleg az egész család) rosszallását váltja ki, s teszi Kafkát szűkebb családjában is idegenné. Az alábbi szövegben szinte kiprovokálja, hogy valaki a családból értelmezze helyzetét, s nem titkolt reménye szerint ez egyúttal idegenségének felszámolásához is vezet majd. A kései visszaemlékezés pontosan rögzíti az ifjú egykori élményeit: a feszült várakozást, amellyel felhívja magáA gyermeki idegenség a felnőtt ra a figyelmet, a reményt, hogy a családból szemével valaki olyan fordul felé, aki alapvetően inkább elfogadó. Az elutasító – itt meg sem A gyermek idegenségét a felnőtt szemszö- említett – apa helyett egy „mindenkit kigéből vizsgálva – az árnyalatok sokfélesé- nevető” nagybácsira hárul a szerep, hogy gétől kényszerűen eltekintve – két alapve- a „tékozló fiút” az idegenség falát áttörve tő lehetőséget látunk. Az első a gyermek emelje vissza a család körébe: „Egyszer teridegenvoltának tapasztalatával nem tud veztem egy regényt, […] egy alkalommal mit kezdeni, ezért megpróbálja kirekeszte- egy vasárnap délután is nekiültem írni […], ni saját életvilágából, előbb-utóbb elmúló mikor látogatóban voltunk a nagyszülőknél, állapotnak véli, amellyel szemben jó eset- és elfogyasztottuk az ott mindig szokásos, ben az irónia, a gúny vagy a megsemmisítő különösen puha, vajjal megkent kenyeret. kritika eszközével lép fel, rosszabb esetben Könnyen lehet, hogy nagyrészt hiúságból pedig a hideg közönyösség jellemzi. Ezzel tettem, és tologatván a papírt az abroszon, természetesen épp az általa felszámolni kopogtatván a ceruzával, körülnézegetvén kívánt idegenséget rögzíti, amely végül a lámpa alól, a társaságban csak arra akaris a gyermeki személyiség egyetlen mene- tam rávenni valakit, hogy vegye el tőlem, déke lesz a most már számára is idegen- amit írtam, nézze meg és csodáljon. […] Az né váló világban. Ha a folyamatot leegy- egyik nagybácsim, aki szerette kinevetni szerűsítjük: az idegenség az embert, végre elvette …az idegenség elutasíelutasítása az idegenség tőlem a papírlapot, ametása az idegenség nönövekedésével jár együtt. lyet csak gyengén fogtam, vekedésével jár együtt. A másik nézőpont ennek vetett rá egy pillantást, épp az ellenkezője: a felvisszaadta, még csak nem nőtt elfogadja a gyermek is nevetve, és csupán anyidegenségét, átérzi, esetleg maga is kísér- nyit mondott a többieknek, akik követték letet tesz, hogy gyermeki nézőpontból néz- szemükkel, »a szokásos«, nekem nem szólt zen a világra. Ebben az esetben a gyermek semmit. Ülve maradtam ugyan, és továbbra idegensége, ha nem is szüntethető meg, is az eszerint használhatatlan papírlapom átalakul, félelmetes volta mind a felnőtt, fölé hajoltam, ám a társaságból valójában mind a gyermek számára eltűnik. Az előb- egy csapásra kiűzettem, a nagybácsi ítélebi lehetőségre Kafka naplójában, az utób- te már-már valóságos jelentéssel visszhang9

Uo., 110.

DISPUTA Főtér

jól látható, hogy az utánzás nem feltétlenül jár együtt az öröm megtapasztalásával. A tágabb kontextusból természetesen világosabban látszik Hamvas felvetésének lényege: nem egyszerűen a nevelés elutasításáról van szó, hanem inkább arról, amikor a nevelés pusztán a külső világ, az „élet realitásának” másolására szolgál. Mivel az „élet realitása” szögesen ellentétes egyfajta belső értékrenddel, az utánzás csak ellenállásba ütközhet; az oktatás azonban, mint az utánzás társadalmi formája, kötelező, s ezért nem lehet kitérni előle. A minta torz volta miatt maga az utánzás blaszfémikus „fordított keresztséggé” válik, amelyet csak túlélni lehet. Hamvas így folytatja: „Bennem akkor különös gyanú ébredt. Azt gondoltam, hogy hátha mégis az a valóság, ami gyermekkoromban és a művészben és az isten közelében tartózkodó emberben él?” 9 Ez az álláspont tehát szintén az idegenség megőrzésének jogos és kívánatos voltát tételezi fel, hisz csak ez lehet a személyiség teljességének záloga.

7

DISPUTA Főtér 8

zott bennem, én pedig a családi érzés kebe- A zsidó anya nem »Mutter«, az anya megjelén belül is bepillanthattam világunk hideg lölés kicsit komikussá teszi (nem az embert űrébe, amelyet tűzzel kell majd megmele- magát, mert Németországban vagyunk), gítenem, s ennek keresésére csak ezután egy zsidó nőnek a német »Mutter« nevet készültem elindulni.”10 A kafkai életérzés adjuk, megfeledkezünk azonban arról az minden elemét megtaláljuk itt: a használ- ellentmondásról, amely annál súlyosabhatatlanság, az ítélet, a kiűzetés – mind az ban mélyed érzésvilágunkba. … a »Mutter« idegenség szinonimáiként jelennek meg a szóval nevezett zsidó asszony ezért nemfeltáruló „hideg űrben”. Érdemes kiemel- csak komikussá lesz, hanem idegenné is.”11 ni a felnőtt reakcióit: a gyermek feje fö- A nyelvben rejlő idegenségre természetesen már csak a felnőtt tudata reflektál, hisz az lött beszél, őt semmibe véve csak a többi elsajátított nyelv engedi a nyelv idegenséfelnőttre figyel, holott az ifjú írásáról van gét szóhoz jutni. szó. A felnőtt kommunikációképtelensége A Szabó Lőrinc-féle álláspont szöges végletesen elzárja a kitörés minden lehetőségét. Ez vezet aztán ahhoz az írói prog- ellentéte az előbbinek, bár az ő verseiben is sok-sok elem fellelhető, amely a szigorú ramhoz, amellyel e hideg űr áttüzesítését törvények szerint szerveződő felnőtt világszeretné megvalósítani Kafka. Kafka naplójában az idegenség egy spe- ra utal; ezek az elemek sajátosan jelennek meg a saját és idegen játszmájaként is ércifikus megjelenési formájára is találunk utalást, mégpedig a nyelvből fakadó ide- telmezhető apa–fiú szembenállás mellett. genségre. Bár bizonyára e kérdéskört is to- Azzal, hogy Szabó Lőrinc apját is bevonja a történésekbe, a nagyapa és az unoka közé vább lehetne árnyalni, jól látható, hogy a gyermek számára még az anyanyelv is ide- ékelődő apa figurája egyszerre jelenik meg gen, s a nyelvelsajátítás sokszor nehéz fo- a felnőttvilág képviselőjeként (gyermekével szemben) és a gyermelyamata is az idegenséggel ki világ alakjaként (apjával való folytonos szembe…a gyermek számára szemben)12 Ez a dinamikus sülést, ütközést jelenti. még az anyanyelv is álláspont – és a Szabó LőKafka prágai zsidó csaidegen… rinc költészetére általában ládból származik, német is jellemző dialogicitás – anyanyelvű. Míg első pilsajátos lehetőséget teremt, lantásra azt képzelnénk, hogy az anyanyelv fokozatos elsajátítá- hogy egyszerre több nézőpontot is érvénysa révén a világ nyelv általi sajáttá téte- re juttasson a szövegekben (lásd: Lóci lázadása). A dinamizmus egyik szerepben sem le miatt az idegenségérzés egyre inkább halványul, itt úgy tűnik, mintha az anya- engedi megmerevedni, megcsontosodni a nyelv – egy másik, eredendőbb nyelv hí- beszélőt, így többször is előfordul, hogy a vása miatt – az idegenség forrásává válna. lírai én egy-egy versen belül több alakmásba is belebújik. A versek végkicsengése épp A naplóbejegyzés szerint az anyanyelv Kafka számára olyan akadály, amely ki- ezért a gyermekkel való azonosulás lesz, és kerülhetetlenül hordozza magában az ide- így még a gyermeki világ „győzelme” sem teljesen elképzelhetetlen. E folyamat talán genség lehetőségét. Az anyanyelv mögött meghúzódó másik nyelv pedig azt a vég- egyik legfontosabb dokumentuma a Lóci telen bizonytalanságot adja tudtunkra, óriás lesz című vers. A szöveg apa és fia – a saját és az idegen – közötti vészterhes amely minden nyelv mögött ott lappang. Ez konfl iktus kibontakozását követi nyomon: a másik nyelv, a sajátnak érzett, de mégis soha el nem sajátítható, itt most egész „Veszekedtem a kisfiammal, mint törpékonkrét alakot ölt, hisz Kafka élethelyzeté- vel egy óriás: – Lóci, ne kalapáld a bútort! Lóci, hova mégy, mit csinálsz? Jössz le rögből adódóan maga a héber-jiddis nyelv válik tön a gázrezsóról? Ide az ollót! Nem szabad! az igazi, a saját – ez esetben mégis idegen Rettenetes, megint ledobtad az erkélyről a – nyelvvé. De ugyanez jelenik meg minden mozsarat!” Ahogy látható, e gyermeki álgyermek számára a majd anyanyelvvé váló felnőttek nyelve mellett a saját, kimondha- lapotra nem az utánzás jellemző; a felnőtt világában tomboló „idegen” veszélyezteti tatlan, benső nyelv tapasztalatában: „azért ennek rendjét, ráadásul ez az idegen elem nem szerettem anyát mindig úgy, ahogy megérdemelte, és ahogy tudtam volna, nem integrálható, nem hasonítható, lehemert a német nyelv megakadályozott ebben. tetlen közös pontot találni vele – egészen 10 11 12

http://mek.niif.hu/00400/00417/html/01.htm#5. 1911. 01. 19-ei bejegyzés. Uo., 1911. 10. 24-ei bejegyzés Vö. Bálint Péter: „A kései szégyenkezés”. Szabó Lőrinc gyermeklírájáról. Nagyvilág 2007/9., 740–742.

DISPUTA Főtér

addig, amíg a felnőtt a saját és az idegen A vers csattanója, az apa által magasközötti határvonal fenntartására tesz kí- ba emelt gyermek, különös hangsúlyt kap sérletet. S itt sajátos módon nem az előbb az idegenséghez való viszony kialakításáKafkánál látott felnőtti reakcióval talál- ban. Hisz azzal, hogy az apa az „óriáslétbe” kozunk. Az idegen előbb érdekessé válik akarja emelni fiát, megőrzi magában a gyer(„Nem bírtam vele, tönkmeki szemmel látott vilá…ez az idegen elem renyúzott, / de azért tetgot. Az idegenség tapasznem integrálható […], szett a kicsi” – kiemelés B. talatát megszerezve nem amíg a felnőtt a saját Z.), majd magához vonz: pusztán magához emeli és az idegen közötti „s végül, hogy megrakni fiát – azaz, így nem egyhatárvonal határozott ne kelljen, leültem hozzá szerűen a gyermek felnőtfenntartására tesz kíjátszani”. A pozícióváltás té tételéről van szó, hisz sérletet. következtében maga az ez, mint láttuk, valójában idegenség tárul fel a költő az idegenség eltörlését jeelőtt, s megtapasztalhatóvá válik mindaz, lentené. A gyermek itt a saját világán belül amit a felnőtt szeme nem is érzékelt ko- marad, hisz óriás lesz – a felnőtt pedig a rábban. A nézőpontváltás jó alkalom, hogy számára idegen világba lépve „ragadja meg” a gyermek idegenségélményét többfélekép- az idegenséget. A saját és az idegen egypen is bemutassa: a félelem („ijesztő volt szerre történő megélésével a verszárlatban odalentről, hogy olyan nagyok a nagyok”), összefonódó két alak pedig sajátos módon a megalázottság („Minden lenézett, meg- elveszíti nyelvét, hisz a „Kölyök!” fenyealázott”), a kiszolgáltatott helyzet nega- gető kiáltása és a „Ne félj!” csendes szavai tív érzelmi feldolgozása („lassan elfutott után a mozdulat szavak nélküli rendje töri a méreg”), a kétségbeesésből fakadó indu- meg – ha csak egy pillanatra is – az idegenlatosság („tenni akartam, bosszút állni”) ség beszédmódját. vagy a pillanatnyi benyomásokból ideológiát gyártó szemlélet („már gyűlöltem mindenkit, aki elnyomott”). Az idegenség olyan vetületei ezek, amelyek pontos rajzát adják azoknak a pszichológiai folyamatoknak, amelyekre az idegenség kapcsán más összefüggések esetében is felfigyelhetünk. „Leguggoltam s az óriásból negyedórára törpe lett. / … / És ahogy én lekuporodtam, úgy kelt fel rögtön a világ: / tornyok jártak-keltek körülöttem, / és minden láb volt, csupa láb, / és megnőtt a magas, a messze, / és csak a padló volt enyém, / mint nyomorult kis rab mozogtam / a szoba börtönfenekén. // És ijesztő volt odalentről, / hogy olyan nagyok a nagyok, / hogy mindent tudnak és erősek / s én gyönge és kicsi vagyok. / Minden lenézett, megalázott…” Az idegenség puszta megértése azonban – minden várakozásunk ellenére – még nem jelenti az idegenség felszámolását vagy éppen eltűnését, hisz a verszárlatban a felnőtt szerepébe váratlanul visszakényszerülő apa („felugrottam”) újra a gyermek Szabó Gergő (14 éves): idegenségével szembesül, ráadásul az ideIlyen templomot fogok építeni genséget még tovább fokozó szóhasználattal él, hisz a versfelütés „kisfiam” megszólításából „kölyök” lett. E számunkat A mindenség modellje c. kortárs „És ekkor zsupsz, egy pillanat: / Lóci lemagyar templomépítészeti kiállítás gyermekrántotta az abroszt / s már iszkolt, tudva, rajzpályázatának képeivel illusztráltuk. hogy kikap. / Felugrottam: Te kölyök! – A MODEM-ben 2009. március 20. és június 30. között látható kiállításra később visszatérünk. Aztán: / No, ne félj – mondtam csendesen. / S magasra emeltem szegénykét, / hogy nagy, hogy óriás legyen.”

9

Falcsik Mari

Csatak április Ó, áprilisi pocsolyák, ti ékszerek! Nincs a világon egy gyerek – mert én egyet se ismerek –, ki titeket nem szeret! Ó, áprilisi pocsolya, te fényes tükör! Legszebb akkor, ha összetör! S hogy tör össze, ez nem titok: ha beletoccsanok.

DISPUTA Macskakő

Régi augusztus

10

Micsoda forró este volt, hulltak az égről a csillagok, apám kiáltott, nézd, az ott! – s a házunk fölé mutatott, s a harang kondult egy öblöset, s én megijedtem – így esett, hogy csak úgy magától, semmi ok, egyszerre riadtan sírtam ott, azon a régi őszelőn, az augusztus éji dombtetőn. Apám hangja, mint a víz, surrogva mesélt valamit tovább, tovább, s én hamarost meg is nyugodtam. Ámde most újra érzem a nyugtalan félelmet, pedig most rendbe van minden: se égő csillagok nem hullanak, harang se kong. Csak apám hangja változott: valami más már, mint az ott, az a surrogó-nyugtató tiszta bővizű bölcs folyó: valami lágyság lepte meg, valami sűrű és meleg került belé, valami méz, amitől édes lett és nehéz.

* Részletek az Egy egész év című versciklusból

Nehéz szeptember Elmondom Márkónak az egész nyarat, minden halat, minden madarat, a fa odvába dugott arany kavicsot – csak Krizsán Boglárkáról hallgatok. Márkónak hoztam két kis kagylóhajót. Szép ép kagylók – sok ilyen van ott a parton. Egy egész móló volt a miénk, csak Krizsán Boglárka nem jött közénk. Hajában nagy csattok, a zöld szeme szúr, ruhája új, és mindig is túl szépséges ahhoz, hogy mindjárt koszos legyen. Krizsán Boglárka gonosz volt velem. Egy este azt mondta, Márkót szereti. Látszott, ezt akkor találja ki. Hívtam a mólóra, s ő jött és nevetett. Mert Krizsán Boglárka engem szeret.

DISPUTA Macskakő

Márkónak nem szabad erről tudnia. Nagyon idétlen história: most itt ülünk megint egy terembe vele. Tudom, hogy engem néz. Szúr a szeme.

Sike Szabina (12 éves): Városunk legszebb temploma

11

Ménes Attila DISPUTA Macskakő 12

Hidegdauer Szombat délelőtt Julira hárult a bevásárlás feladata, az anyja egy kazal akta, a hóvégi elszámolás fölé görnyedt, amit az irodából hozott haza. A bevásárlólista a szokottnál rövidebb volt, csak tejet, kenyeret, krumplit és zsírt kellett hoznia meg fél kiló karajt, amiből kijön a négy rántott hús. –  Vasárnap meglepetésebéd – kecsegtette Magdolna a számsorok fölött rápillantva. A boltból hazafelé jövet valaki megpaskolta a hátát, Birizdó pattant elé a nyegle vigyorával. Juli nem volt valami jó kedvében, arra tippelt, hogy a meglepetésebéd az udvarló ötlete lehetett. Ez okból egy sietős köszönéssel akarta elintézni az osztálytársat, Birizdó azonban mellé szegődött, nem akart lekopni. Mindenféle kérdéseket tett föl, na mi van, hova mész, honnan jössz – mintha nem látná a lány kezében himbálózó tömött cekkert. Juli megkettőzte lépteit, de Birizdó nem vette a lapot, kitartótan sietett mellette. – Bevásároltál? – faggatózott tovább –, és mit főztök? Vigyem a szatyrodat? Hát anyukád hogy van? És délután mit csinálsz? Juli kényszeredetten válaszolgatott, de a jókedvű Birizdó arcáról nem tűnt el a pimasz teli mosoly, és a kérdésekből sem akart kifogyni. Épp ott tartott, hogy kimehetnének most a térre, őt már várják a Szopkóék, aztán mennek valahova, Julinak nincs-e kedve? Ő meg hiába méltatlankodott, hogy most dolga van, nem ér rá; a fiú úgy ugrándozott körülötte, mint valami kutya, ami új játékot talált. Birizdó ellen nem volt orvosság, céltalan volt minden ellenérv. Aztán egyszerre a fiú megfogta a szabad kezét; nagy csontos ujjai voltak és száraz tenyere. Juli ezt nem hagyta annyiban, sértődött rántással tépte ki a magáét, amire Birizdó élesen felvihogott. –  És holnap ráérsz valamikor? – folytatta a kérdezősködést, és lófejét szinte beletolta a lány arcába. Váratlanul duzzogásba váltott át. – Mit játszod az agyad, mi bajod van? –  Semmi – mondta ő higgadtan. – Látod, hogy sietek – mire a fiú újból megragadta a kezét. Ezúttal hagyta, egy darabig így mentek tovább lefelé a Bajcsy-Zsilinszky úton. –  Miért nem jössz akkor villamossal? – kérdezte megváltozott hangon Birizdó, * Regényrészlet

mintha így, kézen fogva, a lány kezét tartva megjámborodott volna. –  Nem szeretem – válaszolta ő. –  A villamost? –  Azt. Mentek így tovább. Juli érezte, hogy süt a srác tenyere, és ez a forróság taszítani kezdte hirtelen. Meg hogy olyan kutatóan jártak azok az ujjak az ő zsákmányul ejtett kezén, mintha Birizdó minden csontocskáját külön szeretné megtapogatni, morzsolgatni. Újra elvette a kezét, illetve elhúzta, a fiú már nem csimpaszkodott annyira utána. Kérdezett még valamit ezen a megváltozott, a szó közepén elcsukló hangján. Juli egy kutató pillantást vetett rá, aztán Birizdó arcán megint szétterült a győzedelmes vigyor. –  És holnap? – kérdezte élesen Julira meredve. –  Mit holnap? –  Holnap is találkozunk? Május elseje hétfőre esett, Magdolna a szombatot már ledolgozta otthon. A hos�szú hétvége tiszteletére, meg hogy jön Sándor, egész délután csak takarítottak, aztán hideg vacsorával zárták a napot. Másnap hajnali fél nyolckor csengettek, Sándor állt az ajtóban fonott kosarakkal. A kosarakból hagyma, újhagyma, egy öklömnyi fokhagyma került elő meg konzervlecsó. – Lejártam érte a lábamat – így Sándor. – És ez itt a lényeg – mondta a férfi, mikor egy terjedelmes csomagot rakott ki a konyhaasztalra –, marhalábszár! – A másik kosárból egy üveg Szekszárdi kékfrankost húzott elő. – Ezt csak a főzéshez – mondta, és játékosan megfenyegette Magdolnát. – Ma mindent én csinálok, Magdikám, maguk csak pihengessenek. Eztán a faliszekrényben kezdett kutakodni, elégedetlen hangon tette fel a kérdést: –  Magdikám, nagyobb fazeka nem volna? Mondjuk egy ötliteres? – Hát hogy fog ő ilyen kis pitlikben ebédet főzni, mikor maga a hús több, mint két kiló. Jókedvét azonban ez sem rontotta el, csak mikor kiderült, hogy a köménymagot elfelejtette, akkor kezdett el hümmögni. –  Még jó, hogy só meg bors van, majorannát is hoztam – szólt mintegy magának, miután kezet mosott, és nekilátott

– hunyorított Julira. Ha kell, ő bárkit újraéleszt az utcán, vagy ha kell, asztalt, ágyat ácsol jó tölgyfából, de felismeri a mérges gombákat, és egyszer még szabni-varrni is megtanult. Alaposan belemelegedett ebbe a témába, Juli közben újra a szobába surranhatott. A játékos sportműsorban éppen a versenyfutást közvetítették, nekivadult kislányok rohamozták a célt, kezükben piros szalagok hullámoztak. Ádi, az izgatott bemondó buzdította őket, közben az ismert jelmondatot hangoztatta, gyere velünk, csináld velünk, csináld jobban! Ezúttal a kristenfeldi csapat lett a befutó, Ádi mikrofonnal a kezében tapsolt nekik, Halle a második, Karl-Marx-Stadt ezúttal csak a hetedik helyet szerezte meg. – De hátra van még néhány forduló – mondotta Ádi –, a következő épp olyan izgalmasnak bizonyulhat, mint a korábbiak; a vármászás versenye – és felzúgott a stadion. Eközben a konyhában is kitűnő hangulat uralkodott, Juli hallhatta egy vicc poénját: „…mert akkor három füle lenne!” – és Magdolna kisvártatva felcsattanó éles kacagását. –  Nem bánok én semmit – mondta később Sándor –, csak béke legyen. Ha békesség van, minden van, bőség is, meg nyugalom is. Csak erre egyesek még nem jöttek rá. De a népek a béke mellett állnak, nem úgy, mint a tőkés államok. – És hogy Portugáliában is győzött végre a forradalom, biztos látta Magdika is a tévében. Aztán pillanatnyi csönd keletkezett, majd ismét Sándor szólalt meg, hogy gondolkodott-e Magduska azon, amit a múltkor kérdezett tőle. Juli nem tudta, mi lehetett a kérdés, de talán Magdolna sem, a konyha újból elcsendesedett. –  Tudja, milyen fontos ez nekem – vallotta elpuhult hangon a férfi –, hogy tudjam a választ. – Kijelentette, hogy ezt a bizonytalanságot ő nem bírja tovább elviselni, meg hogy fél az újabb csalódástól, szeretne biztosra menni. Megkérdezte, miért haragszik rá Magdika, mit követett el ő. A képernyőn ezalatt megint a kislá­ nyoké lett a főszerep. Nagy kartondobozokkal kellett egyik helyről a másikra elszaladniuk. Ádi a pontverseny állását ismertette: – Brechau vezet, Berlin a második, Ipperwald csapata kullog az utolsó helyen, ne hagyd magad Ipperwald! Tapsoljuk meg az ipperwaldi gyerekeket sportszerűen – vezényelte a bemondó, mire konfettivihar támadt végig a lelátón. – Már csak egy versenyszám maradt hátra, de a helyzet még változhat. Nagy hajrát a csapatoknak! –

DISPUTA Macskakő

az előkészítésnek. Tanáros hangon szólt oda Julinak, jöhetne kuktáskodni egy kicsit. A lány támasztotta is a falat egy darabig, aztán visszaszivárgott a szobába az NDK-s sportparádét nézni. Magdolna ezalatt nekilátott, hogy a körmét kilakkozza. A férfi egy darabig így szöszmötölt, a piruló hagymát kavargatta, de aztán úgy látszik, elunta magát, nagy széles kockafejét az ajtórésbe dugta, szemrehányóan pislogott rájuk. –  Mi van, Magdika, elszabotáljuk a főzést? Kéne még hagymát aprítani, amíg felvágom a húst. Julika, te meg a szemetet vidd le! Ők ketten gyors pillantást váltottak, Juli szeméből látszott, hogy utálja, ha dirigálnak neki. Az anyja azonban készségesen pattant fel a fotelből. –  Paradicsompüré nincs véletlen? – kérdezte később az udvarló, majd elpanaszolta, hogy ő már most nagyon éhes, pedig legalább három óra, amíg elkészül a kaja. –  Kenek magának egy májkrémes kenyeret – ajánlkozott Magdolna. A férfi lelkesedve pillantott rá. –  Hű, az jó lenne! Ahogy a főzésben előrehaladt, Sándornak beszédes kedve kerekedett. Apránként öntögette a vörösbort a rotyogó lábosba, szinte oda sem figyelt már. Arról beszélt, hogy ő makkegészséges, mert a műtéte óta vigyáz magára, csak az ízületei vannak kikészülve nagyon. Az állástól persze. Tavaly még sokízületi gyulladással is kezelték, meg a szívével volt táppénzen a válása után. Később kissé elérzékenyülten a hűségről fejtette ki nézeteit. – Ha két ember úgy szereti egymást, mint az én szüleim – mondta –, az a legnagyobb dolog a világon. Ahogy egymás kezét fogják ebben a nehéz életben, ahogy jóban, rosszban kitartanak. – Ő még emlékszik a gyerekkorára, négyen voltak testvérek, ahogy ott ültek az asztalnál, az is milyen vidám élet volt. Nem mondja, hogy gazdagok voltak, az ő apja paraszt, a földet túrta egész életében, hogy a betevőt megszerezze, de ha kevés is jutott, azt igazságosan osztották el. Ő, Sándor az életben sok mindent megtanult, sokat tapasztalt, most nem panaszkodni akar. Ért a kétkezi munkához is, tűrhető a lakatos szakmában, a ház körül akármit megszerel, de a szántás-vetéshez is konyít valamennyire. Bizonygatta, hogy megélne jól városon és falun, még a pusztában, a jég hátán is. Elvégre barázdában született meg, nem tudja, a Magdikának erről beszélt-e már. Azzal folytatta, hogy ő mennyi tanfolyamot végzett. – Tanulni sosem szégyen

13

győzze őt az igazáról. Ezzel azonban csak a feszültség növekedett megint a közös légtérben. Sándor szemrehányó tekintettel bámulta a sürgölődő asszonyt, arcán a megbántottság, szinte már a harag vöröse égett. A kínos jelenet hatása alól Magdolna látszólag könnyedén vonta ki magát, Juli azonban nem bírta tovább nézni őket, a polcra felnyúlva most a Copperfield Dávidot emelte le, majd tetszőleges helyen felütve bámulni kezdte a betűket. Ezalatt Magdolna a konyhában kezdett el csörömpölni, Sándor meg mint egy magatehetetlen csecsemő az ablakon át az utcára meresztette a tekintetét. Már szinte úgy tűnt, mindjárt sírva fakad, két sóhaj közt egy elfojtott böffenést hallatott. Majd nyögések közepette feltápászkodott a székről, és úgy indult el a konyhába, mint aki még egyszer, de legutoljára nekiveselkedik, hogy feltolja azt a sziklát a hegytetőre. Azért annyi még kitelt tőle, hogy az ajtófélfának támaszkodva érdeklődjön, mit olvas Juli, meg hogy este mi lesz a tévében (az ebéd kezdetén maga kapcsolta ki a készüléket), mit vettek utoljára matematikából, majd Magdolna után somfordált, hogy a mosogatásnál asszisztáljon. Akkor meg azt hallhatta Juli, hogy ő, Sándor öreg már a csavargáshoz. Otthon ülő volt világéletében, egy békés családi fészek most is minden álma. Állandóan kóricálni, annak mi értelme volna, nem szélhámos ő, nem cigány! –  Hát igen – hallotta Juli az anyja hangját odakintről –, sok férfi inkább a kocsmát választja, oda viszi a fizetését, jól berúg. –  Na látja, Magdika, hát erről beszélek én, ne vegye sürgetésnek!

DISPUTA Macskakő

Magdolna ezalatt kitartóan hallgatott odakint. Ebéd közben a férfiú mogorva hallgatásba burkolózott, ímmel-ámmal villázta csak a bíbor szaftból a húsdarabokat. Magdolna Juli kérdő pillantása elől oldalt kapta a tekintetét, úgy látszott, pironkodik. Azért próbált békülékeny gesztusokat tenni, közelebb tolta a fűszertartót az udvarlóhoz, bűbájos mosollyal dicsérte az ételt, és a kenyér héjával makulátlanra törölte a tányérját. Az ebéd végére csökkent valamelyest a feszültség, Magdolna válasza a bizonyos kérdésre talán mégsem volt teljesen elutasító, esetleg inkább határozatlan, ahogy az éles hallású Juli kikövetkeztette. A csípős ételtől kimelegedett férfi átható szaga lassanként szétterjedt a szobában, az udvarló maga jóllakottan dőlt hátra a fotelban. Megszokható volt ez a kipárolgás, a bőségesen felhasznált kölni illatával kevert verejtékszag. Juli egy idő után már egyáltalán nem érzékelte, csak ha kiküldték valamiért s visszajött, akkor csapta meg újból. Az udvarló arcán mélázó szomorúsággal trónolt, időnként az órájára pillantott vagy a körmeit vizsgálgatta elmélyült figyelemmel. Úgy tűnt, vár valamire, egy szóra vagy jelzésre. Hatalmas arca várakozóan feszült, dús szemöldöke ugrált, száját rágicsálta. Amennyire Juli anyja szórakozott tekintetéből megítélhette, az udvarló hiába várakozik, és amint Magdolna végre nekiállt az asztalt leszedni, abból arra következtetett, hogy ez a hallgatás nem a beleegyezés jele. Részvétnek semmi nyoma, az anyja tehát csak az időt húzza, netán arra vár, hogy az udvarló mégiscsak meg-

14

Gajdán Dénes (12 éves)

világ lustája mért lopod a napot dehogyis lopom én nem vagyok tolvaj megvan minden nap a tegnap is és nyugodt lehetsz holnap meglesz a holnap is meg a ma is ami holnap már tegnap lesz rajtam te ne keresd a napot én csak a semmit bámulom a semmi mint láthatod sehol sem látható azért is bámulom olyan behatóan

Fecske Csaba

Naplopó

a nárcisz mint a lepke a lepke akár a nárcisz az egyik elhervad a másik elrepül a lepkét nem kell locsolni mégse szárad el a nárciszhoz pedig nem kell lepkefogó ha meg akarod fogni mindenben van valami jó még bennem is például az hogy éjszaka alszom olyankor nem idegesítem a családot se a nárciszokat se a lepkéket

DISPUTA Macskakő

Nárcisz és lepke

15

Toroczkay András

Bonyolult vonalak Isten, mint egy kifestőkönyvet, gyermeke kezébe adja tavasszal a Földet. És az, nyelvét oldalt kidugva kissé zsírkrétával, filccel, vagy vízfestékkel, de minden esetben komoly műgonddal arcán, kitölti a fehér, üresen hagyott részeket.

DISPUTA Macskakő

Így festi kékre az eget, hullámzó zöldre a mezőt és tarkára a réteket, és mert jókedve van még repdeső fecskét és sok egyéb madarat az égre, s kiszínez latyakos utcákat, agyonmosott kendőket, megfáradt boltokat, elkopott szoknyákat, göcsörtös, piszkos-szürke fákat.

16

Tömzsi keze azonban gyenge még e komoly munkára, így hamar elfárad, és megesik, hogy túlfut a bonyolult vonalakon, s a színes ceruzája épp mikor szememtől a szám felé halad, a pillanat tört része alatt, összemaszatolja az arcomat.

Hatalmas tömeg kavargott a Deák tér– Astoria–Ferenciek tere jellegzetes levegőjű, modern, egyszersmind óvárosi hangulatú háromszögében. Ünnep volt, forradalmi hevületű, nagyot óhajtó megemlékezés. Szinte lépni is alig lehetett; mindenki ment valahonnan, valahová, csak egyvalaki állt mozdulatlanul a tömegben, illetve nem is benne, hanem valamivel fölötte, egy szobor talapzatán. Zombor, bizony ő volt az. Persze ne higgyük, hogy szónokolt, agitált vagy bármi ilyesmi. Dehogy. Zombor egyszerűen csak szemlélődött. Mosolygott, bámészkodott, és élvezte a tudást, aminek birtokában volt, vagy amiről azt hitte, hogy az évek során beleröppent a fejébe, de csakis az ő fejébe. Ez a tudás hajtogatta ki reggelenként a szemeit, s bámult ki Zombor fejéből a nagyvilágba, egészen estig. Zombor tekintetének perspektívája összeszűkült, elvékonyodott és megnyúlt. Olyan volt, mint a rovarok csápja. Érzékeny, mint a pecabot, csalhatatlan, ám védtelen is. Miután összegyűjtötte a kellő számú részletet, akár ha egy régész találna rá egy hatalmas kép milliónyi mozaikjára, Zombor akként próbálta összerakni őket, tudva, hogy csakis egyetlen lehetséges egybeilleszkedése, vagyis megfejtése van ezeknek a részleteknek. Tehát a világ dolgairól való maximális tudás, a részletek tökéletes egybelátásának képessége, egyetlenegy abszolút összefüggésre kell, hogy irányuljon. Bár hősünk azt is sejtette, hogy ez az abszolút-valami megfogalmazhatatlan, vagyis elérkezni bele emberi értelemmel nem lehetséges, mégis csak kutatni kell. Hogy miért? Hát csak úgy. Önmagáért. Amiért a régész próbálja összeilleszteni a mozaikokat, miközben tudja, hogy a nagy részük elveszett, s hogy a nagy egész inkább csak sejthető, mintsem tudható. Kíváncsiság? Ugyan! Inkább a harag, a düh és a félelem, ami a világ értelmi meghódítására ösztönöz, gondolta Zombor, és tette mindezt tisztán, a legnagyobb emberi őszinteséggel. Nos, hősünk ennek a szellemi útvonalnak hosszú, végeérhetetlen ösvényén botorkált, amikor az előző gondolatokhoz elérkezve egyszerre úgy érezte, hogy egy hatalmas tisztásra ér, ahol tekintete kinyílhat, arcát megfürösztheti a napfényben. Így is tett. Felállt egy magaslatra, és az ég felé fordulva behunyta szemeit. Per-

sze ne gondoljuk, hogy eközben lába alatt százszorszépek nyíltak, s lengedeztek a szélben, vagy csillogó hátú rovarok röpdöstek. Hiszen ez még egy természetbarát vagy éppen egy botanikus számára is nevetséges gondolat volna. Zombor lába alatt ugyanis trikolór zászlók lengtek, pikák, kések és harci jelszavak között. Egyedül ők, a zászlót tartók és lengetők gondolhatták (ha gondoltak bármire is a hazán kívül; a hazára viszont elég nehéz gondolni, nemlétező dolog lévén, ilyen értelemben bármi lévén, vagyis bármilyen gondolatnak friss humusza lévén), hogy ők százszorszépek katonás gyülekezete. Zombor úgy viselkedett, mint egy kíváncsi turista, vagy még így sem. Inkább úgy, mint egy szakavatott túrázó, aki ismeri ugyan az összes virág neveit, ám soha, még tévedésből sem szakajtana le akár egy közönséges erdei pajzsikát sem. Természetesen sokszor előfordul, hogy a túrázót mondjuk csak a teljesítmény izgatja, hogy teszem azt, minden belátható hegyet megmásszon, vagy éppen az, hogy a pihenőhelyeken megszabaduljon néhány pillanatra a lábmunka gyötrelmeitől, s mindeközben ügyet sem vet virágra, állatra. Talán Zombor is ilyen túrázó volt. Talán nem. Mindenesetre az embereket, azoknak javarészét minden szeretetével együtt volt képes mélységesen megvetni. A zsörtölődő kispolgárokat, az élni akarásától önmagát megfosztott, fantáziátlanul éldegélőket, a mindenképp boldogtalanságra kárhoztatott, tv-je előtt zsörtölődő, világra (mi másra?) haragvó vénasszonyokat és papucsférjeiket, a világügyeknek kiszolgáltatott kisembereket. Ráadásul Zombor szerint az emberiség egésze ide tartozott. Pontosabban: csak néhányan nem, akik kinőtték az emberiséget, felülkerekedtek rajta vagy épp soha nem is nőttek bele. Zombor épp azon gondolkozott mosolyogva és minden szeretetével együtt, hogyan lehetne egy csettintésre nemlétezővé tenni ezt a sok embert, ezt a „majdnem mindenkit”. Na nem mintha gyilkos ösztön hajtotta volna, inkább azt gondolta, hogy ezeknek az embereknek saját maguknak lenne jobb nem lenniük, csak ők ezt még nem tudják. De Zombor most, hogy a mozaikokat éppen így forgatta, s rálelt az egésznek egy nagyobb részletösszefüggé-

Gerőcs Péter

Csécsei Dorottyának

DISPUTA Macskakő

Szerelem

17

DISPUTA Macskakő 18

sére, még szívderítőbben elmosolyodott, és azt is gondolta, hogy ő szívesen tudatosítja bennük létük feleslegességét, eltiportságát, jelentéktelenségét, nem utolsósorban a biztos boldogtalanságot, vagyis azt, hogy létük voltaképpen és annál még egy kicsit jobban is, azonos a nemlétükkel. Ahogy nyújtogatta a nyakát, egyik kezével a szobor vállába kapaszkodva, mintha csak egy árbockosárból meredne ki, hogy vágyakozó képzeletében közelebb ússzon valami biztos ponthoz, tekintetével máris kipecázott a csörtető tömegből egy középkorú nőt. Zombor azonnal látta rajta, hogy a melltartója egy számmal nagyobb a mellénél, a sminkje pedig nem bőrének egyenetlenségeit volt hivatott eltüntetni, hanem 20 évet a korából, s a nagy melegben felöltött sál véres csókokat rejteget a nyakán. Ha a sebeket a férje okozta volna, most bizonyára nem kellene rejtegetnie őket. Férje pedig bizonyosan van. Erről árulkodik a jobbján ácsorgó kisfiú és a jegygyűrű. Ahová nézett, az nem a szabadság égre tűzött, láthatatlan zászlaja volt, hanem valamivel odébb egy 26 éves bankárfiú. Szemei erősen vérágasak voltak, haja kócosabb annál, mint amennyire elegáns karórája alapján kócos lehetett volna, és félve hátrahátra pislantgatott az anyukára, de aztán mégiscsak az eget bámulta, körülbelül arra, amerre a többiek is néztek. Nem messze Zombortól egy kisnyugdíjas óbégatott. Egyszer olyannyira eltátotta a száját, hogy kipottyant a protézise, úgyhogy kénytelen volt lehajolni és megkeresni. Kevés volt a nyugdíja, pedig egész életében tisztességesen takarította egy iskola folyosóját. A férje már meghalt, ez a napnál is világosabb. Hiszen amikor egy nagypapa segített neki megkeresni az elgurult protézist, utána olyan fenséges áhítattal pislogott a nagypapára, hogy az szinte kínos volt. Főleg, amikor a nagypapa karját megragadta a nagymama, hogy odébb vonszolja az öregurat, csakhogy annak a kezében még mindig ott tátogott a protézis, ami vissza óhajtott kerülni tulajdonosa mosolygó szájába, ezért még egyszer, talán utoljára ezen a földön, összeérhetett a kezük (bár a nagypapa nagy önfeledtségében kis híján visszaillesztette a helyére a fogsort). Mit fog ezért kapni, gondolta Zombor, és ragyogott, mosolygott, mint a matróz, aki már érzi a szárazföld sűrű földszagát. Ahogy az öregek átverekedték magukat a tömegen, űrt hagytak maguk után, amit ki kellett tölteni. Két fiatal állt a helyükre. 17 évesek voltak. A fiú kábítószeres. Gyűlölte a lányt, mert az nem viszonozta a sze-

relmét, amit tehát ő sem szeretett volna kimutatni. Megrántotta a lány haját úgy, hogy ne lássa senki, és arcon köpte. Aztán levette a baseballsapkáját, hátha a mozdulattól megijed a lány, aki ehhez vélhetőleg hozzá volt szokva: nem ijedt meg. Ez nagyon felbosszantotta a kábítószeres fiút, úgyhogy most még sokkal ijesztőbb mozdulattal visszacsapta fejére a sapkát. A lány letörülte magáról kedvese nyálát, és tenyerében megnézte, került-e bele szemfesték vagy rúzs. Szerencsére nem került. Micsoda zsongító-bódító egyveleg, ujjongott Zombor, és ugrálni kezdett az árbockosárban, illetve a szobor talapzatán. Kicsit távolabb néhány férfi már össze is veszett. Az egyik erősködött, hogy foglalják el a városházát, mert az egy „szimbóleum, akkor majd mindenki megtudja, ki is a magyarok istene”, a másik meg elküldte őt az „anyja jó büdös picsájába”, mert hogy véleménye szerint a városháza nem itt, hanem egy tök más városban van. „De itt van, te barom.” „Te olyan ostoba vagy, hogy azt már elmondani sem lehet.” „Mér, kisfaszom, akkor az szerinted micsoda?” – mutatott egy szép nagy, zöldre festett épületre. „Az a posta, te hülye fasz.” „A posta nem erre van, te vidéki paraszt.” Végül egy szörnyen töredezett hajú, szemüveges, 30 körüli fiatalasszony térítette észre őket, hajlongva, békességre buzdítva a veszekedőket, fölemelve tekintetét az ég felé, arcát megfürösztve isten szeretetében, majd újra hajlongani kezdett összekulcsolt kézzel, s valami ilyesmit mondott „Ti drága férfiak! Ne veszítsétek el a fejeteket. Hát mi lesz velünk, ha már ti is veszekedtek? Hát kiben bízhatunk akkor! Legegyszerűbb, ha odamegyünk ahhoz az épülethez, és elolvassuk, mi van a kapujára írva. Béküljetek ki.” Egy egyedülálló zongoratanár volt valamelyik újpesti iskolában, egészítette ki hősünk a látottakat. De látott itt másféle embereket is. Például egy csapat egyetemistát. Öten voltak, mindegyiknek sör volt a kezében. Vidámak voltak, beszédesek, mintha csak a strand hűvös füvére léptek volna ki épp az imént. –  Gyere már le onnan! Ki vagy te? –  Ki vagy te? Hova valósi vagy? –  Gyere már le onnan, te! Zomborhoz beszéltek. Lenézett a tömegbe, éppen a lábához. Egy bajuszos, alacsony emberke beszélt hozzá. A sok üléstől nagyon meghízott, a szemei olyan fáradtak és üvegesek voltak, hogy Zombor azonnal tudta, ez az illető egy portás, mi több, tegnap este megverte a feleségét, és most szörnyen gyötri a bűntudat, amiért felesé-

Valaki elkiáltotta magát, hogy forradalom, erre az emberek megindultak, de nem ám egy irányba! Mind másfelé. Petárda csattant. A jogászlány eltűnt a tömeg lábai alatt, száz és száz láb alatt, egy hatalmas százlábú alatt. Odafent helikopter zümmögött, akár egy hatalmas rovar, oszlatta a tömeget. Valakik éljeneztek. Valakik ordítottak. Egy hirtelen kivágódó ablakból szart öntöttek a tömeg nyakába. Néhány utcagyerek, miután kikapták egy tanárnő pénztárcáját a táskájából, felmásztak egy fára, hogy jobban lássák az eseményeket. Füt�työgettek. Verekedtek. Mindenki barát volt és ellenség. Az emberek szexuális izgalmat, eufóriát éreztek a tömeg láttán, melynek ők maguk is részei lehettek, a mellettük álló kipárolgásától azonban undorodtak, és ezért gyűlölték is. Zombor már vigyorgott. A boldogtalanság végre megkapja a magáét. Irtsátok ki egymást, üvöltötte. –  Irtsátok ki egymást! Érezte, hogy valaki rángatja a nadrágját. Lenézett. Egy szőke, köményszemű, hóvirágfogú, kikericsgondolatú, gránátalma mosolyú,  gerbera nyakú,  körtevállú,  starkingalma mellű kislány volt az. Zombor szeme még jobban elkerekedett, tudása (melynek egyedül volt birtokában) még jobban kikönyökölt a szemüregén, aztán kitámaszkodott, kinyújtózkodott a fejéből, majd körbefogta a lányt, de még így sem tudta kitalálni, ki lehet az. A lány a nevén szólította, kérlelte, hogy siessenek el innen, mert valami nagy baj fog történni. –  Zombor, gyere gyorsan! – és ahogy bírta, húzta a nadrágját. Zombor hunyorgott. Ki lehet ez az ember? Ki lehet ez… az… ember! * Annuska már régóta tudta, hogy kedvese nincs jó idegi állapotban: napok óta csak azt hajtogatta, hogy be akar lépni a karthauziakhoz, és egy életre némasági fogadalmat tenni. Őt már a világ dolgai is csak az égben érdeklik. Hogy az emberiség, ez a nevenincs, sehonnai, hígvelejű senkiházi, tehát ez az emberiség amióta csak öntudatra kélt, a forradalom lázában ég, holott semmi oka erre. Hogy őt nem érdeklik az emberek, ugyanakkor egy másik szempontból csakis az emberek érdeklik. Amikor Zombor ilyesféléket mondott, Annuska odabújt hozzá, átölelte és biztosította szeretetéről, amely megoszthatatlan, felcserélhetetlen és csakis egyedül Zombornak ajándékozható. Vagyis az, hogy Annuska

DISPUTA Macskakő

gét csak még jobban utálja, egyszersmind reszket, hogy az asszony válni akar, így ráhagyja a gyerekek nevelését. Na persze az asszony sem teljesen ártatlan. Egy postással csalta, de a férj ezt nem tudta rábizonyítani, sőt nem is tudta biztosan, hogy így van, csak sejtette. –  Ki vagy te, nem hallod? Nem érted, mit beszélek? Hülye vagy te? Ki vagy te? –  Én, kérem, én vagyok. –  Hová valósi vagy? Zombor, mivel nem értett az efféle társalgáshoz, és ingerenciája sem volt hozzá, elfordult a bajuszos portástól, és az ég felé emelte tekintetét, hátha abból megérti, hogy nem szeretne most ilyenekről beszélgetni. A portás azonban félreértette a mozdulatot. Azt hitte, Zombor az égből származik, vagyis bolond, és ezért lemondott a további csevegésről. –  Hülye vagy te, bazmeg. Zombornak furcsa érzése támadt. A tömegen egy marcona, szigorú tekintetű jogászlány törekedett át, és a kölniébe, Zombor így érezte, mintha vegyült volna valami a bankárfiú öblítőjének szagából. Ahogy méregette a magas sarkú, csinos cipellőjében kip-kopogó kosztümös lányt, akinek villódzó szemüveglencséjén át is látható volt, hogy tekintetével bármikor képes térdre kényszeríteni 120 kilóig bárkit, vagy akár megölni, felaprítani, megsütni, felnégyelni, és aki az útjába áll, azt tulajdon, csúcsos végű körömcipőjével, segítség nélkül rúgja herén, tehát ahogy ezt a lánydémont vizsgálgatta hősünk tudása (ahogy érzékeny pecabotjával letapogatta), arra jutott, hogy ő a legeslegboldogtalanabb, legkeservesebb kínok között hánykolódó ember itt a téren, hogy még a pórusaiból is gyűlölet párállik. Önmaga számára is észrevétlenül csettintett egyet, hogy megszűnjön ez a rossz látomás, pokoli jelenés, hogy a lány létezése semmivé foszoljon, de az alig hallható csettintésre nem a lány szűnt meg, hanem a bankárfiú nyugalma. Az emberek épp csak feleszméltek a riadalomra, már el is csattant 4-5 pofon, a fiú heréi péppé lettek rugdalva a csúcsos végű körömcipellővel, de már ahhoz sem kellett sok, hogy a parányi, hónaljba illeszkedő retiküljével szétverje a fiatal, sportos férfiú fejét. Egy besúgó tekintetű (tehát valamikori ügynök), jelenlegi trolibuszvezető megragadta a jogászkisasszonyt, véletlenül épp aprócska melleinél, és megpróbálta levakarni a vérző orrú fiatalemberről, mire aztán ő is kapott néhány taslit. Ráugrottak a lányra, lefogták, az pedig visítani kezdett, süvíteni, köpködni és toporzékolni.

19

–  Zombor. Zomborom, gyere, menjünk tovább – így kérlelte, és bár nem húzta erősen Zombor nadrágját, ő mégis leesett a fáról. –  Ki vagy te? Ki lehetsz te? – kérdezte Zombor, és érezte, hogy kezei elengedik a szobor vállát, ő pedig hullani kezd a mélybe, de nem is az emberi test iszonyatos nehézkedésével, hanem mint egy pongyolapitypang vagy egy tölgyfalevél. Kinyújtózott és szárnyalt a mélységek tetején. Ki vagy te, kislány, visszhangzott az égbe, amelynek négy sarkára nem a forradalom láthatatlan zászlója volt kitűzve, hanem Zombor boldogsága, s hogy e boldogság még nagyobb legyen, halkan csettintett. Annuska percek óta hangosan zokogott. Körtevállai remegtek, mintha ráznák, a könnyei meg csak hullottak, potyogtak. –  De hát édes kicsi Zomborom, én vagyok az, nem ismersz meg? –  Ki lehetsz te? Te nem tűnsz forradalmárnak. Megfoghatom a kezed? Annuska odanyújtotta kicsi törékeny kezét Zombornak, aki olyan közel hajolt ehhez a kézhez, amennyire csak lehetett, majdnem hozzáérintette a szemét. De nem látott semmit. Ez a kéz egy kéz volt. Nem trolibuszvezetőé, nem is postáskisasszonyé, akit tegnap megvert trolibuszvezető férje, sem pedig egy boldogtalan jogászkisasszonyé. Nem, ez Annuska keze volt, se több, se kevesebb. Zombor pedig lassan kezdte sejteni, mit is jelent mindez. Bár, a botanikusokkal és természetbarátokkal kapcsolatban, ezt most megvalljuk, egy kicsit füllentettünk.

DISPUTA Macskakő

odaadhatta szeretetét Zombornak, tulajdonképpen a számára volt a legnagyobb ajándék. Még akkor is, ha Zombor szeretete egészen más természetű volt. Nagyonis megosztható, ami ugyanakkor nem jelentette azt, hogy Annuska iránt érzett szeretete ettől kisebb lenne. A különbség tehát az volt, hogy Annuska csak Zomborral ment túrázni, Zombor viszont nem csak Annuskával, hanem másokkal is. Most például kettesben túráztak. Hos�szú órák óta mentek, és éppen egy meredek emelkedőnek értek a tetejére, ahol egy napfénytől aranyló tisztás várta őket. Annuska látta, hogy Zombornak, amint kilépett a fák árnyéka alól, ki a napsütésbe, leesik a vérnyomása. Megszédült, megtántorodott, de nem esett el, hanem fellépett egy tölgyfa göcsörtös ágára, egyik kezével belekapaszkodva a törzsbe, és hagyta, hogy belekapjon a szél, hogy arca és egész teste megfürödjön a levegőben, a napsütésben, a természetben. Csönd volt. Klastromi csönd. Annuska Zombort nézte. Zombor vitorlaként lógott a fáról. Nem lehetett bele látni a fejébe, pedig Annuska nagyon szeretett volna. Annuska leült a fűbe és nézelődött, nézte a virágokat is, a kicsi rovarokat is, és az egész tisztást, amiben egyszerre elvesztek a részletek, és csak a nagy egész volt látható, és ez így olyan szép volt, olyan nyugodt és állandó. Aztán felállt és odament egyetlen szerelméhez, aki még mindig fél kézzel a fatörzsbe kapaszkodva himbálózott, miközben arcán mélységesen jámbor és őszinte mosoly sugárzott. Annuska megrázta Zombor nadrágját.

20

Kovács Flóra Ilona (10 éves)

Határon innen és túl már száz tehetségpont jött létre Szombathelytől Debrecenig, Sárospataktól Szarvasig. Az ország szinte minden jelentősebb településén megtalálható tehetségpontok bármilyen háttérrel létrejöhetnek, de főként iskolákhoz, egyházi intézményekhez, önkormányzatokhoz kapcsolódnak. Több követelménynek is meg kell felelniük. Alapfeltétel az elérhetőség, a tanácsadás és a tehetségazonosítás ahhoz, hogy legalább részlegesen funkcionáló tehetségpont jöhessen létre. E tekintetben minimális kívánalom az információátadás, heti kétórás tanácsadással, mely során segítenek, megmondják, hová lehet fordulni egy tehetséges gyerekkel, ahol fejleszthetik képességeit, illetve már azonosíthatják is a tehetségeket, és legalább egy területen elkezdhetik a gondozást. A kiváló tehetségpont minősítést idén kaphatják meg először azok a tehetségpontok, melyek kisgyermekkortól kamaszkorig szóló komplex programot tudnak felmutatni, tudományos kutatásokkal megerősítve – magyarázta Csermely Péter. Elmondása szerint a működés kulcselemeihez tartozik a szakmai korrektség és a hátteret jelentő képzett pedagógusok, pszichológusok alkalmazása. A Nemzeti Tehetségsegítő Tanács elnöke hozzátette: az egyik legégetőbb kérdés a forrásteremtés. Ennek egyik alappillére a helyi tehetségbarát társadalom szervezése, hogy minél több olyan embert állítsanak a program mellé, akik segíthetik. A fi nanszírozás másik lehetősége a Magyar Géniusz Integrált Tehetségsegítő Program 3,7 milliárd forintos forrásaira való pályázás. Az önfenntartó működés lehetőségét vizsgálva Rajnai Gábor, a LOGOS Alapítvány elnöke arra mutatott rá, hogy a tehetségpontoknak fel kell hívniuk magukra a térségükben élő emberek figyelmét. Jól megfogalmazott céllal kell létrejönniük, kollektív elképzelés alapján, hogy olyan stabil pontokká válhassanak, amelyekben a tehetség a közös nevező. Kutatás a tehetségek után Mező Ferenc pszichológus, a Kocka Kör Tehetséggondozó Kulturális Egyesület elnöke a tehetséges tanulókkal történő foglalkozást a hazai oktatási intézmények pedagógiai programjának egyik visszatérő motí-

Tehetséggondozás határon innen és túl

Csermely Péter, a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács elnöke úgy látja, a tehetségekért egyre fokozódó harc folyik. A jó adottságú fiatalok, mint minden történelmi korszakban, ma is aranyat érnek. Kapkodnak utánuk az iskolák, hírnevük öregbítése végett, a multinacionális cégek pedig, hogy vállalatuk minél sikeresebb legyen a jól képzett, kiváló képességű munkaerőnek köszönhetően. Közép-Kelet-Európa tehetségei újra értékesek a világban, miután a kínai és indiai tehetségeket már felszívta saját piacuk. Viszonylagosan újra felértékelődött tehát a magyar munkaerő, az utóbbi években újra áramlani kezdtek a külföldi cégek Magyarországra. Ez az érem szebbik oldala a szakember szerint. Azonban van másik oldala is, hisz ezek a tehetségek külföldön is jól érvényesülnek, és még többet is keresnek. A pénz azonban nem minden esetben elsődleges. Ahogy Csermely Péter mondta, a tehetséges fiatalok megbecsülésre, baráti közösségre vágynak, ami megadja nekik a haza érzését. Ezért nagy figyelmet kell fordítani rájuk, meg kell becsülni őket. Ezt a célt szolgálják a tehetségpontok; ezek létesítését a Tanács mind Magyarországon, mind a határon túli magyarlakta részeken kezdeményezi és támogatja. Ezek abban segítenek, hogy az érdeklődő fiatalok hatékony segítséget kapjanak képességeik és készségeik felismeréséhez és kibontakoztatásához, minél teljesebb és minél személyesebb információhoz jussanak a különbö-

Tehetségpontok hálója

Batta Ágnes

Harc a tehetségekért

ző tehetséggondozó lehetőségekről.

DISPUTA Kapualj

A

tehetséggondozásnak évezredekre visszavezethető hagyománya van, hisz már az ókorban is becsülendő értéknek tartották a tudást. A tehetséges gyermek keresése összetett feladat, ugyanis a tehetség távolról sem azonos a viszonylag könnyen azonosítható magas intelligenciával, inkább valamiféle gondolkodási és viselkedési mód, amely alkalmas új utak, új megoldások megtalálására. Mindenki lehet jó valamiben, ezért fontos a tehetségazonosítás és -gondozás, hogy a szunnyadó képességek is felszínre törhessenek, illetve a meglévők fejlődjenek. Ennek a küldetésszerű munkának a határainkon túli magyar intézmények közötti terjesztése, segítése volt a célja annak a – még tavaly év vége felé tartott – konferenciának, melyet a debreceni Kocka Kör Tehetséggondozó Kulturális Egyesület szervezett a Szülőföld Alap támogatásával Határon túli magyar tehetséggondozó központok létrehozásának lehetőségei címmel.

21

DISPUTA Kapualj 22

vumaként említette. A szakember szerint ennek hátterében négy tényező áll. Az egyik az oktatási törvény adta lehetőség, a másik a pedagógusok szakmai hivatástudata, a harmadik a „tehetséggondozás” vonzerejének jegyében folytatott reklámkampány lehet, amely sikereket hozhat az iskolák között évről évre zajló „beiskolázási harcban”. A negyedik ok pedig az lehet, hogy az iskoláknak valóban jó befektetést jelenthet a tehetséggondozás, különösen akkor, ha az intézmény eredményességét – akár országos vagy nemzetközi szinten is – a tehetséges tanulók kiemelkedő teljesítménye alapján mérik. Az ilyen iskola elismertségre, ezáltal akár anyagi előnyökre is szert tehet. Bármilyen motívumok húzódjanak is a háttérben, a nevelési-oktatási intézményeknek szembe kell nézniük a tehetségidentifikáció problémáival. Mező Ferenc az iskolai tehetségazonosítás lehetséges útjai közé a tanulókról való vélemények gyűjtését, a tanulmányi teljesítmény alapján való azonosítást, a tanulmányi versenyek révén történő identifikációt, illetve a pszichológiai vizsgálatok révén történő azonosítást sorolta. A pszichológus a tehetségazonosítást és a tehetséggondozó programba való beválasztást egymáshoz közelálló, de elkülöníthető tevékenységekként definiálta. Tehetségazonosítás elképzelhető például további tehetséggondozó tevékenység folytatása nélkül is, illetve lehetőség van olyan program szervezésére, melybe azok kerülhetnek be, akik a program által megcélzott területen – még – nem tehetségesek. Mint megállapította: sokszor pedig kénytelenek a szakmai szempontoktól többé-kevésbé független tényezőket is figyelembe venni. Ilyen objektív körülmények lehetnek például a szakemberhiány, a szűkre szabott költségvetés, illetve a rendelkezésre álló idő. A tehetségazonosítás célja a pszichológus szerint kétféle lehet. A gyakoribb esetben egy, már működő tehetséggondozó programhoz keresnek megfelelő személyeket, máskor viszont először azonosítják a tehetséges egyéneket, majd azután „személyre szabottan” dolgoznak ki vagy javasolnak tehetséggondozó programot számukra. E két lehetőség közötti különbségtétel annyiban lényeges, hogy az utóbbi esetben „csak” a tehetség vizsgálatával foglalkoznak, míg az előbbi esetben emellett a program által meghatározott speciális követelményekre (például életkor, iskolai végzettség, nyelvtudás stb.) is figyelmet kell fordítani.

A tehetségazonosítás során esetenként vizsgálatsorozatról beszélhetünk, máskor egyetlen vizsgálat alapján születik meg a döntés, azonban a programba való beválogatás esetén olyan is előfordulhat, ami a tehetségazonosítást tekintve elképzelhetetlen: mindenki számára nyitott a program, így egyetlen vizsgálat sem történik. Ilyen esetben nem a programba válogatnak be embereket, hanem a programot választják. Az utóbbi eshetőségnek gyakran anyagi háttere van: a program költségvetése megengedi, hogy minden jelentkező részt vegyen benne, vagy a program finanszírozása a gondozott személyek számának függvénye, tehát „fejkvóta” alapján történik a finanszírozás. Mező Ferenc kitért rá, hogy a tehetséggondozást leggyakrabban csak az erősségek fejlesztésével azonosítják, ezt tekintik egyedüli lehetőségének, holott ez csak egy a lehetőségek közül. Talán a leggyakoribb, legismertebb, de semmiképpen sem az egyetlen, hisz a tehetséggel összefüggő gyenge oldal fejlesztése, vagy a tehetséggel össze nem függő oldal fejlesztése is lehet a tehetséggondozás formai változata. Egy-egy tehetséges gyermek – tehetséggel összefüggő – gyenge oldalának kiegyenlítésén a fejlődését megnehezítő vagy éppen megakadályozó „hiányosságok” kompenzálását kell érteni. (Ilyen gyenge oldal lehet akár a hatékony tanulási módszer hiánya.) A tehetséggel össze nem függő oldal fejlesztése olyan csoportok esetében történhet, amelynek tagjait valamely általános vagy specifikus tehetségterület ismertetőjegyei alapján válogattak össze (például kiváló matematikai képességek), ezt követően azonban a gondozás olyan területeken történik, amelyeken a csoportalakító ismertetőjegyek jelentéktelenek. Előfordulhat tehát, hogy a matematika legjobbjait a tánc vagy akár a harcművészetek révén támogatják. E forma egyik előnye, hogy a tehetségterülettől független újszerű élmények közvetlenül is visszahathatnak a tehetségterületen nyújtott teljesítményre. Kocka és Kör A Kocka Kör Tehetséggondozó Kulturális Egyesület önvédelmi, kaszkadőr vagy filmalkotó csoportjaiban például csak másodlagos cél az e területeken tehetséges fiatalok megtalálása és gondozása; e csoportok fő célja a bármilyen területen tehetséges személyek új ingerekkel, kompetenciákkal való ellátása, motiválása, közösségbe szer-

Határon túl mutató kezdeményezések A konferencián a magyarországi helyzetkép megismerése után a határon túli magyar intézmények képviselői mutatták be a tehetséggondozás határon túli lehetőségeit. A megjelent szlovák szakemberek részéről felvetődött a pedagógusképzés és -továbbképzés, közös publikációk, kutató- és oktatócserék lehetősége. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége Feled, Rozsnyó, Fülek, illetve Tornalja pedagógusai számára szervez tehetségpedagógiával, tanulásfejlesztéssel, kreativitásfejlesztéssel kapcsolatos nevelési értekezleteket, illetve továbbképzéseket a Kocka Körrel.

A Konstantin Filozófus Egyetem Középeurópai Tanulmányok Karának dékánja és a Kocka Kör elnöke közösen nyújt be pályázatot, melynek lényege, hogy a karon tehetséggondozás, tanulásfejlesztés témájú, magyar nyelvű kurzusokon vehessenek részt a hallgatók. A kar és a Kocka Kör közös kiadású, tehetségvonatkozású publikációkat és tehetségkutatással kapcsolatos nemzetközi összehasonlító vizsgálatokban kutatási együttműködést tervez. Ukrajnában a tehetséggondozó központtá válást a magyar kisebbséget (is) sújtó bel- és oktatáspolitikai akadályok nehezítik, az ott élő magyar kisebbség számára mégis nagy lehetőségnek tűnik a magyar nyelvű oktatás. Romániában a Partiumi Keresztény Egyetem Bölcsészettudományi Karának működéséből adódóan már eddig is végzett tehetséggondozó tevékenységet, jóllehet ezt nem nevezték konkrétan tehetséggondozásnak. Részt kívánnak venni a határon túli tehetséggondozó központok hálózatában, és a magyar Nemzeti Tehetségsegítő Tanács által koordinált regionális szintű tehetségponttá válást is tervezik. A szerbiai magyar tehetséggondozó intézményekkel már évek óta együttműködik a Kocka Kör Egyesület. A szerbiai magyar kollégákkal közös publikációkat, konferenciamegjelenést, -szervezést és kutatási együttműködést terveznek. A konferencián általános, minden országot érintő kérdésként vetették fel, hogy a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács jövőbeli pályázati forrásaihoz milyen hozzáférésük lesz az Európai Unión belüli, illetve kívüli országokban élő határon túli magyar szervezeteknek. A kérdés azonban nyitott maradt… Nem várt gyorsasággal alakult ki viszont a határainkon túli magyar tehetséggondozó központok létrehozására és hálózati működtetésére irányuló összefogás. A Kocka Kör keretszerződést ajánlott fel a résztvevőknek; ennek lényege, hogy az egyesület kifejezi a tehetséggondozás tervezésével, szervezésével, megvalósításával kapcsolatos együttműködési szándékát, s hozzájárul, hogy az akkreditációs folyamatok során szakmai partnerként megjelöljék (ha ugyanis nincs megfelelő személyi feltétel egy feladat ellátásra valamely szervezetben, akkor is tehetségponttá nyilvánítható, amennyiben megállapodást köt egy kompetens szervezettel). A keretszerződés révén a konferencián részt vevő szervezetek és képviselőik számottevő támogatást kaptak ahhoz, hogy maguk is létrehozhassanak majd tehetségpontokat.

DISPUTA Kapualj

vezése – fejtette ki Mező Katalin, az egyesület egyik alapító tagja. Az 1998-ban létrejött egyesület a tudományokban, sportokban, művészetekben tehetséges személyeket kutatja és támogatja. A szervezetnek már a neve is sokatmondó, amit a weboldalukon (www. kockakor.hu) a következőképpen magyaráznak az alapítók: A kockának sok oldala van – a „sokoldalú” tehetségek kutatása, fejlesztése nemcsak szép pedagógiai, pszichológiai feladat, hanem egy változékony gazdasági, társadalmi környezetben a túlspecializálódással járó és hosszabb távon akár a munkaerő-piacról történő kiszorulást okozó problémák megelőzésére irányuló tevékenység. Az élvonalbeli és csúcsteljesítmények kutatása szintén nem öncélú, l’art pour l’art feladat, hanem akár össztársadalmi vagy globális érdekeket szolgálhat. Az egyesület nevében a „kör” pedig a tehetséges, tehetségkutatással foglalkozó személyek közösségére utaló kifejezés. A Kocka Kör által képviselt tehetséggondozási formák között megtalálhatók olyan alkalmi programok, mint például a Különleges Sportok Fesztiválja, a pályaorientációs, karrier-, illetve pszichológiai tanácsadás, a nevelőtestületeknek és szülői fórumoknak tartott ismeretterjesztő jellegű előadások, könyvek, tanulmányok vagy novellák megjelentetése, képzőművészeti tárlatok szervezése, konferenciák szervezése és támogatása is. Vagyis minél több tehetségterületen próbálnak fejleszteni. A Kocka Kör alapítói az ép testben ép lélek elvét vallják, ezért a szellemiek mellett a fizikai erőnlétet követelő sportokat is propagálják. Mező Ferenc úgy látja, hogy a tudományokkal nem lehet minden gyerekre hatni, de a sport segítségével megnyert gyerekeket befolyásolhatják a tudományok irányába is.

23

vek megjelentetését, közös pályázatokat, oktató- és diákcsere-lehetőségeket, nemzetközi kutatásokban való együttműködést terveznek a konferencián részt vevő szervezetek.

DISPUTA Kapualj

A konferencia fő célkitűzése – a nemzetközi együttműködés kialakítása a megjelent szervezetek között – sikeresen megvalósult. A jövőben közösen szervezett képzéseket, továbbképzéseket, szakköny-

24

Pásti Anett (15 éves)

Az internetről levadászott néhány vélemény azt tükrözi, hogy a hozzászólók többsége kellemes emlékeket őriz a hajdani mozgalmi életről. Persze találni olyan sorokat is, amelyeknek írója állítja, ő már 6–7 évesen undorodott a „cocialista agymosástól”. Nyilván korán érő típus volt. A retróőrület egyik hajdú-bihari képviselője, Dalnoky Ferenc gazdag tárgyi gyűjteményt állított össze a korszakról, amely immáron vándorkiállításon járja az országot. Az „ereklyék” között természetesen megtalálhatók az egykori mozgalmi jelképek is, és akár korabeli őrsi naplóba is belelapozhatnak az érdeklődők. A Homokkerti capriccio című könyvével debütált szerző új, kiadás előtt álló második művében is vissza-visszaköszönnek a fiatalkori élmények. – A Landler Jenő Szakközépiskolában, ahová jártam, még a gondnok kutyája is kani volt – mondja a sajátos humorú Dalnoky. – Testvérosztályt is a Dienesből választottunk, mert ott meg csak lányok tanultak. No és a KISZ szervezte építőtáborok is azért voltak különösen vonzóak számunkra, mert újabb esélyt nyújtottak a találkozásra a másik nemmel. Persze dolgoztunk is. Tiszaföldváron például önjáró öntözőrendszereket telepítettünk, melóztunk Csepelen, míg Biatorbágy környékén

Előre! Légy résen! Helló!

Csiliscsoki: „Én voltam kisdobos, de mivel jó tanuló voltam, a többiek előtt egy fél évvel avattak fel egy kis csoporttal külön. Aztán a többiek nem lettek kisdobosok, mert rendszert váltottunk! Az első voltam, de mégis az utolsó…”

Kiripolszky Tamás

Csillagszem: „Én nagyon szerettem kisdobos lenni, és nagy megtiszteltetésnek számított, ha valaki már úttörő volt! De tényleg! Sokat jártunk túrázni, versenyeztünk egymással, akadálypályákra mentünk, tényleg tök jó volt. Nem tudom, milyen ma az iskolákban, van-e ehhez hasonló, de azt tudom, hogy nálunk volt igazi összetartás, ezek a dolgok tényleg összekovácsoltak egy csapatot.”

vasutat építettünk. Mindenütt adódtak felejthetetlen sztorik. Utóbbi helyszínen például megbíztak egy fiút, hogy fújjon bele a trombitába, ha közeledik a vonat. A hangjelzésre ugyanis csákányostól el kellett volna távolodnunk a sínektől. Igen ám, de sehogy sem tudta megszólaltatni a hangszert, ezért fejvesztve rohant felénk, miközben kiabálta: „B...átok meg, szaladjatok, mindjárt itt van!” A szabadidős programok közül a lekváros lángos evése behunyt szemmel meg a zsákban futás kevésbé hozott bennünket tűzbe, de a focibajnokság, az egyéb sportversenyek, illetve a koedukált együttlét csúcsa, az elmaradhatatlan diszkó annál inkább. Ma is őrzöm a Földváron kapott oklevelet: én lettem ott a csocsókirály! És a fülemben cseng egy Uriah Heep-szám is, amelyet a haverokkal adtunk elő. Persze mások is készültek különböző bemutatókkal, és ilyenkor jókat röhögtünk egymás produkcióin. Minden társadalom megpróbálja nevelni a fiataljait, mert ha nem tenné, elkallódnának. Nem az ideológia kötött bennünket a KISZ-hez, hanem a közös(ségi) élmények. Azt láttuk, tapasztaltuk, hogy van egy támogatott lehetőség a szórakozásra. A szocialista brigádtagok a munka után is barátok maradtak, összejöttek, kalákában segítettek egymásnak az építkezésben. Ugyanúgy voltak problémáik, mint manapság, de erősebb volt az összetartás, az egymás iránti érdeklődés, tisztelet. Tudtuk, hogy a szocializmus nagyon messzire nem fog vezetni – nincs is miért visszasírni –, arra viszont nem gondoltunk, hogy a kapitalizmus sem. Mert manapság úgy fest, hogy ez a rendszer sem működik tökéletesen. Elgondolkodtató: gazdaságilag ki mutat példát ma a világnak? A kommunista Kína. Előre! „Ej, haj, úttörőnek kedve mindig jó…” Ma is? Akár ma is. Mert bár sokan azt hiszik, a rendszerváltás az úttörőséget is maga alá temette, ez koránt sincs így. Sőt, a Magyar Úttörők Szövetsége (MÚSZ), mint kiemelkedően közhasznú civil egyesület a legnagyobb taglétszámú hazai gyermekszervezetként aposztrofálja magát a saját honlapján. Jóllehet a korábbi egymilliós tagság a rendszerváltás óta tizenhét-húszezerre olvadt. Már a MÚSZ 1982-es miskolci kongreszszusán deklarálták, hogy a párttól független, teljesen háttérbe szorult a militáns jelleg, és a mozgalom ideológiamentessé vált. A környe-

DISPUTA Kapualj

M

arta: „Én csak kellemes emlékeket őrzök a mozgalomból. Jók voltak a táborok. NAGYON JÓK! Az általános iskolámban volt pár évvel ezelőtt egy kiállítás, és akkor elolvashattuk, hogy a tábori naplóba mit írtak a felnőttek. Jöttek az úttörőszövetségtől ellenőrizni, és az ő bejegyzésük lényege ez volt: a táborban minden rendben folyik, bár kérnénk a tábor mozgalmi jellegét jobban hangsúlyozni! HA-HAHA!”

25

DISPUTA Kapualj

zetvédelem, a táborozás-turisztika, a sport, az egészségvédelem, a kulturális-közművelődési tevékenység a legkülönfélébb programokban nyilvánul(t) meg. Merkószki András, az országos szövetség ügyvivő testületének tagja, a monostorpályi Thuolt István Általános Iskola tagintézményvezetője vázolta fel a mai helyzetet és tájékoztatott egy új kezdeményezésről. –  Az előző munkahelyemen, a szabolcsi Ramocsaházán már csapatvezető voltam. Amikor 1984-ben Monostorpályiba kerültem, szinte a megkérdezésem nélkül jelöltek ugyanerre a tisztségre. A rendszerváltáskor viszont tudakolták: mit akarsz csinálni? Mondtam, ha nem kötelező, én nem hagynám abba ezt a tevékenységet. A gyerekekkel táboroztunk, sportversenyekre jártunk, és én még ma is szívesen foglalkozom velük, mert látom, örömüket lelik a programokban. A programokon van a hangsúly, amelyeken nem csak az úttörők, hanem bárki részt vehet. Maximum, ha fizetni kell, a szervezeten kívülieknek többet kell áldozniuk a belépőkért, a nyaralásért. A szövetség korábbi nómenklatúrája letűnt, és bár megtartottuk a nevet, ’90 óta teljesen politikamentesen működünk. Olyannyira, hogy a hagyományokkal is szakítottunk. A 12 pontból nem maradt egy sem, nincs kötelező avatás, nem fontos egyenruha viselése, szakítottunk minden kötöttséget jelentő formasággal. De tiltás sincs. Ezért fordulhat elő, hogy az ország egy-egy szegletében – mint például Tárnokon – manapság is tartanak avató ünnepségeket és piros nyakkendőt kötnek, holott immáron a fehér nyakkendőt favorizáljuk, ha valahol – mondjuk külföldön – egységesen kívánunk megjelenni. Én úttörőként nem éreztem, hogy „átpolitizáltak volna bennünket”, pedagógusként azonban hiányolom az olyanfajta kötődést, amely közösségi életre nevel. Tény, hogy a szocializmusban mindent megkap-

26

tunk, ám civil szervezetként ma már egyáltalán nem élvezünk állami támogatást. Ilyen szempontból az Antall-kormány volt a legbőkezűbb, akkoriban tízmillió forint még jutott nekünk. Hiába hangsúlyozzuk politikai el nem kötelezettségünket, rajtunk maradt a bélyeg: a posztkommunista úttörők. Bár kötnek minket a baloldalhoz, nem mondhatni, hogy a balos pályázatkiírók „futtatnának” bennünket. Miért fogyatkozunk? Elanyagiasodott a világ. A fiatal pedagógusokat nem érinti meg igazán ez a feladat, a szabadidejükből kevesen áldoznak erre. Pedig a 90-es évek elején még egyházi iskolában is működött úttörőszervezet. Az más kérdés, hogy az új kurzus ezt nem nagyon díjazta. Ma több helyütt nem is tanintézményben működik a szervezet, melynek nem pedagógus, hanem, mondjuk, szakács vagy géplakatos a vezetője. Megtudom, hogy ma már egyáltalán nincsenek úttörők a cívisvárosban, holott öt éve még öt szervezet működött Debrecenben. A megyében is csupán három településre korlátozódik a tagság. Az ügyvivő szűkebb hazájában, Monostorpályiban mindössze huszonnégy fős a létszám. Ellenben az álmosdi általános iskolában mindenki úttörő, míg az egyik hajdúhadházi iskolában sem szakítottak a hagyományokkal. Országos viszonylatban jellemző, hogy a nagyobb városokban nincsenek szervezetek, de akadnak kivételek, mint például Nyíregyháza. A szabolcsi és borsodi „vonal” erős, ám Komárom-Esztergom megye immáron „fehér folt” lett az úttörő szövetség térképén. –  Az úttörő névvel nehéz megélni – ismeri be Merkószki András –, ezért egy ideje egy új gyermekszervezetet próbálunk felépíteni. A sikert hosszabb távon mérhetjük le, de a Grund Klubhálózathoz eddig is már mintegy nyolcezren csatlakoztak, olyanok, akiknek fogalmuk sincs a régi úttörőlétről. Űrt próbálunk betölteni, mert úgy érezzük, a 6–14 éves korosztály, sőt a középiskolások számára is kevés lehetőség nyílik a szabadidő színvonalas eltöltésére. A diákönkormányza­tok inkább az érdekképviseletre összpontosítanak és iskolai keretben gondolkodnak. Társaimmal azért hívtuk életre a Grundot, mert szerintünk a mai gyerekek többet érdemelnek. „Megkínáljuk” őket kedvezményes táborokkal, sportprogramokkal, vetélkedőkkel. Sztárpalánta fantázianévvel a közelmúltban startolt egy tehetségkutató verseny. Klasszikus, kön�nyű- és népzene, valamint néptánc kate-

góriákban jelentkezhettek a gyerekek, és a megmérettetések zsűrijében való ténykedésre országosan elismert szakembereket nyertünk meg.

–  Nemcsak úttörők pihennek itt – hangsúlyozza az ügyvivő –, hanem rendszeres látogatóknak számítanak a cserkészek, hátrányos helyzetű gyerekek vagy például a miskolci önkormányzat által jutalmazott diákok is. Utóbbiak tavaly seregnyien, hatszázötvenen érkeztek. Ezen alkalmakkor – igény szerint – szakmai segítséget nyújtunk a programok szervezésében. Légy résen! A fiatalok romantika iránti fogékonyságára épít a cserkészet. Mottója: játszva és cselekedve tanítani, tanulni. A Magyar Cserkészszövetség újjáalakulását szorgalmazó „nagy öregek” 1989 elején a cégbíróság előtt éjszakáztak, jelezvén, mennyire fontosnak érzik a hagyományok felélesztését. Nem volt hiábavaló a fáradozásuk, és legújabb kori demokráciánkban őket jegyezték be első civil szervezetként. A nagy fellángolás hatásaként a taglétszám néhány esztendő alatt nagyjából harmincezerre dagadt, később azonban csökkent, és tizenháromezer körül megállapodott. A tíz cserkészkerület közül a IX. a debreceni. Ennek volt ügyvezető elnöke, 2006 júniusa óta pedig főtitkára Molnár Szabolcs. –  Hogyan lettem cserkész? Tizenhat évvel ezelőtt a kezembe került egy könyv a könyvtárban. Annyira megtetszettek a cserkészetről leírtak, hogy felhívtam a szövetséget. Arról tájékoztattak, hogy néhány nap múlva toborzót tartanak a vénkerti iskolában, és ott várni fog engem is Klárika néni meg Gyula bácsi. Úgy is történt. Aztán az Árpád téri lelkészi hivatal pincéjében kialakított cserkészotthonban

fantasztikus kép tárult elém: tizenévesek festettek, ajtót bontottak, falaztak, ablakokat raktak, fűtést szereltek, linóleumoztak. Annyira szimpatikus volt, hogy felépíthetjük a saját várunkat, hogy ott maradtam, és bekapcsolódtam az őrs életébe. Képeztem magam, s volt, hogy később már egyszerre több őrsöt is vezettem. A Debrecen Kistemplomi-ispotályi Református Egyházközségben 2002-ben új cserkészcsapatot alapítottam. Azóta az 1906. számú Könyves Tóth Mihály Cserkészcsapat tagjai életem legfontosabb szereplői. Jelenleg ez harminc főt jelent, ugyanis a négy őrsünk egyenként hat-nyolc tagot számlál. A 28 esztendős fiatalember – aki a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen vallástanári és lelkipásztori diploma megszerzésére készül – elmesélte, hogy az őrsi gyűléseket pénteken, illetve szombatonként tartják. Rendszerint imádkozással kezdenek, majd az adminisztrációs rész keretében szót ejtenek arról, ki mit tud a hiányzókról, és megírják az őrsi naplót. Aztán átismétlik az előző gyűlésen hallottakat. Az új „anyagot” – például azt, hogyan kell csomót kötni – játékos formában sajátítják el. Az összejövetel mindig játékkal zárul, ha az időjárás engedi, akkor a szabadban. –  A napokban tettük fel a honlapunkra, hogy olyan jelentkezőket várunk, akik 9 és 109 év közöttiek, jelezvén, hogy a cserkészet valójában nem korfüggő. Vannak 5–6 esztendős érdeklődő gyerekek, kiscserkészek is, akik játékos nevelés keretében korán képet kapnak erről az életformáról, így miután az általános iskolában negyedik osztályosként taggá válva belecsöppenek a cserkészéletbe, sokkal könnyebb velük előrehaladni. Debrecenben azonban csak a Svetits katolikus óvodában képzik az apróságokat. Nekünk is volt egy mun-

DISPUTA Kapualj

A Magyar Úttörők Szövetsége szinte a csak pályázatokon elnyert összegekből gazdálkodhat, és a pénzhiányt a mostanság Csillebérci Szabadidőközpont néven működő egykori fellegvár is megsínyli. Még nem zárult le az intézmény évek óta húzódó tulajdonjogi pere, és emiatt folyamatosan romlik az ingatlan állapota. Az egészségügyi festések nem maradnak el, ám korszerűsítő munkálatok váratnak magukra. Érdekes, de ezek hiányában bebizonyosodott, hogy a gyerekek nem a luxusra vágynak, hiszen a helyenként mostoha körülmények ellenére rendre megtöltik a tábort, és a változatos programoknak köszönhetően örömmel térnek oda vissza.

27

DISPUTA Kapualj

katársunk, aki elsős és másodikos diákokkal foglalkozott, de ő elköltözött a fővárosba, és nem találtuk meg az utódját. Nagyon szép munka ez, de pillanatok alatt rosszat is lehet csinálni, ezért nehéz terep. Mivel ennek a pedagógiai tevékenységnek nincs anyagi motivációja, csak olyan emberek jöhetnek szóba „oktatóként”, akik – amellett, hogy megfelelő cserkészképesítéssel rendelkeznek – teljes odaadással, önzetlenül tudnak dolgozni. Mi mindannyian társadalmi munkában látjuk el ezt a feladatot. Kizárólag a tanítóképző általános iskolájába járunk toborozni, bár az intézménynek is van saját csapata. Megtehetnénk, hogy akár több iskolában is meghirdetnénk, lehet hozzánk jönni, s mondjuk, össze is gyűlhetnének vagy kétszázan. De a cserkészet nem erről szól, hanem a személyes kapcsolatról. A lelki-szellemi nevelés összhangjára kell törekednünk. A cserkészmozgalom alapítója, az angol Robert Baden-Powell – népszerű nevén Bi-Pi – annak idején tizenhat fiatalt gyűjtött maga köré, majd viccesen azt mondta, hogy mások biztosan kétszer ügyesebbek, mint én, ezért egy csapat ideális létszámát harminckét főnek gondolom. Körülbelül ennyien vagyunk. A kerületben – amelyhez Debrecen mellett Nyíregyháza tartozik – pedig mintegy félezren. Jelentősebb létszámemelkedést csak úgy érhetnénk el, ha több szakember, pontosabban képzett vezető segítene bennünket. Lényeges szempont, hogy a bővítés semmiképpen sem mehet a minőségi munka rovására. Azt azért tervezzük, hogy létrehozunk egy – munkaszóval élve – „levelező tagozatot” a velünk szimpatizálók számára, akik később csatlakozhatnak hozzánk. Sokan vannak ugyanis, akik az őrsi gyűlésekre nem tudnak vagy nem akarnak eljönni, ellenben a táboraink romantikája őket is megragadja. Én is imádok táborozni. Összeszámoltam: eddigi életem során csaknem egy évet töltöttem sátorban!

28

A nyári táborok lényege, hogy a gyerekek, a középiskolás fiatalok kiszakadjanak a megszokott családi, iskolai környezetből. Annak érzékeltetésére, hogy ennek milyen hatása van, egy tanulságos történettel szolgált Molnár Szabolcs. Volt egy hetedik osztályos hiperaktív gyerek, akinek az energiáit többféleképpen próbálták lekötni, a szülei mindenféle szakkörökbe járatták – hiába. Végül kikötött a cserkészeknél. A táborban is kötözködött mindenkivel, emiatt megorroltak rá a társak. A hetedik napon felhívta az apját, hogy vigye őt haza, mert már nem bírja tovább. Az apa ráparancsolt, bírja ki a hátrale-

vő a három napot, ha már ki van fizetve. Szabolcs a felszereléseket szállító teherautóval tért haza, és a vasútállomáson várta a csapat tagjait, és a megszelídült rosszcsont előbb őt ölelte át, csak azután lépett oda a szüleihez. –  Később a családtagok elmondták, hogy a fiú két hónapig minden nap „körletszemlét” tartott otthon, és azt vették rajta észre, hogy nyitottabbá vált és jobban tanult. De sajnos elmaradt a hepiend. Miután új iskolába került, az új társak elvitték „messzire”, s onnan már nem volt visszaút. Az ő útvesztése engem is eléggé megviselt. A nem vallásosak is lehetnek cserkészek, de a csapatvezető szerint egy idő után biztosan kellemetlenül fogják magukat érezni, mert egy olyan közösségbe kerülnek, amelyben vidám és boldog emberek vannak, akik azért boldogok, mert van Krisztusuk. A nem hívőknek valami hiányozni fog az életükből. És ha nem találnak rá Krisztusra, mindig érezni fogják ezt a hiányt. –  Bi-Pi szerint a cserkészetben a kezdetektől benne van a vallás. Az a közösség, amelyben nincs jelen, nem is lehet igazi közösség. De azért vannak köztünk nem hívő cserkészek is. Az egyik alapító tagunk tízévesen került ide. A családja nem volt vallásos, de két évvel ezelőtt – anélkül, hogy én győzködtem volna, jöjjenek a gyülekezetbe, feltűntek a templomban, konfirmáltak és keresztyénné váltak. Bizonyára azért, mert találkoztak egy olyan közösséggel, amely felmutatott valami jót, rokonszenveset, ami erőt adott nekik, és csatlakoztak. Célunk, amit az egykori főcserkész, gróf Teleki Pál fogalmazott meg: emberebb embert és magyarabb magyart nevelni. Helló! Rácz Máté a Tóth Árpád gimnázium tizenegyedik osztályos történelem–matematika tagozatos tanulója. Két évvel ezelőtt egy TÁG-os rendezvény kapcsán megismerkedett egy fiatalemberrel, aki mind a megyei, mind a városi diákönkormányzat tagja volt. Az ő révén kapcsolódott be ebbe a munkába, és hozzáértése, valamint agilitása eredményeként tavaly november végén a középiskolákból delegált és szavazati joggal rendelkező fiatalok titkos voksolással őt választották az újjáalakult városi diákönkormányzat (rövidített nevén: D-DÖK) elnökévé. –  Fő feladatunk a diákok érdekeinek a képviselete. Legfőképpen ez motiválta a di-

het meg bennünket. Első lépcsőben meg kell ismertetnünk, el kell ismertetnünk magunkat – ezt pedig elsősorban a rendezvényszervezés révén érhetjük el –, hogy bizalommal forduljanak hozzánk segítségért. Az érdekvédelmi funkció erősítése érdekében is hívtuk össze a diákfórumot, amelyre minden intézményből – természetesen az egyházi és az alapítványi iskolákat is beleértve – a DÖK-elnökön kívül két-két kísérőt invitáltunk meg. Ők körülbelül 18–20 ezer diákot képviseltek. Olyan belső kommunikációs hálózat megteremtését szorgalmazom, amely nem kerül pénzbe, gyors és hatékony. Ha rendelkezésünkre áll majd a tervezett, az intézmények, illetve a DÖK-elnökök e-mail címét tartalmazó adatbázis, akkor csupán néhány klikkeléssel célba tudjuk juttatni a legfrissebb, legfontosabb információkat. Beszélgetésünkkor az elnök még alig két és fél hónapja töltötte be tisztét, ezért javarészt a terveket vázolhatta fel: ifjúságpolitikai kérdésekben egyeztetnek a Debreceni Egyetem hallgatói önkormányzataival. Büszkén említette, hogy hagyományteremtő szándékú verses teadélutánnal debütáltak, amelyen bárki előadhatta saját költeményét, illetve a tavaly századik születésnapját ünneplő Nyugatban publikáló poéták műveit. A produkciókat egy középiskolai tanár, egy egyetemi oktató és egy székelyudvarhelyi költő véleményezte. A paletta színes, ezt a leendő szponzorok számára összeállított füzetecske is tükrözi. A városi támogatás és a pályázati források mellett ugyanis reklámbevételekre is számítanak, viszont programjaik – a tavaszi bált leszámítva – ingyenesek. Dob- meg basszusfesztivál, sportnap, D-DÖK-túra, nagyszabású polgárpukkasztó megmozdulás, nyári tábor – szemezgettünk az ajánlatból.

DISPUTA Kapualj

ák-önkormányzati hálózat létrehozását a rendszerváltást követően, de az eredeti szándék mellett egyre inkább kvázi rendezvényszervező céggé kezdünk átalakulni. Ugyanis más, ilyen profillal nem rendelkező szervezet hiányában – iskolai szinten is – ránk hárul a különböző kulturális és sportprogramok lebonyolítása. Ha nem foglalkoznánk ezzel, negatív lenne a tevékenységünk megítélése. Idén lesznek kiemelt rendezvényeink – mint például a Diáktavasz programsorozat –, amelyekre a város biztosítja az anyagi fedezetet. Az egyéb programokat vagy önerőből, vagy a Debreceni Ifjúsági Szolgáltató Nonprofit Kft. segítségével próbáljuk meg életre hívni. Ez a cég működteti a Batthyány utcai Mezon Ifjúsági és Információs Tanácsadó Irodát, ahol mi is helyet kaptunk. Amikor megalakultunk, úgy gondoltam, fölösleges lenne tagdíjat szednünk. Miért is? A tényleges tagok azok, akik magukra vállalják, hogy sok-sok ezer diák szórakoztatásáról, szabadidejének hasznos eltöltéséről gondoskodjanak. Ezért anyagi juttatás nem jár nekik, de az már nonszensz lenne, ha még fizetnének is azért, hogy önzetlenül dolgoznak. Harminchat középfokú intézmény tartozik a városi diákönkormányzathoz, de információim szerint tervezik a Gyermek és Ifjúsági Önkormányzat (GYIÖK) létrehozását, ami hattól huszonnyolc éves korig tömörítené a fiatalokat, s amelybe valószínűleg a D-DÖK is beolvadna. Ez komoly kihívást jelentene, mert a 6–10, a 11–14, a 15–18 éves, valamint az annál idősebb korosztályok igényei markánsan eltérnek egymástól. Most egyelőre „csak” a középiskolai diákság ös�szetételét kell figyelembe vennünk. Mert, mondjuk, az egyikük rocker, a másik punk, a harmadik gördeszkás és még többféleképpen kategorizálhatnánk a tiniket. Kínálhatunk nekik a hobbijukhoz kötődő programot, de olyat is, amely mindegyiküket érdekelheti. Például attól, hogy ilyen-olyan szempontból különbözőek, mindannyian szerethetik a verseket. Az érdekvédelmi feladatunk egyelőre háttérbe szorul, mert hogyan védjük valakinek az érdekét, ha ő azt sem tudja, hogy létezünk, vagy milyen problémákkal keres-

29

Egy könyv apropóján… bepillantás a lakóparkok világába Molnár Ernő

DISPUTA Árkádok 30

C

séfalvay Zoltán számos nagy ívű könyvvel gazdagította már a hazai geográfiai irodalmat. Első jelentősebb alkotását „Térképek a fejünkben – behaviorista forradalom a geográfiában” címmel jelentette meg 1990-ben, majd „A modern társadalomföldrajz kézikönyve” következett, amely e sorok írójának földrajz irányába történő elköteleződését is nagyban erősítette. Az ezredforduló utáni években – többek között – a globalizáció világának működésével foglalkozott: Globalizáció 1.0, illetve Globalizáció 2.0 címmel kiadott munkái kiválóan alkalmazhatóak az egyetemi oktatásban. A szerző közelmúltban, a Gondolat Kiadó gondozásában megjelent könyve egy napjaink Magyarországán is mindinkább feltűnő jelenség, a lakóparkok problémájának feldolgozására vállalkozott. Jelen cikk a munka tartalmi ismertetését, illetve a kérdéskör debreceni vonatkozásait – némiképp elszakadva Cséfalvay Zoltán írásának szerkezetétől – három vázlatpont alapján tárgyalja. Először a lakóparkok definíciójáról, kialakulásuk könyvben vázolt okairól esik szó, majd a szerző által áttekintett nagyvilági és hazai példák kerülnek terítékre. Végül, a harmadik pont a lakóparkok debreceni megjelenésére, illetve néhány jellegzetességére fókuszál. A lakópark fogalmáról, kialakulásának okairól Egy-egy kifejezés ismertségével, divatosságával, használatának elterjedtségével általában egyenes arányban növekszik az értelmezése, pontos tartalma körüli zavar. Nincs ez másként a lakóparkok fogalmával sem, amelynek tisztázására – különböző külföldi kutatók (E. J. Blakely, M. G. Snyder, C. Webster, R. Atkinson, S. Blandy) írásaira támaszkodva – könyve elején sort kerít a szerző. A zárt lakóparkok szerinte olyan lakóövezetek, amelyek rendelkeznek a belépés ellenőrzésének vagy korlátozásának valamilyen eszközével (fal, sorompó, videokamerás térfelügyelet, huszonnégy órás portaszolgálat, biztonsági őrző-védő szolgálat stb.). Másrészt a lakóparkokhoz tartozik közösségi vagy közösen használt tulajdon (park, szabadidős létesítmények, közutak stb.). Harmadrészt, a lakástulajdonosokat szerződésen alapuló közösségi önigazgatási szervezet fogja össze. A szerző ugyanakkor hangsúlyozza, hogy e három alapjellemző – Észak-Amerikával ellentétben – Európában és Magyarországon korlá-

tozottabban érvényesül, ezért a lakóparkok lehatárolásának legfontosabb szempontja térségünkben a zártság (első kritérium) lehet. Az alkalmazott definíció viszonylag változatos területek zárt lakóparkok közé sorolását teszi lehetővé, egyszersmind megteremtve e településformák tipizálási igényét és lehetőségét. A lakóparkok kialakulásának magyarázata a legrészletesebben, legsokoldalúbban tárgyalt kérdés a könyvben. A szerző egészen E. Howard 1902-ben kiadott A holnap kertvárosai című könyvéig vezeti vissza a jelenség gyökereit, amely a nagyvárosi és a vidéki életmód előnyeinek (magas jövedelem, sok munkalehetőség, jó infrastruktúra, szabadidős lehetőségek, társadalmi kapcsolatok, illetve természetes környezet, jó levegő, sok szabad és olcsó ingatlan, alacsony lakbérek) ötvözését hirdetve a kertes elővárosok kiépítésének szellemi elindítójává vált. Howard kertváros-koncepciójából született meg az Egyesült Államokban a közös tulajdonrészes ingatlanfejlesztési projektek gyakorlata, ezeket az jellemzi, hogy a betelepülők ingatlanjuk megvásárlása révén jogot szereznek a közös infrastruktúra birtoklásához és igazgatásához. E szervezetek működését a háztulajdonosok – kötelező tagságon alapuló – társulása irányítja, melynek legfőbb célja az ingatlan értékének megőrzését garantáló, az ingatlanfejlesztő által meghatározott és az adásvételi szerződéssel a vásárló által elfogadott előírások betartatása. Közgazdasági megközelítésben, a zárt lakóparkok elterjedése az állami politika, illetve a piac kudarcára adott piaci válaszként is értelmezhető. A mindennapi életünk, komfortérzetünk biztosítása terén fontos szerepet játszó közösségi szolgáltatások (például közúthálózat, közvilágítás, közbiztonság) egy része az úgynevezett „tiszta közjavak” közé tartozik, amelyek használatából senki nem zárható ki. E közösségi szolgáltatások előállítása általában az állam, illetve az önkormányzat feladata, hiszen ezek a szervezetek rendelkeznek olyan eszközökkel (pl. adókivetés joga), amelyek révén a potenciális használókat fizetésre tudják kényszeríteni. Ha az állami vagy önkormányzati források nem elegendőek e helyi közjavak finanszírozására, megfelelő színvonalú előállítására (az állami politika kudarca), akkor jelenik meg alternatívaként a piac. A piac viszont csak akkor vállalkozik közösségi javak előállítására, ha lehetősége van a potyautasok – az

Cséfalvay Zoltán: Kapuk, falak, sorompók. A lakóparkok világa. Gondolat – Marina Part, Bp., 300 o.

innovációs parkok – számának gyarapodása). A zárt lakóparkok építése hátterében – Cséfalvay Zoltán szerint – a városi kormányzás egyre élesebben megfogalmazódó politikai trilemmája áll. Eszerint a közszolgáltatások hatékony működtetése, az egy fogyasztóra jutó haszon maximalizálása, valamint a társadalmi kohézió egyszerre nem valósítható meg: a zárt lakópark azt az utat képviseli e trilemma feloldásában, amely a közjavak hatékony előállításának és viszonylag magas fajlagos hasznának oltárán feláldozza a társadalmi kohéziót. A lakóparkokat – elsősorban az úgynevezett regulációs elmélet híveinek (E. Soja, N. Smith, A. Scott, M. Storper stb.) munkásságára építve, globális gazdaságitársadalmi összefüggésekbe helyezve – a fordizmust felváltó posztfordizmus korának jelenségeként írja le. Kialakulásuk hátterét a gazdaság liberalizációja, az állam szerepének csökkenése, illetve a magánbefektetők mozgásterének ezzel összefüggő növekedése, a jóléti állam leépülése és az általa biztosított közszolgáltatások finanszírozási problémái, a társadalmi polarizáció erősödése (homokóra-effektus), valamint a globális fogyasztási minták (amerikanizálódás) terjedése képezi. Lakóparkok a nagyvilágban és Magyarországon A szerző már könyvének elején kitér néhány, a lakóparkokkal kapcsolatos esettanulmány bemutatására. Kiemeli, hogy

DISPUTA Árkádok

előállított közösségi szolgáltatásokért nem fizetők – kiszűrésére (a piac kudarca). Az ellenőrzött lakópark megoldás az állami-önkormányzati feladatok piackonformmá tételére: az ingatlanfejlesztő cégek kiépítik az infrastruktúrát (költségeiket persze továbbterhelik vásárlóikra), cserébe viszont lezárják az érintett területet, kizárva annak használatából a nem fizetőket. További magyarázatot szolgáltat a szerző a lakóparkok működéséhez J. Buchanan klubelméletének bemutatásával. Eszerint a helyi közjavak magánfinanszírozásból is működtethetőek, ha hasonló preferenciákkal rendelkező fogyasztók „klubokba” (esetünkben zárt lakóparkokba) tömörülnek, megosztják a közösen fenntartott szolgáltatások költségeit, de használatukat egyúttal csak a „klubtagsági díjat” fizetők számára teszik lehetővé. Miután így nincs felesleges bürokrácia, minimális a döntéshozatali és szervezési költség, és megvalósul a jogosulatlanok automatikus kizárása, a közjavak előállítása költségtakarékos. A klub méretének korlátja lefelé a magas fajlagos fenntartási költség (kell egy minimális fogyasztói kör, amely megosztja a közjavak előállításának költségeit), felfelé a csekély egy főre jutó haszon (ha nagyon sokan osztoznak egy szolgáltatáson, akkor annak élvezeti értéke erősen csökkenhet). A lakópark tehát alternatíva a helyi közjavak hatékony előállítására: élénkíti a helyi közjavak kínálati versenyét, s e rivalizálásnak a fogyasztó a nyertese. Társadalmi oldalról jóval sötétebbnek látja a szerző a lakóparkok megítélését. A tehetősebbek elzárkózása, a társadalomból történő kivonulása a városi terek fragmentálódását idézi elő, gyengíti a társadalmi kohéziót. T. Banerjee fogalmait használva: míg a hagyományos település társadalmi rétegeket, etnikai csoportokat, életmódformákat összekapcsoló társadalmi tőkével, kifelé való nyitottsággal, illetve széles bizalmi hálóval jellemezhető, úgynevezett „jó civil társadalom”, addig a zárt lakópark a kötődéses jellegű társadalmi tőkét, a befelé fordulást és a szűk bizalmi hálót felmutató „rossz civil társadalom” megtestesítője. A lakópark-jelenség része egy általános tendenciának, a városi közjavak és közterületek terjedőben lévő magánjellegű kormányzásának (e folyamatot erősíti a közszolgáltatások privatizációja, a közszféra és magántőke együttműködésében megvalósuló projektek, illetve az üzleti szféra által létrehozott, közösségi infrastruktúrát tartalmazó létesítmények – bevásárlóközpontok, irodakomplexumok,

31

DISPUTA Árkádok 32

az első zárt lakóparkok a két világháború közti időszak Dél-Kaliforniájában épültek, igazi konjunktúrájuk azonban a II. világháború után bontakozott ki. Idézi a 2001es Amerikai Lakásügyi Adatfelvétel eredményeit, mely szerint az Egyesült Államok 119 millió lakásából 7 millió fallal körülvett, 4 millió pedig biztonsági őrszolgálattal is megerősített lakóövezetben helyezkedett el. Szembetűnőnek tartja a déli „napfényövezet” államainak (például Kalifornia, Florida, Texas, Arizona) vezető szerepét: Houstonban a háztartások több mint egynegyede, Los Angelesben és Dallasban közel egyötöde zárt lakóparkban található, de az Egyesült Államok leggyorsabban növekvő – kivétel nélkül „napfényövezetben” elhelyezkedő – városainak dinamikája is elsősorban a zárt lakóparkok terjeszkedésére vezethető vissza. Napjainkra a jelenség az északkeleti nagyvárosok (például New York, Chicago) agglomerációit is elérte. Latin-amerikai kitekintésében aláhúzza, hogy a zárt lakóparkok intézménye abban a régióban nem előzmények nélküli jelenség. A gyarmatosítás korától kezdődően épített, falakkal övezett nagyvárosi zárt udvarházak, valamint a 20. századi iparosítás negatív környezeti hatásai nyomán létrehozott, természetközeli életvitelt, illetve kikapcsolódási lehetőséget egyaránt kínáló golf- és countryklubok zárt létesítményeknek tekinthetők. A zárt lakóparkok az 1990-es években terjedtek el tömegesen (Bue­nos Aires, São Paulo, Rio de Janeiro, valamint Quito viszonyairól ír); a jelenség hátterében a szerző a térség országaiban érvényesülő export vezérelte gazdasági növekedési modell eredményeként erősödő társadalmi polarizációt, a romló kriminalitási helyzetet, továbbá az állam városfejlesztésben játszott szerepének gyengülését, a magántőkés ingatlanfejlesztők előretörését látja. Jellemzőnek találja ugyanakkor, hogy – szemben Észak-Amerikával, ahol a zárt lakóparkok kevésbé ütnek el környezetüktől – Brazíliában, közvetlenül egymás szomszédságában, szimbiózisban élve helyezkednek el a felsőbb társadalmi rétegek zárt lakóparkjai, valamint az őket kiszolgáló, úgynevezett „szolgáltatóipari proletároknak” otthont adó nyomornegyedek. A szerző „Föld körüli útja” során érinti Dél-Afrikát is, ahol elsősorban ugyancsak a romló közbiztonsággal magyarázza a zárt lakóparkok iránti igények megteremtődését. A különböző bőrszínű népesség városrészek szerinti elkülönítését célzó apartheidrendszer felszámolása után ugyanakkor már nem faji hovatartozás, hanem társadal-

mi rétegek szerint különülnek el az emberek. Európa déli és keleti perifériáin is számottevő a lakóparkok jelenléte (Lisszabon, Madrid és Moszkva példáit mutatja be a szerző), ahol a közelmúlt nagy gazdasági-társadalmipolitikai változásainak nyertesei különülnek el a társadalom többségétől. Az orosz fővárosban az első ilyen projekt (Pokrovszkij Hill) még külföldiek számára kínált lakáslehetőséget, de napjainkban már mind a helyi felső középosztály, mind a középosztály számára épülnek lakóparkok. A szerző ugyanakkor feltűnőnek tartja, hogy az általa „jóléti Európának” nevezett terület országaiban – Németországban, Ausztriában vagy Franciaországban – nem igazán tudott gyökeret verni a jelenség. Ezt e piacgazdaságok szociális jellegével, illetve az állam napjainkban is erős szerepvállalásával magyarázza: a közösségi terek védelme és fenntartása, a közszolgáltatások előállítása ezekben az országokban továbbra is állami-önkormányzati és nem magánbefektetőkre bízott feladat. Magyarország is Európa azon perifériájának része, ahol az ezredforduló körüli években elementáris erővel bontakozott ki a lakópark-építési hullám. A szerző KSH adatbázisából származó információi alapján megállapítható, hogy a lakópark is olyan innováció hazánkban, amely a fizetőképes kereslet, illetve az elkülönülést motiváló tényezők térbeli eloszlásának megfelelően tömegesen először a fővárosi agglomerációban jelent meg. A Budapest környékén megfigyelhető szuburbanizáció fontos célterületeivé váltak az elmúlt években az agglomeráció településein létesült lakóparkok. Budapesten belül először Budán jelentek meg, később azonban a beruházások súlypontja áttolódott Pestre, ahol – a felerősödő reurbanizációs tendenciák táplálóiként – egyrészt a hagyományos belváros, másrészt az úgynevezett rozsdaövezet használaton kívüli iparforgalmi területeinek építészeti megújításában, illetve dzsentrifikációjában (társadalmának kicserélődésében) van meghatározó szerepük. A téma debreceni vonatkozásai A lakóparkjelenség az ezredforduló utáni években elérte a vidéki nagyvárosokat is. A hivatalos statisztikák alapján ugyanakkor nehéz számszerűsíteni megjelenésük volumenét. A KSH nyilvántartásában a lakópark „egy helyrajzi számon nyilvántartott telken elhelyezkedő, egységes építészeti arculattal kialakított, többlakásos lakóépületekből álló épületegyüttes”.

Budapest

Debrecen

Győr

Kecskemét

Miskolc

Nyíregyháza

Pécs

Szeged

Székesfehérvár

1 2 3 1 2 3 1 2 3 1 2 3 1 2 3 1 2 3 1 2 3 1 2 3 1 2 3

2003

2004

4 380 6 313

6 369 10 152

509 1 184

665 1 414

635 878

510 819

364 673

235 503

69 465

4 285

456 1 099

679 1 260

323 715

199 655

434 680

533 871

10 175

495 738

2005 2 820 7 839 12 303 0 524 986 0 254 537 0 264 514 0 150 296 3 644 1 063 28 134 506 127 591 972 3 48 224

2006 1 584 5 209 8 239 0 434 809 0 238 405 0 181 376 0 41 303 0 470 767 40 301 627 179 488 879 0 154 271

2007 1 195 7 017 9 654 4 462 911 0 545 795 0 14 197 0 235 418 0 480 899 68 260 598 34 492 678 0 18 105

2003/2007 5 599 30 814 46 661 4 2 594 5 304 0 2 182 3 434 0 1 058 2 263 0 499 1 767 3 2 729 5 088 136 1 217 3 101 340 2 538 4 080 3 725 1 513

E kritérium figyelembevételével Debrecenben például mindössze négy „lakóparki lakás” épült 2005 és 2007 között (csak ebben a három évben közölnek külön az épített lakóparki lakások számára vonatkozó adatokat a statisztikák). A statisztika Budapesten (közel 5600) kívül csak Szegeden és Pécsett regisztrálta jelentősebb számú „lakóparki lakás” építését (340, illetve 136), miközben több vidéki nagyvárosban egyáltalán nem épült ilyen lakás a vizsgált három évben (lásd a táblázatot). Közelebb áll a valósághoz, ha a többszintes, többlakásos épületben épített lakások számát is figyelembe vesszük vizsgálatainknál (Cséfalvay Zoltán is így tett könyvében): e kategória az „egy telken legalább kétszintes és legalább háromlakásos, oldalhatáron, szabadon álló vagy zártsorú lakóépületben” lévő lakásokat tartalmazza. Jóval részletesebb vizsgálatokra lenne persze szükség annak eldöntése érdekében, hogy mely lakóhelyek felelnek meg ténylegesen a lakóparkok korábban ismertetett kritériumainak, és melyek azok, amelyek egyszerű társasházakként funkci-

onálnak. Debrecen – méreteiből fakadóan is – mind az összes újonnan épített lakás száma, mind a többszintes, többlakásos épületekben épített új lakások száma alapján előkelő helyen állt a vidéki nagyváro­ sok rangsorában (1. táblázat). 2003 és 2007 között több mint 5300 lakás épült a hajdúsági megyeszékhelyen (több, mint bármelyik nagyvárosban), s ezek közül csaknem 2600 lakás többszintes, többlakásos épületben (e tekintetben csak Nyíregyháza értéke volt magasabb a vizsgált vidéki városok között). Hangsúlyozandó ugyanakkor, hogy a Magyarországon és Debrecenben lakóparkként hirdetett ingatlanok jelentős része még a zártság korábban hangsúlyozott kritériumának sem felel meg, így a cikk elején ismertetett jellemzők alapján nem tekinthető klasszikus zárt lakóparknak. A debreceni lakóparkok azonosítása végett az internetről, valamint a Hajdú Apró 2009. március 13-ai számából gyűjtöttem információkat. A „lakópark” kifejezésre rákeresve, mintegy 15–20 olyan lakóterületet találtam a városban, amelyekkel kapcsolatban használták a

DISPUTA Árkádok

Az újonnan épített lakások számának alakulása Budapesten és Magyarország 100 ezer főnél népesebb nagyvárosaiban; forrás: KSH adatai alapján saját szerkesztés 1. Lakóparki épületben épített lakás (db); 2. Többszintes, többlakásos épületben épített lakás (db); 3. Összes épített (adott évben használatbavételi engedélyt kapott) új lakás (db).

33

DISPUTA Árkádok

fogalmat (tekintettel a kifejezés divatosságára, ingatlanértékesítésben játszott szerepére, valószínűsíthető, hogy ennél inkább kevesebb a ténylegesen zárt lakóparknak tekinthető objektum). Több lakóparki projekt (például az Acsádi úton, Pallagon vagy az Erdőspusztákon) jelenleg az előkészítés stádiumában van. Más beruházások folyamatban vannak (például a jelentős részben már lakott Fészek, illetve az épülő Olajfa lakópark), és akadnak olyanok is, amelyek befejezettnek tekinthetőek (például a lakások többségét már értékesítő Apafi, Főnix és Ispotály lakóparkok). A Hajdú Apró 2009. március 13-ai számában lakóparki házat vagy lakást leggyakrabban a Füredi Kapu területén kínáltak eladásra Debrecenben (több mint 250 hirdetésben). Jelentős létszámú meghirdetett ingatlan kapcsolódott a Fészek és a Liget Lakóparkokhoz is (egyenként 40–50 hirdetés), továbbá számottevő volt az Olajfa és az Ispotály Lakóparkok említettsége (egyenként 10–20 hirdetés). E számok alapján persze nem lehet messzemenő következtetéseket levonni az egyes lakóparkok közti „erőviszonyokról”. Egyrészt kiépülésük eltérő stádiumban van, másrészt nem biztos, hogy valamennyi lakópark marketingjének egyformán fontos csatorna a hajdúsági hirdetési újság; végül, a Hajdú Apró több számának vizsgálata növelné a levonható következtetések megalapozottságát.

34

Ispotály lakópark, Debrecen

A lakóparki beruházások jelentős részben Debrecen kertvárosi jellegű területein valósultak meg (bár lakótelepi jellegű városrészben, valamint az úgynevezett Villanegyedben is megjelentek). E területeken – az Integrált Városfejlesztési Stratégia helyzetelemző részének megállapításai szerint – általában hozzájárultak a terület lakosságának gyarapodásához, valamint a helyi lakosság korösszetételének fiatalodásához. Egyes lakóparkok korábban beépítetlen területen terjeszkedő zöldmezős fejlesztések (legtipikusabb a Liget lakópark), de előfordulnak korábban ipari vagy egyéb hasznosítású területek funkcióváltását eredményező beruházások (például Apafi és Mediterrán lakóparkok) is. Egyes lakóparkokban a családi házak, ikerházak és sorházak jellemzőek (például Liget, Olajfa lakóparkok), más esetekben a többszintes, többlakásos társasházak a meghatározók (például Apafi, Főnix, Ispotály Lakóparkok). Többségük nemigen felel meg a zárt lakóparkok kritériumrendszerének: csak a Liget lakóparknak van sorompóval lezárt, portaszolgálattal ellátott része, de például az Ispotály lakópark esetében csak egy jelképes betonkerítés, valamint a magánterületre figyelmeztető tábla utal az elkülönülés szándékára. A lakóparkjelenség egyre markánsabb városformáló tényező Debrecenben, így alaposabb kutatása számos tudományterületnek – köztük a társadalomföldrajznak – adhat komoly feladatot a jövőben.

Egy kiállítás kérdései

morfózissal megjelenő, nőtt alakzatoknak (nem függetlenül a goethei világszemlélettől). Talán azért is, mert átalakulásaik titokzatosak. Kevéssé érzékeljük, hogy hasonlóan jelentős bizonyos alapsémák átvitellel történő kiterjesztése is, lényegében az alapsémák változtatása nélkül. Ilyen az élőlények növekedésénél-átalakulásánál általánosabb szerveződési mód, a generálódás egy sajátos, centrumokat, hierarchiát nem igénylő formája, az, amit a filozófus Deleuze rizomatikus generálódásnak nevez. Ez pedig a szellemi, érzelmi életformák körében jelentősebb lehet, mint a talán csupán szórványos újító lehetőséggel járó metamorfózis. Ma az építészetben fel- és átértékelődik az organikus formálás. A nőtt-generált jelleg nem csupán a méretek és sűrűségek tekintetében, hanem az átformálódás egységes folyamatában, a metamorfózis és a rizomatikusság együttesével mértékre fogva nyilvánulhat meg. Ha a gondolkodás természete rizo­ matikus, középpont nélküli, bármelyik ponton megújulni képes, áthelyeződő súlypontokkal, nyitott a kapcsolódási lehetőségekre, az igen súlyos kérdést vet fel. Wright

DISPUTA Árkádok

Most úgy illő, hogy rohangáljunk némi eurót és konzerveket bevásárolni. Régi debreceni családok lelki nyugalmával Isten és ember elé állni és eltűnődni arról, hogy mit tettünk eddig: ez nem időszerű. Mindazt elvégezni, előadni, ami nem időszerű, az üzletelő lelkek számára legfeljebb önpusztító heroizmus. Rácz Zoltánnak nem az. Sőt, számára alighanem a naprakész, a globálisan érvényes imitációja lenne végtelenül nehéz. Leírni látszólag könnyű, mit és mivégre tesz Zoltán – a maga sokféleségével egységben van az, ahogyan él és ahogyan tevékenykedik. De értelmezni nehéz, hiszen a mai sztárépítészet és sikerorientáltság világában alig van érvényes kifejezés arra, amit művel. Rá kell hangolódni, és meglepve tapasztalom, hogy a legádázabb piaci haramiákat is ilyen ráhangolódásra készteti. Tele van melegséggel, szeretettel, ami kikerül a keze alól, mondja mindenki. Én nem lennék ilyen rajongó, szerintem mindez csak normális. Persze, az a környezet, amelyben nincs meg a ragaszkodás a saját életritmushoz, a gyermeki lelkek felé forduláshoz, a lovakkal beszélgetéshez, ugyanakkor a saját élet elhatárolásához, az hol túlzó szeretetet, hol önzést lát. Fel kell másznunk azon a fokok nélküli létrán, amelyet házai mellé állít Zoltán, hogy helyén értékeljük a dolgokat, s közben átértékeljük saját világ(talanság)unkat. Rácz Zoltán építész tehát bemutatja, hogy ez van, és talán nem is igényli a trendi művészetelméleti szómágiát arról, vajon mennyire dekonstruktív, mennyire organikus és mennyire építész. Számomra ez a bizonytalanság a fontos: azt az utat jelzi, amely egy „csúcsélményre” járatott organikus építészettől a dekonstruktív építészeti törekvések nyomán az úgynevezett rizomatikus organikusság felé vezet. A harmadik évezred kezdetére kifáradtak a modern utáni legdivatosabb építészeti irányzatok. Az extra minőségű média-tálalás tette igazán szembetűnővé, hogy a bizarr épületfelszínek kimúlt életformák felett feszítenek. Keressük a felszabadító erőt, amely esélyt ad az intézményesített személyközi kapcsolatok brutális egyenlőtlenségeinek enyhítésére, valamiféle életforma-metamorfózison át. Hajlamosak vagyunk az élővilágban meghatározó szerepet tulajdonítani a meta-

Kőszeghy Attila

Rácz Zoltán házai a DOTE-galériában

Harangtorony, Debrecen, köztemető

A kiállítás megnyitójaként elhangzott beszéd szerkesztett változata.

35

„Pueblo-ház”. Családi ház terve, Debrecen

A botanikus kert fejlesztési terve, Debrecen

DISPUTA Árkádok

A Falvak és Városok Szövetsége Székházának terve, Debrecen

36

Ökumenikus templom, Hortobágy (épülőben)

felfogása értelmében az organikusság az építészet poétikája, s alapvetően  az alkotási műveletre vonatkozik. A rizomatikus formálás viszont gondolkodási-értelmezési kultúránk (mélyszerkezetének) leképezése, s ilyen értelemben imitáció. Ugyanakkor, mint a gondolatok összefüggésbe hozása a nem gondolttal, a feltételezhetetlennel, a kifejthetetlennel, a meghatározhatatlannal, az összemérhetetlennel, maga a természet részeként tevékenykedő ember organikus alkotó folyamata, s ilyen értelemben eredeti. Különös kettősség. Rácz Zoltán építészete ilyen kérdések felé fordít, minden mozzanatában természetes nyugalommal és emberi melegséggel.

Szemnek-fülnek, észnek-szívnek Versek és rajzok gyermekeknek és felnőtteknek

Könyvesboltok kínálatát nézegetve bizonyára sokakat megállít a Holnap Kiadó elegáns kivitelű gyermekverses kötete: Fecske Csaba Tolvaj szél című munkája. A József Attila-díjas költő neve, eddigi munkássága legalább olyan jó ajánló, mint az illusztrációkat készítő Győrfi András címlaprajza, melynek griffmadara a felhőkön túli mesék világába röpít. Aki aztán bele is lapoz a könyvbe, azt a versek és rajzok nyomban elbűvölik. Mert ezt a nagyszerű kötetet két olyan felnőtt alkotta, akik nem felejtették el, milyen volt gyereknek lenni, tudják, hogyan éreznek, gondolkodnak, látnak a gyerkőcök, s akiknek tollán, ecsetjén nem melléktermékként születnek gyerekeknek (is) szóló költemények, képek. Mióta Fecske Csaba első gyermekverskötete 1980-ban megjelent – a Móra Kiadónál –, nemzedékek nőttek fel ritmusos, rímes sorain. Ma már egyetemre járó unokám naphosszat mondogatta kiskorában a Bajusz című versét – élvezve humorát, ritmusát. Barátnőm és kolléganői minden megjelenő Fecske-verset felolvastak, elmondtak óvodásaiknak, sokat meg is tanítottak nekik. A „Tolvaj szél – át a kerteken osonva” – elröpít minket a természet világába, „a hallgatózó kertbe, / ahol halkan nő a fű, / és majd észrevétlen hervad el, / mikor a múlás rálehel” (Tücsök). Átélhetjük az évszakok – a „cserfes tavasz”, az „aranyat rejtő komoly nyár” – változásait, halljuk, hogy „sírdogál az ősz, didereg a tél” (Tücsök): „Hóból és hidegből / van… meg síró cinkéből” (Tél). Látjuk a „befagyott Ménes-patak hosszú ezüstszalagját” (A Ménespatak télen). A hét napjainak és a napszakoknak változásairól is jó hangulatú sorokat olvashatunk: „Lilla ügyel a rendre, s arra / hogy szerda jöjjön a keddre” (Lilla és a napok), „Az Esthajnalcsillag / fénye megremeg. / Hazafelé ballag / Csöndben két gyerek (Két gyerek). Fecske Csaba észreveszi, és – versei által – a gyerekekkel is megfigyelteti a látszólag jelentéktelen dolgok, apróságok fontosságát, érdekességét, szépségeit, titkait: a házából „világgá ment Csiga bátyót” (Csi-

gaház), a „két fűszál között” élő és ciripelő kis tücsköt, a bodzát, kinek „Hajában kigyullad / fényes nyári csillag, / mintha tündér volna, / olyan szép (Bodza), s azt is, hogy az „égi vizekben / fürödni kezd a hold. / A fűben csöpp bogár” (Aranyat rejt a nyár). Megszólítja a füveket, kicsi állatokat: „Szentjánosbogárka, nyári éjek lángja, / őszi esték mécse, lánglebbenése” (Szentjánosbogár), megérezteti, elképzelteti olvasóival egy-egy virág, növény, állat életének vonzó sajátosságait: „Lennél-e béka / sás tövén, / nád tövén? // Föléd hajolna/ nyári éj, / őszi éj” (Kis vers). Lepkehívogatója pillekönnyűségű: „Mint a szirom, szép a szárnyad, / ékessége vagy a nyárnak. // Tarka lepke, szállj kezemre! / mondd csak, mi szél hozott erre?” Ugyanilyen átéléssel ír az élet „nagy kérdéseiről”, melyek a kisgyerekeket is foglalkoztatják. A születés titkát kutatja: „Hol voltam, mikor még nem voltam? / előletek jól elbújtam./ Pici búzamag, az voltam / ezüstcsillag egy álomban” (Hol voltam), „Ha tudnák a gólyák, / amit én tudok, / hogy a baba kórházban készül, / de hát ez titok!” (Titok). Tűnődik azon, hogy: „Milyen a világ, / hosszú vagy kerek? / Minden, ami van, / hogy fér benne meg?” (A világ). A gyerekszerelem érzéseit is átélhetően közvetíti: „Ha Laurával beszélgetek, / izzad a tenyerem, / és kiszárad a torkom” (Ha Laurával beszélgetek). Vágyakat fogalmaz meg: „Mint a cinegének, / szárnyaim nőnének, / bejárnám útjait / a végtelen égnek” (Szárnyaim nőnének). Majd ekképp ír minden gyerek nagy vágyáról, a felnőtt-létről: „Amikor felnőtt leszek, / elveszem Laurát feleségül, (…) nem kell félnem, hogy kikapok otthon, / nekem már csak én parancsolok, / vacsorára mindig palacsinta lesz” (Jövő). Ismerve a gyerekek énközpontú világlátását, gyakran fogalmaz egyes szám első személyben (a saját nevében?, a gyermekekében?, önmaga volt gyermek-énjeként?) – s különös módon épp e versekben feszegeti leginkább az én határait: „ha egyszer valami másnak kéne lennem / nem kisfiúnak / elefánt a világért sem lennék” (Nem akarok elefánt lenni), „ha

DISPUTA Lépcsők

„Minden költő gyermek. Minden gyermek költő.” (Kosztolányi Dezső)

37

DISPUTA Lépcsők 38

én nem lennék, / kié lenne a ruhám, / kié lenne az anyu, / az apu meg a kiskutyám?” (Én meg nem én). Hitelesíti Fecske Csaba mondandóját – az együtt töltött idő okán is – öt unokája, akiket hangulatos versekben örökít meg. Ír Ákosról, kinek „két lába / nem lép ám a pocsolyába (…) siet hát az oskolába” (Ákos iskolába megy), Lilláról, akivel gombócot szúrnak a villára (Lilla és a napok), s kinek „Régi álma vált valóra, felült egy valódi lóra” (Lilla nyaral), Szabiról, aki „hol a sót, hol a családot / borítja ki” (Szószabó Szabi), s a két legifjabb csemete nevében is Nagyiról, aki „nem járt ránciskolába” (Nagyi) és „a sokadik kezével / kinyitja a tehénen a csapot” (A nagymamánál). Így az is teljesen természetes, hogy a gyerekek szlenges rövidítő-becéző szavait (Balcsi, fagyi, pecás) zökkenők nélkül építi be versei szövetébe, ahogy a mai élet „tartozékait” is: „elcsendesedett a diszkó” (Álmos vers), „bevágom magam a Ladába / és furikázok egy kicsit” (Jövő), „gyere együnk hot-dogot” (A Balcsin). Humora kifogyhatatlan: az unokák vihorásznak a Nagyit kiskorában teljesen csupaszon ábrázoló fényképen (Nagyi), s „a verebek / teli beggyel megírnak egy levelet / egyenest a Lóistennek / legyen ezután a világ / lócitromból ha lehet” (Nagyapó). A mindennapi élethelyzeteket átszínezi a vizuálisan gondolkodó és a mesék világában járó gyerekek látásmódjával, élénk fantáziájával. Varázslatosak sajátos szavai: „elkolompolnak” az évek (Egyszer majd), illetve: a téren, „hol galambok totyognak / és petúnia virít, / talpig bronzban” Kossuth Lajos „szoborkodik” (Szoborkodó). Nem kevésbé megkapóak metaforikus szóösszetételei (rigóalkonyat, szilvaősz) és hasonlatai: „Olyan nagy zörejjel / esett a földre a gesztenyelevél, / hogy ijedtében hirte-

len ősz lett” (Őszike), „Mintha volnál holdból pilinkélő fény, / mint harmatcsöpp csillogsz / éjszakák ölén” (Szentjánosbogár), megszemélyesítései: „a rózsa napsugarat gombolyít” (Rózsa), „Éjjel a fenyő csillagot álmodik” (Tél), „Ordas tél sompolyog, / zúzmarás az orra, / kémleli az eget /zsákmányt szimatolva” (Hó hull), „Mezítláb jár a csönd” (Aranyat rejt a nyár), hangutánzó szavai: „a tölgyfa susorog, sír a kökény. / Mint ázott szalma zizzen a fény” (Vérzik a som), „Hallom a patkók dobaját” (Karácsony előtt). Költői képei felejthetetlenek: a jégen korcsolyázó lurkóknak „párát virágzik a szájuk” (A Ménes-patak télen), „holdsugarak ujján csurog a sötét” (Fűszál), „Mint a disznócsülök / a jó kocsonyába, / befagyott a vízbe / a fűzfák bokája” (A Ménes-patak télen). Az ő mesevilágában – ahogy a gyerekekéiben is – minden lehetséges, az abszurd is: „Éjjel sötétséget játszanak a mozik / az éhes egereknek” (Tél), „Ha egyedül leszel majd, / telefonálj, kis tücsök” (telefonálj majd). Fecske Csabának anyanyelve a költészet. Legszebb népdalaink mesteri felépítésére, metaforikus világára emlékeztető versei legalább akkora élvezetet adnak nekünk, felnőtt olvasóknak, mint a gyerekeknek, akárcsak azok, amelyekben filozófiai gondolat van: „kialszanak mind a fények / alszanak a hűvös tények” (Álmos vers). Torokszorító sorai néha mintha eleve a felnőtt olvasó nézőpontját közvetítenék: „hajad fehér, a szemed kék, / mint a megrepedt üveg” (Egyszer majd). De szívesen bele is bújnánk Állat-tára bármelyik egyedének bőrébe, és járnánk be Bolondos földrajzának tájait, szólaltatnánk meg nyelvrokonainkat! Ezeknek a fejezeteknek frappáns két- és négysoros versei felvidítanak, tele vannak szójátékkal. Élvezetesek tréfás rímei: „azt kérdi egy stokholmi / minek ez a sok holmi; azt mondják hogy Londonban / kalap minden lordon van; lakóhelyed Szófia / ott lettél a szó fia” (Bolondos földrajz), a kancsalrímek is: „a nagymama Reziben / bolhát talált Roziban” (Itt meg ott); „az élet nem vikend / túr egyre a vakond” (Vakond – Állattár). A humor szolgálatába állítja az azonos alakú szavak rímeltetését: „Kétszer állt sorba egy észt, / Amikor osztották az észt; Tehetnek-é a lettek / arról, hogy lettek lettek?” (Rokonok); „Holnap halnap, / aranypikkelye lesz / minden halnak, / boldogan élnek, /míg meg nem halnak” (Halnap); „borzalom ó borzalom / hogy néz ki e borz-alom” (Torzonbor­ zék – Állattár); „tudjátok, hogy hol a Pó / hunyorít ránk nagyapó” (Nagyapó).

Már ezektől a nyelvi sziporkáktól is megragad bennünk a szöveg, de amiben utolérhetetlen Fecske Csaba költészete, az a verszene, a ritmus. E kötet legtöbb verse is már első olvasatra skandálható, tapsolható, kopogható, lábbal dobogható, s hozzá lehet képzelni (dúdolni?) a szöveghez valami szép dallamot is: „Földre zuhannak az árnyak, / roppan a csontja a nyárnak, / a hegyek tejködöt isznak, / kérődznek és elalusznak” (Nyárvég); „ing az / inga. / Ring a / hinta / Hing a / ringa, / ring a / hinga, / ing a / zinga, / zinga / zinga” (Inga). Előhívhatják ezt az alliteráló szavak is: „Búsongó dongó döngicsél / a dombon” (Szilvaősz). Sok versében olvashatunk álmosságról, alvásról, félálomról, álomról, csöndről, s ezeknek nemcsak hangulata, hanem refrénszerű ismétlődései, ritmusa, dallama is valóban álomba ringatnak, ahogy Altató című versének leheletfinom sorai: „Aludj kicsikém, aludj, / a ráncos anyóka-éj / a holdból aranyfonalat / gombolyít neked, (…) alszik minden csöndesen, / csak egy kis patak sírdogál: / anyja, a tenger messze van, / de én itt vagyok, ne félj. Aludj kicsikém!” Alkotójuk kiváló poétikai tehetségével, életismeretével úgy küld üzeneteket a természetről, a családról, a barátságról, hogy versei nem válnak didaktikussá, de érzelgőssé, gügyögővé sem; szeretetteli, mesebeli költői hangjuk mindvégig őszinte, hi-

teles marad – nagy esztétikai élményt adva gyereknek, felnőttnek. S e nagyszerű versek minőségével egyenértékűek Győrfi András rajzai. A művész jól eltalált vonalakkal a versek lényegét tudja megjeleníteni. Jópofa, karakteres figurákat alkot, ezek esetenként kicsit karikatúraszerűek, de mindegyikük nagyon szerethető. Egyikük sem túlrajzolt, de nem is elidegenítően groteszk. Még egy fűben hasaló, felhőket bámuló kamasz fiú talpára is – kedvesen – madarat rajzol. Absztrakt: csíkos, kockás falombjait, táncoló fenyőfáját örömmel fogadják a gyerekek. Nem alkalmaz rossz ízű sablonokat, pedig hagyományos is tud lenni, de azon belül is egyediek a megoldásai: a falu ábrázolása, a hold, a nap, a harang arca is Győrfi András-os. Az Állat-tár indításához telitalálat Noé bárkája, s az állatok jellegzetes magatartásformáit is sikerül érzékeltetnie. Néhány illusztrációja – tájképe, életképe – önálló műalkotás, több mint illusztráció. A Holnap Kiadó a holnap embereinek, embereiért színvonalas kiállítású, kézbe kívánkozó, szellősen szerkesztett kötetet adott ki kisgyerekek és nagyszülők számára is jól olvasható méretű és típusú betűkkel. Köszönet érte. (Fecske Csaba: Tolvaj szél. Bp., Holnap Kiadó, 2008, 100 oldal, 2500 Ft) Rónaky Edit

Zsoltár gyerekhangra „Baia kellő empátiával viseltetik a világban zajló interakciókkal kapcsolatban, átlátja a folyamatokat, és ezek ábrázolásához mindig a megfelelő eszközt választja” – olvashatjuk a szerző Evilági napló című írásában, amely a Prae című folyóirat egyik 2002-es számában látott napvilágot. Ez a mondat, eredeti kontextusában, meglehetősen ironikus színezetet kap (hiszen a fragmentumokban feltáruló szöveg [egy „napló” részletei?] különböző szereplői [Sissy, Matula, Kosztolányi, Bandika, Kissing R., A Kisherceg, stb.] jellemzik így az egyébként történetesen írói pályán tevékenykedő fikciós társukat, Baiát), viszont jelen kötet tükrében mindenképpen igaznak bizonyul. De erről majd később.

Az Angyali üdvözlet nem kevésbé provokatív és merész vállalkozás, mint a fenti idézetet szolgáltató darab, mégis több, más ahhoz képest. Mindez a „vérrel” lecsepegtetett borító bizarr letisztultságából, kíváncsiságot s némi viszolygást is kiváltó mivoltából is jól látszik. A könyvhöz egyébként, köszönhetően a Prae szerkesztőségének, saját honlap is társul (http://www.angyaliudvozlet.hu/). Ebből kiderül, hogy első kötetről beszélünk, melyet a görög származású szerző az Élet és Irodalom, a Jelenkor és a Prae hasábjain megjelentetett néhány verse és novellája előz meg. A honlapon olvashatunk még az illusztrátor, Demeter Ádám alkotói

DISPUTA Lépcsők

Jorgosz Baia–Demeter Ádám: Angyali üdvözlet

39

DISPUTA Lépcsők 40

pályájáról, illetve találunk részleteket magukból a versekből is. A fedőlap okozta „sokk” után tovább lapozva a kötet első darabja (az „Egy – megérett a meggy” kezdetű jól ismert népi mondóka parafrázisa) minden kétséget kizáróan teszi nyilvánvalóvá: nem mindennapi versekkel van dolgunk. („Egy – nyomomba eredj / Kettő – senkinek se tetsző / Három – ha elhagy is, várom / Négy – légy / Öt – mindig beleköt / Hat – kaparja a falat / Hét – mi ez a sötét / Nyolc – ruhám tiszta korc / Kilenc – sohasem pihensz / Tíz – tiszta víz / Elönti a veríték / Nem tudja, mi jöhet még”) A zárósor után azonban mi bizony megtudhatjuk, mi jöhet – és mi jön – még. Egy leginkább könnyed formaversekkel vagy kötetlen szabadversekkel, helyenként dallamos, egyszerű rímekkel operáló ciklus következik, melynek cím nélküli darabjait gyermeki hangjuk köti össze. Bizonyos értelemben tehát gyerekversekről beszélhetünk, de az elsősorban Weöres Sándor és Zelk Zoltán nyomán kifejlett, a Friss tinta! című új gyerekvers-antológia vagy Kukorelly Endre Samunadrágjának közvetítésével pedig manapság is divatban maradt hagyományhoz itt kevés kapcsolódási pontot találunk, vagy inkább csak olyasfélét, ami e lírát ennek a hagyománynak egyfajta inverzévé teszi. Ilyen többek között, hogy a versek témája a családon belüli erőszak, a pedofília, a halál-problematika vagy a szülők különválása. Az ötlet jó, ám okkal vetődik fel a kérdés, egy ilyen tulajdonságokat hordozó kötet túl tud-e lépni a saját maga által keltett provokatív gesztuson. Méltó ellenpontjává tud-e válni a gyermekkor magányosságán eltartott kisujjal búslakodó társainak, vagy egy-egy nehéz sorsú felnőtt mementója és az anyák napi ünnepségre verset válogató napközis tanító nénik indexre került darabja marad? Jorgosz Baia mintha átlátná a folyamatokat, ám ábrázolásukhoz nem mindig a megfelelő eszközt választja. A nyelvi apparátus, melyet működtet, számos helyen édeskevés a „való” élet sötét háttere és nem utolsósorban a jól eltalált illusztrációk nélkül. („kék füst a szobában / az asztalon pohár / kezemben kés / vágom a kenyeret / anyu tegnap elment / miután azt mondta / gyerek kezébe nem való”) Ott, ahol emiatt megbicsaklana az olvasói figyelem, mégis átsegít a gyermeki emlék- és gondolatvilág működését imitáló, váltakozó ritmusú lendület. (Kis)fiú- és (kis)lányhangok, fel-felbukkanó és elmerülő arcok, dramatizált élethelyzetek töredékei. Anya

(sötét) múltja, a Nagypapa (bizonytalan) jövője, mindenki közös jelene együtt, és még sok egyéb más alkotja a kötetegész illékony, kaotikus mintázatát. Különösen szép megoldás a „Tény, hogy vagyok / s titok, hogy nem vagyok.” kezdetű darab elemelt, a beszélő tudatát és énhatárait elmosó elegáns játéka, a létige különböző alakjaival. („Tény, hogy vagyok, / s titok, hogy nem vagyok. / Anya mellett fekszem. / Nem ébred fel. / Végül itt találkozunk, / nem a végtelenben. / Most nem fáj, / csak van, / mint az angyalok. / Párát lélegzünk, nyirkos délutánt. / Felsóhajt. De már nem vagyok.”) Ez olyan finom távolságtartást mutat (itt például egy abortusz rideg tényétől), ami, sajnos, nem minden esetben valósul meg. Pedig épp erre a távolságra van szüksége Baiának ahhoz, hogy a brutalitás és a naivitás, a romlottság és az ártatlanság, a (gyermeki) tudatlanság és a valamibe (a felnőtt lét „titkaiba”) való (be)avatottság ellentétes elemeit megfelelő arányérzékkel gyúrja egybe. A mozgásba került ellentétek közötti disszonanciát legerőteljesebben mégis a végletekig vitt profanitás és az általa életre hívott szakralitás szembenállása adja – leginkább e két minőség összecsengésével írható le az Angyali üdvözlet koncepciója. Jó példa erre „A feles pohárban” kezdetű szövegrész, amelyben a forma játéka tartja fenn e kettős kódolást. A központozás teljes hiánya és a számtalan sorvégi áthajlás egybecseng a strófák szabályos, a legegyszerűbb, dalszerű mondókákat idéző, háromsoros elrendezésével. „A keserű cseppek / leperegnek / mégse / szomorú az arca / ünnep van ma / vérbe / borult szemmel szótlan / néz az ujjam / mélyen / merül a pohárba / ünnep van ma / éppen”. Innen nézve a gyerekkor ártatlanságként, ezzel szemben a felnőttkor mint az ártatlanság elvesztése, az ártatlanság hiánya értelmeződik. A szövegek eltúlzott erőszakossága pedig nem öncélú tobzódás az élet, a realitás sötét világában, hanem tudatos szerzői megoldás a két pólus közötti feszültség megteremtésére. A hétköznapi helyzetekbe ágyazott ün­nep, vér, kenyér és napfény gyakorta felbukkanó motivikája nyomán gazdag kon­notációs tér nyílik, amely egyfajta mitikus olvasat lehetőségét hívja elő. A líra alanya kiterjesztett általános alannyá válik, és egy sajátosan értelmezett profán imaszituáció teremtődik meg a szövegben. A cím maga (Angyali üdvözlet – másképpen a katolikus „Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes” kezdetű üdvözlésként és esede-

zésként ismert imádság) és az utolsó előtti szövegrész „Ámen” zárósora is erre játszik rá. Az ellentétek dialektikája tehát olyan univerzális léttapasztalatot képes felmutatni, mely az alábbi szakaszokkal írható le: „Sáros napfény vakít. / Elrejtőznek az arcok.” és „Nincs több fájdalom, nincs sírás. / Nincs több kérdés. / Csak a csend. / Puha penészként telepszik ránk. / Az idők végezetéig.” Sajnálatos módon rontja az így kirajzolódott összképet a ciklus Achilles-sarka, a legutolsó darab. Ez voltaképpen egy hét mondatból álló, suta esetlegességgel formába tördelt, teljes egészében idézőjelbe tett szerény javaslat – megdöbbentő(nek szánt) felütéssel. („A testi fenyítés alkalmával ügyeljünk néhány dologra.”) A steril, pedagógiai fogalmakkal bajlódó leírás szövegtestéből a félkövérrel szedett betűket összeolvasva a „te vagy a kegyelem milyen kevés keresel engem tévedés” mondat áll elő. A kettős látás fixációja és az ezzel szorosan összefüggő ironikus szándék nyil-

vánvaló, de ahelyett, hogy a kötet egészét találóan visszhangzó és azt egyúttal lezáró frappáns megoldást kapnánk, csak egy didaktikus mellékízű kényszeredett próbálkozást olvashatunk. Még ha el is tekintünk a kikristályosodó mondat erőltetett belső ríme okozta felháborodástól, akkor sem feltétlenül így kell a sorok közé írni. (Ezt Baia is tudja, ahogyan arra a korábbi oldalakon már rájöhettünk.) Úgy látszik tehát, magának a vállalkozásnak – egy ilyen kötet megírása – és a számos ügyes találatnak a tükrében a kritika kezdősorában idézett mondat mégiscsak érvényes a szerzőre. A könyv egészének kijár a maximumhoz közeli érték egy bizonyos képzeletbeli számegyenesen, annak ellenére is, hogy egyes részleteiben alig teljesíti túl a minimumot. (Jorgosz Baia–Demeter Ádám: Angyali üdvözlet. PRAE.HU, Bp., 2007, 49 oldal, 1150 Ft) Ludmán Katalin

Moldoványi Ferenc (1960) debreceni születésű, a katonaság elől a Debreceni Tanítóképző Főiskola rajz–népművelés szakára (1979– 1982) „menekülő” filosz, szerves-gyermeki lelkületű képekben álmodó; párizsi filmfőiskolás (1990–91), riport-, dokumentum-, népszerű tudományosfilm-, illetve film- és tv-rendező (1986–92); a kultúrák/ nyelvek egyenrangúságában hívő bölcselő, aki Szőts István, Sára Sándor, Gaál István, Schiffer Pál, Almási Tamás klasszicizmusán túllépve újraértelmezte a reflexív-kreatív dokumentumfilmezés stilisztikáját (dokumentum és fikció egybemosása, zenei/képi szekvenciák, keretes nagyszerkezetek, párhuzamok/oppozíciók, archetipikus képas�szociációk). Mindig is egymást ki nem záró, több lehetséges világ ütközőpontjába állította be a kamerát a godard-i morális nézőpont értelmében. Olykor a fortélyos, végtelen álarcot viselő hatalom és szabad lelkiismeret, civil szókimondás árnyékzónájában fejtette meg az agonizáló diktatúrák túlélési, hétköznapi taktikáit, kezdettől fogva főiskolai tiltás és nemzetközi elismerés „skizofréniájába” szorítva (Leleplezés – 1987, A szamizdatról – 1988/89, Hotel West – 1992, Market Development Foundatoin

– 1993, Keresztapa – 1993). Máskor a kulturális, etnikai, szociális perifériák (szegénység, szubkultúrák) hírnöke volt „fekete dobozos” elszántsággal, meglesve/ megszenvedve az első kilakoltatások őrületét, a reménytelen leépülések nyelvi szétesését – helyenként szürreális tónusban (Itt és most, – 1989; Ha megeszünk egy hódot, – 1984; Párizsi házfoglaló művésze, – 1993). Egyetlen (diploma-) játékfilmje, a Párizsban forgatott, háromnyelvű (francia, román, magyar) Hotel West is a budapesti iskola dokumentarizmusát idézi az ügynöki (szekus) létforma végtelenített konfliktusairól, szándékosan kék, hideg tónusú világot idézve a vad (Funtek Frigyes) és vadász (Szabó László) örök párharcában. A film századik évfordulóján egy 14 részes, a filmnyelvről és a tematizmusról szóló, személyes, élményszerű, a teoretikusságot kerülő, sok archívval dolgozó magyar–francia tévésorozat „celebrálója” is volt: A film és… (1994–95). Az egyes részek tematikusan újraértelmezték Moldoványinak a mozihoz-filmhez való viszonyát, rövid, karakteres archív mozgóképeket kapcsolva a világ nagy rendezőinek, operatőreinek, színészeinek esszészerű vallomásaihoz. De az igazi fordulat saját produceri-rendezői önmegha-

DISPUTA Lépcsők

„…egy másik világ pokla”

41

DISPUTA Lépcsők

tározása óta (Engram: ’emléknyom’, ’emlékezetbe bevésett tapasztalat’) következett be, csupa filmes/televíziós koprodukcióban, néha diplomáciai védelmet élvezve, de gyakran életveszélyben, ismeretlen földeken, idegen kultúrákban készült, gyönyörűen-látomásosan és valóságosan fényképezett (Máthé Tibor, Nagy András), meditatív zenére komponált (Szemző Tibor) spirituális, esszészerű lírai dokumentumfilmjeiben (Az út – 1997; Gyerekek: Koszovó – 2000; Másik bolygó – 2007), meghozva 32 magyar és nemzetközi díjat, 43 ország 98 fesztiváljának elismerését. E filmek esztétikailag, filmnyelvükben és szerkezetükben is nagyon különböznek, mégis mindhármat egyetlen, jól körülhatárolható, szinte tézisszerű gondolat, filozofikus üzenet vezérel, s a „kizökkent létű”

42

helyszínek, szereplők dramaturgiája is ezt a keresést értelmezi. A kínai nyelvű, magyar feliratú Az út című filmnek még főhőse van, egy 65 éves irodalomtanár (Liu Zhixhian), a 10–15 ezres magyar kínai diaszpóra komikusfenséges képviselője: kijelölt sorsa van mindkét világban és kultúrában, de mintha angyali távolságból (egyszerre puritán és érzéki fotografálás) nézné mindkettőt, anélkül, hogy a taói bölcselet illusztrációja lenne két térben és időzónában (BudapestJózsefváros–Kína-Peking, Sanghaj). A szeretettől megfosztott élet két morális-kozmikus keresése mozgatja a dokumentum-játékfilmet: újraélni a szerelmet egy ismeretlen világban, és visszatalálni boldogtalan házasságából született, megtagadott fiához. A Gyerekek már szakít a hősportréval, egy paradox-abszurd tézisre építve e „meditatív fohász”, „világi oratórium” nagyszerkezetét: etnikai alapon zajló törzsi háború és önelégült-amorális civilizatórikusság akarja itt reménytelenül megérteni egymást. Koszovóban és Belgrádban hat bűntelen, elárvuló albán és szerb gyerek a végzetnek ugyanazon a Moebius-szalagján lesz túl hamar kataklizmák ártatlan tanújává. E háborús vádirat (empátia és diszkréció melankolikus és szenvedélyes elegye) sajátos párhuzamos szerkezetben valósul meg: a fekete-fehér, puritán szenvedésportrékat és egy rádióbeszélgetést a gyerekek által szuper 8-as színes filmre forgatott szép „szekvenciák” tagolják és oldják. A Másik bolygó a hőstelenítés és a bonyolult nagyszerkezet kettősségében emeli fel az elviselhetetlen dokumentatív konkrétságot az archetipikus-spirituális vigasz, az ima magasságába. Hasonló „vádiratszerű”

ge); B4/3 (monológ, bolyongás a vízben álló fák között); KP (monológ, fésülés, éjszakai élet, bódéban beszélgetés négy egysége); ECF (cipőpucolás, galambhipnózis, nevetés öt egysége); B4/4 (a sziklás partról – ahol a kislány áll – benyúlik a fa a vízbe); KSZ (monológ, guberálás éjszakától nappalig, gyermekek alvása a függőágyon és hajmosás, éjszakai lázálom sírással, kilenc egysége); KGY (monológ, palántázás, kiképzés, ének/tánc négy egysége); A. 3 porhót terít a hóvihar a puszta domboldalra, ahol egyetlen farkas áll. A narráció fő vonalát, a képekhez analóg, kontraposztos vagy asszociációs módon rendelt, a megalázottságról tanúskodó monológok (B1-4, EC, KB, B4/3, KP, KSZ, KGY), illetve a kibeszélt, apokaliptikus, büntető, nem feloldozó álmok adják (EC, BÁ). Ám az álmok esetében a cselekvésben és beszédben fokozatosan megjelennek az oldódás, a remény elemei (B4/2, ECF), sőt a csak a galambok „nyelvén beszélő” cipőpucoló kisfiút nemcsak mindig galambok veszik körül szelíden, hanem az egyik madár ölbe vevésekor már ő uralkodik az álom felett. Néhány szegmentumban semmifajta vagy minimális narrációs elemet találunk, ezért ellensúlyként felerősödnek a zenei nyomatékok, a képasszociációs plánstruktúrák és a metakommunikációs jelzések (A1-2, B4/2, KT nevetés, ECF nevetés, B 4/4 dal). Az erős érzelmek felidézése során a kétségbeesett, zaklatott sírás is hitelesíti a feloldhatatlan krízist (KSZ) vagy a hevült dal/tánc erősíti

DISPUTA Lépcsők

kísérlettel már találkoztunk az új magyar dokumentumfilmezés palettáján (Kocsis Tibor: Új Eldorádó, Fekete Ibolya: Chico). A film 2005 őszétől 2007 késő őszéig forgott három kontinens négy országában (Mexikó, Ecuador, Kongó, Kambodzsa). Egy plusz hét egyéni és kollektív gyerektörténet fonja össze és teszi hasonlatossá e lázadás nélküli, irracionális stációkat (1. az észak-mexikói tarahumara indián törzs kislánya – TK; ecuadori cigarettaárus lány – EC; kongói boszorkány – KB; a kambodzsai téglagyár gyermekei – KT; a kongói gyermekprostituált – KP; az ecuadori cipőpucoló fiú – ECF; a kambodzsai szeméttelep álomlátó kislánya – KSZ; a kongói gyermekkatonák – KGY). Az utazást meditatívvá (sámán és a beavatott kislány imája, keresztjárása) tevő nagyszerkezet látszólag keretes, szimmetrikus, megerősítő ismétléseken alapul, valójában az elviselhetetlenség fokozásával lassan eltűnik, beolvad, alig ismerhető fel, mintha azt sugallná, hogy semmi racionális nem segít, csak az ima. Egy boldog gyermek alászállása a „vízben elveszett” gyermeklelkekért és a földön szétszóratva szenvedő gyerekekért hozott önzetlen áldozat. Az áldozathozatal is csak a segítő felnőttek (sámán, édesanya) cselekvéseivel (keresztállítás, tűzgyújtás, tanácsadás, álomőrzés) és óvó szavaival lehetséges („El ne tévedj az úton…”, „Krisztus legyen veled és kísérjen utadon.”), tehát a közösség megtartó és elbocsátó erejével. Az alászállást a sámán a fogyó holdnál, a barlangi tűz melegénél elmondott könyörgése indítja el: a keresztet a négy égtáj felé meg kell erősíteni, így tűnik el a halott ember a keresztről. A kislány feladata tehát, hogy a négy égtáj felé (észak: a keret hófúvása, dél: Kongó, kelet: Kambodzsa, nyugat: Mexikó, Ecuador) forduló látomásaiban, révülő bolyongásaiban, azaz a hét konkrét történetben megmentse és a reménynek adja (sárga ruha) az elveszettnek látszó gyermeklelkeket. A struktúra a következőképpen segíti e bölcseleti szál formai testet öltését: A. 1: fenyőfák kékes hóviharban; B. 1–4: a tarahumara sámán imája; reggeli szertartása; a beavatott, de már felnőtt kislány beszélget az édesanyjával; a hegyoldalban haladó sámánt a lány követi a tópartig; A2 fekete, felhős táj; EC (monológ, cigarettaárulás éjszakától hajnalig és tüzes lázálom négy egysége); B4/2 (kislány álma a ház tűzhelyénél, a sámán követ gyűjt és nézi a naplementét); KB (monológ, piaci munkák, evés, vonatutazás és birkózás hat egysége); KT (téglakészítés és áldó eső négy egysé-

43

DISPUTA Lépcsők 44

a férfiközösséghez tartozást a halál közönyében (KGY). Klasszikus kozmikus archetípusok (négy ősanyag, nappal-éjszaka, állatok) mozgatják az alineáris történetek mélyrétegeit, így emelve el a puszta társadalmi-morális sorsvázlatokat a tisztább, létfilozófiai síkba, hisz mind a hét szenvedéstörténet az embertől megszabadított táj oltalmában zajlik. Domináns a női karakterű víz: az iszony mélysége ellen küzdenek a kislá­ nyok (B.3, B.4/3-4, KSZ sírás), de a nedvesség, bármilyen nemű gyerek is az, mindig óvja, védi a gyengét (szomj, munka, mosdás). A tűz szintén feminin, az élet keletkezésének pozitív attribútuma (szertartás, álomőrző, az édesanya piros ruhája, ételkészítés), de a pusztulás vészjósló figyelmeztetése is (cigarettaárulás, fortyogó föld, dzsoint sodrása ). Az ég (fák, hegy, nap) férfias magasba törésével tagadja a földi rosszat (fenyőfa a viharban, templom fölötti esőfelhők, fák mögött felkelő nap, madarak a téren, hegyek fölött elrepülő madár). A föld a stabilitás eleme – megköt és kijózanít (a sámán köveket hord kerítésnek, a fiúk birkózása a földön, sár az arcra/lábra száradva, palántázás). Nappalok és éjszakák nem válnak szét, szinte mindig összekeverednek (EC, KSZ) vagy túlsúlyban vannak (KP), de néha bizonyosságot ígérnek (a sámán napfelkeltéje). Az állatok elbújtak a pusztító ember elől vagy magányosan a közelében vannak (cica EC, farkas), de néha a vigasztalás őrangyalaiként élnek a gyermekek közelében (galambok a téren, kutya a guberálók között). Minden gyermeksors e földi létben, de még az álmok egy részében is circulus vitiosus, reménytelen aláhullás. A fény világra akar jönni e szenvedő angyalok min-

den pillantásában, lefojtott éneklésében, kétnapos éhségében, a fajtalan erőszak és az ölés utáni ébredésben. Pokol és Mennyország határzónáján, élőhalottként járják néma passiójukat. Jézus megerősítve (nevetés, játék, állatok, társak, álmok) őrzi őket a Teremtővel való találkozásig, mert akikre rá vannak bízva, megbecstelenítik és kifosztják őket, belőlük élnek, elveszik az életüket. Az ecuadori cigarettaárus kislány első álmában a felrobbant földön menekül egy menedéket nyújtó hegy felé, de öccse a földbe akar bújni: „… és  akkor egy férfi, Jézus, aki ott állt, az is azt mondta: Ne nézzetek hátra… Ne nézzetek, csak előre, és akkor majd találtok egy helyet, ami nem ég.” Második álmában már hatéves: „Jézus körül ott ültek a tanítványai. Beszélt hozzájuk. Egy nagy piros ruha volt rajta. Oda akartam menni hozzá, hogy halljam, mit mond, de ő egyre messzebb és messzebb került. Még közelebb menetem, és még távolabb lett.”  A kongói boszorkány kisfiú földönfutóként, egész életében Istenre vár: „Lelkész vagy pap akartam lenni, igehirdető. Aki az utcán hirdeti az evangéliumot.”  A kambodzsai szeméttelep  füstölgő romjain esznek összebújva felnőttek és gyerekek, hallgatva az éneket az egyetlen vigasztalóról: „Jézus, aki bűneinket megbocsátja, békét ad annak, aki követi / Hallgass meg, Szentlélek, oltalmazd hitemet, őrizd hűségemet.” Nincs más reményük, mint Krisztust életre hívni e kataklizmák legfáradtabb, legsötétebb óráiban, mert „… ez a világ egy másik világ pokla.” (Aldous Huxley) Szűk Balázs

Iskolai zaklatás – kortünet vagy epidémia?

Mit nevezünk zaklatásnak? Egy (vagy több) olyan áldozat kiválasztását és gyötrését, zaklatását, sok esetben nyilvános megalázását, aki nem képes magát megvédeni a közösség fennálló hatalmi viszonyai között. A zaklatási esetek szereplőit általában hármas – zaklató–áldozat–szemlélő – szerepfelosztásba sorolják be. A legtöbbet a zaklató és áldozata személyiségjegyeivel, környezetével, közösségben elfoglalt helyével stb. foglalkoznak. A zaklató lehet határozott fellépésű, erősebb fizikumú vagy éppen bizonytalan, önértékelési zavarokkal küzdő, átlagos fizikumú elkövető. Az áldozat paraméterei még tágabb határok között mozognak, a legfontosabb közös elem az a körülmény, hogy az illető közösségi pozíciója, önértékelése annyira bizonytalan, hogy nem képes megvédeni magát. Érdekes és nem könnyen eldönthető vita folyik arról is, hogy ez utóbbi körülményt hogyan is dönti el a zaklató. Hogy tehát a zaklató maga erőszakos, robbanékony természetű személyiség, aki egész egyszerűen „lecsap” arra, aki az útjába kerül, ilyen értelemben véletlenszerűen választja ki áldozatait, vagy nagyon is tudatosan, mondhatni „szociális érzékenységgel” választ áldozatot magának azok közül, akikről el tudja dönteni, hogy nem fogják tudni megvédeni magukat. Tény, a zaklató valahogy eldönti. És most nézzünk néhány sokkoló tényt, ame-

Kőszeghy Attila Szirmai Erika

például egymillió dollárt kapott kutatásra és kezelési eljárások kidolgozására), sorozatosan derül fény zaklatással kapcsolatos halálesetekre: gyilkosságokra és öngyilkosságokra. 2005-ben a 14 éves Gary Hansen felakasztotta magát, mert társai zaklatták. A fiú korábban két évig, sorozatos bántalmazás miatt nem járt iskolába. 2004-ben a 16 éves Travis Sleeve agyonlőtte magát, mert társai két hónapon át csúfolták, kővel dobálták, megrongálták autóját. A 14 éves Dawn-Marie Wesleyt öccse találta meg kutyapórázra felakasztva a hálószobájában. A lány búcsúlevelében leírta, hogy három lány hónapokon át nem szállt le róla, és semmi sem állíthatta meg őket. A tízéves Myles Neutst két idősebb iskolatársa akasztotta fel a mosdóban, majd közönséget is hívott, hogy nézzék fuldoklását. A gyerek négy nappal később halt meg a kórházban, miután az egyik gyerek mégis szólt egy tanárnak. (CBC News 2005. márc. 23.) NagyBritanniában is évente 12–16-ra teszik a zaklatás miatti halálesetek számát.

DISPUTA Műhely

A

z iskolai lövöldözés média közvetítette sokkoló hírei és képei, ha nem is váltak „megszokottá”, ma már messze nem váltanak ki olyan visszhangot, mint akár kilenc éve, a Colorado állambeli Columbine High School esetében. Az iskolai lövöldözés esetei más országokban történnek – szerencsére –, és ott is valamiféle vadhajtásként, előzmények nélküli „istencsapásként” tekintünk rájuk. Csak kevesen gondolunk rá, hogy a fiatalkori erőszaknak ez a vadhajtása nagyon is összefügghet a fiatalkori életszíntéren, az iskolában előforduló egyéb erőszakcselekményekkel, amelyek azonban – ellentétben az iskolai lövöldözők exhibicionizmusával – nagyon is rejtőzködő természetűek. Az iskolai zaklatás természeténél fogva rejtőzködő: szülő, tanár, iskolai személyzet vagy más felnőtt lehetőleg ne is tudjon róla – így gondolja, aki teszi. (Kutatási adatok szerint az áldozatok 30 százaléka soha nem mondja el senkinek, mi történt vele, lásd Smith és Shu 2000.) De aki látja is – legyen akár pedagógus, akár más felnőtt –, könnyen hárít: „évődnek a srácok”, „ugyan már, ilyet mi is csináltunk”, „természetes, hogy néha összekapnak”. És máris elhárul a következmények átgondolásának nyomasztó feladata. Pedig ma már arról olvashatunk a jelenséggel foglalkozó nemzetközi szakirodalomban, hogy az iskolai zaklatás áldozatai könnyen szenvedhetnek életre szóló traumát, lelki egészségük, tanulmányi eredményeik, egész iskolai pályafutásuk válhat áldozatává az osztálytársak vagy iskolatársak által elkövetett rendszeres vagy ismétlődő zaklatásnak. Az áldozatok gyakran számolnak be fej- és gyomorfájásról (Due et al., 2005; Williams, et al., 1996), szoronganak és depressziósak (Due et al, 2005; Kaltiala-Heino et al., 1999), rosszul teljesítenek az iskolában, gyenge jegyeket szereznek (Rigby, 2003; Tremblay, 1999), lógnak – az iskolai hiányzások 20–25 százalékának a zaklatás az oka az áldozatok hiányzásában (Rigby, 2003). A zaklatók gyakrabban fordulnak alkoholhoz és drogoznak (Pepler et al., 2002), gyakrabban kerülnek összeütközésbe a törvénnyel – Olweus szerint az általános iskolai zaklatók 60 százalékát 24 éves koráig legalább egyszer letartóztatják. A legsúlyosabb esetekben a gyerekek elvesztik érdeklődésüket mindenfajta tevékenység iránt, haszontalannak érzik életüket, gyakoriak az öngyilkossági gondolatok, kísérletek. Kanadában, ahol már évtizedek óta kutatják a jelenséget és harcolnak ellene (az egyik egyetem 2005-ben

45

DISPUTA Műhely 46

lyek arról tanúskodnak, hogy milyen gyakori az iskolai zaklatás más kultúrákban. Dan Olweus 1993-ban 130 ezer (!) norvég iskolás között 8 százaléknyi zaklatót talált, Borg 1999-ben Máltán 6282 fős vizsgálatában 27 százaléknyit, Nansel és kutatótársai az Egyesült Államokban 15 686 gyerek között 2001-ben szintén 8 százaléknyit, Hanewinkel és kutatótársai 2004-ben Németországban 9 százaléknyit 6433 gyerek között. A magyarországi vizsgálati eredmények még nem sorakoztathatók a fentiek mellé, mivel nálunk csak szórványosan történtek ilyen vizsgálatok. Fontos azonban tisztában lenni azzal, hogy a felnőtt társadalom hozzáállása az iskolai zaklatáshoz legalábbis kétarcú. Még ha egy társadalom hajlandó is valamilyen módon elismerni, hogy a zaklatás az iskola élő problémája, a közfelfogás és a kutatási eredmények sajátos kettősséget mutatnak, amint arról Kathleen Stassen Berger is ír, összevetve az iskolai zaklatás gyakran sokkoló tényeivel az 1990-es évek elejétől mindjobban konfrontálódó amerikai közvélemény reagálását (Stassen Berger 2007:4). A társadalom szélesebb köreiben elterjedt kép, amelyet ez az összefoglalás elénk tár, valószínűleg nemcsak a zaklatással már lassan évtizedek óta találkozó amerikai közvélemény hű, ámde a kutatási eredmények által felrajzolt helyzettől távol álló felfogását mutatja, de sokban emlékeztet a közelmúlt magyarországi eseményeivel kapcsolatos véleményekre is. Az amerikai közfelfogás szerint a zaklatás, a „bullying” jelensége az iskola problémája, az iskola nem megfelelő működésének következménye. A zaklatás legszélsőségesebb formájában az iskolai lövöldözésekben nyilvánul meg, okozója néhány elvetemült, gonosz gyerek. A megkérdezett környezetében természetesen nem történik ilyesmi, a probléma gyökere valószínűleg a családi nevelésben keresendő, és „zéró tolerancia” alkalmazásával pár héten belül az iskola életében is felszámolható. A kutatás szerint ezzel szemben egyáltalán nem az iskola elszigetelt problémájáról van szó. A zaklatásért korántsem csak a zaklató – mint magányos, deviáns elkövető – okolható; sokkal inkább olyan komplex jelenség ez, amelyben az egyén örökletes adottságai, egyéni élettörténete mellett a környezet adottságai legalább ugyanilyen fontos szerepet játszanak. A beavatkozás eredménye pedig – hosszadalmas, gyakran meg-megtörő folyamat nyomán – jó esetben kevesebb áldozat, megértőbb hozzáállás lehet.

Az eddigi kutatások megállapításai szerint az iskolai zaklatás minden iskolában jelen van, változó intenzitással és változatos formákban, az áldozat megverésétől, megalázásától kiközösítéséig, a fenyegető mobiltelefon-hívásoktól az internetes pletykaterjesztésig. Arra, hogy milyen tényezők idézhetik elő az eseteket, a vizsgálatok eddig nem tudtak végleges és egyértelmű választ adni, de hangsúlyozzák, hogy a zaklatási esetek komplex okok következtében jöhetnek létre, melyeket megtalálhatunk a genetikában, a családi háttérben, a szocializációban, az iskolában, a közösségben és a társadalomban. Eleinte a zaklatást tipikusan fiúk által elkövetett fizikai cselekménynek tartották, és csak később, a jelenség alaposabb és kiterjedtebb vizsgálata során derült fény arra, hogy ezek az esetek tágabban értelmezhetőek: a kapcsolatok manipulálása, mások holmijának megrongálása, ellopása, fenyegetés, gúnyolás éppúgy része e fogalomnak, mint a fizikai bántalmazás esetei. Arra is fény derült, hogy nincs jelentős különbség a két nem által elkövetett zaklatás gyakorisága között. Bár a fizikai zaklatásban valóban a fiúk „vezetnek”, a szociáliskapcsolati zaklatás a lányok tipikus felségterülete, nem függetlenül attól, hogyan szocializálódik a két nem: a nyugati kultúra eltűri, sőt támogatja a fiúk nyíltabb, határozottabb, esetleg fizikai fellépését, a lányoktól viszont lágyabb, „nőiesebb” konfliktuskezelést vár. Így nem meglepő, hogy a lányok a rejtettebb, nem fizikai megoldásokkal élnek, kiközösítéssel, pletykálással, csúfolással bántják, zaklatják nekik nem tetsző társaikat. Az esettípusok vizsgálata során mutat­kozott meg az, hogy az életkor előreha­ ladtával a zaklatási esetek típusai is változnak. Míg az iskoláskor elején (sőt, már az óvodások között is) előforduló esetek javarészt fizikaiak, ahogy a gyerekek idősebbek lesznek, és szociális, valamint verbális készségeik is egyre fejlődnek, kifinomultabbakká válnak, úgy lesznek egyre gyakoribbak a szociális-kapcsolati és szavakkal bántó zaklatási esetek: a gyerekek egyre gyakorlottabban és egyre növekvő számú szociális stratégia, valamint kifejezőeszköz közül választanak. A kiváltó okok is nagy változatosságot mutatnak, általánosságban viszont elmondható, hogy a többség – vagy a hangadó csoport – értékeitől való eltérés, a másság nagy valószínűséggel előidéző tényező. Az áldozat lehet fizikailag gyengébb, tanulmányilag rosszabbul vagy akár jobban tel-

E megfigyelések és következtetések tanúsága szerint komoly esély van arra, hogy nemcsak a médiának az eseteket felkapó és szenzációként tálaló hozzáállása miatt fogunk egyre gyakrabban szembesülni az agresszió ilyen megnyilvánulásaival, hanem a társadalmi helyzet súlyosbodása miatt is. Közhely, hogy az iskola a társadalom leképezése. Ennek az evidenciának viszont azzal a felismeréssel kellene járnia, hogy nem elegendő csupán az iskolán belül kezelni a problémát; a társadalom egészében kell olyan változásokat előidézni, melyek nyomán harmonikusabb és biztonságosabb iskolarendszer jöhet létre. A zaklatás fentebb említett háromszögletű alaphelyzetének (zaklató–áldozat– szemlélő) szereplői közül a legnagyobb létszámú csoportra esik a legkevesebb figyelem. Bár vannak kutatások, amelyek a szemlélők csoportján belüli alcsoportok megállapítására tesznek kísérletet („együttérző”, „beavatkozó”, „szemlélő” stb.), összességében mégis ez a legkevésbé vizsgált résztvevői halmaz. Pedig nyilvánvalóan ez az a csoport, amelyik kulcsszerepet játszhatna – egészségesebb közösségek

esetében játszik is – a zaklatás megállításában. Nincs az a tudományosan megalapozott és felépített, az iskola összes felnőtt dolgozója által képviselt és végrehajtott megelőző program, amely felveheti a versenyt azzal, ha egy közösség többsége egyszerűen nem engedi egy(néhány) társuk nyilvános gyötrését. Nyilvánvaló tehát, hogy az iskolai közösségekben a nagyszámú szemlélők táborában olyan elmozdulás zajlik az egészséges közösség állapothoz képest, amely lehetővé teszi a zaklatás gyakorlatát. Mi okozza ezt az elmozdulást? Összetett társadalmi jelenségről lévén szó, leegyszerűsítés lenne csak a médiát vagy a család változó szerepét, csak a társadalom megváltozott viszonyrendszerét emlegetni egyedüli okként. De hiba volna bármelyiket is kifelejteni. Itt azonban nincs módunk még oly vázlatosan sem ezeknek a tényezőknek a bemutatására. Legalább egy megjegyzés mégis idekívánkozik, feloldandó a címben szereplő alternatívát. A kortünet vagy epidémia kettősségét abban látjuk, hogy feltételezzük, maga a jelenség valószínűleg változatlan módon jelen volt régebbi korok iskolájában és társadalmában is; annyi változott mindössze, hogy ez a jelenség, amely a kutatások számának gyors növekedését hozta, most került a társadalmi érzékenység és a kutatás kettős fókuszába. Emellett viszont az iskolai zaklatás kortünet és epidémia, amennyiben a jelenséggel foglalkozó kutatások száma az 1990-es évektől – különösen az angolszász országok esetében – nagyságrendekkel nőtt a fejlett jóléti társadalmak társadalomkutatásában mint olyan jelenségé, amely napjainkban megállíthatatlanul terjedni látszik, egyre súlyosabb károkat okozva. Akár az előbbi, akár az utóbbi történt, mint mindenben, valószínűleg ebben is vitathatatlan szerepe van a médiának. És nemcsak abban a vonatkozásban, amelyre az amerikai kutatásokban lépten-nyomon hivatkoznak, hogy tudniillik a média országos nyilvánosságát elérő ügyek kapcsán folyamatosan érzékelhető volt a „minta” követésének veszélye. De jelen van olyan értelemben is, hogy a média hatása alatt felnövekvő korcsoportok empátiája nem hasonlítható az azelőtti generációk empátiájához. A fizikai erőszak látványának tömegével szocializálódó ember empátiája nyilvánvalóan módosul, s ez megrendítheti a közösség tartópilléreit is. Ennek a jelenségnek lehet kortünetként mutatója az iskolai zaklatás.

DISPUTA Műhely

jesítő gyerek, lehet jobban vagy rosszabbul öltözött, jobb vagy gyengébb szociális hátterű, kövérebb vagy soványabb, szemüveges vagy másképp viselkedő, zárkózott, visszahúzódó, vagy éppen provokáló személyiség. Előfordulnak rasszista, homofób vagy fogyatékosság miatti zaklatások is. Az pedig, hogy az eseteket ilyen eltérések váltják ki, mutatja, hogy mennyire nem képesek a résztvevők a másság tolerálására. Az intoleranciát pedig a gyerekek éppen úgy tanulják, ahogyan a toleranciát tanulhatnák: szigorúan a felnőtt társadalmi minták követésével, a felnőttek által képviselt értékrendből. Az utóbbi évek technikai fejlődésének következtében jelentősen változik a zaklatás közönségének köre is: míg korábban a zaklatást csak az ott jelenlévők tapasztalták, annak közvetlenül voltak tanúi, ma a mobiltelefonra felvett, esetleg a világhálóra is feltett eseteknek számtalan közvetett szemlélője is lehet. Ez egyrészt növeli a zaklató „dicsőségét”, „hírnevét”, tehát még inkább elégedett lehet a sikeresen végrehajtott akció után, másrészt mivel a szemlélők jó része nincs jelen az esetnél, nem is avatkozhat közbe, nem állíthatja le a zaklatást, nem védheti meg az áldozatot. Ezek a technikai felületek tehát akár az esetek eldurvulását és megszaporodását is eredményezhetik.

47

Fentiektől nem függetlenül, a magyarországi vizsgálatok és kutatások megindulásának kezdeti stádiumában fontos volna, hogy résztvevői előtt világos legyen, vevői azzal, hogy komoly, a felnövekvő generációkat közvetlen közelről és hosszú távú negatív hatásokkal érintő szociális problémáról van szó, amelynek feltárása az iskola – egyébként is megrendült – társadalmi megítélését tovább ronthatja. A mai magyar társadalmi helyzetben, a magyar társadalom mentális állapotából következően és a magyar kultúra – itt nem részletezhető, de nyilvánvaló – sajátosságai miatt e terület vizsgálata különösen is nehéznek bizonyulhat. Megkerülhetetlen tanulságnak látszik végül az is – épp az amerikai példák alapján –: a kutatásnak meg kell tanulnia, hogyan csökkentheti a döntéshozók reakcióidejét. Hiszen olyan szociális problémáról van szó, amely megköveteli, hogy azonnali megoldási kísérletek, programok induljanak. Ezen, külön-külön is óriásinak tűnő nehézségek ellenére e problémahalmaznak a felderítése elkerülhetetlennek látszik ahhoz, hogy a magyarországi iskolák a bennük élő és tanulni akaró diákok számára biztonságos, élhetőbb környezetet nyújtsanak. Felhasznált irodalom

DISPUTA Műhely

Borg, M.G. (1999) The extent and nature of bullying among primary and secondary school children. Educational Research 41, (1999), 99–116. Hanewinkel, R. (2004) Prevention of bullying in German schools: An evaluation of an antibullying approach. In: P.K. Smith and K.

48

Rigby (eds) Bullying in schools: How successful can interventions be? Cambridge University Presss, Cambridge, England (2004), 81–97. Kaltiala-Heino, R., M. Rimpela, M. Marttunen, A. Rimpela, & P. Rantanen. (1999). “Bullying, depression, and suicidal ideation in Finnish adolescent: School survey”. British Medical Journal. http://bmj.com/cgi/reprint/319/7206/348.pdf. Nansel, Tonja R., Overpeck, Mary, Pilla, Ramani S., Ruan, W. June, Simons-Morton, Bruce, & Scheidt, Peter. (2001): Bullying behaviors among U.S. youth: Prevalence and association with psychosocial adjustment. Journal of the American Medical Association, Vol. 285, No. 16., 2094–2100 Olweus, Dan (1993): Bullying at School: what we know and what we can do. Blackwell Publishers, Oxford. Olweus, Dan (1994): Bullying at School: Long term outcomes for the victims and an effective School-based intervention programme, in L.R.Huesman (ed), New York: Wiley, 97–130. Pepler, D., Craig, W., Hymel, S. (2002) A national strategy on Bullying: making Canada safer for children and youth. Ottawa: National Crime Prevention Center, Department of Justice. Rigby, K. (2003) Consequences of bullying in schools, The Canadian Journal of Psychiatry, 48., 583–590. Smith, P.K. and Shu, S. (2000) What Good Schools cab do about bullying: findings from a school survey after a decade of research and action. Childhood, 7, 193–212. Stassen Berger, K. (2007) Update on bullying at school: Science forgotten? Developmental Review, Volume 2 Williams, K., Chambers, M:, Logan, S., Robinson, D. (1996) Association of common health symptoms with bullying in primary school children. British Medical Journal, 313, 17–19.

Nem a gyermekek…

tén az olvasástapasztalat revelációja lehet, hogy az ember nincs egyedül a problémájával, hogy ami vele történt, megtörtént – s megtörténhet, megtörténik, megtörtént másokkal is. Merthogy mire jó az irodalom, s főképp a kortárs irodalom? Tükröt tart, megtapasztalást biztosít, felismer és felismertet, magunkat magunkban, magunkat a világban, a világot magunkban… nyelvbe oltott, mégis világszerű történésekbe írja szét az emberi társadalomban és lélekben játszódó folyamatokat. Olvasóként magunkba olvassuk, a magunk nyelvére fordítjuk a tapasztaltakat. Kritikusként pedig: amit a pszichológia „tudományának” tudója összegyűjt és analizál, amit az „irodalom” írója életszerűen mutat be, azt a „kritika” kritikusa másképp mondja újra, s ha másképpen mond, másképpen lát, akkor mást is mond és lát. Talán. Ám ez a talán kötelezi a kritikát, hogy ne csak az irodalmiság oltárán áldozzon, hanem az „egy az egyben olvasás” másképpen elgondolkodó értelmezői igényének is eleget tegyen. Akár a tematikus olvasás, a pszichologizálás veszélyeit is vállalva. A kortárs irodalmi szövegek az itt és most zajló társadalmi, lélektani folyamatok érzékeny megszólaltatói, érdemes hát e történeteket a vállaltan direktebb beszéltetés regiszterén újramondani, azon a területen, ahol a regénytörténetek újraírása fontos lehet. Bartis Attila könyve, A nyugalom (2001) és Rakovszky Zsuzsa regénye, A hullócsillag éve (2005) a családi világoknak azon szegletébe vezet el bennünket, ahol oly sok ember él: a szétesett és/vagy feszültségekkel, fájdalmakkal terhelt család világába, abba a kohóba, ahol a megtört lelkek formálódnak… Az apa egyik családban sincs jelen, se testben, se lélekben. Az egyik szülőanya (Bartisnál) a szó pszichológiai értelmében vett „mérgező szülő”, aki gondoskodó szeretet helyett bántalommal táplálja gyermekét – a másik szülőanya (Rakovszkynál) „csak” átlagosan szerető szülő, akire oly nagy súlyokat rakott a sors, hogy ennek terhét meg kell osztania gyermekével. S a gyermekek meggörnyedve viszik ezt az anyai-családi örökséget egész életükben, hogy majd sajátjaiknak adják tovább… vagy mégsem? Meg lehet-e törni ezt az ördögi kört? Talán ez a valódi tétje mindkét regénynek, s odafigyelő olvasásának …

Bényei Péter

Az ember mint szülő, egészen különleges állatfaj, s ha ez így van, akkor napról napra anyai, apai identitásunk humanizálására kényszerülünk, akár tudjuk, akár nem, akár tesszük, akár nem… Leírták, megmondták már sokszor, sokan, egyszerűen vagy bonyolultan: az emberi lény lelki szerkezete 6–7 éves korig kialakul, az ember addigra éli meg és halmozza fel magában azokat a jó vagy rossz, de mindenképp sorsformáló tapasztalatokat, melyek lelki bevésődésként, viselkedésmintaként meghatározzák későbbi életét. Az egész életét. Szóval a világban helyét kereső gyermek kialakulatlan lelke igencsak bölcs és hatalmas, hiszen ott formálódik benne a felnőtt és a szülő, ott íródik benne eljövendő élete (ezt a lélekben, lélekbe írt könyvet nevezi Eric Berne sorskönyvnek), s bizony ebben a korban él és rögzül az a gyermek, akit egész életünkben magunkban hordozunk. Nem mindegy, hogy ez a lelkünkben lakó gyermek vidám, kreatív, játékos és boldog, vagy boldogtalan, szorongó, gátolt és szenvedő… S kreálhatunk magunknak okos narratívákat tartósan vagy átmenetileg sikertelen-boldogtalan és/vagy sikeresboldog életünkről, ha ezt a gyermeket nem ismerjük (fel) magunkban, ha nem tudjuk megélni vagy megölelni, nem élünk teljes életet… Az a gyerek, akit a szülei megvetnek, megvernek, megaláznak, olykor megerőszakolnak, akinek a létét, ittlétét, meglétét nem tartják fontosnak, olykor csodálatosnak, vagy akit egyszerűn csak nem szeretnek, az képtelen lesz a szeretetre: legkevésbé az önszeretetre, a szeretet befogadására és kibocsátásra, törekedjék is rá bárhogyan, legyen bár hite, ereje, szívjósága, prófétai adottsága vagy a bankban néhány milliárdja… Azok az emberek, akiket bántottak, s akik felnőtt fejjel másokat bántanak vagy ők bántódnak újra, élethelyzetről élethelyzetre létrehozva a sorsrontó szituációkat, sokszor a szégyen permanens állapotában élnek, legfőképpen azért, mert szégyenüket deviánsnak, a normálistól eltérőnek érzik… A kortárs magyar irodalom több írása lépteti be olvasóját ebbe a „világba”, a szülő–gyermek viszonylatok (és következményeik) lelki szféráiba, megmutatván, hogy az elvétett életek, szeparációs félelmek, kisebbrendűség-tudatok mélyén milyen lelki bevésődések munkál(hat)nak. Ám szin-

DISPUTA Műhely

„Nem a gyermekek tartoznak kincseket gyűjteni a szülőknek, hanem a szülők a gyermekeknek.” (2Kor 12:14)

49

DISPUTA Műhely

Bartis Attila: A nyugalom

50

Mi történik, ha szép és egészséges (iker) gyerekeket következetesen megaláz, semmibe vesz stb. az anyjuk? S persze akiket korán elhagy az apjuk… Bartis írása ezt a Csáthtól ihletett kérdést járja körül, igaz, az „anya- és gyermekgyilkosságok” jóval hétköznapibb, ám annál ördögibb köreit járva be. A retrospektív és naplószerű történetet egy felnőttkorára íróvá avanzsáló férfi beszéli el, aki az anya sírbatételétől induló énelbeszélésben próbálja meg felgöngyölíteni sorstörténetét. A nyugalom különböző idősíkokat egymásra montírozó történetegységeiben egyfelől a torzult anya–gyermek kapcsolat sorsformáló stációit, másfelől a „mérgező viszony” lelki következményeit szemlélhetjük – kívülállóként, átélőként. Ami ebből közös dilemmánk lehet: milyen is egy sérült lélek, közvetlen közelről, az életesemények bennefoglaltságában és az írás médiumában? Vajon ki lehet-e jönni ebből a fájdalmakkal terhelt lelki diszpozícióból, felül lehet-e írni az évtizedek alatt lélekbe vésődött mintákat? „Mindannyian a családnak nevezett olvasztótégelyben formálódunk” – írja Susan Forward, aki szerint „szüleink mentális és emocionális magvakat ültetnek el bennünk – magvakat, amelyek velünk együtt fejlődnek és növekednek. Egyes családokban ezek a szeretet, a tisztelet és a függetlenség magvai. Sok más családban azonban a félelemé, a kényszeré és a bűntudaté.” (Mérgező szülők, Bp., 2000, 175, 10.) Az utóbbi családi konstellációban a szülők nem óvják meg a gyermeket a fizikai bántalmaktól, nem elégítik ki szeretet-, figyelem- és érzelemigényét, nem adnak neki mentális, morális útmutatást – szóval, nem látják el kellő lelki munícióval az öntudatosodáshoz és önállósuláshoz. Ezek „a nem elég jó szülők”, akik energiájukat elszórják saját testi-lelki talpon maradásukra. A valódi „mérgező szülők” gondolattal, szóval, cselekedettel uralkodnak a gyermek testén, lelkén, védtelenségükön vezetik le dühüket, frusztrációjukat. S vannak, akik megkövetelik, hogy a még éretlen gyermekük viselje „gondjukat”. Ilyen a Bartis-regény anyaalakja, a tipikusan mérgező szülő Weér Rebeka: élete sikeres időszakában elhanyagolja, szavakkal bántalmazza ikergyermekeit, majd színésznői karrierjének beomlása után 15 évig lakásába és a mélydepresszió ürességébe húzódik vissza, s önsorsrontó börtönébe magával ragadja fiát is. Mit is rejtenek a falak, melyek színfalai mögé csak akkor pillantunk be – futólag,

felszínesen –, ha egy-egy gyilkosságról, halálról tudósító „rossz hír” megsejdíti létezésüket? Az arisztokrata származású színésznő-anya a mítoszokból, mesékből ismerős „Rettenetes Anya” archetípusát aktualizálja életében. Gyermekeivel ambivalens kötést alakít ki: jelen van, mint otthont és táplálékot adó entitás, kapcsolati tőkéjét kamatoztatja lánya sikeres zenei karrierje érdekében (elintézi azt is, hogy a fia beavatódjon a szexuális életbe), ám „átalakító funkcióját”, a gyermeki lelket gondozó, világba vezető, majd útjára bocsátó funkcióját hanyagolja. A „Rettenetes Anya” úgy éri el a legszorosabb kötést, hogy megvon minden szeretetkapcsolatot, így gyermekeit állandó függésben tartja, az elvesztéstől való állandó félelmet generálva bennük (a főhős gyerekkorában vaknak tetteti magát, hogy anyja ráfigyeljen…) Lányával szemben a versengő szülő szerepét játssza: elszereti szeretőit, közönyösen elintézi abortuszát, majd disszidálása után jelképesen eltemeti, csakhogy visszakaphassa pártutasításra visszavont sztárszínésznői státusát. Nem kapja vissza, s a lányát se: a húszévesen disszidáló, zenei karriert befutó Judit németes formában felveszi anyja nevét (Rebecca Werkhard), s mint a regény végén kiderül, 25 évesen, hegedűhúrokkal felmetszve ereit, öngyilkos lesz. Tette így egyszerre rituális gyermek- és anyagyilkosság. S a „méreg”, mely az elszakadás után is halált hoz a lánygyermekre, a történetmondó fiú életében anyja visszavonulása után is halmozódik. Lélekromboló viszonyukat egy incesztusközeli szituáció szinte vérszerződéssé teszi: a depresszióba menekülő anya önsorsrontó szabályait átveszi fia is, állandósítva az ambivalens viszony delejező állapotát. „Holvoltálfiam? Dolgomvoltanyám… típusú beszédpanelekből épülnek börtönük nyelvi falai. Persze ezek egyben „biztonságot jelentő mondatok” (146), egyensúlyt teremtenek, amely „nyugalmat és rendet jelent” (Forward, 187), melyből lehetetlen kilépni. S amit az állandósuló elmemozgások (a gondoltam…, gondoltam… ritmikus ismétlésére írt monológok) is újravésnek, a tudatba égetve a tanult tehetetlenség állapotát… Az egyetlen kiút az írás: az anya halála előtt és után is (az én-elbeszélő fiú kiad egy novellagyűjteményt, s az a regény, melyet olvasunk, ott íródik a történetben). Az írás, mely szembesít az anyával, mely a tudat fényébe emeli a lelki sérülés tüneteit, a nyomokat, melyek aztán kivezethetnek a lélek labirintusából. Talán… Merthogy ami a lélekbe egyszer bevésődött, mindig ott marad. A feladat nem könnyű:

lehetetlensége jelenik meg. A hit itt a bizalom és a ráhagyatkozás gesztusát jelöli, valami rajtunk kívülire, emberire és istenire. S ha a hittől, hát a kegyelemtől is el van zárva a beszélő az apa- és istenhiány következtében („van Úristen, csak már ötezer éve is szart az egészre” 293.). Persze a félelem, a gyengeség és a szeretetlenség lelki ellenpontjaként összesűrűsödik a bosszú és a gyűlölet emocionális káosza, melyben démonikus erők lakoznak: senkit nem lehet megalázni, mások bajáért hibáztatni anélkül, hogy ne hordozzon tartós haragot, tomboló bosszúvágyat. A mérgező papról írt történet ugyanúgy a bosszú (önmegsemmisítő) „eltolásaként” értelmezhető, mint a beszélő gyerekkori rajzai, tudatban dühöngő beszédaktusai, perverzióra való hajlama. De az ember társas lény… ezért a másikhoz való viszonyban nyílik meg újra és újra az átlépés kapuja. Weér Andor kapcsolata Fehér Eszterrel, a szerelem kommúniója magában hordozza a fájdalommal terhelt lelkek kölcsönös megváltásának a lehetőségét. Eszter maga is lelki sérült, hasonló hasonlót vonz, vak vezet világtalant, nincs könnyű dolguk, merthogy „iszonyúan nehéz a bizalom és a biztonság érzését visszanyerni, ha a szülők egyszer már széttaposták” (Forward 129.). A testek görcsös egymásbaomlásaiból nem teremtődik tartós lelki intimitás (abortusz, veszekedések, pszichiátria), azaz nem szakad el a mérget szállító köldökzsinór anya és fia között. A zárlat mindenesetre határhelyzethez ve­ zet el: a főhős elpusztítja a halott anya emlékeit, s a lerombolt lakásba húzódva három hét haladékot kér Esztertől élete rendezéséhez. Az írás nem orvosság a lelki bajokra, ám lélekben végigjátszatja a szükséges lépéseket: szembenézés, felismerés, a bos�szú szublimálása, gyászmunka; az életbe kilépés csak ezután történhet. Minden változás, minden gyökeres lelki átalakulás kockázatos, hiszen a kimozdulás után már nincs visszaút a régi biztosságába (bármily rossz is volt). Új lelki mechanizmusok bevésésére és állandósítására van szükség: olyan készségek ezek (bizalom, szeretet, önállóság, bátorság), melyek nem formálódtak ki a beszélő gyermekkorában, más forrott ki helyettük. A lehetőségek útja a nyitott zárlatban kétfelé ágazik: a narrátor Eszterrel megpróbál kitalálni a lélek labirintusából (apaként betöltheti az apahiány űrjét, feleségében újjáteremtheti az anyát, s végleg megbékélhet az igazival), vagy… marad a visszavonulás, sőt, a végérvényes

DISPUTA Műhely

az anya (és az apa), legyen bármily közönséges vagy erőszakos, mégiscsak uralkodó istenségként él a gyermeki tudatban, s még gyengeségében, még halála után is legyőzhetetlennek tűnik. A mérgező szülő mérge tartósan hat, bármikor halált okozhat: az írott szöveg testén (metafiktív regiszterén) is újra és újra felbukkan a mérgezés „nyoma” (motívuma). Az író-narrátor a gyülekezetét megmérgező katolikus papról ír (olvas fel) novellát… Vagy: miután anyja jelképesen eltemeti lányát, a démoni vonzásból ösztönösen menekülni próbáló (akkor húszéves) elbeszélő egy idős utcanő (egy anya-alteregó) karjaiban köt ki, aki tört szárnyú madarakat zár ketrecbe, majd, mielőtt magával végezne, galambok sokaságát mérgezi meg. A történet társadalmi színtereit megidéző újsághírek egyike egy gázmérgezésben elhunyt család tragédiájáról számol be, melyben a galambtetemek elzárta kémény füstje hoz halált. A halmozódó méreg a lélek gyilkos – önromboló – energiáit is állandó mozgásban tartja: ezért különösen fontos egy másik metatörténet, a mozdonyvezető története, aki két gyermekével a sínre álló anyát gázolt halálra („A tatabányai kanyar mögött ott állt az a nő a két gyerekkel, még csak nem is ölelte magához őket, hanem úgy álltak egymás mellett, mint a jegenyék, és mind a hárman a szemembe néztek, érti? Úgy nézett rám az a hatéves kislány, mint az ajándékokkal teli karácsonyfára” 76.) A megíráskor az anya és leánya már halott, a beszélő pedig ott áll a sínen, a lélekben felé rohanó pusztító erővel szemközt – erőtlenül az (el)lépéshez… Mert hol is torzul legjobban a gyermeki lélek, hol épülnek fel a lélek gátjai? A legsúlyosabban az önértékelés zavarában, amely a bizalom és biztonság megtapasztalásának hiányából fakad, s fokozódó szégyenérzetet, szeretetkapcsolatokra való képtelenséget generál. Felnőttként is alulmarad a hétköznapok „próbatételeiben” („…majd beledöglöttem a szégyenbe, amikor vállaltam egy élő televíziós beszélgetést…” 11.), menekül az alkalmi-testi kapcsolatok coitusai után, író, tehát ironikusan szemléli önállótlanságát („…valójában nagy rakás szerencsétlenségek, felnőtté pumpált csecsemők, akik legszívesebben az anyjuk csöcsén csüggnének a mai napig, mint ez is a patkánymérgezett szenteltostyájával” 27.). A hallgatás csendjében jelen van az apa hiánya is, ami az életbizalom hiányának másik ősforrása. A regény egyik gondolathálójában Isten létének-nemlé­ tének kérdése, a hit-elv megélhetőségének

51

DISPUTA Műhely

visszavonás, az öngyilkosság, a semmi közönyének „nyugalma”. Mi itt és most támogassuk az előbbit… Merthogy eljöhet másfajta nyugalom is, az összeomlás utáni káoszt fel- és megváltandó, melyre a befejezés azért tartogat néhány érvet. Az utolsó lapon megidéződik egy fénykép, rajta az apa és az anya látható, egy barátnő társaságában (56-ban készült a kép, az elbeszélés ideje a rendszerváltás környékére datálható), s ezen a családi fotón ott van, ami olyannyira hiányzik: a családi-baráti intimitásban élvezett derű („Hárman ülnek egy deszkákból ácsolt konyhaasztalnál, előttük üvegkancsó, háromnegyedig töltve borral, meg poharak (…). Semmi mesterkéltség nincs a tekintetükben. Nem mosolyognak és nem révednek a semmibe. Szemmel láthatóan boldogok. És ha jól számolom, amikor november végén visszafele tartottak Budapestre, már öten ültek a hátsó ülésen. ” 325.) Itt van először nevén nevezve az apa, itt egyben van a család, s abban, hogy Andor a fényképet Eszternek elküldi, talán ott van az újrakezdés reménye (is). Ahogy a zárósorok kesernyés iróniájából is kihallatszik valami hasonló: „Természetesen félek. De addig, amíg a cserépkályha rendesen átmelegszik, még lesznek emberi vonásaim. Ha kint ülnék, mondjuk egy tóparti ház udvarán, valahol az Isten háta mögött, a Kárpátokban, akkor is csupán azt írhatnám, hogy egyetlen dolog tölt el csodálattal: a csillagos ég fölöttem. És ez még nagyon kevés.” (325) S ha már nyugalom, egy mondat, mely a Bartis-szövegtől fényévnyi távolságban született, de mégis… legyen ez egy „olvasói” érv a romboló életjátszmák tartós felülírásának reménye, szóval, a történetmondó életbenmaradása mellett… mely talán a kantiánus erkölcsi rend hiányáért is kárpótol, a címnek is értelmet ad, s, ha akarjuk, belefér az egész regény, és ez már nem nagyon kevés: „ahol megvalósul a teljes üresség, ott a nyugalom tisztán megmarad” (Lao Ce: Tao Te King).

52

Rakovszky Zsuzsa: A hullócsillag éve A hullócsillag éve olvasásának legizgalmasabb élménye, hogy (és ahogy) a regény bevezeti olvasóját a gyermeki lélek bensőséges birodalmába: mit él meg, mit lát, mit érez egy öt-hat éves gyereklány, aki korán elveszíti apját, aki egy társas bizalmatlanságtól terhes korba születik bele (az epikusan megjelenített év története javarészt 1956-ban játszódik), aki szoros érzelmi kötődéseket nélkülöző nagycsaládi, baráti vi-

szonylatok laza hálójában nevelkedik? Mi is játszódik le egy gondtalannak vélt kisgyermek lelkében, milyen nyomasztó szorongások tolulnak fel benne a világ apró rezdüléseire adott ösztönös reakcióiban? S e világra nyitott gyermeki lélek tükrében ott látjuk az anyát, az oltalmazó és az elutasító anyát, s ott látjuk azt is (amit a gyermek még nem láthat), milyen lehet egy alapvetően jószándékú, ám támasz nélkül maradt nőnek, ha képtelen megküzdeni a rá nehezedő érzelmi terhekkel, a mindennapos kihívásokkal, ha folyton-folyvást elnézést kér azért, hogy él, s hogy életet adott… S látjuk persze a világot, mely a gyermeki tekintetben gyakran ellenséges arcát mutatja, s melyből hiányzik az, mi a gyermekben – még – megvan: a jelenlét tudatossága. A történet nagy részét egy tárgyilagos harmadik személyű narrátor hangján halljuk, ám ez nem más, mint Piroska mentális hangja: az ő gondolatai, emocionális állapotai sűrűsödnek össze ebben a hangban, amely szavakat rendel a gyermeki tudathoz, finom rendet sző az álmok, a fantáziák és a realitás megtapasztalásaiból, s néha bizony rendíthetetlenül bölcselkedik, úgy, ahogy egy gyermek sohase tenné. (pl.: „A legfontosabb határvonal a halál.” 13.) De ez nem igaz: „A Felnőtt a Gyermekiben töviről hegyire ismeri az emberi természetet” – írja Eric Berne, s „ez a belső kis »emberke« többet tud a gyakorlati pszichológiából és pszichiátriából, mint a felnőtt, igazi professzorok” (Sorskönyv. Bp., 1997, 121). A hatodik életévébe érkező Piroska a gyermekinek nevezhető életszakasz utolsó fázisába lépett, amikor is megtörténik a lelki értelemben vett leszakadás az anyai pszichéről, lassan kialakul az én, a személyiség foglalata, így a gyereklány ösztönösen keresi énjének határait és a helyét a világban. Míg az öntudatosodás „helykereső” folyamata „a ki vagyok én valójában”, „mennyit érek a világban” kérdéseire kapott válaszok sokaságával szembesíti, addig a belső határok kijelölése állhatatos gyermeki harc az álmokban, a fantáziákban feltörő tudattalan késztetésekkel, a külvilág idegen, fenyegető rezdüléseire adott szorongó reakciókkal – harc azzal az erővel, amely folyton ki akar ragadni az életből, a megszokottból, a biztosból, önmagából. Minden gyermek első komoly traumája az a rémülettel társuló tapasztalat, hogy a világ nélküle is létezik, hogy a létből bármikor átfordulhat a nem-létbe („Tehát úgy van, ahogy sejtette. Elég egy óvatlan lépés, hogy mindent elveszítsünk, még önmagunkat is: kilépünk egy ajtón, és többé nem vagyunk

A mindennapok e kis meghalásaiban és feltámadásaiban él a kisgyermek, de mindez meghatározza későbbi életét is, mivel az üvegmaszk mögötti arc az ősanyát, az élet és a halál fölötti hatalom birtokosát mutatja meg, azokat az erőket, melyek a legkülönfélébb formában térnek majd vissza az életében. Hiszen míg az egyik oldalon az óvó-védő, megtartó erők hatnak, s az életbe vetett ősbizalom lelkiállapotát formálják, addig a másik oldalon a minden anyában ott rejlő Rettenetes Anya az idegenség, a rossz, a fenyegető infernális tapasztalatával szembesít: „de ő látja a szemében a türelmetlenséget, és ettől csak még jobban zokog és őrjöng, mert megrémül az anyja pillantásától. Homályosan úgy érzi ilyenkor, hogy az, akit lát, talán nem is az anyja, hogy elcserélték, hogy egy másik lény vette magára az anyja testét, egy hideg, gonosz és könyörtelen lény, aki közeli rokonságban áll a pókokkal és a sötétséggel, a villámlással, a betegséggel és a teliholddal – sőt, talán azonos is velük valamiképpen” 14). Flóra átlagos anya, de érzelmi bizonytalanságaiban nem képes az ősbizalom erejét sugározni. Pedig a nevelés talán legfontosabb feladata, hogy hathatós eszközöket adjon a gyereknek a lelkében, a külvilágban támadó démonok leküzdéséhez. Egy olyan szülő, aki maga sincs birtokában ilyen eszközöknek, rettentően nehéz helyzetben van. Merthogy ezek a (varázs)eszközök – a szeretet megélésének képessége, a jelenlét tudatossága, a kreativitás, az intimitásra való nyitottság – nem könnyen hozzáférhető készségek, s az átörökítendő hagyomány stabil struktúráit, a család megtartó erejét (javarészt) nélkülöző korban nehezen elsajátíthatóak. Piroska többet kap a bizonytalanságból, s az a sorskönyv, amely rejtetten ott formálódik a regény lapjain, lehet, hogy inkább a vesztes, mint a nyertes alapsémájára épül: nem a hódító hercegnők, inkább a „békák” között jelöli ki helyét a világban. („Szégyenkezve lehorgasztja a fejét, … hogy az anyja ne lássa az ellenkezést a szemében. Most már tudja, hogy a gyöngék, csúfak és nevetségesek oldalán a helye, de nem örül neki: szívesebben tartozna az erősek és diadalmasak közé” 35). De az irodalmi szövegek soha nem az igaz–hamis, jó– rossz, fehér–fekete oppozícióban beszélnek. A felnőtt Piroskáról sugallt képben ott van egy spirituálisan érzékeny, életét inkább a belső lelki tereken élő ember lehetősége. Ezt vetíti előre a regény „első zárlata”, utolsó előtti fejezetének álomképe (A szökés), amelyben Piroska „családja” (anyja,

DISPUTA Műhely

azok, akik voltunk, még azok sem ismernek fel bennünket, akik valaha szerettek” 72). A kicsit csúnyácska, szemüveges Piroska nincs könnyű helyzetben a sorsával, a sorsáért vívott küzdelemben: hiányzik a nagycsalád megtartó ereje, hiányzik a lélekformálódás egyik lényeges katalizátora, az apa, de… („mindig, ha bajban van, arra gondol, talán nem is halt meg igazából az apja” 265). De, tudjuk a mesékből: apa nélkül bizony van élet, anya nélkül már nem nagyon. Az anya híd élet és halál, van és nincs, vagyok és nem-vagyok között, s a regény javarészt erről az archaikus, misztikus, az élet ősi gyökereihez visszavezető anya–gyermek viszonyról szól, arról a varázslatos lelki szimbiózisról, amelyben a gyermek él (aki „még saját maga nélkül is könnyebben el tudja képzelni a világot, mint az anyja nélkül” 13), s amelynek támogató és/vagy ellenséges közegében a harcait megvívja („érzi, hogy a test, amelyet szorongat, elutasító, nem akarja engedni, hogy ő beleolvadjon, nem akarja, hogy védőburoknak használja a titok, a sötétség és a halál ellen.” 79). S amely leginkább felelős azért, hogy ki is lesz ő valójában, milyen helyet foglal el majd a világban. A kötés anya–lánya között ambivalens. Flóra eredendően nem rossz anya, ám boldogtalan ember, s talán az ártalmatlannak tűnő magatartások közül nincs veszélyesebb a gyermeki lélek épségére nézve, mint az anya boldogtalansága: a gyerek bűntudatot érez (mert ki más lehetne felelős a mindenható szülő bajaiért, mint ő), és saját boldogságát áldozza fel a szülő megváltásáért. Ezt az áldozatot hozza meg nap mint nap Piroska, akit kétségbe ejt az anya ambivalens szeretete, „ködös tekintete”, az „üvegarcon” megjelenő szomorúsága. A gyerek nem szavakból, nem tettekből ért, hanem a lélek apró, ám mindennél beszédesebb jeleit, az anya arc- és testgesztusait olvassa. A hivatali élet és a gyermeknevelés napi nyűgeitől szenvedő, két gyenge férfi „vonzásában” őrlődő anya testi ottlétekor gyakran nincs jelen, valahol máshol van, s a másholnak ez a – látszólag fantázia szülte, ám annál reálisabb – üressége szorongással tölti el a gyermeket. Mert ha az anya máshol van, akkor ő sincs valójában: „Az anyja […] nem néz rá, nem is szól hozzá, az arca helyén, mint mindig, amikor haragszik, mozdulatlan, jeges maszk, a szeme olyan, mintha senkit és semmit nem látna, legfőképpen őt nem, mintha ő hirtelen megszűnt volna létezni. Piroska a nagytükörbe sandít, hogy lássa, megvan-e még” 107).

53

54

halad a szitáló, halvány fénysávoktól átderengő ködben. Szüleitől elhagyva, mint Piroska (a mese- és regényhős) vagy Jancsi és Juliska, egyedül, mint minden gyermek, aki rálép az élet erdejébe vezető ösvényre, az élet ösvényén át a halálhoz vezető útra. De menni kell: a háttal álló kislány bal lábával előre lép, nincs visszaút, nincs az utat kísérő biztató-vigasztaló tekintet sem. Alakját egy barna téglalap emeli ki, a dagerrotípia barnasága, mely tovább erősíti a ködös kép melankolikus hangulatát. S ha levesszük a borítót, a négyzet és benne a kislány kontúrja tűnik fel a zöldesszürke keményfedeles borító jobb felső sarkában, mint egy halvány, elpárolgó vízfolt, amely néhány perc múlva elillan, mint a lélek, mely hasonlóképpen tovatűnhet valamilyen másik világba. S ebből a másik világból, sugallja a fénykép és sugallja a regény, nagyon sok van: a saját lelkünk ködös vidékei, ahol ugyanúgy eltévedhetünk, mint a gyakorta átláthatatlannak, ellenségesnek mutatkozó emberi-társadalmi világban. S a zárlat látszólagos kiúttalanságából már határozottan lélekszabadító érzés visszatérni a borítóhoz. Az út minden bizonnyal elvezet valahová, ahol véget ér a köd és az élet ezerarcú világa veszi át az uralmat, ahol el lehet engedni a boldogtalanságot, át lehet írni a vesztes sorskönyvet, s ahol akár még a lélek halhatatlanságáról is elmerenghetünk. Szóval a határokat sokféleképpen át lehet lépni, s mivel folyton-folyvást ezt tesszük, nem mindegy, hogyan tesszük. Minden gyermek, minden ember útja végső soron ez…

Szabó Ivett (13 éves)

DISPUTA Műhely

két idős nőrokona) a „túlvilágon” találkozik az apával. S ezen az itteni világon talán egy kicsit idegenül fog bolyongani, sugallja a tényleges zárlat (Élet az űrben) egyik gondolatfolyama, melyben az élet rezdüléseit fantáziájában továbbíró és önmagára vonatkoztató Piroska így reagál a Lajka kutya űrutazásáról hallott hírre: „Egyesegyedül van a világmindenségben: elképzelhetetlen sebességgel száguld a végtelen hideg feketeségben egy nagy dobozfélébe zárva. […]. Tudja, hogy soha többé nem látja őket: azt is tudja, hogy örökké így fog röpülni egyes-egyedül ebbe a fémdobozba zárva, míg csak él, és még azután is, míg a világ világ” (399). Nyomasztó bezártság, kozmikus magány – mindez nem jósol vis�szavonhatatlan balsorsot, inkább egyfajta depresszív alaphangoltságot, alapbeállítódást… Ezt a benyomást erősíti a regény másik narratívája, Piroska élettörténetére analógiásan rávetülő történetegység, a negyven év körüli színikritikus Bartha naplója, mely a depresszió lélekrajzának árnyalt irodalmi reprezentációja. De hagyjuk a borongást: persze, gyereknek lenni nem könnyű, meg szülőnek se, ezt tudjuk, s újratanuljuk Rakovszky regényéből. Ám a sűrű, lirizált hangoltságú szöveg sorról sorra mormolja azt is, hogy ami félelem és fájdalom, az a másik végleten boldogság, ami szorongás, az örömforrás, ami halál, az egyben élet is, s fordítva… az ember átmeneti, átmenő lény, a létezés folyton-folyvást változó áramlásában… Vessünk egy pillantást a regény borítójára: ritkás erdő ösvényén egy kislány

Jelen tanulmány a Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Felnőttképzési Karának Irodalom, Kommunikáció és Kulturális Antropológia Tanszéke által szervezett 2008. őszi hajdúböszörményi mesekonferencián elhangzott előadás szerkesztett szövege. 1 Az álomnarratíva működésével kapcsolatban lásd Gulyás Judit nagyszerű tanulmányát: A function of dream narratives in fairy tales. Folklore, an Electronic Journal of Folklore. Vol. 36. 129–140. 2 Sklute, Larry: Virtue of Necessity: Inconclusiveness and Narrative Form in Chaucer’s Poetry. Columbus. Ohio State University Press, 1984. 167. 3 Lásd Fonda, Marc: Freud, Faerie Tales, and Dream Interpretation Towards a Practical Hermeneutics of the Instinctual Disruption of Texts. http://www.religiousworlds.com/fondarosa/text.html. Közismert, hogy Freud pszichoanalitikus álomfelfogásának kiterjesztését, valamint az elképzelés a meseértelmezésben történő alkalmazását Róheim Géza végezte el, aki az álmok típusait univerzáliaként kezelte és az emberiség pszichikai egységének tanából vezette le. 4 Balázs Béla: A Csend. In: uő: A Csend. Bp., Magvető, 1985. 21–45.

Az álomfogalom a mesében Biczó Gábor

böztethető gondolkodásmódot képviselnek. A meseszöveg, leegyszerűsítve, a hős mesei feladat elvégzése során megvalósított megértő munkájának, értelmező tevékenységének összefoglalását hajtja végre. A hős annál sikeresebb, minél pontosabban értelmezi, érti az előtte tornyosuló feladatot és alkalmazza következtetéseit személyes sorstörténetében. Hipotézisünk szerint az álomnak az a funkciója, hogy a mesehős megértő munkáját, boldogulását segíti, és így fontos eleme a népmese motívumkészletének. A következőkben megvizsgáljuk és példák révén elemezzük, miként működik a mesei gondolkodásmódban az álommotívumnak a hős megértő (hermeneutikai) munkáját támogató funkciója. Ha a magyar népmese-repertoárt csak röviden áttekintjük, első pillantásra feltűnő, hogy az álommotívum viszonylag ritka, és inkább a cigány mesemondóktól lejegyzett történetekben fordul elő nagyobb gyakorisággal. Másrészt mintha az álommotívumnak nem volna határozott szerepe, amennyiben nagyon különböző, szinte esetleges összefüggésekben jelenik meg. Hol előrelátás, a jövő megsejtésének, esetleg bekövetkeztének mikéntjére vonatkozó utalás, néha a cselvetés eszköze, vagy a hősnek a hétköznapi világból történő kitekintésének módja. Magyarán, az olvasó okkal hivatkozhat tapasztalatára, mely szerint az álommotívum nehezen tipizálható vagy osztályozható eleme a mesehagyománynak. Ellenben ha az álommotívum vizsgálatakor eltekintünk a meseelemzésben bevett formális megközelítéstől és figyelmünket a mese-műfaj koncepciójára mint egészre irányítjuk, merőben más következtetésre juthatunk. Ezek szerint az álommotívum nem elszigetelten áll, a jelenség csak a mese egészének kontextusában nyerhet értelmet. Mivel a mese szüzséjének lényege általánosan leírható a hős sorsára, a rá háruló feladat megoldására összpontosító megértő munkaként, az álommotívum általános ér-

DISPUTA Műhely

A

szöveg választott címe szükségképpen legalább oly mély elgondolkodásra készteti a szerzőt, mint az olvasót. Nem nehéz belátni, hogy jelen esetben az álom és a mese kapcsolatát vizsgáló rövid írás már a kezdet kezdetén önkorlátozást követel. Például meg kell jegyeznünk, hogy nem a mesében előforduló álommotívum általános elemzésére vállalkozunk, csupán a magyar és különösen a cigány népmesékben előforduló álomkoncepció néhány esetét szeretnénk bemutatni.1 Tesszük ezt annak ellenére, hogy a mesekutatás tudományközi értelemben talán egyik legérdekesebbnek tekinthető összefüggése éppen az álom jelenségének értelmezése. Gondoljunk csak Chaucer Canterbury meséinek irodalomtörténeti elemzésére, mely a sztorik lényeges forrásaként Chaucer álmait tartja számon.2 Vagy felfigyelhetünk a Freud álommagyarázatainak kiterjesztését és hermeneutikai alkalmazását szorgalmazó kísérletekre, melyek a pszichoanalitikus látásmód és a mesékben működő álommotívum közötti kapcsolatot teszik kutatás tárgyává.3 De a mese és álom összefüggései szempontjából kínálkozó lehetőségek kimeríthetetlen tárháza önmagában figyelemre méltó jelenség. Tessék csak felidézni Balázs Béla lenyűgöző szecessziós meséjének, A Csendnek a szüzséjében kibontakozó bonyolult álommotívumot!4 Esetleg azt a manapság a köztudatban rögzült meggyőződést, mely szerint a mese álomhozó, azaz a gyermekeknek az elalvás előtti kötelező szülői szertartás része a mese felolvasása, ami persze, ezt gyakorlatból tudjuk, többnyire a szülők álomba szenderedését eredményezi. Talán nem véletlen a könyvpiacon az álomhozó meséket tartalmazó válogatások megjelenése, bár nyilván ezek hatékonyságáról nem szól a fáma. Megközelítésünkben az álommotívum a mesei gondolkodás funkcionális alkotóeleme. Felfogásunk szerint ugyanis a mese-műfaj szövegei, különös tekintettel a népmesehagyomány történeteire, sajátos és minden más világlátástól jól megkülön-

55

DISPUTA Műhely 56

telmét ugyancsak hermeneutikai funkciója felől közelíthetjük meg. Első elemzendő példánk az Eperjessy Ernő által kutatott őrtilosi beás cigány mesemondó, Balogh Mátyás repertoárjában fennmaradt szövegváltozat. Az Aarne– Thomson kategorizálás szerint az igazság és a hamisság típusú, A három sorsmadár című történet gerincét képező álommotívum látszólag cseppet sem bonyolult kérdés.5 A mese egy testvérpár történetét beszéli el. Egyikük élete során igen gazdag lett, míg a másik kétségbeejtően szegény. A szegényebb, aki télen nem tudta táplálni gyermekeit, gazdagabb testvérétől kért támogatást. A gazdag testvér egy zsák lisztért cserébe azt kérte, hogy kivájhassa a szegény szemét. Mikor elfogyott az élelem, a szegény testvér másik szemét is odaadta, hogy gyermekeit megmentse az éhhaláltól, és a család átvészelje a telet. A vakság áldozatát magára vállaló szegény ember gyermekei megérték a tavaszt, és magatehetetlen apjukat, kérésére, koldulni vezették, faluról falura. Egyszer a bolyongó vakot egy fűzfa alatt elnyomta az álom. Míg aludt, a fára három sorsmadár telepedett, melyek a mesemondó közbevetett magyarázó mondata szerint az emberek sorsáról hivatottak ítélkezni. A szegény ember nem tudta, hogy álmot látott vagy sem, mikor ébredése után visszaidézte a madarak párbeszédét, akik mind más jövőt szántak neki. A legidősebb hagyta volna pusztulni, a középső látást és gazdagságot adott volna. Végül a legifjabb, a legnagyobb hatalmú sorsmadár mondta ki az ítéletet: éljen, és ezzel a szegényből gazdag lett. Ám a gazdag testvér, aki megirigyelte a másik szerencséjét, maga vette ki saját szemeit! A három sorsmadár a mindennapi morál „rendjének” engedelmeskedve az álnok testvért sorsára hagyva örök vaksággal büntette. Nyilván nem okoz nehézséget, hogy a három sorsmadár alakjában felismerjük a görög mitológiai hagyomány moiráit. A sorsistennők feltehetően a kozmológia legrégebbi rétegét képviselik, hatalmukat még Zeusz sem korlátozhatja. Klotho a fonó, aki az életet adja, Lakhészisz a megtartó, aki az emberélet sorsfonalát kezében

tartva vezeti a halandót az elháríthatatlan, Athroposz, a legidősebb, általában vénas�szonyként ábrázolt sorsistennő felé, akit ollóval a kezében szokás ábrázolni. Önmagában is roppant érdekes kérdés, miként maradhatott fenn az évezredek során en�nyire erőteljesen a sors képzetének három allegorikus nőalakhoz kötődő felfogása a mesehagyományban, vagy miként kerül be, esetleg milyen átirat formájában jutott el és szervesült egy beás cigány mesemondó repertoárjában. Szempontunkból A három sorsmadár szüzséjét vizsgálva azonban lényegesebbnek tetszik az álommotívumnak az egyébként rövid történetben játszott hermeneutikai funkciója. Ezek szerint a csodás álom a szerencsétlenséggel sújtott szegény ember szerencséjének megtalálását jelenti. A szerencse azonban, mint már ugyancsak a görögök óta tudható, nem a véletlen, hanem valamely személyes erény megérdemelt következménye. A hatalom és a tettek hitelességének forrása az areté (erény), ami a görög kulturális hagyomány szerint csak részben tanulható, azaz racionalizálható képesség.6 Az erény egyenértékű forrása a szerencse. A „szerencse” (hadi, politikai, gazdasági) pedig minden bizonnyal összefüggésbe hozható volt egy különös vallási jelenséggel, a Tükhé istennő képzetéhez a hellenizmus időszakában kibontakozó és általánosan elterjedő jelentéssel. Tükhé eredetileg a vak-véletlen, a kiszámíthatatlan sorsszerűség metaforikus figurája volt, és később fokozatosan fejlődött, alakult át a kozmoszban uralkodó aktív rendezőelv és a kozmosz erőibe vetett bizalom kifejezésére alkalmas képzetté. Agathé Tükhé, azaz a „jó szerencse” a római kozmológiában később Fortunaként tűnt fel.7 A lépésről lépésre koncepcióvá fejlődő Tükhé-képzet eredetileg a költőt, a filozófust, a politikust és a hőst vezérlő erő, amit aztán gyakran a sikerrel és az eséllyel azonosítottak. Bárki igazi emberi nagysága éppen abban érhető tetten, hogy képes élni „szerencséjével”, és ekképpen aki Tükhé kedveltje, ezért közmegbecsülésnek és köztiszteletnek örvend. Mesénkben az álommotívum hermeneu­ tikai értéke abban áll, hogy érthetővé

Eperjessy Ernő: A három sorsmadár. Bp., MTA Néprajzi Kutatócsoport, 1991, 15–16. Jouget, Pierre: Alexander the Great and the Hellenistic World. Chicago: Ares, 1978, 61. 7 Hésziodosz Theogoniájában Okeanosz és Thétisz lányaként fordul elő. Pindarosz 12. Olümposzi ódájában Tükhét Zeusz lányaként nevezi meg. A Kr. e. IV. században élt Khairemon az istenek felett hatalommal bíró erőként írja le Tükhét, míg Menandrosz egyenesen az „isteni lehelet”-nek, a dolgokat vezérlő és megőrző erőnek tekinti. A szerencse, pontosabban Fortuna történeti erőként megvalósított kimunkálása Polübiosz nevéhez köthető. (Jacoby, Friedrich: Die Fragmente der griechischen Historiker. Berlin: Weidmann, 1958. Idézve Polübiosz 29.21.) 5 6

8 9

jában lejegyzett Az álmát eltitkoló fiú című történet.8 A kiemelkedő jelentőségű „álommese” a sors eleve elrendeltségének kérdését firtató számos bölcseleti megfontolást tartalmazó fejtegetés. A szüzsé szerint a cigányember legkisebb fia apja kérdésére nem volt hajlandó elárulni, hogy mit álmodott. Az apa éktelen haragra gerjedt, és csak akkor hagyta abba engedetlen fia verését, mikor az éppen arra kocsizó király megvette tőle a gyereket. A fiú a királyi udvarban felnevelődve sem volt hajlandó elmondani pártfogójának az álmát, aki ezért büntetésül élve befalaztatta. Szerencséjére az éppen belé szerelmes királylány titokban táplálta, gondozta, míg ő a gonosz királyra fenekedő ellenséges uralkodó, a fekete király furfangos kérdéseinek megválaszolásával titokban segítette szeretője apját. És ahogy az lenni szokott, az álmát eltitkoló fiú végül megütközik a hódító ellenséggel, legyőzi, majd elnyeri jutalmát – a király lányát és fele királyságát. A mesemondó utolsó zárómondataiban derül fény a fiú valós indokaira, hogy miért is hallgatta el az életét kísérő minden szenvedés ellenére álmát. „Papot híttak, mögesküdtek, máig is élnek boldogan, ha meg nem haltak. Ezért nem mondta meg a gyerek az álmát. Az apjának se, meg a királnak se, mer akkor ezt nem bírta volna megteljesíteni.”9 Figyeljük csak meg pontosan! Azért nem árulta el álmát, mert „akkor ezt nem bírta volna megteljesíteni”. De mit is jelent mindez? Mit tudott itt az álomban a fiú? Azt, hogy király lesz, ha álmát nem árulja el? Látszólag könnyű esettel van dolgunk, hisz az álomlátás-jövőlátás tiszta szinonimára vélünk ráismerni. A fiú álmának jelentésében megérti, hogy csak akkor adódik számára a személyes boldogulás, a csodás társadalmi felemelkedés (cigányfiúból király), ha az önmagára szabott, mindenki más szempontjából irracionálisnak látszó parancsnak engedelmeskedve mások elől eltitkolja szerencséjének lehetőségét. Az emberi sors eleve elrendeltségébe vetett hit tényétől elvonatkoztatva a mese nyilvánvaló utalás arra, hogy hermeneutikai értelemben minden megértésesemény csak a benne adott értelemtapasztalat gyakorlati alkalmazásától függően nyer jelentőséget. Az álommotívum a jövő befolyásolásának eszköze, többlettudás, ami másokkal szemben előnyt jelent. Az emberi létezés önkiteljesítésének végrehajtásmódja me-

Babos István: A három muzsikus cigány. Bp., L’Harmattan, 2003, 295–302. I. m., 301. Lásd még Görög Karády Veronika: Predesztináció és álom a mesében. In: Benedek Katalin–CsonkaTakács Eszter (szerk.): Démonikus és szakrális világok határán. Bp., 1999, 345–362.

DISPUTA Műhely

teszi a hős, a szegény ember számára, ő csak akkor boldogulhat, amennyiben megérti álma jelentését, hagyja, hogy rátaláljon szerencséje. Friss füvű harmatban kell megmosnia szemgödrét és látni fog! A látás fogalma itt metaforikus formában halmozódó jelentések többlettartalmával telítődik. Látni, belátni valamit, ami feltételezi az átlátás, azaz a lényeglátás képességét. A szegény ember a mese értékrendje szerint nyilván azért szolgált rá a szerencsére, mert személyes érdekeit családja, gyermekei érdekei mögé rendelte, és belátta, hogy látása kétségbeesés szülte feláldozásával járulhat hozzá szerettei túléléséhez. Ugyanakkor a mese logikájából következően azt is át kell látnia, hogy a mesei csoda éppen a személyes sors megváltásának eszköze, amire, még ha rászolgált is, csak abban az esetben tehet szert, ha képes saját sorsának választására. Ugyanis a hős ebben az élethelyzetben tűnik először teljesen magára utaltnak, amennyiben sorsválasztásának tétje kizárólag önmaga és nem mások. Az álommotívum az egzisztenciális öntapasztalás „pőre valóságának” érzékeltetésével tudatosítja a történet hallgatójában a mindannyiunk személyes kiszolgáltatottságában rejlő esetlegességet. Végül az, hogy melyik sorsmadár „ítélete” válik valósággá – élet vagy halál –, azt kell mondanunk, bizony tulajdonképpen csak „szerencse” kérdése, amit azonban mindig magunk választunk magunk számára. Már A három sorsmadár esetében is érzékelhető, hogy az álommotívum her­ meneutikai funkciója a mesében nem ragadható meg tisztán a nyelvi racionalitás keretei között. Pontosabban olyan többletfunkcióval állunk szemben, amit a modern filozófiai hermeneutika leginkább a megértés divinatórikus jellegében írt körül. Mit jelent a megértés divinatórikus jellege? Friedrich Schleiermacher hermeneutikája óta a megértés általános elméletének elfogadott tézise, hogy a megértés részben a már rendelkezésre álló ismereteknek az ismeretlen jelenséggel történő összehasonlítására épülő eljárás, komparáció. Másrészt az ismeretlenre való mentális ráhangolódás, átlényegülés, a divináció képességének függvénye. Az álommotívum hermeneutikai szerepe a mesében a divinatórikus megértés működési elvei alapján tanulmányozható. A jelenség vizsgálatára választott szövegünk, a babócsai Babos István repertoár-

57

DISPUTA Műhely

sénkben a megértésfolyamat érzékeltetéseként és megragadásaként játszódik le. Az álomban feltáruló többlettudás jelentőségét, a sors eleve elrendeltségének képzetét tényként kezelő hagyomány másik szép példáját figyelhetjük meg a Benedek Elek tollából származó Vízi Péter és Vízi Pál című mesében.10 Itt lényegében Az álmát eltitkoló fiú álomfelfogásának ellentétes perspektívából történő ismétlésével állunk szemben. Mi történik akkor, ha fény derül az álom értelemtartalmára? „Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy öreg király, s annak egy szépséges szép leánya. Akadt is a királykisasszonynak kérője, nem egy, de tizenkettő is. Hanem az öreg király egyhez sem adta, mert egy éjjel valami csudálatos álmot látott, azt elébb meg akarta fejtetni az ország bölcs embereivel. Az volt a király álma, hogy a leánya két korsó vizet kiöntött a földre, az a víz elkezdett áradni, s olyan nagyra áradott, mint a tenger; elborította az ő országát, de nemcsak azt, elborította az egész világot. Reggel, amint felkelt a király, összehívatta mind az ország bölcseit, a jövendőmondókat, az álomfejtőket, s elmondotta nekik az álmát. Összeültek a bölcsek, s nagy tanakodás után meg is fejtették az álmát a királynak. Azt mondták, hogy az a két korsó víz két vitéz fiút jelent, s azzal a két vitéz fiúval a királykisasszonyt áldja meg az Isten. A kiöntött víz áradása a két fiú vitézségét jelenti, s az a szörnyű nagy áradás azt jelenti, hogy az a két fiú elfoglalja az egész világot s egyben az öreg király országát is.”11 Az öreg király megijedt az álomfejtéstől, lányát – amint ezt már hasonló történetek esetében „megszokhattuk” – egy kicsi vasházba zárta. De ez sem akadályozhatta meg az álom beteljesülését, ugyanis amikor a királylány a házikó földjéből felbug�gyanó forrásból ivott, két aranyhajú gyermeke lett. Természetesen hosszú kalandok után és a történet végén a két fiú elfoglalja az egész világot. A mese álomfelfogásának lényeges eleme, hogy a sors elháríthatatlanságára vonatkozó szilárd meggyőződés független az álom értelemtartalmára vonatkozó megértéstől. A hős boldogulásának szempontjából az álom megértéséhez

In: Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Bp., Videopont Kft. 1995. 516–521. http://nepmese.hu/index.php?app=15&id=489 12 Berki János: A fiú, aki legyőzi a sárkányt. In: Görög Veronika (szerk.): Szalonnafa. Varsányi cigány népmesék. Bp., Akadémiai, 1992, 78–84. 13 Uo., 73–77. 10 11

58

köthető tudatos sorsválasztás, valamint az eleve elrendelt sors képzete nem egymást kizáró, éppen ellenkezőleg, kölcsönösen egymást erősítő feltételek. A jövőre irányuló megértés mindkét mesében arra vonatkozó kijelentés, hogy van jövő. Tanulságos az álommesék közös jellemzőjének tekinthető egzisztenciális alapállás rögzítése, miszerint az álom többnyire az elkövetkező jövő eseményeire vonatkozó pontos belátás. Ebben az értelemben a mesei álommotívum, a még meg nem történt esemény bekövetkeztére vonatkozó szigorú meggyőződés, tiszta kapcsolatba hozható az egzisztenciálhermeneutika fontos tételével, mely szerint az emberi létezés általános alapvonása jelenbevetettsége, mint a meghatározatlan jövőre irányuló megértő nyitottság. A tétel igazolására jó példa lehet A fiú, aki legyőzte a sárkányt című varsányi cigány népmese.12 (Variánsa A fiú, aki kiissza a tenger vizét ugyancsak varsányi mese.13) Ennek főhőse a mostohaanyjától megvetett fiú, aki elhatározta, hogy elindul a világba szerencsét próbálni. Mikor nagyon elfáradt, egy fa alatt elaludt, hogy kipihenje magát. Azt álmodta, hogy a fa tövében, ahol elnyomta az álom, egy csodás, legyőzhetetlenséget biztosító kardot talál. A történet menete szerint a fiú először nem, majd csak a harmadik éjszaka után hitt álmának. Aztán hasonló körülmények között tett szert arra a bűvös ingre, mely minden csapástól megvédte, valamint a hétmérföldet lépő csodás bakancsra. Az álommotívum hermeneutikai működésének lényege itt valóban összetett jelenség. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a saját álmaival szemben bizalmatlan fiú nem akarja komolyan venni a jövőre vonatkozó és a személyes sorsát befolyásoló események bekövetkeztét előrevetítő álmokat. Az olvasó sokkal inkább van ráutalva annak belátására, hogy az álomban szerzett ismétlődő tapasztalatok az ember létezéséből következő megértésre késztetettségének bizonyítékai. Az álmok ismétlődése nyomatékosító eszköz, ami a hős szempontjából az álom státuszának átértékelődéséhez vezet, annak belátásához, hogy az álom faktuális tudás, és nem vélekedés. A fiú a csodás eszközök megálmodásának eseményében tényeket tud meg, de az, hogy álmait tény-

–  És milyen vót keresztfiam?” A fiú aztán elmesélte, hogy Rézországban minden réz, a fák, a madarak és a királykisasszony is, aki csodaszép. A tündér azonban nincs megelégedve az álomutazás eredményével, mert még kétszer megismétli a darabolást és a csodálatos feltámasztást, mikor is az Ezüstországban tett látogatást követően végül a fiú megpillanthatta az arany királykisasszonyt, akit keresztanyja feleségül szánt neki. Ahhoz azonban, hogy az álom beteljesülhessen, valósággá váljon, a hősnek szigorú feltételeknek kell eleget tennie. – „No, fiam, ha ezt álmodtad, akkor el is mehetsz majd, föl is keresheted. De csak egy feltétellel, keresztfiam. Mert az utadba lesz a rézkirálylány, utadba lesz az ezüstkirálylány, és úgy gyön majd csak az arany királylány. Ha te hozzányúlsz vagy csak hozzáérsz egy levélhez is, abba a pillanatba álmodnak vége, és meghalsz…” A tündér elmagyarázza a fiúnak, hogy mindkét királylány, kikkel először találkozik, majd igyekeznek elcsábítani, ám ha állhatatos, akkor célhoz ér. Hagyjuk most figyelmen kívül a hős kalandjának részleteit és azt, ahogy megvalósítja tervét, beteljesíti álmát. Figyeljünk a valóság és az álomvalóság közötti kapcsolatra. Kiderül, hogy a fiú alkalmankénti fizikai megsemmisítése, feldarabolása egyetlen célt szolgál, az álomutazást. Az álom valósággá válását azonban, amint erre a fiút keresztanyja figyelmezteti, az veszélyezteti, ha megszegi az álom szabályait, hozzáér valamihez, mert akkor tényleg meghal, felébred, és ezzel véget ér az álom. Élet–álom– halál parabolájának fantasztikus látomása tárul a mese olvasója elé. Világossá teszi, hogy a hős személyes életében rá van utalva álmaira, ezek megértésével beteljesítheti személyes „életmeséjét”. A fentiekben röviden elemzett történetek alapján a mesei álommotívumnak a magyar és cigány népmesékben megfigyelt néhány fontosabb sajátosságát vizsgáltuk. A példák s az álom kérdésének hermeneutikai funkciójára irányuló értelmezés egyaránt hozzájárulhat ahhoz, hogy a mese műfaját, ezen belül is a népmesét sajátos és eredeti gondolkodásmódként kezeljük, meghaladva ezzel a tudományos gyakorlatban bevett formális és osztályozó megközelítés „szűkkeblű” perspektíváját.

Ugyanez ismétlődik a Király Kis Miklós rozsályi változatában, ahol a hős Tündér Szép Ilona titkos szobája kulcsának rejtekhelyét álmodja meg. 15 Uo., 124–128. 14

DISPUTA Műhely

ként ismerje fel, nos, ez a képesség az, ami őt hőssé teszi. Egyszerűen szólva, nem csak mer álmodni, de hisz is álmainak.14 A kifejtésnek ezen a pontján csábító lehetőségként kínálkozik a mese-álom funkciójának működését egyszerűen a racionális vagy mindennapi tudatműködéstől eltérő lélektani állapot következményének tekinteni. Szempontunkból ez a pszichologizáló, spirituális, egyébként nagy múltú értelmezési tradíció nem követhető, hisz az álomnak az eddigiekben tulajdonított hermeneutikai lényegét kérdőjelezi meg, és a témát a tiszta spekuláció területére utalja. Sokkal fontosabb annak a tisztázása, hogy a hősnek mindenkori álmához való megértő viszonya miként egészíti ki a hősstátusz toposzához köthető általános elvárásainkat. Az álomban megmutatkozó, jövőre vonatkozó többlettudás a hősnek abból a képességéből származik, ami metaforikus értelemben a valós világból való kilépés eseményének feleltethető meg. Ne feledjük, a népmese (elsősorban a varázsmesék) hőse a történetek azon emberi szereplője, aki képes a világok közötti átjárásra. Az álom gyakorta a másik világból megmutatkozó perspektívát kínál a hős számára, rálátást saját világára. A mesehős tetteit meghatározó álombeli kilépés motívuma összetett jelenség. A hős az álomban egyszerre hagyja el a valós világot és tartózkodik egy másik, a történet többi szereplője számára elérhetetlen világban. A hős szempontjából az álom-funkció értelme mint a világok közötti átjárás eszköze különösen szépen megfigyelhető a Tündérkeresztanya című varsányi cigány mesében.15 A történet szüzséje szerint senki nem vállalja, hogy keresztvíz alá tartsa a szegény ember gyermekét, mígnem a folyótündér fogadja keresztfiának az újszülöttet – de csak azzal a feltétellel, hogy az anyja három esztendőre átengedi neki gyermekét. Miután a tündér hazavitte a fiút, karddal apró darabokra vagdalta, maradványait kádba dobálta, letakarta és egy évig ott tartotta. A finoman szólva naturális gyermekgyilkosság feloldását az a jelenet hozza, melyben a tündér varázsigével feltámasztja keresztfiát, és kifaggatja. –  „Aj, de jót álmodtam keresztanyám! –  Elhiszem keresztfiam. Hát mit álmodtál, mondd meg! –  Rézországban jártam.

59

DISPUTA Toronyszoba

Szirák Péter

7 perc

(gyermek-notesz)

60

hasztalan sóvárgás, a túlélésért való reménytelen küzdelem kétségbeejtően kíméletlen iróniájú ábrázolása Örkény Meddig él egy fa? című novellája. A második világháború utolsó napjaiban egy facsemete-kertészetben megjelenik egy különös asszony, s vásárol egy hársfát, hogy e sajátos módon biztosítson „utódot” magának. A különös üzlet megkötése két női sors találkozása is: a csemetekert tulajdonosának felesége várandós, az ismeretlen asszony viszont méhrákos, s vélhetően menthetetlen az élete. A vásárló a magányosan álló hársat nem akarja magával vinni, csupán azt szeretné, ha a helyiek gondoznák a fát, s ezért három évre előre kifizeti az ápolásra szánt díjat. Kettejük társalgása fokozatosan összekapcsolja, majd felcserélhetővé teszi egymással a favásárlás és a gyermekvárás eseményeit. Az idegen asszony számára mindez jelképes aktus: a kiválasztott fában saját, a valóságban már soha meg nem születő gyermekét „vásárolja meg”. Egy ígéretet, egy illúziót, ha máshogy nem lehet.

„Da ich ein Knabe war, Rettet’ ein Gott mich oft”* (Hölderlin) „Gyermekké tettél.” (József Attila) „Az első kereszt a gyerekkor keresztje. Félelemből és bizalomból ácsolták.” (Pilinszky)

A legrégebbi, derengő emlékek. Mindenki megpróbál előbányászni ilyeneket. Emlékezni igyekszik, hogy tetten érje: meddig, mikortól, hogyan. Szavakra még nem váltódó boldog(?), kellemes(?), öntudatlan? homály. Emlék ez, vagy ismeret? Ez volt az egyöntetűség? Semmi nehezen elviselhető különállás, hanem ott, együtt, a derengésben. Vagy amire már emlékszünk, az már a különállás? Ahogy a kezek, a lábak, a szemek, a fülek, az orr, a tekintet, az egész apró test, a kis tétova gondolkodás, a beüzemelődő idegrendszer kitevődik a világba. Egy darabig még fogják a kezed, egy ideig még visszaszaladhatsz, ha bántanak, ha valamit nem értesz, ha úgy érzed, hogy valaki el akar vinni („Na, jössz a nénivel? A néni majd jobban bánik veled. A néninek otthon mézeskalácsháza van.”), aztán már szégyellsz visszaszaladni. Aztán már nem illik. Aztán már nem lehet. Haprafüttynek csúfolták a hangos, nagybeszédű asszonyt, aki, ha meglátott, átjött a túloldalról, ha tehette, megsimogatott, volt valamilyen szaga, hadart valamit, a kedves, érthető szavakat illetlenekkel keverte, s tovatűnt, mint egy nem túl ártalmas boszorkány. Féltem tőle. Kellett tőle félni, a többi gyerek is mondott egy s mást, nagyanyám meg óva intett, hogy ne fogdossa a fejemet, s én csudálkoztam, hogy rossz híre ellenére sose bánt, csak furcsákat mond („jaj, hogy egyem meg a …!”), s elszelel. Ő volt az első és az utolsó boszorkány az életemben. Tudtam is, meg nem is, hogy nem igazi. Mondták aztán, hogy korán elhalt a férje. Hogy nem lehetett gyereke. Az utód iránti vágyakozás a halál legyőzésének kompenzatorikus-illuzórikus törekvéséhez kapcsolódik. A gyermek utáni *

Az igazi gyermekkor rövid ideig tart. Csak addig, ameddig teljesen benne vagy. Nyakig, vagyis alig látszol ki belőle, pontosabban: alig vagy egyáltalán nem látsz ki belőle. Azért vagy gyermek, mert gyermeknek látszol, gyermeknek néznek, de te valójában keveset tudsz erről a látásról, mert más érdekel. Már számon tartod magad, mint gyermek, de nem sokat gondolkozol rajta. Abban a pillanatban, amikor töprengeni kezdesz ezen, már nem vagy gyermek. Csak voltál, csak szeretnél, csak elképzeled. De akkor már hiába. Gyermeknek lenni éppen a belefeledkezést jelenti. A jóba is, meg a rosszba is. Hogy ez megtörténik, hogy ezt lehet, hogy ezt nem tiltják, hogy ezt nem látják. Játszol, s megszűnik az idő. Örülsz, s felfénylik minden. Bántanak, s összeomlik a világ. Nincs átmenet, nincs mérlegelés, az idő kinyúlik, végtelen varázslat és végtelen rontás. A leghűségesebb gondoskodás és a legkomiszabb magány. „A »boldog gyerekkor« puszta önámítás. Gyermeknek lenni éppoly nehéz, mint aggastyánnak. Ahogy a gyermekkor boldogsága se más, mint az öregkoré. A kereszt tragikus metszőpontja ugyanis legfőbb vi-

Minthogy kisfiú voltam, gyakran megmentett egy Isten.

Szeretjük hinni, s tán igaz is, hogy tapasztalásaink legalján ott van a gyermeki észlelet: fények, ízek, illatok, a testiség megtapasztalásának elemi érzékletei. Élmények, melyek sokkal inkább a testünk, mintsem az értelmünk emlékezetében rögzülnek. Amelyek a testünkbe „íródnak”, s kitörölhetetlenül benne is maradnak. Anyánk, apánk, testvéreink illata, szaga, nagyanyánk törődött kézfeje, rajta ékírás a ránc – mindez soha vissza nem térő közelségből. A konyha derűje, az elalvás édessége és borzongása, a platnin sütött-égetett pirítós füstje, a didergés, a lázálom kísértete, az „inekció”, amitől félünk, pedig nem is fáj. A kis lakás, mint egy univerzum, a szűköcske udvar, mint a tágasság iskolája, a szomszéd utca, ami már maga az idegenség. Az otthonosság bőrünkbe ívódó, szívünkbe záródó érzete, az otthontalanság már-már fizikai fájdalma („mit kisgyerek sír deszkarésbe”), a hazavágyás legyűrhetetlen késztetése („Én tudtam – messze anyám, rokonom van, ezek idegenek.”). S mindennek, a perspektívának, az érzékelés kiélesedésének, a boldog-keserű emléktöredékeknek semmi, de semmi haszna, semmi értelme. Csak annyi, hogy verssorokkal, képekkel összekapaszkodva az eltűnt idő megbízhatatlan emlékét alkossa. Ami alapján folyvást átíródik a gyermekkor: megelevenül, megköltődik, törlődik, elenyészik, s újra – de már máshogy – vis�szaköszön. Mint a homokba rajzolt ábra: belekap a szél, mossa eső, tapossák lábak. A színek, a vonalak, úgy ahogy maradnak, újrarajzolhatók, de sohasem ugyanúgy. A gyermek(iség) a felnőtti vágy, a felnőtti képzelet szülötte. A végtelen ígérete, a távol élet, a soha meg nem ragadható eredet, a visszahozhatatlan delejező egység nosztalgiája: „Ő a pap, az igaz, a szent, bámulom, mint egy ismeretlent. Gyónok Neki és áldozok és megsiratom Őt, aki elment.”          (Kosztolányi) Lassan tizenhét éve, hogy megszületett az első gyermekünk. Amikor hazahoztuk, es-

tefelé szabályos kis szuszogását hallgatva arra gondoltam, hogy most ez így lesz tizenhuszon éven át. Itt lesz: ránkbízatott. Aztán született még egy kislányunk, s három éve egy kisfiú. Mindannyiszor más várakozás és ugyanaz a meglepettség, hogy nem volt, s most itt van. Valami rutin kialakult, meg némi (ön)irónia is: hogyan kell, mit bírunk, mire vagyunk képesek. De a nevelést előre soha nem lehet megtervezni. A gondoskodásnak vannak szabványai, de a nevelésre nincs recept. Mindegyik gyermek egyéniség. Adottság és kockázat. Már csecsemőkorában megmutatkozik alkata, nagyjából el is dől, mennyire formálható. Nincs nagyobb emberi misztérium, nincs mélyebb tanácstalanság, nincs grandiózusabb, melankolikusabb játszma, mint a gyermeknevelés. Kifejezhetetlen öröm és aggodalom, s a végső tanulság: nincs felhatalmazásod, nem áll módodban egy másik embert uralni. Ne is akard saját arcmásodra formálni. Mert nem hagyja. Mert ő is alakít téged: felnőtté tesz, gyermekké tesz. Filius/filia ante patrem. Nézem Petike arcát. Egy kis teremtmény arca: nincs meggyőzőbb tanulmány a kegyelemről. A gyermek felelőtlen. Nem terheli felelősség, s ha kérdezik, megteheti, hogy nem felel. Egész lénye maga a felelet. A gyermek a felnőtt támasztéka. Látvány(osság), amire szüksége van. Wackenroder, a fájdalmasan gyönyörűséges német kora romantika fiatalon meghalt képviselője szerint a bájos gyermeki arcot látva a felnőtt elfeledkezik a világ bonyodalmairól, szeme elmerül a tiszta vonásokban, s a gyermek úgy áll előtte, mint a jövő ígérete vagy mint egy törékeny növény, amely az aranykort idézi vissza. A gyermek ártatlansága a paradicsomi bűntelenséget hozza az emlékezetünkbe. A keserű felnőtti tapasztalat, a földi élet homálya, sötétsége nem érinti még a gyermeki lelket, a gyermek a szép emberiség maga. Schiller, Novalis, Ludwig Tieck és a Schlegel fivérek az őskezdet, a bűntelenség, az ártatlanság, a tisztaság, a teljesség és a végtelenség jelképének tekintették a gyermeket. A szintén rövid életű Philipp Otto Runge ebben a szellemben festette le Hülsenbeck hamburgi kereskedő gyermekeit, a hatéves Mariát, az ötéves Augustot és a hároméves Friedrichet. A három alak révén a gyermekkori fejlődés három stádiuma kerül színre, az önfeledtségtől a felelősségtudatig, a növényi léttől a szocializációig. A képen alkalmazott

DISPUTA Toronyszoba

gaszunk, reménységünk helye: derű és tragikum egy helyről fakad, bár látszatra kizárják egymást. Ezt minden nagy vallás és kultúra tudta. De legszebben Jézus »fogalmazta meg«: »Boldogok, akik sírnak.« És van mélyebb sírás a gyermeksírásnál?” (Pilinszky)

61

DISPUTA Toronyszoba

gömbforma, mint a teremtés alakzata, a különbségeket – természet és társadalom, gyermek és felnőtt, sötét és világos – vonja egységbe, egy új Éden eljövete­lének ígéretével. A tüdősorvadásban szenvedő Runge 1810. december 2-án halt meg. Másnap született meg negyedik gyermeke, Philipp Otto.

62

A keresztény ikonográfia gyermekkel ábrázolja a lelket és az angyalokat is. A gyermek az, aki szeretetre vágyik, s eszébe sem jut szégyellni ezt a sóvárgást. Aki teljes bizalommal él a feléje áradó szeretettel, aki azt természetesnek találja, és természetesnek találja a maga rászorultságát is. „Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak.” (Mk 10,13) Vajon a gyermekeket észreveszi-e Jézus? Nem túlságosan csekély dolog egy anya és gyermeke, hogy zavarják vele a Messiás-királyt? A tanítványok így gondolják, mert az a világ, ahonnan jöttek, kicsiny és jelentéktelen dolognak tartotta a szegény embert, az alacsonysorsút, a nőt, s a gyermeket. De Jézus a kicsinyekhez és egyszerűekhez, az elnyomottakhoz és a lenézettekhez jött, tehát a szegényhez, a bűnöshöz, a vámszedőhöz, így az asszonyokhoz és a gyermekekhez is. Látva a tanítványok hamis kíméletét, így szólt: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba. Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.” (Mk 10,14–16.). Ravasz László evangéliummagyarázata szerint e jelenet „örökre érvényesen kiábrázolja azt is, hogy a gyermeknek a Jézus karjaiban van a helye, s csak az a szülő cselekszik a gyermek érdekében, aki Jézushoz viszi legféltettebb kincsét.” A gyermek áldás, a gyermek áldandó. Aki pedig gyermeket bánt, megaláz vagy elveszejt, az az isteni és emberi világrend gyilkosa. S hányszor gyilkoltatott le ez a rend: a betlehemi mészárlástól Auschwitzon át az afrikai gyerekkatonákig. A „legyetek mint a kisdedek” evangéliumi szava a gyermek fogalmát a maga legeszményibb jelentésében, s bizonyos értelemben jelképesen használja. A felszólítás felnőttekhez szól, s éppen felnőttségük kiteljesítésére vonatkozik. Gyermekké válni az evangélium szerint a felnőtt számára épp az érettség beteljesülését jelentheti.

Nádas Péter remekművében, az Egy családregény végében egy gyermek beszéli el egy polgárcsalád elenyészését a negyvenes-ötvenes évek fordulóján. A felnőtt által megalkotott gyermeki tekintet és nyelv gyermekké teszi az olvasót: zárójelbe vonja a felnőtt tudását politikáról, ideológiáról, terrorról, mert a maga rettenetében akarja megérzékíteni a korabeli világot. Az érzékszervek által, a mese által, a tudálékosság minden támasztéka nélkül. A zsigerekre ható történelmet, a felnőtt magyarázataitól mentesen, a felnőtti vakságtól távolodva. A gyermekeken elkövetett bűn a vétkek vétke. A gyermek szenvedése a világ felülmúlhatatlan szenvedése. Mi vagyunk azok, akik „bűnökkel hálózzuk be a földet, s a bűn roncsoló árnyékait vetjük a védtelenekre” (Pilinszky). A legmegrendítőbb, a legnagyobb romlás a gyermeki gonoszság, mert minden reménytől megfoszt. William Golding regényében, A legyek urában a szigetre vetődött kisfiúk kiszolgáltatottsága és félelme rémuralmat hoz létre. Elvásik a magukkal hozott kultúra, bálványt emelnek a képzelt szörnynek, és barbár hús- és véráldozatot mutatnak be neki. Vad törzsi harcban gyújtják föl az erdőt, mire megjön a szabadító hajó. Nincs okunk a magabiztosságra, mert lesüllyedhetünk. A történelemben, s a különböző egyidejű kulturális felfogásokban is igencsak eltérő gyermekképek élnek. Az ördögi, a dionüszoszi, az ártatlan, az apollói gyermek, a tabula rasa gyermek. A megérő, tanulékony és az ösztönlény. A kognitív pszichológián, a pszichoanalízisen vagy a szociológián alapuló gyermekfelfogás. Mérhetően keveset tudunk a gyermekről. A gyermek ránk bízott kincs, törékeny holmi, amit óvnunk, ápolnunk és nevelnünk kell, mert különben veszendőbe megy. A talmudi bölcsesség szerint: aki fölnevel egy gyermeket, az megment egy életet. Manapság sokat hallani a gyerekek ellen és a gyerekek által elkövetett brutális tettekről. A vétkek vétkéről és a legnagyobb romlásról. A napokban az egyik szakértő a gyermeki agresszió és brutalitás terjedését a gyermekek elhanyagolásával magyarázta. A családok több mint fele felbomlik. A megélhetésért vagy luxusért rohanó világban a szülők többsége nem figyel gyermekére. Akadályt, nyűgöt lát benne. A mai Magyarországon naponta átlagosan 7 percet beszélnek a szülők gyermekükkel.

hangját. Nem mentik meg a gyermekek életét, s így nem mentik meg a sajátjukat sem. Pedig csak a gyermekek menthetnek meg bennünket.

DISPUTA Toronyszoba

„Megjöttél? Ettél? Mehetsz.” Többet beszélnek a főnökkel, a beosztottal, a kuncsafttal, a haverral. Többet egy idegennel. Többet hallják a híradót, mint a gyermekük

63

Nemzeti ünnepünk, március 15. alkalmából debreceni, illetve a városhoz kötődő – kimagasló teljesítményt nyújtó – személyiségek is részesültek állami elismerésben. • A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (polgári tagozat): Vásáry Tamás Kossuth-díjas zongoraművész, karmester. • A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje polgári tagozat: dr. Csiba László, a Debreceni Egyetem egyetemi tanára, a Neurológiai Klinika igazgatója; dr. Galuska László, a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum Általános Orvostudományi Kar Nukleáris Medicina Intézet igazgatója, dr. Havas László, a Debreceni Egyetem egyetemi tanára, dr. Módis László, a Debreceni Egyetem egyetemi tanára, dr. Mózes Mihály, az Eszterházy Károly Főiskola dékánja, tanszékvezető egyetemi tanár. • Batthyány-Strattmann László-díj: prof. dr. Fekete Károly egyetemi tanár, a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum Általános Orvostudományi Kar Traumatológiai és Kézsebészeti Tanszékének vezetője. • Pro Sanitate elismerés: dr. Bohaty Ilona, az Országos Vérellátó Szolgálat Debreceni Regionális Vérellátó Központ régióigazgatója; dr. Pásti Gabriella, az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat Észak-alföldi Regionális Intézetének regionális tiszti főorvosa.

DISPUTA

• Szolgálati Érdemjel Arany Fokozata: Mándi László ezredes, a megyei katasztrófavédelmi igazgatóság vezetője.

64