Alexa Alexandra Hálátlanság Fejezetek egy orvos életéből Dr. Anders sorozat 25 – Dr. Wilms, kérem, még egy pillanatra! Hazamegy? Marga nővér megállt a fiatal orvos előtt, aki elhagyni készült az Erdei Klinika sebészeti osztályát. Martin Wilms doktor megtorpant, és fáradtan nézett a nővérre. Jóvágású, napbarnított arca kimerültséget tükrözött, szeme alatt sötét árnyék húzódott. – Igen, éppen indulok. Harminckét órája vagyok bent. – Nagyon nehéz volt az éjszaka? – nézett együttérzően Marga nővér a fiatal orvosra. – Ahogy vesszük. Csak háromszor ébresztettek fel, de nemigen tudtam aludni. Nem kellemes felöltözve ledőlni a heverőre. – Nekem mondja? – legyintett a nővér. – Ismerem ezt én is. Nem baj, ma legalább kialhatja magát, holnap estig van ideje. Pihenjen is, hogy friss legyen a következő harminckét órára. – Megfeledkezik a partyról, Marga nővér. Elfelejtette, hogy május 26-a van? – Ó, persze! – kapott a fejéhez a lány. – Ma ötvenéves a gazdasági igazgató. Maga is elmegy a party-ra, ugye? Minden orvos kapott meghívót, a kertben tartják az ünnepséget, remek lesz. Marga nővér hangjából halvány irigység csendült ki, mert az osztályos nővérek nem kaptak meghívót a partyra, Berneiserék egyedül a klinika főnővérét hívták meg.
– Én szívesen kimaradnék belőle – sóhajtott Wilms doktor, elnyomva egy ásítást. – Inkább átaludnám az egész napot, de ha egyszer ott lakom náluk... – Igaz is, Berneiser úr egyik vendégszobáját kapta meg a doktor úr. Bizony, így tényleg nem bújhat el. Marga nővér hangjából mintha kis szemrehányás is áradt volna, amiért a fiatal orvos kihagyná az esti partyt. Martin Wilms doktor éppen a gazdasági igazgatónak köszönheti, hogy megkapta a segédorvosi állást. Ha Berneiser nem szól egy-két szót az érdekében, a fiatal sebész soha nem került volna az Erdei Klinikára. Messziről jött, idegen volt Bergesfeldenben, nem ismert itt senkit. Suttogták is eleget, hogy a gazdasági igazgató pártfogoltjaként kapta meg az állást a harmincéves Martin Wilms doktor az Erdei Klinikán. – Mire jó ez? – morgott Bernhard Siekmann, aki már tizenöt éve dolgozott ápolóként a klinikán. – Meglátjátok, ez a zöldfülű nem ért semmihez, mégis nagy lesz a szája. Így van ez, ha az ember háta mögött áll valaki. Kezdetben mindenki bólogatott, de lassan kiderült, hogy Bernhard Siekmann ezúttal tévedett. Martin Wilms doktor egyáltalán nem volt nagyképű. Szegény családból származott, saját erejéből küzdötte fel magát idáig. Otthonról a szerénységet hozta magával. Apja régen meghalt már, anyja alacsony nyugdíjból élt egy kis faluban, és remélte, a fia egyszer majd eljut abba a helyzetbe, hogy támogatni tudja. Az egyetemet ösztöndíjak elnyerésével végezte el Wilms doktor, állását pedig annak köszönhette, hogy néhai édesapja jó barátja volt Georg Berneisernek, az Erdei Klinika gazdasági vezetőjének. – Dietrich Wilms egyszer megmentette az életemet – magyarázta Berneiser. – Ő már halott, de legalább a fiának tudok segíteni. Berneiser saját, a klinikához közel épült házában szállásolta el Martint, nem fogadott el pénzt a szobáért, s vendégként kezelte a fiatal orvost, mivel tudta, hogy a próbaidőre felvett segédorvosok fizetése nem valami magas. Martin Wilms három hónapra kötött szerződést az Erdei Klinikával, s sorsáról csak a próbaidő végén született döntés.
Megkapja az állást – gondolta Marga nővér. – Berneiser elintézi, hiszen ő is tagja a döntőbizottságnak. Hát igen, némelyeknek könnyű a pályakezdés. Nekünk bezzeg meg kellett küzdenünk mindenért. Ezek a gondolatok csempészték be hangjába a kis élt, amikor ott állt Wilms doktor előtt, és átadta a röntgenfelvételeket tartalmazó borítékot. – Amikor elmegy, adja be ezeket, legyen szíves, a főorvos úr titkárnőjének. Richlinger úr jobb lábáról készültek, tudja, akinek kettős combcsonttörése volt. Itt vannak a régebbi felvételek is, az a kórház küldte, ahol Richlinger urat először kezelték. A főorvos úrnak szüksége van rájuk. – Igen, tudom – bólintott Wilms doktor. – Komoly gondot okozott az eset. Beviszem a főorvos úr irodájába. Viszontlátásra, Marga nővér. – Pihenjen egy kicsit, és érezze jól magát az estélyen – búcsúzott az osztályos nővér, és már el is tűnt a lengőajtó mögött. Martin Wilms nem volt biztos benne, hogy olyan gyorsan ágyba tud kerülni, mint szeretne. A kicsi, zuhanyozós manzárdszobába ugyanis a Berneiser-ház halljából vezetett fel a lépcső, a hallban pedig Iris Berneiser fogja útját állni. Iris az igazgató harmincéves, vörös hajú és zöld szemű, feltűnően csinos felesége volt, húsz évvel fiatalabb a férjénél, akihez csak a pénze és magas beosztása miatt ment feleségül. Csakhogy unta már a házaséletet, és amikor meglátta férje védencét, a fiatal orvost, azonnal lecsapott rá. A Berneiser-ház olyan közel volt a klinikához, hogy Wilms doktor gyalog sétált haza. Útközben vágyakozva gondolt kényelmes ágyára s az alvásra, ami már annyira hiányzott. Alig nyitotta ki azonban az ajtót és lépett be a házba, megtorpant. A világos kővel kirakott, perzsaszőnyeggel díszített hallban Iris Berneiser várakozott. A férfi egy pillanatra megijedt, s összeráncolta homlokát. Magában néma imát küldött az ég felé: Istenem, add, hogy felmehessek végre aludni. – Jó reggelt, Wilms doktor – mosolygott rá a szépasszony, aki divatos, feszülő nadrágban állt a hall sarkában.
– Jó reggelt, asszonyom – biccentett a fiatal orvos, és indult a lépcső felé. Iris azonban egy ugrással előtte termett, és zöld szemével csábosan nézett fel rá. A segédorvos hasonlított álmai hősére, Irisnek pedig sok ideje volt, ráért ábrándozni. Fáradt a fiú, de még így is jóképű – gondolta. – Ahogy a sötét haja belehullik a homlokába, ahogy néz azzal a barna szemével... Fáradt és kimerült, de máskor olyan éber és figyelmes a pillantása. Széles váll, keskeny csípő, szép, erős kezek. Iris alacsony, törékeny asszony volt, és élvezte, hogy felnézhet az orvosra. Most azonban bosszantotta a férfi udvarias, de üres köszönése. Wilms doktor semmi érdeklődést nem mutatott iránta. – Szeretném emlékeztetni a mai estélyre, doktor úr – kezdte az asszony. – Remélem, nem felejtette el. – Nem, asszonyom, és köszönöm, hogy meghívtak. Sajnos ma még nem találkoztam a férjével, és nem volt alkalmam felköszönteni. – Majd este a partyn bepótolja. Remélem, addigra kipiheni magát, és végre csillogni fog a társaságban, már régen várok rá. Ez egyenes beszéd volt. Az orvos összeszorított szájjal hallgatott egy percig. – Sajnálom, asszonyom, ha csalódást okoztam – mondta végül. – Tudom, mivel tartozom önnek és a férjének. – Igazán kedves – felelte élesen az asszony. – De ugye tudja, hogy az állás még nem a magáé. Majd három hónap elteltével dönt a kuratórium, amelyben a férjem igen fontos személyiség. Én viszont őrá vagyok nagy befolyással. Nem ártana, ha erre is gondolna, és kicsit többet törődne velem, doktor úr. A nők nem szeretik, ha elhanyagolják őket. – Ön gyönyörű és csodálatos asszony – felelte az orvos riadtan, mert megértette a fenyegetést. – Remélem, nem bántottam meg azzal, hogy tiszteletben tartottam azt a bizonyos határt. Remélte, hogy sikerült érthetően kifejeznie magát, az asszony megérti, hogy nem akar hálátlan lenni, de flörtölni sem akar vele. Iris Berneiser azonban nem ezt akarta hallani. Közelebb lépett az orvoshoz, és könnyedén játszadozott a férfi inggombjával, miközben hosszú, sötét szempillái alól igézően nézett fel rá. Viselkedése egyértelmű kihívás volt.
– Remélem, táncol velem ma este a partyn, Wilms doktor – mondta szinte parancsoló hangon. – Az egész kertet színes lampionokkal világítjuk ki, és szerződtettünk egy kisegyüttest is. Mindenki itt lesz, aki számít ebben a városban, az ön kollégái is eljönnek az Erdei Klinikáról. Senki nem fog kivetnivalót találni abban, hogy táncol velem. Remélem, ma este végre élni fog a lehetőséggel, hogy bebizonyítsa, mit jelentek önnek. A fiatal orvos szóhoz sem jutott. Nem menekülhetek – gondolta. – Ez a nő behálóz, mint egy pók, amelyik a nász után még fel is falja a párját. Te jó ég, mit tegyek? Így vagy úgy, ez a dolog az én számomra csak rosszul sülhet el. Nyugalmat erőltetett magára, és megszólalt. – Köszönöm, hogy felajánl egy táncot, asszonyom, majd igyekszem megfelelően viselkedni. Iris felnevetett, és gyengéden meglegyintette a férfit. – Menjen csak, doktor, aludja ki magát, hogy jó formában legyen estére. Eddig úgy viselkedett, mint egy érzéketlen jégtömb. Nem egészen így képzeltem el az új lakótársunkat. Megperdült, és kisietett a hallból a nappaliba vezető üvegajtón át. Az orvos fellélegezve igyekezett fel a lépcsőn, s boldog volt, amikor végre becsukhatta maga mögött a szobája ajtaját. A pihenés öröme helyett azonban súlyos gondok nehezedtek rá. Mit vár tőle ez a nő? Mit tegyen, hogy ne fordítsa maga ellen? Nem szabad ellenségemmé tennem a férjét se – gondolta. – Akkor elúszna az állás. Bár sose költöztem volna ide, de hát honnan tudhattam volna, milyen boszorkány vár itt rám! A villa nagy kertje a híres ügyvéd, Alexander Kron telkével volt szomszédos. Kron egyetlen lányával, a huszonöt éves Nicole-lal lakott. Nicole rajzolótehetsége már gyermekkorában megmutatkozott, s apja beleegyezett, hogy művészeti iskolába járjon, majd az akadémiát is elvégezte. Kitűnő eredménnyel diplomázott, s azonnal megkapta élete első nagy munkáját, egy könyv illusztrálását. Azóta többször is nagy sikert aratott gyermekkönyvekhez készített rajzaival.
Anyját korán elvesztette, kétéves sem volt még. Nem voltak emlékei róla, ezért nem is gyászolta. A háztartást Helene Theisen vezette, akit Kron ügyvéd a felesége halála után alkalmazott. Helene elrontott házassága válással végződött, s örült, hogy a Kron-házban végre otthonra lelt. Anyjaként gondoskodott Nicole-ról, és most, huszonhárom év után már családtagnak számított Kronék-nál. Alexander Kron jó hírű, neves ügyvéd volt, akinek ráadásul semmi feltűnő, költséges hobbija nem volt. Egyetlen szenvedélye a vadászat volt, de akkor is inkább megfigyelni, mintsem elejteni szerette az állatokat. Egy-egy vadásztúra után újult erővel, kipihenten érkezett haza és vetette bele magát a mindennapi munkába. Elégedett, kiegyensúlyozott ember volt, hiszen megvolt mindene, amit igazán fontosnak tartott az életben: egészség és jó kedély. Ami az utóbbit illeti, Nicole hasonlított apjára. Ő is elégedett, nyugodt ember volt, csak az egészségével voltak gondjai. Optimizmusa és jósága azonban segített elviselni a nehézségeket. Előző télen kezdődött a baj, amikor egyre erősödő fájdalmat érzett a hátában és a lábában. Apja kihívta háziorvosukat, Rudolf Schröder doktort, aki gyermekkora óta kezelte Nicole-t. Schröder doktor kipróbált minden régi, jó háziszert, forró fürdőt, iszappakolást, vitaminokat, reuma elleni készítményeket, masszázst és pihentetést, de semmi nem segített, sőt, Nicole fájdalmai egyre erősödtek. Schröder doktor ezután egy ideig fájdalmas, gerincbe adott injekciókkal próbálkozott, de nem ért el javulást. Nicole tavaszra már alig bírt járni a fájdalomtól, a lába mintha megbénult volna. Nem volt más hátra, venni kellett egy tolószéket. Nicole így is ügyesen közlekedett, és tökéletesen el tudta látni magát. Kigördült az erkélyre, friss levegőt szívott, és ha jó volt az idő, órákig elrajzolgatott. Ha kívánta, apja lesegítette a földszintre, ilyenkor kigördült tolószékében a kertbe, de szívesebben üldögélt fent az erkélyen. Kedvenc szórakozása volt, hogy kivitte magával apja vadásztávcsövét, és oda-odakukucskált a szomszédokhoz. Mióta megbetegedett, nem sok kapcsolata maradt az emberekkel. Régi barátai csak
ritkán látogatták meg, a fiatalok unták az üldögélést a tolószékhez kötött beteg mellett. Nicole kukucskálásainak kedvenc tárgya az a magas fiatalember volt, aki a Berneiser-villa egyik erkélyes manzárdszobájában lakott. Nem tudta kitalálni, ki lehet a fiatalember, rokona-e Berneiseréknek, esetleg a bérlőjük, vagy csak rövid időre érkezett látogató. A sötét hajú fiatalember mindennap korán kelt, pizsamában és fürdőköpenyben kiállt néhány percre az erkélyre, hogy teleszívja magát friss reggeli levegővel, s hátrasimította haját a homlokából. Nyújtózkodott, s aztán visszament a szobába. Nicole kis mosollyal nézte mulatságos mozdulatait, mivel ő maga is korán kelő volt. A kevés mozgás nem fárasztotta ki, ráadásul gyakran előfordult, hogy a fájdalmak nem is hagyták aludni. A tolószékben ülni kényelmesebb volt ilyenkor. Ha őszinte akart lenni magához, be kellett vallania, hogy egy kicsit beleszeretett a jóképű fiatalemberbe, vagy legalábbis tetszett neki az ismeretlen szomszéd. A férfi erkélyén néha egy szürke-fehér, szemmel láthatóan otthontalan macska is megjelent, ilyenkor a fiatalember egy percre eltűnt a szobája mélyén, majd kisvártatva egy csupor tejjel tért vissza. Megetette a macskát, aki hálásan dörgölőzött hozzá. A fiatalembernek fárasztó munkája lehetett, mert néha nagyon elgyötörtén érkezett haza este, de azért ilyenkor is megetette a kismacskát, s jóképű arca mosolygott. Nicole már minden arckifejezését ismerte. Néha leeresztette a távcsövet, s gondolatban elbeszélgetett az ismeretlennel. Amikor a férfi reggelenként visszahúzódott szobájába, Nicole fogadásokat kötött saját magával, vajon előjön-e még egyszer, s ha előjön, melyik inge, melyik nyakkendője lesz rajta. Ha kitalálta, örült, s azt gondolta: ha én lennék a felesége, én is ezt készítettem volna ki neki. Észrevette, ha a férfi nadrágja vasalásra szorult, vagy leszakadt a fürdőköpenyéről az akasztó. Szívesen fürkészte a férfi arcát, figyelte, szomorúságot vagy örömöt tükröz-e, gondterhelt vagy ideges talán?
Mégsem kérdezősködött soha felőle, nem akarta, hogy az apja vagy Helene Theisen észrevegye vonzalmát, hiszen ő végül is csak egy beteg, béna lány, aki tolószékhez kötve éli az életét. Roncs lett a szép fiatal Nicole-ból. Tudta, hogy ilyen boldogságról nem is álmodhat. Egy nap a házvezetőnő morcosan érkezett haza a bevásárlásból. – Szép kis hétvégének nézünk elébe. Berneiserék kerti estélyt rendeznek. Nézz csak ki, Nicole, már építik az emelvényt. Táncparkett, bár, hidegbüfé, lesz itt minden. A lampionokhoz vezető drótok behálózzák az egész kertet. Ma mesélte a boltos, akinél Berneiserné meg az a fiatalember a bevásárlást intézte. – Milyen fiatalember? – Nicole szíve hevesen dobogott, de a hangja nyugodt maradt. – Aki a manzárdban lakik, az a magas, sötét hajú. Orvos az Erdei Klinikán, ott, ahol Berneiser úr a gazdasági vezető. A fiatalember egy régi barátjának a fia, és ingyen lakik a házukban. Berneiserék sokat tesznek érte. – Berneiserné mesélte? – Igen, tudod, milyen fontoskodó. Nicole bólintott, s jeges kézzel kezdett rajzolgatni. Most már legalább tud valamit a rokonszenves fiatalemberről. Szóval Berneiser pártfogoltja, aki valószínűleg minden óhaját-sóhaját teljesíti jótevőjének. Nicole elhatározta, hogy a maga módján ő is részt vesz az esti ünnepségen. Az erkélyen fogja tölteni ezt a kellemes májusi éjszakát, majd betakarózik, és az apja távcsövével figyeli a partyt. Talán sikerül elkapnia a jóképű fiatalember egy-egy pillantását. Megfigyelheti, ahogy a férfi a sok csinos nővel táncol. Nem, erről a szórakozásról nem mondhat le. Helene Theisen még mindig dohogott, hogy oda a hétvége nyugalma, de Nicole csak mosolygott. – Miért idegeskedsz ennyire, Helene néni? Gondolj bele, egy kis változatosság. Táncoló párok, estélyi ruhák, csillogó szemek, színes forgatag, lampionok, talán még tűzijáték is lesz. Nekem tetszik az ötlet. De Helene Theisen csak csóválta a fejét.
Május huszonhatodika szép, meleg nap volt, reggeltől estig sütött a nap. Mintha az időjárás is kedvezni akart volna a kerti estélynek. – Mivel te úgyis az erkélyen leskelődve fogod tölteni az estét, meghívtam egy barátomat egy sakkpartira – mondta a lányának vidáman Kron ügyvéd. – Jól tetted, papa – bólintott Nicole. – Legalább neked is meglesz a szórakozásod estére. – Remélem, tényleg jó játszma lesz. Nem fogsz unatkozni, amíg mi játszunk? – Ugyan, dehogy – nevetett a lány. – Biztos vagyok benne, hogy érdekes estély lesz. – Remélem, nem lesznek nagyon hangosak – aggódott az ősz hajú ügyvéd. – De papa, a te szobád nem is arrafelé néz! Alexander Kron mosolyogva simogatta meg lánya szőke haját. Milyen csodálatos teremtés! Soha nem panaszkodott állandó, erős fájdalmai miatt, bevett minden gyógyszert, és barátságos arccal, vidáman viselte sorsát. Vajon lábra állhat-e valaha is? – tette fel újra meg újra a kérdést az apa, de csak magának. Most is ezen tűnődött, miközben előszedte a sakktáblát és kezdte felállítani a figurákat. Nemsokára csengettek. Vielhaber oktatásügyi tanácsos érkezett meg. Nicole az erkélyen is hallotta vidám, mély hangját, aztán a férfiak visszavonultak a dolgozószobába. Az emeletre csend borult. Nicole hallotta, amint a zenészek hangolni kezdenek a Berneiser-kertben. Helene Theisen feljött egy tálcával. Aggódott, nehogy éhen maradjon a gyerek. Készített néhány finom falatot, tálalt mellé egy kis gyümölcsöt és egy nagy pohár tejes turmixot. Kis gördülő asztalkára tette a tálcát, és kitolta az erkélyre. – Az evés jót tesz testnek-léleknek egyaránt – jelentette ki. – Egyél, kicsim, nehogy még ennél is soványabb legyél. Nicole megköszönte, de aztán azonnal újra a távcsőért nyúlt. – Jönnek már a vendégek? – kérdezte Helene Theisen.
– Éppen most érkeznek az elsők, Berneiserné a teraszon fogadja őket. Csodálatos a ruhája, csillogó ezüstlamé, mélyen kivágott. Fehér csipkekendőt visel hozzá. – Egy vagyonba kerülhetett – vélte a házvezetőnő. – Inkább nekünk adta volna, te biztosan jobban megválasztottad volna, mire költöd. Nicole nevetve csóválta a fejét. Helene szerint az egész világnak kötelessége lenne támogatni az ő beteg „gyermekét”. Pedig Nicole már megtanulta, hogy nem így van. A beteg ember előbb-utóbb egyedül marad a kínjaival. Milyen vidám, milyen mozgékony volt azelőtt! Tűzoltólétrákon szaladgált föl-le, amikor egyszer egy nagyméretű díszletet rendeltek tőle. A művészeti akadémia bálján ő volt az egyik legjobb táncos, soha nem unta meg a táncot. Mindig a saját ízlése szerint öltözködött, érdekelték az új ruhák és a bolond frizurák, mint a többi fiatal lányt, s élvezte a fiúk csodálatát. Megrázkódott. Ennek már mindörökre vége. Itt ül a tolószékében, és a többiek, az egykori társasága, élik tovább a saját mozgalmas életüket. Magányos óráiban Nicole kemény harcot vívott a keserűség és a kilátástalanság érzése ellen, s helyzetét csak nehezítették fájdalmai, amelyeket a gyógyszer nem tudott mindig lecsillapítani. Meggyőzte magát, hogy nem akar megkeseredett, idegbeteg, önző teremtés lenni, aki csak tönkreteszi mások örömét. Meg kell tanulnia együtt élni a betegséggel. Páratlan lelkiereje segítségével átvészelte a legnehezebb heteket. Csinos arcát nem felhőzték gondok, s alakjának törékenységét sem veszítette el. Ugyanúgy észrevette és élvezte az élet apró örömeit, mint azelőtt. A szomszédok estélyén megjelenő hölgyek ruhája érdekelte a legjobban. A vendégek most már folyamatosan érkeztek, közöttük a helyi előkelőségek. A fiatal lány felismerte a városháza egyik vezetőjét a feleségével, aztán a városi könyvtár igazgatóját és a bank vezérigazgatóját. Fiatalok is feltűntek, könnyed, elegáns férfiak, csinos lányokkal a karjukon. A fiatal lányok ruhája csemege volt Nicole számára: színes, lenge öltözetekben pompáztak.
A Robert Anders doktor köré csoportosuló vendégek között Nicole felfedezte a fiatal orvost, aki ezúttal fehér szmokingot viselt. Nagyon elegáns és nagyon jóképű volt. Ugyanezt állapította meg Martin Wilmsről Iris Berneiser is, aki a fiatalember oldalán sétálgatott. Nicole homlokráncolva figyelte, hogyan karol bele a szépasszony az orvosba, s hogy a férfi arca erre mintha elfelhősödött volna. A ház asszonyának többet kellett volna foglalkoznia a vendégekkel, de ő inkább Wilms doktorral törődött, csacsogására azonban a férfi csak rövid, udvarias, de tartózkodó válaszokat adott. Nicole szívesen belelátott volna a gondolataiba. Szórakoztatta a helyzet. A vendégek a hidegbüfé körül gyülekeztek, aztán megrakott tányérokkal sétáltak tovább. Nem éppen kényelmes állva enni, kézben tartva a tányért, de hát ez a kis kellemetlenség velejárója minden garden-partynak. Nicole szem elől vesztette a fiatal orvost, de Iris Berneiser ezüstszínű ruhája hol itt, hol ott suhant el. Körbejárt a kertben, és váltott néhány szót a fontosabb személyiségekkel. Amikor mindenki jóllakott, kezdetét vette a tánc. Iris Berneiser nyitotta meg az alpolgármester karján, férje pedig a fontos vendég feleségét kérte fel. Inkább a fiatalok kapcsolódtak be a táncba, az idősebbek csak nézték őket. A fiatal orvos is táncolt, de láthatóan nem mutatott nagy érdeklődést partnernői iránt. Felkért néhány lányt, de alig váltott velük egy-két szót. Mintha nyomasztotta volna valami. Nicole-nak úgy tűnt, legszívesebben otthagyná az egész partyt, és visszahúzódna a szobájába. Nicole lassan unni kezdte, hogy hosszú ideje ugyanaz a kép tárul elé: táncoló, összesimuló párok, iddogáló vendégek a bárpultnál, prominens személyiségek a büfé körül. Fáradtan engedte le szeme elől a távcsövet, aztán újra fölemelte, és a kert sötétebb zugait pásztázta vele. Nocsak, mi van ott? A magasra nőtt bokrok közül, egy pad mellől mintha fehér zakó villanna elő. A fiatal orvos volt az – és nem egyedül. A virágok között megcsillant a holdfény egy ezüstruhás asszony meztelen vállán és karjain. Iris Berneiser volt az, ő vonult vissza ide a fiatalemberrel. Nicole
azonnal éber lett. Mit jelentsen ez? A vendéglátó felesége és a védencük... Iris odalépett a férfi elé. Látszott, hogy az orvos tétovázik, aztán lehajtja a fejét. Iris kinyújtja a kezét... Ez csak egyet jelenthet: a két ember szereti egymást, de mindketten tudatában vannak szerelmük tiltott voltának. A férfi fél, aggódva körülnéz, de senki nem láthatja meg őket. Iris Berneiser nem tűnt aggodalmasnak, nevetett, és hátrahajtotta szép fejét. Válla és csípője ringott, arcán csábító mosoly áradt szét. Megállt a kerti pad mellett, és átölelte a férfi nyakát. Szorosan odasimult hozzá, de úgy tűnt, a férfit nem teszi boldoggá ez a közelség. Nyugtalanul körülnézett, aztán hirtelen felemelte a kezét, és lassan, de határozottan lefejtette magáról az asszony karját. Nicole sokért nem adta volna, ha hallhatná, mit mond a férfi. Tényleg viszonya lenne a jótevője feleségével? Nem szép dolog, nagy hálátlanságot követne el. Vajon mióta tart a kapcsolatuk? Georg Berneiser biztosan nem tud róla, pedig a saját házában csalja meg a felesége, méghozzá éppen azzal a férfival, aki Berneisernek köszönheti szinte mindenét. Minél tovább fürkészte őket Nicole, annál inkább elillant korábbi rokonszenve a fiatal orvos iránt. Mit jelenthet ez a jelenet? Mit mondhat a férfi? Talán vissza akar menni a társaságba? Igaza van, nehogy feltűnjön valakinek a hiányuk. Az asszony azonban nem bírt a szenvedélyével, és maradni akart. Csak egy csókot, csak egyetlenegyet! Hiszen egész este idegenek között kell lennie, éreznie kell, hogy a férfi szereti! Nicole legalábbis így képzelte el a négyszemközti beszélgetést, és lélegzet-visszafojtva várta a folytatást. Iris Berneiser újra a fiatal orvos vállára borult, Nicole a távcsővel jól látta, milyen gyorsan mozog a szája, hadarta a szavakat. Keze a férfi arcát simogatta, és szenvedélyesen beszélt hozzá. Miről lehet szó? Talán szökést terveznek? A férfi azonban megint kiszabadította magát, és lerítt róla a boszszúság. Mérgesen mondott valamit, amitől Iris Berneiser megdermedt. A szeme villámokat szórt, arcát eltorzította a harag. Nicole nem hallhatta tomboló kiáltását:
– Megbánja még, hogy megalázott, Wilms doktor! Mit gondol, ki maga, hogy ezt megteheti? És mit gondol, ki vagyok én? – A jótevőm felesége – felelte a férfi, nehezen uralkodva magán. – Fogja fel végre, hogy nem közeledhetek magához! Maga csodálatos nő, vak lennék, ha nem venném észre a szépségét, de maga a férjéhez tartozik, aki az apám legjobb barátja volt. Ha elfogadnám az ajánlkozását, közönséges rabló lennék. Hátralépett, és határozottan nézett az asszonyra. Iris ökölbe szorult kézzel állt a fehér pad mellett, látszott, hogy legszívesebben nekiugrana a férfinak. Tébolyult haraggal fenyegetőzni kezdett: – Ne felejtse el, Wilms doktor, hogy maga csak egy próbaidős segédorvos, semmi több! Én pedig meg fogom győzni a férjemet, hogy ne vegyék fel az Erdei Klinikára. Az én szavam neki parancs, teljesen kézben tartom, azt teszi, amit akarok! Ezt még megemlegeti, Wilms doktor! Nagyon megbánja! A levegőbe csapott dühében, de a fiatalember arca meg sem rezdült. Tisztességesen viselkedett. Megfordult és elsietett. Az asszony levegő után kapkodott, az öklével fenyegette a férfit, aztán megingott, leroskadt a kerti padra, és elsírta magát. Szóval a férfinak viszonya volt vele, most pedig elhagyta, mert a kapcsolat kezdett veszélyessé válni. Milyen szörnyű! Egy hűtlen asszony és egy hálátlan férfi, aki elárulja a jótevőjét, aztán, amikor rájön, hogy ennek a viszonynak kellemetlen következményei lehetnek, egyszerűen eldobja az asszonyt, mint egy elhasznált játékot. Nem, erre Nicole már nem volt kíváncsi. Határozott mozdulattal visszagördítette tolószékét a szobájába, és becsukta az erkély üvegajtaját. Nem érdekelte többé a szomszéd kert színes forgataga, a zenét sem akarta hallani. Hazug az egész világ – gondolta, és megnyomta a konyhai csengőt. Helene Theisen feljött, és segített levetkőzni, aztán Nicole ágyba bújt, és hamarosan elnyomta az álom. Jókedve odalett.
– Biciklivel akarsz hazamenni, Anton? – förmedt rá vendégére a kocsmáros. – Kicsit sokat ittál ahhoz. – Butaság – legyintett Anton Konzak, és támolyogva indult az ajtó felé. Lusta, munkakerülő fickó volt, legszívesebben egész napját a kocsmában töltötte volna, ahol sokat és rendszeresen ivott. Barátai többször figyelmeztették már, de szavuk falra hányt borsónak bizonyult. – Ugyan – morogta bosszúsan. – Még hogy nem tudok így biciklizni. Kitámolygott, és megragadta a falhoz támasztott kerékpárját. Kis nehézségek után felmászott a nyeregbe, és pedálozni kezdett, félelmetesen imbolygott az út két széle között. Hűvös nap volt, szemerkélt az eső. Bergesfelden külvárosában még nem került sor aszfaltozásra, az utak csak kövezettek voltak, s csúszóssá váltak a csapadéktól. Talán ez, talán Anton bizonytalansága, talán mindkettő okozta a balesetet, s közrejátszott benne Iris Berneiser zaklatott lelkiállapota is. Az asszony bevásárlásokat intézett a városban, aztán eltöltött egy órát a fodrásznál, végül kocsiba ült és hazaindult. Az előző esti haragja nem szállt el egészen. Akárhányszor jutott is eszébe a kerti padnál lejátszódott jelenet, az arca égett a dühtől. Az a szégyentelen fickó! Hogyan utasíthatta vissza? Tudnia kellett, hogy nincs asszony, aki ilyesmit valaha is megbocsátana. Felkínáltam neki a szerelmemet, ő pedig megalázott – dühöngött az asszony. – És az a nevetséges szózata erkölcsről és kötelességről! Mintha talán törődne ilyesmivel a férfi, akinek tetszik egy nő. Éppen ez bizonyítja, hogy nem is érdeklődik irántam! Iris ezt hajtogatta magában, s dühében kevésbé figyelte az utat, mint kellett volna. Jobbra készült bekanyarodni, indexelt, és elfordította a kormányt. Nem ügyelt rá, hogy az út szélén maradjon, hiszen gyér volt errefelé a forgalom. Az eső elcsitult, de az út nedves volt, csúszott. Ilyenkor nem tanácsos a fékre taposni, mert könnyen kicsúszhat a kocsi az útról.
Iris Berneiser viszont teljes erejéből a fékre lépett, amikor bekanyarodva megpillantotta az út közepén imbolygó kerékpárost. Az ütközést azonban már nem tudta elkerülni. Anton Konzak felkiáltott, aztán csattanás hallatszott, fékcsikorgás, a férfi lerepült a kerékpárról, elterült az úttesten, és nem mozdult többé. A kerékpár hátsó részét a kocsi métereken át vonszolta még maga után. Iris Berneiser autója jó tíz métert csúszott még, mire sikerült megállnia. Halottsápadtan ugrott ki a kocsiból, és az aszfalton heverő alakhoz futott. Meghalt volna? Megölt volna egy embert? Eltöltötte a félelem. Vétkes volt a balesetben? Mindketten az út közepén haladtak, tanú viszont nem volt. Iris gyorsan körülnézett, de nem látott senkit, a távolból csak most indultak el feléjük néhányan a csattanás hangjára. Kisvártatva már embergyűrű vette körül őket. – Értesítsem a rendőrséget? – kérdezte valaki. – Igen, legyen szíves – pillantott fel reszketve Iris. – És a mentőket is hívják, ez a férfi nincs magánál, az orra és a szája vérzik. Iris Berneiser jól tudta, mit jelent az arc sápadtsága s rajta az apró vércseppek, amelyek a férfi orrából és szája sarkából szivárogtak. Koponyasérülés! – Ne nyúljanak hozzá – szólalt meg határozottan, amikor segítőkész kezek nyúltak a férfi felé. – Nem szabad megmozdítani, lehet, hogy megsérült a koponyája vagy a gerince. – Borzasztó – szörnyülködött egy asszony. – Szerencsétlen! A járókelő, aki ajánlkozott, hogy értesíti a mentőket és a rendőrséget, berontott a „Hordó” nevű kocsmába, és a telefonhoz sietett. A kocsmáros feszülten figyelt, s amikor kiderült, hogy egy kerékpáros férfit gázoltak el, már biztos volt benne, hogy Anton Konzakról van szó. Bár hallgatott volna a figyelmeztetésre! – Nem véletlenül egy ötven körüli, ősz hajú férfit ütöttek el? – kérdezte. – Nem viselt sem sapkát, sem kalapot, és egy kopott szürke öltöny volt rajta. – Pontosan – bólintott a férfi. – Ismeri? – Konzak úr – felelte a kocsmáros. – Rendes, nyugodt ember. A felesége kétségbe lesz esve. Meghalt?
Magában hozzátette, hogy Elly Konzak valószínűleg nem lesz túl szomorú, ha elveszíti a férjét, úgyis csak gondok voltak vele. Naponta betért a „Hordó-ba”, s aztán a felesége vitte haza, veszekedve vele a pénz miatt. De hát minek beszéljek most erről? – gondolta a kocsmáros. Azt sem akarta elmondani, hogy Konzak éppen itt, őnála ivott ma, hiszen esetleg még őt is felelősségre vonnák, miért engedte ittasan felülni a kerékpárra. Nem, nem fogja elmondani, hogy Anton Konzak itt járt, Anton maga pedig azt is tagadni fogja, hogy egyáltalán ivott. Mindig így tett, ha valaki kérdőre vonta. A járókelő, aki kihívta a mentőket, oda sem figyelt a kocsmárosra, hanem sietett vissza a baleset színhelyére. A bámészkodók csoportja időközben nagyra nőtt, eltorlaszolta az utat, az autók lassan kerülgették őket. Iris kocsija még mindig ugyanazon a helyen állt, a szétroncsolt kerékpár is ugyanott hevert. – Minden maradjon a helyén, a rendőrség meg fogja vizsgálni a féknyomokat – mondta valaki. – Remélem, nemsokára itt lesznek. – Fontosabb, hogy a mentőautó itt legyen végre – szólalt meg egy másik hang. – Lehet, hogy súlyos a sérülés, és minden perc számít. Iris összerezzent, megfordult, és az autója felé támolygott. Nem akarta látni a sebesült férfit. Borzasztó lenne, ha meghalna – gondolta. – A végén még börtönbe kerülhetek miatta. Eddig csak a férfi miatt aggódott, most azonban már saját felelőssége nyomasztotta. A távolból szirénák hangja közeledett, befutott a mentőautó és a rendőrség. A kíváncsiskodók gyűrűje szétnyílt. Két egyenruhás rendőr nekilátott a forgalom irányításának, a többiek pedig a sebesült köré gyűltek. – Ön vezette az autót? – pillantott egyikük Iris Berneiserre. – Igen – nyögte ki nagy nehezen az asszony. – Az iratait legyen szíves, a jogosítványát és a forgalmi engedélyt. Az asszony kapkodva keresgélt a kézitáskájában. A másik rendőr Anton Konzak fölé hajolt, a pulzusát vizsgálta, aztán felállt, hogy utat engedjen a hordággyal közeledő mentősöknek. Anton Konzakot óvatosan, szakszerűen emelték fel. A rendőr benyúlt a sebesült férfi zsebébe, és néhány gyűrött iratot húzott elő.
– A neve Anton Konzak – olvasta. – A Gerber utca 12-ben lakik, itt a közelben. Értesítenünk kell a hozzátartozókat. A még mindig eszméletlen Konzakot beemelték a mentőautóba. – Hová viszik? – érdeklődött Iris izgatottan. – Az Erdei Klinikára, az van a legközelebb – felelte a mentőtiszt. Szóval Anders doktorhoz – gondolta Iris, de újra a rendőrök felé kellett fordulnia, akik ismét kérdéseket tettek fel. – Kicsit nagy ívben kanyarodott, asszonyom. Jobbra kanyarodásnál mindig jobbra kell tartani, nehogy összeütközzön a szembejövőkkel. Volt rá valami oka, hogy így kicsúszott az út közepére? – Megláttam a férfit a kerékpáron, és ki akartam kerülni – füllentette Iris, pedig amikor bekanyarodott, egyáltalán nem látta még a kerékpárost, csak akkor vette észre, amikor már ott volt a kocsija előtt. Szerencsére ezt utólag már nem lehet rekonstruálni, a nyomokat elmosta az eső. – Hogyan akarta kikerülni? A kerékpáros az út bal oldalán haladt? – Azt hiszem, igen. Talán megcsúszott a nedves úton. – Lehetséges – bólintott kétkedő arccal a rendőr. – Talán ivott is. – Lehet, hogy részeg volt – felelte Iris. – A vizsgálatok majd választ adnak. A két rendőr tanúkat keresett, de senkit nem találtak. – Nincs tanú – jelentette egyikük a parancsnoknak. – Ki kell várnunk, amíg a sérült magához tér és vallomást tesz. – Elmehetek? – érdeklődött Iris. – Igen, asszonyom – csukta be jegyzetfüzetét a rendőr. – Majd értesítjük, lehet, hogy még egyszer ki fogjuk hallgatni. Minden attól függ, túléli-e a sebesült. – Beszélni fogok a férjemmel, ő befolyásos ember. Talán tehetünk valamit ezért a szerencsétlenért. A férjem, Georg Berneiser, az Erdei Klinika gazdasági igazgatója, talán hallották már a nevét. – Igen, asszonyom. – A rendőr hanglejtése mintha egy árnyalattal barátságosabb lett volna. Iris beszállt autójába, és elhajtott. A bámészkodók nem éppen barátságos tekintettel néztek utána. – Nő a volánnál! – legyintett egyikük. – Semmire se jó, elkényeztetett teremtések.
– Nem kár ezért a Konzakért – súgta oda szomszédjának egy aszszony. – A felesége boldog lehet, hogy megszabadult tőle. Talán valami özvegyi nyugdíjat is kiutalnak neki. A rendőrségnek azonban senki nem mondott el semmi ilyesmit, csak maguk között sugdolóztak. A rendőrök összeszedték a szétroncsolt kerékpár maradványait, aztán elindultak a Gerber utcába, ahol Anton Konzak lakott. A tömeg lassan szétoszlott, már nem volt mit bámulniuk. Georg Berneiser házában viszont izgalom uralkodott. Iris idegesen járkált fel-alá, egyik cigarettát a másik után szívta el. Türelmetlenül várta a férjét. Georg Berneiser délben soha nem jött haza, bent ebédelt az Erdei Klinikán. Négy óra után ért véget a munkaideje, s ekkor indult csak el hazafelé. Georg ki fog találni valamit – ismételgette magában Iris. – Nem szabad, hogy a sajtó megneszelje a dolgot, nem engedhetjük meg magunknak, túlságosan ismertek vagyunk. Szó sem lehet róla, hogy bíróság elé idézzenek. Martin Wilms sem jött haza ebédre, Iris pedig az estélyen lejátszódott kínos jelenet után nem akarta felhívni a klinikán, hogy az elgázolt férfi állapotáról érdeklődjön. Talán Martin egyáltalán nem is jön haza, bent alszik a klinikán, esetleg már el is kezdett másik lakás után keresgélni. Vajon mit fog mondani Georg Berneisernek, miért költözik el? Végre meghallotta, hogy férje autója fékez a ház előtt. Hiába laktak nagyon közel a klinikához, Georg Berneiser ezt a rövid utat is autóval tette meg. Iris újabb cigarettát húzott elő, és reszkető ujjakkal rágyújtott. Férje belépett a szobába. Olyan volt, mint mindig, elegáns, jól fésült ősz úr. Gyengéden homlokon csókolta feleségét. Szeretett úgy bánni az asszonnyal, mint egy gyerekkel, egy szép és drága játék babával. – Ó, Georg, szörnyű dolog történt! – bújt hozzá az asszony szinte sírva. – Nyugodj meg, drágám – simogatta meg a férje. – Csak nem gyilkoltál meg valakit? – kérdezte tréfásan.
– Lehet, Georg. Nem tudom. A férfi arca elkomolyodott. – Mi történt, Iris? – Elgázoltam egy embert, eszméletlenül, mozdulatlanul feküdt, aztán bevitték az Erdei Klinikára. – Az Erdei Klinikára? Ez legalább valami jó a rosszban – sóhajtott fel a férfi. – Biztosan tehetek valamit szegény fickóért. Súlyosan megsérült? – Nem tudom, a szájából és az orrából szivárgott a vér, a rendőr azt mondta, a gerince sérülhetett meg, talán el is tört. – Martin hazajött már? Azonnal beszélek vele. – Még nincs itthon. – Akkor felhívom a klinikán, talán tud mondani valamit. Hogy hívják a férfit? – Anton Konzak. – Egy... hm... nos, olyan egyszerű ember volt? – Igen. Rosszul volt öltözve. Az út közepén kerékpározott. Amikor bekanyarodtam, hirtelen ott volt előttem. A férfi összerezzent. – Ezek szerint te sem az út jobb oldalán hajtottál. De ne ess kétségbe, kicsim, mindent rendbe hozunk. A sajtónak persze egy szót sem! – Én is ezt akartam kérni tőled. – Mindjárt fel is hívom a rendőrség sajtófelelősét, jó ismerősöm. Berneiser átsietett dolgozószobájába, és az ajtót nyitva hagyta maga mögött. Iris minden szót hallott. – A baleset nem kerül bele a napijelentésbe – ígérte a sajtófelelős, aki már találkozott néhány partyn Georg Berneiserrel. – Ne aggódjon, majd odafigyelek rá. Georg Berneiser következő hívása az Erdei Klinikára futott be. A gazdasági igazgató Wilms doktort kérte. – A doktor úr még az osztályon van – felelte a központos. – Sok új beteget hoztak ma be. Újabb kapcsolások után végre sikerült elérni Wilms doktort, aki összerezzent Georg Berneiser hangjára. Még soha nem fordult elő, hogy atyai barátja felhívta volna a klinikán. Talán Iris-ről van szó?
Észrevett volna valamit Berneiser? Talán éppen most akarja örökre kitiltani a házából? Igaz, hogy kényelmesebb lenne máshol, de hát ilyen hirtelen hol talál új lakást? Jótevőjét sem akarta megbántani, hiszen jó előre elhatározta már, hogy amint megfelelő lakást talál és elköltözik, egy szót sem szól igazi indítékáról. – Miről van szó, Berneiser úr? – kezdte bátortalanul. Legnagyobb meglepetésére a gazdasági igazgató egy beteg állapotáról érdeklődött, Irist pedig szóba sem hozta. – Van ott az osztályon egy Anton Konzak nevű beteg? – kérdezte Berneiser. – Késő délután szállították be gerinctörés gyanújával. – Nincs gerinctörése – felelte Wilms doktor. – Itt fekszik a sebészeten. Georg Berneiser mintha felsóhajtott volna. – Komolyak a sérülései? – Egyelőre úgy néz ki, nem. Agyrázkódást szenvedett, és elrepedt a koponyacsontja, de az ilyesmi gyorsan gyógyul. Az agyrázkódás után még feküdnie kell egy ideig, ez minden. Már magához tért. A rendőrség értesítette a feleségét, az asszony be is jött hozzá. – Nagyon megnyugtató – könnyebbült meg Georg Berneiser. – Szabad kérdeznem, miért érdeklődik a betegünk iránt, Berneiser úr? – Mert a feleségem gázolta el – felelte egyszerűen, őszintén az igazgató. – Iris magánkívül volt, attól félt, meghalt a szerencsétlen. Siessen haza, és nyugtassa meg minél előbb. Egy pillanatra csend támadt, aztán Wilms doktor habozva megszólalt. – Sajnos most nem mehetek, Berneiser úr, itt kell maradnom. Két súlyos állapotú beteget hoztak be, és itt van Konzak úr is. Ma este újabb harminckét órás ügyeletet kezdek, itt alszom a klinikán. Kérem, nyugtassa meg a feleségét, nincs miért izgulnia. – Köszönöm, Martin, nagyon köszönöm. Nem lesz könnyű éjszakája, igaz? De hát maga választotta ezt a pályát. Ügyelet után siessen haza, és pihenje ki magát. Minden jót. Martin Wilms doktor lassan letette a kagylót, és felsóhajtott. Még hogy pihenés a Berneiser-házban, ahol egy ellenséges, gyűlölködő
asszony várja. Egyetlen menedéke a klinikai szobája, ahol ledőlhet a heverőre. Georg Berneiser ezek szerint semmit nem sejt, és most ez a legfontosabb. A fiatal orvos megdörzsölte fáradt szemét, és elindult a tizes szoba felé, ahol egy begipszelt, gerinctöréses beteg feküdt a hasán, miközben egész testét bőrszíjak rögzítették. Kellemetlen helyzet, de ez az ár az életéért. A sérült gerincnek nem szabad elmozdulnia, különben a gerincvelő és az idegszálak életveszélyesen megsérülnének. – Szóval sem koponya-, sem gerinctörés? – kérdezte Elly Konzak suttogva a férjét. Antonnak az agyrázkódása miatt nyugodtan kellett feküdnie. Már huszonnégy órája tartották bent az Erdei Klinikán, ezalatt nem ihatott és nem dohányozhatott, ami nagyon idegessé tette. – Megúsztam az egész hülye balesetet, Elly, az agyrázkódáson kívül nincs semmi bajom – morogta rosszkedvűen. – Bár már otthon lehetnék. – Nem otthon akarsz te lenni, hanem a „Hordó”-ban. Tudom, hogy ezen jár az eszed. Soha nem szerettél otthon lenni. Azért akarsz kikerülni a kórházból, hogy újra jól felönthess a garatra. – És ha igen? Mi van abban? – Megmondom. Eliszod minden pénzünket, azt sem tudom, miből vegyem meg az ennivalót, sokszor hitelbe vásárolok. Ez így nem mehet tovább! A férfi vállat vont, hidegen hagyta a szemrehányás. Elly odahajolt hozzá, hogy a többi beteg ne hallja, amit mond. – Sokkal jobban menne a sorunk, ha egy kicsit ügyeskednél, Anton. – Hogy érted? – Úgy értem, a fejedbe senki nem lát bele, igaz? – Dehogynem. Csináltak rengeteg röntgenfelvételt, pontosan megmondták, mi bajom van, még az agyhullámaimat is megvizsgálták. Elly gúnyosan elmosolyodott.
– Te mindennek bedőlsz, Anton. Ha egyszer azt mondod, hogy fájdalmaid vannak, állandó fájdalmaid, nem olyan egyszerű bebizonyítani az ellenkezőjét. A fájdalom láthatatlan. – De hát nekem nincsenek fájdalmaim, Elly! – Tökfej! – suttogta bosszúsan az asszony. – Tegyél úgy, mintha lennének. – Miért? – Mert ha a baleset után megmarad egy állandó fejfájásod, az a gazdag nő fizetni fog. Minden hónapban tekintélyes összeg ütheti a markunkat. – Micsoda ötlet – lepődött meg felesége találékonyságán Anton Konzak. – Volt időm gondolkozni. Nos? Hajlandó vagy egy kis színjátékra? – De hát hogyan csináljam? – Panaszkodj, nyögj, kiabálj. Ha megkérdezik, mi bajod, mondd, hogy rettenetesen fáj a fejed. Naponta megmérik a lázadat? – Kétszer is. – Lehelgesd egy kicsit a hőmérőt, hogy többet mutasson. Akkor majd újra megvizsgálnak, és persze megint nem találnak semmit. Te viszont tovább panaszkodsz. – Jó ötlet, Elly, nagyon jó ötlet – vigyorgott Anton Konzak. – Ma este el is kezdem. A többi beteg nem hallotta meg, miről beszéltek. Elly Konzak felállt, és ugyanolyan észrevétlenül távozott, mint ahogyan megjelent: rosszul öltözött, kopottas, jelentéktelen idős asszony. Anton Konzak gondolataiba merült, végigment a terv minden lépésén, elképzelte, mit fog majd mondani az orvosoknak, s mit fog felelni a kérdéseikre. Talán soha nem erőltette még így meg az agyát. Nehéz is volt pontosan elképzelnie mindent. Végül a nagy erőlködéstől tényleg megfájdult a feje, így aztán nem is esett nehezére a panaszkodás. Addig nyögött fej-, hát- és gerincfájdalmakra panaszkodva, amíg nem kapott egy injekciót. Amikor elcsöndesedett, nagyon büszke volt első sikerére.
Kron ügyvéd otthonos, barátságos házában nyomott volt a hangulat. Az idős férfi homlokát gondok felhőzték, Helene Theisen pedig időnként elfordult, és letörölgette előtörő könnyeit. Nicole állapota aggasztotta őket. A lány fájdalmai egyre erősödtek, már öltözködni és mosakodni sem tudott egyedül. Háziorvosuk, Schröder doktor megígérte, hogy eljön és alaposan megvizsgálja, de csak estére ért oda Kronékhoz. – Hogy van a kislány? – kérdezte azonnal, amikor meglátta Helene Theisen kisírt szemét. Az asszonynak újra eleredtek a könynyei. – Doktor úr, ez borzasztó! Soha többé nem fog lábra állni! Istenem, egy ilyen fiatal, gyönyörű teremtés tolószékben fogja leélni az egész életét! – No, azért nem kell mindjárt kétségbeesni, egy műtét esetleg még segíthet – tette le kalapját az orvos. – Fent van a kicsi a szobájában? – Ágyban van, doktor úr, olyan erős fájdalmai voltak, hogy még a székbe sem tudott beülni. – Kron úr hol van? – Fent van nála. – Megyek – már indult is a lépcső felé, s ahogy a házvezetőnő már nem láthatta, az ő arca is elkomorodott. Jó is volt, hogy az asszony nem látta ezt az arckifejezést, mert még jobban megrémült volna. Helene Theisennek éppen elég riadalmat okozott már a műtét említése is. Rettegett a sebészkéstől. – Bárcsak meggyógyulna – suttogta, és kisietett a konyhába, hogy üdítőket készítsen. Schröder doktor biztosan beül majd a vizsgálat után egy komoly beszélgetésre Kron ügyvéd úr dolgozószobájába. Nicole és apja hallották a csöngetést, aztán az előszobából felszűrődő hangokat, most pedig az orvos közeledő lépteit. – Kimegyek elé – állt fel Alexander Kron a lánya ágya mellől, és kilépett a folyosóra. Nicole csak bólintott. Mozdulatlanul feküdt az ágyban, testének legkisebb rezdülése is fájdalmat okozott. Ha elfordította a fejét vagy felemelte a kezét, elviselhetetlen fájdalom nyilallt a hátába, még soha nem szenvedett ennyire. Ereje vége felé járt, szája keserű vonallá keskenyedett. Már enni sem tudott.
Lassan gyökeret vert benne a félelem, bár senkinek nem beszélt róla, és küzdött is ellene. Maga előtt látta a tolószékben töltendő életét. Hiszen még olyan fiatal, még tele van tervekkel, vágyakkal, most mindezeknek búcsút kell mondania? Az egyre elviselhetetlenebb testi fájdalmak kezdték felőrölni kitartó ellenállását. Erős, egészséges, életvidám ember akarok lenni, nem pedig nyomorék roncs! – Hogy van? – kérdezte az ajtó előtt Schröder doktor az ügyvédet. – Rosszul – felelte gondterhelten Alexander Kron. – Nagyon aggódom, doktor úr. A lányom nem akarja mutatni, de nagyon szenved. Nem tudna valahogy segíteni rajta? – Az én tudományom itt véget ér – mondta őszintén az orvos. – Ha beigazolódik a gyanúm, Nicole-t kórházba kell szállítani. – Mire gyanakszik? – Csontvelődaganatra – felelte dr. Schröder. – A tünetek kezdetben ideggyulladásra vagy reumára utaltak, mindkettő igen nagy fájdalommal járó betegség. Meszesedés ilyen fiatal embernél még nemigen jöhet szóba. Az állapot rosszabbodása idegen test jelenlétére utal, azaz egy tumorra, amely egyre nő, és ezért egyre erősebb fájdalmakat okoz. – Pszt – intett az ügyvéd, mivel a háziorvos elég hangosan beszélt. – Nicole minden szót hall. – Nincs értelme eltitkolni előle – vélte az orvos. – Rövidesen úgyis be kell vonulnia a kórházba. Szüksége lesz a segítségünkre, hogy ne omoljon össze. Már a vizsgálatok is nagyon fájdalmasak, és a műtét után is lassú a gyógyulás. – Nem kerülhető el az operáció? – Sajnos nem. – Úgy gondolja, a lányomnak van esélye a gyógyulásra? – Igen. Az ügyvéd arca elhatározást tükrözött. – Akkor essünk túl rajta. Segítek rábeszélni Nicole-t, hogy bízza magát a sebészekre. Együtt léptek be a lány szobájába. Nicole idegesen várakozott, hallotta, de nem értette a folyosói suttogásokat. Talán eltitkolnak előle valamit?
– Jó napot, doktor úr – emelte fel óvatosan a kezét. – Örülök, hogy eljött. Nem bírom tovább, segítsen. Legyen őszinte hozzám, a bizonytalanság a lehető legrosszabb. Nagyon félek. – Nincs oka rá, Nicole – fogta meg a kezét Schröder doktor. Még mindig keresztnevén szólította a lányt, hiszen születése óta ismerte. – Műtétre van szükség, csak ez jelentheti a megoldást. – Műtét? – Kórházba kell vonulnia, gyermekem, hogy megoperálják a gerincét. Elmagyarázom, miről van szó. A gerincben főidegek futnak. Azon a helyen, ahol a lábait mozgató ideg befut, idegen test fejlődött ki, nyomni kezdte az ideget, és végül bénulást okozott. Az ideg begyulladt, ez okozza a rettenetes fájdalmakat. – Értem, doktor úr, de milyen idegen testről van szó? – Feltételezésem szerint daganatról, amely a gerincoszlop kötőszövetébe ágyazódott be. – Szóval a gerincoszlopon kívül van. – Igen. – Nehéz műtét lesz? – Tulajdonképpen nem. Körülbelül húsz centiméter hosszú vágást ejtenek, és óvatosan kimetszik a daganatot. Két hét alatt begyógyul, aztán már járni is tud. – Biztos? – Őszinte leszek, van egy másik lehetőség is. Nem elképzelhetetlen, hogy a daganat a gerincoszlopon belül van. – És akkor? Az orvos mélyet sóhajtott. – Akkor semmit nem lehet tenni, Nicole. – Béna maradok? Az orvos bólintott. – Lehet... lehet, hogy belehalok? – Nem. A lány néhány másodpercig hallgatott, aztán felemelte fejét a párnáról. – Mire várunk még, doktor úr? Kérem, amilyen gyorsan csak lehet, vitessen be a klinikára. Schröder doktor újra megfogta a kezét.
– Maga bátor gyermek, Nicole – dicsérte meg. – De előbb még egyszer megvizsgálom, hogy biztos diagnózist állíthassak fel. Igaz, hogy hónapok óta figyelemmel kísérem a betegségét, de... – Elhallgatott, és Kron doktorra pillantott. – Magunkra hagyna bennünket egy percre? Az ügyvéd némán kiment. A vizsgálat negyedórát tartott, s Nicole elgyötörtén hanyatlott vissza a párnák közé. A vizsgálat során sokat kellett mozognia, hogy Schröder doktor mindent megfigyelhessen. – Most már biztos, hogy nem tévedtem – mondta végül a háziorvos a visszatérő apának. – Kemény, vastag testet érzek. Nem veszíthetünk több időt, reggel betelefonálok az Erdei Klinikára. Felállt, és bátorítóan rámosolygott a lányra. – Amint lesz szabad ágyuk, maga következik, Nicole. Fel a fejjel! Túlesik rajta, és meg fog gyógyulni. – Reméljük – suttogta a háttérben Alexander Kron, aztán lekísérte az orvost a földszintre. Két nap múlva Nicole-t mentőautóval beszállították az Erdei Klinikára. Barátságos, kétágyas szobába került, az osztályos nővér fogadta. – Marga nővér vagyok – mutatkozott be. – Remélem, ebédelt otthon, mert itt már vége az ebédidőnek. Először meg kell szoknia a kórházi életritmust, de aztán már jól fogja érezni magát nálunk. Ha bármire szüksége van, csengessen, itt a csengő. Pihenje ki magát, az út biztosan kifárasztotta. Délután majd bejön az osztályos orvos. Nicole hátradőlt a friss, fehér, jó illatú párnák közé. Szobatársa, egy idősebb asszony, aki kötést viselt a fején, mélyen aludt. Csend volt az osztályon, a nyitott ablakon át behallatszott a fák zúgása a nyári szélben. Az osztályos orvos tehát még ma megvizsgál – gondolta Nicole. – Tényleg nem vesztegetik az időt. Már nagyon türelmetlen volt, egyre nehezebben bírta a fájdalmakat.
Egész délután gondolataiba mélyedve feküdt, csak a folyosóról behallatszó furcsa zörejekre riadt fel. Az egyik szobából csengettek, aztán hordágy gördült, majd a műszerasztalkát tolták el az ajtó előtt. Hangok hallatszottak, egy rokonszenves férfihang és Marga nővéré, amint felel a köszönésre. – Jó estét, Wilms doktor. Ő lenne az osztályos orvos? – gondolta Nicole, miközben a lépések egyre közeledtek, végül kinyílt az ajtó, s az a sötéthajú fiatalember, lépett be, akit Nicole számtalanszor meglesett az erkélyről. A lány meglepetten nézett rá, észre sem vette, hogy az orvos kezet fog vele. – Jó napot – üdvözölte Wilms doktor barátságosan az új beteget. – Martin Wilms vagyok, a sebészeti osztály orvosa. Amennyiben önnél műtétre kerülne sor, én is közreműködnék benne, de először meg kell ejtenünk a szükséges vizsgálatokat. A neve Kron kisasszony, ugye? – vetett egy pillantást a lázlapra, amelyen egyelőre csak a beteg neve, lakcíme és születési időpontja állt. – Huszonöt éves. A legszebb kor – mosolyodott el. – Remekül fogja viselni a kezelést. Nicole eddig csak egy fáradt jónapotot mondott, s az orvost figyelte. Így közelről még rokonszenvesebb volt, mint a távolból, a távcsövön át. Láthatta barna hajának hullámait s a szeméből sugárzó melegséget. Most először látta mosolyogni a férfit, s végre hallhatta a hangját is. A szíve gyorsabban dobogott. Soha még egyetlen férfi sem tetszett neki ennyire. A tudat, hogy ezt a magas, tiszteletet parancsoló, fehér köpenyes alakot ő látta borzasan, ásítozva és pizsamában, mosolyra késztette. Elragadó teremtés – gondolta Wilms doktor. – Betegnek és elesettnek néz ki, de ettől csak még szebb. Okos, tehetséges, érzékeny fiatal nőnek tűnik. Soha nem találkozott még olyan nővel, aki már az első pillanatban annyira tetszett volna neki, mint Nicole Kron. – Grafikus? – kérdezte. – Schröder doktor valami ilyesmit mondott a telefonban. – Gyermekkönyvekhez készítek illusztrációkat. Ezt a munkát tolószékben is el lehet végezni – érkezett keserű mosoly kíséretében a válasz.
– Nos, kisasszony, remélem megszabadíthatjuk a tolószéktől. – Én is remélem. Az orvos széket húzott az ágy mellé, leült, és elővette jegyzetfüzetét. – Szükségem van néhány adatra. Kezdjük mindjárt a gyermekkorával. Milyen gyerekbetegségeken esett át? A szokásos rutinkérdéseket tette fel. Nicole pontosan válaszolgatott, a doktor pedig mindent feljegyzett. A gépies kérdés-felelet játék ellenére is elkezdődött közöttük valami, amit egyikük sem tudott volna szavakba foglalni. Milyen kár, hogy Iris Berneisert szereti – gondolta Nicole. – S hogy nem igazán jó ember. Megcsalja, félrevezeti Berneiser igazgatót, akinek pedig csak hálával tartozna. Az állását is neki köszönheti, hiszen tulajdonképpen még fiatal hozzá, harmincas évei elején járhat. Milyen kedvesnek tűnik, és mégis mi rejtőzik benne! Az embert gyakran éri ilyen csalódás, de hogy éppen egy orvossal kapcsolatban, akiben meg kellene bíznom... Szerencsére elég tárgyilagos tudott lenni, hogy elismerje, mindennek semmi köze Wilms doktor orvosi képességeihez. Az orvos a lány arcát figyelte. Mi lehet vele? Az elején úgy tűnt, rokonszenves neki, most mégis zárkózott és tartózkodó. Hol rontottam el? – kérdezte magától Wilms doktor. – Talán valami rosszat mondtam, vagy csak egy mozdulattal, egy pillantással bántottam meg? Nicole a beszélgetés végéig ilyen visszahúzódóan viselkedett, egyetlenegyszer sem nézett az orvos szemébe. Búcsúzáskor is csak annyit mondott: – Viszontlátásra. A valóságban azonban egyáltalán nem volt ilyen közömbös. A gyengéd lelkű, érzékeny, beteg lányt nagyon felizgatta a találkozás. Egész este azon az ellentéten tűnődött, amely egy ember megjelenése és lelke között feszülhet. Ez a Wilms doktor is milyen bizalomébresztőnek, őszintének és megbízhatónak tűnik, mégis milyen csúnya dolgokat tud róla. Uralkodnom kell magamon – gondolta. – Nem szabad, hogy bármit is érezzek iránta, tudom, hogy viszonya van Berneisernével, va-
lószínűleg szerelmes is az asszonyba. Csak egy mindent elsöprő szenvedély mentheti valamennyire azt az árulást, amelyet jótevője ellen elkövetett. Micsoda színészek a férfiak! A kórházban kötelességtudónak és tisztességesnek tűnik, a valóságban pedig...! Rosszul telt első éjszakája az Erdei Klinikán. Wilms doktor jelent meg álmában, és azt ismételgette: Nem igaz, ez csak félreértés – a lány pedig kétségbeesetten küzdött ellene. Martin Wilms doktornak be kellett látnia, hogy az új beteg nagy hatást tett rá, s másképpen néz rá, mint a többiekre. Nem tölt nála több időt, de mindennap már előre örül, amikor a vizit során Nicole Kron szobájához közelednek, s ő végre belenézhet a lány szép, tiszta kék szemébe. Minden vágya volt, hogy segíthessen rajta. A nővérek is megerősítették, milyen kedves teremtés a betegük, soha nem panaszkodik, nem kiabál, nincsenek hisztériás rohamai, és mindig uralkodik magán. Ha a fájdalmak kissé alábbhagytak, Nicole az ágyra állította rajztábláját, és dolgozgatott. Sokat olvasott, és szívesen beszélgetett szobatársával, az idős hölggyel, aki gyakran volt rosszkedvű, hiszen egyik szemét veszítette el egy daganat miatt. – Kron kisasszony igazán jó beteg – állapította meg Marga nővér is, akit az osztályon eltöltött évek jó emberismerővé neveltek. – Szerencsés férfi, aki egyszer feleségül veszi. Minden jó tulajdonsága megvan, hogy egy férfit boldoggá tegyen. Martin Wilms doktor ugyanígy gondolkozott. Nicole azonban szemlátomást ügyet sem vetett rá. Az orvos néha megpróbált más témáról is beszélgetni vele, mint a betegségéről, de úgy tűnt, Nicole nem veszi észre igyekezetét, kerülte az orvos tekintetét, és ha személyes természetű témákra került a sor, a lány gyorsan másról kezdett beszélni. Wilms doktor szerette volna tudni, érdekli-e a zene vagy az irodalom, szereti-e a természetet és az állatokat, de hiába próbálkozott, a lány nem vett tudomást róla. Ha ilyesmiről kezdett kérdezősködni, Nicole azt felelte, ez pillanatnyilag nem fontos.
– Hagyjuk ezt, doktor úr – mondta mindannyiszor. – Azért vagyok itt, hogy meggyógyuljak, maga pedig azért, hogy meggyógyítson. Ennél érthetőbben nem fejezhette ki magát. A férfi az ajkába harapott, és úgy hagyta el a szobát, mint egy összeszidott iskolás gyerek. Nicole-t időközben kivizsgálták, gerincvelőmintát vettek tőle, gerincfestést végeztek. A gerincvelő rendben volt, de szorosan a gerincoszlop mellett egy diónyi daganatot figyeltek meg. Csak műtét segíthet, a tumort el kell távolítani. Ha sikerül, Nicole örökre megszabadul fájdalmaitól, és újra járni fog. – Szerencse, hogy kívül van a gerincoszlopon – mondta megkönynyebbülten Wilms doktor. – Könnyen elérhető, jövő hétfőn kerül sorra, Kron kisasszony, két hét múlva pedig már teljesen jól fogja érezni magát. – Felléphetnek esetleg komplikációk? – kérdezte tárgyilagos hangon a lány. – Előfordulhat, hogy a seb nehezen gyógyul, vagy esetleg begyullad. – Arra viszont már van gyógyszer – szólt közbe Marga nővér, aki elkísérte Wilms doktort a betegszobákba. – Az antibiotikumok segítenek. De most ne is gondoljon ilyesmire, kisasszony, inkább örüljön, hogy ilyen hamar túleshet az operáción. – Nem így szokott történni? – nézett rá Nicole. – Néhány betegnek bizony sokáig kell várni a műtétre. Előfordul, hogy nagyon gyengék, vagy nem egészen egyértelmű az esetük. Önnél szerencsére minden világos. – Megnyugtató – bólintott a lány. – Nincs szükségem előzetes lelki vigaszra, doktor úr. Wilms doktor újra az ajkába harapott, és kiment. Bántotta ez az utolsó mondat. Szerette volna tudni, mi az oka a hideg elutasításnak. A lány nem hord jegygyűrűt, de ettől még lehet egy komoly barátja. Csakhogy hiába próbált érdeklődni, Nicole soha nem beszélt személyes dolgairól. Martin Wilms doktor viszont egyre többet gondolt rá, elalvás előtt az ő arcát képzelte maga elé, és sajnálta, hogy Nicole nemsokára el
fogja hagyni az Erdei Klinikát, bár őszintén kívánta mihamarabbi gyógyulását. Hiányozni fog – gondolta szomorúan. – Nevetséges, még csak oda sem figyel rám. Martin, öregfiú, be kell ismerned, beleszerettél ebbe a lányba. Robert Anders doktornak, az Erdei Klinika főorvosának is feltűnt, mennyire érdeklődik a fiatal segédorvos Nicole Kron iránt. A többi beteg ágyánál mindig nyugodtan állt Anders doktor mellett a vizit során, de amint beléptek a fiatal lány szobájába, Wilms doktor mindig idegesnek tűnt. Csak az új beteg iránt érdeklődhetett ennyire, hiszen eddig ilyesmit még soha nem tapasztalt nála a főorvos. – Kedves lány – állapította meg dr. Anders kilépve Nicole szobájából. – Ha nem lennék nős ember, talán még belé is tudnék szeretni. Ráadásul jó családból származik, az apja remek ember, csupa szív öregúr. A felesége sajnos már régen meghalt, a kislány még csak kétéves volt akkor. Egy hűséges házvezetőnő nevelte fel. De nem is ez az érdekes. A természet csodálatos lelkierővel áldotta meg ezt a lányt. Ha majd újra járni tud, körül fogják rajongani a férfiak. Használja ki az esélyt – mosolyodott el kollégájára nézve. Martin Wilms doktort azonban ez egyáltalán nem szórakoztatta. Mit használ mindez, ha egyszer nem tetszem neki? – gondolta kétségbeesetten. Elérkezett a hétfő reggel. A műtéti programban Nicole Kron neve állt az első helyen. Dr. Anders fogja vezetni az operációt, Wilms doktor pedig aszszisztál neki. A segédorvos nagyon izgatott volt, pedig a legnehezebb műtéteknél is nyugodtan szokott odaállni az asztal mellé. Most viszont igencsak össze kellett szednie magát. A műtő előterében már készülődött a főorvos, és Wilms doktor is nekilátott kezet mosni. A fiatal Angelika nővér felsegítette rájuk a steril köpenyt és a gumikesztyűt, majd felerősítette a szájmaszkokat is.
A műtőben Nicole Kront már elaltatták, s az altatóorvosnő elégedett volt az állapotával. Nicole-t egy ápoló a műtőasztalra fektette és leszíjazta. A hasán kellett feküdnie, fejét oldalra fordítva, s ez megnehezítette az altatóorvosnő, dr. Doris von Ringsdorff dolgát, de végül sikerült ráerősítenie a lélegeztetőmaszkot Nicole orrára és szájára. Wilms doktor bosszankodva érezte, hogy izzad a tenyere a kesztyű alatt. Ott álltak az asztalnál, a műtő lámpái kigyulladtak, és a nővér Anders doktor kezébe adta a sebészszikét. A fiatal segédorvos összeszorított szájjal figyelte, ahogy a kés belevág a lány húsába. Mintha őt sebezte volna meg a főorvos, amikor megejtette az első vágást Nicole finom bőrén. Szeretem – gondolta Martin Wilms magában. – Szeretem. Micsoda őrült vagyok, hiszen ügyet sem vet rám. A keserűség segített visszanyerni önuralmát. Nyugodt, gépies mozdulatokkal segédkezett a főorvosnak. Dr. Anders biztos kézzel tágította ki a húsz centiméter hosszú vágást, Wilms doktor pedig gondoskodott róla, hogy ne véreződjön össze a műtéti terület. Anders doktor óvatosan egyre mélyebbre hatolt, amíg el nem jutott az izmokhoz. A sárgás színű daganat jól láthatóan kiemelkedett közülük. Wilms doktor biztos kézzel tartotta a kampót, hogy a főorvos nyugodtan dolgozhasson. – Éles kanalat kérek – szólalt meg dr. Anders, és a műtősnővér már nyújtotta is a műszert. A főorvos óvatosan kezdte kimetszeni a daganatot. Viszonylag könnyű dolga volt, mert a tumor világosan elkülönült az egészséges szövetektől, csak arra kellett vigyáznia, nehogy ideget is megsértsen. A daganat rajta feküdt a szürkés színű idegszálon, most már biztosak lehettek benne, hogy valóban ez okozta a bénulást. A műtősnővér egy tálat tartott oda, amelybe Wilms doktor a csipesszel kiemelt szövetdarabkákat rakosgatta. Amit Anders doktor kimetszett, asszisztense azonnal eltávolította a testből. A műtét komplikációk nélkül zajlott le, a daganat utolsó foszlányaitól is megszabadították a beteg testét. Thea nővér már készítette is elő a műszereket a varráshoz.
– A pulzus és a légzés rendben – jelentette az altatóorvosnő. – Vérnyomás megfelelő. – Helyes – lélegzett fel a főorvos. – Hátralépett, és intett Wilms doktornak, hogy bezárhatja a sebet. A szomszéd műtőben már várt rá a következő beteg. Martin Wilms doktor még soha nem igyekezett ennyire, hogy szépen varrja össze a seb széleit. Végül intett az ápolónak és a nővéreknek, hogy leemelhetik a beteget az asztalról, és visszavihetik az osztályra. Martin érezte, hogy a torkát összeszorító izgalom enyhülni kezd. A műtét sikerült. A folyosón Kron ügyvéd várakozott, aki szabaddá tette magát a mai napra, hogy a lánya mellett lehessen. Amikor Nicole-t visszavitték a szobájába, Alexander Kron leült mellé, és türelmesen várta, hogy magához térjen. Arca világosan tükrözte feszült lelkiállapotát. Martin Wilms doktor a tízórás vizit során benézett Nicole szobájába. – Ön az édesapja, ugye? – fogott kezet az idős úrral. – Igen. A nevem Alexander Kron. Ön műtötte a lányomat, ugye, doktor úr? – Nem, a műtétet a főorvos végezte, én csak asszisztáltam. Semmi komplikáció nem lépett fel, a lánya két hét múlva már haza is mehet. – Újra járni fog? – Először csak lassan, mert a lába elszokott a megterheléstől, de napról napra erősebb lesz. Hasznos lenne, ha gyógytornászt fogadnának mellé, és rendszeresen megmasszíroztatnák. – A lányom... Tud majd járni? Doktor úr, soha nem tudom meghálálni önnek! – Nem is kell – mosolyodott el Martin Wilms. – Csak a munkánkat végeztük, de biztosíthatom, még soha nem viseltem ennyire a szívemen egyik betegünk gyógyulását sem. – Nicole-t egyszerűen muszáj szeretni, igaz? – nézett rá meghatottan az apa. – Kevés ilyen szép, kedves és tehetséges ember él ezen a világon.
– Így van – bólintott komolyan a fiatal orvos. – Remélem, egy napon majd, ha férjhez megy, a választottja értékelni fogja a szerencséjét. – Arról én gondoskodom – jelentette ki az ügyvéd. – Soha nem fogom megengedni, hogy a lányomat bárki is boldogtalanná tegye. Persze ez a veszély pillanatnyilag egyáltalán nem fenyeget, Nicolenak nincs senkije. Annyira lefoglalta a lányáért érzett aggódás, hogy meg sem hallotta a fiatal orvos megkönnyebbült sóhajtását. Nicole Kronnak tehát nincs komoly udvarlója! Wilms doktor legszívesebben átölelte volna az ügyvédet a jó hírért. Nem tudta még, hogyan jut majd közelebb a lányhoz, de legalább nem előzte meg senki, aki útját állhatná. Boldogan, megkönnyebbülve hagyta el a betegszobát. Amikor a klinikán megkezdődött az ebédidő, s a folyosókat betöltötte az edények halk csörömpölése, Wilms doktor szolgálati ideje is lejárt végre. Két teljes óra szabad ideje van, mielőtt elkezdődne a délutáni műszak. Mégsem indult azonnal ebédelni, hanem benézett Nicole-hoz. A lány csodálkozva, kicsit még kábán pillantott fel hosszú, sötét szempillái alól. Csak most kezdett magához térni. – Hol vagyok? – suttogta. – Az Erdei Klinikán – felelte azonnal az apja, és gyöngéden homlokon csókolta. – Itt vagyok, Nicole, nincs semmi baj. Félrehúzódott, hogy a fiatal orvos is odaférjen az ágy mellé. Wilms doktor megfogta a lány csuklóját, másik kezével pedig gyöngéden megütögette Nicole arcát. – Ébresztő, már éppen eleget aludt! Túl van a nehezén, megszabadult a daganattól. Most már meg fog gyógyulni, és megint járni fog. – Köszönöm – suttogott a lány. – Nagyon köszönöm. Oldalra hajtotta a fejét, s arca belesimult a férfi kezébe. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha az ajka hálásan megérintené Wilms doktor kezét, aztán újra lecsukódott a szeme, és könnyű álomba merült. Az orvos hátralépett. Úgy érezte, csodálatos ajándékot kapott. Hála istennek – gondolta. – Sikerült!
Miközben Nicole Kron biztosan haladt a gyógyulás útján, Anton Konzaknál újabb problémák merültek fel. A férfi megfogadta Elly tanácsát, és buzgón színészkedett. Este volt, az osztályos nővér már hazament, csak az éjszakások tartózkodtak a sebészeten. Anton Konzak nyugtalanul forgolódni kezdett, és felnyögött. – Valami baj van? – nézett be Agnes nővér. – Rettenetes fájdalmaim vannak! – Hol érzi? – A hátamban. Jaj, nővér, nem bírom tovább, adjon valamit! Gyorsan, kapkodva lélegzett, pulzusa ettől felgyorsult. Ágnes nővér aggódva ment a gyógyszer-szekrényhez, és kikeresett egy enyhébb csillapítót. Anton Konzak engedelmesen lenyelte a tablettát, és nemsokára el is aludt. Mióta nem jutott alkoholhoz, szinte állandóan fáradt volt. Az alvás azonban csak három órán át tartott, utána Anton felriadt. Nem volt semmi baja, egészséges ember pedig mégsem alhat állandóan. Ahogy a sötét szobában feküdt, eszébe jutott a felesége ötlete, és újra nyögdécselni kezdett. Szobatársai hamarosan fölébredtek rá. – Mi baja van? Ha rosszul érzi magát, csengessen a nővérnek – szóltak rá. – Aludni akarunk. Agnes nővér újra megjelent, és Anton Konzak nyafogó hangon panaszkodni kezdett. – Nem használt a tabletta, nővér. Jaj, nagyon fáj a fejem. A nővérnek gyanús lett a dolog, és felébresztette az ügyeletes Wilms doktort. – Szeretném, ha megnézné Konzak urat, doktor úr – kérte. – Erős fájdalmakról panaszkodik. Az orvos felöltözve feküdt az ügyeleti szoba heverőjén, csak fehér köpenyét vette le. Ásítva kelt fel és bújt vissza a köpenybe. Csak két órát aludt, előtte két új beteggel kellett foglalkoznia. Mi baja lehet ilyen hirtelen Anton Konzaknak? A koponyáját többször is megröntgenezték, és egy hajszálvékony repedésen kívül semmit sem találtak. Wilms doktor fáradtan indult a betegszoba felé, ahonnan már a fo-
lyosóra is kihallatszottak a panaszos nyögések, félbeszakítva néhány éles, fájdalmas kiáltással. – Ki lármázik itt ilyenkor? – Konzak úr – jelentette a nővér. – Átvitettem az ágyát egy üres szobába, mert nem hagyta aludni a többi beteget. Wilms doktor belépett a szobába, és Anton Konzak fölé hajolt. A beteg ide-oda dobálta magát a párnán, nyögött és kiáltozott, aztán elnyúlt az ágyon, és apátiába süllyedve feküdt, mintha halálos beteg lenne. – Mi baj, Konzak úr? – kérdezte nyugodtan Wilms doktor. – Kérek egy injekciót! Könyörgöm, doktor, adjon egy injekciót! – nyögte Anton Konzak. – Borzasztó fájdalmaim vannak, nem bírom tovább! – Hol érzi a fájdalmakat? Megvizsgáltuk, semmi komoly baja nincs. Feküdjön nyugodtan, nem szabad ilyen sokat mozognia. – Még hogy semmi bajom? – jajdult fel a beteg, és görcsösen belekapaszkodott a takaróba. – Talán belém lát, doktor úr, hogy olyan jól tudja? Valami nincs rendben, valami nagy bajom lehet, még soha életemben nem éreztem ilyen fájdalmakat a vállamban, a tarkómban és a hátamban. Ó, ó, jaj! – ordított fel ismét szemét forgatva. Wilms doktor a pulzusát vizsgálta. Szapora volt, de nem beteges. Ellenőrizte Konzak reflexeit és a pupilláját, de semmire sem jutott. A beteg tovább nyöszörgött. Le kellene csillapítani, mielőtt még az egész osztályt fellármázza. – Szedje össze magát – szólt rá a fiatal orvos határozottan, de nem barátságtalanul. – Adok egy injekciót, attól majd elalszik. Azt hiszem, még egyszer alaposan ki kell vizsgálnunk. – Köszönöm, doktor úr – suttogta elgyötörtén Anton Konzak. Megkapta az injekcióját, és nemsokára el is aludt. Wilms doktor gondterhelten hagyta el a kórtermet, aztán benézett még a két új beteghez is. Velük legalább nem volt semmi gond, visszatérhetett kis szobájába. Mi baja lehet ennek a Konzaknak? Martin Wilms tudta, hogy őt nem terheli felelősség, hiszen a rutinvizsgálatok semmi komolyabb kivizsgálásra nem mutattak alapot. A háttérben azonban ott lappangott valami rossz sejtelem: sok betegség, például a tumor, nagyon alattomosan jelentkezik. A beteg teljesen egészségesnek érzi
magát, aztán egy napon egyszer csak rátörnek a fájdalmak, összeesik, gyakran el is ájul. Az agydaganat is így szokott kiderülni, a beteg csak akkor kezd fájdalmat érezni, amikor a tumor már akkorára nőtt, hogy nyomni kezdi a fontosabb idegeket. Anton Konzak sem érzett eddig fájdalmat. Talán többet aludt valamivel, mint a többi beteg, de ez lehetett az agyrázkódás következménye is. Jól nézett ki, étvágya is volt, úgy tűnt, mintha egyenesen unná már a kórházat. Martin Wilms doktorban fel sem merült, hogy Anton Konzak esetleg csak szimulál, sokkal inkább arra gyanakodott, hogy elnéztek valamit a vizsgálatok során, hiszen gyakran előfordult, hogy a betegek hirtelen meglepő tüneteket produkáltak. Elhatározta, hogy másnap megbeszéli az esetet a főorvossal. Anton Konzak hátfájása gyanús, a baleset során tapasztalt vérzések alapján csak a koponyáját vizsgálták meg alaposabban, de lehet, hogy a gerince is megsérült, amikor lezuhant a kerékpárról. Magát Antont most már egyenesen szórakoztatta a dolog. Ahányszor csak elkezdett jajgatni, máris orvosok és nővérek gyűltek köré, hosszas megbeszéléseket folytattak az ágya mellett, ő volt a középpontban, s ez nagyon tetszett neki, így aztán még nagyobb lelkesedéssel játszotta az elviselhetetlen fájdalmaktól gyötört nagybeteget. Wilms doktor csak két nap múlva tudta jelenteni a Konzak-esetet a főorvosnak, de addig is elvégezte az első gerincvizsgálatokat, eredménytelenül. A gerincoszlop nem sérült meg, s a gerincvelőben sem fedeztek fel daganatot. A második vizsgálat azonban mindenki, de leginkább Anton Konzak számára meglepő eredményt hozott: a gerincoszloptól kissé távolabb, a bordáknál kis kinövést fedeztek fel. Anders doktor újabb vizsgálatokat rendelt el, amelyeket Wilms doktor pontosan végrehajtott. Hosszú tűvel beleszúrt a tumorba, és szövetmintát vett, hogy a labor kielemezhesse. Az ilyen daganatok általában nem veszélyesek, de egyszer-egyszer előfordul, hogy rosszindulatúvá válhatnak. – Meg fogjuk operálni – közölte Wilms doktor a hírt a beteggel. – Rutinműtét lesz, nincs semmi kockázat, de a szabályok értelmében így is szükség van a beleegyezésére.
– Összefügg a balesetemmel? – kérdezte a beteg hitetlenkedve, amiért az orvosok tényleg felfedeztek valami rendellenességet, holott az egész jajgatás csak komédia volt, amit a felesége talált ki. Most viszont komolyra fordulhat a játék. – Nem, ennek semmi köze a balesethez – jelentette ki határozottan Wilms doktor. – Az ilyen tumorok nagyon lassan, hosszú évek során fejlődnek ki, anélkül hogy bármilyen tünet jelentkezne. A baleset után valószínűleg érzékenyebbé váltak az idegszálai, ezért kezdte hirtelen érezni a fájdalmakat. – Szóval rákos vagyok? – Szó sincs róla, de azért jobb, ha a daganatot eltávolítjuk. – Ki lehet gyógyulni belőle? Tudok majd újra dolgozni? – Hát persze. Legkésőbb két hét múlva már semmit nem fog érezni. Már csak ez hiányzott – gondolta Anton Konzak, aki már egy jó kis nyugdíjról ábrándozott. – Meg kell beszélnem a feleségemmel – szólalt meg végül. Elly Konzak csalódott volt, hogy nem tudnak pénzt kipréselni a gazdag asszonyból, hiszen a daganatnak semmi köze az elszenvedett balesethez. Ráadásul azt is megtudta, hogy a baleset után elvégzett vizsgálatok szerint Anton súlyos fokú alkoholos állapotban volt. Iris Berneisert ez mentette meg a felelősségrevonástól. – Hagyd megműteni magad – javasolta Elly Konzak a férjének. – Ha ez a valami megmarad a hátadban, még bajod is lehet belőle, később meg már senki nem fog odafigyelni rád. Ha most kiveszik, még tovább játszhatod a komédiát az orvosokkal, és így is elcsíphetsz egy kis nyugdíjat, érted? – Nem – felelte őszintén Anton. – Panaszkodj továbbra is. Akkor majd azt fogják hinni, valami hiba történt az operáció során, márpedig így is szert tehetünk valami nyugdíjra. – Fantasztikus – nézett csodálattal a feleségére Anton Konzak. Elhatározta, hogy beleegyezik a műtétbe, később pedig még hevesebben játssza tovább a szerepét. A panaszkodás, jajveszékelés és a körülötte támadt kavarodás remek szórakozás volt. Jókedvűen dörzsölte össze a tenyerét, előre élvezte már az újabb felfordulást, és másnap
közölte Wilms doktorral, hogy beleegyezését adja a műtéthez. A következő hétfőre fel is vették az operációs programba. Az Erdei Klinikán töltött tizedik napon Nicole Kron végre felkelhetett. A tizenegyedik napon boldogan érezte, hogy a lába megmozdul és tétován megteszi az első lépéseket a hosszú folyosón. Nem tudott betelni az érzéssel, hogy újra egészséges lesz. Anton Konzak éppen ellenkezőleg! Ő is túlesett már a műtéten, méghozzá Martin Wilms doktor keze alatt. – A tumor nincs összeköttetésben a gerincoszloppal – magyarázta az operáció előtt Anders doktor. – A hátizmok közé ágyazódott be, nem lesz nehéz eltávolítani, nemigen sérülhet meg az ideg, és a vérveszteség sem lesz számottevő. Wilms doktor tökéletesen el tudja végezni a műtétet. S amíg a kettes műtőben Anton Konzak a kés alatt feküdt, a főorvos az egyes műtőben sokkal komolyabb, nehezebb operációt hajtott végre. Hans Perler doktor asszisztált neki, aki két éve dolgozott az Erdei Klinikán. Amikor dr. Anders hátralépett az asztaltól és asszisztensére hagyta a befejezést, átnézett még a szomszéd műtőbe, de ott is rendben volt minden. A daganatot eltávolították, s már a varrásnál tartottak. – Szép munka – állapította meg a főorvos. A seb rendesen gyógyult, és Anton Konzak a hét végén már fel is kelhetett volna – csakhogy nem akart. Hol ilyen, hol olyan fájásokra panaszkodott, mindig kitalált valamit, hogy miért nem bír lábra állni. Szédülésre panaszkodott, aztán a gyomrára, végül derékfájás kínozta. – A műtét óta rettenetesen fáj a hátam – magyarázta fűnek-fának. – Valami nincs rendben, az orvos elrontott valamit. Ugyanezt elmondta Wilms doktornak, és szívet tépően panaszkodott hozzá. Az orvos viszont nem hitt neki. Egyszerűen lehetetlen, hogy ilyen fájdalmai legyenek, mint amilyenekről beszámol. A műtétnél minden tervszerűen zajlott, és az ápolás is megfelelő volt. – Egyszerűen nem találok magyarázatot – fakadt ki, amikor Marga nővér tanácstalanul megkérdezte, mit csináljon a nyögdécselő,
sőt néha ordító beteggel. – Adjon neki nyugtatót. Fogalmam sincs, mit tehetnénk. Biztos vagyok benne, hogy a műtét sikerült. – Talán csak szimulál – vetette föl az osztályos nővér. – Csak bosszantani akár minket. Legszívesebben a fejére öntenék egy vödör jeges vizet, de sajnos nem tehetem. – Milyen harcias tud lenni, Marga nővér – mosolyodott el Wilms doktor. – Még jó, hogy nem tehetünk ilyesmit. Persze igaz, ami igaz, ehhez a Konzakhoz sok türelemre van szükség. Többször is megvizsgáltam, de semmit nem találtam, ami ilyen heves fájdalmakat indokolna. Hogyan tudnánk bebizonyítani, hogy csak szimulál? Tényleg szánalomra méltóan néz ki. – Csak azért, mert nem eszik – rázta meg a fejét Marga nővér. – Mindig kitalál valamit, amivel visszautasítja az ételt. A nővér tegnap megpróbált a lelkére beszélni, erre a szó szoros értelmében a fejéhez vágta a paradicsomos makarónit. Wilms doktor tehetetlenül tárta szét a karját. – Utána viszont azzal védekezett, hogy magánkívül volt a fájdalomtól, nem is tudta, mit csinál. – Ha így folytatja, lassan őrültek házává változtatja maga körül az egész osztályt. Egyébként oda való, nem egész normális fickó. – Látja, Marga nővér, már magát is meggyőzte róla, hogy valami nincs rendben nála, holott szerintem igenis teljesen normális. Ki tudja, milyen okból, de szórakoztatja ez a komédia. Rá fogok jönni, miért, de addig is minden türelmünket össze kell szednünk, nehogy minket hibáztassanak. Marga nővér sóhajtva fordította a fejét Anton Konzak szobája felé, ahol az ajtó fölött ismét kigyulladt a piros lámpa. – Már megint kezdi – állapította meg elgyötörten az osztályos nővér. – Megyek, megnézem, ezúttal mi baja. Martin Wilms doktor gondterhelten nézett utána. A sebészeten dolgozó nővéreknek rengeteg a munkájuk, egész nap futkosnak, gyakran még enni sincs idejük, minden erejükkel az operált vagy operációra váró betegeket ápolják, gondozzák. Valóban bosszantó nézni, hogyan köti le ilyen sok idejüket egyetlen ember a mindig változó panaszaival.
A segédorvos sóhajtva lépett be az osztály irodájába, és nekilátott jelenésének. Még a csukott ajtón keresztül is hallotta Anton Konzak ordítását, amely csak hosszú percek múlva hallgatott el. Iris Berneiser nagyon megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy nem fogják felelősségre vonni a baleset miatt. Az Erdei Klinika orvosai elmondták neki, hogy Anton Konzak erősen ittas állapotban közlekedett kerékpárján. Így már megengedhette magának, hogy egy csokor virággal és egy üveg konyakkal meglátogassa Konzakot a klinikán, ezzel is kimutatva együttérzését. Látogatása azonban egészen máshogy zajlott, mint ahogy eltervezte. Látogatási időben érkezett, a klinika folyosóján sokan nyüzsögtek. Iris Berneiser a második emeleti tízes szobát kereste, ahol Anton Konzak feküdt. Amikor azonban kinyitotta az ajtót, dühös kiabálás fogadta: – Ez az átkozott doktor, ez a pancser, ez a hentes, tönkretett engem! Segítenie kellett volna, erre mit tett? Ó, ezek a szörnyű fájdalmak! Soha életemben nem szabadulok meg tőlük! Két nővér sietett be idegesen, és kitolták Anton Konzakot, hogy átvigyék egy üres szobába. Kínos jelenet volt, Iris tágra nyílt szemmel bámulta. A sápadt férfi ide-oda dobálta magát, s az asszony tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni ezt az arcot. Újra maga előtt látta az úton elnyúlva heverő testet. – Mi baja van? – kérdezte az egyik nővértől. – Autóbalesete volt, aztán meg hátfájásra panaszkodott. Tumort fedeztek fel nála, Wilms doktor megoperálta, a műtét sikerült, mégis azt állítja, hogy rettenetes fájdalmai vannak, és hogy a doktor ezért a felelős. Rengeteg gondunk van vele, nem tudjuk, mit csináljunk, semmit sem találtak nála. – Őszintén beszélt, mivel megismerte a gazdasági igazgató feleségét. Iris némán hallgatta, s a keserű szavak furcsa gondolatot ébresztettek benne, amely nem hagyta nyugodni. A nővér szavai valóságos lavinát indítottak el. Iris előrement az osztályos nővér szobájához, és bekopogott.
– Konzak urat akartam meglátogatni – kezdte. – De sajnos nagyon izgatott állapotban volt. Ha magához tér, kérem, adja át neki ezt az üveget és a virágot. Mondja meg, hogy nagyon sajnálom a történteket, ugyanis én voltam, aki elgázolta. – Ön Berneiserné asszony? – nézett rá csodálkozva Marga nővér. – Én vagyok – mosolygott rá Iris, aztán barátságosan elköszönt és távozott. Végre kezében volt a fegyver Wilms doktor ellen! A Konzak-ügy segítségével a fiatal orvos nagyon kellemetlen helyzetbe kerül. Szakmai alkalmatlanság lesz ellene a vád, a bizonyíték pedig Anton Konzak esete. Ez persze önmagában még nem elég, a kuratórium kíváncsi a jelöltek erkölcsi felfogására is, mielőtt döntene, Iris pedig elhatározta, hogy még ma este beszél a férjével. Már csak egy apróságot kellett elintéznie, amely azonban fontos szerepet töltött be a tervében. Betért egy papírboltba, egyszerű fehér borítékot és levélpapírt vásárolt, aztán beült egy kávézóba, és írni kezdett. „Az Erdei Klinikán botrányos állapotok uralkodnak, éppen ideje, hogy a sajtó is felfigyeljen. Egy fiatal segédorvos önállóan, a főorvos vagy egy másik tapasztalt szakorvos jelenléte nélkül nehéz műtétet végezhetett, amelynek során műhibát követett el, és a szerencsétlen beteget azóta elviselhetetlen fájdalmak gyötrik. Injekciókkal, tablettákkal nyugtatózzák, és megpróbálnak tudomást sem venni az állapotáról. Kötelességünknek tartjuk óva inteni Bergesfelden polgárait: nehogy betegyék a lábukat az Erdei Klinikára!” Összehajtotta a papírt, leragasztotta a borítékot, és megcímezte a helyi napilap szerkesztőségének, aztán azonnal fel is adta. Tudta, hogy komoly károkat okoz az Erdei Klinikának, így közvetve a férjének is, hiszen veszélybe kerül az intézmény jó híre, de most már semmi nem számított. Bosszút kell állnia! Amikor Georg Berneiser este hazaért, feleségét borús hangulatban találta. – Mi baj, drágám? – ölelte át Irist.
– Szörnyű élményben volt részem délután – mesélte az asszony. – Bementem a klinikára, hogy meglátogassam Anton Konzakot, azt az embert, akit elütöttem. – Rossz állapotban van? – kérdezte mérsékelt érdeklődéssel Berneiser. – Nekünk igazából semmi közünk az egészhez, a férfi részeg volt. – Nem erről van szó, Georg. Az a szerencsétlen fickó emberi hiba áldozata, és ez közvetve minket is érint. – Hogyan? – fordult meg Berneiser, aki éppen kedvenc fekete szivarjára akart rágyújtani a dohányzóasztalnál. – Wilms doktor a mi segítségünkkel lett az, aki. Önálló, de sajnos felelőtlen orvos. Ő műtötte Anton Konzakot. – Azt akarod mondani, hogy Martin Wilms rossz sebész? – Ne izgasd fel magad, Georg – lépett oda mellé az asszony. – Elmondom, mit tudtam meg. Ezt a szerencsétlent Martin Wilms doktor operálta. Konzakot a műtét óta elviselhetetlen kínok gyötrik, szüntelenül ordít fájdalmában. Ma véletlenül tanúja voltam, hogy egyszerűen átvitték egy másik, üres szobába, hogy ne is hallja senki a panaszát. – És Martin lenne ezért a felelős? Nem, ezt nem hiszem el. Az egész pályafutása véget érne, ha most ilyen műhibát követne el. Kizártnak tartom, hogy hibázott, szakmailag és emberileg egyaránt tökéletesen megbízom benne. – Csakugyan? – vágott közbe Iris félelmetes mosollyal. – Szegény drágám, hát még soha nem kellett csalódnod senkiben? – Mit akarsz ezzel mondani? Azt kell hinnem, valami kifogásod van Wilms doktor ellen. – Így is van. Soha nem mondtam el neked, meg akartalak kímélni a csalódástól, és a szívednek is árt, ha felizgatod magad. De ma, hogy láttam ezt a szerencsétlen Konzakot, rájöttem, hogy hiba lenne tovább hallgatni. Wilms doktor nem az az ember, akinek hiszed. – Ne beszélj rébuszokban, Iris, mondd ki, mit akarsz, mivel vádolod – fordult szembe feleségével homlokráncolva Georg Berneiser. Iris mélyet sóhajtott, mintha nehezére esne a vallomás, aztán halkan megszólalt:
– Zaklatott engem. Már régóta üldöz az ajánlataival, azt hiszi, egy fiatal nő, aki egy sokkal idősebb férfihoz ment feleségül, csak kielégítetlen és unott lehet. Azt mondta, majd ő megvigasztal. – Hihetetlen! – meredt rá Georg Berneiser, és megragadta az aszszony vállát. – Igazat beszélsz? – Esküszöm, Georg. A születésnapi partyn szinte meg akart erőszakolni a bokrok között. Azt mondta, sétáljunk egyet, én pedig gyanútlanul vele tartottam. – A gazember! – hördült fel Berneiser. – A bizalmamba fogadtam, és így visszaélt vele! Istenem, hát már senkiben nem bízhat az ember? Tűzbe tettem volna érte a kezemet! Leroskadt egy fotelbe, és kezébe temette az arcát. Nagyon megrázta, amit hallott. Barátjának egyetlen fiát szinte a saját gyermekeként szerette, megtett érte mindent, ami csak módjában állt, tetszett neki Martin szorgalma, éles esze, tisztessége. Most pedig meg kellett tudnia, hogy nemcsak védence orvosi képességeivel van baj, de bizalmával és nagyvonalúságával is csúnyán visszaélt. Nagy csapás volt ez Georg Berneiser számára, hiszen természetesen mindent elhitt Irisnek, Az asszony az élete párja, ráadásul őt is nagyon felizgatta Wilms doktor hálátlansága, valósággal szikrázik a szeme! Legalább őbenne megbízhatok – gondolta az igazgató. – Hiszen visszautasította Martin Wilms ajánlatát. Milyen jó, hogy legalább a feleségem hűségében biztos lehetek. – Természetesen azonnal kitiltom Martint a házamból – jelentette ki. – Egy percig sem maradhat tovább. Itthon van? – Nyugodj meg, drágám, gondolj a szívedre – könyörgött Iris. – Nem, nincs itthon, talán megint éjszakás. Holnap a klinikán ráérsz beszélni vele, vagy még jobb lenne, ha a főorvosra bíznád a dolgot, nehogy megint felizgasd magad. Árt az idegesség, nem jó a szíved, nem akarlak elveszíteni. – Mi köze ehhez az ügyhöz Anders doktornak? – csodálkozott Berneiser. – Csak annyit kell elmondanod neki, hogy emberi és szakmai szempontból egyaránt kifogásaid vannak Martinnal szemben, s ezért nem javaslod a végleges alkalmazását. A kuratórium csak augusztus húszadikán ül össze, addig Anders doktornak lesz ideje másik jelöltet
keresni az állásra. Nem gondolod, hogy ez minden problémát megoldana? – Igazad van. Anton Konzak ügyében mindenképpen beszélnem kell a főorvossal, erről a dologról majd csak mellékesen szólok neki. – Én is így gondoltam. – Mégis, lehet, hogy Wilms doktor semmiféle hibát nem követett el, mi nem értünk az orvosi kérdésekhez. Azt hiszem, tényleg jobb lesz, ha a főorvos vizsgálatot rendel el. – Akkor aztán Wilms doktornak vége! – kiáltott fel diadalmasan Iris. – Arra a szerencsétlen Konzakra elég ránézni, hogy az ember lássa, mennyire szenved, márpedig Wilms doktor a felelős érte. Ez az ember korábban teljesen egészséges volt, a családjának kártérítés jár, lehet, hogy Wilms doktor börtönbe is kerül, vagy visszavonják a diplomáját. Nem szabad, hogy ilyen orvosok rászabaduljanak az emberiségre! Berneiser fejcsóválva nézett rá. – Azt kell hinnem, gyűlölöd Martint, Iris. Nem is sejtettem. – Igen, gyűlölöm – bólintott az asszony. – Mert becsapott, elárult téged, aki a legjobb ember vagy ezen a földkerekségen! – Jól van, kicsim – simogatta meg Berneiser. – Kézbe veszem az ügyet, holnap reggel beszélek Anders doktorral. Iris Berneiser felsóhajtott. Megpecsételte Martin Wilms sorsát, – állapította meg elégedetten, s zöld szemében a diadal öröme csillogott. Most aztán megkapod, amit megérdemelsz – gondolta kárörvendően. – Figyelmeztettelek, de nem hallgattál a jó szóra, most pedig már késő. Te magad akartad így. Éjszaka gyöngéden, de szenvedélyesen simult férjéhez az ágyban. Berneiser boldog volt, hiszen Iris általában hűvös és tartózkodó volt vele szemben. – Nem ismerek rád – suttogta. – Ó, Georg, csak most értettem meg, milyen értékes ember vagy – bújt hozzá dorombolva az asszony. – Talán néha lehettem volna kedvesebb hozzád, sajnálom. Istenem, milyen boldogtalan lennék, ha olyan férfi mellett kellene élnem, mint ez a Martin Wilms.
Wilms doktor valóban éjszakás volt, és fárasztó órákat töltött a klinikán. Először egy kisfiút hoztak be előrehaladott vakbélgyulladással, aztán jöttek a többiek. Csak hajnal felé dőlhetett le egy-két órára az orvosi szoba heverőjére. Nem volt éppen friss és kipihent, amikor dr. Anders hívatta, de minden balsejtelem nélkül jelentkezett a főorvosi irodában. Veronika Baier, Anders doktor titkárnője részvéttel nézett rá. Úgy félórája jelent meg a főorvosnál a gazdasági igazgató, s olyan hangosan beszélt, hogy szinte minden szava kihallatszott a szobából. Veronika Baier tehát tudta, miről van szó, és szívből sajnálta a rokonszenves fiatal segédorvost. – Miért néz így rám? – kérdezte csodálkozva Martin Wilms. – Hogyan? – kérdezett vissza a titkárnő. – Részvéttel, mintha valami baj lenne. – Sajnos van is – bólintott az asszony. – Valóságos égszakadás várja bent. – Leszidnak valamiért? Nem baj, majdcsak elviselem valahogy. Miféle bűnt követtem el? – A gazdasági igazgató úr volt itt, és panaszkodott magára. – Hogyan? – döbbent meg a férfi. Erre nem is számított. – Berneiser... – suttogta. – És mit mondott? – Magánjellegű dolgokat – közölte Veronika Baier, és visszafordult írógépéhez. – Az igazgató úr feleségéről van szó, hogy maga... hm... túl közel akart kerülni hozzá. – Én? – Wilms doktor döbbenten elhallgatott. Szóval Iris vádolta meg! Ki is telik tőle. Milyen rettenetes megrázkódtatást okozhatott a férjének. De mi köze mindehhez a főorvosnak? Hirtelen megértette. Az állásáról van szó! Három hét múlva öszszeül a kuratórium, és döntenek a végleges alkalmazás kérdésében. Georg Berneiser ellene fog szavazni, így kerül az ügybe dr. Anders. – Ha már ki akart kezdeni valakivel... – szólalt meg szemrehányóan Veronika Baier – miért éppen az igazgató feleségét választotta? Sokkal veszélytelenebb kapcsolatokat is folytathatott volna. A férfi azonban hevesen megrázta a fejét.
– Nem kezdtem ki vele, egészen másról van szó. Csak az az őrület, hogy semmit nem tudok bizonyítani! Veronika Baier szomorúan bólintott. – El tudom képzelni, mi történt, elég jól ismerem Berneisernét. De ez még nem minden. Nem minden? Miféle vádakat hozhatnak még fel ellenem? – Úgy hallottam, arról volt szó, hogy maga csődöt mondott. mint orvos. A férfi felugrott. – Nem igaz! Kötelességszegéssel senki nem vádolhat! – Valami buta dologról van szó, ami eljutott az igazgató fülébe. Mindenesetre rosszul áll a szénája, Wilms doktor. A férfi mélyet sóhajtott. – Köszönöm – mondta. – Hálás vagyok, amiért felkészített, mi vár rám, legalább nem ér váratlanul, ami következik. Bekopogott a főorvosi szobába. – Jöjjön be! – kiáltott ki azonnal Anders doktor. Íróasztalánál ült, fotelja karfáját markolta, és összeszorított szájjal nézett Wilms doktorra. Tekintetében nyoma sem volt korábbi jóindulatának. – Jó reggelt – állt meg tisztelettel Martin Wilms az asztal előtt. – Jó reggelt – bólintott dr. Anders. – Szép kis meglepetést okozott nekem, Wilms doktor! Álmomban sem gondoltam volna, mik derülnek ki magáról. – Szabadna tudnom, miről van szó? – érdeklődött halkan a fiatal orvos. Anders doktor intett, hogy üljön le, és belekezdett. – Berneiser úr egy órával ezelőtt felkeresett azzal, hogy ön... hm... ajánlatokat tett a feleségének. Elment az esze, Wilms? Eltekintve most attól, hogy az igazgató a jótevője, a támogatója, hogy visszaélt a bizalmával, ez a dolog egyszerűen egy nagy ostobaság volt! Maga is tudja, hogy a karrierje ezen a klinikán nagyrészt Berneiser úrtól függ, felemelheti, de tönkre is teheti magát! Hogyan feledkezhetett meg róla? – Felelhetek néhány szót? – erőltetett magára nyugalmat dr. Wilms. – Hallgatom.
– Főorvos úr, én most úgy beszélek önnel, mint férfi a férfival – kezdte őszintén. – Ön is tudja, hogy Berneiser úr fiatal nőt vett feleségül, aki sokat van egyedül, és ezért unatkozik, ráadásul nagyon csinos és temperamentumos asszony. Úgy gondolta, én megfelelő partner lennék néhány pásztorórához, és hónapokon át ajánlatokat tett nekem, de szerencsére mindig sikerült kitérnem előle. – Kolléga úr, ugye tudja, hogy erre nincs semmiféle bizonyítéka? – Tudom – hajtotta le a fejét Wilms doktor. – Berneisernének ugyanígy nincsenek bizonyítékai, mégis mindenki az ő szavát fogadja el az enyémmel szemben. Gyűlöl engem. – Miért? – Mert visszautasítottam, mert a szemébe mondtam a véleményemet. Soha nem lennék ilyen hálátlan a férjével szemben, aki csak jót tett velem. Ráadásul még csak nem is vonzódom hozzá, nem szeretem az örökké felajánlkozó nőket. A főorvos arca mintha egy cseppet megenyhült volna, s dr. Anders hátradőlt székében. – Tehát azt állítja, hogy a vádnak éppen az ellenkezője igaz, és Berneiserné volt az, aki el akarta csábítani magát, maga pedig viszszautasította. – Így volt, de a lovagiasság szabályai szerint erről hallgatnom kell. Csak azért mondtam el, mert az állásomról van szó. – Pontosan, de a vád nemcsak ez. Ön állítólag műhibát követett el, és súlyos károkat okozott egy betegnek, akit az ön által végzett operáció óta állandó kínok gyötörnek. Berneiserné látta azt az embert, és beszámolt róla a férjének. Berneiser úr szerint maga nem elég felkészült és tapasztalt erre az állásra, ezért maga ellen fog szavazni a kuratórium ülésén, emberi és szakmai okokból egyaránt. Martin Wilms elsápadt. Ráébredt, hogy egész jövője forog kockán. Iris Berneiser alapos munkát végzett. Most már tudta, hogy az asszony komolyan gondolta hisztérikus fenyegetőzéseit. Legalább saját maga előtt tisztán áll, – gondolta keserűen. Semmit nem tett, amiért szégyenkeznie kellene. Kihúzta magát, és halkan, de határozottan megszólalt. – Vizsgálatot kérek magam ellen a lehető legsürgősebben. Melyik betegről van szó?
– Bizonyos Anton Konzakról. – Konzakot a főorvos úr is ismeri, többször beszámoltam már róla. Ő az a beteg, akit Berneiserné gázolt el az autójával. Agyrázkódást és hajszálnyi koponyarepedést állapítottunk meg, aztán a beteg hirtelen rettenetes fej- és hátfájásra kezdett panaszkodni. Alaposan kivizsgáltuk, és felfedeztünk egy apró daganatot az izomba ágyazódva. Szerencsére nem érintkezett a gerincoszloppal. Szövetmintát vettem, és a labor megállapította, hogy a tumor nem rosszindulatú, de azzá fejlődhet. Éppen ön erősítette meg, hogy el kell távolítani, és ön bízta rám a műtétet azzal, hogy nagyon egyszerű beavatkozás lesz. Elvégeztem a műtétet, a vége felé ön is átjött az egyes műtőből, és meg volt elégedve a munkámmal. Amikor a beteg magához tért a narkózisból, újra szörnyű fájdalmakra kezdett panaszkodni, de nem találtunk rá semmiféle magyarázatot. Azt kell hinnem, egyszerűen szimulál, de nagyon jól és következetesen játssza a szerepét. Talán nyugdíjat akar kizsarolni, vagy kártérítést. Anders doktor figyelmesen hallgatta. – Nagyon érdekes, amit mond, de bizonyítékokkal is alá kellene támasztania. Az eset sajnos már a nyilvánosságot is foglalkoztatja. Felemelte az asztalról a reggeli lapot, és átnyújtotta a fiatal orvosnak. – „Botrány az Erdei Klinikán” – olvasta Martin Wilms a főcímet. – El tudom képzelni, mi áll benne – mondta halkan. – Tudom, mit akar mondani – bólintott a főorvos. – De nincs semmi bizonyítéka. A szerkesztőség természetesen nem adja ki az informátorát. Minden azon múlik, meg tudjuk-e magyarázni Anton Konzak állapotát. Egyértelműen tisztázni kell, szimulál-e, vagy valóban beteg. – Elvégezhetünk egy tesztet fiziológiás sóoldattal – javasolta Wilms doktor. – Bármikor készen állok rá, és biztos vagyok az eredményben. – Rendben, már holnap megcsináljuk a tesztet, értesítem a kollégákat is – bólintott a főorvos. – Ha beigazolódik, amit mond, Wilms doktor, én minden erőmmel támogatni fogom. – Köszönöm, főorvos úr – felelte komolyan Martin Wilms. Nagyon jólestek neki Anders doktor szavai. – Ami pedig a másik dolgot
illeti – folytatta sokkal halkabban –, fogalmam sincs, mit tehetnék. Semmit nem tudok bizonyítani, nincs esélyem az igazgató feleségével szemben, neki fognak hinni, nem nekem. – Sajnos ez ügyben én sem adhatok tanácsot – tárta szét a karját dr. Anders. – Gondolkozzon, hátha eszébe jut valami, amit felhozhat a védelmére. Nem szép dolog egy asszonyt ilyesmivel vádolni, de nincs más megoldás. Reméljük, a Konzak-ügyben magának lesz igaza, és ez maga mellé állítja a kuratóriumot. Akkor már az igazgató szava sem számít annyit. – Köszönöm a megértését, főorvos úr, de Berneiser úr nagyon befolyásos ember a kuratóriumban – mosolyodott el keserűen a fiatal orvos. – A többiek akár a magánéletben, akár üzletileg, de mindanynyian kapcsolatban állnak vele. Senki nem fogja megengedni magának, hogy szembeszálljon vele. Anders doktor egy kézmozdulattal félbeszakította. – Én ebbe nem szólhatok bele. Martin Wilms minden reménye elszállt. – Végem van – suttogta. Anders doktor felállt. – Nem kell kétségbeesni, kolléga úr. – Köszönöm – felelte Martin Wilms, megfordult, és csüggedten hagyta el az irodát. Veronika Baier részvéttel nézett utána. Semmit nem hitt el a vádakból, de jól tudta, hogy akit Iris Berneiser tönkre akar tenni, az halott ember. A főorvossal folytatott beszélgetés után Wilms doktor képtelen volt azonnal visszamenni az osztályra. Szüksége volt egy kis szünetre, hogy összeszedje magát. Lement a parkba, és lassan sétálgatott a gondozott virágágyások között. Nicole Kron már egész szépen tudott mozogni, gyógymasszázst is kapott, s már le tudott sétálni az első emeletről a kertbe, igaz, hogy lassan és óvatosan, de már biztos léptekkel. Elsétált egy félreeső padhoz, hogy zavartalanul élvezhesse a szép nyári reggelt.
Hirtelen lépteket hallott, és felnézett. Martin Wilms doktor közeledett, akit eddig csak munkába merülve látott a klinikán. A szíve gyorsabban dobogott. Vajon odajön hozzá a férfi és megszólítja? A fiatal orvos annyira gondolataiba mélyedt, hogy csak akkor ismerte fel Nicole-t, amikor már odaért mellé. Ebben a percben senki mással nem is találkozott volna szívesebben, mint a lánnyal, akinek kedves hangja mindig jókedvre derítette. Még ebben az elkeseredett lelkiállapotban is jó volt látni kedves arcát. Megállt, és fáradtan elmosolyodott. – Szép jó reggelt, Kron kisasszony. A masszázst piheni ki, igaz? – Igen – bólintott a lány. – Nagyon jót tett, már egész rendesen tudok járni. – Örülök. Leülhetek magához egy percre? Tényleg szép a reggel. A lány elhúzódott, hogy helyet adjon az orvosnak. Még mindig nem tudta, örüljön-e neki, vagy meneküljön előle. – Ráér? – kérdezte csodálkozva. – Tulajdonképpen nem – sóhajtotta a férfi. – Fönt kellene lennem az osztályon, de nemsokára úgysem számít, ott vagyok-e vagy sem. – Hogy érti? – kérdezte zavartan a lány. – Megszámláltattak napjaim az Erdei Klinikán, éppen most közölték velem. Nicole kutatva nézett rá. – Elbocsátják? – Valahogy úgy. Jelenleg próbaidős vagyok a klinikán, egy kuratórium dönti el, megkapom-e véglegesen az állást. Három hét múlva ülnek össze. A kuratórium leghatalmasabb embere pedig elkeseredett ellenségemmé lett, a legkülönfélébb vádakkal illet, mint orvost, és mint embert egyaránt, most közölte velem a főorvos. Ezzel megpecsételődött a sorsom. A lányt elszomorította a hír. – Ki az a hatalmas ember? – kérdezte. – Nem hiszem, hogy ismerné. Georg Berneisernek hívják, ő az Erdei Klinika gazdasági igazgatója. Nicole meglepetten nézett a férfira.
– Berneiser úr az ellensége? De hát az ő házában lakik, és úgy hallottam, Berneiser támogatja magát. – Honnan tudja? – nézett rá vissza ugyanolyan csodálkozással Martin Wilms. – Véletlenül a szomszédjuk vagyok, az erkélyünkről magát is gyakran láttam a manzárdszobája kis erkélyén. A házvezetőnőnk is mesélt néhány dolgot magáról. – Szóval már azelőtt ismert, hogy idejött az Erdei Klinikára? – Nem közvetlenül, hiszen a nevét sem tudtam. Nagyon meglepődtem, amikor a sebészeten összetalálkoztunk. – Azt elhiszem – nézte tűnődve Martin Wilms a lányt. Ezek szerint Nicole látta őt reggel és este az erkélyen, amikor pizsamában nyújtózkodott vagy a kismacskával játszott. – A macskát is látta? – kérdezte. – Igen – mosolyodott el a lány. – Nagyon szórakoztató volt. Apám kertje határos Berneiserék telkével, nekem pedig van egy remek távcsövem. Fürkészni szoktam a kerteket és az embereket, mert tudja, a tolószékben kicsit unalmas az élet. – Megértem. Milyen különös, hogy ez a bájos fiatal lány, akihez annyira vonzódik, már régóta érdeklődéssel figyeli őt. De hát akkor miért viselkedett mindig olyan elutasítóan? – Nem akarja elmondani, mivel vádolják? – szólalt meg kedvesen a lány. – Jót tesz, ha az ember kibeszéli magából, ami bántja. Számíthat rám, senkinek nem fogom továbbadni. – Csúnya történet, talán el is veszítem a rokonszenvét, ha elmesélem – kezdte Wilms doktor. – Nem hinném, hogy ez olyan nagy veszteség lenne – ellenkezett a lány. – Biztosan sok barátja van. – Téved, idegen vagyok a városban. Georg Berneiser az egyetlen ismerősöm. – Azt hittem, Berneiser a barátja. – Az apámnak volt jó barátja, de apám már régen meghalt. Berneiser segíteni akart a barátja fián, és segített, hogy idekerüljek az Erdei Klinikára. Ingyen laktam a házában, nem fogadott el pénzt, hogy inkább az anyámat tudjam támogatni. Egy segédorvos nem
keres valami sokat. Georg Berneiser a jótevőm, de nem a barátom, legalábbis én mást értek barátságon. Egy baráttal az ember nyíltan beszélhet, Berneiser viszont csak a neki tetsző dolgokat akarja hallani. Úgyhogy nagyon egyedül vagyok a városban, de eddig nem zavart, hiszen sokat dolgozom, és szeretem a munkámat. – Tudom – bólintott barátságosan a lány. – Megfigyeltem, ahogy az osztályon dolgozik. Nagyon szeretik és tisztelik magát, sok betegen segít, rajtam is segített, hálás is vagyok érte. A férfi zavarba jött, és ez kimondottan jól állt neki. – Nincs oka rá – hárította el. – Csak a kötelességünket tettük, szóra sem érdemes. Bezzeg ha azzal vádolnak, hogy megszegtem a kötelességemet, mindjárt más – tette hozzá keserűen. – Ki vádolja ilyesmivel? – kérdezte hevesen a lány, mintha máris védelmébe akarná venni. – Iris Berneiser. A gazdasági igazgató felesége. Nicole szíve majdnem kiugrott a helyéből. Iris, a szeretője vádolja a férfit? Mi történhetett közöttük? – És mit rónak fel magának? – kérdezte. – Berneiserné meglátogatott egy beteget, a neve Anton Konzak, tudja, az a férfi, akit szinte naponta át kell vinni egy üres szobába, annyira zavarja a kiabálásával a többi beteget. – Igen, tudom. Marga nővér szerint csak szimulál. – Szerintem is. Anton Konzakot Berneiserné gázolta el az autójával, a férfi agyrázkódást szenvedett, és egy hajszálrepedést a koponyáján. Nyugodtan kellett volna feküdnie, de néhány nap múlva panaszkodni kezdett, hogy fáj a feje és a háta. Megvizsgáltam, és felfedeztem a hátában egy apró tumort. A főorvos rám bízta a műtétet, és én el is végeztem. Minden rendben ment, de Anton Konzak továbbra is elviselhetetlen fájdalmakról panaszkodik. Kapott nyugtátokat és altatókat is. Dobálja magát és üvölt, a felesége pedig nyugdíjat és kártérítést követel, meg még ki tudja, milyen pénzeket. – Nem lehet bebizonyítani, hogy ez a Konzak egészséges és csak szimulál? – Dehogynem, és meg is fogom tenni. Így is túl sokáig vártam, de biztos akartam lenni a dolgomban, ugye megérti? – Nagyon is.
– Csakhogy Berneiserné beszélt a férjének erről az emberről, és engem vádolt, hogy az én orvosi műhibám okozza a fájdalmait, hogy én tettem nyomorékká. Nicole rémülten hallgatta. – Nagyon komoly vád, de nem értem, miért teszi ezt Berneiserné, a férje pedig miért hiszi el? Hiszen mindketten kedvelik magát, befogadták a házukba. Wilms doktor lehajtott fejjel nézett maga elé. – Berneiserné azt állítja – kezdte lassan –, hogy erőszakoskodtam vele, és ajánlatokkal zaklattam. Nincs tanú, aki bizonyítaná az ártatlanságomat. Most már érti, milyen szörnyű helyzetben vagyok? Végre elérkeztek ahhoz a kérdéshez, amely Nicole-t is izgatta. – És tényleg viszonya volt vele? A férfi kétségbeesetten nézett a lány szemébe. – Esküszöm, hogy nem. Egyszerűen nem hagyott békén, unatkozott, a férje túl öreg hozzá, de hát hogyan árulhattam volna el a jótevőmet? Különben sem szeretem, ha egy asszony örökké ott sürgölődik körülöttem a csábos pillantásaival. A partyn – talán látott belőle valamit az erkélyükről – magával csalogatott a kert egyik sötét zugába, a nyakamba borult, de elhárítottam, és világosan megmondtam neki, hogy nincs szándékomban viszonyt kezdeni vele. Utánam kiáltott, hogy ezt még megbánom. Most már tudom, hogy komolyan gondolta. Gyűlöl, és tönkre akar tenni, mert elutasítottam a közeledését. Soha nem tudom bebizonyítani, hogy nem én kezdtem ki vele, hanem éppen fordítva! Mélyet sóhajtott, és elkeseredve bámult maga elé. Nicole viszont annál boldogabb volt, hiszen beigazolódott, hogy a férfi, akit titokban szeret, tisztességes ember! Nagy levegőt vett, és elszántan megszólalt: – Be tudja bizonyítani. Én mindent láttam. A férfi talpra ugrott. – Segít nekem? – kérdezte csillogó szemmel. – Igen – jelentette ki határozottan a lány, s most először nézett a férfira úgy, ahogy az mindig szerette volna: szeretettel. Rövid csend támadt, csak nézték egymást, megpróbáltak olvasni a másik szívében, aztán a fiatal orvos halkan megszólalt:
– Nem is tudja, milyen sokat jelent ez nekem, Nicole. Maga az első ember, aki hisz nekem és megbízik bennem. Már kezdtem végleg kétségbeesni, és feladni a reményt, de most már tudom, hogy soha nem szabad elcsüggedni, és ezt csak magának köszönhetem. Egyiküknek sem tűnt fel, hogy a keresztnevén szólította a lányt. Közelebb hajolt hozzá, és folytatta: – Olyan csoda ez, amit már nem is mertem remélni. Nem is sejti, milyen sokat gondoltam magára. – Énrám? – nézett fel csodálkozva a lány. – Igen, mert más, mint a többi fiatal nő. Maga természetes, kedves, életvidám, nem igyekszik azonnal behálózni minden férfit, elvei vannak, és nem esik kétségbe minden nehézség láttán. A betegségét is képes volt emelt fejjel elviselni, mindvégig csodálatosan viselkedett. Azt kívántam, bárcsak egyszer ne olyan hűvösen, olyan tartózkodóan nézne rám. Ezerszer föltettem magamnak a kérdést, mivel bánthattam meg, hogy így viselkedik velem. Szerelemről nem szólt, de a lány megértette, hiszen minden szavából ez az érzés sugárzott felé, s Nicole kedves arca elpirult. – Mindig rokonszenves volt nekem, doktor úr – suttogta lehajtott fejjel. – De mivel láttam azt a jelenetet Berneisernével, kétségeim támadtak. – De hát miért? Azt hittem, tudja, hogy semmi közöm Berneisernéhez, hiszen látta, mi történt a kertben. – Sajnos félreértettem – ismerte be Nicole. – Hiszen nem hallhattam, mit beszéltek. Azt hittem, maga csak attól fél, hogy valaki arra jár és felfedezi magukat kettesben. Láttam, hogyan borult a nyakába Berneiserné. – Az egészet látta? – Igen, egész pontosan. Maga azonnal kibújt az asszony karjaiból, és eltolta magától, de ő erőszakoskodott. – És ebből mire következtetett? – Őszintén szólva arra, hogy viszonyuk van egymással, de maga fél, hogy kiderül. Most már tudom, hogy félreértettem a helyzetet. – Hisz nekem?
– Igen. Láttam, hogyan próbált meg ellenállni Berneisernének, láttam, hogy a végén már egész bosszús volt, és hevesen mondogatott valamit neki. – Sajnos így volt, elborult az agyam, nem törődtem semmivel, és őszintén megmondtam neki, mi a véleményem az olyan nőkről, akik úgy viselkednek, mint ő. Azt is megmondtam, hogy soha nem csalnám meg a férjét, akinek csak hálás lehetek. – Elhiszem, hogy így történt. Láttam, hogy meglehetősen indulatosan tolta el magától az asszonyt, ő pedig az öklével fenyegette magát, és toporzékolt dühében. Egészen eltorzult az arca a haragtól. – Akkor kiabálta azt, hogy ezt még megbánom. – Nagyon csúnya jelenet volt, vissza is húzódtam a szobámba, nagyon megrázott, amit láttam. Felháborított, hogy maga Berneiser úr háta mögött a feleségével flörtöl. Nem ilyennek képzeltem magát. – Most már értem, miért viselkedett olyan elutasítóan velem – felelte Wilms doktor. – Milyen jó, hogy végre tisztázhattunk mindent. Óvatosan megfogta a lány kezét, és Nicole nem húzódott el. Egy ideig csendesen ültek egymás mellett. – Gondolja, hogy hasznára lehet, amit láttam az erkélyről? – szólalt meg végül Nicole. – Megpróbálok négyszemközt beszélni Berneiser úrral. Szeretném, ha csak végszükségben kellene magát is belevonnom ebbe az ügybe. Nem hiszem, hogy szükség lesz rá, hiszen nagyon kellemetlenül fogja érinteni Berneisert, hogy tanúval tudom igazolni magam. Nekem bőven elég lesz, ha visszavonja az ellenem felhozott vádakat a kuratórium előtt. Ha holnap elvégezzük Anton Konzakon is a tesztet, a szakmai tisztességem is bizonyítást nyer. – Van egy javaslatom – válaszolta Nicole. – Megmondom az apámnak, ne lepődjön meg, ha Berneiser úr hirtelen megjelenik nálunk és rólam kezd érdeklődni. Holnap hazamegyek, ugye erre nem is gondolt? A férfi szégyenkezve lehajtotta a fejét. – Tényleg elfelejtettem – vallotta be. – De így már nem sajnálom, hogy itt hagyja a klinikát, Nicole. Ugye, szólíthatom Nicole-nak? – Igen, Martin. A férfi fölnevetett, és megsimogatta a lány kezét.
– Ha túl leszünk az egészen, ugye meglátogathatom, hogy elmeséljek mindent? – kérdezte. – Egyébként is szeretném viszontlátni, és nemcsak azért, hogy tudjam, hogyan halad a gyógyulása. – Jöjjön nyugodtan – mosolygott vissza rá a lány. – Mindig szívesen látjuk. – Ezzel elhúzta a kezét, és felállt. – De most mennem kell, különben hiányolni kezdenek az osztályon. – Azt hiszem, nekem is vissza kell mennem – állt fel a fiatal orvos is. – Ha megbocsát, sietek is. Viszontlátásra, Nicole. – Viszontlátásra – mosolygott rá búcsúzóul a lány, aztán lassú léptekkel elindult. Kimondhatatlanul boldog volt. Hogyan is kételkedhetett Martin Wilmsben? Micsoda ostoba félreértés volt az egész! Most már nyugodtan szeretheti a férfit! Boldoggá tette, hogy érezte, a férfi sem közömbös iránta, törődik vele, szereti, és fontos neki a közelsége. Azt mondta, nem akar elszakadni tőle a gyógyulása után sem... Nicole valósággal úszott a boldogságban. Másnap délelőtt Anton Konzakot átvitték a vizsgálószobába. Tudott volna magától is menni, de szerepéhez tartozott, hogy nem volt hajlandó lábra állni. – Ma egy különleges vizsgálatra kerül sor – magyarázta Marga nővér. – Ott lesz a főorvos úr is, és még négy szakorvos. Végre tisztázni akarják, mi okozhatja a panaszait. Anders doktor már arra is gondolt, hogy átszállíttatja Freiburgba az egyetemi klinikára. Anton Konzak megrettent. Semmiképpen nem akart az egyetemi klinikára kerülni, jól tudta, hogy ott nagyon hamar lelepleződne. A vizsgálószobában a főorvos fogadta. – Injekciót adok önnek, Konzak úr – magyarázta. – Erős fájdalmat fog érezni, talán néhány percre hallucinációi is lesznek. Meg kell mondania, mit érez. Amint megfigyeltük, azonnal kap egy másik injekciót, amelyik közömbösíti az előző hatását. Nem akarjuk megkínozni a betegeinket. Anton Konzak bólintott. Össze sem rezzent, amikor belészúrták a tűt és az átlátszó folyadék a bőre alá áramlott.
Hat szempár figyelte odaadóan. Öt orvos állt körülötte: a főorvos, Martin Wilms doktor, aztán Jürgen Büttner, sebész szakorvos, Viktor Uhlig, a belosztály főorvosa és dr. Doris von Ringsdorff, a klinika altatóorvosnője. Valamivel távolabb Marga nővér várakozott. Mindannyian tudták, hogy az oldat semmiféle vegyszert nem tartalmaz, az egész csak egy pszichológiai kísérlet. Vajon újra ordítani kezd majd Anton Konzak? Kellemetlen helyzet volt, de nem tehettek mást, csak így juthatnak a dolog végére. Maga Anton Konzak idegesen, kapkodva lélegzett. Nehogy még a végén bolondnak nyilvánítsák és őrültekházába zárják! Fogalma sem volt róla, hogy csak komédiát játszanak vele. Mit tegyen? Nehogy elússzon a jó kis nyugdíj meg a kártérítés! Anders doktor kétkedve szólalt meg: – Már öt perc eltelt, és még mindig semmi hatás? Konzak tudta, hogy nem várhat tovább, valamit produkálnia kell. Hirtelen szemét forgatva felkiáltott, aztán a sarok felé meredt, és hadonászni kezdett, mintha védekezni akarna: – Ott vannak, ott vannak! Fel akarnak falni a farkasok! – Kell-e ennél több bizonyíték? – szólalt meg csendesen Martin Wilms. A főorvos a második injekcióval odalépett Anton Konzak mellé, és beleszúrta a tűt. – Megismer? – hajolt oda. – Ki vagyok én? – Az ördög! – hörögte Konzak. – Meg akar ölni! Néhány másodperccel később azonban szerepének megfelelően elcsendesedett, és tágra nyílt szemmel nézett körbe a szobában. – Hol vagyok? Mi volt ez? Ó, annyira féltem! A főorvos hangja késpengeként csapott le rá. – A maga helyében én is félnék, Konzak úr. Ön ugyanis nem beteg, hanem egészen közönséges szimuláns! Egyszerű konyhasóoldatot adtunk be önnek, hogy lássuk, mit produkál nagy igyekezetében. Beleesett a csapdába. Ezzel végeztünk is egymással. Haladéktalanul el kell hagynia az Erdei Klinikát, a biztosítóját pedig mindenről értesíteni fogjuk. Szégyenletesen viselkedett, ugye tudja? Talán még az ügyészség is érdeklődni fog a kis játéka iránt, hiszen kétségtelenül vagyoni haszonszerzés végett követte el a csalást. Heteken át gyötör-
te az amúgy is túlterhelt nővéreinket és orvosainkat. Én szívesen tanúskodom majd az ügyészségen. Megfordult és kisietett, a többiek követték. Marga nővér Anton Konzak fürdőköpenyéért indult, az álbetegnek egyedül kellett viszszamennie a szobájába. A folyosón Anders doktor a kezét nyújtotta Martin Wilmsnek: – Igaza volt, kolléga úr. Ami rajtam áll, megteszem, kedvező jelentést terjesztek a kuratórium elé az ön munkájáról. Biztosíthatom, hogy nemcsak jómagam, de a klinika többi orvosa is támogatni fogja. Megszorította a fiatalember kezét, és már ment is. Kollégái barátságosan köszöntek el Wilms doktortól. Hála istennek, túl vagyok rajta – sóhajtott fel a fiatal orvos megkönnyebbülten. Georg Berneiser irodájában kapta kézhez a Konzak-ügyben lefolytatott vizsgálatról szóló jegyzőkönyvet. A szakmai alkalmatlanság vádja tehát megdőlt Wilms doktorral szemben, már csak emberi kifogásaira hivatkozhat. – Szeretném, ha a magánjellegű problémákat is tisztáznák Wilms doktorral – mondta dr. Anders. – Négyszemközt, természetesen. A fiatalember itt vár az ön irodája előtt, kérem, fogadja. Ami pedig Wilms doktor alkalmazásának kérdését illeti, szeretném tudomására hozni, hogy az Erdei Klinika egész egészségügyi személyzete fiatal kollégánk mögött áll. Néhány perccel később a titkárnő bevezette a gazdasági igazgató szobájába Wilms doktort. Georg Berneiser fagyos udvariassággal fogadta. A fiatal orvos megállt az íróasztal mellett, és halkan, de határozottan kezdett bele mondandójába: – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha kertelés nélkül a tárgyra térek, Berneiser úr. Kérem, hallgasson végig akkor is, ha fájdalmas lesz az ön számára, amit mondanom kell. Röviden, nyugodt hangon elmondta, hogyan üldözte az ajánlataival Iris Berneiser, s végül rátért a születésnapi partyn történtekre is.
– Egy fiatal hölgy, a neve Nicole Kron, véletlenül tanúja volt a közöttünk lejátszódó jelenetnek, s vállalta, hogy szükség esetén tanúskodik mellettem. – Ismerős a név – bólintott Georg Berneiser. – A kertjük szomszédos az én telkemmel. Kron úr igen jó hírű ügyvéd a városban. – A lánya, Kron kisasszony, a betegünk volt a klinikán, a főorvos úr operálta. Tegnap összetalálkoztam vele a kertben, és megkérdezte, miért vagyok ilyen levert. Elmeséltem neki, hogy nemsokára el kell hagynom az Erdei Klinikát, valamint azt is elmondtam, miért. Ekkor árulta el, hogy az erkélyükről tanúja volt a kertben lejátszódott jelenetnek, látta, hogy Iris a nyakamba borul, én pedig eltolom magamtól, és elhárítom a közeledését. Látta, hogy a felesége tombolt dühében, és az öklével fenyegetett engem, valamint azt is látta, hogy én erre megfordultam és egyszerűen otthagytam a padnál. Georg Berneiser hallgatott, mély csend borult a szobára. Az igazgatónak szüksége volt néhány percre, hogy összeszedje magát. – Iris gyűlöli magát – szólalt meg végül. – Most már azt is tudom, miért. Felkínálkozott önnek, ön pedig visszautasította. – Szóval hisz nekem? – Hiszek – hajtotta le a fejét Berneiser. – Ismerem a feleségemet. Sajnos okulhattam volna a korábbi esetekből. Irisnél ugyanis már többször előfordult ilyesmi. – Ugye megérti, Berneiser úr, hogy ezek után nem veszem igénybe többé a vendégszeretetét – mondta határozottan Martin Wilms. – A klinika sofőrje majd elhozza a holmijaimat, egyelőre itt fogok aludni az orvosi szobában. – Megértem – felelte halkan Berneiser. – Nagyon sajnálom, ami történt. Bocsánatát kérem, és minden jót kívánok a jövőre. Az édesanyja büszke lehet a fiára. Megoldódott tehát ez a nagy gond is, és Wilms doktor nyugodtan várhatta a kuratórium augusztusi ülését. Szinte mindennap beszélt telefonon Nicole Kronnal, akit időközben gyógyultan hazaengedtek a klinikáról. – Már egészen gyorsan tudok menni – újságolta a lány. – Mióta azt a daganatot eltávolították, újra normális emberi életet élek, úgy
érzem magam, mintha újjászülettem volna. De mikor jön már el egyszer hozzánk látogatóba? – Amint a zsebemben lesz a végleges kinevezésem – ígérte a férfi. – És viszek egy üveg pezsgőt is. – Nem kell, van nekünk remek pezsgőnk a pincében! – nevetett a lány. – Úgyis koccintani akartunk a gyógyulásomra apámmal, ebből pedig maga sem maradhat ki! Augusztus huszadikán végre megtörtént a várva várt esemény, s Wilms doktornak átadták végleges kinevezését. Azonnal táviratozott édesanyjának, aztán vásárolt egy hatalmas csokrot a legszebb rózsákból, és este hét óra felé elindult Kron ügyvédék házához. A fiatal lány már a függöny mögül leste az utat, mikor tűnik fel a férfi. Helene Theisen az ünnepi vacsorát készítette elő a konyhában, Alexander Kron pedig lement a pincébe, hogy kikeresse a legpompásabb pezsgőt. Nicole nyitott ajtót, nagyon csinos volt divatos kék ruhájában. Már bot nélkül is tudott járni, biztos, nyugodt léptekkel. Helene Theisen pompás vacsorát tálalt, amit jóízűen elfogyasztottak, majd Alexander Kron megszólalt: – Megyek, megnézem azt a pezsgőt, jó hideg-e már. Ti ketten addig nyugodtan tudtok beszélgetni a jövőről. Könnyes szemmel sietett ki a szobából. A boldog fiatal pár pedig végre kettesben maradhatott... Nicole elpirult. – Apám néha lehetetlenül viselkedik – suttogta védekezően. – Én inkább őszintének mondanám, és most már legalább tudom, hogy szívesen látnak ebben a házban. Tényleg azért jöttem, hogy feleségül kérjelek, Nicole, hiszen jól tudod, mennyire szeretlek. – Ó, istenem – pirult el még jobban a lány. – Olyan boldog vagyok, úgy örülök, hogy végre kimondtad! Én is nagyon szeretlek. – Remek! – kiáltott fel az ajtóból a pezsgővel visszatérő idős ügyvéd. – Így tehát minden a legnagyobb rendben! Kis ünnepségünket eljegyzési vacsorává változtathatjuk, már nyitom is a pezsgőt.
– De papa, még egy eljegyzési csókra sem hagytál időt – tiltakozott nevetve Nicole. – Légy szíves, menj ki megint, és csak tíz perc múlva gyere vissza. – Igazad van – nevetett fel az orvos is és átölelte bájos menyaszszonyát. – Már megyek is – mondta Alexander Kron meghatottan, és könynyes szemmel sietett ki a szobából. A boldog fiatal pár pedig végre kettesben maradhatott… Vége
