Alexa Alexandra Egy orvos elveszti a szívét Fejezetek egy orvos életéből Dr. Anders sorozat 04 Megcsörrent a telefon. Dr. Robert Anders a kagyló után tapogatózott a sötétben. Mint mindig, most is ott feküdt mellette a két tacskó, és ahogy villanyt gyújtott, felkapták a fejüket, mintha megsértődtek volna az éjszakai zavarás miatt. Az orvos beleszólt a kagylóba. A hangja máris tisztán csengett. Hozzá volt szokva, hogy legszebb álmából is felriasszák. Mivel szülész is volt, bizonyos fokig mindennapos rutinnak számított. De a hívás nem az Erdei Klinikáról jött, ahogy hitte. – Doktor úr, jöjjön azonnal – kiabált bele egy női hang, anélkül hogy a nevét megmondta volna. – A zajra ébredtünk fel. Szörnyű baleset! – Ki beszél, kérem? – érdeklődött az orvos. – Ja persze, nem tudhatja. Friedemann-né vagyok. Emlékszik rám a doktor úr? Magánál szültem az Erdei Klinikán... Az orvos jól emlékezett a testes fiatal parasztasszonyra, aki makkegészséges, vaskos kisfiút szült nála. – Mi történt, Friedemann-né? – Két autó összeütközött. Pont itt előttünk. A férjem rögtön kirohant. Most kiabált be, hogy hívjak orvost és mentőt. – Értem. Jobb lett volna, ha mindjárt az Erdei Klinikát hívja, Friedemann-né. – Nem tudom fejből a telefonszámukat, doktor úr. Nem akartam időt veszíteni. Ilyenkor akármilyen orvos segíthet!
– Rendben van, Friedemann-né. Ugye, a Weidenstrassén van a tanyájuk? – Egészen a legvégén. Persze megint ebben a kanyarban történt a baleset. Igazán csinálhatnának már valamit! Megpróbálna küldeni egy mentőautót. Én nem értem el őket. – Jól van Friedemann-né. Legjobb lesz, ha most segít a férjenek biztosítani a helyszínt, nehogy még több kocsi is pórul járjon. Sietek. Lenyomta a villát, és azonnal tárcsázott, hogy elindítsa a mentőket. Az Erdei Klinikán is bejelentette, hogy rövidesen egy vagy akár több sérültet is beszállítanak. Aztán felkelt és felöltözött. Meg sem lepődött, hogy a lépcső alján a házvezetőnője várta egy csésze kávéval. – Hallottam a telefont, doktor úr – mentegetőzött Theresia Mansfeld, mintha valami hibát követett volna el. – Már megint műtét az éjszaka kellős közepén? Az orvos kiitta a kávét, és megköszönte: – Nem kellett volna felkelnie, Theresia – korholta kedvesen. – Ugyan, doktor úr, mire a klinikára ér, úgyis csak a betegre gondol, magára meg semmit! – Nem a klinikára megyek. Baleset történt. – De hát az nem is magára tartozik – háborgott Mansfeldné. – Miért megy oda? – Ez is hozzátartozik, Theresia. Ha az embert hívják, nem tehet mást. – De hát még itt Bergesfeldenben is van mentőállomás! Magának meg aludnia kellene! – Ne morogjon, Theresia. Nem hiszem, hogy sokáig fog tartani. Az egyik betegem riasztott, aki fejből tudta a telefonszámomat. – Visszaadta az üres csészét. – Tökéletesen éber vagyok, Theresia. Nagyon köszönöm. A két tacskó is okvetlenül vele akart menni. Ebből a szempontból olyan neveletlenek maradtak, amilyen neveletlenek csak a tacskók lehetnek. – Cherry, Knuspi, nagyon sajnálom, de nem jöhettek velem. Örüljetek, hogy tovább alhattok. Szívesen cserélnék veletek.
A kutyák azért csak kicsusszantak mellette az ajtón, de a kocsiba már nem sikerült beugraniuk. Így aztán kénytelenek voltak vad ugatással kísérni a távolodó kocsit, aligha a szomszédok legnagyobb örömére, majd visszasomfordálni a házhoz, ahol Theresia Mansfeld várta őket, szemrehányóan rázva a fejét. A doktor közben túlhajtott az alvó kisvároson, míg elért Weidenstrasséra a város másik végén. Itt már csak néhány szép régi parasztház volt, köztük a Friedemannéké. Anders doktor lassított, ahogy észrevette a világító háromszöget. Rettenetes látvány volt. Egy hatalmas teherautó ütközött frontálisan egy személyautóval. Ahogy elnézte, felkészült a legrosszabbra. – Itt fekszenek. Kihúztuk őket – kiabált egy hang a sötétből. – Ide, ide, doktor úr! Az út szélén két alak feküdt a földön, Friedemann-né mellettük térdelt. Sápadt, fiatal arca fakón világított a sötétben. Kicsit odébb férje próbált megnyugtatni egy férfit, aki szemmel láthatólag súlyos sokkos állapotban volt. – A teherautó sofőrje – súgta oda Friedemann-né, és az idegenre mutatott. – Rettenetes állapotban van. Elromlott a fékje, azért repült ki a kanyarból. Pedig úgy látszik, egy karcolás sincs rajta! Az orvos letérdelt a fiatal parasztasszony mellé. A kezébe nyomta az elemlámpáját: – Tartsa, kérem! Az asszony keze remegett, de Anders doktor legalább valamit látott. Mindkét sérült elájult. A férfi volt rosszabb állapotban. Alig tapintható, de nagyon gyors pulzus. Biztos belső vérzés. A bal füléből is vér szivárgott, ami koponyaalapi törésre utalt, de ezt csak a klinikai vizsgálat mondhatja meg. Minden valószínűség szerint sürgősen meg kell operálni. Az orvos most a sérült nő felé fordult. A vágott seb a homlokán nem látszott különösen veszélyesnek. Mikor rátette a nyomókötést, a sérült kinyitotta a szemét: – A karom – nyögte. – Azt hiszem, törés. – Megnézem – vigasztalta Anders doktor. – Meg tudja mondani a nevét? – Fehring... doktor Fehring – préselte ki a választ kifehéredett ajkai közül, aztán újra elájult.
Motorzúgás hangzott fel. – Jön a mentőautó – kiáltotta a parasztgazda. Anders doktor megkönnyebbülten lélegzett fel. Ő itt nem sokat segíthet. Megállt a kocsi, egy fehérköpenyes férfi szaladt a sérültekhez. – Először a nő karját kell sínbe tenni – magyarázott Anders doktor. – A kocsiban minden van. Máris hozom, doktor úr. Senki sem kérdezte, mit keres itt, hiszen Bergesfeldenben mindenki ismerte Anders doktort. A sín egyszerű és praktikus volt. A sérült végtagot egy felfújható párnára helyezték, aztán felpumpálták, így a törött kar rögzítve volt. Ez a módszer sok fölösleges fájdalmat megspórolt a sérülteknek. – Még egy hordágy kell, a férfinak – mondta Anders doktor. – Kettőt tudunk elszállítani. Mi legyen a harmadikkal, doktor úr? – Kibírja ülve. Majd elviszem a kocsimon. A betegszállítók óvatosan a hordágyra emelték az asszonyt, aztán a súlyosan sérült férfit vették gondjaikba. Különös óvatossággal szállították el. – Infúziót, doktor úr? – kérdezte egyikük. – Nem, semmit. Egy-két perc alatt úgyis beérünk a klinikára. – Anders doktor most a teherautó sofőrjéhez fordult, aki merev tekintettel bámult maga elé egy fának támaszkodva, miközben a fiatal gazda még mindig körülötte serénykedett. – Nem tehetek róla – ismételgette a férfi monoton hangon. – Ennek most nincs semmi jelentősége. Most szépen bemegyünk a klinikára, megvizsgálják, és jól kipiheni magát. – De nekem Stuttgartba kell… – Az most sajnos lehetetlen. Majd telefonálhat a klinikáról. Ebből most ne csináljon gondot magának! Az orvos a hóna alatt támogatva a kocsihoz vezette a férfit. Aztán odaintette az egyik betegszállítót, és megkérte, vegye át tőle a kormányt: – Én inkább a mentőautóba ülök a két sérülthöz. Rendben? – Hát persze, doktor úr. Annyi ideje se volt, hogy elköszönjön Friedemannéktól. A két autó elindult. Minél hamarabb beérnek az Erdei Klinikára, annál jobb.
Az elágazásnál találkoztak a rendőrségi kocsival. Ők majd megtisztítják az utat. Hogy ki volt a hibás, az most cseppet sem érdekelte Anders doktort. A lecsapható ülésen kucorgott a két hordágy mellett. Épp annyi hely volt, hogy ki tudja nyújtani a karját, és kitapintsa a sérült aszszony pulzusát. A férfiért nagyon aggódott, attól tartott, nem jut el élve a klinikára. Rajta nem tud segíteni, csak reménykedhet. Ahogy hozzáért a csuklójához, az asszony másodszor is kinyitotta a szemét: – Pont szembejött a teherautó – mondta halkan. – Azt hittem, mindennek vége. – Állítólag elromlott a fékje – válaszolta az orvos. – Jól értettem a nevét? Fehringnének hívják? – Igen. A férjem dr. Michael Fehring. Orvos vagyok. Van egy kis magánklinikánk az Eifel-hegységben, nem messze Mayentől. Tartok tőle, hogy ott most gondban lesznek. – Muszáj volt éjjel útnak indulniuk, kollegina? Most a bergesfeldeni Erdei Klinikára kerülnek, pedig aligha ez volt a szándékuk. – Szabadságon voltunk a közelben. Tegnap este felhívtak a klinikáról, hogy váratlanul megbetegedett az az orvos, aki a férjemet helyettesítette. Ezért igyekeztünk haza minél hamarabb. – Hát most kénytelen lesz beletörődni, hogy egy darabig az Erdei Klinikán marad, kollegina. Azt hiszem, a férjének koponyatörése van, az pedig nem gyógyul be egy hét alatt. – Magánál van? – kérdezte az asszony halkan. – Nem. Azonnal kezelésbe kell venni. – Igen. – Többet nem is mondott. Anders doktor látta, hogy az ájulás és az ébrenlét között lebeg. Jelen pillanatban még ez a legjobb a számára. A törött kar biztosan nagy fájdalmakat okoz, és valószínűleg enyhe agyrázkódása is van. Robert Anders elnézte az orvosnő finom profilját. Magában azt találgatta, milyen színű lehet a szeme. Eddig nem tudta megállapítani. A haja világos, ez tisztán látszik. Lágy hullámokban övezte keskeny arcát. A sofőr hátranézett, és félrehúzta a kis tolóablakot, amely elválasztotta az orvostól és a két sérülttől:
– Minden rendben? – kérdezte kötelességtudóan. – Igen, köszönöm. De azért örülnék, ha már a klinikán lennénk. Hamarosan az Erdei Klinika épülettömbjéhez értek. Külön bejárat volt a mentőautóknak, oda hajtottak, és a doktor kocsija követte őket. Azonnal mozgásba lendült minden. Kívülről kinyitották a kocsi hátsó ajtaját, és már készenlétben állt több beteghordozó, hordágyakkal. Amikor a fiatalasszonyt óvatosan felemelték, megint magához tért. Az erős fényben Anders doktor világosan felismerhette, hogy a hatalmas szempár sötétbarna, és ez a szempár őt keresi. Gyorsan mellé lépett. – Még valamit mondani akar? – kérdezte halkan. – Igen, rögtön szólnom kellett volna, hogy négy hónapos terhes vagyok. A sokk miatt feledkezhettem meg róla. Remélem, a kicsinek semmi baja nem történt. Azonnal beszélnem kell egy nőgyógyásszal. A karom is fáj, de az most nem fontos. Anders doktor bólintott: – Nőgyógyász vagyok. Puszta véletlen, hogy engem hívtak ki a balesethez. Ha megengedi, vállalom. Mosoly suhant át az asszony arcán, és ez a mosoly még a homlokát borító csúnya kötést is feledtette: – Köszönöm, kolléga. Megbízom magában. Friedemann-né éjszakai telefonjának hát mégiscsak volt valami értelme. Persze az Erdei Klinikán is a lehető leggondosabban ellátják a kollégák a beteget. A sürgősségi osztály vezetője dr. Büttner, Anders doktor legjobb barátja volt. Anders doktor ugyan nem tartozott a klinika állományába, de rendelkezett néhány ágy fölött a betegei számára. Ma éjjel nem is gondolkozott azon, mit miért tesz. Mindenesetre nagyon fontos volt a számára, hogy személyesen vegye gondozásba Fehring doktornőt. Tulajdonképpen már haza is mehetett volna, úgyis talpon volt előző éjjel is, de valahogy eszébe sem jutott. Egy nővér felvette a sérült személyi adatait. Anders doktor hallotta, hogy az asszony keresztneve Katharina. Dr. Katharina Fehring, 28
éves, belgyógyász. A férje dr. Michael Fehring, 35 éves, sebész. Biztos jó párost alkottak a mayeni klinika vezetésére. A sofőrt Frank Rammersnak hívták, kereken húszéves volt, és még mindig nem tért magához az elszenvedett sokkból. Az ügyeletes kolléga az intenzív osztályra irányította, ott gondoskodnak róla. Az egyik nővér majd telefonál Stuttgartba a szállítási vállalathoz, amelynek Frank Rammers fuvarozott. Anders doktor elkísérte új betegét, aki közben megint magához tért. Minden gondolata a gyerek körül forgott, és a doktor örült is, hogy nem tesz fel kérdéseket a férjével kapcsolatban, akit éppen most vittek be a műtőbe. Katharina Fehring először is infúziót kért, hogy minél kisebb legyen a kockázat a magzat számára. – Először a kezét kellene ellátni, kollegina – mondta Anders doktor. – Biztosan nagy fájdalmai vannak. – Az most nem számít. Szeretném ha nem csinálnának röntgenfelvételt. – Minden óvintézkedést megteszünk. A berendezéseink a legmodernebbek. Minimális sugáradagra van szükségünk. Dr. Katharina Fehring szorongva pillantott rá szép sötétbarna szemével: – Csak tudnám, hogy történt a baleset! Egyszerűen képtelen vagyok visszaemlékezni. – Most először is alaposan megvizsgáljuk. Két nővér érkezett, hogy levetkőztesse a sérültet. A csomagja a kocsiban maradt, senkinek nem jutott eszébe. Bár úgy látszott, hogy mindenekelőtt a törött kart kellene ellátni, Katharina Fehring orvosnő ragaszkodott hozzá, hogy előbb egy gyógyszert kapjon, ami megakadályozza a spontán abortuszt. Erős akarata lehetett. Így aztán az egyik nővér tartotta az infúziós palackot, amíg az orvos meg vizsgálta a beteget. Ő is meggyőzödön róla, hogy az aszszony félelme nem alaptalan. Valószínűleg előreesett, mikor a két kocsi összeütközött. Egyelőre nem lehetett biztosan tudni, elszenvedett-e valamilyen belső sérülést, a magzat számára mindenesetre nagy volt a kockázat.
Anders doktor áttelefonált a röntgenosztályra. Az ügyeletes kolléganő azonnal felvételt akart készíteni a törött karról. – Csöpögtetéssel együtt is megy. Tudja jól, hogy a lehetetlent is lehetővé tesszük – tette hozzá tréfálkozva. A doktor megköszönte. Most van egy kis ideje, hogy utánanézzen, milyen állapotban van dr. Michael Fehring. A műtő előterében hallotta, hogy éppen most riasztják telefonon az Erdei Klinika igazgató főorvosát, Thorsten professzort. A beteg állapota rossz, sőt nagyon rossz. Anders doktor akaratlanul is Katharina Fehringre gondolt. Nem is sejti, hogy a férje életveszélyben van, a balesetben elszenvedett sokk és az aggódás a magzat sorsáért egyelőre minden mást elfeledtet vele. Sokáig persze nem fog tartani, hamarosan érdeklődni kezd a férje után. Az aneszteziológusnő rohant el mellette: – Ha már itt van, kolléga, besegíthetne a műtétbe – szólt oda futtában. – Még valakire szükség van. – Ha a professzor úrnak megfelelek. – A főnök szívesen dolgozik magával, hiszen tudja. – Rendben, benne vagyok. De előbb a saját betegem után kell nézzek. Anders doktor nagyon sietett. A nőgyógyászati vizsgálóban már nem találta ott Katharina Fehringet, átszállították a röntgenosztályra. Aztán majd begipszelik a karját, hacsak nem kell nyújtani. Ezt a munkát nyugodtan rábízhatja a sebészeten ügyeletes kollégákra. – Mondja meg Fehring doktornőnek, hogy be kellett mennem a műtőbe – kérte meg az egyik nővért. – Aztán majd visszajövök hozzá, de eltarthat egy ideig. – Megmondhatjuk neki, hogy a férjét operálják, doktor úr? – Persze. Nem titkolhatjuk el előle. Thorsten doktor maga végzi a műtétet. A nővér jelentőségteljesen nézett rá. Már ő is tudta, hogy dr. Michael Fehringnek nem sok esélye van az életben maradásra, de Thorsten professzornál a lehető legjobb kezekben van. Ha egyáltalán lehet rajta segíteni, hát ez a kiváló sebész biztosan megteszi, semmi kétség. De csodákra még a professzor sem képes.
Anders doktornak nem volt ideje a pesszimista gondolatokra, minél hamarabb sietett vissza a műtőbe. Itt találkozott össze Thorsten professzorral, aki örömmel rázott kezet vele. – Jó, hogy itt van, Anders kolléga. Úgyis hívatták volna. Úgy látszik, kritikus a helyzet. Robert Anders bólintott: – Tényleg rosszul néz ki, professzor úr. Ott voltam a balesetnél. – Hogy történt? Anders doktor röviden elmondott mindent, úgy hogy a főorvos képet tudjon alkotni magának az eseményekről. Közben a csapat többi tagjával együtt készülődtek a műtétre. Thorsten professzor alaposan megnézte a koponyáról készült röntgenfelvételeket. Műtéttel itt semmit sem lehet elérni, de annak a lehetősége fennáll, hogy tartós stabil helyzetben fokozatosan helyreállítható a koponyaalap törése. Sokkal veszélyesebbnek látszott az erős belső vérzés a hasüregben, ezért kellett sürgősen megoperálni a beteget. – Próbáljuk meg, hölgyeim és uraim – szólalt meg a professzor. – Ez megint egy olyan eset, ahol semmit nem lehet előre tudni. Steril zöld köpenyükben az orvosok és nővérek az éles lámpák fényében körülállták a műtőasztalt. Elektromos műszerek ellenőrizték a beteg légzését, pulzusát és vérnyomását. Az értékek meglehetősen rosszak voltak, mégis meg kellett kockáztatni a műtétet. Dr. Robert Anders Katharina Fehringre gondolt. Az nem lehet, hogy egyszerre veszítse el a férjét és a gyermekét – futott át rajta. A sors nem lehet ennyire kegyetlen. Aztán már csak a munkára koncentrált, a hajszálpontosan egyeztetett összmunkára a professzorral és a többi orvossal. Robert Anders számára minden műtét egy varázslat volt. A professzor már többször mondta, hogy született sebész, nemcsak a nőgyógyászatban, hanem a sebészetben általánosságban. Végül is megvolt mind a két szakvizsgája, de a gyakorlatban a nőgyógyászat mellett döntött. Meleg volt a műtőben. A professzor homlokán verítékcseppek gyöngyöztek, egy nővér leletörölte. Alig hangzott el egy-egy szó. Időnként a professzor kiadott egyegy utasítást. Anders doktor pontos asszisztens volt, a professzor
minden kézmozdulatára azonnal reagált. A műtéti terület áttekinthetetlen volt, és már az is nagy szó volt, hogy sikerüli szabaddá tenni egy átmetszett eret és elállítani a vérzést. Egészében rettenetes kép tárult eléjük. Az egész műtét alatt egyetlen orvos sem ringatta magát abban az illúzióban, hogy a beteg már túl lenne az életveszélyen. Sőt minden erőfeszítésük ellenére sem bízhattak benne, hogy túléli. Ehhez jött még a koponyaalapi törés, amelynek következményeiről még sejtelmük sem lehetett. Volt egy pillanat, mikor úgy tűnt, a vérkeringés felmondja a szolgálatot, aztán mégis sikerült helyreállítani. A műtő ajtaja fölött függő óra majdnem hajnali három órát mutatott, mikor a professzor hátralépett a műtőasztaltól, hogy a seb bezárását átengedje a kollégáknak. Az aneszteziológusnő is fellélegzett, mikor átadhatta végre a közvetlen felelősséget. A beteget átszállították az intenzív osztályra, ahol továbbra is monitorokon figyelik az állapotát. – Lehet, hogy holnap még egyszer meg kell operálni – szólalt meg Thorsten professzor fáradtan. – Kérdés persze, hogy kibírja-e. Nagyon remélem, hogy nem lesz szükség újabb beavatkozásra. Senki nem válaszolt, mindenki tudta, mennyire rosszak a kilátások. De az orvosok fáradhatatlanul és önfeláldozóan harcolnak a halállal. Itt ráadásul kollégáról van szó, aki súlyos közlekedési balesetet szenvedett. Mindegyikük tiltakozott magában a rettenetes kilátás ellen, hogy ez legyen számára a vég. *** Anders doktor kezet mosott és átöltözött, aztán elköszönt, és lifttel felment a nőgyógyászati osztályra. Az éjszakás nővér azzal fogadta, hogy Fehring doktornő karját már rendbe tették, a törés szerencsére nem bizonyult túl súlyosnak. – A beteg magát várja, doktor úr – magyarázta a nővér. – Azt mondja, megígérte, hogy még átjön. – Úgy is van, azért vagyok itt. Melyik szoba? – A tizennégyes, ott szemben, doktor úr.
Anders doktor halkan bekopogott. Belülről alig hallható igen válaszolt. Az ágy mellett égett a kislámpa, Katharina Fehring várakozásteljes pillantással fogadta. – Hogy van a férjem? – kérdezte. A doktor lesütötte a szemét: – Egyelőre nem sokat mondhatok. A műtét mindenesetre sikeres volt. – Azt már elhallgatta előle, mennyire rossz a beteg állapota, nem akarta még jobban felizgatni. Nagy vonalakban számolt be hát a műtétről, itt-ott gyorsan átsiklott egy-egy részlet fölött. – Holnap majd meglátjuk, kollegina. A koponyaalapi törés nem életveszélyes, és ez nagy pozitívum. Hogy a többi sérülése hogy viselkedik, azt majd a következő órák fogják megmutatni. – Holnap reggel nyolckor telefonálnom kell az Eifel-klinikára. Mindenképpen szükségünk lesz egy helyettesre. A főorvosunk nem bírja egyedül. – Szörnyű, hogy mi, orvosok, még betegek se lehetünk nyugodtan – hagyta rá Anders doktor. – Nekem most először a gyerekkel kell törődnöm. – Legjobb lesz, ha még egyszer megvizsgálom. – Jó lenne. Anders doktor némi aggodalommal állapította meg, hogy van egy kis vérzés. Óvatosan közölte a beteggel, és azt javasolta, ismételjék meg az infúziót. A kollegina azonnal egyetértett. – Annyira örültünk a gyereknek – suttogta, miközben Anders doktor ismét rákötötte karját az infúzióra. – Remélem, nem lesz semmi komplikáció. Nem számít, ha néhány hétig itt kell feküdnöm, ha muszáj. Az orvos egy széket húzott az ágy mellé, és leült: – Most még semmit nem ígérhetek, kollegina. Katharina Fehring szája széle megremegett: – Félek – vallotta be szégyenlősen. – Magához tért egyáltalán a férjem a műtét előtt? Nem üzent valamit? A doktor a fejét rázta: – Nem lehetett beszélni vele... sajnos. Az asszony hallgatott.
– Thorston professzor minden lehetségest elkövetett – tette hozzá végül az orvos. – Az ország egyik legjobb sebésze, és még külföldön is elismerik. – Ismerem a nevét – válaszolta a doktornő. Anders doktor a csuklója után nyúlt, hogy ellenőrizze a pulzusát. Nem zárható ki az enyhe agyrázkódás sem. – Nem fáj a feje? – érdeklődött. – Nem, csak a seb ég egy kicsit. De az szóra sem érdemes. Sikerült meggyőznöm a kollégákat a sebészeten, hogy nem érdemes öszszekapcsolni. Remélhetőleg nem lesz nagyon csúnya a heg. – Sima vágás – emlékezett vissza a doktor –, közvetlenül a haja tövénél. Legfeljebb majd kénytelen lesz frufrut hordani. Az asszony mosolya kicsit halványra sikeredett: – Ez legyen a legnagyobb bajunk, igaz? Csak nem akartam, hogy elcsúfítsanak. – Azt biztos nem tették volna. – Hát persze, a baleseti sebészeten nem a szépség számít. – Legszívesebben most egy altatót adnék magának, de nem merem megkockáztatni. – Nem baj, ha ébren vagyok. Én se vennék be szívesen altatót. Anders doktor tovább üldögélt az ágy mellett. Az asszony teljesen éber volt, és újra meg újra beszélni kezdett. Röviddel hat óra előtt aztán enyhe, szülési fájásokra emlékeztető fájdalmakról kezdett panaszkodni. Éppen ettől tartott Anders doktor, ezért nem ment haza, és maradt ott mellette. – Elveszítem a gyermekem, – kérdezte az asszony szorongó hangon. – Így kezdődik? Kérem, mondja meg az igazat, Anders kolléga. Az orvos megfogta a kezét: – Most még nem tudhatom – válaszolta megnyugtatóan. – Mindent megpróbálok, hogy megmentsem. Várjon, hozok orvosságot. Nagyon hamar visszajött, kezében injekciós tűvel. Katharina Fehring nem kérdezte, milyen gyógyszert kap. Talán nem is akarta megtudni az igazat. Egy ideig behunyt szemmel, nyugodtan feküdt. A doktornak bőven volt ideje, hogy alaposan megnézze magának a fiatalasszonyt. A
finom arc intelligenciáról árulkodott, a szája vonala gyengédségre utalt. Mikor már azt hitte, hogy elaludt, egyszer csak kinyitotta a szemét: – Meg tudná kérdezni, hogy van a férjem? – kérte. Bólintott, és felállt. Fájt a háta, mert a szék nem volt túl kényelmes. – Rögtön jövök. Az intenzív osztályon semmi biztatót nem hallott. Egyiküknek sem sikerül? Habozva tért vissza Katharina Fehring szobájába. – Nos? – fogadta az asszony, telve várakozással. Megvonta a vállát: – Változatlan, kollegina. Alig telt el néhány óra a műtét óta. Majd gondoskodom róla, hogy folyamatosan tájékoztassák. – Nagyon köszönöm. Egész éjjel virrasztott miattam. – Nem tesz semmit. Sokszor töltöm itt az éjszakát a klinikán. Tudja, a gyerek meg az epegörcs többnyire éjjel jön – nevetett. – Nem tudna most egy kicsit pihenni? – Nem, meg kell nézzem a többi betegemet is itt a klinikán, aztán kezdődik a rendelésem. – Én meg kényelmesen heverészek itt. Meg tudjuk menteni a gyerekemet? – Sajnos, még nem mondhatok semmi biztosat, kollegina. Ne kívánja tőlem, hogy mindentudó legyek. Maga is orvos, tudja, hogy nem vagyunk istenek, még csak egyszerű kis félistenek sem, csak közönséges halandók, egy szép, de kockázatos foglalkozással. Nem tehetünk mást, mint együtt reménykedünk. Az asszony kicsit elpirult, és ettől olyan lett, mint egy fiatal lány: – Bocsásson meg – suttogta. – Az orvosok rosszabb betegek, mint bárki más. – Ne mentegetőzzön! Biztosan én se lennék könnyű beteg. Magára hagyta. Talán később mégiscsak tud aludni majd egy-két órát a kimerültségtől. Pontos utasításokat adott az osztályos nővérnek, milyen gyógyszereket kell beadni délig. – Ha bármi változás állna be, azonnal hívjanak! – írta még rá piros filctollal. Sajnos számítania kellett a hirtelen rosszabbodásra.
A korai időpont ellenére még gyorsan végiglátogatta a többi betegét. Megnyugodva állapította meg, hogy velük legalább minden rendben van. Anders doktor beült a kocsijába és hazahajtott, ahol Theresia Mansfeld várta neheztelő pillantással: – Egész éjjel! – sóhajtotta szemrehányóan. – Nem mehet így tovább, doktor úr. – Én se egészen így képzeltem a dolgot, drága Theresia. – Muszáj volt a tetejébe most még a mentőorvost is eljátszania? – Nem tehettem mást. Az asszony az én esetem. És a professzornak is kellett még egy sebész. – Ja úgy, szóval a professzort hívták. Akkor nehéz műtét lehetett. – Theresia Mansfeld nagyon büszke volt az ő doktora képességeire, s a büszkesége még a haragjánál is erősebb volt. – Nehéz műtét volt, Theresia. Most lezuhanyozok és átöltözöm, aztán kellene egy fantasztikus reggeli, dupla erős kávéval, két tojásból rántotta meg a többi. – Már mindent előkészítettem, doktor úr. – Maga egy angyal, Theresia. Anders doktor felment a lépcsőn. A két javíthatatlan tacskó békésen aludt az ágyában. Kedveskedve szidta őket. – Gyorsan kifelé! Tudjátok, hogy Theresia ki nem állhatja, ha bemásztok az ágyba. Gyorsan levetkőzött, és sokáig álldogált a zuhany alatt. Most jutott eszébe a teherautó sofőr, mindenképpen érdeklődik utána. Valami lázadozott benne a sors ellen. Hogy lehet, hogy ez az ember sértetlenül megúszta, míg a két kolléga a másik kocsiban súlyosan megsérült? Hol itt az igazság? Nem ízlett a reggeli, csak a házvezetőnője kedvéért gyűrte le a rántottát meg egy csésze kávét. Félóra múlva megjött Ulla Bertram, hűséges asszisztensnője is. Kezdődött a napi munka. A betegek nem is sejtették, hogy alig aludt valamit, joggal várták el tőle, hogy csak rájuk figyeljen. Délben megint bement az Erdei Klinikára. Találkozott kollégájával és barátjával, dr. Herbert Hansennel, a nőgyógyászati osztály
vezetőjével. Meg álltak a folyosón egy ablakmélyedésben, és megbeszélték dr. Katherina Fehring esetét. Hansen doktor kicsit habozott, mielőtt véleményt mondott volna: – Ennél többet nem tehetsz, Robert – szólalt meg aztán. – Drukkolok. De ha nincs mit tenni, bele kell törődni Az is lehet, hogy a gyerek nem lenni egészséges. – Erre már én is gondoltam – bólintott Anders doktor. – De annyira sajnálom. A férjének is nagyon rosszak az esélyei. – A baleset mindig szörnyű – hagyta helyben Hansen doktor homlokát ráncolva. – Kegyetlen és értelmetlen. – Nem változtathatunk rajta, Herbert. Az is lehet, hogy a végén minden rendbe jön, nem tehetünk mást, csak a kötelességünket. – Persze, csak annak a lehetőségei olyan szűkösek. – Igazad van, Herbert. Néha én is úgy érzem, hogy mi, orvosok nyomorúságosan keveset tudunk. – Ne kívánj túl sokat, Robert. – Tudom, tudom, de mégis nehéz elfogadni. Hansen doktor félrefordította a fejét: – Ne vedd annyira a szívedre, Robert. Meg kell tanuljuk, hogy csak iparosok vagyunk. – Megpróbálom, Herbert. Hogy van Irene? – Jól. Adjam át az üdvözleted? – Nagy szeretettel, Herbert. Valamelyik este majd átjövök. – Mindig szeretettel várunk, Robert, de ma ügyeletes vagyok. – Ma korán lefekszem. Már két éjjel nem aludtam. Nem lennék túl szórakoztató vendég, legfeljebb horkolnék az egyik fotelban. A két barát elbúcsúzott. Anders doktor először az intenzív osztályra ment. Az operált sérült állapota rosszabbodott, de még mindig volt valami remény. Változatlanul nem tért magához, ami alighanem a koponyatörés és a vele járó súlyos agyrázkódás következménye volt. Katharina Fehring már türelmetlenül várta a doktort. Beszámolt neki, hogy a vérzés nem állt el, és az enyhe fájások is jelentkeztek. – Kezdem szoktatni magam a terhességmegszakítás gondolatához – mondta fakó hangon. – Őrültség lenne lebecsülni a veszélyt. Vagy maga tud valami jobbat?
Ezúttal a doktor nyíltan viszonozta a pillantását: – Igaza van, kollegina. A gyerek veszélyben van. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy esetleg nem lenne egészséges. Az asszony bólintott: – Igen, erre én is rájöttem. És mindez csak azért, mert egy teherautónak elromlott a fékje. Képtelen vagyok felfogni. Hogy van a sofőr? – Kipihente magát, és holnap hazaengedik. Úgy tűnik, tényleg nem tehetett a balesetről. Éppen most hallottam, hogy délelőtt kihallgatta két rendőr. – Gyorsan dolgozik itt a rendőrség – válaszolta Katharina Fehring. – A kocsiból is mindent elhoztak, semmi nem hiányzik. De a kocsi csak egy halom ócskavas. Már elszállították. – Egy autót könnyű pótolni, kollegina. – Hát persze. Nem is izgat, mi történt a kocsival. Anders doktor megint megvizsgálta. – Eldőlt? – kérdezte a beteg. – Nem, és nem is adjuk fel a harcot. Ha egy mód van rá, életben tartjuk a gyerekét. – A bizonytalanság a legrosszabb. A doktor megfogta a kezét. A jobb keze volt, mert a balt begipszelték, csak a fehér ujjak kandikáltak ki a kötésből. – Még soha nem próbált türelemre bírni egy beteget? – kérdezte kicsit szemrehányóan. Az asszony kipréselt magából egy mosolyt: – Szörnyű beteg vagyok, Anders kolléga. És még csak meg sem ígérhetem, hogy megjavulok. – Ne adja fel! Katharina Fehring hátraejtette fejét a párnára. Lehunyt szempillái alól néhány könnycsepp szivárgott elő. A doktor alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy letörölje. Az együttérzés és valami furcsa gyengédség hulláma öntötte el a szívét. Mélyen megrendült. Még soha nem érzett ilyesmit egy betegágy mellett. Miért nem tudja kényszeríteni az égieket, hogy csodát tegyenek ezért a fiatal nőért?
A beteg látszólag meg is feledkezett róla. Anders doktor kis idő múltán lábujjhegyen kiment. Még mindig maga előtt látta a könnyeit, azokat a könnyeket, amelyeket nem szabad letörölnie, hiszen az orvosnak ehhez nincs joga. *** Másnap reggel a doktor borús, esős időre ébredt, de prímán érezte magát, mert tíz órától nyugodtan alhatott. A telefon is néma maradt az ágya mellett. Barátságos pillantást vetett a fehér készülékre. Kizavarta az ágyból Cherryt és Knuspit. Szemrehányóan néztek rá, és azonnal az ajtót kezdték kaparni. Kiengedte őket az ajtón, majd odalent Theresia Mansfeld kiengedi őket a kertbe. Még csak hat óra, bőven ráér. Borotválkozás közben jutott eszébe Katharina Fehring. Homályosan felrémlett előtte, hogy az éjjel róla álmodott, de az álom részleteire nem tudott visszaemlékezni. Theresia Mansfeld szokás szerint már készenlétben tartotta a kávét. – Még rendelés előtt átmegy a klinikára? – kérdezte. – Igen. Ha elkésnék, Ulla tartsa szóval a betegeket. Remélem, nem tart sokáig. – Rendben, doktor úr. Mikor kilépett a házból, eleredt az eső, s a két tacskó gyorsan bemenekült a hallba. Kivételesen nem is próbálták meg követni gazdájukat a kocsiba. Anders doktor az Erdei Klinikához hajtott, és igyekezett a főbejárathoz minél közelebb parkolni, hogy rövidebb legyen az út a zuhogó esőben. A bejáratnál szembetalálkozott Hemmer doktorral, aki az intenzív osztályon ügyelt az éjjel. – Jó reggelt, kolléga. Rossz híreim vannak a maga számára. Mi mást is mondhatna Hemmer doktor, mint rossz hírt? – Jó reggelt. Hogyhogy rossz hírei? – A betegének a férje, tudja, Fehring doktornő, aki magánál fekszik a nőgyógyászaton, embóliát kapott. – Jézusom!
– Amúgy sem volt sok esélye. Ki tudja, mi történhetett még. Persze mindent megtettünk, de nem lehetett rajta segíteni. Megmondja a feleségének? Hemmer doktor bizonyára kitűnő orvos, mégis közutálatnak örvend. Több oka is van, nem utolsósorban a becsvágya és a hiúsága. Ma reggel dr. Robert Anders kimondottan dühös volt a kollégára, pedig biztosan nem volt hibás dr. Michael Fehring halálában. – Meg kell tennem – válaszolta Anders doktor kényszeredetten. – De nagyon nem szívesen. – Valakinek csak meg kell mondania. És mégiscsak maga a kezelőorvosa. – Jó, rendben van. Néha teljesen értelmetlennek érzem a hivatásunkat. Magával sose fordul elő? A belgyógyász vállat vont: – Maga mindig csak sikerre vágyik, Anders kolléga. Ez sajnos lehetetlen. Nem tudunk minden beteget meggyógyítani. Anders doktor hallgatott. Hemmer doktor továbbment, sima arcán fölényes kifejezéssel. Őt legalábbis hidegen hagyta az intenzív osztályon bekövetkezett haláleset. Hogy időt nyerjen, Anders doktor előbb a többi betegét látogatta végig. Volt köztük egy idős hölgy is, akit megoperált. Fellépett valami kisebb komplikáció, így aztán teljes tíz percet nyert a vele való foglalkozással. Amúgy semmi különös – semmi az égvilágon. Most már kénytelen bemenni Katharina Fehringhez. Éppen a telefont tette le, mikor belépett hozzá. Sápadt arca egészen felélénkült, majdnem vidámnak tűnt. – A főorvosunknak, Haffling doktornak sikerült helyettest találni a klinikára. Egy nyugdíjas kolléga hajlandó besegíteni Hafflingnak, amíg mi meggyógyulunk. Legalább ott rendben van minden. Haffling kolléga tényleg zseniális. Addig telefonálgatott, amíg csak sikerült a dolog. Anders doktor az ágy lábához lépett: – Nagy megnyugvás, ugye? – minden egyes szó nehezére esett. – Hát persze. Emiatt is nagyon aggódtam. – Felemelte ép kezét: – Aludtam néhány órát, mégis olyan fáradtnak érzem magam. És most még a fejem is fáj.
– Maga is tudja, hogy ilyen baleset után ez teljesen normális. Katharina Fehring azonnal felfigyelt rá, hogy a doktor hangja most mintha másként csengene. A kérdései és a válaszai is szűkszavúak voltak. – Történt valami? – érdeklődött gyanakodva, és kutatva vizsgálta a doktor arcát. – Miért nem ül le? A doktor két kézzel megragadta a vaságy rúdját: – Éppen most tudtam meg, hogy a férje... meghalt, kollegina. Embólia. A baleset óta nem tért magához. Nagyon nehezemre esik, hogy megmondjam, nekem is erős sokk volt. Őszinte részvétem, kedves asszonyom... Milyen ügyetlenül fejezi ki magát! Úgy érezte, a szavai semmitmondóak és értelmetlenek. Katharina Fehring kifejezéstelenül meredt rá. Nem fogta fel azonnal, amit hallott, csak fokozatosan hatolt el a tudatáig. – Meghalt – suttogta maga elé. – Michael nem él. Ha legalább láthattam volna a műtét után! Tegnap sírt, most olyan mozdulatlan maradt az arca, mint egy szép maszk. A kötés olyan volt a fején, mint egy korona, szőke haja úgy fénylett, mint az arany. A fájdalomtól kővé dermedt asszony látványa jobban megrázta Anders doktort, mintha hangosan zokogott volna. – Folyton csak a gyerekre gondoltam – folytatta, inkább önmagának, mint Anders doktornak. – Jobban aggódtam a gyerekért, mint érte. Most már csak a gyerek maradt meg. És talán még őt sem tudom megtartani. Istenem, hogy fogom kibírni? Erre a fájdalomra nem volt vigasz. Senki nem vehette le róla azt a terhet, amit maga kellett hogy viseljen. Robert Anders szívét megint összeszorította a fájdalmas gyengédség. Miért nincs hatalma, hogy távol tartsa tőle a fájdalmat? Miért kell ilyen dermedten és tehetetlenül néznie, ahogy átgázol rajta a sors? – Ha bármit tehetünk, számíthat ránk – szólalt meg végre. – Thorsten professzor és én a rendelkezésére állunk. Szomorúan rázta meg a fejét:
– Mit lehet itt még tenni? Michaelt nem adhatják vissza. Abban a pillanatban elvesztettem, mikor nekünk rohant az a szörnyű teherautó. Talán kezdettől fogva nem is reménykedtem. Az ember valahogy megérzi az ilyesmit, még ha saját magának se meri bevallani. – Ha nem lett volna remény, meg se operáltuk volna – vetette ellen Anders doktor. – Én is orvos vagyok, tudom, hogy az orvostudomány nem mindenható, Anders kolléga. Egyedül kell boldogulnom a gyászommal. És maga még most sem ígérheti meg, hogy legalább a gyerek megmarad. – Nem, semmit nem ígérhetek. Az asszony végigsimított a szemén: – Olyan boldogok voltunk ezen a rövid szabadságon. A férfinak nem jutott eszébe válasz. Némán ácsorgott, még mindig az ágy vasát markolászva, mintha abban akarna megkapaszkodni. – Fel kell hívnom a főorvosunkat – szólalt meg az asszony a súlyos hallgatás után meglepő nyugalommal. – Az Eifel-klinika az édesapám öröksége, ott tovább kell mennie a munkának. – Nincs rám szüksége? – Nem, most nem. Majd később... – A nővér bekapcsolja az infúziót. Délben majd benézek, kollegina, de ha addig szüksége lenne valamire, hívasson fel. A rendelőmben utolérnek. – Köszönöm. Ne... ne csináljon gondot belőlem. Majd Haffling kollégával megbeszélem, amit kell. Megnézhetem majd a férjemet... legalább egy percre? – Gondoskodom róla. De felkelnie nem szabad. Majd odaviszik. – Jó. Legalább elbúcsúzhatunk. Michael meg én. Olyan lesz, mintha még élne. Biztos vagyok benne, hogy ad nekem valami útravalót, és meg fogom érteni. Robert Anders valami irigységhez hasonlót érzett. Még a halálon túl is kötődik a férjéhez. Vigaszt talál, ha meglátja, és néma párbeszédet folytathat vele. Eleresztette az ágy végét, és meg fogta az asszony hideg kezét: – Nem tudom, mit mondjak – vallotta be.
– Itt nincs mit mondani. Tudom, hogy jót akar. Nagyon köszönöm. Öregnek és fáradtnak érezte magát, mikor kilépett a szobából. A nővérszobában megkínálták egy csésze kávéval, a mindenható csodaszerrel, ami eddig még mindig hatott. A nővér lelkére kötötte, hogy fokozottan figyeljen oda Katharina Fehringre. – Legalább a gyereke megmarad, doktor úr? – kérdezte a nővér tele szomorúsággal és együttérzéssel. Vállat vont: – Sejtelmem sincs. Néhány nap múlva többet tudunk. Ahogy kilépett a klinikáról, éppen odakanyarodott a professzor kocsija: – Hallotta már? – kérdezte azonnal a klinika főorvosa. – Sajnos igen, professzor úr. Már jártam Fehring kolléganőnél, és megmondtam neki. Rosszabb volt, mint bármilyen műtét. – Majd én is bemegyek hozzá. Ennyivel tartozom neki. Nagyon megrázott a haláleset. Jól esett hallania a professzor meleg, őszinte szavait. Ő talán kicsit több vigaszt tud nyújtani Katharina Fehringnek. Ő maga ebből a szempontból sajnos csődöt mondott. Senki nem teheti meg nem történtté a végzetes balesetet. Az élet megy tovább, és hiába lázadozunk a sors ellen. Anders doktor beült a kocsijába, és visszahajtott a doktorházhoz. Cherry és Knuspi a szokásos boldog ugatással roham eléje, de ma még ez is csak idegesítette. *** Szombaton Agnes Anders látogatta meg az unokaöccsét. Hívott egy taxit, és egyszerűen odament, minden előzetes bejelentés nélkül. – Remélem, nem zavarok – lépettbe ragyogva az idős hölgy. – Különben mindjárt visszamegyek. Robert Anders átölelte a nénikéjét. Az egyetlen rokona volt, és nagyon szerette, de a lelke mélyén ma szívesen hazaküldte volna. Mégsem akart udvariatlan lenni, a nagynénje nem értette volna, mi történt vele. Theresia Mansfeld is előjött a konyhából. Örült a vendégnek:
– Nagyon finom borjúsültet csinálok holnapra. Ugye, itt marad, Anders kisasszony? – Ha nem dobtok ki, maradok. De előbb ki kell fizetnem és el kell küldenem a taxit. Kint vár, arra az esetre, ha rosszkor jöttem volna. A doktor elfojtott magában egy mosolyt: – Te sose jössz rosszkor, Agnes néni, te is tudhatnád. Az idős hölgy a kezébe nyomta a kézitáskáját: – Akkor intézd el. Adjál neki tisztességes borravalót. Rendes fiú, jól eldiskuráltunk útközben. Anders doktor kifizette a taxit. Rövidesen a nappaliban üldögélt a nagynénjével, kávé és sütemény mellett. Theresia Mansfeld nem csatlakozott hozzájuk, mert állítólag sok volt a dolga. Finom salátákat készített a ragyogó konyhában, mintha nem egyetlen vendég, hanem egy egész hadsereg érkezett volna. – Fáradtnak látszol, Robert – állapította meg közben a néni szokásos éleslátásával. – Attól tartok, túl sokat dolgozol. – Az én hivatásomnál előfordul néha, hogy az ember nem jut hozzá, hogy aludjon, Agnes néni. De nincs semmi baj. – Vagy valami bosszúság ért? Valami nincs rendben. Ne is erőlködj, látom az orrod hegyén. Vállat vont, és elkezdte a kávéját kevergetni, pedig se cukor, se tej nem volt benne: – A bosszúság nem a megfelelő kifejezés. Történt egy haláleset, ami nagyon közelről érintett. Néha még a gyakorló orvossal is előfordul. – Fiatal nő volt? – Nem, egy kolléga. Baleset volt, és még aznap éjjel megoperáltuk, mégis meghalt. – Valaki az Erdei Klinikáról? Ismertem? – Dr. Michael Fehringnek hívták, és az Eifel-klinika főorvosa volt Mayenban. Abban a veszélyes kanyarban történt a baleset, a Weidenstrasse végén. Fehring doktornő, a felesége, szintén a kocsiban ült. Nálunk fekszik a klinikán, az én betegem. – Idősebb volt a kolléga? – Harmincöt. Túl fiatal, hogy meghaljon. De hát ezen nincs mit segíteni. – A hangja keményen és keserűen csengett.
– Hogy viseli a fiatalasszony? – Csodálatra méltó tartással, Agnes néni. De nagyon szenved, még ha nem is vallja be. – Súlyosak a sérülései? – Semmi veszélyes. De bent kell tartani a klinikán. Az okokról semmit nem mondhatok. Mindenesetre nagyon nehéz helyzetben van, és rettenetesen sajnálom, hogy nem tudok segíteni rajta. – Vannak hozzátartozói, akik törődnek vele? Vannak gyerekei? – Se rokonai, se gyerekei. Ma beküldtem hozzá Ulla Bertramot. Talán vannak olyan személyes kívánságai, amikről szívesebben beszél egy nővel. – Úgy látom, nagyon megvisel a fiatal özvegy sorsa, Robert. – Annyira sajnálom... – És szereted. Látnod kellene az arcodat, ahogy róla beszélsz. Egész ellágyulsz és álmodozó leszel. Még a hangod is ellágyul. – Katharina Fehring nem minden napi nő, Agnes néni. Nehéz elmagyarázni, milyen. Szeretném, ha nem ilyen körülmények között ismertem volna meg. Legalább ne lenne a betegem. – Mit jelentsen ez? Ennek az asszonynak minden bizonnyal nagy szüksége van rád. Elvesztette a férjét, és teljesen egyedül maradt. – Te mindjárt arra gondolsz, hogy megházasíts, Agnes néni. – Mindenesetre azt nem állíthatod, hogy ezt a hölgyet én kerestem volna ki neked. – Agnes néninek már számtalan ilyen jellegű próbálkozása volt, de mindegyik siralmas kudarccal végződött. – Nem. Katharina Fehringgel a hivatásom gyakorlása közben találkoztam. Addig marad az Erdei Klinikán, amíg szükséges. Aztán elutazik, és soha többé nem látom. Ennyi az egész. – Legalább valld be, hogy sajnálni fogod, ha nem láthatod többé. – Agnes nénit nem lehetett egykönnyen eltéríteni a kedvenc témájától. Évek óta fáradhatatlanul igyekezett megfelelő partnert találni Robert számára. Ő maga ugyan sose ment férjhez, de szerette volna, ha unokaöccse minél hamarabb beevezne a házasság révébe. Az Anders család nem halhat ki! Egy ilyen család! Hosszú távon különben is szomorúnak találta az agglegényéletet az unokaöccse számára. Nem csoda, hogy most is biztos ösztönnel megérezte, milyen mély érzéseket ébresztett unokaöccsében a megözvegyült kolléganő.
– Igen, nagyon fogom sajnálni. De ilyen ilyen az élet. Fehring doktornőnek is megvan a maga feladata. Tovább kell vigye az apjától örökölt Eifel-klinikát. Nekem is kötelezettségeim vannak Bergesfeldenben. Semmi értelme, hogy képzelődjünk. Lehet, hogy egyszer majd újra férjhez megy. Biztosan egy kollégához, aki átveszi a klinikája vezetését. De egyelőre szó sincs semmi ilyesmiről. Nagyon szerette a férjét. A néni megköszörülte a torkát: – Sebész volt a férje? – érdeklődött. – Igen, ő pedig belgyógyász. – Te is sebész vagy, Robert... – De biztosan nem hagyom itt Bergesfeldent. Különben is miket beszélünk itt összevissza? Tiszta őrültség. – Nem látom be, miért kellene szem elől veszítened. Várj egy évig, addigra lelkiismeret-furdalás nélkül eldöntheted, szereted-e még mindig, és viszonozza-e az érzéseidet. A doktor energikusan rázta a fejét: – Egy év múlva Fehring doktornő tökéletesen elfelejt. Legfeljebb arra fog emlékezni, hogy én mondtam meg neki, hogy meghalt a férje. Sose fogja megtudni, mibe került nekem ez a bejelentés. Agnes néni kinyújtotta karját az asztal fölött, és megérintette az unokaöccse kezét: – Meglehetősen rossz állapotban vagy – mondta, mintha csak egy hörghurutról lenne szó. – Én nem adom fel a reményt. – Rossz úton jársz, Agnes néni. – Majd a jövő eldönti, Robert. Adj még egy kis kávét! – Ezzel a téma le is volt zárva. Anders doktor már nagyon bánta, hogy szóba hozta Katharina Fehring doktornőt, de képtelen lett volna elhallgatni a találkozását ezzel az asszonnyal. *** A férfi egy nagy amerikai kocsival érkezett. Magabiztos volt a fellépése, és egészében jól nézett ki. A portásnál Fehring doktornő után érdeklődött, aztán a nőgyógyászati osztály felé indult.
– Fehring doktornőt akarom meglátogatni – magyarázta a fiatal tanulónővérnek, aki az útjába akadt. – Tizennégyes szoba – válaszolta a kislány, és csodálattal bámult rá. A férfi sötét szeme viszonozta a pillantást, a szája körül mosoly játszadozott. – Köszönöm, kicsikém. A tanulónővér elpirult. Az idegen a szemközti ajtóhoz lépett, és bekopogott. – Katja... muszáj volt eljönnöm hozzád! Katharina Fehring feléje nyújtotta ép kezét. Halvány ajkain gyenge kis mosoly jelent meg. Dr. Jürgen Haffling, az Eifel-klinika mindössze harminchat éves főorvosa megragadta a kezét, és az ajkához húzta. – Szörnyű, Katja. Telefonon nem is lehet értelmesen beszélni. Ezért vágtam be magam a kocsiba. Gondolom, egy csomó formaságot is kell intézni. A hét végén talán majd sikerül. – Köszönöm, Jürgen. Nem is mertem remélni, hogy el tudsz szabadulni. Hogy válik be a beugró kolléga? – Tapasztalt sebész, Katja, meg lehet bízni benne. A tetejébe még kifejezetten boldog is, hogy megint sürgősen szükség van rá valahol. Nem nagyon tetszett neki a nyugdíj. Másfél napra nyugodtan rábízhattam a klinikát. – Nagy megkönnyebbülés, hogy sikerült találnod valakit. Hogy van Sterner kolléga? Még nem is jutottam hozzá, hogy az egészsége után érdeklődjek. Haffling doktor vállat vont: – Nem túl rózsásak a kilátásai, Katja. Kölnben fekszik, az Egyetemi Klinikán. Most tudtam meg, hogy ez már a második infarktusa. Nem is lett volna szabad elvállalnia a helyettesítést az Eifel-klinikán. Természetesen nagyon sajnálom, de egy kicsit haragszom rá, hogy ennyi gondot okozott mindannyiunknak. Katja Fehring nyelt egyet: – Nem szabad szemrehányást tenni neki, Jürgen. Jó barátja volt az édesapámnak, és már korábban is sokszor helyettesített nálunk.
– Tudom – vágott közbe Haffling doktor kicsit türelmetlenül. – Se te, se Michael nem gondoltatok rá, hogy a jó öreg Sterner közben megöregedett és roskatag lett. Egy széket húzott oda, és leült. – Ne haragudj, hogy nem hoztam virágot, Katja. Az ilyesmi valahogy nem megy nekem. Idétlennek érzem magam egy virágcsokorral a kezemben. Mondd már, hogy vagy? Katharina Fehring felsóhajtott: – Változatlanul, Jürgen. Egyfolytában a csöpögtetőn lógok. És valószínűleg mégis el fogom veszíteni a gyereket. A kolléga, aki kezel, mindent megtesz értem. Haffling doktor körülnézett. – Legalább rendes hely ez a klinika? Persze ha az emberrel baleset történik, nem választhatja meg sem a kórházat, sem az orvost. Thorsten professzorról mintha már hallottam volna... – Thorsten kiváló. Ha lehetett volna, hát ő biztosan megmenti Michaelt. – És téged ki kezel, Katja? Ez még fontosabb. – Anders kolléga. Nőgyógyász és sebész. Itt van rendelője, és a klinikán is rendelkezik néhány ágy fölött. Szerintem nagyon jó orvos. – Hogy kerültél hozzá? – Ő nyújtott elsősegélyt a balesetnél. Aztán valahogy természetes volt, hogy foglalkozik velem. Nagyon örültem, hogy a védőszárnyai alatt maradhatok. – Gondolom, majd őt is megismerem. Vagy nincs szolgálatban a hétvégén? – De, bejön vizitelni. Igazán meghatóan törődik velem. Az előbb ideküldte az asszisztensnőjét, hátha szükségem van valamire. – Na ja, ennyit igazán megtehet a kolléga. Végül is igazán nehéz helyzetben vagy. Az asszony elgondolkozva nézett rá. – Néha úgy érzem, mindjárt felébredek egy rossz álomból, Jürgen – vallotta be félénken. – Még mindig nem fogtam fel az egészet. – Idő kell, Katja. Otthon majd könnyebb lesz. – Vagy nehezebb. Minden lépésnél hiányozni fog Michael. Szörnyen nehezemre esik, hogy a jövőről gondolkozzam.
A férfi nevetve paskolta meg az arcát: – Az élet megy tovább, Katja. Bármilyen banálisan hangzik, ez az igazság. A teherautó-sofőrt persze majd megbüntetik... – Nem tehetett róla. Megállapították, hogy műszaki hiba volt. A részletek nem is érdekeltek. Örülök is, hogy nem fogják felelősségre vonni azt az embert. – Végül is nincs jelentősége, Katja. Michael úgysem él már. – Ne beszéljünk erről többet, Jürgen. Nagyon nehezemre esik. Mesélj inkább arról, mi van otthon. – Nincs sok újság. Néhány beteget hazaengedtünk, és felvettünk néhány újat. De most már a társadalombiztosító betegeit is felvehetjük. El van intézve. – Még Michael adta be a kérvényt. Azt hiszem, ez nagyon fontos. – Persze hogy fontos, Katja. Ha csak magánklinika vagy, manapság aligha tudsz fennmaradni. Mikor az apád megalapította az Eifelklinikát, még más idők jártak. – Rég volt, 1925-ben. Már apa halála óta is több mint három év telt el. Már csak a neve maradt meg a kapun. Haffling doktor bólintott: – Dr. Eckard Wegener professzor. Csodálatos ember volt. A súlyos háborús sérülése ellenére is tovább dolgozott. – Nagy szerencse volt, hogy én is orvos lettem, és orvoshoz mentem férjhez. Nyugodtan ránk bízhatta az életművét. Nem láthatta előre, ami történt. Senki nem láthatta. – De hát csak tovább akarod vinni a klinikát a mai formájában, Katja? – Feszülten várta a választ. – Igen, szeretném, Jürgen – válaszolt. – De nem vagyok biztos benne, hogy sikerülni fog. Most nem is tudok ezen gondolkozni. – Mindenesetre a betegbiztosító csak az első lépés, Katja. Örülj neki. Sok mindent megkönnyít a számodra. – Én már semminek sem tudok örülni, Jürgen. – Bocsáss meg, Katja. Csak azt akarom mondani, hogy számíthatsz a segítségemre. – Köszönöm. Jó barát vagy, Jürgen. Már most sem boldogulnék nélküled.
– Magától értetődik, amit teszek, Katja. Az én számomra is az élet értelme lett az Eifel-klinika. Te és Michael joggal várhattok és követelhettek tőlem sokat. – Megbízom benned, Jürgen. És nagyon hálás vagyok. Kopogtak az ajtón. A kis tanulónővér hozta a teát. A beteg még egy csészét kért a vendége számára: – Haffling doktor úr hosszú utat tett meg – magyarázta. Nemsokára maga a főnővér hozta be tálcán a teát és egy szelet süteményt dr. Jürgen Hafflingnak. Katja Fehring bemutatta őket egymásnak. Azt is megemlítette, hogy a látogató a klinikája főorvosa. – Ha itt akar éjszakázni, rendelhetünk szobát az Arany Mór Szállóban, doktor úr – ajánlkozott a nővér. – Nagyon kedves magától – hálálkodott Haffling doktor. – Szeretnék elintézni itt egy-két dolgot. A professzorral is szeretnék beszélni, ha el lehet érni. Anders kolléga biztos bejön estefelé. A főnővér feljegyezte a főorvos kívánságait. Majd megpróbálja értesíteni a professzor urat. – Lekötelezel, Jürgen – szólalt meg Katja Fehring, mikor a nővér kivonult a szobából. – Ki törődne veled, ha nem én? A kis konyhában közben a nővérek a látogatót tárgyalták ki. Hamar elterjedt, hogy főorvos az Eifel-klinikán. – Gyönyörű férfi – ábrándozott a kis tanulónővér. – Vajon nős? Nem visel gyűrűt, de hát az semmit se jelent. – Tegezik egymást – tudósított Christa nővér, aki az előbb ellenőrizte az infúziót. – Hallottam. Katjának szólítja. – Ne ezen törjétek a fejeteket – intette fiatalabb kolléganőit a főnővér. – Én inkább annak örülök, hogy végre előkerült valaki, aki törődik Fehring doktornővel. – Vajon megmarad a gyereke? – kérdezte a tanulónővér. – Olyan szomorú lenne, ha elvesztené. – Ha a gyereket meg lehet menteni, Anders doktor biztosan megmenti – magyarázta Christa nővér bizakodóan. – Csak azt nem tudom, mi lenne a jobb.
– Biztosan Haffling doktor lesz az Eifel-klinika igazgatója – jósolta a tanulónővér. – Már előre látom. – Téged biztosan nem fognak megkérdezni – intette le Christa nővér. A telefon éles csörgése vetett véget a beszélgetésnek. A profeszszor úr volt, meg akarta hívni Haffling doktort. A főnővér sietett értesíteni a doktort. – Egész közel van, doktor úr – magyarázta. – Akkor el is indulok. Majd még visszajövök, Katja. Jürgen Haffling szokásos diadalmas mosolyával még odabólintott a betegnek, mielőtt elhagyta volna a szobát. A folyosón egy csapat nővérrel találkozott, akik kíváncsian megbámulták. A portással pontosan elmagyaráztatta magának, hogy jut, el a professzor villájához, aztán beült a meseautójába, és elhajtott. – Milyen gyönyörű kocsija van – sóhajtotta a tanulónővér. – Az ember bele tudna szeretni egy ilyen férfiba. – Biztosan nem rád vár – csipkelődött kedvesen Christa nővér. – Ha tényleg igazgató főorvos akar lenni... – Látod, most már te is ezt mondod! – Nincs jobb dolgotok, mint hogy az ablakban bámészkodtok? – szólalt meg mögöttük a főnővér hangja. – Ennyire csak nem érdekes Haffling doktor. – De – ábrándozott a tanulónővér. – Én borzasztóan érdekesnek találom. – Gyerek vagy. A tizenegyesben csöngettek... Dr. Jürgen Haffling közben Thorsten professzorhoz ment, hogy megtudja, milyen körülmények vezettek dr. Michael Fehring tragikus halálához. A professzor segítségével egy temetkezési vállalattal is felvette a kapcsolatot, és elintézte a legszükségesebb formaságokat. Katharina Fehringet eddig nem akarták ezekkel a dolgokkal terhelni, mert minden izgalmat kerülni akartak. Gregor Thorsten professzor és dr. Haffling között kissé feszült légkörben zajlott le a beszélgetés. A professzor lánya, Ulrike, aki az Erdei Klinikán az édesapja titkárnője volt és jól kiismerte magát, később azt mesélte, hogy az a főorvos a kis Eifel-klinikáról meglehetősen nagyképűen lépett fel. Úgy beszélt Fehring doktornőről, mint
egy kiskorú gyerekről. Az persze jó volt, hogy teljhatalommal intézkedhetett mindenről, és nem kellett a beteget háborgatni. Más pozitívumot aztán nem is tudott Ulrike felhozni dr. Jürgen Haffling mellett, legjobb akarata ellenére sem. A professzor hallgatott. Az ő titka maradt, mit gondol Haffling kollégáról. *** Anders doktor egyedül találta Katharina Fehringet, mikor késő délután megérkezett. Azonnal feltűnt, hogy jobb hangulatban van. Mikor megkérdezte, hogy van, élénken beszámolt az Eifel-klinika főorvosának látogatásáról. – Haffling kolléga most éppen Thorsten professzornál van – fejezte be csaknem vidáman a beszámolóját. – Nagyon hálás vagyok neki, hogy mindent elintéz helyettem. A férjem meg én szoros barátságban voltunk Haffling kollégával. Négy éve van nálunk, akkor még az édesapám is élt. – Szóval a klinika miatt nem kell aggódnia. Megnyugtató érzés lehet – vélekedett a doktor. – Igen, az új helyettessel ragyogóan megy minden. Persze azért szeretnék minél hamarabb hazakerülni. – Egyelőre még gondolnia sem szabad rá, hogy hazautazzon az Eifel-hegységbe, kedves kollegina. Azt hiszem, nem is kell magyaráznom, miért. A doktornő zavartan bólintott: – Türelmesnek kell lennem. De legalább Jürgen Hafflingra nyugodtan támaszkodhatok. Teljes mértékben megbízom benne. Anders doktor még feltett néhány rutinkérdést. Még mindig nem lehetett eldönteni, elkerülhetetlen-e a terhességmegszakítás vagy sem. A beteg állapota nem rossz, de nem is normális. Bizonyos jelek arra mutattak, hogy a magzat károsodást szenvedett. – Rábízhatja Haffling kollégára a klinikája vezetését? – érdeklődött, hogy minél hamarabb elterelje a figyelmét a témáról, amelyben egyelőre úgysem tudott dönteni, s emellett valóban kíváncsi is volt, milyennek látja Katharina Fehring ezt az embert.
– A képességei mindenképpen meglennének hozzá, de még nagyon fiatal. Csak harminchat éves. A klinikával kapcsolatban egy csomó problémám van. Egyelőre jobb, ha úgy megy tovább minden, mint eddig. Ezzel az információval nem megy sokra. Robert Anders ösztönös ellenszenvet érzett a nagyra értékelt és segítőkész kollégával szemben. Szokás szerint most is leült tíz percre Katharina Fehring ágya mellé. Az asszony megköszönte Ulla Bertram segítőkész ajánlkozását. – Összeírtam neki egy kis listát, hétfőre bevásárol nekem egy-két dolgot. Igazán örülhet, hogy ilyen rokonszenves munkatársa van, Anders doktor. A doktor elhúzta a száját. – Az éremnek két oldala van. Ulla Bertram-nak már hosszabb ideje komoly kapcsolata van egy helyes fiatalemberrel. Előbb-utóbb hozzámegy, és felmond. Olyan biztos, mint hogy itt ülök. Már most félek, hogy el fogom veszíteni. Nagyon jól bedolgozta magát. – Ha odáig jut, biztosan talál majd megfelelő utódot. A fiatal lányok általában nem maradnak örökre, bármilyen legyen is a munkájuk. Ha jön a szerelem, követik a szívük szavát. Ez a világ rendje. – Egy olyan munkatársat, mint a maga főorvosa, nem veszít el egykönnyen, még ha meg is nősül. Vagy talán már rég szolid családapa? – Rendkívül fontosnak érezte, hogy megtudja,– és bízott benne, hogy Katharina Fehring nem lát át rajta. – Jürgen Hafflingnak szerintem esze ágában sincs megnősülni. Rengeteg hobbija van a hivatása mellett. Amennyire tudom, még állandó barátnője sincs. Persze nem tudhatom biztosan. Robert Anders összeszorította a száját. Haffling kolléga majd biztosan eljátssza a gondos jó barátot, nélkülözhetetlenné teszi magát, és néhány hónap vagy egy év múlva úgy hullik az ölébe a szép Katharina Fehring, mint az érett gyümölcs. Mellesleg persze az igazgatói állás is. A doktor hiába próbálta elhessegetni magától a rosszindulatú gondolatokat. Még Agnes néni is valami ilyesmire célzott a kávénál. De hát mi köze hozzá? Kopogtak az ajtón, és Jürgen Haffling lépett be a szobába. Katharina Fehring bemutatta egymásnak a kollégákat.
– Örülök, hogy megismerhetem – nyújtotta a kezét Haffling kicsit leereszkedően. – Éppen most beszéltem a professzorral. Egy csomó mindent el kell intézni a tragikus események miatt. – Ezzel az ágy mellé lépett, és megfogta Katharina Fehring kezét, világosan demonstrálva, milyen szoros a kapcsolatuk. – Nyugodt lehetsz, Katja – folytatta mosolyogva. – A temetés hétfőn lesz Mayenban, egészen csendesen, ahogy akartad. A szállítást már elintéztem. Ezen a klinikán jól működik az adminisztráció. Tehát a barátai Katjának szólítják! Jól illik hozzá. Katja... Robert Anders általában nem jött zavarba, hogy megtalálja a megfelelő szavakat, de Haffling kolléga mellett semmi nem jutott eszébe. Úgy érezte, mintha Haffling kolléga szabályos kihallgatásnak vetné alá. Fölényes hangnemben faggatta a beteg állapotáról és az eddig alkalmazott kezelésről. Alig tudta elfojtani bosszúságát, csak Katja Fehring kedvéért uralkodott magán és őrizte meg barátságos modorát. – Bizonyára megérti, Anders kolléga, hogy az én drága Katjám szeretne minél előbb hazakerülni. – Egyelőre nem lehetséges – szögezte le Robert Anders. – Az okok kézenfekvőek. Majd ha minden rendben lesz, akkor gondolkozhatunk a hazaszállításon. Haffling doktor vállat vont: – Többféle kockázattal kell számolni – vetette közbe. – Ki garantálhatja, hogy a balesetnek később nem lesznek következményei a magzatra nézve? Nemcsak Katja egészségére kell gondolnunk, hanem a gyerekére is. Akkor aztán majd törhetjük a fejünket, helyes volt-e, hogy mindenáron ragaszkodtunk a terhesség fenntartásához. Anders doktornak most már elege volt. Azt is látta, hogy Katja Fehring nem ért egyet Jürgen Hafflinggal. – Nyugodt lehet, hogy tisztában vagyok vele – vágott vissza érezhető éllel a hangjában. – Alaposan megtárgyaltam mindent Fehring kolléganővel. Az eddigi vizsgálati eredmények szerint mindent meg kell tennünk a terhesség fenntartásáért. Mi is tudjuk, hogy a gyermek életét is fenyegeti bizonyos veszély. Haffling doktor gyorsan kitért: – A maga szakterülete, Anders kolléga. Nem akarok belebeszélni.
Robert Anders hallgatott. Inkább nem mond semmit. Visszataszítónak érezte, hogy Katja Fehring jelenlétében vitatkozzon ezzel az orvossal. Az asszony kedveli, és Haffling biztosan nem akart rosszat. Csak egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy itt az Erdei Klinikán nem osztályvezető orvos, csak vendég. Hogy elkerülje a további kínos szóváltásokat, Anders doktor inkább elbúcsúzott. Erőt vett magán, és udvariasan még azt is megkérdezte, itt marad-e a vendég éjszakára. – Igen, van egy szobám az Arany Mórban – válaszolta Haffling doktor. – Egész elfogadható szálloda. – Nagyon kényelmes. Meg lesz elégedve. Ég áldja. – Holnap talán még találkozunk. Csak délben indulok vissza. – Valószínűleg csak később jövök vizitelni. – A leghalványabb vágyat sem érezte, hogy még egyszer találkozzon az arrogáns főorvossal. Holnap majd inkább csak kora délután jön be a klinikára. Elköszöntek egymástól, nehezen leplezve, hogy kölcsönösen nem találták túl rokonszenvesnek a másikat. Ki tudja, észrevett-e valamit a dologból Katja Fehring doktornő. Az is lehet, hogy egész más problémák foglalkoztatták. Katja – gondolta magában Anders doktor, miközben az orvosi szobában rávezette a beteg kórlapjára az adatokat. Gondolhattam volna, hogy Katjának szólítják. A nagynénje este megint visszatért a megözvegyült fiatal kolléganőre. Látszólag ártatlanul érdeklődött a hogyléte iránt. Unokaöccse adós maradt a válasszal. Nem akart többet Katja Fehringről beszélni. Szinte megváltásnak érezte, mikor telefonon riasztották az Erdei Klinikáról. Sürgős eset. Szirénázó mentőautóval hoztak be egy beteget. Anders doktort követelte, mert nála szülte első gyermekét. – Lehet, hogy nem tart sokáig – magyarázta a doktor, és futtában megcsókolta a nénikéjét. – De az is lehet, hogy operálnom kell. – De nem az a doktornő, akinek a balesete volt? – érdeklődött izgatottan az idős hölgy. – Nem, valaki másról van szó. Nem lennél végre hajlandó békén hagyni a nevetséges ötleteiddel? – bosszankodott.
Harminc perccel később a műtőben állt néhány kollégával és kolléganővel. Méhen kívüli terhesség. A beteg már nagyon sok vért vesztett, de még nem késett el az életmentő műtét. Nem is sejtette, hogy megint terhes. Mikor összeesett, a férje azonnal a mentőkért telefonált. Ez is olyan eset volt, mikor a gyors beavatkozás élethalál kérdés. Robert Anders nem gondolt többé Katja Fehringre, már csak az számított, hogy ezt a fiatal nőt megmentse. Az se mindegy, sikerül-e megmenteni a sérült petefészket. Biztos akar még gyereket. A műtét sikerült. A doktorházban Agnes és Theresia Mansfeld türelmetlenül várta a ház urát a vacsorához terített asztal mellett, de azonnal megbékéltek, mikor beszámolt a sikeres műtétről. *** Hétfőre egyértelművé vált, hogy Katja Fehring magzatát nem lehet megmenteni. Semmi kétség nem maradt: A doktor minden türelmes és odaadó fáradozása hiábavalónak bizonyult. Megint Anders doktorra hárult a feladat, hogy a fájdalmas hírt közölje a szerencsétlen asszonnyal. A beteg az éjjel rosszul aludt, és ennek megfelelően is érezte magát. Sötét szemével vizsgálódva méregette az orvost, aki erőltetett, kicsit görcsös mosollyal lépett a szobába. – Nincs jól, ugye? – kérdezte halkan. – Nem, egyáltalán nem. Fáj a fejem, és a karom is rossz. Nyomorultul érzem magam. Anders doktor bólogatott: – Beteg, kollegina. Éppen most kaptam meg az utolsó laborleleteket. – Szóval a gyerek?– suttogta. – Igen. Szívből sajnálom, de kezdettől fogva semmi esélyünk nem volt. Most nem merevedett meg a fájdalomtól, hanem keservesen sírva fakadt. Ép keze mögé rejtette az arcát, hogy ne lássák a könnyeit. A doktor szégyenkezve nézett le rá az ágy végénél, mintha ő lenne a hibás.
– Annyira szerettem volna, ha megmarad – zokogta aztán egy idő múlva. – Legalább a gyerek! Michael meg én annyira örültünk neki. Úgy bíztam benne, hogy legalább a gyerekem megmarad. – Súlyos baleset volt – szólalt meg halkan az orvos. – A gyerek nem élte túl. – Bárcsak haltam volna meg én is a férjemmel együtt! Mi marad nekem az életből? Semmi... semmi! – Szívbemarkoló volt a fájdalma. Eddig bátran tartotta magát, erőt merített a reményből, hogy megmarad a gyereke. Most már ezt a reményt is elvesztette. Egy ilyen korú férjes asszonyt legalább azzal vigasztalhatott volna, hogy rövidesen újra lehet gyereke, de ez az asszony a férjét is elveszítette. – Ott van a klinika. Várja a munkája – próbálkozott bizonytalanul. – Az édesapja bízott benne, hogy folytatja az életművét. – Michaellel együtt szép is lett volna, értelme is lett volna. De hogy én, egyedül – nem, az egy rémálom. Nem is tudom, tovább csinálom-e. – Ezt csak most mondja, kollegina, mert szomorú és keserű. Most nem is tudnám meggyőzni, hogy egyszer még magának is boldog lesz az élete. Nem hinne nekem. Nem is próbálok csak az értelmére apellálni. Hozzájárul a műtéthez? – Tehetek mást? Minden kockázatot vállalok a gyerekért – levette kezét az arcáról, és lázas pillantással meredt az orvosra. – Nincs más esély – válaszolt a doktor határozottan. – A gyerek már nem él. Ha nem operáljuk meg a lehető leggyorsabban, óhatatlanul fellép a szepszis. Az asszony bólintott: – Éreztem, csak nem akartam elhinni. A nőgyógyászat manapság annyi mindenre képes, hogy elkerülje a spontán vetélést és megmentse a gyereket. Úgy kapaszkodtam ebbe a reménységbe, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba. Mindegy. Essünk túl rajta. A hozzájárulásom úgyis puszta formaság. Anders doktor leült. Nem akarta így itt hagyni. Eszébe sem jutott, hogy megint nem fog tudni megebédelni. – Mikor? – kérdezte az asszony hosszas hallgatás után. – Még ma?
– Igen. Estefelé, ha magának megfelel. Intézkedtem, hogy délben már csak teát adjanak... – Szóval ezért volt. Már éppen csodálkoztam. A nővér valami különleges vizsgálatot emlegetett. – Ne haragudjon, hogy nem voltunk egész őszinték. Magam akartam megmondani. Most már legalább az altatás nem jelent kockázatot. – Minden altatásnak van kockázata. – Persze, de a maga esetében semmi veszélyt nem látok. Jó a szíve és a vérnyomása, nem kell komplikációktól tartanunk. – Nem lenne nagy baj, ha soha többé nem ébrednék fel. A doktor az ujja hegyével végigsimított az asszony kézfején: – Megértem, hogy így érez – válaszolta halkan. – De egyszer majd még mind a ketten örülni fogunk, hogy életben maradt. Az asszony ránézett. A pillantásában kétkedés, sőt bizalmatlanság: – Szeretném megmondani Haffling doktornak – szólalt meg végre, és nem is sejtette, milyen bosszúságot okoz dr. Andersnek. Hát Katja Fehring már a műtétet sem vállalhatja a főorvos áldása nélkül? Muszáj beszélnie vele? – Bőven lesz rá ideje a délután folyamán, kedves kollegina. A nővér majd előkészíti. Azt hiszem, a szükséges beavatkozásról nem kell többet mondanom? – Nem. Tudom, miről van szó. És most már azt is tudom, hogy abban a szörnyű balesetben mindent elvesztettem, ami a boldogságom volt. Koldus szegény lettem. – Rettenetesen szerettem volna megmenteni a gyermekét – tört ki a doktorból. – Nagy csalódás, hogy nem sikerült. Az asszony szomorúan nézett rá: – Maga tényleg mindent megpróbált. Manapság már nincsenek csodák. Legalábbis az olyan emberek számára, mint maga meg én. Milyen furcsa. A csodát akarta kikényszeríteni Katja Fehring kedvéért. És most az asszony mondta ki, amit ő olyan sokszor gondolt. – Legalább a hazautazásra nem kell már sokáig várnia, kollegina. – Ez nem vigasz a számomra. Hónapokig is szívesen itt maradtam volna, ha lett volna valami értelme. De így...
– Még körülbelül két hét. Egészen pontosan nem tudom megmondani. – Talán kicsit könnyebb lesz, ha már nem leszek itt. De az is lehet, hogy otthon, a négy fal között még sokkal rosszabb lesz. Legjobb lenne, ha elaludnék, és soha többet nem ébrednék fel. A férfi megint megsimogatta a kezét: – Úgy szeretném, ha segíthetnék. – Senki se segíthet. Az ilyesmit egyedül kell kibírni. De érzem, hogy őszintén gondolja. Az ember az ilyen válságos helyzetekben képtelen elviselni az üres frázisokat. – Nagyon féltem ettől a beszélgetéstől – vallotta be a doktor halkan. – Sokat adtam volna érte, hogy jobb hírt mondhassak. – Elhiszem. Egy ilyen beszélgetés néha rosszabb, mint egy érzéstelenítés nélküli műtét, már az orvos számára. Nagy bátorság kell hozzá, hogy tudatosan fájdalmat okozzunk a betegnek. – Köszönöm, hogy megért. Tehetnék magáért valamit? – Nem. Majd felhívom Haffling kollégát. Aztán tőlem megkezdheti a nővér az előkészítést. – Jó. Most megyek, mert délután rendelésem van otthon. Utána a rendelkezésére állok. Még beszélünk. – Teljesen megbízom magában. – Ha bármilyen kívánsága vagy kérdése van, nyugodtan felhívhat a rendelőmben. Még az altatóorvos is meg fogja látogatni. Nálunk így szokás, és magával se akarunk kivételt tenni. – Rendben van. A mi klinikánkon is így szoktuk. Mindennek meg kell legyen a maga rendje. De nekem teljesen mindegy, milyen veszélyei lehetnek az altatásnak. – Nem gondolja, hogy az édesapja és a férje mindennek ellenére elvárná, hogy az élet mellett szavazzon, Fehring doktornő, még ebben a szomorú órában is? Az asszony állta a pillantását: – Annyival könnyebb meghalni, mint élni – suttogta. – De megteszem, ami tőlem telik. Talán igaza van. Michael és az édesapám, bátorítanának. Legjobb lesz, ha nem is töröm tovább a fejem. Úgysem tudok változtatni semmin, jöjjön, aminek jönnie kell. Dr. Robert Anders meghajtotta magát:
– A viszontlátásra, kollegina. Majd túl leszünk rajta – maga is, én is –, mert muszáj. Gyorsan kisietett a szobából. A folyosón nagyot sóhajtott. Egy véletlenül arra járó fiatal segédorvosnő megállt mellette, és bizonytalanul nézett rá: – Rosszul érzi magát, kolléga úr? – kérdezte félénken. Összeszedte magát, és még egy mosolyt is kikényszerített magából, ha nem is sikerült túl meggyőzőre: – Csak egy kicsit fáradt vagyok – válaszolta barátságosan. – Meg borzalmasan éhes vagyok. Néha összecsapnak a hullámok a fejünk fölött, kollegina. – Hozzak valami ennivalót? – ajánlkozott a kolléganő. – Nem, köszönöm, fölösleges. Hazamegyek. A házvezetőnőm biztos finom ebéddel vár, szemrehányásokkal fűszerezve, amiért így elkéstem. A segédorvosnő nevetett. Dr. Robert Anders bement az orvosi szobába, beakasztotta a köpenyét a szekrénybe, aztán elhagyta a klinikát. Theresia Mansfeld tényleg melegen tartotta az ebédjét. Egy pillantást vetett a doktor komoly, zárkózott arcára, és visszanyelte az ilyen alkalmakkor szokásos prédikációját. Csak annyit kérdezett: – Súlyos eset? – Igen, Theresia. Nem hagy nyugodni ez az eset. Még ma meg kell operálnom. Alig evett néhány falatot. Aztán megivott még egy kávét, és a jólelkű házvezetőnő még ezt is szó nélkül tudomásul vette. Máskor ilyenkor bölcs mondásokkal traktálta volna az egészséges táplálkozás fontosságáról meg a pontos étkezési idők betartásáról. Ma azonban tiszteletben tartotta a doktor rossz hangulatát. Miért ilyen fontos nekem? – kérdezte magától az orvos. – Talán Agnes néninek volt igaza? Nagyon is jól tudta, hogy Katharina Fehring nagyon fontos a számára. Fontosabb, mint szabad lenne egy orvosnál. Az ő számára nem lehet más, mint beteg. Igen, a részvét, az megengedett, sőt helyénva-
ló is egy ilyen kivételesen szörnyű esetben. Magától értetődik, hogy együttérez vele. De a szívét ki kell hagyni a játékból. Tiszteletben kell tartani a kezelőorvost a betegtől elválasztó láthatatlan falat. Itt sincs kivétel. Szép, fiatal beteg esetén meg aztán különösen nem. Katja – suttogta belül egy hang. – Bárcsak megóvhatnálak ettől a rettenetes fájdalomtól! Aztán azonnal arra kellett gondolnia, vajon dr. Jürgen Hafflingnál van-e a kulcs a szívéhez? Vajon ő meg tudja vigasztalni? Vajon már korábban is szoros volt a kapcsolat Katja Fehring meg az Eifelklinika főorvosa között? Kár ezen tépelődnie. Anders doktor a fürdőszobába ment, hogy kicsit felfrissítse magát. Aztán már mehetett is a rendelőbe. Ulla Bertram már ott volt. – Éppen leadtam a rendeléseket az Erdei Klinikán, doktor úr – számolt be. – A portás azt mondta, hogy majd felviteti a csomagot Fehring doktornőnek a szobájába. Vettem egypár szál virágot is. Vasárnap egy se volt a szobájában. – Maga nagyon okos, kedves kislány, Ulla. Nekem is eszembe juthatott volna a virág, de egy férfi észre se veszi az ilyesmit. Ulla barátságosan nézett vissza rá: – Ha tőlem származik a csokor, doktor úr, akkor legalább senki nem fog semmit gondolni. – Hogyhogy? Miért ne vihettem volna neki pár szál virágot? Mi rossz van abban? – Az emberek szívesen kombinálnak, doktor úr. – Túlteng a fantáziája, kislány. Nagyon köszönöm, hogy segített a betegemnek. – Olyan aranyos, doktor úr – lelkendezett Ulla őszintén. – A hideg fut rajtam végig, ha meggondolom, mit állt ki. Egy ilyen hülye baleset, és mindennek vége. Annyira bízik benne, hogy legalább a gyereke megmarad. – Hm. Ulla Bertram tökéletesen ismerte a főnökét. – Rosszul áll a helyzet? – kérdezte. – Úgyis megtudja majd, ha lediktálom a zárójelentést.
– Jaj, szegény. Szörnyű. Akkor az én ványadt kis virágaim se sokat számítanak. Nem is fog tudni örülni nekik. – Rendelés után visszamegyek a klinikára. Megcsináljuk a műtétet. Nagyon el van keseredve. Néhány másodpercig egyikük sem szólalt meg. Ullának lágy szíve volt. Ebben a néhány pillanatban Anders doktor nagyon közel érezte magához az asszisztensnőjét. – Szólítsam be az első beteget, doktor úr? – szólalt meg végre Ulla a megszokott kedves hangon. – Itt már nincs mit tenni. Valahogy majd csak lesz... még az ilyen szomorú ügyekben is. – Rendben van, Ulla. Kezdjünk hozzá. Ki az első? – Pont Friedemann-né. – Olyan volt, mintha nem tudna többé szabadulni a weidenstrassei szerencsétlenség emlékétől. Erna Friedemann lépett a rendelőbe, és ragyogó mosollyal üdvözölte az orvost. Kicsit vaskos, kicsattanóan egészséges, gusztusos asszony volt. – Megvan, doktor úr – újságolta, még mielőtt leült volna. – Megint gyerekem lesz. A múltkor éjjel, mikor a baleset történt a tanyánknál, még nem tudtam, de most már egész biztos vagyok benne. Anders doktor megnézte a beteglapját. Az első gyerek most másfél éves. – Mindig mondta, hogy legalább három gyereket akar. Szóval útban van a második. Azért megcsináljuk a próbát, Friedemann-né, hogy semmi kétség ne legyen. Rendben? – Azért vagyok itt, doktor úr. Szeretném, ha az összes vizsgálatot elvégezné. Az uram szerint túlzás, de én azt hiszem, ennyivel tartozom a gyereknek. – Okos asszony maga. Hogy van a kisfiú? Az asszony nevetett: – Az egész családot lefoglalja, doktor úr. Ebben a korban folyton csinálnak valamit a kicsik. Még szerencse, hogy az anyósom ráér vigyázni a gyerekre. Talán mire a kicsi megszületik, ő is okosabb lesz már. Az orvos átküldte Ullához a laboratóriumba. Mikor visszajött, hogy dr. Anders megvizsgálja, megkérdezte:
– Mi történt a sebesültekkel, doktor úr? Azokkal, akik ott a balesetnél... – Elég súlyos volt, Friedemann-né. – Borzalmasan nézett ki a két kocsi. Sokat beszéltünk még róla az urammal. – A teherautó sofőrje úszta meg a legkönnyebben. A sokkon kívül semmi baja nem történt. Sajnos a házaspárnak a másik kocsiban nem volt ilyen szerencséje. A férfi azóta meghalt. Megoperáltuk, de nem lehetett segíteni rajta. A felesége még bent fekszik az Erdei Klinikán. – Milyen szomorú. Az uram írt a közlekedésrendészetnek. A rendőrség is csinálhatna már valamit. Le kellene már végre vágni azt a kanyart ott előttünk. Minek megvárni, míg még több baj történik? Tavaly öt baleset volt ugyanott, ha nem is ilyen súlyosak. A doktor bólintott. Felírta a beteglapra Erna Friedemann testsúlyát meg az időpontot. – Térjünk vissza magára, kedves Friedemann-né. Eddig minden rendben. Nagyon kell vigyáznia, hogy ne hízzon túl sokat. Az első terhességénél is ez volt a problémánk. Az asszony elvörösödött: – Úgy igyekszem, de hát mikor annyira ízlik! – Fog ez menni. Hagyja el a házi vajat, egyen friss zöldséget, lehetőleg zsír nélkül elkészítve. Sovány hús, mártás nélkül. Éhen halni azért nem kell. – Majd igyekszem, doktor úr. – A maga egészségének is jobb, meg a gyereknek is. Az asszony begombolta a blúzát, aztán nyílt tekintetével az orvosra nézett: – Olyan boldog vagyok, doktor úr, hogy még egy gyerekem lesz. – Hát persze, Friedemann-né. Én is örülök. Üdvözlöm a férjét. Iratkozzon fel Bertram kisasszonynál a következő vizsgálatra. Az asszony elment. A doktor félretette a beteglapját, és nagyot sóhajtott. Semmi értelme a sors kifürkészhetetlen útjairól elmélkedni. Itt egy boldog család, örülnek a második gyereknek – ott pedig egy asszony, aki egy szerencsétlen pillanatban egy perc alatt mindent elveszített, ami értelmet adott az életének. Erna Friedemann éjszakai telefonja mégis talán megmentette Katharina Fehring életét. Ha
Friedemannék nem ébrednek fel, alighanem hamarosan beléjük szaladt volna még egy harmadik autó. Ulla Bertram beküldte a következő beteget. Elég legyen a hiábavaló gondolkodásból. Neki az a dolga, hogy segítsen és gyógyítson. A világot úgyse változtathatja meg. *** Estefelé visszament az Erdei Klinikára. A délután folyamán még megkérte a barátját, Herbert Hansen doktort, asszisztáljon neki az esti műtétnél. Már várt rá az osztályon. – Igazán pech, Robert – sajnálkozott. – Ha kész vagy, kezdhetjük is. A műtőben minden elő van készítve. – Csak még néhány szót szeretnék váltani a beteggel. – Igazad van. Nem is tudnám, mit mondjak neki. Itt nincs vigasz. – Nincs. – A doktor hangja rekedten csengett. – Éppen ezért érzem úgy, hogy még egyszer be kell menjek hozzá. – Nagyon a szívedre veszed, Robertus – állapította meg a jó barát, akinek éles tekintetét semmi nem kerülte el. – Csodálod? – Te nem tehettél a balesetről, Robert! – Persze. Hagyjuk ezt. Mindjárt jövök, Herbert. Legfeljebb öt perc. Katja Fehring sápadtan és közönyös arccal feküdt az ágyában. Már kapott egy érzéstelenítő injekciót, és a külvilág szemmel láthatólag nemigen érdekelte. – Fáradt vagyok – suttogta nehezen forgó nyelvvel. – Szinte örülök, hogy el fogok aludni. – Mikor felébred, itt leszek maga mellett. – Jürgen – Haffling doktor, de hisz ismeri – azonnal kocsiba akart ülni. Kértem, hogy maradjon otthon. Nekem itt úgysem segíthet, az Eifel-klinikán meg szükség van rá. Hogy még most is arra a főorvosra gondol! – Van még valami kívánsága? – kérdezte Anders doktor kényszeredetten. – Köszönöm, nincs. Köszönje meg, kérem, a nevemben a virágokat Bertram kisasszonynak. Igazán kedves tőle.
– Majd megmondom. Viszontlátásra, kollegina. Könnyedén megsimogatta az arcát. Az asszony felnézett rá, de egy szót sem szólt. *** Jó negyedórával később mindenen túl voltak. Katharina Fehring mélyen aludt. A műtét komplikációmentesen zajlott le. A két orvos, mint oly sokszor, most is kitűnően dolgozott össze. – Szívesebben csinálok császármetszést – vélekedett Hansen doktor, mikor kész voltak. – Az ilyesmi mindig rémes. Robert Anders nem válaszolt. Figyelmeztette a nővért, hogy küldjön át szövetmintát elemzésre a laborba. – Nem akarsz átjönni egy pohár borra? – fordult hozzá megint Herbert Hansen. – Irene meg én nagyon örülnénk. Te is tudod. – Köszönöm, ma nem. A beteggel kell törődnöm. – Ha szükségesnek tartod! – Igen. – Anders doktor kerülte a barátja tekintetét. A beteget kitolták a műtőből. Katja Fehring sápadtan feküdt a hordágyon. Arca idegennek hatott a mély narkózisban. Anders doktor átment a mosdóba, aztán ivott egy kávét az osztályon. Az éjszakai ügyeletes kolléganő ajánlkozott, hogy vállalja a beteg figyelését. – Nagyon köszönöm, de inkább itt maradok, kollegina – hárította el barátságosan. – Megígértem Fehring doktornőnek, hogy mellette leszek, mikor felébred. – Aligha törődik így a betegeivel bárki más. – Ez különleges eset. Talán valamiféle lelki támaszra lesz szüksége, mikor végérvényesen tudomásul kell vennie, hogy elvesztette a gyermekét. – Tragikus história – bólintott az orvosnő. – Remélhetőleg hamar túljut a beteg az első fájdalmán. Majdcsak lesz valahogy. Még olyan fiatal! Anders doktor nem válaszolt. Kiitta a kávéját, és átment Katharina Fehring szobájába. Egy nővér ült az ágy mellett. A doktor odabólintott, és hozott még egy széket. A beteg pulzusa és légzése normális-
nak tűnt. Az infúzió az előírt ütemben, szabályosan csöpögött a vénájába. – Nemsokára fel kell ébrednie – súgta oda a nővér, miután egy pillantást vetett az órájára. Az orvos felállt, és ellenőrizte a reflexet. – Egyelőre még mélyen alszik. A kollegina nem takarékoskodott az altatóval. Aztán csendben várakoztak. Elmúlt egy óra. A nővér kétszer is megpróbálta szólítani vagy felébreszteni a beteget, de a hangja nem jutott el Katharina Fehringhez. A doktor a nővér segítségével a karjára tette a felfújható mandzsettát, hogy megmérje a vérnyomását. – Semmi különös – mormolta magában, miután másodszor is megmérte, hogy teljesen biztos legyen a dolgában. – Most már tényleg fel kellene ébrednie. De Katja Fehring továbbra is mély narkózisban aludt. Nem akar felébredni – gondolta magában Robert Anders. – Nem akar szembenézni a keserű valósággal. Amíg alszik, nem kell tudomást vennie az őt ért sorscsapásokról. Megpaskolta a sápadt arcot, és megdörzsölte a jobb tenyerét. Végül oxigénért küldte a nővért, de az sem segített. A beteg nem hagyta, hogy felébresszék a narkózisból. Vártak még egy félórát, aztán a doktor a gyógyszeres beavatkozás mellett döntött. Az injekciónak hamarosan megmutatkozott a hatása, és Katja Fehring kinyitotta a szemét, ha nem is érzékelte még a környezetét. – Halló! Ébresztő, Fehring doktornő – kiáltott rá Anders doktor emelt hangon. – Mondja meg a nevét, akkor hagyom tovább aludni. Nem jött válasz. A lélek nehezen tért vissza a tudattalanságból, amellyel az álom megajándékozta. – Halló! El tudná magyarázni, hol van az Eifel-klinika? – próbálkozott újra a doktor. – Mennyi idő alatt jutok oda Koblenzből kocsival? Végre felnyitotta a szemét, és ránézett Anders doktorra. – Az Eifel-klinika? – ismételte meg bizonytalanul. – Igen, magától szeretném hallani.
Mélyet lélegzett: – Kész van? – kérdezte, ahelyett hogy a kérdésre válaszolt volna. – Úgy szerettem volna, ha nem kell felébrednem. – De fel kell ébrednie, kedves kollegina. Gondoljon az Eifelklinikára! Szándékosan beszéltem a klinikájáról. Gondoljon arra, hogy ott még sok munka várja. – Olyan szép volt minden... és olyan fontos... Jaj, olyan fáradt vagyok. – Hagyom tovább aludni. – Már nem lesz olyan, mint az altatás. – Nem is szabad, hogy olyan legyen, maga is ugyanolyan jól tudja, mint én. Fájdalmai vannak? – Semmit nem érzek, semmit, csak a fáradtságot. Lecsukódott a szeme, és természetes álomba merült. Elmúlt a veszély. – Elmehet, nővér – szólalt meg Anders doktor halkan. – Én még várok egy negyedórát, aztán hazamegyek. Az éjszakás nézzen be óránként, ennyi elég is lesz. – Ijesztő volt, doktor úr, hogy nem akart magához térni – rágódott a nővér a történteken. – Már egész megijedtem. – A beteget sok baj érte. Sokat kell törődnünk vele az elkövetkezendő napokban. Tartok tőle, hogy beletelik egy kis időbe, míg helyrejön. A nővér fogta a könyvet, amelyből elolvasott néhány oldalt, és kiment. Lejárt a szolgálata, mehet aludni. Anders doktor egyedül maradt Katja Fehringgel. Elgondolkozva nézte a sápadt, nyugodt arcot, amelyet alig világított meg a kis éjszakai lámpa. Fehéren villogott homlokán a kötés. Szőke haja göndör fürtökben omlott a párnára. A testét rendbe fogják hozni – tűnődött Robert Anders. – Még olyan gyógyszereket is adhatunk neki, amelyektől javul a hangulata, és kevésbé nehéznek látja az életet. De végül mégiscsak szembe kell nézzen a ténnyel, hogy semmije se maradt. Alapjában véve milyen keveset tehet az orvos! Milyen végtelenül csekély a hatalma! Felállt, és még egyszer a csuklója után nyúlt, hogy ellenőrizze a pulzusát.
Már nincs veszély, nyugodtan hagyhatja aludni. Tudta, hogy reggel előtt nem fog felébredni. Kiment a betegszobából, és szólt az éjszakás nővérnek, hogy vegye át a tizennégyes beteg felügyeletét. Még gyorsan felhívta az éjszakai ügyeletes kolléganőt is. – Szóval mégiscsak igaza volt, hogy a beteg mellett maradt, kolléga – szólt vissza az orvosnő. – Mindenesetre majd benézek hozzá. – Köszönöm. Éppen erre akartam kérni. – Magától értetődik. Azért vagyok itt. Jó éjszakát, Anders kolléga. Anders doktor elköszönt, és elhagyta az Erdei Klinikát. Nagyon fáradt volt. Minél gyorsabban igyekezett haza. Theresia Mansfeld most is melegen tartotta a vacsoráját, de nem volt éhes. – Ettem valamit a klinikán – füllentette. – Semmi másra nem vágyom, mint hogy minél előbb ágyba kerüljek. – Mindig mindent rosszul csinálok – duzzogott Theresia. – Holnap délben legalább annyira fog ízleni. Ne morogjon, drága Theresia. A házvezetőnő mosolyogva vette le az edényt a tűzhelyről: – Jó, jó. Én is tudom, hogy nem szórakozásból maradt ilyen sokáig a klinikán. Félórával később az utolsó fény is kialudt a doktor házában. A tacskók a gazdájuk lábánál feküdtek az ágyban, ügyet sem vetve rá, hogy ez tulajdonképpen szigorúan tilos. Anders doktor mély, álomtalan alvásba zuhant. *** Egyik nap múlt a másik után. Dr. Robert Andersnek megvoltak a betegei a rendelésen is meg az Erdei Klinikán is. Volt három szülése, köztük két fiatal lány, meg egy műtétje, ahol a daganat szerencsére jóindulatúnak bizonyult. A tizennégyes szoba betege most is Katja Fehring doktornő volt. Nehezen állt talpra a műtét után. Csütörtökre felment a láza, és megint fejfájásra panaszkodott. Anders doktor úgy törődött vele, mint még egyetlen betegével sem. Mindig szakított rá időt, hogy tovább maradjon nála.
Örült, ha sikerült bevonni Katja Fehringet valami hosszabb beszélgetésbe. Néha elmesélt neki egy-egy esetet a praxisából, és szakorvosi tanácsot kért tőle, de sajnos hamar átlátott a taktikáján. – Tudom, hogy jó szándékból csinálja, Anders kolléga. El akarja terelni a figyelmemet. A nyakam rá, hogy nincs rászorulva pont az én tanácsomra. A beszélgetés szombat délután zajlott, mikor egy idős betegéről számolt be, akinek szívritmus-zavarai voltak. Azt akarta megvitatni Katja Fehringgel, milyen kockázattal jár az altatás ilyen esetekben, mert az idős hölgyet a jövő héten meg kell operálni. Nem lehetett tovább halogatni. – De hát ezt az esetet nem én találtam ki – védekezett szégyenlősen. – Tényleg aggódom a beteg miatt. – Megfelelően elő kell készíteni. Legjobb, ha beállítják digitálisra. Akkor remélhetőleg nem okoz problémát az altatás. Mindenképpen konzultáljon a klinika belgyógyászával. Nem láttam a beteg EKG-ját, úgyhogy nem is megbízható a véleményem. – Köszönöm, kollegina. Nem fogom többet untatni a betegeimmel. – Attól tartok, nagyon sok gondot okozok magának, Anders kolléga. Holnap megint meglátogat Haffling úr. Igazán megható, hogy azt a kevés kis szabad idejét is rám áldozza. Ezúttal nem marad itt éjszakára, korán reggel indul, hogy még délután hazamehessen. Igazán hűséges barát, biztosan jót tesz majd, ha kibeszélgetem magam vele. A doktor küszködött a bosszúságával: – Igen – válaszolta, amilyen szelíden csak tudta. – Haffling kolléga természetesen kellemesebb beszélgetőpartner, mint én. Jobban ismeri magát, és amellett még arról is be tud számolni, mi történik a klinikáján. Az asszony látszólag észre sem vette, milyen rosszkedvű ma Anders doktor. – Haffling doktor nagyon sokat segít – folytatta bágyadt mosolylyal. – Mindenről gondoskodott. Nemigen talál az ember ilyen barátot. És ha meg akarom köszönni, hallani sem akar róla. És tőle valahogy könnyen el is fogadom a segítséget.
– Érthető – válaszolta a doktor kicsit nyersen. – Holnap biztosan találkozik Haffling úrral. A barna szempár barátságosan nézett rá. Megrázta a fejét: – Nem, nem hiszem – mondta határozottan. – Holnap korán jövök, mert aztán elutazom. Egy rokonomat akarom meglátogatni. Mire este visszajövök, Haffling kolléga már biztosan rég messze jár. – Sajnálni fogja. Annyit beszélek magáról a telefonban. – Ezen sajnos nem változtathatok, kedves kollegina. Üdvözlöm. – Át fogom adni. – Hétfőn majd megnézhetjük a homloksebét. Azt hiszem, már fölösleges is a kötés – terelte másra a témát, mert semmi kedve nem volt tovább társalogni az Eifel-klinika főorvosáról. Az asszony ujjával megérintette a homlokán ékeskedő kötést: – Már szinte észre se veszem a sebet, de még mindig fáj a fejem. Szinte hihetetlen, hogy az ember nem tud visszaemlékezni egy balesetre. – Nagyon gyakori, maga is tudja. Remélem, most már a fejfájása is meg fog szűnni. Nem volt súlyos az agyrázkódása. – Megnéztem közben a röntgenfelvételt a karomról – folytatta különösebb érdeklődés nélkül. – Tényleg nem vészes. Még egy hét, és leszedhetik rólam a gipszet. – És mégsem érzi jól magát. – Talán soha többet az életben nem érzem úgy magam, mint azelőtt. Meg kell tanulnom együtt élni ezzel a tompa fájdalommal. Tudom, hogy semmi fizikai alapja nincs. – De legalább megvan a feladata, Katja Fehring – néha így szólította, és egészen természetesen hangzott. – Mi, orvosok, sokat tehetünk az embertársainkért. Ez sok mindenen átsegít. – Honnan tudja? – vetette ellen keserűen. – Képzelje el, Katja, hogy én is túl kellett tegyem magam egy veszteségen... Most figyelmesen nézett rá: – Eszébe se jut az embernek. Páciensként ugyanolyan önző vagyok, mint minden beteg ember. Az ember mindig azt hiszi, az ő fájdalma a legnagyobb.
– Csak azt akartam mondani, hogy magának megvan a kijelölt útja. Távol álljon tőlem, hogy szemrehányásokat tegyek magának. – Megpróbálok az apámra gondolni – szólalt meg az asszony határozottan. – A háborúban elvesztette az egyik lábát, és tüdőlövést kapott. Az édesanyám fiatalon meghalt. Elfogadta a sors csapásait, és rendületlenül dolgozott tovább mint orvos, haláláig. Összesen két napig volt beteg, mielőtt meghalt. Csak most értem meg, miért volt olyan fontos neki az orvosi hivatás. Anders doktor bólintott: – A maga helyzetében talán az az egyetlen vigasz, hogy orvos. De ne kívánjunk túl sokat. Ezt a segítséget csak fokozatosan fogja átérezni. Előbb lélekben fel kell dolgoznia a veszteségét. Csak akkor kezdheti újra a munkát, ha ettől a tehertől megszabadul. – Még beteg vagyok... – Igen, kollegina. Egyelőre betegként kell kezelnem. De nemsokára elhagyja a klinikát – és egészséges lesz. Katja hallgatott, és a doktor nem akarta megzavarni. Türelmesen várt, míg újra megszólalt. – Lesznek problémáim a jövőben – magyarázta. – Már a férjemmel is sokat beszéltünk róla. A mi kis Eifel-klinikánk nem olyan modern, mint ez a ház. Sokat kellene beruházni. Ma még nem tudom, lesz-e hozzá elég bátorságom egyedül. – Ezen most ne tépelődjön. Hallottam, hogy újabban már a betegbiztosító betegeit is fogadhatják és kezelhetik. Ez egy időre megoldja a problémákat. Biztosan nem reménytelenül elavult a ház. Az édesapja mindenhol jó hírnévnek örvendett. – Az orvostudományban rettenetesen gyorsan fejlődik a technika. Nem könnyű lépést tartani. Már a szobák berendezése se felel meg a betegek mai igényeinek. Több komfortot várnak el. – Biztosan megtalálja majd a megoldást. – Remélem. És Haffling kolléga is mellettem fog állni. Anders doktor összeszorította a száját. Úgy látszik, a jövő máris be van programozva. A főorvos nélkül semmi nem történhet az Eifelklinikán. Az órájára nézett, és közölte, hogy most már tényleg mennie kell. Katharina Fehring szépen megköszönte, hogy ennyit beszélgetett
vele. Ma mintha kevésbé lett volna zárkózott, mint az elmúlt napokban. A doktor hazahajtott. Otthon már üzenet várta, hogy menjen sürgősen az egyik betegéhez, aki Bergesfelden másik végén lakott. – Éppen telefonálni akartam a klinikára, doktor úr – mondta Theresia Mansfeld –, de most már itt van! – Rendben van, azonnal megyek. Remélhetőleg semmi különös. Semmihez nincs már kedvem. – Mindig mondom, hogy túl sokat dolgozik – zsémbelt a házvezetőnő. – Az orvos nem válogathat – torkolta le a doktor. – De ma este elmegyek Hansenékhez. Semmi nem tarthat vissza. Holnap pedig meglátogatom Agnes nénit. Megígértem neki. Sikerült is. A betegnél hamar végzett. Az asszony aggodalmaskodott, mert megbotlott, és bebeszélte magának, hogy biztosan koraszülés lesz. Ez volt az első terhessége, és kicsit túlzottan aggályos volt. Az orvos nem haragudott a fölösleges hívásért, inkább igyekezett bátorságot és önbizalmat önteni a kismamába. Az ő véleménye szerint a beteg lelki ápolása ugyanúgy része a munkának. Nagyon komolyan vette a pszichikai kezelést, és talán éppen ez volt az egyik oka a népszerűségének. Este is sikerült eljutnia Hansen barátjához és a feleségéhez. Irene Hansen finom vacsorát tálalt, hogy ezzel is hangsúlyozza a kivételes alkalmat. – Szabadságra is kéne már menned, Robert – figyelmeztette a kolléga. – Az utóbbi időben kifejezetten idegesnek látszol. Mi se vagyunk tökéletesebbek, mint a többi ember. – Nincs szükségem szabadságra – vitatkozott Anders doktor homlokát ráncolva. – Semmi örömet nem okozna, ha egyedül kóborolnék összevissza. A napfényes tájakra csábító repülőutak se lelkesítenek. Legyen csak másoké! – Amíg egyszer összeroppansz, Robert. Időnként mindenkinek szüksége van kikapcsolódásra, hogy regenerálódjon. Te se vagy kivétel. – Talán majd később, ősszel, Herbert. Most nem. Irene ma különösen barátságosan mosolygott rá:
– Kár, hogy nem utazhatunk el együtt – mondta őszinte sajnálkozással. – Sajnos kettőtök közül valamelyiknek muszáj itt maradnia. Az Erdei Klinikán az volt a szokás, hogy Hansen doktor ugrott be Anders kollégája helyett, mikor az szabadságon volt, ami szintén nem volt túl gyakori. Ha pedig Hansen doktor utazott el, Anders helyettesítette a klinika nőgyógyászati osztályán. A rendszer tökéletesen működött, ahogy csak igazán jó barátok között lehetett. – Úgyis fölösleges lenne egy harmadik, ha szabadságon vagytok – vetette ellen Anders doktor. – Az orvosfeleségek úgysem sokat látják a férjüket. Örökké csak várnak, és többnyire hiába. Legalább a szabadságukon legyenek egyedül. Semmi szükség egy fölösleges harmadikra. – Te aztán biztosan nem zavarnál – tiltakozott Hansen doktor, és újra teletöltötte a poharakat. – De hát, ami nem megy, az nem megy. Időnként majd figyelmeztetlek, hogy megértél a szabadságra – csak hogy ne feledkezz meg róla. – Nem is igaz, hogy megértem a szabadságra. Majd igyekszem korábban kelni, és reggelenként lovagolok egy kicsit. Nem lesz könnyű, de ez a legokosabb, hogy helyrerázzam magam. Az utóbbi időben tényleg sok volt egy kicsit. – A kollegina a tizennégyes szobában? – kérdezte Herbert Hansen minden hátsó gondolat nélkül. – Ezen az eseten aztán tényleg eltűnődhet az ember. – Igen, sokat kellett foglalkoznom vele. Most már jobban van, de még sokára fog teljesen talpra állni. De most már egyre kevésbé kell aggódnunk miatta. Szerintem legfeljebb két hét múlva hazaengedhetjük, ha nem jön közbe semmi. – Mindannyian együtt éreztünk vele. Talán direkt jó volt, hogy a te beteged lett. Különös tehetséged van hozzá, hogy a gyógyszerekkel együtt életörömet is adj a betegeidnek. – Mintha te nem így tennél, Herbert. – Én is igyekszem, persze. Hozzátartozik a mesterséghez. De ehhez te jobban értesz. Ezen nem fogunk összeveszni. Tartok tőle, hogy én a legnagyobb zavarban lettem volna Fehring kolléganővel szemben.
– Ugyanolyan orvos, mint te meg én, Herbert. Ma tudtam először beszélni vele ilyesmiről. Az orvos számára mindig van értelme az életnek, bármilyen kemény legyen is a sorsa. – Persze, még sokat tehet. De a férje soha többé nem támad fel. A másik pedig... A két barát összenézett. – Igazán kivételes teremtés – préselte ki magából Anders doktor. Hansen doktor bólintott: – Én is éreztem, mikor néha benéztem hozzá. Csak remélni lehet, hogy feldolgozza. Talán majd egyszer hozzámegy a főorvosához. Hallottam, hogy nagyon törődik vele. Igazán jó megoldás lenne. – Lehet – hagyta rá Anders doktor. – Az asszonynak most még eszébe sem jut, de azt nagyon is el tudom képzelni, hogy a fickó tudja, mit akar. Nem mindennap vehet feleségül egy ember egy bájos asszonyt, meg egy jól menő klinikát. – Nem nagyon kedveled a kollégát. Robert Anders vállat vont. – Alig ismerem. – A nővéreket teljesen elbűvölte. Az a fajta, akit szeretnek a nők. A lányok már azt is kiderítették, hogy nőtlen. Anders doktor belekortyolt a finom moseli borba, amit a barátja kitöltött. Hát igen, ő is kíváncsi volt rá, nős-e Haffling kolléga. El tudom-e felejteni valaha is Katja Fehringet? – tűnődött magában csüggedten. – Nem vagy valami vidám – állapította meg Hansen doktor enyhe szemrehányással. – Azt mondtuk, nem beszélünk munkáról, és már megint csak a betegeket taglaljuk. Irene Hansen egy színházi előadásról kezdett beszélni, ahol együtt voltak a férjével Freiburgban. Sikerült elterelnie a figyelmet, és végül is kellemes estét töltöttek együtt. Egyik orvos sem gondolt többé a betegeire. A telefon is néma maradt. A vendég csak késő este szedelőzködött. A gondolatai megint visszatértek Katharina Fehringhez. Azon tűnődött, vajon alszik-e. Képtelen volt nem gondolni rá, és rettenetesen zavarta, hogy holnap meglátogatja Haffling kolléga. ***
Agnes néni szépen megterített asztallal várta az unokaöccsét. Úgy forgolódott körülötte, mintha legalábbis egy őserdei expedícióról tért volna vissza. Feszültnek és fáradtnak találta. – Nem is igaz, nénikém – védekezett a doktor. – Ragyogóan aludtam az éjjel. Ma reggel beugrottam a klinikára, olyan nyugodt hétvége, ahogy a nagykönyvben meg van írva. – Nem tetszel nekem, Robert. Mi van azzal a beteggel, akit a baleset után hoztak be a klinikátokra? – Az idős hölgy vizsla szemekkel kutatta az arcát. – Javul. Két hét múlva hazaengedjük. Most éppen a főorvosa látogatja meg. A néni félrehajtotta a fejét: – És ez nem nagyon tetszik neked – tette hozzá lakonikus rövidséggel. A doktor vállat vont: – Nekem aztán édesmindegy, ki látogatja! – Nem mindegy. Miért nem vallod be, hogy szerelmes vagy? Ez a világ rendje. Túl fogja élni a veszteségét. Harc nélkül átengeded a terepet egy másik férfinak? Te is átvehetned azt az Eifel-klinikát. Szép munka lenne. Nagyon jól tudom, hogy titokban a sebészet a szíved vágya. A doktor felsóhajtott: – Ez a kis főorvos szemmel láthatólag nagyon is szívesen lenne igazgató főorvos. Nagyon szoros kapcsolatok vannak itt. – A fickó a maga önző céljaira tör, Robert. Fogadni mernék! Vigasztalja, szorongatja a kezecskéjét. Olcsó fogás. De te szereted azt az asszonyt. – Igen, Agnes néni, szeretem. De reménytelenül szeretem. Egy orvos ne legyen szerelmes a betegébe. Katja Fehring soha nem fogja megtudni, hogy magával vitte a szívemet. Különben se tudnék megválni Bergesfeldentől. Oda tartozom. – És a sebészet? – vetette ellen az idős hölgy. – Azzal hogy áll a helyzet? – Thorsten professzor éppen elég alkalmat ad, hogy műtéteknél közreműködjek, Agnes néni. Ennél többet nem is akarok. A rende-
lőmhöz is ragaszkodom. Az pedig, hogy igazgató főorvosnak szólítsanak, nem olyan fontos. – Miért nem ragadod meg a boldogságod, Robert? Örökre egyedül maradsz, ha nem hallgatsz a szívedre. – Jaj, Agnes néni, olyan optimistán és olyan leegyszerűsítve látod a világot! Ez az asszony a férjét gyászolja. Ha csak megpróbálnám kimutatni az érzéseimet, mélyen megsérteném. Képtelen lennék rá. Borzalmas tapintatlanság lenne. El fog utazni, visszatér a saját köreibe, és ehhez a körhöz Haffling kolléga is hozzátartozik. Mi keresnivalóm lenne ott nekem? – Legalább azt hajlandó vagy elismerni, hogy nehezedre esik elengedni? – szorongatta a néni. – Nem tagadom. Sokat jelent a számomra ez a találkozás Katja Fehring-gel, de kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy elérhetetlen a számomra. Csak futólag keresztezték egymást az útjaink. Megmarad az emlék. – Olyan biztos vagy benne, hogy semmit nem jelentesz a számára? Ki látna bele egy nő szívébe? – Sejtelme sincs az érzelmeimről, és soha nem is szabad megtudnia. Ígérd meg, hogy nem próbálsz meg sorsot játszani, Agnes néni! Súlyos következményekkel járna, és soha nem bocsátanám meg neked. Az idős hölgy szégyenlősen mosolygott: – Nem ismerem a hölgyet, Robert. Ezúttal tényleg nem látom, hogy segíthetnék bele kicsit a boldogságodba. – Add már föl végre – kérte az unokaöccse. – Úgy látszik, ugyanolyan alkalmatlan vagyok a házasságra, mint te. – Ez a legnagyobb szamárság, amit valaha hallottam. Bármibe hajlandó lennék fogadni, hogy egy szép nap majd beköltözik a bergesfeldeni doktorházba egy helyes kis asszony. Én azt már sajnos úgysem érem meg, hogy a fiaid meg a lányaid orvosnak tanuljanak. – Irigylésre méltó a fantáziád, Agnes néni. – Majdcsak megtalálom egyszer a hozzád való asszonyt. – Hát már soha nem tudlak erről leszoktatni? Megrázta a fejét:
– Majd az esküvődön abbahagyom. Azt hiszed, nekem olyan nagy öröm? És most lesz csak igazán nehéz, hogy nem fogod tudni elfelejteni ezt a helyes kis doktornőt. A boldogtalan szerelem általában nagyon tartós. – Azért is jobb, ha felhagysz a próbálkozással. Már azzal is sokat nyernénk. – Jelen pillanatban úgysem jut eszembe senki. Egy orvosnő nagyon illene hozzád, de úgy látszik, errefelé nem sok facér orvosnő szaladgál. Robert Anders most már elnevette magát: – Nem beszélhetnénk végre valami másról? Nem bírom tovább. Agnes néni bólintott: – Rendben. De azért jó lenne, ha ma este még meglátogatnád a doktornődet a klinikán, különben egész éjjel a főorvosáról fog álmodni. Ezt legalább még megakadályozhatod. – Mindenképpen be kell mennem a klinikára. Orvosi kötelességem, semmi köze a személyes érzelmeimhez. – És ha! Robert Anders összeszorította a száját. Most már tényleg nem hajlandó egy szót se szólni a témáról. A nagynénjére azért mégsem tudott haragudni. Miért kellett éppen Katja Fehringbe beleszeretnem? – gondolta magában keserűen. Valahol mélyen egy hang azt mondta, hogy ez a szerelem most már mindig hozzá fog tartozni az életéhez. A nagy szerelem – és mégis arra ítéltetett, hogy sose teljesüljön be. Később aztán mégiscsak beszélgettek egy kicsit a nagynénjével. Ahogy lehetett, szedelőzködni kezdett, és visszaindult. Okvetlenül látni akarta Katja Fehringet. Most még láthatja. Egyre közeledik a nap, mikor végleg el fogja veszíteni. *** Ulla Bertram bekapcsolta a hívást Anders doktorhoz. Maga a beteg telefonált. Az orvos mindössze néhány gyors kérdést tett fel, és kiadta az utasításokat:
– Azonnal feküdjön le, Junghansné – magyarázta nyugodtan. – Tíz perc múlva ott vagyok. Van valaki otthon, aki beenged? Esther Junghans azt mondta, majd felhívja a férjét, talán haza tud menni a gyárból. Anders doktor tudta, hogy főmérnök egy nagy faipari üzemben. A betegnek már két koraszülése volt, s az orvos úgy érezte, mindent meg kell próbálnia, hogy most segíteni tudjon. A házaspár mindenáron gyereket akart. A két előző koraszülés okát sajnos nem tudta felderíteni. Akkor még nem volt a betege Esther Junghans, a házaspár csak néhány hónapja telepedett le Bergesfeldenben. Telefonon hosszasan beszélt ugyan a kollégával, aki korábban kezelte, mégsem sikerült semmi érdemlegeset megtudnia. A terhesség teljesen normálisan, látszólag komplikációk nélkül indult, akárcsak most. Sikerülnie kell – mondta magában Anders doktor dacosan. – Az asszony tökéletesen egészséges, – A táskámat, Ulla. A beteg lakására megyek. Eltarthat egy ideig, lehet, hogy be kell vigyem a klinikára. Beszéljen, kérem, a betegekkel, akik még kint várnak. Legjobb lesz, ha délután visszajönnek. – Szerda van, doktor úr – emlékeztette Ulla Bertram. – Ja úgy. Intézze el a dolgot a betegekkel. Nekem Junghansnéval kell törődnöm. – Rendben van, doktor úr. Ha lehet, átteszem a betegeket holnapra. – Mansfeldnénak is szóljon, Ulla! Az asszisztensnő a táskáját nyújtotta, ő pedig elvette a köpenyét. Gyorsan indult, beszállt a kocsijába, és éppen egyszerre érkezett Junghans úrral a bérház elé, ahol a házaspár lakott. – Felhívott a feleségem, doktor úr. Csak nincs valami baj? – Mindent megteszek, hogy a kicsi egészségesen a világra jöjjön, Junghans úr. Jó, hogy a felesége azonnal hívott. Csak azért drukkoltam, hogy ki tudja nyitni nekem az ajtót, és ne kelljen a feleségének felkelnie. A mérnök gondterhelten nézett rá: – Harmadszorra nem viselné el – mormolta halkan. – Annyira biztosak voltunk benne, hogy most semmi nem történhet.
– Valahogy csak sikerülni fog, Junghans úr. Otthagytam a rendelésemet, és mindjárt magammal viszem a feleségét a klinikára. – Ha szükséges. A rokonszenves mérnök kinyitotta a kaput. A tágas és ízlésesen berendezett lakás az első emeleten volt. Esther Junghans felöltözve feküdt az ágyon. Anders doktor kezet nyújtott, aztán gyorsan megvizsgálta. – Össze tudna csomagolni a férje néhány apróságot a kórházhoz? – érdeklődött. – Azonnal telefonálok kocsiért. Fekve kell szállítanunk, hogy a legkisebb kockázatot is elkerüljük. – Meglehetősen ügyetlen az ilyesmiben, de biztos menni fog. Nem akarom elveszíteni a gyereket. Segítsen! – A hangja megremegett. Az orvos kinyitotta a táskáját, és gyógyszert vett elő. Gondosan fertőtlenítette a felső comb egy foltját, aztán beadta az injekciót. – Ne izgassa fel magát, asszonyom – figyelmeztette. – Most semmiképp se szabad elveszítenünk a nyugalmunkat. Minden izgalom csak árt a kicsinek. Erre gondoljon! – Megint koraszülés lesz? – suttogta az asszony. Az orvos a fejét rázta, pedig korántsem volt olyan biztos a dolgában: – Egyelőre nem. Mindent megteszünk, hogy ne is legyen, de ahhoz magának is segítenie kell. Az asszony bátran visszafojtotta a könnyeit: – Mindent megteszek, doktor úr. Küldje be, kérem, a férjemet. A telefon a nappaliban van. Ne nézzen körül! Nem takarítottam. – Azt én úgyse veszem észre – vigasztalta a doktor. – Elég, ha sikerül megtalálnom a telefont. – Annyira azért nem rossz a helyzet – viszonozta a tréfát az aszszony, és még egy mosolyt is sikerült kierőszakolnia. Az orvos mentőért telefonált, és az Erdei Klinikára is beszólt, hogy készítsenek elő egy ágyat. Intézkedett, hogy az infúziót is tartsák készenlétben: – Egyetlen pillanatot sem akarok elvesztegetni – magyarázta az osztályos nővérnek. Visszament Esther Junghanshoz, aki éppen a férjének magyarázta, mit akar magával vinni a klinikára. – Sokáig fog tartani? – kérdezte halkan.
– Még nem tudom. Egyelőre nincs szüksége sok holmira. Csak a legszükségesebbet hozza magával. Ha kell, a férje később majd még mindent behozhat. – Elkísérhet a férjem? – érdeklődött az asszony félénken. – Nyugodtabb vagyok, ha mellettem van. – Nagyon jó lenne, ha meg tudja oldani. – Betelefonálok az üzembe. Egyszer nélkülem is elboldogulnak – válaszolta a mérnök. – Nem hagylak egyedül, Esther. Csöngettek, és megjelent a két beteghordozó a hordággyal. Esther Junghans fel akart állni. – Nem, nem, maradjon csak szépen fekve – figyelmeztette az orvos. – Az ágyból egyenesen a hordágyra emeljük. Csak semmi izgalom. – Pedig nincs semmi bajom... – Semmi fölösleges kockázatot nem vállalunk. A két úr hozzá van szokva, hogy olyan pehelysúlyúakkal bűvészkedjen, mint maga. Esther Junghans megadta magát. Óvatosan ráemelték a hordágyra, és betakarták. – Kényelmesen fekszik? – érdeklődött az egyik betegszállító. – Nem akarunk panaszt hallani. Nálunk első osztályon utazik. – Köszönöm, mintha a saját ágyamban lennék – válaszolta az aszszony ugyanolyan tréfás hangnemben. – Mindig azt hittem, rettenetesen drámai lehet, ha az embert a mentők viszik el. – Nem szeretjük a drámát – szólt bele Anders doktor is. – Mindent kikapcsolt a lakásban? Nem fő a leves a konyhában? – Nem, nincs mitől tartani. – Azért megnézem – óvatoskodott Junghans úr. – Különben mégiscsak dráma lesz. A két férfi rutinosan levitte a beteget a lépcsőn. Anders doktor fogta a táskáját, és követte őket. – Nemsokára látjuk egymást, asszonyom. A mentőautó mögött leszek. A beteg bólintott. Férje is beszállt a mentőautóba, mihelyt betolták a hordágyat. Igyekezett nem kimutatni az idegességét. Az orvos is beült a kocsijába, és mikor a mentőautó elindult, ő is indított. Mire az Erdei Klinikához értek, már várta őket két ápoló. A
beteget megint átrakták, és Anders doktor megint ott volt mellette, hogy a legkisebb rázkódástól is óvja. Az osztályon úgy ment minden, mint a karikacsapás. Az egyik fiatal nővér le akarta vetkőztetni a beteget. – Szó se lehet róla – kiáltott rá Anders doktor. – Ráér. Előbb az infúzió. A nővér szemmel láthatólag nem egészen értett egyet vele, hogy Esther Junghanst a saját ruhájában emeljék rá az ágyra. – Van, amikor nem tehetünk másként – magyarázta az orvos. – Meg akarjuk tartani ezt a kisbabát. A csinos hálóing majd ráér aztán. Az ágy mellett az asztalra tálcán minden elő volt készítve az infúzióhoz. A nővér már hajtotta is fel a beteg ruhaujját. Anders doktor kitapogatta a nem túlzottan erős vénát. – Menni fog – mondta, miközben benedvesítette az odakészített vattacsomót. – Szorítsa ökölbe a kezét, asszonyom! A fiatalasszony szót fogadott. Szeme várakozásteljesen követte az orvos mozdulatait. Picit összerázkódott, mikor beleszúrta a tűt, de mindjárt el is mosolyodott, bizonyítva, hogy semmitől nem fél. – Úgy... kiváló – szólalt meg Anders doktor. – Most feküdjön szépen nyugodtan, hogy minél gyorsabban hasson. Lazítson! Gondoljon valami szépre! – Segíteni fog? – kérdezte az asszony bizonytalanul. – Megmarad a gyerek? – Bízzunk benne, asszonyom. Nagyon gyorsak vagyunk, de egy kicsit azért türelemmel kell lennie. Mindjárt jön a laboránsnő, és lecsapol magából egy kis vért, de csak az ujja hegyéből. Meg kell csináljunk néhány próbát. Hogy érzi magát? – Semmi nem fáj, nem is érzem az infúziót. Csak azt nem tudom, elállt-e a vérzés. – Majd a nővér foglalkozik ezzel is. Magának az elkövetkező néhány órában semmit nem szabad csinálnia. Szolgáltassa ki magát, mint egy hercegnő! Az asszony bólintott: – Azt hiszem, az előző koraszüléseimnél ott követtem el a hibát, hogy nem hívtam azonnal az orvost, hanem vártam. Meg otthon is
mindent rendbe akartam lenni, mielőtt bevonulok a kórházba. De most úgy megijedtem, hogy rögtön a doktor urat hívtam. – Nagyon okos volt. Mindjárt meglátjuk, van-e valami rendellenesség a vérképében, aztán valószínűleg kap még egy injekciót, de azt most még nem tudom. Mindenesetre mindent megteszünk, hogy életben tartsuk a gyereket. – Egyre jobban reménykedem, doktor úr. – Nagyon helyes. Csak semmi pánik! Itt tudna maradni estig a felesége mellett, Junghans úr? Nagy segítség lenne. – Igen, csak telefonálnom kell még egyszer az üzembe. Van néhány fontos megrendelésünk, azokkal muszáj törődnöm. Tényleg úgy gondolja, hogy most nem lesz koraszülés? – Maga ugyanolyan türelmetlen, mint a felesége. Van egy elképzelésem, de még várni kell, hogy lássam, helyes-e. Kopogtak az ajtón. A laboránsnő érkezett meg. Magával hozta műszerét egy fémdobozban. Szó nélkül a beteg ágya szélére ült, hogy levegye a szükséges vérmintákat. – Mindjárt meg tudná csinálni? – kérdezte az orvos a fehér köpenyes hölgyet, mikor a kémcsövek megteltek. – Körülbelül tíz perc, doktor úr. – Feljövök a laborba. – Ahogy akarja, doktor úr. Szóval várni kell. Anders doktor magára hagyta a házaspárt. A nagy izgalom után biztosan beszélni szeretnének egymással. Bement az orvosi szobába, és felhívta a rendelőjét. Ulla beszámolt, hogy a betegeket másnapra rendelte be. – Egyetlen sürgős eset sem volt, doktor úr. Nem látom be, miért kellene feláldoznia a szerda délutánját. – Rendes kislány maga, Ulla. Egyelőre itt kell maradnom a klinikán. Mansfeldné ne várjon rám az ebéddel. – Olyan sürgős az eset? – Mondhatni igen. Megpróbálok megmenteni egy gyereket. Ki kell várnom, hogy reagál a beteg a különböző gyógyszerekre. – Remélem, sikerül, doktor úr. Bezárhatok? Már nincs semmi tennivaló, a telefont pedig felveszi Mansfeldné. – Természetesen, Ulla. Hiszen szerda van!
– Még egy órát tartana a rendelés, doktor úr. Ma különösen jól jönne, ha elmehetnék, mert el kellene intéznem néhány dolgot. – Rendben van. Ne szórja a pénzt! Holnap reggel találkozunk. – Letette a kagylót, és elnevette magát. Ulla Bertram nagyon ragaszkodik a szerdai szabad délutánjához. Igaza is van. Neki nem a hivatása a minden. Ha férjhez megy, úgyis abbahagyja a munkát. Anders doktorral más volt a helyzet. Ő addig marad a betege mellett, míg nem látja tisztán, miről is van szó, még ha fél éjszaka itt kell is ülnie. Túl korán érkezett a laboratóriumba. – Eltart egy darabig, doktor úr – magyarázta a tesztet végző aszszisztensnő. – Elvünk, hogy azonnal elintézzük a lehetetlent, maga is tudja. – Igen, csak a csodákra kell egy kicsit várni – fejezte be vidáman a mondatot az orvos. – De én nem akarom elveszteni a kisbabámat. – Hogyhogy a kisbabáját? – Hát csak úgy mondtam. – Jobb lesz, ha az apa jelenlétében nem mond ilyeneket. Még tiltakozna. Végre kézhez kapta a laboreredményt. A számítógép pontosan kiszámította a hormonértékeket. Egyértelműen túl alacsonyak voltak. – Köszönöm – hálálkodott. – Most legalább tudom, mihez kezdjek. Azt hiszem, meg tudjuk tartani a kisbabánkat. Jó hangulatban tért vissza Esther Junghanshoz, aki halkan beszélgetett a férjével. Mindkettőjüknek elmagyarázta, hogy most már bizakodik a dolgok további alakulását illetően. – Magának kicsit fárasztó lesz, asszonyom. Körülbelül egy hónapig itt kell tartanom a klinikán, és szinte állandóan be lesz kötve az infúzióba. – Ez aztán nem nagy baj – válaszolta az asszony sugárzó arccal. – Hozzál majd könyveket – fordult a férjéhez. – Egyszer végre lesz időm olvasni. – Az is lehet, hogy még tovább kell feküdnie. Ma még nem tudhatjuk. De a közvetlen veszély elhárult. – Az egyik barátnőm kerek hét hónapig feküdt, nehogy a gyereknek valami baja történjen. Már nem emlékszem, mi volt a baj – mondta Esther Junghans.
– Előfordulnak ilyen esetek. Örülök, hogy nem fogja fel tragikusan a dolgot. Anders doktor még egy injekciót adott be a betegnek, aztán gondosan ellenőrizte a vérnyomását. Nagy megkönnyebbülésére jól bírta a gyógyszert. Sajnos nem minden beteggel ilyen egyszerű. – Biztosan más dolga is van, mint hogy velünk foglalkozzon – szólalt meg Junghans úr. – A rendelése... – Az már rég el van intézve, Junghans úr. Jelen pillanatban a felesége a legfontosabb betegem. Ki is nevettek, mikor az előbb azt mondtam fent a laborban, hogy ez az én kisbabám. Esther Junghans felmosolygott rá: – Ez igazán nagyon kedves magától, doktor úr. – Szóval nem haragszik rám? – fordult a mérnökhöz. – Ugyanis ezzel fenyegettek. – Ha ez a gyerek megszületik, kicsit a magáé is lesz – válaszolt az komolyan. – Estére már biztosat tudunk, azt hiszem. De már most jók a kilátások. Az orvosnak most már volt egy kis ideje a többi betegére is. Katja Fehringhez is benézett, de ma csak két percig maradt mellette, mert sietett vissza Esther Junghanshoz. – Olyan boldognak látszik, kolléga – állapította meg Katharina Fehring csodálkozva. – Egy apró kis siker... ha nem is biztos még egészen – válaszolta. – Sietnem kell vissza a beteghez. Az asszony nem kérdezte, milyen esetről van szó, így aztán nem is kellett bevallania, hogy Esther Junghansnál valószínűleg sikerül az, ami Katja Fehringnél lehetetlen volt. – Szép hivatás az orvosé – suttogta maga elé Katja. – Nemsokára én is dolgozhatok. – Igen, asszonyom. Már nem tart sokáig. Egyébként gyönyörűen begyógyult a seb a homlokán. Megnézte már alaposabban? – Nem, már nincs semmi jelentősége. De a sebész kolléga, aki leszedte a kötést, nagyon meg volt elégedve a művével. – Néhány hónap múlva már keresni kell a sebhelyet. Pláne ha még egy kis púdert is tesz rá.
– A betegeimnek úgyis mindegy lesz. A doktor belenézett a szép, sötét szempárba: – Örülök, hogy szép, sima arccal hagy itt bennünket, kollegina. Habár be kell vallanom, hogy nagyon jól állt magának a kötés, de így még jobban tetszik. Az asszony halványan elpirult. Nem válaszolt. A doktor mereven meghajolt és kiment. Estig még nyolc tesztet végzett el Esther Junghansszal. Anders doktor felhívta a freiburgi egyetemi klinikát, aztán hosszasan konzultált egy zürichi professzorral egy Németországban még szinte ismeretlen gyógyszer adagolásáról. A gyógyszert a Swissair egyik gépén hozták speciálisan a beteg számára, a repülőtérről pedig egy rendőrségi autó továbbította Bergesfeldenbe. – Most sikerült – mondta ki végül Anders doktor röviddel este tíz óra előtt. – Természetesen továbbra is nagyon óvatosnak kell lennünk, és semmit nem szabad figyelmen kívül hagynunk. De azt hiszem, egészséges kisbabánk lesz. Esther Junghans arcán kövér könnycseppek csorogtak végig. Örömkönnyek voltak, még az orvos sem szólhatott ellenük semmit. A mérnök úgy megszorította a kezét, hogy egész belefájdult. – Sose hittem volna, hogy ilyesmi lehetséges – vallotta be fellélegezve. – Hogy köszönjük meg önnek? – Még nem született meg a gyerek, Junghans úr. De a ma délelőtthöz képest döntően javultak az esélyeink. Ma már sok minden lehetséges. Nagyon ritka az a hormonzavar – így nevezném –, ami a feleségénél fellépett. Ha időben felismerik, még lehet tenni ellene valamit. Szinte biztos vagyok benne, hogy mind a két koraszülésnek ugyanez volt az oka. Akkoriban még nem sokat tudtak erről. Most már végre hazamehetett. Furcsán boldognak érezte magát, mikor Theresia Mansfeld feltálalta a megkésett vacsorát. A kutyák szégyentelenül kéregettek, és elvei ellenére most adott is nekik egyegy falatot. Úgy érezte, nem tud ellenállni a tacskók szívet tépő pillantásának. A gondolatai Katja Fehringnél jártak. Nemcsak neki nyújt vigasztalást a hivatása. Ő maga is az orvosi gyakorlatban kell hogy megtalálja élete értelmét és kiteljesedését. Az ő hivatása az, hogy betegeket
gyógyítson, leendő életeket mentsen meg, és lelki vigaszt nyújtson azoknak a betegeinek, akik nem menekülhetnek a súlyos fájdalmaktól és a sors kegyetlen csapásaitól. Mi is a boldogság tulajdonképpen? – tűnődött. – Senki nem tudja pontosan. Nem szabad túl sokat kívánnunk. Agnes néni jutott eszébe. Kicsit elmosolyodott. A néni számára biztos csalódás lesz, hogy nem fog megnősülni. Majd úgyis töretlenül folytatja a próbálkozásait, hogy mindenáron megnősítse. Nem lévén más dolga, hosszú sétára indult Cherry-vel és Knuspival. Már felkelt a hold, és a dombtetőről egész Bergesfeldent belátta. Szereti ezt a kisvárost. Semmiért a világon nem menne el innen – még Katharina Fehring kedvéért sem. Minden valószínűség szerint dr. Jürgen Haffling lesz tehát az Eifel-klinika igazgató főorvosa – és Katharina férje. *** Esther Junghans kitűnően érezte magát az Erdei Klinikán. Minden nővérrel összebarátkozott, és állandóan jókedvű volt, pedig szinte mindig rá volt kötve az infúzióra, és nem sok mozgáslehetősége volt. Kielégítően javult az állapota, de Anders doktor a legkisebb kockázatot sem akarta vállalni. Ezért is tartotta állandó kórházi felügyelet alatt. Katja Fehring annyira rendbe jött, hogy semmi indok nem lett volna többé, hogy ott tartsák. – Szóval holnap elhagy bennünket – mondta neki Anders doktor pénteken délután olyan vidáman, ahogy csak tellett tőle. – Haffling kolléga viszi haza? Az asszony bólintott: – Igen, már pontosan megbeszéltünk mindent. A kocsija nagyon kényelmes. Biztosan nem lesz túl fárasztó az utazás. – Azonnal el akar kezdeni dolgozni, kollegina? Mint a kezelőorvosának, semmi ellenvetésem nem lenne. Sőt állítani merném, hogy a felelősség és a terhelés csak jót fog tenni. Katja felemelte a kezét: – Úgysem maradt más, mint a munka. A kolléga, aki helyettesített, már csak két hétig maradhat. Felveszünk egy fiatal segédorvost,
de szeretném előbb személyesen megismerni. Ha tetszik, ha nem, sok dolgom lesz. – Fél attól, ami magára vár? – kérdezte Anders doktor barátságosan. – Magam sem tudom, mit érzek – vallotta be halkan. – Fájdalmas lesz a hazatérés. De most már meg merem kockáztatni. Bátorságot öntött belém, Anders kolléga. Egy orvos számára mindig van értelme az életnek, még ha a személyes sorsa csupa fájdalom és keserűség is. – Igen, kollegina, és hálásnak kell lennünk, hogy ilyen hivatásunk van, és hogy volt lehetőségünk tanulni. Ha még egyszer elölről kezdhetném, ma is ugyanúgy döntenék. Maga is? – El se tudnék képzelni más foglalkozást. Már kislány koromban elhatároztam, hogy orvos leszek. – Most is a sebészet a súlypont az Eifel-klinikán? Vagy több belgyógyászati beteget vesz fel? Tulajdonképpen magától adódna. Katharina Fehring ujjával végig mutatott az alig látható sebhelyen a homlokán: – Haffling doktor kiváló sebész, és még más sebészeink is vannak. Nem szívesen változtatnám meg a klinikánk profilját. Az apám szenvedélyes sebész volt, nincs rá jobb szó. Hűtlen lennék hozzá, ha feladnám a hagyományokat azon a klinikán, amit ő alapított. Ugye megérti? Végül is magának is a műtő a gyengéje. – Igen. Nagyon örülök, hogy Thorsten professzor gyakran bevon,ha nehezebb vagy érdekesebb műtét adódnak. Már többször megkérdezett, nem szeretnék-e osztályvezető főorvos lenni az Erdei Klinikán. Mármint a sebészeten. De hát ott van a rendelőm. Úgy látszik, két lélek lakik bennem, mint Faustus doktorban. Eddig még egész jól sikerült összeegyeztetnem, a nőgyógyászatot és a sebészetet. Az asszony feléje nyújtotta gyógyult karját: – Térjünk a tárgyra, Anders kolléga. Nézzen csak ide! Teljesen szabadon tudom mozgatni a karomat, és semmi panaszom nincs. – Igen, szépen begyógyult a törése. Legalább nem kell szégyenkeznünk az Eifel-klinikával szemben. – Attól tartok, túl sokat képzel a mi kis házunkról. Majd egyszer talán küldök róla egy fényképet. Ne felejtse el, hogy az apám 1925-
ben építtette. Akkoriban még nem voltak olyan hatalmas intézmények, mint az Erdei Klinika. Még sokáig beszélgettek, mintha nem tudnák abbahagyni. Mind a ketten tudták, hogy már nem halogathatják sokáig a búcsúzást. Dr. Katja Fehring feltett néhány kérdést Anders doktornak. A doktor hiába próbálta kitalálni, vajon viszonozza-e az ő mély, erős érzéseit, vagy sejti-e egyáltalán, milyen érzelmi vihart váltott ki a férfiból a vele való találkozás. Végül mégiscsak búcsúznia kellett, ha nem akarta késve kezdeni a délutáni rendelését. Már megint lekéste az ebédet, és fel kellett készülnie Theresia Mansfeld szemrehányásaira. – Látjuk még egymást holnap? – kérdezte a beteg a kezét nyújtva. – Ha minden jól megy, tizenkettő felé indulok. Pillantásuk összefonódott: – Akkor csak a reggeli vizitem marad. Korán jövök, hogy még jó utat kívánhassak. Még egyszer eljöhetek hozzá, aztán soha többé nem látom – gondolta magában a hazafelé vezető úton. Nehéz lesz a búcsú. *** A szombat császármetszéssel indult, a reggeli vizit kitolódott tizenegy órára. Haffling doktor már ott volt a tizennégyes szobában, mikor Anders doktor belépett. Katharina Fehring éppen a bőröndjét csukta össze. Világos kosztüm volt rajta, és ebben a finom öltözékben nagyon elegáns és kicsit idegen volt. – Már attól féltem, nem látom többé, Anders kolléga – mondta őszintén. – Mindjárt indulunk. – Nagyon korán indultam otthonról – nyújtotta a kezét kicsit leereszkedően Haffling doktor. – Legalább időben hazaérünk. A betegünkkel teljesen elégedettek lehetünk. – Igen. Egészségesen engedjük haza Fehring doktornőt. Talán nem ártana még néhány rövidhullám-kezelés a karjának. Önöknél biztos megvannak a feltételek. Robert Anders keskeny kis csomagot húzott elő fehér köpenye zsebéből, és átadta Katharina Fehringnek. A doktornő kérdőn nézett előbb a színes papírra, aztán rá: – Nekem?
– Egy egészen apró kis emlék. Talán szereti Rilke verseit... – Nagyon szeretem. Beszéltünk talán róla? Nem is emlékszem. – Bíztam benne, hogy eltalálom az ízlését. – Köszönöm, Anders kolléga. Haffling doktor megköszörülte a torkát: – Hát akkor mindennel megvagyunk, Katja. Katharina feléje fordította sápadt arcát: – Igen, Jürgen. Kész vagyok. – Lekísérem a kocsihoz – ajánlkozott Robert Anders. – Hozzam a táskát? – Fölösleges, Anders kolléga. Elbírom a csomagokat. – A főorvos ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye a bőröndöt is meg a táskát is. Úgy látszott, demonstrálni akarja a jogait. A liftben Katja karja egy pillanatra hozzáért Anders doktor kezéhez. Az orvos úgy érezte, gyorsabban ver a szíve. A portánál néhány nővér várta őket, s így a búcsúzkodás viharosra és elevenre sikeredett. Amikor Katja Fehring beszállt a főorvosa nagy amerikai kocsijába, még egy pillantást vetett Anders doktorra. Barna szemében könnyek ragyogtak. A doktor némán emelte fel a kezét. A kocsi elindult. Egy éjszakai telefonhívással kezdődött minden, és most vége. De tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni ezt az asszonyt. *** Délután lovagolni ment. Hegyen-völgyön át nyargalt Abdullah lova hátán, nem kímélve se magát, se a lovat. Ló és lovasa teljesen kimerülten tért vissza a klubba, ahol a kis lovászfiú bámuló pillantással fogadta a doktort, mielőtt hozzálátott volna, hogy lecsutakolja a verítékben fürdő állatot. Robert Anders hazament, lezuhanyozott és átöltözött. Estére jegye volt egy freiburgi zongora hangversenyre. Eredetileg nem akart elmenni. Úgy gondolta, hogy valami sürgős esetre hivatkozva kimenti magát a betegnél, aki a jegyet küldte. Most azonban úgy érezte, talán a zene eltereli a figyelmét. Minden jobb, mint otthon ülni és tépelődni.
Elővette a sötét öltönyét. Még egyszer felhívta az Erdei klinikát, és meggyőződött róla, hogy a betegeinek ma nincs szükségük rá. Szülésre sem kellett számítani. Semmi akadálya, hogy elmenjen a hangversenyre. Úton Freiburg felé azon tűnődött, illendő lenne-e, ha holnap felhívná az Eifel-klinikát, és megérdeklődne, hogy bírta az utat hazafelé Katja Fehring. Nem tudta eldönteni a kérdést. Nem akar tolakodó lenni. A hangversenyteremben idegennek és magányosnak érezte magát az ünneplőbe öltözött tömegben. Van valami értelme, hogy most itt zenét hallgasson? Viszont hazamenni se volt már kedve. A második sorba szólt a jegye. Kitűnően megfigyelhette a híres zongoristát. Mellette egy felkötött karú fiatalember ült. Anders doktort nem érdekelte a szomszédja, sőt kimondottan örült, hogy az eset őt nem érinti. A teremben egyetlen ember se tudja, hogy orvos. Ismerősöket nem fedezett fel. Nem is akart senkivel találkozni. Megkezdődött a hangverseny. Robert Anders lehunyt szemmel hallgatott. Nyomott hangulatához nemigen illett Mozart vidám zenéje, de aztán egyre jobban magával ragadta az istenáldotta tehetség műve. Már nem bánta, hogy eljött. Szomszédja szemmel láthatólag nem figyelt olyan áhítatosan, mint ő. Sőt, a fiatalember valósággal képtelen volt nyugton ülni, egyfolytában ide-oda csúszkált a székén. Anders doktor kedvetlenül pillantott oldalt. Az orvos biztos és mindig éber ösztönével azonnal felismerte, hogy a szomszéd széken ülő koncertlátogatónak fájdalmai vannak és rosszul érzi magát. Apró veríték-cseppek ütköztek ki a homlokán. Azért volt olyan nyugtalan, mert hiába keresett megfelelő tartást, hogy fájdalmát elviselhetőbbé tegye. A doktor figyelme most már megoszlott. Továbbra is figyelte ugyan a pódiumon a művész játékát, de szerencsétlen szomszédját sem tévesztette szem elől. Mihelyt a második darab is véget ért és felcsattant a taps, az ismeretlen felé fordult: – Most szünet lesz. Segíthetek valamit? Fájdalmai vannak, ugye? Orvos vagyok. – Bemutatkozott.
– Nagyon kedves, Anders doktor. Okvetlenül meg akartam hallgatni a hangversenyt. Mikor eljöttem otthonról, még nem volt ilyen rossz, de most szörnyen érzem magam. Azt hiszem, lázam is van. – Jöjjön, itt nem lehet nyugodtan beszélni. Az előcsarnokban remélhetőleg találunk helyet, ahol nem zavarnak. – A nevem Jan Enders – mutatkozott be a férfi, aki lám, mégiscsak Anders doktor betege lett. – Zongorista vagyok. Ezért nem akartam elmulasztani a koncertet. Anders doktor az egyik ablakmélyedés felé vezette, ahol még két szék is akadt. – Mi történt a kezével? – érdeklődött az orvos. – Tisztáznunk kell, elegendő lesz-e egy fájdalomcsillapító, vagy jobb lenne, ha azonnal elvinném a kezelőorvosához. – Te jó isten! Stuttgartban történt az eset, már majd egy hete. Belenyúltam egy üvegcserépbe. Semmi különös. Aztán kiderült, hogy a vágás olyan hosszú, hogy össze kell varrni. A doktor semmi kockázatot nem akart vállalni, ezért tette sínbe, és rakta rám ezt az undorító kötést. Olyan voltam vele, mint egy sebesült hős. De mindent szó nélkül tudomásul vettem, mert még zongorázni akarok. Úgy érzem, mintha valahogy begyulladt volna a seb. Lüktet és forró. Most már mindenem fáj, nemcsak a kezem, hanem a fejem is. – Itt Freiburgban még nem járt orvosnál? – Nem, jövő héten akartam menni, mikor a varratokat kell kiszedni. Teljesen ártalmatlannak tartottam a sérülésemet. Most meg még a gyomrom is furcsa. Egy zongorista jobb ha nem csapkod üvegcserepekbe a patájával. Mit tanácsol, dokim. – Azonnal keressen egy jó sebészt, aki megnézi. Le kell mondania a koncert második feléről. – Ma? Szombat este? Ilyenkor biztos nem lehet egyetlen tisztességes orvost se találni. – Az egyetemi klinika sebészeti ügyeletén a legjobb kezekben lenne, Enders úr. – Maga melyik kórházban dolgozik, Anders doktor? – Nem Freiburgban, hanem bergesfeldeni Erdei Klinikán. De nem vagyok alkalmazásban, csak néhány ágy fölött rendelkezem. – Sebész?
– Nem, nőgyógyász. De sebész is vagyok. – Hm, ki is a főorvos Bergesfeldenben? Mintha hallottam volna már valami Tossen professzorról. Nem ő B – Thorsten professzornak hívják, és meglehetősen nagy hírű sebész. Jan Enders bólintott: – Nahát akkor a sors keze volt, hogy éppen mellettem ült, Anders doktor. Bergesfeldenbe szeretnék menni a maga professzorához. – Kérdés, hogy el lehet-e érni ma este... – Bergesfelden kisváros. Biztos meg lehel találni a főorvost. Itt Freiburgban már kicsit nehezebb lenne. A lehető legjobban kell rendbe hozni a kezemet, doktor. A legkisebb baj se történhet. Előfordulhat, hogy egy egyszerű vágott seb elfertőződik? Kártérítésért fogom perelni a stuttgarti orvost. Jan Enders egyszerre nagyon izgatott lett. A kezét féltette. Anders doktor bevallotta önmagának, hogy neki se nagyon tetszik a dolog. Eszébe jutott egy eset, amikor Thorsten professzor helyrehozta egy hegedűs három helyen eltört karját. Több műtétre volt szükség, ő is asszisztált. – Minden seb begyulladhat, Enders úr – magyarázta nyugodtan. – Ha mindenáron Bergesfeldenbe akar menni, hát gyerünk. Elviszem a kocsimon. – Rendben van, doktor. Azt hiszem, nincs veszteni való időnk. – Eszébe sem jutott, hogy megköszönje. Fontos embernek érezte magát, akinek kijár a segítség. Azt hitte, mindenre joga van. Anders doktor is lemondott hát a koncert második részéről. Nem esett különösebben nehezére, mert hozzá volt szokva, hogy személyes kedvteléseit alárendelje orvosi kötelességének. Menjünk először hozzám, hogy összepakoljak néhány dolgot – kérte Jan Enders, mikor már a kocsiban ültek. – Hagyjuk most inkább, Enders úr. Igyekezzünk minél előbb eljutni a klinikára. – Ennyire csúnyának látja? – A fiatalember egész berekedt az izgalomtól.
– Nem láttam a sebet. Az minden esetre biztos, hogy emelkedik a láza. Ezért jobb, ha sietünk. Ha bent kell tartsák, majd kap fehérneműt meg egy fogkefét az Erdei Klinikán. – Már csak a sziréna hiányzik – morgott a beteg. Tréfának szánta, de siralmasan hangzott. Az orvos megsajnálta. Úgy huszonöt évesre becsülte. Nem ismerte ugyan a Jan Enders nevet, de ez nem sokat számít. Talán egy szép művészkarrier forog kockán. Nem lehet tudni, mi a helyzet. Lehet, hogy egyszerű antibiotikummal megszüntethető a gyulladás. Ha így van, teljesen fölösleges Freiburgból Bergesfeldenbe vinni a beteget. Ha viszont műteni kell, a műtét rettenetesen fontos Jan Enders számára. – Nincs messze – igyekezett bátorítani útitársát Anders doktor. Jan Enders hallgatott. Mereven bámulta az utat, és összeszorította a száját. Időnként felnyögött. Az orvos nem zaklatta kérdésekkel. Jelen pillanatban úgysem tehet érte többet, mint hogy vezeti a kocsit. Rekordidő alatt értek Bergesfeldenbe, de ezt csak Anders doktor tudta, mert a beteg természetesen úgy érezte, egy örökkévalóságig tartott az út. Az orvos úgy érezte, egy rémálomtól szabadul meg, mikor feltűnt előttük az Erdei Klinika. Nem emberéletről volt ugyan szó, de ennek a fiatalembernek esetleg az életcélja foroghat kockán. Egy zongorista, aki csak egyik kezét tudja használni – nem, ez nem történhet meg! – Nem vár senki? – mordult fel Jan Enders, mihelyt a kocsi megállt. – Itt sehol nincs senki. – Honnan tudnák, hogy jövünk? Szálljon ki. Azonnal felviszem a sebészeti ügyeletre. – Jobb lett volna, ha elmegyek Freiburgban az egyetemi klinikára. Itt már rég alszik mindenki – duzzogott a beteg. Anders doktor nem válaszolt. Szó nélkül ment előre, nem is törődve vele, hogy követi-e Jan Enders vagy sem. Az ügyeleten egy fiatal kolléga volt szolgálatban, akit az orvos csak futólag ismert. – Hol marad a professzor? – háborgott Enders, mikor egy nővér kezdte leszedni róla a kötést. – Előbb megnézzük, Enders úr – intette le Anders doktor. – De maga nőgyógyász, és fogalma sincs az egészről.
– Sebész is vagyok, a kolléga pedig ugyanehhez a testülethez tartozik. A professzort majd akkor hívjuk, ha szükségesnek látjuk. – A kezemről van szó! Zongorista vagyok, és szükségem van az ujjaimra. Azonnal ide kell hívni a professzort! Követelem! A beteg idegei szemmel láthatólag felmondták a szolgálatot. Azért a két orvos előbb megvizsgálta. Csúnyán nézett ki a seb. Anders doktor idegen testet vett észre, amely körül a szövetek már erősen megduzzadtak és kivörösödtek. Ha csak a leggyengédebben is megérintették ezt a pontot, a beteg hangosan feljajdult. – Meg kell műteni – vélekedett a fiatal sebész. – Most már tényleg szükségünk lesz Thorsten professzorra – hagyta helyben Anders doktor is. – Ezen a ponton elég kockázatos a beavatkozás. Nem szabad kockáztatni a kéz mozgását. – Már rég fel kellett volna hívniuk a professzort! – avatkozott közbe a páciens. – Thorsten professzor a közelben lakik, Enders úr. Otthon van, mert készenlétben áll egy másik kritikus eset miatt – válaszolt az ügyeletes sebész. – Nagyon hamar itt lesz. Jan Enders fellélegzett: – Miért csak most mondja? Már attól féltem, hogy azonnal vissza kell menjek Freiburgba. De ha a professzor mindjárt jön... Anders doktor vállalta, hogy értesíti a professzort, aki azonnal meg is kérte, hogy asszisztáljon neki a műtétnél. Robert Anders boldogan egyezett bele. Az Erdei Klinika jól bejáratott gépezete éjjel-nappal kitűnően működött. Valahol telefonok szólaltak meg, és meglepően rövid időn belül teljes létszámban együtt volt a csapat a műtőben, munkára készen. Thorsten professzor megvizsgálta a sérült kezet, aztán néhány kérdést tett fel a zongoristának, aki közben kicsit összeszedte magát: – Nagyon buta dolog volt, professzor úr – kezdte halkan a beszámolóját Jan Enders. – Hogy őszinte legyek, részeg voltam, mikor az eset történt. Az egész társaság mélyen a pohár fenekére nézett. Aztán valahogy összetört egy üveg, én meg ököllel a cserepek közé csaptam. Erősen vérzett, de belecsavartam egy asztalkendőbe, és lefeküdtem aludni. Csak másnap reggel mentem orvoshoz, aki szemrehányá-
sokat tett, hogy túl későn jöttem, már nem lehet a sebet rendesen összevarrni. Oda se bírtam nézni, rémes látvány volt. Az orvos egy injekciót kellett hogy adjon, különben ott helyben elájultam volna. Azt mondta, Freiburgban megint orvoshoz kell mennem. De nem volt kedvem, mert a háziorvosom elutazott, és nem akartam idegenhez menni. Hétfőn ugyanis már hazajön az orvosom. Úgy is látszott, hogy minden rendben van. Aztán ma reggel fájdalmakra ébredtem. A végén már olyan rossz volt, hogy alig bírtam ki a koncerten. – Talán benne maradt egy darabka üvegszilánk a szövetben – találgatta a professzor. – A stuttgarti kolléga nem láthatta. De valószínűleg ő is tartott tőle, azért mondta, hogy menjen még egyszer orvoshoz. Most már muszáj megműteni. Mindent megteszek, hogy megmentsem a kezét. – Többször próbáltam mozgatni az ujjaimat, professzor úr. Semmi probléma nem volt vele. De most már nem merem, annyira fáj. Helyre tudja hozni? Azt hiszem, nem kell mondanom önnek, mit jelent nekem a kezem. – Csodát nem tudok tenni, Enders úr – válaszolta a professzor nyugodtan és barátságosan. – Könnyelmű volt. Most meg kell próbálnom helyrehozni a kárt. Sajnos semmit nem garantálhatok, de senki más se tehetné. – Hülye voltam. Igaza van. Valahogy úgy éreztem, nevetséges dolog egy ilyen kis sebből nagy ügyet csinálni. Meg kellemetlen is volt. Normál körülmények között soha nem rúgok be. – Mindent megteszünk, Enders úr. Készüljön fel rá, hogy ha felébred, a karját és a kezét gipszben fogja találni. – Muszáj? – Feltétlenül. Addig tartjuk itt a klinikán, míg semmi veszély nem fenyegeti többé a kezét. Jan Enders megadta magát a sorsának. Mivel már állni is alig tudott, az egyik nővér tolószéket hozott. Mikor kitolták a szobából, a páciens zavart pillantást vetett Anders doktorra. – Nem néz ki túl jól a keze, Anders kolléga – magyarázta halkan Thorsten professzor. – Megint precíziós munka vár ránk. Muszáj volt ennek a bolond fiatalembernek a cserepek közé csapni?
Nem volt idő hosszas elmélkedésre, meg értelme sem lett volna. Thorsten professzor és Anders doktor elköszöntek a sebészet ügyeletesétől, és átvonultak a műtőbe, ahol már nagy volt a sürgés-forgás. Mihelyt megkezdte a bemosakodást, Anders doktor mindenről megfeledkezett. Már csak az előtte álló feladatra koncentrált. Annyi ideje sem volt, hogy egy gondolat erejéig eszébe jusson Katja Fehring. Aztán már hozzá is kezdtek. A beteg már aludt, kezdődhetett a műtét. A nővérek izgatottan figyelték, ahogy a professzor megteszi az első leheletfinom vágást a szikével. Anders doktor asszisztált. Gyorsan és kínos pontossággal követte a professzor minden utasítását. A legfinomabb műszerekkel kellett dolgozniuk, ami fáradságos és időt rabló volt. Az üvegszilánk egészen aprónak bizonyult, de annál nagyobb volt a gyulladás, ami máris kialakult a parányi idegen test körül. Úgy kellett a gyulladást kitisztítani, hogy közben ne sértsék meg a szövetet. Áttekinthetetlen volt a műtéti terület. A profeszszor óvatosan megvizsgálta a látszólag sértetlen izmokat és inakat. Több mint egy óra telt el, mire befejezték a műtétet. Pontosan nyolcvan percig tartott. Anders doktor elcsodálkozott, milyen gyorsan múlik az idő. Most már csak a sínt és a gipszet kellett felrakni. A professzor ezt is maga végezte el Anders doktor segítségével. – Ki tudná itt kicsit jobban párnázni? – kérdezte a professzor udvariasan. – Ha lehet, szeretném elkerülni, hogy bármerről nyomás érhesse a kezet. Így aztán meglehetősen nagy lett a gipszkötés, de így legalább biztosítani lehetett, hogy a műtött kéz finoman beágyazva feküdjön. – Azt hiszem, a betegünk néhány hét múlva megint zongorázhat, hölgyeim és uraim – szólalt meg a professzor, mikor a hordágyat kitolták a műtőből. – De holnap talán már késő lett volna. Köszönöm a segítségüket. Kialudtak a fények a műtőasztal fölött. Hirtelen mindenki ráeszmélt, hogy éjszaka van. Az altató orvosnő lopva nagyot ásított. Kis időre még megélénkült az öltöző, míg a csapat minden tagja megmosakodott és átöltözött. Anders doktor búcsút intett a kollégáknak, és kilépett a folyosóra. Eszébe jutott a császármetszéses betege. Felment az osztályra, ahol
az éjszakás nővér megnyugtatta, hogy a fiatal anya rendben van, és nagyon boldog a kislányával. Azért a doktor személyesen is meg akart győződni róla. A szobába lépve mély álomba merülve találta a beteget. Óvatosan kitapintotta a pulzusát. Erős és szabályos volt. Biztosan gyorsan talpra áll, és hazamehet a kicsivel. Mosolyogva húzta be maga után a betegszoba ajtaját. – Jó éjszakát, nővér – szólt be elmenőben a nővérszobába. – Jó éjszakát, doktor úr – válaszolt a nővér barátságosan. Az éjszakai portás a kapu mellett állt. Üdvözölte a doktort. Minden olyan otthonosan megszokott volt az Erdei Klinikán. A parkolóban a professzorral találkozott, aki éppen beszállt a kocsijába. – Sokat már nem alszunk, Anders kolléga – állapította meg a főorvos minden keserűség nélkül. – Sürgős műtét volt, és biztos vagyok benne, hogy megérte. Ehhez képest mit számít, hogy nem alszunk! – Furcsa véletlen volt, hogy a beteg pont mellettem ült a hangversenyen – válaszolt Anders doktor. – Mint mindig, most is kitűnő segítőm volt. Magának érzéke van a sebészethez. Mindig megállapítom, ha együtt operálunk. Kár, hogy elkötelezte magát a nőgyógyászatnak. Vagy nem? – Hálás vagyok önnek professzor úr, hogy megbízik bennem, lehetővé teszi, hogy ne felejtsem el, amit az általános sebészetről tudok. Az egyik lámpa halvány fényénél a professzor néhány másodig csendesen nézett rá: – Megenged egy meglehetősen személyes jellegű kérdést – szólalt meg végül. – Természetesen. – Az volt az érzésem, hogy Fehring kollegina nem közömbös önnek. A férje sebész volt. Rövid időn belül át kell vegye a helyét valaki. Maga biztosan kitűnő főorvos lenne az Eifel-klinikán. Talán boldog emberi kapcsolat is születhetne belőle. Szívből kívánnám. A fiatalabb orvos szíve hevesen dobogott. Meglepődött, hogy a professzor átlátott rajta.
– Én Bergesfeldenhez tartozom, professzor úr – válaszolta halkan. – Idevaló a családom. Soha nem akartam főorvos lenni semmilyen klinikán. – Pedig néha előfordul ilyesmi az életben. Nem várhatja el, hogy a kollegina otthagyja az édesapja klinikáját. Az ő helye ott van... – Semmit nem várok, professzor úr. Emberi számítás szerint soha többé nem látom Katharina Fehringet. Az útjaink keresztezték egymást, aztán újra szétváltak. Erről nincs többet mit mondani. – Bocsássa meg a kíváncsiskodásomat. Nem akartam indiszkrét lenni. Egyébként nem hiszem, hogy itt az Erdei Klinikán bárki is sejtené, mit jelentett önnek ez a beteg. Nekem néha van egy úgynevezett hatodik érzékem, ha olyan emberekről van szó, akiket különösen kedvelek. Na de ennyi elég. Szóval hű marad hozzánk. Amilyen önző vénember vagyok, még örülök is. Számíthatok rá, hogy a jövőben gyakran áll mellettem a műtőben? Robert Anders lehorgasztotta a fejét: – Igen, nagyon hálás lennék, professzor úr. Vannak időszakok, mikor az ember örül, hogy a munkától nem marad ideje a tépelődésre. Dr. Gregor Thorsten professzor kezet nyújtott, és Anders doktor viszonozni a szorítását. Szinte apjaként tisztelte az Erdei Klinika igazgatóját. Mindig érezte, hogy a professzor is kedveli, de ma mondta ki először nyíltan. – Rendben van, Anders kolléga. Menjünk most már haza. Egyikünk sem engedheti meg magának, hogy holnap kialvatlanul menjen munkába. A két kocsi elindult. Anders doktor úgy érezte, valami kaparja a torkát. Valahol az Eifelben van egy ház, ahol Katja Fehring most indul életének egy új szakaszába. Csak a szenvedő emberek szolgálata enyhítheti a fájdalmat. Igen, most még jobban szeretett volna sebész lenni, mint eddig! A vasfegyelem és koncentráció a műtőasztal mellett teljes felejtéssel ajándékoz meg – legalábbis a műtét idejére, legalább a halállal vívott szenvedélyes harc óráiban. A doktorházban már sötét volt. Holnap vasárnap – gondolta a hazatérő. – Lovagolhatnék, vagy találkozhatnék Herberttel. A betegeim a klinikán nem igényelnek töb-
bet, mint a reggeli és az esti vizit. Nem kellene telefonálni az Eifelklinikára? *** Már rég ágyban volt, és még mindig nem találta meg a választ a kérdésére. Fáradt volt, és mégsem tudott elaludni. Mélyen megrázta a beszélgetés a professzorral. Egész éjjel nem aludt, másnap reggel mégis már hétkor felkelt és lezuhanyozott. Theresia Mansfeld behozta a kávét, és aggódó anyai pillantással méregette. A doktor nagyra értékelte, hogy nem terheli bölcs tanácsokkal. – Elmegyek a lovasklubba – jelentette be. – Magával viszi a kutyákat? – Tőlem. Legalább jól megfuttatom őket, nem fog megártani. Cherry és Knuspi boldogan ugrált be a kocsiba. Nem fordult elő velük túl gyakran. A klubban összefutott egy volt betegével, aki a kórházi tartózkodása alatt beleszeretett. Kétszer elvált, rettenetesen gazdag és különc volt. Vele még Agnes néni sem értene egyet. Ezen a vasárnap reggelen Anders doktornak végképp nem volt kedve az ő társaságában lovagolni. A hölgy ragyogott. Az orvos felnyergelte a lovát, és közben azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna. Úgy látszott, nincs mentség. – Délig kinn maradhatunk – javasolta azonnal az imádója. – Rengeteg időm van, és a lovamat is rendesen meg kell dolgoztatni. – Nekem még be kell mennem az Erdei Klinikára, asszonyom. Az asszony szája duzzogóra torzult, de nem állt jól neki, mert már rég túl volt a duzzogó gyermekkoron. – Mindig csak a betegek, doktor. Ma vasárnap van. A doktor nevetve vont vállat. Felsegítette a hölgyet a lovára, miközben szívből kívánta, bárcsak a világ másik végén lenne. Együtt lovagoltak ki a ragyogó reggelbe. A doktor követte. Kint Cherry és Knuspi hancúrozott. – Ugye nem fog nagyon vadulni, doktorkám – fuvolázta a hölgy. – Kicsit félek, mert még csak egy éve lovagolok.
A kevéssé gáláns doktor megtalálta a megoldást: – Abdullah néha kiszámíthatatlan – állította álszent módon. – Nem állok jót érte. Elsősorban hozzá van szokva az én tempómhoz. A rafináltan kifestett szemek csábító pillantást lövelltek felé. Biztosan azt hiszi, meghódítja ezzel a jól bevált módszerrel. Sajnos minden próbálkozása lepergett a doktorról. Tökéletesen hidegen hagyta. Knuspi igaz barátnak és bajtársnak bizonyult. Pontosan Abdullah lábai közt rohant át, hogy egy macska után vesse magát. A gyönyörű csődör megtorpant, és kicsit kiugrott. Semmi különös, hisz jól ismerte a kutyákat, de Anders doktor villámgyorsan a maga hasznára fordította a helyzetet. Észrevétlenül megsarkantyúzta a lovát, a ló pedig nyílként iramodott neki. A két tacskó hangos ugatással vetette magát a nyomába. – Nem tudom visszafogni – kiáltott vissza a válla fölött. – Nem bírom tartani. A hölgy tanácstalanul hátramaradt. A bátorsága is meg a tudása is hiányzott, hogy követni merje a vad hajszát. Robert Anders még gyorsabb vágtára ösztökélte a lovát: – Gyorsabban, Abdullah. Semmiképpen sem szabad utolérnie. Jól van, Abdullah. Gonosz örömet érzett, mikor megállapította, hogy sikerült leráznia a hívatlan kíséretet. Valahol az erdő mélyén pihenőt engedélyezett a lovának. Ő is végigfeküdt a selymes füvön, a két kutya mellette szaglászott. Csak két óra múlva tért vissza a klubba, ahol szemrehányó pillantásokkal fogadta tisztelője. Kezet csókolt, és elnézést kért, mondván, hogy Abdullah túl sokáig állt az istállóban, és nem lehetett bírni vele: – Kimondottan veszélyes volt – füllentette minden lelkiismeretfurdalás nélkül. – Talán majd legközelebb sikerül. Nagyon kellemes vasárnapot kívánok. Röviddel tizenegy óra után megkezdte a vizitet a klinikán. A császár-metszéses kismama különösen vidám volt. Köszönetet mondott Anders doktornak, és bevallotta, hogy rettenetesen megijedt, mikor megtudta, hogy műteni fogják. Tizenkettőkor megint otthon volt, és bement az ebédlőbe, hogy elintézzen néhány fontos írnivalót. Azonnal a telefon után nyúlt, másik
kezével az Eifel-klinika számát kereste a telefonkönyvben. Azonnal kicsöngött. Barátságos női hang vette fel: – Eifel-klinika. – Itt dr. Anders Bergesfeldenből. Fehring doktornővel szeretnék beszélni, ha lehet. – Igen, kapcsolom. Egy pillanat, doktor úr. Ilyen egyszerű. És aztán meghallotta a hangját: – Fehring doktor. – Csak egészen röviden, kollegina. Hallani akartam, szerencsésen hazaért-e tegnap. – Természetesen. Sima utunk volt. Este még lapozgattam a verseskötetét, igazán nagyon kedves magától, hogy felhívott. Sokat fogok gondolni a bergesfeldeni időkre. – És nemcsak fájdalmas emlékek lesznek? – Nem, nem minden volt keserű és elviselhetetlen. Nagyon sokat köszönhetek magának, kedves kolléga. – Nincs mit megköszönnie. Sok erőt kívánok mindahhoz, ami maga előtt áll, asszonyom. Ég áldja. – Magának is minden jót, Anders úr. Néhány másodpercig még lélegzetvisszafojtva hallgatózott. Az asszony nem szólt többet, és ő is hallgatott. Végül Katharina letette. A beszélgetés megszakadt. Miért nem találkoztunk más körülmények között? Miért kellett megtalálnom a nagy szerelmet, csak hogy azonnal elveszítsem? Ki keverte a kártyákat a sors furcsa játékában? Majd tíz perc telt el, míg végre Anders doktor folytatta az írást. Mintha egy karcsú, szőke asszony nézett volna át a válla fölött. *** A következő héten új betegek, új munka. A tizennégyes szobában most egy kedves idős hölgy feküdt. Mindig vidám volt, és csodálatra méltó bátorsággal viselte súlyos betegségét. Ha Anders doktor az ágyához lépett, azonnal Katja Fehringre kellett gondolnia, és szinte hihetetlennek érezte, hogy néhány nappal ezelőtt még ebben az ágyban feküdt. Múlt az idő. A beteg, akibe titokban szerelmes volt, már a múlté.
Jan Enders a sebészeten feküdt, és megkövetelte, hogy Anders doktor naponta meglátogassa. A fiatal művészi antibiotikumokkal kezelték. Sérült keze csak lassan gyógyul! Thorsten professzor mégis reménykedett, hogy nem lesz semmi komolyabb komplikáció. Anders doktor minden egyes nappal jobban hozzászokott szívének magányosságához. Már szinte csak a munkájával törődött. Néha rövid időre sikerült felejtést találnia szenvedélyesen ápolt betegeinél. A műtőasztal mellett, ahol minden figyelmét a szikére kellett összpontosítania, háttérbe szorult az egyéni fájdalom. Nem hívta fel többet Katharina Fehringet, de úgy két hét múlva levelet kapott tőle: „Mellékelem az Eifel-klinika fényképét, ahogy megígértem. Szívélyes üdvözlet. K. F.” A képen háromemeletes épület, olyan nagyvonalú stílusban, amilyet csak régen terveztek. Csodálatos lehet ott élni és dolgozni. A környező táj is barátságosnak tűnt. Biztos, hogy soha életében nem fog személyesen odautazni, hogy saját szemével is megnézze a házat. Bezárta a képet az íróasztalfiókjába, és melléje tette Katharina Fehring üdvözletét is. Tetszett neki a tiszta, egyenes írás. Gyengéd pillantással nézegette a néhány szót. A jóságos Agnes néni látta, mennyire szenved az unokaöccse. Volt olyan tapintatos, hogy egyetlen kérdést sem tett fel. Minden valószínűség szerint lázasan töri a fejét, nem lenne-e mégis valami lehetőség, hogy hidat verjen Robert és a között az orvosnő között. Bár soha nem találkozott Katharina Fehringgel, sziklaszilárdan meg volt győződve róla, hogy jó felesége lenne Robertnek. De meg volt kötve a keze. Az élet ment tovább a maga útján. Pontosan négy hét múlva kiengedték a klinikáról Jan Enderst, a zongoristát. Jobb keze szépen begyógyult, és tökéletesen működött. Szép siker volt. – Ha nem maga ült volna mellettem a koncerten, Anders doktor, sose kerültem volna ide az Erdei Klinikára. Hálás vagyok magának – mondta a búcsúzásnál. Az orvos vállat vont:
– Folyton ide-oda csúszkált a széken. Idegesített, azért figyeltem föl magára. Nem túl nagy érdem. A klinika kapuja előtt csinos lány várta Jan Enderst a kocsiban. Az orvos látta, ahogy gyengéden üdvözlik egymást. Ennek a fickónak mindenben szerencséje van. Újra zongorázhat, pedig nagyon könnyelműen bánt a sérülésével. És tárt karokkal várja a barátnője. Az orvos idegesen végigsimított a homlokán. Tulajdonképpen megkönnyebbült, hogy Jan Enders végre elmegy. A zenész mindig arra a napra emlékeztette, amikor Katja Fehring örökre elhagyta Bergesfeldent. Jan Enders persze erről mit sem sejtett. Robert Anders ökölbe szorította a kezét. Semmi okom a panaszra – gondolta magában, és felemelte a fejét. – A hivatásomnak élek, a legszebb és legfontosabb hivatásnak, amit ember csak elképzelhet magának. És megmarad Katja Fehring emléke. A gondolatokat senki nem tilthatja meg. Ideje volt hazamenni, mert kezdődött a rendelés. Estére egy szülés várja. A beteg két órája érkezett meg az Erdei Klinikára, és már alaposan megvizsgálta. A kocsiban eszébe jutott Esther Junghans. Elmosolyodott. Annyira stabilizálódott az állapota, hogy nem is kellett tovább bent tartani. Hetente háromszor eljött a rendelőbe, és megkapta az injekcióját. Most már biztosan lehetett számítani rá, hogy egészséges gyermeket fog szülni. A rendelésen aztán Esther Junghans volt az első beteg. Boldogan sugárzó arca szavaknál világosabban mutatta, milyen hálás és elégedett. – A férjem meg én szeretnénk megkérni, vállalja el a keresztapaságot. Úgyis a maga kisbabája is lesz. Megtenné, Anders doktor? – Persze, nagyon szívesen. Nagy megtiszteltetés a számomra. A törékeny fiatalasszony kicsit elpirult: – Ha kisfiú lesz, Robertnek fogják hívni, mint magát – vallotta be szégyenlősen. – Kislánynak még nem jutott eszünkbe semmi szép név. De hát még van idő. Vagy lenne valami ötlete? Anders doktor bólintott: – Mit szólna a Katharinához, Junghansné?
– Tetszik. Majd megkérdezem a férjemet. – Katjának lehetne hívni a kislányt. Úgy rövidebb. – A Katja tényleg nagyon szép. Jobb ötlete nem is lehetett volna, doktor úr. – De addig még türelmesen várni kell. Még azt sem tudjuk, fiú lesz-e vagy lány? – Nekem mindegy. Csak a neve miatt most már jobban örülnék egy kislánynak. Katja – igazán olyan szívet melengető. Az én édes kicsi Katjám! A doktor egy egészen rövid pillanatra lehunyta a szemét. Finom kis fájdalmat érzett a mellében... Jaj, Katja... Aztán Ulla Bertram behozta a beteg számára előkészített injekciós tűt. Vége
Rakéta Könyvkiadó kft. Felelős kiadó Veress Mariann Fordította Borbély Mária Készült a Pécsi Szikra Nyomdában. 90-1191. Pécs, 1990 Felelős vezető dr. Farkas Gábor igazgató Kiadványszám 21 ISBN 963 02 8147 3 ISSN 0865 9680 All Rights Reserved Published under agreement with Quelle Presse Freiblirg/Br ad GPA Gerd Plessl Agentur und Verlag GmbH