Alexa Alexandra Holtomiglan, holtodiglan

Alexa Alexandra Holtomiglan, holtodiglan Fejezetek egy orvos életéből Dr. Anders sorozat 14. Ahogy a késő éjszakai órán gondolataiba merülve üldögélt, eszébe jutott, milyen szívesen vállalt éjszakai ügyeletet fiatalabb éveiben. Ilyenkor egész más a klinika hangulata, mint napközben. A máskor mozgalmas ház kiürült, a folyosókat csak az éjszakai tompított lámpafény világította meg. A betegszobák csukott ajtói mögött is csend honolt, csak az éjszakás nővér szobájából szűrődött ki némi fény. Néha-néha felvillant egy-egy hívólámpa, ilyenkor a nővér fehér köpenyes alakja suhant el a folyosón. Ha az ügyeletes orvosnak szerencséje van, az éjszaka nagy részét alvással töltheti. Az ő életének nagy elhatározásai is éjszaka születtek, amikor egyedül volt, és senki nem zavarta meg gondolataiban. Anders doktor felállt és kinyújtózkodott. Az íróasztali lámpa fénye nyitott folyóiratokra és teleírt papírlapokra vetődött. Az orvos mostanáig egy előadásra készült, amelyet kollégái felkérésére kellett megtartania egy orvos kongresszuson. Az embólia utáni szívműtétekről összegyűjtött tapasztalatait foglalta össze, amelyekről már több tanulmányt írt különböző szaklapokba. Épp a kezét mosta, mikor megcsörrent a telefon. Mosolyogva törölte meg a kezét, és felvette a kagylót. Természetesen a felesége kereste, aki már kezdett türelmetlenkedni. – Halló, Katja? Egy-két perc múlva indulok haza. Igen, biztos, elkészültem az előadásommal, és őszintén szólva hullafáradt vagyok. – Nem csodálom – felelte aggodalmaskodva a felesége. – Tegnap is éjfél volt már, mire hazaértél Freiburgból, ma meg hatkor keltél, és

nyolctól már operáltál is. Az ember nem erőltetheti túl magát büntetlenül. – Igazad van. Ebben a korban... – Ugyan, Robert... Az Erdei Klinika főorvosa elnevette magát. – Régebben szívesen vállaltam ügyeletet, egyáltalán nem volt terhes, sőt, az ember még élvezi is, hogy ilyenkor ő az úr élet és halál felett. Friss voltam és fiatal. – Azóta persze egy örökkévalóság telt el – csipkelődött Katja Anders. – Már számon sem tudod tartani az éveidet. – Te csak ne tréfálkozz, ifjú hölgy! Majd ha te is annyi idős leszel, mint én, rájössz, hogy már messze van az ifjúság. Ma ősöregnek érzem magam. – Akkor gyere haza, hogy legalább átsegíthesselek a mélyponton. A klinikán minden rendben volt? – Igen, az altatómérgezéses eseted kivételével, de már beszélni is tudott, amikor nemrég benéztem hozzá. Ettől eltekintve teljes a nyugalom. – Kedves tőled, hogy odafigyeltél rá – dicsérte meg a doktornő. Két nappal ezelőtt hozták be a középkorú asszonyt, aki a válása óta olyan nagy mennyiségben szedett gyógyszereket, hogy végül súlyos veseproblémái adódtak, és kómához hasonló állapotban szállították be a klinikára. A belosztályon alkalmazott kezelés célja mindenekelőtt a szervezet méregtelenítése volt, de Katja Anders úgy vélekedett, hogy azzal tehetik a legtöbbet a kétségbeesett, összeomlott asszonyért, ha leszoktatják a gyógyszerekről. Ennek érdekében már kétszer hosszan elbeszélgetett az asszonnyal. – Azt hiszem, Robert, hogy jó lenne, ha egyszer te is elbeszélgetnél vele – mondta kedvesen. – A lelki baj is betegség, azt pedig a válásával járó megrázkódtatás, meg az óriási változás okozta. Okosnak és értelmesnek tűnik, remélem, rá tudjuk beszélni, hogy felkeressen egy pszichiátriai klinikát. Talán az is elég lenne, ha kezelésbe venné egy pszichoanalitikus. Próbáld te is rábeszélni. – Most azonnal?– nevetett a főorvos. – Jaj, istenem – sóhajtott fel a felesége. – A végén még miattam maradsz bent még tovább. Indulj inkább gyorsan haza.

– Már indulok is – búcsúzott a főorvos. Szokatlanul csendes este volt, ritkán fordult elő ilyen. Anders doktor már éppen a köpenyét akasztotta fel a fogasra, mikor újra megszólalt a telefon, de ezúttal az ambulancia ügyeletes orvosa kereste. – A beteg ragaszkodik hozzá, hogy a főorvos úrral akar beszélni. Az mondja, azaz a felesége azt mondja, hogy a főorvos úr ismeri. Le tudna jönni? – Baleset? – Nem, szívroham. A főorvos kezelt a magánrendelésén néhány szívbeteget, akik közül ketten műtét előtt álltak. Először azt hitte, közülük van szó valamelyikről, de az ügyeletes orvos által bemondott név idegenül csengett. – Benno Veith úr Frankfurtból. – Rendben van, megyek – felelte végül dr. Anders. Eszébe jutott, hogy még gyorsan felhívja a feleségét, és bejelenti, hogy késni fog, aztán mégis úgy döntött, hogy előbb megnézi a beteget, talán nem fog sokáig tartani. Az ambulancián többen is várakoztak: egy nagydarab, munkásruhás ember, vele egy síró kislány, a férfi kendőt szorított vérző sebére, aztán egy törött karú fiatalember, meg a baleseti ügyelet betegei. Péntek volt, és néhányan már megkezdték a hétvégét. A nagydarab férfin, meg a fiatalemberen is meglátszott, hogy jócskán a pohár fenekére néztek már. Mérges arcok meredtek a magas, rokonszenves külsejű főorvosra. – Miért kell ennyit várni? – kérdezte a vérző homlokú férfi panaszosan. – Azt, miért vitték be előttünk? Csak mert olyan szuperkocsival jött? Mi ez itt? – Igen – csatlakozott hozzá akadozó nyelvvel a törött karú. – Mindjárt tisztázzuk, uraim. Mindenesetre azt már most megmondhatom, hogy itt soha nem az autó márkája vagy a bankszámla dönti el a sorrendet. Hamarosan önök is sorra kerülnek. Ezzel Robert Anders már be is lépett a rendelőbe. Az ügyeletes orvos és a nővér megkönnyebbülten nézett fel rá. Még a vizsgálóasztal mellett álló sötét hajú asszony is fellélegzett.

– Köszönöm, doktor úr, hogy idejött. A főorvos csak biccentett, és máris a beteghez lépett, aki sápadtan, tágra nyílt szemében könyörgő pillantással feküdt ott. – A szívműködés nagyjából kielégítő – jelentette félhangosan az ügyeletes orvos, akinek a nyakában még ott lógott a sztetoszkóp. Anders doktor maga is meghallgatta a beteg szívét. – Legjobb lesz egy EKG-t csinálni – fordult a nővérhez. – És hívja fel az intenzív osztályt, hozzájuk kerül a beteg. Brenner doktor az ügyeletes, beszélni szeretnék vele az EKG-szobában. – Mi bajom? – szólalt meg köhécselve a beteg, akin meglátszott, hogy csak nehezen kap levegőt. – Mondja meg őszintén, doktor úr! – Feküdjön nyugodtan. Korántsem olyan nagy a baj, mint most hiszi, kedves... Veith úr, ugye? Mióta vannak fájdalmai? – Egész hirtelen kezdődött, ma este. Úgy elkezdett kalapálni a szívem, mintha ki akarna ugrani a helyéből. – Fájt? – Tulajdonképpen nem. Mit jelent ez, doktor úr? – Mindjárt meglátjuk, ha elkészül az EKG. Nyílt az ajtó, egy nővér, meg egy ápoló tolt be egy hordágyat. – Máris indulunk, Veith úr. Én is mindjárt ott leszek. Anders doktor pillantásával jelezte a beteg mindeddig némán ott álldogáló feleségének, hogy kövesse a szomszéd szobába. – Bocsásson meg, hogy éjszaka zavartuk – szólalt meg Käthe Veith. A sötét hajú, szürke szemű asszony már nem volt fiatal. Nadrágkosztümje fölött fekete bársonyblézert viselt. – A férjem mindenáron önhöz akart kerülni, így aztán idehoztam. Át se öltöztem, úgy siettünk. Szörnyű volt az út, azt hittem, nem éli túl. – Úgy hallottam, frankfurtiak. Meddig maradnak Bergesfeldenben? – Nem is voltunk itt. Most jöttünk egyenesen Frankfurtból – felelte az asszony a főorvos legnagyobb meglepetésére. – Én csak azt mondtam, hogy a férjem feltétlenül önhöz akart kerülni. Biztosan nem emlékszik már ránk. A lányunkat, Irenét hoztuk ide egyszer, mikor ki kellett venni a vakbelét. Akkor éppen a Fekete Erdőben üdültünk, és Irenének hirtelen heves fájdalmai támadtak. Az éjszaka kellős közepén hoztuk be.

– Irene Veith – gondolkozott hangosan a sebész. Vajon melyik lehetett a lány a tömérdek vakbélműtétje közül? – Irene nagyon félt, hogy majd meglátszik a heg – folytatta Käthe Veith. – A doktor úr megígérte neki, hogy az egész csak akkora lesz, mint egy gomblyuk, és az összes barátnői irigyelni fogják. – Hát persze! – mosolyodott el Anders doktor. – Már emlékszem. Táncolt a kislány, ugye? Végül tényleg balerina lett belőle? – Ó, nem – nevetett halkan az asszony, aztán újra elkomolyodott. – Mit gondol, doktor úr, infarktusa van a férjemnek? Azt mondják, az kezdődik ilyen villámgyorsan. – Nemsokára tudni fogjuk, asszonyom. Most csak arra szeretném kérni, hogy válaszoljon néhány kérdésemre. Gyakran vannak panaszai a férjének? Esetleg kezelték már a szívével? – Nem, legalábbis én nem tudok róla. Mindig makkegészséges volt. Ma este is a teniszpályáról jött haza, és éppen zuhanyozott, amikor hirtelen rosszul lett. Először a háziorvosunkat akarta kihívatni, de aztán azt mondta, hogy azonnal ide akar jönni, és hozzam el. – Elég érthetetlen az ő állapotában. – Először még nem volt ennyire rosszul. Már itt, Bergesfelden határában jártunk, mikor a légzési nehézségei kezdődtek. Käthe Veith idegesen babrálta a kabátja gombjait. – Azt hiszem, a férjem beképzeli magának, hogy meg kell operálni. – Mi a férje foglalkozása? – Van egy gyárunk. De nem ül egész nap egy helyben, sokat sportol. – Dohányzás, alkohol? – Régebben dohányzott, de már abbahagyta. Szereti a bort, meg az erősebb italokat is. – Súlyfeleslege nincs. Előfordult már a családban infarktus? – Amikor az asszony megcsóválta a fejét, az orvos folytatta a kérdezősködést. – Nem lehet, hogy túlerőltette magát? – Nem tudom, lehet. Nem voltam vele a teniszpályán. – Akkor most felmegyünk – jelentette ki az orvos. Az EKG-szoba előtt megkérte Käthe Veithet, hogy ott várakozzon.

Egy nővér tett-vett a beteg körül, akire még mindig rá voltak kötve az elektródák. Anders doktor halkan megszólította az ügyeletes kollégát. – Megnézte már az EKG-t, Brenner kolléga? – A főorvos a papírért nyúlt. – Igen. Pitvarparoxizmusra gyanakszom. Erős oxigénhiány, az elektrolitek sincsenek rendben. A főorvos is megnézte az EKG-t, és bólintott. – Nem valami szép, de rosszabbra számítottam. Ezek szerint nem infarktus. A beteg alig hallhatóan megszólalt. – Mi bajom? – kérdezte. – Pitvarparoxizmus, Anders doktor úr? A két orvos összenézett, és dr. Anders felvonta a szemöldökét. – Sokat javult az állapota – szólalt meg. – Legnagyobb örömünkre. Odalépett a beteg mellé, akit a nővér közben betakart. – Igen, már sokkal jobban érzem magam – felelte a beteg. – Biztos tudja, mi az a pitvar. A paroxizmus pedig egy betegség csúcspontját jelenti, olyan, mint amikor egy vulkán éppen készül kitörni. Valószínűleg nagy terhelésnek volt kitéve a szíve. – Ez beteges? – A szervezet nem képes sokáig elviselni ilyen megterhelést, Veith úr. – Anders doktor észrevette, hogy a beteg arcszíne is valamivel egészségesebb lett. Még mindig gyorsan lélegzett, de már nem olyan erőlködve, mint az előbb. – Mi lesz most? – türelmetlenkedett máris Veith. – Mit tudnak tenni, hogy ne ismétlődjön meg? Gondolom, műtétre azért nincs szükség. A főorvos elmosolyodott. – Először is aludnia kell. Infúziót kap, amelyben lesz egy kis nyugtató is. Meg kell nyugtassuk a szívét, több oxigénre van szüksége. Holnap majd megbeszéljük, hogyan tovább. Egyelőre az intenzív osztályra kerül. Nemsokára beengedik a feleségét. Jó éjszakát, Veith úr. – Szóval addig semmi biztosat nem tudnak? – kérdezte csalódottan a beteg, s a hangjából türelmetlenség csendült ki.

– Jó éjszakát – ismételte meg válasz helyett Anders doktor. Elköszönt dr. Brennertől, és kisietett a szobából. Käthe Veith kint várakozott, de nem kérdezett semmit a főorvostól. – Sokat javult a helyzet – lépett oda hozzá doktor Anders. – A férjének most teljes nyugalomra van szüksége. Szeretne még jó éjszakát kívánni neki? – Nem, nem akarom zavarni – felelte az asszony az orvos legnagyobb meglepetésére. – Ezek szerint nem kell megműteni? – Miért gondoltak mind a ketten azonnal műtétre? – Nem én, a férjem gondolt rá. Nemrégiben meghalt infarktusban egy barátunk, egy másiknak pedig szívbillentyűműtéte volt, és a bátyámat is nemrégiben operálták meg szívbillentyűzavarokkal. – Holnapra már többet tudunk, asszonyom. Most legyen szíves lejönni Anna nővérhez, majd ő ad önnek egy szobát itt a klinikán. Käthe Veith egy pillanatig habozott. Az órájára nézett, aztán mégiscsak bólintott, és a főorvos után indult. Már majdnem éjfél volt, mire Anders doktor végre hazaindulhatott az Erdei Klinikáról. Útközben jutott eszébe rémülten, hogy nem hívta fel Katját. A nappaliban még égett a lámpa, és a felesége elébe sietett. – Ne haragudj – kezdett bele bűntudatosan a főorvos. – Jaj, Robert, olyan ritkán látlak az utóbbi időben – ölelte át a felesége. – Köszönöm – sóhajtott fel a férfi. – Már attól féltem, hogy többet szóba sem állsz velem. – Mi történt? – Neked való eset – felelte dr. Anders, és sorban elmesélt mindent. – Veith? Ismerős nekem a név. – Gyáruk van Frankfurtban, ott is laknak, de a férfi azt akarta, hogy én kezeljem. – Furcsa. – De Katja, én egy ismert ember vagyok – húzta ki magát színlelt sértődöttséggel Robert Anders. – Tudom, drágám – csókolta meg nevetve a felesége.

– Egyébként igazad van – komolyodott el a főorvos. – Rávette a feleségét, hogy hozza ide, csak azért, mert egyszer régen én vettem ki a lányuk vakbelét. Elég hihetetlenül hangzik. Az ő helyében mindenki a háziorvosát hívatta volna, hogy az utalja be valamelyik klinikára. – Majd holnap megnézem – bólintott az asszony. – Gyere, most már igazán ideje, hogy ágyba kerülj. – Főorvos úr! Egy nővér sietett Anders doktor felé a folyosón, és kapkodva elnézést kért, amiért feltartja műtét előtt. – Veith úr folyton a főorvos úr után kérdezősködik. Azt mondja, ön megígérte neki, hogy reggel felkeresi. – Igazán? – csodálkozott dr. Anders, mert semmi ilyesmire nem emlékezett. Hazaérkezése után szinte azonnal elaludt, és reggel alig tudta felébreszteni a felesége. Borús, esős nap volt, a déli szél az ablakba fújta az esőcseppeket, így mindenütt be kellett csukni az ablakokat, amitől viszont túl meleg lett. A műtőben Büttner doktor volt az ügyeletes, a főorvos csak egy kisebb beavatkozást jegyzett elő magának. – Majd benézek hozzá – mondta rövid gondolkodás után. – Lenne szíves szólni a feleségemnek? Örülnék, ha ő is ott lenne. – Természetesen, főorvos úr – bólintott a nővér, és már indult is. Anders doktor még mondani akart valamit, de aztán inkább hallgatott. Valahogy furcsa volt a nővér járása. Mi lehet vele? Mivel nem tudta, hogy hívják, inkább utánament. – Mondja csak, nővér, mi baja a jobb lábának? A nővér nagyon fiatal, csinos lány volt, s a kérdésre mélyen elpirult. – Nagyon látszik? – kérdezte zavartan. – Furcsa a járása. Mi baj van? Semmit sem lehet eltitkolni előle – mesélte később társnőinek a nővér, de most Anders doktornak csak ennyit felelt: – A térdem fáj. Nemrég kezdődött. – Akkor most szépen velem jön, nővér. Hogy hívják? – Judith.

– Szép neve van. Hány éves? – Huszonkettő, főorvos úr. Anders doktor belépett a műtő előterébe, ahol már két nővér várakozott. – Friedrich urat már előkészítettük – jelentette a műtősnő. – Azonnal megyek. Anders doktor megvárta, amíg Judith nővér letűri a harisnyáját, aztán megkérte a lányt, hogy tegyen néhány lépést. Tisztán látta a galambtojás nagyságú duzzanatot. Visszahívta a nővért, aztán alaposan megvizsgálta a térdét. – Meddig akart még így járkálni? – kérdezte végül. A nővér elpirult, de nem felelt. – Vagy talán már megmutatta orvosnak? – folytatta könyörtelenül, pedig nagyon is tudta, hogy a lány nem ment orvoshoz. A nővérek és az orvosok mind ilyenek, ha valami bajuk van, arra várnak, hogy egy szép nap majd magától elmúlik. – Ezt el kell távolítani – jelentette ki határozottan Anders doktor. – Jelentkezzen be műtétre minél előbb, megértette? – Igenis, főorvos úr – mondta engedelmesen a nővér kis hallgatás után. Megköszönte a vizsgálatot, aztán elsietett. Anders doktor már a mosdó előtt állva a műtősnővérhez fordult. – Az intenzív osztályon dolgozik egy bizonyos Judith nővér. Szorítson neki helyet a műtéti programban, el kell távolítani egy daganatot a jobb térdéből. – Rendben, főorvos úr. Anders doktor bemosakodott, aztán elvégezte a könnyű kis műtétet, és máris indult a férfiak betegszobái felé. Felesége az orvosi szobában várt rá, és éppen zárójelentéseket írt alá. – Azonnal kész vagyok, Robert. – Akkor még benézek az altatómérgezéses betegedhez. Még valami! Van nálatok az intenzív osztályon egy Judith nevű nővér. Meg kell műteni a térdét. – Judith? – kérdezte a doktornő. – Láttam tegnap, hogy sántikál, de nem sejtettem, hogy mi a baj. Daganat?

– Tipikus egészségügyis az a lány. Bedugta a fejét a homokba, mint a strucc, és várta a csodát. Katja Anders döbbenten nézett a férjére. – Gondolod, hogy rosszindulatú? – Nem tudom, de előfordulhat. Persze ő erről még semmit sem tud. – Sejtettem. Majd gondoskodom róla, hogy ne várjon vele tovább. Biztos fél szegényke. – Valószínűleg – sóhajtott fel Anders doktor. – Meg is értem. Minél többet tud az ember az ilyen dolgokról, annál jobban ismeri a velük járó kockázatot is. Megfordult és kiment, hogy meglátogassa a mérgezéses asszonyt, aki túl sok altatót vett be. A beteg riasztó állapotban volt, mikor beszállították a klinikára, már fizikai erői vége felé járt, és még most is infúzióra kötve feküdt. Mikor a főorvos belépett, éppen aludt, vagy legalábbis úgy tett, mintha aludna. Csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor a főorvos leült mellé. A tekintete vigasztalhatatlan kétségbeesést sugárzott. A főorvos kikérdezte a közérzetéről, korábbi betegségeiről, hogy képet alkothasson magának az asszonyról, akit az elmúlt éjjel csak futólag látott. – Szörnyű élete lehetett – mesélte később a feleségének. – Már a gyerekkora is szerencsétlen volt, korán elveszítette a szüleit, és meghalt az ikertestvére is. Tévedés volt a pályaválasztása, gyereke nem született, a házassága tönkrement. Nem csoda, hogy idáig jutott. – Azért ő is tehet róla valamennyire – vitatkozott Katja. – Mikor elvesztette az állását, átképezhette volna magát, tanulhatott volna más szakmát. Örökbe fogadhatott volna egy gyereket, és a házasságában is lehetett volna energikusabb. Túl passzív, túl pesszimista lélek. Csak tűri, tűri csendben a sorscsapásokat. Azt hiszem, először is az önbizalmát kellene helyreállítanunk. Ma azt kérdezte tőlem, nem maradhatna-e még itt, mert itt jobban érzi magát, és itt törődnek vele. Mit gondolsz, nem kellene pszichológushoz fordulni? – Igazad van – ölelte át a vállát a főorvos. – De te is el tudod érni. Nézd meg, belőlem is mit csináltál.

– Robert! – nevetett a felesége. – Te drága – tette hozzá gyengéden, aztán együtt elindultak Veith szobája felé. A beteg már túl volt a vérvételen, és újabb EKG-t is készítettek. Az osztályos nővér beszámolt a laboreredményekről. Benno Veith türelmetlenül várta, hogy hozzá forduljanak. Kisportolt, karcsú férfi volt, negyvenes évei közepe táján járt, hajába itt-ott ősz hajszálak vegyültek, s jóvágású arcából éles pillantású szürke szempár nézett a világba. – Mi a bajom? – kérdezte azonnal Anders doktortól, és Katját csak futó biccentéssel üdvözölte. – Ott még nem tartunk, hogy kielégítő választ tudjunk adni a kérdésére, Veith úr – mosolyodott el a főorvos. – De az már biztos, hogy infarktusa nem volt. – Akkor mi okozta a panaszaimat? A főorvos a feleségére nézett, s az asszony válaszolt a beteg kérdésére. – Sok minden lehetett. Megromlott a szívizom vérellátása, előfordulhat, hogy reumatikus szívbetegségen esett át, esetleg magas vérnyomás vagy túlerőltetés. – Te jó isten! Ezek aztán fényes kilátások! De ugye gyorsan kiderítik? Nincs sok időm. A két orvos gyors pillantást váltott. – Tekintse ezt a rohamot komoly figyelmeztetésnek – szólalt meg Anders doktor. – Te jó ég, csak nem én vagyok az első ember, akinek szívrohama volt? Én is tudom, hogy a panaszokat nem okvetlenül valamilyen súlyos ok vagy beteges elváltozás okozza. Doktornő, maga túlerőltetésről beszélt. Hát igen, túlerőltettem magam. Egész nap túl sok volt a stressz, aztán a teniszmeccs, ráadásul az utóbbi időben a vérnyomásom is magas volt. A jövőben rendesen szedni fogom a vérnyomáscsökkentő tablettákat, és azt hiszem, ezzel meg is oldottuk a dolgot. Reménykedő pillantást vetett az orvosokra, látszott, nagyon erőlködik, hogy önmagát is meggyőzze. A két orvos megint összenézett, szavak nélkül is megértették egymást.

– Lehet, hogy így van – szólalt meg végül a főorvos –, de mi biztosra szeretnénk menni. – És? – türelmetlenkedett a beteg. – Legszívesebben szívkatéterezést választanék, Veith úr. Tudja, mit jelent? A beteg döbbenten ráncolta a homlokát. – De hát az egy bonyolult beavatkozás, amit, úgy tudom, nem mindenkinél végeznek el. Csak nem azt akarja mondani ezzel, hogy komolyan beteg vagyok? – berzenkedett Benno Veith. – Veith úr, nem akarom megijeszteni, de elhamarkodott diagnózist sem akarok felállítani. Az EKG-ja mutat bizonyos elváltozásokat, amelyeket ki kell vizsgálnunk, ez pedig katéterezéssel végezhető el a legkönnyebben. Utána már pontosan meg tudjuk mondani, mi is történt önnel. A főorvos kinyitotta a kezében tartott dossziét, belepillantott az EKG-ba, aztán némán odanyújtotta a papírt a feleségének. – De hát... Ezen még gondolkoznom kell... Fontos tárgyalásaim vannak – tiltakozott gyorsan a beteg. – Amikor tegnap este idejött, Veith úr, még műtétre számított – figyelmeztette az orvos. – Pánikba estem – vitatkozott Benno Veith. – Ilyenkor az ember mindjárt a legrosszabbra gondol, de szerintem ezt maguk is tudják. – Fogadja el a javaslatunkat, Veith úr. Csinálunk egy röntgenfelvételt, még egy EKG-t, és megvárjuk a legújabb laborleleteket. Majd a feleségem mindenről beszámol önnek. – Rendben van – sóhajtott fel a beteg. – Telefonálhatok még a vizsgálat előtt? – Természetesen, csak ne izgassa fel magát, a szervezete most kíméletre szorul. – Telefonon keresztül nem szoktam felizgatni magam, és tudom, hogy kímélni kell a szívemet. Még valami – tette hozzá gyorsan. – Nagyon szeretném, ha senki nem tudná meg, hogy szívrohamom volt. Nem kell, hogy elhíreszteljék rólam, hogy a halálomon vagyok. Tudja, egy üzletembernél ez nagyon fontos. – Itt semmit sem híresztelnek el – mondta barátságosan a főorvos, és kinyitotta az ajtót a felesége előtt.

Kint a folyosón Katja Anders nagyot sóhajtott. – Ez az ember még saját magát is meg akarja győzni, hogy semmi sem történt. – Nem ritka az ilyen. – Pedig az éjjel már a műtétre is felkészült. – Akit a halálfélelem szorongat, az egy szalmaszálba is belekapaszkodik. Egyáltalán nem tetszik nekem az EKG-ja. Remélem, sikerül rábeszélni az angingráfiára. Talán a felesége... Anders doktor elhallgatott, mert éppen Veithné jött velük szembe a folyosón. – Remélem, nem kerestek – mondta kicsit kifulladva a lépcsőmászástól. – Lementem a hallba telefonálni, mert a szobámban nincs telefon. A házvezetőnőnknek meg a cégvezetésnek tudnia kell, hol érhetnek el bennünket. Anders doktor bemutatta Katjának az asszonyt, aztán behívta a szobájába Käthe Veithet. – A férjem nagy súlyt helyez rá, hogy senki ne tudja meg, miért van itt – szólalt meg az asszony, miután helyt foglalt a főorvos szobájában. – Nekünk is mondta. Ön mit mondott, miért fekszik itt a férje? – Azt mondtam, hogy sürgősen meg kellett látogatnia egy rokonunkat, és ha már itt voltunk, a férjem befeküdt egy rutinkivizsgálásra – felelte színtelen hangon az asszony. Ugyanolyan nyugodt és hűvös volt, mint az előző éjjel. – A lányuk tud róla, ugye? – kérdezte a főorvos, és közben aláírt egy sürgős levelet. – A lányom semmiről sem tud. – Talán nincs otthon a kislány? Az asszony most először mosolyodott el. – A kislány időközben férjhez ment, és Chicagóban él, Amerikában. – Az asszony sápadt arcába mintha némi szín költözött volna. – Holnap odarepülök hozzá. Most várja az első gyermekét. – Ez nem lehet igaz! – döbbent meg Anders doktor. – Hisz nemrég még gyerek volt. – Igen, Irene nagyon fiatalon ment férjhez, még most is csak húszéves. Mi túl fiatalnak tartottuk, de ő így döntött. Jack, a férje, a cége

ajánlásával jött hozzánk, és egymásba szerettek, ahogy ez már lenni szokott. Dr. Anders gyorsan elmesélte a feleségének, hogyan ismerte meg Veithék kislányát. – Akkor még balerina akart lenni. Az utolsó pillanatig könyörgött, hogy vigyázzak, nehogy túl nagy heg maradjon a műtét után – mosolygott. – Az álmát a prímabalerinaságról már feladta – szólt közbe Veithné. – Ki tudja, hogy boldogult volna a balett világában? Fiatal korában mindenkinek romantikus elképzelései vannak az életről, nem igaz? – Käthe Veith lehajtotta a fejét, és néhány másodpercig csendben bámult maga elé, mintha csak a saját elveszett álmaira gondolna vissza. – Csak föltartom magukat – nézett fel végül. – Csak azt akartam megmondani, hogy holnap indul a gépem, ezért már délután vissza kell utaznom Frankfurtba. A férjemet még bizonyára itt tartják... – Éppen erről akartunk beszélni önnel... Megcsörrent a telefon, és dr. Anders felvette. Mindkét asszony hallotta a másik hangot, de nem értették, mit mond. Katja Anders közben félhangosan magyarázott Veithnének. – Katéterezést javasoltunk a férjének, de nincs igazán meggyőződve a szükségességéről. Angingráfia nélkül viszont nem láthatjuk világosan a szívrohama okát. Jó lenne, ha rábeszélné a férjét, talán önre hallgat. A főorvos elköszönt a telefonálótól, és bekapcsolódott a beszélgetésbe. – A katéterezés a legbiztosabb módszer a helyes diagnózis felállításához, asszonyom. Az összes többi lehetőséget már kipróbáltuk, és az eddigi vizsgálatok alapján nagyon valószínű, hogy elzáródás van valahol, s ezért nem zárható ki az újabb roham veszélye. – Értem, csak éppen nem sokat tehetek – bólintott Käthe Veith. – Ott volt a férje mellett, mikor a rohamot kapta. Korábban soha nem voltak ilyen panaszai? – A férjem mindig makkegészséges volt – rázta a fejét az asszony. – Mindenki irigyelte a vitalitásáért. – Megadná a háziorvosuk címét?

– Ő is csak azt mondhatja, hogy a férjemnek nem volt semmi baja. Csak egy kicsit magas vérnyomást állapított meg, és fel is írt ellene valami gyógyszert. – Komoly, alapos kivizsgálás előzte meg? – Nem, dehogy. Csak a férjem erősen megfázott. Hosszas vizsgálatokra soha nem pazarolta az idejét, a magas vérnyomása is szinte véletlenül derült ki. – Mégis arra kérném, hogy beszéljen a férjével. És még valami: ha a férje nem vállalja a katéterezést és hazautazik, egészen másként kell élnie, mint eddig. A háziorvosával is meg kell beszélni. A feleségem majd elmondja a számításba jöhető diétákat meg minden egyebet... Katja, ha Veith úr megmarad az elutasítás mellett, akkor vedd fel a kapcsolatot a háziorvossal. – Egy pillanat – szólalt meg hirtelen Käthe Veith, amikor a főorvos felállt. Csinos arca kipirult az izgalomtól, kicsit tétovázott, aztán csak folytatta: – Azt hiszem, semmi értelme, hogy velem beszéljék meg a diétákat meg a többit. Legjobb lesz, ha megadom a telefonszámunkat, a házvezetőnőnk majd feljegyez mindent. Én, mint már mondtam, holnap elutazom Chicagóba. – Hosszabb ideig szándékozik ottmaradni? – érdeklődött Anders doktor. – Még nem tudom, de ha visszajövök is, nem fogok többé együtt élni a férjemmel. Már megbeszéltük, hogy elválunk. Néhány másodpercig csend volt, aztán Käthe Veith felállt és elbúcsúzott. Az arca megint sápadt és kifejezéstelen volt. – Ha rajtam múlna, most azonnal kocsiba ülnék és hazamennék – jelentette ki Benno Veith. Késő délután volt, az EKG-szobában Anders doktor, a felesége meg a belgyógyász főorvos, Uhlig doktor éppen az utolsó vizsgálatokat végezték a betegen. Katja Anders próbálta meggyőzni, hogy vesse alá magát egy terheléses próbának, s közben a másik két orvos néhány szót váltott egymással. Benno Veith levette a köpenyét, és felült a hófehér kerékpárergométerre. Karjára felerősítették az EKG és a vérnyomásmérő vezetékét.

– Kezdheti – bólintott a főorvos. Benno Veith jókedvűen pedálozott, jó formában érezte magát. Korához képest meglepően jó alakja volt, egyetlen gramm súlyfelesleg sem volt rajta. Valóban a legszebb férfikorát élte. Jó érzése azonban csakhamar alábbhagyott. Két perc elteltével már levegő után kapkodott, és kezdett lebénulni. Erre egyik orvos sem számított, s gyorsan leszállították a beteget a kerékpárról. Benno Veith napbarnított bőre alatt is elsápadt, csak lassan jutott újra levegőhöz. – Na persze – szólalt meg, mikor már beszélni tudott. – Nem csoda azok után, amiken átestem. Egyébként már jobban is vagyok. – Veith úr, alaposan kivizsgáltuk – fordult hozzá Uhlig doktor. – Világosan felismerhető az elváltozás a szívbillentyű környékén, de csak angingráfiával tudnánk pontosan lokalizálni, ahogy már mondtuk. – Gondolja, hogy szívbillentyű-átültetésre van szükség? – sápadt el Benno Veith. – Lehetséges, de erre most még nem tudunk válaszolni. – Ön is érzi, milyen nehezen bírja a kerékpározást, nem igaz? – szólt közbe türelmesen Anders doktor is. – És ez csak rosszabbodni fog. – Nem lehetne valami gyógyszeres megoldást találni, legalább átmenetileg? – Az csak tüneti kezelés lenne. – Nem tudnák valahogy érthetőbben elmagyarázni? – kérdezte a beteg érezhető szemrehányással a hangjában. Katja Anders türelmesen belekezdett a magyarázatba. – Ez azt jelenti, hogy a panaszain, a tüneteken tudnánk segíteni, de magán a betegségen nem. Nézze csak meg ezt a táblát, láthatja, hogy az angingráfia segítségével a szív legfinomabb rezdüléseit is regisztrálni tudjuk. – Ezt már ismerem – morgott Veith. – Szondát vezetnek be az ember vénájába, és azon át jutnak be a szívébe. – Megígérhetem, hogy az égvilágon semmit sem fog érezni. – Nem félek – utasította vissza sértődötten a beteg. – Csak éppen nem illik bele a terveimbe. – Homlokát ráncolva a semmibe meredt,

mintha valamin tűnődne. Talán letörte az optimizmusát, hogy ilyen rosszul bírta a terheléses próbát? Úgy tűnt, mintha kicsit elbizonytalanodott volna. Uhlig doktor elköszönt, sürgős esethez hívták, és Katja Anders is menni készült. Vége felé járt a munkaideje, és még szeretett volna elintézni néhány dolgot. Ebben a pillanatban női hang hallatszott be a folyosóról, amelynek hallatán Benno Veith hevesen összerezzent, mintha áramütés érte volna. Az előbb még sápadt arca kipirult, fáradt tekintetébe élet költözött. – Ina – suttogta, aztán gyorsan megmagyarázta. – A jövendő menyasszonyom. Bocsássanak meg! Neki erről az egészről nem szabad tudnia – fordult még vissza az ajtóból. Újra felhangzott az iménti női hang. – De nővér, látnom kell! Csak nem akarja megakadályozni, hogy beszéljek Veith úrral? – Nem, kisasszony – felelte egy másik hang. – De pillanatnyilag lehetetlen, mondtam már, hogy éppen vizsgálat folyik. Menjen be Veith úr szobájába, és várakozzon ott. Majd egy nővér útba igazítja. Benno Veith mosolyogva tárta ki az ajtót. – Ina! – nevetett fel hangosan. – Ina, mit csinálsz te itt? – Talán otthon üljek ölbe tett kézzel, amíg jelentkezel? – kiáltotta szemrehányóan a női hang. – Micsoda dolog ez, csak úgy eltűnni, egyetlen szó nélkül? A többit az orvosok már nem hallották. Egymásra néztek. – Szóval erről van szó – mondta halkan Katja. – Egy másik nő – sóhajtott fel. – Valószínűleg fiatal és csinos. Ez persze sok mindent megmagyaráz. A lány valóban fiatal volt, és nemcsak úgy egyszerűen szép, hanem csodálatosan gyönyörű: magas, nádszálkarcsú, elegáns és szőke. Amerre elvonult, mindenki utána fordult, betegek és egészségesek egyaránt, a tolószékben ülő nagyapótól az újságosnál kisegítő sihederig. Róla beszéltek az orvosok és a nővérek. Még Robert Anders meg a felesége is szóba hozta, mikor este otthon beszélgettek.

– Szerintem fotómodell vagy manöken lehet – vélekedett kávéját kortyolgatva Katja. – Lehet vagy huszonöt éves, a férfi meg jó húszszal idősebb, az apja lehetne. – A lány nem tudja, hogy Veith beteg – kavargatta elgondolkozva a kávéját Anders doktor. – Ilyen korkülönbség mellett egy beteg embernek aligha lenne esélye egy ilyen lánynál. Ezért akart hát idejönni. A feleségének persze szabad volt látnia a legszörnyűbb kínok közepette is. – Azt hiszem, ezek után már végképp nem fog beleegyezni az angingráfiába, hiszen a lány úgy tudja, hogy csak rutinkivizsgáláson van itt. Katja álmodozva nézett ki az ablakon. Az eső már elállt, de odakint még minden nedvesen csillogott. A kerti virágok szomorúságot árasztottak, de mögöttük szemet gyönyörködtető volt a fű zöldje. Túl sok steril fehéret látunk egész nap – gondolta az orvosnő. – Telefon! – szólt be Theresa Mansfeld. A főorvos felugrott, és felvette a kagylót, de a hívás ezúttal Katjának szólt. Betege, az altatómérgezéses asszony nyugtalankodik, és őt hívja – jelentette az ügyeletes nővér. Szabadkozott, amiért otthon zavarja a doktornőt, de az asszony el sem mozdul az ablak mellől, és mindenkinek rossz sejtelmei vannak. – Robert; én bemegyek – jelentette ki Katja. – Karnerné furcsán viselkedik, a nővér szerint nagyon nyugtalanítóan. – Karner? Ja igen, az az elvált asszony, akinek gyógyszermérgezése volt. Én is azt hiszem, hogy jobb lesz, ha beszélsz vele. Esetleg megpróbálkozhatnál Veithtel is... – Megpróbálom. Benno Veith már várta őket. Egyedül volt a szobájában, csinos látogatója bement a városba, hogy egyen valamit. Anders doktort elhívta egy kolléga, de előbb még megkérte a feleségét, hogy feltétlenül nézzen be Benno Veithhez. A beteg maga is beszélni akart az orvosnővel. – Kérem, doktornő! Ina, azaz Haak kisasszony minden percben itt lehet, és előtte még beszélni szeretnék a doktornővel.

Ellentmondást nem tűrően fogta meg Katja karját, és behúzta a szobájába, ahol rajta kívül nem feküdt más beteg. – Inának még csak sejtenie sem szabad semmit a rohamomról, ugye megérti, doktornő? – Mivel egyszer már megmondta, természetesen megértettem – szabadította ki magát az orvosnő. – De nem ért egyet vele, ugye? – Ezt nem is várhatja el tőlem, de különben is a maga dolga. – Nem hiszem, hogy olyan beteg lennék, ahogy maguk állítják – bosszankodott a férfi. – Egyre jobban érzem magam. Nem, én aztán nem vagyok beteg. – Fogalmazzon inkább úgy, hogy nem akarja elhinni, hogy beteg. – De hát önök is mondták, hogy nem egyértelmű a diagnózisuk. – De egyértelmű diagnózist tudnánk felállítani, ha hagyná, Veith úr! – Jó, jó... majd egyszer, később, essünk túl azon a vizsgálaton, de ne ma. Talán attól félnek, hogy mihelyt elhagyom a klinikát, megint rosszul leszek? – Előfordulhat – nézett nyugodtan a szemébe Katja. – Ha most meg is tagadja a vizsgálatot, az eddigi életvitelén akkor is változtatnia kell. De ezt majd még részletesen megbeszéljük. – Írjanak fel mindent a háziorvosomnak, majd ő kezel. Nem akarok tovább itt maradni, elmegyek haza Inával. – És mi lenne, ha az ifjú hölgy előremenne? Nem olyan nagy dolog ez a vizsgálat, mint hiszi, Veith úr. – Ina nem indulna el nélkülem, el kellene mondanom neki a vizsgálatot, és persze az eredményét is. – Mint orvos nem fogadhatom el a tiltakozását. Veszélyes életet él, Veith úr! Ha feleségül akarja venni Ina Haakot, miért olyan lehetetlen, hogy feltárja előtte az igazságot? Ha igazán szereti önt... – Jaj, istenem, ne gyötörjön! Ina fiatal és gyönyörű, hát nem látta? Hogy kérhetnék arra egy ilyen csodálatos lányt, hogy egy beteg emberrel éljen együtt? – Márpedig éppen ezt teszi – szögezte le Katja. – Maga beteg, még ha titkolja is! Nem bízik meg a jövendő feleségében? Attól fél, hogy elhagyja, ha megtudja az igazságot?

Benno Veith rámeredt az orvosnőre, aztán elkapta róla a tekintetét, megfordult, és az ablakhoz lépett. – Igaza van – szólalt meg végül halkan. – Szeretném, ha előbb összeházasodnánk Inával. Ez az egész még annyira friss, annyira... bizonytalan. – Az nem zavarja, hogy tulajdonképpen becsapja a menyasszonyát? A férfi egyáltalán nem sértődött meg a kérdésen. – Maga nem értheti meg, milyen az, ha az ember életében először igazán szerelmes. Mert velem most ez történt, ha hiszi, ha nem. Nem tudok Ina nélkül élni, szükségem van rá, az enyém kell, hogy legyen, egyedül az enyém. Nem akarok arra gondolni, mi lesz később. Amint sikerül elintézni a válást, feleségül veszem Inát, aztán már olyan vizsgálatot végezhetnek rajtam, amilyet csak akarnak. Mindent meggondoltam, és végül is erre a döntésre jutottam. – Veith úr! – Katja Anders alig tudta leplezni megdöbbenését. – Nagyon veszélyes útra lépett. – Akkor is meg kell próbálni, ha ez lesz a vég – suttogta maga elé a beteg. – Ha most kitalálják, hogy hetekig itt kell feküdnöm, és esetleg még meg is fognak operálni, Ina egész biztosan elhagyna. Azt hiszi, én vagyok az egyetlen pályázó? – Mi semmire nem kötelezhetjük – felelte Katja. – Mi csak figyelmeztethetjük. – Tudom, tudom, és a saját szempontjukból biztos igazuk is van. Bocsássa meg az idegességemet meg a türelmetlenségemet. Hibát követtem el azzal, hogy idejöttem. A háziorvosunkat kellett volna kihívni, de pánikba estem és nagyon féltem. Legközelebb már tudni fogom, hogy előfordulhat az ilyesmi. – Minden roham nyomokat hagy maga után, Veith úr, és egyszer aztán bekövetkezik az utolsó roham. – Ha úgy lesz, megérdemlem – nyelt egyet a férfi. – A feleségem meg én mindig csak a gyárral törődtünk, magunkkal soha. Együtt építettünk fel mindent, és közben valahogy háttérbe szorult a házasság, a család. Mit gondol, miért ment el otthonról ilyen fiatalon Irene? Szegény gyerek végre egy kis melegséget akart maga körül. Velünk nem volt boldog, nem voltunk se jó férj-feleség, se jó apa és

anya, de most valami mást akarok! Ina az utolsó esélyem, már akkor tudtam, amikor először megláttam egy divatbemutatón. Ez minden – fordult vissza Katja Andershez. – Most már mindent tud. Írjon a háziorvosomnak, én meg hazautazom Inával. A helyzet reménytelennek tűnt. Katja tudta, hogy a férfi úgysem hallgatna rá, hát inkább elbúcsúzott, és magára hagyta. A folyosón Ina Haak közeledett a betegszoba felé. A manöken olyan fiatal, tündöklő szépség volt, hogy Katja szinte megértette Benno Venhet. Ez a lány maga volt az ifjúság, valóságos ajándék Benno Veithnek a saját nehéz fiatalságáért cserébe. Ennyi idős korában neki keményen kellett dolgoznia, hogy vigye valamire az életben, semmi másra nem gondolhatott, csak a kötelességeire, most pedig elérkezett a kritikus korba, amikor úgy érzi, hogy ez utolsó lehetősége az életben. – Jó napot – köszönt rá vidáman az orvosnőre Ina. – Milyen elragadó kis fészek ez a maguk Bergesfeldenje! – Szeretünk itt élni – bólintott Katja, magában derülve a nagyvárosi lány elragadtatásán. – Még a fodrász is egészen eredeti – állapította meg Ina, és végigsimított simán hátrafésült, hátul összefogott haján. – Édes kis butikokat is láttam, sajnálom, hogy nincs több időm, és vissza kell utaznom. Lehetséges, ugye? Mintha Benno valami olyasmit mondott volna, hogy még nem végeztek a vizsgálatokkal. – Igazság szerint még egy nagyobb vizsgálat hátralenne. Nem tudna előreutazni? – kérdezte közömbös hangon Katja. – De hát mit vizsgálnak rajta ennyi ideig? – csodálkozott Ina Haak. – Én azt hittem, hogy egy ilyen rutinvizsgálat nem tart sokáig. – Egy egyszerű rutinvizsgálat nem, de mi szeretnénk alaposak lenni. – Legszívesebben már ma délután hazamennék – biggyesztette le a száját a lány. – Holnap nagy divatbemutatóm lesz, és nem akarok az utolsó percben, fáradtan beesni az ajtón. Nem gondolja, hogy Benno is velem jöhetne? – Szerintem javasolja inkább Veith úrnak, hogy ön elindul előre, ő meg majd kicsit később utazik. Ina ismét lebiggyesztette a szája szélét, aztán megszólalt:

– Természetesen én is tudom, hogy a menedzserek többsége évente egyszer elmegy egy ilyen kivizsgálásra, de tudtommal Benno eddig még egyszer sem vállalkozott rá. Nem is lett volna semmi értelme, mindig egészséges és életerős volt. Most be kell mennem hozzá, különben még türelmetlenkedni fog – mosolygott rá az orvosnőre, és továbbsietett. Ahogy végigment a folyosón, ismét magára vonzott minden tekintetet. Katja sóhajtva lépett be a gyógyszermérgezéses Rita Karner szobájába. Az asszony az ágyban feküdt, éppen most kapta a napi infúziós adagját. – Üdvözlöm, doktornő – köszöntötte őszinte örömmel. Katja kutató pillantást vetett a még egyáltalán nem öreg asszonyra, aztán mosolyogva odalépett az ágyhoz, és közben üdvözölte a másik két beteget is. Nem értette a nővér aggodalmát, az asszonyon semmi változás nem látszott. Öngyilkosságra készülne? Már rég megtehette volna a gyógyszerekkel. – Hogy van? – fogta meg a beteg jobb kezét. – Ma legszívesebben elszaladtam volna – mesélte az asszony. – Álltam az ablaknál, és arra gondoltam, hogy ott kint mindenki szabadon él, csak én vagyok ide bezárva. Tehát ezért állt olyan sokáig az ablaknál! Katja megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Nincs bezárva, maga is tudja – mondta kedvesen. – Tudom, hogy még maradnom kell, legalább addig, amíg a vesém rendbe jön – bólintott a beteg. – Ha kimegyek, beiratkozom egy tanfolyamra. Átképezem magam, remélem, még nem késő. – Soha nem késő újrakezdeni. Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Nagyon örülök, hogy így döntött. – Már egyáltalán nem látom olyan szörnyűnek a világot – mosolygott Rita Karner. – Ülök egy fülkében, és kapcsolatokat hozok létre. Ugyanis telefonközpontos vagyok. Kapcsolatba kerülök az emberekkel, anélkül hogy találkoznánk. A beteg határozott javulást mutatott. – Örülök. Majd megpróbálok összegyűjteni magának néhány hirdetést.

– Köszönöm. – Rita Karner szeme könnybe lábadt. – A doktornő olyan jó hozzám már kezdettől fogva. Végre egy ember, akinek volt ideje meg türelme foglalkozni velem. Soha nem fogom elfelejteni a doktornőnek. Egy kis idő, egy kis türelem. Milyen kevés elég hozzá, hogy egy betegen segítsenek. Katja Anders kimondhatatlanul boldog volt, mikor később benézett a férjéhez. A főorvos éppen egy beteget vizsgált, és Katja vissza akart húzódni, de a férje megállította. – Azonnal készen vagyok, Katja. Felöltözhet – fordult vissza a beteghez. – Beszélje meg a következő időpontot a titkárnőmmel, és tőle megkapja a receptet is. Négy hét múlva találkozunk, rendben? – Köszönöm, doktor úr – búcsúzott a beteg. Katja utánanézett. – Ismerem? – kérdezte a férjétől. – Karner úr – felelte kézmosás közben a főorvos. – Nem a férje a betegnek, hanem a sógora. Érdeklődött is, mi van az asszonnyal. A férj teljesen kikészült, azt hiszi, hogy az asszony öngyilkos akart lenni. Kértem a férfit, hogy egyelőre ne látogassa meg. Jobban van már? – Azt hiszem, teljesen rendbe jött. A nővér félreértette a helyzetet. A sógor az asszony miatt jött el hozzád? – Nem, nem – rázta a fejét kéztörlés közben az orvos. – Már volt itt egyszer. Van egy nehezen gyógyuló sebe az alkarján. Adtam neki gyógyszert. Örülök, hogy jól van a beteged. Veith úrral mi a helyzet? – Nem egyezik bele a vizsgálatba – sóhajtott fel a doktornő. – Haak kisasszony azt hiszi, hogy rutinvizsgálatról van szó, nem is sejt semmit. Nem tarthatjuk itt Veithet. – Nem gondolod, hogy hamarosan úgyis visszakerül? – Ha nem változtat az életmódján, kis idő múlva újra itt lesz. A telefon csengése szakította félbe a beszélgetést. Katja, aki az asztal mellett állt, felvette. – Ki beszél? Cassella? Igen – Katja eltakarta kezével a kagylót, és odaszólt a férjének. – Egy bizonyos Cassella úr szeretne beszélni veled, azt mondta, a főorvost keresi. Anders doktor már nyúlt a kagyló után, amikor nyílt az ajtó, és Judith nővér dugta be a fejét.

– Bocsánat – mondta –, de Baier kisasszony nincs itt, és a főorvos úr azt mondta, hogy sürgős a freiburgi anyag, hát behoztam. – Kieserwetterné? – derült fel Anders doktor arca. – Köszönöm, ez gyorsan ment. Adja csak ide, Judith nővér. A lány már menni készült, de a főorvos utánaszólt. – Várjon csak! Inkább vigye magával az anyagot az intenzív osztályra, mindjárt adom. Katja, légy szíves, vedd át a telefont, én addig gyorsan átolvasom ezt itt. Az orvosnő bólintott, és elmagyarázta a hívónak, hogy a főorvos most nem tud a telefonhoz jönni. – Segíthetek valamiben? – Ön a titkárnő? – Nem, belgyógyász vagyok, Anders doktornő. – Rokona a főorvosnak? – Fontos ez? A felesége vagyok, ha ez megnyugtatja. – Rendben – nyugtázta az ismeretlen telefonáló. – Akkor tud segíteni. – Miről van szó... Cassella úr? – Nem ismerős a nevem? – Ismerős kellene legyen? Nem emlékszem, de talán térjünk a tárgyra. Miről van szó, Cassella úr? – Veithről. Tudni szeretném, mi van vele. Katja a homlokát ráncolta. – Telefonon nem adunk felvilágosítást; még rokonoknak sem. – Én nem vagyok rokon – bosszankodott az ismeretlen. – Akkor sem adhatok felvilágosítást. – Annyira rosszul van Veith? – Semmi ilyet nem mondtam. Annyi az egész, hogy telefonon nem adhatunk felvilágosítást senkinek sem. – De hát ez nagyon fontos lenne, érti? – Értem, hogy néhány embernek fontos, különösen a gyárban, de jobb lenne, ha magával Veith úrral beszélne. Majd elmagyaráz önnek mindent, nekem most mennem kell. – Legalább annyit áruljon el, hogy valami baj van? – Ne próbáljon mindenfélét belemagyarázni a szavaimba – boszszankodott Katja. – Talán újságíró?

A vonal túlsó végén halk nevetés hallatszott. – Miből gondolja? – A szívósságából, de most már fejezzük be, Cassella úr, bocsásson meg. Megint az a bosszantó nevetés. – Veithet az éjszaka kellős közepén vitték Bergesfeldenbe, igencsak sietősen. Csak volt rá valami oka, nem? – Utoljára mondom, hogy kérdezze meg Veith urat! – Katja egyszerűen letette a kagylót, aztán fejcsóválva fordult a férjéhez. – Micsoda emberek vannak! – Ki volt az? – kérdezte a főorvos. Visszaadta a dossziét Judith nővérnek. – Nem azt mondtad, hogy Cassella? – Igen, úgy hívják, de ennél többet nem is tudok róla. Először azt hittem, hogy rokon vagy munkatárs, de nem úgy nézett ki a dolog. – Cassella egy divattervező – szólalt meg hirtelen Judith nővér. Elpirult zavarában, ahogy a két orvos egyszerre rámeredt. – Bocsánat. – Nem, dehogyis, nagyon hálásak vagyunk magának – mosolygott a főorvos. Divattervező? Erről eszébe jutott Ina Haak foglalkozása. – Köszönöm, most már elmehet, Judith nővér. – Igen, főorvos úr. – Az előszoba ajtajából még egyszer visszafordult. A szomszédból írógép kattogása hallatszott, úgy látszik, a titkárnő már visszatért a helyére. – Hétfőre jegyeztek elő műtétre – mondta halkan. – Remek! – A fiatal nővér gondterhelt arcát látva a főorvos rámosolygott. – Csak ne aggódjon fölöslegesen! Meg akart szabadulni attól a hólyagtól, nem? Nyáron nagyon zavarná az úszásban, meg a táncban is. – Igen, főorvos úr – bólintott Judith nem túlzottan lelkesen, aztán kiment a szobából. – Persze hogy fél – szólalt meg együttérzően Katja. – Szegény lány, úgy izgulok, hogy jóindulatú legyen... Hát igen, Robert, azt hiszem, ez a Cassella lehet a csinos Ina munkaadója, és szemmel láthatólag nagyon érdeklődik a lány sorsa iránt. Veith úr az előbb más tisztelőket is emlegetett.

– Szerencsétlen fickó, elölről akarja kezdeni az életet – sóhajtott fel a főorvos. – Pedig még ha egészséges lenne, akkor sem lennének olyan esélyei, mint képzeli: Meddig fog tartani ez a soha nem volt, hatalmas boldogság? – Azt nem lehet előre megjósolni... Előfordul, hogy az ilyen Ina Haak-féle lányokból jó feleség lesz, aki rossz időkben is kitart. Persze az ellenkezőjére is éppen elég példa van. – Kívánjuk neki, hogy találja meg a lányban az igazit. A felesége már biztos meg is érkezett Amerikába. Tényleg, az asszony hogy áll hozzá a váláshoz? – Nehéz megmondani. Szinte közönyösnek tűnt, mintha nem is érintené az egész. Úgy látszik, ugyanúgy elszakadt a férjétől meg a házasságuktól, mint Veith. – Igen, én is úgy éreztem. Teljesen közömbössé vált a számára... Na jó, most már tényleg rohannom kell a röntgenosztályra. És te mit csinálsz? – Hazamegyek, vagy inkább hazasétálok. Ha netán elfelejtetted volna, van egy fiunk, aki vár. – Jaj, Katja, azért nem vagyok gonosz mostohaapa, mert nincs annyi időm a kicsire, amennyit szeretnék. Ma este korán hazamegyek. – Hallom... – Esküszöm, Katja. – Az isten szerelmére, csak semmi szánalom, Robert! A férfi nevetve csókolta meg az orra hegyét. – Megteszem, ami tőlem telik – ígérte, s ezt már a felesége is elfogadta. – Ne mozdulj! – mordult fel Cassella, aki négykézláb állt a földön egy manöken előtt, és egy antik görög stílusú estélyi ruha alját tűzte fel. – Nagyon nyugtalan vagy ma, Ina – szólt rá szemrehányóan a lányra. Ina Haak sóhajtva nézett le munkaadója göndör fürtös fejére. A még fiatal, de máris híres divattervező, Bruno Cassella csak inget és farmernadrágot viselt, még cipő sem volt rajta. A kihajtott fehér ing alól kivillant szőrös melle, és rajta egy csillogó aranykereszt. Jobb csuklóját arany karperec díszítette, de mert akadályozta a munkában,

lekapta, és hanyagul odadobta a padlószőnyegen heverő maradék anyagok, övek, tűpárnák, gombos dobozok és szabásminták közé. Kicsit távolabb két szabónő várakozott, figyelve a munka haladását. Minden ablak nyitva volt, behallatszott a mindig forgalmas utca lármája. Cassella kénytelen volt olyan hangosan beszélni, hogy még a szomszéd szobában is tisztán hallották, ahol két fiatal nő dolgozott a hatalmas szabóasztal mellett, távolabb pedig varrógépek zümmögtek. Az utolsó simításokat végezték a nagy nyári divatbemutató előtt, de az estélyi ruha már a téli szezonra készült, és a modellek többsége is őszi kosztüm vagy kabát volt. Ebben a szakmában mindig hónapokkal előre járt az idő. – Valami bajod van? – kérdezte Cassella egy idő után, szinte érthetetlenül a szájában tartott gombostűk miatt. – Ne aggódj, minden rendben lesz a bemutatón – felelte szárazon Ina, aztán még nyomatékosan hozzátette: – Semmi ok az aggodalomra. Miért is lenne? – Már a legutóbbi bemutatón se voltál formában – vitatkozott Cassella, kiszedve a tűket a szájából. – Mióta Bergesfeldenből viszszajöttél, gondterhelt vagy, valld be őszintén! – Mindenfélét bebeszélsz magadnak – felelte kedvetlenül a lány. – Ugyanolyan voltam, mint máskor, és semmi bajom. – Édes fiam, nincs az az ember, aki ok nélkül bemenne egy klinikára. Már napokkal előtte észrevettem a teniszpályán, hogy nagyon hamar kimelegszik. Aznap, mikor aztán éjjel eltűnt, vérvörös volt az arca. – Meleg volt, és sokáig maradt a napon. – Azért vannak különbségek. – Cassella a sarkára támaszkodva felguggolt. – Mászkálj egy kicsit fel-alá! – Kritikus pillantása követte a manöken karcsú alakját. – Jó, maradhat – szólalt meg végül, és felállt. Nagyon magas volt, inkább sovány, mint karcsú, a bőre napbarnított, a szeme sötét: A családja Olaszországból származott, de már a második generáció élt Németországban. – Én mondom neked, az az ember nem egészséges – folytatta a vitát. Ina lehúzta a fehér selyemruhát, és belebújt a köpenybe, amit a szünetekre készítettek elő a manökenek számára.

– Örülnél, mi? – kérdezte csípősen. – De nem teszi meg neked ezt a szívességet. Remekül érzi magát, és ha összeházasodunk, hosszú utazásra megyünk. Már egy csomó prospektust áttanulmányoztam. – Jó mulatást! – villant egyet Cassella sötét szeme. – Nagyon köszönöm – nevetett rá csúfondárosan a lány, és már szaladt is az ajtó felé, de a férfi hangja megállította. – Hová mész, még nem végeztünk! – Én már végeztem. Ma este hangversenyre megyünk. Szia! – Ina, ezt nem teheted velem! – tiltakozott a férfi. – Ha ahelyett, hogy piszkálódnál, egész nap dolgoztál volna, már rég készen lennénk. Folytasd Manuelával, ugyanolyan magas, mint én. Nekem mennem kell. Cassella követte, és az ajtóban megállt, hogy elzárja előle az utat. – Képes lennél benne hagyni a slamasztikában? Ez nem sportszerű! – förmedt rá dühösen. – És más embereket ijesztgetni, az talán sportszerű? – Semmi szükség rá, úgyis éppen eléggé be vagy ijedve. – Hülyeség, miért lennék? – Látom rajtad, hogy az utóbbi időben ideges és nyugtalan vagy. Valami nem stimmel nálatok. – Csak bebeszéled magadnak, mert szeretnéd. Minden a legnagyobb rendben van köztünk. Találkozott a tekintetük, és a sötét szempár néhány másodpercig fogva tartotta a lány pillantását, míg kényszeredetten lehajtotta a fejét. – Mennem kell – mondta hűvösen. – Ne ábrándozz, Ina drágám! – Mennem kell – ismételte meg a lány dacosan. – Már csak tíz perc – sóhajtott fel a férfi. – Annyit csak rám szánhatsz, már csak a régi barátság kedvéért is, nem? – Megragadta a lány karját, és visszahúzta a szobába. Ina már alig tiltakozott. Az egyik szabónő behozott egy gyapjúkosztümöt, és amíg Ina belebújt, Cassella megbeszélte az egyik varrónővel egy másik modell hosszát. A telefon csengése szakította félbe, de nem őt keresték, hanem Inát. – Már nincs itt – mordult bele a kagylóba.

A lány felfigyelt a hangra, odaszaladt, és kitépte a kezéből a kagyló. – Halló! – Hát még ott vagy, édes? – kérdezte Benno Veith hangja. – Épp most értem haza, és azt hittem, már itthon talállak. Sokáig tart még? – Ne aggódj, bőven van időnk. – Együtt vacsorázhattunk volna indulás előtt. Azt mondtad, hogy hamar végzel. – Mindjárt kész leszek. Negyedóra múlva indulok. – Remélem is. – Jaj, Benno drágám, be szoktam tartani az ígéreteimet. – Tudom, hogy nem rajtad múlik, hanem azon a fickón. Mindent megpróbál, hogy elválasszon bennünket. Ina mérgesen pillantott a divattervező felé. Cassella keresztbe font karral támaszkodott a szabóasztalnak, és nem kevésbé barátságtalanul méregette őt. Ahogy elkapta a lány pillantását, hirtelen megfordult, és úgy tett, mintha a szabásmintákkal foglalkozna, Ina azonban biztos volt benne, hogy tovább hallgatózik. – Ina, ne hallgass rá, akármit mond – kérte Benno Veith. – Hát persze hogy nem, drágám. – Tudom, hogy valamikor jóban voltatok, az a baj, de ne felejtsd el, mennyire szeretlek! – Tudom, és nekem is nagyon fontos vagy. Semmi sem fontosabb nálad. – Csodálatos vagy, édes, csodálatos! Van egy meglepetésem is a számodra. Majd meglátod! – Mi az? Mondd meg gyorsan, nem bírom ki – nevetett a lány. Cassella meg sem fordulva morogta: – Csak hadd aggasson tele ékszerekkel az öreg, mint egy karácsonyfát, mást már úgysem sokáig tud nyújtani. – Undok disznó – sziszegte feléje Ina, kezével befogva a kagylót. – Remekül hangzik, nagyon örülök – folytatta kis hallgatás után. – Ahogy tudok, jövök, drágám... Hé, Bruno, siessünk! Csao, Benno... Ina elhallgatott, és izgatottan előrehajolva hallgatózott. A kagylóból furcsa hangok jöttek, mintha valami leesett volna, aztán sóhajtást, majd furcsa gurgulázó hangot hallott. – Benno! – kiáltotta rémülten. – Benno, valami baj van? – Aztán még hangosabban, szinte már kia-

bálva ismételte meg: – Benno, miért nem szólsz bele? Könyörgöm, mondj valamit! Benno... – A kagylót a füléhez szorítva megfordult, és tágra meredt szemmel, rémülten bámult Cassellára. – Mi van? – kérdezte a férfi azonnal, de nem kapott választ. A lány még mindig a kagylóba hallgatózott, de már semmit nem hallott. Aztán hirtelen egy sikolyt, lépéseket és nem sokkal később a házvezetőnő, Hansenné jól ismert hangját. – Ina kisasszony, maga az? Nem tudom, de valami történt Veith úrral. Az hiszem, nagy baj van. Nem tudna idejönni? Azonnal hívom a háziorvost. Ina kék szeme még mindig Cassella arcát fürkészte. A férfi melléje lépett, és megragadta a könyökét. – Mi történt? Valami baj van vele? – kérdezte halkan. A lány bólintott, képtelen volt megszólalni. A tekintete üres volt, szinte kába. – Gyere! – A férfi lefejtette Ina jéghideg ujjait a kagylóról, és letette. – Rosa, vizet! – kiáltotta a többi nő felé. Egy székhez akarta vezetni a lányt, de az hevesen tiltakozott. Kitépte a karját a férfi szorításából, de aztán segélykérően belekapaszkodott. – Oda... oda kell mennem hozzá! Valami történt vele. Jaj, Bruno, úgy félek! Kérlek, Bruno, segíts! Hirtelen valami történt ott belül. Az előbb még beszélt és nevetett, próbálta elmagyarázni Inának, milyen ékszert választott a számára, aztán egyszer csak nem jött ki hang a torkán. Próbált levegőt venni, de úgy érezte, mintha hideg vizet loccsantottak volna az arcába, és nem kapott levegőt. Az a rettenetes érzése támadt, hogy mindjárt szétrobban a mellkasa. Leejtette a kagylót, és a szívéhez kapott, aztán botladozva megpróbált néhány lépést tenni, és közben felborított egy széket, de nem is hallotta, már gondolkozni is képtelen volt. Valahonnan nagyon messziről valaki a nevét kiáltotta, aztán mindig ugyanazt ismételgette, de képtelen volt felfogni, honnan jöhet a hang és ki lehet az. A heves fájdalom már az állkapcsára is kiterjedt, már levegőt sem mert venni. Olyan volt, mintha valaki rávetette volna magát, és ellenállhatatlan erővel szorítaná össze a mellkasát.

Valahol nyílt egy ajtó, lépések közeledtek, hallotta a házvezetőnő hangját, aki azt kérdezi, mi van vele. Vérbe borult szemmel bámult az asszonyra, de nem látta. A házvezetőnő felsikoltott, aztán rávetette magát a telefonra, és beleszólt valamit. Belerogyott egy karosszékbe. Tompa fájdalom nehezedett a mellére, és bizseregve kisugárzott a karja felé. Hányingere volt, és úgy érezte, mindjárt elájul. Összeszorított fogakkal próbálta a mellét dörzsölgetni, reménykedve, hogy majdcsak elmúlik a fájdalom, de egyre rosszabb lett, már a szempilláját sem merte megmozdítani. Lázasan gondolkozott, mit tegyen, ki segíthetne rajta. Nem tudta, már semmit sem tudott. Nyögve előredőlt, aztán lecsúszott a székből, lezuhant a vastag szőnyegre, és mozdulatlanul fekve maradt. Arra tért magához, hogy valami megszúrta. Hunyorogva bámult bele a háziorvos fölébe hajló arcába, és megpróbált mosolyogni. Meg akarta kérdezni, hogy mi történt vele, de az ajkai furcsán merevek voltak, képtelen volt egyetlen értelmes szót kinyögni, csak tompa hörgés tört fel a melléből. – Semmi baj – mondta az orvos. Az ősz hajú, idős orvos gyakorlott szeme azonnal felismerte a fenyegető jeleket. – Mindjárt jobban érzi magát. Megfordult, és mondott valamit valakinek, akit Benno Veith nem láthatott. – Az utóbbi időben nem járt nálam, sejtelmem sem volt róla, hogy valami ilyesmi készül. Azonnal kórházba kell szállítani. Nem tudja véletlenül, Hansenné, nem fordult esetleg szakorvoshoz Veith úr? Vagy talán ön, Haak kisasszony? Ina! A gondolat, hogy a lány itt van és ebben a megalázó állapotban látja, villámcsapásként hatott a betegre. Megpróbálta felemelni a fejét, és megfordulni, hogy lássa, ki áll a háta mögött. – Nem olyan régen járt egy klinikán – szólalt meg rekedten Ina Haak. – Hogy is hívták azt a helyet, Bruno? Cassella! Hát ő is itt van? – Bergesfelden – szólalt meg a házvezetőnő hangja. – Csak rutinvizsgálat volt – szólt közbe Ina. – Legalábbis azt mondta.

A hang tényleg Casselláé volt. És ez a pimasz, nagyképű fickó még kételkedni merészel az ő szavaiban! Nem tud beletörődni, hogy elvette tőle Inát! Ki kellene dobni a házból! – Anders doktor – vágott közbe Ina. – Igen, az ottani főorvos vizsgálta ki, Andersnek hívták. – Inkább az Egyetemi Klinika szakorvosaira bíznám Veith urat – vélekedett a háziorvos, de a betegnek éppen ekkor végre sikerült anynyira összeszednie magát, hogy meg tudjon szólalni. – Bergesfelden! Vigyenek Anders doktorhoz! – nyögte végső erejét megfeszítve. Mindannyian feléje fordultak. Ina odarohant, letérdelt a kanapé mellé, ahová Veith-et lefektették, és remegő hangon kérdezte: – Hogy vagy? Jobban érzed magad? Mi történt veled? Felizgattad magad, ugye? Túl sokat is dolgozol, Benno! A háziorvos Ina vállára tette a kezét. Benno Veith újra lehunyta a szemét, és nem válaszolt. – Hagyja most Veith urat – mondta halkan az idős orvos. – Ha az a kívánsága, el kell vinni Bergesfeldenbe. Ina felzokogott, és Cassella, aki összeszűkült szemmel figyelte, most hozzálépett. – Semmit sem tehetsz érte – szólalt meg. – Jobb lenne, ha visszajönnél velem a műterembe, ha elviszik a mentők. Most alszik, és nyugalomra van szüksége. – Azt hiszed, hogy hagyom egyedül odamenni? – förmedt rá felháborodva Ina. Valahogy így zajlottak le az események Frankfurtban, ahogy Ina Haak később elmondta az Erdei Klinika főorvosának, aztán a belgyógyászoknak. Judith nővér halottsápadtan, szótlanul várta, hogy betolják a műtőbe. Anders doktor biztatóan rámosolygott, aztán az átvilágított röntgenfelvételeket kezdte tanulmányozni. A nővért, aki most maga is beteg lett, felfektették a műtőasztalra, a hasára fordították és lekötözték. Egy műtősnő helyi érzéstelenítéssel elzsibbasztotta a műtéti területet, aztán steril kendőkkel letakarták a teste többi részét. Anders doktor közelebb lépett, és szikét kért.

– Úgy tudom, szeret úszni – szólalt meg társalgási hangnemben. – Egy ideig kénytelen lesz lemondani róla. – Remélem, nem ír ki túl hosszú időre a főorvos úr. Nagyon nem szeretném. – Miért? – Szeretek dolgozni. – Dicséretre méltó, jó hallani. – Robert Anders vagy öt centiméter hosszú vágást ejtett. A beteg semmit sem érzett, sejtelme sem volt, hogy már meg is kezdődött a műtét. – Hát néhány napig mindenképpen pihennie kell majd. – Éjszakai ügyeletre hamar beoszthatnak. Tudom, hogy Anna nővér nincs valami jól, félek, hogy beteg lesz. – Majd meglátjuk – mondta diplomatikusan a főorvos, aki még nem akart semmit megígérni. – Természetesen nem fogom akadályozni a munkában. – Gyors, ügyes mozdulatokkal hámozta ki a kis csomót. Tényleg kicsi volt, a lelke mélyén attól tartott, hogy nagyobb lesz. Ártalmatlannak is látszott, de hát soha nem lehet biztosan tudni. Bedobta a kis csomót egy tálkába, amit az egyik nővér nyújtott feléje, és szemével jelezte, hogy vigyék el megvizsgálni. Hangosan nem mondta ki, nehogy a beteg meghallja, hisz természetesen egyetlen szóval sem említette neki az aggályait. – Hát ez tényleg nem volt nagy ügy, meg sem látszik majd a sebhely, legfeljebb nagyítóval – állapította meg elégedetten, mikor lezárta a sebet. A kötözést majd befejezik a nővérek. A főorvos még biztatóan rámosolygott a betegre, aztán kisietett a műtőből. A mosdóban már aggodalmas arccal várta a felesége. – Feljössz a katéterezéshez, Robert? – Úgy terveztem. A mai programmal végeztem. Valami baj van? – nézett figyelmesen a feleségére, miközben a kezét mosta. – Remélem, nem Karnernéval már megint? A beteg állapota erősen ingadozott, egyik nap egészen jól volt, másnapra pedig megint teljes depresszió lett úrrá rajta. – Nem, ma éppen könyveket kért. Tájékozódni akar az átképzése miatt. Azt hiszem, egyre rövidülnek a rossz periódusai. Veithről van szó, az előbb elájult.

– Csak nem? – ráncolta a homlokát a főorvos. – Ja igaz, mondtad a telefonban. – Te nézted meg először, mikor beszállították. Már akkor hallottad azokat a systolés zörejeket, amikről az előbb a telefonban beszéltem? – Akkor hallottam, mikor hirtelen leesett a vérnyomása – bólintott Anders doktor. – Úgy látszik, megint romlott az állapota. Nem tetszik nekem. – Az echo-kardiogrammal hamar ki lehetne deríteni, de igazad van, hogy arra most nincs idő. Lehet, hogy rövidesen meg kell operálnod. – A lány itt van? – Igen, visszajött, meg a kísérője is, az a Cassella. Azt hiszem, a fickó megpróbálja rábeszélni a lányt, hogy hagyja ott Veithtet, de a betegnek most nagyon rosszat tenne. Ha nincs benn a szobájában, folyton őt keresi. A főorvos elkészült, még néhány szót váltott Thea nővérrel, a műtősnővel, aztán kifelé indult, hogy Ina Haak-kal beszéljen. Nem kellett soká keresnie, a lány már várta, és még mindig vele volt Bruno Cassella is. – Jó, hogy jön főorvos úr! – kiáltott feléje a divattervező. – Segítsen, kérem, észre téríteni Inát! Nem hajlandó visszautazni velem. Magyarázza meg neki, hogy itt úgysem tehet semmit. – Azt nem mondanám, sőt. Veith úrnak most nagy szüksége van a segítségre. – Az ön segítségére, persze, de mit tehetne érte Ina? – Sok mindent. A beteget nem szabad egyedül hagyni, és nem szabad felizgatnia magát. A fekete hajú férfi nagyot sóhajtott, és jobb kezével beletúrt sűrű fürtjeibe, ahogy idegesen járkált fel-alá. Jóképű fickó volt, elég karcsú ahhoz, hogy szűk farmernadrágot hordjon. – Úgy sincs magánál! Észre sem veszi, ki ül az ágya mellett. – Dehogyisnem! A betegek mindig megérzik az ilyesmit. Elnézést. – Anders doktor az íróasztalához lépett, mert megszólalt a telefon. Felvette és belehallgatott, de fél füllel arra figyelt, amit Bruno Cassella magyarázott idegesen és türelmetlenül a manökennek. Köz-

ben két kézzel megragadta a lány vállát, és áthatóan nézett a szemébe. – Ennek az egésznek semmi értelme, hát nem érted? Még ha meg is gyógyul, soha többé nem lesz ugyanaz az ember. A végén majd ott állsz egy reszketeg, beteges aggastyánnal, miközben a legszebb éveid múlnak el. Milyen életed lesz, mi? – Bruno, könyörgöm, hogy beszélhetsz így? Te is tudod, hogy súlyos beteg. – Ina hirtelen elsírta magát, és remegő kézzel törölgette a könnyeket sápadt arcáról. – Persze hogy tudom. Az életben nem fogom elfelejteni azt a tegnap esti utat. Remélem, legalább az agya még nem szenvedett károsodást. Lehet, hogy agyvérzése volt. Hát persze hogy az volt! Abból meg soha nem fog felgyógyulni. – Undorító vagy! – dadogta Ina Haak. – Csak realista vagyok, míg te szemellenzővel jársz. Bármi is lesz vele, hozzád mindenképpen túl öreg. Egyáltalán, mit eszel rajta? Pótpapát keresel benne, vagy mit? – Szeret, és én is szeretem. – És én talán nem szeretlek? – förmedt rá dühösen Bruno. Ina önkéntelenül is a főorvosra nézett, de Anders doktor még mindig telefonált, és szemmel láthatólag ügyet sem vetett a látogatóira. Cassella amúgy sem türtőztette magát, megragadta a lány karját, és maga felé fordította. – Szeretlek! – ismételte meg, de ezúttal úgy hangzott, mint egy hadüzenet. Ina Haak előbb még sápadt arca hirtelen kipirult, és a sírást is abbahagyta. – De ő feleségül akar venni! – Úristen, mintha az olyan fontos lenne! – Nekem fontos. Te is tudod, hogy gyereket akarok. – Miért ne? – morogta Cassella. – Nagyon jól tudod, hogy semmi kifogásom a gyerekek ellen. Ina megrázta csinos, szőke fejét. – De nem csak úgy. Egy gyereknek családra van szüksége, biztonságra, és tudnia kell, hová tartozik. Apára is szüksége van, aki gondoskodik róla. – Hogy te milyen ódivatú vagy...

– Igenis az vagyok – jelentette ki energikusan a lány. – És nem érdekel, hogy kinevetsz-e miatta vagy sem. Nem szeretem hosszú távon a nyitott házasságot, meg a partnerek szabadságát. Benno pontosan azt adja meg nekem, amire szükségem van. – És ennek fejében hajlandó vagy az ápolónőt játszani? – vágott vissza lenézően Cassella. Ina megint elsírta magát. Anders doktor befejezte a telefonálást, letette a kagylót, és felállt a karosszékből, ahová időközben leült, ahogy a beszélgetés elnyúlt. Mielőtt még Ina Haakhoz fordulhatott volna, a titkárnője jött be. – Most telefonáltak le, hogy készen állnak. – Köszönöm, rögtön jövök. – A főorvos Inára nézett. – Ahogy már mondtam, Veith úrnak segítségre van szüksége. – Inának dolgoznia kell Frankfurtban, szükségem van rá – szólt közbe Bruno Cassella, de a hangja már nem volt olyan magabiztos, mint az előbb, és a tanácstalan, értetlen pillantás, amit a lányra vetett, elárulta, hogy még mindig nem dolgozta fel, amit hallott. Csalódott volna a lányban? – Szerintem most a beteg az első, de Haak kisasszonynak kell döntenie. Bocsássanak meg. A manöken felemelte szép szőke fejét. – Természetesen maradok – jelentette ki reszkető hangon. Könynyek csillogtak a szemében, és ez már több volt, mint amit a divattervező el tudott viselni. Összeráncolta sűrű szemöldökét, érthetetlenül morgott valamit maga elé, aztán felrántotta az ajtót. – Hát csak maradj! – kiáltott vissza, és köszönés nélkül elrohant. – Mindig ilyen volt, csak saját magára gondol – nézett utána tágra nyílt szemmel Ina Haak. – Aztán csodálkozik, ha otthagyják. Mit csináljak? – harapott az ajkába. – Bemehetek most Bennóhoz? – Most nem, mert éppen vizsgálat folyik. Addig talán egyen valamit. Baier kisasszony majd szerez önnek egy szobát. – Ne, kérem, ne! – szakította félbe remegő vállakkal Ina. – De hát nem utazgathat oda-vissza mindennap. – Tudom. Láttam itt egy kis szállodát, majd ott kiveszek egy szobát.

– Az Arany Mórra gondol, a piactérnél? Az megfelelő lesz, innen sincs túl messze. Nekem most mennem kell a műtőbe, később majd többet mondhatok. Viszontlátásra, Haak kisasszony. Amikor a főorvos belépett a vizsgálóba, kollégái éppen hozzákezdtek a szívkatéterezéshez. Novocaint fecskendeztek be a beteg karjába. Katja némán biccentett a férje felé. Az asszisztens előkészítette a szondát, amelyet aztán Anders doktor óvatosan bevezetett a vénába. Ellenőrzésképpen még gyorsan egy röntgenfelvételt készítettek. Anders doktor közben halkan beszélgetett a feleségével. – Haak kisasszony a szállodába költözik, de itt marad – mondta félhangosan a főorvos, miközben a többi kollégák már a következő esetet vitatták meg. Mikor visszajött a röntgenasszisztensnő és kifüggesztette a felvételeket, egyszerre mindannyian elnémultak. – A katéter csúcsa a jobb pitvarban van – állapította meg az aszszisztens. – Haladjunk tovább? Anders doktor a feleségéhez fordult, a belgyógyásznőhöz, aki az EKG-készüléket figyelte. – Változott valami, mióta bevezettük a katétert? Nem? Jó, szeretném, ha a csúcsa a tüdőartériába kerülne, ha lehet. – Rákötjük a katétert a monitorra. – Tulajdonképpen nem is olyan jelentős az elváltozás – szólalt meg Katja. – Rosszabbtól tartottam. – Állj! – kiáltott fel hirtelen a főorvos. – Ott, látják az elzáródást? Igen, mindannyian látták. A tüdő és a szív között az ér helyenként úgy összeszűkült, hogy kész csodának tűnt, hogy a beteg egyáltalán még él. – Itt aligha segít a pacemaker – nézett jelentőségteljesen a főorvosra asszisztense. Anders doktor nem felelt, csak gondterhelten ráncolta össze a szemöldökét. Nem lesz könnyű eset. A vizsgálat hosszúra nyúlt. Ina Haak közben visszatért, és a folyosón várakozott. Anders doktor egyszer csak megállt előtte. – Veith urat sürgősen meg kell operálni. – Jaj, istenem! És milyenek a kilátások?

– Az esélyek nem rosszak, de nem akarok jóslásokba bocsátkozni. Veith úr nagyon beteg. Kisasszony, a mi szabályaink szerint ilyenkor értesíteni kell a hozzátartozókat. Veith úr formálisan még nem vált el a feleségétől. Nem tudja véletlenül a lányuk címét? Ina Haak a fejét rázta. Csak annyit tudott, hogy már beadták a válókeresetet. – Valahol megvan az ügyvéd címe, azt megkereshetem. – Rendben van, az ügyvéd biztos tudni fogja a lány címét. Veithné még Amerikában van? Ina ezt sem tudta. – Megszületett már a kisbaba? – Honnan tudjam? – pirult el Ina. – Ez nem tartozik rám, Benno meg nem szokott beszélni róla, pedig tulajdonképpen ostobaság. Mi rossz van abban, hogy nagypapa lesz? A kisgyerekek olyan aranyosak. Amit a lány mondott, tökéletesen beleillett a képbe, amit Anders doktor Benno Veithről alkotott magában. A férfi legszívesebben még az unokáját is letagadta volna, csak hogy ne legyen olyan feltűnő a köztük lévő korkülönbség, és Ina nagyon helyesen látja, mennyire buta dolog ez. – Most mennem kell, Haak kisasszony. Még találkozunk. – Benno hol van most? – Még a vizsgálóban, el kell végezni egy-két tesztet. Egyébként alszik, és még jó darabig aludni is fog. Nyugodtan elmehet. – Köszönöm – suttogta Ina Haak. Anders doktor még habozott egy pillanatig. – Nehéz lesz a várakozás, de higgye el, sokat segít vele, ha itt van. Veith urat fel kell készítenünk a műtétre, az ő beleegyezése is szükséges hozzá. Szeretném, ha mellette állna. – Magától értetődik. Amikor Anders doktor a feleségével elhagyta a klinikát, látták, hogy Ina Haak éppen valami olvasnivalót vásárol magának az újságosnál. – Várjuk ki a végét – mondta Katja. – Most még tele van segíteni akarással, de légy őszinte, nem ígérhetjük teljes biztonsággal, hogy sikeres lesz a műtét.

– Igazad van. – Anders doktor hirtelen a fejéhez kapott. – El is felejtettem Judith nővért! – Jóindulatú volt a daganat? – Igen, most már egészen biztos. Szólni kellene neki, hogy ne izguljon fölöslegesen. – Majd én beszélek vele. Kedves lány és nagyon jó nővér. – Azért megkönnyebbültem. Nehezemre esett volna elvégezni az amputációt. Katja felsóhajtott. Igen, sok olyan eset van, amikor már nincs segítség, és fontosabb megmenteni egy ember életét, mint azon tépelődni, milyen lesz az élete egy csonka végtaggal. Már látszott a házuk, és az egyik ablakban felbukkant kisfiuk szőke fejecskéje. Katja Anders azonnal meg is feledkezett minden másról. A beteg mozdulatlanul, lehunyt szemmel feküdt. Ina mellette ült egy karosszékben, és olvasott. Nyugtalan volt. A férfi ajka kékesre színeződött, pedig folyamatosan kapta az infúziót. Elviselhetetlenül lassan telt az idő, és a lány már minden könyvét kiolvasta. Egy nővér lépett be a szobába. Ina Anders doktor után érdeklődött, de a fiatal nővér nem tudta, bent van-e már a főorvos. Ina végül nem bírta tovább, felállt, kisétált a folyosóra és onnan le a kertbe. Ott üldögélt egy darabig, élvezve a délutáni napsütést, mikor egyszer csak megpillantotta a főorvost. Anders doktor még civilben volt, és nagy léptekkel sietett a bejárat felé. Ina felugrott, és integetni kezdett, de a főorvos nem vette észre. Csak a hallban érte utol, ahol éppen a házi gyógyszertár vezetőjével beszélgetett. – Mi újság? – üdvözölte a lányt az orvos. – Benno még nem tért magához, és nagyon rosszul néz ki – felelte fáradtan a lány. – Mikor fogják megműteni? – Amint lehet. – Igen, ezt már hallottam, de mégis mikor? – Néhány nap múlva. – És nekem addig itt kell maradnom? – kérdezte a lány olyan hangon, hogy az orvosnak a felesége szavai jutottak az eszébe: várjuk ki a végét.

– Ő úgysem érzékeli, hogy itt vagyok – hadarta kicsit zavartan Ina. – A nővér azt mondja, hogy már nem alszik, de mégsem nyitja ki a szemét. – Nem kell minden percét a betegszobában töltenie – mondta nyugodtan a főorvos. – Csak az a lényeg, hogy szükség esetén elérhető legyen. Sétáljon egyet a városban, és estére jöjjön vissza. A lány kapva kapott rajta, és megígérte, hogy egy óra múlva viszszajön. – Veszek néhány dolgot, hiszen semmit sem hoztam magammal, és még kocsim sincs, Bruno hozott ide bennünket. Azt hiszem, bérelek egy autót. – Haak kisasszony! – kiabált feléjük egy nővér. – Telefonon keresik. – Ó! – pirult el zavartan Ina, és elsietett. A nővér átadta a kagylót, és megállt az ajtóban. – Van egy új betegünk – jelentette a főorvosnak. – Günther úrnak hívják, és azt mondja, hogy a főorvos úr is ismeri. – Günther, a kertész? Igen, egyszer megfordult nálam a kertemmel kapcsolatban. Mi a baja? – Hasi fájdalmak. Míg a nővér beszélt, Anders doktor fél füllel Ina hangjára figyelt, ahogy határozottan kijelenti, hogy nem tud részt venni a divatbemutatón. Benno most sokkal fontosabb. – Nem lehet, Bruno – mondta végül, és letette a kagylót. Ahogy a főorvosra nézett, mintha valami elismerést várt volna. – Nagyon szép öntől, kisasszony. A lány belepirult a dicséretbe. – Így kell tennem. Bruno nem érti meg, azt hiszi, elég, ha egyet füttyent, és én máris ugrani fogok. Régebben így is volt, de most már menyasszony vagyok és kötelességeim vannak. Lemegyek a városba, de egy-két óra múlva itt leszek. Valóban vissza is jött. Amikor Anders doktor benézett a beteghez, Ina már megint ott ült mellette. Benno Veith állapota nem változott, még mindig nem ébredt fel. Az orvos átsétált a női osztályra, és megkereste Judith nővért, aki ragyogó arccal fogadta. Már hallotta a jó hírt, és nagyon boldog volt.

– Nagyon féltem – vallotta be utólag. – Mind így vagyunk vele. A nővérképzőben volt egy kolléganőm, aki már az injekciótól is reszketett, a fogorvosi kezelés meg kész kínszenvedés volt a számára. Mi sem vagyunk hősök. Mikor mehetek haza, főorvos úr? – Ne legyen türelmetlen! Először talpra kell állnia, aztán óvatosan elkezdhet járni. – Értem, és köszönök mindent, főorvos úr! – ragyogott a lány csinos arca, és megszorította az orvos kezét. – Holnap a vizitnél találkozunk – lépett tovább a következő ágyhoz Anders doktor, és az idős hölgy állapota felől érdeklődött. – Megvagyok, doktor úr – felelte az asszony. – Sokkal könnyebben érzem magam. Ehetek már rendesen? – Ezt még megbeszéljük. Milyen szép rózsái vannak! – Egy jó barátom hozta – mosolygott szégyenlősen az idős hölgy. – Igazán kedvesen törődik velem, pedig a gyerekeim nem nézik jó szemmel. – Ne hagyja magát! Fontos, hogy az embernek legyen egy igazi jó barátja. – A doktor úr megérti, de a gyerekek azt mondják, hogy az én koromban már nem való. De hát miért nem? Talán a fiatalok privilégiuma a boldogság? – Teljesen igaza van – nyugtatta meg a főorvos, és visszafordult Judith nővérhez. – Hát az ifjúság mit szól ehhez? – Nagyon klassz barátja van a hölgynek, én is elfogadnám – mosolygott a lány. – De ő észre se vesz senki mást. Nagyon csinos ember, olyan szép ősz bajusza van! A beteg hölgy szégyenlősen elpirult. Anders doktort felvidította ez a kis közjáték. Örült, ha elégedett, boldog embereket láthatott. Az ambulancián azzal fogadták, hogy már keresték az intenzív osztályról. Az egyik nővér kisgyereke csúnyán megvágta magát, és a főorvos előbb a kicsit akarta ellátni. – Szóljanak fel az intenzívre, és mondják meg, hogy azonnal megyek – kérte. – Kérdezzék meg, mi történt. A telefonnál álló nővér tolmácsolta az üzenetet, hogy Benno Veith magához tért, és a főorvossal szeretne beszélni.

Anders doktor bólintott. Ellátta a gyerek sebét, és megnyugtatta a halottsápadt mamát. – Varrni nem lehet, ezért ha hazaengednénk a kicsit, fennállna a fertőzés veszélye. Nyitva hagyjuk a sebet, és kitisztítjuk. Nincs semmi baj, gyakran előfordul az ilyesmi. Megsimogatta a kisfiú fejét, megígérte a baleseti ügyeletes kollégának, hogy még visszajön, s azzal elsietett. Az intenzív osztályon már várta a főnővér. – Szóval a beteg magához tért? – kérdezte a főorvos. – Helyes. Mondott valamit? – Hirtelen ébredt fel – számolt be a nővér, ahogy együtt továbbindultak. – Körülnézett, tudni akarta, hol van, aztán Haak kisasszony felől kérdezősködött. Bementek a szobába, ahol a négy ágy egyikén feküdt Veith. Csalódottan sóhajtott fel, ahogy megismerte a belépőket. – Ina miért nem jön? – Haak kisasszony lement a városba elintézni néhány dolgot – felelte barátságosan Robert Anders. – Örülök, hogy jobban van. A főorvos megfogta a beteg kezét, hogy ellenőrizze a pulzusát. – Megint rohamom volt? – kérdezte bizonytalanul Benno Veith. – Igen, és ezúttal alaposan megvizsgáltuk. Műtétre lesz szükség, Veith úr, amint lehetséges. A férfi arca elszürkült. – Értem – mondta fakó hangon. – És... ő? Már tudja? – Haak kisasszony természetesen mindent tud. Egyébként ő hozta ide magát, és itt is maradt. – Ó – sóhajtott fel szinte hitetlenkedve a beteg, és körülnézett, de a pillantása hamarosan visszatért az orvosra. – Milyen esélyeim vannak? – kérdezte végül kínlódva. – Jók – felelte nyugodtan Anders doktor. – Utána megint egészséges leszek? – Mindenesetre egészségesebb, mint most, de aligha hiszem, hogy ugyanúgy élhet tovább, mint eddig. Benno Veith összeszorította a fogát, és maga elé bámult. A hirtelen beállt csendben szinte dübörgésnek hatott a műszerek halk zümmögése. A folyosón valaki hangosan felnevetett, és a szobában ösz-

szerezzentek a betegek. Egy sovány, idős férfi nagyot sóhajtott. Ezen az osztályon nem szoktak nevetni. – De ezt ugye nem tudja? – kérdezte halkan, fel sem nézve, Benno Veith. – A jövendő menyasszonya tökéletesen tisztában van a betegség súlyával, és úgy látom, nincsenek illúziói, de ha gondolja, szívesen megbeszélem vele a dolgot. Veith az orvosra nézett, és Anders doktor páni félelmet olvasott ki a tekintetéből. Még mindig attól félt, hogy elveszíti a szép fiatal lányt. – Lehet, hogy bolond vagyok, de úgy érzem, hogy nekem végem, ha Ina elhagy. Nem élném túl. Ugye őrültnek tart, doktor úr? – Ugyan kérem. Egyszer mindannyian megismerkedünk ezzel az érzéssel. Természetes, hogy... – Azt akarta mondani, hogy bebeszélem magamnak, ugye? – kérdezte rekedten Veith. – Igen, lehet, hogy csak képzelődöm, de az igaz, hogy szeretem, és életemben először szerelmes vagyok, ez nem képzelődés. – Most magára hagyom – bólintott az orvos. – Szerdán megoperáljuk. A nővér majd hoz magának egy papírt, kérem, írja alá. – Minden eshetőségre be akarják biztosítani magukat, igaz? – Szükségem van a hozzájárulásra, Veith úr. Az akarata ellenére nem operálhatom meg. – Előfordult már, hogy egy beteg nem járult hozzá? – Persze. Különösen jól emlékszem egy esetre. Akkoriban még elegendő volt a beteg szóbeli hozzájárulása. Később azt állította, hogy a megkérdezése nélkül operáltuk meg, és bíróság elé vitte az ügyet. – Rosszul sikerült a műtét? – Ellenkezőleg, nagyon is jól. Léprepedése volt, ami állandó panaszokat okozott. – Akkor... miért? – Nem akarta kifizetni a honoráriumot. Gazdag ember volt – nevette el magát az orvos –, és a sebész négyszemközt beszélte meg vele a műtétet.

Öreg professzora gyakorlatából mesélte el a történetet, hogy felvidítsa a beteget, de az még csak el sem húzta a száját. Szemmel láthatólag másfelé jártak a gondolatai, talán egyszerűen csak fáradt volt. Lehunyta a szemét, és nemsokára már aludt is. A főorvos még a szobában volt, mikor futva berobbant Ina Haak. Az arca kipirult az izgalomtól, és levegő után kapkodott. – Igaz, hogy engem keresett? – kérdezte. – Igen, Veith úr felébredt, de már újra elaludt. Ina Haak lerogyott egy székre. – Mit tegyek? – suttogta maga elé. – Itt nem maradhatok. Miért tették át négyágyas szobába? Miért hozták ide? – Jobb, ha a műtétig Veith úr állandó megfigyelés alatt áll. Már megkezdtük az előkészítést. – Anders doktor visszaadta a nővérnek a mappát, és az ajtó felé indult Inával. – Itt is nyugodtan leülhet. Ina megint körülnézett. A szoba nagy volt, akár több ágy is elfért volna benne, de a válaszfalak meg a sok műszer miatt szűkösnek hatott. Ki-be járkáltak a nővérek, hogy ellenőrizzék a betegeket. Itt még erősebb volt a fertőtlenítő-, gyógyszer- és betegség-szag, mint másutt. Ina megborzongott. – Bárcsak újra egészséges lenne – suttogta, ahogy a sebésszel kilépett a folyosóra. – Ugye, minden lehetségest meg fog tenni, doktor úr? – Magától értetődik, és kedvezőek a kilátások. Persze a műtét után is még sok türelemre lesz szüksége. – Gondolom, de... van időm. Majd gondoskodom róla. Beülhetek a régi szobájába, doktor úr? Onnan is bármikor idehívhatnak. – Üres a szoba, úgyhogy nyugodtan elhelyezkedhet benne, de mint már említettem, jó lenne, ha először magát pillantaná meg, ha felébred. Szüksége van magára, nagyon fél. – A műtéttől? – Nem. Attól fél, hogy elhagyja. – Ugyan dehogy – csóválta meg a fejét a fiatal nő. – Mellette döntöttem, és ennél is maradok. Anders doktor rámosolygott, aztán magára hagyta.

Később hallotta, hogy Veith még egyszer magához tért, és rövidesen elbeszélgetett Haak kisasszonnyal. A körülményekhez képest kielégítő volt az állapota. Az intenzív osztály mellett elhaladva a főorvos gyakran látta Ina Haakot az ajtó mellett üldögélni. A lány többnyire olvasott, vagy az ablakon bámult kifelé. Este lebontotta a haját, és a vállára omló hoszszú fürtökkel még fiatalabbnak hatott, mint előtte. – Irigylésre méltó ez az ember – mondta Büttner doktor. – Én nem irigyelném Veith urat – felelte Anders doktor szárazon. – Maga szívesen cserélne vele? – Jaj, dehogy. Igaza van, inkább nem. Hagyjuk meg neki ezt a gyönyörű lányt, mása úgysincs a szegény ördögnek. A műtét előtti estén von Ringsdorff doktornő, a klinika altatóorvosa hosszasan elbeszélgetett a beteggel. Veith nagyon fáradt volt, és alighogy megkapta a nyugtató injekcióját, mélyen el is aludt. Doris von Ringsdorff még néhány utasítást adott a nővérnek másnap reggelre, aztán a hozzátartozók után érdeklődött. A nővér, akinek már a vége felé járt a szolgálata és még rengeteg mindent el kellett intéznie, azt mondta, hogy Haak kisasszony bizonyára hamarosan visszajön. Judith nővér volt az éjszakai ügyeletes; némi vita után, de megkapta rá az engedélyt Anders doktortól. Mindig gondot okozott, ha valaki szabadságra ment vagy megbetegedett, igazából senkit sem tudtak nélkülözni, Judith pedig boldog volt, hogy csinálhat valamit. Úgy érezte, nem bírja tovább a betegszobában. Váltótársa röviden beszámolt neki a betegekről, de családi viszonyaikat természetesen nem említette, legfeljebb a kórlapokból kaphatott némi információt. Így történhetett, hogy amikor Veith nyugtalankodni kezdett és egy nevet ismételgetett, Judith nővér azt hitte, hogy a feleségét keresi. Megkérte a segédápolónőt, hogy nézzen utána, hol lehet elérni Veithnét, a segédnővér pedig felhívta a kórlapra feljegyzett bergesfeldeni telefonszámot. Az Arany Mór szálloda jelentkezett, ahol sajnálattal közölték, hogy Veithné asszony nem lakik náluk, de van itt rokona a klinikán fekvő Veith úrnak, csak a hölgy most éppen nem tartózkodik a szállodában. Telefonon keresték, és rögtön utána elutazott Bergesfeldenből. Azt mondta, hogy nemsokára visszajön, de nem közölte, pontosan mikor.

A nővér megköszönte, és a munkája után nézett. Judith nővér közben kiosztotta a gyógyszereket a betegszobákban, és éppen az üres tálcával tért vissza. Benno Veith szakadatlanul mormolt valamit, keze nyugtalanul kaparászta a takarót, szemmel láthatólag keresett valamit. A két nővérnek azonban nemcsak ő okozott gondot aznap éjjel. A lesoványodott öregúr fulladozott, egy súlyos ételmérgezéssel beszállított fiúhoz pedig az orvost is el kellett hívni. Senki nem foglalkozott különösebben Veith-tel, csak akkor figyeltek fel rá, amikor megpróbált felkelni. – Mit csináljunk vele? – kérdezte tanácstalanul a fiatalabb nővér. – A főnök azt mondta, hogy nem szabad felizgatnia magát, mert árt neki. Judith bólintott. – Furcsa, hogy nem hat erősebben az injekció. – Gyorsan átfutotta a beteg gyógyszerlapját. Az aneszteziológus pontosan megjelölte, mikor mit kell kapnia: – Talán meg kellene próbálnunk felhívni a frankfurti lakását – döntött végül. – Valakinek mellette kellene legye. Próbáld meg előbb még egyszer a szállodában. A szállodában közölték, hogy Ina még nem tért vissza, így aztán a fiatal nővér a frankfurti lakás számát tárcsázta, amely szintén ott volt a kórlapon. Judith nővér, aki az asztalnál ülve a papírokat rendezgette, a kagyló után nyúlt. – Majd én beszélek. Megcsörrent a másik telefon, a főorvos kereste Judith nővért, csak érdeklődni akart, hogy érzi magát. A segédápolónő beszámolt az orvosnak, aki nagyon elégedett volt a nővérekkel. Jól tették, hogy Frankfurtba telefonáltak. Veithnek okvetlenül szüksége van valami támaszra. Érthetetlen, hogy Ina éppen most, a műtét előtt hagyta magára. – Ragaszkodjon hozzá Judith nővér, hogy valaki idejöjjön. Egyébként mi újság? – kérdezte, még mielőtt elköszönt volna. A nővér a másik két esetről is beszámolt. – Ott van még Brecht doktor? Adja, kérem! – A főorvos néhány szót váltott az ügyeletes orvossal, és neki is megismételte, hogy a Veith nevű beteget nem szabad egyedül hagyni. Az orvos letette a telefont.

– Mit intézett? – fordult Judith nővérhez, aki éppen letette a másik telefont. – Állandóan foglalt – vont vállat Judith. – Próbálja kicsit később, de most segítsen ellátni a fiút. Az ételmérgezéses beteg összevissza beszélt, minden orvosban és nővérben ellenséget gyanított. Az ügyeletes orvos végül kénytelen volt még egy erős nyugtató injekciót adni neki, aztán még gyógyszereket adott. A fiatalabb nővér az órájára nézett. – Ideje lenne enni valamit. A jégszekrényben van némi hideg étel. Mit iszol, Colát vagy teát? – Inkább teát. Remélem, van valami gyümölcs is, nem vagyok éhes. Ha az ember sokáig fekszik... – Judith elhallgatott. Valahonnan sírást és nyöszörgést hallott, aztán egy hang felkiáltott: – Miért hagytál magamra? Éppen most? A két nővér felugrott, és Benno Veith ágyához szaladt, aki éppen az infúziós csöveket próbálta letépni magáról, és hevesen tiltakozott, mikor a két nővért meglátta. – Hagyjanak békén, el kell mennem. Oda kell mennem hozzá! – Rettenetesen felizgatta magát, mikor a nővérek visszanyomták az ágyra. – Mit csinálnak? Nem hallották, hogy azonnal el kell mennem? – Jobb lesz, ha idehívom Brecht doktort – vélekedett a fiatalabb nővér, de a beteg egyszer csak visszahanyatlott az ágyára, és mozdulatlanul fekve maradt. Amilyen hirtelen jött a roham, olyan hirtelen el is múlt. A többi beteg is megnyugodott, de az ételmérgezéses fiúról a biztonság kedvéért még nem, vették le a kötelékeket. Vacsora közben Judith nővér még egyszer megpróbált Frankfurtba telefonálni. Ezúttal kicsöngött, és felvették a kagylót. – Veithné asszony? – kérdezte Judith, mert nem értette pontosan a nevet. A házvezetőnő volt, bizonyos Hansenné. Judith röviden elmagyarázta, miről van szó. – A betegünk egyfolytában a feleségét hívja. – Nem tudta, kicsoda Ina Haak, nem is látta a lányt, csak azt tudta, hogy valaki bejárt Veithhez, és mivel a személyi adatok közt „nős” állt, feltételezte, hogy az illető nő csak Veith felesége lehetett.

– A feleségét? – kérdezte csodálkozva Erni Hansen Frankfurtban. – Azt mondta, hogy a feleségét hívja? – Igen, szüksége van valakire, méghozzá minél előbb. Azt hittem, hogy Veithné asszony még Bergesfeldenben van, de a szállodában azt mondták, hogy hazautazott. – Vagy úgy... – felelte a házvezetőnő. – Értem már... Majd... – a többit Judith már nem hallotta, mert a szobában valami tompa puffanással a padlóra zuhant. A nővér megfordult, és látta, hogy Benno Veith felborította az ágya mellett álló állványt, és megint megpróbált felkelni. – Ne! Hagyja abba! – kiáltott rá ijedten Judith, aztán még gyorsan beleszólt a telefonkagylóba: – Le kell tennem. Veith úr nagyon veszélyes állapotban van, megint felizgatta magát. Nem szabad egyedül hagyni. Gondoskodjon róla, kérem, hogy Veithné asszony visszajöjjön. Anders doktor, a főorvosunk azt mondta, hogy a betegnek okvetlenül nyugalomra van szüksége. Mióta egyedül van, rosszabbodott az állapota, és emiatt tán még a műtét is veszélybe kerül, érti? – Igen – felelte a hang a vonal másik végén. Judith szóhoz sem hagyta jutni többé, elköszönt, és letette a kagylót, aztán Benno Veithhez sietett, aki hevesen megragadta a kezét, és zavaros hangon mormolta: – Te vagy az? Végre itt vagy! – Igen – nyögte ki nagy nehezen Judith nővér. – Persze. Most feküdjön szépen vissza. A beteg levegő után kapkodott, sápadt arcán izzadságcseppek gyöngyöztek. Teljesen kimerítette a nagy erőlködés, s most visszahanyatlott a párnára. Judith is levegő után kapkodott. A nővér, aki helyett elvállalta a helyettesítést, azt mondta, hogy nyugodt éjszaka lesz! A betegek meg épp ezt a napot választották ki a nyugtalankodásra. – Mi történt, egész elsápadtál – mondta a kolléganője, és egy tálcát nyújtott feléje, de Judithnak végképp elment a maradék étvágya is, csak a teáját itta meg. – Remélem, hamar ideér – mondta, aggodalmas pillantást vetve Veith felé. – Vajon miért nem hat az injekció?

– Talán mert nagyon felizgatta magát. – A fiatal nővér élvezettel ette a konyhából felküldött ráksalátát. – Nagyon nyugtalanok ma. Nem akarod legalább megkóstolni? – Hogy tudsz itt egyáltalán enni? – rázta a fejét Judith, és beírt néhány adatot a kórlapokra. – A nővérszobában nem ehetünk, különben ki vigyázna itt rájuk? – folytatta nyugodtan az evést a másik. A fiú nyöszörögni kezdett, szorították a kötelek. – Nézz utána – mondta Judith, a nővér mozdulatát látva. – Egyedül is elboldogulunk vele, ha kioldozod; most Veith úr is nyugodt. Mindjárt jön Brecht doktor, és ad neki egy injekciót, aztán el fog aludni. Alig fejezte be a mondatot, mikor Benno Veith hánykolódni kezdett, és érthetetlenül egy nevet ismételgetett, egyre sürgetőbben, egyre izgatottabban és egyre kétségbeesettebben. Judith azonnal mellette termett. – Itt vagyok – próbálta nyugtatgatni, bízva benne, hogy megint sikerül megtévesztenie, de ezúttal a beteg felismerte, vagy inkább nem ismerte fel, mert ellökte magától. – Mit akar? – meredt rá mérgesen a szürke szempár. – Mit akar, és kicsoda maga egyáltalán? Hol vagyok? – Zavartan körülnézett, felfedezte a csöveket, és mérgesen utánuk kapott. – Nem szabad! – kiáltott rá Judith. – Holnap operálják, állandó ellenőrzésre van szüksége. – Operálnak? Szóval mégis! Úgysem élem túl. – Miért ne élné túl? Meg fog gyógyulni – sietett megnyugtatni a nővér. – Minek? – nézett rá fénytelen szemével a beteg. – Elhagyott, örökre elveszítettem. Nem is akarok élni. Én bolond, elveszítettem. – De hát már jön, nemsokára itt lesz – vitatkozott Judith. Nem tudta, elhitte-e és egyáltalán megértette-e, amit mondott. Még mindig mozdulatlanul meredt rá, aztán sóhajtva hátrahanyatlott, és csendben tűrte, hogy a nővér betakargassa. – Milyen ügyesen bánsz vele – dicsérte meg fiatalabb kolléganője. – Nagyon meggyőző voltál. – Hiszek is benne, hogy segíteni fognak rajta – nézett rá csodálkozva Judith. – Anders doktor rajtam is segített. Azt hiszed, én nem féltem legalább ennyire?

– A te kis csomód meg egy súlyos szívműtét mégsem ugyanaz. – Pszt, hallgass, nehogy meghallja. – Úgysem hall semmit. – Gondolod te. Mondd, mit tanítanak nektek egyáltalán az iskolában? Az egyik legfontosabb alapszabály, hogy soha semmit sem szabad mondani a betegről a jelenlétében. Még akkor sem, ha az ember azt hiszi, hogy nincs magánál. El se hinnéd, mennyi mindent meghallanak. – Judith leült, és feltette a lábát egy székre. – Egy kis csomó! Reszkettem, hogy esetleg rosszindulatú, és biztosan Anders doktorban is megfordult a gondolat, különben nem beszélt volna rá a sürgős műtétre. – Megmondta neked? – Ő? Te megőrültél! Ilyesmit soha nem mondanak meg a betegnek. Végül minden rendben volt. Mondok én neked valamit: nem sokat segít, ha az embernek azt mondják, hogy másnak még nagyobb baja van. Mindenkinek a maga egészsége a legfontosabb, és nem sokat vigasztal, hogy más még jobban szenved. – Neked tanítónőnek kellett volna menned – nevetett a kolléganő. – Úgy beszélsz, mint egy professzor. – Volt időm gondolkozni – tűnődött el Judith. – Ha az emberrel ilyesmi történik, utána egész másként látja a betegeket. Tulajdonképpen most jobban megértem őket... Hé, vérnyomásmérés! Megfeledkezel a munkáról? – Megyek már – ugrott fel a fiatalabb, és a vérnyomásmérővel felfegyverkezve a betegágyak felé indult. Időnként halk suttogást hallott, meg könnyű lépéseket. Kezek érintették meg, valamit a karjára raktak, aztán mintha egy gumilabda sziszegését hallotta volna, ahogy levegőt pumpálnak bele. Vérnyomásmérés? – gondolkozott. A nővér keze puha és szelíd volt, de mégsem az ő keze! Halkan felsóhajtott, és visszahanyatlott. Később megint felébredt, ezúttal valami kopogásra, aztán a zümmögést is meghallotta. Mindenfelől surrogás, zümmögés hallatszott. Megpróbált védekezni a zörejek ellen, nem akart felébredni. Nyomorultul érezte magát, kétségbeesett és magányos volt. Igen, ez az, senki sem törődik vele. Kezével a takarón tapogatózott, de nem talált semmit, nem volt ott egy másik kéz, amely meg-

fogná az övét, szorítaná és melengetné. Milyen jó lenne valami emberi melegséget érezni. Könnyek szöktek a szemébe, összefacsarodott a szíve. Valaki azt mondta, hogy mindjárt itt lesz, de persze nem hiszi. Úgysem jön vissza hozzá, hiszen elment, ő pedig... mi is van vele? Nehezére esett a gondolkodás. Az egyik pillanatban mindent világosan látott, a másikban meg már azt sem tudta, hol van egyáltalán. Kórház, műtét, Anders doktor... kapaszkodott bele a szavakba, de a szavak kisiklottak az emlékezetéből, nem maradt más, csak a kilátástalanság és a magány. Semmi értelme többé az egésznek. Beteg, elhasznált, kiégett ember, senki sem szereti, mindenki elhagyta. Valaha régen azt hitte, hogy a cégért él. Micsoda szamárság! Mit számít egy cég, egyáltalán mi számít az életben? Csak az emberek számítanak, csak az emberek óvhatnak meg a kétségbeeséstől. Nem akarja, hogy megoperálják, nem akar élni. Fájt a melle, fájt mindene. Fájt a kattogás meg a zümmögés, a jövés-menés meg a beszéd. Bárcsak örökre megszabadulhatna mindentől! Talán ha vissza tudna zuhanni a sötétségbe, a felejtés és a halál éjszakájába, akkor megszabadulna, mindentől megszabadulna, a kétségbeeséstől is. Annyira szerette volna. Mit is akart? Hát mindent elfelejt ma éjjel? Kicsoda volt ő egyáltalán? Semmi sem jutott eszébe. Hangok, ruhasuhogás, fertőtlenítőszag, biztos megint a nővér akarja bántani. Bármit is csinál vele, minden fáj. Nem, semmit sem csinált. Távolodott a ruhasuhogás, már a szagot sem érzi, de valaki itt van. Valami eltakarja előle a halvány lámpafényt. Az orvos? Meg akarta kérdezni, de nem tudott megszólalni. Valamit suttogott, egy szót, az ő nevét. Persze nem hisz benne, hogy visszajön, ahogy a nővér ígérte; nincsenek csodák. Pedig itt van! Igen, ő az, érzi! Végtelen megkönnyebbülés árasztotta el, egészen átmelegedett tőle. Itt van, nem hagyta el, nem mondott le róla, nem veszítette el! Egy kéz érintette meg az övét, s ő beleremegett az érintésébe. Hirtelen minden megváltozott, minden rendbe jött, most, hogy itt van mellette.

Bárcsak soha többé ne menne el! Aggódva nyújtotta ki a kezét, hogy visszatartsa, de csak akarta, nem volt hozzá ereje. De szavak nélkül is megértette. Egyik kezével megfogta a jobb kezét, a másikkal megérintette a könyökét. Ismerős mozdulat, emlékszik, hogy néha így csinált. Meleg és biztonságos volt a keze, megnyugtatta felajzott idegeit, elkergette a kétségbeesést és a magányt. Nincs többé egyedül. Mély, nyugodt álomba szenderült. Mikor megint felébredt, azt hitte, álmodott. Jaj ne! – próbált védekezni az ébrenlét ellen, de csodák csodája, a kéz még mindig itt van, és fogja az övét. Végigsimít a karján, fel a válláig. Kicsit elfordította a fejét, hogy megérinthesse az arcával, és sírt, mint egy gyerek. – Ne! – suttogta egy hang. – Ne sírj! – Olyan boldog vagyok – suttogta. – Olyan boldog! – Próbálta kinyitni a szemét, de olyan nehéz volt a szemhéja, mint az ólom, csak homályosan vette ki az asszony fejének körvonalait, de az arcát megismerte. Az a jól ismert, kedves, szeretett arc! – Semmi baj – nyugtatgatta halkan. – Mellettem maradsz? – Igen. Úgy hangzik, mint egy ígéret! Megnyugodva engedte el magát. Most már semmi baj sem érheti. Hiszen visszajött, itt ül mellette, és itt is marad, éppen most ígérte meg! Mégis érdemes élni. Mikor reggel bejött a nővér a második injekcióval, hogy előkészítse a műtétre, még mindig mélyen aludt. A nem sokkal később érkező főorvosnak jelentették, hogy a beteg jobb állapotban van, mint eddig bármikor, és semmi akadálya a műtétnek. – Főorvos úr, főorvos úr! – kiabálta izgatottan a portás, alighogy a magas, karcsú alak feltűnt a bejáratnál. – Jöjjön gyorsan az ambulanciára, sürgős eset! – Biztos nem nekem – rázta a fejét a sebész, aki gondolatban már az előtte álló bonyolult műtéttel foglalkozott. Mivel azonban még bőven volt ideje, átment az ambulanciára, ahol az ügyeletes orvos azzal fogadta, hogy egy ismerőse lányáról van szó.

A lányt az apja hozta be, aki még rosszabbul nézett ki, mint a beteg, aki fájdalomtól eltorzult arccal, felhúzott lábbal feküdt a vizsgálóasztalon. – Hála istennek! – kiáltott fel megkönnyebbülten az apa, ahogy a belépő főorvost megpillantotta. Az az üzletember volt, akit Anders doktor már kétszer operált. A lányát is ismerte a teniszpályáról. Csinos, szőke, vidám kislány volt, de most a fájdalomtól elkínzottan, a félelemtől remegve feküdt ott. – Na, na... – nyugtatgatta Anders doktor. – Hát olyan nagy a baj? – A vizsgálóasztal fejénél álló nővérre nézett, aki szavak nélkül is megértette, és vetkőztetni kezdte a beteget. – Nem bírom tovább – nyöszörgött a lány. – A nők mindent kibírnak – biztatta barátságosan az orvos. – A nők nagyon bátrak. – Mit tudja azt a doktor úr! – dadogta vacogó fogakkal a beteg. Képtelen volt levetkőzni, az apja segíteni akart, de csak még jobban megnehezítette a dolgot. Anders doktor félrevonta. – Előfordult már máskor is? – kérdezte, de a gondolatai a rá váró műtétnél jártak. Mindent átgondolt, amennyire csak gondolatban meg lehet tervezni egy műtétet. Természetesen mindig közbejöhet valami váratlan. – Egy csomó ételt nem bír – magyarázta az üzletember. – Nemrégiben is egyszer rákkoktélt evett, és rosszul lett tőle. – Megvan még a vakbele? – Igen. Gondolja, hogy...? A sebész elmosolyodott, és a vizsgálóasztalhoz lépett. Óvatosan végigtapogatta a keményen feszülő hasfalat. A lánynak minden bizonnyal láza is volt. Minden valószínűség szerint legfőbb ideje, hogy eltávolítsák a vakbelet. Ahogy csak a közelébe ért, a beteg felsikoltott. – Jó, jó... Kivesszük. – Remélem, maga végzi el a műtétet, doktor úr – kérdezte aggodalmaskodva az apa. – Később be tudnám iktatni, de jobb lenne, ha Büttner kolléga venné át a lányát. Énrám hosszabb ideig kellene várni. – De én azt szeretném, ha maga operálná.

– Jó, majd meglátjuk. – Dr. Anders megszorította a nyöszörgő lány kezét, néhány szót váltott az ügyeletes orvossal, aztán kisietett az ambulanciáról. Barátságosan, de határozottan elhárított egy látogatót, aki a hozzátartozója felől akart érdeklődni. Most már igyekeznie kellett, a beteg bent volt a műtőben, a többiek pedig megkezdték a bemosakodást. Csatlakozott a kollégákhoz, megbeszélte az asszisztensével a műtétet, aztán ellenőrizte, hogy a műszakiak is készen állnak-e. Rutinkérdés volt, de rendkívül fontos, mert minden a műszerek kifogástalan működésén múlik. Végre készen álltak. A beteg a műtőasztalon feküdt, a fejére kétoldalt három elektródát kapcsoltak, hogy ellenőrizzék az agyhullámokat. Több szondán át adagolták az intravénás folyadékot, ellenőrizték az artériás és a vénás vérnyomást meg a testhőmérsékletet. A sebész munkatársai kíséretében lépett be a műtőbe, még egyszer megnézte a beteget, aztán pillantása az aneszteziológusnőre vándorolt, aki szó nélkül bólintott. Von Ringsdorff doktornő altatta a beteget, az oxigénadagolást már át is vette a lélegeztetőkészülék. Dr. Anders munkához látott. Először is egy jó állapotban lévő eret kellett találnia az átültetéshez. Apró vágást ejtett a combon, kihúzott egy megfelelőnek látszó eret, és fémtálkába rakta. Sós oldatban megtisztították, és ellenőrizték, hogy valóban elég erős-e. Ezután kezdődhetett a tulajdonképpeni műtét. A szikével harmincöt centi hosszú vágást ejtett a nyaktól a köldökig, és leégette a bőr vérellátását biztosító apró hajszálereket. – Elektromos fűrészt! – A műtősnő már készenlétben tartotta. Határozott mozdulattal átvágta a szegycsontot, az asszisztensek felhelyezték a csipeszeket, félrehajtották a bőrt és az izmokat, és feltárták a mellkasüreget. Anders doktor most már hozzáfért a szívburokhoz. Ott feküdt előtte a beteg szív. Igen, ez a szív egyértelműen beteg, tele ijesztő foltokkal. Kész csoda, hogy ha akadozva is, de még el tudta látni a feladatát. Az egyik asszisztens megmozdult, és a főorvos ránézett. A fiatal kolléga tekintetében kérdés bujkált. Vajon arra gondol, érdemes-e még egyáltalán műtéttel próbálkozni?

Mintha csak a ki nem mondott kérdésre válaszolna, Anders doktor bólintott, és megadta a jelt, hogy kapcsolják be a gépet, amely a műtét idejére átveszi a szív funkcióját. Míg bekötötték az átlátszó csövecskéket, a sebész villámgyorsan végiggondolta a folytatást. Az egyik asszisztens nyújtotta a tálkát a combból kimetszett érrel, és Anders doktor levágott belőle egy elegendő hosszúságú darabot. Az ér egyik végét az aortához kellett varrni, a másikat pedig a mélyebben fekvő koszorúérhez, hogy ezzel kiiktassák az eldugult érszakaszt. Hosszabb és nehezebb munka, mint a szem szaruhártyájának átültetése. Sok sebész a szemészekéhez hasonló, szemüvegre erősített nagyítóval végezte. Ha minden sikerül, megújul a szív vérellátása, a vér megint akadálytalanul áradhat a sérült, veszélyeztetett területek felé. Anders doktor eredetileg úgy tervezte, hogy két elvezetést fog beiktatni, de most úgy látta, hogy egy is elég lesz. Jók a kilátások, nyugodtan munkához láthat. A próba persze majd csak később következik, ha leállítják a gépet, és a szívnek kell újra felvennie a munkát. A sebész már csak erre gondolt, míg befejezte a varrást. Egy pillantással ellenőrizte, hogy készenlétben van-e a defibrillátor, a két fémlemez, amely elektromos impulzust ad, ha a szívben zavar lépne fel. Alighogy a szív dolgozni kezdett, a ritmusa szabálytalanná vált. Néhány másodpercre zavar támadt a műtőasztal körül. Halálos csend lett, de a sebész nem zökkent ki a nyugalomból. – Defibrillátort bekapcsolni – mondta nyugodtan. Felhelyezték a fémlemezeket. Néha egyetlen áramütés is elegendő, hogy helyrehozza a szívritmust. – Gépet leállítani – mondta rezzenéstelen arccal Anders doktor. Mindenki lélegzetvisszafojtva, a szívre meredve várt. Ez volt a döntő pillanat. Ha a szív nem heveri ki a beavatkozást, a sebész minden művészete csődöt mondhat. A halálos csendben a gépek zümmögése meg a kívülről beszűrődő apró neszek is felerősödtek. Később már senki sem tudott visszaemlékezni, mennyi ideig tartott ez a várakozás. Akik kint várakoznak a műtő előtt, soha nem tudják meg. Rövidke pillanat volt, de mindent eldönthetett. A beteg szíve beindult.

Még nem lélegeztek fel, továbbra is készenlétben tartották a defibrillátort. Hátha egy fél pillanat múlva megint összezavarodik a ritmus. Nem. A szív nyugodtan, szabályosan vert, mint egy egészséges szív, mintha mi sem történt volna. A műtét sikerült! – Most nem lehet a főorvos úrral beszélni – mondta a titkárnő az előszobában. – Mihelyt beszélni lehet vele, visszahívjuk, professzor úr. – Veronika Baier letette a kagylót, aztán feljegyezte a hívó nevét és a hívás okát. Már egy egész oldalt teleírt. Ha a főnök ilyen sokáig marad a műtőben, mint ma, minden egyéb csúszik, a mégoly makacs látogatókat is el kell küldeni. – Anders főorvos ma nem... – kezdett bele most is, mihelyt kinyílt az ajtó. Halk nevetés szakította félbe, és a titkárnő elnézést kért Katja Anderstől, aki még mindig sztetoszkóppal a nyakában nézett be. – Rám is vonatkozik? – kérdezte. – Jaj dehogy, doktornő, csak ma folyton történik valami. Reinhardt úr, az az apa is, tudja, kezd az idegeimre menni. Azt hiszi, hogy a főorvos úr csak úgy egyszerűen otthagyhatja a műtőt, hogy az ő lányát megoperálja. Katja bólintott. Már nála is járt az aggódó apa. Szó nélkül a szomszédos helyiségbe vezető ajtóra nézett. A titkárnő azonnal megértette. – Bent van a főnök. Kávézik. Nem kér egy csészével, doktornő? – Köszönöm, most nem. – Katja Anders belépett a férje szobájába. A főorvos épp egy szelet kenyeret majszolt a kávéjához. Elmosolyodott, ahogy meglátta a feleségét, aki gyengéden arcon csókolta. – Gratulálok, nagymester. Már az egész ház beszéli, hogy mit csináltál a beteggel a műtőben. – Ne kiabáljuk el, kell egy kis idő, amíg biztosat mondhatunk. Történt valami, Katja? – Azt akartam javasolni, hogy Büttner kolléga operálja meg a kis Reinhardt lányt. – Hagyd csak, majd megcsinálom. Ígéret szép szó...

– Akkor is, ha a kislány úgysem tudja? – De én tudnám. – Jó, jó, tudom, milyen kötelességtudó vagy. Büttner kolléga igazán jó szándékúan ajánlkozott. Te tudod, hogy mit bírsz, és azt is tudod, hogy nem szeretnék a korán megözvegyült orvosfeleségek közé tartozni, akiknek a férje túlterhelte magát. – Belőled csak a belgyógyász beszél, aki túl sok statisztikát olvas – tréfálkozott a főorvos, és átölelte csinos felesége karcsú derekát. A szobába besütött a nap. Szép idő volt, kékben és aranyban pompázott a világ, a nyitott ablakon át nyári virágok illatát hozta be a szél. – Jó lenne egyszer... – szólaltak meg mindketten egyszerre, aztán összenéztek, és elnevették magukat. – Jó, vasárnap szép hosszú sétát teszünk az erdőben – javasolta a főorvos. – És senkinek sem mondjuk meg, hová megyünk. – Egy teremtett léleknek sem. Vasárnap estig senki nem fog megtalálni. Komolyan, mi lenne, ha kicsit messzebb mennénk, és megaludnánk valami szép helyen? – Remek, de nem akarok túl korán örülni, mert a végén még semmi sem lesz az egészből. – Mióta vagy ilyen pesszimista? Egészen biztosan elmegyünk. Megszólalt az asztalon a telefon. A főorvos a kagyló után nyúlt, de a felesége eltolta a kezét, és inkább ő vette fel. Már megint Reinhardt úr volt, aki izgatottan érdeklődött, mikor jön már végre a főorvos. – Úgy félek, doktornő! Anders doktor is hallotta, és intett a feleségének, Katja pedig nyugodtan közölte, hogy a férje azonnal megy. – Várj, legalább a kávédat idd meg! – kérte, miután letette a telefont. – Jó, majd te adod meg a rajtjelet – felelte a főorvos, és még egy kávét töltött ki magának. A felesége a műtőt hívta. – Kezdhetnek bemosakodni, rögtön megy a férjem.

Anders doktor gondolataiba merülve, az ablaknál állva itta a kávéját. Felesége, aki a telefon mellett állt, nem láthatta az arcát, de kitalálta, mire gondol. – Mit gondolsz, mi lesz most Veith-tel? A férje meglepetten nézett rá, aztán bólintott. – Éppen ezen gondolkoztam. Ha úgy él tovább, mint eddig, hamarosan elölről kezdődik minden. – Én is attól tartok – sóhajtott fel Katja. – Egy fiatal nő kész méreg a számára. – Volt egyszer egy betegem, már jó régen, igazi menedzsertípus. Freiburgba küldtem, mert azt akartam, hogy ott operálják meg. Két bypassz. Minden tökéletesen ment, jól érezte magát, lassan visszatért az üzleti életbe, és végül minden jó tanácsról megfeledkezve ugyanúgy élt tovább, mint előtte. Mellesleg a magánélete is elég viharos volt. Azt hiszem, minden másképp alakult volna, ha hallgat a feleségére, aki nagyon értelmes volt, és megpróbálta fékezni, de hiába. Rabja volt a nagyvilági életnek, és még annál is jobban szerette a pénzt. – És most hogy van? – Sehogy – állt fel a főorvos. – A legközelebbi alkalommal már csak a halál beálltát lehetett megállapítani. Na jó, szervusz. Remélem, hamar végzek. Katja Anders kikísérte a férjét, aztán a két újonnan felvett betegéhez indult. Egyikük állapota különösen aggasztotta, de közben egyre a férje szavai jártak a fejében. A legközelebbi alkalommal már csak a halál beálltát lehetett megállapítani. Később, ahogy kilépett a klinika épületéből, Ina Haakot pillantotta meg, aki éppen egy ezüstszürke kocsiból szállt ki. – Minden rendben ment? Ennyit már hallottam, mikor telefonáltam, de nem voltak hajlandók részleteket mondani. Hogy van a vőlegényem, doktornő? – Jól – felelte Katja Anders –, de még alszik. – Nem mehetek be hozzá? – Dehogynem. Üljön csak le mellé.

Újabb kocsi kanyarodott be a parkolóba, s ahogy Ina Haak meglátta a kocsiból kiszálló férfit, összerezzent. – Bruno! – kiáltotta csodálkozva és kicsit mérgesen. – Mit akarsz még? Mindent megbeszéltünk már, nem? Egész megfeledkezett az orvosnőről, és a magas, karcsú divattervező sem vett tudomást Katja jelenlétéről. Kivörösödött szemmel bámult a csinos manökenre, és a pillantása olyan vad volt, hogy Katja önkéntelenül megszólalt. – Mi történt vele? – A férfi úgy nézett ki, mintha álmatlanul töltötte volna az éjszakát, sápadt volt, az arca beesett, nem borotválkozott, és hozzá még ez a tekintet! Egy szót sem szólt, csak némán bámulta a lányt. Ina Haak egy idő után sarkon fordult, és berohant a klinikára. Felrántotta a nagy kaput, és már el is tűnt mögötte. Cassella mintha csak most vett volna tudomást az orvosnő jelenlétéről. Félig feléje fordult, de a tekintete még mindig az üvegajtóra tapadt, amely mögött Ina eltűnt. – Nem tudják lebeszélni erről az őrültségről? – kérdezte rekedten. – Ez a história az öreggel! Mégiscsak égbekiáltó! Akár sikerült a műtét, akár nem, annak már vége, nincs igazam? – A beteg jól van, és a legjobbak a kilátásai. Természetesen ezután is kímélnie kell majd magát. – Hah, afelől semmi kétségem. És Ina? Még olyan fiatal! – Talán szereti. A férfi először nézett rá az orvosnőre, és a véraláfutásos szempárból sugárzó düh láttán az asszony önkéntelenül hátrálni kezdett. Ijesztő volt. – Mit beszél itt? Magának fogalma sincs semmiről. Férjhez akar menni. Szerelem? Gondoskodjanak róla, és legyenek gyerekei, semmi mást nem akar. – Maga nagyon szereti, igaz? A férfi megint ránézett, de ezúttal nem dühösen, csak mintha kételkedne az épelméjűségében. – Hülyeség – vetette oda, aztán mintha elgondolkozott volna, homlokát ráncolva maga elé meredt, mintha ott keresné a választ kínzó kérdéseire. Katja Anders halványan elmosolyodott. – Játszd csak tovább az erős férfit – gondolta magában. – Neked már úgyis befellegzett.

– Ha így lenne, a maga helyében feleségül venném – mondta ki jókedvűen. A divattervező egyáltalán nem találta humorosnak a megjegyzést, sőt. Ez már mégiscsak sok! – Na még csak az hiányozna! – vetette oda, sarkon fordult, és hosszú léptekkel a kocsijához sietett. Felbőgött a motor, és csikorgó kerekekkel süvített ki a parkolóból. Kár! – gondolta a belgyógyásznő enyhe sajnálkozással. Arra ébredt, hogy fáj az orra. Megpróbálta jobb kezével megérinteni, de a keze le volt kötve. Még mindig ezen csodálkozott, mikor már egyre újabb dolgokat vett észre: zümmögést, ketyegést, furcsa hangokat. Először nem ismerte fel, mi lehet az. Hol van, miért nem tud megmozdulni, és mit csináltak az orrával? Felnyögött, s erre azonnal fölébe hajolt valaki. Ruhasuhogást hallott, s egy hang mondott valamit, de nem értette, mit, és nem is ismerte a hangot. Bárcsak tudná, hol van! Mit csináltak vele? Valamit biztos csináltak! – Kathi? – suttogta, de mintha a hangja nem akart volna engedelmeskedni. Erőtlenül és fakón csengett. – Kathi, itt vagy? Eltartott egy darabig, míg választ kapott. – Hát persze, itt vagyok – mondta habozva egy bizonytalan hang. Ez nem lehet Kathié! Hunyorogva próbált felnézni, de csak annyit látott, hogy egy fehér köpenyes alak áll az ágya mellett. Kórház… Hát persze, kórházban van, meg fogják operálni. Vagy talán már meg is operálták? Kezdett kitisztulni a tudata, már jobban is látott. Fölötte egy akasztófaszerű állványról lógott le valami, jobbra két hatalmas palack. Gáz lenne? Hát persze, oxigén, az orra meg attól a vékony műanyag csőtől fáj, amely az egyik palacktól az orrába vezetett. Az állványra két üveget erősítettek, az egyikben színtelen, a másikban málnaszörpszínű folyadék, és mind a kettőből csövek vezettek a bal karjába. A melle leragasztva, a ragtapasz alól vékony kábelek vezettek valamerre jobb kéz felé. Volt még egy kerekes fémállvány, egy monitor meg egy csomó más műszer, de ezekre már oda sem figyelt, csak a nőt látta, aki az ágya mellett állt.

Bizonytalanul mosolygott, kicsit sápadtabb volt, mint máskor, mintha megijesztené ez az egész. Nem is csoda, biztos olyan, mint a pokol tornáca. De hát nem, nem halt meg, túlélte! Néhány másodpercig úgy érezte, hogy most örülnie kellene, de túlságosan gyenge volt hozzá. Elesettnek és szerencsétlennek érezte magát. – Hogy vagy, hogy érzed magad? – kérdezte Ina fölébe hajolva, szép szemében különös kifejezéssel. Talán attól fél, hogy ő már csak egy robot, aki a rengeteg gép nélkül nem is tudna élni? Borzalmasan nézhet ki. A műtét, a vérveszteség meg az altatás után minden beteg félhalottnak tűnik, és mintha éveket öregedne. Sosem fogja elfelejteni, hogy nézett rá az apja, mikor körülbelül annyi idős korában, mint ő most, sérvműtéttel feküdt a klinikán. Ő akkor még diák volt. Rettenetesen megrémült, kis híján elsírta magát, hogy megváltozott az ő életerős, vidám apja. Később persze megint ugyanúgy nézett ki, mint a műtét előtt, de akkor azt hitte, hogy egész biztosan meg fog halni. Vajon most ugyanilyen gondolatok kínozzák Inát? Szinte megsajnálta a lányt. – Jól vagyok, sőt nagyon jól – bizonygatta határozottan, bízva benne, hogy őszintén hangzik, de a lányt nemigen sikerült meggyőznie. Továbbra is szemmel látható megrendültséggel és alig leplezett aggodalommal figyelte. A férfi szinte megkönnyebbült, mikor a nővér megzavarta őket. – Remek, hát felébredt, Veith úr – mondta azon a gügyögő hangon, amit a nővérek előszeretettel alkalmaznak a betegekkel szemben, mintha csak gyerekek vagy gyengeelméjű aggastyánok lennének. Legszívesebben kikérte volna magának ezt a hangot Ina miatt, de nem volt ereje vitába bocsátkozni nála erősebbel, akinek ráadásul még ki is van szolgáltatva. – Akkor most megmérjük a vérnyomását, és utána megint szépen aludni fog – folytatta a nővér. Persze jót akar, és biztos vannak betegek, akik örülnek, ha mindenről gondoskodnak helyettük, még a gondolkozásról is. Biztonságban érezhetik magukat, mint az édesanyjuk ölében, megint gyermekké válnak, aki helyett a legegyszerűbb dolgokat is megcsinálják, mert egyedül semmire sem képes. – Hol van Anders doktor? – kérdezte Benno Veith, miközben a nővér rárakta a karjára a mandzsettát és a fülébe dugta a sztetoszkó-

pot. Figyelmesen nézte a mérőoszlopot, aztán kieresztette a levegőt a pumpából, és ellenőrizte az alsó értéket. Bólintott, aztán mosolyogva levette a mandzsettát a beteg karjáról. – Nagyon jó, Veith úr. A főnök operál, de ahogy végez, ide fog jönni. – Sokáig aludtam? – Egyáltalán nem. Nagyon hamar felébredt. – Ez jó jel? – érdeklődött Ina. – A főnök majd mindent elmagyaráz. – A nővér megint a szíj után nyúlt, de a férfi tiltakozott. – Semmi szükség rá, hogy lekötözzön. – Csak végszükség esetére, Veith úr. Biztos mindjárt el fog aludni megint, és előfordul, hogy a betegek álmukban megpróbálják kirántani a csöveket az orrukból meg a karjukból. – És ha tűz ütne ki? – ráncolta a homlokát Ina. – Látja, egyáltalán nem szoros, ki tudná szabadítani a kezét. Csak akkor kell lekötni, ha alszik, nehogy valami baj történjen. Veith megint tiltakozni akart, hogy tökéletesen éber, de már le is csukódott a szeme, és elaludt, de egy rövid pillanat múltán már újra fel is ébredt. Vagy Ina tehetett róla, mert elengedte a kezét, vagy még valami motoszkált a fejében. – Mondd csak, egész éjjel itt voltál? – kérdezte szinte aggódva, hogy a lány ennyit fáradozott. Ina zavartan mosolygott. – Itt voltál – motyogta álmosan a férfi a lány arcára függesztve tekintetét, amely most mintha kicsit kipirult volna. – Drágám, tényleg nem jöhettem, egyszerűen nem engedtek el. Különben is beinjekcióztak, és azt mondták, hogy biztosan aludni fogsz. Ezért jöttem csak ma reggel, hogy melletted legyek, mikor felébredsz. A férfi még mindig nézte, de egy szót sem szólt, csak csendesen visszahullott az álom sötétjébe. Megint felébredt, mikor Anders doktor bejött, de csak félig, és kábultnak érezte magát.

– Minden a legnagyobb rendben van, Veith úr – mondta vidáman a főorvos, miközben leolvasta a kórlapról a nővérek feljegyzéseit. – Elégedettek lehetünk. Annak is örült, hogy szerencsésen megoperálta a kis Reinhardt lányt is. A vakbél el volt gennyesedve, néhány órán belül biztosan perforálódott volna. Jó, hogy nem vesztegették az időt. Mindent egybevetve, szerencsés nap ez a mai. – Lássuk csak! – Meghallgatta a szívet, a tüdőt, megmérte a beteg pulzusát, aztán bólintott. Jobb nem is lehetne. – Akkor most hagyom tovább aludni – mondta barátságosan. Levette a sztetoszkópját, zsebre vágta, néhány utasítást adott a nővéreknek, egy-két szót váltott a többi frissen operált beteggel is, aztán otthagyta az osztályt, és a szobája felé indult. Ina követte a folyosóra, és megszólította. – Mi a helyzet? – kérdezte aggodalmaskodva. Anders doktor mosolyogva fordult a csinos, magas lány felé. – Minden rendben, ahogy mondtam. Tényleg elégedett vagyok a beteggel. A lány kicsit elpirult: – De rémesen néz ki. – Az elmúlik, mihelyt kicsit összeszedi magát. Maga is tudja, hogy nemcsak egy súlyos műtét, hanem egy nagyon nehéz időszak is a háta mögött van. – Nem tudom elképzelni, hogy valaha rendbe jöjjön még egyszer – fordította el zavartan a tekintetét a lány. – Ugyan kérem! Mindannyian rémesen nézünk ki, ha betegek vagyunk, sőt még utána is. Persze van valami, amiről még beszélnünk kell egymással. Veith úr nem folytathatja tovább ugyanazt az életmódot, mint eddig, hacsak nem akar hatalmas kockázatot vállalni, és ön vele együtt. – Hogy érti ezt? – kérdezte ijedten a lány. – Azt hittem, teljesen egészséges lesz. – Majd még alaposabban megbeszéljük, de egyet már most megmondhatok: a betegnek a jövőben kímélnie kell magát. Sok mindent ezután is csinálhat, de csak mértékletesen. Ugyanúgy vonatkozik ez a munkára, mint a szórakozásra és a sportra. A sportra különösen.

– Egy vitorlást akartunk venni, és sokat akartunk szörfözni – magyarázta a lány. – Benno mindig jól síelt is, nem volt az a meredek, amitől megijedt volna. – Majd meglátja, hogy egy szelíd lejtő is okozhat örömet – felelte barátságosan az orvos. – Táncolni is szeretett. – Az attól függ, hogyan. Érti? – nézett a lányra, de közben úgy érezte, hogy egyáltalán nem értette meg. De mégis! Azt megértette, hogy semmi sem lesz többé úgy, mint régen, és arcára kiült a csalódás. – Fel a fejjel, minden rendben lesz! – biztatta az orvos. Ina csak sóhajtott, mintha azt akarná mondani, hogy az ő számára már mindennek vége. A főorvos elbúcsúzott, Ina pedig visszaindult az intenzív osztály felé, de az ajtó előtt habozva megállt, és elgondolkozott valamin. Csinos arcán olyan világosan kiütközött az elkeseredés, hogy Katja Anders egyszeriben mindent megértett. Elege van mindenből, a betegekből, a klinikából, abból, hogy tekintettel kell lenni másokra, egyáltalán mindenből elege van, ami a betegséggel összefügg. Szegény Benno Veith – gondolta az orvosnő –, mi lesz vele? Katja ma délután Uhlig doktort helyettesítette, aki szabadnapot vett ki. Körülnézett az osztályon, és éppen a szomszédos műszer- és gyógyszerszobában beszélgetett az ügyeletes nővérrel, mikor Ina Haakot keresték telefonon. Az egyik nővér kiszaladt a folyosóra, és mikor észrevette a manökent, aki még mindig az intenzív osztály ajtajánál állt, intett neki. Ina bejött, felvette a telefont, beleszólt, aztán hirtelen leült, mintha nem lenne képes tovább állni. – Hogy?... Mi?... – dadogta. – Mondd még egyszer, Bruno! Mit mondtál? Nem értettem. Nem, nem hiszem el. Pedig nem úgy nézett ki, mint aki nem hiszi el, amit hall. Az imént még sápadt, szomorú arca kipirult, a szeme csillogott, és bájosan elmosolyodott. Végül hátravetette a fejét, és hangosan felnevetett, vidám, boldog nevetéssel. A nővér csodálkozva nézett a doktornőre, aki szemmel láthatólag nem is figyelt rá.

Katja Anders hirtelen észbe kapott. – Mit is mondott? – Figyelmesen meghallgatta a nővért, aztán megígérte, hogy átküldi a belgyógyászatról a kért anyagokat. Mikor belépett a szomszédos orvosi szobába, Ina már letette a telefont, de még mindig az íróasztal mellett állt, két kezét a szívére szorítva, sugárzó arccal. – Na, minden rendben? – kérdezte önkéntelenül Katja. – Jaj, doktornő, ha tudná! – tört ki Inából. – De mert nem tudom, talán jobb lenne, ha elmondaná – javasolta a doktornő kedvesen. – Jó híreknek mindig örül az ember. – Bruno volt. – Ina mélyen elpirult. – Mármint Cassella úr. Azt... – szó szerint örömtől ragyogva folytatta: – azt mondta, hogy ha muszáj, akár feleségül is vesz. Azt mondta, hogy ugyan, ki nem állhatja a gyerekeket, de ha én ragaszkodom hozzá, abba is belemegy, csak menjek vissza hozzá. Hát nem fantasztikus? Hát mégis! – Katja Anders elfojtott egy mosolyt. Eltartott egy darabig. Úgy látszik, Bruno Cassellának az egész Frankfurtig vezető útra szüksége volt, hogy felfogja, nem akar Ina nélkül élni. Mégsem hullott hát terméketlen talajra a javaslata. Ina arcáról lehervadt a mosoly. – Úgy gondolja, hogy csúnyán viselkedek, ugye? – kérdezte leverten. – Higgye el, egyszerűen nem vagyok képes rá. Nem tudok feleségül menni hozzá, mármint Bennóhoz – folytatta. – Annyira megváltozott! S hogy néz ki, kész öregember! Alig ismertem meg, mikor bementem a szobába. Semmit sem érzek, érti? Olyan rémes ez az egész, már maga a szag meg a többi. – Csinos arca eltorzult, és nem is próbálta többé elrejteni, mennyire undorodik az egésztől. – Ha belegondolok, hogy most már mindig ilyen lesz, megrémülök. És csak még tovább fog öregedni, és talán örökre beteg marad. Te is meg fogsz öregedni – gondolta magában az orvosnő –, még ha nem is vagy hallandó elhinni. Hangosan azonban csak ennyit mondott: – Tökéletesen megértem. – Ugye gonosznak tart? – Hogy tartanám gonosznak? Maga fiatal, és korban nem illenek össze Veith úrral.

– Ugye? – kapott rajta Ina, mintha az utolsó szalmaszálba kapaszkodna. – Bruno is ezt mondja. Őrültségnek tartja hozzámenni egy ennyivel idősebb emberhez. – Lesütötte a szemét, és nagyon halkan folytatta: – Persze nagyon sajnálom, rettenetesen sajnálom. Igazán kedvelem, de ezt neki is be kell látnia, nem? – Mit akar tenni? A beteget egyelőre minden izgalomtól kímélni kell. – Csak nem kívánja tőlem, hogy itt maradjak? – nézett rá rémülten Ina. Körülnézett, mintha a menekülés útját keresné, ha megpróbálnák erőszakkal visszatartani. Természetesen azonnal menni akart, haza Brunóhoz, aki végre rájött, milyen fontos a számára Ina. – Nem, nem, menjen csak, majd mi közöljük valahogy Veith úrral. Majd azt mondjuk neki, hogy sürgősen el kellett utaznia. – És... aztán? – habozott a lány. – Hát, előbb-utóbb kénytelen lesz őszintén beszélni Veith úrral, Haak kisasszony. Jó lenne, ha meg is látogatná. Ina arca megnyúlt. Bármennyire igyekezett is, nem tudta eltitkolni csalódását, amiért a barátságos orvosnő nem vállal mindent magára helyette, még azt is, hogy mindent tisztázzon. A csinos kis Ina könynyen elintézte volna a dolgot. – Hát persze – sóhajtott fel végül. – De most mennem kell. Azt mondta, hogy vár. – Az arca már újra ragyogott, megfeledkezett a jövendő kellemetlenségekről, csak a jelen számított. Veith úrnak tulajdonképpen örülnie kellene, hogy megszabadult tőle – gondolta magában Katja Anders, ahogy a lány után nézett. – Önző kis bestia, és alig van valamivel több esze, mint egy kisiskolás lánynak, de Veith sajnos biztos másként látja majd a dolgot. Sóhajtva folytatta útját a gyógyszermérgezéses Karnernéhoz. Az asszony időközben annyira rendbe jött, hogy már ő maga kérte, hogy engedjék haza, és már az átképzésre is felkészült. Katja Anders úgy tervezte, hogy ma délután még egyszer hosszan elbeszélget az asszonnyal, és mindent tisztáznak, mikor azonban benézett a szobába, Rita Karnert nem egyedül találta. Az asztal mellett ült a látogatójával. Mikor az orvosnő belépett, a látogató éppen azt mondta Karnernénak, hogy annyira megváltozott, alig lehet ráismerni.

Katja elnézést kért, és visszahúzódott, Rita Karner azonban behívta a szobába. – A férjem már úgyis menni készült. Szóval ez az a férj, aki elhagyta és kétségbeesésbe kergette? A doktornő vizsgálódva mérte végig, s a látogató belepirult a pillantásába. – El tudom képzelni, miket gondol rólam a doktornő. Végül is mindenről én tehettem. – Nem – szólt közbe nyugodtan a felesége. – Ez nem igaz, és a doktornő is nagyon jól tudja. Szeretném, ha neki is elmondanád az ajánlatodat, Ewald. – Az isten szerelmére... – tiltakozott zavartan a férfi. A felesége ügyet sem vetett rá, s az orvosnőhöz fordult. – A férjem a sógoromtól hallotta, hogy mi történt velem. A sógorom még kétszer meglátogatott, és természetesen neki is beszámoltam a terveimről. És most idejön a férjem, és megint feleségül akar venni. Katja Anders egyikükről a másikra bámult. – És ön hogyan döntött, asszonyom? – Még gondolkoznom kell rajta. Nem borulok a nyakába zokogva a boldogságtól. Mielőtt idekerültem, biztosan ezt tettem volna, de most már nem. – Akkor talán jobb is, ha elmegyek – szólt közbe szemmel láthatólag sértődötten a férfi. – Igen – bólintott hajdani felesége. A férfi az ajkába harapott, és szemrehányó pillantást vetett az orvosnőre. Szemmel láthatólag őt tette felelőssé a felesége átalakulásáért. Az ajtóhoz lépett, de habozva megállt. – Semmi esélyem? – kérdezte. – Azt nem mondtam – felelte Rita Karner. – Csak gondolkoznom kell. Hívj majd fel otthon szombaton. A férfi megint az ajkába harapott, és nagyot nyelt. – Jó, és hidd el, hogy tényleg nem leszek olyan, mint régen. Rita, az ivást is abbahagyom. Az asszony hallgatott.

– Esküszöm neked, nem lesz több okod panaszra. Nagyon sajnálok mindent. Bolond voltam, érted? Teljesen megőrültem, de most már magamhoz tértem. Belátom, hogy rossz voltam hozzád. De te is megváltoztál, már nem vagy olyan... – Nem sírok és nem nyafogok, ebben igazad van. Szeretnék a magam útján járni. De egyet mondhatok. Ha még egyszer hozzád megyek, csak azzal a feltétellel, hogy továbbtanulhatok. – Persze, ha akarod – mondta rekedten a férfi. – És ha örökbe akarsz fogadni egy gyereket... – Ne ígérj egyszerre túl sokat – figyelmeztette az asszony. – Te is gondolkozz szombatig. – Nem akarod már ma megmondani, hogy... – Nem, majd szombaton – vágott a szavába nyugodtan az asszony, s a férfi végre elment. – Nagyon jól csinálta – mosolygott rá elismerően Katja. – Pszichológiai mestermunka volt. A férje biztosan le fog szokni jó néhány hibájáról. Rita Karner mély lélegzetet vett. – Igen, mert én is sok mindenben megváltoztam, hála a doktornő segítségének. Tudja, még mindig szeretem, és ő is szeret engem. Már akkor is nagyon aggódott miattam, mikor megtudta, hogy kórházba szállítottak, és mikor aztán a bátyja beszámolt neki a találkozásunkról, kicsit más szemmel kezdett látni. Kíváncsi volt, meg hiányoztam is neki, azért jött ide. Nem tudom, hogy köszönjem meg, doktornő. Nem sokkal később Katja Anders mosolyogva hagyta ott a betegét, de örömébe egy kis szomorúság is vegyült. A betegek jönnekmennek, és némelyik nagyon is hozzánő az orvos szívéhez. Mikor aztán hazamennek, hiányoznak egy darabig. A főorvos irodája felé igyekezve az intenzív osztály egyik nővérével találkozott, és Veith úr állapota iránt érdeklődött tőle. – A főorvos úr nagyon elégedett volt, doktornő – felelte a nővér. – Haak kisasszonynak, a... a látogatójának sürgősen el kellett utaznia, az előbb szólt. Veith úr hiányolni fogja, ha felébred. Kérem, szóljon. Szívesen elmagyarázom neki a dolgot, ha még itt leszek a házban. Magának nem szólt Haak kisasszony, nővér?

Katja nem is számított más válaszra, s a nővér valóban nemet mondott. Az exmenyasszony túlságosan sietett szíve választottjához, még arra sem ért rá, hogy egy pillantást vessen a betegszobába. A nővér azonban mondott valami meglepőt is. – Talán mire a beteg felébred, itt lesz a lánya. – A lánya? – képedt el Katja Anders. – Ha jól emlékszem, Chicagóban él, Amerikában. Erről viszont a nővér nem tudott semmit. Egy hölgy telefonált az előbb, a beteg állapota után érdeklődött, és megkérdezte, hogy meglátogathatja-e. Azt mondta, hogy a lánya. Nem sokkal később Katja a férjének is beszámolt a hívásról. – Lehet, hogy van még egy lánya – vélekedett a főorvos. – Ugyan csak egyről beszéltek, de ez még nem zárja ki. Fő, hogy ne érezze magát magányosnak a beteg. Szép kis meglepetés, hogy Haak kisasszony egyszer csak felkerekedik és elmegy, hogy hozzámenjen Cassellához. – Azt hiszem, mindig csak Cassellát akarta, senki mást, de férjhez is akart menni, és Benno Veith épp a legjobbkor jött. Jóképű volt, gazdag, életvidám, és jó férjnek ígérkezett. A tenyerén hordozta volna, míg az a divattervező nagyon utálatos tud lenni néha. Úgy látszik, az sem baj. Végül is megadta magát, és a lány férjhez mehet hozzá. Mi mást akarna még? A beteg emberektől fél. Az ő számára Veith már csak egy mellékvágányon várakozó nagypapa. Már csak amiatt aggódom, hogy fogjuk közölni vele, hogy a lány felbontotta az eljegyzést? Ahogy az ifjú hölgyet megismertem, óvakodni fog attól, hogy még egyszer idedugja az orrát. – És Karnerék megint összejöttek? – érdeklődött a főorvos. – Még nem, az asszony még gondolkozni akar. Szemmel láthatólag mély benyomást tett a férjére. Most már egyedül is elboldogul, ha akar. – Mély tiszteletem, főpszichológus asszony! – Te csak ne csúfolódj, Robert, annyira örülök. Sokat aggódtam Karnernéért eleinte. – Mint én Veith miatt. Kíváncsi vagyok a másik lányára, remélem, a segítségünkre lesz.

Mikor aznap este Anders doktor az intenzív osztályhoz közeledett, valahonnan gyereksírást hallott. A hang után ítélve csecsemőnek kell lennie, és a főorvos értetlenül törte a fejét, honnan kerülhetett ide ilyenkor egy csecsemő. Az ügyeletes nővér észrevette, és kisietett a szobájából. – Bocsásson meg, főorvos úr, de Hymes asszony rám bízta a kisbabáját, amíg meglátogatja az édesapját. Eddig nagyon jó volt a kicsi, fogalmam sincs, most mi baja lehet. – Hymes asszony? – csodálkozott Anders doktor. – Veith úr lánya. Amerikából jött, egy egészen pici babával. Tessék, már megint kezdi. Remélem, nem lesz beteg. Anders doktor belépett az ügyeletesi szobába, és a sarokban felfedezte a gyerekkocsit. A kicsi elhallgatott, mikor a főorvos a kocsi fölé hajolt, és nagy szemekkel bámult rá. Arcocskája kipirult, elhúzta fogatlan szájacskáját, és szemmel láthatólag megint sírni készült. Ebben a pillanatban csinos, karcsú, egészen fiatal nő szaladt be a szobába, és megtorpant, ahogy megismerte a főorvost. – Anders doktor úr? Irene Hymes született Veith volt, hajdani betege. Tehát mégiscsak ő a beteg első és egyetlen lánya. A lány mosolyogva figyelte az orvos csodálkozó arcát. – Mamával jöttem – magyarázta. – Anya lefeküdt, és olyan mélyen alszik, hogy nem tudtam felébreszteni. Halottfáradt lehet, úgyhogy inkább egyedül jöttem el a kicsivel. Azt hiszem, meg kellene etetnem. A kisbaba keserves sírással hívta fel magára a figyelmet. – Mindjárt, te haspók – szólt rá az anyja. – Mennyi idős? – Jack már majdnem két hónapos, – felelte büszkén az ifjú anya. – És csak azért jött el, méghozzá a kicsivel, hogy meglátogassa az édesapját? – Nem egészen – vallotta be a fiatalasszony. Árnyék borult az arcára, és idegesen kezdte babrálni gyöngy fülbevalóját. Az orvos emlékezett a mozdulatra. Ha Irene Veith izgult, mindig a fülcimpáját babrálta.

– Otthagytam a férjemet, mert nem értettük meg egymást – mondta végül. – Mikor anya hazarepült, én is vele jöttem, és most itt vagyunk mind a hárman, hogy vigyázzunk a papára. Mit fog szólni a beteg, ha a csinos Ina Haak helyett egykori feleségét pillantja meg a betegágya mellett? Anders doktor jobbnak látta nem említeni az aggályait, elköszönt hát, és indult. A fiatalasszony kigombolta a ruháját, és szoptatni kezdte a már megint éhesen sivalkodó csecsemőt. A nővér követte a főorvost a betegszobába. – A férje már telefonált Chicagóból – számolt be útközben. – Jacknek hívják. Alig beszélek angolul, de ő tud valamit németül. Nagyon izgatott volt, sürgősen beszélni akart a feleségével, de az nem volt hajlandó a telefonhoz jönni. A férje azt mondta, hogy még egyszer megpróbálja majd; remélem, nem pont ma éjjel. Judith nővérnek már úgyis éppen elég dolga van, és a lába sem jött még teljesen rendbe. – Azért elboldogul? – Igen, nagyon rendesen, és mióta a doktor úr megoperálta, mintha kicserélték volna. Azt hiszem, ez nyomasztotta, a végén már egész megkeseredett. Úgy áradozik a főorvos úrról, mint egy csodatevő szentről... Jaj, bocsánat, főorvos úr, ezt nem kellett volna mondanom, meggondolatlan voltam. – Ugyan, nővér! – nevette el magát Robert Anders. – Nagy bók a számomra. A nővér kinyitotta az ajtót. Benno Veith még aludt, tulajdonképpen még nem sokat láthatott a lányából. Minden valószínűség szerint még jó darabig aludni fog. A fiatalasszony nyugodtan visszamehet a szállodába, ahol – a nővér tájékoztatása szerint – megszálltak. A holnapi nap minden bizonnyal nagy csalódás lesz Veithnek, de egy darabig még el tudják hallgatni előle a teljes igazságot, hisz elsősorban kíméletre szorul. Ina Haak még csak nem is telefonált, ennyire sem volt képes. – Úgy nézett itt körül, mintha kínzókamrába dugtuk volna be a beteget – mesélte a nővér, mikor a főorvos legközelebb arra járt. – Nagyon sietős volt neki, hogy minél előbb itt hagyja a klinikát, pedig a beteg úgy örült, mikor meglátta az ágya mellett. Még álmában is a

nevét mondogatta. – A másik nővér is közbeszólt, aki a kérdéses időben Benno Veith közelében tartózkodott. – Kathi! Folyton csak azt mondogatta. – Haak kisasszony később azt mondta, hogy még soha nem szólította így. Csodálkozott is – vette vissza a szót az ügyeletes nővér. – Egész másképp is hangzik, mint az Ina, nem? De mind a kettő a Katharinából jön, úgy hívják eredetileg Haak kisasszonyt, csak Inának szólítják. A másik nővérnek volt még valami hozzáfűznivalója. – Haak kisasszony úgy nézett ki, mintha először nem is hitte volna el, hogy róla van szó. Megérkezett a váltás, a két nővér hazament, de az éjszakai ügyeletet ellátó Judith nővérnél sem jelentkezett sem Ina, sem Kathi, sem Katharina. Vagy attól félt, hogy visszahívják a klinikára, vagy friss boldogságában egyszerűen csak megfeledkezett korábbi szerelméről. – Azt hiszem, inkább ez utóbbiról lehet szó – vélekedett Katja Anders, mikor a férjével megbeszélték a dolgot. – Nem lesz könnyű megmondani, szeretnék már túl lenni rajta. – Már megint az az amerikai – nézett segélykérően Katja Andersre a nővér. Az orvosnő éppen a férjét kereste az intenzív osztályon. Már hallott a Veith lány meg a csecsemő feltűnéséről, de ennél többet nem tudott. A nővér magyarázta meg az összefüggést. – Olyan izgatott, hogy már csak angolul beszél – panaszkodott. – Én meg már végképp nem értek egy szót sem. – Adja ide, megpróbálom – ajánlkozott az orvosnő. Nem volt könnyű a rossz vonalon keresztül megérteni a chicagói hangot. Irene Veith férje valóban nagyon izgatott volt, és hallhatóan sietett. – Mindjárt indul a gépem, mennem kell. Hogy jutok Bergesfeldenbe? A Rajna-Majna reptérre érkezem, messze van? Katja véletlenül pontosan ismerte a távolságot. Azt tanácsolta, béreljen autót, és magyaráztassa el magának az útvonalat a térképen. Már éppen le akarta tenni a kagylót, mikor az amerikai még gyorsan megkérdezte, hogy van Veith, aztán még valamit kért. – Talán jobb lenne, ha a feleségem nem tudná, hogy jövök, különben esetleg megint eltűnik a gyerekkel. Sokat veszekedtünk, és fa-

képnél hagyott. Érti? Vissza akarom hozni. Bocsánatot fogok kérni, mindent megteszek, amit csak akar. Hibáztunk. Ha az ember olyan fiatal, mint ő meg én, akkor... érti, ugye? De azért szeretem... – Valószínűleg még tovább folytatta volna, ha nem szakítja félbe egy hangszóró hangja, amelyet Katja a távolból nem tudott tisztán kivenni. – Rohanok! – kiabált bele még egyszer. – Szóval nem elárulni, oké? Ugye... szól egy jó szót az érdekemben, doktornő? Köszönöm, köszönöm, maga nagyon rendes. Azzal már le is tette. A vonal még zümmögött, zúgott egy kicsit, hangok hallatszottak. Az orvosnő kicsit bosszúsan bámult a készülékre, aztán fejcsóválva letette a kagylót. Viharos tempót diktál a fiatalember, az már igaz. Mikor megfordult, Veithnét látta meg a lányával meg az unokájával. A két nő megállt az orvosnő előtt. Veithné bemutatta a lányát, aztán kijelentette, hogy kint várakozik a kicsivel, amíg Irene bemegy az apjához. – Már ha egyedül van – tette hozzá kérdőn. – Ha nem jöttünk rosszkor. – Menjen csak be a lánya – nyugtatta meg Katja. – Ön nem akar beköszönni hozzá, asszonyom? Az asszony, aki, mint az első találkozásukkor, most is kicsit sápadt volt, még mindig szép maradt, és ízlésesen is öltözködött. Kicsit elpirult, aztán azt mondta, hogy nem akar bemenni. – Nem fog találkozni Haak kisasszonnyal – vetette közbe Katja, aki pontosan megértette, mitől tart az asszony. – De bármikor megérkezhet. Nem várakozhatnék valahol itt a kicsivel? – Jöjjön csak be nyugodtan – hívta a nővér. – Tegnap is én vigyáztam a kicsire. Remek kis fickó! Doktornő, a főnöknek is mindjárt itt kell lennie, vagy legalább telefonálni fog. A hasnyálmirigydaganatról van szó. Wiedemann úrról. A doktor úrék még bent vannak a röntgenen. – Köszönöm, nővér. – Katja még megnézte a babakocsiban békésen alvó kisbabát. – Gyalog jöttünk – magyarázta Veithné. – Hogy a kicsi is levegőzzön. A lányom legszívesebben már tegnap bevitte volna az apjához.

– Ezt majd később elrendezzük, attól függ, hogy van a beteg. – Igazából azonban nem ezt akarta a látogató tudomására hozni. – Haak kisasszony aligha fog többé erre járni, legfeljebb, hogy örökre búcsút mondjon. Az asszony arcából minden vér kiszaladt, tágra meredt szemmel bámult a doktornőre. – Tessék? Katja néhány szóban beszámolt a történtekről. – És ő... már tudja? – Nem, dehogy. A férje mit sem sejt. Nagy sokk lesz a számára, végül is a műtét előtt, meg közvetlenül utána is mellette volt. Erre aztán igazán nem számíthatott. A legjobb úton halad a gyógyulás felé, de nem lesz könnyű neki. Nagy csapás lesz. Önök már elváltak? A látogató végigsimított a homlokán, s csak kis szünet után válaszolt. – Még nem, de már kitűzték az első tárgyalást, ha jól értettem, amit az ügyvédem mondott. Nem voltam Németországban, és mire visszajöttem, annyi minden történt, hogy nem is értem rá ezzel foglalkozni. – Gondoltam, hogy meg kell mondanom önnek – bólintott Katja Anders. – Köszönöm, doktornő, de ez úgysem változtat semmin – mosolyodott el halványan az asszony. – Végleg eldöntötte, hogy elválik? – Nem én döntöttem így, a férjem kívánsága volt. Szabad akart lenni, hogy feleségül vehesse Haak kisasszonyt, én meg elfogadtam. Még ha most sok minden meg is változott, a kettőnk dolgán nem változtat, igaz? Katja bólintott, aztán észbe kapott, és gyorsan beszámolt az amerikai vő hívásáról. – Úristen, idejön? Irenének persze egy szót sem fogok szólni, még képes lenne elutazni. Ezek a gyerekek! Mind a ketten makacsok és önfejűek, és mind a kettő fejjel rohan a falak, pedig amúgy nagyon jól összeillenek. Jack kedves fiú, csak nagyon lobbanékony. Irene azt mondja, hogy látni sem akarja többé, elege van belőle: – Nem túlzás kicsit azonnal válásról beszélni? Szerintem a veje mindent megbánt már, és meg akar változni. Irenének legalább beszélnie kellene vele.

– A lányom ugyanolyan önfejű mint... nem, nem mondom azt, hogy olyan, mint az apja, mert biztosan én sem vagyok jobb. Majd megpróbálom rábeszélni, hogy legalább hallgassa meg, de csak az utolsó pillanatban szólok. A két nő oda sem figyelt a kintről beszűrődő zajokra. Katja csak akkor figyelt fel, mikor a nevét hallotta. Sietve elnézést kért, és kiszaladt. Kint a férje várta az osztályos főorvos kíséretében. – Két új felvétel, kollegina – mondta Uhlig főorvos. – Nekünk most itt van dolgunk. – Wiedemann urat még egyszer meg kell műteni – számolt be Anders dr. félhangosan. – Valami nincs rendben vele. – Rosszindulatú volt a daganat? – Nem, de azt hiszem, fisztula képződhetett. Mást el sem tudok képzelni. Ha végeztem, majd átmegyek hozzád. – Elhallgatott, mert megütötte a fülét a kisbaba hangja, aki közben felébredt. – A Veith unoka? – kérdezte mosolyogva Anders doktor. – Aranyos kisbaba, nem? Megint itt van a lánya? – Meg Veithné. – Míg egymás mellett végigmentek a folyosón, Katja mindenről beszámolt a férjének. – Szeretnék ott lenni, mikor megtudja. Egyszer csak túl kell esnie rajta. Nem vállalnád te? – tette hozzá elgondolkozva. – Inkább te, a nők tapintatosabbak. – Köszönöm szépen! Mint az orvosok később megtudták, egész másként alakult minden, és végül egyikük sem volt ott, mikor Veith megtudta. Benno Veith rámosolygott a lányára. – Jól áll neked a házasság meg az anyaság, kicsim. – Gyengéden megsimogatta a lánya keskeny kezét, amely az ő jobbját fogta. Az ő lánya! Milyen kevés ideje volt rá, pedig mennyire szerette! Melyik apa ne lenne oda az egy szem gyönyörű lányáért? Mindig mindent megkapott, amit csak kívánt, talán többet is, mint kellett volna. Kicsit elkényeztették. Akit pedig gyerekkorában meg később is elkényeztetnek, azt hiszi, hogy ennek mindig így kell lennie, és aztán keserves csalódások érik az életben. Ismerte a lányát, és nem kerülte el a figyelmét, hogy kicsit elborult az arca.

– Valami nincs rendben? – kérdezte halkan, kicsit ijedten. – A kicsi? Irene Hymes született Irene Veith kicsit elpirult. – A kicsivel minden oké, rettenetesen aranyos, majd te is meglátod. Stramm kisfiú. – És Jack? – faggatta tovább az apja. Irene arca most már égett, összeráncolta a homlokát, és keserűen felelt. – Nem ment, papa, neked volt igazad, mind a ketten túl fiatalok voltunk. Önző, csak saját magával törődik, zsarnok, és mindig neki kell igaza legyen. Képzeld el, nekem akar parancsolgatni! – Felháborodott pillantást vetett az apjára, aki alig tudott elfojtani egy mosolyt. Az ő lánya. Már gyerekkorában is mindig neki kellett igaza legyen. Zsarnok is volt kicsit, és nemigen tűrte, hogy irányítsák. Hát igen, ennek egyszer be kellett következnie. Túlságosan fáradt volt azonban hozzá, hogy vitatkozni kezdjen a lányával, hát egyszerűen lehunyta a szemét. Ez mindig beválik, ha az ember beteg, Irene is azonnal engedett. – Nem szabad felizgatnod magad. Bocsáss meg, aludj egy kicsit. Bejött a nővér, hogy megmérje a vérnyomását és ellenőrizze az infúziót. – Hol van anyád? – kérdezte egyszer csak Veith nagyon halkan, szinte már félálomban. – Ugye nem jön el meglátogatni? Irene összerezzent, és az apjára bámult. Megint kipirult az arca, ezúttal azonban az izgalomtól. – Kint van – mondta ugyanolyan halkan. – Tényleg? – mosolyodott el az apja. – Gondolod, hogy hajlandó lenne bejönni hozzám? – Hát persze, papa. – Irene megszorította az apja kezét, aztán óvatosan visszafektette a takaróra, és felállt. Ahogy kilépett a folyosóra, meghallotta, hogy kisfia hangosan sír. Nem tetszett neki, hogy folyton a babakocsiban van, azt akarta, hogy felvegyék és foglalkozzanak vele, ráadásul még éhes is volt, és a meleget sem bírta. – Te jó ég, mi bajod van már megint? – beszélt hozzá Käthe Veith, és kivette a babakocsiból.

– Add csak ide – nyúlt a kicsi után a lánya. Veithné kutatva vizsgálgatta Irené arcát. – Úgy nézel ki, mintha... szóval izgatott vagy. Jól van? – Hm, hmmm – mosolyodott el a lánya, és a mosolygástól két gödröcske jelent meg az arcán. – Szeretné, ha bemennél hozzá. – Honnan tudja, hogy itt vagyok? Csak nem mondtad meg neki? – De igen, de előbb ő érdeklődött utánad. – Utánam? – dadogta Käthe Veith fejcsóválva, mintha nem akarna hinni a fülének. – Menj már – noszogatta a lánya. – Valld be, hogy te is szeretnéd látni. A máskor sápadt arcot halvány pír öntötte el. – Nem hagyhattam, hogy egyedül gyere ide a kicsivel. – Persze, persze, de azért őt is szeretnéd látni – nevetett Irene. Veithné megigazgatta a szoknyáját és végigsimítón a haján, pedig mind a kettő kifogástalan volt. Futó pillantást vetett a mosdó fölött függő tükörbe, aztán kisietett a folyosóra. A betegszoba ajtaja előtt azonban megtorpant, mintha nem tudná rászánni magát, hogy belépjen. Végül a nővér vette le róla a döntés terhét. – Ébren van a beteg, csak menjen be nyugodtan, asszonyom – nyújtott feléje egy fehér köpenyt. – Vegye fel, kérem, vigyáznunk kell. Itt csupa frissen operált beteg fekszik. – Még... még sokáig itt kell maradnia? – A legtöbben csak a narkózist alusszák ki nálunk, de vannak, akik tovább itt maradnak. Attól függ. – A nővér előreengedte Veithnét, s az asszony már nem hátrálhatott meg. Az ágyban fekvő férfi csak nézte, aztán halványan elmosolyodott. Az asszonyt megrázta a látvány. Az éles nappali fényben a beteg nagyon sápadtnak és soványnak hatott, évéket öregedett. Már nem az a legszebb férfikorában járó, életerős ember volt, csak egy öregedő férfi, aki már túl van élete delén. Persze az is lehet, hogy minden frissen operált beteg így néz ki. Az asszony torka elszorult, képtelen volt megszólalni. Némán az ágyhoz lépett, és megfogta a férfi kezét. – Benno – szólalt meg végül, de ennél többet nem sikerült mondania, még mindig sírás fojtogatta a torkát. – Käthe! Örülök, hogy itt vagy.

– Hogy vagy? – Az orvosok azt mondják, hogy jól. – De te nem érzed jól magad? – Az asszony hangja aggodalmasan csengett. A férje mindig egészséges volt, gyűlölt minden betegséget, és mindig megharagudott, ha valaki az egészségi állapota iránt érdeklődött, most pedig szemmel láthatólag jólesik neki az asszony hangjában és tekintetében bujkáló aggódás. – Dehogynem, köszönöm, elmegy. Nem gyerekjáték egy ilyen műtét. És te hogy vagy? – Jól, nem panaszkodhatom, csak Irene miatt aggódom. Nagyon sokat veszekedtek Jackkel, míg Irene végül úgy gondolta, hogy nem bírja tovább. – És tényleg nem? – Nem tudom. Tulajdonképpen kedvelem a fiút, rendes, és szereti Irenét, csak nem tud uralkodni magán. – Meg Irene sem. Túl fiatalok voltak. – Be is látták már mind a ketten, de hát, ami megtörtént, megtörtént, és itt van a gyerek. Jack is eljön. Mindent megbánt és bízik benne, hogy Irene visszamegy hozzá. – Ajaj – sóhajtott fel Benno Veith de aztán elmosolyodott. – Nagyon jó. – Nem kellene ezzel terheljelek. Most elsősorban magadra kell gondolnod. – Mást se csinálok. – Nem akarsz aludni egy kicsit? Fáradtnak látszol. – Előbb neked akarok köszönetet mondani. – Miért? – kérdezte az asszony csodálkozva. – Hogy a műtét előtti éjjel itt voltál velem. Rettenetesen féltem, amíg egyedül voltam, de aztán... aztán jobb lett. – Tudtad? – kérdezte az asszony meghatottan. – Persze, hát láttalak. Az asszony értetlenül meredt rá. – És nem voltál csalódott, amiért én voltam? – Käthe, éppen ellenkezőleg! Úgy szerettem volna, annyira vágytam rá, hogy ide gyere. – Ezt nem értem.

– Pedig nem nehéz megérteni, Käthe. Ha az ember nagyon rosszul van, magányos és fél, olyan emberekre van szüksége, akik mellett biztonságban érzi magát, akikben megbízhat, és nekem rád volt szükségem. Benned mindig száz százalékig megbízhattam. Érted már? Boldog voltam, mikor megláttalak. Megfogtad a kezem, és már nem voltam egyedül. Ez adott erőt. – Istenem! – sóhajtott fel az asszony, és maga elé bámult: – Megbántad? – Dehogyis, bármikor ugyanezt tenném. Telefonáltak a klinikáról, hogy jöjjön ide, de ő... Ina Haak nem volt hajlandó másnap reggel előtt elindulni. Alkoholt is ivott, valami ünnepség volt, és azt mondta, hogy úgysem vagy magadnál, nem ismernéd meg. És akkor hallottam, hogy azt mondták, hogy valakinek okvetlenül melletted kell lennie, Anders doktor szerint nagyon fontos, így hát elindultam. Nagyon féltem, hogy felébredsz, de Judit nővér megnyugtatott, te pedig nyugodt és békés voltál, csak akkor kezdtél nyugtalankodni, ha elhúztam a kezemet. Ezért maradtam itt. Szívesen tettem, úgysem tudtam volna nyugton maradni. Benno Veith szeme könnybe lábadt, zavartan nézte a feleségét, ujjai az asszony kezét szorították. Ekkor azonban megint feltűnt mellettük a nővér, ezúttal egy hőmérővel. – Most már tudom, ki az a Kathi – mosolygott vidáman. – Maga az, Veithné asszony. Azt hittük, hogy... – A nővér zavartan elpirult. – Bocsánat, ezt nem kellett volna mondanom – mentegetőzött dadogva. Veithné azonban rákérdezett. – Mit akart mondani? – A férje reggel, mielőtt még egészen felébredt volna, Kathit hívta. Nem tudtuk, ki lehet az, olyan volt, mintha tájszólás lenne. – Bajorországból származom – mondta pirulva a látogató. – A családban így szólítottak, és amikor fiatalok és szerelmesek voltunk, a férjem is így hívott. Később aztán Käthe lett belőle. Igazából Katharinának hívnak. Még egy Katharina – gondolta magában a nővér. Hát erről volt szó. – Igaz ez? – hajolt a férje fölé Veithné.

– Ha a nővér mondja. Én nem emlékszem, de éjjel folyton csak rád gondoltam, azt mondogattam magamban: – Kathi, gyere, kérlek, segíts rajtam, ne hagyj magamra a bajban. – Semmi baj – felelte lágyan az asszony. – Semmi baj, itt vagyok. – Letörölte a férfi könnyeit, aztán szelíden megcsókolta az arcát meg a száját. – Minden rendben lesz. – Kettőnkkel is? – kérdezte a férfi, de már csukódott is le a szeme. – Ha akarjuk. Csak most több időre lesz szükségünk. – Köszönöm... és bocsáss meg. – Már aludt is. Az asszony lassan felállt, és csendben kiment. Észre sem vette, hogy sír, sír az örömtől. Azokat a titokban elsírt keserű könnyeket soha senki nem látta. Önmagának legalább nyugodtan bevallhatja, hogy még mindig szereti. – Itt a holnapi műtéti beosztás, főorvos úr – nyújtott Anders doktor felé egy darab papírt Thea nővér. – Jó, csak kérem, préseljen bele tizenegyre egy bronchoszkópiát. – A főorvos továbblépett a mosdóhoz, és lehajolt a második sebész, Büttner doktor mellé, aki a kezét mosta. – Jól alakul a bypassza – mondta Büttner doktor a körmeit kefélgetve. – Meglepően jól. És a felesége majd gondoskodik róla, hogy a jövőben okosan éljen. – Nem arról volt szó, hogy válnak? – Még időben meggondolták magukat. – Ott volt az a gyönyörű szőke nő... – Az egy másikat választott, aki jobban illik hozzá. – Anders doktor könyökig beszappanozta a karját. Ina Haak egyetlenegyszer telefonált, félénken érdeklődött, hogy van a majdnem vőlegénye. Mikor bizonytalanul felajánlotta, hogy esetleg meglátogatja, Anders doktor határozottan elhárította. Még csak az hiányozna! Haak kisasszony hallhatóan megkönnyebbült. Most már csak az önfejű lány gondja volt hátra, aki makacsul tiltakozott, és nem volt hajlandó a férjével találkozni. – Ma reggel költöztettem át Veithet – mesélte a főorvos felegyenesedve, és a törülköző után nyúlt. – Egyébként meg kellene nézzük

Kemmer urat. Tudja, a tüdődaganat, már beszéltem róla. Be fog jönni a beteg. Nézze meg a röntgenfelvételeket, kolléga. – Meglesz. – Büttner doktor már el is tűnt a szomszédos műtőben, ahol egy epehólyag várt rá, Anders doktor pedig a gyomorfekélyes esetével foglalkozott. Majdnem egyszerre végeztek. Büttner doktor vizitre indult, a főorvos pedig Veithet akarta meglátogatni. Épp egy családi vita kellős közepébe toppant be, és már éppen vissza akart húzódni, hogy előbb a többi látogatásait intézze el, mikor Veith észrevette, és megkérte, hogy maradjon. A nővér kérdőn nézett a főorvosra. – Két perc múlva ott leszek Rudolph úrnál – felelte a főorvos – Vegye le addig a kötést, meg akarom nézni a sebet. – Belépett a szobába, és elsőként Irenét pillantotta meg, aztán egy magas, jóképű fiatalembert, végül magát a beteget. – Mit segíthetek? – A lányom nem akarja belátni, hogy mindenkinek esélyt kell adni – felelte a beteg. – Jacknek minden esélye megvolt – vitatkozott dacosan Irene. – Akkor adjon neki még egyet – fordult hozzá mosolyogva Anders doktor. – Látja, mi történt a szüleivel. Kis híján szétromboltak valamit, ami pedig mind a kettőjüknek nagyon fontos, a házasságukat. A mai világban, ahol annyi váratlan és kiszámíthatatlan dolog történik, mindenkinek szüksége van egy biztos támaszra, segítségre, védelemre, melegségre. Nemcsak gyerekkorunkban, de különösen akkor. Csak ez adhat erőt, és szükségünk van egymásra. És ki állna közelebb hozzánk, mint a férjünk vagy a feleségünk? Egyedül nem megy, kislány, még ha úgy hisszük is, különösen, ha még egy gyerekért is felelősek vagyunk. – Csak a gyerek miatt... az kevés – vetette ellen a fiatalasszony. – I love you – szólt közbe az ifjú amerikai, aki ugyan nem sokat értett Anders doktor szónoklatából, de a szavak lényegét azért felfogta. – I love you so much! Nagyon szeretlek, és meglátod, hogy minden rendbe jön, darling. – Legalább próbálják meg – győzködte a lányt Anders doktor.

– Beszéljétek meg. Ne kövessétek el ugyanazt a hibát, mint mi – mondta Benno Veith. – Szakítsatok időt magatoknak a szerelemre. Irene egyikről a másikra nézett, végül a férjére, aztán hirtelen elsírta magát, és nem is tiltakozott, mikor Jack átölelte a vállát. – Sose hittem volna, hogy egyszer még én fogom győzködni, hogy maradjon együtt ezzel a fickóval – sóhajtott fel Benno Veith. A fiatalok már kisiettek a kisbabához, az ágy mellett csak Anders doktor maradt. – Akkoriban tanácstalan és csalódott voltam, és a feleségemet hibáztattam. Pedig mind a ketten hibásak voltunk. Irenének hiányzott az igazi család melege. Csődöt mondtunk. Anders doktor mosolyogva szorította meg a kezét, aztán az ajtó felé indult. – Nem lehetne, hogy esetleg... a feleségem... – szólt utána a beteg. A főorvos bólintott, aztán beküldte Käthe Veithet a férjéhez, ő pedig egy másik beteghez indult, akinél aggasztotta a műtéti heg gyógyulása. Gyógyhintőport és különböző gyógyszereket rendelt, aztán még két beteget megnézett, és végül visszaindult a szobájába, hogy megnézze a napi postát. Nemsokára jön Büttner doktor, de előbb még a felesége nézett be hozzá, hogy beszámoljon a Veith család legújabb híreiről, a főorvos azonban már mindent tudott. – Aha, már megint átvetted a végzet szerepét – csipkelődött a felesége, mikor mindent elmondott. – Azért örülök. Minden jó, ha... – Minden jó – csókolta meg a felesége, és Robert Anders egy pillanatra mindenről megfeledkezett. Megfeledkezett a betegekről, a kollégákról és az egész klinikáról. Egy pillanatra, mert aztán minden folytatódott... Vége