Alexa Alexandra A doktornő titka Fejezetek egy orvos életéből Dr. Anders sorozat 34 Viktor Uhlig doktor sietős léptekkel haladt a folyosón a tanácskozóterem felé. Dr. Anders megbeszélésre hívta össze kollégáit. Uhlig doktor már nyitotta is ki az ajtót, amikor hirtelen megtorpant, s arcára kiült a meglepetés. Magas, karcsú, szőke fiatal nő állt előtte. – Lehetséges lenne? – szólalt meg döbbenten a belgyógyász főorvos. – Irene! Irene Römer! Micsoda véletlen! A nő elsápadt, keze reszketett. – Nem ismersz meg, Irene? – folytatta az orvos. – Én vagyok, Viktor. Nem emlékszel a heidelbergi időkre? – Én... Sajnálom – felelte zavartan a fiatal nő. – Valami tévedésről lehet szó. Dr. Anja Clasen a nevem, nem Irene Römer. – Dr. Anja Clasen? – ismételte hitetlenül Viktor Uhlig. – Milyen furcsa... Bámulatos hasonlóság... Nem létezik, hogy tévednék. – Márpedig téved – felelte már határozottabban a fiatal nő. Megfordult és besietett a szobába, ahol már többen összegyűltek a klinika orvosai közül. Katja Anders látta a kis jelenetet Uhlig doktor és az új kolléganő között, s megkérdezte főnökét. – Ismeri Clasen doktornőt? Úgy láttam, mintha régi ismerősként nézett volna rá. Uhlig doktor még mindig nem tért magához.
– Mégis tévedés... – motyogta zavartan. – Azt hittem, ismerem. Tudja, Heidelbergben végeztem el az egyetemet, s akkoriban ismertem ott egy fiatal lányt, Irene Römer volt a neve. Esküdni mertem volna rá, hogy őt látom magam előtt, de valószínűleg összetévesztettem a kolléganővel. – Előfordul néha ilyesmi – bólintott Katja. – Egyébként Clasen doktornő miatt is kértem a férjem, hogy jöjjenek be hozzá egy kis megbeszélésre. Ebben a percben feltűnt az ajtóban az Erdei Klinika főorvosa. Hosszú léptekkel jött be a szobába és elfoglalta szokásos helyét az asztalfőn. – Jó reggelt mindenkinek – mondta barátságosan. – Azért hívtam össze Önöket, hogy bemutassam új kolléganőnket. Kérem, Clasen doktornő, jöjjön ide előre egy percre. Az új orvosnő arca feltűnően sápadt volt, s amikor felállt, a keze ökölbe szorult. – Anja Clasen doktornő – mutatta be a főorvos. – Belgyógyász szakorvos, s remélem, jól fogja érezni magát a belosztályon. Azt hiszem, jól meg fogjuk érteni egymást. Más mondanivalóm nincs is mára, köszönöm, hogy szántak rám néhány percet. Az orvosok mozgolódni kezdtek, néhányan máris odaléptek az új kollégához, hogy bemutatkozzanak neki, aztán már siettek is vissza osztályukra, hogy megkezdjék a napi munkát. Viktor Uhlig is odalépett dr. Clasenhez. – Uhlig doktor vagyok – nyújtotta a kezét. – Dr. Viktor Uhlig. Az én osztályomon fog dolgozni. Kérem, bocsásson meg az előbbi tévedésemért. – Nincs mit megbocsátani – felelte halkan az orvosnő. – Mindenkivel előfordulhat ilyesmi. – S mikor kezdi meg a munkát az osztályon? – tért át más témára a belgyógyász főorvos. – Holnap reggel. – Rendben. Jöjjön, meghívom egy kávéra, közben megbeszélhetjük a részleteket. Clasen doktornő mintha segélykérő pillantást vetett volna Anders doktorra, aki azonban egyetértéssel üdvözölte dr. Uhlig javaslatát.
– Jó ötlet – bólintott. – Megismerkedhet egy kicsit a klinikával. Nincs mára semmi sürgős dolga? – Be kell még rendezkednem az új lakásban – felelte zavartan az orvosnő. – Nem tudom pontosan, mikor érkezik a bútorszállító kocsi, de azt hiszem, még maradhatok körülbelül egy órát. – Köszönöm – bólintott Uhlig doktor. – Jöjjön, meg is mutatom mindjárt, merre van a kávézó. Ezzel az új kolléganővel együtt eltűntek a folyosón. – Látnod kellett volna őket néhány perccel ezelőtt, Robert – fordult férjéhez Katja Anders. – Miért? – lepődött meg a főorvos. – Furcsa helyzet volt. Uhlig doktor és az új kolléganő ott álltak egymással szemben, és a főnököm azt hitte, egy régi ismerősét látja viszont, az egyetemi évekből. Clasen doktornő pedig elsápadt és a keze reszketni kezdett. – Különös – tűnődött el a főorvos. – Most, hogy mondod, nekem is feltűnt a sápadtsága és a halk beszéde, pedig a bemutatkozó látogatásnál nagyon magabiztos, határozott teremtésnek mutatkozott. – Furcsa – bólogatott Katja. – Ha valóban csak tévedés volt, miért váltott ki ilyen hatást belőle? Anders doktor elmosolyodott. – Talán megvan rá az oka, hogy letagadja az ismeretséget. Tudod, milyen az ember egyetemista korában. Lehet, hogy Uhlig doktor valaha szerelmes volt belé és ki tudja, hogyan végződött a dolog. – Te csak tudod – nevetett föl Katja. – Talán te is ilyen szerelmes természetű voltál egyetemista korodban? – De drágám – tiltakozott vidáman a főorvos. – Hiszen nyitott könyv előtted a múltam. – Remélem is – bólintott Katja. Anders doktor szeretettel karolta át feleségét. – Nem hiszem, hogy Clasen doktornő múltja különösebben titokzatos lenne – jelentette ki. – Szerintem jól kijönnek majd Uhlig doktorral. – Jó lenne – bólintott Katja. – Nincs annál borzasztóbb, mint amikor kollégák gyűlölködnek egymás között.
Anders doktor aki találkozott már néhányszor ezzel a gonddal, felsóhajtott. Uhlig doktor eközben megérkezett új kolléganőjével a kantinba. – Ez a sarokasztal éppen nekünk való, itt nyugodtan beszélgethetünk. Hozok kávét. Miközben a pulthoz lépett, az orvosnő elboruló tekintettel nézett utána. Barna szemébe fájdalom költözött. Lehajtotta a fejét és idegesen babrált a terítő szélével. – Köszönöm – nézett fel, amikor Uhlig doktor megérkezett a kávéval. – Engedje meg, hogy megmagyarázzam a reggeli tévedésemet – kezdte Uhlig doktor, de a nő megrázta a fejét. – Kérem, ne – mondta elsápadva. – Csak azt akartam elmondani, miért voltam annyira meglepve – magyarázkodott a belgyógyász. – Nem hiszem, hogy számomra érdekes lenne. – Komolyan nem? – Komolyan. De térjünk a lényegre, hiszen azért ültünk le, hogy megbeszéljük a gyakorlati kérdéseket. Higgye el, soha nem érdekelt a munkatársaim magánélete. Hangjának érdessége feltűnt az orvosnak, s gyanúja, hogy mégis Irene Römert látja maga előtt, egyre erősödött. Miközben közömbös hangon elmondott egyet-mást a munkáról, figyelmesen szemügyre vette a doktornőt. Mintha visszaszállt volna a múltba. Igen, ez Irene. Az ő arca, az ő vonásai, még ha hagytak is nyomot rajta az elmúlt évek. A főorvos befejezte előadását és az órára nézett. – Ó, hogy elszaladt az idő. Vár a munka. – Én is megyek, sok tennivalóm van még ma – állt fel a magát Anja Clasennek nevező orvosnő is. – Jó lakást kapott? – Nem panaszkodhatok – bólintott a nő. – Tetőtéri lakás, de én szeretem a manzárdot. Kellemes, megnyugtató hely.
– Remélem, jól fogja érezni magát Bergesfeldenben – búcsúzott a főorvos, de még megkérdezte. – Eddig hol, merre élt? – Észak-Németországban – felelt röviden a doktornő. – Pontosabban? – Hamburgban – válaszolta Anja Clasen kis habozás után. Hol találok taxiállomást a közelben? – tért át azonnal más témára. – Az autóm javításon van, defektet kaptam közvetlenül Bergesfelden előtt. – Majd én hívok taxit – ajánlotta fel a főorvos. – Jöjjön, felmegyünk az osztályra. Ahogy elindultak, a doktornő Uhlig doktor mögött haladt. A belgyógyásznak kellemetlen volt hátában éreznie a különös asszony pillantását. Miért nem lép előre mellé? Mintha így akarná kikerülni, hogy a szemébe kelljen néznie. Uhlig doktor számára egyre rejtélyesebb lett a helyzet. A belosztályon Katja jött szembe velük. Nem volt rajta fehér köpenye, csinos kosztümöt viselt. – Egy pillanatra, Anders doktornő – állította meg a főorvos. – Kimegy a városba? – Igen, miért? – Magával vinné Clasen doktornőt? Így nem kellene taxit rendelnie. – Természetesen – bólintott barátságosan Katja. – Jöjjön, már mehetünk is. Az új kolléganő elköszönt Uhlig doktortól, s amikor a főorvos megfogta a kezét, az asszony elpirult. – Holnap reggel várom – búcsúzott az osztályvezető főorvos. – Örülök, hogy együtt dolgozhatunk. – Köszönöm – biccentett Anja Clasen, aztán gyorsan megfordult és követte Katját a parkolóba. – Remélem, jól fogja érezni magát nálunk az Erdei Klinikán. Ha bármilyen gondja lenne, a férjemhez nyugodtan fordulhat. Szívesen segít mindenkinek. – Nem hiszem, hogy gondjaim lennének – felelte az új orvosnő, de az arca egészen mást tükrözött.
Katja, miközben kikormányozta kocsiját a parkolóból, eltűnődött az új orvosnő hangjának furcsa színezetén. – Mindenkinek lehetnek gondjai – mondta végül. – Persze ha nem akar velük a férjemhez fordulni, nem muszáj. Azt hiszem, kissé félreértette, amit az előbb mondtam, Clasen doktornő. A munkavégzés során az embernek mindig akadnak problémái. Én sem vagyok kivétel ez alól. – Lehet, hogy valóban félreértettem – hangzott a válasz. – Valahogy zavart vagyok ma. – Esetleg Uhlig doktor úr tévedése zavarta meg? Higgye el, mindenkivel előfordulhat ilyesmi, ne törje rajta a fejét. Jól meg fogják érteni egymást dr. Uhliggal. – Biztosan – felelte sóhajtva Anja Clasen. – Merrefelé lakik? – tért át más témára Katja. – Hová vigyem? – Kiszállok a piactérnél, az lesz a legjobb. Onnan már egy perc alatt hazasétálok. Amikor bekanyarodtak a piactérhez, Katja kezet nyújtott búcsúzóul. – Érezze jól magát nálunk a klinikán. – Köszönöm, Anders doktornő. Katja elgondolkozva nézett a határozott léptekkel elinduló fiatal nő után, aztán fejcsóválva indult el újra. Másnap reggel már nem maradt idő udvarias üdvözlésekre a belosztályon. Életveszélyes állapotú beteget hozott be a mentő. Amikor Anja Clasen belépett a vizsgálószobába, Uhlig doktort és Katját gondterhelten találta a beteg mellett. – Jó, hogy itt van, Clasen doktornő – pillantott fel a főorvos, aztán újra lehajolt a beteghez. A férfi csukott szemmel, sápadtan feküdt a vizsgálóasztalon, légzése akadozott, ajka kékre színeződött. Uhlig doktor felegyenesedett és ismertette, amit eddig sikerült megtudni. – A beteg neve Heinrich Kamphausen, negyvennégy éves. Egy éve már kezeltük az osztályon, s amikor elbocsátottuk, a lelkére kö-
töttük, hogy ne igyon többé. Amint látni lehet, nem tartotta magát a tilalomhoz. Aggasztó az állapota, nézzék, milyen püffedt az alhasi terület. – A máj vizsgálatot már elvégezték? – kérdezte Anja Clasen. – Igen – bólintott Katja. – Sajnos az eredmény elkeserítő. A máj egy része nagyon súlyos fokban károsodott. Meg kell próbálnunk leszívni a felgyülemlett folyadékot a hasból. Kétlem, hogy gyógyszerekkel még elérhetünk valamit. – Hadd nézzem meg én is – lépett előre az új kolléganő, s alaposan megvizsgálta a beteget. – Sajnos mindenben ugyanazt mondhatom, amit Ön, Anders doktornő – egyenesedett fel újra. – Semmit nem remélhetünk a gyógyszeres kezeléstől, meg kell kezdenünk a leszívást. A kényes művelet nagy figyelmet igényelt, hiszen mechanikus úton kellett eltávolítani a felgyülemlett vizet. – Ha a püffedés eléri a tüdőt, nem sok jót remélhetünk. Uhlig doktor az új orvosnőhöz fordult. – Milyennek látja a kilátásainkat? Anja Clasen a fejét csóválta. – Nagyon rossz az állapota – felelte. – Nem tudom, ebben az állapotban egyáltalában elérhetünk-e még valamiféle javulást. Amikor a művelet után kiléptek a folyosóra, alacsony, gyámoltalanul erre-arra nézelődő asszony jött szembe velük. Arca sápadt volt, szeme pedig vörös a sírástól. – Bocsánatot kérek – állította meg az orvosokat. – Annelise Kamphausen vagyok. Mi van a férjemmel? Ugye nem sok jót tudnak mondani? Ettől féltem. – Jöjjön be a szobába, kérem – intett dr. Uhlig. – A kollégám Clasen doktornő és én együtt kezeljük a férjét. Uhlig doktor szobájában hellyel kínálták a súlyos májbajjal küszködő beteg feleségét. – Asszonyom – kezdte az osztályvezető főorvos. – Gondolom, emlékszik még a férje tavalyi ittlétére a klinikán. – Igen – bólintott Kamphausenné.
Uhlig doktor látta, hogy egész testében reszket, s el tudta képzelni, mit érezhet magában az asszony. – Előkerestem a tavalyi dossziéját – folytatta a belgyógyász. – A férje állapota akkor is súlyos volt, de nem életveszélyes. Ugye emlékszik, milyen utasításokkal engedtük haza? Az asszony elcsukló hangon felsírt. Anja Clasen odalépett hozzá és megfogta a reszkető nő vállát. – Nyugodjon meg, Kamphausenné – mondta barátságosan, szinte gyöngéd hangon. Hangjának bársonyossága hirtelen újra a heidelbergi időket idézte Uhlig doktor emlékezetébe... Annelise Kamphausen kétségbeesetten nézett fel. – Nagyon súlyos a férjem állapota, ugye? Nagyon félek. – Megtiltottuk tavaly a férjének, hogy alkoholt fogyasszon – folytatta Uhlig doktor. – De ahogyan most látom, nem sok eredménnyel jártunk. Az asszony bólintott. – Pedig eleinte tényleg nem ivott, higgyék el – mondta halkan. – Aztán először csak egy korsó sört ivott meg, aztán már kettőt, aztán egyre többet. Visszaszokott a kocsmába, a törzsasztalához. Pedig mindig óvtam, figyelmeztettem, de falrahányt borsó volt minden szavam. Nem is foglalkozott velem, egyszerűen elengedett mindent a füle mellett. Azt mondta, nincs semmi baja, jól érzi magát. – És ez így is volt, aztán hirtelen összeesett – bólintott az ilyen eseteket jól ismerő Uhlig doktor. – A mája már alig működik. – Mit jelent ez, főorvos úr? – A máj igen sok feladatot lát el a szervezetben – magyarázta dr. Uhlig. – Az egyik legfontosabb funkciója a méregtelenítés. A táplálkozás, a gyógyszerek, mind-mind tartalmaznak mérgező anyagokat, amelyeket a májnak kell kiiktatnia. Az egészséges máj ezt el is tudja végezni. A fő ellenség az alkohol. Ha rendszeresen és nagy mennyiségben fogyasztják, károsítja a májat. Egy idő elteltével a máj már nem képes megbirkózni a felhalmozódott méregmennyiséggel, elzsírosodik, megduzzad, a sejtjei végül elhalnak. – Doktor úr, kérem, mondja meg őszintén, mit remélhetek. Higgye el, erős vagyok. Annyi mindent elviseltem már az életben. Uhlig doktor Anja Clasenre pillantott. Az orvosnő megértette.
Odament az asszonyhoz és leült mellé. Kinyújtotta a kezét és megfogta az apró termetű Kamphausenné reszkető kezeit. – Egyelőre stabilizálni próbáljuk a férje állapotát – mondta. – Rengeteg víz gyűlt össze a szervezetében, a mája súlyosan károsodott, alig funkcionál. Megpróbáljuk leszívni az összes felgyülemlett folyadékot, így legalább a szívet és a keringést stabilizálni tudjuk. Egyetlen reményünk, hogy a máj még működő apró része képes lesz átvenni az elhalt részek feladatát is. Megértette, amit mondtam? – Nem tudom – felelte remegve az asszony. – Nekem ez olyan bonyolult. Én csak azt szeretném tudni, meggyógyul-e a férjem. Hiszen nem öreg még... Anja Clasen felnézett a főorvosra. Uhlig doktor előrelépett. – Mindent megteszünk, ami módunkban áll, asszonyom, de még így sem kelthetek Önben alaptalan reménységet. A férje soha nem lesz teljesen egészséges. A betegsége gyógyíthatatlan, legjobb esetben javítani tudunk csak az állapotán. És ha továbbra sem mond le az alkoholról, semmi remény az életben maradására. Annelise Kamphausen bólintott. – Meddig kell itt maradnia a klinikán? – Még nem mondhatok pontos időpontot, mikor engedjük haza. Még nem végeztünk az összes vizsgálattal. Úgy becsülöm, legalább egy hónapra szükség lesz, hogy valamennyire rendbehozzuk. Az asszony kétségbeesetten fürkészte az orvos arcát. – Kérem, bízzon bennünk! – mondta Uhlig doktor határozottan. – Nagyon szeretnék hinni Önöknek – suttogta Kamphausenné alig hallhatóan. – De a férjem bátyja egy fél éve halt meg ugyanebben a betegségben. Ő is úgy kezdte, mint a férjem. Felpüffedt, tele volt vízzel, a szája elkékült, a mellén furcsa foltok jelentek meg. – Májfoltok – bólintott Anja Clasen. – A máj működési zavaraira utalnak. – Akkor most mi lesz? – Menjen haza, asszonyom, és próbáljon meg megnyugodni. Ha idegeskedik, semmit sem javít a helyzetén, sőt... – Mikor látogathatom meg a férjemet? – Holnapra már valószínűleg olyan állapotban lesz, hogy be lehet menni hozzá. Ma még semmiképpen sem járulhatok hozzá.
– Köszönöm – állt fel az asszony. Magához szorította kopottas táskáját, s csüggedten, elkeseredett arccal kiment a szobából. – Meg kellett volna mondanunk neki az igazat – szólalt meg Anja Clasen, amikor Kamphausenné már eltűnt a folyosó végén. – Mire gondol? Mit kellett volna mondanunk? – Hogy a férje semmiképpen sem élhet már sokáig. Megnéztem a vizsgálati eredményeket. Semmi remény. – Történtek már csodálatos gyógyulások. Hátha sikerül valami eredményt elérnünk. – Nem hiszem. Ez nem egy operáció, ahol minden az orvoson múlik. Ha egy szerv ilyen nagymértékben károsodott, az orvos szinte semmit nem tehet már. Az új orvosnő a tegnapi nappal ellentétben most határozottan és magabiztosan, beszélt, hangjában nyoma sem volt zavarnak vagy nyugtalanságnak. – Én őszinte ember vagyok – folytatta. – A betegekkel szemben is. Akkor is, ha őszintén sajnálom őket. Nem szeretek hiú reményeket kelteni. A csalódás sokszor szörnyűbb, mintha rögtön az igazsággal szembesülnek. Uhlig doktor megállt előtte és összehúzott szemmel nézett rá. – Irene Römer is így beszélne – mondta lassan. A nő összerezzent, arca mintha megdermedt volna, szeme nagyra nyílt, aztán megfordult és az ablakhoz lépett. – Hagyjon nekem békét ezzel az Irene Römerrel – szólt hátra szinte dühösen. – Megállapodtunk, hogy nem beszélünk többet erről a buta históriáról. Miért hozakodik vele megint elő? Nem értem magát, Uhlig doktor úr. – Én pedig azt nem értem, miért idegesíti Önt ez ennyire – felelte a főorvos. – Nem csak külsőségekben hasonlít arra a bizonyos régi ismerősömre. A stílusa, az elvei is ugyanolyanok. Meg kell mondjam, még mindig meggyőződésem, hogy maga valójában Irene Römer. Miért tagadja ilyen kitartóan? A nő szeme szikrát szórt. – Maga képzelődik, Uhlig doktor! Ez egyenesen rögeszme már magánál! Menjen be Freiburgba és vizsgáltassa meg magát a klinikán egy pszichiáterrel!
Dr. Uhlig csak mosolygott. – Ez a kitörés nagyon is Irene Römerre vall. – Ha még egyszer kiejti a száján ezt a nevet, panaszt teszek Anders doktor úrnál. Az orvosnő ezzel megperdült, és amikor kisietett, nagy zajjal becsapta maga mögött az ajtót. Uhlig doktor felnézett irataiból és kipillantott az ablakon, amely a kertre és a parkolóra nézett. Hirtelen összerezzent. Anja Clasen lépett ki a klinika kapuján és autója felé tartott. A parkoló kijárata felől azonban hirtelen futni kezdett feléje egy férfi. Uhlig doktor látta Clasen doktornő rémületét, s a tétova mozdulatot, mintha az asszony egy pillanatig a menekülést fontolgatta volna. A férfi azonban már el is érte. Megragadta a karját és hevesen gesztikulálva beszélni kezdett hozzá. Mintha cinikus mosoly játszadozott volna a szája körül. Uhlig doktor nem hallhatta, mit beszélnek odalent, de a férfi nem úgy nézett ki, mintha szerelmi ügye lenne Clasen doktornővel. Alacsonyabb volt a nőnél, haja ritkult, s pocakot is eresztett már. Negyvenes évei vége felé járhat – állapította meg a belgyógyász. Látta, hogy Anja Clasen kitépi magát a férfi kezéből, s hangosan kiabál vele. Az ismeretlen most egy papírt kezdett lobogtatni, s Uhlig doktor látta, hogy Anja Clasen arcából minden csepp vér kifutott. A férfi a doktornő autója felé intett, s a nő bólintott. Mindketten beszálltak. Anja Clasen lehajtott fejjel ült. Mintha övön aluli ütést kapott volna. Uhlig doktor elgondolkozva ült vissza az íróasztalhoz. Mit jelenthet ez a kis jelenet? Nagyon titokzatos. Valaki kopogott az ajtón. – Tessék – szólt ki a belgyógyász. – Ó, maga az, Anders doktornő. Jöjjön csak. – Ön is látta, főorvos úr? – kérdezte Katja minden bevezetés nélkül. – Mit?
– Azt az előbbi incidenst a parkolóban. Éppen az ablaknál álltam. Clasen doktornőnek igen súlyos gondjai lehetnek, nem gondolja? – Nagyon úgy nézett ki – bólintott Uhlig doktor. – Foglaljon helyet, kolléganő. Jobb lesz, ha őszintén elmondom, mit gondolok. – Kérni is akartam rá – bólintott Katja. – Meggyőződésem, hogy Clasen doktornő azonos az egyik egykori évfolyamtársammal az egyetemről. A hasonlóság óriási, s a beszéde, a tartása, a stílusa is ugyanaz. Ő Irene Römer, biztos vagyok benne. Ekkora hasonlóság nem létezik. – Nagyon érdekes – felelte őszintén Katja. – De hát ha tényleg ő az, miért tagadja le? Nem értem. Nem lehet, hogy volt valami Önök között, amit ő nem tud megbocsátani? – Kizárt – jelentette ki Uhlig doktor. – Semmi megbocsátani valónk nincs egymással szemben. Fiatalok voltunk, gondtalanok. Sok időt töltöttünk együtt, szerelmesek voltunk, ragaszkodtunk egymáshoz. – És mi lett a vége? – Nem is tudom, tulajdonképpen hogyan történt. Jól megértettük egymást, még a házasság gondolata is felmerült. A szakdolgozatunkat is együtt készítettük, aztán hirtelen szem elől vesztettük egymást. – Összevesztek? – Nem volt köztünk semmi vita. Úgy gondoltuk, kipróbáljuk még egy kicsit a szabadságot, mielőtt véglegesen döntenénk. Eltűntünk egymás szeme elől, és később már valahogy egyikünk sem kezdte keresni a másikat. Tudja, még nagyon fiatalok voltunk. Egyetlenegyszer még találkoztam vele. Hannoverben dolgozott egy kórházban. Amikor legközelebb felhívtam, azt mondták, külföldre utazott. DélAmerikát említették, ennél többet nem sikerült megtudnom. Azóta évek teltek el és most hirtelen ott állt előttem az Erdei Klinika folyosóján. – Egyszóval semmi kétsége nincs, hogy valóban ő az? – Biztos vagyok benne. Az az érzésem, nagyon fél, hogy kiderül, ki ő valójában. Érdekelne, miért viselkedik így. – Komoly oka lehet rá – vélte Katja. – Tudja, a nők szeretik a titokzatosságot. Egy asszony mindig vonzóbb, ha titkok övezik, nem gondolja? – tette hozzá mosolyogva.
– Így van – felelte sóhajtva Uhlig doktor. – Pedig nem akarok beavatkozni az életébe. Nős vagyok és nagyon boldog a feleségemmel. Eszembe sem jutna feltámasztani a régi időket. – Azt tanácsolnám, ne faggassa többet Clasen doktornőt – jelentette ki Katja Anders. – Hagyja, hogy megnyugodjon. Lehet, hogy magától is beszélni kezd majd. – Köszönöm, sokat segített – biccentett a belgyógyász főorvos. – Tartani fogom magamat a tanácsához. Katja belépett férje irodájának előszobájába, ahol a titkárnő, Veronika Baier dolgozott. – Jó napot, Baier kisasszony. Bent van a férjem? – Most ment el valahová néhány perce, azt hiszem, átment a röntgenosztályra. Nemsokára visszajön, üljön le, várja meg. – Lenne egy nagy kérésem – folytatta Katja. – Miről van szó? Ha tudok, szívesen segítek. – Ugye itt tartják a klinika orvosainak személyi dossziéit? – Igen, ott, az iratszekrényben – intett a szekrény felé Veronika Baier. – Clasen doktornő csak most lépett be hozzánk, az ő iratai is megvannak? – Igen, tegnap rendeztem össze. – Megnézhetném? Veronika Baier tétovázott. – Nem is tudom, doktornő. Igazság szerint tilos kiadni ezeket az aktákat. Nem tudom, mit szólna hozzá a főorvos úr. – Gondolja, hogy olyasmit tennék, amivel a férjem nem értene egyet? – próbálkozott Katja. – Bocsásson meg, doktornő, de inkább várjuk meg a főorvos urat. Néhány perc múlva itt lesz. Kérem, ne értsen félre, de nem tehetek kivételt senkivel. Az a szabály, hogy egyetlen orvos sem tekinthet bele a kollégái irataiba. Katja megértette. – Tiszteletben tartom a szabályokat, Baier kisasszony – mosolyodott el. – És Önt sem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni.
Még be sem fejezte a mondatot, amikor a főorvos lépett be a szobába. – Hogyhogy itt vagy, Katja? – kérdezte csodálkozva, s az órára pillantott. – Azt hittem, már régen hazamentél. Theresa az előbb telefonált, hogy Michael erősen köhög, és nem érzi jól magát. – Reggel alaposan megvizsgáltam, csak egy kis torokfájás az egész. Hagytam otthon egy kiváló köhögéscsillapító orvosságot – nyugtatta meg Katja az aggódó apát. – Robert, szeretnék néhány szót váltani veled. – Miről van szó? – Clasen doktornőről. Kérlek, nézd át még egyszer a személyi dossziéját. A főorvos összeráncolta a homlokát. – Talán nincs rendben vele valami? – Dehogy, minden rendben. Csak szeretnék meggyőződni valamiről. – Rendben – bólintott Robert. – Baier kisasszony, legyen szíves, hozza be az aktát a szobámba. Katja leült férje dolgozószobájában egy kényelmes karosszékbe. – Hogy van a máj beteg páciensetek? – érdeklődött a főorvos. – Sajnos rosszul. Félek, hogy nem sokat tehetünk érte. – Szomorú – mondta halkan Anders doktor. Veronika Baier kopogott az ajtón, aztán bejött, és a főorvos asztalára tette a kért dossziét. – Köszönöm, Baier kisasszony – szólt utána Anders doktor, amikor a titkárnő már indult is kifelé. – Szóval, drágám, miről van szó? – fordult vissza a feleségéhez. – Uhlig doktor egyre biztosabb benne, hogy Anja Clasen azonos az egyik egyetemi évfolyamtársával. – És? – kérdezte értetlenül dr. Anders. – Mi közünk nekünk ehhez? Miért fontos, hogy tényleg évfolyamtársak voltak-e vagy sem? – Az az érzésem, ezzel a nővel valami nincs rendben. A parkolóban nagyon erőszakosan beszélt vele egy furcsa férfi. Alacsony volt, csúnya és sokkal idősebb nála. Kényszerítette, hogy együtt menjenek el.
– De drágám – mosolyodott el gunyorosan Anders doktor. – Hátha Clasen doktornőnek ilyen az ízlése. Hátha az alacsony, csúnya és öreg férfiakat szereti. Az ilyesmibe nem lehet beleszólni. – Kérlek, Robert, vedd komolyan ezt a dolgot – csóválta a fejét Katja. – Ahogy néztem őket, az a különös érzésem támadt, hogy Clasen doktornő valamiképpen veszélyben van. – Képzelődsz. Miért lenne veszélyben? – Hidd el, én magam örülnék a legjobban, ha kiderülne, hogy képzelődöm. Légy szíves, nézd meg, mi volt Clasen doktornő lánykori neve. – Anja Clasen, született Römer – olvasta ki az aktából dr. Anders. – Szóval tényleg ő az – bólintott tűnődve Katja. – De miért nevezteti Anjának magát? – Sok embernek több keresztneve is van – vont vállat a főorvos. – Azt használja, amelyik jobban tetszik neki. Clasen doktornő az iratai szerint elvált. Látod, nincs benne semmi titokzatos. – De miért tagadja le Uhlig doktor előtt, hogy valaha is találkoztak? – tiltakozott Katja. – Ha egyszer ez az igazság, miért lesz azonnal ingerült, ha Uhlig doktor szóbahozza? – Több oka is lehet rá – vélte dr. Anders. – Nem szereti, ha a magánéletéről kérdezik. Hidd el Katja, nincs jogunk beleszólni. Uhlig doktorral előbb-utóbb majdcsak elrendezik egymás között ezt a dolgot. A magam részéről örülök, hogy Clasen doktornő idejött hozzánk. Az az érzésem, nagyon jó szakorvos. – Igazad van – látta be Katja. – Gondolod, adjam tovább ezt Uhlig doktornak is? – Mit? – Hogy Anja Clasen neve valóban Römer volt. – Nem, Katja, ne mondj neki semmit. Ne is törődj ezzel többet. Ez az ő dolguk, semmi közünk hozzá és jogunk sincs rá, hogy beleavatkozzunk mások magánéletébe. – Rendben. – Az asszony lehajtotta a fejét. – Talán igazad van. De azért nagyon aggódom.
Az Erdei Klinika főorvosa kevés szabadidejének néhány percét igyekezett kiélvezni otthonában. Kényelmesen elhelyezkedett egy nyugágyban a kertben, és behunyta a szemét. – Kér egy pohár limonádét, doktor úr? – szólt ki Theresa Mansfeld. – Házi készítésű alapanyagból. – Igen, Theresa, legyen szíves – felelte barátságosan Anders doktor, és a kisfiúkkal játszó Katját figyelte. – Végre van egy kis időnk egymásra – nevetett az orvosnő, karjába emelve a kis Michaelt. – Kár, hogy ritkán fordul elő ilyen nap. Máskor alig kezdünk játszani, máris cseng a telefon és valamelyikünknek mennie kell. – Ne fesd az ördögöt a falra, Katja – óvta Robert. – Boldog vagyok, hogy végre pihenhetek egy kicsit. Jókedvűen üldögéltek a kertben, amikor az ajtóból kiszólt Theresa Mansfeld. – Doktor úr, látogatója érkezett. – Látogatóm? – csodálkozott Robert. – Igen, méghozzá azt hiszem, örülni fog neki – felelte a házvezetőnő. – Kíváncsi vagyok, ki lehet az – tápászkodott fel a nyugágyból Anders doktor. – Várj, én is jövök! – állt fel Katja is. Együtt mentek be a házba. A nappaliban magas, szőke férfi várta őket. – Axel! – kiáltott fel dr. Anders. – Axel Brinkmann! Nem lehet igaz! – Hogy vagytok? – kérdezte Axel Brinkmann doktor, Robert Anders egykori évfolyamtársa, aki már jó ideje a freiburgi egyetemi klinikán dolgozott. Hiába élt azonban közel Bergesfeldenhez, ideje soha nem engedte, hogy átránduljon egy kicsit. Alig volt egy-egy szabad órája, s nem utolsósorban azért még mindig agglegény volt. – Itt volt dolgom a környéken és gondoltam, benézek. Remélem, nem zavarok. – Ugyan, dehogy, nagyon örülök, hogy itt vagy – biztosította dr. Anders. – Gyere, ülj le. A házvezetőnő érdeklődött, mivel kínálhatja meg a vendéget.
– Kérünk egy nagy kanna kávét, Theresa – felelte Katja. – Olyan szép idő van, kiülünk a teraszra. Theresa Mansfeld már sietett is megteríteni a kinti asztalt. – Szép otthonotok van – állapította meg Axel Brinkmann. – Örülök, hogy végre találkozhatunk. – Itt maradsz vacsorára, ugye? – invitálta Katja. Brinkmann doktor az órára pillantott. – Igazság szerint már vissza is kellett volna érnem Freiburgba. Nagyon gyorsan szaladnak a percek. – Nem utasíthatsz vissza – tiltakozott az asszony. – Minden szökőévben jó, ha eljössz hozzánk. Maradj itt. – Jó, maradok – felelte a vendég egy sóhajtással. – Majd kitalálok magamnak valami mentséget, miért nem értem vissza időben. Bár nem szeretek hazudozni senkinek. – Megyek, előkészítem a vacsorát – indult be a házba Katja. – Beszélgessetek nyugodtan. Itt van egy üveg konyak is a jobb hangulat kedvéért. – Megfogtad az Isten lábát ezzel az asszonnyal, Robert – jelentette ki elismerően Brinkmann doktor, amikor Katja eltűnt a házban. – Tudom – bólintott dr. Anders. – Csodálatos feleség, anya és háziasszony, ráadásul kitűnő szakorvos. – Tényleg, szakorvosok! – kiáltott fel dr. Brinkmann. – Tudsz róla, hogy az egyik orvosnőtök jelentkezett nálunk? – Mikor? – lepődött meg a főorvos. – Néhány napja. – Nem emlékszel a nevére? – Dehogynem. Anja Clasen a neve és belgyógyász. – Nem létezik! – kiáltott fel Anders doktor. – Jelentkezett hozzátok? Erre innom kell egy kortyot. Kérsz te is? A vendég bólintott, s a házigazda teletöltötte a poharakat. – Egészségünkre. Elmondom, miért döbbentem meg ennyire. Clasen doktor kitűnő orvosnő, de nem értem, miért szeretne hozzátok menni, amikor az Erdei Klinikán is alig néhány hete állt munkába. – Nocsak. Különös – állapította meg Brinkmann doktor. – Talán nem tetszik neki a klinikátok?
– Eddig nem panaszkodott – felelte értetlenül a főorvos. – Nem értem az egész históriát. Pontosan tudja, hogy nagyon örültünk a jövetelének, mert nagy szükségünk volt egy jó belgyógyászra. Miért akar elmenni tőlünk? Miért keres máshol állást? – Talán tőle kellene megkérdezned. A főorvos értetlenül csóválta a fejét. – Nem is tudom, mit tegyek. Mit mondjak neki, honnan tudok a freiburgi próbálkozásáról? A jelentkezéseket mindenhol bizalmasan kezelik. Mivel magyarázzam, hogy mégis tudok róla? Azt hinné, kémkedem utána, azt pedig semmiképpen nem szeretném. – Próbáld meg megtudni tőle, miért akar elmenni. Beszélgess el vele, talán elmondja, mi nem tetszik neki nálatok. – Talán – ismételte dr. Anders. Eszébe jutott a beszélgetése Katjával Anja Clasenről. Az asszony azt mondta, úgy érzi, Clasen doktornő veszélyben van. A parkolóban erőszakosan beszélt vele egy ismeretlen férfi. Talán valóban van valami titok az életében? – Nagyon elgondolkodtál, Robert – hallotta barátja hangját. Talán voltak már gondjaid ezzel az Anja Clasennel? – Nem mondanám. Ugye ismered Viktor Uhligot? Belgyógyász, osztályvezető főorvos nálunk a klinikán. Mellette dolgozik Clasen doktornő. – Igen, tavaly találkoztunk. Emlékszem, milyen gyönyörű a felesége. Talán van közöttük valami, mármint Clasen doktornő és a főorvosa között? – Nem hiszem, de Katja szerint valaha volt. – Hogy érted? – Clasen doktornő elvált. A lánykori neve Römer. A heidelbergi egyetemen Irene Römer együtt járt Viktor Uhliggal, s volt valami románcuk is. – Gondolod, hogy ez kezdődött most újra? – Nem. Anja Clasen letagadja, hogy azonos lenne Irene Römerrel. – válaszolta Anders doktor. – Ez aztán különös – csóválta a fejét Axel Brinkmann. – Talán valami titkolnivalója van? – Én is erre gyanakszom – bólintott dr. Anders. – Katjának meggyőződése, hogy az asszony segítségre szorul. Veszélyben van. De
hiába próbáltam elbeszélgetni vele, nem értem el semmit. Igazság szerint nem erőltettem nagyon a dolgot, nem szeretek beleavatkozni mások magánéletébe. Most azonban félek, hogy ezúttal mégis meg kell tennem. – Volna egy javaslatom – mondta Brinkmann doktor. – Anja Clasen jövő héten személyes meghallgatásra bejön Freiburgba. Megismerkedem vele és megpróbálok kiszedni belőle valamit. Két nappal később Anders doktor összefutott a klinika folyosóján az új orvosnővel. – Jó, hogy látom, Clasen doktornő – üdvözölte. Igyekezett barátságos, nyugodt hangon beszélni. – Szeretnék néhány szót váltani Önnel, volna rám egy kis ideje? – Természetesen, főorvos úr. – Jöjjön, menjünk be az irodámba. A dolgozószobában Anders doktor hellyel kínálta kolléganőjét. – Mennyi ideje is dolgozik nálunk, Clasen doktornő? Az asszony egy pillanatra elgondolkodott. – Hat hete, főorvos úr. – És ezalatt a hat hét alatt sikerült már valamiféle mérleget készítenie? – Mérleget? – kérdezett vissza értetlenül az orvosnő. – Úgy értem, arról, hogy érzi magát a klinikán. Tetszik-e a munka. – Szeretem a hivatásomat, főorvos úr – tért ki az egyenes válasz elől Clasen doktornő. – Felmerült talán valami gond, probléma, amióta itt van? – Nem, nem is értem, miért kellett volna felmerülnie. Jól érzem magam az Erdei Klinikán, jó a hangulat, kedvesek a kollégák. – Jól kijönnek az osztályon Uhlig doktorral? – kérdezte a főorvos. Az asszony arca lángba borult. – Ő kérte a főorvos urat, hogy beszéljen velem? – csattant fel. – Nem, dehogy, miért kérte volna? Nem szokás a klinikán, hogy az orvosok hozzám szaladgálnának, ha valami gondjuk van a kollégáikkal. Megbeszélnek mindent egymás között. Mindössze úgy látom, magának kellemetlen Uhlig doktor törődése.
– Uhlig doktor úr nős, méghozzá úgy tudom, boldog házasságban él. Nem szeretném, ha esetleg... – Folytassa csak – biztatta a főorvos. – Nem szeretném, ha bárkiben is felmerülne, hogy más közünk is van egymáshoz, nemcsak a munka. Nem szeretem a pletykákat, – jelentette ki Anja Clasen. – Én sem szeretem – biztosította Anders doktor. – Éppen ezért kérem, hogyha bármilyen gondja lenne, forduljon hozzám. Ha úgy érzi, hogy terhes magának Uhlig doktor törődése... – Nem, dehogy – tiltakozott azonnal az asszony. – Ennek örülök. Még egyszer megismétlem, nyugodtan forduljon hozzám bizalommal, ha bármi problémája támadna itt a klinikán. – Ide hallgasson, főorvos úr – Anja Clasen hangja ingerültté vált. – Miért akarja mindenáron bebeszélni nekem, hogy problémáim lennének? – Szó sincs ilyesmiről – nyugtatgatta Anders doktor. – Bocsásson meg, ha megbántottam. – Nem bántott meg. – Clasen doktornő felállt. – Elmehetek? Gondolom, más mondanivalója már nincsen. – Kérem – állt fel a főorvos is. – Természetesen elmehet. Elgondolkozva nézett a távozó nő után. Most már ő is szilárdan hitte, hogy az asszony körül valami titok lappang. Viktor Uhlig doktor gyakran tért be ebédre vagy vacsorára az „Arany Mór” Szálloda éttermébe, ahol a személyzet már ismerte. Ezúttal már éppen végzett a vacsorával és a pincérnő eléje tette a számlát, amikor kinyílt az étterem ajtaja és Anja Clasen doktornő lépett be, egy ellenszenves arcú alacsony emberke társaságában. Nem vette észre azonnal a főorvost, aki így alaposan szemügyre vehette a kis embert. Az ismeretlen egy sarokasztal mellé állt és hívogatóan intett Clasen doktornő felé. – Ülj le – hallotta a hangját dr. Uhlig. A furcsa férfi arcán cinikus mosoly jelent meg. Anja Clasen helyet foglalt és az étlapot kezdte tanulmányozni. Arca ijesztően sápadt volt, egész megjelenéséből sugárzott az ideges-
ség. Látszott, hogy egyáltalán nem érzi jól magát a rosszarcú ember társaságában. Leengedte az étlapot és felpillantott – éppen Uhlig doktor szemébe. A nő összerezzent. Megpróbált mosolyogni, de ajka nem engedelmeskedett. Uhlig doktor felállt, megigazította nyakkendőjét és odalépett az asztalukhoz. – Jó estét, kedves kolléganő – hajolt meg. – Örülök, hogy látom. Nem zavarom? – Dehogy zavar – felelte az asszony Uhlig doktor legnagyobb meglepetésére minden habozás nélkül. – Foglaljon helyet, ha nem siet valahová. – Köszönöm – a főorvos leült. – Raimund – fordult Anja Clasen az alacsony férfihoz. – Bemutatom kollégámat, Uhlig osztályvezető főorvos urat az Erdei Klinikáról. Raimund Forstner. Egy ismerősöm – tette hozzá. Viktor Uhlig világosan látta, miért marasztalta udvariasan az orvosnő. Nem akart egyedül maradni ezzel a Raimunddal. Vajon ez a furcsa, ellenszenves férfi lenne a kulcsfigurája az asszony körül lappangó titoknak? – Ajánlhatom a vörösboros csirkét – szólalt meg. – Nagyon jól készítik el. – Mi a véleményed, Raimund? – fordult Anja Clasen a kísérőjéhez. – Nekem mindegy, mit választasz, Anja – felelte kellemetlen hangon a férfi. Homlokán veríték gyöngyözött, zsebkendőt vett elő és letörölte. – Bocsáss meg egy pillanatra, Anja – fordult aztán az asszonyhoz, felállt és az ajtóhoz sietett. Anja Clasen gyorsan közelebb hajolt Uhlig doktorhoz és váratlanul megragadta a karját. – Főorvos úr, kérhetek Öntől valamit? – Ha módomban áll, szívesen teljesítem – bólintott Uhlig doktor.
– Kérem, ne menjen el. Ne hagyjon most egyedül. Nem adhatok magyarázatot, talán majd egyszer elmondhatok mindent. Ugye nem kell sietnie? – Szívesen maradok – felelte a főorvos. – Tudja, hogy mindig szívesen beszélgetek magával azaz inkább csak beszélgetnék... – Kérem, ne kezdje megint – szakította félbe Anja Clasen. – Ne beszéljünk erről. – Anja, árulja el nekem, mi köti össze magát ezzel a férfival? Talán a barátja? – Méghogy a barátom! – a nő hangjából keserűség áradt. – Ha nem a barátja, akkor kicsoda? – Halkan! – intette az asszony. – Már jön is vissza. Forstner újra leült az asztalhoz. – Remélem, jól elbeszélgettél a kollégáddal, Anja – mondta furcsa hangon. – Jól megértjük egymást – felelte Clasen doktornő. – Bár így, magánemberként ritkán találkozunk. – Kár – tette hozzá dr. Uhlig. – Szívesen meghívnám egyszer hozzánk, megismerhetné a feleségemet is. A fiatal nő összerezzent az utolsó szavakra. – Miért? – Arcán váratlanul fájdalmas vonás jelent meg. A pincérnő lépett oda és felvette a rendelést, aztán egy másik pincér jött, hogy Forstner urat keresik telefonon. Amikor a férfi eltávolodott az asztaluktól, Uhlig doktor határozottan megszólalt. – Tudom, hogy te vagy az, Irene. Anja Clasen arca halottsápadt lett. – Miért... miért olyan biztos benne? – A végső bizonyíték a jobb csuklódon a forradás. Egy laborgyakorlaton szerezted, jól emlékszem rá. – Kérlek, Viktor, hagyd abba – nyögött fel az asszony. – De Irene, miért tagadod le, ki vagy valójában? – Kérlek, ne szólíts Irenének. Clasen doktornő vagyok, Anja Clasen, érted? Nem szabad tegeződnünk. Ó, Istenem... – Miért nem bízol bennem? – faggatta a főorvos. – Régen nagyon jól megértettük egymást.
– Régen... – a nő becsukta a szemét. Mintha könnyek csillogtak volna a lezárt szempillák alatt. – Régen minden másképpen volt. Néha visszasírom a heidelbergi időket, de az időt nem lehet visszafordítani. Sok minden történt azóta, Viktor. – Anja... szólíthatlak így? – Kérlek, ne. Ne is tegezz. – Félsz valamitől? – Igen – felelte halkan az asszony. – Nagyon félek. Most pedig fejezzük be ezt a beszélgetést. – De miért? Mondd el, mi a gondod. – Nem tehetem – hajtotta le a fejét Anja Clasen. – Ez a Forstner játszik valamilyen szerepet a problémáidban? – kérdezgette tovább Uhlig doktor. – Ő is – bólintott Anja Clasen. – Előtte egyetlen szóval se említsd, hogy régebbről ismerjük egymást. Kikészítene engem... Uhlig doktor megütközve nézett rá. – Jól van, Anja – válaszolta végül. – Bízhatsz bennem. Vigyázni fogok a szavaimra, megígérem. – Köszönöm – suttogta az asszony alig hallhatóan. Raimund Forstner ebben a pillanatban ült vissza melléjük. Izgatottnak és nyugtalannak tűnt. – Vacsora után azonnal el kell mennem – mondta. – Sürgős dolgom van Frankfurtban. De előbb még el kell intéznem veled valamit, Anja. – Nem tudom, megfelelő-e az idő... – Vacsora után felszaladunk hozzád és megbeszélünk mindent, világos? – kérdezte fenyegetően Forstner. Az asszony lehajtotta a fejét. Szánalmasan reszketett, kiszolgáltatottnak, nyomorultnak tűnt ebben a pillanatban. Amikor kihozták a vacsorát, az orvosnő alig evett néhány falatot, aztán eltolta maga elől a tányért. – Mi az, drágám? – szólt oda színlelt aggodalommal a testes férfi. – Nincs étvágyam. – Talán megfeküdte valami a gyomrodat? – Nagyon is jól tudod, mi bajom! – csattant fel váratlanul Anja Clasen.
– De drágám, mit jelentsen ez a hang? – Ne haragudj – az orvosnő lehajtotta a fejét. – Kérlek, bocsáss meg. Nem akartam... – Jó kislány – mondta elégedetten Raimund Forstner. – Most egy kis időre egyedül hagylak a kollégáddal, van néhány elintéznivalóm Bergesfeldenben. Kérlek, Anja... – Nem kell kérned – szakította félbe Clasen doktornő. – Felnőtt ember vagyok, tudom, mi a dolgom. – Csakugyan? – vágott vissza gúnyosan az alacsony ember. – Nem voltál mindig ilyen engedelmes. Az asszony nem bírta tovább a kínzást, felugrott és kisietett az étteremből. Uhlig doktor már mozdult, hogy utánamenjen. – Hagyja – tartotta vissza Forstner. – Többször rendezett már ilyen jelenetet. Régóta ismerem már Anját. Nem tudta, hogy pszichiátriai kezelés alatt is állt? – Clasen doktornő? – kérdezte hitetlenül a főorvos. – Nem mondhatok többet, de talán kérdezze meg őt magát, néhány perc múlva úgyis visszajön. További kellemes estét kívánok, doktor úr. – Engedjen meg még egy utolsó kérdést – állította meg Uhlig doktor. – Nos? – Milyen alapon beszél maga ilyen hangon Clasen doktornővel? A stílusa igencsak kifogásolható, Forstner úr. – Valóban? Én nem így gondolom. Anja más beszédből nem ért. Maga nem ismeri őt. – Nem, valóban nem – hazudta gyorsan Uhlig doktor. – Megsejtette, hogy az Anját fenyegető veszély ettől a férfitól ered. A fiatal nő néhány perc múlva valóban visszajött, s leült az asztalhoz. – Ne haragudjon – mondta elgyötörten. – Kicsit ziláltak az idegeim. Kérem, bocsásson meg. – Nincs mit megbocsátanom – biccentett a főorvos. – Igyon egy pohár bort, az majd segít. Forstner úr már amúgy is menni készül. A kövér ember felállt.
– Ugye leszel olyan jó, Anja, és kifizeted a számlát? Egy óra múlva a lakásod előtt leszek a kocsival. Viszlát. Ezzel elégedetten kivonult az étteremből. – Mi köti össze magát ezzel az emberrel? – ismételte meg sokadszorra a kérdést Uhlig doktor. – Mitől fél? – Nem mondhatom el, hosszú, elég rémes történet – felelte halkan az asszony. – Nem mondhatom el senkinek, tekintettel kell lennem másokra is. Ha megtörném a hallgatásomat, tönkretennének. – Kell legyen valami kiút – biztatta a főorvos. – Nincs, ha már valaki így hozzá van kötve a hazugsághoz. Valami mást viszont el kell mondanom. Elmegyek az Erdei Klinikáról. – Ezt nem mondhatja komolyan! – kiáltott fel Viktor Uhlig. – Szükségünk van magára, maga jól képzett, kitűnő szakorvos. – Sajnálom, de nem maradhatok. Meg kell próbálnom máshol újra kezdeni. – Szökni akar? De hát mi elől menekül, Anja? A nő azonban csak a fejét rázta. – Nem mondhatom el – suttogta. – Nem tehetem. – Hová akar menni? – Jelentkeztem a freiburgi egyetemi klinikán – felelte már nyugodtabban Anja Clasen. – Remélem, ott újra tudok kezdeni mindent. – És Forstner? – Nem tudom, mi hogyan lesz. De egy biztos: segíteni senki nem segíthet rajtam. – Későn jöttél – fogadta férjét szemrehányóan Eva Uhlig. – Igen, drágám és nagyon sajnálom. Tudod, hogy van ez. Eva tudta, mit jelent az orvosi hivatás, hiszen régebben maga is műtősnővérként dolgozott az Erdei Klinikán. – Éhes vagy? – kérdezte. – Nem, beugrottam az Arany Mórba és bekaptam valami vacsorát. – Úgy... – De Eva, miért keresel minden mögött valami rejtett értelmet? Tudtam, hogy ma sok dolgod volt, nem akartalak azzal terhelni, hogy még vacsorát is kelljen főznöd.
– Azért hazatelefonálhattál volna – jelentette ki az asszony. – Egyébként is szeretnék már elbeszélgetni veled. – Jaj, Eva, nagyon fáradt vagyok – mondta panaszosan a belgyógyász. – Mindig találsz valami kibúvót. Az az érzésem, valami nincs rendben. Nyomaszt valami? Gondjaid vannak? Tudod, hogy mindent elmondhatsz nekem. Gyere, üljünk le, beszélgessünk egy kicsit. Eva gyengéden megfogta férje kezét és megcsókolta az arcát. Uhlig doktor azonban kibújt az öleléséből. – Tudod, hogy ki nem állom, ha úgy beszélsz velem, mint egy gyerekkel, Eva. Az asszony megtorpant. – Miért beszélsz így velem? – kérdezte csodálkozva. – Érzem, hogy valami bajod van. Elég jól ismerlek ahhoz, hogy az ilyesmit azonnal meglássam rajtad. – Hagyjuk – kérte a férfi. – Bocsáss meg, ha durva voltam. Nehéz napom volt. – És milyen az új kolléganő? – kérdezte Eva, aztán meglepve látta, hogy férje összerezzent az érdeklődésre. Az asszony szívébe belemart a szerelmes nő féltékenysége. – Nagyon jó szakorvos – felelte Viktor Uhlig. – Meg vagyunk elégedve vele. – És emberileg milyen? – De Eva, muszáj ezt éppen ma kitárgyalni? – Nem – az asszony hangja szomorúan csengett. – Nem. Tudod, hogy nem szoktalak faggatni, ha magadtól nem akarsz elmondani valamit. Csak segíteni szeretnék. – Nincs semmi gondom – jelentette ki határozottan a férje. – Csak rettenetesen fáradt vagyok és el is megyek lefeküdni. Jó éjszakát, kedvesem. Felhúztad az órát? – Igen – suttogta Eva. Maga sem tudta, miért ilyen bánatos. Férje igazán jó férj volt, nagyon szerette őt és mindig hűséges volt hozzá. Nemigen lehetett komoly oka féltékenységre. Most azonban feltűnt megváltozott magatartása. Az utóbbi napokban idegesen, ingerülten jött haza, alig váltott vele néhány szót, leginkább már ment is lefeküdni.
Hallotta, hogy a fürdőszobában folyik a víz, aztán elaludt a villany a hálószobában. Eva töltött magának egy pohár konyakot. Tudta, hogy nincs oka szemrehányásra, hiszen maga is ismerte a munkát az Erdei Klinikán, tudta, mennyire a magánélet rovására mehet a fáradtság. Most azonban mást érzett. Habozva a telefonkönyv után nyúlt és kikereste az „Arany Mór” számát, ahol őt magát is ismerték. Tétovázott még egy pillanatig, aztán tárcsázott. – Jó estét, Eva Uhlig vagyok – kezdte. – Szeretném megkérdezni, ott van-e még Önöknél a férjem. – Körülbelül egy órája már elment – felelte az egyik pincérnő. – Megengedne még egy kérdést? – Parancsoljon. – Egyedül volt a férjem? Eva görcsösen igyekezett, hogy a kérdés könnyednek tűnjön. – Egy kolléganőjével volt, Anja Clasen doktornővel. – Értem. Eva letette a kagylót. Töltött magának még egy pohárral, aztán hirtelen sírva fakadt. Az ég szerelmére, miért hazudott neki Viktor? Mit akart eltitkolni előle? Talán van valami közötte és az új orvosnő között? Elhatározta, hogy végére jár a dolognak, de megfogadta, hogy amíg ki nem deríti az igazságot, nem beszél erről többet Viktorral. Hiszen lehet, hogy alaptalanul vádolja magában... Két nappal később azonban szörnyű felismerés várt Eva Uhligra. Férje tudta nélkül bement az Erdei Klinikára, gondolta, megvárja Viktort a munkaidő végeztével és együtt mennek majd haza. Amikor Uhlig doktor kilépett az épületből, Eva előrehajolt autójában ülve. Egy csinos fiatal nő jött a férje mellett, együtt lépkedtek le a lépcsőn, s Eva látta, hogy elmélyülten beszélgetnek valamiről. Végül azonban biccentettek egymás felé, aztán mindketten beszálltak saját autójukba. Eva is elindult, de útba ejtette még a portát.
– Bocsásson meg, Ida nővér – szólította meg az ügyeletest. – Megmondaná, ki az a hölgy, aki az előbb jött le a férjemmel? – Anja Clasen doktornő. Új orvos a klinikán. – Igen, igen, köszönöm. Eva kisietett és újra kocsiba ült. Igyekezett tartani magát, miközben kikanyarodott a főútra. Látta, hogy előtte a két autó a tóhoz vezető kis útra kanyarodik. Eva Uhlig maga is elszántan arrafelé vette az irányt. Összerezzent, amikor a tóparti étterem előtt megpillantotta mindkét autót. – Ó, nem – suttogta kétségbeesetten. – Nem lehet igaz! Óvatosan az épülethez osont és benézett az egyik ablakon. Férje és Anja Clasen élénken beszélgetve ültek egy asztalnál. Eva nem akart többet látni. Megfordult és sírással küszködve beszállt autójába. Nem tudott az útra figyelni, a kanyarban kishíján balesetet is okozott, mikor meg akart előzni egy teherautót. Kikormányozta kocsiját az út szélére és megállt. – Ó, Istenem – nyögött fel a kormányra görnyedve. – Miért? Miért? Hazaérve megpróbált nyugodtan gondolkozni, de egyre idegesebben várta Viktor hazajöttét. Férje másfél órával később érkezett meg, Eva hallotta, ahogy megcsördült a kulcs a zárban. – Szép jó estét, drágám – lépett be Viktor Uhlig a nappaliba. – Ne haragudj, hogy késtem egy kicsit. Vajon milyen mentséget fog kitalálni? – gondolta az asszony. Vagy talán megmondja végre az igazságot? – Tovább kellett bent maradnod a klinikán? – kérdezte és igyekezett, hogy ne remegjen a hangja. – Igen, sajnos. Tudod, milyen ez a munka. Eva lehunyta a szemét. Azt hitte, mindjárt ráomlik a mennyezet. Miért hazudik a férje? Mit akar eltitkolni előle, miért nem mondja meg az igazat? – Nagyon csöndes vagy ma – mondta a férje. – Ó, nem, semmi baj – tiltakozott Eva. – Igazán semmi.
A főorvos azonban ismerte a feleségét, tudta, hogy valami nyomasztja az asszonyt, de nem is sejtette, hogy Eva látta őt ma délután Anja Clasennel. Nem akarta elmondani az asszonynak régi ismeretségét Anjával, egyszerűen nem akart alaptalan féltékenységet, bánatot ébreszteni az asszonyban. Nem is sejtette, hogy tapintatossága az összeomlás szélére taszította Evát. Másnap reggel, amikor a belgyógyász főorvos megérkezett a klinikára, Cornelia nővér már várta. – Kamphausen úr nagyon rosszul van – fogadta a rossz hírrel. – Kérem, azonnal jöjjön, doktor úr. A folyosó másik oldalán Clasen doktornő bukkant fel. – Jó, hogy jön, kolléganő – fordult feléje a főorvos. – Elkísérhet Kamphausen úrhoz. Cornelia nővér nyomában siettek a betegszobába. Kamphausen szervezetében ismét veszélyesen nagy mennyiségű víz halmozódott fel, s állapota egyre rosszabbra fordult. – Nagyon gyenge a keringés. Azt hiszem, elkezdődött a kómába zuhanás. – Akkor pedig már semmit nem tehetünk érte – mondta halkan Anja Clasen. – Át kell vinnünk az intenzív osztályra. Csöndesen álltak a beteg ágya mellett. A férfi nem volt eszméleténél, nehezen, akadozva lélegzett. A víz elérte a tüdőt is. – Át kell vinnünk – ismételte meg Clasen doktornő, s amikor a főorvos nem felelt, élesen tette hozzá. – Csak nem akarja hagyni így feküdni itt? – Nem tudunk már segíteni rajta – válaszolta kis szünet után Uhlig doktor. – Gondolja meg, ha átvisszük az intenzívre és rákapcsoljuk az életbentartó készülékekre, csak a kínjait hosszabbítjuk meg. Így nem érez semmi fájdalmat. – Én mégis szükségesnek érzem – jelentette ki az orvosnő. – Jól van – bólintott Viktor Uhlig és a nővérhez fordult. – Cornelia nővér, kérem, intézkedjen, hogy Kamphausen urat a lehető
leggyorsabban átszállítsák az intenzív osztályra. Értesítsék a feleségét is. – Annyira rossz a helyzet? – kérdezte halkan Cornelia nővér. – Sajnos igen. Félek, hogy a beteg a végét járja. Elgondolkozva indultak vissza az orvosi szobák felé. – Szörnyű dolog a tehetetlenség – szólalt meg végül Anja Clasen. – Állni és nézni, ahogy egy beteg meghal. – A tévhittel ellentétben mi sem vagyunk urak élet és halál fölött – felelte komolyan a főorvos. – Nemcsak a betegekét, de a saját betegségeinket sem tudjuk legyőzni. Az orvosok sem élnek örökké. Még a legjobb szakember sem képes halhatatlanná tenni saját magát. Annelise Kamphausen délután megérkezett az Erdei Klinikára. Arca még mindig sápadt és nyúzott volt. – Megmondjam neki én? – fordult Uhlig doktor Anja Clasenhez. – Nem kell. Én vállalom. Egy nő könnyebben tud ilyesmiről beszélni egy másik nővel. Kinyitotta az ajtót és behívta az asszonyt. – Foglaljon helyet, Kamphausenné. A törékeny termetű kis asszony görcsösen szorongatta kopottas táskáját. Egészen a fotel szélére ült és félve nézett az orvosnőre. – Hogy van a férjem? Anja nagy levegőt vett. Mintha segélykérő pillantást vetett volna Uhlig doktor felé, de aztán összeszedte magát. – Kérem, Kamphausenné, legyen erős. – Ó... Nem! Nem! – jajdult fel az asszony. – Csak nem...? – A férje él – felelte gyorsan Anja Clasen. – De az állapota válságos. Többé nem óvhatjuk meg Önt az igazságtól. Fel kell készülnie a legrosszabbra. – De hát maguk, orvosok, semmit sem tudnak tenni érte? Segítsenek rajta! – Mindent megtettünk – szólalt meg Uhlig doktor is. – De a mi tudásunk is véges. A férje betegsége gyógyíthatatlan. Szerencsés körülmények között javítani lehet az állapotán, vagy legalábbis stabilizálni, a férjénél azonban már semmi nem segített.
Az asszony halkan sírni kezdett. Hagyták, hadd sírja ki magából az első megrázkódtatást, aztán, amikor kissé magához tért, ő maga igyekezett összeszedni magát. – Mennyi ideje van még hátra? – kérdezte halkan. – Nem tudom – felelte őszintén a főorvos. – Lehet, hogy napok, lehet, hogy csak órák. – A bizonytalanság a legrosszabb – sóhajtotta az asszony. – Most már biztos, hogy meg fog halni? – kérdezte még mindig reménykedve. – Teljesen biztosak soha nem lehetünk, de a férje mája már egyáltalán nem működik. – Bemehetek hozzá? – Még valamit tudnia kell – mondta válasz helyett Uhlig doktor. Az asszony megrettenve nézett rá. – A férjét átvittük az intenzív osztályra, ott jobb a felszereltség. Annelise Kamphausen lehajtotta a fejét. Mintha kezdett volna beletörődni a sors akaratába. – Clasen doktornő elkíséri Önt a férjéhez – állt fel dr. Uhlig. – Jöjjön, asszonyom – állt fel az orvosnő is. – Legyen erős. Erősnek kell lennie. Egyszer mindannyian el fogunk indulni ezen az úton. – Igaza van – suttogta az asszony, aztán hangtalanul indult el az orvosnő nyomában. A beteg műszerekhez kötve feküdt az ágyán, s Hildegard nővér ült mellette. – Azt hiszem, nagyon közel a vég – jelentette halkan, hogy Kamphausenné ne hallhassa meg. – Ó, Heinrich – suttogta a kis asszony. – Miért kellett annyit innod? Nem figyelmeztettelek? Miért nem hallgattál rám? – A férje nem hallja Önt, asszonyom. Eszméletlen. – Magához tér még egyszer? – Neki lenne jobb, ha nem térne magához többé. Ez a betegség az utolsó stádiumában nagyon heves fájdalmakkal jár. – Itt maradhatok vele egy ideig? – Természetesen. Itt maradhat, ameddig csak akar.
Délután három órakor Hildegard nővér lépett be Anja Clasenhez az orvosi szobába. – Kamphausen úrnál beállt a halál, doktornő. Jöjjön át, kérem. Az orvosnő leverten indult az intenzív osztályra. Heinrich Kamphausen anélkül halt meg, hogy akár egyetlen percre is visszanyerte volna eszméletét. A felesége sírva állt az ágya mellett. – Egyetlen szót sem szólt... egyetlen szót sem... – zokogta. – Jöjjön, asszonyom. Most már nincs miért itt maradnia. Anja kikísérte a síró asszonyt, Hildegard nővér pedig letakarta a halottat. Heinrich Kamphausen arca békés volt, nem tükröződött rajta sem félelem, sem pedig fájdalom. Sorsa megkímélte a kínos haláltól. Uhlig doktor és Anja Clasen munka végeztével kiautózott a városból, hogy nyugodtan beszélgethessenek. – Anja – kezdte újra a főorvos. – El kell mondanod mindent. Segítségre van szükséged, igaz? A nő lehajtotta a fejét. – Igen – suttogta alig hallhatóan. – Mondj el mindent, biztosan tudok segíteni – biztatta az orvos. – Számomra már nincs segítség. – Kérlek, Anja, csak egyetlen kérdésemre felelj, de arra őszintén. Zsarol téged valamivel ez a Forstner? – tette fel a kérdést egyenesen Uhlig doktor. Anja Clasen rémülten nézett rá. – Igen – suttogta kiszáradt szájjal. – Teljesen a markában vagyok. – Anja, a zsarolás ellen csak úgy lehet védekezni, ha az ember kifogja a zsaroló vitorlájából a szelet. Bízzál bennem. Vagy fordulj a hatósághoz. – Azt nem! – sikoltotta megrettenve az asszony. – Éppen azt nem tehetem! – Akkor pedig a zsarolásnak soha nem lesz vége. Soha többé nem találhatsz nyugalmat sehol. Ez az ember mindenhová követni fog. Mondd el, miről van szó.
– Nagyon nehéz – sóhajtotta a nő. – Kérlek, ne most. Menjünk vissza a városba. Ha Forstner rájön, hogy gyakran találkozunk, nem is tudom, mire lesz képes. Az pedig még rosszabb lenne, ha a feleséged hallana meg valami pletykát. Viktor, nem sodorhatod veszélybe a házasságodat. – Eva okos asszony, fel sem merül benne rossz gondolat. – Beszéltél már vele rólam? A hiedelbergi időket elmondtad neki? – Nem – felelte zavartan a férfi. – Miért mondtam volna el? Az az idő elmúlt, most már egyszerűen csak barátot látunk egymásban. Nem vagyok szerelmes beléd és nem is leszek soha többé. Az asszony halványan elmosolyodott. – Nagyon kedves tőled, hogy ezt egyenesen megmondod, Viktor. Az az igazság, villámcsapásként ért, amikor egyszercsak összetalálkoztunk a klinikán. Ismeretlen akartam maradni és akarok ma is. Én is barátnak tekintelek téged, semmi másnak. – Felnőtt emberek vagyunk – mondta a főorvos. – Őszintén meg tudunk beszélni mindent. A házasságomat ez egyáltalán nem veszélyezteti. – Remélem is – felelte az asszony. – De az én bajomra te sem tudsz orvosságot. Holnapután bemegyek Freiburgba, hogy személyesen is bemutatkozzak a klinikán. – Szóltál már erről Anders doktornak? – Nem. Szégyellem magam előtte. Sajnálom, hogy csalódást kell okozzak neki. – De hát miért nem maradsz? Senki nem fogja megtudni az igazi nevedet. – Nem, képtelen vagyok itt maradni. Ahol csak felbukkantam eddig, bajt hoztam másokra. Félek, hogy a régi kapcsolataink miatt te is kellemetlen helyzetbe kerülhetsz. Soha életemben nem volt szerencsém. – Túl pesszimista vagy. – Nem ismered a helyzetemet. – Sajnos nem. De Forstner tett valami célzást... – Mire? – rezzent össze az orvosnő. – Hogy idegbeteg vagy. – Szemenszedett hazugság! – csattant fel Anja Clasen.
– Mégis, honnan vehette? Látta, hogy az asszony elpirul és tudta, hogy az előbb nem mondott igazat. – Fogalmam sincs, honnan szedte – felelte Clasen doktornő érdes hangon. – Nem is akarok erről többet beszélni, kérlek, te se hozd szóba. – Ahogy akarod, Anja. De így biztosan nem tudok segíteni rajtad. – Nem is kell. Nekem nem segíthet senki. Menjünk vissza a városba, négykor megbeszélésre jön Forstner. – Egyszerűen ki kellene hajítani azt az aljas zsarolót! – tört ki Uhlig doktorból a felháborodás. – Kérlek, Viktor, ne törődj vele. Ne akarj találkozni Forstnerrel, hidd el, nagyon veszélyes ember, gátlástalan és semmitől sem riad vissza. – Honnan ismered egyáltalán? – Ápoló volt abban a kórházban, ahol én is dolgoztam. – válaszolta fáradtan az asszony. – És te hagyod, hogy egy ápoló zsaroljon? – Hagyjuk ezt, könyörgök. Nem veszed észre, hogy csak fájdalmat okozol a kérdéseiddel? – mondta panaszosan Anja Clasen. Lehajtotta a fejét és halkan sírni kezdett. Ez volt az első alkalom beszélgetéseik során, hogy Uhlig doktor sírni látta. A főorvos várt néhány percet, aztán vigasztalón átölelte az asszony vállát. – Ne haragudj, Anja – mondta halkan. – Nem akartalak bántani. – Semmi baj – suttogta Anja Clasen. – Úgy viselkedem, mint egy buta kislány. A visszaúton Bergesfeldenbe egyikük sem szólt egy szót sem. Uhlig doktor néha oldalra pillantott és figyelte, hogy az asszony arca időről időre fájdalmasan megvonaglik. Nyomasztotta a tehetetlenség, hogy nem tud segíteni rajta. Felvetődött benne, hogy beszél a dologról Anders doktorral, de hogyan tehetné? Megígérte Anjának, hogy senkinek sem szól a titkairól egy szót sem. – A férjemet keresem – mondta Eva Uhlig az Erdei Klinika portásának.
– Ó, Uhligné, sajnos a férje házon kívül van. Körülbelül egy órája elmentek valahová Clasen doktornővel, de ötre biztosan visszajön a főorvos úr. – Megvárom a kantinban – bólintott nehéz szívvel Eva. Leült, rendelt egy csésze kávét és várt. Szótlanul üldögélt, amíg egyszercsak fel nem tűnt mellette Katja Anders, aki természetesen azonnal felismerte az egykori műtősnővért. – Eva! Nahát, micsoda meglepetés! Régóta nem láttuk már a klinikán. Leülhetek egy percre? – Hogyne, doktornő. Örülök, hogy újra látom. Katja azonnal látta, hogy a fiatal nő egész testében reszket, s idegesen ökölbe szorul a keze. A szeme alatt sötétlő árkok álmatlan éjszakára vallottak. – Nem tetszik maga nekem – mondta Katja őszintén. – Valami nincs rendben? Az asszony fásultan legyintett. – Nem, nem doktornő. De kérdezhetek én is valamit? – Természetesen. – Mondja csak, ez az új doktornő... Clasen doktornő... Clasen doktornő... Szóval... – Értem – vágott közbe a jó emberismerő Katja. – Nyugtalanítja és nyomasztja, hogy a férje sokat van együtt Clasen doktornővel, igaz? – Igen! És szeretném megkérni, doktornő, beszéljen a férjemmel! Egyedül Önt merem megkérni rá. Nekem nem mond igazat a férjem, elhallgatja, ha ezzel a nővel tölti az időt. Miért hazudik a szemembe? Gondolja, hogy viszonyuk van egymással? – Ezt én nem tudom megítélni – felelte őszintén a főorvos felesége. – A férje nem beszélt otthon az új kolléganőjéről? – Említette, de mindig csak a munka kapcsán és szigorúan Clasen doktornőként. Én már semmit nem értek, doktornő. Hogyan okozhatott nekem Viktor ekkora csalódást? Most is azzal a nővel van valahol. Katja Anders látta, hogy a fiatalasszony közel áll a síráshoz. – Kedves Eva – kezdte gyengéden, s megfogta az asszony reszkető kezét. – Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Mi lenne, ha
szép nyugodt körülmények között megbeszélne mindent a férjével? Talán kiderül, hogy egészen másról van szó, mint amire gyanakszik. – Nem hiszem – felelte keserűen Eva Uhlig. – Örökké azzal a nővel van együtt. Mi más oka lenne rá, ha nem az, hogy viszonyuk van? Katja tudta, hogy óvatosnak kell lennie a válasszal. Ő maga sem látta át tisztán a helyzetet. Lehet, hogy újra fellobbant a régi szerelem Uhlig doktor és Anja Clasen között? Katja úgy érezte, nincs joga erről beszélni az orvos felesége előtt. – Ha az én véleményemre kíváncsi, nem hiszem, hogy bármi is lenne közöttük – mondta. – Egyetlen tanácsot adhatok csak: beszéljen a férjével. – Bár tudná, doktornő, hogy szenvedek! – jajdult fel az asszony. – Ez az Anja Clasen válságba sodorhatja a házasságunkat. Katja egy pillanatig maga is teljes tanácstalanságot érzett. Megpróbált témát váltani, de látta, hogy az asszony gondolatait nem lehet elterelni. Eltűnődött, vajon ő maga mit tenne hasonló helyzetben. Hiába törte azonban a fejét, nem talált választ. – Eva! – szólalt meg hirtelen. – Ne forduljon hátra. A férje bejött a kantinba. Clasen doktornő is vele van. Most lenne a legjobb alkalom egy őszinte beszélgetésre. Amikor a belosztály főorvosa megpillantotta feleségét, észrevehetően összerezzent. – Eva, hogy kerülsz te ide? – kérdezte csodálkozva. – A közelben volt dolgom, gondoltam, benézek hozzád, de el voltál foglalva. Kínos csend támadt, amelyet végül Uhlig doktor tört meg. – Meg kellett beszélnünk Clasen doktornővel egy problémát és úgy gondoltuk, jobb lesz, ha házon kívül intézzük el, ahol senki nem zavar. Clasen doktornő, bemutatom a feleségemet. – Örülök – nyújtotta a kezét az orvosnő. – Én akkor talán nem is zavarok – mondta Eva. – Otthon sok dolgom van. Ha a túlóráid miatt ma is később jössz haza, légy szíves, legalább telefonálj. Felállt és már indult is. A három ember szótlanul nézett utána. – Mi baja van? – szólalt meg Viktor Uhlig.
– Vajon mi? – kérdezett vissza kissé élesen Katja. – Főorvos úr, beszélhetnénk néhány percig négyszemközt? Anja Clasen felé fordulva folytatta. – Nem Önről van szó. Azaz, nem közvetlenül. – Értem – felelte fojtottan Anja és elsietett. – Árulja el, Anders doktornő, mit jelentsen ez az egész? Mit akart itt a feleségem? – kérdezte hevesen Uhlig doktor. – Kérem, üljön le, doktor úr – felelte Katja nyugodtan. – Szeretnék komolyan beszélni Önnel. Hát nem veszi észre, mennyire szenved a felesége? – Szenved? De hát miért? Semmi oka rá! – Csakugyan? Gondoljon csak bele. Magáról azt tartják a klinikán, hogy jó férj és boldog házasságban él, mégis, szinte minden percét Clasen doktornővel tölti. Egyébként azóta bizonyosságot nyertem. Clasen doktornő lánykori neve Römer volt, így tényleg azonos az egykori heidelbergi iskolatárssal. – Tudom, mit gondol magában, de higgye el, nincs igaza – felelte Uhlig doktor. – Biztos benne? Nem lehet, hogy megmaradt valami a heidelbergi szép napok emlékéből? Egy új kaland? – Katja hangjában enyhe gúny érződött. – Butaság – felelte határozottan a főorvos. – Alaptalan gyanúsítás. – Ne legyen már ilyen érzékeny – vágott vissza Katja. – A házassága komoly válságba is kerülhet. Mondja el őszintén a feleségének, mi köti össze magát Anja Clasennel, azaz Irene Römerrel. A feleségének joga van tudni. Minden eltitkolt érzés, töréshez vezethet a házastársak között. A belgyógyász egy ideig tűnődve nézte Katját. – Szeretnék bizalommal lenni magához – mondta végül. – Örülnék neki – bólintott az orvosnő. – Tudja, hogy kiálltam már néhány próbát az Erdei Klinikán. Ketten talán találunk valami megoldást. – Igen, csakhogy megígértem, hogy ezekről a dolgokról nem beszélek senkinek. – Néha jobb megszegni egy ígéretet, mint elrontani egy egész életet. Mondjon el mindent.
– Előbb hozok egy csésze kávét. Maga is iszik egyet? – Szívesen – bólintott Katja. Nem érezte igazán jól magát. Nem volt biztos benne, Robert helyeselné-e, amit most tesz. Uhlig doktor visszajött az asztalhoz a csészékkel. – Olyan dologról van szó, amelyet magam sem ismerek igazán – kezdte nehezen. – Tény, hogy Clasen doktornőt zsarolják. – Micsoda? – A zsaroló neve Forstner és az „Arany Mór” Szállodában lakik. Azt azonban nem tudom, mivel tartja kézben Anját. – Miért tagadta le Clasen doktornő, hogy azonos Irene Römerrel? – Nem akarta tovább használni azt a nevet. Végül is teljesen jogszerű az is, amit most használ. – De miért? – Nem mondta el. Nem beszél ezekről a dolgokról. Higgye el, a tiszta barátságon kívül semmi más nincs közöttünk. Segíteni szeretnék Anján, ennyi az egész. – Csakhogy ez törést idézhet elő a házasságában – figyelmeztette Katja. – Ne értsen félre, nem akarok beleszólni a magánéletébe, de olyan szörnyű volt boldogtalannak látni Evát. Csak azt mondhatom, beszéljen meg mindent a feleségével. – Még egy embert beavassak? És Anja mit fog szólni hozzá? – Ahogy gondolja, doktor úr – csóválta meg a fejét Katja Anders. – Döntse el, mi fontosabb magának. Anja Clasen, vagy a mindeddig boldog házassága. Anja Clasen nagyon elveszettnek érezte magát a freiburgi egyetemi klinika folyosóján. A személyzeti osztályra igyekezett, de a rengeteg ajtó között elvesztette az irányt és tanácstalanul megállt. – Segíthetek valamit? A rokonszenves férfihangra megfordult. Magas, kisportolt alkatú, szőke férfi állt mögötte. – Igen, legyen szíves – felelte Anja könnyedén elpirulva. – Axel Brinkmann doktor vagyok – mutatkozott be a férfi. – Itt dolgozom, úgyhogy elég jól kiismerem itt magam. Hová tart?
– Anja Clasen doktornő a nevem – mondta az asszony. Egy pillanatra mintha meglepetés suhant volna át a férfi arcán. – A személyzeti osztályt keresem – folytatta. – Ott kell jelentkeznem bemutatkozásra. – Elkísérem – ajánlkozott Axel Brinkmann. Ez tehát a rejtélyes Anja Clasen – gondolta magában. Jól emlékezett a beszélgetésre Anders doktor házában. – Köszönöm a segítségét – bólintott Anja. A magas férfi társaságában valahogy biztonságban érezte magát. – Honnan jön? Messziről? – érdeklődött Brinkmann doktor. Anja csak röviden válaszolt. Nem is sejtette, hogy a férfi mennyi mindent tud róla és nem akart sokat elárulni magáról. Fellifteztek az emeletre, aztán továbbmentek egy hosszú folyosón. – Micsoda útvesztő – mondta Anja Clasen. – Könnyen el lehet tévedni. – Igen, ha valaki nem ismerős errefelé. Volt már látogatónk, aki három óra hosszat bolyongott az épületben. – Lehet, hogy velem is ez történt volna, ha nem siet a segítségemre – mosolyodott el az asszony. – Már itt is vagyunk – állt meg Brinkmann doktor. – Dr. Brenner az új jelentkezőkért felelős kolléga. Ugye nem kezdő már? – Nem. – Mi a szakterülete? – Belgyógyász vagyok. – Megkérdezhetem, jelenleg hol dolgozik? Az asszony tétovázott, aztán fölemelte a fejét. – Azt hiszem, ezt a kérdést majd Brenner doktor előtt kell megválaszolnom. – A világért sem akartam megbántani. – Szabadkozott a férfi. – Köszönöm a segítségét – búcsúzott Anja. – Nincs mit. Sokáig marad Freiburgban? – Nem tudom – felelte Anja őszintén. – A környék tetszik, szívesen élnék itt. – Elfogadna idegenvezetőnek? Ma délután véletlenül szabad vagyok.
Az asszony gondolkodás nélkül igent mondott a rokonszenves férfinak. – Örülök, hogy segít nekem – mondta. – Szívesen elfogadom az ajánlatát, de egyet már előre meg kell mondanom. – Tessék. – Ne hívjon meg egyetlen étterembe sem. Ha eszünk valahol, magam fizetem a számlámat, rendben? – Ahogy gondolja. A magam részéről soha nem voltam a közös kassza híve – nevetett a férfi és névjegyet húzott elő, amelyen rajta állt a telefonszáma is. – Ha végzett Brenner doktornál, hívjon fel. De nehogy megszökjön előlem. Egy perc múlva a fiatal nő már egyedül állt a folyosón. Habozva lépett a mutatott ajtóhoz, és bekopogott. – Tessék! – szólt ki egy erélyes hang. Anja belépett a nagy, levegősen berendezett szobába. Az íróasztal mögül magas férfi állt fel. – Anja Clasen doktornő vagyok. – Brenner doktor – mutatkozott be a szemüveges férfi, és kezet nyújtott. – Örülök, hogy idetalált. Sokan eltévesztik az épületben az utat. – Én is így jártam volna, de Brinkmann doktor úr a segítségemre sietett és elkísért Önhöz. – Értem. Foglaljon helyet, doktornő. Megkínálhatom valamivel? – Talán egy csésze kávét kérnék. Elfáradtam az úton. Brenner doktor kiszólt a titkárnőjének. – Nos, Clasen doktornő, az írásos anyagait ismerem – fordult viszsza. – De személyesen is el szoktam beszélgetni a jelentkezőkkel. Belepillantott az előtte fekvő dossziéba. – A leánykori neve tehát Römer. Hirtelen csend borult a szobára. Amikor Brenner doktor felpillantott, meglepve látta, hogy az aszszony arca mészfehér. – Talán nem érzi jól magát, doktornő? – De, igen... Igen, Römer volt a nevem. Brenner a homlokát ráncolta.
– Ismerősnek tűnik ez a név, de nem tudom honnan. Úgy tűnik, mintha régebben hallottam volna. – Elég gyakori név – vágott a szavába hevesen az orvosnő. – A válás után mindenesetre megtartottam a férjem nevét. – Nem mintha a névnek bármi jelentősége lenne – vont vállat Brenner doktor. – Jelenleg tehát a bergesfeldeni Erdei Klinikán dolgozik. – Igen – bólintott az asszony. – Jól ismerem, és igen nagyra becsülöm a főorvosukat, Anders doktort. Érdekelne, miért akar eljönni a klinikáról. Mi az, ami nem tetszik ott? Természetesen nem akarok tolakodó lenni, de az Erdei Klinika nagyon jóhírű intézmény. Tudom, hogy nemrégen dolgozik ott, hát kíváncsi vagyok, miért akarja mégis otthagyni. – Magánjellegű okokból – felelte kitérően az asszony. – Szakmai szempontból semmi problémám nincs és nem is volt. – Rendben – bólintott Brenner doktor. – Tiszteletben tartom a döntését. Megbeszéltek még néhány szakmai kérdést, az orvosnő nyugodtan és okosan felelgetett. – Azt hiszem, semmi nem áll az alkalmazása útjában doktornő, – mondta végül Brenner doktor. – Mikor tudna eljönni az Erdei Klinikáról? – Itt még felmerül egy kis nehézség – vallotta be Anja Clasen. – Meg kell mondjam, még nem éreztem elég erőt, hogy beszéljek Anders doktorral. – Úgy érti, még nem is adta be a felmondását? – kapta fel a fejét Brenner doktor. – Ez esetben, ha megengedi, én felhívom Robert Anders doktort... – Ne! Nem kell, doktor úr. Azt hiszem, ez az én dolgom. Elintézem néhány napon belül, aztán felhívom Önt. – Rendben. Örülök, hogy idejön, remélem jól tudunk majd együtt dolgozni. A fiatal nő felállt és mosolyogva nyújtotta a kezét. – Köszönök mindent – mondta. – Még egy kérésem lenne búcsúzóul. Telefonálhatnék innen? Brenner doktor megnézte az elővett névjegyet.
– Ez klinikai szám – állapította meg. – Kérem, parancsoljon, ott a telefon. Anja tárcsázott. – Brinkmann – jelentkezett a férfihang. – Anja Clasen vagyok. Végeztem a beszélgetéssel. – Néhány perc múlva ott vagyok – mondta a férfi. – Ne mozduljon el az ajtó elől. – Köszönöm – tette le Anja a kagylót. – Brinkmann doktorral beszélt, igaz? Megismertem a hangját – szólalt meg dr. Brenner. – Ő volt az a kedves úriember, aki idekísért – mosolyodott el Anja. – És megígérte, hogy délután megmutatja nekem egy kicsit a várost. – Gondolom – mosolyodott el Brenner doktor is. – Igazán kedves fiatalember, ha nőkről van szó. Mindig is a rohamozás volt a módszere. – Vigyázok magamra – ígérte vidáman az asszony. – Jól teszi. Gondolom, Ön sem szeretné, ha már akkor pletykálnának magáról, amikor még be sem lépett hozzánk. Mindketten nevettek és Anja Clasen jókedvűen hagyta el az irodát. – Nagyon szeretem a Fekete-erdőt, egészen elvarázsol – mondta Anja. – Ezek a kis falvak, a csúcsok és a fenyőerdők. Maga erre a vidékre való? – Nem, Münchenből jöttem – felelte Brinkmann doktor. – De már jónéhány éve itt élek Freiburgban. És maga honnan jött ide? – Észak-Németországból – felelte kitérően az asszony. – De sokfelé jártam már életemben. – Ezek szerint szép mennyiségű tapasztalatot is sikerült összegyűjtenie. – Hogy érti? – pillantott rá elkomolyodva Anja Clasen. – Természetesen szakmai tapasztalatokra gondoltam – mosolyodott el Brinkmann doktor. – Nem kell mindjárt rosszra gondolni. Az asszony is elmosolyodott.
– Meg kell mondjam, nemcsak szakmai téren gyűjtöttem tapasztalatokat. Voltak keserű élményeim több helyen is, de azt hiszem, ettől válik teljessé egy ember élete. – Lehet – bólintott Axel Brinkmann. – Legalább nem követi el az ember kétszer ugyanazt a hibát. – Van aki elköveti – sóhajtott fel az asszony. Brinkmann doktor gyorsan témát váltott. – Nézze csak azt a kis völgyet ott! – Csodálatos! – kiáltott fel őszintén Anja. – És milyen jól fest a tájban a szélmalom! – A malomban nagyon jó kis étterem működik. Azt hiszem, ideje ennünk valamit. Természetesen külön kassza terhére – tette hozzá a férfi vidáman. – Farkaséhes vagyok – vallotta be Clasen doktornő. A parkoló a malom mögött, egy kis patak partján bújt meg. Anja kiszállt és csodálattal nézte az elbűvölő tájat. – Jöjjön – a férfi a karját nyújtotta. Bizalmas hangulat támadt kettőjük között, s ezt mindketten természetesnek érezték. Észre sem vették, milyen gyorsan szalad az idő. – Pompásan főznek – állapította meg az étkezés végeztével Anja. – A bor is remek volt. Nagyon jó ötlet volt, hogy jöjjünk ide. Gyakran vannak ilyen jó ötletei? – Attól függ, ki mit tart jó ötletnek. Mindenesetre szép hölgyek társaságában sosem vagyok elveszett. – Legalábbis önbizalom tekintetében nem – mosolyodott el Anja. – Ugyan már – legyintett a férfi. – A hangsúly a szép nőkön volt. Még soha nem mondták magának, milyen csinos? Az asszony elpirult. Semmi kedve nem volt közelebbi kapcsolatba keveredni Brinkmann doktorral. Tetszett neki a férfi, de rettegett minden új kapcsolattól. Az orvos azonnal látta, hogy Anja nem érzi igazán jól magát, s ügyesen más témára tért át. – Milyen volt a beszélgetése Brenner doktorral?
– Jól sikerült. Csak az okoz gondot, hogyan mondjam meg a jelenlegi munkahelyemen, hogy eljövök. A főorvos meg van elégedve velem, a kollégák kitűnőek és szükségük is van szakorvosra. – Akkor miért akart eljönni onnan? Anja tétovázott egy pillanatig. Keze mintha reszketni kezdett volna. – Tudja – kezdte végül. – Vannak helyzetek az életben, amikor az ember úgy érzi, feltétlenül valami újba kell kezdenie. – Talán egy boldogtalan szerelem? Az asszony felkapta a fejét, szeme megvillant. – Dehogy – mondta gunyorosan. – Bárcsak az lenne. Nem, nem... – Akkor miről van szó, Anja? – Brinkmann doktor megfogta a fiatal nő kezét és érezte reszketését. – Olyan dolgokról amikkel magam kell tisztába jöjjek. Egyedül, érti? – Anja, szeretnék máskor is találkozni magával. – Freiburgban bőven lesz rá alkalom. – De addig még sok idő hátravan. Nem akarom megvárni, amíg véglegesen ideköltözik. Hiányozni fog addig is. – De Brinkmann doktor úr... – Megegyezünk, hogy Axelnek szólít. Anja mélyet sóhajtott. – Axel – kezdte újra. – Mindössze néhány órája ismerjük egymást, és nem vagyunk már romantikus lelkű tizenévesek. Szerintem szerelem első látásra nem létezik. – Nem? – a férfi kék szeme belefúródott az asszony tekintetébe. – Csakugyan nem létezik, Anja? – Hagyjuk – hárította el zavartan az orvosnő. – Ha őszinte akarok lenni, meg kell mondanom, maga valóban nem ellenszenves nekem. – Ez már az első lépés, nem igaz? – Dehát alig ismerjük egymást, lássa már be. Minden kapcsolathoz idő kell. – És bizalom – egészítette ki Brinkmann doktor. – Ugye érti, mire gondolok? – Nem egészen. A bizalomhoz ugyanúgy idő kell, mint a szerelemhez.
– Szóval nem bízik bennem? Megfogta az asszony kezét és mélyen a szemébe nézett. – De Axel – védekezett Anja Clasen. – Én bízom magában... – Akkor miért nem hajlandó még annyit sem elárulni, hogy hol dolgozik és hol lakik? Miért kell titokzatoskodnia? – Nem titokzatoskodom, mindössze nem akarom tovább kuszálni a magánéletemet – javította ki Clasen doktornő. – Talán egy férfiről van szó? – Bocsásson meg Axel, de nem magyarázhatom most el az egészet. – Legalább annyit áruljon el, hol találkozhatunk legközelebb? – Ha megadja nekem a telefonszámát, majd én felhívom – felelte Anja. – Akkor majd megbeszélünk valamit. Ne kutasson utánam, kérem. Higgye el, megvan rá az okom, hogy nem nevezem meg a mostani munkahelyemet és a lakáscímemet. – Pedig könnyű lenne a nyomára jutni – állapította meg Brinkmann doktor. – Megjegyzem a kocsija rendszámát, ennyi az egész. Meglepetten látta, hogy az asszony összerezzen. – Nyugodjon meg, Anja – mondta békítően. – Nem fogok nyomozni maga után. Nincs szándékomban beleavatkozni a magánéletébe. – Köszönöm – suttogta a fiatal nő. – Elhiszem. Most már induljunk vissza. – Csak egy fél órát maradjunk még – kérte a férfi. – A kedvemért. Anja Clasen az órájára nézett. – Rendben, de csak egy fél órát. Halkan beszélgetve üldögéltek kis asztaluknál. Nem tértek vissza egyik korábbi témára sem. Brinkmann doktor végül visszavitte Anját a klinikához, ahol saját autója állt. – Felhív, ugye? – kérdezte búcsúzáskor. – Megígérem – felelte az asszony és kezet nyújtott. – Köszönöm ezt a gyönyörű napot. Mindig emlékezni fogok rá, Axel. – Majd lesznek szebb napjaink is. Csak akarnia kell, Anja.
– Szeretném – válaszolta őszintén az asszony. – Csak hagyjon nekem időt. Semmi sem megy máról holnapra. Mikor Anja kocsija kikanyarodott a parkolóból, Brinkmann doktor még sokáig integetett utána. Az asszony gondolataiba mélyedt. Talán mégis felcsillan előtte az esély egy szebb életre? Vajon lehet-e még boldog valaha? – Itt volt a kolléganőd, Robert, találkoztam is vele, sőt, együtt töltöttünk egy nagyon kellemes délutánt – mesélte telefonon barátjának Axel Brinkmann doktor. – Szóval komolyan gondolja, hogy itthagy minket – állapította meg gondterhelten Anders doktor. – Nagyon úgy néz ki, de nem akarta elárulni, miért. Úgy vettem észre, van valami a magánéletében, ami nagyon nyomasztja. – Ezt mondta Uhlig doktor is, amikor Katjávai beszélgettek Clasen doktornőről. Katja megígérte persze, hogy senkinek nem szól egy szót sem, de előttem nem tud eltitkolni semmit. – Robert, nem tudnál valahogy segíteni? – De hogyan? – kiáltott fel árnyalatnyi bosszúsággal a főorvos. – Megígértem a feleségemnek, hogy nem megyek oda Anja Clasenhez. Nem szabad beavatkozni mások magánéletébe. Mit tehetnék? – Nemsokára ő fog jelentkezni nálad a felmondása miatt. Próbálj meg akkor beszélni vele. Derítsd ki, mi kényszeríti, hogy elhagyja az Erdei Klinikát. – Nagyon nehéz lesz – sóhajtotta Anders doktor. – De megkísérlem. – Megígérte, hogy felhív engem. Nemsokára újra találkozunk és meg kell mondanom, nagyon örülök neki. – Nocsak! – nevetett Anders doktor. – Ez gyanúsan hangzik. Csak nem vesztetted el a szívedet? – Mit tegyek? Még soha nem találkoztam ilyen elbűvölő nővel. Egyetlen óra alatt fülig szerelmes lettem és fáj minden perc, amit nélküle kell eltöltenem. De nem mehetek oda csakúgy Bergesfeldenbe, rájönne, hogy többet tudok róla, mint hiszi. Elveszíteném azt a kevés bizalmát is, amivel eddig megajándékozott.
– Igazad van – bólintott a főorvos. – Nagyon óvatosnak kell lennünk. Talán Katja tud segíteni, ő mindig feltalálja magát a legkényesebb helyzetekben is. – Nagyon hálás lennék nektek, Robert. Anders doktor a beszélgetés végeztével gondterhelten tette le a kagylót. Merengéséből a közeledő szirénahang riasztotta fel. Mentőautó kanyarodott az épület elé. Remélhetőleg semmi komoly – gondolta, mivel fiatal kollégája, Büttner doktor, ma szabadnapos volt. Hiába dolgozott több sebész is az Erdei Klinikán, Anders doktor a fiatal szakorvost tartotta a legtehetségesebbnek. Kiváló sebész volt és becsületes, egyenes jellem. Néhány perccel később megcsördült a telefon a főorvos asztalán. Anders doktor sóhajtva felvette fehér köpenyét és lesietett a betegfelvételhez. A hordágyon sápadt, szenvedő arcú asszony feküdt. – Hívjanak le valakit a belosztályról – rendelkezett dr. Anders. – Clasen doktornő bent van? A fiatal orvosnő egy perc múlva már jött is. Alaposan megvizsgálta az új beteget. – Gyomorszájszűkület – egyenesedett fel végül. – Meg kellene röntgenezni. A főorvos elégedetten állapította meg, hogy a diagnózis megegyezett az övével. A röntgen azonban döntő bizonyíték lehet. A beteg asszonyt magas, sovány férfi kísérte el, a férje, Heinz Richter. – Hogyan kezdődött a baj, Richter úr? – kérdezte Anders doktor, miközben Clasen doktornő átment a beteggel a röntgenosztályra. – Először csak kisebb fájdalmakról panaszkodott a hasa tájékán – mesélte a férfi. – Aztán már minden étkezés után fájdalmat érzett, s rendszeresen ki is hányta, amit megevett. – A gyomorizmokkal nincs rendben valami – világosította fel a főorvos. – Nem engedik át a felvett táplálékot a belekbe. – Nagyon veszélyes betegség, doktor úr? – Nem különösebben. Először gyógyszerekkel próbálkozunk. – És ha a gyógyszerek nem segítenek? – aggódott Richter.
– Akkor sajnos elkerülhetetlen az operáció. Egy kis vágás az egész, semmi gond nem lehet. – Nehéz műtét? Kockázatos? – Egyáltalán nem. A felesége két hét múlva már otthon is lehet. Mindenesetre kíváncsi vagyok a röntgenfelvételekre. Menjen most haza, Richter úr és telefonáljon be úgy estefelé. – Nem maradhatnék itt? – Jobb, ha hazamegy – mondta határozottan Anders doktor. – Semmit nem tehet a feleségéért, és hogy őszinte legyek, a személyzetet is zavarja. Higgye el, a felesége nemsokára újra egészséges lesz. – Megyek, doktor úr – egyezett bele a férfi. – De ugye biztos benne, hogy nem rákról van szó? – Rákról? – Anders doktor meglepve összehúzta a szemöldökét. – Miből gondolja? – Az utóbbi időben annyit hallani a rák különböző formáiról. – Az újságok kissé eltúlozzák a veszélyt. Időről időre felcsap a hisztéria a rák körül, holott a helyzet egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyennek szeretik beállítani – magyarázta Anders doktor. – Megnyugtathatom. A felesége nem rákban szenved. Ha nem fordultak volna idejében orvoshoz, előfordulhattak volna súlyosabb következmények, de így nagyon hamar meg fog gyógyulni. Menjen nyugodtan haza, Richter úr. A férfi sóhajtva hazaindult, de Anders doktor érezte, hogy nem sikerült teljesen megnyugtatnia. Haragudott a rák körüli hisztériát keltő néhány újságíróra, akiknek köszönhetően az emberek szinte pánikszerűen rettegtek a legenyhébb betegség esetében is, hátha rákról van szó. – Főorvos úr! Anders doktor megfordult. – Igen, kolléganő – nézett Clasen doktornőre. – Elkészültek a felvételek. Helytálló volt a diagnózisunk. Gyógyszeres kezelést javasolnék. – Egyetértek – bólintott a főorvos. – Átvitték már a belgyógyászatra? – Igen, már intézkedtem.
– Helyes. Magára bízom a beteget, visszamegyek a szobámba. Nem tudja, Uhlig doktor a házban van? – Nincs, néhány óra szabadideje van. De nyugodt lehet, főorvos úr, elboldogulok egyedül is. Két óra múlva azonban aggódva hívta Anja Clasen a főorvost. – Az izomgörcs nem akar oldódni – jelentette. – Újabb röntgenfelvételeket készítettünk, de a beteg állapota semmit nem változott. Nagyobb adag gyógyszert adtunk be, és infúziót is bekötöttünk. Mit tegyünk, főorvos úr? – Uhlig doktor úr visszajött már? – Nem, még nem. – Büttner doktort sem tudtam elérni – sóhajtotta a főorvos. – Meg kell műtenünk az asszonyt, és Ön fog asszisztálni nekem. A vonal másik végén hallgatás fogadta a javaslatot. – Nem – hallatszott aztán a határozott válasz. – De Clasen doktornő – Anders doktor hangja megkeményedett. – Nem egy műtétnél kellett már asszisztálnia, nem igaz? – Bocsásson meg, főorvos úr – suttogta az asszony elfulladó hangon. – Nem tudok... Higgye el, képtelen vagyok rá. – Talán nem bír vért látni? – csattant fel ingerülten a sebész. – Bírok. De... – Amit mondtam, vegye utasításnak, kolléganő – jelentette ki határozottan Anders doktor. – Készüljön fel a műtétre. Én elrendezek mindent a személyzettel. Hallotta, hogy az asszony kapkodja a levegőt, de nem szól. – Megérkezett, Clasen doktornő? – kérdezte ridegen. – Igen – hallatszott a nehéz válasz. Anders doktor már le is tette a kagylót. Csodálkozva csóválta a fejét, aztán indult, hogy utasításokat adjon a műtő személyzetének. Fél órával később a beteg már a műtőasztalon feküdt. Anders doktor a műtő előszobájában találkozott Clasen doktornővel. – Nem érzi jól magát, kolléganő? – pillantott a főorvos a sápadt fiatal nőre. – Miért kérdezi?
– Nagyon sápadt az arca és a keze remeg. – Jól vagyok – felelte az asszony. Bemosakodtak, s megérkezett az altatóorvos, Doris von Ringsdorff is. Az előbb már megvizsgálta a beteget, s bevezetni készült a narkózist. Amikor meglátta a mosdónál álló Anja Clasent, döbbenten pillantott a főorvosra. – Anders doktor úr – mondta nagyon komolyan. – Nem operálhat ezzel a nővel. Nézze meg, teljesen kikészültek az idegei. Hát nem látja rajta? – Nincs más választásom – felelte egyenesen a főorvos. – Higgye el, össze fogja szedni magát. Nem fogom túlságosan igénybe venni. – Ahogy gondolja – felelte kétkedőn Doris von Ringsdorff, aki már évek óta dolgozott a klinikán és olvasni tudott a szavak mögött is. Bement a műtőbe és bevezette a narkózist, aztán jelezte, hogy kezdhetik az operációt. Thea nővér már nyújtotta is a szükséges műszereket. Ő, a gyakorlott műtősnővér is azonnal észrevette, milyen görcsösen igyekszik tartani magát Anja Clasen. Anders doktor a beteg fölé hajolt, s Clasen doktornő reszkető kézzel asszisztált neki. – Így nem lehet dolgozni – szólalt meg határozottan a főorvos. – Clasen doktornő, álljon félre. Majd megcsinálom egyedül! Nemsokára végzett is a gyakorlott kézzel végzett műtéttel, s levette szája elől a maszkot. Kilépett a mosdóba, ahol a fiatal orvosnő sírva állt egy sarokban. – Doktornő, nem gondolja, hogy elérkezett az idő egy őszinte beszélgetésére? – Nem tudom – felelte zokogva Anja Clasen. – Fél óra múlva várom az irodámban – mondta határozottan Anders doktor, s választ sem várva kisietett. – Szabad! – szólt ki a kopogásra a főorvos.
– Te vagy az, Katja? – állt fel döbbenten, amikor felesége lépett be a szobába. – Clasen doktornőt vártam. – Milyen sápadt vagy – nézett rá aggódva az orvosnő. – Felizgattad magad valamin? – Gyere, ülj le egy percre – hívta a férje. – Sürgős műtétem volt ma, gyomor, de nem komoly dolog. Büttner doktor házon kívül volt, ezért Clasen doktornőt hívtam asszisztálni. – És? – Képzeld el, először tiltakozott. Amikor aztán mégis bejött a műtőbe, meg kellett állapítanom, hogy teljesen alkalmatlan az asszisztálásra. – Hogy érted ezt? Eddig azt hittem, kiváló orvos. – Valóban az – erősítette meg Anders doktor. – De, amikor meghallotta azt a szót, hogy műtét, valósággal leblokkolt. Valósággal görcsbe rándult. – A műtét miatt? – Igen. Nem is értem, hogyan akar így a freiburgi egyetemi klinikán dolgozni, ott gyakran fogják ilyen feladatok elé állítani. Ez az asszony egyre rejtélyesebbnek tűnik nekem, Katja. Egyébként beszéltem Axellel. Találkozott Freiburgban Anjával és együtt töltöttek egy kellemes délutánt Neki is az a véleménye, mint nekünk. – Hogy Clasen doktornőt titkok veszik körül? – Pontosan. – Gondolod, hogy ez valamiképpen a munkájával kapcsolatos? – találgatott Katja. – Azt hiszem... A főorvos nem folytathatta, mert megszólalt asztalán a kis készülékből Veronika Baier hangja. – Clasen doktornő telefonon keresi a kettes vonalon, főorvos úr. – Kapcsolja. – Anja Clasen vagyok – jelentkezett az asszony a vonal túlsó végén. – Bocsásson meg, főorvos úr, de nem tudok most megjelenni Önnél. Nem érzem jól magam, félek, hogy megbetegedtem. Anders doktor habozott egy percig. – Menjen haza – mondta végül. – Ha rosszabbul lenne, hívja fel valamelyik kollégát, hátha tud segíteni a bajában.
– Főorvos úr – hallatszott az elhaló suttogás. – Énrajtam senki nem segíthet. – Ezzel Anja Clasen letette a kagylót. – Mit mondott? – kérdezte izgatottan Katja. – Nem érzi jól magát, de tudom, hogy ezt csak kitalálta. Valami más baja lehet. Katja, te tudod, hol lakik. Mi lenne, ha meglátogatnád és megpróbálnál beszélgetni vele? Magyarázd el neki, hogy megbízhat bennünk. Megteszed, ugye? – Mindenesetre megpróbálom – bólintott az asszony. Érezte, hogy nagyon nehéz feladatra vállalkozik. Miután Katja mögött becsukódott az ajtó, Anders doktor kiment a titkárnőjéhez. – Lenne olyan szíves még egyszer előkeresni Clasen doktornő dossziéját, Baier kisasszony? – Hogyne, főorvos úr – a titkárnő már állt is fel. Néhány perc múlva az akta a főorvos asztalán feküdt. Anders doktor figyelmesen kezdte lapozgatni. – Römer... – mormolta maga elé. – Römer... Mintha már hallottam volna ezt a nevet, de nem emlékszem pontosan. Nagyon régen lehetett. Felemelte a telefont és lakásuk számát tárcsázta, tudván, hogy Katja még hazaugrott az Anjánál teendő látogatás előtt. A házvezetőnő vette fel a kagylót. – Megérkezett már a feleségem, Theresa? – kérdezte a főorvos. – Éppen most kanyarodik be a ház elé – jelentette Theresa Mansfeld. – Várjon egy percet, főorvos úr, a doktornő mindjárt itt lesz a telefonnál. Anders doktor hátradőlt a székében és várakozott. Megpróbált visszaemlékezni, honnan ismerős neki a Römer név. És hirtelen beugrott! – Szervusz, Robert – hallotta Katja hangját a vonal másik végén. – Ugye nemsokára indulsz Anja Clasenhez? – Előbb még játszom egy kicsit Michaellel. – Az előbb eszembe jutott valami – mesélte a főorvos. – Lenne egy kérésem. Ugorj be az újság szerkesztőségébe és kerestess ki mindent a Römer névvel kapcsolatban. Évekkel ezelőtt Hamburgban
kirobbant egy nagy orvosbotrány. Nézz utána mindennek ezzel kapcsolatban. – Rendben – bólintott Katja. – Most pedig megyek Michaelhez. Azt hiszem, elég lesz, ha telefonon felhívom a szerkesztőséget. Melyik évben történt az a hamburgi eset? – Azt hiszem, úgy nyolc-kilenc éve már. – Utánanézek – ígérte Katja. – Még egy kérdés, Robert. – Nos? – Mi volt az az orvosbotrány? – Nem emlékszem pontosan, nagy per volt egy orvosi műhiba miatt. – Gondolod, hogy Anja Clasen, aki akkor még a lánynevén praktizált, szintén érintve volt benne? – tapogatózott Katja. – Lehetséges, de pontosabban utána kellene néznünk. – Elintézem, Robert – ígérte Katja meggyőződéssel. Anja Clasen fejvesztve bolyongott Bergesfelden utcáin. A piactérnél hagyta autóját és gyalog vándorolt utcáról utcára. Egész testében remegett. – Jó, hogy látlak – hallott hirtelen egy hangot. Dermedten nézett fel. Raimund Forstner állt előtte. Itt várt rá, nem messze a lakásától. – Mit akarsz már megint? – kérdezte rémülten. – Kérlek, hagyj békén végre! Mindent megkaptál, mit akarsz még? – Megkaptam volna mindent, Anja? – mosolyodott el maró gúnynyal a férfi. – Talán menjünk fel hozzád, ott majd nyugodtan beszélhetünk. Van egy ajánlatom a számodra. – Már megint? – nyögött fel az orvosnő. – Gyere, – suttogta aztán megtörten. Kinyitotta az ajtót, és beengedte Forstnert a kis manzárdlakásba. Amíg felakasztotta a kabátját, a férfi máris kényelembe helyezte magát és konyakot vett elő. – Ülj le, Anja – mondta könnyedén. – Kérlek, Raimund, hagyj nekem békét végre! – könyörgött az asszony. – Annyi idő eltelt már azóta.
– Folytatni akarod a munkádat vagy nem? – Persze hogy folytatni akarom – az asszony szeme megvillant. – Ha nem ragaszkodnék hozzá ennyire, semmit nem kaptál volna tőlem. Ó, Istenem, milyen buta voltam. Nem kellett volna megtennem! – Mit? – Teljesíteni minden kívánságodat. – Most végre örökre megszabadulhatsz tőlem, Anja. Esküszöm, többé nem veszélyeztetem a békességedet. – Nocsak! Nem akarsz több pénzt? – Nem, Anja, soha többet. – Nem hiszek neked. Valami aljas dologra készülsz, ismerlek már. Szívességből senkinek nem tennél semmit. Mit akarsz a hallgatásodért? – Téged, Anja. Az asszony elrettentve hátrált, arcából hirtelen minden csepp vér kifutott. – Engem? – ismételte alig hallhatóan. – Téged akarlak. Legyél a feleségem és minden jóra fordul. – Soha! – sikoltott fel rémülten az asszony. Önkéntelenül is Axel Brinkmann kedves arca jutott az eszébe. – Nem, Raimund, erről le kell mondanod. Mindent kérhetsz tőlem, de ezt az egyet nem. – Ahogy gondolod – vont vállat cinikusan Raimund Forstner. – Akarsz te is egy konyakot? – fölállt és a kis bárszekrényhez lépett. – Nem – felelte a nő halkan. – És kérlek, menj el. Elég sokáig zavarogtál így is az életemben. – Csak nem akarsz engem vádolni a saját hibád miatt? – Hagyd abba! – sikoltotta elgyötörten Anja Clasen. – Ha csak meglátlak, eszembe jut minden. Nagyon jól tudod, hogy valójában nem voltam vétkes akkor sem, s hogy ennek ellenére micsoda terhet hordok a vállamon! – Nem voltál vétkes? – ismételte túláradó gúnnyal az alacsony ember. – Akkor pedig hogyan süllyedtél idáig? – Nincs jogod beleszólni az életembe – tiltakozott Anja. – Ne kiabálj, Anja. Az kiabál, akinek nincs igaza. – Gondolod, hogy képes lennék veled élni? Hiszen ha csak megpillantalak, elmegy minden életkedvem!
A férfi arca hirtelen megkeményedett. Szemében hideg kegyetlenség csillogott. Letette poharát és odalépett az asszonyhoz. Anja Clasen elszántan hátrált. – Olyan ellenszenves vagyok? – kérdezte Forstner. – Gondold meg jól, mit beszélsz. Tudod, hogy hiú vagyok. Nem szeretem, ha csúnyákat mondanak rám. Könnyen dühbe jövök tőle. – Ne érj hozzám! – kiáltotta az asszony. – Különben... Elhallgatott, mintha maga is megijedt volna attól, amit mondani akart. – Különben? – Hagyj – kérte a fiatal nő riadtan. Úgy érezte, nem képes tovább uralkodni magán. A mai operáció túl sok volt. – Érts meg, Anja – kezdte újra a férfi. – Tetszel nekem, szeretlek, szükségem van rád. Meg kell kapjalak. – Mindent megkaphatsz, de engem soha – jelentette ki az asszony elszántan. – Gondold meg. Tönkretehetem az egész életedet. Csak két út áll előtted: velem fogsz élni vagy ki tudja, hol végzed. Orvosként nem vesznek fel sehová többé, ha én egyszer megszólalok. Túl sötét a múltad, drágám. – És a tiéd? – csattant fel Anja Clasen. – A te múltaddal mi van? Te is tönkremennél, ha kinyitnám a számat! – Tedd azt. Menj a rendőrségre és jelents fel – vigyorgott gúnyosan Forstner. – De tudhatod, mi vár rád. Magammal rántalak a pusztulásba. Most pedig magadra hagylak, gondolkozz. Holnapután újra felhívlak. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, a fiatal nő kezébe temette az arcát és lerogyott egy karosszékbe. Keservesen sírt. Beletelt fél órába, mire kissé megnyugodott. Altatót szedett elő a kis szekrényből és kettőt bevett belőle. Lassan megnyugodott, s néhány perc múlva sikerült elaludnia. Katja Anders eközben mégiscsak személyesen is megjelent a helyi napilap szerkesztőségében. – Régi ügy lehet, amit keres – mondta az irattáros. – Én két éve vagyok itt, de a Römer névvel nem találkoztam. Várjon egy kicsit, mindjárt megnézzük a számítógépben. Jöjjön. Bevezette Katját egy kis szobába és leültek a képernyő elé.
– Itt van a gépben az egész lista, kódolva – magyarázta az irattáros. – Az összes régi példányokat mikrofilmre vettük, így most oldalról oldalra végigolvashat mindent egy kis gomb megnyomásával. – Köszönöm – bólintott Katja. – Remélem, elboldogulok vele. – Megkínálhatom addig egy csésze kávéval? Lehet, hogy sokáig fog tartani a keresés. – Nagyon kedves – bólintott az orvosnő. Előrehajolt és munkához látott. Hamarosan fájni kezdett a feje a monitor állandó vibrálásától. Jó órába telt, amíg végre rátalált a Römer névre. Addigra már a harmadik csésze kávét itta meg, s sok idő eltelt még, mire végzett. – Felfedezett valamit? – érdeklődött az irattáros. – Sajnos szinte semmit! Egy másik Römerről találtam csak cikkeket. Ebben a pillanatban csengett a telefon az irattárban. – Önt keresik, doktornő – nyújtotta felé a kagylót az irattáros. – A férje. – Szervusz, drágám – üdvözölte a főorvos Katját. – Mi újság? – Eddig semmi – felelte leverten az asszony. – Találtam néhány Römert, de egyik sem az igazi. Már fáj a fejem a képernyő vibrálásától. – Ne add fel – bíztatta Anders doktor. – Amint találsz valamit, azonnal hívj fel. Esetleg hazafelé nézz még be Anja Clasenhez, de ha találsz is róla valamit, ne szólj neki róla. Óvatosnak kell lennünk. – Rendben, Robert – bólintott Katja. Letette a kagylót, és újra munkához látott. Újabb fél óra múlva megszületett a várva várt eredmény. Egy címlapról a következő főcím virított rá: „Letartóztatott orvosnő!” Katja figyelmesen végigolvasta az egész cikket. – Jöjjön csak – hívta végül az irattárost. – Talált valamit?
– Igen, pontosan azt, amit kerestem. Tudna adni nekem erről egy másolatot? – Mindjárt megnézem a számát és néhány perc múlva már hozom is. – Igazán kedves – mosolygott rá Katja. Nemsokára már kezében is volt az újságcikk. Az asszony gondosan összehajtotta és táskájába rejtette, aztán még egyszer megköszönte az irattáros kedvességét és elindult. Fejcsóválva szállt be autójába. A cikkben szörnyű dolgokat olvasott. Ha ez mind valóság, Anja Clasen-nek valóban megvan rá minden oka, hogy hallgasson a múltjáról. Nemsokára Anja Clasen lakása előtt fékezett, felkapaszkodott a lépcsőn és becsengetett. Jó ideig eltartott, mire lépéseket hallott közeledni belülről. – Már megint? – szólt ki elgyötört hangon az orvosnő. – Kérlek, Raimund, felejts el engem. Menj el végre. Nem bírom tovább. – Clasen doktornő! – kiabált be Katja. – Én vagyok az, Katja Anders. Az ajtó túloldalán csend támadt, aztán megfordult a kulcs a zárban és az ajtó résnyire kinyílt. Katja döbbenten lépett hátra a krétafehér színű arc láttán. – Anders doktornő... – Anja hangja érdesen hangzott. – Mit óhajt? – Beszélni szeretnék Önnel. – Igen, de... – Kérem! Csak néhány perc az egész – ígérte Katja. – Jöjjön be – Anja Clasen félreállt az ajtóból és a nappaliba vezette vendégét. – Foglaljon helyet – mondta színtelen hangon. Katja tüzetesen szemügyre vette az asszonyt, s észrevette Anja zavaros tekintetén, hogy erős nyugtatót vehetett be. – A férjem mondta, hogy Ön nem érezte jól magát és hazajött – kezdte. – Meg akartam nézni, minden rendben van-e, Clasen doktornő. Vagy szólíthatom inkább Anjának? – Van egyáltalán valami értelme még mindennek? – kérdezte tompán az orvosnő.
– Bízzon bennem, Anja – mondta határozottan a főorvos felesége. – A vak is látja, hogy komoly gondokkal küszködik, nem, ne szakítson félbe. Mindannyiunkat nyomaszt a látható elkeseredettsége. Anja Clasen lehajtotta a fejét. – És ha csakugyan így van? Ha csakugyan gondjaim vannak? – felelte halkan. – Az én dolgom. Nekem magamnak kell elrendeznem mindent. Hangja azonban bizonytalanul csengett. – Engedjen meg egy kérdést, Anja. Ugye bevett valami gyógyszert? Az orvosnő összerezzent. – Miért? – Mint orvos, ezt nem kérdezheti komolyan. Mondja meg, mit vett be. – Ott van a polcon – suttogta Anja olyan hangon, mintha minden mindegy lenne már. Katja leemelte a kis dobozt és összerezzent, amikor megismerte. Nagyon veszélyes, erős, csak kivételes esetekben felírható nyugtatót tartott a kezében. Katja tudta, hogy a szer rendszeres fogyasztása komoly függőséget alakíthat ki. – Gyakran vesz be belőle? – kérdezte döbbenten. Anja Clasen csak vállat vont válasz helyett. – Egyáltalán hogyan jutott hozzá? Ezt csak receptre adják, nagybetegeknek. Nem kapott választ. – Az Isten szerelmére, Anja, csak nem azt akarja mondani, hogy saját maga állított ki magának egy receptet? Talán éppen az Erdei Klinika bélyegzőjével? Kérem, feleljen már! – Egy ismerősömtől kaptam – válaszolta végre Anja Clasen. – Higgye el, nem tettem semmi tiltott dolgot. – Mondja már meg, mitől fél! Bízzon bennem! Azért vagyok itt, mert segíteni akarok! – győzködte Katja. – Nem segíthet rajtam. Egyszerűen lehetetlen. Katja látta, hogy ebben a percben aligha tehet valamit kolléganőjéért. Leverten felállt, és köszönés nélkül elhagyta a lakást. Az Erdei Klinika felé indult.
Anja Clasen doktornő másnap úgy jelentkezett ismét munkára, mintha misem történt volna. Anders doktor azonban időközben kapcsolatba lépett Viktor Uhliggal. A belgyógyász súlyos magánéleti válságot élt át. Házassága összeomlással fenyegetett, Eva kisírt szemmel kereste fel néhányszor a klinikán. A főorvos és Uhlig doktor egymással szemben ültek. – Be kell vallanom Önnek valamit, Uhlig doktor – kezdte dr. Anders. – Bevallani? Hallgatom – bólintott az osztályvezető főorvos. – Itt van nálam egy régi újság, évekkel ezelőtti. Anja Clasent akkor még Irene Römernek hívták. Kérem, olvassa át. Viktor Uhlig elképedten futotta át a cikket. – Anja vétkes lett volna egy ember halálában? Az Ő könnyelműsége okozta volna a halált? Hihetetlennek tűnik. Anja Clasen nagyon megbízható orvosnőként mutatkozott be nálunk. – Nekem is így tűnt – bólintott Anders doktor. – És Irene Römert annak idején valóban fel is mentette a bíróság a vád alól. Később férjhezment dr. Mauritius Clasenhez, akitől rövid idő után el is vált. Valószínűleg csak új nevet akart szerezni magának, mert a múltja nagyon nyomaszthatta. El is tűnt egy időre a kíváncsi szemek elől. Nem tudjuk, hol élt ezalatt. A félelmei valószínűleg ide nyúlnak viszsza. Nem próbálna meg egyszer beszélni vele minderről? Azt hiszem, Önben mindenkinél jobban megbízik. A belgyógyász ajkába harapott. – Az a helyzet, főorvos úr – kezdte. – Úgy döntöttem, hogy egyetlen további lépést sem teszek ebben az ügyben. – Miért nem? – döbbent meg Anders doktor. – Evát nagyon bántja, hogy annyit foglalkoztam Anjával. Már nem bízik bennem, az életünk teljesen megváltozott. Nekem pedig egyszerűen nincs bátorságom, hogy elmagyarázzak neki mindent. Nem tudom, elhinné-e, amit mondok. Meg kellene mondanom, hogy Anja egykor a barátnőm volt. Eva soha nem hinné el, hogy az a viszony már nem éledhet fel újra.
– És ha én beszélnék a feleségével? Nagyon okos, józan asszonynak ismerem, amikor még itt dolgozott a klinikán, nagyon szerettem együtt operálni vele. – Nem tudom, főorvos úr, ez-e a jó megoldás. – Mégis arra kérném, beszéljen még egyszer Clasen doktornővel. – Megpróbálom – felelte sóhajtva Viktor Uhlig. Anders doktor látta, milyen feszült lelkiállapotban hagyta el a belgyógyász a szobát. Amikor Uhlig doktor mögött becsukódott az ajtó, Anders főorvos elővette telefonkönyvét, kikeresett egy számot és tárcsázott. – Uhlig-lakás – jelentkezett egy női hang. – Jó napot, Eva. Anders doktor vagyok. – Üdvözlöm, főorvos úr. Parancsoljon. – Lenne egy kérésem – mondta Anders doktor. – Csak azt ne mondja, hogy be kellene segíteni a klinikán. Évek óta nem dolgoztam már műtőben. – Nem, nem – mosolyodott el a főorvos. – Szeretnék találkozni magával. Megfelel a kis olasz bisztró a piactér sarkánál? – Hány órakor? – kérdezte Eva, s hangján érződött a meglepetés. Dr. Anders az órájára pillantott. – Egy óra múlva. – Ott leszek – felelte Eva, elköszönt, s letette a kagylót. A főorvos még elintézett néhány sürgős munkát, aztán szólt Veronika Baiernek, hogy körülbelül egy óra hosszat házon kívül lesz. Amikor Anders doktor belépett a kis étkezdébe, Eva már ott ült az egyik asztalnál egy csésze kávé mellett. Arca sápadt volt, szeme alatt mély árkok sötétlettek. Látszott, hogy komolyan megviselte valami. – Szép jó napot – nyújtotta a kezét Anders doktor, és közben figyelmesen szemügyre vette az asszonyt. – Térjünk rögtön a tárgyra, főorvos úr. Miről van szó? – A férjéről. – A férjemről? – kérdezte az asszony csodálkozva. – Ha ugyan egyáltalán van nekem még férjem... A felesége nem mesélte el, hogy...?
– De igen, Katja mindent elmondott – bólintott a főorvos. És a férjével is beszéltem. – Beszélt Viktorral? – Igen, méghozzá alig egy órája. Szeretném elmondani magának, mi is ez az egész história. Higgye el, semmi közelebbi kapcsolat nincs a férje és Anja Clasen doktornő között. – A főorvos úr talán ott volt minden közös percüknél? – Eva hangjába gúny vegyült, a fájdalom iróniája. – Akkor is ott volt, amikor a kis kirándulásaikat tették édes kettesben a legnagyobb titokban? – Nem voltam ott, de ismerem az egész ügy hátterét – felelte nyugodtan Anders doktor. – Kíváncsi vagyok rá. A főorvos óvatosan, finoman fogalmazva mindent elbeszélt az asszonynak, aki némán hallgatta. – És nekem erről miért nem mondott semmit a férjem? – tört ki belőle végül. – Miért nem bízott meg bennem? – Félt, hogy még nagyobb szomorúságot okozna, mint eddig. Attól tartott, maga nem hinne neki. – Nem értem – suttogta Eva. – Nem értem. Nyugodtan elmondhatott volna mindent. Így már megértem, hogy csak segíteni akart annak az asszonynak. A barátság azért megmaradhatott közöttük és ez természetes is. – Tudtam, hogy meg fogja érteni – mosolyodott el a főorvos. – Örülök, hogy eljött erre a találkozóra. Most pedig lenne még egy kérésem. Segítsen a férjének. Uhlig doktor nehéz helyzetben van. Hozzák rendbe a kapcsolatukat. Egyiküknek sincs miért haragudnia a másikra. Senkinek nem kell megbocsátania semmit. – Minden rendben lesz – mosolyodott el végre az asszony is. – Köszönöm a segítségét, főorvos úr, nagyon hálás vagyok érte. Maga nélkül talán tönkre is ment volna a házasságunk. Nem vártam volna tovább, és talán el is hagytam volna a férjemet. – Ilyen komoly volt a baj? – Igen – suttogta Eva. – Rettenetesen éreztem magam. Már alig bírtam elviselni a szenvedést. Köszönöm, még egyszer köszönöm a segítségét, főorvos úr. Visszamegy most a klinikára?
– Igen, mára még van egy műtétem. – Lenne olyan kedves és magával vinne? Szeretnék minél hamarabb beszélni Viktorral. – Szívesen elviszem. A visszaúton Evából csak úgy áradt a megkönnyebbült boldogság. A klinikán azonnal a belosztály felé vette az útját. Az osztály folyosóján éppen férje jött szembe vele, s elsápadt, amikor meglátta az asszonyt. – Eva! Te itt? Az asszony csillogó szemmel lépett oda elé. – Igazán megbízhattál volna bennem, Viktor – mondta mosolyogva. – Már tudod is? – Igen, Anders doktor elmondott mindent. Ha akarod, szívesen segítek bármiben. A belgyógyász boldogan zárta karjába feleségét. – Főorvos úr, beszélnem kell Önnel! Anders doktor figyelmesen Anja Clasen szemébe nézett. – Foglaljon helyet – bólintott. Látta, hogy a fiatal nő csak nehezen tud uralkodni magán. – Köszönöm, de inkább maradok állva. Rövid lesz a mondanivalóm. – Parancsoljon. – Főorvos úr, sajnos tudatnom kell Önnel, hogy elmegyek az Erdei Klinikáról. Anders doktor összehúzta a szemöldökét. Régóta várt erre a percre, hiszen az utóbbi napokban gyakran beszélt telefonon Axel Brinkmann doktorral Freiburgból. – Fel akar mondani? – Igen, főorvos úr – hajtotta le a fejét az asszony. – És miért? Nem érzi jól magát nálunk? Kérem, adjon valami magyarázatot. – Kérem, tekintsen el tőle. Nem mondhatok semmit.
– Akkor majd én megmondom, miért akar elmenni – jelentette ki határozottan Anders doktor. Fiókjába nyúlt, és bár tudta, hogy nagy kockázatot vállal elővette az újságcikket. – Ezért akar elmenni, Clasen doktornő? Vagy szólítsam inkább Römer doktornőnek? Az asszony arcán vörös foltok gyúltak ki. Megfordult, és az ajtó felé indult. – Maradjon! – szólt rá erélyesen Anders doktor, mielőtt kiszaladhatott volna. – Mondja el, mi elől akar elfutni örökké? – Szóval... tudja... – dadogta az orvosnő. – Csak annyit tudok, amennyi ebben a cikkben áll. Csakhogy magát felmentették a vád alól, nincs mitől félnie, kimondták, hogy ártatlan. Akkor pedig mitől fél? Nem engedem el, amíg nem ad elfogadható magyarázatot. Az asszony maga elé meredt. – Fogaskerék... – suttogta. – Egyik a másikba kapaszkodik, illeszkedik, egymást mozgatják. Nem maradhatok, főorvos úr. El kell mennem. – Beszéljünk komolyan egymással. Váltottam néhány szót Önről Uhlig doktorral. A nő arca összerándult. – Megígérte, hogy minden titokban marad! – Higgye el, nem vétett Ön ellen. Beszélt viszont nekem egy különös emberről, a neve Raimund Forstner. Magyarázza meg nekem mi keresnivalója van maga körül ennek az embernek. Összefügg a felbukkanása ezekkel a régi dolgokkal? – Nem – nem mondhatom meg! – tört ki Anjából. Anders doktor egy pillanatra úgy érezte, sebesült, beszorított vadállattal áll szemben, aki inkább rátámad a közelítőre, mintsem elfogadná a segítségét. – Beszélnie kell, Anja – mondta határozottan. – Segíteni fogok, higgye el. – Nem segíthet. Ha beszélnék, bűnnel kellene vádolnom magam! – Micsoda? – Anders doktor felugrott és hitetlenül meredt az előtte álló asszonyra.
– De Anja, tíz év eltelt azóta. Ha vétett is valamilyen műhibát, ma már senki nem vonhatja érte felelősségre. A bíróság felmentette, a törvény nem engedi, hogy még egyszer perbe fogják. Miért fél? Hiszen maga jól képzett, ügyes orvos. – Akkor mégis csődöt mondtam és azóta is attól rettegek, hogy egyszer megint csődöt fogok mondani. – Ezért nem akart asszisztálni nekem a műtétnél? Az asszony bólintott. – Igen. Akkor régen megfogadtam, hogy többet nem állok műtőasztal mellé. Megesküdtem. – Meg kell végre szabadulnia a félelmeitől, Anja – jelentette ki Anders doktor. – Nem értem magát. Hiszen máskülönben jól megállja orvosként a helyét. – Nem is értheti meg – suttogta az asszony. A főorvos hirtelen gyanakodni kezdett. Lehet, hogy más sötét foltok is vannak Anja Clasen múltjában? – Mondja el, mi köze magának ehhez a Forstnerhez. Mivel tartja kézben magát? – Bocsásson meg, doktor úr, de nem mondhatom el. Az én dolgom, nekem kell elrendeznem. Hagyjon elmenni, kérem. Megpróbálom valahol máshol újrakezdeni az életemet. Le fogom rázni Forstnert. – Nem fog sikerülni. Egy zsarolótól nem lehet megszabadulni. A nyomában fog maradni és követni fogja a világ végére is. Mondjon el mindent. – Nincs értelme – felelte a fiatal nő halkan. – Hadd menjek most haza. Fáradt vagyok, pihennem kell. – Elmehet. De gondoljon át még egyszer mindent. Bennem megbízhat, mindenről hallgatni fogok. – Elhiszem. Nem érdemlem meg a jóindulatát, főorvos úr. Anders doktor szörnyű helyzetben érezte magát, hiába akart segíteni, nem tudott. A belgyógyásznő fejét lehorgasztva ment haza. Úgy érezte, mindennek vége, helyzetéből nincs többé kiút. Nagyon félt. Már az
öngyilkosság gondolata is többször felmerült benne. Végre megtalálhatná a hőn áhított nyugalmat. Amikor elővett egy nyugtató tablettát, hosszasan nézte a kis üveget. Mi lenne, ha bevenné egyszerre az összeset? Tudta, hogy nem élhetné túl. Az örök béke várná, a vágyott béke. Aztán hirtelen Axel Brinkmann arca merült fel előtte. Ebben az emberben megbízhat. Igen, ő az, akinek mindent elmondhat! Felhívta Brinkmann doktor lakását. Szerencséje volt, otthon találta a férfit. – Anja vagyok – mondta halkan. – Mi van magával? Olyan a hangja, mintha teljesen kikészült volna? – Beszélnem kell magával. Találkoznunk kell. Nem bírom tovább! – Hangja elcsuklott. – Rendben. Hol? – Várjon egy percet. Anja előrántott egy térképet és kiválasztott egy falut félúton Freiburg és Bergesfelden között. – Kérem, jöjjön el! Ne hagyjon cserben, Axel! – könyörgött. – Ott leszek – biztosította az orvos. Az asszony átöltözött. Gyorsan bevett két nyugtatót. Az utóbbi időben egyre gyakrabban nyúlt a gyógyszerhez, bár rettegett a gondolattól, hogy a rabjává válhat. Forstner rendszeresen szállította neki a tablettákat, Anjának fogalma sem volt róla, milyen forrásból. Nem is kérdezte soha. Lesietett autójához és beszállt. Még mielőtt indíthatott volna, hirtelen kopogott valaki a kocsi szélvédőjén. – Jaj, nem! – nyögött fel az asszony. – Már megint! Raimund Forstner állt mellette a járdán. – Anja, nyisd ki az ajtót. Be akarok szállni. – Nem! – felelte határozottan az orvosnő. – Nem, Raimund. Tegyél, amit akarsz. Többet nem akarlak látni. – Figyelmeztetlek, Anja! Azonnal nyisd ki az ajtót! A nő reszketett. Lehajtott fejjel ült egy percig, aztán megadta magát. Kinyitotta az ajtót, és Forstner beült mellé a kocsiba. – Szépen kikészültél – nézett rá a férfi.
– A te hibád! – sikoltotta Anja. – Hová készülsz? – Találkozom valakivel és elmondok neki mindent. – Meggondoltad? Nagyon megbánhatod! – Nem fogom megbánni. Ha akarsz, gyere velem, Raimund. A saját szemeddel láthatod, hogy komolyan tisztázni akarok mindent. Soha többé nem hagyom zsarolni magam. Indított és vezetés közben meredten figyelte maga előtt az utat. Letértek egy keskeny útra az országútról. – Őrült vagy, Anja – mondta a férfi. – Térj észhez! – Éppen azt teszem – vetette oda Anja Clasen. – Te pedig csinálj, amit akarsz. – Anja, hallgass rám! – Nem! – Mindkettőnket tönkre akarsz tenni? – Nem érdekel, mi lesz – az asszony keményen markolta a kormánykereket. – Elegem van az örök menekülésből. Ismerek egy férfit, akiben maradéktalanul megbízhatok és tudom, hogy segíteni fog. – Őrült vagy! – ordította a férfi. – Azonnal fordulj vissza! Különben... – Különben? Ugyan mit tennél különben, te nyomorult? Ha akarod, kiteszlek valahol. Többé nem uralkodhatsz fölöttem. Ami ezután történt, olyan gyorsan zajlott le, hogy Anja Clasennek nem volt ideje védekezni. A férfi a kormányhoz kapott és félrerántotta. A kocsi megperdült. Raimund Forstner ebben a pillanatban már maga is érezte, mit tett. Felordított, de már nem javíthatott a helyzeten. A kocsi lecsúszott az útról, felborult és megperdült néhányszor. Üvegszilánkok záporoztak szanaszét, aztán csend lett, néma, mozdulatlan csend. – Mit mondasz? – kiáltotta a telefonba Axel Brinkmann. – Anja Clasen súlyos autóbalesetet szenvedett. Az a bizonyos Raimund Forstner is vele volt. – Milyen súlyos a sérülése?
– Néhány törés és komoly agyrázkódás, de fel fog épülni. Forstner állapota sokkal rosszabb. Szétroncsolódott a veséje, és súlyos belső vérzései vannak. Nincs sok esélye az életben maradásra. – Amilyen gyorsan csak lehet, indulok Bergesfeldenbe. – Óvatosan vezess! – intette barátját Anders doktor, aztán letette a kagylót. Még mindig az események okozta sokkhatás alatt állott. Alig fél órája érkezett a riasztás, s kisvártatva már be is futott az Erdei Klinikára a mentő Anja Clasennel és Raimund Forstnerrel. Anders doktor letelefonált a baleseti osztályra. – Hogy vannak a sérültek? – érdeklődött. – Az asszony még nincs magánál, és ennek csak örülhetünk. Rengeteg fájdalomtól menekül így meg. Nincs életveszélyes sérülése, fel fog épülni. – És Forstner? – Az intenzív osztályon van. Nemsokára talán feleszmél, de annál rosszabb. Súlyos belső sérülései vannak. – Azonnal értesítsenek, amint magához tért – hagyta meg dr. Anders. Axel Brinkmann megérkezett az Erdei Klinikára, és azonnal Anjához sietett. Az asszony sápadt arccal, fején széles kötéssel feküdt. – Szegény, kicsi Anja – suttogta Brinkmann doktor. Megfogta Anja Clasen kezét, és gyengéden megcsókolta. – Menjen, doktor úr – szólította meg halkan az osztályos nővér. – A betegnek teljes nyugalomra van szüksége. Nem is hallhatja magát. Leghamarabb ma este fog magához térni. Brinkmann doktor engedelmesen kiment, és megkereste régi barátját, az Erdei Klinika főorvosát. Anders, doktor meghívta, aludjon, náluk a vendégszobában. – Nagyon megviseltnek tűnsz – állapította meg. – Az is vagyok. Nagyon meglepődtem, amikor Anja felhívott. El akart mondani nekem mindent. Valószínűleg már nem látott más kiutat.
– Úgy látszik, nagyon jó benyomást tehettél rá. Nekem egyetlen szót sem sikerült kihúznom belőle. Megszólalt a telefon. Anders doktor felvette és egy ideig csendben hallgatta. – Rendben – mondta végül. Letette a kagylót és Brinkmann doktorhoz fordult. – Forstner magához tért. Kihallgatható. Elkísérsz hozzá? – Szívesen. Szeretném végre látni azt az embert, aki megmérgezte Anja életét. Zsarolta valamivel, igaz? – Így van, de nem tudom, mivel. Megpróbáljuk kiszedni Forstnerből. A beteg sok fájdalomcsillapítót kapott, s nem látszott rajta, hogy szenvedne, a pillantása mégis feszült volt. – Jó napot, Forstner úr – lépett oda hozzá Anders doktor. – Hogy van Anja? – kérdezte a férfi. – Szerencsésebben megúszta a balesetet, mint maga. Lenne egy kérdésem, Forstner úr. – Először én akarok kérdezni valamit. – Parancsoljon. Anders doktor igyekezett, hogy hangja barátságos maradjon, hiszen a férfi a betege, és mindent meg kell tennie érte. – Milyenek az esélyeim, doktor úr? – Őszinte leszek, Forstner úr. Az állapota nagyon rossz. Súlyos belső sérüléseket szenvedett. A férfi lehunyta a szemét. A főorvos azonnal kérdezett. – Zsarolja Anja Clasent? Raimund Forstner nem nézett fel. – Könnyítsen a lelkiismeretén, Forstner úr. Mondjon el mindent, amíg van rá ideje. Mindent megteszünk Önért, de csodára nem vagyunk képesek. Legalább Clasen doktornő életét könnyítse meg. Láthatja, maga sodorta bajba azt az asszonyt. A beteg halkan, akadozva kezdett beszélni. Elmondott mindent, amit tudott. Miután Irene Römert a bíróság felmentette az ellene emelt vád alól, hiába volt a rehabilitáció, az asszony nem tudta lerendezni a dolgot saját lelkiismeretével. Nyugtatókhoz folyamodott, s lassan
gyógyszerfüggővé vált. Amikor kiderült a baja, pszichiátriai klinikára szállították, s egy időre eltiltották az orvosi hivatás gyakorlásától. Forstner akkoriban ismerte meg, és megtudott róla mindent. Évekkel később, amikor Irene Römer már az asszonynevén élt, Forstnert újra az útjába sodorta a véletlen, s a férfi felismerte a kínálkozó lehetőséget. Zsarolni kezdte Anját, aki rettegett, hogy múltjára fény derülhet. Félt, hogy nem dolgozhat tovább orvosként. – Értem – bólogatott Anders doktor. – Maga pedig továbbra is ellátta őt gyógyszerekkel, hogy még jobban a kezében tarthassa. Anja a legjobb úton volt, hogy ismét gyógyszerfüggővé váljon. Nem tudta legyőzni a saját múltját. Segítenünk kell neki – fordult Axel Brinkmannhoz. – Segíteni fogok – bólintott az orvos. – Nagyon szeretem Anját. Hidd el, ő is szeretni fog, ha a feleségem lesz, el fog felejteni minden rosszat. Végre megint boldog lesz. – Szívből kívánom, hogy igazad legyen – mosolyodott el Anders doktor. Anja Clasen csak másnap reggel tért agához. A mellette ülő nővér azonnal odahajolt hozzá. – Nyugodjon meg, doktornő, minden rendben van. Nemsokára meggyógyul. Mindent megteszünk Önért. Itt van az Erdei Klinikán. – Bár meghaltam volna... A nővér próbálta vigasztalni. – Egyébként látogatója is van, doktornő. Egy úr vár kint. Beengedhetem? Anja kis tétovázás után bólintott. – Axel... – suttogta, amikor Brinkmann doktor belépett. A férfi odament hozzá, és gyengéden homlokon csókolta. – Ne beszélj sokat, Anja – mondta halkan. – Mindent tudok, semmit nem kell mondanod. – Tudod... – Tudom, hogy nagyon beteg voltál, és Forstner ezt használta fel ellened. – Mi van Forstnerrel?
– Tegnap éjjel meghalt. Többé nem bukkan fel, hogy zsaroljon. – És... Anders doktor? – Már alá is írta az áthelyezésedet a freiburgi klinikára. Ő is tud mindent és megért téged. Egyetlen szempontból sajnálja csak, hogy elhagyod őket: mert kiváló orvosnak tart, és mert a belosztályon nemsokára munkaerőhiány lesz. Tegnap náluk töltöttem az éjszakát és beavattak a titokba, ami még nem köztudott. Katja ismét gyermeket vár. A kis Michael testvérkét kap. Anders doktor nagyon örült volna, ha te veszed át Katja helyét az osztályon. De elfogadta, hogy új életet akarsz kezdeni. Melletted fogok állni. Akarod, Anja? Az asszony lehunyta a szemét. – Igen, Axel – suttogta. – Akarom. Behunyta a szemét és úgy érezte, soha életében nem volt még ilyen boldog. Vége
