Király Katinka
Ad astra per asperas
- Gyere csak, ülj le! - bökött a vele szemben lévő fotelre. - Az osztályfőnököd aggódik érted. Romlottak a jegyeid a múlt hónapban, és a szüleid is nemrég váltak el, igaz? - azt hiszem azt várta, hogy bólogassak, de én megrögzötten bámultam a körmeimet. - Talán beszélgethetnénk róla - a tekintete égette a homlokomat, és mivel nem akartam, hogy kigyulladjon, muszáj volt ránéznem. Elégedetten mosolygott. - Meséld el, mit éreztél a válással kapcsolatban! - utasított. Na igen, ekkor esett le, hogy ez sokkal inkább vallatás lesz, mint beszélgetés. Vajon minden pszichológus ennyire agresszív..? - Tényleg azt szeretné, hogy beszéljek? - lepődtem meg. - Mert az sokáig fog tartani, és az emberek nincsenek oda a fecsegésért. - Ezért kapom a fizetésem, szóval kezdd el, mert csak négyig tart a munkaidőm - mondta unottan. Elmosolyodtam. Olyan vicces, hogy pont azok a személyek a legkevésbé empatikusak, akik problémás emberekkel foglalkoznak. - Rendben - egyeztem bele kedélyesen. - A válás...? Hát, ez elég kínos nekem, mert végül is miattam történt – láttam, hogy máris elkezdett jegyzetelni. Magamban mosolyogtam, mert előre tudtam, hogy ki fog fogyni a tolla. - De mielőtt ezt elmesélem, megjegyezem, hogy nem vagyok kukkoló és tolvaj sem, csak túl sok időt töltöttem krimik és detektívfilmek közt, amitől kifejlődött bennem egyfajta „titokfejtőkényszer”. Szeretem figyelni az embereket, ezért naplót vezettem az egész panel összes lakójáról, mindenkiről voltak folyamatos feljegyzéseim. Persze nem kell nagy botrányokra gondolni, de megfigyeltem érdekes dolgokat is, mint például a háztömb rémét, az öreg, csúnya Marcsi nénit, akinek három macskája vigyázta testi épségét, és rossz természete vagy reggeli frizurája miatt mindenki rettegett tőle. Gondolom, mondanom se kell, hogy ilyen remek oknyomozóként rengeteg felettébb kínos dolgot derítettem ki Marcsi néniről, amitől a Liliom utca 12. összes lakója garantáltan eldobná alulméretezett agyát. De fájdalom, ezeket soha nem mondhatom el, mert habár szinte tökéletes vagyok, azért képzett besurranó tolvaj nem. De erről ne Marcsi nénit kérdezze, mert ő nagyon félreértette, amikor összetalálkoztunk a lakásában... Azt hiszem, végül ez vezetett a szüleim válásához. Vagyis ez volt a casus belli. Mert apa már két éve külföldön dolgozott, anya meg itthon volt velünk, és nagyon elhidegültek egymástól. Már csak ürügyet kerestek arra, hogy legyen min nagyon összeveszni, aztán pedig elválni. És én ezt meg is adtam nekik. Mármint Marcsi néni, aki elárult a szüleimnek. Feljelentést is csak azért nem tett a „betörésről”, mert megfenyegettem, hogy megszellőztetem a kis titkait az egész panelnak. Ez elég hatásos volt, így végül nem lettem hivatalosan bűnöző, csak a szüleim szemében. És ők sajnos nem voltak túl megértőek a hobbimmal kapcsolatban, ezért egyrészt
életem végéig szobafogságot kaptam, másrészt pedig mély letargiába taszította őket a kudarcuk, és elhitették egymással, hogy szörnyű szülők. Aztán egy hónap múlva már nem voltak házasok. 24 órás felügyelet alatt tartottak, még mosdóba is csak szúrós szemek kereszttüzében mehettem, így nem volt lehetőségem a nyomozásaimra, amitől felettébb flegma lettem, ami nem túl kóser, ha az ember tizenéves, és a családjával kell együtt élnie minden egyes nap szeretetteljes boldogságban. Így aztán, mivel anya nem tűrte a lehangoltságomat - de sokkal inkább amiatt, mert nem talált semmi magyarázatot rá a kamaszkezelő könyvekben - tennem kellett valamit. Fel kellett adnom a nyomozást, ami szörnyen megviselt, hiszen az egyetlen dolog volt, amitől úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legjobb kuglófjának legédesebb mazsolája. Hónapokig nem nyomozni olyan érzés volt, mintha elveszítettem volna az egyik testrészem. De hősiesen kitartottam! Pótcselekvésekkel próbáltam elfojtani az özönlő gondolataimat. Például rendszeresen megírtam a matekházimat, és miután apa elment, segítettem a húgomnak kiegyensúlyozni anyát. Szinte átlagos lettem, és ezért feladtam az egyetlen dolgot, ami érdekelt. De aztán az egyik lakógyűlés alatt valami megváltozott. Egy zavart, szürke kisegér ücsörgött a sarokban. Na, de mielőtt értesítené a rágcsálóirtókat, nem az állatra gondolok, hanem a lányra a szomszédból. Ő is egy olyan ember, akiről hiába tudod, hogy ott van, még sincs jelen. Hogy ezt hogy csinálják? Rejtély. De érdemes lenne eltanulni, váratlan fizikafeleltetések esetére. Külsőre nem volt különösebben érdekes, sokkal inkább... furcsa. 27 éves volt, mindig magas sarkú cipőt, szűk szürke kosztümöt és szigorú arckifejezést viselt. Olyan volt, mintha egy sikkes magazinból lépett volna elő az összeszorított ajkaival és a rakoncátlankodó tincsektől mentes kontyával. Szinte tökéletes volt, és nekem ez nem stimmelt. Ezt a többi lakó is így gondolhatta, hiszen régi és nagyon furcsa pletykák keringtek róla a házban. Azt mesélték, titkos ügyleteket bonyolít le, mikor eltipeg a körömcipőjében, és persze szabadidejében fegyvereket csempész... Hogy ezt a háromévesek találták-e ki a homokozóban vagy a nyugdíjasok a péntek délutáni kártyaparti alatt, arról fogalmam sincs, de azt hiszem, alapjában rengeti meg azt a kijelentést, hogy a pletykáknak mindig van valóságalapjuk. Mert ő igazából nem volt sem fegyvercsempész, sem maffiózó, de még titkárnő sem. Egy egyszerű könyvelő volt, aki az aprócska városunk főutcáján dolgozott egy aprócska, fülledt irodában, nap mint nap robotolva az aprócska fizetéséért, amiből a nagyon beteg anyukája kicsit sem aprócska kórházi költségeit fizette. Nem hangzik túl szépen, igaz? Felkeltette a figyelmemet, mert mikor megnéztem az aktáját csak a munkahelyéről volt adatom. Szinte üresen tátongott a mappa, ami elég hervasztó volt. És habár felhagytam a nyomozással, valami éledezni kezdett bennem. Anya és a húgom azonban továbbra is árgus szemekkel figyelte minden lépésemet, tehetetlen voltam, és ebbe szinte bele is nyugodtam. De aztán a sors megint megtréfált... Mert több érdekes dolog is történt azon a héten. Az első rögtön az volt, hogy elveszítettem a kulcscsomómat. Kaptam a fejemre anyától, és már rögtön nem voltam olyan felelősségteljes és felnőttes, mint egy hónapja, amikor abbahagytam a buta megfigyelést. De nem különösebben foglalkoztam vele... Aztán valahogy egyszerre minden olyan gyanússá vált. Ugye most nem azt írta le, hogy
üldözési mánia? Helyes! Mert nem vagyok mániás, tessék tovább figyelni és nem kizökkenteni! szóltam rá szigorúan. - Szóval tudtam, hogy valami nincs rendben. Ugyanis a zongorámról eltűnt a hónapok óta növelt porréteg. Elég valószínűtlennek tűnt, hogy anya takarította volna le, meg amúgy is a szobámba való bejárás mindenkinek szuper tilos volt, tehát fogalmam sem volt róla, hogy mi történhetett. És nem is deríthettem ki, mert meg volt kötve a kezem. Bosszantott, hogy ott az a lány, akiről nem tudok semmit, és nem is deríthetem ki! Ezért egy borzalmas brazil szappanoperákkal tűzdelt perióduson mentem keresztül, és szinte senkit nem viseltem el magam körül. Így aztán, mint minden valamire való gimnazista, én is lógtam egy napot igazoltan. Vagyis szívesen beteget jelentettem, mert borzalmasan untam magam a sok tökfej közt. Jártam színjátszó körre, szóval élethűen tudtam előadni a hattyú halálát, és nem jelentett gondot egy átlagosnak tűnő pénteken hazasétálni az iskolából szörnyű hasfájással riogatva a hipochonder osztályfőnökömet. Magam alatt voltam, amikor átsétáltam az udvaron reménytelenül és retardáltan. Tudtam, hogyha anyán múlik, soha többé nem nyomozhatok, és ez kegyetlenül lehangolt. Pedig annyira jó voltam benne! Sokan a nyilvánvaló dolgokat sem veszik észre, például, hogy Géza és Andi hiába tűnnek teljesen nettnek, rettenetesen lusták, hiszen három hete nem viszik fel a postájukat. Bezzeg én mindent kiderítettem! Azaz majdnem. Azt, hogy nem sikerült feltárnom a szomszéd lány titkát, kudarcként éltem meg. És amikor elmentem az ajtaja előtt, a fejhallgatómból üvöltő agresszív számot hallgatva valahogy összegyűlt bennem minden nyomás és düh, és akkor elhasználtam a hónapok óta tartogatott születésnapi kívánságomat. - Mi a szösz! - esett le az állam, miután egy színpadias mozdulattal kitártam a szobám ajtaját, és onnan a hipersebességgel teljesült kívánságom nézett vissza rám riadtan, vézna vállait görcsösen összerántva. Pár percig csak néztünk egymásra. Ő és én, mint két szúrós szemű, farkasszemnéző olimpikon. Aztán a szomszéd lány irulva-pirulva elnézést kért. Azt hiszem, menekülni akart, de én nem hagytam meglépni! - Álljunk csak meg egy röpke beszélgetésre! - sikerült rendesen a frászt hoznom a lányra. Az, hogy ő már a húszon túl volt, én meg csak innen, még érdekesebbé tette a helyzetet. - Ne haragudj, ostoba ötlet volt! - motyogta kezeit tördelve, mint egy óvodás, aki rosszban sántikál. - De... Miért? - kérdeztem továbbra is értetlenül. - Bocsáss meg, de ehhez semmi közöd - vetette oda, és felém közelített. - És most távozom!- nézett a szemembe fenyegetően. De én nem adtam fel ilyen könnyen! - Kiengedlek! - vontam meg a vállamat, de továbbra sem álltam odébb a küszöbről. Anyának se szólok, hogyha elmondod nekem, hogy miért - a lány sóhajtott egyet. - Gyere utánam, megmutatom - a beleegyezése meglepően gyors volt, bár érthető, hiszen nem akart lebukni. Amikor beléptünk, rádöbbentem, hogy még soha nem jártam a szomszédom lakásában. De igazából nem volt különleges, sokkal inkább... Üres. Miközben szemügyre vettem a szürke odút a
szemem sarkából figyeltem a lányt, ahogy kutat az egyik szekrényben, poros, megsárgult lapok közt. Aztán amikor megtalálta, amit keresett, odabillegett hozzám és a kezembe nyomta. - Te elvégezted a zeneakadémiát? - esett le az állam. Ő csak csendesen bólintott, arcán különös mosollyal. - De ha így tudsz játszani, akkor most miért nincs zongorád? És miért vagy könyvelő? - fakadtam ki. Nem örült a kérdésemnek, pár pillanatra be is csukta a szemét, majd hadarni kezdett. - Négyévesen kezdtem zongorázni itt, a városi zeneiskolában. Akkoriban én voltam a sztár, senki se értette, hogy hogyan lehet valaki ennyire kicsi és mégis ennyire tehetséges. Nem sokra emlékszem belőle, csak a csillogásra... Majd jött a gimnázium, és én zenei tagozatra mentem, ahol tovább játszottam, míg végül eljutottam oda, hogy felvettek a zeneakadémiára. Szerepeltem a tv-ben, a rádióban, koncerteztem zenekarral, de anélkül is, és sikerült még meg is élnem belőle valahogy. És amikor elvégeztem az akadémiát, egy jól fizető amerikai állást ajánlottak fel. Nem sokat gondolkoztam rajta, hiszen mindig is ez volt az álmom, az életem egyetlen célja... És meg is kaphattam volna. A férfi, aki felajánlotta nekem az állást, azt mondta, kivételes vagyok, és hogy egy ilyen tehetséget keresve járta Európát. És én azonnal elbíztam magam, de... - pár pillanatra elhallgatott, lepillantott a cipőjére, majd amikor újra rám nézett, minden apró szikra kihunyt a szemében. - De pont, amikor már a reptéren búcsúztam el anyától, már indultam a mindent eldöntő utazás felé, intettem neki, ő pedig hirtelen összeesett. Akkor lett először rosszul. Én a mentőn voltam vele, a gépem pedig felszállt nélkülem. Az orvosok megvizsgálták, azt mondták nem komoly, de aztán megkaptuk a hírt, hogy rákos, és az mindent megváltoztatott. Ezután nem hagyhattam egyedül. Úgyhogy elvégeztem egy könyvelői iskolát, és most itt vagyunk. A csillogó amerikai állást pedig egy nagyon tehetséges francia lány kapta meg helyettem. Ő most már világhírű - mosolyodott el keserűen. Én pedig teljesen sokkos állapotba kerültem. - Sajnálom! - nem tudtam mást mondani. Biztos elkélt volna még néhány vigasztaló szó, esetleg egy ölelés... De meg sem tudtam mukkanni. Ő csak állt és szótlanul letörölt egy kósza könnycseppet a csuklójával, majd felém nyújtotta a kezét, hogy visszakérje a bizonyítványt. Lenéztem a kezére, és láttam, hogy a csinos blúz ujja alól kilátszik egy tetoválás. A zongorista összerezzent, de aztán feltűrte a blúzát, hogy jobban láthassam. Tüskés inda minta vette körbe a csuklója belső felét, és volt rajta egy felirat. - Ad astra... Per asperas...? olvastam fel. - Ez latinul van - állapítottam meg. - Mit jelent? - Már semmit! - legyintett lemondóan, és egy túlságosan gyorsnak tűnő mozdulattal visszahúzta a kezét. - Amikor ezt csináltattam, még hittem, hogyha szorgalmasan dolgozom, egyszer valóra fognak válni az álmaim, hogy a soha vissza nem térő lehetőség egyszer mégis visszatér. - De már nem hiszel benne? - Nem. Mert nincs értelme - fakadt ki. - Próbálkoztam több helyen is, de nem vettek fel sehová, mert már nem tudok teli szívből játszani, ezért inkább elfelejtettem az egészet. Eladtam a versenyzongorámat. És mivel már zongorám sem volt... - És most? - kérdeztem kíváncsian.
- Normális lett az életem. Semmi felesleges hűhó, semmi váratlan esemény, csak monotonitás nap mint nap. Kivéve, amikor gyakoroltál, mert olyankor én is veled játszottam a darabokat - mosolyodott el. - De te erre kiraktad a hirdetést az eladó zongoráról, és ha valaki megveszi, akkor minden kapcsolatom megszűnt volna a régi énemmel, a zenével... És azt nem akartam. Ezért inkább... Betörtem - vonta meg a vállát. - És most kérlek, felejtsd el, és ne szólj róla senkinek! - mondta csendesen, a kezembe nyomta a kulcscsomómat és kitessékelt az ajtón. - Hogy hatott rád ez az esemény? - vágott közbe a pszichológus, amikor pár percre elhallgattam. - Mit éreztél, amikor kiöntötte neked a lelkét? - Ó! Nem is tudom - vonogattam a vállam bizonytalanul. - Egyrészt nem tudtam, hogy mit kéne gondolnom róla. Mármint, én még csak 17 vagyok, a legnagyobb problémám pedig az szokott lenni, hogy elfogyott a zabpehely... Eleinte el sem tudtam képzelni, hogy mit érezhet, hogy mi mindenen ment keresztül... De... Aztán megerőltettem magam, és elmerültem abban ahogy nézett, és akkor éreztem őt, és éreztem a fájdalmát is. És nem volt jó érzés. Mert miután kiábrándultan az ágyamra vetettem magam és átgondoltam az egészet, úgy éreztem, valamit tennem kell. És mivel a világháló gyermeke vagyok, azonnal rákerestem, hogy mit jelent a tetovált mondat. Tövises az út a csillagokig - mondtam halkan és elakadt a hangom. - De nem értettem meg azonnal, hogy mit jelent. - Letelt az időd! - jegyezte meg tapintatlanul a nő, felébresztve engem a merengésből. - Remek! - mosolyodtam el. Összeszedtem a cuccaimat, és a megkönnyebbült lelkemet, majd kifelé indultam. De a pszichológus megállított. - Rájöttél, hogy mit jelent az idézet? - Nekem semmit. A lánynak viszont... Azt hiszem, az ő rögös útja sokkal hosszabb, mint amit egy apró lépéssel át lehetne hidalni... Valami nagyobbat kellett tennie! Mondjuk ugrania... a nő kérdőn pillantott felém. - Úgy viselkedett, mint a köd - mondtam tétován, és megvontam a vállam. - Egyik reggel még ott volt, járt köztünk, kinyitotta a postaládáját, kopogott a cipőjében... Aztán hirtelen összecsomagolta minden szürke holmiját, majd egyszerűen eltűnt. Mint a kámfor. Senki sem tudta, hová megy, hogy mi történt, mert egyedül nekem hagyott egy üzenetet. Amerikába utazott... Azt írta: anya nélkül nincs már, ki itt tartson, nem várok tovább a soha vissza nem térő alkalomra! Megtalálta a bátorságát - tettem hozzá mosolyogva. - Mit gondolsz te erről a tettről? - kérdezte kiismerhetetlen arccal. - Hogy én? Én nem gondolok semmit. Én tudom, hogy őrültségnek tűnik beleugrani a mély vízbe mentőöv nélkül, de ha szép a medence alja, hát hajrá! Legfeljebb beverem a fejemet! Talán megrögzött álmodozó vagyok, de eddig világ- életemben imádtam hepiendeket, amikor valakinek sikerül elérnie a célját. Mert végül is ez a lényeg. A rossz után jön a jó, annak, akinek van elég reménye bízni a jövőben és bátorsága tenni érte. És a zongorista megérdemli az újrakezdést, hogy a története hepienddel végződhessen. És azt hiszem, végül ez döbbentett rá, hogy az élet nem lehet mindig jó, vagy mindig rossz, és nem az a legnagyobb probléma, hogy elfogyott a zabpehely, vagy hogy a szüleim elváltak. Hisz ezek után lettem igazán önmagam. El is vettek tőlem valamit, de sokkal többet adtak vissza, mint amim eddig volt. Megmutatták az utamat...
Mert hiába leplezzük, és hisszük, hogy a világ egy tökéletes, boldog hely, tövises az út a csillagokig. Néhány pillanatig méregettük egymást. A nő a kényelmes fotelből felém fordulva, én pedig az ajtóban, kezemmel a kilincsen néztem, ahogy változik az arca. Töprengett, vacillált, és egy kicsit össze is volt zavarodva. Megköszörültem a torkomat. - Mi a diagnózis? - kérdeztem félszegen mosolyogva. A pszichológus újra felém fordult, majd lepillantott a lapjaira, aztán a kezére, majd pedig ugyanolyan félszeg mosollyal nézett vissza rám. - A jövő héten valami hihető mesét hozz!
* Szemben rengeteg flegma tizenéves, és én itt túlságosan egyedül vagyok *
