ad astra 1 Jessie Lamb testamentuma

Jane Rogers Jessie Lamb Testamentuma

Jane Rogers Jessie Lamb testamentuma Kiadó Ad Astra Kiadás éve 2013 Oldalszám 324 Tematika ifjúsági, Szépirodalom, Sci-fi Ajánlott kor 14-99 ISBN 978 615 5229 30 5 Kötés puhatáblás, ragasztókötött, füllel Ár 2990 Ft Fordító Béresi Csilla Borítófotó Gyermán Petra Borítógrafika Sánta Kira

ad astra 1

a képzelet kiadója


Fülszöveg: Asszonyok és lányok milliói halnak meg, amikor egy terhes nőket támadó vírus elszabadul, és az emberiség sorsa is kockán forog. Isten keze, vagy a tudósok hibája? Az emberi sötétség és pusztítás gyümölcse? Jessie Lamb egy hétköznapi kamaszlány különleges körülmények között: miközben világa összeomlik, idealizmusa és bátorsága arra sarkallja, hogy megtegye a szükséges, hősies lépést, és hozzájáruljon az emberiség megmentéséhez. Vajon Jessie valóban hős? Vagy, ahogy az apja gondolja, könnyen befolyásolható csitri, aki fel sem fogja tettei következményét? A Jessie Lamb testamentuma a közeljövő, biológiai terrorizmus által felforgatott világát mutatja meg, és egy rendkívüli fiatal lányt, aki a gyermekkorból kilépve azért küzd, hogy az élete – és talán a halála – értelmet nyerjen. A Jessie Lamb testamentuma 2012-ben elnyerte az Arthur C. Clarkedíjat, és jelölték a Man Booker-díjra. „Rogers jól megragadja egy fiatal lány viharos belső vívódásait, akinek rá kell döbbennie, mekkora mértékű önzés szükséges az önzetlenséghez.” The New York Times Életrajz Jane Rogers 1952-ben született brit író, aki szépirodalmi regényei mellett televíziós forgatókönyveket és rádiójátékokat is írt, antológiákat szerkesztett, valamint írást oktat a Sheffield Hallam Egyetemen. Számos díjat nyert, többek között a Somerset Maugham-díjat és az Arthur C. Clarke-díjat, valamint jelölték a Brit Filmakadémia (BAFTA) díjára és a rangos Man Booker-díjra is. Jelenleg Manchester környékén él.

Részlet: Vasárnap reggel

Nagyon csöndes a ház, mióta elment. Vigyázva föltápászkodom, hogy el ne essek, és az ablakhoz bicegek. A fénynek gigantikus leylandi ciprusok állják útját a szomszéd kertjében. Többé senki sem lakik ezen a soron. Homlokomat az ablaküvegnek hajtva lekémlelek az elvadult kertre. A hideg üveg azonnal bepárásodik lélegzetemtől. Túl magasan vagyok ahhoz, hogy leugorhassak, ezt jól tudom. Különben is ott az ablakzár, a kulcsot meg elvitte apám. Bal kezemmel a falnak támaszkodva körbebotorkálok a szobában, egészen az ajtóig. Újra megpróbálom kinyitni, hátha. Apám sajtos szendvicseket és egy műanyag palackos narancsle2

3


vet hagyott nekem a sarokban. Úgy látszik, egész napra távol marad. Legalább nem kell hallgatnom, amint újra meg újra ugyanazt szajkózza; nem látom a könnyeit és nem hal lom a házban nyugtalan lépteit. Legalább szabadon gondolkozhatok, és semmi másra nem kell figyelnem önmagamon kívül. Újra megvizsgálom a bringazárat. A világoskék műanyag borításon átsejlik a belül húzódó, ezüstszínű drót. Apám mindkét bokám körül háromszor körülhurkolt egyet-egyet és lelakatolta; olyanok, mint a bokaperecek. A harmadikat az előző kettőbe fűzte, majd köréjük hurkolta, és ezt is lezárta. A lábszáraimat övező fonadékok túl szorosak ahhoz, hogy le tudjam csúsztatni őket a bokámon keresztül. A két lábfejemet is mindössze hat hüvelyknyire bírom eltávolítani egymástól. Úgy bukdácsolok előre, akár egy lábbilincses rab. Közben arra is ügyelnem kell, hogy ha a külső hurkot jobban megfeszítem, a belsők szorosabbra fonódnak a lábszáramon, és a húsomba vágnak. Apám egy fedeles vödröt is hagyott itt nekem egy guriga vécépapírral, de bajos lenne rátelepednem, mert ehhez nem tudom elég szélesre terpeszteni a két lábam. Írómappát és ceruzát is adott, hogy legyen mivel elfoglalnom magam. A hálózsákomat és a párnámat a fal mellé göngyölte. Lassan az a tré fűtés is beindult, végre nem fázom annyira. Az agyam már nem úgy reagál, mint egy csapdába esett patkányé. Nem kapálódzom eszeveszetten, nem harapok saját farkamba. Végül is apu nem tarthat itt örökké. Nem kell mást tennem, mint kivárnom, hogy elengedjen. Az orrnyergem bizsereg a sok sírástól… furcsán kellemes érzés. Mostanra elfogytak a könnyeim. Kissé megmacskásodtak a tagjaim attól, hogy a padlón aludtam, végső soron azonban egész jól vagyok. Lehetnék rosszabbul is. Újra körbecsoszogok a falak mentén, aztán odabukdácsolok a szoba közepére helyezett piknikasztalhoz és -székhez. Beállok a megfelelő irányba, és leereszkedem a székre. Leírom a nevem az írómappa első oldalára: Jessie Lamb. Apu azt akarja, hogy gondoljam végig, mire készülök. Nem mintha ebben a pillanatban bármit is tehetnék. Valahogy lebegek; megállítottak az utamon. Mintha nem is önmagam lennék: nem az a Jessie Lamb, aki feltartóztathatatlanul tört a célja felé. Ha történetesen észrevenném, hogy a biciklilakat kulcsa itt hever mellettem a padlón… vajon fölvenném-e, hogy kiszabadítsam a bokámat? Kísérletet tennék-e a szabadulásra? Meglehet, úgy tennék, mintha meg se látnám, és megmaradnék kényelmes fogságomban. Mert bizonyos értelemben megkönnyebbülés, hogy rab vagyok, és nem kell gondolkoznom. Hogy elengedhetem magam ahelyett, hogy cselekvésen törném a fejem. Apám megpróbál egérutat adni nekem. Így őt okolhatom, amiért kudarcba fullad a tervem, és nem kell szembenéznem önnön gyávaságommal. Valóban ezt akarod? Mi másért ültem be mellé olyan birkamód a kocsiba, mikor azt


javasolta, hogy nézzük meg a nagyi házát? Azt gondoltad, milyen kedves tőle, és hogy nyilván békülni akar. Igen. Holott akkorra már kilátásba helyezte, hogy „bármit megtesz” a leállításodra. Eszerint annak tudatában szálltál be az autóba, hogy fogságba ejt? Ez volt a titkos vágyad? Kár ezen agyalni. Nem elég, hogy így betett neked, még te is marod magad, amikor nincs itt? Az lenne az ésszerű, hogy megfogadjam a tanácsát, és mindent alaposan végiggondoljak, papírra vessek; hogy meghányjam-vessem ezt az egészet. Hogy összeszedjem a gondolataimat. Mert ezzel bebizonyíthatom önmagamnak, hogy valóban ezt akarom. Igazolhatom magam előtt, hogy én, Jessie Lamb, felelősségem teljes tudatában, ép elmével és tiszta fejjel hoztam meg a döntésemet; és hogy végig is akarom csinálni, egészen az elkerülhetetlen végig, ami ebből következik. Aláhúzom nevemet a mappán. A kérdés az, hogy hol kezdjem? Hol is kezdődik a történetem? Gondolom, a saját világrajövetelemmel. De ki ér most rá tizenhat évet végigrágni? Ha ezzel nem is, mégis az elején kell kezdenem. Még mielőtt ez az iszonyatos nyomás rám nehezedett, és arra sarkallt, hogy tennem kell valamit, tennem kell valamit, tennem kell valamit, különben szétrobban a fejem. Hogy rá kell találnom arra, amire a sors szánt. Most pedig pontról pontra lekörmölöm, hogyan, miként történt mindez, maradéktalan őszinteséggel, hogy senkinek ne maradjon kétsége afelől, mit tervezek és miért. A legkevésbé nekem magamnak. Legyen ez Jessie Lamb testamentuma! Egy Régen olyan céltalanul sodródtam az életben, mint tollpihe a szélben. Úgy gondoltam, a tévé és az újságok hírei nem rám tartoznak, hanem a felnőttekre. Része voltam a hülye, nyomoronc, zavaros világuknak, és nem érdekelt az egész. Emlékszem, egyik este a Roaches-hegységben ültem egy vasúti átjáró kerítésén Sallel, Dannyvel meg másokkal. Sötét volt már, főleg a vasúti vágányok két oldalán, a kiégett hangás mély árkai miatt. Lenéztünk a völgy alján meghúzódó csehó kivilágított ablakaira meg a műúton jövő-menő autók sárga fénypontjaira. Rajtunk kívül mindenki behúzódott már a négy fal közé, mi azonban itt voltunk fent, a szélben és a sötétben, szemközt a fennsík sötét tömegével, amely a völgy túloldalán tornyosult. Egy vonat robogott át a síneken Huddersfield felé, és a nyomában támadó forró légáramlat csaknem lesodort bennünket a kerítésről. Danny azt találta ki, hogy megpróbálhatnánk végigmenni az egyik sínen – olyan lenne, mint valami kötéltáncos mutatvány. Versenyezzünk, ki jut a legtovább. – Ha vonat jön, leugrunk, de óránként csak egy jár erre – mondta. Sal lemászott a kerítésről, és imbolyogva, kinyújtott karral meg4

*** Úgy éreztem, minden úgy van rendjén, ahogy van. Ez a normális. Egy kisgyerek ezt gondolja akkor is, ha az anyjának csúcsban végződik a feje és zöld a füle. Csak felnőve veszi észre az ember, hogy nem mindenki ilyen. Fokonként aztán azt is fölfogja, hogy fura időket élünk, és nem mindig volt ez így. Minél kényelmetlenebbül és bizonytalanabbul érzed magad, és minél inkább megpróbálsz másokhoz hasonulva beilleszkedni, annál inkább cserbenhagy a normalitás, mivel egyszerűen nem létezik. Vagy ha igen, akkor is találnod kell valakit, aki ugyanúgy látja a dolgokat, mint te. Amire én a jelek szerint egyszerűen képtelen vagyok. 5


indult az egyik sínen. Alig láttam a sötétben, amelybe hamarosan beleolvadt. Nem tudtam, elvesztette-e az egyensúlyát, vagy csupán a szemem nem tudja kivenni alakját az estében. Aztán meghallottam, hogy szitkozódik. Eszerint leesett, gondoltam. Sorra megpróbálkoztak utána a többiek is. Hangosan, kórusban kántáltuk: – Egy, kettő, három! Kíváncsiak voltunk, ki bírja elsőként tízig. Mikor rajtam volt a sor, nem láttam a sínt ebben a tök sötétben, csupán a talpammal érzékeltem. Így, egyensúlyozva lépegettem előre, és felnéztem a távoli zöld fényjelzésre a vágányok mentén. Fülemben éktelen robaj dobolt, nem tudom, a saját véremet hallottam-e vagy a szél zúgását, netalán a többiek kiáltozását és nevetgélését a hátam mögött. Mégis úgy éreztem, mindenre képes vagyok, az égvilágon mindenre, és nincs az az erő, ami árthatna nekem. Ha húsz lépésig el tudnék menni, az elegendő bizonyság lenne rá, mondtam magamban. A huszonegyediknél leugrottam a sínről. Épp mikor visszakapaszkodtam a kerítésre, egy vonat robogott elő hátam mögül a sötétből, és fülsiketítően felsípolt. Akár az AHS-t is legyőzhetném, suhant át az agyamon. Megmenthetném vele a világot. Mivel azonban senki nem kért fel rá, nem az én dolgom volt. Bugyuta egy érzés volt, mint amikor kiskorában azt képzeli az ember, hogy tud repülni. Évekig hittem ebben, noha titokban kellett tartanom. Tudtam, ha kikotyognám a titkom, elveszteném a varázshatalmamat. Akkor is, ha kételkednék benne és próbára tenném – ezért inkább elálltam ettől. Hittem benne és kész. Tudtam, ha úgy hozná a szükség, hát a levegőbe emelkednék. Szerencsére soha nem kellett kipróbálnom. Olyasmikre is emlékszem, amiket ma már szégyellek. Például amikor hazafelé hajtottunk a scarborough-i lakókocsis kempingezés után a szüleimmel, és York körül leállt a forgalom egy temetési menet miatt, amely a katedrálisba tartott. Apu elfelejtette online ellenőrizni az útviszonyokat. Én meg alig vártam, hogy hazaérjek és fölhívhassam Salt. Két teljes órán át vesztegeltünk a forgalmi dugóban. Emlékszem, hogy amikor kibámultam a sok szánalmas alakra, ahogy ott gubbasztottak a kocsijukban, azt gondoltam: „Miért nem tudnak a fenekükön maradni, és odahaza gyászolni? A halott nőknek már oly mindegy!”


Korábban Sal még egyetértett velem. Együtt mindenre tudtuk a választ. Úgy véltük, úgy van rendjén, hogy a nők meghaljanak. Vagy ami ennél is rosszabb, hogy úgy kell nekik, mert valami szégyenletes bűnért lakolnak. Aki meghal, az legalább egy kicsit maga is tehet róla, gondoltam. Valami nem volt rendjén vele, hogy ez lett a sorsa – különösen az AHS esetében, ami azt jelenti, hogy lefeküdt valakivel. Az első, akit ismertünk és meghalt, pontosan illett ebbe a képbe: a tizedikes Caitlin McDonagh volt. Nem számolom most ide az elemi iskolai tanítónőimet vagy a szüleim ismerőseit, mivel ők felnőttek voltak, azaz az én szememben vénségesen vének, akik fél lábbal a sírban állnak (akkoriban így gondoltam). Caitlin azonban kisírta a szemét a töriórán. Bevitték a tanáriba, és soha többé nem láttuk. A legjobb barátnőjétől megtudtuk, hogy teherbe esett, az a jó firma pasija meg vagy tíz évvel volt idősebb nála. Úgy gondoltuk, csak azt kapta, amit megérdemelt. Hanem néhány hét múlva valamennyiünkbe beültették az Implanont, pedig a legtöbbünknek nem volt még fi úja. Ez volt a biztosítéka, hogy tegyünk bármit, mégse ér bennünket hasonló büntetés, mint Caitlint. Sallel kíváncsiak voltunk, mi ez az egész, de egészen addig nem érintett minket személyesen, amíg nem értesült a nagynénjéről. A szobájában voltunk éppen, köröttünk szanaszét a padlón rucik hevertek. Igyekeztünk nem Sal mamájának izgatott telefonálására fülelni a földszinten. – Láttad a tegnapi híradóban azokat a dokikat? – kérdezte Sal. – Nem hinném. – Azt szemléltették, milyen hatása van az agyra az AHS-nek. Nos, szabályosan kilyuggatja. Azt mondják, a beteg nők agya úgy néz ki a végén, mint az ementáli. – Pfuj, de undorító! – Igen. Fokonként elveszítik az agyukat. Elvész az egyensúlyérzékük, és feledékenyek lesznek. – Gondolod, hogy fáj is? – Erről nem beszéltek. Némelyikük nagyon hamar kipurcan. Alig három nap múltán. Megegyeztünk abban, hogy az a legrosszabb az egészben, amikor valaki megtudja, hogy megkapta a betegséget, és ez vár rá. Ugyan ki örül annak, hogy az agya ementáli sajttá változik? Egy ideig csöndben emésztettük a dolgot. Salnek tömérdek felhúzható játéka van a szobájában. Fölállítottunk hát az asztalra egy apácát meg a Simpson család Lisáját, és egymással versenyeztettük őket. Az apáca győzött. Egy postaláda alakú ceruzahegyezőt és egy játékautót is rajthoz állítottunk. Így azonban nehezebben boldogultunk, mivel mind a négyet föl kellett húznunk, és gyorsan dolgoznunk, hogy ne járjanak le. Azt mondtam magamban, ha megint az apáca győz, akkor megtalálják az AHS ellenszerét. Hanem ekkor Lisa leesett az asztal széléről, az apáca és a postaláda meg egymásnak ütközött. – Talán soha nem lesznek gyerekeink – mondta Sal. – És amikor a ma élő legfi atalabb nemzedék is megöregszik… 6

7


– Akkor ők lesznek az utolsó emberek a Földön. – Időtlen idők óta ezt sulykolták belénk a hírek, de most először gondoltam bele. – És ahogy mi idősödünk, úgy fogynak el körülöttünk a gyerekek. – Be kell majd zárni az iskolákat. – Többé nem gyártanak semmi olyasmit, amire a gyerekeknek szükségük van. – Pelenkát, babaruhát, gyerekkocsit. – Hátborzongató! – És mire mi megöregszünk, mindenki öreg lesz már. Nem lesz, aki dolgozzon. – Nem lesznek boltok, szemeteskocsik vagy buszok. – Nem lesz semmi. Minden leáll. Sal bekapcsolta a tévét. Volt valami felkelés India egyik szent helyén. Túl sok nő csődült oda imádkozni, és amikor pánik tört ki, sokukat agyontaposták. Sal levette a hangot. – Nem sok értelme van megírnunk a leckét, nem igaz? Ha úgyis kihal az emberiség. Eltöprengtünk azon, mi minden veszti értelmét: az egyetem, a munka, a házasság, az építkezések, a mezőgazdálkodás vagy az utak karbantartása. – Mi mást tehetnénk, mint hogy igyekezzük jól érezni magunkat, amíg be nem dobjuk a törülközőt? – kérdezte Sal. – Bármit ennénk, úgysem érdekel már senkit. Én azon kezdtem jártatni az agyam, hogy a végén már nem marad ember, aki eltemesse vagy elégesse a holttesteket. Aztán rájöttem, hogy bizonyára fölfalják őket az állatok. – Tök békés lesz a világ. Nem lesznek kocsik, repcsik vagy gyárak… nem lesz környezetszennyezés sem. A növényzet apránként benövi a városokat… Arra gondoltunk, hogy a szülői ház is összeomlik majd idővel; beszakad a tető, tárva-nyitva lengedeznek az ajtók, madarak raknak fészket, és négylábúak vackolják be magukat a falak közé. – Majd jön egy faj, és átveszi az uralmat – mondta Sal, és azon kezdtünk el vitatkozni, melyikre tippelünk. Mielőtt az utolsó ember is kinyiffan, minden állatot ki kell majd engedni az állatkertekből. Ez néhányunk életébe kerülhet, akik korábban elmennek, mint a többiek. Azok az állatok szaporodnak el, amelyek jobban tudnak alkalmazkodni ehhez az újfajta környezethez. Talán újra farkasok telepednek Angliába, vagy medvék. A pásztor nélkül maradt marhacsordákat tigrisek falják föl. Az utakat elborítják a faágak, az elvadult élősövények óriásira nőnek, és az aszfaltot benövi a gyom. Úgy egy évszázad múlva a világ egyetlen nagy természetvédelmi területté változik. Az összes veszélyeztetett faj megint sokasodni kezd, a tengerben tőkehalrajok nyüzsögnek, és sasok raknak fészket az egykori templomtornyokon. Erről eszembe jutott az Édenkert. Hogy milyen szép lehetett, mielőtt Ádám és Éva mindent összekutyult. – De gondold el, soha nem dajkálhatsz majd kisbabát. Sal felhangosította a tévét. Épp az a reklám ment, amiben jog-


hurtos bögrék táncikáltak. Eddig mindig visongva együtt énekeltük a dallamot, s ezt most sem mulasztottuk el. Aztán Sal mamája feljött az emeletre, és könnyek között közölte a lányával, hogy mi történt a nagynénjével. Nem tudtam addig, hogy ez a nagynéni állapotos. Teljesen lebénultam, és tudatomat betöltötte a hozzánk beszüremlő égett szag, ahogy Sal édesanyja ránk nyitotta az ajtót. Édeskés, csípős bűz volt, ami kaparta a torkot… az a csokoládétorta égett oda, amit mi bűvészkedtünk össze, és a mama gondjaira bíztunk. Sután elköszöntem, és lementem a földszintre. A kutyus, Sammy, a hátsó ajtónál nyüszített bebocsátásra várva, ezért beengedtem, és lekapcsoltam a sütőt. Nem volt értelme megnézni, mivé lett a torta, nyilván hamuvá égett. Nem éreztem részvétet a nagynéni iránt. Egyszerűen nem érdekelt. Mi jöhet még ezek után? – ez volt az egyetlen gondolatom. Mintha az emberiség és eljövendő sorsa semmit sem jelentene számomra. Mintha bringán ülnék, és a féket kieresztve száguldanék lefelé egy lejtőn az éjszaka bársonyos sötétjében.

8


9

ad astra 1 Jessie Lamb testamentuma

Recommend Documents