ad astra 1 Paolo Bacigalupi Hajóbontók Kiadó Ad Astra Kiadás éve Oldalszám

Paolo Bacigalupi Hajóbontók

Paolo Bacigalupi Hajóbontók Kiadó Ad Astra Kiadás éve 2013 Oldalszám 296 Tematika Ifjúsági Sci-fi ISBN 978-615-5229-34-3 Kötés Puhatáblás ragasztókötött füllel Ár 2990 Ft Borító Sánta Kira, Vass Richárd

ad astra 1

a képzelet kiadója


Húsbavágóan kegyetlen kaland a jövő világában, ahol az olaj ritka nincs, ám a hűség még annál is ritkább. A Mexikói-öböl partján megfeneklett olajszállító tartályhajókat bontanak alkotóelemeikre az elkeseredett szegények. Egy kamaszfiú, Vézna a könnyűbrigádban dolgozik, és rézkábelek után kutat a roncsok gyomrában, hogy teljesíthesse a kvótát és még egy nappal elodázza az éhenhalást. Amikor azonban egy hurrikánt követően a szerencse egy léket kapott luxushajót vet az útjába, Vézna élete legfontosabb döntése elé kerül: fossza ki a hajót, vagy mentse meg az egyetlen túlélőt, egy gyönyörű és dúsgazdag lányt, aki talán egy jobb élethez vezetheti el… ha sikerül megmenekülniük az üldözőik elől. „A Hajóbontók 2011-ben elnyerte a Michael L. Printz-díjat és a legjobb ifjúsági regénynek járó Locus-díjat, valamint 2010-ben jelölték az Andre Norton-díjra.” Életrajz: Az 1972-ben született Paolo Bacigalupi hosszú utat járt be, mire az első regénye megjelent. A felhúzhatós lány szinte az összes létező elismerést elnyerte, köztük a Hugo- és a Nebula-díjat, a Locus-díjat, Compton Crook-díjat és a John W. Campbell emlékdíjat, a Time magazin pedig beválasztotta 2009 tíz legjobb irodalmi műve közé. A Hajóbontók 2011-ben szintén számos díjat söpört be, és több ifjúsági irodalmi toplistára is felkerült. Bacigalupi elsöprő sikere legfőképp lenyűgöző és emberi karaktereiben, valamint lüktető és hihetően ábrázolt jövőbeli világában rejlik. Bacigalupi jelenleg Nyugat-Coloradóban él a feleségével és kisfiával. Részlet:

1. Vézna egy szervizalagútban kúszott, rézkábeleket tépett le a járat faláról. Azbesztszemcsék és egérpiszok kavarodott fel a levegőben a mozdulatai nyomán. Mélyebbre mászott a járatba, tovább tépte az alumíniumkapcsokkal rögzített vezetékeket. A kapcsok pendülve szakadtak ki és pattogtak a szervizjáratban, mint megannyi fémajándék a Bontóisten oltárán. Vézna mohón kapott utánuk, tompa csillanásukra vadászott a félhomályban, és az övéről lógó bőrerszénybe gyűjtötte őket. Megint megrángatta a vezetékeket. Egy méternyi értékes rézdrót maradt a kezében, és porfelhő borította be. A LED-es fluoreszcens festék, amivel a homlokát kente be, tompa, zöld fénybe burkolta a szervizjáratokat. Kosz és sós izzadság csípte a szemét, és lecsorgott a szűrőmaszkja körül. Egyik sebhelyes kezével letörölte a sós patakokat, vigyázva, hogy ne kenje el a LED-es festéket. A festék őrjítő módon viszketett, de nem

2

3


akarta kipróbálni, milyen vaksötétben botorkálni a labirintusszerű járatokban, így inkább tűrt, és számba vette a helyzetét. Rozsdás csövek futottak a fal mentén és tűntek el a sötétségben. Némelyik vasból volt, mások acélból – a nehéz bontóbrigádoknak való feladat. Vézna csak a könnyű cuccokra koncentrált: rézdrótra, alumíniumra, nikkelre, a fémkapcsokra és pántokra, melyeket egy zsákban ki tudott vinni a könnyűbrigádnak. Megfordult, hogy továbbmásszon a szervizjáratban, de közben beverte a fejét a mennyezetbe. Az ütődés zaja hangosan visszhangzott az alagútban, mintha csak egy harang belsejében lett volna. Por szállingózott a hajába. A szűrőmaszk ellenére köhögni kezdett, ahogy a por beszivárgott a rosszul szigetelő perem mentén. Újra és újra tüsszentett, könnybe lábadt a szeme is. Levette a maszkot, és megtörölte az arcát, majd visszanyomta az orra és szája elé, és erősen hitt benne, hogy rendesen tapadni fog, bár sok remény nem volt rá. A maszkot apjától kapta. Viszketett tőle a bőre és nem is zárt rendesen, mert nem az ő mérete volt. A maszk oldalán fakó betűkkel látszott a fi gyelmeztetés: 40 ÓRÁNYI HASZNÁLAT UTÁN ELDOBANDÓ. Véznának azonban nem volt másik, és ami azt illeti, másnak sem. Szerencséje volt, hogy egyáltalán jutott neki maszk, még akkor is, ha a mikroszálak lassan elrojtosodtak rajta a sok tengervizes mosástól. Lajhár, a legvéznább lány a brigádból rendszeresen heccelte, mikor a maszkot mosta, azt kérdezte, miért vesződik egyáltalán ilyesmivel. A maszktól csak fullasztóbb lett az amúgy is pokoli hőség a hajó gyomrában. Fölösleges, mondogatta. Néha Vézna is úgy gondolta, hogy igaza van, de Pima anyja mindig a lelkükre kötötte, hogy hordják a maszkot. Mikor kiöblítette a tengerben, a víz mindig elfeketedett a kosztól, és olyankor Pima anyja azt mondta, amit mosáskor látott, az mind nem a tüdejében kötött ki. Így aztán Vézna hordta a maszkot, annak ellenére, hogy fojtogatónak érzett minden egyes korty fülledt, trópusi levegőt, amit megszűrtek a nyirkos mikroszálak. Vékony hang visszhangzott végig a járaton. – Megvan a vezeték? Lajhár volt az, a bejáratból kiabált befelé. – Mindjárt végzek! – Vézna kicsit mélyebbre merészkedett, letépett még pár kapcsot, és sietve kilazított még egy kis rézkábelt. A szervizalagút tovább folytatódott a hajó belseje felé, de már elege volt. Késének recés élével elvágta a vezetéket. – Kész! – kiáltotta. – Tiszta! – visszhangzott végig Lajhár hangja a járaton. A vezeték elszisszent mellette, és porfelhőt kavarva kígyózott kifelé. A járatok labirintusán túl a lány egy kábeldobra tekerte fel a zsákmányt. Izzadság csillogott a bőrén, szőke haja loncsosan tapadt a fejére, miközben szívta kifelé a vezetéket, mint a rizstésztát Csen leveséből. Vézna belevéste Bapi könnyűbrigádjának jelét a falba ott, ahol elvágta a vezetéket. A szimbólum egyezett az arcát díszítő tetoválással, ami jelezte, hogy joga van a roncsokon dolgozni, Bapi felügyelete alatt. Elővett egy adag porított festéket, beleköpött és összekeverte a tenyerében, mielőtt rákente volna a jelzésre. Most már távolabbról is jól lehetett látni a színjátszóan ragyogó jelet. A maradék festékkel felrajzolta a memorizált kódot a szimbólum alá: LC57-1844. Bapi engedélyének száma. Most éppen senki sem versengett ezért a szakaszért, de sosem ártott megjelölni a területüket.


Összegyűjtötte a lepattogott alumíniumkapcsokat, és négykézláb végigmászott a szervizjáraton, kerülve a meggyengült részeket, ahol a fém már megfáradt. Hallgatta saját neszezésének visszhangjait, a dübögést és csendülő koccanásokat, és a járat beszakadását jelző zajokra figyelt. Foszforeszkáló LED-jének félhomályában követte a kábel nyomát, amit a padló koszában húzott, összeaszalódott patkánytetemeket és fészkeiket kerülgetve. Még itt, a régi tartályhajó mélyén is akadtak patkányok, de ezek már rég meghaltak. Csontokon lépett át, macskák és madarak maradványain, mozdulatai nyomán tollak és szőrpamacsok táncoltak a felkavart levegőben. A külvilág felé közeledve a járatok mindenféle állatok temetőjévé váltak. Már látta a napfényt, a vakító ragyogást a szervizalagút végén, amitől máris hunyorognia kellett, és az jutott eszébe, ilyesmi lehet az újjászületés az életkultisták számára, mint ez a mászás a tiszta napfény felé. Végül kiért, és összerogyott a fedélzet forró fémpadlóján. Levegő után kapkodva rántotta le a maszkját. Éles, trópusi napfény és az óceán sós levegője árasztotta el. Körülötte kalapácsok döngtek fémen, tucatnyi bontócsapat, férfi ak és nők szedték szét módszeresen az ősöreg tartályhajót. A nehézbrigádok lángvágókkal hámozták le a burkolat nagyobb darabjait, amelyek döndülve hulltak a fövenyre, ahol újabb csapatok vonszolták a fémlapokat a dagályvonal fölé. A Véznáéhoz hasonló könnyűbrigádok a hajó kisebb berendezéseit bontották el, rezet, nikkelt, alumíniumot, rozsdamentes acélt gyűjtöttek, mások rejtett benzinés olajtartalékokat kerestek, és vödörrel hordták ki az értékes folyadékot. Az emberek hangyabolyként nyüzsögtek a hajó körül, hogy a jármű csontjaiból valami használhatót nyerjenek ki egy új világnak. – Jó sokáig tartott – mondta Lajhár. A kábeldob rögzítőit ütögette, hogy levegye róla a tekerőorsót. Sápadt bőre csillogott a napfényben, saját munkatetoválása szinte fekete volt kipirult arcán. Izzadság csorgott le a nyakán. Szőke haja fiúsan rövidre volt nyírva, hogy ne akadjon bele az ezernyi zugba és a gépekbe, amelyek körülvették őket. – Mélyen vagyunk – mondta Vézna. – Sok a szervizkábel, de idő eljutni odáig. – Mindig van kifogásod. – Ne rinyálj! Meglesz a napi adag. – Hát remélem is – jegyezte meg Lajhár. – Bapi azt mondja, egy másik könnyűbrigád is bontási jogot akar vásárolni. A fiú elfintorodott. – Micsoda meglepetés! – Ja. Túl jó volt, hogy sokáig tartson. Segíts ezzel! Megfogta a kábeldob másik végét. Nyögve emelték le az orsóról. Együtt az oldalára billentették, és hagyták, hogy döndülve a rozsdás fedélzetre zuhanjon. Vállukat a nehéz dobnak vetették, és megfeszülő lábbal, összeszorított foggal nekiveselkedtek. A kábeldob lassan gurulni kezdett. Vézna meztelen lábát égette a napszítta fedélzet. A hajó dőlése megnehezítette a dolgukat, de együttes erővel sikerült megmozdítani a dobot, ami halkan dübörögve gurult a padlón, súlya alatt ropogott a felhámlott festék és a meglazult padlólapok. A tartályhajó fedélzetéről messzire el lehetett látni a Bright Sands part mentén, ahol végig homokos föveny, tócsákban tengervíz, és számos másik tartályhajó és teherhajó kibelezett roncsai sorakoztak. Egyes hajók teljesen épek

4

5


voltak, mintha a kapitányuk megbolondulva egyszer csak úgy döntött volna, partra kormányozza kilométer hosszú hajóját, majd elsétál. Másokról teljesen hiányzott a burkolat, csontok gyanánt meredeztek a hajóbordák, némelyik az oldalára borult, mint egy kicsontozott hal – itt-ott még ágaskodott egy megfi gyelőtorony vagy legénységi szállás. Egy tartályhajó orra pedig egyenesen az égre mutatott. Mintha a Bontóisten ereszkedett volna le a hajók közé, hogy halomra kaszabolja a hatalmas vasbárkákat, majd a hullákat gondatlanul hátrahagyja. Ahol pedig a hatalmas hajók hevertek, a Véznáéhoz hasonló roncselbontó brigádok nyüzsögtek döglegyek gyanánt, és rágták a fémhúst és fémcsontokat, majd felvonszolták a régi világ húsát a parton a mérlegekig és azokon túl az újrahasznosító kohókig, ahol éjjel-nappal dolgoztak a kemencék a Lawson & Carlson hasznára, amely pénzt csinált a hajóbontók vére-verejtékéből. Vézna és Lajhár megállt egy pillanatra, lihegtek, nekifeszültek a nehéz orsónak. A fi ú kitörölte az izzadságot a szeméből. A messzi láthatáron a tenger olajos feketesége kékbe fordult, ahogy tükrözte az égboltot, visszaverte a nap sugarát. Fehér tajték fodrozódott a hullámok hátán. A parton, ahol álltak, a part menti kohók kéményéből áradó fekete fátyol burkolta be őket, de odakint, a füstön túl, látta a vitorlákat. Az új klipperek vitorláit. A Vézna és csapattársai által szünet nélkül elbontott masszív, szén- és olajégető roncsok utódjait: sirályfehér vitorlák, szénszálas hajótörzs. Gyorsabbak voltak, mint bármi más, a maglev vasutat leszámítva. Vézna a tekintetével követett egy hajót, amint a habokat szelte: karcsú volt, gyors, és végképp elérhetetlen. Még az is lehet, hogy az a réz, amit összegyűjtöttek a roncsokból, idővel egy ilyen hajó gyomrában köt ki, miután vonattal elszállították az Orléansba, és aztán átsuhan az óceánon valahova, ahol meg tudják fizetni az ilyesmit. Bapinak volt egy posztere, amely a Libeskind, Brown & Mohanraj egyik klipperét ábrázolta. A falinaptárához tartozott, és egy nagy magasságú siklóernyő nyúlt ki róla messze a hajó fölé – Bapi szerint elérte az uralkodó széláramlatokat, és több mint ötvenöt csomós sebességgel húzta át a klippereket a sima óceánon, melyek hordszárnyaikkal kiemelkedtek a vízből a tajtékok fölé, és átsuhantak Indiába, Afrikába, az európaiakhoz és a japánokhoz. Sóvárogva nézett a távoli vitorlák után, azon tűnődve, hova mehettek, és vajon azok a helyek jobbak-e, mint ez itt. – Vézna! Lajhár! Hol a francban voltatok? A fiú felriadt töprengéséből. Pima integetett föl nekik a hajó alsó fedélzetéről, bosszúsan. – Rád vártunk, öcsém! – Portyázik a főnöklány! – dünnyögte Lajhár. Vézna elfintorodott. Pima volt a legidősebb a csapatban, és ezért hajlamos volt parancsolgatni. Még kettejük régi barátsága sem védte meg a fi út, ha le voltak maradva. Visszafordultak a kábeldob felé, és az erőlködéstől nyögve áttolták a ferde fedélzeten a korlátig, ahol egy kezdetleges darut állítottak fel. Rozsdás fémkampókat akasztottak a kábeldobba, aztán megragadták a daru kábelét, és a dobra ugrottak, ahogy az imbolyogva és lassan forogva az alsó fedélzetre ereszkedett. Amint leérkeztek, Pima és a brigád többi tagja körbevették őket. Leakasztották


a zsákmányt, és átgurították a hajó orrába, ahol a csupaszítás zajlott. Mindenhol lefejtett műanyag szigetelés hevert, a rézkábel pedig gondosan tekercsekbe rendezve, rajtuk Bapi brigádjának jele, ugyanaz a tekeredő szimbólum, ami az arcukra is volt tetoválva. Mindenki elkezdte letekerni Vézna új zsákmányát, és felosztották egymás közt a hosszát. Gyorsan dolgoztak, megszokták már a munkát és egymást. Pima volt a főnök, magasabb a többieknél és már nőiesen kerekedett, bőre fekete, mint az olaj. És kemény volt, mint a vas. Lajhár vézna és sápadt volt, térde göcsört csontos lábán, haja piszkosszőke, bőre örökösen vörösre égett és hámlott. Ő örökli majd meg a szervizjáratokban mászkálást, ha Vézna kinő a feladatból. Holdlány a barnarizs-árnyalatait idézte. Anyja az utolsó maláriajárványban halt meg. Mindenkinél keményebben dolgozott, mert tudta, mi az alternatíva. Fülét, orrát és ajkát acéldróttal ékszerezte fel, remélve, hogy senki nem kívánja majd meg őt úgy, mint az anyját. Tikk-takk rövidlátó fiú volt, örökösen hunyorgott, és majdnem olyan fekete volt, mint Pima, de közel sem olyan okos. Gyorsan járt a keze, amíg mondták neki, hogy mit csináljon, és sosem unatkozott. Gyöngy hindu fi ú volt és mindig Síváról, Káliról meg Krisnáról beszélt. Azon szerencsések közé tartozott, akinek apja és anyja is élt még, mindketten a bontóbrigádokban dolgoztak; a haja fekete volt, bőre krémszínű, egyik kezén három ujja hiányzott, ahol bekapta egy csörlő. És persze ott volt Vézna. Gyöngy tudta magáról, kicsoda és honnan jött. Pima tudta, hogy az anyja az öböl egyik utolsó szigetéről érkezett. Gyöngy mindenkinek azt mondogatta, hogy ő száz százalékig indiai, méghozzá marvári hindu. Még Lajhár is azt állította, hogy a felmenői írek voltak. Véznának fogalma sem volt róla, ő kicsoda. Félig emez, negyedrészt amaz, barna bőrű és fekete hajú, mint az anyja, de fura, fakókék szemét apjától örökölte. Gyöngy egy pillantást vetett Vézna sápadt tekintetére, és kijelentette, hogy démonok fattya. De persze Gyöngy mindig kitalált dolgokat. Állítása szerint Pima Káli megtestesülése volt, azért olyan fekete a bőre, és azért keménykedett velük, ha le voltak maradva. Akárhogy is, Vézna az apja szemét és inas alkatát örökölte, Richard Lopez pedig egészen biztosan démon volt, ezt senki sem vitatta. Józanul is félelmetes ember volt, de részegen egyenesen ördögi. Vézna letekert egy adag kábelt, és leguggolt a forró fedélzetre. Fogójával megragadta a kábel szigetelését, és egy hosszú darabon letépte, felfedve a rézdrótot. Aztán megint lefejtette egy darabon. És megint. Pima guggolt mellé a saját adag kábelével. – Sokáig tartott, míg kihoztad ezt az adagot. Vézna vállat vont. – Már semmi sincs közel. Mélyebbre kellett mennem, hogy megtaláljam. – Mindig ezt mondod. – Ha be akarsz menni a járatokba, csak menj! – Majd megyek én – ajánlkozott Lajhár. Vézna szúrós pillantást vetett rá. Gyöngy felhorkant. – Annyi eszed sincs, mint egy félembernek. Eltévednél, mint Jackson-fiú, aztán nem lenne min dolgoznunk. Lajhár leintette. – Kussolj, Gyöngy! Sosem tévedek el. – Még a sötétben sem? Mikor minden járat ugyanúgy néz ki?

6

7


– Gyöngy a hajó pereme felé köpött, de a korlátot találta el. – A Deep Blue III brigádja napokig hallgatta, ahogy a hajó gyomrában kiáltozott, aztán mégsem találták meg soha. A hülye kis vakarék kiszáradt és meghalt. – Nem jó így végezni – dünnyögte Tikk-takk. – Szomjasan. A sötétben. Egyedül. – Fogjátok be mindketten! – sziszegte Holdlány. – Azt akarjátok, hogy a halottak is meghallják, mit beszéltek? Gyöngy vállat vont. – Csak azt mondjuk, hogy Vézna mindig teljesíti a kvótát. – A francokat! – Lajhár beletúrt izzadt, szőke hajába. – Én hússzor annyi kábelt tudnék kihozni, mint Vézna. Vézna felnevetett. – Akkor menj csak be! Meglátjuk, kijutsz-e élve. – Már megtelt a kábeldob. – Hát akkor így jártál. Pima megveregette Vézna vállát. – Komolyan beszélek. Várnunk kellett rád, és csak álldogáltunk. Vézna Pima szemébe nézett. – Teljesítem a napi adagot. Ha nem tetszik, ahogy dolgozom, akkor menj be magad! Pima bosszúsan lebiggyesztette az ajkát. Mindketten tudták, hogy a lány már túl nagy, hogy ilyen járatokat bújjon, a hátát és térdét, könyökét tarkító hegek tanúskodtak erről. A könnyűbrigádoknak kicsikre volt szükségük. A legtöbb gyerek tizenéves kora közepére kinőtt a feladatból, még akkor is, ha szándékosan koplaltak, hogy kisebbek maradjanak. Ha Pima nem lenne olyan jó csapatvezető, már rég a parton koldulna éhesen, alamizsnáért könyörögve. Ehelyett volt még talán egy éve, hogy felgyúrja magát és megpályázhasson egy posztot valamelyik nehézbrigádban, több száz hasonló alkatú jelentkezővel együtt. Azt azonban mindenki tudta, hogy az ideje fogytán volt. – Nem lenne ilyen nagy a szád, ha az apád nem lenne olyan drótvékony. Akkor te is úgy járnál, mint én – mondta Pima. – Hát akkor legalább ezt az egyet megköszönhetem neki. Ha az apjára fog ütni, Vézna sosem lesz nagy. Talán fürge lesz, de sosem nagydarab. Tikk-takk apja szerint egyikük sem fog nagyra nőni, mert nem esznek elég kalóriát. Azt mondta, hogy fent, a bostoni partvidéken még mindig magasak az emberek. Sok a pénzük és sok az ennivaló. Sosem éheznek. Magasak és kövérek lesznek … Vézna épp elégszer tapinthatta már meg a gerincét a hasán keresztül, hogy szinte el sem tudta képzelni, milyen az, ha sokat eszik az ember. Vajon milyen érzés lehet nem arra ébredni az éjszaka közepén, hogy az ajkát rágcsálja, mert azt álmodta, hogy húst eszik? Bolondos képzelgés volt csupán. A Boston-partvidék kicsit úgy hangzott, mint a keresztény mennyország, vagy ahogy a Bontóisten ígért könnyű életet, ha sikerül megfelelő áldozatot bemutatni, amit elégethetnek az ember testével, ha eljött az ideje. Így vagy úgy, de meg kellett halni ahhoz, hogy eljusson oda az ember. A munka folyt tovább. Vézna még több vezetéket kopasztott meg, a lefejtett szigetelést átdobta a hajó korlátján. A nap rendületlenül tűzött mindannyiukra. Bőrük csillogott az izzadságtól, sós cseppek áztatták a hajukat és csorogtak a szemükbe. A kezük csúszós lett, tetoválásuk bonyolult, fekete csomóként


csillogott kipirult arcukon. Egy darabig még beszélgettek és tréfálkoztak, de aztán fokozatosan elhallgattak, beleszoktak a bontás ritmusába, és halomba rakták a réztekercseket, melyeket majd eladhatnak annak, akinek van elég pénze megvenni. – Jön a főnök! – szállt a fi gyelmeztetés a part felől. Mindenki lekuporodott és próbált elfoglaltnak látszani, várták, ki fog feltűnni a korlátnál. Ha valaki más főnöke, akkor lazíthatnak egy kicsit… Bapi jelent meg. Vézna fintorgott, miközben a brigádvezetőjük szuszogva átmászott a korláton. Fekete haja csillogott a zsírtól, pókhasa miatt nehezére esett a mászás, de ha pénzről volt szó, megoldotta a gazember. Bapi a korlátnak támaszkodott, amíg kifújta magát. Izzadságfoltok tarkították munkához viselt atlétáját, meg sárga és barna plecsnik valami currytől vagy szendvicstől, amit ebédre ehetett. Vézna már a foltok láttán megéhezett, de estig szó sem lehetett evésről, olyan ételt meg hiába néz, amit Bapi úgysem osztana meg velük. Bapi barna tekintete fürgén végigfürkészte őket, kereste a lustaságról árulkodó jeleket, amik arra utaltak volna, hogy nem érdekli őket a kvóta. Bár eddig sem tétlenkedtek, Bapi figyelő szeme alatt mindenki gyorsabban dolgozott, és igyekezett bizonyítani, hogy hasznos tagja a brigádnak. Bapi maga is könnyűbrigádban kezdte, tudta jól, hogy mennek a dolgok, mik a lógás trükkjei. Ettől aztán veszélyesebb volt. – Mi a helyzet? – kérdezte Pimát. Pima felnézett, hunyorgott a napfényben. – Réz. Sok réz. Vézna új járatokat talált, amiket Csicsás brigádja nem vett észre. Bapi megvillantotta fehér fogait, a két metszőfoga kivételével, melyeket egy verekedés során veszített el. – Mennyi? Pima Vézna felé biccentett, engedélyt adott neki a válaszra. – Talán száz-százhúsz kiló eddig – becsülte meg Vézna a zsákmányt. – Több is van még odalent. – Tényleg? – biccentett Bapi. – Akkor siessetek, szedjétek ki! Ne törődjetek a csupaszítással, csak szedjetek ki minél többet! – Elnézett a láthatár felé. – Lawson & Carlson szerint vihar közeleg. Nagy vihar. Pár napig nem fogunk tudni dolgozni a roncsokon. Elég kábelt akarok, hogy addig is haladhassatok a munkával a parton. Vézna elfojtotta undorát a gondolattól, hogy vissza kell másznia a feketeségbe, de Bapi kiszúrta az arckifejezését. – Valami gond van, Vézna? Azt hiszed, hogy a viharban csak ülhetsz a seggeden? – Bapi a tábor felé intett a föveny és a dzsungel találkozása mentén. – Azt hiszed, nem találok száz másik vakarékot a helyedre? Vannak, akik a fél szemüket odaadnák, hogy feljuttassam őket egy roncsra. – Nincs semmi gondja – szólt közbe Pima. – Ha kábel kell, megszerezzük. Nem probléma. – Szúrós tekintettel meredt Véznára. – A maga brigádja vagyunk, főnök! Nincs semmi probléma. Mind egyetértően bólintottak. Vézna talpra állt, és átadta a maradék kábelt Tikk-takknak. – Nem probléma, főnök – mondta ő is. Bapi homlokráncolva nézett Véznára. – Kezeskedsz érte, Pima? Átvághatom a tetkóját és ledobhatom a partra.

8

9


– Jól dolgozik – felelte a lány. – Neki köszönhetjük, hogy túlteljesítjük a napi adagot. – Igazán? – engedett egy kicsit Bapi. – Hát, te vagy a főnök, nem szólok bele. Azért még Véznára nézett. – Vigyázz magadra, kölök, tudom, mit gondol a fajtád! Hogy te leszel a következő Mázlista. Azt képzeled, találsz valahol egy kis maradék olajat és többé az életben nem kell dolgoznod. Az öreged is egy ilyen lusta disznó. Nézd meg, mi lett belőle! Vézna érezte, ahogy felizzik benne a harag. – Én nem beszélek a maga apjáról. Bapi felnevetett. – Mi az? Meg akarsz verekedni velem, fiú? Leütsz majd hátulról egy bottal, ahogy az apád tenné? – Bapi megérintette az övén lógó kését. – Pima jótáll érted, de kétlem, hogy felfogtad, milyen szívességet tesz neked! – Hagyd, Vézna – csitította Pima. – Apád nem éri meg. Bapi halványan mosolyogva leste, keze a kés közelében. Bapinál volt az összes adu, mindketten tudták. Vézna lehajtotta a fejét, és elfojtotta dühét. – Megszerzem a kábelt, főnök. Nem probléma. Bapi kurtán biccentett a fiú felé. – Akkor több eszed van, mint apádnak. – A többiek felé fordult. – Figyeljetek mind! Nincs sok időm. Ha megszerzitek az extra zsákmányt a vihar előtt, jutalmat adok. Hamarosan másik csapat veszi át a helyet. Nem akarunk könnyű zsákmányt hagyni nekik, igaz? Elvigyorodott, mint egy ragadozó, a többiek pedig bólintottak. – Nincs könnyű zsákmány – válaszolták kórusban.

ad astra 1 Paolo Bacigalupi Hajóbontók Kiadó Ad Astra Kiadás éve Oldalszám

Recommend Documents