Levie Tidhar Oszama
Lavie Thidar Oszama Kiadó Ad Astra Kiadás éve 2012 Oldalszám *300 ISBN 978-615-5229-11-4 Kötés puhatáblás, ragasztókötött, füllel Ár 2790 Ft Fordító Borítófestő
1
Kleinheincz Csilla Havancsák Gyula
Levie Tidhar Oszama
Egy globális terrorizmustól mentes világban a magánnyomozó Joe-t titokzatos nő béreli fel, hogy felkutasson egy férfit: egy rejtélyes írót, akinek ponyvaregényeiben a hős Oszama bin-Láden, az igazságosztó… Joe-t hajszája az író után Ázsia eldugott zugaiból Párizsba és Londonba viszi, és ahogy a rejtély egyre sűrűsödik körülötte, egyetlen kérdés van csupán, amelyet nem mer feltenni: valójában kicsoda ő maga, és a regényekből mennyi a kitaláció? Ismeretlen üldözőkkel a nyomában Joe identitása lassan széthullik, ahogy felfedezi a világát kísértő menekülteket. Honnan érkeztek és mit akarnak? Joe tudja, hogyan kell véget érnie a történetnek, de még ő sincs felkészülve az igazságra, sem pedig a döntésre, amelyet végül meg kell hoznia. Az Oszamában Lavie Tidhar a szeptember 11-e utáni globális tudatalattit megcsapolva vegyíti a film noir, a dokumentumpróza, az alternatív történelem és a thriller elemeit, hogy a mai idők nyugtalanító, ugyanakkor lenyűgöző korrajzát alkossa meg. „Philip K. Dick legjobb paranoiás alternatív történelmi regényeihez mérhető. Gyönyörűen megírt és tagadhatatlanul hatásos írás.” The Financial Times „Különleges, melankolikus és megindító korrajz, amely virtuóz módon ötvözi a politikát a fantasztikummal és vice versa.” China Miéville Lavie Tidhar 1998-ban épp Dar-es-Salaamban volt az amerikai nagykövetség elleni bombamerénylet idején, és Nairobiban ugyanabban a hotelben szállt meg, mint az Al-Kaida terroristái. Feleségével együtt csak hajszálon múlt, hogy elkerülték a 2004-es sínai és a 2005-ös londoni merényletek helyszínét. Tapasztalatai indították az „Utazásaim az Al-Kaidával című novella” és később az Oszama megírására. *
Oszama részlet
Az eső hirtelen kezdett el zuhogni. A távolban a mennydörgés hangszilánkokra töredezett és szétrobbant a Mekong fölötti tágas égbolton, villám ragyogott fel kéken a szürkeség előtt. Joe kibámult az ablakon, nézte,
2
Mintha tanulmányozta volna, mintha Joe kérdése mögött több húzódott volna meg, mint amennyit ő maga felfogott. Keze az asztalra hullott, a 3
Levie Tidhar Oszama
ahogy egy gyerek mezítláb átrohan a pocsolyákon, feje fölött tálcányi zöld levelet tartva a zivatar elleni védelemül. A levegő párás volt, növények és talaj szaga töltötte meg, és Joe tudta, hogy később csigák bújnak elő és csúsznak majd végig az úton nyugodt vonatokként, maguk mögött hagyva sínjeiket, és békák tobzódnak a tócsákban, amelyek számukra pompás vízpaloták. Egy dal jött-ment a szelek szárnyán, sztatikus zajtól kísérve. Magányos madár repült az égen, lecsapott és eltűnt szem elől, már csak fekete pötty volt a horizonton. Az eső csillapulni kezdett, napfény áradt át a felhőréteg friss résein, és Joe ekkor pillantotta meg a lányt. Épp az úton vágott át, lehajtott fejjel, tekintetét a földre szegezve. Nem volt forgalom. Könnyű zápor esett, és mögötte világított a nap, de Joe nem látta az arcát. Egy pillanatra úgy tűnt számára, mintha az egész világ megdermedt volna, akár egy fagyott háttér, és egyedül csak a mozgó lány lenne eleven benne. Aztán a fellegek összezárultak odafent, a lány eltűnt, és Joe sóhajtva elfordult az ablaktól, és cigarettája felé nyúlt. – Helló! – szólalt meg egy lágy hang közvetlenül mellette, mire Joe összerezzent, és elejtette a Zippót, amelyet már félujjnyira fölemelt. Fölnézett. A lány viszonozta a pillantását. Az ablaknak háttal állt, az üveg mögött pedig a napfény átragyogott az esőn, és egy pillanatra az esőcseppek mint ezernyi parányi prizma függtek a levegőben. – Nem hallottam bejönni – mondta a férfi. A félig nyitott ajtóra pillantott. A lány elmosolyodott. – Elmélázott – mondta. – Nem akartam megzavarni. Hosszú barna haja volt, filigrán alkata, szeme pedig enyhén mandulavágású, és bár nyilvánvalóan európai lehetett, termetre inkább ázsiainak tűnt. Olyan lány volt, akinek Európában mindig gondot jelent megfelelő méretű ruhát vennie, ám itt könnyen találna magának valót. Szeme sarkában halvány szarkalábak jelentek meg, amikor mosolygott, és Joe eltűnődött, vajon a nevetéstől vagy a sírástól származnak-e, bár maga sem tudta, miért fontos ez. Azt kérdezte: – Miben segíthetek? – Maga detektív? – Nem ült le, ő pedig nem kínálta hellyel. Úgy tűnt, kényelmes álldogálnia, miközben mögötte ölre ment az eső és a napsütés. Joe kíváncsi volt, honnét az akcentus. Azt mondta: – Én… – aztán vállat vont, keze végigmutatott a csupasz irodán, az eső csendjén. Megkérdezte: –Mit szeretne? A lány közelebb lépett, megállt az íróasztal pereménél, úgy nézte őt.
Levie Tidhar Oszama
puhafedeles regényre, aztán elfordult. Ujjai végigsimítottak a könyv gerincén és borítóján. Fölvette, egy lépést hátrált, még mindig háttal az ablaknak. Kinyitotta a könyvet, és átpörgette a sárguló lapokat. – A Hilltop Hotel Nairobi belvárosában áll a Ngiriama úton – olvasta fel. Joe-nak feltűnt, hogy a lánynak nem okozott gondot helyesen kiejteni az út nevét. – A nyüzsgő utcán cipőtisztítók és kaparós sorsjegyeket árusító bódék és taxisofőrök… – Nem, rosszul mondja – szólt közbe Joe. – Nem? – A nő valami oknál fogva visszahőkölt. – Azt hiszem, szünet van ott, nem pedig „és” – mondta Joe. Valamire emlékeztette a dolog, mintha egykor ismert volna valakit, aki szavakat szúrt be a központozás helyére, valahányszor felolvasott. Valakit, aki szeretett könyveket olvasni; az érzés feszengést keltett benne. – Ez csak egy ponyvaregény – mondta védekezően. – Elütni az időt. – Nem tudta, miért mentegetőzik, miért próbálja meg igazolni magát a lány előtt. A lány becsukta a könyvet, és óvatosan, mintha egy értékes tárgyat forgatna, visszatette az asztalra. – Gondolja? – kérdezte. Joe nem tudta, hogyan válaszoljon. Hallgatott. A lány állt tovább. Egymást nézték, és a férfi kíváncsi volt, vajon mit lát a másik. A lány ujjai hosszúak és vékonyak voltak, füle enyhén hegyes. Végül a látogató így szólt: – Azt akarom, hogy megkeresse őt – és megsimogatta a könyvet. Joe nem tudta volna pontosan megmondani, mi is ül a lány tekintetében, de elveszettnek, szomorúnak és sérülékenynek látta. – Kit keressek meg? – Mike Longshottot – mondta a lány. Joe meglepetése váratlan nevetésben robbant ki belőle. – A fickót, aki ezt az izét írja? – Igen – válaszolta a lány türelmesen. Mögötte az eső csillapodni kezdett. A lány hangja egyre halkult, mintha távolabb állt volna, mint valójában volt. Joe fölvette a könyvet, és ujjaik összeértek. Felnézett, elhagyták a szavak. A lány lehajolt, haja arca köré omlott, most csupán egy kis rés választotta el őket, és ahogy a kezét Joe-é fölé helyezte, abban volt valami rettentően bensőséges, intim és ismerős. Aztán kiegyenesedett, kezét visszahúzta, megrázta a fejét, és válla mögé dobta haját. – A költségek nem számítanak – mondta, és zsebébe nyúlva előhúzott egy vékony, négyszögletes tárgyat, majd az asztalra tette. – Mi ez? – kérdezte Joe. – Hitelkártya. Ránézett, megrázta a fejét, majd félretette a kérdést. Inkább azt kérdezte: 4
5
Levie Tidhar Oszama
– Hogyan léphetek önnel kapcsolatba? A lány elmosolyodott, és Joe ismét észrevette a finom szarkalábakat a szeme sarkában. – Sehogy – mondta. – Majd én megtalálom. Joe felvette a kártyát. Matt fekete volt, írás nélkül, csak egy hosszú számsor látszott rajta. – De ki…? – kérdezte felnézve, és akkor látta, hogy a lány egyszerűen eltűnt. Odakinn elállt az eső, és a nap leragyogott a felszakadozó felhőkön keresztül.
