A felhúzhatós lány. Paolo Bacigalupi. Kiadó Ad Astra Kiadás éve Oldalszám 586 ISBN Kötés

Paolo Bacigalupi A felhúzhatós lány

Paolo Bacigalupi A felhúzhatós lány Kiadó Ad Astra Kiadás éve 2012 Oldalszám 586 ISBN 978 615 5229 06 0 Kötés puhatáblás, ragasztókötött, füllel Ár 2990 Ft Fordító Borítófestő

1

Horváth Norbert Raphael Lacoste


Az olajválság utáni jövőben a városokat a globális felmelegedés miatt megemelkedett tengerszinttől gátrendszerekkel védik, pusztító genetikai járványoktól retteg mindenki, és óriás lendrugókban tárolják az energiát, amelyeket tíztonnás óriáselefántok, megodontok erejével húznak fel… Anderson Lake az ArgiGen kalóriatársaság Bangkokba küldött ügynöke álcája szerint egy lendrugókat gyártó cég menedzsere, valójában azonban a független Thaiföld felbecsülhetetlen értékű, rejtett magbankját keresi. Emikó genetikai tervezéssel létrehozott különleges teremtmény, „új ember”. Bőre sima, mint a porcelán, mozgása a genetikusok jóvoltából darabos, akár egy felhúzhatós játéké. Egyszerre kutyaszerű engedelmességre kódolt szolga és szexjáték, aki azonban ki akar törni kiszolgáltatottságából. Kettejük találkozása hamarosan egész Thaiföldet megrengeti. „Hihetetlen, mennyire jó ez a könyv… Bacigalupi látomása majdnem olyan gazdag és megdöbbentő, mint William Gibsoné volt 1984-ben.” Lev Grossman *

A felhúzhatós lány részlet

– Nem, nem kérek mangosztánt! – Anderson Lake előrehajol és egy másikra mutat. – Azt kérem, ott. Kho phonlemáj ní khrap. Amelyiknek vörös a héja és zöld a szőre. A parasztasszony mosolyog, bételdió rágcsálásától fekete fogakat villant rá, és egy takaros gyümölcspiramisra mutat. – An ní csáj máj khá? – Igen. Abból. Khrap. – A férfi bólint, és mosolyt kényszerít az arcára. – Mi a neve? – Nga – mondja a nő lassan ejtve a szót, hogy az idegen megértse, és átnyújt neki egyet. Anderson homlokráncolva átveszi a gyümölcsöt. – Ez új? – Khrap – jön a bólintás. A férfi megforgatja a kezében a gyümölcsöt, tanulmányozza. Inkább hasonlít egy anemónára, vagy egy szőrös gömbhalfélére, mint gyümölcsre. Rücskös, zöld csápok nőnek minden oldalán, a tenyerét csiklandoz-

2

ja, belélegzi a szirupos lé illatát. Nga. Nem lenne szabad léteznie. Tegnap még nem is létezett. Tegnap még egyik bódé sem árulta ezt a gyümölcsöt, 3


zák. A héja a hólyagüszög vöröses árnyalatát idézi, de mikor Anderson megszagolja, nem érzi rajta a rothadás bűzét. Kinézete ellenére teljesen egészségesnek tűnik. – Nga – ismétli a parasztasszony, aztán, mintha olvasna Anderson gondolataiban, hozzáteszi: – Új. Nincs hólyagüszög. Anderson szórakozottan biccent. Körülötte zajlik az élet Bangkok reggeli piaci forgatagában. Duriánok állnak bűzlő halmokban a kis utcában, vizestartályokban angolnaszerű halak és vörösuszonyú plák ficánkolnak. A tömeg feje fölött pálmaolaj-polimer napernyők csüggnek a füllesztő, trópusi nap alatt, beárnyékolják a piacot. A kézzel festett ponyvákon klippervállalatok és az imádott gyermekkirálynő képei díszelegnek. Egy férfi furakodik át mögötte, egy fürtnyi cinóbervörös taréjú csirkét tartva a magasba; a madarak szárnya riadtan verdes, mintha tudnák, hogy a vágóhídra viszik őket. Tarka szoknyás thai asszonyok alkudoznak mosolyogva az eladókkal a lopott U-Tex rizsfajtára és az új paradicsomvariációkra. Andersont mindez hidegen hagyja. – Nga – ismétli az asszony. A gyümölcs hosszú szőre csiklandozza a tenyerét, mintha arra buzdítaná, találja ki az eredetét. A thai génhekkerek újabb diadala, akárcsak a paradicsom, a csili és a padlizsán, amelyek a pultokon díszelegnek. Mintha a grahamita Biblia jóslatai kelnének életre. Mintha Szent Ferenc mocorogna a sírjában nyugtalanul, készen, hogy újból a vidéket járja és hirdesse a történelem elveszett kalóriáinak gazdagságát. „És harsonaszó kíséretében megérkezék és az Éden visszatére…” Anderson megforgatja kezében a furcsa, szőrös gyümölcsöt . Nem érezni rajta a cibiszkózis bűzét, sem a hólyagüszögét. Nincs génhekkelt zsizsiknyom a héjába rágva. A férfi fejében ott az összes fa, virág, zöldség és gyümölcs térképe, mégsem talál fogódzót, hogy beazonosítsa ezt a termést. Nga. Rejtély. Elmutogatja, hogy szeretné megkóstolni, a parasztasszony pedig vis�szaveszi a gyümölcsöt. Barna hüvelykujja könnyedén lefejti a szőrös héjat, és felfedi a sápadt húst. Az áttetsző, erezett belső inkább emlékeztet a martinikben úszkáló gyöngyhagymákra, amiket a Des Moines-i kutatóközpontok bárjában adnak az italhoz. Az asszony átnyújtja a gyümölcsöt. Anderson óvatosan megszimatol-


most meg már piramisokba rendezve áll az öregasszony körül a ponyva árnyékában. A nő nyakában aranyló amulettről Phrá Szűb mártír kacsint rá – a kalóriatársaságok mezőgazdasági járványai elleni védőszent képe. Anderson azt kívánja, bárcsak megvizsgálhatná a gyümölcsöt természetes közegében, egy fáról csüngve, vagy egy bokor levelei között megbújva. Ha több információval rendelkezne, kitalálhatná a nemzetségét és a családját, s talán megfejthetné genetikus múltját, amit a Thai Királyság felidézni próbálhatott. De nincs több nyom. Bekapja a nyálkás, áttetsző gyümölcshúst. Intenzív ízlöket, cukortól és bőségtől érett. A ragacsos virágbomba körbeöleli a nyelvét. Mintha újra az iowai HiGro földeken lenne, amikor mezítlábas kölyökként először kapott egy apró darab cukorkát egy középnyugati agronómustól a kukoricatáblák között. Az íz – a valódi íz – megrázó pillanata a nélkülözés hosszú évei után. Napfény tűz le rá. Vásárlók lökdösődnek és alkudoznak, de mindez nem érdekli. Megforgatja a gyümölcsöt a szájában, szemét lehunyva ízlelgeti a múltat, az időt, amikor ez a növény még magától burjánzott, mielőtt még a cibiszkózis, a nipponi génhekkelt zsizsik, és a hólyagüszög meg a heges penész feldúlta a világot. A trópusi nap heve alatt, a vízibivalyok bőgése, a haldokló csirkék kárálása közepette eggyé válik a mennyországgal. Ha grahamita lenne, most térdre rogyna és extázisban adna hálát az Úrnak, amiért visszaadta az Édenkert ízét. Kiköpi a fekete, csonthéjas magot a kezébe, és mosolyog. Sok felfedező és természetbúvár útinaplóját olvasta már, olyanokét, akik új fajok után kutatva bejárták a legsűrűbb dzsungeleket is, de még az ő felfedezéseik sem mérhetőek ehhez az egyszerű gyümölcshöz. Azok a tudósok fel akartak fedezni. Ő azonban a feltámadással találkozott. A parasztasszony elégedetten mosolyog, biztos a dolgában. – Áo kí kilo khá? – Mennyit? – Biztonságosak? – kérdezi Anderson. Az asszony a Környezetvédelmi Minisztérium igazolására mutat a macskakövön a pultja mellett, és ujjával mutatja a vizsgálati dátumokat. – Legújabb variáció – mondja. – Legjobb minőség. Anderson megnézi az igazolást. Az öregasszony valószínűleg lefizette a fehéringeseket, hogy pecsételjék le, csak ne kelljen átesnie a teljes körű vizsgálaton, ami garantálja, hogy a termék immúnis a nyolcadik generációs hólyagüszögre és ellenálló a 111.mt7 és mt8-as cibiszkózissal 4

mögött ott a Környezetvédelmi Minisztérium, amely varázslatos dolgokat művel az elveszettnek hitt genetikai nyersanyaggal. 5


szemben. Cinikus énje sejti, hogy az irat nem sokat számít. A napfényben csillogó díszes pecsétek inkább kabalák, mint garanciák, csupán kellékek, amiktől az ember jobban érzi magát ebben a veszélyes világban. Igazából, ha a cibiszkózis megint kitör, semmit sem fognak érni ezek az igazolások. Új variáció jön, ami ellen hatástalanok a régi tesztek, az emberek pedig a Phrá Szűb amulettjükkel a kezükben imádkoznak majd, XII. Ráma király arcképe előtt, és áldozatot visznek a város oszlopszentélyéhez, aztán cafatonként kiköhögik a tüdejüket, mindegy, hány minisztériumi pecsétjük van. Anderson zsebre vágja a nga magját. – Egy kilót kérek. Nem! Kettőt. Szong. Átnyújt egy kenderszatyrot, még csak nem is próbál alkudni. Bármit is kér az öregasszony, túl olcsó lesz. A csodák minden pénzt megérnek. Egy egyedi gén, amely ellenáll a kalóriajárványnak, vagy hatékonyabban dolgozza fel a nitrogént, hatalmas bevételeket hozhat. Ha körülnézne a piacon, bizonyíthatná ezt az igazságot. Az utcán nyüzsgő thaiok megvesznek mindent, a génrippelt U-Tex rizstől a cinóbervörös baromfiig. Ezek azonban mind régi fejlesztések, az AgriGen, PurCal és Total Nutrient Holdings korábbi génhekkjei alapján. A gyümölcsök már a Midwest Compact kutatólaborjainak elavult modelljei. A nga azonban más. A nga nem a Midwesttől jött. A Thai Királyság olyan területeken leleményes, ahol mások nem. Virágzik, miközben India, Burma és Vietnam dominóként dőltek be, éhínség tört ki és könyörögtek a kalóriamonopóliumok fejlesztéseiért. Néhányan megállnak, és egy pillantást vetnek a gyümölcsökre, amelyekből Anderson vett. Bár a férfi túl olcsónak találja, a többiek túl drágának, és továbbállnak. A nő átnyújtja a két kiló gyümölcsöt, Anderson pedig majdnem elneveti magát örömében. Egyetlen ilyen szőrös gyümölcsnek sem lenne szabad léteznie; mintha egy zsáknyi trilobitát tartana a kezében. Ha igaz a feltételezése a nga eredetéről, akkor a megjelenése olyan megdöbbentő erejű, mintha egy Tyrannosaurus sétálna végig a Szukhumvit sugárúton. Persze ez igaz a burgonyára, a paradicsomra és a csilipaprikára is, melyek takaros halmokban sorakoznak a kofák pultjain, mind megannyi termékeny burgonyaféle, amihez foghatót nemzedékek óta nem láttak az emberek. Ebben a fuldokló városban minden lehetséges. Zöldségek és gyümölcsök térnek vissza a sírból, kihalt virágok nyílnak az utak mentén, és az egész


Anderson a gyümölcsös szatyorral a kezében átfurakszik az utca tömegén, és kiér a főútra. Sűrű forgalom fogadja itt is, a reggeli ingázók úgy töltik meg a IX. Ráma sugárutat, ahogy a Mekong árad. Biciklik, riksák, kékesfekete vízibivalyok és hatalmas, lomha megodontok áramlanak. Anderson érkeztére Láokú bukkan elő egy málladozó toronyház tövéből, gondosan elcsippentve a cigarettáját. Megint a burgonyafélék. Mindenütt ott vannak. Sehol máshol a világon nincsenek, de itt burjánzanak. Láokú bedugja a félig elszívott cigarettát rongyos ingzsebébe, és Anderson előtt megindul a biciklis riksájuk felé. A vén kínai úgy néz ki, mint egy madárijesztő; rongyos, de mégis szerencsés. Ő életben maradt, a honfitársai nem. Van munkája, míg a hozzá hasonló malajziai menekültek levágásra váró csirkékhez hasonlóan be vannak zsúfolva fülledt Terjeszkedés korabeli toronyházakba. Láókúnak van elég ereje, hogy dolgozzon, és pénze, hogy Szing cigarettát vegyen. A többi sárgakártyás menekülthöz képest úgy él, mint egy király. A kínai felül a bicikli nyergébe, és türelmesen megvárja, míg Anderson bemászik az utasülésre. – Az irodába – mondja neki a férfi. – Báj khrap! – Majd kínaira vált. – Cou pa. Az öreg kínai nekifeszül a pedáloknak és besorolnak a forgalomba. Körülöttük biciklicsengők zajonganak, mint a cibiszkózisjelzők; dühödten fogadják, hogy feltartják őket. Láokú nem törődik velük, még jobban elmerül a járművek áramlatában. Anderson egy újabb gyümölcsért nyúl, de visszafogja magát. Be kell osztania. Túl értékesek, hogy befalja őket, mint egy torkos kisgyerek. A thaiok új módot találtak a múlt felélesztésére, ő pedig képes lenne megenni a bizonyítékot. A szatyron dobol az ujjával, próbál uralkodni magán. Végül cigarettát halász elő, hogy rágyújtson, és elterelje a gondolatait. Beszívja a perzselő füstöt, és felidézi, mennyire meglepődött azon, hogy milyen sikeres lett a Thai Királyság, mennyire elterjedtek a burgonyafélék. Miközben cigijét szívja, Yates-re gondol. Eszébe jut a férfi csalódottsága, mikor a történelem egy másik feltámasztott darabja fölött ültek egy asztalnál, egymással szemben. f – Burgonyafélék. Yates gyufájának fénye felvillant a SpringLife irodájának félhomályában, és megvilágította pirospozsgás arcát, ahogy beleszívott a cigaret6

bármi más a piacon. Maga pedig el akarja dobni az egészet. – Yates előrehajolt. – Nem volt ilyen hordozható energiaforrásunk a benzin óta. 7


tájába. Rizspapír sercegett. Izzott a parázs a cigaretta végén, majd Yates kifújta a füstöt, a mennyezet felé, ahol egy magányos ventilátor küzdött a fülledt meleg ellen. – Padlizsán. Paradicsom. Csili. Krumpli. Jázmin. Nicotianák. – Felemelte a cigarettáját és felvonta egyik szemöldökét. – Dohány. Megint beleszívott, hunyorgott a parázs fényében. Körülöttük árnyékba borult az iroda, a pedálos számítógépek és asztalok. Esténként, mikor bezárt az üzem, könnyű volt azt képzelni, hogy az üres íróasztalok nem a kudarc emlékművei. A munkások csak alig valamivel korábban mehettek haza kipihenni magukat egy újabb, kemény munkával töltendő nap előtt. A letakart székek és pedálos számítógépek meghazudtolták ugyan a képet, de a félhomályban, a megnyúlt árnyékok és a mahagóni redőnyön átszűrődő hold fényében el tudták képzelni, milyen lehetett volna. A kurblis ventilátorok lassan keverték a levegőt a fejük fölött, a laoszi gumiékszíjak ritmikusan nyikorogtak a mennyezet alatt, ahogy továbbították a kinetikus energiát a gyár központi rugóiból. – A thaiok ráhibáztak valamire a laboratóriumaikban – mondta Yates –, erre megjelenik maga. Ha babonás lennék, azt gondolnám, magát is megidézték a paradicsommal együtt. Minden organizmushoz tartozik egy ragadozó is, ha jól értem. – Jelentenie kellett volna, hogyan haladnak – mondta Anderson. – Nem ez a gyár volt az egyetlen felelőssége. Yates elfintorodott. Arca a trópusi megviseltség térképe volt. Elpattant hajszálerek, rózsaszerű mintázatok a járomcsontja felett és az orrán. Vizenyős kék szemek pislogtak Andersonra, homályosan, akár a város trágyától fülledt levegője. – Sejthettem volna, hogy betörnek a kis zugomba. – Nem személyes ügy. – Csak az életem munkája. – Felnevetett, szárazon, mintha cibiszkózis korai tüneteit produkálná. Anderson maga is kihátrált volna a szobából a hang hallatán, ha nem tudta volna, hogy Yates-t, ahogy az AgriGen minden alkalmazottját, beoltották a legújabb törzsek ellen. – Évekbe telt, míg felépítettem ezt az egészet – mondta Yates. – Maga meg azt mondja, nem személyes. Az iroda ablakai felé intett, ahonnan a gyártósorra lehetett látni. – Öklömnyi rugóink vannak, amelyek egy gigajoule-nyi energiát képesek tárolni. Négyszer akkora energiatárolási kapacitással bírnak, mint


– Csak akkor ér valamit, ha gyártásba tudja küldeni. – Már közel járunk – erősködött Yates. – Csak az algatenyészeteken múlik. Ez az egyetlen kényes pont. Anderson nem szólt semmit. A másik ezt buzdításnak vette. – Az alapkoncepció megállja a helyét. Ha az algatenyészetek képesek elegendő mennyiséget… – Értesítenie kellett volna minket, mikor először látott burgonyaféléket a piacokon. A thaiok már legalább öt évszak óta sikeresen termesztik a krumplit. Nyilvánvalóan van valahol egy magbankjuk, mégsem hallottunk magától semmit. – Nem az én területem. Én az energiatárolással foglalkozom, nem növénytermesztéssel. Anderson felhorkant. – Honnan veszi majd a kalóriákat, hogy felhúzza a rugóit, ha elhal egy következő termés? A hólyagüszög három évszakonként mutálódik. A hobbigenetikusok meghekkelik a TotalNutrient Wheatnek és a SoyPRO-nak létrehozott változatainkat. A legutóbbi HiGro kukorica csak hatvan százalékban élte túl a zsizsikjárást, és erre most kiderül, hogy maga itt ül egy genetikai aranybányán. Az emberek éheznek… Yates felnevetett. – Ne papoljon nekem az emberi életekről! Láttam, mi történt a finn magbankkal. – Nem mi robbantottuk fel a széfeket. Senki sem hitte volna, hogy a finnek ennyire fanatikusak. – Bárki megmondta volna maguknak, akit megkérdeznek az utcán. A kalóriatársaságok rászolgáltak a hírnevükre. – Nem az én műveletem volt. Yates megint felnevetett. – Mindig ez a mentségünk, ugye? A cég odamegy, aztán hátralép és mossa kezeit. Úgy teszünk, mintha nem mi lennénk a felelősök. A cég kivonja a SoyPRO-t a burmai piacról, félreállunk, aztán azt mondogatjuk, hogy a szellemi tulajdonviták nem a mi asztalunk. De az emberek így is éhen halnak. – Beleszívott a cigarettájába, és kifújta a füstöt. – Őszintén nem tudom, hogyan alszanak éjszakánként. – Egyszerűen. Imádkozom Noéhoz és Szent Ferenchez, aztán megköszönöm Istennek, hogy még mindig egy lépéssel a hólyagüszög előtt járunk. – Ennyi? Akkor becsukják a gyárat? – Nem, természetesen nem. A lendrugó gyártása folytatódni fog. 8

– Ó? – Yates reménykedve hajolt előre. Andreson vállat vont. – Hasznos fedőcég. f

Nehéz nem tudomást venni a gátakról, és a mögöttük tornyosuló víz tömegéről. Nehéz nem úgy gondolni a Mennyei Teremtmények Városára, 9


A cigaretta parazsa eléri Anderson ujját. Hagyja kifordulni a kezéből. Összedörzsöli megperzselt hüvelyk- és mutatóujját, miközben Láokú rendületlenül teker a forgalomban. Bangkok, a Mennyei Teremtmények Városa elsuhan mellettük. Sáfrányszín ruhás szerzetesek ballagnak a járdán, fekete esernyők árnyékában. Gyerekek szaladnak kis csoportokban, nevetgélve, lökdösődve, útban a papi iskolákba. Utcai árusok tárják szét a karjukat, melyekről templomi áldozathoz kínált körömvirágfüzérek csüngnek, híres szerzeteseket ábrázoló, termékenységi és mindenféle betegségtől védő amulettek mellett. Mozgó büfék serpenyőjében serceg az olaj és a füstölt hal, a vásárlók lábai körül pedig cheshire macskák tünedeznek el és fel, maradékért kuncsorogva. A tömeg fölött Bangkok régi terjeszkedésének emlékműveiként magasodnak a toronyházak indákkal benőtt, málladozó, penészes, törött üvegtáblás, lecsupaszított csontvázai. Légkondicionálás és liftek nélkül lakhatatlanná váltak, és perzselődnek ők is a forróságban. Illegális trágyatüzek fekete füstje szivárog a pórusaikból ott, ahol a maláj menekültek gyorsan csapatit sütnek és kopit melegítenek, mielőtt a fehéringesek lerohannák és megbotoznák őket a szabálysértésért. A sugárút sávjai között az északi szénháborúk menekültjei hajlonganak feltartott kézzel, gondosan alázatos, udvarias tartással kéregetve. Biciklik, riksák, megodontos szekerek áramlanak körülöttük, a forgalom szétválik, és körbefolyja őket, mint egy folyó a sziklazátonyokat. A fa’gan gomba karfiolszerű kelései csúfítják a koldusok orrát és szájuk sarkát, foguk bételdiótól fekete. Anderson a zsebébe nyúl, és aprópénzt szór közéjük, egy biccentéssel nyugtázza elhaladtában hálálkodó köszöntésüket. Nemsokára feltűnnek a farang gyártelepek fehérre meszelt falai és keskeny utcái. Raktárak és üzemek zsúfolódnak itt össze, só és rothadó hal szaga tölti meg a levegőt. Az utcák falai mentén elszórtan árusok kínálják a portékájukat ponyvájuk árnyékában. A gyárnegyeden túl már XII. Ráma zsiliprendszerének fala magasodik, ami visszatartja az óceánt.


mint ami bármelyik pillanatban katasztrófa áldozatává válhat. A thaiok azonban makacs népség, és keményen küzdöttek, hogy megmentsék a hőn szeretett Krungthépet a tengertől. A széntüzelésű szivattyúk, a gátak rendszere és mélységes hitük a Csakri-dinasztia bölcs vezéri képességeiben egyelőre távol tartja a vizet, ami elnyelte New Yorkot, Rangunt, Mumbait és New Orleanst. Láokú végighajt egy szűk utcán, türelmetlenül rácsörrent a kulikra, akik elállják az útját. WeatherAll ládák imbolyognak a barna hátakon. Csaótyiu kínai lendrugók, Macusita antibakteriális fogantyúk és Bo Lok kerámia vízszűrők logói ringanak jobbra-balra, szinte hipnotikus a táncuk. A gyárfalakat a Buddha tanításainak és a bálványozott gyermekkirálynőnek képei díszítik, néhány kézzel festett muaj thai meccsjelenet között. A SpringLife gyár erődszerű épülete lassan kibontakozik előttük a forgalomból, a magas falakon itt-ott hatalmas szellőzőventilátorok lapátjai forognak lomhán. Az utca túloldalán egy csaótyiu bicikligyár magasodik ugyanúgy, a kettő között pedig, a kapuk körül a bent dolgozó munkásokra utazó ételárusok korédi lerakódott kagylók gyanánt zsúfolódnak. Láokú lefékez a SpringLife udvarán, kiteszi Andersont az üzem bejárata előtt. A férfi kikászálódik a riksából, fogja a szatyornyi ngát és áll egy darabig, fölbámul a nyolc méter széles kapura, amelyen keresztül a megodontok járnak ki-be az épületből. Át kellene nevezniük „Yates Vesztére” a gyárat. A fickó reménytelenül optimista volt. Andersonnak még mindig a fülében cseng, ahogy a génhekkelt alga csodáiról beszél, és közben fiókokban kotorászik grafikonok és jegyzetek között. „Nem írhat le előre, csak mert az Ocean Bounty projekt sikertelen volt! Megfelelő gyógykezelés mellett az alga nyomatékelnyelése exponenciálisan nőhet. Felejtse el a kalóriapotenciált! Gondoljon az ipari alkalmazásra! Az egész energiatárolási piacot kínálom maguknak, csak még egy kis időre van szükségem. Próbálja ki legalább az egyik mintapéldányomat, mielőtt döntene…” A gyártósor dübörgése elnyeli őt, ahogy belép az üzembe, elfojtva Yates optimizmusának hangját. Megodontok nyögnek az orsókaroknál, lógatják hatalmas fejüket, ormányuk a földet súrolja, ahogy körbe-körbe menetelnek a tengelyek körül. Ezek a génhekkelt állatok a gyár meghajtásának lelkei, az ő munkájuk biztosít energiát a futószalagokhoz, a szellőztető ventilátorokhoz és a gyártógépsorhoz. Igájuk ütemesen nyikorog, ahogy lépnek és a hám megfeszül. Hajcsáraik a szakszervezet vörös-arany ruhájában feszítve sé10

át adnak át nekik, amivel aztán később újraindíthatják a gyártósort, ha Anderson végzett a szemlével. 11


tálnak az elefántszármazékok mellett; biztatják és rendszeres időközönként cserélik őket a kar mentén, hogy pihenhessenek. Az üzemcsarnok túloldalán a gyártósorról frissen préselt lendrugók szivárognak ki, elhaladnak a minőségellenőrök előtt, mielőtt a csomagolásra kerülnének, ahol a rugókat raklapokra gyűjtik, felkészülve rá, hogy egyszer majd exportra küldjék őket. Anderson érkeztekor a munkások megállnak, hogy összetett kezüket a homlokukhoz érintve tiszteletteljes vájjal köszöntsék. A mozdulat végigvonul a gyártósor mentén állókon. Banyat, a fő minőségellenőr mosolyogva érkezik elé. Ő is köszön. Anderson flegmán viszonozza a vájt. – Milyen a minőség? Banyat mosolyog. – Dí khrap. Jó. Jobb. Jöjjön! Nézze! – Int a gyártósor felé és Num, a nappali munkafelügyelő megnyomja a figyelmeztető csengőt, ami a gyártósor leállását jelzi. Banyat int Andersonnak, hogy kövesse. – Valami érdekes. Örülni fog. Örömtelenül elmosolyodik; kétli, hogy bármi, amit Banyat mutatni tudna, örömmel fogja eltölteni. Elővesz egy ngát a szatyorból, és a minőségellenőr felé nyújtja. – Valóban? Javultunk volna? Banyat bólint és elfogadja a gyümölcsöt. Kurta pillantást vet rá, aztán meghámozza, majd bekapja az áttetsző húst. Nem látszik meglepettnek, nem reagál csodálkozva. Csak megeszi, anélkül, hogy gondolkodna bármin is. Anderson elfintorodik. A farangok mindig utoljára értesülnek a változásokról ebben az országban, ahogy azt Hok Széng szereti hangsúlyozni, mikor erőt vesz rajta abbeli paranoiája, hogy Anderson ki akarja rúgni. Hok Széng már biztosan tud erről a gyümölcsről is, vagy legalábbis úgy fog tenni, ha rákérdez nála. Banyat a héjat a verembe dobja, ahová a megodontoknak gyűjtik a maradékokat, és elkíséri Andersont a gyártósor végére. – Kijavítottunk egy hibát a vágóprésen – mondja. Num megint megnyomja a csengőt, és a munkások hátralépnek a gépektől. A harmadik csengőszóra a szakszervezet mahoutjai megveregetik az állataikat a bambuszbotjaikkal, és a megodontok lassan megállnak. A gyártósor lelassul. Az üzem egy másik zugában az ipari lendrugók dobtárjai pattognak és nyikorognak, ahogy a gyár lendkerekei energi-


Banyat továbbvezeti Andersont a most már néma gyártósor mentén, ahol a zöld és fehér egyenruhás munkások köszönésképpen mind meghajolnak, ahogy elhalad előttük. Banyat félretolja a pálmaolaj-polimer függönyt, amely elválasztja a gépsort a finomítószobától. Itt permetezik be bőségesen Yates felfedezésével a lendrugókat, a genetikai változatosság szerencsés melléktermékével vonva be a rugólapokat. Háromszoros szűrőmaszkot viselő nők és gyerekek néznek fel, és veszik le a maszkot, hogy tisztelettel köszöntsék az embert, aki enni ad nekik. Arcukat izzadság és világos por lepi be, csak a szájuk és orruk körül maradt sötét a bőr, ahol a maszk eltakarta. Átsétálnak a csarnokon, a vágószoba fullasztó hőségébe. Hősugárzó lámpák izzanak az energiától, az algatenyészet súlyos dagályszaga tölti meg a levegőt. A fejük fölött lépcsősen elhelyezett ernyőkön szárad a rájuk kent alga, ami lassan fekete masszává aszalódik a hőségben. A munkások alig viselnek valamit, csak egy atléta és rövidnadrág van rajtuk, meg védősisak, de még így is izzadnak. Az egész terem egy kemence, hiába a ventilátorok surrogása, a masszív szellőztetőrendszer. Izzadság csorog végig Anderson nyakán, az inge már át is ázott. – Itt. Nézze! – mutat Banyat egy szétszerelt vágólapra, amely a fő gyártósor mellett hever. Anderson letérdel, és megvizsgálja a felületét. – Rozsda – dünnyögi a minőségellenőr. – Azt hittem, már át lett vizsgálva. – Sós víz – mosolyog kényszeredetten Banyat. – Közel az óceán. Anderson fintorog, felnéz a csöpögő szárítóernyőkre. – Az algatartályok és a szárítók se segítenek. Akárki ötlete is volt, hogy itt hasznosítsuk a fölösleges hőt, bolond volt. Energiatakarékos a fenéket! Banyat újabb zavarodott mosolyt villant, de nem szól semmit. – Kicserélték a vágóéleket? – Most már huszonöt százalékos a megbízhatóság. – Olyan sok? – bólint Anderson. Int a gépésznek, aki kikiált a finomítón át Numnak. Megszólal a csengő, felizzanak a hőprések és a lámpák, amint elektromosság kezd áramlani a rendszerben. Anderson hátrahőköl a hirtelen megnövekvő forróságtól. A lámpák és a prések minden bekapcsolása tizenötezer bát karbonadót jelent, amit a SpringLife nagyvonalúan ki is fizet. Yates zseniális módszert talált ki a rendszer manipulálására, ami lehetővé tette, hogy a gyár az ország szénkeretének rovására üzemelhessen, de még így is hatalmas összegeket fizetnek ki kenőpénzként. Felpörögnek a központi lendkerekek, az egész csarnok megremeg, ahogy a padló alatt megindulnak a fogaskerekek. A padló is vibrál, kinetikus ener12

venet, amiből most már csak hetvenöt százalék eséllyel lesz hulladék a Környezetvédelmi Minisztérium által fenntartott gyűjtőtelepen. Millió13


gia áramlik végig adrenalinként a rendszeren; bizsergető, várakozásteli érzés, mielőtt elárasztaná a gyártósort. Egy megodont bődül fel tiltakozva, amíg a hajcsárja engedelmességet nem ver bele. A lendkerekek nyüszítése robajjá erősödik, aztán elhallgat, amint a joule-ok elérik a meghajtást. Megcsörren a műszakvezető csöngője. A munkások előrelépnek, hogy megigazítsák a vágóéleket. Két gigajoule-os lendrugókat gyártanak, a kisebb méret miatt különösen nagy figyelmet igényel a gépek kezelése. Lejjebb a gyártósor mentén kezdődik a tekercselés, a frissen cserélt vágóprés pedig sziszegve emelkedik a magasba a hidraulikus karokon. – Khun, kérem! – int Banyat Andersonnak, hogy álljanak be egy védőrács mögé. Num csengője harmadszor is megszólal. A gyártósor mozgásba lendül. Anderson egy pillanatnyi izgalmat érez, ahogy a rendszer beindul. A munkások leguggolnak a védőfalaik mögé. Lendrugó szál sziszeg elő a terelőlapok között, és átkúszik egy sor forró hengeren. Bűzlő reagens permeteződik a rozsdaszínű szálra, zsíros filmréteget von a fémre, ami majd egyenletes rétegben megköti Yates algaporát. A prés lecsap. Andersonnak még a foga is belesajdul az erejébe. A rugólap simán leválik és már gördül is tovább a finomítószobába. Harminc másodperc múlva újra megjelenik fakószürkén, algaporosan. Átmegy néhány újabb hevített görgőn, mielőtt belekényszerül végső formájába, visszahajlik és egyre szűkebb ívbe torzul, szabályos spirál alakzatba. A fémcsikorgás egyre fülsiketítőbbé válik. Síkosító és algapor pereg a burkolatáról, ahogy a rugó összepréselődik, ráfröccsen a munkásokra és a felszerelésre, majd az összenyomott lendrugót továbbviszi a gépsor, hogy bekerüljön a foglalatába és a minőségellenőrzésen kössön ki. Sárga LED fénye jelzi, hogy biztonságos előbújni. A munkások sietve nekilátnak visszaállítani a prést, mielőtt újabb rozsdaszín fémcsík csúszna elő. A görgők üresen pörögnek. A permetezők finom párát lövellnek a levegőbe, ahogy megtisztítják magukat a következő darab előtt. A munkások befejezik a prés beállítását, aztán visszabújnak a védőrácsaik mögé. Ha a rendszer meghibásodik, a lendrugólap masszív, energiával feltöltött pengévé válik, amely kiszámíthatatlanul szállhat keresztül a gyártótermen. Anderson látott már mangóként szétnyílt koponyákat, lenyírt testrészeket és Pollock-szerű vérfoltokat; tudja, milyen csúf látvány egy ilyen üzemi baleset… A prés megint lecsap, újabb rugót csippent le, óránként összesen negy-


kat költenek rá, hogy szemetet állítsanak elő, amit aztán milliókba kerül megsemmisíteni – kétélű kard ez, ami mindig vág. Yates valamit elszúrt, akár véletlenül, akár szándékosan szabotálta az üzemet, és több mint egy évbe tellett rájönni a probléma mélységére, átvizsgálni az algakádakat, amelyekben a lendrugók forradalmi bevonatát tenyésztették, majd át kellett tervezni a kukoricagyanta összetételét, amely körbevette a rugó óraműhöz kapcsolódó felületét, megváltoztatni a minőségellenőrzési gyakorlatot, és meg kellett érteni, hogyan befolyásolja a csaknem szűz százalékos állandó páratartalom a munkafolyamatokat, amelyeket szárazabb éghajlatra terveztek. Sápadt porfelhő támad, ahogy egy munkás átbotorkál a szűrőszobából. Sötét arcára izzadság, por és pálmaolajpermet rajzol mintákat. A lengedező függönyön keresztül pillanatokra feltűnnek kollégái, akiket szintén fakó por borít – árnyékok egy hóviharban, miközben a lendrugószálakat vonják be a porral, amitől a rugó nem merevedik meg a nagy terhelés hatására sem. Az izzadság, a rengeteg kalória, a szénkvóta… mind meggyőző alibit szolgáltatnak Andersonnak, miközben ő megfejti a burgonyafélék és a nga titkát. Egy racionálisan gondolkozó cég már bezáratta volna a gyárat. Még Anderson is, aki pedig ért egy kicsit az újgenerációs lendrugók gyártási folyamataihoz. De ha a dolgozókkal, a szakszervezetekkel és a fehéringesekkel, meg a Királyság többi figyelő szemével el akarják hitetni, hogy ő vállalkozó szellemű iparos, akkor a gyárnak keményen kell dolgoznia. Anderson kezet ráz Banyattal, és gratulál a jó munkához. Igazából kár az egészért. A siker potenciálja megvan a vállalkozásban. Mikor Anderson látja Yates egyik rugóját működés közben, elakad a lélegzete. Az az ember bolond volt, de nem hülye. Anderson látta, hogyan ad le stabilan joule-okat egy diszkréten kattogó kis lendrugós doboz órákon át, miközben más rugók negyedannyi energiát sem tudtak eltárolni kétszer akkora méretben, vagy egyszerűen egyetlen homogén tömbbé préselődtek volna össze a hatalmas nyomástól. Néha majdnem maga is Yates álmának hatása alá került. Nagy levegőt vesz, és átsiet a finomítószobán. A túloldalon algapor és füst felhőjében távozik. Újra levegőt vesz, ami ezúttal megodont-ürülék szagától terhes, és felsiet az irodájába. Mögötte megint felordít az egyik megodont, a hang alapján rosszul bánnak vele. Anderson megfordul, végignéz az üzemcsarnokon és megjegyzi magának a mahoutot. Négyes orsó. Újabb probléma a SpringLife gondjainak hosszú listáján. Benyit az irodába. 14

Yates nagy tervével. Némán sorakoznak az üres íróasztalok, ahol a sales-, szállítmányozási-, HR- és mindenféle titkárszemélyzetnek kellene ülnie. 15


Odabent minden majdnem ugyanúgy néz ki, mint amikor először tette be ide a lábát. Félhomály, sok üres tér, elszórtan üres asztalok, lábhajtásos számítógépek némán, a sötét zugokban. A napfény keskeny pászmákban tör be a redőnyökön át, és megvilágítja Hok Széng füstölőinek szürkén kígyózó csíkjait, melyeket áldozatul gyújtott azoknak az isteneknek, akik nem védték meg őt és klánját a maláj tisztogatásoktól. A szantálfa illata fullasztó a szobában, és a sarki oltárnál még több parázslik egy tál U-Tex rizs és néhány ragacsos, légylepte mangó előtt. Hok Széng már a számítógépénél ül, csontos lába egyenletesen hajtja a pedált, ami árammal látja el a processzorokat és a tizenkét centis monitort. A képernyő szürke fényénél Anderson észreveszi a villanást a kínai szemében, mintha attól félne, érte jöttek, hogy elhurcolják. A vénember rezzenése olyan káprázatszerű, mint a cheshire macskák álcázása – az egyik pillanatban még ott van, a másikban már eltűnt, talán ott sem volt –, de ő már elég jól ismeri a sárgakártyás kínai menekülteket, hogy felismerje az elfojtott rettegést. Becsukja az ajtót, kizárja az üzem robaját, a vénember pedig megnyugszik kissé. Anderson köhög, próbálja elhessegetni a kavargó füstöt. – Már mondtam, hogy ne égesd ezt a vackot! Hok Széng vállat von, de nem hagyja abba a pedálozást és a gépelést. – Kinyissam az ablakot? – A suttogása mint bambusz csikorgása a homokon. – Jézus, dehogy! – Anderson elfintorodik a trópusi hőség gondolatára. – Csak otthon égesd. Itt nem akarom látni! Mostantól nem. – Igen. Persze. – Komolyan gondolom. A kínai egy pillanatra felnéz, aztán tekintete visszatér a képernyőre. Járomcsontja és beesett szeme élesen kirajzolódik a monitor ragyogásában. Pókszerű ujjaival tovább kopogtat a billentyűzeten. – Szerencsét hoznak – dünnyögi. Halkan, zihálva kuncog. – Még a külföldi ördögöknek is szükségük van rá. Amennyi gond van a gyárral, gondoltam, magának is szüksége van Budaj segítségére. – Itt nem. – Anderson ledobja a szatyrot az asztalára, és belezuhan a székébe. Megtörli a homlokát. – Otthon égesd! Hok Széng kurtán biccent, hogy megértette. Fejük fölött lomhán forognak a felhúzott ventilátorok, bambuszlapátjaik nyikorognak a fülledt levegőben. Ők ketten hajótöröttekként ülnek a csendes félhomályban, körülöttük


Anderson beletúr a szatyornyi ngába. Felmutatja egyik felfedezettjét Hok Széngnek. – Láttál már ilyet? A kínai felnéz. – A helybéliek ngának hívják. – Visszatér a munkájához, a táblázatokat bújja, amelyek sosem fognak összeállni, és veszteségeket néz, amiket sosem fognak jelenteni. – Tudom, hogy hívják a thaiföldiek. – Anderson feláll és a vénember asztalához sétál. Hok Széng összerezzen, ahogy leteszi a gyümölcsöt a számítógépe mellé. Úgy néz rá, mintha egy skorpió lenne. – A parasztok a piacon megmondták, mi a neve. Volt ilyen Malájföldön is? – Én… – válaszolna Hok Széng, de aztán elhallgat. Láthatóan uralkodni próbál magán, arcán érzelmek vihara vonul át. – Én… – megint elakad. Anderson figyeli, hogyan torzítja el újra és újra a vénember arcvonásait a félelem. A malájföldi kínaiak alig egy százaléka élte túl a tisztogatásokat. Bizonyos értelemben Hok Széng szerencsés kiválasztott, ő mégis sajnálja. Egyszerű kérdést tett föl egy darab gyümölcsről, a vénember mégis úgy néz ki, mint aki rögtön kiszalad a gyárból. Hok Széng a ngát bámulja, reszelősen szedi a levegőt. – Malájföldön nem – mondja végül. – Csak a thaiföldiek elég okosak ehhez. Aztán már dolgozik is tovább, szeme a monitoron, emlékek elzárva. Anderson várja, hogy felfed-e még valamit a vén kínai, de Hok Széng tekintete határozottan a képernyőre mered. A nga rejtélyének még várnia kell. Visszatér a saját asztalához, és elkezdi átnézni a leveleket. Hok Széng a számlákat és adópapírokat az asztala egyik sarkába rendezte, ezek a legfontosabbak. Anderson módszeresen megy végig rajtuk, aláírja a Megodont Szakszervezet számláit és a SpringLife hulladékkezelési jóváhagyásokat. Az ingét rángatja, úgy próbálja hűteni magát. Hok Széng egy idő múlva felnéz a gép elől. – Banyat kereste magát. Ő bólint, még mindig a nyomtatványokat bújja. – Rozsdát találtak a vágóprésen. A cserével öt százalékot javult a megbízhatóság. – Huszonöt százalékra? Anderson vállat von, még több papírt rakosgat arrébb, ezúttal a Környezetvédelmi Minisztériumnak szánt szénkvóta kimutatásokat. – Azt állítja. – Visszatuszkolja a papírokat a hivatalos borítékba. 16

maga elé. Hok Széng újra próbálkozik. 17


– Még mindig nem nyereséges arány. A maga rugói csak felhúzódnak, de nem eresztenek ki. Úgy tartják bent a joule-okat, ahogy a szomdét tyáophrajá a gyermekkirálynőt. Anderson ingerülten elfintorodik, de nem próbálja védeni az alacsony sikerrátát. – Említette Banyat a tenyészkádakat is? – kérdezi Hok Széng. – Az algákat? – Nem. Csak a rozsdát. Miért? – Elfertőződtek. Néhány algatartály nem termel… – A kínai elbizonytalanodik. – Nincs föle. Nem termékeny. – Ezt nem említette. Újabb tétovázás. – Biztosan próbálta. – Mondta, mekkora a baj? Hok Széng vállat von. – Csak annyit, hogy a lefölözött alga nem felel meg a specifikációknak. Anderson a homlokát ráncolja. – Kirúgom. Mit kezdjek egy minőségellenőrrel, aki nem tudja elmondani, mi a probléma? – Talán nem figyelt oda eléggé. Anderson tudna mit mondani egy olyan emberre, aki megpróbál felvetni egy témát, de nem jár sikerrel, azonban megint felordít a megodont az üzemben. A hang elég erős, hogy megrezegtesse az ablaktáblákat. Kivár, hogy lesz-e folytatás. – Ez a négyes orsó – mondja. – A mahout alkalmatlan. Hok Széng nem néz fel a gépelésből. – Thaiok. Mind alkalmatlanok. Anderson elfojt egy nevetést a megjegyzésre. – Hát ez még rosszabb. – Visszatér a leveleihez. – Le kell váltani. Négyes tengely. Jegyezd meg! A kínai kizökken a ritmusból. – Ez nehéz dolog. Még a Trágyakirály is fejet hajt a Megodont Szakszervezet előtt. A megodontok munkája nélkül csak az emberi fejlesztésű joule-okra lehet számítani. Nem túl jó alkupozíció. – Nem érdekel. Ki akarom rúgni. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elszabaduljon egy megveszett állat. Találj rá valami udvarias módot, hogy megváljunk tőle! – Anderson újabb halom aláírni való csekket húz


– Khun, a szakszervezettel nagyon bonyolult dolog tárgyalni. – Ezért tartalak téged. Ezt hívják delegálásnak. – Anderson tovább iktatja a papírokat. – Igen, persze. – Mondja Hok Széng fanyar ábrázattal. – Köszönöm a menedzsment-leckét. – Te mondogatod, hogy nem értem az itteni kultúrát. – feleli erre Anderson. – Akkor oldd meg! Szabadulj meg tőle! Nem érdekel, hogy udvarias vagy, vagy ha mindenki arcot veszít, de legyen kirúgva. A meghajtás körül veszélyes egy ilyen hajcsár. Hok Széng lebiggyeszti az ajkát, de nem tiltakozik tovább. Anderson feltételezi, hogy engedelmeskedni fog. Átlapoz egy újabb engedélyeztető levelet a Környezetvédelmi Minisztériumból és elfintorodik. Csak a thaiföldiek képesek rá, hogy ilyen sok időt öljenek bele abba, hogy egy egyszerű kenőpénzt szolgáltatási szerződésnek állítsanak be. Udvariasak, még akkor is, amikor éppen megkopasztanak. Vagy amikor gond van az algakádakkal. Banyat… Átlapozza a papírokat az asztalon. – Hok Széng? A vénember fel sem néz. – Elintézem a mahoutot – mondja gépelés közben. – Meglesz, még ha többe is fog kerülni, mikor újra kell tárgyalni a bónuszokat. – Jó tudni, de nem ez a kérdésem. – Anderson megkopogtatja az asztalát. – Azt mondtad, Banyat az algalefölözésről panaszkodott. Az új tartályokkal van problémája? Vagy a régiekkel? – Én… nem mondta egyértelműen. – Nem azt mondtad, hogy múlt hétre vártuk a légikikötőbe a cserekészleteket? Új tartályokat és tenyészkultúrákat? A gépelés elakad egy pillanatra. Anderson értetlenséget színlelve keresi tovább a karanténpapírokat, pedig tudja, hogy nincsenek ott. – Itt kellene lennie egy listának valahol. Biztos vagyok benne, hogy mondtad, hogy megjönnek. – Felnéz. – Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább úgy gondolom, hogy nem kellene fertőzési problémákról hallanom. Különösen, ha az új felszerelést már levámoltattuk és beszereltük. A kínai nem válaszol. Tovább gépel, mintha nem hallotta volna. – Hok Széng? Nincs valami, amit elfelejtettél elmondani? A vénember tekintete a monitor szürke ragyogására mered. Anderson vár. A ventilátorok ritmikus nyikorgása és Hok Széng pedáljának zörgése tölti ki a csendet. 18

malájföldi menekültek az utcán éheznek, de ő nem veheti fel őket. Hok Széngnek is ott kellene koldulnia az utcán, a többi között. Különleges 19


– Nincs rakományjegyzék – mondja végül a vénember. – A szállítmány még mindig a vámon van. – Múlt héten ki kellett volna jönnie. – Késnek. – Azt mondtad, nem lesz semmi probléma – emlékezteti Anderson. – Biztos voltál benne. Azt mondtad, személyesen intézed a vámot. Extra pénzt is adtam, hogy biztos legyen a dolog. – A thaiok önkényesen bánnak az idővel. Talán ma délután meglesz. Talán holnap. – Hok Széng próbál mosolyszerűséget erőltetni az arcára. – Nem olyanok, mint mi, kínaiak. Ők lusták. – Odaadtad egyáltalán a kenőpénzt? A Kereskedelmi Minisztériumnak is jár egy kis osztalék, amiből lefizetik a kedvenc házi fehéringesüket. – Kifizettem őket. – Eleget? A kínai összehúzott szemmel néz föl. – Fizettem. – Nem tartottad meg a felét magadnak? Hok Széng idegesen felnevet. – Persze, hogy az összeset kifizettem. Anderson egy darabig még tanulmányozza a vén sárgakártyást, próbálja eldönteni, mennyire őszinte, aztán feladja, és az asztalra dobja a kezében lévő papírokat. Nem is tudja igazán, miért ilyen fontos egyáltalán, de kicsit bosszantja, hogy a vénember azt hiszi, ilyen könnyen túljárhat az eszén. Megint a szatyornyi ngára néz. Talán Hok Széng érzi, hogy a gyár csak másodrendű dolog… Elhessegeti a gondolatot, aztán tovább erőlteti a témát. – Akkor holnap? A kínai fejet hajt. – Szerintem több mint valószínű. – Már nagyon várom. Hok Széng nem reagál a gunyoros hangra. Anderson eltöpreng, vajon érti-e egyáltalán. A vénember kifejezetten jól beszél angolul, de néha beleütköznek olyan nyelvi korlátokba, amik inkább a kulturális különbségekben gyökereznek, mint a szókincsben. Anderson visszatér a papírmunkához. Adóbevallások, fizetési csekkek. A munkások kétszer annyiba kerülnek, mint kellene. A Királyság újabb nyavalyája. Thai munkahelyekre thai munkások. A sárgakártyás


nyelvi készségei, könyvelői adottságai és Yates ragaszkodása nélkül ő is ott végezné. Anderson megáll a következő borítéknál. Személyesen neki címezték, de nem meglepő módon a pecsét fel van törve. Hok Széngnek nehezére esik tiszteletben tartani mások levelezését. Már többször is megbeszélték a dolgot, de az öreg még mindig követ el „hibákat”. A borítékban egy kis meghívó az ő nevével. Raleigh hívja megbeszélésre. A régi Terjeszkedés ittmaradt hordaléka. Vén uszadékfa, amelyet lerakott a dagály, mikor a petróleum még olcsó volt, és az emberek nem hetek, hanem órák alatt utazták be a világot. Mikor az utolsó jumbo jet végigdübörgött a Szuvarnabhumi elárasztott kifutópályáján, Raleigh ott állt térdig az emelkedő tengervízben, és figyelte, hogy szaladnak. Összecuccolt a barátnőivel, aztán túlélte mindet, majd újakat szerzett, és új életet kovácsolt magának citromfűvel, báttal és minőségi ópiummal. Ha igazak a történetei, túlélt már puccsokat, ellenpuccsokat, kalóriajárványokat és éhínségeket. Mostanság májfoltos varangyként gubbaszt phlőntyiti „klubjában”, önelégülten mosolyog, és újonnan érkező külföldieket avat be az Összehúzódás előtti tivornyázás világába. Az asztalra dobja a kártyát. Bármit akarjon is az öreg, a meghívás elég ártalmatlannak tűnik. Raleigh elég régóta él már a Királyságban, hogy egészségesen paranoiás legyen. Anderson halványan elmosolyodik, felnéz Hok Széngre. Ezek ketten jó pár lennének: két gyökértelen lélek, távol az otthonuktól, és mindkettejüket a leleményességük és a paranoiájuk tartja életben… – Ha nem csinál mást, csak azt nézi, hogyan dolgozok – mondja Hok Széng –, a Megodont Szakszervezet újra akarja tárgyalni a tarifákat. Anderson a számlakupacra sandít az asztalán. – Kétlem, hogy ők ezt ilyen udvariasan fogalmazták meg. Hok Széng tolla abbahagyja a sercegést. – A thaiok mindig udvariasak. Még akkor is, ha fenyegetik az embert. A megodont megint felüvölt a csarnokban. Anderson jelentőségteljes pillantást vet a másikra. – Akkor ez biztosan jó alkualap lesz, hogy megszabaduljunk a négyes tengely mahoutjától. Sőt, talán ki sem fizetem őket, amíg nem szabadulnak meg attól a baromtól. – A szakszervezet befolyásos. Újabb üvöltés rázza meg a gyárat, amitől Anderson összerezzen. – És ostoba! – a megfigyelőablakok felé pillant. – Mi a fenét csinálnak azzal az állattal? – Int Hok Széngnek. – Menj, nézd meg! 20

Hok Széng tűnik fel a válla mögött, szinte tolakodik. Anderson elhessegeti az öregembert. 21


A vénember úgy néz vissza rá, mint aki vitatkozni készül, de ő szúrós tekintettel mered rá. Az öreg kínai lassan feláll a székből. Eget rengető trombitálás szakasztja bele a szót. A megfigyelőablakok vadul zörögnek. – Mi a…?! Újabb állati üvöltés rázza meg az épületet, ezúttal fémsikoly követi: a hajtáslánc megakadt. Anderson kipattan a székből és az ablakhoz iramodik, de Hok Széng még előtte odaér, és tátott szájjal mered lefelé. Levesestányérnyi sárga szemek néznek be a megfigyelőablakon. A me godont a hátsó lábaira ágaskodva tántorog. A bestia négy agyarát lefűrészelték, de még így is kész szörnyeteg: három méteres marmagasságú, tíz tonnányi izom és düh, a hátsó lábain ágaskodva. Nekifeszül a láncoknak, amik a felhúzókarhoz kötik. Ormányai égnek emelkednek, feltárul barlangnyi szája. Anderson a fülére tapasztja a kezét. Az állat ordítása az ablakot ostromolja. Anderson kábán térdre roskad. – Jézus és Noé! – Csöng a füle. – Hol az a mahout? Hok Széng a fejét rázza. Anderson nem is biztos benne, hogy hallotta a hangját. Minden tompán, távolról hallatszik. Az ajtóhoz tántorog és feltépi, éppen akkor, amikor a megodont visszazuhan négy lábra, eltiporva a négyes orsó tengelyét. Az orsó széthasad, tíkfa szilánkok záporoznak mindenfelé. Anderson összerezzen, ahogy a szilánkok égető karcolásokat ejtenek a bőrén. Odalent a többi mahout kétségbeesetten próbálja eloldani a rájuk bízott megodontok láncait, rákényszeríteni akaratukat az elefántszármazékokra. Az állatok a fejüket rázzák és tiltakozva morognak, küzdenek a beléjük nevelt engedelmességgel, mintha szorult helyzetben levő testvérük segítségére próbálnának sietni. A többi thai munkás már az utca felé menekül. A megvadult megodont újabb támadást indít a felhúzókar ellen, amel�lyel addig a tengely körül botorkált. Faküllők reccsennek. A mahout, akinek csillapítania kellett volna a bestiát, véres massza a padlón. Anderson visszaugrik az irodába. Kerülgeti az üres asztalokat, átugrik egy másikon, majd megérkezik a cég széfje elé. Meg-megcsúszik az ujja a tárcsán, ahogy a kombinációt tekeri. Izzadság csorog a szemébe. 23 jobbra. 106 balra… A keze a következő tárcsára ugrik; reméli, hogy nem hibázza el, és nem kell elölről kezdenie. Még több farecsegés hallatszik az üzemből, és valaki másnak az ordítása, aki túl közel került a dühöngő megodonthoz.


– Mondd meg mindenkinek, hogy menjenek ki! Ürítsd ki a csarnokot! Mindenki menjen ki! A kínai bólint, de még marad, miközben ő a kombinációval küszködik. Anderson rámered. – Menj! Hok Széng beletörődőn bólint, és az ajtó felé iramodik, már onnan kiabálni kezd, hangja elveszik a menekülők zsivajában és a berendezések recsegésében. Anderson megtekeri az utolsó tárcsát, és feltépi a széfet: papírok, színes pénzkötegek, szigorúan titkos iratok és egy kompressziós karabély… egy rugós pisztoly. Yates. Elfintorodik. A vén bolond ma mindenhol ott van, mintha a szelleme, a phí, ahogy a helyiek hívják, ott ülne az ő vállán. Felhúzza a pisztoly rugóját, és az övébe tűzi a fegyvert. Előveszi a kompressziós karabélyt. Ellenőrzi a lőszert, miközben újabb kiáltás visszhangzik a háta mögött. Yates legalább erre felkészült. Lehet, hogy naiv volt, de nem ostoba. Anderson felpumpálja a puskát, és az ajtó felé indul. Lent az üzemterületen vér fröccsent a meghajtórendszerre és a minőségellenőrzési gépsorra. Nehéz megállapítani, ki halt meg. Nem csak a mahout, az biztos. Emberi belek édeskés illata terjeng a levegőben. Béldarabok borítják egy részen a talajt, ahol a megodont a köreit rótta. Az állat megint felágaskodik; hegynyi génmanipulált izom, amint utolsó kötelékeivel küzd. Anderson felemeli a puskát. A látómezeje peremén észleli, hogy egy másik megodont is felágaskodik és együttérzőn trombitál. A mahoutok kezdik elveszíteni az uralmukat az állataik fölött. Kizárja a terjedő káoszt az elméjéből, és a távcsőhöz hajol. A hajszálkereszt ráncos bőr rozsdás falán siklik. A távcső nagyításán keresztül a megodont akkora, hogy el sem hibázhatja. Automatára kapcsolja a puskát, kifújja a levegőt, és hagyja, hogy kiszabaduljon az erő a fegyver gáztartályából. Apró dárdák záporoznak elő a puskából, élénk narancssárga pöttyök jelennek meg a megodont bőrén, ahol a lövedékek találnak. A darázs mérgéből fejlesztett AgriGen toxin koncentrált ereje szétárad az állat testében, a központi idegrendszer felé tartva. Anderson leereszti a puskát. A távcső nagyítása nélkül alig látja, hol találta el a bestiát. Még pár pillanat és vége. A megodont megfordul, figyelmét rá összpontosítja, tekintetében pleisztocén harag villan. A férfit egy pillanatra lenyűgözi az állat intelligenciája. Mintha tudná, mit tettek vele. 22

gása. Az állkapcsát kitátja, liheg. Édeskés, forró lehelet csapja meg Andersont. Az ormány megböki, lökdösi, de nem tudja megragadni. 23


A megodont összeszedi magát, és nekifeszül a láncainak. Vas csikordul, feszül és elpattan, fémszemek csapódnak vissza a gyártósorba. Egy menekülő munkás összerogy. Anderson ledobja haszontalanná vált puskáját, és előhúzza a rugós pisztolyt. Játékszer egy tíztonnás dühöngő állat ellen, de csak ez maradt. A megodont megindul, ő pedig tüzel; olyan gyorsan rángatja a ravaszt, amennyire csak bírja. Haszontalan, éles fémkorongok pattognak le a közelgő lavináról. A megodont az ormányával söpri félre. A mozgékony végtag kígyóként tekeredik a lába köré. Anderson az ajtókilincsbe próbál kapaszkodni, és rúgkapál, hogy kiszabaduljon. Az ormány megszorítja a lábát. Vér tolul a fejébe. Eltöpreng, vajon szúnyogként akarja-e kilapítani a bestia, de az inkább elkezdi lerángatni az erkélyről. Ő még egy utolsó kísérletet tesz, hogy megkapaszkodjon a korlátban, aztán már száll is a levegőben. A megodont diadalmasan rikolt, ahogy útjára engedi. Anderson látja a közeledő betonpadlót. Nekicsapódik. Feketeség nyeli el. Feküdj, és halj meg! Küzd az eszméletvesztés ellen. Csak halj meg! Próbál felállni, arrébb gurulni, bármit, csak mozdulhasson. Nem megy. Színes foltok töltik meg a látómezejét, próbálnak összeállni. A megodont közel van, érzi a leheletét. A színfoltok összeállnak. A bestia fölé tornyosul; rozsdás bőr, ősi düh. Felemeli az egyik lábát, hogy eltiporja. Anderson az oldalára fordulna, de a lábai nem engedelmeskednek. Még kúszni sem tud, a keze hiábavalóan kapar a padlón. Nem elég gyors. Jézusom, nem akarok így meghalni! Nem itt. Nem így… Akár egy gyík, amelynek beszorult a farka. Nem tud felállni, nem tud arrébb menni, meg fog halni, zselés massza lesz egy túlméretes elefánt talpa alatt. A megodont felnyög. Anderson visszanéz a válla fölött. Az állat leeresztette a lábát, részegen tántorog. Ide-oda szimatol az ormányával, aztán hirtelen megadják magukat a hátsó végtagjai. Hatalmas hátsója döndülve ér földet: nevetséges látványt nyújt, mintha ülő kutya lenne. A tekintete mintha értetlenséget sugározna, kábult, drogos meglepetést, amiért a teste többé nem engedelmeskedik. A mellső lábai lassan szétcsúsznak, és az állat nyögve a padlót borító szalmára és trágyára rogy. A szeme egy vonalba kerül Andersonéval. Rámered, majdnem emberi, ahogy zavartan pislog. Kinyújtja az ormányát, esetlenül csapkod vele, ide-oda kígyózik, de már koordinálatlan a moz-


A férfi lassan távolabb kúszik. Feltérdel, aztán nehézkesen talpra kászálódik. Megszédül, imbolyog egy kicsit, majd megveti a lábát és kihúzza magát. A megodont fél szemmel követi a mozdulatát. A düh elpárolgott belőle. Hosszú szempillás szemhéja lassan pislog egyet. Anderson azon tűnődik, mire gondolhat most az állat. Érez-e valamit az idegrendszerét szétroncsoló méregből? Vajon tudja-e, hogy közel a vég? Vagy csak fáradt? Majdnem megsajnálja, ahogy ott áll fölötte. A bestia négy agyarának lábnyi átmérőjű, durván lefűrészelt csonkjai zsírmaszatosak, a térdén kelések és keményedések, a szája sarkában penészfoltok. Ilyen közelről a haldokló, lebénult izmú, nehézkesen szuszogó lény, csak egy mostoha sorsú állat. Sosem harcra tervezték. A megodont még egy utolsót sóhajt. A teste megroggyan. Emberek sürögnek Anderson körül, kiabálnak, rángatják, próbálnak segíteni a sérülteken, keresik a halottakat. Mindenütt emberek. Vörös és arany szakszervezeti színek, a SpringLife zöld egyenruhája, a dögre felmászó mahoutok. Anderson egy pillanatra Yates-t képzeli maga mellé, amint dohányt pöfékel és kárörvend. „És még maga mondta, hogy egy hónap múlva már itt sem lesz.” Aztán már Hok Széng áll mellette, halkan suttog, fekete, vágott szem, csontos kéz, amely a nyakához ér, és vérmaszatosan veszi el onnan. – Vérzik – dünnyögi.

24

A felhúzhatós lány. Paolo Bacigalupi. Kiadó Ad Astra Kiadás éve Oldalszám 586 ISBN Kötés

Recommend Documents