A MAGYAR KATONAI JOG ÉS ANNAK KEZDETEI DR. GAÁL JÁNOS ALEZREDES FELLEBBVITELI KATONAI ÜGYÉSZ
A KATONAI JOGNÁL ÁLTALÁBAN Egyetértés van abban, hogy a katonai jog szűkebb értelemben a katonákra vonatkozó speciális, a szolgálatukkal összefüggésben álló jogi normák összességét jelenti.1 Tágabb értelemben pedig valamennyi jogi szabályozás, amely érinti a katonákat (is), a katonai jog részét képezi. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a katonai jog korlátozott érvényű, mivel csak a katonákra nézve tartalmaz előírásokat, ugyanakkor a bővebb is a „civil” társadalom jogánál, mert a katonai jogon túl a „polgári” normák is kötelezik őket. Nem lehet elhallgatni azon sajátosságokat, amelyek a katonai szervezetek tagjaira részletekbe menő kötelezettségeket jelentenek, ahol az alanyi jogok köre elenyészően szűk. Csak az szabad, ami kifejezetten meg van engedve, szemben a polgári társadalommal, ahol mindent szabad, ami nincs megtiltva.2 A meghatározás több szempont alapján lehetséges: vizsgálható a katonai jog kronológikusan, illetve az egyes korok által meghatározott módon, az alanyi és a tárgyi hatály szerint. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy folyamatosan változott jogi értelemben a „katona” fogalma, társadalmi helyzete, rétegződése. A kezdeti időszak „ősjogában” okkal kérdezhetjük, hogy ez a jog katonai-e egyáltalán, és jelen vannak-e bármiféle normák. Az államalapítást megelőző kor hadi népét jó lényeglátással jellemzi Cziáky Ferenc, amikor „néphadseregnek” nevezi, a szavak eredeti jelentése szerint.3 Hűen tükrözi a meghatározás azt az állapotot, amikor a társadalom valamennyi szabad és egészséges férfitagjának kötelessége volt a hadakozás. A népvándorlás, a honfoglalás majd a kalandozások korának szinte állandó „harckészültsége” erre csaknem folyamatos lehetőséget biztosított. A törzsi, nemzetiségi keretek között a létezés alapfeltétele volt a hadbahívás, hadban tartózkodás és hadviselés feltételeinek, módozatainak pontos meghatározása, körülbástyázva a szankciók tilalomfáival. Bizonyos, hogy ezek a „hadi alapszabályok” rögzítésre kerültek, hiszen nem tűrhették a szokás, a szájhagyomány torzító, módosító hatását. Okkal állítható továbbá, hogy a nyilván korlátozott terjedelmű „írásbeliséget” csak a fővezérek, törzsfők és nemzetiségfők ismerték. A hadinép számára a nap mint nap érvényesülő „joggyakorlat” révén tudatosulhatott. A hadi szabályozás, eljárás korai létezésére utalnak Bölcs Leo és Nagy Konstantin művei, Anonymus, illetve Kézai Simon gestái.4 Közismert, hogy az államszervezet kiépülésével a társadalmi munkamegosztás hozta magával a kizárólag hadakozásra specializálódott vitézek (miles) elkülönülését egyéb csoportoktól.
1
Ezek a katonák már nem a „nép” közemberei, hanem a király, a királyné, a főpapok, bárók és az udvar főtisztviselőinek kíséretét lépezik. Ők azok, akik az említett főemberek familiárisai, hadjáratok idején természetesen követik urukat. Előképét jelentik a későbbi köznemességnek, akik a nemesi felkelés (personalis insurrectio) keretében teljesítették hadkötelezettségüket. I. Károly korától jelenik meg a főrendek bandérium állítása, amelyekben nem nemes szolgálók, parasztok tömegei is harcoltak. Ők csak a hadjáratok idején katonák, egyébként hadakozással nem foglalkoznak. Ezeket egészíti ki a XIII. századtól a városok, kiváltságos népek hadai. Jelen volt továbbá a többnyire jövevényekből álló zsoldossereg. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a hadi táborokban tartózkodó markotányosok5, egyéb mesterségek űzői is a hadjáratok idejére katonai rendszabályok alá kerültek. A későbbi korokban a népfelkelés tagjainak a behívásától a hazabocsátásig elkövetett katonai vétségei és kihágásai 1868-tól 1945-ig, a csendőrség fegyelmi- és bűnügyei 1881-től 1945-ig, továbbá a nem tényeleges katonai egyének, akik bármiféle szolgálati alkalmazásban állnak, katonai rokkantházakban elhelyezett rokkantak, a közös haderő mozgósított kíséretéhez tartozók, a hadifoglyok és túszok által elkövetett valamennyi bűm cselekmény is katonai jogi hatáskörbe kerültek 1914-et követően. Az 1945 utáni időszak szintén nagy változatosságot mutat mind a személyi mind a tárgyi hatály tekintetben. Így például 1951-től 1958-ig a pénzügyőrség és a tűzoltóság hivatásos állományú tagjai is a katonai büntetőbíráskodás hatálya alá kerültek, majd 1962-től 1989-ig a munkásőrök szolgálattal összefüggő cselekményei is ide tartoztak.6 Nem beszélve arról, hogy a katonákra minden korban jelentős számú szolgálati szabályzat, rendelkezés vonatkozott. Mindezek után a katonai jog tömör meghatározása csaknem kilátástalan feladat. Amennyiben megkíséreljük, talán abban ragadhatjuk meg, hogy a katonai jog a mindenkori jogszabályok alapján katonának minősülő személyek által elkövetett bűncselekményeket, magatartásukat, szolgálatukat, életkörülményeiket szabályozó, különböző szintű normák összessége.
A KEZDETEKRŐL Katonai jog korai időszakát vizsgálva tényszerűen csak a fennmaradt írásos forrásokból indulhatunk ki. Ebből a szempontból az Árpád-házi királyaink korából származó királyi „dekrétomok” az első ilyen dokumentumok. Közös jellemzőjük, hogy a vitézekre részben csak az egyéb rendelkezések mellett utalnak, részben pedig a szabad emberekre vonatkozó általános szabályok érvényesülnek velük szemben is. A speciális szabályozás jellemzője, hogy a vitézeket az ispánok és a közrendű emberek közé helyezi, amely tükröződik a szankció rendszerben is.7 A vitézek társadalmi presztízsét jelzi az a védettség, amelyet az ispánok túlkapásaival szemben élveznek.8
2
A dekrétumokon keresztül látható azt a folyamat is, amely a vitézi jogállástól a nemességig vezet. I. Lászlónál már megjelenik a „nemes vagy vitéz” meghatározás, amely őket a gyakorlatban azonos jogállásúként jelöli meg.9 Mindez II. András oklevelében, az Aranybulla (1222) rendelkezéseiben teljesedik ki. Itt már szó sem esik vitézről, avagy hadakozó népről, hanem a bárók és előkelők mellett a nemesekről (nobilis) illetve az ezzel azonos jelentésű serviensekről. Az I. Lajos által megerősített Aranybulla (1351) kiegészítő rendelkezéseiben a főpapokon és a bárókon kívül szintén a nemesek megjelölés szerepel. A megerősítő oklevél nem változtatott az Aranybulla közismert 8. cikkelyén, amely szerint, ha ellenség jönne az országba, akkor mindnyájuknak (ti. nemeseknek) egyetemlegesen el kell menniük (a hadba). E rendelkezés szolgált alapul később a nemesi felkelés (personalis insurrectio) intézményének, amely lényegében 1848-is fennmaradt. A nemesség, mint tudjuk, az adómentesség fejében vállalta háború idején az általános hadba lépési kötelezettséget. Az Árpád-házi királyok a dekrétumaikban, középkori szokás szerint, sok esetben I. István rendeleteihez nyúlnak vissza, azt erősítik meg, illetve egészítik ki. Ebből ered az, hogy I. Istvánnál láthatjuk a vitézekre vonatkozó legtöbb szabályt, amelyek többségét a későbbi uralkodók a maguk számára is érvényesnek tekintettek. Így I. István külön rendelkezik a vitézekre a feleséggyilkosság, leányrablás, udvarok, házak megtámadása esetében.10 Kizárólag a vitézekről tarltamaz szabályokat az adomány elvesztésével kapcsolatos dekrétuma.11 Említést érdemelnek továbbá a kard használatával kapcsolatos rendelkezések, amelyek jellemzően a vitézekre vonatkoznak, de meg kell jegyezni, hogy ebben a korban a kardviselés a szabad emberek körében általános volt.12 A hadjárat idejére „minősített” szabályozást tartalmaz I. László egyik dekrétuma, amely szerint, ha valaki hadban lop, vesszen mindenestől.13 Összességében láthatjuk azt, hogy a katonákat (is) érintő szabályok a korai időszakban a különböző királyi dekrétumokban, oklevelekben elszórtan, nem egységes rendszerben jelennek meg. A katonákra vonatkozó első önálló kodifikációt I. Zsigmond 1427-ben kiadott Hadi Szabályzata jelenti. Ebben a főpapság, a főurak és a nemesek katonasága által mozgósítás idején elkövetett „erőszakoskodások, károk és sok alkalmatlanságok” miatt követendő eljárást foglalja össze. E rendelkezésekben – a kor jogrendjének megfelelően – a kompozícionális elv érvényesült. Különbséget tett „kisebb dolgokban” (kenyér, bor, takarmány, hús, sajt, hal, liba, csibe, malac, bárány), valamint „nagyobb dolgokban” (ló, ökör, sertés, ruha, ház, csűr, megrakott szekér) okozott kár, illetve azok eltulajdonítása között. Az első estben a károsult és gazdatisztje a károkozás helye szerinti úriszéken kérhetett eskü terhe alatt a kárról a főispán által pecséttel megerősített bizonyítványt, amellyel, az oktávákon a királyi kúria bíráihoz járulhatott. A kúria a kárról véleményes ajánlólevelet küldött a károkozó katonák tartózkodási helye szerinti megye főispánjához, aki azonnali teljes elégtételt adott a bírák véleménye alapján. A nagyobb dolgokban okozott kár esetében a károkozót a károsult vagy az ura által közvetlenül a királyi bírák elé idézték. Az idézésre meg nem jelenő katonát a bíró négyszeres 3
kártérítésre kötelezte. Az idézésnek engedelmeskedő és a károkozást (lopást) elismerő károkozó egyszeri teljes elégtétellel tartozott. A felelősség tagadásakor a királyi bírótól igazoló levéllel került vissza az ügy a megyei vizsgálóbizottsághoz, ahol a kárnak bizonyító esküvel igazolása után történt a kártérítés. Amennyiben a károkozót nem találták, vagyontalan, ismeretlen vagy távol lakó volt, úgy az idézést annak a főúrnak vagy köznemesnek a birtokára küldték, akinek a bandériumában szolgált.14 Ez utóbbi rendelkezésnek fele meg ma az a szabályozás, amely szerint bűntető ügyekben a katona rendszerint csak az elöljárója útján idézhető illetőleg értesíthető.15 A Hadi Szabályzat részletező normája átvezet abba a korszakba, amikor kizárólagosan katonákra vonatkozó törvények, rendeletek jelennek meg, amelynek mintegy „csúcspontja” a Katonai Bűntető Törvénykönyvről szóló 1930 évi III. törvénycikk (Ktbtk.).
JEGYZETEK E jogi normák például I. Zsigmond Hadi Szabályzata (1427), Bocskay Hadi Fegyelmi Szabályzata (1606), II. Rákóczi Ferenc Regulamentum Universale-ja (1707), Magyar Hadsereg Szolgálati Rendszabályai és a haditörvénycikkek (1849), 1930 évi II. törvénycikk (Ktbtk.), 1978 évi IV. törvény XX. fejezet (Btk) 2. Cziáky Ferenc: A magyar katonai büntető és fegyelmi jog ezeréves története (Budapest. 1924. 7.p.) 3. i.m. 16.p. 4. Bölcs Leo a „Taktika” című művében található, hogy a magyarok egy fővezérnek engedelmeskednek és magukat szigorú haditörvényeknek vetik alá. E nép bűnöseit főnökeik kegyetlen és súlyos büntetéseknek vetik alá. Nagy Konstantin „De administrando Imperio”-jában pedig azt olvashatjuk, hogy az ősmagyarok nemzetgyűlésükön maguk fölé „gülasz”-t (gyula) és „karkhas”-t (horka) választottak, akik a bírói tisztet ellátták. Anonymus „Gesta Hungarorum”-ja szerint az „ősszerződés” esküje előírta: Ha Álmos utódai közül bárki hűtlennek bizonyulna a fejedelmi személyhez és ellenétet szítana a fejedelem és rokonai között, a vétkesnek éppúgy vére ontassék, miként ők a vérükkel erősítették meg Álmos fejedelemnek tett esküjüket. Kézai Simon „Gesta Hunnorum et Hungarorum” című művében leírja, hogy aki a hadba hívásra nem jelent meg, azt karddal hasították ketté ősi szittya szokás szerint, aki pedig az ellenséghez szökött, vagy a hadban gyáván viselkedett azt kiközösítették a nemzet testéből. 5. A katonai táborban ételt, italt árusító kereskedő. 6. Lásd a népfelkelésről szóló 1868 évi XLII tc. 10 §-át, a csendőrség megalakulásáról rendelkező 1881 évi III. tc. 8 §-át, a katonai bűnvádi perrendtartásról szóló 1912 évi XXXIII. tc. 11 §-át, az 1951 évi XXXI. számú tvr. 20 §-át. 7. Ispánok alatt az udvarispán és a várispán egyaránt értendő, mivel a vitézek egyaránt szolgáltak a királyi udvarban, illetőleg a vármegyei központokban. A szankciók terén I. Istvánnál jellemző a vitézekre kirótt 10 tinómegadása, amely az ispánok esetében 50 tinó, a közrendűeknél pedig 5 tinó (Szent István király Dekrétomainak Második Könyve 14. fejezet, 25. fejezet, 33. fejezet) 8. I. Istvánnak a 7. pontban említett dekrétumában a 44. fejezet azt tartalmazza, hogy ha valamely ispán keresett oknak ürügyével erőszakkal veszen el a vitéztől valamit, adja vissza, és azonfelül a magáéból fizessen megannyit. 9. Lásd Szent László király Dekrétomainak Második Könyve 11. fejezetét a más házára támadó nemesről vagy vitézről. 10. Lásd I. István 7. pontban említett dekrétumának 14, 25, 33. fejezetét. 1.
4
11. Lásd i.m, 45. fejezetét, amely szerint, ha a vitézek közül valaki szabad akaratából adott valamit, és hazudván állítja, hogy erőhatalommal vették el tőle: azt is veszítse el és azon felül adjon megannyit. 12. Lásd 7. pontban im. 46, 48, 49. fejezetét. 13. Lásd Szent László király Dekrétomainak Harmadik Könyve 10. fejezetét. 14. Lásd Hadtörténeti Közlemények (1892. évfolyam 587-592 p.) 15. Lásd a Büntetőeljárásról szóló 1998 évi XIX. törvény 68. § (1) bek.
5
