348. szám. Budapest, augusztus hó 30. < Mr- Krónika. POLITIKAI ÉS IRODALMI SZEMLE

HE6JELEN MINDEN VASÁRNAP. Előfizetési Egész évre

feltételek; frt 10 —

Félévre

»

5.—

Negyedévre

»

2.50

35/348. szám.

1896.

YII. Évfolyam.

A HÉT

POLITIKAI

ÉS IRODALMI

SZERKESZTI

Egyes szám ára 20 kr.

KISS

SZEMLE.

JÓZSEF.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, VII. ker., Erzsébet-körut 6. sz. Hirdetések felvétele

ugyanott."

Kézi rátok nem adatnak

vissía.

Budapest, augusztus hó 30. <§Mr-

Krónika. A csúfak és a szépek. — ang. 27.

Gyönyörű szép ünnep lehetett az tegnap, a magyarok szent hegyén, Pannonhalmán. Igazán örülök, hogy nem voltam ott. Mióta ily szörnyen közellátó vagyok, szeretek mindent inkább csak messzirül nézni. Nekünk myopsoknak tudniillik átkozottul részletező szemünk van. Ha öt lépésnyi távolságról van szó, szinte vak a szem; de öt hüvelyk közelségben valóságos nagyitó üveg. Kelleténél jobban látunk vele. A női arcz hamva nekünk pórusokban tenyésző pehelyerdő. Elvitte az ördög az illúziót. Ez az öregség myopiája. Haj, mikor most harmincz esztendeje még messzire is hatott az én pillantásom és e csodás világban arra vágyakoztam legjobban, hogy közelrül, egész közelrül láthassam a kálvinista torony gombján ékeskedő tüskés buzogányt, meg azt a véghetetlen távol szántóföldet, melynek szélén a nap piros tányérja csúszik felfelé (ugyan horzsolja-e?) és a délibáb ezüst vize reszket (ugyan lecsurran-e ?). Ma azt mondom: szerencse, hogy nem hozták le a kedvemért a torony buzogányát és hogy sose vittek a világ végére, arra a rejtelmes szántóföldre. Mert megláttam volna, hogy a buzogány csak horpadásos zöld bádog, az a szántóföld pedig olyar), mint minden szántóföld. És ma nem volna meg gyermekkoromnak két legédesebb emléke. És esténkint, az álom, mesgyéjén, mikor megint nyolczesztendős vagyok, nem ringatna a boldog reménység, hogy holnap valami csoda történik és végre-valahára közelről láthatom a két elérhetetlent: a buzogányt meg a szántóföldet. Kitanult vén róka létémre most már mesterségesen idézem elő az illúziót,. a ki. többé nem jő magától. Mindent csak messziről nézek, myops szemmel és elhiszem, hogy igen szép a világ, a melyet én nem látok. A mi fény még hozzám hat: az újságom papirosán át szűrődik. Emberségemre mondom, megindultan olvastam a pánnonhalmi ünnep leirását és a miniszter beszédét. A hirlaptudósitók már mind tollfogható emberek, nem mint a

Hon idejében és tudnak sztenografálni is. Egy csöppet sem szégyellem: bele-beleborsódzott a hátam, mikor a fekete néma betücskék megszinesedtek és szóltak... Az a jelenet a szent hármas hegyen, az ősi monostorban, mikor az egyházi pompa, a bogláros nagy urak és a föld népe összeelegyedtek és megzendült a himnusz... Ilyenkor öszszeszorul a torkom és szeretnék sirni vagy ujjongani, mert gyötrelem, hogy bennem marad, a mit érzek. Áhítattal olvastam a miniszter beszédét is. Be jól esik ilyen szép magyar szót hallani! És be jól eshetett elmondani is! A ki igy beszél, érzi, hogy ő milliók és milliók gondolatának hangja most. Nagy érzés lehet az. Igazán örülök, hogy nem voltam ott. Nyomorult közellátásom megrontott volna mindent. Felülkerekedett volna bennem a programmos ünnepek iránt való gyűlölség. Rettenetes, hogy mindenütt van ^tűzoltó, dalárda, diadalkapu, meg Ízléstelen uniformisu, azaz hogy diszruháju képviselő, a ki nagyságos ur. Pedig (oh én bolond!) e nélkül nincs programm, és nincs ünnep. Az is meglehet, sőt bizonyos, hogy a miniszter beszéde a fülemben nem lett volna olyan szép, mint igy a papiroson. Először is nem hallottam volna, mert szélvihar tombolt az ormon s engemet nem eresztettek volna a sátorba, mert én csak tekintetes ur vagyok (kivéve a szobaleányom előtt). Másodszor erősen zavart volna a miniszter bajusza. Én ezt a bajuszt csak fotográfiáról ösmerem. De bizonyosan tudom, hogy engemet okvetetlenül zavarna. Audiencziás bajusz az. Tiz éve növelik e czélra, teljes sikerrel. Esküdni mernék rá, hogy teljesen elrontotta volna azt a beszédet, mely igy, bajusz nélkül, isten engem, rég érzett melegséget árasztott a szivembe. Aztán, ha ott vagyok, azt mondtam volna páter Justinusnak, a kit én igen szeretek (soha sem láttam; mi csak olvassuk egymást)... azt mondtam volna neki... azaz hogy nem mondhattam volna neki semmit, mert páter Justinust bizonnyal elfoglalták és lefoglalták a nálam nagyobb tekintetű vendégek. No de tegyük fel, hogy mégis sikerül vala őt három perezre atillán ragadni. Hat ezt mondtam volna neki: — Kedves nagytiszteletü uram, igazi szerencse, hogy a magyar erkölcs elpatópálkodta a millenniumot. Csak a miniszter beszédéből tudom, milyen lesz majd az a faragott kép az ormon : Asztrik átnyújtja Szent-Istvánnak a koronát. Ha az a szobor már ma is áll, én nagytiszteletü uramat 'vallatás alá fogom. Mit keres Asztrik Pannonhalmán ? Asztrik a pécsváradi monostor első apátja 1

-606 volt, utóbb kalocsai érsek; az önök apátura, itt, pedig Anastasius volt. És ezeket a szörnyű dolgokat nem is a csúf Marczali Henrik mondja ám, hanem a még csúfabb dr. Karácsonyi János, nagyváradi pap; a ki, mint az odavaló templom őrei rendesen, nem szavajátszó. Kinek van hát igaza ? Hartviknak, dr. Karácsonyi Jánosnak, önöknek, Thaly Kálmánnak, Wlassich Gyulának és az egész világnak ? Vagy nincs igaza senkinek ? Én, szegény fejem, nem tudok ehhez annyit se,' mint a bagoly az áve-Máriához. De azt sejtem, hogy valakinek bizonyosan nincsen igaza. Valóban örülök, hogy ezeket a dolgokat nem volt alkalmam elmondani a kedves, tudós páter Justinusnak. És örülök annak is, hogy nem voltam jelen se a pusztaszeri, se a munkácsi ünnepen. Csak itthon törülgettem a szememet az újság szélével. Mert ezek a gyönyörű szép czeremóniák is fölöttébb meghatottak. Ha azonban ott vagyok Pusztaszeren, okvetetlenül eszembe jut a csúf Marczali Henrik meg a szép Anonymus, a szebb Göndöcs Benedek és a legszebb Thaly Kálmán; és a még Marczali Henriknél is csúfabb Geist, der stets verneint, ilyetén zsongásra indítja agyam velejének sejtjeit: »Kutya teringette, hátha nem is ott dikcziózunk mi most, a hol kéne? V a g y talán sehol se is kéne, ez alatt az örv alatt? Itt volt-e Pusztaszer és ha itt is volt, történt-e itt valami ? Ebbe bolondult bele Rottenbiller!« Munkácson ugyancsak elém tolakodtak volna a csúfak és a szépek: »Az ördög szánkázza meg ezt a históriát! Vessünk fel egy huszfillérest: fej vagy irás ? Ha fej, akkor Árpádék csakugyan a vereczkei szoroson jöttek be és igaza van a szép Anonymusnak, a szebb Feszty Árpádnak és a legszebb Thaly Kálmánnak. Ha irás, akkor szintén igázok van nekik. Mert ha esetleg a csúf Marczalinak van igaza, mi a taplóért jöttünk mi ide ? Egyébiránt dugjuk zsebre • a huszfillérest; nem jó ezekkel az izékkel bíbelődni; mert Marczali professzor ugyan csúf, de még csúfabb Laufenauer professzor.» Nemes magyar haza, ne tagadd ki legkissebb fiadat ez ünneprontó beszédért. Bizony én is áldom a Thaly Kálmán elméjét, amért megvillant benne az a szép gondolat, hogy az ország hét pontján emlékkő beszéljen régi dicsőségünkről. És lehetett volna az a hét pont Ugyanaz, a mit kiválasztottak: északkelet, délkelet, az alföld, a felföld, a déli, a nyugati határ, meg a magyar vallásosság és tudomány ősi vára: Pannonhalma. Csak a história vitás kérdéseit ne keverték volna bele. Én jó pápista ember vagyok és hiszek mindent, amit nem kell bebizonyítani, mert nem lehet bebizonyítani. Hitem, ez a gyöngeség, az én erősségem. Nélküle kietlen volna az élet. A fény, a melegség, a tavasz, a virág pusztulna ki belőle. Mert (ugy beszélek, mint -Szvorényi, de igazat szólok) hit nélkül nincsen sziv és nincsen poé-.is. Hiszem, hogy Szent László a bárdjával fakasztott forrást a szomjuhozóknak. De mivé leszek, ha azt kívánják tőlem, hogy ezt a csodát ne higyjem, de tudjam, a közlekedő csövek és az ártézi kutak törvényei szerint? És mivé lesz az én szememben a mi szent lovagkirályunk? Hiszem az

Acta sanctorum minden magasztos legendáját; lelkem fürdik magyar Szent Erzsébet rózsáinak illatában. Hiszem a mi pogány mondáinkat; ábrándom ott jár a fehér szarvas csapásán. Hiszem a fajunk napkeleti büszkeségéből fakadt meséket; véremben, érzem, van egy tűzcsap az Attiláéból. De átokra fakad az ajkam, ha hitemből tudást, a poézisből prózát akarnak csinálni. És csak akarják, mert nem birják. A hit csupán kétséggé válik, a poézis pedig: nem is prózává, hanem bosszantó unalommá, meddő vitatkozások lapos unalmává. Régi történetünkből voltaképen nem tudunk semmit. Pozitív ismeretünk nincsen. Szegények vagyunk. De a magyar mesevilág csak ugy osztja nekünk az aranyat és a drágakövet. Kinek jut eszébe, hogy választóvízhez nyúljon és karczoló próbákat végezzen: mi a talmi és mi az üveg? Beérjük vele, hogy tündöklik. És hálálkodunk istennek ezért a kincsért. Ha a nép költésére épitjük ezredéves hazabirásunk monumentumait, ez az alap megáll az idők végéig, ameddig magyar él e világon. Mert a poézis örökkévaló és megdönthetetlen. A kódexeket pedig megeszi a moly és széjjelszedi a tudós. És eljövendenek olyan idők, mikor majd minden Írástudó ember mosolyog: »Uram fia, milyen gyermekesen csinálták a történetet a mi első milleniumunk esztendejében! Ez a sok régi kő voltaképen az együgyü historikusok emléke!« Mai tudásunkat bizony tönkre czáfolják majd a jövendő csúfjai. De a magyar lélek virágához, a meséhez, nem nyul soha senki. Mindig gyönyörködni fognak aranynyal iratos pompájában, és teli tüdővel szivják illatát. Himporából . évezredek viharai sem sodornak le egy szemnyit. Jaákh.

Az . emberek lölik a z o k a t , akik

ragaszkodnak

a z o k h o z , kikkel j ó t tettek cs g y ű -

megbántották.

La Bruyére. * A s z o l g á k t ó l a n n y i t követelnek, h o g y kevés nr lehetne s z o l g a .

Bcaumarcltais. '

*

Valamennyien mások b a j á t .

elég

erősek

vagyunk

arra,

hogy

elbírjuk

a

*

Aki nem tud s z e g é n y lenni, a z r a b s z o l g á n a k

született.

Glicnicr. *

A f o r r a d a l m a k n á l két f a j t á j a v a n az embereknek : akik csinálják s akik k i h a s z n á l j á k .

'

Napoleon.

*

B a m b á n élni többet cr, mint a s z o m o r ú s á g r a

vadászni.

ThiaucUcrc. *

-607 — Gyönyörű szavalás Méltón fejezi

Regény. Irta: M A R T O S

uréhtál

napot.

S egy nagy süteményt

FERENCZ.

apja,

kettéharapott.

— 0 mily ideális! — sipogott egy idős Hát mégse veszett ki minden

szombaton

Nagysád, gratulálok.

tövén.

Olt volt a tanácsos, a nénje, a

lánya,

— Ez az ur...

Es mind, aki büszke, és mind aki vén.

mamához:

..ki volt az az úr ?

ah, senki.., távol rokonunk

Felelt a mama

ültek a nénik, a bácsik,

s hozzá

nevetett...

Mig körbe vivék a vadat s a halat.

S feljöttek

Ah! édeni órák! ah! isteni

esték!

Körben heverésztek a tölgyfa

a csillagok és a leányok megett...

A Müller uréknál a tölgyek

alatt.

Magduska

pepitában,

is ott volt.. .fehér

S vizsgálta Es szóba kerültek a konyha, Az irodalom

s a nyári

A Müller

divat.

Magduska

kisasszony fehér

Hordozta

körül a teát s a

úrfi:

ő,

Jenő.

a vének s játszottak

az ifjak

Magduska

Fehér pepitábau,

a szőke

A klasszikusokból

egy őskori

»Chloém, aranyos, Szavalta

Jenövei, dalt.

szép, szűzi virágom

Örökéltü szerelmünk' ' Se olympusi

nem törheti szét

már

rém.

van a szüzek

Kiket betegekké tőn a

—

enyém!

tolvaj, se hadeszi

Ne félj, mivelünk

hogy

szavalt,

Jenő — enyém vagy,

Bátyámuram,

bocsánat,

Hogy ily korán kopogtatok be a házat,

De az, amiért

idejöttem,

Mindennél foniosabb

előttem, ma...

imája,

szerelem,

Nincs hozzá bátorságom

észrevetlék,

Hogy Magduskát

imádom.

S bár adjanak

akármi

választ,

Kettőnket többé el nem

választ,

Csupán csak ásó és kapa ... — Potz element!

— szólt a

— Még gyermekek

Az én kis

lovagom,

Lelkem nemesebbik része, ne hagyj Köveilek akármily

sötét

S bár zúg körülötted S fejedre

el!

utakon!

Scylla,

a vészek tengere

Charybdis, dül,

nőttünk,

És most már nincsen gát

közöttünk,

Mert leikeink a régiek, Mintha nem nőttünk volna És eljegyeztük már mi

meg.

egymást

Kérdés nélkül, titokba'

Bár csónakod elvész, bár csillagod élhágy -

Egy holdvilágos

Akárhova

Kezét kezembe

mégy, nem mégy

majd ő lesz

feleségem.

Azóta mindaketten Tied vagyok én, deli szép

egyedül!...

már

nékem,

Hogy majd ha megnövünk,

édes,

papa.

voltunk, mikor

Chloém, ha veled vagyok én s te 0 Daphnisom

el...

...

De hisz' bizonnyal

Ő megfogadta velem?

mama.

Nem is tudom, hogy kezdjem én

S van-e: aki nálunk akkor érősebb,

S Magduska felelt:

reggeli,

— Üljön le — szólt Müller

megett.

S mikor besötétült s kérték az urak, szavaljon:

asszonyom, jó

A sorsom fog eldőlni

szemefénye,

Czigánykereket hányt a tölgyfa

— Nagyságos

S felzavarom

valczereket,

S a kis Miczike, a család

Magduska

alatt...

II. abba',

Csupán csak az úrfi nem szól vala semmit •

S tánczoltak a fűben víg

esték!

uréknál a tölgyek

vajat.

Hogy nincs sok olyan, lány mint amilyen

S pletykáztak

csillagokat...

pepitába'

Es mind az urak megegyeztenek

Egy kékszemű, hallgatag

Jenővel a

Ah! édeni órák! ah! isteni

cselédügy,

hölgy,

iroubadour!

S egy néni titokba' súgott a

este

Zsúr volt egy elaggott tölgyfa

A pázsiton

be a mai

— Kissé szomorú, vers — vélte az

I. A Müller

volt; igy szólt a tanácsos,

nyári fogva.

estén,

csak.

-608 Szemébe nézve, hosszan, Egy holdvilágos, Mikor

mélyen,

nyári

éjen,

nincs ébren senki

Csupán a sziv s a

A jázmin

S ezer kíváncsi, reszkető

már,

holdsugár.

Hiányt

sohasem

ne lásson

ablakába.

. . . És

Idővel több is lészen. otthonomban

Magduska

hófehér kis rettegésbe

megszökött. Szüleinek nem

van,

Nem koptatott, se tollat, sem Csupán Miczit csókolta

hosszasabban

Tiz óra volt. Nyugodni A kertre éjjel senki sem

Csodálkozunk

Az ablakhoz ment és mikor

vigyáz.

Tudom kegyedről, hogy Jenő és

Kezére szállt egy aranyos

Van fizetése —

némi.

0 volt, kedves kis

De mindazáltal

furcsa

S ámbátor Sajnálom

izmos karja önt

Elszabadult

betoppant,

Menjen dolgozni A holdsugárt,

barátom,

visszaszállt

Keresztülálmodá

a

Az édes ifjúkort,

szép

álmait

Feje fölött

a szűz Madonna

A térdeplő, mely mindig Ha fájdalomtól

gyermekálom, rózsaszálon,

Hát azt én

Magdárul

s

elballagott.

rózsaszín is íme

%

• Akik szerették, azok ellen Elhagyva

S imádkozott — Anyám,

pihent,

bűvös köd fődé be, fölébe a nyitott

Ablakból ének és dal

hangozott,

Ma csukva volt az ablak és a fecskék A rendes esti dalt hiába lestek.

lázad,

a szűz

anyához:

ha majd szülém

kiátkoz,

—

lányod karjaidba ? . . .

S úgy tetszett' néki, hogy a kép Lehajlik

hozzá, s rózsaújjú,

Kezével megsimítja Egy fütty

Leszállt a csend.

. ..

titkon a szülei házat . . .

Befogadod-e

Ilyen időtájt, máskor,

leélte . . .

visszaszáll

S egyedül állok kitaszítva

Szép nyári est volt. Es a kert S az illatos virágerdö

féltve,

Es ő rosszabb egy rossz kanárinál

felednek

III.

A rózsaágyat

Legelső titkát őrzi

véle,

Szobácska, melyben lánykorát

— 5' ez jó lesz néki s jó kegyednek, Tavaszt, sugári és csillagot . . . — S Jenő felállt

mindenféle lapjain

Még a madár

barátom.

Kezeskedem, hogy majd

fölemelte,

A napló, melynek Es az egész kis

megbocsátom.

Es kérem önt, hogy soha többé Ne lássa öt,

kép,

Örömét, bánatát megosztá

neki!

lép.

vergődött a lelke,

A zongora, mely

hogy verje ki

Amit pedig beszélt

itt,

Mind kedves emlék, akárhova békén,

Amit beszélt, az Tanácsolom,

alatt

multakat:

Rossz üzlet az eféle.

Fejéből s oda se

kibújva,

Ezen a hószínű kis ágyon

véle,

azt hagyja

Kergetőzés egy

madárka.

S ahogy czirógatá,, egy perez

van,

határtalan.

Ha izmos karja van,

s ím

kitárta,

troubadotirja,

Ki tömlöczéböl valahogy

roppant

....

tért a ház,

S szólt Miiller úr: — I f j ú barátom, kissé mi,.

irt,

papirt.

Egy önfeledt, utolsó pillanatban

Az én kedves kis hitvesem . . .

A kérés, mellyel ön

1

Közeledett az éj . . .

Igaz, hogy eddig még csekély, de

Elég ez rá, hogy

várva

Elállt a lombok, lassú szívverése

fizetésem,

Jó kedvem s izmos hét karom

szirom,

Hiába nyúltak kérdve, Halálos, fojtó

Tudják, hogy a nevem Jenő és Van némi

és a liliom

A lány

szép

homlokát . . .

repült az alvó körten ál .. . megrezzent. — Magdám

Siessünk

édes . . . Sziv dobogva,

. . én vagyok

-609 Míg szép szemébe fájó Kiugrott

köuy. ragyog,

ablakán a tárt karokba . . .

Kéz kézbe, futva, Haladtak

Habos ruhája

messzire

Miként egy surranó S a fák fejüket Haragosan

fehérlett,

5 ha visszatérne

fejem...

rongyosan.

Mint éhező, beteg ?

összedugva

— Számára

nyomukba.

Künn voltak a szabadban. Fenn az ég Csillagtiízben

.boldogan

hitvese?

Ne lássam sohase !..

gyepen,

kisértet,

zúgtak

Mint esküdt

— Gyalázat érte ősz

nesztelen

át a harmatos

>S ha visszatérne..

sugározék,

nincs

Isten' bocsássa

bocsánatom,

meg... (Folytatjuk.)

Titokzatos csend volt a földeken, Es Magda 'visszahátrált Túl voltak immár

hirtelen . . .

a szökés veszélyén,

SAISON.

De • ah! egy belső szózat, lelke mélyén, Ijesztő hangon tört fel az

agyába.

Szalmaözvegyek alkonya.

Szava elfulladt,

a lába.

(Vigjáték 3 felvonásban.)

tántorgott

Erezte, hogy az* arcza

fehérül,

I. felvonás.

Kezét kitépte a kezébül,

(A p á l y a u d v a r o n . )

vS ott álltak, némán, mindaketten, Maguk se tudva, hogy mitől, S megzavarodva

—

ijedten,

... Majd Jenő beszélt,

Megfogva

Magda hófehér

»Ne félj, Magduskám, Nézd, jó barátunk Iit lenn virágos

kezét:

édesem, ne félj /

ez a csöndes éj, úton

haladtmk

S ott fenn ragyog vezérlő

csillagunk.

Jer, édes és ne félj! Házamba Virrasztok

viszlek és ajtód előtt én, mig elmúlik az éj.

Ott jó anyám találod. Költsd fel öt, Es tudni fogja

már

neved,

Rózsasziromból

ágyat vet neked,

Csókkal borítja szűzi homlokod

—

S hogy nem vagy otthon, tudni sem fogod S tovább haladtak Fehér ruhája Homloka

és a lány

lobogott az éjben,

bús volt s

halovány

S az éjfél egyre feketébben Terült a földön

szerteszét . . .

S már nem fogták

egymás kezét.

IV.

— .S' ha visszatérne,-

egyedül,

Ma este még talán ? Ajtóm előtte zárva

lesz,

Nem lányom az a lány . . .

Az UR* (Türelmetlenül sétál föl-alá a perronon.) : A kassai vonat megint késik... megint tiz perczet késik, mint rendesen ... Nem tudom mire való a menetrend, ha a vonatok akkor sétálnak De, amikor nekik tetszik... (Megnézi az óráját) A feleségem még talán Hatvannál jár ... kár volt igy sietnem a fölkeléssel... (Komoran) Már tizenkét órakor fölkeltem... alig aludtam öt órát... Félhétkor feküdtem le, hajnali félhétkor ... (Sóhajtva) Egy évig megint- a tyúkokkal fekhetném, ha a tyúkok egyáltalában lefeküdnének Budapesten... De Budapesten nincsenek tyúkok . . . . (Kedélyesen) Azt hiszem, hogy jól elrendeztem a lakást... a szalmaözvegység utolsó nyomai is eltűntek... Terka azt fogja mondani, hogy már tizkor álomra hajtottam a fejemet és hat órakor kisétáltam a budai hegyek közé... Tiz forintomba kerül a Terka hazugsága, de megéri... (Megbotránkozva) Gyalázat, hogy az ember már a szobaleányával kénytelen czimborálni... és ezt még férfiúi méltóságnak nevezik ... (Rágyújt egy czigarettára) Most szinte különösnek találom, hogy nős vagyok ... Két hónapig oly nőtelennek éreztem magam, oly abszolúte nőtelennek .;. (Önmagához) Rossz csontnak méltóztatik lenni... hehehe ... igen rossz csontnak ... (Komolyan) Ámbár lehet, hogy rosszabbak is vannak, hiszen jóformán egyszer sem mentem tul a tisztességes udvarlás keretén ... Tekintetes ur, vallja be őszintén, hogy nem a rossz szándék hiányzott... hanem gyávák vagyunk ... ostobán és érthetetlenül gyávák... (Naivul) Tiz év óta minden nyáron megfogadom, hogy egyszer megcsalom tisztelt nőmet... és még egyetlen egyszer sem csaltam meg... Pedig micsoda programmokat készítek junius elején! ... De jövő évre, ha az Isten éltet, megcsalom ... (Meghatva) Ha tudná / szegényke, micsoda gondolatok járnak a fejemben, amig a megérkezését várom !... Vájjon milyen szinben van ? ... Azt hiszem, neki gömbölyödött kissé... és a szemei még jobban ragyognak, mint valaha... (Izgatottan) Érdekes, hogy most talán még kívánatosabbnak találom, mint mennyasszony korában! ... Haj, két hónap... ez a távollét nem csekélység!... (Újra megnézi az óráját) Talán még meg lehetne inni egy pohár sört... az ember oly izgatott, mint egy jogász,' aki az első légyottját várja... Egy pohár sör nem fog ártani... (Megindul az étterem felé. Hirtelen csöngetnek.) Az UR (Egy vasúti szolgához.) : Micsoda vonat jön ? A VASÚTI SZOLGA: A kassai gyorsvonat. Az UR : A feleségem ... (A vonat nagy lármával berobog az üvegtető alá. Az ur izgatottan futkos a vaggonok

-610 elöli, de must valaki egyszerre megkopogtatja az egyik kupé Ő NAGYSÁGA: . Nagyon hizelgő rám, hogy nem vagy üveg-ablakát.) abban a hangulatban. 0 NAGYSÁGA (az üvegablakon át): Itt vagyok,,. küldAz UR : Vitte volna el az ördög Benkő urat! jön egy szolgát, aki a koffereket kiviszi... Ő NAGYSÁGA : Te édes csacsikám... gondold meg, hogy Az UR : Rögtön ... hé ... jöjjön ' csak ide ... hozza ki ő itt vagyok ... hogy a tied vagyok ... hogy szeretlek ... Ne rontsd nagysága podgyászát... és rendeljen meg egy * kényelmes fiak- el a jókedvemet ezzel az ostoba féltékenykedéssel. kert... Az ÜR: (Egy rejlett pillantással végignézi a felesége Ő NAGYSÁGA (feltűnően csinos, molett, barna asz- molett termetét. Kissé engedékenyebben.) Nem kellett volna szonyka, szürke -selyem köpönyegben, zöld utikalapban, oldamegismerkedned Benkő úrral! lán kis táskával. Kiszáll a kupéból) Szervusz öreg! (OdaŐ NAGYSÁGA: Jó ...jó ... csacsi... (Csókot int neki.) tartja az arczát az ura elé.) Az UR: Meghívni az első jött-mentet! Az UR (megcsókolja a feleségét): Isten hozott... csak0 NAGYSÁGA : (Megfenyegeti az ujjával.) Azt hiszem, hogy itt vagy már eziezuskám... (Karját ő nagysága karhogy e morgás alatt más rejlik . . . bizonyosan te tettél jába ölti.) Milyen szép lettél... Szinte újra beléd bolondulok... rossz fát a tűzre... Es milyen rózsás az arezod... Siessünk, mert azt hiszem, Az UR: (Gyöngén elpirul.) Senkivel sem beszéltem két nagyon kifárasztott a tizórás'Aitazás... hónap óta, a ki a női nemen van. Ő NAGYSÁGA: Várj egy perczig... el kell búcsúznom Ő NAGYSÁGA: Ismerlek rossz csont! (A fiakker beér az Benkő úrtól... aradi-utezába. A szénkereskedő, a fűszeres tisztelettel üdvözAz UR (megütődve): Kitől? lik ő nagyságát. Terka, a ki a kapuban várja a kocsit, Ő NAGYSÁGA : Benkő úrtól... nagyon derék egy fiatal Örvendezve kezet csókol.) ember... együtt utaztunk Poprád-Felkálól Budapestig... TERKA : Isten hozta nagysága ! Az UR : Egyedül jöttetek egy kupéban ? 0 NAGYSÁGA : Minden rendben van ? Ő NAGYSÁGA : Csak nem hivhattam be a kalauzt! T E R K A : (Lopott pillantást vet az úrra.) Igenis, kezét Az UR (leverten) : Nem is ugy gondoltam. csókolom. 0 NAGYSÁGA (a kupéból kiszálló Benkő úrhoz.) Jöjjön ... hadd mutatom be a íérjemnek ... III. Felvonás. BENKŐ UR (nagyon nyájasan); Örvendek... igazán örvendek a szerencsének ... (Otthon.) Az UR (savanyu arczczal): Én is... (A ebédlő kissé k ü l ö n ö s k é p e t m u t a t . Az ur h á l ó i n g e a z o n g o r á n ő NAGYSÁGA : És most Isten vele... ha a héten nem hever, b é k é s e g y e t é r t é s b e n n é h á n y f r a n c z i a r e g é n y n y e l , t ö b b n y a k k e n lesz jobb dolga, látogasson el hozzánk szerdán... Szerdánként dővel, egy s e r e g f ü l e t l e n i n g g o m b b a l , e g y ü r e s c o g n a c o s üveggel, e g y otthon vagyunk... ugy-e, buksi, te is szívesen látod Benkő c z i p ő g o m b o l ó v a l és két c s o m a g m a g y a r k á r t y á v a l . 0 n a g y s á g a dolg o z ó a s z t a l á n k i r o j t o z o t t gallérok és kézelők h ú z ó d n a k m e g e g y d u p l a urat ? s o r o s fehér mellény mellett. A h i n t a s z é k e n levelek, á r j e g y z é k e k és a d ó Az UR (egy vértanú mosolyával) : Persze ... b e v a l l á s i ivek. A csillár ö s s z e s á g a i r ó l h i á n y z i k a v i l l a m o s k ö r t e . BENKŐ UR (kezet csókol ö nagyságának.): Isten vele A k r e d e n c z s z ü r k e m á r v á n y l a p j á n a z u r czipői á l l a n a k c s i n o s g l é d á b a n . A t r u m e a u n a g y t ü k r é t félig elfödik a f ö l h a l m o z o t t f e h é r n e m ü k , nagyságos asszonyom ... melyek k ö z ü l p a r f u m e o s ü v e g e k , fésűk és h a j k e f é k k a n d i k á l n a k ki A VASÚTI SZOLGA : A kocsi künn van ... már fölraktam kíváncsian a nagyvilágba.) a koffereket és a skatulyákat... Ő NAGYSÁGA: (Elhűlve megáll az ajtóban.) És maga ő NAGYSÁGA : Alig várom, hogy otthonn legyek! . . . (Szorosan a férjéhez simul és mélyen a szemébe nézve megy 'ezt rendnek nevezi ? T E R K A : Kezét csókolom nagysága ... a nagyságos ur nem ki vele együtt a pályaudvarból.) engedte meg, hogy idebenn hozzá '.nyúljak valamihez ... Ő NAGYSÁGA : A kredenezre állítani a czipőket... ilyet II. Felvonás. még nem látott a világ! (A f a k k e r e n . ) Az UR': (békilőleg.) Szeretném tudni, hogy miért ne állhatnának a czipők a kredenczen ? Az egész csak szokás dolga Ő NAGYSÁGA : Mondhatom, örülsz a hazajövetelemnek ... — ha másutt igy lenne szokás, te sem találnál benne semmi Alig van hozzám egy barátságos szavad. feltűnőt... Az UR: Ki ez a Benkő ur ? Ő NAGYSÁGA : A harisnyák a tükörben nézegetik maŐ NAGYSÁGA : Nagyszerű . . . talán féltékeny vagy gukat ... Benkő úrra ? Az UR : Azt hiszem, hogy ebben nincs semmi illetlen... Az UR : Azt hiszem, nem lett volna szükséges, hogy Ő NAGYSÁGA (A hintaszéken felgyülemlett papirhalmaz meghívd ... közt kutat): És ez a sok lim-lom ... ugy gyűjtőd az árjegyŐ NAGYSÁGA : Igen jóravaló fiatal ember ... ugy czi, elte a megáll, kofferomat, mint valami vasúti szolga... Csak nem kívánod, zékeket, mintha csupa értékpapír lenne... (Hirtelen hogy ötven krajezár borravalóval háláljam meg a fárad- mintha a lába a földbe gyökerezett volna. Terkához.) Kimehet... majd ha kell valami, hivatni fogom... {Terka el.) ságát ... Az UR (magában): Ugyan mi lelte ! Az UR : Nem látom be, hogy borravaló gyanánt kell Ő NAGYSÁGA (Egészen az ur mellé áll): Egy-kettő, osztogatnod a meghívásokat a zsurjaidra ... Ő NAGYSÁGA : Ostobaság... Csak nem vagy féltékeny mondja meg a nevét! ' Az UR (Elámulva) : Kinek a nevét ? Benkő úrra ... Ő NAGYSÁGA: A n n a k a n ő n e k n e v é t . . . v a g y a z o k n a k a Az UR : Már Tátrafüreden is ismerted ? & nőknek n e v é t ... (megvetéssel) mert lehel, hogy többen Ő NAGYSÁGA : (habozva.) Igen ... futólagosan ... néhányszor együtt rándultunk ki a vidékre... de akkor rpások is jelen v a n n a k . . . Az UR : Kikről beszél ? voltak... Ő NAGYSÁGA : Akikkel távollétem alatt megcsalt... Az UR : (keserűen.) Igazán szép tőled ! Az UR (ijedten): Hogy jut ilyesmi az eszébe? 0 NAGYSÁGA : Eh, legyen elég... Nem azért jöttem haza, Ő NAGYSÁGA (leveti a kalapját és egy székre roskad.) hogy már a fiakkeren összepörölj velem ... (Megcsípi az ura Talán azt hiszi, hogy vak vagyok ? karját.) Buksikám, nevess már, az Isten áldjon meg. Az UR (nem értve) : Hogy vak ? Az UR : Éppen abban a. hangulatban vagyok.

-611 Ő NAGYSÁGA : Hogy nem látok ... hogy nem tudok kombinálni a bűnjelekből... Az UR (elsápadva): A bűnjelekből! Ugyan miről beszél ? O NAGYSÁGA (a fehérnemű halmaz közül egy parfumös iivegecskét ránt elő): Mi ez ? Az UR (Ártatlanul)-. Egy üveg parfümé.^ Ó NAGYSÁGA : Micsoda parfümé ? Az UR: Vera Violetta... ez most nagyon divalos... Ö NAGYSÁGA : És honnan tudja, hogy divatos ? Az UR: Nagyszerű ... talán eddig azt hitte rólam, hogy siketnéma vagyok... 0 NAGYSÁGA: Maga sohasem használta a Vera Violettát ... azt sem tudta, hogy ilyen parfume-ot gyártanak ... Az UR (Haragosan): Ez érdekes... Eddig nem tudtam, most pedig tudom, ' mert a boltos ezt ajánlotta a figyelmembe ... Ő NAGYSÁGA: Nem igaz... Ön mindig konzervatív volt parfumeök dolgában... Ohó, nagyon csalódik, ha azt hiszi, hogy tévútra vezet... Az UR: Hát ugyan mit gondol, honnan szereztem ezt az üvegcsét ? O NAGYSÁGA (Felugrik): Az a nő ezt a parfume-ot használja, s most maga is ilyet vett, hogy mindig maga elé képzelje ... Az édes illat... az ő illata ... mar van szerencsénk ismerni az ilyesmit... Az UR (dühösen): Ne beszéljen bolondokat... ebből a parfümös üvegből csak nem gondolod, hogy megcsaltalak... Ő NAGYSÁGA (gúnyosan kaczag) : A Vera Violetta most nagyon divatos... haha ... azt hiszi, hogy előttem játszhatja a kis ártatlant... (Megint az ur elé áll.) Mondja meg a nevét. Az ÜR : Bizony Isten nincs józan esze ! O NAGYSÁGA: Még sérteget... ezért kellett hazasietnem a fürdőből... (Könyezve.) Igaza van, jól tenné, ha megverne ... (Leroskad egy székbe.) Az . UR: (Föl-alá járkál. Magában.) Ostobaság ... véletlenül vettem a Kossuth Lajos-utczában ... (O nagysága előtt megáll.) Cziczuskám ... csak nem fogsz talán megsérteni azzal, hogy gyanúsítasz ?. Ő NAGYSÁGA: (A kezébe rejti az arczát) Fájdalom, nagyon is jól tudom, hogy mit gondoljak... Az UR: Edes kis bogaram, hát legyen eszed ... Sohasem szerettem mást, mint téged ... hiszen keresve sem találnék bájosabbal, mint az én kis feleségem ... O NAGYSÁGA : (Felugrik) Kérjen bocsánatot! Az UR : Miért ? 0 NAGYSÁGA: Ezért a parfume-ért... ezért a.... (Az üveget kidobja az ablakon.) Az UR: De ha bocsánatot kérek, akkor elismerem, hogy igazad van... • O NAGYSÁGA : Nem teszed meg ? Az UR : De édes ... O NAGYSÁGA: Nem akarom hallani... ne szóljon hozzám ... még ma visszautazom a fürdőbe ... Az UR : (Egy darabig mohón nézi a szép asszonyt, a ki zsebkendőjét a szeméhez szorilja.) Hallgass idé ... O NAGYSÁGA : Nem kér bocsánatot ? Az UR : (Átöleli a felesége karcsú derekát) De igen ... mindent, a mit csak kivánsz... O NAGYSÁGA : Hát kérleljen meg szépen! Az UR: Tejem a nénitét, boczásszon med ...

Vjérocska. — Románcz p r ó z á b a n Csehóvtól. —

Ognyev Alekszejevics Iván. visszaemlékezik arra, mikor ő ama bizonyos augusztusi estén zajjal nyitotta ki az üveges ajtót s kiment a terraszra. Akkor könnyű szárnyas köpenyeg, széles karimájú szalma kalap volt rajta, ugyanaz, a mely a magas szárú csizmával együtt most az ágy alatt hányódik a porban. Egyik kezében egy csomó könyvet és füzeteket tartott összekötve, a másikban egy turista botot. Az ajtóban Kuzneczov, a házi gazda állt, kezében lámpával; Kuzneczov kopasz öreg űr volt, hosszú, ősz szakállal, hófehér kabátban. Az öreg szívesen mosolygott és intett fejével. — Isten önnel, kedves bátyám! — kiáltott neki Ognyev. . Kuzneczov letette a lámpát egy kis asztalra és kiment a terraszra. A lépcsőkön a virágos ágyak felé két keskeny árnyék vonult, le reszketve, mosolyogva, fejjel a hársfákra támaszkodva. — Isten önnel! Még egyszer köszönöm jóságukat, kedves galambocskám ! — szólt Alekszejevics Iván, köszönöm önnek szívességét, jóságát, szeretetét... Soha, mig élek, el nem fogom felejteni vendégszeretetét. Ön is jó és kedves, a leánya is jó és kedves, mindenki jóságos, vidám itt. önöknél... Oly nagyszerű társaság, hogy ki sem mondhatom. Érzelmei túláradásában és csak az imént ivott néhány kis pohárkától Ognyev éneklő szeminarista hangon beszélt s annyira meg volt hatva, hogy érzelmeit nem annyira szavakkal, mint inkább szemhunyorgatásaival és válla rángatásaival fejezte ki. Kuzneczov, aki szintén ivott egy keveset és szintén el volt lágyulva, oda hajlott a fiatal emberhez és összecsókolódzott azzal. — Ugy ide szoktam, mintha mindig itt lettem volna, — folytatta Ognyev, — majd minden nap itt voltam, vagy tízszer itt is háltam s annyi poharat kiürítettem, hogy szinte rémület most rá gondolni. De a fő, a miért hálás vagyok Petrovics Gábor, az az ön segítsége. Ön nélkül én az én statisztikámmal októberig sem készültem volna el. Meg is irom majd az előszóban: kötelességemnek ismerem hálás köszönetet mondani az n-i kerületi elöljárónak Kuzneczov urnák az ő készséges közreműködéseért.« A statisztikának fényes jövője van. Gavrilovna Vjerának kérem átadni legmélyebb tiszteletemet, a doktoroknak, a két vizsgáló birónak és az ön titkárának pedig legyen szives megmondani, hogy soha sem fogom segítségüket elfelejteni. Most pedig, kedves öregem, öleljük és csókoljuk meg egymást még egyszer és utoljára. Az ellágyult Ognyev még egyszer összecsókolódzott az öreggel és elindult lefelé. A legelső lépcsőn még egyszer vissza nézett és azt kérdezte: — Látjuk-e még valaha egymást? — Az isten tudja! — felelt az öreg, — valószínű, hogy nem. — Igaz! Önt kalácscsal sem lehet Sz.-Pétervárra csalni én pedig aligha vetődöm még egyszer ebbe a 0 NAGYSÁGA: (Lehúzza a keztyiijét.) És most csókolkerületbe. jon kezet! — Jobb volna tán, ha a könyveit itt hagyná, — Az UR : (Megteszi.) kiáltott utána Kuzneczov, — minek czipelné ezt a csoma0 NAGYSÁGA : (Leveti a selyemköpenyt.) Menjen ki, amig got? Holnap majd elküldeném önnek. De Ognyev már ezt nem hallotta s gyorsan távoa ruhámat kikapcsolom ... majd aztán hivni fogom ... Az UR: Idenisz! ( A z ajtóban.) 0 Benkő úrral egyedül lodott a háztól. Szive, melyet a ,bor is melegített, vidám is volt, szomorú is. Ment, ment és azon járt az esze: utazik egy kupéban — e's nekem kell bocsánatot kérnem ? mily gyakran találkozunk az életben derék emberekkel s mily kár, hogy az ilyenektől aztán nem marad meg Pán.

-612 egyéb, mint az emlékezet. Megtörténik, hogy a látóhatáron daru-sereg tűnik fel, a szellő ide hozza azok mélabús kiáltozásait s néhány perez múlva bármily vágygyal nézzen is az ember a kék messzeségbe, nem lát egy pontot sefn, nem hall egy hangot sem: ép igy van az emberekkel : feltűnnek az ő arczaikkal, beszédeikkel az életben s elmerülnek multunkban, nem hagyván egyebet magok után, mint az emlék elenyésző nyomait. Alekszejevics Iván a tavasz kellő közepén tartózkodván a n-i kerületben s csaknem mindennapos lévén a jókedvű Kuzneczovéknál, megszokta őket, mintha rokonai lettek volna: az öreget, a leányát, a cselédséget, ismerte apró részletekig az egész házat, a barátságos verandát, a sétányok kanyarulatait, a konyha és fürdőház melletti fák sziluetjeit, — de most kimegy ő a kapun, s mindez emlékké válik s elveszti örökre ő reá nézve reális jelentőségét, — aztán elmúlik egy-két év s ezek a kedves képek is elhomályosodnak az ő tudatában épugy, mint a fantáziától született gondolatbeli képek. — Az életben nincs drágább az embereknél, - gondolta a megindult Ognyev Alekszejevics Iván a közben, hogy a sétányon át a kapu felé lépkedett, — nincs semmi sem drágább. A kertben csend volt, a lég meleg. Rezeda-, dohányés heliotrop-illat terjengett. A bokrok és fasudarak közt szelid holdvilágos köd bujkált s a mi különösen sokáig megmaradt Ognyev emlékezetében: a kisértethez hasonló felleg-foltok, a melyek csöndesen, de szemmel észrevehetőleg jártak egymás után a séta-uton. A hold magasan úszott a kert fölött s alatta valahová kelet felé átlátszó felhő-foltok siettek. Ugy látszott, mintha az egész világ csak fekete árnyakból és bolygó fehér köd alakokból állt volna s Ognyev, aki talán először látott életében ilyen augusztusi éjszakát, azt hitte, hogy nem természetet lát, hanem dekorácziót, melynél a pirotechnikusok, amint a kertet bengáli fénynyel akarják megvilágítani, leültek a bokrok alá s a fénynyel együtt fehér füstöt is bocsátottak fel a levegőbe. Mikor Ognyev odaért a kert-ajtóhoz, az alacsony rácsnál egy sötét árny látszott s ő egyenesen oda ment ahhoz. — Gavrilovna Vjera! — szólt örvendezve — kegyed itt van ? Én meg hogy kerestem, hogy elbúcsúzhassam . . . Isten önnel, én elmegyek. — Ilyen hamar? Hiszen még csak 11 óra. . — Mennem kell. Öt versztányira vagyok a lakásomtól és még csomagolnom is kell, reggel pedig jókor kelnem... Ognyev előtt Kuzneczov leánya, a körülbelül 18 éves, rendszerint szomorú Vjéra állt, hanyagul, de igen érdekesen öltözve. Az olyan leányok, akik sokat ábrándoznak s egész napokon át fekve és henyélgetve elolvasnak mindent, a mi kezök ügyébe esik, akik unatkoznak és szomorkodnak, általában mind kevés gondot fordítanak öltözetükre. Azoknak, akiknek a természet izlést és szépséget adott, ez a könnyed öltözési hanyagság különösen jól szokott állni. Legalább Ognyev, mikor később a szép Vjéronkára vissza emlékezett, nem tudta őt elképzelni egy kabátka nélkül, a mely dereka körül mély ránezokat vetett, de a nélkül, hogy termetét érintette volna; a leányhaja nem volt kibodoritva s magasra fésült hajának néhány fürtje kibomlott a vörös szinü, horgolt fejkendő alól, melynek szélein apró bimbó-bojtok himbálództak. Ez a kendő esténkint csendes időben függött a Vjéra vállán, mint a leleffent vitorla, nappal pedig ott hányódott az előszobában a férfi-kalapok mellett, vagy az ebédlő-asztalon, hol minden teketória nélkül aludt rajta egy öreg macska. Ez a kendő és a kabátka redői csupa szabad gondatlanságot, otthonosságot és egyszerűséget árultak el. Meglehet

azért, mert Vjéronka tetszett Ognyevnek, és a leányka, minden • gombjában és zsinórkájában valami melegséget, háziast,, naivságot, valamely annyira kedvest és költőit látott, a minőt a nem őszinte, hideg és a szép iránt érzéketlen nőknél hiában keresne az ember. Vjéronkának igén szép termete, szabályos arczéle és szépen hullámzó haja volt. Ognyev, aki még nem valami sok szép nőt látott, Vjérát valóságos szépségnek tartotta. — Elutazom, — szólt, elbúcsúzva Vjérától a kapunál, — bocsásson meg, ha valamit vétettem. Köszönöm szivességöket. Ugyanazzal az éneklő, szeminarista hangon, a melyen az öreggel beszélt, épugy hunyorgatva a szemével és rángatva a vállát, köszönte meg Vjéra szives vendégszeretetét és jóságát. — Minden levelemben irtam kegyedről anyámnak, — szólt Ognyev, — ha mindenki olyan volna, mint kegyed és a papája, akkor nem élet volna az élet, hanem ünnep. Kegyetek mindnyájan' rendkivül jók, egyszerűk, szivesek, őszinték. — Hova utazik ön most? — kérdezte Vjéra. — Most anyámhoz Őreibe, ott maradok vagy két hétig, azután — megyek Pétervárra dolgozni. — És azután ? — Azután? Egész télen át dolgozom, tavaszszal pedig megyek újra valamelyik kerületbe anyagot gyűjteni. Nos, sok szerencsét, boldogságot kivánok... éljen sokáig... bocsásson meg, ha valamit vétettem. Nem látjuk többé egymást. Ognyev lehajlott és kezet csókolt Vjérának. Azután szótlan izgatottsággal megigazgatta magán a szárnyas köpenyegét, jobban megfogta a könyv-csomagot a kezében s végre megszólalt: — Milyen nagy a köd! — Igen! Nem feledett ön nálunk semmit ? — Azt hiszem, nem. Ognyev néhány perczig szótlan maradt, aztán a kapu felé fordult és kiment a kertből. — Várjon, elkisérem önt az erdőnkig, — mondá Vjéra,. utána menve. Elindultak az uton. Most már a fák nem árnyékozták be a tért s látni lehetett az eget és a távolságot. Az egész természet, mintha fátyol boritotta volna, egészen el volt takarva az átlátszó, fakó ködtől, melyen keresztül vidáman kandikáltak ki a nyári éj szépségei; a sűrűbb és fehérebb ködfoltok szakadozott formában ülepedtek meg az asztagok és bokrok körül, nagy czafatokban bolyongott az ut mentén, lelapult a földre s mintha azon lett volna, hogy el ne takarja a szabad távolt. A ködön keresztül látni lehetett az utat egész az erdőig, valamint két oldalt a bokroktól szegélyzett, sötétlő vizárkokat. A kert ajtajától fél versztányira sötétlett a Kuzneczovék erdeje. »Miért jön ő én velem? Hiszen igy vissza kell őt majd kisérnem«, gondolta Ognyev, de oda nézve Vjéra szép profiljára, elmosolyodott és igy szólt: — Nem akaródzik ilyen szép időben elutazni ? Igazi regényes este holdvilággal, csendességgel és minden egyéb kellékkel. Tudja mit, Gavrilovna Vjéra ? Már huszonkilencz éves vagyok s még nekem soha nem volt regényes esetem. Soha életemben egy regényes történetbe sem, ugy hogy én a légyottokról, sétányokról, sóhajokról és csókokról csak hallomásból tudok. Ez nem rendes dolog! A városban, mikor az ember ott ül a vendéglő szobájában, nem venni észre ezt a hiányt, de itt, a friss levegQn, ez annál jobban érezhető. Szinte sértve érzi magát az ember. — S miért van ez igy önnel? — Nem tudom. Valószínűleg egész életemben nem értem rá, de meglehet, hogy egyszerűen nem találkoztam

-613 még olyan nővel, aki:.. Általában nekem nagyon kevés az ismerősöm és nem járok sehova. Mintegy háromszáz lépésig szótlanul haladtak a fiatal emberek. Ognyev ránézett a Vjéra nyilt arczára és kendőjére s lelkében újra felelevenedtek a tavaszi és nyári képek; szép idők voltak azok: távol a szentpétervári szürke, szállodai szobától, szives jó emberek közt, a természet ölén, kedvelt munkával elfoglalva, alig vette észre, mint váltotta fel a reggeli hajnal az estelit s amint a nyár közeledett, megszűnt szólni előbb a fülemile, azután a fürj, végre pedig a rigó..." Az idő észrevétlenül tünt: következéskép az élet igen kellemes volt. Azután fenhan» gon emlékezett meg arról: mily kedvetlenül indult el ő, az épen nem gazdag, a társasághoz és mozgalmakhoz nem szokott ember, április végén ide, az n-i kerületbe, a- hol unalmat, magányt és a statisztika iránti közönyösséget várt, mely statisztika pedig ő szerinte jelenleg a legelső helyet foglalja el a tudományok közt. Mikor egy áprilisi reggel megérkezett N. városkába, itt az' ó-hitü Rjabuhin vendéglősnél szállt meg, a hol egy fél rubelért kapott naponként egy tiszta, világos szobát, csak azzal a feltétellel, hogy dohányozni kimegy az utczára. Megpihenvén, tudakozódott, hogy ki a kerületi főnök s rögtön elindult gyalog Petrovics Gáborhoz. Négy versztányit kellett mennie pompás réteken és fiatal erdőn át. A felhők alatt ezüst hangú pacsirták szálltak, a zöld legelők felett pedig szolid és kecses röpkedéssel sereglyék szálldostak. — Úristen! — csodálkozott akkor Ognyev, — hát itt mindig ilyen a levegő, vagy ez a táj csak ma illatozik igy, az én megérkezésemre? Száraz, hivatalos fogadtatásra számítva, bátortalanul, szakállát restelkedéssel morzsolgatva ment be Kuzneczo, vékhoz. Az öreg eleinte a homlokát ránczokba szedte, nem értette, hogy mi szüksége van a fiatal embernek és az ő statisztikájának a kerületi főnökre, de mikor a fiatal ember bővebben megmagyarázta, hogy mik azok a statisztikai adatok s hol lehet azokat összeszedni, Petrovics Gábor mindjárt megélénkült, mosolyra derült s gyerekes kíváncsisággal kezdte nézegetni a statisztikai füzeteket... Ugyanaz nap este Ognyev már Kuzneczovéknál vacsorált gyorsan mámort érzett a jó bortól s látva uj ismerősei nyugodt tekintetét és hanyag mozdulatait, egész valójában édes, szenderitő restséget érzett, mint mikor szeretne az ember egyet aludni, kinyújtózkodni, mosolyogni... Az uj ismerősök pedig szívesen nézegették őt, kérdezősködtek, hogy élnek-e még a szülői, mennyi fizetése van havonként s jár-e színházba... Visszagondolt Ognyev az ő kirándulásaira a falvakba, a piknikekre, halászatokra, arra a társas-kirándulásra, melyet a Márfa apátnő kormányzása alatt álló női kolostorba tettek, mikor az apátnő minden vendégnek egy-egy gyöngygyei hímzett erszényt ajándékozott, eszébe jutottak a heves, befejezetlenül maradt, tisztán orosz jellegű viták, melyben a vitázó felek kezeikkel az asztalt verve nem értik és félbe szakítják egymást, észre sem vévén, hogy ellent mondanak önmaguknak minden mondatban, szüntelen átugrálnak egyik tárgyról a másikra s miután vagy két óráig vitatkoztak, nevetve mondják: »Ördög tudja miért pöröltünk ugy össze? Az egészségről kezdtünk beszélni s a halálnál lyukadtunk ki.« — Emlékszik-e még arra, mikor kegyed, én és a doktor lóháton mentünk Sesztavóba.? kérdezte Alekszejevics Iván Vjérától, a mint az erdőhöz értek; — találkoztunk akkor egy félkegyelmű koldussal is; én egy öt kopejkás pénzt adtam neki; ő háromszor keresztet vetett magára s az öt kopejkást a rozs-vetésbe dobta. Uramisten ! annyi uj benyomást szereztem itt, hogy ha kompakt egésszé gyüjthetném őket, gyönyörű darab aranyat önthetnék belőlük. Nem értem: mért szoronganak az okos

érző emberek a fővárosban és mért nem jönnek ide ? Hát talán a Nyevszkij Proszpekten és a nagy szürke házakban nagyobb a kényelem és az igazság, mint itt? Valóban a mi bútorozott szobáink, a melyeket tetejétől aljáig tudósok, művészek és zsurnaliszták töltenek meg, mindig előítéletül tűntek fel előttem. Az erdőben mintegy husz lépésnyire az uton egy kis keskeny hid volt, szögleteiben oszlopokkal, ez a hid volt a Kuzneczovék és vendégeik pihenő helye, mikor esténkint kisétáltak. Innen ingerkedtek az erdei viszhanggal s látni lehetett, mint tünt el az ut a feketéllő vágásban. — Nn, itt van a kis hid is! — szólt Ognyev, — itt vissza kell térni kegyednek — — Vjéra megállt és mélyebb lélegzetet vett. — Üljünk le egy kicsit — szólt, leülve az egyik oszlopra; mikor valaki elutazik és kocsizásra kerül a dolog, rendesen mindnyájan leszoktak ülni. Ognyev leült Vjéra mellé az összekötözött könyveire és tovább beszélgetett. Vjéra nehezen lélegzett a járástól s Alekszejevics Ivánra és valahova" félre nézegetett ugy, hogy Ognyev nem láthatta az ő arczát. — Hátha egyszer csak vagy tiz év múlva találkozunk valahol! szólt Ognyev, milyenek leszünk mi akkor ? Kegyed már tiszteletnek örvendő családanya lesz, én pedig valamely nagyra becsült, de senkinek sem kellő statisztikai könyvnek a szerzője, olyan vastag könyvnek, a minő van már vagy negyvenezer darab. Találkozunk és visszaemlékezünk a régiekre ... Jelenleg érezzük a jelent, ez eltölt és izgat bennünket, akkor pedig a találkozásnál nem fogunk emlékezni sem a napra, sem a hónapra, sem az évre, a Jnelyben utoljára találkoztunk ezen a kis hidon. Kegyed talán meg is változik... Mondja csak: megváltozik ? Vjéra összerezzent és Ognyev felé fordult. — Tessék? kérdezte tőle. — Azt kérdeztem... — Bocsásson meg, nem is hallottam, hogy ön beszél... rOgnyev csak most vette észre a változást Vjérában. Vjéra halvány volt, fel-felsóhajtott s lélegzetvételériek remegése átment kezére is, ajkaira is, fejére is s hajából nem egy fürt szabadult ki homlokára, mint máskor mindig, hanem kettő... Nem nézett egyenesen Ognyevre és igyekezvén izgatottságát rejtegetni, hol a gallérját igazgatta, mintha az a nyakát reszelte volna, hol átcsapkodta vörös kendőjét egyik válláról a másikra... — Talán fázik? kérdezte Ognyev, a ködben ülni nem is egészséges. Jerünk : elkísérem kegyedet nach Haus. Vjéra nem felelt. — Mi baja? — mosolygott Alekszejevics Iván, kegyed hallgat, nem-felel kérdésemre. Nem jól érzi magát, vagy haragszik ? Mondja! Vjéra erősen odaszorította tenyerét ahhoz az arczához, a mely Ognyev felé volt s rögtön vissza is rántotta aztán a kezét. — Rettenetes helyzet, — suttogott Vjéra, arczán a gyötrelem kifejezésével — rettenetes! — Miért rettenetes ? — kérdezte Ognyev vállát vonogatva s nem titkolva csodálkozását; — miről van szó ? Vjéra, még mindig nehezen lélegezve s vállaival remegve elfordult Ognyevtől, egy félperczig felnézett az égre és igy szólt: — Beszélnem kell önnel, Alekszejevics Iván... — Figyelek. — Talán különösnek fog tetszeni... ön csodálkozni fog, de nekem mindegy... Ognyev megint vállat vont és készült figyelni. — Tehát... kezdte Vjéra, fejét lehajtva s a kendője bimbó-bojtját morzsolgatva, — látja kérem, én önnek... 2

-614 azt akartam mondani... Önnek talán ez furcsa ... és ostoba oly gyakran elferdíti az emberek életét, elég az hozzá, lesz, de én ... én nem állhatom tovább... hogy ő a Vjéra ömlengéseit és szenvedését csináltnak, Vjéra be^éde érthetetlen mormogássá változott, azután nem komolynak tartottá", de egyidejűleg az az érzés vett hirtelen zokogásba tört ki. A leányka eltakarta arczát a rajta erőt, hogy mindaz, a mit ő most lát és hall, a terkendőjével, még lejebb hajtotta fejét és keservesen sirt. mészet és személyes boldogság szempontjából tekintve Alekszejevics Iván zavarba jött, hebegett, nem tudta mit fontosabb minden statisztikánál, könyvnél és igazságnál... mondjon, mit tegyen és kétségbe esetten nézett körül. S haragudott magára, szemrehányásokat tett magának, Nem lévén szokva síráshoz, ő is sirási viszketeget érzett ámbár nem tudta, hogy miben hibás ő. a szemében, Zavarának betetőzéseűl, egyátalában nem tudta, — No, még csak ez kellett! — dünnyögött végkép hogy mit mondjon, szólnia pedig okvetetlenül kellett. Kizavartan; — Gavrilovna Vjéra, minek ez ? Galambocs- mondani egyenesen, hogy »én nem szeretem kegyedet« káim ... talán ... beteg kegyed ? Vagy megbántotta valaki ? nem volt ereje, azt pedig nem mondhatta," hogy »igen«, Szóljon ; meglehet, hogy... izé ... talán segíthetnék ... mert bárhogy kutatta is, a szerelemnek pislogó szikráját E közben gyöngéden levette Vjérának a kezét az sem birta felfedezni a szivében. arczárói; Vjéra könyein át mosolyogva nézett rá és igy Hallgatott tehát, az alatt pedig Vjéra tovább beszélt, szólt: elmondván, hogy neki nincs nagyobb boldogsága, mint őt — Én ... én önt szeretem ! látni, vele menni akár mindjárt oda, a hova ő akarja, Ezeket az egyszerű és közönséges szavakat Vjéra feleségének és segítő társának lenni, hogy ha ő elmegy egyszerű, emberi nyelven mondta ki, de Ognyev nagy innen, akkor. ő (Vjéra) meghal bánatában ... zavarral fordult el Vjérától, felállt és a zavar után ijedel— Én nem maradhatok itt, — szólt a leányka, met érzett. kezeit tördelve, — meguntam a házunkat is, ezt az A mélabú, a melegség és szentimentális hangulat, erdőt is, a levegőt is. Nem birom elviselni az örökös mely őt a búcsúzástól és bortól meglepte volt, hirtelen nyugalmat, czéltalan életet, nem tudom elszivelni a mi eltűnt, helyet engedve a feszélyezettség éles, kellemetlen szintelen embereinket, a kik mind ugy hasonlítanak egyérzésének. Mintha egészen kicserélték volna a lelkét, máshoz, mint egyik csöpp viz a másikhoz. Mind szívesek kancsalűl nézett Vjérára s ez most, miután szerelmi val- és jók, mert jól élnek, nem gyötrődnek, nem küzdenek.... lomást téve, ledobta magáról a megközelithetlenség varázs- Én pedig épen a nagy, szürke házakba vágyódom, a hol fátyolát, amely pedig annyira díszesiti a nőt, Ognyevnek szenvedni s küzdeni kell a munkával és szükséggel... úgy látszott, mintha külsőjére, termetére nézve is kisebb, Ognyev ezt is mesterkéltnek és nem komolynak egyszerűbb és közönségesebb lett volna. tartotta. Mikor Vjéra befejezte beszédét, ő még mindig — Mi ez? rémült el a fiatal statisztikus magá- nem tudta: mit mondjon, de mert hallgatni már lehetetban ; — hát én... szeretem-e őt vagy sem
-615 Vjéra egyré gyorsabban haladt előtte ; vissza sem nézett... feje le volt csüggesztve... Ognyevnek ugy tetszett, hogy Vjérának a vállai a gyötrelemtől összébb estek... — Képzelem, mi folyik most az ő lelkében — gondolta Ognyev, Vjéra után nézve. Talán annyira szégyenli magát, annyira fáj a lelke, hogy nem bánná, ha mindjárt meghalna. Istenem: annyi a költészet az életben, hogy a kő is megindulna tőle, én pedig... ostoba tuskó vagyok. — Gavrilovna Vjéra! — pattant ki belőle ez a kiáltás akarata ellenére, — ne gondolja, hogy én... hogy én... Ognyev hebegett és elhallgatott. A kert kapujánál Vjéra lopva visszanézett rá, aztán összehúzódva, kendőjébe beburkolódzva, gyorsan ment előre a sétányon. Alekszejevics Iván egyedül maradt. Visszatérve az erdőbe, lassan ment tovább, minduntalan megállt, visszanézett a kert kapujára, de oly érzéssel, mintha nem akart vplna maga-magának sem hinni. Keresgélte a Vjéra lábnyomait s nem tudta elhinni, hogy az a leányka, aki neki annyira tetszett, szerelmet vallott ő neki s hogy ő oly fonákul és mereven »visszautasította« azt. Életében először győződött meg arról: mily kevéssé függ az ember a saját akaratától s hogy a legrendesebb és legjobb ember is mily kegyetlen, meg nem érdemelt szenvedést ' okozhat akarata ellenére is embertársának. Fájt a lelkiismerete s mikor Vjéra eltűnt, ugy tetszett neki, mintha valami hozzá nagyon közel álló, nagy drágaságot vesztett volna el, a mit soha többé megtalálni nem fog. Érezte, hogy Vjérával együtt elsikamlott tőle fiatalságának egy része s hogy azok a perczek, a melyeket ő eddig oly eredménytelenül élt át, többé viszsza nem térnek. A hidhoz érve, megállt és elgondolkozott. Szerette volna különös hidegségének okát megtalálni. Hogy az az ok nem rajla kivül, hanem ő benne magában volt, abban nem kételkedett. Őszintén bevallotta magának, hogy ez nem megfontolt hidegség, melylyel oly gyakran dicsekszenek az okos emberek, nem is az önző, ostoba ember hidegsége, hanem egyszerűen a lélek erőtelensége, mely nem képes befogadni a mélységes szépséget; időelőtti vénség, melyet a nevelés, a kenyérért való rendszertelen küzdelem, a szállodai családtalan életmód idéztek elő. A hidról lassan, mintegy akaratlanul ment tovább bé az erdőbe. Itt, a hol fekete, sürü sötétben itt-ott éles foltokban tünedeztek fel a holdvilág csillámai, a hol nem érzett egyebet, mint saját gondolatait, roppant szerette volna visszaszerezni azt, a mit elveszített. S emlékezik rá Alekszejevics Iván, hogy ismét viszszafordult. Felbuzdulva a visszaemlékezésektől, vissza kényszerítve emlékezetébe a Vjéra alakját, gyorsan haladt végig a kerten. Az uton és a kertben nem volt már köd, s az égről oly tisztán nézett le a hold, mintha megmosdott volna; "csak a kelet volt ködös és sötét... Emlékezik Ognyev az ő óvatos lépteire, a sötét ablakokra, a heliotrop és bürü illatára. Az ismerős Káró barátságosan csóválva a farkát, 'hozzá jött és megszagolta a kezét... Ez volt az egyetlen élő teremtmény, a mely látta, hogy ő vagy kétszer megkerülte a házat, megállt a Vjéra sötét ablaka előtt, aztán egyet kanyarítva kezével a levegőbe, kiment a kertből. Egy ór.a múlva már a városban volt s élfáradtan, égő arczával a vendéglő kapujához lapulva, zörgetett. Valahol a városban egy kutya ugatott. Aztán mintegy feleletül az ő zörgésére a templom tájékáról harangrzás hallatszott. — Mit csatangolsz éjjelenkint, — dörmögött az óhitü vendéglős, kijőve az ő hosszú, • csaknem asszonyi

ingében és kinyitva a kaput, — a helyett, hogy csatangolsz, inkább imádkozzál a jó istenhez... Alekszejevics Iván, miután beért a szobájába, leült az ágyra, aztán soká, soká nézett a gyertyára, végül pedig megrázta a fejét és elkezdett csomagolni ... ' Oroszból : S z .

E.

Krónika. II. Örmények ? kurdok ? - aug. 2S. Azok a vakmerő rablók, a kik az Ottomán-bank pénztárosalt rövidesen elmozdították, átkozottul jó diplomaták. Ugylátszik,' a Salesbury lord iskolájába jártak. Bárgulatós ügyesen tudták merényletük dátumát megválasztani, ugyan akkorra, a mikor Oroszország ura az osztrák-magyar monarcbával összeül és örömmel konstatálják : jó volt a magunk esze után szép egyetértésben eljárni és nem hallgatni az izgága Anglia agresszív tanácsára, mely a török szultánt minden áron gondnokság alá akarta helyezni. Bámulatosan illik az elkövetett pucs arra a napra, a mikor Anglia, diplomatája Zanzibár felé fordítja ártatlan arczát s nagy meglepetve hallhatja, hogy ime a keleten ismét történt valami, ami neki tetszik. S ugy fogadhatja a szájába repülő sült galambot, mintha semmi étvágya sem volna. És Goluchowski gróf fölötte ügyes diplomata, a kinek mindig sikerült kivinni, amit látszólag ő akart, de voltaképpen ugy áll az ő szerencséje, hogy az Angliával való nagy sampion-match-ban nagy diadallal elüti a királynét s a rákövetkező húzásnál meglepetve hallja partnerje ajkáról, hogy matt! Ezúttal is ugy sikerült az agreszsziv Angliát az európai nagyhatalmak közül elszigetelni, hogy most már unisono megint csak egyértelműen Anglia szerint cselekszenek. Ezt természetesen az örmények teszik, vagy mások szerint a kurdok, akik önzetlen szimpátiából rablással szíveskednek támogatni Anglia politikáját. A szegény török meg tartja a hátát az ülésező nagykövetek barátságos tanácsainak s hallgatja, hogy nincs energiája, meg nincs tekintélye. Hogyne, amikor neki előbb konzuli engedélyért kell szaladgálniá, hogy az ablakokra, melyekből katonáit lődözik, visszalőhessen, akkor nincs energiája. És amikor az örmények vagy a kurdok mészárolják a mohamedánokat és a nagyhatalmak hajói partra szállítják a legénységüket a szegény üldözött keresztények védelmére, akkor nincs tekintélye. A mikor kétfelől kapja a százféle tanácsot, melyet ásitó ágyucsövekkel okolnak meg s hamarosan nem tudja eldönteni, melyik ágyú csöve szól majd kellemesebben a füle körül, akkor halogató, tétovázó és alattomos a politikája. Denique — Goluchowski gróf megmondta ezt már a tavaszszal — ha a török nem tesz szert nagyobb energiára, több tekintélyre és nyíltabb politikára, akkor a legjobb barátjai sem akadályozhatják meg, hogy bukásához közeledjék. • 2*

-616 A töröknek pedig sok legjobb barátja van. Jó barátja az orosz, aki bukása után sóhajtva tartana igényt Konstantinápolyra, barátja Ausztria-Magyarország, aki Salonikin keresztül fejlesztené keleti kereskedelmét, barátja Anglia, aki megsiratná, hogy-Egyiptom, meg Kis-Ázsia az ő nevére Íródnék az európai telekkönyvben és barátja Francziaország, meg Németország is, akik már csupa részvétből is beállanának örökösöknek. Ennyi jó barát természetesen nem akadályozhatja meg, hogy a hivatását betölteni nem biró Törökország közeledjék a bukásához. Hogy a jó barátok már most vannak-e tisztában a beteg ember 'végórájával, vagy bevárnak még néhány akcziót az örmény, vagy kurd diplomaták részéről, az tisztán a jó barátok térképrajzolóinak' ötletességén múlik. Tény az, hogy a beteg ember voltaképpen már régóta holt ember, a kit csak nem temettek még el, mint hajdanában Szolimán császárt, a kit Nándorfehérvár, ostrománál a sátrában mutogattak a török katonáknak, hogy az ostromban ne csüggedjenek. Meghalt abban a pillanatban, melyben a berlini szerződés szépen kiczirkulmozott terveiről kisült, hogy a praxisban fakovát sem érnek, hogy sem a szuverén Törökország nem tud megállani a lábán, sem pedig a függetlenített és semlegesített apró balkán államok nem akarnak függetlenek és semlegesek maradni. Persze, a berlini diplomaták szépen megcsinálták Szerbiát, Bulgáriát, Romániát, Görögországot, de arról nem tehettek, hogy Görögországban vannak szerbek, Szerbiában vannak törökök és Törökországban vannak örmények és mindenféle más keresztény népség. Ezek sehogy semakarnak a térkép keretében megférni s mindenféle pannemzetiségi aspirácziókat táplálnak. A legnagyobb bajok pedig a beteg embernek jutottak, mert a vallásszabadságban, melyet kénytelen volt deklarálni, nem akarják őt sohasem részesíteni az elnyomott keresztények, kiknek mindegyike Európa valamennyi szuronyát érzi védelmezőül a háta mögött.

jegyzékekkel, jóakaró tanácsokkal ugy megkötözik, hogy ne- tudjon vakaródzni, ezzel árulván el, hogy még sem halt meg, csak beteg s a férgeket csak ugy rábocsátották vonagló testére. Hogy mi lesz a vége a keleti kérdésnek, tudva vagyon. A doktor-maszkba bujtatott türelmetlen örökösöknek kuruzsló paródiája azonban nincs minden melancholia nélkül. — Ez a beteg ember egykor kezében tartotta Európa üstökét 's azok a nagykövet urak, akjk most bejelentés nélkül lépnek a betegszobába, valamikor hasra feküdtek az előszobában. Hogy változik az idő és hogy dönti el a kereszt és félhold véres vetélkedését a tökéletesebb puska és kivasalt czilinder-kalap! Mióta a kereszténység köcsög-kalapot hord, két fejjel nagyobb a mahomedánizmusnál, mely nem akart haladni a korral s megmaradt a fez és a turbán mellett. Mert a keresztény történelmi filozófia, mely a törököt Európában életképtelennek mondja, csak arra támaszkodhatik, hogy szegények nem akarnak czilindert viselni. S—r.

* Visszaémlékezések. D u m a s Sándor. —

H u g ó Karolj'. —

H o r n Ede. —

Csernátony.

t Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy valamikor 1866-ban az öreg Dumas Sándor is megfordult Pesten. A hires regényiró már akkor a pénzszerzésnek mindenféle módját megpróbálta otthon, még azt is, hogy a »Petit Journal« szerkesztőségében pénzért mutogatta magát; 10 sou lefizetése mellett ugyanis mindenki benézhetett egy kis kerek ablakon-s láthatta Mr. Dumast az Íróasztalánál irni. Most hát külföldi körútra indult, hogy fölolvasásokat tartson Európaszerte. így jött el hozzánk is. Pesten minden tetszett- neki, -mindent agybafőbe dicsért. Különösen megtetszett neki a magyar ruha. Mindjárt csináltatott is magának s le is fotografáltatta A történelmi teoretikusok persze kiókumlálták, hogy magát attilában, szűk magyar nadrágban. Egyelőre csak Törökország amúgy is csak ideig-óráig tarthalja fönn a Párisból hozott fotográfiát osztogatta szét köztünk, mindmagát, mert vallásánál és keleti hajlamainál fogva nem egyikre sajátkezííleg ráirva a dedikácziót: »A mon jeune Európába való. Nem látom ugyan át, hogy mennyivel confrére.« Nagyon szeretetreméltó volt, de énbennem legalább való inkább a Bosporuson túlra, mint innenre s a föld-' valami nagy rokonszenvet nem ébresztett ennek a roppant rajzi Európa mennyiben táplálna aversiot Mohamed val- hűstömegnek a látása. Lábai alatt szinte megroppant a lása ellen. De ez a teória tartja magát és dogmává vált palló, mintha valami elefánt lépne rá. Szüntelen beszélő s a szegény beteg ember halálra van itélve a filozófia vastag hűsos ajkaival, barna bőrével, szürke kondor hajááltal. Csak épen hóhérja nem akadt még s a keleti kérdés val, élénk gesztusaival az igazi néger typust juttatta az embernek eszébe: az erős, naiv, de pozoló és fecsegő voltaképpen abból áll, hogy. hóhér kerestetik. négert. Egy másik érdekes felolvasó is abban az évben Ez a méltóság egy kicsit gyanús minden európai nagyhatalomnak, azért kell Törökországnak természetes mutatta be magát a pesti közönségnek, csakhogy ez balállal kiszenvednie. A szerint, hogy melyik hatalomnak már nem magyar ruhában, hanem antik görög kosztümben, meztelen karokkal, meztelen lábszárakkal, fején babéráll ez idő szerint érdekében, majd az egyik, majd a másik koszorúval s kezében lanttal. Ez Hugó Károly volt, a biztatja föl az örményeket, akik igen vallásosak, a kurdo- 48 előtti időben ünnepelt magyar drámairó, kinek »Báró kat, a kik nomádok és foglalkozásnélküliek, a törökö- és bankár«-ját még most is adják a nemzeti színházban. A tizennyolcz évi távollét alatt azonban külföldön ket, a kik katona létökre kem kapnak zsoldot, tisztviselő elfelejtette azt a kevés magyart is, a mit tudott. Sokat létökre nem kapnak fizetést; hogy inscenáljanak egy kis soha nem tudott, drámáit eredetileg németül irta s másvéres nyüzsgést, amiből látni való lenne, hogy a beteg sal fordíttatta le magyarra. Most mint német poéta jött ember már meghalt és feloszló tetemén nyüzsögnek már haza s Budapesten egy kis német lapocskát: »Die Fuchtel« a férgek. A beteg ember karjait meg különböző kollektiv adott ki, melyet egészen maga' irt tele a hóbortosságaival.

Ludassy réven ismerkedtem meg vele, ki úgy hiszem, valami kis pénzbeli támogatást is kieszközölt neki Sennyeyéktől s bizonyosan még többet is igért, mert szerette protegálni az embereket. Később is sok baja volt e miatt, mikor Andrássy Gyula alatt a sajtóhivatal főnöke lett s háromszor vagy négyszer annyi embert bevitt oda, mint a mennyire szükség volt s megígérte legalább még háromszor annyinak, hogy várjanak csak egy kicsit, beviszi őket is. De Hugó Károly nem az az ember volt, a kinek igérni lehetett valamit a nélkül, hogy kérlelhetlenül be ne hajtsa a szegény jószivü igérőn. Most már a zavart agyú költő fejében a Ludassy Ígérete nemzeti jutalommá nőtt, melylyel neki, a költők fejedelmének, a magyar kormány tartozik s egyre zaklatta Ludassyt: hát mikor adják már meg? Ez időben a »Magyar király«-ba jártam ebédelni s rendesen együtt ebédeltem Hugóval. Szidta Ludassyt: »a svindler, a szédelgő!« Szidta a konzervativeket. Kijelentette, hogy ha nem sietnek, hát ellenzéki lesz. — Te elmehetnél Ghiczy Kálmánhoz, — unszolt engem. (Tisza. Kálmán csak afféle »fiatal ember« volt neki, a kit semmire sem nézett.) — Hát aztán mit mondjak én Gbiczynek ? — kérdeztem. — Mondd meg, hogy én küldelek, — szólt avval a souverain büszkeséggel, melylyel egy Barbarossa Fridrik császár beszélhetett. — írok nekik olyan verset, hogy a Marseillaise semmi hozzá képest, az egész ország fegyvert ragad mellettök. Minthogy azonban nem jártam el a követségében, hát elment ő maga nem Ghiczyhez, de Deák Ferenczhez, ki jó ismerőse volt még a 48 előtti időből s ki aztán összegyűjtött neki gondolom 600 forintot jó barátai közt s a képviselő házban, a mit a költők fejedelme mint tributumot elfogadott. 1867-ben, mikor a koronázásra készült a nemzet, Hugó égy ünnepi ódát irt ez alkalomra, melyből valóban nem hiányzott a költői lendület s valamivel jobb magyarsággal is volt megírva mint a többi, amit irt. Nem tudom, ki segített neki. Mikor fölolvasta nekem, büszkén kifeszítette a mellét. — Na, irt ilyet valaha a falusi nótárius? Már tudniillik Arany János. Soha sem nevezte máskép, csak a »falusi nótárius.« Ez az önimádás, ez a határtalan hiúság, mely megzavarta e valóban kiváló költő agyát, iszonyú elkeseredésbe ment át, mikor Arany János megkapta a Szent István rendet. A szerencsétlen ember dühöngött s úgy tekintette azt a kitüntetést, mintha egyenesen őt fosztották volna meg. Ez a vén ember sirt az én szobámban. Többé nem fog i ni a magyaroknak semmit. Megtagadta ezt a hálátlan népet, mint már előbb megtagadta az irigy németeket; szláv lesz, cseh verseket fog irni. Ezentúl Trebitsch Hugó Károlynak nevezte magát. Lerázza saruiról e hálátlan hon porát s kivándorol. De még azért egy ideig csak behajtotta a hódolati adókat magyar jobbágyaitól, mig végre teljesen eltűnt s meghalt elfelejtve egy milanói hotel garni negyedik emeleti kis szobácskájában. 1867-ben, az alkotmányos élet helyreálltával, haza jöttek a menekültek is külföldről. A mi minket meglepett, az a sajátságos tünemény volt, hogy majdnem mind a Deákpárthoz csatlakoztak. Pulszky, Horváth Mihály, Rónay Jáczint stb. Milyen hozsannával fogadtuk Perczel Mórt, ki azzal köszöntött be, hogy ott kell folytatnunk, ahol 1849-ben elhagytuk. De csakhamar ő. is máskép beszélt.

— Borzasztó, hogy mind áruló lesz ! — fakadt ki kétségbeesetten Vajda János. Horn Ede is haza jött ebben az időben, de még nem végkép, csak látogatóba s mi hirlapirók bankettet adtunk tiszteletére. A szónokok azonban sajátságos módon mind ugyanabban az eszmekörben mozogtak s mindegyik azt hitte, azzal dicséri meg legjobban, ha kiemeli, hogy lám zsidó létére is milyen derék hazafi Horn Ede s milyen dicsőséget szerzett a magyar névnek külföldön. Szegény Horn Ede izgett-mozgott, végre fölállt, megköszönte áz ünneplést, de hozzá tette, hogy jobban szerette volna, ha nem vagdalják annyit a fejéhez, hogy zsidó; ő nem a zsidóságot, hanem a szabadelvűséget képviseli; neje katholikus vallású nő s hogy ő micsoda vallású, annak semmi köze sincs az ő irodalmi munkásságához. Ez az első látogatás itthon nem nagy kedvet ébresztett Horn Edében a hazajövetelre. — 'Nem szándékozom haza jönni, mondta nekem határozottan. — Úgy látom, hogy itt nincs nekem való tér. Két év'múlva mégis haza jött, ott hagyta Párisban tanszékét a Collége de Francénál, hova Jules Simon barátsága vitte be, ott hagyta tekintélyes irodalmi állását, hogy itthon lapot szerkeszszen két tuczat terézvárosi polgárnak, a kik Jókaival consortiumot alakítottak, de csakhamar beleuntak a lapkiadás drága mulatságába s nagylelkűen odaajándékozták a lapot Horn Edének. Egy darabig vergődött szegény a lapjával, de sehogysem birt boldogulni. A képviselőházba sem tudott sokáig bejutni. Próbálkozott sok helyütt, mindenütt szerencsétlenül s a Borsszem Jankó karrikaturáinak állandó alakja lett »a bolygó zsidó«. Teljesen hiányzott belőle fajának gyakorlati ügyessége ; a köznapi élet dolgaiban mindig impraktikus maradt. Kár volt őt kibolygatni tudományos munkásságából, mert egyébhez igazán nem értett. Egyszer egy népgyűlés után, hol ő volt az elnök s én yoltam a jegyző, valami sürgönyt kellett volna föladnunk s majd egy óra hosszáig vesződtünk vele, anélkül, hogy ketten együtt meg birtuk volna fogalmazni, mig csak Virághalmi oda nem jött s ki nem segitett bennünket. Pénzügyei folyvást ziláltak voltak, pedig egyszerű életmódja mellett kevésre volt szüksége. Ahhoz, hogy állását úgy értékesítse, mint azt más élelmes emberek megcselekedték, soha sem folyamodott s bár a fúzió után államtitkárságra emelkedett, szegényül élt mindig és szegényül halt meg. Holta után özvegye az árván maradt családdal visszaköltözött Francziaországba. Csernátony- is haza jött s hajdani ellenségének, kive 1849-ben oly heves tollharczott folytattak, Jókainak a lapjához szegődött. A Csernátony föllépésével a magyar sajtóban még ismeretlen éles hang jött divatba. A mily kíméletlen volt ő az ellenkező párton lévők iránt, ép oly ádáz harczot indítottak vellene is. A magyar sajtó munkásait, kik oly testvériesen éltek együtt egész 1867-ig, most szétválasztotta a politika, gyűlölet és üldözés foglalta el a régi barátság helyét s ezek az évek voltak a magyar irodalom legsivárabb évei. Kegyetlen, személyes jellegű harcz folyt mindenütt a lapokban s bár egyszerkétszer Pulszky és mások megpróbálták egy-egy ebédre vagy vacsorára összegyűjteni a különböző pártok iróit, sőt aláirási ivet is köröztettek, hogy havonként tartsunk egy közös vacsorát, minden kísérlet sikertelen maradt. Csak az isten őrzött, hogy az első közös vacsorán össze nem vesztünk. Mikor az öreg Török János fölállt dikcziózni s azzal kezdte, hogy: »Az én Csernátony öcsém ... «, kitört a méltatlankodás a tüzesebb baloldaliakból: hogy meri öcscsének nevezni Csernátonyt, a vén hazaárulót? A közös vacsora többé nem ismétlődött.

-618

INNEN-ONNAN. O Három millió katonája van a császárnak és királynak, nyolcz millió katonája az egyesült hármasszövetségnek. Ha kérdik, mire való az irtózatos haderő, azt hallják, hogy a muszka czárnak még több katonája van, ezeket mind le kell lőni. így halljuk ezt évtizedeken keresztül s jóleső borzongással olvassuk a harmincz millió balladát a lengyelek fehér aszszonyáról és egyéb ideális eumenidáról, akik a fehér czárt nem engedik aludni és őriilésbe kergetik. Es ime, a fehér czár megindult határaink felé, megállott Bécs kellő közepében s ahány katonája csak van Bécsnek, mind glédaba állt és presentált a fegyverével. Mintha az a tömérdek katonaság csak arra való volna, hogy prezentáljon az orosz czárnak. És ime a czár oldalán látunk egy fehér asszonyt, akinek a mosolya hódit, a szeme ragyog és a szive szeretettel boldogítja a fehér czárt. Maga a rettegett ballada-hős pedig egy szép, fiatal, komoly ember, kinek hemlokán észak melancholiája borong, de akinek szeméből sugárzik a jóság és lelkinemesség. A muszka rém közelről nem is olyan rémes, mint távolról. S a nép, látván ezt a fiatal császári párt, a mint összeeső!, olódzik a mi koronás urunkkal, úrnőnkkel, tapsol lelkesedésében s rögtön megkötné a muszka szövetségei. A muszka is, mintha érezne erre hajlandóságot — minden nagyon tetszik neki, az operai előadás és a közös hadsereg, mely tiszteletére csatarendbe áll s csak az a kár, hogy a muszka szövetséget még sem lehet megkötni. Ez a fényes, békés kép egyszeri! bübájosság, melynek nyitját ismeri minden ember. Ha ugyanis két uralkodó találkozik, mindegyik a másik hadseregének ruháját ölti magára s innen való a szeretet és a béke. Nem is lesz soha baj, amig az osztrák császár orosz egyenruhát visel, az orosz czár pedig osztrák katonának áll be. De óvja isten hazánkat és Európát, ha a két uralkodó a saját ruhájában indul találkozásra. Akkor villannak a kardok és ropognak a puskák s az érdemjeleket, mik akkor hullanak valóságos titkos gomblyukakba, nem az idegen császár osztogatja. Ez a véres látomás a messze, talán soha el nem jövő jövendőé, mert belátható időn belül nincs jel, mely mutatná, hogy I. Ferencz József huszártábornoki egyenruhába sietne a czár fogadására. *

*

*

¿x A tehetetlen. Valahányszor Apponyi Albert tehetetlennek mondja a kormányt, önkéntelenül eszembe jut az angol óriás és az angol törpe, akik néhány év előtt produkálták magukat az orfeumban. Az óriás különböző hangszereken különböző nótákat fujt, a törpe meg nekiesett a doronggal és hátulról megdolgozta. Súlyos csapások püffentek az óriás, de az csak érzéketlenül fújta tovább a nótáit, mintha semmit sem érezne. A törpe mindjobban neki keseredett s mind jobban kifáradt. A dorong mind lassabban járt és a törpe mind nehezebben lélegzett, végre élettelenül rogyott össze és az óriás csak továbá fújta a nótáját. — Ha épen tetszik, konczedálom a hasonlat sántaságát, amennyiben éppen Bánffy volna a törpe és Apponyi az óriás. De igy még csak kisértetiesebb a kisérteti hatás, amit az orfeumi jelenet rám gyakorolt. Egy óriás dolgozza meg doronggal a törpét, amig kifáradva, élettelenül össze nem esik. Nem akarok a politika mélyébe nyúlni s nem részletezni, mennyi csapást mért már Apponyi tehetetlenül Bánffyra, aki tovább fújja a nótáját, mintha mi sem történt volna. Csak szomorúan látom, hogy ezek a csapások ujabb időben mind fáradtabban hullanak, a dorongoló óriás mind csüggedtebb lesz és a szomorjai beszédből latom már a melancholikus vég közeledtét — meg néhány csapás a tehetetlen Bánffyra és Aoponyi élettelenül hull össze. *

*

*

A József majorba 9 Tán toüristák nyári jelszava ez ? Nem, hanem politikai jelszó, mely alkalmas arra, hogy szárnyas igévé váljék minden választó kerületben. A József-major az a viczinális vasúti állomás, melyet Sághy Gyula nem tudott a somorjaiaknak megszerezni, akik viszont nem tudnak bizalommal viselkedni az olyan képviselő iránt, aki vasúti állomást nem tud nekik ki-képviselni. »Menjen a József Majorba! « kiáltották, oda szegény Sághy Gyulának, mikor ez legjavában fejtegette a kormánypárt korruptságát. »A József-majorba!« kiáltották, mikor az alapos szavú képviselő a nemzeti párti zászlóhoz való ragaszkodást kötötte szivükre. De azonnal elhallgatott a gúnyos jelszó, mihelyt Apponyi vette át a szót. O, akkor a somorjaiak elfelejtették, hogy nekik nincs vasúti állomásuk s csak ugy sugárzott arczukról a nemzeti párti kerület. Mi sem bizonyítja pediglen bővebben az Apponyi akcziójának meddőségét, mint a somorjaiaknak lángolása az ő beszédje alatt. Az Apponyi neve a tiszta esztetika, mely gyönyörködtet és gyújt, tőle nem kérnek semmit és nem várnak semmit. De a képviselő — ez már más. Attól várnak valamit, az szolgálja meg a bizalmat, nem nemzeti, hanem helyi alapon. Apponyit megéljenzik, mert szépen beszél, Sághyt megabczugolják, mert nem szerzett vasúti állomást. Pedig Sághy is beszélt nemzeti pártról s teljesen egy nézeten van Apponyival. Talán ha Apponyi volna somorjai képviselő, őt küldték volna a József-majorba és Sághyt tapsolták volna meg. Ez vigasz lehet Sághynak, de nem a nemzeti pártnak, melynek legnagyobb választóhivei nem tudnak belenyugodni, hogy az ő politikájuk a József-majornak szerez vasúti állomást. *

*

*

Széehen Antal. A néma koporsóra szálló engesztelődés megerőltetve kutatja, mit mondjon végső búcsúképen a grófról, a ki e héten halt meg. A magyar gróf a szabadságharcz kitörésekor, Olmützbe sietett és ott is maradt, mi-;- idehaza a legjobbak véréből ázott a haza földje. Aztán összeállt azokkal, a kik az összbirodalmat véglegesíteni akarták és be is ült a tágabb reichsráthba. Aztán elszántan küzdött a cseh külön állam mellett, mig hazájára nézve megelégedett az októberi diplomával. Aztán megint beállt osztráknak s a magyar volta csak akkor jutott eszébe, mikor idehaza az egyházpolitikát le kellett szavazni. Es mégis, van ennek a hazafiatlannak kikiáltott grófnak egy nagy érdeme, mely legalább utólag megszerzi neki hazája részéről is a tiszteletet: egész ember volt. Es az egész embereket, bármint járják is utjukat, tiszta meggyőződés és jóravaló szándék vezérli. S ha utjuk az ár ellen visz is' és nyomukban népszerűtlenség kél is, ebben a tiszta öntudatban találnak erőt és megnyugvást. Az ilyen életükben megbélyegzett emberek tiszteletreméltók — legalább haláluk után. *

*

6 A rendőrség' kékkönyve. A rendőrség kékkönyve nagyon érdekes és nagyon tanulságos könyv, a mely alkalmas arra, hogy büszkeséggel töltse el minden budapesti emher szivét. A rendőrség kék könyve a legnagyobb pontossággal számol be a bud-.pesti rendőrség és a budapesti csirkefogó világ működéséről. Átolvasván az adatokat, konstatáljuk, hogy a gazemberi foglalkozás olyan katalmas- lendületet vett a főváros fejlődésével aiányosan Budapesten, hogy e tekintetben is bátran kiálljuk a versenyt nemcsak a nyugat, hanem a kelet nagy városaival is. Megadva a rendőrségnek is a neki kijáró elismerést, lehetetlen elhallgatnunk, hogy a gazemberség fejlődésével lépést tartani nem tudott. Pedig ha igaz, hogy az alkalom csinálja a tolvajt, bizonyos, hogy az alkalom fejleszti a rendőrséget is. És a mi rendőrségünk nem panaszkodhatik, hogy alkalom hián szűkölködnék. Tehetséges betörők, agilis bankárok, gyors labu sikkasztok egész diszes serege nyújt nap-nap után alkalmat képességei kifejtésére, nem is szólva a megszökött fegyenczek diszes és előkelő táboráról. Igaz is, hogy egy és más tekintetben a

-619 rendőrség ért el eredményeket. Ha egy-egy keresett urat nem is sikerül kézrekeriteni, bizonyos, hogy viszont egy rabot kétszer sehol a világon annyi izben el nem fognak mint nálunk. Azt a körülményt, hogy a személy elleni -támadások száma Budapesten megcsökkent szintén hajlandók volnánk a rendőrség javára irni, ha itt a statisztika nyilvánvaló hézagokat nem mutatna, tgyebelr között diskrét hallgatással mellőzvén az újságírók és a rendőrség között felmerülő érintkezéseket is. Mindegy, ez az esztendő mégis a nagy sikerek esztendeje volt. A posztkisztli megkerült. Igaz, hogy tizenkét esztendá múlva, de édes istenem, a vak is beláthatja, hogy a rendőrség éberségi nélkül Csombor Imre tnég ma is hotelier volna az Üllői-uton. A rendőrség-azonban éber, — mert a rendőrség tizenkét esztendeig szivesen alszik, hogy a tizenharmadikban annál éberebb lehessen. Innen van az, hogy ha Csombor Imrét és Dalmatiner Jóskát tizenkét esztendő alatt csak egyszer tudta is dcsipni a rendőrség, már Afendakisz Perikleszt és Papakoszta Dimitrit egy esztendőben kétszer fogta el, sőt Kázár Ambru.t urat három izben. Mert a rendőrség nemes, átkozottul nemes, csak az a kár, hogy a gazemberek viszont átkozottul szemtelenek, már pedig régi " dolog, hogy a szemtelené a világ. *

Irodalom és színház. Bajza-emlék. Szűcsiben Bajza József szülőhelyén emléktáblával jelölték meg azt a házat, melyben született. Irodalmi ünneppé- vált ez alkalom és nagy jelentőségűvé a visszapillantás arra a korszakra, melynek Bajza József egyik kimagasló irodalmi alakja volt. Sok szép beszédben méltatták a költőkritikus hervadhatatlan érdemeit, de legbensőbben jellemezte őt Zalár József, veterán poétánk, Hevesmegve alispánja, egy hangulatos szép költemenyben, melyet ime mi is lenyomatunk-:

#

Borongva néztél vészfelhős egére S gyászán keseregve zengted a hazát; De a szabadság rég várt csillagát Szemed az éjben biztatón kisérte.

»

Az örök szépet s szent művészetét te Hívatlanoktól ugy oltalmazád, Mintha az isten bizta volna rád ; Az eszmény, ez volt szived bölcsesége.

* *

•o Ha együtt ül három vadász és anekdotákat, kalandokat mond el egymásnak: találd ki, magyarom, miről szólanak azok az anekdoták, mi körül forognak azok a kalandok ? Te hazámfia, mint modern ember, legott kész vagy a felelettel: »A három vadász régi képviselőválasztások epizódjairól beszél.« Bizony, a vadásztörténetek már egészen divatjukat multák. A mindnyájunkban bennünk lakozó Münchhausen, mikor könnyiteni akar az lelkén, nem éri be többé holmi nyulakkal és sneffekkel. Sőt kevesli a medvét is. Vagy nem ér többet hét medvénél az a eset, mikor Kaas Ivor az oláh választóknak ötforintos takarékpénztári könyvecskéket osztogatott, az ellenpárt kortesei pedig azt súgták a megvásárlóit lelkek fülébe: »Te Nuczuj, ha ránk szavazol, adunk a könyvecskédért hat forintot«. És Kaas Ivor megbukott a saját költségén. Ennek a kis történetnek csak az a hibája, hogy igaz. A Münchhausen lelke egy csöppet se könnyebbedik általa. Sokkal többet ér az, mikor Lukáts Gyula, a sebeseszü, fél óra alatt kilenczszáz választót hoz be egy szekéren a harmadik faluból, vagy mikor azt anekdotázták, hogy a dunaszerdahelyi mandátum egy fillérbe se került. Mégis a legnagyobb ebben a nemben, sőt az egész világtörténetben, az az eset, amelyet tegnap olvastam. Förster Aurél, az a kedves viczczes uri ember, meglehetett volna Duna-patajon óriás többséggel. De erkölcsi tekintetből^ nem engedte szavazni a saját választóit, látván, hogy a Földvárystálc etetnek-itatnak, halottakat szavaztatnak stb. Még hétszáz (700 azaz DCC) kalocsai választója volt neki tartalékban. De, mondom, erkölcsi tekintetből nem engedte őket szavazni; szóval kizárólag erkölcsi tekintetből megbukott a spártai Först:r Aurél. Azt hiszem, ezt a történetet még a harminczadik század vadászai is fogják tudni, mert hiába, mégis van a világon halhatatlaság. Az egy töltővesszővel meglőtt két kacsa elmuland, de az ellenpárt visszaélései miatt nem szavazó hétszáz erkölcsös kalocsai nem múlhat el soha.

Foulárd-selymet 60 krtól 3 frt 35 krig méterenkint — j a p á n i , chinai, s t b . a l e g ú j a b b m i n t á z a t t a l és szinekben. 11. m. fekete, fehér és s z i n e s H e n n e b e r g - s e l y m e t 35 krtól 14 frt 0 5 kr méterenkint sima, csikós, k o c z k á z o t t , m i n t á z o t t d a m a s z t o t stb. (minte g y 2 4 0 k ü l ö n b ö z ő minőségben és 2 0 0 0 szin és m i n t á z a t t a l stb.) a megrendett á r u p o s t a b é r é s v á m m e n t e s e n a h á z h o z s z á l l í t v a é s m i n t á k a t küld p o s t a f o r d u l t á v a l : Henneberg G . (oa. k. u d v a r i s z á l l í t ó ) selyemgyára Zürichben. S v á j c z b a czimzett levelekre 10 kros és levelezőlapokra 5 k r o s bélyeg r a g a s z l a n d 3. M a g y a r nyelven irt megrendelések p o n t o s a n elintéztetnek. C

S jön a szabadság... majd a vész rivall... Te őrül állsz ki egyik szirttetőre, S állsz rendületlen, mint a sziklafal. De a szabadság véres szemfedője Szemedből minden lángot kitörölt, S a haza romján szived összetört.

Nézz ki rózsám, ablakodból. Ki hitte volna, hogy Iváldy Gyulából valaha Kolozsváry Gyula lesz, Kolozsváry Gyulát pedig tilosban érik ? Pedig ha törvényszéki reporternek hinni lehet, valóban megesett, hogy Káldy Gyula Kolozsváry Gyula néven nótát adott 1 ki, melyet Konti József szerzett. Az ilyesmit plágiumnak szokták nevezni, de Káldy Gyula szerénysége tiltja, hogy ezen a néven nevezzék. A Rákóczy-nóták érdemes gyüjtögetője' dehogy akart Konti féle tollakkal ékeskedni, a tollakat átengedte Kolozsvári Gyulának, maga megelégedett a koppasztással. Minthogy pedig Kolozsváry Gyula gyengéd viszonyban "áll az opera igazgatójával, Konti sokat veszített .a szerzői joga védelmében megnyert pörivel. Elveszítette minden reménységét, hogy valaha az operában karmester lehessen, mert, hogy volna méltó valaki az operai karmesterségre, aki a direktort plágiumon — pardon — koppasztáson érte ? A második Wagner-eziklus is valamiképen kiszenvedett az operában s egyetlen érdeme az, hogy rászorultak egy magyar tenoristára, akit rég ott felejtettek valahol Szolnokon s a kiről ime kisült, hogy még mindig birja a magas c-ét, mint hajdan jó öreg Toldi a súlyos buzogányt. A penzionált Hajós Zsigmond megkönyörült az opera siralmas tenorista-mizerián és elénekelte Walter Stolzingot a Mester dalnokok-ban, meglepő frisseséggel és kész művészettel, a milyentől az avatatlanul ide csődített vendegtenoristák rég leszoktatták a közönséget. Hogy Hajósnak oly jó hangja és könyörülő szive van, természetesen az operai muftik érdeme és siettek is azt kiaknázni. Lám, hogy tenoristát szerezzünk neked, érdemes publikum, még Olaszországon is tul fáradunk: egészen Szolnokig. És felfedezték Hajóst, aki most már többször fog énekelni, amig csak Nopcsának egyszer eszébe nem jut, hogy Hajósnak görbe az orra és vissza kergeti a szolnoki penzióba. Mert afelől alhatik Hajós uram, hogy hála fejében előbb utóbb elkergetik. Béni bácsi, Beöthy László bohózata, csinos könyvképp jelent meg Singer és Wolfner kiadásában s egy forinton kapható. A darab értékén egy csöppet sem lendített a nyomdafesték.

620 Miért nem jön az orosz czár Budapestre? A millennáris, ünneplő fővárosnak nem igen akad fejedelmi vendége s most, hogy az ekzotikus Ling-Hung-Csang és az orosz czári pár bejárja a világ minden nagy városát, országszerte általánosak az ilyen fajta kérdések: — Miért nem jött Ling-Hung-Csang mihozzánk ? vagy : — Miért nem jön az orosz czár Budapestre ? Lapunk egy barátja most megfejti a találós kérdések egyikét és egy hosszú, bőbeszédű levélben kifejti, hogy az orosz czár csak azért nem jön Budapestre, mert az aréna uti lengyel-körkép zsenirozza. Styka és Kossak pompás festményén ugyanis — a történethez hiven — Koszcziuszkó legyőzi az oroszokat és erre viss:aemlékezni is elég kényelmetlen a minden oroszok czárjának.

FEKETE JÓZSEF n ^ i l ^ á n o s

és

A z i n t é z e t 15 é v ó t a á l l f e n n , a főváros legegészségesebb vidékén, a budai hegyek mellett, a szabad, nagytérségű Városmajornál

BUDAPEST, I., Krisztinaváros, líárosmajor-u. 4. szám alatti egészen ú j o n n a n berendezett egyemeletes nagy házban. Tantermei, háló-, ebédlő- és társalgótermei t á g a s a k , szellősek. A ház el van látva külön fürdőszobákkal s nagy kerttel s e mellett az ifjaknak játszó- és szórakozó helyül ott van a t ő s z o m s z é d s á g b a n az á r n y a s nagy v á r o s m a j o r és a budai hegyek.

TAMÁS.

Az ifjak ez intézetben az osztály- és az érettségi v i z s g á latokra a legalaposabban, szakértő t a n á r o k vezetése mellett készíttetnek elő. A d i j a k igen m é r s é k e l t e k ; m a g y a r o s h á z i k o s z t B e i r a tások az egész szünidő alatt eszközöltetnek. Kívánatra bárkinek ingyen és bérmentve megküldöm az idei iskolai értesítőt.

POSTYÉN.

kénes- és iszapfürdők. Vasútállomás. 1'árntlan gyógy erejű köszvény, esuz, neurnlgia (isehias), esonlluijok (es.-szu, es.-(orés), »érbetegségeknél etr. Kitűnő lakásokról, kényelemről, szórakozásról gondoskodva van. Prospeetusok, felvilágosítások ingyen.

A fürdőigazgatóság.

FEKETE JÓZSEF nyug\ fögymnásiumi tanár és igazgató.

GRÓF KEGLEVICH ISTVÁN-FÉLE COGNAC M I N D E N Ü T T

•

nevelőintézete államérvényes bizonyítványok kiállítási jogával.

Felelős szerkesztő és k i a d ó t u l a j d o n o s : K I S S J Ó Z S E F . Főmunkatárs: KÓBOR

f ő g ^ m n á s i u m a

K A P H A T Ó .

¿Kiss

¿József

Ünnepnapod

TWmwmmtm

f ??w í w w

w

Díszkiadás, Cserna Károly rajzaival Fűzve frt Pergamen-kötésben csattal » Chagrinbőr kötésben » Fekete franczia bőrkötés diszitésscl » Vörös borjubőr kötés 1 ... » Peluche-kötés aranyozott csattal » Kék francziabőr-kötés » Franczia bőrkötés arab stiíü diszitésscl » » » diszités nélkül » Moiw; selyemkötésben csattal » Peluche-kötés különböző színekben ezüst csattal » Elefántcsont-kötés ezüst csattal »

Első magy. gazdasági gépgyár r. társulat.

%

Gőscséplőinfi a tökéletesség legmagasabb fokán állanak.

Magyarország legnagyobb és egyedüli Gazdasági gépg y á r a , mely a gazdálkodáshoz szükséges

Ö S S Z E S G A Z D A S Á G I G É P E K E T gyártja.

4^. •ík,

Kiss Józsefnek, ezen műve ugy tartalmánál, valamint kiállításánál fogva nagyon alkalmas ünnepi és nászajándéknak Erre alkalmazva nem üres frázis a mondás, hogy helyet kell foglalnia minden müveit zsidó család asztalán.

R é s z l e t e s á r j e g y z é k k e l és s z a k b a v á g ó f e l v i l á g o s í t á s s a l d í j m e n t e s e n s z o l g á l u n k . — Kérjük minden kérdéssel bizalommal hozzánk fordulni, készséggel adunk kimerítő és felvilágo itó v á l a s z t . Caimre ügyel,,, tessék!

^

Első magy, gazdasági %

gépgyár

5. — 10.— 15.50 18.80 20 — 20.— 22.— 22.— 22.— 26.— 28.— 40.—

Részletfizetésre is megszerezhető

RÉVAI

r. t.

BUDAPESTEN.

TESTVÉREK

irodalmi intézet

részvénytársaságnál

B u d a p e s t , I V . k e r ü l e t , V á c z i - u t c z a 1. s z á m

tfi'af

Atr-jfe'/te

éíjö

,0 ,0 40f0 40

10ÍJLÍ0 <é-jjtiJf

írLUL'JLtJ*'.tá.ULíS

A H É T előfizetési á r a : E g é s z é v r e 10 forint.

Félévre 5 forint

N e g y e d é v r e 2 frt 5 0 kr. o»-

A v á r o s l i g e t b e menő villamos kocsik v é g á l l o m á s a .

0 , 0,0 ,0* 0 > 0 > 0 > 0 >0 > 0f 000101 04040,0

Budapest, 1896. Nyomatott a z »A t e n a e u m «

irodalmi és n y o m d a i r. t á r s . betűivel.

>0*

01