TARTALOM LEVÉLTÁRI MŰHELYMUNKÁK SZÁLKAI TAMÁS: Nagytúri Thury Ferenc armálisa a Hajdú-Bihar Megyei .......... Levéltár diplomagyűjteményéből. (Forrásközlés) LICHTNECKERT ANDRÁS: Az alsóörsi török ház és a török bíróság a Mórocza ....... család irataiban HENZSEL ÁGOTA: A nagyecsedi városkönyv.......................................................... PÁL JUDIT: Az Erdélyi Főkormányszék és a „Királyi Biztosság” működése ...... (1867–1872) POLGÁR TAMÁS: A Somogy Megyei Levéltár történetének margójára egy 1865. . évi levéltári leltár alapján PILKHOFFER MÓNIKA: Pécs dualizmuskori építészetének forrásai.......................... és segédletei a Baranya Megyei Levéltárban JAKAB RÉKA: A zsidótörvények végrehajtása Veszprém megyében..................... CSERNA ANNA: A Bonyhádi Székely Múzeum Egyesület levéltári őrizetben....... lévő iratanyaga I. — A bácskai telepítés iratai (1941–1944) SCHRAMKÓ PÉTER: Hasznos tudnivalók az állományvédelem kapcsán.................
3 11 17 23 35 41 49 59 69
MÉRLEG Bányavárosok a legkegyelmesebb királyok uralkodása alatt. ........................... 73 Válogatás Bél Mátyás leírásából. Fordította: TÓTH PÉTER. Központi Bányászati Múzeum 3. Sopron, 2004. Bányavárosok a legkegyelmesebb királyok uralkodása alatt. Selmecbánya. Fordította: TÓTH PÉTER. Központi Bányászati Múzeum 4. Sopron, 2006. (GŐZSY ZOLTÁN) Urbs. Magyar várostörténeti Évkönyv I. Budapest Főváros Levéltára. ........... 78 Budapest, 2006. (KATONA CSABA) HÍREK Webszemle (SZATUCSEK ZOLTÁN–GARADNAI ZOLTÁN) ............................................. 86 Beszámoló az MLE 2006. évi vándorgyűléséről (ÉRSZEGI GÉZA) ....................... 90 A magyarországi levéltárak kiadványainak 2005. évi bibliográfiája. ................ 99 Összeállította: KASZÁS MARIANNE. MELLÉKLET Hunyadi János címeres levele, 1453. (SÖLCH MIKLÓS)
1
E SZÁMUNK MUNKATÁRSAI CSERNA ANNA, osztályvezető, Tolna Megyei Önkormányzat Levéltára, Szekszárd. ÉRSZEGI GÉZA, főlevéltáros, Magyar Országos Levéltár, Budapest. GARADNAI ZOLTÁN, főosztályvezető, Magyar Országos Levéltár, Budapest. GŐZSY ZOLTÁN, történész, Pécsi Tudományegyetem, Pécs. HENZSEL ÁGOTA, főlevéltáros, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, Nyíregyháza. JAKAB RÉKA, levéltáros, Veszprém Megyei Levéltár, Veszprém. KASZÁS MARIANNE, főlevéltáros, Magyar Országos Levéltár, Budapest. KATONA CSABA, levéltáros, Magyar Országos Levéltár, Budapest. LICHTNECKERT ANDRÁS, főlevéltáros, Veszprém Megyei Levéltár, Veszprém. PÁL JUDIT, történész, Babes-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár. POLGÁR TAMÁS, igazgató-helyettes, Somogy Megyei Levéltár, Kaposvár. PILKHOFFER MÓNIKA, történész, Pécsi Tudományegyetem, Pécs. SCHRAMKÓ PÉTER, restaurátor, Ars Alba Restaurátor BT., Szentendre. SÖLCH MIKLÓS, főlevéltáros, Magyar Országos Levéltár, Budapest. SZATUCSEK ZOLTÁN, levéltáros, Magyar Országos Levéltár, Budapest. SZÁLKAI TAMÁS, Phd ösztöndíjas, Debreceni Tudományegyetem, Debrecen.
A Levéltári Szemle 2007 első félévében megjelenő számainak meghatározó tematikái 2007.1. szám: Válogatás az 1956-os forradalom levéltári kutatási eredményeiből Cs. Varga Katalin, Erdész Ádám, Kecskés D. Gusztáv, Szántó László és mások írásai. Kézirat leadási határidő: 2007. január 30. 2007.2. szám: E-archívum, e-levéltár, e-irattár Kézirat leadási határidő: 2007. április 30.
2
LEVÉLTÁRI MŰHELYMUNKÁK SZÁLKAI TAMÁS
NAGYTÚRI THURY FERENC ARMÁLISA A HAJDÚ–BIHAR MEGYEI LEVÉLTÁR DIPLOMAGYŰJTEMÉNYÉBŐL (Forrásközlés) A Hajdú–Bihar Megyei Levéltár diplomagyűjteményének egyik érdekes darabja nagytúri Thury Ferenc címeres nemeslevele, amelyben Miksa király a nevezett korábbi címerét kibővítve új címert adományoz Prágában, 1571. június 13-án. Az adományozást 1575ben hirdették ki Borsod vármegye közgyűlésén. A pergamenre íródott oklevél mérete 650x450 milliméter.1 Thury Ferenc családjáról nem tesz említést a szöveg, a viszonylag gyakori név2 sem könnyíti meg a rokonság felderítését. A tamásfalvi előnevet viselő Thury-család tagjai — Nagy Iván szerint — a címerszerző leszármazottai.3 1554-ben és 1574-ben Szatmárban szerepel ugyan egy Thury nevű birtokos,4 illetve egy bizonyos Thury Ferenc; további adatok hiányában azonban az említett személyek azonosítására jelenleg nincs lehetőség.5 Az oklevél nem teljesen ismeretlen a szakirodalomban. Valószínűleg Nagy Iván6 után közölte (hibásan) a magyar és az erdélyi Siebmacher is.7 Kempelen Béla munkájának megjelenése idején az oklevél Thury Zsigmond birtokában volt Kolozsváron.8 Kérdéses viszont, hogy és mikor és mely módon került az oklevél Debrecenbe,9 a levéltár őrizetébe. Mindenesetre az intézmény gyarapodási jegyzéke nem siet a segítségünkre e kérdés tisztázásakor. Az oklevél szavai szerint a címerszerző — már nobilis, tehát nemesember — akinek korábbi címereslevele elveszett és „különböző helyeken és időkben, de különösen Gyula és Szatmár váránál a kereszténység nevében — a török elleni küzdelemben — nagy serénységgel” vett részt. A címerkép valószínűleg Thury Ferenc valamelyik korábbi hőstettére utal. A címerfestő vagyis „a festőművész által művészien és tehetséggel, minden tekintetben világosan és tisztán” megfestett címerkép „pajzs kék színben, … alján zöld mező, felül lovag vagyis (mell)vértes és sisakos vitéz látható, szügy-bogláros lovon ülve — combja lándzsától átütve — kardját a magasban forgatja; a ló lábánál pedig levágott törökfő látszik.” Az oklevélbe befestett címerkép, amely az elveszett eredeti bővített változata, aranykeretes, feketével damaszkolt lila alapon, aranyszínű babérkoszorúval övezett 1 2
3
4 5 6 7
8 9
Hajdú-Bihar Megyei Levéltár. Diplomagyűjtemény. Mohács utáni oklevelek 27. A híresebbek közül pl. Thury György kanizsai kapitány, vagy Thury Márton újvári alkapitány. Az erdélyi fejedelmek oklevelei (1560-1689) – Erdélyi Királyi Könyvek. Szerk.: GYULAI ÉVA. DVD-ROM. Budapest, 2005. A 57 Magyar Kancelláriai Levéltár. Libri regii. 3. kötet. 1094. és 5. kötet. 50-51. A rokonság szerinte sem teljesen bizonyítható. NAGY IVÁN: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. Pest, 1865. XI. k. 196. LUKINICH IMRE: Erdély területi változásai a török hódítás korában. 1541-1711. Budapest, 1918. 390. Erdélyi Királyi Könyvek. A 57 Magyar Kancelláriai Levéltár. Libri regii. 3. kötet. 1088-89. NAGY IVÁN, 199. Johann Siebmacher’s Grosses und allgemeines Wappenbuch. Der Adel von Ungarn. Szerk.: CSERGHEŐ GÉZA– NAGY IVÁN. CD-ROM. Bp., 2002. KEMPELEN BÉLA: Magyar nemes családok. Budapest, 1931. X. k. 352. Az oklevél hátulján a „Debreczen Szab. Kir. Város Levéltára” feliratú gumipecsét lenyomata látszik.
3
— szintén damaszkolt — vörös kárpiton elhelyezett szimmetrikus tárcsapajzs, ebben látható a már említett lovas. Az igényesen megfestett címerkép a címerleírásnál jóval „beszédesebb,” hiszen a festő igyekezett minden apró részletet élethűen visszaadni. Ez a „természetes” ábrázolás a magyar heraldika sajátossága, ami lehetővé teszi, hogy a címerképek alapján fontos művelődéstörténeti tanulságokat vonjunk le.10 Igaz ez a viselettörténetre11 és konkrétan a hadi viseletekre is.12 A Thury armális jelentősége is éppen ebben a részletgazdagságban rejlik, valamint abban, hogy más címerképek gyakran csak egy-egy fegyvert13 vagy a viselet egy darabját14 mutatják be, míg a teljes alakos ábrázolások a képek mérete miatt nem olyan aprólékos kidolgozásúak,15 — bár ellenpélda is akad.16 A címerképen a 16. század második felének jellegzetes magyar könnyűlovasa tűnik fel. A ló gazdagon díszített, aranyveretes kantárzatot, szügy-boglárt, fején aranygombos kócsagtoll-díszt — mely a sisakdíszben is megismétlődik — szintén vörös farmatringot visel, melynek egy szalagja a ló farkfonatán is végigfut. Hátán aranyszínű takaró és megemelt első kápájú nyereg látható. A vitéz lemezes félvértet visel, karját sodronying borítja, kézfeje szabadon látszik. Öltözetét vörös fegyverderék, lila nadrág és aranyszínű (sárga) csizma — ezüstszínű taréjos sarkantyúval — egészíti ki. Fején orrvédő vassal ellátott vassisak, melyet fekete tollbokréta díszít, mely egészen hasonlít a sajói Kotech-címerben látotthoz.17 A sisak alakja a korabeli huszársisakok formáját követi.18 Ez a viselet erőteljesen emlékeztet Nicolaus Nelhnek a szigetvári hős Zrínyi Miklósról készült ismert ábrázolására.19 A címerképen látható lovas felemelt jobbjában aranygombos, hajlított markolatú, aranyszínű keresztvassal ellátott, enyhén görbített pengéjű szablyát tart,20 korábban vélhetően ezzel vágva le a ló lábainál látható vörös turbános, bajuszos török fejét. Az armális alábbiakban közölt szövegében dőlt betű jelzi az arannyal kiemelt részeket. A latin szöveg szóvégi rövidítéseit és a nagy kezdőbetűket — amelyek indokolatlanul ne10 11
12
13
14 15
16
17 18
19 20
4
R. KISS ISTVÁN: Természetes ábrázolás az 1526. előtti magyar czímerekben. Turul. 1903. 4. 171. A címerképek viselettörténeti jelentőségét eleinte SZENDREI JÁNOS: Magyar viseletképek czímeresleveleinkben. Budapest, 1892. és NAGY GÉZA: A magyar viseletek története. Budapest, 1905. hangsúlyozta, újabban NYULÁSZINÉ STRAUB ÉVA: Öt évszázad címerei. Szekszárd, 1997. és BERTÉNYI IVÁN: Magyar címertan. Budapest, 2003. említi. Legutóbb SZÁLKAI TAMÁS: Hadi viselet és fegyverzet ábrázolása magyar címereslevelekben a 16. század végéig. Turul. 2005. 3-4. 86-95. Tipikus magyar példa a kardot tartó kar ábrázolása. Részletesen ld. CSOMA JÓZSEF: Kar a magyar heraldikában. Turul. 1898. 1. 14-19. Nyíllal átlőtt sisakot ábrázol pl. sajói Kotech András címere 1560-ból. SZENDREI: Magyar viseletképek. 18. A címerfestmény minősége kétségkívül a kiállításra szánt összegtől is függött. Ld. HOLUB JÓZSEF: Czímereslevél taxája 1572-ből. Turul. 1910. 4. 178. és részletesebben KÓTA PÉTER: A címereslevél ára. In: Mágnások, birtokosok, címerlevelesek. Rendi társadalom-polgári társadalom 9. Szerk.: ÓDOR IMRE–PÁLMÁNY BÉLA–TAKÁCS PÉTER. 149-156. Pl. Dombay-címer Ld. GHYCZY PÁL: Ivánczfalvi Dombay János deák czímerlevele 1506. évből. Turul. 1891. 3. 130-133. Valamint: Radák Balázs élethű, ún. „jelenetes” címerábrázolását. A Magyar Országos Levéltár címereslevelei. Szerk.: KOLLEGA TARSOLY ISTVÁN–NYULÁSZINÉ STRAUB ÉVA. CD-ROM. Budapest, 2000. Ld. 14. jegyzet. A Szendrei János által magyaros huszársisakként definiált hegyes csúcsba futó gerezdes, hátul általában nyakvédő vassal ellátott török eredetű sisak. SZENDREI JÁNOS: Magyar hadtörténeti emlékek az ezredéves országos kiállításon. Budapest, 1896. 815., 817., 823. sz. SZENDREI JÁNOS: A magyar viselet történeti fejlődése. Bp., 1905. 54. Ugyanilyen látható Kutron Miklós 1578. évi címerében is. MOL címereslevelei. Kutron Miklós.
hezítenék a szöveg áttekinthetőségét — jelölés nélkül oldottam fel. A személyneveket a latin szövegben változatlanul hagytam, a fordításban az ismertebb, vagy a ma használatos alakokat igyekeztem megadni.
Nagytúri Thury Ferenc armálisának címeralakja
Dokumentumközlés Nagytúri Thury Ferenc armálisa Prága, 1571. június 13. Forrás: Hajdú-Bihar Megyei Levéltár. Diplomagyűjtemény. Mohács utáni oklevelek 27.
Nos Maximilianus secundus, Dei gratia electus Romanorum imperator, semper augustus, ac Germaniae, Hungariae, Bohemiae, Dalmatiae, Croatie, Sclavoniae, Ramae, Serviae, Gallitie, Lodomeriae, Cumaniae, Bulgariaeque etc. rex, archidux Austriae, dux Burgundiae, Brabantiae, Styriae, Carinthiae, Carniolae, Marchio Moraviae, dux Lucemburgae, ac superioris et inferioris Silesiae, Wirtembergae, et Thekae, princeps Sveviae, comes Habspurgi, Tyrolis, Ferretis, Kyburgi et Goritiae, landgravius Alsatiae, marchio Sacri Romani Imperii supra Anasum, Burgoviae, ac superioris et inferioris Lusatiae, dominus Marchiae Sclavonicae, Portus Naonis et Salinarum, etc.
Mi II. Miksa, Isten kegyelméből mindig felséges, választott római császár és Németország, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kunország és Bulgária, stb. királya, Ausztria főhercege, Burgundia, Brabant, Stíria, Karintia, Krajna hercege, Morvaország őrgrófja, Luxemburg, továbbá Felső-, és Alsó-Szilézia, Württemberg és Téka hercege, Szvévia fejedelme, Habsburg, Tirol, Ferrete, Kiburg és Görz grófja, Elzász őrgrófja, az Enns felett fekvő Szent Római Birodalom, Bajorország, továbbá Felső-, és Alsó-Luzsácia őrgrófja, a vend őrgrófság, Pordenone és Salzburg ura, stb.,
5
Memoriae commendamus tenore praesentium significantes quibus expedit universis, quod cum inter alia praecipua officii nostri imperialis munia, illud nobis potissimum observetur, ut fideles subditos nostros, qui sese nobis in nostri, et patriae gratiam, variis virtutum ornamentis commendatos praestare student, caesarea, ac regia munificentia nostra prosequamur; eorumque, nomen et recte facta, ab humana oblivione vindicantes, adeoque immortalitati consecrantes, eo illis vel ad maiora etiam ineunda animum accendamus, libenter, effusaque voluntate laudabili huic maiorum nostrorum consuetudini, sive quia nobis divinitus attributum est, sive quia longo usu compertum est, illa demum regnorum praesidia, quae in animis subditorum larga munificentia principum collocantur, insistimus. Cum igitur ob id, tum vero ad humilem nonnullorum fidelium nostrorum supplicationem nostrae propterea factam maiestati: tum vero attentis, et consyderatis fidelitate, ac fidelium servitiorum meritis, fidelis nostri, nobilis Francisci Thwry, de Nagythwr, ..., quae idem sacrae primum regni nostri Hungariae coronae, et deinde maiestati nostrae pro locorum, et temporum varietate, cum alias, tum vero in arcibus Gywla, et Zathmar contra Thurcas nominis Christiani hostes, acerrime exhibuit, et impendit, ac iuxta possibilitatis suae exigentiam modo quoque exhibet, et impendit. Cum igitur ob hoc, tum vero ex gratia et munificentia nostra regia, qua quosque de nobis et republica Christiana benemeritos, ac virtutis colendae studiosos antecessorum nostrorum divorum quondam Hungariae regum exemplo prosequi, eisque certa virtutum suarum
6
emlékezetül adjuk jelen levelünkkel mindenkinek akit illet, mivel császári hivatalunk más jelentős kötelességei között igen erősen szem előtt tartjuk, hogy császári és királyi bőkezűségünkkel megajándékozzuk azon hűséges alattvalóinkat, akik arra törekednek, hogy előttünk a vitézség különböző ékességeit bizonyítsák a mi és a haza tetszésére. És hogy azoknak a nevét, helyesen cselekedett tetteit az emberi feledéstől megoltalmazva, sőt a halhatatlanság számára megörökítve, amellyel őket még nagyobb cselekedetek elkezdésére is feltüzeljük, szívesen és dicséretes nagy akarattal ragaszkodunk a mi elődeink ezen szokásához, mivel az vagy isteni végzésből lett kijelölve számunkra, vagy mivel a hosszú gyakorlat révén válik bizonyossá előttünk, végtére is azon dolgok védelmezik az országokat, amiket a fejedelmek bőkezű adományozása helyez az alattvalók lelkébe. Egyrészt ezért, másrészt egynémely hívünk hozzánk intézett alázatos kérésére, megfontoltuk figyelembe vettük hívünk, nemes nagytúri Thury Ferenc … általunk tanusított hűségét és hű szolgálatait, melyeket elsősorban Magyarország Szent Koronájának, majd a mi felségünknek különböző helyeken és időkben, de különösen Gyula és Szatmár váránál a kereszténység nevében — a török elleni küzdelemben — nagy serénységgel szerzett és ért el és amiket most is lehetőség szerint szerez és elér.
Egyrészt tehát ezért, másrészt királyi kegyünk és bőkezűségünk folytán, mi által elhatároztuk, hogy megboldogult elődeink, Magyarország egykori királyainak példáját követve, mindenkor meg szoktuk jutalmazni azokat, akik nekünk és a keresztény világnak érdemeket
monimenta, quae ad maiora quoque praestanda eos incitare possent decrevimus. Eundem Franciscum Thwry, qui etiam alias pleno nobilitatis titulo usus fuisse dicitur, cuius dyplomata malo casu a se deperdita asserit, de regiae nostrae potestatis plenitudine, et gratia speciali, in coetum, et numerum verorum, atque indubitatorum regni nostri Hungariae nobilium denuo duximus cooptandum, annumerandum et adscribendum. Annuentes et ex certa nostra scientia, animoque deliberato concedentes, ut ipse a modo in posterum, quemadmodum antea futuris semper et perpetuis temporibus, omnibus illis gratiis, honoribus, privilegiis, libertatibus, iuribus, praerogativis et immunitatibus, quibus caeteri regni nostri Hungariae et partium ei subiectarum veri nobiles, hactenus quomodolibet de iure, vel consuetudine usi sunt et gavisi, utunturque et gaudent, uti, frui et gaudere possit et valeat, haeredesque et posteritates ipsius utriusque sexus universae valeant atque possint.
In cuius quidem nostrae erga ipsum exhibitae gratiae, et clementiae, ac liberalitatis testimonium, veraeque nobilitatis signum, haec arma sua priora seu nobilitatis insignia sua nos in aliqua sui parte adaucta: Scutum videlicet militare coelestini coloris, … inter extremitatem viridi campo habens expressam, supra quem eques sive miles thorace, et galea conspicuus equo insidens phalerato, et femur hasta transfossus, gladium alte vibrare, ad pedes vero equi caput Thurcicum amputatum cernitur. Deinde appositam galeam militarem apertam, regia exornatam corona, ex qua
szereztek és a vitézi erény ápolására törekedtek, részükre erényeik bizonyos emlékeztetőiről rendelkeztünk, amelyek nagyobb tettek felvállalására is ösztönözhessék őket, királyi hatalmunk teljességéből és különleges kegyünkből gondoskodtunk róla, hogy ugyanezen Thury Ferencet, akit teljes nemesi címe használójának mondanak, — miután azt állítja, hogy ezt igazoló oklevelét egy szerencsétlen eset során elveszette — Magyarország igaz és kétségbevonhatatlan nemeseinek közösségébe és soraiba újból felvegyék, beszámítsák és beírják. Hozzájárulunk és biztos tudással, megfontolt lélekkel megengedjük, hogy ő maga mostantól kezdve, miként azelőtt is, úgy a jövőben is mindig, örök időkig mindazokkal a kegyekkel, tisztségekkel, kiváltságokkal, szabadságokkal, jogokkal, előjogokkal, és mentességekkel, amelyekkel Magyarország és a hozzátartozó kapcsolt Részek többi valóságos nemese bármikor és bármilyen módon, jog vagy szokásjog alapján élt és élvezett, valamint él és élvez, élhessen, élvezze és örvendjen nekik és bírja azokat, és az ő örökösei és mindkét nembeli utódai is bírják azokat és rendelkezzenek velük. Ezen általunk mutatott kegyünk, jóindulatunk, és bőkezűségünk bizonyságaként és valóságos nemességének jeleként korábbi címerét, vagyis nemesi jelvényét … neki, miután részükre azt így bővítjük ki: Katonai pajzs kék színben, … alján zöld mező, felül lovag vagyis (mell)vértes és sisakos vitéz látható, szügy–bogláros lovon ülve — combja lándzsától átütve — kardját a magasban forgatja; a ló lábánál pedig levágott törökfő látszik. Továbbá nyílt katonai sisak királyi koronával díszítve, melynek közepéből kócsagtollak aranyboglárokkal szépen díszített
7
fasciculus cristarum ardeae bullis aureis decenter exornatus in sublime prominere cernitur: a summitate galeae lacinys, sive lemniscis hinc, illinc, aureo, et coelestino coloribus discriminatis, ambas scuti ambages circumfluitantibus, ipsumque apposite exornantibus; quemadmodum haec omnia in principio, seu capite praesentium literarum nostrarum pictoris arte et ingenio clarius et lucidius per omnia depicta esse conspiciuntur. Eidem Francisco Thwry, ipsiusque haeredibus et posteritatibus utriusque sexus universis denuo gratiose danda, renovanda, et adaguenda duximus, et conferenda. Decernentes et ex certa nostra scientia, animoque deliberato concedentes ut ipse a modo in posterum, quemadmodum olim futuris semper temporibus, eadem arma seu nobilitatis suae priora insignia, more aliorum regni nostri Hungariae nobilium, sub iisdem iuribus, praerogativis, indultis, libertatibus et immunitatibus, quibus iidem vel natura, vel ex consuetudine utuntur et gaudent, ubique in praeliis, certaminibus, hastiludiis, torneamentis, duellis, monomachiis, aliisque omnibus et quibusvis exercitiis militaribus et nobilitaribus. Necnon sigillis, velis, cortinis, aulaeis, annulis, vexillis, clypeis, tentoriis, domibus. Generaliter vero in quarumlibet rerum et expeditionum generibus, sub merae et syncerae nobilitatis titulo, quo eum ac haeredes ipsius utriusque sexus universos, ab omnibus cuiuscunque status, dignitatis, conditionis et praeeminentiae homines existant, dici, nominari, haberique et reputari volumus, ferre, gestare, illisque uti, frui et gaudere possit et valeat, haeredesque et posteritates ipsius utriusque sexus universae valeant atque possint.
8
nyalábja emelkedik a magasba. A sisak tetejéről, jobbról és balról kék és arany színű sisaktakarók vagy szalagok veszik körül a pajzs mindkét oldalát és illően díszítik. Gondoskodtunk róla, hogy ugyanezen Thury Ferencnek, örököseinek és mindkét nembeli összes utódának úgy kell újból megadni, megújítani és kiegészíteni és tulajdonítani mindezeket, ahogy mindez jelen levelünk elején vagyis fő helyén a festőművész által művészien és tehetséggel, minden tekintetben világosan és tisztán megfestve látható. Elhatároztuk, valamint biztos tudással és megfontolt lélekkel megengedtük, hogy ő maga mostantól kezdve, majd miképpen a jövőben is mindig ugyanezt a címert, vagyis nemességének korábbi jelvényét, Magyarország többi nemeseinek szokása szerint ugyanazokkal a jogokkal, előjogokkal, kedvezményekkel, szabadságokkal, és kiváltságokkal élhessenek, melyekkel ők vagy természet, vagy szokásjog alapján élnek és élveznek mindenütt csatákban, ütközetekben, párbajokban, tornajátékokon vagy küzdelmekben, valamint bármely egyéb katonai és nemesi gyakorlaton; továbbá pecsétjeiken, köpenyeiken, kárpitjaikon, lobogóikon, gyűrűiken, zászlóikon, pajzsaikon, sátraikon, otthonaikban, és általában mindenütt, bármely tulajdonukon és kiadványukon — mindannak az igazi és valódi nemességnek jeleként, amellyel őt és mindkét nembeli utódát mindenki, bármilyen jogállású, méltóságú, állapotú és helyzetű személy legyen, ennek mondja, nevezze, tartsa és tekintse – hordhassa, viselhesse, használja, élvezze, örvendjen neki és bírja azokat, valamint az ő örökösei is bírhassák azokat és rendelkezzenek velük.
Immo damus et ex novo concedimus praesentium per vigorem. In cuius rei memoriam, firmitatemque perpetuam praesentes literas nostras, secreti sigillo nostri, quo ut rex Hungariae utimur, impendentis munimine roboratas, praefato Francisco Thwry, ipsiusque haeredibus et posteritatibus utriusque sexus universis dandas, duximus et concedendas. Datum per manus fidelis nostri nobis dilecti, reverendi Joannis Listhy electi Episcopi Ecclesiae Wesprimiensis, locique eiusdem comitis perpetui, consiliarii et aulae nostrae vicecancellarii, in arce nostra regia Pragensi, decima tertia die mensis Junii, anno Domini millesimo quingentesimo septuagesimo primo, regnorum nostrorum romani nono, Hungariae, ac aliorum octavo, Bohemiae vero anno vigesimo tertio. Venerabilibus in Christo patribus, domino Antonio Verancio archiepiscopo metropolitanae ecclesiae Strigoniensis, Georgio Draskowyth Zagrabiensis, Paulo Bornemyzza Transsylvaniensis, Stephano Radecio electo Waradiensis, Joanne Monozloy electo Quinquaeecclesiensis, praefato Joanne Listhio electo Wesprimiensis, eodem Paulo Bornemyzza gubernatore Nitriensis, Joanne ab Wylak Wacziensis, Gregorio Bornemyzza electo Chanadiensis, Stephano Feyerkewy electo Tininiensis, Georgio Sywkowytth Segniensis et administratore Modrusiensis ecclesiarum episcopis ecclesias Dei feliciter gubernantibus; Colocensi et Bachiensi sedibus canonice unitis archiepiscopali, Agriensi, Jauriensi, Boznensi item et Sirmiensi episcopalibus sedibus vacantibus. Item spectabilibus et magnificis, comite Nicolao de Bathor, judice curiae nostrae, praefato Georgio Draskowyth et Francisco Zlwny de 21
Ezt adományozzuk és újból engedélyezzük jelen levelünk ereje által. Mindezeket részükre adjuk, adományozzuk, őket megnemesítjük jelen kiváltságlevelünk alapján. Ennek emlékezetére és örökös megerősítéséül jelen oklevelünket magyar királyi titkos függőpecsétünkkel megerősítve az említett nagytúri Thury Ferencnek, örököseinek és mindkét nembeli utódainak kiadni és jóváhagyni rendeltük. Kelt hűséges hívünk, főtisztelendő Liszthy János, a veszprémi egyház választott püspöke és ugyane hely örökös ispánja, tanácsosunk és udvari alkancellárunk21 keze által, királyi várunkban Prágában, az Úr ezerötszázhetvenegyedik évében, június hónap tizenharmadik napján, [német-] római [birodalmi] uralkodásunk kilencedik, magyarországi és többi [országunkbéli] uralkodásunk nyolcadik, csehországi uralkodásunk huszonharmadik évében. Amikor főtisztelendő, Krisztusban atyák Verancsics Antal úr, az esztergomi főszékesegyház érseke, Draskovics György zágrábi, Bornemisza Pál erdélyi, Radeczy István választott váradi, Monoszlói János választott pécsi, az említett Liszthy János választott veszprémi püspök, ugyanaz a Bornemisza Pál nyitrai kormányzó, Újlaki János váci, Bornemisza Gergely választott csanádi, Fejérkőy János választott tinnini, Sivkovics György zenggi püspök és modrusi adminisztrátor, akik Isten egyházának püspöki egyházait boldogan kormányozzák; a kánonjogilag egyesült kalocsai és bácsi érseki, az egri, a győri, továbbá a boszniai és szerémi püspöki székek üresedésben vannak. Nemkülönben a tekintetes és nagyságos gróf Báthori Miklós országbíránk, a már
Királyi tanácsos és a magyar udvari kancellária alkancellárja
9
Frangepanibus, Segniae, Wegliae, Modrusiaeque comite, regnorum nostrorum Dalmatiae, Croatiae, et Sclavoniae banis, comite Georgio de Zrinio tavernicorum, Francisco de Tah agazonum, Balthasare de Batthyan dapiferorum, Joanne Petheo de Gersse cubiculariorum, Ladislao Banffy de Alsolyndwa janitorum nostrorum regalium magistris et Francisco Thwrzo de Betthlenfalwa curiae nostrae magistro, comite Ecchio a Salmis et Newbwrgh comite comitatus Posoniensis, caeterisque quam plurimis, regni nostri comitatus tenentibus et honores. Maximilianus m. p. Joannes Listhius m. p. episcopus Vesprimiensi
említett Draskovics György és Frangepán Zluny Ferenc Zengg, Veglia, Modrusia ispánja, dalmát-horvát-szlavón bánok, gróf Zrínyi György tárnokmester, Tahi Ferenc lovászmester, Batthyány Boldizsár étekfogómester, Gersei Petheő János kamarás, Alsólendvai Bánffy László királyi ajtónállómester és Bethlenfalvi Thurzó Ferenc udvarmester, Ecchio a Salmis és Neuburg gróf Pozsony vármegye ispánja és még sokan, akik királyságunk ispánságait és tisztségeit viselik.
Miksa s. k. Liszthy János s. k. veszprémi püspök
2006. július 5-7. között Kismaroson, a CISZTERCI NŐVÉREK BOLDOGASSZONY HÁZA Monostorában tartotta éves konferenciáját és tisztújító közgyűlését a MAGYARORSZÁGI EGYHÁZI LEVÉLTÁROSOK EGYESÜLETE (MELTE). A közgyűlés a következő — 4 éves — ciklusra az egyesület elnökévé DR. JANKA GYÖRGYÖT; titkárává DR. SZABADI ISTVÁNT, gazdasági ügyintézővé DR. LAKATOS ANDORT, választotta. A MELTE intézőbizottságának tagjai lettek: DR. KERTÉSZ BOTOND, NAGY TÜNDE, MOLNÁR B. LEHEL, MÓZESSY GERGELY. A konferencia egyrészt a levéltárfenntartás finanszírozásának aktuális problémáit, másrészt a határon túli gyülekezeti levéltárak iratmentési munkálatainak eredményeit tekintette át. Az egyesület tagjai kirándulást tettek Vácra, megtekintve a püspöki és a városi levéltári intézményeket.
10
LICHTNECKERT ANDRÁS
AZ ALSÓÖRSI TÖRÖK HÁZ ÉS A TÖRÖK BÍRÓSÁG A MÓROCZA CSALÁD IRATAIBAN A hódoltságban élő lakossággal és a törökkel való kapcsolatoknak többféle formája létezett a 16–17. században. A kevés levéltári adat élénk kereskedelmi kapcsolatokat mutat és arról is tudósít, hogy a református egyháznak kiterjedt kapcsolatai voltak a hódoltságban élőkkel. Soós Imrétől tudjuk, hogy Heves és Külső-Szolnok vármegye közigazgatásában hódolt szolgabírák és esküdtek működtek.1 „A magyar állam az első török területfoglalásra eddig úgy reagált, hogy a hódolt falvakat a fél állami adó alól felmentette, ezektől az adóbehajtást ellátó helyi közhatalmi szerv, a nemesi vármegye az állami kapuadónak — dikának — csak felét szedte, tekintettel arra, hogy a hódolt falvak népét a török hatalom is súlyos adók fizetésére kötelezi. Hasonlóan mérsékelték magyar részről a hódoltságban élők katonaállítási terheit, egyes uradalmak a földesúri szolgáltatásokat is. Az 1547. évi békeszerződés szövege világosan kimondja, hogy a hódolt területen levő tímárok, vagyis török szpáhiknak kiosztott falvak a magyar királynak továbbra is adóznak. …A kétféle adózásnak ezt a rendszerét állandósította az 1606. évi zsitvatoroki békeegyezmény 17. pontja, előírván, hogy a törökök a falvakba ezután ne járjanak ki adót szedni, hanem ezt a falubírák szedjék be, s ha elmulasztanák, akkor először a magyar végvár kapitányának, vagy a magyar földesúrnak kell írni, s ha ez a sürgetés is eredménytelen marad, a török végváriak csak akkor menjenek ki a hódolt falu nyakára, katonai karhatalommal történő adóvégrehajtásra. Hasonló legyen az eljárás a magyar részre járó adók behajtásában is.”2 A török részére való adófizetés során személyes kapcsolat is kialakult a török földesúr és falubeli embere között. A török részére való adóztatásról sok esetben a 18. század közepén felvett tanúkihallgatási jegyzőkönyvekben szólnak. 1753. június 23-án egy tanúkihallgatáson a 77 esztendős arácsi Kovács Gergely Füred, Arács és más helységek pusztulásáról elmondta, hogy a megmaradt lakott helységek a töröknek adóztak, sőt saját szemével látta a falvak török földesurait, a szpáhikat is: „és amel helsigek éppen el nem pusztultak, hogy a’ pogán töröknek adót attak, jól tudgya. És szemeivel láttot nímel helségbéli Iszpaiátot is.”3 Az arácsi és füredi reformátusok ügyében 1755-ben tartott tanúkihallgatáson az egyik felsőörsi tanú elmondta, hogy édesattyát mint felsőörsi lakost — a nagy adót nem fizethetvén a falu — rabul Fejérvárra vitette a török, s míglen az adót bevitték a helységbéliek, négy hónapig fogva tartotta. Egy másik felsőörsi tanú elmondta, hogy „Fejér vári törökök és tatárok Balaton mellékire kijárván, jobb attya azokhoz tartozandó hívségre megh eskütt lévén, szállást nála tartottak.”4 A törökkel való kapcsolattartásra egészen más, nagyon eredeti és találékony módot talált a Veszprém megyei Egyházasgörzsöny és a történeti Zala megyéhez tartozó Alsóörs lakossága. A kizárólag egytelkes nemesek lakta Veszprém megyei Felsőgörzsönynek (Egihazas Nemes Görzön) 1670-ben volt nemesi bírája, aki a közösség akaratából 1 2 3 4
SOÓS IMRE: A hódolt szolgabíró és hódolt esküdt Heves megyében a XVII. században. Archívum 2. 22–30. Uo. (Magyar Törvénytár II. 995.) Zala Megyei Levéltár. Zala Vármegye Nemesi Közgyűlésének iratai. Inquisitiones. Fasc. 44. Nr. 205. Magyar Országos Levéltár. Magyar Helytartótanács Levéltára. Acta religionaria. Q 91.
11
bíráskodott: „közönseges akaratbul az falu falussi hűtvős biraiat varmegye esküttyevel együt” kiküldték egy ügyben.5 A falu hites bíráján kívül azonban még egy bíró volt a faluban, akit török bírónak neveztek. Az 1665. évi perben a tanút arról kérdezték, hogy a falu 1664. évi Szent Márton-nap tájban szokásos török adójáról a felperes számot vetett-e a faluval, adós maradte valamivel. Az alperes első tanúja Tot Mihály acsádi nemes azt válaszolta, hogy jelen volt, amikor a felperes kitöltötte török bíróságának esztendejét, s a falu számot vetett vele és 20 forint adósságban maradt.6 A török bíróságot tehát ugyanúgy egy évig viselték, mint a magyar bíróságot. A török bíró feladata, amint a perből kiderül, a török adójának a beszedése és nyilván a török részére való átadása volt. A Balaton-felvidéki Alsóörsön is kettős adóztatás volt. A korábbi kilenced és tized helyett két tizedet szedtek: magyar tizedet és török tizedet. A veszprémi káptalan a Balaton-felvidéki birtokain élő jobbágyai számára az 1554-ben megkötött bérleti szerződésben biztosította azt a lehetőséget, hogy — miután a bérlő Pallavicini Sforza a tizednek, kilencednek és a cenzusnak csak a felét szedhette be —, az adó másik felét a jobbágyok életüknek a töröktől való megvédésére használhatják fel.7 Ennek következtében a kilenced eltűnt a magyar részre szedett adók közül, ellenben megmaradt a teljes tized, ahogyan egy iratban fogalmaztak: „Summa ez hegyekben dézsma és hol hegyvám van, mert a kilencedet letették, összesen 751 cseber vagy akó bor.” 8 Egy 1632. évi tanúkihallgatás szerint a törökök terménytizedet kaptak Lovasról és Alsóörsről. Egy szántóföld birtoklása körüli vitában Prépost Gergely alsóörsi nemesember azt vallotta, hogy „mikor másnak atták szántani is, eő magok Morocza Imre és Vitay István vették el igasságát, seőt mégh az teőreők tizedgiet is ide Also Eőrsheőz vették, nem Lovashoz annak az Szabad Lak nevű feőldnek.” A hetedik tanú, alsóörsi Kis György, aki Botka Ferenc jobbágya volt, más oldalról világította meg az ügyet, amikor azt vallotta, hogy: „Én bírtam és éltem az feödet, Morocza Imrétűl kértem megh, az igasságát is magátul munkámért megh kértem, s megh engette; mindeltigh ide Alsó Eőrsheőz vették, magiar földre pedigh szabad uraságában, ugymint nemes feöldeket mind az két fél bírták ide Also Eőrsheőz.”9 5
6
7
8
9
ILA BÁLINT–KOVACSICS JÓZSEF: Veszprém megye helytörténeti lexikona. Budapest, 1964. 185. Továbbá: Veszprém Megyei Levéltár (VeML) Veszprém Vármegye közgyűlési jegyzőkönyvei 1. 166. A bejegyzés kelte: 1670. január 23. ILA BÁLINT–KOVACSICS JÓZSEF, 185. VeML Veszprém Vármegye Törvényszékének iratai. Polgári perek. XI. 26. „Tudgia e az tanú, hogy az A. eő elotok vetet volna szamat az faluval és semmivel adossa nem maradot volna, sem a’ szam vevők adossa nem tetek volna, az querelában specificalt Szent Marton nap tayban az 1664. esztendőbeliben az falu tőrők adoia veget.” Az alperes első tanúja: „Michael Tot nobilis in possessione Aczad degens annorum circiter 55 juratus et examinatus fassus est. Tudgia nilvan ezen fatens es jelen volt, a midőn az A. ki tőltőtő török birosaganak esztendeiet, hogi az falu szamat vett tűle es husz forentel tettek adossa.” LICHTNECKERT ANDRÁS: Csopak a tihanyi és a veszprémi vár bérletében. In: Csopak története. Szerk. LICHTNECKERT ANDRÁS. Veszprém, 1997. 160. ERDÉLYI GYULA: Veszprém város története a török idők alatt. Veszprém, 1913. 57–58. A Balaton-felvidéki káptalani birtokokon fekvő szőlőhegyeken a 18. században a szőlőbirtokosok egyetlen tizeddel adóztak, s ez a helyzet megmaradt egészen a szőlődézsma megváltásáig. A 18. században a káptalan nem kevés pereskedést folytatott azért, hogy az egyetlen tized mellé visszaállítsa a kilenceddel való adóztatást is, de eredményt nem ért el. A Mária Terézia által elrendelt úrbérrendezés során a kilencedet bevezették, de csak a jobbágyok mezei terményeire nézve, így a török kori kettős adóztatás maradandó nyomot hagyott a Balatonfelvidéken a szőlők adóztatásában. VeML Mórocza család iratai. 1632. 77. LICHTNECKERT ANDRÁS: Török földesurak – török adóztatás. In: Alsóörs története. Szerk. LICHTNECKERT ANDRÁS. Veszprém, 1996. 85.
12
Alsóörsi oklevelek a 16. századból Alsóörsön van egy ház, amelyet a nép egyszerűen török háznak nevezett el. A 15–16. század fordulójáról való későgótikus kisnemesi lakóháznak, Magyarország legrégebbi épen maradt kisnemesi kúriájának ez a neve a nép szerint a ház turbánszerű kéményétől ered, a kéményzáródás hagyma alakú dísze azonban a barokk korból való. 10 A ház másik közismert neve: török adószedő háza, megőrizte a kettős adóztatás emlékét.11 Azt megfejteni, hogy ki is tulajdonképpen a török adószedő, csak az Alsó- és Felsőörsön birtokos Mórocza-család levéltárából lehetett.12 A család levéltárában fennmaradtak a falusi bírák kiadványai is, amelyek a falusi írásbeliség értékes termékei, s azért keletkeztek, mert a török elpusztította a magyar hivatali írásbeliségnek azokat a központjait és intézményeit, amelyekben a török előtti időkben a Balaton-felvidéki lakosság hivatalos ügyeit, elsősorban a szőlőkkel kapcsolatos jogügyleteit intézték. Írást igénylő ügyeinek intézése során az alsóörsi nemes vagy jobbágy 1543 óta nem fordulhatott többé a fehérvári káptalanhoz vagy a fehérvári keresztesek (ispotályosok) konventjéhez. A Mórocza-család levéltárában 1542-ben kelt a legutolsó irat, amelyet Székesfehérváron a keresztesek konventje állított ki.13 1552 után a veszprémi káptalant sem kereshette fel többé, hogy a birtokaira vonatkozó jogügyleteit írásba foglaltassa, jogbiztosító iratainak biztonságáról gondoskodjon. Ezután a kapornaki konventhez, majd a vasvári káptalanhoz fordulhatott. A veszprémi káptalan és a tihanyi konvent helyére lépő várkapitányok oklevélkiadó tevékenységet folytattak. Takaró Mihály várkapitány 1557-ben Tihany várában a tihanyi konvent helynökeként (locumtenens conventus loci) állított ki oklevelet az alsóörsi Mórocza família részére egy szőlőadásvételről.14 A végvári tisztikar tagjai és a végvárakban működő seregtörvényszékek, különösen a seregtörvényszékek jegyzői fontos szerepet kaptak a polgári lakosság ügyeinek az intézésében.15 Ugyanakkor megjelentek a falusi bírák által kiadott, ezért különösen nagy értéket képviselő 16–17. századi alsóörsi oklevelek is. A falu önkormányzata a helyben való írásbeli ügyintézés iránt támadt igényeket elégítette ki. Alsóörs falu bírája a maga és a többi alsóörsi polgár nevében állított ki oklevelet 1557-ben. Polgárok (cives) alatt ebben az időben a falu telkes jobbágyait értették. A többi oklevelet a falu bírája az alsóörsi polgárok és nemesek nevében állította ki, ami fontos előzmény az alsóörsi önkormányzat történetében, mivel a jobbágyoknak és a nemeseknek Alsóörsön a török kiűzése után közös önkormányzata, törvénybírája, tanácsa volt.16 Amikor a falu bírái okleveleket állítottak ki, nem feledkeztek meg arról, hogy a falu mindenkori földesurának — 1554-től a tihanyi, 1568-tól a veszprémi vár kapitányának 10
11 12 13 14 15
16
ENTZ GÉZA: Az alsóörsi gótikus ház. Veszprém, 1962. RAINER PÁL: Középkor. In: Alsóörs története, 55. és irodalom a 79–80. jegyzetben. KOVACSICS JÓZSEF–ILA BÁLINT: Veszprém megye helytörténeti lexikona. II. Budapest, 1988. 97. A családi levéltár feldolgozása a községtörténeti monográfia elkészítése során történt meg. VeML Mórocza család iratai. 1542. 26. VeML Mórocza család iratai. 1557. 32. VeML Mórocza család iratai. 1590. 56, 57. és 1609. 61. Több adattal szolgál: LICHTNECKERT ANDRÁS: Szárberény szőlőművelése és szőlőhegyi önkormányzata a középkortól a XVIII. század közepéig. In: Balatonalmádi és Vörösberény története. Szerk. KREDICS LÁSZLÓ ÉS LICHTNECKERT ANDRÁS. Balatonalmádi, 1995. 204–220. LICHTNECKERT ANDRÁS: A falu önkormányzata. In: Alsóörs története, 219–269.
13
— a nevében jártak el, akiknek számadással tartoztak minden tettükért. Így a falu bírája 1557-ben és 1563-ban a tihanyi kapitányra, 1569-ben és 1572-ben a veszprémi kapitányra hivatkozott, akiknek a megbízásából kiállította az okleveleket az alsóörsiek és a külső birtokosok részére.17 Ugyanakkor a család levéltárában olyan oklevelek is fennmaradtak, amelyekben az oklevelet kiállító és a magyar vár kapitányára hivatkozó alsóörsi bírón kívül még egyet találunk, aki a török földesúrra vagy egyszerűen a törökre hivatkozott. Az alsóörsi bírák közreműködésével kiállított oklevelek közül hat oklevelet kell kiemelni, melyek közül kettőben olvasható, egy harmadik alapján pedig feltételezhető, hogy Alsóörsön kettős — magyar és török — bíróság működött.18
A török bíróság Egyházasgörzsönyben és Alsóörsön 1557-ben egy Ferenc nevű alsóörsi bíró Takaró Mihály tihanyi várkapitánynak és Kálmán Péter bíró egy „delii Rama” nevezetű szpáhinak a megbízásából (Nos Franciscus judex ad racionem domini Michaelis Takaro capitanei Regie Maiestatis in castro Tyhan et Petrus Kalman idem judex ad racionem ispaije delii Rama ceterique cives in possessione Also ewrs…) együtt adtak ki oklevelet néhai László János leánya, Zsófia által Mórocza Mihály és Máté részére eladott puszta nemesi telekről. Az adásvételt 17 helybeli és vidéki ember előtt kötötték meg és foglalták írásba.19 1572-ben Domján Márton bíró Thúry Márton veszprémi kapitány és Prépost Albert nemesember a török megbízásából (Nos Martinus Damyan judex ad racionem Martini Twry capitanei castri Wesprimiensis et nobilis Albertus Praepost judex ad racionem twrca ceterique cives et nobiles in possessione Alsoewrs…) adtak ki oklevelet a helységben (in loco helsegh), amelyben írásba foglalták a Tóth Mihály által Mórocza Gergelynek eladott szőlőt. A tanúk hosszú névsora 26 személyből áll.20 Fenti oklevelek alapján olyan esetben is a kettős bíróságot kell feltételeznünk, amikor nem nevezték meg az oklevelet kiállító személyek a tisztségüket, de a falu nevében jártak el, s ketten adták ki az oklevelet. Ilyen a Mórocza Sándor váltságdíja ügyében keletkezett 1590. évi oklevél, amelyet Nyárádi Mátyás és Prépost István adott ki. Ez utóbbi oklevélben a tanúk: Tharnóczy Farkas vicekapitány, Nagy János lovashadnagy, Nagy Imre vajda, Mihály ispán, Bornemissza Ádám, Zlakentyt Farkas, Thengerdi Lu-kács, Nagy Gáspár, Petendi András, Tóthy Orbán, Egyed Máté; az utóbbi kettő bizonyosan alsóörsi nemesember.21 Az alsóörsi kettős bíróságra a kiadványok bevezető sorain kívül más forrásaink is vannak. A nép igen egyszerűen magyar bírónak és török bírónak nevezte őket. 1643-ban Mórocza Imre szőlőt vásárolt az alsóörsi hegyen, s a vételárat több részletben fizette ki, a harmadik részletet: „négy gretzi tallért, ugy mint hat forint negyven penzt Formadi István házánál illy szemelyek előtt, ugy mint Praepost Mihali nemes személy, Formadi Istvan, Farkas Istvan, akkorbeli alsoőrsi magyar bírája Iczes Marton előtt, Domjan Mihály és Vince Geőrgy előtt.”22 A másik példa jóval későbbi, 1728-ból való, amikor egy szőlő ügyében végzett tanúkihallgatás során Rózsás János vörösberényi 58 éves tanú így 17 18 19 20 21 22
LICHTNECKERT ANDRÁS: Magyar bíró – török bíró. In: Alsóörs története, 88. Uo. 88–90. VeML Mórocza család iratai. 1557. 30. VeML Mórocza család iratai. 1572. 9. VeML Mórocza család iratai. 1590. 57. VeML Mórocza család iratai. 1643. 94.
14
vallott: „Tudgia nyilván, hogi mikor Morocza Ferencz török bíró volt, a falu adossá tette bizonyos summa pénzzel”, és akkor kamatra kölcsönt vett fel András kovácstól. Mivel Mórocza Ferenc 1673. és 1675. évi, András kovács 1675. évi adásvételi szerződésekből ismert személy Alsóörsön, a tanúvallomás azt bizonyítja, hogy a török bíró Alsóörsön egészen a török kor végéig működött.23 S azt is, hogy a 17. század második felében a török adója már nem terményadó, hanem pénzadó. Ugyanerről ír Soós Imre is: „Sommásan adóztatnak, vagyis a falu elöljáróit olyan alkura kényszerítik, mely szerint a török császárnak és földesúrnak fizetendő pénzadót egy állandó, meghatározott összegban kapják meg, nem pedig az örökösen változó portaszám szerint.”24 A bírákról annyit tudunk, hogy a magyar részre való adóért felelő bíró mindig jobbágyember, ezzel szemben a török megbízásából eljáró Prépost Albert, Prépost István és Mórocza Ferenc nemesemberek voltak. A török bíróságot a falu legtekintélyesebb nemesi családjainak tagjai is viselték. Az adózó nép egyszerűen gondolkodott a kettős adóztatás rendszeréről. Így például a magyar földesúrnak adott terményadót magyar tizednek, a török földesúrnak adottat török tizednek nevezték. Alsóörsnek volt magyar bírája és török bírája. Az emberek megtanultak magyar és török részre gondolkodni és cselekedni. Az arácsi Darabos György a lovasi felső malom felének megvételekor az eladó Dömötör Györggyel az adásvétel szövegébe foglaltatta: „Ugy attam penig az meg nevezet malomnak felit vallas tetelemmel… megmasolhatatlanképpen, hogi mint sayat nemes örökét magiar felől ugy bírhassa, mivel mi az uraknak soha semmit sem attuk rola.”25 A török bíró feladata Alsóörsön és Egyházasnemesgörzsönyben is a töröknek járó adó beszedése, befizetése volt. E mellett nyilván a falu képviselete a török földesúr és a török közigazgatás előtt is rá hárult. A török bíróval és az általa beszedett és a töröknek átadott adóval van kapcsolatban a „török adószedő háza” elnevezés is Alsóörsön. A házat nemesi kúriaként határozták meg, s az ismert török bírók egy kivételével nemesek voltak. A ház tulajdonosa a török-kor végén a Prépost család, akik a 16. század eleje óta éltek a faluban, és a négy ismert török bíró közül kettő közülük való volt. 26 Ezt az is bizonyítja, hogy egy 17. század második felében keletkezett összeírás szerint Alsóörsön a címerleveles (armalista) nemesek házain kívül egyetlen nemesi kúria volt, amelyben a Prépost család lakott. Alsóörsön több török bíró volt, ezért igazából több „török adószedő háza” is volt.27 A Balaton-felvidék helytörténete mellett a magyar történetírás számára is fontos, hogy a török bíró „intézményének” a létét Alsóörsön és Felsőgörzsönyben ki lehetett mutatni. Ritkán lehet ugyanis olyan hivatal nyomára bukkanni, mint amilyen a török bíróé volt. Elsősorban azért, mert a török bíró tisztségét leginkább olyan oklevelekben tüntették fel, amelyeket a falu önkormányzata állított ki, azonkívül az oklevelek kiállításánál a tanúk is helybeli vagy környékbeli lakosok voltak. Az sem lehet puszta véletlen, hogy ezek az alsóörsi oklevelek a faluban lakó Mórocza családnak a levéltárában maradtak fenn, 23 24 25
26
27
VeML Mórocza család iratai. 1728. 132. SOÓS IMRE, 17. VeML Mórocza család iratai. 1637. 92. LICHTNECKERT ANDRÁS: A török adója. In: Balatonfüred és Balatonarács története. Szerk. LICHTNECKERT ANDRÁS. Veszprém, 1999. 188. A ház birtoklástörténetét csak a közelmúltben sikerült a 20. századból visszavezetni a 17. századba: LICHTNECKERT ANDRÁS: Az alsóörsi török ház, a török bíróság és a Prépost család. Veszprém, 2006. LICHTNECKERT ANDRÁS: Magyar bíró – török bíró. In: Alsóörs története, 91–92.
15
hiszen — mint láttuk — több oklevél is bizonyítja, hogy a család tagjai közül török bíró(k) kerültek ki.28 Ma már nem deríthető ki, hogy az alsóörsi török bíró tisztsége pusztán a török földesúr parancsának köszönhette-e a létét, vagy a kettős adóztatás gyakorlatához alkalmazkodva, roppant találékony és eredeti módon maguk a falubeliek kezdeményezték a török bíró megválasztását — tehermentesítve ezáltal a falu magyar önkormányzatát a török ügyekkel való foglalkozástól. A török bíró tisztsége a három részre szakadt országban a két hatalom felé való alkalmazkodást jelentette. Sőt, az alkalmazkodáshoz képest valamivel többről, egyfajta hosszú távú szemléletről is beszélhetünk, ha figyelembe vesszük azt, hogy az alsóörsiek az örökbevallásoknál szükségét érezték annak, hogy a török bíró is az oklevélkiadók között szerepeljen. Ezért szinte bizonyos, hogy a török jelenlétét nem tekintették gyorsan elmúló epizódnak a Balaton vidékén.29
2006. szeptember 2-án, Debrecenben emlékezett meg a MAGYARORSZÁGI EGYHÁZI LEVÉLTÁROSOK EGYESÜLETE (MELTE) vezetősége és az egyesületet alapító öt felekezet képviselője DR. KORMOS LÁSZLÓ halálának 10. évfordulójáról. A bensőséges hangulatú ünnepség keretében DR. SZEBENI OLIVÉR baptista lelkész mondott imát, az életutat DR. SZABADI ISTVÁN ismertette, majd a résztvevők megkoszorúzták KORMOS LÁSZLÓ sírját.
28 29
Alsóörs története, 116–120, 207–219. LICHTNECKERT ANDRÁS: Magyar bíró – török bíró. In: Alsóörs története, 92.
16
HENZSEL ÁGOTA
A NAGYECSEDI VÁROSKÖNYV 2006 nyarán, több évtizedig tartó lappangás után került Nagyecsed város tulajdonába és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár őrizetébe a település 17–19. századi jegyzőkönyve, a nagyecsedi városkönyv.1 Az értékes történeti forrást egykor Berey József református lelkész használta fel helytörténeti munkái megírásakor, a 20. század elején. Neki még rendelkezésére álltak a községi és egyházi levéltár iratai is, de Nagyecsed történetéről szóló könyve előszavában, 1930 januárjában már arról írt, hogy „a forradalmi s kommunista idők alatt a község levéltára szétszóródott, eredeti, becses okmányai eltűntek.”2 Hajdan, a 17. században a város ládájában tartották az iratokat. A városkönyvnek egy 1684-es bejegyzése szerint a prédikátor fizetéséről szóló megegyezés lapjait „egy csomóban kötvén, két pecsétekkel megerősítvén a város ládájába tettük, honnét különben ki ne vehessék s fel ne bonthassák a katonaság, a város és a prédikátorok egyezések nélkül.”3 Ennek a ládának lehetett a „lakója” a szóban forgó városkönyv is, a hátoldalán ugyanis vörös viaszpecsét töredékei látszanak. A 16x22 cm fedélméretű, 5 cm vastag kötet 448 (utólag) számozott oldalt tartalmaz. „Ez a jegyzőkönyv negyed íves, finom bőrkötésű. Eredetileg valamely külföldön tanult magyar theologusé lehetett, mert latin theologiai értekezések írattak belé, melyeket kivágtak, s a megmaradt tiszta lapokra írogattak. A régi latin írás átitatódott némely tiszta lapra s ma is leolvasható.”4 A könyv első tulajdonosáról szóló feltevést valószínűsíti, hogy a bőrkötésű fedőlapok és az eredetileg üres papírlapok közé zenével kapcsolatos, latin nyelvű nyomtatott kiadvány néhány lapját kötötték. Ezek egyikén a mű kiadásának helyeként Wittenberg szerepel, év megjelölése nélkül. A református prédikátorok két kiváló képviselője, Hodászi Lukács és Monai János is tanult Wittenbergben, majd a 16–17. század fordulóján, Báthori István országbíró idejében szolgáltak Ecseden.5 A teológus feljegyzései nem folyamatosan íródtak, hanem — a lap tetején néhol megmaradt címek alapján 6 — témák szerint elkülönítve, több helyen kerültek a könyvbe. Nem tudni, hogy a teleírt lapokat ki és mikor távolította el, de tény, hogy a 17. század közepén Ecsed mezőváros tanácsa kezdte használni a könyvet, majd kétszáz éven át ebbe íratta bejegyzéseit. A magyarországi városi írásbeliség kezdeteire a jogbiztosító iratok, kiváltságlevelek megőrzése és a fontosabb események szórványos feljegyzése volt jellemző. Eleinte csak egy könyv szolgált erre a célra, a városkönyv. Ez később tanácsülési jegyzőkönyvvé formálódott, egyéb feljegyzései pedig a városok belső rendjének differenciálódása nyomán
1 2 3
4 5 6
Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, V. 364. Nagyecsed nagyközség iratai 1655–1950. BEREY JÓZSEF: Nagyecsed nagyközség története. Mátészalka, 1937. 3. Bővített újrakiadása BEREY JÓZSEF: Nagyecsed története és néprajza. Folklór és etnográfia 44. Debrecen, 1988. 209. BEREY, 1937. 31. DANKÓ IMRE: Nagyecsed. Debrecen, 1994. 65. A városkönyv 323. oldalán, felül: „De aeterna Dei praedestinatione et electione”, a 363. oldalon: „De regno Christi themata”
17
külön könyvekben folytatódtak.7 Más bejegyzésekkel együtt a polgárjog elnyerésének tényét bizonyító tanácsi bejegyzéseket is a városkönyvbe vezették be, de idővel önálló polgárkönyvet nyitottak. Kassán ezek az adatok a 15. században már kiváltak a városkönyvből. Hasonló folyamat eredményei a külön vezetett számadáskönyvek vagy a bíráskodási jog gyakorlásához kötődő ítéletkönyvek, tárgyalási jegyzőkönyvek is.8 A magyarországi városok igazgatásában a 17. század közepén már alapvető fontosságú volt az írásbeliség. Rendszeresen vezettek tanácsülési jegyzőkönyveket, számadáskönyveket és szerteágazó levelezést folytattak. Jegyzőik megfelelő jogi és igazgatási ismeretekkel rendelkeztek. A városi igazgatásban a királyi városoknál már szakosodott igazgatási apparátus, a mezővárosoknál pedig az ekkor kiépülő igazgatási szervezet dolgozott.9 Az egyes városok fejlettsége és írásbelisége azonban jelentős eltéréseket mutatott. A királyi városok a 17. század közepén már több évszázados gyakorlatra tekinthettek viszsza, de a jelentősebb mezővárosok jegyzőkönyveinek kezdő dátuma, például Debrecené (1547)10 és Miskolcé (1569)11 is számottevően megelőzték Ecsedet (1655). Tokaj (1610)12 vagy Szatmár városa (1606)13 első fennmaradt jegyzőkönyveinek időpontja már közelebb esik az ecsediekéhez. Ecsed falu felemelkedését a Báthoriak által a 14. században épített vár alapozta meg. A település a család egyik birtokközpontja és az „ecsedi ág” lakóhelye lett. A várat a 15. század végén történt megerősítése és a környező láp áthatolhatatlansága miatt bevehetetlennek tartották. A hozzá kapcsolódó, kőfallal kerített, vízzel körülvett Ecsed falu — katonai szolgálat fejében — 1490-ben, a Báthoriaktól nyerte első kiváltságait. A lakosok fejenként egy váltóforintot fizettek évente földesuruknak. Ecsed fejlődését a Báthori Gábor erdélyi fejedelemtől 1608-ban kapott nagy szabadalomlevél tetőzte be, amely először nevezte a települést városnak. Lakói továbbra is csak a várhoz tartoztak katonai szolgálattal, harmincad- és vámmentességet élveztek, bizonyos feltételekkel elköltözhettek és örökíthették javaikat. Saját bírójuk ítélt fölöttük, akit az esküdtekkel együtt évente választottak. Fellebbezési fórumuk az ecsedi várkapitány lett.14 Ecsed fejlődését korlátozta a vásárok hiánya vagy jelentéktelensége és a hely szűkössége, nehezen megközelíthető volta. Az I. Rákóczi György idejében, 1648-ban készült urbárium szerint az itt élő 118 háznép (mintegy 500 lakos) fele a várban katonáskodott, a többi mesterember vagy zsellér volt. Templomáról, iskolájáról már ekkor említést tettek.15 7
8 9 10
11
12
13
14 15
PÁLFFY ILONA: Városi levéltáraink kezdetei. Levéltári Közlemények, 18-19. évf. (1940–1941) 356-357. Pálffy Ilona a városi könyv elnevezést használta. PÁLFFY, 1940–1941. 363. BÁCSKAI VERA: Városok Magyarországon az iparosodás előtt. Budapest, 2002. 80. Debrecen város magistratusának jegyzőkönyvei 1547. Összeállította, közzétette: BALOGH ISTVÁN. Debrecen, 1979. TÓTH PÉTER: A város igazgatása. In: Miskolc története II. 1526-tól 1702-ig. Főszerkesztő: Dobrossy István. Miskolc, 1998. 377. NÉMETH GÁBOR: Mezővárosi politika és autonómia Tokajban, 1526–1711. In: Tokaj várostörténeti tanulmányok I. Szerk.: BENCSIK JÁNOS – OROSZ ISTVÁN. Tokaj, 1995. 123. Szatmár-Németi sz. kir. város. In: Magyarország vármegyéi és városai. Szerkesztette: BOROVSZKY SAMU. Budapest, é.n. 198. DANKÓ, 1994. 56–59. Uo. 87–89.
18
A nagyecsedi városkönyv legkorábbi bejegyzése 1655-ből való, amikor II. Rákóczi György erdélyi fejedelem volt Ecsed ura. A Bátorban tartott Szent Erzsébet napi sokadalomban egy Ecsed város privilégiumát sértő és tiltakozását kiváltó cselekedet történt, mert „néminemű dolgon meg indulván a tiszttartó, úgymint Varga Boldizsár ... Brassai Szűcs György uramat megfogatta.”16 Szűcs György ecsedi lakos volt, később bíróságot is viselt. A városkönyv valójában egy 1658. január 25-i bejegyzéssel kezdődik, Asztalos János főbíróságának idején, amikor 12 esküdt nevének felsorolása után összeírták a település férfi lakosságát, mintegy 180 embert.17 Összefüggésben lehetett ez II. Rákóczi György politikájával, akit előző évi lemondatását követően 1658. január 14-én másodszor választott fejedelemmé az erdélyi országgyűlés. 1657-es sikertelen lengyelországi hadjárata után ide, Ecsedre tért „haza” családjához és ezekben az években gyakran tartózkodott itt. Feltételezhető, hogy az ecsediek 1658-ban és később, 1660-ban is harcoltak a seregében. II. Rákóczi György bukása kedvezőtlen hatással volt a város fejlődésére. A buzgó református vallású közösség megszenvedte Báthori Zsófia fejedelemasszony rekatolizációját, majd a Wesselényi–féle mozgalom után kényszerűségből Ecsed várába engedett császári katonaság kihágásait. Utoljára II. Rákóczi Ferenc mellett fogtak fegyvert az ecsediek, de akkor mintha az egész város hadra kelt volna. 1704-től 1710-ig nem is bírót, hanem hadnagyot választottak maguknak.18 1711-ben azután le kellett rombolni Ecsed várát és a város falait is. Ezzel lehetőség nyílt ugyan a zsúfolt település terjeszkedésére, de le is zárult történetében egy korszak; a katonai szolgálatért kapott kiváltságok időszaka. A város megrendülését és bizonytalanságát a városkönyv hallgatása is jelzi: az 1712-ben főbírónak választott Debreceni Szabó János hivatalba lépése után 1727-ig kell várni a következő bejegyzésre, ami Nagyúti János bíróságra kerüléséről tudósít. A szatmári békét követő évtizedeket a kiváltságai megőrzéséért folytatott küzdelem időszakának lehet tekinteni Nagyecsed életében. A település előbb a Bánffy család zálogbirtoka lett, majd 1776-ban a Károlyi család szerezte meg vétel útján. A jobbágysorba taszításnak Ecsed lakói ellenállnak, perre mentek, ami száz évig tartó úrbéri pert eredményezett sok lemondással, küzdelemmel, a közösség megmaradásáért hozott áldozattal. Sokan elhagyták a települést és máshol kerestek megélhetést. Az első magyarországi népszámlálás idején mindössze 690-en éltek itt.19 Erre a nehéz időszakra esik a nagyecsedi városkönyv bejegyzéseinek többsége. Az 1655ben indult feljegyzések nagyjából időrendben haladnak. Évente két-három bejegyzés született, amelyek között tipikus, ismétlődő formulák és egyedi, alkalmi bejegyzések egyaránt találhatók. A bejegyzések sorát olykor üres oldalak, még gyakrabban korábbi időpontból származó bejegyzések szakítják meg. Ezeket az időrendből kilógó bejegyzéseket leginkább a 17. század második felében, bíráskodással kapcsolatos ügyekben tették, amelyeket, úgy tűnik, kezdetben elkülönítetten akartak vezetni. Az időrendben haladó bejegyzések sora 1839-ben ért a könyv végére, ahol néhány oldalt az előbb említett, 16 17 18 19
Nagyecsedi városkönyv, 259. Uo. 1-7. Uo. 30-35. Az első magyarországi népszámlálás (1784–1787). Szerk.: DANYI DEZSŐ és DÁVID ZOLTÁN. Budapest, 1960. 164.
19
korábban keletkezett beírások már elfoglaltak. Ezért az 1840-es évek bejegyzéseinek már nem maradt hely máshol, mint az időközben kimaradt, félig üres oldalakon. Ezek a körülmények egy elég kusza, nehezen kibogozható „egyveleggé” teszik a városkönyvet. Előfordulnak lehúzott, érvénytelenített sorok is, például amikor adósság kiegyenlítéséről van szó. Néhány rajz, apró ábra, tollpróba színesíti a kötetet, amelynek kötése sérült, erősen kopott, lapszélei a sok használattól szennyezettek. A városkönyv fontos bejegyzései szólnak a bíró és esküdtek megválasztásáról. Az eseményt gyakran az előző évi bíró számadásának az új bíró és a tanács jelenlétében történt elfogadásaként írták le. Ezt a gyűlést általában az év elején tartották, de voltak novemberi bíróválasztások is. Ekkor, vagy egy másik alkalommal a többi tisztviselő, a porciószedő, az egyházfi és a malombíró is elszámolt az általa kezelt pénzzel. A bíróságra választottak több évig is megtarthatták tisztségüket, vagy néhány év kihagyás után ismét viselhették azt. Az esküdtek választásáról és számukról nincsenek pontos adataink. A 18. századi feljegyzésekben általában csak 4–5 nevet jegyeztek fel, a 19. század első felében 10 esküdt és két kisbíró választása a jellemző. Az írásbeli teendők végzésére először talán a tanítót vették igénybe. 1728-ban Ónodi András diákról történt említés, a jegyzőt 1742-től nevezték meg. A város nemesi jogállású lakosai 1782-től hadnagyot választottak maguknak, akinek nevét többször feljegyezték. A városkönyv egy tipikus, mindvégig alkalmazott formulája az új polgárok felvételéről szól: „hitit a város igazságára letette hozzá való saláriumával együtt”. Nemcsak beköltözők, hanem a felnőttkort elért helyi lakosok is felesküdtek, ezzel váltak a közösség tagjává. Ifjú Némedi Jánost például csak az apja bírósága idején, 24 éves korában iktatták a polgárok közé.20 Az ecsedi tanácsnak, a város minden ügyben illetékes vezető testületének, a működése a szűkszavú bejegyzések miatt kevéssé rajzolódhat ki előttünk. Egy tanácsi rendelet a „Táblás” környékén levő égerest tilalmas hellyé tette, ahonnan sem nyers, sem száraz fát, még vesszőt sem lehetett elvinni. A szokott rend szerint kerülőket állítottak, a tilalomrontókat 5 forint büntetéssel fenyegették.21 Máskor a „boszorkányi tudományok” ellen kellett fellépni, amelyeknek „az oktalan nép közt még áldoznak ... az ecsedi vár körül.” A közönséges gyűlésben felolvasott határozat szerint, ha nemes ember költ ilyen hírt, 12 forintot fizet, ha paraszt, 12 pálca lesz a büntetése. 22 Egy 1687-es bejegyzés szerint „A pályi Barta uram háza pusztán maradván, a commendáns ő nagysága akaratjából Hideg Pál és Oláh Péter uramék bele szállván, megböcsültették a böcsületes tanáccsal. Megböcsülvén 9 forintig az teleken kívül ami épület volt a fundamentumon.”23 A tanács bíráskodási tevékenységét néhány, többnyire a 17. század végén született bejegyzés reprezentálja. Leggyakrabban tiltakozásokra került sor a tanács előtt, de születtek ítéletek adósság, becsületsértés, káromkodás ügyében is. 1675-ben Demeter János hagyatéka miatt protestáltak az atyafiak, hogy az árvák anyja el ne idegenítse.24 1693-ban Tót Mária tiltakozott, mert a Bolyákinénál hagyott lá20 21 22 23 24
Nagyecsedi városkönyv, 71. 1845. Uo. 354. 1816. Uo. 318. 1807. Uo. 151. 1687. Pályi Ópályi falu, a commendáns az ecsedi vár katonai vezetője. Uo. 263.
20
dájából elveszett 2 aranya.25 Amikor két asszony, Tarcsa Mihályné és Angyal Mihályné mocskos szavakkal illette egymást, kötelezvényt kellett adniuk, hogy 12 forint terhe alatt többé nem tesznek ilyet.26 Mester István vejei, Szőgyényi Mózes és Tartsa András között úgy ítéltek, hogy a most bevetett föld termését Szőgyényi viheti el, azután pedig minden föld és kaszáló feleződjék meg közöttük.27 A tanács előtt történtek bevallások, hagyaték megosztások is. Ilyen Som Gergelyné ügye, aki kifizette a férje házából a Som Gergely lányait illető részt, így békében tovább lakhatott benne.28 A hagyatéki ügyek néha érdekes részleteket is felvillantanak. Bíró Mihály halála után az „Ötvös részen” maradt egy ház, az ecsedi határon irtásföldek, ezek egyike a „Halyagosban” és a kisecsedi lápon egy kaszáló. Az elhalt anyja, Bíró Istvánné adott az özvegynek, Borbé Borbálának 2 ökröt, amiket 145 vonás forintért adott el, 1 tehenet fiastól, 18 köböl életet, 1 fejszét, 1 kapát, 1 vasvillát, 1 szitát, 1 hordó ecetet és néhány cserépedényt.29 Nagyecsed nem bővelkedett szántóföldben, néha nézeteltérés is támadt a földosztáskor. Emiatt 1791-ben a főbírón, Szűcs Andráson „becstelenség” esett, Bíró István a város füle hallatára kiáltotta, hogy bosszút áll.30 A legelő sem volt elég, a csaholyi határban kellett bérelniük. Kaszálójuk azonban bőséges, a mindszenti oláhok szénabér fejében kaszálhattak a „bajoni szigeten.”31 A városi széna eladásából, a malom jövedelméből jutottak némi bevételhez. Máskor marhahús és bőr eladásából szereztek pénzt. Kereskedelem űzésére néhány adatból, amelyek például debreceni polgár ecsedi házvételéről vagy pénzügyletéről szólnak, lehet következtetni.32 A debreceni kapcsolatokat később nagykárolyi kötődések váltották fel. A tanács szoros kapcsolatban állt az ecsedi református egyházzal és iskolával, a 18. század végéig annak ügyeit is intézte az egyházfi, később a curátor segítségével.33 A városkönyvből tudjuk, hogy 1694-ben leégett a parókia és a templom is. 34 Újjáépítésük már a következő évben megkezdődött. Később, a 18. század második felében a templom felújítási, javítási munkáit lehet nyomon kísérni a bejegyzések segítségével. Kiderül, hogy a nagytemplom zsindelyezését Őri István Matolcson lakó ácsmester végezte 40 rénes forintért, a parókia Pávai András tiszteletes idejében épített házához pedig a panyolai erdőn vágták a fát.35 1739-ben a távoli Kassáról hoztak iskolamestert, ötven év múlva pedig a közeli Tyukodról.36 Az egyház iránt nagy volt az elkötelezettség a lakosság körében is. Nemcsak a város bevételeiből, hanem az egyszerű emberek adományiból is jutott egyházi célokra. Sok kegyes adomány érkezett a templom renoválása idején, vagy a harang készítésekor. Nyíregyházi György, aki többször viselt bíróságot és más tisztséget is, halála után hagyott az eklézsia számára 40 forintot. Özvegye, Sikesdy Éva is adott a maga jussából 2 rénes fo25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36
Uo. 266. Uo. 49. 1730. Uo. 328. Uo. 118. év nélkül. Uo. 282-283. 1791. Uo. 71. Uo. 355. 1819 és 276. 1790. Uo. 83. 1694. és 258. 1682. DANKÓ, 1994. 64-69. Nagyecsedi városkönyv, 249. Uo. 273. 1789. és 182. 1777. Uo. 84. és 218. 1785.
21
rintot.37 Fejér István uram két kas méhet adományozott, Tarcsa András egy énekes könyvet vett a református egyház számára.38 A város vezetésének energiáit az úrbéri per kötötte le. A pert Nagyecsed részéről a városi magisztrátus szervezte és irányította, bár hivatalosan nem vett részt benne. A városkönyvbe 1798-ban bejegyezték, hogy a főbíró „Bécsben lévén” a számadás nélküle, a lajstromok alapján történik.39 Később hírt adtak a városnak a királyhoz intézett folyamodásáról.40 Megemlékeztek az 1808-as, egy ember életét kioltó karhatalmi fellépésről.41 Nagyecseden és a nagyecsedi városkönyvben mintha megállt volna az idő. Nem teremtődött meg a feltétele annak, hogy az elveszített védelmi funkció helyébe valami más, a fejlődést elősegítő tevékenység lépjen. Ez az állapot szükségszerűen vezetett a városi funkciók és a városi státus elvesztéséhez. A 19. századi bejegyzéseken sem érezni változást, változtatási igényt, inkább görcsös kapaszkodást letűnt idők formuláihoz, emlékeihez. A bejegyzések 1846-ig haladnak, a legutolsó 1855-ben íródott. A „száz éves per,” vagyis az úrbéri „küzdelem” 1877-ben a Károlyiak által Nagyecsed számára tett engedményekkel, megegyezéssel zárult, és ezzel út nyílt a település fejlődéséhez. Ez a lehetőség azonban már nem városi, hanem nagyközségi (1876) státusban találta Ecsedet.
Részlet a nagyecsedi városkönyvből
37 38 39 40 41
Uo. 292. 1797. Uo. 94. 1727. és 234. 1790. Uo. 301. Uo. 446. 1838. Uo. 323.
22
PÁL JUDIT
AZ ERDÉLYI FŐKORMÁNYSZÉK ÉS A „KIRÁLYI BIZTOSSÁG” MŰKÖDÉSE (1867–1872)* A Főkormányszék felszámolása és a „Királyi Biztosság” megszervezése Amikor az 1867. évi kiegyezés nyomán sor került Erdély uniójára, Andrássy Gyula hangsúlyozta, hogy már csak az új kormány pozíciójának megerősítése végett is szükséges, hogy az uniót már most kész tényként kezeljék. Ezért kérte az erdélyi udvari kancellária feloszlatását, a Főkormányszék élére pedig egy királyi biztos kinevezését, amely egyben a magyar kormánynak való alárendelést is jelentette. A minisztérium kinevezésének napján tehát az uralkodó feloszlatta mind a magyar, mind az erdélyi udvari kancelláriát. A Haller Ferenc kancellárnak címzett leiratban az uralkodó bejelentette, hogy az unió kérdésének megoldását — az ő 1865. december 14-i trónbeszéde és az 1865. december 25-i az erdélyi országgyűléshez intézett leirata szellemében — a minisztériumra bízta, és reményét fejezte ki, hogy az átmenet nem fogja zavarni a közigazgatás és igazságszolgáltatás rendes menetét, illetve minden a „köz- és magánérdek” kíméletével történik.1 A magyar országgyűlés 1867. március 8-án felhatalmazta a felelős magyar minisztériumot, hogy Erdélyt is kormányozza,2 de a tényleges kormányzás mechanizmusait még ki kellett építeni. Erre annál is nagyobb szükség volt, mivel felmerült — bár törvény majd csak 1868-ban mondta ki — Erdély addigi központi kormányzati szervének, a Kolozsváron székelő Főkormányszéknek a feloszlatása is. A bécsi Udvari Kancelláriát már 1867 februárjában feloszlatták. Jogilag azonban igencsak kényes volt Erdély helyzete, mert a kolozsvári országgyűlést az uralkodó csak elnapolta, de végleg még nem oszlatta fel, táptalajt nyújtva ezzel a szászok és románok reményeinek. A kényes helyzet áthidalása a magyar kormány részéről gyors beavatkozást igényelt. Erdély integrálásának átmeneti időszakára egy kormánybiztost neveztek ki, gróf Péchy Manó személyében.3 A királyi biztos elsőrendű feladata volt Magyarország és Erdély egyesülését a gyakorlatba ültetni, valamint lehetőleg megnyugtatni a kedélyeket, csillapítani a nemzetiségi és vallási súrlódásokat. Úgyszintén feladatai közé tartozott, hogy az erdélyi állapotok részletes tanulmányozása nyomán javaslatot tegyen a szükséges intézkedések iránt és lépéseket tegyen, hogy Erdélyben is minél előbb sor kerüljön a törvényhatóságok alkotmányos szervezésére.4 Ezek voltak tehát a főbb problémák és működési területek, amelyeket jórészt a régi hivatali struktúrák keretében és a régi hivatali személyzettel kellett megoldani. * 1 2
3
4
Jelen tanulmány az MTA Bolyai Kutatási Ösztöndíja támogatásával készült. MOL D 228 Erdélyi Udvari Kancellária. Elnöki iratok, 1867/158. A korszakra nézve lásd SZÁSZ ZOLTÁN: Politikai élet és nemzetiségi kérdés a dualizmus korában (1867-1918). In: Erdély története. III. köt. Főszerk.: KÖPECZI BÉLA Budapest, 1987. 1624. Lásd erre PÁL JUDIT: Az erdélyi kormánybiztos kinevezése 1867-ben. In: Emlékkönyv Kiss András születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár, 2003. 417–432; Uő: Kiegyezés és unió. In: Emlékkönyv Csetri Elek születésének nyolcvanadik évfordulójára. Szerk. PÁL JUDIT–SIPOS GÁBOR: Kolozsvár, 2004. 344–355. Lásd a királyi biztos hatáskörének leírását. MOL K 26Miniszterelnökség. Központilag iktatott és irattározott iratok, 1867/36.
23
A Guberniumot a 17. század végén, Erdélynek a Habsburg Birodalomba való betagolásakor hozták létre. A 18. század folyamán ez a kormányzótanács feladatát ellátó szerv egyre inkább kiépült, ezzel párhuzamosan azonban az Erdélyi Udvari Kancellária — az eredeti elképzelésekkel ellentétben — mintegy fölöttes hatóságként működött. A Gubernium nemcsak igazgatási, hanem bíráskodási feladatokat is ellátott. A 18. század közepétől a Gubernium is megindult a szakosított hivatal felé való fejlődés útján, hogy aztán Mária Terézia és II. József alatt nagy ügyintézési reformra kerüljön sor. Ezt követően azonban egészen 1848-ig a struktúra megmerevedett. 1790-től a Gubernium Kolozsvárra tette át a székhelyét. 1849-ben mind a magyar kormány, mind a Habsburg-kormányzat feloszlatta a Főkormányszéket, helyette az újonnan megszervezett katonai és polgári kormányzóság (Militär- und Civilgouvernement) vette át az ügyek intézését. Az Októberi Diploma kiadása után először az Erdélyi Udvari Kancelláriát, majd 1861 áprilisától a Főkormányszéket is visszaállították. A növekvő bürokráciát jelzi azonban, hogy az ügyforgalom ekkor már duplája volt az 1840-es évekének.5 A Gubernium keretében 1867-ben 11 előadói osztály működött, és az ügyiratok száma meghaladta a 40 ezret. 6 Ennek a szervnek az elnöki teendőit kellett tehát Péchy Manónak ellátnia. A Főkormányszék fenntartásának kérdésében (is) megoszlott a magyar politikai elit véleménye. A radikálisabbak a Főkormányszék azonnali felszámolását szerették volna, hogy az unió visszafordíthatatlan legyen. A többség azonban úgy vélte, hogy előnyösebb Erdély számára, ha egy központi hatóságon keresztül képviseltetik érdekeiket, és ez megkönnyíti a közigazgatás hatékonyabb működését is, de ezt igényli a birtokviszonyok rendezetlensége is.7 Egy ideig még bizonytalanság uralkodott, de a Főkormányszék féltékenyen őrködött hatásköre fölött. 1867 nyarán például figyelmeztették a háromszéki főkirálybírót, hogy miután a Főkormányszék „fennállása és törvényszerű hatásköre” törvényekben van rögzítve és ezt a magyar kormány sem helyezte hatályon kívül, „ezután mindennemű hivatalos felterjesztéseit a királyi főkormányszék útján szíveskedjék megtenni és tétetni.”8 Az illető főkirálybíró szabadkozott, hogy ő minden befolyását felhasználta a képviselő bizottmány ellenében „egy a magyar kir. főkormányszék mellőzésére célba vett indítvány meghiúsítására.”9 Péchy maga egy emlékiratban fejtette ki nézeteit, amelyet a minisztertanács 1867. október elején tárgyalt. Ebben Péchy — aki maga is jelen volt a minisztertanácsban — szintén a Főkormányszék ideiglenes fenntartása mellett érvelt: „mindaddig míg Erdély vasút által az ország kormányzati központjával összekötve nem lesz, a rendes kormányzati érdekek megkívánják az erdélyi beligazgatásra nézve a kormányszéknek, habár módosított alakbani fennállását. Továbbá a birtokrendezésnek gyorsabb keresztülvitele és mindenekfelett a nemzetiségi mozgalmak ellenőrzése, végre a törvényhatóságok feletti szorosabb ellenőrködés 5 6
7 8 9
TRÓCSÁNYI ZSOLT: Bevezetés. In: Erdélyi kormányhatósági levéltárak. Budapest, 1973. 5-28. A következő előadói osztályok működtek: 1. kebli és személyes, illetve országos kóródai és tébolydai ügyek, 2. közjogi és közigazgatási, 3. katonai, 4. rendőri, 5. építészeti, illetve közmunka és közlekedési, 6. úrbéri és országos gazdászati, 7. pénzügyi, 8. vallási és közoktatási, 9. egészségügyi osztály, 10. a római katolikus bizottmány, 11. majorsági vagy allodialis ügyek, illetve kereskedelmi és iparügyek. Ld. MOL Az abszolutizmus és egyesítés korának erdélyi közigazgatási levéltára. F 270 Erdélyi Királyi Biztosság. Elnöki iratok, 1868/1182. Uo. 1867/480. Uo. 1867/299. Uo. 1867/352.
24
igénylik, habár ideiglenesen a kormányszéknek meghagyását.” Ebben gyakorlatilag össze is foglalták, milyen szerepet szántak az átmeneti időszakban a királyi biztos vezette Főkormányszéknek. A minisztertanács elfogadta a fenti indokokat és megbízta Péchyt, hogy addig, „míg az »Unio« törvény folytán ezen viszonyok is alaposan nem rendeztetnek”, tegyen javaslatot, „mi módon lehetne az erdélyi kormányszéket rendezni, és illetőleg átalakítani a felelős kormányzat rendszerével megegyezőleg.”10 A Főkormányszéket végül is nem „rendezték”, így némileg átfedés alakult ki annak elnöki osztálya és a királyi biztos által kezelt ügyek között. Az ügyintézés a régi keretek között folyt tovább, azzal a különbséggel, hogy a kancellária helyét a belügyminisztérium vette át. Az ide-oda írogatás néha heteket vett igénybe, többször kellett mindkét félnek sürgetnie a választ, és néha az is megtörtént, hogy egy ügy évekig elhúzódott, mint például a brassói nyolcadik gyógyszertár nyitásának kérdése. (Az egyik gyógyszerész még 1863-ban kért erre engedélyt, aztán a városi tanács, a Főkormányszék, az országos orvosi tanács és a kancellária között addig vándoroltak a beadványok és tiltakozások, amíg az udvari kancelláriát feloszlatták, és a belügyminiszter 1867-ben jóváhagyta a már működő gyógyszertár engedélyezését.)11 A döntések — úgy tűnik — késve és eléggé átgondolatlanul születtek. 1868 januárjában még nem volt világos, hogy mikor kerül sor a Főkormányszék feloszlatására, és hogyan intéződnek azután az ügyek. A pénzügyminisztérium az erdélyi országos pénzügyigazgatóság feloszlatásának kapcsán sürgette a belügyminisztériumot, hogy közölje minél előbb, „szándékoltatik-e és mikorra az említett főkormányszék tevékenységének megszüntetése vagy sem?”12 A Főkormányszék feloszlatása tehát napirenden volt, de egyelőre különböző elképzelések voltak a jövőt illetően. Péchy egy hosszú emlékiratban fejtette ki ezirányú véleményét. Rögtön az elején óvatosságra intett, hiszen — mint írta — nem pusztán arról van szó, hogy egy „dicasterium feloszlattassék”. Figyelembe kell venni, hogy Erdély „a különválástól fogva teljesen külön állott a legújabb időkig Magyarországtól”, mindig volt központi hatósága, és mivel „most történik legelőbb, hogy Magyarország és Erdély kormányzata teljesen eggyé alakíttatni szándékoltatik, felette szükséges, hogy ekörül a kormány a legnagyobb óvatossággal járjon el, kivált miután a népség megszokta, hogy közel kapjon oly felsőbb közeget, melyhez panaszra vagy sérelme esetében közvetlen folyamodhassék.”13 Péchy védelmébe vette a Guberniumot, amely „folytonos ócsárlás”–nak volt kitéve, pedig „annyi jó akaratot, annyi tiszta hazafias indulatot, annyi tevékenységet, tapintatot, képességet és ügyességet” tapasztalt ott, bár a Főkormányszék hatásköre szerinte sem egyeztethető össze a felelős miniszteri rendszerrel. Ezért véleménye szerint egy ezzel összeegyeztethető „központi közeg” még fenntartandó, „míg az erdélyi beldolgok törvényhozásilag, kormányilag vagy gyakorlati kiegyenlítések útján oly rendezést, kibonyolítást nyerhetnek, hogy a kormányzásnak minden részleteiben való teljes eggyé alakításáról bátorsággal és biztosan intézkedni lehessen.”14 A Főkormányszék ügyköréből a katonai, részben a rendőri, a közmunka és közlekedési, az úrbéri, a pénzügyi, a vallási és közoktatási, ipari és kereskedelmi ügyek, továbbá az országos kórházakat érintő 10 11 12 13 14
MOL F 27Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1867. októberi 5-i minisztertanács. MOL K 150 Belügyminisztérium. Általános iratok, 1867-VII-2. MOL K 148 Belügyminisztérium. Elnöki iratok, 1868-III-81. MOL F 270, 1868/1182. Uo.
25
ügyek, a rangok, kitüntetések adományozása, a névváltoztatások, az örökbefogadások, a kivándorlás kérdése átmenne a minisztériumok hatáskörébe, úgyszintén oda küldenék fel a törvényhatósági gyűlések jegyzőkönyveit is. A királyi biztos hatásköre pedig a következő ügyekre terjedne ki: • • •
a függőben maradt tárgyak intézése, a minisztériumoktól véleményezés vagy elintézés végett leküldött ügyek tárgyalása, „az erdélyi területre nézve kibocsátandó szabályozványok iránti előleges nézetnyilvánítás s hasonlók javaslatba hozatala”, az erdélyi közigazgatási és igazságszolgáltatási felsőbb hivatalok betöltése iránti véleményezés, „államrendőrség, a hatóságokbeli hangulat, politikai irány, mozgalamak figyelemmel kísérése s ezekre vonatkozólag teendő lépések”, a politikai színezetű egyletek felsőbb megerősítésre való felterjesztése, helyhatósági és községi ügyekben való intézkedés, a kormányszéki épület és a levéltár felügyelete útlevelek, kérelmek iránti felvilágosítás, színi- és más nyilvános előadások engedélyezése, közegézségügyi teendők, az erdélyi földtehermentesítési ügy felügyelete.15
• • • • • • • • • •
A királyi biztos új hatásköri leírása nagyjából követte Péchy tervezetét. A tervezet felhívta a figyelmet az ügymenet gyorsítása szempontjából kívánatos néhány lépésre is. Az Erdélyben érvényben levő osztrák rendszabályok szerint eddig a Főkormányszéket terhelték a csekély jelentőségű kihágási ügyek is, amelyen a jövőben változtatni kell. Az úrbéri ügyek esetében azt javasolta, hogy ezeket továbbra is küldjék le a királyi biztoshoz véleményezés végett, ezek fontosságára és az erdélyi különleges viszonyokra való tekintettel. A megyei és városi pénztárak ügymenete Péchy szerint reformra szorult, mert az állandó felsőbb jóváhagyások rengeteg fölösleges munkát okoztak. Az erdélyi országos főorvosi állást továbbra is meghagyni javasolta. Végül javaslatot tett a királyi biztos melletti személyzetre nézve, amely — ahogy ezt később el is fogadták — egy miniszteri tanácsosból, három osztálytanácsosból, öt titkárból, öt fogalmazóból, hat fogalmazó gyakornokból és a szükséges segédszemélyzetből állt. A kormány — bár jóváhagyta a javaslatot — úgy tűnik már kezdetben sokallta a létszámot, mert röviddel az átszervezés után, 1869 júniusában a belügyminiszter kifejtette, hogy a létszám már korábban „hosszasabb fontolgatásra” szolgáltatott neki okot, végül Péchy javaslata és az átalakulás várható nehézségei miatt hagyta jóvá. Azonban kérte, hogy a megüresedő állásokat ne töltsék be, azok a „meglevő munkaerő fokozott igyekezetével pótoltassanak.”16 Ekkor ezt még sikerült kivédeni, a Péchyt helyettesítő Nagy Elek ugyanis a munka mennyiségére, valamint a gyors és pontos ügykezelés szükségességére hivatkozott. A Főkormányszék feloszlatását végül az uniós törvény (1868: XLIII. tc.) rögzítette, megszabva annak pontos dátumát is. A törvény 7. §-a kimondta: „Az 1848-ik évi kolozs15 16
Uo. MOL F 270, 1869/294a.
26
vári I. törvénycikk 3-ik §-ánál fogva ideiglen fentartott erdélyi királyi kormányszék a mellé rendelt központi segédhivatalokkal együtt feloszlattatik, s működésének a jövő 1869-ik évi május 1-ső napjáig leendő megszüntetésével a minisztérium megbízatik.” 17 A döntés az 1868. november 6-i minisztertanácson született, az uniós törvény megvitatatása során. Ekkor még Királyi Biztosságról beszéltek, Andrássy és Eötvös „a törvény keresztülvitele céljából” látták szükségesnek ennek létrehozását, amíg ezt az átmenet nehézségei megkívánják.18 Az is felmerült, hogy a királyi biztos hatáskörét szabatosan körül kell írni, különben „rendőri közeggé törpül”, ahogy ez végül is — kis túlzással élve — be is következett. A Főkormányszék feloszlatásával egyidőben Péchy Manó számára a kormány javasolta a vaskorona-rend első osztályú keresztjének megadását, mivel — a minisztérium felterjesztése szerint — „az erdélyországi állapotok máris jelentékenyen javultak, a kedélyek csillapultak, s a még függőben levő belkormányzati kérdések azon útra terelvék, melyen haladva megoldásuk mindenik részre megnyugtatólag eszközölhető”, ezt pedig Péchy „buzgalmának, tapintatos és ügyes eljárásának köszönhetni”, mivel „gondját kizárólag az érintett érdekek ildomos összeegyeztetésére, illetőleg kiegyenlítésére fordította.”19 A Főkormányszék feloszlatását az erdélyi magyar közvélemény — úgy tűnik — megelégedéssel vette tudomásul. Marosszék feliratban üdvözölte a lépést, amelyben kifejtették, hogy amikor Péchyt királyi biztosi minőségben a Főkormányszék élére állították „ámbár tudtuk és éreztük, hogy egy oly kormányszék élére állíttatik, amely államéletünk új szerkezetébe alig illeszthető, mégis miután tudtuk azt is, hogy nem az a jó építőmester, aki gyorsan bont és hamar épít, hanem aki a megkorhadt falakat gondosan szedi le és a használható anyagokat abból az új épületben is megtartja, örömmel fogadtuk az új intézkedést”, most azonban, amikor „reményeinknek az anyaországgali szorosabb összeköttetés iránt, lépésről-lépésrei teljesülését látjuk”, még inkább örülnek.20 Az átszervezés nem volt zökkenőmentes. Ugyan a volt Főkormányszék „megfeszített erővel” törekedett arra, hogy április végéig elintézze a beérkezett ügyiratokat, ez azonban nem volt egyszerű, részben mert a feloszlatás után is érkeztek iratok, részben mert így jóval több munkát kellett végezni a szokásosnál. Ebben a feloszlatott Főkormányszék nyugalmazott hivatalnokai is segítettek, így június 1-én Péchy helyettese, Nagy Elek már jelenthette, hogy sikerült a rendes kerékvágásba zökkeniük. Az átállás a törvényhatóságokat is megzavarta: „a törvényhatóságok és hivatali közegek nagyrészint zavarban valának, hogy az eddig a kormányszékhez intézni szokott tárgyakban hova és miként forduljanak? s jelesen hogy a kir. biztos mikbe fog akár közvetítőleg, akár intézkedőleg beleelegyedhetni?”21 Ők igyekeztek kímélni a minisztériumokat, hogy ne árasszák el „puszta kezelési teendőkkel”, másrészt azonban figyelmeztetni kellett az erdélyi hatóságokat, hogy jelentéseiket és felterjesztéseiket egyenesen a minisztériumokhoz intézzék, a királyi biztoshoz pedig csak a hatáskörét érintő kérdésekben forduljanak. A Királyi Biztos a következő ügykörökben volt illetékes: 17
18 19 20 21
XLIII. törvénycikk. Magyarország és Erdély egyesítésének részletes szabályozásáról. In: Magyar Törvénytár. VI. 1836-1868. évi törvényczikkek. Budapest, 1896. 486. MOL K 27, 1868. november 6-i minisztertanács. Jegyzetek. MOL K 26, 1868/381. MOL F 270, 1869/204. MOL F 271 Erdélyi Királyi Biztosság. Titkos elnöki iratok, 1869/22.
27
•
az uralkodó számára véleményezett iskolai és egyházi segélykérvények, sajtóügybeni és más bizalmas levelezés, kitüntetések; „állam- és egészségrendőri, csendőrségi, consulatusi, a közigazgatás különböző ügyeibeni közvetítések, felsőbb rendeletek foganatba vétele, egyes tárgyalásoknak adatokkali felszerelése” vagy véleményezése, a Királyi Biztosság személyi és költségvetési ügyei, a Gubernium épület gondozása, az erdélyi nemzeti színház választmánya újjáalakítása, ennek számadása, „politikai mozzanatok észlelése, sajtóvállalatok, szervezési kérdésekben, például a a királyföldi hatóságok és a köz és határszéli rendészet új rendezése iránti véleményes nyilatkozatok”, útlevelek, színi és más előadás engedélyek, „idegen államalattvalók iránti puhatolózások” — ez főképp a pesti olasz konzulátus megkeresése nyomán —, osztrák-magyar állampolgárok jogvédelme érdekében közvetítés főképp Romániában, orvosi személyzet nyilvántartása, gyógyfürdők kezelésének ellenőrzése, járványok elfojtása iránti intézkedés, kórházi költségek behozatala, országos levéltár személyzetének működése; államadók körüli segédkezés, 25 nyilvános pénzalapról kimutatás; köz- és vallási alapok költségvetési ügyei (főleg a balázsfalvi érsekséget illetően), alapítványi és tanulmányi ösztöndíjak, a volt határőrezredek alapjai felosztására vonatkozó rendeletek foganatosítása; a fennállott úrbéri bíróságok személyi és gazdászati ügyei, telekkönyvezés, kir. ítélő táblai, közügyigazgatósági és törvényszéki megkeresések elintézése, peres ügyek sürgetésére beadványok, börtön és fogolyügyekben közvetítés, törvényszékek szervezése, személyi ügyek, községbeosztás, hivatali helyiségek biztosítása stb.; utak, hidak helyreállítása, középítkezésekről mérnöki hivatallal levelezés stb.; vesztegintézetek személyi, gazdasági és szervezési ügyei, állategészségi és határszéli rendőrség, postánál alkalmazást kérők iránti információk, pénzintézetek ügyeiben közvetítés; sorozás, katonamentesítés, elbocsátás, kórházak, katonai ösztöndíjak, térképezés, a honvédségnél alkalmazást, segélyt vagy nyugdíjat kérők ügyei.22
•
• • •
• • •
Arra kínosan vigyáztak, hogy a Főkormányszék feloszlatása után nehogy az a benyomás alakuljon ki, hogy Erdélyben a Gubernium helyett „valami kormánytestület létesíttetett volna.” Ezért többször hangsúlyozták, hogy a „helyi viszonyokhoz képest” ugyan a királyi biztost egyelőre meghagyták, de a melléje beosztott személyzet a belügyminisztérium része. A törvényhatóságokat utasították, hogy beadványaikat a királyi biztoshoz és ne az erdélyi királyi biztossághoz vagy az erdélyi királyi kormánybiztossághoz intézzék. Erre azért is szükség volt állítólag, mert a „némely részről táplált hamis gyanúsítással szemben” szükség volt leszögezni, hogy a királyi biztos nem terjeszkedik túl a hatáskörén.23 Az új helyzetet szimbolizálta a pecsét is; az eddigi együttesen használt magyar és erdélyi címer helyett ezután csak a magyar címert használták, a körirat pedig „Erdélyi királyi biztos 1869” volt.24 Bár hivatalosan csak királyi biztosról beszélhetünk, ennek ellenére később a Királyi Biztosság elnevezés általánosan használttá vált, nem csak a törvényhatóságok, de maga a királyi biztos, a kormány és a minisztériumok részéről is. 22 23 24
Uo. Körlevél az erdélyi királyi biztostól, 1869. máj. 30. MOL F 271, 1869/25. MOL F 270, 1869/255.
28
A „Királyi Biztosság” felszámolása Péchy 1870 végén már javasolta a Királyi Biztosság felszámolását, hivatkozva arra, hogy a kormánypárt tekintélyes része is a megszüntetés mellett van, „hogy így Erdélynek is kormányzása minden tekintetben a központból kiinduló egységes, nem pedig kivételes legyen, s a különállás iránt némelyekben még lappangó vágyak és törekvések alapja elvonatván, a lehető politikai válságok az uniót teljesen valósultnak találják.” 25 Úgy tűnik, hogy különösen az ellenzék volt kritikus a királyi biztosi állás fenntartásával szemben, mert amikor Péchy maga javasolta a királyi biztosi hatóság felszámolását, 26 ismét kitért arra, hogy kezdetben azzal gyanúsították a kormányt, hogy „Erdélyre nézve továbbra is, más elnevezés alatt egy különálló kormányzási közeg szándékoltatnék” fenntartani. A mérsékelt ellenzék — ha nem szívesen is —, de elfogadta a köztes megoldást, mint ezt Tisza László írta: „Határozottan elleneztem s ellenzem a biztost, de ha éppen a lapunk által is jelzett bukuresti izgalmak miatt végre is fenntartatnék, ne depopularizáljuk előre, hanem védjük — mint már írám is — oly környezetből, mely helyes működésit lehetetlenné tenné, vagy sokba kerülne (!) kis gubernium lenne.”27 Péchy szerint végül is működése, amelynek — mint írta — „iránya egyedül az uniónak minden ágazataiban való keresztülvitele volt és maradt”, meggyőzte az aggodalmaskodókat.28 A királyi biztos mintegy elébe kívánt menni a feloszlatási szándékoknak, főleg a közelgő költségvetési vitára való tekintettel. Bár Rajner Pál belügyminiszter még fenntartandónak vélte a Királyi Biztosságot, de a megszüntetés mindenképpen csak idő kérdése volt, Péchy szerint pedig a képviselőházi vita kellemetlen lett volna a kormányra nézve. A felszámolás mellett szóló érvek között Péchy felsorolta, hogy a helyzet 1869 májusa óta megváltozott: létrejött a közvetlen érintkezés az erdélyi törvényhatóságok és a magyar kormány között (a királyi biztosnak amúgy is alig volt közigazgatási hatásköre), a törvényhozást már egységesítették, a bírósági szervezés megvalósult, és a szomszédos országokban sincs olyan állapot, ami indokolná egy királyi biztos fenntartását, amely önmagában is „rendkívüli állapotot feltételez”. Ami úgyszintén fontos, az összeköttetés is megjavult Erdéllyel: kiépült a vasút Kolozsvárig és a távirdai állomások is jelentősen megszaporodtak, „következőleg most már a magyar királyi kormány abban a helyzetben van, miszerint az erdélyi terület kormányzását is minden királyi biztosi közvetítés mellőzésével hátramaradás vagy akadály nélkül közvetlen maga vezetheti.” Sőt ezzel a kormány jelét adná, hogy „az erdélyi terület iránt oly bizodalommal viseltetik, mint a magyarországi többi terület iránt.”29 A részletekre is gondoltak a javaslatban: a megszüntetés időpontjául 1871. április 30-át javasolták, a Főkormányszék felszámolásának kétéves évfordulóját. Az időpont azért is alkalmasnak tűnt, mert Kolozsváron Szent György napja volt a lakásbérletek lejártának ideje, ezzel tehát a hivatalnokok helyzetét akarták megkönnyíteni. Javasolták továbbá a királyi biztos és a Főkormányszék 1861 utáni irattárának felszállítását a belügyminisztériumba. A királyi biztosi személyzet egy részét 25
26
27
28 29
Péchy Manó felterjesztése a miniszterelnökhöz és a belügyminiszterhez, Kolozsvár, 1870. okt. 18. MOL F 270, 1870/1815. A fenti beadványt Nagy Elek fogalmazta; nem lehet tudni, hogy mennyi ebben az ő sugallata, és mennyi a Péchy saját hozzájárulása, a kormánybiztosnak azonban mindenképpen egyet kellett értenie a javaslattal. Tisza László levele K. Papp Miklóshoz, Pest, 1868. nov. 24. MOL R 147 K. Papp Miklós gyűjtemény. Hozzá írt levelek. 1. tétel, 3. doboz. MOL F 270, 1870/1815. Uo.
29
szintén ide vélték berendelendőnek, kivéve a honvédelmi minisztérium erdélyi osztályát — amely eddig a királyi biztos mellett működött — ezentúl az illető minisztérium keretében folytatná tovább a munkát. Vezetésével Péchy javaslatára Nagy Eleket kellett volna megbízni, akinek „bölcs tapasztalatai az itteni sajátságos viszonyok teljes ösmereténél fogva” nem nélkülözhetők.30 Őt azonban rövid idő múlva szélhűdés érte, és többé nem lehetett alkalmazni. A javaslat szerint a személyzet többi részét a törvényszékeken és a törvényhatóságoknál a kinevezés alá tartozó hivatalokban lehetne elhelyezni, a levéltári személyzet megmaradna, a hivatalnokok egy részét pedig nyugdíjaznák. A földtehermentesítési alapigazgatóság beolvadna a magyarországi hasonló intézetbe, a telekkönyvi igazgatóságról, valamint az ideiglenes katolikus bizottmány vezetéséről külön intézkednének. A kormányszéki épület és a levéltár fölötti felügyeletet vagy az egyik magasabb rangú hivatalnokra vagy a helyi pénzügyigazgatóságra kellene bízni. Hiába hangsúlyozta Péchy, hogy a királyi biztosi állás megszüntetését és az akörüli intézkedéseket „időszerűnek és sürgősnek” tartja, a tényleges felszámolásra azonban majd másfél év múlva, 1872-ben került sor. Ekkorra már a Királyi Biztosság egyre inkább egy „közvetítő postahivatallá” degradálódott a kormány és az erdélyi törvényhatóságok között. A Főkormányszék feloszlatása után Péchy hatásköre egyre csökkent, a törvényhatóságok már közvetlenül érintkeztek a minisztériumokkal. Péchy is egyre elégedetlenebb volt, mert véleményét nagyon sok esetben nem kérték ki, még személyi kérdésekben sem. Úgy tűnik, az erdélyi magyar politikusok többsége sem látta szükségességét a Királyi Biztosság fenntartásának. Lónyay miniszterelnököt is e tekintetben informálták erdélyi látogatása kapcsán. Ennek ellenére 1871-ben a tárgyalt ügyek még tetemes mennyiséget tettek ki, közben pedig a személyzet folytonosan apadt. A belügyminisztériumnak készített kimutatásból kiderül, hogy a Királyi Biztosság különböző osztályain 1871-ben 14 121 ügydarabot, illetve beadványt láttak el, ehhez járult még 8071 külföldre szóló útlevél kiállítása.31 Ha a Guberniumhoz képest csökkentett hatáskörben is, még így is rengeteg szerteágazó ügyben kellett eljárni. Ehhez képest Péchy megjegyezte, hogy a Királyi Biztosság „közbenjárását és segélyét nem csekély számú egyes személyek szokták folyvást igénybe venni, úgy hogy a személyes érintkezés és feleknek szóval és írásbani útbaigazítása a hivatali óráknak nem csekély részét emészti fel.”32 Az egyre apadó személyzet az ügymenetben is gondokat okozott. Mivel 1869 után már tudatosan igyekeztek a létszámot csökkenteni és a megüresedő állásokat nem mindig és egyre inkább csak ideiglenesen töltötték be, néha a megmaradt személyzet nem győzte a munkát. 1872 májusában Péchy kénytelen volt a hadügyminisztériumhoz fordulni, mivel 1871 február óta a Királyi Biztosság honvédelmi osztályának nem volt vezetője. Kérte, hogy ha csak rövid ideig marad fenn az osztály, vezetését bízzák Nemes Péter titkárra, aki eddig is vitte az ügyeket. Ha viszont a Királyi Biztosság feloszlatásáig Kolozsváron marad az osztály, akkor szükséges a minisztérium kebeléből egy felsőbb hi30
31
32
Nagy Eleket a földtehermentesítési alapigazgatóság vezetőjének is javasolta Péchy, ezt azonban utólag kihúzta. MOL F 270, 1872/21. Minisztériumok szerint a következő megoszlást kapjuk: kabinettiroda 38, belügyminisztérium 6919, pénzügyminisztérium 67, kultuszminisztérium 573, igazságügy–minisztérium 1018, közmunka és közlekedési minisztérim 183, földművelés-, ipar és kereskedelemügyi minisztérium 999, honvédelmi minisztérium 4324. Uo.
30
vatalnoknak Kolozsvárra való kirendelése, mivel nem győzik a munkát.33 Ebből viszont az is kiderül, hogy 1872 májusában még nem volt világos, hogy a Királyi Biztosság mikor fog ténylegesen megszűnni. Május elején a belügyminiszter még arról írt, hogy a Királyi Biztosság az év végéig fog működni, az alapigazgatóság pedig bár 1873. január elsejével egyesül a magyarországival, de egy ideig még Kolozsvárt maradhat.34 A felszámolás kapcsán egy sor tényezőt is figyelembe kellett venni. Az egyik sürgős gyakorlati kérdés a hivatalnokok iránti „elbánás” volt. Az idők folyamán ugyan már többen a minisztériumokhoz kerültek át, illetve maguknak más állást kerestek, főleg törvényszékeknél, de az utolsó időben a minisztériumokban megüresedő állásokról a királyi biztost nem értesítették, így nem is tudott javaslatot tenni, ahogy ezt többször is felpanaszolta a belügyminiszternek. A leapadt személyzet egy részét nyugdíjazni lehetett, a többiek részére Péchy javasolta egy évi fizetés megadását, és kérte, hogy a továbbiakban az üresedések alkalmával legyenek rájuk tekintettel.35 Péchy különösen szívén viselte a beosztott hivatalnokok sorsát, méltányolta az ügybuzgó tisztviselőket és igyekezett őket segíteni. Javaslatai azonban sokszor a kormány takarékossági intézkedésein vagy késedelmes ügyintézésén buktak el. 1872 januárjában például azon méltatlankodott, hogy már egy fél éve javasolta az egyik számtisztnek, különben az alapigazgatóság számvevősége vezetőjének számtanácsosi rangra való emelését és fizetésének emelését, de azóta sem kapott választ. Mivel az illetőt önhibáján kívül érte hátrány, kollégái, akik a minisztériumokba kerültek, jóval nagyobb fizetést húznak, itt viszont több a munka, ismételten sürgeti az intézkedést, mivel a visszás helyzet eltompítja a buzgalmat, belső keserűséget okoz, „mire a hű és tevékeny államszolgát kárhoztatni okszerűnek lenni nem látszik, míg másfelől a példás szorgalom és ügybuzgalomnak kellő méltánylása csak a szolgálat érdekének válik előnyére.”36 Bár a Királyi Biztosságot felszámolták, két alhivatala továbbra is fennmaradt: az erdélyi földtehermentesítési alapigazgatóság és a levéltár. Mindkettőt Budára költöztetették, az iratanyaggal és a személyzettel együtt. Az alapigazgatóság 1873. január 1-től mint a magyarországi hasonló hivatal egyik osztálya működött tovább, de Hajós János, az erdélyi alapigazgatóság vezetője egy felterjesztésben szükségesnek tartotta, hogy az egyesülés után még legalább négy hónapig, azaz májusig Kolozsváron maradjanak. Kérését Péchy is támogatta. Hajós kifejtette, hogy még így is tetemes munka maradt: a Székelyföldi törvényszéki kiutalások, de a megyékből is volt maradvány, valamint a vegyes szolgálmányok kérdése is függőben maradt. Az előterjesztésben felhívták a figyelmet annak szükségességére is, hogy az erdélyi kárpótlási ügyekhez értő szakembereket meg kell tartani, „különben újoncok, tapasztalatlanok és avatatlanok kezébe kerülne e fontos ügy, ami sem az országnak, sem a volt földesuraknak nem válnék előnyére.”37 Javasolták a hivatalnokok fizetésének emelését is, mivel a régiek igen csekélyek és aránytalanok, „az alkotmányos élet fejleményei s az államhivatalnokok javadalmazásának közbejött új berendezése már rég túlszárnyaltak” ezen. Végül az alapigazgatóságot október 1-vel mégis felrendelték Budára. A személyzet nagy részét átvették, igaz csak ideiglenes megjelöléssel, egy részét nyugdíjazták, néhányra meg nem tartottak igényt. A főelőadó Bu33 34 35 36 37
Uo. 1872/542 Tóth Vilmos belügyminszter 13.671 sz. leirata, 1872. máj. 5. Uo. 1872/527. MOL K 148-1872-III-4217. MOL F 270, 1872/22. Uo. 1872/564.
31
dán is Hajós János osztálytanácsos maradt.38 A napidíjasok sorsukra maradtak, a nyomdát a nyomdászokkal együtt és néhány hivatali szolgát azonban szintén felrendeltek Budára.39 A királyi biztos legfőbb feladata erdélyi tartózkodása utolsó évében a választások lebonyolítása volt, az iratanyag jelentős része is erre vonatkozik. Tulajdonképpen 1872 nyarán Péchy Manó még megvárta a választások nagy részének lezajlását, majd július 24-től hat heti szabadságot kért, de többé már nem is tért vissza Kolozsvárra. A felszámolás tényleges lebonyolítása — helyettesének, Nagy Elek miniszteri tanácsosnak súlyos betegsége miatt — Gebbel Károly osztálytanácsosra maradt.40 A miniszterelnök még 1872. július 15-én kezdeményezte a királyi biztos felmentését és az intézmény megszüntetését, mivel „a legfontosabb kérések megoldást nyervén”, az amúgy is ideiglenes hivatal felszámolandó. Tételesen fel is sorolták ezeket a „legfontosabb kérdéseket”: • •
„A két ország törvényhatóságilag és kormányzatilag egyesítve van. Erdélyben a bíróságok és törvényhatóságok szervezése keresztül vitetett, s ez utóbbiak működésüket a budapesti kormánnyal közvetlen érintkezésben teljesítik. A királyföldnek még hátralevő szervezése nehézségekre nem fog okot szolgáltatni. A politikai, vallási és nemzetiségi súrlódások élüket vesztették. A földtehermentesítési ügy szorgos munkálkodás folytán annyira haladt, hogy a földtehermentesítési igazgatóság még az év folyamán Budapestre felrendelhető.”41
• • •
Péchy szeptember végéig még hivatalban maradt, utána megbízatása megszűnt. Fölösleges is talán hangsúlyozni, hogy a politikai és különösen a nemzetiségi súrlódások korántsem vesztették élüket, és még sok fejtörést okoztak a későbbi kormányoknak is. A továbbiakban a tényleges felszámolás maradt még hátra. Szeptember 20-ig minden tevékenységet be kellett szüntetni. Péchy szeptember elején Pestről utasította Gebbelt, intézkedjék, hogy a „tényleges működése ugyanakkor véget érjen.”42 Egy újabb leiratban „hivatalos működésem megszűnése alkalmából” elismerése jeléül jutalmi és segélyösszegeket engedélyezett: a hivatalnokok és szolgák között 20 és 100 Ft közötti öszszegeket osztottak szét.43 Szeptember közepén Péchy levélben vett búcsút a Királyi Biztosság hivatalnokaitól, és gondoskodott arról is, hogy a feloszlatásról értesítsék a törvényhatóságokat, a konzulátusokat stb.44 A búcsúlevélben különösen Hajós János, az alapigazgatóság vezetője és Gebbel Károly, aki Nagy Elek betegsége következtében helyettesítette, kapott külön méltatást. Péchy a búcsúlevélben kitért a feladat bonyolultságára és nehézségére, de — mint írta — hivatalától „azon boldogító érzetben” vált meg, „hogy lelkiismeretes hűséggel igyekeztem teljesíteni mindazon kötelmeket, melyeket a törvények tisztelete, alkotmányunk szilárdítása, az erdélyi részek jól felfogott érdeke és 38 39 40 41 42 43 44
Uo. 1872/1196. Uo. 1872/1232. Uo. 1872/979. MOL K 150 Belügyminisztérium. Általános iratok. 1872-I-1. MOL F 270, 1872/1185. Uo. 1872/1192. Uo. 1872/1197, 1200.
32
az uniónak a különböző vallások és nemzetiségek méltányos érdekének előmozdításával egybekötött tényleges valósítása tőlem követelt.”45 A tényleges működés mégsem ért véget szeptember 20-án. Gebbel ugyanis jelezte, hogy a „belső hivatalos ügyvitelbőli kibontakozással járó és okvetlen 20-ka után is előfordulandó levelezések számára az elnöki jegyzőkönyvet még e hó 30-káig vezethetőnek és vezetendőnek tartom”, úgyszintén a személyzetnek is szeptember végéig még szolgálatban kell maradnia, sőt némelyekre a rendelkezési állományból még októberben is szükség lesz.46 Mivel a Főkormányszék épületét átadták az 1872-ben megnyíló kolozsvári tudományegyetem számára, szükséges volt ennek mielőbbi kiüresítése. Hosszú levelezés folyt a belügy- és kultuszminisztériummal, mi legyen a bútorzat, képek, tükrök, ingaórák (ez utóbbiak „mint fényűzési bútorok” szerepeltek), könyvek, felgyűlt sajtótermékek stb. sorsa. A Királyi Biztossághoz ugyanis egy régebbi rendelet értelmében minden sajtótermékből köteles példányt küldtek fel. Mint egy jelentésből kiderült, ezeket helyszűke miatt nem tudták megtartani a maguk teljességében, de — mint írják — amúgy is az akadémián és az Erdélyi Múzeum-Egyletnél a köteles példányok meglesznek.47 A Királyi Biztosság elnöki irodájában pedig „több évek folyama alatt egy kis könyvtár gyűlt”, amelyek főleg a hivatali munkát segítették elő, ezek végül is a levéltárba kerültek.48 A bútorok egy részét felszállították Budára, más részét átadták az egyetemnek, a többit elárverezték, az olajfestmények nagyobb részét az Erdélyi Múzeum-Egylet kapta. Az épület átadásával Gebbel javaslatára, aki nem akart tovább Kolozsváron maradni, Lugossy József miniszteri titkárt bízták meg.49 Néhány alsóbb hivatalnokot és szolgát szintén az egyetemnél alkalmaztak. Szeptember második felében már a költözködés zajlott. Különösen az iratok költöztetése igényelt nagy figyelmet. Gebbel ebből az alkalomból jelzi, hogy határszéli hivatalok arra voltak utasítva, hogy a „nevezetesebb politikai jelenségek és észleletekről” jelentést küldjenek, úgyszintén jelenteni kellett időnként a csendőrségnek is a nevezetesebb eseményekről. Ha ezek nem igényeltek külön intézkedést, akkor iktatószám nélkül az elnöki irodába gyűjtötték őket. Gebbel most felküldte a Belügyminisztériumba, mivel: „Ezen jelentések az erdélyi közbiztonsági és államrendészeti állapotokra némi világot vetvén és egyéb közigazgatási statistikai adatokat is tartalmazván, van szerencsém ezen jelentéseket 1869-től a mai napig terjedőleg az erdélyi királyi biztosság közeledő feloszlatása alkalmából esetleges használat végett 4 csomagban szintén tisztelettel felterjeszteni.”50 Szeptember végén Gebbel Péchynek jelezte, hogy „az elnöki titkári íróasztal fiókjaiban zár alatt őrzött elnöki magányelőzményeket, valamint az ugyanottan eltett bizalmasabb természetű királyi biztosi elnöki előiratokat 1867-től 1872-ig terjedőleg egy ládába pakolva” postára tette a Péchy címére.51 Itt tulajdonképpen a Királyi Biztosság reservált iratairól volt szó, amelyet Péchy maga kívánt a belügyminisztériumba felterjeszteni. Szintén ekkor kerültek át a levéltárba Crenneville volt kormányszéki elnök rezervált iratai 1862–67 közöttről a levéltárba, amelyek addig szintén az elnöki irodában 45 46 47 48 49 50 51
Uo. 1872/1200. Uo. 1872/1203. Uo. 1872/1160. Uo. 1872/1162, 1219. Uo. 1872/1243. Uo. 1872/1153. Uo. 1872/1238.
33
voltak.52 A Királyi Biztosság utolsó irata is az irattár Budára való felküldésére vonatkozik.53 A Királyi Biztosság megszüntetésével a kormányzat tehát Erdély integrációját befejezettnek tekintette. A továbbiakban igyekeztek a magyarországi törvényhatóságok mintájára kezelni az erdélyi törvényhatóságokat is, de egyes sajátosságok még az 1876. évi közigazgatási reformig fennmaradtak. Az igazságszolgáltatás egységesítése még inkább elhúzódó folyamat volt, sőt az úrbéri ügyeket a korszak végéig sem sikerült megoldani. Erdély integrációja tehát korántsem zárult le 1872-ben. E bonyolult folyamat vizsgálata azonban még csak a kezdeteinél tart.
2006. november 17-én ismét könyvbemutatónak adott helyszínt a MAGYAR ORSZÁGOS LEVÉLTÁR lovagterme. GESZTELYI TAMÁS – RÁCZ GYÖRGY: Antik gemmapecsétek a középkori Magyarországon – Antike Gemmensiegel im mitteralterlichen Ungarn (Debrecen, 2006.) című, a DEBRECENI EGYETEM által kiadott kötetet KUBINYI ANDRÁS akadémikus és TÓTH ENDRE, a MAGYAR NEMZETI MÚZEUM KÖNYVTÁRÁNAK vezetője mutatta be az érdeklődőknek. A kötetben összegyűjtött 147 lenyomat legnagyobb része a MAGYAR ORSZÁGOS LEVÉLTÁR ban található.
52 53
Uo. 1872/1257. Uo. 1872/1290.
34
POLGÁR TAMÁS
A SOMOGY MEGYEI LEVÉLTÁR TÖRTÉNETÉNEK MARGÓJÁRA EGY 1865. ÉVI LEVÉLTÁRI LELTÁR ALAPJÁN Bevezetés Bármily hihetetlen is, de a levéltáros társadalom az évszázadok során nem kényeztette el hosszabb lélegzetvételű levéltár-történeti írásokkal a nagyközönséget. A vármegyei, később megyei levéltárak történetét feldolgozó tanulmányok, monográfiák kutatásánál, bizony elég szegényes kép tárul elénk. Nagyon kevés modern feldolgozás született eddig, több helyütt csak a régi Levéltári Közlemények, Levéltári Híradók hasábjain megjelent írásokkal találkozhatunk, vagy helyenként még azzal sem. 1 A levéltári fondjegyzékek rövid bevezetőjében, valamint a Magyarország levéltárai című kötetekben olvashatunk néhány szót vidéki levéltáraink történetéről, továbbá a magyar levéltártörténet kronológiája címû kötet adhat még némi támpontot.2 Minden intézménynek magának kellene feltárni múltját, és ezért lehet fontos minden levéltár-történeti írás, mely a feltárásához hozzájárul.
Az 1865. évi leltár levéltári hátteréről Rövid dolgozatunk a Somogy Megyei Levéltár történetéhez kapcsolódó levéltár-történeti dokumentum bemutatásával kívánja gyarapítani az intézmény múltjával kapcsolatos ismereteket. Az 1865-ben készült levéltári leltár az 1860-as évek alispáni anyagának rendezése során bukkant elő.3 A 2004–2005-ben végrehajtott rendezés során szálanként 1
2
3
SZABÓ FERENC: Békés megye levéltára, 1790–1848. In: Levéltári Közlemények. 44–45. (1974.) 559–571.; KLEIN GÁBOR: Borsod vármegye levéltára In: Levéltári Közlemények. 13. (1935.) 73-122. KÁNTOR KLÁRA: Esztergom vármegye levéltárának története a feudalizmus korában. In: Limes 1993/2. sz.. 5-26. FARKAS GÁBOR: A nemesi Fejér vármegye és levéltára. In: Kétszáz éves a Fejér Megyei Levéltár 1787–1987: az 1987. május 18-án tartott emlékülés előadásai Fel. Szerk: FARKAS GÁBOR. Székesfehérvár K. n., 1987. 31-40. ERDŐS FERENC: Fejér vármegye levéltára az új- és legújabb korban. In: Kétszáz éves a Fejér Megyei Levéltár 1787 – 1987: az 1987. május 18-án tartott emlékülés előadásai Fe. Szerk: FARKAS GÁBOR. Székesfehérvár K. n., 1987. 41-50. LENGYEL ALFRÉD: Gyõr vármegye levéltárának története. In: Levéltári Szemle 12. (1962.) 3-4. sz. 97-128.; LENGYEL ALFRÉD: Moson vármegye levéltárának története. In: Levéltári Szemle 16. (1966.) 2. sz. 340-374., SOÓS IMRE: Heves vármegye levéltárának történetéből. In: Levéltári Közlemények 20-23. (19421945.) 260-289.; SÜMEGHY DEZSŐ: Sopron vármegye levéltárának történetéből. In: Levéltári Híradó 6. (1956) 1. sz. 59-112.; BALOGH ISTVÁN: Szabolcs vármegye levéltára. In: Levéltári Közlemények 44-45. (1974.) 3146.; NÉMETH KÁLMÁNNÉ: Szabolcs vármegye levéltára (1850-1949). In: Levéltári Közlemények 44-45. (1974.) 375-389.; FÖGLEIN ANTAL: Tolna vármegye levéltára. In: Levéltári Közlemények 10. (1932.) 67-91.; FÁRA JÓZSEF: Zala vármegye levéltára. Első közlemény. In: Levéltári Közlemények. 13. (1935.) 216-232.; FÁRA JÓZSEF: Zala vármegye levéltára. Második közlemény. In: Levéltári Közlemények. 14. (1936.) 172-195. Legújabb feldolgozások: APRÓ ERZSÉBET: Bács-Bodrog Vármegye Levéltára. In: Levéltári Szemle 56. (2006.) 1. sz. 7-26.; HEGEDŰS ZOLTÁN: Moson vármegye levéltárának története a kezdetektől az államosításig. In: Levéltári Szemle 51. (2001.) 3. sz. 56-74. Magyarország levéltárai. Szerk. BALÁZS PÉTER Budapest, 1983. 391. Magyarország levéltárai Szerk. BLAZOVICH LÁSZLÓ, MÜLLER VERONIKA Budapest-Szeged, 1996. 179. A magyar levéltártörténet kronológiája 1000-2000. Szerk. DÓKA KLÁRA, MÜLLER VERONIKA, RÉFI OSZKÓ MAGDOLNA Budapest, 2000. 381 Pontos jelzete: SML. IV.258.a. Somogy vármegye Alispáni Hivatalának iratai. Közigazgatási iratok. 136/1866.
35
került átnézésre az anyag, e munka eredményeként az 1862–1871 közti alispáni fondokról egy belső segédlet is készült. A mutató a történeti kutatásra számot tartó iratok jelzeteit adja meg. Az 1865. évi leltárt már ismerte a levéltár történetét monografikusan feldolgozó Kanyar József, aki művében néhány gondolatot szentel az iratnak. 4 A dokumentum bővebb elemzését azonban, egy-egy levéltár-történeti érdekesség kiemelését, mégis szükségesnek tartottuk. Meg kell jegyezni, hogy Kanyar József levéltár-történeti munkájában a leltárral kapcsolatos pontos lelőhelyet, levéltári jelzetet nem adott meg. Monográfiájában több helyen is hivatkozik levéltári irattárra a 19. század második feléből, azonban jelenlegi tudásunk szerint ebből a korszakból csak a segédkönyvek, iktatók-mutatók maradtak fent. Tehát a Kanyar-féle levéltártörténet bizonyos szempontból primer forrásnak is tekinthető, ezért lehet értékes az, ha magát a közlés alapjául szolgáló forrást is megtaláljuk.
A somogyi levéltári helyzet az abszolutizmus utáni időszakban A forradalom és szabadságharc utáni időszak első évtizedében a somogyi levéltár bizonytalan helyzetben volt. A levéltár gazda és felelős nélkül állt, hol a megye, hol a törvényszék kancellistái vezették ideiglenesen. Ez a helyezett az 1850-es évek végén szűnt meg, amikor is a törvényszék 1859. május 9-ei 687. sz. rendelete, Kovács István cs. kir. ideiglenes levéltári tisztnek adta át a levéltárat. Pár hónap múlva Kovács Háry Mihálynak adta át tisztét. Az átadáskor az átvételi jegyzőkönyv 57 tételben foglalta össze a levéltár anyagát. Ez a resignatórium lett az alapja a későbbi leltáraknak.5 Háry Mihály első levéltárossága nem sokáig tartott, hiszen helyette az 1860. december 20-ai megye bizottmányi gyűlés Nagy Lajost választotta meg. Nagy Lajos energiájának nagy részét kezdetben a levéltári anyagnak törvényszéktől való átvételére fordította. A levéltár ekkor túlzsúfolt volt és helyenként lehetetlenség volt az anyagból kiszolgálni. Jó példa erre, hogy a Nagy Lajos elõdje által beszállított szolgabírói iratokat is a megyeház egyik „félszerében” tárolták. Nagy Lajos nekilátott a levéltári anyag felmérése után egy repertórium készítésének is. Munkáját ekkor még nem fejezhette be, hiszen 1863. február 16-án az alispán felmentette állásból, és újonnan Háry Mihályt nevezte ki levéltárnokká. Háry Mihály másodízbeni levéltári működése idején sem tudott megmelegedni a levéltárban, nem tudott megbirkózni a rá váró feladatokkal. A megye — látva pályára való alkalmatlanságát — 1865 végén újból Nagy Lajos kezére bízta a levéltárat.6 Ettől kezdve, 1865. október 5-tõl 1890-ig, negyedszázadon keresztül irányította Nagy Lajos a levéltárat, mely az „intézmény” történetének az egyik leghasznosabb és legfontosabb korszaka volt.
A leltárról Nagy Lajos első feladata volt az anyag számba vétele. Ezért az 1859. évi leltár alapján feltárta a levéltárat és egy újabb leltárt készített. A 37 oldal terjedelmű leltár 170 tételt foglalt magába. A leltár mai szakmai szemmel egy átadás-átvételi jegyzőkönyvnek felel meg. A Kaposvár 1865. december 5-ei keltezésű dokumentum végén a korábbi levéltáros 4 5 6
KANYAR JÓZSEF: Somogy megye levéltára. Kaposvár, 1962. 114-115. Uo.,108-110. Uo.,112-114.
36
Háry Mihály mint „áltadó”, Nagy Lajos mint „alt vevő” szerepel. A dokumentumot az említett levéltárnokok saját aláírásukkal hitelesítették. Nagy Lajos a leltárt két példányban készítette el, az egyik példányt a megye számára az alispán útján terjesztette fel, a másikat a levéltárban tartotta.7 Sajnos nem tudjuk, hogy Kanyar József melyik példányt ismerte, de levéltár-történeti munkájában felhasználta a leltárt. Nagy Lajos munkájában bizonyosan segített Fodróczy Ede, aki 1865-tõl, mint levéltári dolgozó feltûnik a levéltári iktatók záradékolásánál. Fodróczy néha iktatónak, levéltárkezelőnek, levéltári iktatónak, levéltáros segédnek vagy levéltári segédnek nevezte magát.8 Esetében újabb levéltári adattal gazdagította tudásunkat az alispáni iratanyag. Jankovich László főispán leiratot küldött Csépán Antal alispánnak, melyben tájékoztatta Csépánt, hogy Fodróczy Ede megyei levéltárnoki segédet a m. kir. közmunka és közlekedési miniszter 1870. április 7-én fogalmazóvá nevezte ki minisztériumába.9 Valószínűleg eddig tartott Fodróczy levéltári pályafutása, mely így is mintegy fél évtizednyire tehetõ. Mint már említettük a leltár 37 oldal terjedelmű. A Levéltári Szemle kereteit túllépné e fontos dokumentum teljes szövegű közlése, ezért röviden próbáljuk bemutatni azt, utalva egy-egy olyan momentumra, ami a mai levéltári állapotokra is magyarázattal szolgál, vagy éppenséggel kérdéseket vet föl. Nagy Lajosnak a leltár elkészítésével az állomány pontos felmérése volt a célja, ami polcról polcra, állványról állványra menõ részletes leltár elkészítését jelentette. A levéltár ekkor három nagy raktárhelyiségből állt: 1. a „vasajtós nagy levéltár”, a mostani főépületben, 2. a megyei „kis levéltár” a megyeház épületében és végezetül 3. a megyeház [PT.] földszinti „félszerében” lévő raktárhelyiség, amelyben egymás fölé helyezett ládákban tárolták az iratokat.10 A nagy levéltárban lévő iratokat Nagy Lajos négy osztályba sorolta. Ez nem valamiféle tárgyi csoportosításon alapuló besorolás volt, hanem lokális jellegű, elhelyezési fogalmakat jelentett, tehát inkább az adott irategyüttes őrzési helyére vonatkozott. A leltár négy rovatból áll: • folyó szám, • tárgyak (ez a leltárba felvett irategyüttest, illetve nem irat jellegű valódi tárgyak megnevezését jelentette), • Feltaláltatik vagy máshol Feltalálható rovat cím (ez az őrzési helyre vonatkozott), • jegyzések (ez megjegyzés rovatot jelentett). A levéltárnok az őrzési hely megjelölését igyekezett a lehető legpontosabban megadni, főleg kisebb terjedelmű irategyüttesek esetében érhető ez tetten. Jó példa erre a 80. tételként szereplő rablajstromok gyűjteménye amely „IV. oszt. keleti részében az ajtónak állt elleni álvány 3ik fiókjában” volt akkor található. Ezek alapján a leírások alapján erős gyanú támad arra, hogy az osztályok talán egy-egy termet jelenthettek a Nagy Lajos-féle determinációban. Térjünk rá a leltár tartalmi elemzésére. A legizgalmasabb kérdések most következ7
8 9 10
SML Alispáni iratok 136/1866. Erről az aktusról a fent maradt 1863-1870 közötti levéltári iktató is tájékoztat. A 9/1866. iktatószám alatt a következőket olvashatjuk: „Levéltárnok ez évi január hó 10-én az elkészített levéltári általános leltárát – Somogy megyéhez felterjeszti. A leltár 1 példányban felterjesztetett, a másik példány levéltári kezelés végett letartóztatott, amiről is jelentés tétetvén január 10-én 1866.” Ld. SML. IV. 424. Somogy Vármegye Levéltárának iratai. Iktató 1863-1870. 9/1866. sz. KANYAR, 116. SML. IV.259.b. Somogy vármegye Alispáni Hivatalának iratai. Közigazgatási iratok. 1623/1870. KANYAR, 114.
37
nek: Mi az ami megmaradt 1865 óta? vagy Mi az ami eltűnt de szerepelt még a leltárban? Természetesen minden tételt nem elemezhetünk így, de egy-két érdekesebb, fontosabb dologra rámutathatunk. A 170 tételből álló leltár valójában kevesebb. A leltárt végignézve vannak olyan tételek, ahol a tárgymegjelölésben a „Semmi” szó szerepel. A 9, 14-15, 19, 120. tételeknél fordul ez elő. Csak arra gondolhatunk, hogy a korábban alapul vett 1859. évi levéltári leltár ilyen számú tétele már nem került elő, máskülönben mi értelme lett volna felvenni egy ilyen tárgyat. Bár ezt a 120. tételként nehéz lenne megmagyarázni, hiszen az 1859. évi leltár csak 57 tételt tartalmazott. Szóval rejtély ez még egyenlőre. Van olyan is ahol egy-egy folyószám alatt lévő anyagot más folyószámra utal a leltár. A levéltárban nemcsak iratok nyertek elhelyezést. A leltárban több tétel is szerepel, amelyben eszközöket, tárgyakat soroltak fel. Ekkor a levéltárban őrizték a banderiális zászlókat, a voksoló golyóbisokat és a hozzá tartozó ládákat, főmérnöki eszközöket, de éppenséggel feszületet is találunk a lajstromban. Ezekből az eszközökből ma már csak a szavazó ládák találhatók a Somogy Megyei Levéltár tulajdonában. A kívülállók első kérdése a levéltárral kapcsolatban mindig a legrégibb iratra, az okleveles anyagra irányul. 1865-ben a levéltár csak egy oklevelet őrzött: a híres 1498-as privilegiális oklevelet szerepeltették a leltárban, a második tételként. Nem csodálkozhatunk, hogy a jelenleg sem túl nagy számú okleveles anyagból csak egy darab volt meg akkor. Hiteleshelyi levéltár nem maradt a levéltár birtokában, a jelenlegi százegynéhány Mohács előtti oklevél főleg a családi anyagokból származik, amelyek nagyrészt a 20. század közepén kerültek a levéltárba. (Okleveles anyag származott még a Szigetvári Zrínyi Múzeum Egyesület anyagából is.) A családi anyagoknál megállva, az 1865. évi leltárban nem találunk kimondott családi levéltárat. Kisebb személyi jellegű anyagok maradtak fent, melyek azóta hiánytalanul megőrződtek. Ezek főleg tiszti ügyvédek anyagai voltak, pl. Rosty Vince, Hertelendy János, Németh Antal ügyvédek iratai, akik a 19. században magán praxist folytattak, és irataikat — Németh Antal a leltár tanúsága szerint még ingóságait is — a levéltárra hagyták. A személyi jellegű anyagoknál maradva, meg kell említeni, hogy a levéltárban már ekkor is tetemes iratmennyiséget jelentett a „volt tisztviselők által hivataluk megszűntével beadott irományok”, vagyis mai terminológiával élve a depositumok állaga. A leltárban két oldalon hömpölyög a különböző megyei tisztviselők felsorolása, akik iratot adtak be a levéltárba. Ezek az iratok a megye és az adott személy hivatali működése során keletkezett ügyek kapcsán termelődtek. A levéltár ezeket teljesen még mind a mai napig nem tárta fel. Somogy vármegye a 16–17. században nagyrészt török hódoltsági terület volt. A megyét 1596-ban Zala megyével egyesítették, ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy Somogy igazgatási és törvénykezési szempontból Zala vármegye egyik járása lett. Ez az állapot de jure 120, de facto 115 évig tartott; az 1715. évi országgyűlés 86. törvénycikke választotta el újra egymástól a két törvényhatóságot. A gyakorlati különválás már korábban megtörtént, Somogy megye első önálló közgyűlését ugyanis 1710-ben tartotta Szigetváron. Ennek hatását megérezte a levéltár is, melyet a leltár is mutat. Igazából a vármegyei közgyűlési anyag Somogy vármegye ismételt önállóságától számítható, a 17. századi iratanyag csak nagyon töredékes. A bekötött jegyzőkönyvek 1717-tõl kezdődnek. Az 1717 előtti időkre vonatkozóan levéltárunk őriz egy jegyzőkönyvet, melyet Tallián János (a 18. század közepén volt levéltáros) készített. Tallián ebben a jegyzőkönyvbe a ko-
38
rábbi somogyi vonatkozású dokumentumokat másolta be, melyek régi jegyzőkönyvekből vagy egyéb magániratokból származtak. E kötetből értesülünk az 1710-es szigetvári megyei közgyűlésről, melyet a visszanyert megyei önállóság kezdő dátumának tartunk.11 1865-ben a leltár szerint a vármegyei közgyűlési jegyzőkönyvek 1846-ig voltak bekötve és tegyük hozzá valószínűleg letisztázva is. A jegyzőkönyveket 1843-ig Bezerédy Pál (levéltáros 1828–1846 között) tisztázta és köttette, a következő három év elkészítéséről nincs tudomásunk, az 1846 utáni jegyzőkönyvek pedig már Nagy Lajos munkáját dicsérik. Nagy Lajos Levéltári Kis Tükör című három kötetes kéziratos munkájában12 az 1849-ig bezárólagos jegyzőkönyvi munkát Bezerédynek tulajdonította. E leltár is bizonyítéka annak, hogy a munkát saját maga fejezte be. Hogy mennyire nem irategyüttesekben, hanem lokálisan gondolkodott Nagy Lajos a leltár elkészítésénél, jól példázza a közgyűlési iratanyag. Mivel a jegyzőkönyvek és az iratok nem egy helyen voltak, a leltárban különböző tételeken szerepelnek. Az iratok a 21. tételen (helyük a vasajtós nagy levéltár 1, 2, 3. osztálya), a jegyzőkönyvek a 39. tételen (helyük a vasajtós nagy levéltár 4. osztálya) találhatók. A török hódoltság zavaros állapotainak levéltárra gyakorolt káros hatását másban is mérhetjük. A leltár mindössze 7 darab nemesi címeres levelet említ. E mellett azért szerencsére megmaradtak a nemesi lajstromok. Az összeírások közül csak az 1720-es és az 1828-as szerepelt a leltár elkészítésekor. Szerencsére a feudálisnak mondott időszak nagyobb egyéb megyei iratsorozatai, a kérelemlevelek, a bírósági jellegű iratok nagyrészt megmaradtak és bekötve, letisztázva rendelkezésünkre is állnak. De találunk olyan anyagot is ami, sajnos az 1865. évi leltárban megvolt, de azóta elveszett. A 42. tétel alatt azt látjuk, hogy 90 kötet (vagy csomó) 1695 és 1786 közti büntetőperes irat volt 1865-ben. Azóta az iratok nagy része eltűnt és ma csupán három doboz 1786 előtti régebbi processust őriz a levéltár. Sajnos minden nagyobb irategyüttesről nem tudunk szólni, így most csak néhány érdekességet emelnénk ki. Az 59. számú tétel alatt a leltárban a statútumokat és rendszabályokat vette fel a levéltárnok. Egy csomót ad meg itt mennyiségül, valószínűleg ez a csomó adta a későbbi Nagy Lajos által összeállított vármegyei statutalia állag alapját. Itt kell megemlíteni, hogy van, amiről Nagy Lajos sem tudott és csak nemrégiben fedeztük fel. A Csurgói Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium és Általános Iskola méltán híres régi könyvtára őrzi az 1806-ban Szokolay Dániel aljegyző által összeállított 17101806 közti időszakot felölelő vármegyei statútum gyűjtemény vaskos kötetét. A kötet Sárközy István (1824-1836 között Somogy vármegye másodalispánja) könyvhagyatékából került elő, valószínűleg hivatali működése során használta, és nála maradt.13 A megyében divatozott régi hegyi articulusok nyomtatott példányai a leltár 92. tételeként szerepel. Valószínűleg az 1776. évi megyei statútum, községi, helyben átírt és használt példányai lehettek. Sajnos már ez sincs meg, pedig jelentősen megkönnyítené a kutatást. Ami megmaradt és érdekes, a levéltár őrizetében ma is meglevő X.105. Somogy Megyei Birkatenyésztő Társaság iratai 1836–1843. egy csomónyi iratanyaga. Valószínű, hogy a társaság megszűnte után a levéltárba adta iratait és így maradhatott meg az utókornak. 11
12 13
A jegyzőkönyvekről és a vármegyei közgyűlés anyagáról lásd: KANYAR, 32-34.; TÓTH PÉTER: Somogy vármegye közgyűlési jegyzőkönyvei. In: Somogy megye múltjából. 21. (1990) 15-66. KANYAR JÓZSEF: Nagy Lajos: Levéltári kis tükör. In: Levéltári Híradó 6. (1956) 2-3. sz. 36-38. A könyvhagyatékról ld: VIOLÁNÉ BAKONYI IBOLYA: Sárközy István könyvtára. Csurgó, 2005. 122.
39
A levéltárba kerültek elhelyezésre a kor hivatalos lapjai, a szabadságharc idején kiadott Közlöny és a Bach-korszak kormánylapjai is. A levéltár hivatalos könyvtárral nem rendelkezett ekkor. A levéltár iratbegyűjtése a korszakban elég esetleges volt és főleg a felsőbb szervektől függött. A Bach-korszak igazából később semmihez sem kapcsolható megyei és járási hivatalainak anyagát a levéltár elég hamar átvette. A leltár 121. és 122. tételeként szerepelnek a megyefőnökség valamint a járási szolgabírói hivatalok, 136. tételként pedig a megyei építészeti hivatal iratai. Öt éven belül levéltári megőrzésre került át a teljes Bach-korszak iratanyaga. A járási szolgabírói hivatalok iratanyagait Leidecker Jenő rendezte és használta az 1960-as években, az iratanyag bedobozolása a 2006. évben kezdődött. Felbecsülhetetlen levéltár-történeti értéket jelentenének azok az iratok, melyek a leltár 103. tételszáma alatt szerepelnek. A levéltár időnkénti átadásról szóló irományokat és az ezekkel kapcsolatos jegyzékeket rejti e tételszám. Ezekkel az iratokkal a kutatás jelenlegi állása szerint nem rendelkezünk, ezért sajnálatos, hogy a leltár bővebb lajstromot nem tartalmaz róluk. A levéltár adminisztrációs segédleteihez tartozott a 153. tételszám alatt szereplő: „levéltárból iratok kivételéről és behozásáról szóló térítvények jegyzőkönyve”. Végül nem kerülhető meg e leltárral kapcsolatban a kérdés: mekkora lehetett a leltárban szereplő iratanyag mennyisége? Sajnos körülményes megmondani ezt, mivel nehéz beazonosítani egynéhány iratanyagot, valamint egy-kettő el is tűnt az idők során. Szerintünk 5-600 iratfolyóméterre tehető az akkori megyei levéltári állomány. De nem is ez a mennyiségbecslés az 1865. évi leltár értéke, hanem az, hogy ez által egy olyan képet kaptunk a levéltár állapotáról, irategyütteseiről, melyet a mostani állapotok megértéséhez is fel tudunk használni.
40
PILKHOFFER MÓNIKA
PÉCS DUALIZMUSKORI ÉPÍTÉSZETÉNEK FORRÁSAI ÉS SEGÉDLETEI A BARANYA MEGYEI LEVÉLTÁRBAN1 Nincs könnyű helyzetben az, aki a Baranya Megyei Levéltár építészettörténeti forrásainak kutatására vállalkozik.2 Részben a kutatás nehézségeivel és időigényességével magyarázható, hogy a témával foglalkozó művészet- és helytörténészek sok évtizedes munkássága ellenére eddig nem született egyetlen összefoglaló munka sem Pécs építészetéről. Az átfogó jellegű feldolgozás valójában az egyes korszakok esetében is teljesen hiányzik. A klasszicizmus legjelentősebb helyi építőmesterének munkásságáról3 és a századforduló építészetéről4 megjelent önálló köteteken kívül főleg néhány jelentősebb építész életére illetve egyes architektúrákra vonatkozó tanulmány látott csak eddig napvilágot. A pécsi barokk építészettel kapcsolatban utoljára 1942-ben jelent meg publikáció,5 és még a helytörténeti jelentőségén túlmutató bauhäuslerek életművéről vagy az 1950-es évek végén kikísérletezett egyedülálló pécsi paneltechnológiáról is csak szórványos ismereteink vannak.6 A munkát tovább nehezíti, hogy Pécs várostörténeti monográfiával sem rendelkezik,7 mely a gazdasági-társadalmi folyamatoktól erősen függő építészet eredményeinek értékeléséhez nyújthatna alapvető segítséget. Pécs építészettörténetének feltárása pedig nemcsak a helytörténet, de a város tervszerű továbbépülése, a hatékony műemlékvédelem, illetve a túlságosan a fővárosra koncentráló magyar építészettörténet szempontjából is fontos lenne. A rendkívül nagy mennyiségű forrásanyagból most csak Pécs dualizmuskori építési irataival foglalkozunk, utalva a korábbi vagy későbbi időszak eltérő forrásadottságaira.
Építési szabályrendeletek Az építészettörténeti források ismertetését az építési szabályrendeletekkel kezdjük, mivel ezek határozták meg a korszak építkezéseinek feltételeit, az építési dokumentációk jellemzőit. A dualizmus időszakában két építési szabályrendelet volt érvényben: az első, 1865-ben megjelent szabályozást 1888-ban követte az újabb.8 1 2
3 4 5 6
7
8
A tanulmány az Oktatási Minisztérium Deák Ferenc Ösztöndíjának támogatásával készült. Itt szeretnék köszönetet mondani a Baranya Megyei Levéltár minden munkatársának, akik évek óta segítik a munkámat. Külön köszönettel tartozom Nagy Imre Gábor osztályvezető főlevéltárosnak, aki nagy szerepet játszott ennek a tanulmánynak a megszületésében. SONKOLY KÁROLY: A klasszicista Pécs építőmestere: Piatsek József (1781-1854). Pécs, 2003. PILKHOFFER MÓNIKA: Pécs építészete a századfordulón (1888-1907). Pécs, 2004. GOSZTONYI GYULA: A barokk Pécs. (Pécs műemlékei sorozat) Pécs, 1942. A két világháború közötti építészet kutatásával kapcsolatban elsősorban MENDÖL ZSUZSANNA nevét kell kiemelnünk. Örvendetes áttörésnek tűnik, hogy a pécsi Pro Pannonia Kiadó a Pécs Európa Kulturális Fővárosa 2010 projekthez kapcsolódva az összes pécsi bauhausos életművéről kétnyelvű monográfiát tervez kiadni, melynek első kötete — BAJKAY ÉVA: Az utópia bűvöletében. Weininger Andor. Pécs, 2006. — a napokban került a könyvesboltokba. A Pécs Története Alapítvány konferenciák szervezésével, forrás- és tanulmánykötetek kiadásával 1992 óta irányítja a várostörténeti kutatásokat. A fő cél, Pécs kis- és nagymonográfiájának megjelentetése azonban pénzügyi okok miatt állandó késedelmet szenved. Baranya Megyei Levéltár (BML): IV. 1406. b. Pécs város tanácsának közigazgatási iratai 1078/4439/1865. és IV. 1418. Pécs város szabályrendeletei 60. szám
41
A Helytartótanács 1864-ben utasította a várost, hogy a helyi viszonyoknak megfelelő építkezési szabályzatot dolgozzon ki és terjesszen be.9 Pécs első — a győri mintájára készült — építészeti szabályrendelete 1865-ben lépett életbe. A szöveg valójában két részből állt. Az „Utasítás” a Szépítési Bizottmány feladatait és jogkörét rögzítette, a tulajdonképpeni szabályrendelet az építési engedély megszerzésének kellékeit, az építkezés során betartandó előírásokat és a használatba vétel feltételeit tartalmazta. A Szépítési Bizottmány az építkezés megkezdése előtt és befejezése után is megjelent a helyszínen. A szabályrendelet legfontosabb paragrafusai meghatározták a használható építőanyagokat, a falak vastagságát (még lábban és hüvelykben), az árnyékszékek helyét és számát, a kémények tűzbiztosságát. Így a belvárosban főfalat nem lehetett vályogból építeni, a vert falat pedig a külvárosokban sem engedélyezték. Emeletes házaknál a földszintet boltozni kellett. Három emeletesnél magasabb épületet „egészségi szempontból” nem volt szabad építeni. Esztétikai igények fogalmazódtak meg a házak párkányainak és ereszeinek egy magasságba hozatalában. Az épületek szilárdságát szolgálta az ablakok közti távolság rögzítése, ami a városképre is hatást gyakorolt. Érdekes kitétel volt a meszelést illetően, hogy „tiszta fehér színt használni nem szabad, minthogy a róla visszaverődött napsugarak a szemet rontják.”10 Az utolsó bekezdés az új építkezésekkel járó kedvezményekről szólt: a főutcák mentén emelt házak 5, a többi épület 15 évi adómentességben részesült. Az újabb építési szabályrendelet-tervezet már 1873-ban megszületett, de mindössze 3 pontból állt.11 E szerint minden építkezéshez hatósági engedély volt szükséges, melyért az építésre jogosított személy aláírásával ellátott tervrajz benyújtása mellett írásban kellett folyamodni. Kivitelezést csak képesített személy vállalhatott. Megtiltották a tetők zsindellyel és szalmával fedését. A szabályok ellen vétőknek pedig 100 forintig terjedő pénzbírság vagy annak megfelelő fogság járt. A rendeletről azonban már a következő évben kiderült, hogy teljesen át kell dolgozni. Bár a módosított tervezet 1875-re elkészült,12 az építési szabályrendelet tárgyalása még 1881-ben és 1886-ban is napirenden volt.13 Az 1888-ban végre elfogadott új szabályozásban a leglényegesebb változás az volt, hogy a Szépítő Bizottmány szerepét az építési szakbizottság váltotta fel. A bizottság elnöke a gazdasági tanácsnok, jegyzője a másod aljegyző volt. Hivatalból vett részt a munkában a főmérnök, a tiszti főorvos és a m. kir. Államépítészeti Hivatal főnöke. Rajtuk kívül minden építészeti kerületbe három képviselőt delegáltak a törvényhatósági bizottságból.14 A másik újdonság a város építési kerületekre történt felosztása volt. Az I. építési kerületben csakis emeletes, kő- vagy téglaépületeket lehetett felhúzni, zárt sorban. A II. kerületben emeletes és földszintes épületeket egyaránt lehetett emelni, de csak kőből vagy téglából. Az I. és II. kerületben rögzítették a lakóházak átlagos magasságát: az egyemeletes épületek 12, a kétszintesek 16, a háromemeletesek 20, a négyszintesek 24 méter ma9
10 11 12
13 14
Bár ezt megelőzően nem voltak írásba fektetett előírások, de a Szépítő Választmány — vagy ahogy később nevezték, a Szépítő Bizottmány — ügyelt arra, hogy a házak a biztonsági, egészségi és szépészeti követelményeknek megfelelően, lehetőleg szilárd és tűzbiztos anyagokból készüljenek, az utcák pedig zártsorosan, rendezetten épüljenek be. A Helytartótanács 1863-ban kiadott rendelete óta az építkezésekről tervet kellett benyújtani a Választmánynak. BML: Pécs v. t. közig. ir. 1078/4439/1865. BML: Pécs v. t. közig. ir. 1263/1874. Sonkoly Károly: A pécsi pénzügyigazgatóság palotája és építésze, Ivánkovics István. In: Népek együttélése Dél-Pannóniában. Tanulmányok Szita László 70. születésnapjára. Pécs, 2003. 371-410. KAJTÁR ISTVÁN: Magyar városi önkormányzatok (1848-1918) Budapest, 1992. 119. BML: Pécs v. t. közig. ir. 5585/1891.
42
gasra épülhettek. Egy lakóhelyiségnek 4 méter mélységgel és 3 méter szélességgel, és legalább 3,15 méter belmagassággal kellett rendelkeznie. A III. és IV. építési zónában tetszés szerinti anyagból és modorban lehetett építkezni, de a 12 m2 alapterületű szobák mennyezetének itt is el kellett érnie a 2,60 métert. Az első három kerületben a házak fedésére csak tűzbiztos anyag (cserép, pala, réz, bádog) volt alkalmazható. Az építési anyagok minőségét a téglák méretéről 1898-ban hozott rendelet biztosította.15 Pincében és szuterénben tilos volt lakást berendezni. Kamrákat, bódékat és árnyékszékeket nem lehetett az utcavonalra helyezni. Az I. és II. kerületben továbbra sem engedték a falakat fehérre meszelni. Ugyanitt nem lehetett az egészségre ártalmas gyárakat sem építeni. Az 1888-as pécsi építési szabályrendelet megjelenése a többi törvényhatósági jogú városhoz képest elég későinek tűnik, ugyanakkor övezetes rendszerének köszönhetően korszerűbb volt ezeknél. Pécsett a korszakban nem készült városrendezési terv, így az építési szabályrendelet jelentette a város térbeli fejlődésében az egyetlen szabályozó erőt, mindemellett nagy szerepet játszott a tűzbiztos, szilárd építőanyagok használatának terjedésében.16
A magánépítkezések A magánépítkezések tervdokumentációi Pécs város tanácsának közigazgatási iratai között találhatók.17 Az ide tartozó összes ügy iratait a város 1940-ig együtt kezelte annak ellenére, hogy a belügyminiszter 1902. évi 125.000. számú rendelete hatására bevezették az osztályrendszert. Ez azt jelentette, hogy „az iratok az irattárban az alapszámos rendszeren túlmenőleg — vagyis csupán az egyes ügyek iratainak összekapcsolásán felül — megfelelő szakosztályokban (kútfőkben) tartalmuk szerint is csoportosíttatnak.”18 Ettől kezdve az iratokon feltüntették ugyan az ügyosztályokat, de sem a gazdasági és építési ügyeket jelölő C (majd 1926-tól F jelű műszaki), sem a többi ügyosztály anyagát nem kezelték külön.19 Ennek a korabeli ügyintézési gyakorlatnak a következtében egy konkrét épület terveinek a felkutatása az utca és a házszám ismeretében olyan vállalkozás, mintha tűt keresnénk a szénakazalban.20 Egy lakóház építési iratainak megtalálásához ezért a kutatónak előzetesen, más forrásokból kell informálódnia. Első lépésként a dualizmuskori térképek21 áttekintése javasolható, amelyek segítségével meggyőződhetünk arról, hogy a 15
16
17 18 19
20
21
E szerint a falazótéglának 29 cm hosszúnak, 14 cm szélesnek és 6,5 cm vastagnak; a cserépnek 37 cm hosszúnak és 18,5 cm szélesnek kellett lennie. (Vö. BML: IV. 1418. Pécs város szabályrendeletei, 56. sz.) A szabályrendeletek közül építészettörténeti kutatáshoz felhasználható még: 7.sz. Szabályrendelet a házbérfillérek beszedése és kezelése tárgyában 1910.; 9.sz. Pécs szab. kir. város lakbérleti szabályrendelete 1907.; 37.sz. Szabályrendelet tervezet az ideiglenes adómentességben részesülő új házak közösségi pótadómentességéről 1907.; 89.sz. Szabályrendelet a kőműves munkával foglalkozó munkaadók és segédszemélyzeteik munkarendjéről az 1884. évi XVII. tc. alapján Pécs szab. kir. város területére 1904. BML: IV. 1406. b. Magyarországi Rendeletek Tára. 32. évf. (1902) II. kötet, Budapest, 1902. 1283. A levéltárban a közelmúltban lezajlott munkának köszönhetően a város közigazgatási iratai ügyosztályonként szét lettek bontva, ami lényegesen megkönnyíti az 1902 utáni építkezések kutatását. A levéltár fondjegyzéke IV. 1423. szám alatt Pécs Város Mérnöki Hivatalának iratait (1881-1935) jelöli. A 8,4 folyóméternyi anyag rendkívül vegyes, pontosan nem is tudható, hogy mit tartalmaz, de az biztos, hogy építési tervek nincsenek benne. BML: XV. 3. e. Pécs város térképei (1877., 1892., 1895., 1904., 1909., 1911., 1913., 1916/17.)
43
ma használatos utcanév megegyezik-e a korabeli elnevezéssel, vagy nagyjából meghatározhatjuk azt, hogy mikor került sor az utca megnyitására. A Pécs történetével foglalkozó kutatók számára nélkülözhetetlen forrás az a két adatgyűjtemény, amit csak „a Madas”-ként emlegetnek.22 Madas József helytörténész a belváros és a budai külváros épületeinek történetét a török kor végétől a 20. század közepéig elsősorban telekkönyvek, valamint levéltári és sajtóforrások alapján követte nyomon. A szerző a betűrendben felsorolt utcák épületeit az 1960. évi — nagyjából ma is használatban lévő — házszámozás szerint ismerteti, minden egyes esetben az információ lelőhelyének feltüntetésével. Az ingatlanok tulajdonosváltozásai mellett megtudhatók ebből a telkek méretének változásai, a korábbi házszámok, illetve néha az épület átalakítására, tervezőjére vonatkozó információk is. A szigeti és a siklósi külváros, illetve a városhoz később csatolt települések esetében azonban ilyen adatgyűjteménnyel sajnos nem rendelkezünk. A tulajdonosokkal és a házszámozással kapcsolatban az épületjegyzékek szolgáltathatnak újabb adatokat.23 Ezek közül az 1887-ben kiadott jegyzék azért kiemelkedően fontos, mert közli az 1885-ben bevezetett új házszámozási rendszer24 előtti és utáni házszámokat is. Az 1896-os, 1901-es és 1904-es házszámjegyzékek a házszámon, a helyrajzi számon és a tulajdonos nevén túl arról is tájékoztatnak, hogy földszintes vagy (1-2-3) emeletes lakóházról, esetleg üres házhelyről van-e szó. A házszámjegyzékek nemcsak egy konkrét épület kereséséhez, de ahhoz is jó forrásnak tűntek, hogy ezek alapján mondjunk valamit Pécs épületállományának 1864–1904 közötti számszerű és minőségbeli változásáról.25 Két épületjegyzék épületszámának különbségei nemcsak a lakóházak számának növekedését, de egyes utcák gyorsabb kiépülését, a városrészek eltérő 22
23
24
25
MADAS JÓZSEF: Pécs-belváros telkei és házai. Adatgyűjtemény. Pécs, 1978. és MADAS JÓZSEF: A pécsi Budai Külváros telkei, házai és utcái. Adatgyűjtemény. Pécs, 1985. A korszakra vonatkozóan hat házszámjegyzék használható: Pécs szabad kir. város utcái, házszámai és háztulajdonosainak névjegyzéke. Pécs, 1864.; LUKRITS IGNÁC: Pécs utcái, házszámai és háztulajdonosainak névjegyzéke. Pécs, 1877.; Szabad kir. Pécs város házszámainak sorozata. Szerk.: NÉMETH BÉLA. Pécs, 1887.; Jegyzéke a Pécs szab. kir. város és határában lévő épületeknek. Összeáll.: PUSKÁS ANDOR. Pécs, 1896.; Jegyzéke a Pécs szab. kir. város és határában lévő épületeknek. Összeáll.: PUSKÁS ANDOR. Pécs, 1901.; Jegyzéke a Pécs szab. kir. város és határában lévő épületeknek. Összeáll.: PUSKÁS ANDOR. Pécs, 1904. A két világháború közötti időszakban csupán egy házszámjegyzéket adtak ki: Pécs sz. kir. város beltelkeinek és ucca jelleggel bíró kültelkeinek házszámjegyzéke. Összeállította: FARKAS JÁNOS. Pécs, 1928. Pécsett 1864-ig az utcák neveinél nagyobb jelentőségük volt a házszámoknak. A házakat az utcáktól függetlenül, városrészenként látták el számmal. Az egyes házszámot a Jókai utca 8. számú épület — az egykori provizorátus — kapta, a legmagasabb házszám megegyezett az összes épület számával. Mivel nem a telkeket, hanem csak a házakat számozták meg, egy üres telek beépítésekor az új épület a legmagasabb számot kapta. Így két egymástól nagyon távoli házszám könnyen egymás mellé kerülhetett. Ráadásul a tulajdonosok a házszámtáblákat gyakran lemeszelték vagy leszedték. A házszámozás rendezetlensége az adóbehajtást és a beszállásolást is megnehezítette. 1864-ben a házakat ezért utcánként számozták meg, de úgy, hogy az egyes számtól indulva végigmentek az egyik oldalon, majd az utca másik oldalán visszafelé haladva folytatták a számsort. Így a legmagasabb házszám az egyessel került szembe. Nagy hibája volt ennek a rendszernek, hogy az üres illetve a két utcára kiérő telkek be nem épített végei nem kaptak házszámot. Így hamarosan a beépítésekkel felszaporodó tört számok okoztak egyre több gondot. Ezt a problémát az 1885-ös újraszámozáskor sikerült kiküszöbölni azáltal, hogy a dupla telkek mindkét utcában házszámot kaptak, sőt még a sarokházaknak is két számuk lett. Ekkor vezették be az utcák páros és páratlan oldali számozását is. Ld. MADAS JÓZSEF: Pécs belvárosának utcanevei. In: Baranyai Helytörténetírás 1977. Pécs, 1979. 397-439. A városrészek épületállományának 1887–1904 közötti változásaira ERDŐSI FERENC: A pécsi városszerkezet fejlődése és a városrészek funkcióinak alakulása a kapitalizmus korában. MTA Dunántúli Tudományos Intézet, Közlemények 6. Pécs, 1968. c. munkájában a házszámjegyzékek alapján tett kísérletet.
44
fejlődését, és a földszintes-emeletes házak arányának változását is kimutatta volna. Azonban a sarokházak és a két utcára nyíló telkek — mivel az 1885-ös házszámozás óta két házszámmal rendelkeztek — duplán szerepelnek a jegyzékekben. Kísérletet tettünk a házak összeszámlálására az ismétlések nélkül. Ekkor azonban az a kérdés merült fel, hogy a kétszer szereplő épületeket melyik utcához számoljuk. Így a feldolgozásnak ezt a formáját el kellett vetnünk. Mindezen előzetes adatgyűjtésnek köszönhetően nyert ismeretek birtokában már használhatók az egykorú segédletek, elsőként a mérnöki hivatalban készített mutatók.26 Ezek annak köszönhetően készültek, hogy már a kortársak számára is gondot okozott a visszakeresés, ha a helyére szerettek volna tenni egy másik bizottságtól később visszakapott iratot, vagy ha egy újabb ügy miatt elő akarták venni egy lakóház korábbi építési dokumentációját. Ezek a segédletek azonban egyrészt nem tartalmazzák a korszak összes építkezését, másrészt — mivel sem az épület címét, sem az építés típusát nem közlik — csak az építtető nevének, illetve az építkezés időpontjának ismeretében használhatók.27 Az építési mutatókönyvek iktatószámai ráadásul nem az irat lelőhelyét adják meg; azokat az iktatókönyvekben, illetve 1900-tól a sortárkönyvekben tovább kell vezetni.28 Ha az építési mutatóval nem volt szerencsénk, akkor marad a város tanácsának közigazgatási iratait tartalmazó mutatókönyvnek az építkezés évéből származó kötete, melynek betűrendjében az építtető neve alatt az építési iratnak a szintén tovább vezetendő iktatószámára bukkanhatunk. A korabeli segédleteken túl az 1888–1907 közötti építkezésekre29 vonatkozóan a Pécs építészete a századfordulón címmel könyv formájában is megjelent doktori disszertáció megírásához egy általam 2003-ban, több éves munka eredményeként befejezett számítógépes adatbázis is a kutatók rendelkezésére áll. Ennek megalkotásához 351, a város tanácsának közigazgatási iratait tartalmazó doboz anyaga került átnézésre. A 2059 elemet tartalmazó excel adatbázis a vizsgált húsz év összes magánépítkezését tartalmazza. A kigyűjtés az irat keletkezésének évét és számát, az épület címét, az építkezés típusát (lakóház, gazdasági épület, toldalék, átalakítás), valamint az építtető és az építész nevét tartalmazza. Az adatbázis használhatóságának gyenge pontja azonban, hogy az építési irat lelőhelyének éve nem minden esetben azonos az építkezés időpontjával. Így például hiába keresi valaki itt a korszak egyik legnagyobb és legreprezentatívabb bérházának, az 1894-ben felépült Király utca 14. szám alatti épületnek az építési iratait, mert azt az épületben működő Vigadó étterem erkélyéért fizetendő bérleti díj ügyével kapcsolatos 1923-as anyaghoz csatolták. Nem szerepelnek benne azok a megvalósult épületek sem, amelyek iratanyagának létezésére csak egykorú vagy későbbi őrjegyek utalnak. Az 26
27
28
29
A dualizmus korszakából három kötet áll rendelkezésre: Építkezések és őrizet alá vett tervek mutatója – építtetők szerint 1877–1896; 1897–1904; Építési ügyek mutatója – építtetők szerint 1905-1925. Az 1928–1949 közötti évekből utcák szerinti mutatókönyvek is léteznek. A kutatást tovább segítik az 19301953 közötti időszakra vonatkozó építési nyilvántartások. A már hivatkozott, 125.000/1902. számú belügyminiszteri rendelet eredményeképp a város 1902-ben egységesen az alapszámos rendszerre tért át. Ez azt jelentette, hogy egy építkezéssel kapcsolatban keletkezett összes iratot az adott év első számát jelentő alapszámhoz csatolták. A több évre átnyúló ügyek esetében minden évben új alapszámot kellett adni, ami az ügy folyó évi legkisebb iktatószámát jelentette. A kutatott korszak időhatárai sem a magyar politikatörténet, sem a művészettörténet periodizációjával nem esnek egybe. A feldolgozás kezdő dátumát az új építési szabályrendelet megjelenése indokolta. 1888-tól húsz év építési anyagait gyűjtöttük össze. A kezdő és záró dátum egyben a két Pécsett rendezett országos kiállítás időpontjával is egybeesik, mely pavilonjain keresztül vizuálisan is érzékelteti a város és építészetének fejlődését.
45
adatbázis bővítése folyamatban van, és teljes elkészültekor az 1867–1918 közötti összes építési iratot tartalmazni fogja. Ha a kitartó keresést végül siker koronázza, a megtalált építési dokumentáció az építési szabályrendeletben meghatározott eljárásnak megfelelő iratokat: az építési kérelmet, tervrajzokat, a helyszíni szemle jegyzőkönyvét, az építési engedélyt illetve a használatba vételi engedélyt kell, hogy tartalmazza. Az építési kérelemben 1888-tól fel kellett tüntetni az építkezés helyét (utca, házszám), meg kellett határozni az épület rendeltetését, megnevezni a szomszédokat és a tervezőt, illetve ha a tervet más valósította meg, akkor a kivitelezőt is. Ez utóbbi esetben „a szerkezetek helyességéért a művezető építész, — ellenben a felhasznált anyag és a kiviteli munka jó minőségéért és a biztonsági szempontból szükséges rendőri intézkedésekért a vállalkozó építőmester vagy iparos felelős.” 30 A tervező és a kivitelező személye a leggyakrabban azért tért el egymástól, mert a tervezőnek nem volt meg a kivitelezéshez szükséges képzettsége,31 esetleg állami vagy magánszolgálatban dolgozó mérnökként nem váltotta ki a vállalkozáshoz szükséges iparengedélyt. Főleg az 1888 előtti — és később a külterületi kérvények — esetében jelent problémát, hogy az építkezés helyét nemcsak pontos házszám nélkül, de néha a beazonosítást ma már szinte lehetetlenné tevő, bár akkor mindenki számára egyértelmű módon adták meg, úgy mint „a Havi Boldogasszony templom alatt” vagy „Widolovits András rétjén.” 1888-ban szabályozták a tervek méretarányát: az alaprajzok léptéke 1:100, a homlokzati rajzoké 1:50 volt. Emellé helyszínrajzot, metszetet és ha szükséges volt, részletrajzokat is kellett mellékelni. A tervek színezése is sok információt elárul: a szürke a fennmaradó, a sárga a bontásra ítélt részeket, a piros az új építést, a barna a cementfalakat, a lila a kőrészeket, a kék a vasszerkezeteket jelölte. Az új építési rendeletet követően azt a gyakorlatot is bevezették, hogy a terveket tűzvédelmi okokból elszakították az irattól, és a levéltári vasládába helyezték. Ezek a tervek később valószínűleg elkallódtak, így az 1888–1890 között épült házakról alig maradt meg rajz. A városi tanácshoz benyújtott, tervrajzokkal ellátott építési kérelmet a helyszíni szemle jegyzőkönyve alapján 1888 előtt a Szépítési Választmány, utána az építési szakbizottság javaslatára a tanács véleményezte. A helyszíni szemle rendkívül fontos volt a városrendezés szempontjából, ugyanis csakis ekkor nyílt alkalom az utcavonal kiegyenesítésére, egy rendezettebb városkép kialakítására. Az 1870-es évek dokumentációiban számos, a szomszédok között a közös tűzfal vagy a házak közötti vízelvezetés problémájából adódó nézeteltérésről is olvashatunk. A munkaerőhiánnyal küszködő mérnöki hivatal nem mindig állt a helyzet magaslatán, így például akkor sem, amikor egy olyan házra adták ki az építési engedélyt, ahol a tűzfalra erkélyt terveztek. A szomszédok felháborodása különösen akkor érthető meg, ha hozzátesszük, az épület köztudomásúan bordélyháznak épült.32
30 31
32
BML: IV. 1418. Pécs város szabályrendeletei, 60. sz. Az építőipar gyakorlása a céhek megszűnése (1872) után 1884-ig mindenki előtt nyitva állt. Ekkor az ipartörvény az építőmesterek működését azok közé a foglalkozások közé sorolta, melyhez engedélyt kellett kiváltani. A földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi m. kir. miniszter 46188. szám alatt kibocsátott rendelete az iparengedély kiadásához szükséges képesítésről valamint arról határozott, hogy építőmester minden építőipari munkát önállóan vállalhat, míg a kőművesmester saját felelősségére csak egyszerű szerkezetű földszintes lakóházakat és gazdasági épületeket emelhet. Vö. Magyarországi Rendeletek Tára, 1884. Budapest, 1884. 1632-1648. BML: Pécs v. t. közig. ir. 5441/1882.
46
Az architektúra elkészülte, majd az újabb helyszíni szemle után kiadott lakhatási engedély birtokában lehetett csak a házba beköltözni. Ennek megszegése kihágásnak minősült, és 5-től 50 forintig terjedő pénzbírsággal vagy 1 naptól 5 napig tartó elzárással büntették. Úgy tűnik, ez az 1888-as rendelkezés csak lassan ment át a köztudatba, mert az 1890-es évek első felében egész szép összeg folyt be ezekből a büntetésekből. 33 Az építtetők a legtöbb esetben nem tudták, hogy lakhatási engedélyért kellett volna folyamodniuk. 1895-ben még a törvényhatósági bizottság tagját, az építész Piatsek Gyulát is 5 forint pénzbírságra ítélték, mert az általa épített nyaralóját lakhatási engedély nélkül vette birtokba.34 A magánépítkezések összegyűjtött dokumentációiból következtetések vonhatók le a pécsi polgárok építkezéseinek dinamikájára, egyes épülettípusok gyakoriságára; összeállítható az építők munkássága. A földszintes-emeletes házak arányából megrajzolható a városkép változása. Az építtetők világáról azonban alig informálnak ezek a források: a korszak kezdetén még általában megadták az építtető foglalkozását, ám később egyre ritkábban található erre vonatkozó adat.
A középítkezések Az adatbázis kivételével mindazok a segédletek, amelyeket a magánépítészetnél felsoroltunk, a középítkezések esetében is használhatók, már csak azért is, mert a kisebb középületek iratanyagainak egy része szintén a közigazgatási iratok között bújik meg. A jelentősebb középítkezések esetében azonban lényegesen egyszerűbb a kutató helyzete. Az évtizedeken át húzódó, nagyszabású középítkezések iratait ugyanis már egykorúan összegyűjtötték úgynevezett különügyek formájában.35 A jelentősebb középületek közül a városháza, a színház, valamint kórházak, iskolák és laktanyák felépítésének vagy tatarozásának iratai egy külön szám alatt összeszedve találhatók meg itt. Az 1-től 161-ig számozott különügyek iratcsomóinak nagyobb része azonban nem építészeti tárgyúak: vannak köztük a népszámlálásokra, alapítványokra, a villamosközlekedésre, a Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara működésére és számos más ügyre vonatkozó források is. Az építéstörténet megírásának nehézségét ebben az esetben nem az iratanyag fellelése, hanem a források nagy mennyisége és aránytalansága okozza. A városháza építési dokumentumait tartalmazó, 34. számú külön csomó iratai 6 dobozt, a Krajczár és Frigyes laktanyák létesítésének, bővítésének 1876–1934 között keletkezett forrásai 8 dobozt töltenek meg, míg a sétatéri kioszkról csupán néhány szál irat maradt meg. Mivel az egyes dobozokban a dokumentumok nincsenek rendszerezve, és az iratok sorrendje még csak a kronológiát sem követi, ezért a különügyön belül egy konkrét forrást megkeresni elég reménytelen vállalkozás. Az építési különügyek iratai között a telekre, a tervpályázatra, a tervező építésze(k)re, az épület költségeire, a korabeli versenytárgyalásokra, az építési vállalkozókra és a kivitelezés minőségére is találhatunk forrásokat, melyek egy olyan interdiszciplináris városépítészet megírását teszik lehetővé, melyben a művészettörténet összekapcsolódik más szakterületekkel, esetünkben gazdaság-, társadalom-, kultúr- és életmódtörténettel. 33
34 35
Jellemző a város vezetőinek gondolkodására, hogy az építési szabályrendelet megsértéséből származó bírság nem egy városszépítési alapba, hanem a szegényház javára folyt be. BML: Pécs v. t. közig. ir. 15876/1895. BML: IV. 1406. o. Pécs város tanácsának külön kezelt iratai (különügyek)
47
Végezetül külön kell szólnunk a tervtárról.36 A tervtár alapját olyan építési dokumentumok képezték, melyek hagyaték vagy iratbegyűjtés formájában kerültek a levéltárba. Az 1960-as, 1970-es és 1980-as években aztán ezt — elsősorban a reponenda anyagával — bővítették. A lakóházakat és középületeket egyaránt tartalmazó kigyűjtés azonban nélkülözött minden szakszerű megoldást: sem segédlet, sem konkordancia-jegyzék nem készült hozzá. A több mint 1300 új iratszámot kapott 159 doboznyi építési dokumentáció esetében gyakran még az iratanyagot is megbontották: az architektúra terveit a tervtárba tették, míg az írásos forrásokat (építési és használatbavételi engedély, stb.) a közigazgatási iratok között hagyták. 2003–2004 folyamán a levéltárban megtörtént ezeknek a terveknek a visszaosztása, az összetartozó anyagok helyre tétele.37 Ennek köszönhetően a tervtárban maradt iratok — például Kőszeghy Gyulának, a két világháború közötti korszak tehetséges építészének hagyatéka vagy a Pécsi Tervező Vállalat Uránváros kiépítéséhez készült rajzai — elsősorban a későbbi korszakok kutatásához szolgálnak forrásul. Van a tervtárnak egy olyan része is, amely még ismeretlen rajzokat tartogat minden építészettörténész számára. Azokról a nagy méretű, kasírozott tervekről van szó, amelyeket az építészek tervpályázatok során nyújtottak be a város tanácsához. A hatalmas mappák jegyzéke elveszett, a terveket helyhiány miatt sem szakszerűen tárolni, sem kutatni nem lehet. Ez az anyag nem csak megvalósult középületek terveit rejti, de a 2., 3. díjjal jutalmazott vagy megvásárolt, esetleg a pályázó által vissza nem kért rajzokat is találhatunk közöttük, melyek érdekes adalékokkal szolgálhatnak néhány országos jelentőségű építész (Alpár Ignác, Lechner Ödön, Kármán és Ullmann) munkásságához is. A tervek beazonosítása azonban nem mindig egyszerű: mivel a korabeli tervpályázatok titkosak, így a mappák jeligések voltak; a rajzokon pedig néha még az évet és az épület funkcióját sem tüntették fel. A Baranya Megyei Levéltárban őrzött építészettörténeti források kutatásának nehézségében rejlik szépsége is: nem lehet pontosan tudni, hogy a raktár mélyéről mikor és milyen kincs kerül még elő.
36 37
BML: XV. 1. b. Pécs város tervtára A visszarendezés azzal a következménnyel járt, hogy a tervtárra történt korábbi hivatkozások értelmüket vesztették. A közigazgatási iratok közé visszahelyezett építési iratok iktatószáma egy access adatbázisból tudható meg.
48
JAKAB RÉKA
A ZSIDÓTÖRVÉNYEK VÉGREHAJTÁSA VESZPRÉM MEGYÉBEN Az első zsidótörvény életbelépésétől a holokausztig terjedő időszak levéltári forrásainak minden korábbit meghaladó alaposságú feltárása folyt Magyarország levéltáraiban az elmúlt években Karsai László vezetésével. A Karsai és munkatársai által kigyűjtött iratok jegyzékelésében és mikrofilmezésre való előkészítésében több munkatársammal együtt 2003-ban magam is részt vettem. A tárgyilagosságra törekvő levéltáros-történészt is megviselő, mintegy 25 000 oldalnyi irategyüttes alapján jól végigkísérhető a törvények végrehajtási mechanizmusa. Dolgozatom célja megmutatni, hogy a zsidótörvények és a végrehajtásukat szabályozó rendeletek a helyi közigazgatásban hogyan jelennek meg és hajtatnak végre. Terjedelmi okokból természetesen nem törekedtem minden egyes rendelkezés végrehajtását végigkövetni. E helyett kiválasztottam néhány olyan markánsabb rendeletrészt, amelyek alapvetően meghatározták a zsidóság mindennapjait és jelentős irattermelést idéztek elő a helyi közigazgatásban is. 1938–1944 között, az első zsidótörvény meghozatalától a magyarországi zsidóság elhurcolásáig terjedő időszakban a különböző korlátozó törvények, rendeletek, helyi szabályozások bevezetésével Magyarországon jogi értelemben is intézményesült az antiszemitizmus. A zsidótörvények nem váltották ki sem a magyar társadalom, sem a zsidóság ellenállását.1 Ráadásul 1944. március 19-ig, tehát Magyarország német megszállásáig még számos olyan védekezési mechanizmus létezett, amely az embertelen törvénykezést legalábbis kétértelművé tette és a zsidóság veszélyérzetét jócskán tompította, passzívvá téve őket ezekkel szemben. A „végső útról” visszatekintve azonban a fokozatos jogfosztás és megalázó ellehetetlenítés az 1944-es tragédiához elkerülhetetlenül vezető folyamatnak bizonyult. A törvényekben megfogalmazódó célkitűzések ugyan fokozatosan, de végső soron a gazdasági, politikai és etnikai értelemben is nagy arányban már asszimilálódott magyarországi zsidóságot megpróbálták megakadályozni abban, hogy teljesen beolvadjon a magyar társadalomba. Ennek érdekében elsősorban gazdasági potenciálját kívánták gyengíteni, másrészt radikálisan csökkenteni számarányát az értelmiségi pályákon. Az életlehetőségek ilyen irányú szűkítése után végül faji alapon megkülönböztetve őket, elkülönített, pusztán korlátozott jogokat élvező csoporttá kívánták tenni a hazai zsidóságot. A gazdaság „árjásítását” a legkülönbözőbb foglalkozási tilalmak bevezetésével kívánták elérni és radikális aránycsökkentést írtak elő az egyes foglalkozási ágakban. Ezzel párhuzamosan elrendelték a zsidó tulajdonosok földterületeinek kisajátítását, a zsidók kezében lévő ipari, kereskedelmi tőke erőteljes korlátozását (iparengedélyek bevonása, állami megrendelések megvonása, stb.). A normális életfeltételek megvonása, valamint a 1
KARSAI LÁSZLÓ: A magyarországi zsidótörvények és rendeletek, 1920–1944. In: Századok 138. évf. 2004/6. sz. 1285. (Továbbiakban: KARSAI, 2004.a.) Karsai egy másik tanulmányában az 1942. esztendőt a magyarországi zsidóság szempontjából elemezve egyértelműnek látja, hogy a magyar politikai elit a különböző diplomáciai csatornákon hozzá eljutó információk alapján hallott és tudott az európai zsidóság megsemmisítésének céljából felállított munkatáborokról és akkor még visszautasította a magyarországi zsidóság deportálására vonatkozó német követeléseket. Vö. KARSAI LÁSZLÓ: A végzetes esztendő: 1942 a magyar diplomaták jelentéseiben. In: Hadtörténelmi Közlemények 117. évf. 2004/3. sz. (Továbbiakban: KARSAI, 2004.b.)
49
gettósítás után végül a hátrahagyott javak sorsának, kezelésének aprólékos szabályozásával vált teljessé a zsidóság jogfosztása. A folyamat néhány állomásának részletezésével, egy-egy veszprémi példával megkísérlem plasztikusabbá tenni a törvények és rendeletek intézkedéseit.
A választójog korlátozása Az 1938:XV. tc. (az úgynevezett első zsidótörvény), amely a „társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatékonyabb biztosítását” tűzte ki célul, volt az első olyan jogszabály, mely már kimondva is a magyarországi zsidóság közéleti szerepének korlátozását kívánta elérni. A törvény szerint a sajtó-, ügyvédi, mérnöki és orvosi kamara tagjainak, az üzleti és kereskedelmi alkalmazottaknak legfeljebb 20%-a lehet zsidó. (E törvény értelmében az számított zsidónak, aki izraelita vallású volt.) A zsidóság életfeltételeinek korlátozásában kiindulópontnak azonban nem ezt, hanem az 1939: IV. tc.-t, ismertebb nevén a második zsidótörvényt tekinthetjük, amely a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szólva, a 7720/1939. M. E. sz. végrehajtási rendeletével aprólékosan szabályozta a zsidóság mozgásterét a magyar közéletben. A törvény alapján zsidónak minősült — immár vallásától függetlenül — mindenki, akinek legalább egyik szülője, vagy legalább két nagyszülője zsidó vallású volt. A törvény 4. paragrafusa és 4800/1939. M. E. sz. végrehajtási utasítása, amely a zsidóság országgyűlési, törvényhatósági és községi választójogát szabályozta, nagymértékű irattermelést indított be a helyi közigazgatásban. A törvény kimondta, hogy zsidónak csak akkor van választójoga, ha ő maga és szülei 1867. december 31. után születtek, ezek felmenői pedig legalább 1867. december 31. óta állandóan Magyarországon laktak. A törvényben előírt feltételek meglétének igazolását a végrehajtási utasítás szabályozta. A Magyarországon való lakást lakbizonylattal, községi elöljárósági bizonyítvánnyal, vagy adófőkönyvi adatokkal lehetett igazolni. Ha ezek beszerzése akadályba ütközött, más igazolás (pl. anyakönyvi kivonatok, iparjogosítványok) is szóba jöhettek, de azok bizonyító erejét az eljáró hatóság ítélte meg. A beérkezett igazolások alapján választójogról szóló tanúsítványt adtak ki. A kérelmező köteles volt megjelenni a polgármesteri hivatalban igazolásaival, ahol a városi főjegyző jelenlétében jegyzőkönyvet vettek fel tőle. Ha a bemutatott igazolások megfeleltek a törvényben előírtaknak, a polgármesteri hivatal javasolta a tanúsítvány kiadását az arra illetékes vármegyei központi választmánynak, melynek elnöke az alispán volt. A választójogi tanúsítvány kiadásának megtagadása esetén a kérelmező fellebbezhetett a Magyar Kir. Közigazgatási Bírósághoz. Az igazolások kérelmezése rögtön a törvény életbelépése (1939. május 5.) után megindul, hiszen május 28—29-én országgyűlési választásokat tartottak Magyarországon. A törvényhatósági és községi választójogi procedúra azonban még 1941 szeptemberében is tartott.2 Mivel a legtöbb kérelem vizsgálata 1940-ben még folyt, nyugodtan feltételezhetjük, hogy a veszprémi zsidóság azon része, mely korábban rendelkezett választójoggal, részben vagy teljesen kiszorult az 1939-es országgyűlési választásokról. A zsidóknak kiadott választójogi tanúsítványokról az alispán jegyzéket készített és továbbküldte a polgármesternek, aki ez alapján köteles volt a választójogi névjegyzéket 2
Veszprém megyei Levéltár (továbbiakban: VeML) Veszprém város polgármesterének iratai. Általános iratok. V.173.b. 3111/1939, 30/1940; MOL K–150 Belügyminisztérium. Általános iratok. III-20/a-1941. (VeML Mikrofilmgyűjtemény, 177. tekercs )
50
kiigazítani. A névjegyzék „Megjegyzés” rovatába a zsidó származásúak neve mellé be kellett írnia: „1939:IV. tc. 1. §”. 1940. április 5-én kelt levelében Veszprém vármegye alispánja megjegyzi, hogy a kérelmek óriási tömege miatt az elbírálás késedelmet szenvedett. A levélhez mellékelt jegyzék Veszprém megyei város 1939:IV. tc. alá eső azon lakosainak nevét tartalmazza, akik országgyűlési képviselőválasztásra jogosultak; számuk 46 fő volt.3 Az összes kérelmező száma nem állapítható meg bizonyossággal, mivel az alispáni iratok ezekből az évekből hiányosak. Mindenesetre, a polgármesteri iratok alapján 309 olyan kérelmezőről tudunk, aki a tanúsítvány kiadásához szükséges igazolást megkapta.4 A kérelmek utolsó bekezdésének formulája: „Az 1939. évi IV. tc. 4. paragrafusának megfelelően tisztelettel bejelentem, hogy engem zsidónak kell tekinteni.” A kérelmek elutasításánál számos esetben az egyes okiratokban szereplő, nyilvánvalóan egyazon személyt takaró névváltozatokra hivatkoztak. (pl. valaki Száli-ként szerepel a születési anyakönyvben, de a kérelem időpontjában már Sára.) 1941-ben Veszprém vármegye alispánjának a dr. Jármy András belügyminiszteri osztálytanácsos részére küldött jelentése alapján a második zsidótörvény előtti választói névjegyzékben a megyében szereplő 4470 választásra jogosult zsidó közül a törvény értelmében 3655 főnek szűnt meg a választójoga, ami a jogosultak 81,7%-a. A törvényhatósági bizottsági tagok (összesen 333 fő) között 36 zsidó személy volt (11%), akik közül 33-nak (91,5%-uk) szűnt meg a tagsága. A községi képviselőtestületi választói tagok száma a vármegyében 86 360 fő volt, ebből 2035 zsidó (2,3%), akik közül 1697 fő elveszítette választójogát, tehát a jogosult zsidók 83,4%-a. A vármegyében összesen 3580 képviselőtestületi tag volt, közülük 151 zsidó származású (4,2%), akik közül 138-nak (91%uk) megszűnt a tagsága.5 Bár a virilis tagságot a zsidók esetében a törvény megszüntetni rendelte, Veszprém megyében a törvény végrehajtása után mégis megmaradt az összesen 175 zsidó virilis közül 15 tag. (Az összes zsidó virilis 8,52%-a.) A Magyarország német megszállása után hozott különböző belügyminiszteri rendeletek a megmaradt jogokat is teljesen felszámolták, sőt nagyarányú igazoltatást rendeltek el a vármegyei, városi és községi tisztviselők körében származásukat illetően. A 37402/1944. III. sz. B.M. rendelet értelmében minden tisztviselő köteles volt egy személyi lapot kitölteni, melyhez csatolnia kellett a saját, szülei és nagyszülei születési anyakönyvi kivonatát, felmenői vallásváltoztatására vonatkozó iratokat, zsidó felmenők esetén a házasságból 1939. május 1-én életben volt gyermek születési anyakönyvi kivonatát. A tisztviselők kötelesek voltak házastársuk származását is igazolni. A kitöltött személyi lapokat a főszolgabíró az alispánnak terjesztette fel, aki ezek alapján meghozta döntését.6 A közigazgatást a zsidóságtól teljesen megtisztítani kívánó rendelet értelmében az igazoltatásokon fennakadt tisztviselőket azonnal el kellett bocsátani vagy nyugdíjazni kellett. A szerződéses alkalmazottaknak meghatározott felmondási idővel felmondtak. A városokban a polgármesterek, a községekben a főszolgabírák végezték az igazoltatást. De ők sem maradhattak ki az eljárásból, hiszen esetükben az alispán folytatta le az igazoltatási eljárást. Az igazoltakról községenkénti kimutatás készült.7 A tisztviselők 3 4
5
6 7
VeML V.173.b. 30–125/1940 A belügyminisztériumi kimutatás alapján Veszprémben 333 választójoggal rendelkező fő esett az 1939:IV. tc. hatálya alá. Vö. KARSAI, 2004.a. 1300. MOL K–150Belügyminisztérium. Általános iratok. III-20/a-1941. (VeML XV.15. Mikrofilmgyűjtemény, 177. tekercs ) VeML A pápai járás főszolgabírájának iratai. Általános iratok. IV.431.b: 2460/1944 Az aktában csak a kísérőlevelek találhatók meg.
51
közé tartoztak a bábák, szülésznők, községi kisbírók, jegyzők, de még a mezőőr, az állatorvos, sőt a húsvizsgáló is. A községi tisztviselői állásokra pályázókat már egy 1943-ban kelt rendelet alapján igazoltatni kellett.8
Gazdasági élet A második zsidótörvény rendelkezései közül a zsidóság életlehetőségeit talán a leginkább sújtó rész a 14. § volt, mely az iparosokra és kereskedőkre vonatkozott. Ennek értelmében iparigazolványt, illetve iparengedélyt zsidónak kiadni mindaddig nem lehetett, míg az adott településen az ipart űző zsidók száma az összes iparűző 6%-a alá nem csökkent. A törvény megengedte, hogy közérdekre hivatkozva az iparügyi miniszter kivételt tegyen. A már iparigazolvánnyal, illetve iparengedéllyel rendelkező iparosok, kereskedők kötelesek voltak egy erre a célra szerkesztett bejelentő lapon 1939. október 15-ig bejelentést tenni az elsőfokú iparhatóságnál (Veszprém város esetében a város polgármesterénél).9 A bejelentőlap tartalmazta a bejelentő nevét, iparigazolványát kiállító hatóság nevét, a kiállítás keltét, az ipar megnevezését, helyét, a bejelentő lakhelyét, születési adatait, vallását, vallásváltoztatás esetén szülei, nagyszülei vallására vonatkozó adatokat, ha mentesség illette meg, azok megnevezését és igazolását, végül a „megjegyzés” rovatban annak megállapítását, hogy zsidónak tekintendő személy-e? A bejelentőlapokat minden esetben az elsőfokú iparhatóság igényelte a végrehajtást szabályozó rendelet értelmében10 közvetlenül az állami nyomdától.11 Az iparhatóságok minden községben névsorba foglalták a zsidónak és nem-zsidónak minősített iparűzőket és ebből egy másolati példányt a kereskedelmi és iparkamara részére is megküldtek.12 A bejelentések alapján a polgármester megállapította, hogy a zsidóknak kiadott iparengedélyek száma hány százalékát teszik ki az adott településre kiadott összes igazolványnak. Az 1939. novemberére összesített adatok alapján Veszprémben 1004 keresztény és 262 zsidó iparűző volt. Így tehát a zsidók részére kiadott iparengedélyek és iparigazolványok száma 20,70%-t tett ki.13 Az ipaigazolvánnyal vagy iparengedéllyel rendelkező zsidó iparűzők úgymond csupán listára kerültek, szerzett jogukat — iparengedélyüket — nem lehetett megvonni tőlük. Ennek ellenére 1942-re számarányuk csökkent a keresztény iparűzők számának növekedésével. Ekkor 1327 keresztény és 259 zsidó iparűzőt tartanak számon Veszprémben, számarányuk pedig 16,33%-ra csökkent.14 8 9
10 11 12
13 14
5038/1943. BM sz. rendelet A törvény értelmében bejelentésre kötelezettek az iparengedéllyel, ill. iparigazolvánnyal rendelkező kereskedelmi társaságok, egyesületek, részvénytársaságok, szövetkezetek, közkereseti társaságok, betéti társaságok, korlátolt felelősségű társaságok, alapítványok, stb. 7720/1939 M. E. sz. rendelet Veszprém város polgármestere 1500 bejelentőlapot igényelt. VeML V.173.b. 7/1943. A törvény értelmében a valamely okból mentességet élvező zsidó iparűzők a nem-zsidók névjegyzékére kerültek bejegyzésre. Ugyanakkor, ha valaki bejelentési kötelezettségének nem, vagy csak hiányosan tett eleget, a zsidó iparosokról készült névjegyzékre került és kihágási eljárást indítottak ellene.VeML V.173.b. 7/1943. VeML V.173.b. 7/1943. VeML V. 173.b. 7/1943.
52
Iparengedély vagy iparigazolvány kiadása zsidók részére indokolt esetben továbbra is lehetséges volt, de csak a kereskedelmi és közlekedési miniszter külön engedélyével.15 Megjegyezzük, hogy a veszprémi polgármesteri iratokban ilyen esettel nem találkoztunk. Bizonyos kiskapukat a törvény nyitva hagyott a hatálya alá esők részére. Megengedte például azt, hogy zsidó iparűzők olyan, az iparhatóság alá eső más településre vigyék át iparukat, ahol a zsidó iparűzők aránya nem éri el a 6%-ot. Ha valaki később visszaköltözött régi üzlethelyére, iparát ismét be kellett jelentenie, de nem esett a 6%-os korlátozás alá.16 1941 júliusában Veszprém vármegye közigazgatási bizottsága azt kérte a polgármestertől, intézkedjen, hogy a zsidó kézben volt dohány nagy- és kisárudák, italmérések, szén- és fakereskedések iparengedélyeinek bevonása folytán üressé vált üzlethelyiségek, telephelyek bérbe adhatók legyenek keresztény jogosítványosoknak. Ugyanis számos panasz érkezett, hogy ezek a volt zsidó jogosítványosok tovább fizetik bérleteiket, így a keresztények nem tudják azokat igénybe venni.17 A törvény a keresztény iparűzők számarányának növelését célozta. Kommentárja így fogalmaz: „A városokba tóduló zsidóság tőkeerejénél és szervezettségénél fogva a legtöbb iparágban túlnyomó erővel lép fel és ezekből fokozatosan kiszorítja a nemzet értékes alkotóerejét kitevő, a mesterségbeli hagyományokat őrző és a keresztény erkölcs által korlátozott kisiparos réteget. A nemzeti közvélemény (…) régóta aggodalommal szemléli az iparostársadalom ilyen arányú kicserélődésének folyamatát és ezzel kapcsolatban a magyar városok elzsidósodását.” A törvényben megfogalmazott cél megvalósítását szorgalmazta a Baross Szövetség is, amely a keresztény kereskedők érdekszövetségeként lépett fel és — ahogyan fogalmazott — harcot indított a nemzeti gondolat térhódításáért „visszaszerezni mindazt, ami a miénk volt.” Céljuk az volt, hogy a zsidó üzletek, kereskedelmi jogosítványok keresztény iparűzők kezébe kerüljenek, mivel ők ezek hiányában nem tudnak érvényesülni. 1942 júliusában a polgármesterhez és a nyilvánossághoz fordultak kérve, hogy azok a keresztény háztulajdonosok, akiknek házában üzlethelyiség van, mondjanak fel zsidó bérlőiknek és keresztény kereskedőt juttassanak bérleményhez.18 Ezzel párhuzamosan 1942. szeptember 4-én az alispán is felszólította a polgármestert, hogy a város tulajdonában lévő üzlethelyiségeket bérlő zsidó kereskedőknek mondjon fel. Válaszában a polgármester tájékoztatta az alispánt, hogy az egyetlen ilyen üzlet bérlőjének, Winter Sándornénak 1943. május 1-i (!) hatállyal felmondott.19 A Baross Szövetség éber tevékenységére jellemző, hogy az erőteljes propaganda mellett zsidó iparűzők ellen tett feljelentéseivel is megpróbálta befolyásolni a közhangulatot. Krausz Andor divatáru kereskedő ellen tett feljelentésével azonban nem érte el célját. 1942 nyarán azzal vádolta meg a kereskedőt, hogy üzletében nem az iparjogosítványában megnevezett cikkekkel kereskedik. A győri Kerületi Kereskedelmi és Iparkamaráig is eljutó eljárás során az iparhatóság nem tudott iparkihágást megállapítani.20
15 16 17 18 19 20
2700/1940 Ip. M. sz. rendelet 34027/1941 KKM. sz. rendelet VeML V.173.b. 4766/1941 VeML V.173.b. 6618/1942 VeML V.173.b. 6618/1942. Uo.
53
Földtulajdon A zsidó földek és ingatlanok későbbi sorsát vetítették elő az 1939: IV. tc. földbirtokpolitikai intézkedései. A törvény végrehajtását szabályozó 8360/1939 M. E. sz. rendelet értelmében minden, zsidók tulajdonában lévő, 600 négyszögöl feletti, külterületen fekvő mezőgazdasági ingatlant egy erre a célra szerkesztett bejelentőlapon be kellett jelenteni a polgármesternek 1939. október 1-ig, majd a módosítás értelmében november 30-ig. Ha azonban a város belterületén fekvő ingatlanon rendszeresen mezőgazdasági munka folyt (kert, szőlő, gyümölcsös), az ingatlan szintén bejelentési kötelezettség alá került. A két példányban kitöltött bejelentőlapok tartalmazták az ingatlan tulajdonosának nevét, tulajdoni hányadát, az ingatlan területét és tiszta jövedelmét.21 A bejelentések alapján a polgármester kimutatást végzett a város területén fekvő zsidó ingatlanokról, melyet meg kellett küldeni a vármegyei m. kir. gazdasági felügyelőségnek és a földművelésügyi minisztériumnak. A törvény „megengedte”, hogy a zsidók bizonyos megszorításokkal kötelezhetőek ingatlanaik átengedésére. A Veszprém vármegyei gazdasági felügyelő 1940. március 19-én azzal küldte vissza Veszprém polgármesterének az ingatlanokról szóló kimutatást, hogy az a gazdák körében tegye közhírré, hogy a bejelentett ingatlanok igényelhetők.22 A polgármester által közzétett hirdetményből kiderül, hogy Veszprémben 1940-ben 10 kat. hold 1279 négyszögölnyi igénybe vehető szántóföld, vagy ingatlan volt zsidók tulajdonában. A következő évben az alispán sürgető levelében utasította a polgármestert a bejelentési kötelezettség foganatosításáról, amelyre válaszul a polgármester azt jelentette, hogy tudomása szerint a város területén már nincs bejelentendő ingatlan. Ennek ellenére még 1943 elején is talált a gazdasági felügyelő be nem jelentett ingatlant.23 A belterületen lévő ingatlanokon a város házhelyeket kívánt kialakítani és a kimutatásokon az erre alkalmas ingatlanok esetében meg kellett jelölni az alkalmasságot.
Ingatlanok és ingóságok A zsidó földterületek és ingatlanok sorsa a német megszállás következtében radikalizálódó politika által egyre-másra termelt korlátozó rendeletek következtében teljesen megpecsételődött. A zsidóság életfeltételeinek, lakhatási körülményeinek szigorítása már a közeli gettósítás tudatában történt. Az 1600/1944. M. E. sz. rendelet (A zsidók vagyonának bejelentéséről és zár alá vételéről) alapján minden zsidó köteles volt vagyonát 1944. április 30-ig bejelenteni a lakóhelye szerinti illetékes pénzügyigazgatósághoz. Bejelentés alá esett az egész vagyon, kivéve a személyes lakásberendezési, ruházati és háztartási tárgyakat, ha azok értéke együttesen nem haladta meg a 10 000 pengőt. Vagyonnak számítottak azonban a műtárgyak, szőnyegek, ezüstneműek és egyéb „fényűzési” tárgyak. Az ingatlanok is bejelentési kötelezettség alá estek. A zsidó tulajdonosokat a telekkönyvi hatóságnál is be kellett jelenteni, ahol a telekkönyv B lapjára bejegyezték az elidegenítési és terhelési tilalmat. Ha zsidó nem zsidó ingatlanán haszonbérlő volt, vagy egyéb jog21 22
23
VeML V.173.b. 1637/1943 Uo. „Kénytelen voltam Nagyságodhoz fordulni ezen kérésemmel, mert az összes zsidóbirtokra mindössze csak két igénylő jelentkezett.” Uo.
54
címen ilyenen gazdálkodott, köteles volt ezt bejelenteni és az ingatlan tartozékait, eszközeit külön leltáron bejelenteni. Szintén bejelentendő vagyontárgynak minősült a banki pénzbetét, értékpapír és részvény. Nem volt vagyontárgynak tekintendő a házasfelek jegygyűrűje, hacsak nem tartalmazott drágakövet vagy igazgyöngyöt. Az 1944. április 7-én megjelent titkos belügyminiszteri rendelet a zsidók lakhelyének kijelöléséről végleg felszámolta a zsidó tulajdont. A rendelet értelmében az addig még tulajdonukban volt, de már listára került lakásaikat is fel kellett adniuk és kijelölt helyre, a gettóba kellett távozniuk.24 A rendelet a zsidók összegyűjtésével és elszállításával egyidejűleg az ingatlanok és hátrahagyott ingóságok sorsáról is intézkedett. A helyi hatóságok feladatává tette, hogy jelöljenek ki bizottságokat, amelyek a rendőrség és a csendőrség segítségével a zsidók lakását és üzleteit lezárják és lepecsételik, a kulcsokat pedig tulajdonosuk nevével ellátott borítékban a gyűjtőtábor parancsnokságának átadják. A lakásokon talált pénzt és értéktárgyakat az eljárók a helyszínen vegyék jegyzékbe és adják át a hatóságoknak, akik pedig helyezzék el azokat a területi nemzeti banki fiókban.25 Két hét múlva a kereskedelmi és közlekedési miniszter elrendelte a zsidó üzletek bezárását és árukészletük, valamint berendezésük zár alá helyezését. A megalázott és ellehetetlenített zsidóság utolsó pillanatig küzdött értékei, személyes tárgyi emlékei megmentéséért. Visszaemlékezésekből és dokumentumokból számos példát tudunk arra, hogy gettóba zárásuk előtt sokan megpróbálták elrejteni értékeiket vagy a biztosabbnak tűnő letétbe helyezés mellett döntöttek. A visszatérés reményében keresztény barátaikat, ismerőseiket bízták meg értékeik megőrzésével. A számos sikeres eset mellett volt rá példa, hogy a gettóba zárt zsidókat még elhurcolásuk előtt megvádolták értékeik bejelentésének elmulasztásával és elrejtésével. Pápán 1944 júniusában folytattak le eljárást Krausz Móricné és más rejtegetők ellen azzal a váddal, hogy pénzt, vagyontárgyakat és árukészletet rejtettek el keresztény ismerőseiknél. Az eljárás során 61 zsidó és nem zsidó rejtegetőt hallgattak ki, akik összesen 1 226 127 pengő értékű ékszert, aranyat, készpénzt, ruhaneműt és egyéb értéket rejtettek el a hatóságok elől. 26 A zsidó ingatlanok sorsát a belügyminisztérium vette kezébe. A belügyminiszter megtiltotta ezen ingatlanok elidegenítését, vagy megterhelését, hiszen az volt a cél, hogy ezek ingyenesen igénybe vehetők legyenek iskolák, tisztviselői, tanítói lakások, levente intézmények, gazdakörök, stb. részére. Az alispán javaslatot tehetett arra, hogy ki vagy milyen intézmény kapjon a volt zsidó ingatlanokból. Jogilag a belügyminiszter vette igénybe az ingatlant a kérelmező város vagy község részére. Veszprém városa a belügyminiszterhez felterjesztett kimutatása alapján összesen 37 önálló helyrajzi számmal rendelkező ingatlant kívánt igénybe venni.27 Megdöbbentő, hogy az igények között szerepel Veszprém két zsidótemetője (Jeruzsálemhegy, Füredi út), de még a Füredi úti hullaház is. Az ingatlanokat és telkeket többek között városházi bővítésre, tűzoltó laktanya, utcanyitás, egészségház részére és egyéb, városrendezéssel kapcsolatos munkálatokra kívánták felhasználni.28 A gettósítás után tulajdonos nélkül maradt üzletek romlandó árukészleteit szakmabe24
25 26 27 28
6163/1944. B. M. res. Zsidók lakhelyének kijelölése. MOL M. K. 6/100. Közli: Magyarországi zsidó törvények és rendeletek 1938–1945. Összeáll. VÉRTES RÓBERT. Budapest, 1997. 325–327. Uo. 325. VeML IV.431.b. 4257/1944 VeML V.173.b. 3584/1944 Uo.
55
li helyi kereskedőknek adták át, de az eladásukból származó bevételeket az illető zsidó kereskedő zárolt számlájára utalták.29 A zsidó ingóságok zárolását, átvételét és leltározását, elszállítását és raktározását helyi szinten a veszprémi pénzügyigazgatóság szabályozta a pénzügyminiszter által kiadott rendeletnek megfelelően.30 A vagyonok leltározását pénzügyőrökre és a munka mielőbbi elvégzése miatt más kisegítő személyzetre bízta. Az ő feladatuk volt a községi elöljáróságok által már korábban lefoglalt értéktárgyak átvétele nyugta ellenében, amelyek bejelentésére a belügyminiszter 24 órás határidővel kötelezte őket. Jelentést kellett tenni azokról a zsidó lakásokról, üzletekről is, amelyekben az összegyűjtendő különböző ingóságok találhatók. A bejelentések után az elhurcoltak lakásaiban vagy üzleteiben lévő tárgyakról, értékekről, ruhákról és árukról a pénzügyőrök 4 példányban leltárt készítettek, 31 leltározás után pedig a kijelölt gyűjtőhelyekre szállították. A pénzügyőrök mellé a polgármester egy-egy hatósági tanút rendelt. A leltározott holmik raktározására általában az elhurcoltak lakásait jelölték ki.32 Az ingóságok elszállításához a honvédség nyújtott segítséget. A pénzügyminiszter megtiltotta a zsidóktól lefoglalt tárgyak egyéni célokra történő felhasználását, vagy engedélye nélküli értékesítését. A leltározó bizottságok minden egyes tárgyat tartalmazó tételes jegyzéket kellett készítsenek. Az ingóságokon fel kellett tüntessék a tulajdonos nevét és a tárgy leltári számát. A rendelet értelmében csak katonai alakulat tarthatott igényt bizonyos vagyontárgyak kiszolgáltatására, de csak az aktuális kereskedelmi forgalmi érték ellenében. Minden ilyen esetben a pénzügyigazgatóság jóváhagyására volt szükség. Ha a katonaság beszállásolás címén igényelt a zsidó vagyonból, mivel a beszállásolás a városokat terhelte, csak a városi előljárók jelenlétében lehetett bármit is átadni az alakulatoknak.33 Egy később kelt pénzügyminiszteri körrendelet szerint a zár alá vett ingóságokból csak abban az esetben adható ki nem-zsidóknak bútor vagy háztartási cikk, ha azt a közigazgatási hatóság kéri. Kérés csak bombatámadás folytán hajléktalanná vált, vagy a zsidók elkülönítése miatt lakásukból eltávolított személyek esetében nyújtható be. Ilyen esetekben is a használókat használati díj megfizetésére kötelezik és a leltáron fel kell tüntetni, ha az illető tárgy használatba került.34 A Veszprém városi helyzetet egy 1945 augusztusában kelt panaszlevél világítja meg. Ebben Békeffy Istvánné veszprémi lakos, aki a Komakút tér 1. szám alatti bérház, egykori laktanya tulajdonosa, házának háborús igénybevételéért járó lakbér elmaradása miatt panaszkodik. Leveléből kiderül, hogy a fenti házat a polgármester az ő megkérdezése nélkül 1944. május 31-én kelt rendeletével kijelölte az enyingi, illetve veszprémi zsidók, 29
30 31
32
33 34
1944. évi 62378. K.K.M. sz. rendelet a lezárt zsidó üzletekben lévő romlásnak indult árukészletek forgalomba hozataláról. 147.310/1944. VI. fsz. PM rendelet Az átvizsgált 1944-es iratok között nem találunk zsidók ingóságairól felvett leltárakat. A Veszprém MTVB Pénzügyi Osztálya Elhagyott Javak iratai között mindössze néhány esetben fordul elő, hogy 1944-ben felvett leltárt csatoltak az iratokhoz. Az 10863/1944-es alispáni rendeletből nem derül ki egyértelműen, hogy a négy példányban elkészített leltárak mely szervekhez kerültek. Városlőd község irataiban arra történik utalás, hogy a leltárt maguk az érintettek veszik fel és ezzel együtt adják át ingóságaikat a községi előljáróságnak. A leltár egy példányát a tulajdonos kapja meg. VeML V.418. Városlőd község iratai: 1067/1944. A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum őriz egy olyan képet, melyen a veszprémi zsinagóga belseje látható telezsúfolva bútorokkal, a bútorok között emberek láthatók. A kép a gettósítás és a veszprémi zsidóság elhurcolása közti időszakban készült. Június közepe után az itt raktározott tárgyakat is minden valószínűséggel leltározták. VeML V.173.b. 4200/1944 147379/1944. VI. fsz. PM körrendelet
56
mintegy 600 fő lakhelyéül.35 A beszállásolt zsidókat június 1—19. között vitték onnan el, viszont a szintén ott elhelyezett ingóságaik november elejéig a házban maradtak, elfoglalva mintegy tizenegy lakást. A zsidók elszállítása után Békeffyné házát német és magyar katonák foglalták el. A beszállásolásért megállapított 1018 P/hó díjnak csupán kb. a felét kapta meg.36 Szintén egy levél nyújt további bepillantást a veszprémi zsidó vagyonok sorsába. Dr. Nagy László Veszprém vármegyei múzeumigazgatónak Csánky Déneshez, a zsidók zár alá vett műtárgyai kormánybiztosához írt levelében a zsidó vagyon azon részével foglalkozik, amelyek műtárgyaknak tekinthetők. Levele szerint 1944. június 2-án Veszprém vármegye területén sok helyen már lebonyolították a zsidó vagyon leltározását és a leltározott tárgyak osztályozását. Az ő feladata a műtárgynak minősülő tárgyak kiválogatása volt. Levelében lényegében kiszállási költségeinek fedezésére kér segítséget. Indoklását idézzük: „Az eddig leltározott tárgyak műtárgyaknak minősített részét a veszprémi pénzügyigazgatóság megfelelő helyiségeiben raktározták el. Szőnyegeket, festményeket szabadon, kisebb tárgyakat, mint üveg, porcellán, ékszer stb. lepecsételt ládákban. A bizottságok által nem műtárgyaknak minősített anyagot: így a bútorokat majdnem kivétel nélkül a vármegye különböző városaiban és községeiben alkalmi raktárakban halmozták fel. Tekintettel arra, hogy az eddigi leltározást és osztályozást végző bizottság munkája a műtárgyak minősítése szempontjából megfelelő múzeumi szakember híján alig lehetett kielégítő, feltételezhető, hogy a műtárgyakként eddig a veszprémi pénzügyigazgatóság épületébe szállított tárgyakon kívül a különböző vidéki városokban és községekben létesített ideiglenes raktárakban még maradhatott az 1830/1944. M. E. rendelet értelmében (5.§) műtárgyaknak tekinthető anyag. E meggondolás alapján, de az illetékes pénzügyigazgató velem szóbelileg közölt véleménye szerint is, feltétlenül kívánatos volna egyrészt a vidéki raktárak általam történő megtekintése, a műtárgyaknak eddig nem minősített és így el nem szállított anyag utólagos ellenőrzése, másrészt pedig a pénzügyigazgató által kiküldött bizottság ezután következő vidéki leltározó munkájában való személyes részvételem is. Csupán ilyen módon vállalhatok felelősséget nemcsak a leltározásra kerülő anyag osztályozásáért és minősítéséért, hanem megfelelő módon történő csomagolásáért és szállításáért, tehát a tárgyak épségéért is. Mivel közgyűjteményünk gyűjtési területe Zala vármegye Zala folyótól keletre eső területére is kiterjed, feltételezhető, hogy a területen végzendő megbízotti munkám a veszprémvármegyeihez hasonló feladatok elé állít.”37 A fent idézett levélből nem derül ki egyértelműen a múzeumigazgató személyes véleménye a szomorú eseményekkel kapcsolatban. A zsidók tulajdonában volt vagyontárgyak értékesítéséből és hasznosításából befolyt összegeket a 157.880. sz. „P. M. zsidóvagyonok betéti számla, Budapest” elnevezésű pos35
36
37
Az enyingi és veszprémi zsidókon kívül ide gyűjtötték össze Balatonbozsok, Balatonfőkajár, Csehbánya, Gyulafirátót, Herend, Lajoskomárom, Lepsény, Mezőszentgyörgy, Mezőszilas, Nagykustyán, Nagyvázsony, Siófok, Sóly, Szentgál, Szentkirályszabadja, Tótvázsony, Urkút, Városlőd és Vörösberény települések zsidóságát is. VeML V.173.g. Veszprém város polgármesterének iratai. Gettónévsorok. Békeffyné további kárt szenvedett, amikor az orosz katonák nyolc teherautón és tíz kocsin elvitték a cserepet a tetőről. VeML V.173.b. 2089/1946 Laczkó Dezső Múzeum Múzeumtörténeti Adattár 69/1944 számú irat.
57
tatakarékpénztári számlán kellett letétként elhelyezni.38 Ennek ellenére előfordult, hogy a nyilas hatalomátvétel után az így befolyt összegek részben a városok, illetve a községek pénztárába vándoroltak. Veszprém városának pl. a zsidó áruk eladásából befolyt bevétele 191 563 pengő volt, az ebből levont gettósítási és egyéb költségek 74 790 pengőt tettek ki. Ennek megfelelően a város ebből származó jövedelme 116 773 pengő volt.39 A Szálasi-puccs után egy rendelet értelmében a zsidók vagyona a nemzet vagyonaként az államra szállt át, melyet hadicélokra, valamint a zsidók jogfosztására hozott törvények és rendeletek végrehajtásának fedezésére fordítottak.40
2006. november 24-én a HAJDÚ-BIHAR MEGYEI MÚZEUMOK IGAZGATÓSÁGA és a TISZÁNTÚLI TÖRTÉNÉSZ TÁRSASÁG szervezésében könyvbemutatóra került sor a MAGYAR ORSZÁGOS LEVÉLTÁR főépületének lovagtermében. A MAGYAR ORSZÁGOS LEVÉLTÁRAT mint házigazdát képviselő KATONA CSABA levéltáros üdvözlő szavai után a Régi Magyar Családok sorozat 5. kötetét, GILICZE JÁNOS A földeáki Návay család története című munkáját — a szerzővel folytatott beszélgetés keretében — DR. HALMÁGYI PÁL, a makói JÓZSEF ATTILA MÚZEUM igazgatója mutatta be.
38 39
40
1944. évi 2650. M. E. sz. rendelet a zsidók vagyonával kapcsolatos egyes kérdések szabályozásáról. VeML V.173.b. 1227/1945 Kiadások: 1. Zsidók lakhelyeinek kijelölése (342.35 P), 2. Gettóba tömörítés (4791.80 P), 3. Sárvárra szállítási költség (6520.20 P), 4. Zsidók adótartozása (11550.30 P), 5. Dologi kiadások (1239.32 P), 6. Zsidók bútorainak elfuvarozása (45126 P), 7. Leltározási napidíjakra (3720 P), 8. Békeffy Istvánnénak gettóbér (1500 P) 1944. évi 3840. M. E. sz rendelet a zsidók vagyona tárgyában.
58
CSERNA ANNA
A BONYHÁDI SZÉKELY MÚZEUM EGYESÜLET LEVÉLTÁRI ŐRIZETBEN LÉVŐ IRATANYAGA I. — A BÁCSKAI TELEPÍTÉS IRATAI (1941–1944)* A Tolna Megyei Önkormányzat Levéltára Bonyhádi Székely Múzeum Egyesület néven egy különleges célból és körülmények között létrejött fondot őriz. A több fondképző iratanyagát rejtő irategyüttes a Bácskából menekült bukovinai székelyek kálváriájának történetét dokumentálja. Az egykori múzeum egyesület létrejötte a bukovinai székelyek Tolna, Baranya és Bács–Bodrog megyékbe történt betelepítésnek és a telepítési területen „őslakosságnak” tekinthető németség kitelepítésének eseménytörténetével kapcsolódik össze.
A Bonyhádi Székely Múzeum Egyesület A múzeum egyesület létrehozásának ötlete a Bácskából menekült bukovinai székelyek és moldvai csángók elhelyezését lebonyolító Bodor Györgynek1 a nevéhez kötődik. Bodor célja az alapításkor a telepesek hagyományainak, énekeinek, meséinek, szellemi és tárgyi kultúrájának átörökítése volt. Számíthatott egy kis létszámú, székely származású értelmiségi csoportra is, amely szintén szívügyének tekintette a bukovinai székelyekről való gondoskodást. A telepítés központi székhelyén, Bonyhádon létesítendő múzeum ügyében Bodor György 1947 tavaszán kereste meg Herepei Jánost, a sepsziszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum egykori igazgatóját, aki nagyon megtisztelőnek találta a felkérést. A nem kis munkával járó igazgatói állás elfogadását így csupán egyetlen feltételhez, lakás juttatásához, kötötte. 1947. március 5-én a Völgységi Telepesek Központi Szövetkezete választmánya által kiküldött múzeumi bizottság deklarálta önmaga egyletté történő átalakulását. Az alakuló ülésen részt vett Pákay Zsolt a Vallás- és Közoktatási Minisztérium miniszteri tanácsosa, mint az ügyet pártoló munkatárs. Ekkor határoztak a Székely Múzeum és a Székely Tájés Népkutató Intézet létrehozásáról, amely intézmények a gyűjtőmunka elvégzésére, a székelység és a csángók múltbeli és jelenbeli életének, környezetének, megváltozott életkörülményeinek feltárására voltak hivatottak. (Az intézmények „magasabb céljaként” a székelység teljes asszimilációjának kivédése jelöltetett meg.) Az egyesület első közgyűlésén — Bodor György személyében — elnököt, majd egyéb tisztségviselőket vá*
1
A Szerkesztőség szándéka szerint a Levéltári Szemlében 2007-ben kerül közlésre jelen közlemény „folytatása”, amelyben a Szerző a Bonyhádi Székely Múzeum Egyesület iratanyagán belül az 1945-1950 között keletkezett politikatörténeti és gazdaságtörténeti forrásokra kívánja felhívni a figyelmet! (A Szerk.) Bodor György, dr. (1904, Kézdivásárhely-1976, Budapest) jogász, közíró. Középiskoláit Kolozsváron végezte, a jogi végzettségét Pázmány Péter Tudományegyetemen szerezte. 1932-ben önálló ügyvédi irodát nyitott Budapesten. 1941-től a Rimamurányi és Salgótarjáni Rt. másodügyésze volt, 1945 után jogtanácsosként dolgozott. Csatlakozott a népi mozgalomhoz, 1936-1939 között ügyvezető elnöke volt Bartha Miklós Társaságnak. Bajcsy-Zsilinszky Endre köréhez tartozott. Párttagságai: Nemzeti Radikális Párt, 1934ben főtitkára; Független Kisgazdapárt 1936; Nemzeti Parasztpárt 1945. 1945 májusában a Bonyhádi Telepítési Hivatal „kormánybiztosa,” valójában az Országos Földhivataltól kapott megbízólevele csak a telepítés előkészítésére szólt. Ld.: Népmozgalmi Almanach Szerk.: BENKŐ PÉTER, 1996. és Tolna Megyei Önkormányzat levéltára (TMÖL) Bodor György iratai 1. doboz. Bodor György visszaemlékezése (Továbbiakban: Bodor: visszaemlékezés.)
59
lasztottak. Az egyesületi tagságot 21 székely és bukovinai értelmiségi, 5 meghívott bukovinai és moldvai kisgazda, 18 tiszteletbeli tudós és közéleti személyiség alkotta. Ekkor realizálódott Herepei János igazgatói megbízatása is. A múzeum személyzetét az igazgatón kívül Barabás János altiszt jelentette. A múzeum fenntartását, az épület biztosítását, vagyis a dologi és személyi kiadásokat az egyesület és a Völgységi Telepesek Központi Szövetkezete vállalta fel. Bodor és Herepei igyekeztek a gyűjtőköri területet a szekszárdi múzeumétól jól elhatárolni. Az illetékességük kizárólag a telepes községekre vonatkozott, melyek a következők voltak: •
Tolna megyében Aparhant, Bonyhád, Bonyhádvarasd, Cikó, Felsőnána, Györe, Izmény, Kakasd, Kéty, Kisdorog, Kismányok, Nagyvejke, Tabód, Tevel, Závod, Zomba, Bátaszék, Diósberény, Dúzs, Hőgyész, Kalaznó, Varsád; Baranya megyében Egyházaskozár, Hidas, Hercegszabar, Himesháza, Palotabozsok, Somberek, Véménd, Szárász; Bács-Bodrog megyében Csátalja, Gara, Vaskút.
• •
A gyűjtést külsősök, profi szakemberek és helyi értelmiség bevonásával képzelték el. 2 Eléggé szűkös feltételek, mondhatni tábori állapotok között kezdtek el dolgozni. A múzeum kevéske induló tőkéjét az épületben okozott háborús károk felszámolása felemésztette. Ugyancsak sok energiát, pénzt és időt vett igénybe a Bodor Györgynek és feleségének juttatott, később általuk közcélra felajánlott cikói ingatlan, az „Írók háza” építése is, amelyet a pesti kutatók, írók, művészek vendéglátására szántak. A Veres Péter és Darvas József pártfogását élvező, a tervek szerint üdülőként is funkcionáló épület végül befejezetlen maradt.3 A múzeum rövid élete folytonos küzdelem volt a fennmaradásért. Herepei János már az induláskor a kultuszminiszterhez fordult állami segítségért. Az ügyvezetéshez az írógép, a szakma műveléséhez a szakkönyvek, a gyűjtéshez a gramofon, a fényképezőgép és a vetítőgép, a tároláshoz a szekrények és a polcok hiányoztak. A beszerzendő felszerelési tárgyak felsorolásában a legnagyobb értéket egy motorkerékpár képviselte, hiszen a gyűjtőmunka leküzdhetetlen akadályának a távolságok legyőzése látszott. Időközben kiderült az is, hogy a Székely Múzeum Egyesület támogatását felvállaló Völgységi Telepesek Szövetkezete nem tudja teljesíteni „fenntartói” kötelezettségét. Az igazgató jelentése szerint az 1947-es töredék év a szervezési kísérlettel, a múzeumi gondolat terjesztésével és a — múzeum javára indítandó — gyűjtési felhívások elkészítésével telt el. (Ez utóbbiak kinyomtatására sem volt meg azonban a fedezet.) Mindezek ellenére ajándékozás révén a múzeumi anyag mégis gyarapodott, amely régészeti, néprajzi képzőművészeti, levéltári, könyvtári és ereklye tárgyak csoportjára osztódott. A Völgységi Telepesek Szövetkezete 1948 elején történt megszűntével azonban a remélt fő anyagi forrás kiapadt. A múzeumbarátok a székelység anyagi hozzájárulásában reménykedve tervezték a jövőt. Ám a bizonytalanság, a nélkülözés, a tengődés jegyében múlott el az 1948-as év is. Az elhelyezésük veszélybe került, csak — Herepei Jánost idézve — „idegölő és időtfecsérlő” küzdelem árán lehetett a múzeumot megőrizni. A helyszíni gyűjtés is akadozott, 2
3
V. KÁPOLNÁS MÁRIA: Székely múzeumok hányattatásai Limes 1996, 3. szám 127-130. (Továbbiakban: V. KÁPOLNÁS, 1996.), TMÖL, Visszaemlékezés V. KÁPOLNÁS, 1996. 130. és TMÖL Bodor György iratai 1. doboz. Székely Múzeum iratai.
60
ugyanis a telepesek a vándorlásuk során megmaradt tárgyaikhoz szükségből és érzelmi okból ragaszkodtak. Legfeljebb a „mit adnának érette?” alapon lehetett volna az egyes tárgyakhoz hozzájutni. Mindezen nehézségek ellenére folyamatos volt a községek helyszíni bejárása. Herepei adattárat készített és előadásokat is tartott a székelységről. 1949-ben már Bodor György igen tekintélyes politikai kapcsolatai is elégtelennek bizonyultak, csupán az időhúzás taktikáját alkalmazva sikerült befejezni az évet, amely az épület alapvető költségeinek teljesítéséről szólt. Bizonyossággá vált, hogy a telepesek áldozatkészségére sem számíthatnak, mivel a mindennapi nehézségek mellett a múzeum ügye sokadrangú kérdés volt csupán.4 Ami a megfogalmazott szakmai programot illeti, azt Herepei János muzeológusi vágyálmaként értékelheti az utókor. A feladatok irányadó elvek és elgondolások szintjén rögzültek. A székelység történetét, valamint a bukovinai székelyek múltját jól ismerő igazgató úgy vélte, hogy a székelyek ezen csoportja kétszáz éves hányattatás emlékét őrzi. Ezért úgy vélekedett, hogy a betelepített székelység életlehetőségeinek, az új népvándorlás jelenségeinek vizsgálata fontos és szükséges, mert a jelenlegi lakóhelyükön a föld, az időjárás, az eltérő környezet, a németek gazdálkodási szokásai, a házak belső terei, a gazdasági udvar elrendezése a székelység előtt szokatlannak, sőt túlságosan is ésszerűnek és ridegnek tűnik. A lelkiéletüktől és szokásaiktól igencsak különböző környezet az alkalmazkodási képességüket teszi próbára, és félő, hogy a korábbi világuk elveszik. El nem mulasztható lehetőségként még az eredeti lelkialkatuk, mentalitásuk megragadható és közkincsé tehető — vallotta Herepei. Véleménye szerint a tárgyi közegük megjelenítésére, a kismesterségeik bemutatására egy szabadtéri kiállítás lenne a legalkalmasabb, mégpedig úgy, hogy a műhelyeket, a székely házat, az udvart és a mindennapi tárgyakat reprodukálnák.5 Visszatekintve nyilvánvaló, hogy a múzeum hosszú távú létében való gondolkodás nem épült valós alapokra. Az „idea” ismeretében azonban az összegyűlt gyűjteményt értékesnek és figyelemreméltónak kell tekintenünk. 1950 elején az egyesület vezetőségére már csak egyetlen egy feladat várt, hogy a múzeumi gyűjtemény elhelyezéséről a lehető legjobb döntést meghozza. Az Ortutay Gyula kézjegyével ellátott megszüntető határozatból az derült ki, hogy a Székely Múzeum Egyesület működése sohasem volt jogszerű. Az egyesület első, 1947. augusztus 8-án megtartott közgyűlésén elfogadták ugyan a Herepei János által készített alapszabályt, amelyet annak rendje és módja szerint beterjesztettek jóváhagyásra a belügyminisztériumba. Onnan azonban 1948 márciusában azzal érkezett vissza az alispánhoz, hogy nem felelt meg a 77000/1922. Bm. rendelet előírásainak. Nemsokára pedig az egyesületeket megszüntető általános rendelkezésből kifolyólag az ügy tárgytalanná vált.6 Az államosításra várva a muzeális gyűjtemény tulajdonjogának tisztázatlansága tovább bonyolította a helyzetet, ugyanis a teljes anyag felajánlásokból, ajándékozásokból, adományokból gyűlt össze. A társadalmi összefogásból származó múzeum felszámolása a múzeumok központjának is fejtörést okozott. Az elhelyezési variációkból a legideálisabb megoldást választották akkor, amikor — az alapítók beleegyezésével — a muzeális anyag őrzésére a Szekszárdon működő állami múzeumot, levéltárat és könyvtárat jelölték
4 5 6
V. KÁPOLNÁS, 1996. 130-140. V. KÁPOLNÁS, 1996. 130. V. KÁPOLNÁS, 1996. 130., 141. és TMÖL Alispáni iratok 7978/1948.
61
ki.7 A gyűjtemény végleges átadására Bonyhádon került sor. A gyűjtemény sorsa a „feldarabolás” lett. A tárgyi és a levéltári anyagot, valamint az 1411 db könyvet ugyan még egységesen Novák József, a szekszárdi múzeum akkori igazgatója vette át, hamarosan azonban több részre osztották a gyűjteményt. Az egyesület működését dokumentáló hivatalos levelek — Bodor György és Herepei János e tárgykörű magánleveleivel együtt — ma a szekszárdi múzeum újkortörténeti gyűjteményes anyagában lelhetőek fel. A tárgyi anyag természetesen szintén a múzeumba került, amelyből említésre méltó a 12 darabból álló úgynevezett Székely Kálvária; Zilahi Kiss Endre és Felszegi Jolán olajfestményei; valamint egy 17. századi töröksíp és egy óntányér. A Tolna Megyei Önkormányzat Levéltárában őrzött, úgynevezett „archívumi” rész több szerv iratanyagából, illetve irat és egyéb adományokból tevődött össze. Az 1950. június 5-én készült átadó jegyzékben pontosan rögzítették az átadandó iratok listáját és mennyiségét. Az eredeti jegyzéken szerepelt 9 db kézirat, 9 db katonai térkép, 1 db kézzel rajzolt térkép a moldvai csángók elhelyezkedéséről, 27 db gyászjelentés, 6 db plakát. Továbbá: Mikó Imre halottas címere, 1 csomag a Károlyi-család levéltárából, 2 csomag a Bonyhádi Nemzeti Parasztpárttól, 16 csomag a bonyhádi Völgységi Telepesek Központi Szövetkezetének bonyhádi és budapesti irodájától, 2 csomag a Tolnamegyei Telepítési Kormánybiztosságtól (azonos a Bonyhádi Telepítési Hivatallal), 61 köteg bácskai telepítési irat, 13 tekercs kataszteri térkép, 25 kötet ügykezelési könyv, újságkivágások, újságok, 42 db címerrajz Köpeczi Sebestyén Józseftől, 1–1 borítékban exlibrisek és vörös viaszpecsétek, 54 db fénykép a bukovinai betelepítésről, 22 db egyéb fénykép, 459 papírpénz, 62 db fémpénz, 80 db Sándor Imre-féle klisé, 4 csomag Sándor Imre-féle cédulamutató és egy külön csomagban négy klisé „Dr. Németh Kálmán tulajdona. Jelentkezésig megőrzendő” felirattal.8 A Bonyhádi Székely Múzeum Egyesület gyűjteményes jellege ellenére a levéltári nyilvántartásban az Egyesületek fondfőcsoportba soroltatott be. Az anyag összetétele határozta meg a fond levéltári rendjét. A Magyar Királyi Országos Menekültügy és Hazatelepítési Kormánybiztosság Újvidéki Kirendeltsége, a Külföldi Magyarokat Hazatelepítő Kormánybiztosság, a Bonyhádi Telepítési Hivatal, a Völgységi Telepesek Központi Szövetkezete Bonyhádi és Budapesti Irodája, mint iratképzők a működésük szerinti kronológia alapján következnek; az irataik pedig a keletkezésük idején alkalmazott irattári rendszerben. Darabszintű jegyzék készült az egyes iratokról, az egyedi adományokról. A 7,44 iratfolyóméter terjedelmű gyűjtemény sokrétűsége, adatgazdagsága, különleges forrásértéke leginkább a hivataltörténetekkel illusztrálható.
A bácskai telepítés iratai A múzeum iratgyűjteményét az „illetékes Minisztériumok” által 1947 nyarán átadott kormánybiztossági iratok alapozták meg.9 A bácskai állami telepítés hivatalos, iktatott iratai az ügyviteli segédkönyvekkel, valamint a letelepítés pénzügyi dokumentációival a telepítés irányítására és gyakorlati megvalósulásának eseményeire nyújt kutatási lehetőséget. A Magyar Királyi Országos Menekültügyi és Hazatelepítési Kormánybiztosság Újvi7 8 9
V. KÁPOLNÁS, 1996. 138-141. TMÖL Bodor György iratai 1. doboz. Székely Múzeum iratai. V. KÁPOLNÁS, 131.
62
déki Kirendeltsége ténykedésének kezdete az iktatókönyv tanúsága szerint 1941. május 12. volt.10 A ’41-es „töredék” év iktatott iratai hiányosak, viszont a lajstromozott számadások teljes sorozatot alkotnak. 1942-től az aktákon a Külföldi Magyarokat Hazatelepítő Magyar Királyi Kormánybiztosság iktatóbélyegzője olvasható. Az iratkezelés gyakorlatát jól szemlélteti az összefoglaló jelentéseknél követett ügyintézési rend, melynek keretében egy-egy kiemelt tárgykör esetében akár több év ügyeit is összekapcsolták. Ezért — az iktató- és mutatókönyvek megléte ellenére — a kutatás leghatékonyabb módszereként az iratok egyenkénti átnézése ajánlható. Amikor 1941. április 11-ét követően a magyar csapatok bevonultak a Bácskába, a baranyai háromszögbe, a Muraközbe és a Mura-vidékre; a birtokba vett terület lakosságának összesen 40%-a volt magyar nemzetiségű.11 A Délvidék bekebelezésével az ország összlakosságát nézve a nem magyarok aránya ezzel 25%-ra emelkedett. Ebben a helyzetben egyes erősen nacionalista gondolkodású magyar politikusok a magyarság számának gyarapítását oly módon kívánták megoldani, hogy egyes nemzetiségeket eltávolítanak, míg a külföldön élő magyarokat hazatelepítik.12 A hazatelepítési kormánybiztosság 1941–1944 közötti működése alatt keletkezett irattárában megtalálható a Horthy István miniszteri tanácsos és Bonczos Miklós belügyminiszteri államtitkár védnöksége mellett a hazatelepítés témájában szervezett tudományos konferencia iratanyaga. A konferencia megszervezését Técsői Móricz Miklós, a Magyar Külügyi Társaság alelnöke kezdeményezte. Az 1940. október 30-án megtartott találkozón Técsői az általa készített tervezetében a Bukovinától Amerikáig számba vett kivándorolt és kiüldözött magyarságot több mint másfél millióra becsülte. Ebből a jelentős embertömegből ő maga fél millió ember visszatelepítését tartotta végrehajthatónak. A kormányzat a politikailag, gazdaságilag és technikailag megalapozatlan elképzeléssel óvatosan bánt. Técsői elképzelése helyett a külügyi tárca által készített reálisabb értékelést vette alapul, és nem kívánta elősegíteni a Franciaországban, Belgiumban, Argentínában, Brazíliában, Kanadában, Egyesült Államokban stb. élő részben már asszimilálódott, biztos egzisztenciával rendelkező, a befogadó országokban született generációk visszatérését. A bukovinai és a moldvai magyarok ügyében a külügyi jelentés nem foglalt állást. A hazatelepítés előzményeire vonatkozó források között Németh Kálmán józseffalvai plébános gondolatai is megismerhetők az öt bukovinai település lakóinak áttelepítéséről, amelynek alátámasztására bántalmazást, atrocitást szenvedők magánlevelei szolgáltak érvül.13 Észak–Erdély visszacsatolásakor a magyar kormány a visszatelepülési kérelmek intézésére és a visszatelepítés, mint komplex probléma elemzésére és kezelésére Bonczos Miklós államtitkárt kormánybiztosi hatáskörrel ruházta fel. Bonczos vezetésével felállt az Országos Menekültügyi és Hazatelepítési Kormánybiztosság. Az előkészület szintjén statisztikai-rendszerező tervezőmunkát folytattak arra az esetre, ha a külpolitikai feltételek 10 11
12 13
TMÖL Bonyhádi Székely Múzeum Egyesület Kormány biztosi iratok 2. doboz. Magyarország története 1918-1919 1919-1945. 8. kötet. Főszerkesztő: RÁNKI GYÖRGY. Budapest, 1976. (Továbbiakban: Magyarország története) 1038-1043. Magyarország története, 1070-1071. TMÖL Bonyhádi Székely Múzeum Egyesület Kormány biztosi iratok 2. doboz. 3249/1943, V KÁPOLNÁS MÁRIA: Kísérlet a moldvai csángók hazatelepítésére. Wosinsky Mór Múzeun Évkönyve XVII. kötet, Szerk.: VADAS FERENC, Szekszárd, 1992. (Továbbiakban: V. Kápolnás, 1992.) 277-278.
63
megteremtése után megindulhatna a telepítés. Egy „gyors terv” is készült a bukovinai és moldvai magyarok hazahozatalára, számítva a román hatóságok esetleges egyoldalú eljárására, illetve az önkéntes hazatérésekre is. A bukovinai székelyekkel foglalkozó külön albizottság tanulmányozta a német telepítési gyakorlatot. Felmérést végeztek az öt bukovinai székely falu lakosságáról, anyagi, vagyoni, gazdasági, kulturális viszonyairól. A fogadásuktól a letelepítésükig minden részletet mérlegeltek. E falvak lakóinak élethelyzete Észak–Bukovina szovjet fennhatóság alá kerülése, nem utolsó sorban pedig a második bécsi döntés után, tarthatatlanná vált. A kormánybiztosság működésében így a bukovinai székelyek „megmentése”, azaz az átköltöztetésük megszervezése kapott prioritást.14 Bácskában a bevonulást követően katonai közigazgatás vette át az ügyek intézését, mely igazgatási forma egészen augusztus közepéig fennállt. Ez idő alatt a Szerbiába toloncolt, majd a Dunántúl nyugati részén táborokba internált szerbek helyére mintegy tizenháromezernyi bukovinai székely érkezett.15 A telepítés fokozatosságára utal, hogy júniusban hét volt szerb telepet népesítettek be. A házak, a gazdasági udvarok, az utak, a kutak, az árnyékszékek rendezése csak ebben a hét faluban több mint 131 ezer pengőbe került.16 Elsősorban a folyamatosan érkező telepesek elhelyezésében és főleg a sokgyermekes, nincstelen, mindenüket vesztett családok élelmezésében, ellátásában merült ki a kormánybiztosság munkája. Júniusban még 5500 főről gondoskodtak, ám ez a szám napról napra nőtt. A kormánybiztos rendelkezésére 1 millió pengő állt, ebből ténylegesen 250 ezerből gazdálkodhatott. Azokon a telepeken, ahol Hangya-üzlet létezett, élelmezési bizottságokat szerveztek. A bizottságot a főjegyző, a helyi bíró, a védőnő, stb., összesen 8-9 fő alkotta, akik vagyonukkal is feleltek a pénzek szabályszerű felhasználásáról.17 A szigorú számadások községenként és a családok neveinek felsorolásával készültek, nehogy egyetlen egy személy is ellátatlan legyen.18 A katonai és polgári hatóságok „magasabb nemzetpolitikai okok”-ra hivatkoztak minden felmerülő kiadás kapcsán. A délvidéki telepesek berendezkedése nagy költségekkel járt. A kormánybiztosság 1941. július 21. – augusztus 31. között 14 805 fő ellátására 640 ezer pengőt költött. Háziállatokra, szerszámokra, gyógyszerekre, épületek javítására, szállításra stb. 348 ezer pengőt fordított.19 A háztartások felszerelésekor az ingóságok juttatásában az arányosság, valamint az igazságosság elvét próbálták alkalmazni. Irányadónak számított a család nagysága és a Bukovinában hagyott vagyon mértéke. A tulajdonba adott ingóságok vételárát a leltárban feltüntetett érték szabta meg. Előnyös helyzetbe az a telepes került, aki azonnal meg tudta fizetni a kirótt összeget.20 A telepítésnek megvoltak a károsultjai is: a panaszlevelek sorából megemlítendő a vagyonukból kimozdított bajmoki magyar állampolgárságú magyarok, németek és bunyevácok levele. A pártatlanságot és a méltányosságot képviselni igyekvő kormánybiztos orvosolni kívánta a sérelmeket. E szerint „akik nem minősíthetők dobrovoljácoknak és ingatlanaik becsületes, igaz úton pénzzel való megszerzését igazolni tudják, tulajdonukba visszahelyeztetnek.”21 14 15 16 17 18 19 20 21
V. KÁPOLNÁS, 1992. 279. Magyarország története 1072. p. TMÖL Bonyhádi Székely Múzeum Egyesület Kormány biztosi iratok 2112/1941. Uo. 104/1941. Uo. 277/1941. Uo. 313/1941. Uo. 2322/1941. Uo. 356/1941.
64
A lakóhely biztosítása mellett a termelés, a gazdaság megindítása volt a másik alapvető megoldandó feladat. Napközi otthonokat létesítettek a gyerekek számára, hogy a felnőttek rendbe hozhassák a házakat, elvégezhessék a betakarítási munkákat. A termés a magyar kincstárt illette.22 A családok önálló megélhetése, a fenntartási terhek csökkentése azt kívánta, hogy mielőbb a földek kiosztása is megtörténjen. A földhöz juttatást a jugoszláv földreform felülvizsgálatával a Földbirtokrendező Kormánybiztosság végezte. Fennmaradtak a juttatási határozatok, a kiosztási földkönyvek, kataszteri térképek. A gazdálkodás irányítását a kormánybiztosság kiküldöttjei útján szervezte meg, akik a községi telepfelügyelőkkel tartották a kapcsolatot. A telepen 3–3 telepes és vitéz a vezető szerepére is vállalkozott. Az irányító munkában részt vett még egy székely származású telepispán és egy helybeli magyar gazda.23 Különböző véleményekkel is találkozhat a kutató a telepesek gazdaságbéli tudásáról. E szerint a helybeli magyarok „megtanítanák az újonnan jött atyafiakat szorgalomra és helyes földművelésre, mert bizony a föld természetét is jól kell ismerni annak, aki hamarosan boldogulni akar és a köznek hasznára kíván lenni. A dobrovoljácok annak idején 10-12 évig tanultak, míg végre a kezük alatt teljesen eltarackosodott földet megtisztították.” — vélekedett egy helyi aggódó tiszteletes.24 1942 tavaszán a telepeken még részben közösen szántottak, vetettek. A közmunka általános jelenség volt. A katonaság által felvásárolt és a dobrovoljácoktól elkobzott mezőgazdasági eszközöket juttatták az igénylőknek. Ahol a felszerelés, az állatok száma még mindig kevés volt, azokon a helyeken az aktuális tennivalókat az őslakosság bérmunkában látta el.25 A juttatott földek telekkönyvezése húzódott. A jogi helyzet tisztázatlansága késleltette az önálló gazdálkodás beindítását. 1941 novemberében a kormánybiztosság a székelytelepek gazdasági és általános ügyeit átadta az újvidéki illetékes hatóságoknak. Ezen túl csak a befejezésre váró gazdasági intézkedések tartoztak a kormánybiztosság jogkörébe, bár úgy tűnik, hogy továbbra is segítette a helybéli hivatalokat.26 Ezzel egy időben a helyi közigazgatás élére a belügyminisztérium új jegyzőket küldött.27 A bajmoki jegyző beadványa jól szemlélteti azokat a gondokat, amivel az újjonnan kinevezetteknek szembe kellett nézniük. A bajmoki jegyző általa igazgatott Hadikújfalu és Hadikörs telepeken mintegy 1700 kh szántóhoz mindössze 60 ló és 45 eke volt a telepesek tulajdonában! A szükséges tavaszi vetőmag sem állt a rendelkezésükre. Telepfelügyelő sem volt a gazdaság kézbentartására. „Nagy hibája a telepes lakóknak, hogy egyik a másiknak nem akar segíteni…”28 A kialakult, nem túl rendezett viszonyok normalizálódását kívánták elérni a telepesek nyilvántartásba vételével is.29 A nyilvántartások alapján beazonosíthatók lettek a telepek régi és új nevei, amelyek a bukovinai székelyek névadási szokásairól tájékoztatnak. Az elnevezések jelzik a közösség vallásosságát, a múltjukhoz való ragaszkodást. Ezeket a kötődéseket példázza Hadikszentgyörgy, vagy a legutolsóként telepített Istenvá-
22 23 24 25 26 27 28 29
Uo. 212/1941., 1037/1941. Uo. 910/1941., 44-54. doboz Uo. 160/1941. Uo. 298/1941., 137/1942. Uo. 717/1942. Uo. 1037/1941. Uo. 717/1942. Uo. 259/1941.
65
ra, Fogadjisten, Bácsjózseffalva neve.30 A berendezkedést célzó intézkedések is nyomon követhetők. Előforduló ügyek: A székely ifjak kereskedelmi, ipari pályára küldése; A háziipar felélesztése; A telepek fejlesztési tervezete; A villanyvilágítás bevezetése Istensegítsen; Bácsjózseffalván iskola építése stb… és folytathatnánk a sort.31 A nyugták, számlák nemcsak a kifizetett tételeket nyugtázzák, hanem azok mellékleteként úgymond „bizonylatok” a történésekhez kínálnak további adalékokat. A családfőt, a feleség leánykori nevét és a gyerekek felsorolását tartalmazó névjegyzékek a telepesek létszámának rekonstruálására, eredetükre, esetleg családi viszonylatok felkutatására is alkalmas. A máriamajori népünnepély programja betekintést enged az ünnepnapok világába is. A helybeli gyárosok, iparosok, kereskedők nyugtái a helytörténeti vonatkozások mellett természetesen a közállapotokról is hű képet adnak. A temerini csángó telep helyzetéről szóló leírás is ezek között szerepel.32 Az ellátmányszámadásokat, pénztárnaplókat, pénztárkönyveket kiegészítik a leltárak, amelyek a juttatott használati tárgyakról, gazdasági felszerelésekről, gyógyszerek felhasználásáról, orvosi eszközök kiutalásáról stb. tudósítanak.33 A kormánybiztosság iratai között található néhány akkoriban született, tartalmát tekintve egyedi, rendkívül érdekes tervezet, felmérés, tanulmány is. Megemlítendő Ortutay Gyula Csángók című történeti munkája, vagy a székely telepítés egyik főszereplőjének tartott Németh Kálmánnak a telepesek lelkiállapotáról írt jelentése. Tanulságosak a magyarságuk mibenlétére, megtartására vonatkozó interjúk éppúgy, mint az ebből levont következtetések.34 A telepítésről összeállított összefoglaló jelentések is bőséges adatokkal szolgálnak. A legtartalmasabbnak tekinthető, az 1941. évet összefoglaló beszámoló Bonczos Miklós tollából származik. Bonczos leírja, hogy ő ekkor már befejezettnek tekintette a bukovinai székelyek, az anyaországi vitézek és a Délvidékért hősi halált haltak hozzátartozóinak — összesen 15 593 embernek — a letelepítését és földhöz juttatását. A jelentésben szó esik műveltségi szintről, birtokviszonyokról és a kormánybiztosság, valamint a telepítettek pénzügyi helyzetéről.35 A kormánybiztosság csupán érintőlegesen vizsgálta a moldvai csángók hazatelepítésének lehetőségeit. Homályos és megbízhatatlan tájékoztatók álltak rendelkezésre róluk. Voltak, akik katolikus hitet valló 120 000 fős csoportról beszéltek! Valójában azt sem lehetett azonban tudni, hogy pontosan hányan vannak, a magyar nyelvet használják-e, mit gondolnak a visszatelepülésükről, hiszen évtizedek óta semmiféle kapcsolat nem volt az ottani lakosság és az anyaország között. Ezért is volt különösen érdekes a Domokos Pál Péter bukaresti követség tisztviselő által összeállított tájékoztató anyag.36 A szerző szerint a kisebb–nagyobb tömbökben, száznál is több településen elszórtan lakó csángók a vallásukat nem gyakorolhatták, az általuk használt nyelv fejlődése megrekedt, vagy egyáltalán nem beszéltek magyarul. Domokos Pál Péter az elszigeteltségük oldásában látta a nemzeti hovatartozásuk erősítését, és ennek többféle módját is vázolta. Többek között kiemelte a papok szerepét a nemzeti érzelmük emelésében. Az érdekvé30 31 32 33 34 35 36
Uo. 414/1941., 466/1941. Uo. 489/1942., 2025/1942., 3113/1942. 878/1943., 1992/1943. Uo. 4.doboz Uo. 14-15. doboz Uo. 22. doboz, 1212/1942. Uo. 2294/1942. V. KÁPOLNÁS, 1992. 281-290.
66
delmük védelmében egy magyar ügyvéd jelenlétét is elengedhetetlennek tartotta. A munkaprogramjában a két ország közötti lakosságcsere is felmerült. A Moldvába kiküldött papok is úgy látták, hogy elsősorban a szegényebbek és a fiatalok körében fedezhető fel a hazatérési szándék, akiknek repatriálására a „lassú beszüremkedés” módszerét javasolták. A romániai magyar követ azonban figyelmeztetett a diplomáciai út betartására, és arra, hogy a román hatóságok magyarellenes magatartása ezernyi gátat gördíthet az áttelepülni akarók elé. 1941 decemberének közepén 24 csángó család hagyta el otthonát hazatérési igazolvánnyal. Egy hónapi csíksomlyói menekülttábori tartózkodás után helyezték el őket Bácskában. A kormánybiztosság iratai között az első feljegyzést a moldvai csángókról Demse Péter Klézsa moldvai faluból származó katolikus pap készítette. Beszámolója szerint két faluból 150 család készen állt a hazatelepedésre, akik közül többen útra keltek 1942 márciusában.37 A Magyarkanizsán ideiglenesen lakó 40 csángó család helyzetével foglalkozó leírásból az derült ki, hogy mindnyájan hazatérési igazolvánnyal jöttek. Mindenüket pénzzé tettek, hogy a Bácskában otthont találjanak. Folyékonyan beszélték a magyar nyelvet, a szókincsük azonban szerénynek, beszédük archaikusnak volt mondható. A gyerekeik viszont már románul beszéltek! Az imádságot és az egyházi énekeket is csak románul ismerték.38 1942 áprilisáig előbb 158, majd egy 50 fős csoport érkezett. Ezt követően a háborús események miatt a telepítést nem lehetett tovább folytatni. 1943 őszén azonban a románok feloldották az utazási tilalmat, így ismét újabb családok lépték át a román határt. Ennek ellenére 1944 augusztusáig csupán 146 csángó menekült az országba.39 A szovjet csapatok előrenyomulásának hírére ismét előtérbe került a tömeges hazatelepítésük, amely már összekapcsolódott a várható magyar menekültek problémájával. Ezért titokban Tolna megyében, Újdombóváron és Dombóváron alakítottak ki 1000 főt befogadó menekült tábort. A kormánybiztosság és a katonai parancsnokság pedig elkészítette tervezetét a menekülés lebonyolítására is. 1942-ben a kormánybiztosság figyelme a boszniai magyarokra is kiterjedt. Boszniából összesen 355 családot juttattak új házhoz, földhöz. Ez a telepítési program 3000 kh földet igényelt.40 Számolni kellett azonban a Horvátországból a partizánok által elüldözött menekültekkel is.41 A háború kiterjedésével és elmélyülésével ismét a menekültügyek kaptak nagyobb hangsúlyt a hivatal munkájában. A Szerbiában, Belgrádban élő magyarok hazahozataláról pedig 1943-ban — nemzetvédelmi érdekekre való hivatkozással — a minisztertanács határozott.42 1943-ban a Szovjetunióban rekedt és családot alapított volt első világháborús hadifoglyok hazatérésével is foglalkozott a kormánybiztosság, de a Lengyelországban, Törökországban élt magyarok gondjai is megjelennek a kormánybiztosság aktáiban.43
37 38 39 40 41 42 43
TMÖL Bonyhádi Székely Múzeum Egyesület Kormány biztosi iratok 319/1942. Uo. 1013/1942. Uo. 535/1944., Kápolnás 281-290. p. Uo. 1111/1942., 2058/1942. Uo. 1716/1943. Uo. 1209/1943., 3120/1943. Uo. 78/1943.,178/1943., 1280/1943.), 1945/1943.
67
Összességében tehát elmondhatjuk, hogy a Bonyhádi Székely Múzeum Egyesület iratanyagában fennmaradt egykori hazatelepítési kormánybiztosság iratanyaga olyan adatbázisul szolgál, melynek segítségével az 1940–1944 közötti évek magyar állami telepítéspolitikája éppúgy vizsgálható, mint a migrációhoz kapcsolódó, egyes mikrotörténeti kérdések is.
Tájékoztatjuk Kedves Olvasóinkat, hogy az SZJA civil szervezetek részére felajánlott 1%-ból a MAGYAR LEVÉLTÁROSOK EGYESÜLETE immáron hatodik éve részesül. A felajánlás — bár erről pontos információnk nincsenek — többsége minden bizonnyal a levéltárak munkatársaitól, egyesületi tagoktól származik, ezért azt a Levéltári Szemle kiadására-terjesztésére fordítottuk és fordítjuk a jövőben is. A felajánlott SZJA 1%-ból származó támogatás az elmúlt években a következő képen alakult: 2000: 19.621, 2001: 56.813, 2002: 62.396, 2003: 84.458, 2004: 80.564, 2005: 37.640 Ft. Várható, de még nem került az APEH részéről átutalásra a 2006. évi 78.489 Ft. Köszönjük, hogy az SZJA bevalláskor 2006-ban ránk gondoltak és már most felhívjuk Olvasóink figyelmét e támogatási lehetőségre. MAGYAR LEVÉLTÁROSOK EGYESÜLETE [adószám: 19025001-1-41]
68
SCHRAMKÓ PÉTER
HASZNOS TUDNIVALÓK AZ ÁLLOMÁNYVÉDELEM KAPCSÁN Írott örökségünk hagyományos hordozói jórészt szerves anyagokból állnak. Minthogy minden szerves anyag idővel pusztulásra van ítélve, ebből az következhetne, hogy a gondjainkra bízott iratok lassú pusztulása elkerülhetetlen. Mindenki, aki kapcsolatba kerül írásos örökségünkkel, érzi, hogy tartalmuk megőrzése, fizikai valójuknak az enyészettől való megkímélése egyenrangú és egymást feltételező feladat. A kéziratok és könyvek megóvására irányuló törekvések első nemzetközi megvitatására 1898-ban, Sankt Gallenben került sor. E konferenciának hazai résztvevője is volt: Fejérpataky László. A magyar delegátus akkor így jellemezte az állományok helyzetét: „Gyűjteményeinket komolyabb veszély nem fenyegeti, de értékeink viszontagságos múltjuk miatt többé-kevésbé rongáltan jutottak hozzánk. Nem régiségük, hanem sok hányódásuk, bizonytalan sorsuk viselték meg őket.”1 Az idézettel ma is egyetértünk, legfeljebb a „hanem”-et cseréljük „és”-re: „régiségük és bizonytalan sorsuk viselték meg őket.” Írásos örökségünk eredeti hordozójának fizikai megőrzésére ma két lehetőség áll előttünk. Ezek eltérő eszközökkel ugyan, de végső céljukat tekintve feltételezik, illetve kiegészítik egymást. Az egyik a megelőző állományvédelem gyakorlata, amely igyekszik a levéltári irategyüttes egészét megfelelő fizikai és kémiai kondícióban tartani. E cél eléréséhez egész állomány-, illetve raktározási egységekre összpontosít, hogy kedvező környezeti feltételek megteremtésével minimálisra csökkentse a dokumentumok károsodásának kockázatát. A másik a konzerváló–javító tevékenység, amely az egyes, kiválasztott dokumentumok konzerválását, illetve restaurálását tartja szem előtt. Az alábbiakban a megelőző állományvédelemnek szentelek nagyobb teret, mert ezen a területen a levéltáros teheti a legtöbbet a dokumentumok tartós megőrzéséért. Néhány helyes döntéssel és célirányos intézkedéssel, viszonylag kis élőmunka ráfordítással a dokumentumok nagy mennyiségének állapotára tudunk pozitív hatást gyakorolni. A restaurátor szerepe ebben a segítő tanácsadás, javaslattétel, az intézkedés azonban a levéltáros dolga és felelőssége. Az egyedi restaurálások esetében pedig a levéltárosnak jut a konzultáns szerepköre, a megvalósítás felelőssége azonban a restaurátoré. A dokumentumok pusztulási folyamatát többféle ok idézheti elő. Ezek egy része a szerves anyagok önmagukban hordozott természetes öregedési folyamata, amelyet a másik tényező, a környezeti feltételek meggyorsíthatnak. A pusztulás okainak egy része a készítés során alkalmazott technológiák következménye. A papírkészítés technológiája például folyamatosan alakult át, egyes részei elmaradtak, ugyanakkor újabb anyagokat kezdtek alkalmazni: a merített papír rostanyagának előállítását végző hollandi malom feltalálása fölöslegessé tette a hosszú ideig tartó mésztejes állasztást, amely a cellulózrostok feltárását szolgálta eredetileg. Így az eljárásból kimaradt egy, a mellékhatásában a papír enyhén lúgos kémhatását, így tartósságát is eredményező mozzanat. Nagyjából ezzel egy időben terjedt el a papír felületi utánenyvezéséhez a timsó használata, amely segíti az enyv megkötését, különösen az írópapírok 1
Idézi: B. KOZOCSA ILDIKÓ: Megelőző állományvédelem a könyvtári gyűjteményekben. Az anyagok károsodásának okai, a károsodások jellege, felismerése és megelőzése. Szerk.: KASTALY BEATRIX. Budapest, 1995. 126.
69
esetében. A timsó szulfáttartalmából pedig kénsav képződhet, amelyet már szabadon kifejti papírt károsító hatását. A facsiszolat használatának önmagában is káros következménye mindenki számára ismerős. Hasonló mondható el a vas-gallusz tinták, azaz gubacstinták hosszú távú viselkedéséről is. Ezek receptje, keverésük módja folytonosan változott, sok esetleges körülmény is befolyásolta, pl. a réz tintatartók használata. A tintába kerülő rézionok gyorsítják öregedésük, savas elváltozásuk ismert folyamatát, a tintamarást. A levéltárakban őrzött dokumentumok tehát „önmagukban” is okozhatják rövidebb-hosszabb idő alatt saját pusztulásukat. Ennek konkrét, eseti elhárítása azonban nagyobbrészt a papír- és könyvrestaurátor feladata. A külső, általában környezeti tényezők: a levegő páratartalma, hő, fény, por, korom, ezek fizikai és kémiai hatása, biológiai és mikrobiológiai kártételek, természeti katasztrófák és az ember által tudatosan vagy akaratlanul okozott károk. A felsoroltak iratokra gyakorolt hatását a tárolási, raktározási viszonyok, körülmények, módszerek nagymértékben befolyásolják. A megelőző állományvédelem a maga módszereivel éppen a külső körülmények káros irányban ható tényezőit igyekszik megszüntetni, illetve megpróbálja a lehetőségek adta keretek között kedvezően módosítani. Az iratanyag megelőző védelmének tehát a helyes raktározás az alapja. Ha az anyagot a számára kedvező és egészséges körülmények között tároljuk, a legtöbb külső tényező okozta károsodási folyamatot megelőzhetjük. Ezáltal pedig tetemes nagyságrendű költséget és munkát takarít meg az őrző intézmény. Melyek azok az optimális környezeti értékek, amelyek biztosításával minimálisra csökkenthető a különféle károsodások kockázata? Ennek megállapításához két szempontot kell figyelembe venni: Egyrészt, hogy egy dokumentumon belül is sokfélék a megóvandó anyagok (papír, bőr, pergamen, fémek, színesanyagok stb.), és ezek mindegyike önmagában más-más környezetet igényelne. A pergamen például érzékenyebben reagál a nedvességre, de a száraz levegő ártalmasabb neki, mint a papírnak. Másrészt a károsodások fajtái is más-más feltételek mellett alakulhatnak ki. Ezért az optimális körülmények megállapítása a „közös halmaz” vagy „közös nevező” megkeresésével történik. Ennek értékei a következők: 15-20 fokos hőmérséklet, tehát viszonylag hűvös. 45 és 55% közötti relatív páratartalom, amelyből az alacsonyabb érték is megfelelő, ha nincs pergamen az adott raktárban. A fényviszonyok pedig tartósan nem emelkedhetnek 50 Lux fölé. A fényről meg kell jegyezni, hogy hullámtartományának mindkét széle, tehát a vöröses infravörös (IR), amely a meleget adja, és a lilás ultraibolya a (UV) egyformán káros. Ezen értékeknek nem csak előidézése fontos, de térben és időben állandó megtartásuk is, amely nehezebb, mint gondolnánk. Hiszen egy tényező megváltozása, — a fényviszonyoké — az összes többi eltolódását okozza. Könnyen belátható, ha arra gondolunk, hogy mi történik azokon a polcokon, ahol a nap fénypászmája 24 óránként hasonló utat leírva infravörös összetevőjével fölmelegíti az adott raktárrészt. A meleg következtében lecsökken a relatív páratartalom, a pergamenek pedig összezsugorodnak. Elképzelhető, mi történik a rajta lévő festékekkel eközben. A nap elvonultával pedig az ellenkező folyamat zajlik le. Hasonlót idéznek elő az időszakosan fölmelegedő, majd lehűlő radiátorok is. Változások állnak be, ha látogatók csoportja „szállja meg” a levéltár helyiségeit. De magunk is előidézhetünk drámai hatásokat, például azzal, hogy az első meleg tavaszi
70
napon lelkesen szellőztetni kezdünk és a betóduló levegő páratartalma a hűvösebb belső térben lecsapódik. Ezért ne feledjük: tartózkodni illik minden hirtelen változtatástól, ami a helyiség klímáját érintheti. Az egyes tényezők állandó beállítására léteznek céleszközök, páraelvonók, párásítók, melegítők és hűtők, vagy ezek egyesítése a légkondicionáló, amelyek bármelyike segítheti a kívánt értékek beállítását. Ezek üzemeltetése azonban nem olcsó, ráadásul amortizálódnak és külön műszaki személyzetet igényelnek. Ismerve a realitásokat, érdemes kihasználni a régi épületek adottságait. A vastag falak lassú melegedése és lehűlése már garanciát jelent a környezeti értékek viszonylagos állandóságára. Persze csak jó nyílászárók esetén. Gyakori azonban a falak nedvesedése, amelyet légszárítással csak fokozhatunk, szinte felszívhatjuk a vizet a falakba. Ezért általában célszerű mérnöki segítséget igénybe venni döntéseink meghozatalában. A józan háztartási szemlélet, a tisztaság és rend szeretete nélkülözhetetlen, de néha tévedés is lehet belőle. A klimatikus viszonyok szem előtt tartása nem csak a raktárakat érinti, hanem az iratok mozgatását is. Előfordulhat, hogy a 15 fokos raktárból minden átmenet nélkül a 23 fokos kutatószoba asztalára kerül egy oklevél. Hideg felületére lecsapódik a pára, gyors méretváltozás áll be, és a címerkép fedőfestéke szinte láthatatlan mértékben, de pattogzani kezd. Célszerű tehát az iratokat ilyenkor „zsilipelni”, néhány órán át várakoztatni köztes helyiségben. Minden körültekintésünknek alapja csakis az érintett helyiségek klimatikus viszonyainak mérése lehet. Ennek eszközei, a páratartalom-mérő és hőmérő optikusnál is kaphatók. Az értékek időbeli változásának regisztrálása nélkül azonban csak félúton járunk. Érdemes éves ciklusban lefolytatni egy mérést, hogy meggyőződjünk róla: minden a lehető legjobb, vagy éppen nyugtalankodni kezdjünk. Az eddigiekben körüljártuk a raktározás ideális feltételeit. Most lássuk ugyanezt kifordítva: milyen környezeti adottságok kerülendők elsősorban az egyes károsító hatások, illetve kártevők szerint. A rovarkártevők behurcolással vagy szellőztetéskor, főleg tavasszal kerülnek a raktárakba. Kedvező életkörülményeik a nyugalom, a takarítás hiánya, por, magas páratartalom, (70-90%) és a meleg (25-30 fok). Az iratok beszállításakor nagyon gondosan vizsgáljuk meg, látjuk-e rovarfertőzés nyomait: járatokat, röpnyílásokat, illetve az azokból pergő világos, friss furatlisztet. Ha ilyet észlelünk, semmiképpen se tároljuk a levéltár állományával együtt, hanem előbb fertőtlenítésükről gondoskodjunk! Ebben az illetékes ÁNTSZ segítséget nyújt, de célszerű restaurátor közvetítését igénybe venni az alkalmazott technológia megbeszéléséhez. A rágcsálók jelenléte általában a nyílászárók vagy az épület leromlott állagával függ össze. Ha rágásnyom, ürülék elárulja őket, úgy járjunk el, mint otthon. (Csapda, kihelyezett méreg.) A baktériumok és gombaspórák mindig jelen vannak a levegőben. Ha azonban a hőmérséklet meghaladja a 22 fokot, a relatív légnedvesség pedig a 65%-ot, kedvező körülmények alakulnak ki veszélyes mértékű elszaporodásukhoz. A könyveken megtelepedő penész a papír anyagának lebontásával a könyvek végső pusztulását okozhatja. A raktárakban porosodó könyveken megtelepedő por szervesanyag-tartalma is kitűnő táptalaja lehet a penészgombáknak. A rendszeres (éves) ciklusban való takarítás már nagymértékben csökkenti a penészfertőzés esélyeit. Ha mégis penészfertőzést észlelünk (spóratele-
71
peket pillantunk meg, a lapokon, lilás, vöröses, zöldes elszíneződést és mállékonyságot veszünk észre), haladéktalanul különítsük el az érintett iratokat. Így megakadályozhatjuk raktáraink behurcolással történő fertőzését. Mérlegelni kell, hogy nem az őrzési körülmények okozták-e a penészek aktivizálódását. A levegő páratartalmának csökkentésével és a fertőzött iratok fertőtlenítésével megelőzhető a komolyabb baj. A penésztől megtámadott iratok restaurálásának költsége a legmagasabb, és egy iratcsomó rendbehozatalának árán egész állományrészek védelméről lehet gondoskodni. Végül néhány apró, de fontos észrevétel: • A már restaurált iratok raktározásánál célszerű az elkülönítés elvét alkalmazni, amennyiben a károsodás okát feltehetőleg a nem optimális raktári körülmények jelentették. Ilyenkor az a gyakorlat, hogy tiszta, biztonságosnak ítélt helyre tesszük őket, de gyakran nem mérlegeljük, hogy az irodában, a kutatószobában télen a fűtés idején nem túl alacsony-e a páratartalom. Egy hygrométer elhelyezése választ ad kérdésünkre. • A savmentes, (archivális minőségű) dobozok készíttetése mechanikai-, por-, és bizonyos mértékben kémiai védelmet nyújt a károsodásokkal szemben, de a klímát nem változtatja meg. • Ha leszakadt töredéket rögzíteni akarunk, semmiképpen ne használjunk modern ragasztószalagokat, ragasztókat! Az átlátszó ragasztószalagok, tubusos ragasztók szinte kivétel nélkül károsítják azt, amivel érintkezésbe kerülnek. A kár legtöbbször visszafordíthatatlan. Ha a dokumentum védelmében szükséges azok valamely részét rögzíteni, nyugodtan használjunk enyves ragasztószalagot. Közönséges barna csomagolási kellék, de szinte az egyetlen, ami nem okoz kárt, ha nem is éppen szép. Nem esztétikus, de sértetlenül megőrzi a leszakadt részt egy későbbi restaurálás számára.
72
MÉRLEG BÁNYAVÁROSOK A LEGKEGYELMESEBB KIRÁLYOK URALKODÁSA ALATT Válogatás Bél Mátyás leírásából. Fordította: Tóth Péter. Központi Bányászati Múzeum 3. Sopron, 2004. 235 oldal. Bányavárosok a legkegyelmesebb királyok uralkodása alatt. Selmecbánya. Fordította: Tóth Péter. Központi Bányászati Múzeum 4. Sopron, 2006. 281 oldal.*
A Bél Mátyással foglalkozó szakirodalom már több ízben is felhívta a figyelmet arra a problémára, hogy ezideig nem állt fel egy olyan, központilag szervezett, tudományos munkacsoport, amely egységes szempontrendszer alapján szervezné és irányítaná Bél munkásságának teljes feldolgozását. Ebből következően Bél Mátyás teljes életműve nem kerülhet koherens egységként a magyar olvasóközönség kezébe, nemhogy kritikai jegyzetapparátussal ellátva, de még teljes magyar nyelvű fordításban sem. Ennek tükrében ünnepelnünk kell minden „értékelhető részeredményt.” Ezek közé tartoznak az alábbiakban ismertetendő bányaváros-leírások is. Bél munkáinak kiadása jelenleg területileg illetékes levéltárak, illetve olykor egyéb szakintézmények szervezésében zajlik. Így történt ebben az esetben is. A Központi Bányászati Múzeum által kiadott Bél Mátyás kötetek közül az elsőben Bakabánya, Bélabánya, Besztercebánya, Körmöcbánya, Libetbánya, Újbánya, vagyis Királyhegy bányavárosainak leírásai olvashatók, míg Selmecbányának — a leírás tartalmi gazdagsága miatt — külön kötetet szenteltek (a leírások Bél Notitiájának II. és IV. kötetéből valók). Bél Mátyás jó történetíró, jó szerkesztő és jó — bár olykor kissé dagályos — stiliszta volt; munkái igen tanulságos és élvezetes olvasmányok. A bányavárosok leírása több szempontból is alkalmas arra, hogy Bél stílusát, gondolatvilágát megismerjük, főleg azért, mert a szerző emocionálisan is érintett volt írása tárgyában, élt Selmecbányán és Besztercebányán is. Bél markáns véleményt fogalmazott meg a bányavárosok leírásában. Ennek röviden az a lényege, hogy a bányavárosok Magyarország gazdaságának „ütőerét” (II. 91.) jelentik. A „köz javát tekintve hasznos és az akkoriban egyedülálló módon szükséges jövedelmek” származtak innen. Ezek jelentik „Magyarország oszlopát és a pannóniai gazdaság kimeríthetetlen kincsestárát.” (II. 227.) Amíg a bányavárosok zavartalanul működhetnek, addig az itteni bányamérnökök és bányászok lelkiismeretes munkájukkal biztosítják az ország zavartalan fejlődését, mihelyst azonban zavar lép fel ezek rendszerében, nemcsak a bányavárosok, de egész Magyarország gazdasága is igen súlyosan károsodik. Problémát okozó tényezők és személyek pedig igen gyakran megtalálták e településeket, éppen amiatt, mert számos történelmi szereplő mérte fel fontosságukat („akik az aranytermő völgyeket akarták megkaparintani.” II. 81). Az általuk generált események a bányavárosok életében halmozottan okoztak — Bél szemében megbocsáthatatlan — károkat. Egyrészt, mert megakasztották, leállították a zavartalan termelést, másrészt ezt olyan draszti*
A recenzióban a konkrét oldalszámok jelölése esetén a 2004-ben megjelent bányavárosi válogatás rövidítése: I., a 2006-ban megjelent Selmecbánya- kötet rövidítése: II. A kötet számának feltüntetése után az aktuális oldalszámot közöltem a zárójelben.
73
kusan tették, hogy hosszú időre lehetetlenné vált a termelés újraindítása. Ráadásul a bányák életében a passzív időszakok hatványozottan csökkentették a rekonstrukció esélyeit. A bányavárosiak és Bél szemszögéből ezek az események — leegyszerűsítve — úgy néztek ki, hogy a bányákba pénzt invesztálók, a bányák működését sok tehetséggel megtervező mérnökök és a fáradhatatlanul dolgozó bányászok mind-mind addig végezhették a munkájukat, míg valaki, kizárólag önös érdekeit szem előtt tartva, meg nem szállta a bányavárosokat. A megszálló pedig tönkretette a kialakított struktúrákat, majd idővel elvonult és a munkások ismét helyreállíthatták a károkat. (A „megszállók” által a bányavárosokban eltöltött idő és az általuk okozott károk egyenesen arányosak.) Bél Mátyás számos alkalommal kifejezte a bányászok munkája és kitartása iránt érzett csodálatát: „Csodálatra méltó dolog, hogy a fémek bányászatának a gondját és az ebben való iparkodást még annyi viszontagság közepette sem hanyagolták el a minden oldalról szorongatott polgárok, sem pedig azok, akik a bányák költségeit szerződés szerint viselték.” (II. 67.) E véleménye miatt illeti megdöbbentően súlyos és negatív jelzőkkel Bél mindazokat az eseményeket, szereplőket, melyek valamiként is ártottak a bányavárosoknak és a bányászatnak, a tatárdúlástól egészen a Rákóczi-szabadságharcig. Bél a legtöbb problémát 1526 után az Erdélyből kiinduló eseményekben látta. „De Magyarország sorsának már csak egy maradt a jellemzője, hogy jóllehet biztonságban volt a külső ellenségtől, akadt azért idehaza kivel viszálykodni. A zivataroknak — sőt, inkább kegyetlen viharok voltak ezek — a kiinduló helye Erdély volt, az erdélyi fejedelmek pedig ezeknek a zivataroknak a legserényebb szítói.” (II. 87.) Az alábbiakban csak a Rákóczi-szabadságharc megítélésére térek ki, ugyanis Bélnek a szabadságharchoz fűződő viszonyát a szakirodalom e tekintetben kevéssé értékelte. Rákóczit és harcostársait a haza „kéretlen felszabadítóiként” aposztrofálta. Több alkalommal írt igen elmarasztalóan Rákócziról és köréről, mint például a császáriak és a kurucok között zajlott selmeci tárgyalással kapcsolatban, ahol Bél szerint „méltatlan módon követelőztek”. Azért tartotta fontosnak leírni ezeket a momentumokat „Hadd tudja meg az utókor, milyen rossz szolgálatot tettek Magyarországnak a haza amaz álorcás felszabadítói.” (II. 117.) A leginkább negatív képet az események során a bányavárosokkal többet érintkező Bercsényiről rajzolta. „Ravasz és bűnös szándékaiban állhatatos” (II. 121.), „legmohóbb és a haszonra leginkább vágyódó” (I. 135.) embernek írta le, akiről nem kevesebbet állított, mint, hogy „a hárpiáknak ama legragadozóbbika tökéletesen tudta alkalmazni ebben a dologban Argos szemeit, Briareus kezeit és a szfinxek karmait.” De még erről a Bercsényiről is képes volt egy alkalommal pozitívan szólni. Akkor, amikor a bányavárosokat Hellenbach kormányzása alá ajánlotta, ugyanis ez végre a települések érdekeinek is megfelelt. (II. 111.) Rákóczi Ferencet sem kímélte. Ő „hatalmába kerítette egész Magyarországot és dölyfösen megtette magát a fellázadt sokaság vezérének, sőt csaknem királyának.” A jelzők súlyosságával ő is tisztában volt: „nem azért, hogy bárkit is mocskoljunk, hanem azért, hogy figyelmeztessük az utókort azokra, akik amaz időkben a leggonoszabbak … voltak.” (I. 196.) Teljes pontossággal nem ítélhetjük meg, milyen mértékben befolyásolta az írását saját meggyőződése, vagy mennyire játszott szerepet a Bécsnek, a cenzúrának való megfelelés vágya. A motivációk között valószínűleg mindegyik megtalálható, egyértelműen kiérezhető azonban a műből a személyes felháborodás. Bél személyes élményeit ebben az
74
esetben nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az említett településeken élt, foglalkozott bányászattal, tagja volt annak a követségnek, amelyet a selmeciek Bercsényihez küldtek. Ebben a küldöttségben az empirikus tapasztalatokra vágyó történész kapott egyébként helyet: „azért, hogy megtudjam, mi van benne ebben az újra indult felkelésben, merrefelé irányul és kicsodák azok az emberek, akik fenntartják, s végül, hogy ne csak hallott vagy olvasott dolgokról számolja be, hanem azokról is, amelyeket megtapasztaltam és a saját szememmel láttam.” (II. 110.) Ilyen relációban érthető, hogy a műben, miként minden történelmi szereplő, úgy az uralkodók megítélésének az alapja sem más, mint hogy támogatta-e az ipart, a bányászatot, biztosította-e a folyamatos bányászati tevékenységet. Ezek alapján — I. Mátyás mellett — Ferdinándot emelte ki Bél: „Ha ugyanis valaki a királyok közül, akkor pontosan Ferdinánd volt az, aki a lehető legnagyobb mértékben támogatta a bányákat. … S mennél jelesebb volt ennek a legjobb királynak a város iránt való hajlandósága, annál veszedelmesebb idők fenyegették részint egész Magyarország, részint pedig … magát Selmecbányát.” (II. 76.) Érdekes az is, hogy ugyanilyen okok miatt az az I. Lipót került bányászat-támogatása miatt szintén pozitív megítélés alá, aki intoleránsan, sőt az 1670-es években kíméletlenül lépett fel a protestánsokkal szemben (I. 82.). Tanulságos a Bél által felvázolt kuruc- és labanc-kép. Szerzőnk gyűlöletesnek tartotta a kuruc szót (ideológiailag Dózsa „kegyetlen paraszttömeg”-éig vezeti vissza), míg a labanc szót semleges „tudósként” magyarázta Vergilius Aeneise alapján. (II. 97.) Figyelemre méltó az is, hogy a városképek tárgyalásakor elemezte a katolikus templomokat, így dicsérően szólt a selmecbányai templom oltáráról, annak díszességéről is. (II. 187.) Szóba hozta a helyi, jelentősebb, katolikus egyháztörténeti eseményeket, a protestánsokról azonban szinte egyáltalán nem szólt. Ez utóbbi lehet az uralkodó felé tett gesztus, lehet Bél jól felfogott érdeke, illetve a kormányszervek vagy a cenzúra javaslatainak a hatása. A bányászati munkán kívüli tevékenységeket is a fent említett tényezők alapján ítélte meg. A derék történetíró szerint ugyanis, csak a szabadidejét helyesen felhasználó bányász tudta eredményesen tenni a dolgát. Aki nem ilyen szabályok szerint élte az életét, az nem volt képes jól dolgozni. Visszatérő toposszá vált a műben, hogy egyes meggazdagodott munkások fényűző életmódot kezdtek folytatni, erkölcstelenekké váltak, végül azonban elnyerték méltó büntetésüket. Bél Mátyás következetesen, egységesen, egy — mondjuk úgy, hogy flexibilis — sablon alapján tárgyalta a bányavárosokat. Leírta a nevük eredetét, a városok, illetve a bányászat történetét. Számba vette a természeti környezetet, a földrajzi, geológiai viszonyokat, adottságokat, a városok elhelyezkedését. Éppen a gyakori katonai megszállások miatt foglalkozott többet a települések védhetőségének kérdésével. Bél megfigyelte, hogy a hegyek közelsége miatt ezek könnyebben és eredményesebben ostromolhatók. Áttekintette az épületeket, az utcákat, a városképet, a közösségi lét színtereit, a parkokat. Hangsúlyt fektetett az intézmények történetiségére és mechanizmusára. Ezeket szerves egységenként mutatta be az alsó szinttől a felsőig. Mindennek külön hangsúlyt ad, hogy az államismereti iskola is így építette fel történeti munkáit. Bél megfogalmazásában: „az egymástól elválasztott hivatalok, amelyeket számba vettünk, úgy függenek össze kölcsönösen egymással.” (I. 150.) Leírásaiban külön egységet képviselt a bányák részletes bemutatása, melynek során aknánként haladt. Itt is — következetesen — több szempontot vizsgált, a név eredetét, az akna történetiségét, a földtani viszonyokat.
75
Górcső alá vette a gazdaságot, a növénytermesztés és az állattenyésztés lehetőségeit, a kertek struktúráját. Vizsgálta a társadalmat és a városok lakosságát többek között nemzetiségük, társadalmi helyzetük, foglalkozásuk alapján. Kitért a lakosok vérmérsékletére, konfliktusaira, szokásaira, arra, hogy miként kapcsolódtak ki (pl. lőtéren lövészversenyeket tartottak), miként szórakoztak. Megfigyelte a vallási, erkölcsi vonatkozásokat, különböző tradíciókat, a ruhaviseletet. Bél Mátyás az államismereti iskola tagjaként vizsgálatát széles perspektívába helyezte, munkáját pedig igen sokrétű forrásanyagra alapozta. Objektivitását számos alkalommal hangsúlyozta, ugyanakkor bátran értékelt, és szemmel láthatólag az értékelő attitűdöt külön választotta az objektivitás kérdésétől. A selmecbányai leírás elején fogalmazta meg: „amint az szokásom — nyíltan és igazsághoz híven teszem.” (II. 26.) Igyekezett a lehető legpontosabb képet nyerni egy-egy történelmi eseményről, de belátta azt is, hogy „aligha tudunk valamit is állítani a tévedés veszedelme nélkül.” (II. 32.) Forrásai között személyes tapasztalat, ismerősök beszámolói, illetve könyvészeti anyagok szerepeltek. Utóbbiak közül nagyban támaszkodik Tollius útinaplójára, melyből több alkalommal is hosszasan idézett. A rendelkezésére álló szakirodalomból két szempontból válogatott: egyrészt lehetőség szerint „szemtanúkat” keresett, a kortársak műveit preferálta, másrészt hierarchiát állított fel a történetíróknál, és a számára leginkább hiteles szerzőtől vett át információkat. „Bonfini mondja el részletesen, ennélfogva őt kell idézni.” (II. 46.) — vélekedett. Forrásai között természetesen fontos helyet foglaltak el a levéltári források, a bányászati levéltárak, a városi levéltárak irati. Sőt az érseki levéltár is, melynek mutatókönyvéről másolattal (!) is rendelkezett. (I. 129.) Különösen nagyra értékelte az okleveleket, melyeket „a történelmi tények védőbástyáinak” nevezett. Némelyiket gyakran idézte egészben, szó szerint. Forráskritikával kezelte őket, gyakran javította, korrigálta tartalmukat. Bél nem lett volna képes egyedül ekkora forrásanyag feltérképezésére, sokakat bevont munkájába, ők pedig igyekeztek számára forrásokat feltárni: „A minap tudtuk meg egyik barátunktól, hogy zólyomi oklevelekből derült ki …” (I. 45.) Igen gyakran használta a történeti segédtudományokat. Körmöcbányánál numizmatikai elemzéseket olvashatunk, az érméken található ábrázolásokat elemezte hosszasan, még művészettörténeti aspektusból is. A Rákóczi-szabadságharc idején kibocsátott „emlékérmek” alapján mutatta be plasztikusan „ennek az igen kegyetlen lázadásnak a kezdetét, a növekedését és a kifejletét.” (I. 132.) Többek között feliratokat, síremléket, címereket is vizsgált. Mindvégig markáns véleményt alkotott, sokszor cáfolt, minősített, és ha szükséges volt, rámutatott az ellentmondásokra. Leírásaiban nagy súlyt helyezett a fogalmak ismertetésére, az idegen eredetű terminusok magyarázatára. Több esetben etimologizált, de ezeknél jelezte, mikor nincs szerinte realitása az összehasonlító nyelvészeti okfejtésnek. Bél nem ismételt megállapításokat, elemzéseket, hanem a jegyzetekben hívta fel az olvasó figyelmét, hogy a Notitia korábbi köteteiben hol találhatja meg a kérdéses információkat. A személyes érzelmek, élmények igencsak motiválták a mű írásában, és ez érződik előadásmódján. Rendkívül hatásos, jól megválogatott jelzőket, jelzős szerkezeteket, plasztikus szófordulatokat, ellentéteket használt (vagyon, boldogság, ill. rebellió; saturnusi aranykor, ill. újabb veszedelmek; aranytermő völgyek, ill. fosztogató csapatok). Szívesen használt az ókori mitológiából származó hasonlatokat, főleg, amikor azokkal erő-
76
sen kívánt hatni. Általában találó, olykor azonban erőltetettnek ható idézeteket citált. Bél örömét lelte a példázatokban, igen szívesen és — olykor aránytalanul — hosszasan moralizált. Tóth Péter fordítása e stílus közvetítése tekintetében is könnyed, elegáns, ugyanakkor szakszerű. A latin kifejezéseket a leginkább megfelelő terminussal adta vissza. Grammatikailag igyekezett pontos lenni, e törekvése indokolja és magyarázza olykor a passzív szerkezetek megtartását is. Tóth Péter legfontosabb célja az volt, hogy pontosan megértse, és az olvasóival megértesse a szöveget, ezért igényes fordítást tett le az asztalra, munkájában érződnek az utómunkálatok, illetve az utólagos szerkesztés. Külön bravúrt jelent a hidraulikus és egyéb bányászati gépek leírásának magyarra fordítása, melyek igen bonyolultak. Jól érezte ezt Bél is, aki — megcsillantva humorát — azzal zárta egy alkalommal több oldalas tájékoztatóját: „Ennyi elég is: ha tudod, kérdezd meg olvasó Oedipust, aki megfejti neked ezt a rejtvényt.” (II. 245. és I. 91.) Az utóbbi időben készült Bél-recepciókban alapvető kritériummá vált az eredeti, latin szöveg egyidejű közlése. Ebben az esetben ez elmaradt, úgy tűnik a fordító egy igényes kivitelű (dicséret illeti a szerkesztési, tervezési és tördelési munkákat — Alphyn Bt.), reprezentatív kötettel kívánt előállni. A latin szöveg mégis hiányzik, mert a kitűnő fordításnak köszönhetően megismert tartalmi elemek, szokatlan, magyarázatra szoruló szófordulatok indokolnák a latin eredeti közlését. Ugyancsak zavaró a kötet végén a személy-, földrajzi név és tárgymutató hiánya. A fentiekben recenzált két kötet hűen tükrözi a Bél-kutatás jelenlegi, kissé paradox helyzetét. Rendkívül alkalmas szakembereink vannak Bél munkáinak feldolgozásához, lefordításához, ugyanakkor hiányzik az egységes koordináció, az egységes kiadási alapelvek tisztázása. Bél értékrendszerében a bányászok hordozták a virtust (a szó antik és humanista értelmében), hiszen nemcsak munkájukkal tűntek ki, de legtöbbször vitézi tetteket „vittek véghez részint otthon, a bányák védelmében, és részint otthonuktól távol, az ellenséggel szemben.” (II. 85.) A bányászok virtus-képe más szegmensekkel is bővült. A sok munka hatására ugyanis „megszelídülnek és ékes beszédűekké, emberségesekké lesznek. ” (II. 129.) „A selmeciek természete arra van teremtve, hogy teljes erővel törekedjék mindenre, ami ékes és tisztességes.” (II. 135.) Mindezek figyelembevételével érthető, hogy miért a Bányászati Múzeum gondoskodott a jól szerkesztett és igényesen lefordított válogatás kiadásáról, amely sok esetben valóban a bányászok és a bányászat dicsérete, ugyanakkor több történeti tanulsággal szolgál, mint az első olvasásra gondolnánk. Gőzsy Zoltán
77
URBS MAGYAR VÁROSTÖRTÉNETI ÉVKÖNYV I. Főszerk. Á. Varga László. Felelős szerk. Lugosi András. Budapest Főváros Levéltára. Budapest, 2006. 448 oldal.
In memoriam Benda Gyula Merésznek ható úttörő vállalkozásba fogott Budapest Főváros Levéltára, amikor útjára bocsátotta — Urbs címmel — várostörténeti évkönyvét. Nem a téma és nem is pusztán a kiadás ténye indokolja a „merész” jelző használatát, hanem az, hogy a kötet a kiadó szándéka szerint, mint címéből is kiderül, nem önálló munkaként, hanem egy frissen útjára indított évkönyv-sorozat első darabjaként látott napvilágot. Sorozatot indítani nehéz, nagy felelősséggel járó döntés. Az első kötet megjelenésétől szükségszerű és elvárt a folytatás, ami egyrészt feltételezi azt, hogy megvan a kellő szellemi kapacitás a további, témába vágó tanulmányok, recenziók stb. megírására és közre adására, másrészt pedig azt, hogy az elengedhetetlenül szükséges anyagi fedezet is rendelkezésre fog állni. Nem egy intézmény esett már bele a sorozatindítás csapdájába: akadt példa arra, hogy hosszúhosszú évek teltek el újabb kötetek kiadása nélkül, de arra is, hogy egymással valójában semmiféle hasonlóságot nem mutató, csupán a korábban meghatározott sorozatcím tág értelmezése szerint rokonítható kötetek jelentek meg, ahol az egyetlen „közös nevező” a kiadó azonossága volt. Azaz dugába dőlt sorozatkiadási tervek, valamint a mindenáron való megfelelésre törekvő kényszerpályák egyaránt példázzák az ilyen jellegű törekvések nehézségeit. Ugyanakkor szerencsére pozitív példákkal is bőséggel szolgálhat a magyar levéltáros szakma e téren, ami azt mutatja, hogy megfelelő, átgondolt előkészítéssel mégis járható út a sorozatkiadás, amelynek egyik legígéretesebb képviselőjévé érlelődhet az Urbs. Első kötete mindenesetre komoly reményekkel kecsegtet. A szerkesztői Beköszöntő határozottan deklarálja a kiadvány célkitűzését: „Az évkönyv címében szereplő »magyar« jelző nem úgy értendő, hogy kizárólag a mai vagy a történeti Magyarország városaival foglalkozó írásoknak kívánunk helyt adni. Elsődleges feladatnak azonban — a hazai és határon túli — magyar tudományosság által létrehozott kutatási eredmények közlését, illetve a magyar kutatói közösséget foglalkoztató szakmai kérdések megvitatását tartjuk.” (9.). Hogy a feladat valódi nehézségeit felmérhessük, talán nem érdektelen minden más előtt egy rövid nemzetközi kitekintést tenni a várostörténet-írással, illetve döntően az ezzel foglalkozó periodikákkal kapcsolatosan. A modern várostörténet-írás a 20. század utolsó harmadától három, máig meghatározó szakfolyóiratot tekint mérvadónak. Ezek megjelenésüktől kezdve komoly hatást gyakoroltak e történeti aldiszciplina egészére, ugyanakkor pedig — helyet adva az új s újabb irányzatok eredményeinek — kaput is nyitottak más témák, iskolák, megközelítések előtt. Közülük kettő angolszász nyelvterületen jelenik meg, így olvasottsága rendkívül széleskörűnek mondható: az amerikai Journal of Urban History (1975) és az angol Urban History (az 1974-től megjelenő kiadvány 1991-ig Urban History Yearbook néven látott napvilágot). A harmadik folyóirat hasonlóan nagyszabású vállalkozás, de a nyelvi korlátokból adódóan értelemszerűen szűkebb kört érint; ez a német várostörténeti folyóirat, az 1974 óta megjelenő, tehát a maga nemében első Zeitschrift für Stadtgeschichte.
78
A vállaltan, hangsúlyosan és célirányosan várostörténeti folyóiratok megjelenésének előzménye a várostörténet-írás mint önálló történettudományi ág folyamatos, lépésről-lépésre történő intézményesülése volt. A kezdetek az angliai Leicester városához kötődnek, amikor az 1960-as években az ottani egyetem professzora, H. J. Dyos (1921–1978) létrehozta a Centre for Urban Historyt — röviden: CUH —, ezzel rögzített és szilárd keretet adva az addig, ha nem is parttalanul csapongó, de a hasonlóan biztos hátteret nélkülöző kutatásoknak. (A University of Leicester honlapján máig önálló honlappal rendelkezik a CUH — www.le.ac.uk/urbanhist/). Létének jogosultságát igazolni látszott (és látszik máig is), hogy mind több felsőoktatási intézményben jelent meg a oktatás palettáján önálló tantárgyként a várostörténet-írás szerte Európában. Ezzel mintegy párhuzamosan ugyancsak hangsúlyos szerepet kapott az Amerikai Egyesült Államokban az a kutatói kör, amely New Urban Historyként határozta meg magát. (Ez utóbbiról Gyáni Gábor még 1978-ban a Történelmi Szemle hasábjain tett közzé egy máig haszonnal forgatható áttekintést A várostörténet-írás új irányzata [New Urban History] címmel.) Az ily módon immár különféle intézményesült formákban továbbélő, bizonyos értelemben szilárd mederbe terelt tudományág művelői, illetve az az iránt fokozottan érdeklődők körében természetszerűen jelent meg az igény olyan állandó fórumok után, ahol a friss kutatási eredmények rendszeresen és maradandó formában is eljuthatnak mindenkihez. Bő három évtized telt el az említett angol és amerikai kiadványok megjelenése óta és az Urbs szerkesztőinek meglátása szerint — e nézetüket pedig teljes mértékig osztom — elérkezett az az idő, amikor a várostörténet-írás Magyarországon eljutott azon szakaszába, amikor széles igény mutatkozik egy tematikus évkönyv életre hívására mind a témával foglalkozó kutatók, mind pedig a várostörténet iránt érdeklődő olvasók növekvő tábora részéről. Ezt a feladatot pedig — szinte természetes, hogy így van — az ország második legnagyobb (az önkormányzati levéltárak között a legnagyobb) levéltára vállalta fel: Budapest Főváros Levéltára. Az igényesség biztos ismérveként először a kiadvány külcsíne tanúskodik hozzáértésről és mértéktartásról egyaránt: a látványos, de korántsem bántóan harsány, történeti városképek elemei alapján „újragondolt” címlap Haller Szilveszter szakmai hozzáértéséről „árulkodik”, éppúgy, mint a többéves rutin jeleit felmutató pontos és átgondolt koncepció szerint formálódott tördelés, ami Demeter Györgyi finom munkája. Elsőrangúan segíti az olvasó eligazodását a több folyóiratnál és más gyűjteményes kiadványnál megszokott élőfej alkalmazása: a páros lapokon a rovatcím, a páratlan lapokon a szerző neve és az adott írás (esetenként rövidített) címe olvasható. A kezdeményezés iránti széleskörű igényt, ugyanakkor pedig az Urbsot felelős kiadóként és főszerkesztőként egyaránt jegyző Á. Varga László főigazgató helyes rálátását is igazolja a szerkesztőbizottság összetétele: itt nem „csupán” a BFL munkatársai, hanem a téma legkiválóbb hazai szakértői kaptak (és ami ennél is több: vállaltak) szerepet, ezzel is igazolva, hogy milyen széles bázis alkotja táptalaját a most útjára indult évkönyvnek. Hasonlóan széles horizontot fog át a szerkesztőség összetétele is: értelemszerűen itt már a BFL adja a legtöbb munkatársat, de többek között más levéltárak dolgozói, illetve egyetemi oktatók neve is fellelhető a névsorban. Itt illik megemlíteni azt a szomorú tényt, hogy a szerkesztőbizottság egyik oszlopos tagja, Benda Gyula még a kötet kéziratának lezárása közben elhunyt. Szerkesztőtársai fi-
79
gyelmességét dicséri, hogy a kötet első tanulmánya pár évvel ezelőtt summa cum laude megvédett, Keszthely 18–19. századi társadalmának bő száz évét felölelő doktori disszertációjának egyik fejezete, amelyet — rögtön a Beköszöntő után — a főszerkesztő által jegyzett nekrológ előz meg, megtoldva a Benda Gyula szerény egyéniségét hűen érzékeltető fotóval (Hegedüs Zsolt felvétele). Aki esetleg úgy vélekedne, hogy e tanulmány közlése csupán a kegyelet gesztusa, az annak elolvasása után kétségkívül revideálja álláspontját: a hosszú évek óta tartó kiérlelt kutatómunka ezen egyetlen szelete is kellőképp igazolja, hogy Benda Gyula milyen pótolhatatlan űrt hagyott maga mögött. Ugyanakkor ez az írás, amelyet bizonnyal elsőnek fut át a figyelmes olvasó, igencsak magasra helyezi a lécet. Mielőtt rátérnék a Benda Gyula írását követő, az évkönyv törzsanyagát kitevő tematikus blokk ismertetésére, gyűjteményes kötetről lévén szó, elöljáróban szeretném leszögezni, hogy mi az, ami hasonló jellegű kiadványok esetén — meglátásom szerint — nem feladata a recenzensnek. Nem cél a kötetbe foglalt írások regeszta-szerű, kivonatolt tartalmi ismertetése, és hasonlóképp nem érzem szükségesnek részletekbe menően törekedni az egyes írások módszertani bemutatására. Ez utóbbi monográfiák esetében alapvető elvárás egy ismertetésnél. Azonban egy ilyen, tanulmányokat, beszámolókat, recenziókat stb. — tehát meglehetősen elegyes tartalmú és szerkezetű írásokat — egyaránt magába foglaló munka esetén az elsődleges kérdés az, hogy a számos, más-más nemzedékhez tartozó, így eltérő kutatói tapasztalattal rendelkező, különféle kutatóhelyeken dolgozó, eltérő témákat vizsgáló szerző által megalkotott, szerteágazó témákat átfogó írásokat a szerkesztői munka mennyire volt képes egységgé ötvözni. Azaz, hogy valóban egy jól sikerült, szerves egésszé érlelt válogatást tart-e kezében az olvasó, avagy inkább csak egyfajta sajátos kalászat terméke-e a kötet? Az Urbs szerkesztőinek dolgát látszatra szerencsés módon megkönnyítette, hogy Tanulmányok — Szabad királyi városok című egység tanulmányai a 2003-ban a BFL által megrendezett Szabad királyi városok a magyar történelemben című konferencia előadásainak átdolgozott változatai. Azért hangsúlyoznám, hogy látszatra, mert erősen vélelmezhető, hogy a nyilvánvalóan nem alkalomszerű ötlet nyomán létrejött Urbs életre hívásának gondolata, azaz a tudatosság — legalábbis csírájában — már akkor ott munkált az évkönyv alapítóiban. Nem a szerencse számlájára írom tehát ezt a tartalmában igen erős blokk létrejöttét, amely 14 kiváló tanulmányt foglal magába. Az egyébként igen összetett szerkezetű Urbsnak (a további három rovat: Interjú, Műhely, Recenziók) ez a „legerősebb” része, nemzetközileg is ismert és elismert szakemberek számolnak be kutatási eredményeikről, az pedig, hogy Gerhard Dilcher, a Frankfurti Goethe Institut munkatársa is publikál a lap hasábjain, félreérthetetlenül jelzi, hogy az Urbs actio radiusa messze túlmutat az országhatárokon (amit egyébiránt ugyancsak igazol Deák Ernő — aki a szerkesztőbizottságban is helyet kapott — és Gönczi Katalin írása). Az időbeli keretek széles síkon feszülnek: a középkortól a 19. század második feléig terjedő évszázadok határain belül foglalkoznak az írások szélesebb vagy szűkebb térbeli síkra irányítva figyelmüket a szabad királyi városok az időben változó szerepének különféle szegmenseivel. Összességében bonyolult és összetett kép kontúrjai rajzolódnak ki, további kérdések megfogalmazására sarkallva kutatót és olvasót egyaránt; egyik szükségszerű következménye az alapos, részletekre kiterjedő történeti kutatásnak, hogy nem csupán válaszokat ad — a források nyújtotta lehetőségek függvényében — az előzetes koncepció alapján megfogalmazott kérdésekre, hanem azokon túllépve a múlt újabb kér-
80
dőjeleivel szembesíti a kutató elméjét. Az évkönyv egyik legnagyobb erénye, hogy számos írása sarkallja további szellemi kalandra a kutatót és az olvasót egyaránt! Hogy az Urbs palettája nem tűri meg a kifakult színeket, azt különösképpen jól példázza a már három említett rovat közül az Interjú egyetlen írása: a középkori magyar város kutatásának egyik legkiválóbb művelője, Kubinyi András akadémikus emlékezik vissza a BFL munkatársainak kérdései nyomán az 1950-es, 1960-as években folyó azon kutatásra, amely a főváros okleveles emlékeinek feltárást célozta. A riport nem csupán historiográfiai visszatekintés, de máig is hasznosítható tapasztalatok tárháza. Ehhez a témához áll meglehetősen közel a következő, három egységet felölelő rovat (Műhely) első írása, amelyet Kis Péter és Kenyeres István jegyez: kutatási beszámolójuk a Budapest (pontosabban: a főváros mai területén egykor megtalálható valamennyi település) középkori történetére vonatkozó, Bécsben fellelhető források feltárást mutatja be. Az olvasó e különösen jelentős, szisztematikus munka szerint folyó feltárás részletei mellett e rovatban ismerkedhet meg a Székesfehérvárott életre hívott, a város múltjának kutatását szolgáló ACTA (Alba Civitas Történeti Alapítvány) céljaival és tevékenysége első eredményeivel. A rovat harmadik írása a nemzetközi tudományosság köréből merít: a Várostörténészek Európai Szövetsége (European Association of Urban Historians — EUAH) Athénban (Pireuszban) megrendezett VII. konferenciájáról számol be. Vagyis ez a rovat egyfajta szemle-jelleget kölcsönöz az évkönyvnek, további színekkel gazdagítva árnyalt karakterét. Az évkönyvek megszokott eleme a recenziók közlése: ez az Urbs utolsó tartalmi egysége, amely a várostörténeti irodalom friss szakmunkáiból merít, a hazai és külföldi megjelenésű kiadványok között osztva meg figyelmét: három nem magyarországi megjelenésű, német nyelvű, Ausztriában (Graz, Bécs, Linz) napvilágot látott munka recenziója is megtalálható a kötetben. (Bizonnyal a véletlen játéka, hogy éppúgy 14 kiadvány ismertetése került ide, mint ahogy a kötet első blokkja is 14 írást tartalmaz.) Monográfia, gyűjteményes kötet, módszertani munka egyaránt megtalálható a recenzált könyvek között, egysíkúsággal tehát e területen sem vádolható az Urbs. A kötetet végül, egyértelműsítve, hogy nemzetközi távlatokban gondolkodnak a szerkesztők, bőségesen adatolt, gazdag angol és német nyelvű összegzések teszik teljessé, továbbá a tartalomjegyzék ugyancsak fenti két nyelven (mindazonáltal talán nem ártott volna egységesen megnevezni mind az angolban, mind a németben a tartalmat: Contents —Table of contents, ill.: Inhaltsverzeichnis — Inhalt), illetve a kötetben közreműködőket bemutató lista. Most értem el a recenzió azon részéhez, amit az ismertetéseknél rendszerint az alábbi finom átvezetéssel szokás kezdeni: „Mindazonáltal a recenzens nem mulaszthatja el, hogy a munka néhány hiányosságára is felhívja a figyelmet.”, illetve ezzel a fordulattal „illendő” zárni: „Mindezen apróságok azonban mit sem vonnak le a fentebb ismertetett mű értékéből: mind a szűken vett szakma, mind a nagyközönség által régóta várt, hiánypótló alapmunka született, amelyet jó szívvel ajánlok minden érdeklődő figyelmébe.” Kár lenne tagadni, csábító a lehetőség, hogy ezekkel — a gyakori „használat” okán a közhelyesség határára, sőt tán azon túlra sodródott — mondatokkal élve lépjek tovább. (Annál is inkább, mert, mint minden közhely, úgy ezek is az igazság számos elemét őrzik.) A minden szempontból figyelemreméltó Urbs-szal szemben azonban ez súlyos méltánytalanság volna, így nem szeretnék élni ezzel az olcsó megoldásként kínálkozó ké-
81
nyelmes lehetőséggel; helyette inkább kísérletet teszek arra, hogy néhány valóban lényegi, ugyanakkor — meglehet, kissé igazságtalanul — az adott kötet keretein is túlmutató észrevételt megosszak az olvasókkal. Az elegáns és nagyvonalú entrée-t ugyanis, amivel az Urbs színre lépett, egyvalami súlyosan rontja. Recenzióm elején kiemeltem, hogy mennyire fontosnak tartom az egységességet az ilyen jellegű munkáknál, majd — reményeim szerint — az is világossá vált, hogy úgy vélem, a szerkesztők gondos munkájuk révén tartalmilag maximálisan meg tudtak felelni ennek a korántsem könnyen kivitelezhető, bár látszatra egyszerűnek ható követelménynek. Éppen ezért viszont szinte kiáltó az ellentét, hogy formailag ez mennyire nem így van. Nem az esetleges elütésekre gondolok; géphibák, apróbb figyelmetlenségek szinte minden kiadványban óhatatlanul felbukkannak, így itt is (pl. Gerhard Dilcher írásának fejlécénél a rövid címnél indokolatlan az idézőjelek használata — „A városfogalom jelentéstartalma...” —, hátul a címlapot tervező művész keresztnevében a második betű nem kiskapitálissal lett szedve — SzILVESZTER —, egy helyen helytelenül szerepel Tringli István neve — Tringi [325. 84. jegyz.]). Én azonban egy olyan dologra szeretném felhívni a figyelmet, ami egyértelműen szerkesztési/elvi hiba és nem a véletlen (a nyomda vagy a számítógép „ördöge”) okolható érte: ez pedig a jegyzetek egységes voltának hiánya. Teljességgel elfogadhatatlan ugyanis, hogy egy köteten belül az egyes írások ne azonos jegyzetelés szerint, a bibliográfiákban ne azonos rövidítéseket használva stb. kerüljenek közlésre! Az Urbs ennek nem tudott megfelelni, amit éppen fentebb részletesen elemzett vitathatatlan erényei okán sajnálok igazán, ugyanakkor a jelenséget azért is szóba kell hoznom — a témát tágabban is érintve — mert egyre jobban elharapódzott és ezzel párhuzamosan a szakmában hallgatólagosan mindinkább elfogadottá vált ez az igénytelenség (csak egy példa: egy jóval több mint századik évfolyamába lépett történeti folyóirat évek óta így jelenik meg). Elöljáróban le kell szögeznem, tisztában vagyok vele, hogy mindez esetleg túlzott aprólékosságnak, a formalitás mértéken felüli hangsúlyozásának tűnik. Ugyanakkor évek óta gyakorló szerkesztőként — jelentős részben éveken át épp jelen kiadvány felelős szerkesztőjeként, egyúttal pedig tördelőjeként — kis túlzással naponta „volt szerencsém” tapasztalni, mekkora gondot és milyen terhelést jelent ez a munka az egy-egy kötet vagy folyóirat szerkesztésében dolgozóknak: bántóan elszomorító kicsinyesség lenne erről elfeledkezni és nem kellő mértékben hangsúlyozni, mert ez bizony jelentős mértékben magyarázza, ha nem is menti az egységesség hiányát. Miről is van szó? A legtöbb kiadványnak eleve nincs pontosan megadott jegyzetelési követelményrendszere, de még ha van is, a szerzők tekintélyes része azt nem veszi figyelembe. A nem egységes formában leadott kéziratok szerkesztői és tördelői rendbetétele, illetve a jegyzetek e kettő határmezsgyéjén mozgó átfésülése és egységesítése (csak néhány gyakori példát citálva: 12. század — XII. század, lásd — ld., m. — vm., Budae — Buda, köt. — kötet, Szerk.: — Szerk., HOLUB JÓZSEF — HOLUB József, p. — o. HOLUB, 1925 — HOLUB J.: i. m. stb.) rengeteg pluszmunkával és hibalehetőséggel terheli a szerkesztőség munkáját, nem is szólva a különféle jegyzetelési módok eltéréséből adódó hiányosságok pótlásáról (tanulmányok kezdő és záró oldalszáma, évfolyamok, lapszám, szerkesztő[k] neve stb.). A szerkesztő egyik lehetősége ilyenkor az, hogy kéri/kötelezi a szerzőt a jegyzetek átalakítására és az adatok pótlására. Ez esetben azonban semmi garancia nincs arra, hogy határidőre el tud készülni az adott kiadvánnyal. A másik lehetőség, hogy ő maga veszi kézbe a dolgot és alakítja át mind tartalmilag,
82
mind formailag a jegyzeteket és a főszövegben előforduló rövidítéseket stb., továbbá pótolja a hiányzó bibliográfiai adatokat. Ez utóbbi egy része szerencsés esetben elvégezhető az interneten is megtalálható különféle adatbázisok (pl. www.matarka.hu) segítségével, teljes mértékig azonban mégsem kivitelezhető, így nem marad más, mint az, hogy valamelyik közgyűjteményben fizikailag kézbe kell venni a világhálón fel nem lelhető hivatkozott munkákat. Ily módon óhatatlanul is előfordulhat, hogy benne marad egy-egy hiba/hiányosság, amit természetesen az értő közönség azon elenyészően csekély, a törpe minoritáshoz tartozó része, aki erre is kellő figyelmet fordít, a szerkesztő hibájaként ró fel. A harmadik lehetőség, hogy a szerkesztő eltekint az egységesítéstől, ily módon a fizikailag egységes kiadvány széteső jegyzeteléssel bontja meg a tőle elvárható egységét. Magam — még mint kezdő, fiatal szerkesztő — a Levéltári Szemle felelős szerkesztőjeként egyetlen egyszer, a sürgető (a szerkesztőn a kiadó által, illetve a kiadón a támogató által) számon kérhető határidő szorításában, választottam ez utóbbi „megoldást”. Ma már nem tenném, és azóta is szégyellem, mert egy egyébként kitűnő szerző ugyancsak kitűnő írása úgy látott napvilágot, hogy annak jegyzeteit nem igazítottam hozzá a Szemle formátumához, ellentétben az összes többi, ott megjelenő írással. A lóláb csúnyán kilógott… (Mivel nem a konkrét eset, hanem a jelenség a lényeg, nem adom meg pontosan kinek, melyik írásáról van szó: akit érdekel, a fent említett munkát fellapozhatja a Levéltári Szemle 2001. évi. 2. számában.) Summa summarum: adott helyzetben az egységesítés keserves ódiuma a szerkesztőre hárul és nem másra, ez a „kártyalap” bizony benne van a pakliban, még úgy is, hogy — ezt nem győzöm eleget hangsúlyozni — a jegyzetek átalakítása, illetve a bibliográfiai hiányosságok pótlása rendkívül jelentős mértékben hátráltatja a szerkesztői munkát. A határidő, illetve a minőség kettős szorításában a szándékok szerint kitűzött határidőnek és minőségnek együttesen megfelelni így csak jelentős mennyiségű fölösleges, idő- és energiaigényes munkafolyamat árán lehetséges. E kis elméleti felvezetés után a lényegre térve: az itt ismertetett évkönyvnél láthatóan kísérlet sem történt az egységes jegyzetelési elvek gyakorlatba történő átültetésére, sőt vélhetően ezek az elvek ki sem kristályosodtak. Ezt még egy, az egyebekben kiváló Urbsnál jóval kevésbé színvonalas folyóirat sem engedheti meg magának, a példaértékű tartalommal jelentkező Urbsnak pedig igencsak kár beállni azok — sajnos mindjobban szélesedő — táborába, akik engedményt tesznek e téren. Az alábbiakban lássuk a konkrét példákat. Az első tanulmány — Benda Gyuláé — az ún. szerző, évszám jegyzetelést követi, a tanulmányok végén irodalomjegyzékben oldva fel a jegyzetelés során használt rövidítéseket. A bibliográfiai leírásoknál megadja a kiadás helye mellett a kiadót is — pl. Pápa, Pápa Város Önkormányzata —, illetve folyóiratok esetében az évfolyamot, a kiadás évét, a lapszámot — pl. Comitatus 3. (1993) 10. sz. (35.) —, tanulmányok esetében megadja a kezdő és záró oldalszámot — pl. 61–65 p. (35.) —, sorozatban megjelent kötetekben a sorozatszámot — pl. Fejezetek Pápa város történetéből 2. (36.) —, az egyes tanulmányokat tartalmazó kötetek szerkesztőinek nevét a kötetcím után közli — pl. Közgyűjtemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból. Szerk.: DEGRÉ ALAJOS (36.) —, tanulmányt tartalmazó kötet/folyóirat neve előtt a latin in: formulát használja — pl. A Tánczos család társadalomtörténete. In: Léptékváltó társadalomtörténet (35.) Teszi mindezt mintaszerű pontossággal, teljesen egységesen. Ily módon akár zsinórmértékül is szol-
83
gálhatott volna a többi íráshoz. Volna... Mert a következő írásnál, amelynek szerzője Gerhard Dilcher, ez az egység hangyányit már megbomlani látszik, igaz csak egyetlen tetten érhető apróság erejéig: a szerkesztők neve itt már nem a kötetcím után jön, hanem a kötet előtt, zárójelben jelölve, hogy nem szerzői, hanem szerkesztői az adott kiadványnak — pl. Max Weber und die okzidentale Stadt. In: ALBRECHT CORDES – JOACHIM RÜCKERT – REINER SCHULZE (HG.): Stadt – Gemeinde – Genossenschaft (49.) A harmadik írásnál — Kubinyi András tanulmánya — ellenben már tort ül a káosz. Ez az írás ugyanis az ún. i. m. jegyzeteléssel készült, vagyis az első hivatkozásnál teljes bibliográfiai leírás található — pl. KUBINYI ANDRÁS: Városfejlődés és városhálózat a középkori Alföldön és az Alföld szélén. Szeged, 2000. (Dél-alföldi évszázadok 14). 7. p. (51. 3. jegyz.) —, majd ezt követően immár csak visszautal az egyszer már hivatkozott műre — pl. KUBINYI: i. m. [mint 3. j.] 15–16., 38. p. (51. 6. jegyz.). Ez már „köszönő viszonyban” sincs az előző két tanulmány jegyzetelésével. Ismét hangsúlyoznám: nem arról van szó, hogy egyik vagy másik jegyzetelési forma jobb vagy rosszabb a másiknál, külön-külön mindegyik jól használható és bőségesen kielégítő áttekintés nyújt, épp csak fontos lenne, hogy ne kényszerítsük az olvasót többféle rendszer használatára egy köteten belül, hiszen a cél épp az ő, minél egyszerűbb eligazítása. (Tovább színezi aztán a dolgot, hogy pl. Szende Katalinnál sem a szerző, évszám a jegyzetelési forma, de az i. m. rövidítés sem kap szerepet, hanem helyette ez használatos: (A továbbiakban: ISENMANN : Bürgerrecht) (86. 1. jegyz.). Ráadásul a következetlenség még a tanulmányon belül is teret nyer: míg pl. előfordul, hogy a szerkesztők neve az egyik esetben kötőjellel áll egymás mellett — Szerk.: MAYER LÁSZLÓ – TILCSIK GYÖRGY (53. 15. jegyz.) —, másutt vessző választja el őket egymástól: Szerk.: ALMÁSI TIBOR, DRASKÓCZY ISTVÁN, JANCSÓ ÉVA (53. 15. jegyz.). A német nyelvű kötetek szerkesztői esetében más a rövidítés, mint Dilcher tanulmányában: nem hg. hanem hrsg. (pl. 54. 19. jegyz.). Megintcsak mindkettő helyes, de használni egy köteten belül csupán az egyiket volna szabad! A folyóiratoknál pedig immár hiányzik a lapszám: Libera villa, civitas, oppidum. Terminológiai kérdések a magyar városfejlődésben. In: Történelmi Szemle 23. (1980) 470. p. (51. 5. jegyz.). Anélkül, hogy a többi tanulmányt egyesével végigvenném, az alábbiakban még néhány jellemző példát hoznék fel. Blazovich László írásában az első említésnél így hivatkozik a következőekre: a továbbiakban (pl. 73. 1. jegyz.) míg, mint láthattuk, Kubinyinál a mint 3. j. forma volt használatos (51. 6. jegyz.). Tóth Árpádnál a Presspurger Zeitung hivatkozott száma esetében már nem találkozunk az évfolyam megadásával (241. 1. jegyz.). Arra is van példa, hogy a szerkesztők nevét nem a kötet címe után, hanem előtte adják meg, zárójelben jelezve szerkesztői voltukat, mint Dilcher tanulmányánál a német nyelvű hivatkozások esetében: A szabad királyi várossá válás ára. In: BARISKA ISTVÁN – SÖPTEI IMRE (Szerk.): Kőszeg 2000 (223.). Egészen sajátos, hogy az Urbst szerkesztőként és szerzőként is jegyző H. Németh István neve is számos alakban fordul elő az egyes hivatkozásokban: NÉMETH, 2002 (166. 32. jegyz.), NÉMETH ISTVÁN (H) (199.), H. NÉMETH (203. 2. jegyz.). Különösen zavaró — sőt ennél több, megtévesztő —, hogy egy helyen a Korall című folyóiratra (amely nem évenként számozza újra egyes köteteit, hanem az első megjelenéstől folyamatosan) ekképp történik hivatkozás: Korall 10. (2002) 245. p. (362., 8. jegyz.). Ez így azt sugallja (már önmagában is, de összevetve a többi írás jegyzetelésénél általánosan, de sajnos nem következetesen alkalmazott gyakorlattal még inkább), mintha a Korall 2002-ben a 10. évfolyamába lépett volna. Ez természetesen nem
84
így van, a 10. a lapszám, amely a lap 3. évfolyamában jelent meg. Nem sorolom tovább. A lényegre fókuszálva: egyesével kiváló, pontosan jegyzetelt, a tudományosság igényének maradéktalanul megfelelő írások sorjáznak a kötetben. Ugyanakkor nyoma sincs az egyetlen kiadvány esetében elvárható egységességnek: vélhetően a szerkesztőség elfogadta a szerzők által adott formában leadott kéziratot. Ezt látszik igazolni a két, jegyzetelésében leginkább egységes tanulmány példás pontossága: a Benda Gyula kész disszertációjából „kiemelt” fejezet jegyzeteit, amint az a kötetből is kiderül (15., 1. jegyz.), Kapiller Imre gondozta, míg Gerhard Dilcher Arany Zsuzsanna által magyar nyelvre átdolgozott tanulmánya esetében nyilvánvaló, hogy a fordítást követően (illetve azzal párhuzamosan) a jegyzeteket is gondosan át kellett ültetni magyarra (s ezzel óhatatlanul is egységesíteni). A többi tanulmány esetében vélhetően nem merült fel ilyen kényszerítő tényező, így azok maradtak úgy, ahogy szerzőjük elkészítette. Talán nem túlzott elvárás, ha azt remélem, hogy a következő Urbs határozott léptekkel követi majd az I. kötetében Benda Gyula és Gerhard Dilcher tanulmánya által példaértékűen kijelölt és kitaposott utat. Logikai bukfenc az is, hogy míg pl. Orosz István írása estében jegyzet jelöli, hogy a 2003. november 17-én megrendezett Szabad királyi városok a magyar történelemben c. konferencián elhangzott előadás szövege (235. 1. jegyz.), addig ez a kötet jelentős részét alkotó többi, ott elhangzott írás esetében elmarad, pedig a szerkesztői előszó is utal rá, hogy az Urbs törzsanyagát ezek alkotják (10.); ez adott esetben egyszerű magyarázatul szolgálhatott volna arra az első látásra (sőt igazság szerint másodikra is) igencsak meglepőnek ható tényre, hogy miért vannak olyan tanulmányok, amelyek nélkülözik a jegyzeteket. Összességében tehát a gondos szerkesztőmunka alkotta tartalom nem feltétlenül elfogadható koncepció mentén kikristályosodott formában ölt alakot (ismét, sokadszor, — vállalva az önismétlés hibáját — leszögezve: külön-külön bármelyik írás mintaszerű munka, de így, egy kötetben nem nélkülözhetik az egységesség jegyeit). Míg azonban előbbi a háttérben zajló komoly kutatómunkát érzékeltet, egyúttal a szerzők széles köre az Urbs nagyfokú elfogadottságát tükrözi, addig utóbbit bízvást tekinthetjük „gyerekbetegségnek.” Tán nem túlzás Madách Imre gondolatát kölcsönvenni: „a jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt.” Összességében tehát abban a reményben, hogy a felrótt hibák már 2007-ben elmaradnak, nyugodt szívvel erősítem meg, hogy kiváló kötet született. Bízom abban, hogy a szerkesztők képesek lesznek tartani azt a színvonalat, amelyet az első kötet tartalma oly igényesen szabott meg, ugyanakkor remélem, hogy a jövőben felvállalják mindazt, ami egy szerkesztőség munkájának — nolens volens — elengedhetetlen része. Az Urbs első kötete olyan évkönyv, amely nem „csupán” önmagában állja meg a helyét, hanem biztató jövőt is sejtet az évről-évre várható újabb számok révén, kis túlzással magában hordozza a reményt, hogy a Livius-i kifejezés — ab urbe condita — rövidesen kettős jelentést nyer. Katona Csaba
85
HÍREK WEBSZEMLE Hamarosan megnyílik a világ legnagyobb Holokauszt-levéltára
Egy Totenbuch az ITS levéltárából A közös döntés megszületett; már csak a tizenegy EU tagállam ratifikációjára vár a világ legnagyobb Holokauszt–levéltárának megnyitása a kutatók előtt. A közreműködő államok közül Németország adatvédelmi törvénye a legszigorúbb, ami a zsidó szervezetek részéről mindeddig támadási felületet adott, mígnem idén tavasszal Németország beadta a derekát és Brigitte Zypries igazságügyminiszter ez év április 18-án bejelentette, hogy támogatja a levéltár megnyitását. A Vöröskereszt Nemzetközi Keresőszolgálatát (ITS) az 1955-ös bonni egyezmény hozta létre, átvéve a szövetségesek által már a háború alatt is működtetett szolgálatok anyagát. A sokáig csak „zárt levéltárként” működő intézménynek az lett a feladata, hogy a Harmadik Birodalom áldozataira vonatkozó iratokat összegyűjtse és megőrizze. A haláltáborok, az SS és a Gestapo itt őrzött 25 kilométer terjedelmű iratanyagát — hasonló nagyságrendben — mikrofilmek és fotók egészítik ki. A nyilvántartásokból kiderül, hogy Mauthausenben név szerint mikor, kit és hogyan végeztek ki. A pontosan vezetett Totenbuch szerint 1942. április 20-án, a „Führer” születésnapján, születésnapi ajándék gyanánt kétpercenként tarkón lőttek egy embert. Így néhány óra alatt 300 embert végeztek ki. A holland iratokból pontos adatot kapunk Anna Frank sorsáról is, akit három nappal utolsó naplóbejegyezése után szállítottak el Amszterdamból. Ezen iratok használatának egyedüli módja sokáig az érintett által levélben benyújtott kérés volt és csak 1996-ban tették lehetővé a személyes adatot nem tartalmazó iratok tu-
86
dományos kutatását. Ettől kezdve helyben lehetett megtekinteni a savtalanított, szükség esetén restaurált iratok digitalizált másolatát. A folyamatos digitalizálás mára megteremtette az elvi lehetőségét a több helyen való kutatásnak, vagy akár az Interneten keresztül való hozzáférésnek. A figyelem középpontjába került archívum a nyitás után több nehézséggel lesz kénytelen szembenézni. 2004-ben 203 ezer, 2005-ben 150 ezer levelet kaptak. Az ezekkel a beadványokkal kapcsolatos ügyintézést tekintve komoly, két éves (!) hátralékban vannak jelenleg, mely hátralékidő az archivum megnyitásával jelentősen nőhet. A másik nagy kihívás az adatvédelem kérdése lesz. A nácik gondosan dokumentálták áldozataik politikai elkötelezettségét, betegségeit, a rajtuk végrehajtott kísérleteket, a kényszerabortuszokat, az áldozatok szexuális szokásait, stb. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy egy ilyen jellegű és méretű adatbázis korlátlan kutatása nem elképzelhető. A tizenegy állam jelenlegi megegyezése ugyanakkor homályban hagyja a hozzáférés korlátozásának részleteit. Az ITS három nyelvű honlapja (http://www.its-arolsen.org) nem túl informatív, elsősorban az adatkérést támogatja.
Marie-Antoinette a Francia Nemzeti Levéltár Történelmi Központjában A Francia Nemzeti Levéltár Történeti Központja gazdag kulturális programokkal, nyári fesztiválokkal, koncertekkel teszi ismerté és vonzóvá a Párizs szívében található egykori Soubise és Rohan Palotát — és változatossá a levéltárosok hétköznapjait. Ebbe a programsorozatba illeszkedett bele a Marie-Antoinette királyné személyével, tevékenységével, elítélésével és kivégzésével kapcsolatos háromnapos rendezvénysorozat. Az október 14–16. között lebonyolított megemlékezések mind a párizsiak, mind a külföldiek számára emberközelbe hozta a kortársak és az utókor részéről egyaránt ellentmondásosan értékelt, tragikus sorsú francia királynét. Marie-Antoinette legszemélyesebb használati tárgyai közül hatvanat mutattak be, közöttük piperecikkeket, apró szerelmes levélkéket, politikai intrikákra vonatkozó dokumentumokat, amelyek a királynő perében a Marie-Antoinette erkölcsi feslettségének és politikai veszélyességének bizonyítékai voltak. Christine Marchewska színésznő a kortársak által írt feljegyzéseket, leveleket és Marie-Antoinette saját maga által írt leveleit, írásait olvasta fel. Ezzel párhuzamosan — a korszak és a téma szakértőinek számító — történészek, levéltárosok előadásai hangoztak el a francia forradalomról, elsősorban Marie-Antoinette, XVI. Lajos és a királyi ház szemszögéből nézve. A történelem tudományos igényű megismerése nem zárja ki a lehetőségét annak, hogy az eseményeket emberközelbe varázsoljuk. Erre a rendezvény szervezői nagy hangsúlyt fordítottak, és korabeli ruhákba öltözve, a 18. századi párizsiak által játszott táncok, zenék, dalok, illetve főzött ételek felelevenítésével, bárki résztvevőjévé válhatott ennek a játéknak. A jelenlévők között voltak érdeklődők, amatőr színészek és a francia forradalom emlékét ápoló polgári egyesületek tagjai. Bármelyikük készíthetett falragaszokat — és ragaszthatta fel a falra — amelyeken a forradalmi követeléseket fogalmazhatott meg! Azonban ha valakinek úgy tartotta kedve, „átállhatott” a „gonoszok” oldalára is, és beülhetett a gazdag polgárokat és nemeseket szállító, szolgaember által húzott egyszemélyes kocsiba, vagy nemesi felbuzdulásból „igazi” lovagi párbajt vívhatott. A
87
Francia Nemzeti Levéltár legfontosabb vendégei a gyerekek voltak — akik a szereplők egyik legfontosabb csoportját alkották — játszóházakban ismerkedhettek a forradalommal, saját nemzeti levéltárukkal, és így közvetve a francia történelemmel. Az érdeklődők mindemellett restaurálási munkálatokat láthattak, előadások keretében megismerhették a legfontosabb levéltári forrásokat, benyomásokat szerezhettek azok történeti értékéről és megtanulhatták a levéltári segédletek használatának módját. Ennek jelentőségét csak az érti meg, aki tudja, hogy a Francia Nemzeti Levéltárban egy olyan önálló kutatóterem áll a kutatók rendelkezésére, amely csak a szabadpolcos rendszerben használható levéltári segédleteket tartalmazza, és bármilyen kutatás megkezdése előtt ezek tanulmányozása nyomatékosan javasolt. A közelmúlt forradalomértelmezéseinek természetesen vannak politikai aspektusai is, hiszen a forradalom megítélése még több mint kétszáz év eltelte után sem egységes, nem eleven és organikus történelmi valóságként jelenik meg; hiszen „mindkét” oldalon történtek olyan események, amelyeket a kortársak és az utókor tragédiaként és emberi drámaként élt és él meg. A francia levéltár rendezvénye megpróbálta a királyi ház és a francia királyné szemszögén keresztül bemutatni a történéseket, de úgy, hogy az utókor számára az önálló véleményalkotás lehetőségét is megadta, miközben a múlt és a jelen eseményei nem olvadtak egybe. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy a történelem forrásainak megőrzése, közvetítése nagy felelősség, és talán a levéltáros szakma egyik legfontosabb és legszebb morális kötelessége. Forrás: www.archivesnationales.culture.gouv.fr/action_culturelle/docs/lireenfete.pdf. (2006. november 24.)
„Óh, Mr. Alkohol!” Az alkohol megnyugtat, fertőtlenít, pozitív élettani hatása megkérdőjelezhetetlen. Az angol sörök tápanyagban gazdagok, fogyasztásuk nemcsak egészségesebb, ámde hazafiasabb is, mint vizet inni. — Derül ki a 2007. március végéig látogatható, az angol nemzeti levéltár által rendezett alkoholtörténeti kiállításból, amely a szesz szerteágazó kultúrtörténetéből ad kóstolót. A bizonyára számos érdekeltet vonzó esemény a fogyasztás, a szabályozás, a kereskedelem és az egészségügy forrásaira alapoz, amely területek egyaránt sok írásbeli nyomot hagytak maguk után az elmúlt századokból. A kormányzati iratanyag a leggazdagabb, köszönhetően a vám-, adó- és szeszfőzési engedélyek adminisztrációjának. Miután III. Vilmos szigorú adókat vetett ki az alkoholra, a szeszcsempészet virágzásnak indult. A kormányzat eleinte nem rendelkezett a szigetország teljes partvidékét ellenőrizni képes partiőrséggel, így a feladatot a helyi lakosságnak adta bérbe, ám tekintve az áru természetét, ez nem bizonyult eredményes megoldásnak. A napóleoni háborúkat követően professzionalizálódó vámőrség aztán egyre több hajórakomány brandyt, whiskeyt és gint foglalt le a képviselők nagy megelégedésére. A tizenkilencedik század elejétől az antialkoholista mozgalom, a század közepétől a nagyvállalatok szolgáltatnak írásbeli forrásokat, de a kiállítás leglátványosabb részét a reklámok jelentik, amelyekből a levéltár gazdag anyaggal rendelkezik. 1860-tól a törvény lehetővé tette a palackos italok egyenkénti árusítását, ettől kezdve az egyre iparosodó szeszgyártás mindent megtett azért, hogy színes és vonzó plakátokkal ösztönözze vá-
88
sárlásra a fogyasztókat. A kiállított plakátok elsődleges forrása a szerzői jogok felett őrködő Worshipful Company of Stationers gyűjteménye, amely 1924-ben került a levéltárba. A tárlat 1690–1920-ig terjed. A TNA honlapjáról (http://www.nationalarchives.gov.uk/events/calendar/drink.htm) letölthető a kiállítást jegyző Philippa Glanville megnyitó előadása is. Garadnai Zoltán–Szatucsek Zoltán
Ízelítő a levéltár „virtuális tárlatából” — propaganda az alkohol ellen 1885-ből és sörreklám 1898-ból
89
BESZÁMOLÓ AZ MLE 2006. ÉVI VÁNDORGYŰLÉSÉRŐL A Magyar Levéltárosok Egyesülete 2006. évi vándorgyűlését augusztus 28. és 30. között a megyei levéltár meghívására Veszprémben tartotta. A nemrég elfoglalt új levéltári épület, a valamikori jutasi altisztképző, jó alkalmat teremtett a gondolatcserére a levéltári épületek kialakításáról és berendezéséről. A hagyomány és újdonság arányának példája a veszprémi levéltár új székhelye. A vándorgyűlést többen támogatták, közöttük a szakmai felügyeletet gyakorló Oktatási és Kulturális Minisztérium, a Nemzeti Kulturális Alap, az eseményt rendező levéltárat fenntartó Veszprém Megye Önkormányzata és Veszprém Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala. A tanácskozások helyszíne és a szállás a Pannon Egyetemen volt, kellemes körülmények között. A megnyitó (augusztus 28.) Szögi László elnöki bevezetőjéből, meg a vendéglátók és vendégek üdvözlő szavaiból kerekedett ünneppé. Ünnep volt ugyanis ez a vándorgyűlés, hiszen a Magyar Levéltárosok Egyesület fontos évfordulóinak évében került sor erre az összejövetelre. Vendéglátóként üdvözölt bennünket: Kuti Csaba, a Veszprém Megyei Önkormányzat elnöke; Dióssy László, Veszprém Megyei Jogú Város polgármestere; a társintézmények nevében Bakos Klára, a Magyar Könyvtárosok Egyesülete elnöke, Gecsényi Lajos, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, Á. Varga László, az Önkormányzati Levéltárak Tanácsa elnöke, Janka György, a Magyarországi Egyházi Levéltárosok Egyesülete elnöke és Zsidi Vilmos, a Magyar Felsőoktatási Levéltári Szövetség elnöke. Üdvözlő szavaikat megkoronázta a levéltárak szakmai felügyeletét gyakorló minisztérium képviselője, Sepseyné Vígh Annamária főosztályvezető asszony kedves köszöntése. A megnyitó első fele a külföldi egyesületek képviselőinek köszöntő szavaival fejeződött be. Nem lehet elmondani, mekkora élményt jelentett, amikor az észt delegáció képviselője, Liivi Uuet asszony egy 1956-os dokumentumot olvasott fel, az 50. évfordulóra emlékezve. Az ünnep nemcsak önmagáért való, visszatekintés is egyúttal az elmúlt évekre. Ennek jegyében történt az évről-évre ismétlődő „Levéltárért” díjak átadása. Az Egyesület kitüntetését ez alkalommal Takács Gábor (Békés Megyei Levéltár békési fióklevéltára) és Varga Kázmér (Veszprém Megyei Levéltár) vehették át kitartó szakmai munkájuk elismeréséért. A levéltárosokért létrehozott és tevékenykedő Egyesületért sokan és sok mindent tettek az elmúlt évtizedekben. Az ő munkájuk elismerésére határoztuk el, hogy az ünnepi alkalommal kifejezzük köszönetünket azoknak, akik valamiképpen láthatóvá tették az egyesületi munkát, akik kimagasló szerepet vittek és visznek az Egyesületben. Csombor Erzsébet (Komárom-Esztergom Megyei Levéltár) bevezető szavai kitértek mind az ünneppel kapcsolatos rendezvényekre, mind az ünnepen elismertek érdemeire. Szavaiból kiderült, hogy az Egyesület hármas évfordulót ünnepel 2006-ban. 70 évvel ezelőtt, 1936ban a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete első kongresszusán véglegesítette az alapszabályát; 25 évvel ezelőtt — 1981-ben — a Magyar Könyvtárosok Egyesületén belül megalakult a Levéltári Szekció; s 1986-ban, 20 évvel ezelőtt, létrejött a Magyar Levéltárosok Egyesülete. A hármas évforduló alkalmából a választmány szervező bizottságot hozott létre, amelynek tagjai voltak: Péntekné Unghváry Mária, Dóka Klára és Csombor Erzsébet, valamint Takács Edit. Munkájuk nyomán Etűdök a magyar levéltárosok egyesületeinek
90
történetéből címmel kiállítást, és emlékülést rendeztünk, valamint egy CD–kiadványon örökítettük meg ezt a nem mindennapi ünnepet. A célunk: megemlékezni az egyes szervezetek alapítóiról, tagjairól, felvillantani elődeink és kollégáink sokrétű egyesületi tevékenységét. A kiállításon és a CD-n található dokumentumok a MOL (1935–1951) és az MLE (1981–2006) iratanyagából, valamint Rádyné Rácz Katalin hagyatékából származnak. Az anyag részben a források bősége, részben azonban töredékes volta miatt természetesen nem tükrözi az egyesületi élet teljességét. A kiállítás és a CD elkészítéséért köszönetet mondunk a Magyar Országos Levéltár, Budapest Főváros Levéltára, a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára, valamint a Veszprém Megyei Levéltár munkatársainak, illetve a Műszertechnika, Canon cégnek. A CD-t minden résztvevő megkapta a csomagjában, s a vándorgyűlés ideje alatt a kiállítás megtekinthető volt, így tartalmi ismertetésük ezen a helyen nem látszik szükségesnek. Az Egyesületben a választmány javaslata alapján a hármas évforduló alkalmából az Egyesületért végzett munkát elismerő oklevél alapításáról és adományozásáról született döntés. Az oklevelet azok kapják: akik hivatásuk gyakorlása közben hosszú éveken át állandóan a levéltáros közösség javát keresték, akik a levéltárakért és az ott hivatásból dolgozó levéltárosokért személyesen mindent megtettek, társaiknak példát mutattak abban, miként lehet egymást támogatva, egyesült erővel mind a rájuk bízott, mind a mások őrizetében lévő levéltárakat a köz javára megőrizni, a közösség szolgálatába állítani. A szép számban beérkezett javaslatok alapján az elnökség úgy döntött, hogy az MLE megalakításának kerek évfordulóihoz kapcsolódóan 5 évenként kerüljenek a köszönő oklevelek kiosztásra, s az ünnepi 2006-os esztendőben pedig 20 levéltáros kapja meg a kitüntető oklevelet. Méltó, hogy ezen a helyen is olvasható legyen azok neve, akik a köz javaslatára első ízben érdemelték ki az Egyesület elismerését: • • • • • • • • • •
Alföldi Vilma, titkár (1991–1996), választmányi tag (1991–2000). Á. Varga László, választmányi tag (1991–1992, 1996–2004), a választmányba meghívott állandó tag (2004–), a BFL és az MLE szakmai együttműködésének támogatója. Bán Péter, vezetőségi tag (1981–), választmányi tag (1996–), alelnök (1996–2000). Beke Margit, választmányi tag (1986–1996), az egyházi levéltárosok első képviselője. Benczéné Nagy Eszter, vezetőségi tag (1981–), titkár (1986–1991). Böőr László, választmányi tag (1986–), a Levéltárért díj kuratóriuma (1991–) és a Jelölő Bizottság elnöke. Blazovich László, választmányi tag (1991–2000), a Magyarország Levéltárai című kötet (1996) és a Levéltárak – Kincstárak című MLE kötet (1998) szerkesztője. Dóka Klára, titkár (1981–1986), választmányi tag (1986–1992), alelnök (1991– 1992) és az ellenőrző bizottság tagja (1992–2000). Erdmann Gyula, alelnök (1986–1991), elnök (1992–2000), választmány tag (1986– 2004). Érszegi Géza, választmányi tag (1991–), alelnök (2000–), a Levéltárak – Kincstárak című MLE kötet (1998) és az Írott emlékezet – másfél évtized levéltári kiadványai című összeállítás szerkesztője (2003–).
91
• • • • • • • • • •
Gecsényi Lajos, választmányi tag (1991–1997), a választmányba meghívott állandó tag (1997–), a MOL és az MLE szakmai együttműködésének támogatója. Horváth Erzsébet, választmányi tag (1991–1992, 1996–2000), a MELTE és az MLE szakmai együttműködésének támogatója. Jároli József, vezetőségi tag (1981–), szakmai konferenciák szervezője, az ellenőrző bizottság tagja (2000–2004), A rendszerváltás folyamata az 1848–49-i forradalom és szabadságharc első hónapjaiban című MLE kötet szerkesztője. Kovács Béla, választmányi tag (1986–1992), alelnök (1986–1989), ügyvezető elnök (1989–1992). Molnár József, a levéltári szakterület ágazati felügyeletét ellátó minisztériumi osztály és az MLE szakmai együttműködésének támogatója. Nyulásziné Straub Éva, választmányi tag (2000–2004) és az Írott emlékezet – másfél évtized levéltári kiadványai című összeállítás szerkesztője (2006–). A levéltárak társadalmi elismertsége, megismertetése érdekében kifejtett tevékenység. Tilcsik György, választmányi tag (1991–2001), alelnök (2004–), a szakmai érdekvédelem területén kifejtett tevékenység. Szögi László, választmányi tag (1986–), elnök (2000–), szekciók és vándorgyűlések tartalmi formálója, szakmai hazai és nemzetközi kapcsolatok szélesítése. Varga Éva, titkár (1997–2000), a tagság aktivizálása, a szakmai támogatottság növelése. Varga János, az MLE első elnöke.
Délután az Etűdök a Magyar Levéltárosok Egyesületek történetéből (1936) 1986–2006 dokumentum-kiállítás bemutatását követően a Csombor Erzsébet vezette Egyesület Történeti Szekcióban az első előadást Szegőfi Anna tartotta Egyesületek a XX. században címmel. Vázlatos áttekintése jó hátteret adott a levéltárosok egyesületének történetével foglalkozó további előadásoknak, s történeti perspektívába helyezte az Egyesületet a magyarországi társadalmi szerveződések között. Kisasszondy Éva (MOL) a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesületének története 1935–1951 című előadásában tisztázta azt a kérdést, hogy mikor alakult meg ez az egyesület: 1935. június 26-án tartotta alakuló ülését, ám az alapszabályt csak az 1936. október 2-4. között rendezett első kongresszuson véglegesítették. Ismertette az első, országos összefogás igényével szerveződött egyesület munkáját. A szakmai képzés hiányát pótló konferenciák, tanulmányok, tanácskozások szervezése az első kísérlet volt az egységes levéltári szakmai szempontrendszer kidolgozására. Sajnos, az Egyesület is áldozatul esett a kommunista hatalom-átvétel után érvényesülő centralizáló politikának. Dóka Klára (MOL) a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete Levéltári Szekció című előadásában ismertette a szekció megalakulásához vezető utat az 1980 októberi igazgatói értekezlet határozatától az 1981-es megalakulásig. A szekció vállalta az érdekvédelmi célokat, a szakmai kérdések megvitatását és a szakmai reklámtevékenységet. Az önálló egyesület megalakulásra 1986. december 13-án került sor. Erdmann Gyula A Magyar Levéltárosok Egyesülete a rendszerváltás után című előadása a ’90-es évek új kihívásaira adott levéltárosi válaszainkat illetve válasz-kísérleteinket ismertette. Az új kihívások, a kárpótlás, a csődtörvények, a társadalmi nyilvánosság iránti igény stb. a szakmai feladatok újragondolását, majd a levéltári törvény kidolgozását tették szükségessé. Bővültek az egyesület nemzetközi kapcsolatai; egyre népszerűbbek lettek az egyesületi vándorgyűlések. Elindult a Pallium című tájé-
92
koztató kiadvány, megjelent a Magyarország Levéltárai című kötet német és magyar nyelven, Blazovich László és Müller Veronika szerkesztésében, majd 1998-ban a Levéltárak — Kincstárak című kiadvány első kötete Blazovich László, Érszegi Géza és Turbuly Éva szerkesztésében. A levéltári törvény előkészítő munkáiban az MLE és a levéltárak között jó együttműködés alakult ki. A szép eredmények mellett sajnos a sok harc ellenére kudarcokkal is szembe kellett nézni. Böőr László A Magyar Levéltáros Egyesületek tisztségviselői, 1935–2006 című előadásában hiánypótló egyesületi archontológiát ismertetett a kezdetektől napjainkig. Alföldi Vilma A „Pallium” szerepe az egyesületi életben címmel a szakmai tájékoztató szerepét betöltő kiadványról, annak jelentőségéről, feladatáról beszélt. Sajnos, Böőr László A Magyar Levéltárosok Egyesületének „Levéltárért” díja című előadására — időhiány miatt — már nem került sor. Kedves színfoltja volt az ülésnek, mikor Erdmann Gyula korábbi elnökünknek itt adtuk át a hármas évforduló alkalmából alapított oklevelet. A Forrásközlő Szekció központi témája a levéltárakban folyó forráskiadási munkák áttekintése volt a múltban és a jövőben. A téma fontosságát jelezte, hogy több kolléga jelentkezett előadással illetve a helyszínen a forráskiadással közvetlenül foglalkozókon kívül is sokan megjelentek. Érszegi Géza bevezetőjében hangsúlyozta a forráskiadás jelentőségét. Kifejtette: a levéltáros legfőbb kötelessége a rábízott anyag gondos megőrzése, ebben játszik rendkívül fontos szerepet a forráskiadás. Mint mondta, a forráskiadás az anyagvédelem legnemesebb formája. Külön felhívta a figyelmet az új elektronikus módszer, a digitális kiadás fontosságára. Az első előadást ennek szellemében Sölch Miklós (MOL) tartotta Középkori oklevelek digitális kiadásai a magyar levéltárakban címmel. Előadásában sorra bemutatta a magyar levéltárakban eddig már CD-n megjelent oklevél– publikációkat, kitérvén azok használhatóságára is. (A tanulság azonnal adódott: az ilyen kiadványokat feltétlenül egységes elvek alapján kellene szerkeszteni és azonos programot használva kiadni.) Horváth Zita (Miskolci Egyetem) A Mária Terézia kori úrbérrendezés kilenc kérdőpontos vizsgálatának kiadása Zala megyében című előadásában hagyományosan, könyv-formában megjelent munkáját ismertette. Bevezetőjében történeti visszatekintést adott a forráskiadás hasznáról, társadalmi megbecsültségének fontosságáról, amire élénk hozzászólások formájában azonnal reagált is hallgatóság. A tanácskozás második részében a jelenkor forrásainak kiadásáról hangzott el három előadás. Simon István Az MSZMP irataihoz kapcsolódó forráskiadás a Magyar Országos Levéltárban című előadását jól kiegészítette Rácz Attila Az MDP-MSZMP iratainak kiadása Budapest Főváros Levéltárában című, módszertanilag is figyelemfelkeltő ismertetése. Előadásaikban kitértek ezen forrásanyag közzétételének fontosságára, formáira és jövőjére. Végül Baráth Magdolna (ÁBTL) beszélt Forráskiadás és tudományos kutatás az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában című előadásában az intézményben folyó nagyszabású forráskiadási munkák terveiről. A szekció munkáját élénkítették a bőségesen elhangzott hozzászólások, kérdések, melyek a forráskiadások múltját, jelenét és jövőjét egyaránt érintették, s jelezték, hogy valóban a levéltáros egyik legfontosabb feladatáról szóltak az előadások. Bilkei Irén szekció-társelnök foglalta össze a jól sikerült rendezvény tanulságait; hangsúlyozva, hogy a levéltárak legfontosabb feladata az iratok megőrzése mellett továbbra is azok közzététele, tekintet nélkül arra, hogy mikor és milyen nyelven íródott a forrás és hogy az adott forráscsoportot vidéki vagy fővárosi közgyűjteményben őrzik.
93
Az Á. Varga László (BFL) elnök által vezetett Határontúli Magyar Levéltárak Szekcióban Novák Veronika (Szlovákia) a Szlovákiai levéltárakról, Fodor István (Zenta, Szerbia) a Vajdasági levéltárakról, Tilcsik György (VaML) Ausztria – Burgenland levéltárairól, Pál Antal Sándor (Marosvásárhely, Románia) Az erdélyi levéltárakról, Foki Ibolya (ZML) a Szlovén levéltárakról, Bősze Sándor (SML) a Horvátországi levéltárakról tartottak beszámolót. Különösen fontos volt, hogy a vajdasági és erdélyi levéltárakkal kapcsolatosan teljes áttekintést kaphattunk az ottani levéltári szervezetről is. A szekcióban elhangzottak, mint évről-évre eddig is, aláhúzták a határontúli levéltárak jelentőségét és a magyar levéltárügyhöz való szerves kapcsolódásukat. Az MLE választmánya a szekció létrehozásával azt próbálta érzékeltetni, hogy továbbra is megkülönböztetett figyelmet szentel a szomszédos országokban folyó levéltári munkáknak. Ezen belül most azon országok levéltárügyére koncentrált, amelyek magyar vonatkozású anyagokat őriznek és amelyekben elkezdődött az ilyen vonatkozású fondok, állagok, sorozatok feltárása, illetve kiadásra való előkészítése. Kiemelkedő élményt jelentettek az Egyesület társadalmi eseményei is, mind a hétfő esti fogadás, mind pedig a keddi tanulmányi kirándulás, mely Veszprém történeti városmagjába és Tihanyba, a 950 éve alapított bencés monostorba vezetett, ahol rendkívül szívélyesen fogadtak bennünket. A szakmai programok és azt jó arányban megszakító együttlétek hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyesület által szervezett vándorgyűlés ne csak a levéltárosok szakmai fóruma, hanem egyúttal a levéltáros társadalom alakítója is legyen. Augusztus 30-án (szerda) folytatódott az Egyesület szorosan vett szakmai munkája. Az Állományvédelem Szekcióban Albrechtné Kunszeri Gabriella elnöklete alatt elhangzott előadások mindegyike a megelőző állományvédelem valamelyik fontos témájával foglalkozott. Breinich Gábor (BFL) a Költözés az új épületbe: állományvédelmi tapasztalatok címmel tartott előadásában beszámolt a Budapest Főváros Levéltára új épületének használatbavételéről és két éves működéséről. Kiemelten foglalkozott az iratraktárak klimatikus körülményei ellenőrzésének tapasztalataival és a műhelyek nagy ablakfelületei által okozott nehézségek kiküszöbölése érdekében tett lépésekkel. Kastaly Beatrix (OSZK) Beázás a Nemzeti Könyvtárban: a károsodott kötetek megmentésének lehetősége című ismertetésében az év elején történt és csak néhány nap után felfedezett, a sajtóhírekbe is bekerült beázásról és a károsodott kötetek mentésének Magyarországon eddig még nem alkalmazott eljárásáról, a fagyasztva szárításról tartott előadást. Szerencsére a könyvtár — ha még végleges formában nem is készült el — korábban foglalkozott az intézményi „katasztrófa tervvel”, azaz a váratlan károsító események bekövetkezésekor követendő eljárások meghatározásával. Így a rendelkezésre álló címjegyzék alapján kapcsolatba tudtak lépni azokkal a cégekkel, amelyek megfelelő gyorsfagyasztó kapacitása, illetve fagyasztva szárító berendezése igénybe vehető, hogy az ezres nagyságrendű átázott köteteket fagyasztással védjék meg a néhány nap alatt megjelenő penésztől. A szekció programját külföldi előadó tette színesebbé. A levéltári anyag állapotleírásának elemei az állományvédelmi beavatkozás meghatározásához című előadásában Jana Ludvik (Szlovén Nemzeti Levéltár) az értékes urbárium gyűjteményük köteteinek állapotfelmérését, és az annak alapján készített konzerválási projektet ismertette a könyvkötésekről készített fényképek vetítésével kísérve. A restaurálási kapacitás náluk is korlátozott, ezért
94
felmérték a kezelésre szoruló levéltári anyag mennyiségét, majd a használati gyakoriság, forrásérték stb. alapján meghatározták a szükséges beavatkozásokat és a fontossági sorrendet. A tényleges állományvédelmi beavatkozás (restaurálás, konzerválás, védőeszközök készítése) ennek alapján indult meg. A levéltári anyag kölcsönzése külföldi kiállításra — kockázatok és tapasztalatok címmel Szlabey Dorottya (Orosz Katalinnal közös előadásában) az Országos Levéltárban a külföldi kiállításokkal kapcsolatban összegyűlt tapasztalatról számolt be. Nem nevesítette a kiállításokat, mert alapvetően a figyelmet kívánta felhívni a legfontosabb kockázati tényezőkre. A kiállító helyiség klimatikus paramétereinek, fényviszonyainak, a kihelyezés módjának, illetve a szállítás körülményeinek ismerete nélkül nagy kockázattal jár a levéltári iratok kölcsönadása, s általában nem könnyű a kölcsönző féltől beszerezni azokat az információkat, amelyek a kérelem elbírálásához alapvetően szükségesek lennének. A tömeges savtalanítás hazai bevezetésének kezdeti lépései címen Albrechtné Kunszeri Gabriella (MOL) és Kiss Anita (PML) tartottak előadást. A szakirodalmi áttekintést követően a savtalanítással foglalkozó munkacsoport néhány tagja Lengyelországba és Németországba utazott tapasztalatcserére. Olyan levéltárakat, könyvtárakat és savtalanítást végző cégeket kerestek fel, amelyekben megismerhették azokat a technológiákat, amelyek a hazai körülmények között szóba jöhetnek. A munkacsoport kidolgozza a savtalanított papírok minőségvizsgálatára és kiválogatásának módjára szolgáló protokollt. Az alapvető cél az, hogy az 1860-as évek óta gyártott savas papírból gyártott hatalmas mennyiségű iratok közül azok kerüljenek kezelésre, amelyek a meghatározott kiválogatási szempontok alapján feltétlenül eredetiben őrzendők meg. Az előadásokat kérdések, hozzászólások követték, valamennyien az eredeti anyag védelmében szóltak. Különösen fontos kérdés a kiállításra kért levéltári dokumentumok nagyobb védelme érdekében az eredeti dokumentumok úgynevezett nemesmásolattal való helyettesítése. Ez valóban mind az eredeti védelmét szolgálja, mind pedig a látogató esztétikai élményét fokozza azáltal is, hogy a nemesmásolaton elvégezhetők mindazok a restaurálási lépések, amelyeket az eredeti dokumentumon elvégezni beláthatatlan kockázattal jár. Schramkó Péter restaurátor (Ars Alba Restaurátor Bt., Szentendre) hozzászólásában elmondta, hogy a levéltári dokumentumok kiállítási kölcsönadása kapcsán felmerülő műtárgyvédelmi aggályokat és bizonytalan környezeti tényezőket, az ilyen esetekben szokásos kapkodásból és szakszerűtlenségekből származó kockázatokat a másolatok készítése egyszerűen megkerüli. Kérdés, mi a drágább? Az eredeti műtárgyban bekövetkező — pénzben kifejezhetetlen — irreverzibilis változás, vagy az esetenként a másolatért kifizetett — pénzben és így a kiállítás költségvetésében kifejezhető — másolatkészítés díja? Ráadásul a mai rendelkezésre álló digitalizálási és háromdimenziós reprodukciós technikák még fényképről készített térbeli, teljesen tárgyszerű kiállítási másolatok készítését is lehetővé teszik. A mai lehetőségek mellett az eredeti levéltári dokumentumok kölcsönadását ma már kizárólag presztízs-szempontokkal lehet megindokolni, ami az írott kulturális örökség védelmének szakmai felelősségével csak kivételes esetekben fér meg. Breinich Gábor elnök bevezetője után az Informatika Szekcióban Kiglicsné Katona Rita (VÁTI) kezdte A VÁTI Dokumentációs Központjának tervinformációs rendszere című előadással. A Dokumentációs Központ egy urbanisztikai szakkönyvtárat (folyóirattárral együtt), tervtárat és irattárat foglal magába. Célja az információszolgáltatás mind az államigazgatás, mind az esetleges magán felhasználók részére. Fő egysége az Országos Területi Tervezési Tervtár, ahol rendezési, területfejlesztési tervek találhatók meg. Ez
95
az egység köteles példányos tervszolgáltatással folyamatosan bővül. A beszállított tervekről adatlapokat vettek fel, s ezek alapján a honlapjukon (www.vati.hu) tetszőleges szempontok alapján lehet keresni. Szatucsek Zoltán (MOL) az Elektronikus iratkezelés az államigazgatásban című előadásában egy antik, Aiszóposz fogalmazta, mára már többnyire csak „régi” diafilmről ismert, a nyúl és a teknősbéka versenyfutásáról szóló mese alapján vázolta az e-iratkezelés helyzetét: az államigazgatás nyúl módjára szalad előre, amíg a levéltárak teknősbékaként próbálják utolérni őket. A papíralapú irattermelés 10 év alatt megkétszereződött. Ámbár növekszik a „papír” mennyisége, de részaránya mégis csökken az e-iratok javára. A helyzet meglehetősen bonyolult. Ugyanis a szerveknél még egyszerre folyik hagyományos és e-irattermelés, viszont az utóbbit nem szabályozzák megfelelő színvonalú szabályzatok. Több minisztériumban külön főosztályok látják el a kétféle iratfajta kezelését: így pl. a papíralapú iratokkal foglalkozó szervezeti egységnek még rálátása sincs az e-iratok sorsára. A „hagyományos” iratkezelési szabályzatok és irattári tervek sem veszik figyelembe az e-iratok sajátosságait. Az előadó azzal a jóslattal zárta előadását, hogy a mostani, intézményorientált gyűjtőterületi munka alaposan meg fog változni, hiszen néha elég bajos követni az egyes szervek ki- és átalakulását. Sőt, még azt is „vizionálta” hogy sok e-irat talán el sem fog jutni a levéltárakba. De remélhető, hogy az e-iratok helyzete is rendeződik majd, remélhetőn úgy, ahogy az aiszóposzi mese is zárul: „a hanyag természetet sokszor legyőzi az igyekezet”. Breinich Gábor (BFL) LEAR — Levéltári Egységes Adatkezelési Rendszer címmel tartott előadást. A LEAR elsődleges céljai: egységes szempontú adatkezelés, átjárhatóság a különböző adattartalmak között, könnyű hozzáférhetőség. A rendszer adattárai: személynévtér, szervezetnévtér, topográfiai névtér, tárgyszónévtér, objektumok (iratok), Registrum. A „névtér” biztosítja, hogy a felhasználónak ne kelljen — egyszerűen mondva — „túlságosan pontos” keresőfeltételeket megadnia. Ha pl. az Erzsébet körút 12. számú ház és annak lakói érdeklik őt, nem kell végiggondolni, hogy az a telek egykoron a Lenin körúton állt, sőt 1870 előtt valamilyen mezőgazdasági hasznosítású terület volt. A program ezeket a körülményeket mind-mind figyelembe veszi. A keresést központi keresők biztosítják, ahol a megfelelő feltételek megadása után a tényleges irat is olvasható Word formátumban, így az szerkeszthető és átemelhető lesz a kutatók számára. A szekció végül Kerekasztal beszélgetés az e-Archívum bevezetésének tapasztalatairól aktuális kérdéseket vitatott meg. Benkő László (MOL) felkért szakértő mellett Káli Csaba (ZML) mint moderátor a bevezetőben javasolta, érdemes demóprogramon kísérletezni, hogy a tényleges adatbevitel biztonságos legyen. Ami az adatok konvertálását illeti, a Registrumhoz a BFL készít egy bővítményt, ami lehetővé teszi az ottani alapadatok átvitelét az e-Archívumba. Gondok vannak a program „Súgójával”, mert annak megállapításai néhol eltérnek a ténylegesen megvalósult programtól. A program kezelése kissé nehézkes és kényelmetlen, de a továbbfejlesztés további pénzt igényelne. Felvetődött (biztos, ami biztos alapon) több levéltári szint felvételének lehetősége is: fondközépcsoport, fondalcsoport stb. A Körkép a Határontúli Egyházi Levéltárakról című szekció célja az volt, hogy tájékoztassa a levéltáros szakmát az elmúlt években a határontúli egyházi levéltárakban folyó iratmentési- és iratrendezési munkákról. Az előadóktól erdélyi, szlovákiai és horvátországi levéltárakról, katolikus, református és unitárius egyházi iratokról hallhattunk. Lakatos Andor (Kalocsa) vezetésével a szekció elsőnek Szögi László (ELTE) Beszámoló
96
a Gyulafehérvári Érsekség iratainak rendezéséről című előadását hallgatta meg. A Levéltár iratainak rendezéséről, s a közeljövőben megjelenő repertórium elkészítéséről számolt be, ismertetve az elmúlt években végzett munkát. Szó esett az erdélyi katolikus gyűjtőlevéltárak kialakításának koncepciójáról és az eddig elért eredményekről is. A határontúli, elnéptelenedő egyházközségeknél folytatott gyűjtőmunka körülményeit Bernád Rita (Gyulafehérvár, Románia) látványos fotói tették jól érzékelhetővé. Gaucsík István (Vágsellye, Szlovákia) a szlovákiai helyzetről számolt be Helyzetkép a szlovákiai magyar katolikus „levéltárakról” a kulturális intézményépítés tükrében címmel. Sajnálattal állapította meg, hogy a katolikus iratanyag lényegében kívül maradt a rendszerváltás után újraszerveződő szlovák levéltári hálózat vérkeringésén, és ma elzárt a kutatók elől. Lakatos Andor tekintette át a Tájékoztató a határontúli, elnéptelenedő egyházközségeknél lévő magyar irategyüttesek megmentésének NKÖM pályázati támogatásokról 2002–2005 című összefoglalásában az elmúlt négy évet, ismertetve a pályázati témákat, az elnyert támogatások megoszlását bizonyos határontúli területek között, felsorolva a fontosabb támogatott intézményeket. Molnár B. Lehel (Kolozsvár, Románia) előadásában az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltára kialakulását, az elmúlt években végzett iratmentési munkát ismertette, s a „terepen” gyűjtött tapasztalatairól, a levéltár felújításáról képekben is beszámolt. Végezetül Iván Gézától (Csúza, Horvátország) hallhattunk a Horvátországi Magyar Református Keresztény Egyház Levéltára iratainak összegyűjtéséről, azokról az erőfeszítésekről, melyekkel a töredékekből igyekeznek képet alkotni, kiegészítve az információkat a Magyarországon fennmaradt forrásokkal. A szekció előadója lett volna a tervek szerint Fazakas Márta (Nagyvárad, Románia) is, ő sajnos nem ért Veszprémbe, de írásban elküldte beszámolóját a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Levéltáráról, s az intézmény szervezésében folyó gyűjtési munkákról, a gyűjtőlevéltárak kialakításáról. A Gazdasági Vezetők Tanácskozásán Hetényi Tiborné (VaML) elnökletével Szabó Leonóra (Állami Számvevőszék) tartott előadást Belső ellenőrzés, ellenőrzési terv és jelentés a levéltárakban (a 193/2003. /XI.26./ Korm. rendelet és a — többször módosított — 1990. évi LXV. tv. 92. paragrafusának végrehajtása, szabályok, tapasztalatok) címmel. Foglalkozott a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény módosításaiból az államháztartás szerveit érintő 2006. évi változásokkal (a saját termelési készletek pontosítására vonatkozó előírások; a befejezetlen, ki nem számlázott szolgáltatások kimutatása a mérlegben; a könyvviteli szolgáltatást végzőkkel kapcsolatos előírások; egy összegben elszámolható bekerülési érték; bizonylatokkal kapcsolatos előírások változása). Szólt továbbá a gazdálkodás szabályozottságához szükséges belső szabályzatok főbb tartalmi követelményeiről, különös tekintettel a számviteli politikában, az eszközök és források leltározási és leltárkészítési szabályzatában, az eszközök és források értékelési szabályzatában, az új pénzkezelési szabályzatban, az eszközök hasznosítási, selejtezési szabályzatában valamint a költségvetési szervek számlarendjében előírtakra. Az államháztartás működési rendjéről szóló 217/1998. (XII. 30.) kormányrendelet 134–138. §-aiban előírt gazdálkodási jogkörök gyakorlatban történő alkalmazásáról szólva elsorolta a gazdálkodás során előforduló hibákat, hiányosságokat. Felsorolta az utalványrendelet alaki és tartalmi követelményeit. Vázolta továbbá a költségvetési szervek belső ellenőrzéséről szóló módosított 193/2003. (XI. 26.) kormányrendelet végrehajtásának módját a gyakorlatban, szólt a FEUVE rendszer működéséről, a belső ellenőrzés megszervezéséről és folyamatos működtetéséről. Kitért a kötelezettségvállalások nyilvántartásának számviteli és in-
97
formatikai problémáira, valamint a jogszabályi előírásoknak való megfelelés fontosságára. A szekcióülésen a fenti témákhoz kapcsolódóan a hallgatóság a konzultációs lehetőséggel aktívan élt. A plenáris záróülésen Szögi László elnök vonta meg a három nap szakmai mérlegét, s kifejezte köszönetét valamennyiünknek, akik résztvettünk a vándorgyűlésen és ezáltal is hozzájárultunk ahhoz, hogy méltóképpen megemlékezzünk Egyesületünk évfordulóiról. E rövid, a szekciók közreműködésének köszönhető összefoglaló csak előzetes híradás, a vándorgyűlésen elhangzott előadások ugyanis teljes szövegükben — terveink szerint — egy, az ünnepi alkalomhoz méltó kötetben látnak napvilágot. Érszegi Géza
98
A MAGYARORSZÁGI LEVÉLTÁRAK KIADVÁNYAINAK 2005. ÉVI BIBLIOGRÁFIÁJA 1. 2. 3. 4.
5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13.
14. 15.
Abszolutizmuskori levéltár II. kötet. A Magyar Országos Levéltár Segédletei, 19. Összeállította: TUZA CSILLA. (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár. Budapest, 2005. 244 p. Ad acta – A Hadtörténelmi Levéltár évkönyve 2004. Szerkesztette: LENKEFI FERENC. Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok. Sorozatszerkesztő: Szijj Jolán. (Kiadja a) Petit Real Könyvkiadó. Budapest, 2005. 148 p. Az Állami Egyházügyi Hivatal iratanyagának jegyzékei. I. kötet. Adattár. Összeállította és a bevezetőt írta: DR. KISASSZONDY ÉVA. A Magyar Országos Levéltár Segédletei, 17. (Kiadja) a Magyar Országos Levéltár. Budapest, 2005. 262 p. Az államosítás előtt működött villamosenergia-ipari áramszolgáltató vállalatok repertóriuma 1891–1967. Összeállította: NÉMETH KÁLMÁNNÉ, LÁZÁR BALÁZS. A Magyar Országos Levéltár Segédletei, 16. (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár. Budapest, 2005. 139 p. Az antiszemitizmus alakváltozatai. Tanulmányok. Szerkesztette: PAKSY ZOLTÁN. (Kiadja a) Zala Megyei Levéltár. Zalaegerszeg, 2005. 219 p. ARADI GÁBOR: Tamási kistérség. Szerkesztette: BŐSZE SÁNDOR. Kincses Könyvek Kistérségek értékleltára. (Kiadja a) Száz magyar falu könyvesháza Kht. Budapest, 2005. 223 p. ARANY MAGYAR ZSUZSANNA – ERDŐS FERENC: Fejér Vármegye Levéltára 1692–1849. Fejér Megyei Történeti Évkönyv, 26. (Kiadja a) Fejér Megyei Levéltár. Székesfehérvár, 2005. 182 p. ArchivNET. Történeti Források. Elektronikus folyóirat. 2005. 1-6. szám. Szerkesztő: MAJTÉNYI GYÖRGY, ÓLMOSI ZOLTÁN, OROSS ANDRÁS. (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár. Budapest, 2005. Archívum. A Heves Megyei Levéltár Közleményei, 17. Szerkesztette: CSIFFÁRY GERGELY. (Kiadja a) Heves Megyei Levéltár. Eger, 2005. 261 p. ill. Archivum regni, regnum archivi. A Magyar Országos Levéltár palotája. Szerkesztette: ÉRSZEGI GÉZa. (Kiadja a) Magyar Képek. Veszprém-Budapest, 2005. 80 p. Bács-Kiskun megye múltjából 20. Szerkesztette: SZABÓ ATTILA. (Kiadja a) Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára. Kecskemét, 2005. 400 p. BÁNKINÉ MOLNÁR ERZSÉBET: A jászkun autonómia. Szerkesztette: BLAZOVICH LÁSZLÓ. Délalföldi évszázadok, 22. (Kiadja a) Csongrád Megyei Levéltár. Szeged, 2005. 294 p. : ill. 3 t. fol. A Belügyminisztérium Kollégiumának ülései 1953–1956. I-II. [A sorozat második része két kötetben: az 1954. július 13. – 1955. április 8. és 1955. április 13. – 1955. december 9. közötti ülések.] Állambiztonsági Történeti Tár. I., Forráskiadványok. Összeállította: KAJÁRI ERZSÉBET. Szerkesztette: GYARMATI GYÖRGY (és) S. VARGA KATALIN. (Kiadja az) Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Budapest, 2005. 491+568. p. BENCZE LÁSZLÓ: Napóleon bécsi hadjárata 1809. Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok. Sorozatszerkesztő: Szijj Jolán. (Kiadja a) Tonyo-Gráf. Budapest, 2005. 288 p. Bécs – Budapest : műszaki haladás és városfejlődés a 19. században. Szerkesztette: PETER CSENDES és SIPOS ANDRÁS. Fordította: Arany Zsuzsanna. Várostörténeti tanulmányok. (Kiadja) Budapest Főváros Levéltára (és) Wiener Stadt- und Landesarchiv. Budapest – Bécs, 2005. 272 p. ill.
99
16. A Belügyminisztérium Kollégiumának ülései 1953–1956. I-II [A sorozat második
17. 18. 19.
20. 21.
22. 23. 24. 25. 26. 27. 28.
29.
100
része, két kötetben: az 1954. július 13. és az 1955. április 8. és az 1955. április 13. és 1955. december 9. közötti ülések.] Összeállította: KAJÁRI ERZSÉBET. Állambiztonsági Történeti Tár. I. Forráskiadványok. Szerkesztette: GYARMATI GYÖRGY, S. VARGA KATALIN. (Kiadja az) Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Budapest, 2005. 491+ 568 p. A bíráskodás 400 éve Kecskeméten. Kiállításvezető. [A kiállítást rendezte, a katalógust összeállította: PÉTERNÉ FEHÉR MÁRIA, MUDRI ANDOR] (Kiadja a) Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára. Kecskemét, 2005. 20 p. : ill. BLAZOVICH LÁSZLÓ: Szeged rövid története. Dél-alföldi évszázadok, 21. (Kiadja a) Csongrád Megyei Levéltár. Szeged 2005. 317 p. BOROS ÁRPÁD: Tények és képek a diósgyőri kohászat életéből, 1770–2005. Tanulmányok Diósgyőr történetéhez, 17. Szerkesztette: DOBROSSY ISTVÁN. (Kiadja a) BorsodAbaúj-Zemplén Megyei Levéltár (és a) Pflieger J. Ferenc Emlékére Alapítvány. Miskolc, 2005. 392 p. ill. főként színes. Borsod vármegye adózása a török korban. Bevezetés: BODNÁR TAMÁS. Fordította: TÓTH PÉTER. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltári Füzetek, 44. (Kiadja a) BorsodAbaúj-Zemplén Megyei Levéltár. Miskolc, 2005. 251 p. ill. Budapest régi térképei [elektronikus dokumentum]/Fabó Beáta, Holló Szilvia Andrea: Budapest térképeinek katalógusa című kiadvány teljes szövegével. Készítette: FABÓ BEÁTA. (Kiadja) Budapest Főváros Levéltára (és az) Arcanum. Budapest, 2005. 2 DVD 1. rész, Pest–Buda és Óbuda 1873 előtti áttekintő térképei; 1950 előtti Budapest kerületi térképei; 1950 előtti peremtelepülések térképei. 2. Rész, Budapet áttekintő térképei a városegyesítéstől Nagy–Budapest kialakulásáig, 1873–1950. Budapesti negyed. Lap a városról. 12. évfolyam 4. szám. (2004. tél) Főszerkesztő: GERŐ ANDRÁS. 46. Társasélet Pesten és Budán. Szerkesztette: FÁBRI ANNA. (Kiadja) Budapest Főváros Levéltára. Budapest, 2005. 456 p. ill. Budapesti negyed. Lap a városról. 13. évfolyam 1–2. szám. (2005. tavasz–nyár) Főszerkesztő: GERŐ ANDRÁS. 47–48. A bűnös Budapest. Szerkesztette: CSAPÓ CSABA, MÁTAY MÓNIKA. (Kiadja) Budapest Főváros Levéltára. Budapest, 2005. 283 p. ill. Budapesti negyed. Lap a városról. 13. évfolyam 3–4. szám. (2005. ősz–tél) Főszerkesztő: GERŐ ANDRÁS. 49–50. Budapest a Népszabadságban. Szerkesztette: BERKÓ PÁL. (Kiadja) Budapest Főváros Levéltára. Budapest, 2005. 248+256 p. ill. Cigánysors. (A cigányság történeti múltja jelene) Felelős szerkesztő: MÁRFI ATTILA. (Kiadja az) Emberháza Alapítvány (az) Erdős Kamill Cigánymúzeum (és a) Cigány Kulturális és Közművelődési Egyesület. Pécs, 2005. 260 p.+10 oldal mell. CSERNA ANNA: Paksi kistérség. Szerkesztette: BŐSZE SÁNDOR. Kincses Könyvek Kistérségek értékleltára. (Kiadja a) Száz magyar falu könyvesháza Kht. Budapest, 2005. 135 p. DAKÓ PÉTER – VITEK GÁBOR: Nádasladány története. (Kiadja a) Nádasladányi Önkormányzat. Nádasladány, 2005. 252 p. ill. Debrecen város magisztrátusának jegyzőkönyvei 1608/1609. Az eredeti latin nyelvű szöveget fordította és sajtó alá rendezte: SZENDINÉ ORVOS ERZSÉBET. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Forráskiadványai, 36. (Kiadja a) Hajdú-Bihar Megyei Levéltár. Debrecen, 2005. 264 p. DOBROSSY ISTVÁN – SOMORJAI LEHEL: Az igazi Miskolc. (Kiadja a) Borsod-AbaújZemplén Megyei Levéltár (és a) Pflieger J. Ferenc Emlékére Alapítvány. Miskolc, 2005. 93 p. ill. főként színes.
30. DOMINKOVITS PÉTER: Győr város tanácsülési és törvénykezési jegyzőkönyveinek re31.
32. 33.
34.
35. 36. 37. 38. 39. 40. 41. 42. 43. 44. 45.
gesztái IV. 1617–1621. Városi Levéltári Füzetek 2005/8. Felelős szerkesztő: BANA JÓZSEF. (Kiadja) Győr Megyei Jogú Város Levéltára. Győr, 2005. 140 p. ill. Duna-Tisza közi mezővárosi végrendeletek, 1738–1847. Öszeállította, jegyzetekkel ellátta, a bevezető tanulmányt írta, a német nyelvű végrendeleteket fordította, szerkesztette: KEMÉNY JÁNOS. Forrásközlemények. (Kiadja a) Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára. Kecskemét, 2005. 445 p. 1945. – véget ért a második világháború Magyarországon. Kiállítási katalógus. Szerkesztette: KEREKES DÓRA, ÓLMOSI ZOLTÁN. (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár. Budapest, 2005. 56 p. Európai Kulturális Fórum és ellenfórum Budapest, 1985. A dokumentumokat válogatta, a bevezetőt, a jegyzeteket írta: MÜLLER ROLF. Közelmúltunk hagyatéka. Sorozatszerkesztő: GYARMATI GYÖRGY. (Kiadja az) Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Budapest, 2005. 304 p. Ezer éve Európában. Egyházi levéltárak Magyarországon. [Információs, ismeretterjesztő kiadvány.] Szerkesztette: SZABADI ISTVÁN. Szöveg: HORVÁTH ERZSÉBET, LAKATOS ANDOR, SZABADI ISTVÁN. (Kiadja a) Magyarországi Egyházi Levéltárosok Egyesülete (MELTE). Debrecen. [2005.] [18 oldal, ebből 10 oldal képmelléklet] FÜZES MIKLÓS – MÁRFI ATTILA – ROZS ANDRÁS – VÖRÖS HUBA: Dokumentumok a baranyai cigányság történetéből. Tanulmányok és források Baranya megye történetéből 13. Sorozatszerkesztő: ÓDOR IMRE. (Kiadja a) Baranya Megyei Levéltár. Pécs, 2005. 263 p. GENG ANTAL: Etyek története. [A kéziratot gondozta, kiegészítette, a kötetet szerkesztette: ERDŐS FERENC. A képmellékleteket és a függeléket összeállította: DAKÓ PÉTER.] (Kiadja) Geng Ferenc. Etyek, 2005. 234 p. ill. Gerichtsbuch. – Bírósági könyv 1423–1531. Közreadja: HÁZI JENŐ, NÉMET JÁNOS. Sopron város történeti forrásai A) sorozat 2. kötet. Sorozatszerkesztő: SZENDE KATALIN. (Kiadja) Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára. Sopron, 2005. 434 p. GÖMÖRI GYÖRGY: Magyarországi diákok angol és skót egyetemeken 1526–1798. Magyarországi diákok egyetemjárása az újkorban, 14. Szerkeszti: SZÖGI LÁSZLÓ. (Kiadja az) ELTE Levéltára. Budapest, 2005. 116 p. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXX. Szerkesztette: RADICS KÁLMÁN. (Kiadja a) Hajdú-Bihar Megyei Levéltár. Debrecen, 2005. 446 p. HALÁSZ HAJNAL – KATONA CSABA – ÓLMOSI ZOLTÁN: Dokumentumok II. Rákóczi Ferenc és társai újratemetésének történetéhez (1873–196). (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár. Budapest, 2004 [2005!] 244 p. HORVÁTH JÓZSEFNÉ, dr.: A győri Zrinyi Ilona Gimnázium. Győri Tanulmányok Füzetek Tudományos Közlemények 2005/12. Felelős szerkesztő: BANA JÓZSEF. (Kiadja) Győr Megyei Jogú Város Levéltára, Győr, 2005. 52 p. ill. HORVÁTH RICHARD: Győr megye hatóságának oklevelei (1318–1525). Győri Egyházmegyei Levéltár Kiadványai. Források, Feldolgozások, (Kiadja a) Győri Egyházmegyei Levéltár. Győr, 2005. 162 p. ILLÉSFALVI PÉTER – SZABÓ PÉTER – SZÁMVÉBER NORBERT: Erdély a Hadak Útján 1940– 1944. (Kiadja a) Puedlo Kiadó. Budapest, 2005. 216 p. Iratok Bocskai István és kora történetéhez. Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója VI. Sorozatszerkesztő: NYAKAS MIKLÓS. (Kiadja a) Hajdú-Bihar Megyei Levéltár (és a) Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat. Debrecen, 2005. 257 p. Iurati in Pannonia. A Pannon Jogász Szimpóziumok története. 1971–2005. Szerkesztette és az interjúkat készítette: NÉMETH LÁSZLÓ. (Kiadja a) Magyar Jogász Egylet
101
Zala Megyei Szervezete. Zalaegerszeg, 2005. 535 p. ill. színes fotók
46. „...kacérkodni fogok vele.” Slachta Etelka soproni úrileány naplója 1840. március-
47. 48. 49. 50. 51. 52. 53. 54.
55. 56. 57. 58. 59.
60.
102
december. 2. kötet. A naplót közreadja: KATONA CSABA. Összeállította: FÖLDVÁRI GABRIELLA és POLLÁK MARIANNA. Szerkesztette: BANA JÓZSEF, KATONA CSABA és TURBULY ÉVA. (Kiadja a) Mediawave Alapítvány. Győr, 2005. 186 p. ill. A Kádár-korszak és a rendszerváltás. A IV. jelenkor-történeti konferencia előadásainak kivonatai. Szerkesztette: UDVARDI GÁBOR. (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár. Budapest, 2005. 44 p. KÁLI CSABA: Zalaegerszeg az „ötvenes években.” 1947–1956. Zalaegerszegi füzetek, 9. Sorozatszerkesztő: KAPILLER IMRE. (Kiadja a) Zalaegerszegi Millecentenáriumi Közalapítvány. Zalaegerszeg, 2005. 187 p. KAPRONCZAY KÁROLY: Az ápolás, ápolóképzés és kórházügy története Magyarországon. (Kiadja a) Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár. Budapest, 2005. KAPUSI KRISZTIÁN: Keresztezett életutak: Halmay Béla és Honti Béla miskolci polgármesterek. (Kiadja a) Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár (és a) Pflieger J. Ferenc Emlékére Alapítvány. Miskolc, 2005. 153 p. ill. KERÉNYI FERENC: „Szólnom kisebbség, bűn a hallgatás.” Az irodalmi élet néhány kérdése az abszolutizmus korában. (Kiadja a) Békés Megyei Levéltár. Gyula, 2005. 172 p. KOVÁCS GERGELY: Isten embere. Szemtől szemben Mindszenty bíborossal. (Kiadja a) Új Ember Kiadó és a Magyarországi Mindszenty Alapítvány. Budapest, 2005. 240 p. Közös katalogizálás Magyarországon. Szerkesztette: TOMPA ZS. (Kiadja a) NyugatMagyarországi Egyetem Központi Könyvtár és Levéltár. Sopron, 2005. 86 p. [CD formátumban is megjelent.] Levéltár és helytörténet. A Komáromi Levéltáros Szakmai Nap előadásai 1994–2004. Archív a regionalna historia: Predánsky na Komárnanskych odbornych dnoch archivárov 1994–2004. Szerkesztette: CSOMBOR ERZSÉBET, TÓTH KRISZTINA. KomáromEsztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 14. Sorozatszerkesztő: CSOMBOR ERZSÉBET. (Kiadja a) Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára. Esztergom, 2005. 368 p. Levéltári évkönyv XII–XIII. Szerkesztette: DOBROSSY ISTVÁN. (Kiadja a) Borsod-AbaújZemplén Megyei Levéltár. Miskolc, 2005. 352 p. ill. Levéltári Közlemények. A Magyar Országos Levéltár folyóirata. Főszerkesztő: GECSÉNYI LAJOS. Felelős szerkesztő: KEREKES DÓRA. 76. évfolyam. 1. szám. (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár. Budapest, 2005. 269 p. Levéltári Közlemények. A Magyar Országos Levéltár folyóirata. Főszerkesztő: GECSÉNYI LAJOS. Felelős szerkesztő: KEREKES DÓRA. 76. évfolyam. 2. szám. (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár. Budapest, 2005. 291 p. Levéltári Közlemények. Mutató 1994–2004. Összeállította: EVTIMOVNÉ DR. SZABÓ ANIKÓ. (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár. Budapest, 2005. 102 p. Levéltári Szemle. A Magyar Levéltárosok Egyesülete és a Magyar Országos Levéltár és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsa negyedéves folyóirata. Főszerkesztő: BÖŐR LÁSZLÓ. Felelős szerkesztő: KATONA CSABA. LV. évfolyam 1. szám. (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár. Budapest, 2005. 92 p. Levéltári Szemle. A Magyar Levéltárosok Egyesülete és a Magyar Országos Levéltár és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsa negyedéves folyóirata. Főszerkesztő: BÖŐR LÁSZLÓ. Felelős szerkesztő: KATONA CSABA. LV. évfolyam 2. szám. (Kiadja a) Magyar
Országos Levéltár. Budapest, 2005. 94 p.
61. Levéltári Szemle. A Magyar Levéltárosok Egyesülete, a Magyar Országos Levéltár és
62.
63. 64. 65. 66. 67. 68. 69. 70.
71. 72. 73. 74.
75. 76.
az Önkormányzati Levéltárak Tanácsa negyedéves folyóirata. Főszerkesztő: BÖŐR LÁSZLÓ. Szerkesztette: KENYERES ISTVÁN. LV. évfolyam 3. szám. (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár. Budapest, 2005. 107 p.+ stat. mell. Levéltári Szemle. A Magyar Levéltárosok Egyesülete, a Magyar Országos Levéltár és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsa negyedéves folyóirata. Főszerkesztő: BÖŐR LÁSZLÓ. Szerkesztette: DOMINKOVITS PÉTER. LV. évfolyam 4. szám. (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár. Budapest, 2005. 107 p. Levéltárismertető. Szerkesztő: NAGY IMRE GÁBOR, ÓDOR IMRE és VÖRÖS HUBA. (Kiadja a) Baranya Megyei Levéltár. Pécs, 2005. 20 p. Liber Sancti Johannis capituli Agriensis. Az egri káptalan Szent János könyve. Közzéteszi: KOVÁCS BÉLA. Az egri egyházmegye történetének forrásai, 9. (Kiadja ) Heves Megyei Levéltár. Eger, 2005. XX, 260 p. A Lajtha László Zeneiskola fél évszázada (1955–2005). Szerkesztette: LABÁDI LAJOS. (Kiadja a) Szentesi Levéltár. Szentes, 2005. 120 p. ill. A Magyar Általános Hitelbank repertóriuma, 1867–1951. Összeállította: SÁRKÖZI ZOLTÁN, DR. KÁLNICZKYNÉ KATZ VERONIKA. A Magyar Országos Levéltár Segédletei, 20. (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár. Budapest, 2005. 241 p. Magyar Országos Levéltár, Levéltári Segédletek I. CD-ROM. (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár (és az) Arcanum Adatbázis Kft. Budapest, 2005. A Magyar Országos Levéltár / The National Archives of Hungary / Das Ungarische Staatarchiv / Les Archives nationales de Hongrie. Angol, francia, német nyelvű színes ismertető. (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár. Budapest, 2005. 64 p. Magyar Történelmi Archivum. – ÉRSZEGI GÉZA: Az Aranybulla, 1222. – KERESZTES CSABA: Trianon, 1920. Az Archivum Kiadó gondozásában. Budapest, 2005. Magyarország középkori digitális okmánytára, 1.0 CD-ROM [Hazai Okmánytár; KUMOROVITZ L. BERNÁT: Veszprémi regeszták; FEJÉR GYÖRGY: Codex Diplomaticus; WENZEL GUSZTÁV: Árpád-kori új okmánytár; Hazai oklevéltár; ZÁVODSZKY LEVENTE: Szent István, Szent László és Kálmán kori törvények és zsinati határozatok forrásai.] (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár, Jókai Mór Városi Könyvtár. Budapest-Pápa, 2005. MAJTÉNYI GYÖRGY: A tudomány lajtorjája. „Társadalmi mobilitás” és „új értelmiség” Magyarországon a II. világháború után. (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár (és a) Gondolat Könyvkiadó. Budapest, 2005. 266 p. MÁRKUSNÉ VÖRÖS HAJNALKA: A barnagi kálvária. Der Kreutzweg von Barnag. (Kiadja a) Barnagi Német Kisebbségi Önkormányzat. Veszprém, 2005. 51 p. MÁRKUSNÉ VÖRÖS HAJNALKA: Nagyesztergár társadalom-néprajza. Die gesellschaftliche Ethnographie von Grossestergaj. (Kiadja a) Német Kisebbségi Önkormányzat. Nagyesztergár, 2005. 310 p. Az MDP Központi Vezetősége, Politikai Bizottsága és Titkársága üléseinek napirendi jegyzékei, 1948–1953. Összeállította és a bevezetőt írta: DR. T. VARGA GYÖRGY. A Magyar Országos Levéltár Segédletei, 18. (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár. Budapest, 2005. 119 p. NAGY IMRE GÁBOR – ÓDOR IMRE – VÖRÖS HUBA : Levéltárismertető. (Kiadja a) Baranya Megyei Levéltár. Pécs, 2005. 20 p. Nagy Iván emlékezete. CD-ROM (Kiadja a) Nógrád Megyei Levéltár (és az) Arcanum Adatbázis Kft. Balassagyrmat-Budapest, 2005. 2. kiadás.
103
77. NÉMETH ILDIKÓ: Sopron középfokú és középszintű iskolái a 19. Században. Dissertatio78. 79. 80.
81.
82.
83. 84.
85. 86.
87.
88.
89.
104
nes Sopronienses 1. Sorozatszerkesztő: TURBULY ÉVA, DOMINKOVITS PÉTER. (Kiadja) Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára. Sopron, 2005. 239 p. Nógrád megye közigazgatási és területi változásai (1872–2005). Összeállította és a bevezetőt írta: GALCSIK ZSOLT. Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból, 47. (Kiadja a) Nógrád Megyei Levéltár. Salgótarján, 2005. 379 p. Oppidum Csongrád 2005. Szerkesztette: GEORGIÁDES ILDIKÓ és SEBESTYÉN ISTVÁN. (Kiadja az) Oppidum Csongrád Alapítvány. Csongrád, 2005. 148 p. Orvostörténeti Közlemények (Communicationes de Historia Artis Medicinae) 186– 187. Főszerkesztő: KAPRONCZAY KÁROLY. (Kiadja a) Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár (és a) Magyar Orvostörténelmi Társaság. Budapest, 2004. [2005!] Orvostörténeti Közlemények (Communicationes de Historia Artis Medicinae) 188– 189. Főszerkesztő: KAPRONCZAY KÁROLY. (Kiadja a) Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár (és a) Magyar Orvostörténelmi Társaság. Budapest, 2004. [2005!] Patachich Ádám érsek emléke. Zajezdai báró Patachich Ádám, kalocsai érsek (1776– 1784) halálának 220. évfordulója alkalmából rendezett konferencia és kiállítás emlékkönyve. Kalocsa, 2004. november 17. A Kalocsai Főegyházmegyei Gyűjtemények kiadványai, 4. (Kiadja a) Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár. Kalocsa, 2005. 126 p. ill. 57 képmell. PERGER GYULA: „...félelemmel és aggodalommal...” Plébániák jelentései a háborús károkról a Győri Egyházmegyéből 1945. A Győri Egyházmegyei Levéltár Kiadványai. Források, Feldolgozások. (Kiadja a) Győri Egyházmegyei Levéltár. Győr, 2005. 157 p. PERLICZI JÁNOS DÁNIEL: Medicina Pauperum. Szegények patikája. [Buda, 1740] Szerkesztette: TYEKVICSKA ÁRPÁD, HAUSEL SÁNDOR. Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból, 49. (Kiadja a) Nógrád Megyei Levéltár. Salgótarján, 2005. 61 p. ill. PESTY FRIGYES: Heves megye helynévtára (1864–1866). Közzétette: CSIFFÁRY GERGELY. A Heves Megyei Levéltár forráskiadványai, 11. Szerkesztette: BÁN PÉTER. (Kiadja a) Heves Megyei Levéltár. Eger, 2005. REPGOW, EIKE VON: A Szász tükör. Közreadja BLAZOVICH LÁSZLÓ, SCHMIDT JÓZSEF. Fordította ás a mutatót készítette: SCHMIDT JÓZSEF. A Pólay Elemér Alapítvány Könyvtára, 5. (Kiadja a) Pólay Elemér Alapítvány (és a) Csongrád Megyei Levéltár. Szeged, 2005. 365 p. ill. 8 t. A Rákóczi-szabadságharc dokumentumai: Abaúj-Torna, Gömör-Kishont és Zemplén megyékből, 1710–1711. Összeállította: BÁNKÚTI IMRE. (Kiadja a) Borsod-AbaújZemplén Megyei Levéltár (és a) Pflieger J. Ferenc Emlékére Alapítvány. Miskolc, 2005. 251 p. „Rákóczi levelek”. Nagy Iván Rákóczi-kori iratmásolatainak regesztái a Nógrád Megyei Levéltárból. Összeállította és a bevezető tanulmányt írta: SZIRÁCSIK ÉVA. Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból, 46. (Kiadja a) Nógrád Megyei Levéltár. Salgótarján, 2005. 355 p. ill. ROZS ANDRÁS: A Magyar Kommunista Párt (MKP) és a Szociáldemokrata Párt (SZDP) Baranya megyei és pécsi iratainak (1944–1948) repertóriuma. A Baranya Megyei Levéltár Segédletei 2. Sorozatszerkesztő: ÓDOR IMRE. (Kiadja a) Baranya Megyei Levéltár. Pécs, 2005. 448 p.
90. ROZS ANDRÁS: A Magyar Kommunista Párt (MKP) és a Szociáldemokrata Párt (SZDP) Baranya megyei és pécsi iratai (1944–1949) repertórimának mutatója. (Kiadja a) Baranya Megyei Levéltár. Pécs, 2005. 52 p. 91. SEIDEL, IGNAZ: Chronologische Erzählung der Ereignisse und Begebenheiten in der Herrschaft Csókakő-Móor im Stuhlweissenburger Comitat in Ungarn. A csókakőimóri uradalom történéseinek és eseményeinek időrendi elbeszélése. Steyr, 1898. Fejér Megyei Levéltár Közleményei. (Kiadja a) Fejér Megyei Levéltár. Székesfehérvár, 2005. 96 p. 92. Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 36. Szerkesztette: BŐSZE SÁNDOR. (Kiadja a) Somogy Megyei Levéltár. Kaposvár, 2005. 308 p. 93. SOÓS VIKTOR ATTILA: Apor Vilmos naplói I. A Győri Egyházmegyei Levéltár Kiadványai. Források, Feldolgozások. (Kiadja a) Győri Egyházmegyei Levéltár. Győr, 2005. 135 p. 94. SÖLCH MIKLÓS: Az Eötvös Loránd tudományegyetem Egyetemi Könyvtár, Egyetemi Levéltár középkori oklevelei. (Kiadja az) ELTE Levéltára. Budapest, 2005. 95 p. 95. SZÁNTÓ LÁSZLÓ: A Kaposvári Városi Tanács testületi üléseinek napirend-katalógusa 1950–1990. Somogy megye múltjából – Segédletek 2. Sorozatszerkesztő: BŐSZE SÁNDOR. (Kiadja a) Somogy Megyei Levéltár. Kaposvár, 2005. 374 p. 96. SZABÓ CSABA: A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai a hatvanas években. (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár (és a) Szent István Társulat. Budapest, 2005. 506 p. 97. Szekszárd a XX. század első évtizedeiben. Szerkesztette: DOBOS GYULA. (Kiadja a) Tolna Megyei Önkormányzat Levéltára. Szekszárd, 2005. 519 p. ill. térkép mell. 98. SZIKLAVÁRI JÁNOS: A forrasztott vasgyártás korszaka Diósgyőrben (1770–1880). Tanulmányok Diósgyőr történetéhez, 16. Szerkesztette: DOBROSSY ISTVÁN. (Kiadja a) Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár (és a) Pflieger J. Ferenc Emlékére Alapítvány. Miskolc, 2005. 224 p. ill. 99. SZIKSZAI MIHÁLY: Jász-Nagykun-Szolnok megye közlekedéstörténete. A Jász-NagykunSzolnok Megyei Levéltár Közleményei, 7. Szerkesztette: ZÁDORNÉ ZSOLDOS MÁRIA.(Kiadja a) Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár. Szolnok, 2005. 364 p. ill. 100. SZIRÁCSIK ÉVA: A divényi uradalom gazdálkodása a Zichy hitbizomány első száz évében (1687–1787). Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból, 48. (Kiadja a) Nógrád Megyei Levéltár. Salgótarján, 2005. 271 p. ill. [Megejelent CDROM formában is.] 101. Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára. Szerkesztette: ALMÁSI TIBOR, DRASKÓCZY ISTVÁN, JANCSÓ ÉVA. (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár. Budapest, 2005. 414 p. 102. Tildy Zoltán kormányának minisztertanácsi jegyzőkönyvei, 1945. november 15. – 1946. február 4. Szerkesztette, a jegyzeteket és a bevezetőt írta: G. VASS ISTVÁN. Magyar Országos Levéltár Kiadványai II. Forráskiadványok 41. (Kiadja a) Magyar Országos Levéltár. Budapest, 2005. 724 p.+16 p. képmell. 103. TÓTH KRISZTINA: Esztergom szabad királyi város jegyzőkönyveinek regesztái 1719– 1722. Komárom- Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 13. Sorozatszerkesztő: CSOMBOR ERZSÉBET. (Kiadja a) Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára. Esztergom, 2005. 164 p. 104. Turul. A Magyar Történelmi Társulat, a Magyar Országos Levéltár és a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye. Felelős szerkesztő: NYULÁSZINÉ STRAUB
105
ÉVA. Hetvennyolcadik kötet. 2005/1-2 füzet. (Kiadja a) Magyar Történelmi Társulat, a Magyar Országos Levéltár és a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság. Budapest, 2005. 68 p. 105. Turul. A Magyar Történelmi Társulat, a Magyar Országos Levéltár és a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye. Felelős szerkesztő: NYULÁSZINÉ STRAUB ÉVA. Hetvennyolcadik kötet. 2005/3-4 füzet. (Kiadja a) Magyar Történelmi Társulat, a Magyar Országos Levéltár és a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság. Budapest, 2005. 69-148. [2] p. 106. Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napajainkig. Szerkesztette: BŐSZE SÁNDOR. (Kiadja a) BÉT OLÁM Alapítvány (és a) Somogy Megyei Levéltár. Kaposvár, 2005. 272 p. 107. Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények. A Vas megyei honismereti mozgalom folyóirata. 2004. 2. szám. Főszerkesztő: MAYER LÁSZLÓ. (Kiadja a) Vas Megyei Levéltár. Szombathely, 2005. 96 p.+ 2 mell. 108. Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények. A Vas megyei honismereti mozgalom folyóirata. 2004. 3. szám. Főszerkesztő: MAYER LÁSZLÓ. (Kiadja a) Vas Megyei Levéltár. Szombathely, 2005. 96 p.+ 2 mell. 109. Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények. A Vas megyei honismereti mozgalom folyóirata. 2004. 4. szám. Főszerkesztő: MAYER LÁSZLÓ. (Kiadja a) Vas Megyei Levéltár. Szombathely, 2005. 96 p. 110. Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények. A Vas megyei honismereti mozgalom folyóirata. 2005. 1. szám. Főszerkesztő: MAYER LÁSZLÓ. (Kiadja a) Vas Megyei Levéltár. Szombathely, 2005. 96 p.+ 2 mell. 111. VÖRÖS MIHÁLY: A bajnokok Vég-Gyula várában. Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és a bibliográfiát készítette: SZABÓ GÉZA. Gyulai füzetek, 15. (Kiadja a) Békés Megyei Levéltár. Gyula, 2005. 112. Záchor! Emlékezet és helytörténet. Szombathelyen, 2004. április 14-én Szombathely Megyei Jogú Város Dísztermében a holokauszt 60. évfordulója alkalmából rendezett konferencián elhangzott előadások. Szerkesztette: MAYER LÁSZLÓ, TILCSIK GYÖRGY. (Kiadja a) Vas Megei Levéltár. Szombathely, 2005. 134 p. 113. ZÁGONI H. KÁROLY: A Nagytiszteletű Beregi Egyházmegye emlékkönyve. Közreadja: CSATÁRY GYÖRGY. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványa, 2. Közlemények 34. Szerkesztette: KUJBUSNÉ MECSEI ÉVA, NAGY FERENC. (Kiadja a) SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Levéltár. Nyíregyháza, 2005. 293 p. 114. Zounuk 20. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve. Szerkesztette: ZÁDORNÉ ZSOLDOS MÁRIA. (Kiadja a) Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár. Szolnok, 2005. 441 p. ill. 115. ZSÁMBOKI LÁSZLÓ: Selmeci ezüst, körmöci arany. (Kiadja a) Miskolci Egyetem Levéltára (és a rudabányai) Érc- és Ásványbányászati Múzeum. Rudabánya, 2005. Összeállította: Kaszás Marianne
106
CONTENTS ARCHIVAL WORKSHOPS SZÁLKAI, TAMÁS: Ferenc Nagytúri Thury’s Letter Patent of Nobility in the......... Charter-Collection of Hajdú-Bihar County Archives (Source Publication) LICHTNECKERT, ANDRÁS: On the Turkish House at the Village of Alsóörs and....... on the Turkish Court of Justice in the Mórocza Family Papers HENZSEL, ÁGOTA: The Book of the Town of Nagyecsed....................................... PÁL, JUDIT: The Activity of Transylvania’s Governor-General and of the .......... So-Called Royal Commissionership (1867–1872) POLGÁR, TAMÁS: Some Comments on the History of Somogy County................. Archives Relying on an Archival Inventory from 1865 PILKHOFFER, MÓNIKA: Sources and Finding Aids of the Achitecture of Pécs ....... Relating to the Dualistic Era (1867–1918) in the Baranya County Archives JAKAB, RÉKA: The Enforcement of the Anti-Jewish Legislation ......................... in Veszprém County CSERNA, ANNA: Documents of the Association of the Székler Museum of ......... Bonyhád in Archival Custody I – The Records of the Széklers’ Settling to Bácska 1941–1944 (Now Northern Parts of Serbia) SCHRAMKO, PÉTER: Useful Hints for the Care of Records ....................................
3 11 17 23 35 41 49 59 69
BALANCE The Mining Towns Under Rules of the Kings of the Highest Excellency. ......... 73 A Selection from Mátyás Bél’s Writings. Translated by PÉTER TÓTH. Ed.: The Central Mining Museum. 3rd. Sopron, 2004. The Mining Towns Under Rules of the Kings of the Highest Excellency. Selmecbánya (now in Slovakia). Translated by PÉTER TÓTH. Ed.: The Central Mining Museum. 4th Sopron, 2006. (GŐZSY, ZOLTÁN) Urbs. Hungarian Yearbook of Urban History I. Budapest City ....................... 78 Archives. Budapest,2006. (KATONA, CSABA) NEWS Archives in the Web (SZATUCSEK, ZOLTÁN–GARADNAI, ZOLTÁN) ............................. 86 On the Itinerary Congress of the Association of the Hungarian ........................ 90 Archivists, 2006. (ÉRSZEGI, GÉZA) A Bibliography on the Publications of the Hungarian Archives, 2005. ............. 99 Compiled by KASZÁS, MARIANNE. SUPPLEMENT János Hunyadi’s Letter Patent of Nobility, 1453. (SÖLCH, MIKLÓS)
107
INHALTSVERZEICHNIS ARCHIVALISCHE WERKSTÄTTENARBEITEN TAMÁS SZÁLKAI: Der Wappenbrief Ferenc Thury’s von Nagytúr......................... 3 aus der Diplomensammlung des Komitatsarchives Hajdú-Bihar (Quellenpublikation) ANDRÁS LICHTNECKERT: Das türkische Haus und Gericht von Alsóörs in.............. 11 den Archivalien der Familie Mórocza ÁGOTA HENZSEL: Das Stadtbuch von Nagyecsed.................................................. 17 JUDIT PÁL: Die Tätigkeit des Königlichen Siebenbürgischen Guberniums und.. 23 des Königlichen Kommissariats für Siebenbürgen (1867–1872) TAMÁS POLGÁR: Beiträge zur Geschichte des Komitatsarchivs Somogy ............ 35 auf Grund eines Archivinventars aus 1865 MÓNIKA PILKHOFFER: Die Quellen und Findbücher des Bauwesens der Stadt ..... 41 Pécs zur Zeit der Monarchie im Komitatsarchiv Baranya RÉKA JAKAB: Die Ausführung der Judengesetze im Komitat Veszprém.............. 49 ANNA CSERNA: Archivalien aus der Sammlung des Szekler Museumvereins...... 59 von Bonyhád – Die Akten der Übersiedlung in Batschka (1941–1944) PÉTER SCHRAMKÓ: Nützliche Anmerkungen zur Bestandserhaltungm.................. 69 BÜCHER Die Bergstädte unter der Herrschaft der gnädigsten Könige. ......................... 73 Eine Auswahl aus der Beschreibung von Mátyás Bél. Übersetzt von PÉTER TÓTH. Zentralisches Bergbaumuseum Zentralmuseum 3. Sopron, 2004. Die Bergstädte unter der Herrscahft der gnädigsten Könige. Schemnitz. Übersetzt von PÉTER TÓTH. Zentralisches Bergbaumuseum 4. Sopron, 2006. (ZOLTÁN GŐZSY) Ungarisches Jahrbuch für Stadtgeschichte I. Archiv der Hauptstadt .............. 78 Budapest. Budapest, 2006. (CSABA KATONA) NACHRICHTEN Neues aus der internationalen Archivwelt ....................................................... (ZOLTAN GARADNAI-ZOLTÁN SZATUCSEK) Bericht über die Wandersammlung des Vereins der Ungarischen ................... Archivare 2006 (GÉZA ÉRSZEGI) Bibliographie der Publikationen der ungarischen Archive 2005. .................... Zusammengestellt von MARIANNE KASZÁS BEILAGE Wappenbrief von János Hunyadi, 1453. (MIKLÓS SÖLCH)
108
86 90 99
