Hunyadi Mátyás ( )

Hunyadi Mátyás (1458-1490)

Folytatás az ÚMÉ 2004/II. számából

A Hunyadi fiúk sorsa A Hunyadi János vezérletével kivívott nándorfehérvári gyızelem legnagyobb eredménye az volt, hogy sikerült a törököt még 65 évig távol tartani Magyarországtól. A király, V. László csak ezen dicsı esemény után tért vissza Bécsbıl, Budára. Cillei Ulrik, a király barátja és tanácsadója (aki Szlavóniát birtokolta), a királytól kapott fıvezéri megbízatását azonban nem a törökre összpontosította, hanem a Hunyadi családra. A Hunyadi család valóban Magyarország leggazdagabb birtokosává küzdötte fel magát, de kiváló érdemei kapcsán. Hunyadi László, az elsıszülött fiú kezén volt Nándorfehérvár, ahol egy végzetes esemény történt. A király és Cillei személyesen látogatták meg Nándorfehérvárt, ahol egy tanácskozás közben Cillei szenvedélyes haragjában kardot rántott Hunyadi Lászlóra, aki felindulásában szintén kardot rántott, és emberei holtra kaszabolták Cilleit. A király erre megrémült, de színleg büntetlenséget ígért Hunyadi Lászlónak és a családnak, melyet esküvel is megerısített Temesvárott. Budára érve azonban megerısödött benne a megtorlás bosszúja, és evégett 1457. tavaszán magához rendelte a Hunyadi fiúkat. A Benczúr Gyula: Hunyadi László búcsúja gyanútlan Hunyadi ifjakat megérkezésükkor rögtön zsoldosok kezére adta. Lászlót és Mátyást hamis vádakkal halálra ítélték (mivel hogy királyuk életére törtek) és Lászlót sebtiben, alkonyatkor a Szent György téren, 1457. március 16-án lefejezték. A budai nép, amikor a munkájából hazajövet tudomást szerzett róla, az utcára sereglett és mély felháborodásából zendülés támadt. A Hunyadi család hívei, a nemesség és a parasztság Szilágyi Mihály zászlója alá győlve majdnem egész Erdélyt elfoglalták. Hunyadiné, Szilágyi Erzsébet zsoldosaival Budára ment. Ugyanakkor a Felvidéken is lázadás tört ki a király ellen. A gyáva király másodszor is elmenekült az országból, de túszként magával vitte Mátyást a kisebbik Hunyadi fiút. Bécsen át Prágába ment, ahol esküvıjét akarta megtartani, de megbetegedett és 1457. november 23án meghalt. A magyar nemesség, királyválasztói országgyőlésén 1458. januárjában Hunyadi Mátyást választotta meg királyának. Végre gyızött a nemzeti érzelem és öntudat, a dicsı Hunyadi

János és fia László vértanú emlékének téve ezzel elégtételt.

Hunyadi Mátyás Hunyadi Mátyás, Kolozsvár legrégibb városrészében látta meg a napvilágot 1440ben, (avagy 1443-ban?) febr. 23-án a Hunyadi család szállóházában. Gyermekkorát ebben a szép magyar városban töltötte, amelyrıl késıbb sem feledkezett el. Külön privilégiummal ajándékozta meg szülıvárosát, és szállóházuk tulajdonosát, Méhffi Jakab szılısgazdát. A fiatal Mátyás kiváló nevelésben részesült. Olyan nevelıi voltak, mint Vitéz János nagyváradi püspök, Kapisztrán János szerzetes és a tudós pap Karvajal János Hunyadi Mátyás szülıháza Kolozsváron bíbornok. Széleskörő mőveltsége, okossága, akaratereje, a politikában és hadtudományokban való jártassága, mind elıre vetítették egy rendkívüli uralkodó kifejlıdését. Amikor a 17 éves ifjú Prágában megkapta a hírt, hogy ıt választották Magyarország királyává, Podjebrád György cseh kormányzó -késıbb király- mindjárt sietett a maga javára kihasználni az alkalmat. Mátyás szavát kérte, hogy feleségül fogja venni leányát. Az ifjú Mátyás hamar bebizonyította szavahihetıségét és komolyságát, mert édesanyja, Szilágyi Erzsébet kívánságát utasította emiatt vissza, aki - az egyesség szerint - Garai Nádor leányát szánta volna a fiának. Emiatt Garai nem ismerte el Mátyás király alakja kolozsvári lovasszobrán királyának Mátyást, de Újlaki Miklós, az erdélyi vajda sem. A cseh Giskra is pártütı lett, de Mátyás egyik hő embere, Rozgonyi Sebestyén, Jánospatak mellett megverte.

A fiatal király rendet teremt maga körül Mátyás önállóságát bizonyítja, hogy a melléje rendelt Szilágyi Mihálynak (aki nagybátyja volt) csak a kormányzói címet hagyta meg, de nem tőrte el a gyámkodását. Garai László nádort leváltotta, és helyébe Guti Ország Mihály fıudvarmestert nevezte ki. Amikor Szilágyi, Garai és néhány fıúr összeesküvést szınek ellene, Mátyás elfogatja nagybátyját és Világos várába záratja. Késıbb ugyan kibékült vele és a Délvidék fıkapitányává nevezte ki, ahol ı Szendrı vára közelében a török fogságába került majd Konstantinápolyban a szultán lefejeztette, mert nem volt hajlandó elárulni Nándorfehérvár sebezhetı pontjait.

Garai László, aki fıként nyugat-magyarországi ligatársakkal szövetkezett 1459. februárjában Németújvárt III. Frigyest kiáltották ki királlyá. A Garai ház befolyása csak Garai László röviddel ezután bekövetkezett halálával szőnt meg.

Hunyadi Mátyás elsı fellépése a török ellen Közben híre érkezett, hogy Szerbiában a török megszállta Galambóc várát, mire válaszként Mátyás személyesen vezette összetoborzott hadát ellenük. A török erre visszahúzódott, de Mátyás üldözıbe vette és meg is verte az ellenséget. Az 1458. december 6-i szegedi országgyőlésen Mátyás egy új hadsereg megszervezését határozta el. 1462. ıszén Oláhországba vezetett az útja, ahonnan a kegyetlenkedéseirıl ismert Vlad vajdát,aki késıbb a Drakula legenda megszemélyesitıje lett- fogolyként Budára küldte. Az igazságos királynak azután önként hódolt meg Oláhország. A török szultán Bosznia elfoglalására készülıdött, és hogy Mátyásnak útját elállja, a Szerémségbe és Temes megyébe küldött sereget. Mátyás hadai azonban megverték a törököket. Üldözıbe véve ıket, Mátyás Szerbia területén 15 ezer keresztény foglyot tett szabaddá. Eközben a szultánnak sikerült Bosznia várait elfoglalnia és úgyszintén királyát is. Jajcza volt a legfontosabb vára Boszniának, és Mátyás ezt akarta bevenni. A király vezetésével megindult ostromban a vár olyannyira megrongálódott, hogy a vár feladásáért a török szabad elvonulást kért. Ezt megkapták, de a foglyokat Mátyás nem engedte magukkal vinni. Még több várat is sikerült bevenni a magyaroknak, de Mátyásnak haza kellett térni, mert hírét kapta, hogy a csehek újra garázdálkodni kezdtek a Felvidéken.

Mátyás megkoronázása 1461. májusában megtörtént a kényszerő házasság Podjebrád Katalinnal. Ezzel Mátyás joggal remélhette volna a cseh király támogatását. Podjebrád azonban álnok politikát folytatott, míg egyik oldalon közvetített III. Frigyes felé, a másik oldalon fia számára szerette volna megszerezni a magyar koronát és evégett szövetkezett néhány magyar fıúrral is. Mátyás ekkor elérkezettnek látta az idıt a Szent Korona visszaszerzésére III.(Habsburg) Frigyes német császártól. Szerzıdést kötött vele, amelynek értelmében a császár visszaadja a koronát (80 Mátyás király pecsétje ezer forint váltságdíjért) és Sopron városát. A szerzıdés szerint és aláírása Frigyes megtartja a királyi cím viselésének jogát, de ami a legfontosabb, hogyha Mátyás fiú utód nélkül halna meg, úgy a magyar trónt Frigyes fiainak egyike kapná meg. A szerzıdéshez hozzájárult az országgyőlés is, így a Szent Korona 1473. nyarán visszakerült Magyarországra. Mivel a beteges fiatal királyné meghalt és újszülötte is, a bekövetkezett gyász miatt a

koronázásra csak 1464. március 29-én, fényes ünnepségek között került sor, Székesfehérvárott.

Hunyadi Mátyás uralmának megszilárdulása Mátyásnak a török mellett, keresztény szomszédjai is veszedelmesek voltak. Legfıképpen III. Frigyes német császár-,de a volt após- a cseh király is, a lengyel király és a moldvai vajda. 1467-ben Erdélyben pártütık lázadása tört ki, amelynek igazi bujtogatója a moldvai vajda volt, aki átpártolt a lengyel királyhoz. Mátyás megjelenésére az erdélyi pártütık megalázkodva kértek kegyelmet királyuktól, aki nagylelkően megbocsátott nekik. Utána a gyimesi és ojtozi szorosoknál betört Moldovába, ahol több várost elpusztított, mire a vajda követei békéért könyörögtek. A Mátyás király címere, középen a Hunyadiak fekete hollójával béketárgyalások közben tizenkétezer oláh fegyveres támadta meg éjjel a magyar tábort. Moldvabányát, ahol Mátyás táborozott, több ponton felgyújtották. A szándék egyértelmő volt, végezni a királlyal. A váratlan viadalban maga a király is részt vett és megsebesült. A király ily módon nem tudta megtorolni az árulást. Végül mégis meghódolt Mátyásnak a moldvai vajda. A következı ellenfél a cseh király volt, aki Frigyessel szövetkezett, hogy megszerezzék a magyar koronát. Mátyás tisztán látta, hogy Magyarország hatalmát a nyugati és a keleti császárság egyaránt veszélyezteti. Ezért határozta el, hogy megszerzi magának a német császári trónt. Ez nem telhetetlen hatalomvágyból fakadt nála, hanem abból a józan belátásból, hogy a törököt a magyarság csak védıállásból tudja legyızni, de nem támadó hadjáratokkal. Ezt édesapjától Hunyadi Jánostól tanulhatta még meg. Miután Csehország felıl megújultak a betörések, Mátyás háborúra készülıdött ellenük. Tervét a pápa is támogatta, mivel a huszita eretnekség szálka volt az egyház szemében. Közben kitört a háború a két szövetséges között. III. Frigyes német császár a bajban Mátyás segítségéért folyamodott, és nagy ígéretekkel- írásban adva- támasztotta alá kérését. Eszerint lemond a magyar királyi cím viselési jogáról, visszaadja a kezén lévı magyar területet, Mátyást német királlyá teszi, sıt lemond császári címérıl is, fiának Miksának gyámjává téve Mátyást. Ezalatt alattomban mégis ellene dolgozott. A cseh királyi székbe Kázmér lengyel királyt javasolta a pápának Mátyás helyett. Mivel a lengyelek nem engedték elfoglalni az idegen trónt királyuknak, így Mátyás maradt egyedüli jelöltként. 1463-ban megüzente a háborút a cseh királynak és Ausztriából kiőzve ıket bevonult hadaival Morvaországba. A fekete sereg 1462-ben kezdett hozzá Mátyás zsoldos seregének megszervezéséhez. Ebben a húszezer fınyi lovasból és nyolcezer gyalogosból álló állandó seregben szolgáltak cseh, lengyel, német nemzetbéliek is, de a könnyő lovasok alföldi legények voltak, a huszárok, az íjjászok székelyek, a nehézvasas lovasok cseh és német vitézek. Ez volt az Európa szerte híres "fekete sereg". 1469-ben a cseh katolikusok megválasztották Mátyást királyuknak. Ekkor hárman is

szövetkeztek Mátyás ellen: Frigyes császár, Podjedráb György cseh király és Kázmér lengyel király. Sıt sikerült nekik néhány magyar fıurat is megnyerni élükön Vitéz János (Hunyadi Jánosnak volt leghívebb embere) esztergomi érsekkel. Mátyás ügyes politikával leszerelte a háborgó fıurakat és nagy kedvezményekben részesítette ıket. Újlaki Miklóst például kinevezte Bosznia királyává. Mátyás országgyőlést hívott össze, ahol orvosolta a felgyülemlett panaszokat, és helyet adott egy egész sor törvénycikknek a nemzet jogainak biztosítására. Kázmér lengyel király jogot formált a magyar trónra, a leányági trónörökösség jogán. A magyar jogrend azonban ilyet nem ismert el, és bár Kázmér tizenkétezer fınyi sereggel bevonult Magyarországra, de kénytelen volt visszafordulni, látván, hogy alig csatlakoznak hozzá. 1471-ben meghalt a cseh király. A csehek Jagelló Ulászlót választották királyukká, a lengyel király fiát. És bár Mátyással megosztozkodtak az országon, Frigyes bujtogatására Ulászló betört a cseh melléktartományokba. Mátyás ügyes taktikával térdre kényszerítette az ellenséget, majd újra békét kötöttek. Így Ulászlóé maradt Csehország, a melléktartományok pedig Mátyásé. Megújult török támadások A török ismételten megmozdult. A Száva mentén épített egy nagy várat, Szabács várát. Innen történtek a betörések az országba. Nagyváradot felégették, rengeteg kincset tulajdonítva el, nıket, férfiakat hurcoltak el rabságba. 1475 telén, betörtek Moldvába is, ahol Magyar Balázs erdélyi vajda, sikeresen verte meg az ötszörös fölényben lévı török sereget. Mátyás is készült Szabács várának bevételére. 1476 elején, hat heti ostrom után az ırség feladta a várat és Mátyás szolgálatába álltak. A folytatást Frigyes császár ismételt bújtogatása szakította félbe. Vitéz János utódának a sziléziai származású Beckensloer János hercegprímásnak ígérte, hogy pápává választatja meg. A nagyravágyó ember ezért kiszökött az országból, temérdek pénzt vívén magával... Mátyás, mielıtt leszámolt volna Frigyessel, régi adósságát törlesztette nemzetével szemben. Tizenkét esztendei özvegység után megházasodott, és feleségül vette Beatrix nápolyi király leányát. Az esküvıre 1476ban került sor, amelyet Székesfehérvárott fényes pompával és nagy vendégsereggel ünnepeltek meg. Beatrix királynı és Mátyás király

1479-ben az Olmücben megkötött békében - Frigyes, Ulászló Ronsanus beszéde Mátyás király és Beatrix elıtt és Kázmér térdre kényszerítésével - Mátyás erejét újra a török ellen fordíthatta. Erdélyben, Szászváros város közelében, a híres kenyérmezei csatában, 1479. október 13-án Báthory István erdélyi vajda és Kinizsi Pál egyesült hadai fölényes gyızelmet arattak a török sereg felett. Egy évre rá, Mátyás visszafoglalta Jajca várát Boszniában, és Szerbiában is több gyızelmet arattak a magyarok, minden idegen segítség nélkül. S amikor a török sereg 1480 tavaszán betört Dél-Olaszországba, akkor Mátyáshoz fordultak segítségért. Mátyás hétszáz huszárt küldött Otrantóba és a nyolcezer fınyi török ırség a hír hallatára kitakarodott Otrantóból. Frigyes császár hatalmának letörése Mátyás király 1485 júniusában bevonult "Bécsnek büszke várába", minek elıtte sorra foglalta el az osztrák várakat és városokat. Az okok voltak: Habsburg Frigyes császár állandó hitszegése, a megkötött szerzıdések felrúgása és támadásai az ország ellen. Bécs várát Mátyás az 1490 áprilisában bekövetkezett haláláig birtokolta. Távozásával óriási veszteség érte az ország népét. A fıurak kettıs temetést rendeztek számára, Bécsben ravatalozták fel és Székesfehérvárott helyezték sírba. Az ország három hónapos nyílt gyászt tartott utána. Nagy volt a szomorúság a nép körében. Mátyás uralkodásának érdemei Mátyás királyt okkal és joggal helyezi a magyar történelem a legnagyobbak közé. Uralkodása alatt a magyar királyság helyzete megerısödött, külpolitikailag is gyarapodott. Bár sokfelé és sokáig kellett hadakoznia Mátyásnak, mégis az ország belsı rendjét biztosítani tudta. A királyi hatalom megerısítése mellett, tiszteletben tartotta a nemzet jogait. Fontosabb intézkedéseket a gyakorta összehívott országgyőléseken szavaztatott meg. Igazságossága legendássá vált. Az ország törvényeinek betartását egyaránt kérte számon a fıurakon és az egyszerő embereken. Panaszaikkal személyesen fordulhattak a királyhoz a szegény emberek is, akinél teljes igazságot nyertek. Mátyás jóvoltából emelkedtek országos rangra olyan kiváló emberek, mint pl. Báthory István erdélyi vajda (1458-tól); Kinizsi Pál a temesi gróf hadseregparancsnok; a Thurzó család; a Szapolyaiak, Guthi Ország Mihály nádor; Bakócz Tamás esztergomi érsek stb.,akik a király sikereit és népszerőségét csak növelték. Zömében alacsonyabb származásból emelkedtek fel az országnagyok sorába. Mátyás idejében virágzott a belkereskedelem, az ipar fejlıdött, a külföldi kézmővesek letelepítésével és az ipari céhek szabályozása által.

A mőveltség terén is hatalmas fejlıdés indult meg. Mátyás nem csak kiváló hadvezér, bölcs uralkodó volt, hanem a mővészetek igazi párfogója is. 1470-tıl jövedelmébıl százezer forintot fordított mővészetpártolásra. Mátyás, aki maga is több nyelven beszélt és igen olvasott, mővelt ember volt, létrehozta a híres Corvina könyvtárat, amely mintegy ötezer kötetbıl állott. Ez óriási számnak tekinthetı, egyrészt mivel kézzel íródtak, másrészt a könyvnyomtatás még kezdetleges volt. Harminc könyvmásolót foglalkoztatott, a legkiválóbb festıket és illusztrátorokat alkalmazta. Mátyás és olasz felesége kapcsolatai folytán több megrendelést adott ki például Firenzének. Sajnos a könyvtár java a török megszállás alatt elpusztult, elkallódott, de még így is szerte a világon kétszáz kötet fennmaradt. Ebbıl Magyarországon 53 példány van. A külföldön találhatókban sok esetben kitörölték az eredetét bizonyítandó Mátyás-címert. A tudományok mővelésére 1467-ben Pozsonyban egyetemet alapított (az országban akkor csak a pécsi egyetem volt) és újra indította a budai, Nagy Lajos idejébıl származó egyetemet is. Tudós emberekkel vette magát körül. Maga is minden fontosabb lépés elıtt az asztronomia tudományát vette elı csillagászainak megkérdezésével.

Egy Corvina könyv fedılapja

Az építészetben különösen érezhetı volt az olasz reneszánsz kultúra befolyása. Mátyás a visegrádi és budai palota építkezéseiben alkotott maradandót. Még az európai mintákat is fölülmúló alkotásokat hozatott létre olaszdalmát mesterekkel. Vendégei elragadtatással szemlélhették t.k. a palota függıkertjét, valamint az alakos kályhacsempéket. De tovább építtette családi birtokán Vajdahunyad Visegrádi palotarészlet a híres kúttal várát is. Mátyás udvarából terjedt szét az országban és a környezı államokban is a korai reneszánsz mővészete. Mátyás uralkodása alatt kapcsolódott be a magyar latin nyelvő irodalom az európai kultúra áramlatába. Janus Pannoniust (Csezmiczei János) latin epigrammái és elégiái a kor legkiválóbb humanista költıi sorába helyezték. (Janus Pannonius pécsi püspök volt és Pécsett van eltemetve.) Budán mőködött az elsı hazai könyvnyomda Hess András irányításával. 1473-ban jelent meg itt a "Budai Krónika" 450 példányban. Ebbıl mára már csa 9 példány maradt meg. 1486-ban jelent meg az elsı nyomtatott törvénykönyv, amellyel t.k. Mátyás biztosítani akarta

fiának, Corvin Jánosnak öröklési jogát. 1488-ban pedig Thuróczy János mőve jelent meg nyomtatásban Augsburgban "Chronica Hungarorum" a Magyarok Krónikája címmel. Fentieken kívül ismert volt Mátyás zenei érdeklıdése. Udvarában sok hívatásos zenész, sıt zenekar is mőködött. Mátyás király népszerősége 1490-ben bekövetkezett halála után még inkább nıtt. A hatalmas, erıs és igazságos király alakját a késıbbi (1575-ben megjelent) Heltai Gáspár krónikája, különféle anekdotákkal is növelte. A legszebb és leghíresebb Mátyás szobor Kolozsvár fıterén áll, lásd Évfordulók rovatunk 10. számát, amelyben a szobor 100 éves évfordulójáról emlékeztünk meg. A magyar nép szívében a tisztelet az utolsó magyar nemzeti király iránt "meghalt Mátyás király, oda az igazság" szállóigében él tovább.

Hunyadi Mátyás magyar király. (Kolozsvár, 1443. február 23. – Bécs, 1490. április 6.) Nevezik Corvin Mátyásnak, az igazságos Mátyás királynak, hivatalosan I. Mátyásnak, de a köznyelv egyszerően, mint Mátyás király emlegeti. Neve latinul és németül Matthias Corvinus. Aláírásában a Mathias Rex (Mátyás király) tőnik fel. Magyarországon 1458 és 1490 között uralkodott. 1469-tıl cseh (ellen-)király, 1486-tól Ausztria hercege. A magyar hagyomány az egyik legnagyobb magyar királyként tartja számon, akinek emlékét sok népmese és monda is ırzi.

Ifjúkora

Hunyadi Mátyás szülıháza Kolozsvárott Apja Hunyadi János kormányzó, a középkori Magyar Királyság egyik legkiemelkedıbb hadvezére. Nevéhez főzıdik az 1456-os nándorfehérvári diadal. Anyja Szilágyi Erzsébet, testvére Hunyadi László. Hunyadi János kisebbik fiát hat éves koráig anyja és dajkája nevelte, majd tanítók felügyelete alá került. Hunyadi János nem lovagi mőveltséget szánt a fiának. Elıbb Szánoki Gergely lengyel humanista, majd Vitéz János vezette be e tudás birodalmába. Humanista szellemben Mátyást sokoldalú, érdeklıdı emberré nevelték, tanították egyház- és államjogra, mővészetekre és latinra. A magyar mellett németül és csehül is beszélt. Vitéz János a váradi könyvtár ritkaságait adta az ifjú Mátyás kezébe, az antik írók mőveit. Eredetiben olvasott Nagy Sándor bátorságáról, Hannibal ravaszságáról szóló elbeszéléseket. Az olvasmányokat Vitéz János válogatta meg: a történelem gyakorlati hasznára igyekezett rábeszélni a fogékony gyermeket. Habár neveltetése félbeszakadt, mőveltsége így is jóval meghaladta korának fıuraiét. Életének e korszakát fıként Vajdahunyadon, a családi fészekben töltötte. Hunyadi László kivégzése után, a Hunyadi párt zászlójára Mátyás neve került, aki V. László foglyaként, az István nevő toronyban várta szabadulálását. Nagybátyja, Szilágyi Mihály támadásai következtében zőrzavar támadt az országban, ami a nagyobb várurak javainak pusztulását okozta. A király hatalma és népszerősége egyre csökkent, ezért elhagyta az országot. Bécsbe, majd Prágába vonult, túszként Hunyadi Mátyást is magával vitte. Bár V. László anarchiát hagyott maga mögött, lecsillapodván a kedélyek, a véres bosszú elmaradt. Mikor az esküvıjére készülı királyt a halál váratlanul elragadta, Mátyás esélyei megnövekedtek. Díszes küldöttség indult 1458 januárjában Csehországba, hogy Budára kísérje a magyarok ifjú királyát. A követséget Vitéz János vezette, de a Hunyadiak számos híve is csatlakozott. Az elıre kialkudott váltságdíj megfizetése után a fogoly Mátyás végképp megszabadult a fogságból és Buda fele vette az útját. A csapat Esztergomnál kelt át a repedezı jégen, és 1458. február 15-én megérkezett a fıvárosba.

Uralkodása

Mátyás király pecsétje és aláírása 1458-tól 1490-ben bekövetkezett haláláig uralkodott. V. László halála után nagybátyja, Szilágyi Mihály és a Hunyadi-párt fegyveres erejének nyomására 1458. január 24-én királlyá választották [3], ám egyúttal öt évre kormányzóvá tették Szilágyit. 1463-ban Mátyás megkötötte III. Frigyessel a bécsújhelyi megállapodást, aminek értelmében 80 000 aranyforintért visszakapta tıle a Szent Koronát, amivel 1464. március 29-én Székesfehérvárott koronázták meg.[1] Ezen kívül az egyezségben közös céljuknak nevezték meg a harcot az török ellen. Kinyilvánították, hogy ha Mátyás fiú utód nélkül hal, a magyar trónt Frigyes fia, Miksa örökli. Késıbb ez a kitétel vált a Habsburg-ház hatalmi igényének elsı jogalapjává.

Aragóniai Beatrix Mátyás már uralkodása elején leszámolt mindkét fıúri párttal – Szilágyit, akinek a koronát köszönhette, még be is záratta. Központosított királyi hatalmat épített ki, aminek katonai alapja az elsı magyar állandó zsoldoshadsereg, a fekete sereg volt. A fıurakat korlátozó intézkedései vetették meg „Igazságos Mátyás” máig élı népi legendájának alapját. Elsı felesége, Podjebrád Katalin halála után Aragóniai Beatrixot vette feleségül, és III. Frigyes német-római császárral megállapodott, hogy amelyikük gyermektelenül hal meg, annak trónját a másik örökli. Uralkodása idején budai, illetve visegrádi udvara az európai reneszánsz egyik központjává vált. A korvináknak otthont adó, világhírő könyvtára több mint 5000 kötetet számlált, és a kódexek értéke meghaladta a darabonként 1000 aranyat.

1490. április 6-án Bécsben, váratlanul halt meg.[2] Az egyre növekvı török fenyegetettségre való tekintettel olyan királyra volt szükség, aki Mátyás nyugati figyelmő politikája után ezt a problémát is orvosolni tudja. Trónkövetelıként lépett fel Mátyás törvénytelen fia, Corvin János, Jagelló Ulászló cseh király, valamint János Albert lengyel királyfi. Az ország bárói ezek köré csoportosultak. Corvin János az újjáalakuló ligákkal alkudozva lemondott a trónról, Mátyás III. Frigyessel kötött megállapodását figyelmen kívül hagyták, végül a pesti országgyőlés 1490. július 15-én II. Ulászlót választotta királlyá. Mátyás király hatalmának alapját, a Fekete sereget feloszlatták, rablóbandává fajult maradékát a sereg legendás hadvezére, Kinizsi Pál és Báthory csatában szórták szét. Mátyás halála véget vetett a központosított nemzeti királyságnak.

Címei Magyarország, Dalmátia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galiczia, Lodomeria, Kunország és Bulgária királya 1471-es törvényeiben pedig már így tőnik fel: Magyarország, Csehország, Dalmátia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galiczia, Lodomeria, Kunország és Bulgária királya

Címere

Hunyadi Mátyás és Aragóniai Beatrix országainak címerei Thuróczy János krónikájának elsı oldalán A Corvinus nevet Mátyás a család címerérıl kapta, amely egy győrőt tartó hollót (latinul Corvus) ábrázolt. A Sziléziai Krónika szerint Mátyás király a kezérıl egy vadászat alatt levette győrőjét, és azt egy holló elragadta. Mátyás üldözte a madarat és visszaszerezte győrőjét, és ezen esemény emlékezetére választotta a hollót címerállatául. Tudományosabb magyarázatként román források megemlítik, hogy Mátyás nagyapjának egy Holló Köve (román nyelven: Piatra Corbului) nevő birtoka volt, és hogy ez is kapcsolatba hozható a névvel. Más elképzelés szerint Mátyás kedvenc állata a holló. Erre utaló emlék egy krónikában található. A híres legenda szerint, amikor a fiatal Mátyás Prága városában fogságban volt, akkor édesanyja egy holló segítségével küldött neki levelet. (A történetet Arany János is feldolgozta a Mátyás anyja címő balladájában, eredeti szövegemlékek alapján.) Ez a történet volt az oka annak is, hogy a Magyar Posta reklámfigurája sokáig egy holló volt.

Külpolitikája

A Magyar Királyság Mátyás halálakor Mátyás király, fıként uralkodása kezdetén, több sikeres hadjáratot vezetett a törökök ellen, és több-kevesebb sikerrel függıségben tartotta az ország déli határain elterülı tartományokat. Késıbb azonban inkább a békére törekedett, ennek érdekében, amennyire lehetett, kész volt az együttmőködésre is. Hadjáratokat indított Csehország és Nyugat felé is. Felismerte ugyanis, hogy a török ellen csak szélesebb összefogással lehet védekezni. Ehhez a keresztény Európa jelentıs részét magában foglaló Német-római Birodalom erıforrásaira volt szükség, amelyek igénybevételéhez császárrá kellett választatnia magát. Diplomáciája is ezt célozta. 1483-ban elfoglalta Alsó-Ausztriát, 1485-ben Bécset, a királyi székhelyet is ide helyeztette át. Visegrádon a törökhöz való átpártolása miatt ı végeztette ki a hírhedt III. Vlad (łepeş) havasalföldi fejedelmet, akinek személye késıbb Drakula legendájának alapjává vált. Hibásan, ugyanis a románok II. Vlad-ot, Vlad łepeş apját emlegették mint Vlad Dracul (Vlad, az ördög).

Gazdasági helyzet és az 1467-es pénzügyi reform Mátyás trónra kerülésekor a kincstár éves bevétele nem sokkal haladhatta meg a 110-120 ezer forintot. Harminckét éves uralkodása alatt Mátyásnak sikerült elérni, hogy ez a szám a sokszorosára emelkedjen. Az ismert adókivetések átlagát véve alapul illetve a cseh és osztrák tartományok nélkül ez az összeg évi 628 000 forint körül lehetett, a leggazdagabb években 900 000 aranyforintra tehetı. Ez még így is jóval szerényebb volt, mint a kor nyugati nagyhatalmaié (Velence 1 000 000, az Oszmán Birodalom 1 800 000, a Francia Királyság 4 000 700 forintnyi éves jövedelemmel rendelkezett). A kor adórendszere alól sok kibúvó kínálkozott és a helyzetet csak fokozta, hogy a vámok bérbe vagy zálogba voltak adva. Elkeseredett próbálkozás volt a bevételek növelésére az is, hogy Mátyás Ernuszt János harmincadispánt, körmöci kamaraispánt Körmöcbányára küldte, hogy hozza el a próba címén kötelezıen félretett aranyforintokat. Ahhoz, hogy a kincstár katasztrofálisan alacsony bevételét emelhesse, reform erejő pénzügyi intézkedésekre volt szükség. Ernuszt János felismerte, hogy megoldást csak egy központosított, az egész országra kiterjedı pénzügyi rendszer jelenthet. A királyi jövedelmeknek egy kézbe, a kincstartóéba kell befutnia. Mátyás reformjait az országgyőlés elfogadta és 1467. március 25-én ki is hirdették. •

Bevezették a háztartásonként szedett királyi kincstár adóját (azaz a füstadót - tributum fisci regalis), ami a kamara haszna elnevezésőt váltotta fel (azaz a kapuadót - lucrum camerae). Habár nem sokban különbözött a kettı, az új adó nagyon szők korlátok közé szorította a korábbi mentesítéseket. Így jelentıs bevételi forrás lett.

•

Bevezették a koronavámot (vectigal coronae) a korábbi harmincadvám helyett. Ez lehetıvé tette a jól jövedelmezı zálogban és bérben levı vámok visszavételét és a mentességek is csökkentek.

•

Állandó értékő ezüstpénzt verettek. Mivel ezt nem kellett évenként beváltani, a fizetési kötelezettségek számonkérhetıbbek lettek. Ez azt is jelentette, hogy a kincstár elesett az évenkénti pénzváltási nyereségtıl. Hosszú távon azonban tervezhetıbb gazdasági alapot teremtett.

•

A törvény továbbá kimondta a koronabirtokok elidegeníthetetlenségét, valamint az elidegenítettek visszavételét.

•

A rendkívüli hadiadót évenként kivetették. Ennek mértéke portánként egy forint volt.

Habár a korhoz képest ezek az adók nem voltak alacsonyak, az új rendeletek azt is megtiltották, hogy a földesurak más címeken egyéb adókat is kivessenek. Ez az adózók körében stabilitást hozott, ami valószínőleg hozzájárult a „Mátyás, az igazságos” név elterjedéséhez. A reformok hatására az ország elsı számú bevételi forrása az adók lettek.

A király jövedelmei három forrásból táplálkoztak. Az elsı kettı a kincstartó fennhatósága alá tartozott, míg a harmadikért a budavári udvarbíró felelt. Ez a három nagy csoport a következı: •

Rendes bevételi források: Sóbányászat, ércbányászat, vámjövedelmek, adójövedelmek.

•

Rendkívüli bevételi források: Rendkívüli adók, birtokok elidegenítése, elzálogosítása, egyházi javadalmak bevételei üresedés esetén, ajándékok, a meghódított tartományokból származó jövedelmek, külföldrıl kapott pénzbeli támogatás.

•

Koronabirtokok jövedelmei: Várak, földterületek jövedelmei, jászkunok adója.

Az ezüstpénz mellett forgalomban volt a kedvelt és jó minıségő aranyforint is. Mátyás veretett még garast, dénárt és obulust (1 aranyforint = 20 garas = 100 dénár = 200 obulus volt, ami persze drasztikusan változhatott a pénzrontások idején). Megváltozott az érmekép is. A Kisdedet tartó Madonna került az ezüstpénzek hátlapjára és az aranyforintok elılapjára. A

madonnás érmekép évszázadokig fenn is maradt. Az ország akkori jelentıs pénzverdéi Budán, Kassán, Körmöcbányán, Nagyszebenben és Nagybányán voltak.

A reneszánsz mővészete Történeti áttekintés A középkori társadalmi viszonyok bomlása a 13–14. század fordulóján Itáliában indult meg. Itália volt az akkori Európa legpolgárosultabb területe. Gazdag kereskedıvárosai már a 13. században kivívták az önállóságot. Itáliában az ókor emlékei hozzátartoztak a mindennapi élethez. Ott hatott a legközvetlenebbül az antik Rómától örökölt szemlélet. A kedvezı feltételek folytán ott bontakozott ki legkorábban a polgári rend eszményét az ókori szerzık mőveiben felfedezı új szellemi áramlat, a humanizmus, s ott született meg az ókor újjáélesztésére törekvı reneszánsz mővészet a középkori „tetszhalott állapot” után (a renaissance francia szó, újjászületést jelent). Az itáliai mővészet korszakait gyakran a század olasz megnevezésével jelölik. Eszerint az elılegzı a 14. század a trecento; nagy festıi között: Giotto, Cimabue, Ambrogio Lorenzetti, Gentile da Fabriano, Antonio Pisanello; a 15. sz. a quattrocento: Masaccio, Fra Angelico, Botticelli; a 16. század a cinquecento kora: Leonardo, Raffaello, Michelangelo, Tiziano, Tintoretto, Veronese. A quattrocento a kora reneszánsz ideje (1420–1500). A cinquecentóra a stílusfejlıdés két szakasza esik: a fejlett (1500–1540) és a késı reneszánsz (1540–1580). A reneszánsz korát Itáliában a 15. század elejétıl a 16. század végéig számítjuk. Európa többi országa – néhány évtizedes helyenkénti évszázadnyi késéssel – onnan vette át az új stílust. A reneszánsszal összefonódó szellemi áramlat, a humanizmus széles körő terjedéséhez a 15. század közepén nagyban hozzájárult Gutenberg találmánya, a könyvnyomtatás. A század végéig számos nyomda alakult az itáliai városokban Németországban, Franciaországban és Angliában, vagy Mátyás alatt Hess András budai nyomdája. A humanizmus felszabadította a tudományos gondolkodást az egyház gyámsága alól. A 15. században a tudomány és a mővészet még nem vált szét egymástól. Firenzében a mesterek körül formálódó mővészeti mőhelyek voltak a tudományos kutatás központjai. Foglalkoztak a festészeten és a szobrászaton kívül anatómiával, kémiával s a természetkutatás különféle más területeivel. Ilyen sokoldalú, a tudomány és a mővészet majdnem minden ágát mővelı polihisztor, jellegzetesen reneszánsz egyéniség volt a 15–16. század fordulóján Leonardo da Vinci. A tudomány elválasztása a mővészettıl a 16. század vívmánya. Fıként a csillagászat fejlıdött. A bolygómozgás törvényeinek felfedezésével, a napközéppontú (heliocentrikus) magyarázatrendszer kidolgozásával ebben értek el új korszakot nyitó eredményeket. A képzımővészet a reneszánsz korában a természet kutatásának és megismerésének egyik legfontosabb eszköze. A mővészek a valóság hiteles bemutatására törekednek. Behatóan tanulmányozzák az emberi test felépítését, a dolgok térbeli tulajdonságait, s mindenekelıtt magát a teret. Kidolgozzák a térbeli kapcsolatok rögzítésének pontos módszerét, a perspektíva szerkesztési szabályait.

A reneszánsz építészet A gótika függıleges tagolásával ellentétben a vízszintes irány hangsúlyozása jellemzi, a nyugodt egyensúly, egyszerő szépség; a vonalak és tömegek harmóniájának kutatása; atiszta felépítés, szimmetria. A világi építészet feladatai fölnıttek az egyháziéhoz. Paloták,

kastélyok, polgári bérházak, villák, városházak, egyetemek, könyvtárak, színházak, kórházak, terek; valamint továbbra is temlomok és kolostorok adtak feladatot az építészetnek. Néhány jellegzetesség: az alaprajzok központosak, görögkereszt alakúak vagy a kilencosztású tértípus, és hosszházas templomtereket mutatják. Boltozatmegoldásaik: kereszt, cseh-, kolostorboltozatok; cikkelyes-, függı-, csegelyes-tambúros kupolák; a világi építészetben tükör és teknıboltozatot alkalmaznak, kazettás síkfödémet. A homlokzatot nyers kıvel (rusztika), vagy négyszögő, faragott kıvel (kváderkı) díszítik. A templomok bazilikális elrendezését a nyugati oldalon kulisszahomlokzattal fedik el. Alkalmazzák a félemeletet (mezzanin) az alacsonyabb, alárendelt helyiségek céljára, kis ablakokkal. A falból kiugró pillért lábazattal és fejezettel (pilaszter), vagy fejezet nélkül függıleges falsávot (lizéna). A boltozat oldalnyomásának ellensúlyozására félköríves boltíveknél vonóvasat használnak. Erıdítményeknél megjelenik az óolasz, majd újolasz bástya. Díszítı elem: a ballusztrád (kıbábos korlát); a párkány feletti mellvédszerő fal (attika); a gyámkı, vagy konzol, ami a falba illesztett, de abból merılegesen elıreugró, általában díszes kı tartóelem; akantuszlevelek, puttók (pufók, csupasz gyerekek); stukkó (gipsz)díszítések; gazdag koronázópárkányok, delfinek; mennyezetkazetták, rozetták (rózsa alakú díszek); loggiák; Palladio-motívum (hármas nyílású egység; a középrész széles nyílású, magas, félkörívvel záruló; az ív vállmagasságában vízszinttes gerendával zárulnak az oldalsók). A színes vakolatkéreg réteges kikaparásával (sgraffito) is díszítenek, használnak mázas terrakottát (majolika). A reneszánsz építészet a zárt hatású, a befejezettség nyugalmát árasztó, kiegyensúlyozott tömegformákat kedveli a gótika erısen megbontott, magasba törı, függélyesen tagolt tömegei helyett. Példaképei ebben is az antik római alkotások. A kor tömegeszményét maradéktalanul megvalósító palota, az itáliai palazzo vízszintesen tagolt s fönt is vízszintes párkánnyal záruló egyszerő négyszöghasáb. Az összetett térrendszerő centrális templomok tömegének alakításánál a reneszánsz mesterek az arányok egyensúlyával, az egymásra utaló részek harmonikus kapcsolatával biztosították az épület egyöntető megjelenését. A reneszánsz az antik római építészet tagozatait veszi át és fejleszti tovább. Az antik emlékek tényleges ismeretén alapuló, a klasszikus szabályoknak megfelelı formálás a fejlett és a késı reneszánsz jellemzıje. A homlokzattagozásban – az ókorhoz hasonlóan – az oszloprendek szerepe alapvetı. Az oszlopok, pilaszterek és párkányok mellett a tagozás fontos eszköze a nyílás-keretezés, s jelentısége miatt ide kell sorolni a felületképzés különféle módszereit is. Késıbb az oszloppal két szintet fogtak át, s ha szükség volt rá, a fıpárkány fölött alakítottak ki attikaként második emeletet. Az ilyen nagyoszlop-rendes homlokzat párkánya arányos volt az oszloppal s ugyanakkor az épület magasságával is. Ez a tagolásmód a késı reneszánsz építészetben terjedt el. Építési szervezet és technika A reneszánsz korában jelentıs mővek építtetıinek többsége a mővészethez értı uralkodók, fıpapok, fıurak és gazdag polgárok körébıl kerül ki. Az építészek kevés kivételtıl eltekintve világi mesterek, s majdnem mindegyik a mővészet több ágát gyakorolja. Nem ritka az olyan sokoldalú mester, aki építész, ötvös, szobrász és hadmérnök egy személyben. A jelentıs mesterek az építészet elméletével is foglalkoznak. A 15. század végétıl egyre sőrőbben jelennek meg az építés általános kérdéseit, az arányokat, az oszloprendeket, az épület-típusokat, a városépítészetet tárgyaló mővek s az antik római szerzı, Vitruvius 1411-ben megtalált könyvének (Tíz könyv az építészetrıl) jegyzetekkel ellátott kiadásai. (Az építészet-teória legnevesebb képviselıi Alberti, Palladio és Vignola.)

Szerkezetek terén a középkor tudás-színvonalát alig haladták meg. Inkább az építéstechnika fejlıdött. A mechanikai kutatások eredményeként egyre jobb emelık s egyéb szerkezetek segítették az építést. Itália reneszánsz építészete A reneszánsz építészet a 15. század elején a közép-itáliai Toszkánában alakult ki. Onnan terjedt át a század folyamán Itália más területeire, majd a 16. század kezdetén Európa országaira. A kora reneszánsz a 15. század húszas éveitıl a század végéig tartott. Legjelentısebb központja Firenze, ahol az antik és a protoreneszánsz épületekrıl kölcsönzött antikizáló formákkal együtt a gótikából átvett elemeket is alkalmaznak. Az új szemlélet a térszervezésben, a tömegformálásban, a komponálásmódban érvényesül. A fejlett reneszánsz kora a 16. század elsı fele. A mővészeti élet központja s a legnagyobb építkezések színhelye ekkor az Egyházi állam fıvárosa, Róma. A mővészetpártoló pápák megbízásai odavonzzák a mestereket. Az elvek ekkorra már letisztultak. Az ókor alkotásait alaposabban ismerı, az elméletben is jártas mesterek biztos tudással, de mindig a feladathoz illı eredetiséggel alkalmazzák a klasszikus formákat. A késı reneszánsz idején, a 16. század harmadik negyedében a reneszánsz világa kezd felbomlani. Az építészetben kettıs folyamat figyelhetı meg. A téralakításban nagyobb szabadságra, a mozgás élményét keltı változatosságra törekszenek. Ugyanakkor a formálás elmerevedik. Az oszloprendek alkalmazását megmásíthatatlan szabályok szigorítják. A reneszánsz építészet vezetı mesterei Filippo Brunelleschi (1377–1446; Firenzében a Lelencház; a Santa Maria del Fiore-dóm kupolája; a San Lorenzo-templom és a Pitti-palota tervezıje), Leon Battista Alberti (1404–1472; Rucellai-palota és a Santa Maria Novellatemplom homlokzata Firenze; San Andrea-templom, Mantova) és Giuliano da Sangallo (1445– 1514; Strozzi-palota, Firenze), Donato Bramante (1444–1514; Tempietto és Vatikáni palota, Róma), Michelangelo Buonarroti (1475–1564; Bibliotheca Laurenziana, Firenze; Szent Péterszékesegyház kupola, oldalhomlokzatok, Róma), Andrea Palladio (1508–1580; Teatro Olympico, Róma), Giacomo Barozzi da Vignola (1507–1573; Il Gesù-templom, Róma). Mellettük jelentısek Michelozzo di Bartolomeo (1396–1472; Medici-palota, Firenze) és Luciano da Laurana. A mővészeti központtól távolabb fekvı városok közül a reneszánsz paloták sajátos típusainak kifejlesztésében fontos szerepet játszott Bologna és Velence. Filippo Brunelleschi (1377–1446) fiatal korában szobrászatot, aranymővességet tanul. 1401-ben kezd szobrászként mőködni. Nem sokkal késıbb Rómába megy, hogy a helyszínen tanulmányozza az antik emlékeket, mindenekelıtt az építés, a boltozás technikáját.

Fı mővei, valamennyi Firenzében – keletkezésük sorrendjében – a dóm (a Sta. Maria del Fiore) kupolája, az Ospedale degli Innocenti, a S. Lorenzo templom s a hozzá csatlakozó Sagrestia Vecchia (régi sekrestye) továbbá a Cappella Pazzi.

Firenze: dóm-kupola

A gótikus székesegyházat a 14. század közepén kezdték építeni. Brunelleschi 1420-ban vette át a munkát, rá a befejezés feladata hárult. A 40 m-t meghaladó fesztávolságú, nyolcszög-alaprajzú tér fölé kettıs héjú kolostorboltozatot épített. A szerkezet tkp. még gótikus. A boltsüvegek együttmőködését a két héj közé elhelyezett bordák és az azokat egymáshoz kapcsoló haránt-irányú konzolok biztosítják. Ezen túl azonban vannak olyan szerkezeti, építéstechnikai sajátosságai, amelyek forradalmian újszerőek. A vastagabb belsı héjban Brunelleschi halszálkafalazással 64 rejtett, spirálvonalban felhaladó bordát alakított ki. Ezek segítségével elérte, hogy a boltozatban a gömbkupolához hasonló erıjáték keletkezett, vagyis az építés minden szakaszában szerkezetileg önhordó volt. Nem igényelt teljes alá-állványozást, rendkívül gazdaságosan, függıállványról lehetett falazni. A város házai fölé magasodó, hatalmas kupola nemcsak technikai szempontból a század egyik csúcsteljesítménye. A mővészettörténet a reneszánsz építészet kezdetét a firenzei dóm kupolaépítésétıl számítja.

Firenze: Ospedale degli Innocenti. A dóm kupolájával egyidejőleg kezdte Brunelleschi az „ártatlanok kórházának” nevezett lelencház építését. Alaprajzi elrendezése a kolostorokhoz hasonló: árkád-íves folyosóval övezett, négyszögő udvart vesznek körül egytraktusos épületszárnyak. A homlokzatot fönt a tetı túlnyújtásával képzett eresz zárja le. Az architektonikus tagozatok – oszlopok, archivoltok, párkányok, ablakkeretek – antikos jellegőek.

Firenze: San Lorenzo-templom. A dómkupolával és a lelencházzal egyidejőleg kezdte Brunelleschi ezt a munkát is. A templom háromhajós, bazilikális felépítéső, az alaprajza latinkereszt alakú. A térrendszer alapegysége a fı- és a kereszthajó metszıdésébıl adódó négyezet. Ezzel azonos mérető négyzetes térszakasz a két keresztszár valamint a kórus, és ugyanennek az alapegységnek négyszerese a fıhajó. Az így keletkezı latinkereszt alakú fıteret veszik közre a mellékhajók és a kápolnák.

Firenze: Cappella Pazzi Brunelleschi legfontosabb s egyben a firenzei kora reneszánsz egyik legjelentısebb mőve a Pazzi-család megbízásából a Santa Croce kolostor udvarán épült. A kápolna térrendszerének központi egysége kupolatér. Ahhoz kapcsolódik kétfelıl egy-egy harántdongával fedett térszakasz, a bejárattal szemben pedig egy négyzetalaprajzú szentélykápolna. Elıtte az ókeresztény templomok narthexére emlékeztetı oszlopos elıcsarnok húzódik. A tagozás teljes rendszerét a kupola-tér szentélykápolna felıli oldalának formarendje határozza meg. A szentély félkörívben záródó nyílását egy-egy pilaszter s a rájuk támaszkodó archivolt keretezi. Mellette kétoldalról keskenyebb, szintén pilaszterrel határolt falszakaszok helyezkednek el. Michelozzo di Bartolomeo (1396–1472) a firenzei kora reneszánsz második nemzedékének jelentıs mestere. Legfontosabb mőve a város vezetı családjának épített Medici-palota.

Firenze: palazzo Medici A firenzei kora reneszánsz paloták típusalkotó emléke. A földszintet durván lenagyolt felülető, rusztikus kıtömbök burkolják. Az elsı emeleten a kváderkövek felülete simára megdolgozott, közöttük hézagok mélyülnek. A második emeleten a hézagolás is eltőnik, a sík felületet csak a pontosan illesztett kváderek vonalrajza tagolja. A kıburkolat lentrıl fölfelé haladva egyre finomabb, a plasztikája csökken. A homlokzatképzésben – közvetve – a klasszikus építészetbıl átvett szabály érvényesül. Ahogy az emeletes oszloprendeknél a zömök arányú dór kerül alulra, itt is nehézkes hatású a rusztikázott földszint, fölötte a jón oszlop nyúlánkabb formájának megfelelıen könnyedebb az elsı emelet, s a korinthoszi oszlop karcsúságára emlékeztetıen még finomabb a legfelsı szint. Leon Battista Alberti (1404–1472) az egyetemes képzettségő reneszánsz embertípus egyik legkiválóbb képviselıje. A tudomány és a mővészet szinte valamennyi területén otthonos volt. Ismerte a klasszikus nyelveket, az ókor irodalmát, foglalkozott joggal, teológiával, csillagászattal, matematikával, geometriával, fontos elméleti munkákat írt a szobrászatról, a festészetrıl és az építészet kérdéseirıl. Firenzében a kor legnevesebb tudósainak és mestereinek baráti köréhez tartozott. Harmincéves kora körül a pápai udvarban

kapott hivatalt. Ez lehetıséget adott számára, hogy behatóan tanulmányozza az antik emlékeket. Nagy jelentıségő elméleti mőve, a Tíz könyv az építészetrıl az ókori szerzı, Vitruvius azonos címő munkája alapján tárgyalja az építészet meghatározó tényezıit és az építészettel szemben támasztott korszerő követelményeket. Építészként – mint kiválóan képzett humanista – arra törekedett, hogy az antik szelleméhez hően alkalmazza a római formákat. Legfontosabb alkotásai Firenzében a palazzo Rucellai (1446-) és a Santa Maria Novella templom homlokzata (1457), továbbá a mantovai San Andrea-templom (1472-).

Firenze: Santa Maria Novella homlokzata A középkori templom homlokzatának kiépítésével a Rucellai-család bízta meg Albertit. A kora reneszánsz mesterei sokat küszködtek a bazilikális metszető templom homlokzatának alakításával. Alberti erre adott kitőnı megoldást. A mellékhajók félnyeregtetıit eltakaró két volutával úgy kapcsolja össze a szinteket, hogy a tér bazilikális felépítését hően kifejezve biztosította a homlokzat reneszánsz szellemő egységét. A volutával képzett templomhomlokzat típusa a késı reneszánsz idején s a barokkban fejlıdött tovább. Mantova: San Andrea-templom. Az eredeti tervek s a modell alapján Alberti halála után épült. A latinkereszt alaprajzú templom hosszházának mintaképe a római Maxentius-bazilika. A 16. század második felében az egyik legnagyobb hatású a római Il Gesù a mantovaihoz hasonló rendszerben épült: ott is kápolnasor kíséri a kupolás négyezetbe torkolló, dongaboltozatos hajót.

A mantovai San Andrea-templom belseje: Alberti mőve, alapvetı fontosságú alkotás, mert térelosztását gyakran utánozták a reneszánsz, majd utóbb a barokk templomok építıi. Alberti itt – tovább fejlesztve Brunelleschinek a háromhajós, klasszikus bazilika mintája nyomán kialakított elgondolását– egészen újszerő templomtípust hozott létre: ez egyetlen, dongaboltozattal fedett hosszanti hajóból áll, melynek négyezetét kupola fedi.

A mantovai San Andrea-templom alaprajza

Giuliano da Sangallo (1445–1516) a quattrocento utolsó évtizedeinek legjelentısebb mestere. Valószínőleg az ı mőve

a firenzei palazzo Strozzi. A kora reneszánsz firenzei palotatípusának legkiérleltebb emléke. Az egésztıl a részletekig lebontva mindenütt ugyanaz a közös szerkesztési szabály érvényesül. A homlokzatok is összefogottabbak. Megmarad a vízszintes tagolás, a könyöklıpárkányra ültetett jellegzetes ikerablak és a rusztikus hatású kıburkolat, a szintek egymáshoz viszonyított aránya azonban kiegyensúlyozottabb. A palazzo Strozzi nehézkesség nélkül erıteljes. Megjelenése a hatalmas méretek ellenére is szinte választékosan elıkelı (a magassága több mint 30 m.) Velence. A lagunákra épült gazdag kereskedıvárosban a paloták jellegzetes alaprajzi elrendezése a középkorban alakult ki. Az egymás mellé szorult, keskeny, hosszú telkek egyik vége rendszerint valamelyik kanálisra nyúlt ki, a másik pedig a két telek-sor között húzódó gyalogútra. A keskeny telket úgy építették be, hogy középen végig udvara s mindkét végén bejárata volt. Az udvarról nyíltak a két oldaltraktus földszintjén a raktárak. A beépítéstıl adódóan a csatornára nézı fıhomlokzat három függıleges szakaszra oszlott. A két oldaltraktus szélességében lakóhelyiségek voltak, közöttük a földszinten – az udvar szélességében – a kapucsarnok, a két emeleten pedig egy-egy nagyobb mérető, díszesebben kiképzett terem.

Velence: palazzo Vendramin-Calergi. A velencei palotaépítészet legjelentısebb reneszánsz emléke. Tervezıje Mauro Coducci (kb. 1440–1504). Michelangelo Buonarroti (1475–1564) a század legnagyobb és legeredetibb mővészegyénisége. Neveltetése és látásmódja szerint elsısorban szobrász volt, de

felülmúlhatatlan remekmővekkel gazdagította a festészetet és az építészetet is. Erıteljes, egyéni stílusában már a barokkra utaló formálási elvek jelentkeznek. Szoborszerően plasztikus épületeit a fény-árnyék játéka gazdagítja festıi hatásúvá. Építészi munkásságának legjelentısebb emlékei

Rómában a San Pietro és a piazza di Campidoglio együttese.

A firenzei Sagrestia Nuova. A San Lorenzo keresztházához csatlakozó „új sekrestye”

a Medici-család sírkápolnája. Elhelyezése és alaprajzi formája szerint a Brunelleschi-féle „régi sekrestye” szimmetrikus megfelelıje. A kettıt összehasonlítva szembetőnı, hogy a térarányok a 16. századi szemléletre jellemzıen mennyire megváltoztak. Michelangelo egy emeleti szinttel megnövelte a magasságot, s a feszítettebb arányú teret emelt ívő kupolával fedte le. A felületeket – a firenzei kora reneszánsz enteriırképzés hagyományai szerint – sötétebb színő kıbıl faragott pilaszterek, párkányok és archivolt ívek tagozzák. A fehér alapsíkon határozottan kirajzolódó tagozás azonban itt csak az elsıdleges osztásrendszert adja. Az alsó szint keretbe foglalt falmezıit kisebb léptékő, finoman mintázott márvány architektúra tölti ki, abba illeszkednek kétoldalon a síremlékek. A késı reneszánsz építészet: legjelentısebb mesterei Vignola és Palladio.

Vignola: a római Il Gesù-templom A jezsuita rend számára épült. Alaprajza a mantovai San Andreára emlékeztet; téralakítás szempontjából annak átdolgozott, a késı reneszánsz szellemében korszerősített változata. A szentély elıtti négyezet összetett rendszerő, kilencosztású tér. Olyan dinamikus hatású, rangsorolt egységbe szervezıdı teret teremtett, mely a következı két évszázadban Európaszerte számos barokk templom mintaképe lett. A homlokzat késıbbi. Vignola halála után, a század végén Giacomo della Porta építette.

Vicenza: Basilica. A gótikus tanácsház köré épített Palladio (1549) kétszintes loggiákat. A homlokzatokon a Colosseum-motívum továbbfejlesztett, hármas nyílású változatát, a róla elnevezett Palladiomotívumot alkalmazta. (Valójában már másnál is elıfordult). A földszinti loggia dór, az emeleti jón oszloprendes. A homlokzatokat a zárópárkány fölött szobrokkal díszített ballusztrád koronázza.

Vicenza: villa Rotonda A villa közepét kör alaprajzú kupolatér foglalja el, azt veszik körül négyzet alakban, egy traktussal a helyiségek. A négyzetes tömbhöz az oldalakon háromszögő timpanonnal záródó, hatoszlopos jón portikuszok csatlakoznak. Az alépítménnyel megemelt lakószintre – a portikuszokhoz – mind a négy oldalról pofafalak közé fogott széles lépcsı vezet. Az ünnepélyes megjelenéső, centrális épülettel Palladio a reneszánsz villák új típusát teremtette meg. Példája fıként a klasszicizmus korában talált számos követıre.

Szobrászat A reneszánszban az emberi test és a természet megjelenítése „a maga természetességében” történik, aktábrázolás, emberi világi érzésvilág jelenik meg, és a

mővészi fantáziát tudós alaposság segíti (aránytanok, anatómia). Együtt jelenik meg a szépség és öntudat, az egyéni jellemábrázolás; a távlattani törvények; a lovas szobrokon pedig a ló és lovas egységes mozgása. Jeles alkotók: • • • • •

Lorenzo Ghiberti (1378–1455; a firenzei Battistero /Keresztelıkápolna/ két kapuja); Donatello (1386–1466; Dávid, Firenze; Gattamelata lovas szobra, Padova); Jacopo della Quercia (1374–1438; San Petronio-templom kapudombormő, Bologna); Andrea del Verocchio (1436–1488; Dávid, Firenze; Colleoni lovas szobra, Velence); Michelangelo Buonarroti (1475–1564; Pieta, Róma; Dávid, Firenze; Mózes, Róma; Mediciek síremléke, Firenze).

A szobor mint mővészeti alkotás a maga mivoltában egyre önállóbb lett, egyre határozottabban vált ki az épületplasztikából, és nemcsak a kerekszobornak, hanem a dombormőnek is egyre tisztábban kibontakoztak az új stílus követelte kompozicionális sajátosságai. A szobrászat, és a festészet is, már nem alárendelt, hanem mellérendelt, azaz az építészettel mindenképpen egyenrangú szerepet kezdett játszani a reneszánszban.

Ghiberti Porta del Paradisójánakjelenete: Salamon király találkozása Sába királynıjével. Az építészeti háttér teremti meg itt a kompozíció szerkezeti egységét. A lenyőgözı épület elıtt, a fıalakok két oldalán úgy helyezkedik el a kíséretüket alkotó sokaság, akárcsak a görög tragédiák kórusai.

Andrea Pisano: A firenzei keresztelıkápolna déli kapuja, (1330). A kétszárnyú bronzkapu huszonnyolc négykaréjos mezejébıl a fölsı húszban Keresztelı Szent János történetét beszéli el a szobrász, az alsó nyolcban az Erények ülnek. Ez a kapu idırendben az elsı a három között; együttesen fordulópontot jelölnek a firenzei reneszánsz történetében. Az egyik részlet Jézus megkeresztelését ábrázolja; a másiknak a tárgya Keresztelı Szent János holttestének elvitele.

A legtöbb szobormő változatlanul az Isten házába került, azonban egyre kevésbé szolgálta már mővészi mondanivalójának teljességével az egyházat. A templomok dombormővekkel díszített kapuin keresztül kitáruló térben az oltár, a szószék, a keresztelıkút, az énekeskarzat, a tabernákulum, a cibórium még liturgikus funkciót teljesítettek, azonban a tágas gótikus vagy reneszánsz terekben a síremlékek már a respublikák és monarchiák hatalmasainak dicsıségét hirdették. A quattrocento kezdetén Firenze városközpontjában a székesegyház, a Battistero, a giottói Campanile és a magtárból alakított toronytemplom, az Orsanmichele lettek a szobrászat szempontjából is a nagy vagyonú polgárréteg mecénásságának centrumai. Az Orsanmichele földszintjét körülölelı fülkékbe az Arték egymás után rendelték meg és helyeztették el védıszentjeik szobrait. A nagyszerő sorozat a trecentótól a cinquecentóig szemlélteti a toszkán fejlıdést. Itt, a kımővesek, ácsok és kovácsok céhének tabernákulumában áll Nanni di Bancónak a század elsı évtizedében faragott márvány szoborcsoportja, a „Santi Quattro Coronati", a vértanúság képletes koronájával felmagasztalt négy szent, akik a legenda szerint építımesterek, méghozzá pannóniaiak voltak. A görögrómai elıképre utaló jellegzetes fejek, a kontraposztok, a középen exponált tógás alak ruharedızése a szobrász antik stúdiumait mutatják.

Donatello: Habakuk próféta. 1427–1436. (Firenze, Museo dell' Opera del Duomo) Habakuk szobra már szinte az akt közvetlenségével érzékelteti az emberi testet, a Michelangelo Dávidját elırejelzı izmos jobb kar, a csontos láb, a szikár nyak, a tar koponya világosan tagolják a szilárdan álló alakot, amelynek statikáját a köpeny nagyszabású redıvetése is fokozza. Anatómia és drapéria az alapos természettanulmányok révén tökéletes formai egységet alkot, minden részmegoldás egyenlı erıvel hordozza a tartalom kifejezésének súlyát. Ez a tartalom, a lét gondjába merült értelem kínzó komorsága messze felülemelkedik a bibliai személyiség jellemzésén, és a korszerő humánum megrendítı szobrászi interpretációjává válik. Antik stúdium és gótikus tradíció leszállott már a történeti múlt törvényszerő mélységébe, és a reneszánsz emberábrázolása Donatello egyéni stílusában a maga teljes mesteri újságában nyilvánult meg. Donatello – Donato di Niccolò di Betto Bardi az egyetemes mővészettörténet egyik legnagyobb mestere volt, és életpályáján, mely a század elsı évtizedétıl a hetedikig ívelt, úgyszólván minden korszerő mőfajban remekmőveket alkotott.

Giambologna a Szabin nık elrablása (Firenze, Loggia dei Lanzi) merészen dinamikus egyensúlyú márványalakjain a stilizált harmónia érvényesül. A dombormő is egyre határozottabban bontakozott ki az épületszobrászat középkori kötöttségébıl, és kialakult az új stílus szellemében fogant reliefkompozíció. A fülkeszobor analógiája a kapudombormő volt. A quattrocento elején Ghiberti elsı Battisterobronzkapuja még megbízóinak kívánsága szerint többé-kevésbé ragaszkodott Andrea da Pontedera – másképpen Pisano – trecento közepi kapujának gótikus összképéhez. A kerekszobrokhoz hasonlóan a dombormővek is hozzátartoztak a síremlékek nagy együtteseihez. De a relief mint önálló szobrászi mőfaj is megjelent az egyházi, sıt a világi enteriırök falain, bronzban és márványban egyaránt. A templom liturgikus istentiszteleti centruma az oltár, mely egyszersmind a belsı tér szobrászi díszének csúcspontja is. Plasztikus oltárok állítására azonban ritkábban került sor, mint a festettekére. Donatello legnagyobb arányú oltármőve a padovai San Antonio bazilika számára az 1440-es évek második felében készült.

Donatello: A bőnbánó fiú csodája, részlet a fıoltárról. (1446 k. Padova, Basilica di San Antonio) Luca della Robbia a quattrocento közepének Ghiberti és Donatello mellett a harmadik nagy szobrásza volt, aki nemcsak a majolikaplasztikában úttörı jelentıségő mőhelyével, hanem márványszobrászatának remekmőveivel vívta ki a nagy triász egyikének a rangját. Luca della Robbiának az emberi alak már ugyanolyan önálló témája, mint valaha a görög mestereknek volt, és mint ahogyan az másfél száz éve Arnolfo di Cambio mőveiben is már lényegében megmutatkozott. Verrocchio, a generáció legnagyobbja a firenzei Battisterónak a trecento és quattrocento kiváló szobrászaitól díszített aranyozott ezüstoltárára a hetvenes évek végén Keresztelı Szent János lefejezésének jelenetét mintázta meg. A középkori paliottók – oltárelık – pompáját idézı sorozatban az ı reliefje a magas dombormő modellálásának és cizellálásának mesteri példája. A merész perspektívával emelkedı csarnokban drámai mozgalmasságú csoportokat alkotnak a római vértezető figurák, a vértanú és a hóhér kettısének tragikus hatását a gesztusok és mimikák változatos kifejezıereje fokozza. A zord és szelíd arcokban már a zseniális tanítvány, Leonardo da Vinci jellegzetes típusai jelentkeznek. A protoreneszánsz szobrászatától, Arnolfótól és a Pisanóktól Donatello és Verrocchio

életmővén keresztül vezet az a pálya, amely majd Michelangelóig ível, és a manierizmus irányzatán át a barokk stíluskorszakához fog elérkezni.

A reneszánsz festészete Assisiben jelenik meg a protoreneszánsz festészet hatalmas mővészettörténeti személyiség az új stílus legnagyobb mestere, Giotto – teljes nevén Ambrogiotto di Bondone. A San Francesco széles egyhajós felsıtemplomának oldalfalain vonul végig a Ferenc-legenda nagyrészt csodás eseményeit ábrázoló freskóciklus (1297–99).

Giotto: Szent Ferenc kiőzi az ördögöket Arezzo városából

Giotto: Szent Ferenc temetése (Firenze, Santa Croce-bazilika) Az érett mester Assisi után Padovában alkotta meg klasszikus fımővét, amit az 1302-ben építtetett és a régi római amfiteátrum romjain emelkedı palotájához csatolt Máriakápolnának, a Cappella dell'Arenának a díszítésére rendeltek. Az egyszerő dongaboltozású templom építésze is maga Giotto lehetett. Giotto néhány freskója a Cappella dell'Arenából

Bevonulás Jeruzsálembe

Júdás csókja/Jézus elárulása

A keresztrefeszítés

A sírbatétel

Az utolsó ítélet Hírneve Cimabuét, Cavallinit, Arnolfót és a Pisanókat is árnyékba borította. Életmővének döntı történeti jelentısége, hogy a romanika után a gótika, és éppen nem utolsó sorban a bizánci stílus párhuzamos fejlıdési fázisaival egy idıben, minden régi hagyományt és új vívmányt nagy egyéni szintézisbe foglalva, mint a trecento legnagyobb mestere, monumentális remekmőveinek stílusával utat mutatott az „igazi” reneszánsz felé. Perspektívája és anatómiája nem tudományos megalapozottságú, mint majd a quattrocento

mővészeié lesz, hanem intuitív ismereten és emlékezeten nyugszik mindkettı. Giotto önmagában azt reprezentálja a protoreneszánsz mővészetében, amit a cinquecento nagymesterei együtt fognak a reneszánsz klasszikus korszakában. Festészet és grafika Az általános emberi szépség megjelenítésével társult a részletekig ható megfigyelés; a táj és ember összhangja; a belsı élmények az arcon és a testtartásban is tükrözıdnek. (Giovanni Paolo Lomazzo 1584-es Traktátusa nyomán) Jellemzı a rajz élessége, a perspektíva; de a vonal-, levegı-, és a színperspektíva ugyancsak. (A közeli vonal erıteljesebb, a távolabbi halványabb; az ég színe a levegıt/párát elszínezi, a távoli hegy, épület színét módosítja; a közeli szín telített, a távoli tompa.) Reálisan ábrázolták a térhatást, kiterjedést; világosan elkülönítik az elı-, közép-, és hátteret a tagolt térábrázolásnál. Alkalmazzák a sfumatót: a fény-árnyékhatár gyengéd, füstszerő átmenetét. Érzékletesen ábrázolják a sötét-világos clair obscur átmenetet. Készítenek réz- és fametszeteket; ceruza-, tus-, ezüstvesszı-, szénrajzokat. Jeles itáliaiak: Fra Angelico (1400 k.–1455; Angyali üdvözlet); Masaccio (1401–1428; A Szentháromság); Piero della Francesca (1410/6–1492; A Szent Kereszt legendája; Jézus megkeresztelése);

Fra Filippo Lippi: Madonna a gyermekkel és angyalokkal (1457-1465; Galleria degli Uffizi, Firenze) • • • • • • • • • • • • •

Fra Filippo Lippi (1406 k.–1469); Domenico Ghirlandaio (1449–1494); Sandro Botticelli (1444/5–1510; Tavasz; Vénusz születése); Andrea Mantegna (Krisztus az olajfák hegyén; Szent Sebestyén vértanúsága); Paolo Uccello (1396/7–1475; A vízözön); Leonardo da Vinci (1452–1519; Utolsó vacsora; Mona Lisa; Szent Anna harmadmagával); Raffaello Santi (1483–1520; Athéni iskola; Mária eljegyzése); Michelangelo Buonarroti (1475–1564; a Sixtus-kápolna mennyezetfreskói); Giorgione (1477/8–1510; Család/Zivatar); Tiziano Vecellio (1488/90–1576; Urbinói Vénusz; Égi és földi szerelem); Giovanni Bellini (1430 k.–1516; Leonardo Loredan doge); Jacopo Tintoretto (1518/9–1594; Keresztrefeszítés); Paolo Veronese (1528–1588; Kánai menyegzı; Eszter Ahasvérus elıtt);

A németalföldieknél aprólékosan pontos környezetábrázolás, finom lélektani realizmus és felöltözött alakok a jellemzıek. Németország, németalföldiek: Hans Memling (1433–1494; Keresztelı János fejevétele);

Az egyetlen magyarországi Memlig-kép Dirk Bouts (1410 k.–1475; Jézus Simon farizeus házában); Rogier van der Weyden (1399/1400–1464; Háromkirályok oltár); Matthias Grünewald (1470/83–1529; Isenheimi oltár). Az északi érett reneszánszból: Albrecht Dürer (1471–1528; Önarckép tájjal; Apokalipszis fametszetsorozat; Négy apostol; Ádám és Éva); ifj. Hans Holbein (1497/8–1543; Rotterdami Erasmus); Lucas Cranach (1472–1553; Vénusz és Cupido; Luther arcképe; a wittenbergi nagytemplom oltára); Hieronymus Bosch (1450 k.–1516; Gyönyörök kertje, Pokol); id. Pieter Bruegel (1525–1569; Parasztlakodalom). Alakok a quattrocentóból Az „igazi” reneszánsz quattrocento eleji nagy triászának festı tagja Masaccio, méltó társa a fiatalabb építész Brunelleschinek, és a szobrász Donatellónak. A trecento végén és a quattrocento elején, a festészetben éppúgy, mint a szobrászatban, még tovább éltek az egyetemes gótika stíluskorszakának eleven hagyományai, ahogyan erre a legjellemzıbb és legszebb példákat a plasztika területérıl Ghiberti oeuvre-jében láthattuk. Így volt ez a piktúra legkülönbözıbb mőfajaiban, a monumentális egyházi és világi együttesekben vagy az intimebb oltárképekben és arcképekben és a kódexek miniatúráiban egyaránt. Ez a tradíciókat több-kevesebb tudatossággal érvényesítı irányzat, melyet a mővészettörténetben internacionális gótikának neveztek el. Masaccio (1401–1428) – Tommaso di Ser Giovanni di Mone – mővészi munkássága csupán a quattrocento harmadik évtizedének hét esztendejére terjed, a festészet egyetemes történetében, mégis korszakot alkotott. Életmővében az itáliai reneszánsz festészet Giotto utáni legnagyobb mesterét látják; a reneszánsz festészet elsı nagy mestere. Fımőve a firenzei Sta. Maria del Carmine templom Brancacci kápolnájában a Péter apostol életét bemutató falképsorozat.

Masaccio mővészete kulcsszerepet tölt be a 15. századi Firenze festészetében. A Keresztrefeszítésnek – amely a festı pisai szárnyasoltárát díszítette – a kompozíciója, a figurák rövidülése számol azzal, hogy a szemlélı eredetileg alulról tekintett föl a képre (Nápoly, Museo di Capodimonte).

Masaccio: Szent Péter és Szent János apostol szétosztja a közösség javait a jeruzsálemi szegények között. (Firenze, Santa Maria del Carmine-tempolom, Branacacci-kápolna) Masaccio mővészetének „igazi” reneszánsz tette az, hogy végtelenül egyszerőnek ható eszközeivel, melyek mögött azonban mélységes ember – és természetismeret lakozott, az új korszak emberének etikumát, a humanizmus eszményének következetes morális magatartását azzal teljesen egyenlı értékő festıi alkotásban realizálta. A quattrocentóban folyamatosan fejlıdtek tovább a trecentóban kialakult festészeti mőfajok. Az egyházi és világi rendeltetéső, monumentálisabb vagy intimebb feladatok megoldásaira ugyanazok a mőpártoló rétegek, a respublikák és monarchiák hatalmas és vagyonos közösségei, és a belılük mővészetszeretetükkel kiemelkedı személyiségek adtak megbízásokat. A cinquecento nagymesterei járták végig azután azt a vonalat, amely Giottótól Masacción, Piero della Francescán, Mantegnán keresztül Leonardóig ível. İk teljesítették ki remekmőveikben a quattrocento tiszta humanisztikus eszményeit képviselı etikus emberideál klasszikus mővészi megfogalmazását. A mővészeti perspektíva és anatómia idıszerő problémáival sokat viaskodó mester Andrea del Castagno és Paolo Uccello. Castagno mőveiben a feszes távlat és a fanyar színek elsısorban az emberi arc és alak fokozottan plasztikus hatását növelték. Erre példa a firenzei Sant'Apollonia-kolostor refektóriumában 1445 és 1450 között festett passióciklusának zord, drámai erejő „Utolsó vacsora” képe.

Andrea del Castagno: Utolsó vacsora (1450k. Firenze, Cenacolo di San't Apollonia) Az 1450 körüli években a Firenze környéki Villa Carducciban, amely, a század végén a Pandolfini család birtokába került, a díszterem falára a híres emberek, férfiak és asszonyok, biblikus és legendás személyiségek és nem utolsósorban a pompás vértezetbe vagy omló redızetbe öltöztetett firenzei nagyságok álló alakjait donatellói módra antikizáló pilaszterek keretében festette meg.

Andrea del Castagno: Cumaei szibilla (1450–1451k. Firenze, Cenacolo di San't Apollonia) Uccello – eredeti nevén Paolo di Dono, aki mővésznevét a növény- és állatvilág iránti érdeklıdésébıl fakadóan a madarakról nyerte – is a quattrocento derekán alkotta fımőveit. Donatello társa a mester padovai éveiben, öregkorában Piero della Francescával egy idıben Urbinóban is munkálkodott. Francesca mellé, egyenrangú harmadikként a század közepén Észak-Itáliából Andrea Mantegna sorakozott fel. Zseniális formai és tartalmi újításai, egyéni stílusának nagysága minden archeológiai erudíciójával és humanista kultúrájával együtt Donatellóhoz hasonlatosan az antikvitást túlhaladó reneszánszt példázza. Mantegna az új mővészeti ágnak számító sokszorosító grafikában is jeleskedett mitologikus és biblikus témákat megjelenítı rajzaival. Ghirlandaio viszonylag rövid élete folyamán falképciklusok és oltárképek hosszú sorával díszítette Firenze és a többi toszkán város templomait. İ emelte a legmagasabb szintre a hajdani szent történetek mővészi megjelenítésében a jelen idı emberének és természetének, az aktuális városi élet eseményeinek, egyéniségeinek és környezetüknek valószerő megörökítését. Mesteri képességgel emelte át a hétköznapok hangulatát az egyházi és állami ünnepek atmoszférájába, és poétikus képein az ugyancsak földi dolgok sosem váltak prózai ábrázolásokká.

Domenico Ghirlandaio: Nagypapa és unokája (1490k. Párizs, Louvre) Botticelli egyéni stílusának érett példája a San Barnaba fıoltárképe, melyet maga a nyolcvanas évekre megnövekedett tekintélyő firenzei mővészcéh, az említett Arte dei medici e speziali rendelt meg nála. Az antikizáló csarnokban, a passióeszközöket tartó angyalokról övezetten, magasan trónoló Madonnát csak a Bambino áldó mozdulata köti össze a lépcsı két oldalán méltóságteljesen sorakozó szent társasággal.

Botticelli: Madonna szentekkel 1490k. Firenze, Uffizi.

Sandro Botticelli (1445–1510): Vénusz születése Az új stílustendenciák és régi stílustradíciók formai és tartalmi elemeinek izgalmas küzdelmét Verrocchiónak, magának a nagy szobrász-festı és mővésznevelı herrocchiónak a firenzei San Salvi-templom számára 1470-tıl festett „Krisztus keresztelése” oltárképe példázza szemléletesen.

Andrea del Verrocchio és Leonardo da Vinci: Krisztus keresztelése (1470–1475 k. Firenze, Uffizi) A festményen a legnagyobb tanítvány, Leonardo da Vincinek a keze nyoma is megjelenik. A háttéri táj, Jézus és János alakjainak több részlete és mindenekelıtt a csaknem profilban térdelı angyal bizonyítja azt, hogy az ifjú lángész mesterének képét nemcsak formáiban egészítette ki, hanem koncepciójában is tovább alakította és megújította. Giovanni Bellini mőhelyébıl Giorgione és Tiziano kerültek ki. Korai mővein sógorának, Mantegnának megtermékenyítı hatása érzıdött, azonban ez semmiképpen; sem szolgai követésben, hanem az avuló helyi hagyományok alóli felszabadulásban nyilvánult meg. Nyolcvanhat évet élt, és ebbıl hetven esztendın keresztül kora ifjúságától késı öregségéig a quattrocento legnagyobbjainak színvonalán dolgozott, szakadatlanul új festıi értékekkel gazdagítva alkotásait.

Assisi Szent Ferenc eksztázisa 1480. (124.4 x 141.9 cm, fa, olajtempera) A jelenetet az égbıl stigmákat hozó vízió nélkül ábrázolta, a mantegnai sziklák zord hatását a kies venetói tájnak és a remetelakás szılılugasának otthonosságával ellensúlyozza,

és a Poverello isteni sugallatot fogadó szikár alakját túlvilági harmóniát sugárzó hajnali fénybe állította. Az olajfestés modern eszközének változatos lehetıségeit is mélységesen kiaknázó életmőve Giovanni Bellinit nemcsak a velencei iskola, hanem az egész itáliai reneszánsz emelte legnagyobb mesterének sorába.

Giorgione: Ifjú képmása (Antonio Broccardo?) (72,5x54 cm 1508–10; Szépmővészeti Múzeum, Budapest)

Giorgione: Alvó Vénusz 1508 (Dresden Gallery, Drezda) A kor embereszményének megfelelıen a legtöbb mővész sokoldalúan képzett: festı, szobrász, ötvös és építész egy személyben, mintegy az uomo universale az egyetemes tudású, reneszánsz ember megszemélyesítıje.

Giorgione: Család/Zivatar vagy A vihar A velencei festészet 16. századot megnyitó, egyik alapvetı alkotása. Giorgio di Castelfranco, vagyis Giorgione festette 1505 körül. (Gallerie dell'Accademia, Velence)

Giorgione (Castelfranco, 1477–1510, Velence): Fête champêtre (Pásztorjáték) 1508–09 (olaj és vászon, 110 x 138 cm; Louvre, Párizs)

Michelangelo és kora A képzımővészetek fejlıdése olyan csúcspontot ért el a 15–16. század fordulóján Itáliában, amelyhez hasonlót keveset találunk, ha végigtekintünk a mővészetek egyetemes történetén. A valóság ábrázolásának mővészi eszközeinek birtokában a mővészi szerkesztés és a lélekábrázolás elmélyítésén fáradoznak. A mővészet ábrázolóeszközeinek elméleti problémái Leonardo mővészetében jutnak végsı megoldásukhoz. (Ezek az elméleti problémák a perspektíva, az anatómia és a fény-árnyék ábrázolásának törvényei.) Szeretetteljes, gondos természet-ábrázolásban, s a quattrocento mővészek legnagyobbika. Ugyanakkor mély emberábrázolásával és a konstrukciós szempontok tudatosítása által új irányt kezdeményez. Vele egyidejőleg alakítja ki ifjú- és férfi-korában Michelangelo a cinquecento emberszemléletét.

Marcello Venusti 1504–1506 körüli Michelangelo-portréja (olaj, panel; Galleria degli Uffizi, Olaszország) A quattrocentónak a mindennapi felé forduló éles figyelmével s a fiatalosan szögletes formák és mozdulatok iránti elıszeretetével szemben náluk a mozgalmasságukban is méltóságteljes, ifjúságukban is tökéletesen kifejlett, a köznapi fölé emelkedett lelki állapotot sugárzó alakok jelennek meg. Ez a korszak Raffaello harmonikus mővészetében éri el a klasszikus tökéletességet: a forma szépségét és kifejezı erejét, a festıi lágyságot, a kompozíció tökéletes egységét és gazdagságát. Michelangelo szenvedélyes és Raffaellónál erıteljesebb géniuszát nem elégíti ki a klasszikus tökéletességnek ez a formája, az elért eredmények monumentális összefoglalása. Fiatalabb vetélytársát túlélve, a század második negyedében olyan irányt ad a mővészet fejlıdésének, amely késıbb új korszak felé vezet: a barokk mővészet kezdetei felé. Michelangelo Buonarroti (1475–1564) tizenhárom éves, amikor Domenico Ghirlandaiónak, a firenzei quattrocento vezetı mesterének mőhelyébe kerül tanulóként.

A Doni Tondo (A szent család a gyermekkel és Keresztelı Szent Jánossal (1503–05 k. tempera, átmérı: 120 cm; Uffizi, Firenze) Majd a Lorenzo Medici szoborgyőjteményére felügyelı Bertoldo szobrász tanítványa lesz. A tehetséges ifjú feltőnik Firenze urának, Lorenzo Medicinek, a „nagyszerőnek” (il Magnifico) és bebocsátást nyer annak humanista mőveltségő udvarába, ahol három évet tölt. Itt a kor legkiválóbb költıi és tudósai győltek össze: Marsilio Ficino, az ún. platóni akadémia vezetı filozófusa, Angelo Poliziano, a humanista költı, és más kiváló humanisták, akik gondolkozásukat a vallásosság középkori formájától elszakítva, a szépségben találták meg az élet legfıbb értékét, s az ókor filozófusai és költıi közt kerestek mintaképet gyakran misztikus vonásokat mutató szépség-imádatuk tudományos és költıi megfogalmazásához. Mővészete korai mőveiben is érett, határozott, tükrözi bensı komolyságát és nyugtalanságát. Távol áll az ıt közvetlenül megelızı kor alapjában derős életérzésétıl, harmóniájától, mővészi rokonszenve az élet súlyos kérdéseivel megküzdı, sokszor elbukó, hıssé magasztosított emberé. Antik szépségeszménye, hısi humanizmusa és a keresztény felfogás erkölcsi nyugtalansága és önvádolásra késztetı tépelıdése életének mindig két szembenálló pólusa maradt. E kettınek ellentmondását látjuk feszülni éppen legnagyobb alkotásaiban. 1496-ban jut el Michelangelo elıször Rómába. Itt kapja a megrendelést arra a szoborra, amelyen a fiatal mővész képességei elıször bontakoznak ki a maguk teljességében: a „Pietára".

Pietà A fájdalmas anyát nyugodt méltósággal ábrázolja, de a lágyan lehajló fej kimondhatatlan gyengédséggel fordul a halott felé, és az alig felemelt bal kéz mozdulata mintha a fájdalom néma szavait kísérné. A szobor technikai kidolgozása, a mélyen aláfaragott redıjő, élénk fény-árnyék hatást mutató ruházat és a ruhátlan test egyaránt simára csiszolt felületeinek csillogása nagyhatású volt nemcsak a cinquecento, hanem a barokk szobrászatára is. 1501-ben Michelangelo visszatér Firenzébe. A városi tanács bízza meg, hogy egy régebben elhibázott márványtömbbıl új szobrot faragjon.

Dávid (550 cm)

Több mint két évi munka után kerülhetett végre sor arra, hogy a köztársasági kormány a Signoria épülete elıtt, mintegy Firenze szabadságának szimbólumaként felállíttassa. Michelangelo abban a pillanatban ábrázolja az ifjú harcost, amikor parittyáját kezébe véve, tekintetét célozva szögezi ellenfelére. Testtartásában még nyugodt, de izmaiban már benne feszül a halálos dobás lendülete. A szobor a mővészt az emberi test tökéletes ismerıjének mutatja, anélkül hogy nála ez a tudás a formák túlzott részletezésében nyilvánulna meg. A formák kidolgozását egészen a klasszikus antik mővészet szellemében a lényegre korlátozza.

Leonardo: Madonna Litta (1490-91 k.; tempera és vászon panelre; 42 x 33 cm Ermitázs, Szentpétervár) Az 1500-as évek elsı évtizedében néhány évig Firenzében dolgozik Leonardo és Michelangelo. A városháza tanácstermébe tervezett csataképek kartonjain szinte egymással versengve mutatják meg tudásuk legjavát. Mővészetük döntı hatással volt a firenzei cinquecento mővészeire. A reneszánsz ember megtestesítıje Leonardo da Vinci (1452–1519) a mővészet 15. századi fejlıdésének eredményeit összegezi. Geometrikus rendben komponált képein általános érvényő formatörvények megfogalmazására törekszik. Leghíresebb mővei a Sziklás Madonna, az Utolsó vacsora (Sta. Maria delle Grazie kolostor ebédlıterme, Milánó), valamint egy firenzei kereskedı feleségének arcképe, a Mona Lisa. Munkáinak többsége befejezetlen maradt. Kiterjedt érdeklıdése, élénk kutatószelleme állandóan új problémák megoldására ösztönözte. Szinte mindennel foglalkozott, ami akkor a kutatás számára egyáltalán hozzáférhetı volt: a festészeten kívül szobrászattal, építészettel, mechanikával, csillagászattal, anatómiával, állat– és növénytannal. Számos technikai találmány elméleti vagy gyakorlati megoldásával kísérletezett (ilyen többek között a repülıgép, a tengeralattjáró, a vontcsövő ágyú, a hidraulikus sajtó, a mechanikus szövıszék, a csavarvágó gép stb.).

Leonardo: A Madonna a macskával címő festményhez készült egyik vázlata (London, British Museum).

Leonardo da Vinci: Sziklás Madonna (Két változata létezik, az egyik a párizsi Louvreban, a másik a londoni National Galery-ben található.)

Léda, a római Galleria Borghesében, Leonardo elveszett festményének egyik másolata. Fra Bartolommeo (1472–1517), aki Savonarola hatása alatt leteszi az ecsetet és belép a dominikánus rendbe, mint szerzetes ezekben az években kezdi újra mővészi pályáját.

Fra Bartolommeo: Girolamo Savanarola (1498. tempera, tábla; Museo di San Marco, Firenze)

Krisztust, a Madonnát és szenteket ábrázoló képein Leonardo csoportkomponáló módszerét fejleszti tovább, alakjai mozdulataik gazdag változatossága mellett egyszerőek, komolyak, erıt sugárzók. Fiatalabb kortársa, Andrea de Sarto (1486–1531) alakjaiban a méltóság már inkább egyesül bájjal.

Andrea de Sarto: Az ifjú Keresztelı Szent János A Leonardótól átvett lágy fény-árnyék hatást páratlan színességben ragyogtatja fel. A színek nála a kompozíció döntıen fontos eszközévé válnak. A cinquecento közép-itáliai festıi közt ı az igazi kolorista. Legmonumentálisabb alkotását, a firenzei Scalzi-kolostor keresztfolyosójának freskósorozatát, mégis csupán a szürke szín különbözı árnyalataiban festette meg. Tanítványa, Jacopo Carrucci da Pontormo (1494–1557) késıbb Michelangelo festészeti modorának egyes sajátosságait követve és továbbfejlesztve kezdeményezıje lesz a manierista iránynak.

Jacopo Carrucci da Pontormo: Madonna a Gyermekkel és két angyallal (1525 k.; olaj, fa; 102.2 x 78.7 cm; Samuel H. Kress Foundation) 1503-ban II. Gyula (Julius) pápa személyében erıskező uralkodó kerül a pápai trónra, aki egy évtized alatt fegyverrel és a diplomácia eszközeivel Róma hatalma alá veti az itáliai félsziget nagy részét, olyannyira, hogy az egységes Itália ábrándja már-már elérhetınek látszik. A német-római császár hatalmi féltékenysége II. Gyula pápa utódainak uralma idején ennek megvalósulását megakadályozza ugyan, sıt a császár hadai az ellenszegülı Rómát 1527-ben elfoglalják és kirabolják, mégis a pápák belsı hatalmának megszilárdulása és az egyházi állam pénzügyeinek fellendülése Rómát teszik a 16. században Itália leghatalmasabb államává. A gazdag és hatalmas pápák azután igazi reneszánsz uralkodókként igyekeznek megbízásaikkal Itália legkiválóbb mővészeit tartósan Rómához kapcsolni, hogy dicsıségüket a mővészet fényével is gyarapítsák. Így kerül a századforduló táján az a három mővész Rómába, akiknek alkotásaiban a cinquecento klasszicitása megjelenik: Bramante, Raffaelo és Michelangelo. Bramantéval egyidıben fogadja szolgálatába Michelangelót is II. Gyula pápa. İt síremlékének elkészítésével bízza meg. A tervek szerint a síremlék hatalmas, emeletes márványépítménye, mintegy 40 szoborral és dombormővekkel díszítve, a Szt. Péter

templomban állt volna. 1545-ben az eredeti tervhez képest megcsonkított formában felállításra kerül Róma egy másik templomában, a S. Pietro in Vincoliban. Michelangelo kénytelen megbékélni a helyzettel, és vonakodva bár, de elvállalja a vatikáni Sixtus-kápolna mennyezetének freskókkal való díszítését, mivel reméli, hogy utána mégiscsak megkezdheti a síremlék elkészítését.

Delphi szibilla (a vatikáni Sixtus-kápolnáról) alakja talán a leghíresebb és a leginkább a látogatók által leginkább megcsodált alak a zsidó hagyomány hét prófétája és a görög hagyomány öt szibillája közül, akik a Sixtuskápolna boltozatát díszítik A Sixtus-kápolna építészetileg tagolatlan, hatalmas, fiókos teknı-boltozatú terem. Egyedüli díszei a falfestmények. Michelangelo 1518 ıszén fog hozzá a munkához és néhány rövid megszakítástól eltekintve négy éven át dolgozik rajta. A mő legszembeszökıbb tulajdonsága: az a páratlan egység, amelybe a mennyezetfestmény egyes elemei összeforrnak. Ezt a mővész elsısorban azzal a festett építészeti kerettel éri el, amely az egyes részeket elválasztja és egyben összekapcsolja. A fiókboltozatok közeiben festett kıfülkékbe helyezi el a hét próféta és az öt szibilla hatalmas alakját. A fülkék oldalfalaiból nyúlnak azután felfelé azok a kıpántok, amelyek a mennyezet közepén végigfutó képsorozat egyes képeit egymástól elválasztják. A képek nem egyforma nagyok, kisebbek és nagyobbak váltakozva követik egymást, ami a puszta mellérendeltség benyomását van hivatva megakadályozni s az egységet fokozza. A képsorozat a világ teremtését és az emberiség bibliai ıstörténetét ábrázolja. 1513-ban meghalt II. Gyula pápa, és örökösei új, most már véglegesnek szánt szerzıdést kötnek Michelangelóval a síremlék elkészítésére. A mővész, amint erre vázlataiból következtethetünk, a Sixtus kápolna mennyezetfreskóinak megfestése idején sem szőnt meg a síremlék gondolatával foglalkozni és most friss lendülettel veti bele magát a régen áhított munkába.

Mózes 1515-ig elkészül Mózes szobra, amely az emlékmő egyik mellékalakja lett volna, és majdnem teljesen elkészül két úgynevezett „rabszolga” is, két szenvedı, vívódó

mozdulatokkal szabadulni akaró megkötözött férfialak, amelyeknek allegorikus jelentése ma is vitatott. Mózes a térben tagolt és mégis szorosan egy tömbbe összefogott alakjában Michelangelo a szobrászi formaalkotás teljességét éri el. A mesternek igazi mőhelye nem volt. Összeférhetetlen természete és csalódásai során kialakult gyanakvása lehetetlenné tette, hogy a fiatalok közül igazi munkatársakat győjtsön maga köré. Amíg az ihlet lángja főtötte, addig maga végezte a szobrokon a mővészileg jelentéktelen munkát is, mikor pedig már le akarta rázni a lelkétıl elidegenedett feladatot, nem bánta, ha olyanok fejezik is be, akik szándékát meg sem érthették és mővészi színvonal tekintetében mélyen alatta álltak. Michelangelo ekkor már rabnak érzi magát a megunt feladat mellett, mialatt a pápai udvarnál másoknak jutnak az új mővészi feladatok, olyanoknak, akiknél magát különbnek érezte. Különösen Raffaello iránt viseltetett ellenszenvvel, akinek emberi és mővészi egyénisége annyira különbözött az övétıl, s akinek sikerei féltékenységgel töltötték el.

A Három grácia (Chantilly, Musée Condé). Raffaellónak ez a mőve valószínőleg a Lovag álma táblának a hátoldalát alkotta (London, National Gallery). A három istennı szelíden nyújtja a Heszperiszek almáit. Alakjuk finoman kiegyensúlyozott ritmussal emelkedik ki a dombok hullámzó hátterébıl. Bár fiatalkori, mégis kiforrott mőve ez Raffaellónak és szorosan kötıdik a firenzei mővészet megújulásához. Raffaello Santi (1483–1520), a római cinquecento harmadik nagymestere, Urbinóban született.

Raffaello: Önarckép Festı fia, s ı maga is kora ifjúságától festeni tanul. Mikor húsz éves korában Firenzébe kerül, még teljesen mesterének, Peruginónak hatása alatt áll. Perugino hasonló tárgyú mővét követi

Mária eljegyzését (Sposalizio) ábrázoló képe. A kecses mozdulatú fıalakok s a velük párhuzamos mellékalakok töltik be a kép elıterét. A magas nézıpont következtében az alakok háttere a szép kövezéső sík talaj lesz s a képet lezáró épület, amely Bramante Tempiettójára emlékeztet, a fejük fölé kerül.

Sírbatétel 1507. (olaj és tábla; Museo Galleria Borghese, Róma) Firenzei Madonnái mutatják, hogyan sajátította el a csoportok komponálásának leonardói módszerét, a Sírbatétel pedig minden fiatalos kiforratlansága ellenére a mozdulatok michelangelói változatosságát idézi. Páratlan készsége a tanulásra és az elsajátítottaknak tökéletes egységbe olvasztására teszik ıt a reneszánsz festészet eredményeinek zseniális összegezıjévé. Az elsı falfestmény, amelyet Raffaello a stanzákban (a "Stanza della Segnatura" /aláírás terme a Vatikánban/, a többi stanzák: a pápai palota reprezentatív szobái) készített, a hittudományt jelképezı „Disputának” (vita) nevezett freskó volt. A vele szemközti falon az Athéni iskolá-nak nevezett freskó a világi tudományt jelképezi.

Az ókor két legnagyobb hatású filozófusa, az ideák csillagokon túli honára utaló Platon (Leonardo arcvonásaival) és széles gesztussal a tapasztalati világra mutató Arisztotelész a kép fı alakjai. A tudományok más ókori mővelıire és talán a középkori hét szabad mővészetre való utalás is felismerhetı a mesterek és az ıket körülvevı tanítványok egyes csoportjaiban. Elsı római megbízatásainak kiváló megoldása az új munkák olyan sorát nyitja meg számára, hogy egyre inkább kénytelen – eleinte fıleg a kivitelezésben – tanítványok

segítségére támaszkodni. Az utolsó két stanza és a hozzájuk vezetı loggiák (nyitott folyosó) freskódísze már nagyrészt tanítványok munkája a mester általános irányítása mellett, majd halála után, a részben hátramaradt vázlatai nyomán. Raffaello tervezete alapján készültek el Flandriában a Sixtus kápolna gobelinjei is. Legnevezetesebb tanítványa Giulio Romano (1492-1546), akinek a Chigi bankár villája, a késıbbi Villa Farnesina számára készült mitológiai tárgyú freskók kivitelezésében is nagy szerepe volt. Az olajfestéső képek: a római Madonnák (Madonna della Sedia, SixtusMadonna) és az arcképek inkább tekinthetık a mester legszemélyesebb alkotásainak. Míg a quattrocento arcképei elsısorban a külsı jelenséget ábrázolják, addig Raffaello portréin lenyőgözı erıvel jutnak kifejezésre az ábrázolt jellemvonásai.

„II. Gyula pápa arcképén” (1512, National Gallery, London) a szigorúan zárt ajkak, a lehajtott fej s a nézıtıl elfordult tekintet jelenítik meg a mélyen elgondolkozó, tetterıs embert. Baldassare Castiglione festıi lágyságú képmásán a reneszánsz udvari ember jelenik meg, akinek irodalmi eszményképét éppen Castiglione rajzolta meg. Utolsó festménye, a „Krisztus színeváltozása” kettıs felépítésével mintha Raffaello utolsó alkotókorszakának kettıs arculatát mutatná. A kép felsı része a csúcspontját jelenti a cinquecento élénkségében is nyugodt összhangzású, zárt összefoglaló formába komponált, méltóságteljes mozdulatgazdagságának. A kép alsó fele az ördöngıs gyermek meggyógyításának bibliai jelenetét ábrázolja. A betegségtıl gyötört test, a kétségbeesett hozzátartozók, a szörnyő látványtól feldúlt tanítványok ábrázolása a maga szaggatott valószerőségében túl van a reneszánsz világán. Nem tudjuk, hogy a kép végleges formájának megadásában mennyi része volt a mester 1520-ban bekövetkezett halála után tanítványainak, de a barokk felé mutató irányzat már a Heliodorus-freskó óta nyilvánvaló Raffaello egyes mőveiben. A közép-itáliai barokk festészet kialakulásának mégsem az ı mővészete vált kiinduló pontjává, hanem Michelangelóé. Sebastiano del Piombo (1485–1547) példája mutatja, hogy egy már kialakult mővészegyéniségre is milyen nagy hatással volt Michelangelo mővészete. Piombo Velencébıl kerül Rómába, és már harminc éves, amikor Michelangelóval közelebbi érintkezésbe jut. Fıleg ettıl az idıtıl kezdve alkot nagyobb kompozíciókat, amelyekben a szerkesztést és az emberi test ábrázolását illetıen teljesen az idısebb mester tanácsaira bízza magát (Lázár feltámasztása, Krisztus megostorozása). Ez a hatás azonban nem vált e mővek elınyére, s ma inkább Raffaello portréival vetélkedı kiváló arcképeit – amelyeknek nagy részét sokáig Raffaello mőveinek tartották – és bensıséges hatású félalakos kompozícióit becsüljük nagyra Még erısebb, bár nem ilyen közvetlen volt Michelangelo mővészetének hatása a fiatalabb mővésznemzedékre, amelynek tagjai követik világos színezését, éles, szobrászi plaszticitását, a mozdulatok változatosságában pedig még felül is akarják múlni, ám ezáltal modorosakká válnak. Ezen, már a manierizmus korszakát jelzı mesterek közül választékos finomságával válik ki Pontormo tanítványa, Agnolo Bronzino (1503–1572), míg például Giorgio Vasari

(1511–1574), aki egyben reneszánsz mesterek nagy életrajzírója is, Michelangelo gigantikus alkotásait akarja követni, de éppen szertelensége miatt kevésbé megragadó. Végül félreismerhetetlen Michelangelo hatása a bolognai Carracci-fivéreknek (Agostino 1557– 1602; Annibale 1560–1609) a római Palazzo Farnesében festett mennyezetfreskóira (1597– 1604), a korai barokk e gazdag dekoratív alkotására. Náluk azonban ez a hatás nem kizárólagos, az ı tudatos eklekticizmusuk magába olvasztja a velencei iskola és Raffaello festészetének eredményeit is Raffaello nemcsak mint festı, de mint építész is kora elismert mővésze. Bramante halála után ı lesz a Szent Péter-templom építésének vezetıje. Rövid mőködése alatt nem viszi lényegesen elıre a mő elkészülését, s így Bramante elgondolásától a hosszirányú alaprajz felé eltérı terve nem kerül kivitelre. Építészeti alkotásai közül biztosan ma már csak a firenzei Pandolfini palotát és a késıbb átépített római Villa Madamát lehet neki tulajdonítani. Saját magának is épít Rómában egy kis palotát – azóta lebontották -, amelyben, mint Vasari kissé fellengzı leírása tanúsítja, fıúri fény veszi körül: „Sohasem ment az udvarhoz anélkül, hogy lakásától ötven festı, mind jó és derék mővész, ne szolgáltatott volna neki díszkíséretet: általában nem festıként, hanem fejedelemként élt.”

Raffaello: Madonna dell Granduca (1505 k.; olaj, fa 84 x 55 cm Palazzo Pitti, Firenze) Michelangelo alkotása, a Medici sírkápolna befejezetlensége ellenére nagyszerő példája az egységesen elgondolt építészi és szobrászi mőnek, amelyben ez a két mővészet szervesen egészíti ki egymást és fokozza egymás hatását. Az elkészült két síremlék a kápolna két szemben álló falát foglalja el. A falak nem hátterét alkotják, hanem részei a síremléknek. Középsı fülkéjükben foglalnak helyet a hercegek szobrai, elıttük áll egy-egy márványszarkofág, fedelén fekvı allegorikus alakokkal. A falak karcsú arányú, szerény építészeti tagolása nemcsak a hercegek szobrainak szolgál finom keretül, hanem hatásosan emeli ki a szarkofágok lejtıs fedelén nyugvó s a napszakokat jelképezı két-két hatalmas férfi, illetve nıi aktszobor félelmetes erıtıl duzzadó formáit is. A fekvı alakokban a mozdulatok nagy gazdagságát sőríti össze a mővész és ezek, a testfelületek és tengelyek kontraposztos sokfélesége, az átmetszések merészsége ellenére is egységesek és áttekinthetıek. Erıteljes mozdulataikkal áttörik az építészeti motívumok határait és ez a disszonancia csak a szorosan fülkéjük keretébe simuló ülı alakokban oldódik fel, amelyekkel együtt egységes háromszögbe vannak szerkesztve. Szerepük azonban nem csupán díszítı, mint a Sixtus kápolna mennyezetén megfestett ifjú „rabszolgáké”. Mozdulataik és arcuk a halál csarnokának vigasztalanságát fejezi ki. Az Alkony fáradtan zuhan álomba. Az elkínzott mozdulatú Éj az álomban sem talál nyugalmat.

A Hajnal álmából ébredı, hatalmas alakja – itt nem reprodukált párjával, az Alkonnyal együtt – Lorenzo de Medici szarkofágját ékesíti. A figura testtartása a római Septimius Severus diadalív egyik folyamistenét követi. A keble alatt átvetett szalag talán a rabság jelképe, fátyla, mely lágyan omlik le a fejérıl, a gyászt szimbolizálja A Hajnal kedvetlenül ébred. A Nappal testével elfordul a világtól és befejezetlenül maradt arca válla fölött ijesztı lárvaként néz vissza a szemlélıre. Az építészeti és szobrászi alkotás egységét mutatja, hogy Michelangelo a kápolna megvilágítását úgy tervezte meg, hogy a szobrok kifejezıerejét ezzel is növelje. Az alvó Éjnek és a borús gondolatokba mélyedt Lorenzo hercegnek az arcát árnyék borítja. Mindez: a felfokozott mozdulatok, a disszonanciák keresése, valamint a fény és árnyék hatásának kihasználása már a barokk szobrászat irányában mutat elıre. A Medici síremlék fekvı mellékalakjai váltak mintaképeivé azoknak az allegorikus nıalakoknak, amelyekkel Guglielmo della Porta (1500–1577) III. Pál pápa síremlékét díszítette. A lombardiai származású mővész Rómába jutva Michelangelo mővészetének hatása alá kerül. Mint restaurátor sokat foglalkozik az antik szobrászat emlékeivel is, és talán éppen ez a hatás óvja ıt meg a manierizmus túlzásaitól. Ezekben az években mőködik Rómában, majd Firenzében Benvenuto Cellini (1500– 1572), a szobrász és ötvös, akinek kalandos életét leíró önéletrajza a reneszánsz korának érdekes emberi dokumentuma. Fımővei a híres bécsi arany sótartó és a firenzei Perseus bronzszobor. A Medici-sírkápolna megnyitásának évében, 1545-ben állítják fel végre II. Gyula pápa síremlékét is. VII. Kelemen utóda, III. Pál pápa kevéssel trónralépése után, 1535-ben kinevezte Michelangelót a pápai udvar legfıbb építészévé, szobrászává és festıjévé. A mővészt azonban lekötötte a síremlékre vonatkozó szerzıdés. A pápa gyorsan határoz. Harminc évig várt arra, hogy Michelangelo a rendelkezésére álljon, egy szerzıdés nem állhatja útját ennek – mondta. Évekig tartó tárgyalások után létrehoz egy megegyezést, amelynek eredményeképpen elkészül a síremlék, ahol Mózes szobra a fıalak, s köré túlnyomó részt idegen kezek kevéssé szerencsés mővei kerülnek. Ezalatt Michelangelo 1536-tól hozzáfogott a Sixtus-kápolna oltára mögötti fal freskóval való díszítéséhez. Ezt a monumentális munkát is teljesen egyedül végzi, akárcsak a mennyezet képeinek megfestését, és öt év alatt be is fejezi.

Utolsó ítéletet

Az Utolsó ítéletet ábrázoló freskó minden keret és tagolás nélkül tölti be az egész hatalmas falat. A mővész, aki a Medici sírkápolnában és késıbbi építészi mőködése során a harmonikus együttesek kialakításában mesternek bizonyult, itt nem törıdött azzal, hogy a döbbenetes látomás falravetítésével nemcsak a kápolna régebbi falképeinek, hanem saját mennyezetfreskójának hatását is veszélyezteti. Forrongó képzelete egyetlen hatalmas örvénylésben ábrázolja az üdvözültek felemeltetését a mennyei seregek közé és a kárhozottak letaszítását a pokolra. A mozgásáradat központja a bírói tisztséget betöltı Krisztus parancsoló mozdulata. Ez az áradat azonban itt nem személytelen tömeg, mint a kárhozottak pokolrataszításának némely késıbbi, barokk képén, hanem szinte minden egyes alak a kétségbeesés és reménykedés különbözı lelki állapotainak mély együttérzéssel történı ábrázolása. Megdöbbentı a mővész mély, de súlyosan pesszimista humanizmusa a tárgy egész felfogásában. Együttérez a szenvedı emberiséggel, de sorsát reménytelennek festi. A saját bőnének végzetében elpusztuló emberiség sorsán úgy látszik az ég sem változtathat, ítélete csak megpecsételi az ember maga készítette vesztét. A Sixtus-kápolna freskódísze Michelangelo nagyszabású alkotásai között az egyetlen befejezett mő. Csak a festészetben érhette el azt – igaz, hogy szinte emberfeletti erıfeszítés árán -, ami a szobrászatban lehetetlen volt: hogy egymaga, saját kezével teremtsen meg egy monumentális alkotást. İ maga mégsem tekintette magát igazán festınek, hanem szobrásznak vallotta magát. Vannak is festıi stílusának olyan jegyei, amelyek ezt igazolni látszanak. A mélység éreztetésének kerülése, a tiszta kontúrok, az árnyékoknak csupán a testek plasztikája ábrázolását szolgáló felhasználása, a színek világossága : mind ellentéte a lágy fény-árnyék hatást kiaknázó festıiségnek. Persze mindez nem úgy értendı, hogy Michelangelo szobrokat festett; a Sixtus-kápolna alakjai valódi festıi képzelet szülöttei, ha mesterük nem is él a festıi stílus minden akkor ismert vívmányával. Ez a valóban szobrászi beállítottságából eredı lemondás a festıiség teljességérıl, illik a freskók monumentálisan dekoratív mőfaji jellegéhez. Utolsó festményeit, a vatikáni Capella Paolina két freskóját, „Pál apostol megtérését” és „Péter apostol vértanúságát", 75 éves korában, 1550-ben fejezi be. S bár a vésıt élete utolsó napjáig nem teszi le, nem készít már több befejezett szobrászi alkotást. De mint építész ezután alkotja meg legnagyobb mőveit, amelyeknek kivitelezését azonban már nem éri meg. Michelangelo Buonarroti (1475–1564) az önerejére ráébredt ember küzdelmes létét ábrázolja. Az ókor hıseire emlékeztetı, izmos alakjai érezhetıen képesek arra, hogy saját sorsukat maguk alakítsák. Fiatalkori nagy mőve, a firenzei városháza elıtt felállított Dávid szobor lélekben a harcra felkészülı, robusztus termető atléta. A II. Gyula pápa síremlékéhez faragott Mózes hatalmas erejő, kirobbanó cselekvésre kész, a felindultságát nehezen visszafojtó aggastyán. Ehhez hasonló, szoborszerő figurákkal népesítette be Michelangelo a vatikáni Sixtus-kápolna mennyezetét. A teremtés történetét bemutató freskósorozat jelenetei közül a leghíresebb Ádám teremtése.

Részlet a Sixtus-kápolna mennyezeti freskójából: a Teremtés harmadik napja, a vizek, és a Föld szétválasztása.

Michelangelo szinte egyetlen ihletı forrása a Biblia volt; a mennyezet elsı három képe a Teremtést, a középsı három az ember teremtését jeleníti meg, az utolsó három pedig Noé történetét beszéli el.

Bakkhosz és Ariadné A reneszánsz Magyarországon Európa országai közül elsıként Magyarország kapcsolódott be a reneszánsz fejlıdésébe. A korszak nálunk a 15. század hetvenes éveitıl a 17. század közepéig, egyes területeken a század végéig tartott. Az új stílus átvételét az Itáliával fennálló régi kapcsolatokon túl nagyban segítették a középkori magyar építészet formálási sajátosságai. Összeköttetéseink már a reneszánsz-elızmények korában, Nagy Lajos és Zsigmond uralkodása idején is gazdag gyümölcsöket érleltek. Masolino, a fiatal reneszánsz elsı nagy mestere az 1420-as években tartózkodott Magyarországon, s itt Pipo Spano, az olasz származású fıúr, Zsigmond király hadvezére, szolgálatában több, azóta elpusztult freskót festett. Késıbb visszatérve Itáliába, magyarországi élményeinek hatása is megmutatkozott mővein, egyik olaszországi falképén valószínőleg Veszprém látképét örökítette meg. Itthoni mővei jelentıs mértékben ösztönözhették a hazai festık munkásságát. Pannóniai Mihály 1415-tıl Ferrarában dolgozott s a Szépmővészeti Múzeumban ırzött A trónoló Ceres címő képének bizonysága szerint (a trónus díszítése idézi emlékezetünkbe az egyidejő magyar ötvös-mőveket), bár nem szakadt el a hazai ötvösmővészet hagyományaitól, festészete mégis szervesen ágyazódott az észak-olasz iskolák keretei közé.

Michele Pannonio (kimutatható 1415-tıl, meghalt 1464 elıtt): Trónoló Ceres, olaj, tempera. A magyarországi reneszánsz fejlıdésmenete nagyjából három korszakra osztható. •

I. Az elsı korszak Mátyás uralkodásának évtizedeire esik (1458–1490).

Gian Christoforo Romano (?): Mátyás-Beatrix dombormő, 1490 elıtt, fehérmárvány és jáspis Az új stílus a királyi pártfogás alatt erısödik meg, s nem egyszer az itáliai mővészetekkel egyenrangút alkot. Aristotele Ridolfo Fioravante (1415–1485; innen megy Moszkvába) dolgozott a budai királyi palotán, akárcsak a Zsigmond korában kialakult együttes reneszánsz átépítésének vezetı mestere Chimenti Camicia, Giovanni da Bologna és a dalmát Giovanni Dalmata, aki a visegrád: királyi palota Anjou korban keletkezett gótikus palotáját építtette át. Legjelentısebb része az északi oldal második teraszán fekvı díszudvar, amelyet egykor több emeletes palotaszárnyak vettek körül.

Az egykori kápolna ajtaja fölé helyezett félköríves timpanon a Madonnával és a kis Jézussal (az ún. Visegrádi Madonna) Az udvarra a földszinten csúcsíves árkádfolyosó, az emeleten ballusztrádos mellvéddel kiképzett loggia nyílt. Közepén vörös márványból faragott szökıkút helyezkedett el. A palota 1484-ben épült díszudvara a közepén álló Herkules-kúttal különös jelentıségét az adja, hogy ez a reneszánsz elsı Itálián kívül született emléke Európában. A késı gótikus kerengı fölé épült reneszánsz loggiát és a vörösmárvány szökıkutat, amely a gyermek Herkules harcát ábrázolja a lernai hidrával, korának egyik legjobb római szobrásza, Giovanni Dalmata készítette:

Giovanni Dalmata: Oltár (töredék, 1490)

•

II. A következı korszak Mátyás halálától a mohácsi vészig terjed, ekkor lel otthonra a reneszánsz a fıúri (Bakócz Tamás, Szathmáry György, a Báthoriak, Perényiek, Szapolyaiak) udvarokban is. Fontos emlékek: a simontornyai vár, a gyulafehérvári Lázói kápolna és

a sárospataki vár (Lorántffy-loggia).

Esztergomban, Bakócz Tamás érsek székhelyén az egész magyarországi reneszánsz építészet legszebb emléke, az 1507-ben a régi székesegyházhoz épített görögkereszt alaprajzú Bakócz-kápolna. Giuliano da Sangallo építész követıje épített helyi vörös márványból.

Báthory-Madonna, 1526, márvány; Bp. MNG •

III. Végül történetének utolsó s leghosszabb szakasza a mohácsi vész után következı másfél évszázad. Ebben a idıben válik a legszélesebb körben általánosan ismertté, termékenyíti meg a késı gótikus jellegő polgári mővészetet, vonja ösztönzı hatása alá a népmővészetet. Ebben az idıben gyakorta keveredik az északival, e korszak vezet fokozatos átmenetekkel a magyarországi barokkhoz.

Nyírbátor, harangtorony, az egyházi faépítészet egyik emléke. Báthory István adományából épült a 16. században.

Az erdélyi iparmővességhez főzik a sodronyzománc-technikának egy, a 16. sz. közepén kialakult változatát. Ugyanekkor a világi célokat szolgáló ötvösmőveken, poharakon, tányérokon feltőnnek a reneszánsz formák és motívumok. Az ónmővességben még kötetlenebbül jelentkezik az új stílus. Virágzik a vasmővesség és a harang-, még inkább az ágyúöntés.

Janus Pannonius Élete 1434. augusztus 29-én született Szlavóniában, tehetısebb horvát kisnemesi családból. (Születésének helye, valamint eredeti, "családi" neve bizonytalan.) Atyját még hétéves korában elvesztette. Tizenhárom éves koráig anyja, Vitéz Borbála nevelte és taníttatta, azzal a céllal, hogy a papi pályán találja meg szerencséjét. A tehetségesnek mutatkozó gyermeket nagybátyja, Vitéz János 1447-ben Itáliába küldte tovább tanulni. Guarino da Verona ferrarai konviktusába, illetve iskolájába került. Itt nyolc, egész életére, világnézetére és költészetére döntı esztendıt töltött. S nemcsak a korabeli vezetı értelmiségi pályához szükséges praktikus humanista mőveltséget sajátította el, hanem a latin és a görög nyelv tanulása kapcsán a humanista poétika és poézis alapelemeit és gyakorlatát is, mégpedig oly eredménnyel, hogy 15–16 éves korára humanista poétává érett. Guarino iskolájában megtanulta és mővelte az akkor divatos humanista költıi mőfajok mindegyikét, mégis a kamaszévek emberré érlelı korszakában fı mőfaja az epigramma volt, s maradandót is e nemben alkotott. Mestere természetesen propagálta tehetséges tanítványa költıi zsengéit, s így a Guarino-iskola ifjú növendékének neve és mővei közismertté váltak az észak-itáliai humanista körökben. Közben 1451 elején vakációja egy részét odahaza, Váradon töltötte, ahol ekkor kapott kanonoki javadalmat. Középfokú tanulmányainak elvégzése után, 1454-ben elhagyta Ferrarát és négy éven át kánon- és római jogot hallgatott a padovai egyetemen. Padova, Velence egyetemi városa még inkább tágította szellemi látóhatárát. Sokszor megfordult Velencében, ahol a nagyhatalmú Vitéz János unokaöccsét szívesen látták a gazdag, mővelt patríciusi körökben. Sıt, a jónevő költı tollát is felhasználták politikai és egyéni céljaik propagálására. Az itáliai politikai csatározások színterére az epigrammánál súlyosabbnak, magasabbrendőnek ítélt, eposzigényő panegyricus mőfajjal lépett, ebben igyekezve nagyot, halhatatlanságra méltót alkotni. S bár ez csak részben sikerült, – egykori mesterének, Guarinónak ı állította a legszebb emléket a neki szentelt dicsıítı énekben. 1458-ban megszerezte a doktori kalapot, az ezután szokásos itáliai körúttal befejezte olaszországi tartózkodását és hazatért Magyarországra. Vitéz János éppen ekkor lett az ifjú Mátyás mindenható kancellárja, unokaöccsének hazai pályafutását tehát a legjobb elıjelek mellett indíthatta el. Janus a királyi kancelláriába került, s alig háromnegyed év múlva megkapva a pécsi püspökséget, az ország fıfeudálisai sorába emelkedett. Jogi tudását királyi személynökként kamatoztatta, majd az ifjú királynı kancellárja lett, s nagybátyja mellett a legbefolyásosabb udvari emberek közé számított. Beilleszkedése a hazai környezetbe mégsem volt zökkenésmentes. Mátyás udvara ekkor még nem volt az a fejlett reneszánsz udvar, amellyé a hetvenes években vált. Alig akadt egy-két közel egyenrangú szellemi társ, s hiányzott a megértı közönség, amely a humanista poézist értékelte, igényelte, illetve a humanista poétát újabb és újabb alkotásra ösztönözte volna. Ezért mély nosztalgiát érzett a mővelt olasz városi környezet és kultúra után, melynek talaján korai költészete kivirágzott. "Szítja vagy oltja a lángelmét a hely, érzik a versen – írta egyik hazai epigrammájában – Benne a dalban az ég, amely alatt született." A korai epigrammákból és panegyricusaiból a polgári Itália ege tükrözıdött. Életkörülményei és élményei változtával, Magyarország feudális ege alatt költészete is átváltott, s fı mőfaja a személyes líraiságú elégia lett.

Életének újabb fordulópontja az 1465. évi itáliai követjárása volt. Mátyás követeként Velencében és Rómában tárgyalt a török elleni segély ügyében. A diplomáciai tárgyalások mellett felújította hajdani kapcsolatait olasz barátaival, sıt újakat kötött, és híres humanistákat látogatott meg. II. Pál pápával jóváhagyatta a pozsonyi egyetem tervezetét, könyveket, kéziratokat vásárolt a Corvina és maga számára. Megismerkedett az újplatonista filozófiával s annak vezetı képviselıivel, mindenekelıtt Marsilio Ficinóval. Az irodalom mőveléséhez új kedvet, új ösztönzést, újabb perspektívákat kapott. Száz tervvel, friss munkakedvvel tért meg útjáról. S épp e követjáráson követhetett el valamely súlyosabb hibát, mellyel Mátyás király vele szemben tanúsított jóindulatát eljátszotta. Ennek jeleként a pécsinél jóval gazdagabb és jelentısebb váradi püspökséget, amely Vitéz János esztergomi érsekké tételével megüresedett, már nem ı kapta meg. Ekkor még nem lett teljesen kegyvesztett, de korábbi hatalmát és befolyását többé nem tudta visszaszerezni. A becsvágyó reneszánsz püspök háttérbe szorítását nehezen tőrte. Belsı válságát még jobban elmélyítette korán kezdıdött és súlyosbodó betegsége, fel-fellobanó tüdıbaja. Gyakorta vonult vissza püspöki székhelyére, hol irodalommal és filozófiai stúdiumokkal foglalkozott; Homéroszt, Plutarkhoszt stb. fordította görögbıl. Az új platonizmusban találta meg azt az ideológiát, illetve valláspótlékot, amely úgy-ahogy kielégíthette, megnyugtathatta testi és lelki elesettségében. Ficinóval is fenntartotta a kapcsolatot; megküldte neki elégia-kötetét, az meg – 1469 augusztusában – híres Symposion-kommentárját (Lakoma) ajánlotta a pécsi püspöknek: "mivel te is Platón buzgó híve vagy és mivel hozzám nem mindennapi barátság főz ..." Sötétnek érzett jelenébıl egykori dicsıségének tájaira menekült, megalkotva a Guarino-panegyricus végsı redakcióját. Önmaga elıl azonban nem tudott elmenekülni, s elégiáiban, amelyekben önmagáról vallott, olyan magaslatra emelkedett, hová emelkedni csak a nagy költıknek adatik meg. Életének ez a költıileg legjelentékenyebb szakasza alig négy esztendıt (1465–1468) ölelt magába. 1468 utánról már csak néhány kisebb verset ismerünk tıle. Utolsó két évébıl pedig egyet sem. A humanista költı tehát elhallgatott, nem volt több mondanivalója. Annál aktívabbá vált mint vérig sértett nagyfeudális. Mikor Mátyás csehországi háborúi miatt nagy adót vetett ki a fıpapokra, Janust pedig szlavón bánságától megfosztotta, nagybátyjával és a bárókkal együtt ı is tevékeny részt vállalt az összeesküvésben. Mikor Mátyás felülkerekedett s Vitézt elfogatta, Janus, aki állítólag az összeesküvés fıszervezıje volt, nem kért kegyelmet, inkább az önkéntes számőzetést választotta. Itáliába akart menekülni, de nem jutott tovább a Zágráb melletti Medvedgradnál, ott megbetegedett és meghalt 1472. március 27-én. Janusszal nálunk addig ismeretlen, új típusú költı jelentkezett teljes humanista fegyverzetben: a tudatos és öntudatos alkotóegyéniség, ki egyéni érzéseit, gondolatait fontosnak, közérdekőnek tartja, s akinek az irodalmi alkotás már nem személytelen, mondhatni mellékes familiárisi ténykedés, hanem hivatás, bensı, személyes ügy is. Vele akarja megörökíteni, halhatatlanná tenni nemcsak mások, nemcsak hazája, hanem saját nevét is. Alkotás és alkotója összeforrtak, elszakíthatatlanok egymástól. Poeta doctus, aki mőveit állandóan javítja, tökéletesíti. És sorsukat sem bízza a vak véletlenre: kötetbe győjti, lemásoltatja, és mecénásának vagy barátainak elküldve terjeszti. S az alkotás már olyannyira életszükségletté nemesült, hogy ha nincs kinek, akkor is ír: " Írok a Múzsáknak, s magamért dalolok!" Szembefordult a középkorral, ezt tanúsítja emberi és költıi hitvallása is: "Nézz körül és ne feledd, hogy hő fia légy a jelennek!" Ez a jelen pedig a saját erejének, tehetségének, függetlenségének tudatára ébredt reneszánsz-ember jelene. Költészetének középpontjában nem is az isten és a másvilág áll, hanem az ember és az ıt környezı, életét széppé, boldoggá tenni tartozó e-világ.

Az ı alkotásaival jelent meg irodalmunkban a reneszánsz tematika: az egyén, a magánember testi és lelki problémáival; a családi összetartozás érzése: az édesanya iránti szeretet, a családnál szélesebb közösség: a haza, a hazai táj, az ember átlelkesítette természet és a humanista értelmiségi legnagyobb élménye és ihletforrása: a kultúra, a tudomány, a mővészet és fıképp a költészet kultusza. Ezt az újszerő tartalmat új, a humanista poétika megszabta módon öntötte formákba. Mindezt még a ferrarai iskolában kapta készen. Az iskolás humanista poétika saroktétele az imitatio volt, a csodált ókor íróinak, mő- és versformáinak, nyelvi, stilisztikai tökélyének és sajátságainak utánzása. Janus költészetének nyelve a kései császárkori irodalomból táplálkozott humanista latin; az általa mővelt költıi mőfajok is innen eredtek, s velük együtt a klasszikus idımértékes verselés különbözı fajtái. Költıi életmőve három egymással összefüggı, de mégis élesen elhatárolható szakaszba tagolódik: a ferrarai (1447–1454), a padovai (1454–1458) és a hazai 1458–1472) korszakára. Emberi és költıi fejlıdésének egy-egy sajátos szakaszát zárja magába mindegyik, s ezt híven jellemzik az egyes korszakokon belül leggyakrabban használt költıi mőfajok is.

Epigrammái A humanistáktól felújított epigramma eléggé tágan értelmezett mőfaj volt, magába foglalt, mint nevének etimológiája is jelzi, minden feliratra alkalmas, rövidebb költeményt. Általában három fı válfaját mővelték: a szatirikus, az erotikus és az ún. monumentális, azaz dicsıítı epigramma válfajt. Minde-{229.}gyik mővelésénél valamelyik görög vagy római szerzı epigrammái szolgáltak követendı mintául. A fiatal Janus ezen az aránylag kitaposott ösvényen járt, és mind a három válfajban szinte ontotta az epigrammákat. Az elsı kettıben kiemelkedı eredménnyel, a harmadikban már kevésbé sikeresen. Az értelmileg túlfejlett és ennek reakciójaként érzelmi fejlıdésében elmaradt csodagyerek a legracionálisabb költıi mőfajban, az epigrammában megtalálta belsı és külsı élményeinek adekvát mővészi kifejezési formáját és eszközét. S a követendı mintát is a római epigrammák nagymesterében, Martialisban, kihez így írt: "a versírásban vetélytársad lettem," és "ha kölcsönadnád nékem lelkedet, hidd el, magamból is hozzáteszek majd." Ebben is egyedülálló: a korabeli humanisták Martialist mintául nemigen választották. Szatirikus, csipkelıdı epigrammáinak élményanyagát nagyrészt a ferrarai iskola és konviktus adta. Janus szeme a közvetlen környezetében felmerült apróságokon akadt fenn, melyek egy kis közösség életében nem is látszanak apróságoknak. Diákcsínyek, ugratások, kisfejő, vörös hajú, fölényeskedı vagy hazug társak, irodalmi vetélkedések, perpatvarok vagy egy-egy esemény, mint például Guarino egyik fia cselédlányuk fejét elcsavarta – adták az alkalmat, hozták a témát és a figurákat. Néhány telibe találó, éles és élces disztichonnal örökítette meg ıket a kárvallottak bosszantására, társai mulattatására, de ugyanakkor humanista irodalmi igénnyel és igényességgel, szélesebb olvasóközönségre is számítva. Feltőnik ezekben nem mindennapi jellemzı és tömörítı készsége, a kicsiségekben is a lényegeset és a tipikusat meglátó szeme, a látottakat hajszálnyi pontossággal, ötletesen, sziporkázva rögzítı stílusa és a latin nyelv virtuóz kezelése. Ezek a képességei emelték kora legjobb humanista epigrammaköltıi közé. Jellemzésül vegyük példának a Gryllusra írt epigrammáját (Ad Gryllum): Megrágalmaztál, hogy medvetejen nevekedtem Otthon, Gryllus, mert annyira vad vagyok én.

Hát jó, nısténymedve a dajkám: néked azonban, Gryllus, nem medve volt az anyád, de szuka. (Végh György ford.) A Gryllus csúfnévvel – amely tücsköt, malacot, illetve különféle állatokból összetákolt szörnyet jelent – és ezzel az epigrammával egyik patrícius származású olasz diáktársának vágott vissza, ki ıt durva, mőveletlen barbárnak csúfolta. A "barbár" szóban töményen benne foglaltatik az olasz polgár vélt magasabbrendőségének tudata a szerinte betolakodott, megtőrt idegennel, "hegyentúli"-val szemben. Janus ott fogja meg az ellenfelet, ahol az támad, és ott üt rajta, ahol az annak legjobban fáj. Szerkesztési módja: az epigramma elsı három sora az elıkészítés, a tények elıadása ártatlan képpel, nem is sejtetve a támadó szándékot, majd az utolsó sorban jı a váratlan fordulat, a kegyelemdöfésnek beillı csattanó. A csattanó – mint többi epigrammáiban – itt is egy többértelmő szójátékra épül. A szuka (a latinban: lupa, nıstényfarkas) egyrészt céloz Gryllus olasz származására, a Róma alapítóit, Romulust és Remust szoptató nıstényfarkasra, másrészt utcanıt, szajhát jelent. Egy-egy hálásabb téma kapcsán nem elégedett meg egy epigrammával, hanem az ókori szerzık, fıként Martialis példájára tárgyát szellemesen és nagy ötletességgel több oldalról közelítette és világította meg, epigramma-sorozatokat írt. E nemben a legnevezetesebb az a kitőnıen megkomponált epigramma-füzére, melyet az 1450. évi jubileumi szentévnek szentelt.

{230.}

Ezt V. Miklós pápa hirdette meg kiürült kincstárának és megtépázott tekintélyének helyreállítására. A szentévek fı vonzereje az volt, hogy az akkor Rómába zarándokló hívı könnyített feltételek mellett nyerhette el a "teljes búcsút": az addig elkövetett bőneiért járó másvilági büntetés elengedését. A felhívás Európa-szerte nagy visszhangra talált, s az Itáliában fel-felcsapó pestisek ellenére százezrek tolongtak Rómába, s velük tódult a pénz is. A felvilágosult humanisták nem jó szemmel nézték ezt az egyszerő hívık hiszékenységére és zsebére számító szentévet, s külön véleményüknek hangot is adtak. Köztük a 16 esztendıs Janus is. Mondanivalóját hét epigrammából összefőzött ciklusba sőrítette. A vezér-epigramma (Deridet euntes Romam ad iubilaeum (Kikacagja a római búcsúsokat)) nyitánya egészen himnikus, mintegy a búcsúsok világnézetével azonosul; 1450 esztendeje, hogy az örök Atya szent Fia a Szőztıl megszületett ... Már az ájtatosságot mímelı sorokban is megbúvik egy másik értelem, mely a zarándokokat tizedelı pestisre utal: Most közelebb van az üdv, feljutnod könnyü a mennybe A hitvány földrıl, tárva mi nagy kapu van. S íme, a Tajo és a Don közti földekrıl tódul a nép, alig férnek el az országutakon. E jámborkodó bevezetésre jı a csattanó, a költı állásfoglalása, melyet egy szójáték még inkább kiélez: Vak hite által e nép üdvöt nyer-e, nem tudom én azt. Ám bizton tudom azt, hogy nyer a pápa vele. (Hegedős István ford.) A ciklus második darabjában (De eodem (Ugyanarról)) a külföldi búcsújárókhoz fordul: "Mért töritek magatok gazdaggá tenni a taljánt? Hát a hazájában senki sem üdvözül-e?" A körképbıl nem maradnak ki a kocsmárosok sem, kik a pápa után legtöbbet "nyertek"! Négy gunyoros epigrammával énekli ki ıket: legfıbb vágya a kocsmárosság, hisz ha a szentév még egy évig tart, valamennyi olyan gazdag lesz, mint Firenze híres bankárja, Cosimo Medici.

Cinkos iróniával teszi még hozzá: most van a szent idı, jól használják ki, mert soká lesz a következı jubileum. A ciklus-szerkesztésnél is az egyes epigrammáiban használt technikát alkalmazza: a záró epigrammára hagyva leglényegesebb mondanivalóját s a döntı csattanót. Az ezt elıkészítı epigrammák célzatával még egy középkori egyházi reformer is egyetérthetett, látszólag nem a vallást támadják, csak a visszaéléseket: Krisztus földi helytartója pénzért árulja a földöntúli örök üdvösséget, mint {231.} a kocsmárosok a borukat. Ezek után még nagyobb hatású a befejezı darab (Galeotti peregrinationem irridet (Kigúnyolja Galeotto zarándoklását)), mely a középkor vallásos ideológiáját gyökerében támadja és tagadja. Ezt barátjához, Galeotto Marzióhoz címezte, aki humanista létére beállt a búcsúsok közé, s ezzel közös eszményeiket megcsúfolta. Pedig a vallás már csak a vénasszonyoknak való, a hiszékeny, "agyrémektıl rettegı tömeg"-nek, melyet a humanista értelmiségi lenézett. Az újkor embere, a humanista már nem hiszi azt, amit a versben név szerint is említett franciskánus népszónokok magas szószékeikrıl "alárikácsolnak", hanem azt tartja és hirdeti, amit az antik ateista filozófusok tanítottak, mint például Theodorus, "ki nem hitt istenekben". Erkölcsi zsinórmértékét sem a keresztény etika szabja meg, hanem Epikurosz, "ki azt tanítja: legfıbb rossz a kín," ami szöges ellentétben állt a keresztény siralomvölgy-koncepcióval. A kegyeskedı hangon indított ciklus utolsó sora pedig visszaperel a himnikus nyitányra, az egész ciklus értelmét összegezve: "Hívı ember költı [azaz humanista] nem lehet!" Hasonló kvalitásokat árul el erotikus epigrammáiban is, melyek mennyiségileg is vetekszenek a szatirikus nemben írottakkal. Ezekben a 15. század megváltozott humanista erkölcsi felfogása tükrözıdik. Mintája itt – Martialis mellett – Antonio Beccadelli, aki 1426-ban tette közzé hírhedett Hermaphroditusát, melyet a hivatalos egyház elítélt. Irodalmi mintái elsısorban stiláris megoldásokra adtak példát és felbátorították, az élményanyagot a ferrarai diákélet nyújtotta. Erotikus epigrammáiban e kamasz társaság lefojtott, majd ki-kirobannó erotikáját, vágyait, beszédmódját, egész atmoszféráját örökítette meg a humanista költészet irodalmi eszközeivel. İ a világ elsı kamasz-költıje, aki – tizenhetedik születésnapjára írt epigrammájában – forrongó önmagát és magán keresztül a kamasz fiú testi és szellemi öntudatra ébredését versbe rögzítette (De sua aetate (Életkoráról)). Nyers szókimondás, az apró részletekben megnyilatkozó tárgyiasság, másrészt sanda sejtetések, obszcén utalások, két, sıt egyértelmő szójátékok, megjátszott álszentség, illetve frivolitás és a meglepı fordulatokra, groteszk túlzásokra épített költıi technika jellemzik epigrammáit. Tömörek, kerekek, rafinált irodalmi igénnyel kiszámítottak, ugyanakkor az olvasóra cinkosan kacsintó, pajzán kamasz-humorral telítettek. Hová cipeltek cimboráim, hová? – játssza meg az ártatlan ügyefogyottat egyik epigrammájában (Conqueritur, quod se, socii ad lupanar seduxissent (Panaszkodik, hogy társai bordélyházba csalták)). Csak nem a fertelmes bordélyházba? S miután rendre leírta az ott tapasztaltakat, kezdi el újra a sopánkodást: becsaptatok, azt mondtátok, hogy sétálni visztek; megálljatok csirkefogók, "ezt megtudja ma még Guarino tılem". Választott versformája, a hendekasyllabus ( – – | – ∪ | – ∪ | – ∪ | – ∪ | ), gyors ritmusával kitőnıen érzékelteti e kirándulás izgalmas voltát. Az irodalmi paródia eszközeit is szívesen használta. Például egy bizonyos Orsolya titkos bájainak megörökítéséhez a középkorban szentnek tisztelt Vergilius Aeneise híres hatodik énekének alvilágleírásából kölcsönözte a fordulatokat és a színeket (De vulva Ursulae (Orsolya p...járól)).

Erotikus epigrammáinak egy részét szintén ciklusokba rendezte. A legsikerültebb, legtöbb leleménnyel kivitelezett ciklusa az az öt epigrammából álló füzér, melyben Linus atya "ördögőzésének" állított emléket (In Linum docentem pedicare (A fajtalankadásra tanító Linusra) stb.). "Szent Ferenc szigorú szerzetének tagja" és "az üdvösséget adó ige hirdetıje" a fiúkat szerette, s ezt a ténykedését – állítólag – ördögőzésnek minısítette. Janus ezt a poént ragadja meg és variálja el nem apadó ötletességgel, s közben az imádságot, a böjtöt, a gyónást is elég vaskosan kifigurázza. {232.}

Mennyiségileg jelentékeny csoportot alkotnak az ún. monumentális epigrammái is. Ezek rövidebb dicsıítı, hálálkodó költemények, sírversek stb. Az ezeknél követett mintái: a görög epigramma-írók, valamint Martialis és Statius. Tárgyuk miatt érdekkeltıbb közülük Ferrara fejedelmének, Leonellónak epitáfiuma s a mecénásához, Marcellóhoz, valamint a Guarinocsaládra írt epigrammái. (Epitaphium Leoneili ducis Ferrariae (Leonello ferrarai fejedelem sírfelirata), Ad Marcellum (Marcellóhoz) stb.). Mővészileg messze alatta maradnak a másfajúaknak, szokványos humanista sablonokból összerótt rutinmunkák, ritkán csillan fel bennük Janus sziporkázó szelleme. Epigrammaköltészete a ferrarai években kulminált, Padovában s különösen itthon viszont megcsappant és belsı arányaiban is erısen megváltozott. A pécsi püspök – egy alkalmat kivéve – már nem írt erotikus epigrammákat, szatirikusat is eléggé csekély számban: két politikai célzatút udvari költı minıségében, a magyar koronát Mátyásnak kiszolgáltatni nem akaró Frigyes császár ellen; s néhány magánjellegőt, melyekben egy Antal nevezető papot, illetve püspöki helynökét, Huendler Vitust csipkedi, vagy a Budán vendégeskedı barátját, Galeotto Marziót ugratja (De corona regni ad Fridericum caesarem (Frigyes császárhoz a királyi koronáról), In Antonium hospitem (A vendégeskedı Antalra), In Vitum (Vitusról), Ad Galeottum (Galeottóhoz) stb.). Egy alkalommal azonban az egykori félelmetes szatirikus és erotikus epigramma-író régi ragyogásában feltámadt, mégpedig egy mesterien megszerkesztett epigramma-bokorral, melynek szenvedı hıse II. Pál pápa, kinek beiktatásán – 1465-ben – Mátyás király követeként épp ı mondta az üdvözlı beszédet, sıt egy dicsıítı epigrammával is tisztelgett színe elıtt. A pápa azonban, nem tudni miért, megneheztelt rá, s Budára küldött követe, Girolamo Lando krétai érsek révén Mátyás királynál befeketítette. Janus a pápai követet Galeottóhoz írt, szellemes levélben gúnyolta ki, a pápát pedig öt epigrammával, melyekben a pápa ( = atya, apa) természetes apaságát vette célba (De Paolo summo pontifice (Pál pápáról), Quare nunc, ut quondam, summorum pontificum testiculi, non explorantur (Miért nem vizsgálják meg manapság a pápák heréjét, mint hajdan?) stb). Ez a remekbe készült, vitriolos epigrammaciklus a Guarino-panegyricus mellett Janusnak talán a legnagyobb karriert befutott alkotása. Méltán került a leghíresebb antiklerikális győjteményekbe. A nagy lengyel reneszánsz költı, Jan Kochanowski lengyelre fordította és {233.} versei közé bekebelezte. Ludwig Pastor, a pápák történetének múlt századbeli írója, II. Pált a "rákent rágalmak" alól tisztázni igyekezett, s ennek során Janust is, kit történetírónak gondolt, felháborodott hangon próbálta cáfolni. Hátha még tudta volna, hogy ez a "Historiker" az anyaszentegyház püspöke volt! Magyarországi évei alatt írt epigrammái – ezekbıl sincs több két tucatnyinál – zömükben Mátyás királyt, Hunyadi Jánost és nagybátyját, Vitéz Jánost dicsıítik a humanista udvari poézis fordulataival, sablonjaival. Például az ifjú királynı nevében hívja vissza a háborúból Mátyást, nagyságát és gyızelmét ünnepli (Conqueritur de mora regis Matthiae in Moldavia (Panaszkodik Mátyás király Moldvában való hosszas idızése miatt), Gratulantur de duplici victoria Matthiae (Mátyás kettıs gyızelmét ünnepli) stb). Az Itáliában írt monumentális epigrammák szerves folytatásai, színvonalas rutinversek.

A néhány lírai foganású már jóval sikerültebb. Ezekben önmagát adja, s a közvetlen, belsı személyi érdekeltség hevülete az epigrammát lírai verssé gazdagítja. A római követjárásról visszatért Kosztolányi Györgyöt például verssel hívja meg, melynek minden sorát átfőti Itália utáni mély nosztalgiája (Ad Polycarpum (Polycarpushoz)). Két másikban Marshoz, illetve Jupiterhez fordult, békéért könyörögve "megfáradt pannon népe" számára (Ad Marlem, precatio pro pace (Mars istenhez békességért), Pro pace (Békéért)). Hazai epigrammaköltészetének a csúcsa, az 1466 márciusában Pécsett írt, De amygdalo in Pannonia nata (Egy dunántúli mandulafáról) címő pedig már epigramma-formába sőrített elégia: Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe' se látott, Hısi Ulysses sem Alkinoos szigetén. Még boldog szigetek bı rétjein is csoda lenne, Nemhogy a pannon-föld északi hős rögein. S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben, Ám csodaszép rügyeit zúzmara fogja be majd! Mandulafám, kicsi Phylis, nincs még fecske e tájon, Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt? (Weöres Sándor ford.) A vers apropója, külsı ihletıje egy meglepı, szokatlan természeti tünemény: a Mecsek déli lejtıjén, talán a pécsi püspöki kertben, tél idején virágba borult mandulafa. A nem mindennapi látvány megragadja, a fácska friss, üde szépsége s a reménytelen virágbontás meghökkentı merészsége szíven üti. Nyomban magára, saját sorsára gondol. A látottat jelképnek érzi: ı, igen ı ez a dunántúli mandulafa. Korán nyitott ki, virágai a pannón télben halálra vannak ítélve ... Ez a közvetlenül ki nem mondott mondanivaló az epigramma tulajdonképpeni, belsı ihletıje. Egy humanista poétának mindez még kevés. Hogy vérbeli tudós poéma szülessék, a külsı és belsı valóságélmény mellé társul harmadiknak az antikvitás, a vers szıttesébe gazdagon szıve a mitológia aranyszálait. Az antikvitás bővöletében a mecseki mandulafácska a Hesperidák kertjének legendás, aranyalmát termı fájává szépül. S ilyet nem látott "hısi Ulysses sem Alkinoos szigetén" – halljuk a Homéroszt fordító költı olvasmányreminiszcenciáját. S végül mi más lehetne, mint az Ovidius-i mitológikus Phyllis, a monda szomorú sorsú királylánya, ki bánatában, mivel jegyesét, Demophoónt reménytelenül, hiába várta, öngyilkos lett, s a kegyes istenek mandulafává változtatták. Az egykorú értı, a "candidus lector" legérzékenyebben épp erre a tudós leleményre, az "inventio poetica"-ra rezonált, ezen mérve le a poeta doctus nagyszerőségét, illetve silányságát. {234.}

A látott valóság, a mögéje sőrített jelképiség s a velük együttlélegzı antikvitás, mitológiai példázat humanista "szentháromsága" felbonthatatlan egységbe ötvözıdik, magas költıi, mővészi feszültséget teremt. A vers ezért tudja oly megkapó erıvel, oly intenzíven sugározni máig a bukott, beteg ember, a feudális Magyarországra korán érkezett reneszánsz költı tragédiáját.

Epikus mővei, a panegyricusok Janus Pannonius nem volt igazi epikus költı, néhány epikai jellegő nagyobb retorikus kompozíciót azonban, mint minden humanista poéta, ı is alkotott. A legkorábbi közülük,az Eranemos (A szelek versenye), még jellegzetesen iskolai versgyakorlat: a retorikatanítás szolgálatában álló certamen. A ferrarai diák sikeresen tett eleget feladatának: verse tele van

klasszikus utalásokkal, a latin költıktıl kölcsönzött kifejezésekkel, nemegyszer félsorokkal; egy-egy sikerültebb részlete pedig – így a tavasz leírása – valódi költıiséget is áraszt. Nagyobb epiko-retorikus versezeteinek többsége azonban már túlmutat az iskolán, s mőfajuk is az olasz polgári társadalomban közkedvelt és idıszerő panegyricus. A panegyricus eredetileg a hanyatló római császár-kor vezetı irodalmi mőfaja volt, a retorikus prózában írt antik biográfia, illetve enkomion (dicsıítı mő) verses változata: egyegy élı közéleti személyiség politikai tendenciák vezette, alakította dicsıítése, mértéktelen felmagasztalása. A humanista írókra a legnevesebb római panegyricus-költı, Claudius Claudianus mővei hatottak leginkább. Janus is ıt választotta mesterének. A humanista nagyepikát reprezentáló panegyricus mőfaj nem mondható a legrokonszenvesebbnek: keretein belül kétes hatalmi és klikk-érdekek képviselıi, fejedelmek, bankárok, gazdag patrícius-polgárok, talmi nagyságok és kalandorok nıttek antik félistenekké. S mint ilyen, reménytelenül korhoz kötött s legtöbb példányában ízléstelen. Az epigramma-író Janus az egész mőfajra kiterjeszthetı érvénnyel támadta egyik vetélytársa panegyricusát: "Hangyából elefántot ekképp hamisítnak a költık, Hangyakarok cipelik náluk a mennykövet is". "Tudd meg mind locsogás ez, olyan költık fecsegése, Kiknek az éhség volt ihlete, semmi egyéb." {235.} Janus ihlete nem az éhség volt, enemő alkotásai mégsem sokkal különbek. Elsı próbálkozásai még a ferrarai évekbıl valók. Guarino "királyi ajándékot" kapott Lodovico Gonzaga mantovai fejedelemtıl, viszonzásul – 1451-ben – dicsıítı éneket íratott neves költıtanítványával. 1452-ben a mester pártfogói közé tartozott Giacomo Antonio Marcello velencei patrícius biztatta fel Anjou René nápolyi trónkövetelı restaurációs törekvéseinek irodalmi propagandájára, kinek Marcello politikai ágense volt. Ennek egyik terméke az Itáliában tartózkodó III. Frigyes császárhoz intézett propagandavers, a Pro pacanda Italia ... (Ének Itália békéjéért). A másik a trónkövetelı életét, tetteit megéneklı és a restaurációs törekvéseket beharangozó René-panegyricus. E korai, kisebb arányú, iskolás panegyricusok közé tartozik a velencei patrícius-humanista, Francesco Barbaro leányának esküvıjére írt epithalamium is (1453), mely a Barbaro-család és az egykori Guarino-tanítvány Francesco dicséretét zengi. Ez elsı próbálkozások, melyek közül a legterjedelmesebb René-panegyricus sem több 500 hexameternél, mintegy elıgyakorlatul szolgáltak a 15. század humanista felfogása szerinti nagy mővekhez: a 2923 sornyi Marcello-panegyricushoz, illetve a legharmonikusabb enemő alkotáshoz, a Guarino-dicsénekhez (1109 sor).

A Marcello-panegyricust 1456–1458 között Padovában írta. Hıse, Giacomo Antonio Marcello a város podestája, polgármestere volt, s Janus tehetségének elsı méltánylói, felkarolói közé tartozott, aki már korábban is rendelt nála irodalmi mőveket. Janus ezek teljesítése mellett egész sor epigrammát írt hozzá, sıt Marcello olasz nyelvő szerelmes verseibıl is többet lefordított latinra. A panegyricus létrejöttének tulajdonképpeni oka, illetve célzata Marcello rehabilitálása volt a velencei közvélemény elıtt. İ ugyanis a második milánói háború idején kegyvesztett lett: mint a velencei hadsereg gazdasági és politikai biztosa árulás gyanúja miatt börtönbe került, ahonnan csak nehezen tudott kiszabadulni, s ennek következményeként a Velencében szépen indult karrierje is megtört. Janus a teljes Claudianus-i panegyricus-apparátust mozgósítja mecénása érdekében. Ennek értelmében a személyesebb hangot megütı prefáció után a tárgyalást jó messzirıl kezdi. Hıse kortárs, tehát elıször a jelenkor nagyságát méltatja kiadósan. Ezt hazájának, Itáliának, illetve városának, Velencének dicsérete követi. Majd családjára tér át, s itt az apa áll a középpontban. Az ı felmagasztalása kisebb, miniatőr panegyricussá kerekedik ki, hisz az apában kivirágzott, felülmúlhatatlan erényeket örökli a fiú, kiben ezek a tökély legfelsı fokára emelkednek. S

csak most lép színre a hıs: csodás, nagy jövıt ígérı elıjelek között megszületik. Már gyermekkorában tanújelét adja nem mindennapi képességeinek, melyek aztán a férfikorban kulminálnak: ekkor fejti ki mindenki számára áldást hozó köz- és magánéleti tevékenységét, ekkor mutatja meg a maga teljességében erkölcsi magasabbrendőségét, jellemszilárdságát, lángeszét, hadvezérségre termettségét stb. S mindezt nemcsak a barátok, hanem az istenek és az ellenségek elismerı tiszteletétıl, csodálatától is övezve. A propaganda célzatnak megfelelıen a férfikor jeles tettei közül a milánói háborúban véghezvittek elbeszélése adja a panegyricus gerincét. Részletesen {236.} vannak tárgyalva e háború eseményei, a középpontban természetesen Marcellóval. Eszerint a velenceiek összes gyızelmeiket az ı hadvezéri zsenialitásának köszönhették. (Holott a rideg valóság: fontos pozíciókat töltött be ugyan, de hadvezér sohasem volt, s a felemlegetett gyızelmeket sem ı aratta.) A "haza megmentıjének" jutalma mégis a számkivetés lett, mert hitet adtak titkára rágalmainak. A "súlyosan megsértett" hısnek Velence védıszentje, Szent Márk siet vigasztalására: felmentettek, "s bármi szoros nyomozás se vetett tereád soha árnyat," "felmentetni eképp szebb dics vala néked, mint így vádoltatni gyalázat" ... S ezzel a Marcello életét és tetteit Janusnak elmondó Pallas Athéné lényegében be is fejezi a panegyricus érdemi részét. "Teve ı ezután is sok jeleset még. Ám ezeket tudod is a saját emlékezetedbıl, Mert hiszen épp ezidétt hoza tégedet Ausoniába Szent helikoni tüzed földjérıl Pannóniának." Ez a hexameterben írt védıügyvédi mő tipikus humanista opus rethoricum. Mővészi eszközei: a méltóságosan deklamáló hangvétel, a laza szerkesztésmód, a szigorú idırendet követı elbeszélés folyamatát minduntalan megállító kitérések, kisebb-nagyobb, klasszikus ihlető orációk, allegóriák, mitológiai példázatok és utalások, antik irodalmi reminiszcenciák és a különbözı stilisztikai alakzatok mind a korabeli humanista poézis kelléktárából valók. S Janus mindezeket némi egyéni leleménnyel főszerezve, jobb ügyhöz méltó színvonalon használta fel. Azonban nála is törvényszerően kiütköznek a társadalmi fogantatását és funkcióját tekintve eredendıen torz panegyricus-mőfaj mővészi szervi hibái: a hamis pátosz, a terjengısség, az üres szócséplés, komoly mondanivaló híján a mitológia és a retorikus elemek céltalan túlhalmozása stb. Epikai erények csak egyes részletekben csillannak meg; megragadó például a háború tépte Itália bemutatása és néhány harcleírása, valamint a mellékszereplıkrıl adott, az epigramma-írót idézı, éles körvonalú villanásnyi arc- és jellemképei. Ma már nehezen élvezhetı, nem több egy letőnt kor, erkölcs és ízlés irodalmi dokumentumánál. A humanisták azonban nagyra becsülték, a panegyricus mőfaj legjobb darabjai közt tartották számon. Legnagyobb becsvággyal és szeretettel írt panegyricusa a Guarino-dicsének. Mondhatni egész életében dolgozott, simított rajta. Elsı, rövidebb változata 1453–54-ben még Ferrarában készült, s ezt – a jelek szerint – Padovában valamelyest átdolgozta vagy kibıvítette. Jelenleg ismert, végsı formáját azonban 1465–69 között Magyarországon kapta. A Guarino-dicsének ugyanazzal a költıi módszerrel, hangvétellel és részben hibákkal készült, mint a Marcello-panegyricus. A lényegi különbség a tematikában mutatkozik meg: hıse nem bukott trónkövetelı vagy kegyvesztett "hadvezér," hanem humanista iskolamester, az új, polgári mőveltség apostola, szorgos, fáradhatatlan munkása, kinek keze alól évtizedek folyamán híres humanista tudósok és poéták légiója került ki, s köztük a panegyricus szerzıje is. Janus élete végéig hálás volt öreg mesterének, hogy ıt, a kis "barbárt" kézen fogta, az új világ szellemi forrásaihoz vezette és elıtte "feltárta Helikont". Szemében Guarino és humanizmus egyet jelentett, ezért Guarino dicsérete egyben a humanizmus dicsérete is. Mőve a reneszánsz mővészbiográfiákkal rokon, melyek sorát Boccaccio nyitotta meg Danteéletrajzával.

Guarino da Verona életét részletesen, aprólékosan tárgyalja, a mestert – joggal – eszménnyé nemesítve. Még oly apróbb emberi hibáit is letagadja, mint a pénzéhség, holott ezt a tulajdonságát éppen az epigramma-író Janus gúnyolta ki: Guarino az ıhozzá írt epigrammáját legszívesebben soronként felváltaná csengı aranyforintokra ... Hosszú életpályája (1374–1460) egybeesett a humanizmus hıskorával, mikor – Janus szavaival élve – még az alvilágban is tudták és újjongták a két nemzet – a görög és latin – nagy szellemei: "Új kor hajnala virrad, mert hisz a régi világ tudománya felélede ismét!" Guarino e hıskor pionírjainak élvonalába tartozott, kik az ezeréves középkorban "földre tiport tudományt" felemelték, s az embert "szívben, beszédben emberré válnia tanították". S Guarino életének, munkásságának, ferrarai iskolájának, tanítási módszerének, tananyagának, elveinek elıadásával, megéneklésével Janus nemcsak megbízható, forrásértékő kordokumentumot hagyott az utókorra, hanem e hısi korszak észak-itáliai humanizmusának kongeniális költıi apoteózisát is. Ezért vált életmővének legismertebb, legtöbbször kiadott, reprezentatív darabjává, világhírének megalapozójává. {237.}

A híres Guarino-tanítványokat méltató részben önmagát is megörökíti: S jósorsom küldött hozzád még zsenge koromban Pannoniának azon részérıl, merre a Dráva Átszeli lágyan a zsíros szántóföldeket és már Árját s régi nevét a Dunába veszíteni készül. És költıi hitvallását: azért fogja az utókor a legnagyobb és leghíresebb tanítványok sorában emlegetni: Mert én hívom elıször a Pó mellıl a Dunához Phoebus Apollót és Mnemosyne leányit ... ... Eljön majd az idı, mikor, érett férfi, merészen Gyilkos harcokat énekelek, nagy hıs Hunyadinknak Hadviseléseit, azt, hogy a vad törököt milyen ádáz Öldökléssel pusztította, a holttetemekkel Mély árkok teltek meg, tudja a Hebrus, a véres, Tudja Paeonia síkja, ahol villognak a csontok és Rhodope közepén a jeges hóban taposott út. (Csorba Gyızı ford.) Az itt beígért, Hunyadi János ún. hosszú hadjáratát megéneklı epikai mő azonban csak ígéret maradt, hacsak az elkallódott Annales, melyet Zsámboki János állítólag a 16. század közepe táján még látott és olvasott, nem az.

Elégiái Az elégiát már az antik írók is használták személyesebb, líraibb élményeik költıi kifejezésére, s erre a célra ajánlotta a humanista poétika is, bár eléggé tágan értelmezve e mőfajba sorolt minden szubjektívebb hangú, az epigram-{238.}mánál hosszabb, disztichonokban írt költeményt. Janus e mőfaj szabályait és gyakorlatát már Guarino iskolájában elsajátította. A ferrarai zsengék közé tartozik például az 1451 táján Perinushoz írt elégia. E nemő kísérletei padovai korszakában megsokasodtak. Legtöbbjük azonban komolyabb lírai mondanivaló, mélyebb megrendültség híján nem több ügyes rögtönzésnél vagy versgyakorlatnál. Például mikor a lába fájt, elégiával fordult gyógyulásért a költık istenéhez, Apollóhoz. A padovai

lóversenyen szerencsétlenül járt lovast, Racacinust meg elégikus threnosszal (siratóvers) siratta el. Hasonlót már írt korábban is: V. Miklós pápa anyjának elhalálozásakor. Az Itáliában szerzett, retorikai sablonokkal agyonterhelt elégiáiban is figyelemre méltó azonban, hogy egyikük sem másodlagos, irodalmi élmény szülötte. A költıt a látott, a megélt valóság ihleti, akárcsak az epigrammák írásakor, de míg ezekben a reális élmény a bravúrosan megformált gondolati tartalomban fejezıdött ki, addig a szélesebben áradó elégia-mőfaj már módot nyújt a látott valóság leírására, mővészi tökéllyel való ábrázolására is. A retorikus szerkezet, antik kellékek halmaza mögül minduntalan elıvillannak az életben megfigyelt és hően visszaadott jelenetek, tárgyak, portrék, tájak – éppúgy, mint az olasz quattrocento nagy festıinek képein. A festészet példamutatása a kor minden itáliai költıjének munkásságában megfigyelhetı, Janusnak is egy festmény szolgáltatott rá alkalmat, hogy megfogalmazza, mit is értett festıi és költıi valóságábrázoláson. Midın a kor legnagyobb észak-itáliai festıjének, Andrea Mantegnának róla és Galeottóról festett közös képét megpillantotta, a következık ragadták meg a mestert dicsérı elégiájának (Laus Andreae Mantegnae, pictoris Patavini (Andrea Mantegna padovai festı dicsérete)) tanúsága szerint: Más-e vajon festmény-arcunk és más a valódi? Egy a különbség csak: néma a kép ajaka. Képmásunk a tükör hívebben vissza nem adja, Sem kristálypatakok hártyaszerő üvege. Pontos a törzs és végtagok egymásközti aránya, Élethő a szinük, pontos az alkatuk is. ... Szüljön a természet bár száz meg száz csudadolgot, Száz meg száz remekét újjaid újraszülik. (Kálnoky László ford.) A humanista poétika szellemében a retorikus költészet eszközeivel a "természet újraszülése'" persze csak bizonyos korlátok között valósulhatott meg. Az elégiák egyes részleteiben, soraiban azonban Janus is ugyanazzal az "élethőséggel," "pontossággal" örökítette meg a valóság egy-egy mozzanatát, mint Mantegna az ı arcvonásait. Korai elégikus versei közül leíró részleteivel s friss líraiságával egyaránt messze a többi fölé emelkedik a Búcsú Váradtól címen ismert költeménye (Abiens falere jubet sanctos reges, Varadini (Távoztában elbúcsúzik Várad szent királyaitól)). Versformája, a hendekasyllabus {239.} ugyan humanista felfogás szerint az epigrammák közé utalná; líraibb, dalszerőbb, terjedelmesebb volta azonban elkülöníti azoktól. 1451 elején, Váradi látogatása alkalmával írta, midın nagybátyja Budára hívatta. Szánon vágott neki a télnek, s humanista propemticonnal ("útravaló," búcsúzkodó vers) búcsúzott Szent László városától. E búcsúzás – aligha túlzunk – az elsı magyar földön született humanista költıi remekmő. A vers hét, refrénnel erıs keretbe zárt strófa. A hét strófa: a látott, ismert valóság megannyi híven tolmácsolt részlete, hét felvillanó kép. Az elsı három a téli pompát öltött Várad környékének rajza. Pár odavetett vonás – és él a táj, mert a költı örömének türelmetlen lázában a tájat is öröme részesévé gazdagítja. A további három a tulajdonképpeni búcsúzás Várad hírességeitıl: a hévforrásoktól, Vitéz János könyvtárától és a nevezetes királyszobroktól. Mind megannyi fontos, az egykorú Váradra jellemzı, köztudatban élt ismertetıjegy, az olvasóban a szeretett város képét, képzetét, lényegét idézik. A befejezı strófa – könyörgés Várad patrónusához, a jobbjával bárdot emelı, hıs lovagkirályhoz – méltóképpen zárja le a felvillantott képek sorát és fogja össze töretlen lírai egységbe.

E propemticon tudós humanista munka: kiforrott mesterségbeli fogásokkal, rafinált mőgonddal készült. A finom, zárt kompozíció ellentéteként a hendekasyllabus gyors, pattogó üteme és az indulást sürgetı, türelmetlen refrén kitőnıen érzékelteti a "boldog" Váradtól búcsúzó, de gondolatban már elıre, Budára rohanó Janus izgatott, az utazás lázában égı lelkivilágát. S alig érzıdik rajta a tudós poézis: egyszerő, könnyed és természetes. A refrén – "Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!" – Martialistól való, de a vers olvastakor ki gondol Martialisra vagy a versbe hímzett klasszikus reminiszcenciákra. Persze, az egykorú tudós olvasó nagyon is gondolt! Fölösen csak egyhelyütt tömött ezekkel, és ott – Vitéz bibliotékájáról lévén szó – mindez stílszerő és helyénvaló. A friss havon sikló szánból a téli tájra és a gyorsan tovatőnı Váradra vetett futó pillantását a szívébıl csordult, ifjú optimizmus ötvözte tavasziasan derőssé. E táj, e város – költıje lelkén keresztül – máig él. S a magyar tájnak, a magyar városnak sokáig kellett várakoznia, míg hozzá mérhetı énekese támadt. Már ifjúi éveiben is a hazai látogatás, az itthoni benyomások csalták ki belıle az igazi lírát. Nagy lírikussá is csak azután érett, hogy végleg visszatért Pannóniába. Pedig hazai elégiaköltészete, ami a külsıségeket, a retorikus költıi eszközöket, a téma megfogását és felfogását, valamint az egyes motívumokat illeti, egyenes folytatása az itáliainak. A lényeges különbség a hazaiak többsége javára a belülrıl jövı, valóban személyes érdekő mondanivaló, a kicsiszolt elégiaformának egyedül értelmet adó lírai tartalom. Miként Itáliában, úgy idehaza is megverselt politikus "közéleti" témákat, de míg az olasz társadalom problémáit végeredményben idegen szemmel, kívülrıl nézte, nem főzték hozzá bensı, érzelmi szálak, addig itthon, ahová életének minden gyökérszála, családi és egyéni érdeke kötötte, minden lényegesebb kérdés közvetlenül vagy közvetve személyében érintette, saját személyes ügyévé emelkedett. Így a török veszedelem, melynek gondolata már a Guarino-panegyricus írásakor is foglalkoztatta, s mely a humanista kultúra, a "finomabbá tett élet" legfıbb feltételétıl, a békétıl fosztotta meg az országot. Ezért forrósod-{240.}nak át, válnak bensıségessé verssorai, mikor egy viszályt, háborút jelentı üstökös látványának a hatására ír aggódással teli elégiát (De stella aestico meridie visa (Nyárdél egén ragyogó üstökös), 1462), pusztulás helyett kegyelmet kérve a "rendbontó csillag"-tól: Kínzott földünkön veled újra viruljon a béke, Zárja be végképpen Janus a fegyvereit. Minden népnek hozz virulást és tiszta szerencsét, Mégis fıképpen Pannoniára tekints: Őzd a nyilas törököt mind Hellespontuson által, Kit most hőtelenül hoz mifelénk a Duna. (Weöres Sándor ford.) Ha kell, a törökellenes diplomácia szolgálatába állítja tollát: egy olasz iskolamester propagandaversére, melyben az Mátyás királyt a török elleni harcra buzdította, ura nevében elégia köntösébe öltöztetett hasonló propagandaverssel válaszolt (Matthias rex Hungarorum, Antonio Constantio, poetae Italo (Mátyás király felelete Antonius Constantius olasz költınek), 1464). Ez a kitőnıen felépített opus rhetoricum, mely minden hatásos érvet mozgósít a háborútól idegenkedı külföld lelkiismeretének felrázására, Mátyás elızı, 1463. évi boszniai hadjáratának leírásával, s természeti képeivei nyújt költıileg is maradandót. A tavasz eljöttére való utalás pedig már az újabb harc bejelentését szolgálja: "Majd ha a lenge zefír széttörte a jégtakarót és Elhintette a lágy földön a friss füveket, Sátoraink ismét a virító réteken állnak."

A török elleni küzdelem pátosza a törékeny testő humanista fıpapot is elragadta, betegsége azonban a táborban is a betegágyhoz kötötte. Az egészséges katonaélet és a gyötrı betegsors ellentétének átélésébıl két megrázó elégiája született. A Blasio militanti Janus febricitans (A lázbeteg Janus a táborozó Balázsnak), (1458) címő verse még a közepesnél valamivel magasabb szintet elért padovai gyakorlatot folytatja: a retorikai ellentétezés szabályai szerint állítja szembe betegsége gyötrelmeit az egészséges, vidám katonaélet szépségeivel. Hat évvel késıbb, másik e tárgyú versének (De se aegrotante in castris (Mikor a táborban megbetegedett), 1464) írásakor, a súlyosbodó betegség és a halálfélelem már igazi lírikussá érlelték. Retorikus költıeszményeit ekkor sem tagadta meg: a kiindulópontul vett alapséma Mars és Minerva, illetve a katona és a költı egymást kizáró szembeállítása a humanisták közkézen forgó patronja volt, s az inventio poetica követelményeinek is eleget téve, nekifutásul az emberi szenvedések okát, Prométheuszt átkozza, és Ovidius-i reminiszcenciákkal feleleveníti az aranykort, melyben az ember még nem ismerte a szenvedést. A retorikai fogás korántsem öncélú, hanem arra szolgáltat alkalmat, hogy a költı sokoldalúan kifejtse a Galeottóhoz írt korai epigrammájában már megfogalmazott gondolatot: "legfıbb rossz a kín." Betegsége lázában a kínt most a maga fiziológiai valóságában éli át, s szinte természettudományos pontossággal írja le a gyötrı kór szimptómáit. {241.} A harmincéves költı perbe száll a sorssal, egy kisebb lírai orációval könyörög életéért, élni szeretne, hisz oly szép, sokat ígérı az élet, nagy feladatok várnak rá, dalai még szárnyra sem keltek, sok a be nem fejezett, csonkán maradt verse meg az olyan, mely végsı simításra vár még. De hasztalan minden; érzi, "mint közelít az a végsı pont, hol e testbıl, Napjai fogytával, lelkem is elmenekül". Megható búcsúzását testamentumával zárja:

Drága barátaim, ott ássátok nékem a sírt, hol Harmatgyöngyöktıl csillog a zöld s buja fő, Dúslombú erdık s a kies rónák közepette, Hol nimfák járják ünnepi táncaikat, Ott, hol a lágy szellıfuvalom csupa balzsamos illat És a dalosmadarak bús dala zeng epedın. S hogy ne boruljon mély feledés rám néma síromban, Azt akarom, hogy e vers álljon a sírkövemen: Itt nyugszik Janus, kivel ısi Dunánkhoz elıször Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei. Ezt a dicsıségét, ó, hagyd meg a holtnak, Irigység; Rosszakarat, kíméld hőlt porait legalább. (Kálnoky László ford.) Az élet, a természet és a kultúra iránti szeretetet árasztó elégia, mely a nemesebb verető humanista retorika és az ıszintén átérzett humanista lírai mondanivaló szerencsés frigyének gyümölcse, Janus életmővének egyik legcsillogóbb és legidıtállóbb alkotása. Méltó párja az anyja halála alkalmával írt, gondolatokban gazdag siratóverse (Threnos, de morte Barbarae matris (Siratóének anyjának, Borbálának halálára), 1463), noha a ragyogóan kiképzett retorikai páncélzat, a threnos-mőfaj szabályaihoz való ragaszkodás a költı valóban mély megrendültségét kissé elmerevíti. De így is maradandó költıi emléket állított az anyai és gyermeki szeretetnek. S Vitéz Borbála az elsı anya Magyarországon, kit költıfia – legalább halálában – megénekelt. Az anyja haláláról, valamint betegségérıl s elırelátott korai pusztulásáról szóló elégiákkal a személyes tematika került lírájának tengelyébe, s a politikus költı elhallgatott. E visszavonulás azonban csak látszólagos: a nagybeteg és politikailag talaját vesztett poéta nem

rekedt meg egyéni bajainak ismételgetésében. Míg korábban saját sorsát a hazáéval fonta egybe, 1466–1468 között keletkezett költeményeiben kozmikus távlatokba állította. A neoplatonizmus eszmerendszerében egyre inkább elmélyülı Janus Pannonius a lét és nemlét kérdésein gyötrıdött ezekben az években. Homérosz Iliászában is jellemzı módon az élet mulandóságát példázó híres "falevél hasonlat" (VI. ének) ragadta meg, s ezért, mint maga írja, ennek az éneknek egy részletét választotta lefordításra. A mulandóságot – filozófiája szellemében – csak az anyag, a test osztályrészének tekintette, s arra vágyott, hogy örökké élı lelke kiszabaduljon végre teste börtönébıl és szabadon szárnyalhasson. Ragyogó szellemének és roncsolt testének dilemmáját oldozgatja utolsó évei egyik legtöké-{242.}letesebb versében (Ad animam suam (Lelkéhez), 1466) szenvelgés nélkül, pesszimisztikusan: Jobbá nem teheted, hagyd árva-magára e testet S szállj ki belıle, suhanj, vissza a csillagokig. S míg odafönn ezer éveken át tisztulni igyekszel, Messze kerüld, ha bolyongsz, a feledés folyamát, Bús feledékenység ne merítsen a hajdani gondba, Rég levetett béklyót újra magadra ne végy. És ha a mostoha végzet őz ide vissza a földre, Csak nyomorult ember, csak ez az egy sohse légy. Inkább méh, aki jószagu mézet gyüjthet a réten, Hattyú légy, ki dalát zengeti néma tavon. Tengeren, erdıkben rejtızz, csak tudjad örökké: Sziklákból született hajdan az emberi test. (Vas István ford.) Hasonló problematikát érintett a dunántúli mandulafáról ez idıben írt elégikus epigramma, valamint a De arbore nímium foecunda (A roskadozó gyümölcsfa), (1468) címő allegorikus elégia, utolsó költeményeinek egyike. Ennek mintája az akkoriban Ovidiusnak tulajdonított Nux (A diófa) címő vers. Janusnál ugyanaz a téma, egy gyümölcsei alatt roskadozó fa, saját költıi sorsának szimbólumává nı, azzal a keserő kicsengéssel: hát érdemes volt? Nem jobb a meddıknek? Ez a fáradt akkord volt a hivatástudatában megrendült lírikus egyik utolsó szava. De mi sem mutatja jobban az utolsó évek feszültségét, mint az ennek tıszomszédságában, nagyjából egyidıben írt másik testamentum, talán Janus leghatalmasabb költıi alkotása, a De inundatione (Az árvízrıl), (1468) címő monumentális költemény. A veszély érzetébıl keletkezett, s a pusztulás vízióját felidézı pesszimista vers. Végkicsengése mégis más. A De inundatione élmény-hátterét az 1468 ıszén pusztító áradások adták. Ezeket megelızıen hatalmas üstökös jelent meg, melynek széles körő irodalma támadt Európa-szerte, árvizeket, dögvészt, a török veszedelem rémét és a világ végét jósolgatva. A saját pusztulásának igézetében élı, az asztrológiában hívı Janus, aki már egyre növekvı aggodalommal szemlélte Mátyás cseh háborújának elıkészületeit, s ettıl valami szörnyő katasztrófa felidézését várta, az üstökös és az árvíz ürügyén a világkatasztrófa látomását festi meg megrázó erıvel. A vers elsı felében még csak hatalmas, de természetes esızésrıl van szó, a másodikban már egyre fokozódó vízióról, mely elıbb a természeti és emberi élet felforgatásában, azután a természeti törvény megzavarodásában, majd a vésznek Magyarországra s az egész emberiségre való kiterjedésében figyelhetı meg. A végpusztulás az óceánnak hegyeket döntı, szigeteket elmerítı, dús nemzeteket elsöprı erejében éri el tetıpontját. Az özönvíz ábrázolásában irodalmi mintája Ovidius Deucalion és Pyrrhája volt, s innen {243.} merítette a pusztulás ellenképét, az újjászületés optimista vízióját is: a költı a Parnassus hegyére fut föl, mert a költészet szent ormain megtörik a pusztító áradat ereje, s mint új Deucalion a jövı világának ı

lesz majd egyik, "hajnali magva", az új élet teremtıje. Az egyén, a haza és az emberiség sorsát kapcsolja Janus Pannonius eltéphetetlen egységbe ebben a versében, s bár egyelıre reménytelennek tőnik elıtte mindháromnak a sorsa: a költészetben – értsd a humanizmusban – adva van az újjászületés lehetısége, sıt biztos reménye. E hatalmas szintézisben így oldódik fel a kínzó ellentét, mely egész hazai költészetében ott lappangott: az új polgári eszmények és kultúra s az ezek befogadására még képtelen feudális Magyarország találkozásának mély ellentmondása. A télen kivirágzott mandulafa, a termése alatt összeroskadó gyümölcsfa, a testébıl menekülni igyekvı lélek, ha korán jött is – nem csak elıhírnöke, de munkálója, forrása, teremtıje is egy új világnak. A De inundatione Janus Pannonius hazai elégiáinak mővészi sajátságait, sajátos költıiségének a vonásait is összegezi. A személyes lírikus végleg felszabadul a retorika béklyói alól – illetve helyesebben: a retorikát a líraiság eszközévé, akadályozójából emelıjévé változtatja. A betegségérıl, a lelkérıl és az árvízrıl szóló elégiájában a versek gazdag gondolati tartalmának biztos keretévé, a szubjektív mondanivalónak is szerencsés vezérfonalává lett a retorika. Az antik-mitológiai kelléktár funkciója is gyökeresen megváltozott. Már nem a tudós modort fitogtató kötelezı sallang, hanem – miként a mandulafáról szóló epigrammában is láthattuk – a költıi ábrázolás integráns és nélkülözhetetlen tényezıje, amely a költıi gondolatot a maga képszerősége, ismert gazdag jelentése folytán megragadó tömörséggel képes kifejezni. Milyen kiválóan alkalmas például az antik párkák motívuma a munkás élet és a közelgı elmúlás gondolatának megkapó egybeszövesére az anyja halálára írt elégiában: Egyszer azon bajlódtál, hogy s mint töltsem a kedvem, Máskor öreg kézzel szıtted a lenfonalat. Míg nem kezdte fonaljaidat Clotho szövögetni, S végsı lépteidet mérni a lábad elé. (Jékely Zoltán ford.) Az árvíz látomásában pedig a mitológia már lényeges tartalommá nemesedik: a költı az antik világ jelenségeit valósággá változtatja, hogy azután éppúgy elmerítse a nagy áradatban, miként a szinte realisztikusan ábrázolt állat és növényvilágot, vagy a holmijukért remegı egyszerő pórokat. Különös figyelmet érdemel Janus természetábrázolása, annak kiteljesedése. A misztikusok stilizált és statikus természetképeivel szemben az övéi nemcsak valóságosak, hanem dinamikusak is: az örök változást, a keletkezést és elmúlást sugallják az antik dialektikus természetfilozófia szellemében. A természet Janus verseiben mindig múltjával vagy jövıjével együtt jelenik meg. Már a Búcsú Váradtól téli tájképei is úgy suhannak el, hogy közben emlékeztetnek az elmúlt nyár állapotára; a télben kivirágzó mandulafa idillikus képét a költı borongós képzelete szintén bevonja dermesztı zúzmarával, melyet hiába olvaszt majd le a tavasz, alatta már megfagyott az ifjú élet. A De inundatione ennek a dialektikus természetábrázolásnak a csúcspontja: itt {244.} az egész természeti világ mozgásba lendül, s múlt, jelen és jövı egysége kozmikus méretet ölt. Verseiben a természet nem korlátozódik a földi tájra, az élılényekre és a növényvilágra. Újplatonista meggyızıdése igézetében figyelme kiterjed a természet és a mindenség titkaira, a csillagvilágra; hisz az asztrológiában, a lélekvándorlásban, az álmokban, s élete végén ez az ezoterikus érdeklıdés egyre fokozódik. Ezért válik költészetének oly fontos részévé a kozmosz, ezért árasztja el verseit az égre, csillagokra, üstökösökre, légköri viszonyokra utaló képek, hasonlatok sokasága. Már egyik legkorábbi mőve: A szelek versenye is az elemek harcát jeleníti meg, magyarországi elégiáiban pedig az ezoterikus tematika mind nagyobb helyet foglal el: az üstökösrıl, leikérıl szóló versek mellett elégiát írt a holdhoz, mely anyját

elragadta; az álomhoz, "istenek, emberek ıs urá"-hoz. A tetıpont itt is az árvízrıl szóló költemény, ahol a földi pusztulás víziója fokozatosan fejlıdik át a természet apokaliptikus zőrzavarába: "És már a folyók a hővös Fellegekig növekedve beléjük omolnak, a zápor Esni se tud; nincsen köztük arasznyi helye." Az újplatonizmus filozófiájának költészetté formálása, a kozmosz erıinek hallatlan mővészi fantáziával és realitással való tolmácsolása Janus elégiáinak a reneszánsz poézis egyetemes történetében is figyelemre méltó helyet biztosít. Csupán 38 évet élt, mégis nagyszabású és sokrétő életmő maradt utána: több száz epigramma, két könyvnyi elégia, terjedelmes panegyricusok, episztolák, vers- és prózai fordítások. Elméje lángját a polgári, humanista Itália szította fel, lobbantotta magasra; verseinek nagy többségét is a reneszánsz szülıhazájában írta. Akad közöttük nem egy nagyszerő ciklus vagy költemény, de fiatalkori versei keletkezésében még nagyobb szerepet kapott a tanultság és az értelem, mint az érzelem és a szenvedély. Idehaza kevesebbet írt, a nagy költészet sodra, izzása, embermelege azonban életmővének e mennyiségileg kisebb részében érezhetı igazán. Míg korábban az élet minden apró rezdülése, {246.} kis és nagy élménye írásra hangolta, élete vége felé a mélyebb ihlet emésztı kényszere szólaltatta meg. Munkásságának igazi jelentıségét, értékét ı is abban látta, hogy általa, versei révén született meg hazai földünkön a humanista poézis: Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek, S most Pannónia is ontja a szép dalokat. Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám, Szellemem egyre dicsıbb, s általa híres e föld! (Berczeli Anzelm Károly ford.) Laus Pannoniae (Pannónia dicsérete) címő epigrammájának ezek a büszke sorai nemcsak költıjüknek, hanem olvasóinak a véleményét is kifejezték. Janus költıi hagyatékát a halott összeesküvı iránt már elnézı Mátyás is megbecsülte, az erejében és öntudatában növekvı köznemesség pedig mint a "nemzeti dicsıség" egyik tanúbizonyságát állította önmaga és a külföld elé. A reneszánsz kor folyamán a magyar humanisták fontos hivatásuknak tekintették mőveinek újra meg újra való kiadását, s mikor a 18. század végén ismét a klasszikus örökség felé fordult a figyelem, megint nagy hazai példaképnek számított. A nagyvilág számára pedig Petıfiig ı volt az egyetlen ismert és elismert magyar poéta. A 19. századi nemzeti mozgalmak során latin mőveltsége miatt azonban vesztett népszerőségébıl, kihullott az élı hagyományból. Csupán a filológusok érdeklıdése támadt fel iránta, nekik köszönhetı (elsısorban Ábel Jenınek, Hegedős Istvánnak és Huszti Józsefnek), hogy életét és költészetét a tudomány meglehetıs pontossággal feltárta. Haladó eszméinek és mővészetének méltó értékelésére azonban a polgári kor nem lehetett alkalmas. Bár Horváth János jóvoltából megszületett költészetérıl az elsı esztétikailag érzékeny pályakép, a hivatalos felfogás úgy látta, hogy "erkölcsi álláspontja szemérmetlen dekadens poétára vall" (Pintér). A nagy magyar humanista költı "reneszánszá"-nak útját csak most egyengeti a marxista tudomány és a szocialista könyvkiadás. Errıl tanúskodik Janus Pannonius egyértelmően pozitív újabb értékelése, valamint a verseibıl készült mőfordítások sora. A pannóniai költı Illyés Gyula, Weöres Sándor, Áprily Lajos tolmácsolásában lassan már magyar költıvé válik – verseinek megbízható kritikai kiadásával azonban a magyar tudomány a nemzetközi reneszánsz-kutatásnak még mindig adósa.

Bizonyossá vált: Janus Pannonius maradványaira bukkantak Kozma Ferenc (Dunántúli Napló)

2008. május. 16., 06:36

|

„Ha a megtalált sírban nem Janus Pannonius földi maradványai lettek volna, akkor egy tökéletes alteregó csontvázát találtuk meg” – állítja Kárpáti Gábor neves pécsi régész. – „Utóbbi viszont a szakma logikája szerint teljesen kizárt.” A pécsi székesegyház altemplomában, a nyugati fal mentén, 1991-ben, a főtés modernizációjakor egy sírt találtak, amelyrıl feltételezhetı volt, hogy akár Janus Pannonius maradványait is ırizheti. Hosszú idınek kellett azonban eltelnie ahhoz, hogy az akkori feltárást vezetı régész, Kárpáti Gábor sejtései teljes bizonyossággá váljanak. – A történelmi tények, a lelet helye, a sír mellékletei, az antropológusok szakvéleményei alapján ma már száz százalékos biztonsággal állíthatom, hogy a sírban egykor Janus Pannonius csontváza volt – mondta a régész. – Vagy egy tökéletes alteregóját találtuk meg – tette hozzá – ám ilyesmi esetünkben teljesen kizárt. Mint megtudtuk, idıközben két antropológus egymástól függetlenül, más-más szempontok alapján vizsgálta meg a csontvázat, és korán kívül – harmincöt év körüli lehetett – olyan betegségeket állapítottak meg az elhunytnál – tüdıbaj és köszvény –, amelyekrıl a költı verseiben, mint saját betegségeirıl írt.

Mayer Mihály püspök mutatja, hol találták meg Janus Pannonius sírját (fotó: LL) Az egyik antropológus K. Zoffmann Zsuzsa, a Nemzeti Múzeum szakembere, a másikuk pedig dr. Marcsik Antónia, a szegedi egyetem munkatársa volt. Megállapításaikban nem csak az életkor és a lehetséges betegségek szerepeltek, de azt is leszögezték, hogy a koponya finomarcú, törékeny emberé lehetett. Ezt igazolja vissza az egyetlen fennmaradt arckép, amit Andrea Mantegna páduai festı készített, kinek dicséretérıl Janus Pannonius verselt. Ám a döntı bizonyíték az a sírmellékletként megtalált pápai bulla volt, amit Kárpáti Gábor úgy értékel, mintha a humanista költı személyi igazolványát találták volna meg. Ilyen pápai bullát Nagyváradon, Szent László sírjában találtak csupán,

Magyarország mai területén sírmellékletként még sehol. Így különös jelentése van: jelzés, igazolás a halott kilétérıl. Márpedig Janus Pannonius II. Pál bulláját személyesen vehette át Rómában, mivelhogy 1464-ben ott járt. Feladata a pápa köszöntése, valamint támogatásának megszerzése volt egy törökellenes hadjárat tervéhez, továbbá II. Pál hozzájárulását kérte egy Vitéz János által felállítani szándékolt új egyetem, az Universitas Istropolitana megalapításához. Ezenkívül kéréssel fordult a pápához az egyházmegyéjével kapcsolatban is. A humanista költı csontváza egyelıre a róla elnevezett múzeum csonttárában van. Ám amint azt Mayer Mihály megyéspüspök kérdésünkre elmondta, nem sokáig. Az egyházmegye ezer éves jubileumának egyik legjelentısebb felvezetı eseményeként, az ünnephez méltó körülmények között, méltó módon szeretnék eltemetni az egyházmegye 26-dik püspökét. Október 22-én a Pécsi Bazilika altemplomában újratemetik a nagy humanista költı, Janus Pannonius földi maradványait. „Ez illı a reneszánsz év küszöbén egy reneszánsz idıkben verselı, a kor nyelvezetén az emberekhez szóló püspökhöz, aki ugyanakkor istenre tekintı, hívı emberként élt” – jegyezte meg Mayer Mihály, aki a sorban az egyházmegye 85-dik püspöke. Az újratemetés minden bizonnyal országra szóló esemény lesz. Az sem kizárt, hogy késıbb európai hírő zarándokhellyé válik a humanista költı sírja. Mi bizonyítja, hogy a sír valójában Janus Pannoniusé volt? 1. A meglelt sír helye. Aki az egyházi hierarchiában magas helyet foglalt el, azt rendszerint kitüntetı helyre temették. A püspököket a középkorban általában a székesegyházuk szentélyében, az oltár elıtt, illetve annak tengelyében vágott sírokban helyezték el. Pécsett ez nem volt lehetséges, mert a szentély alatt altemplom húzódik. A sír viszont az altemplomban, pontosan az oltár alatti részbıl, a fı helyrıl került elı. 2. Az antropológiai vizsgálatok. A csont korát, az elhunyt életkorát nem volt nehéz meghatározni, tudták, hogy a halott Janus kortársa volt. Ám több mint jelzésértékőnek mutatkozott az alkat, az egyes betegségek, a köszvény és a tüdıbaj megállapítása. A testindexek alapján kialakuló személyes jegyek a költı önmagáról verseiben alkotott képével egyeztek. Az egyetlen fennmaradt portré is beillik a képbe. 3. A sírban talált bulla (pápai okmány, annak pecsétje). Közismert, hogy a költı járt II. Pál pápánál, akinek a bulláját meglelték a csontváz „kezében”. Az is ismert, hogy mind a pápa, mind pedig Mátyás király szorgalmazták a méltó eltemetést. A tetem hosszú hányattatásának ismeretében fontos azonosító jelként tehették mellé. 4. A sírban talált kátrány. Janus Pannonius Zágrábban halt meg, elıször ott temették el, majd Pécsre hozták, ahol a történészek szerint hét évig nem temették el (nem merték sem méltó, sem méltatlan helyre), hanem lezárt koporsóban tartották. A koporsót kátránnyal vonták be, érthetı okokból, és így tudták megmutatni Mátyás királynak is, hogy valóban kit rejt a koporsó.

PANNÓNIA DICSÉRETE

Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek, S most Pannónia is ontja a szép dalokat. Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám, Szellemem egyre dicsıbb, s általa híres e föld!

EGY DUNÁNTÚLI MANDULAFÁRÓL Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe' se látott, Hısi Ulysses sem Alkinoos szigetén. Még boldog szigetek bı rétjein is csoda lenne, Nemhogy a pannon-föld északi hős rögein. S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben, Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd! Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon, Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?

MARS ISTENHEZ BÉKESSÉGÉRT Ötöd szférán hatalmas, súlyos léptü Úr, Kinek sisaktaréja véres fényt ragyog, Saturnus sarja, nagy Junónak gyermeke, Te égi ır, te nagy titán-rettegtetı, Te prédaéhes, úr hadak s a béke sorsán, Te férfit ékesítı, héroszt szentelı, Te súlyos léptü, talpig vasba öltözött, Határt kipusztitó, várost leromboló, Ki által árva lesz a föld és telt a Tartarus, Te szörnyü vérivó, halottra éhezı, Te férfiromlás, asszonyoktól átkozott, Szegénynek kincset adsz, kifosztasz gazdagot, Te békegyőlölı, vad éhhalál-szülı, Szerzıje rettenetnek, pánikinditó Atyánk, kiméld megfáradt pannon népemet!

BÚCSÚ VÁRADTÓL A végtelen mezıket hó takarja S a zöld berekre is, hol lomb virított, Most téli zuzmarás lepel borul rá. A Kırös szép, de jobb, ha indulunk tán, Soká tart, míg elérünk Ister úrhoz; Fel hát az útra, társaim, siessünk! Folyón, mocsáron át gyerünk elıre,

A mély tavak fölött is jég feszül már, S hol imbolygó ladikján félt a gazda, Most bátran jár-kel, hetvenkedve vágtat S rugdossa tán a holt hullámok élét; Fel hát az útra, társaim, siessünk! A szél se hajtja úgy a fürge sajkát (Csapkodhat hozzá még a gyors lapát is), Ha bíboros vizén a lusta tónak Zefir szaladgál s fölborzolja bırét, Mint kis szánkóm, ha jó lovak röpítik; Fel hát az útra, társaim, siessünk! Búcsúzom én, ti lanyhán buggyanó, dús Források is; nem terjeng kénszagú köd Fölöttetek. Be jó is volt szemünkre A timsós víz, mely csöndesen patakzik S még orrunkat se bántja tiszta gıze; Fel hát az útra, társaim, siessünk! Isten veled, te híres ritka könyvtár, Hol ráakadtam annyi régi mőre, Itt szállt meg Fıbusz is, hőtlen honához, S innét a szőzi múzsák sem sietnek Kasztáliának erdejébe vissza, Fel hát az útra, társaim, siessünk! Búcsúzom tıletek, királyi szobrok, A tőz sem foghatott ki rajtatok s a Nehéz romok sem roppantottak össze, Mikor vad lángok perzselték a várat S a füstfelhıtıl elborult az égbolt, Fel hát az útra, társaim, siessünk! S te is lovas király, rıt vértezetben, Ki roppant bárdot markolsz harcrakészen, Kinek márványövezte síri szobrát Kiverte egykor gyönyörő verejték, Szent László, oltalmazz s te légy vezérünk: Fel hát az útra, társaim, siessünk!

LELKEMHEZ Én lelkem, ki az égi tejúton a földre suhantál S bennem az életerı drága zsarátnoka vagy, Nincs panaszom rád, mert ragyogó és szép a tehetség, Mely fölemel s nemesen gyújtja ki szellememet. Úgy léptél ki a Rák kapuján fönt, hogy nem is ittál Búsan a Léthe szelíd habjaiból feledést. S ott, hol a fürge Oroszlánt éri a mennyei Serleg, Ott siklott le az út, életem útja megint. Észt a Saturnus adott kegyesen, Jupiter meg erélyt, Mars Bátorságot, a nap lángra csiholta szived.

Vénusz a jóra, az isteni Hermesz a szépre tanított S életed ıserejét Cynthia adta neked. (Cynthia állt ırt ott, hol a Lét a Halálba fut árván, İ ez a földi világ s hódol az égnek a föld!) Ámha megunva a csillagokat bús porhüvelyembe Költöztél, ne feledd, hogy nyomorult ez a test! Mert ha az arca nem is rút és az alakja se félszeg S termete is daliás: más, ami engem emészt! Nézd csak e nyőtt tagokat, nincs bennük erı, csenevészek, Renyhe a sár, amibıl mesteri kéz faragott. Hol csupa jég a kezem, hol lüktet láztól a bıröm, Nap-nap után ez okoz gondot; olyan beteges! Nátha gyötör folyvást, a fejem zúg és belesajdul, Majd meg a két szemem ég s könnyezik, annyira fáj. Sokszor a vér is elönt, gyulladt a vesém s ha a gyomrom Dermedten didereg, májamat ırli a láz. Tán e törékeny test is azért volt kedves elıtted, Hogy csak e gyöngefalú fogda lakója legyél. Ó de mit ér a csudás lángész is, hogyha a test roncs, Bölcs se leszek, ha ilyen vézna a szervezetem. Atlasz zord erejét s Miló testét se kivánom, Lennék törpe is én, csak ne gyötörjön a kór. Így vagy idızz inkább oly testben, amely derekabb, vagy Költözz vissza megint s járd be az égi mezıt. KIGÚNYOLJA GALEOTTO ZARÁNDOKLÁSÁT Mondd, miért, ha poéta vagy, miért hogy Parnasszus magasát elhagyva, immár Bottal - ó, Galeotto - és iszákkal Mégy Rómába te is zarándokútra? Külföld zagyva, hiszékeny csıcseléke És kísértetek-őzte balga népség És álszent sokaság csinálja mindezt! Valld te azt, mit az oly furfangos ifjú Euathlos nagyesző tanára tartott, S istenek tagadója, Theodórosz, És az élvezeteknek atyja is, ki Legfıbb rossznak a szenvedést találta. Ám ha elragadott az ájtatosság S ferde nyakkal akarsz zarándokolni, És ha mind hiszed azt, amit naponta Szószékrıl prédikál recsegve páter Alberto s az a szókelep Roberto, Csöpp, vénasszonyi könnyeket vadászva, Múzsáktól, nosza, végy örökre búcsút, Törd szét lantod, Apolló énekét meg Vesd a sánta kovács-istennek akkor, Mert hívı soha nem lehet poéta.*

NÉVVÁLTOZTATÁSÁRÓL János volt a nevem, s Janus, ki e verseket írta! Megmondom, ha netán, tudni kivánod okát. Nem buta gıgbıl hagytam cserben a régi nevem, nem! Tudna-e bárki különb s szebb nevet adni nekem? Ezt hittem magam is s lásd, Janus lettem, amint a Múzsa magához emelt s megkoszorúzta fejem.

Móra Ferenc: Mondák és mesék

HENDÓK MESTER ÉS BUSA DEÁK Hendók mester a Mátyás király legkedvesebb íródeákja volt, Busa deák pedig a Hendók mester leghaszontalanabb szolgája. Hendók mesternek négyszögletes kis feje volt, összeszorult benne a sok tudomány, Busa deáknak nagy buksi feje, abban meg szétszaladt az a kis ész is, ami kerülközött benne. Akkor még más világ volt, mert még akkor nem volt ábécéskönyv. Azért nem volt pedig ábécéskönyv, mert még nem tudtak könyvet nyomtatni, hanem ha valami okos ember írt valami szép könyvet, azt a tudós emberek szépen lekörmölgették ízrıl ízre, betőrıl betőre. Mivel pedig ilyen tudós emberek abban az idıben kevesen voltak, igen nagy volt az ı becsületük. Különösen nagy volt pedig Hendók mesteré, aki a kutyabırbıl készült papirosra olyan szép kerek betőket pingált lúdtollal, hogy majd legurultak onnan. De még tán le is gurultak volna, ha Hendók mester olyan szép tuli-tarka rózsákat, tulipánokat, szarvasokat, madarakat nem pingált volna a papír szélére, amilyeneket erdın-mezın sohase látni. S éppen azért nem kívánkoztak sehova se a gyönyörő betők, mert ilyen szép társaságot úgyse találtak volna máshol, mint a Hendók mester könyveiben. Mivel ez a Hendók mester ilyen nagyon tudós férfi volt, Mátyás király nagyon szerette a keze munkáját s arannyal váltotta be a királyi könyvtárba. Megengedte neki, hogy mind a két füle mellett hordhasson egy-egy kihegyezett lúdtollat, mely engedelemre büszke is volt Hendók mester. - No, az nem nagy sor - pittyesztette el a száját Busa deák -, nekem két lúdtoll helyett egész kócsagszárnyam van. Csakhogy nem a fülem mellett hordom, hanem a süvegemen. - Bizony, Busa deák, látszik, hogy nem jártál ott, ahol a tudományt osztogatják - pirongatta Hendók mester. Busa deák erre nagyot rántott erıs, izmos vállán. - De bizony nem is kívánkozok én arra a tájékra! Úgy vélem, nagyon zörgıs marad annak a csontja, aki tudományt abrakol. Szó, ami szó, nagyon cingár kis ember volt Hendók mester, s csakugyan zörögtek a csontjai, mikor rákiáltott a deákra: - Azért adott pedig a király a kezem alá, hogy írástudót neveljek belıled! Vagy jobban szeretnél olyan csetlı-botló katona lenni, mint az apád volt? Busa deáknak az apja Mátyás király katonája volt. Szabács ostrománál találta szíven egy török nyíl, éppen a király mellett. S ott fogadta meg a király, hogy embert neveltet hő katonája árvájából.

A király állta is a fogadást, hanem az csak nem akart ember lenni. Vidám, pajkos fiúvá serdült, de mindig csak a játékon járt az esze. Nagy, barna szeme csak olyankor homályosodott el, ha az apját emlegették. Hendók mester nagyon kapott az ilyen ritka perceken. Odaszólt a papirosai közül a deáknak: - Add errébb a piros festékes békateknıt! Busa deák erre odanyújtotta azt a békateknıt, amelyikben a kék festék állt. Nem volt ıneki se esze, se kedve ehhez a pepecseléshez. S bizony, ilyenkor megesett, hogy Hendók mester haragjában nem a papirost festette ki az ecsettel tili-tarkára, hanem Busa deák képét. - Sose lesz belıled két lúdtollas tudós, nagy mihaszna! Bizony kevés reménység volt ahhoz. Sehogy se tudott Busa deák a lúdtollal bánni. Igaz, hogy nem is igen törte magát érte. Ha csak szerit ejthette, kifeküdt a ház végébe a nagy eperfák alá, s azzal mulatta magát, hogy mindenféle diribdarab fából éppen olyan virágokat, madarakat, szarvasokat faragott, mint amilyeneket odabent Hendók mester pingált. Össze is faragcsált mindent, ami keze ügyébe esett. - Nincs is neked egyébre eszed! - csúfolódott vele Hendók mester. - Megeszem a fejemet, ha az ecsetnek is olyan mestere leszel, mint a bicskának. - No, azzal nem nagyon lakik jól, Hendók mester - nevetett a deák, s leguggolt az asztal alá, amelyiken Hendók mester írt, festett nagy buzgalommal. S addig-addig nézte a mester nyolclábú szarvasait, hogy utoljára ı is a kezébe kapta az ecsetet. Nem is tette le addig, míg tele nem pingálta a mester szép fehér palástját mindenféle tarkabarka ákombákomokkal. Úgy beletemetkezett a jámbor kutyabırökbe, hogy se látott, se hallott szegény feje. Csak arra riadt föl, mikor Busa deák meglebegtette rajta a palást két szárnyát. - Jó étvágyat, Hendók mester! Megeheti már kelmed a fejét. Nincs az a piros festék, amelyiknél Hendók mestert pirosabbra ne festette volna a harag. S lett volna drága dolga a bırsimító somfa botnak, ha ebben a percben egy nagy orrnak az árnyéka nem vetıdik a fehér ablakfüggönyre. - Jaj, a király! - serdült ki az ajtón Hendók mester, Busa deák pedig a kezébe kaparította a somfa botot, elıvette a bicskáját, és becsusszant az asztal alá. De csusszanhatott volna ı a föld alá is, még tán oda is lehallatszott volna a Mátyás jóíző nevetése, ahogy Hendók mestert meglátta a tulitarka palástban. - Nini, mester, tán be akarsz állni Mihóknak, hogy ilyen cifra gúnyába öltöztél a tiszteletemre? Mivel pedig Mihók nem egyéb volt, mint a Mátyás király udvari bolondja, Hendók nagyon zavarodottan kapkodta össze magán a csúffá tett palástot. - Nem ismered te Busa deákot, uram király! Csúffá tenné az még a te királyi palástod is, ha a keze ügyébe kerülne.

- Az ám - mosolygott a király -, régen nem hallottam a hírét a Busa deáknak. Lesz-e belıle ember, Hendók mester? - Soha biz abból, uram királyom. Úgy áll a kezében a lúdtoll, mint a meszelınyél. Le nem tud vele írni egy i betőt se. - De fából kifaragom még a gácsérfarkú betőt is - futott elı az asztal alól a deák, s odatartotta a király elé a botot. Olyan r bető volt annak a végére faragva, hogy Hendók mester se rajzolt különbet. - Hát mért gácsérfarkú ez, öccse? - kérdezte a király. - Hát azért, mert a gácsérnak is éppen így áll a farka - magyarázta a deák. - Van még nekem ilyen cifraságom több is. Azzal odaszaladt a vakablakhoz, s elejbe szórt a királynak egy marék fából faragott betőt. Megvolt ott az egész ábécé, csakhogy Busa deák egynek se tudta a becsületes nevét. - Ez a kerek képő, ez a háromlábú, ez a kis egyenes, ez a nagy hasú, ez a félnyakú, ez meg a Hendók mester formájú. A kerek képő volt az o bető, az m a háromlábú, az i a kis egyenes, a b a nagy hasú, az f a félnyakú, az x meg a Hendók mester formájú. Különösen ez az utolsó esett zokon Hendók mesternek. Táncolt is mérgében a két lúdtoll le s fel a füle mellett, mintha csak az udvari hegedős húzta volna neki. Csak akkor pihentek meg, mikor Mátyás odafordult Hendókhoz: - Mondsza csak, mester: sebes munka-e az az írás? - Ojjé - mosolygott boldogan a mester -, ha jókedvemben vagyok, tíz betőt is lepingálok egy óra alatt! Azt mondja erre a király: - Akkor a Busa deák tudománya többet ér, mint a tied. Mert azzal százszor sebesebben megy az írás. Azzal fogta a somfa botot, belemártotta a gácsérfarkút a fekete festékbe, s egy szempillantás alatt tíz r betőt lenyomott vele a papirosra. Aztán hol az egyik, hol a másik fabetőt mázolta be saját királyi kezével, s azt nyomogatta oda velük egy aranyszélő kutyabırre. BUSA DEÁK UDVARI KÖNYVNYOMTATÓ MESTER - Hogy lehessen ez - csóválta Hendók a fejét -, hiszen olvasni se tud a málé? - Majd megtanul - nézett rá a király a Busa deákra. De úgy ám, hogy a deák lesütötte a fejét, mert nem bírta ki azt a parancsoló tekintetet.

S nem telt bele egy hét, úgy olvasott a deák, mint a parancsolat. İ lett az elsı könyvnyomdász Magyarországon. - Nem sokat ér az a sebes mesterség - vélte Hendók mester, aki most már csak a maga gyönyörőségére pingálta az ecsettel a szép gömbölyő betőket. Hanem azért halála napjáig azt vallotta, hogy igazában ı találta ki a könyvnyomtatást. Mert ha ı nem festegetett volna, Busa deák sohasem faragott volna fából betőt. Mátyás király nem szólt semmit, hanem azért én mégiscsak azt hiszem, hogy az ı esze találta ki igazán a könyvnyomtatást.

A PALOTAI VARGA Egyszer, ahogy Mátyás király a Bakony erdeiben vadászgatott udvari népével, valami sebes lábú ızike elcsalogatta egész a palotai határba. Hanem ott aztán úgy nyoma veszett, mintha a föld nyelte volna el, pedig hat hajdú tizenkétfelé szaladt utána. - Sose hajszoljátok szegény párát - hívta ıket vissza a király -, inkább keressetek valami szép gyepes helyet, hol a délebédet elkölthetjük. No, a palotai erdıkben nem nagyon kellett keresni a gyepes helyet. - Itt telepedjék meg, uram király - jelentette az egyik vadász -, mert itt zöld bársony az abrosz. - Jobb helyet tudok én ennél - mondta a másik -, mert ott zöld selyemsátor is van a zöld bársonyabrosz felett: öreg bükkfák hővös sátra. - Térdig érı főben, topolyafák alatt, nefelejcsringató csörgı patak szalad - hívogatta a királyt a harmadik. - Mindnyájánál különb hely az, amit én találtam! - szaladt oda lihegve egy öreg csatlós. Gyere, uram király, csodát látni: térdig érı havat nyáridıben. - Káprázott a szemed ebben a nagy melegben - nevetett a király, de azért csak megindult az öreg csatlós nyomában csodát látni. - No, nézze meg fölséged ezt a nagy halmot, tövétıl hegyéig tele van friss hóval. Azzal lehajolt az öreg, belemarkolt a szép fehér hóba, de jajgatva kapta vissza a kezét, mert mind telemaradt a tenyere tüskével. - Juj, ilyen havat se láttam még életemben! Nem is hó volt, hanem virág. Menyasszonyruhás galagonyabokrok meg kökénybokrok nıtték be az egész halmot, de olyan sőrőn, úgy egymásba fonódva, hogy nem eresztették maguk közé az embert.

Mátyás úgy rajta felejtette a szemét a virágtengeren, hogy eszibe se jutott többet a délebéd. Pedig az udvari szakács a nefelejcses patakparton ugyancsak bontogatta kifelé a tarisznyából a fácáncombot. - Ráérünk arra, szolgám - legyintett a király -, elıbb megnézzük, meg lehetne-e úszni ezt a virágtengert. Megkerülték a halmot, s a másik oldalon csakugyan találtak egy keskeny gyalogösvényt. A nagy fehérségbe, mint valami fekete kígyó, csavargott föl a domb tetejére. Ott végzıdött egy düledezı sárkunyhó füves küszöbénél. - Soha ilyen szépet! - mondta a király, ahogy körülnézett a tájon. - Ezt a helyet az Isten is arra teremtette, hogy én itt palotát építtessek magamnak. Éppen ennek a bagolyfészeknek a helyére. - Hohó, vadász úr - dörmögött vissza valami haragos hang -, csak a maga portáján parancsolgasson kelmed! Már itt csak én leszek az úr. Azzal nagy csikorogva kinyílik a fakilincses ajtó, és kigurul rajta egy töpörödött kis ember, akinek majd nagyobb volt fehér szakálla, mint ı maga. Bırkötı elıtte, tátott szájú csizma a kezében, azzal hadonászik rettentı mérgesen a király elıtt. - Míg én élek, egy nádszálat se visztek el a gunyhómból! Annyi nekem ez a bagolyfészek, mint a királynak Buda vára, atyámfia! Az udvari cselédek már a kardjukhoz kapkodtak, Mátyás meg tettetett bosszúsággal förmedt rá a csupa szakáll kis emberre: - Tudod-e, kivel beszélsz, hé?! - Tudja a macska. Majd megmondod, ha akarod. - Én Mátyás vadász vagyok - mondta a király. - Isten éltessen - felelte foghegyrıl a kis ember -, én meg Tamás varga vagyok. - Én a király jó pajtása vagyok - főzte tovább a szót a király -, én adok neki tanácsot, ı ád nekem kalácsot. - Az is szép mesterség - vonogatta a vállát a gazda -, én meg a palotai varga vagyok. Én foltozom meg a palotaiak csizmáját, s ık tartanak el engem kenyérrel. Nézd meg, ha nem hiszed! Azzal elırántott a bırkötıje alól egy nagy karaj fekete kenyeret, mire a király elmosolyogta magát. - Látod, Tamás varga, ha nekem adod a gunyhódat, kapsz érte száz aranyat. Abból olyan úr leszel, hogy mindennap kakastejes cipót ehetsz.

- Tartsd meg a száz aranyadat - rázta meg a fejét Tamás varga. - Nem eladó a gunyhó ezerannyiért se! - Ha nem adod szépen, elvesszük csúnyán - legyintett a király. - Csak egyet hunyorítok, s olyan palota lesz a helyén, hogy belefájdul a nyakad, mire fölér a tekinteted a tornyára. Az egyik vadász csakugyan emelte is már a lándzsáját a gunyhó korhadt szarufájára, de a kis varga úgy ugrott neki, mint a hörcsög. - Azt szeretném én látni, hogy ki merne csak egy ujjal is hozzányúlni! Majd megtaníttatom én az emberségre! Van ám még ebben az országban tenálad nagyobb úr is, Mátyás vadász! - Ugyan úgy-e? Ki volna az, te földhözragadt varga? A kis ember megemelte báránybır sapkáját. - Igazságos Mátyás király! Az udvari emberek elmosolyodtak, a király pedig félrefordult, hogy a meghatottságtól könnyes szemét meg ne lássa a palotai varga. Kisvártatva megint odaállt Tamás varga elé. - Ejnye, ejnye, jó ember, hát csak nem adod nekem jó szóért se a házacskádat? A Tamás varga képit egyszerre elöntötte a jókedv. Akkorát csapott a király tenyerébe, hogy csak úgy hajladozott bele a kis ház. - Hát már hogyne adnám jó szóért, atyámfia? Csak az a kár, hogy mindjárt az elején nem azon kezdted. Így vette meg Mátyás király a palotai varga házát jó szóért. S építtetett a helyére olyan kastélyt, hogy nem volt párja az országban. Márványoszlopai, tükrös tornáca, kilencvenkilenc szobája. Azazhogy száz volt biz annak: a századikban Tamás varga szabta Mátyás királynak az ünneplı csizmákat. Mert udvari fıvarga lett a palotai vargából. A palotai határban ma is megvan még egy-két köve Mátyás király kastélyának. S tövükben ma is virágzanak a kökények és a galagonyák, s el-elbólogatnak bokrétás fejükkel, mikor az erdık szellıje mesélget nekik az igazságos Mátyásról.

A SZALONTAI KOVÁCS Mátyás király egyszer, mikor szokása szerint szegény vándorlegénynek öltözve járta az országot, jó napszállat után érkezett be Nagyszalontára. A cudar téli zimankó bekergette az embereket a tőzhely mellé, hiába bolyongott a király a csendes utcákon, sem egy lelket, sem egy nyitott ajtót nem talált sehol.

Fáradt volt pedig a király, fázott is kegyetlen, az éhség is elcsigázta: ugyan megörült, mikor a város szélén meglátott egy kovácsmőhelyt. Könnyő volt meglátni, mert a nyitott ajtón röpködtek kifelé a szikrák, ahogy a mester odabent kalapálta a vasat az üllın. - Szerencsés jó estét! - köszönt be Mátyás a kovácsmőhelybe. - Mi járatban vagy, öcsém, ebben a kutyának se való idıben? - biccentett a kovács. - Szegény vándorló vagyok, rám szakadt az este, nincsen hova mennem. Megáldaná kelmedet az Isten, ha juttatna szegény fejemnek valami kis zugot éjszakára. A kovács letette a kalapácsot, beletörülte a kezét a bırkötıje sarkába, aztán a karjára kapaszkodott a királynak. - Kerülj beljebb, öcsém, a tisztaszobába, hátha kerül valami harapnivaló is. Szabadkozott a király, hogy nincs ı az ilyesmihez hozzászokva, jó lesz neki a mőhely sarkában is egy falat kenyér, egy kis szalmavacok. De a kovács barátságosan a vállára ütött neki. - Otthon parancsolgass, öcsém! Márton kovács csak olyan úr a maga viskójában, akár a király Buda várában. "Igaza van ennek a jó embernek" - gondolta Mátyás, s nem kérette magát tovább, hanem letelepedett az asztal mellé, amely már akkor le is volt terítve szép fehér abrosszal. Szép fehér abroszon nagy mázas cseréptál, mázas cseréptálban forró tejbekása, jó sőrőn behintve mazsolaszılıvel. - Tessék, egyék, nem lesz egyéb! - kínálkozott szívesen Márton kovácsné. - Jó étel ez annak, aki szereti - biztatta Márton kovács a vendéget, s jó példaadás okáért úgy belekanalazott a tálba, hogy öröm volt nézni. Mátyás is nekifohászkodott, hanem inkább csak a mazsoláját halászgatta a rózsás fakanállal, s mosolyogva mondogatta: - Jó nekem a mazsolája is. Odafönt is ezzel élek péntek napokon. - Hol légyen az az odafönt? - kérdezte Márton kovács. - Hát Budavárban, a király házában. Márton kovácsnak torkán akadt a forró tejbekása, alig bírt szóhoz jutni tıle: - Hát miféle szerzet vagy te tulajdonképpen? - Mátyás varga vagyok, Mátyás király udvari vargája, kezem munkájából élı szegény ember. - Az már más - nyugodott meg a kovács -, majd megijedtem, hogy tán valami elıkelıség vagy, aki a király ıfelségével mártogat egy tálba. De ha te is csak ilyen magamformájú

szegény ember vagy, éltessen az isten mazsolaszılıvel! Hintsd meg vele még egyszer ezt a kását, anyjuk! Ahogy az asszony kiperdült a konyhára, azt kérdi a kovács a vendégtıl: - Hát aztán hogy mondja a szolgálat? Van-e jó gazdád? - Nincsen rá panaszom, ámbátor néha nagyon is kötözködı kedvében van a király. A minap is úgy vágott a fejemhez egy fejelés csizmát, hogy mind kihullott belıle az aranypatkó. - Nono, öcsém, bizonyosan benned volt akkor is a hiba! Nem az az ember Mátyás király, aki ok nélkül bántaná a kisebbet. Tán nagyon is ormótlan foltot vetettél a csizmájára. - Szó, ami szó, biz én elnagyjáztam rajta az öltést. De nem csuda, mikor a királyné asszony is egyre zavarta hozzám az inasát: hogy hát az ı templombajáró csizmácskája mikor lesz már készen. Éppen erre lépett be Márton kovácsné, s megszólalt nagy ájtatosan, míg teleszórta a kását mazsolával: - Ó, de szeretném én egyszer a királyné asszony csizmácskáját látni! Valami szépség lehet az, ugye, lelkem Mátyás varga? - Biz azon van mit nézni, hanem mást mondok én kigyelmednek. Szalajtsa föl egyszer a gazdát Budavárába: küldök tıle ezért a mazsolás kásáért szakasztott olyan egy pár csizmát, amilyent a királyné is csak húsvét napján húz a lábára. Olyan jóízőt nevetett erre a tréfabeszédre Márton kovács meg a felesége, hogy alig gyızték a könnyüket törülgetni. Hát mire egészen szárazra törülköznek, egy szem mazsola nem sok, már annyi sincs a kásán. - Ugorj már egy kis mazsoláért, asszony - mondja megint a kovács -, ne éhezzék ez a szegény fiú. - Sose menjen, nénémasszony - szabódott Mátyás -, ne fossza ki énmiattam az éléskamráját! - Jut is, marad is - nevetett Márton kovácsné, s úgy meghintette még egyszer a tálat, hogy több volt már benne a mazsola, mint a kása. S mire Mátyás megfelelt a vacsorának, akkorra már ágyat is vetett neki a jó asszony a kuckóban, a Márton kovács subájára. Nem is álmodott a király a selyemvánkoson soha olyan szépet, mint most a tulipántos subán. Nem is ébredt fel addig, míg a kovács másnap reggel ki nem verte a szemébıl az álmot egy nagy libazsíros lángossal. - Ezt majd elviszem az útra - mondta Mátyás -, mert nem idızhetek tovább. Sietıs az utam, nagyon várnak már otthon a király csizmái. Hanem annyit mondhatok gazduramnak, hogy nem bánja meg, ha fölkeresi Mátyás vargát a budai Várban. Kezet adott rá Márton kovács, hanem azért harmadnapra már úgy elfelejtette Mátyás vargát, mintha soha hírét se hallotta volna. Nem adhat hitelt az ember minden jöttment vándorló szavának. Meg aztán volt ıneki egyéb dolga is. Jött a szalontai vásár, arra készülıdött,

kalapálva a sok patkót, járomszöget, kocsivasalást. Ahogy javában dolgozgat, egyszer csak leugrik ám a mőhelyajtóban egy habos paripáról egy kényes dalia. Ezüst a ruhája, uras a tartása, haragos a szava, a szeme járása. - Itt lakik-e Márton kovács? - Én vagyok az, vitéz úr. Szolgálhatok valami rangos acélpatkóval? - Nem kell énnekem a te rangos acélpatkód, hanem kellesz te magad, Márton kovács! Mátyás király hívat magához Buda várába, azt mondják, valami rosszat beszéltél róla minapában holmi vándorló legénynek. Elállt Márton kovácsnak a szíve verése. Elbúcsúzott a síró-rívó feleségétıl, aztán fölkapaszkodott a szamarára, s megindultak a királyhoz nagy csendességben. Csak akkor szólalt meg Márton kovács, mikor fölértek Budára: - Szépen megkérem vitéz uramat, ne vezessen engem addig ıfelsége színe elé, míg Mátyás vargával nem beszéltem. Hadd váltanék egy-két szót azzal a haszontalan csavargóval. - Magam is úgy akarom - felelte a király vitéze, s vezette a kovácsot márványlépcsıkön, bíborszınyegeken keresztül föl a Várba. A szemét se merte fölvetni szegény kovács, csak mikor a vitéz a fülébe súgott neki: - Ott ül Mátyás varga a sarokban! Csakugyan ott ült Mátyás király nagy arany karszékben, korona a fején, bársonyköntös a vállán. Nevetve csapott a tenyerébe a szalontai kovácsnak. - Isten hozott, Márton kovács! Hát csak nem jöttél volna el, ha érted nem küldök. No, kerüljünk beljebb a tisztaszobába, hátha akad valami harapnivaló. Azzal karra kapta a kovácsot, s vitte befelé egy kis benyílóba, ahol már meg volt terítve az asztal szép fehér abrosszal, szép fehér abroszon nagy mázas cseréptál, mázas cseréptálban tejbekása, jó sőrőn behintve mazsolaszılıvel. - Tessék, egyék, nem lesz egyéb! - kínálkozott szívesen a királyné, aki egyszerre csak bent termett a szobába. - Jó étel ez annak, aki szereti - mosolygott a király a kovácsra, akinek nem kellett nagy biztatás, mert még ki is kaparta a tálat. - Jólesik, szolgám? - kérdezte a király, s intett a királynénak, aki kivitte az üres tálat, meg visszahozta tele mazsolás kásával. Csakhogy most már ezüst volt a kásája, vert arany a mazsolája. - Láss hozzá, Márton kovács - unszolta a király a vendégét -, szereted te a tejbekását. - Jó nekem a mazsolája is - felelte a kovács -, ilyet nem minden pénteken lehet enni Szalontán.

A király elmosolyodott, s maga is segített telerakni a kovács zsebét arannyal, hogy csak úgy dagadt bele. Aztán odaszólt a királynénak: - Ugorj már, hékám, egy kis mazsoláért, hadd teljen be vele ez a szegény ember! - Sose menjen, fölséges asszonyom - szabódott a kovács -, ne fossza ki énmiattam a kincseskamráját! - Jut is, marad is - nevetett a királyné, s megint telehintette arannyal a tálat. Jutott már belıle még a csizma szárába is Márton kovácsnak. Mikor aztán felkészülıdött a jámbor, s nagy hálálkodva elköszönt királyi gazdájától, az ajtóból visszaintette Mátyás: - Hej, de csak eszefelejti ember lettél, Márton kovács! Mit szól otthon az asszony, ha itt felejti ezt a pár csizmát, amilyent a királyné is csak húsvét napján szokott a lábára húzni? Azzal a karjára akasztott egy pár bársonycsizmát, aminek ezüst volt a sarka, arany a dratvája, két karbunkuluskı a két pitykegombja. - Tiszteltetem a feleséged, Márton kovács! Egészséggel szaggassa el a Mátyás varga ajándékát! Jaj, dehogy szaggatta, dehogy! Élete fogytáig külön polcon tartogatta Márton kovácsné a kamrában a királyné csizmáit, s még a komaasszonyának is csak sátoros ünnepeken mutatta meg.

A KIRÁLY FÁJA A király fájának egy öreg almafát neveznek a mi falunk határában. Idegen meg sem fordulhat nálunk anélkül, hogy azt meg ne mutatnánk neki. - Jól nézze meg, mert ilyent vagy látott életében, vagy se - így szoktuk neki bemutatni a király fáját. - Szép fa ez nagyon - ezt feleli a vendég rendesen, s azt gondolja magában, hogy nincs biz azon semmi különös szépség se. Olyan, mint a többi öreg fa. Mohos a dereka, ritkás a koronája, aprós a gyümölcse. Azért mégis nevezetes fa ez nagyon. Mégpedig arról nevezetes, hogy már egynapos korában aranyalmát termett. Mégpedig nem is egyet, hanem kettıt. Mégpedig olyan nagy úr szeme láttára, mint amilyen a király. Persze régen volt ez nagyon, a régi jó idıben, mikor még a só is sósabb volt, a méz is mézesebb volt. Akkor történt egyszer, hogy a királynak dolga volt mifelénk. Az öreg harangozó azt mondja, hogy csak a mi templomunk harangjának a szavát akarta meghallgatni. Elég az hozzá, hogy ott lovagolt el egyszer a király a falu végén. Nagyon el volt merülve az ország gondjaiban, s tán föl se emelte volna a fejét, ha egyszerre el nem nyeríti magát a lova.

- Mi bajod, Pejkó? - riadt fel gondolataiból a király, megsimogatva a ló sörényét. Nem volt a Pejkónak semmi baja, csak az öröme volt nagy. Mégpedig annak örült nagyon, hogy odaállt elejbe egy kis ember, ásó volt a kezében, és azzal tisztelgett katonásan. De olyan katonásan ám, hogy még a királynak is öröme telt benne. - Fogadjisten, szolgám - adta vissza a köszöntést emberségesen. - Kinek tiszteljelek? - Támadi Balázs a becsületes nevem. - Vitézhez illı név - mosolygott a király. - Huszár voltam - húzta ki magát kevélyen a fehér hajú kis ember. - Hát most mi vagy? - kérdezte a király. - Most csak afféle szegény vincellérember vagyok - szúrta az ásóját a földbe Támadi Balázs, és vágta vele a hantot, mint huszár korában az ellenséget. Meg is tudakolta tıle a király, hogy mi lesz abból. - Gödör biz ebbıl, tiszt úr. - Hát aztán minek lesz a gödör, Támadi Balázs? - Ennek e, tiszt úr, ennek e! - emelte föl az öreg a földrıl a vastag facsemetét. - Nem terem már az teneked, Támadi Balázs - mosolyodott el a király -, minek veszıdsz vele? - Nono, tiszt úr, teremhet az még énnekem is! - törölte le az öreg inge ujjával homloka verejtékét. - De ha nekem nem, a maradékaimnak bizonyosan. Nem tudom, kiféle lehet a tiszt úr, de bizonyosan tudom, hogy csak arról a fáról szedi a legjobb íző almát, amit az apja ültetett. Egyik szeme elmosolyodott a királynak, a másik könnybe borult. El is érzékenykedett, meg is indult, s egy vadonatúj aranyat hajított le a gödörbe. - No, isten megáldjon, Támadi Balázs - emelte a kezét a sapkájához. Az öreg vincellér azonban akkorát rikkantott, hogy megint csak vissza kellett fordítani a Pejkót. - Hohó, tiszt úr - kapta fel ujjongva az aranyat -, nem megmondtam, hogy teremhet még ez az almafa énnekem magamnak is? A király elnevette magát, és még egy aranyat hajított le az öreg huszárnak, aki hálálkodva csapta össze a kezét. - Ó, bárcsak egész erdım volna ebbıl a csudafából, amelyik már egynapos korában párjával termi az aranyat!

Eddig van a mese a király fájáról. Az igazság pedig az, hogy minden fa aranyat terem, amelyiknek gondját viselik.

A SOLYMÁRI CSÓKA Igazságos Mátyás királyról tudni való, hogy úrtól, szegénytıl egyformán megkívánta a kötelességtudást. Akiben megtalálta, azt megbecsülte, aki a kötelességének eleget nem tett, azt hamar ráncba szedte. Egyszer a solymáriakat kapta kötelességmulasztáson a nagy király. Megtudta róluk a kincstartójától, hogy három esztendeje nem fizettek már egy batka adót se. Nosza, szalajtott is mindjárt egy lovas stafétát a solymáriakhoz. - Azt üzente urunk királyunk, hogy nyomban fölmenjen hozzá a solymári bíró, mert beszélni akar a fejével - trombitálta ki a staféta a solymári piacon. - Ha holnap ilyenkorra ott nem lesz a budai Várban, holnapután ilyenkorra már a lábához kerül a feje. Azzal a követ elnyargalt, a solymári bíró pedig földhöz pukkantotta a bírósüveget. - Eb legyen solymári bíró, nem én! - fohászkodta el magát. - Keressetek a süvegbe más embert, nekem drágább a fejem a süvegnél! Nosza, a kisbíró kapta a süveget, s bekopogtatott vele minden háznál. De bizony senki se akarta beledugni a fejét. Bujkáltak elıle, ki padlásra, ki pincébe. Nem kívánkozott Solymáron senki sem bíró lenni. Utoljára aztán a falu végén talált a kisbíró egy bojtárlegényt, aki nem szaladt el a süveg elıl. Irhás subán hevert a szép kövér gyepen, s olyan hegyesen fütyörészett, mint a rigó. - No, öcsém - toppant elé a kisbíró -, téged az isten is solymári bírónak teremtett. - Már mért teremtett volna? - tátotta el száját a legényke. - Azért, mert ilyen szépen tudsz fütyülni. Márpedig most az a törvény, hogy azt választjuk bírónak, aki legszebben fütyül. - Hát ez szép törvény - húzta a fejébe a fiú a süveget. - Csak azt szeretném most már tudni: mi lesz az én hivatalom? - Kerek e világon semmi egyéb, csak éppen a süveget kell hordoznod, és fütyülgetned benne napszámra. Most pedig fölmégy Budára a királyhoz, mert nagyon szeretne veled megösmerkedni. - Én is ıvele - bólintott rá a legényke jókedvően, azzal a nyakába akasztotta a tarisznyáját, s napáldozat táján már a budai Vár tövében kocogott, azaz hogy nem nagyon kocogott, mert egy öreg csókát látott tollászkodni a kökénybokrok közt, s egyszerre meglassította a menést. - No, ezt megfogjuk - kapta le a bírósüveget, s hirtelen ráborította a madárra. - Gyere a tarisznyába, ne mondják a solymáriak, hogy üres kézzel tértem meg Budáról.

Azzal betarisznyálta a csókát, s most már csakugyan meg se állt addig, míg a királyi vár ajtónállója keresztbe nem fektette elıtte az ásóját. - Ki vagy, mit akarsz? - Én bizony a solymári bíró vagyok - mondta kevélyen a bojtár -, a királyhoz igyekszem, mert szeretne velem megösmerkedni. - Bizonyosan az adót hozza a tarisznyában - súgtak össze az udvari népek, s bevezették a solymári legényt a király elé a madaras szobába. Mert, hogy szavam ne felejtsem, élt-halt Mátyás a szép szavú madarakért. Tartott belılük egész erdıvalót, most is tele volt mind a két válla csízzel, pintyıkével, a tenyerében meg valami külsı országbeli tarkabarka madárka fütyörészgetett, amit a török császártól kapott ajándékba. - Szép jó estét! - billent be az ajtón, s mindjárt megkérdezte a madaras embert, melyik e közt a sok tarka madár közt a király. - Én vagyok - szögezte rá a szemét a madaras ember. - Hát te ki fia-csikaja vagy? - Ugyan úgy-e, hát csakugyan kelmed az? - mosolyodott el a solymári bojtár. - Majd meg nem ismertem a sok madara közt. Hát én meg a solymári bíró vagyok. - Úgy, te vagy az a híres?! - rebbentette el magától Mátyás haragosan a madarakat. - Hát mért nem szoktátok ti az adót elküldeni? - Micsoda? - csóválta meg a bojtár a bírósüveget. - Hát még most se ért ide? Pedig mink egyebet se csinálunk három esztendeje, csak az adót küldjük: eredj adó, Budavárba, eredj! No de erre a tréfára már csakugyan megharagudott Mátyás, s fölemelte az aranygombos botját, hogy a nyaka közé szedjen a követnek, de az megneszelte a szándékát, s egyszerre kiugrott a madaras szobából. De nemcsak kiugrott, hanem a kilincset is úgy megkapta a két markával, hogy Mátyás ki nem bírt szaladni utána, akárhogy rángatta az ajtót. - Eressz ki, te ember! - mondta félig bosszúsan, félig nevetve, mert mulattatta is egy kicsit a legényke együgyősége. - Nem addig, míg a botodat ki nem adod, uram, mert még valami kárt tehetnél bennem alkudott a solymári bíró, s nagy jókedvében olyan fütyülést csapott, mint száz feketerigó. Mátyásnak elmúlt a haragja, ahogy a fütyülést meghallotta. Azt hitte, valami ritka madár, s megbékülve kiabált ki a szobából: - Megállj, te ember, még az adót is elengedem, ha azt a szép szavú madarat nekem adod! - Nagyon szívesen - egyezett bele a bojtár, s egyszerre eleresztette a kilincset. - Hanem megállj, uram, majd én veszem ki a tarisznyából a madarat, mert nagyon fürge portéka ám ez!

Ki is nyitotta a tarisznyát hirtelen, azzal - huss! - úgy kirepült belıle a csóka, mintha soha benne se lett volna. - Ejnye, te csiribiri ember - gyulladt megint haragra a király -, hiszen nem is rigó volt az, hanem csóka! - Hát persze hogy az volt - hagyta helyben a bojtár. - Tudni való, hogy Solymáron úgy fütyül a csóka, mint máshol a rigó. - No, azt szeretném én hallani! - fenyegette meg Mátyás az ujjával a bojtárt. - A színem elé ne kerüljetek többet, míg fütyülı csókát nem hoztok! - Add írásba, uram királyom - borult térdre rimánkodva a bojtár -, mert másképp el nem hiszik otthon, hogy ilyen bölcs parancsot adtál nekem! Szép holdvilágon vígan ballagott haza a solymári bíró. Vitte a tarisznyában a nagy pecsétes írást, hogy solymári embernek nem szabad a király színe elé addig kerülni, míg olyan csókát nem fognak, amelyik úgy fütyül, mint a feketerigó. S üzengethetett ezután a kincstartó az adóért, mindjárt a király keze írását tartották a követ orra alá: - Nem találtuk még meg a fütyülı csókát! A bojtár pedig addig bíróskodott Solymáron, míg meg nem halt. Az emlékezete azonban máig is fönnmaradt. Máig is azt mondják arra, amit könnyen meg lehet szerezni: füttyön adják, mint a solymári bíróságot.

A GYEVI TÖRVÉNY Gyevit ne tessék keresni a térképen, mert a térképen csak Algyı található, egy macskaugrásnyira Szegedhez. De hát a makfa mondhat, amit akar, a gyevi magyar mégiscsak jobban tudja a faluja nevét, mint a mappa. A gyevi magyar itt árulja a sült tököt a kultúrpalota tövében, a két kőszent lábánál, akiknek nagy örömük telhet ebben a déligyümölcsben, lévén az egyik Homérosz, a másik Arisztotelész. Kérdezem tıle, hová való, ezt feleli rá: - Leginkább csak Gyevibe. A régi világban szokásban volt a nagyesző magyaroknál a Márton gyereket Mártának kereszteltetni, hogy a császár lánynak gondolja, és ne öltöztesse angyalbırbe. Valami ilyen huncutság lehetett abban is, hogy Algyı Gyevinek nevezte el magát. Gondolta, hogy így majd nem találják meg mindenféle dézsmaszedık. No de ez a tudósok dolga, én csak annyit mondhatok, hogy Gyevi már akkor is Gyevi volt, mikor utoljára járt benne a király. Az pedig igen régen volt, mert az utolsó király, aki benne járt, Mátyás király volt. ("Az pedig még Kossuth atyánknál is régebben volt, hallja!" - így mondja az én gyevi emberem, akinek valahogy olyan, mintha a negyvennyolctól ezer esztendı választana el bennünket. Különben vagyunk ezzel így többen is.)

Elég az hozzá, hogy Mátyásra egyszer ráestellett a szegedi határban, ahol nyulászni járt, amihez akkor még nem kellett az Eselovics-Palacsivinyi ırgróf engedélye. (Mert így könnyebb kimondani a Pallavicini nevét, mint ahogy az urak mondják.) Valahogy eltévelyedett a kíséretétıl, nem volt vele senki az ispánján kívül, aki alatt a nádor értendı, azt ijesztgette tréfás szóval: - Na, cselédem, hová bújjunk éjszakára, hogy el ne kapjon a réztollú bagó? - Itt van Gyevi egy miatyánkra - emelte meg a süvegét az ispán -, ott meghálhatunk, reggel aztán megkereshetjük a többieket. - Okos embernek adsz kenyeret, ispán - biccentett rá Mátyás a tanácsra. - Csak adnék, királyom, ha volna - mutatta mosolyogva az ispán az üres tarisznyát. - No, annál szaporábban mehetünk, legalább nem viszünk terhet - nevetett a király. Mentek is szaporán, gyertyagyújtáskor be is értek Gyevibe. Tücsökmuzsikás nyári este volt, bujkáló holdvilág úszkált az égen, ráérı emberek beszélgettek a leveles kapukban. A fejedelem délceg alakján mindjárt megakadt az asszonyok szeme, mondták is fönnhangon: - Ott is nagy esı járt, ahol ez termett. Hét határban nincs ilyen szép szál legény. - Hallod-e, ispán? - húzta ki magát büszkén a király. Az ispán még meg se mukkanhatott, mikor valaki alázatosan megszólalt: - Kivéve a gyevi bírót. Szép, fehér hajú öregember volt, aki mondta, még a sapkáját is megemelte hozzá. Összenézett a király meg az ispán, de csak elnevették magukat. Ballagtak tovább, be a falu közepére, ahol nyitott ajtajú ház ajtófélfáján forgácscégért lobogtatott a szél. Ott is ácsingózott egy-két ember, odafordult hozzájuk a király: - Csárda ez, atyafiak? - Az ez. - Van-e benne fehér cipó? - A váci püspök se eszik olyant. - Kivéve a gyevi bírót - mondták ketten is egyszerre. - Hát piros bor? - A török császár se iszik olyant. - Kivéve a gyevi bírót - kapkodták le a népek a fejrevalójukat.

Az ispán meg akarta kérdezni, miért kell mindenbıl kivenni a gyevi bírót, de Mátyás húzta befelé. - Gyere, gyere, mert éhes vagyok, mint a farkas! Hát elverték az éhüket hamar, rántottát ettek kakastejes kenyérrel, ittak rá piros bort is, meg is köszönték a vacsorát a csárdásnak illendıen. - Ilyen jóízőt se ettek ma Buda várában - ütött a vállára a király barátságosan. - Váljék egészségére, vitéz uram - dörzsölgette össze a kezét a gazda, de neki is mindjárt eszébe jutott hozzátenni, hogy: - kivéve a gyevi bírót. - Én bizony nem veszem ki a gyevi bírót se - nevette el magát a király. - Hej, dehogynem, vitéz uram, dehogynem! - kiáltotta ijedten a csárdás, s kézzel-lábbal, szemmel-orral egyre integetett a sarok felé. A király azonban most már bosszúsan vont vállat. - Ejnye, de fura falu ez a Gyevi, vigye el a markoláb! - Kivéve a gyevi bírót - kottyant bele a gazda, de olyan sebesen ám, hogy a királynak megint csak nevetésre szaladt a szája. - De bizony azt vigye el legelıbb! - Márpedig azt nem viszi! - csikorgott ki valaki a sarokból, mint a kenetlen kerék. S nyomban ki is gurult a szoba közepére egy kis duda formájú ember, akinek szép nagy szélfogó füle volt, mint a szentesi korsónak, s azt annál sebesebben mozgatta, minél jobban elfutotta a méreg. - Gyeviben az a törvény, hogy a bírót mindenbıl ki kell venni. - Ejnye, kutya meg a mája! - csodálkozott el a király. - Hát aztán ki hozta ezt a gyevi törvényt? - A gyevi bíró! - lengette a füleit a dudaember. - No, szeretném azt a jeles bírót látni! - kacagott a király. - Hát csak nézzen meg kend - szuszogott a dudaember -, én vagyok a gyevi bíró! - Hát akkor kendet vigye el a markoláb - mutatott rá a király -, ezt meg Mátyás deák mondja kendnek. Az lett ebbıl, hogy a gyevi bíró mindjárt elırikkantotta a kisbírót, és hővösre tetette a két diákot. - Ki nem ereszted ıket, míg meg nem tanulják a gyevi törvényt! Ment is a két diák engedelmesen, de kisvártatva lelkendezve futott vissza a kisbíró, mutogatva az összeszorított markát, mint az égett sebet.

- Hát te tán parazsat szorongatsz a markodban, hé? - meresztett nagy szemet a bíró. - Jobban süt ez annál is - nyitotta ki a markát a kisbíró. - Ezt küldik a csárdásgazdának a garabonciások. Vadonatúj aranyforint volt. Szent László képe az egyik felén, győrős holló a másikon, addig csak hallomásból tudtak ilyenrıl Gyeviben. Meg is szeppent a bíró egy kicsit, hogy mégse lehetnek ezek a deákok valami csiribiri emberek. Hazamenet a faluháza felé került, bekukucskált a kulcslyukon a két deákra, de nem csináltak azok semmi különöset. Papirost szedtek elı a tarisznyából, arra irkáltak-firkáltak, a nagyobb mondta, a kisebb írta. - Mégiscsak deákfélék lesznek - nyugodott meg a bíró. - Majd számon veszem, mire pazarolták a mécsest. Kürtriadásra, lódobogásra ébredt reggel. Cifra ruhás urak sürögtek-forogtak a háza elıtt, középen a két deák. Fogja az ákombákomos papírt a kisebb, adja neki a parancsot a nagyobb: - Olvasd, ispán, olvasd! - Gyevi derék népét szívébe fogadja a király ıfelsége! - olvassa a kisebb deák. - Kivéve a gyevi bírót! - mondja a nagyobb. - Nincs köztük tökkel ütött fejő ember. - Kivéve a gyevi bírót! - Azért elrendeli a király, hogy Gyeviben többé senki porciót ne fizessen! - Kivéve a gyevi bírót! - Ezüsttálból aranykanállal egyen! - Kivéve a gyevi bírót! - Tíz arany útravalót kapjon! - hajtogatta össze az ispán az írást. - Kivéve a gyevi bírót! - mondta rá a király, s odafordult nevetve a dudaemberhez. - No, gyevi bíró, ugye, hogy jól megtanultam a gyevi törvényt? Azzal megsarkantyúzta a lovát, s egyszerre porba veszett a kíséretével. (A por nem is változott azóta se.) A gyevi bíró pedig nyekkent egyet, mint a megszúrt duda, betakarta magát a fülével, s világéletében ki nem bújt többé alóla. Ezt pedig annak a bizonyságára írtam, hogy a tekintélytiszteletet nem most találták ám ki Magyarországon!

A MINDENTUDÓ Kancsófülő, lapátfogú, hosszú, sovány ember állított be egyszer Mátyás királyhoz. Két pöttöm kis szıke gyerek ténfergett körülötte, alig értek a térdéig. - Vendel vágyom - hajtotta magát kétrétbe a nagy égimeszelı a király elıtt. - Elhiszem, fiam - biccentett rá a király. - Hát aztán mi vagy még? - Csak cseh vágyom - mondta kicsit szégyenlısen a hosszú ember. - No, azt látom - mosolygott Mátyás -, hát aztán mit akarnál tılem, cseh Vendel? - Kenyeret akárom - tette össze kezét a cseh. - Hja, atyámfia, azt meg is kell érdemelni! - mondta a király. - Mit adsz nekem, ha én kenyeret adok neked? - Tudományt ádom. - Mi a tudományod? - Tudok megolvasni, hány sugár van a napnak - feszítette ki kevélyen a mellét Vendel. - No, az nem sokat ér - legyintett a király. - Esıs idıben ennek a tudománynak nem lehet hasznát venni. - Mást is tudom. Zümmögöm, mint a béka, vartyogom, mint a szúnyog. - Hordjon el a gólya, csípjen el a fecske! - kiáltott rá bosszúsan a király. - Ezért a tudományért nem adok kenyeret. Elszomorodott a cseh, szeplıs, vörös arcán csak úgy omlottak a könnyei, eltört a mécsese a két porontynak is. Mátyás jó szíve megesett a jámborokon. - Tudod mit, Vendel? - ütött a vállára a mindentudónak. - Két gyerekedet itt fogom magamnál, te pedig nézz körül egy kicsit a világban, szerezz valami érdemes tudományt magadnak. Nagy örömben ment el Vendel, hogy a király szárnyai alá adhatta a kicsinyeit, nem is került vissza, csak egy esztendı múlva, de akkor még soványabb volt, mint mikor elment. - Megmentem, elgyüttem, itt vágyom - keszegelt a király elé. - Mindent tudom már! - Hadd halljam, Vendel, mi az a minden! - faggatta a király. - Tudom egyszeregyet, tudom kétszerkettıt, tudok visszafelé mondani az ábécét, tudok mondani, hány foga van az egérnek, tudom pipaszárát fúrni a lószırbıl.

- No, ezt jól megtanultad, hékás - ismerte el a király. - Hát azt tudod-e, mennyire van az ég a földtıl? - Aztat csak nem tudok - horgasztotta le a fejét a mindentudó. - Nem volt benne a nagy könyvekben. - No, megállj, Vendel - vigasztalta a király -, majd elküldelek én oda, ahol ezt is megtanulod. Eredj te fél esztendıre iskolába a szegedi juhászok közé. Fogadom, ott ember lesz belıled. Letelik a fél esztendı, visszajön cseh Vendel, de olyan izmos a teste, széles a válla, piros az orcája, hogy alig lehet ráismerni. - Te vagy-e az, Vendel? - felejtkezett rá a király. - Testestül-lelkestül. - Hát hány hét a világ? - Mával is kevesebb. - Hát az ég mennyire van a földtıl? - Amennyire a föld az égtıl. - Emberül megfeleltél, Vendel. No, ugye, csak jó iskola az a szegedi juhászoké? - Uram királyom, se iskola nincs ott, se könyv - fanyalodott el Vendel képe. - Nem konyítanak azok a juhászok kerek e világon semmi tudományhoz. Nem lettem én ott okosabb egy mákszemet se. Nem szólt Mátyás semmit, csak mosolygott, s kiadta a parancsot, hogy a cseh Vendel most már ne maradjon többet el mellıle. Vitte magával, akármerre ment, egyszer még a palotai erdıkbe is kivitte vadászni. No, a vadászat nem sokat ért, egeret se láttak, nemhogy ızet, de azért úgy eltévedtek, mint hangya a búzában. Tévelyegtek elıre-hátra, egyszer csak elsóhajtotta magát a király: - Jaj, fiam, de megéheztem! Az ám, de már délben megették a vacsorát, üres volt a tarisznya, sehol egy falat harapnivaló, mindössze az egyik csatlós szedett össze egy sisakra való vadkacsatojást a mocsárszélben, azt odakínálta a királynak. - Süsd meg! - mondta bosszúsan a király. - Nyersen nem szeretem a tojást. Úgy ugrott oda Vendel, mint a labda, vígat rikkantott, mint a rigó. - Megsütöm én, uram király! - Miben, te heprecsóré? Hol a hozzá való edény?

- Ahol a! - mutatott rá Vendel vigyorogva a mocsárra, s könyökig feltőrte a köntösét. - Rakj tüzet, csatlós komám! Mire a tőz lobogott, minden tojást beletapasztott egy-egy marék sárba mindentudó Vendel, s úgy dugta bele az eleven parázsba. Kisvártatva megint kiszedte ıket, letisztogatta róluk a rájuk égett tapasztást: olyan szépen megsült hajában a tojás, hogy öröm volt nézni. Hát még a drága jó íze! Nem is gyızött a király hálálkodni, meg is kérdezte mindjárt Vendelt, hol tett szert erre a jeles tudományra. - Hol-e? - mondta kérkedve Vendel. - Mind így készíti a szegedi juhász a hirtelen-hamarjó vacsorát. - Nini, Vendel, hát mégiscsak tanultál valamit azoktól a tudatlan emberektıl? - nevetett a király, s jókedvében rákoppantott a dárdavéggel a mindentudó feje búbjára. - Ládd, megvan a tudomány, most már megérdemled a hozzá való kenyeret! Másnap reggel meg is tette a boldog csehet udvari tojásgyőjtögetıjének. Az is maradt halála napjáig, s könnyő volt a mestersége, mert a két kis porontya is segített neki benne.

KI ÁLMODTA A LEGSZEBBET? Sokat változtak a budai erdık azóta, mióta Mátyás király kergette bennük az ızet meg a szarvast. Abban az egyben bizonyos nagyon megváltoztak, hogy most már nem lakik bennük se szarvas, se ız. Hanem abban meg egy cseppet se változik, hogy ma is könnyebb köztük eltévedni, mint eligazodni. Megesett biz az egyszer Mátyás királyon is, hogy akárhogy tudakozta kifelé az utat a rengetegbıl, ott lepte az éjszaka. Szerencse, hogy szép, csillagos nyáréj volt, amit vétek lett volna szobában tölteni. Többet ért a pattogó rızsetőznél heverészni, ahol az udvari vadászok mindjárt nyársra húzták a vadat. Kristályvízzel a csörgı hegyi patak szolgált, s hogy hiányosság semmiben se legyen, a falatozás végeztével Nekemiás mester is odatelepedett a király lábához, az udvari csillagász. - No, tudós mester - intett neki Mátyás -, hadd lássuk, el tudsz-e altatni a tudományoddal! Tudós Nekemiás mester csakugyan locsogott-fecsegett is a csillagokról annyit, hogy az udvari vadászok mind elaludtak bele. De még a fülemilék is elhallgattak, még a patak is halkabban mormogott, mikor egyszerre csak megszólalt a király: - Azt mondd meg, mester, ha olyan nagy tudós vagy: micsoda tőzpillangók röpködnek ott az erdı mélyében? Nekemiás mester nem szólt arra semmit, hanem horkantott akkorát, hogy a király a kardjához kapott. - Azt gondoltam, vaddisznó! - ütött a mester vállára, de az még összébb görnyedt, olyan jóízően aludt a jámbor.

- Mégiscsak magamnak kell megnéznem azokat a tőzpillangókat! - ugrott talpra Mátyás, s kezébe kapva a puskáját, szép csendesen nekivágott a sőrőnek. No, a tőzpillangók nem voltak valami ijedıs teremtések. Annál nagyobb rajokban röpködtek, minél közelebb ért hozzájuk Mátyás, s utoljára úgy nekibátorodtak, hogy a király arcába is beleröppentek. - Ohó - hessegette el ıket magától a király -, hiszen nem pillangók vagytok ti, hanem szikrák! A tőzpillangók csakugyan egy nagy máglyából táncoltak kifelé, amely az erdı közepén úgy lobogott, mintha óriások lobogtatnának valami piros kendıt. Három szénégetı legény hevert a máglya körül: azok meg igazi óriásoknak tetszettek a piros fényben. - Jó estét, jó emberek - lépett oda hozzájuk Mátyás -, no, mire végzitek? A jó emberek nagyon szőken eresztgették a szót a foguk közül. Nem csinálnak biz ık egyebet, mint feketét a fehérbıl. Fekete szenet a szép fehér fahasábokból. - No, ennél különb mesterséget is tudnék - telepedett közéjük a király. - Nem fákat kellene nektek vágni, hanem törököt. - Mivel, atyafi? - mordult rá az egyik legény. - Fejszével-e vagy főrésszel? - Hja, legények, nem a fegyver teszi a katonát, hanem a jóravaló katonának a király adja a fegyvert! Látjátok, hogy engemet is hogy fölékesített Mátyás király. Ezzel szétlebbentette magán a köpönyeget, s kicsillantotta alóla az aranyos kardot, az elefántcsontos puskát. A három legénynek összevillant a szeme, s mindjárt közelebb hívták Mátyást a tőzhöz. - De bizony legjobb lesz, ha az éjszakát itt tölti, katona uram. Futja a derékalj mindnyájunknak, de még a takaródzót se húzzuk le egymásról. No, az igaz is volt, mert a derékalj a puha pázsit volt, a takaródzó meg a csillagos ég. Aludt is a király olyan jóízőt, hogy még a feketerigók költögetésére se ébredt fel hajnalban. Hanem arra felébredt, mikor az egyik kormos képő legény oldozgatta le az oldaláról az aranyos kardot. - Mit csinálsz, te legény? - riadt föl Mátyás, s úgy szórta a szeme haragjában a szikrát, akár a szentjánosbogár. De nem ért az semmit, mert a három legény nagyon barátságosan nyomogatta lefelé a földre. - Sose ugrándozzon, katona uram, hanem csak pihenjen szépen. Hiszen nincs nekünk rossz szándékunk, csak igazságot teszünk. - Hát aztán micsoda tifelétek az igazság? - Az, hogy reggel ki-ki elmondja, mit álmodott az éjszaka, s annak ha törik, ha szakad, teljesednie kell.

- Szép kis igazság! Hát aztán mit álmodtatok? - Én csak annyit - nevetett a legöregebb legény -, hogy ez az aranyos kard az én oldalamon ragyogott, s ezzel álltam be katonának Mátyás királyhoz. S már akkor csakugyan oldalára kötötte a kardot. - Én meg ezzel a gyöngyös puskával mentem vitézkedni - szólt a középsı testvér, s már akkor csakugyan illegette a vállához a puskát. A legkisebb fiú elszontyolodott, hogy így kisemmizték a bátyjai, hanem ahogy végignézett Mátyáson, egyszerre elrikkantotta magát, mert megakadt a szeme a vadászkürtön. - Nini, tulajdon ezzel a kürttel álmodtam az éjszaka! Még a zsinórja is csupa ezüst volt, mint ennek. Mátyás király azonban jó helyen tartotta az eszét, s nagyon vidáman mosolyodott el. - Hát a szava ilyen volt-e annak a kürtnek, öcsém? - Majd kipróbáljuk - kapott a szón a legény, s akkorát harsantott a kürttel, hogy az tán Buda váráig is elhallatszott. De a vadásztanyáig biztosan el, mert mire a legény harmadikat harsantott, akkorára már ott termettek a király vadászai. A három szeneslegény négyfelé ugrott, de a király rájuk rivallt, erısebben a kürt szavánál: - Hohó, ha én meghallgattam a ti álmotokat, ti is hallgassátok meg az enyémet! Azt álmodtam, olyan szorosra kötöttem a nyakravalótokat, hogy sose oldódzott meg többet. Nekemiás mester már akkor kiválasztotta, melyik bükkfa lesz a legmagasabb a három legénynek. Azok meg úgy álltak ott, mint a jégverte búza, s alig hittek a fülüknek, mikor a király szelídebbre fogta a szót: - Ti sem akartatok nekem rosszat, én se akarok nektek. Olyan feketék vagytok, hogy nem tehetek veletek mást, mint hogy beveszlek benneteket katonának a fekete seregbe.

A VADKÖRTÉS EMBER Akkor történt, mikor Mátyás király Bécsnek büszke várát ostromolta. Mégpedig a döntı roham elıtt való estén. A király túri süveget nyomott a fejébe, ütött-kopott gubát kerített a vállára, s karon kapta Magyar Balázst, a fıvezért. - Gyere, Balázs, nézzünk körül a táborban. Hadd lám, hogy várják jó vitézeim a holnapot. Biz azok nagyon nyugodtan várták. Mintha nem is ellenséget kellene kaszálni másnap, hanem búzát. Mesélgetve, danolászva heverték körül a tábortüzeket, és nem sok ügyet vetettek a két gubás emberre. Azt gondolták, eleségszállító fuvarosok.

Mátyásék megkerülték az egész tábort, s visszatérıben voltak, mikor a várfalak felıl nagy huppanás hallatszott. Mintha tele zsákot hajítottak volna le a várbeliek. Nem zsák volt pediglen az, hanem ember. Lassan-lassan kivált a sötétségbıl, s közeledett a táborhoz. İszbe csavarodott bajuszú, kis köpcös ember volt. A gúnyája mutatta, hogy a fekete seregbıl való vitéz, a sisakját nem a fején tartotta, hanem a kezében, s ez mindjárt szemet szúrt a királynak. - Megállj, Balázs - intett a vezérnek -, lessük meg ezt az embert, miben töri a fejét. Nem törte az a jámbor semmiben sem. Leült a tábor szélén hamvadó tőz mellé, az ölébe vette a sisakját, eszegette belıle szép csendesen a frissen szedett vadkörtét. A vezér meg a király összenézett. - No, ennek helyén van a szíve - nevetett Magyar Balázs -, bizonyosan a vár tövében szedte azt a finom csemegét, pedig ott könnyen otthagyhatta volna a fogát. A király is elmosolyogta magát. - Hiszed-e, Balázs, hogy magam is megkívántam a vadkörtét? - No, csak ennél nagyobb kívánsága sose legyen felségednek - szólt a fıvezér, s odament a kis emberhez. Sebesen ment, de lassan jött vissza: mert csak úgy döcögtette a nevetés. - Uram király, ma nem csemegézel vadkörtét. Azt mondta az a kis ember, hogy nem adna ı még magának Mátyás királynak se. - No, ennek az embernek már magam is a szemébe nézek - mondta Mátyás kedvetelten, még összébb húzta magán a gubát, odaballagott a tőzhöz. - Jó estét, földi! - köszöntötte a vadkörtés embert. Az meg csak annyit mondott rá foghegyrıl: - Edd meg, ha jó! Mátyást elkapta a bosszúság, és hirtelen kiegyenesedett. De csak egy szemvillanásig. Aztán megint összegörnyedt, s alázatosan adta ki a szót: - Inkább ennék egy kis vadkörtét, ha jó volna. - Jó ez annak, aki szereti. Eredj, van a vár tövében belıle egész erdı. - Jaj, dehogy megyek én oda - játszotta Mátyás az ijedtet -, még a fejemre esne valami bolond német! Hanem teneked adok egy körtéért egy aranyat. - Nem eladó - majszolta a körtét a vitéz -, magam is elbírok vele. Látod, a holnap estét már vagy megérem, vagy se, osztán nem akarnék éhen menni a másvilágra. Mátyásnak nagyon megtetszett a mokány kis ember, de úgy tett, mint aki megbosszankodott.

- Nem is vagy te magyar ember - csóválta a fejét -, ha így elereszted a vendégedet. - Micsoda?! - ugrott fel a kis ember, mint a hörcsög. De aztán csak visszaült a körte mellé, s nyugodtan folytatta: - Látod, pedig én is nagyon sokszor jártam már az udvarodon, de egyszer se vendégeltél meg. - Hát te tudod, hogy én ki vagyok? - hökkent meg Mátyás. - Hát a király. Láttam az elébb, mikor kiegyenesedtél, hogy te csak a király lehetsz. Más nem tudja úgy tartani a fejét. - Hm - mosolygott Mátyás -, hát most már csak megvendégelhetsz. - Meg ám, ha te is megígéred, uram király, hogy megvendégelsz egyszer, ha innen hazakerülünk. - Farkas mondja: borjúláb - nevetett Mátyás, és kezet adott a furcsa alkura. Kapott is vadkörtét, de olyan fojtós, fanyar volt, hogy csupa becsületbıl evett meg belıle egyet. Aztán befordult a sátrába, aludt egyet a medvebırön, s másnap csakugyan elfoglalta Bécs városát. Csaptak is nagy áldomást. Tartott vagy félesztendeig. Hanem persze a vadkörtés embert úgy elfelejtette Mátyás, mintha sose látta volna. De még akkor se emlékezett rá, mikor egy esztendı múlva azt jelentették neki a budai Várban, hogy valami ütött-kopott öreg katona erınek erejével be akar jutni az ebédlıszobába. Az mondja, hivatalos vendég ı oda régen. A király csupa püspökökkel, hercegekkel ült az asztalnál, de azért bebocsátotta az embert. Az pedig megállt mereven, mint a cövek, megadta a tiszteletet annak rendje-módja szerint, s várta, míg megszólítják. - Ki vagy, mi vagy, jó ember? - kérdezte a király. - Találdki Máté. - Biz én ki nem találom, ha meg nem mondod - mosolyodott el a király a furcsa néven, s valami homályos emlék elevenedett meg az eszében. - A vadkörtés ember! - Az ám, ni! - örvendett Mátyás, s odaszólt a fölszolgáló inasoknak: - Nosza, tegyetek ennek a jó embernek egy terítéket a ti asztalotokra. - Ohó, fölséges király - kottyant bele Máté vitéz a parancsba -, én téged vendégeltelek meg, nem az inasaidat. Igazságos Mátyás király, talán elıször életében, megszégyellte magát, s megkérte a jobbján ülı nádort:

- Nádor uram, engedjen itt énmellettem helyet ennek az embernek, mert csakugyan az igazság beszél belıle. S így esett az, hogy a fekete sereg legrongyosabb vitéze Magyarország legelsı uraival mártogatott egy tálba a király asztalánál. De biz ı ezt nem akarta észrevenni egész az ebéd végéig. Csak akkor szólt oda nagy ijedten Mátyásnak: - Nini, uram király, tán nem is illik az, hogy én szegény közember létemre itt éktelenkedjek a te asztalodnál! - Megint igazad van, hívem - kacagott a király, s abban a percben megtette Máté vitézt a fekete seregben a nemesek hadnagyának. De még nemeslevelet is festetett neki: három vadkörtét aranyos mezıben. Így lett Máté vitéz ısapja a nemes és nemzetes Körtési családnak.

ZSOMBOR DEÁK Három deáklegény állított be egyszer Mátyás királyhoz a budai Várba. Az egyiknek az orra volt vastag, a másiknak a füle, a harmadiknak a nyaka. - Jeromos deák vagyok Prágából - esett térdre a vastag orrú. - Vládó deák vagyok Krakkóból - görbült kétrét a vastag fülő. - Zsombor deák vagyok Debrecenbıl - hajolt meg tisztességtudóan a vastag nyakú. - Hát aztán mi járatban volnátok? - nézett végig rajtuk a király. A deákok azt mondták, hogy szolgálatot keresnek. Szeretnének beszegıdni ıfelségéhez íródeáknak. - Hja, deák urak, azt meg is kell érdemelni - mosolyodott el a király. - Akit én megfogadok íródeákomnak, annak okosabbnak kell lenni, mint én vagyok. - No, én az vagyok - tolta elıre magát a cseh deák. - Szeretném én azt látni, amit én nem tudnék - hágott a sarkába a lengyel deák. A magyar deák hallgatott, mint tyúk a búzában, s nem is szólt addig, míg a király a vállára nem ütött. - Hát te, öcskös, tudsz-e valamit, amit ık nem tudnak? - Tudok, királyom - mondta csendesen Zsombor deák. - Hát mit tudsz, amit ık nem tudnak?

- Meg tudom tanulni, amit eddig nem tudtam. - Hát mitılünk lehet is - vigyorgott össze a másik kettı. Abban a percben a király leejtette a győrőjét úgy, hogy begurult a cédrusfa asztal alá. Mind a hárman kaptak utána, de a lengyel keze volt a leghosszabb. İ kapta föl a győrőt, de bele is vágta a fejét az asztal sarkába, hogy csak úgy kongott. - Fájt-e, fiam? - nézett rá Mátyás. - De még holnap ilyenkor is fáj - tapogatta a lengyel a feje búbját. - Nini, deák urak - fordított hirtelen a szón Mátyás -, melyiktek tudná megmondani, hogy hát az miért nem fáj az embernek, ha márványfalba ütögeti a fejét? Amelyik efelül fölokosít engem, az lesz az íródeákom. - No, ez könnyő kérdés - cihegett Jeromos deák -, holnap ilyenkorra könyvet írok róla. - Én már ma este készen leszek vele - legyintett a lengyel. A magyar deák megint csak lecsüggesztette a fejét, mint a jégverte búza. "No, énbelülem se lesz a király íródeákja - gondolta magában. - Az öregapám se tudná ezt megmondani, nemhogy én tudnám." Bezzeg meg tudta a lengyel. Tizenkét kutyabır hártyát teleszántott estélig a felelettel. Vitte is a királyhoz sebesen. - No, uram király, ez majd fölokosít. Megtudod belıle, hogy a márványba olaj van belekövesedve, azért nem törik be rajta az ember feje. - Én elhiszem, fiam - mondta a király -, de várjuk ki a másik két okosat is. Reggelre Jeromos deák is beállított a felelettel. De annak még jobban eresztett a tudománya: talicskán tolta utána egy hajdú a sok irka-firkát. - Ez az igaz, amit én írtam - bizonykodott erısen. - Az emberi ész az, ami meglágyítja a márványt. - Igaz lehet, Jeromos deák - bólintott a király -, de már csak hallgassuk meg a harmadik cimborátokat is. No, azt várhatták még harmadnap is. Se híre, se hamva nem volt. Utoljára a király az ajtónálló apródját kérdezte meg, hogy tudja-e, hova lett Zsombor deák. - Igenis tudom, uram királyom - csapta össze a bokáját az apród. - Odalent van az apródszobában. - Hát aztán mivel mulatja ott magát?

- Biz az a fejét borogatja levendulalevéllel. - De már azt megnézzük - nevetett a király, s lement a két deákkal az apródszobába. Hát Zsombor deák akkor is vizet csurgatott a fejére a bükkfa kupából. - No, deák - hunyorított rá a király -, tudod-e már, miért nem fáj az embernek, ha márványfalba veri a fejét? - Tudom ám, fölség - nevette el magát a deák is -, mert úgy összetörtem a fejemet a palotád márványfalán, hogy fényes délben is Fiastyúk-csillagot láttam az égen. - Jól van, fiú - veregette meg a deák vállát a király -, te vagy az íródeákom. Ilyen ember kell nekem, aki nem restelli kipróbálni, amit nem tudott. Azon nyomban fel is öltöztették Zsombor deákot meggyszín bársonyruhába, s aranyos lúdtollat dugtak a füle mögé. A másik kettı meg nem gyızött irigyen settegni-suttogni: hogy hát ıvelük már most mi lesz? - Menjetek márványt lágyítani a tudományotokkal - adta ki nekik Mátyás az utat, s még akkor is nevette ıket, mikor már rég elporzottak Buda várából. Így volt, eddig volt, ezután is így lesz: aki azon erısködik, amit nem tud, megérdemli, hogy kinevessék.

AZ ARANYCSINÁLÓ Mátyás király idejében éjjel-nappal tárva-nyitva állott a budai Vár nagy érckapuja. Szabadon járhatott rajta ki s be a szegény jobbágy csakúgy, mint a zászlósúr. - Nem az én házam ez, hanem az országé - mondogatta a nagy király. - Én magam csak zsellér vagyok benne. Kötelességem szívesen látni a gazdát, ha szőrdolmányban jön, ha bársonymentében. Nem is volt a Mátyás udvara soha ügyes-bajos ember nélkül. Egymás sarkát taposták a kócsagtollas vitézek, a nagy szakállú tudósok, a nagy szavú kalmárok, a csendes mesteremberek. A királynak mindenkihez volt egy-két jó szava. Legtöbb becsülete volt pedig elıtte az olyan embernek, aki valami okos találmánnyal állított be hozzá. Azt soha ajándék nélkül el nem eresztette. Annak az Orbán nevő öreg puskamővesnek, aki az elsı ágyút öntötte, annyi aranyat adott, amennyi az ágyú szájába belefért. Az pedig bolond nagy állat volt, huszonnégy ökör húzta föl a budai Várba. Világra is szólt a híre Mátyás bıkezőségének, s külsı országokból is özönlött a budai Várba a sok feltaláló. Volt azok közt nagyesző ember is, volt világcsaló is, s a Mátyás éles szeme a szívébe látott mindnyájának. Egyszer egy magyar, egy olasz meg egy cseh ember kívánkozott a király elé. Mind a három azt mondta, hogy ı valami nevezetes dolgot eszelt ki. Legelıször a magyar emberrel eredt

beszédbe Mátyás, mert az volt köztük a legöregebb. Foltos süvegét ahogy lekapta galambısz fejérıl, elmosolyodott a király. - No, öreg, mi tudományt árulsz? - Hát csak olyan szegényembereset, királyom. Arra jöttem rá, hogy kétannyi ideig tart a csizma, ha rezet ütnek az orrára. - Dicsérem az eszedet, öreg - bólintott a király -, magam is megrezeltetem a katonáim csizmáját. Hej, öreg, ha ilyen öreg nem volnál, magadat is bevennélek a fekete seregbe. - De uram király, nem vagyok én még olyan öreg, mert még ma is harminckettınek adok enni - mosolyodott el az öreg, de úgy ám, hogy minden foga kilátszott. Harminckettı volt az csakugyan. - Ember vagy, szolgám! - nevette el magát a király, s hátraintett a kincstárnokának: Harminckét aranyat adjatok ennek a jó embernek. Hát te mit hoztál, Tamás mester? A Tamás névre egy olasz hallgatott, ijedt nézéső, kis keszeg ember volt, alig tudott elıkotorászni a fekete köntöse alól egy bot formájú, üres fatokot. Annak a két végébe egy-egy gömbölyő üveglencse volt beleillesztve. - Nézz ebbe bele, uram király! Tekints le a Dunára! Mátyás a szeméhez tartotta a tokot, és ijedten kapta el a fejét. - Ohó, micsoda ördöngös mesterség ez?! Olyan közel láttam benne a Dunát, hogy éppen csak a locsogása nem hallatszott. - Fordítsd meg a csövet, királyom, és nézz föl a vár tornyára - tanította a királyt csendesen a kis olasz ember. Mátyás szót fogadott, és elkiáltotta magát: - Olyan kicsike lett, hogy a tenyeremmel eltakarhatom! Gyertek, urak, csudáljátok ti is, micsoda csudát eszelt ki a Tamás mester nagy tudománya! Míg az urak a messzelátóval mulatták magukat, Mátyás megint parancsot adott a kincstartójának: - Száz aranyat rendelek Tamás mesternek. Holtig való ellátást az udvaromnál. Tiszteletet, becsületet ország-világ elıtt. De már ezt a cseh tudós nem állhatta szó nélkül. A nagy, vörös képő ember nagy merészen megkapta a király karját. - Megállj, király! Ha az ilyen dibdáb dolgokat így megjutalmazod, mit adsz az én tudományomért? - Mit tudsz? - kérdezte a király rosszkedvően a hányaveti csehet.

- Tudok aranyat csinálni - felelte az kevélyen, s akkorát ütött a mellére, hogy csak úgy döngött bele. A király kíséretén csudálkozó moraj futott végig. Sok balgatag ember kereste abban az idıben az aranycsinálás titkát, a Mátyás józan elméje azonban nem hitt benne. - No, az is szép mesterség - intett barátságosan a tudósnak. - Hát aztán mibıl csinálod az aranyat? - Akármibıl, uram. Amit én a forralóüstömbe teszek, ha vas, ha kı, ha sár, abból arany lesz. - No, ez derék dolog, mester - mosolygott a király. - Ekkora tudományt méltó jutalomban kell részesíteni. Hamar hozzatok egy nagy üres zsákot. "No, azt mind kinccsel töltik tele" - gondolta magában az aranycsináló, s még jobban felfújta magát. Csak akkor képedt el, mikor Mátyás odaborította vállára az üres zsákot. - Nesze, mester, a jutalom. Használd jó egészséggel. - Uram király - hebegett megütıdve az aranycsináló -, miért őzöl belılem csúfot? Hát mit csináljak én ezzel az üres zsákkal? - Nini, mester - nevetett a király -, hát rakd bele azt az aranyat, amit magad csinálsz! De úgy elkotródott az aranycsináló mester, hogy képpel se fordult többet Buda vára felé, ahol annyi ragyogó arany közt mégiscsak a Mátyás király esze volt a legragyogóbb arany.

A BÉCSI DIÁKOK Világbíró Mátyás királyhoz egyszer három bécsi diák állított be a budai Várba. Jeles három szerzet volt: az egyiknek szép nagy, szélfogó fülei voltak, mint a túri kancsónak, a másiknak kávésfindzsával vetekedett a szeme, a harmadiknak olyan hosszú volt az orra, hogy két araszttal elıtte járt a gazdájának. - Kik vagytok, mik vagytok? - mosolyodott el Mátyás az érdemes társaság láttára. - Bécsi diákok vagyunk, urunk királyunk - hajlongott a három legény. - Hát aztán mi járatban volnátok? - tudakozta Mátyás. - Le akarjuk fızni a pesti diákokat. Hallottuk hírét, hogy fölvitte isten a dolgukat. Bársonyba járatod, kaláccsal eteted ıket. - Úgy igaz az - bólintott a király. - Úgy kell megbecsülni a tudományt, ahogy megérdemli. - No, akkor minket aranyba foglaltass, marcipánnal tarts, magyarok királya! Szem nem látta, fül nem hallotta párját a mi tudományunknak. Erdı az, nem berek, tenger az, nem patak, mint a pesti diákoké.

- Megnézzük, hány zsákkal telik - mosolygott Mátyás csendesen, s odafordult a lapátfülőhöz: - No, fiam, hát mit árulsz? A diák meglegyezgette magát a füleivel, s kevélyen jelentette: - Olyan fülem van, hogy még a fő növését is meghallom vele! - No, te ugyan kivágtad a rezet - intett neki Mátyás kegyesen. - Olyan jutalmat adok a tudományodért, amilyent érdemelsz. Megengedem neked, hogy ott hallgasd az országban a fő növését, ahol csak tetszik. A tudós bécsi diák úgy ballagott ki az ajtón, mint akit leforráztak. Szégyenletében úgy beletakaródzott a fülébe, hogy azt se hallotta, mikor a findzsaszemő a helyébe toppant. - Hát te mit tudsz, szolgám? - kérdezte nyájasan Mátyás. - Még ennél is különbet - forgatta szemét a findzsaszemő. - Olyan éles a szemem, hogy még annak a hangyának a pislogását is látom, amelyik a köntösöd ujján mászik. - Az ám, csakugyan - pillantott Mátyás a dolmánya ujjára. - Bizonyosan a kertben hullott rám az elıbb. Nesze, fiam, megjutalmazlak vele. Legalább lesz min gyakorolni a tudományodat. Azzal a markába nyomta a hangyácskát a findzsaszemőnek. De úgy megzavarodott az istenadta, hogy az ajtót se látta meg az éles szemével, hanem mindenáron az ablakon akart kimenni. Annál vígabban táncoltatta az orrát a harmadik bécsi diák. - Az ér a legtöbbet, amit én tudok - hunyorított Mátyásra a fél szemével. - Olyan orrom van, hogy a hetedik határból is megérzi a pecsenye szagát. S akkorát szippantott a takaros orrával, hogy csak úgy lebegtek bele a bíbor függönyök. Mátyásnak meg a könnye hullott nevettében. - Szaladjatok hamar! - kiáltotta oda a kamarásainak. - Hozzatok egy fehér cipót ennek a tudós embernek a pecsenyeszag mellé, hadd mártogathassa meg benne! De nem várta az a cipót, hanem esze nélkül kisomfordált a palotából. Hanem az orra még egyszer olyan hosszúra nıtt, mint azelıtt volt, úgy kellett neki külön kocsin vitetni. Azóta se fızték le a bécsi diákok a pestieket.

HARMATOS ZÖLD FŐBEN... Nyitra megyének kellıs közepén van egy kis falu. De akkorka falu csak, hogyha a piaca közepén elmiákolja magát a bíró macskája, a legszélsı viskóban is hideg rázza az egereket. El

se tudja gondolni az ember, hogy ebben a szegény kis faluban hogy fért meg valamikor olyan nagy úr, mint Mátyás király. Úgy volt az, hogy akkoriban nagyon gonosz világ járt a Felvidéken. Fagyos nyár, esıs tél, száraz tavasz, éhhalál, nyomorúság az egész vármegyében. Hullott az ember, mint ısszel a légy, s fölhallatszott a nagy jajszó a király udvarába is. Így esett aztán, hogy Mátyás király útra kerekedett, s bejárta kíséretével az ínséges tájakat. Vigasztalta, biztatgatta a föld népét, s nyújtotta a tanács mellé a kalácsot is. Nagy társzekerek hordták szét a piros búzát, a fehér lisztet, amilyent azon a tájon boldogabb világban se látott a szegény ember. Áldotta is jótevıjét a nép, mint az Isten angyalát. Harangzúgás fogadta, amerre járt, s csókolgatták a köntöse szélét! - Áldja meg az Isten a lába nyomát is! A nyitrai kis faluban is minden ember kitódult a határra királyt fogadni. Ahogy kiugratott az erdıbıl aranycsótáros lovon egy aranydolmányos levente, akkora éljent kurjantott neki, hogy megreszketett bele az egész falu. Pedig nem is a király volt az a bársonydolmányos, csak az inasa. A király gyalog jött, szürke köpönyegben. Csak akkor tudták meg a falusiak, hogy ez az igazi, mikor fölemelte karját, és odamutatott az országútra, ahol a búzás szekerek dübörögtek: - Ez a tiétek! Örömében egyszerre térdre borult az egész falu a harmatos zöld főben. Nem maradt ott talpon egyéb, csak a király meg egy szöszke siheder gyerek. Rángatták is a suhancot elıre-hátra. - Térdre, Béni! - Nagy úr ám ez, hékás! - Tán gyökeret eresztett a lábad? A kisbíró röstellte a legjobban, hogy ez a csúfság érte a falut. Nagy ijedten súgta oda a gyereknek: - Mindjárt leütteti a király a fejedet, ha le nem térdelsz elıtte. Megzavarodott a gyerek, tekingetett elıre-hátra, végig-végigsimogatta a térdén a nadrágot, de utoljára mégiscsak azt mondta: - Nem lehet. De ezt aztán olyan keményen kimondta, hogy meghallotta a király is. Odaállt a gyerek elé, és rászögezte szúrós szemét.

- Mit nem lehet, te gyerek? A fiú állta a nézést, nagy fekete szemével bátran visszanézte a nagy urat. - Az nem lehet, hogy én letérdeljek. - Miért nem lehet az, te gyerek? - Azért, mert az ünneplı nadrágom van rajtam, s csupa harmat lenne a térde a zöld főben. Pedig édesszülém nagyon a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá, mint a két szememre, mert keservesen kereste a rávalót. Meg... meg... De itt már úgy nyögött a gyerek, hogy a király meg nem állhatta szó nélkül. - Mondjad csak, fiam, bátran, mondjad! - Meg azt is mondta - sütötte le a fiúcska a szemét -, hogy ha elkeverem a nadrágot, bizony a király nem ád helyette másikat. A király olyan jóízőt nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Megsimogatta a gyerek lángba borult képét. - Mi a neved, fiacskám? - Birinkei Béni. - Mi az édesanyád? - Gyapjúnyíró özvegyasszony. - No, fiam, Béni, tiszteltetem az édesszülédet, mondd meg neki, ezután majd én varratom neked a ruhát, amiért olyan szófogadó gyerek vagy. A király szavának állt, s egész életében gondot viselt Birinkei Bénire. Nagy úr lett belıle, címeres nemes, s olyan furcsa címer nem volt több az országban, amilyen az övé. Harmatos zöld főbe mezítlábas parasztfiúcskát festett a címerfestı, ahogy a kezével a nadrágját simogatja.

AZ ARANYALMA Mátyás király egyszer éppen haditanácsot tartott vezéreivel, mikor ajtónálló jelentette, hogy hírnök jött a lengyel határról. - Várjon egy kicsit - rendelkezett Mátyás. - Lóhalálában jött, olyan fáradt, alig tántorog.

- Pihenje ki magát. - Háborús hírt hozott. - No, azzal meg különösen ráér. Abból már van három fogásra való. Az övét eltesszük csemegének. Háromfelıl is fenyegette ellenség az országot, éppen azokon osztozott Mátyás vezéreivel. - A török császárt megtartom magamnak - mosolygott jókedvően. - Az ellenségnek csak a nagyját szeretem. Hát a német szomszédot ki vállalja? Tízen is csörgették kardjukat, a király az öreg Perényi nádort választotta közülük. - Kelmedet már megszokta a német. Jól se esnék neki, ha más porolná ki a bugyogóját. Hát a cseheknek ki mond fogadjistent? Erre meg az erdélyi vajda ugrott fel a székrıl. Nagy harcsabajuszát úgy mozgatta, mintha máris csehet enne. - De már azokat nem engedem másnak! Én hozom el felségednek Mátyás-napi ajándékul a cseh királyt. - Derék lesz - hagyta helyben Mátyás. - Hát most nézzük a csemegét. Bebocsátották a pihegı hírnököt. Azt az újságot hozta, hogy a lengyel király is táborba szólította hadinépét. Étvágyat kapott a többitıl, ı is akar harapni egy darabot Magyarországból. Nagy csattanás hallatszott erre, pedig nem is villámlott. Kinizsi Pál ütött az asztalra. A király legkedvesebb emberének ez is szabad volt. - Kitöröm a fogát! - dörögte szikrázó szemmel. - Pál, Pál, minek ez a nagy dér-dúr? - feddette mosolyogva a király. - Mióta vadászik egerekre az oroszlán? Macska is elég lesz a lengyel határra. Macskáknak az apródjait hívta Mátyás. És megtette azt a csúfot a lengyel királlyal, hogy csakugyan macskát küldött ellene. Két kis apródját behívta magához. Lobot vetett a képük, parázslott a szemük, mikor meghallották, mekkora tisztesség várakozik reájuk. - Hét vezért persze nem küldhetek egy ellenség ellen - nézett végig rajtuk kedvtelve Mátyás. Hadd látom, melyik közületek a legarravalóbb. - Apróra vágom a lengyelt! - fogadkozott az egyik. - Makká töröm! - bizonykodott a másik.

Volt olyan is, aki répává akarta darabolni, olyan is, aki korpává ırölte volna. - Kis csupor hamar forr - nevetett Mátyás. - Azt választom, aki nemcsak erıvel, hanem ésszel is gyızi. Azzal bevezette ıket a címeres terembe. Annak a közepén le volt terítve egy nagy szınyeg, annak a közepén feküdt egy aranyalma. - No, úrfiak, az lesz a vezér, aki fölveszi az almát a szınyegrıl - intett Mátyás az apródoknak. Heten nyolcfelıl szaladtak volna érte, de a király rájuk kiáltott: - Ohó, lassan a testtel! Az almát úgy kell fölvenni, hogy nem szabad a szınyegre lépni. Visszahıköltek a fiúk, és megzavarodva néztek egymásra. A legbátrabb aztán megszólalt közülük: - Bottal is szabad hozzáérni? - Ahogy csak jólesik, fiúk - biztatta ıket Mátyás. Szaladnak aztán botért, hálóért, horogért, de mind nem ért az semmit, egy sem ért el az almáig. - Lehetetlen, amit kívánsz, urunk királyunk - csüggesztették le szomorúan a fejüket az apródok. - Az én apródaimnak nem szabad ilyent mondani - húzta össze a szemöldökét Mátyás. - Ész kell ide, hamar kész. Az egyik fiúnak - hosszú szıke fürtő, jegenyenövéső, szelíd szemő legényke volt - hirtelen megvillant a szeme. - Én már tudom - mondta. Azzal lehajolt, fölemelte a szınyeget az egyik sarkánál fogva, s addig göngyölgette befelé, míg a közepéig nem ért. Akkor aztán fölvette az almát a tenyerére, s térden állva tartotta oda Mátyás elé. - Parancsolj, uram királyom! - Tedd el, fiam, tied a vezérség - ütött a vállára Mátyás. - Hajnalra indulhatsz is a sereggel. Ha a karod is úgy helyén van, mint az eszed, szerencsével jársz. Két hét múlva Jajcában ostromolta a törököt Mátyás, mikor megint hírnök kereste a lengyel határról. A magyarok körülfogták a lengyel hadat, megadta magát kényre-kegyre: ezt a hírt hozta. - Köszöntöm a kis vezért - üzente vissza Mátyás -, remélem, nem esett semmi baja. - Lándzsaszúrás érte a vállán.

- Küldünk a sebére puha takarót. Drága bársonypalástot kapott a kis apród, és nemesi címert: páncélos kar tart aranyalmát égszínkék mezıben. İ lett az ıse az Almássy nemzetségnek.

A GYÖNGYÖSI TANÍTÓMESTER Gyöngyös város ma is híres városa az országnak, de a Mátyás király idejében még híresebb volt. Mégpedig arról volt híres, hogy sehol az országban olyan foszló bélő selyem cipót nem tudtak sütni, mint ott. Maga a király is alig tudott vele eltelni, mikor legelıször ott járt. Meg is kérdezte a bírót, hogy minek hívják azt a várost, ahol ilyen tündérnek való kalácscipót tudnak sütni az asszonyok. - Biz ezt, királyom, Göröngyösnek hívják - vallotta egy kicsit restelkedve a bíró. - No, ezután Gyöngyös legyen a neve - parancsolta meg a király, és mindjárt belekészíttetett egy gyöngyösi cipót a vadásztarisznyájába. Azt azzal a kívánsággal adta otthon oda a királynénak, hogy másforma kenyér sose kerüljön többé az asztalra. Maga gyúrta, maga szakajtotta másnap a királyné a kenyeret, még tán a sütılapátra is maga tette rá, de azért csak nem olyan volt az, mint a gyöngyösi cipó. - Kéz után keletlen, lapát után sületlen - csóválta meg Mátyás a fejét, s egy hét múlva már megint benézett Gyöngyösre cipót enni. De már akkor nem egyedül ment ám, hanem minden vadásztársát magával vitte, akikkel együtt kergette a Mátrában az ızeket. - Gyertek, urak, nézzétek meg, mit tudnak a gyöngyösiek - biztatta ıket. Meg kell adni, hogy a gyöngyösiek kitettek magukért. Bíbor ponyvából húztak sátrat a nagy templom elıtt, aranytálcán hordták föl a sok hízott libát, selyemabroszba rakták a friss cipót, maguk meg csak a kerítés mellıl nézték, hogy töltik kedvüket a nagyurak. No, azt meg kell adni, hogy azok is kitettek magukért. Öröm volt nézni, milyen jó étvággyal hányták a sok ételt a gallérjuk mögé. Hanem azért a királynak mégis megakadt a torkán a selyem cipó, mikor egy kopasz fejő vénembert meglátott a sokadalomban. - Nini, Bálint tanítómester, te vagy az?! - ugrott hozzá, s úgy megölelgette, hogy mindenki elbámult bele. Bálint gyermekkori tanítómestere volt Hunyadi Mátyásnak. Gyönge kezében ı igazgatta valamikor az írónádat. - Bizony, neked köszönhetem, hogy most királyi pálcát forgatok a kezemben - húzta oda a király az asztalhoz Bálintot. - Csakhogy rád találtam, többé meg se válok tıled! Viszlek magammal Budára udvarmesternek.

No, egyéb se kellett a jámbor öregnek ennél a biztatásnál. Úgy felugrott ijedtében, hogy Mátyás alig bírta visszatessékelni a helyére. - Jaj, uram király, nem való vagyok én olyan nagy urak közé! - mondta szabadkozva. - Ki viselné akkor gondját a méhecskéimnek meg a fodormentavirágaimnak? - No, jól van, Bálint tanítómesterem - nyújtott neki kezet Mátyás -, akkor én látogatlak meg téged minden hónapban. Bálint örült is ennek nagyon, hanem bezzeg elszomorodtak a gyöngyösiek. - Mi lesz belılünk, ha minden hónapban meg kell vendégelni a királyt egész udvarával? dugták össze a fejüket tanakodva. Utoljára aztán Bálint mesterhez fordultak tanácsért. - Okos ember vagy te, a királynak is te voltál a mestere, taníts ki minket is - mondták neki. Bálint barát pedig összehúzta a szemöldökét, aztán azt mondta a gyöngyösieknek, hogy nem lesz semmi baj se, csak egy lovat szerezzenek neki. Azzal kapta magát, föllovagolt Budára, ahol a király nagyon megörült neki. - No, szolgám, mégis meggondoltad a dolgot, ugye? - akasztott le mosolyogva a falról egy aranyláncot. - Nem az kell nekem, uram - szabódott Bálint -, hanem törvény kellene. - Micsoda törvény? - Olyan törvény, hogy Gyöngyösön mindenki a maga kenyerét egye. - No, az nem sokba kerül - mosolyodott el a király, s mindjárt megíratta a törvényt az íródeákjával, aranypapírra, ezüstbetőkkel, de már a pecsétet a maga kezével nyomta rá, aztán pedig átnyújtotta a barátnak. - Használd egészséggel addig is, míg meglátogatlak. No, arra nem soká kellett várni, mert egy hét múlva Gyöngyösön volt Mátyás egész háza népével, s az volt az elsı szava, hogy kisült-e már a gyöngyösi cipó? - Most nem szolgálhatunk vele - nevette el magát a bíró. - Azt mondja a törvény, hogy mindenki a maga kenyerét egye. Nem szólt a király semmit, de úgy elváltozott a színében, mikor a lovára pattant, hogy a bíró egyszerre kétrét görnyedt ijedtében. Marasztalta volna is most már a királyt tyúkkal-kaláccsal, de az csak nyargaltában szólt vissza, akkor is csak annyit: - Ne félj, bíró, visszajövök még! Vissza is jött, de a fekete sereg élén, körülfogatta a várost katonáival, és kiadta a parancsot, hogy kı kövön ne maradjon benne, mert csúfot mert őzni a király személyébıl.

Volt is nagy ijedelmük a gyöngyösieknek. Egymás sarkát taposta a király elıtt a sok kegyelemkérı követség. - Se irgalom, se kegyelem! - intette el ıket maga elıl a király. Szegény gyöngyösiek megint az öreg Bálinthoz fordultak segedelemért. - A te szavadra hajlik a király - könyörögtek neki. - Ha te megkérleled, megkegyelmez a városnak. Bálint mester nem is sokat kérette magát. Fölvette az ünneplı ruháját, és kiballagott a táborba. De alig lépett ki a város kapuján, mikor már hallotta a király szigorú szavát. - Ne fáraszd magadat, Bálint barátom! Királyi szavamra fogadom, hogy nem teljesítem a kérésedet! - Már én arról se tehetek, uram király - borult eléje az öreg. - Én még csak arra kérlek, úgy pusztítsd el ezt a várost, hogy kı kövön ne maradjon benne! Mátyás nagyot nézett, aztán olyant kacagott, hogy egyszerre megvidámodtak bele a gyöngyösiek. - No, Bálint mester, te szépen kifogtál rajtam! - emelte fel az öreget. - Ne félj, nem teszek most már semmi kárt a városotokban, csak a selyem cipót ne sajnáljátok többé tılem! Csaptak is a kibékülés örömére olyan lakomát, hogy belefáradt az evésbe a fekete sereg. S másnap olyan szekér aranyat küldött Mátyás a gyöngyösieknek, hogy még a kuckóba is jutott belıle. Akkor kerekedett szárnyra az a közmondás, hogy jó világ van Gyöngyösön, mert ott még a kutya is gyöngyösen jár.

JÁNOS REMETE Sok nagyúrnak a nevét elnyelte az idı, aki a Mátyás király udvarában pusztította a kenyeret, de a János remetéét nem nyelte el. Pedig az bizony nem sokat koptatta a budai Vár aranyos küszöbét. Kint remetéskedett a budai hegyek közt, azok közül a legmagasabbat máig is ıróla nevezik János-hegynek. Afféle mezítlábas remete volt az a János, mégis fél ország tele volt a hírével. Azt tartották róla, hogy ésszel van tele a feje búbjától a lába ujjáig. Még maga Hollós Mátyás is szívesen beszédbe ereszkedett vele, ha a barlangja körül vadászgatott, pedig ı nemigen szokott észért a szomszédba menni. Egyszer a szemére is térítették az udvari urak a János remetéhez való jóindulatát. - Miért van az, urunk, hogy mindnyájunknál többre tartod azt a fatalpú remetét? - kérdezték tıle zúgolódva.

- Azért, mert több esze van, mint mindnyájatoknak együttvéve - nevette el magát a király. Fölzúdultak erre az urak, mint a kifüstölt darazsak. Maga Mátyás is megbánta a nagy ıszinteséget. Tréfával akarta elütni hívei bosszúságát. - Tegyünk egy próbát, urak! Idehozatom János remetét, hadd látom, ki tudtok-e fogni rajta! El is ment az aranyos hintó János remetéért, vissza is jött az aranyos hintó, de János csak mögötte ballagott. Azt mondta, nincs ı megsántulva, hogy kocsin járjon. - Lenyelem a fejem, ha csúffá nem tesszük ezt az együgyő embert - súgta oda az udvari kapitány az udvari könyvtárosnak, ahogy a budai remetét meglátta. Jánosnak csakugyan olyan ábrázata volt, mint aki háromig se tud olvasni. Kopott ruhája kirojtozódott, kötéllel volt átkötve a derekán, borzas hajában egy-két szénaszál is bujkált, a szemét pedig ijedten sütötte le, mikor a sok nagyurat meglátta. - Ne félj, szolgám - bátorította a király nyájasan -, azt akarják kipróbálni az urak, mekkora a tudományod. De bizony János erre a biztatásra sem mert föltekinteni, s a nagy tudományú udvari püspök szinte restellt vele szóba állni. Csak úgy félvállról vetette oda neki a kérdést: - Hát azt tudod, ugye, atyámfia, hogy az Úristen mindent megtehet? - Nem lehet biz az, püspök atyám - vágott közbe alázatosan János. Lett erre nagy zúgás, maga Mátyás is összeráncolta a homlokát, a püspök pedig haragosan kérdezte: - Hát mit nem tehet meg az Úristen? - Hegyet völgy nélkül ı sem teremthet - felelte szelíden János. De úgy hátrahúzódott erre a püspök úr, mint aki nagyon szeretné, hogy senki se lássa meg. Annál biztosabb volt a dolgában az udvari könyvtáros. Az olyan kérdést adott, amire maga se tudott volna felelni: - Azt mondd meg, te remete, hol van a világ közepe? - Éppen itt, ahol állok - felelt meg János -, ha nem hiszed, uram, mérd utána! A tudós könyvtáros úgy ellépkedett, mintha mindjárt meg akarná lépni a világ közepét. Annál hányavetibben állt elı az udvari kapitány. - No, remete, én könnyőt kérdezek tıled. Olyant, amit mindenki tud. Azt mondd meg, mi a különbség köztem meg a lovam közt? - Semmi se, uram - felelte a remete gondolkozás nélkül. Lett erre olyan nevetés, hogy a püspök úr is megbékült meg a tudós könyvtáros is, csak a várkapitány kapkodott a kardjához.

- Sose bántsd azt a gyíklesıt, hívem - ütött a vállára Mátyás -, inkább a kést, villát forgassuk helyette. Azzal az egész udvar bevonult a nagy márványos ebédlıbe, hol csupa arannyal volt fölterítve a nagy diófa asztal. Jutott ott hely mindenkinek, Jánosnak éppen a király mellett. - Fogj hozzá, szolgám - merítette Mátyás a suhantott levesbe az aranykanalát -, minden becsületes ember megeszi a levesét. Ette volna ám szegény János, ha kanala lett volna, csakhogy azt elfelejtettek neki adni. Mégpedig szántszándékkal felejtették el, ahogy a sok nevetésre görbült szájról látta. Arra aztán ı is elnevette magát, kétfelé tört egy kalácscipót, kiszedte a fejér belét, a hajával meg úgy bekanalazta a drága jó levest, hogy öröm volt nézni. Hamarább készen lett, mint a többi az aranykanállal. Akkor aztán szépen kétfelé szakította a cipóhajat, és utánaküldte a levesnek: - Minden becsületes ember megeszi a kanalát - hunyorított oda a királyra. De senki se tudott ott többet enni a nagy nevetéstıl, s attól fogva senki se vetette szemére Mátyásnak, hogy olyan sokra becsülte a nagyesző János remetét.

TÓBIÁS MESTER Jó embereivel, hív szolgáival, válogatott nagyurakkal Mátra széliben vadászgatott egyszer Mátyás király. Őzték a szarvast, s dél idején terebélyes fák árnyában jóízően megették a cigánypecsenyét. - No, most már hunyjunk egyet ebben a szép bársonyfőben, urak - heveredett le ebéd után a király. - Tóbiás mester majd vigyáz a lovakra, míg mi szundikálunk. Tóbiás mester olasz tudós volt, s az eszével szolgálta a királyt. Szörnyő okos ember volt, nemhiába mindig a könyveket bújta. Értett olyan nyelveken, amiken semmi élı ember nem beszél. Megmondta, hogy ezer esztendıvel ezelıtt ezen meg ezen a napon nap sütött-e, vagy esı esett. Tudta, hogy mért dong a szúnyog, és mért nem kukorékol a szamár. Tudott az mindent az égvilágon, mert minden benne volt a nagy könyveiben, amik közül mindig magával hurcolt egyet-kettıt. Most is úgy belemerült az olvasásba a galagonyabokrok alatt, hogy egy szót se hallott a király beszédébıl. - Neked szóltam, mester - kiáltott rá Mátyás -, van-e kedved bojtárkodni?! Tóbiás mester akkora igent bólintott, hogy az orrára csúszott a hegyes bársonysüveg. - Van, királyom, van. A lovak elolvasgatnak ebben a szép könyvben, én meg ellegelgetek ebben a szép zöld mezıben.

Az urak elnevették magukat, aztán elszéledtek aludni. Tóbiás mester pedig meg nem tudta érteni, hogy mit nevetnek most ırajta. Nagy mérgesen bújt vissza a könyvébe, s ki se gubódzott belıle, míg napáldozat táján a király föl nem ébredt, és össze nem kürtölte az urakat. - Gyerünk, urak, gyerünk, megfıtt már azóta otthon a malackörmös bableves. Az urak talpra ugráltak, Tóbiás mester is becsapta a nagy könyvet, és megdörzsölte a szemét: - Mehetünk, királyom, mehetünk. No, pedig nem mehettek. Tóbiás mester rosszul bojtárkodott: szırén-szálán elveszett a király fakó lova. - No, híres bölcs, most add elı a tudományod! - ráncolta össze a szemöldökét Mátyás. Elveszett a fakó, te felelsz érte. - Engedelmet kérek - tette az orrára a mutatóujját Tóbiás mester -, nem veszett az el. Azt mondja az írás, hogy a világon semmi se vész el. Megvan az a fakó valahol. - Süsd meg a tudományodat! - legyintett a király. - A lovat add elı akárhonnan, vagy utánamehetsz magad is. Nosza, a válla közé kapta a nyakát erre a nagy tudós, s alázatosan elsompolygott a lovat keresni. A harmadik lépésnél visszafordult. Könnyebb egy tőt megtalálni a szalmakazalban, mint egy lovat a Mátrában. - Pardon, grácia fejemnek - somfordált oda a király elé -, bizonyosan a farkasok ették meg a fakót. - Farkasok nyár derekán? - csóválta a fejét bosszúsan a király. - Különben eredj utánuk, tudsz te a farkasok nyelvén is. A kíséret elnevette magát, a mester pedig nagy morogva bebújt a sőrőbe. Megzörgetett minden bokrot, megvallatott minden levelet, s utoljára is összekarmolászva, megtépett gúnyában borult a király elé. - Egy életem, egy halálom, fejemet neked ajánlom, de a fakót nem találom. - Sebaj, no, mester - esett meg a király szíve az öreg Tóbiáson. - Én majd fölülök a nádor lovára, a nádor az országbíróéra, az országbíró a tárnokmesterére, a tárnokmester a kunkapitányéra, a kunkapitány a sereghajtó hadnagyéra, a sereghajtó hadnagy a tiedre, te pedig hazakutyagolsz gyalogszerrel vagy nádparipán, ahogy jobban esik. Már éppen indulóban voltak, mikor egyszer csak közéjük toppan egy öreg pásztorember. Szőre a vállán, bocskor a lábán, görbe bot a kezében, illedelmes köszöntés a száján. - No, mire végzik? - azt mondja. - Hazafelé igyekeznek? - Igyekeznénk ám, ha kár nem ért volna - feleli a király.

- Kis kár nem nagy kár - azt mondja a pásztor. - De nagy kár ám az, hogy a fakó lovam elveszett - magyarázta Mátyás. - Nem találkoztál vele jártodban-keltedben, jó ember? - Színét se láttam - nézett körül a pásztor -, hát aztán legalább keresték-e valahol? - Mindenütt, ahol nincs - kottyant bele mérgesen Tóbiás. - Hát ott kell megnézni, ahol van - mondta komolyan a pásztor. - Meg kell nézni a szarkafészekben. Szép kerek szarkafészek ringatózott a legmagasabb nyárfa hegyében, arra mutatott föl a pásztor, Tóbiás mester pedig elvihogta magát: - Hihi! Lovat a szarkafészekben! No, még ilyet se hallottam életemben. - Meg kell pedig azt próbálni, mester! - ütött a vállára a király, aki egyszerre keresztüllátott a szitán. - Mássz föl csak erre a fára, nézd meg azt a szarkafészket! Tóbiás mester csavargatta a fejét jobbra-balra. Mégiscsak furcsállotta, hogy ı udvari tudós létére fára másszék. De a király olyan keményen biztatta a szemeivel, hogy jobbnak látta lerúgni a kordován csizmát, s nekirugaszkodott a fának. Hosszú lábával egykettıre fönt termett, s le is kiáltott csúfolódva: - Szarka sincs ebben, nemhogy ló volna! - Nono! - szólt vissza a király -, nézz csak körül abból a fahegybıl, hátha látsz valami szépet. Hát akkorát rikoltott a mester, mint egy erdı sárgarigó: - Ne legyen Tóbiás a nevem, ha nem látom a fakót! Ott legel, ni, az érparton, a másik erdıszélen! Nem telt bele egy jó harapásnyi idı, már a fakón ült a király, de addig el nem indult, míg kezet nem szorított a pásztorral. - No, jó ember, többet tudsz egy regiment tudósnál. Tavaszra hozzád adom iskolába Tóbiás mestert. Meg is fizetem érte a tandíjat elıre. Azzal elıvette az erszényét, de biz abban nem volt egyéb egy rézpolitúránál. - Sebaj, no - nevetett a király -, itt hagyom zálogba a bicskámat! Ezüst volt annak a vasa, arany a pántja, karbunkuluskıvel kirakott a nyele. Azóta se evett magyar pásztor olyan bicskával paprikás szalonnát.

KİLEVES Egyszer Mátyás király addig kergette a vadat a budai hegyekben, hogy utoljára ı maga tévedt el köztük. Mentıl jobban igyekezett ki az erdıkbıl, annál jobban közéjük keverıdzött. Pedig már a napocska is lefelé csúszkált az égrıl, s a vacsoracsillag is ott nevetgélt a János-hegy tetejében. No, az éjszakától meg nem ijedt Mátyás. Aludt ı máskor is harmatos derékaljon, takaródzott ı máskor is a csillagos éggel. Hanem annál jobban bántotta az éhség. Kifog ez a leghatalmasabb királyon is, ha akkora darab sárarany húzza is a tarisznyája sarkát, mint a Mátyás királyét. Bezzeg neki is örült Mátyás, mikor nagy sokára rátalált az országútra. Nem bánta ı, Pomázra viszi-e vagy Kalázra, csak vacsorához jusson. Az országút meg egyenesen Kalázra vitt, ott is éppen a bíró házának. Kalázról ma se lehet azt mondani, hogy ott van a világ közepe: akkor meg éppen csak akkorácska falu volt, hogy ha az innensı végén elmiákolta magát a macska, a másik végén is hideg rázta az egereket. A kalázi bíró háza se volt valami kacsalábon forgó kastély, hanem volt igenis olyan alacsony kis gunyhó, hogy lehajolva is belevágta a király a fejét a szemöldökfába. Csupa szerencse, hogy a koronáját otthon hagyta. - Adjon isten jó estét! - köszönt be illedelmesen. - Edd meg, ha jó! - mordult rá mérgesen a kalázi bíró, aki éppen azon szorgalmatoskodott, hogy görbe szögeket kalapált egyenesre az ablakdeszkáján. - Meg is enném én, atyámfia, akármi jót - főzte tovább a szót a király -, mert dél óta nyelem az éhkoppot. Erre már a kalázi bíróné is megszólalt, aki a padkán üldögélve valami rongyos gúnyából szedegette ki a cérnát, hogy kárba ne vesszen. - Ejnye, ejnye, jó ember, de kár, hogy tegnap ilyenkor nem jöttél! Akkor ettük meg annak a kenyérkének a haját, amelyiknek a béle tegnapelıtt fogyott el vacsorára. "No, Mátyás, te se jártál még ilyen zsugori népnél életedben" - gondolta magában a király, de szólni semmit se szólt, csak körül-körül hordozta szemét a szobában. - Mit vizslálkodsz, földi? - kérdezte tıle a bíró ijedten. Attól félt, hogy valami kenyérmorzsa maradhatott az asztal alatt. - Azt nézem, találnék-e valahol egy darab követ - mondja a király. - Már mire mennél te azzal a kıvel, atyámfia? - Fıznék belıle kılevest. Azzal is beéri a magamforma szegény vándorlólegény. De már erre a bíró úr is letette a görbe szögeit, bíróné is a rongyait. - De már azt magunk is megtanuljuk, hogy kell kıbıl levest fızni.

- Hamar hozzatok hát levesnekvalót - azt mondja a király, s elıkereste a tarisznyájából a szegedi halbicskáját. Hozott is az asszony a kamrából akkora káposztáskövet, hogy csak úgy nyögött bele a jámbor. Hanem a gazda megrántotta a kötıje sarkát: - Hohó, hékám! Nem lehet csak úgy prédálni az eleséget ebben a drága világban. Kisebb kıvel is beéri ez a jó ember. Azzal keresett az udvaron egy szép kerek kavicsot, amivel a verebeket szokta hajigálni, hogy ne koptassák a palánkot, s azt nyájasan letette Mátyás elé. - No, szegény ember, ne mondd, hogy sajnáljuk tıled a betevı falatot. - No, ezt az isten is levesnek teremtette - örvendezett a király, csak most már melegítsetek egy kis vizet, amiben megfızzem. Pergett a bíróné, mint az orsó, mert majd megette a kíváncsiság, s egy-kettıre olyan tőz lobogott a bogrács alatt, hogy ökröt lehetett volna nála sütni. Mátyás pedig megkaparászta a bicskával a követ, és belehajította a bográcsba. - Egyéb se hibádzik már, asszonynéném, csak egy kis lisztecske meg egy-két tojás meg egy tenyérnyi szalonna. Az adja meg az ízét a kılevesnek. Ki se mondja Mátyás a szíve kívánságát, már akkor ott volt az asztalon a szép fehér liszt, a pompás, húsos szalonna meg három friss tojás. Gyúrt is belılük Mátyás olyan szalonnás gombócot, hogy olyant nem látott a kalázi bíró. - Forr már a kıleves - jelentette ki a bíróné, mire Mátyás beledobálta a vízbe a gombócokat. - Lehet már teríteni, asszonynéném! A kalázi bíróné elıszedte a ládafiából a legfehérebb abroszát, leakasztotta a szögrıl a legrózsásabb tányérját - abból kanalazta le Mátyás király fakanállal a kılevest. - No, gazduram, gyere velem - kínálta nagy emberségtudóan a gazdát is. De az váltig szabódott feleségestül együtt. - Jó lesz annak a köve is! - Az még puhul egy kicsit, mert igen nehéz fövéső - biztatta ıket a király. Mikor aztán az éhit elverte, odahajolt a bogrács fölé, kivette belıle a kavicsot, s becsúsztatta helyette azt az öklömnyi sáraranyat, amelyik a tarisznyája sarkát húzta. - Úgy nézem, megpuhult már. Meg is dagadt a nagy fövésben, bele se fért már a kanalamba.

Mikor aztán a kalázi bíróék odaszaladtak nagy tamáskodva a bográcshoz, Mátyás király kiosont az ajtón, s nyomtalanul eltőnt, mint a füst. S a kalázi bíróéknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy utánaszaladjanak. - Nini, apja, csupa színarannyá változott a kavics, majd kiveri a szemem a ragyogása! lelkendezett az asszony. A kalázi bíró akkorára tátotta a száját, hogy majd elnyelte a bográcsot katlanostul, s akkorát jajdult, hogy elhallatszott a hetedik határba. - Mi lelt, ember? - kérdezte ijedten a bíróné: - Az lelt, hogyha a káposztáskövet fızte volna meg a vándorló legény, most akkora aranyam volna, hogy nem férne a szobában! Azzal kapta magát a kalázi bíró, mérgében úgy kihajította az aranykavicsot az ablakon, hogy tán meg se állt Pomázig. Szaladtak is utána eszük nélkül, tővé tették érte az egész határt, de máig se találták meg. Hanem a szalonnásgombóc-levest máig is kılevesnek hívják Kalázon.