Ta r t a l o m
Tartalom
Centrum – Tőzsér Árpád Tőzsér Árpád: Fél nóta; Last exit; A férfi és a világ................................................... 5 Faustus Pozsonyban – a költővel Bedecs László beszélget........................................... 7 Szalay Zoltán: A költészet valósága (tanulmány).................................................... 18 Vörös István: A közép elégiája................................................................................. 21 Németh Zoltán: Tőzsér Árpád halálversei (tanulmány)........................................... 23 Csehy Zoltán: Endümion álma, Luna ánusza (tanulmány).................................... 34 Mizser Attila: Jelezés............................................................................................. 42
Redivivus – Utassy József Vilcsek Béla: Nekrológ helyett – Utassy Józsefről (tanulmány)............................... 45 Tóth Erzsébet: Bánat szitál; Szalad, szalad a nyár................................................. 50 Pomogáts Béla: A „torkonvágott forradalom” hűségében (tanulmány).................... 53 Győri László: Utassy József emlékezete................................................................... 57 Utassy József költészetének kritikai fogadtatása (szemelvények, összeállította Léka Géza).................................................................................... 58 Végh Attila: Utassy, holdvilág................................................................................. 77 Soltész Márton: „Ítélni engem eljön az idő!” – Az Utassy-életmű recepciótörténeti vázlata (tanulmány)................................................................. 78 Hétvári Andrea: Képkeret; Foglalat......................................................................... 93
* Vasadi Péter: A szó; Aki Semmi.............................................................................. 95 Bárdos László: Héraklész a bölcsőben (részlet)...................................................... 97 Géczi János: Március-haikuk................................................................................... 99 Fodor Ákos vers-axiómái....................................................................................... 102 Tatár Sándor: Invarietas delectat II.; Animula misera........................................... 104 Szauer Ágoston: Rekonstrukció; Enteriőr............................................................. 106 Balla D. Károly: Alku holnapig............................................................................ 107
1
Ta r t a l o m
Imre Flóra: Sanzon............................................................................................... 108 Petőcz András: Vörös nő, vörös pamlagon............................................................ 109 Mogyorósi László: Furcsa kapcsolat..................................................................... 110 Sütő Csaba András: füstöt, boronát; kétsorosok.................................................... 111 Rhédey Gábor: Kolumbusz sem; Régen keresett szám........................................... 112 Nyerges Gábor Ádám: Himnusz a Reggelhez......................................................... 113 Tábor Ádám: Teljességre törve, árral szemben (Bodor Bélára emlékezve)................ 114
Borító: Pető Zsóka
KövetkezÕ számunkból: – A Centrumban Kalász Márton – Kálnoky László–redivivus
2
Centrum – Tôzsér Árpád
Tõzsér Árpád
TÔzsér Árpád
1935. október 6., Gömörpéterfalva • • • •
1960-ban magyar-szlovák szakos tanári oklevelet szerzett a Pozsonyi Egyetemen 2002-ig a Comenius Tudományegyetemen régi magyar irodalmat tanított, 2002-től a Madách-Posonium Könyvkiadó szerkesztője verset, irodalomkritikát, esszét ír, cseh, lengyel és szlovák irodalomból fordít
Könyvei Mogorva csillag (versek; 1963) Az irodalom valósága (esszék, jegyzetek; 1970) Érintések (versek; 1972) Genezis (versek és esszék; 1979) Szavak barlangjában (tanulmányok; 1980) Adalékok a Nyolcadik színhez (versek; 1982) Régi költők (irodalomtörténeti tanulmányok; 1984) Történetek Mittel úrról (versek; 1989) Escorial Közép-Európában (tanulmányok; 1992) Pozsonyi Páholy (eszék; 1994) Mittelszolipszizmus (versek; 1995) Leviticus (versek; 1997) Finnegan halála (versek; 2001) Milétoszi kumisz (tanulmányok; 2004) Tanulmányok költőportrékhoz (versek; 2004) Faustus Prágában (drámai költemény; 2005), Léggyökerek (versek; 2006), Szent Antal disznaja (Naplók naplója; 2007) Fontosabb díjai: Madách Imre-díj (Pozsony) (1980, ‚81, ‚85) Érdemes Művész (Prága) (1988) Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje (1996) József Attila-díj (1993) Füst Milán-díj (2002) Kossuth-díj (2004) Quasimodo Emlékdíj (2009)
4
Fél nóta A Kezdet az Egésznek több mint a fele. Arisztotelész
Tõzsér Árpád
TÔzsér Árpád
Gyűlöltem mindig a butaságot, nemcsak hogy bántott: létemben ártott. A buta embert (én, a bősz jellem) úgy vizslattam, mint személyes ellent. Úgy éreztem, hogy szűkíti térem, elém áll, gátol, nem enged élnem. S most? Félművelt vagy, mondom magamnak (szertelen szív a vénülő agynak). S aztán: de mért bűn a fél szem, fél láb? A fél láb még jár, a fél szem még lát. S végül: de mit lát?, bejár, de mennyit?, mennyi a tér, mit fél értelem nyit? Félnótás kérdés, felel fél nóta, zakatol föl-le a libibkóka. Fél tér is térfél, eltelt egy élet, s a Vég is több, mint fele a Térnek. Az agy, bár fáradt, szűrten felejt, és a fél felejtés tán Egészsejtés.
5
Tõzsér Árpád
Last exit Bikaszörny várja odaát. – Követi mégis fonalát. (Apokrif szöveg) Mintáit a tavalyi kelme, veszti irányait az elme, s marad a last, az égi exit, s a végből a kezdet kitetszik. Kezdete minek? S van-e kezdet?, Az ember, ládd, többnyire vesztett, ha valami nagyot merészelt kezdeni hírhedett eszével. Ma látja: ő csak egy feladat volt a sok közül, rész s folyamat szögét mérte, mit ő jövesztett magából, mint pók a fonalat.
A férfi és a világ Gyere, gyere hát, kis bolondom, mindegy, minek a kapcsán mondom, hogy túl az élet- s halálrenden harmadik létem én teremtem. Mindegy? Nem mindegy. Benned, benned gyógyul a férfi s a világ Bennetttörése, s e bent az igazi lét, a többi csak egy-tavaszi.
6
Tõzsér Árpáddal Bedecs László beszélget
Bedecs László
Faustus Pozsonyban
Meglepted-e magad valamivel a 75. születésnapodon? Ha a „meglepetés” alatt versre gondolsz – és József Attila óta mi mással lepheti meg magát születésnapja szegletén a költő? –, akkor a válaszom: nem. Ebben az esztendőben nagyon kevés verset írtam, tavaly viszont pontosan negyedszázat, huszonötöt, majdnem egy kötetre valót. S a huszonötről jut eszembe: hetvenöt év az háromszor huszonöt esztendő, három emberöltő. Pascal írja a Gondolatokban, hogy az egymást váltó nemzedékek hosszú sora teszi homályossá a dolgokat, s Mózes azért nyújtja olyan hosszúra az emberek életét, mert világosan akarja látni az igazságot. Erőltettem a szememet a hetvenötödik születésnapomon, hogy háromszor huszonöt évesen már csak meglátok valamit az igazságból, de nemigen láttam világosabban, mint fiatalkoromban. S talán nem is baj: a vers, azt hiszem, inkább homályból születik, mintsem igazságból. Egy nem is olyan apró meglepetés azonban mégis csak volt, hiszem a Palatinus kiadó október elején, a születésnapodhoz igazítva jelentette meg a válogatott verseid szép és valóban reprezentatív gyűjteményét. Úgy, hogy te magad lehettél a válogató. Milyen elvek szerint rendezted újra az életművedet? Én „összest” akartam, de a kiadónak csak válogatásra volt pénze. Ezért az első két kötetem anyagát kihagytam a válogatásból, a későbbi köteteim viszont többé-kevésbé teljes anyagukkal szerepelnek a gyűjteményben, időrendben. Az olvasó persze így azt hihetné, hogy harminchét éves koromban jelent meg az első kötetem. S talán nem is hinné rosszul. Emberként is későn értem, költőként meg talán még ma sem vagyok érett. A verseim válogatása gyötrelem volt számomra, mert majd’ minden versem újraolvasása kísértés volt újraírására. Épp ez lett volna egyébként is a következő kérdésem: esetedben egy vers státusza, kora valóban nem egykönnyen megállapítható, hiszen folyamatosan átírod, átszerkeszted és újraközlöd a szövegeidet, a szövegek változatait. Néha kettőből írsz egy újat, máskor egy korábbi versből lesz két új. Teoretikus probléma lehet: mi lesz ezekben az esetekben a régi szövegek sorsa? Eltűnnek? Felülíródnak? Vagy önálló versként továbbra is részei az életműnek? Miben látod ennek az eljárásnak, tehát a szövegek lezáratlanságának, folyamatos újraírásának vagy újraírhatóságának az erejét? Mi az, ami számodra ezt ennyire izgalmassá és elevenné teszi? Minden költő „hipertextet” ír, azaz az életműhöz tulajdonképpen a mű „piszkozatai” is hozzátartoznak. Az én korábbi verseim „piszkozatok” az éppen készülőkhöz. A „befejezett” műveket persze, bevallva, vagy bevallatlanul, minden alkotónál a változatok hos�szabb, vagy rövidebb sora előzi meg, s a gondolat természetét nem a „végleges” változat, hanem éppen a „piszkozatok”, változatok sora rajzolja ki. De az alkotók gyakorlatában valamiképpen nem a gondolat természetének a felmutatása, hanem a gondolat egyetlen
7
Bedecs László
formába merevítése (azaz tulajdonképpen torzítása) lett a kizárólagos fontosságú aktus, az önprezentáció legfőbb része. Engem mindig is a gondolat folyama és revelációja, a megértés csodája érdekelt a versben, és ez fejeződött/fejeződik ki talán a „kész” szövegek ellen ágaskodó, azokat felbontó, mindent átíró/átszerkesztő dühömben is. De mindezt megfogalmazni magamnak sokáig nem tudtam. Először akkor kiáltottam heurékát, mikor Paul Valérynál a költőre kérgesedő, és a lehetőségek végtelenségét ellehetetlenítő, kizáró egyetlen személyiség veszélyéről olvastam, másodszor pedig mostanában, amikor a „hipertext”-irodalom párizsi teoretikusainak a gondolat írásba merevítése és eltorzulása ellenében ható elméleteit böngészem. Értek-e az új kötet szerkesztése során meglepetések? Olyasmire gondolok, hogy netán egy-egy versre esetleg rácsodálkoztál – az emlékeidben más élt, mint ami az újraolvasás során eléd került. De még mennyire! Nagyon sokszor volt az az érzésem, hogy a régi verseimet valaki más írta, és nem én. S ez legalább annyira jó, mint rossz. Jó, mert ebből az idegenségből, távolságból a szerző elfogulatlanabbul, tárgyilagosabban tudja szemlélni és megítélni a korábbi szövegeit, és tud rajtuk javítani, csiszolni (a friss versemet is mindig fektetem, mielőtt „véglegesítem”, ha nem is kilenc évig, mint ahogy a klasszikusok tették, de legalább egy-két hétig), és éppen rossz azért, mert a teljes átírásuk lehetetlen, márpedig én a legszívesebben mindent, amit valaha írtam, a mai magamhoz alakítanék. De hát be kell vallanunk a múltunkat, vállalnunk kell a korábbi életeinket, a karmánkat. Apropó, karma! A válogatás során újra találkoztam az Euphorboszról szóló verseimmel (Euphorboszról tudni illik, hogy a görög mesék szerint afféle alkalmi filozófus volt, ő csempészte be Ázsiából a lélekvándorlás hitét Hellászba, és ő maga később Püthagoraszban és másokban öltött testet), s szinte adta magát az egyik ilyen versem címe válogatáscímnek is: Erről az Euphorboszról mesélik. De a szerkesztőm körülményesnek és, tudós utalásával, olvasót elijesztőnek találta, így végül én is elálltam tőle. Pedig ez lett volna a válogatásomhoz a legtalálóbb cím: az ilyen öregkori rekapitulációk valóban nem mások, mint lélekvándorlások.
8
A Szlovákiából menekült kisdiák Magyarországon, 1949-ben
– Azt hiszem, a korszakolást és a súlypontokat illetően a szerző véleménye teljességgel mellőzhető. S ezzel távolról sem soroltam be magamat a close reading jezsuitái közé, hiszen Angyalosi Gergellyel vallom, hogy „Az irodalom nem veteményeskert, amelyet óvón körülkeríthetünk, hanem nagy, lüktető, mindennel kapcsolatban álló heterogén létező”. De a szerző a véleményeivel sehogyan sem befolyásolhatja művének olvasatait, azok a szerző elméleteitől teljesen függetlenül „működnek”, ezért felesleges velük foglalkozni. Egy korszakhatárt azért mégis megjelölhetek a pályámon, mégpedig 1970-et, illetve 1972-t. ’70-ben hónapokig idegszanatóriumi kezelésen voltam, ami aztán valahogy teljesen kicserélt. Addig én néztem és láttam a világot, onnantól viszont valahonnan kívülről, a világból kezdtem nézni és látni magamat. Az a három hónap volt az én Descartes-i, vagy inkább Heidegger-i pillanatom, mert attól fogva a verseimben megszűnt az én nagyképűsége, és már csak szerényen, pusztán a lét történéseként tudtam magamat érzékelni. Ebből a látásból, világ- és én-érzékelésből születtek az 1972-ben megjelent Érintések című kötetem tárgyversei, és következett hét évnyi csönd, meditáció, szemlélődés is, hogy aztán az 1979-ben megjelenő Genezis című kötetemben az esszék és versek egymásmellettisége ajtót nyithasson Mittel úrnak, pontosabban a Mittel úrról szóló esszéverseknek.
Bedecs László
Te magad hová tennéd az életműved súlypontjait? Mikor épp merre járt a lélek? Ha korszakolni kéne költői pályádat, hol jelölnéd ki a korszakhatárokat?
Én magam a Faustus című drámai költeményedet érzem a középpontnak, a kétezres évek első évtizedének közepéről. A Faustus annyiban valóban tekinthető középpontnak, amennyiben, szerénytelenül, eleve afféle „világkölteménynek”, saját Faustnak, Peer Gyntnek készült. A közvetlenül ihlető minta meg természetesen Az ember tragédiája volt. Erre utal a legelső változat, az 1980 táján írt fiktív Kepler–Szenci Molnár Albert dialógom címe: Adalék a VIII. színhez. De ettől a prefigurációtól a Faustusig hosszú volt az út. Kezdjem azzal, hogy 1971-ben kivonultam Pozsonyból és a szlovákiai magyar irodalomból (megvolt rá az okom), és öt hosszú évig régi magyar irodalmat oktattam a nyitrai tanárképző főiskolán. Az Érintések verseit még Nyitra előtt írtam, úgyhogy Nyitra számomra az előbb emlegetett csönd, meditáció, szemlélődés helye lett. A diákjaim szerint nem voltam rossz tanár. Előadásaimban úgyszólván egzisztencia-közelbe kerültem a témáimmal, például a hányatott életű Szenci Molnár Albert sorsát és életművét teljesen magamévá éltem. S adva volt a kérdés, hogy mit csináljak az ilyenfajta irodalmi élményeimmel. Tanulmányokat írtam Szenci Molnárról, Amade Lászlóról, Baróti Szabó Dávidról, Csokonairól és másokról, de éreztem, hogy ez nem az igazi, hogy utána még mindig kielégítetlen maradok, nem azt mondtam el róluk, ami számomra igazán fontos volt. Így jutottam el a dráma műfajának a gondolatáig. De hogyan lett az ötletből mű? Köztudott, hogy Madách Tragédiájának nincs magyar szereplője. Gondoltam egy nagyot, és mivel Szenci Molnár 1604-ben Prágában időzött, mi több, a Károly Egyetem kollégiumában Kepler volt a szomszédja és félig házigazdája is, megtettem a drámai életű magyar Faustust (kortársai nevezték így Szenci Molnárt) a prágai szín tizedik szereplőjének, és írtam a helyzethez egy Kepler–Szenci Molnár párbeszédet – ez volt 1980-ban. Aztán hosszú időre elfelejtettem a témát és a drámai formát, de 1990-ben megint tanítani kezdtem (a rendszerváltás után meghívtak a pozsonyi egyetemre), így megint napi kenyerem lett többek között Szenci Molnár Albert és a zsoltárai is. Egyre világosabb lett
9
Bedecs László
előttem, hogy Balassi mellett ez a nagy formátumú, drámai életű, az irodalmat (főleg a Bibliát) és a gondolatot is drámaként megélő ember nagy magyar reneszánsz költő lehetett volna, ha a rátelepedő társadalmi feladatok (a nem-tulajdonképpeni lét, mondaná Heidegger) rendre útját nem állták volna a költői kiteljesedésének. 2004-ben, a nyelvtudós és költő születésének 430. és híres nyelvtana megjelenésének 400. évfordulóján meghívtak Szencre, a szülőváros Szenci Molnár-ünnepségeire, előadni, diákjaim meg színpadra vitték az Adalékomat, bennem pedig megint teljes erejével dolgozni kezdett a Szenci Molnár-téma. Nem nyújtom tovább az ötlet és mű közötti út leírását, legyen elég annyi, hogy nekifogtam az anyaggyűjtésnek, halomszámra olvastam a II. Rudolfkori Prága irodalmát, az egykorú Faustus-ponyvákat, a Rózsakeresztesek történetét, az alkimisták könyveit, Elisabeth Westonnak, az 1600-as évek elején Prágában élő, latinul író angol költőnőnek a humanista verseit, és mindenek előtt Shakespeare-t. Szenci Molnár Albert, Kepler és a többi szereplőm, mind-mind a Shakespeare-ére emlékeztető nyelven beszélnek. Nem egészen alaptalanul: egykorú adat szól róla, hogy 1604-ben angol színésztársulat járt Prágában, és Shakespeare-t játszottak. Egyszóval igyekeztem a világról (főleg a humanista-reneszánsz világról) való tudásomat egyetlen versbe, egy kvázi „világkölteménybe” sűríteni, és megszületett „Molnár Albert prágai megkísértésének dialógokba és jambusokba szedett története” – ahogy a mű alcíme mondja. Ez csak megerősíti, hogy a műveltég mint közös európai tudás a műveid megkerülhetetlen építőanyaga. Főleg a görög-latin és a bibliai alakok és témák tűnnek fel gyakran, de mint a példa mutatja, Shakespeare, Goethe, Madách vagy épp a reneszánsz költők is otthonra lelhetnek a verseidben. Mit tud vajon a műveltségből szőtt háló hozzátenni a saját ötleteidhez és mondataidhoz? Nem csinálok én semmi rendkívülit a „közös európai tudásunkkal”, csak azt, amit bevallva, vagy bevallatlanul minden költőnk. Esetleg valamivel következetesebben teszem ugyanazt. Induljunk ki abból a poetikai axiómából, hogy a vers: kommunikáció. Mint minden kommunikációnak, célja van, de ez a cél olyan általános, egyetemes (az ún. örök emberi témák, az egzisztencia, a születés, élet, halál kimondása), hogy azzal külön foglalkozni nem is kell: a lírai kommunikáció nervus probandija természetesen a hogyan. Az „örök emberit” el lehet mondani a nyáját terelő juhász, de a szakértelmiségi szókincsével is. S a literátus szakértelmiségi szókincsének az írott nyelv kifejezései, Trója, a Grál-kehely, Goriot apó vagy a hatáskvantum ugyanúgy részei, mint a juhászénak a furulya vagy a kamó (kampósbot). S a felsorolt kifejezésekhez talán még akkor is természetes mozdulattal nyúl és használja őket, ha véletlenül nem is olvasta az Odüsszeiát, Eliot Átokföldjét vagy Balzac nagyregényét, és nem is tanulmányozta Max Planckot. Ez a „nem is olvasta, nem is tanulmányozta” pedig azt jelenti, hogy a jelentés az írott nyelvben éppen olyan képlékeny, változó, mint a beszélt nyelvben. Nem árt, ha ismerjük a szavaink eredeti vagy legalábbis korábbi jelentéseit, de az újabb és újabb aktuális mondandók ezeket a jelentéseket úgyis rendre fölülírják. Szóval: nem biztos, hogy egy vers dekódolásához, „értéséhez” szükséges tudni, hogy a hatáskvantum 6,55.10²²erg/ sec-kel egyenlő, elég sejtenünk a kifejezésnek a vers összefüggésrendjében betöltött szerepét. Sőt! A versnek a sejtelem sokszor kifejezetten jót tesz.
10
Megint megelőzted kicsit a kérdésemet, mert épp a dekódolhatóság problémája felé szerettem volna terelni a beszélgetésünket. Hiszen az olvasóid nagy része biztosan nincs annyira otthon a mitológiai történetekben, mint amennyire a verseid ezt megkívánnák, merthogy azok nagyon komoly felkészülést igényelnének, ha minden egyes utalásuknak megpróbálnánk utánajárni.
Bedecs László
Komáromi gimnazistaként, 1953-ban
Ismétlem: nem árt, ha a kifejezések eredetével is tisztában vagyunk, mert akkor a jelentés pontosan úgy kezd működni, mint a homonímia, olyan újabb és újabb jelentést képző szerepe lesz a versben, mint a szóalaki egyezéseknek, és a jeleknek általában. Ilyen vonatkozásban az európai költőnek hatalmas előnye van a világ más költőivel szemben, mert mögötte ott van a több ezeréves írott európai tudás és műveltség, a jelenleg még mindig hegemón európai technikai és információs civilizáció. Botor dolog volna e helyzeti előnyt nem kihasználni. Ennél az adott építőanyagnak köszönhetően ugyanis az európai költő könnyebben értelmezhető, mint mások. Joszif Brodszkij, az oroszból lett amerikai poéta mondta, már Amerikában: az orosz költő a nagy orosz irodalommal a háta mögött Amerikában is könnyen lehet író. S ennek a kijelentésnek az értelme annyi, hogy a beszélt nyelven belül létezik egy másik nyelv is: az irodalmi toposzok nyelve, s ha a költő által anyanyelvként beszélt toposznyelv ismert a világ számára is, az nagy mértékben megkönnyíti a dolgát. S ennek a képletnek működnie kellene az európai irodalmi toposzok nyelvét illetően is. Mindenesetre a nagy közép-európai költők esetében működik. Danilo Kiš, Zbigniew Herbert, Vladimír Holan az európai tudás és műveltség nyelvén mondanak valami mást, mint a világ más lírikusai. S ha jól sejtem, éppen Európa fonákját mondják. De ha már Európánál tartunk, szóljunk a te Közép-Európa-metaforádról, Mittel úrról is. Sok kritikusod Mittel úr figuráját pusztán a közép-európaiság különös alakzatának látták, de alighanem van benne sok-sok személyes élmény és tapasztalat is, olyanok, melyek függetlenek attól, hogy a szerző épp Európa melyik részén él. Ha nem így volna, nem sokat érne a metafora. A metafora mindig egyszeri, ugyanakkor egyetemes, általánosan emberi. Azért metafora. Igen, a korai (többnyire „népi” kritikusaim) „Mittel urat” szinte kizárólag Mitteleuropa jelképeként kezelték, holott az én „mittelségem” legalább olyan súllyal akarta jelenteni az ember köztes, átmeneti állapotát is, azt a lét-kondíciót, amelyről a mai filozófusok azt mondják, hogy „a jelenvalólét maga a »között«”, a tegnapiak meg azt állították róla, hogy... panta rhei, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, mert mi is és a folyó is állandóan változik. Bár mindezt már a buddhisták is tudták, sőt konkrétan meg is fogalmazták, így: minden
11
Bedecs László
csak másodpercekre azonos önmagával. S amennyiben ideológia vagy politikum volt a „mittelségem”, csak annyiban, hogy a Mittel-versek éppen le akartak számolni Közép-Európa valóságos-politikai létének (mondjuk konföderációjának) az illúziójával, de meg akarták tartani irodalomként, iróniaként, abszurdként, Európa travesztiájaként, palimpszesztjeként, Musilként, Hašekként, Čapekként, Gombrowiczként. Ez tehát azt jelenti, hogy a „mittelezés” a kritikában szűkítő kategóriává vált? Mondjuk úgy: egy olyan bélyeggé, amit nem is egyszerű lekaparni – ha egyáltalán te is szűknek érzed a vele járó értelmezési teret. Pontosan ezért menekültem ki viszonylag korán a Mittel-versekből, először a Mittelszolipszizmus című kötetemmel, 1995-ben. De a bélyeget valóban nem könnyű lekaparni. Pedig azóta már megjelent nyolc „mitteltelenített” verskötetem, és az egyikben (a Finnegan halálában, 2001-ben) egy olyan kompozícióm is (Utószó pokoljárásokhoz volt a címe), amelynek kimondottan a „mittelezéssel” való leszámolás volt a célja, de sajnos semmi sem változott. Azóta is kísér a bélyeg. Könnyebb címkét akasztani a költőre, mint új képet kialakítani róla. Írhatok bármiről bármit, a „mittel” minősítés előbbutóbb előjön a kritikákban. Amit azért talán úgy is lehet értelmezni, hogy a fogalommal rátapintottam valami létezőre, aminek addig nem volt neve. Vagy éppen én teremtettem volna meg magát a fogalmat is? Az a tapasztalatom, hogy ha egy kifejezés, egy metafora nagyon makacsul tartja magát, akkor az előbb-utóbb valóságosan is létezni kezd. A mostani beszélgetésünkben is gyakran emlegetsz filozófusokat és filozófiai problémákat, de a műveid mindig is nyitottak voltak a filozófiai kérdések felé. Ez azért nem egyszerűen megválaszolható kérdés: milyen szerepe lehet a filozófiának a költészetben? Hiszen mégis csak két különböző „műfajról” van szó. Én nem látok különösebb ellentmondást a dologban. Petri írja valamelyik naplójában, hogy annak a költőnek, aki egyben szakértelmiségi is, a szellemi és tudományos problémák ugyanolyan elementáris élmények, mint a juhászbojtárnak az, hogy legelteti a nyáját. Én az irodalomtörténetet és irodalomelméletet, így közvetve a filozófiát is elég korán kezdtem szakmaként tanulmányozni és művelni, s valóban nem érzek lényegi különbséget a gondolat- és a nyájterelés között. Mind a kettő emberi tevékenység, mind a kettő lehet az ember számára meghatározó (elemi) érzés és élmény, csak hát nekem a megértés öröme és revelációja jutott osztályrészül. A költő egy fajtája (a bölcsellő hasonlóképpen) a megértés révén vesz részt a dolgok végtelen termékenységében. Hadd kérdezzek most egészen mást, a versek életrajza és eredettörténete után valamit a személyes életrajzodról: hol tanultál, kik voltak a tanáraid? Mit hoztál otthonról, és mi az, amiért neked magadnak kellett megdolgoznod – az egyetemig és azon túl is?
12
Ez év október 6-án betöltöttem a hetvenötödik életévemet. Annyira öreg vagyok, hogy még a lyukas húszfilléresek Magyarországában kezdtem iskolába járni. Horthy Miklós országa ugyanis olyan szegény volt, hogy a financminiszterei a fémpénzek közepéből kispórolták a fémet, ami tulajdonképpen nem is volt rossz ötlet, csak hát nagyon kézzelfoghatóan leleplezte a csonka hon „fenn az ernyő, nincsen kas” anyagi viszonyait. Az elemi iskola harmadik osztályát már nem fejezhettük be, mert jött a háború, és átiratkoztunk a világtörténelem tanodájába. A háború után falunkat, Gömörpéterfalát (egy kis palóc települést a történelmi Gömör vármegye legdélibb csücskében) megint Csehszlovákiához csatolták, a magyar iskolákat bezárták, szlovák iskolába kellett volna
Bedecs László
járnom, ha apám másként nem dönt. A háború előtti magyar tanítónknak ugyanis volt egy gimnazista fia, aki elvállalta a magántanításomat, és azzal kezdte az okításomat, hogy be kellett vágnom a Toldi nagy részét. Nagyszerű iskola volt, Arany veretes szövegében együtt volt minden, amit egy leendő nagyreményű költőnek már tízenegy éves korában tudnia illett: történelem, etika, poétika. Magoltam szorgalmasan, és mikor a falunkat körbeállták a szuronyos csehszlovák katonák, s teherautókra dobálták és elvitték a szomszédainkat, rokonainkat Csehországba, kényszermunkára, én teletorokkal skandáltam a tanítólakás falai között, hogy „Aztán megragadta Toldi csak úgy kézzel, rángatá a csehet szörnyű erejével”. (Most is emlékezetből idézem, szándékosan nem nézek utána, hogy helyén van-e benne minden. Számomra már úgyis így marad örökre.) De a szöveggel együtt azt is megtanultam, hogy a valóságban nem minden van úgy, ahogy a versben ki van cirkalmazva. S még valamit megtanultam egy egész életre: azt, hogy mi az a közölés. Azt is emlékezetből írom ide: A közölésben két sorvégi, egymással rímelő mondatrész közrefogja – közöli – a harmadikat, amellyel mind a kettő egyforma mondattani viszonyban áll. Nem értettem, de megtanultam. Pásztor Öcsi (így hívták az akkoriban éppen érettségire készülő tanítófiút) ugyan lelkesen és többször is elmagyarázta, hogy a „kézzel” és az „erejével” eszközhatározók „közölik” a tárgyat, amely ebben az esetben, nem más, mint maga a „cseh”, de hol volt az én tízenegy éves értelmi szintem az efféle bonyolult retorikai összefüggések megértésétől! Nem is ez volt persze a fontos, hanem az, hogy tízéves koromban egy igazi költő, egy szigorú poeta doctus vett a szárnyai alá (ahogy később megtudtam, Öcsi maga is írt verseket), s ő volt az én első, s csaknem utolsó igazi és jó poetika-tanárom. De jártál azért hagyományos iskolába is? Valamivel később magyarországi iskolákba kerültem. A „cseh” visszaütött: hamarosan mi is a Csehországba deportálandók listáján találtuk magunkat, de apám megint másként döntött: egy éjszaka átmenekítette a családot Magyarországra. Ötvenben jöttem haza, rimaszombati diák lettem, még később komáromi gimnazista, de sehol sem érdekelte a kutyát sem, hogy én költő akarok lenni, és verseket írok. Ilyen vonatkozásban iskolai tanulmányaim során általában többet tanultam a diáktársaimtól és természetesen a privát olvasmányaimból, mint a tanáraimtól. A tanáraid közül kire emlékszel a legszívesebben? Pásztor Öcsi mellett volt egy másik kitűnő „tanárom” is: Pista, a saját testvérbátyám. Tizenkét évvel volt idősebb nálam, a rimaszombati gimnáziumban tanult (mikor később én is oda kerültem, úgy emlékeztek rá, mint „matematikai zsenire”, de sajnos a háborúban elpusztult), rengeteg könyve volt, és engem már iskoláskorom előtt megtanított olvasni. De ehhez még azt is hozzáteszem, hogy anyám, aki egyébként afféle falusi nótafa volt, szintén írt verseket, és a nyomdokaiban én is korán kipróbáltam a versfaragást. Egyébként nálunk, a faluban a „költés” általános volt, a keresztelőkön, lagzikban általában versben beszéltek, a bevonuló fiatalok versben írták a haza küldött leveleiket, a versbeszéd egyszerűen csak emelkedettebb formája volt a napi idiómának. Azaz elmondhatom magamról, hogy tízéves koromban nem voltam teljesen analfabéta a vers műnemét illetően sem, Pásztor Öcsi csak elmélyítette ebbéli tudásomat. Egyetlen valóságos tanárom volt (az egyetemmel bezáróan), akinek azért a „költői fejlődésem” során is köszönhettem ezt-azt, ez Turczel Lajos volt. (Három éve halt meg, majdnem pontosan a 90. születésnapján.) Nagy tudású, lelkes oktató volt, irodalomtudós, némi költői vénával, aki már Komáromban is tanított bennünket, de ott érdekes módon még
13
Bedecs László
nemigen érdeklődött a verselményeink iránt (a többes szám Zs. Nagy Lajosra és Koncsol Lászlóra vonatkozik, akik évfolyamtársaim voltak Komáromban). Pozsonyban, a tanárképző főiskolán aztán megint a keze alá kerültünk, majd állította össze és adatta ki, 1958-ban, a debütáló versantológiánkat is. Összefoglalva tehát a kérdésedre adható válaszomat: a professzoraimmal nem volt sok szerencsém, a „magántanáraimmal” annál inkább. Az iskoláimat úgy abszolváltam, mint valami előkelő idegen: éreztettem a környezetemmel, hogy én „más” vagyok, az én tudásom magasabb rendű. Holott a műveltségem meglehetősen rendszertelen és felületes volt, és inkább csak úgy működött, ahogy Francis Fitzgerald írja valahol: először műveltnek látszottam, aztán felnőttem (ha felnőttem!) a látszatomhoz. Szóval ellenszenves figura lehettem, nem kegyeltek a családfők meg a tanáraim. Az azért meglep, hogy ilyen korán, már tízegynéhány évesen ilyen erősen kötődtél a költészethez, a vershez – kevesen mondhatják ezt el magukról! De még jobban érdekelne, hogy az első köteted megjelenése körüli időkre hogyan emlékszel. Kik vettek akkoriban körül, milyen politikai, társadalmi problémák érdekeltek leginkább? Mit jelentett akkoriban lapot szerkeszteni, kéziratot összeállítani és megjelentetni? 1960-ban diplomáztam. Emlékszem, akkor nálunk a végzősök azonnal megkapták a tanári kinevezésüket, nekem Zselízre, egy Léva melletti kis városba kellet volna mennem tanítani. Nem mentem, hisz azt megelőzően már állandó munkatársa voltam a Csemadok (a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete) képes központi hetilapjának, az A Hétnek, mi sem volt tehát természetesebb, mint hogy a friss diplomámmal beálltam a lapnál riporternek. A tényleges katonai szolgálatom éveit leszámítva, egészen 1965-ig ott dolgoztam, aztán ’65-ben kerültem át az Irodalmi Szemlébe. Ezek a szerkesztőségek még tipikus redakciók voltak, nagy, tintafoltos asztalokkal, vágnivaló cigarettafüsttel, nagyhangú szerkesztőkkel. Az Irodalmi Szemle 1958-ban indult, de általában csak két-három szerkesztővel dolgozott, így az írók java része az A Hétbe szorult, ami a lap színvonalát alaposan megemelte. Persze nem a Nyugat színvonalára kell gondolnunk, az akkori problémáink nagyon is egy nemzeti kisebbség létproblémái voltak, tehát politikum volt. Következésképpen nem kerülhettük meg a politikát, az ideológiát még akkor sem, mikor ez ellen a politikus irodalom ellen ágáltunk, hiszen az ellenpolitika is politika. Mindenesetre voltunk néhányan, akik nagyon jól láttuk, hogy az irodalom az valahol máshol van, s ennek a másholnak és másnak az érdekében indítottunk A Hétben, 1963-ban egy vitát, amelyhez a vitaindítót én írtam. A sematizmus persze még ezután is sokáig sematizmus maradt, de én ezzel a vitaindítómmal verekedtem be magamat az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe, ahol Dobos László vezetésével a közép-európai elméket akartuk összehívni (Baconról mondták anno, hogy „megszólaltatta a harangot, mely az elméket összehívta”), majd ebből a közép-európai illúzióból kiábrándulva kezdtem aztán jóval később a Mittel-ciklusomat írni, de erről már volt szó. Ha egy kávé vagy egy sör mellett összejöttetek, miről folytak a beszélgetések? Volt szó költészetről?
14
A költészet legbelsőbb dolgairól akkoriban főleg Cselényi Lacival és Koncsol Lacival tudtam eszmét cserélni. Cselényi személyesen ismerte Juhászt és Nagy Lászlót, és egyedül a népi szürrealizmust tartotta üdvözítőnek, Koncsol meg, valamivel később, Nemes Nagy, Pilinszky és Weöres költészetének a pozsonyi csatornája lett. Az ötvenes évek első felében én még a népiekneknél, főleg Illyésnél időztem, de érdekes módon, szinte pad alatt, Szabó Lőrincet is olvastam, és csodálkoztam, hogy mért nem szereti ezt a költőt
Bedecs László
a hivatalos irodalompolitika, én valamiféle minőségi népinek éreztem Szabót. Aztán ’56 táján én is átpártoltam Nagy Lászlóhoz. Az évtized végén, majd még inkább a hatvanas években jöttek a csehek, a lengyelek, jött Közép-Európa revelációja, aztán Eliot, Ezra Pound, Paul Valéry, s végül az avantgárd – a baj csak az volt, hogy az információknak ezt az elképesztő halmazát (ne felejtsük, hogy már a hatvanas években járunk, megvolt a ’63-as cseh liblicei Kafka-konferencia, áradt ránk a világirodalom és a világtörténelem, a föld alatt s egyre inkább a föld felett elkezdődtek a ’68-as „prágai tavasz” előkészületei), szóval mindezt nem tudtam magamban verssé szeretni, olvasztani: egyik oldalon volt a meglehetősen hagyományos versbeszédem, versformáim, a másik oldalon volt a rám zuhanó világirodalom, az információs és kulturális sokk. 1970-ben a magánéletem krízisei mellett valószínűleg ez a sokk is eredője volt az idegszanatóriumi Descartes-i pillanatomnak, és annak a hétéves költői elnémulásnak, amely ezt a pillanatot követte, s amelyről fentebb már szóltam. Egyik oldalon a belterjesség, a bezártság, a másikon a világirodalom határtalan gazdagsága, nagyrészt eredeti nyelven! Megértem, hogy mindezt nehéz volt elrendezni magadban. Kezdjük azzal, hogy a szlovákiai magyar irodalom akkor valóban „szlovákiai magyar” volt, azaz a határok csaknem légmentesen le voltak zárva, Magyarországról, a határon az írott szó is nehezen jött át. Az a néhány, többnyire faluról jött, az irodalmi hagyományokról csak hiányos ismeretekkel rendelkező irodalmár, aki ezt az irodalmat művelte és jelentette, rá volt szorítva a belterjességre: azt ette, amit saját maga főzött, esetleg azt, amit a szlovák írók főztek neki. Ezek között a háborús, tábori körülmények között a kitörést a Budapestről becsempészett, úgynevezett népi szürrealisták, Nagy László és Juhász Ferenc költészete és kevésbé Weöres Sándor vers-mikro- és makrokozmoszai jelentették, de lassan felfedeztük magunknak a cseh poetizmust, Vítězslav Nezvalt, majd a fiatalabbak: Miroslav Holub, Jiři Šotola, Karel Šiktanc verseit, az úgynevezett hétköznapok költészetét is. Aztán szép sorban a fentebb említett szerzőket is. És kik voltak ekkoriban az olvasóid? Ha Magyarországra nem járhattatok át, és onnan sem mehetett hozzátok senki, sőt a könyvek is csak loppal jutottak át a határon, akkor, gondolom, az olvasóid és a kritikusaid is inkább felvidékiek voltak. Azt hiszem, nálunk azelőtt és azóta sem volt olyan eleven az írók és olvasók kapcsolata, mint az ötvenes-hatvanas években. Egymást érték az író-olvasó-találkozók, irodalmi estek, a vidéki útjainkat az Írószövetség fizette. Politikai fórumok, pártok nem léteztek, ezt mind az irodalom helyettesítette. Nem nagyon volt hát köszönet a sok író-olvasótalálkozóban, mert az „olvasók” részéről elhangzó második kérdés már rendszerint a nemzetiségi helyzetünk, közéletünk ügyeit érintette, de mégiscsak kapcsolat volt ez, ha nem is mindig az olvasóinkkal, de legalább az irodalom potenciális támogatóival. A magyarországi esetleges olvasóinkról semmit sem tudtunk. Létezett államilag irányított, úgynevezett „kölcsönös könyvcsere-egyezmény” a hazai magyar és a magyarországi kiadók között, innen a Madách Könyvkiadó, onnan főleg a Szépirodalmi és az Európa, ritkábban a Gondolat volt érintett. Az átvett könyvek száma 500-tól 1000-ig terjedt, de esetenként az 1000-et, a 2000-et is meghaladta. A magyarországi folyóiratok, lapok néha (többnyire hivatalból) kritikai figyelemre méltatták a könyveinket, és voltak kritikusok, főleg népi irányultságúak, akik rendszeresen szemlézték az irodalmunkat. A komolyabb, elfogulatlanabb kritikusok ritkán írtak rólunk. Emlékszem, mennyire megszúrt Béládi Miklósnak egy szóbeli megjegyzése, hiszen ő a mérvadók, a feltétlen tekin-
15
Bedecs László
télyek közé tartozott. Valami fogadáson találkoztunk, azzal kezdte a beszélgetést, hogy ő ismer engem, és a jobbak közt tart számon. S mikor látta, hogy felcsillan a szemem, gyorsan lehűtött: de hát a szlovákai magyar irodalomban nem nagy kunszt „jobbnak” lenni. Egyébként szinte minden akkori magyar – szlovákiai magyar irodalmi kapcsolatra a protokoll volt a jellemző. Egyes szerzőink csak úgy jelenhettek meg Magyarországon, ha mellettük bizonyos pártos, elkötelezett szlovákiai magyar szerzők is helyet kaptak. Az 1978-79-ben megjelent Hét évszázad magyar versei négy kötetéből például hiányzik a szlovákiai magyar költészet. A Szépirodalmi Kiadó szerkesztői ugyanis nem voltak hajlandók betenni bizonyos dilettáns pozsonyi költők verseit, erre a szlovákiai állami szervek a teljes szlovákiai anyag közlését letiltották. Egy gyakran előkerülő, általad is már sokszor megválaszolt kérdéshez érkeztünk, de szeretném, ha itt is összefoglalnád pár mondatban, mit is gondolsz róla: van-e értelme kisebbségi magyar irodalomról beszélni? Vannak-e speciális témái, van-e speciális érzékenysége a határon túli magyar irodalmaknak? Ezen belül a felvidéki magyar irodalmat mennyire érzed definiálhatónak? Például a saját munkáidat mennyire érzed beágyazottnak, a lakóhelyed által meghatározottnak? Vagy hogy egészen nyersen fogalmazzak: mit gondolsz, mások lennének-e a verseid, ha Budapesten élnél? A szlovákiai magyar irodalom addig volt „kisebbségi” és szlovákiai magyar, ameddig a szlovák-magyar határok csaknem átjárhatatlanok voltak. Ma már szinte semmi sem különbözteti meg a pozsonyi és szegedi vagy budapesti írót. Ha író, akkor író, és kész. Egyre gyakrabban csodálkozom rá viszont szlovákiai magyar szerzőkre, akik egyáltalán nem ismerik a szlovák vagy cseh irodalmat, és nincs egyetlen szlovák vagy cseh íróbarátjuk sem. Ezekhez viszonyítva Pesten akkor sokkal több a „szlovákiai magyar író”, mint mondjuk Dunaszerdahelyen, mert Pesten sokkal többen ismerik például Ľubomír Feldek vagy Pavol Vilikovský műveit, mint a csallóközi városban. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a „határon túli magyar irodalom“ természetesen esztétikailag is megfoghatatlan, hogy a „speciális témáit“ mondjuk Debrecenben is pontosan olyan jól meg lehetne írni, mint Pozsonyban, vagy Szabadkán, akkor bátran kijelenthetjük, hogy szlovákiai magyar irodalom mint olyan nem létezik. Léteznek viszont szlovákiai magyar irodalmi intézmények, és a köréjük csoportosuló írókat minden skrupulus nélkül nevezhetjük szlovákiai magyar íróknak, attól még nem esik le a fejükről a korona. Az a bizonyos „speciális érzékenység“ pedig, azt hiszem, sokkal inkább személy-, mint helyfüggő. Lehet valaki a kisebbségi sérelmekre érzékeny Magyarországon, és érzéketlen Révkomáromban. Személye válogatja. Ami pedig engem illet: ha Budapesten élnék, valószínűleg nem tudnék szlovákul, csehül, nem értenék lengyelül, oroszul, szlovénül, tehát kevésbé lennék érzékeny a közép-európai problémákra. S ha ebből indulok ki, akkor azt kell mondanom, hogy míg korábban a szlovákiai magyar író, bezártságánál fogva, kevesebb volt, mint magyarországi kollégája, most már inkább több, feltéve persze ha tud élni a helyzete adta lehetőségekkel, nyitottságokkal. Örülök, hogy a nyelvtudást és a másik kultúra ismeretét szóba hoztad. Te például mikor tanultál meg csehül?
16
1960-ban bevonultattak tényleges katonai szolgálatra, huszonhárom hónapig katona voltam, és a huszonhárom hónap nagy részét Csehországban töltöttem, kilenc hónapot például abban a Hranice na Morave-i (Mährich-Weisskirchen-i) tüzértiszti tanintézetben, ahol előttem Musil és Rilke is tanult, s ha kivonultunk a városka utcáira, zengett a cseh bajtársaim száján a „tiszteletemre” költött nóta: Nežel, holka, nežel, / ležel s tebou
Bedecs László
Težer! (Szabadon fordítva: Ne búsulj, kislány, ne búsulj, veled hált az éjszaka Tőzsér.) S ezzel csak azt akarom mondani, hogy akkor, katonakoromban tanultam meg csehül, és kezdtem intenzíven olvasni a cseh irodalmat. De Hašek Švejkjét szinte nem is kellett olvasnom (elolvastam persze háromszor is, természetesen eredetiben), mert a belőle vett szófordulatokat, idézeteket a cseh kollégáim úgy vagdosták egymáshoz és hozzám is, mint a magyar honvédek anno a „bazmeg“-et. S ennek a nyelvnek „švejkovština” (Svejk-nyelv) volt a neve, és „švejkovina“ volt a sima hülyéskedés is. S ott és akkor kezdtem olvasni Čapekot is, meg a korábban már felsorolt cseh poetista költőket, s az újabbakat is. Egy szó, mint száz, ha sokáig katonáskodom, talán még cseh verseket is kezdtem volna írni. Ez persze vicc, de az tény, hogy az a huszonhárom hónap nagyszerű cseh nyelviskola volt a számomra. De nem is csak nyelviskola, hanem költői, irodalmi iskola is. Végezetül hadd kérdezzem tehát azt: milyen képed van a cseh irodalomról? Miben különbözik leginkább a magyartól? A hatvanas évek legelején a cseh irodalom hatalmas felfedezés volt számomra, és átjáró lett Európa irodalmába. Szerintem a cseh irodalom csak a német irodalom kontextusában értelmezhető teljes mélységében. Goethe már akkor ismertetést ír a cseh költészetről (1826-ban), mikor a magyarról valószínűleg csak annyit tud, hogy olyan is van. A csehek ezer éven keresztül szabadulni akartak a németektől, de közben egyre kínosabban vigyorogtak, a legjobb cseh irodalmi alkotások azonban ebből a kínos, ambivalens vigyorgásból születtek. Ez az irodalom összehasonlíthatatlanul gazdagabb, mint a szlovák, a második és első világháború előtti német és német nyelvű zsidó íróinak köszönhetően pedig ma is összehasonlíthatatlanul Európa-kompatibilisebb, mint a magyar. Ne feledjük el, hogy Werfel, Rilke, Kafka, Egon Erwin Kisch, Weiskopf és még hosszan folytathatnám a sort a cseh-német irodalomtudósokkal, publicistákkal, irodalomszervezőkkel, Max Broddal, Eduard Goldstückerrel – mind-mind kitűnően beszélt csehül, ezért így vagy úgy, szóban vagy írásban a cseh irodalom német nyelvű terjesztője is volt. Képzeljük el, hogy mondjuk húsz Lukács György ténykedik a német Európában, és öregbíti a magyar irodalom hírnevét is! (Sokak szerint persze Lukácsból egy is sok volt, de az már más kérdés.) S ez mind visszahatott a cseh irodalomra! Érdekes, hogy az egyre nemzetibbé váló újkori Csehországban ez a trend mintha megszűnőben volna, az ország bezárulásával egyenes arányban irodalmának elismertsége csökken. Ma a Párizsban élő és alkotó Kunderát leszámítva, nincs mondjuk Esterházyhoz, Nádashoz mérhető cseh író. S valószínűleg az sem volt véletlen, hogy Kundera örökre hátat fordított szülőhazájának.
Apjával és testvérbátyjával a félig kész házuk előtt, 1955-ben
17
Szalay Zoltán
Szalay Zoltán
A költészet valósága Tõzsér Árpád hetvenöt évérõl
Irodalmi faviccterjesztők szokták fanyar humorral emlegetni Tőzsér Árpád egyik sorát Férfikor című korai verséből: „vagyok, mert lettem“. Így, csonkán szokták idézni, kiemelendő a sor bizarr tautológiáját. Pedig még három további sor tartozik a mondathoz, amely teljes egészében a következőképpen hangzik: „Élek, csavargok / vagyok, mert lettem, / mint dér az ágon: / megkérdezetlen.“1 A kiemelt sor, amelyről egyesek mint vicces tautológiáról szoktak beszélni, a „zordon” tudós költőt kifigurázva, sok mindent magában hordoz abból a súlyos és erőteljes világból, ami maga a Tőzsér-költészet. A „vagyok, mert lettem” az „az vagyok, aki vagyok” brutálisan lecsupaszított ontológiai ellentétpárjaként értelmezhető, és bevezet bennünket a Tőzsér-költészetnek abba a kulturális-mitológiai labirintusába, amely elképesztően színes képet fest a mai világról, benne pedig a mai versről. Tőzsér Árpád alighanem a legidősebb fiatal magyar költő. A szlovákiai magyar írók közül pedig talán ő az egyetlen, aki hozzájárul ahhoz, hogy a „fiatal irodalom” fogalma ne a szerzők kora alapján határoztasson meg, hanem sokkal inkább maguknak a szövegeknek a kortárs irodalom kontextusában elfoglalt pozíciója által. Bárhol, bármikor beszélnek költészetéről, mindig szóba kerül „félelmetes” műveltsége, mint költészetének alaptulajdonsága. Nem igazán értem ezt a „félelmetes” szót, amit a tőzséri műveltség állandó jelzőjeként szoktak használni: személy szerint maradnék az „irigylendő”, vagy még inkább a „fantasztikus” jelzőknél, bár ezek sem árulnak el semmit a lényegről. Mindenesetre Tőzsér egyike azoknak, akik a legtöbbet tettek az utóbbi évtizedekben a magyar költészet látószögének kiterjesztéséért (a szlovákiai magyar irodalmon belüli beszédmódváltás elősegítéséről nem is beszélve). S bár 1995-ben még azt írja Pécsi Györgyi, Tőzsér monográfusa, hogy szerzőnk „költészete valójában ma sem szervesült még kellőképpen a többközpontú magyar irodalomról való gondolkodásunkba, értékei ellenére is csak »félig él«, igazi felfedezése várat magára”2, ma, 2010-ben már valamelyest más a helyzet: Tőzsér nem csak a jól megérdemelt Kossuth-díjat kapta meg 2004ben, de mára széles körben elismert és meghatározó alakja lett az egyetemes magyar irodalomnak. S az ő esetében különösen nagy hangsúlyt kell fektetni az „egyetemes”-re, hisz ez a fogalom az egyik sarokköve a Tőzsér-univerzumnak. Az utóbbi néhány év egymás után napvilágot látó Tőzsér-verseskötetei (pl. a Finnegan halála 2001-ből, a Léggyökerek 2006-ból, a Csatavirág 2009-ből) tulajdonképpen mind összegző jellegűek. A Finnegan és a Léggyökerek az „Új versek” megjelölést kapták, a Csatavirág a „létdalok” alcímet. A kategóriákban gondolkodókat azonban összezavarhatja a kötetek verseinek jellege: nem őszikék ezek, nem „epilógusok”, hanem egy kiapadhatatlannak tetsző költészetforrás energikus továbbhömpölygése. Az a sámsoni erejű mitologikusság, ami fellelhető volt már a Férfikor némileg még naivnak tűnő ro1
18
2
Tőzsér Árpád: Genezis. Madách-Posonium, Pozsony, 2006, 129. Pécsi Györgyi: Tőzsér Árpád. Kalligram, Pozsony, 1995, 8.
Szalay Zoltán
pogásában-pattogásában („jellegzetes tőzséri vers, csak éppen a Nagy László-i, Juhász Ferenc-i reminiszcenciái, szóhasználata miatt veszít erejéből”3, írja róla Pécsi Györgyi), ezekben a kései remekekben teljesedik ki, s kap valamiféle igazán nemes patinát, aminek szerves része a mély irónia és a természetes emelkedettség. Ezekben a versekben láthatjuk meg teljes egészében, mi az, amit Tőzsér Árpád az utóbbi ötven évben el akart mondani versről és világról. A legfőbb kérdés, amit a Tőzsér-világ vizsgálatakor feltehetünk: miben rejlik folyamatos tágulásának titka? Hogy juthatott el a komor-népies Gömör-mitológiától a globális árvaság keserű-önironikus kérdéseihez? Egész egyszerű választ is adhatnánk a kérdésre: Tőzsér Árpád állandóan rákérdez önmagára és a világra, a kintre és a bentre. Németh Zoltán „kérdésvadásznak” nevezi őt, aki „vadászik a kérdésekre, a mind nyugtalanítóbbakra, a mind félelmetesebb, mert rejtőzködő kérdésekre”4. S itt idézhetjük a Hol van már a… című Tőzsér-vers két sorát: „A szóképek bozótosában olyan ritka vadat űzök, amely nincs, s amely néha kínjában mégis felüvölt –”5 E sorok értelmében a költő csakis a szavak között képzelheti el vadászterületét, a tőzséri univerzum azonban ennél tágasabb – a kint is érdekli. Kint és bent kapcsolatáról szól A költészet lakozója című vers, amely szerint „minden, mi működés, élet, / a költészeten túlra került.”6 Ezt a kijelentést azonban a tőzséri költészet minduntalan igyekszik megcáfolni, még akkor is, ha előre tisztában van kudarcával. A kintről szóló Tőzsér-versek jobbára a kintről való beszéd lehetetlenségéről képesek csak beszámolni, még akkor is, ha minduntalan ennek ellenkezőjéről próbálnak meggyőzni bennünket. A kódváltás pragmatikája szociográfiai látlelete, vagy az Esti dramolett babitsi hangulatú világsiratása mind-mind kitekintés a versen kívüli világba, ami azonban kiábrándítóan valószerűtlen, és egyedül a költészeten keresztül megfogható. Ahogy egyedül a költészeten keresztül értelmezhető a Barbarossa-terv című versben megírt gyermekkori emlék: a vakító nap, az első szexuális élmény, a háború híre: ezek mind csak metaforákon keresztül válnak feldolgozhatóvá, a költészet valóságának részévé. A kérdésvadászat, hogy újra Németh Zoltán kifejezését használjuk, elsősorban persze az önértelmezést szolgálja. Tőzsér nemcsak a „versek verse” fogalmában gondolkodik, hanem megalkotta például a „naplók naplója” műfaját is. 2008-ban megjelent naplókötete, amelyben az 1992-97-es időszak eseményeit jegyezte fel, afféle „metanapló”, amit számtalan át- és újraírás után közölt. Izgalmas prózáról van szó, amelyben a tudós költő bensőséges hangon avat be bennünket identitáskeresése rejtelmeibe. „Egy urbanizálódott varjú vagyok”7, jelenti ki például, továbbépítve a szokásos tőzséri kétkedésfilozófiát. (S a szerző természetesen minden alkalmat kihasznál, amikor tobzódhat az öniróniában; egyszer „doktor Fűrészpor”-ként „tetszeleg” előttünk, máskor, hatvanadik születésnapja apropóján, a létezést az ürítéshez hasonlítja: „A létezésünkkel is valamiféle lukat fedünk be, ami alatt a világmindenség latrinája bűzlik fertelmesen.”8 Ez a fajta önirónia teljesedik ki a Csatavirág egyes verseiben, saját sírversében vagy a Szentivánéji álom című, Egy vén szamár sirámai alcímű, kötetzáró darabban: „Elhagytak végleg az ifjú kecsek, / Uo., 42. Németh Zoltán: A kérdésvadász önreflexiója. In: Irodalmi Szemle, 2010/10, 34. 5 Tőzsér Árpád: Léggyökerek. Helikon, Budapest, 2006, 38. 6 Uo., 45. 7 Tőzsér Árpád: Szent Antal disznaja. Naplók naplója. Kalligram, Pozsony, 2008, 220. 8 Uo., 127. 3 4
19
Szalay Zoltán
sárga fogaim közt i-á recseg, / könnyes-vén szemem lepik a legyek – / Egy kis bükkönyt még, urak, s már megyek!”9) Naplókötetéből sokat megtudhatunk nemcsak a költő, hanem az irodalomtörténész, pedagógus, szerkesztő Tőzsér Árpádról is, aki az elmúlt évtizedekben legendás alakja lett a szlovákiai magyar kultúrának. A Madách-Posonium kiadó főszerkesztőjeként nem átall még mindig kéziratokat fogadni, irodalmi pályázatokban zsűriszerepet vállalni, kezdő tollforgatók pályáját egyengetni. (E sorok írójának egyik féltve őrzött kincse az a másfél oldalas levél, amelyet Tőzsér Árpád az egyik első komolynak szánt kéziratáról írt, olyan figyelmességgel, ami meglehetősen ritka a mai kritikusok, szerkesztők részéről.) A Tőzsér-jelenség igazolja a Hamvas Béla-i állítást, miszerint a mű bármilyen tökéletes legyen, autentikus egzisztencia nélkül svindli. Ezt érezni Tőzsér minden egyes megszólalásán, legyen szó magánlevélről vagy publicisztikáról. A kitüntetett formakezelés mutatja, hogy Tőzsér Árpád a klasszikusok legnagyobbjaitól tanult, az antik verselőktől; s az ő egyik kedvenc vadászterülete is az antik mitológia. Attól függően, hogy a kint vagy a bent felé irányul inkább a költő figyelme, alakul a mitologizálás formája. Csehy Zoltán szerint kétféle alap Tőzsér-verstípust különböztethetünk meg: „a kavafiszi elbeszélés-technika keresetlenségét, mégis megkérdőjelezhetetlen pontosságát tükröző, közvetlen vonalvezetésű vers, és az olykor szinte ibolyástobzódó, éppenséggel dekorativitásával, rímkezelésével megnyilvánuló, a mítoszt vagy a történelmi szegmenset inkább valamiféle patetikus Árkádiában megőrző, azt inkább csak egy bölcseleti költői futam origójaként használó költemény.”10 Ennek a nyugatos vonzódásnak a megnyilvánulása az a babitsi hang, amely például az Esti dramolett rendkívül erőteljesen jelenik meg: összegzés ez a vers az egész emberi kultúráról, Tőzsér egy mai Madáchként (egy újabb bejáratott szerep, a Faustus Prágában című kötetből) mond keserédes ítéletet a világ és benne az ember fölött. Hangsúlyos szerepet szánt ennek a versnek a költő, nemhiába sorolta be Csatavirág című kötetének legvégére (utána már csak a Függelék következik). 2009-ben elnyerte a művel a Quasimodo-emlékdíj fődíját, a kötetbeli publikáció előtt azonban még tovább csiszolgatott rajta (hiszen ez a tőzséri életmű következő tanulsága: egy vers sosincs készen, mindig alakulóban van); kimaradt például az utolsó versszak, idézőjelbe került a „fűtől” hevülés11. Tőzsér komoly morális értékválságról beszél, a vers azonban egy pillanatra sem csúszik át olcsó moralizálásba: olyan természetességgel nő ki a semmi talajából, akár egy virág a fekete földből. „Műgyopár” ez már azonban, trükkösen összerakott emberi csinálmány, „mű-istenek” teremtménye; a vers a huszonegyedik század elején harang, amely önmagáért szól, írja Tőzsér a Finnegan halála hátlapján. Érdekes a kanyarulat a Tőzsér-életműben: a korai nagy költemény, a Férfikor egyik gyakran idézett részlete – „Indultam, mint más: / virágembernek, / tövis lettem, mert / fagyok neveltek”12 – már rámutat, milyen fontos a virág metaforája a költő számára, és a nagy bölcseleti verseket, köztük az Esti dramolettet felsorakoztató kötet, a Csatavirág újra ezt a képet állítja a középpontba, nemcsak a címben találunk virágot, de számtalan versben is: kökörcsin, kökény, repce, verbéna, dália stb. („Csapnak ma arcunkba lét-virágok.”13) Emlékek ezek egy lemerült létről, a kimondhatatlan, elbeszélhetetlen kintről. Tőzsér Árpád életműve nem a szóvirágok, hanem a „virágszavak” költészete, a költészet és a nyelv lenyűgöző virágzása.
Tőzsér Árpád: Csatavirág. Kalligram, Pozsony, 2009, 108. Csehy Zoltán: A lift és a liftakna esete. In: Irodalmi Szemle, 2010/7, 71. 11 A vers eredeti (?) verziója az Irodalmi Szemle 2009/10-es számában olvasható. 12 Tőzsér Árpád: Genezis. Madách-Posonium, Pozsony, 2006, 129. 13 Tőzsér Árpád: Csatavirág. Kalligram, Pozsony, 2009, 80. 9
10
20
A közép elégiája
Tőzsér Árpádnak, Mittel úr alteregójának
Eljön a középkorúság középszerűsége. A legjobb igyekezettel is csak félig elvégzett munkák ideje. Középkorú úr beérkezik, de észreveszi, hogy középen nincs semmi. A közép kiábrándítóan üres. Az üres azonban teledobálva ezzelazzal. Ételmaradékkal, ruhamaradékkal, lélekmaradékkal. Eljön a középkorúság közepessége, amikor semmi sem sürgős már, amikor semmi sem sürgős még. A félig élt élet, a félig evett hús, a félig átaludt éjszaka, a félig érzett dugás, a félig ép test, a félig kívánt nő, a félig elkövetett hűtlenség, a félig tudott dolgok állandósulásának rövid ideje. A közép. Egy ránc a szem alatt, egy gyűrődés az áll alatt. Egy széteső tudás a homlok alatt. Középen nincs semmi. A közép egy pont, észre se vesszük, mikor lépünk rajta át. Egyszer napra kiszámoltam, mikorra esett apám életének a közepe. Még nem volt középkorú. Én pedig kisiskolás voltam. Másodikos. Délutáni tanításról jöttem haza, a barna bőrtáskám telerakva 4-essel, ami akkor közepes teljesítménynek számított, különösen a közepes lányok 5-öseihez képest. Irodista lett belőlük később. Pincérnő. Akit aztán egy osztálytalálkozón magamhoz rántottam. A kezem a szoknyája alá csúszott. Az irodistát még kamaszként a szobámba cipeltem, és figyeltem, mennyire élvezi, hogy a forró, fehér üzenet a kezére ömlik. Akkor, másodikban, mind a kettő
Vörös István
Vörös István
21
Vörös István
22
diadalmaskodott rajtam, de bármilyen rosszkedvű is voltam, a lakásba belépve apám rosszkedve megállított. Rögtön a része lettem. Nemcsak a cigifüst miatt. Ő se tudhatta, mi a baj. A házi főzésű pálinka sem segített. Mikor este beszédült a WC és a radiátor közé, anyám kiöntötte az összes üveget a csapba. Másnap a Dunában egy harcsa holtrészegen szerelmi ajánlatokkal bombázott egy pontyot. A ponty rettegett, de még soha ilyen szerelmes nem volt. Pontosabban, ő volt az első ponty, aki a szerelemhez hasonló dolgot érzett. A félelmetes, görbe száj, a lelógó bajusz, a kicsi, élveteg szemek, a feketészöld bőr, a hosszú test, mindez olyan más, olyan idegen, olyan megszereznivaló. A pincérnő azt suttogta a fülembe, hogy a férje könyörgött, ne jöjjön el, tényleg jobb lett volna, helyeseltem, a kezem halszagú lett, a ponty beleharapott a harcsa oldalába, Paksnál látták őket a Dunából fölmerülni. Úgy mesélte másnap egy iskolás, hogy két tengeri kígyó viaskodott a vízben. Apám félelme volt. A közép. Közép-Európa közepe. Az Újkor közepe. Mostmár kifelé megyünk az áldott öregség, a testi szenvedések felé. Apámnak másnap nem fájt a feje. A 16 éves majdani irodista kiment a fürdőbe, és megízlelte a kezén remegő sistergő kocsonyát. Rossz ízűnek találta. De aztán nyalt még egyet. Már jobb. A harmadikra lenyelt mindent, és másfél hónapig attól rettegett, hogy így is teherbe lehet esni, és a fiatalság, a zsenialitás szelleme meg is tréfálta azzal, hogy 3 hetet késett a menstruációja.
Tõzsér Árpád halálversei
Németh Zoltán
Németh Zoltán
1. Tőzsér Árpád költészete lassú, apró lépések sorozataként közelítette meg és lépte át az úgynevezett posztmodern korszakküszöböt. Pontosabban egy olyan lírai megszólalásforma kialakítása figyelhető meg a tőzséri költészetben, mely egyszerre kívánja fenntartani a kései modernség és a posztmodern jellegzetességeit. Egyfelől a kései modernség költészetére jellemző kimunkált versnyelv, a megszólalás méltósága, a metafizikai kérdésfelvetések, az egységes lírai én önazonosságának megkérdőjelezése, és az identitásválságból következő tragikus hangnem – másfelől a posztmodern intertextualitásból eredeztethető szövegszerűség, eklektikus szövegjáték, különféle korok szövegalkotási technikáinak imitálása, a populáris és elit irodalmi megszólalásminták keverése figyelhető meg abban a versnyelvben, amelyet Tőzsér a kilencvenes években alakított ki köteteiben. Első pillantásra talán meghökkentőnek tűnhet, de éppen az ún. halálköltészet „műfaja” lehet az a kiindulópont, amelyből elindulva egyrészt a tőzséri költészet utóbbi másfél évtizedének jellegzetességeit, másrészt a magyar posztmodern líra változatos és egymástól elkülönülő stratégiáit figyelhetjük meg. Többek között éppen a halálköltészet lehet az a megszólalásforma, amelynek nyelvi és szemléleti magatartásából a posztmodern irodalom belső rétegeződésére, heterogén formációjára következtethetünk.1 A korpuszba tartozó kötetek, ciklusok, versek közül Tőzsér Árpádtól a Leviticus (1997), a Finnegan halála (2001), a Tanulmányok költőportrékhoz (2003), a Léggyökerek (2006), valamint a Csatavirág (2009) mutat rokonságot a fentebb említett műfajjal. Tőzsér kötetei mellett Baka István Tájkép fohásszal (1996) című, összegyűjtött verseit tartalmazó kötete, különösen a Sztyepan Pehotnij testamentuma (1994) szintén fontos viszonyítási pont. Orbán Ottó Hallod-e te sötét árnyék (1996), Az éjnek rémjáró szaka (2002), valamint Ostromgyűrűben (2002) című köteteinek több verse is a halálköltészet kódjai felől értelmezhető. Mint ahogy Parti Nagy Lajos Rókatárgy alkonyatkor című 1994-es verse, illetve Grafitnesz (2003) című kötetének Őszológiai gyakorlatok című ciklusa is. Lövétei Lázár László Két szék között (2005), Acsai Roland Alagútnapok (2005), Kovács András Ferenc Sötét tus, néma tinta (2009), Borbély Szilárd Halotti pompa (2006) és A Testhez (2010), valamint Marno János A semmi esélye (2010) című versesköteteinek egyes darabjai szintén a posztmodern halálvers műfajával rokoníthatók. 2. A felsorolt korpuszba tartozó szövegek mindegyike értelmezhető a posztmodern nyelvhasználat és szövegalakítás jellegzetességei felől. A hagyománykezelés mint újraírás, illetve a posztmodern intertextualitás Orbán Ottó verseinek megszólalásmódjában 1 Tanulmányom inspirációjaként Bedecs László Hármas kórterem című írása szolgált, amelyben a kortárs magyar irodalom halálversköteteiről értekezett. Vö. Bedecs László: Hármas kórterem. Új Könyvpiac 2005/9. http://www.ujkonyvpiac.hu/cikkek.asp?id=1791 (Letöltés ideje: 2010/11/07)
23
Németh Zoltán
éppúgy jelen van, mint Tőzsér Árpád óriási műveltségélményt mozgató névanyagában, Lövétei Lázár László József Attila- (Születésnapomra) és Pilinszky- (Harmadnapon) újraírásaiban, Borbély Szilárd barokkizáló szekvenciaköltészetében a Halotti pompában, Kovács András Ferenc változatos formáiban és rejtett utalásaiban. Az identitás játékos felhasználása, az álarc, a maszk, az álneves költészeti formák összekötik Baka István Sztyepan Pehotniját, Parti Nagy Lajos Dumpf Endréjét, Tőzsér Árpád Euphorbosát, Orbán Ottó Shakespeare-jét, Kovács András Ferenc Kavafiszát, Jack Cole-ját, Szophoklészét, illetve Marno János Nárciszát. A populáris és elit irodalom megszólalásformái és kódjai keverednek Tőzsér Árpád nem egy versének nyelvi erőterében, Borbély Szilárd egyes verseinek alulstilizált, naplószerű megnyilatkozásaiban, vagy a nyelvi humor parodisztikus, ironikus és önironikus regisztereiben Orbán Ottónál, Kovács András Ferencnél, Parti Nagy Lajosnál. Ezek a jellegzetességek tehát összekötő elemek struktúrájaként lépnek működésbe. Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy a halál tematikájának posztmodernként értelmezhető nyelvi és szemléleti megjelenése a halálvers műfajának erőterében többféle, egymástól eltérő stratégiát eredményez, mintegy példáját adva a posztmodernizmus hármas természetének. Baka István, Orbán Ottó és Tőzsér Árpád halálverseinek nyelvi méltósága, metafizikai igényű megszólalásformái, az esztétikai jelentésadás elsődlegességét képviselő versei olyan kevert stratégiát jelenítenek meg, amely a kései modern és posztmodern szövegalkotás határhelyzeteiből, határfeszültségeiből profitál. Egyik oldalon a szépirodalmi diskurzus emelkedett hangvétele, a metafizikai problémák iránti érzékenység, a műalkotás klasszikus szépségének és megformáltságának az igénye, a másik oldalon az ironikus, esetleg parodisztikus hang, az intertextuális utalásokkal, stílusimitációkkal és szerzői hangokkal folytatott játék és maszkszerűség figyelhető meg. Baka István Sztyepan Pehotnijának romantikus hangvétele, a lírai hős felnagyított karaktere az esztéta modernséget megelőző korszak megszólalásmintáival is rokonítható, de a posztmodern maszkos lírai nyelvjáték, a kultúrák közötti párbeszéd és az identitásjáték egy jellegzetesen 20. század végi kontextust is a kötet köré rajzol: Néva-seb Éva-hasiték magad Megadva nyúlsz el míg zihál a szél És tomporod fagyára rátapad Vér-ondó-foltos lepedőd a Tél (Prelűd) Orbán Ottó versének posztmodern jellegzetességei mellett (intertextualitás, a szövegszerűségre tett önreflexív kijelentések, irónia) az esztéta modernség szépségkultuszára és a kései modern, tragizáló-intelektuális hangnem jelenlétére figyelhetünk fel: A heverő, hol napjaim nagy részét fekve töltöm, Tengerjáró hajó és munkaasztal. Verseim szédüléstől szédülésig imbolyogva költöm, Szavakkal zárva fejsebem, mint sebtapasszal. (Dal a heverőről és az óceánról)
24
Tőzsér Árpád verseinek emelkedett hangvétele, klasszikus dikciója, tragikus énjei is az előbb említett kettős stratégia által kapcsolódnak rá a posztmodern önirónia és intertextualitás versben megjelenő nyomaira az egyéni létezés egzisztenciális tétjét színre vivő szövegben:
Németh Zoltán
Koncsol Lacival (a jobb szélen), egy népi együttes basszistáiként, 1959-ben
Hol leszek – s leszek? – majd én horony, a föld melyik eresztékében…? Mindenszentek, fájdalmas héttorony, Bloom veséje – könyörögj értem! (Szlovéniai Mindenszentek) Az úgynevezett második posztmodern számára az irodalmi szöveg tétje ezzel ellentétben leginkább nyelvi, nyelvhasználati, s nem egzisztenciális jellegű – így a posztmodern halálvers műfaja ebben az esetben a nyelv teljesítőképességének demonstrálásaként fogható fel. Ez a tét a nyelvjáték kísérleti terepévé változtatja a posztmodern halálvers műfaját. Így például Parti Nagy Lajos Rókatárgy alkonyatkor című verse és Őszológiai gyakorlatok című versciklusa is a jellegzetes Parti Nagy-féle szövegalakítás felől értelmezhető, az ún. nyelvhús-technika kiterjesztésként, mint amely egy új területen demonstrálja a Parti Nagy-féle nyelvi invenciót: huss és ősz van a kórházkertben az égen szép herélt polóim úsznak a múltat kergettemben utol se érnek ápolóim hisz künn az ég és itt a kert benn honnant kiszáll a gyönge lélek míg orvosságot nem vettemben
25
Németh Zoltán
kanalasat elüldögélek ámbátor fakó kosztom van nem sírok sóhajtoztomban sőt pille pille jó flakon szállok szinte a pizsamámban szabadság szerelem a számban mikor Colával jóllakom (Őszológiai gyakorlatok) Míg az első posztmodern stratégia esetében az egzisztenciális fenyegetettség tragikus érzése felülír mindenféle öniróniát és széttartó szövegjátékot, addig a második posztmodern esetében éppen az önirónia és a vendégszövegek játéka nyomán válik parodisztikussá a megszólalásmód. Parti Nagy Lajos versciklusa azt a tapasztalatot teszi tudatossá, hogy a halálvers is pusztán nyelv, és mint ilyen, leválasztható a személyes érintettség pszichologizáló olvasataitól, cserébe viszont elnyeri a nyelv szabad alakításával járó lehetőségeket a műfaj jellegzetességeinek és hangjainak kiterjesztésével. Hasonló felismerések mentén olvasható Kovács András Ferenc Sötét tus, néma tinta című verseskötete is, azzal a kiegészítéssel, hogy a szerző a halálvers műfajának különféle lehetőségeit az álarcok leállíthatatlan váltogatásaként gondolja el. Pontosabban ezek az álarcok a nyelvi forma (haiku, tanka, dodoicu, szonett, koan, szekvencia, töredék stb.), a nevek (Fu An-Kung, Kosztolányi, Kavafisz, Ezra Pound, Wallace Stevens, Ungheretto, Calvus stb.) és a helyek, tájak (Japán, Marosvásárhely, az ókori Egyiptom, Athén és Róma stb.) irányító funkciójának köszönhetően jelennek meg és tűnnek el egymás mögött. A nyelvi síkok egymás mögötti sora, váltogatása szétroncsolja, disszeminálja, feloldja a megszólalást – s így eltűnik, feloldódik a versek mögötti egységes én hangja: Japán tavaszba menni, s kínai őszbe, vagy sehová már. Könyvek szállnak – a szél majd szétlapozza arcodat. (Ablakkeretben ülsz még) Marno János A semmi esélye című kötete ebből a szempontból kevert stratégiát valósít meg. A második posztmodern nyelvcentrikusságán úgy lép túl, vagyis azért rokonítható a posztmodern halálvers-költészet harmadik stratégiájának darabjai közé is, mert az identitásra koncentrál, a világba nyúló identitás kereteit tematizálja. A semmi esélye versei az identitás töredékes, metafizikátlanított, asszociatív viszonyait a halál, a semmi hatalmának alárendelve mutatják fel. Olyan nyelv által, amely leszámol mind az első posztmodern metaforikus-metafizikus, mind a második posztmodern parodisztikusnyelvjátékos eljárásaival, s helyébe egy mélyen filozofikus, depoetizált nyelvet állít. 2 A kötet akár egy töredékes naplónak is felfogható, afféle lírai pszichobiográfiának, amelynek mottóverse a szerzői intenció nyomán akár a kötet egészére is kiterjeszthető:
Molnár Illés inkább az általam második posztmodernnek nevezett stratégia kódjai felől értelmezi Marno János kötetét: „Az írás létrejötte kényszerűségből feltételezi az abban megszólaló identitás létét, ugyanakkor mindent megtesz ez ellen, vagy legalábbis azért, hogy ez az én ne egy szokványos, koherens én legyen, csupán egy identitás darabkáiból létrejövő nonfiguratív mozaik. Éppen ez a végtelen felé tartó, szétszóródó személyesség teszi a szövegeket személytelenné, vagy inkább személyfelettivé.” Molnár Illés: Felkészülés a semmi esetére. http://prae.hu/prae/articles.php?aid=2830 (Letöltés ideje: 2010/11/07) 2
26
Németh Zoltán
Az éjjel arca támadt a szélnek, és így szólt: Gyerek a halál. Tapasztalatból beszélek. Nos, miért ne engednéd hát magadhoz te is, még egyszer legalább. (Hommage à Holan)3 A posztmodern irodalom harmadik stratégiája a megszólalás kérdését az identitás felé vezeti vissza, miközben természetesnek veszi, hogy a szöveg semmiféle metafizikai jelentésnek nem lehet birtokában, hogy bármiféle klasszikus dikció pusztán illúzió, s hogy a csupán nyelvi természetű kérdésfelvetések, nyelvjátékok nem megfelelő eszközök az identitás bonyolult lehetőségeinek megfogalmazására. A harmadik posztmodern szövegei ezért fordulnak el mind az első posztmodern metafizikai-esztetizáló attitűdjétől, mind a második posztmodern nyelvjátékos-szövegcentrikus szövegalakításától. Helyébe az identitás kérdései lépnek, világba nyúló, tétje legtöbbször egy elnyomott, háttérbe szorított identitás valóságára vonatkozik, s éppen ezért gyakran autobiográfiai jellegű, a személyes sors kérdései foglalkoztatják. Lövétei Lázár László Két szék között című verseskötete már az elején, az Egy kicsit fáj című versben feltárja a személyes érintettség kiindulópontját, azt a pontot, amely a kötet verseit a világhoz köti: amit tudok: már nem kérdem, ki átkoz, hogy huszonévesen kellett a rákhoz hozzászoknom, mint levélnek (s ha nem félnék, hogy elrontja a pátosz a verset teljesen, zene helyett lovagolhatnék még ezen a témán)… Mint látható, Lövétei Lázár László versnyelve némely ponton visszanyúl az első és második posztmodern nyelvhasználatának egyes elemeihez is, hasonlóan Acsai Roland Alagútnapok című kötetének darabjaihoz, amelyek szintén az identitás mélyére vezetnek: L. szerint antiszociális vagy – Igaza van; de ezzel is csak hírt ad Magáról egy pszichés állapot, Ami semmi mással nem biztat, Csak hogy verstémaként felhasználhatod. (Saját-sötét) A halál élménye azonban mindkét költőnél olyan fokú tudatmódosító erőként működik, amely felülírja mind az esztétikai-metafizikai, mind a nyelvjátékos szövegalkotást, s a saját identitás megjelenítésével az alárendeltnek adott hangként prezentálódik költészetük. Ebből a szempontból Borbély Szilárd már említett két verseskötete – a Halotti Ahogy Krusovszky Dénes fogalmaz a vers kapcsán: „Az Hommage a Holan szintén halálvers, a maga lényegre törő pátosztalanságában ráadásul az egyik legnagyszerűbb, amit az elmúlt évtizedek magyar irodalmában fellelhetünk. Eliot versével együtt erős ajánlat a különben nehezen felfejthető kötetcím értelmezésére is.” Krusovszky Dénes: Nárcisz búcsúzik – Marno János: a semmi esélye. Magyar Narancs 2010/33. http:// www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=22005 (Letöltés ideje: 2010/11/07) 3
27
Németh Zoltán
pompa és A Testhez – jelenti a legradikálisabb eltérést az első és második posztmodern stratégiáihoz képest. A Halotti pompa a kötethez fűzött Jegyzetekben mutatja meg a könyv verseinek a személyes léthez kötöttségét, majd pedig innét kiindulva azt az erőszaknak kiszolgáltatott létezés általános képévé tágítja. A kötet első része Jézus mártíromsága, a második rész a huszadik századi identitás halálhelyzetei, a harmadik rész a zsidó mártíromság, a holocaust felől vizsgálja az emberi psziché kiszolgáltatottságának és erőszaktevésének vetületeit. Az elnémítottnak, kiszolgáltatottnak adott hang stratégiáját a költő A Testhez című kötetben folytatja, a női sors stációinak, szülések, abortuszok, zárdák, lágerek történeteként. Az alárendeltnek adott hang artikulálatlansága, borzalma Borbély Szilárd verseiben egyetlen mozdulattal söpör el szintaxist és esztétikát, nyelvjátékot és metafizikát: Huszonöt éves volta, épp feleannyi, mint most. Csak úgy történtek velem dolgok. Nem én irányította életem, és azt hitte, ez így normális. Férjhez mente. Dolgozta. Mellette Közgázt végezte. És este holtfáradtan. Alig találkoztunk. A pénz kifolyt kezünk közül. Természetesnek vette, hogy nem szerete munkám. Osztályvezető volta, hozzám nem illett. Sok túlzott felelősség, terhes elvárások. Kiváltságok meg nyomasztotta. Titkárnőmtől bocsánatot, ha kávét behozta. És egyszeriben úgy érezte, hogy egyenesbe kerül, hogy élete rendbe, amikor döntöttünk végre, hogy gyereket szeret. Egy hónap múlva már babára vártam. Mentem teljes kivizsgálásra. Nem volt kötelező, se szokásos. Én szerette mindent megtervezve. Ekkor nem került sor rákszűrésre. Furcsább, hogy négy hónap múlva igen. Ma se értem, mért. Már mozdult babám meg, mikor állapították, hogy méhnyakrák. Pedig ez jól diagnosztizálható. Ha korábban, lett volna minden más… (A szemeteskosár)
28
A tüzértisztjelölt a csehmorva Hranicén, 1961-ben
A posztmodern halálvers műfaja tehát olyan kontextusként is működtethető, mint amely hálót rajzol Tőzsér Árpád költészete köré, s amely a tárgyalt Tőzsér-korpusz értelmezési kereteként is fontos szerepet tölt be. Ebből a szempontból a téma feldolgozásánál és kompaktságánál fogva a Csatavirág című kötetre hívhatjuk fel a figyelmet, amely a halálvers lehetőségeinek sokszínű, több nyelvi regiszteren áthatoló kiterjesztéseként jelenik meg. A kötet rendkívül szigorú kompozíciója által a könyv ciklusai a halálvers lehetőségeinek egy-egy aspektusát tágítják a nyelv, a műveltséganyag, az egyéni identitás, a metafizikai jelentésadás, a történetiség és a hagyomány eltérő felhasználása mentén. A szerzői önértelmezés szerint a kötetcím az Arany János-i hagyomány, pontosabban az Őszikék-ciklus hatását mutatják, viszont a 20. századi léttapasztalatok nyomán Tőzsér Árpád már nem érezte adekvátnak az „őszikék”-hangulatot. Ahogy a költő fogalmaz: „De hogy mégiscsak átmentsem az Arany János-i hagyományt, virágnevet választottam címként. Ezt a fajta összetételt, csata és virág, kifejezőnek tartottam magamra nézve. Nem az én szóleleményem, valóságosan létező virág.”4 A kötet első ciklusa a Tiberius Rodoszon címet viseli, és az időtlenné merevített, kőből és márványból faragott halál képzetével szembesít. Az Aszfodélosz című vers önreflexiója az egész ciklusra kiterjeszthető: „Nincs itt egy hang sem embernek szánva!” A történetiséget mauzóleumként, emlékműként megjelenítő versek merev statikussága nyelvileg is prezentálódik, némely versszakból szinte teljesen hiányoznak az igék:
Németh Zoltán
3.
A barlanglakók fölött a kék ég, kökörcsin-kertek a tar Gargaroszon: mind csalárd forma, ármányos szépség – esténként mégis a hegységre oson. (Parisz) Merev, mozdulatlan nyelvtömbök uralkodnak, időtlen nyelvszarkofágok, régi tragédiák kőbe vésett nyomai, elfeketedett, elszenesedett vérfoltok. A nominális nyelvhasználat elidegenítő effektusait csak tovább erősíti az irtózatos időbeli távolság. Ez már nem is emberi idő, hanem az istenek ideje. A versek nevei és szereplői is erre utalnak: Nemeszisz, Ixión, Endümion, Szeléné, Parisz, a Gorgók, Posszeidon. Az emberi főként holt anyagként van jelen, matériaként: Posszeidon zord templomára nem helyeznek több koponyát. (Antaiosz) Istenek neveiből és tetteiből épül fel tehát ez a kőnyelv, sírkőnyelv, mauzóleumnyelv, egy távoli, nem is emberi nyelv, amelynek zord időtlensége, távolsága maga a halál, a halál álarca. A jelentés utolérhetetlen, mert kívül helyezi magát az emberi léptéken, az értelemadás sötétje egyetemes. Minden sötét, kőszerű, merev, s az élőt csak álarc mögött sejthetjük, az értelemadás kegye nélküli állapotban: Iszapos sötétben okok: örökre álarcban, sose célban. (Endümion) 4 Mislay Edit: Tétje kell, hogy legyen a versnek. http://ujszo.com/online/kultura/2010/10/11/tetje-kellhogy-legyen-a-versnek (Letöltés ideje: 2010/11/07)
29
Németh Zoltán
A kötet második, Csatavirág címet viselő ciklusa teljes szakítás az első ciklus problémakezelésével, hiszen az egyéni identitás múltja felől teszi fel a lét értelmére vonatkozó kérdéseit: de én ülök 1950-ben, akár egy politúros ódon ágy szélén (Ó jaj, föl kell kelni…) A lírai alany múltjának mint témának a beemelése olyan nyelvet eredményez, amely naplószerű nyelvi megoldásokat vegyít a Tőzsérre jellemző filozofikus-metafizikus nyelvhasználattal. Az emlék sajátosságát, hogy mindig az emlékező jelen idejéből vis�szatekintve nyeri el jelentését, Tőzsér úgy nyomatékosítja, hogy a múlt nyelvi tárházából húz elő korjellemző szavakat, kifejezéseket. Így kerül versbe Fehér Klára Előre őrs című könyve, „Mikszáth Kálmánka ülepe / a rimaszombati iskolám / padjának ülőkéjéről”, a munkaszolgálat terminusa, a „Ferenc József-i etikett-monarchia”. Az emlékezés a halálnak ellenszegülő én kivetítéseként a személyes identitás és múlt egész tárházát szegezi szembe az elmúlásnak. Ezért keverednek a kisiskolás életesemények a nemiségre ébredő fiatal férfi erotikus élményeivel, sőt az elsárgult fényképek által megjelenített, birtokolhatatlan múlt jeleneteivel. A múlt filozófiája ezek szerint leállíthatatlan jelentészajlás, jelentések, emlékdarabok összetorlódott, egymásra torlódott, egymást értelmező viszonyrendszere, amelybe a jelen idő durván nyúl bele a maga egyértelműsítő hajlamaival. Az emlékezésnek megfelelő nyelv tehát maga is feltételes, kiszolgáltatott, egyszeri, jelentések egymást erősítő és kioltó viszonyaival, mint ahogy azt Tőzsér egyik emlékezetes verse, a Színbor jeleníti meg utolsó két versszakában: Törkölyön mezítláb tapos a jelentés, keríti a képet két kör: a prés s a kád. – Szőlőprés – emléke maga a teremtés, sajtolja a fürtöt, zúzza az éjszakát. Sűrű, telt melasz-lét – emitt rég feledték az emlékezőt is. Ki tudja, hogy így volt? – Emlékből nincs kiút, keríti a nemlét, gúzsprésként nyomja ki belőle a színbort. A Félhomály téli képen című harmadik ciklus az elvont halálképzetek filozofikus nyelvén szólal meg. Legerőteljesebb vonása a mindent átható önreflexió: Nincs oly koszorú, mely a levést befedje. Az én sírt magának az éntelenben ás, az nincsen hát, aki elfeledje. A halál jelentésével elvont, filozofikus, egzakt nyelven szembenézni kívánó költészet paradoxona jelenik meg a ciklus verseiben. Hogyan lehet jelentést társítani ahhoz, ami túlmegy a lét határán? Hogyan lehet jelentéssel ellátni azt a fogalmat, amelynek jelentése maga a jelentésnélküliség, hiszen a nemléttel azonos. A lét pozíciójából kiindulva hogyan lehet jelentést adni a nemlétnek?
30
Sírban a haj még nő egy-két hétig, a jelentés nem serked tovább. –
Kísértetként haza jár az Én, lengedez ágai közt a látszat. Korhadt ajkakról lefoszlott névmás hull az avarba… Requiescat. (Fakín)
Németh Zoltán
Fakínt a reves törzsön: a lelken ki lát meg transzcendens mohát?
A nyelv egyedüli lehetősége a nyelvtelenség akkor, amikor a halálról beszél. Az elhallgatás paradoxona azonban a halál költészete után a költészet halálát jelentené. A ciklus versei ennek, a kimondhatatlanság kimondhatóságának, a jelentésnélküliség jelentésének, a halál létének, a semmi jelentésének feszülnek neki a nyelv segítségével. A tökéletlen, mindent összezavaró, összekeverő, kapkodó, ügyetlen nyelv segítségével. A nyelv dilettáns. Legalábbis a halál árnyékában. A Henye verbéna címet viseli a kötet negyedik ciklusa, amely – talán a fogalmi nyelv megtapasztalt tökéletlensége és ügyetlensége miatt – maszkok és szerepek sokasága mögül néz szembe a halál témájával: Áthajlani más, idegen létbe, hajóorrként: ős vizeket túrva, sötét terekbe nyúlni, a múltba, kihunyva, s újra csóvaként égve. (Az ív) Az idő hirtelen kitágul, s az irodalmi és történelmi hagyomány alakjainak sokasága íródik a ciklus verseibe: Julianus Apostata, Prokopiosz, Hamlet, Mísa, Mittel úr, Pecsorin, Oblomov, Walt Whitman, Ginsberg, Kassák Lajos, valamint a jelen névtelen szereplőinek, pozőrjeinek alaktalan tömege. A halálhoz kapcsolható viszonyok sokszínűsége nyomán azonban paradox módon inkább az életek sokszínűsége rajzolódik ki, az egyéni
Feleségével és két fiával, 1979-ben. A karácsonyfa alatt a frissen megjelent Genezis c. kötete
31
Németh Zoltán
akaratok, vágyak, érdekek egymással összeegyeztethetetlen világa, amelyek úgy vonulnak el a kutató szem előtt, mint a vonat kabinjai: Vonat: ittlétek sora. Kint kertek suhannak, kosbor s ruta virágzik, óriás tüdők lélegeznek, valami mégis hiányzik. (Intertáltos) A halálról elfeledkező élet lenne az egyetlen megoldás a halál problémájára? Az élet pazar sokszínűsége, titokzatossága vajon képes eltörölni a halál szürke egyformaságát, mindenféle halál végső soron egyféleségét, a halál ürességét, jelentéstelenségét? A halálról való elfeledkezés, megfeledkezés lenne a megoldás a kötet kínzó kérdéseire? Hiszen ha a halál semmi, üres, egyforma szürkeség, akkor voltaképp érdektelen is? Az ilyen halál miért lenne tárgya a költészetnek? Vagy ha már költői tárgyról beszélünk: a halált megvető élet poétikája nem méltóbb és izgalmasabb téma? A halál halála lehetne az élet? Az egyetlen méltó téma? A Csatavirág utolsó ciklusa ebből a szempontból konzekvensen viszi végig a kötetben elkezdett gondolatot. A Függeléknek nevezett ciklus, amely zárójelben A litotész szeme alcímet viseli, a halál karneváli kifigurázásaként olvastatja magát, nyelvi és filozófiai értelemben vett dionüszoszi orgiaként. Maga a kötet is felfogható ebből a szempontból egy olyan szerkezeti ív megvalósulásaként, amely a halál elvont képzeteitől fokozatosan a materiális felé halad, vagy más néven a halál apollói felfogása és poétikája felől a dionüszoszi elv kaotikus viszonyaihoz érkezik meg. Innét értelmezhető a Függelék ironikus-parodisztikus nyelve, amely több ponton is ellenszegül az előző négy ciklus nyelvhasználatának és témakezelésének. Az említett karneváli-dionüszoszi nyelv által egymásra kopírozódnak halál és nemiség kódjai és jelenségei. Az erotika mint téma nem teljesen új jelenség Tőzsér kötetében, hiszen már a Sötéttiszta című vers nosztalgikus emlékmonológjában is fontos szerephez jut: Hátamon vittem le, sílécestül, soha édesebb terhet!, megérte. Az a lesiklás maga volt a bűn, hátamon pulzált mohó szemérme. Az idézett sorokban azonban a halál felfüggesztődik, az erotikus jelenet mintegy kitörli az emlékezés által háttérben leselkedő halál fenyegetését. A Függelék több versében azonban halál és erotika, halál és obszcenitás együtt, egymásban jelenik meg, destruálva és új jelentésekkel látva el egymást: Pénzharcban elhulva, sírom büdös vulva: a Halál is kurva, el van minden kúrva. (Gyulai sírversek, 2007)
32
Így tehát olyan nyelv jön létre, az előző ciklusok verseinek ellenében, amely mintha felrúgná azt az esztétikai paktumot, amelyet az előző ciklusokban maga a szerző kötött meg az olvasóval. Az összezavart halál, az erotikával összezavart halál képe áll elénk, parodisztikus, ironikus, groteszk, abszurd halálversek, sírfeliratok, limerickek formá-
Németh Zoltán
jában. Ebből a szempontból az alcímbe emelt litotész retorikai alakzatára tett utalás, amely a körülírás és alulfogalmazás alfajaként egy fogalom ellentétének tagadása által jön létre, gyakran ironikus értelemben, olyan telitalálat, amely az ötödik ciklus kevert, alulstilizált nyelvének allegóriája is egyúttal. Tőzsér önértelmező gesztusai és a szöveg önreflexiója még ezeket a kaotikus, dionüszoszi szövegeket is átszövik, visszautalva saját szövegalakítási technikájának adottságaira és lehetőségeire. A Gyulai sírversek, 2007 című versciklus Tőzsér Árpád alcímet viselő részletére utalhatunk: Míg élt, a nyála elcsordult, minden vers után megfordult, minden stílus alá benyúlt, amit tudott, mindent lenyúlt – Amiért ily mohó valál, lába közé vett a halál.
A Descartes-i pillanat idején, 1970 táján
33
Csehy Zoltán
Csehy Zoltán
Endümion álma, Luna ánusza Közelítési kísérletek Tôzsér Árpád antikizáló verseihez Az antikvitásszemlélet komplexitását azért is nehéz részeire, szintjeire bontani, mivel egy olyan kultúrtörténeti áramlás feldolgozásáról van szó, mely lényegében a magyar kultúrtörténetben folyamatosan jelen van – nem véletlenül sorolta Szerb Antal a magyar irodalmat a római irodalom virtuális „nyelvcsaládjába” –, így mindenkori látványos vagy bújtatott jelenléte természetesnek hat. E hagyomány nyelvi megformáltsága számos biztonságos fogódzót nyújthat, ugyanakkor, hogy éppenséggel Tőzsér Árpád költészetében érdemes-e egyáltalán elkülöníteni az éppenséggel antik tárgyú, vagy antikizáló költemények csoportját, az ismét kérdéses lehet: van-e e verseknek valamiféle specifikumuk, vagy pusztán a tárgyból fakadó időfaktor köti-e össze ezeket a gyakran stilárisan is nagyon különböző vagy olykor önazonosságukat keresgélő szövegeket? Kétségtelen, hogy az antik világ univerzális közlésfunkciói és megbízható referencialitása eredményes modellt kínáltak nem egy esetben költőink számára, de ugyanakkor számos csapdát is rejt mind az értelmező, mind az alkotó számára. Polgár Anikó Tőzsér Finnegan halála (2001) című kötetét egy múzeumnak, pontosabban (és ez nem mindegy, James Joyce-i) „múzejumnak” tartja, melyben ráadásul a „protheszisz” retorikai megfeleléseinek köszönhetően sajátos másolatok közt vezeti az olvasót Old Kate.1 Ez a másolat jelleg természetesen jól egybecseng a posztmodern értelmezési stratégiákkal, melyek különösen az irodalomelmélet 1990-es évekbeli felértékelődésének idején Tőzsér költészetét kiváló gyakorlótereppé tették; munkáinak esztétikai-bölcseleti vonatkozásait Derrida, Heidegger és főként Baudrillard téziseivel szokás rokonítani.2 Németh Zoltán Tőzsér Kappus kapitány-verseiben egyenesen a Habermas–Lyotard vita „lírai újraszituálását” látja.3 Tőzsér egyes verseiben önmaga is használ irodalomelméleti kifejezéseket, melyek valóban egyfajta költészetként olvasható teoretizálást eredményeznek a felvilágosodás kora óta divatos tételvers modernizált (az anekdota irányába elmozduló) keretei között. Már ez az irányultság is jelzi, a Tőzsér-olvasatok egyik meghatározó csapása a fenti vonalon halad.
34
1 Polgár Anikó, A múzejum és környéke = Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról, szerk. H. NAGY Péter, Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2004, 111–119. 2 Vö. pl.: Németh Zoltán, A lélek disszeminációja. Gondolatkonstrukció a 90-es évek Tőzsér-poétikájának értékváltásai nyomán = Uő, Olvasáserotika. Esszék, kritikák, tanulmányok – az élvezet szövegei, Pozsony, Kalligram, 2000, 51–62. 3 Németh Zoltán, (Leviticus) = Uő, Olvasáserotika, i. m., 49.
Németh Zoltán, A lélek disszeminációja, i. m., 59. Euphorbosz központi szerepére maga Tőzsér is utal A „levitáló Leviticus” című Németh Zoltánnal folytatott beszélgetésében (Új Forrás, 1999/6, 35–39). Ugyanitt Tőzsér a Leviticus fogadtatásáról így vall: „Az Élet és Irodalom 1998. július 3-i számával bezáróan, ahol Kántor Lajos elmélkedik a kötetről, pontosan tíz kritika, recenzió, jegyzet jelent meg a Leviticusról, s a méltatóim között olyan feltétlen tekintélyek is vannak, mint Lator László, Esterházy Péter vagy Reményi József Tamás, de én valahogy ezúttal mégsem vagyok elégedett – hogy úgy mondjam – a recepciómmal. Úgy érzem, az 1995-ben megjelent Mittelszolipszizmust egyetértőbb, de főleg értőbb kritika fogadta. A Leviticus kritikai visszhangjában kezdettől fogva van valami fanyalgás. Pontosabban: mintha a tiszteletkörök még mindig a Mittelszolipszizmusnak, a kelletlenség meg a Leviticusnak szólna. S az okát mindennek én csak találgatni tudom.“ 5 Csűrös Miklós, Előszó = Tőzsér Árpád, Négy negyed, Dunaszerdahely, Nap, 1999, 12.
Csehy Zoltán
Hogyan köthető ide az antikvitás, van-e releváns kontextusa egy az antik élményvilág felőli olvasat lehetőségének? Németh Zoltán a Leviticus (1997) című Tőzsér-kötetben fordulatot észlel az életműben, „új poétikai paradigmáról” beszél: ez ma nem látszik ugyan olyan erőteljesnek, de valóban érezhető. E fordulat egyik lényegi vonása a Mittel-poétika sajátos árnyékba helyezése, és Németh szerint egy új alteregó kimunkálása, konkrétan az antik Euphorboszé, aki immár nem egy Mittel-féle narráció szinte regényszerű hőse, hanem afféle variációk halmaza, önálló, körvonalazható identitás nélkül, hiszen magába foglalja pl. Cinnát, és akár másokat is képes befogadni. Ha jól értem, Németh egyfajta, a palimpszeszt jellegnek kiszolgáltatott mozgó, egymásra kopírozott, neveit tekintve ellehetetlenedő identitást képzel a védjegy mögé, melyet Euphorbosz lélekvándorlásaival magyaráz.4 Témánk szempontjából releváns, hogy a Leviticus-fordulat antik fordulatként is elkönyvelhető, Euphorbosz alakjában tehát a kultúrtörténeti tudás mindenkori változékonyságát, mítosz és történelem, szépirodalom és történetírás, ha úgy tetszik, Habermas és Lyotard egymásnak szegülő, egymást építő és destruáló játékterét kell meglátnunk. A Leviticusban megjelenő antikvitáskép a metafizikátlanított létezés katasztro fizmusáról beszél: az idividuum történelembe vetett téblábolása sem az individuum hibája többé, mint a dezilluzionista irodalom fénykorában, hanem maga a tér, a történelem jelentősége válik problematikussá. Mintha visszatérnénk az antik történetírók metodológiai tapasztalatához: a történelemformáló erők csak retorikai problémát jelentek, a történelem ábrázolhatósága valójában menthetetlenül irodalmi, szöveghigiéniai kérdés. Tőzsér a Leviticusban elmozdul attól a sémától, melyet korábbi értelmezői közege elvárt tőle: a radikális én-központú, vagy a maszkos játékban is könnyen dekódolható, a kisebbségi sorsba vetettség tapasztalatát metaforizáló, vagy a maga nyersességében utolérhetetlen plasztikussággal bemutató erőköltészettől eltávolodva egy radikálisan intellektualizálódó, homályosabb titokhelyekkel terhelt narrációt vezet fel, mely a jelentést kimozdítja rögzítettségéből, a szubjektumot pedig leválasztja evidens kontextusairól. Ez a kényelmetlenség elképesztő hozadékot jelent Tőzsér költészetében: a korábbi olvasatok radikális átértékelésére késztet, a kontextusok kusza harcát eredményezi, és a jelentésszóródásra játszó halmozott intellektuális játék szellemi csemegék változatos tárházává avatja Tőzsér költészetét. „Tőzsér Árpád azok közé az alkotók közé tartozik, akiknek életművében tehetség, elmélyült gondolkodás és módszeres munka szétválaszthatatlan egységet alkot, s akik e szintézis révén a személyes és a földrajzi-történelmi eredetű hátrányt is előnnyé tudják változtatni”– írja Csűrös Miklós Tőzsér költői habitusáról.5 Kétlem, hogy a kisebbségi lét eleve hátrányként feltételezendő valóság, mint ahogy ezt különösen anyaországi kritikusok szeretik hangsúlyozni, ráadásul, ezt maga Csűrös is elismeri, Tőzsér épp közép-európai nyitottságának köszönhetően hozta létre legjelentősebb opuszait. A fenti mondatból mindenesetre az is kiolvasható, hogy Tőzsért egy kritikai nézőpont határozott képviseleti szerepre szánta, amit a Leviticus szövegeitől kezdődően egyre kevéssé látszik megteste4
35
Csehy Zoltán
36
síteni. A Nap Kiadó gondozásában megjelentetett „életműsorozatban” Lator László írt előszót Tőzsér műfordítás-antológiájához, melyben így jellemzi Tőzsért: „Néhány évvel ezelőtt új verskötetéről, a Leviticusról írva, állhatatlan költőnek mondtam. Ezt az állhatatlant elismerésnek, költő-természete jellemzésének szántam. Mert pályája minden szakaszában kész volt a változásra, sohasem elégedett meg azzal, amit már jól begyakorolt, biztonságosan tudott”.6 Lator Tőzsér egyik legfontosabb jellemzőjére tapintott rá, ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy ez az állhatatlanság nem valamiféle durva radikalizmussal jár együtt, hanem gyakorta afféle finomékszerészi aprómunkával. Ezt példázza Tőzsér verseinek szinte kötetenként változó önazonossága: néhány Tőzsér-vers kötetről kötetre vándorol, új címet, új sort, módosított formát kap. Az így nyert füzérszerű szövegkonglomerátum zenei módon kezd el viselkedni: úgy, mint egy adott dallamra írt variációk sokasága. A szöveg és az individuum önazonosságának kérdése tehát még a szerkesztés szintjén is rendszerbe állítható, a szerzői műgond apró rezdülései így válnak aktualizálásokká és utólagos stilizálásokká is: Tőzsér nem hisz a szöveg archiválásában, ő a folyamatos használat híve, mely lezáratlanná, új kapcsolódási felületek iránt nyitottá teszi alkotásait. Beke Zsolt ugyanakkor nagyon konzekvensen arra figyelmeztet, hogy e folytonos reinterpretáció nyomán „a dezintegrált, meghatározottságot elvesztő individuum mellett a jelentés hangsúlyozott rögzítettsége, a kozmikus dimenzió és a metafizikai értelem továbbra is nagy szerepet kap”.7 Hasonlóképpen vélekedik Elek Tibor is a Tanulmányok költőportrékhoz című, „új versek” alcímű kötet kapcsán: „Tőzsér korábbi, most újraközölt (részben felülírt) verseinek egy részét is a személyiség korábban kitüntetett szerepét negligáló, fentebb is jelzett felismerés, a lírai én disszemináltsága, nyelvi megelőzöttsége, az intertextusokban való feloldódása formázza“.8 Mindenesetre érdemes lenne készíteni végre egy ilyen kifejezetten esztétikai alapú metamorfózistanulmányt a változó értelmezési kihívások recepciótörténeti árnyalásával. Beke megállapítása ugyan nagyjából a változóban munkáló statikus képzetét kelti, de egyszersmind ki is jelöli a lehetséges viszonyítási pontokat. Érdekes például, hogy Tőzsér saját sírverse a Csatavirág című kötetből mintha épp Lator szavait idézné parodisztikusan és fokozná fel a komikum jegyében maximálisan: „Míg élt, a nyála elcsordult, / minden vers után megfordult, / minden stílus alá benyúlt, / amit tudott, mindent lenyúlt.” Természetesen, eltúloznánk, ha a Leviticust tartanánk az első antik karakterű tőzséri produkciónak, mint ahogy az sem célravezető, ha mindössze erre a tematikus jellegre fókuszálva leszűkítenénk a Leviticus verstartományát. Hovatovább azt is világossá kell tenni, hogy nem a tematikus kihívás a döntően érdekes, hanem azok a stratégiák, melyek a Tőzsér-líra egészének alaposabb megismeréséhez kínálhatnak fogódzót vagy javaslatot tehetnek egy alternatív olvasatra. Tőzsér már a Fiatal szlovákiai magyar költők című antológiában szerepelt „antik” szöveggel, igaz, csak a versforma szintjén: Gyöngyvér című szerelmes verse laza szapphicumban született, ami közegében, az 1950-es évek végi illyési, maximum Juhász Ferenc-i poétikát preferáló kisebbségi környezetében nyilván idegen testnek számított.9 Az Adalékok a nyolcadik színhez című kötet A
6 Lator László, Az olvasóhoz = Tőzsér Árpád, Mintha erdei állat volna és angyal, Dunaszerdahely, Nap, 2002, 6. 7 Beke Zsolt, Az újraírás alakzatai = Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról, szerk. H. Nagy Péter, Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2004, 106. 8 Elek Tibor, Az esszéista tudós és a tudós költő, Új Könyvpiac, 2004. 5. 29. 9 Fiatal szlovákiai magyar költők, szerk. Turczel Lajos, Pozsony, Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 152–153.
10 A vers elemzéséhez lásd: Polgár Anikó, Ovidius a polai amfiteátrumban. Közelítések egy Tőzsérvershez, Partitúra 5 (2010/1), 105–110. 11 A vers később radikális módosítások után Panem et circenses címmel bekerült a Léggyökerek című kötetbe, ahol egy intermediális értelmezhetőségre nyitott, kép és szöveg viszonyát is tematizáló homokóraszerű konstrukcióként jelenik meg úja. Tőzsér Árpád, Léggyökerek, Budapest, Helikon, 2006, 16. 12 Doboss Gyula, A kert és a létra. Érzékiség és geometrikus szemlélet Tőzsér Árpád A Hütteldorfi Kertész című versében, Kalligram 14 (2005/11–12), 6 –7. 13 Pécsi Györgyi, Tőzsér Árpád, Pozsony, Kalligram, 1995, 111.
Csehy Zoltán
polai amfiteátrumban című verse10 minden idők egyik legjobb Tőzsér-szövege.11 E mű Tőzsér úgynevezett „geometrikus látásmódjának” (Doboss Gyula kifejezése12) egyik korai darabja: a kozmikus rend átérzését úgy idézi elő, hogy láthatóvá teszi azt a létezés kisszerűségében. Az amfiteátrum formája és az időtengely mai használati módja, azaz Krisztus születésével kijelölt nullája Augustus korába röpít, és egy olyan teret jelöl ki a művész számára (a vers egyik hőse a felolvasáshoz készülő Ovidius, aki identitását csakis a szöveglétben érzi kiteljesíthetőnek), amelyben a hatalomnak való kiszolgáltatottság és a szöveg kiszolgáltatottsága kerül közös nevezőre, s ahol az individuum kicsinyessége paradox módon egyféle magátólértetődőséget eredményez, mely a történelem alakulása során különféle retorikai operációk révén emblematizálja az adott történéssort. A befogadástörténet sajátos módon a költeményt a Mittel-költészet, a Mittel Ármin-alteregó ősképeként regisztrálta13. Látható, hogy a Leviticus kapcsán kibomló probléma már itt jelentkezik: az antikvitás figurái erőteljesen vesznek részt Tőzsér alteregó-alkotási stratégiáinak kimunkálásában. Mielőtt az antikvitásértelmezés és az értelemtulajdonítási játékok sokféleségére figyelnénk, célszerű szemügyre venni az utóbbi Tőzsér-szövegek karakterét. Tőzsér antikvitásképe alighanem a hölderlini-winckelmanni vonulat recepciótörténetének része. Ez az önmaga retorikai képességeit feszegető és olykor ironikus hangsúlyokkal meg-megkérdőjelező alkotói magatartás kivált a kései Tőzsérre jellemző. A Csatavirág szövegeiben az antik környezet bukolikus festése, impresszionista Árkádiává alakítása intertextuális gesztusként a Nyugat első nemzedékének stílusát idézi: „szőke szíl, gyertyánok, füzek”, „kökörcsin-kertek a tar Gargaroszon”, „Oinonéval hál zöld mohaágyán” (Parisz), „cipruslombbal legyez Rodosz” (Tiberius Rodoszon), akárcsak a különösen Babitsra jellemző piktúratechnika, mely a tárgyiasság irányába elmozdulva teremt feszültséget: „egekbe hajló cédrust szél mos, / törött amforát formáz a sziget, / s az amforában aszfodélosz” (Aszfodélosz). Az Aszfodélosz című vers lényegében egy babitsi szóval űzött játékká válik, melynek tétje részint a babitsi intertextusok felsorakoztatása, az olvasó számára szinte előírt seregszemle, részint, és ebben áll a vers elevensége, az aszfodélosz szó rejtélyességének és retorikai formálhatóságának poentírozó demonstrációja. Tőzsér úgy kezeli ezt a mágikus szót, mint a vers első sorában felvillantott „tízezer mítosz” allegorikus végét. A mítosz lényege Tőzsérnél itt talán abban rejlik, hogy a mítoszszerűség hangulatát állítsa elő, nem az elmondáson, a rítuson van a lényeg, hanem a rituális jelleg megteremtésén, ha tetszik, a mítosz környezetén, mely olyan léttérré válik, ahol a tízezer variáns bármelyike megtörténhet. A környező világ ovidiusi tapasztalatával rokonítható ez: Ovidius Átváltozások című műve óta világos, hogy a létezés minden egyes szegmensében, legyen az kő, virág, állat vagy hegy, mítoszok sokasága rejtezik, a világot mítoszok anyaga hívta létre, s ami csak körülveszi az emberi létezőt, a mögött történet van, rendszerint tragikus, hiszen dologi vagy dimenzionális átváltozásról van szó. A „törött amfora” képe természetesen allegorikus, de mindenekelőtt dekoratív – a nyugatosokat (és a Rilkét fordító nyugatosokat) idéző módon az. Kavafisz emlegetése Tőzsér költészetével kapcsolatban úgyszólván közhellyé vált az utóbbi időben. „Antik tárgyú monológjaiban a száraz előadásmód, amely nemhogy elfoj-
37
Csehy Zoltán
taná, inkább előhívja a kölcsöntörténet drámai természetét, Kavafiszt juttatja eszembe. S az is, hogy az ókori tárgy forrón időszerű, bár feldolgozása egy cseppet sem célzatos. Tőzsér most is ki-kipróbálja, ami a levegőben van” – írja Lator László.14 Bányai János Kavafiszt egyenesen „pozsonyi illetőségűnek“ mondja, amikor feltérképezi a magyar nyelvű Kavafisz-recepciót, és az Aszfodélosz című verset használja demonstrációs anyagként. A komparáció hibáit ő maga is érzi, amikor erre az eredményre jut: „A szikár szerkezet, a szigorú rímelés, bár Kavafisz nem rímel, a négysoros strófaszerkezet, az egyetlen áthajlás mind sorra a »száraz előadásmód«-nak példája“.15 Az Aszfodélosz című vers az én olvasatomban korántsem száraz vagy szikár, sokkal inkább dekoratív és nyugatos, nem szigorú, hanem egyenesen virtuóz rímeléssel („tücsökposzáta – Holdfény-szonáta”), költői képekkel (lásd csak a fent idézett sorokat). A nyelv kifinomult és választékos: „Szeléné kerek szemérme rebben, / buggyan a mag, mint hegyről a láva”. Véleményem szerint ez a rokonítás meglehetősen felületes: a Tőzsér-féle antikvitásértelmezés sokkal közelebb áll a kavafiszi modellel szembenálló nyugatos változathoz, mely nem képes lemondani a maga dekorativitásáról, és bölcseleti töltetét is radikális esztétikai megfontolások és retorikai sémák mentén valósítja meg. Kavafisz elsődleges antikvitásélménye pontosan az antikvitás lecsupaszított, éles kontúrokkal dolgozó technikáival rokonítható: gyakori versalkotó eljárása, hogy egy-egy kevéssé ismert antik homéroszi passzust felragyogtat, átértelmez vagy egyszerűen csak bemutat a lírai szűkre szabottság keretei között, azaz egyes szövegeinek közvetlen forrása a leletszerű exponálás, és nem a stilizálás vagy a dekorálás. E technika Kavafisznál nem pusztán olvasmánypasszusokra vonatkoztatható, sokkal inkább általános érvényű: a világértelmezéséhez tartozik, mely a könyv, az olvasás metaforáján keresztül engedi láttatni magát. A verset valójában megtalálja: az érzékenysége ebben a felfedezőmunkában rejlik. A prezentáció origója tehát maga az olvasó szubjektum, aki az antik vagy a bizánci irodalmat (annak parádés nyelvtörténeti begyűrűzéseivel együtt) olvasásra készíti elő a jelen embere számára, aki e szegmensekben nem pusztán az egyetemes bölcsesség illúzióját találja meg, hanem az identitásához alkalmas építőanyagot is, így a Kavafisz-olvasás lényegében egy előolvasás által megszűrt antikvitásolvasat is. Ez a létesztétikává vált olvasás a Kavafisz-univerzumot azáltal is izgalmassá tudja tenni, hogy a jelen görögségéhez beszél, és nem tagadja meg előítéleteit sem: a történelemformáló erők vagy a hatalmi játszmák és a peremlét szociokulturális helyzete pontosan megtanít arra, mit is jelent valójában a historikus nagyság, hogy a peremen minden kor történelmi szükséghelyzet, hogy Alexandriából nézve a mítosz és anekdota között kevés a különbség. Kavafisz magyar hatástörténetének egyik bizarr állomásává vált Kavafisz kisebbségi célokra való kiaknázása: Kovács András Ferenc átköltései implikálták először ezt az olvasati lehetőséget, s az egyiptomi diaszpórában élő görög poéta így vált a kisebbségi költő alteregójává. Kovács András Ferenc átköltéseinek viszonya Kavafiszhoz szintén nem problémátlan.16 De visszatérve Tőzsér világához: figyelemreméltó, hogy művészetében a kavafiszi modell a maga kavafiszi világképe nélkül sok helyen mégis jelen van. Elsősorban formaként és konstrukcióként, idomulva a tőzséri költészet egyéni gesztusrendszeréhez. A Léggyökerek kötet Püthagorasz ipszilona című ciklusa alighanem a legkavafiszibb karakterű tőzséri sorozat. Itt szóba sem jön az a dekoratív modell, melyet a Csatavirág létdalaiban találunk, sőt, ellenkezőleg, a lecsupaszítás uralkodik el a legtöbb versen. Lator László, Egy állhatatlan költő, Népszabadság, 1997. 8. 3., 29. Bányai János, Virágének és Kavafisz. Ráírás(ok) Lator László mondataira Tőzsér Árpád verseiről, Irodalmi Szemle 52 (2009/5), 93. 16 Csehy Zoltán, Ékszerészek rímtelen álmai = Fordítás – nyelv – irodalom – társadalom, szerk. Bárczi Zsófia – Vančoné Kremmer Ildikó, Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra, 2008, 161–167. 14 15
38
Csehy Zoltán
Milan Rúfus szlovák költővel, 1986-ban
A Csapda Odüsszeusznak című például alig tér el egy mitológiai kézikönyv megfelelő passzusának, vagy talán még inkább egy rádióban közvetített idegen nyelvű opera tartalmi felkonferálásának szenvtelen stílusától. A költemény nem tartalmaz egyetlen hagyományos költői gesztust sem. Álljon itt a vers eleje: „Odüsszeusz nem hajlandó / hadba vonulni Trója ellen. / Őrültnek tetteti magát. Mikor / a hadakat toborzó Agamemnónék / rátalálnak, parasztnak öltözve / szántja a földjét, ekéjét egy ökör / s egy szamár húzza, az egyik / előre, a másik hátra, ő pedig / sót vet a barázdákba.” Kétségtelen, hogy itt kavafiszi felvillantás-gesztusról van szó, az elbeszélés hidegsége mögött fokozatosan kezd felderengeni a potenciális allegória lehetősége. Ugyanezt a témát Gerevich András is feldolgozta Férfiak című kötetében Odüsszeusz címmel, s pontosan a történet kiaknázható szimbolikáját használja ki. Odüsszeusz a görög eszmény libido dominandi elvétől menekülve elborzad saját férfiidentitásától, tébolyodott szántóvetőként látjuk, aki a nyarat és a telet fogja be, egy szamarat és egy ökröt. „Sóval hintette be a felszántott földet, saját országa / kiszáradt tenger” – írja Gerevich. Agamemnón, Meneláosz és Palamédész (az alkony, a dél, a hajnal) alakjára a három királyok alakja kopírozódik rá, akik visszavezetik a férfivilágba az onnan kivonult hőst: „Odüsszeuszt vállon veregették, nevetve. / Este jó bort ittak, szolgák masszírozták a hátukat, / még nőkről beszéltek hadműveletek helyett. / Részegen egymást ölelgették, hogy erőt gyűjtsenek.” Tőzsér csak Palamédész alakjára koncentrál, s noha egy mítosz vázát meséli el, valójában egy retorikai paradoxon diadalát ragyogtatja fel: „Odüsszeusznak / pontosan azért kell hadba vonulnia, / amiért nem akar hadba vonulni.” Vagyis: míg Gerevich mítoszértelmezése egyfajta időtlenített jelképiségbe ágyazódik, Tőzséré a logika nyelvi működésének szenvtelen demonstrálására irányul, és közvetve a mindenkori retorikai leleményességet megtestesítő Odüsszeusz nyelvi legyőzhetőségének anekdotájára. Az anekdota azonban Tőzsérnél nem kedélyes
39
Csehy Zoltán
40
elbeszélés: nem a konklúzió irányába törekvés mentén szerveződik, hanem a retorikai láncolat logikai fejleményeit követi. A Prótesziláosz hasonlóan csupasz elmesélése egy sokat próbált mítosznak (lásd Babits Laodameia című drámáját), de sokkal kegyetlenebb és fantáziadúsabb nyelven, talán ezért sokkal sikeresebben is, mint Odüsszeusz esetében: Prótesziláosz impotenciája életimpotenciává válik, lényegi magtalansága az alvilágban is magányra kárhoztatja. A vers igazi mitogramma: ez a műfajmegjelölés magától Tőzsértől ered, igaz, egy Corneille-drámához írt kiegészítés alá írta a Finnegan halála című kötet egyik szövegénél. A mitogramma elsősorban olvasmányélményen alapuló referencialitások hálózatából szerveződő mítoszesszencia, mely a maga transzcendens karakterét megőrizve terebélyesül költeménnyé az újramondás gesztusa által. Az újramondás a mítosz éltető ereje, a rítus maga, mely kanonikus változat híján az önazonosságot is folyamatosan kérdőjelezi meg. Tőzsér mitogrammái is gyakorta változnak meg kötetről kötetre. Úgy viselkednek, mint amikor az antik szobrászműhelyekben ugyanazt a témát nagyjából ugyanúgy többször is kőbe vésik: azonosak, mégis mások, sőt épp a nüánsznyi eltérések válnak hangsúlyossá. Kavafisz tematikus ihlető is, a Csatavirág nem egy verse mintha roppant ívű Kavafisz-átirat lenne, jobban mondva Kavafisz-ellenvers. A Julianus Apostata című Tőzsér vers Kavafisz egyik kedvenc vershősét (tizennégy verset írt róla!) úgy mutatja be, mintha a nyugatosok kívánták volna demonstrálni, hogy miként lehet Kavafisz képtelen józanságából és puritán dokumentarizmusából „igazi” verset csinálni metaforákkal, rímekkel és tudós erődemonstrációkkal, illetve kitérőkkel. De ugyanez elmondható a Salome halála és a Salome című Kavafisz-vers vagy az Endümion és a már említett Endümión szobra előtt című vers poétikai viszonyáról is. Egy másik jellegzetes jegye Tőzsér antikizáló verseinek a holisztikus koherencia, azaz a teljes költeményre kiterjedő, minden ízében homogénné formált tér-idő struktúra. Vagyis: versei nem élnek az időáthágás, a térszabdalás eszközeivel, a jelenben állás és a jelenből való közeledés láttatása eljelentéktelenedik. Míg pl. Géher István én-kivetítő hangsúlyú (az Anakreón- vagy Catullus-maszkokra gondolok) vagy Tóth Krisztina időnkénti antikizálása (különösképpen a Porhó című kötet háttér-mitológiájára gondolok) pontosan a mítosz hasznosíthatóságával, jelenidejűsítésével foglalkozik, azaz verseikben az antikvitás nem stilizált térben kibomló tradíció, hanem a jelenben felismert előzmény, afféle emlékkép vagy viszonyítási pont, mely csak annyiban érdekes, amennyiben integrálódni képes a jelen nyelvi megformálhatóságához. Tőzsér lényegében a pictura klasszikus módszereit alkalmazza: képet fest, metszetet készít, melynek elemei harmonikusan illeszkednek egymáshoz. Az Endümion című vers a rejtekezésbe fásult kéj beteljesedetlenségét és beteljesíthetetlenségét tárgyalja, az emberi és az isteni egzisztencia határátlépéseinek lehetőségeivel játszik el, miközben nyelvi megnyilvánulásait alárendeli a szecessziós hangulatmodellnek: „Latmon hegyéből kizsong / az óceán-mély férfi-bánat.” Ennek a normának megfelelően még a szidalmazás is felülesztétizálódik: „Szeléné, az égi céda, / s ő lent a gyönyörben, zokog”. A verset olvasva olyan érzésünk támad, mintha valamiféle Ady- vagy Babits-megidéző mítoszallegóriát olvasnánk. A „fény–apály, lucsok–ár” kulisszái közt élvező „szép pásztor” mintha maga a szecessziós nyelv lenne, mely megidézettségében vágyakozik a hold pillanatnyi szentimentalizmusból kigyógyuló szerelmére. Természetesen felmerül az intertextuális kapcsolódási lehetőség Kavafisz Endümión szobra előtt című verséhez is, de ez a kötődés maximálisan tematikai, nyelvi megformálás és antikvitásértelmezés tekintetében radikálisan más. Kavafisz ugyanis egy Endümión-szobor előtt bemutatott rituális áldozatban az elmúlt napok gyönyörének visszaidézését látja meg, azaz a rítus ismétlésjellegéből adódó misztikus tudást és az idő múlásával egyre kevéssé racionalizálható beavatottságot érzékelteti, Tőzsér a mítosz modifikálásával kísérletezik, és a mítosz álarcáról, maszkjáról, megtévesztő rítusairól beszél. Kavafisznál
A tanár úr, a katedráján, Pozsonyban, 2002-ben
Csehy Zoltán
szintén maszk a mítosz, de a beavatottság izgató-érzéki irracionalitása evidens, mígnem Tőzsérnél a lelepleződés üressége dominál. Egy másik, ugyancsak Endümion című Tőzsér-vers szerepel a Tanulmányok költőportrékhoz című kötetben is, mely Baka István hangján látszik szólni, s melynek nyelvezete radikálisan szembekerül a csatavirágos Endümion-szöveg nyelvi megformálásával. Demonstrációként álljon itt a zárlat: „rám sütött a hold, a gúnyos Luna / félszeme vagy talán az ánusza.” További jellegzetessége a Tőzsér-féle antikvitáskezelésnek a név- és identitásösszeolvasztás: a név gyűjtőedénye az identitásoknak, melyek költői funkcióvá oldódnak, és az egyes azonosíthatósági paraméterek a vers metaforikus terében bomlanak ki. Euphorbosz egyszerre Corneille-hős, egyszerre dardán harcos (Panthoidész Euphorbosz), akinek lelke majd Püthagoraszba száll át (lásd az Erről az Euphorboszról beszélik című verset). A rétegezettség, vagy rétegezhetőség különösen pregnáns a Zuboly epelógusa című versben, mely Shakespeare Szentivánéji álom című alkotását idézi meg, jobban mondva Arany János nyelvét, az ő fordítói leleményeit, melyek archaizmusa ma komikusan hat. A Zuboly epelógusa a Csatavirág című kötetben már Szentivánéji álom címmel lát napvilágot, alcíme pedig a komikumot magyarázva fokozó: Egy vén szamár sirámai. Pyramus és Thisbé antik története Shakespeare-hez viszonyítva nem pusztán a tudatos deheroizálás és destrukciós játék tekintetében releváns, de elsősorban nyelvi archaizmusai miatt is, Arany zseniális rímjátékainak köszönhetően. Tőzsér itt végül is Arannyal játszik elsősorban, és az Arany által kijelölt területen mozog. Míg Shakespeare az antikvitás interpretálhatóságából farag komikumot, és a lelkesültséggel teli felületességet vagy egyenesen tudatlanságot emeli ellenponttá, Tőzsér tudós komikumot működtet, a hagyomány átszüremlése nála sokkal több rétegen keresztül talál vissza az antik ősváltozathoz. Ez az önmaga retorikai képességeit feszegető beszédmód radikális ellenpontja a Léggyökerek egyes textusaira jellemző szikárságnak: látható tehát, hogy Tőzsér költészete az egymásnak feszülő viták, párbeszédek, stílusok költészete. Az antikvitás természeténél fogva eleve a vita terepe, a disputa kultúrája, s ezt a különféle esztétikai megfontolások mentén szerveződő Tőzsér-szövegek is érvényesen jelzik.
41
Mizser Attila
Mizser Attila
Jelezés
Tőzsér Árpádnak, részint sorai mentén
Van, aki látja, nem szól és kinéz, hiszi, eleget, busásan kapott teret. Nem érzelgős, szabott, kimért, akár a tudomány: alkalmazott. Nem mafla, aki újra oszt lapot, nem Feled, csak épp Sídre ér, a gemer íz Pozsonyra ráfagyott… Jelezés, két vagon szív beért. Nem látod az ágak sűrűjétől Csin korabeli zsákok szőttesét: más ez a tapintás. Most méretik az arány, az ethosz, az ébredés.
42
Tomas Tranströmer svéd költővel, 2006-ban
Redivivus – Utassy József
Utassy József
Utassy József
1941. március 23., Ózd – 2010. augusztus 27., Zalaegerszeg • Gyermekéveit a Heves megyei Bükkszenterzsébeten töltötte • 1955 és 1959 között Egerben tanult, diplomáját az ELTE BTK magyar–népművelés szakán szerezte • 1961 és 1967 között, az Eötvös-kollégium tagja • 1969-ban a Kilencek költőcsoport egyik alapítója • 1972-től szellemi szabadfoglalkozású • 2002-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja Művei: Tüzem, lobogóm! (1969) Csillagok árvája (1977) Mézgarázdák (1980) Pokolból jövet (1981) Áve, Éva! (1981) Júdás idő (1984) Ragadozó Föld (1987) Irdatlan ég alatt (1988) Hungária Kávéház? Kávéház Hungária! (1988) Hóemberség (1989) Keserves (1991) Rezeda-álom (1991) Hol ifjúságom tűnt el (1992) Fény a bilincsen (1994) Szamárcsillag (1994) Kálvária-ének (1995) Földi szivárvány (1996) Havak hatalma (1996) Ötvenöt ördög (1997) Szép napkeltő holnap (1999) Hóvirágbűvölő (2000) Isten faggatása (2000) Furcsa világ (társszerző, 2000) Tüzek tüze (2001) Sugdos a Sáton (2002) Balambér és Habakuk (2003) Farkasordító (2006) Ezüst rablánc (2010)
44
Fontosabb díjai: József Attila-díj (1978) Magyar Művészetért Díj (1989) Déry Tibor-jutalom (1989) A Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (1994) Magyar Köztársaság Babérkoszorúja (2001) Balassi Bálint-emlékkard (2001) Kulturális Örökség Nagydíja (2003) Kossuth-díj (2008)
Nekrológ helyett – Utassy Józsefrôl
Vilcsek Béla
Vilcsek Béla
(1941. március 23.–2010. augusztus 27.) „Nehéz összerakni az augusztus 27. és szeptember 8. közötti időszakot – írja az Utassy-emlékszámban a főszerkesztő, Péntek Imre (Pannon Tükör, 2010/5) –. 27-én, délelőtt 10 óra körül hívott fel Zsóka a szerkesztőségben, hogy kora reggel a költő, a barát és férj – végleg eltávozott. Ott, a zalaegerszegi pózvai Külső-Kórházban, ahol néhány napja látogattuk s ahol csak ziháló lélegzete jelezte: teste még küzd… Aztán bejött, elmondta, amit tudott. Az évek óta összehalmozódott betegségek egyszerre lobbantak fel, s tették ki a pontot az életút végére. S most az a kötelességünk, hogy értesítsük a sajtót, rádiót és televíziót, hogy Utassy József, Kossuth-díjas költő eltávozott e földi világból. S életműve immár lezárulva, elfoglalja helyét az egyetemes magyar irodalom univerzumában.” A barát és költőtárs tényszerű beszámolójának utolsó mondata a legfájdalmasabb, ugyanakkor ennek az utolsó mondatnak az érvényessége a leginkább kétséges. Kérdés, hogy a régóta elkerülhetetlen tragédia bekövetkeztével vajon a költő életműve valóban az őt méltán megillető helyre került-, kerülhetett-e a magyar irodalom történetében? Utassy József halálának hírére, miként az lenni szokott, számtalan nekrológ született. Sok barát, ismerős érzett késztetést arra, hogy nyilvánosan is, nekrológgal vegyen búcsút a huszadik század második felének egyik legnevezetesebb magyar költőjétől. A nekrológ önmagában is különleges műfaj. Pályatársak és rokonszenvezők szomorú aktualitású tisztelgésének műfaja az elhunyt iránt. Az írott és elektronikus sajtó általában kötelességszerű megemlékezése valamely neves kortárs halálhíre alkalmából. Meghatódott, érthető módon elfogódott és elfogult hangvételű, ugyanakkor nagyon sok tanulsággal szolgáló műfaj. Sokan (el)várják, méricskélik hosszát és szerzőjének őszinteségét, hitelességét, annál kevesebben olvassák és értelmezik annak tanulságait. Pedig a nekrológ adott esetben nagyon is fontos és meglehetősen pontos jelzés lehet egy éppen lezárult életút megítélésének várható alakulástörténetéről. Az Utassy József halálát követően napvilágot látott megnyilatkozásokra különösen érvényes ez a megállapítás. Azokban a közösen átélt életesemények felidézésén túl rendre felmerül az életmű jelentésének és jelentőségének kérdése is. A kérdés ugyanis mindegyre ugyanaz: a gyász- és kegyeletteli napok elmúltával mutatkozhat-e kellő esély és igény arra, hogy az elhunyt költő élete és munkássága végre az őt megillető méltó elemzésben és elismerésben részesüljön? A tisztelgések és megemlékezések sorát szintén a család jóbarátja, a pannon irodalmi lap kiadóvezetője, Péntek Imre nyitotta meg, s ő volt az, aki e tisztelgések és megemlékezések fő irányait is megjelölte a temetésen elmondott beszédében. Búcsúztatójában magától értetődő módon szólt az összekovácsoló erejű egyetemi évekről, a kollégiumi szobák hangulatáról, a közös borozgatásokról, az első versekről, irodalmi szervezkedésekről és a nagy elszánásról: „gyönyörűket írni”. Arról az egyszerre szakmai és baráti szövetkezésről, amelynek, úgymond, „kitüntetett pontja volt Dzsó egyénisége, személye.
45
Vilcsek Béla
46
Pazarul gazdag költészete aranyfedezetével, kérlelhetetlen, meg nem alkuvó magatartásával, metszően éles és pontos ítéleteivel. Igazodásunk sarkcsillagát szemléltük benne. S ma még jobban érzékelhető: nem tévedett. És nem tévedtünk. Társunk volt, amikor fénykorát élte: ahol csak megjelent, hatott, hódított. Kérlelhetetlen igazságaival, verseinek megfoghatatlan édességével, mely első hallásra elbűvölte a közönséget. Sokan vélték felfedezni benne a nagy elődök reinkarnációját. Amikor »nagy szeme fénybe borult / homloka, arca kigyúlt. / Március angyala jött hozzá kipirultan a láztól / diktált néki, dalolt:/ forradalom szaga volt.«. A felfelé ívelő pálya csúcsán, fiatalok rajongó pillantásától kísérve, a zsúfolt termekben. S láttuk összetörve, a „»kórtól ragyogva«”, a Pokolból jövet. Csodálatos tehetsége, elhivatottsága átsegítette ezeken a holtpontos időszakokon is, és a kínból, megalázó emberi helyzetekből, őrületből gyönyörű versek születtek.” A halotti beszédnek vagy nekrológnak legendaépítő ereje vagy szerepe is van. Megfogalmazója, az érintett közeli ismerőseként, elsők között foglalja össze és jelöli meg az elhunyt legjellemzőbb személyiségjegyeit és tevékenységének legfőbb eredményeit. Péntek Imre beszéde (és nyomában számos publikáció) ebből a szempontból is nagyon tanulságos. Pontosan kirajzolódik belőle (belőlük) mindaz, amit az irodalmi közvélekedés Utassy-életnek és -életműnek, Utassy-munkásságnak vagy -jelenségnek gondol. Az Utassy-élet(mű), -munkásság vagy -jelenség legfontosabb jellemzője, ebben a megközelítésben pedig nem más, mint hogy adott egy merészen felfelé ívelő költői pálya, mely csúcspontját (azt a bizonyos fénykort) valahol a hatvanas-hetvenes évek fordulóján éri el. Az ígéretes költői pálya kibontakoztatója a Kilencek néven és az Elérhetetlen föld antológiával, 1969-ben színre lépő és elhíresült csoportosulás legmeghatározóbb egyénisége, Utassy József, aki kezdettől fogva az irodalmi társadalomjobbítás vagy -orvoslás kiemelkedő letéteményese és fő zászlóvivője, az igazság magabiztos és megingathatatlan képviselője és hirdetője (köz)életben és művészetben egyaránt. (Évszámok, találkozások, személyek egyébként is szinte sorsszerűen végigkísérik életútját. Életének első tizennégy évét a számára oly kedves, több versében is megidézett, gyönyörű nevű kisfaluban, Bükkszenterzsébeten tölti. Csoda hát, hogy 1968-ban nőül vett hűséges és odaadó társát Horváth Erzsébetnek hívják? A családi révbe érkezést alig egy esztendővel követi a szakmai, a nemzedéki és antológiabeli fellépés, amit társaival együtt olyan neves támogatóknak köszönhet, mint Juhász Ferenc, Kormos István vagy Nagy László. Ugyanebben az évben jelenik meg első verseskötete, a Tüzem, lobogóm! is, hogy a következőre, a Csillagok árvája címűre azután nyolc esztendeig kelljen várakoznia, a hatalom elzárkózó tiltása miatt. S ugyancsak az 1969-es évben születik meg tragikus sorsú fia is, akinek mindössze két évtizednyi, szenvedéssel teli élet adatik meg. Öröm és bánat, siker és kudarc, szárnyalás és mélyrepülés furcsa elegye e különleges költői életút, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt.) Utassy József életében és költészetében a nagy fordulópont a hetvenes évek közepe táján következik be, nyilvánvalóan nem kis részben az említett ellentmondásos életeseményeknek és végletességeknek a következtében. Több visszaemlékező is jogosan utal rá, hogy körülbelül úgy 1974-től, hosszan tartó betegségétől kezdődően figyelhető meg közéleti tevékenységében és írásaiban, hogy fokozatosan alábbhagy bennük a pályakezdeti forradalmi hevület, mindinkább teret veszít a nemzedéki vezérszerep érvényesítésének igénye, akadozik a publikálás, az emberi és írói jelenlét folyamatossága, mind nyomasztóbb terhet jelent a gyermek gyógyíthatatlan betegségének tudata és mindezek nyomán a saját egészségi állapot, az idegrendszer megrendülésének állandósuló fenyegetettség érzete. A nagy elődök reinkarnációja, akarva-akaratlanul, kezd a nagy elődök túlélőjévé válni. (Nem véletlen, hogy a néhány hónappal a halála előtt készített portréfilmben életét és pályáját maga is két nagy szakaszra tagolja, s azt panaszolja, a sors mekkora igazságtalanságának tartja, hogy ennyire megkésve, csak 2008-ban kapta meg
Vilcsek Béla
a Kossuth-díjat.) Az életút második nagy szakasza viszonylagos visszaszorítottságának, visszaszorultságának és visszhangtalanságának jellemző példája az az eset, amelyről az említett Pannon-emlékszámban a főszerkesztő-helyettes, Szemes Péter számol be: „Kezdő doktorandusz hallgatóként egy, a pécsi egyetemen a 70-es évek magyar irodalmáról rendezett konferencián rendkívül hűvös fogadtatásra talált, s személyemmel és munkámmal szemben nagyfokú bizalmatlanságot szült, mikor a Kilencekről és Péntek Imréről tartottam előadást, kiemelve Utassy méltatlan recepcióját is (Szabolcsi Miklós »publicisztikus tehetségnek« nevezte). Mint később kiderült, azt várták, hogy Nádas Péter drámáiról fogok beszélni, hiszen az jobban illeszkedett a tanszéki trendhez.” Életút és pályaalakulás hatástörténetének és fogadtatástörténetének talán legnagyobb ellentmondása és végletessége azonban – s a búcsúbeszédek és nekrológok évada ennek felmutatására is alkalmat kell teremtsen –, hogy miközben a hetvenes évek közepétől életben és költészetben alapvetőnek nevezhető fordulat következik be, addig a szűkebb és tágabb értelemben vett (személyes, nemzedéki, olvasói, szakmai) környezet továbbra is a pályakezdeti időszak tevékenysége és eredményei alapján ítéli meg (vagy éppenséggel el) a későbbi időszak tevékenységét és eredményeit. A kortársi visszaemlékezések és kritikusi megközelítések mintha továbbra is egyfajta legendaépítésben, életút és pálya egyneműsítésében lennének érdekeltek és érintettek. A probléma legalábbis kettős. Egyrészt életút és pályaalakulás, ez már az eddigiekből is egyértelműen látszik, egyáltalán nem tekinthető egyneműnek vagy egyenes ívűnek. Másrészt magával az érintettel szemben a legigazságtalanabb korábbi önmagát és törekvéseit későbbi önmagára és törekvéseire rávetíteni vagy azokon számon kérni. S még valami. Talán a legfontosabb. Mert eredendően esztétikai természetű kérdés (vagy legalábbis kizárólag annak szabadna lennie). A gyászbeszédek és nekrológok alapján végképp úgy tűnik, hogy mind sürgetőbb és időszerűbb az Utassy-recepció vagy Utassy-kép árnyalása, esetleges felülvizsgálata vagy átértékelése. A kortársi visszaemlékezések és személyes tapasztalások által megerősített további legendagyártást fel kell(ene) váltania a kor tudományos színvonalán álló, szigorúan szakmai szempontokat érvényesítő megközelítésnek. Mai horizontról nézve ugyanis nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy az utóbbi időben a költői életútnak éppen azok, a kortársak által előszeretettel emlegetett és legjelentősebbnek tartott darabjai veszítettek leginkább egykori fényükből, amelyeket mindenekelőtt az aktuálpolitikai forradalmi hevület, a szókimondó karakánság, az igazmondó elszánás jellemzett. Mai szemmel nézve például a korszak emblematikus, azóta is sokat idézett verse ma már meglehetősen és sokkal inkább harsánynak, direktnek és kimódoltnak hat – A XIX. század költőire és annak szerzőjére való nagyon közvetlen utalásával, választékosnak szánt szóhasználatával és igencsak tompa rímeivel –, mintsem kellőképpen kiérleltnek, megformáltnak vagy őszintének: Zúg Március Én szemfedőlapod lerántom: kelj föl és járj, Petőfi Sándor! Zúg Március, záporos fény ver, suhog a zászlós tűz a vérben. Hüvelyét veszti, brong a kardlap: úgy kelj föl, mint forradalmad!
47
Vilcsek Béla
Szedd össze csontjaid, barátom: lopnak a bőség kosarából, a jognak asztalánál lopnak, népek nevében! S te halott vagy?! Holnap a szellem napvilágát roppantják ránk a hétszer gyávák. Talpra, Petőfi! Sírodat rázom: szólj még egyszer a Szabadságról! A pálya egészének ismeretében, ezzel szemben, mind határozottabban állítható: Utassy József nem szorítható be egyszerűen a váteszes, küldetéses, közéleti költő skatulyájába; költészetének nem feltétlenül ez a forradalmi hevületű, közéleti elkötelezettségű, igazságosztó rétege a legidőtállóbb tartománya. Napjaink irodalmi tudatához és ízléséhez, ha tetszik, elvárási horizontjához sokkal közelebb áll a pálya második szakaszának, eddig talán nem értékének megfelelően kezelt, a megelőzőekhez képest sokkal személyesebb és mélyebb, meditatívabb és megformáltabb vonulata. Álljon itt is egyetlen, ugyancsak rövid sorú strófákból építkező vers igazolásul, mely a játékos, dalszerű megszólalással szinte észrevétlenül képes magába rejteni a szeretett társ elvesztése és a halál közeledte iránti félelem érzetét: Erzsikém! Neked kaszálnom kellene a rózsát, mert te vagy itt a tisztesség, a jóság: neked kaszálnom kellene a rózsát! Álmomban olykor hetvenhét harang szól, és megkondul az ég is messzehangzón: jaj, meg ne halj! riadok föl. S te alszol. Szívemből már kihalt a vágy, szorongok. Hozz Erzsikém, bánat ellen piros bort, és játssz velem, bolondozz és bolondozz! Ha meghalunk, büszkén halunk meg. Halkan, ahogy elhal a gordonkán a dallam. Elmúlásunk ünnep lesz. Halhatatlan.
48
A két vers, a két korszak, a kétfajta világlátás és versbeszéd mindazonáltal szorosan összetartozik. Egymástól nem elválasztható. Egymás ellen nem kijátszható. Ugyanegy szívhez és lélekhez tartoznak. Utassy Józsefhez. Igaza lehet Tóth Erzsébetnek, aki a legszebb nekrológot írta róla, 2010. augusztus 28-án, egy nappal a halála után: „Most már tudom: ő volt a mi utolsó szentünk. Az utolsó bölény. Ő volt az, aki természetesen mondhatta: »Talpra Petőfi! Sírodat rázom!« És »Lopnak a bőség kosarából!«. Aki szé-
Kossuth-díj
Vilcsek Béla
gyen nélkül írhatta: Haza. Magyarország. Nem izgatta, hogy más idők járnak. Ő nem ismert más időket. Nekünk, akik kis pisisek voltunk a költészetben, és mindent meg akartunk újítani, Utassy szent volt. Bátor. Hős. Világháborús árva. Mindenki megírta a tisztelgő versét neki, a kikezdhetetlennek. Aki úgy írt verset, ahogy a madár dalol. Tisztán, egyszerűen, harsogva szántva a levegőt, mint a rigó. Nem csilingelt soha, a dalszerűsége ellenére. Kegyetlen, kemény sorai voltak, soha egyetlen fölösleges félszó. Mintha büntetés járna a fölöslegért. Nagyra nőtt, furcsa életművek körül zengett aztán a dicsérő kórus, akik meg a fölöslegre esküdtek. Csak legyintett rájuk, talán nem is fogta föl, mi történik. Vagy ha felfogta, nem izgatta nagyon. Az alapkérdésekig visszamenni, azokat zengeni újra és újra. […] Jöttek kánonok, divatok, paradigmák, az utolsó húsz évben nemigen láttam nevét a névsorokban. Ő a belső időhöz igazodott, ahol nincs divat és nincs paradigma. És nincs egyetlen fölösleges szó. De van Isten, Édesanya, haza, Magyarország, csillag. Ezek az elárvult és elárult és elfeledett szavak fényt kaptak tőle és hitelt. Igen, lehet még így. Neki lehetett. Drága Dzsó! Hosszú betegséged alatt is tudtuk, hogy élsz, küzdesz. Alig változik valami. Verseid megszólalnak bennünk ezután is, vigasztalsz, velünk leszel. Köszönjük, hogy voltál.”
49
Tót h E r z s é b et
Tóth Erzsébet
Bánat szitál
Utassy Józsefre gondolva
tömegközlekedési eszközeinken olykor megható közelségbe kerülhetünk embertársainkhoz nem a súlyos emberszagra gondolok nem is a véletlen-szándékos érintésekre szemkontaktusokra szemlesütésekre komolytalan ásításokra módszeres gyakorlással könnyedén kivédhetjük ezen intimitásokat hanem például akaratlanul is elolvashatjuk a főbb híreket újságjaikból legutóbb azt tudtam meg, hogy „Jönnek a hangoskönyvek!” lassan átveszik az uralmat a hangoskönyvet vezetés közben is lehet olvasni illetve hallgatni *** ám a hangoskönyvek is csak annak hangosak aki meghallgatja őket *** én a csöndes könyveket szeretem a hallgatag embereket amilyennek jobb napokon magamat is képzelem jönnek hangosan gondolkodók hangosan motyogók nem bántanak aki olvas, az nem bánthat de lehet hogy tévedek lehet hogy a rémtörténeteket olvasva gyilkosságokat készülnek elkövetni ki vagyok én hogy ezt megítéljem ***
50
Tót h E r z s é b et
felcihelődött egy ember a Ferenciek terénél megállás nélkül járt a szája egy szavát nem lehetett érteni közben a környezetet fixírozta mérlegelte kibe köthetne bele a Keletinél mérgesen leszállt „köcsög magyarok utállak benneteket” mondta búcsúzóul *** ablakon kinézők újságba temetkezők nem szól senki egy költő jut eszembe „aki maga elé mered” én se szólok csöndesen félek hazafelé bánat szitál az októberi fényből
Szalad, szalad a nyár Ez az ágy már megmarad, a Hold fényezi majd akkor is, üvegfalon át küldi sugarát hozzám, szalad, szalad a nyár elhullnak lenge pipacsok, pillangómályvák, nagyfejű dáliák, temetővirágok, borzas krizantémok veszik át az uralkodást. Ül majd valaki az ágyam mellett, és ha sietnie kell valahova, nem érek rá haragudni már akkor, párna nem kell, a párnát kigyűröm magam alól, reggelre mindig a padlóra kerül, padlóra kerültél kedves mackóm, padlóra kerültem én is. Gyere mellém, szerelmünk elment, de előtte takarított, kiöntötte a háromnapos, dermedt meggylevest,
51
Tót h E r z s é b et
meg ne tudják, hogy rá se néztem, résnyire nyitotta az üvegajtót, érezzem a szellőt, mert lustálkodnak a szélangyalok, hanyagolják a fullasztó betoncellákat. Ő majd fúj az arcomra, ha megjön és ha kérem, vagy úgy akarja, átfújja testem legtitkosabb zugait is biztosan lesz tartaléklevegője. Az is lehet, hogy teljesen összeverejtékez, majd szárítgat gyöngéden, lassan a legpuhább törölközővel vagy valami ronggyal, ami a kezébe akad. Akkor már rongyabb leszek a rongynál, szalad, szalad a nyár, az óra hangosan lapátolja a perceket hátrafelé, ő meg fésülgeti a hajam, ami akkor már rövid lesz, úgy képzelem.
52
Kézirat
A „torkonvágott forradalom” hûségében Amikor Utassy József (és társai: a „Kilencek” néven jegyzett költőcsoport) megtette első lépéseit, a magyar irodalom a reménykedés jótékony érzését élte át. A hatvanas évek második felében voltunk: enyhültek az ötvenhatos forradalom leverését követő kollektív traumák, visszatértek az irodalomba azok az írók, akik önkéntesen vagy a kényszerűségnek engedve a korábbi esztendőkben elhallgattak (Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Déry Tiborra és másokra gondolok), eszméltető viták zajlottak az egyetemeken, például a bölcsészkari alkotóműhelyekben, illetve az írószövetségben, néhány vidéki folyóiratban, például a Jelenkorban, a Tiszatájban, az Alföldben, és jóllehet az irodalompolitikai éberség mindenképpen fékezni akarta a szellemi és közösségi kezdeményezéseket, 1953-1956 után több mint egy évtizeddel ismét szóhoz jutott az a szellemiség, amely megújulást kívánt, és ezt mindenekelőtt az őszinteség forradalmával kívánta szolgálni. Az őszinteségnek ez a forradalma nem először és nem utoljára viharzott át az irodalmi életen – és minthogy a politikai tevékenység a hivatalos és ellenőrzött nyilvánosságon kívül nem létezhetett, természetesen az irodalomra (mondhatnám: ismét az irodalomra) hárult az a feladat, hogy a megújulás, az őszinteség, a társadalomkritika bástyája legyen, és amennyire egyáltalán lehetséges, létrehozza azokat a szellemi, erkölcsi intézményeket, amelyek Bibó István klasszikus szóhasználata szerint „a szabadság kis köreinek” voltak nevezhetők. A „szabadság ilyen kis körét” jelentette a Kilencek néven bejelentkező ifjú költőcsoportosulás is: Mezey Katalin, Rózsa Endre, Oláh János, Kovács István, Győri László, Koncz József, Péntek (akkor még Molnár) Imre, Kiss Benedek és Utassy József fellépése. Valamennyien a budapesti bölcsészkar növendékei voltak, az egyetemi alkotókörben találtak egymásra, az Egyetemi Színpadon, majd 1969-ben az Elérhetetlen föld című antológiában mutatkoztak be közönségüknek. Vannak erről a bemutatkozásról személyes emlékeim is, magam is jelen voltam az egymást követő irodalmi esteken, többükkel baráti kapcsolatba kerültem, mint irodalomkritikus is leadhattam rájuk szavazatomat, és szóhoz jutottam azokban a vitákban is, például az Élet és Irodalomban, valamint az akkoriban rendezett lillafüredi írótalálkozón, amelyek a fellépő ifjú nemzedék helyét keresték irodalmunk akkori helyzetében: a feltörő szabadságvágy és a már kevésbé szigorú (ámbár a csehszlovákiai reformok 1968 augusztusi elfojtása után mindinkább szigorodó) irodalompolitika küzdelmeiben. Emlékszem például az akkor nevezetes, azóta kissé elfeledett lillafüredi írótalálkozó eseményére: Veres Péter például a tőle megszokott írói (és paraszti) bölcsességgel hagyta jóvá a fiatal íróknak azt a törekvését, miszerint felelősséget kívánnak vállalni az ország és a nemzet dolgaiban, Jovánovics Miklós, aki szerkesztőként, irodalompolitikusként a hatalom képviseletét vállalta, pedig hangsúlyosan óvott minden ellenzékieskedéstől. Utassy József is felszólalt, ez a felszólalása sokáig emlékezetes maradt, ugyanis a fiatal költő Il�lyés Gyula egy nem egyszer idézett mondására hivatkozott, amely az irodalom és a politika fogalmát hasonlította össze és a következő megállapítást tette: az irodalom – hattyú, a politika – görény. Szóval, mondotta volt Utassy József, az „irodalompolitika amolyan
Pomogáts Béla
Pomogáts Béla
53
Pomogáts Béla
54
hattyúnyakú görény”. Ez a megállapítás széles körben derültséget okozott, Jovánovics persze kétségbeesetten tiltakozott, és ahogy emlékszem, Utassy találó hasonlatának volt köszönhető, hogy a pártkorifeusok a későbbiekben letettek arról, hogy eredményesen megnyerhetik a fiatal írónemzedékeket. Ennyiben a költő lakonikus megjegyzésének irodalomtörténeti szerep jutott. Érdemes felidézni Nagy László rövid bevezetőjét is, amely az Elérhetetlen föld költőit ajánlotta a közönség figyelmébe. „Verseikből – olvasom most, közel félévszázad múltán – kiderül, hogy szinte valamennyien kétkezi dolgozók gyermekei. Mint ilyenek, átélték és fölfogták szüleik létformáját, ismerik ténylegesen és eléggé a fizikai munkát, az őket körülvevő dolgokat, a természetet, az anyagi világot. Ez máris erénye költészetüknek. […] Másik eredetük, a szellemi, nem ilyen egyszerű képlet. Hajszálgyökereikkel biztatást kutatnak s találnak is a huszadik századi líra forradalmaiban. Dicsérnivalóan csak a romolhatatlan sókat szívják magukba. […] A legfontosabb, és amiben mindnyájan megegyeznek, a következő: hűek a magyar költészethez, a folytonosságot folytatni akarják. Kötődnek az empírikus igazságokhoz jobban, mint az előttük járó néhány nemzedék általában. Leszámolnak az ál-szocialista önteltséggel, nemzeti gőggel, kergeséggel, de átgondolva a szerencsétlen múltat, szentenciákat mondanak a jelenre is. A torkonvágott forradalmak pirosát s gyászát viselik belül. Nevetséges volna számonkérni tőlük azt a tizenkilencedik századi stílust, amit némelyek megkövetelnek, mint örökérvényű kifejezését a népért, emberiségért föllobbanó nyugtalanságnak.” Nem állhatom meg szó nélkül, hogy ne ismételjem meg Nagy Lászlónak azokat a szavait, amelyek a „torkonvágott forradalom pirosára és gyászára” utalnak – alig több mint egy évtizeddel voltunk akkor az ötvenhatos magyar forradalom leverése után. Az idősebb költőtárs rokonszenvvel és további várakozással nyugtázta az ifjú nemzedék jelentkezését – antológiájukról sűrűn jelentek meg az ismertetések, a többi között Czine Mihály, Görömbei András, Horgas Béla, Ilia Mihály, Kabdebó Lóránt, Kenyeres Zoltán, Kiss Dénes, Zimonyi Zoltán írásai (persze akadt néhány kissé fanyalgó bírálat is, a hangsúlyosan a „nemzeti költészet” szellemiségét követő költők nem mindenki tetszését nyerték el). Hadd legyek egy pillanatra személyes: magam a Könyvtáros című szakmai folyóirat 1970-es évfolyamában próbáltam számot adni olvasói tapasztalataimról, méghozzá a következőképpen: az Elérhetetlen föld költői „kétszeresen is a magyar valóságnak és a hagyományoknak kötelezik el magukat. Egyrészt abban, hogy vállalják a költészet közéleti és nemzeti feladatait: nemzeti és társadalmi életünk problémáival vívódnak, a gondokról beszélnek, a valóságot kutatják. Másik tulajdonságukat és kötődésüket a hagyomány, a költői örökség folytatása jelenti; az, hogy önérzetesen kapcsolódnak ahhoz a költészethez, amit a magyar népdal, a régi magyarság, Petőfi, Ady, Illyés és Nagy László lírája képvisel.” Még egy régi emlékemet szeretném megosztani az olvasóval. Az ifjú költőnemzedék egyik leginkább (talán a leginkább) értő kritikusa és „szálláscsinálója” a neves irodalomtörténész: Kiss Ferenc volt. Az egy évtizede (egy súlyos agyvérzés távolabbi következményeként) eltávozott irodalomtudós nem csak Kosztolányi Dezsőről írott korszakos monográfiájával és a népi mozgalom szellemi örökségét fenntartó tanulmányaival alapozta meg szellemi rangját, hanem a fiatal irodalmat gondozó írásaival is – szomorú, hogy manapság alig emlegetik a nevét. Nos, Kiss Ferenc még az Elérhetetlen föld megjelenése előtt (mert a megjelentetés engedélyezését rosszízű politikai intrikák késleltették!) kívánt olvasókat toborozni a fiatalok számára. Ennek szolgálatában írott személyes jellegű esszéjében olvasom a következőket: „Címének képzettársítása révén, de sorsa miatt is az ígéret földje felé vándorló zsidókra emlékezteti az embert ez a kálvária. Sivatagértetlenség, a megérkezés emésztő szomjúsága, fél fogra való ígért mannák – és sorolhatnám tovább az antológia történetének lehangoló tényeit, de fontosabbnak vélem annak rög-
Pomogáts Béla
Feleségével, Zsókával és Léka Gézával
zítését, hogy ez a sivatagi vergődés nem volt értelmetlen. Ahogy a zsidóké sem volt az, hiszen Mózes állítólag szándékosan késleltette a Kánaánba való bevonulást, hogy a viszontagságok közben népét egységes, erős nemzetté szervezhesse. Hogy megszabaduljon az egyiptomi szolgaságban megrombolt egyedektől. Az ilyen viszontagságos út félelmetes edzőiskola. Kíméletlen próbája életrevalóságnak és összetartozástudatnak. Élni lehet magánosan is, a költő meg rá is kényszerül erre, ha jelleme és pályája külön törvényei kialakulnak, de hont foglalni csak szoros szövetségben lehet. E kilenc költő több éves együtthaladásának is ilyesféle értelme és jutalma volna tehát: megértek a honfoglalás szerepére. Megismerték a terepet, ahol költőként létezniük kell, kiismerhették barát és ellenség természetét, s talán önismeret dolgában is érettebbek, mint útjuk elején. Volt alkalmuk mérni önmaguk és egymás teherbírását, mérlegelni szándékaikat, tehetség és szerep jobb lehetőségeit.” Lehet, hosszasan idéztem Kiss Ferenc szövegét, leginkább amiatt, mert ebben a baráti látleletben szinte minden jelen van, ami a fiatal nemzedék fellépésének értelmét és körülményeit meghatározta: a vállalkozás nemzedéki és morális karaktere, a fellépés szellemi bátorsága és politikai akadályoztatása, az irodalom megújításának, egyszersmind a nagy hagyományok megőrzésének, folytatásának készsége. Nem sok idővel ezután maga a versgyűjtemény is megjelent, amit hamarosan követtek az egyéni kötetek, közöttük 1970-ben Utassy József Tüzem, lobogóm című verseskötete. Erről is Kiss Ferenc írta a bizonyára leginkább hiteles kritikát, ebben olvasom a pályakezdő költőről: „Akkor tanult járni, mikor apja, a falu végi szegényember lőtt sebbel Minszk mellett megfagyott. S akkorára nőtt fel, mikor gyerekkorát ezzel az emlékkel együtt vállalni már virtusszámba ment. Felismerte a helyzetében rejlő költői lehetőségeket: a hadiárva-érzékenység szűkebb és tágabb illetékességi köreit, s ráérzett e magatartás stílusjegyeire is. Arra, hogy neki nem a kész eredmények felől, hanem élményei felől kell formát teremtenie. Kezdetén van a folyamatnak, de sorsa és természete máris minden versén kiüt. És fiatalsága. Mint a tavaszi ág, amely saját virágától mámoros, és ha erősebben hajlítják, visszacsap, hogy kék lesz tőle, akit ér. És ez nemcsak a vitalitás két végletét jelenti,
55
Pomogáts Béla
hanem a kedély folytonos szikrázását is, ami kivételes adottság a szándékolt görcsösség és fintorgás egyhangúságai közepett. Könyve borítóján nagyon vidoran néz a világba, a versekben harag és derű pillére közt leng, a játék akcentusával idvezül és káromkodik, vagyis alkata már önmagában is poézissel jegyes.” Valóban, Utassy József korai versei – az Első év, az Itt, az Engedje meg, hogy bemutassam, a Monológ a pódiumon, A nagy szavak körútján, a Csillagvirágváza és a többi igen hitelesen mutatta a fellépő fiatal nemzedéknek és magának a költőnek a szellemiségét és világképét. Talán a Zúg március című verset idézném itt fel (méghozzá teljes terjedelmében), annak bizonyságául, hogy mit is jelentett az a „forradalom”, amely a Kilencek és különösen Utassy fellépésében testet öltött: Én szemfedőlapod lerántom: kelj föl és járj, Petőfi Sándor! Zúg Március, záporos fény ver, suhog a zászlós tűz a vérben. Hüvelyét veszti, brong a kardlap: úgy kelj föl, mint forradalmad! Szedd össze csontjaid, barátom: lopnak a bőség kosarából, a jognak asztalánál lopnak, népek nevében! S te halott vagy?! Holnap a szellem napvilágát roppantják ránk a hétszer gyávák. Talpra, Petőfi! Sírodat rázom: Szólj még egyszer a Szabadságról! A szabadságról (mi több: a Szabadságról) szólni azokban az időkben (tizenkét esztendővel a budapesti forradalom vérbefojtása és két esztendővel a prágai reformfolyamatok eltiprása után) bizony személyes bátorságot követelt. Hűséget a „torkonvágott forradalmak” iránt: ennek a hűségnek a szellemiségével találkozom most, midőn Utassy József régi versei között lapozgatok – hűségét a költő megőrizte a későbbi évtizedekben is, nem éppen békésnek mondható írói pályája során.
56
Utassy József emlékezete
Gyõri László
GyÕri László
„– Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta Szóval, tettel, és hallgatással is?”
Meghalt. „Hát akkor mért ölik naponta” kétellyel: költő? Műve mért nemes? Máris árnyékok árnyékába vonta, gyomok közé a másra szemfüles. Olyan jó volt-e – kérdezi – költőnek, ahogy mi valljuk, az ő hívei? Már életében megölték. Így ölnek naponta. És így ölünk egyre mi is, mert a jók, a jók, a legkülönbek azok, akiket annak képzelünk. A többi? Így-úgy árasztja a földet, de üdvözülni? A miénk üdvözült. Mert táborokra vagyunk szétszabdalva idő alól füstölgő ok miatt. Ha valaki meghal, mintha meg sem halna, nincs szánalom, nincs részvét, áhitat. Mindenki csak a magáét temesse! Más halottját? A mű ma oly kevés. Kenyérharc őröl, ez a bibi teste. A költő sok, de túl csekély a pénz, emiatt kapar a kurta manapság. Sertés a lét, orrunkban drótperec, s hogyha elvásik, újra ránk vasalják. Jóság? Nagyság? Amire rámeredsz, egészen más. Itt behorpad az érdem. Meghalt. Csak a rögöket hallani. Csak a rögöket minden költeményen. Halljátok a rögöket hullani? Mikor volt miért, annyira szerettük, most megtagadjuk mindegyik sorát. Haza? Szabadság? Átlépünk felettük. Más idő van. Más szavak. Más világ.
57
Léka Géza
Utassy József költészetének kritikai fogadtatása (Szemelvények)
Bizonnyal magyar közmondás az, hogy fiatalkorában minden tisztességes ember verset ír. Illyés Gyula is versírás és tisztesség e kizárólagos összefüggéséről beszél szép versében: „Nem lehet tisztességes ember, / Ki a versírást abbahagyja. / Az igazmondást hagyja abba.” A magyar vers sajátossága, hogy a társadalmi cselekvés hiányzó formáit pótolja. E tényállás két lehetséges szélső következményéből, a társadalom egy-egy alternatívájának nagy lírai összefoglalásából s a verselő dilettánsok megszaporodásából ma – úgy látszik – a második jelentkezik. Az elsőt semmikor sem szükségszerűség hívta elő. Mégis látnunk kell, hogy legtöbbször a demokratikus fordulatlehetőség felismeréséből vagy a lehetőség elmulasztásának keserűségéből táplálkozott. A másodikat tulajdonképpen csak jobb híján neveztük dilettánsok művészetének. Tökélyre vihetik a technikát, de verseik mögött nincs világ. […] Utassy József most bemutatkozó verseinek politikáját szeretnénk megkeresni. Nem pusztán a politikai tartalmú versekre gondolok, hiszen József Attila óta világos, hogy a politikai tartalom a költő egész munkájából fejthető ki. Utassy nem dilettáns. Versei vagy legalább is néhány verse mögött határozott, bár szűkös, kevés elemből épülő világ áll, s más, jelentéktelenebb versei, ha nem gazdagítják, nem is hazudtolják meg azt. Tehetségét elsősorban hangulatok szép és pontos megfogalmazásai mutatják. Így például a Ragyogásban című rövid versében: Aj, hogy ragyog rajtam ez a szikrás hómező-ing! Ilyen ragyogásban tűnt el apám is, s most ő int a Hadak Útjáról felém: csillagág öt ujja, zubbonyát, a zörgő zöldet, fujja a szél, fujja. […] A Ragyogásban művészi sikeres abban rejlik, hogy a látszólag elfelejtett, de sorsunkat sok szempontból meghatározó tény, apáink háborús nemzedékének sorsa bármikor fölbukkanhat emlékezetünkben, természeti erő módjára, akaratlanul. E kettősséget, a társadalmi meghatározottságot és a közvetlen felidézés természeti véletlenét a vers az utóbbi oldaláról közelítette meg – művészi joggal. […]
58
Léka Géza
Minden cselekvést – és minden verset – körülvesz egy bizonyos hangulat. Rövid időre – elsősorban az ember közvetlen, természetes viszonyaiban önállósulhat, jellegzetessé válhat. Mindenki tudja, milyen könnyű egy boldog szerelmi hangulatot a szerelmi boldogsággal összetéveszteni. Utassy verseskötetében a szerelmes versek mind hangulatképek (Szerelemhajnal, Viktória, Fákat altat a szél, Hogy kibírjam, Illegális nászéjszaka, Ezüsthíd). Ennek az a következménye, hogy a szerelem emberi, társadalmi oldala helyett csak természeti – közvetlen oldala került előtérbe. […] A természet és az emberek világa kissé összemosódik ebben a kötetben, a hasonlatok, az analógiák túlontúl összerántják e kettőt. […] A Hurrá a természet változásainak szinte megfelelteti a társadalom nagy változásait. Így beszél a „fák forradalmáról”, „dér-zápolyákról, zúzmara-horthykról”. E visszaesés a szó legkomolyabb értelmében elavult költői és világszemlélethez mélyen érthető. Az a helyzet varázsolja újjá, amelyben az emberek nem érzik, hogy valami közük van a történelem, akárcsak saját, egyéni „történelmük” alakulásához és társadalmuk vak természethez válik hasonlatossá. […] Utassy természetszeméletében mesterei, Nagy László és Juhász Ferenc útját követi. Ők is, nagyobb tehetséggel, tágabb mezőben elkövetik azt a hibát, hogy a társadalom megoldhatatlannak tűnő konfliktusaival szembe a természeti, tehát ebben az összefüggésben elvont világ gazdagságát és „igazságát” állítják. […] Tisztességét mutatja, hogy saját nincstelensége nem töri meg, „jókedve kőtömbjét” (Sejhaj), szenvedélyes haragját, elkeseredettségét egyedül másoké váltja ki. […] Utassy néhol tovább megy ennél, s így lendületes versében, a Zúg márciusban a bőség kosarának tolvajai mellett a jognak asztalánál lopókról, a szellem napvilágának elorzóiról is beszél. (…) „Az árak bércein el-eltűnődöm. / Belátni onnan múltam és jövendőm.” – írja a Nagy szavak körútján című versében. Csakhogy éppen a mi évtizedeinkben tanít meg bennünket is gyakorlati példájával a modern kapitalizmus, hogy az általános jólét szükséges előfeltétele ugyan a szocializmusnak, de nem szocializmus. Az árak csökkenése nálunk is csak egy az előfeltételek között, de jövendőnk nem látható be onnan. […] Ezért szegényes szenvedélyes Petőfi-versének (Zúg március) tartalma. Ereje egy evidens igazság egyszerű kimondása. Nagyon kétséges, hogy ez továbbfejleszthető irány. […] Utassy mélyen tisztességes gesztusa új gondolatok, új értelmek nélkül nem építhető tovább szilárd, minden konfliktusra kérdező magatartássá verseiben. Mai legjobb műveinek az az érdekessége, hogy egy kevéssé végiggondolt és csak a legközvetlenebb élettapasztalatokra támaszkodó, de nem belenyugvó és jogos keserűséget fejez ki. Eddigi legfontosabb versében, amely nem kötetében, hanem az Elérhetetlen föld című antológiában jelent meg, ezt sikerült összefoglalnia. Ez a vers, az Ember az őszben sem mentes költészete szerves hibájától – természeti intonációja üres. A helyzetleírás – „Hitfogyatkozás játszik napommal” – mesterkélten megfogalmazott felületes igazság. Mégis: igazság – éppen ebben a felületességben általános élettapasztalat. S a vers következő részei, amelyek e kevéske tartalomból, e közhelyből röppennek fel, visszaigazolják e sor őszinteségét. Valóban, egy embert ábrázolnak, aki nem hagyja magát bepalizni, aki szerény eszközeivel azzal próbálkozik, amivel nagy elődei – nem alkuszik. (Radnóti Sándor: Utassy József versei = Kritika, 1970/3) *** Végre egy valóban fiatal költő! Fel is borzolta a kedélyeket. Egy kócos nyilatkozatáért az ÉS intette rendre, néhány kiragadott verssoráért az Esti Hírlap. Nem éppen rossz előjelek, bár én is amondó vagyok, hogy jó költőnek nyilatkozni is tudnia kell. Utassy felcserélte a sorrendet: előbb költő lett. Mint az Illyés-vers aggálytalan pionírja, „célt fogott,
59
Léka Géza
indult és – megérkezett”. Könnyű ez sem lehetett, ha meggondoljuk, hogy micsoda példák árnyékában kell most kinek-kinek saját hangjára találnia. Feszélyezettebb tehetségek ilyenkor végigpróbálják a lehetséges hangokat, vagy egy kimunkált nagy formanyelv egyénítésével kísérleteznek. Aki vakmerőbb és robbanékonyabb mondandókkal jön, az rövidebb úton vágja ki magát a nyűgöző vonzások szövevényéből. Így jött Utassy is valahol az Illyés és Nagy László közötti sávok egyikén, de kezdettől a maga hajlamai szerint. Akkor tanult járni, amikor apja, a falu végi szegényember lőtt sebbel Minszk mellett megfagyott. […] Kezdetén van a folyamatnak, de sorsa és természete máris minden versén kiüt. Mint a tavaszi ág, amely saját virágától mámoros, és ha erősebben hajlítják, visszacsap, hogy kék lesz tőle, akit ér. […] Lobog tulipán szoknyád, leng liliomláng sálad, szikrás szél fúj, s lobot vet hajad is: csupa láng vagy! Élek-halok a fényért, égj hát, gyönyörűm, lángolj! Tüzem, lobogóm vagy már. Lobbantsd rám ifjúságom! Némely sorát szokványosnak vélheti, aki nem látja, hogy az első strófában a nazálisok, likvidák, mély és magas vokálisok milyen finom és kifejező nyelvi tündértánca készíti elő a második szakasz direkt vallomásának kijelentő és felszólító gesztusait. Szerelmeséhez beszél vagy a szerelemhez? A fényhez vagy az élethez, amit a maga teljes pompájában szeretne birtokolni? Döntsék el, akik nálam jobban tudják, hol húzódik élmény és mélyebb jelentés, indulat és gondolat határa. […] Az artisztikum és a zeneiség iránti érzékenység, amely előbb a vers külső képét, a beszéd ritmusalakzatait s a nyelvszimbolikát is az életérzés játékos-mámoros áramához tudta igazítani (Viktória, Nyárutó, Ezüsthíd), most fájdalmak nagy Ó-ját rajzolja az égre (El), a mondókák arányos szimmetriáival tűnteti ki a mondandó formafeszítő sűrűségét, távlatosságát (Csillagvirágváza). Az Első évben aztán az édes otthon földjét az égbe vágja a felforrt indulat. Ebben a versben már a Dózsát megégető tűz üszke parázslik. Ám a természet itt sem hasad egyetlen funkcióra: a rög pacsirtaként énekel a lüktető kézben, a faluból való kiszakadás keservének bensőséges szólamát hozza. S mielőtt az indulatos zárógesztusra sor kerülne, előbb még úgy parancsolja az otthont is jelképező rögre költőnk a sírás nélküli búcsú gesztusát, ahogy Déry Felelet-ében elérzékenyült anyjára rámordul a világra szakadó gyermekember: Ne sírj, mert gazdád megtapos: rög, te pacsirtabarna rög, te!
60
A rög és a pacsirta azonosításának, a kapcsolat személyességének ez az egész versen átgyűrűző termékenysége egészen Utassyra vall. A szülőföld így válik törékeny, aprócska lénnyé. Bölcsődalízek és Dózsa húsának üszke így szövődhetnek társelemekké, a rögöt égbe vágó mozdulatban a tehetetlenség így váltódhat egészséges robbanásra. Önmagukban olykor a legszebb képek sem segíthetnek a versen, de Utassy a beállítással, a beszédes szituáció kitalálásával vagy az intonálás merészségeivel meg tudja sokszorozni a hatáslehetőségeket. Szóban forgó versében is egy faluja fölötti dombon állva búcsúzik. Itt fogja kezében ama bizonyos rögöt. Előbb azonban rászól a történelemre: „Örökíts
Léka Géza
meg, Történelem!” Micsoda megalomániás fickó, s milyen dagályos – gondolhatnók. A következő szakaszban még csak a búcsú fenségének és néma fájdalmának láttatásával sejteti, hogy nem babra megy a játék, hogy figyelni kell rá. Ez után jön a Dózsát idéző látomás, de tessék megfigyelni, milyen szervesen fejlik a táj határolt anyagából, s milyen robusztus egyszerűséggel: S mert húsa szén, fekete-forró. pörgök, mint őrült napraforgó, s az égbe váglak: rög, te rög, te! Ez a Dózsa-élmény, miközben igazolja, hogy jogos a helyzet történelmi jelentőségének tudata, egyszersmind a rögöt égbe vágó indulat közvetlen okaként ölt alakot, marokra fogva az előzményeket, s egyetlen életszerű gesztusban fejezve ki a lényeget. S ha ez nem lenne elég bíztató, meg lehet még említenem, hogy mindez a szonett előkelő és igen zárt formájában megy végbe. Olyannyira, hogy még az oktava és a tercett közötti ellentét, illetve fokozat is mintaszerűen valósul meg benne. […] Megesik, hogy a zsengeség mohóbban rögzíti alkalmi találatait, mint kellene, s beéri fakóbb, igénytelenebb megoldásokkal is. A látás eredetisége, a beállítások változatossága, a grammatikai alakváltásokból eredő dinamizmus és főleg a dolgokkal meghitt kapcsolatban álló emberség jóvoltából azonban az Utassy-vers árama így sem szakad meg. Ahol mutál, ott is az élet lüktetése érzékelhető benne. S ez a titka, hogy szívesebben figyel rá az ember, mint sok költőre, akik talán nagyobb gondolati apparátust, de sokkal gépiesebben és többnyire a csoda izgalmai nélkül. (Kiss Ferenc: Utassy József: Tüzem, lobogóm! = Kortárs, 1970/6) *** Mielőtt Utassy József Csillagok árvája című verseskönyvét értékelném, helyénvalónak találom, hogy idézzek egy nevezetes könyvből: „Az irodalomtörténet azt mutatja, hogy a közönség ítélete megelőzi a kritikáét és a jövendő kritikusa igazat ad az irodalmi jelen mobjának (a tömegnek, A. J.) Homérosz a népé volt, mielőtt a filológusoké lett volna, Shakespeare a londoni suburb publikumáé, mielőtt a német esztétika lefoglalta. Talán nem túlzás, hogy minden nagy irodalmi műfaj a ponyváról indult el, s gyakran évszázadok múlva ér a tudósok asztalára. A kritika rövidlátása és lassúsága ezek fölismeréseiben igazán megdöbbentő. A nép, amelynek lelkéből fakadtak, fölismeri rögtön.” A gondolatsor Babits Mihálytól származik, 1917-ben írta. […] Utassy költészetével kapcsolatban azért érdemes mindezt elmondani, mert a hatvanas évek vége óta a fiatalság tömegei tapsolnak a pódiumokon, diákklubokban, művelődési házakban előadott versei hallatán. Első kötetét, a Tüzem, lobogóm! címűt (1969), miután rövid idő alatt eltűnt a könyvesboltokból, a diákok, a fiatalok tollal és írógéppel másolgatták, terjesztették, szavalták: éltek vele, mint a menzák ingyenkenyerével. Elérte a legnagyobbat, amit a művészet igényével föllépő poéta elérhet: versei egy nemzedék zsebében rongyosodtak, mint a néhai diákokéban Petőfi Rongyos Vitézei. […] Utassy azért válhatott a fiatalok kitűntetett költőjévé, mert oly romlatlan, oly tiszta és természetes, mint maga a jóravaló ifjúság. Versei ennek köszönhetik folklórértéküket. Egyvalaki írta őket, de tömegesen tudtunk és tudunk velük azonosulni. […] Mestere annak, hogy néhány sorban rendkívüli feszültséget keltsen, s fontosat közöljön önmagáról és a világról. A feszültség feloldása heurisztikus örömmel tölti el
61
Léka Géza
olvasóját. S remélem, az illetéktelen profanizálás ódiuma nélkül mondhatom, hogy a szeretkezők végső gyönyörérzését kísérő kiáltásnak hat számos verszárása. Arra kérem az olvasót, próbálja ilyen szempontból végiggondolni az El című vers záró szakaszát: „Horizont-körhintán / száll a világ, forog; / fecskék, fecskék, fecskék; / szabad elektronok!” A panteisztikus, ugyanakkor emberszabású kép szédülete, s a szabad elektronokként kilövellő fecskék bennem fölkeltik az intenzív élménynek azt a képzetét, amire utaltam. Az „ösztönösség” csak azzal a pontosítással mondható el Utassyról, hogy az észszerűség, az etika mindenkor igazolja. […] A szó nála mindig eleven kép, nem elvont fogalom. Ez a titka azoknak a metaforáinak, amelyekben hasonló és hasonlított egyenlő rangon, kölcsönös szemléletességgel harmonizál: „Besúgó nádas. Címerárulás. / Gúlába gyávul a kukoricás”. Próbáljuk fölbontani a képsort. Félre nem érthetően utal a világosi fegyverletételre, s a hazaáruló hadvezérre, hibátlan anyag- és természetismerettel, mert a szélben suttogó nádas a „besúgó”, a kukorica lecímerezése a „címerárulás”, a gúlákba rakott – és ki sem kell mondania: „szuronyos levelű” – kukorica a vert hadsereg lerakott fegyvergúlája. A nyár végi mezőgazdasági munka és a világosi fegyverletétel egymásba játszása így folytatódik: „Lefejezve ím, egy ezred napraforgó / Fölnégyelendő: krumpli. Detronizált: mák.” Az utolsó mondat, illetve kép magyarázatául elég, ha a mákgubó „fején” látható koronaformára gondolunk (Hanyatlásvégi nyár). Az őszi természet sárguló fáit sújtó, fonnyasztó verőfény, s a hangulatával kifejezett személyes érzés itt még szürreálisabb formában jelentkezik: „Dióverőfény. Rezgőnyárfa / idegösszeroppanása.” (Ember az őszben). Ennek az a különös trouvaille-ja, hogy a verőfény olyan erővel „ver” mint a dióverő karója, s mindezt egyetlen szóösszetételbe sűríti; az őszülő rezgőnyárfa pedig „idegösszeroppanásként” érzékelteti, hogy az ember és a természet együttesen szenvedi a kor – a meteorológiai és a társadalmi kor- vagy évszak – légkörét. Utassy költői világát a színkép tágassága, a gondolati változatosság és gazdagság tekintetében nem hasonlíthatjuk legfontosabb példaképéhez, de természetessége és közvetlensége csak Petőfiéhez fogható. Ezért mondhatja ki ilyen magától értetődően pillanatnyi lélekállapotát: „Tündéri ámulat vesz körül.” (Egy pillanat rögzítése). Ám ember és táj szoros kapcsolatát úgy jeleníti meg, hogy a kép rendszerint magába foglalja a Petőfi utáni, szinesztéziákkal élő impresszionisták vívmányait. Főként a huszadik századi posztimpresszionista elemekkel dúsított József Attila- és Radnóti-versek lírai realizmusát integrálja nyelvében. Őnáluk ilyen bensőséges a tájkép: „Kicsillagosodik a csönd és / bogárlik felém egy távoli zöngés” (Hazáig). A Rimbaud-t idéző Szárnyas oltár utalását a Magánhangzók szonettjére tévesztettnek tartom: Utassy nem a hangok és színek, hanem a hangok és a betűk formái között mutat föl analógiát, s ez lényegesen kezdetlegesebb változata a komplex érzékelésnek, mint a valódi szinesztézia: „Taszítsd a tenger tornyait szét, / Istenét kutasd, meredek Í-jét”. Nemzedéke nevében alapvető szállóigét tett közkinccsé a háborúban született korosztály szívéből szólót: „NEM ISZUNK CSATÁKRA CSENDÜLŐ POHÁRBÓL! / csak tiszta forrásból, / csak tiszta forrásból” (Akár a szarvasok). Mint annyiszor, itt is úgy honosítja sajátjává a magyar költészet és zene két vándormotívumát, - Szenci Molnárféle XLII. Zsoltár híves patakra kívánkozó szarvasát és Bartók Cantata profanajának szarvassá változott fiúit –, hogy garantált tisztasággal érzékeljük, amit tudományosan megfogalmazni nem lehet, csak érzékelni: a magyar lélek jelenlétét. (Alföldi Jenő: Versek a farmerzsebben. = Tiszatáj, 1977/9) ***
62
Léka Géza
[…] Utassy legszebb verseit egyszerre formálja a meggyőződés tudatos biztonsága és a vallomás tehetetlensége; kihallik belőlük a ritka tehetség lélegzetvétele, azé a kivételes szuverenitásé, aki – ha megteremti – maga teremti meg önmaga szabályait. Nagy luxus ez mifelénk, Utassy is megadta már az árát, nemcsak azzal, hogy vékonyka könyve 1972-től várta készen a megjelenést, vagy, mert azóta is akadnak, akiknek ez a biztonság eleve dilettánsszagú. Keservesebb látni, hogy igénye önmagát emészti: túllendítve a költőt a néha a költészet igen szigorú körein is: elvétve a civil igazságok és sokszor – úgy tetszik – az elhallgatás felé. Hogy szinte érezni vélem meg nem írt verseit. De amit megírt, az már végleges. Régóta tudható, s most már nyilvánvaló, hogy újabb versei klasszisváltozást hoztak Utassy pályáján. S hinni lehet azt is, hogy e versek többségében nem romló a szépség, megőrzi őket az idő, a magyar líra velük új hanggal gazdagabb. […] Újjal, noha Utassy hangja, költőtartása első hallásra talán túlontúl is ismerős. Mintha líránk leghagyományosabban kitaposott útjait járná konokul, rég megfakult szerepeket élesztene. […] Leír sorokat, amelyeket céhbelieknek ma már szinte leírni is tilos: „Költő vagyok én: magyar költő!” Vagy: „Világ világa / Szerelem Kápolna-virága, / Nekem Édes Egyetlenem, / Hazám / Te Drága!” Annyi bizonyos: Utassy hűséges költő. Azok közé tartozik, akik számára a magyar költészet az archaikus népballadáktól a kortárs nagyokig egyetlen élő szervezet: önálló szellemi birodalom és tündöklő érzéki evidencia. Azonosul a tradícióval, hogy általa fejezze ki magát; teheti: abszolút hallása van. S nem szabadulhat a kényszerű örökségtől sem: neki is cselekedet az a szó, sors a vers. S így, központivá súlyosodó eszménye is az erkölcs óhatatlanul. Igaz, végső pontra szűkítve, az emberi integritás bizonytalanságára, de Utassy pozitív hitre építi költészetét, s fölénye minden válságon és kételyeken túl: hiteles marad. Mert következetes költő, aki vállalja tudása teljes következményeit. Azt is, hogy sorsa fiktívvé válik, és személyisége virtuálissá finomodik. Nem vállalja szívesen – költészetének innen a drámája. Ódzkodik a terhes feladattól, mert Utassy hűséges önmagához is: lobogó szenvedélyeihez, ifjúkora naív virtusához, szép, forradalmas illúzióihoz. Inkább láttatna idilli világot, hisz a szépnek és jónak könnyekig kiszolgáltatott, lételeme a földszagú konkrétság, és az édes mennyei egyértelműség. S bár a Csillagok árvája erről az édeni tájról már csak villanásokat tud, mégis folytonos. Ha a kényszerérés fanyarabb mellékízeivel, vagy a jégverte ágak hiányaival, de alighanem azok a fák fordulnak itt termőre, amelyeket a költő korábban ültetett. […] De más a logika és már a líra. S Utassy dísztelen szavainak súlyt, fedezetet valójában az a roppant küzdelem ad, amelyet a költő értük és magával folytat, újra meg újra, szüntelenül. Költészete ügyében is autentikus, nem tudok nála pontosabb meghatározást: „Kivallat, minden ősz kivallat! / S a sorsomat, mint vádat elejti. Mert Utassy nem hangoskodó, hanem rejtőző, szemérmes alkat, aki nem különbözni, de hasonulni akar. Önzetlensége, már-már panteisztikus azonosság-vágya Radnótiéval, Áprilyéval rokon. Önmagát föladni mégsincs hatalma. Hiába is írna kedveskedő hommage-t szívbéli költőinek, a költők is kivallatják, és Utassy kiadja magát: megméri őket és megméri önmagát általuk. Csak abban oldódhat fel, amit képvisel, s mi minden jelentést zsúfolnak az édesanyjáról írt bensőséges sorok: „Én nem tehetek arról / s ő sem tehet róla, / ha elengedném kezét: // a Föld is elforogna / szép lassan alóla.” Utassy verseire a küldetés drámája sugárzik, s szemlélete költői formái is csak e drámából értve kapják meg teljes érvényüket. Azt írtam egykor Utassy küldetéstudatáról, hogy félreérthetetlenül közemberi érzés. Mondhatnám úgy is, hogy ez a sokkolóan személyesnek látszó líra feladata vállalásában személytelenné változik. Mert ezeken a pontokon már nem Utassy József e líra szubjektuma: egyetlen elvonatkoztatást tesz meg alannyá: a személyiség „Ember”-ré redukálja magát, a puszta értékké, amely minden emberben, az utolsóban is közös, s amelyben
63
Léka Géza
a nagybetű sem kiváltságot, hanem absztrakciót jelöl. Hogy tudatosan teszi: utal rá a Rimbaud-tól vett, második mottó: „Mert ÉN – az mindig valaki más.”; s hogy ösztönösen: azt zengik a formák, motívumok. Utassynak nincs mitológiája, ez az egyetlen stilizált maszkja van, de ezzel csontig azonos. A ritmusok betűrím-bokrokkal a testmeleget hozzák, fűti velük a kozmosz hidegét. Mert a képek szintjén a csillagokig megemelt magasság társítja az absztrakciót, a távlatot, ahonnan eltörpül a jelentéktelen. Alig van verse csillagok nélkül, ez is evidencia nála, hisz ami az embernek külső, az a költőnek belső színtér, ebben a dimenzióban árva és otthonos. „Csillagok árvája” és „csillaggal érő és termő gyümölcs”. […] De hagyom is a csillagfejtést. Lesznek, biztos, akik behatóbban elemzik majd az Utassy-lírát, azt is, hogy mi az, ami benne most még töredékesnek látszik, s nyilván a szépséghibáit is. Én megállok annál a maradéktalan örömnél, amit tőle kaptam. (Kis Pintér Imre: Utassy József: Csillagok árvája. = Kortárs, 1977/10) ***
64
Pályájának alakulásában nincsen semmi rendkívüli; hacsak az nem, hogy első verseskönyvét, a Tüzem, lobogóm!-at (1969) majd tíz éves szünettel követte a másik, a Csillagok árvája. Nem szoktunk meg ily beszédes szüneteket. Különösen akkor nem, ha a verssel jelentkező, közéleti költő lévén, a hirtelen szólást gyakorolta a kezdetekkor. A külön út ekkor még nem volt nyilvánvaló: az Elérhetetlen föld című antológia versösszetartozásuk, azonosságuk mellett baráti kötelékbe is volna a költőket. Az elkészült művet megvitató műhelybarátságba, ahol az érdekazonosság azt kívánta, hogy a következetes programmal fellépő nemzedékből ne kerüljön ki silányabb vers. […] Utassy élmény-költészetnek nevezett lírája – természetesen a már ekkor is üde versbeszéd és a biztos formakészség elsajátítása mellett „megtanult” valamit: csak az igazat szabad, mert csak azt érdemes szólani! Itt ne gondoljunk csupán a szociológiai tények igazára. Inkább arra a hűségre, amely egyik arcával ugyan a kötődés mélységét (etikájánál fogva, a szegények igazát, mesterségénél fogva, a halhatatlan költőelődök népet virrasztó szerepét) mutatja, de egészében ott van a legkisebb verskellékben is. Egy képben, egy motívumban, egy rímben, egy szókapcsolatban. A költemény, természetesen, nem attól igaz, hogy – az Egy pillanat rögzítéséből a példa –, a „dundi babaszappan”, a „tündér ámulat” és a „szájtáti tökmagocska” józsefattilás bűbájjal épül be a verstestbe […], hanem attól, hogy a költő megrendülten áll –szinte kozmosznyi történéseket váró ünnepélyességgel – a legegyszerűbb pillanat előtt. Szerelmes verset ír, de öröme csak avval lesz teljes, ha nem csupán a kedves lénye dicsőül meg, hanem az őt körülvevő „apró” világ is. A rúzsokkal, krémekkel bámuló kirakatablak, a tündér ámulatot jelképezendő: egy kisfiú kezéből tovalibegő léggömb, a megtorpanó nénike, a világ borzalmaitól elnémult hírlapos. Mikrorealizmus ez a javából, úgy is mondhatnánk: a költészet pontossága. Ez a boldog „leltár” attól emlékezetes, hogy a költő a tárgyi fölsorolás, a dokumentum-hűség mellett nem szégyelli az érzelmeit sem. Tiszta, üde, nevetős hanggal vall a pillanatról, amely őt megragadta. „Rettenete” csak annyi, hogy lelepleződött: elárulta magát. Hogy kiderült: azért rajzolt tárgyi gazdagságú mikrokozmoszt kedvese (s maga!) köré, hogy még jobban látszódjék a világ nagy csodája: komor korunkban boldogságtól sugárzik egy emberke. Az elemi erejű öröm, a dolgokra rácsodálkozó tisztaság nemcsak a második verseskönyv sajátja. A Tüzem, lobogóm! […] majdnem minden verse ragyogásban született. […] A költő él-hal a fényért, azt akarja, hogy a „fölgyújtott” ifjúság a szerelem lángja és
Léka Géza
forrósága mellett érezze meg a márciusi ifjak ama halhatatlan 1848-as nemzedék hőjét is. […] „Március! / Március! / Március! / Lángok a barackfaágon! / Láng, lobogó lila láng! Fiúk, / dobjuk rá a nagykabátom.” Egy nemzedék énekelte, dúdolta akkoriban a verset […] mint ahogyan Utassy költeményével, a Zúg márciussal protestált is: Petőfi nevét híván segítségül […] A második verseskötet már-már földöntúli erőket is hatalmába kerítő tisztaságigénnyel íródott. Utassy líra-hőse magasra tekint: csillagok árvájaként siratja magát, de ebben a különleges, égi és földi pompát vegyítő szerepben – léthelyzetben – nyilatkozik meg igazán érzékenysége. Ha kivetettséget érez […] akkor is tudja, hogy egyetlen esélyünk: verssé tenni az életet! A vers menedékhely lesz – és mindentől védő bástya. Századok költőinek igaza elég okot szolgáltatott rá, hogy a versben megnyilatkozó kimondhassa: bennem sűrült egységgé a világ. A reneszánsz emberszeretete és emberléptékű világa Utassy lírájában úgy nyer létjogot, hogy közben nem felejtődik el: a szabadságot és szerelmet daloló Petőfi követőjének más hangon kell szólnia. Aki meg akarja őrizni, mi több, versetikájában követni akarja a XIX. századi klasszikust, annak a politikusi hév mellett egy kicsit magába is kell fordítani a verset. A Csillagok árvája nagy fájdalmak közepette […] erről a líra-fordulatról is tanúskodik. Nem csupán dalgyűjtemény, aminek a költő egy-két bírálója hitte, hanem olyan verseskönyv, amelyben a költő megrendültsége, védtelensége mindennél jobban tükröződik. Megvan benne az a szellemi tisztaság, mely nélkül nagyon nehéz eligazodni ügyesbajos dolgainkban. […] Utassy nem gyárt elméleteket. Amikor személyes sorsát, háborúban elveszett apját siratja, akkor is a hazát. Nála nincsen külön világ, külön sors, még legszemélyesebb fájdalmában is társadalmi gondokat cipel az ember. A korán elveszett apa […] Ismeretlen katonának szólíttatik […] s a költemény végén szinte jelképpé: jézus krisztusi fényű Édesapává magasodik. […] S a személyes dolgokat egy tágabb érvényű és határú világba kötve, megidéződik Magyarország. A szerelmesét szólító hang lehet csak ily forró, ahogyan Utassy kötődést és megrendültséget sugalló „virágénekében” a hazát élő társként, személyes jóbarátként üdvözli. „Világ Világa, / Szerelem Kápolna-virága, / nekem / Édes Egyetlenem, / Hazám, / Te drága! ” […] A szemérmes rejtőzködésben a legnagyobb nyíltság tükröződik. Balassi Bálint tekinthetett le ily büszkén hamar jó lováról kedvesére s a kardéllel is vigyázott országra, ahogyan Utassy országféltő szenvedélyében fölidézi a neki legkedvesebbet, a hazát. Romantikus nyíltsággal és hevülettel – ettől lesz költeménye törékenységében is fenséges. […] A megtámadottság-érzésből s innen-onnan meglopottságból hangzik […] Könyörtelen könyörgés a szabadságért s lesz a megszólítottból szép Senki, […] akit csak idehazudni tudunk Erre a Földre, de mindenütt jelenlevő honossága még messze van. […] A haza evvel a gonddal is határos, a másoknak adandó kiharcolandó szabadság előlegével. Íme a versében törékeny, de etikájában sziklaszilárd költő „politikusi” elkötelezettsége. […] Utassy József megszenvedett győzelmét az jelenti, hogy – bár nem kizárólagossággal – kettétörött a dal. A magára maradt toll fájdalmában azonban sohasem egy magányos, hanem küzdő, bajvívásra váró ember lakozik. Szorongásaival együtt is – a közösségre vágyó költő. (Szakolczay Lajos: Árva csillag = Új Írás, 1978/11.) ***
65
Léka Géza
„Költő vagyok én, magyar költő!” – olyan egyszerűen mondja ki Utassy József, mintha bemutatkozna, de az erős kézfogásból legyintve ejti ki kezét. Leül, üres szipkát szopogat éppen a nikotintól szabadulóban. Alkoholmentes italt ajánl nekem is a költészet delíriumától megviselten. A Kilencek poklot járt dudása áthelyezi a Csillagok árvája kötetéből a Szárnyasoltárt újabb kötetébe, hogy jelezze, ez a vers, amit Rimbaudnak ajánlott, mostani állapota is, indulata és elhatározása nem hirtelenül új. Ahogy ő a szárnyasoltár előtt, úgy áll Rimbaud a tenger előtt, de más következtetésre jutva. […] Rimbaud pokla kísérlet a művészetért. „Pompás adag mérget vettem be.” – írja az Egy évad a pokolban. Évadnyi delírium. Utassynak maga a test a méreg, s a világ. A pokolból jövet szókapcsolat a Szárnyasoltárból ugrik – vers és kötetcímmé. Nagy víz előtt áll, háttal az ifjúságnak, de nem ül hajóra. Hát akkor hová a pokolból? Nem szabadulás, ha vigasza: „Szép elmúlás, gyönyörű enyészet: miért nem tudsz megvigasztalni engem?” A forradalom avar, gyermekkora apátlan árvaság, s a hadiárva szerelmei is elrongyolódtak. Kiáltásokat hallok egy óriási bolthajtás alatt, felkiáltójelek rácsai a mondatok között. Megrendít, s nem lehet megrendülés nélkül szólni róla. A hideg bírót nem állja, mert jelenség, minden külső magyarázatot kizár, iszonyúan vágyik a szeretetre. Nincs közvetítőre szüksége, mint a mennydörgés önmagában való, mint a sírás, mint a káromkodás. A diagnózis az orvosok dolga, de a társadalmasított kín az enyém is. És Rimbaud költő-sorsához sem hasonlítható, hiszen a francia azt tagadta meg, amihez Utassy ragaszkodik olyan makacsul, életveszélyesen, mint egy fölborult csónakban a Balaton közepén. […] Érvénytelenek rá a rimbaudi szavak, nem őrizkedik az igazságtól, nem a szemfényvesztés mestere, nem hiszi, hogy minden egyes lény végzete a boldogság, s nem elmegyöngeség az erkölcs, neki nem a legokosabb elhagyni ezt a kontinenset, „ahol az őrület kószál, hogy túszokkal lássa el ezeket a szerencsétleneket”. Az Egy évad a pokolban a magyar költőnek nem kiáltvány, magánügy csupán, a csúcsra jutott alpinista kudarca, nincs tovább. Utolsó tantuszommal, a teleholddal hívom föl a figyelmed: úgy dől belőlem a dögszag, mint egy fölakasztott kutyából. Rettenetes! Aki ilyen kegyetlenül mondja ki magát, jogot nyer a kíméletlenségre: És volt képed, uram állni a hulla Holdra, s volt bőr is arcodon, hogy süketen, vakon egy világot vezényelj! Daltalanságát is dalban fejezi ki: Isten se pártol. -----Száműzetett az ének a számról.
66
Nincs dal! Az ember csak átkozódik.
Léka Géza
[…] Szava „csillagfegyelmű ének”, rideg, halott égitestekről ragyogó. […] Énekveszejtő korban él, s függ, mint a Lakótelepi Krisztus, koponyáján csillagok töviskoszorúja. A csillagok keringő kripták, a bolygó haláltávlatú, ahol elmosolyodni nem lehet, s még az elmúlás szép vigasza sem adatik meg. A rabság Hét Tornyában tüdőpuha a priccs, a szellem sodronya ruganyzik, a rácsot vadrózsák rengetik, vagyis ahogy a vadrózsák és a rácsok árnya egybevetül, de a vadrózsákat nem a szél rengeti, hanem egy rájuk szabadított barom. S a tömlöc maga az ének. Íme a Huszadik Század büntetésvégrehajtó intézménye. […] Utassy bebörtönzi olvasóját maga mellé, ha énekel, kikényszeríti a cellatársat. […] Hiába akarna elmejátékokkal nevettetni, rab-vigyorba torzul az arcom, ha asztaláról ellopták a márványt a kávéház Hungáriában. A szösszenetekből sziszegést hallok ki, egy sértett költő marja azokat, akik az irodalmi kávéházban éppen a közelében vannak. Pegazus-lócsiszárok, őstehetséggel tüntetők, világvárosi kurvák, Che-öccsök között közbotrány-okozó. Kötetét saját bőrébe kötteti. S mit hall a külföldi turista rózsaszín tincsi alatt? Kimegyek a timi-temetőbe, béfekszem egy kipi-koporsóba. Ő még nevethet, mert nem érti, de én Utassy magyarnótáján elborzadok. A Pokolból jövet című könyv mintha valóban a szerző bőrébe lenne kötve. Aki Talpra, Petőfi!-t kiáltott, most Petőfi utolsó szavait mondaná? Potomság? Pokolból jövet hova megy, ha mindig visszajár? Utassy József költészete iszonyú fájdalommá érett. (Ágh István: Hová a pokolból? = Új Írás, 1981/10) *** Nyakatekert esztétikai okfejtések, túlbonyolított poétikák, rejtvénnyé álcázott költői szövegek idején Utassy József költészete gyönyörű tisztaság, szemléletes elevenség, láttató gondolatiság és morális igényességből eredő indulat tündöklő egysége. Olyan költő ő, akinek minden során személyiségének pecsétje hitelesíti, s ez különleges esztétikai érték, mert erőlködés nélkül, a lélegzetvétel természetességével éri el. Szemléletében a szinte tapintható tárgyiasság és a nagy erejű látomás egységét teremtette meg. […] Természetesen van költészetének poétikai szempontból megrajzolható fejlődési íve is: a publicisztikusabb, közvetlenül kibeszélő versek egyre sűrűsödtek, képileg gazdagodtak költészetében, hangulati-élményi vonatkozásban pedig a tündöklően fiatalos lendület fokozatosan tört meg – szemléletének tágulásával párhuzamosan. Elevenségét a hetvenes és nyolcvanas években is megőrzi, de világképe ekkor már komor, tragikus. Valamelyest feszültséget, tragikumot oldó szelepet csupán szatirikus epigrammákban talál. Főként alapélményei szerint rendezett ciklusaiból szemléleti gazdagság, sokrétűség és nagyfokú sűrítőképesség tűnik elénk. […] A Fekete trón-ciklus például az árvaságnak, a második világháborúban a Donnál elpusztított édesapa sorsának és hiányának élménykörét fogja össze lenyűgöző érzelmi, morális és gondolati távlatokkal. […] A hómező ragyogása is apja eltűnésére emlékezteti, az ég csillagaiban is őt láttatja: „csillagág öt ujja”. A metafora egyedisége hitelesíti az élményt. […] Az Ismeretlen katonában pedig az apa a mártíromság mitikus példáivá tűnik át, közben az élmény nem veszít személyességéből, sőt kiáltássá fokozódik a kifejezés során: „Bükkszenterzsébeti / senkim, Jézus Krisztus: / Apám, Édesapám!” Utassy költészetében nemzeti történelmünk eleven, személyes izzású élményként szólal meg ítéletes beszédben:
67
Léka Géza
68
Ez a szívnagyobbodásos ország félutak lihegője. Keselyűk koszorúzzák a horizontját. A nagy erejű, szemléletes-látomásos képekben megjelenített, kifejezett tényekkel szemben a történelem és a kultúra ismeretéből építkező költői személyiség teljességigényű, szembenéző magatartást tudatosít és vállal. A gyász motívuma olyan jelentős versekben, mint a Mindenség Déva-vára, a Szemfedő föld és főként a Magyarország! igény, felelősség és mély gondolat társításával szinte alkotó program ösztönzőjévé simul. A mindenség-szabadság-szerelem teljesség-igénye, a közösséggel mélyen összekapcsolódó azonosságtudat tisztító ereje, s az összetartozás-tudatból táplálkozó közösségi elszántság eszméje szólal meg „mai, holnapi bizáncok ellen” védősáncot építve. […] Utassy elragadó költő, verseinek spontán ereje, varázsa van. Egyszerű, mégis erősen koncentrált kompozícióiban tág világkép nyilatkozik meg. Kötetében a szülőföld és gyermekkor, a bükkszenterzsébeti küzdelmes időszak is vizuális gazdagsággal jelenik meg. Szinte látjuk a táj eleven mozgását a Micsoda évszak chorijambusi ritmusában, amikor az önreflexió a megölt apa képével széttöri ezt az idilli képsort, megdöccentve a ritmust is. A gyermekkori tájat idéző ciklus az ötvenes évek elejét életképszerűen is árnyaltan mutatja be egy nyomorult sorsú, de „halhatatlan” suhanc prizmáján keresztül. A Monológ a pódiumon ciklus az eszmélkedéstől, a gyermeki világtól a felnőtt ember szellemi magatartásformáinak céltudatos kibontakoztatásáig ível. Az élményből – Utassy márciusban született – előttünk bontakozik ki a „márciusi gyermek” mitizálással is önerősítő elszánt szabadságkeresése, forradalmisága. […] Szellemi kapcsolódásaiban a „nem hallgathatok” önfelszólító, önerősítő elszánása szerveződik magatartássá. A költészet világteremtő mozdulat Utassynál: a valóságossal szemben erőteljesen formálja a lehetségest. […] Szerelmi ciklusában – Áve, Éva! – a teljesség a gyönyörű: érzésben és ritmusban mélység és magasság váltakoznak. A test önfeledt örömeinek idézése, máskor az abortusz utáni nyomasztó és kiszolgáltatott lélekállapot, a nudista strand játéka és a szerelmi mámort kormozó kötelességtudat, finoman és meghitten megjelenő erotika, és a szerelemben is önmaga igazi lényére döbbenő igényesség kap hangot a formák, hangulatok színpompás változataiban. […] Utassy a március költője volt, de korán őszvilágba érkezett. Költészetének tavasz-hangja búcsúzóvá vált: nem ő búcsúzik, hanem eszményeit, reménységeit fogta körül az enyészet. Az Őszvilág a költő kegyetlen elkomorulását mutatja, a csönd, árvaság-érzés – de most már létfilozófiai és társadalmi értelemben! – uralják a verseit. […] Költészetében erőteljesen kiformálta a zord idővel szembenéző, nagy igényű költői személyiséget. A megalázóan késleltetett második kötetében (Csillagok árvája, 1977) igazi nagy költészet erővonalai mutatkoztak meg: a legnagyobbra néző költői tisztaság és elszánt küldetéstudat, érett szemlélet, gazdag képi erő, nyelvteremtő képesség, bravúros ritmusérzék és fegyelem. Ez a gyönyörűen ívelő költői pálya azonban megtörni látszott. Sorsának elszántan ellenszegülve mégis aratott költői diadalt: élt a ritka pillanatok kegyelmével, s kötetének Ezüst rablánc ciklusának versei megrendítő élmények foglalatává lettek. A pontos önreflexió a legmélyebb léthelyzetben mutatja Utassy küzdelmét a szellemi épségért, életért, szeretetért. Érzékletesen jelenít meg egy kivételesen nehéz létállapotot, s a rombolás erőivel szemben a dalból nyer védelmet a lét holtpontjain is. Máskor az alkotóerejét megsemmisüléssel fenyegető helyzetből épít a tehetetlenséget éppen az intenzív kifejezéssel tagadó verset. Lenyűgöző az a költői erő és fegyelem, amely itt valóban a körülményei, sorsa, létállapota ellenére teremt csillagfegyelmű énekeket. (Görömbei András: Utassy József: Júdás idő = Kortárs, 1985/6) ***
Léka Géza
[…] Előbb a Kilencek antológiájának sorsa ad okot a tűnődésre: vajh miért kallódott az Elérhetetlen föld három évig a könyvkiadás útvesztőiben? Egy korabeli vélemény szerint „ha az lett volna a cél, hogy elvaduljanak, módszeresebben akkor se lehetett volna ezt a vadítást művelni, mint antológiájuk kezelésével tették”. Nemcsak vadítás volt – édesgetés is! – nyugtázható örömmel az egyik rangos napilap cikke. Benne felebaráti feddés, személy szerint Utassynak címezve: ne hallgasson oly hosszú ideig, adjon hírt magáról gyakrabban – ha a Tüzem, lobogóm!-mal, első kötetével 1969-ben jelentkezett, miért „csak most, majd évtizednyi idő multán” állt elő az „újjal”. Hiszen olyan erő van benne, „ami áttörve a szorongás és tétova önkeresés kettős burkán, egyszer még nagyon magasra emelheti”! Ekkora elismerés, ilyen dicséret után felmerülhet a virtuális irodalombarátban, hogy vajon jól választotta-e ki alanyát. Tépelődésében egy újabb műbírálat akaszthatja meg. Ez is magasan szárnyal ugyan, olyanokat állít Utassy Józsefről, hogy „amit megírt az már végleges”, és „majdan biztos”-nak mondja, hogy „nemzedékéből a nagy költészetre neki van a legtöbb esélye” – a tisztelő sorok után azonban ott a bírálat is. A körülmények bírálata. „Ünnepi esemény”-nek nevezi a második kötet, a Csillagok árvája 1977-es kiadását, de hozzáteszi, a vékonyka kötet „1972-től várta készen a megjelenést”. […] Az összegyűjtött versek, a Júdás idő a költő mindenek előtt való eszményét annak hiányában nevezi meg. A példaképkereső és példaállító akarat minduntalan a Papa alakjához tér vissza, olyan elszántsággal, amilyen az Apa című Szabó István-film kamaszhőséé. Ő minden felvonulás lobogós menet transzparensére az édesapa fényképét vizionálja oda; természetes gyermeki áhítattal és melegséggel azt nyilvánítva hőssé, „nagy emberré”, akihez személyes köze van. Ezt a hősválasztást, amivel együtt járt a hivatalosan propagált és preferált minták, eszmények „deheroizálása”, éppúgy érte gáncs annak idején, mint ahogy Utassy példájával se tudott és ma sem igen tud mit kezdeni a képzeletbéli országos példaképállító bizottság. Hiszen ha másképp volna, akkor Csoóri Sándor – Sára Sándor filmje, a „nemzettudat újraértelmezésével” próbálkozó Pergőtűz nem szunnyadna hosszú téli álomban. […] Utassy Csillagközi bakája […] szükségszerűen öltözik metaforába. […] Utassy nem beszél mellé: „Anyámnak hősi halott a párja”. Szólhat tehát új történelmi lecke, fiúknak: a Júdás idő szerzője megszállottan ragaszkodik eszményéhez. „Ha százszor is kitagadnak, / én temetni el nem hagylak” – ez a konokság a méltó elsiratás konoksága, egy szál rózsa a hóba esett, soha föl nem lelhető sírra. Az elemi tisztességtudás gesztusa vezérli; igazságadás – igazságszolgáltatás helyett. Ha makacsság, a személyes gyász, egyéni veszteségtudata táplálja akkor azt: a tudatosult hiány. […] Olyan végleteket villant fel, mint az „utálatos, szerelmes nációm” Adyja. A végletek, ellentétek is mutatják, hogy az elemző józanságig, számvető tárgyilagosságig nem higgadt még le az érzés, hogy egyszerre és együtt kavarog e szívben a személyes és a nemzeti sors. Aki történelmi leckével áll elő, csak úgy vizsgáztathatná Utassyt, mint A Dunánál József Attiláját: hogy merészeli együtt említeni Werbőczit és Dózsát. A Júdás idő szerzőjének is megadatott tudni és érezni: „elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani”. Ebben a múltteremtésben egyedülvalóságra kárhozottnak vélheti magát. Támogatóra-támaszra […] csak abban lelhet, aki maga volna a támaszra szoruló. „Világíts, Papa, világítsd ki Te / a temetőt, a bakatemetőt” – szól az emlékállítás groteszk parancsa: vonják fénybe önmagukat, irányítsák magukra a figyelmet a százszor kitagadottak. […] A költő, a villódzó, a sokszínű, az érzékletes képi világú, a versbeli személyiségét a nemzet sorsára vonatkoztató, a néppel, a közösséggel való együtthaladás, az egyéniség és a közösség összekapcsolásának programját követő, a hetykén jókedvű, a szabadság hiányáról, a forradalom szükségességéről éneklő költő, ki tegnap így rajzolta önmagát: „Suhanc vagy. Halhatatlan” – idáig ért, a „jogom van, jogom: a természetes halálhoz” önbiztatásáig, az önvesztés fenyegetéseinek elhárításáig.
69
Léka Géza
[…] Ezt a költészetet nem a gyengeségek fenyegetik. Az elhallgatás veszélye riaszt. Hogy széljegyzetekbe szorul ez a líra, hiszen „amiről beszélnek a szombatesték: / nem tűri el a nyomdafesték” (Széljegyzet); hogy a fölöslegesség érzése keríti hatalmába, hiszen „Énekeimre Isten is ráunt”. Hogy „Sisakos tollam / bebábozódik. / Nincs dal! Az ember / csak átkozódik”. Innen, […] a „daltalanul” létezés „holtpont”-járól kell elmozdulnia a költőnek. Vis�szanyerve s megőrizve azt a gazdagságot, azt a műfaji változatosságot, versépítési-rímkezelési sokszínűséget, amely nemcsak nemzedéktársai között állította kitűntetett helyre. […] Utassy József olyan költő, akinek nemcsak a képei, metaforái – a nyelvi jelei is önmagukra tudják irányítani a figyelmet. Mindezek miatt páratlan jövőjű, nagy ígéret. Csak sikerüljön leküzdenie démonait. (Márkus Béla: A démonokkal csatázva = Tiszatáj, 1985/10.) *** […] Mitől összetéveszthetetlenül egyéni az Utassy-vers? Attól, hogy a látomásos és a tárgyias szemléletet építi együvé? Attól is, de ez még inkább csak nemzedéki sajátosság, a Nagy László utáni líra egy jellegzetes törekvése, amelynek a konkrét megvalósulása természetesen költői műhelyenként változó. Az a mód egyénít tehát igazán, ahogyan ez a szemlélet megnyilatkozik. Mind a látomásos, mind a tárgyias jelleg többféle módon, többféle forrásból merítve szólalhat meg. Utassy költészete alapvetően racionális. Ezzel függ össze kikiáltó, megnevező jellege. Nem rejtélyesnek, megismerhetetlennek tartja a
70
Léka Géza
világot, hanem beláthatónak és megismerhetőnek, ahol a jelenség és a lényeg, a kép és a jelentés közti út bejárható. Viszont ez a világ a drámaisággal telített huszadik század világa, s benne nemcsak a magyarság, hanem a költő családi s egyéni életútja is sűrítetten mutatja fel a drámai helyzeteket. Ezt a drámaivá kovácsolódott egyéni és társadalmi léthelyzetet kell néven nevezni és kikiáltani. […] Az ének számára nem menekülés, hanem helytállás, amely egyre drámaibb feszültségű helyzeteket teremt. Most már nem azt mondja a költő, hogy enyém a világ, hanem azt, hogy a világé vagyok, a tieteké, sorsom elől nem menekülhetek, fölfeszülök a keresztre. Az írás keresztjére fölfeszülve, megváltva és megváltódva, olyan versek sora születik, amelyek az élet legalapvetőbb kérdéseire adnak drámát kibontó és feloldó választ. A Magyarország!, a Tengerlátó, a Pohárköszöntő, az Akár a szarvasok – ezek a himnikus áradású művek a költői világ tartópillérei. Utassy Józsefet – hol kimondva, hol csak sejtetve – olykor túlságosan egyszerű és egysíkú, hagyományos szemléletű és eszköztárú, egyoldalúan közéleti költőnek tekintik egyesek. Pedig világképének elemzése azonnal megcáfolja e bírálatokat. Utassy szemlélete összetett, dialektikus, s ez nemcsak azt jelenti, hogy meglátja a dolgok színét és fonákját, a születőben az elmúlót például, hanem azt is, hogy meglátja a dolgok rétegezettségét is. Perdöntő ebből a szempontból a műveiből kibontakozó emberkép. Felfogása szerint az emberlét alapvetően hármas rétegezettségű: a személyiséglét, a magyarságlét és az emberiséglét hálórendszerében működő. A kötet egésze sugározza ezt a szemléletet, s kitüntetetten például az előbb felsorolt versek. Némileg sarkítottan fogalmazva a Tengerlátó elsősorban a személyiséglét, a Magyarország! a magyarságlét, A Pohárköszöntő az emberiséglét költeménye, de természetesen mindegyikben ott bujkál mindegyik réteg. […] A fiatal férfi képzeletvilágába korán benyomult az őszvilág többrétűen kibontott élményköre, de vélhettük, jó időre elég is lesz ennyi a személyiséglét ellentmondásaiból. Közbeszólt azonban az életrajz, amely az Utassyhoz hasonló költőtípusok esetén közvetlenebbül is befolyásolhatja a művet. A tenger partjáról sokfelé vezethetett volna út, de ki gondolta volna, hogy az Utassy József számára kijelölt épp a „pokolba” vezet. […] Jövök a pokolból, kór tüze ragyogtat, megettem egy mázsa gyógyszert, mégsem enyhül kínom. Jövök a pokolból, immáron öt éve úgy járok én oda, mintha otthonomba mennék. Otthonomba, végleg tébolydába zárva: ments meg engem ifjúságom, te egyetlen, árva. […] Az őszvilág korai élménye, a pokoljárás után most érinti meg elemi erővel a költőt a természetes elmúlás döbbenete is. A költő elsődleges gondja azonban nem az emberi lét mindenkori behatároltsága, hanem a természetes halálhoz vezető természetes emberi létezés joga, s e jog megvalósításának számtalan akadálya. A természetes emberi lét számára alkotó, értelmes létezést jelent. (Vasy Géza: Kilencek III. Utassy József = Palócföld, 1988/4) ***
71
Léka Géza
[…] Van egy ember, aki történetesen magyar állampolgár, aki 1941. március 23án született Ózdon, felnőtt a Mátra északi vidékén, nős, fia éppen a most közölt versek időszakában felnőtt-fiatalon betegség következtében meghalt. Ez az ember mindig is lázadó volt: háborúban elhalt apját örökké visszakövetelő, a szegénységet mindig is szenvedő, a szabadságot görcsös akaratossággal vágyó. Ez az ember egész életében sodródik, él, ahogy tud. Egyre kevésbé látszik lenni. De ez az ember közben verset ír. Versei pedig élnek helyette. […] Az ember, aki szülte őket szintén él: örül, boldog szenved, remél, reménytelen –, és múlik az időben; alakul, változik; sőt: átalakul. […] Bárha a már olvasható verseknek semmi közük ehhez az emberhez: a versek mindig egy korábbi emberhez kötődnek. Az embernek annál inkább köze van a vershez. Régen a versek repkedtek belőle, mint mikor gyermek tökéletes szappanbuborékot ereszt repülni. Élt, játszott és gyönyörködött. […] Most már csak azért él, hogy ezek a versek megszülessenek. Az egyetlen, amiben még hisz: a vers. Az általa teremtett létezés: számára az egyetlen valóság. Ebből nézhet vissza korábbi önmagára is. Mindent csak ebben és ebből magyarázhat. „A dal szüli énekesét”? Nem, az énekest már nem lehet megszülni. Csak a dal van. Mert a versek „ma”-jára a világ üres lett, tarthatatlan, kibírhatatlan: bűnös. Bűnös, mert megcsalta egy egész életre az embert. Megcsalta a politika: elvéve hitét; megalázta a létezés: elvéve fiát; meggyalázta az idő: romlandóságára visszautalja figyelmét. A bűn: a tragikus létezés minden fajtájában felemeli sárkányfejét. Egyetlen ártatlan valami maradt: a dal. Nem lep engem meg már semmi sem Engem nem lep meg már semmi, nem. Torkomig villog a tigrisek foga. Bűvöli tarkóm a téboly pisztolya. Gyilkol a természet, öl a társadalom. Te vagy csak ártatlan, te, drága dalom! (Parlando)
72
Az egész bűnös világ csakis ebben az ártatlan dalban mondható el. Enélkül maradna a néma csend. Első kötetének első verse így kezdődik: „KÉREM! Én eddig hallgattam csak”. Mert ezt még el tudja fogadni az ember: a dalban ugyanis lehet bűnről beszélni, mert maga a dal ettől még ártatlan marad. Sőt: minél teljesebb a tragikum a dalban, az annál tökéletesebb. És minél tökéletesebb a dal, annál szebb. Minél szebb, annál ártatlanabb. A bűn az ártatlanság álorcájában. Íme az Utassy-vers létének paradoxona. „Átlényegít az ég alatt a szó”. Az egyetlen átlényegülés, amiben romantikusan hisz a költő. Hinni akar és tud. Világ, dal, teljesség. A motívumok hol játékba futnak, hol a legelviselhetetlenebb szenvedésre utalnak, így tartják egyensúlyban egymást. […] Utassy versében az ember bűntelenné, „ártatlanná” a dal által tud válni, hogy aztán megtisztultan fogadhassa magába a legmegrendítőbb tragikumot, melytől „recseg-ropog” teljes létezésében. Az ember feloldozást nyer a bűnben való minden részes-
Leszentül a Nap. Nyelem ostyáját nyögve. Barbár pillanat. (10 haiku)
Léka Géza
ségtől, hogy azután a bűnösség teljes súlyát magára vehesse. Így érthető a verseiben (főként haiku-jellegű kompozícióiban) megismétlődő áldozás-kép, az Eucharistia kozmikus felidézése:
égetné orcámat a szégyen, míg a nap ostyája leszentül, s Isten homloka bevérzik. (Eger város főutcáján) A megszólalás legnehezebb éveiben (mert legfeljebb csak mellébeszélhetett volna a költő) Utassy nem elégiát írt, de dalt kerekített, mellyel alkalmassá tette az embert a kiáltás befogadására. A bűnösség helyett a bűnnel szembesít így: nem védekezésre késztet, de állásfoglalásra, ítélkezésre. Szétválasztja az embert a konkrét történeteitől, hogy képes legyen befogadni (és ezáltal formálni véleményt róla) egy-egy végletes történetet. Nem az ÉN-ről ír, hanem az Én is Lehetnék helyzetet lényegíti át az ég alatt a szóba. Végül a szó: gesztus, melyet mindenkinek külön-külön magában kell történetté, magatartássá, állásfoglalássá formálnia. Minden elmélet ellenére? A jó költő – lehet, ő maga nem is tudja – kiváltja a maga elméletét. Utassy pedig jó költő. Verseivel elmélet is születik. (Kabdebó Lóránt: Az ártatlan dal = Új Írás, 1991/11) *** Szabály szerint válogatott és új verseknek kellene nevezni Utassy József legújabb könyvét a Hol ifjúságom tűnt el címűt is, mert könyvének nagyobbik része – egészen az első kötetig visszamenőleg – régebbi verseket is tartalmaz. […] Utassyt – nem utolsó sorban – ezért a technikáért is érte vád, hogy nem tudja folytatni azt az ígéretes pályakezdést, amivel egy nemzedék jelképeként a hatvanashetvenes évek fordulóján berobbant az irodalomba. Az egyes versek ismételt kiadása látványosan azt látszott igazolni, hogy a Nagy László költészetének példáján induló fiatal költők zsákutcába jutottak: anakronisztikussá válta, esztétikát váltottak vagy elhallgattak. Csak az a kérdés, hogy szükségszerű-e, hogy egy (minden) költő fejlődjön, elsajátítson újabb és újabb formai és világkép nyelveket, fölzárkózzon a legaktuálisabb irodalmi iskolákhoz. Utassy költészetében persze csakugyan megállt az idő valahol a gyermek- és ifjúkor tájékán, s ez az időben való megkövülés vált az első kötet után költészetének egyre markánsabb jellemzőjévé. Gyakorlatilag nincs mondandója a később történtekről ebben az új versekkel szőtt új kötetben sem, illetve új versei is lényegében ugyanúgy, s ugyanarról íródnak, mint a megszokott Utassy-versek, nem váltak bonyolultabbá, strukturáltabbá, intellektuálisabbakká, sőt a politikus (elkötelezett stb.) Utassy sem követte versvilágában a közéleti aktualitásokat. Ez a megállt az idő szindróma azonban egyáltalán nem előzmény nélküli a magyar irodalomban. A nagyívű alkotók közül mindenekelőtt Veres Péter, Sinka István, Tamási Áron neve kívánkozik ide, akik bármennyire is távolra szakadtak indító közegüktől, minden ahhoz másik világhoz kötötte őket, új társadalmi-fizikai terük idegen maradt, s mert hitelesen szóltak, erről hát nem beszéltek. Utassynak az
73
Léka Géza
74
új világról való hallgatása, az újhoz való igazodni nem akarása (nota bene: tiltakozása) az életmű világképének természetes következménye, s korántsem esztétikai elakadásból fakad. Ezért is szorul például Keresztury Tibor megállapítása is korrekcióra, aki ezt írja: „Utassy József lírájában a Júdás idő című, 1984-es összegzés zárta le a jelek szerint azt a korszakot, amellyel ő a „mert a verset nem írják, / a verset élve élik” típusú költői attitűd utolsó hiteles képviselője lehetett. Szigorú elvi és morális elkötelezettségű, de sokszorosan kimerített élménykörökre, merevvé vált magatartásformákra épülő költői programjának érdemi, új utakat nyitó revíziója azóta is késik.” Kimerített élménykörök helyett inkább a meghatározó élmény megközelítéseiről van szó, s valami dacos lázadásról. Mert Utassynak az egész élete a gyermek- és ifjúkorban dőlt el, s ezt nem hajlandó valóban makacs erkölcsi következetességgel túllépni (de hol a határ vállalt erkölcsi magatartás és ontológiai belátás között, illetve a vállalt erkölcsi magatartás nem éppen egy ontológiai belátás tudatossága-e csupán?). A kötetekből ugyanis az derül ki, hogy Utassy tudatosan nem hajlandó revideálni élete első szakaszának világképét, mert ott kezdődött az élete és ott is fejeződik be. Utassynk – hasonlóan az említett írókhoz – csak múltja van, számára minden lényeges akkor és ott megtörtént, innen, a gyermek- és suhanckor halhatatlanságából lép át egyenest az öregségbe, az őszbe, az elmúlásba. Ha revízió, legföljebb intellektuális bölcselettel lehet(ne) ugyanazt újrafogalmazni, de fogadjuk el – mert művészileg meggyőző – , hogy filozófiai absztrakciók helyett változatlanul képekben beszél, a látszólagos egyszerűség helyett az egyértelmű világ egyértelmű képeivel. A Hol ifjúságom tűnt el kötet számadás, leltár az életről, aminek csak eleje és vége van, amiből hiányzik az érett, termékeny felnőttkor. […] Az évszakok szerkesztőelve itt nem egyszerű technikai fortély, a lényeget rejti, Utassy más világú, nem-modern élet- és létszemléletét: első és végső szervező elve a természet, s az élet-, sors-, léttapasztalat, amely ebben a természetelvben ismer önmagára. Az életet, az egyszemélyest, az emberiségét és a létezés egészét a természet ritmusa tagolja, illetve az emberi cselekvés is ennek törvényei szerint épül. […] „Csodájára nem jár senki, csak én” – írja erről a természettel, kozmikus mindenséggel harmonizáló világról és kétely, irónia nélkül írja le azt is, hogy szép volt, hogy gyönyörködik benne. De Utassy világa kétpólusú és ambivalens. Egyszerre profánul tárgyias realista és egyszerre történik meg benne a transzcendens találkozás a titokzatos fenségessel, a félelmetessel, a megérthetetlennel. Egy baromfiudvarból, egy nadrágfolt látványából éppoly természetes a határok észlelése, a kozmoszra való döbbent ráismerés, ahogy az antik görögök találkoztak akármelyik völgyszorosban, akármilyen pásztorfiú alakjában megjelenő isteneikkel. […] Ez az aranykor az első kör, az élet és létezés normális rendje, amibe brutálisan beleavatkozik a történelem: elpusztítja az apát, s ezzel megcsonkítja az anya és a fiú életét, de léttel szembeni bizalmát még nem rendíti meg. Mert a méltánytalanul igaztalan áldozatot elfogadni nem lehet, de lehet továbbélni, teremteni, ha az apa halála, hiánya is helyére kerül – a siratással. Mert nem lehetett elsiratni, mert elpusztítása szakrális bűntett, mert az Ember Fia megismételhetetlenül egyetlen, ezért örökké siratni kell. Csoóri Sándor írja Unamunot idézve, nem elég csak tudni a veszteségeinket, sírni is tudni kell miatta. Utassy a kezdetektől – amikor még egyáltalán nem volt aktuális – siratta a veszteségei(nke)t, s ma – amikor már szabadna, de megint nem aktuális – újra elsiratja a „sortüzekkel terelt, / hadak útjára vert / csillagközi bakákat” (Ismeretlen katona), a megrabolt életeket, az eltiport forradalmakat – szimbolikusan – a jóvátehetetlenül elorzott tavaszt. […] Siratás a Hol ifjúságom tűnt el kötet, az eltűnt ifjúság és vele együtt nemzedékének és egy teljes, emberarcú világ letűnésének a fájdalmas elsiratása. Ami utána
Léka Géza
következett, arra a személyes búcsún túl nincs szava. Utassy ottmaradt az időben a kétely, a kiábrándulás, a szegmentumaira esett világ határa előtt. Ahol a dolgok még önmagukat nevezik meg. (Pécsi Györgyi: Utassy József: Hol ifjúságom tűnt el = Hitel, 1993/3) *** Több szempontból is problematikus dolog Utassy József költészetéről beszélni. Merőben eltérő állításokat kell ugyanis megfogalmaznunk, ha költő-alakjáról, költészetének recepciójáról, illetve magukról a szövegekről – ezen belül is egyenként szemlélt költeményekről, illetve a versek összességének hangvételéről – próbálunk gondolkodni, és nemcsak eltérő, de szinte mindig önmagunknak is ellentmondó kijelentéseket kell tennünk, ha túl akarunk lépni a „műegészről” folytatott diskurzuson, vagy egyszerűbben szólva a recepció kedvenc frázisain. […] Ha mai szemmel vizsgáljuk az 1970-es évek irodalmát, egyfelől merőben más lírai törekvések látszanak kiemelkedőnek, másfelől maga az irodalomtörténeti alapgondolat, amely az irodalmat egyfajta váltófutás metaforájával írja le, és ennek megfelelően Bellát éppúgy, mint Utassyt (vagy tágabban a Kilenceket) a Juhász Ferenc, Nagy Lászlóféle hagyomány hiteles folytatóiként méltatja, mára (valamennyi egyéb fősodor-elmélettel együtt) minden hitelét elvesztette. […] Utassy költészetének a leginkább az olvasó emlékezetébe íródó vonásai: szenvedélyes közéletisége, képviseleti beszédmódja […] és költői világának kozmikus léptéke. Ezekre a szegmensekre pedig igazán egyszerű lenne egy teljes egészében elutasító olvasatot alapozni. Arra gondolok, hogy a közéleti tematika ma, amikor a sajtószabadság lehetővé teszi az ilyen kérdések normális artikulációját és megvitatását, egyre idegenebbnek tetszik a költészetben. […] Végül a költői világ kozmikus léptéke manapság inkább gyakorol komikus, mint tragikus hatást az olvasókra. […] Nem egyszerűen a cenzúrával, a hatalommal, a politikai rendszerrel hadakozik tehát Utassy, amikor ezt az alkotás-szertartást bemutatja. A világ ellen, ugyanakkor a világ érdekében cselekszik; vagyis magát a világmindenséget tekinti magával meghasonlottnak, ami csak úgy orvosolható, hogy ő, akár az élete kockáztatásával is, önmaga ellenében, kétségbeesett erőfeszítések árán verseket ír. Nyilván mondhatnók, hogy ez innentől kezdve nem irodalomesztétikai, hanem pszichiátriai probléma. […] Az én megközelítésemben mégsem arról van szó, hogy a költő megbolondult, és költeményei személyisége széthullásának, majd eredményes rehabilitációjának a naplójaként olvashatók, hanem éppen fordítva: egyfajta önfeladó áldozattal saját hiperérzékenységét tette meg egy költészeti hagyomány-irány médiumának, egész életét ennek a karakter-fikciónak rendelte alá, és életté téve a képzeletet, személyes életeseményként tapasztalta meg a hagyomány kiüresedését. […] Csakhogy míg a romantika, a racionális felvilágosodás nagyon is józan eszméit itatta át érzelemmel és szenvedéllyel, tehát például a szabad polgárok közössége helyett operált a nemzet, a haza fogalmaival, és ezek a történelemben vérrel írt szavak, de mégiscsak tudjuk, hogy minek a helyére kerültek – addig Utassynál az a bizonyos felvilágosodás-kori tartalom teljesen eltűnik, a romantikus eksztázis mellett minden ízükben irracionális tartalmak bukkannak fel. A […] haza fogalmának elszakítása minden reális referenciától a Magyarország! című versben történik meg. […] A lendület, a szerkezet arányossága, az erotikus jelenetek elragadtatottsága ma is lenyűgözi az embert, de arról mégsem feledkezhetünk el, hogy maga a Magyarország névvel itt leírt entitás megfoghatatlan, referencia nélküli allegória, üres szó. […] Két verscsoportról szeretnék külön beszélni befejezésül, mert ezek maguk is külön állnak az életműben: a Kálvária-ének című epikus alapokra épített, kidolgozásá-
75
Léka Géza
ban mégis lírai sorozatról, és a pillanatképekről, elsősorban a haikukról, amelyek között nagyon szép darabok vannak. […] A Kálvária-ének 1995-ben jelent meg első ízben, de több, a versben található utalás is azt támasztja alá, hogy a benne foglaltak 1974-ben történtek. […] Alig stilizált formában bele tudja illeszteni az eposzi térbe saját magán-mítoszait, édesanyját, a Bükk erdeit, az ádáz, alig evilági zsarnokként felbukkanó Aczél Györgyöt, a főváros fojtó levegőjét és a Kilencek iránti feltétlen szeretetét – mindezt a beszűkült tudatállapot sajátos érzékelésével visszaadva. Megkockáztatom, hogy a ciklus Utassy főműve, és az 1970es évek talán legpontosabb ábrázolása. […] az 1970-es évek óta a háromsoros japán versforma, a haiku, példátlan karriert futott be a magyar költészetben. Utassy is rengeteget írt a 90-es években, hagyományos tematikájút és alkalmi rögtönzést, gnómát, aforizmát és tájképet, egyes darabokat és ciklusokat. Olykor nem is vers-, hanem strófa-formának tekinti a haikukat, rímelteti őket és lazán összefüggő sorozatukból alkot nagyobb verset. (Havak hatalma, Egyedül) Ezek közül sok […] nagyon szép, koncentrált vagy metszően szarkasztikus darab. Bölcsesség, szelídség hatja át őket, és végre: irónia, önirónia. […] Paradoxon persze, hogy akit a szenvedélyes okosság, a kivételes minőségű és kozmikus terekben otthonos költői én, a sugallatosság, közösségi-képviseleti beszédmód, és erkölcs-központú szemlélet, történelmi és nemzeti sorskérdések, haza, nemzet és forradalom költőjeként ismertünk meg, és aki a bőkezű ihlet sokat dolgozó kegyeltje ma is (a gyűjteményes kötetben bő hétszáz verset tett közzé), azt a költőt nem nagyon sok, részben fentebb már említett kivételtől eltekintve elsősorban egy privatizáló, epikus munkájáért, és háromsoros pillanatképeiért tartom ma is jelentékeny alkotónak. Ez a beszűkülés azonban csak látszólagos. Valójában az önmagunkkal való szembenézés tágabb horizontot nyit minden kozmikus metaforánál, és az egyetlen szikrában megvillanó haiku mélyebb hatást tehet az olvasóra, mint az egyre üresebb romantikus toposzok ismételt sorra vétele, a beszámoló a harcról, ami jószerével csak nagy szavakat vonultat fel nagy szavak ellenében. És inkább tudom nagynak látni azt az embert, aki lehajol a fűszálhoz és a bodobácsokhoz, mint az, aki arról beszél, hogy csak görnyedten fér el az ég alatt, amit ráadásul a vállán kell tartania, és folyton beveri a fejét a Holdba. Nem is beszélve a szúrós, dögnehéz csillagokról. (Bodor Béla: Görnyedten a csillagok alatt. Utassy József: Tüzek tüze (összegyűjtött versek 1957-1997) = Holmi, 2002/12) Összeállította: Léka Géza
76
Utassy, holdvilág
Végh Attila
Végh Attila
Íróasztalom fölött halottak. Fényképről néz Kosztolányi, Ady. Mennyi könyvet írtak a Holdnak! Éjjel a szuszogásuk hallani. A szobám szellemtemető. Szőnyegét finom hamu lepi. Szitálják, szűrik a levegőt halott barátok festményei. Kezemben Utassy-kötet. Költő siratja a fiát. Honnan lopjon tüzet, hogy meg ne fagyjon a világ? Hűvös szél vág be az ablakon, a temetőt szellőztetem. Megjelenik minden hajnalon, a virrasztásban itt terem, és leül az íróasztalomhoz. Azt mondja: ne félj, Dzsó vagyok, azért jöttem, hogy dolgozz, ünnepeld meg az új napot. És rám néz. Hold nő bal szemében, jobb szemébe fullad a Nap. Ólomba merülök. Majdnem megkérdem tőle: mindenen túl vajon mi marad. Mi marad, ha a keserű kehely nem múlik el, mert az Isten halott? Mi az idő, amit hiánya lehel? Mit tölt meg, ha már nem vagy ott? Felhő úszik a néma égen. Dzsó eltűnt, fekete fényben alszom. A Határtalan énekében kígyózik a hangom. Ott ébredek, ahol elhal. Felejteni kell a létet. Nappali, menekülő szavakkal üldözni a semmit, ami éltet.
77
Soltész Márton
Soltész Márton
„Ítélni engem eljön az idõ!” (Mt 25, 31-46) Az Utassy-életmû recepciótörténeti vázlata
„Otthonomba, végleg tébolydába zárva: ments meg engem, ifjúságom, te egyetlen, árva.” (Utassy József: Pokolból jövet)
2010. augusztus 27-én, hatvankilenc éves korában elhunyt Utassy József, a Kilencek költőcsoport és a Magyar Művészeti Akadémia tagja, a József Attila-díjban (1989), illetve Déry Tibor-jutalomban (1989, 1996) részesült, majd Balassi-emlékkarddal és babérkoszorúval (2001), később pedig Kossuth- (2008) és Bethlen Gábor-díjjal (2009) elismert költő – írja a Magyar Nemzet.1 Elpihent tehát a költői kéz, mely Utassy verseit írta, ám az még korántsem biztos, hogy ezzel az életmű maga is lezárult volna, hogy nem fognak egyes – asztalfiókban maradt – költemények nemsokára – posztumusz – napvilágot látni. Mégis, az elmúlt negyven év Utassy-recepciójának gazdag termését tekintve úgy vélem, időszerű volna megrajzolni e befogadástörténet vázlatát, mégpedig annak érdekében, hogy a későbbiekben az e korszakot vizsgáló, szintetizáló igényű irodalomtörténeti vállalkozások számára megteremtsük annak lehetőségét, hogy feltárják az adott történelmi pillanat irodalmának „meghatározó jelentőségű vonatkoztatási rendszerét.”2 Az életművet három nagy egységre bontottam; az első időszak az indulástól a rendszerváltozásig tart, addig a pontig, ameddig Utassy kezdetben vállalt költői szerepe és hivatástudatos magatartása igazán legitim volt.3 A második korszak – a szenvedés misztériumának, a ’mindent elvesztés’ időszakának – időfélfáját 1997-ig, a Tüzek tüze ös�-
78
1 Klementisz Réka, Elhunyt Utassy József Kossuth-díjas költő, MNemz, 2010. augusztus 28., 1.; Pósa Zoltán, Utassy József halálára, Uo., 14. 2 Hans Robert Jauss, Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja = Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, szerk. Kulcsár-Szabó Zoltán, Bp., Osiris Kiadó, 1999, 72. (ford. Bernáth Csilla) 3 Tüzem, lobogóm (versek 1962-1967), Bp., Magvető Kiadó, 1969.; Csillagok árvája, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1977.; Pokolból jövet, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1981.; Áve, Éva!, Bp., Magvető Kiadó, 1981.; Júdás idő, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1984.; Ragadozó föld, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1987.; Irdatlan ég alatt (ös�szegyűjtött versek 1962-1986), Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1988.; – Hungária kávéház? – Kávéház Hungária!, Bp., Magvető Kiadó, 1988.; Keserves (versek 1986–1989), Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1991.
1. „Tûzmárcius” – „Õszvilág” – „Csendélet” (1969-1989)
Soltész Márton
szegzéséig toltam ki;4 míg az utolsó idők kis és nagy versei – természetesen Nagy Gábor válogatása is5, melyre azonban külön nem térek ki – a 2010-es utolsó kötettel (Ezüst rablánc) együtt a Csillagfényes magány című, harmadik fejezetben kaptak helyet.6
Utassy költői pályakezdését találóan jellemzi e szó: robbanás. Hiszen már A tüzem, lobogóm! (1969)7 nyitóversében ez a fogalom hevül metaforává: „kék csillaggá robbant rügyek” (Tüzek tüze), s az indulás rikkantás-szerű, tüzes és fegyelmezetlen dinamizmusát ugyanezzel a kifejezéssel adják vissza első kötetének kritikusai. Ilia Mihály szerint az 1969-ben huszonnyolc éves fiatalember nem csak a saját, hanem mások nevében is szóló, szolgálatvállaló költő, kiben egyszerre jelentkezik a hovatartozás dilemmája, a mesebeli legkisebb fiú szerepfélelme és egyszerre a „vidám, mindent lebírni akarás”. Kabdebó Lóránt már ekkor kétféle poétai magatartást különít el: kinyilatkoztatóit és elemzőit, utóbbiban pillantva meg a továbblépés, a létnyelv-találás alternatíváját. Az „érzékletes, pontos leírás”, a „friss, eleven megjelenítés”, illetve a „figyelemfelhívó, szemrehányó, szembesítő és vagányan feleselő” hang mellett Kabdebó a magyar költői hagyomány hatásait is számba veszi, mondván Utassy „célratörő, nyers szókimondása” Petőfi, „a versszituációt elindító-bemutató kezdősorok moll-hangszerelése” Juhász Gyula, „a természet vers-térré stilizálása” Radnóti, míg „az indulatok dalbazárása” Nagy László hatását mutatja. Kiss Ferenc meleg szavú bírálata szerint Utassynak „már alkata is poézissel jegyes”, hiszen verseiben „harag és derű pillérei közt leng, a játék akcentusával idvezül és káromkodik.” A címadó vers négy sora kapcsán („Élek-halok a fényért, / égj hát, gyönyörűm, lángolj! / Tüzem, lobogóm vagy már. / Lobbantsd rám ifjúságom!”) merül fel Kiss írásában a kérdés: miért mondja a költő: „lobbantsd rám”? Valóban a „porig égés vállalása” volna ez? – hangzik a jogosnak tűnő kérdés. (Ám hogy e sorok ennél sokkal mélyebb és átfogóbb ars poeticára utalnak, azt majd csak a második kötet, a Csillagok árvája Világ világa című verse árulja el: „zenét gyújtok rád, piros zenét, / énekek énekét, tüzek tüzét”, illetve a harmadik kötet, a Pokolból jövet, melyben ugyanez a vers már Fekete trón címmel jelenik meg.) Könczöl Csaba a Tüzem, lobogóm! belső zártságára hívta fel a figyelmet, illetve – elsősorban a Zúg Március kapcsán – „az élőbeszéd közvetlenségét idéző természetességről”, „egyszerűséggé tisztult belső biztonságról” értekezett. Megállapította azonban azt is, hogy Utassy nem tipikusan intellektuális költő, „számára az Rezeda-álom, Debrecen, Csokonai Kiadó, 1991.; Hol ifjúságom tűnt el, Bp., Magvető Kiadó, 1992.; Fény a bilincsen, Bp., Magvető Kiadó, 1994.; Kálvária-ének, Lakitelek, Antológia Kiadó, 1995.; Földi szivárvány, Bp., Kortárs Kiadó, 1996.; Szép napkeltő holnap (versek 1995-1997), Bp., Orpheusz Kiadó, 1999.; Isten faggatása (versek 1992-1994), Bp., Littera Nova Kiadó, 2000.; Tüzek tüze (összegyűjtött versek 19571997), Bp., Littera Nova Kiadó, 2001. 5 Utassy József Válogatott versei, szerk. Nagy Gábor, Bp., Magyar Napló kiadása, 2006. 4
6 Sugdos a sátán (versek 1998-2001), Százhalombatta, Százhalom Kiadó, 2002.; Farkasordító, Bp., Széphalom Könyvműhely, 2006.; Ezüst rablánc, Bp., Napkút Kiadó, 2010. 7 Hajdú Ráfis = Nszab, 1970. március 4., 7.; Ilia Mihály = Ttáj, 1970, 4. sz., 367-373.; Kabdebó Lóránt = Alf, 1970, 8. sz., 82-83.; Kiss Ferenc = Kort, 1970, 6. sz., 998-1000.; Kovács Lukács = Képes Ifjúság, 1970. december 9., 22-23.; Könczöl Csaba = Je, 1970, 4. sz., 409-410.; Sinka Erzsébet = Fo, 1970, 4. sz., 95-96.; Tábor Ádám = ÉS, 1970, 2. sz., 10.; Tamás Menyhért = Nszava, 1970. március 7., 8. Vilmon Gyula = KönyvTáj, 1969, 7. sz., 8-9.; Cynolter Károly = ÚÍ, 1971, 1. sz., 127. Tverdota György = Napj, 1971, 5. sz., 10.
79
Soltész Márton
elsődleges mindig az érzéki, a tapasztalatok útján megragadható”, ezért is nevezi őt „a kis dolgok költőjének”. Ám a „formai színvonalbeli egyenetlenség” mellett éppen „az elmélyült gondolatiság hiányát”, a ’szabad csavargó attitűdből’ származó „szubjektív-partikuláris létszemléletet” kárhoztatja Hajdú Ráfis, a versek gondolati magvának hiányát Tamás Menyhért; a „perspektiválatlanság veszélyére” figyelmeztet Tverdota György, az „eredetieskedés” problémájára Ilia Mihály, a túlzott indulat verstöréseire Kabdebó, a „fakóbb, igénytelenebb megoldásokra” Kiss Ferenc. S míg Sinka Erzsébet azt problematizálja, hogy a bátor magatartás mellett nem mindig világos, mit is akar valójában a költő, valamint a játékosság mellett zavarónak ítéli a modoros, „rekedt rikkangatásokat”, Cynolter Károly „hetyke egyenetlenséget” említ. A Csillagok árvája (1977)8 már élesebben mutatja, mi bizonyult maradandónak az 1962-1967 közötti időszak lírai termésének motívumrendszeréből, nyelvi és szellemi magatartásformáiból. Mindeközben éltető erővel szikráznak föl a poéta szemantikai újításai – a nyelvteremtő, értelemösszegző kifejezéssorok: „rezes csontjaid bandája”, „senkim, jézus krisztus” (Világ világa), „napkeleti vőlegényed” (Magyarország!), a bombasztikus hangjátékok: „csöpp csintalan öcsémnek csúzlit csinálnék” (Sirató), illetve a félreérthetetlen utalások, amilyen a Kit koldús hazámnak hívok „krajcár” kifejezése mögött meghúzódó Móricz- (Hét krajcár) és József Attila-konnotációk (Íme, hát megleltem hazámat!). A kötetnyitó mottók Rimbaudtól és József Attilától származnak, de ezen túl is külön vers szól itt Illyés Gyulának („száz évig élj, akár a sólyom!” Csendélet), Juhász Ferencnek („jönnek jézusarcú ácsok” Mindenség Déva-vára), Ady Endrének („Ítélni engem eljön az idő!” Mert nagyon sújt és szeret); valamint Üstökös című versén keresztül Vajda Jánosnak („Űrdöngölő csillagi csárdás” Lobogó gyász), Váci Mihálynak („Dúdoljunk, Miska, mielőtt landol / e szívlökéses repülőgép!” Temető ég), Kormos Istvánnak („Láttam a tengert: nem hallgathatok!” Tengerlátó), Weöres Sándornak („cepelek öt kila ángolnát, / hátha jókedvre hangolnák” Meleg zsák), egy közös költemény Bartóknak és Radnótinak („Ragozhatom a létigét / létem hamleti szélinél” Őszvilág), s végül a barátnak és költőtársnak, Kiss Benedeknek („Írsz jegenyék magasában…” Száll az ének). Bár Nyilasy Balázs 1978-ban azt írta: „tudom, hogy irodalmi közvéleményünk szerint Utassynak ez a második könyve az igazi klasszisteljesítmény”, a kötet kritikai fogadtatása korántsem volt ilyen egyértelmű. Meg kell hagyni azonban, hogy a versépítés, a szerkesztés tudatosságának hiányára, az „előkészítetlenségre”, helyenként már-már „túlírtságra” egyedül a Napjaink kritikusa hívta föl a figyelmet; noha ezzel párhuzamosan elismerte, hogy „agyongondolt, agyontöprengett társadalmi líránkban egyedülálló érték” Utassy „friss, közvetlen politikuma.” Nyilasy írása mindenestre fölborzolta a kedélyeket; Görömbei András külön szemináriumi órán tárgyalta e kritikát, s bírálta meg az abban foglaltakat. Görömbei ugyanis – az Alföldben megjelent recenziójának szavait idézve – úgy vélte: Utassy lírája végre „elmélyült, és súlyos igazságaihoz megteremtette a maga szuverén költői formáit.” Hasonló álláspontra helyezkedett Kis Pintér Imre, aki hangsúlyozta: Utassynál „szentség a szó”, valamint Szekér Endre is, aki szerint Utassy „igényes” költő: „csak a magas mércére, az igazi gondolatra, a tökéletes fogalmazásra figyel.” Ezzel szemben Krasznahorkai László a Palócföld hasábjain – olyan megállapíAlföldy Jenő = Ttáj, 1977, 9. sz., 90-93.; Belohorszky Pál = Nszab, 1977. október 15., 7.; Botár Attila = Napló, 1977, július 2., 7.; Czakó Gábor = ÚjT, 1977, 22. sz., 2.; Dankó István = HBNapló, 1977, 4. sz., 5.; Devecseri Zoltán = Tolna-mNépújs, 1977. augusztus 30, 4.; Görömbei András = Alf, 1977, 9. sz., 81-84.; Kis Pintér Imre = Kort, 1977, 10. sz., 1666-1668.; Lengyel Balázs = ÉS, 1977, 25. sz., 11.; Thomka Mihály = BékésmNépújs, 1977. szeptember 25., 4.; Cs. Varga István = Népújs, 1977. június 12., 8.; Varga Lajos Márton, Nszava, 1977. május 28., 8.; Kabdebó Lóránt = MH, 1978. április 9, 10.; Krasznahorkai László = Palócföld, 1978, 4. sz., 28-29.; Nyilasy Balázs = Napj, 1978, 5. sz., 31.; Szekér Endre = Fo, 1978, 3. sz., 91-92. 8
80
9 Ágh István = ÚjÍ, 1981, 10. sz., 110-112.; Bata Imre = Nszab, 1981. március 17, 7.; Cseh Károly = Népújs, 1981. május 10., 8.; Görömbei András = Je, 1981, 12. sz., 1137-1139.; Kalász Márton = ÚjT, 1981, 19. sz., 2.; G. Kiss Valéria = Alf, 1981, 10. sz., 77-80.; Kovács Sándor = DtN, 1981. június 28., 11.; Madár János = Palócföld, 1981, 5. sz., 27-28.; Olasz Sándor = Fo, 1981, 10. sz., 92-93.; Polner Zoltán = CsongrádmH, 1981. április 10., 4.; Pósa Zoltán = CsongrádmH, 1981. április 10., 28-29.; Szakolczay Lajos = Nszava, 1981. április 12., 10.; Varga Lajos Márton = Ttáj, 1981, 10. sz., 102-106.; Czakó Gábor, MV, 1981, 3-4. sz., 106-107. 10 Cynolter Károly = Nszava, 1981. október 25, 11.; Magyari [?] = MIfj, 1981, 43. sz., 4.; Cseh Károly = Népújs, 1982. május 1., 9.; Cselényi László = Hét, 1982, 22. sz., 8.; Ferdinandy György = Szivárvány, 1982, 8. sz., 124-125.; Melczer Tibor = ÉS, 1982, 9. sz., 10.; Pomogáts Béla = MH, 1982. május 8., 8.
Soltész Márton
tások mellett, mint: „szavainak mágiája felemel s magával ragad”, valamint „képeinek időtlen levegője van, nyelvi biztonsága lenyűgöző” – keményen megbírálta A szerelem szélén című költeményt, főként „modorossága” miatt. Belohorszky Pál a „nagy verset” és a programot hiányolta, miként a költő első kötetének kritikusai; „pazarló nagyvonalúságról” beszélt és megállapította: Utassy „inkább sejtő, mint látó költő”, ráadásul „továbbra is a részlet, az elemi, az egyszeri delejese, részege.” Varga Lajos Márton erre mennyiség és minőség mérlegére hivatkozva így felelt: „évente hét vers: mi súly van egyen-egyen. Mi felelősség szorítja mindegyiket.” Végül Kabdebó Lóránt Egy költői vitához című cikkében – összefoglalva az elhangzottakat – egyenlő arányban fogalmaz meg Utassy „képi telitalálataival” kapcsolatban pozitív, „nézőpontjainak szervetlen kapcsolódása” ügyén pedig negatív véleményt. Noha már 1981-ig igen sok szó esett Utassy példaképeiről, poétai programjáról, versalkotói, kötetszerkesztői tudatosságáról, e kérdések szinte mindegyikének megválaszolásához egyszerre vitt közelebb a harmadik kötet. A Pokolból jövet (1981)9 sorait olvasva hirtelen világossá válik az Utassy-líra kapcsolata a Petőfi–Ady-vonallal, mégpedig az óriásivá növesztett lírai én, a háborús versek múltba merevedése, a kinyilatkoztató hang lassú eltűnése és a perlekedő, „hitetlenül hívő” Isten-versek révén. A költőnek ez a kötete már végképp „nem ismeri a jövő időt” (Varga Lajos Márton), miként Ady Az eltévedt lovas című versében „Alusznak némán a faluk, / Multat álmodván dideregve.” S bár a korábbiakban is számtalanszor találtunk ismerős verseket az újabb kötetekben, a Pokolból jövet kapcsán már Görömbei Andrásban is felmerült a kérdés: miben gyökerezik ez a folyamatos újraközlési tendencia? Ezt, a makroszemantikailag Ady versfűzését idéző jelenséget (minden versszakban szerepel legalább egy szó az előző, s egy már a következő versszakból is) az ugyancsak 1981-ben megjelent Áve, Éva!10, a költő szerelmesverseinek válogatását nyújtó tematikus kötet kapcsán Melczer Tibor „gyönyörű helybenjárásként” aposztrofálta. A „tűzmárcius” után mindenesetre a Pokolból jövet hasábjain az „őszvilág” érkezett el, a „lesújtott költői hang” „szatirikus”, „kegyetlen szarkazmussal” vegyes húrokat penget, a harc tehát „a lélek tájaira tevődött át” (Olasz Sándor). Ahogy azt Bata Imre külön kiemelte: a kötet Ezüst rablánc című ciklusát a költő ideggyógyászainak, a betegségéből kivezető orvosoknak ajánlja, s miként a kései Csoóri-lírában, a szenvedés poétikája egyszerre szorul menthetetlenül az őt fogantató lét ketrecébe, ugyanakkor – evvel párhuzamosan – egy merőben új nyelvet is megteremt. Ez pedig már a tisztulás útja, hiszen „a megnevezés már túllépés a dolgokon” (Szakolczay Lajos). Lehalkulnak az elmarasztaló hangok is. A Pokolból jövet fogadtatásakor már csak G. Kiss Valéria fogalmazott meg lényegi bírálatot, szólván „a rugalmasság elvesztése” mellett arról, hogy Utassy verseiben „a szenvedéshez ritkán kapunk magyarázatot, túlságosan esetleges marad”, illetve hogy a „sok ars poetica” mellől a konkrét program még mindig hiányzik. Az előbbi fölvetésre Görömbei András így válaszolt: a „bajvívó személyiség éppen a küzdelem révén emeli ki a saját tragikus sorsát partikularitásából, s teszi egyetemes érvényű létküzdelemmé”; míg utóbbi kérdést Varga Lajos Márton az
81
Soltész Márton
alábbi – igen különös – megállapítással zárta le: Utassy „távlattalansága” mögött „erkölcsi-szellemi komolysága, gondolkodói tárgyilagossága, józansága” áll. Innentől pedig se vége, se hossza a pozitív észrevételeknek, a lelkes laudációknak. Ágh István verseinek megszólító ereje miatt, Czakó Gábor a hadiárvaság sorsközösségére utalva, Madár János pedig az emberségesebb életért való küzdelem okán dicséri a költőt. Az 1984-es Júdás idő11 „lényegében [a költő] összes versét tartalmazza” – írja majd egy évvel a megjelenés után Iszlai Zoltán, azután így folytatja: „a szellemi magatartás, amit követ, Nagy Lászlóé; bár hangja bicsaklóbb, műgondja néha cserbenhagyja, ötletei kidolgozatlanok.” A ’81-es év látszólagos konszenzusa után a kritika hangja tehát ismét polifóniába csap át, ráadásul megjelennek az életmű első líratörténeti és -elméleti megközelítései is. Alföldy Jenő az Utassy-líra történeti-poétikai beazonosítására vállalkozik, amikor kijelenti: a Júdás idő költője a magyar háborúellenes költészetnek „a később felnövő, a konzekvenciákat utólag levonó”, Pilinszky–Rákos Sándor-, illetve Mezei András–Orbán Ottó–Székely Magda-féle vonulatához tartozik. Görömbei András a gyűjtemény alapján már e költészet fejlődési ívének folyamatrajzát nyújtja, amikor így ír: „a publicisztikusabb, közvetlenül kibeszélő versek egyre sűrűsödtek, képileg gazdagodtak költészetében, hangulati-élményi vonatkozásban pedig a tündöklően fiatalos lendület fokozatosan tört meg – szemléletének tágulásával párhuzamosan. Elevenségét a hetvenes és nyolcvanas években is megőrzi, de világképe akkor már komor, tragikus. Valamelyest feszültséget, tragikumot oldó szelepet csupán szatirikus epigrammákban talál.” Bertha Zoltán – A szellem jelzőfényei című, 1988-as kötetében újraközölt – írásában a karizmatikus irányultságú poézis hiányára mutatott rá a kortárs művészetben, majd e hiány keretébe illesztette be a Júdás idő költőjének „megszállottság nélküli tiszta érzelmi felfokozottságát”, „expanzív, romantikus pátoszát”, „szélső határokon tartott és állandósított expresszionisztikus indulatát”. Nem érdektelen továbbá Bertha írásában az a szempont sem, mely szerint „csak irónia, rezignáció és kétely kísérheti az emberi integritás egynemű reflexiójából születő eszmei hitet, eszményteremtő aktivitást”, s hogy ettől függetlenül mégis „vannak utánzói e költészet magatartásbeli és esztétikai alkatának, szuggesztív erkölcsi és világképi üzenetkifejezésének.” A Kritika hasábjain Kovács Dezső szintén megemlíti, hogy a nyolcvanas évek elejéreközepére a fiatalabb költőnemzedék egy népes csoportjának Utassy egyfajta „programadója”, „szószólója” lett, ám a kritikus sorai közül már előcsillan a „hagyományőrző líra-szerep” és „a modern individualitás veszélyeit is vállaló” költői magatartás ös�szeütközésének problémája. „Amennyiben érvényes akar maradni” – állítja Kovács –, Utassy lírájának „érzékeltetnie kell a korszellem változásait is”; s ezzel már mintegy megelőlegezi a Ragadozó föld, az Irdatlan ég alatt és a – Hungária kávéház? – Kávéház Hungária! című kötetek körül kialakuló vitákat. A recepció irányváltását egyébiránt jól mutatja, hogy a nyolcvanas évek közepétől az – ekkor már szinte csak a továbblépés szükségességéről és lehetőségeiről tanakodó – aktuálkritikában Kiss Dénes és Szilágyi Imre (meglehetősen elrugaszkodott, helyenként már-már ellentmondásos) írásain kívül az Utassy-oeuvre univerzalitás-igényének, főként pedig filozofikus intencióinak taglalására senki sem vállalkozott.
Alföldy Jenő = Nszab, 1984. augusztus 8., 7.; Bakonyi István = FejérmH, 1984. október 27., 13.; Keresztury Tibor = EgyÉ, 1984, 3. sz., 5.; Bertha Zoltán = Alf, 1985, 8. sz., 70-73.; Cselényi László = Hét, 1985, 17. sz., 15.; Erdei Sándor = H-BNapló, 1985. február 25., 5.; Görömbei András = Kort, 1985, 6. sz., 160-163.; Iszlai Zoltán = ÚjT, 1985, 7. sz., 2.; Kiss Dénes = Nszava, 1985. február 2., 10.; Kovács Dezső = Kr, 1985, 7. sz., 34-35.; Nagy István Attila = KelMo, 1985. január 26., 10.; Szilágyi Imre = ÚjÍ, 1985, 1. sz., 116-120.; Vasy Géza = MIfj, 1985, 4. sz., 35. 11
82
12 Bakonyi István = Napj, 1987, 10. sz., 31.; Dékány Endre = ÚjEmb, 1987, 46. sz., 6.; Kovács József = ÚjT, 1987, 29., sz., 2.; Olasz Sándor = Kort, 1987, 7. sz., 156-158.; Pécsi Györgyi = Nszava, 1987. november 21., 10. Keresztury Tibor = Fo, 1988, 1. sz., 88-90.; Valkai Zsuzsa = Som, 1989, 2. sz., 98-99. 13 Kis Pintér Imre = Kort, 1988, 12. sz., 161-163.; Márkus Béla = Kr, 1988, 10. sz., 34-35.; Nógrádi Gábor = ÚjT, 1988, 23. sz., 3.; Olasz Sándor = Nszava, 1988. szeptember 3., 9.; Pomogáts Béla = MH, 1988. május 27., 9.; Szitányi György = MNemz, 1988. június 6., 6.; Tarján Tamás = Nszab, 1988. július 12., 7.; Tóth László = Kvilág, 1988, 5. sz., 18.; Baán Tibor = ÚjÍ, 1989, 2. sz., 123-125.
Soltész Márton
A ragadozó föld (1987)12 című versgyűjteménnyel ráadásul süketítő, csengő csenddé zárult e költészet. Hiába a friss szemű kritikus, Valkai Zsuzsa megállapítása a költő alkotásainak társadalmi jelentőségéről, a kritikát egyedül ez a csenddé lett csendélet, a Melczer Tibor-i „gyönyörű helybenjárás” érdekelte. Keresztury Tibor kíméletlen részletességgel nyilatkozott a kötetről a Forrás hasábjain: ugyan „a felvállalt művészi szerepforma átértékelése, módosítása távol áll Utassy alkatának természetétől”, „ezen a ponton a szilárdan őrzött koncepció megkötő teherré válik, amit a nemes művészi szándék sem fedhet már el, mert az önmagához való hűség merevnek tűnő tartása a továbblépés irányának körvonalazása helyett az önismétlés mozzanatait teszi nyomatékossá.” Kifejti, hogy a kötet szignifikáns ciklusának, a Csigolyák csendéletének mélysége tovább már nem fokozható, sőt, „művészi kifejezésének árnyalása is alig folytatható”. Ugyanezen okokból ítéli „egyenetlen színvonalúnak” a Tizenhárom ciklusát; a – későbbiekben kötetté érő – Hungária Kávéház verscsoportjának darabjairól pedig megjegyzi: „kevés [köztük] az olyan vers, amely a redukált műfaji keretek között is szerves műegészként értékelhető, s amely érdemben tesz hozzá a költői arcél karakteréhez” (Ilyen a Tavasz van, kikelet, Csak éltem, Vallomás.) „Nagyobb azok száma, melyek méltatlan igénytelenségükkel a verstípus kínálta lehetőségek végsőkig feszítéséről, kimerüléséről tanúskodnak.” S itt kapcsolódhatunk Olasz Sándor írásához, aki a Hungária Kávéház szövegeivel kapcsolatban a következőképp fogalmazott: „a ciklus korábbi darabjai is gyakran kisebb igényűek [voltak], olykor csak egy-egy ötletre épültek”; valamint Bakonyi István bírálatához, mely szerint „a Hogy ki a gyagya? című szöveg [kimondottan] méltatlan a kötet egészéhez: »Akinek / kihagy a / gügye / agya!«” Olasz Sándor ugyanakkor arra is figyelmeztetett: „igazságtalanok volnánk, ha a valóban új darabokban [is] a korábbiak szerény megismétlését látnánk”; Kovács József pedig egyenesen azt mondta ki: „a mesterien megszerkesztett régebbi és új versek kitűnően példázzák a szándékot, hogy az egymástól eltérő időben keletkezett költemények hangsúlyozottan kapcsolódjanak egymáshoz.” De az átszerkesztés, az újrakontextualizálás érdekessége és művészi legitimitása mellett foglalt állást Pécsi Györgyi is az alábbi szavakkal: bár Utassy „korábbi verseinek önérvényessége eddig is megvolt, mostanra szervesültek, vagy másként szervesültek világszemléletében, mint keletkezésük idején.” Különös válasz volt a recepció által fövetett problémákra az egy évvel később kiadott Irdatlan ég alatt (1988)13, mely az 1962-1986 közötti időszak termését rostálta egybe. A megjelenés pillanataiban Kis Pintér Imre vallomásos kritikai esszéjében így írt: „amikor jó negyedszázaddal ezelőtt találkoztam Utassy József költészetével, szebb sorsot képzeltem neki. Mindenesetre gazdagabb termést. Végre szólni kell erről is: a lélekpusztító bűnökről, a nemzedékeket tizedelő szellemi aszályról és (Nagy László Utassynak írt szavaival) a »torkon vágott forradalmak«-ról. Mert nem véletlenül apadtak el a dalok, mert tragédiák történtek, mert a tehetség az emberi szellem legtörékenyebb tüneménye, és nem csak erőforrás, hanem önemésztő, súlyos felelősség.” Pedig még Utassy volt az a költő – vélte Nógrádi Gábor –, aki „végig tudott sétálni a költészet örvények közt kifeszített kötelén úgy, hogy ne erősítse maga alá [sem] a mindent elutasító formalizmus, [sem] a bárgyú didaxis hálóját”. Ám túl a mentalitástörténeti és sorskérdéseken, az Irdatlan ég alatt strukturális újítást is hozott, hiszen ez a kötet – Szitányi György szavaival –
83
Soltész Márton
84
hangsúlyozottan „egységes mű”, azaz teljességgel mellőzi a korábbi ciklusrendet. E rend „elhagyásával, a versmozaikok életrajzi keretbe történő beillesztésével [pedig] épp a konkrét – s helyenként valamiféle pszichoanalitikus leltár darabjaiként ható – élettények biztosítják, hogy ne csak a »személyiség eszméjét«, hanem annak hitelesítő magyarázatát, e küldetéses költészet értékrendszerének új dimenzióját is megkapjuk” (Baán Tibor). De a kötet valóban új darabjai is – így Márkus Béla – „az önéletrajzi rekonstrukciót, a személyes én gyermekkori élményeinek összeállítását, a múlt tárgyiasításával a lét summázását adják.” Amit pedig 1985-ben Kovács Dezső oly igen sürgetett, azt 1988-ban Olasz Sándor már diagnosztizálja is az Irdatlan ég verseiben: a társadalmi-kulturális „változásokkal párhuzamosan lazítja Utassy a formát. Az új versek közt sok a szabadvers és a prózavers – például a bevezető ciklus cím nélküli darabjai.” Formai változásokról számolt be továbbá Pomogáts Béla is a Magyar Hírlap kritikarovatában: „a szenvedés elégiákat érlelt, sűrűbb lett a versek szövedéke, összefogottabb a szerkezete.” Meglehetősen sok töprengésre adott okot a – Hungária kávéház? – Kávéház Hungária! (1988)14 című kötet, ugyanis a túlnyomórészt a sokat – és úgy hiszem joggal – bírált Hungária Kávéház-ciklus darabjaiból összeállított kötetet az életmű leggyöngébb pontjának érzem. Talán az idő végül Tarján Tamásnak az Irdatlan ég kapcsán a Népszabadságban, az akkor még csupán ciklusnyi Hungária-szövegről írott sorait igazolta: „a szösszenetes kis versek egyenetlen szóötleteket röptetnek, de helyük van, mert […] Utassy legjobb verseinek nyelvi bravúrjait segítenek mélyebben megérteni.” A kritika mindenesetre roppant erőteljesen (helyenként már-már erőszakosan) laudálta a versgyűjteményt, hol költőnk „poétai logikájának” „mezítelen, aforisztikus” feltárulását köszöntve benne (Borbély Sándor), hol az „önkritikus válogatás időtlenségét”, kijelentve ezzel, hogy „a megtett út szakaszai vagy olykor csendjei lényegtelenné váltak” (B. Juhász Erzsébet). Végül Vasy Géza a Népszavában közölt recenziójában kijelentette: „kevés olyan egységes életmű bontakozott ki az utóbbi negyedszázadban, mint éppen Utassy Józsefé. A színvonalra is értendő ez, meg a világkép karakteres állandóságára is, ami persze nem mozdulatlanságot jelent, hanem belső törvények szerinti változást.” Az Utassy-poétika léte-nemléte körüli polémiát csak hevítette az a három év, mely a Keserves című kötet (1991)15 megjelenéséig eltelt. S bár Kabdebó Lóránt még mindig mint „quia poeta nascitur”-t látja a költőt, kinek „verseivel elmélet is születik”, és kiemeli a Parlando című verset („Nem lep meg engem már semmi sem. / Engem már nem lep meg semmi, / nem.”), írását mégis az alábbi megjegyzéssel kezdi: Utassy „kevés verset írt, azt a keveset azután többféleképpen szerkesztve adogatta ki. Lényegében mindig ugyanazt.” N. Pál József a Keserves verseiben tükröződő univerzális (lét)tapasztalat(ok) mellett az ötvenes éveibe lépő költő gyakorló optimizmusát Bibó „erőfeszítés”- és „jóakarat”-fogalmaihoz kapcsolja, emellett Utassy költészetét „folyamatos, az őt körülvevő világ hatásaira állandóan reflektáló, átpoétizált jelenlétként” határozza meg, ugyanakkor megjegyzi: „a kötetet nem látom egységesnek. […] Szigorúbb rostát képzelnék el. Kiszűrhetők volnának az olyan egy patentra készült ötlet-versek, melyek érvként szolgálhatnak e költészet csökönyös félreolvasóinak”, és ezzel a kritikus – érzésem szerint – ismét a Hungária-versek problematikáját érinti. Értő és a kritika szekértáborait messze elkerülő elemzés Ágh Istváné: „a Keservesben visszatalált az élethez a szó, de micsoda keserűség ez a kimondás-öröm? A forma hasonlít a régihez, a tartalom annak kegyetlen ellentéte: »Nap süt, de szemem nem ragyog: / levert forradalom vagyok.«”(Öreg vers) De itt, A vár fehér asszonyának (Ady) szimbolikáját szikráztató Öreg vers mellett idéző14 Borbély Sándor = ÉS, 1989, 8. sz., 10.; B. Juhász Erzsébet = Napj, 1989, 7. sz., 33.; Vasy Géza = Nszava, 1989. április 29., 10. 15 Ágh István = MFórum, 1991, 29. sz., 9.; Kabdebó Lóránt = ÚjÍ, 1991, 11. sz., 113-115.; Lőkös István = Holnap, 1991, 12. sz., 22-23.; N. Pál József = Alf, 1992, 4. sz., 71-73.
16 Ez utóbbi csoporthoz lásd: Kabdebó Lóránt, A verssé vált indulat: Utassy József versszemlélete = K. L., Versek között, Bp., Magvető Kiadó, 1980, 469-477.; Görömbei András, Tengerlátó költő: Utassy József = G. A., „Ki viszi át…?”, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1986, 229-246.; Bertha Zoltán, Utassy József versvilága = B. Z., A szellem jelzőfényei, Bp., Magvető Kiadó, 1988, 168-172. 17 Danyi Gábor, Jegyzet kilenc fiatal költőről, Napj, 1969, 5. sz., 9. 18 Radnóti Sándor, Utassy József versei, Kr, 1970, 3. sz., 38-41. 19 Görömbei András, Utassy József, Ttáj, 1974, 12. sz., 74-78. 20 Varga Lajos Márton, Utassy Józsefről, Alf, 1974, 7. sz., 39-45. 21 Görömbei András, Utassy József = Fiatal magyar költők 1969-1978, szerk., Vasy Géza, Bp., Akadémiai Kiadó, 1980, 243-254. 22 Bakos József, Utassy József költői életútja, HevSz, 1982, 3. sz., 58-60. 23 Hekerle László, A wodadok: Utassy József verseiről, MV, 1982, 2. sz., 76-77. 24 Kabdebó Lóránt, Utassy József költői paradoxona, MH, 1984. október 13., 8.
Soltész Márton
dik meg a ’napba nézés=lélekvesztés’ ősi toposza is, melynek megelevenítése a Nagy kék szemeidet örökre lehunytad című Utassy-versben („Kell az istennek egy ember, aki árván, / őszen, kiraboltan: a Napba néz érted”) egészen közeli rokonságot mutat Wass Albert Aki a napba nézett című költeményének záró soraival: „Aki egyszer belenézett a napba, / meghalt a lelke: temessétek el.” Végül Lőkös István a ciklusok címei után (A szabadság angyalához, Választ világomtul, Évszakok óriáskerekén, Te meg a tenger, Ámulat) a modern zenei kompozíciók dodekafóniáját figyeli meg: „fortissimo szólalnak meg a zártabb vagy kötetlenebb formába szorított élmények, hogy aztán az elégikus hang oldja a fájdalmat rezignációvá, végül pedig a már éveit sűrűbben számlálgató férfi bölcsebb szemléletét tükröző futamok következzenek.” Az aktuálkritika szövegei mellett 1970-től folyamatosan jelennek meg az Utassyverseket elemző cikkek, tanulmányok, valamint a kritikusok egyéni köteteiben újraközölt recenziók – kisebb-nagyobb kibővítésekkel.16 Danyi Gábor már 1969-ben cikket írt „kilenc fiatal költőről”, noha ekkor még kilencük közül csupán Győri Lászlónak volt kiadott kötete.17 Radnóti Sándor 1970-ben a Kritika hasábjain jelentet meg tanulmányt, melyben Utassy tehetségét elsősorban „hangulatok szép és pontos megfogalmazásában” látja, ugyanakkor e „hangulatképek elégtelenségéről”, a Kis fehér kakasról mint „balul sikerült kísérletről”, valamint a Zúg Március „tartalmának szegényességéről” beszél.18 Görömbei András előbb a Tiszatájban emeli fel szavát az Utassy-versek védelmében („tág horizont”, „a különféle hagyományok alkotó asszimilálása”)19, majd Varga Lajos Márton részletes Tengerlátó-elemzése után (melynek kulcsszavai: „életszeretet”, „helyzettudat”, „feladatismeret”, „megjelenítő erő”)20 a Fiatal magyar költők 1969-1978 című kötetben így zárja fejtegetéseit: „Utassy lírájának kemény szuggesztivitása van, szemlélete a váratlanság izgalmát és az evidencia bizonyosságát egyszerre sugározza. Jelentős költő, szavára figyelni kell.”21 S míg Bakos József 1982-ben az első korszak szignifikáns tendenciáját még csupán abban látta, hogy Utassy „életútján folyamatosan kevesbednek az ún. »nyugodt versek«”22, Hekerle László a Pokolból jövet kapcsán már a „családtörténeti vonatkozásaiban is hitelesített költői magatartást” tekinti e költészet gerincének.23 Hekerle elemző, helyenként kíméletlenül elmarasztaló megjegyzései azonban odáig mennek, hogy a poeta natus a nyolcvanas évek elejére „elérkezett arra a pontra, ahol sem költői egzisztenciája, sem – ezzel összefüggésben – költői nyelve nem rejti magában a megformálás termékeny pillanatának lehetőségét.” Ezért a Mozgó Világ szerzője a költő 1981-es kötete ügyén „diáknyelvre emlékeztető kreativitásról”, „kibontatlan, rövidre zárt ötletek füzéréről”, „jelentés nélküli lírai státusról” értekezett. Lényegesen rokonszenvesebb és mélyebb elemzés eredménye Kabdebó Lóránt elmélete Utassy költői paradoxonáról, amely szerinte „nem a ki nem mondásban”, „hanem a kimondhatatlanságban” gyökerezik.24 Az említettek mellett Márkus Béla és Olasz Sándor kisebb esszékben, valamint Vasy Géza a Kilencekről szóló nagy tanulmányának har-
85
Soltész Márton
madik fejezetében már-már recepciótörténeti igényességgel mutatják be az ózdi költő indulása, kötetkiadásai körüli nehézségeket, a kritika föl-föllobbanó vitáit.25 Végül itt említhetjük Mátyás István közvetlen hangvételű cikkét is, mely Utassy életformájában, életmódjában diagnosztizálja a példamutató, lét-értékű költőiséget.26
2. Misterium passionis (1990-1997) Különösnek tetszik, hogy az 1991-es Rezeda-álom27 nem kapott különösebb figyelmet, talán csak Lőkös István ejtett róla néhány szót a szintén ’91-es Keservesről írott recenziójában. Pedig talán ez a tematikus válogatás létesíti a leglátványosabb kapcsolatot Csoóri Sándor költészetével, mely a közösségi felelősség- és krisztikus szerepvállalás Ady Endre-i, s az újpanteizmus Tóth Árpád-i–Szabó Lőrinc-i tematikájának másik jelentős örököse volt.28 A párhuzamhoz mindenesetre elegendő a tavasz-mítosz verseire29 gondolnunk mindkét oeuvre-ön belül. Minderre végül – már a Hol ifjúságom tűnt el kapcsán – Takács Imre mutatott rá a Holnap hasábjain: Utassy versei „a bennünk ragadt szépségeket, a nyiladozó szerelmet, a világ birtokbavételének örök szomjúságát” reprezentálják. A Hol ifjúságom tűnt el (1992)30 című versgyűjteménnyel „Utassy eddig legteljesebb életrajzi fogantatású kötetét vehetjük kézbe” – írta a megjelenés évében Bohár András. Ám itt véget is ért a kötettel kapcsolatos mindennemű immanens elemzés, helyette felélénkült a folytonos újraközlő tendencia körül korábban kialakult poétikai vita. Ez pedig a kötet kritikusainak szinte mindegyikét átfogó mérleg, illetve jelentősen egyszerűsítő, összegző pályakép megrajzolására késztette. Karádi Zsolt például így foglalta össze az Utassy-recepció ekkor már majd negyedszázados fejleményeit: „a kritika egyetért abban, hogy [a költő] munkásságának csúcsa a Csillagok árvája (1977) című kötet, s hogy ehhez foghatót azóta nem írt. Az a társadalmi közeg, amelyben az akkori sorok robbantak, azóta felolvadt, a műveket feszítő küldetéstudat átalakult. A nyolcvanas évtized könyvei […] az addig kiküzdött hangvételt és formát variálták, számottevő nóvummal nem szolgáltak. Az 1991-es Keservesben tovább mélyült a válság […]. A Hol ifjúságom tűnt el folytatja ezt a szerkesztésmódot […]. Azáltal, hogy korábbi költemények ismét napvilágot látnak, új kontextusok alakulnak ki, a kötetszerkezeten belül hangsúlymódosulások jelentkeznek. Mindazonáltal rossz érzésünk fokozódik, amikor kötetről kötetre – különböző meggondolásokból más-más címek alá rendezetten – ugyanazokat a verseket olvassuk.” Míg tehát Karádi Zsolt szociokulturális változásokkal magyarázza az Utassy-vers ’átütő robbanásból kiüresedett puffogtatásba’ történt szemantikai átmenetét, addig Pécsi Györgyi így nyilatkozott: „az egyes versek ismételt kiadása látványosan azt látszott igazolni, hogy a Nagy László költészetének példáján induló fiatal költők zsákutcába jutottak […]. Csak az a kérdés, szükségszerű-e, hogy egy költő fejlődjön,
86
25 Márkus Béla, Démonokkal csatázva: Utassy József összegyűjtött versei, Ttáj, 1985, 10. sz., 47-54.; Olasz Sándor, Csillagfegyelmű ének: Utassy József költészetéről = Fo, 1985, 6. sz., 80-84.; Vasy Géza, Kilencek (3. rész: Utassy József) = Palócföld, 1988, 4.sz., 44-51. 26 Mátyás István, Énekijesztő korban élek, OlvNép, 1985, 23. sz., 72-75. 27 Lőkös István = Holnap, 1991, 12. sz., 22-23. 28 Vö. Soltész Márton, „Ne énmiattam óbégassatok” (Lk 23, 27-30): Csoóri Sándor lírája a rendszerváltozástól napjainkig, Bárka, 2010, 1. sz., 13-20. 29 Vö. Gréczi-Zsoldos Enikő, Utassy József tavasz-énekei, Palócföld, 2006, 4. sz., 326-328. 30 Bohár András = ÉS, 1992, 31. sz., 11.; K arádi Zsolt = Holnap, 1992, 11. sz., 22.; Takács József = Holnap, 1992, 11. sz., 23-24.; Pécsi Györgyi = Hitel 1993, 3. sz., 101-103.; Gróh Gáspár = Kr, 1994, 2. sz., 40-41.
Körmendy Zsuzsanna = Kvilág, 1994, 6. sz., 11. Kántor Zsolt = ÉS, 1995, 43. sz., 13.; Kemény István = ISz, 1995, 10. sz., 93-94.; Sneé Péter = Kort, 1996. 2. 90-98. 33 Bodor Béla = ÉS, 1996, 22. sz., 18.; Karádi Zsolt = Hitel, 1997, 2. sz., 103-106. 34 Nagy Gábor, „Virágok romlása”: Hazafiság és emberség Utassy József költészetében, Forrás, 2004, 1. sz., 13-26.
Soltész Márton
elsajátítson újabb és újabb formai és képnyelveket, fölzárkózzon a legaktuálisabb irodalmi iskolákhoz.” S ebből a kiindulópontból véli szükségesnek a kritikus Keresztury Tibor – az Utassy-líra „sokszorosan kimerített élményköreire” vonatkozó – korábbi megállapításainak korrekcióját, mondván: kimerülő élménykörök helyett itt sokkal inkább a meghatározó élmény állandó újra-megközelítéséről, egyfajta „dacos lázadásról” van szó, akár Veress Péternél, Sinka Istvánnál vagy Tamási Áronnál. Különös záróakkordja volt e vitának Gróh Gáspár Kritikabéli cikke, mely szerint az Utassy-kötetek „gerincét a korábbról már ismert, meghatározó erejű versek adják, amelyekkel az újaknak csak egy része tud versenyezni.” Gróh vélekedése szerint a költő „valójában egyetlen kötetet ír: az összes verseit.” Majd ebben az „összes költeményekben” gondolkodva szögezi le: a folyamatos földarabolás, átrendezés, átírás nem szerencsés; e műveleteket meg kéne hagyni az olvasóknak, kritikusoknak, szerkesztőknek és irodalomtörténészeknek. Körmendy Zsuzsanna Könyvvilágbeli ismertetésén kívül egyebet nem igen találunk az 1994-es Fény a bilincsen című kötetről,31 s innentől rendszeressé válnak az aktuálkritika fehér foltjai. Beszédes adat, hogy amíg az első kilenc verseskönyvről ~85 recenzió jelent meg, az utánuk következő tizenháromról mindössze ~15. A könyvpiac megnyílása mellett e jelenség mögött én egyfajta – az Utassy-lírától való – elfordulást is látok. Az utolsó kimerítően méltatott kötet talán a Kálvária-ének (1995),32 ez a huszonkét tételből álló hosszúvers, mely „monológ és vallomás, ugyanakkor élettörténet, sors-intarzia.” (Kántor Zsolt) E roppant oráció azonban – az ÉS kritikusa szerint – „indokolatlanul átszellemült”, illetve hiányzik belőle a Csukás-féle distancia és modalitás. Kemény István úgy vélte, Utassy – schilleri értelemben – „naív költő”, aki az őrült bolyongás részletes leírásával ugyan önironikussá teszi e parttalanul áradó szabadverset – s ezáltal „bölcsebbé” is –, majd sietve hozzáteszi: „a szövegben nincs eldolgozva még a zabolátlan régi Utassy és a pontosabb új. Ez a vers [tehát] nincs befejezve.” Pedig „be kéne fejezni, mert kevés ilyen erős téma akad egy-egy író életében.” Sneé Péter Petri Györggyel, a köpködő kisemberköltészet, a deheroizáló és depoetizáló, dezilluzionista líraiság nyelvének legradikálisabb újrateremtőjével von párhuzamot a Kálvária-ének elemzésekor, s bár a recenzens – kissé impresszionisztikus írásában – meglehetős szűkösséggel vonultat fel indokokat e párhuzam mellett, azért úgy érzem, a válság-vállalás-vallomás Szent Ágoston-i hármasának értelmében e meglátás mégis helytálló lehet. Kiemelném ezen kívül Sneé következő sorát: „Utassy József magára maradt, úgy tanúskodik közös sorsunkról”, e kijelentés ugyanis már az életmű utolsó fázisát, s vele a ’csillagfényes magány’ verseit előlegezi. Az 1996-os Földi szivárvány33 kifejezésmódja, élménykincse ismét a Kálvária-ének előtti versállapotot tükrözi. A költemény – az önironikus, a nyelvkeresés lírai és a narráció prózai gesztusait ötvöző mágikus-misztikus hosszúvers után – ismét „önkifejezés, tárgyiasított önkimondás, életben tartó és létformáló erő.” (Karádi Zsolt). Az Élet és Irodalom kritikusa végül mégis azt mondja: „az elmúlt két év termését betakarító Földi szivárvány nem tartogat lényegesen új eredményeket, inkább [csak] elmélyíti a Fény a bilincsen költeményeiben felvillantott élményköröket.” Úgy tűnik azonban, hogy a mondanivalóhoz, a létállapothoz nagyonis hű a forma és a dikció; elég, ha csupán e második korszak „Ady Endre versszerkezeteit – sorismétléseit, az alapszókincshez tartozó egyszerű rímszavait – idéző”34 programmatikus versére gondolunk: „Én már csak arról akarok írni, 31 32
87
Soltész Márton
88
/ amit nem lehet kibírni, / amit nem lehet kibírni.” (Papírom hava mellett) Megjegyzendő továbbá, hogy a rövidebb versforgácsok, gegek, bon mot-k ügyében Karádi is állást foglal: „a kötetekbe minduntalan beleválogatott, hosszabb-rövidebb, játékos-ironikus fragmentumokat, a »cetlik és fecnik« darabjait a költői oeuvre melléktermékeinek tekintem.” (Itt természetesen a Hungária-szövegek utódairól, s nem a haikukról (5/7/5) és tankákról (5/7/5/7/7) van szó, melyek Karádi szerint éppen a „végletes tömörítés” hű eszközei. S akkor még nem is szóltunk arról, hogy Bodor Béla milyen fundamentális jelentőségűnek látja Utassy verseit a kortárs magyar haikuköltészet35 kialakulásában.) A szép napkeltő holnap (1999) és az Isten faggatása (2000)36 című versgyűjteményekről Lackfi János egyetlen – értő és részletes – kritikában nyilatkozott. A Holmi hasábjain megjelent írás alcímei – Hang, Hátország, Ősebb a játék, Szent pogánykodás, Egyszerű ez? – jól jelzik azokat a problémaköröket, amelyek – egyrészt a recepció eddigi eredményei alapján, másrészt a kritikus saját elvei és az újabb idők irodalmi programja(i) szerint aktuálisak. De ha ennél is közelebbről nézünk az 1992-1997 közötti időszak termésének két vékony kötetére, „a bölcsesség, a kontempláció elégikus dalaiban” (Nagy Gábor) akár újra a Csillagok árvájának tendenciáit pillanthatjuk meg. Hiszen külön vers töpreng itt a Balass(a)i Bálint-i költőszerep legitimitásán („Én vagyok itt Balassai Bálint, / Akit Losonczi Anna áhít – – – / Szerelmünk helyén / ősz fűszál ing.” Akit Losonczi Anna áhít), évődik egy az Amikor az uccán átment a kedves József Attila-i leány-bokájával („Mert itt én esem / el, én. Bokádért / én halok itt meg! / A szörny tovább él.” Szörny), egy költemény pedig még az Akit a gyász felöltöztet („Sírhat, akit a gyász / öltöztet föl, sírhat!”) régi Utassyjával is feleselni mer: „jaj annak, akinek / köd a nagykabátja!” (Rongy idő). Ráadásul új, ontológiai töltésű, esetenként létkulcs-értékű költemények (Tintahal, Utókor, Dill Emma) kerülnek az oly sokat kárhoztatott Hungária-szövegek helyére. Példaként a Dill Emma című mélyértelmű, hangulatában Szőcs Géza Libanon-szösszenetét idéző bökverset közlöm: „Meghaljak? Ne haljak? / Mi van, ha meghalok?! / Úgy döntöttem, nem halok meg, / hisz úgyis meghalok!” Utassy második korszakát a Tüzek tüze (2001)37 című, mintegy 700 verset tartalmazó gyűjteményes kötettel látom lezárulni. Bodor Béla a könyv megjelenésekor hos�szú és szenvedélyes méltatást közölt a Holmiban. Recepciótörténeti vázlatunk azonban remélhetőleg rámutat, hogy bizony sok szempontból indokolatlanul marasztalta el a hatvanas évek végi, illetve a hetvenes-nyolcvanas évekbeli aktuálkritikát („a recepció mindössze néhány attribútumot abszolutizál, miközben egyébként szembetűnő vonásokról szót sem ejt, tudomást sem vesz”). Mindenesetre értékelendő az igyekezet, hogy Bodor a „hagyományos képviseleti költészet kritikusainak szűkítő értelmezéseivel” és az „új irodalomelméleti-értelmezői közösségek kategorikus elutasításával” szemben egy harmadik úton kívánja megközelíteni Utassy költészetét. Még akkor is így van ez, ha a zeneiség – mint az auditív aspektus: a „belső hallás öntudatlan muzikalitásának” – részletes és valóban innovatív elemzése mellett az expresszív szóteremtés már Szakolczay Lajosnál38, illetve később Ködöböcz Gábornál39, a nyelvi-poétikai játékosság, elevenség pedig Kalász Mártonnál (ÚjT, 1981, 19. sz., 2.), Görömbei Andrásnál (Kort, 1985, 6. sz., 160-163.) és Lackfi Jánosnál (Holmi, 2001, 6. sz., 826-829.) tematizálódott. 35 Vö. Fodor György, Haikutól wakáig, Fodortól Zalánig: Kortársak a cédrus árnyékában, Bárka, 2009, 3. sz., 51-54. 36 Lackfi János = Holmi, 2001, 6.sz., 826-829.; Nagy Gábor = Magyar Napló, 2001, 1-3. sz., 90-91. 37 Bodor Béla = Holmi, 2002, 12. sz., 1604-1612. 38 Szakolczay Lajos, Árva csillag: Utassy Józsefről = Sz. L., Ötágú síp, Bp., Magvető Kiadó, 1990, 245. 39 Ködöböcz Gábor, Fragmentumok Utassy József költészetéről, Heves Megyei Nap, 1994. december 24. Kötetben: K. G., „Hetvenhét tengernek vagyok a barátja”: Fragmentumok Utassy József költészetéről = K. G., Értékvilág és formarend, Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2003, 166-168.
Soltész Márton
Megejtő változatosságot mutat az időszak általános szakirodalma. Merklin Tímea már az összegzés igényével vázolja fel Utassy költészetének hatástörténetét attól az 1985-ös nemesmedvesi koncerttől kezdve, melyen Dinnyés József a Hurrá című költeményből készített színpadi produkciójával elsöprő sikert aratott a fiatalok körében, egészen a pokoljárás és elhallgatás mögött húzódó nagy vérveszteségekig. A költő „nem ég már azon a hőfokon, hogy magába gyűjtse mások sóhajtásait” – összegez az irodalmár –; „tépelődése, vívódásai öngyötréssé fajultak, gyakran inkább csak magának ír, vigaszt és bűnbakot keresve […]”40 Ágh István a Hitel műhelyrovatában ismét visszatért a költői szerepvállalás régóta jegelt kérdéséhez, amikor azt írta: Utassy „nem elszánt hivatástudatból szállt alá dudásnak, hanem a belekényszerülés szörnyű rendeltetése által.”41 Ugyanekkor a már idézett Szakolczay Lajos, illetve Karádi Zsolt42 mellett az életmű poétikai szerveződéseit vizsgáló Vasy Géza arra a megállapításra jutott, hogy költőnk „a látomásos és a tárgyias költészetet építette együvé, alapvetően racionális jelleggel.”43 A kilencvenes években ezen felül egy kontextuális és két nyelvészeti szempontú verselemzés is napvilágot látott. Szepes Erika az Ama napon című költeményt boncolgatva Mozart és Verdi Requiemjeivel, valamint Celanói Tamás híres, latin nyelvű szövegével („Dies irae, dies illa / Solvet saeclum in favilla / Teste David cum Sibylla”) vont párhuzamot;44 Pumné Horpáczi Ibolya a Földem spiránsait, írásképét, szófaji összetételét, szókészletének rétegeit, továbbá szóképeit, mondatszerkesztését vette górcső alá;45 Vass László és Boldizsár Klára pedig Petőfi S. János szemiotikai textológiai modellje alapján a Fohász első fokú elméleti explikatív értelmezésére tettek kísérletet.46
3. Csillagfényes magány (1997-2010) Ha nem számítjuk a Furcsa világ (2000), illetve a Balambér és Habakuk (2002) című, gyermekverseket tartalmazó köteteket, akkor a lírai oeuvre utolsó időszakának termését csupán három vékonyka könyvön mérhetjük. Ezek közül az első a Sugdos a sátán (2002), mely az 1998 és 2001 között született költemények foglalata. Utassy e kései lírájában – Alföldy Jenő vélekedése szerint – „már nem csupán a társadalmi, nemzeti és egyéni szabadságot jelentik a szívet fölemelő eszmék.” A költőnek ekkor már „kozmikus élménye is az Eszme, fölülemelkedés az élet gyarlóságain, megbékélt bölcsesség.” Ami persze „nem belenyugvás, nem beletörődés, nem a hitványság elfogadását jelenti – erről szó sincs, ahogy ezt Sugdos a Sátán című kötete már a címével jelzi. (Az istenfogalom ellenpontjaként tűnt föl költészetében a Sátán, aki a testi-lelki megpróbáltatásokkal szemben megadásra, öngyilkosságra csábítja, mintegy a madáchi képletnek megfelelően.) Az élet dolgaival, terheivel és ütéseivel, szép kegyelmi pillanataival szembesülve módosul Istent szólongató műveinek hangneme. Isten mint Logosz, mint világértelem megingott előtte, amikor fiát elvesztette. De a mindenkihez elközelgő halál nemcsak elválaszt, hanem egyesít is az Úrral (mint József Attila utolsó töredékeiben).”47 Merklin Tímea, Csillagközi tébolyban halottlátó, Életünk, 1996, 9. sz., 901-904. Ágh István, Világ, sors, Isten Utassy József költészetében = Hitel, 1995, 7. sz., 79-86. 42 Karádi Zsolt, Eleven keresztfa: Utassy József megújuló költészetéről, MÉ, 1994, 11. sz., 40-41. 43 Vasy Géza, Utassy József költői munkásságáról, Lyukasóra, 1995, 12. sz., 19. 44 Szepes Erika, A hétfők hite: Ama napon, Ezredvég, 1997, 7. sz., 36-37. A Celanói-idézet Sík Sándor fordításában: „Ama végső harag napja / A világot tűznek adja / Dávid így s Szibilla hagyja.” 45 Pumné Horpáczi Ibolya, Utassy József: Földem, MNyr, 1990, 3-4. sz., 200-204. 46 Vass László, Boldizsár Klára, Istenes versek analitikus-kreatív megközelítéséhez : Utassy József – Fohász, MNy, 1997, 1. sz., 54-63. 47 Alföldy Jenő, Aki „nagyon sújt és szeret”: Utassy József istenes verseiről, Kortárs, 2007, 5. sz., 92-97. Az Alföldy Jenő által fölvetett párhuzamhoz ajánlom: József Attila, Istenem, Magyarok, 1990, 4. sz., 3. 40 41
89
Soltész Márton
Ez – az Alföldy által felvázolt hit–megingás–egyesülés triász – teljesedik ki, mélyül el (Nem vagy te sehol, Tavasz a hadiúton, Ének Bázakerettye betegeiről, Négysoros, Pontosító, Isten!, Magam gyilkosa, Teremtő nélkül) az otthon-lét élményanyagával ütközve (Hajlék hajléktalanoknak, Farkasordító), valamint az újpanteizmus (Tűntén a télnek), az aggkori szerelem (Hatvanon túl) és a hazaszeretet, a nemzeti-közösségi hivatástudat (Istened sem, Ideköt a szó, Dolgom van itt) képzetköreivel kapcsolódva a Farkasordító (2006) közel hetven költeményében. Eközben minden eddiginél erőteljesebb szövegszervező erővé lépnek elő a különféle Nagy László-versek, mint pretextusok. A Himnusz minden időben „gyönyörűm”-kifejezése például – mely Utassynál már a Tüzem, lobogóm! címadó darabjában megjelent – a Farkasordító sorai közt ismét a legkülönbözőbb alakváltozatokban tűnik fel („meggyönyörült némber” A Golgotán, „Népdalt, ha lehet, gyönyörűm!” Népdalt, ha lehet!, „gyönyörűm, én halhatatlan hitvesem” Te kedves!, „gyönyöríts rám” Fázik a fülem). De ugyanitt említhetjük az Álomi beszédem címét és hangütését idéző Álomi unokámhoz, illetve a Tulipánfejű kakasok gondolati magvát megöröklő Mindenek ellenére című költeményeket. A Kálvária-ének, s még inkább a Farkasordító megjelenésekor azt hihettük, hogy az Utassy-líra mégis képes lesz a megújulásra; van hite, van ereje, hogy a megváltozott nemzeti és egyéni léthelyzet(ek)nek megfelelően új (lét)nyelvet teremtsen. Talán nem is tévedtünk nagyot. Csakhogy ezúttal mintha Isten szólt volna közbe, s a mennyei Atya, az ős-Apa hívását meghallva hajította volna el a költő az újrakezdés félkész programját. Az Ezüst rablánc48 2010-ben jelent meg, s szinte alig tartalmaz új verset. Prágai Tamás A gesztus igazsága című recenziójában „az életmű sajátos metszetét” adó „szubjektív válogatásnak” nevezi e könyvecskét, hangsúlyozza a merészséget, a játékosságot és a dalszerű könnyedséget. Ám úgy vélem, sokkal nagyobb érdekessége ennek a gyűjteménynek az, hogy a benne található verseket már hatástörténetükkel együtt olvashatjuk – az eltelt negyven év okán. E belátás megvilágításához hadd citáljam a Kit koldus hazámnak hívok című szöveg első két sorát: „Anyámnak hősi halott a párja / méhe a szerelem hullaháza”, melyet már módunkban áll Döbrentei Kornél Hová tűnt a vitézség fiúk című szövegének szemantikai tapasztalata felől olvasni: „…mintha a szülőcsatorna / a feltámadás dögtemetője volna.” De a költő gondos válogatása révén előtűnnek az életmű immanens kapcsolódási pontjai is, mint amilyen a „kék csillaggá robbant rügyek” komplex képe, mely a pályakezdéskor a Tüzek tüze című versben szerepelve, a pálya végén a Kérem negyedik sorába ékelődve – egyfajta keretet alkot. Ködöböcz Gábor 2003-as, Nagy Gábor 2004-es, valamint Alföldy Jenő 2007-es – már említett – tanulmányain túl, az életmű utolsó időszakának általános szakirodalmát részletes, átfogó elemzések, személyes hangú visszaemlékezések, illetve különféle nekrológok alkotják. Csajka Gábor Cyprian az Ahogy telnek című nyolcsorost elemzi a Lyukasóra hasábjain, különös figyelmet szentelve az utolsó sor „elképesztő erejű, elképesztő nyugalmú, elképesztő bánatú” záróképének: „sétáló sírköved vagyok.”49 Egy évre rá Cs. Varga István köszönti a költőt 60. születésnapja alkalmából, s laudációjában föleleveníti egy Pétervásárán, nagypénteken tartott költői est emlékét.50 Vasy Géza előbb az Árgusban51, majd 2009-ben az Agria Kilencek-számában méltatja a költőt, bemutatva Utassy embereszményét – mely szerint a lét egyszerre személyiséglét, magyarságlét és emberiséglét –, s kiemelve versvilágának két legfontosabb szimbólumát: a csillagot és a
Prágai Tamás = Nagyítás, 2010. augusztus 11., 14. Csajka Gábor Cyprian, Ahogy telnek, Lyukasóra, 2001, 1. sz., 26. 50 Cs. Varga István, Zúg március, Új Hevesi Napló, 2002, 1. sz., 63-64. 51 Vasy Géza, Március zúg örökké, Árgus, 2001, 3-4. sz., 81-83. 48 49
90
Soltész Márton
tengert.52 Ködöböcz Gábor a Napkút egyik tanulmánykötetében közölt írást az életműről, minden eddigi szintézisnél érzékenyebben világítva meg az életút (az élettények) és a költői út (a művészi tények) viszonyát,53 G. Komoróczy Emőke pedig – az elmúlt fél évszázad háttérbe szorított alkotóiról írott monográfiájában – egész fejezetet szentelt az Utassy-lírának.54 Végül – a hetvenes-nyolcvanas és kilencvenes években a költővel készített interjúk, beszélgetések mellett55 – hadd utaljak a gazdag és színvonalas szekunder irodalom másik nagy csoportját alkotó, 2010-es nekrológokra: Mezey Katalin, Németh István Péter, Oláh János, Vasy Géza és Bertha Zoltán írásaira.56
Összegzés Hogyan összegezhetnénk Utassy József – a Mézgarázdák, (1980), a Hóemberség (1989), a Szamárcsillag (1994), a Havak hatalma (1996), az Ötvenöt ördög (1997), a Hóvirágbűvölő (2000) és a Furcsa világ (2000) című kötetek gyermekvers-költői, valamint az Ivan Canev versei és a Vasárnapi földrengés – öt bolgár költő versei című versgyűjtemények műfordítói tevékenységével – összesen 29 kötetnyi életművének recepciótörténetét? Annyi mindenesetre bizonyos, hogy nem fogadhatjuk el teljes egészében Grendel Lajos – implicitségében is megfontolandó – megállapítását, mely szerint „a dalforma, a népiesség és egyszerűség ideológiai előírás is ezekben az esztendőkben, amelynek a Nagy Lászlónál kevésbé tehetséges költők nem tudtak művészi színvonalon megfelelni. Az ő verstermésükben a népiesség népieskedéssé, az egyszerűség primitivizmussá silányult, a líra paródiájává vagy egyenesen karikatúrájává.”57 Grendel Lajos ugyan nem említ neveket, a bírálat azonban – mely ráadásul nem előzmények nélkül való – több ponton helytálló. Utassy József pályáján ugyanis jelentős hullámzások voltak, találunk az életműben kirobbanó kasszasikereket (Zúg Március!, Tüzem, lobogóm!, Motívum), feledhetetlen, vitathatatlan súlyú nagyverseket (Tengerlátó, Magyarország!, Kálvária-ének, Az én keresztem58), de sokat vitatott, puffogtató-parádézó verstöredékeket (Hungária-ciklus) is szép számmal. Vasy Géza, Pályakezdés és pályaív: Negyven éve jelent meg az Elérhetetlen föld című antológia, Agria, 2009, 4. sz., 27-37. (főként 36-37.) 53 Ködöböcz Gábor, „…Ki csillagról csillagra száll”: Utassy József boldog-szomorú stációi = Súlyok és hangsúlyok: Írások az utóbbi két évtized magyar irodalmáról (1989-2009), szerk. Szondi György, Vincze Ferenc, Bp., Napkút Kiadó, 2009, 71-79. 54 G. Komoróczy Emőke, „Az írás gyönyörű gyötrelem”: Utassy József költészetéről = G. K. E., A „tűrt” és a „tiltott” határán: Az elmúlt félszázad háttérbe szorított alkotóiról, Bp., Hét Krajcár Kiadó, 2010, 166188. 55 Szikszai Károly, Beszélgetés Utassy Józseffel, Él, 1979, 8. sz., 635-641.; Csontos János, Rendek rendje: Beszélgetés Utassy Józseffel, Napj, 1988, 4. sz., 17-19.; Szémann Béla, A költészetből nem lehet megélni: Beszélgetés Utassy Józseffel, HBudapest, 1989, 40. sz., 8.; Pálinkás István, Lopnak a bőség kosarából: Beszélgetés Utassy Józseffel, Árgus, 1990, 2. sz., 9-11.; Varga István, A bőség kosarából még mindig lopnak: Beszélgetés Utassy József költővel, Nszab, 1991. március 15., 19. 56 Mezey Katalin, „…a verset nem írják: a verset élve élik!”: Utassy József emlékezete, ÚjEmb, 2010. szeptember 12., 11.; Németh István Péter, Szomorú belejavítás egy lexikon-szócikkbe, Búvópatak, 2010, 9. sz., 7-8.; Oláh János, Levélféle Utassy Józsefnek odaátra, MNapló, 2010, 10. sz., 1.; Vasy Géza, Búcsú Utassy Józseftől, MNapló, 2010, 10. sz., 5.; Bertha Zoltán, In memoriam Utassy József (1941–1910), Napút, 2010, közlés előtt. 57 Grendel Lajos, A modern magyar irodalom története: Magyar líra és epika a 20. században, Pozsony, Kalligram Kiadó, 2010, 352. 58 Az én keresztem című vers súlyát mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy már a kilencvenes években, egy hetedik osztályosoknak szóló tankönyvben (József Attila és Kosztolányi Dezső versei között) kapott helyet: Bene Kálmán, Gyémánt Csilla, Magyar irodalom 7. osztály, Szeged, Mozaik Oktatási Stúdió, 1995, 231. 52
91
Soltész Márton
Noha – Bertha Zoltán szavaival – a „leleplező éleslátás és romantikus igénybejelentés” hitelesítette Utassy költői szavát „akkor is, amikor a lángelme Petőfi idézésével a szellemi szabadságharc aktualitása fejeződött ki benne”, s bár a pálya végén ott áll egy megküszködött, őszinte értelmiségi élet konklúziójaképp, hogy „az organikus létezés összefüggései akármifajta rosszakarat ellenére eltéphetetlenek, a természetes emberség arányai eltorzíthatatlanok, a humánum elemi kívánalmai eltiporhatatlanok”59, bizony vállalkoznunk kell egyes esztétikai problémakörök felrajzolására is. A magam részéről éppen abban látom az Utassy-recepció fő problémáját, hogy azok az érzékeny, hozzáértő kritikai észrevételek és ellenvetések, amelyeket a hetvenes években Kabdebó Lóránt, Nyilasy Balázs, majd a későbbiekben G. Kiss Valéria, Keresztury Tibor és Kemény István papírra vetettek, végül jobbára süket fülekre, illetve heves ellenérzésekre találtak, s talán ebből eredeztethető, hogy az irodalomtörténész ma jóval egyszerűbben, jelentős szűkítéssel von le következtetést – mindössze a túlzó, reakció-jellegű védelmezés és a költői pálya töredezettségeinek összegét véve figyelembe. Reményeim szerint e recepciótörténeti áttekintés hozzájárul majd az életmű gondos újraolvasásához és újraértelmezéséhez, s ha valóban megszületik majd egy nemzeti irodalomtörténet – miként azt Papp Endre többször, több helyütt szorgalmazta60 –, ott Utassy József végre – lényeglátó elemzések, illetve a pártatlan értékelés révén – az őt megillető helyre kerül majd. *
Barátjával, Léka Gézával, a Kossuth-díj átvétele után Bertha Zoltán, In memoriam Utassy… i. m. Papp Endre, A nemzeti irodalomszemléletről – egy irodalomtörténetben reménykedve, Hitel, 2010, 9. sz., 3-26. 59 60
92
Képkeret
Utassy József emlékére
Hétvári Andrea
Hétvári Andrea
te néha bakfis utca miértek ezrei hol apró macskakőnek kopognak körmei üzenne vert betűvel hogy cirmos még a jó és füstszagú a reggel derengő még a hó ha múltba nőtt kezeddel felém nyúlsz hirtelen a kávébarna éjjel elolvad névtelen hajóin hajnaloknak az alvó jéghegyek olvadnak szét azért, hogy ma újra ott legyek és jó a parton ülni vasárnap délután a macskakőre hullott szikár kavics-sután a forgó vízbe dobni és hurkot írni egyre feszes vizén a voltnak a régi reggelekre s a pávafarkú minta a függönyráncokon körém hajolna mintha most minden így rokon s hol nálad kéz a kézben az ágyam szegletén – e hajnal írta képről ma mért hiányzom én
93
Hétvári Andrea
94
Foglalat testtel együtt és testetlen fogódzunk víz alatt ketten oldódunk szél és tó tövén borostyán ölelte bogarak elringatott csendben örökig érő szerelemben a föld hullámvölgy ösztönén – fogódzunk ketten víz alatt s mint kőbe oltott foglalat körülölelt hívásod bennem mélybe özönlőn megmarad
Zsókának szeretettel
A szó
Vasadi Péter
Vasadi Péter
Mindenkiből ömlik a szó, de a lét épp csak csordogál. Pedig a szó léttelenül hanyattesett szárnyas bogár. Tömérdek együtt is kevés, még él, s minek? Bár múltja van, mit kapálózva sem felejt, mert szállt, zizzent; most múlttalan lég-szabdalás az élete, forog-forog, beszél-beszél, nyomkod, keres, már unja is közben, rongálást, mint a szél; hogy is tudná, hogy szellemet folyamatosan szülni meg, az a beszéd, a száj, a szó szép lassúságtól ihletett hangzó ezüst, piros cserép; beszélj!, csöndből, létből sződd meg szavad téged magadnak visszaad.
95
Vasadi Péter
Aki Semmi Elmondanám, ha mondana egy szót akár. A parttalan partok közt loccsan a víz végtelenül, de nincs dana. Bachként emberben érzene hangon-túlit örvényleni, Ő nem Bach. Semmi. S nem zseni; őserdő-sötét fák között lappangó világ-térzene. Vagy rézfa. Óriás ága van, rajta számtalan rézlevél, határon messze nyúlva túl fuvallatokra válaszul sosem hallott koncertet ad, pedig csak súgás, lebbenés hullámzik át rézéleken; s mi szétesett, élettelen, újra föléled, rothatag test, föld, idő fölött a Nap s rézfa féktelen fölragyog. Fényébe vont és épp ezért sötétségemben meghagyott.
96
Héraklész a bölcsõben (részlet)
Bárdos László
Bárdos László
1.
A gyermek Héraklész Siklanak a habon, mind a kettő felém tart, pedig van már erőm magamra zárni két kart, s feléjük lökni, hogy kezem légyen bilincs, kapocs és fonadék, amelynek híja nincs. Mégis: főpróba lesz! Hogy kezdődik a holnap, ha nyálkás iszonyuk ma itt agyonszorongat? S Íphiklész! nemcsak én! Mire képes a tett, ha váltság s példakép, mutatvány s piruett? Csattanjon fel a taps! A próbán büszke lárma; s ezer bemutató a megtorlás utána. Ezer lesz egy tucat. Persze mi az nekem. Elnyúlok a fagyos ércpajzs öbleiben. Bölcsőm ilyen jutott. Hamarost ideérnek: küzdhetek, s kezdhetem utálni az egészet.
II.
Íphiklész Gyomrom tekeredik, a bölcső fojtogat: bátyám, a húsom is a torkomon akad.
97
Bárdos László
98
III.
Héra istenasszony Legmostohább gyerek, a te szíved de bátor! Hiába no, veled nem bírt a két predátor. Ez a csel romba dőlt. Majd másik követi. Addig is kapja meg a hős, mi jár neki: Legyőzted őket. Úgy. Kinyúltak lábaidnál. Hitvány göngyölegek, csak rusnya rongyok immár, csöpp végtagok alá… Helyes két lábfejed e padlószőnyegen bátran megvetheted. És mégse kacarássz, még el ne bizakodjál. Mielőtt az üde ifjúkorban kiforrnál — annál is hamarabb —, megízleled, ki vagy. Kenyér, víz, harci mez. Játék meg: majd ha fagy. Ó, „Héra, a dicső”: agyvelőd beleretten, milyen mérget lehel nevem a te nevedben. ……………………………………
Március-haikuk 1.
7.
dióbélszínű az ég, reggel a tavasz dióízű lesz
szidom a szelet ahogy bennem zúg s rólad tépi a ruhát
2.
8.
rettenve állok a kertet pásztázó fény reflektorában
szavakat sodor szerte és mondatot fűz belőlük a szél
3.
9.
kapszulájában a testnek mocorog a lélek kis férge
rossz szagán kívül nincs más, aki vackában ővele alszik
4.
10.
szél hoz, tűzpiros a melled világít, át a selyemruhán
vízre hajló arc és hű képe a vízen együtt öregszik
5.
11.
bambusz tövébe ülök, újszerű arcot szeretnék holnap
lecseppen, foltként elterül az üvegen féltékenységem
6.
12.
egy csepp könny hull a tóba, pénzét elveszti minden aranyhal
léha szoknyája a pipacsnak csípődről könnyen hull alá
Géczi János
Géczi János
99
Géczi János
100
13.
19.
gyökeret verek testedbe, dús koronát adok hajadnak
nincs virág amely napszálltakor azonos lehetne vele
14.
20.
a szálló porból hol ősz, hol tél, hol tavasz hol nyár lép elő
tavam mélyében a kerek szemű nővel zokog az eső
15.
21.
úszó lámpása a hajnal vizétől a tónak, Vénusz, kihuny
pillantásomat a hegytetőre küldöm veled lehessen
16.
22.
rigódal-ezüst perec a karján, lábán rigóbőrcipő
a domb oldalán éjsötéttől híznak a zöld hátú kövek
17.
23.
nem hal el veled zöld fű, se a szabadság se a szerelem
bánattal félig töltött s félig örömmel a nap pohara
18.
24.
fű, bokor, virág csíz, istenhozzád, lepke Istenem, volt világ
széthasadt bőröd alatt remeg a riadt elvérző ember
29.
és megtöltöttem húszezerötszázszor már napi csészémet
rímes strófákban hószín kezedben nyílik a bolyhos fűzgally
26.
30.
a teljes éjben félhold csüng az ágon narancsvörösben
pontokként ülnek mondatán a folyónak a néma kövek
27.
31.
füttyel díszíti a hárs szövegét kettő feketerigó
a rőzsét látjuk kihunyni, a tűz ég s nem lobban soha el
Géczi János
25.
28. a jambus, egy tó egy jácint, egy jambus, egy felhő, egy jambus
101
Fodor Ákos
Fodor Ákos
N. N. Azt alakítja, hogy színész
Pár beszéde – jajistenem...! – Hozzám szóltál?
Idõ: zavar Vágyunk előzi, agyunk meg csak utózza az Igazságot.
Üzenet a boncnokoknak Horpadt-repedt Lelkem Tokja. Ne szedjétek darabokra! Nincs már benne semmi, mit jó adni, venni.
Vergõdés
102
Gyűlölöm a dallamot, amit hosszú percek óta a fejemben hallgatok: pocsolya-giccs, ócska nóta. – Gátlástalan idióta fertőzött meg vele, hogy mást most nem is hallhatok! Működik az Anti-Zseni: híg sarát szárnyamra keni...
Zsenge Nőstény, Ifjú Hím egymás Képzelt Álmain lebeghet, vagy csücsülhet! – Tartson soká az Ünnep.
Fodor Ákos
Tavaszfohász
Hûlthelyszíni szemle Bámulazos, hogy mennyien v o l t a k köztünk halhatatlanok...
Apróhirdetés Nem cserélnék senkivel, semmit.
Társadalmi kórkép végelgengülés
103
Ta t á r S á n d o r
Tatár Sándor
Invarietas delectat II. (Heinrich Heine-variáció) Az alkony kijelzőjén mindig ugyanaz az eredmény vöröslik: naplemente. Rég (sokadik hatványra emelt emberemlékezet óta) nem érdemes lejátszani a meccseket: más eredmény egyszerűen nem születhet. A nézők között azonban fluktuáció van: újak jönnek (látszólag[?] a semmiből) és eltünedeznek (látszólag[?] a semmibe) a régiek. Mondják: egyszer majd megsemmisül maga a pálya. De nyilván sok más pályán folytatódik majd a játék. Ugyan, melyikünkre tartozna ez?? De a vörösbe-borult kijelzőt mégis jó elnézni − az önfeledt bámulás tartamára még csak meg sem kell játszanunk a tudat- és gyanútlant: nem kérdés, hogy nekünk játsszák-e a meccset. Kétségtelen: nekünk. És ellenünk.
104
Emberbőrbe varrt lélek! Ki akart csempészni és hová?? És ezt a szerencsétlen kerülőutat és még ostobább csomagolást! – Amatőr a végtelenségig, bárki volt is az. Neked meg miért kellett elárulnod magad, ha már így alakult; Nem ismered a statisztikákat?! Nemigen kellett volna hetven évnél többet kibírnod veszteg; legborúlátóbb becsléssel is max. nyolcvanöt-kilencvenet. Most már mindegy: lefüleltek, mondhatnám, de erre sem volt szükség, hiszen kiütöttél hitvány álcád, az emberbőr felszínén. És a szavak! a szavak gyapjába aztán, mondd, mért kellett kapaszkodnod?! Odüsszeuszt és megmaradt társait fenyegette a küklopsz; ki kellett jutniuk a barlangból, hisz halál várt volna rájuk. De te!? Ugyan! Viszketeg voltál (voltál? vagy!!) és exhibicionista: nem bírtad ki, hogy át ne üss a beszéd szövetén. No tessék – akkor most álld a metsző iróniát, azt, hogy irigylik (persze: kik?!) érted alkalmi „gazdádat” (tokodat), az embert. Aki (mert nem sok hasznát képes venni a másik belérejtett csempészárunak, az észnek sem) maga is azt hiszi talán, hogy van hozzád köze. Te meg irigyeld (gondolom, úgyis azt teszed) a többi lelket. Akiket senkinek nem jutott eszébe emberbőrbe varrni.
Ta t á r S á n d o r
Animula misera
105
Szauer Ágoston
Szauer Ágoston
Rekonstrukció Eltűnik szakasz, folyamat, az emlék mindig pár elem, mely valamiért megragad. A teljesség reménytelen. Szandál, hajtincs és tág terek — látszólag ésszerű, kerek. Egy sűrű vers lesz foglalat, már új világ, illúzió, ritmus és rím és grammnyi szó — tények helyett kötőanyag.
Enteriõr Múzeum, műteremszoba. Üres napok, még nincs idény. Festmények, évszámok sora, hátulról februári fény. Vaskályha. Alvó zongora, százéves Stingl, rajta: Wien, csontsárga billentyűk sora, nagysúlyú bútorbarna szín. Hirtelen esni kezd a hó, és satírozva látható a présház, vadszőlős falú. A gondnok áll csak réveteg — így múlnak őszök és telek, nincs itt a mester, nincs tanú.
106
Alku holnapig Lehetnél sápadt, vézna, indulatlan, zörögne bőrödben a gyönge csont, lehetnél jámbor őrült, aki halkan kifestett színfalak mögé osont.
Balla D. Károly
Balla D. Károly
Vehetnél zsemlét, mézes kis kalácsot, mert hátha élhetsz holnapig tovább, csak meg ne tudd, miféle csapdát ácsolt alád az alku vérén hizlalt vád. Elvesznél ott, ahol a gazdag zajnak gyér hangzatot a koldus csend adott – s ahol a fények árnyból fészket raknak, pihennél csendben, mint aki halott. Lehetnél bár, de mégsem vagy szikár, hiába koplalsz, szép kerek a léted. Serénykedik a dics, kicsit kivár mert nem hiszi, hogy dühre elcserélted. Lehetnél sápadt, vézna, indulatlan, zörögne bőrödben a gyönge váz, de bosszú érik benned, arca csattan és hullásodra pöffedten vigyáz.
107
Imre Flóra
Imre Flóra
Sanzon
(Karády Katalin-osan)
ahogy ott egymás mellett álltunk a karizmodhoz ért a mellem éreztem ahogy megremeg nem vágytól és nem szerelemtől csak a fáradtságtól de tudtam egymáshoz ért az életünk áramkör megszakíthatatlan többé már ezt a feszültséget nem vezeti le földelés benne vagyok bármire nézel csukott szempilláid mögött is forrástalan fény ott leszek sorsod vagyok végzetem lettél mint valami ómódi sanzon összetartozunk te meg én
108
Vörös nõ, vörös pamlagon Annyira hiányzik sosem volt érintése. Kúszik a combján végig a tenyerem, előttem hever - az asztalon - fényképe, és tudom, hogy csak incselkedik velem
Petõcz András
PetÔcz András
a vörös nő a vörös pamlagon! Mutatja magát, és hívogat egyre, jéghideg kép - valódit hazudik, de tudatlan a testi szerelemre. Uramisten!, ha érezném a bőrét! A szívdobogást! Ahogy a kezem s a sejtjeim csendben megköszönnék, hogy életre kelnek egy másik életen, hogy az idegszál a tüllszoknya alatt egyre feljebb és feljebb halad, és nyílik a végtelen, miként az ég, forrásra bukkanva, hol élet vizét szívhatom magamba, így életet kapva és adva is, hisz ennyi a dolgom nekem, ki porból vétetett, és ítéltetett, hogy porszemként kóboroljon, míg - miként az egynapos virág épp a reá váró anyaföldre lel, és találja annak arcát, ajakát, és a mellére hegycsúcsot lehel, és a köldökébe tavacskát varázsol... A porszem, ki benned a másik felét keresi, örökidőt harácsol és így kapja vissza életét. Ennyi vagyok, és ennyi vagy te is. Ideg és sejt és kocsonyás anyag, két test, sebzett és végtelen világ, amelyik ebben a fura és hanyag létezésben egymás felé halad, és, ha találkozik, az semmi más, mint - az ölelés ürügye alatt maga a Kezdet. Vagyis: ősrobbanás.
109
Mogyorósi László
Mogyorósi László
Furcsa kapcsolat Miféle furcsa kapcsolat a miénk, a telefont nem veszed fel soha, most már tudom, hogy mert vele élsz egy éve, a lakásától tíz perc minden, mi fontos, csak a belvárost ismered, idegenvezetőt játszol, mikor találkozunk, „Az ott mi?” – kérdezem játékból, de véresen komoly, hogy nem ismerem fel még a Gellért hegyet sem – „Jöhetsz máskor is…” – harapsz el egy mondatot. Miféle furcsa kapcsolat a miénk, e-maileket írsz: várod, hogy találkozzunk, fontos vagyok neked, a fel nem vett telefonokkal ne törődjek, majd találkozunk, együtt leszünk, és akkor jó lesz, más nem számít… Furcsa egy kapcsolat a miénk, nyakamba borulsz, mikor megérkezel, késtél, hívtalak, nem vetted fel most sem, a hajadat már összefogod hátul, a járomcsontod előreugróbb, mint egy éve, nem is vagy ember – gondolom mandulavágású szemeidet nézve, a fáraók nemzetségében volt ilyen, mikor egymással szeretkeztek az istenemberek. Furcsa egy kapcsolat a miénk, mikor búcsúzunk, hiába várom, hogy átölelj, mikor megérkezik a villamos az Erzsébet-híd tövében, csak megszorítod a karomat, az érintés nélkül fel sem szállnék, még megvillan a napszemüveged, mikor kinézek az ablakon, eddig sikerült, hűvös és kimért maradtam, most elrontom, már nem találok szavakat magamra.
110
füstöt, boronát a füvészkertben a távolodó fények a lépő lábak mezsgyenge vigasz megrendülnek a porhanyós vakondtúrások szelíd mérgeket becézek a tudat gyilkos cserjéi összehajolnak tálcán hozzák az áfiumot zsákutcás végtelen átrium tarlott bokrok közt Berzsenyi nyomdokán a rombolás relatív a párhuzam valós kivétel vagyok a mindenek alól pőrén pellengérre bízva égetem a gyertyák szenes csonkjait füst konyha perc távolodás. gyufa a zsebben húzom a füstboronát
Sütõ Csaba András
SütÔ Csaba András
kétsorosok Szorongó, ótvaros érzés. Az én városom. Alszik, lélegzik: ébren álmodom. Többnyire gyalog, de sokszor busszal is. Poros lábú létem egyszerű, ritka kincs. Néhány dolgot a fondorlatra teszek. Égnek az udvarban a boszorkányos őrtüzek. Szétmoncsolom magam és a hegedüldözésbe vadászkürt hangja tolakodik: merész polifónia. A Vesta-szüzek a ludakat nyakazzák. Talán ennyi csak. Mi más, mi változott? Elkopik az éj. Recsegve hajnalodik.
111
Rhédey Gábor
Rhédey Gábor
Kolumbusz sem Ha azt a parkot megtaláljuk, talán minden másképp alakul. Sétáltunk a szeptemberi éjszakában, és rossz utcán kanyarodtunk be. Isten ujja. Vagy puszta képzelgés. (Egy barátom mutatta később, hány méterre jártunk a boldogságtól.) De legalább kinéztünk egy lakást; láttalak meztelenül – az apró csodák sorába jól illeszkedett volna Buda látképe. Talán legközelebb. Ha nem számolja el magát anno, Kolumbusz sem fedezi fel Amerikát.
Régen keresett szám Visszaíródni egy híváslistába, kiválasztani a kevésbé aljas, de még működőképes trükköket, hatni a lelkére, érzékeire, nem veszteni el a fonalat, egy percre sem a reményt, várakozni esőben, kirakatfényben, szidni az időjárást meg a szétázott cipőt a közös hibák helyett. Aztán megpróbálni még egyszer, imádkozni, hátha nem foglalt már az a régen keresett szám.
112
Himnusz a Reggelhez Ó, Reggel! Drága Hajnalka, édes Pirkadat! Ki fogkrémízű mobilcsörgéssel dobbantottad ketté nap mint nap a torkot, pörgettél s centrifugáztál a nagyvilágon, hány óra van kérdeztem mindig smirglis kiszáradt dörzshangomon, de más híján csak magamtól, suttogva ébredés után, mikor az ember még mintha befelé izzadná, önnön szerveit áztatná a nyirokban s éjjeli rémképeiben, hirtelen nem is tudván, mit álmodott, hol van, s mit is kell majd ma és egyáltalán minek, ó, Reggel, ki ezeket gondos, puha kis kezeiddel kitörlöd mindig a fejemből! Ó, Reggel, ki tizenhat évesen nulladik és (igen, mert akkoriban még ilyen is volt) minuszegyedik angolórákra kísértél éjeknél is sötétebb csontothajszálrepesztgető jéghideg hajnalokon, idegszanatórium helyett középiskolámba utalt megbomlott, a nyelvet inkább kisebb mint nagyobb sikerrel tördelő angoltanárnőmhöz, akinél az összevont órák előtt már tíz perccel meg kellett jelennünk, különben jelentette az igazgatónak, hogy a csoport testületileg késik a tanóráról. Ó, Reggel, emlékszel még a fakó kórházszín falakra, s a rájukszögelt, mesterségesen fehér, eltorzult állatkoponyákra, melyekről gondos és hideg kezek már évtizedekkel korábban lehámozhattak minden bőrt és húst, emlékszel hát a szarvas agancsai közül pislákoló kétségbeesett vicsorra, aggódásunkra, hogy bármily groteszk, ez még akár velünk is? Emlékszel még a biológia és kémia szertárak vegyszerszagára, a frissen mosott kő nyirkos cuppogására, a minden terembe felszerelt, használaton kívüli rádió meg-megreccsenésére, a kétszer négy emelet minden embernehéz lépcsőfokára, a vécék natúr, mosdatlan bűzére, kendőzetlen, túlemberi mocskára, a tanári előtt elvonultunkban érzett kocsonyás undorunkra, afáziagyanús tanárnőnk tébolyult, rettegő tekintetére, összefüggéstelen, könyörgő-fenyegető rimánkodására, tehetetlen sírógörcseire? Ó, Reggel, emlékszel még a jéghideg vízre az elnyűtt, négy, tán öt órát sem aludt tarkón és arcon, csípésére a csipás szemben, izmaink vad össze-összerándultára kádfölöttgörnyedtünkben, borotvánk meg-megbotlására borostánk véres aknamezőin? Emlékszel hányásízű szorongásunkra, fülünkben agyunkat simogató, enyhítő zenéinkre, az ég beteg bíborlilafekete tónusára, a nap soha nemlátására? Emlékszel a táska ólomsúlyára, vállunk törtrepedt görnyedésére, hátunk megadó sajgására, retinánk kialvatlan ráncaira, lépteink vonszolt hónyomára?
Nyerges Gábor Ádám
Nyerges Gábor Ádám
Mert ha még igen, szeretném, ha ezentúl már nem is felednéd. Ha minden ízéig megőriznéd közös, hideglelős fiatalságunk homálybaenyésző emlékeit. Ha ezentúl már másképp ébresztenél.
113
Táb or Á dám
Tábor Ádám
Teljességre törve, árral szemben Bodor Bélára emlékezve
114
Bodor Béla az újabb magyar irodalom azon kevés számú alkotóinak egyike, aki megkísérelte az etikum, az esztétikum és a logikum – ókori görög eredetű – egységét realizálni. Szabó Lajos az ilyen alkotói létformát prizmatikusnak nevezte, mivel az etikum-esztétikum-logikum trinitásában az egyetlen szellem fehér fényének első, primer fénytörése jelentkezik. Ez a prizmatikus alkotó létforma Bodor Bélánál megnyilvánult mind egyénisége autonóm intakt létezésmódjában, mind szépírói, mind pedig irodalomtörténészi-esszéista-kritikusi tevékenysége komolyságában és jelentőségében, és – ami ugyanilyen fontos – ezek egymást átható egységében. Az etikum-esztétikum-logikum prizmatikus hármas-egységén belül Bodor Béla esetében az etikai a primus inter pares. A minden moralizálást elvető élő etika áthatotta személyes életkörét, szellemi-irodalmi működését és a társadalomhoz fűződő viszonyát egyaránt. Személyes – családi, baráti, közösségépítő – kapcsolataiban transzparens volt, nyíltan, de tapintatosan őszinte, hű és szolidáris. A bolsevik diktatúrával semmiféle kompromisszumot nem kötött. Amint több más tekintetben, ebben is az igazi magyar neoavantgard szellemi örököse. Annak a veleje, amit Hajas Tiborról ír Carneval herceg apokalipszise c. tanulmányában, saját magára is igaz: „(...)életműve és munkássága (...) arról” „beszéltek”, „hogy az ember lényének, testének és eszméletének szabadsága (...) mindig személyes döntésen múlik. Ez a döntés azonban kegyetlenül kemény. Együtt jár mindazoknak a kompromisszumoknak az elutasításával, amelyeket a gerinces, becsületükre kényes emberek is megengedhettek maguknak, ha rosszsorsuk diktatúrába pottyantotta őket.” Balaskó Jenőről – utolsó válogatott kötete kapcsán – ugyanazt mondja: „Sohasem kötötte meg azt az alkut, amit szinte mindenki megkötött ebben az országban”. Bodor Béla sem kötötte meg. Az irodalmi nyilvánosság margóján maradt; inkább nyomorgott, sokféle – gyakran kemény fizikai – kenyérkereső munkából élt. Legelső, nagyszerű újavantgard verseskönyve, a Dallamos fekvésváltó gyakorlatok csak a jogállami rendszerváltás 1989-es évében jelent meg. A rendszerváltás Bodor számára a publikálás és karakteres véleménye szabad nyilvános közölhetőségét jelentette filozófiai, társadalmi, történelmi, kulturtörténeti, művészeti és mindenek előtt irodalmi kérdésekben. Néhány évet leszámítva élete végéig szabadúszó volt, szemben a szürke-, vörös-, barna-, narancsiszapárral, az állandó recenzióés tanulmányírás egyszerre örömteli és kényszerű hajszájában, szegényen és szerényen. Verseit, novelláit, regényeit évi pár szabad hetében írta otthon vagy istenmezei házukban. A napi politika nem érdekelte – de az utóbbi húsz évben is egyértelműen humanista, minden ember és közösség méltóságát és szabadságát igenlő, antifundamentalista, a gyűlöletkeltést és a gyűlölködést el- és megvető álláspontot foglalt el. Ezen attitűdjének pregnáns példája A wildersizmus nyomorúsága c. esszéje.
Táb or Á dám
Harmadszor, de nem utolsósorban sohasem sértő, de mindig szókimondó irodalomkritikus volt. Amit értékesnek talált, hangsúlyosan mutatta fel; amit gyengének, kertelés nélkül, világos argumentációval kritizálta. Általa kedvelt szerzők egyes munkáiról is leírta, ha valamit nem talált bennük elég jónak vagy konzisztensnek. (A 90-es évek elején egy ízben az ÉS szerkesztőségében folytatott alkalmi hármas beszélgetésünk során Széky János jegyezte meg, mennyire kétélű jókívánság egy szerző felé, hogy „írjon rólad a Bodor!”) Egyik bevett kánonhoz sem tartotta magát. A szónak ebben az értelmében is az árral szemben – az értékre figyelt. Számos, az irodalmi tőzsdén magasan jegyzett szerzőt ő is nagyra értékelt; ugyanakkor a kánonokon kívül rekedt, magukat kevés sikerrel vagy egyáltalában nem menedzselő írók között minden generációban voltak (ugyancsak Széky kifejezésével) „favoritjai” Mándy Stefániától Szilágyi Andoron és Párniczky Mihályon át Krausz Tivadarig vagy Bohár Andrásig. Bodor Béla tehát esszéistaként és kritikusként is az etikum, esztétikum és logikum egységét kísérelte meg realizálni. A logikum jelenléte itt nemcsak argumentációjának erejében és világosságában mutatkozik meg, hanem a logosz iránti meglehetős érzékenységében is. A logosz iránt, amely – Tábor Béla definíciója szerint – „a teljesség igényéből fakadó kérdések forrása”. A teljessség igénye Bodornál egyrészt a mai korban szinte anakronisztikus polihisztorságban nyilvánult meg: érdeklődése, ismeretanyaga és írásainak tárgya a régi és modern, magyar és világirodalmon túl a filozófiától és a vallástörténettől a természet- és társadalomtudományokon, a kultúr-, művészet-, társadalom- és politikatörténeten át a geográfiáig, a jazzig és a gombászatig ívelt. Ennek bizonyítéka húsz év tanulmányaiból válogató 2008-as Az eszmélet munkái c. kötete. Alapállása pedig – az állásfoglalást és válaszkísérletet sohasem megkerülve – mindig a „továbbkérdezés” volt. Az eszmélet munkái címadó írása Karl Jaspers filozófiájáról szól. Jaspers rendkívüli fontosságát abban látja, hogy világnézete „nem a minél egyszerűbb válaszok” kikényszerítéséhez, hanem „a lényünket megnyitó kiváncsiság öröméhez vezet”. Őt is ez vezette: ez nyitotta meg önmaga, embertársai és alkotásaik felé. Ezért tudta a műveket elfogulatlanul értékelni és bírálni. Természetesen – amint műélvezőként is voltak ízléspreferenciái –világszemléletének is voltak tudatos és öntudatlan előföltevései. Ezek lényegében a felvilágosodás és annak Nietzschével kezdődő korrekciója valamint a 20. századi egzisztencializmus eszmevilágában gyökereztek. Esztétikai és filozófiai érzékenysége, minőségérzéke és értékítélete azonban mindig független tudott maradni a vizsgált művek, életművek mögött meghúzódó világnézetektől, ideológiáktól, prekoncepcióktól, stílusirányzatoktól. Ennek magyarázata világszemlélete szabadságában és nyitottságában rejlik. Bodor Béla nem szabadgondolkodó volt, hanem szabadon gondolkodott. A Summa theologiae-ről szóló, Az angyali doktor szent tudománya c. essszéjében olvashatjuk, hogy: „Felesleges tehát a természettudományok és az üdvtanok posztulátumait rangsorba állítani, és még annál is fölöslegesebb a kettő ’szintézisével’ valami ez-is-az-is zagyvaságot kotyvasztani. Bele kell nyugodnunk, hogy a természettudomány éppúgy fikciókon alapul, mint a teológia.” A fikció az író Bodor számára nem jelentett eleve önkényes kitalációt. Jelentett egyéneket, közösségeket, társadalmakat, világot feljebb emelő nagy művészetet, zseniális gondolatot is. Bodor Bélát alapállásának kérdező, egzisztenciális nyitottsága másokat is megnyitó emberré, íróvá, kritikussá avatta. Így lehetett olyan jelentős alkotó, aki etikum, esztétikum és logikum prizmatikus egységét szabadon és mindig az árral szemben kísérelte meg realizálni életében és életművében.
115
2 0 1 0 T ÉL _ X V I . ÉV F OLY A M _ 4 . SZÁM
Költészeti folyóirat Első szám: 1995. október 10. Megjelenik negyedévente Alapító főszerkesztő: Turczi István Munkatársak: Kukorelly Endre Vass Tibor Szerkesztik: Bedecs László (tanulmány) Szöllősi Mátyás (olvasószerkesztő) Szerkesztőségi titkár: Pálos Anna Lapterv: Takács József Logó: Urbán Tibor Tördelés: Rencsényi Beatrice – indigoline Szerkesztőség: 1147 Budapest, Gyarmat u. 106. Tel./fax: 25-181-63 E-mail:
[email protected] Kiadja a TIPP-Cult Kft. Felelős kiadó: Turczi István Alapító mecénás: Ispánki László ISSN 1219-3275 Lapunk megjelenését támogatták:
Budapest főváros XIV. kerület Zugló Önkormányzata Sokszorosítás: Pénzesék Kft. Előfizethető a Kiadónál (1147 Budapest, Gyarmat u. 106.)
116
