Szurovecz Kitti. Gyémántfiú

Szurovecz Kitti Gyémántfiú

1

„Kicsi Jane! Ez most nagyon fáj. Sosem hittem volna, hogy épp te! Hogy az életed utolsó perceiben itt állsz majd velem szemben. Persze tudtam, hogy egyszer eljön a nap, csak abban bíztam, hogy nagyon-nagyon soká! Kicsi Jane! Könyörögve kérlek, ne gyere közelebb! Élned kell, mert mától az idők végezetéig nem élhetek nélküled…” Prológus The New York Times, 2009. szeptember 11. „Nyolc évvel az ikertornyok tragikus megsemmisülése után újabb katasztrófa miatt lábad könnybe Amerika, s az egész világ szeme. Nickolas Richards, a huszonnégy éves, zseniálisan tehetséges filmcsillag, a szupersztár tini bálvány önkezével vetett véget az életéneklegalábbis minden jel erre utal. A fiatalember ruháit és iratait a Golden Gate híd egyik pillérén találta meg egy munkás három nappal a színész eltűnése után. Azóta búvárok keresik Nick testét az öbölben, eddig eredménytelenül. Ám az idő múlása csakis arra enged következtetni, hogy az ifjú tehetség már valóban nincs az élők sorában. Nemcsak Londonban élő családját, barátnőjét, Heily Anderson színésznőt sújtotta porig Nick öngyilkosságának híre. Világszerte, rajongók milliói gyászolják a Gyémántfiút. Az elhunyt tehetséget a Diamond Filmstúdió saját halottjának tekinti. Nyugodjék békében.”

2

1. Fejezet Nick, 2004. London

Nickolas James Richards egyre csak bámulta a mobiltelefonját. Bárcsak hallotta volna valaki az előző beszélgetését, mert ő maga egyszerűen nem hitte el! Csak ült, és arra gondolt, ha most kirohanna a konyhába az anyjához és a két nővéréhez, elkurjantva az örömhírt, akkor elkiabálna valamit. Valamit, ami a legnagyobb álma. Márpedig muszáj lesz mindent elmesélnie, hiszen a következő héten Los Angelesbe kell utaznia, ha ugyan nem csak álmodta az előbbi beszélgetést a tengerentúlon élő színészügynökkel. Will azt mondta, a demója alapján esélyes egy olyan szerepre, ami igen nagy sikert hozhat. Nick pedig mindennél jobban vágyott a sikerre, hiszen a népszerűség által önbizalomra tehetett szert, amire mindig is nagy szüksége volt. Otthon ugyanis nőuralom nehezítette a mindennapokat! Az apja, Sam, látástól vakulásig dolgozott, mint taxisofőr, az édesanyja és a két nővére pedig mindent elkövettek azért, hogy ő az édes kisbaba maradjon otthon, aki mindig azt teszi majd, amit ők szeretnének. Kényeztették, babusgatták, s ennek az lett az eredménye, hogy Nick tökéletesen bátortalan, önbizalom hiányos kamasz lett – épp olyan, mint akinek megvan mindene, anélkül, hogy a kisujját meg kellene mozdítania. A család nőtagjai remekül elintézték helyette a dolgokat, s neki nem maradt más dolga, mint hogy nyissa a száját, ha érkezik a hami. Nick ugyan már tizenkilenc volt, de sosem fordult még elő vele, hogy magának kenje rá a dzsemet a pirítósra. Na, majd ezentúl másként lesz. Vágyott a változásra. Ezekben a percekben mérhetetlenül hálás volt az édesapjának, aki néhány éve annyit győzködte, hogy kezdjen valami értelmeset a szabadidejével. Nick jól emlékezett, hogy épp egy gyorsétteremben vacsoráztak azon az estén. A szomszéd asztalnál lányok vihogtak, s valamiféle színistúdióról áradoztak. Az apja pedig természetesen hallgatózott, s egyiküknél rákérdezett, mi ez az egész. A lányok elmesélték, jó buli ez a színészkedés, csak igazán kellemetlen, hogy gyakran a férfi szerepeket is lányok játsszák, mert a srácokat annyira nehéz rábeszélni, hogy ellátogassanak egy-egy foglalkozásra. Sam ezek után szó szerint elrugdosta legkisebb gyermekét a színistúdióba, annak reményében, hogy a szótlan, magába forduló kamasz kinyílik egy kicsit. Ám azt maga sem gondolta, hogy a dolog ennyire komolyra fordul. Nick mögött, zsenge tizenkilenc éves kora ellenére már komoly színdarabok szerepei álltak és játszott egy közepes sikerű vígjátékban is mellékszereplőként.Most pedig…! Nick boldogan elmosolyodott: Amerika hívja, várja őt. Felfoghatatlannak, már-már álomszerűnek tűnt a tény, hogy néhány nap múlva hollywoodi producerek, rendezők előtt mutathatja majd meg mindazt, amit tud! Nick nagy levegőt vett és kilépett a szobájából. Azonnal meghallotta a szokásos női zúgást a konyha irányából. Édesanyja épp palacsintát sütött, Nick már a folyosón érezte az illatát. Lányok, mondanom kell valamit…- kezdte, s félszegen állt meg a pici főzőfülke ajtajában. Kócos haja csaknem súrolta az ajtófélfa tetejét. -

3

Ülj csak le az ebédlőben kisfiam! Türelem, rögtön kész a palacsinta. Sosem bírja ki! –

nézett nevetne egyik nagylányára, Shirleyre az asszony. Mama, ha Nick nem az öcsém volna, én esküszöm, hogy rámennék! – mondta nevetne a lány. Már megszoktam, hogy úgy beszéltek rólam, mintha itt sem lennék! – mosolygott Nick és elemelt a tányérról egy palacsintát. Beletunkolta a meggylekvárba és betömte az egészet. Úgy evett, akár egy rendetlen óvodás. Na, ilyenkor viszont elmegy tőled a kedvem! – fintorgott Shirley. Ez azonban nem változtatott a tényen, hogy tudta, öccse női szemmel nézve valami egészen különlegesen elragadó. Világos bőrével, sötétszőke félhosszú hajával, borostyánszín szemeivel és 190 centis magasságával Nick tényleg nem volt mindennapi látvány. Rakod le! – kiáltott rá az édesanyja. – Együtt eszünk, amikor már kész az összes és apád is hazajön. Nickolas, nem vagyok háklis háziasszony, de a palacsinta szent és sérthetetlen! Érdekel valakit egyáltalán, mit akartam mondani? – mosolygott, miközben anyját kicselezve elmart egy újabb palacsintát. Shirley és Melanie érdeklődve néztek rá. – Az öcsétek lehetőséget kapott! Igazi lehetőséget! Hamarosan egy világhírű regényt filmesítenek meg Amerikában és engem meghívtak a szereplőválogatásra. Az ügynököm, tudjátok, Will, azt mondta, legalább olyan sikernek néz elébe a dolog, mint a Harry Potter! Nick édesanyjának megállt a kezében a palacsintasütő. A lányok nem tudták, szabad-e most együtt örülni Nickkel, anyjuk arcát figyelték. -

Ez azt jelenti, hogy Amerikába kell utaznod? – kérdezte May.

-

Valami olyasmit, Mama…

Nick, kisfiam, gratulálok. De…nem tetszik ez nekem – May nem nézett a fia szemébe, lekvárral kezdte megtölteni a palacsintákat. - Olyan fiatal vagy még és Amerika olyan nagy, gépies. Az ott a pénz világa, nem léteznek igaz barátságok, szerelmek. Ott mindent a pénz mozgat. Veszélyes hely. Mama, ne félts! Hiszen tudod, hogy amit én csinálok, abban ott teljesedhetnék ki igazán! – érvelt Nick. – Ugye most nem fogsz azzal jönni, hogy ne menjek el? Ugye, eszedbe sem jutott olyan, hogy nem engeded el? – kérdezte aggodalmasan Melanie. – Hű, Nick, ez oltári izgis! -

Igen, Mama, el kell engedned, ez nem is kérdés!

Nem mintha bármikor is megtiltottam volna neki bármit! – mondta fáradtan May. – Féltelek Nick, ennyi az egész. Valahogy beleremeg a gyomrom, hogy olyan messzire mész és bevallom, félek attól, hogy sosem jössz vissza. Te vagy az én kisbabám…- sóhajtott a nő és szép vonású arcán, a két szeme között megjelent egy gondterhelt kis ránc. Fiához lépett és megsimogatta nyakát. Az arcát már nem érte el kényelmesen. Tenyerét megszúrta Nick 4

borostája. Felszisszent. A srác nevetni kezdett. Pontosan tudta, hogy minden nő, kivált az anyja elolvad, ha megvillantja a fogait. Látod, nem vagyok én már az a kisbaba! Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy megkapom azt a szerepet…- morfondírozott Nick. -

Miért, hát hány színész jelentkezett erre a Harry Potter szerű izére? – kérdezte Shirley.

Úgy háromezer embert néznek meg – közölte Nick olyan hangsúllyal, mintha csak három vetélytársról volna szó. Háromezer? – kiáltott Melanie. – Mama, talán meg sem éri kifizetni Nickolas repülőjegyét Californiába! Ha elmennék Amerikába, nem lenne kit szekálnotok, a Mama meg azt érezné, nincs több kisgyerek a háznál! – vigyorgott Nick. Ne szemtelenkedj! – mosolygott szomorkásan May. – Majd meglátod, ha neked is lesznek gyerekeid és ott akarnak hagyni, mit fogsz érezni – az asszony kinézett az ablakon. – Na, úgy látom megjött apátok. Nick segíts neki, azt hiszem, már megint bedöglött a garázskapu. Mindig mondom, hogy meg kéne csináltatni, de folyton jön valami fontosabb, ami elviszi a pénzt. Most épp a repülőjegyed… Nick az utolsó megjegyzést már nem hallotta, mert engedelmesen belebújt a bakancsába és esőkabátot vett. Unta már, hogy Londonban állandóan esik. Azt is, hogy olyan volt a bőre, mint valami hipóreklám. Ha másra nem is lesz jó az amerikai kaland, legalább életében egyszer tisztességesen lebarnul. Kilépett a pici udvarra és látta, hogy a garázskapu valóban megadta magát. Az édesapja már ott harcolt a zuhogó esőben, próbálta felemelni a szerkezetet. -

Jó hogy jössz! – kiáltott Sam, amikor észrevette közeledő fiát. – Segíts ezt fölhúzni!

Nick megragadta a kapu alsó részét. Na, akkor háromra, hó-rukk! – vezényelt az apja, majd mindketten nekifeszültek és kisvártatva megemelkedett a kapu. A lendülettől azonban elestek, egyenesen bele az egyik hatalmas tócsába. Az udvar a ház körül csupa pocsolya volt. Nyár elején felrotálták ugyanis az egészet, de arra már nem maradt pénzük, hogy a gyepszőnyeget is leterítsék. -

Hogy az Úristenit! – szitkozódott Sam a pocsolyában ülve.

Apu! Meghívtak egy hollywoodi szereplőválogatásra! – kiáltotta Nick, miközben próbálta felsegíteni Samet. Fiam! Hát ez csodálatos hír! Had öleljelek meg! – mondta őszinte lelkesedéssel Sam, ám az ölelés rosszul sült el: mindketten visszaestek a pocsolyába. Nevetve próbáltak meg ismét talpra állni. 5

Egy biztos, ha megkapom a szerepet, és majd dől a lé, első dolgom lesz lecserélni ezt a

vacakot! – intett a fiú a garázskapu felé. – Csak háromezer emberrel kell megküzdenem érte! Nick, nem az a lényeg, hányan vagytok. Mindegy, hogy háromezren, vagy te egyedül. A legfontosabb, hogy mindent tegyél meg, amit csak lehet, a sikerért! Máris büszke vagyok rád! – Sam a teraszra lépve ölelte meg egyetlen fiát. May az ablakból figyelte a jelenetet. A lelke mélyén abban reménykedett, hogy Nick nem fogja megkapni azt a szerepet. Belesajdult a szíve a gondolatba, hogy a legkisebb gyereke lesz az, aki először elmegy otthonról. A kicsi Nick. Aki a mai napig az olvasólámpa fényénél alszik, mert fél a sötétben. Hát hogy is engedhetné el őt nyugodt szívvel?

2. Fejezet Heily, 2004. Los Angeles

A pisze orrú, enyhén szeplős, vörös, hosszú hajkoronával rendelkező törékeny tizenhét éves lány ült az édesanyja számítógépe előtt és a homlokát ráncolta. A monitoron fotók tömkelege: fiúkról. Volt köztük szőke, barna, fekete, zselézett és tetovált, magas és alacsony, kölyökképű tizenéves és legalább huszonötös vénember is. Mint valami nevetséges társkeresőn! – 6

gondolta Heily. Édesanyja, Lianne a negyvenes, dúsgazdag producernő az ajtóból figyelte egy szem lányát és minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy ne törjön ki egyetlen kotkodácsoló röhögésben. Heily arca ugyanis olyan volt, mint maga a világfájdalom, ahogy azoknak a fiúknak a képeit nézegette, akik esélyesek voltak Christopher Diamond szerepére. Lianne nem bírta tovább, kuncogni kezdett. Heily összerezzent. - Jaj, Mami…ne ijesztgess! Most meg miért nevetsz? - Szórakoztató látni, hogy ennyire izgulsz azon, ki lesz a férfi főszereplő. Nem az a lényeg, drágám, hogy a női te leszel? Heily zavartan zárta be a programot a számítógépen. Igazad van, de akkor is iszonyúan izgulok – mondta ijedt arccal a lány. – Elvégre ez nem egy egyszerű forgatókönyvecske. Mama, ez más, mint amikor Julianne Moore lányát alakítottam abban a horror sztoriban, vagy amikor vattacukrot árultam Schwarzenegger filmjében! És nagyon nem mindegy, ki lesz a partnerem, nem mellékes, hogy tudunk együtt működni a kamera előtt. Ebben a forgatókönyvben, te is pontosan jól tudod, hogy nagy érzelmek vannak, nagy drámák és még…és még…szex is! Lianne ismét nevetni kezdett. Hú, Heily, szex! Ezt most úgy mondtad, mintha káromkodtál volna! Gyere ide kislányom! Olyan vagy, mint egy kis ijedt őzike, pedig néhány hete, amikor kiderült, hogy te kapod a főszerepet a Fényemberekben, a föld felett lebegtél pár méterrel! Mondd, mégis mitől félsz? Őszintén? Attól, hogy nem vagyok én ehhez elég jó színésznő! Csak tizenhét vagyok, honnan meríthetnék a szerephez? Az a sok fájdalom, az a kínlódás, amit Jane átél a történetben! Félek, Mama. Nagyon félek, hogy nem leszek jó. Heily. A castingokon egyszerűen el voltak tőled ragadtatva. Hé, kislány, ébredj fel! A Fényembereknek van női főszereplője és te vagy az! Ne aggódj! Megtaláljuk neked a tökéletes Christopher Diamondot a jövő héten. -

Biztos vagy benne?

-

Persze. Bízz anyád jó öreg szimatában. És a rendező, Chelsea sem semmi!

-

Ott lehetnék a válogatáson?

Heily, túl sokat kérsz. Az anyád vagyok, az addig oké, de csak a legnagyobb sztároknak lehetnek ilyen igényeik. Nem vagy még abban a státuszban, hogy ilyesmiben dönthess. De ha mindenáron szeretnéd látni a felhozatalt, a várószobában ott lehetsz. Nem fogsz feltűnni senkinek, mert a legtöbb jelöltet úgyis elkíséri a barátnője. -

Oké, akkor mindenképpen ott leszek. Egyébként nagyon csinos vagy ma este Mami!

-

Apáddal mindjárt elindulunk egy partira. Pihenj, Heily, készülj csak nyugodtan a

7

szerepedre! Ez most a legfontosabb. Heily bólintott, édesanyja pedig a gardróbba indult, hogy kétszáz pár cipőjéből kiválassza azt, ami a mai estére a legtökéletesebb lesz. A fiatal lány pedig egyedül maradt a gondolataival. Fura. Heily Anderson. Az egyik legnépszerűbb lány a Beverly Hills gimiben, aki ráadásul már szerepelt egy-két kisköltségvetésű filmben, ami ebben az életkorban igazán nagydolognak számít. Persze, pletykálták róla, hogy mindezt nem a tehetségének, hanem annak köszönheti, hogy szüleié az egyik legnagyobb hollywoodi stúdió, a Diamond Film. Ám amióta megkapta a Fényemberek női főszerepét – amiről már a forgatás kezdete előtt is rengeteget cikkeztek a lapok – senki nem kételkedett abban, hogy Heily tehetséges. Hiszen ez a drámai, világszerte híres regény, amiből most film készül, tele romantikával, érzelmekkel, fűszerezve némi horrorral, igazi színészi teljesítményeket kíván. Heilytől pedig még maga a szerző, Sandra Connor is el volt ájulva a válogatáson. „Mintha csak te lennél Jane, akit megálmodtam” – mondta neki elhomályosult tekintettel az írónő. A férfifőszereplő megtalálásával kapcsolatban azonban adódtak gondok. Főként azért, mert a produkció szupersztárt nem engedhetett meg magának, hiába passzolt volna a karakterhez tökéletesen például Ashton Kucher. Emellett a regény írójának volt egy kikötése: olyan színészt kell találni Christopher Diamond szerepére, aki a film arcává, s ezzel együtt legendává válik majd, ha a mozi meghozza a várt sikert. Legenda…Heily furcsán érezte magát. Ő ma még csak Heily Anderson, a stúdióvezetők tehetségesnek mondott lánya. A gyanútlan emberek még nem is sejtik, hogy jövő tavasszal ő lesz az egyik menő termék, akit megvásárolhatnak, ha moziba mennek. De vajon ki lesz a másik? Ki lesz Chris, az igézően jóképű és gáláns fényember? Heily szomjazott a sikerre, amit most megígért neki a sors, no meg a Diamond stúdió. Kíváncsi volt rá, ki lesz a férfi, akivel vállvetve küzdik föl magukat egy fantasztikus filmen keresztül a csúcsra. S vajon hogy jönnek majd ki egymással? Hol vagy, Chris Diamond? Szeretnélek már megismerni. Heily tudta, érezte, van valahol a világon egy férfi, aki tökéletes a szerepre. Bízott abban, hogy a szakemberek rábukkannak.

Különös érzés kerítette hatalmába Nicket, ahogy kiszállt a gépből és megérezte a californiai nap sugarait. Végre funkciót kapott a napszemüveg, amit Angliában többnyire csak divatból viselt. Hirtelen iszonyú melegnek érezte a pulóverét, dehát az anyját nem lehetett lebeszélni arról, hogy tetőtől talpig bebugyolálja őt. A repülőgépen, mint az őrültek, úgy nyomatják a légkondit. Meg ne fázz! S ha ne adj Isten, kényszerleszállást hajtotok végre, jól jön a meleg ruha! – érvelt May, miért is van szükség Los Angelesbe menet a gyapjú felsőrészre. Nick örült, már csak annak is, hogy kicsit kikerült a fojtogató családi légkörből. Szerette, imádta a szüleit és a nővéreit, de egyre nehezebben tűrte, hogy csaknem húszévesen is úgy kezelik, mint egy kisbabát. Nickolas élményekre vágyott, s úgy érezte, Hollywoodban bőven lesz része kalandokban. Magabiztosan vágott át a reptéri előcsarnokon, s a szemével az ügynökét, Willt kereste. Még csak egyszer találkoztak, méghozzá akkor, amikor a férfi kiszúrta őt azon a bizonyos londoni előadáson. Demót kért tőle, s azt ígérte, ha lesz valami a számára, jelentkezni fog. Hát, most jelentkezett. Csakhogy az ígérete ellenére nem jött ki Nick elé a reptérre. 8

Leült a kávézóban, vett magának egy szendvicset kólával, s magában szentségelt, hogy milyen drága minden. Nem volt vastagon eleresztve, hiszen egy hétre kell beosztania azt a nem épp busás összeget, amivel a szülei útjára engedték. Nem tehettek róla. Nick tudta, hogy May és Sam még így is erejükön felül teljesítenek. Biztos volt abban, hogy a nővérei, - akik egy ideje már dolgoztak – szintén beszálltak az ő amerikai útjába. Nick nagyon hálás volt a családjának, s tudta, ha egyszer módjában áll majd, gondoskodni fog róluk. Elgondolkodva majszolta a szendvicset és közben tárcsázta Willt. -

Hallo – szólt bele a telefonba kissé mogorván a férfi.

-

Szervusz, Nick Richards vagyok, Londonból. Azaz Los Angelesből, a repülőtérről.

-

Kicsoda? – dörmögte Will.

Nick. Londonból. – ismételte meg, és úrrá lett rajta egy enyhe kétségbeesés. Mi az, talán nem jól mentette el az ügynök számát? Vagy az egész szereplőválogatás egy rossz vicc volt és azonnal fordulhat vissza Londonba? Jézus, csak azt ne! -

Nézd, haver, nem tudom, miről beszélsz…hány óra van?

Délelőtt tizenegy. Ne viccelj, Will! Én vagyok az a londoni srác, akit pár napja felhívtál, hogy ugorjak át L.A.-be, mert meg akar nézni egy szerepre a Diamond stúdió. – Nick megpróbált lazának tűnni. -

Ja, haver…igazad van – elnyomott ásítás. – Te vagy a fényemberes srác!

-

Fényemberes?

Ja, nem mondtam múltkor? Fényemberek, az a nyálas regény, amitől minden nő összepisili magát nyolc és nyolcvan éves kor között. Ebből készül most a filmváltozat. Bocs…nagy partit rendezett tegnap este az egyik filmstúdió, kicsit szét vagyok csúszva. -

Számíthatok rá, hogy értem jössz? – kérdezte Nick.

-

Van szállodád, kölyök?

Nick megijedt. -

Mintha azt mondtad volna a telefonban, hogy meg tudod oldani a szállást.

Az könnyen lehet. De még nem foglalkoztam ezzel a projekttel. De ha ez neked megfelel, fel tudom ajánlani a kanapémat. -

Remek – válaszolt hálásan Nick. – És hol találom azt a kanapét?

10.

Venice-ben – mondta Will. – Fogj egy taxit, nem vagyok formában! Blue Flower sétány

Nick kicsivel több, mint egy óra múlva szállt ki a taxiból a Will által megadott címen. Rendezett, szép környék volt. Az ügynök szemlátomást egy négylakásos társasházban élt,

9

amihez tartozott belső udvar és egy közös használatú, feszített víztükrös medence is. Az egyik lakás teraszán, a napozóágyon feküdt Will és telefonált. Az ügynök így, gyűrött melegítőalsóban, félmeztelenül és napszemüvegben egészen másmilyen benyomást keltett, mint akkor, amikor Londonban a Macska A Forró Tetőn című előadás után találkoztak. Will akkor jólfésült volt, nagyon összeszedett, öltönyös és határozottan el lehetett hinni róla: képes tehetségeket felfedezni. Most inkább hasonlított egy szétcsúszott fiatal sráchoz, mint sikeres színészügynökhöz. Nick úgy saccolta, Will valóban nem lehet több harmincnál. A telefonálás még tíz perc múlva is javában tartott. Nick végül leejtette utazótáskáját a lába mellé, kibújt a cipőjéből és leült a tiszta vizű medence szélére. Igen, ez California, kétségtelen. Nick egyre határozottabban érezte, bírná az itteni életet. Már most megfogadta magának, ha egyszer házat tud majd építeni Los Angelesben, óriási úszómedence lesz a kertben pálmafákkal körülvéve. Álmodozásából Will hangja riasztotta fel. -

Látom, kölyök, idetaláltál! – hangoztatta a nyilvánvalót.

-

Úgy tűnik…

-

Gyere a konyhába, bedobunk egy sört!

-

Ó…köszönöm, de én nem iszom – mondta zavartan Nick.

Ne viccelj már, ez itt Los Angeles! – nevetett Will. – Apám, itt mindenki piál. Legalábbis a mi szakmánkban. Valahogy le kell vezetni a feszültséget. Most is olyan dühös vagyok, hogy menten felrobban az agyam. Az egyik kliensemet három hónapig szívatták egy szereppel. Ment a megkapod, nem kapod játék, míg a végén a szerződéskötés előtt visszaléptek. A rendező azt álmodta éjjel, hogy valami buzisabb pasas kellene a karakteréhez…Művészek! – fintorgott Will. – Ki érti őket? Igyál! Letett Nick elé egy doboz sört, annak ellenére, hogy a srác jobban örült volna egy kólának. Nem szerette az alkohol ízét. A számára szokatlan melegnek köszönhetően azonban iszonyúan szomjas volt, így mohón kortyolta a habzó italt. Közben óvatosan körülnézett a lakásban és megállapította, ügynökének sem takarítónője, sem állandó barátnője nincs. Nicket mindig zavarta a rendetlenség, elvégre három nővel élt együtt, akik lelkiismeretesen gondoskodtak a házuk állapotáról. Will pedig beszélt, szakadatlanul beszélt tovább. Szóval Nickolas, úgy emlékszem, nem sokat mondtam neked arról, mi volna a konkrét feladat… -

Valóban nem…

De te bátran nekivágtál Amerikának, ez tetszik! Itt az ideje, hogy eláruljam, egy pornófilm főszerepéről lenne szó. Mély torok 13! Nick azt hitte rosszul hall, döbbent arcot vágott. -

Úgy tudom, a Fényemberek meghallgatására jöttem…- mondta halkan. Will felnevetett.

-

Bevetted! Tudtam, hogy be fogod venni! Jaj, kölyök, baba vagy még! Meg kell

10

tanulnod a dolgok mögé látni és minden gennyre fel kell készülnöd, amit magában hordoz ez a város. -

Ugyan, Los Angeles kedvemre való hely! Imádom ezt a napfényt.

Vigyázz, mert megéget! – mondta bölcsen Will, majd nagyot húzott a sörből. Nick észrevette, hogy idő közben az ő pohara is kiürült. Hiába, a hőség… No de komolyra fordítva a szót, itt ez a film, a Fényemberek – emelte fel a mutatóujját az ügynök. – Nick, az esélyeid finoman szólva is gyengék, hogy megkapd ezt a szerepet. Hetekig castingolni fognak, mert valójában ők sem tudják, kit keresnek. Olvastad a regényt, kölyök? Nem regény, regényfolyam – igazította helyre Nick. Érezte, hogy a sörtől nehezebben forog a nyelve a szokásosnál. – Ami azt illeti, három nap alatt elolvastam a könyveket. Sosem gondoltam volna, hogy egy fantázia történet lehet ennyire ütős! Christopher Diamond karaktere azonban…nagyon nehéz, összetett személyiség a főszereplő, akit ráadásul megfoghatatlanul szépre festett az írónő… Will ismét felnevetett. Na, ezért hívtalak ide apám! Mert olyan arcberendezésed van, hogy attól bepisilnek a nők! Hogy színészileg mit tudsz, az már más kérdés… -

Meggyőződhettél róla Londonban.

Ugyan! Mert láttalak, mint negyedik vagy ötödik alabárdost? Nick, ébresztő, itt egy főszerepről van szó! Egyelőre fogalmam sincs, mit tudsz villantani Christopher Diamondból, mindössze ígéretes a fejed! Ezért vagy itt. Kösz szépen – motyogta sértődötten Nick, mert úgy érezte, Will alaposan alábecsüli a képességeit. Szokjál hozzá időben, hogy ebben a városban nincs szépelgés. Nem lesz könnyű dolgod. Ti, európaiak, mind olyan érzékenyek vagytok. Az ügynök váratlanul felugrott és kotorászni kezdett a nappali egyik üveg és króm szekrényében. Kivett egy mappát, majd odahajította Nicknek, aki azonnal szemügyre vette a papírokat. Két jelenet volt a Fényemberekből. Egy monológ, és egy másik: szerelmi párbeszéd a történet főhősnőjével, Jane-el. -

Holnap reggelre tanuld meg őket! – vetette oda Will mintegy mellékesen.

-

Micsoda, holnapra?

-

Ja, nem mondtam, hogy reggel kilencre ott kell lenned?

Nick nyelt egy nagyot. A feje zsibongott az alkoholtól és sokkal nagyobb kedve lett volna szundítani egy órát, mint jelenetet tanulni másnapra, dehát első a szent cél.

11

-

Oké. Megtanulom. Te ott leszel velem holnap?

Nem. Máshol tárgyalok és most is mindjárt indulnom kell – pillantott a karórájára Will. – Csak éjjel jövök meg, úgyhogy most magad maradsz. Kérlek, reggel amikor elmégy, ne csapj nagy zajt, mert lehet, hogy itt lesz a barátnőm is és fárasztó éjszaka áll majd mögötte, ha érted mire gondolok! Nick az égre emelte a tekintetét. Miért nekem kellett ezt a komolytalan ürgét kifognom? -

És a válogatás után?

-

Mehetsz vissza Londonba – közölte Will. – Ha kellesz nekik, majd értesítelek.

-

Úgy terveztem, egy hétig maradok…

Felesleges, kölyök. Kizárt, hogy ennyi idő alatt eldőljön, ki kapja a szerepet. Ezen még hetekig fognak nyammogni, mint már említettem – mondta tudálékosan az ügynök, majd lefirkantotta a meghallgatás címét egy cetlire és átnyújtotta Nicknek. Will nem sokkal később csakugyan elment és Nickolas egyedül maradt a lakásban. Először levetkőzött és óriási élvezettel úszott egyet a medencében, amitől nagyon felfrissült. Később pizzát rendelt – így hogy nem kell túl soká maradnia, megengedhette magának ezt a luxust. Két óra telt el, mire végre késznek érezte magát arra, hogy áttanulmányozza a két jelenetet. Christopher Diamond. A Fényember. A különleges csodalény, aki eszményien jóképű, nem öregszik, a végletekig művelt és jószívű, s ez egy dolog miatt van: az ő létezése arra hivatott, hogy a földi élet utolsó pillanatában átvezesse a lelkeket a mennyországba. Amikor épp „utaztat” valakit a másik világba, még hívogatóbb alakot ölt: ragyog a teste, akár a gyémánt így a haldokló élete utolsó pillanataiból nem emlékszik másra, csak a káprázatos Fénylényre. A gyönyörű gyémántfiúra, aki átsegítette őt egy boldogabb világba. Csakhogy a Fényemberek nem lehetnek szerelmesek, nem alapíthatnak családot: szigorú szabályok vonatkoznak rájuk, ami az emberekkel való kapcsolatteremtést illeti. Egy felsőbb hatalom figyeli őket. Christopher Diamond azonban a történet szerint beleszeret egy nőbe, s így kezdődnek a bonyodalmak… Kicsi Jane. Ez most nagyon fáj. Sosem hittem volna, hogy épp te! Hogy az életed utolsó perceiben itt állsz majd velem szemben. Azaz tudtam, hogy egyszer eljön a nap, csak abban bíztam, hogy nagyon-nagyon soká! Kicsi Jane. Könyörögve kérlek, ne gyere közelebb! Élned kell, mert mától az idők végezetéig nem élhetek nélküled… Nickolas hangja elhalkult, mire a bekezdés végére ért. Most érezte csak igazán, mennyire nem lesz egyszerű dolga a válogatáson. Mindössze tizenkilenc évesen eljátszani egy ősöreg lelket, aki hihetetlen odaadással szeret bele egy fiatal lányba. Ez több mint kihívás. Nick hajnal háromkor, a kanapén, a Fényemberek jeleneteivel az ölében merült álomtalan álomba.

12

3. Fejezet Heily azt szerette volna, hogy senki ne jöjjön rá, miért is van ő ott a stúdió aulájában. Amennyire csak lehetett, igyekezett úgy tenni mintha várna valakire, közben látszólag elmélyülten olvasva egy könyvet. Pedig igazság szerint semmi keresnivalója nem volt itt ezen a napon, s ahogy teltek az órák, egyre bosszantóbb lett, hogy még mindig nem látott senkit, akiről el tudta volna képzelni, hogy jó lenne Chris Diamond szerepére. Senkit! Pedig már több száz srác megfordult a házban reggel óta, s tűnt el a stúdió sötétjében, majd bukkant elő újra. Volt, aki letörve, volt, aki bizakodó arccal jött ki a meghallgatásról, s Heily nagyon szerencsésnek érezte magát, amiért ő már túl van ezen a procedúrán. Az órájára pillantott, délután kettő volt. Már értette, miért korog egyre jobban a gyomra. Izgalmában reggel egy falatot sem evett, rohant a stúdióba az anyjával együtt, mert nem akarta elszalasztani a srácot, aki majd a partnere lesz a filmben. Heily felállt és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Azt gondolta, talán nem marad le semmiről, ha átugrik ebédelni a szomszédos étterembe, hiszen azok, akik a következő két órában kerülnek sorra, már mind itt vannak – Heily pedig jól megnézte magának a felhozatalt. Hirtelen állt fel és sietős léptekkel indult meg a kijárat felé. Ahogy kilépett a fotocellás kapun és felvette a napszemüvegét, túlságosan a mozdulatra koncentrált. Heily szó szerint nekirohant valakinek és a földre huppant, csakúgy, mint a telefonja, a könyve és a táskája. Az ölébe viszont egy nagy pizzás doboz hullott, ami nem tartozott az ő menetfelszereléséhez. Valaki harsányan felnevetett mellette, Heily durcásan fordult a hang irányába. Nem tudsz vigyázni? – kiáltott a lány. A pizzásfiú még mindig nevetett, gyöngyöző, hangos kacagással. A lány dühbe gurult. Ahelyett hogy bocsánatot kérne, ez a szörnyű alak kiröhögi őt.

13

Miért nem örülsz? Nem minden nap hullik az ember ölébe egy extra méretű négysajtos pizza! Vagy már ebédeltél? – elvette a dobozt Heily öléből, aki még mindig mérgesen meredt rá. Nem rendeltem pizzát – sziszegte a lány és föltápászkodott, visszautasítva a felé nyújtott, segíteni akaró kezet. A fiú erre elkezdte összeszedni Heily holmiját a földről és egyesével adogatta őket a lány kezébe. Figyelj, én nem akartam beléd szaladni, csak nem láttam ettől a nagy doboztól. Komolyan kérdezem, nem vagy éhes? Együk meg együtt ezt a pizzát, ha már így alakult… Eszem ágában sincs! – förmedt rá Heily. – Különben is, nem tudtad, hogy a legtöbb nő Los Angelesben nem eszik pizzát? Tele van szénhidráttal! Amúgy meg a munkaadód megharagudna, ha nem vinnéd ki annak, aki megrendelte! A sápadt arcú fiú ismét felnevetett, Heily nem is értette egy pizzafutárnak hogy lehet ilyen milliódolláros mosolya. Fehér fogai csak úgy csillogtak a napfényben. - Pizzafutár? – kacagott tovább a srác, már majdhogynem a térdeit csapkodta. – Mondd, minden nő ilyen kedves ebben a városban? Azzal a fiú nevetve, a pizzás dobozzal a karján eltűnt a stúdió ajtaja mögött, Heily pedig az étterem felé vette az irányt. Micsoda egy tapló! Egy szóval nem mondta, hogy bocsánat! – füstölgött magában. Az étterembe lépve salátát kért az önkiszolgáló pultnál és leült az egyik félreeső sarokasztalhoz. Eltöprengett azon, vajon meddig teheti még meg, hogy csakúgy beül egy ebédre? A szülei igyekeztek felkészíteni őt: hamarosan eljön a pillanat, amikor ő már nem csak egyszerűen Heily Anderson lesz. Amikor majd lesifotósok loholnak a nyomában és félnie kell a rajongóktól, akik mindenhová úgy követik majd, mint a kiskutyák. Nem lesz mindegy, milyen ruha van rajta, hogyan viselkedik, kivel mutatkozik, és miket nyilatkozik az újságoknak. Anyja, Lianne igyekezett tudatosítani Heilyben, hogy az ismertség óriási felelősséggel jár. Azzal, ahogyan ő majd létezik, formálja a közízlést. Ráadásul, ha minden jól sül el és a film valóban világsiker lesz, az összes kamasz lány hozzá akar majd hasonlítani, példaképül választja majd őt. Heily megfogadta, a népszerűséget nem kezeli majd harsányan és jó előre megkérte a szüleit, ha az elszállás, mint olyan, bármilyen formában is megmutatkozik a viselkedésében, könyörtelenül rántsák le őt a földre. Heily Anderson fiatal kora ellenére pontosan tudta, mit szeretne: ismert és elismert színésznővé akart válni, akit véletlenül sem említenek egy lapon Britney Spearssel, vagy Lindsay Lohannel. Ugyanakkor Heily nem tudta felmérni, mi vár rá! Fogalma sem volt róla, hogy tudja majd feldolgozni a hirtelen jött népszerűséget és nagyon számított a szülei segítségére. Elvégre Lianne és Gilbert láttak már jó néhány embert sztárrá válni, jól ismerték az ezzel járó lelki folyamatokat. Ebben a pillanatban megcsörrent Heily mobilja. Mintha csak megérezte volna, hogy épp rá gondol, az édesanyja kereste őt. Hahó, Mami – szólt bele a telefonba salátát rágcsálva. – csak nincs valami baj? Azt hittem castingoltok. Vagy ebédszünet van? 14

Drágám, itt vagy még a stúdió közelében?

-

Igen, csak átugrottam egy salira a Sun Gardenbe. Miért?

-

Most azonnal vissza kell jönnöd, azért!

-

Mama, mi a gond?

Heily, csak tedd, amit mondtam! Legalább harminc ember itt áll haptákban, rád várva! – a készülék kattant. Amikor Lianne dolgozott, megszűnt Heily gyöngéd, odaadó mamájának lenni. Ilyenkor keménykezű producer volt, a lánya pedig csak egy színésznő – Lianne különösen azért bánt vele így, mert elejét szerette volna venni a pletykáknak. Heily pontosan tudta, hogy a stúdióban egy csomó ember hallotta nyúlfarknyi beszélgetésüket, akik előtt nem lett volna szerencsés érzelmeket mutatni. Gyorsan visszavitte a tálcáját, majd a holmiját szorongatva rohant át a széles utcán. A dudaszót elengedte a füle mellett. Futva tette meg az egész utat az aulán át is, a stúdió hatalmas fekete ajtajáig. Egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát s rendezze a gondolatait. A még várakozó fiúk bámulták és sugdolóztak, de ez egy cseppet sem érdekelte Heilyt. Remegő kézzel fogta meg a kilincset, mert határozottan úgy érezte, van miért izgulnia. Még az is átfutott a fején, hogy egy nála alkalmasabb színésznőt találtak Jane szerepére és most akarják közölni vele a rossz hírt. Noha az ötlet elég valószínűtlennek tűnt épp a fiúk meghallgatásának kellős közepén, azért Heily hajlamos volt mindig a legrosszabbra gondolni. Nagy levegőt vett és igyekezett nem törődni a gyomrában táncoló pillangókkal. A stúdióban sötét volt, csupán néhány reflektor világított. A stábtagok és a castingbizottság tagjainak halk beszélgetése egybefüggő duruzsolásnak tűnt. Heily hirtelen cipősarkak kopogására lett figyelmes és a közeledő alak felé fordult. Sandra Connor, a Fényemberek írónője állt meg vele szemben. A harmincas éveiben járó molett, kedves arcú asszony tekintete szikrákat szórt, mosolya ragyogott. Heily úgy emlékezett, utoljára az óvodai farsangon látott ekkora lelkesedést. Sandra megragadta a lány karját. Heily Anderson! – mondta suttogva, bár túlzottan is artikulálva a nő. – Nagyon jó, hogy a közelben voltál, mert úgy tűnik, megtaláltuk a tökéletes Christopher Diamondot! Pszt! Ő ezt még nem tudja! Csupán azt szeretnénk, hogy te legyél a partnere a jelenetben! Tudod, abban, amikor haldokolsz… De…de…én ma nem így készültem…- hebegett Heily. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy fel van készülve a pillanatra, amikor is megismeri a férfit, akivel össze lesz láncolva a következő minimum három évben – ha akarja, ha nem. Ekkor újabb tűsarkakon, újabb asszony közeledett Heily felé. Ezúttal az anyja volt az. -

Heily, mind rád várunk! Ne húzzuk az időt, állj már be abba a jelenetbe!

A lány Sandráról az anyjára nézett. Úgy tűnt, valóban nincs választása. - Ugyan már, ebben a részben majdnem végig csukott szemmel fekszel! Gyere, Heily! – kacsintott rá Sandra majd egy finom lökéssel kitolta a megdermedt lányt a reflektorfénybe, ő maga pedig helyet foglalt a többiek között. Heilynek egy pillanatra megremegtek a lábai, amikor meglátta a férfit, aki kíváncsi mosollyal nézett rá. A lány biztos volt benne, hogy látta már valahol, s amikor kivillantak a srác hófehér fogai, Heily magában morogni kezdett.

15

- Szent Isten, ez a pizzásfiú… Igyekezett lehiggadni, mert tudta, hogy most helyt kell állnia. Közelebb ment és lefeküdt a kanapéra, amit előzetesen odakészítettek neki a stábtagok. Ez volt most a kórházi ágy, ahová a történet szerint Jane a súlyos autóbalesete után kerül. Heily anélkül heveredett le, hogy egy látványos pillantást vetett volna Chris Diamond újdonsült megformálójára, bár a szempillája alól azért megleste őt. Itt a stúdióban a reflektorok fényében a pizzásfiú – magában így gondolt rá Heily – már nem srác volt, hanem férfi. Kifogtam a legundokabb lányt Hollywoodban…- suttogta csibészes félmosolyával, majd megsimogatta Heily arcát. Nagyon furcsa volt ez a gesztus egy vadidegentől, de nem húzódhatott el, hiszen épp ezzel a mozdulattal kezdődött a jelenet. -

Még ne kezdjétek! – kiabált be a rendező. – Majd szólunk.

Heily továbbra is mozdulatlan maradt, de azért visszasuttogott. -

Miért, ahonnan te jöttél, ott milyenek a lányok?

-

Ott is mindenki iszonyatosan miss…

-

Angol vagy? – kérdezte Heily.

-

Honnan jöttél rá?

Hallom abból, ahogy beszélsz. Apám is angol. Meg nagyon fakó vagy, már megbocsáss. -

Egyéb sóhaj? – kérdezte a srác és az égre emelte a tekintetét.

-

Nincs. Azt hittem pizzafutár vagy.

Ezen mondjuk jót röhögtem. Reggel nyolc óta vártam a soromra és nagyon éhes voltam. Amikor koccantunk az ajtóban, csaknem odalett az ebédem… Heily önkéntelenül elmosolyodott. -

Figyelmet kérek! – dörrent a rendező hangja. – Három…kettő…egy…kezdhetitek!

A simogató kéz egy pillanaton belül ott volt Heily arcán. A lány érezte, hogy a férfi tenyere izzad, valószínűleg az izgalomtól. A pizzás srác beszélni kezdett, mondta a monológot, amit Heily olyan sokszor elolvasott már. Ez volt a kedvenc jelenete a Fényemeberekből már akkor is, amikor gondolat sem volt, hogy valaha a könyvből film lesz és ő játssza benne a női főszerepet. A srác beszélt, a hangja szinte simogatott és a szomorú, rettegéssel teli gondolatok testet öltöttek. Heily attól félt, túlságosan is leköti a partnere játéka és nem lesz képes odafigyelni arra, amit neki kell tennie. Ám a könnyei épp akkor eredtek el, amikor kellett, az érzései épp úgy sodorták magukkal, ahogy azt a nézőközönség várta. Két perc múlva már mi sem volt természetesebb, mint a vadidegen férfi ölében ülni és örök szerelemről beszélni. A jelenet végén szétrebbentek, mint akiket rajtakaptak valamin. Heily megilletődve,

16

szégyenlősen nézett a partnerére, aki szemmel láthatóan egyáltalán nem volt zavarban a történtek után. Borostyánszín szemeivel bátorító pillantást vetett Heilyre. Egyikük sem mert a castingbizottság felé nézni, csak egymást méregették. Nem láthatták, hogy a rendező Chelsea és Sandra Connor összeölelkeznek a sötétben. A csöndet Heily anyjának hangja törte meg. - A válogatásnak vége! – közölte határozottan, majd az egyik asszisztenshez fordult. – Kérem, küldje haza azokat, akik még kinn várakoznak! - De…De…az ügynökségek nem fogják jónéven venni, ha meg sem nézik azokat, akiket küldtek…- próbálkozott Jessica. - Majd megbékélnek – vette át a szót Sandra Connor. – Megvan a Chris Diamondunk, ez nem is kérdés. – Az írónő a még mindig reflektorfényben álló színészek felé indult, s ölelésre tárta a karját. - Drágáim, mi hárman egy fantasztikus filmet fogunk csinálni! – jelentette ki boldog mosollyal. – Heily édesem, gratulálok! És neked is…ó, mondd, hogy is hívnak? - Nicknek – mondta halkan a fiú. Most hogy kigyulladtak a természetesebb fények, ismét nagyon fiatalnak tűnt. – Nickolas Richards vagyok. Heilybe egy másodperc törtrésze alatt ivódott bele Nick pillantása. A srác arcáról mindent le lehetett olvasni. Heily tudta, érezte, hogy ennek a fiúnak valami egész mást jelent, hogy megkapta ezt a szerepet, mint neki. Heily egy lány volt, aki szeretett volna jó színésznő lenni. Nick pedig egy férfi, aki más hivatást, mint a színészetet el sem tudott volna képzelni magának. Nagy különbség. Egy pillanatra, most ki kell mennem…- mondta Nick, a hangja szinte suttogássá halkult. Sandra átlátta a helyzetet, megértő mosoly suhant át az arcán. Nick elfordult és kifelé igyekezett a stúdióból. Heily egy pillanatra látta az arcát, ahogy kinyílt az ajtó. Könnyek csillogtak rajta. Ragyogó férfi könnyek. Hát mégsem pizzafutár! – nevetett magában Heily s közben igyekezett elnyomni magában az izgatottságot, amit Nickolas Richards lénye ébresztett benne.

17

4. Fejezet May, London

Úristen, May, mi a baj? – kérdezte ijedten Sam, amikor felesége a falnál fehérebb arccal lépett be a szobába, kezében görcsösen szorongatva a telefonját. – Jézusom, csak nem Nickkel történt valami? May összevont szemöldökkel rázta meg a fejét. Nem – mondta tompán, majd leült a hitvesi ágy szélére, köntösét szorosabban vonta maga köré. – Sam, nem jön haza. Mi az, hogy nem jön haza? – kérdezte ingerülten a férfi. – Drágám, szedd össze magad és ne hozd rám a szívbajt! Fogalmazz világosan! Talán valami baleset érte? Nem. De…beválogatták abba a filmbe és nem jön haza a következő héten – May halkan, szinte hitetlenkedő arccal ejtette ki a szavakat. De hát akkor mégis mi a gond? Miért vagy ilyen sápadt? Szívem, ez egyszerűen csodálatos hír! Hiszen tudod, hogy ez volt az álma! Most megyek és kinyitok egy üveg bort! Ezt nem hiszem el, az egyetlen fiamból híres színész lesz! Őrület! Mindig is tudtam, hogy tehetséges kölyök, de hogy ennyire! Asszony, szerintem a lányokat is fel kellene ébresztenünk, el lesznek ragadtatva ettől a hírtől! De May… Nick édesanyjának patakokban folytak a könnyek az arcán, s ahogy Sam ránézett, elment a kedve a borozgatástól. Jól ismerte a feleségét, pontosan tudta, hogy úgy aggódik Nickolasért, akár egy ártatlan kisfiúért. Szó, ami szó, valóban a fiuk volt a család legérzékenyebb lénye, annak dacára, hogy két lányt is adott nekik a sors. De épp ez a nem mindennapi érzelemvilág 18

volt az, aminek segítségével Nick most talán életre szóló karrier elé néz. Sam tudta, a világ legnagyobb butasága volna elszalasztani a lehetőséget. Leült a felesége mellé az ágyra. -

Mondd, mi aggaszt? – kérdezte.

-

Tudod, hogy mennyire gyűlölöm Amerikát…

Édes, ami veled történt ott, az Nickkel nem fordulhat elő. Először is, bármilyen furcsa is neked, a fiad felnőtt férfi és meg tudja védeni magát. Te egy törékeny kis fiatal nő voltál, egyedül a nagyvárosban és nem volt ki vigyázzon rád. Lelketlenek ott az emberek. Te tudod a legjobban Sam, hogy én is milyen nagy álmokkal indultam annak idején – May ajka keserű mosolyra húzódott. – Sikeres manöken szerettem volna lenni és mi lett a vége? Elraboltak, megerőszakoltak aztán egyszerűen kidobtak egy kórház előtt az utcára. Az arra járók három méteres körzetben elkerültek, egy léleknek nem jutott eszébe megkérdezni, mi van velem. Azaz volt egy öltönyös férfi. Sosem felejtem el a mozdulatot, ahogy elém dobott néhány dollárt. Azt hitte, koldulok, pedig csak nem tudtam felállni, nem volt erőm hozzá. S aztán, amikor nagy nehezen felhúztam magam a lépcsőn, a recepciós nővér üvöltött velem, mert összevéreztem az egyik széket…- a kicsi asszonyt rázta a zokogás, Sam a karjába vonta. Jaj drágám…Tudod, úgy érzem, ez a seb talán sosem gyógyul be. Pedig gondolj csak bele, azóta milyen sok jó történt! Visszajöttél Angliába, s milyen jól tetted! Megismertél engem, megszülettek a lányok, és aztán végre Nickolas… Nickolas…- ismételte May halkan. – Sam, nem tehetek róla, képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, ami velem történt a tengerentúlon. -

Húsz éve volt már…

Az sosem lehetett elég régen! – csattant fel az asszony. – Sam, nem csak azért féltem Nicket, amit nekem át kellett élnem. A New Yorkban töltött időszakom alatt nem szereztem egyetlen barátot sem. Ott senki nem kíváncsi a másikra! Ha nem laksz elég illusztris környéken, szóba sem állnak veled! Emberi értékek nem számítanak, csakis a pénz! Hogy is ne félteném az én kisfiamat? Mikor nála érzékenyebb lelkű embert nem ismerek! Borzalmas, hogy örülnöm kellene a sikerének, de minden percben rettegek, hogy mi lesz ennek a vége. Aznap, amikor elutazott Los Angelesbe, éjjel azt álmodtam, hogy egy nagyon sötét helyen ül a fűben, meztelen felsőtesttel, a haja hosszú, az arcába lóg. Tudod, úgy, ahogy nem szeretem! És sír, Sam! Úgy, mint kiskorában! Olyan kétségbeesetten, mint amikor az a kislány…hogy is hívták? -

Julie.

Igen, Julie kinevette a szerelmeslevél miatt, amit neki küldött – szipogott May és elvette a felé nyújtott zsebkendőt, majd jó hangosan kifújta az orrát. -

19

Mondd, mégis, mitől tartasz?

Attól, hogy Nick nincs még felkészülve arra, ami most következni fog és a hirtelen jött népszerűség maga alá temetheti. Drágám, nem kell mindig rémeket látni! Inkább örülj és legyél rá nagyon büszke! Hiszen ez nem akármilyen eredmény! Én boldog vagyok, hogy ilyen tehetséges gyerekünk van, neki még minden sikerülhet, amiről mi valaha is álmodtunk! Ezt lásd magad előtt, édes és ne gyárts lidérceket magadban! Szerintem a fiunknak nagyon jó sora lesz Los Angelesben. Igazi profik egyengetik majd az útját, meglátod! Remélem, hogy igazad van – mosolyodott el halványan az asszony, bár látszott az arcán, hogy nincs meggyőzve. – Lehet, hogy csak én reagálom túl a dolgokat. De te is tudod, milyen Nickolas… Tudom, de hidd el, nagyon talpraesett is! Pillanatok alatt barátokat fog találni, hiszen olyan megnyerő tud lenni, ha akar! Ráadásul mindenki kíváncsi lesz rá, ha tényleg igaz, amit mondasz és főszerepet kapott abban a filmben – érvelt Sam. Olyan hirtelen jött ez az egész. Lehet, hogy csak önmagamat sajnálom, mert lélekben nem úgy búcsúztam el tőle, hogy akkor most három hónapig látni sem fogom. Erről jut eszembe, még a héten be kell ugranunk az iskolába és elmondani, mi a helyzet. Ahogy kivettem Nick szavaiból, valószínűleg magántanuló lesz, nincs más lehetőség. Igen, ha már így alakult, szerintem is ez a legjobb megoldás. Ne aggódj May! Hiszen van a világon telefon, meg internet… -

De nem ehet a főztömből…- kesergett az asszony.

-

Ugyan, abba azért nem fog belehalni!

Hamburgerek, sültkrumpli, meg az a sok természetellenes élelmiszer…- ráncolta a homlokát May. – Istenem, pedig mióta megszületett, küzdök azért, hogy egészségesen étkezzen… Jaj, asszony, javíthatatlan vagy! – nevetett Sam és a karjaiba vonta feleségét. – De tudod mit? Imádlak! Sehol nem leltem volna még egy nőt, aki ilyen csodálatos, gondoskodó anyja lenne a gyerekeimnek! És igen, ahogy én Nicket ismerem, hamburgerrel tömi a fejét, mióta csak leszállt a repülőről, pusztán azért, mert te eddig nem hagytad! Jóreggelt, May! A lányok után a kis csillagszemű is megnőtt!

Így van, de pontosan tudod, mit jelent nekem Nick. Bárcsak elmúlna a rossz előérzetem… Csak az emlékeid teszik. No, megyek, és tényleg kinyitom azt a bort! Sztár lesz a gyerek, végtére is erre inni kell! – mondta vidáman Sam, majd elindult a konyha irányába. May pedig erőnek erejével kényszerítette magát, hogy legyűrje a félelmeket.

20

Nick, Los Angeles

Egy hónappal később

Heily Anderson, most meg miért fintorogsz? – pillantott Nick a tükörből a lányra, aki a sarokban majszolt egy gigantikus méretű almát. Nem is tudom…Szóval, a hajad. Ne is haragudj, de olyan futurisztikus és kissé őrültnek is tűnsz így. Nick elmélyülten tanulmányozni kezdte a tükörképét. A frizura tényleg nem volt mindennapi. Épp csak néhány perce, hogy a fodrász belőtte a haját, s most elrohant a rendezőért, hogy nézze meg, milyen lett az összhatás. Nick kócos, sötétszőke haja ezerfelé állt a fején. Olyan stílus volt ez, amit 2004-ben, Amerikában a kutya nem viselt. Illetve néhány kutya talán igen, de Nick elgondolása szerint ezek az ebek bizonyára kóbor állatok voltak. Heily – sóhajtott Nick. – Tudod, valójában nem zavar, hogy ilyen borzasztó a hajam. Az efféle elhanyagolható apróságok téged sem feszélyeznének, ha férfi létedre rád kentek volna egy tonna alapozót. Ki van festve a szemem és ez a kontaktlencse valami istentelenül szúr! Miért nem mondta nekem soha egyetlen lány sem, hogy ez ilyen borzalmas? Különben is, Heily, mi az, hogy rajtad semmi festék nincs? Nem igazság! Ott ülsz nagy boldogan, almát rágcsálsz engem meg már három órája kínoznak! Milyen film az, ahol a csaj jó úgy, ahogy van, a pasiból meg egy…egy…kísértetet csinálnak? Egy korszakalkotó, fantasztikus film! – lépett be az ajtón fülig érő szájjal Chelsea Barry, a Fényemberek rendezője. – Nick, istenien nézel ki! Lehet, hogy most furcsán érzed magad, de hidd el, hogy a kamera ezt nagyon szeretni fogja! Ami sok a való életben, az a vásznon csodálatosan mutat. Ez minden egyes forgatási napon így lesz? – kérdezte ijedten Nick, s közben elkeseredetten próbált elvonatkoztatni az érzéstől, hogy elviselhetetlenül ég a szeme. – Miért kellenek ezek a csillogó pöttyök a szemembe? Ne aggódj, azért nem lesz ez így minden nap. Csak akkor, amikor közös jeleneted van Heilyvel. Tudod, a fényembert többek között az is megkülönbözteti az átlagembertől, hogy csillogó pöttyök táncolnak a szemében, amikor a közelében van a nő, akit szeret… De nem lehetne valamit rákenni a nőre is, akit szeretek…? Illetve, akit Chris Diamond szeret? – kérdezte panaszosan Nick, majd Heily felé nézett. – Nézzétek meg az önelégült arcát! Nincs mit tenni, Nick. Heily védjegye a szerepe szerint a természetesség. Így van ez a regényekben is. 21

-

Akkor legalább küldjétek ki, légyszi!

Heily ebben a pillanatban felállt és egy íves mozdulattal belehajította az almacsutkát a kukába. Épp Nick orra előtt repült el, aki egy pillanatra hátrahőkölt. Heily tüntetőleg sóhajtott egy nagyot, majd hátravetette vörös hajkoronáját és kiment a sminkszobából. Nick rosszallóan ingatta a fejét. Rémes ez a lány! – fordult szomorkás arccal a fodrász és a rendező felé. – Az első perctől iszonyú undok velem és komolyan aggódom, tudunk-e megfelelően együtt dolgozni. Hiába próbálok vele összebarátkozni, normálisan beszélgetni sem hajlandó velem. Chelsea Nick vállára tette a kezét és rámosolygott. Nyugodj meg drágám! Buffy, szerintem még egy kis zselét nyugodtan tehetsz Nick hajára és talán a szemöldökét sem ártana egy kicsit rendbehozni… Hát ez remek…- morgott a színész, miközben Buffy csipeszekkel esett neki. Chelsea elszántan folytatta. Nick, arról van szó, hogy össze kell szoknotok! Heily és te remekül mutattok együtt és istenadta tehetséggel vagytok megáldva. A gond inkább azzal van, hogy mindketten nagyon kezdők és nagyon fiatalok vagytok, teljesen természetes hogy nem tudtok mit kezdeni a helyzettel. Heily nem könnyíti meg a dolgom, egyszerűen utál engem. Pedig én, hm…- Nick ajka féloldalas mosolyra húzódott. – Mindig nagyon jól kijöttem a lányokkal. -

Ebben nem is kételkedtem! – nevetett fel Buffy.

Szerintem Heily az undokságával csak a zavarát szeretné leplezni – érvelt Chelsea. – Itt vagy te, csak rövid ideje ismeritek egymást és tegnap megcsókoltad őt. Erre a normális női reakció egy ágyékonrúgás lenne alapesetben, tőle pedig nem ezt várjuk el, de nem ám…! Hanem azt, hogy aléljon el a karjaidban a szerelemtől. Nick, próbáld meg a helyébe képzelni magad! Te férfi vagy, neked a testiség egész mást jelent, mint egy tizenhét éves lánynak. Nem igazán – mondta Nick. – De nekem nem jelent gondot elvonatkoztatni a helyzettől és elképzelni, hogy szerelmes vagyok Heilybe. Ha olyan jó színésznő, akkor rettentően taszító lehetek számára, hogy ez neki nem sikerül. Szerintem szó sincs erről, már ha beleszólhatok! – mondta Buffy. – Apukám, most ne mozdulj! Lehet, hogy egy kicsit fájni fog. -

Mit csinálsz?

Mondtuk, hogy egy kicsit meg kell igazítanom a szemöldököd, de ha állandóan sajtkukacot játszol, nem férek hozzá! Nick becsukta a szemét, megpróbált ellazulni, de azonnal összerándult a fájdalomtól.

22

-

Aúúúúúúúú!

-

Maradj csendben és tűrj! Ez az alap ebben a szakmában.

Oké, én próbálok, de…aúúúúúúú! Buffy, mit is akartál mondani, mielőtt kínozni kezdtél? Bocs, srácok, most el kell mennem megnézni, hogy áll a világítás a stúdióban. Buffy! Ne csináld ki a srácot teljesen, egy ideig még szükségünk van rá! Chelsea mögött becsapódott az ajtó, Nick felszisszent. Nagyon vicces – morgott. – Ennyit szórakozni más nyomorán. Au, au, au! Buffy, könyörögve kérlek, tereld el a figyelmem valamivel! Oké. Szóval, mielőtt Chelsea kiment, azt próbáltam neked elmondani, hogy szerintem Heily Anderson egyáltalán nem utál. Az eddigi közös jeleneteitek előtt úgy izgult, hogy nem lehetett szólni hozzá és a vak is látja, hogy amikor a közelében vagy, teljesen megváltozik a viselkedése. Ideges, feszült lesz. Amúgy sem egy szószátyár teremtés, ami gyanítom, azért van, mert a milliárdos stúdióvezető szülei miatt épp elég komplexussal küzd. Aztán most itt vagy te, azaz egy újabb dolog, amin rágódni lehet. -

Így belelátsz Heilybe? De ha nem utál, akkor mi a baja velem?

-

Jaj, te kis butus, hát magadtól képtelen vagy kitalálni?

-

Lehet, hogy nincs elég fantáziám – mondta Nickolas.

Buffy a sajátjánál magasabb, vékonyabb hangon szólalt meg. Jaj, Buffy, Nick úgy tetszik nekem, de a papa és a mama mindig azt mondják, hogy katasztrófához vezet az, ha összejönnek egy film szereplői a valóságban is – a fordásznő a normál hangszínére váltott. – Édes, a nők mindig a fodrászuknak öntik ki a szívüket! Nick kinyitotta a szemét és meredten nézett Buffyra, aki harsányan nevetni kezdett. -

Kész a szemöldököd, kis oroszlán, mehetsz az arénába!

-

De hát Buffy…

Többet nem mondok, akkor sem ha így nézel rám! Nálam ezzel nem mész semmire, mert nem bukok a csibészes mosolyú szellemalakokra! – mondta vidáman a nő, majd finoman kitessékelte Nicket a helyiségből. A színész sietős lépekkel elindult a stúdió felé. Közben nevetve rázta meg a fejét. Buffy csak mondani akart valami nagyot, vagy egyszerűen viccelt. Heily Anderson idáig ugyanis egyetlen jelét sem adta, hogy Nick bármilyen szinten is bejönne neki, mint férfi. A forgatásokon kívül gyakorlatilag nem is találkoztak, pedig nem ártott volna jobban megismerniük egymást. Egy nappal korábban Nick elhívta Heilyt ebédelni. A lány undokul odavágta, hogy nem egyezik az ízlésük és nem találnának olyan éttermet, ami 23

mindkettejüknek megfelelne. Nick elhatározta, ma ismét tesz egy próbát és nem hagyja magát ilyen könnyen lerázni. Még a tonhalas salátát is bevállalja végszükség esetén. Elvégre a filmnek sem tesz jót Heily gyerekes viselkedése és Nick tudta, mielőbb sort kell keríteniük egy komoly beszélgetésre. Nem akadt még lány, akit ő ne vett volna le a lábáról egyetlen mosolyával. Ez most új, szokatlan helyzet volt. Nick Richardsnak viszont egyáltalán nem tetszett a felállás. Heily nem tudott mit kezdeni a remegéssel. Az anyja tanította vele, hogy amikor ideges, lélegezzen mélyeket, számoljon el magában tízig és gondoljon valami másra. Nem ment. Már hatodszor vették újra a jelenetet, mert ő állandóan elrontotta és Chelsea minden volt, csak nem elégedett. Noha a rendezőnő tagadhatatlanul türelmesen viselkedett. Nick is hasonlóképpen: a sokadik „oké, ennyi, vegyük újra” kiáltás után is megértően mosolygott Heilyre, aki ettől csak még rosszabbul érezte magát. Pedig tudta, hogy helyre kell tennie a lelkében mindent, mert nem mondhat csődöt színésznőként csupán azért, mert a partnere iszonyú erős hatással van rá. Pedig legelőször, Nick meghallgatásán annyira jól ment minden! Persze, aznap neki túl sok szerepe nem volt, de akkor is, mégis ura tudott lenni a helyzetnek. Aznap hazafelé az autóban megállás nélkül Nickről csacsogott az anyjának, már-már túl lelkesen. Jaj, Heily, máris elvarázsolt! – mondta neki Lianne. – Pedig nem tenne jót a munkának semmiféle románc. Még csak az hiányzik a produkciónak, hogy egymásba szeressetek, aztán félév múlva összebalhézzatok, és ne tudjuk normálisan leforgatni a filmeket. Kicsit sok pénzt fektettünk ebbe a Fényemberek projektbe apáddal. -

Korábban mindig azt mondtad, jó, ha megkedvelem a partnerem…

Az odáig rendben van, csakhogy az arcodon egész mást látok, amikor róla csacsogsz. A lelkesedésed tedd bele a szerepbe! Az még jót is fog tenni. De kérlek, Heily, nagyon kérlek, ne veszélyeztesd a produkciót holmi felelőtlen kapcsolatba bonyolódással… -

Pedig ő is olyan kedves volt velem…

Mindig a nő dönt! – nézett rá jelentőségteljesen Lianne. – Ne hagyd, hogy az érzelmeid elsodorjanak! Nos, ezt az utasítást Heily túlságosan is betartotta. Legalábbis a felszínen. Olyannyira, hogy amikor csak Nick a közelében volt ideges lett, zavarba jött, amit igyekezett pikírt, már-már bántó megjegyzésekkel leplezni. A kamera előtt azonban nem volt apelláta. S amikor Heily végre a stúdióba került, ahol szabadjára engedhette volna az érzelmeit még az anyja szerint is, ez nem sikerült, mert úgy szégyellte magát Nick őszinte tekintete előtt a gorombáskodások miatt. Közel engedni, ugyanakkor távol tartani. Nem, ez a két dolog nem fért össze. Heily úgy érezte, lassan becsavarodik és minden erejét latba vetve próbált összpontosítani, hogy hetedszerre már ne rontson el semmit a jelenetben. Ne utálj ennyire! – suttogta Nick, miközben visszaálltak a kiindulási helyzetbe. Heily a megejtően kedves tekintettől csak még rosszabbul érezte magát.

24

-

Nem utállak! – sziszegte a fogai között nem túl szívélyesen.

Nick egy pillanatra megszorította a kezét. Az érintéstől Heily libabőrös lett. Most megcsináljuk! – mondta halkan, de annál meggyőzőbben a színész, majd elhangzott a bűvös „tessék” és újra nekifutottak a dialógnak. Meghitt jelenet volt, ami a főszereplő, Jane szobájában játszódott éjjel, egy vöröses fényű olvasólámpa mellett. Ez volt az első éjszaka, amit a történet hősei együtt töltöttek, így ugyancsak kellettek érzelmek az arcokra. A jelenet alatt Heily pár pillanatra megengedte magának, hogy csakis Nickre figyeljen. Tekintete elidőzött a borostyánszemekben táncoló ezüstpöttyökön és Heily vagyonokban mert volna fogadni arra, hogy egy év múlva ilyenkor minden magára valamit is adó amerikai srác ilyet fog viselni. Nick tiszta, szép vonású arcát ez a trükk csak még különlegesebbé tette. Kérlek, mondd el, hogy te mit gondolsz erről? Hidd el, megértem, ha túlságosan megijeszt ez az egész, s akkor már megyek is. Talán jobb is lenne…- mondta Nick Chris Diamondként. Ilyenre ne is gondolj! Én csak jól jöhetek ki a dologból, hiszen így legalább biztos téged látlak majd utoljára, mielőtt meghalok – mondta halkan a szerepe szerint Heily, s a tekintete öntudatlanul fürkészte Nick arcát, egészen a jelenet végéig. Látjátok, megy ez nektek, gyerekek! – kurjantotta el magát Chelsea. – Már-már úgy néztetek ki, mint akik szeretik egymást! Oké, ebédszünet. Háromtól a szabadban folytatjuk, mindenki legyen pontos! A stúdióban nyüzsgés támadt, Heily félszegen huppant le Jane ágyára és a padlót nézte. - Jó étvágyat az ebédhez! – vetette oda Nicknek fel sem pillantva, de az, ez egyszer nem hagyta magát lerázni. Leült Heily mellé – persze nem olyan közel, mint amikor a jelenetben voltak – és panaszos hangon megszólalt. - Hajlandó lennél rám nézni? Heily érezte, hogy a szeplőktől egyébként is pirospozsgás arca lángba borul, amint Nickre pillantott. Ne haragudj, nem akartam neked rossz pillanatokat okozni – kezdte halkan. – Én…én nem is tudom, mi van velem. Én tudom. Új neked a helyzet, ez a gond. Tudom, hogy csak két évvel vagyok idősebb nálad, de már eljátszottam néhány szerelmes szerepet… Hát azt mindjárt gondoltam…- szólt közbe Heily, de legszívesebben visszaszívta volna a mondatot, mert máris úgy hangzott, akár egy féltékeny feleség. Nick azonnal átlátta a helyzetet és próbált elfojtani egy mosolyt. Szóval csak azt akartam mondani, hogy először nekem is furcsa volt az ilyen helyzet, de hidd el, hozzá lehet szokni. Azzal viszont nem segítesz a dolgon, ha kerülsz engem, mint 25

egy pestisest! -

Nem is kerüllek. Egész nap együtt vagyunk – mondta határozottan Heily.

-

Igen, de ahogy kialszanak a lámpák, te menekülsz.

-

Mert így a legjobb – mondta jelentőségteljesen a lány.

-

Ki mondta neked ezt a blődséget?

-

Hagyjuk…- legyintett Heily. – Nem fontos.

-

Oké, oké, nem nyaggatlak. De azért kérnék tőled valamit.

-

Mit?

Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy bármi is az, ami miatt nem szívlelsz engem, egy kis időre most elfelejted! Gyere velem ebédelni! -

Nem tudom, jó ötlet-e…

Mindenki megérdemel egy esélyt. Még én is, nem gondolod? – kérdezte Nick olyan megejtő szemekkel, hogy Heily szíven tudta volna szúrni önmagát, amiért így megnehezítette ennek a tüneményes embernek az elmúlt heteket. -

Rendben, menjünk. De pizzát nem eszem…- mondta megadóan Heily.

-

Fél éven belül rászoktatlak.

-

Fogadjunk száz dollárban, hogy nem.

Állom – kacsintott Nick, majd szó nélkül kivette Heily kezéből a táskáját. Udvarias volt, ami a Beverly Hills gimibe járó srácokat nem jellemezte. Nick egyébként is annyira más volt, mint a fiúk, akik Heily után futkostak. Érettebb, kedvesebb, érzékenyebb, nyitottabb, valahogy olyan…európai. Nincs erre jobb szó. Heily látta a hasonló vonásokat Nickben és az édesapjában, pedig az égvilágon semmi közös nem volt bennük azon kívül, hogy egy kontinensről származtak. Némán sétáltak a Sun Garden felé a szikrázó napfényben. Nick kinyitotta Heily előtt az étterem ajtaját, majd ráterítette a pulóverét a lány vállára, mert túl erős volt odabenn a légkondi. Igazán szemét vagyok! – gondolta Heily. – Rendkívül szemét!”

5. Fejezet Lianne, ha ez így megy tovább, problémáink lesznek! – mondta gondterhelten Chelsea, miközben belépett a producernő irodájának ajtaján. Lianne egy hatalmas papírkupacból pillantott fel és összeráncolta a homlokát. 26

Jaj, Chels, ne kezdd már te is! – mondta, miközben felállt és megmozgatta a vállait. –

Szórakoznak velünk a befektetők, Gilbert éjt nappallá téve tárgyal, és ráadásul újra kell gondolnunk a költségvetést. A jelenetek, amiket Írországban forgattok majd, némileg összekuszálták a szálakat… Csakhogy ez egy produkció, ahol nem csak számok vannak, hanem emberek is – emlékeztette Chelsea a producert majd egy székre mutatott. – Leülhetek? Te tényleg valami komoly dologról akarsz beszélni – mondta fásultan Lianne. – Essünk túl rajta, drága barátnőm, mi nyomja a lelked? -

A lányod.

-

A lányom…?

Pontosan. Lianne, nem haladunk úgy, ahogy kellene. Tegnap egész nap egy nyomorult jelenetet tudtunk felvenni, mert Heily teljesen kifordult magából. Ez most nem az a lány, akit a castingon láttunk! Tiszta görcs, hiteltelen, mintha egyszeriben eltűnt volna belőle minden, ami miatt kiválasztottuk őt Jane szerepére. Jaj, Lianne ne nézz így rám! Mocsoknak érzem magam, mert a lányodról van szó de…nem haladunk, a pénz viszont fogy és gondoltam, kötelességem téged erről tájékoztatni. Számtalan módon próbáltam őt oldottabbá tenni, megnyugtatni, de egyszerűen nem megy. Ha Nick belép az ajtón, Heily lebénul, hiába volt előtte nagyon ügyes a próbán… Lianne visszahanyatlott a székébe. Szívélyes félmosolya sem rejtette el a csalódottságát. Egy ideig némán dobolt a tollával az asztalon, majd elgondolkozva szólalt meg. Azt hiszem, ez az én hibám…- mondta, majd ránézett Chelseára. – Ne okold Heilyt! Még ma beszélni fogok vele. -

Mire gondolsz?

Azt hiszem, mondtam neki valamit, ami összezavarta. Tudod, mint az anyja, nagyon féltem őt az esetleges csalódásoktól és megkértem, azért vigyázzon, ne habarodjon bele túlzottan Nickbe. Most képzeld el, mi történne! Ha netalán összevesznének, az végzetes következményekkel is járhatna a filmre nézve. Ha pedig jól is sül el a dolog, mármint a kapcsolatuk… belegondolni is rossz! A rajongó kislányok szét fogják cincálni Heilyt. Már az is nagy bűn lesz a szemükben, hogy a vásznon Nickkel van. Ha a való életben is így lenne… Heily veszélyben volna. Az amerikai tinik beteges rajongási szokásairól azt hiszem, Chels, nem neked kell kiselőadást tartanom. És amikor az ellenérzéseidet megosztottad Heilyvel, arra nem gondoltál, micsoda károkat tehet a filmben, ha nem engedheti szabadjára az érzéseit? Az eszedbe sem jutott, hogy nincs szebb, hitelesebb, megindítóbb a vásznon annál, ha két emberből sütnek az érzelmek? Bocsáss meg Lianne, hogy ezt mondom, de szerintem anyaként és producerként is rossz döntés volt a frászt hozni a gyerekre. Igen – látta be Lianne elgondolkozva. – Azt hiszem, ezt a kétélű fegyvert én most rosszul sütöttem el. 27

Így van és lehet, hogy ez mostmár helyrehozhatatlan károkat okozott. Félő, hogy keresnünk kell egy másik színésznőt. A kis Ashley Greenhez mit szólnál? – a rendezőnő kedvesen mosolygott, de a szemében gonosz kis fény villant. Oké, elég, elérted a célod – emelte fel a karjait Lianne. - Heily teljesen összeomlana, ha kiraknánk a Fényemberekből. Bocsánatot kérek tőle, amiért rossz tanácsot adtam. Aztán fél év múlva meg majd ugyanitt tartunk, mert összetörte a szívét és azért nem tud dolgozni. Patthelyzet. Miért vagy ebben olyan biztos? – kérdezte Chelsea. – Nick helyes kölyök. És én a helyedben azon is elgondolkoznék, hogy vajon van-e Heilynek más választása…? Lesz-e még férfi a közelében Nicken kívül a következő években? Te is tudod, hogy az utolsó lámpa három év múlva alszik ki a stúdióban…a nagy szabadság pedig csak addig tart, míg ki nem jön az első film, ha érted, mire gondolok. Attól tartok, hogy ez sorsszerű és nem is lehetne másként… Chelsea, tanácstalan vagyok. Olyan, mintha kettős személyiségem volna. Van igazság abban, amit mondasz, és ha józanul, hideg fejjel tudnám nézni ezt a lányt, úgy, mint bármelyik másik színésznőt, valószínűleg nem aggodalmaskodnék ennyit. De Heily a lányom…még csak tizenhét éves. Drágám – mondta szelíd mosollyal Chelsea. – Akkor kellett volna aggódnod, amikor a filmipar közelébe engedted! Mostmár késő! Nagyon kérlek, szedd le Heily válláról a mázsás súlyokat, amiket rápakoltál, különben attól tartok, tényleg másik színésznőt kell keresnünk. Ezt nagyon sajnálom, mert szívből kedvelem a lányod, ráadásul Nick munkájára hihetetlen jó hatással van, hogy ő játssza Jane-t… -

Nem, erről inkább nem akarok hallani – szakította félbe Lianne.

Nos, ha valaha is eljutunk az ütősebb szerelmi jelenetekig, szerintem ne gyere a forgatás közelébe – nevetett Chelsea. – Már látlak is az aggódó mami szerepében, aki lánykája erényei érdekében szakítja félbe a munkálatokat s rángatja ki vörös hajánál fogva az elképedt tinit… -

Örülök, hogy ilyen jól szórakozol.

-

Lianne, csak próbállak ráébreszteni, milyen nevetségesen viselkedsz…

-

Tényleg? – ráncolta a homlokát a producernő. – Ez aggasztó.

-

Hé, ne parázz már, ott leszek mindvégig, mint gardedám!

-

Mindenhol nem tudsz ott lenni…

Mindenhol nem is kell ott lennem. Képzeld, ma kettesben mentek ebédelni. Nem hinném, hogy az étteremben leteperi és gátlástalanul a magáévá teszi… Chelsea, elég! Nincs jobb dolgod? – Lianne kényszeredetten nevetett. – Ha beszélni mersz erről az ügyről valakinek a stábban…mindenki rajtam röhögne. 28

-

Kezded kívülről látni magad, ez jó – mosolygott Chelsea.

Lianne arca elkomorodott. Vigyázz a kislányomra, kérlek! Amikor a jövőhéten Írországba utaztok…este mindenki maradjon a saját hálószobájában! Bezárom őket külön-külön, a kulcsokat pedig lenyelem! – nevetett Chelsea. Nem értette, Lianne miért félti ennyire Heilyt. Nem sokat tudott a fiatal lányról, de annyit igen, hogy mindig nagyon jól tanult, sosem járt szórakozni. Egészen kislánykora óta azon dolgozott, hogy egy napon jó színésznő legyen belőle. Míg az osztálytársai a parkban lógtak és stikában szívták a szülők készletéből lenyúlt mariskás cigit, addig Heily egyik mozifilmet nézte a másik után, figyelte az alakításokat, vagy épp forgatókönyveket olvasott az ágyán heverészve. Kívülálló szemmel Heily maga volt a megtestesült jókislány, minden szülő álma. Milyen sótlan élete lehet szegénynek! Én ugyan nem fogom lenyelni azokat a kulcsokat…- Chelsea magában nevetgélve csukta be Lianne irodájának ajtaját. Jesszusom, már fél három! – sikkantott fel Heily, amint az órájára pillantott. – Azonnal el kell indulnunk, szerintem már így is biztosan el fogunk késni… Dehogy is! – mondta Nick, de azért engedelmesen felállt s mielőtt még Heily észbekapott volna, a sajátjával együtt a lány tálcáját is visszavitte a pulthoz. Az önkiszolgáló éttermeknek megvan az a szépsége, hogy az ember megcsodálhatja a partnere hátsóját, miközben az visszaviszi a maradék kaját. A lány magában mosolyogni kezdett ezen a gondolaton, s érezte, hogy ismét lángba borul az arca, amikor Nick visszafordult és ránézett. Szégyellősen lesütötte a szemét. Zavarta az érzés, hogy rendszerint majd kiugrik a szíve, amikor belenéz azokba a furcsán zöldes-barna szemekbe. Az izgatottság nem múlt el, pedig már két órája beszélgettek a hamburgerbüfében. Többnyire Nick kérdezett, Heily pedig mesélt, és amikor el tudott vonatkoztatni a gyomrában repkedő pillangóktól, egészen jól érezte magát filmbéli partnere társaságában. Nicket nagyon érdekelte, milyen az élet Los Angelesben, hogyan nőtt fel Heily és egyáltalán, hogy került a pályára. A lány pedig elmondta, hogy kiskora óta színésznek készül és a szüleitől mindig rengeteg biztatást kapott. Gilbert és Lianne minden segítséget megadtak neki ahhoz, hogy minél többet megtudjon a szakmáról, amibe ők is szerelmesek voltak. -

Érdekes gyerekkorod lehetett mellettük…

Érdekes, de annyira azért nem boldog – mondta őszintén Heily. – Mondjuk, ha szereted a folytonos rohanást és nyüzsgést, hogy többet vagy forgatásokon, mint otthon vagy az iskolában, pedig semmi keresnivalód ott, akkor csakugyan élvezhető. Tudod, amikor kicsi voltam, apu még egyszerű vágóként dolgozott és egy kis lakásban éltünk. Abban a szobában aludtam, ahol ő dolgozott és éjszakánként folyamatosan hallottam a gépek zúgását… -

29

És a mamád?

Lianne akkor indította el a produkciós irodáját és éjjel-nappal agyalt valamin, nem sok ideje volt rám. De sosem haragudtam érte. Hamar megtanultam a játékszabályt: első a filmszakma. Amikor negyedikben leestem egy lóról és eltört a karom, anyám épp fontos befektetőkkel tárgyalt. Az osztálytársam szülei vittek kórházba és Lianne csak órákkal később jött értem. Hogy ordítottak vele az orvosok! – mosolygott a lány. – Míg élek, nem felejtem el. Én meg csak annyit kérdeztem tőle: mama, ugye tető alatt a szerződés és kezdhetitek a forgatást? Látod, körülbelül így mennek a dolgok az én családomban. Akkor te is csak a felszínen vagy irigylésre méltó…-mondta Nick és megsimogatta Heily kezét. A lány, mint akit áramütés ért, úgy rántotta el a karját, s ezzel a hirtelen mozdulattal felborította a poharát. A narancslé egyenesen Nick ölében landolt. Jaj, ne haragudj! – szabadkozott Heily, majd fölugrott és zavarodottan kezdte Nick ölébe rakosgatni a szalvétákat. – Olyan béna vagyok! Jaj, kérlek, legalább ne röhögj rajtam ilyen hangosan! Olyan vicces kis portéka vagy! Az előbb elrántottad előlem a kezed most meg itt tapizol! Nick Richards, egyszerűen szörnyű alak vagy! – mondta mérgesen Heily, majd visszaült a székére. A kezei ragacsosak voltak az üdítőtől, az arca lángolt, beszélgetőpartnerén pedig látszott, mennyire élvezi a helyzetet. -

Látod, ilyenek vagyunk mi európaiak.

Olyan nagyra vagy a származásoddal! – pimaszkodott Heily. – Pedig igazán nem kellene! Már mondtam neked, félig én is angol vagyok, s ha tudni akarod, magyar ősökkel is büszkélkedhetem. -

Magyar ősökkel?

-

Úgy bizony. Az apai nagyanyám magyar volt. Úgy hívták, hogy Erzsébet.

-

Fura név.

Nálunk ez Elisabeth, tudod, de arrafelé ez egy nagyon népszerű név. Szóval Erzsébet nagyanyámtól örököltem egy házat. Körösújfaluban van, ahol mindösszesen ötszáz ember lakik. Ha egyszer majd el akarok bújni világ elől, akkor odaköltözöm abba a kis házikóba. Még sosem jártam ott, de egyszer esküszöm, hogy elmegyek oda. No, erre mit lépsz? Heily, te összefüggéstelenül fecsegsz mindenféle badarságot, mert rettentően zavarba jöttél…- mondta szeretetteljes mosollyal az arcán Nick. -

Akkor, mondd, miért rontasz tovább a helyzetemen?

Csak arra szeretnék rámutatni, hogy muszáj volna felszabadulnod a társaságomban. Chelsea nagyon boldog lenne, ha délután jobbak lennénk… 30

Kérlek, ne dörgöld ezt az orrom alá! Igyekezni fogok, ígérem.

-

Biztos nem akarod elmondani, mi bajod velem?

-

Semmi, hidd el! Csak…csak magammal van bajom, azt hiszem.

-

Ha barátok lennénk, elmondanád?

-

Biztosan.

-

Akkor, ha barátok leszünk, majd elmondod?

-

Nick, mi sohasem leszünk barátok.

Nick nem tudta, hogyan értelmezze ezt a mondatot, de nem mert tovább puhatolózni. Nem akarta, hogy a lány bezáruljon, akár egy beijedt kagyló, csak mert ő türelmetlen volt és túl messzire ment. Figyelte a vele szemben ülő pici lányt, amint törlőkendőt vesz elő a táskájából és próbálja az üdítő nyomait eltüntetni. Hófehér keze, vékony ujjai voltak, a bőre már-már áttetszően finom. Túl sokáig törölgette a kezét, Nick érezte, nem több ez, mint pótcselekvés, hogy ne kelljen az ő szemeibe néznie. Amikor felpillantott, a tekintete riadt volt és közölte, hogy el fognak késni. Nos, ennyit a meghitt ismerkedési ebédről. De kezdetnek ez sem volt rossz. Kiléptek az utcára és leintettek egy taxit. Szótlanul ültek a hátsó ülésen, s Nick hiába próbálta Heily tekintetét keresni, a lány konokul bámult kifelé az ablakon. A színész nem tudhatta, hogy partnernője azon rágódik, vajon mi üthetett belé, hogy ilyen sok dolgot megosztott vele az életéről, hogy így megnyílt, miközben beszélgettek. Megijesztette őt az érzés, hogy a férfi, akivel az anyja szerint a világ legnagyobb ostobasága volna összejönni, ellenállhatatlan erővel vonzza őt. A taxi a Blue Jay Way irányába fordult, a dombok felé. Most forgattak először külső helyszínen és Nick iszonyú kíváncsi volt, milyen lesz az új közeg. Ahogy megérkeztek, rögtön látták, hogy a forgatás helyszínét kordonokkal vették körül. Ahogy kiszálltak az autóból, Sandra Connor már tizenöt méterről rájuk kiáltott. -

Heily! Gyere gyorsan, késésben vagyunk! Rendbe kell hozni a hajad!

A lány egy pillanatig tétovázott, Nick megsimogatta a vállát. - Menj csak, majd én lerendezem a taxit! – mondta gyöngéden és Sandra felé tolta a vonakodó Heilyt, majd a sofőr felé fordult. Leszámolta a bankjegyeket, majd udvariasságból csevegett egy-két percet az idős taxissal, aki idehozta őket. Az öreg iszonyú kíváncsi volt, milyen film készül itt a szabadban. Már épp a sminkeskocsi felé akarta venni az irányt, hogy ismét megkínozzák a rémes kontaktlencsével, amikor megszólította néhány fiatal lány. - Bocs, ne haragudj…- kezdte az egyik. – Meg tudnád mondani, hol van a… - Elnézést, de nem ismerem Los Angelest, nem tudlak benneteket útbaigazítani…- szakította félbe a lányt Nick, mert tudta, hogy a stáb már várja őt. 31

- Ó, nem is erről van szó – folytatta a másik lány. – Te itt dolgozol ezen a forgatáson? - Igen – mondta türelmesen Nick. - Meg tudnád mondani, hogy ki játssza a Fényemberekben Chris Diamondot? - Nos…hát…úgy áll a helyzet, hogy én…- mondta Nick bizonytalanul. - Te? Ezt nem hiszem el! Diana, Claire, nem lehetünk ennyire szerencsések! Aláírnád a könyveinket? Készíthetünk néhány közös fotót? - Persze, de nekem… - Csak egy percre, kérlek, kérlek…- mondta a lány, akit az előbb Claire-nek szólított a barátnője, s miközben áhítattal nézte Nicket, a kezébe nyomott egy Fényemberek regényt és egy tollat. A színész zavartan írta alá a nevét, majd tűrte, hogy egymás után mindegyik lány mellé álljon egy fényképre. Nem igazán értette a helyzetet. Hiszen még az égvilágon semmit nem tett! Miért akarják ezek a lányok az aláírását, miért akarnak közös képet vele? Ez őrület! Chelsea mondott olyasmit, hogy az első rajongók megjelenésére már a forgatások alatt számítani lehet, de Nick nem gondolta volna, hogy rögtön az első külső helyszínen ilyesmi történik majd! Hízelgett neki a dolog, de akkor sem értette. Úgy vélte, ahhoz, hogy az emberek szeressék, először le kellene valamit tennie az asztalra. Szinte kábult állapotban köszönt el a lányoktól és ment be Heily után a lakókocsiba. A lány már a tükör előtt ült, a haja gyönyörű loknikba bodorítva omlott a vállára. A leheletnyi arcpirosító még jobban kiemelte kislányos báját. Nick egy pillanatra megfeledkezett a kinti jelenetről. - De jó így a hajad! – mondta őszintén. - Tudod, ma van az eljegyzési partitok! – kacsintott Nickre Buffy, Heily pedig rosszallóan nézett a fodrásznőre. – A következő héten pedig Írországba utaztok nászútra! - Ilyen sokáig feltartott a taxis bácsi? – kérdezte Heily Nicktől, csak hogy Buffy végre hagyjon fel a kínos megjegyzésekkel. -Uh…nem – mondta zavartan Nick. – Nem fogjátok elhinni, de autogramot adtam. Én! - Akkor kezdődik – mondta bölcsen Heily. - Mi kezdődik? - Az őrület. Nickolas, szét fognak szedni a nők – mondta mímelt szenvedéssel a hangjában Buffy. Nick nem válaszolt. Heilyt figyelte, aki szomorú szemekkel nézegette saját tükörképét. Nick szerette volna tudni, mi járhat a fejében. Szerette volna megölelni. De tudta, hogy Buffy jelenlétében nem tehet ilyet. Meg amúgy sem. Elvégre nem akarta, hogy épp csak megszáradt farmere megint csurom víz legyen. Ráadásul Heily most forró teát kortyolgatott és az éget. Az ölelés ma elmarad.

32

- Megyek, megpróbálom visszarakni a szemembe azt a borzadalmat…- mondta Nick halkan, majd kilépett a lakókocsiból. A stáb a terület túloldalán épp az esőgépet üzemelte be. A színész döbbenten vette észre, hogy a filmesek mögött, a kordonokon túl a három lányból harminc lett. Ebben a pillanatban kezdte megérteni, mire gondolt Heily, amikor azt mondta, sosem lehetnek barátok. Nem is akarok Heily barátja lenni…- harsogta a fejében egy hang.

6. Fejezet Persze, Mrs. Richards, úgy lesz… Akkor jövő szombaton…Nem, nem szólunk neki, mert az csak megzavarná őt a munkában, kérem, ön se tegye!…Nem, nem beteg….Köszönöm, Mrs. Richards! Viszonthallásra! – Will ingerülten nyomta le a telefon gombját, majd a kis készüléket farmerja zsebébe süllyesztette. Az istenit, mit képzel Nick Richards anyja? Ő nem holmi bébicsősz, hanem színészügynök, az ég szerelmére! Ráadásul a kliense majd kicsattan az erőtől, az egészségtől, a családja meg minden másnap őt zaklatja, mintha a kölyök még pelenkás volna. Will mégis úgy érezte, megéri a Richards szülőket pesztrálni, mert úgy tűnt, ezúttal különleges igazgyöngyre bukkant. Még csak egy hónapja kezdték forgatni a Fényembereket, de a szakmában máris elterjedt a hír, hogy egy szenzációs új tehetségre tett szert a Diamond Stúdió. Tiszta őrület, csak kilenc hónap múlva mutatják be a mozi első részét, s néhány napja jött a telefon, hogy Nicket kölcsönkérné a Paramount egy vígjátékra, amíg az utómunkálatok folynak! Will maga sem értette ezt a hatalmas érdeklődést, ám megvilágosodott, amikor először kilátogatott a Fényemberek forgatására. Nickben kétségtelenül megvolt az a bizonyos plusz. Valami Brad Pitt sármjából, Jude Low erotikus kisugárzásából és Keanu Reeves úriemberségéből. Ráadásul ez a képesség a vörös kis Heily Andersontól még inkább ragyogott, mert a vak is láthatta, hogy már most egymásba vannak csavarodva. Az, hogy Heily jó színésznő vagy sem, jelen körülmények között nem számított. Egyértelmű volt, hogy ennek a filmnek ki lesz az igazi sztárja. Nicknek Chris Diamond szerepével nyert ügye van. Az Isten áldja meg Sandra Connort és a fantáziáját! Helló Will! – szólította meg ekkor az írónő, akire épp gondolt. – Hogy állsz a nagy megbízatással? -

33

A zsebemben lapulnak a repülőjegyek. A kölyök nagyon boldog lesz…

Ebben biztos vagyok! Eszelősen vágyik haza és olyan keményen dolgozik, hogy igazán megérdemli ezt a kis ajándékot. -

Lianne tud erről?

Nem – rázta meg a fejét Sandra. – És ne is tudjon! Frászt kapna attól, hogy esetleg Heily is vele tart, én pedig nem hinném, hogy a mi kis színésznőnk szívesen lemondana erről a kalandról… Beszarok a szüleiktől – mondta értetlenkedő arckifejezéssel Will. – Ezek ketten itt nem pelenkások már! Mégis, mitől félnek, hogy elvesznek? -

Egyelőre inkább csak attól, hogy egymásban vesznek el…- mosolygott Sandra.

Tudod, ha ezt az opciót vesszük, még egy kicsit irigy is vagyok rájuk. Nekem nem kéne a sztársággal együtt járó sok franc, de az első szerelem romantikája…! Anyukám, hol van már a tavalyi hó! -

Látod, Will, én azért írok regényeket, hogy mindezt újraélhessem.

-

Mindig belezúgsz a főszereplődbe?

-

Ez kulisszatitok, de neked elárulom: igen.

-

Aranyom, és nem írhatnál, mondjuk rólam valami jó sztorit?

Jaj, Will! Már megelőzött a híred! Nem akarok elkapni semmit…- nevette el magát Sandra és visszasétált a stábhoz. Szép kép! – mormolta maga elé Will, miközben a távolodó nő után nézett. Szerette a kerekded tyúkokat, s az írónőnek ráadásul a dumája is jó volt. Úgy gondolta, ha a következő héten ő is a stábbal utazna Írországba, talán jobban megismerhetnék egymást. Az ügynök még egy órán át figyelte a jelenetet, amelyen épp dolgoztak, aztán Chelsea közölte, mára befejezték. Ideje volt már, hiszen tizenkét órát forgattak aznap. A kölyök halál profinak tűnt: míg forgott a kamera, nyoma sem volt az arcán a fáradtságnak, ám amikor kialudtak a lámpák, ásítozva közeledett Will felé. -

Rendes dolog tőled, hogy értem jöttél ma – mosolygott fáradtan Nick.

Kisapám, védem a befektetésem! Az éjszaka közepén nem engedlek taxizni, mert anyád szétszed engem, ha csak egy hajad szála is meggörbül. Nem értem, miért aggódik annyira. Asszem, óriási veszélyt jelent az a harminc darab negyvenkilós fiatal csaj, akik nézték a forgatást… -

Én is ezt mondtam a családodnak, de nem könnyű hatni rájuk…

-

Olyan jó lenne pár napra hazamenni Londonba! De ugye nincs rá esély?

Will nem szeretett hazudni, de most ez volt a határozott parancs, így megrázta a fejét.

34

Sajnos nincs. A forgatási ütemterv nagyon szoros. Jövő év elején be akarják mutatni a Fényembereket. Nick ebben a pillanatban meglátta Heilyt, akit épp az egyik testőr kísért egy nagy fekete mercihez. Egyenesen ijesztő volt ez a fogolynak járó bánásmód, amiben a lányt részesítették a szülei, mióta dolgoztak. Liannenak fixa ideája volt, hogy a lánya veszélyben van. Pedig a helyzet egyáltalán nem így állt. -

Will, tudsz még egy percet várni? El szeretnék köszönni Heilytől!

-

Persze, addig telefonon berendelem otthonra a vacsorát. Mit szeretnél enni?

Csirkefalatkák, sültkrumpli, majonéz. Kösz papi! – vigyorgott Nick, majd Heily után sietett. Akkor érte utol, amikor az a nem épp szimpatikus ember kinyitotta előtte a kocsi ajtaját és a lány bekászálódott a hátsó ülésre. -

Hell…- kiáltott Nick, a lány felkapta a fejét.

-

Minek neveztél?

-

Bocs…- mosolyodott el Nick. - Ez olyan aranyos. Magamban mindig így hívlak!

-

Pokol? Hát ez kedves.

Miért, eddig nem ennek megfelelően viselkedtél velem? – próbálta ugratni Nick. – De ma bebizonyítottad, hogy lesz ez még sokkal jobb is… -

Mit akarsz Nick? Mennem kell haza.

Kisasszony, segíthetek valamiben? – kérdezte az unszimpatikus testőr-sofőr. – Indulnunk kellene már, a szülei meghagyták, hogy pontban tizenegyre vigyem haza! -

Kérem, Alfred, várjon még egy percet…

De csak egy percet! Ne feledkezzen meg arról, hogy csak négy év múlva lesz nagykorú! Persze…- mondta mérgesen Heily, majd kétségbeesetten nézett Nickre. – Olyan szörnyű ez az egész, úgy kezelnek, mint egy rabot! Meg kellene, hogy szöktesselek Angliába! Ott pár hónap múlva már felnőttnek számítanál… -

Utópisztikus elképzelés.

-

Milyen kis tudományos vagy.

-

Anyám szokta ezt mondani apám ötleteire.

35

-

Mehetünk, Miss Anderson? – szólt közbe a gyűlöletes sofőr, Nick bosszúsan nézett föl.

Csak egy pillanat! – mondta a nagydarab férfinak, majd megsimogatta Heily arcát. – Ne hibáztasd őt, ez a munkája! Jól akarja csinálni. -

Egyébként mit szeretnél mondani?

-

Csak azt, hogy köszönöm.

-

Mit, Nick?

Hogy ma nagyon jó voltál! Hogy velem ebédeltél! Hogy végre azt érezhettem, nem utálsz! -

Tényleg nem utállak. Soha nem is utáltalak.

Akkor jó…- mondta Nick sután, majd elmosolyodott. – Most megyek, Will már a kocsiban vár. -

Jó neked. Úgy értem, jó buli lehet vele lakni.

Igen, az. Will oltári vicces figura. Bár a nővéreim után kicsit még unalmas is, őszintén szólva… -

Mesélsz majd róluk egyszer…?

Hell, tengersok időnk van, azt hiszem. Hidd el, jobb nekünk, ha beszélő viszonyban vagyunk! Miss Anderson, most lenyomom a gázpedált! Ha azt szeretné, hogy a partnerének maradjon a nyakán a feje, kérje meg, hogy húzza ki az autóból! -

Bocsánat! – nézett a sofőr felé Nick. – Szia, Hell!

S mielőtt még a lány észbekapott volna, Nick hatalmas, cuppanós puszit nyomott az arcára. Mint amikor a játékos kölyökkutya végre megtalálja imádott gazdiját és elkezdődhet a hőn áhított hancúrozás. Nick figyelte a mercit, míg az be nem fordult a sarkon, majd visszaballagott Will autójához és beült az anyósülésre. - Vacsora berendelve – közölte Will. – Bejön a csaj, mi? - Heilyvel kapcsolatban én nem fogalmaznék így. Egyébként sem szeretem, hogy a legtöbb férfi ilyen tárgyiasítva beszél a nőkről. Will elnevette magát. Nick, te olyan fura szerzet vagy! Néha úgy érzem, nem is ezen a bolygón élsz! Semmi fű, pia, dugás, szétcsúszás, árokba hányás? Hát milyen tizenkilenc éves vagy te? Én a te korodban…- az emléktől Will egy pillanatra elhallgatott, majd megrázta a fejét. – Hű, az kemény volt! 36

Nem tudom Will, lehet, hogy furcsa, de nekem sosem volt szükségem efféle dolgokra. Talán egy éretlen kis pöcs vagyok, ahogy te mondanád, s még ezután fog kijönni rajtam az őrület, amiről beszélsz. Nem tudom. Én akkor érzem úgy, mintha be lennék drogozva, amikor játszom. Meg újabban akkor, amikor a közelemben van Heily… Hogy örülne a kedves mamája, ha ezt hallaná. Biztos nyugodt szívvel elengedné a jövőhéten Európába! Jut eszembe, kölyök, én is megyek. Kicsit jobban meg szeretném ismerni Sandra Connort kívül-belül, már bocs a szóért! Nick rosszallóan nézett az ügynökére, mire Will harsányan kacagni kezdett. Apukám, téged tanítani kéne valami egyetemen! Ilyen mégegy nincs! Kezdem érteni, miért választottak ki erre a szerepre! Mert ez a Chris Diamond a sztoriban totál aszexuális. Három filmbe összesen egy kamatyolást berakni! Öcsém! Nem vagyok aszexuális – közölte Nick nyersen. – Egyszerűen csak nem jön be, ha pasik egymás között kibeszélik, mit csináltak a barátnőikkel az ágyban. Én ennél szemérmesebb vagyok. -

Öcsém, te szűz vagy!

Nem. Két barátnőm is volt már. Csak amikor azt éreztem, hogy testi érdeklődésnél nem több, amit velük kapcsolatban érzek, inkább befejeztem az egészet. Micsoda nemes lélek! Nos, ezt a kis Heilyvel nem teheted meg. Hozzá vagy láncolva a következő években, hát jól gondold át, hogy a szerszámod, vagy a szíved vezet, mert őt nem lehet csak úgy lepattintani… -

Én nem akarok összejönni Heilyvel – hangzott a megdöbbentő felelet.

-

Pedig úgy nézel ki.

Nem azt mondtam, hogy nem szeretnék Will, hanem azt, hogy nem akarok. Nem lenne okos lépés és egy csomó bonyodalommal is járhatna a továbbiakban, de az tagadhatatlan hogy az első perctől nagyon tetszik nekem. Hihetetlen csinos arca van, megőrülök a mimikájától, a mozdulataitól, azoktól a mélyen ülő, zöld szemektől. Ráadásul okos, nagyon jó a humora és lenyűgöző az a zabolázatlan személyisége, hogy képtelen magán uralkodni. Élvezem, hogy pontosan leolvasható az arcáról, mikor mire gondol. És láttad már, milyen szempillái vannak…? -

Késő, neked annyi.

-

Mi van?

-

Úgy bele vagy zuhanva, hogy minden lesz itt, csak önmegtartóztatás nem.

-

Ettől félek én is…- vallotta be Nick.

-

Szerintem túlpörgeted magadban ezt a dolgot. Figyelj, nincs mit vesztened! Hagyd ezt

37

az egészet magától alakulni! Ha Heily Anderson van neked megírva, a következő évekre legalábbis, akkor úgysem tehetsz semmit. Tudom – vallotta be vonakodva Nick. – De én aztán nem forszírozok semmit. Nem fogom körülugrálni! Ha ő nem ad valami szemmel látható jelzést, hogy akar tőlem valamit, akkor így maradunk, ahogy most vagyunk és kész. Így lesz úgyis a legjobb. Will nevetett magában Nick kisfiús vívódásán. Pillanatnyilag szívesen cserélt volna életet vele. Az ő mindennapjaiból rég hiányzott az igazi szerelem, amit úgy tűnt, Nick most megtalált. Bár önmagáról nehezen tudta elképzelni, hogy harminchárom éves létére így tudjon lelkesedni valakiért. Még nem is mondtam, nagyon jó, hogy nálad lakhatok! – szólalt meg Nick. – Már kezdem megszokni a kanapéd, nem érzem olyan keménynek! -

Én is örülök, hogy itt vagy. Se kutyám, se macskám, tudod.

Emiatt ne fájjon a fejed! Ezzel legalább megmentesz egy háziállatot a biztos éhenhalástól! – nevetett Nick, s Will is elmosolyodott. Megkedvelte ezt a nagyszívű, fura angol kölyköt. Tudta, hogy hamarosan eljön majd a nap, amikor Nicknek már elég pénze lesz ahhoz, hogy saját lakást béreljen Los Angelesben. Furamód egyáltalán nem várta. Életében először érezte úgy, hogy jó gondoskodni valakiről. Heily úgy érezte magát, mintha tíz évet ugrottak volna vissza az időben. Pöttyös pizsamájában, két jókislányos fonattal a hajában üldögélt az ágyán, az anyja pedig mellette. Csak az nem stimmelt, hogy hajnal egyre járt az idő, s az ölében ott hevert a forgatókönyv. Át szerette volna nézni a másnapi jeleneteket, de úgy tűnt, Liannenek beszélgethetnékje támadt. Az anyja össze-vissza fecsegett és kérdezősködött a filmről. Heily érezte, ezzel a nagyon is rá valló módszerrel valami fontosat szeretne bevezetni. Szívből remélte, hogy mostmár hamarosan a tárgyra tér, mert szeretett volna aludni egy kicsit a reggel hétórás vekkercsörgés előtt. És hogy áll a helyzet Nickkel? – kérdezte Lianne szórakozottan. Heily látta, az anyja szeretne könnyednek tűnni, de ez nem igazán sikerült neki. Kettejük közül nem ő volt a színésznő és ez meg is látszott. Lássuk csak, Nick…- mondta Heily. – Sármos, udvarias, nevettető, helyes és jó színész. Ezeket már mint tudom róla. De ne aggódj, mama, olyan szinten még sosem mentem a közelébe. -

Ami azt illeti, a múltkor kissé eltúloztam a dolgokat.

-

Mire gondolsz? – Heily úgy döntött, jobb, ha játssza az ártatlant.

Amit azzal kapcsolatban mondtam, hogy mint nő, legyél vele óvatos. Persze, most is úgy gondolom, nem lenne üdvös semmiféle románc, de valakitől úgy hallottam, te túlságosan is komolyan veszed, amit tanácsoltam neked.

38

-

Uh, te kibeszéltél valakivel? Ez undorító!

Heily, ne szívd fel magad! Annyi történt, hogy ma délben bejött hozzám Chelsea és elmesélte, hogy nehezen oldódsz Nick társaságában. Mivel ez a fiú nem épp ellenszenves figura és korábban neked is tetszett, ezért csak arra tudtam következtetni, hogy énmiattam vagy vele túlzottan távolságtartó. Mama, én mindig adtam arra, amit mondtál. Főleg, ha a szakmáról van szó. Ha azt mondod, hogy árthat a filmnek, ha túl közel kerülök Nickhez, én elhiszem neked és megszívlelem a tanácsod. Csak összezavarodtam, mert magam sem tudom, hol vannak azok a határok, amiket nem szabad átlépni. Érted anyu? Bizonyára nehéz lehet civilben tartani a három lépést valakivel, aki amúgy nap, mint nap a karjaiba zár a kamerák előtt. Mondd, Heily, ez hatással van rád? -

Nem…nem annyira – Ezt a hazugságot! – Azt hiszem, meg tudom szokni.

Az nagyon jó, mert az biztos, hogy nem ártana, ha egy kicsit összebarátkoznátok és megismernétek egymást. Sok-sok közös munka áll előttetek. Itt van például ez az európai út a jövőhéten… -

Te nem jössz velünk?

Nem tudok. Startra kész a Beyonce Knowles film szerződése, apáddal teljesen el leszünk havazva. De Chelsea megígérte, hogy vigyázni fog rád. Remek lesz. Még sosem voltam Európában – mondta álmodozva Heily. – Milyen közel leszek a papa országához… Most nem lesz idő arra, hogy átruccanjatok! Nagyon szoros a menetrend. De szeretném, ha megígérnéd, hogy Nickkel kapcsolatban betartasz bizonyos szabályokat, azaz, ha lehet…szóval…semmi közöd nem lesz hozzá! Mama, hogy feltételezhetsz rólam ilyesmit? Rólam? – kérdezte sértődötten Heily, majd kinyitotta az ölében heverő forgatókönyvet. – Nyilvánvaló, kitől örököltem az aggodalmaskodási hajlamot. Mit csináltok még ilyen későn, lányok? – kukkantott be Heily ajtaján a családfő. Gilbert Anderson magas, vállas férfi volt. Szőke, mint Nick, de a vonásai – talán a kora miatt is – sokkal markánsabbak voltak. A késői óra ellenére még mindig inget és elegáns szövetnadrágot viselt. Szia papa! – köszönt vidáman Heily. – Lennél olyan jó és ágyba dugnád a mamát? Túl van pörögve. -

Hát mi baj, kincsem?

-

Féltem a lányunk erényét – mondta sóhajtva Lianne.

39

Mintha bizony pisilni tudna egyedül, mióta Alfred hurcolássza! – emelte az égre a tekintetét Gilbert. -

Csak nem azt akarjátok mondani, hogy Alfred is jön Európába?

-

Milyen jó ötlet! – ragyogott fel Lianne szeme.

Hülyeség! – torkolta le Gilbert, majd karon fogta a feleségét. – Szerintem még egyáltalán nincs szüksége Heilynek testőrre. Had legyen szabad, addig, amíg lehet! Ha majd bemutatjuk a Fényembereket, ráér hozzászokni az állandó kísérethez. -

Ez a beszéd, papa! Győzd meg, kérlek!

Gilbert kacsintott egyet, majd kiterelte Liannet a szobából. Heily gyorsan becsukta mögöttük az ajtót. Szülők. Néha komolyan az ember idegeire mennek. Nem követett el semmit, mégis úgy kezelik, mint egy szökött bűnözőt. Nem követett el semmit, de határozottan szeretne. Ez így pontos megfogalmazás. Lekapcsolta a villanyt, majd állig betakarózott. Lehunyta a szemeit és kényszerítette magát, hogy ne gondoljon semmire, mégsem jött az álom. Sajnos a sötétben is sikerült megtalálnia az éjjeliszekrényen a telefonját. Megtegye? Vagy ne? Ez őrültség! Visszatette a kis készüléket a helyére. Pár percig lehunyt szemmel feküdt, majd ismét a kezébe vette a telefont. Újra bepötyögte a rövid üzenetet és a torkában dobogó szívvel nyomott rá a küldés gombra. Ezután lenémította a telefont, majd lefelé fordítva az éjjeliszekrényre helyezte. Próbált aludni, de azon kapta magát, hogy folyton kinyitja a szemét és a készülék felé les, hogy nem világít-e esetleg? Tíz percig bírta így. Felült az ágyában, majd megnézte a kijelzőt. ÖNNEK 1 ÚJ ÜZENETE ÉRKEZETT! Heily izgatottan nyitotta ki a kis borítékot. „Nem, nem alszom. Még tanulom a holnapi jeleneteket. Nem is vagyok álmos. Te jársz a fejemben! A tanulás csak elterelés, hogy ne azon kattogjak, mi lesz velünk. Jó éjt, Hell!  Nekem akkor is tetszik!” Heily úgy érezte, nem tudja megállni, hogy ne válaszoljon. Négy különböző üzenetet pötyögött be a telefonjába, majd törölte ki őket, mert egyiket sem érezte elég jónak, elég kifejezőnek. Igazából azt sem tudta, mit akar mondani. Zavarbaejtő volt, ahogy Nick iránt érzett és a dolgot csak tetézte, hogy kettejük kapcsolata korántsem volt szokványosnak nevezhető. Tudta, rengeteg nehézséget, fájdalmat hozhat az, ha ők ketten túl közel kerülnek egymáshoz. Végül nem válaszolt semmit. A telefonját szorongatva, hajnal négy körül aludt el, ami áldásos volt, mert azt álmodta, hogy Nick öleli őt és a kedvenc monológját suttogja a fülébe. Heily édesdeden mosolygott álmában, amint a tudatalattija felidézte benne a férfi illatát. Amikor az óra kíméletlenül megcsörrent, nem csak arra ébredt rá, hogy reggel van, hanem arra is, hogy életében először, mostmár visszavonhatatlanul és őrülten szerelmes. A körülmények tudatában ez sírásra ösztönző, kétségbeejtő tény volt, Heily mégis nevetett a könnyeken át, mert tudta, hogy csak néhány óra és Nick ismét magához öleli őt. Elvégre a kamera előtt szerethetem őt! Szeretni is fogom. Teljesen legális – nyugtázta magában Heily.

40

A fűszálak kellemesen cirógatták Nick arcát, ahogy jobbra-balra lengette őket a meleg kaliforniai szél. Már fél órája ott feküdtek Heilyvel és azt figyelték, milyen különös alakzatokat rajzolnak a felhők az égre. - Az ott egy kisbaba – mondta Heily. - Kizárt. Szerintem egy teknősbéka. - Vak vagy? Kisbaba, aki jól teleette magát. - Teknős, nem vitatkozom. - Mióta tart egy teknős csörgőt a kezében? – érvelt Heily, majd észrevett valamit és felült a fűben. Chelsea tartott feléjük a tisztáson egy ismeretlen nővel a nyomában, aki kényelmetlenkedve tipegett a tűsarkain. A rendezőnő erőteljesen gesztikulálva magyarázott a kis tip-top asszonykának. - Miért nem bújsz vissza ide? – kérdezte Nick, elnyomva egy ásítást. - Nem is voltam hozzád bújva! Csak feküdtem itt a füvön! – kiáltotta Heily felpaprikázva. – Amúgy meg vége az idillnek, Chelsea errefelé tart. Nick is felült és a közeledő alakok irányába nézett. A rendezőnő vidáman integetett feléjük. - Nem értem, még nincs vége az ebédszünetnek…- sóhajtotta Nick. - Én meg azt nem értem, mit keres ott az az ember! – mutatott Heily az erdő felé, ahol egy fotós tanyázott. – Ez nem lezárt forgatási terület? Egyáltalán mit csinál ott? - Rólunk készít fotókat, te kis naiv. Én már félórája kiszúrtam – vigyorgott büszkén Nick. - Jaj, miért nem szóltál? - Miért, akkor megigazítottad volna a hajad? - Nem, te rémes alak! Arrébb húzódtam volna, nehogy már azt találják ki a bulvárlapok, hogy összejöttünk! - Miért, az olyan szörnyű lenne? – kérdezte Nick. – Különben is, mi csak heverésztünk és beszélgettünk. - Te nem ismered még ezeket a szemeteket – mondta Heily. – Pár éve, amikor vattacukrot árultam egy akciófilmben…jaj, ne nevess már! Ez most komoly. Amikor lehajoltam a forgatáson, lekapott az egyik magazin fotósa és úgy hozták le a hírt, hogy mutogatja magát egy filmben Andersonék lánya! Ezektől semmi jóra nem lehet számítani, hidd el! Úgy tálalnák, hogy meztelenül hetyegtünk a mezőn! - Hm…nem is rossz gondolat! – cukkolta tovább Nick. Heily semmiségek miatt hirtelen

41

felizzó dühe a szórakozás egyik legkedvesebb formáját jelentette számára mostanában. - Nickolas Richards…te…hogy mondhatsz ilyet…NEKEM? A fiú pimaszul Heilyre mosolygott. Pontosan tudta, a lány ezúttal nem láthatja el a baját, mert Chelsea és az ismeretlen nő már túl közel vannak. - Srácok! – kezdte a rendezőnő már öt méterről. – Had mutassam be nektek Brigette Sullivant. Ő az új sajtófőnökötök! Arra gondoltam, míg tart az ebédszünet, megismerkedhetnétek egymással. - Micsoda idilli közeg ez az alkalomhoz! – mondta túl kedves mosollyal és túl színpadiasan az agyoncicomázott középkorú nő. – Szervusztok, drágáim! Heily és Nick zavartan néztek egymásra, de azért udvariasan biccentettek. Brigette a legjobb a szakmában! – mondta gyorsan Chelsea. – A nagy felhajtásban szükségetek lesz rá. -

Pontosan mihez is? – kérdezte Nick.

A sajtónyilatkozatokhoz természetesen – felelte Brigette és vérvörös körmeivel az erdő felé bökött. – Biztos észrevettétek már ti is a paparazzit. Drágáim, már most óriási irántatok az érdeklődés! Én azért vagyok, hogy felépítsem az imidzseteket és segítsek abban, hogy csak azt tudják meg rólatok az emberek, amit ti is szeretnétek. -

Nem hinném, hogy ne tudnánk vigyázni magunkra…- próbálkozott Nick.

Azt te csak hiszed, nagyfiú! – vágta rá Chelsea. – Amíg ti forgattok, az interneten Fényemberek rajongók ezrei találgatják, kik vagytok, milyenek vagytok, s főként azt, hogy vajon milyen a viszonyotok egymással… Hetek óta nem láttam számítógépet…- ismerte be Nick kelletlenül. – Te? – fordult Heilyhez. Én sem. Bármekkora őrület van is, hozzánk nem jutott el, az biztos! – mondta a lány, majd ösztönösen közelebb húzódott Nickhez. Mert amennyire csak lehet, igyekszünk benneteket védőburokban tartani. Chelsea azért van, hogy felkészítsen titeket arra, amire számítani lehet, hogy vigyázzon a lelketekre, rátok. No, félóra múlva a kamerák előtt találkozunk! Ismerkedjetek csak! – a rendezőnő puszit dobott feléjük és elindult visszafelé a domboldalon. -

No, akkor kezdhetjük?

Hű…ez valamiféle előadás lesz? – kérdezte nem épp szívélyesen Heily. Minden pimaszsága ellenére nagyon élvezte Nick társaságát. Egyáltalán nem volt boldog attól, hogy a kevéske szabadidejükben a fontoskodó nő prédikációját kell hallgatniuk. Francba, Heily, mi történt veled? Fontos a karriered, nem? Fontosabb, mint vele heverni a fűben, kapd már

42

össze magad! Kicsit több lelkesedést! – harsogta egy hang a lány fejében. Nem, kedvesem. A helyzet úgy áll, hogy még mielőtt Európába utaztok, adnotok kell egy interjút az egyik nagy kereskedelmi csatornának. Szerintünk még korai, de nincs mit tenni, mert éhesek rátok a rajongók, nagyon sok a megkeresés. A ti érdeketekben már fel is építettem az imidzseteket, amivel egyetért a produkció vezetése is. Ráadásként pedig a szüleitek is. Egy csomó ember a stúdióból a tudtunk nélkül döntött arról, hogy mit fogunk az újságíróknak magunkról elmondani…? – kérdezte hitetlenkedve Nick, Heily a karjára tette a kezét. Maga is meglepődött azon, hogy most hirtelen csak úgy hozzáért, minden különösebb remegés nélkül, pusztán azért, hogy megnyugtassa. Ne légy mérges, Nick! Hollywoodban ez így szokás és hidd el, a szüleim pontosan tudják, mi a legjobb nekünk és a filmnek. Brigette, kérem, mesélje el, mit találtak ki! Tegezz csak, kedvesem. Szóval, Nick! A te háttered teljesen rendben van. Az emberek imádni fogják a szegény, ámde tisztességes családban nevelkedett fiút… Az én családom nem szegény! – kérte ki magának Nick. – Tudja, az még nem szegénység, ha nincs feszített víztükrös medence a kertben! Jaj, ne légy ilyen kis harcias! Nem akartalak megsérteni! Arról beszélek, hogy a háttered szimpatikus lesz az embereknek. Ami veled kapcsolatban, a szereped jellegéből adódóan a legfontosabb, hogy azt az örök látszatot kell keltenünk: nincs nő a magánéletedben! Micsoda? – Nick résnyire húzta össze a szemeit a dühtől. – Bocsánat, de ehhez kinek mi köze van? Már ne is haragudjon, de ha lesz valaki, akit szeretni fogok, én nem vagyok hajlandó letagadni őt! -

Édes, nem tehetsz mást.

Nick nyomorultul Heilyre nézett, aki szomorkásan mosolyogva bólintott. -

Kérlek, hallgasd meg Brigittet…én azt hiszem, értem, miért mondja…

Heily, köszönöm, hogy ilyen józanul állsz a dolgokhoz – mondta kimérten Brigitte, majd Nickhez fordult. – Fiam, Chris Diamond a magányos hős. Férfias, sugárzóan szexi, hipnotikus! Az anyák ilyen fiúgyereket szeretnének, a férjes asszonyok ilyen szeretőről álmodoznak, a tizenéves lányok az ilyenek miatt sírják tele a párnájukat! Az álmukat vennéd el azzal, ha kiderülne rólad, a való életben már van társad! Ez akár a karrieredbe is kerülhetne, nem is tudod, ennek mekkora jelentősége van! Az, hogy milyen színész vagyok, nem játszik ebben szerepet? – szúrta közbe a kérdést Nick. Nem akarlak elkeseríteni, de a Fényemberek esetében csak húsz százalékot nyom a latba az, milyen színész vagy. A lényed a kulcs, és a köréd épített világ. Ezt értsd meg, 43

szívem, csak így lehetsz különleges. Másként valahol Harry Potter nyomában, de alaposan lemaradva kullog majd a film. Több van benned, mint Radcliffeben! Belőled dől az erotika, ez a te ütőkártyád… Ez nevetséges! – mondta halkan Nick, miközben a tenyerébe temette az arcát. Heilynek fogalma sem volt arról, milyen erő vezeti, amikor egyszer csak megfogta Nick kezét. A színész, ahogy megérezte a bársonyos érintést, szorosan két tenyere közé fogta Heily kezét, s így nézett fel az újdonsült sajtófőnökre. Rendben, gondolkozom ezen a dolgon – mondta Nick. – Az interjú szempontjából nincs jelentősége…nekem nincs senkim. -

Én nem úgy látom – jelentette ki határozottan Brigette. – De ez a kettőtök ügye.

Heily érezte, hogy fülig vörösödik. Máskor hófehér arca csak úgy égett, annyira sértette őt, hogy ez az ismeretlen nő percek alatt rájött féltve őrzött titkára. Ráadásul ezzel Nick előtt is kellemetlen helyzetbe hozta, mert a történtek után kénytelenek lesznek beszélni arról, hányadán is állnak egymással. Erre a beszélgetésre azonban Heily egyetlen porcikája sem vágyott, mert félt a következményektől. Félt, hogy akkor végképp leomlanak a köztük magasló falak, és ő egyre mélyebbre hullik majd ebbe sok jót nem ígérő szerelembe. Hiszen épp most mondták el, hogy Nick majdani barátnője le lesz tagadva…nem, nekünk nem lehet egymáshoz közünk…csak fájna…de mégis…a kezem most az ő kezében pihen, és nem akarom, hogy elengedje, nem, még nem… Heily gondolatait és a kínos csöndet végül Brigette hangja törte meg. Ami a te esetedben nagyon fontos Heily, hogy hangsúlyozzuk, kiskorod óta elszántan készülsz a pályádra. Még nem érzed elérkezettnek az időt arra, hogy barátod legyen, fiatalnak tartod magad egy komoly kapcsolathoz. Randiztál már pár fiúval, de egyikük sem tudta elfogadni, hogy neked első a színészet, hogy minél többet megtudj a szakmáról. Rendben? -

Rendben – mondta halkan Heily. – Tulajdonképpen ez így igaz is.

Nem szabad hagynunk azt sem, hogy a sajtó összeboronáljon benneteket. Egyikőtöknek sem tenne jót. Nicknek az imidzse miatt, neked pedig, Heily, azért nem, mert iszonyú sok női utálót szereznél, ami veszélyes is lehet. Egyszer-kétszer Angelina Jolie-t is szépen elpáholták már pusztán azért, mert Brad Pitt az övé. Szóval, mielőtt bármi oktalanságra vetemednétek, ezeket a dolgokat gondoljátok át! Holnapra eljuttatom hozzátok a tévériporter kérdéseit. A válaszokat együtt fogjuk kidolgozni, tökéletesen felkészítelek benneteket! Brigette pár percet még kedélyesen csevegett önmagával, miközben Nick és Heily magukba roskadva ültek a füvön. Amikor végre elégedetten ellibegett, egyikük sem mert a másikra nézni. Heily nem húzta el a kezét. Addig akarta érezni Nick közelségét, ameddig csak lehet. Mindkettejük feje zúgott a hallottaktól, cikáztak a gondolataik és nem tudták, mit lehetne most tenni, vagy mondani. Végül Nick Heilyre emelte ezúttal szomorú borostyánszemeit. A tekintetéből most hiányzott a megszokott pimaszság.

44

Ez a nő…tudod, mint mikor az elefánt begyalogol a porcelánboltba, nem? – kérdezte halkan. -

Nem vagyunk mi olyan törékenyek…- mondta szomorkás mosollyal Heily.

-

Nem…?

Nem – rázta meg a fejét a lány. – Tudod, mikor jelentkeztem erre a szerepre, anyu azt mondta: Heily, készülj fel rá, hogy nem lesz saját életed. A karriered foglya leszel! Ha egyszer ezt vállaltad, már ne nyavalyogj a dolog kellemetlen hozadékai miatt. Érted már, Nick? Nem nagyon van választásunk. Csúnya lesz, amit most mondani fogok, de a pénz az ő kezükben van, ők diktálnak. Sztárok leszünk, de cserébe oda az életünk egy fontos része. Én kiskorom óta barátkozom ezzel a gondolattal. De azt nem gondoltam, hogy élesben ilyen nehéz lesz… Én nem akarok világsztár lenni, Hell, soha nem ez volt a célom. Nekem csak az a fontos, hogy a szakmába lehessek, hogy játszhassak. Hogy a játékommal adhassak valamit az embereknek…Nekem a legnagyobb álmom vált valóra azzal, hogy bejutottam a Fényemberekbe. Imádom a stábot, rengeteget tanulok tőlük napról napra, egy csoda ez az egész…De nekem ne mondja azt senki, hogy tagadjam meg azt, akit szeretek! Bármit is mondanak, ennek szerintem semmi köze a színészethez! Még csak a sikerhez sincs. Nem hiszem el, hogyha jó vagyok, azért ne szeretnének, mert van egy szerelmem! -

Maguknak akarnak majd…

Hülyeség. Miért? Ki a franc vagyok én? Nézz rám! – Nick szembeült Heilyvel, és két keze közé fogta a lány arcát. – Nézz már rám! Ferde a mosolyom, nem egyforma a két fülem! Az orrom túl lapos, az arccsontom túl széles, a szemeim színe pedig…meghatározhatatlan, sárgás-zöldes katyvasz az egész! Olyan, mint a borostyán…- mondta halkan Heily. Már nem is foglalkozott azzal, mennyire ég az arca. Butaság! Nem értem fog megveszni a közönség, hanem a filmért! A mi filmünkért, Heily! Meglátod, századrangú dolog lesz, hogy van-e valakim, vagy nincs! Senki nem fog velem foglalkozni, te sokkal jobb színész vagy nálam! -

Nem láttad még magadat játszani…- érvelt Heily.

-

Te sem…

Ez igaz. De te…amikor a felvevőgép előtt vagyunk, olyan hitelesen közvetítesz felém érzéseket, mintha valódiak volnának… Mert valódiak is – mondta nagyon egyszerűen Nick. Figyelte a lány arcát, csak úgy kavarogtak rajta az érzelmek. Elpirult, majd elsápadt. Nick nem tudta, vajon milyen gondolatok suhanhatnak át Heily fején, de abban biztos volt, hogy a lány nagyon meg van ijedve. Brigitte Sullivan pár perc alatt esedékessé tett egy beszélgetést kettejük között, ami amúgy talán csak hónapokkal később következett volna be. Az érzések ott voltak a domb

45

tetején, a tisztáson. Körülölelték őket, olyan szorosan, hogy nem volt menekvés. S most, hogy az otromba sajtófőnök rossz energiákat ébresztett a levegőben, fájdalmasan sikítoztak Nick és Heily lelkében. -

Nem tudom, mit mondhatnék…- tárta szét a karját Nick.

Talán nem is kell semmit…úgy értem, jobb, ha minden úgy marad, mint eddig volt. Akkor nem lesz semmi baj. -

Hell, nem maradhat, te is tudod. Én nem akarom…

Én pedig azt nem akarom, hogy ország-világ előtt letagadjon a férfi, akit szeretek, csak mert egyesek érdekei ezt kívánják – mondta komolyan Heily. Nagyon vonzó és felnőttes volt, ahogy szenvedélyesen, hevesen gesztikulálva beszélt. – Nem bírnám elviselni! Ahogy azt sem, hogy tönkremenjen a karriered, mert kiállsz mellettem… Heily, ez az én gondom…- mondta szelíden Nick. – Én hiszek abban, hogy akkor is megszeretnek az emberek, ha nem hazudom, hogy én vagyok a magányos hős. Brigitte tanácsolhat, de nem parancsolhat! Anyádék nem írták bele a szerződésembe, hogy nem lehet barátnőm! Heily halványan elmosolyodott. Néhány percig megengedte magának azt a luxust, hogy elvesszen a borostyánszemek ragyogásában. Nick ujjai még mindig az arcát simogatták, s úgy mosolygott a lányra, hogy azzal a legkeményebb kősziklát is meglágyította volna. Csakhogy Heilyn már nem volt mit lágyítani. Tökéletesen elveszettnek érezte magát ezekben a pillanatokban, kiszolgáltatva a szerelemnek, amit érzett. Nick legszívesebben a karjaiba kapta volna a remegő kis teremtést, szerette volna órákon át simogatni, megnyugtatni őt, hogy Heily érezze, bármi történhet, ő mellette áll. Ám ehelyett leengedte a kezeit, mert nem akarta megijeszteni. Úgy állnak a dolgok, hogy csak egymásra számíthatunk – mondta a lánynak. – Én csak veled lehetek teljesen őszinte, te pedig csak velem. Heily Anderson, akarsz-e a szövetségesem lenni? Heily önkéntelenül elnevette magát. -

Mint egy lánykérés!

-

Olyasmi. Elvégre össze vagyunk láncolva.

-

Oké.

-

Mi oké?

-

Leszek a szövetségesed.

-

Rendben és a többit…- Nick kérdőn nézett Heilyre. – Majd meglátjuk?

-

Igen, majd meglátjuk.

46

Ketten vagyunk, erősek vagyunk, és ki fogjuk bírni mindazt, ami előttünk áll. Nem dilizünk bele! Nem bizony – mosolygott vissza Heily. Ebben a pillanatban a hangszóróba bemondták, hogy öt percen belül folytatódik a munka. Nick kézenfogta a lányt, majd felsegítette a fűből. Mielőtt elindultak, néhány másodpercre – noha igen esetlenül – magához ölelte. Ez volt az első alkalom, hogy Heily nem ugrott három lépést hátra, amikor a forgatásokon kívül testi kontaktusba kerültek. Nick mellére simult és egy tébolyítóan boldog pillanatra lehunyt szemmel veszett bele az ölelésbe. Érezte, hogy a szíve valami őrült tempóban ver. Össze fog törni! – suttogta az álnok hang a fejében. Csönd legyen! Hagyjál! Élni akarok!

7. Fejezet A Dunluce Kastély romjaiban is elegánsan, lélegzetelállítóan magasodott az óceán fölé. A levegő tele volt frissességgel, az embert semmihez nem fogható gyönyörrel töltötte el a látvány, s a szikláknak csapódó hullámok hangja. Észak-Írország egyik legszebb részén vették fel a Fényemberekből azt a jelenetet, amikor Chris Diamond megkéri a szerelme kezét. A történet szerint nem véletlen oda viszi el Jane-t: a 17. században ugyanis épp egy esküvőt tartottak a kastélyban, amikor egy földrengés hatására az épület egy része az óceánba zuhant. Ott és akkor a fényembereknek rengeteg dolga akadt: eltávozott az élők sorából a fél vendégsereg, s a „másvilágra utaztatók” az elhunytak emlékére szent hellyé avatták a Dunluce kastélyt és környékét. A fényemberek életük fontos pillanataiban gyakorta választották ezt a helyszínt. Ezért kellett a lánykéréses jelenethez a stábnak Írországba utazni. Ez igen költséges volt, de a producer és a rendező egyetértettek abban, ez a látvány bármennyit megér – ráadásul a kastély környékén felvett jelenetek az első film cselekményének tetőpontját jelentették.

47

- Izgulsz? – kérdezte Nick Heilytől, miközben egy sziklaszirten ülve vártak a sorukra. A színész igen vonzó látványt nyújtott fekete szaténöltönyében, amint köveket dobált az óceánba. Partnernőjén szűzies, fehér ruha volt, ami kiemelte lángoló vörös haját és smaragd szemeit. - Nem – mondta a lány. – Bízom benned, tudod. - Most nem lehetek valami finomkodó…biztos nem fogsz belém rúgni? – mosolygott pimaszul Nick. - Próbálok majd ellenállni a kísértésnek – sóhajtott Heily. – Nehéz jelenet lesz. - Miért zavar még mindig annyira, ha a közeledben vagyok? A múltkor mintha tettél volna célzásokat, hogy az nem is olyan rossz neked… - Látod, éppen ez az – mondta a lány. – Olyan érzés, mintha más emberek ott volnának, amikor zuhanyozom. Ha nem éreznék irántad semmit, biztos könnyebb volna… - Hell, én mindent megteszek. Civilben hozzád sem érek, mert nem akarom, hogy kellemetlenül érezd magad. De azért bizakodom, hogy lassan kitalálod, mi is legyen kettőnkkel… - Ez nem ilyen egyszerű. Tök skizónak érzem magam. A józan eszemmel tudom, csak rosszul jöhetek ki abból, ha közöm lesz hozzád. Közben meg…közben meg…legszívesebben most is ott ülnék az öledben. - Miért hiszed azt, hogy a mi kapcsolatunk egy halva született dolog? Bármekkora őrület is lesz körülöttünk, vagy a film körül, a privát életünkben mit számít, mit kell beadnunk a sajtónak? Együtt leszünk és ez a fontos, nem? Heily szomorkásan nézett maga elé. De. Csak bánt, hogy tinilányok tízezrei koslatnak majd utánad abban a tudatban, hogy facér vagy… Nick felnevetett. Nem ismersz te még engem! – Heilyhez lépett és megsimogatta az arcát. – Különben is, kis csacsi, olyan dolog miatt aggódsz, ami még be sem következett és lehet, hogy soha nem is fog… Dehogynem. Én tudom. Én látom előre. Az egész világ azt fogja találgatni kivel vagy, miért, lefotóznak majd rajongókkal, mintha épp vinnéd föl őket a szállodai szobádba. Miközben én meg agyrázkódást kapok a rólad szóló hírektől, majd befordulok és öngyilkos leszek. Látod, ez az, ami miatt jobb volna a józan eszemre hallgatnom. Nem csípem a józan eszedet Hell – rázta meg a fejét Nick. – Ő a főellenség. Nem küldhetnéd szabadságra a kedvemért? Amikor hanyagságból öt percre megfeledkezel róla, imádnivaló vagy, gyönyörű és iszonyatosan szexis… 48

-

Nick, ne csináld ez…! – kérlelte Heily.

-

Mit ne csináljak, ne szeresselek? Lehetetlent kérsz.

-

Megbolondítasz.

Nem ez a szándékom. Be fogom neked bizonyítani, hogy szükségünk van egymásra… rá fogsz jönni, hogy butaságokat beszélsz! -

Mert szövetségesek vagyunk – sóhajtott Heily.

-

Lehet, hogy részedről csak ennyi az egész. De én, szeretlek.

Nincs időm komoly kapcsolatra, csak a szakmai előmenetelem érdekel – utánozta Brigette, a sajtófőnök hangját Heily, miközben ügyetlenül lépkedett a sziklaszirteken. Addig csetlett-botlott, míg előre nem esett a kövek között. Nick gyorsan odaugrott, s szerencsére hamarabb landolt a földön, mint Heily, így a lány pont az ölébe pottyant. -

Hagyd abba ezt a bénázást, veszélyezteted a forgatást! – kérte Nick elbűvölő mosollyal.

-

Te pedig ezt a varázsos nézést fejezd be, Nick Richards…a francba, én is szeretlek.

A tekintetük egy percre némán egymásba fonódott. Nick arca olyan közel volt Heilyhez, hogy a leheletét a bőrén érezte. Most meg fog csókolni! Ha most nem mozdulok meg, meg fog csókolni! – futott át Heily fején, de nem volt ereje kiszakítani önmagát az erős karok öleléséből. Ehelyett lehunyta a szemét, jöjjön, aminek jönnie kell. Nem történt semmi. Heily Nick felé lesett a szempillái alól, aki nem csücsörítette csókra a száját, csupán szokásos, féloldalas pimasz mosolyával méregette Heilyt. - Kis türelmetlen – mondta. – Megfeledkeztél arról az apróságról, hogy a stábtagok csak húsz méterre vannak, és mindent látnak. Nos, így is akarod? Heily ingerülten fejtette le magáról Nick karjait. -

Utállak!

-

Csak nem?

-

Egész nap rajtam szórakozol! Élvezed?

Nagyon, ami azt illeti. De ez most nem az a pillanat, amikor elnyelhetsz keresztbe! Gyere, integetnek, hogy kezdünk! Ez pedig azt is jelenti, hogy mindjárt megkapod, amit annyira akarsz… -

Miért, te nem akarod?

Szerintem sokkal jobban és sokkal régebben szeretném, mint te – mondta Nick komolyan és kézen fogta a lányt. Húsz méterre tőlük, az egyik sziklapárkányon az óceán fölött már minden készen állt a

49

jelenethez. Föld, víz, szél, kék ég – minden együtt volt ahhoz, hogy jól sikerüljön a felvétel. -

Kezdhetjük srácok? – kérdezte tőlük Sandra.

-

Igen, kész vagyunk – bólintott Nick.

Nem baj, ha nem megy elsőre, sőt, ha nyolcadikra sem, az sem gond! – szólalt meg Chelsea. – Ez az egyik legnehezebb jelenet. Jaj, Chelsea, miért ülteted beléjük a parát? – kérdezte Will, aki folyamatosan Sandra körül somfordált. Senki nem értette, miért kísérte el Nicket Európába ez a kontárkodó alak. Egy ügynöknek semmi keresnivalója a forgatáson! – Én azt mondom, öcsém, csak tökösen aztán minden jó lesz! Ez ám a tanács – mondta Sandra gunyoros mosollyal, majd a színészekhez fordult. – Drágáim, ahhoz, hogy ez most jó legyen, semmi mást nem kell tennetek, mint önmagatokat adni. Még bepúderezték Heily orrát, majd elhangzott a bűvös „tessék”. Nick már előre szerette ezt a jelenetet. Kevés szöveg, sok-sok arcjáték, mély gondolatok és az a cseppet sem elhanyagolható tény, ahogyan az epizód véget ér. Könnyű volt, mert Nicknek nem kellett játszania. Sütött az arcáról a szerelem, ahogy Heilyhez beszélt. A szavak igazi mély, érzelmi töltetet kaptak attól, hogy a színész a valóságban is olyan szerelmes volt ebbe a különleges kis teremtésbe, hogy ebben a pillanatban tényleg képes lett volna megkérni a kezét. Heily a félelmeit félredobva hagyta magát sodródni a kamera előtt. Elképzelte, hogy amit Nick mond, az egy napon talán igaz is lehet. Hiszen szeretni, vágyakozni, álmodozni szabad, azt nem tilthatja meg az embernek holmi sajtófőnök vagy producer – még akkor sem, ha az a producer történetesen az édesanyja. A párperces jelenet végén Heily arra eszmélt, hogy Nick megcsókolja őt. Úgy, ahogy azelőtt soha. Ez nem amolyan színpadi csók volt, mint az eddigiek, nem az a bénázás, amibe ő kényszerítette Nicket a lehetetlen viselkedésével. Ez valami egészen más volt. Észveszejtően érzéki, különleges, olyan csók, amitől az ember elfelejti, hol van és kik azok, akik körülveszik. Csak sajnos túl hamar véget ért és Heily visszacsöppent a valóságba. Nick elhúzódott, mert kettejük közül ő volt az, aki nem feledkezett meg arról, hogy egy filmforgatáson vannak. Nos, igen. A profi akkor is profi, ha szerelmes. – Heily elszégyellte magát, zavartan körülnézett. Az arcokon döbbenet tükröződött. -

Akkor most újravesszük…? – kérdezte.

Sandra Connor könnyek között szólalt meg. Kár volna! Mert ennél jobbak már nem is lehetnétek. Gyönyörű volt. Mindannyian hittünk nektek – mondta az írónő. Meghatott csend telepedett a sziklára, csupán a hullámok morajlása, a sirályok hangja hallatszott. A némaságot Will türelmetlen hangja és tapsikolása törte meg. Jaj, hagyjátok már ezt az érzelgős maszlagot! – nevetett fel. – Inkább mondjátok meg a kölyköknek, mi a jutalmuk a remek alakításért!

50

Nick és Heily egymásra, majd kérdő pillantással Chelseára néztek. -

Miről van szó?

Chelsea egy borítékot nyomott Nick kezébe. Két repülőjegy, business class, London – mondta ünnepélyesen a rendezőnő. – A produkció ajándéka. Úristen, Chels, csípj meg, hogy nem álmodom! – hebegte Nick és könnyek gyűltek a szemébe. Csaknem két hónapja nem látta a családját és már így is borzalmas kínokat jelentett neki, hogy itt van Nagy-Britanniában és nem mehet haza a szüleihez. Persze erről még Heilynek sem beszélt, mert férfiatlannak érezte volna a nyavalygást. Ébren vagy, kölyök! – nyugtatta meg Will. – Kaptok két szabadnapot. Megérdemeltek egy kis kikapcsolódást. May és Sam pedig…nos, Heilyt is szeretettel várják, nagyon szeretnék megismerni. Nick a boldogságtól megrészegült arckifejezéssel nézett Heilyre. -

Hell, hazajössz velem?

Túl gyorsan történt minden, a lány nem is mérlegelt, mielőtt válaszolt volna. Örömmel – mosolygott. – Még sosem voltam ott és nagyon kíváncsi vagyok a városra, ahol élsz…de…Chelsea, a mama EZT megengedte? -

Nem tud róla Heily. Ha gondolod, hívd fel őt…

-

Nem fog elengedni, ez száz százalék. Teljesen ki lenne borulva…

-

Tőlünk nem tudja meg, hogy Londonban jártál – kacsintott Will.

Csak kerüljétek a nyilvános helyeket – mondta Sandra. – Ne feledjétek, már nem vagytok ismeretlenek, és ha lefotóznak benneteket netalán egy amerikai lapba, amint Londonban sétálgattok…Heily az Isten nem ment meg anyád haragjától, mi meg mindannyian ki leszünk rúgva. Tudjuk, hogy mekkora kockázatot vállaltok értünk – mondta Nick, majd magához ölelte Heilyt és egy puszit nyomott a homlokára. – Vigyázok a kislányra, ne aggódjatok! Kinyitotta a borítékot és megnézte, mikorra szólnak a repülőjegyek. Másnap hajnalra. Remek. Így majdnem két egész napot tölthetnek el Angliában, mielőtt visszarepülnének Los Angelesbe. Nick Richards pár hónappal ezelőtt még nem gondolta volna, hogy kontinensek között fog repkedni egy csodaszép lánnyal, bujkálva a lesifotósok elől. Nem gondolta volna, hogy felelőssé válik valakiért, aki fiatalabb, törékenyebb és minden kétséget kizáróan éretlenebb is nála. Megfogadta magának, hogy nagyon fog vigyázni Heilyre és nem él vissza a helyzetével. Nick Richards nem az az ember volt, aki rövidtávra tervez.

51

Nick az ebédlőasztalnál ült és figyelte Heilyt, aki már percek óta az ablak mellett állt és áhítatosan bámulta a szakadó esőt. Sosem látott még ilyet. Nick csodálkozott ezen, hiszen a lány dúsgazdag szülei nyugodtan megengedhették volna maguknak, hogy időnként átruccanjanak Európába. Ez a gondolat Mayben is megfogalmazódott, meg is kérdezte a lányt: Mondd, Heily, hogyhogy még sosem jártál Londonban? Gondolom, a szüleid sokat utaznak a munkájuk miatt… Ó, igen, de engem nem szoktak magukkal vinni – mondta Heily, miközben félszegen az ablakpárkánynak támaszkodott. – Túl szoros az időbeosztásuk, nem tudnák nekem megmutatni a városokat. Egyszóval csak hotelszobákban unatkoznék. Mi a gyerekekkel mindig sokat kirándultunk – mondta May. – Igaz, a szigeten túl sosem mentünk, mert arra nem futotta, de csodálatos napok voltak, igaz Nickem? -

Igen, mama. Azok – mosolygott édesanyjára Nick. Boldog volt, hogy

Viszontláthatja, hogy érzi a marhasült illatát, amit épp az asztalra varázsolt May. Nézte, ahogyan az apja a csizmáját tisztítja az előtérben, s hallotta a lányok hangját az emeletről. Ezek olyan normális dolgok voltak. Meleg, szeretetteljes családi közeg. Hiányzott már. A tudat pedig, hogy Heily itt van tőle pár méterre és az egész gyönyörű napot együtt töltötték, még édesebbé tette az érzést. Egy óriási esernyő védelme alatt sétáltak összebújva a városban, semmiségekről beszélgettek, kirakatokat nézegettek és Nick elvitte Heilyt a London Eye-hoz is. Felültek a hatalmas óriáskerékre, majd elmentek a királyi palotához is. Amikor besötétedett, feltámadt a szél és kifordította az esernyőjüket. Csurom vizesen, nevetve, fáradtan és felszabadult lélekkel tértek vissza Richardsék házába. Nick még sosem érezte magához ennyire közel Heilyt. Ám még most is nagyon vigyázott, nehogy megijessze valamivel és a lány megint a fejébe vegye azt az őrültséget, hogy nekik semmi közük nem lehet egymáshoz. S a boldog nap ellenére, most, hogy Heily ott ácsorgott félszegen az ablak mellett, boldogtalannak tűnt az arca. Asztalhoz! – szólalt meg May. – Sam, lányok, gyertek ti is vacsorázni! Szívem, gondolom, Nick mellett szeretnél ülni, csüccs! Az ebédlő egy pillanat alatt megtelt élettel. A két fiatal nő csacsogva futott le az emeletről. -

Mi a baj? – kérdezte Nick suttogva Heilytől, míg a többiek leültek.

-

Semmi – mondta a lány.

-

Ha ketten leszünk, elmondod?

-

Igen – válaszolt Heily és próbált egy megnyugtató mosolyt küldeni Nick felé.

A férfi azonban érezte, mindez csak a helyzetnek szól, van valami, ami nyomja Heily szívét. Nem volt ideje soká töprengeni ezen, mert Sam pohárköszöntőt mondott. Nicknek 52

mosolyognia kellett, mert nagyon viccesnek találta apja hivataloskodását. Tudta, az egész pusztán Heily jelenlétének szól. - Drágáim! Ma van mit ünnepelni, van mire inni! Természetesen arra, hogy Nick és bájos partnernője hazajöttek! Mert tudod, Heily – nézett a lányra Sam – nálunk ezek után otthon vagy, tekintve hogy Nickkel innentől kezdve olyan elválaszthatatlanok vagytok, akár két testvér. Nick anyja az égre emelte a tekintetét, Shirley és Melanie pedig kacagásban törtek ki. -

Mi van? Valamit nem jól csinálok? – kérdezte bizonytalanul Sam.

-

Minden szuper apa, folytasd csak! – vigyorgott Nick.

Szóval már biztos nagyon éhesek vagytok, úgyhogy nem is nyújtom hosszúra! Csak azt akartam mondani gyerekek, hogy gratulálunk nektek és a lányokkal együtt drukkolunk, hogy óriási sikeretek legyen a filmmel. No, jó étvágyat! -

Nick, adhatok neked a spárgából?

-

Mama, semmi nem változott, utálom a spárgát.

-

És neked, Heily?

-

Én kérek szépen!

Heily, már megágyaztunk neked az emeleten, a vendégszobában. Épp Nick szobájával szemben…- mondta ártatlan szemekkel Melanie. -

Ó…kösz – mondta Heily nyomorultul. Ezt a célzást csak a hülye nem vette észre.

Most hogy itt vagy, épp olyan, mintha volna egy kishúgunk – mondta mosolyogva Shirley. – Mindig szerettünk volna egyet, de a mama Nick után nem volt hajlandó… És ti ezért néha lányt csináltatok az öcsétekből – vetette közbe Sam, miközben a spagettit csavargatta a villájára. Heily gonoszul elmosolyodott. -

Szeretném hallani a részleteket!

Élvezte, hogy végre kicsit ő is cukkolhatja Nicket. Máskor mindig a srác kerekedett felül. -

Jaj, muszáj ezt, lányok? Olyan kellemetlen! – mondta Nick.

-

Akarom, akarom! – nevetett Heily.

Na, jó, ha már muszáj, akkor inkább elmondom én. Ez a két dilis, amikor hatéves voltam, beöltöztetett kislánynak. Én pedig, mivel beetettek azzal, hogy ez jó játék, simán kimentem velük a játszótérre, ahol Paulinaként mutattak be az arra járóknak.

53

Mindenki felszabadultan nevetett az asztal körül. Hozzá kell tenni, kisfiúként angyali arca és félhosszú haja volt a drágámnak, így simán elhitte mindenki, hogy lány. Volt, hogy apádat megkérdezték a munkahelyén, miért titkolja, hogy a harmadjára sem sikerült a fiú? Elvégre nem szégyen az! Ha legközelebb Nick pimaszul viselkedik velem, legalább lesz egy aduász a kezemben! – mosolygott a srácra Heily. – Hogy szeretné a stáb ezt a sztorit! Miért tettétek ezt velem? – mondta tettetett sértettséggel a hangjában Nick. – Így sem bírok vele… Ugyan, Heily nem látszik veszélyesnek – szólalt meg Sam. – Nézz a tányérjára, alig eszik, mennyi erő lehet benne? Ó, apu, Heily erősebb, mint gondolnád! Egyszer el akartam próbálni vele az egyik szerelmi jelenetet, csak ő ezt nem vette észre és azt hitte, tényleg át akarom ölelni. Az a rúgás még most is fáj… -

Ennyire nem voltatok jóban eleinte? – kérdezte Shirley.

Én inkább úgy fogalmaznék, hogy szoknunk kellett egymást – mondta Heily. Észre sem vette, milyen oldottá, jókedvűvé vált Nick családjának a társaságában. A ház korántsem volt olyan fényűző, mint az övéké. Sőt, hollywoodi mércével mérve kimondottan lepukkant volt. Mégis, a levegőben érezni lehetett a törődést, a szeretetet. Azt a harmóniát, amit Heily eddig sosem ismert. Andersonéknál a család előtt állt a karrier. Richardséknál nem így állt a helyzet. A lány most értette meg, honnan is kapta Nick azt a tengersok szeretetet, ami csak úgy sugárzott a lényéből, amiben Heily annyira imádott fürdeni. Nick, ha tudnád, milyen szerencsés vagy! Vacsora után May megkérte a fiát, hogy mutassa meg Heilynek a vendégszobát. Mindkettőjükön furcsa izgalom lett úrrá, ahogy egymás után hagyták el a lépcsőfokokat az emelet felé. Hát, ez volna az! – mondta Nick, ahogy beléptek a szerény, de tiszta szobácskába. Egy kis fésülködő asztal, egyszemélyes heverő, világoskék függönyök és néhány olcsó kép a falakon. – Nem egy elnöki lakosztály, de egy éjszakára talán még egy ilyen kis hollywoodi hercegnő is ki fogja bírni… Jaj, Nick, ne hívj így! – Heily szemeibe könnyek szöktek. Nick ijedten ugrott oda hozzá és egy mozdulattal a karjába vonta. -

Jézusom, Hell, mi a baj, te sírsz! Ennyire megbántottalak?

-

Nem..dehogy – szipogta a lány. – Csak…csak…

-

Ugyanazért sírsz, amiért lenn olyan szomorú voltál vacsora előtt?

-

Igen – szipogta a lány, miközben Nick mellére hajtotta a fejét. – A családod…

-

Ennyire szörnyűek?

54

Nem. Egyszerűen csodálatosak! Nick, te itt mentegetőzöl, mert nem laktok palotában, én pedig azt kívánom, bár cserélhettem volna! Bár felnőhettem volna egy ilyen szerény kis szobában, de olyan szeretetben, amilyet te kaptál… Jaj, Hell! Nézd csak, itt egy zsebi! Fújd ki szépen az orrod…- Nicket feszélyezte, hogy sír a lány, mert egyszeriben nagyon megsajnálta. Ha csakugyan nem törődtek vele a szülei, rémes gyerekkora lehetett. Bocs. Szóval, kérlek, ne gondold, hogy irigykedem vagy ilyesmi! Csak ilyet eddig nem láttam! Akkor sem, mikor a barátnőimnél voltam! Mifelénk a szülők nagy része a filmiparban dolgozik és sokaknál ugyanaz a helyzet, mint nálunk. Az én anyám sosem főz, folyton a telefonon lóg és osztja az észt valakinek! Apu az ideje jórészében produkciós ügyekkel van elhavazva meg anyu istápolásával. Én pedig…Én pedig… Egyedül voltál – mondta egyszerűen Nick. – De már soha többé nem leszel egyedül, ezt megígérem neked. És nem lesz többé szeretethiányod sem. Majd sokszor elhozlak anyuékhoz, oké? Tudom, ez nem vigasz, de szívesen főz neked is… -

Kérdezhetek valamit?

-

Csak tessék.

-

Mit mondtál nekik? Mármint hogy mi van köztünk? – bökte ki Heily.

Az igazat. Hogy még nincs köztünk semmi, de szeretném, ha lenne – vallotta be Nick. – Nem baj? Heily megrázta a fejét. -

Mit szólnak hozzá?

-

Örülnek.

-

Bár ugyanez elmondható lenne az én szüleimről is!

Előbb vagy utóbb kénytelenek lesznek beletörődni, nem? Nincs választásuk, hiszen ha akarnának, sem tudnának elválasztani bennünket egymástól. Jaj, ne sírj már! Nem tudod, mekkora kínszenvedés nekem azt látni, hogy ilyen szomorú vagy! Heily még mindig könnyezve hajtotta Nick mellére a fejét. Ahogy teltek a másodpercek, érezte, hogy nyugszik meg a szerelme ritmusos szívverésének hangjától, a gyöngéd cirógatástól a haján. Nick olyan volt, akár egy forró kályha, ami nem csak a testet, a lelket is felmelegíti. Heily érezte, ettől a tulajdonságtól olyan különleges Nick. Mert annyira más, mint a többi srác. Lelke van, mint mindenkinek, azzal a különbséggel, hogy neki eszében sincs ezt palástolni, pusztán azért, mert tizenévesen ez a menő. -

Tudok valamit, amitől jobb kedved lesz…- mondta Nick.

-

Mi az? – kérdezte felélénkülve, könnyein át mosolyogva Heily.

55

Nick felnevetett. Ha tudnád, milyen édes vagy! Egy kislány, akit azonnal meg lehet vigasztalni egy új macival! Nos, Chelsea ideadta a Dunluce Kastélynál forgatott muszterek másolatát… -

Nem mondod! Megöl a kíváncsiság…!

Akkor gyorsan zuhanyozz le, és a szobámban meg tudjuk nézni! Hozok föl almás sütit és kólát. Remek lesz! Szuper! – felelte lelkesen Heily. Nick még adott neki törülközőt és megmutatta, hol van a fürdőszoba, majd magára hagyta. Boldogan nyargalt lefelé a lépcsőn az anyjához, aki még mindig a vacsora romjainak eltakarításával foglalatoskodott. -

Mit gondolsz, jól érzi magát nálunk? – kérdezte izgatottan suttogva May.

Nem kell pusmogni. Épp tusol. Igen, szerintem nagyon jól…- Nick nem tudta letörölni az arcáról a vigyorgást. Hála az égnek, olyan kis zavartnak tűnt vacsora előtt! Már féltem, hogy nem vagyunk neki szimpatikusak. -

Ellenkezőleg. Te mit gondolsz róla?

Azt, hogy korához képest nagyon érett kislány. Shirley és Mel nem ilyenek voltak tizenhét évesen. Ő is olyan kis koravén, mint te. -

Kösz szépen!

Fiam, benneteket már nem lehet gyerekeknek nevezni. Úgy dolgoztok, hogy azt sok felnőtt is csak csodálhatná. Fegyelmezettek vagytok, maximalisták, színészek…- May nagyot sóhajtott. – Én csak abban bízom, később nem üt majd vissza, hogy sosem élhettetek szabadon… -

Mire gondolsz, mama?

Arra, hogy a srácok a ti korotokban moziznak, buliznak, barátkoznak, felfedezik a világot, az életet. Ti pedig hónapok óta csak a kamerákat meg a szállodai szobák falait nézitek, ha jól érzem… Ez így van, de ez tök buli! Minden hotelban másmilyen csokival van bevonva a minibáros mogyoró! Ez nekem pont elég változatosság. Meg aztán ott van Hell! Anyu, igazán szórakoztató… Szeretnék hinni benne, hogy minden rendben lesz veletek. Heily gyönyörűszép. Nagyon szimpatikus. -

56

Még hasonlít is hozzád, ami azt illeti – húzta az orrát Nick. – Legalább annyit

aggodalmaskodik. Na, azt hiszem, most fölmegyek és beizzítom a DVD lejátszót. -

Rendben Nick…figyelj csak!

-

Igen, mama?

Szóval… ne csináljatok ott az emeleten semmi ostobaságot, vagy ha mégis, szóval hát, akkor…jaj, nem akarom én ezt elmondani neked…talán apádnak kéne… Jesszusom, mama! Ha arra gondolsz, akkor már évek óta pontosan tudom, hogy a fürdőszobaszekrény hátsórészében tartjátok az ilyesmit, de nem voltak efféle terveim. -

Nick, azt sosem lehet tudni!

-

Könyörgöm, ne kínozz! – kérlelte Nick. – Inkább adj nekem pár szelet almáspitét!

Nicket rendkívül kínosan érintette édesanyja rögtönzött szexuális felvilágosítása. Hiszen már évek óta mindent tudott ezekről a dolgokról és ki is próbálta őket. Csakhogy ez nem egy olyan helyzet volt, mint amikor néha hazahozott egy-egy lányt buli után még középiskolásként. Nagyon is el tudta volna képzelni, hogy a karjába vegye Heilyt, de nem most és nem így, hogy a szülei a földszinten vannak, a lány pedig még ilyen hihetetlenül fiatal. Csak két és fél év volt közöttük, de egész más majdnem húszévesnek lenni, mint tizenhétnek. Nicknek nem fért volna bele ez a dolog. Különösen nem Heilyvel, akit egyre jobban a szívébe zárt. Voltak tervei aznap estére, de a szex nem szerepelt közöttük.

Állt a talpig tükör előtt, felkötötte, majd újra leengedte lángvörös haját. Párszor megfordult a fekete bébidollban, - ami nem sokat bízott a képzeletre – hogy minden szögből szemügyre vehesse magát. Bár ne volnék ilyen alacsony! – gondolta pipiskedve és eszébe jutott, milyen jó szolgálatot tehetne most anyja egyik ezüstszín magas sarkú papucsa. Csakhogy a lábbeli pillanatnyilag több ezer kilométerre hevert tőle az ágy alatt. Heily tetszeni akart Nicknek. Úgy érezte, ennek az éjszakának muszáj emlékezetesnek lennie, hiszen sosem lehet tudni, mikor aludhatnak ők ketten együtt legközelebb. Érezte, hogy ez a szabadság, ami most megadatott nekik, egyszeri, kivételes alkalom. Heily tudta, ha holnap reggel visszautaznak Los Angelesbe, mindennek vége lesz. Ismét mások fogják nekik megmondani, mit tehetnek és mit nem, csupán ebédszünetekben ellopott húsz percek jutnak majd a szerelemre. Persze, ha Lianne végre engedne a csökönyösségéből és nem kifogásolná kettejük kapcsolatát, minden más lehetne. De erre Heily nem sok esélyt látott. Ám ezen az estén nem akart foglalkozni a problémákkal. Egy dolog érdekelte: hogy az előttük álló órákban a lehető legközelebb kerülhessen Nickhez, hogy aztán a következő hónapokban ebből az emlékből meríthessen erőt. Elszántan lépett ki a fürdőszobából s indult el Nick gyerekkori kuckója felé. Mindössze pár lépést kellett megtennie, s már látta, hogy a szerelme a szekrénysor előtt térdelve próbálja 57

beüzemelni a DVD lejátszót. Heily körbefuttatta a pillantását a helyiségen: egyszerű, minden giccstől mentes fiúszoba volt ez, amin meglátszott, hogy a tulajdonos már nem is lakik benne. Az egyik sarokban hatalmas halomban hevertek a szövegkönyvek, csak ez árulkodott arról, hogy egy színészpalánta élt itt valamikor. Helló, itt vagyok – mondta zavartan Heily, ahogy belépett a szobába. Nick felkapta a fejét, majd döbbent csodálattal mérte végig a lányt. Egyetlen szó nélkül felállt és egy hatalmas frottírköntöst vett ki az egyik szekrényből. Heilyhez lépett, és a vállára terítette. -

Nem kell, nem fázom! – közölte a lány.

-

Értem. S mondd, mit gondolsz, én miből vagyok, fából?

Heily érezte, hogy fülig vörösödik. Nem…nem…csak nekem…nem volt másmilyen pizsim – hebegte, de mivel azonnal látta, hogy Nick nem hisz neki, gyorsan hozzátette: - Nem mondtam igazat. Szerettem volna neked tetszeni, ez a helyzet! -

Ó. Abban nincs is hiba, hidd el!

-

Akkor mi a baj az öltözékemmel? – kérdezte Heily ártatlan szemekkel.

-

Mondtam: nem vagyok fából.

-

Mire célzol?

Arra, hogy szeretlek. Ebből következően kívánlak is. Így hát ebben nem bújhatsz mellém tévézni! -

Miért nem? Úgy értem, nincsen azzal semmi baj.

Heily, én nem akarom, hogy megbánd! Még olyan friss köztünk ez az egész és szerintem magad sem tudod, mit érzel… -

De tudom, hogy szeretlek…

Akkor nem kételkednél folyton abban, hogy jó lesz-e nekünk együtt. Szerintem neked még időre van szükséged. Még soha senki nem utasított vissza – mondta Heily és sértődötten magára kanyarintotta a bő férfiköntöst. -

Őszintén! Próbálkoztál már ilyesmivel máskor, másnál?

-

Nem… – vonta meg a vállát szégyenlősen a lány.

Na, látod. Hidd el Heily, nagyon-nagyon szeretném azt, amit te is, de nem akarom, hogy elkapkodjuk a dolgokat. Te lány vagy és tudom, hogy egy lánynak különösen meghatározó, amikor először…Tudod, én ezt akkor szeretném majd, ha biztosan tudod, hogy

58

engem akarsz. S persze be kell töltened a tizennyolcat. Ebből nem engedek. Heily iszonyatosan szégyellte magát. Ő felajánlkozott a szerelmének, aki egyértelműen visszautasította. Történhetne velem ennél megalázóbb? -

Most egy rámenős kis hülyének gondolsz, ugye?

Nem – mosolygott Nick és leült mellé. – Mert az énem egyik része, és hidd el, igen domináns része épp ugyanazt akarja, amit te. Csakis az tart vissza, hogy nagyon szeretlek, és a legjobbat akarom neked. -

Azért átölelhetlek?

Nem is volna más választásod! Ilyen tekintetben nagyon erőszakos tudok ám lenni. Úgy, gyere, helyezkedj el kényelmesen! -

Nem nyomlak?

Viccelsz? Téged pont ide terveztek! – nevetett Nick, majd elindította a filmet. Rendkívül furcsa volt önmagukat látni a vásznon. Persze, ezek még csak a nyers felvételek voltak, nem adták vissza mindazt a csodát, amit a grafikusok és a vágók munkája után lehet majd várni. Ám azt a vak is láthatta, hogy izzik a levegő a színészek között. -

Amikor kettesben vagyunk, sosem nézel rám így…- panaszkodott Heily.

-

Ki kell érdemelni…- mosolygott Nick, miközben a lány haját cirógatta.

-

Mi annak a módja?

-

Úgy kell csókolnod, mint akkor, ott, a sziklán…

-

Veszélyes játék…

Ha akarod, játszhatunk, én tudok uralkodni az ösztöneimen – mondta magabiztosan Nick, majd ajkával szenvedélyes csapott le Heily ajkára. A percek összemosódtak, egyetlen vibráló, érzéki, csodálatos pillanattá vált minden, s a lány figyelmen kívül akarta hagyni, nem akarta meghallani Nick hangját, amint az arra kéri, hogy fejezze be addigi tevékenységét… -

Hé, kislány, ne tépd le az ingem…! – zihálta.

-

Nick…

Nézzük a filmet, Hell! Most van az a pont, hogy nem bírom tovább, ha nem hagyjuk abba. Elismerem, te nyertél… Nick…- Heily csókolta, ahol érte. A homlokát, a szemhéját, a járomcsontját, az ajkát, a nyakát, a vállait. Nick úgy érezte, képtelen tovább ellenállni, s igazi áldásnak érezte Heily telefonjának csörgését, ami a másodperc törtrésze alatt visszahozta őket a valóságba.

59

Jesszusom, ez az anyám! Fel kell vennem! – mondta a lány ijedten, majd a tőle telhető legnyugodtabb hangon szólt bele a telefonba. – Szia, mama! -

Heily, megkérdezhetném, hol vagy most?

Természetesen Írországban, a szállodában. Épp készültem lefeküdni… - mondta határozottan Heily, de azért kissé remegett a hangja. Akkor talán a hasonmásod sétálgatott ma kéz a kézben Nickolas Richardssal London utcáin? Heily képtelen volt válaszolni. Szóval lebuktak. De hogyan? Erről halványgőze sem volt. Ijedten nézett Nickre, aki megfogta a kezét. Lianne a vonal végén folytatta. Heily, te hazudtál nekem. Becsaptál. Ez még annál is jobban fáj, mint hogy összeszűrted a levet a partnereddel, annak ellenére, hogy én azt tanácsoltam, ne tedd! -

Nem, mama, a helyzet egész más…

Hát persze, hogy más – mondta pikírten Lianne. – Holnap számolunk! Küldök értetek néhány autót és testőrt a reptérre. Szépen elintéztétek magatokat időnap előtt! Tele van veletek az internet, Heily, mindenhol azt írják terhes vagy! -

Terhes? Én?

Nick szeme elkerekedett. -

Valami bababolt kirakata előtt fotóztak le titeket Londonban…

Á…- mondta elképedve Heily. – Mama, nagyon haragszol rám? Nick…én nagyon szeretem Nicket…jaj mama, ne bántsd Chelseát, ő csak jót akart! Itt kisasszony, egyedül te érdemelsz fenékbe billentést! Holnap találkozunk! – közölte Lianne, majd letette a telefont. Heily azonnal elsírta magát. Nicket egyenesen megrémítette a lány túlzott érzékenysége, noha ő sem volt egy kibillenthetetlen kőszobor. Beszélek majd anyáddal – vigasztalta. – Megmondom neki, hogy az én ötletem volt az egész… Nem hagyom! Nem a te hibád! A fenébe, Nick, mióta hiba szeretni? Együtt fogunk beszélni vele! Rendben, Hell…csak nyugodj meg, kérlek! Gyere, drágám, pihenj! Holnap nehéz napunk lesz… Heily a lehető legközelebb bújt Nickhez az egyszemélyes heverőn. Úgy feküdtek, akár két kifli: a nő volt a kicsi, a férfi a nagy. De jó így…- suttogta később álmos hangon Heily. – Még soha nem aludtam együtt senkivel…

60

-

Én pedig most alszom először valakivel, akit szeretek…

Nick aludt volna, ha tudott volna. Nem ment. Az éjjeli lámpa fényében hajnalig gyönyörködött az álmodó lányban, aki mellette feküdt. Érzékeny, bolond, csélcsap, imádnivaló kis teremtés. Óriási szeretethiánnyal. Ha rajta múlik, nem fogja már ezt érezni. Soha többé.

2009. szeptember 8., San Francisco

Jézusom, Sandra…Úristen…Basszus…Jézus…- Will idegesen járkált fel-alá a szállodai lakosztályban. Az egyik whiskyt töltötte magának a másik után, a szeméből patakokban ömlöttek a könnyek. Sandra nem bírta tovább. Felállt, majd kivette a poharat a férje kezéből és magához ölelte. Drágám, hagyd ezt abba! Nem lesz könnyebb, ha lerészegedsz itt nekem és képtelenek leszünk intézkedni. Csak rontasz a helyzetén… Nem bírom, Sandy…A francba, láttam, hogy bajban van, de azt nem gondoltam, hogy ennyire rossz a helyzet…- Will zokogva temette az arcát felesége ölébe. Ebben a pillanatban felpattant a hálószoba ajtaja. Sandra azonnal az orvos elé rohant, könyörgő pillantást vetett rá. Sikerült elállítanom a vérzést és a gyomrát is kimostuk – mondta nyugodtan – De a következő napok kritikusak lehetnek, muszáj most elvinnünk a magánklinikára…Nem tudni, mennyi szívódott fel a méregből… Sandra pillanatok alatt összeszedte magát, tudta, minden perc számít, és nagyon koncentrálnia kell. Rendben. Mindenképp a hátsó kijáraton vigyék el! Nem hiányzik a sajtó, gondolom, megérti. -

Természetesen – felelte az orvos. – A kislány állapotáról tudnak valamit?

Will összerezzent. Sandra erőltetett nyugalommal a hangában válaszolt. -

Még mindig nem tért magához…- elcsuklott a hangja.

Az orvos megköszörülte a torkát. Kimegyek a folyosóra és telefonálok párat, hogy a beteg szállítása zökkenőmentesen történhessen. Miután kiment a doktor, Sandra a férjéhez fordult.

61

Szívem, nyugodj meg, rendbe fog jönni! És mi segítünk neki ebben! Kitaláltam valamit! – Sandra hirtelen felállt, turkálni kezdett az egyik hanyagul padlóra dobott, nyitott bőröndben, majd kiürítette a fotel karfáján heverő zakó zsebeit. Nem lepte meg, hogy némi kokaint is talált. – Drágám! Vidd el ezeket a Golden Gate hídhoz…MOST! -

Sandra, miért? Tudom, hogy jó a fantáziád, de ez nem egy regény…

Will, az Isten szerelmére, kérlek! Nincs más esélye! Magam tenném meg, de te nem vagy abban az állapotba, hogy lásd, ahogy elviszik! Rendben, bízom benned – sóhajtott letörten az ügynök, majd megfogta a holmikat és az ajtó felé indult. Nem volt ereje gondolkozni, jobbnak látta, ha egyszerűen azt teszi, amit Sandy mond, - aki látszólag ura volt a helyzetnek. Az ajtóból még visszafordult. -

Lianne...nem telefonált?

Sandra ajka megremegett, tudta, hogy meg kell mondania. -

Elvesztette a kisbabát, Will…

-

Kérlek, ha magához tér, ne mondd el neki!

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy egyáltalán tudott róla… Menj, Will! Menj, mert ez az egyetlen esélye!

62

8. Fejezet 2004. Los Angeles

63

A súlyos, távműködtetésű kovácsoltvas kapu bezárult a limuzin mögött. Nick tágranyílt szemekkel nézte a nem mindennapi környezetet. Meseszép gyepszőnyeg, ápolt rózsabokrok, orchideák, elektromos fáklyák szegélyezték az utat egészen a ház főlépcsőéig, ahol egy mini körforgalmat alakítottak ki, középen egy szökőkúttal. Persze, gondolta, hogy Heily szülei nem akármilyen luxusban élnek, ám erre a fényűzésre nem volt felkészülve. A lány, mintha csak megérezte volna, mire gondol Nick, megszorította a kezét. - Hell, biztos, hogy ne menjek be veled? – kérdezte aggodalmas arckifejezéssel, amikor az autó lefékezett a ház előtt. Heily megrázta a fejét. - Hidd el, jobb, ha nem! Ismerem az anyámat. Ha most megjelennék veled, az olyan volna, mintha téged használnálak pajzsként. Nem félek szembenézni vele! - Attól tartok, hogy szankciókat fog hozni kettőnkre nézve…- mondta szomorúan Nick. – Mostmár nagyon fájna, ha nem tölthetnék veled annyi időt, amennyit csak lehet. - Anyu is volt szerelmes és fiatal, meg kell, hogy értse! Majd bocsánatot kérek a meggondolatlan viselkedésemért és mostantól kezdve nagyon-nagyon jók leszünk…mosolygott Heily. Nagyon nehéz volt elszakadnia Nick szerelmes borostyánpillantásától. Búcsúcsókot váltottak, majd a lány kipattant az autóból, felsietett a márványlépcsőkön és eltűnt a hatalmas bejárati ajtó mögött. - Nos, hova vihetem a fiatalembert? – kérdezte Alfred gúnyosan. - Képzelem, mekkora öröm magának engem fuvarozni, s el is tekintenék ettől a szívességtől, ha nem volna három bőröndöm – mondta morcosan Nick. – Kérem, vigyen Venice-be! A sofőr bólintott, Nick pedig egy gombnyomással elvágta a kettejük közötti kommunikációt: pillanatokon belül egy vastag üvegfal választotta el őket egymástól. Nick a zsebébe nyúlt a telefonjáért és azonnal Willt tárcsázta. - Nick! – az ügynök első csörgésre felvette, ami nem volt szokása. – Mi a csodáért nem tudtalak elérni eddig? Találj ki valami meggyőzőt! - Szerelmes vagyok. Ez elég jó érv neked? - Ha ennyire elveszi az eszed, akkor nem! Csaknem mindannyian röpültünk miattad! Hogy lehet ennyi eszed, hogy London legforgalmasabb turistalátványosságához viszed a csajt? A fontoskodó sajtófőnökötök totál padlón volt a People.com cikkétől! Heily anyjáról nem is beszélve. Szerintem, ahogy hazaér, elcipeli a nőgyógyászhoz és aláveti egy szüzességi vizsgálatnak… - Csak tessék…- felelte Nick szárazon. – Most mi a teendő? - Franc se tudja, kölyök, gyere gyorsan haza! Valamit kitalálunk. Itt van Sandra is. - Sandra? 64

- Igen, elég jól alakultak a dolgok, miután elutaztatok Londonba. - Ez a nap legjobb híre, Will, őszintén örülök! Mit gondolsz, anyuci nagyon be van rágva rám? - Ezen most ne agyalj! Nem rajtad múlik, Heilynek hogy sikerül előadnia a bűnbánó rosszkislányt. De annyi biztos, te se leszel az anyós kedvence! - Találkoztál Lianne-el, mióta visszajöttél L.A.-be? – kérdezte Nick. - Igen, s ami azt illeti, igen önelégült fejjel beszélt arról, hogy a kettőtök kapcsolatából úgysem lesz semmi. Nem vitatkoztam vele, csak röhögtem. Nem tudtam, hogy Lianne Anderson amellett, hogy producer és hárpia, még a jósnői hivatást is gyakorolja… Nick nevetett. Will hangjától egyszeriben felszabadultnak érezte magát. Nem lehet semmi baj. Heily szüleinek el kell fogadnia, hogy ők ketten nem csak a kamerák előtt, hanem az életben is egy párt alkotnak majd ezentúl. Nincs más választásuk. Elvégre ez nem a Rómeó és Júlia, hanem a Nick és Heily.

Ült a szobájában és morcosan bámulta a falat. Egykori bálványai – Justin Timberlake, Robbie Williams – már nevetségesnek tűntek, ahogy macsósan mosolyogtak rá. Heily felállt az ágyáról és ingerülten kezdte letépkedni a posztereket. Papírgalacsinokat gyúrt belőlük és bevágta őket az öltözőasztal alá, a szemetesbe. Ahogy fölegyenesedett, a tükörben farkasszemet nézett önmagával. Mi változott? Semmi. Ugyanaz a pisze orr, nagy szem és lángvörös üstök. Talán csak a pillantásában van valami új, valami más. Reménytelenség költözött a lány szívébe. Lianne ugyanis nyilvánvalóvá tette, mindent meg fog tenni azért, hogy lánya a filmezésre és a tanulásra, ne pedig holmi elkapkodott románcra koncentráljon. Máris rontottatok a Fényemberek esélyein! – kántálta vagy százszor. – Szakemberek tucatja építette körétek a profi marketinget, ti pedig semmibe veszitek! A lehető legkárosabb dolog, ha valaki összejön a filmbeli partnerével! Úgy érzem, falra hányt borsó volt mindaz, amit tanítottam neked, ahogy neveltelek… -

Mama, szeretem!

-

Szerelem? Mit tudsz te tizenhét évesen a szerelemről? – nevetett gúnyosan Lianne.

Többet, mint hinnéd!! – gondolta Heily, majd zokogva nyargalt föl az emeletre, mert nem volt kedve az anyjával veszekedni. Immár két órája ült az ágyán és azon gondolkozott, vajon mit tehet a szerelmük ellen Lianne? Mit tehet? Hiszen a forgatásokon nap, mint nap találkozik majd Nickkel, így nem szabhat gátat a kapcsolatuk alakulásának. Elképzelése sem volt arról, mire gondolt az anyja, amikor azt mondta: Heily, én nem könyörgök neked! Semmire nem lesz időd és magadtól is rá fogsz jönni, micsoda képtelenség ez az egész! 65

A lány egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, beszél az apjával. Mert ha valaki tud hatni Lianne-re, akkor az Gilbert. Délután három óra volt és Heily biztosan tudta, ilyenkor még a Diamond Filmstúdióban van az apja. Görnyed a számok fölött az irodájában, esetleg muszterokat néz, vagy utasításokat osztogat. Heily biztos volt benne, hogy Gilbertet meglepi majd a látogatása, de ez most nem számított. Nick és az ő boldogsága forgott kockán és abban bízott, ha más nem is, az édesapja biztosan meg fogja érteni őt. Majd Gilbert beszél a feleségével és minden rendbe jön. Csöngetett a sofőrének. - Alfred, el szeretnék menni… - Hová, hová, kisasszony? Most tetszett hazajönni. A szülei nem hiszem, hogy örülnének… - Az apámhoz megyek, a stúdióba – mondta gyorsan Heily. - Ez esetben más a helyzet, öt perc múlva ott leszek a kocsival a ház előtt. A lány felkapta az edzőcipőjét, majd a vállára kanyarított egy fehér kardigánt. Haját szoros copfba fogta és hatalmas napszemüveget vett fel. Remélte, hogy így nem szállnak majd rá a stúdió körül lézengő fotósok. Alfred már a ház előtt várta. Heily azonnal nekiszegezte a kérdést: - Ugye, hazavitte Nicket? - Ó, nem – mondta a sofőr. – Egy éjjel-nappal nyitva tartó sztriptíz bárba szeretett volna menni a fiatalúr… - Alfred, értékelem a humorát, de ez most nem volt valami nevettető. Talán lefizette az anyám, hogy ilyeneket mondjon nekem? – kérdezte undokul Heily, majd üvegfalat húzott kettejük közé. A testőr-sofőr a fejét csóválta. Úgy látszik, ma senki sem akar vele beszélgetni. A lány köszönés nélkül szállt ki a limuzinból a stúdió épülete előtt. Próbált a bejáratra összpontosítani, mert mint az várható volt, a fotóriporterek azonnal megrohanták őt a kérdéseikkel. - Miss Anderson, tényleg igaz, hogy várandós? - Heily, örülnek a hírnek a szüleid? - Mondja, tényleg olyan szoros kapocs fűzi Nick Richardshoz? - Lesz esküvő? Heily hirtelen ötlettől vezérelve, az ajtó előtt visszafordult. Szembenézett a villogó vakukkal, majd ingerülten elhadarta: Semmi nem igaz abból, amit az internetes pletykalap terjesztett. Nickkel a Fényemberek forgatása miatt utaztunk Európába, és sétáltunk egyet Londonban. Ő a partnerem a filmben és sétáltunk egyet Londonban! Ez az a bizonyos szoros kapcsolat, amiről 66

mindenki beszél. Most pedig, ha megbocsátanak, találkoznom kell az apámmal! Hú, ez hogy fog tetszeni Brigette-nek és anyámnak! Heily belépett a fotocellás ajtón, s az egyik biztonsági őr – őskövület a cégnél, régóta ismerte a lányt – rögtön nekiesett. -

Miss Anderson, zaklatták odakinn azok az alakok? Remélem, nem! Mi történt?

-

Most nincs időm beszélgetni, Frank, azonnal fel kell mennem az apámhoz…

De Miss Anderson, nincs bejelentkezve…- szólt utána az örökösen aggódó arcot vágó recepciós. Talán az nem akkora baj! Elvégre a lánya volnék! – kiáltott vissza Heily, majd belépett a liftbe. Őrület! Az embernek mi mindenen kell keresztülmennie ahhoz, hogy bejusson a tulajdon apjához? Mi mindent kell megtennie, hogy legálisan szerethesse azt, akiért képes volna meghalni is? Ilyen felnőttnek lenni? Mert akkor nem épp fáklyásmenet… Heily gondolatai kavarogtak, amint kilépett a negyedik emeleten. A tágas, impozáns folyosó végén volt az édesapja irodája. A hely, ahol majd megkapja a feloldozást, ahol minden rendbe jön. Hiszen jól tudta, Gilbert elolvad attól, ha őt szomorúnak látja. S ha ráadásként néhány krokodilkönnyet is hullat, egész biztos, hogy nyert ügye van. Heily kifejezetten örült, hogy ezen a délutánon a folyosó kongott az ürességtől és senkivel nem kellett udvariassági csevejbe bonyolódnia. Zaklatottan, kalapáló szívvel nyomta le az iroda kilincsét, ám az ajtóban megmerevedett. Bentről ugyanis különös, fojtott hangokat hallott. Úristen, lehet, hogy a papát valaki el akarja tenni láb alól? – futott át a fején a gondolat. Próbált parancsolni az agyának: nem, most nem blokkolhat le, lehet, hogy az apja bajban van. Reszketve lépett be a fogadóhelyiségbe, s már egyértelműen biztos volt benne, a hangok Gilbert privát irodájából jönnek. Gyorsan körbefuttatta a tekintetét a helyiségen, majd a titkárnő asztaláról felkapta a tűzőgépet. Végtére is fémből van – szükség esetén bárkit ártalmatlanítani lehet vele egy időre. Lassan, nesztelen léptekkel közeledett az ajtó felé, miközben az irodai eszközt a magasba emelte, hogy bármikor lecsaphasson. Amikor azonban elérte a pontot, ahonnan már látni a hatalmas tölgy tárgyalóasztalt, megtorpant. Halálra vált arccal figyelte a benn zajló jelenetet és azt hitte, rosszul lát. A kezéből kihullott a tűzőgép, majd hangos puffanással ért padlót. Heily, kislányom! Mit keresel te itt? – hallotta az apja hangját, de mintha egy idegené lett volna. – Jézusom, Heily, félreérted… A lány sarkon fordult és rohanni kezdett. Nem várta meg a liftet a folyosón, a lépcsőházat vette célba. A mobilján a gyorshívó segítségével tárcsázta Alfredet. - Kérem, jöjjön értem hátra, a stúdió udvarára! – zihálta a telefonba, mert úgy érezte, megfullad. Ki akart jutni az épületből, messze az undorító szituációtól, amibe önként sétált bele. A stúdió udvarára lépve körül sem nézett, csak feltépte a fekete autó ajtaját, majd zokogva borult a saját térdére. - Miss Anderson, mi baj történt? – kérdezte ijedten a sofőr. - Alfred…kérem, vigyen Venice-be! Oda, ahová ő ment… 67

- Nem tehetem! - Kérem, nagyon kérem, most az egyszer…- Heily úgy érezte, belefullad a könnyeibe. - Bocsásson meg kisasszony…- mondta bűnbánó arccal Alfred. – Hazaviszem! Heily alig látott a könnyein át. A merci suhant vele a Rodeo Drive-on, ám ő valójában azt sem tudta hol van. Három dologban volt biztos csupán: hogy vadul, kétségbeesetten vágyik Nick közelségére. Tisztában volt még azzal, hogy ő pillanatnyilag – s ezentúl ki tudja meddig – fogoly. S az imént látta a két szemével, hogy az apjának szeretője van. Gilbert Anderson, a jóvágású, kifogástalan úriember, akire világ életében felnézett, aki a példaképe volt. Az édesapja. Hűtlen szaralak. Heily nem tudta abbahagyni a sírást. Nick…Nick…Nick…Később arra eszmélt, hogy Alfred a karjában viszi föl a lépcsőn, a szobája felé.

Beszédes pillantások. Sóvárgás. Remény. Vágy. Félelem. Szorongás. Gyűlölet. Szerelem. Reménytelen? Nick nem tudta már. Csak azt tudta, hogy a kis csodalény – akit az ember nem tud nem a szívébe zárni – szenved. Ő pedig kínlódik vele együtt. Percek. Nevetségesen, utálatosan gyorsan múló ellopott percek. Csókok, amiket úgy fájt félbehagyni, mintha kitépnének egy darabot az ember lelkéből. Pedig csak ennyi jutott kettejüknek. A sors ennyit szánt annak a szerelemnek, ami segített átvészelni ezt az időszakot. Segített hinni abban, hogy lesz ez még szebb is, jobb is – noha egyelőre kilátástalannak tűnt a helyzet. Teltek a hetek, a kamera forgott, a Fényemberek egyre közelebb járt ahhoz, hogy dobozba kerüljön. Ezzel párhuzamosan Heily és Nick közeledtek a teljes összeomláshoz. Az sem segített, hogy Will egy kapcsolatán keresztül azt kamuzta Heily anyjának, hogy a lány szereplőválogatásra megy. Lianne pár perc alatt kiderítette, hogy nincs is semmilyen casting, csupán Nick Richards szeretne randizni a lányával. Attól kezdve a producernő, - bármikor találkoztak – úgy nézett Nickre, akár a véres rongyra. A színész úgy érezte, nem tehet róla, hogy Heily mamáját, s ha úgy vesszük, a főnökét nem tudta a szívébe zárni. Lianne úgy intézte, hogy a fiatalok a lehető legkevesebbet legyenek kettesben. A menedzsment külön szervezte nekik az interjúkat, a fotózásokat, még a hangalámondó fülkébe sem mehettek be együtt. Persze, a stábban dolgozók közül ezt nyíltan senki nem ismerte el, de néhány kivétellel az ott dolgozók nagy része besegített abban, hogy Nick és Heily alaposan el legyenek különítve egymástól. A közös lakókocsi már csak távoli emléknek tűnt. Az ebédszünetekben kelletlenül melléjük csapódott Brigette, ostobaságokat fecsegett – a személyisége abszolút alkalmas volt az efféle végrehajtószerepre. Lianne kopója – gondolta nem egyszer Heily. Önmaga is meglepődött azon, hogy az elmúlt hetekben milyen távol került a szüleitől. Már Londonban eltört benne valami, ami a családját illeti, és az anyja lehetetlen viselkedése, nem beszélve Gilbert íróasztali légyottjáról, csak tetőzte mindezt. Persze, az apja rettegett, hogy Heily elmeséli a látottakat Lianne-nek. Még aznap este megjelent a lánya szobájában és megkérte, kezelje diszkréten ezt az ügyet. Bízik benne, hogy Heily okos, felnőtt nagylány, aki megérti az efféle dolgokat.

68

Megértem, de ettől még sugárban hányok tőlük! – mondta pikírten-csalódottan Heily. – Apu, ez a ti dolgotok. Hagyjatok engem békén… Nos, békén hagyták. Kapcsolata a szüleivel dagályos udvariassággá lett, s úgy látszik, ez mindenkinek megfelelt otthon. Kivéve neki. No de a bájos kis Heily Anderson megtanul az ő szabályaik szerint játszani. Az emlékeit, az érzéseit, azt, hogy nap, mint nap követte őt Nick szerelmes borostyánpillantása, nem tudták elvenni tőle. -

Furcsa, nem? Olyan közel járunk a végéhez…- mondta Nick két jelenet között.

Igen, jövőhéten bemutatják az előzetest, nagyon durva…- mondta szomorkásan Heily. – Úgy félek… Én is. Nagyon fogsz hiányozni! De drágám, csak három hónap! A bemutatón, New Yorkban újra együtt leszünk! Három hónap nagyon sok idő. Neked gyorsan fog telni, mert forgatsz a Paramounttal. De én? Nem tudom, hogy bírom ki nélküled. Nem fognak elengedni hozzád, ez biztos. Tudom. Gondolj arra, hogy előtte tizensok évet éltünk egymás nélkül, ehhez képest három hónap nem is olyan sok idő. -

Nick, úgy félek, hogy elveszítelek! Ott az a rengeteg levél, amit kapsz…

Hell, te is kapsz leveleket! Imádnak a pasik! Őrjöngenem kéne a féltékenységtől, de én bízom benned! Könnyű egy fogolyban megbízni – mondta keserűen a lány. - Az egyetlen férfi, akihez közel kerülhetek, az Alfred, és lássuk be, nem az esetem. Akkor nincs más lehetőséged, mint engem megvárni – mosolygott Nick. – S ha jól számolom, nem is lesz az már olyan soká! Tudod, hogy már félek, miközben megcsókollak? Egyszerűen fáj abbahagyni… Ne gondold, hogy nem éreztem már: milyen jó volna téged egy lakókocsis ungabungára berángatni úgy hollywoodi módra…de asszem, Brigette azonnal lekapcsolna! Vagy átvenné az irányítást– sóhajtott Heily. Nick fintorgott. Este hét volt, az aznapi utolsó jelenet következett. Pontosan tudták, ha a felvételek után sikeresen átverekedték magukat az autogramkérők népes táborán, Heilyt ott fogja várni hű fegyverhordozója, Alfred, s azonnal beparancsolja a fekete limuzinba. Eddig kétszer bizonyult engedékenynek: hagyta, hogy Nick is beszálljon és ilyen formában legalább hazakísérhesse Heilyt. Alfred jó arc volt, csak nem akarta elveszíteni a munkáját. Mintha csak egyre gondoltak volna, Nick megszólalt: -

Szerinted bepróbálkozzak ma este Alfrednál?

-

Kérlek! Nagyon szeretném!

69

A testőrt Nick jókedvében találta, így néhány óra múlva ott ültek egymás mellett az autó hátsó ülésén, olyan szorosan összebújva, ahogy csak lehet. Csókolóztak, nevettek, pusmogtak, ugratták egymást…vagy épp sírtak. Többnyire Heily. - Nekem… mostmár te vagy a szerelmem, az egyetlen igaz barátom, a mindenem…- suttogta sírós hangon. - Ne sírj, mert akkor én is rázendítek…Hell…Szeretlek!...Ne félj…! Nick bele sem mert gondolni, hogy fogja viselni a lány az őrületet, amit a Fényemberek bemutatója utánra jósoltak. Elképesztően érzékenynek látta. Nagyon féltette a szerelmét és minden pillanatban felelősnek érezte magát érte. Már mindent tudott Heily hátteréről – látta, hogy micsoda ridegség van a tetszetős falak mögött. Érezte, hogy a kis csodalénynek – ahogy magában a lányt nevezte – ő jelenti az egyetlen kapaszkodót, az egyetlen biztonságos menedéket. Ahogy ültek az autóban, s Heily sírva-nevetve csókolta őt, nem érezte terhesnek ezt a felelősséget – nem számított, hogy alig múlt húszéves. Az, hogy a kis csodalényre vigyázzon, a prioritási sorrendben a színészi karrier elé került. Nicket lepte meg a legjobban, de így volt.

9. Fejezet Sandra Connor úgy érezte, mintha beleragasztották volna a székébe. Egész más volt az óriási vásznon látni az előzetest, mint a vágószobában. Minden, amit egyszer elképzelt, megálmodott, ott volt előtte ezernyi szikrázó színben, s benne csak most tudatosult, hogy sikerült. Hogy a könyvéből valóban film lett, ami az írók legnagyobb álma! Az előzetes eléggé hatásvadász volt. Sok-sok arcközeli, a legmeghatározóbb mondatok, s az a jelenet, amikor a fényemberek a felhők között repülnek az égen. Másodpercek alatt, egyik kontinensről a másikra! A grafikusoknak sikerült valami nagyon varázslatosat alkotni. Nick eszelősen gyönyörű volt a felvételeken – ha ugyan egy férfira illik ilyet mondani – Heily pedig maga volt a megtestesült fiatalság, frissesség, magával ragadó, üde, törékeny. Ráadásul meglepően jól játszott. Ha egészen őszinte akarok lenni, jobb, mint Nick – súgta oda Sandrának Will a közönség soraiban. Épp erre gondoltam én is! – kontrázta a nő. – De mindketten tudjuk, hogy a csillogó szeművel nem szállhat harcba, bármilyen jó színésznő is.

70

Én azért drukkolok neki. A szakma el fogja ismerni – mondta Will, majd a tekintetét ismét a hatalmas kivetítőre szegezte. Épp ebben a pillanatban lett vége a bemutatónak, s miután a közönség tapsvihara lecsillapodott, Oprah Winfrey vallatni kezdte Heilyt és Nicket. Brigette Sullivan, akár az anyatigris, az első sorban ült, ugrásra készen. Röhejes volt ez a bizalmatlanság. Ugyan, miért jutna eszükbe eltérni a megbeszéltektől és mást mondani? Nick agyán átfutott, hogy bizonyára az év balhéja volna itt is most bejelenteni: Heilyvel szeretik egymást! A sajtófőnök talán azzal a lendülettel beragasztaná a szájukat. Lehet, hogy a bajt megelőzvén egy különleges pisztolyból lőné ki a pasztát, ami ellehetetleníti, hogy ismét kinyissa a száját a megszólaló. Majd közéjük pattanna csiricsáré rózsaszín kosztümjében és közölné: Nicknek és Heilynek sajnos megártott a forgatással együtt járó bezártság és már nem tiszta az elmeállapotuk. Vendégeim Heily Anderson és Nickolas James Richards, a Fényemberek sztárjai – közölte Oprah a kamera felé fordulva, majd széles mosollyal nézett a másik kanapén, egymástól tisztes távolságban ülő fiatalokra. – Sziasztok! Miért ültök olyan távol egymástól? Hogy elejét vegyük a pletykáknak – válaszolta Heily. – Már úgyis terhes vagyok tőle, meg ilyenek… Pedig az igazság az, hogy teljesen elegünk van egymásból. Már nagyon várom, hogy vége legyen a forgatásoknak és visszautazhassam Londonba. Hiányoznak a családtagjaim, a barátok… -

Egy lány is vár rád Londonban? – kérdezte a műsorvezető.

-

Kettő! – mosolygott Nick. – A nővéreim: Mel és Shirley.

-

S veled, Heily, mi a helyzet?

Mármint fiúk ügyében? Hú. Nincs rájuk időm. Meg az emberek általában elég nehezen viselik, ha a barátnőjük fejét nem látják, mert mindig kitakarja egy forgatókönyv. Érthetetlen, ti ketten miért nem jöttetek még össze! – emelte fel a két kezét Oprah. – Pedig biztos mondták már, hogy igazán jól mutattok együtt és időtök sincs más kapcsolatra. -

Ez ki van csukva! – tiltakozott túl határozottan Heily.

-

Nem bírom elviselni a személyiségét…- legyintett Nick.

Heily hirtelen dühös lett. Rossz volt ezt hallani attól a férfitól, aki az egész világot jelentette neki. Még akkor is, ha az egész csak színjáték. Én pedig nem bírom a…szagát! – vágta oda önérzetesen. Nick azonban nem sértődött meg, elnevette magát. Igazából az egyetlen közös pont az életünkben a Fényemberek – mondta a színész. – Feszített tempóban zajlott a munka, igazán nem is ismerjük egymást. Persze, az tagadhatatlan, hogy Heily fantasztikus színésznő. 71

-

Igen hitelesek vagytok a vásznon együtt…ha nincs szerelem, akkor mi a titok? Nick?

-

Természetesen a profizmus! – nevetett fel.

-

Mondja ezt az elsőfilmes – tette hozzá Heily.

Igaz is drágám, te már feltűntél Schwarzenegger egyik filmjében is. Mi is volt a szereped? Vattacukrot áruló fiatal lány! – vágta oda önérzetesen Heily. – De egyáltalán nem bánom, hogy nem kezdtem egyből főszereppel. Az embernek végig kell járnia a ranglétrát, sokat kell tanulnia. -

Ó! Akkor ezek szerint a partneredet gyakorlatlannak gondolod?

Nick úgy érezte, a műsorvezető ki szeretné kezdeni Heilyt. A pikírt kérdések egyre jobban bántották a fülét és nem volt biztos abban, hogy Oprah ellenszenve valójában nem Heily szüleinek szól. Látta a szerelmén, hogy szerencsétlenül vergődik, egy pillanat törtrésze alatt bíborvörösből fehérbe ment át az arcszíne. Milliárdos stúdióvezetők egyetlen sarja lévén, meg kellett küzdenie az előítéletekkel. Szó sincs erről…- mondta Heily. – Hiszen Nick már jónéhány színdarabban játszott Angliában és szerepelt egy vígjátékban is. Iszonyú sokat tanulok Heilytől az első perctől kezdve. Ő magyarázta el nekem azt is, ha közeliket vesznek, legyek óvatosabb a gesztusaimmal, a mimikámmal. Mert ami a színpadon hiteles, az a kamera előtt már sok lehet… Az bizony jó, ha az embernek ilyen profi segítsége akad! – mondta Oprah. – Most pedig drágáim, meg szeretnék mutatni nektek valamit! Nézzétek csak a kivetítőt! Ennyien várnak rátok a stúdió előtt, szeretnének benneteket megismerni! Nick és Heily a hatalmas képernyőre pillantottak. A stúdió bejáratánál óriási volt a tömeg. Rengeteg ember – s azért főként lányok – óriási Fényemberek feliratú zászlókat lengettek, volt, aki hatalmas plakátot emelt a magasba, amiről Nick arca mosolygott vissza. -

Mit szóltok? – kérdezte Oprah.

Nos, benne van a szerződésünkben, hogy olykor autogramot kell adnunk. Heily, te nem tudom, hogy vagy vele, de én hajnalig ráérek… Nick kijelentését óriási üdvrivalgás kísérte, s ezek után, a kinn várakozó, lelkes rajongótábornak is lejátszották a mozi előzetesét. A tombolást még a remekül hangszigetelt tévéstúdióban is tisztán lehetett hallani. Heilyt és Nicket öt testőr kísérte el az öltözőig, ahol magukhoz vettek néhány tollat és némi ásványvizet, aztán egy szűk folyosón keresztül elindultak a tévészékház bejáratához. Ahogy közeledtek, egyre tisztábban hallották, hogy odakinn a nevüket kántálják az emberek. Noha Heily a sajátját nem tudta kivenni a hangzavarból, még csak a Nickét sem. „Chris Diamond” – ez volt az egyetlen, tisztán csengő szókapcsolat. Nick komoran nézett maga elé, Heilynek fogalma sem volt, mi járhat a fejében. 72

Egy hirtelen ötlettől vezérelve szerelmébe karolt. Legnagyobb meglepetésére olyan dolog történt, ami eddig soha: Nick bocsánatkérő pillantással rázta le magáról a lány karját és tette zsebre a kezét. -

Nem szabad, Heily, itt sokan vannak! – mondta halkan.

-

Nick…

Légy erős! Nem bírnám elviselni, ha telefonon sem érhetnélek el a következő hónapokban. Elérték a stúdió ajtaját, s Nick határozottan kilépett rajta. Heily egy percre megállt, levegő után kapkodott, s leforrázva figyelte, amint mások megbámulják, megszólítják, majd meg is érintik az ő Nickjét, aki nem húzódik el tőlük. Kedvesen mosolyog, mindenkivel cseveg egykét szót, puszikat oszt és fürdik a szerepében. Az ő Nickje. Mindenki Chris Diamondja. Heilynek hirtelen az az érzése támadt, a földkerekségen minden nő az ő szerelméből akar magának egy darabot. S neki el kell játszania, hogy semmi közük nincs egymáshoz. Nicknek mi az ördögért megy ez ilyen könnyedén? Hát semmit nem jelentek neki? -

Miss Anderson, minden rendben? Talán rosszul van?

-

Nem, semmi bajom – mondta a testőrnek Heily.

-

Csak gondoltam, talán magácskának is ki kellene mennie aláírást osztani.

Igaza van! – mosolygott erőltetetten Heily, majd nagy levegőt vett és kilépett ő is a nevetségesen hosszú, fekete asztalhoz, ahol Nick ült szintén három biztonsági emberrel a háta mögött. Ahogy a színész észrevette, kedvesen rámosolygott. Már kezdtem aggódni! Gyere, ülj mellém, itt már nagyon sokan vártak! – Nick szinte ordította a szavakat, de a hangzavarban csupán suttogásnak tűnt. Heily félszegen leült és a rajongó lányokhoz fordult, akik posztereket, színes levélpapírt, Fényemberek regényt tettek elé is. Kinek írhatom? – nézett az egyik lányra Heily. Meglepődve vette észre, hogy a csaj szemében épp olyan kontaktlencse van, amilyet Nick viselt a filmben. Amandának! – üvöltötte a lány, majd megveregette Heily vállát. – Ha tudnád, milyen szerencsés vagy, hogy minden nap vele lehetsz! Én mit meg nem adnék csak egyetlen óráért! Hidd el, nem olyan szórakoztató, mint amilyennek tűnik…- morogta vissza Heily egy kicsivel barátságtalanabbul a kelleténél. Hazudott. Hiszen számára Nick Richards volt a legjobb társaság a világon. De nem akarta, hogy ezek a lányok tudják ezt. Egymás után jöttek, tülekedtek, rengeteget kérdeztek – főként Nickről. Voltak köztük kedvesek, de tolakodóak is és Heily egyre inkább azt érezte, ő itt nem több mint holmi irigyelt mellékszereplő, aki a nagy sztár körül lebzselhet egész nap. Legalábbis a rajongók szemében. Furcsa helyzet volt ez, amiben nem érezte jól magát. Ennek ellenére legalább két órán át válaszolgatott a kérdésekre, 73

annyiszor aláfirkantotta a nevét, hogy már úgy érezte, ínhüvelygyulladást fog kapni, s közben a szeme sarkából figyelte Nicket, aki úgy tűnt, mintha erre lett volna kitalálva. Nagyon kedvesen és türelmesen viselkedett mindenkivel, s Heily elszégyellte magát, amiért már unja az egészet. Noha tény, hogy az igazi lelkesedés Nicket vette körül, nem őt. Talán ha ugyanúgy fürdött volna a szeretetben, mint a partnere, jóval nagyobb lelkesedéssel osztogatta volna az autogramokat. De nem érzett mást, csak csalódottságot, iszonyú melege volt, kavargott a gyomra az émelyítő parfümfelhőben, amibe a lányok vonták a teret. Nick…nem érzem jól magam – mondta halkan. – Bemennék egy kicsit az öltözőbe, ha nem haragszol… A srác két mosoly között egy aggódó pillantást vetett Heilyre. - Bekísérjelek? Nincs itt valami sok levegő… - Maradj csak! – erőltetett mosolyt az arcára a lány, s a tömegre mutatott. – Hiányoznál nekik… - Tényleg elég sápadtnak tűnsz, pihenj le odabenn! Félóra és szerintem megyek utánad! – mondta Nick, majd visszafordult a lányok felé, s valami elnézéskérést mormolt nekik, miszerint Heily nem érzi jól magát, ezért nem folytatja az aláírás osztást. A lány végignyargalt a folyosón, nem törődve a testőrökkel, akik azonnal utánaeredtek. Tüntetőleg becsapta maga mögött az öltöző ajtaját, majd nekitámaszkodott és lecsúszott a földre. Hátát a falnak támasztotta és hagyta, hogy kibuggyanjanak a könnyei. Nem törődött azzal, hogy a fekete szemfesték végigfolyik az arcán és csúnya foltot hagy fehér farmerén. Hát mazochista vagyok én? Szeretek szenvedni? Heily Anderson nem tudta, mi fáj neki jobban: az, hogy az emberek Nick teljesítményét sokkal inkább elismerik, mint az övét, vagy az, hogy odakinn rajongó lányok hada akarja megszerezni magának az ő szerelmét. Kész röhej, bemutatták a trailert, jól kellene magát éreznie, ünnepelnie Nickkel! Együtt! Ehelyett ő egy tévés öltözőbe bújva sírdogál. Ez nem igazságos. Ebben a percben kifejezetten szerencsétlennek érezte magát: nem számíthat a szüleire, mert azok mindig csak magukkal vannak elfoglalva. A szerelme sem vállalhatja fel őt ország-világ előtt. Ráadásul úgy néz ki, senki, semmire nem méltatja majd az ő vérrel-verejtékkel megszült alakítását a filmben, mert Nick szemének ezüstös ragyogása a vásznon elhalványít minden mást. Heily, mielőtt még észbekapott volna, megfogta a keze ügyébe kerülő első tárgyat – történetesen egy fekete szigetelőszalag gurigáját – és indulatosan a szemközti falhoz vágta. - Uh! Ez most épp olyan volt, mint az Elfújta a Szélben! Mint amikor Scarlett csaknem leüti szegény Rhett Butlert egy vázával. Anyám kedvenc filmje, ennél fogva vagy harmincszor láttam! Heily döbbenten bámult az L alakú öltöző félreeső zuga felé. Szóval nincs egyedül és valaki már tudja, hogy mennyire ki van borulva. Lehet, hogy valami felajzott rajongó, aki valahogyan bejutott ide. Vagy ami még rosszabb, egy ambiciózus újságíró, aki jó sztorira feni a fogát. Ebben az esetben azonnal fel kell neki ajánlani némi pénzt, hogy befogja a száját. Heily felpattant és elindult a hang irányába. Meg is feledkezett arról az apróságról, hogy a 74

szeme csupa könny, s nincs épp a legjobb formájában. Amikor megpillantotta az egyik sarokasztalnál kólát kortyolgató baseball sapkás srácot, tudta, hogy már látta valahol. Fél percig csak zavarodottan nézte, próbált rájönni, hol találkoztak. Segítek – mosolyodott el az ismeretlen ismerős. – Steven Hill vagyok, segédoperatőr. A Fényemberek stábjában dolgozom én is, tudod… -

Á…- bólintott Heily.

A névmemóriája elég rossz volt, de ha látott egy új arcot, az mindig beleégett. Különösen, ha ilyen vonzó volt. Steven félhosszú, sűrű fekete hajjal és megdöbbentően világoskék szemekkel volt megáldva. Emellett tekintélyes testmagasságot adott neki a gondviselés. Heily biztos volt benne, hogy ezt a fiút megnézte volna magának – persze csak azelőtt, hogy megismerte Nicket. Ugyan látszólag jóval idősebb volt nála, talán öt évvel is. - És…- szipogta Heily. – Akkor most el fogod mondani valakinek, hogy sírni láttál? Az ilyesmiért igazán jól fizetnek az újságok, tudod… - Jézusom! Ezt a marhaságot meg honnan veszed? Már ne is haragudj, de több pénzem van, mint neked és a szüleidnek együttvéve. - Csak abból gondoltam, hogy segédoperatőr vagy… - Mert meg szeretném tanulni a szakmát. A szüleimé a Panthers Stúdó. - Ó – Heilynek leesett az álla. A filmkészítő cég, amit a srác említett, az egyik legnagyobb konkurense volt a Diamond Filmnek. Sőt, mindig egy lépéssel előtte járt, bevételben, ötletben egyaránt. – Neked nem is szabadna nálunk dolgozni! - Én nem fecsegem ki, hogy sírtál, te pedig nem mondod el senkinek, hogy ki vagyok – mondta Steven és kedvesen Heilyre kacsintott. – Hónapok óta ott voltam a közeledben, de még csak nem is köszöntünk egymásnak… - Mikor forog a kamera, megváltozott tudatállapotba kerülök, tudod. - No és amikor Mr. Tökély a közeledben van… Heily tágra nyílt szemekkel meredt a pimasz alakra, de mivel sejtette, hogy a stábban mindenki tud a Nickkel való kapcsolatáról, s az arra irányuló szankciókról is, inkább csak legyintett egyet. Miért vagy ennyire letörve? Miért nem mosolyogsz te is a vakuknak odakinn? Most kell megalapozni a jó kapcsolatot a rajongókkal… -

Van, aki megteszi ezt helyettem is – vágta oda Heily, de már meg is bánta

azt, ami kicsúszott a száján. Steven elhúzta az ajkát. Hé, kislány! Azok ott kinn mind meg vannak buggyanva! Szerelmesek egy lénybe, aki csak Sandra Connor fantáziájában létezik. Nick Richards valójában meg sem közelíti… 75

-

Dehogynem! – sóhajtott a lány.

Jaj, hát miért? Mit tud ő, ami miatt olyan különleges? A felvételek alatt is mit csinál? Míg te lejátszod a csillagot az égről, addig ő kétfélét tud: állni, olyan arckifejezéssel, mint egy rakás szerencsétlenség, miközben a tekintetében ott a világfájdalom! Én azt hittem, ez csak az emósoknak jön be! Áruld el nekem, miért tetszik a nőknek ez a feeling? Heily első gondolata az volt, hogy megvédi Nicket, de Steven vehemens kifakadásától nevethetnékje támadt. Mert egyben igaza volt. A szerelme valóban szívfacsaró pillantással tudott nézni, ha akart. Úgy, hogy nem lehetett neki nemet mondani. Néha talán épp ezért csinálja? Mert pontosan tudja, milyen hatással van az emberekre? A pillantása hipnotikus, fájdalmasan szeret a szeme… Én nem tudom, mi jön be a nőknek – vonta meg a vállát végül. – Csak azt tudom, nekem mi jön be! Az például, ahogy ezek a kiscsajok odakinn viselkednek, egyáltalán nem. Épp csak össze nem nyalogatják, ő meg lelkesen asszisztál mindehhez! Ez a dolga. Nem teheti meg, hogy elrohan előlük! – hangzott a kíméletlenül igaz felelet. – Nem is értem, Heily Anderson, te miért vagy itt. Szokjanak csak hozzá a tudathoz, hogy ott állsz mellette! Többet érdemelsz annál, minthogy a hátsószobában meghúzódva várd őt! Hidd el nekem, nagyon-nagyon jó színésznő vagy! Csak épp a Fényemberek könyvek rajongói között kevés a férfi és a leszbikus! -

Mondd, honnan tudod, mi a bajom?

Szeretem figyelni az embereket. Téged például hónapok óta figyellek. Kíváncsi voltam, melyik ponton fogsz először kiborulni… Jaj, csak nem anyám kért meg rá? Azt pletykálják, pár embert lefizetett a stábból, hogy jelentsék neki, mi a helyzet Nickkel és velem. Steven nevetett. Még életemben nem beszéltem a szüleiddel – rázta meg a fejét. – A gyártásvezető vett fel. De azt gondolom, a hátteremről ráérünk még később is beszélni. Most vissza kell menned dolgozni! – intett az ajtó felé Steven. – Magaddal szúrsz ki, ha nem mégy autogramot osztani. A fél világ azt fogja rád mondani, hogy undok kis hollywoodi üdvöske vagy, aki tojik a közönségére. -

Nem tévednek sokat…- mondta szomorúan Heily.

De igen! – válaszolt Steven és karon fogta a lányt. – Szenzációs vagy, tehetséges, kedves, csak nagyon félsz. Nem is értem, hogy valaki, akinek a szülei ilyen nagy emberek és ennyi dologhoz hozzásegítették, hogy lehet ilyen kis bizonytalan önmagában? Jaj…ne haragudj! Mire kimondtam, már bele is gondoltam! Ez a legszörnyűbb hibám, hamarabb beszélek, mint gondolkoznék… Steven érzékeny területet érintett. Heily ajka megremegett, majd elkapta a tekintetét és az ajtó

76

felé indult. -

Kikérem magamnak, nem vagyok bizonytalan! - kiáltott vissza.

Ez a beszéd! – mondta mosolyogva Steven és a lány után indult. Heily azonban valakivel egyszerre nyomta le a kilincset. Hátrált egy lépést, mert az illető szinte felrántotta az ajtót. Minden rendben? Jól vagy? – kérdezte aggódó arccal Nick, majd szorosan magához ölelte a lányt. – Annyira aggódtam, de nem jöhettem el! Hú, olyan sokan vannak még mindig kinn, hogy nem is hinnéd! De én arra gondoltam, ha nem vagy olyan állapotban, hogy vissza tudj jönni velem, befejezem az egészet és elbújunk valahová csak te és én… Nick…Nick…- Heily felpillantott, s próbált kibontakozni az ölelésből. A színész ekkor vette észre, hogy nem csak ketten vannak a szobában. A lány gyorsan végigsimított a ruháján. – Jaj, ne haragudj, Steven, had mutassam be neked… Semmi gond, úgy tűnik, ma elsőre senki nem vesz észre. Talán átvettem valamit a fényemberek zseniális képességeiből és már néha láthatatlan vagyok. Ja, amikor bejöttem, véletlen majdnem leütöttem szegényt egy ilyen…szigszalaggal, vagy mivel - mondta gyorsan Heily, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. -

Heily, te tárgyakkal dobálóztál? Miért? – kérdezte Nick nevetve.

A lány arca bíborvörösbe futott, nem akarta, hogy a szerelme megtudja, miért is volt olyan ideges. Szerencsére Steven a megmentésére sietett. - Szóval Steven Hill vagyok – nyújtotta a kezét Nick felé. - Ő segédoperatőr, a Fényemberek forgatásán dolgozik – tette hozzá mindentudó arccal Heily. - Szia, Nick Richards. Nem is tudom, hogy lehet, de nem tűnsz ismerősnek… - Azt el is hiszem. Végtére is, ti színészek megváltozott tudatállapotba kerültök, amikor kamera van a közeletekben – Steven jelentőségteljesen nézett Heilyre. – No, nem zavarom az idillt, hátha van megbeszélnivalótok, mielőtt visszamennétek. - Remélem, még találkozunk – szólt utána kedélyesen Nick. - Arra mérget vehetsz! – Steven gúnyos mosollyal hagyta őket magukra, ezt nem lehetett nem észrevenni. - Ki volt ez? – kérdezte Nick. - Mondta. Segédoperatőr. - Ismered? - Már igen.

77

- Tetszel neki! – mondta vádlón Nick. - Te pedig azoknak tetszel, akik kinn csorgatják a nyálukat! - Heily Anderson…- Nick felnevetett. – Ha így haladunk ki kell mosnom a szádat! Átölelte a lányt, majd apró, gyöngéd csókokat lehelt az arcára. Heily egy pillanat alatt elfelejtette a kinn tomboló tömeget. Nos? – kérdezte Nick nagyon is átható pillantással. – Színt kell vallanod! Mit akart tőled Travolta fiatalabb kiadása itt az öltözőben? -

Azt, mint te…hogy menjek ki a rajongókhoz bájologni…

Hell, hidd el, kérlek, hogy én is szívesebben lennék veled. De végső soron ők azok, akik ezt a filmet meg fogják nézni! Nem lehetünk velük udvariatlanok, felnőttként kell viselkednünk, te is tudod. Könnyebb volna, ha legalább a szabadidőnket együtt tölthetnénk…ha nem ketyegne az óra, ha nem tudnám, hogy mindjárt vissza fogsz repülni Londonba! Ígérem, ki fogunk találni valamit! – mondta Nick Heily arcát cirógatva. – Gyere drágám! Ezt most muszáj valahogy végigcsinálnunk! Most épp azt a látszatot keltjük, hogy a színfalak mögött egymással balhézunk ahelyett, hogy a közönségünkkel foglalkoznánk! Gyere Hell, kérlek! Végig melletted leszek, s ha máshogy nem is, a képzeletemben téged foglak ölelni… -

Sovány vigasz, amikor azt kell néznem, hogy össze-vissza csókolgatnak…

Heily kérlek, ne kínozz! Egyet tehetek kinn: elüvöltöm magam, hogy a szívem foglalt és a tiéd! Ezt akarod? Nyertél – sóhajtott Heily. – Tudom, hogy ezt nem lehet. Türelmesnek kell lennem, csak nagyon nehéz. Gondolod, van rá esély, hogy anyuék idővel megenyhüljenek? Már nincs sok idejük. Ha betöltöd a tizennyolcat, Angliába szöktetlek és addig nem mész haza, amíg meg nem ígérik, hogy nem gördítenek több akadályt a kapcsolatunk elé. Szeretlek. És teszek arra, ha ez valakinek nem tetszik. Na, gyere! Nick megragadta Heily kezét és a folyosó felé húzta. A lány még akkor is azon töprengett, Nick komolyan gondolta-e, amit mondott, amikor már jobbra-balra mosolyogva beszélgetett a rajongó lányokkal. Steven fotókat készített Heilyről az épület egyik ablakából. Meg tudta volna ölni Nick Richardsot, amiért fájdalmat okoz ennek a tüneményes lánynak. Ha neki valaki azt mondta volna, hogy tagadja le a szerelmét – karrier ide vagy oda – egy orrba vágás után küldte volna el az illetőt melegebb éghajlatra. Nem értette, egy szerelmes férfi hogy lehet képes ekkora kompromisszumra. Ha ugyan szerelmes egyáltalán, nem csupán jó parti a stúdióvezetők lánya. Steven megfogadta, ezentúl rajta tartja a szemét Nick Richards világfájdalmas képén. 78

10. Fejezet Annabella Hill a kiadós szex után imádott órákig lazítani, mielőtt elindult volna valahová, ám ha a szükség úgy hozta, pillanatok alatt magára tudta kapni a ruháit. A viszonya Gilberttel épp olyan szenvedélyes volt, mint annak idején – nem is értette, hogy bírták egymás nélkül ilyen sokáig. Huszonhat év! Szent Isten, ennyi idő telt el, mióta ők ketten elszakadtak egymástól. Tiltott szerelem volt ez mindig is, és talán már az is marad. Ő sosem fog elválni Michaeltől, Gilbert pedig az életben nem hagyja magára Liannet – hiszen a botrányra senkinek nincs szüksége. A szerelemre, a túlfűtött, heves kapcsolatra már annál inkább. Annabella azt hitte, az a szenvedélyes teremtés, aki egykor volt, már soha többé nem támadhat fel benne. Minden szeretetét a fiára, Stevenre zúdította, és azt hazudta magának, tökéletes az élete. Ám tudat alatt háborgott a lelke. Olyan emberrel élt, akit nem szeretett. Üzleti kapcsolat és protokoll. Ez volt a házassága, semmi több. A Panthers stúdió és Steven – élete értelmei. Egészen addig így volt ez, amíg pár hónapja, egy filmes partin össze nem futott Gilberttel. Aznap este, a szálloda mosdójában, kapkodva szeretkeztek a padlón – akár a kamaszok, akik félnek a rajtakapástól. Egyetlen este mindent megváltoztatott, felkavarta az állóvizet. Nem volt többé megállás. Ott és akkor voltak együtt, ahol, és amikor csak lehetett. Annabellát azonban nagyon felzaklatta a tény, hogy Heily rájuk nyitott Gilbert irodájában. Kétségbeesetten próbálta magától távol tartani a férfit, nehogy valami tragédia történjen, de amikor találkoztak, nem tudott ellenállni neki. Nem fogadta Gil hívásait, de az, ahelyett, hogy feladta volna, meglépett az Oprah Show felvételéről - produkciós ügyekre hivatkozva – és célba vette Hillék óceánparti nyaralóját. Annabellának fogalma sem volt róla, honnan tudhatta meg, hogy ő épp ott van és nincs vele sem a fia, sem a férje. Őrült vagy! – kiáltotta Annabella, miközben a sötét parton, a homokban a farmerét kereste. – Meglógsz a feleséged mellől, miközben a lányod tévéinterjút ad és letepersz! Ráadásul Heily tud mindent, mindent a világon! Mindent nem – helyesbített mosolyogva Gilbert. – És nem is fog megtudni mindent. Soha. Erre a nyakamat teszem. Különben Lianne kiherél… Pontos megfogalmazás – bólintott a nő. – Aggódom Heilyért, én a helyében nagyon kiborultam volna azon, amit látott… A lányomnak most sokkal fontosabb a saját szerelmi és szakmai élete annál, minthogy kicsinálja az apját. Nem tudhatja, hogy Lianne és én évek óta nyitott házasságban élünk. Szerintem ezen bukna csak ki igazán! -

79

Lianne meg azon, ha tudná, hogy újra fontos szereplője vagyok a mindennapjaidnak.

Gilbert bólintott. A feleségemet általában nem izgatja, ha más nőkkel vagyok…de te! Tudod, tisztában van vele, hogy annak idején nem önszántunkból szakítottunk egymással és érzi, hogy te sokkal többet jelentettél nekem régen, mint ő valaha. És most? – kérdezte Annabella, miközben kéz a kézben gyalogoltak vissza a ház felé. A nő szívesen behívta volna Gilt egy italra, de nem kockáztathatta meg, hogy a személyzet valamelyik tagja meglássa az ő illusztris vendégét. Michael akkor sem nézte volna jó szemmel, hogy a felesége szóba áll a legnagyobb konkurencia fejével, ha az történetesen nem a volt szeretője. Ez utóbbi pedig csak rontott a helyzeten. -

Annabella, tudod, hogy szeretlek! De ez sajnos semmin nem változtat.

Nem is kell, hogy változtasson, Gil. Érettebbek lettünk, bölcsebbek. Már a tudat is elég, hogy itt vagy nekem. Mondd, a kölyök jól viseli magát a dolgozóban? Steven? Ahogy a vezető operatőr meséli, nagyon érdekes, művészi meglátásai vannak. Ügyes, határozottan ügyes. Büszke lehetsz rá! Nem is értem, mi baja Michaelnek azzal, hogy a gyerek a filmiparban szeretne dolgozni… Ugyan, a férjemnek csak az a baja, hogy Steve nem akar beszállni a pénzgyártó gépezetbe. Istenem, hányszor hallottam már, ahogy kioktatja: míg a művészeti szekció tagjai folyamatosan másoktól függenek, dróton rángatott bábuk, addig a producerek marha nyugodtan szürcsölgetik a koktélt a medence szélén és figyelik, ahogy dől a pénz… Michael azért beszél így, mert gőze nincs a filmművészetről. Szerintem Steven nem az a rendező lesz majd egyszer, aki kasszasiker filmeket csinál. De az tuti, hogy olyan jelenetei lesznek, amitől összecsinálja magát a szakma. -

Jól kijön a lányoddal? – kérdezte érdeklődve Annabella.

Gilbert felnevetett és megrázta a fejét. Ugyan! Heily olyan szerelmes, hogy az orráig sem lát. Nincs miért aggódnod! Lianne ezzel is az őrületbe kerget: kitalálta, hogy két szakmabeli között nem lehet normális kapcsolat, lásd a miénket. Ezért most eltiltotta Heilyt a barátjától és testőrökkel hurcoltatja mindenhová. Szerinted normális? Attól félek, szegény kislány előbb-utóbb begolyózik, amin nem is csodálkoznék. Lianne esetében én is lassan itt tartok… -

Van valakije?

Lianne-nek? Szerintem nincs. Lehet, pont ez a baja – sóhajtott a férfi, majd kinyitotta ezüstszürke sportkocsijának ajtaját. – Adj egy csókot, asszony! Nem szívesen mondom ezt, de mennem kell. -

Igen, a család lassan ideér – bólintott Annabella. – Jó volt veled lenni Gil, mindig jó.

-

Veled is. Az elmúlt órákban újra húszéves voltam. Hála neked.

80

-

Heily biztos nem fog árulkodni az anyjának?

-

Nem. Nagyon diszkrét kislány…

-

Gil, szerintem mindent el kellene mondanunk neki!

Nem lehet, Annabella – rázta meg a fejét a férfi. – Néhány éve még megtehettük volna, de most a legrosszabb korban van, ráadásul tele az élete felnőtt problémákkal. Összeomlana… -

Jaj, drágám, félre ne érts, nem akarok én rosszat neki!

-

Tudom, kedves. Ne aggódj ennyit feleslegesen!

-

Steven most ott van a közelében és számomra ez olyan nyugtalanító…

Édes, túl sok brazil szappanoperát nézel a szabad estéiden! Nem lesz itt semmi dráma! – mosolygott magabiztosan Gilbert és puszit nyomott a nő orrhegyére. – Rajta tartom a szemem a fiadon! A fiamon. Hm. Annabella elgondolkozva bámult maga elé perceken át, amikor Gilbert luxusjárgánya már a sztrádát szelte. Az autóban dübörgött a zene, a férfi ereiben az adrenalin, szívében a felszabadult boldogság, amit mindig érzett, miután néhány órát élete első szerelmével, Annabella Hillel tölthetett. Édes kicsi Annabella, aki semmit nem változott a megismerkedésük óta. Hosszú, koromfekete haja a derekáig ért, világoskék szeme igézett. Törékeny teste kecses, akár egy őzikéé, s ha nevetett, az olyan volt, mint amikor gyöngyszemek gurulnak a frissen lakkozott parkettán. Annabellán nem hagyott nyomot az idő. Mint ahogyan Gilbert szerelmén és lelkiismeret furdalásán sem, amit az asszony felé érzett. Sosem tudta megbocsátani magának, hogy annak idején milyen szörnyű körülmények között volt kénytelen magára hagyni a nőt, aki a lányán, Heilyn kívül élete legfontosabb szereplője volt. Amikor időnként, a Diamond Stúdió folyosóján összefutott Steven Hillel, nem tudta, hogy csak az ő képzelgése-e a vádló tekintet, vagy az valóban ott van a fiatalember pillantásában.

XXX

A következő hetek eseménytelenül teltek, már amennyire annak lehet nevezni egy filmforgatás utolsó napjait. A stábban eluralkodott a szomorúság érzése, ami a filmvilágban olyannyira jellemző volt, ha egy produkció a vége felé közeledett. A Fényemberek első részében dolgozni igazi jutalomjáték volt, s a résztvevők csak reménykedhettek, hogy nem találtattak gyengének és a második mozihoz is hívni fogják őket. Ebben csupán Nick és Heily lehetett teljesen biztos. Az ő helyük olyan fix volt a produkcióban, mint az, hogy az egyes felvételek után külön-külön fekete, sötétített üvegű autókhoz vezetik őket nagydarab emberek. Az utóbbi hetekben elszaporodtak a rajongók a forgatási helyszíneken. Azzal, hogy bemutatták a látványos trailert Oprah Winfrey műsorában, kinyitottak egy ajtót, amin

81

végeláthatatlan, megállíthatatlan tömeg kezdett beáramlani. Volt, hogy át kellett szervezni forgatási helyszíneket, mert a sikongató lányoktól nem lehetett normálisan dolgozni. Nicket iszonyúan feszélyezte a jelenlétük, nem beszélve Heilyről, aki újfent képtelen volt elengedni magát. Nap, mint nap egyre hosszabb időbe telt elhagyni a forgatási helyszínt és nap, mint nap kevesebb idő jutott a csendes félrevonulásra kettesben. Brigette újabban már az ebédszünetekre is interjúkat szervezett nekik, így az együtt töltött idő nagy részében – amikor a kamera épp nem forgott – többnyire csak bánatosan nézegették egymást. Az újságok nem akartak leszakadni a témáról, hogy ők ketten a valóságban együtt vannak-e vagy sem, így még inkább vigyázni kellett arra, nehogy kiszivárogjon valami a kettejük kapcsolatáról. Kapcsolatról? Szerelemről? Nick egy ideje úgy érezte, ezt nem lehet annak nevezni. Bármennyire is szerette Heilyt, nem volt boldog, csak gyötrődött, mert nem zárhatta a karjába úgy, ahogy akarta. Amikor pedig eljött az utolsó forgatási nap és ő tudatában volt annak, hogy másnap repülőre száll, és hónapokra magára hagyja Heilyt a luxusbörtönében, úgy érezte, mintha kitépnék a lelkét. Fájt neki az is, hogy nem lehet ott a szerelmével a tizennyolcadik születésnapján és bármennyire örült is a Paramount filmnek, annak, hogy azonnal újabb munkára kérték fel, iszonyúan elrontotta a kedvét, hogy Heilyt nem viheti magával Angliába. Ráadásul Steven Hill túl sokat sertepertél körülötte. Jobban néz ki, mint én. Hónapokra el kell mennem. Hol itt a tisztességes verseny? Nicket bántotta, hogy ő módszeresen el volt távolítva Heilytől, míg nemrég szerzett barátjával annyit lógott együtt, amennyit csak akart. A színésznek a fodrásznő, Buffy mesélte el, hogy amikor elment rendbe hozni Lianne haját, ott volt náluk az a jóképű segédoperatőr. A nappaliban nevetgéltek Heilyvel. A nappaliban, ahová én még csak nem is vagyok bejáratos! Nick először nem akarta elmondani a lánynak, hogy mit tudott meg, de túlságosan féltékeny volt ahhoz, hogy ne vonja felelősségre Heilyt. - Miért járt nálatok Steven Hill? – kérdezte pikírten. - Ja! Őt küldte el a gyártásvezető a muszterokkal. Apu meg akarta nézni őket. - És…beszélgettetek? Heily bólintott. -

Igen. Nagyon rendes srácnak találom és isteni a humora

-

Akar tőled valamit – ráncolta a homlokát Nick.

Dehogy! – mosolygott Heily. Tetszett neki a szerelme féltékenysége. – Neked kényszerképzeteid vannak! Nem igazság, hogy ő csak úgy bemegy hozzátok! Én pedig szenvedek hetek óta, mert hozzád sem érhetek… Nick, ne gondolj ilyen butaságokra! Más vágyam sincs, csak hogy a közeledben legyek. Amikor Steven nálunk járt, röhögtünk együtt egy jót és egy kicsit elterelte a figyelmem arról, mennyire hiányzol. Hálás voltam neki!

82

Látod, pont ettől félek! Rá fogsz jönni, hogy a mi kapcsolatunk kilátástalan és inkább őt fogod választani, mert az egyszerűbb. Ráadásul lássuk be, Steven nem épp a Notre Dame toronyőre! -

Nick, én a szőkékre bukom! Azaz rád! – nevetett Heily.

-

Akkor gyerünk, bizonyítsd be!

-

Hogyan?

Szökj el hozzám Venice-be! Gyere el és aludj velem! Kérlek! – Nick szemei szinte könyörögtek, Heily pedig félrenyelte a kínai kaját. Fuldokolva köhögött, folytak a könnyei, Nick aggodalmas arccal veregette a hátát. – Na, jó, akkor ne gyere! Töltsd az estét inkább Stevennel, csak meg ne fulladj itt nekem! Nem erről van szó! – mondta fojtott hangon a lány, próbált úrrá lenni a köhögésén. – Nick! Már két hete azon gondolkozom, hogy is hozakodhatnék elő azzal, töltsük együtt az utolsó éjszakát! Úgy vártam, hogy magadtól kéred, de eddig semmi jelét nem adtad és már meg voltam ijedve, hogy nem akarod. Úgy ragaszkodtál ahhoz, hogy a szülinapomig nem… Arra nem is mondom, hogy igen! – rázta meg a fejét Nick. – Azaz már nem is tudom… szeretném, ha olyan közel lennél hozzám, amennyire csak lehet… Én is- vallotta be Heily. – Akkor is, ha a Fényemberek bemutatójáig szobafogságban tartanak utána. Úgysem számít, ha nem mehetek sehová, míg nem vagy Los Angelesben. Akkor, hogy csináljuk? – Nick hirtelen boldog lett és lelkes lett. Szárnyalni kezdtek a gondolatai. Csakis a jelen számított, a pillanat, hogy kidolgozzák Heily esti szökését. -

Talán kimászhatnék az ablakon…- latolgatta Heily.

-

Ugyan! Azonnal elkapnának. Az egyetlen jó megoldás az, ha haza sem mégy!

Ezt hogyan tehetném meg Nick Richards, amikor Alfred bagázsa lesi minden mozdulatom? Úgy, hogy miután lemosták a sminked, felveszed a dzsekim és a baseball sapkám, elslisszolsz a kordonok mellett, Will pedig elhoz Venice-be motorral. -

EZT megtenné értünk?

Nézd, Willnek nincs vesztenivalója. A helyzet úgy áll, hogy a szüleiddel én állok szerződésben, nem ő. -

És hová megyünk?

A menedzserem lakására nem lehet. Alfred tudja, hol lakunk, egyszer hazavitt. Azt hiszem valami olcsó motelszoba lesz a megoldás, ott biztos nem találnak ránk egyhamar. -

83

Nem túl romantikus, de azért megteszi – mondta mosolyogva Heily. – Tudod, mindig

úgy képzeltem, hogy majd baldachinos ágyban… -

Júlia, ébresztő! – nevetett Nick. – Most nincs idő ilyesmire!

-

Hú de izgalmas! Csillagszem, így még talán a repülőtérre is kikísérhetlek reggel!

Nick arca elkomorodott. Ne beszéljünk most erről, jó? Felejtsük el mára! Utálom a gondolatot, hogy el kell engednem téged. Most megyek és felhívom Willt, hogy szervezze meg nekünk a dolgokat. Úgy emlékszem, ma hétig vagyunk kiírva, ami azt jelenti, hogy fél kilenckor már együtt leszünk… Igen, együtt! – helyeselt Heily, a tekintete szeretetteljesen fonódott bele Nick pillantásába. A férfi egyszer csak lesütötte a tekintetét. -

Mi a baj?

Heily döbbenten fedezte fel Nick szemében a legördülő könnycseppet. Nem tudok megfeledkezni arról, hogy holnaptól nem láthatlak. Nem tehetek róla! Fontosabb vagy nekem, mint valaha is hittem volna, hogy leszel. Utálom, hogy bőgni látsz… Én meg imádom, hogy talán te vagy az egyetlen férfi a világon, aki nem szégyelli, hogy vannak érzelmei. Jobban szeretem ezt, mint az arcodra kövült protokollmosolyt, amikor a rajongólányokkal beszélgetsz… -

Az egy maszk Heily, te is tudod.

Mégis olyan fájdalmas látni, hogy másból is ugyanazt váltod ki, mint belőlem. Nick, te varázsolsz! Aki csak a szemedbe néz, gyógyíthatatlanul szerelmes lesz… -

Nem belém szerelmesek, hanem a kontaktlencsémbe…

-

De én téged szeretlek! Nem Chris Diamondot, hanem téged.

Ez az én szerencsém! – Nick végül boldog mosollyal hagyta magára Heilyt, hogy felhívhassa Willt, aki természetesen örömmel vállalta a különleges fuvart.

XXX

Nick Richards, te varázsolsz! Tényleg varázsolsz. Nem számít, mit mondasz, különleges vagy és mivel itt fekszem a karjaidban, - s a ruháim szerteszét hevernek a padlón ezen a korahajnali órán - és szitkozódva számolom a túl gyorsan múló perceket, én is különlegesnek érzem magam. 84

Te nem alszol – szólalt meg Nick vádló hangon a sötétben.

-

Talált, süllyedt.

-

Akkor mit csinálsz?

-

Őrzöm a percet…

Szép megfogalmazás. Jaj, Hell! Tudod, volt egy tervem. Azt hittem, olyan édesdeden fogsz aludni a karjaimban egész éjjel, mint amikor Londonban voltunk és bámulhatnálak órákig anélkül, hogy emiatt kényelmetlenül kéne éreznem magam előtted. Az arcod minden négyzetcentiméterére emlékezni akarok. -

Füstbe ment a terved, Nick, mert nem bírok aludni. Utálom, hogy múlik az idő…

Tényleg, hány óra van? – Nick felült az ágyban, majd leemelte az éjjeliszekrényről a karóráját. Személytelen, egyszerű motelszobában voltak, ám az elmúlt órákban nem létezett számukra varázslatosabb hely a világon. A hangulatvilágítás is adott volt. A telefonok kijelzői biztosították, ugyanis percenként érkeztek az üzenetek, a hívások. Nem törődtek velük. Ahogyan azzal sem, hogy Lianne már valószínűleg a rendőrséget is riasztotta. Ezek a prózai dolgok most nem számítottak. Amit az elmúlt órákban együtt éltek át, az túl volt téren és időn, berágott szülőkön, hisztis sajtófőnökön. Nos, mennyi az idő? – kérdezte Heily, miközben meztelen teste köré csavarta a fehér takarót. Kuszán feltűzött vörös hajával, törékeny alakján az elefántcsontszín szaténnal olyan volt, akár egy istennő. Legalábbis Nick számára mindenképp. A szemében Heily megszűnt bohókás, édes kislánynak lenni. A végzet asszonyává avanzsált. Fél négy – mondta szomorkás mosollyal Nick. – Csak másfél óránk van és el kell indulni a reptérre. Szerintem már ne aludjunk, jó? Csak még egy kicsit had lássalak téged, had érezzelek…jaj, de szar ez az egész. Heily Nick után nyúlt, a szaténtakaró halk suhogással csúszott le a testéről. Magához vonta a szerelmét és csókolni kezdték egymást újra és újra, egészen az öntudatlanságig. Fantasztikus, könnyes, szívfájdítóan igaz beteljesülése volt ez egy olyan szerelemnek, amit mindkét fél alaposan megszenvedett. Mint valami katasztrófafilmben, amikor a szerelmesek tudják, hogy már csak egy éjszakájuk van és bekövetkezik a világvége – futott át Nick agyán, amikor Heily már látszólag a mellén szendergett, de érezte, hogy a lány forró könnyei égetik a bőrét. -

Indulnom kell, kedves…

Heily keserves sóhaja zokogásba fulladt, és úgy szorította Nicket, mintha csak az élete múlna rajta. Mintha egy szakadékba zuhanva, a biztos becsapódás előtt egy fatörzsön csimpaszkodnék. Csillagszem, ne menj el! – zokogta. – Azaz menj csak, hiszen semmivel nem láthatnálak többet, ha maradnál! Istenem, hogy lehetek ilyen önző? Azért mész haza, mert kaptál egy jó szerepet, örülnöm kéne, és itt picsogok mégis! Hát milyen ember vagyok én, Nick? Normális vagyok egyáltalán?

85

A helyzet nem normális…- simogatta meg a lány haját, majd felült az ágyban. Komolyan Heilyre nézett. – Oké. Most össze kell szednem magam. Gyorsan felkapkodom a holmim és már itt sem vagyok… -

Arról volt szó, hogy elkísérhetlek a reptérre...

Hell, utálom, hogy el kell búcsúznunk. De szeretnélek a karomba zárni, amikor elköszönünk. Ezt a terminál előtt nem tehetem meg, te is tudod! -

Kérlek, had menjek ki veled, Nick! Az is még legalább egy órát jelent együtt…

Nem bírnám végignézni, hogy ott sírsz utánam integetve, azok a szemét firkászok meg rajtad csámcsognak majd a holnapi lapban! – csattant fel Nick. – Méltatlan lenne a szerelmünkhöz! A fenébe! Kiabáltam veled. Látod, teljesen kész vagyok! Szerelmem, higgy nekem! Tényleg jobb, ha gyorsan összekapom magam és elmegyek. Nem bánthatjuk egymást csak azért, mert szar lesz ez a három hónap. Heily megtörölte a szemeit a kézfejével, majd a könnyein át mosolyogva húzódott az ágy legtávolabbi csücskébe. Apám mindig mondja, az ember, ha ki van borulva, azt bántja leginkább, akit a legjobban szeret. Csomagolj, Nick! Aztán adj egy puszit és…kérlek, ne csináljunk nagy ügyet a búcsúzkodásból…csak három hónap…nem nagy ügy. Igaz? Nick bizonytalanul bólintott, majd öltözködni kezdett. Pár percre még bement a fürdőszobába, de az egész készülődés csupán negyed órát vett igénybe, hiszen a bőröndjei már útra készen várakoztak a kis hotelszoba előterében. Szörnyű érzés volt hallani az elkeseredett hüppögést az ágy irányából. Képtelen volt figyelmen kívül hagyni, de tudta, hogy most erőt kell vennie magán. Haza kell mennie Londonba. Azzal úgysem segít kettőjükön, ha még a karrierjét is veszélybe sodorja. Úgysem láthatnám Heilyt a bemutatóig, úgysem láthatnám…Amikor mindennel végzett és készen állt az indulásra, tétován állt meg a szoba ajtajában, s úgy érezte, mázsás súly nehezedik a mellkasára. Mondani kellene most valamit. Valamit, ami vigaszt nyújthat, ami elveszi az élét annak a szörnyű ténynek, hogy most hónapokra elbúcsúznak egymástól. Negyed év. Most örökkévalóságnak tűnt. Végül odakuporodott Heily mellé a földre, arcát a lány könnyáztatta arca mellé fektette. -

Ne sírj! – mondta Nick halkan, a lány járomcsontját cirógatva. – Ez csak játék.

Heily kapcsolt és felnevetett. Ha játék, akkor játék. -

Játék?

-

Jaj, te csacsi! Hát persze, hogy játék! Az életben mindig másként van!

-

Másként?

Hát persze hogy másként…- mondta Nick, ám nem tudta kiejteni az utolsó szavakat anélkül, hogy ki ne buggyantak volna a könnyei. Don Quijote és Sancho Panza párbeszédével meg akarta nevettetni Heilyt, 86

hogy ne legyen olyan nehéz az utolsó néhány pillanat. Ehelyett ő maga is elpityeredett, mert a szavak az ő élethelyzetüktől egészen új értelmet kaptak. Heily a tenyerébe temette az arcát. Menj Nick, nagyon kérlek, MOST AZONNAL indulj el!!! Könyörgöm, menj már, mert azonnal hisztirohamot kapok! -

Hell, biztos jól leszel? Úgy féltelek…

A lány nem válaszolt, csak tovább hüppögött és az ajtó felé mutatott. Igyekezett a saját zokogásának hangjára koncentrálni. Nem akarta meghallani, hogy valaki lenyomja a kilincset, nem akarta érezni a friss, hajnali levegőt, ami beáramlik a motel nyitott folyosójáról, amikor Nick elmegy. De sajnos eljutottak a tudatáig a hangok, s a szívébe markolt a magány. Heily Anderson úgy érezte, kisétált az életéből a fény. Elment. Úgy, ahogy jött és felragyogott, tündöklésével megszépített mindent, most eltűnt és a világ fekete-fehérnek, ridegnek tűnt nélküle. Hiszen fény nélkül nem lehet élni! Nick szeretete nélkül nem lehet élni! Heily rosszul volt. Az idegességtől felkavarodott a gyomra, alig kapott levegőt és úgy érezte, mintha egy erős kéz össze akarná törni a mellkasát. Felpattant az ágyról, és úgy ahogy volt, mezítláb, teste körül a szaténtakaróval kirohant a folyosóra, annak reményében, hogy ismét rendesen kap majd levegőt. Ahogy feltépte az ajtót, egy közepes méretű, fehér boríték hullott a földre. Heily gondolkodás nélkül feltépte. A szíve kalapált, mert biztos volt benne, csakis Nick rejthette ide ezt a levelet. Valamit tudatni akar vele, mielőtt visszatér Angliába. Talán megvan a megoldás, csak Nick ilyen kis romantikus és emlékezetessé akarta tenni a dolgot. Még az is lehet, hogy beszélt a szüleivel és sikerült őket meggyőznie, az is megeshet, hogy hamarosan elutazhat hozzá… A papíron azonban nyoma sem volt Nick macskakaparásának, amit Heily annyiszor látott már a Fényemberek forgatókönyvében. A szerelme mániákus jegyzetelő volt. De nem, ezek sajnos nem az ő betűi voltak. Határozottan ívelt, előkelő írással a következő mondatok álltak a lapon: „Heily! Bocsásd meg nekem, hogy követtelek benneteket, de nem tudtam, hova visz Nick Richards és féltettelek. Csak annyit kérek, ha nem vagy jól, jelezd és én, hazaviszlek. Vagy ahová akarod! Csak kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget! Annak még a szépfiúd sem örülne! Egész éjjel a parkolóban várlak. Bízhatsz bennem!: Steven”

87

11. Fejezet A hotel túlságosan impozáns volt. A csokiszökőkút túlságosan sznob. A nyakkendő túlságosan szorított és Matthew King filmproducer becsípett lányának – a szőke, szilikonnal dúsított Hillarynek – túlságosan sokszor súrolta a melle Nick karját. Kényelmetlenül érezte magát az 88

asztaltársaságban. Filmesek voltak körülötte, korosodó üzletemberek, akik magukkal hozták a lányaikat – ez utóbbiak az alkohol hatására már nem csupán szégyellősen nézegették Nicket, hanem be is próbálkoztak nála. Közben öldöklő pillantásokat vetettek egymásra. „Szakadj le kisanyám, a pasi mára az enyém!” Nick külső szemlélőként figyelte ezt a játszmát, próbált kedvesnek tűnni, lökni a poénokat, hogy ne mondhassák róla: rosszul bánik a rajongóival. Kívülálló szemmel úgy tűnt, mint egy playboy, aki élvezi, hogy igazi hárem veszi őt körül. A valóságban azonban félpercenként az óráját nézte. Vajon hol az a pont, amikor leléphet, anélkül, hogy bárki is megsértődne? Anélkül, hogy az Esőálom című vígjáték –amiben épp forgatott – producere kibukna? Azért kellett eljönnie a puccos partira, mert azt a mozi szponzorainak szervezték. Mindenki ott volt, aki pénzt adott a buliba, főszereplőként nem tehette meg, hogy kihagyja a protokoll megjelenést. A vakuk folyamatosan villogtak, s ez Nicket nagyon zavarta, mert érezte, Heily nem lesz boldog, ha meglátja ezeket a képeket az egyik amcsi pletykalapban. Heily. Csaknem egy hónap telt el azóta, hogy magára hagyta a lányt abban az ócska motelszobában. Beleégett a retinájába a kép, ahogy a szerelme magzati pózban kuporogva zokog azon az ágyon. Ráérő ideje legnagyobb részét azzal töltötte, hogy ült a szobájában és az interneten beszélgetett Heilyvel. Annak, hogy Angliában kellett lennie, egyetlen pozitív hozadéka volt: otthon lakhatott a szüleivel, a forgatásokról egyenesen hazamehetett. Örült neki, hogy nem dugták be egy impozáns szállodába, ahol fogolynak érezte volna magát. Az angol rajongók nem voltak olyan őrültek, mint az amerikaiak. Az utcán, vagy a közértben összesúgtak ugyan a háta mögött, s a bátrabbak odaléptek hozzá gratulálni, vagy autogramot kérni, de ezt leszámítva nem érték Nicket atrocitások. Hatalmas öröm volt számára, hogy esténként ismét elmehetett egy pubba a haverjaival – természetesen csocsózni. Amikor nem forgattak, már-már úgy tűnt, mintha visszakapta volna a régi, Fényemberek előtti nyugodt életét. Azonban Heily iszonyúan hiányzott neki. Talán ezért is idegesítette egyre jobban, hogy Hillary King minden lehetőséget megragad, hogy megérinthesse őt. Jól jönne most egy mentőangyal…Nicknek hirtelen támadt egy ötlete. Bocs, lányok – szabadkozott. – De ki kell innen kászálódnom, muszáj eljutnom a mosdóba… Csodálkozom – mondta akadozó nyelvvel Hillary. – Figyeltelek, szépfiú. Alig ittál valamit. Ahogy Nick próbált kikászálódni a lányok közül, érezte, hogy valamelyikük határozottan megragadja a lényeget a nadrágjában, noha nem igazán volt megmarkolható állapotban. Iszonyúan felháborodott, de igyekezett türtőztetni magát. Ugyanez nem mondható el rólad, aranyom…- válaszolta csakúgy foghegyről, majd a fejét csóválva indult meg a mosdó irányába. Nagyon utálta, hogy a vakuk még akkor is csattogtak, amikor kinyitotta a klotyó ajtaját. A sztár is szokott hugyozni. Ez ám a hír. A mellékhelyiségbe lépve telefonálni kezdett. 89

Helló! – szólt bele a kagylóba. – Már aludtál, aludtatok?... Kérlek, keltsd föl!... Nagy

szükségem lenne a segítségetekre, kell egy ürügy, amivel leléphetek innen…A Hiltonban, egy puccos pofaviziten…Igen, igen, ha lehet, akkor dobjatok be mindent! Nick elégedetten tette le a telefont, majd visszasétált a parti forgatagába. Nem tudta elkerülni Matthew Kinget, aki épp a svédasztal mellett állva küldött be némi tökös raviolit a rengeteg pezsgő után. Hiába, apa és lánya mindketten el voltak ázva. Úgy látszik, ez a hajlam öröklődik. Eleve felháborította a tény, hogy egy szülő együtt issza magát asztal alá a gyerekével. Valahogy nem tudta elképzelni az apját, ahogy Melanie és Shirley térdét csapkodva nyeli a vodkát. Nick – szólította meg Matthew. – Hogy tetszik a parti? Remek kis tyúkokat szállítottam neked, igaz-e? -

Nincs okom panaszra – mondta udvariasan Nick.

Bármelyiket elviheted! – mutatott a lányok felé Matthew, mintha Nick iménti asztaltársai csak az ő tulajdonát képeznék. -

Még a lányodat is? – kérdezte sötéten Nick.

Hillaryt? – nevetett fel Matthew. – No, látod, ha nem volna a lányom, őt még én is táncba vinném. Nick az égnek emelte a tekintetét. Ahova került, az minden kétséget kizáróan egy erkölcsi fertő. A vendégek nagy része kifordult magából, potyázó újságírók dülöngéltek az ingyen piától, az egyik paparazzi leejtette a fényképezőgépét és szentségelve szedegette össze a ripityára tört optika darabjait a földről. Nick látta, hogy nincs menekvés: Hillary és a barátnői felé tartottak, sütött a szemükből, hogy táncolni szeretnének vele. -

Botlábam van – közölte Nick, ahogy hallótávolságon belül kerültek.

Nem hisszük! – mondta az egyik kevésbé bepiált, barnahajú csőtopos lány, akinek sajnos elég erő volt a karjában ahhoz, hogy Nicket a táncparkett felé húzza. Mögöttük röhögcsélve botladoztak a többiek az elmaradhatatlan pezsgőkoktéllal a kezükben. Üres, gazdag kislányok. Nick sajnálta őket. Örült, hogy Heily nem ilyen, annak ellenére, hogy az ő szülei is filmesek. Andersonék jóval visszafogottabban éltek. Édes…- szakította félbe a csőtopos lány Nick gondolatait. – Én Cindy vagyok. Ne törődj Hillaryvel, annyira be van tépve, hogy mire eljutnál vele a hálószobáig, háromszor lerókázna… Nem voltak ilyen terveim – felelte esetlenül Nick, miközben a zene ritmusára Cindy vonaglani kezdett körülötte. Örömmel hallom, mert ma éjjel a tiéd leszek, ugye tudod? – a lány hozzá dörgölőzött. – Ne légy ilyen tartózkodó! Semmi mást nem szeretnék tőled, csak egy szép emléket…egy év múlva már ikon leszel, egy legenda! Én pedig elmondhatom majd magamról, hogy egy világsztárral bújhattam ágyba… 90

Csak az alkohol beszél belőled. Hidd el, hogy te sem akarod ezt! – próbálta menteni a helyzetet Nick. Ó, de igen, nagyon is! Biztos vagyok benne, hogy ki lehetsz már készülve…Hillary apja azt mondta, egy hónapja nem láttak nőt a közeledben… Ez az én ügyem – mondta Nick és lefejtette magáról a nő ölelő karjait. Cindy szép volt, de szánalomra méltóan rámenős. Felidegesíthette, hogy Nick eltolta magától, mert az arca feszültté, zaklatottá vált. Ó, akkor már tudom, mi a helyzet! – mondta dühödten a lány. – Tudom, és most elmondom mindenkinek! Cindy sarkon fordult és átverekedte magát a tömegen. Hillary a helyében termett és rögtön Nickhez tapadt. Mi vagyok én, valami szobor egy közterületen, hogy bárki hozzám érhet? Kezdett határozottan dühös lenni. Hova ment Cindy? – kérdezte túl közel hajolva Hillary. Bűzlött az alkoholtól és a mariskás cigarettától. Nick hátrahőkölt. -

Fogalmam sincs.

Már nem is látta a lányt, hiába pásztázta tekintetével a termet. Ám, hogy pontosan hová is ment, az pillanatokon belül kiderült. Fönn a pódiumon, egy brit fiatalok által igazán kedvelt, ismert DJ játszott. Nick meglátta Cindyt, amint a nő súg valamit a lemezlovas fülébe, aki felnevetett, majd megragadta a mikrofont. Örülök, hogy ezerrel pörögtök a zenémre, de most néhány másodperc szünetet tartunk! Ez a bájos hölgy, Cindy Bauer, szeretné felköszönteni az egyik kedves ismerősét, akinek ma van a születésnapja! Cindy a kezébe kapta a mikrofont, s szinte belekiáltotta a dühös szavakat. Most tudtam meg egy nagyon fontos dolgot, amit közölnöm kell a jelenlévőkkel! Itt van körünkben a hamarosan moziba kerülő Fényemberek film sztárja, Mr. Nickolas Richards. Nos, emberek, tisztelt média, biztosan tudom, hogy Nick a saját neméhez vonzódik. Meleg. Akár a Szahara homokja! – Cindy belenevetett a mikrofonba, akár egy megkergült papagáj, majd a döbbent DJ felé fordulva hozzátette: - Bocs, Sebastian, senkinek nem volt szülinapja! Proszit! Cindy nagyot kortyolt a koktéljából, majd kihívóan a színész felé nézett. Az ismét felhangosított zene elnyomta a döbbenet morajának hangját a teremben. Nick látta, hogy többen próbálják átverekedni magukat a tömegen, hogy szót válthassanak vele. Még hogy homokos! Ő! Legszívesebben beleordította volna a kimázolt képükbe, hogy ő a legszerencsésebb ember a világon, mert egy bájos, tiszta lelkű lány viszontszereti őt! Egy olyan nő, aki egy lapon sem említhető ezekkel a részeg csajokkal, akik most megpróbálták őt besározni. Pusztán azért, mert nem hajlandó lefeküdni egyikükkel sem.

91

Nick az ajtó felé nézett, s fellélegzett, amikor meglátta őket. Meg is lepődött, hogy mennyire gyönyörűek. Hálás mosollyal indult el feléjük, nem is jöhettek volna jobbkor! Ahogy odaért, mindkettőt egyszerre ölelte magához. Az újságírók, a fotósok és a vendégsereg pedig tátott szájjal bámulták, ahogy Nickolas James Richards, a Fényemberek sztárja – akit nem mellesleg percekkel ezelőtt kiáltottak ki melegnek – két bombázóval karöltve távozik az illusztris partiról. Két nővel? – szólt utána döbbenten a recepciós, majd az egyik londinerhez fordult. – Ezek a filmsztárok azt hiszik, mindent megengedhetnek maguknak. Pár perccel később három, egymást nagyon-nagyon szerető testvér pukkadozva kacagott egy lepukkant londoni taxi hátsóülésén. Odakinn kérlelhetetlenül szakadt az eső. Tőlük többezer kilométerre egy vörös hajú, pisze orrú kisírt szemű lány merült álomba.

Reggel arra ébredt, hogy valaki kopog a szobája ajtaján. Újabban kulcsra zárta. Azért, mert nem akarta, hogy Lianne, amikor az éjszaka közepén hazaér, bejöjjön hozzá csacsogni. Nem volt rá kíváncsi. Ahogy megdörzsölte a szemeit, észrevette, hogy bekapcsolva felejtette a TV-t és a DVD lejátszót is. Nick arcát látta a képernyőn, a Fényemberek egyik jelenetében. Mindig a nyers felvételeket nézve aludt el. Persze, az anyja szerint ez beteges volt, de Heilyt nem érdekelte a véleménye. Steven pedig úgy vélte, nem lehet valaki ennyire Nick Richards fetisiszta. Sosem fogom megérni, hogy egyszer engem bámulj, mielőtt elalszol! – csóválta a fejét egyik délután, miközben bonyolult matekpéldákat segített megoldani Heilynek. -

Hát ezt akarod? – kérdezte tőle komoran a lány.

Nem, csak hülyéskedtem…- mondta akkor Steven, bár ebben Heily korántsem volt annyira biztos. Örült, hogy jó barátra lelt a jóképű segédoperatőrben, ám azt nem akarta, hogy Steven beleszeressen. Nem tudta volna viszonozni. Ugyanakkor barátként nagy szüksége volt rá. Nick távollétében az egyetlen vidám színfoltot Steven jelenléte biztosította a lány életében. Heilynek reggelente az első dolga volt bekapcsolni a számítógépet és meggyőződni arról: Nick bejelentkezett a csevegő programba, tehát él és virul, rendben zajlott az előző napi forgatás és igen, nagyon szereti őt. Ezek a pillanatok jelentették most Heily számára a mindent, egész nap a reggel begyűjtött szeretetből táplálkozott. Most azonban még várnia kellett Nick kedves soraival, mert a kopogás a szobája ajtaján nem akart megszűnni és a lány tudta, ki kell nyitnia: Lianne-nek mondanivalója van. Legnagyobb meglepetésére az apja állt a küszöbön. -

92

Bejöhetek? – kérdezte megbízható mosolyával, amit Heily imádott, egészen addig, míg

Gilbertről ki nem derült, hogy csalja az anyját. – Kislányom, mi történt a szemeddel? Heily sarkon fordult és belepillantott az egyik tükörbe. Valóban nem nyújtott valami harmonikus látványt. A szemei még mindig dagadtak, vörösek voltak az előző esti sírástól. Vállat vont. - Nem a te ügyed, apu – mondta, és tüntetőleg leült a számítógépe elé. – Mit szeretnél? - Boldog születésnapot kívánni! – mosolygott Gilbert, majd egy fehér borítékot tett le a lánya íróasztalára. - Mi ez? Pénz? Nem kell. Anyu múlthéten átutalta a filmért kapott honoráriumom. Különben is, mire költhetném, mikor úgysem mehetek sehová? - Én a helyedben azért megnézném az ajándékot. - Oké, majd megnézem – mondta undokul a lány, azután teljes figyelmét a levelezésének szentelte, jelezve, hogy befejezettnek tekinti a beszélgetést. Születésnap. Neki nem volt kedve ünnepelni. Nincs mit. Úgy érezte, ő a világ legboldogtalanabb tizennyolc évese. Miután az apja végre kiment a szobából, átfutotta a barátnőktől kapott leveleket, aztán bejelentkezett a csevegő programba. Nick még nem ült a gép előtt. Ez nyugtalanító volt, tekintve, hogy hétvégén, reggel tízkor ez eddig még sosem fordult elő. Heily idegesen dobolt maga előtt az asztalon. Lehet, hogy csak alszik. Várok egy kicsit. Igen, biztosan csak alszik, mert elfáradt a sok munkában. Miközben a kis jelet fixírozta a monitoron, ami arról árulkodott, hogy Nick nincs a gépe előtt, a pillantása a mellette heverő borítékra siklott. Szeretet helyett újabb csekk. Király. Feltépte a borítékot, hogy a benne lévő papírt egyetlen mozdulattal a kukába hajíthassa. Meg is tette. Csakhogy már dobás közben észrevette, ez nem csekk, hanem valami egész más. Gyorsan kihalászta az egyébként teljesen üres szemetesből a Londonba szóló repülőjegyet. Érezte, hogy a szíve hevesebben kezd dobogni. Mi ez az egész? Valami rossz tréfa? Lehet, hogy tényleg elutazhat Nickhez? Magára kapta a köntösét, majd lenyargalt a lépcsőn. Lianne és Gilbert szótlanul reggeliztek a teraszon. Az anyja akkurátus mozdulatokkal kenegette a vajat a pirítósra. Amikor meglátta Heilyt, letette a kést és felállt az asztaltól. Édesem, Isten éltessen sokáig! – a lánya mellett termett és megölelte. Észre sem vette, hogy az értetlenkedő pillantásokat vet az apjára. – Heily drágám, arra gondoltam, menjünk el vásárolni ezen a nagy napon. Mindent megveszünk, ami csak megtetszik, kivétel nélkül, oké? Heily komoran rázta meg a fejét, majd Gilbertre pillantott. -

Papa, a mama nem tud arról, amit a születésnapomra kaptam tőled?

Lianne kérdő tekintettel nézett Gilbertre, aki a legnagyobb lelki nyugalommal kavargatta a kávéját.

93

Lianne – mondta lassan. – A születésnap az születésnap. Én pedig valami olyat akartam venni Heilynek, amitől igazán boldog lesz… -

Nem tetszik ez a hangsúly…- vágott közbe az asszony.

Azt nem csodálom. Én ugyanis egy londoni repülőjegyet vettem neki a tizennyolcadik szülinapjára. Az apja vagyok és úgy döntöttem, elengedem. -

Micsoda? – kérdezte hitetlenkedve Lianne.

Jól hallottad, Londonba megyek! – mosolyodott el ezen a reggelen először Heily. – Kösz Papa. Nincs mit, kicsim, menj csomagolni! Kiviszlek a reptérre! – mondta Gilbert, majd kinyitott egy gazdasági szaklapot. Mi az Úristen történik itt? – fakadt ki dühösen Lianne. – Kisasszony, nem mész sehová! A bugyuta románcod miatt nem fogod magad életveszélybe sodorni! -

Mama, nem vagyok életveszélyben! Az ég szerelmére, nem vagyok!

Te sodrod őt életveszélybe azzal, hogy fogolyként kezeled és eltiltod attól, akit a legjobban szeret! – tromfolt rá Gilbert. Szeret? Ugyan már! Ha annyira szereted, akkor miért lóg itt olyan sokat mostanában az a Steven nevű haverod? Megjegyzem, sokkal inkább hozzád való, mint az a… Steven csak a barátom! És kérlek, ne bántsd Nicket, anyu, nem is ismered őt igazán! Hogy gyűlölhetsz valakit ennyire, aki ilyen tehetséges és ennyi pénzt fog hozni a családunknak? -

Gyűlölöm, mert tönkre fog tenni téged!

-

Ezt meg miből gondolod? – kérdezte csípőre tett kézzel Heily.

Te akartad, Csipkerózsika, hogy vége legyen a mesének – mondta pikírten Lianne és egy percre bement a nappaliba. Heily és Gilbert szomorúan néztek egymásra, ám amikor ismét meghallották a magassarkú papucsok kopogását, mindketten az ajtó felé fordultak. Hát tessék! – dobott oda egy napilapot az asztalra Lianne. – Nézd meg a szerelmedet! Ezek után már nem hinném, hogy vágynál Londonba utazni! Gilbert rosszallóan nézett a feleségére, Heily pedig remegő kézzel nyúlt az újság után. Elborzasztotta, amit a címlapképen látott. Az arcából kiszaladt a vér, úgy érezte, menten elájul, ahogy tudatosult benne: a képen két csodaszép, lengén öltözött fiatal nő tapad az ő Nickjére egy szálloda bejáratánál. A fotó alatt a cím: A FILMVÁSZON ÚJ ÜDVÖSKÉJE KÉT NŐVEL TÖLTÖTTE AZ ÉJSZAKÁT! Vajon kifelé jöttek, vagy befelé mentek? Azt nem lehet tudni. De tény, hogy Nick karjai a lányok teste köré fonódtak és vitathatatlan, hogy ő szerepelt a képen. Nem is lehetett montázs.

94

Heily az egyik székre hanyatlott. -

Ez meg most mire volt jó? – kérdezte sötéten Gilbert.

-

Joga van tudni, hogy becsapja az, akit szeret – mondta jelentőségteljesen Lianne.

Heily csak távolról hallotta a hangokat, szülei beszélgetésének foszlányai jutottak csak el a tudatáig. Mint akit megbűvöltek, nézte a képet az újságban. Először egészében, aztán részleteiben is. Milyen jó lábai vannak az egyik lánynak! Neki sosem lesznek ilyenek. S milyen szép fekete haja, bájos arca van a másiknak. A lány arca. Hirtelen olyan ismerősnek tűnt. Valahol látta már. Az arcéle olyan szép vonalú, hogy azt nem lehet elfelejteni. Épp, mint Nicknek. S Heily ebben a pillanatban ébredt rá, hogy tudja már, hol is látta ezeket a nőket. Akkor nem voltak így felcicomázva, s ezért nem esett le hogy…Édes drága Nick! Amellett, hogy ellenállhatatlan vagy, még zseni is! Heily az anyjára nézett, aki feszült figyelemmel az arcán várta, milyen hatást vált majd ki az újságcikk a lányából. Nagy meglepetésére az, édesdeden, bájosan rámosolygott. Mama! Kedves tőled, hogy így aggódsz értem, hogy ennyire a szíveden viseled a kapcsolatom sorsát! De ezek a lányok itt az újságban Nick mellett, édes mindegy, mi a körítés, Melanie és Shirley, a nővérei. Milyen hihetetlenül szépek, nem papa? – Heily alig észrevehetően az apjára kacsintott és odanyújtotta neki az újságot. -

Igen, nagyon helyesek – tromfolt rá Gilbert. – Kislányom, akkor mégy csomagolni?

-

Persze, csak bekapok egy pirítóst – mondta Heily és leült az asztalhoz.

Nekem elment az étvágyam! – közölte Lianne, majd sarkon fordult és beviharzott a házba. Az ajtóban még visszafordult. – Rendben, Heily Anderson, menj csak, ha akarsz! Nem bízol anyád megérzéseiben! Épp most teszed tönkre az életed! Jaj, Lianne, ne károgj már…- morogta Gilbert, majd Heilyre pillantott. – Nagyon sajnálom azt a múltkori kínos jelenetet, aminek akaratlanul részesévé váltál. De…te is láthatod, hogy anyáddal élni nem a legkönnyebb dolog a világon. Heily bólintott. Szóval, azért engedsz el Londonba, mert furdal a lelkiismeret? Vagy azért, mert te legalább belátod, hogy úgysem tudtok bennünket elszakítani? Ez is, az is – vallotta be Gilbert kénytelen-kelletlen. – Na, menj és csomagolj, mielőtt még anyádnak sikerül lezáratni a légteret. Will beszélt a Richards szülőkkel. Holnap ők fognak várni a reptéren… -

Apu, hogy köszönjem ezt meg neked?

Én vagyok az, aki köszönettel tartozik. Nem könnyű dolog egy gyereknek elviselni az életet olyan szülőkkel, amilyenek mi vagyunk.

95

Még mindent helyre lehet hozni, papa. Én semmit nem mondtam el Lianne-nek és nem is fogok… Gilbert a lányához lépett és megsimogatta az arcát. Ez sajnos nem ilyen egyszerű, kincsem. Hagyjuk most ezt! Örülj a születésnapodnak… és ne felejts el meleg ruhákat csomagolni! Heily szökdécselve, dudorászva szaladt fel az emeletre, majd előtúrt néhány pulóvert és farmernadrágot a gardrób mélyéről. Alapjáraton nem szerette a hideget, de most nem tudott volna a világon kedvesebb helyet elképzelni az esőáztatta Londonnál.

96

12. fejezet Itt állok a kaputok előtt, egy hatalmas virágcsokorral és az ajándékoddal – panaszolta Steven a telefonba. – Tudom, késtem egy napot, mert el kellett utaznom valahová anyámmal, de azért még nem kellett volna megpattannod a világ másik végére! Több ezer kilométer választotta el őket egymástól, de Heily tisztán érezte Steven hangjában az elkeseredést. Franc ütött belém! Nem vagyok normális. Repülőre ülök, anélkül, hogy a legjobb barátomnak szólnék erről. A lánynak komoly lelkifurdalása volt. Bocsáss meg, Steve! – kérte. – Olyan hirtelen jött a lehetőség, hogy Londonba jöhetek! Otthagytam csapot-papot és már indultunk is apuval a reptérre… Persze, a szerelem. Meg tudom érteni. Tényleg tök normális, ha az ember a szülinapját a kedvesével akarja tölteni. Heily! Mondd, téged nem zavar, hogy a te daliás herceged mindenféle kétes nőkkel mászkál éjnek idején? – bukott ki Stevenből a kérdés. Azok a nővérei voltak, Mel és Shirley – magyarázta a lány, miközben próbálta megtalálni a bőröndjét a tranzitban. Le is emelt egyet a szalagról. – Ők mentették ki valami partiról, ahol elvadultak a rajongók. Zseniális ötlet volt a részükről, nem? Jézus, Heily, te bármit beveszel? Honnan tudod, hogy a nővérei voltak és nem kamuzott? Steve, ismerem őket! – zárta a vitát rövidre Heily, és ebben a pillanatban megpillantotta úgy húsz méterre Nick édesanyját, aki vidáman integetett felé. Bocsánat kisasszony, de a kezében lévő bőrönd az enyém! – szólította meg Heilyt egy középkorú úriember, mire a lány teljesen összezavarodott. Csomagvadászat, Nick mamája, 97

inzultus és telefonálás – sok volt ez egyszerre. Jaj, elnézést! – motyogta, majd ismét beleszólt a telefonba. – Steve, most muszáj letennem! -

Világos. Kisebb gondod is nagyobb nálam.

-

Steve! – kiáltotta Heily. – Miért is hívtál te tulajdonképpen?

-

Csak fel akartalak köszönteni! – mondta nyomorultul a férfi.

-

Egyéb sóhaj?

-

Nincs.

-

Akkor most, ha megbocsátasz, tényleg le kell tennem.

-

Hiányozni fogsz, Heily! – sóhajtott Steven.

Kettőt pislogsz és már ott is leszek! – mondta a tőle telhető legkedvesebben Heily, majd letette a telefont. Tudta, hogy kegyetlenül bánik a barátjával, de tényleg nem akarta, hogy Steven hiú reményeket tápláljon kettejükkel kapcsolatban. Végre megérkezett a nagyon várt bőröndje – ezúttal ténylegesen az övé – s az emberek közt utat törve magának, igyekezett May Richards felé. Olyan magabiztosan vágott át a placcon, mintha övé volna az egész reptér. Úgy érezte, végre hazaérkezett, ami nevetséges, hiszen egyetlen egyszer volt Londonban eddigi élete során. May kitárt karokkal várta és úgy ölelte magához, mintha a családhoz tartozna. Nem volt ebben semmi színpadias, mint Lianne nagyjelenetében a születésnapjának reggelén. Kislányom! – szorította magához May. – Nem is tudod, mekkora szükség van itt rád! Sütöttem ám tortát neked, de nagyon vigyáznom kellett, hogy Nick észre ne vegye. Nem meséltük el neki, hogy jössz, úgyhogy nagy lesz a meglepetés! Biztosan örülni fog nekem? – kérdezte homlokát ráncolva Heily, miközben Nick mamájával egymásba karolva léptek ki a terminál épületéből. Az eső persze zuhogott, így May kinyitott egy hatalmas, napsárga esernyőt. Elűzi a rossz időt egy-két órára! – magyarázta jókedvűen. – Jaj, alig tudtam lerázni a lányokat és Samet, hogy egyedül jöhessek érted. Úgy szerettem volna, ha egy kicsit beszélgetünk! Heily nagyon kíváncsivá vált, de próbálta leplezni. Miután a bőröndje bekerült az öreg Ford hátsó ülésére, türelmetlenül huppant be May mellé az anyósülésre. A nő egy ideig nem beszélt, csupán kedvesen Heilyre mosolygott, majd beindította az autót. Kissé párás volt az ablak, ezért pár percet várni kellett indulás előtt. Az eső úgy szakadt, hogy alig láttak valamit, amikor végül elhagyták a reptér parkolóját, pedig May alaposan megdolgoztatta az ablaktörlőket. A csöndet – illetve a monoton kopogást az ablakon – Heily törte meg.

98

-

Hogy van Nick?

-

Látszólag jól – sóhajtott May.

-

Ez mit jelent? – kérdezte gyorsan Heily, kissé remegett a hangja. – Ugye, nem beteg?

-

Testileg biztosan nem – felelte komolyan May.

-

Akkor mi a baj? Mrs. Richards, kérem, ne ijesztgessen!

Már megbeszéltük, hogy szólíthatsz Maynek – mosolygott a nő és egy pillanatra megszorította Heily kezét. – Nem akarlak megijeszteni, kislányom, csak el szeretnék mesélni neked valamit. Kicsit hosszú lesz… -

Nem gond.

-

Szóval, nem tudom, Nick mesélt-e valaha neked, a születésének körülményeiről…

-

Még soha.

Gondolhattam volna. Nos, tudod, a férjem és én, Shirley és Melanie után nagyon szerettünk volna egy kisfiút. Samnek iszonyú fontos volt, hogy valaki továbbvigye a Richards nevet. Csakhogy a kicsi nem akart összejönni. Két teljes évig hiába próbálkoztunk, hiába kaptam injekciókat, gyógyszereket, nem történt semmi. Lelkileg teljesen begörcsöltem, annyira fájt a szívem, hogy nem lehet több gyerekem. Úgy éreztem, valamiféle csoda történt, amikor eljött az a bizonyos hónap, amikor kimaradt az, ami várandósság esetén ki szokott maradni. Boldogan rohantam az orvoshoz, aki megerősítette, hogy várandós vagyok. Szinte repültem az örömtől, de a következő pillanat a pokolba rántott: a baba mellett, a hasamban ott növekedett egy daganat is. Első ránézésre az orvos szerint rosszindulatú… -

Krisztusom! – kiáltott fel Heily.

Azonnal abortuszt javasoltak, s ezzel egyidejűleg daganat kimetsző műtétet, majd ha szükséges, kemoterápiát. Azt mondták, ha megtartom a kicsit, az akár mindkettőnk életébe kerülhet. Megeshet, hogy kihordani sem tudom. Óriási teher nehezedett akkor a családunkra. Sam heteken át könyörgött, hogy engedjem meg a műtétet, gondoljak rá és a lányokra, arra, hogy őket nem hagyhatom itt. Nem is tudom, Heily…mindenki bolondnak nézett, amiért meg akartam szülni a babát. Ma sincs rá semmi logikus magyarázatom, miért éreztem így. Talán csak azzal magyarázható ez, hogy a várandós nő megváltozott tudatállapotba kerül…- May szórakozottan felnevetett, majd Heily arcára pillantott, mielőtt folytatta volna a történetét. Szóval, a baba maradt a pocakban, ami nem volt épp józan döntés, de sikerült meggyőznöm a férjemet, hogy nem véletlenül most küldte hozzánk ezt a kicsi lényt az ég… Drága, aprócska Nick baba…Tudod, hogy a Nickolas név azt jelenti: győztes az emberek között? 99

Tényleg? Nem, nem tudtam. De igazán találó, ha a fiát vesszük alapul – mondta Heily.

Nos, mivel a gyermek kihordása mellett döntöttem, többé nem akartam tudni a daganatomról. Tabutéma volt otthon és az onkológushoz sem jártam. Amikor ultrahangra mentem, könyörögtem a doktornak, ne beszéljen nekem a méhemben látható furcsa foltról. Tiszteletben tartotta a kérésem, bár gyanítom, ő is bolondnak nézett. Amikor eljött a szülés napja, minden úgy indult, mint az előző kettőnél. Azt leszámítva, hogy ezúttal Sam is bejött velem a szülőszobába. Előtte soha ilyesmi meg nem fordult volna a fejében, de a betegségem miatt úgy féltett engem és Nick babát is, hogy nem lehetett lebeszélni a papás szülésről. Aztán jöttek a komplikációk… -

Jézusom, még komplikációk is?

Igen. Kilenc órát vajúdtam a fiammal, s végül a kis feje beszorult a szülőcsatornába. Persze, az orvosok rögtön azt mondták, a méhdaganat okozza ezt a sok nehézséget. Császármetszést végeztek rajtam, s egyúttal a tumort is kivették, de sajnos későn fogtak hozzá és Nick… nos, oxigénhiányos állapotba került. -

Hogyan? És mi történt utána? – hüledezett Heily.

A daganatot szövettanra vitték, Nicket pedig különböző vizsgálatokra és heteken át inkubátorban tartották. A leleteimmel együtt kaptam vissza a kisbabámat. Minden teszt negatív lett, jóindulatú volt az elváltozás. Az én picikém viszont…enyhe idegrendszeri károsodást szenvedett. Vegetatív idegrendszeri károsodást… Ez mit jelent? – kérdezte rettegéssel a hangjában a lány. Lehet, hogy Nicknek valami nagy baja van, és most akarja a mamája megmondani? Lehet, hogy meg fog halni? Ments Isten, csak azt ne! Azt, hogy sérült az idegrendszere Heily – mondta szárazon May. – Épp csak annyira, hogy hiperérzékeny ember vált belőle. Ki tudja, talán ennek a dolognak köszönheti azt is, hogy ilyen jó színész. Az érzelemvilága egészen különleges, de rendkívül sérülékeny. Csak hogy lásd, mire célzok: kisgyerek volt még, amikor írt egy szerelmeslevelet az osztálytársának, Julienak. A kislány kinevette őt és mindenkinek megmutatta a levelet az iskolában. Nicknek ez az apróság olyan traumát okozott, hogy a fürdőszobában kaptam rajta, amint az apja pengéivel próbálja felvágni az ereit…Szerencse, hogy időben odaértem, mert hidd el nekem, lett volna hozzá bátorsága! -

Ó! – Heily csak ennyit volt képes kipréselni magából a hallottak után.

Muszáj volt ezt elmondanom neked, Heily. Tudnod kellett, miért féltjük Nicket annyira attól a hajszás élettől, ami a színészettel együtt jár. -

Ó! Tehát akkor Nick…hogy is mondjam…szóval, idegbeteg? – nyögte ki Heily.

Én nem nevezném annak – rázta meg a fejét May. – Inkább csak egy iszonyatosan érzékeny lelkű ember. Hálát adhatunk a sorsnak, hogy csak ennyi kára származott a szerencsétlen születéséből. 100

S mit tehetek én? Letaglózott, amit mondott nekem. Hiszen ő százszor olyan érett,

komoly, magabiztos, mint én vagyok. Ő az egyetlen ember a földön, akire nyugodtan rábíznám az életemet is, May. Az nem lehet, létezhetetlen hogy gyengébb volna nálam… Heily. Nick most nagyon küzd. Én, mint az anyja, pontosan tudom ezt. Igyekszik megfelelni annak a közegnek, ami körülveszi, végzi a feladatait, de látnod kéne, milyen letörten érkezik meg a forgatások után! Minden rajongójával nagyon kedves és ezt a kislányok ki is használják. Rátapadnak, molesztálják! Volt, hogy a házunk előtti fára mászott fel egyik-másik, hogy beláthasson a szobája ablakán. A múlthéten fekete függönyöket rakott fel. Feketéket, Heily! Persze ő azt mondja, csak a mi érdekünkben tette, hogy ne legyen a házunk turisztikai látványosság. De én pontosan tudom, hogy ő az, akit ez a hajcihő a leginkább zavar. Drága kislányom, annyira ijedtnek tűnsz! -

Az is vagyok, mert nem tudom, mit kezdjek ezzel a helyzettel…

Csak másfél hónap és visszamegy a premier miatt Amerikába. Nem lehetek a közelében, nem lesz kivel megbeszélnie a gondolatait, nem lesz, ki vigyázzon rá… Nyugodt lehet, mert Will, az ügynöke nagyon jó barátjává vált – mondta biztatóan Heily. Te állsz hozzá a legközelebb. Nick az új ismeretségei közül egyedül téged szeret igazán. Ezt biztosan tudom. Ahogyan azt is, hogy nem fogja elmondani neked, de iszonyatosan szenvedett nélküled. Minden éjjel megnézegette a rólad készült felvételeket, akkor is, ha hajnal kettőkor jött haza a munkából… Én is így tettem – vallotta be Heily, és nagyon örült, hogy Nicknek épp olyan fontos a szerelmük, mint neki. – Mondja, mit segíthetek? Vigyázz rá, Heily! Kérlek, figyelj oda rá nagyon! Ki tudja, mit vált ki belőle ez a fenenagy népszerűség? Ha bármi változást észlelsz a viselkedésén, valami különöset…Heily, soha ne hagyd őt magára, nagyon kérlek! Eddig én voltam az, aki minden lépését vigyázta. Ezentúl csak te lehetsz! De légy óvatos! Úgy tedd, hogy arról ő ne tudjon, mert ha azt érzi, betegnek találod, teljesen összeomlik. Igyekezni fogok – mondta halkan Heily. Sok volt neki az új információk tengere. Képtelen volt napirendre térni, csak úgy ukk-mukk-fukk feldolgozni a hallottakat. Közben a kocsi bekanyarodott Richardsék háza elé. Heily azonnal megpillantotta a szerelme nővéreit, akik az ablakban állva várták őket, széles mosollyal integettek felé. A lány megpróbált az arcára erőltetni egy mosolyt. Utálom magam, amiért rád kellett zúdítanom mindezt – sóhajtott May és megsimogatta Heily arcát. – Hidd el, mindezt leszámítva Nick egy csodálatos, tiszta lelkű fiú… Ha ennek a kis zavarnak köszönhetem azt a tengernyi szeretetet, amit tőle kapok, akkor egyáltalán nem bánom – Heily hirtelen megölelte Nick édesanyját és könnyek szöktek a szemébe. – Köszönöm az őszinteségét. Vigyázni fogok rá. Hogy is ne vigyáznék, amikor ő a fény az életemben? Még akkor is, ha hivatalosan csak a mozivásznon fényember… 101

Látod, akkor ezzel már ketten vagyunk – mosolygott May. – Gyere, menjünk, mert a család majd kiugrik a bőréből, hogy ismét itt vagy! A csajok a fejükbe vették, hogy alaposan kicicomáznak, mire Nick hazaér a forgatásról! Eszemben sincs elvenni az örömüket! – nevette el magát Heily, majd meglepően könnyű szívvel szállt ki az autóból. Az előbbi pánik elmúlt. Boldog volt, hogy Nick mamája a bizalmába fogadta. Ezt a furcsa ideggyengeséget pedig majdcsak legyőzik valahogyan, együtt! Heily úgy érezte, szeretik egymást eléggé ahhoz, hogy megküzdjenek együtt a problémákkal is. Nick a legkülönlegesebb férfi a világon. Ráadásul őt szereti. Csak ez számít! De mi lesz, ha egy napon a gyöngeség eluralkodik rajta? Futó gondolat volt csupán, és szerencsére, amikor Mel és Shirley elárasztották a kérdéseikkel, köddé vált, mintha nem is lett volna. Csakis a viszontlátás öröme létezett.

Élőhalottnak érezte magát, ahogy a késői vacsora után felvonszolta testét a lépcsőn. A ház csöndes volt és sötét, de nem is várta volna el a családjától, hogy éjnek idején virrasszanak, csak mert ő ilyen sokáig dolgozott. Ólomnehéznek érezte a végtagjait – csupán tizenöt lépcsőfok vezetett az emeletre, de ennyi erővel ezer is lehetett volna. Nick semmi másra nem vágyott, csak hogy végre ágyba bújhasson. Ritka sikertelen napja volt. Mindössze három jelenetet vettek fel, mert a partnere – egy örökösen bedrogozott szicíliai színész – folyton elrontott valamit. Ráadásul délután az egyik menő médiaiskola növendékei látogattak ki a forgatásra és nem fogták vissza magukat. Fotóztak, állandóan őt bámultak, s amit a legjobban utált, még sikongattak is. Leverten lépett be a szobájába. Semmi másra nem vágyott, mint az ágya melegére, szokása ellenére még az éjjeli lámpát sem kapcsolta fel. Kilépett a farmerjából és ledobta az ingét. Úgy döntött, majd reggel fog zuhanyozni. Semmi gond nem lehet abból, ha egyszer elblicceli a dolgot. Fáradtan hanyatlott az ágyára. -

Mi a jó Isten…- szisszent fel ijedten Nick és a keze azonnal a kapcsoló után nyúlt.

-

Au…- nyöszörögte egy álomittas, panaszos hangocska. – Miért ültél rám?

A férfi lassan fordult felé, úgy érezte, mintha egy valószínűtlen álomban járna. Talán már elaludt? Észre sem vette volna? Ennyire nem lehet fáradt! Vagy igen? Ennyire nem hiányozhat senki, hogy azt hallucináljam, itt van! - Ha ez egy álom, akkor valami gyönyörű…- suttogta Nick, amint meglátta a párnáján szétterülő, csillogó, vörös hajzuhatagot. Közelebb hajolt, s az ismerős, szeretett, mámorító illat a zsigereiig hatolt. Szinte kábult állapotban kapcsolta le a kis lámpát s bújt olyan közel a mellette alvó selymes bőrű csodához, amennyire csak lehetett. - Nick…- lehelte bele a kis szoba csöndjébe Heily. – Szerelmem… - Hell…- suttogta vissza. – Drágám, hogy kerülsz te ide…? 102

- Az Óperencián Túlról jöttem a szivárvány hátán… Nick halkan felnevetett, mert tudta, nem ez a megfelelő időpont arra, hogy megbeszéljék a helyzetet. Egyszerű, lélekig hatoló eufórikus boldogság lett úrrá rajta és képtelen volt bármit is mondani. Olyan szorosan vonta magához Heilyt, hogy attól félt, a lány kicsi teste összeroppan. -

Gyere vissza…! – kérte a lány.

-

De hát itt vagyok…

-

Nem fogok ripityára törni, ígérem! Ölelj úgy, mint az előbb…

-

Hú. Nem is tudom, szerintem meg kellene fürödnöm…

Nick Richards, olyan szag nincs a világon, ami miatt én kiengednélek ebből az ágyból! – mondta édesen Heily. Nick megadta magát. Nem volt nehéz nem gondolkozni. Kíváncsi, volt, honnan pottyant a szerelme Londonba, de hamar elengedte ezt a gondolatot. Csak hullott, hullott egyre mélyebbre a boldog álomvilágba, amit Heily jelentett neki. Oda, ahol az emberek már nem gondolkoznak, csak éreznek.

Heily arra ébredt, hogy valami kellemesen megcsiklandozza a csuklóját. A levegőben sültszalonna és palacsinta illatot érzett, az éjszakai emlékei pedig olyan érzéseket ébresztettek benne, amitől már az imént említett idilli ébredés nélkül is fantasztikus lett volna a napja. A gyomra korgott egy nagyot, miközben nyújtózkodott, ami nem is csoda a hajnalig tartó lepedő akrobatikus mutatványok után. A lábaiban határozott izomlázat érzett, majd egy kellemes érintésű tenyeret az arcán. Szép reggelt, kincsem! A két nappal ezelőtti nem számít. Ma van az igazi szülinapod! – mosolygott Nick a lányra, pont azzal a féloldalas, szexis arckifejezéssel, amitől Heily nem bírt magával. Ne nézz így rám – kuncogott. – Ennem kell valamit, gondolom, nem szeretnéd, ha a csaj egyszer csak kipurcanna alattad! Ez nem történhet meg, mert a csaj nélkül én is kipurcannék. Minden további nélkül – Nick arca komollyá vált, míg ezeket a szavakat mondta, s noha egy pillanattal később már ismét derűs volt az ábrázata, ez a kis intermezzo épp elég volt ahhoz, hogy Heily eszébe juttassa a May-el lezajlott beszélgetést. - Ne mondj ilyeneket! – kérte a lány, miközben felült az egyszemélyes heverőn és az ölében eligazgatta a Nick által hozott illatozó reggelis tálcát. - Miért ne? Haragszol az őszinteségemért? Ez a bő egy hónap épp elég volt ahhoz, hogy

103

elgondolkozzam, mit is jelentesz nekem. Arra a következtetésre jutottam, hogy mindent. Ebben az őrültek házában te vagy az egyetlen normális dolog! Az egyetlen szeretnivaló ember. - Nick, kérdezhetek egy furcsát? - Csak ha közben eszel – mosolygott Nick, majd a lány szájába dugott egy cafatot a palacsintából. Nem tudott betelni Heilyvel. Mióta csak felébredt, egészében és részleteiben vizsgálgatta a lány általa oly tökéletesnek vélt vonásait. Még a szeplőit is imádta. Az aranypöttyök plusz ékszerek voltak a smaragdszemek ragyogása mellett. - Szóval…- kezdte Heily, miután lenyelte a falatot. – Biztos vagy benne, hogy szerelemmel szeretsz engem? Hogy nem csak a körülmények miatt játszik veled a saját tudatod? Nick szemei elkerekedtek. Ekkora butaságot még életemben nem hallottam! Már akkor éreztem, hogy egy mosolyodért ölni tudnék, amikor sikeresen leütöttelek azzal a pizzásdobozzal! Egyáltalán, hogy feltételezheted azt, hogy csak azért jöhetsz szóba nálam, mert nincs más? Nos, mert…tudod, ez még a kívülállók számára is olyan kézenfekvő. Ez a legegyszerűbb, ahogy az újságok is tálalni szokták. Úgyis mindig együtt vannak, akkor miért ne lehetnének a magánéletben is egy pár? Vagy rosszul látom? Jesszusom, Heily, most az lesz a következő gondolatod, hogy azért járok veled, mert jól jön a plusz PR… Nem, Nick, félreérted! Én csak…én csak…tudom, hogyha most minden így megy tovább és még közelebb kerülünk egymáshoz…én belehalnék, ha elveszítenélek. Nick közelebb húzódott Heilyhez az ágyon. Kivette a kezéből a reggelizőtálcát és az éjjeliszekrényre tette. Gyengéden megfogta a lány jobbkezét. Kicsi lány, szerintem te vagy az, akinek kettőnk közül nincs viszonyítási alapja. Én pontosan tudom, hogy mit akarok, azaz kit akarok: TÉGED! – mondta nyomatékosan Nick. Heily tekintette lesiklott a saját kezére, amit a férfi a tenyerében tartott. Csak most tűnt fel neki, hogy valami még mindig birizgálja a csuklóját. Tágra nyílt szemmel bámult, amikor meglátta, mi az. Isten éltessen! – mondta ünnepélyesen Nick. – Tedd meg, hogy legalább a szülinapodon nem agyalsz! Ne agyaljak? Ha eddig nem agyaltam, akkor ezek után már biztos fogok! Nick, ez legalább a Fényemberekért kapott pénzed felébe került! A szerelme nem érezte összeszidva magát. Csibészes, büszke mosollyal nézett rá. Látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet. Nick életében most vásárolt először nagyértékű ajándékot és ettől rettenetesen fel volt dobva. Vagány dolognak érezte. Heily viszont egyértelmű 104

pazarlásnak. Értett egy kicsit a drágakövekhez, hiszen az anyjának valóságos gyűjteménye volt belőlük. Ő maga sosem vágyott túlzottan az efféle cicomára, de képtelen volt elrontani Nick örömét. Ráadásul nagyon tetszett neki az ezüstkarkötő, amin egy kis csillag fityegett. Apró, álomzöld smaragdok kereteztek egy fényesre csiszolt gyémántot. - Azért ilyet készíttettem neked, mert mindig azt mondod, Csillagszem vagyok – mondta szégyenlősen Nick. – Ugye tetszik? - Meseszép – nézegette az ékszert Heily. – De nem engedheted meg magadnak! – korholta. - Ha rólad van szó, bármit megengedhetek magamnak. Csak attól tartottam, nem fogod szeretni, mert még sosem láttam rajtad semmilyen ékszert! - Ezt imádni fogom! Soha többé nem veszem le! – mosolygott a lány, majd Nick ölébe fészkelte magát és nekilátott a reggelijének. - Mama reggel elmesélte, hogy is pottyantál ide – mondta a férfi, miközben szórakozottan játszott Heily hajtincseivel. – Rendes dolog volt az apádtól. Beleőrültem volna a tudatba, hogy nem láthatlak a bemutatóig. Még két hónap, iszonyatosan sok idő. Már most azon rágódom, hogy fogom kibírni a hátralévő heteket, ha visszamész… - Nem megyek vissza – hangzott a határozott válasz. - Hogyan? - Ha azt szeretnéd, ha tényleg azt szeretnéd, itt maradok veled. Magántanuló vagyok Nick, az égvilágon semmi dolgom nincs otthon. Tanulni meg itt is tudok, míg te forgatsz. - Heily, ezt tényleg megtennéd értem? - Ilyen jóember azért nem vagyok. Természetesen főként magamért. Én sem bírom nélküled. - Mit fognak szólni anyádék? Heily vállat vont. -

Nem érdekel különösebben. Itt nagykorúnak számítok, vagy mi. Nem?

De igen. És ha végre befejeznéd az evést, akkor én ezt rögvest ki is használom…vigyorgott Nick. Nincs már esélyed visszavonulót fújni, mert most azonnal befejezettnek tekintem a reggelit. Nick boldogan bújt vissza Heily mellé az ágyba. A lány pontosan átérezte azt, miről is beszélt May. A hatalmas szeretetáradat ledöntötte a lábáról. Talán másnak ez már sok lett volna, ám ő örömmel lubickolt benne. Olyanok voltak ők ketten, mint a Yin és a Yang, tökéletesen kiegészítették egymást. Heilynek épp annyi érzelem kellett, amennyit Nick adni tudott és fordítva is ugyanez volt a helyzet. Egy órával később kipirultan, boldogan heverésztek egymás mellett, Heily a szerelme köré fonta a lábait és szorosan átölelte. 105

-

Olyanok vagyunk, mint a kismajmok…- nevetett Nick.

-

Te úgy is nézel ki! – vigyorgott Heily.

-

Ne már! Ezt nem mondhatod komolyan!

Nem is mondom. De mindenkinek megvan a belső állata. Te egy oroszlán vagy. De nem kifejlett oroszlán, hanem kölyök még. -

Pedig elég magasra nőttem.

A lelkedre értettem – magyarázta Heily. – A felnőttek általában nem tudnak olyan lelkesedéssel szeretni, mint te… Nick egy ideig szótlanul nézte a plafont, az arcára néhány másodpercre kiült egy feszült kifejezés. Heily azt gondolta, most talán magától el fogja mesélni mindazt, amit az édesanyjától megtudott, és végre nem kell bűnösnek éreznie magát Maynek tett ígérete miatt. Utálom, hogy tudok róla valamit, amiről ő nem tudja, hogy tudom róla. Végül Nick nem mondott semmit. Legalábbis ebben a témában nem. Örülök, hogy itt maradsz velem. Nem is tudod, mennyire kiborít a stáb, amiben most dolgozom. Egy fertő! Mindenki mindenkivel, ha érted mire gondolok és engem is folyton bele akarnak rángatni. Megtennéd, hogy délután kijössz velem a forgatásra? Akkor talán magukba szállnak és békén hagynak végre. Vagy megdobálnak engem paradicsommal – latolgatta Heily. – Miért érzem azt, hogy nem fognak szeretni? Én szeretlek, és jó ha tudod, nem játszom tovább azt, hogy semmi közöm hozzád. Tudom, hogy profi vagy. Tudom, hogy adsz az arculatra, meg a szüleid tanácsaira. De kérlek, fogadd el, hogy ez nekem így nem megy…! Ha te nem hozod szóba ezt, én magam kértem volna – szorította meg Nick kezét Heily. – Mostantól nem számít, ki lát, hol lát és melyik újságban mit hoznak le… -

Nem bizony.

-

És mi lesz, ha visszamegyünk Amerikába?

Úgy tudom, a new yorki bemutató előtt lesz egy nagy tévéinterjúnk. Ott elmondhatnánk. Mit gondolsz? Azt, hogy az emberek nagyot fognak nézni! – nevetett fel Heily. – Azok után, hogy nem is egyszer elviselhetetlennek neveztél élő adásban! Elviselhetetlen? Számomra ez azt jelenti, ha nem vagy a közelemben…- mondta őszintén Nick. – Többé nem lesz ilyen. Az sem érdekel, ha megbukik emiatt a Fényemberek. Ilyet ne is mondj! A film jó, te is tudod. Szét fognak tépni a rajongók, ha vagyok, ha nem vagyok… 106

Tudod mit? Szerintem a legjobb, ha most nem foglalkozunk ezzel az egésszel és örülünk egymásnak! Délelőtt elviszlek sétálni, ebédelünk valahol, aztán míg forgatok, pihenhetsz a lakókocsimban! – ajánlotta Nick. Az jó lesz. Van egy rakatnyi kötelező olvasmányom. Elleszek…- mosolygott Heily, majd fölvetette azt, ami percek óta motoszkált benne. – Ha most itt leszek veled a bemutatóig, nagyon hozzád fogok szokni. Rossz lesz utána elválni… Heily – Nick a két tenyerébe vette a lány arcát. – Azt hiszem, te nem értetted meg egészen, mit szeretnék. Veled lenni. Ezentúl annyit, amennyit csak a munka lehetővé tesz. Ez pedig csak úgy valósulhat meg, ha együtt élünk… -

Gondolod, hogy nem korai ez? – kerekedett el a lány szeme.

-

Nem gondolod, hogy a helyzetünk kissé rendhagyó? – kérdezett vissza Nick.

-

Oké, oké, de…

Nick kacarászni kezdett magában, miközben belebújt a pólójába. -

Most meg mit nevetsz? – kérdezte Heily.

Nem látod magad, Heily Anderson! Ne rettegj már, holnap még nem fogok az ujjadra gyűrűt húzni! Nos, igen. Kétségtelenül belém lát. Nem értem, hova ez a nagy sietség. Remélem, később nem fogja megbosszulni magát. Óvatosan kellene csinálni. Lassan, de biztosan. Ez volt Heily józanesze. Csakhogy eme részének dübörgését elnyomták a túlcsorduló érzelmek. Nickkel lakni? Mostantól mindig? Hát tralalla, trallala, bim-bam-bumm! Egyetlen mozdulattal Nick mellett termett és úgy ölelte magához, mintha az élete múlna rajta. Na, most meg mi történt? – emelte az égre Nick a pillantását. Látszott, hogy rendkívül jól mulat Heily hirtelen hangulatváltozásain. Olyan kis hebehurgya volt, de épp ilyennek szerette. Semmi Nick, csak…persze, hogy nagyon szeretnék veled élni! Csak a józaneszem megint kellemetlenkedett… -

Na, ne, azt hittem, már kirúgtad!

Így volt, de állást kapott anyám cégénél, akit nem bírt elviselni, ezért visszatáncolt hozzám… -

Ezt mondjuk meg tudom érteni! – nevetett Nick és a karjába kapta a pici lányt.

Az ablakon besütött a nap, kivételesen ragyogó volt az idő. Két összeölelkező alakon tört meg a fény – Heily csuklóján szemtelenül csillantak meg az ékkövek, amint szorosan Nickhez simult. Nem akarta elengedni. Soha többé.

107

13. Fejezet Ez a durva gyomorremegés teljesen kikészít…- morogta Heily a nagy, fekete, lesötétített üvegű autóban, amivel valósággal szelték a tömeget. Különös volt, hogy mindent láttak, a kintiek pedig abban sem lehettek biztosak, hogy egyáltalán ők ülnek a konvoj ezen autójában. Biztos, ami biztos, visítottak. Legszívesebben a kocsiban utazók is visítottak volna. Remegett a térdük, halálsápadtak voltak, izzadt a tenyerük, de azért görcsösen szorongatták egymás kezét. 108

Még jó, hogy itt vagyok. Willel abban fogadtunk, melyiketeket kell először fellocsolni.

Ezt most élő egyenesben nézhetem - nevetett Steven. Szó szerint bekönyörögte magát az autóba. Szeretett volna Heilyvel lenni, mielőtt a lány kilép a vörös szőnyegre, még akkor is, ha ez egyet jelentett egy Nick Richardsal együtt töltött órával, aminek gyűlölte minden percét. Ezt a nyámnyilát! Ahelyett, hogy tartaná a lelket a szerelmében, mint egy igazi férfi, csaknem elájul itt nekem! Nick valóban magába volt mélyedve. Míg Heily ideges vihogással, összefüggéstelen fecsegéssel próbálta levezetni az idegességét, addig Nick maga elé meredt, az üléshuzat egyetlen pontjára szegezte a tekintetét – szinte, mint aki ott sincs az autóban. Mint aki fel sem fogja, hogy nem temetésre megy, hanem a saját filmbemutatójára. Mégis ennek a hullaképűnek fogja a kezét Heily. Valaki mondja meg nekem, mit lát benne egyáltalán? – dühöngött magában Steven. Nick felemelt egy ásványvizes palackot és az ajkához emelte. Talán egy viszki jéggel, olyan Jockey bácsi – módra most jót tenne neked…- mondta szórakozottan Heily. Senki nem nevetett. Nem állna jól, nincs cowboy kalapom! – felelte halvány mosollyal Nick, majd megsimogatta a lány kipirult arcát. Elpirulni egy tonnányi alapozó alatt. Erre is csak az ő Heilyje képes. Olyan szívesen átölelte, megsimogatta volna, de iszonyúan zavarta, hogy ez a Travolta Junior itt ül a kocsiban. Nem is értette, Heily miért ragaszkodik a jelenlétéhez. Nem normális, hogy egy nő, aki elvileg komoly párkapcsolatban él, ennyit lógjon egy másik fickóval. Nicknek ez egy hangyányit sem tetszett, de egyáltalán nem Heily miatt. Nem ő volt az, aki úgy méregette Stevent, mint aki le akarja vetkőztetni a pillantásával. Be tudott volna mosni egyet ennek az alaknak, akiről sütött, hogy el akarja szeretni tőle a barátnőjét. Heily pedig – mert naiv, kedves, szeretetteljes és jóhiszemű, elhiszi neki ezt a férfi és nő közötti igaz barátság halandzsát. Nick nem hitt benne, hogy van ilyen. Ám ezen az estén fontosabb dolga is akadt annál, mint hogy a persona non grata személyével törődjön. Érzett valamit. Valami rosszat. Azt, hogy a következő néhány óra majd mindent megváltoztat az életében, az életükben. Hogy ez jó, vagy rossz? Egyelőre nem tudta eldönteni. De abban biztos volt, hogy ami eddig nehezen ment, az ezután sem lesz egyszerűbb. Sőt. Felemelte a tekintetét a kárpit sötét anyagáról, mert az autó lefékezett. Megérkeztek a mozihoz. Nick bánatos, kérlelő pillantást vetett Stevenre. -

Megtennéd, hogy te szállsz ki először? Szeretnék valamit mondani Heilynek.

-

Persze! Hogy aztán ő is hozzád hasonlóan fel legyen dobva!

Ehhez semmi közöd! – vicsorogta Nick. – Igazán nem is értem, mit keresel itt ma este! A „C” stáb tagjait nem hívták meg, úgy tudom. Jaj, hagyjátok már abba! – mondta panaszos hangon Heily. – Nem hiszem el, hogy egymás szekálása most a legnagyobb gondotok…Steven, nagyon kérlek!

109

-

Rendben – mondta Steve morcosan, majd nagy lendülettel kiszállt az autóból.

Az óriási sikoly hamar elhalt odakinn. A mozi előtt ácsorgó rajongók rögvest észrevették, hogy nem a film sztárjai közül szállt ki valaki a parádés gépjárműből. Amint ketten maradtak, Nick a karjába vonta Heilyt. Mi baj? – kérdezte a lány. – Úgy érzem, te nem csak az izgalom miatt vagy ilyen zaklatott. Hé! Nem akasztás lesz! Bemutatják a filmünket! – a lány a karórájára nézett. – Már csak ötven perc! Megsimogatta Nick szobormerev arcát, vékony csuklóján megcsillant az ajándék smaragdgyémánt csillag. Ő aztán nem viccelt. Éjjel-nappal viselte. -

Félek, Hell – mondta fojtott hangon Nick.

-

Mitől?

Attól, drágám, hogy holnaptól már semmi nem lesz olyan, mint eddig volt. Csak perceink maradtak. Amikor meglátják a címet a vásznon, átlényegül az egész életünk. Semmi nem marad abból, ami eddig volt. -

De ezt akartad, vagy nem?

Nem Heily. Színész akartam, s akarok lenni. Jó színész. A cirkuszt meg elviselem. De egyetlen porcikám sem kívánja. Rettegek attól, hogy mindennek vége, ami jó volt nekünk, szerelmem! Miről beszélsz, Nick? – Heily kezdett kétségbe esni. Ez a beszélgetés olyan morbid volt! Nem illet sem a helyhez, sem az időhöz. Hiszen egy színész általában repes az örömtől és az izgalomtól a bemutató előtt, ám a kocsiban felgyülemlett feszültség, a Nickből áradó negatív energia kezdett Heilyre is átragadni. Olyan sok dolgot féltek Heily! Az ébredéseinket, a reggeliket, amik délig tartanak. A sétáinkat, amikor annyit nevetünk és beszélgetünk. A nyugalmunkat, a hosszú, ölelkezéssel töltött éjszakákat, a táncokat a lepukkant country klubokban…Hell, örülnöm kéne, de nem tudok! Félek, hogy el foglak veszíteni…! Nick, butaságokat beszélsz! – szorította meg Heily a szerelme kezét. – Ezután is mindig kitalálunk majd valamit, meg fogjuk oldani a dolgokat! Én nem félek, mert itt vagy velem és ma este, a bemutató után az egész világ megtudja, hogy szeretjük egymást. Ezentúl mindenhová együtt megyünk! Legfeljebb velünk jön Alfred! Már hogy érhetne véget a boldogságunk? Hiszen épp most béreltünk ki egy szép házat a Blue Jay Way-en! -

Nem sokat leszünk ott – ráncolta a homlokát Nick.

-

De amikor nem forgatunk, mindig! Sosem szakadunk el egymástól, ha csak te nem

110

akarod… Már hogy akarhatnám, Heily? Ez a két hónap, számomra olyan volt, mint egy álom. Csakhogy az álom után jött az ébredés. Mindig aludni akarok, sokat álmodni… Nick Richards, ha nem hagyod ezt abba, menten felpofozlak! – Heily maga is meglepődött a saját hangjában lévő erőn és magabiztosságon. – Miért kell egyből farkast kiáltani? Még az is lehet, hogy jó lesz! Mi leszünk az új Jen Aniston és Brad Pitt! -

Kösz, hogy emlékeztetsz, ők is szakítottak!

-

De mi nem fogunk! Megmondanád végre, mi bántja a csőröd?

-

Ha már így kérdezed, az elhangzottak mellett még Steven is.

Heily az égre emelte a tekintetét. Kavarogtak benne az érzelmek: a bemutató, a saját izgalma, Nick átmeneti kétségbeesése, a kinn várakozó tömeg, Alfred félszeg torok köszörülése, amint azt jelzi, hogy ideje volna kiszállniuk és végiglejteni a vörös szőnyegen…sok volt, piszok sok. A feszültség egy hatalmas, vad, szenvedélyes csók formájában tört ki Heilyből és egyenesen a szerelme ajkát vette célba. Úgy tűnt, ez az összeolvadás örökké fog tartani. Benne volt minden kételyük, félelmük a jövőt, s az egymáshoz fűződő kapcsolatukat illetően. Mindketten kétségbeesetten próbálták visszafojtani a könnyeket, amik kikívánkoztak, mint általában, ha az ember életében egy korszak lezárul, és nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Heilynek be kellett ismernie, Nick félelmeinek igenis van létjogosultsága. Csak nem itt. Nem most. Majd otthon, az ágyban, ahogy szokták, megbeszélnek mindent és megnyugszanak, mire a felkelő nap sugarai aranyba vonják a várost. -

Mennünk kell, kincsem! – suttogta Nick két csók között. – Várnak ránk.

-

Tudom – mondta Heily és letörölt egy kóbor könnycseppet. – Jobban vagy?

Ezzel a támadással úgy elintéztél, hogy nem igen tudok másra gondolni csak rád és a tejszínhabra! Heily elnevette magát. Előző éjjel Nick segített neki kimosni a hajába ragadt habot. Nem lehetett azt mondani, hogy unalmasak volnának az együtt töltött éjszakáik. Napnyugtától napkeltéig mindig felfedeztek egymásban valami újat. Nickolas, eszelősen szeretlek! Ma este nem akarok többé szomorúságot látni a szemedben! Hidd el, nincs okod rá! Bízom benne, hogy igazad van! – mosolygott rá Nick, majd udvarias mosolyra húzta az ajkait. – Nos, hölgyem, akkor én most kiszállok, átsétálok a túloldalra és kisegítem kegyedet a kocsiból. Ehhez az öltözékhez ennyi jár. Heily boldog mosollyal figyelte rendkívül jó kiállású szerelmét, amint az kiszáll az autóból. Jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy Nick másodperceken belül kinyitja az ajtót, felé 111

nyújtja a kezét és kart karba öltve sétálnak majd be a moziba tapstól és elragadtatott sikolyoktól kísérve. Ez utóbbi fel is csendült, amikor Nick kilépett a fénybe, s Heily remegő gyomorral várta, hogy történjen valami. Csakhogy nem történt semmi. Legalább egy teljes percig. Ennyi idő alatt már egy lestrapált csiga is megkerülte volna a limuzint. Heily kikémlelt az ablakon, de a tömegtől semmit nem látott, a visítástól semmit nem hallott. Pár másodperccel később Alfred nyitotta ki a kocsi ajtaját. -

Mi történt? Hol van Nick? – bukott ki Heilyből a kérdés.

-

Kisasszony, a fiatalúrnak némi gondja akadt…- mentegetőzött a testőr.

-

Alfred, kérem, ne sokkoljon!

Szóval, hogy is mondjam…letépték a zakóját! – magyarázta Alfred. – De ne essen pánikba! A divattervezője hozott neki egy ugyanolyat! Meg szokott történni az ilyesmi. Remek – morogta Heily, majd testőre felé nyújtotta a kezét és kiszállt a kocsiból. Tekintetével rögtön Nicket kereste, így először szinte észre sem vette, hogy az ő érkezését is hatalmas üdvrivalgás követte. Csupán akkor figyelt föl rá, hogy az éljenzés ezúttal neki szól, amikor a konfetti úgy záporzott körülötte, akár a londoni eső. Heily elkapta Nick mosolyát, aki egy szál ingben állt a vörös szőnyeg végénél, a mozi bejáratánál. Letéphetitek a ruháját, rendben. Megengedem. Nézhetitek. De töltődjetek fel varázslattal alaposan, mert Nick az enyém, velem jön haza. Heily ajka fensőbbséges mosolyra húzódott, majd kecses léptekkel indult el a szerelme felé. Istenem, mint egy királynő! – futott át Nick agyán, amikor meglátta. – Miért érzem, hogy sokkal inkább ide való, mint én?

Pár perc múlva egymás kezét szorongatva léptek be a mozi díszpáholyába. Körülöttük ült mindenki, aki sokat tett hozzá a Fényemberek megszületéséhez: Will, Sandra, Chelsea, Gilbert, Lianne, Brigette, és néhány fontosabb mellékszereplő. Steven nem jöhetett fel ide – csakis az „A” stáb tagjai részesülhettek ebben a megtiszteltetésben. A levegőben vágni lehetett az izgalmat. Heily balján Nick ült, a jobbján az édesanyja. A lány egy pillanatra Lianne szemébe nézett, aki változatlanul duzzogott. Képtelen volt megérteni, hogy Heily az ő anyai tanácsai ellenére összekötötte az életét azzal az „ideggyenge színésszel”. A lány köpött az egészre. Anya, csak hogy tudd és ne érjen meglepetés. A film után, a sajtótájékoztatón Nick és én bejelentjük, hogy összeköltöztünk. Lianne felhúzta a szemöldökét. -

Ne nevettess Heily! Pár hét és megint más-más kontinensen lesztek.

-

Hivatalosan akkor is együtt fogunk élni.

Hamarabb rájössz, hogy ez nem működik, mint gondolnád…! – csóválta a fejét mindentudóan Lianne. 112

-

Legalább akkor fognád vissza magad, mama, amikor Nick fél méterre van tőled!

Nem maradt idő arra, hogy kibontakozzon a szokásos veszekedés. A terem elsötétedett. Kisvártatva egy arc jelent meg a vásznon. Egy arc, amit Heily a hátralévő életének minden napján látni szeretett volna. Nick szemei. Épp úgy ragyogtak, mint a kis csillag a lány karkötőjén. Heily ösztönösen a csuklójához nyúlt, megérintette az ékszert, majd ösztönösen közelebb bújt Nickhez, aki már egyébként is olyan szorosan fogta a kezét, hogy csaknem eltörött. A mozi sejtelmes fényében, némán egymás tekintetét keresve gondoltak mindketten arra: elkezdődött. Pezsgőspoharak koccantak. Vakuk villantak. Csókok. Ölelések. Arctalan rajongók, mosolygó, büszke barátok és családtagok. Meglepett emberek, akik épp most tudták meg, hogy új álompár született Hollywoodban. Egy férfi és egy nő, akik egy percre sem akarták elengedni egymás kezét és mégis: egyre messzebb sodródtak egymástól a gigantikus méretűre dagadt tömegben. Mielőtt Nick végképp eltűnt volna az újságírók között, akik szoros gyűrűt fontak mindkettejük köré, még odakiáltott Heilynek: Szeretlek! Otthon találkozunk! – majd elnyelte őt az ijesztő kavalkád, ami a premier után kialakult. Miss Anderson, mondja, miért sír? – kérdezte az egyik tévériporter, mikrofont tartva a lány elé. -

Én…csak…meghatódtam. A film, ez a siker, olyan hirtelen jött…

-

Nem fél, hogy a népszerűség tönkreteszi a kapcsolatát Nickkel?

Kettőnkben sokkal biztosabb vagyok a Fényemberek világsikerénél…- hangzott a magabiztos válasz. Heily azt kívánta ebben a pillanatban, mindez bárcsak igaz volna. A saját bőrén érezte, mi az, amitől Nick is annyira fél. Egy dal jutott az eszébe, miközben gépiesen válaszolgatott a kérdésekre és a szerelmét kereste a tömegben. Rég hallotta. Az Operaház Fantomja musical egy szívszaggató, szomorú dala. „Gondolj rám, őrizz meg engem! A szenvedély voltál. Ha véget ér, ígérd meg azt, hogy néha gondolsz rám! Hogyha majd egészen távol jársz, s a szíved máshoz húz is tán, tudd, hogy soha nem volt perc, míg nem gondoltam rád…” – énekelte Christine Dee az emlékeiben, Heily Anderson pedig abban bízott, sosem kell megtapasztalnia, milyen az élet Nick nélkül. Otthon találkozunk…Otthon.

2005. február People magazin

A Fény szerelmesei összeházasodnak?

113

A Fényemberek című regényfolyam filmváltozatának első része minden tekintetben felülmúlta a várakozásokat. A premier hétvégén világszerte csaknem 70 millió fiatal nézte meg a mozikban a romantikus thrillert. A Fényemberek közönségének háromnegyede nő – akik természetesen odavannak a főszereplőt megformáló Nickolas James Richardsért. Chelsea Mann rendező, s a történet írója, Sandra Connor remek érzékkel választották ki a brit színészt: tökéletesen megjelenítette a vásznon Chris Diamondot – akiről anélkül, hogy lelőnénk a sztorit, kijelenthetjük, természetfeletti erővel bír. Partnernője, a bájos Heily Anderson korábban is a filmvilág körül mozgott, tekintve, hogy a Diamond Film – a Fényemberek készítője – a színésznő szüleinek tulajdonában áll. Nos, Heily játékát elnézve az ember megfeledkezik arról, hogy protekciót sejtett a szereposztás kapcsán. Az ifjú színésznőről elmondható, eszközkészlete szinte határtalan, briliáns, ahogy a mimika adta lehetőségekkel él. Egyes jelenetekben annyira megváltozik az arca, mintha egy másik nő volna a vásznon. Kétségtelen, hogy Nick Richards személyét nagyobb érdeklődés övezi – a Fényemberek hatalmas női rajongótábora miatt – ám tökéletesen hiteles játéka miatt Heily Anderson is nagyobb figyelmet érdemelne. Mint azt a premier utáni sajtótájékoztatón a színésznő édesanyjától megtudtuk, máris számos szerepajánlat várja Jane megformálóját. Nick Richards pedig néhány hét múlva újabb filmet forgat Spanyolországban, ezúttal egy romantikus komédiát. A Fényemberek második részének készítését előreláthatólag fél év múlva kezdi a Diamond Film. Ezt bizonyára a főszereplők is nagyon várják, hiszen a sajtótájékoztató végén Nick Richards nyilvánosan kérte meg Heily Anderson kezét. 2006. New York Times

Díjazták a fiatal színészeket!

Átadták Hollywoodban az „Év felfedezettje” elismeréseket. A Fényemberek első része mindent vitt! Ebben a kategóriában díjazták Heily Andersont és Nick Richardsot is. Sőt, a fiatalember kedvéért új díjat alapítottak: a brit színész a „Világ legismertebb embere” elismerést is bezsebelte. Ezért cserébe azonban sokak szerint többet tűr, mint amennyit egy normális ember képes volna elviselni. „Reggeltől késő éjszakáig arról szól a napja, hogy ő Nick Richards – mesélte Heily Anderson a gála után. – Csodálom az energiáját, még akár hajnal négykor is szívesen ad autogramot a rajongóinknak a házunk előtt. Mindenkihez van egy kedves mondata, kétségtelen, hogy ő igazi sztáralkat. Én jobban szeretek a háttérbe húzódni és legyünk őszinték, a rajongók rá sokkal kíváncsibbak, mint rám.” A szerény színésznő – ha az irigy rajongók szívébe nem is – de a szakmáéba belopta magát. A filmkészítő cégek versengenek azért, hogy velük dolgozzon, neki azonban más tervei vannak. „Nick, a Fényemberek, az iskola. Ez most az életem. Nem fér bele semmi más” – indokolta azon döntését a színésznő, miszerint egy ideig nem vállal újabb szerepet.

2007. Hello magazin

114

Kirúgják a Gyémántfiút?

Egy világhírű filmes cég igen ritkán válik meg az aranytojást tojó tyúktól, ám úgy tűnik, Nick Richards alatt meglehetősen rezeg a léc. A ma már csak Gyémántfiúként emlegetett színész kihágásait ugyanis nem nézi jó szemmel a Diamond Film. Belső informátorunk szerint a stúdióvezető Anderson család kilátásba helyezte, ha Nick nem változtat botrányos életvitelén, a Fényemberek utolsó két epizódjában más színész játssza majd Chris Diamond szerepét. „Gyakran jön be mámoros állapotban forgatni és a jelenetek között elalszik a lakókocsiban. Lassan halad a forgatás, mert a menyasszonya is nagyon sokat sír és a kamera előtt sincsenek szinkronban egymással” – árulta el az egyik stábtag. Ezek szerint Andersonéknak más okuk is van Nick leváltására: a család bizonyára fájlalja, hogy a brit színész szomorúságra ítélte egyetlen lányukat, Heilyt. „Árnyéka önmagánk, mióta a pasija ilyen zűrös életet él. Nem tudom, mi lehet közöttük a gond, mert Heily erről nem beszél, de az biztos, hogy a nagy boldogság, ami jellemezte a kapcsolatukat, már hónapok óta elmúlt. Csak találgatni tudok, miért változott meg Nick ennyire a menyasszonyával szemben” – árulta el Heily Anderson egy neve elhallgatását kérő barátnője.

2008. Sunday Times

A világsztár súlyosan megsebesült!

Súlyos sérülésekkel szállították kórházba Nick Richardsot. A fiatal filmcsillag épp egy Dallasban megrendezett közönségtalálkozóról próbált távozni, amikor az épület előtt megrohanták őt a rajongói. „Nick teljes pánikba esett és futni kezdett az utcán – meséli Jennie Steel, az egyik helyi étterem munkatársa, aki látta a jelenetet. – A fiatal lányok pedig természetesen utána. Egyszer csak hangos dudálás, majd csattanás hallatszott az utca végéről. A sztárt, ha jól láttam, egy taxi ütötte el.” Nick állapotáról annyit sikerült kiderítenünk, hogy megrepedtek a bordái és eltörött az egyik sípcsontja. A dallasi kórházból, amint az állapota lehetővé tette, Londonban élő szüleihez szállították. „Nem szeretnék semmit hozzáfűzni az esethez. A fiam megsérült, kérem a rajongókat és a sajtót is, hogy hagyják őt nyugalomban lábadozni” – üzente lapunkon keresztül May Richards, a színész édesanyja. Nicknek bizonyára nem csak a szerzett sérülések fájnak, hanem az is, hogy nem utazhat Koreába kedvese, Heily Anderson születésnapja alkalmából – a színésznő ugyanis épp ott forgat. A Diamond Film szóvivője megkeresésünkre elmondta, a Fényemberek harmadik részének forgatási munkálatait befejezték, így a színész nyugodtan gyógyulhat otthonában. 115

2009. szeptember 8. San Francisco

A helikopter landolásra kész volt San Francisco legimpozánsabb filmpalotájának tetején. Nick Richards rendszerint a megérkezésnek ezt a módszerét választotta a filmbemutatók alkalmával. Már így is sok volt elviselni a zabolázatlan tömeget, akik tépték, marták, összenyálazták, maguknak akartak belőle egy darabot. Bámult ki a sötét éjszakába és úgy érezte, felrobban. Úgy érezte, képtelen az egész nyavalyás színjátékra. Tudta, meg kell tennie. Újra meg kell tennie, hogy el tudja viselni ezt az őrületet, ami elnyeli. Ami napról napra jobban maga alá temeti. Hirtelen felállt. Hová mégy? – kérdezte ijedten a gyönyörű vörös hajú nő. Hát persze, hogy gyönyörű. Ő Heily. Nem is lehetne más. Az ünnepelt, szexi, tehetséges színésznő, ráadásul azt suttogják a szakmában, esélyes az Oscarra. Én is kaphatnék egy díjat. A pasas, akinek a farkát bárki dísztárgyként tenné ki a kredencbe. Nick keserűen felnevetett. Mi vagy te, Heily, kérdezőbiztos? – meredt a nőre, egy fokkal ingerültebb volt a hangja a kelleténél. -

Nem, csak…aggódom érted.

Aggódj magadért! Én tudok vigyázni magamra! – mondta, azzal elindult a mosdó irányába. A luxushelikopter toalettjébe lépve a zsebébe nyúlt. A kis kulacsot, amit mindig magánál hordott, a mosdóra állította. A másik zsebéből papírt vett elő, majd egy zacskót, amiből hófehér, lisztnél finomabb állagú port szórt a lapocskára. Gondosan elegyengette, majd szippantott egyet. Aztán még egyet. Máris jobb lett. Hirtelen felszabadult. Tudott mosolyogni. Képes volt normális emberi kommunikációra, ami ebben a szupersztár pozícióban igazán nagydolog. Hiába, ennyi segítség kell, ha az ember ezt ki akarja bírni. Szomjas volt. Gyors mozdulattal lecsavarta az ezüst kulacs kupakját és kortyolt néhányat a tiszta viszkiből. Máris jobb. Sokkal, sokkal jobb. Farkasszemet nézett a tükörképével. Ki ez a pasas? A haja félhosszú, csapzott, szerteszét áll. A frizura a védjegyévé vált. A szemeiben elpattant néhány aprócska ér, s bár az írisze még mindig borostyánszínben ragyogott, alatta sötét karikák éktelenkednek. Huszonnégy éves volt, de néha harmincnak érezte magát. Máskor meg száznak. Az is megesett, hogy hullának. Ha Hell nem tartotta volna benne a lelket, ha az iránta érzett végtelen szeretet és szerelem nem kötötte volna ehhez a rohadt földhöz, már biztos az egyszerűbb utat választotta volna. Színészet. A másik szerelem. Mégis, annyi, de annyi gyötrelmet okozott, hogy Nick már azt sem tudta, kicsoda ő valójában. Ki vagyok és mi a jó fenét akarok? Mert, hogy mindenki engem akar, az ziher, csak az nem érdekel senkit, hogy én mit szeretnék. Fogoly vagyok. A saját elcseszett életem foglya. 116

Minden rendben? – Heily kukkantott be a mosdó ajtaján, pillantása azonnal a nyomokat

kereste. Nick a másodperc törtrésze alatt megfordult és szélesen a nőre mosolygott, eltakarva a fehér lapocskát. Túlságosan el volt bódulva ahhoz, hogy észrevegye, Heily mindent lát mögötte, a tükörben. Minden oké, kincsem. Jól vagyok. Készen állok egy újabb csodálatos filmbemutatóra. Remek lesz! Talán ezúttal a gatyámat is letépik, ha nem vigyázol rám kellőképpen… Ne hidd, hogy nekem könnyű…emlékezz, amikor Palm Springsben meg akartam magyarázni nekik, merre hány méter, majdnem megvertek. Engem! A menyasszonyodat… Mondtam már, jobban jártál volna, ha Steven Hillt választod helyettem – mondta Nick szárazon. -

Nem lennék boldogabb. Téged szeretlek – felelte szelíden Heily.

-

Igen, drágám? És honnan tudod?

-

Ezt hogy érted?

Úgy, hogy kipróbáltál-e valaha valaki mást? Hm? Nem? Akkor honnan tudhatod, hogy velem a legjobb? Nem tudom, de hiszek benne. Hiszek benned. Abban, hogy kilábalsz ebből a letargiából és újra a régi Nick leszel… A férfi gúnyosan felnevetett és a tükörképére pillantott. - A régi Nick…Heily, az már meghalt! - Nem, én nem hiszem. Emlékszel, régen mindig te voltál az erősebb! Én sírtam folyton! Én borultam ki! Nem akartalak, mert féltem a fájdalomtól, olyan kiszolgáltatottá tett ez a szerelem… - A megérzéseidre kellett volna hallgatnod. Sajnálom, hogy erőszakos voltam. Most boldog lehetnél. Máshol. Mással. - Ez nem ilyen egyszerű Nick. Én hiszek benne, hogy van még remény… - Remény? Heily, én már azt sem tudom, ki vagyok! Azaz tudom. Egy emberi hulladék, egy dróton rángatott bábu, akit szétszednek! Elbújni sem tudnék, ha akarnék sem… - Én sem jelentek annyit neked, hogy megpróbálj talpra állni? - Heily, én már nem szeretem az életem. Azt az életet, aminek te is része vagy… - Milyen hülyeségeket hordasz itt össze, Nickolas? – csattant fel Heily. – Ezeket magad sem gondolhatod komolyan! Nick közelebb lépett a nőhöz. Finoman megsimogatta Heily állát, kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

117

Jobb lenne, ha keresnél valaki mást. A saját érdekedben mondom. Én egy roncs vagyok. Sosem leszek már egész… Heily tehetetlenül ölelte magához a szerelmét. Fogalma sem volt arról, mit tehetne. Az utóbbi két évben, amikor nem dolgozott, másról sem szólt az élete, mint hogy az őrült rajongástól totálisan kikészült Nicket a felszínen tartsa…hogy el ne nyeljék a gyilkos hullámok. Nem, Nick – rázta meg a fejét. – Rendbe fogsz jönni. Én tudom. El szeretnék mondani neked valamit, amitől minden megváltozik! Lesz elég erőd, hidd el! Ne most! – kérte Nick. – Majd a bemutató után, a szállodában. Úgy veszem észre, idő közben leszálltunk. -

Csoda, hogy még néha észreveszel valamit…

-

Tessék?

-

Nézd meg magad a tükörben! – mondta keményen Heily. – Kokainos az orrod…

Egy pillanatig szomorúan nézte Nicket, aki bosszúsan pillantott a tükörképére, amiért lebukott. Heilynek fogalma sem volt arról, hogy gondolhatja a férfi, ő nem veszi észre, hogy hónapok óta drogozik. Nick hangulatváltozásai, az a jellegzetes szag, a babapúder szerű por a zakóin és olykor az arcán…olyan árulkodó jelek, amiket még a vak is észrevesz. Az is, aki a szerelemtől nem lát, vagy nem akar látni. Heily gondterhelten ment vissza, hogy összeszedje azt a néhány holmit az utastéren, amit magával szeretett volna vinni. A csomagokról úgyis gondoskodnak mások. Mint mindig. Az életükben állandóan minden el volt intézve, mégis olyan nehéz volt minden egyes nap, mintha mázsás súlyokat cipeltek volna reggeltől estig. A népszerűség átka. Vagy épp az ára? Mindegy. Lényeg, hogy évek óta nem volt egy nyugodt percük sem, amit Nick finoman szólva nem viselt jól. Heily, Will, Sandra, Gilbert, vagy akár az édesanyja, May hiába könyörögtek neki: Nick nem szedte a kedélyjavító tablettákat és esze ágában sem volt terápiára menni. Azzal magyarázta, hogy nincs ideje ilyesmire, mert egyik filmet forgatja a másik után. Heily is így volt ezzel, ám ennek ellenére rendszeresen felkereste a pszichiátert, pedig kettejük közül nem neki volt rá nagyobb szüksége. Heily jól ismerte Nicket és pontosan tudta: valójában nem meri beismerni önmagának sem, hogy beteg, hogy a szakadék szélétől csak milliméterek választják el. A nő minden energiáját felemésztette az, hogy Nicket életben tartsa. A férfi visszatért a mosdóból – pálinkás jókedvében volt. Heily gyanította, dupla adagot szippantott a tökéletes hatás elérése érdekében. Nem volt kedve vele tovább vitatkozni. Hagyta, hogy fölsegítse rá vékonyka kabátját és elmondja, mennyire szereti őt. A nőnek valósággal vérzett a szíve, mert Nick sajnos ebben a bedrogozott állapotában hasonlított legjobban a régi, odaadó, törődő, szerelmes önmagához. Csillagszem, akkor este, a szállodában ugye tudunk beszélgetni? – kérdezte komolyan Heily. A tekintete furcsán csillogott, ám ez nem tűnt fel Nicknek.

118

-

Hát persze! – felelte szórakozottan, miközben lekászálódtak a gépről.

-

Nem fogsz nekiállni a hallban aláírásokat osztogatni?

-

Persze, hogy nem! Te vagy a legfontosabb, Hell…

Heily szívből remélte, hogy Nick aznap este már nem használja a csodaport. Olyan dolgot szeretett volna megosztani vele, ami mindkettejük életére nézve komoly hatással van. A tetőn Will és Sandra várták őket. A boldog pár. A sors furcsa iróniája, hogy ugyan Nick és Heily jóval hamarabb kerültek menyasszony-vőlegény viszonyba, a menedzser és az írónő már kimondták az igent az oltár előtt. Az ő esküvőjük viszont egyre csak váratott magára. Talán igaz sem volt, hogy egy nap az őrülten szerelmes csibészes mosolyú Nick Richards ország-világ előtt megkérte a kezem, s minek utána a kiborult anyámat sikeresen fellocsolták, hajnalig tartó rögtönzött eljegyzési bulit csaptunk…hová tűntél, szerelmem? Hová tűntél, Nick? Csak a karkötőmön csüngő kiscsillag emlékeztet arra, hogy ki is voltál valaha… A tetőn kissé hidegen fújt a szélt. Nick kezet fogott Willel, a viszontlátás örömére jól vállon veregették egymást, Sandra pedig óvón átkarolta Heilyt. - Nem fázol, drágám? Olyan vékony ez a ruha rajtad! Istenem, de sokat fogytál! - Minden reggel hányok…- ismerte be a nő, szelíden mosolyogva. - Észrevett már valamit…? - Jaj, Sandra! Mostanában annyira el van foglalva a problémáival, hogy azt sem venné észre, ha meztelenül cigánykerekeznék a nappali közepén…! - Hát miért nem mondod el neki? Annak csak örülne! Ez a picike mindkettőtök életének új értelmet ad! Jaj, drágám, egy kicsit irigyellek. Szégyellem, de így van. - Hozzátok jobb helyre érkezne a kicsi – mondta Heily szomorúan. - Miért mondod ezt? - Nem is tudom. Úgy érzem, Nick nem szeret már úgy, ahogy kellene. - Ne beszélj csacsiságokat! - Olyan furcsa dolgokat mond mostanában. Tegnap például azt ecsetelte, nem is tudhatjuk, boldogság-e az, amit együtt átéltünk, mert sosem voltunk huzamos ideig senki mással és nincs viszonyítási alapunk. - Jaj, de hülye ez a Nick! Erre nincs jobb szó! Heily, ha megtudja, hogy a közös babátokat hordod a szíved alatt, össze fogja kapni magát, majd meglátod! Én biztos vagyok benne, hogy a világon mindennél jobban szeret téged, még akkor is, ha ezt most nem látja át. - Remélem, igazad van, Sandy. Remélem, meggyógyul! – mondta Heily, majd a szerelmére nézett, aki jókedvűen rákacsintott.

119

Igen. A külső szemlélő számára úgy tűnhet, Nick teljesen jól van, csupán múló szeszély, ami a lelkében lejátszódik. A túlhajszolt élettempó, a stressz, a producereknek, a rajongóknak, a közvéleménynek való fojtogató megfelelési vágy lecsapódása ez, nem több. Csakhogy Nick érzékenyebb az átlagembernél, sokkal-sokkal sebezhetőbb és lassan felemészti önmagát. Ezt Heily, aki jól ismerte őt, tisztán látta. Mégis eljátszotta a külvilág felé, hogy nincsen semmi baj. Amikor Nick úgy berúgott valahol, hogy elterült az asztal alatt, ő volt az, aki elkendőzte az újságok elől. Amikor kikapcsolódás gyanánt Vegasban elpókerezte az összes készpénzét, ő volt az, aki kisegítette. Amikor az anyja, Lianne ki akarta penderíteni a Fényemberek produkcióból, mert rendszeresen másnaposan jött forgatni, Heily kelt a védelmére. Valamint Steven – aki időközben rendezőként váltotta le Chelseat. A nő pontosan tudta, hogy legjobb barátja csakis az ő kedvéért védi Nicket, akit egyébként sosem kedvelt. Pedig még mindig annyira lehetett szeretni. Bizonyos pillanatokban. Amikor nagyritkán ketten voltak otthon – Nick elszívott egy spanglit, feküdtek az ágyban, nevettek, beszélgettek, egymást etették az óriáspizzával. Minden olyan volt, mint régen. Egészen addig, amíg nem jött az újabb roham a rajongóktól. Az utóbbi két évben iszonyúan bedurvultak: egy alkalommal Nick csaknem a nyakát szegte, amikor előlük menekült New York utcáin. Heily nagyon sajnálta, hiszen míg őt színésznőként tisztelet, kedvesség és visszafogott csodálat kísérte, bármerre járt, addig Nicket széttépték a tébolyult fiatal lányok. Nem számított semmit, hogy ő a menyasszonya. Heilynek megvolt a maga terve. Az egyetlen jó megoldásnak Nick felépüléséhez azt tartotta, ha egy időre kivonja a szerelmét a forgalomból. El kell bújni. Csak ketten – illetve mostmár hárman – az egész világ elől! Hiszen a Fényemberek negyedik részét a kisbaba érkezése miatt úgysem forgathatják le mostanában. A helyzet megoldásához egyetlen kulcs volt: a nyugalom. Szeretem őt. A szerelmem. A szeretőm. A bátyám. A legjobb barátom. Ennyi embert nem veszíthetek el. Ki van csukva.

120

14. Fejezet Szervusz, Gilbert! – ölelte meg szívélyesen Nick Heily édesapját. Mutatós, kortalan arcú barátnője most is ott volt az oldalán. Jó nekik, boldogok, nyugalmuk van. -

Hello, Nick! Nagyon nyúzottnak tűnsz. Merre van a lányom?

Gondolom, a mostohabátyjával beszélget egy koktél mellett valahol. Szokás szerint lemaradtam a bejáratnál… Nem is értem, Nick, drágám, hogy bírod ezt a felhajtást – kotyogott közbe Annabella. Kedves nő volt. Nick határozottan csípte volna, ha nem Steven Hill szemeivel pillantott volna rá. Tiszta vicc, hogy Heily apja végül nyilvánosan is fölvállalta a kapcsolatát a nővel, akivel annak idején a lánya rajtakapta az íróasztal tetején. Az meg pech, hogy az asszony épp annak a fickónak az anyja, aki évek óta meg akarja szerezni magának az ő barátnőjét. Egyenesen idegesítő, hogy a legnagyobb riválisának mamája az, aki ilyen kedves és toleráns vele szemben. Nem mintha Steven, az újdonsült rendező nem volna az. Csakhogy Nick átlátott rajta: Hill most játssza a jófiút, ha Heily esetleg egyedül marad, azonnal kivethesse rá a hálóját. Talán jobb is lenne. Heily Hill. Jól csengő név lenne. Szegénykém úgyis állandóan veszélyben forog miattam. Nick rettegett attól, hogy a menyasszonyát egyszer valami nagy baj éri az ő tébolyult rajongóinak jóvoltából. Egy ideje azt érezte, Heily testileg-lelkileg nagyobb biztonságban volna, ha nem lenne semmi közük egymáshoz. Túl önző vagyok. Gyenge. Nem tudom elküldeni, mert ahhoz túlságosan szeretem. Szomorú szemekkel pillantott a néhány méterrel távolabb álló igéző nőre. Imádta. És gyűlölte önmagát azért, mert képtelen boldoggá tenni. Bezzeg Steven erős, ép a lelke és bármikor meg tudja nevettetni Heilyt…Rájött, hogy túlságosan elkalandozott. Zavartan fordult ismét Annabella Hillhez. 121

Megszoktam, Annabella. Nem volt más választásom – mondta a tőle telhető legkedvesebben a percekkel ezelőtt elhangzott kérdésre válaszolva. Kezdett tisztulni a feje, ám annyira még nem volt józan, hogy észrevegye, amint Gilbert Anderson és barátnője kétségbeesetten méregetik. Heily apjának épp szóra nyílt volna az ajka, amikor egy új jelenség korbácsolta föl a kedélyeket a bemutató előtti nyüzsgés forgatagában. Nicknek nem volt ideje elsomfordálni. Lianne Anderson úgy közeledett feléjük, akár egy frissen kitört vulkán, amiből fortyogva dől a láva. Hú, ez kínos lesz…- mormolta Nick halkan, majd szórakozott mozdulattal a hajába túrt. A terem másik oldalán Heily is észrevette, hogy Lianne megérkezett, így gyorsan Stevenbe karolt, majd együtt indultak el a család felé. Egyszerre futottak össze a terem közepén mindannyian. Nick dühösen méregette Stevent, Steven dacosan lebiggyesztette az ajkát, Annabella segélykérő pillantást vetett Gilbertre, Gilbert pedig fülig vörösödött a felesége láttán. Mert még mindig az volt. A tekintélyes vagyon nem tett lehetővé békés, egyszerű válást. Pláne, hogy Lianne mindent akart. Mindent, és még annál is többet. Hú, micsoda kellemes kis összejövetel…- nevetett fel Heily és ösztönösen a kör közepére állt, a gyűlölködő emberek közé. Megölelte az édesanyját. – Mama, nem gondoltam, hogy itt leszel, de nagyon jólesik! Heily, tudnod kell, hogy csakis rád való tekintettel jöttem el. Sejtheted, milyen kínos nekem a kialakult szituáció…- Lianne egy pillanatra elhallgatott és utálkozva végigmérte Annabella Hillt. – Egyesek soha nem változnak! – jegyezte meg pikírten. Nem bizony – szólt közbe Steven. – Az én anyám a leggyönyörűbb nő a világon. Mióta az eszemet tudom, nem láttam nála szebb teremtést. Persze, Heily azért vetekszik vele… Remélem, nem bánjátok, ha ebből a kedves családi partiból én most kimaradok…mondta Nick, felemelt kezekkel. Volt elég idegeskedni valója anélkül is, hogy vajon megtépik-e egymást a milliomos asszonyok, vagy sem. – Velem jössz, Hell? Úgy érzem, jobb, ha itt maradok. Tudod, kell egy villámhárító, meg ilyesmi…magyarázta gyorsan Heily. Tudta, nem szül jó vért az sem, ha Nick és az anyja egy társaságba keverednek. De már késő volt. Lianne-nek ami a szívén, az a száján. Ne fáradj, kicsim! Nincs szükség ilyesmire. Családi party, Nickolas? Jogod van elmenni, hiszen sosem tartoztál a családunkhoz. -

De Mama!

-

Heily, kérlek! Ne is haragudj, de egy senkiházi drogost nem tekintek családtagnak!

Nick sarkon fordult és elindult a hatalmas moziterem irányába. Egyetlen szóra sem méltatta Lianne megjegyzését. Fájdalmasan mart bele az igazság, hiszen a nő csak a valóságot vágta az arcába. Hogy volt-e joga hozzá, vagy sem, az már más kérdés.

122

-

Mama, ezt most miért kellett? Így is annyira ki van már készülve…

És te, Heily? Te nem számítasz? Mindig csak ő a fontos? Nézz magadra, mit tett veled?! Csont és bőr vagy, a szemeid olyanok, mintha egész nap sírtál volna! Előre megmondtam, hogy ez lesz! Mikor ébredsz fel végre, kislányom? – Lianne hangja elfúlt a kitörni készülő sírástól. Szerintem nem egy filmbemutató a megfelelő hely arra, hogy ezeket a gondokat megbeszéljük – mondta komoran Gilbert. Mert te aztán tudod, minek mikor van itt az ideje! Például teljesen fair dolog csaknem húsz év házasság után lelépni az első szerelmünkkel! – Lianne szomorúan meredt Annabellára, aki ezt már nem tudta szavak nélkül hagyni. -

Lianne, mindegyikünkhöz méltatlan ez a beszélgetés!

-

Hogy mersz engem rendre utasítani? Te…te…

Vigyázzon, mit mondd! – szólt közbe villámgyorsan Steven, védelmezőn átkarolva az anyját. Heily tehetetlenül vergődött. Nem tudta eldönteni Nick után rohanjon, vagy kivárja, mi lesz a vége ennek a kínos jelenetnek. Fiatalember, lehet, hogy nálatok divat a közönségesség, de az Anderson családban nem! Azért jöttem el ide, hogy megnézzem a lányom. Nem az volt a célom, hogy felfordulást okozzak. De ha tudni akarja, mit tennék, ha elfeledném a jó modort, elmondhatom: ezt a pohár pezsgőkoktélt az édesanyja önelégült arcába löttyinteném. Így viszont, igyunk a Fényemberek 3 sikerére! Emelem poharam! – mondta határozottan Lianne, majd mosolyogva puszit adott a lányának. Heily tudta, hogy az édesanyjának minden önuralmára szüksége volt ezekben a percekben. Érezte, hogy ő bele is bolondulna, ha Nicket valaha ilyen helyzetben látná, mint Lianne Gilbertet. Mással. Nem is tudta elképzelni, hogy legyen még az életében más férfi a szerelmén kívül. Pár percet még a családjával töltött, s miután megbizonyosodott arról, hogy a szülei nem fognak egymás torkának ugrani, elindult, hogy megkeresse Nicket. Lianne drogosnak nevezte. A figyelmeztető hang őrjöngött a fejében. May egykori szavai tisztán csengtek a fülében: „ha megérzi, hogy betegnek látják, összeroppan.” Remélem, nem késtem el. Remélem, nem csinált semmi hülyeséget. A terem hirtelen túlságosan zsúfoltnak tűnt. Az imádott szempárt pedig nem találta sehol.

Nick, ha megengedsz egy ártatlan megjegyzést, szerintem túl sok időt szentelsz a rajongóidnak. Tudom én, hogy szakmai alázat, meg ilyenek…de Heily azt mesélte, inkább nem alszol, csak mindenkinek jusson egy aláírás meg egy mosoly. Nem értem, hogy lehet az,

123

hogy még a lábadon állsz? – kérdezte kedélyesen Will a moziterem sejtelmes fényében, de valami feszültség bujkált a hangjában. Cimbora, túl régen ismersz ahhoz, hogy kerülgesd itt a forró kását…- mondta leverten Nick, miközben elővette zakója zsebéből a viszkis kulacsot. -

Minek ez? – mutatott rá Will.

Á…semmi, csak feszültségcsökkentő – legyintett Nick. – Tudod, néha azon gondolkozom, miért nem lehet életet cserélni. -

Kivel cserélnél?

-

Például veled.

-

Na, ne, pont egy fekával? – próbált viccelni Will.

Ne röhögj, ez most komoly! – mondta Nick. – Olyan egyszerű, hétköznapi dolgok hiányoznak, Will! Úgy érzem magam, mint valami szaros toronyba zárt herceg. Több pénzem van, mint amennyit elkölthetek a hátralevő életemben, mégsem élvezhetem! Pedig…olyan jó volna elvinni Hellt egy világkörüli útra, felfedezni mindent anélkül, hogy ezrek loholnának utánunk… Te akartad annyira ezt az életet, Nick – szólt közbe kíméletlenül Will. – Nincs ember a földön, aki ne ismerné a neved. Csak egy N betűt kell beütnöm a google-ba és te vagy az első találat! Agyrém! -

Látod, erről beszélek.

Ez elég indok arra, Nick, hogy szétcuccold a fejed és elveszítsd önmagad? – Sandra hangja a semmiből tűnt elő a sötétben. Leült Nick mellé és a karjára tette szépen manikűrözött kezét. – Elég indok, hogy Heily annyit sírjon? Heily, akit tudom, hogy annyira szeretsz? -

Miért kínoztok? – kérdezte Nick, miközben az arcát a két kezébe temette.

Mert nem akarunk elveszíteni, azért! Nem járhatsz úgy, mint Mercury vagy Monroe, az Isten szerelmére! Nézz magadra, öcsém! Csupa élet és lelkesedés voltál, most pedig… Tudom – mondta Nick elkínzott hangon. – Tudom. De ti annyira, marhára könnyen beszéltek! Nem ti mentetek keresztül mindazon, amin én! Nem a ti karotokba harapnak bele az utcán elmebeteg csajok! Nem titeket kísérnek 35-en hugyozni! Nem titeket kukkolnak az ablakból szeretkezés közben! Kikérem magamnak, hogy ítélkezzetek fölöttem! A tanácsaitokat meg dugjátok föl…mindegy, felejtsétek el! – legyintett Nick a spontán dühkitörés után, majd váratlanul felállt. -

Most meg hová mész? – kérdezte ijedten Sandra.

Mégis, hová mennék? A díszpáholyba, természetesen. Hell valószínűleg azt hiszi, már a pokol tüzén égek.

124

-

Rém vicces – konstatálta Will.

Az élet is az, nem igaz barátom? – kérdezte Nick fapofával, majd egy durcás kisfiú arckifejezésével vette célba az „A” stáb díszpáholyát. -

Egyáltalán nem tetszik nekem, amiket ez a gyerek beszél – rázta meg a fejét Sandra.

-

Én bízom a megérzéseidben, drágám, de mit tehetünk?

-

Tartsuk rajta a szemünket ma éjjel – az írónő üveges tekintettel meredt maga elé.

-

Sandy, gyűlölöm, amikor így nézel! Nem lesz semmi baj, az Istenit!

Csak annyit tegyél meg, hogy éjjel benézel hozzá a Hiltonban. Ha jól tudom, egy emeleten kaptunk lakosztályt. Időtlen idők óta te vagy a legjobb barátja! Hátha neked megnyílik, és együtt ki tudtok találni valami megoldást. Rendben, ezt kérés nélkül is megtettem volna. Csak már megijedtem, hogy megint rémeket látsz. -

Rémeket is látok, de ez most nem tartozik ide.

Ha nem akarsz megbolondulni, ne vegyél egy írónőt feleségül…- csóválta a fejét Will. Pár perc múlva ők is elindultak a díszpáholy felé, hogy megnézzék a Fényemberek 3. részét. A legenda a vásznon. Ez volt az életük.

A Hilton halljában hömpölygött a tömeg. Heily a légkondi ellenére is úgy érezte, iszonyú meleg van és folyamatosan a hányinger környékezte. A rajongók émelyítő parfümfelhőbe vonták a hatalmas előcsarnokot. Szabad volt a vásár. Itt most mindenki közel jöhetett, beszélgethetett a sztárokkal és a film készítőivel, hiszen ezért váltottak a premiervetítésre méregdrága jegyeket. Teltek az órák, s Heily egyre inkább úgy érezte, megfullad. Nick az autogram osztás kezdete óta épp háromszor kért elnézést és indult el a mosdó irányába. Heily pontosan tudta miért és egyáltalán nem tetszett neki a dolog. Noha Nick így legalább látszólag jókedvű volt. Ragyogó mosolyát rávillantotta minden jöttmentre, megsimogatta a vállukat és odaadóan válaszolgatott a kérdéseikre. Még azokat a kínos pillanatokat is egész jól viselte, amikor a testőrök elvezettek egy-két lehetetlenül viselkedő nőszemélyt. Rémes volt a látvány, amikor némelyik egyszerűen megragadta Nicket és megpróbálta szájon csókolni. Ez a malőr persze most sem maradt ki. Nem tehetik ezt velem, miért cibálnak? Én Angelina Harris vagyok, Dean Harris rendező lánya! Kikérem magamnak! – süvítette egy szög egyenesre vasalt hajú, nagydarab, tizenhat éves forma lány. – Nem akartam semmi rosszat! Csak adni neki egy puszit! Mi ő, talán valami nyavalyás gyémánt nyakék? 125

Nem, hanem a vőlegényem – ugrott oda Nick mellé Heily. – Ha volna szemed,

észrevennéd, hogy ő nem akarta azt, amit te… Heily, nem kell! – csitítgatta Nick. – Látod, már viszik is kifelé…nem kell az ilyesminek nagy jelentőséget tulajdonítani. Nem? – méltatlankodott Heily. – Talán akkor adhatnál nekem is abból, ami a zsebedben van! Lehet, hogy én is lazábban venném… Sosem engedném, hogy ilyet tegyél – mosolygott Nick, de a szeme komor volt, miközben Heilynek suttogott. Próbálta őrizni a látszatot. -

Miért ne? Hiszen te is csinálod.

-

Mert szeretlek.

-

S ezek szerint önmagadat nem?

-

Nem – rázta meg a fejét Nick. – Magamat gyűlölöm.

Heily hirtelen magához ölelte Nicket és a fülébe súgta: Megígérted, hogy nem maradunk itt soká! Tudod, nagyon szeretnék neked valamit mondani… Már csak néhány órát kell kibírni, drága. Aztán mindenki elmegy, ketten leszünk és elmondhatod. Nem, nem, én most akarom! Hajnalban nem leszel alkalmas rá…Teljesen kifekszel… nos, tőlük! – intett Heily a szemeivel a rajongó lányok felé. Nem, bízz bennem! Egyikünknek muszáj itt maradnia, a film miatt. Különben elterjesztik rólunk, hogy szörnyen bánunk a közönségünkkel. Ez volt az a pont, ahol Heilyben elszakadt az a bizonyos cérna. Magasról teszek a rohadt közönségre! – sikította Nick fülébe. – Az életünk fontosabb, mint a rohadt film! Épp most esik szét, te pedig állsz itt és hagyod! Nem tehetek mást, Hell! Nem tehetünk mást, ezt vállaltuk! Maradnom kell még egy kicsit… Te tudod, Nick – mondta szomorúan a lány, majd sarkon fordult és a vállára kanyarította kis vászonkabátját. -

Kérlek, ne nézz így rám!

Hogy nézzek? Nagyon úgy tűnik, neked elsők ezek a kiscsajok, aztán a csodapor és valahol a sor legvégén kullogok én… Ez nem így van, Hell…- nyúlt a lány után Nick, ám az határozott léptekkel indult el a hotel folyosóján, a liftek irányába. 126

Akkor most folytatódik a dedikálás, vagy nem? – kérdezte egy kétcopfos, vékony fiatal lány a tömegben, kezében egy Fényemberek DVD-t szorongatva. -

Persze – felelte zavart mosollyal Nick. – Kinek írhatom?

-

Ingridnek – közölte lelkesen a lány, majd a barátnőivel összekuncogtak.

Heily miért ment el? – kérdezte egyikük kíváncsian. - Rosszul érezte magát? Talán valami krónikus betegsége van? -

Nincs, miért?

Csak mert évek óta mindig szédülésre hivatkozva hagyja ott a rajongó találkozókat! – nevette el magát Ingrid és cserfes barátnői is csatlakoztak hozzá. Nick képtelen volt nevetni. Valójában sírt. Csak a könnyei befelé folytak, gondosan elrejtve a maszk alatt, amit a biztonságos kokainfelhő jelentett. Így minden olyan könnyű volt. Így az sem fájt annyira, hogy Heilynek az ő viselkedése miatt hever romokban a szíve.

Heily, várj! Kérlek, hová mész? – a nő nem állt meg, csupán lassított a léptein. Tudta, ha futni kezdene a tűsarkújában Steven elől, azzal sem érne semmit, mert a férfi sokkal gyorsabb nála. Fél percen belül beérte, s egy ideig együtt baktattak tovább szótlanul a sötét utcán. Azt hittem, senki nem látott eljönni…- sziszegte bosszúsan Heily, ügyet sem vetve arra, hogy könnyáztatta arca egészen nyilvánvaló az utcalámpák fényében. -

Mondd, mégis hová mégy? Életveszély, amit művelsz!

Ugyan! Tök biztonságos a város. Mindenki Mr. Tinibálvánnyal van elfoglalva – mondta undokul Heily, majd gyorsított a léptein. Ha ennyi fájdalmat okoz neked, miért nem lépsz ki végre ebből az egészből? Van róla fogalmad, hányan röpdösnének örömükben, ha egy olyan lány volna a menyasszonyuk, mint te? Erre te tönkreteszed magad egy ilyen suttyó miatt! Heily hirtelen megállt és szembefordult Stevennel. Leírhatatlan fájdalom tükröződött az arcán és tehetetlen düh. Steven Hill, mondd, neked mi közöd ehhez? Nem gondolod, hogy azért jöttem el a szállodából egyedül, mert egy kis magányra vágyom? Ki akarom szellőztetni a fejem! Nem azt hallgatni ezredszer is, amit mindenki hajtogat körülöttem! Az én életem, az én döntésem! Hagyjatok már békén!

127

Heily, nem tudod megmenteni! Csak idő kérdése, hogy mikor csinálja ki magát! – érvelt Steven és gyengéden megérintette a lány vállát. Heily heves mozdulattal söpörte le a kezét. -

Most elmegyek, Steven. Sétálok egyet. Nagyon szépen kérlek, ne gyere utánam!

-

Féltelek…

-

Huszonegy éves vagyok, nem kell gardedám.

Ahogy gondolod…- mondta szomorúan Steven, s egy ideig elgondolkozva nézett a lány után, egészen addig, míg az be nem kanyarodott az egyik sarkon. Nehéz szívvel ment vissza a szállodához.

Heily dühös lépésekkel rótta az utca macskaköveit. Nevetséges, ugyan mi veszély van itt? Szombat este volt, így rengeteg szórakozni vágyó ember császkált a városban. A színésznőnek könnyebb lett a szíve, ahogy elvegyült a tömeggel. Csinos, fekete kalapjában, feltűzött hajával csak egy volt közülük. Az ezerarcú Heily Anderson. Még jó, hogy nem ismernek meg, ha nem akarom. Csöndre vágyott. Úgy érezte, semmi baja nem származhat abból, ha befordul az egyik kis mellékutcába. Talán egy ideig nézegetheti a kirakatokat anélkül, hogy kiszúrná valaki, ki is ő. Egy menyasszonyi ruha szalon előtt állt meg. Hófehér csipkecsoda volt a kirakatban egy meseszépre rajzolt arcú, tűzvörös hajú próbababán. Talán ő is hasonlóan festene ilyen öltözékben, még ha nem is lenne ilyen igéző az arca. Fáradtan, szomorúan sóhajtott föl. Úgy érezte, ahelyett, hogy közeledne, egyre távolodik a nap, amikor Nick oldalán, egy ilyen ruhakölteményben vonulhat be a templomba. Valószínűtlennek érezte mindezt, még akkor is, ha a testében egy másik pici szív dobogott. Létezik, hogy Nicket nem is érdekli? Hogy nem sejt semmit? Az ki van zárva. Tudnia kell. De az is lehet, hogy csak nem akarja hallani, mert nem szeretné ezt az egészet. Lehet, hogy meg akar szabadulni tőlem? Valójában ez a helyzet? Hiszen még csak kíváncsinak sem tűnt, amikor elmondtam neki, hogy beszélnünk kell…Úristen, ezt az embert már nem ismerem! Ez az ember nem az én Nickem! Pedig Heily nem is olyan régen még biztos volt abban, jobban ismeri a szerelmét, mint önmagát. Vágyakozva nézegette a hófehér menyasszonyi ruhát, egyenként megcsodálta a részleteket: gyöngyök, tüll, suhogó szatén…A ruhák a maguk valójában nem jelentettek Heilynek túl sokat, hiszen rengeteg volt belőlük és egyiket sem viselte kétszer, mert megkövetelte a protokoll a hollywoodi társaságban. Ám erre az öltözékre mindennél jobban vágyott. Valójában nem is a ruhára, hanem arra, ami vele együtt jár. Csakis Nickkel. A régi Nickkel. Valószínűtlen álomnak tűnt, hogy ez realizálódik egyszer, de Heily nem akarta feladni. Hitt benne, ha megosztja a szerelmével a nagy titkot, az gyógyír lesz Nick érzékeny lelkére.

128

Az utcalámpa fénye a kirakat üvegében visszaverte Heily karcsú alakját. Rögtön konstatálta, hogy nem néz ki túl jól: az arca beesett volt, íves szemöldöke olyan, mint egy vihartépte kismadár két szárnya a levegőben. Sápadt volt, törékeny, a pillantása szomorú, magányos. Hirtelen mozdulattal kigombolta a kabátját, majd oldalra fordult. Kereste, kutatta a jeleket a testén, ám még egyáltalán nem látszott, hogy babát várna. Egyik kezét a hasára tette, s egészen lenn, a szeméremcsontja felett érzett egy részt, ami keményebb volt a többinél, határozottan kitapinthatóan. Hirtelen eufórikus boldogság kerítette hatalmába. Pillanatról pillanatra erősebbnek érezte magát. A ráébredés, hogy már nem csak a reggeli hányások mutatják: egy kicsi élet növekszik benne, elsöprő erővel suhant át a lelkén, akár egy áldott nyári zápor a hőségben. Amerre csak járt, virágok nyíltak az útján… Rámosolygott a tükörképére, majd begombolta a kabátját. Elhatározta, hogy visszamegy a szállodába. Vissza, Nickhez, és ha kell, erőnek erejével rángatja fel a szobába, hogy elmondhassa neki a hírt, amitől ő is boldog lesz! Annak kell lennie, hiszen szeretik egymást! Ahogy végzett a kabátgombokkal, ismét a tükörképére pillantott, hogy megigazítsa a kalapját. Összerezzent, s egy ijedt kis sikoly is elhagyta a száját, amikor meglátta a három fiatal lányt a háta mögött. Gyorsan megfordult és az arcukra pillantott. Az egyikük ismerősnek tűnt és ijesztően kihívó pillantással méregette Heilyt. Művésznő, volna szíves adni nekünk egy aláírást? – kérdezte cinikus hangon egyikük. Ez a nagydarab, szőke lány és ez a hang…Heilybe belehasított a felismerés: ez ugyanaz a csaj, akit elvezettek a dedikálásról, mert erőszakos volt Nickkel. Angelina… Persze – válaszolt a tőle telhető legnyugodtabb hangon Heily és ideges mozdulatokkal tollat keresett a táskájában. Meg akart szabadulni ezektől a lányoktól, amilyen gyorsan csak lehet. Hogyhogy egyedül sétálgatunk ilyen későn? – kérdezte a másik lány, nem kevésbé kihívóan. – Úgy tudom, a világsztárok csak testőrökkel járnak. Szeretek egyedül lenni, jólesett egy kis friss levegő – magyarázta Heily. – Nem érhet semmi baj, hiszen olyan sok ember van az utcán. Csakugyan? – vonta fel a szemöldökét Angelina, miközben átvette Heilytől a kis cetlit, amire ráfirkantotta a nevét. – Én senkit nem látok rajtunk kívül. Heily körülnézett. Valószínűleg hosszú ideig állt és merengett a kirakat előtt, mert valóban elnéptelenedett az utca. Még a kávézó is bezárt a sarkon, pedig tömve volt emberekkel, amikor Heily elhaladt előtte. -

Ez esetben jobb, ha indulok. Szerintem menjetek ti is, nehogy bajotok essen!

-

Szivikém, tudunk vigyázni magunkra. Kösz az aláírást.

-

Szívesen – mondta Heily és elindult a sarok felé.

-

Sosem fogod elfelejteni, mert ez volt az utolsó autogram, amit adtál! – süvítette

129

Angelina és ebben a pillanatban Heily egy súlyos ütést érzett, majd hangos üvegcsörömpölést hallott. A tarkójához kapott és döbbenten látta, hogy véres feje. Nem volt ideje a továbbiakon gondolkodni, mert egy határozott rúgást érzett a gyomrában, amitől csaknem ájultan csuklott össze. Az ütések záporoztak rá, dühödt szitkozódások közepette. Ő, mintha csak kívülről látta volna a jelenetet, amint egy kétrét görnyedt fiatal nőt rugdosnak a földön, amint az áldott kábulat határmezsgyéjén egyensúlyozott. Te kis gazdag szuka! Többé nem fogod elvenni őt tőlünk! – a szitkok összefüggő, fájó hangmasszává lettek, s Heily nem tudta, hogy ébren van-e vagy álmodja az egészet. Egy rossz álom. Csakis ez lehet a megoldás. Ez nem velem történik. Nick mamáját egyszer megerőszakolták New Yorkban…elmesélte a szörnyű történetet. Ezért álmodom ezt a képtelenséget… -

Angelina, hagyd már abba! – kiáltotta az egyik kétségbeesett, álombéli hang.

-

Megérdemli!

Nézz már rá, el van terülve, mint egy rongybaba és nagyon vérzik a feje! A francba, eleget kapott, ne rugdosd már, megölöd! A hangok a fejében eltompultak. Egyre halkabbak lettek, míg nem maradt belőlük más, csak egy baljós érzés és néma csönd. Vészjósló csönd. Ki akarta nyitni a szemét. Ki kell nyitnia. Tudnia kell, hogy csak rosszat álmodott-e már megint. A szemhéját ólomnehéznek érezte, minden erejét latba vetve próbálta felemelni. Mintha a saját teste már nem az övé lett volna. Nagy nehezen sikerült pislognia egyet, majd újra lehanyatlott. Egyetlen dolgot látott tisztán: a lámpafényben undokul vöröslő sok-sok vért maga körül. Örült, hogy egy láthatatlan erő az eszméletlenség ölelő, biztonságot adó karjaiba vonta.

130

15. Fejezet Kábán és fáradtan igyekezett a szálloda Fényemberek produkció számára fenntartott magánliftje felé. Homályosan derengett neki, hogy Heily el szeretett volna mesélni valamit, de ahogyan az órájára pillantott, rájött, a menyasszonya már biztosan az igazak álmát alussza. -

Hé, Nick!

Nagyot sóhajtva fordult vissza a hang hallatán. Már azt hitte, erre a napra véget értek a megpróbáltatások. -

Mit akarsz, Steven?

Beszélni. Nem egymásnak esni. Csak beszélni! – emelte föl a kezeit Steven, ezzel is jelezve békés szándékát. Úgy látszik, ez egy olyan éjszaka, amikor mindenki jól beolvas Nick Richardsnak. Gyerünk, Steve, ne kímélj! Essünk túl rajta! Itt most nem rólad van szó. Tudod, engem nem igazán érdekelsz azt leszámítva, amikor a stúdióban dolgozunk. Heily viszont annál jobban… Még mindig nem tettél le róla, igaz? – kérdezte merengve Nick. – Lehet, hogy nem is baj. Az utóbbi időben gyakran megfordult a fejemben, hogy sokkal többet adhatnál neki, mint én. Stevent meglepte ez a fordulat. Arra számított, Nick dührohamot kap, amikor Heilyről kezd beszélni, de mást nem látott a másik férfi szemében, csak csalódottságot és bánatot. Olyan volt a tekintete, mint egy százéves embernek, akinek már meghalt minden rokona és egyébként is minden mindegy. Borzongató érzés volt Nick Richards szemébe nézni. Hogy is találhatott ebben az emberben Heily bármilyen melegséget? Meglep, hogy belátod – szögezte le Steven halkan. – De tudod, mit sem érek azzal, hogy te így gondolod. Ettől még ugyanúgy az a szerencsétlen helyzet áll fenn, hogy Heily

131

téged szeret. Ez az, amiről beszélni szeretnék… -

Figyelek.

Te, nos, hogy is mondjam, talán túlkábult és elfoglalt vagy mostanában ahhoz, hogy észrevedd, a menyasszonyod egyáltalán nem boldog. Nekem pedig nagyon rossz látni, hogy szenved, mert őszintén érdekel, mi van vele. Ha már mindenképp veled akar maradni, nem lehetne, hogy kevesebbet szívj, és többet törődj vele? Nick szótlanul lesütötte a szemeit. Tudom, amíg te ezen a világon vagy, sosem lesz esélyem arra, hogy velem legyen – folytatta keserűen Steven. - Te vagy neki az igazi, ez tiszta sor. De nagyon kérlek, Nick, ne vedd el tőlem a nevetését! A két szememmel látom, ahogy napról napra sorvad az önértékelése, egyre nyúzottabb és vékonyabb! Mondd, ha egy mód van rá, miért nem kezelteted magad, haver? Nincs abban semmi ciki, szinte minden világsztár bekattan egyszer és átesik ilyesmin, nem nagy kaland…! Steven zavarba jött, amikor Nick hirtelen ismét ráemelte végtelenül szomorú szemeit. Nem volt biztos benne, hogy nem a fényviszonyok a felelősek, de mintha könnyeket látott volna megcsillanni a színész szemeiben. Amíg ezen a világon vagyok…- mondta halkan, töprengve Nick. – Igazad van, Steven. Talán be kellene vonulnom egy szanatóriumba, ahol kezelésbe vesz néhány agyturkász. Szánalmas, hogy ennyire nem bírom mindazt, ami a népszerűséggel együtt jár. Ez nem Heily hibája, mégis, legalább annyit szenved ettől, mint én. De nem tudom azt mondani, hogy holnapra helyrejövök, rendben leszek, és pontosan ugyanazt tudom nyújtani a menyasszonyomnak, amit régen. Valami azt súgja, ez hosszú folyamat volna. S ez ellehetetleníti az egész kezelést, mert én nem tudok távol lenni Heilytől. Évek óta nem próbálkoztam ilyesmivel. -

Vigyáznék rá.

Persze, kecskére a káposztát! – nevetett fel keserűen Nick, majd komolyan Steven szemébe nézett és folytatta. – Átgondolom, megígérem, oké? De most nagyon szeretnék felmenni hozzá. Mert azzal sem teszek jót a kapcsolatunknak, hogy most itt beszélgetek veled és nem mellette vagyok. -

Ez igaz, de…

-

De?

Biztosíthatlak, ha úgy döntesz, hogy vállalod a kezelést, a gyógyulásod érdekében, Heily az idő alatt a legnagyobb biztonságban lesz. Ígérem, nem fogok visszaélni a helyzettel. Számomra mindennél fontosabb az ő boldogsága és ennek érdekében hajlandó vagyok átmenetileg megfeledkezni arról a tényről is, hogy mennyire utállak – húzta félre az ajkát.

132

Nem fáj, hogy ezt mondod, Steve. A szeretet az, ami megöl. A gyűlöletet még üdítő változatosságnak is mondhatnánk. Pontosan tudom, hogy mit érzel Heily iránt. Azt is, hogy sokkal jobb társa volnál, mint én vagyok. Tudom, hogy el kellene engednem. De képtelen vagyok rá, mert a hiánya rosszabb volna bárminél… Akkor gondolj erre, amikor legközelebb felszippantanád a rohadt kokaint! Remélem, tisztában vagy vele, megöllek, ha kell, de nem hagyom, hogy tönkretedd a nőt, akit szeretek – mondta Steven olyan stílusban, mintha csak az időjárásról beszélgetnének. Velem rossz lóra tettél, Hill. Hozzá vagyok szokva a halálos fenyegetésekhez, épp eleget kapok a rajongóim pasijaitól – felelte nyugodtan Nick, majd megnyomta a lift hívógombját. – Ne haragudj, de tényleg mennem kell. Heily nem alszik jól, ha nem vagyok vele. -

Tudok a rémálmokról. Azokat is neked köszönheti.

Steven, a globális felmelegedés is az én hibám? – kérdezte Nick cinikusan, majd belépett a liftajtón. -

Ne felejtsd el, mit kértem tőled, Richards!

Az önműködő ajtó becsukódott közöttük. Éppen akkor, amikor az aulában Sandra Connor kétségbeesetten sikította bele a levegőbe Steven nevét.

Nick teljesen ledöbbent, amikor a lakosztályukba lépve azt tapasztalta, hogy Heily nincs sehol. Hajnal három van, az Istenért! Hol lehet ez a lány? Az első gondolata az volt, hogy a menyasszonya talán megsértődött, amiért nem hagyta ott azonnal a rajongókat a kedvéért. Mennyi idő is telhetett el azóta? Talán két-három óra? A francba, nagyon sok. Az is megeshet, hogy Heily másik szobába költözött. Tudta, hogy a nőnek meglehetősen hirtelen természete van és még jónéhány együtt töltött év után sem tudta száz százalék biztonsággal megmondani, vajon mi lesz a menyasszonyánál a következő lépés. Ám az egyáltalán nem vall Heilyre, hogy az éjszaka közepén csupán dacból átcuccoljon valahová. Ilyenkor a maximum általában az, hogy hüppögve gömbölyödik össze a hatalmas ágy legtávolabbi szögletében és az ölelő karok, becéző szavak kényeztetését várja. Most azonban nem volt kit kiengesztelni. Nick észrevette, a lakosztályban épp olyan nagy a felfordulás, mint amikor elindultak a filmbemutatóra. A bőröndje a fogadószoba közepén hevert nyitott állapotban. Tudta, hogy Heily utálja a káoszt. Az nem létezik, hogy járt itt este és ezt a rendetlen csomagot nem tette arrébb az útból. Nick ingerülten kotorászni kezdett a táskájában, majd amikor a kezébe vette a telefonját, meglepve tapasztalta, hogy Lianne Anderson tizenegyszer hívta őt az elmúlt egy órában. Határozottan rosszat sejtett. Nem tudta, jó ötlet-e visszahívni Heily anyját, ám nem volt ideje elgondolkozni ezen, mert a kis készülék ismét undokul megcsörrent L. Anderson felirattal a kijelzőjén. Néhány másodpercig habozott, 133

majd fogadta a hívást. Maga is megijedt a saját rettegő hangjától. Nem volt szükség arra, hogy mást is mondjon, mint „szia, Lianne”, mert az asszony szitkok záporát zúdította rá, levegővételnyi szünetet sem hagyva. A te hibád! Egyedül a te hibád! Azok a lányok miattad verték félholtra! Ezt kaptam tőled! Felkaroltalak, karrierhez segítettelek, te pedig a halálba taszítod az egyetlen kislányom! – üvöltötte végig Lianne a valószínűtlen történetet. -

Heily…nem él már?

Meghalt! – sikította Lianne. – Legalábbis számodra mindenképp! Agyon is üthették volna! Mellesleg vége a karrierednek, Nickolas! Lianne…én…most azonnal odamegyek a kórházba, látnom kell Heilyt! Segíteni akarok neki! – kiáltotta kétségbeesetten. A hirtelen jött szédüléstől megtántorodott és a komódnak támaszkodott. Meg ne próbáld! Meg ne lássalak többet Heily közelében! Takarodj az életünkből, te szemét, drogos állat! Ide ne merj jönni, mert a testőrökkel dobatlak ki! Lianne, ne tedd ezt velem! – kiáltotta Nick, de már nem volt kinek, mert Heily anyja kíméletlenül letette a telefont. Hiába próbálta visszahívni, perceken át csak csöngött, csöngött, de semmi reakció. Ahogy halálra vált arccal hívogatta Lianne Anderson számát, a gondolatai egyre tisztábbak lettek. A nő mondanivalójából mindössze annyit tudott kihámozni, hogy az ő Heilyjét megverték a Fényemberek rajongói és most élet és halál között lebeg a kórházi ágyon. Miattam? De miért miattam? Kik lehettek? Nyílván olyan lányok, akik féltékenyek rá, mert a menyasszonyom. Ez a megsemmisítő felismerés úgy rajzott át az agyán, hogy minden más, egyébként józan gondolatot kisöpört. Miattam került bajba a szerelmem és nem lehet tudni, egyáltalán túléli-e. Képtelen lennék olyan világban létezni, ahol ő nincs! De amíg itt vagyok, addig mindig veszélyben lesz! Meg kell adnom neki az esélyt, ha túléli, ha ugyan túléli… legalább neki boldognak kell lennie! Itt a vége, azt hiszem. Mindenkinek csak bánatot okozok, csak a baj van velem…Heily, édes kicsi Heily…éld túl! Ne zuhanj tovább velem együtt, neked nem kell! Majd én elmegyek, hogy könnyebb legyen…ha felébredsz, olyan lesz, mintha soha nem is léteztem volna… A sötét gondolatokat tettek követték. Gépies mozdulatok. Sok-sok gyógyszer gurult szerteszét a fürdőszoba padlóján. Kiloccsant a víz…Az éles borotvapenge és a leheletfinom bőr találkozása ijesztő, sosem hallott horrorisztikus hangot adott. Biztosra megyek. A hófehér mosdókagylóra vörös vér fröccsent. Nick nem bírta nézni, ezért lekapcsolta a villanyt. Hátát a falnak támasztva csúszott le a jéghideg márványpadlóra. A saját keserves zokogása már csak tompa hangnak tűnt. A sok-sok nyugtató, - amiket nehéz helyzetek esetére hordott magánál – most hatni kezdett. Legalább harminc kapszula segített, hogy a hulló könnyek ne csípjenek a sötétben. Hogy ne fájjon, ahogyan a sebből a vér bugyog, hogy az álomszerű ködön át csak

134

egyetlen, imádott arcocska mosolyogjon rá. Nem akarom újrakezdeni. Nélküled nem. Te voltál az élet, az egyetlen szalmaszál, amibe kapaszkodtam, értsd meg! Nem bírnám elviselni, ha valaki bekopogna az ajtón a hírrel, hogy nem élsz már! Te csak jobban járhatsz, ha én már nem leszek! Hiszen ott van Steven, aki talán még nálam is jobban szeret…

Heily arca egyre inkább a ködbe veszett, a zokogás hangja eltompult majd teljesen megszűnt. Nem maradt más, csak egy mozdulatlanságában is szép férfitest a padlón és a csöpögő csap hangja. Vagy a márványra csöpögő vér hangja? Nem lehetett eldönteni. Sötét volt. Nagyon sötét. De Nick Richards nem félt többé a sötétben. Elrejt, megóv, oltalmaz…A sötétség mindent olyan egyszerűvé tesz. Az ajka szomorkás félmosolyra húzódott, majd eszméletét vesztette.

Hahó! Hallasz? Jézusom, öcsém, térj már magadhoz, mert menten elájulok én is! – Will hisztérikus hangon kiabált és rázta Nick vállát, pofozgatta az arcát. Nem történt semmi. A rohadt életbe, csak most nehogy leblokkoljak! Gyorsan felállt, majd a kozmetikai ollóval ügyetlenkedve csíkokra szabdalt egy törülközőt. Remegő kezekkel kötötte el Nick sebeit, majd kirohant a szobából Sandráért. Kétségbeesetten reménykedett, hogy még nem késtek el. Azért kopogott be Nickhez, hogy megossza vele a szörnyű hírt: Heilyt agyba-főbe verte pár részeg kiscsaj az utcán és elveszítette a kisbabáját. Fogalma sem volt, hogy adja mindezt elő Nicknek és rémes állapotban lépett be az elnöki lakosztályba. Ám arra nem volt felkészülve, amilyen állapotban a barátját találta. Ott hevert a fürdőszoba kövén, akár egy rongybaba és alig lélegzett. Miért tette ezt magával? Hogy lehetett ilyen barom?! Mi van, ha nem éli túl! Hülye, hülye, hülye! Will egyszerre volt mérges, elkeseredett és hisztérikus, miközben a saját lakosztályuk felé rohant. Próbálta összeszedni a gondolatait, a zsebébe nyúlt a telefonjáért és Nick magánorvosát tárcsázta. Basszus, eddig egy náthánál komolyabb dologgal nem ment hozzá. Meg szerencse, hogy Dr. Benett amúgy sebész. Az orvos szerencsére azonnal felvette. Will kapkodva vázolta neki a tényeket, s azt kérte, jöjjenek, amilyen gyorsan csak lehet, valamint teljes diszkréciót. Sandra mintha csak megérezte volna a férje közeledését, a lakosztály bejárati ajtajában állt. Will észre sem vette, annyira üvöltött a telefonba, hogy azt valószínűleg a legmélyebben alvó szállóvendég is meghallotta. -

Na, hogy van? Hogy fogadta? Túl hamar visszaértél. Jézusom, Will, mi baj van?

-

Sandy, orvost hívtam. Beszedett egy csomó gyógyszert és felvágta az ereit…

-

Míg ott voltál? Hogy hagyhattad ezt, Will?

-

Dehogy is! Amikor beléptem, már ott hevert eszméletlenül!

135

-

Úristen, de hát miért?

Nem tudom, Sandra, gyere fel velem és próbáljuk meg felrázni valahogy, mire megjön a doki! Rendben, csak ne üvölts már! Nem kicsit örülne a bulvársajtó annak, hogy Nick Richards megpróbálta megölni magát! Mint az őrültek, úgy rohantak Heily és Nick szállodai szobája felé. Amikor beléptek, Will némán intett a fejével Sandrának, hogy a színész a fürdőben van. Sandra minden lelkierejét összeszedte, mielőtt belépett a csicsás márványfürdőszobába. Úristen, mint egy gyerek! Mint egy gyönyörű kisfiú! Néhány másodpercig megigézve figyelte a Nick arcát, akit olyan régóta ismert és szeretett. Aki káprázatos tehetséggel vitte a vászonra a karaktert, akit megálmodott. Az nem lehet, hogy meghaljon, olyan nincs! Sandra megpróbálta összeszedni a gondolatait. Will, menj le az előcsarnokba! – kiáltotta. – A legjobb lesz, ha ott várod Benett doktor csapatát és magad kíséred fel őket! Senki nem tudhatja meg, mi történik itt! És te? – kérdezte zavarodottan Will. – Itt maradsz egyedül, vele? Ne küldjem fel Stevent? Talán segíthet… Steve, amint meghallotta mi történt, elrohant Heilyhez. Drágám, ne állj ott úgy, mint egy sóbálvány. Az apám egyszer megpróbálta ugyanezt. Tudom, mit kell tennem, csak menj innen, mert rosszul leszel! -

Sandy, mire készülsz?

-

Kiszedem belőle a gyógyszert, ami még nem szívódott fel!

-

Oké, tényleg jobb, ha lemegyek az aulába – hebegte Will, majd az ajtó felé rohant.

Sandra felállt, kirohant a lakosztály nappalijába és felkapta a létező legnagyobb poharat. Teletöltötte meleg vízzel, majd visszaszaladt az ájult színészhez és szó szerint beleöntötte a szájába. Mit sem törődve Nick ijesztő köhögésével, a férfi hóna alá nyúlt és a fürdőkádhoz vonszolta. Életemben először jön jól, hogy nem vagyok vasággyal együtt 45 kiló. Két karjával átölelte Nick remegő testét, majd a gyomránál rászorított. Szerencsére az történt, amire számítani lehetett. A folyadék utat tört magának, a feloldódott gyógyszer fehérre színezte a löttyöt, ami távozott a férfi testéből. Nick iszonyatos hangokat adva, fulladozva köhögött, s közben résnyire nyitotta a szemeit, kétségbeesett pillantást vetett Sandrára. Miért nem hagysz meghalni? A nő pontosan tudta, mire gondol. Szeretünk, Nick, olyan sokan szeretünk! – kiáltotta túl a férfi heves öklendezését. A roham még perceken át tartott, végül Nick halálsápadtan, hideg verejtéktől csillogó homlokkal, csatakos hajjal feküdt Sandra ölében. -

Chris Diamond nem halhat meg…- suttogta az írónő. – Tudod, hogy ez képtelenség.

-

Nem leszek többé Chris Diamond – mondta alig hallhatóan a férfi. – Heily…Lianne…

136

Heily rendbe fog jönni – mondta magabiztosan Sandra. – De most nem folytathatod ott, ahol abbahagytad. -

Tudom – hangzott a tompa felelet.

-

Engedd meg, hogy intézkedhessem az életedet illetően! Kérlek, bízz bennem!

-

Ölj meg, Sandra! Ne hagyd, hogy megmentsenek…

Butaságokat beszélsz. Egy nap te is el fogod ezt ismerni! – mondta könnyes szemekkel a nő és megsimogatta Nick arcát. – De most el kell intéznünk, hogy egy időre eltűnhess a világ elől. Segíts Nick, mondd, hová mennél szívesen? A másvilágra – a szomorkás mosolynak szánt valami fájó grimaszként jelent meg az arcán. -

Nick, kérlek…- rázta meg Sandra.

Olyan helyre, ahol közel érzem magamhoz Heilyt…Van egy pici falu Európában… Körösújfalu…azt hiszem, ez a neve. Csak egy kis ház kell ott és magány, semmi más… -

Emlékszem, Heily elmesélte egyszer, hogy a nagymamája magyar volt…

-

Jaj, Sandra, nem látlak…minden olyan homályos…- suttogta Nick akadozó nyelvvel.

Tarts ki drágám, mindjárt itt a doktor! – súgta Sandra és még szorosabban ölelte a karjaiban fekvő férfit. Remélem, hogy nem lesz késő. Sandra bátor nő volt, de azt látva, hogy Nick ismét elájult, úrrá lett rajta a félelem.

Jobb, ha altatjuk még néhány napig – közölte a szemüveges, fehér köpenyes orvos. – Ha magánál volna, iszonyatos fájdalmai lennének. -

De rendbe jön, doktorúr? – kérdezte hevesen Steven.

Egész biztosan mondhatom, hogy igen – bólintott. – Mrs. Anderson, nyugodtan hazamehet, hogy aludjon néhány órát. Remélem, nem haragszik meg érte, hogy ezt mondom, de rendkívül fáradtnak tűnik – fordult részvétteljes tekintettel Liannehez az orvos. Ha lehet, inkább maradnék. Szeretnék magam vigyázni a lányomra. Szörnyű volna, ha olyan emberek jutnának be hozzá a kórterembe, akiknek nem kellene. -

Tudom. A szennylapok mindenre képesek.

-

Mondja, Dr. Grey, mennyire súlyosak a sérülései?

Eltört két bordája és a jobb válla is. Az arcáról pár hét alatt fel fog szívódni az ödéma, épp olyan szép lesz, amilyen volt. A nagyobb probléma az, hogy ki kellett vennünk a lépét és 137

csúnya belső vérzései keletkeztek. Ez ugye a terhesség miatt volt. De óriási dolog, hogy legalább a lánya életét meg tudtuk menteni. Sajnálom szegény kisbabát… Lianne és Steven értetlenül néztek egymásra, majd az orvosra. -

Milyen kisbabát? – bukott ki a nőből a meglepett kérdés.

-

Nos…Mrs. Anderson nem tudta, hogy Heily kisbabát várt?

Kisbabát…- ismételte tompán Steven a fájdalomtól eltorzult arccal. Erről még ő sem tudott. Heily még őt, a legjobb barátját sem avatta be a titkába. -

Így van, körülbelül tíz hetes terhes volt…

Jaj, Istenem! – kiáltott fel Lianne. – Azért nem mondta el nekünk, mert félt, hogy le akarjuk majd beszélni… Ha megbocsátanak, most el kell mennem vizitre! – szólalt meg az orvos, majd sarkon fordult és elindult a folyosón. Lianne és Steven még mindig értetlenül meredtek egymásra, még az ősi ellenszenvről is megfeledkeztek, amit a családi viszonyok miatt tápláltak egymás iránt. -

Szerintem igyunk meg egy kávét – mondta fáradtan Steven.

-

Egyetértek.

Elindultak a folyosó végén lévő automata felé, ami minden bizonnyal pocsék kávét főzött, de jelen helyzetben nem ez volt a lényeg. Mindketten érezték, az élet most olyan irányt vett, amikor is szövetségre kell lépniük, nem törődve a körülményekkel. Van bennünk egy közös dolog…- kezdte Lianne. – Bármi van is, egy biztos: mindketten szeretjük Heilyt. -

Így van – hagyta helyben Steven, majd aprót dobott be a készülékbe. – Milyet kér?

-

Hosszúkávét, köszönöm.

Egy pillanat. Igen, szeretem Heilyt és most az a legfontosabb, hogy meggyógyuljon. Nem számít más. Minden tényezőt ki kell zárnunk, ami felzaklathatja őt. Épp elég megrázkódtatás lesz neki megtudni, ha felébred, hogy elveszítette a kisbabáját…- Steven kapkodva ejtette ki az utolsó szavakat, túl akart lenni rajtuk. Odaadta Liannenek a gőzölgő műanyag poharat, majd újabb adag aprót keresett a zsebében. Távol kell tartanunk tőle Nickolas Richardst, bármi áron – közölte keményen Lianne. – Jól ismered a kapcsolatukat és te is látod, hogy nem vezet sehová. Csak a lányom megy tönkre bele. Bárcsak lenne valaki mással, bárkivel! Akár veled is… -

138

Kösz szépen.

Nem úgy értem, Steven. Csak arra gondolok, hogy a saját fájdalmamat figyelmen kívül hagyva, még azt is el tudnám fogadni, hogy te vagy a lányommal. Csak lehessen végre boldog, nyugodt, kiegyensúlyozott élete. -

Már amennyire egy filmsztárnak az lehet…

Heily mellé egy olyan ember kell, aki egy harmonikus keretet ad az életének. Nick Richards erre nem alkalmas, ezt már az első pillanattól láttam. Nézze, Lianne! Ha Nick eltávolítására keres szövetségest, akkor nálam rossz helyen kopogtat. A lánya szereti őt és én nem fogok plusz szenvedést okozni neki azzal, hogy azoknak a pártjára állok, akik legszívesebben kinyírnák Richardst! -

Nem is ezt kérem tőled.

-

Hát akkor?

Csak annyit, hogy maradj mellette! Hogy segíts neki talpra állni és új életet kezdeni. Láttam, milyen sokat nevet, milyen boldog a társaságodban és mennyire jól megértitek egymást. -

Csak ha ő is ezt akarja és nem Nicket.

Steven! Nem mondtam még neked, hogy Nick Richards történelem? A Fényemberek negyedik részére új főszereplőt keresünk Heily mellé. Fiam, ha én valamit elhatározok, akkor kemény vagyok, mint a vídia. Megadtam Nickolasnak az esélyt, hogy boldoggá tegye a lányom. Nem sikerült neki. Nincs több sansz. A Diamond Film és a családunk is függetleníteni fogja magát a papastól. Ebben a pillanatban megcsörrent Lianne telefonja. Valaki legalább öt percen át szenvedélyesen beszélt a vonal végén, lehetőséget sem hagyva arra, hogy a hallgatóság közbeszóljon. Steven csak azt látta, hogy a producernő szeme egyre jobban elkerekedik. Látod, Sandra? Vannak dolgok, amiket végül remekül elsimít a sors – mondta végül Lianne. – Hogy gonosz vagyok? Nem. De életemben nem voltam ennyire nyugodt. Remélem, Heily többé nem fog rossz helyzetbe kerülni amiatt a szemét miatt…Letette! – fordult ismét Stevenhez Lianne és a táskájába csúsztatta a telefont. -

Ki volt az? – kérdezte türelmetlenül a férfi.

Sandra Connor. Azt mondja, kicsivel az után, hogy Nick megtudta mi történt Heilyvel, eltűnt a szállodából. Órák óta keresi a rendőrség, de nem lelik a nyomát sem. Szívből remélem, nem kerül elő soha többé! Talán itt, San Franciscoban véget ér a Gyémántfiú meséje… – mosolygott Lianne, majd kiitta az utolsó korty kávéját és Stevenre kacsintott. Heily anyja olykor több mint ijesztő.

139

16. Fejezet Újra és újra elolvasta a megsemmisítő szavakat. A tudata hadakozott az ellen, hogy az információ a szívéig hatoljon. Ez csak valamiféle rossz vicc lehet! Nem, ezt nem fogjátok elhitetni velem. Ez a napilap nem is igazi, csak ti gyártottátok azért, mert azt hiszitek, hogy ezt a hazugságot beveszem. Nem! Nick soha nem tenne ilyet! Sem önmagával, sem velem. Nem gondolod mama, hogy kár a gőzért? – kérdezte felvont szemöldökkel Heily. – Kérlek, add vissza a telefonom! Felhívom Nicket. Hallod, mama? Add ide a mobilom! – kiáltotta dühösen Heily. Lianne felállt és kivette a táskájából a kis készüléket. Heily kezébe adta. A lány szemében dühös fény villant, amint eltökélten tárcsázta a szerelme számát. Amikor a telefontársaság közölte, hogy a hívott vonalon előfizető nem kapcsolható, Heily szívébe belemart a jeges rémület. Steven, aki eddig arcát a tenyerébe temetve ült a szoba egyik sarkában, most felállt és tétován odament Heilyhez. Tekintete, akár egy százéves emberé. Mi ez az egész? – kérdezte gyűlölködve Heily. – Mit fogtok még kitalálni, hogy elválasszatok bennünket egymástól? Vegyétek már észre magatokat, mennyire nevetséges ez! -

Inkább neked kéne, Heily…- mondta fáradtan Lianne.

Három napja, amikor már elég erősnek érezték Heilyt ahhoz, a kezébe adták a napilapot, ami arról írt, hogy Nickolas Richards szőrén, szálán eltűnt. Csupán a ruháit és az iratait találták meg a Golden Gate hídnál. A sajtó és a közvélemény egyaránt arra következtetett, hogy a

140

színész a vízbe vetette magát, mert véget akart vetni az életének. Hat nap telt el azóta és egyre valószínűbbé vált, hogy a feltételezésnek van alapja. De nem hiszem el! Nem hiszem el! – sírta Heily. – Ennyire nem lehetett kikészülve! Hiszen megbeszéltük, hogy megtaláljuk a kiutat a helyzetből! Steve, kérlek, legalább te ne hazudj nekem!

Nem hazudok – nézett rá őszinte, szomorú szemekkel Steven. – Én lennék a legboldogabb, hidd el, ha valahonnan előrángathatnám Nicket, hogy ne légy ilyen szomorú. Kérlek, fogadd el, hogy ez az igazság! Mit gondolsz, Will, Sandra, az apád, az anyám, a sajtó mindannyian hazudnak? A lapoknak aztán mi érdeke fűződne ahhoz, hogy Nick eltűnjön? Ő számukra a legnagyobb csemege évek óta… Akkor sem hiszem el…nem hiszem el! – kiáltotta Heily magából kikelve. – Ha fel tudnék kelni, kidobnálak benneteket ebből a szobából! Menjetek innen, hagyjatok engem! Nicket akarom! Heily, olyan vagy, mint egy hisztis kislány…- mondta Lianne megértő arccal, de azért kifelé hátrált. – Tudom, hogy ez neked nagyon nehéz, de nem dacolhatsz hetekig a tények ellen… Nem hiszem el neked, mama! Mindig is utáltad Nicket! Hagyjatok engem békén! – csöndesedett el hirtelen Heily hangja, majd visszahanyatlott a párnájára és kibámult az ablakon. Nincs többé baba. Nincs többé Nick. Az elmúlt napokban annyit sírt, hogy már elfogytak a könnyei. Üveges tekintettel bámult és szenvedett az érzéstől, ami olyan volt, mintha egy láthatatlan gonosz erő belülről rázná a lelkét. A halántéka, a tarkója folyamatosan sajgott, a gyomra, úgy érezte borsónyi méretűre ment össze és a hasáról eltűnt a kis púp, ami a medencecsontjának dombjai között olyan nyilvánvalóan látszott már az utóbbi hetekben, ha hanyatt feküdt az ágyon. Ahogy a tekintete odasiklott, az arca fájdalmas grimaszba torzult. Steven úgy érezte, megőrül, ha ezt a kínlódást még tovább kell néznie. Heily, mi most kimegyünk – mondta tompán. – Csak azért jöttünk, mert szerettünk volna szólni, hogy van egy látogatód. Hogy ne lepődj meg nagyon! -

Nick? – kapta fel a szemeit Heily, egy halvány reménysugár suhant át a pillantásán.

-

Nem egészen…- mondta Steven, majd kiterelte a vonakodó Liannet a szobából.

Heily még hallotta, ahogy azt ecseteli Stevennek, nem biztos, hogy jó ötlet vele kettesben hagyni. Vele? De kivel? Mindegy volt már. A tényen, hogy az élet boldog része véget ért, csakis az változtathat, ha az illető, aki hozzá érkezett, elmondja: minden rossz csak hazugság volt és fájó álom. Az, hogy Nick tönkrement lelkileg, a drogok, az őrült rajongók, a verés, a picike elvesztése és

141

a szerelme eltűnése. Ha ez a sok tragédia mind igaz, akkor hogy lehet, hogy élek még? Miért nem áll meg a szívem a fájdalomtól? Ennyit nem bír ki egy ember. Ez nem létezik. Ha Nick elment, vagy, ahogy mondják, meghalt, akkor nincs értelme többé semminek. Hiszen a fájdalom minden nap szembejönne velem az utcán. Szánakozó tekintetek, a plakátok, a filmek…Nick ott van mindenhol. Csak a való életemből tűnt el. Élnie kell! Azt érezném, ha meghalt volna. Vagy nem? A testét talán az óceán dobálja valahol, de hol a lelke? Az öngyilkosok nem jutnak a mennyországba, valaki egyszer ezt mondta nekem. Akkor az sem segítene, ha többé nem vennék levegőt? Egyáltalán hogy tudnám megölni magam? Sem a kezem, sem a lábam nem tudom normálisan mozgatni. Talán leharaphatnám a saját nyelvem, mint a lány a Millió Dolláros Bébi-ben… Újra kinyílt a kórházi szoba ajtaja. Heily kényszeredetten, érdektelenül fordította oda a fejét. Egy ismerős szempár nézett rá. Olyan volt, akár egy tükör: tökéletesen megmutatta azt a fájdalmat, szomorúságot és kétségbeesést, ami Heily pillantásában tombolt. S ebben a percben tudta már, hogy nem csak a családja gonosz összeesküvése az egész, hogy a Nickről szóló hírek épp oly igazak, mint a lélekbevájó tény, hogy elveszítette a gyermeket, akit a szíve alatt hordott. Azonban nem csak ő volt ezzel így egyedül. A szobában közeledett felé valaki, az egyetlen ember a világon, aki tökéletesen át tudta érezni a fájdalmát. May Richards és Heily Anderson hangosan zokogva ölelték egymást órákon át. „Ne sírj! Ez csak játék. Játék? Hát persze, hogy játék! Az életben mindig másként van… Másként? Hát persze, hogy másként.” Ahogy a haldokló ember előtt lepereg az élete, úgy ment Heily fejében is a film. A sok-sok élmény, nevetés, meghitt este, vörös szőnyeg, virág, londoni esőillat, vizes viharkabát, a haja illata, borostyánszemének csillogása, ahogy simogatott a szó, amikor kimondta: Hell, szeretlek…Már csak emlék? Többé sohasem? Miért ez jutott nekem?Meghalt…meghalt... - May, semmim sincs már…ő volt a mindenem!

Magyarország, Körösújfalu

2009. október

142

Rebeka óvatosan simított végig ujjaival a régi zongorán. Csupa por volt az egész, mint maga a kicsi ház. Sok éve már, hogy lezárták, amikor Erzsébet néni meghalt. A vékony kis asszonyka most ott nyugodott a falu melletti temetőben, egy olyan díszes márvány síremlék alatt, ami sehogy sem illett a többi közé. Rebeka látta néhányszor, amikor kiment meglátogatni a szüleit. Erzsébet néniről csak annyit tudott, mint bárki más. Hogy fiatal korában volt az életében egy angol férfi, akitől született egy gyereke. Akkoriban az egész falu erről beszélt: törvénytelen kisfiú, akit egyszer csak elvittek Angliába és soha többé nem hozták vissza. Az anyja belebetegedett a szégyenbe, a megaláztatásba és abba, hogy elszakították a gyermekétől. Nem is kezdett többé új életet. Sok évvel később feltűnt a faluban egy jóképű fiatalember és Erzsébet nénit kereste. Attól kezdve úgy félévente megjelent a Felszabadulás utcában, olyankor az asszony arcán végre megjelent egy-két mosoly. A fia felnőttként tért vissza és a haláláig látogatta az édesanyját. Egyszer hallotta, hogy a férfit úgy hívják: Gilbert. Rebeka nem tudott többet az ügy hátteréről, de szomorúnak érezte a kicsi házat a falu szélén. A gondnok, akire rábízták az épületet, Márti hívta fel őt az előző héten, hogy valaki ki szeretné bérelni Erzsébet néni egykori otthonát. Figyelj, Rebus, nem tudok beszélni vele! – érvelt a gondnok. – Angol! Te vagy az egyetlen, aki itt normálisan tud angolul. Egy angol? – kérdezte hitetlenkedve Rebeka. – Minek akar ebbe a porfészekbe költözni? Halványlila gőzöm sincs. Egy levelet kaptam, amit nagy nehezen lefordítottam és nem tudom máshogy értelmezni, mint hogy egy angol fiatalember érkezik a következő héten a faluba és ebben a házban akar lakni… Kiadhatod te azt a házat, Márti? Ha jól tudom, a fia örökölte. Talán meg kéne kérdezned… Ugyan! Szerintem az a fickó soha az életben nem jön ide többet. Mióta megcsináltatta az anyja síremlékét, nem járt erre. Pedig annak már öt éve. -

Oké. És most mit vársz tőlem?

-

Azt, hogy fogadd és üdvözöld! Kérlek, Rebeka, csak ne nekem kelljen, tutira felsülnék!

Rebeka világ életében nehezen mondott nemet. Így most ott állt a kis ház sötét, poros nappalijában, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felhúzta a redőnyöket és kinyitotta az ablakokat. A napsugarak aranyszínbe vonták a szobát, s a porszemek táncoltak a levegőben. Ki akarna itt lakni? Ki az az őrült, aki feladja a kényelmes, külföldi életét és ebbe az Isten háta mögötti faluba költözik? Rebeka a karórájára pillantott. Az új lakó érkezését délelőtt tízre ígérték, de már féltizenegy volt. Sejtette, hogy az idős nénik már a kapuban állnak a Kossuth utca teljes hosszában, hogy láthassák, ki az, aki úgy döntött, az alig ötszáz lelket számláló Körösújfaluba költözik. Ez már eleve érdeklődésre számot tartó tény volt, hiszen ide nem volt divat jönni, csak elmenni…

143

Rebeka azonban ragaszkodott szeretett kis szülőfalujához. Inkább bejárt dolgozni a hatvan kilométerre lévő Békéscsabára, hogy eltarthassa magát, mert a gyökerei mindennél fontosabbak voltak számára. A Körös folyó partja, a poros földút, az esti tücsökciripelés, az, hogy mindenkit ismert és szeretett. Hogy mindenki emlékezett az ő köztiszteletben álló szüleire, akik néhány éve egy buszbalesetben vesztették életüket. A sofőr elaludt vezetés közben. Az emlékezés könnyeket csalt Rebeka szemébe, majd, csak hogy elfoglalja magát valami értelmes dologgal, megfogott egy rongyot és letörölgette a szépséges, régi zongorát. Amikor befejezte, kíváncsian ült le mögé a kopott székre. Leütött egy-két hangot, majd megállapította, nem is kell újrahangolni, hogy használni lehessen. Kislánykora óta szeretett játszani – az édesapjától tanulta. Az ő házukban is volt zongora, de közel sem ilyen régi, csodálatos hangú és értékes. Vétek itt tartani letakarva, porosan. Rebeka remélte, bárki legyen is a ház új lakója, nem kárhoztatja majd némaságra ezt a csodálatos hangszert. Játszani kezdett rajta. Mégis, kinek árt azzal, ha kipróbálja? A gyönyörű film betétdal, amit a nő előadott – csak úgy magának – bezengte a kicsi házat, elnyomta az utcáról érkező hangokat. Nem mintha túl sűrűn lettek volna, Körösújfaluban csak naponta háromszor ment el az ember portája előtt egy autó. A helyi közért tulajdonosa, Jancsi, amikor árut hozott. A doktornő, aki Vésztőről járt ki a betegekhez, mert a faluban még orvos sem volt. Vagy a polgármester, a község szerte csodaszámba menő sportkocsiján… Rebeka átadta magát a zene élvezetének. Lehunyta a szemét és halkan dúdolni kezdte a dallamot, a zongorával együtt. A lágy melódia visszarepítette őt a gondtalan gyerekkorába, amikor még éltek a szülei. Csak percek múltán vette észre, amikor felemelte a tekintetét a billentyűkről, hogy valaki áll a nappali ajtajában és őt figyeli. Jaj! – suttogta maga elé zavartan, majd lecsukta a hangszer tetejét és fölállt. A régi szék bánatosan nyikorgott a parkettán. Szia – szólalt meg az idegen, tétova mosollyal az arcán. Kedves üdvözlés volt ez, Rebeka mégis zavarba jött, mert a szomorú szempár, ami rászegeződött, egyszeriben rendkívül ismerősnek tűnt. -

Szia – válaszolt angolul a nő, majd közelebb lépett.

-

Te vagy Rebeka? – kérdezte a férfi, a szája mosolygott, a szeme nem.

Észveszejtően jóképű volt és a nő biztos volt benne, hogy látta már valahol. Az angol fekete haja és csokoládébarna szemei valahogy egyáltalán nem illettek sápadt arcbőréhez. A britek nem így szoktak kinézni. Legalábbis nem ilyen furán. A nő meg mert volna esküdni rá, hogy ez az ember festeti a haját. Rebus – bólintott. – Mindenki Rebusnak hív. Tudod, angoltanár vagyok. Rajtam kívül senki nem merte bevállalni, hogy tartsa a kapcsolatot veled. Téged hogy hívnak? A férfi felnevetett. Rebeka gyanította, hogy a helyzet nevetségességén. Itt áll ebben a poros, ősrégi szobában egy nővel, aki legalább annyira zavarban van tőle, mint egy kisiskolás. A tehetős angol fiatalember, és a nevenincs vidéki lány esete. Biztosan ezen mulat olyan jót.

144

- Jack Richardson vagyok – mutatkozott be végül a férfi, de mintha nehezére esett volna kiejteni a saját nevét. Rebeka éles megfigyelőként látta, ahogy Jack ajka alig észrevehetően megrándul. - Nem szeretnék tolakodó lenni, de nem értem, miért épp ide költöztél…- bukott ki a nőből a mondat, de szinte azonnal meg is bánta, hogy nem tudott uralkodni a kíváncsiságán. Jack egy pillanatra lehunyta a szemét, mielőtt válaszolt volna. Mintha csak minden kiejtett szó fájna neki! - Rebus – mondta az angol, s a nőnek nevetnie kellett, olyan furcsán ejtette ki a becenevét. – Sok dolog történt velem az elmúlt években, rengeteget dolgoztam és egy kis nyugalomra vágytam, távol a világ zajától. - Mivel foglalkoztál? – érdeklődött Rebeka. A férfi nem válaszolt, csak levette a kabátját és körbefuttatta a pillantását a szobán. - Kedves hely – közölte. – Épp megfelelő lesz. Jack ledobta magát a pamlagra, majd a kisebbik csomagjából egy hatalmas vázlatfüzetet vett elő. Írni támadt kedvem – magyarázta. – Rebus, megtennéd, hogy maradsz egy kicsit és zongorázol nekem? Nagyon jól játszol. Inspiráló volna. -

Végülis…szombat van és ráérek. Mit írsz?

-

Egy történetet…- mondta homályosan a férfi. – Azaz filmet.

-

Ó! – adott hangot elképedésének a nő. Ezernyi gondolat futott át az agyán,

próbált rájönni, kire hasonlít ez a titokzatos, szomorú szemű férfi, de nem jött a megváltó felismerés. -

Szeretem a jó filmeket – mondta végül Rebeka.

-

Mint például?

Hát…a sodró, emberi történeteket. Az ilyen mostanában divatos vámpír sztorikat meg agyament fikciókat azokat…szóval, nem nagyon bírom. Hát, azokat én sem – mondta Jack nyílt, őszinte pillantással. Már megint nem azt mondta a szája, mint a szeme. – Nos, nekikezdek, ha nem bánod. Aztán később elmehetünk ebédelni valahová. Ahhoz be kell mennünk Vésztőre vagy Szeghalomra – közölte Rebeka. – Itt egyetlen étterem sincs. -

145

Hát kocsma?

-

Az van. Kettő.

Csak csinálnak ott meleg szendvicset. Az tökéletes lesz. Holnap pedig majd…Rebeka, gondolod, akad valaki, aki elmegy nekem bevásárolni a legközelebbi városba? Ha nem ismered még a környéket, szívesen elkísérlek – ajánlkozott. – De nem igazán lehet itt Békés megyében eltévedni. Nem erről van szó, Rebus. Én nem szeretnék innen kimozdulni…- hangzott a megdöbbentő felelet. Ó…értem. Így egész más a helyzet. Nos, talán a boltos Jancsi némi felár ellenében beszerzi neked a dolgokat, amikor bemegy a városba. Remek, nem számít a pénz…- mondta a férfi, majd néhány percig elgondolkozva bámult ki az ablakon. Olyan sokáig nézett egyetlen pontra, hogy Rebeka azt hitte, megfeledkezett arról, hogy ő is a szobában van. Akkor kezdjük! Játszol nekem? Biztos, hogy nem túl nagy kérés? – Jack úgy nézett Rebekára, hogy képtelenség lett volna nemet mondani neki. A nő bólintott és zongorázni kezdett. Tudta, hogy most nem játszik igazán jól, érzelmesen, ám a gondolatai össze-vissza cirkáltak és boldog volt, hogy az emberek nem látnak egymás fejébe. Néha lopva oldalra pillantott, a jóképű, rejtélyes idegenre, aki még azt sem volt hajlandó elmondani, pontosan honnan jött és miért. Rebeka úgy érezte, Jack Richardson múltja egy szédületes titkot rejthet, amit jobb inkább nem tudni. Mégis akarta. Nem tagadhatta önmaga előtt, hogy a férfi ellenállhatatlanul vonzza őt és ez idegesítette. Az pedig még jobban, hogy nem tudott rájönni, hol látta már. A férfi annyira elmerült a jegyzetelésben, hogy észre sem vette Rebeka kutató pillantását. A nő tüzetesen megvizsgálta az arcát, szemügyre vette a széles vállait, a szépen formált karcsú alakját, ami épp annyira volt izmos, amennyire kellett. Végül a tekintete megállt Jack kezein. Hosszú ujjai elegánsan fogták az avatatlan szemeknek is feltűnő drágakő berakásos tollat. A monogram megcsillant a napfényben. Ez állt rajta: N. R. Miért nem J.R.? Ennek így semmi értelme! Rebeka épp megfogadta, hogy nem gyötri tovább az elméjét és a zongorajátékára koncentrál, amikor megpillantotta a férfi csuklóján lévő csúnya forradásokat. Az ujjai lehullottak a billentyűzetről. Mit sem törődve Jack kérdő pillantásával, felállt és kirohant a kis ház udvarára. Ez az ember egyszer meg akarta ölni magát. A monogramja sehogyan sem passzol a nevéhez. Nem mond magáról semmit. Annyira ismerős. Ijesztő. Vonzó. Menjek, vagy maradjak? Mit tehetnék? Mihalik Rebekára senki nem mondhatta azt, hogy gyáva teremtés. Nagy levegőt vett, majd újra bemasírozott a házba. Elhatározta, ki fogja deríteni, mi az a titok, ami az angol férfit körüllengi. Határozottan, csaknem felpaprikázott hangulatban állt meg a nappali ajtajában. Gesztenyebarna, hosszú haját hátravetette, zöld szeme élénken csillogott, ahogy a meglepett arcú idegennek szegezte kérését: - Oké, Jack, vagy akárki is vagy, én nem játszom ilyet. Ha szükséged van a segítségemre a jövőben, akkor leszel szíves elmondani az igazat!

146

A férfi letette a vázlatfüzetet, majd komolyan Rebekára meredt. A pillantása hipnotikus volt, figyelő és valahogy fájdalmas is. - Rebeka, most annyira emlékeztetsz valakire! – sóhajtotta. - Nem ezt kérdeztem. - Igen, szükségem van arra, hogy segíts. De meg kell értened, hogy még nem mondhatok semmit. Amint meggyőződtem arról, hogy bízhatok benned, mindent meg fogsz tudni rólam, hidd el! - Persze, és addig mi lesz? Mi van, ha szökésben lévő sorozatgyilkos vagy? Üljek itt ölbe tett kézzel és várjam meg, míg Joli nénitől Gáspi bácsiig mindenkit lemészárolsz? - Nem voltak ilyen terveim. És hidd el, nem követtem el semmit! - Magad ellen biztos elkövettél…- mondta kíméletlenül Rebeka, majd a férfihoz lépett és megfogta az egyik kezét. Végigsimított a szabálytalan sebhelyen. – Miért csináltad ezt? - Ugyanaz az oka, amiért itt vagyok. Rebeka, azért jöttem, hogy felejtsek. Hogy újra kezdhessem az életet. Szíved joga, ha nem akarsz ebben segíteni nekem. Hiszen nem is ismerjük egymást. Menj csak el, ha akarsz! - Ami azt illeti, szükségem volna valakire, akivel gyakorolhatom az angolt. - Nagyon szépen beszélsz. De szívesen trenírozlak még egy kicsit, ha szeretnéd. Cserébe csak annyit kérek, hogy valahogy intézd el helyettem ezeket a városba járkálós bevásárló túrákat! Rendben? - Rendben – bólintott bátortalanul Rebeka. Még mindig nem tudta eldönteni, bízhat-e ebben a férfiban. - Ne aggódj Joli néni miatt, őt sem fogom bántani! – mondta mosolyogva a férfi. - Legalább az igazi keresztneved áruld el, kérlek! - Egy feltétellel. - Mi volna az? - Az, hogy egy ideig nem kérdezel semmi mást. - Rendben. - Ez esetben Nickolas. - Hű! Kislány koromban majd megőrültem Nick Angelért. Tudod, ő egy Jackie Collins regény hőse… - Én nem csípem a hősöket – közölte Nick szárazon, majd ismét elmélyedt az írásban. Rebeka szimpatikus volt neki. Bár az nem tett jót a lelkiállapotának, hogy az imént, amikor mérgesen 147

megállt az ajtóban, mintha csak Heilyt látta volna gesztenyebarna kiadásban. Igyekezett nem foglalkozni a hasonlósággal. Hiszen el kellett felejtenie a szerelmét, akit nem láthat már soha többé. Nem gondolhat rá, mert akkor ismét úrrá lesz rajta a mély depresszió. Áldott szerencse, hogy ez a magyar nő nem szereti a szuperhős sztorikat. Mindenesetre ritka rosszul hazudok. Még a nevemet sem hitte el.

17. Fejezet 148

Nem tudom, hogy köszönhetnénk meg neked ezt az egy hónapot, May! – mondta Gilbert gyöngéden. Nick anyja olyan vékonyka, olyan törékeny volt, ahogy karján a ballonkabátjával Andersonék nappalijának ajtajában álldogált. Ez a legkevesebb, amit megtehettem – mosolygott szomorkásan a nő. – Gilbert, nekem is legalább annyira terápia volt ez, mint Heilynek. Nem bírtam volna ki, ha nem lehetek egy kicsit a közelében. Az egyetlen élő szál, ami még a fiamhoz köt, a lányotok. Nem tudod, mihez szeretne most kezdeni? – Gilbertet feszélyezte, hogy ez a számára idegen asszony többet tud a lányáról, mint ő maga. Ugyanakkor örült neki, ha mással nem is, legalább Nick mamájával beszélgetett Heily. Egyelőre biztosan nem szeretne filmezni…- sóhajtott May. – Pedig mondtam neki, a munka talán jó gyógymód volna. Segítene a felejtésben. Hajlott is rá, egészen addig, míg a rendőrség…- May még mindig gombócot érzett a torkában, ha arra gondolt, a hatóságok felhagytak a fia keresésével és hivatalosan is bejelentették: Nick Richards már nem él. Igen, tudom. Addig, míg élt benne a remény, más volt a helyzet – bólintott Gilbert, majd a lépcső felé fordult, a közeledő hangok irányába. Lianne és Heily lépkedtek lefelé, szokás szerint vitatkoztak valamin. Gilbert az égre emelte a tekintetét. Bizonyos dolgok sosem változnak. Minden lelkiismeret-furdalás nélkül hálát adott az égnek, hogy néhány éve volt ereje kiszállni a Liannel való kapcsolatból és Annabellával új életet kezdett. Nyomasztónak érezte egykori otthona falait. Csak a lánya iránti szeretet hozta ide olykor. A kicsi Heily. Már nem ugyanaz, aki volt. A testi sebei szépen gyógyulnak. Már csak a vállán van egy merevítő kötés, a bőrét csúfító vérömleny szépen felszívódott – de a lelke! Gilbert önkéntelenül is megborzongott, ahogy a lánya arcába pillantott. Heily szemei egyszerűen nem éltek… -

Min balhéztok, lányok? – kérdezte fásultan.

-

Heily nem hajlandó kisminkelni magát. Pedig így nem mehet az utcára!

Anyu, annyira nem érdekel, mit gondolnak mások! Minek játsszam a sebezhetetlent? A kőszívű Heilynek meg sem kottyan, ha meghal a szerelme és a gyereke…- a nő könnybe lábadó szemekkel legyintett. – Én nem tudom, mi kéne neked ahhoz, hogy rájöjj, az élet nem csak filmekből, cipőkből meg púderes dobozokból áll. Nem is ezt gondolom, Heily. Csak szeretném, ha végre elfogadnád a tényt, hogy az élet megy tovább. Csak huszonegy éves vagy! Nem akarhatod a hátralévő napjaid a szobádban bőgve tölteni…! Különben is, itt volna az ideje, hogy megkezdjük a negyedik rész előkészületeit. Elég, Lianne! Nick mindössze egy hónapja, hogy…- kiáltott közbe Gilbert, de nem tudta befejezni a mondatot, mert May csilingelő, nyugodt hangja szakította félbe dühös 149

kitörését. Heily, kislányom, anyukádnak igaza van. Talán tényleg az volna a legjobb, ha elkezdenétek forgatni. Nem lenne időd munka közben annyit rágódni a múlton és tényleg eleget sírtál már…tönkremegy az a gyönyörű arcocskád. -

May, nem tehetünk úgy, mintha Nick nem is létezett volna…

Nem is teszünk úgy, kis szívem. Nick örökre az életünk része lesz, szeretettel emlékszünk majd rá. Ragaszkodom hozzá, hogy tartsuk a kapcsolatot, hogy legalább egy évben egyszer látogass meg bennünket Londonban! De tovább kell élned az életed! Látod, én is ezt teszem. Vissza kell mennem Samhez és a lányokhoz, mert ők azok, akik élnek, lélegeznek, akiknek szükségük van rám! Nick is így gondolná jónak. Veled is ez a helyzet. Sosem akart semmit annyira, mint hogy boldog légy! Nem örülne, ha szomorkodni látna! Ebben van némi logika – vallotta be szipogva Heily, s a tekintetét körbefuttatta a szobában lévőkön. – De nem tudom, képes leszek-e rá. Legalább próbáld meg! – kérte Lianne. – Mi mindannyian a segítségedre leszünk. Steven például már alig várja, hogy elvihessen moziba! Gilbert lesújtó pillantást vetett egyetlen lányának anyjára. -

Szerintem Heilynek most nem az a legfontosabb, hogy randizni menjen…

Miért ne mehetne? – szólt közbe mosolyogva May. – Mindennek eljön majd az ideje, még akkor is, ha most ezt még nehezen tudjuk elképzelni. Hidd el, Heily, anyukád csak jót akar. Még akkor is, ha néha kicsit furcsák az indítékai… May és Gilbert zavartan nevettek, majd a férfinak megcsörrent a mobiltelefonja és bocsánatkérő pillantással ment ki a teraszra. Nos, akkor én most felhívom a sofőrt, hogy tíz perc múlva jöjjön érted, kedves May! – mondta szívélyesen Lianne, majd elindult a dolgozószobája felé. Nick édesanyja és Heily kettesben találták magukat a hatalmas nappaliban és pár percig úgy érezték, nem tudnak egymásnak mit mondani. Hangtalanul, csupán a pillantásukkal kommunikáltak. Nick Maytől örökölte a szemeit, az asszony egyetlen pillantással képes volt erőt, szeretetet sugározni Heily felé, ha akart. Kislányom…- mondta végül lágyan az asszony. – Lehet, hogy furcsa, amit most mondok neked, de egy mérhetetlen nagy lelki feszültség szűnt meg bennem. Már sok évvel ezelőtt, amikor az én Nickem elindult Amerikába, éreztem, hogy ennek a lépésnek szörnyű következményei lehetnek. Ahogy teltek az évek, s a helyzet egyre romlott, olyan volt, mintha egy időzített bomba ketyegne a fiamban...most, hogy vége, talán minden egyszerűbb, nyugodtabb lesz. Nagyon, nagyon sokat adtál Nicknek! Ezt soha nem fogom elfelejteni! Mindig negyedik gyerekemként gondolok majd rád! De kérlek, nagyon kérlek, kicsi Heily, éld tovább az életed! Ne hagyd, hogy elmenjen melletted a boldogság! Ezt ő sem akarná…

150

Mindent megteszek – ígérte a könnyein át, szomorkás mosollyal Heily. – Majd igyekszem úgy élni, mintha Nick soha nem is létezett volna. Kerülöm az újságos bódékat, nem nézegetem a filmjeit és…valamikor majd párszáz üzenetet és levelet is ki kell törölnöm. De May…mindig hiányozni fog, sosem fogom feladni a reményt, hogy egyszer visszatér! A többit már nem mondta ki Heily, csupán gondolta. Nem volt kedve fuldokolni a sírástól. Mayhez lépett, mélyen a szemébe nézett és megfogta a kezét. Erőre volt szüksége. Erőre, amit csak Nick mamája volt képes adni neki. Vannak emberek, akiket nem lehet elfelejteni. Akik hagynak a lelkünkben egy fájó lenyomatot. Tátongó sebet, aminek a sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása – a nevetés, a virágillat, a napfény, a finom ételek, a kedves emberek, akik körülvesznek.. De mélyen, a lélekben az a seb sosem heged be. Sosem. Ebben Heily épp olyan biztos volt, mint a megváltoztathatatlan tényben, hogy holnap reggel is felkel a nap. A szomorú gondolatmenetet Gilbert szakította félbe, amikor határozott mozdulattal elhúzta a teraszt a nappalival összekötő robosztus tolóajtót. Meglepettnek tűnsz, papa – közölte Heily, miközben letörölt egy könnycseppet. Noha tudta, a sírása már nem hozza zavarba az édesapját. Úgy hozzá tartozott egy-egy naphoz, mint az evés és az ivás. Az is vagyok. Telefonáltak Magyarországról, hogy valaki kivette nagyanyád régi házát. Arra voltak kíváncsiak, mennyi pénzre tartok igényt a bérleti díjból… -

És mit mondtál nekik?

-

Azt, hogy költsék a falu szépítésére az összeget.

Jól tetted, papa. Tudod, fura, de volt egy olyan kósza ötletem pár napja, hogy talán oda kéne mennem. Mit csinálhatnál ott, Heily? Semmi nincs ott csak pár tehén, egy kocsma, koszos vizű folyó és libák… Tudom, tudom. Nekem pedig forgatnom kell, igaz? – fintorgott a nő. – Pedig lehet nagyobb esélyem volna a normális életre, ha fognék valami mezőgazdaságban dolgozó férjet, mezítláb kevergetném a kaját a tűzhelyen és etetném a malacokat. Valahogy nem tudlak így elképzelni, Heily! – nevetett May. – Színésznőnek születtél. Ráadásul erőd is van ahhoz, hogy kezeld a nyilvánosságot. Az én Nickemnek sajnos nem volt… -

Ha kaphatna egy második esélyt, bizonyára sokkal jobban csinálná…- sóhajtott Gilbert.

-

Jaj, papa! Második esély…az sajnos csak a Fényemberekben van.

Lianne megölne, ha tudná, hogy ezt mondom nektek, de nem szabadna feladnunk a reményt. Amíg én nem látom a ravatalon holtan kiterülve Nicket, addig számomra él – mondta keményen Gilbert. – Gyere, May! Ne várjunk a sofőrre, magam viszlek ki a reptérre. 151

Meg akarsz győződni róla, hogy biztos elmentem, mi? – mosolygott az asszony. Mindannyian nevettek. Az ilyesmi igen ritka volt mostanában. Nem – mondta végül Gilbert. – Csak elviszek két csontvázat ebédelni. Ez legalább olyan nemes cselekedet, mind faluszépítésre szánni a bérleti díjat. Glóriát a fejed felé, papa! – mosolygott Heily, majd az apjába karolt. Együtt léptek ki a szikrázó napsütésbe. A kaliforniai szél kellemesen simogatott, a szomszédban kisgyerekek ugráltak a feszített víztükrös medencébe. A pálmafák hívogatóan zöldelltek. Heily ekkor döbbent rá, hogy az elmúlt egy hónapban ki sem lépett a házból. Nick elment. Az élet pedig megy tovább. De én megálltam. Csak állok egyhelyben és minden olyan gyorsnak tűnik. Elakadtam azon a ponton, amikor még volt szerelmem, volt kisbabám. A világ mosolya most torznak és gonosznak tűnik. Pedig lehet, hogy csak segíteni akar. Abban, hogy túléljem. Nick is ezt akarná. Így csak egyetlen megoldás maradt számomra. MOSTANTÓL NEM TUDOM, KI AZ A NICK RICHARDS! Nem tudod? Dehogynem tudod! NEM TUDOM! CSÖND LEGYEN!NEM TUDOM ÉS KÉSZ.

-

Fogd ezt! – dobta oda Rebeka Nicknek a hatalmas papírszatyrot.

-

Mi ez?

Normális ruha, neked – mutatott rá a nő. – Jaj, ne nézz már ilyen értetlenül! Ma bemegyünk Békéscsabára és bulizni fogunk. Neked csak ilyen Versace izéid vannak, ahogy látom. Nick a lábai elé ejtette a csomagot. Pont erre van szükségem, hogy egy nő, aki azt hiszi, megváltja a világot, mert visszahoz az életbe egy hozzám hasonló szerencsétlent… Csitt! – mondta Rebeka, mutatóujját a férfi ajkára szorítva. Nicknek sok volt ez a fizikai közelség, egyet hátrébb lépett. Rebeka tagadhatatlanul szép nő volt, ő pedig nem volt fából faragott bábú. De nem tudott érezni. Épp ezért, az égvilágon semmit nem is akart a gesztenyehajú lánytól, aki némi jókedvet csempészett sivár napjaiba. -

Úgysem fog sikerülni…- csóválta a fejét Nick.

Nem szerepel a szótáramban a lehetetlen szó. A tanítványaimnak is ezt szoktam mondani, amikor azt bizonygatják, nincs nyelvérzékük. Na, próbáld fel ezeket! Bocs, de amikor a Tescoban bóklásztam, eszembe jutott, ha esetleg arra vetemednél, hogy utcára menj, elég feltűnő látványt nyújtanál a cuccaidban. Úgyhogy vettem pár dolgot. Nők…ruhák… - Nick vonakodva ment be a másik szobába, hogy felpróbálja a holmikat, amiket Rebeka hozott. Két farmer, egy sötét és egy világos, bézs színű 152

kasmírpulcsi, egy rövid ujjú világoskék ing és egy fekete póló. Olyan cuccok, amiket akkor hordott, amikor még nem volt világsztár. Az utóbbi években nem is voltak ruhái, amiket szeretett volna. Mindet szponzorok adták és nemigen fordult elő, hogy kétszer viseljen egyegy darabot. Belebújt az egyik farmerba, felvette a világoskék inget és szemügyre vette magát a tükörben. A szemei alól eltűnt a püffedtség, a vörös erek visszahúzódtak, megnyugodtak. A fekete hajat és a körszakállat nem tudta magáénak érezni, csakúgy, mint a sötétbarna szemeket, de ezek az álcához tartoztak. Ebben maradtak Willel és Sandrával, amikor vélhetően örökre búcsút intettek egymásnak a római reptéren. Róma. Ahol a legnehezebb heteket töltötte. A szanatórium, ahol úgy szenvedett a fájdalomtól – miután két teljes hét altatás után magához tért – hogy szó szerint a falat kaparta. A körömágya még most is hihetetlen érzékeny volt. Sokáig semmi mást nem érzett, csak a fájdalmat, a veszteséget. Nem tudott tisztán gondolkodni. Siratta az elrontott életét, a családját, Heilyt…a fájdalom ezúttal nem tompán, hanem elemi erővel tört rá, hiszen most nem segítettek kábítószerek. Teljesen magára maradt és két választása volt: vagy feldolgozza mindazt, ami vele történt, vagy megőrül. Ezt a pszichológuscsoport tagjai is elmondták neki, akik odaadóan törődtek vele heteken át. Gépiesen bevette a gyógyszereket, amiket adtak, mintha csak átmosták volna az agyát, úgy érezte, jó ideig nem is volt önálló akarata. Aztán egy nap, amikor csitult a fájdalom, amikor már a napnál is világosabban látta azt, mivé lett az élete, Will és Sandy ismét megjelentek a szanatóriumban. Döntés elé állították, neki pedig határoznia kellett, azonnal. Jól döntöttem. Így talán nem leszek egész életemben egy roncs. Heilynek is így a legjobb. Csakis ez számít – gondolta, miközben elgondolkozva nézegette a tükörképét. Vajon hány évnek kell eltelnie, hogy elfelejtsenek, és ne kelljen befestenem a hajam? Egy hang azt suttogta a fejében, hogy ez már mindig így lesz. Nem törődött vele. Mint ahogyan igyekezett elhessegetni magától a képet is, az édes kicsi Heily arcát, ami gyökeret vert az elméjében és igen nehéz volt kiűzni onnan. Na, milyenek a cuccok? – kiabált be Rebeka, de a következő pillanatban már a szobában volt. – Kipakoltam mindent a konyhában…hú, de szomorú az arcod! -

Dehogy! – védekezett Nick. – Csak bizonyos dolgok még újak, furcsák…

-

Voltam egy újságárusnál is – mondta jelentőségteljes hangon Rebeka.

Kérlek, ne most! – Nick szemei szinte könyörögtek. – Ha tudsz mindent, akkor se most! Eszem ágában sincs hazudni neked, de még nem állok készen erre a beszélgetésre. Inkább…tényleg menjünk el bulizni, vagy mi. Szerinted…szóval nem fognak felismerni? Ha esetleg megfordulna is a fejükben, hogy nagyon hasonlítasz valakire, akkor sem fognak neked kellemetlenséget okozni. Nick, a magyarok nem tolakodó emberek! Itt a tinilányok nem ugranak rád, csak összevihognak a hátad mögött. Ez a maximum. Egyébként meg téged akkor is mindenki megnézne, ha egy hentesnél dolgoznál. -

153

Nem bírom a vért…- húzta el a száját Nick, majd Rebekára mosolygott. – Nem vagy

egy mindennapi lány. Félre ne érts, de az elmúlt években ritkán találkoztam olyan emberrel, aki ne lett volna elájulva tőlem. Ne akadj ki! Tudom, hogy ez beképzelten hangzott, de várd ki a végét! Nekem ez iszonyú terhes volt. Sosem gondoltam magam különlegesnek, csak egy átlagos londoni srácnak…szóval, csak azt akartam mondani, jó újra annak lenni, aki voltam. Köszi, Rebeka. Köszi, hogy ilyen normális vagy. -

Nem mondhatnám, hogy ez volt a legszebb bók, amit életemben kaptam.

-

Sajnos tőlem nem futja többre…

Nem is elvárás! – kacsintott rá a lány. – No, menjünk! Míg összekapod magad, csinálok pár szendvicset az útra. Mint anyám kiskoromban… - vigyorgott Nick, de csakhamar lehervadt az arcáról a mosoly. Rebeka ösztönösen megérezte, mire gondol a férfi. -

Anyukád sem tudja, hogy életben vagy, igaz? – kérdezte dermedten a nő.

-

Miért mondod ki mindig azt, ami legbelül nekem a legjobban fáj?

Pszichológusnak készülök – húzta ki magát Rebeka. – Jól megélek abból, hogy angolt tanítok, de többre vágyom. Most legalább gyakorolhatok rajtad. Szép dolog, mondhatom – sóhajtott Nick, miközben leült a pamlagra, hogy belebújjon új sportcipőjébe. – Honnan tudtad, hogy negyvenkettes lábam van? Utánad olvastam – mondta Rebeka, miközben a férfi fejére igazított egy sötétkék baseballsapkát. – Tökéletes álca, ráadásul még dizájnos is. Most megyek a konyhába és megcsinálom a szendvicseket. Ilyen kolbászt még biztosan nem ettél. Végig kóstoltam én már minden nemzet összes ínyencségét! – legyintett Nick. – A rajongók állandóan etetni akartak, bármerre jártam. -

Várd ki a végét! – mosolygott Rebeka, majd elindult a konyha irányába.

Nicknek egy egészen kicsit remegett a gyomra. Sok éve már, hogy nem lépett testőrök nélkül az utcára. Úgy izgult, mint egy kisgyerek, akinek a mamája először engedi meg, hogy kíséret nélkül menjen iskolába. Új volt. Új volt a szabadság. Érdekes élmény volt, hogy amikor Rebeka öreg Suzukijával végigautóztak a falun, a kíváncsi pillantások nem neki szóltak. A nőt méregették, neki köszöntek az idős nénik, összesúgtak, de minden olyan más volt, mint Los Angelesben. Összehasonlíthatatlanul más. Nick arcát simogatta a szél, ahogy elhagyták a falucska végét és jobbra fordultak a hatalmas nyárfákkal szegényezett úton. Meglehetősen kihalt volt, alig egy-két kocsi haladt el mellettük. Nézd már! – nevetett fel Nick az egyik láttán. – Az ott épp olyan, mint egy szappantartó, nem? Rebeka az ajkába harapott, hogy visszafojtsa a kitörni készülő hahotázást.

154

-

Nevenincs Királyfi, az ott egy Wartburg.

-

Az pedig ott egy…temető?

A nő alig észrevehetően összerezzent, pillantását mindössze egy másodpercre vette le az országútról, hogy a sírkertre nézzen. - Igen. Ott fekszenek a szüleim. - Nagyon sajnálom…és együtt érzek veled. Tudod, hiába van egy szerető családom Londonban. Ha arra gondolok, hogy nem láthatom őket, egészen olyan, mintha nem élnének már. - Nem olyan Nick. Ne hasonlítsd ehhez. Te bármikor visszamehetsz. Hozzájuk. És HOZZÁ is – mondta jelentőségteljesen Rebeka. - Nem Rebus. Nem mehetek vissza soha többé. - Na, jó, talán jobb lenne, ha az este hangulatát nem egymás nyavalyáinak fejtegetésével alapoznánk meg, Nick. - Igazad van. Adj egyet abból a híres kolbászos szendvicsből! Rebeka a hátsó ülésre mutatott, ahol egy csinos, fonott kosár üldögélt kockás szalvétába csomagolt útravalóval megrakva. Nick kivett egyet, kibontotta majd nagyot harapott bele, miközben tekintete továbbra is az Alföldet pásztázta. -

Ott mi van? – kérdezte kíváncsian egy gátoldalra mutatva.

-

A Körös folyó partja.

-

Lehet ott fürdeni is?

Gyerekkoromban, a szüleimmel nagyon sokszor kimentünk. Egy időben óriási balhé volt, mert az egyik gazda a szomszédos partszakaszra hordta a libáit és hát telecsinálták a vizet…a strandolók meg nem voltak túl boldogok. Nem tudom, milyen lehet most. Talán egyszer lemehetünk… Szeretnék – mondta lelkesen Nick. – Imádom az élővizet és vagy ezer éve nem voltam normális strandon. Igazából sehol sem voltam. Csak forgatásokon, vagy szállodákba zárva Heil… - a férfi hirtelen elhallgatott. A menyasszonyoddal – suttogta tompán Rebeka. – Mint mondtam, nem szeretem a fantáziatörténeteket, túl realista vagyok a misztikumhoz…nem láttam őt játszani. De az embernek még nőként is belesajdul a szíve, annyira szép. Rebeka, el kell felejtenem őt. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha nem beszélek róla és nem is gondolok rá. Ne nehezítsd meg a dolgom azzal, hogy róla áradozol. Én is tisztában vagyok az értékeivel. Nagyon finom a szendvics – próbált mosolyogni Nick.

155

Csak egyet árulj el! – kérte Rebeka, mintha meg sem hallotta volna a szándékos tématerelést. – Ha annyira fontos számodra, akkor hogy voltál képes őt elhagyni? Ez volt az egyetlen megoldás, hogy túléljük. Mindketten. Egy roncs voltam, Rebeka. Képtelen arra, hogy boldoggá tegyek egy nőt. Ma már tisztán látom, hogy csak a saját lelki sebeim nyalogatásával voltam elfoglalva, amiért annyi minden hiányzott: a barátaim, a családom, a szabadságom. Egy pizza a sarki csehóban, amit megehetnék anélkül, hogy kétfalatonként kiosszak egy aláírást. Á!!!! – emelte magasra Nick a szendvicsét. – Még egy ilyenre sem lett volna esélyem! Ő és én annyira a figyelem középpontjában álltunk évek óta, hogy mindenre jutott idő, csak egymásra nem. Évek óta éreztem ezt, a félelem, az attól való rettegés, hogy a körülöttünk lévő nagy kavalkádban elveszítem a szerelmem, a saját identitásom, nagyon rossz irányba sodort. Basszus, meg voltam győződve róla, ha valaki világsztár, annál teljesen rendben van, hogy olykor betép. Aztán meg már nem csak olykor… végül a kaput az tette be, amikor a rajongóim…bántották őt, csak azért, mert szeretem! Rebeka, Heily csaknem meghalt. Miattam! Érted már? Csak úgy tudhatom biztonságban őt, ha többé nem megyek a közelébe. Ha egyáltalán nem is vagyok… Nem sokat tudok ezekről a dolgokról, a részletekről – vallotta be Rebeka. - Persze, hallottam már rólad a tanítványaimtól, akik rajonganak mindenért, amit csinálsz. Talán túl felnőtt voltam ahhoz, hogy megértsem, mit lehet így megőrülni egy emberért, csak mert szerencsés volt és kapott egy jó szerepet… Látod, Rebeka, ezt én sem értettem soha – mondta Nick őszintén. Rebeka is látta a férfin, hogy amit mond, abból hiányzik mindennemű álszentség. A hátralevő utat némán tették meg, a saját gondolataikba burkolózva. Lement a nap, mire Békéscsabára értek. Rebeka csakhamar talált egy parkolóhelyet a főtéren, jót mosolygott azon, Nick mennyire feszeng, amikor kiszálltak az autóból. A férfi nem nézett senkire az utcán, egy ideig csupán Rebeka instrukcióit figyelte. Most jobbra, most balra. Ne nézz az emberek szemébe! Istenem, hogy hagyhattam magam erre az őrültségre rábeszélni? Egy percen belül lerohannak és vége lesz mindennek… - Relax, Nick! - Micsoda? - Mondom, nyugi. Épp csak a fogad nem csikorgatod idegbajodban. Nézz körül! Két fiatal anyuka sétálgat kettő darab babakocsival. A jobb oldalon pasik ülnek söröskorsók felett. Van ott egy csapat fiatal lány. Rád sem hederítenek! - Biztos? - Jaj, engedj már fel egy kicsit! Mindjárt ott vagyunk a mozinál. Nem plázába viszlek. Egy igazi, békebeli moziba, ahol még nincs a pattogatott kukoricának műanyag íze. Nick óvatosan körbepillantott, majd megállt az utca kellős közepén. Perceken át figyelte az embereket, a koraesti nyüzsgést. Valamennyien igyekeztek valahová, vagy épp az

156

ismerőseikkel beszélgettek. Egyik-másikkal találkozott is a pillantása, s ha egy másodpercig méregették is, gyorsan, zavartan elkapták a tekintetüket és mentek a dolgukra tovább. Nick felbátorodva térképezte fel a tágabb környezetét: a kis boltok kirakatait, a szökőkút csábító vízsugarát, a srácokat, akik a gördeszkáikon bravúroskodtak az utca túloldalán. Pillantása végül megállapodott a mozi mellett lévő kis cukrászdán. Ez a helyzet egészen új volt neki. Most végre nem őt bámulták! Ő volt az, aki mindent alaposan megfigyelt ebben a vonzó, kedves városkában, ahol senki nem támadta le őt! Felszabadultan mosolygott rá Rebekára. -

Elfogadják itt az eurót? Mert ha igen, én biz’ Isten meghívlak egy fagyira!

Tíz perc múlva már a cukrászda teraszán eszegették a hideg csokis-epres gombócokat. Nem is tudom, mikor éreztem magam ilyen szabadnak utoljára! – mondta boldog mosollyal az arcán Nick. -

Hallod-e, neked igazán nem kell sok ahhoz, hogy jól érezd magad!

Sosem csináltam nagy hűhót semmiből, de körülöttem mindig túl nagy volt a felfordulás. Valami olyasmit éreztem, mintha szoborrá dermedve állnék egy utcán, mozgásképtelenül, miközben körülöttem mindenki úgy rohan, hogy az szabad szemmel alig látható… Nick, angolul értek, de amit most mondtál, az nekem kínai… - nevette el magát Rebeka. Ebben a pillanatban az egyik fiatal pincérnő lépett az asztalukhoz. -

Parancsolnak még valamit?

Nem, köszönjük – válaszolta szívélyesen, magyarul Rebeka. – A számlát szeretnénk kérni, moziba sietünk… Moziba…- ismételte a hallottakat a felszolgáló. – Ne haragudjon, de muszáj megjegyeznem, hogy a barátja mennyire hasonlít a Gyémántfiúra! Istenem! Szörnyű tragédia…- a pincérnő Nicket méregette, válaszra várva. A férfi csak zavartan mosolygott, hiszen egyetlen kukkot sem értett. -

Bocsánat, a barátomnak hangszálgyulladása van és a háziorvos teljes csöndre intette…

-

Értem. Kár. Nagyon kíváncsi lettem volna a véleményére erről a sajnálatos esetről…

Nick kínosan fészkelődött a székében, mert elképzelése sem volt arról, miről folyik a beszélgetés, Rebeka pedig mindent elkövetett, hogy minél hamarabb lerázza a szőke, miniszoknyás pincérnőt. -

Mi volt ez? – kérdezte kíváncsian Nick, mikor végre ismét kettesben maradtak.

-

Szerinte színésznek kéne állnod. A te karaktered most nagyon divatos – mondta

157

jelentőségteljesen Rebeka, majd felállt az asztaltól. Nick néhány bankjegyet tett a hamutartó alá, majd követte a nőt. -

Hová sietünk? – kérdezte.

Nem volna jó lekésni a filmet. Az a címe, hogy 9 és fél randi. Romantikus vígjáték. Remélem, tetszeni fog – mosolygott Rebeka kedvesen, noha Nick még mindig feszültnek érezte. Amikor végre beértek a sötét moziba és lekapcsolódtak a lámpák, ismerős bizsergést érzett a gyomrában. Igyekezett nem foglalkozni vele. Végül is ez egy szép este. Szabad vagyok. Nem követ, nem figyel, nem számoltat el senki sem. Erre vágytam? Erre vágytam, vagy nem? De igen. Csak épp Heily Andersonnal együtt. Csönd legyen és nézd a filmet! Basszus, ez feliratos. Még jobb. Az olvasás szenzációs figyelemelterelés. Már amikor. Hetek óta arra riadt fel éjszakánként, hogy Heilyt keresi maga mellett az ágyban. Nem tudta, meddig lesz ez még így. Nem tudta, elmúlik-e egyáltalán ez a fájdalom.

2010. október, Los Angeles …néhány órával az Oscar gála előtt

-

Életbe lép a tervünk. Ölje meg! – mondta a dühös, fojtott hang.

-

Kit?

-

Hiszen már beszéltünk róla. Nick Richards-t. Természetesen őt.

-

Kérem, nyugodjon meg! Vegye úgy, hogy az úriember halott.

18. Fejezet Nehéz egy olyan embernek szülinapi ajándékot venni, akinek megvan mindene – Heily félszegen álldogált Annabella Hill háza előtt egy nagy csokor virággal a kezében, miközben a limuzin tülkölve kanyarodott ki a kocsifeljáróról. Ugyan, az a lényeg, hogy itt vagy! – mosolygott a nőre Steven és szűziesen homlokon csókolta. – Nem gondoltam, hogy eljössz, Heily… Egyszer mindent el kell kezdeni. Születésnapja van a mamádnak. Annabella pedig a papa barátnője. Itt a helyem… Heily elindult felfelé a lépcsőn. Szolidan dekoltált fehér felsőjében, sötét farmerjában és lapos

158

sarkú cipőjében nem nyújtott volna feltűnő látványt, ha nem ő Steven számára az örök nő. Akire mostmár fel is nézett, mert képes volt összeszedni magát az őt ért tragédia után – amiről mellesleg sosem beszéltek. Talán csak látszólagosan zárta le a múltat? Meglehet. Ha csak valaki kiejtette a jelenlétében Nick nevét, a nő fájdalmasan felszisszent és megremegett, mintha menten összeesne egy mások számára láthatatlan ütés hatására. Steven érezte, Heily nagyon erős és igyekszik túljutni a nehezén, ám ez a némaság akaratlanul is éket vert közéjük. A nő falat vont maga köré, olyan volt, mintha egy burokban mozogna. -

Heily, várj egy kicsit, kérlek! – kérte Steven és megragadta a nő karját.

-

Mi az, rendező úr?

Nos…a vendégek között van valaki, akit még nem ismersz – mondta jelentőségteljesen. – A neve…Kristin. Velem van. Ó! Persze…Steve – Heily zavartan ingatta a fejét. – Nem értem, miért mondod ezt nekem, úgy értem, nem tartozol semmiféle elszámolással, vagy ilyesmi. -

Tudom, Heily. De szeretném, ha valamit megértenél.

-

Menjünk inkább be, kérlek! Nem nagy ügy. Igazán nem nagy.

Én pedig arra kérlek, hogy maradj és figyelj rám! Gyere ide! – mit sem törődve Heily csodálkozásával, a karjába vonta a nőt. – Mondanom kell valamit. -

Biztos akarom én ezt hallani?

Jelen esetben nem nagyon érdekel. – Steven mély levegőt vett és mélyen az ijedt smaragdszín szemekbe nézett. - Nagyon szeretlek, Heily. Mindig is szerettelek. Mintha valami láthatatlan erő kötne hozzád, nem tudom, miért, furcsa dolog. De nem várhatok rád örökké. Nem tehetek úgy, mintha nem venném észre, hogy halovány remény sincs arra, hogy egy nap az én párom légy. Négy éve már…és közben olyan sok dolog történt. Itt van Kristin, és én megpróbálok vele felépíteni egy normális kapcsolatot és elfelejteni, amit irántad érzek – suttogta szenvedélyesen Steven. – De ha csak a legapróbb jelét adnád annak, hogy ha egyszer túl leszel a gyászon…- Steven érezte, hogyan remeg meg a karjai közé szorított karcsú test. Kérlek, Heily, mondd, hogy nem csak képzelgés, hogy valamennyire azért én is tetszem neked! -

Ez a beszélgetés igazán hízelgő Kristinre nézve…

-

Kérlek, ne tereld el a témát!

Steve, próbáld meg azzal a lánnyal! Én nem tudom…nem hiszem, hogy helyrerázódom valaha. Kétségtelenül te vagy az a férfi, aki a legközelebb áll hozzám, és ez mindig így marad. De nem tudom azt adni, amit várnál tőlem. Talán soha… -

Őrület.

-

Mi?

159

-

Az, hogy bármerre megyek, minden nő odáig van értem, csak te nem!

Steve, én is odáig vagyok érted! Te egyszerűen csodálatos vagy! Jóképű, okos, sikeres, jószívű! Önző volnék, ha mindezt elfogadnám, amikor olyan kevéske az, amit cserébe adhatok. -

Nekem az volna az egész világ, Heily…

A nő fölemelte a kezét és lágyan megérintette Steven arcát. - Jaj, Steve…légy nagyon boldog! – mosolygott. – Itt az ideje, hogy ne törődj velem többet, mint muszáj! Heily bátorítóan megszorította legjobb barátja kezét, majd megfordult és elindult befelé a házba. Steven kelletlenül és kissé zavartan követte. Titkon azt remélte, ez a beszélgetés jobban sül el. Abban bízott, ha a szerelme megtudja, hogy képbe került egy másik nő, talán felértékelődik a szemében a kapcsolatuk és rájön végre: igen, kettejüknek lehet jövőjük! Méghozzá milyen jövőnk! Most úgy érzem, semmim nincsen, de ha ő mellettem döntene, minden egy csapásra megoldódna. Ez a lehetőség azonban igen valószínűtlennek tetszett ebben a pillanatban, különösen, hogy amint beléptek a villa hatalmas, impozáns szalonjába, ahol hemzsegtek a vendégek – Kristin Andrews érintette meg Steven vállát. A húszas évei közepén járó, igézően szép nő volt. Olyan, amilyen mindig is lenni szerettem volna – gondolta Heily, egy leheletnyivel keserűbben a kelleténél, amikor megpillantotta Steve oldalán a tüneménylényt. Fényes, csokoládébarna haja volt és hatalmas kék szemei, amik csak úgy világítottak kreol arcából. Az alakjáról nem is beszélve. A topmodell alkatú nő most valamit Steven fülébe súgott. Heily nem hallotta, de hirtelen valahogy irigyelni kezdte ezt a bizalmas közelséget – az elmúlt években még sosem látta Stevet más nő társaságában, s most valahogy gyomorszájon vágta a dolog, ami igencsak meglepte. Nem tetszett neki ez az érzés. Nem tudta mire vélni. Szórakozottan leemelt egy pezsgővel kevert narancslét az egyik pincér tálcájáról. Csak aggódom, hogy ezentúl nem lesz rám annyi ideje. Ennyi az egész. Szeretem. Hiszen a legjobb barátom. Féltem ettől a…macskanőtől. De miért zavar annyira, hogy megérinti…? Heily nehezen vallotta be önmagának, de hasonlót érzett, mint amikor annak idején a rajongó lányok csókokkal borították be…Nem! Nem gondolok rá. Nem engedhetem meg magamnak. Csípték a szemét a könnyek, de ráfogta a dolgot a pezsgőkoktélra. Rég nem ivott már egyetlen kortyot sem. Heily! – hallotta meg a háta mögül Steven édesanyjának a hangját. Annabella szívélyesen magához ölelte. – Nem is hiszem el, hogy itt vagy! Steven mondta, hogy az új film miatt nagyon be vagy fogva és ne is számítsak rád! Boldog szülinapot Annabella! – mosolygott Heily, majd átnyújtotta a kis csomagot és a virágokat. – A papa menyasszonya most ünnepli a…hányadik? Harmincötödik? Nagyon kedves tőled, de öt X-es lettem – húzta félre a száját Annabella. – De csitt! Még az apád sem tudja biztosan, hány éves vagyok. Ez most olyan szülinap, ahol nem beszélünk számokról!

160

Heily nevetve húzta le a maradék pezsgőkoktélt. -

Stevennek új barátnője van? – bukott ki a nőből az ártalmatlannak tűnő kérdés.

Igen. Kristin – bólintott az amazon felé Annabella. – Elragadó teremtés. Steven még nem mutatta be? Akkor azt sem tudod, hogy modell. A Fényemberek negyedik részében kapott egy fontos mellékszerepet. Gyere, menjünk oda hozzájuk! Annabella karon fogta Heilyt, aki engedelmesen követte. A bemutatkozáskor úgy nézett Kristinre, mintha még sosem hallott volna róla. Mintha nem mondta volna el Steve alig néhány perce, hogy ez az igézően szép nő nem csak a filmben statiszta, hanem az ő életében is. Ennek fényében végképp nem tudom, miért mardos engem valami féltékenység szerű izé. Heily, egészen meg vagyok szeppenve, hogy egy társaságban lehetek veled! – mondta kedvesen Kristin, majd birtokló mozdulattal megfogta a mellette álló férfi kezét. Mindig ilyen jóképű volt? – tette fel magának az ostoba kérdést Heily. Steven már nagyon sokat mesélt rólad – mondta gyorsan. – A Fényemberek forgatásán biztos fogunk majd találkozni… -

Nem valószínű, mert én sajnos csak két napot forgatok.

Talán beszélj a rendezővel, hogy kapjon kicsit több feladatot a szereplőd! – ajánlotta Heily, de rögtön meg is bánta, hogy kiejtette ezt a mondatot. Nagyon rosszindulatúnak hangzott, ami egyáltalán nem vallott rá. Lányok, úgy veszem észre, kezdődik az ünnepi vacsora – szólt közbe Steven. – Már farkaséhes vagyok! Az asztalnál lesz időtök kicsit beszélgetni… -

Alig hiszem! – vetette közbe Annabella. – Heily velem és az apáddal ül a túloldalon.

-

Ki tervezte az ülésrendet? – kérdezte meglepetten Steven.

Természetesen én – mosolygott az anyja, majd kézen fogta Heilyt. – Steve, drágám, ne nézz így rám, egyszerűen nem kedvezhetek mindenkinek egy ötvenfős társaságban. Elsodródtak egymástól. Steve legalább tizenöt vendégnyi távolságra ült Heilytől, természetesen Kristinnel az oldalán. Amikor helyet foglaltak és mindannyian elmélyülten kanalazták a levest, Heily az apjához fordult. Mindig Steven mellett szoktam ülni, ha van valami családi alkalom – ráncolta a homlokát. – Most miért nem? -

Nem tudom, Annabella tervezte az ülésrendet.

-

Papa! Látom, hogy lapítasz.

-

Jaj, Heily, muszáj ezt éppen most?

-

Átlátok rajtatok. Nem akartátok, hogy Steve mellett üljek, nehogy zavarjam Kristin

161

köreit. -

Drágám, ne légy már ilyen gyerekes!

Miért kell ez? Pont olyan érzésem van, mint amikor mama mindent elkövetett, hogy…Heily hangja egy pillanatra fájdalmasan elcsuklott. Gilbert azonnal letette a kanalat és megsimogatta a lánya vállát. -

Minden rendben, kicsim?

Igen – bólintott sápadtan Heily. – De nem tudom, hogy gondolhatjátok ennyi év és a történtek után, hogy én bármit is akarok Steventől. Hogy tönkretenném az alakuló kapcsolatát… Gilbert megrázta a fejét. Drágám, tudjuk, hogy nem tennél semmi ilyesmit – mondta, majd Steve felé bökött a fejével. – De ő! Heily, amíg csak egy apró reményt lát arra, hogy köztetek valaha lesz valami, nem fog továbblépni. Márpedig nagyon ideje volna. Huszonöt éves és már nagyon hosszú idő óta rólad álmodozik…hiába. Ez nem egészséges ebben a korban. Heily szomorúan bólintott. Akkor most tőlem mit vártok? Hogy ne álljak szóba többet a legjobb barátommal? Hogy bánthatnám meg Stevent? Azzal bántod leginkább, ha ennyit lógtok együtt – szólt bele a beszélgetésbe komoran Annabella. – Igen, én csináltam az ülésrendet, mert szerettem volna, ha beszélgetünk kicsit abban az esetben, ha eljössz. Kérlek, Heily, ne vedd ezt támadásnak! Nem veszem, de…ha jól értem, ti most azt mondjátok, amíg Steve és én ilyen szoros kapcsolatban vagyunk, addig nem fog rólam lemondani és nem lesz képes beleszeretni senkibe? -

Pontosan – bólintott Gilbert. – Te pedig, mint tudjuk…

Apa! – kiáltott fel Heily, majd felemelkedett az asztaltól. Egyértelműen el akart menekülni. Annabella karon ragadta és visszaültette maga mellé. Bosszúsan pillantott Gilbertre. Édesem, lehetnél egy kicsit tapintatosabb! – szisszent fel, majd lágyan Heilyre mosolygott. – Nem kéri tőled senki, hogy mostantól fordíts hátat Stevennek. Lehetetlen is volna, hiszen csak pár nap és megint együtt fogtok dolgozni… Ugyan, addig még hetek telnek el! – mondta Gilbert. – Bizonyos hiányt még mindig nem sikerült pótolni a stábban. December előtt egész biztos nem tudtok elkezdeni forgatni. Remek – sóhajtott Heily. – Még egy hónap örömteli semmittevés. Talán el kellene utaznom pár hétre Londonba. Örülnének nekem!

162

Szerintem ez nagyon rossz ötlet, kislányom. Bármelyik percben szükség lehet rád a stúdióban és szerintem a lelkednek sem tenne jót. Inkább kapcsolódj ki egy kicsit! Mi van a gimnáziumi barátnőiddel? Aliciával és…hogy is hívták a másikat, Gwennel? Évek óta nem is beszéltem velük – vallotta be vonakodva Heily. – De azt hallottam, Gwennek kisbabája született… Talán egyszer meglátogathatnád őket. Vagy elmehetnél vásárolgatni Aliciával. Ahogy emlékszem, nagy divatőrült volt. Az. Majd gondolkozom a dolgon. Köszi, az ötleteket, papa! – Ja, pont erre van szükségem. Boldog kisgyermekes anyukákat látogatni és shoppingolni, amikor több holmim van, mint a Marks & Spencernek. Heily úgy érezte, nem bírja tovább ezt a fojtogató beszélgetést. Arra vágyott, hogy mindannyian hallgassanak el. Hogy ne kelljen néznie, amint épp Miss Bájmaca nyalogatja a legjobb barátja bal fülét. Hogy ne kelljen elviselnie, amint sajnálkozó emberek banális tanácsokat adva szent meggyőződéssel higgyék, attól lesz jobb az élete, ha vesz még három pár cipőt a meglévő nyolcvan mellé. Nevetséges! Bocs, de tényleg ki kell mennem pisilni! – nézett látszólag kedélyesen az apjára, majd felállt és elindult a kijárat felé. Nem érdekelték a rá szegeződő pillantások, szabadulni akart az egész rohadt partiról. Nagy kár volt eljönnie. De most legalább tudja, ezentúl Stevere sem számíthat. Mindegy, a férfi mit érez iránta. Egy dologban igaza volt Annabellának: ő nem lehet olyan önző, hogy hagyja magát szeretni valaki által, aki iránt nem tud viszont érezni. Vagy tudok? Istenem, lehet, hogy tudok? Vagy csak egy érzés hiányzik az életemből és most irigylem a boldogságot Steventől és Kristintől? Ez is lehet. Mert ki vagyok én? Egy megkeseredett, csaknem huszonkét éves csaj, aki gyakorlatilag nem csinál semmit. Bámul ki a fejéből. Tévét nézni nem mer, újságot olvasni sem. Regényt sem tud olvasni és filmet sem mer betenni a lejátszóba, mert ezek olyan dolgok, amik emlékeket, érzelmeket ébresztenek. Dühösen becsapta maga mögött a limuzin ajtaját. A sofőr egyetlen szót sem szólt, tökéletesen hozzászokott az évek során munkaadója hangulatváltozásaihoz. Heilynek hirtelen őrült ötlete támadt. Szüksége volt valamire, egy kapaszkodóra, hogy érezze, még ő is emberi lény – hogy néha ő is megengedhet magának érzelmeket. Hogy meg ne gondolja magát, egy hirtelen mozdulattal felnyitotta az autóban található kis tároló szekrényt. Ideges mozdulatokkal kezdett turkálni a papírok között. Forgatókönyvlapok, levelek, számlák és kozmetikai termékminták repültek néhány percen keresztül a luxusautó padlószőnyegére. Amikor megtalálta, amit keresett, már szidta magát, hogy ennyire buta volt. Amikor kibuggyantak a könnyei és jobb kezének körmeivel úgy vájt a combjába, hogy az véres sebet fakasztott, már tudta, amit most tett, a legnagyobb butaság volt. Amikor önmagad előtt is titkolsz egy érzést, elrejtve elméd leghátsó zugába, akkor tudhatod, hogy az érzés valójában erősebb nálad. Erősebb, mint valaha. Heily nézte Nick arcát a többéves fotón. Szürkeség, a kezében May napsárga esernyője, a háta mögött pedig a London Eye. A képet ő készítette, akkor, amikor először Angliában járt Nicknél. Akkor, amikor még minden rendben volt és átadta magát a szerelemnek, ami már hónapok óta gyötörte.

163

Vajon jobb lett volna nemet mondani? Vajon jobb lett volna Liannere hallgatni és kihagyni az életéből Nick Richardst? Akkor most nem szenvedne így. S talán még Nick is élne. Akárhol is, akárkivel is, de élne. Igazán nem lett volna nagy áldozat lemondani a szerelemről annak az embernek az életéért, akit szeretünk. Mint ahogy igazán nem nagy áldozat lemondani a legjobb barátunk barátságáról annak érdekében, hogy boldog lehessen. Heily tudta, ahogy a sors rákényszerítette, hogy elengedje Nicket, most hagynia kell elmenni Stevent is. Vannak emberek, akik nem azért küldettek hozzánk, hogy maradjanak. Hanem hogy átsuhanva életünk napjain, megmutassanak valami fontosat, ami megváltoztat bennünk dolgokat. Ha pedig eljön a nap, el kell őket engednünk. Óriási bennünk a veszteség, pedig kaptunk valamit. Egy új személyiségvonást, ami később életmentő lehet. Heily próbálta megvigasztalni önmagát, miközben ez egyszer megengedte magának azt a luxust, hogy a Nickkel töltött régi, szép napokra gondoljon. Olyan boldog emlékek jutottak eszébe, hogy mosolyognia kellett. Nick pár percre újra eleven volt, újra az övé volt. Észre sem vette, hogy valójában elaludt és nem is gondolkozik már, hanem álmodik. Erre vágyott. Végeláthatatlan, örök álomra, amiben Nickolas James Richards a főszereplő. Lianne voltaképpen örült annak, hogy Heily elment Hillék partijára. Ezt jó jelnek tekintette. A lánya végre kimozdult otthonról, az apropó most mindegy. Örömében néhány órára még arról a cseppet sem elhanyagolható tényről is megfeledkezett, hová ment a szomorú szemű kis szellem – Lianne mostanában így gondolt magában a lányára. Heily ugyanis csak a házban lakott, de nem élt. Soha, egyetlen neszt sem hallott a lakrészéből, egyetlen arra utaló jel nem akadt, hogy valami emberi dolgot csinálna. Vagy ne adj Isten, nevetne, jól érezné magát. Jó jelnek tekintette, hogy Heily végre erőt vett magán, felöltözött és házon kívül töltötte az estét.

Persze, ezt leszámítva nem örült különösebben Annabella Hill születésnapi partijának. Ő maga nem is szerepelt a meghívottak listáján, no de ez nem is csoda. Ő csak a majdnem volt feleség, aki mindenkinek keresztbe tesz, aki mindenben csak a rosszat látja, aki szomorú, aki megkeseredett…Lianne utálta ezt a szerepet, de nem tudott másmilyen lenni. Annyi keserűség érte őt az évek során, annyi sérelem, hogy szkeptikus, bizalmatlan volt mindenkivel szemben, s a megérzései általában nem is csaltak. Még Nick esetében sem… Akkor sem, amikor huszonsok évvel ezelőtt egy különös levelet talált Gilbert farzsebében és éjnek évadján elindult, hogy leleplezze, amint a férfi megcsalja. Bízott benne, hogy csak félreértés az egész. Hogy valójában nem is Gilbert az, akinek a sorok szólnak, nem az ő szerelmét várja abban a panzióban az angol nő. Márpedig így volt. Ő pedig látta a férjét a törékeny, fekete hajú fiatal nőt ölelni, amint felmennek az emeleti manzárdszobába… Látta és sóbálvánnyá dermedve állt, s ahelyett, hogy bármit is tett volna, szégyenében bevágta magát az autójába és hazahajtott. Pár nappal később azonban nem bírta tovább és szóba hozta az esetet Gilbertnek, aki rejtélyesen csak annyit mondott: meg kell értenie, hogy Annabella volt az első szerelme annak idején Angliában és szeretett volna elbúcsúzni tőle örökre, mielőtt feleségül venné őt.

164

De Gilbert, láttam, hogy ölelted át! Nem értem, hogy veheted ilyen könnyedén az egészet! Itt volt látogatóban és csak akkor, egyszer találkoztunk. Semmi nem történt, azon kívül, hogy beszélgettünk és elköszöntünk egymástól…örökre. Tudod, Annabella férjhez megy a napokban én pedig, nos…hamarosan elveszlek téged? -

Mikor is? – kérdezte türelmetlenül.

-

Amikor csak akarod. Akár a következő héten.

A házasságuk évei alatt többé nem beszéltek Annabelláról, az angol lányról, aki tizenévesen ejtette rabul Gilbert szívét. Az, hogy a férje voltaképpen soha nem felejtette el, hogy mindig őt szerette, csak akkor derült ki, amikor Annabella néhány éve ismét belépett az életükbe. Lianne azonnal felismerte Michael Hill filmproducer feleségében Gilbert egykori szeretőjét. S ahogy egymásra néztek…Lianne tudta, amit a férje iránta érez, érzett valaha, az csupán halovány visszfénye annak a szerelemnek, amit a kortalan szépségű Annabella iránt táplált. A nő fiát, Stevent viszont határozottan kedvelte. Maga sem tudta, miért, de nagyon örült volna neki, ha Heily inkább őt választja Nick helyett. Lehet, hogy van ebben egy nagy adag bosszúvágy is. Te elvetted a férjem, ribanc. Akkor mi elvesszük a gyereked és össze leszünk láncolva egy életre. Megérdemled! Persze, Lianne tudta, a bosszú csak az egyik aspektusa annak, amiért azt szeretné, ha Steven lenne a lányával. Legalább ennyit nyomott a latba az is, hogy a férfi épp olyan volt, amilyen társat mindig is elképzelt egyetlen gyermeke mellé. Csakhogy Heily egyelőre – attól függetlenül, hogy Nick kikerült a képből – a legcsekélyebb jelét sem adta annak, hogy akarná Stevent. Vagy, hogy egyáltalán jobban lenne. A lány hangulata csak romlott és romlott…keserűvé lett, épp olyanná, mint Lianne, miután végleg elveszítette Gilbertet. Heily anyja nem tudta, melyik volt az a pont, amikor máshogy kezdett érezni Nick emlékével kapcsolatban. Maga is meglepődött ezen, de voltak pillanatok, amikor azt kívánta, bárcsak élne a férfi. Csak látna újra életet az egyetlen gyermeke szemében! Már nem számított, mi az ára ennek. Lianne heteken át marcangolta önmagát, mert úgy érezte, a történtekhez talán ő is hozzájárult a folyamatos ellenségeskedésével. Ám tudta, ezt a hibát már nem javíthatja ki ebben az életben. Az sem számít, ha a halálom napjáig furdalni fog a lelkiismeret, csak lássam még Heilyt őszintén nevetni. Éjjel tizenegy van. Még nem ért haza. Hátha jól érzi magát végre egy kicsit! Remélem így van! Tűnődését a telefon csörgése szakította félbe. Megrémült, vajon ki hívhatja ezen a késői órán. Attól tartott, talán Heilyvel történt valami. Legnagyobb meglepetésére azonban Sandra Connor száma jelent meg a kijelzőjén. Nem beszéltek, azóta a szörnyű éjszaka óta, amikor Heily elveszítette a magzatát. Sandra – szólt bele a telefonba szórakozottan. – Micsoda meglepetés! Mi van veletek? Hol vagytok?

165

Szervusz, Lianne! Európában. Tudod, üzleti ügyben pár hetet Rómában töltöttünk és úgy döntöttünk, maradunk még egy kicsit. Varázslatos hely… Ó, igen, néhány éve mi is voltunk ott Gillel…de mondd csak, hogyhogy felhívtál? Nem volt valami kellemes az utolsó beszélgetésünk. Szeretnék tőled bocsánatot kérni a… bárdolatlanságomért. -

Lianne, te egy édesanya vagy, aki félti a gyerekét. Sosem ítélkeztünk fölötted!

Nagyvonalú vagy, Sandra. Will hogy van? Néhány hét múlva nekikezdünk a Fényemberek 4-nek és szükségünk volna az instrukcióidra. Nincs kedvetek hazajönni? Épp ez az, amiről beszélni szerettem volna veled – mondta Sandra, majd alig észrevehető szünetet tartott. – Mondd, Lianne, egyedül vagy? -

Igen, Heily…nos, elment egy buliba.

-

Wow! Ezt örömmel hallom. Kedves Lianne…ugye ülsz?

Igen – mondta a nő tompán, de persze nem ült, ám ebben a pillanatban nekidőlt a kanapé támlájának. Érezte, ahogy jeges verejték borítja el a homlokát, hogy verdes a szíve, hogy levegő után kapkod, miközben Sandra történetét hallgatta – a sztori valójában filmbe illő volt, még a Fényembereknél is fantasztikusabb. Még szerencse, hogy a másik nő igen bő lére engedte a mondanivalóját a vonal végén, mert Lianne képtelen lett volna megszólalni. Csak akkor vett erőt magán, amikor hangos ajtócsapódás jelezte, hogy Heily hazajött. Pár másodperc alatt beért a nappaliba és ijedten nézte édesanyja kékülő-zöldülő arcát. Lianne mindent megtett, hogy a tőle telhető legtermészetesebb hangon válaszoljon Sandra szóáradatára. -

Igen, rendben, értem – mondta gépiesen.

-

Nem is borultál ki? – kérdezte Sandra.

-

Úgy alakult, hogy nincs rá lehetőségem.

-

Ó. Heily hazaért? – az írónő gyorsan vette az adást.

Bingo! – mondta Lianne, miközben bátorító mosolyt küldött Heily felé, jelezve, hogy semmi baj. – Nos, és mit tehetnék? -

Kérlek, toljátok el egy évvel a befejező rész leforgatását!

-

Nem tűnik egyszerűnek.

Te is tudod, a filmnek csak jót tesz, ha csigázzátok még egy kicsit a rajongókat. Persze, nem azt mondom, hogy ne keressetek másik színészt, sőt! Hiszen még nem lehet tudni, hová fut ki ez a dolog, de azt hiszem az esélyt meg kellene adnod…nem gondolod? -

166

Gondolkozom rajta. Most ezen a késői órán nem tudok mit mondani, ha nem haragszol.

Beszéljünk holnap. Értelek. Willel számítunk a diszkréciódra. – vágta rá Sandra. – Jó éjt Lianne! És nagyon örülök, hogy még a lábadon állsz! -

Jó éjt!

-

Ki volt az mama?

-

Csak az egyik kellemetlenkedő szponzor.

-

Nem hiszem el, hogy még az éjszaka közepén is produkciós ügyekkel macerálnak!

Ilyen ez a filmszakma…Jesszusom, Heily, megsebesültél? – mutatott Lianne a lánya nadrágjára, amin több vörös paca is éktelenkedett. Semmiség… - legyintett Heily, ösztönösen eltakarva anyja kutató tekintete elől a vérfoltokat. – Gyorsan szerettem volna távozni és beakadtam valahová. Nem nagy ügy. Értem – bólintott Lianne, de Heily pontosan tudta, hogy nem hisz neki. Ám azt rögtön látta, hogy anyjának ma éjjel nincs kedve vitatkozni és beszélgetni sem. -

Minden rendben, mama? Amikor bejöttem, kissé sápadt voltál.

Dehogy! Csak fáradt vagyok. Különben is, nézz tükörbe, hozzád képest meszticnek tűnök. Aha. Biztos nem lehet most könnyű neked hogy nyakunkon a forgatás és még mindig nem találtatok Chris Diamondot… -

Heily, meglehet, hogy csúszni is fog a dolog. Talán hónapokat is.

-

Hónapokat? Abban bíztam, hogy hamarosan dolgozhatok.

Dolgozhatsz is. Bármilyen filmen. Halomban állnak az asztalomon a forgatókönyvek, amiket neked küldözgetnek rendezők. Nem kell ülnöd és várnod, hogy összeálljon a Fényemberek stáb, rengeteg lehetőséged van. -

Mama, valami azt súgja, hogy itt nem egy-két hónapos csúszásról van szó…

Minden előfordulhat, a gyártással és a költségvetéssel is vannak még gondok. Nem sértődöm meg, ha elvállalsz egy mozit, míg kiküszöböljük a problémákat. -

Ezt meg kell emésztenem – mondta Heily. – Megyek aludni, ha nem gond.

-

Persze, hogy nem…kicsim, milyen volt a szülinapi parti?

-

Elment.

-

Steve is ott volt?

-

Igen. Méghozzá egy Kristin nevű lánnyal – közölte sokat mondó hangsúllyal Heily.

167

-

A férfiak mind disznók…- sóhajtott Lianne.

Lehet. De Steve megérdemli, hogy boldog legyen – mondta szomorkás mosollyal Heily, majd puszit dobott az anyjának és fáradtan indult el a lakrésze felé. Ahogy a nő látótávolságon kívül került, Lianne valami olyat tett, ami abszolút nem tartozott a szokásai közé. Kinyitotta a bárszekrényt és töltött magának egy aggasztóan nagy pohár tiszta viszkit. Miközben gyors mozdulattal megitta, majd újra töltött, egyetlen gondolat töltötte be egész elméjét. Nick Richards életben van. S egy nap talán visszatér. Üdvözlet, Hollywoodban, becenevén: a bolondok házában!

Kegyetlenek vagyunk – sóhajtott Will a napokban már vagy századszor. – Sandy, nem látok abban rációt, hogy Lianne Andersonnak elmondtál mindent. Pont neki! Ő lehet az első ember, aki bérgyilkost küld oda a világ végére, hogy kicsinálja Nicket! Ezzel szemben szegény Richards szülők abban a tudatban élnek, hogy a fiuk halott. Nagyon is van reális oka annak, amit és ahogyan teszek – válaszolt céltudatosan Sandra. – Gondolod, ha May megtudná, mi a pálya, nem rohanna azonnal Magyarországra? Vagy akár Heily? Esetleg Gilbert? Kétségtelen, hogy azonnal repülőre ülnének, ezzel ellehetetlenítve Nick lelki felépülését. Higgy nekem, Will, semmi jó nem származna abból, ha túl hamar visszatérne a régi életéhez! -

Nem is biztos, hogy akar.

Látod? Pont ez az. Hagyjuk meg neki a választást. Időre van szüksége és ezt az időt a szerettei nem adnák meg neki. Lianne viszont…tőle csak egy szívességet kértem: ne csukja be a kaput Nick mögött a szerep kapcsán. Legalábbis ne túl korán. -

S gondolod, Lianne mindezt magában tartja?

Nézd, ő az egyetlen ebben a játszmában, akinek semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy Nick életben léte mások tudomására jusson. Ugyanakkor vérbeli üzletasszony, aki biztosan tudja, a gyémánt nyakék visszaszállításával mekkorát kaszálhat a múzeum… Ez a hasonlat, ez szép volt, Sandy – veregette meg felesége vállát Will. – De akkor sem tetszik ez nekem. Ülünk Rómában és játsszuk az Atyaúristent…asszony, biztos vagy te a dolgodban? Teljesen – bólintott a nő. – Különösen, hogy napi kapcsolatban vagyok Mártával, aki szerint minden a legjobb úton halad. Nagyon vigyáznunk kell, kiket avatunk be ebbe az egészbe. Nem kockáztathatjuk Nick biztonságát. -

Vazze, a harapós kutyák! Azok jelentik az egyetlen veszélyt abban a posványos faluban.

-

Túl lazán veszed, Will! – mondta komoran Sandra. – Pénzért bármire képes emberek a

168

világon mindenhol vannak! -

Hogy jön ki a kis agytúrkásznővel?

Még nem pszichológus, csak annak tanul. Márta szerint jól elvannak. Tartok tőle, hogy túl jól. Nehogy a végén az legyen, hogy ne akarjon visszajönni Hollywoodba! Ugyan, Nicket nem abból a falusi fából faragták! Nem adok neki fél évet és meg fog őrülni azért, hogy játszhasson. Erre született. -

Tudtad, hogy forgatókönyvet ír?

Na, látod? Erről beszélek, Sandy, máris hiányzik neki a szakma, ha ez még nem is tudatosult benne. Vissza fog térni. Méghozzá magától. Ebben egész biztos vagyok. Heily az, akiért sokkal jobban aggódom… -

Arra gondolsz, Will, hogy talán nem bírja ki addig…?

Ha már így nevén nevezed a dolgokat, igen. Szeretnék megnyugodni. Menjünk vissza Amerikába! Nem tudnék többé Nick szemébe nézni, ha nem vigyáznánk rá eléggé. Sandra közelebb csúszott a férjéhez és szorosan magához ölelte. Olyan sok dolgon mentek keresztül az utóbbi időben, annyi ügyet kellett megoldaniuk Nick elszöktetésének kapcsán, hogy egymásra alig jutott idejük. Ha pedig mégis, azon kapták magukat, hogy már megint a helyzetet elemezgetik, hogy vajon jól cselekedtek-e azon a borzalmas éjszakán, amikor Heilyt csúnyán összeverték, Nick pedig el akarta dobni magától az életét. Nem volt más választásunk. Nem hagyhattuk elveszni azokat, akiket szeretünk…mondta Sandy ezredszer, miközben ajka végigsiklott a férfi nyakán. Will beleremegett az érintésbe. Drágám, elegem van már abból, hogy mindig mások nyavalyáival foglalkozunk. Sokkal szebb lenne az élet, ha te, én és egy félvér kisbaba… -

…akinek zöld szemei vannak…- folytatta az álmodozást Sandra két csók között.

…az írisze körül ezüstös pöttyökkel! – nevetett fel Will. – Amennyit fantáziálsz, egy kis fényembert fogsz itt kihordani nekem! Nevetgélve dőltek le az ágyra a szállodai szobában, de valahogy tényleg jobb lett volna otthon, a saját házukban, Beverly Hillsen megfeledkezni a külvilágról. Sandra és Will érezték, mindent megtettek, amit lehetett, azért, hogy Nicket végre biztonságban tudhassák. Most rajta a sor, csupán tőle függ, meggyógyul és visszatér, vagy örökre eltemeti magát a kis faluban. Elvégre nincs rajta semmiféle kényszer: annyi pénze van, hogy abból száz évre kibérelhetné a Fehér Házat. Nem tehetünk többet. Mi visszatérünk a régi életünkhöz, Los Angelesbe. Nick, várunk, mindig várni fogunk téged! – üzent Will gondolatban barátjának, mielőtt végképp elveszett volna Sandra ölelésében. Másnap, amint pirkadni kezdett, a házaspár elindult a római repülőtérre. Isten veled, Európa 169

és Nick Richards…vagy inkább a mielőbbi viszontlátásra! – Sandy elmorzsolt egy könnycseppet, Will egy imát mormolt magában, amikor a gép felemelkedett velük az égbe.

170

19. fejezet Percek óta gondolkozott, rágta a tolla kupakját és azon kapta magát, hogy már megint a formás női derekat bámulja. Hogy lehet ilyen valószínűtlenül vékony? Amikor a csípője és a melle ennyire kerekded! Büntetni kéne, ha valaki így néz ki! – futott át Nick agyán és kényszerítenie kellett magát, hogy a gondolatai visszatáncoljanak a forgatókönyvhöz. A történethez, ami egyre inkább kezdett kibontakozni a monitor képernyőjén. Körösújfalu csakugyan inspiráló, nyugodt közeg volt. Rebeka viszont egyre felkavaróbb, zavaróan jóleső társaság. Nick az első néhány hétben utálta, ahogyan a nő gondoskodni akart róla, de egyszer csak meglepve tapasztalta önmagán, hogy már várja Rebeka látogatásait. Hogy akarja azt a napi egy órát, amikor megisznak egy-egy pocsék pohár bort a helyi kocsmában, hogy szinte várja, mikor ajánlja föl a lány, hogy főz neki vacsorát, vagy kedvére volna, ha bemennének valamelyik kisvárosba szórakozni. Nick magától sosem hívta, mert ellenkezett az elveivel, hogy túl közel kerüljön Rebekához, de ha a nő jönni akart, egyszerűen képtelen volt nemet mondani. Ez pedig gyakran megesett és Nick nem is nagyon bánta. Elvégre a kis faluban nemigen akadt más kommunikációs partner. Csak ne lenne olyan elképesztően szexis abban a fekete farmerban! A grafitceruzát ingerülten pöccintette meg. Az íróeszköz úgy két métert repült és a ház csendjében nekicsapódott a falnak. Rebeka, aki mindeddig hangtalanul ténykedett a konyhában, most megfordult.

171

-

Nem megy ma? – nézett Nickre együttértőn. Az írásra gondolt, persze.

A férfi elmosolyodott, miközben fölállt és felemelte az elhajított ceruzát. - Nem – húzta el a száját, majd megállt úgy másfél méterre a nőtől. - Mi a baj? Á, biztos a front! Egyik napról a másikra lett hideg és ez az eső! Megviseli az embert, nem is csoda, hogy nem jönnek a gondolataid. - Rebus, én megszoktam az efféle időjárást. Tudod, nálunk Londonban olykor naponta kétszer van november. - Akkor mi a baj? Nick tétovázva közelebb lépett, az egyik kezét kinyújtotta Rebeka felé, majd legyintett egyet és ismét leengedte. -

Nem is tudom, szeretnék-e beszélni erről.

-

Ha már elkezdted, talán kikívánkozik, nem?

De – bólintott Nick, majd zavartan a hajába túrt. – Na, jól van, Rebeka, csak egészen őszintén és egyszerűen tudom magam kifejezni. Egyre jobban zavar az, hogy ennyire gyönyörű vagy. A nő szeme elkerekedett, aztán zavarában elnevette magát. Alig észrevehetően hátrálni kezdett a konyha felé. - Uh…de most ugye nem fogsz letámadni, vagy ilyesmi? Hallani ilyen esetekről! Oké, értem. Végülis ez benne volt a pakliban, hiszen te már jó ideje nem… - És te? - Hm – Rebeka úgy érezte, menten elkezd vért izzadni zavarában. Náluk annak idején a családban tabunak számított a szex téma, de a faluban sem hallott még embereket ilyesmiről beszélni. Ezt leszámítva modern felfogású nő volt, de a szexuális kommunikáció sosem tartozott az erősségei közé. – Én sem – mondta végül csöndesen. - Úgy érted, hogy neked sincs senkid? - Nézd, tekintve hogy a sulin és a munkán kívül minden időm itt töltöm veled, nagyon nem is lehetne. - Mintha valaki felbérelt volna téged, hogy figyelj rám! – nevette el magát Nick. Ez nem volt valós feltételezés a részéről, de Rebeka elevenébe talált. - Nick Richards, ha ezt te így gondolod, akkor jobb, ha elmegyek! – mondta sértődötten, majd földhöz vágta a kockás konyharuhát, amit a kezében felejtett és sarkon fordult. Nick utána rohant és megragadta a vállát. Még a vékony kardigán anyagán keresztül is érezte

172

Rebeka törékenységét. Utálta, hogy a nő közelsége valóságos érzelemlavinát indít el benne. Különösen azért, mert ez a lángolás nem Rebekának szólt, hanem valaki másnak. Valakinek, akire megindítóan emlékeztette a zöldszemű lány. -

Kérlek, ne menj el! – gyöngéden maga felé fordította a nőt és megsimogatta a vállát.

-

Miért ne?

Azért ne…- Nick a szavakat kereste. Hazudni nem akart, érzelmeket végképp nem, de óriási szüksége volt Rebekára. Eleresztette a nő tekintetét és kipillantott az ablakon. – Azért ne, mert esik az eső, gyalog jöttél, én pedig nem adom kölcsön neked az esernyőm. Rebekát legyőzték. Egyszerűen képtelen volt nem szeretni ezt az embert, akiben egyszerre lakott egy érzékeny kisfiú, egy infantilis kamasz és egy macsó pasi. Egy macsó pasi, aki olyan érzéki cirógatással simogatta az arcát ezekben a pillanatokban, hogy a nő térde megremegett. A csók a semmiből érkezett. Olyan volt, akár egy áramütés. Ilyen lehet, amikor a kígyó a mérgét az áldozatba juttatja. Nem tud gondolkozni, cselekedni, csak egyre mélyebbre süllyed egy érzésben, amit nem is ért. A csók vad volt, dühös, szenvedélyes, követelőző és mégis lágy. De egész biztos, hogy a hevessége, a különös vágy, ami átjárta minden pillanatát, nem olyan volt, mint egy első érintés általában nő és férfi között. Mégis, a legkeservesebb kínt az okozta, hogy ugyanolyan hirtelen lett vége, ahogyan elkezdődött. - Jaj, ne haragudj! Elragadtattam magam…- szabadkozott Nick és bűnbánó arccal ült le a kanapéra. Rebeka még mindig a karján érezte a férfi szorítását, állt, mint aki megnémult, megsüketült – mint akinek átmosták az agyát. Nicket jobban megijesztette a nő kétségbeesett pillantása, mint az, hogy a szíve még mindig a torkában dobog és a vér…hát, valahová máshová összpontosul a testében. Rebeka bizsergően fájó bal karjához kapott. Fáj? Jaj, ne haragudj! – ugrott fel Nick, a nő azonban egyetlen pillantással jelezte, nem szeretné, ha közelebb jönne. – Ha tudtam volna, hogy ennyire megbántalak ezzel, én soha… szörnyen állatiasan viselkedtem, nem bírtam az ösztöneimmel…ez nem vall rám, hidd el! Rebus! Rebus…kérlek, ne sírj! Ez, soha de soha többé nem fordulhat elő! – kiáltott Rebeka, majd hátat fordított Nicknek és hüppögve a fürdőszobába rohant. A férfi hallotta, amint bereteszeli maga mögött az ajtót. Rebeka, kérlek! – mondta, miközben a lány után indult. – Kérlek, ne zárkózz be, ettől már tényleg egy liliomtiprónak érzem magam! Mondd, ilyen szörnyű alak vagyok, ennyire megijesztettelek? Percekig nesztelen csönd volt, noha Nick néha meghallott egy szomorú kis hüppögést az ajtó mögül. Hihetetlen kínosan érezte magát, szerette volna ezt az egész jelenetet visszacsinálni. Pedig az érintése, a bőre, az illata…nevetséges, szánalmas ösztönlény vagyok. Sosem akartam semmit olyan nőktől, akikbe nem voltam szerelmes, aztán most itt van, tessék. Rómában kellett 173

volna maradnom a gumiszobába zárva. Nem tőled félek, hanem magamtól – szakította félbe egy sírós hang Nick önostorozását. – Jó volt. Túl jó. Ha nem hagyod abba, nekem nem lett volna erőm ahhoz, hogy ellökjelek magamtól. Ha nem hagyod abba, most ott lennénk az ágyadban és annak beláthatatlan következményei volnának. Én nem akarom ezt, Rebeka. Nem akarlak bántani. Csak a testem…meg kell értened, hogy én is férfiból vagyok és elveszítettem a fejem. De eszemben sincs visszaélni a helyzettel, mert én, legalábbis egyelőre valaki mást szeretek. Ezt biztosan tudom. Nagyon emlékeztetsz rá és így még nehezebb… Tudom – felelte Rebeka fátyolos hangon, majd kifújta az orrát és hozzátette. – Volt már a kezemben tükör. Ígérem, soha többé nem érek hozzád! – fogadkozott Nick. – Nem hagyom, hogy a barátságunk tönkremenjen. Szeretlek, Rebus! Én is szeretlek. Csak én úgy, ahogy te szereted őt, akihez képest én csak egy hülye kis falusi liba vagyok! – a nő ismét fájdalmasan zokogni kezdett. Akkora butaságokat beszélsz! – sóhajtott Nick. – Csodálatos vagy! Annyira, hogy egy félórája, amikor a karomba simultál, képes voltam megfeledkezni arról, mit is jelent ő nekem. Ha úgy vesszük, megcsaltam veled… Ő azt hiszi, meghaltál – mondta kíméletlenül Rebeka. – És ebbe egy kicsit belehalt ő is. Én nem olvastam soha bulvárlapokat, de mióta itt vagy, mindent megveszek, ami vele kapcsolatos. Kínzom magam. Attól, hogy sosem beszélsz róla, még itt van köztünk, ő a láthatatlan fal… -

Hajlandó lennél kijönni?

Rövid csend után kattant egyet az ajtó retesze. Rebeka ott állt Nick előtt kócos hajjal, pirosra sírt szemekkel és kétségbeesett arckifejezéssel. -

Itt vagyok – suttogta.

Rebus, lehet, hogy nem lesz ez mindig így. Az idő talán megoldja a dolgokat. Ő és én nem voltunk jól együtt. Valamiért az égiek nem akarták a boldogságunkat. Máskülönben most nem lennék itt. Hiszek a sorsban. Valamiért az utamba sodort… -

Akkor most mi lesz? Mi lesz velünk ezek után, Nick?

Hát, azzal, amit az előbb ott a nappaliban csináltunk, egyelőre ne kísérletezzünk. Ha már biztos vagyok az érzéseimben, ígérem, tudni fogsz róla. Rebeka szomorúan bólintott. Valójában nem számított meddig kell várnia Nickre, menthetetlenül a férfi rabjává vált. Persze, ezt esze ágában sem volt megosztani vele. Mint ahogy azt sem, ha sutba dobta volna a józan eszét, az ajkát újra és újra Nickére tapasztotta 174

volna. Most, hogy tudta, milyen, hogy a teste tökéletesen illik a férfi testéhez, keservesen érezte a közelség hiányát. Nem tudhatta, hogy Nick torka is kiszáradt a vágytól, hogy ismét a karjaiba vehesse. Sosem éreztem még ilyen elsöprő testi vágyat. Még Heilyvel sem. Soha. Mindez különös volt, mert egész biztosan tudta, hogy nem szereti Rebekát szerelemmel. Szét tudnám tépni, úgy kívánom. Anélkül, hogy egy percig is törődnék az érzéseivel. Hangtalanul csinálták meg a vacsorát. Nick ingerültségében olyan hévvel aprította könnyek között a vöröshagymát, mint még soha, a nő pedig elmélyülten dudorászott, miközben szeletelte a húst. -

Rebus, megkérhetlek egy szívességre? A saját testi épséged érdekében.

-

Mi volna az? – nézett fel kíváncsian a nő.

Többé ne vedd fel ezt a nadrágot! – vigyorgott Nick, majd mindketten elnevették magukat. – Direkt volt, igaz? Így legyen ötösöd a lottón! – kacagott Rebeka és tekintete megtelt azzal a szeretetteljes melegséggel, ami Nick számára pillanatok alatt a szobába varázsolta Heily Andersont. A nőt, akire a lelke mélyén vágyott. Mama, én ezt szeretném csinálni! – közölte határozottan Heily, majd Lianne asztalára dobta a forgatókönyvet, amit kiválasztott. Ezt…? Kislányom, mint Dorothy? Musical? – nevetett fel a nő, majd belelapozott a könyvbe. – Ahogy látom, ez az Óz felújítása, zenés változatban. -

Így van – bólintott Heily. – És nézd csak meg, hogy ki rendezi!

Lianne gyorsan lapozott néhányat előre, majd meglepetten Heilyre nézett. Steven? Nem is említette, hogy ilyesmire készül. Mondjuk, azt tudtam, hogy ez egy Panthers produkció. -

Nem bánod?

Miért is bánnám? Már úgyis rendesen össze vagyunk keveredve családilag – Lianne lemondó sóhajjal rázta meg a fejét. – És mikor kezdődik? Két hét múlva. Magyarországon forgatunk. A stúdiónak vicces neve van nagyon. Etyekwood – kuncogott Heily. Lianne egy pillanatra úgy érezte, meghűl az ereiben a vér és menten elájul. Olyan nincs, hogy az egyik nap megtudja: Nick Richards él és Magyarországon lábadozik, a másik nap pedig a lánya közli: oda akar menni, forgatni. Túlságosan kísérteties az egész! Liannet megriasztotta a dolgok sorsszerűsége. Lelkének egyik fele szerette volna lebeszélni Heilyt, hogy ne menjen, mert nagyon féltette őt, hogy ismét összetörik majd. Hiszen épp csak felolvadt a hullamerevségből! Istenem, ahogy Gilbert annak idején mesélte, olyan kicsi az az ország! 175

Biztos jót tesz neked, ha olyan messzire mégy? – kérdezte óvatosan.

A lehető legjobbat. Ott aztán biztos semmi nem emlékeztet majd a múltra. Ráadásul tudod, hogy mindig vágytam oda, ahol a nagymama élt! -

Ó. El akarsz menni a régi házhoz? – kérdezte hitetlenkedve Lianne.

Nem – rázta meg a fejét Heily. – Az a forgatási helyszíntől több mint 200 kilométer és nem hiszem, hogy adnak nekem erre egy szabadnapot. Logikusnak tűnik, hogy nem. Egyébként sem rajongom az ötletért, hogy megfelelő kíséret nélkül kirándulgass. Ja, mama, akartam is mondani, hogy nem akarok húsz testőrt. Maximum Alfred. De ez a maximum! – emelte fel jelentőségteljesen a mutatóujját Heily. -

Sosem tanulsz semmiből…- csóválta a fejét Lianne.

Nem jól látod, mama. Félek. Nagyon félek. De ha most átadom magam a félelemnek, már sosem leszek képes úgy létezni, mint egy szabad ember. Az nem létezik, hogy mostmár bármerre megyek, mindenhol el akarnak gyepálni. Nincs már miért… Heily szomorú tekintetét látva, figyelve, ahogy rágja az alsó ajkát, próbálva visszafojtani a sírást, Lianne igazi égetni való boszorkánynak érezte magát, amiért egyetlen szót sem szólhat arról, hogy Nick életben van. Megígérte Sandrának és önmagának is. Nem akart belefolyni az események alakulásába, úgy lesz a legjobb, ahogy elrendezi a sors. Anyaként egyetlen porcikája sem kívánta, hogy Nick Richards ismét Heilyvel legyen, de képtelen lett volna a lányának újabb fájdalmakat okozni azzal, hogy megint ellene játszik. Elveszítette a férjét, az egyetlen gyerekét nem akarta. Ezért pedig hajlandó volt kompromisszumot kötni. Rendben, Heily, igazad van – bólintott. – Nem lesz több testőr, mint muszáj. Csak vigyázz magadra, nagyon kérlek! Ne csinálj semmi meggondolatlanságot! Ígérem, nem megyek el kirakatokat nézegetni – húzta el a száját Heily. – De mit csinálhatnék még? Úgy értem, tudod, régen bármennyire is be voltam zárva, nem voltam egyedül. Mert ő mellettem volt. Emlékszem, hányszor néztük együtt sóvárogva a hotelek ablakából az utcát és játszottunk a gondolattal, hogyan lóghatnánk meg, csak sétálni egy kicsit…tudod, néha segített ebben a személyzet. Ha ezt tudom, biztosan téptem volna a hajam izgalmamban – csóválta a fejét Lianne. – És hogyhogy az ilyen városnézésekkor nem támadtak le benneteket? Heily felnevetett. Volt egy trükkünk. Szakadt farmerben, melegítőben és kapucnis pulcsiban mentünk és mindkettőnk kezében volt egy-egy sörösüveg. Amikor valaki elment mellettünk, még köptünk is egy nagyot. -

Istenem, de gyerekek voltatok még!

-

Csak egyszer buktunk le, akkor is a rendőrök kapcsoltak le bennünket, hogy fiatalok,

176

nem szabad alkoholt inni a nyílt utcán. Aztán, amikor meglátták a személyinket, megúsztuk egy-egy autogrammal a rendőrfőnök lányainak…- Heily mosolygott az emléken, majd eszébe jutott valami és közelebb lépett Lianne asztalához. – Mama, te semmit nem tudsz rólam. Te nem is tudod, mit csináltam az elmúlt négy évben. Mármint tudod, de mégsem… Értem, hogy miről beszélsz. Nagyon eltávolodtunk egymástól és ezt csakis magamnak köszönhetem. Próbáltam rád erőltetni az akaratom, pedig nem lett volna szabad. Ahogy apád fejét sem kellett volna telebeszélnem a véleményemmel annyi éven át…kár érte. Kár értünk. -

Nagyon sajnálom, mama.

-

Mondd, te milyennek látod őket? Boldog Annabellával?

Bár mást mondhatnék, de amennyire én látom, nagyon. Olyan különös, mintha ők ketten ezer szállal kötődnének egymáshoz. Mindig így volt ez – sóhajtott Lianne. - Sok éven át voltam nagyon vak, hogy nem vettem ezt észre. Apád életében nem én vagyok az, aki a tiédben Nick volt…ezt be kell látnom. Heily, eleget vártam. Nem támasztok akadályokat a válás elé. Jobb lesz így mindenkinek. Szerintem ez nagyon jó döntés, mama – bólintott Heily, majd megsimogatta Lianne vállát. – Ne félj, nem maradsz egyedül! Még mindig olyan fiatal és szép vagy! És azt hiszem, én sem fogok mostanában elköltözni innen, ha csak ki nem dobsz… Ehhez képest két hét és már itt sem vagy! – mutatott rá Lianne. – Jaj, de önző vagyok! Menj csak, örülök, hogy mégy, tényleg. Jó látni, hogy újra élsz! Nem élek, mama – rázta meg a fejét Heily. – Mindössze próbálkozom, ennyi az egész. Megyek, felhívom Stevent, elmondom neki, hogy bevállalom Dorothyt. -

Jó ötlet! Steve oda lesz meg vissza, hogy ilyen sok időt együtt tölthettek!

Ez egyáltalán nem biztos. Tudod, mióta van az a barátnője, Kristin, nem igazán keresi a társaságom. Ha kiteszitek a lábatokat az államból, ez megváltozik, hidd el! Nekem van egy olyan érzésem, hogy Steve sem él, csak próbálkozik. Nem akarok benne reményt ébreszteni – mondta Heily komolyan. – Nem tudom úgy szeretni, ahogy kellene. -

Kislányom, az élet bonyolultabb ennél. Sosem tudhatod. Mikor várhatlak vissza?

-

Ha minden az ütemterv szerint megy, Szentestére itt vagyok veled, mama.

-

Köszönöm, Heily! Nem is tudod, milyen sokat jelent ez nekem!

-

Ugyan már! Ki nem hagynám,

177

Heily kisétált a nappaliból. A konyhában készített magának egy limonádét, mit sem törődve a mexikói cseléd, Januaria rosszalló tekintetével, aki úgy érezte, betörtek a felségterületére. Heily gyerekkora óta utálta, ha idegenek szolgálták ki. Amikor Nickkel élt együtt, ő maga takarított, főzött, locsolta virágokat – ezek a hétköznapi dolgok kellettek a lelki harmóniája megőrzéséhez. Segítettek két lábbal állni a földön. Talán Csillagszemnek is porszívózni kellett volna néha. Elhallgattatta magában a belső hangot. Felment a lakosztályába, megkereste a telefonját és felhívta Stevent. Csak sokadik csörgésre vették fel és legnagyobb meglepetésére egy női hang csendült fel a vonal végén. Heily egy ideig megszólalni sem tudott, mert félrenyelte a limonádét és köhögni kezdett. -

Halló, ki az? – kérdezte a vonal végén még egyszer a női hang.

-

Heily…khm…khm…Anderson – krahácsolta. – Bocsánat, allergiás vagyok…

-

Á, Heily, én Kristin vagyok.

-

Kristin…- ismételte meg tompán. Kristin, este tizenegykor! Basszus!

-

Igen, én vagyok.

-

Nos, Stevennel szeretnék beszélni.

-

Sajnos most nem tudom adni, épp a zuhany alatt áll…

-

Á…

-

Talán, ha húsz perc múlva vissza tudnád hívni, az jó volna.

-

Nem szükséges, a világért sem szeretnék zavarni – mondta gyorsan Heily.

-

Átadjak neki esetleg valami üzenetet?

Köszönöm. Talán csak annyit, hogy vállalom Dorothyt és holnap, ha teheti, hívjon fel ezzel kapcsolatban. Persze, biztosan felhív. Mondd, jól vagy Heily? Egyszer átjöhetnél hozzánk beszélgetni. – Hozzánk? Köszönöm, igen, jól vagyok. Szép estét, Kristin! – zárta rövidre a nő és letette a telefont. Úgy látszik, az élet valóban megy tovább. Mindenkinek, mindenkor. Csak neki nem. Heilyt fojtogatta a magány, de az űrt, amit a lelkében érzett, egyetlen ember tölthette volna be. Valaki, aki történetesen már nem élt. S talán egy kicsit Steven is. Képtelen volt tovább tagadni önmaga előtt, mennyire hiányzik neki a legjobb barátja. Azelőtt, amíg élt, rengeteget voltak együtt, az évek során még Nick is hozzászokott Steve jelenlétéhez, ahhoz, hogy a kettejük kapcsolata teljességgel ártalmatlan. Míg élt a szerelme, valamiképpen jelen volt közöttük mindig, és Steve soha nem tett semmit a világon azért, hogy megszerezze Heilyt. A nő azzal áltatta magát, a régi érzelmek talán már el is múltak, amiket Steven iránta táplált. Annabella

178

partiján szembesült azzal, hogy mégsem. Azzal, hogy maradt valaki a világon, aki még mindig akarja, szereti őt és ez nagyon fontos, tekintve, hogy Nick után mindig Steven volt az, aki a legközelebb állt a szívéhez. Félszavakból is megértették egymást. De valahogy nem tudta elképzelni, hogy több legyen köztük barátságnál. Akkor sem, ha férfiként is észrevette Stevent az utóbbi időben, főként, mióta Kristin körülötte flangált. Flangált? Ez már több volt annál. Hiszen a telefonbeszélgetés nyomán simán gondolhatok arra, már együtt is laknak. De nem akarok. Nem érdekel. Semmi közöm hozzá. Mégis, Heily a lelke mélyén irigyelte Kristintől Steve napsugaras nevetését, a humorát, az energiát, az életkedvet…olyan tulajdonságok voltak ezek, amikkel ő már régen nem bírt. Amikor Nickkel elkezdődtek a problémák, az életszeretetét egy fiókba zárta, s csak akkor vette elő, amikor néhány örömteli percet adott még nekik a sors, mielőtt a szerelme végleg itt hagyta. Milyen könnyű lenne utánad menni! – morogta dühösen a semmibe, miközben beállt a zuhany alá. – Hiszen van elég borotvapenge ebben a rohadt fürdőszobában, van elég nyugtató a fiókban! Bassza meg, olyan könnyű lenne! – a forró víz összefolyt az arcán a könnyekkel. Úgy érezte, már órák óta áll és zokog a zuhany alatt, amikor meghallotta, hogy a mobiltelefonja folyvást csörög. Kilépett a padlóba süllyesztett kádból, a készülékért nyúlt és megnyomta a válaszgombot. Közben nem figyelt a lépéseire és megcsúszott a vizes padlón. Steven már hallotta a vonal végén, amint valami, vagy valaki hangos puffanással földet ér. -

Jesszusom, mi volt ez? – kiáltott bele a telefonba.

Úgy látszik, megint a régi vagyok – nyögte panaszos hangon Heily. – Már nagyon régen nem estem el a fürdőben. -

Vigyázhatnál magadra! Dorothy árnyalata emlékeim szerint nem volt kékeszöld.

Imádlak, Steve! – mondta őszintén Heily. – Remélem, Kristin nem csekkol a másik vonalon. Ha igen, bocs Kristin, Stevennel csak barátok vagyunk. Tudod, a lapok is megírták már. Steven felnevetett. -

Hé! Te féltékeny vagy?

Butaságokat beszélsz. Csak furcsa volt, hogy ő vette fel a mobilod. Mikor lesz az esküvő? -

Csak vacsorázni voltunk, de már kidobtam, Hell!

-

Steve…

-

Jaj, ne haragudj, csak kicsúszott a számon!

-

Semmi baj. Felhagyhatnék már ezzel a mimózasággal. Hülye kis nebáncsvirág…

rád.

Amin te keresztülmentél, babám, abba más leginkább beleőrült volna. Büszke vagyok

179

-

Kösz.

-

Akkor Dorothy, irány Cansas?

Steve…oltári jó a könyv! És köszönöm, hogy bízol bennem, ami az éneklést illeti. Egy árva mukkot nem hallottál még tőlem! -

Dehogynem. Főzés közben mindig annyit énekeltél a konyhában! Szeretem a hangod.

-

Azért a napokban még veszek néhány énekórát, mielőtt utaznánk.

Ebben megállapodhatunk –nevetett Steven. Még beszéltek néhány percig – jórészt semmiségekről, mielőtt letették volna a telefont. Együtt menjenek a reptérre, vagy sem? Milyen holmikat célszerű becsomagolni? Ki mit hallott, milyenek az emberek Magyarországon? Heily először érezte, hogy szeretne mindent elmondani, hogy szívesen kiöntené a szívét az elmúlt hónapok sokkját illetően, de nem volt benne biztos, hogy ez igazságos volna Stevennel szemben. A beszélgetés alatt kétszer is nagy levegőt vett, hogy belevágjon, de mindig meggondolta magát. Nem szabad rést hagyni a pajzson! – emlékeztette magát. Tudta, ha túl közel engedi magához, az érzelmeihez Stevet, az akár rosszul is elsülhet. Rosszból pedig történt éppen elég. Mégis, Heilyt szokatlan megnyugvás és várakozás töltötte el, amikor az ágyába bújt. Nick elvesztése óta most érzett először életet a lelkében: akarta a környezetváltozást, akarta a munkát, ami nem Fényemberek és meg akarta ismerni az országot, ahol a gyökerei vannak. Már amennyire lehet akkor, ha az ember körül sok százan strázsálnak. Biztos most is meglesznek a szokásos protokoll körök. Eddig minden országban, ahol forgattak, szigorúan ellenőrzött körülmények között illett találkozniuk az elnökkel és a családjával, valamint a helyi elit legbefolyásosabb embereivel. Ha már felfordulást csináltak a filmesek, egy exkluzív találkozó a minimumnak számított. Ezek a hivatalos megjelenések pedig elvették az összes szabadidőt, ami a forgatás közepette járt volna. Heily röhejesnek tartotta, hogy ezek után ömlengve nyilatkoznak majd a világsajtónak: persze, imádtuk Budapestet! Mindent megnéztünk, elragadó hely! Persze. Mindent. A rohadt ablakból. A luxusbörtönből. Mindent láttunk. Azaz, mostmár csak láttam…nélküle. Heilybe fájdalmasan mart bele a felismerés: életében először egyedül hajtja majd álomra a fejét munka után a hotelszobában. Majd jó sok fagyit eszem! – gondolta bánatosan, aztán összehúzta vékonyka testét a takaró alatt, amilyen kicsire csak tudta. Nem akart sírni. Nick halála óta ez volt az első éjszaka, hogy nem is tette. Hitt abban, hogy a szerelme valahonnan most figyeli őt és nagyon büszke rá. Elképzelte, hogy itt van a szobában, azzal a szexis, féloldalas mosolyával az ajtónak támaszkodva. Az ellenfényben kirajzolódik a keskeny csípője, a széles vállai, s vágyakozó tekintettel közelebb lép…Heily érezte, a gondolatai veszélyes vizekre eveztek. Arra még nem volt felkészülve, hogy elfogadja a tényt, soha többé nem érezheti a közelségét, a bőre illatát, a bársonyos ölelését, a gyöngédségét és az erőt, amivel a karjában tartotta őt.

180

Nem, ilyesmikre nem szabad gondolni. Aludni kell…amire vágysz, az csakis álmodban jöhet el. Ha szerencséd van, ma éjjel.

Eltelt három nap, de ő nem jött el. Még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy felvegye a telefonját, pedig délután Nick vagy harmincszor tárcsázta a számát. Nem gondolta, hogy az a kis baleset, ami kettejük között történt, akár mindent tönkretehet. Ráadásul hiányzott neki a társaság. Nem a társasság, te hazug! Ő hiányzik nekem. Rebeka. De Nick nem tudott mit tenni. Nem akarta ráerőltetni magát a nőre, még a szó jó értelmében sem, mert senkinek az érzéseivel nem szeretett volna játszani. Ennek ellenére mérges volt. Mérges, mert már megint egyedül kell töltenie az estéjét a kis házban. Nem mintha az nem lett volna kedves a maga egyszerűségében, de a magányosság, ami úrrá lett rajta akkor, amikor kiesett a kezéből a jegyzetfüzet, az öléből pedig a laptop… Azt az érzést nem kívánta volna a halálos ellenségének sem. Ilyenkor jöttek az őrült ötletek: felhívni az édesanyját, Mayt, aztán gyorsan letenni a telefont. Vagy Hell számát tárcsázni, hogy csak egy kicsit is hallhassa a hangját. Hiába cserélték le a telefonját, a szerelméhez tartozó számsort nem tudta senki kitörölni a fejéből. Ezen az estén határozottan nagy volt a kísértés. Végül, a kis ház legtávolabbi pontjára vitte a mobilt, - hogy még véletlen se legyen a keze ügyében, majd leheveredett a pamlagra és durcásan kapcsolgatni kezdte a magyar tévéadókat. Egyetlen kukkot sem értett a műsorokból, de tetszett neki ez a dallamos, szép nyelv. Ahogy elmélázva meredt a képernyőre, egyszer csak egy bulvármagazin kezdődött. Néhány pillanattal később Heilyt mutatták. A keze már nyúlt is automatikusan a távirányítóért, hogy továbbkapcsoljon, de az agya valahogy nem engedelmeskedett. Nézte a szerelmét, ahogy azt testőrök menekítik ki egy partiról, majd kísérik be a Holiday Inn-be, miközben riporterek üvöltöznek felé kérdéseket, vakuk csattognak és rajongók sikítanak. Heily pedig ott megy, copfba kötött hajjal, fehér viharkabátban, olyan kicsire összehúzva magát, amennyire csak lehetséges. Mindig ilyen pici volt? Vagy ennyire lefogyott? Atyaúristen, ennyire? Az arca, az egyébként is keskeny, csinos arcocskája kisebbnek tűnik, mint valaha. Be a kocsiba, ki a kocsiból. Nem néz senkire, olyan, akár egy rab, akit egyik börtönből a másikba szállítanak át. Alfred behúzza maga mellé a kocsiba, miközben felemelt tenyérrel jelzi a fotósoknak: elég, ennyi volt. Heily maga elé mered, és az autó elindul vele… Nicknek nem kellett nagyon megerőltetni az emlékezetét, hogy átérezze újra ennek a bezártságnak minden pillanatát. Alig néhány hónapja még ő is ebben a gyilkos közegben élt. Most áldotta a csendes kis szobát, a falucskát, ahol mindenki elfogadta és békén hagyta a fura

181

angolt, aki nemrégiben odaköltözött. Cseppet sem vágyott a felhajtásra, ami nem is olyan régen körülvette őt. Heilyre viszont kétségbeesett, elemi erővel. Nem hagyhatom, hogy ilyen rosszul legyen. Nem érdemli meg, csak azért, mert én nem voltam elég erős. Kirohant a kertbe a telefonjáért. Remegve ütötte be a készülékbe az élete során legalább ezerszer tárcsázott számsort és az est sötétjében, úgy érezte a pulzusa kétszáz fölé szökik, amikor meghallotta, hogy a telefon kicsöng. Egyszer, kétszer, háromszor, majd egy álmos, túlságosan is jól ismert, imádott hang: -

Bárki vagy is, remélem, fontos…

Nick látta. Látta maga előtt, amint kesze-kusza lángvörös hajzuhatagával felül az ágyon és ásít egy nagyot. Felhúzza az egyik térdét és ráhajtja a fejét. A haja, az a gyönyörű haja súrolja a szaténlepedő lágy anyagát. A szeméből kigördül egy kis könnycsepp, mint általában ébredés után, mert bántja a lámpafény… -

Halló! Heily Anderson vagyok…ki beszél? Illetve, ki nem…?

Nick érezte, hogy egyre nehezebben veszi a levegőt. Az eufórikus boldogságérzés, ami úrrá lett rajta, pusztán attól, hogy hallotta a hangát, egyszerűen leterítette. Tudta, hogy képtelen letenni a telefont. De fogalma sem volt arról, mit mondjon, hogy az ne riassza halálra Heilyt. De egy másodperccel később, valahogyan önkéntelenül szóra nyíltak az ajkai… -

Heily! – mondta kissé fojtott, halk hangon. – Én vagyok az, Nick…

Ki a franc maga? – csattant fel a vonal végén a nő. – Hogy az úristenbe merészel az éjszaka közepén felhívni engem? Ennyire, ízetlen, nevetséges, borzalmas viccet… viszonthallásra! – a készülék kattant. De túlságosan későn ahhoz, hogy Nick ne hallja a vonal másik végén kitörő elkeseredett, fájdalmas zokogást. Nem hitte el, hogy én vagyok. Nem ismerte meg a hangom. Hát persze! Hiszen azt hiszi, meghaltam! Hogy lehettem már megint ekkora hülye… -

Szia, Nick.

Hirtelen megfordult. Rebeka állt a kapuban. Csinos, piros szövetkabátjában, magas sarkú csizmás szoknyás lávaival olyan volt, mintha egy divatlapból lépett volna ki. Nick azonban ez alkalommal nem volt fogékony a látványra. Rebus hóna alatt néhány papírszatyorral egyensúlyozott be a kapun, s az egyiket az elképedt férfi kezébe nyomta. -

Segítenél? – kérdezte.

-

Persze. Mik ezek?

Elmúlt Halottak Napja, most a Mikulásra készülünk – mondta gyorsan a nő, mintha ez mindent megmagyarázna.

182

-

De mégis, mik ezek?

Ünnepi díszítés – mosolygott Rebeka. – Ne nézz így rám, abból a pénzből maradt az ára, amit a múltkori nagybevásárlásodra adtál. Gondoltam megleplek. -

Nos, valóban meg tudsz lepni. Például azzal, hogy eltűnsz három napra.

Ne haragudj…- vonta meg a vállát Rebeka, majd fölakasztotta a kabátját az előszobában és leült Nickkel szemben az ebédlőasztalhoz. -

Mi a baj, Nickolas? Zaklatottnak tűnsz.

-

Semmi. Csak láttam őt az előbb a tévében.

-

Újabban már tévét is nézel?

-

Mivel nem jöttél, valamit csinálnom kellett.

-

Igen, ez végülis logikus. De nem tett jót neked.

-

Heily! – mondta kissé fojtott, halk hangon. – Én vagyok az, Nick…

Ki a franc maga? – csattant fel a vonal végén a nő. – Hogy az úristenbe merészel az éjszaka közepén felhívni engem? Ennyire, ízetlen, nevetséges, borzalmas viccet… viszonthallásra! – a készülék kattant. De túlságosan későn ahhoz, hogy Nick ne hallja a vonal másik végén kitörő elkeseredett, fájdalmas zokogást. Nem hitte el, hogy én vagyok. Nem ismerte meg a hangom. Hát persze! Hiszen azt hiszi, meghaltam! Hogy lehettem már megint ekkora hülye… -

Szia, Nick.

Hirtelen megfordult. Rebeka állt a kapuban. Csinos, piros szövetkabátjában, magas sarkú csizmás szoknyás lávaival olyan volt, mintha egy divatlapból lépett volna ki. Nick azonban ez alkalommal nem volt fogékony a látványra. Rebus hóna alatt néhány papírszatyorral egyensúlyozott be a kapun, s az egyiket az elképedt férfi kezébe nyomta. -

Segítenél? – kérdezte.

-

Persze. Mik ezek?

Elmúlt Halottak Napja, most a Mikulásra készülünk – mondta gyorsan a nő, mintha ez mindent megmagyarázna. -

De mégis, mik ezek?

Ünnepi díszítés – mosolygott Rebeka. – Ne nézz így rám, abból a pénzből maradt az ára, amit a múltkori nagybevásárlásodra adtál. Gondoltam megleplek. -

183

Nos, valóban meg tudsz lepni. Például azzal, hogy eltűnsz három napra.

Ne haragudj…- vonta meg a vállát Rebeka, majd fölakasztotta a kabátját az előszobában és leült Nickkel szemben az ebédlőasztalhoz. -

Mi a baj, Nickolas? Zaklatottnak tűnsz.

-

Semmi. Csak láttam őt az előbb a tévében.

-

Újabban már tévét is nézel?

-

Mivel nem jöttél, valamit csinálnom kellett.

-

Igen, ez végülis logikus. De nem tett jót neked.

Akkor ne csinálj ilyet máskor velem, hogy így eltűnsz! – mondta Nick panaszosan, majd megfogta Rebeka kezét és megkérdezte: - Tényleg, miért nem jöttél? Mert a múltkor történtek után időre volt szükségem. Nem tudtam, milyen hatást vált majd ki belőlem, ha ismét a közeledben leszek – mondta Rebeka őszintén. – Először arra gondoltam, nem jövök ide többet, old meg az életed, ahogy akarod, mert hosszútávon csak én fogok sérülni ebben az egyoldalú kapcsolatban. Aztán megláttam azt a riportfilmet az Óz a Csodák Csodája kapcsán és úgy éreztem, nem lehetek annyira önző, hogy most magadra hagylak. -

Ácsi! Milyen Óz a Csodák Csodája? Hogy jön ez ide?

-

Hát nem azt mondtad, hogy te is láttad Heily Andersont a tévében?

-

Láttam én, de egy hangot sem értettem mindabból, amiről beszéltek.

Ó. Hát persze – húzta fel Rebeka az egyik szemöldökét. – Nos, akkor attól tartok, el kell mondanom a hírt. Én is attól tartok, hogy igen – bólintott Nick, de valahogy érezte, nagyon nem fog tetszeni neki, amit hallani fog. Heily két hét múlva Budapestre érkezik, az Óz a Csodák Csodája legújabb feldolgozásának forgatása miatt. Ő játssza Dorothyt…Nick, itt lesz! Nagyon közel hozzánk! Én pedig…én pedig…túlságosan szeretlek ahhoz, hogy hagyjalak ismét összeomlani! Percek teltek el hangtalanul, s Rebeka Nick arcát fürkészve várta a reakciót. A férfi azonban nem mondott semmit, egy ideig a mobiltelefonját fixírozta – a nőnek gőze sem volt arról, hogy miért, - majd végül bánatosan Rebekára pillantott és megsimogatta az arcát. Nagyon köszönöm, hogy számíthatok rád, hogy nem hagysz magamra. Pedig megérdemelném – mondta, azzal felállt az asztaltól és a kabátjáért nyúlt. -

Hová mész? – kérdezte ijedten Rebeka.

-

Tudod, azt hiszem, most rám férne egy sör.

184

-

Te? Utcára? Egyedül? Csak úgy?

Miért ne? Ezt rád bízhatom? – azzal a telefonját Rebeka kezébe nyomta. – Ne aggódj, kicsit kiszellőztetem a fejem és visszajövök. -

Feltehetem addig a díszítést? – kérdezte reménykedve a nő.

Csak tessék. Itthon vagy nálam, Rebus. Te is tudod. Nagyon kérlek, többé ne tűnj el! Legalábbis szó nélkül soha! -

Pedig ha úgy hozza az élet, hogy neked ez a legjobb, akkor ezt fogom tenni.

-

Mire gondolsz?

-

Majd később. Menj, keresd meg a sörödet. Úgy látom, tényleg rád fér.

Mosolygott, majd kilépett az éjszakába. Rebeka nem féltette. Szakemberként és nőként is tudta, Nick már nem tenne semmit, amivel árthat önmagának. Nőként viszont határozottan tartott attól, vajon mi zajlik le most a férfi lelkében. A szerelme idejön. A világhírű, tehetséges, gyönyörű színésznő, akinek ő, Mihalik Rebeka csak a jóval jelentéktelenebb visszatükröződése Nick érzelmeiben. Itt nem elég a miniszoknya és a tűsarkú cipő – gondolta keserűen, miközben kilépett a kényelmetlen ruháiból, hogy keressen Nickolas szekrényében egy olyan melegítőt, amiben kényelmesen feldíszítheti a lakást. Rebeka tudta, hogy veszélyes játékot játszik, mégis vállalta. Vállalta a szerelemért. Azért a szerelemért, ami tart, ameddig tart, aztán tovatűnik. Az ember pedig szenvedni fog a hiányától éveken át. Vagy egy életen át.

20. Fejezet Kristin ajkai a kelleténél tovább tapadtak Stevenre, amikor becsekkoltak az európai gépre. Heily hiába próbálkozott a filmekből jól ismert, elcsépelt krahácsolással, a macskanő mintha meg sem hallotta volna. Kínosan érezte magát, de lehet, hogy csak azért, mert neki nem volt kitől búcsúzkodnia. Szórakozottan csavargatta a kezében lévő Evian kupakját fel és le, miközben igyekezett nem tudomást venni arról, hogy már megint agyba-főbe fényképezik. Remélte, most hogy már nincs szerelmi élete, a fotósok előbb vagy utóbb leszállnak majd 185

róla. Végtére is olyan sokszor nem lehet megírni: Heily Anderson az összeomlás, sőt, az öngyilkosság határán áll. Ez utóbbi ténymegállapítás az újságírók részéről már annyira övön aluli és gusztustalan volt, hogy Heily életében először sajtópert kezdeményezett. Hogy összeomlott? Ez természetesen igaz volt. De semmi nem állt tőle távolabb annál, mint hogy véget vessen a saját életének. Ezt az állítást kikérte magának, méghozzá joggal. Kristin végre leszédült Steve testéről és könnyek között, integetve hátrált az előcsarnok irányába. Már nagyon ideje volt. Heily haragudott magára, amiért nem tudta megkedvelni Kristint, - akivel alapvetően nem volt semmi baj – így erőt vett magán, rámosolygott és ő is integetett neki, mielőtt Stevennel befordultak a szűk folyosóra, ami a gépre vezetett. -

Hiányozni fog, igaz? – kérdezte a férfit könnyedén.

Biztosan – bólintott Steve. – Tudod, olyan régen nem volt senki mellettem hosszabb ideig, hogy meg is feledkeztem arról, ez mennyire jó. Örülök…- bólintott Heily, de a mosolya nem sikerült valami őszintére. Ezt Steven, aki régen jól ismerte, azonnal észre is vette a nő arcán. -

Pocsékul csinálod, Anderson!

-

Mit?

Steven felnevetett. Az alakoskodást - mondta Steven, miközben az üléseikhez értek. – Rómáig te ülsz az ablak mellett, onnan Budapestig én. Rendben? Oké – felelte Heily, majd bekászálódott a helyére. – Hogy alakoskodnék? Mire gondolsz pontosan? -

Te nem szereted Kristint. Nagyon nem.

Nézd, nekem semmi bajom vele. De nem ismerem különösebben, így lehetőségem sem volt arra, hogy megkedveljem. -

Nem is nagyon törekedtél erre.

Steve, annyi problémám volt az elmúlt hónapokban, hogy ne haragudj, de a barátnőd személye nem volt a listámon. Most miért vigyorogsz? Na, jó. Arról van szó, hogy világ életemben ilyen csokoládészín hajat és hosszú lábakat akartam. Nézd meg ezt! – emelte fel vörös copfját. – Szörnyű! Steven az égre emelte a tekintetét. Ha tudnád, hányan szeretnének ilyet a világon! Ha tudnád, hányan lennének a helyedben, Heily!

186

-

Hát, most nem hiszem, hogy bárki is szívesen cserélne velem…

Én pedig tudom, hogy igen. Itt van például Kristin. Állandóan azt hallgatom, Heily mennyire csodálatos, hogy micsoda szemei vannak, milyen remek színésznő és a többi és a többi… -

Csakugyan?

Hazudnék én neked? Kristin féltékeny rád, te pedig őrá, mert ha nem is vallod be magadnak szívesen, szeretsz engem. Jobban, mint kéne. Mekkora szamárságokat beszélsz! – csóválta meg a fejét Heily és Stevenre nyújtotta a nyelvét. Bocsánat, ne haragudjanak! Kedves Miss Anderson, volna szíves adni egy autogramot, a lányomnak? June részére címezve. – lépett oda melléjük egy agyon ékszerezett középkorú nő. Persze – mondta készségesen Heily, majd elvette a felé nyújtott cetlit és gyorsan odafirkantotta a nevét, majd ráírta, hogy Junenak, szeretettel. Igazán sajnálom, ami a barátjával történt, szörnyű tragédia…- próbált tovább csevegni az asszony, csakhogy nem volt jó a témaválasztása. Heily válaszul elfordult és kibámult a repülőgép ablakán. Tudja, velem is hasonló dolog történt, illetve nem velem, a barátnőmmel. A drog vitte sírba a fiát, ennek már sok éve, de szegényke még mindig nem tudott túllépni rajta. Steven szúrós tekintettel meredt a túlcicomázott nőre, aki ebben a pillanatban épp a Heilytől kapott autogrammal legyezgette magát. Drága hölgyem, észrevehetné, hogy nem volt elég tapintatos! – mondta pikírten, s közben védelmezőn átölelte Heily vállát. – Nagyon szépen megkérem, hogy üljön vissza a székére és hagyjon békét a barátnőmnek! A nő nagy szemeket meresztett Stevenre, majd sértődötten elvonult, ám ez a férfit a legkevésbé sem érdekelte. - Rendben vagy? – kérdezte Heilytől, aki még mindig a felhőket figyelte. - Hm. Tudod, pár napja, az éjszaka közepén felhívott egy alak…rettenetesen megviselt. - Ki volt az? - Nem tudom, de azt állította magáról, hogy ő Nick Richards. Eszméletlen, hogy az emberek meddig képesek elmenni, csak hogy bántsanak valakit. - Úgy véled, az egyik ellendrukkered lehetett? Én nemigen láttam még férfit, akinek ne tetszenél…

187

- Hát, az is lehet, hogy így akart valaki a közelembe kerülni. Mindegy is. Csak tudod, az volt az első este szeptember óta, hogy erőt vettem magamon és nem sírtam. Aztán éjjel, amikor felkeltett az a telefon, akkor mégis csak…! – Heily ajkai megremegtek. – Á…hagyjuk! Kérlek, Steve, tereld el valamivel a figyelmem! Nem is akarok gondolni rá. - Oké. Úgyis éppen mesélni akartam neked egy jó kis filmes pletykát. - Na, tessék. Kiről? - Chelsea Mannről. - Úristen, mi van Chelseával? Mióta anyuval összerúgták a port és szerződést bontottak, semmit nem hallottam róla. - Talán azért, mert nem is csinált semmit. Egy operatőr barátom, aki Washingtonból tette át székhelyét L.A.- be, azt mesélte, hogy Chelsea most ott lakik és még mindig iszonyatosan zabos a Diamond Filmre. A helyi lapokban azzal fenyegetőzött, hogy leleplező könyvet ír a családi vállalkozásotok hátteréről… - Miért tenné? Úgy értem, mi ebben a biznisz Chelseának, aki annyira jó rendező? Nem hiszem el, hogy nem kapkodnak utána két kézzel a produkciós cégek! - Te tudod, hogy Lianne és ő miért vesztek össze halálosan annak idején? - Nem – rázta meg a fejét Heily. – Akkor, amikor ez megtörtént, én Nickkel voltam. Nagyon. Anyám és ő azonban annyira nem állhatták egymást, hogy Lianneel produkciós ügyeken kívül gyakorlatilag semmiről nem beszéltem. Furcsa, de most hogy Nick…elment, kezdünk kicsit nyitni egymás felé. - Talán egyszer nem ártana megkérdezned tőle, mi is történt – javasolta Steven. - Nem szeretném beleártani magam, az ő dolguk. - Oké, én csak aggódom. Nem volna jó, ha Chelsea tényleg megírná azt a botránykönyvet, ha rossz színben tüntetné fel a családot, vagy a stúdiót. Ahogy Peter barátom mondta: „Tönkreteszem a Fényembereket, mire leforgatják a negyedik részt.” Ezt nyilatkozta valami helyi lapnak. Szerintem teljesen belegárgyult, hogy anyád leváltotta. Ekkora presztízsveszteséget… - Mondasz valamit. Nem tudom, én nem bolondulnék-e bele, ha elvennék tőlem Jane Andrewst. Vele együtt nőttem fel. - Erre semmi esély, kicsi lány. Amíg én vagyok a rendező, te maradsz Jane. Az én Janeem. Ha már az én Heilym nem lehetsz. A tekintetük szeretetteljesen összefonódott. Ez a közelség most valahogy nem zavarta Heilyt úgy, mint máskor. Tudta miért: mert Kristin ott volt, várta Stevent és ez nagyfokú biztonságot jelentett plátói kapcsolatukra nézve. Még azt is megengedte magának, hogy egyetlen pillanatra magához ölelje. 188

- No, úgy tűnik elértük a repülési magasságot. Van kedved dolgozni egy kicsit? – kérdezte Steve. - Szóval te is a kézipoggyászodban hordod a forgatókönyvet! – nevetett a nő, majd pillanatok alatt elővette kis hátizsákjából a maga példányát és lapozgatni kezdte. – Szóval volna egy-két észrevételem. Itt a harmincadik oldalon ez a mondat nekem túlságosan szlengül hangzik. Egy ilyen szép nyelvezetű történetbe nem kéne így belerondítani… Heily perceken át lelkesen magyarázott, Steven pedig elragadtatottan hallgatta. Imádott a nővel dolgozni, aki annyira képes volt beleélni magát a szerepbe még a repülőgépen is, hogy libabőrös lett, kipirult, és gyorsabban kapkodta a levegőt. A színészet olyan neki, mint a szerelem. Nem is. Inkább, mint a szex! – Steven mosolygott egyet, s közben kipillantott az ablakon, nehogy Heily észrevegye a hangulatváltozását. Jó volt látni, hogy visszatért. Hogy élni akart. Hogy igazi győztes, amilyennek mindig is ismerte, képzelte, amiért annyira tisztelte őt. Bármi történjen is, mindig szeretni fogom… - futott át az agyán a gondolat, ám a következő órákban azon igyekezett, hogy elfelejtse önmagában a férfit és foglalkozzon a rendezővel. Elvégre Heily érveire reagálni kellett valahogyan. Amikor sok-sok órával később leszállt velük a gép Rómában, Kristin létezéséről már meg is feledkezett. Heily hangja és arca töltötte be a világmindenséget.

Olyan nyugtalannak tűnsz, szívem – csóválta a fejét Gilbert Anderson és játékosan összeborzolta Annabella haját. – Mintha folyamatosan máshol járnál gondolatban. -

Ezt miből gondolod, Gil?

Merevek az izmaid, sokkal merevebbek, mint máskor és nem alszol el pedig már majdnem egy órája masszírozlak… Túlságosan ismersz – sóhajtotta a nő. – És pontosan tudod, mi az, ami aggaszt. Ki vele! Te mit gondolsz? Heily és Steven…hm – grimaszolt Gilbert. – A régi nóta. Ha a véleményemre vagy kíváncsi, ha tényleg akarnának valamit egymástól, úgy kölcsönösen, az elmúlt négy évben már minden lett volna, ami férfi és nő között megtörténhet… -

Isten ments! – szólt közbe Annabella.

Én nem értem, miért vagy úgy berezelve attól, hogy esetleg történik közöttük valami. Olyan régen nyúzol ezzel! Ha csak nincs valami olyan indítékod erre az egészre, amit eddig nem osztottál meg velem. Nincs – mondta halk, vontatott hangon Annabella, majd két kispárna közé fúrta az arcát. 189

-

Annabella, drágám, nem akarnál inkább őszinte lenni velem?

Gil…tudod, én csak féltem a fiamat. Eleve nem egészséges egy családon belül, hogy mi ketten együtt, meg ők ketten együtt. Ez olyan szirupos, meseszerű izé volna, ami aztán újabb remek táptalajt nyújthat a pletykalapok rovatszerkesztőinek. Ugyan, hiszen téged sosem érdekelt, mit írnak a lapok. Ne beszélj félre, kérlek! Kezd engem bosszantani az egész. Mondd, Steven apja az, aki szélütést kapna, ha a lányom összejönne a fiaddal? Sok volna Michaelnek mindaz, ami történt? Olyan könnyen elengedett téged. Nem is számítottam rá, hogy így lesz. Sivár házasság volt a miénk, Gil. Sokkal érzelemszegényebb, mint a te kapcsolatod a feleségeddel. -

Már mindjárt a volt feleségem – szólt közbe Gilbert.

Bocs – Annabella kéjesen felsóhajtott. – Isteni kezeid vannak. Szóval, nem tudom, meséltem – e már, de Michael a házasságunk első éveiben hatalmasat csalódott bennem. Miattad. Nem részletezem, mert ami elmúlt, az elmúlt. Lényeg, hogy volt egy helyzet, amikor Michael rájött arra, sokkal többet jelentettél az életemben egyszerű diákszerelemnél, Gil. -

Na, mi az, kicsi, rólam beszéltél álmodban?

Ha te azt tudnád…- ült föl hirtelen a nő az ágyban és komolyan Gilbertre pillantott. – Talán el sem hinnéd – legyintett, majd rágyújtott egy hosszú, cseresznyés ízesítésű szivarra. Nincs kedved mesélni, Annabella? Olyan hülyén váltunk el annak idején. Az a nyomasztó kis kávézó, ahol beszéltél nekem a…a megérzésedről. S te úgy néztél rám attól kezdve, mintha csak én volnék a főellenség! – Annabella kifújta a füstöt, majd keserűen felnevetett. – Fájt, Gilbert. Nagyon. Elképzelésed sincs, hogy mennyire. Olyan fiatal voltam és éretlen és vőlegény…nagyon. Semmi más nem érdekelt, csak a szakmai előrejutásom és tudtam, hogy ennek Lianne a kulcsa. Ő volt az, aki a kapcsolatai révén segíteni tudott nekem. Az Istenit, Annabella, ne nézz így rám! Menten megölsz a szemeiddel! Kurvára bánom az egészet… Amikor elköszöntünk a kibaszott bevásárlóközpont előtt aznap, és homlokon csókoltál…Gil, homlokon, engem! Akkor tudtam, hogy valami végleg eltört. Hogy csalódtál bennem, hogy utálsz azzal a dologgal együtt, amit a nyakadba akartam varrni…legalábbis szerinted. Nem tudom, hogy tehetném jóvá – mondta nyomorultul Gilbert. A beszélgetés kimenetele kezdett neki nagyon nem tetszeni. – Nem álltam ki melletted, kettőnk mellett és ezt sosem fogom megbocsátani magamnak. -

190

De végülis bejöttek a terveid. Híres producer lettél. Gratulálok, Gilbert.

Utálom, ha ilyen cinikus vagy. Hidd el, annyira sajnálom…de mivel később kiderült, hogy mi a helyzet Stevennel, gondolom, már nincs is ennek a dolognak jelentősége. Á! Semmi. Végtére is Michael Steven édesapja – vetette oda gyorsan Annabella, miközben elfordult és egy pohár konyakot emelt le a fésülködőasztalról. Mohón belekortyolt, túlságosan is. Az ital cigányútra ment és a nő fuldokolva köhögni kezdett. Gilbert aggodalmas arckifejezéssel veregette meg a vállát. -

Kicsim, te kész vagy! Na, jobb már?

-

Igen.

Tudod, épp a napokban csodálkoztam rá arra, Steven mennyire hasonlít rád. Akárhogy is nézem őt, Michael egyetlen vonását sem fedezem föl az arcában, ez a gyerek már-már zavarba ejtően olyan, mint te. A volt férjedet soha nem zavarta, hogy tőle semmit nem örökölt Steve? Annabella gyorsan bebújt az ágyba, az oldalára fordult és összekuporodott. -

Hulla vagyok, Gil, nem folytathatnánk holnap ezt a beszélgetést?

Persze, drága, aludj csak! – felelte a férfi, majd lekapcsolta a lámpát, s pár percig még simogatta Annabella selymes haját a sötétben. Együtt kellett volna töltenünk az elmúlt huszonöt évet. Úgy lett volna helyén való. Sosem fogom ezt magamnak megbocsátani. Noha Annabella sosem hánytorgatta fel neki a múltat. Ez az este kivételt képezett, valamiért. Mert túlságosan foglalkoztatja a nőt Steve és Heily kapcsolata. Vajon miért? Gilbert nem tudott rájönni, de valójában nem is nagyon törte magát, hogy felgöngyölítse ezt a dolgot. Bizonyos ügyekről talán jobb nem tudni. Annabella pedig majd csak beszél, ha akar. Ha pedig nem, hát Gilbert azt sem bánta. Ő a maga részéről jobban szerette a nyugalmat. Mindig így volt ez. Annak idején többek között, ezért sem mert kilépni a Lianneel való kapcsolatából Annabella kedvéért. Nem mert hinni, bízni az ébenfekete hajú tündérszép nőben, akit valójában ideje sem volt megismerni. Akkor még. Rebeka csomagolt. Sok-sok meleg holmit. Mosolyognia kellett, amikor a pulóverek közé orvul berakott néhány csipkés fehérneműt is. Elhatározta, ha már Nick ötlete volt ez az utazás, ő bizony mindent megtesz azért, hogy a lehető legjobban alakuljanak a dolgok kettejük között. Miután mindent bepakolt, a hatalmas bőröndjével átsétált Nickhez. A férfi szerencsére nem lakott messze – mint ahogyan Körösújfaluban semmi nem volt messze. Ahogy haladt az utcán, egy pillantást vetett az öreg temetőkert irányába. Ezúttal nem volt ideje meglátogatni a szüleit, pedig eddig mindig üldögélt egy kicsit a sírjuknál, a padon, mielőtt elutazott volna valahová. A buszbaleset után jól tudta, bárkivel, bármi, bármikor megtörténhet. Úgy félúton belefutott Mártába. A nő a házuk előtt álldogált, kezében a kedvenc könyvével. Már messziről virított a Fényemberek negyedik részének borítója. Rebeka meglepődött ezen, mert ő úgy tudta, ez a regény még nem kapható magyar nyelven. 191

Szervusz, Rebus! – köszönt már messziről Márti. – Láttalak az ablakból, hogy jössz. Hova készülsz? Ide-oda. Jack szeretné megnézni az országot, én pedig elkalauzolom a Mátrába, a Balatonra, az Őrségbe… Wow! Micsoda kaland – mondta epésen, már-már irigyen a másik nő. – És mikor jöttök vissza? -

Talán két, vagy három hét…de Karácsonyra biztosan.

Hiába, nekem kellett volna bevállalnom ezt a melót – sóhajtott Márti, majd az arca fal fehérbe ment át, amikor rájött, ezzel a mondattal teljesen elárulta magát Rebekának. -

Melót? Miféle melót?

-

Jaj…én csak vicceltem, ne vedd a szívedre! Kérlek!

Nem, Márta, te nem vicceltél! – mondta keményen Rebeka, majd letette a bőröndjét a járdára és dacos arckifejezéssel állt meg a másik nő előtt. – Jobb, ha elmondasz mindent, mert ha nem, akkor én mondom el Jacknek, hogy itt valami bűzlik. És pontosan tudod, hogy Jack bármit el tud intézni, a lehetőségei korlátlanok. Jack…Nick…milyen szépen összecsengő nevek… - somolygott Márti. – Tudod, amikor felkeresett az a puccos vörös nő a feka pasijával, és előadták a történetüket, meg hogy milyen sokat kereshetnék, ha segítenék ennek a leszállóban lévő csillagnak felállni, azt gondoltam, ezek megőrültek. Az én nyakamra ugyan senki ne küldjön egy pszichopatát! Pénz ide vagy oda…de bevállaltam, hogy megkérek valakit, természetesen ugyanazért az összegért cserébe, amit a melóért kaptam volna – mondta diadalmas arccal a nő. -

Márta, te nem vagy normális – rázta meg a fejét halálra vált arccal Rebeka.

Ugyan! Nagyon is az vagyok, csak egy kis pénzt akartam keresni. Végtére is pszichológusnak tanulsz. Gondoltam, mi károd származhat egy kis gyakorlatból… -

Nonszensz, amiket beszélsz! Én nem is tudom, mit tehetnék most…

Ha igényt tartasz rá, megfelezhetjük a pénzt. Tízezer amerikai dollár, Rebeka! Mind ott pihen a bankszámlámon. Sőt! Még többet is csinálhatunk belőle, ha megszellőztetjük a médiában, hogy itt bujdokol a Fényemberek sztárja. Te végig tudtad, hogy ő Nick. És angolul is tudsz! – mutatott Rebeka a Márta kezében lévő könyvre. Mi tagadás…- a nő büszkén húzta ki magát. – Ráadásul életemben nem csináltam ilyen jó üzletet. A varrodában szart sem keresek, hiszen tudod. No de mit szólsz az ajánlatomhoz, Rebeka? -

192

Azt, hogy kend a hajadra! – mondta ingerülten a nő. – Nézd, felőlem mehetsz a

sajtóhoz, vagy ahova akarsz, de úgy sem fog neked hinni senki! Mi pedig nem leszünk itt! Inkább elmegyek Nickolassal együtt a világ végére, de nem hagyom, hogy te és a hozzád hasonló szemétládák tönkretegyék az életét! Hálátlan vagy Rebeka. Ha úgy vesszük, nekem köszönheted a daliás herceget fehér lovon…- mondta Márti hevesen gesztikulálva, de közben azért az udvar felé hátrált. Tudod, Márti, azt hittem, ennek a pici falunak még vannak erkölcsei. Hogy rendes emberek között élek, akikre bármikor, bármiben számíthatok. A te hibád, hogy lökött vagy és nem akarsz velünk együtt némi plusz pénzt keresni. Nem értem, miért véded. Mi értelme? Hiszen nézz már magadra, ki vagy te? Előbb utóbb úgyis visszamegy a filmsztár barátnőjéhez és még a nevedre sem fog emlékezni! Ezt nem hallgatom tovább… - mondta Rebeka, majd elfordult és a bőröndjével együtt rohanni kezdett az utcán Nick háza felé. Egyre csak a könnyeit nyelte, s arra gondolt, Márta most az arcába vágta mindazt, amitől annyira fél. Sőt, retteg. Hogy Nick egy napon elmegy, hogy magára hagyja. Talán hülyeség ez az egész utazás. Nem kéne mennem. Csak magamnak ártok vele. A józanész hangjait azonban elnyomta a szíve heves kalapálása. Nick közelében akart lenni, ameddig csak lehetett. Hogy legalább legyen mire emlékeznie akkor, ha a férfi már csak emlék lesz, semmi más. Tűnő álom. De ha még így is fog történni, akkor sem lett volna képes elfordulni tőle és úgy élni tovább, mintha nem is létezett volna. Szerette. Akarta. Túlságosan is ahhoz, hogy ne legyen mellette, ameddig szüksége van rá. Elmegyünk. Még ma elmegyünk nagyon messzire. Senkinek nem hagyom, hogy ismét tönkretegye Nicket. Soha.

Heily a Four Seasons Hotel halljában búcsút intett Stevennek, majd a kézipoggyászával régi testőre, Alfred és néhány londiner társaságában elindult, hogy elfoglalja a lakosztályát. Szép volt a szálloda, meseszép, ám ő nem volt megilletődve, hiszen ehhez a színvonalhoz szokott hozzá. Egy számára sokkal fontosabb probléma aggasztotta a gyönyörű selyemfüggönyök és szőnyegek megcsodálásánál. Alfred, képzelje, befestik a hajamat – mondta feszülten a testőrének. – Szőkére. A hajamat. -

Heily kisasszony, de hát miért? Szerintem gyönyörű így is.

-

A szerephez. Steve szerint Dorothy egyszerűen nem lehet vörös. Az ki van csukva.

-

Már miért ne lehetne vörös?

193

Mert eredetileg sem volt az. Dorothy szende és félénk, én pedig ezzel a tégla hajammal Steve szerint tönkretenném az identitását. Attól tartok igaza van. De rettegek, mert még sosem volt befestve a hajam! Hallotta már, hogy a nőknél mindig magánéleti változást is jelent az, ha megváltoztatják a hajszínüket? -

Alfred, ezt hol olvasta? Valami pszichológiai szaklapban?

-

Azt nem mondanám…talán a feleségem Star magazinjában!

Heily felnevetett, majd belépett a hatalmas lakosztályba, amit a rendelkezésére bocsátottak. Valóban fényűző volt, lenyűgöző kilátással: a nő megállt a hatalmas panoráma ablakban és magába szívta Budapest minden szépségét. Ott magasodott előtte az öreg Lánchíd, amit eddig csak képeslapokon és az interneten látott. Egy ideig figyelte az autókat, az emberek áramló tömegét, a Dunát, a rakpart nyüzsgését és valami furcsa érzés kerítette hatalmába: mintha hazaérkezett volna. Persze tudta, csak a tudata játszik vele, hiszen negyed részben magyar származású, ezért mindig úgy érezte, köze van ehhez a távoli kis országhoz. Legszívesebben kilopódzott volna az utcára a novemberi koraestében. Egyedül? Igen, egyedül. Elhatározta, amíg itt lesz, valahogyan megnézi magának ezt a várost. Ha kell, meglóg, de megnézi. Hamarosan megérkezett a fodrász, aki a város legjobbjának mondta magát. Heily azonnal kiszúrta, hogy homokos, de ez egyáltalán nem érdekelte. A fontos, hogy megfelelő legyen a végeredmény. Figyelte a hatalmas fürdőszobai tükörben, ahogy Patrik először a haja tövére, majd a teljes hosszára felviszi a hidrogént. Édesem, hogy neked mennyi hajad van! Késő estig sem végzünk. Ha nem veszed sértésnek, szerintem bűn egy ilyen árnyalatot elrontani. Briliáns vörös! Szent ég, a vendégeim ezért fél napokat szenvednek a kezeim között. Kinek az ötlete volt ez a hajfestés? A rendezőmé – felelte lemondó sóhajjal Heily. – Az érvei elég meggyőzőnek bizonyultak. Megtennéd, hogy visszafested nekem, mielőtt hazautazom? Persze, kincsem. Nagyon jó kímélő hajfestékeim vannak. A hajad szála sem fog meggörbülni! Ez biztató – mondta Heily, de az orrát facsarta a vegyszer szaga és az egész műveletet iszonyú természetellenesnek érezte. Soha eszébe sem jutott befesteni a haját, soha. De az idők változnak. Valószínűleg ő is változik. Nyitottnak kell lennem az új dolgokra. Muszáj, hogy így legyen. Nézd a jó oldalát! – javasolta Patrik, amikor látta, milyen szánalmasan szomorú arccal mered a tükörbe új kliense. – Így legalább szétnézhetsz az országban, ha akarsz! Az emberek, úgy tudják, imádott Heilyjük vörös hajú. A nőnek egy pillanat alatt felderült az arca. Ez eddig eszébe sem jutott! Talán még jól is elsülhet ez a hajfestés dolog, még az is elképzelhető, hogy Steven ad neki egy nap kimenőt. Miért ne adna? Úgysem tud nekem semmire nemet mondani. 194

A frizura jó három órán át készült, mert az eredeti szín nagyon nehezen volt hajlandó megadni magát. - Ragaszkodó típus, akárcsak a gazdája – jegyezte meg mosolyogva Heily, miközben a fodrász lágy hullámokba rakta a megújult fürtöket. – Szerinted nem áll majd rosszul? - Más lettél tőle, kis szívem. Hamvasabb, finomabb, törékenyebb, de most ez a cél. Dorothy talán ha tizennégy vagy tizenhat éves a történet szerint…nem? - Igen – bólintott Heily. – Hozzá képest én már öregasszony vagyok... – ráncolta a homlokát. - Csak a tekinteted az – hangzott Patrik megdöbbentő válasza. – De ez a körülményeket tekintve érthető. Jót tenne neked, ha többet mosolyognál! Tehát ne beszélj magyarokkal, ez az ország híres a pesszimizmusáról. - Csakugyan? Apám félig magyar és én sosem láttam letörtnek, vagy szomorúnak. - Mert időben letiplizett innen, ez a nagy titok – kacsintott Heilyre Patrik, majd a forgószékkel a tükör felé fordította a lányt. – No, hogy tetszik a külsőd, Dorothy? Heily megdöbbenve meredt önmagára. A lány, akit a tükörben látott, nem egyezett az énképével. A mézszőke fürtök, ha lehet még jobban kihangsúlyozták porcelánszín bőrét, mélyzöld szemeit. Szépnek látta magát, ám ez a kép annyira különbözött a valódi önmagától, hogy lélekben egészen távol érezte magát a valószínűtlenül törékeny, arisztokratikus vonású nőtől, aki a tükörből visszanézett rá. -

Nem tetszik – közölte lemondó sóhajjal Patrik.

Dehogynem! – vigasztalta Heily a fodrászt. – Csak furcsa. Tudod, az elmúlt időszakban olyan sok dolog megváltozott körülöttem, s most még én magam is…idegenné váltam önmagam számára. A változás már régen megtörtént benned. Csak szerintem most jutottál el odáig, hogy fel tudd dolgozni, át tudd élni. Szabad vagy, Heily. Élj ezzel a szabadsággal! -

Rébuszokban beszélgetünk… - nevetett fel idegesen a nő.

-

Így van. De mindketten pontosan tudjuk, hogy miről.

-

Vagy kiről.

Igen. Túl leszel rajta, idő kérdése csak, meglátod. Ne haragudj, ha tolakodó voltam. És tényleg nagyon jó lett a hajad. Eddig úgy látom, a magyarok a legkellemesebb emberek – mosolygott Heily, miközben valaki kopogott az ajtón, s ő elindult, hogy kinyithassa. Az együtt töltött néhány óra alatt nagyon megkedvelte Patrikot. Ez a pesti srác egyszerűen csak úgy beszélt, viselkedett vele, mint egy haverral és nem mint egy sztárral, akit misztikumok és tisztelet öveznek. Pont erre volt szüksége. Normális bánásmódra és normális emberekre. Először beszélgetett valakivel

195

Nickről úgy, hogy ne tört volna rá a sikítófrász. Ezt biztatónak érezte. Mosolyogva tárta szélesre a hotelszoba ajtaját. -

Helló, Steven, elkészültem. Irány Etyekwood! – mondta.

-

Szent Isten, Heily!

-

Mi a baj?

-

A hajad…

-

Ja, igen, a hajam. Már be is festettük, ahogy kérted. Milyen lett?

Steven belépett a lakosztályba, lassú lépésekkel körbesétálta Heilyt, úgy csodálta meg a ragyogó szőke loknikat. Hát ez…egyszerűen fantasztikus! Félre ne érts, mindig nagyon csinos voltál, de most… akár a végzet asszonya, komolyan mondom! Ezt akartam mondani én is, csak nem jutott eszembe! – szólalt meg Patrik, Heily pedig zavartan mosolygott a záporozó bókoknak köszönhetően. -

Steve, ő Patrik, a fodrászom. Patrik, ő pedig Steven Hill, az Óz rendezője.

-

És milyen jó fodrász! – jegyezte meg Steven.

Maga pedig milyen fess rendező! – válaszolt Patrik, majd játékosan Stevere kacsintott, aki először összehúzta a szemöldökét, majd elnevette magát. -

Öreg, bármit is gondolsz, én nem a te csapatodban játszom!

Azért egy próbát megért – vigyorgott Patrik, aki egyáltalán nem vette a szívére a gyors visszautasítást. Gyakran megesett vele, hiszen első ránézésre senkiről nem tudhatta, meleg vagy sem. De egyetlen alkalmat sem hagyott ki ismerkedés ügyében, ha megtetszett neki valaki. Steven pedig határozottan bejött. De ha nem, hát nem. Tudomásul vette. Fiúk, remélem, nem fogjátok összerúgni a port, mert sokat fogtok találkozni – közölte Heily. – Steve, ragaszkodom hozzá, hogy ezentúl mindig Patrik csinálja a hajam, míg Budapesten vagyunk. Rá legalább nem kell féltékenynek lennem – mosolygott Steve. – Mint mindenkire, aki hozzád ér… Heily kezdte kellemetlenül érezni magát. Nem ez volt az első alkalom, hogy Steven úgy beszélt róla mások előtt, mintha ők ketten összetartoznának. Össze is tartoztak, ez igaz volt. Csak nem úgy, ahogy a rendező szerette volna. Heily a kabátjáért nyúlt. -

196

Oké, menjünk, nézzük meg magunknak azt a stúdiót! – Steve segített felvennie a

dzsekit, elköszöntek Patriktól – aki még a hajsütők, hajkefék, zselék, lakkok és különféle más kínzóeszközök elpakolásával bajlódott, - majd elindultak lifttel a parkoló szintre. -

Heily, beszéltél édesanyáddal?

-

Igen, mondtam, hogy szerencsésen megérkeztünk.

-

És Chelseáról?

Jaj! Ez őszintén szólva eszembe sem jutott. Amikor legközelebb hívom, elmondom neki a barátod sztoriját, jó? Rendben. Csak ne feledkezz meg róla! Az ilyen fajta fenyegetettséget sosem szabad félvállról venni. Ugyan, Chelsea csak mérges, mert ezúttal nem jött be neki az élet. Egykor anya legjobb barátnője volt, csak idő kérdése, mikor békülnek ki. Szeret engem, a szüleimet, nem tudna ártani nekünk. Ráadásul olyan kínos, hogy semmi közöm az egészhez, mégis elkezdem kavarni a… -

Ez nem kavarás, Hell, csak elővigyázatosság.

Nem vagyok Hell! – kérte ki magának a nő, majd kilépett a mélygarázs nyomasztó termébe. A luxusautó már várta őket. Persze. Mindig vár minket, csakhogy most másként lesz. - Miss Heily, milyen csinos az új frizurája! Akkor, hogy döntött? – kérdezte reménykedő hangon Alfred a kocsinak támaszkodva. - Úgy, hogy kérem a kulcsokat. - Mi ez az egész? – kérdezte Steven, aki nem értette a helyzetet. - Ma én vezetek és kettesben megyünk megnézni Etyekwoodot. Lianne engedélyezte, hogy Alfred csak akkor vigyázzon rám, ha én is akarom. - Oké – egyezett bele Steven, majd megkerülte az autót. – De én vezetek. - Steve, nem ronthatod el az örömöm! Élesben még sosem próbáltam! Kell egy kis izgalom az életben! – mondta, majd Steven hóna alatt átbújva az autóhoz lépett, kinyitotta az ajtót és beült a volán mögé. - Öntörvényű, elkényeztetett, kis bestia…- morogta Alfred és Stevenre nézve csóválta a fejét. – Nincs ez így rendjén. - Ne vegye a szívére, Alf! Vigyázok rá. Heily olyan, amilyen, és épp ezért szeretik annyian – mosolygott a férfi, majd beült a színésznő mellé az anyósülésre. - Mi ez az egész Heily? Nem is ismered ezt a várost, azt sem tudod, merre van az a stúdió.

197

- Tévedsz. Megnéztem a neten. Meg van a kocsiban navigáció – mondta magabiztosan. - Ez tiszta sor, csak nem értem, mi ez a hirtelen jött önkiszabadítási kényszer? - Szőke vagyok. Te is mondtad, hogy tök másképp nézek most ki. Ráadásul kicsit úgy érzem, itthon vagyok. Ezúttal nem csak a rohadt hotelt akarom látni, meg a rohadt stúdiót. - A stúdió nem rohadt. Ott születnek a csodák. - Igazad van, bocs, visszaszívtam. - Mit akarsz tenni, Heily? Mire jó ez az egész? A nő percekig csendben vezetett, figyelt a navigációra, majd amikor egy piros lámpa miatt meg kellett állniuk, mélyen Steven szemébe nézett. - Élni akarok, Steve. Kipróbálni mindent, ami kimaradt. Táncolni, megkóstolni a gulyáslevest, berúgni, őrültnek lenni, kicsit elfelejteni mindent…megérdemlem, ugye? Steven, vigyél el táncolni! Olyan, mint egy kislány, aki elveszítette a kedvenc játékát és most azt kéri, induljunk együtt a keresésére… Hogyan is mondhatnék neked nemet? – tette fel a költői kérdést Steve, majd átkarolta a nőt, aki egy pillanatra, noha vonakodva, de hozzásimult. – Miért tartasz tőlem ennyire? Attól, hogy közelebb legyünk egymáshoz? Nem tudom – felelte őszintén Heily. – Tényleg nem tudom. Egy furcsa érzés az, ami nem hagyja, hogy… -

Nick.

-

Lehet. De az is lehet, hogy tőle teljesen független.

-

És ha nem hallgatnál rá…?

-

Mire?

-

Az érzésre. Ha nem gondolkoznál józanul…

Ha nem gondolkoznék józanul, és hagynám, hogy az önzés uralkodjon a tetteimen, akkor ma este lefeküdnék veled. Steven azt hitte, rosszul hall. Nem volt ideje megemészteni a választ. Ez Heily Anderson. Úgy elkápráztatja az embert, hogy annak esélye se maradjon normálisan viselkedni. Egyikük sem szólalt meg, csak dacosan kapaszkodtak egymás tekintetébe. Csak másodpercek múltán jutott el a tudatukig a fülsiketítő dudaszó. Azt hiszem, útban vagyunk valakinek – szólalt meg Steve, Heily pedig beletaposott a gázba.

198

-

Kérlek, ne hagyd, hogy valami hülyeséget csináljak ma este!

-

A stúdióban?

Heily megrázta a fejét. -

Nem. A stúdió után bulizni megyünk. Az előbb ígérted meg.

-

De azt nem tudom megígérni, hogy nem engedlek hülyeséget csinálni. Férfi vagyok.

-

Anyám szokta mondani, hogy a férfiak mind disznók.

-

Milyen igaza van – nyugtázta Steven.

Heilynek pedig eszébe jutott az évekkel ezelőtti, londoni este, amikor Nick nem volt hajlandó megtenni, amit ő annyira szeretett volna, pusztán azért, mert azt akarta, hogy az a dolog nagyon emlékezetes és szép legyen. Végül az is lett. Heily testén végigfutott a túlságosan is jól ismert remegés. Nem, Steven, nem minden férfi disznó.

199

21. Fejezet Már egy órája az autópályán haladtak, de semmi csacsogás. Pedig fel volt rá készülve, hogy lesz. Furcsa volt, hogy Rebeka ezúttal nem ontja magából a szórakoztató szóáradatot. Lehunyt szemmel pihent az anyósülésen, miközben Nick vezetett. Rendkívül furcsának érezte a balkormányos autót. Hiába kereste a váltót, a keze egyfolytában beleakadt az ajtóba. Úgy érezte, ezt nem lehet megszokni. Valójában nem is akarta. Próbált az országútra összpontosítani, de a gondolatai folyvást cikáztak. Hol Heilynél járt, hol a forgatókönyvét írta fejben. Ez utóbbiból a meglévő részeket Körösújfaluban hagyta, a kis ház előszobájában és a laptopot sem hozta magával. A mobiltelefont sem. Nem engedhette, hogy ismét elragadtassa magát és valami őrült érzelemtől vezérelve felhívja Heilyt. Úgy érezte, jobban teszi, ha az indulatait, a benne kavargó érzelmeket a forgatókönyvébe fekteti. Szerelmes sci-fit írt. Nem tudta, lesz-e belőle valaha film, vagy sem, de nagyon élvezte, ahogy a karakterek formálódtak a kezei között. Akár a bábok. Neki csak mozgatnia kellett a damilokat. De elhatározta, hogy az út alatt nem fog írni. Nincs figyelemelterelés. Rebekával akart foglalkozni, hogy végre számára is világossá váljon, mi az, amit a nő iránt érez. Tudni akarta, a dolgok jól vannak-e így, ahogy vannak. Esélyt akart adni önmagának arra, hogy szerethessen. De halvány gőze sem volt arról, képes-e rá. Hogy Rebekát képes-e szeretni. Figyelte az utat, de azért olykor, a szeme sarkából az alvó nőre sandított. Megremegett a 200

szempillája a hirtelen felszikrázott, vakító napfényben. November közepe volt csak, de úgy esett a hó, mintha dézsából öntötték volna, s a fehérség ragyogva verte vissza a napsugarakat. -

Nem is alszol…- mondta Nick lágyan.

Csak pihentettem a szemem. Hosszú éjszakám volt, dolgozatokat javítottam. Hol vagyunk? – kérdezte ásítva a nő. -

Hamarosan Egerben…

-

Hát, ez remek! Elvileg én vagyok a navigátor, erre sorsodra hagylak.

-

Nem tesz semmit, elboldogultam. De ez a balos kocsi! Szánalom!

-

Sosem hallottam még ilyen jelzővel illetni egy A8-ast – csóválta a fejét Rebeka.

Nick bérelt autójában ültek, az elegáns, sötétített üvegű Audiban, amit arra az esetre szerzett be, ha váratlanul útnak kellene indulnia valahová. A járgány nem volt épp feltűnésmentes, de azért nem is annyira ritka, hogy az emberek nagyot nézzenek a láttán. A tehetősebbek már megengedhettek maguknak egy ilyet. Sokkal kényelmesebb volt, mint Rebeka Suzukija, így a nő nem is csodálkozott azon, hogy elnyomta az álom a hatalmas bőrülésben. Amikor megérkezett Nickhez, úgy fel volt dúlva a Mártával kapcsolatos ügy miatt, hogy rátört a migrén. Nem szerette volna, ha a férfi bármit is észrevesz a bajából, így inkább fáradtnak tettette magát. Meg sem fordult a fejében, hogy elmondja Nicknek, mit terveznek ellene a falubeliek, eszében sem volt ilyesmivel felizgatni. Épp elég lehet most megemészteni a férfinak, hogy Heily Anderson az ország határain belül mozog. Még talán sok is. Újabb sokkra nem volt szükség. -

Jól vagy? – kérdezte Rebeka.

Igen. Csak sokat gondolkozom a forgatókönyvön. Olyan nehéz elengednem, annyira benne élek most! -

Ezt meg tudom érteni. De azt nem, hogy miért nem olvashatom el.

-

Majd ha kész lesz.

-

Legalább annyit mesélj el, miről szól! Csak nagyvonalakban.

-

Két ufó összeveszik egymással egy harmadik ufón – nevetett fel Nick.

-

Wow. Nem hangzik túl bonyolultnak.

-

Mert nagyon leegyszerűsítettem a kedvedért.

-

Kösz szépen.

-

Ne szívd mellre, Rebeka! Nem úgy értettem. Csak tudod, ez egy olyan sztori, amit

201

egészében kell elolvasnod vagy megnézned ahhoz, hogy megértsd. -

És mik a terveid vele?

-

Hú…azt hiszem, álnéven elküldöm egy csomó stúdiónak, vagy valami ilyesmi.

Ez jól hangzik, de ha valakinek megtetszik a történeted, akkor már nem maradhatsz többé a névtelenség homályában. Tudod, úgy vagyok vele, Rebus, döntse el ezt az élet. Én most csak sodródom…veled. Veszélyes vizekre! – nevetett fel Nick, majd laza mozdulattal kisöpört a homlokából egy rakoncátlan hajtincset. Megnőtt a hajad – jegyezte meg a nő. – Elég furcsán néz ki, mert a tövénél látszik a világos szín… Tudom – grimaszolt Nick. – Biztos, hogy muszáj ezt a hajfestés dolgot erőltetni? Az ilyen műanyag ügyeket világéletemben utáltam. Pedig ahogy kinéztél azokban a filmekben…mintha minden jelenetben újra és újra rádöntöttek volna egy adag hófehér púdert! -

Azt mondtad, nem láttad a Fényembereket!

Nem is. De bevallom, megnéztem az előzetesét, mert most, hogy ismerlek, nagyon kíváncsi vagyok rá – vallotta be Rebeka. Mondhatnám, hogy hízelgő és nézzük meg együtt valamikor a moziban a harmadik részt, de nem hinném, hogy képes volnék rá. Rossz érzéseket ébresztene mindkettőnkben. Tudom, Nick, de én azt gondolom, mégiscsak meg kéne próbálnunk. Szembe kell nézned a félelmeiddel ahhoz, hogy túl tudj lépni rajtuk! -

Rebus, nem vagyok a páciensed!

-

Csak segíteni akarok.

Nick hirtelen fékezett egyet, majd lehúzódott az út szélére. Az autó kissé megcsúszott a friss havon. Miután biztonságban megálltak, a férfi szembefordult Rebekával, aki kíváncsian, kutató tekintettel nézte az arcát. Ez a nő annyira okos. Rohadtul okos. Nick egy pillanatig megengedte magának, hogy gyönyörködjön a magas homlokban, a kifejező, zöld szemekben, a pillantásban, amelyben mindig ott lapult egy néma kérdés… Segítesz, Rebeka. Nem is tudod, mennyit. Pusztán azzal, hogy vagy nekem. Hogy olyan sokat beszélsz! Az embernek esélye sincs melletted elgondolkozni…hacsak nem alszol! – vigyorodott el Nick, majd bátortalanul megsimogatta a nő haját. A múltkori szerencsétlen eset óta tartózkodott mindenféle fizikai kapcsolattól. Tudom, sokat beszélek, ez szörnyű hibám. De ilyen vagyok. Ami a szívemen, az a számon, én kimondom…és szeretem, ha más is kimondja. 202

Én nem igazán vagyok a szavak embere. Valamikor az voltam. Amikor megismertem Hellt, lyukat beszéltem a hasába, még aludni sem hagytam, mert mindig volt valami mondanivalóm. Aztán az őrület hatására, ami körülvett, ami felőrölt engem…Rebus, olyan cseszettül tárgyiasítottnak éreztem magam! Valahogy befordultam. Mindenki ellenséggé vált, még Heily is, pedig ő aztán igazán nem tehetett róla, hogy nem bírtam a gyűrődést. Az volt a hibája a szememben, hogy része annak a világnak, ami tönkretett. Ő bezzeg remekül kezelte a hisztérikus rajongást, igazi, vérbeli hollywoodi gyerek… - Nick szemében büszke fény csillant, ahogy a nőről beszélt, Rebekának pedig összeszorult a gyomra. -

Akkor most Heily Andersonról fogunk beszélgetni? – kérdezte hidegen.

Nem terveztem ilyesmit – mondta óvatosan Nick. – Csak azért meséltem róla, mert így jöttek a gondolataim szépen sorban… Sokat gondolsz rá? – kérdezte Rebeka, s érezte, hogy a szíve már más ritmust diktál, mint ami normális volna. Dolgozom azon, hogy ne gondoljak – hangzott az óvatos felelet, majd Nick ismét beindította a motort. – Menjünk, nézzük meg azt a várat! Voltál már ott? -

Egyszer, néhány éve igen.

-

Fogadjunk, hogy pasival!

-

Talált, süllyedt.

-

Ugye nem csal a megérzésem, hogy te azelőtt nem voltál az a kimondott jókislány?

-

Mi előtt?

-

Mielőtt a szüleid…

Az, hogy ők elmentek, valóban sok mindent megváltoztatott…- bólintott Rebeka. – Tudod, Nick, a halálukat megelőző években nem sokat láttam őket. Főiskola, bulik, pasik… fontosabb volt minden más, mint hogy hazajöjjek Körösújfaluba. Sosem vetették a szememre, természetesnek érezték, hogy a nagylányuknak unalmas már itt…Nick, azt hittem, még soksok lehetőségem lesz arra, hogy találkozzam velük! – mondta feldúltan a nő. – A te történetedben az dühít leginkább, hogy önként lemondtál a saját szüleidről…! Ez azért nem így van – rázta meg a fejét a férfi. – Ahogy pillanatnyilag áll a helyzet, nem tudnám megmondani, miattuk, az ő hiányuk miatt szenvedek jobban, vagy Heily… -

Már megint Heily!

Bocsáss meg! – húzta el a száját Nick és sokadszorra megfogadta magának, nem említi többé Rebeka előtt a szerelme nevét. – Szóval, a szüleimmel kapcsolatban inkább az a tudat zavar, hogy ők abban a hitben élnek, meghaltam. Az fáj a legjobban, hogy mit érezhetnek

203

most… Bárhogy dönts is a jövődet illetően, a szüleiddel nem teheted meg, hogy nem adsz életjelet! – mondta határozottan Rebeka. – Én azt hiszem, az ünnepekre haza kellene menned. Mi ez az őrült ötlet? – hitetlenkedett Nick, mert ő maga még nem jutott el odáig, hogy ilyen felelőtlen gondolatokat megengedjen magának. Haza. Londonba. A szavak emlékeket ébresztettek benne. Illatokat érzett. May csokis muffinjának és sültpulykájának az illatát. Hangokat hallott. Ahogy Shirley és Mel összevesznek azon, melyikük porszívózott legutóbb. Vajon mi lehet a lányokkal? És az apjával, Sammel? Biztos volt benne, hogy az ő örökösen vidám családja már nem a régi. Nem lehet az, mert ő hatalmas űrt hagyott az életükben, amikor eltűnt. Olyan jó volna, ha minden a régi lehetne. Reflektorfény nélkül. Otthon. -

Nos, mire gondolsz? – puhatolózott Rebeka.

Nem tudom, mit kéne tennem. Persze, vágyom haza. El tudom képzelni, micsoda kínszenvedést jelenthet nekik, hogy azt hiszik, három hónapja halott vagyok…de Rebus, úgy félek, hogyha visszamegyek Londonba, valahogyan lebukom és az egész cirkusz újrakezdődik. Nem hiszem, hogy készen állok erre. -

S vajon készen fogsz valaha?

Ezt sem tudom. A csillogó sztárközeg mérgez engem, nem az én világom, Rebeka. Az egy luxusbörtön. Nincs erre jobb szó. Lemondhatsz mindenről, amit valaha is szerettél a… szabadságban – mondta ki nyomatékkal a szót Nick. – Tudod, milyen nagydolog nekem, hogy vezethetek az országúton, egy gyönyörű lánnyal az oldalamon? Hogy bejelentkezhetek egy hotelba, úgy, mint bárki más és nem rohannak le? Bármit megtehetek, Rebus! Tudom, a te életedben ez mindig alap volt…de azért ugye érted, mire gondolok? Azt hiszem – mondta a nő csendesen. – De gondolj csak bele, Nick! Jön a Karácsony. Én nem ismerem a szüleid, de látom őket magam előtt, ahogy csendesen gyertyát gyújtanak a lelkedért, ahogy sírnak, ahogy az ajándékokat rendezgetik a fa alatt és eggyel kevesebb van belőlük, mint tavaly… -

Amit csinálsz, az már érzelmi zsarolás! – torkolta le a nőt Nick.

Lehet, de igenis van helye. Engem, ha én volnék Nick Richards, harci tankokkal sem lehetne Karácsony este távol tartani Londontól. Ha felhívnám őket, talán el sem hinnék, hogy én vagyok – érvelt Nick, Heilyvel kapcsolatos élményeire alapozva. -

Hát ezért kell odarepülnöd, biztos, ami biztos – hangzott a logikus felelet.

-

Persze, turistaosztályon, nem? Mert biztos nem ismerne fel senki!

Nézd, ha kicsit jobban megnöveszted a szakállad, felveszed a furcsa sapkáid egyikét, valamint sötét napszemüveget, esélyes, hogy nem jönnek rá, ki vagy. Pláne, ha én eljátszom melletted a vakkísérőt… 204

-

Milyen jóban lennél Sandra Connorral!

-

Miért?

-

Mert csak ő tud rajtad kívül ilyen sületlenségeket kitalálni, azért.

Az sem jobb, ha két ufó összeveszik egy harmadik ufón! – nevette el magát Rebeka Nick forgatókönyvére célozva. Az út hátralévő részét egymás ugratásával töltötték, s jó félóra múlva kipirulva, nevetgélve, nehéz bőröndjeikkel a kezükben léptek be a Hotel Palota meghitt előcsarnokába. A lillafüredi kastélyszálló nem csak meseszép volt a szomszédságában található tóval, de rendkívül otthonos is. Nick boldogan töltötte ki a bejelentőlapokat Jack Richardson és Mihalik Rebeka névre. -

Azt hittem, külön szobában leszünk – súgta oda meglepett arccal a nő.

Én is, de meggondoltam magam. Csak felesleges feltűnéskeltés lenne, ha két szobát kérnénk… -

Jó duma – morogta Rebeka. – Mit akarsz te tőlem, Nickolas? Teljesen kikészíteni?

-

Nem, Rebus. Csak szeretnék tisztába jönni az érzéseimmel, és ehhez te is kellesz…

-

Mit akarsz, lefektetni?

Szeretnéd, mi? – kacsintott rá Nick, majd a recepcióshoz fordult, aki elvette a bejelentőlapokat, majd elindultak a liftek irányába. – Egészen új érzés, hogy nem lohol a nyomomban egy tucat ember…Rebeka, miért vágsz ilyen arcot? -

Mert pimasz vagy, azért. És nem alszom veled.

Nem probléma, hölgyem! Tudod, egész jól elvagyok kanapékon is. Meséltem már, hogy amikor Los Angelesbe költöztem, hónapokig az ügynököm kanapéján aludtam? Nos, az ritka kényelmetlen darab volt… Rebeka azon kapta magát, hogy már megint mosolyog. Egyszerűen nem tudok haragudni rá. Lehetetlen. A nő titkon remélte, sikerült Nick fülébe bogarat ültetnie a londoni úttal kapcsolatban. Rebeka nagyon megbánta, hogy nem volt eleget együtt a szüleivel akkor, amikor ezt a sors még lehetővé tette. Nem kívánt Nicknek újabb tragédiát. Vidáman csacsogva pakolgatta be a ruháikat a szállodai gardróbba, amikor a gondolataiba fészkelte magát a szörnyű felismerés. Ha Londonba megy, talán rájön, hogy ismét a régi életét akarja élni. Akkor talán elveszítem őt örökre. Hogyan szerethetek valakit annyira, hogy ne számítson az, ami nekem jó, csak az, ami neki jó? Rebeka szívből remélte, a szülők meglátogatásának forszírozásával nem indította el a lavinát, ami végül majd maga alá temeti őt. Csak ne most… ne is egy hónap múlva…kell még idő…ne vedd el őt tőlem, Istenem!

205

Annabella Hill ugyancsak meglepődött Lianne Anderson telefonhívásán. Gilbert felesége nem szaporította különösebben a szót, csak annyit mondott, hogy nem támaszt újabb akadályokat a válás elé. Teljesen rendben van az, ha a stúdiót ezek után is együtt vezetik és a hatalmas vagyonnak is csak a felére tart igényt – az eddigi követelőzések ellenére. Annabellának fogalma sem volt arról, mindezt mi válthatta ki, de hatalmas kő esett le a szívéről. Titkon még mindig félt attól, Gilbert egyszer csak gondol egyet és visszatáncol a feleségéhez – mint ahogy azt régen is rezzenéstelen arccal megtette. Nem akarta elveszíteni a férfit. Most pedig, hogy Lianne végre hajlandó pontot tenni a házasságuk végére, úgy tűnik, már nem is fogja. Szívesen megosztotta volna az örömhírt Gillel, ám a férfi egy étteremben tárgyalt valakivel a Fényemberek negyedik részének kapcsán, így ezen az estén nem zavarhatta. Eszébe jutott, hogy a dolgok alakulásának esetleg Steven és Heily is örülnének. Annabella szinte kényszert érzett, hogy valakivel megoszthassa a boldogságát. A fia azonban nem vette fel a telefonját, a szállodában pedig közölték, Miss Anderson és Mr. Hill elmentek a stúdióba és még nem érkeztek vissza. A stúdióba. Csaknem éjfél. Kizárt, hogy ilyen sokáig dolgoznának. De akkor vajon mit csinálnak? Oké, abbahagytam, nem aggodalmaskodom. Nagy levegő, relax, annyi. Gilnek van igaza, nem alakul itt semmiféle románc. De ha mégis? Annabella épp tárcsázni akarta Kristint, mert kíváncsi volt, vajon a barátnőjének sikerült-e már kapcsolatba lépnie Stevennel, mióta a fia Magyarországra utazott. Ám a telefon hamarabb megcsörrent, mint ő felkaphatta volna. -

Igen, Annabella Hill – szólt a kagylóba közönyösen.

-

Szervusz, Annabella, Chelsea Mann vagyok…talán még emlékszel rám.

Hát persze. Chelseát nem lehetett elfelejteni. Ő maga ugyan még sosem dolgozott együtt a nővel, de a volt férje, Michael gyakran alkalmazta a rendezőnőt. Korábban. Jóval korábban. Mert amikor Chelsea évekre elkötelezte magát a Diamond felé, a Panthers nem foglalkoztathatta. Annabella ugyancsak jól emlékezett a nagyszájú, tehetséges rendezőnőre, akinek a kezei között úgy formálódtak a színészek, mint a viaszbábuk. Sokak meggyőződése volt, hogy Heily Andersonból Chelsea Mann lelkiismeretes munkája csinált igazán jó színésznőt. Csak a jó ég tudja, miért tette ki a szűrét a Diamond…- futott át Annabella agyán, s elhatározta, meg is kérdezi ezzel kapcsolatban Gilbertet. -

Már hogy is ne emlékeznék rád! – felelte kedvesen. – Milyen régen láttalak!

Nos, igen, akkor még más volt nálatok a felállás – jegyezte meg Chelsea egy leheletnyi éllel a hangjában. – Annabella, Gilbertet keresem. -

206

Egy üzleti vacsorán van és még nem ért haza.

-

Szeretnék beszélni vele.

-

Sajnálom, de most tényleg nem tudom adni. Átadhatok neki valami üzenetet?

Ha már ilyen kedvesen felajánlottad, igen. Csak annyit, hogy tudok Stevenről és én szeretném csinálni a Fényemberek negyedik részét. Annabella a döbbenettől egy percig megszólalni sem volt képes. Tud Stevenről. Ő akarja rendezni a Fényembereket. Ez most akkor valami burkolt zsarolás akar lenni? A nő levegő után kapkodva keresgélte a szavakat, hebegett-habogott, majd nagy nehezen ennyit tudott mondani: -

Chelsea, én nem tudom, miről beszélsz…

Nagyon is tudod – trillázta a vonal végén a másik nő. – Olyannyira tudod, hogy most látlak magam előtt, amint remegsz, mint a kocsonya, mert igen, jól látod a helyzetet, bármikor kifecseghetem a kis titkotokat a sajtónak… -

Csak az én titkom…- felelte kétségbeesetten Annabella.

Remek, ez még jobb. Akkor még egy okod van arra, hogy meggyőzd a párocskádat, én vagyok a megfelelő Fényemberek rendező. Máskülönben az egész világ értesülni fog a különös szerelmi történetetekről… Mondd, Chelsea, mi történt veled? Miért kell ez az egész? Pénzre van szükséged? Tudok segíteni. Te nem akarhatsz tönkretenni egy családot…te nem ilyen vagy…! Változnak az idők, drágám. Lianne a legjobb barátnőm volt. A Fényemberek pedig az édesgyermekem. Elvették, egy szánalmas, hülye félreértés miatt, amit ráadásul annak köszönhetek, hogy falaztam Gilbertnek és neked! Hát most itt az ideje, hogy visszaadjátok, amit miattatok elveszítettem! -

Chelsea, én nem ismerem ezt a történetet…

Kérdezd a részletekről a drága vőlegényed! Javaslom, talán mondja el Liannenek az igazat, és akkor pillanatok alatt visszakerülök a céghez. A kis titkodról pedig meg is feledkezhetünk. Mondd, hogy voltál képes annyi éven át elhallgatni előle, hogy van egy közös fiatok? Gondolom, Steve sem tudja az igazat… Honnan tudsz ennyit rólam? – kérdezte hüledezve Annabella, miközben a pamlagra rogyott. Édes, Michael és én mindig nagyon jóban voltunk. Nagyon – mondta nyomatékosan Chelsea. – Most pedig örülök, hogy hasznát vehetem mindannak, amit egykor elsírt a vállamon. Nos, nem tartalak fel tovább, Annabella! Örülök, hogy ilyen jót beszélgettünk. Holnap Gil hívjon fel! – ultimátum volt ez, nem kérés, Annabella nagyon jól tudta. S most már azt is pontosan tudom, hogyan válik egy tökéletesen boldog este rémálommá. Istenem, mi lesz velem? Ha mindez kiderül, széthullik a családunk. Ez biztos. Nem 207

engedhetem. Annabella tudta, csak egyetlen megoldás létezik: valahogy rá kell vennie Liannet és Gilbertet, hogy vegyék vissza Chelsea Mannt a Fényemberek produkcióba. Hajnal három volt és Steven úgy érezte, már nem jöhet rosszabb. Ült a sötétben, a levegőben iszonyú szag kavargott, Heily testének súlyától úgy érezte, talán már sosem fogja érezni a lábait. A nő keresztben feküdt az ölében, pillanatnyilag a teljes ájulás állapotában, mert ahol most járt, az mélyebb volt bárminemű álomnál. A pezsgő küldte oda. A rohadt pezsgő, amiből annyit ivott, hogy Paris Hilton és Lindsay Lohan elbújhatnának mellette. Steven hiába könyörgött neki a tizenvalahányadik pohár után, hogy mostmár hagyja abba, Heily egyre részegebb lett, és szent meggyőződése volt, hogy az italtól szebb lesz a világ. Ó, Steve, én mostmár megértem Nicket. Eddig is innom kellett volna, olyan könnyű most a lelkem, igazán felemelő… - mondta nevetve a nő, amikor még csak szalonspicces volt. A helyzet azonban gyorsan romlott és Steve még épp időben határozott úgy, hogy ideje felnyalábolni Heilyt és elhagyni a helyet, mielőtt alaposan összehányná az elit klub elit ülőgarnitúráját. Amikor a karjába vette és elindult vele a lift felé, Heily szemérmetlenül szájon csókolta. Steven nem így akarta. Nem így részegen, szánalmasan, összetörve. Úgy érezte, méltatlan volna kettőjük kapcsolatához, ha ilyen állapotban kezdenének egymással bármit is. Ő is sokat ivott aznap este, csak rá nem volt olyan rossz hatással az alkohol, mint Heilyre, aki a liftbe lépve valóban behányt. Az pedig tovább tetézte a helyzet tragikusságát, hogy a gépezet két emelet között megállt, mert valamitől elment az épületben az áram. Nos, így kerültem a büdösbe, a sötétbe, egy részegen alvó nővel az ölemben. Ennyit a meghitt, romantikus éjszakáról. De Steven nem volt mérges. Nem tudott Heilyre haragudni. Egyszerűen csak belátta, hogy a szerelme, mint nő, egyelőre használhatatlan. Az ital hatására önkéntelenül megnyílt és minél részegebb lett, annál több történetet mesélt el Stevenek. Olyan sztorikat, amikre a férfi egyáltalán nem is volt kíváncsi. Amikért még akkor is vadul irigyelte Nickolas Richardst, ha az már nem is volt az élők sorában. Inkább volnék halott, feküdnék én a hullámsírban, csak egyetlen napig szeretett volna úgy, ahogy őt. Elhessegette magától a gondolatot és szórakozottan simogatni kezdte Heily haját. Nem volt épp a legjobb formájában, de mégiscsak az a lány volt, akit olyan régóta szeretett. Nem számított, hogy már nem érezte a lábait, vigyázni akart rá, szeretni akarta. Tudta, hogy Heily ezt józan pillanataiban úgysem hagyná. Ahhoz túlságosan is önzetlen. Nem az a szeretetkoldus típus, pedig valójában nagyon is ráférne néhány ölelés. Amikor magadnál vagy, nem mersz az ölembe feküdni – suttogta mosolyogva Steve. – Pedig néha nem ártana, tudod? Mióta csak megismertelek, az első pillanattól azt érzem, hogy vigyáznom kell rád. Hogy melletted a helyem, hogy megóvjalak. Te mégsem szeretsz engem eléggé. Én meg talán sosem fogom megérteni, miért vagyok ilyen mazochista állat, hogy mégis a közeledben akarok lenni. Jobban fáj az, ha nem láthatlak, sokkal, de sokkal jobban fáj, mint hogy tudom, még mindig őt szereted. Tudod mit? Igazából ez sem érdekel! Nekem csak az a fontos, hogy biztonságban tudjalak. Mindig ez volt a fontos, Hell…tudom, hogy

208

gyűlölöd ezt a becenevet, mert ő adta neked és most fáj hallani. Bár most nem hallod, mert alszol…nem is értem, miért dumálok itt hülyeségeket bele a nagy semmibe… Steven nem tudhatta, Heily hallotta-e amiket mondott. Tény, hogy nem mozdult és nyugodtan, lassan vette a levegőt, ami arra engedett következtetni, hogy alszik. A férfi szomorúan bámult bele a sötétségbe, miközben továbbra is szünet nélkül simogatta a karjában alvó nő rengeteg haját. A fény úgy villant fel a liftben, hogy az szinte fájt, s a szerkezet hatalmas robajjal indult el az útjára. Heily szeme felpattant, a másodperc törtrésze alatt felült a kabinban, a tekintete pedig olyan volt, mintha maga sem tudná, hol van és kivel. - Csillagszem…- nyögte elkínzott hangon, miközben mindkét kezével sajgó fejéhez kapott, s a lift padlóján mereven egy pontra nézett. Steven védelmezőn átölelte. A csúnya linóleumon tárgyak voltak, szanaszét szóródva. Egy rúzs, egy notesz, hitelkártyák és egy fénykép. Akkor eshettek ki Heily táskájából, amikor a nő Steve ölébe hanyatlott a liftben. A fotón egy arc. Egy túlságosan is jól ismert arc. A világnak Gyémántfiú. Heilynek Nick. A nő elkapta a tekintetét, zokogva, szorosan ölelte Stevent, miközben arccal dacosan a kabin fala felé fordult. Képtelen vagyok nézni az arcát. Csillagszemek, tündérmosoly. Mint régen. Elkapom a szemeim, mintha valami ijesztőt látnék. Pedig más nem történt, csak fölkavart. Még csak nem is maga az ember. Egy régi londoni kép. Ha most így érzem magam, mi történne akkor velem, ha szembejönne a végzetem…? Mi van, ha a telefonbetyár tényleg Nick volt? Ha tényleg ő volt! – ám ez a gondolat olyan valószínűtlennek tűnt, hogy hamar tovább is állt. A lift a földszintre érkezett, amit egy furcsa dallam is jelzett. A hangtól csak még jobban megfájdult Heily feje. Az ajtó kinyílt, Steven pedig gyorsan fölállt és összeszedte a padlóra hullott tárgyakat. A rúzst és a noteszt visszagyömöszölte a lány zsebkendőnyi táskájába, a fotót pedig egy ingerült mozdulattal összegyűrte és belehajította az első kukába a hallban. Heily elképedve nézte. - Ezt miért csináltad? - Mert fájdalmat okoz neked. Még mindig. Már nem él és még mindig képes bántani! - Nem, nem az ő hibája – ismételgette Heily, majd megint a fejéhez kapott. – Valami istentelenül fáj a fejem… Szomorúan meredtek egymásra egy ideig, majd Steven a recepcióra ment és kért egy taxit a szórakozóhely elé. Esze ágában sem volt ilyen állapotban vezetni, hát még hogy Heilyt hagyja! Az ki van zárva. Legközelebb biztos kétszer meggondolod, akarsz-e velem bulizni…- mondta bánatosan a nő, miközben elnyomott egy ásítást. Steven minden erejét felhasználva Heilyre villantott egy fáradt félmosolyt. Tudod, ha szeretek valakit, nekem nem az a fontos, hogy mindig jól érezzük magunkat…én veled akarok lenni akkor is, amikor szenvedsz, meg akkor is, amikor nevetsz. 209

-

Bolond egy alak vagy, Steven.

Dolgozik még épelméjű ember ebben a szakmában? Ha igen, kérlek, mutasd be nekem! Csodájára járna a világ. Kislány, azt hiszem, ránk férne egy alvás. Tudod, filmet forgatni jöttünk, vagy valami ilyesmi. -

Mikor kezdünk?

-

Négyre a stúdióban kell lennünk.

-

Remélem, addigra elmúlik ez a fejfájás.

-

Ha meg nem, akkor majd a Bádogember helyrehoz. Másodállásban természetgyógyász.

Ezen mindketten elnevették magukat. A felkelő nap fényében hajtottak vissza a Lánchídon át a szállodába. Steven örült annak, hogy szőkén sehol nem szúrták ki Heilyt, így talán szabadabbak lesznek a következő hetek. Volt egy nagy meglepetése a lány számára: ha a forgatás ütemezése a tervek szerint alakul, helikoptert akart bérelni, hogy elvihesse a nőt az apja szülőfalujába, ahová mindig annyira vágyott. Maga elé képzelte Heily arcát, amikor majd megtudja: Körösújfaluba mennek. Mosolyogva pillantott a nőre, akit már megint elnyomott az álom. Vajon meddig kell még egy szellemmel harcolnom? Még mindig erősebb nálam, pedig már nem is él…Steve nem merte bevallani önmagának, hogy valószínűleg örökké. Hiszen akkor a remény is elveszett volna, hogy Heily valaha az övé lesz.

210

211

22. fejezet Voltak olyan pillanatok, amikor már-már megfeledkezett mindenről, ami fájt. Annyi őszinte nevetés, gondoskodó simogatás, mély beszélgetés terelte Nicket észrevétlenül a lelki gyógyulás irányába, hogy sem idő, sem energia, sem kedv nem maradt a sebek nyalogatására. Rebekával bejárták Egert és környékét. Végigkóstolták az összes jó bort, bejárták a festői szépségű tájat, gumicsizmában tapostak a hóban és semmiségekről formáltak véleményt, mégis, szinte észrevétlenül egyre közelebb kerültek egymáshoz. A szállodába jószerivel csak aludni jártak, szorosan összebújva a tévé előtti kanapén, mert ugyan Rebeka nem volt hajlandó Nickkel aludni, de mintha minden nap kicsit később mondott volna jóéjszakát és vonult végre be a saját szobájába. Végre…mert az, hogy mellettem fekszik, hogy érzem a forró testét, valóságos kínszenvedés. Röhej, hogy ennyire nem bírok a hormonjaimmal. Az sem volt egyszerűbb, amikor Rebeka nem volt a szobában. Nick kétszer is elkövette azt a hülyeséget, hogy belekukkantott egy-egy tévéműsorba, ami így vagy úgy, de az Óz forgatását, vagy Heily Budapesten létét taglalta. Amikor a szerelme szép arcát meglátta a képernyőn – újabban mindig kalapokat viselt, a csoda tudja miért – végképp nem értette, mit is keres ő egy másik lány mellett valami mucsaröcsögén lévő szállodai szobában. Nick már nem tudta, csakugyan valami elementárisan ösztönös szexuális vágy vonzza Rebekához, vagy tényleg szereti őt. Ez lehetetlen. Két nőt nem lehet szeretni egyszerre. Vagy igen? Mondjuk én még erre is képes vagyok, ahogy magamat ismerem. Gázgéza. Persze, azzal tisztában volt, hogy kedveli, mint ahogyan azzal is, Rebeka milyen sokat tesz érte. A nő egy hónap fizetés nélküli szabadságot vett ki miatta és a soron következő vizsgáira sem készült úgy, ahogy kellett volna. Nicknek leküzdhetetlen lelkifurdalása volt, mert maga sem tudta, hová vezet ez a kapcsolat és nem akarta, hogy Rebeka miatta bármitől is elessen. Megfogadta, bárhogy is tiltakozzon a nő, valahogy oda fogja neki adni azt a pénzt, amit nem keresett meg, ameddig az ő lelkét pátyolgatta. Nem kéne visszamennünk Körösújfaluba, Rebus? – kérdezte egy délután, miközben a kanapén heverészve nézték a Dr. House ismétlését és ipari mennyiségű narancsos-csokis kekszet tömtek magukba. -

Miért, nem érzed itt jól magad velem? – kérdezte ártatlan szemekkel a nő.

-

Dehogynem. Csak miattad aggódom. Van ott egy életed.

Ebben a néhány hétben meglesznek nélkülem a suliban – vonta meg a vállát Rebeka. – Különben is, legalább egy éve könyörögnek nekem, hogy menjek végre szabadságra. -

Munkamániás vagy?

Nem. Csak agyalós, akárcsak te. Még egy pszichológusjelöltnek is el kell néha terelnie a figyelmét, hogy ne kattanjon be!

212

Pedig te olyan erős vagy, Rebeka! Sőt, a nők általában erősebbek, mint a férfiak. Olyan fegyelmezettek vagytok, jól bírjátok a gyűrődést, a megpróbáltatásokat. Csak a könnyeitekkel nem tudok mit kezdeni…semmi nincs, ami jobban kiborítana annál, mint amikor sírni látok egy lányt. -

De miért?

Mert olyankor úgy megsajnálom, hogy én is elkezdek sírni – mondta őszintén Nick. – Az előző kapcsolatomban rengeteget bőgtünk…-Nick merengve kinézett az ablakon, majd hozzátette: - De szép volt. Közelebb hozott bennünket egymáshoz. Jó érzés tudni, hogy van az életedben egy ember, aki előtt nyugodtan létezhetsz akkor is, amikor legszívesebben a falat kaparnád fájdalmadban… -

Neked ő volt az. Heily. Ugye?

-

Igen. Istenem, még azt is látta, amikor kokóztam…rémes lehetett neki.

El is hiszem. A te összeroppanásod, az, hogy megverték a rajongóid és elveszítette a kisbabáját…én biztos nem éltem volna túl ép ésszel. Tessék? – kérdezte Nick élesen. Rebeka látta, hogy a férfi megdermed, egyik tökéletes pillantású szeme alatt rángatózni kezd egy ideg, miközben nem vette észre azt sem, hogy a kezéből a szőnyegre hullott a csokoládés sütemény. -

Valami rosszat mondtam? – kérdezte óvatosan a nő.

Nem…csak…- Nick úgy érezte, forogni kezd vele a szoba. – Elveszítette a gyerekét… milyen gyereket? – kérdezte tompán. – Ez csak valami félreértés lehet! Heily nem volt várandós. Rebekának ekkor esett le. De hiszen ez képtelenség! Nick nem tudta, úristen, nem tudta! Pedig tele volt vele a világsajtó. De ő nem olvasta. Jézus! Rebeka előtt egy pillanat alatt körvonalazódott az általa oly nagyon irigyelt, szerencsétlen világsztár színésznő tragédiája. Látta maga előtt, milyen borzalmas állapotban lehetett Nickolas a kapcsolatuk utolsó periódusában, ha Heily nem merte elárulni neki, hogy babát várnak. Vagy talán nem Nick volt a pici édesapja? Rebeka bele sem mert gondolni. De tudta, ha már önkéntelenül elmondott a férfinak valamit, amit nem kellett volna, nem hagyhatja magyarázat nélkül a dolgot. Magában mérlegelt, mert nem tudta, hogyan finomíthatná a valóságot, hogy az Nicknek ne fájjon jobban, mint muszáj. Francokat! Itt most nincsenek megfelelő szavak! -

Az ég szerelmére, Rebeka, kérlek, mondj már valamit!

-

Nick…sajnálom. Atyaég, nem gondoltam volna, hogy ezt te nem tudtad!

Még mindig nem értem…- nézett a nőre hitetlenkedve Nick, tekintetéből sütött a türelmetlenség. Amikor Heilyt azon az estén úgy megverték…akkor elveszítette a magzatát. A sajtó azt írta, hogy körülbelül három hónapos volt a pici. Nick, hogy őszinte legyek, én mindig azt 213

hittem, az tette be nálad a kaput, hogy odaveszett a gyereked és csaknem a párod is… Csak az utóbbiról tudtam…de ez is elég volt – mondta Nick kábán, miközben megrohanták őt a váratlan érzéshullámok. Volt egy kisbabája! Egy kisbabájuk! Neki és Heilynek. Egy pici lény, aki összekötötte kettejüket, ha csak rövid időre is, de élt, létezett. A mi gyerekünk. A mi kisbabánk meghalt. Nick észre sem vette, hogy folyamatosan bámulja a falat és hívatlan könnyek peregnek az arcán. Valahol máshol járt gondolatban. Egy nagyon is fiktív, már-már utópisztikus jövőben, ahol kéz a kézben sétálnak egy londoni utcán: Heily, ő és egy setesután bukdácsoló egyéves forma kisgyerek. Ez a jövő az, amit elveszítettem. Elveszítettünk. Miért, a fenébe is? Be kellett volna csukni a kaput, Heilyvel együtt nekiveselkedni és kirekeszteni a tömeget. A Fényemberek, a Diamond Stúdió, az egész kibaszott hollywoodi hóbelebanc nem ért annyit, mint az a soha meg nem történt londoni pillanat… Nem mondta el nekem…- nézett Nick kétségbeesve Rebekára, a hangja olyan volt, akár egy szomorú kisfiúé. – Biztos, mert úgy szét voltam csúszva! Nem hitt bennem, Rebus, már nem hitte el, hogy szeretem… Nyugodj meg! – mondta higgadtan Rebeka, majd közelebb kuporodott Nickhez és az ölébe vonta a férfi fejét. A nő nem tudta, percek, vagy órák teltek el, míg Nickolas könnyei áztatták a ruháját. Nem tudta, mi játszódhatott le a férfiban, de tény, amikor kivörösödött, de már sokkal nyugodtabb arccal felült és Rebeka szemébe nézett, a következőket mondta: - Kedvesem, soha többé nem megyek vissza Hollywoodba. Így döntöttem. Lezártam, vége, kész. - Nem szabad elhamarkodottan dönteni…meggondolod te ezt még százszor! – csitította Rebeka. - Nem. Az kizárt. Normális életet szeretnék élni és nem eldobni magamtól másodszor is a lehetőséget a boldogságra, amit megadott nekem a sors. Megvan mindenem. Hiszen mostmár itt vagy te is. És meg akarom próbálni. Szeretni akarlak! Ha nincs ellene kifogásod, akkor most el is kezdem… Rebekának esélye sem volt, hogy rebeghessen valami válaszfélét. Nick úgy csapott le az ajkaira, hogy levegő után kapkodott. Az érzékiség, a nem mindennapi szenvedély megint leterítette, akárcsak pár hete, ott a kis ház nappalijában. Képtelen volt gondolkozni, elveszett az érzésben, ahogy Nick ujjai bebarangolták a testének minden négyzetcentiméterét. Noha a helyzet tragikusságához egyáltalán nem illett ez a nyers szexualitás, és nem is értette Nick indítékait. Pedig azok nagyon is ott voltak a hotelszobában. S ha Rebeka nem olyan elvakultan szerelmes, mint amilyen volt, szakemberként, de talán még magánemberként is észrevette 214

volna azokat. Nick Richards családot akart. Rajongva szerető asszonyt, mosolygós, cserfes kisgyereket és vidám napokat. Mindent, ami Heilyvel lehetett volna. Azt a csodát. De nem őt szereted! – suttogta a fejében egy hang, de ő rögtön rávágta a vádló mondatra a frappáns választ: Az a hajó már elment, Nick fiú. A megalkuvás az élet része. Nem tudtad? Pedig így van. Akkor kussolj! Azt szeretek, akit én akarok. Rebekát.

A szoba olyan volt, akár egy szentély. Épp úgy nézett ki, mint amikor még élettel volt tele nap, mint nap. May sosem felejtett el kiszellőztetni, meglocsolni a virágokat és letörölni a bútorokról a port. Na és a szintetizátorról, ami fölött a falon hatalmas Heily Anderson poszterek mosolyogtak. Gyerek volt még, mégis úgy szerette ezt a lányt, ahogy csak egy felnőtt férfi szerethet – gyermeki rajongással és lelkesedéssel. Arra azonban nem vitte rá a lélek Mayt, hogy ki is porszívózzon a szobában. Nem, az már szentségtörésnek tűnt. Mióta Nick elment, gyakran töltötte a szabadidejét a csendes, emeleti kis manzárdszobában. Leült a szintetizátor mögé, a kopott forgószékre, s próbált valamit felidézni azokból az időkből, amikor a fia még köztük volt. Hiába telt el három hónap a szerencsétlenség óta, ő még mindig várta. Ahogyan a gyerekkori szobája, és valószínűleg Heily is. Hallotta, hogy a színésznő Európában forgat és megfordult a fejében, hogy meghívhatná néhány napra, végül mégsem tette. Biztos volt benne, hogy a találkozás mindkettejüket ismét felkavarná, hogy túlságosan hiányozna valaki. Valaki, akihez Heily tartozott May szívében. Nick. Nem tudta őket külön elképzelni, annyira egyek voltak. Az első egy hónapon mégis Heily közelsége segítette át, s valójában nagyon is fájó szívvel hagyta az összetört lányt Los Angelesben. Boldog volt, hogy végre dolgozik, hogy úgy tűnik, talpra fog állni. May néha, nagyon ritkán megengedte magának, hogy megsirassa az unokáját…tudta, ha csak egy kicsit is másképp alakulnak a dolgok, ha beszélhetett volna Nickkel, mielőtt a fia elkövette volna a végzetes tettét, most akár nagyon boldog is lehetne a családjuk. Az élet azonban ment tovább. Nick nélkül is. Mel új állást kapott egy modellügynökség recepciósaként, Shirley pedig bejelentette, hogy év elején összeköltözik a barátjával. Sam szokás szerint látástól vakulásig dolgozott, és már nem morgott a rossz garázskapu miatt, mert Nick régen kicserélte. A fiatal színész rengeteg dolgot hagyott maga után: befektetéseket, ingatlanokat, felfoghatatlanul sok pénzt a bankszámláján, de Maynek nem volt szíve hozzányúlni. Mindig abban reménykedett, egyszer mindez visszakerül majd a jogos tulajdonosához. May az ablakhoz lépett, az ujjait végighúzta a sötét, poros függönyön. Nick azért rakta fel, hogy a rajongók ne lássanak be az ablakán, ha felmásznak a ház előtt magasodó fára. Később már magát a fát is kivágatta… Az asszony tekintete az ablakpárkányra siklott. Egy papírlap volt ott, egészen kicsire

215

összehajtva, talán az ablakot támaszthatta ki ezzel Nick egy fülledt éjjelen valamikor. May gyorsan széthajtogatta. Rögtön látta, hogy egy soha el nem küldött levél, Heilynek. Az asszony mohón olvasta a sorokat, amik közelebb hozták a fiát.

Hell, kicsi drágám, ez a csonttörés, ez durva dolog. A legrosszabb, hogy folyton megfeledkezem róla és meg akarom mozdítani a karom. Olyankor pokoli fájdalmaim vannak. De mindez semmi ahhoz képest, hogy te nem vagy itt velem. Inkább törje el valaki a másikat is, csak most azonnal lássalak Téged, itt a szobámban…mint régen, amikor megszöktél L.A.ből, hogy velem lehess. Félek, Kincsem. Nem tudom, meddig fogod még bírni mindazt az idegbajt, ami velem jár. Hogy mikor toppansz be azzal, hogy elég, egy normális kapcsolatot szeretnél, amiben nem vagy folyton veszélyeknek kitéve. Úgy féltelek, Heily. Nem tudom, mi jöhet még? Legközelebb majd téged löknek egy taxi elé, vagy taposnak el, csak mert velem vagy? Nincs egy nyugodt éjszakám, aludni sem tudok. Csak akkor oldódna bennem ez a kimondhatatlan feszültség, ha itt lennél a karjaimban…Hell, annyira hiányzol, azon töröm a fejem, talán itt lenne az ideje, hogy A levél itt ért véget, befejezés nélkül. Amit May elolvasott, már elővetítette azt a sok szörnyűséget, ami később történt. Szegény Nick, lányok elől menekült, részeg rajongó lányok elől, amikor elütötte az a taxi. Maynek mosolyognia kellett, ha arra gondolt, Nick milyen nehezen viselte a sérüléseiből adódó ágyhozkötöttséget Londonban. Nem beszélve arról, hogy mardosta a féltékenység, mert Heily Henry Cavillel, Nick már akkor is jóképű színész riválisával forgatott egy vígjátékot Koreában. May akkor nem győzte őt megnyugtatni: a szerelme nem fog semmi ostobaságot elkövetni. - Nem is benne nem bízom, hanem Henryben. Már csak azért is nyomulni fog Heilyre, hogy bosszantson és megírják az újságok, hogy veszélyben a kapcsolatunk! – dühöngött akkor Nick, majd fogta magát és Heily nem kis örömére törött kézzel utazott el Koreába. Ilyen szerelem volt az övék és most vége. Örökre. - Bejöhetek, édesem? – hallotta maga mögül May Sam hangját. Megfordult és halványan a férjére mosolygott. - Persze, gyere csak! - May, nem gondolod, hogy nem kéne itt ülnöd naphosszat? Nem tesz jót neked. Különben is kezdeni kellene már valamit ezzel a szobával…kifesteni, átrendezni, megcsinálni vendégszobának. - Azt már nem! – jelentette ki May. – Megszakadna a szívem, ha Heily nem alhatna itt, amikor akar… - Persze, hogy itt alhat, de az ő életét is megnehezíted azzal, hogy így ragaszkodsz ezekhez a dolgokhoz…- mutatott körbe a szobában Sam. – Az volna egészséges, ha Heily is 216

elfelejthetné mindazt, ami történt és új életet kezdhetne. - Ebben igazad van – bólintott az asszony. – De megmondtam neki, hogy a mi házunk kapuja mindig nyitva áll előtte és mindig a kislányomként fogok rá gondolni… - Ez így van rendjén, May. De te sem élhetsz örökké a múltban. Próbálj örülni annak, ami van! Hogy Shirley boldog és szerelmes, Melanie pedig talált egy igazán neki való munkát. Mintha a lapok is kezdenének leszállni a családunkról és a mi Nickünkről…hagyjuk azt a gyereket békében nyugodni! Sam megsimogatta a felesége arcát, de a nő pillantásából látta, a szentbeszéd semmit nem ért. May még nem tartott ott, hogy képes legyen elengedni a fiát. -

Mit szorongatsz a kezedben? – kérdezte a nő, amikor meglátta Samnél a borítékot.

Ó, azt hiszem, egy képeslap lehet. Magyarországról jött. Szerintem biztos Heily küldte, valójában ezért is jöttem fel, hogy odaadjam – mondta Sam, majd átnyújtotta feleségének a levelet. – Most megyek vissza taxizni! Miután a férje kiment a szobából, May alaposabban is megnézte a borítékot. Nem Heily gyöngybetűi címezték meg, persze az ember nem is várhatja el egy világhírű színésznőtől, hogy ő maga adjon postára egy képeslapot. Világhírű színésznő. Mayt mindig furcsa érzés töltötte el, amikor a tévében így nevezték Heilyt. Neki csak a kislánya volt, a tiszteletbeli negyedik gyereke, akit szeretett, féltett, s akinek világéletében nagyon drukkolt. Izgatottan tépte fel a borítékot, mert nagyon várta, hogy valami hírt kapjon felőle. Abban azonban nem képeslap volt, még csak nem is levél, csupán egy kis kartonlap hullott ki belőle, amire nyomtatott betűkkel a következő sorokat véste föl valaki:

Asszonyom, Ön előtt titokban tartják, hogy a fia életben van! De én elvezetem hozzá. A levelem kézhezvételét követően utaljon át 5000 dollárt a lap alján leírt számlaszámra, majd londoni idő szerint este kilenc órakor hívja fel a szintén lenn található telefonszámot. Kérem, ne szóljon senkinek! Csakis akkor tudok segíteni, hogy megtalálja Nicket, ha kettőnk között maradnak az információk! Várom jelentkezését, tisztelettel!

Aláírás nem volt. Az asszony érezte, hogy remegni és szédülni kezd, de egyetlen pillanatig sem gondolkozott. A faliórára nézett, ami délután hármat mutatott. A levéllel a kezében, gépies mozdulatokkal indult el a család közös dolgozószobája felé, ahol a számítógépet is tartották. Pár perc múlva átutalta a kartonlapon megadott számlaszámra az 5000 dollárt. Még jó, hogy volt annyi a család megtakarítási számláján. Jézusom, mibe keveredtem? De mióta újdonság az, hogy egy anya bármit képes megtenni a gyerekéért? Istenem, Nickolas lehet, 217

hogy életben van? Lehet, hogy elrabolták? May számolta a másodperceket, úgy várta az este kilenc órát. S közben a lelke mélyén hinni kezdett valamiféle csodában.

23. fejezet Felhő távoli foltján napfény vár, s fénylő szivárvány hídján túl, ott a tündér tán…A szivárvány hídján túl. Mi is lehet ott? Csak át kell sétálnom ezen a színes, szikrázó gyönyörűségen és ott lesz Nickolas. Biztosan tudom. És pontosan olyan lesz, mint amilyennek az emlékeimben őrzöm. Nem értem, miként lehetséges az, hogy elmosódott az arca valahol a múlt ködében. 218

Miért nem látom a vonásait tisztán? Heily nem először álmodott a szivárvánnyal és Nickkel, mióta az Ózt forgatták. Patriknak is elmesélte, mi az, ami éjről éjre megtalálja őt, s amikor átér a szivárvány túloldalára, a rá várakozó Nick arca nem több homályos pacánál. Ez normális, Heily – bólintott Patrik, miközben aznap századszor tupírozott kicsit a mézszőke copfokon. – A tudatod így védekezik. Magad mesélted, mennyire megvisel, amikor itt-ott megpillantasz róla egy fotót. Mégis olyan zavaró, hogy nem tudom magam elé képzelni az arcát. Nem is olyan régen minden nap láttam, ismertem minden egyes rezdülését…olyan ijesztő. Megzakkantam? Nem! Mondom, hogy ez tudattalan védekezési akció az agyadtól. Ha nem hiszed, guglizz rá! Na, nyomás vissza dolgozni! A munka az Óz stábjával igazi jutalomjáték volt. Ráadásul önbizalomnövelő tréning is, hiszen a boszorkányt alakító Glenn Close és a jótündér Juliette Binoche között ő volt az egyetlen fiatal nő, akinek csapni lehetett a szelet. Bolondult is érte mindenki a Madárijesztőtől a Gyáva Oroszlánig – persze, Heily nem tudhatta, csak vigasztalni akarják, vagy tényleg rá vágynak. Tény mi tény, naponta úgy négy-öt ebédmeghívást utasított vissza, s ennek egyetlen ember örült igazán: Steven. Mert mindez alátámasztotta, hogy tényleg ő az, aki a színésznőhöz a legközelebb áll, csupán Heily nincs még felkészülve új kapcsolatra. Ez reményt adott. Heily a szabadideje nagyrészét a lakosztályában olvasgatva töltötte, a túl jól sikerült múltkori parti után nem vágyott újabb kicsapongásra. Az egyik szabad délutánjukon Patrik teljes inkognitóban vitte el őt egy Budapest városnéző túrára, s Heily számára évekre visszamenően az egyik legcsodálatosabb élményt jelentette a sültkolbászozás a hentesnél és a lángosozás a Duna partján.

Új volt és egyenesen fantasztikus, hogy szőke hajának és sötét napszemüvegeinek köszönhetően senki nem akart tőle semmit. Csupán egyszer tűnt úgy, hogy felismerték, de akkor hamar kiderült, azt gondolták, Lindsay Lohannel találkoztak – ezen Heily nagyon jót nevetett. Patrikkal jó volt csavarogni, beszélgetni, és úgy egyáltalán létezni, mert az égvilágon semmit nem akart tőle a társaságán kívül. Stevennel Heily mindig úgy érezte, egy lecsapni készülő kard lebeg a feje fölött, hiszen tagadhatatlanul vonzódott a férfihoz, a rendező érzéseivel kapcsolatban pedig sosem voltak kérdések. Hiába tudnám elképzelni vele magam az ágyban, egyszerűen nem tudok máshogy gondolni rá lélekben, mint egy barátra. Vagy már-már családtagra. Nem menne. Ami Steve és Heily között lejátszódott nap, mint nap, azt az avatatlan szemek is észrevették. Patrik is megmondta a véleményét, a tőle megszokott kendőzetlenséggel. -

219

Bocs a szóért, de külső szemlélőként úgy látom, mintha csak játszanál azzal a pasival.

Hagyod, hogy cirógasson, de ha túl közel jön, ellököd. Ez nem szép – csóválta meg a fejét a férfi és nagyot kortyolt a teájából. Tudom, és én is átlátom ezt. Mindig mondom neki, hogy tartsa távol magát tőlem, de nem ért a szóból. Mondjuk nem is csodálom, mert a megismerkedésünkkor Nickkel is ugyanezt csináltam. -

Nem adtad könnyen magad, mi?

Nem, de nyomós okom volt rá. Anyai intelmek. Baljós megérzések. Nem hallgattam rájuk, mentem, mint az őrült, utána Londonba, hogy végre magamhoz szoríthassam. Látod, mi lett belőle – húzta félre az ajkát Heily. -

Nem a te hibád, ami történt. Felejtsd már el ezt a hülyeséget!

-

De megelőzhettem volna!

-

Hogyan?

Ha nem jövünk össze, őt nem csinálják ki a rajongók a létezésem apropóján. Például. Aztán nem vernek össze, amitől ő nem borul ki és talán…nem ugrik le onnan. -

Voltál már ott azóta, Heily?

-

San Franciscoban?

-

Nem – rázta meg a fejét.

Talán el kellene menned. Pontosan oda, ahonnan leugrott arról a hídról. Szerintem ott tudnál igazán elköszönni tőle. Éreznéd a jelenlétét és elbúcsúzhatnátok. -

Ezt miből gondolod?

Egyszer én is eltemettem már a szerelmem. Damian. Egy spanyol srác. Alig volt huszonhárom éves. De nem volt olyan teátrális, mint a te Nicked. Beérte egy túladagolással – mondta sötéten Patrik. Ó. Sajnálom – felelte zavartan Heily, s most kezdte megérteni, a meleg fodrász miért vette őt ennyire a pártfogásába. Keresztülment mindazon, amin most én. Ezért segít nekem. Világos. Heily Patrikra mosolygott és megszorította a férfi kezét. Te vagy az egyetlen pasi, akivel ezt simán megtehetem! – mondta, majd hirtelen leugrott a kőpárkányról, ahol eddig a forró teát kortyolgatták. – Fázik a fenekem! Visszakísérsz a szállodához? Heily imádott átsétálni a Lánchídon este. A város hangulata, a fények, a hazafelé siető emberek – némelyiküknél már ajándékszatyor. Hiába, közeledik a karácsony… Hol töltöd az ünnepeket? – kérdezte Patrik, mintha csak kitalálta volna Heily gondolatait.

220

Megígértem anyámnak, hogy visszamegyek Los Angelesbe. Bár hülyeség, tudom, de a szívem valahogy Londonba húz. Évek óta Richardséknál karácsonyozom. Hát te? Ó, én ilyenkor el szoktam utazni. Végre egyedül! Szeretem járni a világot, s a munka miatt ez sokszor elő is fordul, de idegtépő, hogy amikor dolgozom, sehol nem tudok körülnézni. Pedig az sokkal szórakoztatóbb volna… …mint hisztis színészek és modellek kívánságait lesni – fejezte be Patrik helyett a mondatot Heily. No, azért a hisztis színészek is szórakoztatóak tudni lenni. Csak egy sztori a sok közül. Egyszer egy budapesti sztárt az egyik magazinnal elvittünk Egyiptomba nyaralni. Jött vele a barátnője is. Az volt az üzlet lényege, hogy ők pihentek, mi pedig megörökíthettük a meghitt perceket a lap számára. Természetesen mindent a cég fizetett. Nos, sztárbarátocskánk olyan sóher volt, hogy hurghadai bazárban, ahol a világon talán legolcsóbb a bőr, képes volt műbőr kabátot venni a barátnőjének!

-

Ezt nem mondod! – nevette el magát Heily.

De bizony! Sőt! A kijelentkezéskor derült ki a szállodában, hogy csaknem hatezer dollár ment el minibár címén a magazin kontójára! -

Jézus, ennyi sósmogyorót nem lehet megenni!

Nem is! – nevetett Patrik – Az történt, hogy emberünk minden áldott nap kipakolta a minibárt, mert úgy gondolta, a finomságokat hazaviszi a rokonoknak Pestre, mint ajándékokat. -

És kifizette az újság?

Viccelsz? Nem! Akár a piaci árusok, úgy pakoltuk és számolgattuk a bőröndökből előkerülő mogyorókat vagy egy félórán át a recepción, hogy hiánytalanul visszakapja őket a szálloda! Ez most egy kis ízelítő volt a magyar mentalitásból! – nevetett Patrik. A hídon átérve egy kisebb karácsonyi vásár forgatagában találták magukat. Heily örömmel vegyült el a tömegben, meghívta Patrikot egy forraltborra és lelkesen nézegette a képzőművészek és iparművészek által kreált egyedi ékszereket, képeket és otthonszépítő kellékeket. Megakadt a szeme egy tűzzománcon. Nem volt nehéz kitalálni, mi, azaz inkább ki volt az, aki megihlette az alkotót. A kép egy férfit ábrázolt, úgy félprofilból, ezüstszín pontocskák táncoltak a szemében. Az adoniszi alak mögül egy karcsú nő körvonalai kandikáltak ki. Nem látszott csak a két hófehér karja, amikkel ölelte a férfi testét, s a hosszú haja, ami nem volt vörös. Nem. Inkább olyan gesztenyebarna volt. Heily szinte megbabonázva lépett a kép felé, majd elővette a pénztárcáját. Leszámolt néhány öteurós bankjegyet, az árus pedig szép kis papírdobozba tette neki a tűzzománcképet. Patrik 221

türelmesen és tapintatosan várta Heilyt, s amikor elindultak a szálloda felé, nem is akarta szóbahozni ezt a kis közjátékot. A nő maga tette meg. -

Ajándék lesz – mondta magyarázatként, megeresztve egy félszeg kis mosolyt.

-

Nick anyukájának? – kérdezte óvatosan Patrik.

Nem. Valaki másnak – felelte sejtelmesen Heily, majd maga elé meredve, elgondolkozva bandukolt tovább. Patrik nem faggatta. Fodrászként nagyon is jól ismerte az emberek lelkét és pontosan tudta, mikor kell csendben maradni. Bekísérte a lányt a hotel hatalmas előcsarnokába, s már épp el akartak köszönni egymástól, amikor Heilyt megszólította az egyik recepciós. Miss Anderson, elnézését kérem, hogy zavarni merem – mondta nagyon udvariasan és alázatosan. A francba, mennyire idegesít, amikor így bánnak velem. Az ilyeneknek kellene megmondani, hogy képzelje, én is járok vécére. Heily kifejezetten utálta, ha mások így meg voltak tőle szeppenve, de nem szerette volna tovább korbácsolni a szállodai alkalmazott zavarát a mosolytalansággal. Szívélyesen rávillantotta fehér fogait. -

Mit tehetek önért?

Kérem, egy küldönc hozta ezt a levelet – adott át egy borítékot Heilynek. – Azt kérte, semmiképp ne a menedzsmentnek, hanem magácskának adjam át. Azt mondta, fontos családi ügyről van szó és szigorúan bizalmas. -

Akkor ugye ön sem beszélt erről senkinek? – kérdezte elkomorodva a nő.

Persze, hogy nem. Hova gondol…? – pironkodott a recepciós. – Mégegyszer, elnézését kérem, hogy zavartam. Heily segélykérően Patrikra nézett. -

Leülnél velem egy percre a bárban? Nem tudom, mi lesz benne.

Persze, ha szeretnéd. De az is lehet, hogy csak valami kamu az egész. Az emberek nagyrésze azért tudja, hogy itt szállsz meg és sokan akarnak veled találkozni. Sztár vagy, Heily, ne feledd! Ne tudd meg, engem is hány napilap zaklat, hogy áruljak el rólad titkokat! A nő óvatosan feltépte a borítékot, hogy annak tartalmát véletlenül se sértse meg. Kivette belőle a vastag kartonlapot, s a bár meghitt félhomályában a fény felé emelte. Elolvasta a nyomtatott betűkkel ráírt néhány mondatot. Egyszer, kétszer, háromszor. Csak homályosan érzékelte, hogy a papír kiesik a kezéből, a világ pedig elsötétül előtte. - Egy kis vizet! Kérem, hozzanak egy pohár vizet! – kiáltott Patrik, miközben Heily lehanyatló teste után kapott. Amint szorosan magához ölelve tartotta a nőt, a válla fölött pillantotta meg a padlóra esett kartonlapot. A következő másodpercben már nem csodálkozott azon, hogy Heily eszméletét vesztette. Ilyen ízetlen viccet még a világ nem látott! 222

MISS ANDERSON, NICK RICHARDS ÉLETBEN VAN. NAGYON IS. ITT, MAGYARORSZÁGON. HA SZERETNÉ, HOGY ELVEZESSEM HOZZÁ, ÖTEZER AMERIKAI DOLLÁRT HOZZON EL HOLNAP ESTE AZ ALÁBBI CÍMRE! AZ ÖSSZEG FEJÉBEN OTT TALÁLJA AZ UTAT A SZERELMÉHEZ!

Patrik szívből bízott abban, hogy Heily meg sem fogja fontolni ezt az őrültséget. A lapot gyorsan a farzsebébe süllyesztette, nehogy a körülöttük tüsténkedő pincérek bármit is észrevegyenek. Ám amikor a nő ismét kinyitotta a szemeit, Patrik már tudta, - hiszen ott volt a pillantásában – hogy mit is szeretne Heily tenni. -

Őrült vagy! – suttogta.

-

Nem. Gondolj Damianra!

-

Ez övön aluli volt.

Tudom, de másként nem érted meg! – Heily tekintete valósággal könyörgött. – Segíts, Patrik, nagyon kérlek, segíts! -

Az ki van zárva!

Félórával később már a színésznő lakosztályában tervezgették, miként fognak másnap megszökni a forgatásról, hogy ott lehessenek a címen a megadott időpontban. Patrik igazi barátnak bizonyult.

Lianne mindig péntek délutánra időzítette a szépítészeket, valamint a masszőrt. Sok éve már, hogy nem járt szépségszalonba, Hollywoodban egyébként is természetes volt, ha valaki a saját otthonában veszi igénybe az efféle szolgáltatásokat. Ellazultan feküdt egy profi masszázságyon, egy profi masszőr kezei alatt, a hangszórókból pedig relaxációs zene szólt. Ez fontos volt, mert Lianne élete sokszor csupa stresszből állt és nagyon nehezen tudott kikapcsolni. Főként, mióta úgy érezte, a világ összes gondjával egyedül kell megküzdenie, mert Gilbertet annyira leköti újdonsült szerelmi élete, hogy esze ágában sincs többet foglalkozni filmes ügyekkel, mint muszáj. Nagyot sóhajtott, amikor meghallotta a kapucsengő hangját. Ki az ördög lehet ilyenkor? Hallotta, hogy a házvezetőnő csattogó papucsában elindul lefelé a galériáról. Florance! Nem vagyok itthon! – kiáltott ki nem túl kedvesen, de soha nem is törekedett arra, hogy valamilyen viszonya is legyen a személyzettel. Azt szerette, ha csak úgy hangtalanul jöttek, mentek, voltak, s az otthonában minden a helyén volt. Észrevétlenül. Ha hiba csúszott a gépezetbe, valaki mindig repült. Elvégre az Anderson háznál dolgozni nem 223

akármilyen megtiszteltetés. Lianne igyekezett ismét átadni magát a szakavatott kezek által kiváltott áldásos ellazulás örömének. Érezte, hogy szinte dühbe gurul, amint a hangszóróból hallatszó tengermoraj mellé becsatlakozik Florance csattogós papucsa is. -

Mrs. Anderson – kezdte remegő hangon.

Megmondtam, hogy nem vagyok itthon! – dörrent rá Lianne, de fel sem pillantott. A masszőr is tette a dolgát, tőle aztán felrobbanthatták volna ezt a kócerájt, neki az a dolga, hogy csöndben maradjon és masszírozzon. A hölgy, aki itt van, nos, Gilbert úr hölgyismerőse – fogalmazott igen óvatosan Florance. Nem akart újabb olajat önteni a tűzre. – Igen magabiztos. Azt mondja, tisztában van vele, hogy ön itthon van, és mindenképpen találkozniuk kell… Mondja meg Annabellának, hogy menjen a…- kezdte ingerülten Lianne, majd legyintett egyet. – Mindegy. Úgy, ahogy volt, masszázsolajtól ragadó testtel magára kanyarított egy fehér szaténköntöst, belebújt bolyhos, magas sarkú papucsába, majd felszegett fejjel masírozott el Florance mellett a lépcső irányába. Fogalma sem volt róla, mit akarhat még tőle Annabella. Azok után, hogy nyíltan tudomására hozta, övé a férje, viheti a sok pénzével együtt, nem értette, a másik nő miért érzi szükségét az ő újabb megalázásának. Annabella a hallban állt. Hófehér kosztümjében, karcsú lábaival és hollófekete hajával korát meghazudtolóan szép volt. Ezt még Liannenek is el kellett ismernie. Az ő dereka körül bizony már volt néhány hívatlan párnácska, de ezen a nőn mintha nem hagyna nyomot az idő. Szívesen megkérdezte volna tőle, hogy csinálja. Persze csak rendes körülmények között. A helyzet úgy állt, hogy egyáltalán nem voltak jóban. Sőt. Ha azért jöttél, hogy hálálkodj, már mehetsz is – szólalt meg a jégnél hidegebb hangon Lianne. – Hányszor akartok még belém rúgni, Gilbert és te? Nem volt még elég? Szervusz Lianne – mondta nyugodtan Annabella. – Ha nem lennél ennyire dühös rám, magad is átlátnád, igen nyomós okom kell, hogy legyen az ittlétre. -

Éspedig?

-

Nem ülhetnénk le a szalonban?

Az istenért, Annabella, ez nem teadélután! – mutatott rá Lianne. – Mondd el, miért jöttél aztán menj el innen, nagyon kérlek! Rendben, ha így akarod – bólintott a nő, de azért a retiküljét a komód szélére ejtette. Nagy levegőt vett, majd beszélni kezdett. A tekintetével nem engedte el Lianne pillantását. Sosem hittem volna, hogy egyszer elmesélem majd valakinek ezt a gyalázatos történetet. S hogy ez most te vagy, az pedig egyenesen nonszensz. Előrebocsátom, Lianne, ma 224

már nagyon szégyellem a történteket. -

Sok dolog van, amit szégyellhetsz is…- vetette közbe Lianne.

Volnál szíves végighallgatni? Köszönöm. Mint azt biztosan tudod, Gilberttel középiskolás korunk óta ismerjük egymást. Két évig voltunk együtt, aztán a szüleivel Amerikába költözött és azt követően már csak levélben tartottuk a kapcsolatot. Aztán meg már úgy sem. Persze, sosem tudtam őt elfelejteni…- Annabella merengve nézett a semmibe, majd megeresztett egy halvány mosolyt. – Amikor évekkel később összefutottunk itt, Los Angelesben, én már gyűrűs menyasszony voltam. Ő pedig vőlegény. A te vőlegényed. -

Én ezt nem akarom végighallgatni! Miért kell ezt nekem végighallgatni?

Kérlek, Lianne! – Annabella egy pillanatra kinyújtotta a kezét a másik nő felé. Látszott rajta, hogy nyomorultul érzi magát. Lianne egy pillanatra még meg is sajnálta. -

Rendben, folytasd!

Igen, akkor megtörtént, aminek nem kellett volna. Egyszer, csak egyetlen egyszer. De ez az egy alkalom is elég volt ahhoz, hogy amikor hat héttel később megtudtam, gyereket várok, ne lehessek biztos abban, hogy ki a kicsi apja. Nos, Michael…nagyon boldog volt. Tudod, ő csaknem tíz évvel idősebb nálam, s már szeretett volna babát. Azt javasolta, házasodjunk össze azonnal, én pedig nem akartam elrontani a boldogságát. Elvégre tudtam, hogy Gilbert nem akar velem lenni, teljesen nyilvánvalóvá tette számomra, hogy téged vesz feleségül. Amikor elmondtam neki a megérzésem, hogy szerintem az övé a kicsi, úgy nézett rám…jaj, Lianne, olyan kegyetlen volt. De hiszen ismered! Én azt a pillantást, míg élek nem felejtem el. Azt mondta, átlát rajtam, csak meg akarom fogni őt ezzel a gyerekkel… Annabella egy pillanatra elhallgatott. Megborzongott az emléken. Lianne állt letaglózva, összeszűkült szemekkel nézte a másik nőt és azon töprengett, vajon mi fog ebből kisülni. Aztán nyolc hónap múlva megszületett Steven – folytatta Annabella. – A feje búbjától a kisujja körméig olyan volt, mint én. Istenem, hogy Michael milyen büszke volt rá! Agybafőbe fényképezte, imádta, fűnek-fának dicsekedett vele! Én pedig játszottam a boldog családanyát, miközben a lelkemet emésztette a tudat, lehet, hogy ez a tündéri gyerek nem is Mike fia. Nem nyugodtam, s végül, amikor az idegeim már cafatokban lógtak, mindent bevallottam a férjemnek. Persze, mint az várható volt, teljesen kiborult és genetikai vizsgálatot követelt. Ma is emlékszem arra a borzalmas napra, amikor egy negédes nő, egy szűk kis irodában szájnyálkahártya kenetet vett tőlünk…szegény kis Steve nem értette, mi történik… -

És mi lett az eredmény?

-

Ami várható volt. Amit mindig éreztem.

-

Ezek szerint Steven Gilbert fia? – kérdezte hitetlenkedve Lianne.

225

-

Nem lehet senki másé – bólintott szégyenkezve Annabella.

Mindig nagyon kedveltem a fiadat…- mondta elgondolkozva Lianne, s tudta már, kire emlékeztetik őt a fiatalember gesztusai, mozdulatai. Ezek miatt érezte magához olyan közel Stevent az első perctől. – Azért kapott valamit a biológiai apjától is. Majd hirtelen az agyába ötlött egy újabb gondolat. Akkor azt hiszem, meg kell akadályoznunk, hogy Heily és ő összejöjjenek! Mert féltestvérek! Jézusum! Így van, igaz? Féltestvérek – ízlelgette a szót magában Lianne. – Ezért kellett mindezt elmondanod nekem? Sajnos ennél többről van szó – rázta meg a fejét Annabella. – Mint azt bizonyára tudod, a fiamnak végre van barátnője. Egy Kristin nevű, nagyon kedves és csinos lány, aki úgy tűnik, elhárította ezt a veszélyt. Legalábbis egy időre biztosan. A gondot Chelsea okozza. -

Chelsea? Chelsea Mann? – kérdezte hüledezve Lianne. – Hogy jön ide Chels?

-

Nem tudom, pontosan mi történt köztetek, miért menesztetted a Fényemberekből.

-

Erről nem akarok beszélni – mondta dacosan Lianne. Megint bezárult, akár egy kagyló.

Rendben – bólintott Annabella. – Szóval Chelsea a napokban felhívott és megfenyegetett. Méghozzá azzal, hogy kitálal az újságoknak a családunk összefonódásairól és arról, hogy Steven Hill és Heily Anderson valójában testvérek. Ráadásul botránykönyvet akar írni a stúdió ügyeiről, arról, hogy bántál Nick Richardssal éveken át, hogy megkeserítetted a saját lányod életét. -

Ó. És téged mivel fenyeget, Annabella?

-

Azzal, hogy Steven és Gil tudomására hozza a viszonyukat.

Lianne néhány percig csak állt az ajtóban, Annabella arcát pásztázta, majd a házitelefonért nyúlt. Januaria, legyen szíves! Teasüteményt, kávét és üdítőt kérünk a szalonba! – mondta parancsolóan, majd a helyére tette a kagylót és ismét a másik nőhöz fordult. – Gyere be, Annabella! Miután leültek a hatalmas, kényelmes bőrfotelekbe és mindketten rágyújtottak egy-egy vékonyka szivarra némi viszki társaságában, Lianne megkérdezte: -

És mit akar ezzel elérni Chels? Bajban van? Pénzt akar?

Először én is erre gondoltam, de nem – rázta meg a fejét Annabella. – A Fényembereket akarja. Azt, hogy ő rendezhesse az utolsó részt. Lianne kényszeredetten felnevetett. -

226

Ezt most tényleg komolyan gondolja? Istenem, ez a nő! Nem is tudom, hogy merne

azok után a szemem elé kerülni, ami történt…Chels valamikor a legjobb barátnőm volt. Aljas módon elárult. Azt hittem, van egy ember, akire bármikor számíthatok, de tévedtem – mondta keserűen Lianne. – Fel tudod ezt fogni? Egyszerre veszítettem a férjemet, a barátnőmet, a lányomat…őt Nick vitte el. Mindenesetre csodálkozom, hogy ilyen higgadtan vagy képes kezelni mindazt, amit elmondtam neked. Hogy őszinte legyek, csodállak érte – vallotta be Annabella, aki arra számított, Lianne törni-zúzni fog, ha megtudja, hogy Gilberttel van egy közös gyerekük. Heily anyja most sötéten nézett a másik nőre. Hm. Már rutinom van. Nem ez az első rémtörténet az elmúlt hetekben, ami rám talál. Engem ebben a szakmában és ebben a családban már semmi nem lep meg. És most, mégis, mit vársz tőlem, Annabella, mit tegyek? Alázzam meg magam és vegyem vissza Chelseat? Miért? Csak nem képzeled, hogy neked fogok szívességet tenni? Épp neked! Ha nem veszed vissza Chelseat, azzal nem csak a családom esik szét – mondta komoron Annabella. – A stúdión csámcsog majd a világsajtó Chelsea könyve miatt, téged pedig keresztre feszítenek a rajongók, mert mindent úgy tálalnak majd, hogy te vagy a felelős Nick Richards haláláért. Méghogy a haláláért! – nevetett fel keserűen Lianne, de be kellett látnia, van abban valami, amit Annabella mond. Tisztában volt azzal, hogy ha valaki, Chelsea aztán tényleg túl sokat tud. Végig figyelemmel kísérte mindazt a kitartó aknamunkát, amivel Lianne mindent elkövetett, hogy Nick és Heily végre szakítsanak. Ma már érezte, hogy a színész ellen irányuló, mélyen gyökeredző ellenszenv volt élete legnagyobb ballépése. Cikáztak a gondolatai, ám azt esze ágában sem volt megosztani Annabellával, hogy Nick Richards él és virul. Ez a tény ugyan most sem tette boldoggá, de így volt. -

Mit mondjunk Stevennek? – kérdezte gondterhelten Lianne.

Ezt majd én elrendezem – felelt Annabella és megszorította a másik nő kezét. – Nem lesz nehéz. Ő is tudja, hogy nem szerencsés Heily mellett maradnia. A lányod, hála az égnek, ügyet sem vet rá. -

Nem kéne nekik inkább elmondani az igazat?

-

Késő – rázta meg a fejét Annabella. – Túl késő.

-

Miben állapodtatok meg Chelseavel?

Abban, hogy vagy Gil vagy te meg fogod őt keresni a Fényemberek rendezői felkérésével. Még a napokban. Ellenkező esetben borítja a bilit… -

Értem. Nem volna jó, ha kiborulna. Holnap intézkedem is.

Köszönöm, Lianne…hidd el, pontosan tudom, micsoda lelkierőre van szükséged ahhoz, hogy visszafogadd Chelseat! 227

Nehogy azt hidd, hogy érted teszem! Szeretem Stevent, Gilt, Heilyt és a stúdiónkat is…

egyiket sem hagyom, hogy tönkretegyék! Lianne felállt, Annabella pedig érezte, hogy itt a beszélgetés vége. Magához vette a táskáját, megértő mosollyal az arcán elköszönt és elindult a hall irányába. A ház úrnője nem vette a fáradságot, hogy kikísérje. -

Egyébként meg jól elcseszted az életed! – szólt szomorúan Annabella után.

Tudom, de te sem panaszkodhatsz – fordult vissza egy pillanatra a nő, majd hozzátette. – Köszönöm, Lianne, nagyon köszönöm! Megmentettél és ezt sosem fogom elfelejteni! Lianne még egy ideig hallotta a tűsarkú cipellők kopogását a márványburkolaton, majd az ajtócsapódást, ami azt jelentette, hogy Annabella elment. Ő pedig csak állt a szalonban percekig, kezében a viszkispohárral, a könnyei pedig némán gurultak végig szép arcán. Mennyit kell még kibírnom? Mennyit kell még elviselnem azért, hogy másoknak jó legyen? Annabella most fellélegzett, hazamegy a férjéhez, aki szereti, mintha mi sem történt volna. A férjéhez? Az én férjemhez. Az én szerelmemhez. És én? Van még a világon ember, akinek fontos vagyok? Miért történt mindez így? Én vagyok a hibás, csakis én. Lianne a lelke mélyén tudta jól, hogy ő maga tette tönkre az emberi kapcsolatait. Egy dolog tartotta életben: hogy a kislányát még nem veszítette el…Heily még mindig törődik vele, szereti. Csak volna már Karácsony. Csak jönne már haza az én kis angyalkám. Azt sem bánom, ha Nick Richardssal együtt, csak jöjjön már haza! Nicket szörnyű bűntudat kínozta. Mert nem tudott parancsolni magának és egy hirtelen érzelemhullámtól vezérelve szeretkezett Rebekával. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Tulajdonképpen az elmúlt négy napban kisebb nagyobb megszakításokkal állandóan. Valami ellenállhatatlanul vonzotta a nőben, s ha nem is volt belé szerelmes, megbeszélte magával, hogy ez így van jól és majd csak megjön az a bizonyos érzés. Kereste magában, a lelkében az erre utaló jeleket, de nem találta. Amikor annak idején Heilybe beleszeretett, képes volt egész éjjel ébren maradni, csak hogy gyönyörködhessen a szerelme csodálatos arcvonásaiban. Amikor Heily először mondta neki, hogy ő is szereti, elsírta magát. Amikor Heilyvel szeretkezett az olyan volt, mintha valami, ölelő, puha, biztonságos, gyöngéd, mások által nem tapasztalható édeni dimenzióban mozognának. Rebekával a testiség egész más volt. Rebekával a szex csak szex volt. Mégis, Nicknek el kellett ismernie, ez a nő, a nem mindennapi érzékiségével képes volt az őrületbe kergetni. Az illata vonzotta, akár a mágnes. Még tizenéves korában mesélt erről neki egy pszichológus az iskolai felvilágosításon. Mindenkinek van egy, a számára tökéletes biológiai partnere, aki az aurájával, a szagával, a viselkedésével, a külsejével képes a legintenzívebb szexuális vágyat kiváltani. A tökéletes társ az utódnemzésre, aki nem biztos, hogy egyezik azzal az emberrel, akibe képesek vagyunk beleszeretni. Ez az eszmefuttatás egy hajnali órán férkőzött be Nick agyába, egy igazán kiadós párnacsata után. A mellette fekvő nőre pillantott. Rebeka az oldalán feküdt egy szál csipketangában, az arcán elégedett kis félmosollyal aludt, hullámos gesztenyeszín tincsei lágyan keretezték az

228

arcát. Gyönyörű. Kedves. Varázslatos. Mi a baj velem? Miért nem tudom őt szeretni? Pedig a tökéletes test látványa megint megtette a szokásos hatást. Nick ezúttal kegyetlenül ideges lett tőle, halkan fölkelt, hogy fel ne ébressze Rebekát és beállt a zuhany alá. A hideg víz persze segített, mint mindig. A feje is kitisztult tőle. Időt kell még adnom magamnak. Hiszen én sem tudom, mi ez az egész. Nem Rebussal van a baj, hanem velem. Az idő majd segít. Talán ha gőzerővel bevállalnám ezt a kapcsolatot, ha elkezdenénk igazán, normálisan együtt élni, mint Heilyvel sohasem, az segítene. Egy ideje játszott a gondolattal, hogy talán igaza van Rebekának és tényleg Londonban kellene tölteniük a Karácsonyt. Iszonyúan vágyott arra, hogy a családjával lehessen, hogy Szenteste a puszta létezésével örömet szerezzen nekik. Tudta, a történtek után ahhoz nincs joga, hogy Heily életét ismét összekuszálja, de a tudat, hogy az édesanyja azt hiszi, ő halott, egyfolytában emésztette. Hiszen tudta, hogy Maynek mióta csak megszületett, ő a szeme fénye. Azt is megfogadta magának, hogy a kedélyjavító gyógyszerek szedését nem fogja abbahagyni. Korábban kerek-perec megtagadta, hogy tablettákkal tömje magát, de soha többé nem akart eljutni arra a szintre, mint azon az éjszakán San Franciscoban. Tudta, be kell látnia, ha nem is beteg, de meglehetősen érzékeny, gyenge az idegrendszere. A születési rendellenesség miatt, amire gondolni sem szeretett. Valahogy kevesebbnek érezte magát emiatt másoknál. Ez volt az oka az önbizalomhiányának, a túlzott megfelelési kényszernek, a félelemnek, ami csaknem az őrületbe kergette. Erősebbnek kell lennem. És már sokkal erősebb is vagyok. Többé nem fogom elszúrni az életem. Mondogatta magában, miközben a jeges víz permetezte a bőrét. Hirtelen valami melegséget érzett a dereka körül, s ahogy hátrapillantott, látta, hogy Rebeka karcsú teste becsusszan mellé a zuhanykabinba. Nem tudtál aludni, Nick? – kérdezte álmos hangon, miközben szorosan a férfihez simult, aki gondolkodás nélkül magához ölelte. Ösztönből. De jó, hogy homlokegyenest mást csinálok, mint amit kéne. Forró, puhaság és jéghideg vízcseppek. Érdekes. Ennek nem lehet ellenállni…Rebeka ujjai a hátát cirógatták. Már megint. Azonnali reakció. Miért??? -

Talán tényleg el kéne mennünk pár hét múlva Londonba…- súgta a nő fülébe.

Pártolom az ötletet – mondta boldogan Rebeka, majd játékosan megharapta Nick alsó ajkát. – Mondd, drágám, te boldog vagy velem? Nick elgondolkozva válaszolt, de egy pillanatra sem engedte el a nőt. -

Jól megvagyok veled. Szerintem jól megvolnék az idők végezetéig…

-

Csak?

Nem tudom, hova fut ki ez az egész, ami köztünk kialakult. Sajnálom, egyelőre nem érzem, amit éreznem kéne…de annyira rohadtul akarlak! – nyögte Nick, miközben felemelte Rebekát, s nekidőltek a hideg csempének. -

229

Akkor most ne mondj nekem ilyeneket, mert meggondolom magam! – könyörgött

Rebeka, s miközben úgy szorította Nicket, mintha csak az élete múlna rajta, potyogni kezdtek a könnyei. Őszinte. Mindig őszinte. Pedig néha olyan jólesne a lelkemnek egy kegyes hazugság. A férfi nem vette észre, hogy a nő sír. Lekötötte valami más. Rebeka pedig sosem érezte még magát lélekben ennyire magányosnak. A kettejük kapcsolatának egyoldalúságától háborgott a lelke. Szerelemre vágyott, s ő hiába szeretett tejes szívével, a viszonzás egyre csak váratott magára. Pedig tudta, érezte, ha Heily Anderson nem lett volna soha a világon, s ők ketten találkoznak, Nick szeretné. Minden kétséget kizáróan szeretné. Csakhogy Heily élt, létezett és hiába volt többszáz kilóméterre tőlük, Nick volt menyasszonya iránt érzett szerelme erősebb, mint valaha. A szenvedély, amivel a karjában tart, nem több mint ösztön…Rebeka a körmeit Nick hátába mélyesztette és akkorát harapott a vállába, amekkorát csak tudott.

230

24. Fejezet Will meglehetősen pipa volt. Méghozzá arra a Márta nevű nőszemélyre, aki a Nickkel kapcsolatos ügyeket intézte Magyarországon. Az asszony ugyanis konzekvensen nem vette fel a telefont az utóbbi napokban, amit Will egyszerűen nem tudott hová tenni. Hiszen épp elég pénzt kapott ahhoz, hogy minden menjen a megbeszéltek szerint. Will teljesen kikészült attól, hogy semmit nem tudott a legjobb barátjáról és befészkelte magát a fejébe a gondolat, hogy Heily forgatása Budapesten nem kifejezetten tesz jót Nick lelkiállapotának. Will mindennél jobban szerette volna, hogy a színész visszatérjen Los Angelesbe, a filmszakmába, oda, ahová való. Rég nem nagy üzleti remények hajtották, hiszen a Fényemberek sikerének hála, dúsgazdag volt ő is. Jobbnál jobb színészek versengtek azért, hogy ügynökként képviselje őket, rengeteg emberrel tárgyalt, de valahogy egyikük sem hordozta magában azt a pluszt, mint Nick.

231

Will nem is volt képes szívvel lélekkel keresni az új Chris Diamondot, mert vakon bízott abban, hogy a barátja rendbejön és tökéletesen alkalmas lesz arra, hogy negyedszer is hatalmasat alakítson. Sokat töprengett azon, vajon miben más Nick, mint a többi tehetséges fiatal színész? Mi az, amitől képes a játékával, a megjelenésével, az egész lényével varázsolni? Sandra és Will gyakran kirándultak. Egyszer betértek egy lovardába, s miközben kávéztak, figyelték a ménest. Minden ló gyünyörű volt persze, de volt köztük egy nagyon világos, mármár fehér, amit lehetetlen volt nem megcsodálni csupán szuverén szépségében, és nem csak a színe miatt. Volt abban a lóban valami fejedelmi, valami elegáns, ahogy megrázta a sörényét, s kétlábra ágaskodott. Egészen nyilvánvaló volt, hogy a többi állat is megcsodálja és mindannyian szerettek volna a közelében lenni, valamiként részesülni abból a különlegesből, ami, vagy aki ő volt. -

Ő Nick a lovak között – nevetett fel akkor csilingelő hangon Sandra.

Igen, vélhetően az lett a veszte, hogy mindenki magának akart belőle egy darabot. Adott is bőkezűen, csak arra nem gondolt, hogy a lelkét hordják szét az emberek… Will még emlékezett, milyen letargikus állapotban volt Nick, amikor Körösújfaluba vitték. Őszintén sajnálta. Ő maga akkor sem maradt volna azon a posványos helyen egy napot sem, ha fegyverrel kényszerítik. Még ha Sandy kényszerít, akkor sem. Na, jó, akkor talán mégis. De csak egy napot. Will bízott abban, hogy Nick lelkiállapotára nem olyan hatással volt a kis falu, mint az övére. Remélte, hogy képes lesz ott az istenhátamögött feltöltekezni, rendbejönni. Azt, hogy a srác forgatókönyvet ír, kifejezetten jó jelnek tartotta. Azt már kevésbé, hogy az a megbízhatatlan falusi asszony a sokadik csöngetésre sem vette fel a telefonját. Willnek sosem volt szimpatikus, de mivel Sandra azt mondta, úgy érzi, nem lesz gond, ráhagyta az egészet. Hiszen a felesége megérzései legendásak voltak. Boszorkány. Imádom. Az ügynök ingerülten vágta zsebre a telefonját, amikor a Diamond Stúdió előtt kiszállt az autójából, de mielőtt belépett volna az épületbe, egy hirtelen ötlettől vezérelve ismét elővette. Tárcsázta Sandrát. -

Szia, Kincsem! – csendült fel a nő vidám hangja.

-

Van rám néhány perced?

-

Próbálok kiszakadni a sztoriból…ma is írok, tudod.

-

Persze, azért kérdeztem. Sandy, engem nyugtalanít, hogy Márta nem elérhető.

-

Engem is, de megvan a megoldás!

-

Éspedig?

Még a múltkor megadott e-mailben egy kontaktot, akit fel lehet hívni, ha őt nem. Csak ma reggel vettem észre, amikor némi levélszemetet végleg kihajítottam. Szerintem Rebeka

232

száma. -

Meg tudod adni? Felhívnám őket – mondta feszülten Will.

-

Mi baj, történt valami? Miért aggódsz ennyire?

-

Egyszerűen csak tudni akarok a kölyökről. Jót tesz a lelkemnek…

Kéne már neked egy gyerek, Will! – nevetett fel keserűen Sandra. Mindketten nagyon szerettek volna kisbabát, évek óta próbálkoztak hiába. Az írónőt kezdte elfogni a pánik, s igazából Willt is, ám a férfi nem akart plusz stresszt a felesége nyakába varrni azzal, hogy ezen nyafog. Ami késik, nem múlik, szerelmem! – vígasztalta Sandrát. – Azért tart ilyen sokáig összehozni, mert nagyon klassz kiskölyök lesz… Biztosan, édes. Megértem, hogy aggódsz Nickkért, de ott most éjszaka van. Ha hazaértél, majd együtt felhívjuk őket, rendben? -

Meggyőztél.

-

Amúgy, hová tartasz?

-

A Diamondba. Megnézek egy tucat önjelölt fényembert!

-

Ó, akkor már értem, miért vagy ilyen feszült.

Olyan, mintha élve temetnének valakit…-mondta nyomorultul Will. – Pedig Lianne is tud már mindent! Leállíthatná ezt az egészet, ha akarná. Édesem, Liannenek a stúdió érdekeit is szem előtt kell tartania, nem beszélve arról, hogy az emberek gyanút fognának, ha nem keresnék Nick utódját…tudom, hogy Lianne visszaveszi a produkcióba őt, ha úgy dönt, ezt szeretné. -

Mitől vagy ebben olyan biztos?

-

Liannenek csak Heily maradt. Nem kockáztatná, hogy őt is elveszíti.

Remélem, igazad van. Szeretlek Sandy! Viszlát, este! – köszönt el Will, majd bemasírozott az épületbe. Az égvilágon semmi kedve nem volt ehhez a cécóhoz. Szentül hitte, hogy felesleges itt tehetséget kutatni, meg az érdeklődőt játszani, amikor Nick úgyis visszajön. A castingstúdióba lépve azonban földbegyökerezett a lába. A bizottsági asztalnál ugyanis Lianne és Gilbert Anderson, Brigette, a produkció reklámfőnöke mellett ott ült még valaki: Chelsea Mann. Steven kiteszi a lábát az országból és máris lecserélik? Szép. Mondjuk Chelst sem menesztették valami szépen anno. A nevetséges vád, hogy összeszűrte a levet Gilberttel… tényleg. Akkor meg most hogy lehet itt? Will próbálta leplezni a zavarát, s udvariasan arconcsókolta a jelenlevőket. Chelsea a sor legvégén ült. Nem gyengén önelégült feje van – futott át Will agyán. 233

Helló szépasszony! – köszöntötte a nőt. – Milyen rendes tőled, hogy beugrottál Steve helyett zsűrizni! Többről van szó – tette helyre a dolgot Chelsea. – Megsúgom, én rendezem ezt a bulit. Karácsony után hivatalosan is bejelentik. Remek, nem? -

Uh…nem is tudom, mit mondjak.

-

Talán gratulálj!

Ja. Gratulálok! – Will képtelen volt palástolni a meglepetését. – Hogy a francba sikerült ezt elintézned a történtek után? -

Vágj a dologhoz jópofát, Will! Ez nem az a hely és idő, ahol ezt elmesélhetném.

Anyukám, leckéket kéne vennem tőled életvezetésből! – nevetett fel Will, majd helyet foglalt Chels és Lianne között, akik szemlátomást nem igazán voltak beszélőviszonyban. Papírt vett maga elé és egy tollat a kezébe, mert belépett az első bátor versenyző. Félhosszú, zselével művészien összeborzolt szőkésbarna haj, markáns arc, karcsú, szálkásan izmos test. Az egyes számú Nick klón már most nem üti meg a mércém. Hiába, csodaló csak egy van a ménesben. Will ásított egyet, mire Lianne rosszalló pillantást vetett rá. -

Tudod, hogy visszajön! Minek ez az egész? – súgta oda neki a férfi.

Will, kedvesem, ebben a szakmában én már azt sem vagyok képes elhinni, amit az anyám megígér. Majd ha elmúlt. Talán akkor. Nem tagadom, ez mondjuk, logikusan hangzik – bólintott Will, majd igyekezett minden figyelmével a Nick klónra összpontosítani. Kevés sikerrel.

Márta már-már istennőnek érezte magát, teremtőnek, miközben lelkében egyre növekvő izgalommal vitte véghez a tervét. Pontról pontra. Épp úgy, ahogyan azt már hónapok óta akarta. Persze, az eredeti elképzelés nem ez volt, hanem az, hogy majd hosszadalmas nemzetközi levelezések után, kemény munkával jut hozzá a pénzhez, ami Nick Richards hollétének az ára. A helyzetén igen sokat könnyített, hogy Heily Anderson Magyarországra jött. Minden sínen volt. A sztár anyjától kapott ötezer dolcsi már a bankszámláján volt, s Márta emiatt egyáltalán nem érzett lelkifurdallást, hiszen információt szolgáltatott cserébe. Úgy érezte, míg él, nem felejti el May Richards örömteli, izgatott hangját, amint hitetlenkedve ismételgeti: -

Mondja, kedvesem, tényleg ő az? Biztos ebben?

-

Egész biztos – bólintott határozottan Márta akkor. – Nyugodjon meg, itt találja a fiát

234

Körösújfaluban és az ünnepeket már együtt tölthetik. Nem tudnék többi a tükörbe nézni, ha hazudnék egy édesanyának. Persze, Márta azért tudta magáról, nem egy szent tevékenység az, amit most folytat. No de a világ sem tökéletes, igaz? Elvégre, mi rosszat teszek én? Újra összehozok egy szétesett családot. Ilyesmiért a pszichiáter is pénzt kér, például. Manapság már a kiskutya sem szarik ingyen. Márta most autóban ült, útban Budapest felé. Volt némi elintéznivalója: ismert egy félkész házat Óbudán, amolyan kísértetjárta helyet, amit talán már az életben nem fognak befejezni az építtetők. Talán menet közben elfogyott a pénzük. De a madár sem járt arra, így tökéletes helyszín volt ahhoz, hogy bizonyos pénzösszeg és információ gazdát cseréljen. Márti megborzongott az izgalomtól. Mióta csak az eszét tudta, nincstelen, falusi lány volt, aki ugyan nagy nehezen összehozott munka mellett egy diplomát, de Békés megyében nem sokra ment vele. Változtatni akart az életén, s tudta, nagyon rövid időn belül lesz annyi pénz a számláján, hogy ezt megtehesse. Egyetlen dolgot sajnált csak. Azt, hogy nem vállalta el a munkát Nick Richards mellett. Túl gyáva volt hozzá. Mégis, most vadul irigyelte Rebekától, hogy a filmsztár közelében lehet. Csak az a tudat vígasztalta, hogy így legalább nem őt hagyják el, hanem a barátnőjét. Mert, hogy Nick Richards el fog menni, azt egész biztosra vette. Karácsonykor…szívesen megnézném az ablakból a jelenetet, amint elmegy a menyasszonyával és az anyjával, Rebeka pedig ott marad összetörve…akkor majd rájön, milyen igazam volt és nem haragszik rám többé. Milyen kár, hogy akkor én már Egyiptomban fogom süttetni a hasam. Márta egy gondtalan élet ábrándképeivel a fejében hajtott az autópályán a főváros felé. Úgy érezte, most aztán igazán kezébe vette a sorsát.

Steven már semmit nem értett. Ült a stúdió számára fenntartott kis irodájában maga elé meredve és próbált összefüggéseket keresni, hiába. Néhány perce ugyanis e-mailt kapott Lianne Andersontól, amiben a producernő tudomására hozta, a Fényemberek negyedik részére nem őt szerződteti. A hivatalos indoklás szerint azért, mert az utolsó részből egy kifejezetten romantikus, női filmet szeretne csinálni sok-sok érzelemmel, amit szerinte csakis egy női rendező valósíthat meg sikeresen. Írt egy gyors választ, hogy elfogadja a döntést. Nem akadékoskodott, mert tudta, azzal csak rontana a saját helyzetén, de Lianne döntése nagyon a lelkébe gázolt. Hiszen a Fényemberek hozta a várt nézőszámot, sőt! Akkor meg miért? A rendezőt legjobban az bántotta, hogy a forgatáskor nem lehet majd Heily közelében. Pedig pontosan tudta, a nőnek micsoda lelki tusát jelent majd úgy eljátszani Janet, hogy nem Nick lesz a partnere. A fenébe is, rám van

235

szüksége. Hiszen jobban ismerem, mint a tenyerem. Csak én segíthetek neki, hogy könnyebb legyen. Lianne megbolondult, ez kétségtelen. Elhatározta, hogy ki fogja puhatolni az igazságot valahogyan. Az első ötlete az volt, hogy felhívja Gilbert Andersont, de ezt gyorsan elvetette, mert tartott attól, erről a változásról még a producer sem tud. Így hát úgy döntött, felhívja az anyját – elvégre, ha történt valami fontos a produkcióval kapcsolatban, arról Gil biztos beszámolt neki. Steven Annabellában feltétel nélkül megbízott. Kisfiam! – csendült fel a nő örömteli hangja a vonal végén. – De örülök, hogy hívsz! Mi a helyzet Európában? -

Semmi különös, mama, dolgozunk.

-

Heily?

Imádja Magyarországot. Összeszedett egy homokos fodrászt, azzal lófrál a városban, amikor nem forgatunk. Annabella felnevetett, gyöngyöző kacagással. -

Kisfiam, az őszinte. Steven, ugye nincs semmi baj? Amikor forgatsz, sosem hívsz!

Nyugi, a világon semmi. Ha csak az nem tekinthető tragédiának, hogy elvették tőlem a Fényembereket. A vonal végén másodpercekig tartó csönd lett. Steve már-már azt hitte, megszakadt a vonal, vagy az édesanyja letette a telefont. Nem tudhatta, hogy Annabellát mennyire kínozza a lelkiismeretfurdalás. Hiszen ő pontosan tudta, hogy ez fog történni. - Mama, itt vagy? - Persze, kincsem, csak…engem is meglepett. - Ugye, hogy furcsa? Gilbert nem mondott erről semmit? - Az égvilágon semmit. Tőled hallom először. - Őrület! – mondta ingerülten a férfi. - Steven, ígérem, majd kifaggatom a részletekről Gilbertet. De szerintem nézdd a dolog jó oldalát! Hiszen dúskálsz a felkérésekben és legyünk őszinték, az sem hátrány, hogy így Heily sem lesz örök kísértésnek melletted… - Hagyd már ezt mama, hiszen tudod, hogy szeretem Kristint. - Abban biztos vagyok, de egy olyan mély érzelmet, ami téged Heilyhez köt, nem lehet csak úgy egyszerűen kiheverni. Kellett, hogy nyoma maradjon. - Ebben igazad is van – sóhajtott Steven. – De bármennyire is szeretem, attól tartok le kell

236

mondanom róla. Legalábbis egy időre. Most nem segít rajta, ha még én is nyomulok rá. Meg kell gyógyulnia. Tetszik, nem tetszik, Hell most egy érzelmi zombi. Nem is erőltetem rá a társaságom, ha ő nem akarja. - Helyes gondolat – bólintott Annabella. - Mennem kell vissza dolgozni, mama. Ez a kis közjáték kizökkentett és Heily sincs ma a topon. Olyan kis zavart, nem is értem, miért. - Mi nők már csak ilyenek vagyunk, néha indok nélkül is furák a számotokra! – nevetett fel Annabella, majd halkan hozzátette. – Szívből sajnálom, hogy így döntöttek a Fényemberek kapcsán, Steve. - Nem tesz semmit, kiheverem. Csókollak – köszönt el a férfi, majd néhány perc önmarcangolás és íróasztalon való dobolás után úgy döntött, itt az ideje visszatérni a munkához. Amikor belépett a stúdióba, a színészek épp beálltak a következő jelenethez. Azt a részt forgatták, amikor Dorothy fogságba esik a Keleti Boszorkány kastélyában. Heily murisan festett: a haja borzos volt, a ruhája koszos és szakadt, de még így is észveszejtően szép és aranyos. Valami szokatlan feszültség bujkált az arcán, amit Steven nem tudott hova tenni. -

Minden oké? – kérdezte tőle halkan.

Persze – mosolygott Heily. – Csak egy kicsit zavar ez a maskara…meg tudod, most hogy közeledik a Karácsony, olyan nehéz. Hadd ne itt beszéljek erről. Értem – bólintott Steven, majd megsimogatta Heily arcát és elindult a rendezői széke felé. Miért van az, hogy úgy érzem, mellébeszél és valójában valami egész más nyomasztja? Bárcsak lehetnék gondolatolvasó. De nem, Hell esetében inkább mégsem akarok az lenni. Leült a székre, s amikor látta, minden a helyére került, nagy levegőt vett, hogy hangosan kimondhassa azt a bizonyos „tessék”-et, amikor valaki hátulról, egy hirtelen mozdulattal megragadta és befogta a szemeit. Steven ijedtében azonnal az arcához kapott és megragadta a törékeny kis kezeket. Ingerülten fordult meg, s akkor meglátta őt. A stúdió félhomályában ott állt Kristin. Sugárzott az öröm az arcáról, angyali mosollyal ölelte magához Stevent. Sokkal szebb vagy, mint amilyenre emlékeztem – bukott ki belőle szinte önkéntelenül a mondat, amint viszonozta az ölelést. – De mondd, hogy kerülsz te ide? -

Hiányoztál és úgy döntöttem, meglepnek.

Általánosságban nem szeretem, ha zavarnak, amikor forgatok – morogta Steven, mert közben ráébredt, Kristin magánakciót indított anélkül, hogy őt tájékoztatta volna. Nem szerette az ilyesmit, de azért tagadhatatlanul örült a lánynak. Az ölelés pedig…mint az Oázis a szomjazónak. Általánosságban nem örülsz – mondta Kristin, még mindig mosolyogva. – De azért ezegyszer tehetnél kivételt! Jaj, ne vágj már ilyen gyászos képet! Csak néhány napot 237

maradok! Steven arca megenyhült. Végtére is ő legalább törődik velem. Szeret. Heilyt a legcsekélyebb mértékben sem érdekli, bennem mi játszódik le, csak a szerelmét síratja… Oké, akkor maradj! – mosolygott vissza, majd bátorítóan megszorította Kristin kezét, s odaszólt az asszisztensének. – Peter, kérem, hozzanak a kisasszonynak egy kényelmes széket! Heily már benn ült a jelenetben egy kiskutyával az ölében, s próbált Dorothyvá válni, de azért látta a történteket. Életében először örült Kristin felbukkanásának. Így legalább talán hamarabb végeznek ma a szokásosnál és Patrikkal időben odaérhetnek a megadott címre. Egész nap rettenetesen izgult, alig volt képes leplezni. Egyetlen mondat zakatolt a fejében, elhallgathatatlanul kántált: Nick él, Nick él, Nick él…Nick…él? Reggel óta hangtalanul kerülgették egymást a szállodában. Némán, morcosan reggeliztek, gondosan ügyelve arra, hogy véletlenül se nézzenek egymás szemébe. Nick úszni indult, Rebeka pedig a Fényemberek negyedik kötetével a kezében leült a hallban, rendelt egy bögre forró teát, s többnyire a kandallóban lobogó lángokat bámulta. Szomorú volt, elhagyatottnak érezte magát. Mégis mire számítottam? Soha nem ígért semmit, sosem vallott nekem szerelmet, csak éppen…olyan szeretnivaló, úgy tud nézni az emberre! Bebeszéltem magamnak, hogy szerelmes belém. Igen, ez történt. Egy hülye picsa vagyok. Ő semmiről nem tehet. Én vagyok az, aki a nyakába varrtam magam. Nem ő hozott csipkés tangaszettet erre az útra, hanem én. Rebeka órákon át marcangolta önmagát, de egyszerűen nem volt képes dűlőrejutni. Nem tudta, ebben a kacifántos helyzetben mi jelenthetne megoldást. Egyetlen dologban volt biztos: hogy végérvényesen, visszavonhatatlanul beleszeretett Nickolasba, s képtelen őt elküldeni. Még akkor is, ha ez volna a helyes. Az éjjel dühében olyan sebet ejtett a szerelmén, hogy az feljajjdult fájdalmában és megbántott arccal ugrott ki az ágyból. Úgy meredt Rekebára, mintha meggyőződése volna, hogy a lánynak elment az esze. Rebus, amint eljutott a tudatáig, hogy mit tett, papírzsebkendőket vett elő, majd sírva rohant oda Nickhez, hogy a sebre szorítsa őket. A férfi nem lett mérges, még csak ideges sem, csupán valami szívfacsaróan szomorú kifejezés ült ki az arcára. -

Ne haragudj…- mondta akkor remegve Rebeka.

Az én hibám – válaszolta halkan, lesütött szemekkel a férfi, majd miután egy pillanatra magához szorította a lányt, a paplanjával együtt elindult a lakosztályuk nappalija felé. – Azt hiszem, ma éjszaka mindkettőnknek jobb lesz mostmár egyedül. A nő egész éjjel forgolódott, s amikor végre felkelt a nap és kiosont a nappaliba a csörgő telefonjáért, azt látta, hogy Nick nyitott szemmel fekszik, és a plafont bámulja. Ennek ellenére Rebeka, nem mert odamenni hozzá, mert nem tudta, hogy az éjjel történtek után hányadán állnak egymással. Miközben lenyomta a készülékén a válaszgombot, visszament a hálószobába.

238

- Igen, Mihalik Rebeka – szólt bele, s igen meglepődött, amikor a vonal végén egy férfi köszönt neki, erős amerikai akcentussal, angolul. - Jóreggelt! Remélem, nem ébresztettem föl. Furcsa helyzet, igazából azt sem tudom, kit hívtam. Márta adta nekem ezt a számot arra az esetre, ha őt nem tudnám elérni. Rebeka azonnal tudta, akárki legyen is az, aki telefonált, csakis Nickhez köthető a személye. - Bevallom, nem tudtam, hogy bárkinek is megadta a számom – mondta halk, nyugtalan hangon. – Megtudhatnám, kivel beszélek? - Bocsánat, be sem mutatkoztam. Will Walcott vagyok, tudja, én voltam valamikor Nick Richards menedzsere. Ha nem tévedek, ön is jól ismeri őt… - Honnan tudjam, hogy az, akinek mondja magát? – kérdezte barátságtalanul Rebeka, miközben bement a fürdőbe és magára zárta az ajtót. A férfi a vonal végén azonban ahelyett, hogy megsértődött volna, elnevette magát. - Kislány, maga aztán tényleg ideális bébiszitter a mi Nickünknek! - Nagyon vicces. De ettől még nem hiszek magának. - Rendben, akkor teszteljen! – kérte a férfi. Rebeka a homlokát ráncolva kezdett gondolkozni. Valami Nickről, amit csak az a Will tudhat, akiről már annyit mesélt…lássuk csak…igen, megvan! -

Oké. Melyik előadáson látta először Nicket?

-

A Macska a forró bádogtetőnben Londonban.

-

Nyert. Hol lakott először Nick, amikor Los Angelesbe került?

-

Nálam. Folyton szídta a kényelmetlen kanapém – válaszolta szeretetteljesen a férfi.

-

A kedvenc színei?

-

A földszínek. Hé, kislány, ez jó játék. Közelebb hozza őt. Hiányzik. Mondja, jól van?

Rebeka nagyot sóhajtott. -

Megvan.

-

Nem az igazi még? – kérdezte feszülten Will.

Néha úgy érzem, Heily Anderson nélkül sosem lesz az igazi – Rebeka maga is meglepődött, milyen könnyen kimondta egy vadidegennek azt a gondolatot, ami olyan régen emésztette őt. – De mondja, miért is hívott engem? -

No, igen. A barátnője, Márta…

-

Nem a barátnőm.

239

Ezesetben az ismerőse eltűnt, egyik napról a másikra, szőrén-szálán. Pedig megegyeztünk, hogy tartjuk a kapcsolatot és mindig kapunk majd hírt tőle Nickről. Nem tudja, mi történhetett ezzel a nővel? Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Rebeka. – Amikor utoljára találkoztunk, rá akart venni, hogy adjuk el együtt Nick sztoriját egy lapnak. Akkor faképnél hagytam és azóta sem beszéltem vele. -

Maga igazán rendes lány.

-

Nem erről van szó – mondta szomorúan Rebeka.

Igen, Márta mondta néhány hete, hogy Nick és ön nagyon jól kijönnek. Rebeka, szeretném, ha tudná, hogy a feleségem, Sandra Connor és én hálásak vagyunk önnek mindazért, amit Nickért tesz. Szeretnénk honorálni. Nem tartok igényt ilyesmire! – vágta oda halkan, de annál dühösebben Rebeka. – Szeretem Nicket! Ez számomra nem munka! Mi az úristen van az emberekkel ezen a világon? Jaj, kérem, ne értsen félre! Sajnálom. Csak hozzá vagyok szokva, hogy ahol mi élünk, ott mindenki tartja a markát a hallgatásért cserébe – nevetett fel keserűen Will. – Mondja, Rebeka, nem bánná, ha ezentúl néha felhívnám? -

Nem szívesen titkolózom Nick előtt.

Ebben biztos vagyok. De képzelje magát a helyzetünkbe! Ez a srác egy fantasztikus ember, a mi életünknek is épp úgy része, mint a magáénak. Szeretnénk tudni róla, mi van vele! -

És az édesanyja? Neki nem lett volna joga tudni, mi van vele?

Valamit nagyon félreértett, kisasszony. Nem a mi döntésünk volt, hogy a halálhírét keltsük. Ő volt az, aki Rómában, a szanatóriumban azt kérte tőlünk, senkinek ne áruljuk el, hogy életben van. Borzalmas állapotban volt. Ha látott már összetört embert, azt még szorozza meg nyugodtan százzal. Nem akarta, hogy akár Hell, akár a családja így lássa őt. Nem tudta, túléli-e. Hogy képes lesz-e valaha ott folytatni az életét, ahol abbahagyta. Érti? Értem – felelte Rebeka tompán. – Jobban, mint gondolná. Will, hívjon bármikor, amikor csak szükségét érzi! Én nem fogok eltűnni. Ha nem veszem fel, az csakis azért van, mert Nick mellettem ül. -

Köszönöm, Rebeka. Nagyon megnyugtatott.

-

Örülök – bólintott a nő, majd letette a telefont.

A Willel történt beszéletés óta órák teltek el, s Rebeka minden mondatot újragondolt magában, miközben a lángokat bámulta. Nick korábbi élete, az elhagyott világa most

240

valóságosabbnak tűnt, mint bármikor. Milyen sok ember van a föld túloldalán, akik szeretik, akik visszavárják őt. Talán el kellene küldenem, talán meg kellene ráznom a vállait, hogy figyelj rám, te kis hülye, vissza kell menned azokhoz, akik szeretnek…csakhogy akkor elveszíteném. Ha hallgatna rám és elmenne, elveszíteném. Érzem. Erre pedig nem vagyok felkészülve és nem tudom, leszek-e egyáltalán valaha. - Ne tépelődj! Ami az éjjel történt, az csakis az én hibám! – súgta Nick a fülébe ebben a pillanatban, forró lehellete megcsiklandozta Rebekát. A férfi megkerülte a karosszéket, majd leült a szemköztibe. A haja még nedves volt az úszás után, világoskék kasmírpulóverében és drapp nadrágjában remekül mutatott. Borostyánszín pillantása most megint nyugodt volt és derűs. - Nagyon fáj még a vállad? – kérdezte bűntudatosan Rebeka. - Nem, te kis vadmacska – rázta meg a fejét Nick megszokott, pimasz mosolyával. – Bár az öreglányok a medencénél megkérdezték: fiatalember, tartalmas volt az éjszaka? - Szerintem csak szóba akartak elegyedni veled, mert olyan vonzónak találtak. - Szerinted engem mindenki vonzónak talál! – emelte a mennyezetre a tekintetét Nick. – Pedig nem vagyok az. Téged sem tudlak boldoggá tenni. Nem egy harapást érdemelnék, hanem azt, hogy marcangolj szét! – a férfi tekintete elsötétült. - Butaságokat beszélsz – mondta Rebeka, majd közelebb húzódott Nickhez és megfogta a kezét. – Tudod, azon gondolkoztam, talán vissza kéne menned Los Angelesbe. - Miért akarsz mindenáron elzavarni magadtól? - Nem értesz, Nick. Jobban akarlak, mint bármi mást a világon, de azt nem akarom megvárni, hogy odaállj elém azzal, hogy elmégy. Meg akarom előzni. Közel az idő, érzem… - Most meg te beszélsz zöldségeket, Rebusom! Én nem akarom azt az életet, drágám! Nyugodtan szeretnék élni, harmóniában, veled…és Európában. - De azt mondtad, nem érzed azt, amit érezned kéne… - De még nem tettem le róla, hogy fogom! – mondta nyomatékosan Nick, majd magához vonta Rebekát. Gyöngéden cirógatta az arcát, a haját, a mellére vonta a fejét és ringatni kezdte, akár egy kisbabát. A nő most először érzékelte, hogy ő valójában milyen picike a csaknem kétméteres Nickhez képest. Szinte elveszett az ölelésében. Hosszú idő óta most érezte először igazán szeretve magát. Gyűlölte, de megint hullani kezdtek a könnyei. - Basszus, ha ahhoz, hogy így ölelj engem, ez szükséges, én akár minden nap beléd harapok! - Bocsáss meg, amiért megbántottalak! Én csak nem akartam hazudni és a lehető legalkalmatlanabb szavakkal mondtam el neked, amit érzek. Hiszen szeretlek, Rebusom és talán már rájöttél, hogy nőt még úgy nem akartam soha, mint téged… - De ez nem elég, igaz? 241

- Kiindulópontnak nagyon is elég. A többit pedig majd megoldja az idő. Mondd, kisszívem, tudnál nekem adni mégegy esélyt? - Tudnék-e, Nick? – kérdezte lemondó sóhajjal Rebeka. – Ha voltál már szerelmes valaha, ahogy mondod, akkor te is tudod, hogy nincs választásom. Jó egy órán át ültek csöndben, összebújva a tűz előtt. Rebeka édes félálomba merült a hatalmas fotel és Nick ölelésében. Valójában el is felejtette, hogy a hotel előcsarnokában vannak. Ébrenlét és álom határán járt, amikor rátalált Nick selymes, suttogó hangja. Rebus nem ismert szebb hangot ennél. - Hazamegyünk…nagyon szeretném. Pár nap múlva hazamegyünk Londonba!

242

25. Fejezet A fárasztó nap egyszerűen nem akart végetérni. Lianne úgy érezte magát, mint akit kimostak és kicentrifugáztak. Tizenkétórányi feszült figyelem. De nevezhetjük haszontalan időtöltésnek is, tekintve hogy a gyöngyszemet továbbra sem sikerült megtalálniuk. Hiába, Nick Richards nem terem minden bokorban. Ennek ellenére Lianne a hóna alá csapta a próbafelvételeket tartalmazó DVD-t, hogy miután vesz egy lazító fürdőt, az éjjel újranézze az egészet. Elvégre valakit muszáj volt találni. A végtelenségig nem húzhatták az időt. A nap folyamán hiába próbált beszélni Willel Nick állapotáról, a nagy fejetlenségben lehetetlen volt kettesben maradni. Lianne nyugtalan volt, mert nem tudta mi jöhet még és nem volt hozzászokva, hogy nem ura a helyzetnek. A castingnak megvolt a maga hányingerkeltő alaphangulata: Chelsea brillírozott, boldogan fürdött visszakapott szerepében, Brigette szokásához híven fontoskodott, Will pedig úgy ült ott, mint akit nem is érdekel az egész. A producernő nem irigyelte a Chris Diamond jelölteket. - Hé, Lianne! – hallotta meg maga mögül Gilbert hangját a nő, miközben a holmiját épp bepakolta a Porche utasülésére. Fáradtan fordult a még éppen hogy férje felé. Csak pár nap választotta el őket az utolsó válóperes tárgyalástól. - Csak ha fontos, Gil! Nagyon elfáradtam ma. - Azt nem csodálom – bólintott elismerően a férfi. – Aztán sikerült valakit a zavarosból kihalászni? Netalán Chelsea az új felfedezett? - Nem áll jól neked a cinizmus, Gilbert. Mire akarsz kilyukadni? - Miért van az, hogy minden szavam mögött támadást vélsz felfedezni? Egyszerűen csak nem értem, mit keres a cégnél a régi barátnőd, miután kirúgtad, mert azt hitted, hogy velem kavar. Lianne keserűen felnevetett. Gil, hogy nézhettetek ennyire hülyének? Nem azért küldtem el Chelseat, amiért hiszed. Nem azért, mert bevettem, hogy volt köztetek valami aznap este. Tudom, hogy nem volt. Chels mindössze jófej akart lenni veled, hogy ne menjen tönkre a kapcsolatunk. Mert szeretett engem, tudod, Gil? 243

Még azt is bevállalta, hogy azt higgyem, ő a szeretőd és nem Annabella Hill. Mert az

előbbi talán bocsánatosabb bűn lett volna, mint az utóbbi. Nem drágám, egy szavatokat sem hittem. Chelseanek azért kellett mennie, mert rájöttem, hogy falaz neked. Elárult. Gilbert levegő után kapkodott. Fogalma sem volt róla, hogy Lianne ilyen szinten az események mögé látott. Hiszen ezek szerint a felesége pontosan tudta, mi történt és mégsem említette annyi éven át. Egyszerűen csak menesztette Chelseat, ez minden. Elegánsan kirúgta. -

Sokkal okosabb vagy, mint azt bármikor is gondoltam volna – mondta őszintén Gilbert.

Ez aztán a bók…-sóhajtott Lianne, majd keményen hozzátette: – Egy szaralak vagy, Gilbert. Tudod, mi a nagy helyzet? Hogy remekül álcáztad. Kibaszott remekül. Az egész jóvágású, hiteles, makulátlan angol úriember stílust. -

Mi ez az egész, Lianne?

Nézz a lelkedbe, Gil! – a nő csúfondáros nevetéssel ült be a volán mögé. – Szánom Annabellát, hogy veled kell élnie! Lianne határozott mozdulattal becsapta az ajtót, mit sem törődve Gilbert meglepett arcával. Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy a magyarázkodását hallgassa, s mióta megtudta Annabellától, hogy a férfi képes volt megtagadni a saját gyerekét, alaposan megváltoztak az érzései vele szemben. Az a kisgyerek akár Heily is lehetett volna. Lianne emberileg csalódott óriásit Gilbertben. A törés akkora volt, olyan végzetes erejű, hogy az elpusztította a környező szöveteket is. Elzsibbadt az egész, tehát nem fájt már semmi sem. Lianne úgy érezte, készen áll arra, hogy csak előre nézzen. Az egyetlen ember, akire szüksége volt a múltjából, aki nélkül nem lett volna értelme az életének, a lánya volt. Eszébe jutott, milyen régen beszéltek, majd az órájára pillantott és örömmel nyugtázta magában, hogy Heily már biztos nem forgat. A telefonért nyúlt és óvatosan, miközben az utat figyelte, kikereste a lánya nevét. Meglepő módon az első csöngésre felvette. -

Szia, mama!

-

Heily, hogy vagy kislányom?

Köszönöm, nagyon jól. De jó hallani a hangod! Anyu, míg el nem felejtem, kérdeznem kell valamit! Steve ezzel rágja a fülem napok óta. Azt hallotta, Chelsea Mann tönkre akarja tenni a Fényemberek produkciót. -

Nagyon remélem, hogy nem, mert ő fogja rendezni! – nevette el magát Lianne.

-

Mama…de…ez most mi? Ez most komoly?

-

Igen, kincsem. Steven már tud is róla. Nem szólt neked?

-

Egy árva szót sem. Ma megjelent itt Kristin, azóta se lát, se hall.

-

Ó, ez igazán remek hír. Más szokatlan nem történt?

-

Á, dehogy. Dolgozunk ezerrel és remekül haladunk. Szereztem egy új barátot is,

244

Patriknak hívják, ő az itteni fodrászom. Annyira ügyes, hogy magammal akarom csábítani Los Angelesbe – felelte túl gyorsan, túl lelkesen Heily. Liannenek máris gyanússá vált, mert ismerte a lányát, mint a rosszpénzt, de ezúttal nem tette szóvá a megérzését. Utoljára akkor hadart ilyen izgatottan a lány, amikor a legelső közös próbafelvételük után Nick Richardsról áradozott. Lehet, hogy ez a Patrik az új szerelem? -

Ó. És jópasi?

Meleg – nevette el magát Heily. – De egyszerűen imádnivaló. Te is kedvelnéd. Jaj, mama, úgy örülök, hogy Chelseavel kibékültetek. De most mi lesz Stevennel? Nem is értem, én észre sem vettem, hogy maga alatt lenne emiatt… Heily azonnal elkezdte érezni a perzselő lelkifurdallást. A férfit, aki a legjobb barátja, s talán még egy kicsivel több is, elküldték a produkciótól, amibe szívét-lelkét beletette. Ő pedig még csak észre sem vette rajta, hogy fájna neki valami, pedig egész álló nap együtt dolgoztak. Ám amióta felcsillant a remény, hogy Nick esetleg életben van, Heily volt az, aki nem hallott, nem látott és ezt tudta jól. Igazából hónapok óta most érezte először, hogy még mindig él. A lelkében tátongó űr valahogy telni kezdett szeretettel, amit eddig tudatosan rekesztett ki onnan. Tudta, bármi történt is, ha Nick ott áll majd vele szemben, az űr eltűnik, mintha soha nem is lett volna. Ne aggódj érte, Heilym, hamar kiheveri! Én sem érzem rosszul magam emiatt, hiszen Steven tele van munkával. Azért döntöttem így, mert szeretném, ha ez az utolsó rész kifejezetten női film lenne. Viszont nagyon örülök, hogy végre nevet a hangod, kislányom! Nevet? Ugyan már! Valósággal kacag! Úgy érzem, lesz mit mesélned, ha hazajössz a forgatásról! Nagyon remélem, mama! – sóhajtott Heily, majd rájött, hogy máris késésben van a Patrikkal megbeszélt találkozóról. Itt volt az ideje, hogy elinduljanak a tett helyszínére. – Ugye nem haragszol, ha most leteszem? Várnak rám! -

Persze, menj csak, kincsem! Jó munkát!

-

Szeretlek, mama!

Én is szeretlek – mondta zavartan Lianne, hiszen nem volt szokás a családjukban az efféle érzelemkitörés. – Szia, kislányom, jól öltözz fel, meg ne fázz! Ezzel a gyerekkel történt valami. De mi? Talán tényleg beleszeretett valakibe, aki totálisan elvarázsolta. Remélem, ez a megoldás. Á, jobb, ha nem álltatom magam. Liannenek megvolt az a baljós sejtése, hogy a dolognak, amitől Heily jóval vidámabbá vált, mint a járkáló kísértet szindróma idején, csakis Nick Richardshoz lehet köze. Nem bánom. Nem teszek érte, de ellene sem. Teljesüljön a sors akarata. Csak az a fontos, hogy visszakapjam az én cserfes, boldog kislányom.

245

May világéletében ügyetlenül hazudott, ezért az utazás napján csupán telefonon hadarta el Samnek, hogy nem tölti otthon az éjszakát. Egyem a szívét, hogy megbízik bennem – gondolta szeretettel az asszony, amikor a férje zokszó nélkül tudomásul vette, hogy a barátnője, Marianne szakított az élettársával és most lélekápolásra van szüksége. May mosolygott magában. Ha Samet csak egy kicsit is érdekelnék az ő barátnői, tudná, hogy Marianne öt éve egyedül él. Miután az alibit rendezte, May csomagolni kezdett. Csak néhány dolgot pakolt be, a legfontosabbakat, hiszen, ha minden igaz, holnap már vissza is jöhet Londonba. Nickkel, igen, talán Nickkel. Ilyen vakmerően belevágni valamibe! Ez egyáltalán nem volt jellemző Mayre, de most hogy felcsillant a remény, az egész univerzum egyetlen pontot jelentett neki. A kis falut Magyarországon, ahol talán ismét magához ölelheti a fiát. May becipzározta a bőröndjét, majd megfordult és a lépcső felé vette az irányt. Csakhogy az ajtóban Melanie állt, csípőre tett kézzel, bizalmatlanul méregetve az édesanyját. -Á…Mel. Nem tudtam, hogy itthon vagy – mondta zavartan May. - Hova készülsz, mama? - Az egyik barátnőmnél alszom, drágám. Gondjai adódtak, segítenem kell neki. - Csakugyan? És kinél? Ha jól hallottam, apunak a telefonba Marianne nemlétező barátját emlegetted. Vagy lemaradtam valamiről? May nagyot sóhajtott. -

Jaj, kicsim! Miért kell neked mindig mindent tudnod?

Mert újságírónak készülök – derült fel egy pillanatra Melanie arca, majd komoran az anyjára meredt. – Mama, nekem semmi közöm ahhoz, hol fogsz aludni ma éjjel, de…ugye nem pasi van a dologban? Az asszony elnevette magát. Pasi, Mel? Ha tudnád, milyen pasi…! -

Ugyan, Melanie! Öreg vagyok én már ahhoz…

-

Akkor miért hazudtál apának? Ez nem vall rád.

Hát jó…- sóhajtott nagyot May, igyekezett időt nyerni. Tudta, hogy most az egyik hazugságból a másikba kell lovallnia magát és nem tetszett neki a helyzet. De nem volt választása. – Heilyt szeretném meglátogatni. Tudod, hogy apád nem pártolná az ötletet, én viszont nem bírom ki, hogy ilyen közel van és ne is lássam! Los Angelesbe nem ilyen egyszerű átugrani, arról nem is beszélve, hogy egy vagyonba kerül. Erre nyugodtan használhatnád Nick pénzét, gondolom, az nem volna szentségtörés…javasolta Melanie. -

246

Akkor sem nyúlnék hozzá jószívvel, kislányom. Még utána sem néztem alaposabban,

mi minden van, ami…Will ismeri ezeket az ügyeket. -

Még mindig bízol, mama, igaz? – kérdezte halkan Melanie.

May némán bólintott, a lány pedig odalépett hozzá és magához ölelte. Jóval magasabb volt kicsi, törékeny édesanyjánál. Mindannyian bízunk – suttogta Melanie. – Jaj, mama! Bocsáss meg, nem akartalak én megvádolni semmivel, csak már rémeket látok. Most, hogy Nick nincs már köztünk eleve olyan szomorú minden, és mivel nem mondtál igazat apának, felötlött bennem, hogy esetleg van valakid. A történtek után…mama, én nem bírnám ki, ha mégjobban szétesne a családunk! Már így is kitéptek egy darabot belőle…

-

Ne félj, Mel! Mi öten nagyon erősek vagyunk, erősebbek, mint hinnéd!

-

Ez az, hogy sajnos már csak négyen…

Gilbert Andersont nem kedvelem, de egyszer, a megfelelő pillanatban mondott nekem valami okosat – mondta May, miközben bátorítóan nézett a lányára. – Azt, hogy soha nem láttuk koporsóban az öcsédet. Drágám, a remény nem halhat ki belőlünk, bíznunk kell, hinnünk kell! Mama, én már olyan szkeptikus vagyok. Minden nappal fogy az erőm! – Melanie szívfacsaró pillantással nézett az anyjára. – Minden nappal halványul a remény, hogy valaha még láthatjuk az öcsémet. Sosem gondoltam volna, hogy így fog hiányozni az a kis őrült! -

Azért nem is olyan kicsi…

Tudod, hogy értem. Nekem ő mindig kicsi marad, mindegy, milyen hatalmasra nőtt. Ráadásul hamarosan Shirley és elmegy. Semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt. May nagyot sóhajtva simogatta meg a lányát. Bárcsak elmondhatta volna Melanienak az igazat, de nem tehette. Valósággal kínozta a tudat, hogy Nick állítólagos életbenlétéről egyetlen árva szót sem szólhat, de a lelke mélyén ott motoszkált egy gondolat. Ha nem lesz ebből az egészből semmi, ha nem kapjuk vissza őt, épp elég lesz az, hogy én újra összeroppanok. Már így is túlságosan beleéltem magam. Mel fölemelte az anyja bőröndjét és udvariasan segített lecipelni a földszínre. Magányosnak, szomorúnak tűnt a lány, érződött a viselkedésén, hogy rettenetesen megviselték az elmúlt hónapok történései. Jóformán csak dolgozni járt a szállodába, nem találkozott a barátaival és a rá jellemző kedves mosoly, huncut pillantás egyre ritkábban volt felfedezhető. May határozottan aggódott érte. Indulnom kell, kicsi szívem. Neked pedig többet kéne társaságba járnod! Vigyázz, Mel, mert én úgy látom, hogy elfelejtesz élni… 247

Mama, nem kell aggódnod. Az én nevem nem Nickolas.

May úgy érezte, hogy a szíve tízszer olyan súlyos, mint a maga után húzott bőrönd, ahogy kilépett a házból, de azért legbelül melegítette a lelkét a tudat, hogy ez az út talán nagyon jól is végződhet, mindannyiuk számára. Melanie egy ideig bámult a távolodó taxi után, majd letörölte a könnyeit és felrohant az emeletre. Akár egy eszelős, úgy tépte fel Nick szobájának az ajtaját, majd egyenként a szekrényeket, a fiókokat. Nem tudom lezárni. Mama sem tudja. Míg itt vannak ezek a holmik, egyikünk sem fog továbblépni. Lehetetlen. Órák teltek el, mire Mel feldúlt lelkiállapotában zsákokba rakott, kiválogatott mindent. Egyedül a nagy fényképalbumot vitte át a saját szobájába, amiben Nick és Heily közös éveinek főbb mozzanatai voltak megörökítve. Amikor mindennel végzett, a telefonhoz sietett. Jónapot… szeretetszolgálat? – szólt a kagylóba elcsukló hangon. – Rengeteg holmi van itt, amit szívesen a rendelkezésükre bocsátanék. Mikor tudnak értük jönni ma? Hogy csak holnap? Nem baj. A mai nap jobban megfelelt volna, de nem gond. Akkor most lediktálom a címet… Melanie döntött. És egyáltalán nem érdekelte, mit fog ehhez szólni a család. Míg úgy kezelik Nick egykori szobáját, akár egy szentélyt, aligha fognak továbblépni. Szabadulni az emlékektől – ez most legfontosabb.

Játszani könnyű. Játszani. A lelkünkből játszani úgy, hogy kirekesztjük mindazt, ami a valóság. Szerelmest játszani, emlékekből táplálkozva újraélni egy érzést. Százszor is csináltam már. Ha az ember kellően koncentrál, egész hihetően hazudik önmagának. Mekkora egy balfék vagyok! Nick élethűen játszott. Mármár maga is elhitte, Rebeka pedig boldogabb volt, mint valaha. Vagy nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni, hogy a férfi részéről ez az egész nem több, mint egy próbálkozás. Olyan próbálkozás, amibe az ember apait-anyait belead. A napok valahogy összefolynak. Azelőtt minden tettemnek értelme volt, volt mit várni, amikor újra felkel a nap. Most viszont…Áááá! Egyformaság. A létezésem elfolyik a kezeim között. Ahogyan az idő is a filmek és…Heilym nélkül. Nem rossz ez így, de nem is jó. Semmilyen. Mégis így kell, hogy legyen. - Mondd, Nick, a filmezés még mindig nem hiányzik? – kérdezte tőle Rebeka, miközben a hotelban eltöltött időszak utolsó reggelijét ették. - Hát, a filmezés az nagyon hiányzik. Kár volna tagadnom. De a karakter…Chris Diamondtól valahogy még mindig borsódzik a hátam. - Jaj, hát nem olyan szörnyű a pasas! Most, hogy kiolvastam a Fényembereket…nos, nem csodálom, hogy annyi rajongód volt mindig!

248

- Valójában nem nekem, hanem Chrisnek. Te mostmár tudod, hogy nem vagyok egy nagyszám – mondta Nick szerényen mosolyogva, miközben a rántottájában túrkált. – Micsoda vérszegény vacak ez anyukám szalonnástojásához képest! Talán már holnap meg is kóstolhatod, Rebeka! - Biztos jó ötlet ez? – ráncolta a homlokát a nő. – Nagyon aggaszt, mit fognak szólni hozzám a szüleid, a két nővéred. Nem lenne jobb, ha mégis egyedül mennél? - Nem szeretnék – rázta meg a fejét Nick. – Meg kell ismerniük téged! Szeretni fognak, tudom, és mindannyian nagyon hálásak lesznek neked. Te hoztál vissza az életbe, Rebeka, kár is volna az érdemeidet tompítani! Nick felállt, megkerülte a kis reggelizőasztalt, majd egy pillanatra magához ölelte Rebekát. Kétségtelenül szerette a nőt, jó volt megérinteni, hozzábújni, vele lenni. Felszabadultnak érezte magát a társaságában, de valami mégsem stimmelt. Nick kétségbeesetten igyekezett háttérbe szorítani a vészjósló gondolatokat és kifogástalanul játszani a szerepét. Egyszer egy pszichológiai könyvben azt olvasta, a szeretet, a szerelem cselekvéssel generálható. Rebeka megérdemli, hogy boldog legyen. Sőt, még többet is annál. Akkor most mi a pontos terv? – kérdezte a nő. Élvezte, hogy Nick egyre inkább átveszi a vezető szerepet kettejük kapcsolatában. Kezdett visszatérni az egyénisége – Rebus még emlékezett egy cikkre, amiben azt írták, hogy Nick Richards igen határozott döntéseket hoz a magánéletében, s általában nem a levegőbe beszél. A volt menyasszonyát is olyan hirtelenséggel jegyezte el annak idején, hogy csak ámult, bámult a világ a csillogó gyémántgyűrű láttán. Rebeka szívből remélte, hogy egy nap majd ő is kap Nicktől egy ilyet. Mióta megbeszélték, hogy mindketten felvállalják ezt a kapcsolatot, a nő végre mert örülni és álmodozni is. Lefoglaltam a repülőjegyeket – mondta Nick. – Gondolom, miután kicsekkoltunk, lemegyünk Körösújfaluba néhány holmiért, aztán alszunk néhány órát és az éjszaka közepén irány a budapesti reptér. A férfi lelkesen, vidáman beszélt, Rebeka elmosolyodott, mert tudta, Nicknek hatalmas dolog, hogy ennyi idő után találkozhat a családjával. Már el is döntötte, hogy ő tapintatosan a háttérbe húzódik majd, amikor megérkeznek a Richards házhoz. Már így is betolakodónak érezte magát, nem akarta elrontani a pillanatot. Ám azt egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, hogy még menjenek vissza Körösújfaluba a londoni út előtt. - Nem tudom, érdemes-e lemennünk ma a faluba. Végtére is minden holmit be tudunk szerezni Pesten az indulás előtt, amire csak szükségünk lehet. Ha kétszer keresztülszelnénk az országot, csak feleslegesen elfáradnánk. Lássuk csak…kellene neked egy baseball sapi és mondd, az a nagyon sötét napszemüveged nálad van? - Nem ezek a dolgok hiányzonak, drágám! – rázta meg a fejét Nick. – Muszáj visszamennünk, mert otthagytam a laptopom a majdnem kész forgatókönyvvel és az egyetlen nyomtatott példányt is! Szükségem lesz rájuk, pláne, hogy nem tudom, mikor jövünk ide vissza…

249

- Gondolom, az ünnepek után, igaz? - Nem volna kedved kicsit tovább Londonban maradni? Ismerem már annyira magam, hogyha elkezdek családozni, nagyon nehezen tudom abbahagyni – nevetett fel Nick. – Olyan sok megbeszélnivalóm lesz a szüleimmel, Mellel és Shirleyvel is! Igazából az elmúlt években is csak elvétve sikerült pár napot velük töltenem. Sosem értem még rá ennyire, mint most. - Egész biztos, hogy nem fogom őket zavarni? – lelkizett tovább Rebeka, majd végül kinyögte, ami a legjobban nyomasztotta. – Nick, annyira tartok attól, hogy a családod egy rádakaszkodott, számító, pénzhajhász nőnek gondol majd engem! Nick szívből felnevetett. Rebus imádta a felszabadult kacajt, ami szerencsére egyre többször tört fel Nickből. A családom tudja, hogy nem az az ember vagyok, akire rá lehet akaszkodni. Ha valaki rámszáll és átlép egy bizonyos határt, nagyon kellemetlen tudok lenni! Tudod, a rajongóimmal is volt olyan pont, amikor egyszerűen sarkonfordultam és otthagytam őket. Szó szerint inzultáltak… -

Aznap este ütött el a taxi, igaz?

Pontosan. Egyet megfogadtam, Rebus. Bárhogy alakuljon is az életem, a jövőm, többé nem követem el a hibát, hogy túl kedves és közvetlen leszek azokkal is, akikhez semmi közöm. Mostmár látom, hogy ezt nagyon elrontottam és persze egy ponton átszakadt az a bizonyos gát. Basszus, mindenki azt hitte, hogy joga van megmarkolni a tökeim! Rebeka nevetett és csodálkozva vonta fel a szemöldökét. Sosem hallottalak még ilyen közönségesen beszélni! De az a helyzet, hogy te még ezt is elegánsan csinálod. Ilyen arisztokratikus arcvonásokkal még a káromkodás is megbocsátható, sőt, versnek, vagy szonettnek tűnik! Kis bolondom! – suttogta Nick és két tenyerébe fogta Rebeka arcát. – Sokkal-sokkal jobbat érdemelnél nálam! Gyere, induljunk! Nick fölállt és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse a nőt. Adonisz, akinek dzsemes a szájaszéle. Rebeka felkapott egy szalvétát és gondosan letörölgette a férfi arcáról a reggeli nyomait. Látod, Rebus, még mindig szükségem volna az anyukámra! Mégiscsak ciki, hogy ezt neked kell csinálni, nem? Sztárkorodban volt egy embered, aki törölgette rólad a lekvárt és egyéb nyalánkságokat? Aranyom, ha elmesélném, mennyi mindenre volt emberem…egy tekercs vécépapír felülete kevés lenne a teljes listára! Rebeka nagyon örült, hogy Nicknek ilyen jó hangulata van és a humora is visszatért. Szívből remélte, hogy a férfi lassan kezd túljutni Heilyn, az elmúlt évek sérelmein, a rossz 250

gondolatokon. Hiszen minden jel erre mutatott. A nő egyetlen dologgal nem számolt: azzal, hogy Nick színész, méghozzá a legtehetségesebb fajtából. Aki olykor még önmaga előtt is játszik, csak hogy elterelje a figyelmét a fájdalomról, ami mardossa a lelkét. A mindennapjaiból Nick kiiktathatta Heilyt, de az álmaiból nem. Azzal, hogy még most is őt kereste minden reggel maga mellett az ágyban, álmosan, kábán, amikor a tudatalattija felülkerekedett, egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Heily hiányzott és kész. Nagyon. És fog is, amíg csak világ a világ. Nick szívből remélte, ez csupán igaztalan gondolat, amit az ő félelmei táplálnak, s egy napon végleg képes lesz maga mögött hagyni a múltat a szerelemmel együtt. Bármennyire szerette is Heilyt, tudta, azok után, amit miatta át kellett élnie, soha többé nem tudna a nő szemébenézni. Jogom sincs hozzá, hogy felkavarjam az életét. Egyet jelentek a bonyodalommal. Ezt dobta a gép.

Heily, nem tetszik ez nekem. Hagyjuk ezt a marhaságot a francba, és most azonnal visszaviszlek a szállodába! – könyörgött Patrik már harmadszor. Ne csináld ezt! Vagy tudod, mit? Menj vissza, ha olyan nagyon akarsz. Én itt maradok és megvárom, mi fog történni. Semmi, ez a napnál is világosabb! – emelte az égre a tekintetét Patrik. – Heily, átvertek, bepaliztak, fogadd el! Nem fog jönni senki. Egy percet nem érdemes tovább ezen a helyen tölteni, ez a kétóra is túl sok volt… -

Mondom, hogy menj, ha szeretnél, csak ne idegesíts!

A fenébe, úgyis tudod, hogy nem hagynálak itt egyedül! Csak meg akarlak kímélni egy újabb csalódástól… Az had legyen az én bajom! – mondta dacosan Heily, majd hátát a hideg falnak támasztotta. Igaz, ami igaz, tényleg két órája álldogáltak a nyomasztó, félkész ház alsó szintjén. A hidegtől már egészen elgémberedtek a végtagjaik. Maga az épület olyan volt, mintha elkezdtek volna építeni egy bevásárlóközpontot, de időközben elfogyott volna a befektetők pénze. Évek óta állhatott már így. Tekintélytparancsoló, széles betonlépcsők vezettek az emeletre, szanaszét hevertek sörösüvegek, építési anyagok, cigarettacsikkek és még valami, ami irgalmatlan bűzt árasztott. Nem tudták, micsoda, mert a hatalmas hodályt csak körvonalaiban látták a sötétben. Patrik ennek ellenére idegesen járkált fel-alá, folyamatosan a háta mögé nézett, majd ki az utcára, aztán Heilyre, végül pedig káromkodni kezdett. -

A rohadt életbe, mi a jóisten ez?

Heily talpraugrott, amint felfogta a sötétben, hogy Patrik kétségbeesetten próbál valamit 251

lerázni a cipőjéről. Hogy lásson, a nő előkapta a telefonját és azzal próbált meg világítani. Hátrahőkölt, amikor meglátta, hogy Patrik cipőjén egy letépett macskafej lifeg. A szerencsétlenül járt állat foga beleakadt a férfi cipőfűzőjébe. Várj, mindjárt leszedem, nyugi! – mondta gyorsan Heily, majd zsebkendőért nyúlt a táskájába. Fintorogva, de azért bátran közelített barátja lába felé. Hozzá ne nyúlj, beteg lehetsz tőle! Toxoplasmosis! Beteg leszel, Heily! Ismertem egy terhes nőt, aki majdnem belehalt… Patrik, én nem vagyok terhes – mondta tárgyilagosan Heily. – Azt pedig ott le kell szedni rólad! Mielőtt a férfi észbekaphatott volna, Heily egy mozdulattal letépte a rothadó macskafejet a cipőjéről és széles mozdulattal messzire hajította. Ebben a pillanatban halk sikkantás hallatszott a ház túlsó végéből. Heily és Patrik egymásra néztek. A hang hatására ismét eszükbe jutott, miért is vannak itt valójában. Ezen a döglöttmacska lakta helyen. Menjünk már innen a francba! Patrikban megszólalt a vészcsengő. -

Figyelj, Hell…

Már te is kezded? Nem vagyok Hell! – suttogta dühösen a lány. – Amint hallod, nem vagyunk egyedül. Talán ő az, akivel dolgunk van! Vagy egy hajléktalan…figyelj, ez a macska, ez valami hihetetlen rossz ómen! Mindegy, mi történik itt ma este, te ebből nem jöhetsz ki jól! Patrik, én, veled ellentétben nem vagyok babonás. Ha akarsz, maradj itt, vagy menj ki az utcára, amíg én elintézem ezt az ügyet – kérte Heily, majd határozott mozdulattal megmarkolta a pénzzel teli kézitáskáját és elindult a hangok irányába. Patrik nem követte. Az ember mindent bevállal a barátjáért, persze. De azért MINDENT nem! -

Oké…- suttogta lemondó sóhajjal. – Itt megvárlak, de…nagyon vigyázz!

Hiába. Patrik lelkében egy érzékeny nő lakozik. De akkor bennem mi lakozik, ha képes vagyok leleplezni az identitásom egy információért cserébe? Heilynek, ahogy egyre beljebb haladt a sötétben, eszébe jutott, hogy most akár ki is rabolhatják, vagy ami még rosszabb, bevágják egy sötétített üvegű autóba, majd fogvatartják és váltságdíjat követelnek érte. Igyekezett úrrálenni a remegésén. Tudta, miért, kiért csinálja mindezt. Nickért bármire képes lett volna. Úgysem számít semmit, ha kiderül, hogy mégsem él, én pedig meghalok. Az életem nem számít semmit. Ha most elrabolnak és megölnek, akkor annak úgy kellett történnie. Ha Nick a túllétben van, akkor én is ott akarok lenni. Túl üres és fájdalmas nekem a világ nélküle. Túl nagy küzdelem a szerelme nélkül élni, akkora ár ez, amit nem is vállalnék, ha nem jutnának eszembe azok, akik szeretnek. Heily gondolatai egyre csak cikáztak, s amikor meglátta a sötét napszemüveges, piroskabátos, 252

svájcisapkás nőt, már szinte várta, hogy az elfogóemberek előugordjanak a hatalmas csarnok oszlopai mögül, hogy őt betuszkolják egy kocsiba. Amikor a nő megmozdította a kezét, arra számított, hogy fegyvert ránt, s csak ahogy tétovázva közelebb lépett, vette észre, hogy a vékony, magas idegen egy borítékot tart a kezében. Nem gondoltam, hogy tényleg eljön ide személyesen…- mondta remegő hangon a fiatal nő, aki szemlátomást még Heilynél is jobban meg volt szeppenve. Az üzenete nem adott más lehetőséget – mondta feszengve Heily. – Megcsillantott egy reményt előttem, hogy a szerelmem él…nem volt választásom, ide kellett jönnöm. Elhoztam a pénzt – nyújtotta Heily a nő felé a táskát. – Ugye tényleg van mit mondania nekem? A nő még a sötétben is jól láthatóan bólintott. Zseblámpát húzott elő a kabátjából, majd Heily kezébe adta a levéllel együtt. Magyarázni kezdett, gyorsan, nyugtalanul. - Körösújfalu. Ismeri, ugye? - Ott született az apám…-suttogta döbbenten Heily. - A nagyanyja háza, nem lesz nehéz megtalálnia. Mindenki tudja, hol van, pláne, hogy volt ott mozgolódás az elmúlt hónapokban. Ott, abban a házban él most Nick Richards. Én a maga helyében már holnap indulnék, nehogy késő legyen… - Már miért lenne késő? – hadarta Heily. - Mert nincs egyedül… - Ó…egy…szóval egy nő van a dologban? – Márta bólintott. – Nem számít – rázta meg a fejét Heily. – Nem számít, csak az a lényeg, hogy él! A színésznő úgy érezte, ebben a pillanatban magához tudná ölelni a világot. Első hallásra elhitte az ismerelen lány szavait, hiszen jól emlékezett még, hányszor mesélt Nicknek arról, hogy az apja szerint Körösújfalu a legbékésebb hely a világon. Heily szíve a torkában dobogott és pontosan tudta, hogy már másnap reggel el fog indulni, vagy akár éjszaka, hogy minél hamarabb a saját szemével győződhessen meg erről a…erről…a csodáról. Persze, hogy Körösújfaluba ment! Úristen, hogy ez sosem jutott eszembe! Hiszen én mondtam, én ajánlottam neki, olyan sokszor kértem, hogy menjünk oda néhány hétre pihenni, a nyugalom birodalmába, ahol a nagyanyám élt. Hogy vágytam oda…VELE. És holnap végre ottleszek… ott leszünk, együtt. A megoldás végig a szemem előtt volt, de nem vettem észre, mert túlságosan ellepték a könnyek. Körösújfalu, Istenem, hát persze hogy Körösújfalu! Heily Márta felé nyújtotta a pénzt, de nem volt tudatában annak, hogy minden érzelme ott ül az arcán. -

Én már nem is tudom, elfogadhatom-e…- mondta, halk, bűntudatos hangon Márta.

Fogja és vigye csak, nagyon kérem! Annyira hálás vagyok magának, hogy azt el sem tudom mondani! Nekem ez a pénz egyáltalán nem fog hiányozni, maga viszont…ha igaz, amit mond, akkor életeket mentett! 253

Márta meglepetten, szinte sóbálvánnyá merevedve állt, miközben Heily magához ölelte és mellé ejtette a betonra a pénzzel teli táskát. Könnyes mosollyal és néma integetéssel, önkívületben a boldogságtól búcsúzott el a magyar nőtől. Szemernyi kétsége sem volt a hallottak igazságtartalmában. Nem számított az sem, hogy Márta megemlített egy másik nőt. A tudat, hogy Nick él, hogy újra a közelében lehet, több volt, mint amit valaha remélt. Görcsösen szorongatva a papírt a körösújfalusi ház címével, nem törődve holmi macskatetemekkel, sírva-nevetve futott a rá várakozó Patrik felé és se szó se beszéd a férfi karjába vetette magát. -

Él…Patrik…Nick…él – zihálta elfúló hangon.

Szentúristen, el ne ájulj itt nekem, te lány! Nem látod, hogy nézel ki! – Heily arca valóban a falfehér különböző árnyalataiban pompázott, a sápadt holdfényben még egy kicsit ijesztőnek is tetszett. – Anyukám, az a döglött macska rádragasztott valami kórságot, én megmondtam! Nem számít, Patrik. Semmi sem számít, csak az, hogy holnap már Nickkel leszek… Heily magasról tett a decemberre. Lehuppant a félkész épület egyik lépcsőjére és Patrik számára valószínűtlenül hosszúnak tűnő ideig sírt és nevetett egyszerre. Az arrajárók részegnek gondolhatták, vagy drogosnak, de biztosan nem Heily Andersonnak, a világhírű filmsztárnak, aki az imént tudta meg, hogy élete szerelme még létezik. Patrik gyöngéden simogatta a lány haját, de valahogy nehéz volt a lelke. Ugyan nem értette az érzést, de biztos volt benne, hogy a bonyodalmak ezzel még korántsem értek véget Heily körül. És nem a döglöttmacska miatt gondolom így. Kizárt, hogy csak a macska miatt.

254

26. Fejezet 255

A.D. Naplója, 2009. december

Pocsékul vagyok. Ez a bezártság rosszabb, mint a halál. Ma reggel megint elromlott a WC lehúzója. Solange és én vagy egy órát ültünk a szagban, mire kegyeskedtek megcsinálni. Gyűlölöm Solange-ot. Az idegeimre megy, hogy hangosan gondokozik. Hogy mindent, ami átfut azon a pattanásos fején, meg kell velem osztania. Hogy miért verte agyon az anyját csaknem egy vasalóval. Egy forró vasalóval. Kit érdekel? A hideg kiráz ettől az egésztől. Mit keresek én itt? Telnek a napok és én egyre többet bőgök. Reménytelen minden. Én, akinek világéletében megvolt mindene, hogy is kerülhettem ilyen helyzetbe? Apu segíthetne, ebben biztos vagyok, de nem akar. Azt mondja, a saját káromon kell, tanuljak, hogy legközelebb ne csináljak ilyet. Hát, pedig ha mégegyszer tehetném, csak még tovább szorítanám a parfümillatú nyakát, addig, míg csak élet van benne. Kár, hogy nem tettem. Akkor legalább volna értelme annak, hogy egy priccsen alszom és vizeletszagban ébredek. De azért valami különös béke is van most a lelkemben. Mert az a személy, aki miatt itt rohadok, már megbűnhődött. Nem él. Az én gyilkosom, az életem gyilkosa, a fiú, aki miatt csaknem öltem, mert annyira szerettem. Mostmár gyűlölöm, és nagyon remélem, a poklok tüzén ég. Végülis, én jártam jobban. S tudom, ha egy nap innen kikerülök, örökre magam mögött hagyom Nick Richards emlékét.

Valaki azt csicseregte nekem a stábból, hogy holnap szabadnapod van…- jegyezte meg ártatlanul Kristin, miközben a szálloda éttermében vacsoráztak. A gyönyörű, már-már szoborszépségű modellt sokan megbámulták, és nem csak azért mert igéző volt, hanem mert gyakran szerepelt reklámokban. Tudták, hogy látták már őt valahol, de azt nem, hogy hol. Steven boldog volt, hogy őt nem bámulják, maximum azért vetnek rá egy-egy pillantást, mert szerencsésnek tartják a vacsorapartnere miatt. A rendező azonban ezekben a percekben szívesen lemondott volna Kristin társaságáról. -

Tessék? – kérdezte szórakozottan, ide-oda tologatva a tányérján a tökös raviolit.

Mondták, hogy nem forgattok holnap. Gondoltam, csinálhatnánk együtt valamit. Megmutathatnád a várost… Kristin – válaszolt komoran Steve, miközben letette a villát. – Nekem fogalmam sem volt róla, hogy te idejössz, így az egyetlen szabadnapomra már szerveztem magamnak programot. Ó…- a nő arcára azonnal kiült a csalódottság. – Rendben. Nem akarok én rádakaszkodni. Majd elmegyek fodrászhoz és sétálok egyet. Megtudhatom, mit csinálsz

256

holnap? Persze, nem titok – bólintott Steven. – Heilynek szerveztünk egy kis meglepetést a stábbal. Tudod, az apja, Gilbert Anderson itt született Magyarországon, egy kis faluban. Oda fogom elvinni őt. Ez igazán szép tőled, Steve – mondta tettetett nyugalommal a hangjában Kristin, majd ártatlanul hozzátette: - Szegény lányra rá is fér egy kis öröm. Szörnyű látni, hogy még mindig emészti magát a volt szerelme miatt. Ezzel a sok szomorúsággal nem támasztja fel… Nem hiszem, hogy szép dolog volna tőlünk kibeszélni Heily érzéseit – zárta rövidre Steven. Ahogy Kristin kiejtette a száján a „volt szerelme” kifejezést, Steve még mindig úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívébe. Miért kell valakinek folyton a képembe vágni, hogy Heily még mindig őt szereti? Egy pillanatig dühödten meredt Kristinre, majd észbekapott és a tőle telhető legkedvesebben elmosolyodott. Elvégre ez a lány igazán nem tehet az ő Heily iránti reménytelen vonzalmáról, fogalma sem lehet arról, hogy mit érez. S amit érez, azt milyen régóta és milyen mélyen érzi. Steven az ajkába harapott. Tudta jól, hogy Kristin nem több, mint Heily - pótlék, hiába olyan gyönyörű, hogy azt le kellene festeni. Anderson aranypöttyös, szívalakú arcocskája, a mélyenülő smaragdszemei, az a rengeteg selymes haja…mit keresek én itt, ezzel a nővel? Megjelent a pincér és eléjük tette a desszerteket. Steven hatalmas adag palacsintát, Kristin gyümölcssalátát kapott. A férfi, hogy elterelje a saját figyelmét, gyorsan nekilátott a desszertnek. Szótlanul, maga elé meredve evett, Kristin pedig leverten bámult rá. Nem bírta sokáig a feszélyező csendet. -

Ez ám a romantikus vacsora. Steven, mi a bajod? – förmedt rá.

-

Semmi, mi volna?

Tudod, amikor megérkeztem, még úgy tűnt, mintha örülnél nekem, de aztán ez, huss… egyik pillanatról a másikra elszállt! Mondd, mi történt? Az égvilágon semmi, de nem vagyok hozzászokva, hogy mások irányítsák helyettem az életem! – fakadt ki Steven. – Ha szerettem volna, hogy idegyere, akkor én magam hívlak el! Nem gondolod? Kristin, ez az őrült tempó, amit te diktálsz, túl sok nekem… A nő szemei könnybelábadtak. - Szeretlek, Steven! - Csodálatos nő vagy, a világon semmi gond nincs veled, de meg kell értened, én még nem tartok ott ebben a kapcsolatban, ahol te szeretnéd. Az érkezésed után azért buktam ki, mert nem érzem, hogy lennénk olyan nexusban, ami megengedné, hogy meglepetésszerűen beállíts hozzám…

257

- De ha Heily állítana be, az bezzeg tetszene…- latolgatta szomorkásan Kristin. – Mekkorát fogsz te csalódni, Steve! Vedd már észre, hogy soha nem fog téged szeretni! Csak kihasznál! - Nem hiszem, hogy közöd volna kettőnk kapcsolatához. Nem hiszem, hogy fel tudnád mérni, milyen érzések fűznek bennünket össze. - Dehogynem! – Kristin szeme egyszeriben haragosan csillogott. – Ő a királynő, te pedig remekül támogatod az ő királynőségét! - Kristin, ebből elég! - Bocsásd meg a bárdolatlanságom – a nő lesütötte a szemét, láthatóan elszégyellte magát. – Én csak nem értem, miért ragaszkodsz olyan nagyon valakihez, aki észre sem vesz, ahelyett, hogy arra figyelnél, aki tényleg szeret téged. Például én. Kegyetlen vagy, Steven, hogy meg sem próbálod. A férfi mosolyogni próbált, de nem jött össze. Arckifejezése egy fájdalmas grimaszba torzult. Nem, Kristin. A kegyetlenség egész más. A kegyetlenség az, amikor közel enged valaki, majd eltaszít. Amikor megmutatja neked, milyen jó is lehetne, aztán újra ellök, te pedig ott maradsz összetörve a porban, teljesen kiszolgáltatva neki. Neki, aki szeret. De nem szeret annyira, hogy igazán az élete részévé válhass. Ne akarj ilyen szerelmet magadnak, Kristin! Menj vissza Los Angelesbe és keress magadnak valami rendes fickót! Ezt most tényleg komolyan gondolod? – kérdezte remegő hangon a nő. – De…te nem akarod, hogy itt maradjak veled? Ma éjjel sem? Két szoba van a lakoszályomban, az a tiéd, amelyiket választod – mondta egykedvűen Steven. Az asztalt, a terítéket pásztázta a tekintete, nem nézett a nő szemébe. -

Ez most akkor…szakítás?

-

Nevezzük elengedésnek – kérte Steven.

Szerelmem, érzem, hogy ez nem lehet végleges. Tudom, hogy még meggondolod magad – hadarta Kristin zavartan. – Így kell lennie. Hiszen hamarosan megint találkozunk majd, a Fényemberek forgatásán… Ott velem aligha! – emelte föl a mutatóujját Steven, majd nagyot kortyolt a vörösborból. – Ma délelőtt elegánsan kirúgtak! Így hát nem kell aggódnod, Kristin, könnyen el fogsz felejteni. A férfi lendületes mozdulattal felállt, egy másodpercre megszorította a levegő után kapkodó Kristin vállait, s a borospoharával a kezében elindult a kijárat felé. Már majdnem az aulában járt, amikor valaki megérintette a vállát. A frissen otthagyott barátnője állt mögötte, természetesen. Egyébként is kreolszín bőrére most lázas pír ült ki, ahogy kíméletlenül odasziszegte Stevennek: - Én…én gyűlölöm ezt a Heily Andersont! Meg tudnám fojtani, amiért így bánik veled! 258

- Kristin, én is hasonlóképpen érzek Nick Richards iránt, de…azt kívánom, bárcsak élne és mosolyogni látnám a nőt, akit szeretek. Látod? Már csak emiatt a nézetkülönbség miatt sem vagyunk mi egymáshoz valók. Most pedig, bocsáss meg, kérlek! Még meg kell szerveznem a holnapi utazást! Steven megkerülte Kristint és igyekezett elvegyülni az előcsarnok forgatagában. Szerencsére nem volt nehéz, mert hemzsegtek a vendégek. A rendező nem szerette az erőszakos nőket, Kristin pedig az imént határozottan Lianne Anderson hárpiaságára emlékeztette. Az utolsó szavai, miszerint, ha tehetné, megölné Heilyt, kicsapták Stevenél a biztosítékot. Ha érzett is valami halvány lelkifurdallást a szakítás miatt, az most örökre elszállt. Kristin, ha öntudatlanul is, de tett róla. Az efféle megjegyzések azonnal Steve eszébe juttatták az estét, amikor rohant a kórházba, ahol félholtra verve, véresen, legyengülve feküdt az ő szerelme, Heily. Bármennyire is nem értette a lányt, s annak érzéseit, kétségbeesetten szerette. A megközelíthetetlensége csak még vonzóbbá tette Steven számára. Ahogy rá gondolt, akár valami jelenés, úgy tűnt fel hirtelen Heily a szálloda halljában. Hidegtől csípett arccal, szőkén, mosolygósan, ám amikor összeakadt a tekintetük, a színésznő elkomorodott. Szinte lefelé görbült a szája, s mintha még szégyellte is volna az iménti jókedvét, ahogy gyöngéden, de határozottan magához ölelte Stevent. -

Úgy sajnálom, Steve… - suttogta.

-

Te honnan tudod, hogy szakítottam Kristinnel?

Jaj…én nem arra gondoltam. De…tényleg? Steve, neked ma szörnyű egy napod lehetett! Beszéltem anyámmal… Akkor már tudod, hogy az Óz után egy ideig nem találkozunk. Legalábbis a munkában nem. Chelsea…mondd, hogy kerülhetett képbe ismét? Talán a zsarolással nyerte meg anyámat? Fogalmam sincs, Hell. De nem akarok ezen görcsölni. Most, hogy Chelsea újra a helyén van, legalább attól nem kell tartani, hogy bekavar valamit a Diamondnak. Csöppet sem bánod? – értetlenkedett Heily. – Én a helyedben azért nem hagynám annyiban. Tudom, hogy a Fényemberek többet jelent neked, mint bármelyik másik filmed! Mit akarsz hallani, édesem? Persze, hogy bánom. Meg fogok őrülni a hiányodtól. De talán igaza van annak a tucat embernek, akik azt mondják, hogy tartsam magam távol tőled. Meglehet – bólintott szomorkásan Heily. – De én nagyon sajnálnám. A barátom vagy, és én, szeretlek. -

Megölsz, Heily.

-

Ne mondd ezt! Olyan rossz hallani, Steve. Ettől csak még rosszabbul érzem magam.

259

Rendben, akkor beszéljünk valami vidámabb dologról! – ajánlotta a férfi. – Holnap szeretnélek elrabolni téged egy helyre, amit egyszerűen imádni fogsz! Hú…nagyon jó ötlet, de sajnos nem fog menni. Holnapra valami olyat tervezek, amit már sok-sok éve szeretnék megtenni. Meglátogatom apám szülőfaluját! – mondta sejtelmes moyollyal a nő. Stevennek leesett az álla. Ezek szerint tényleg igaz, hogy a legnagyobb pletykafészkek a filmes stábokban leledzenek. Nem hiszem el, hogy mindig elrontják az örömöm! Meglepetésnek szántam, erre valaki fogja magát és beárul. Úgy szerettem volna csinálni, hogy bekötöm a szemeid, amikor beülünk az autóba, és csak akkor veszem le a kendőt, ha már a nagyanyád háza előtt állunk – mosolygott szeretetteljesen Steven, ám Heily folyamatosan változó arckifejezése nyugtalanította. Steve, nem árulkodott senki. Egyszerűen csak el szeretnék menni oda és a holnapi nap erre az egyetlen alkalmas időpont. -

El szeretnél menni oda…- ízlelgette a kifejezést Steven. – Ez azt jelenti, hogy egyedül?

-

Pontosan – bólintott határozottan Heily.

-

De miért egyedül? Nem fér a fejembe!

Jólesne már egy kis magány. Fel kell dolgoznom magamban az Óz jeleneteit, készülnöm kell arra, ami még hátravan. -

Hell, nem vagy rutinos vezető!

Nem igaz! Az elmúlt hetekben nagyon sokat vezettem itt, Budapesten és egyáltalán nem tűnik veszélyesnek! Steven összefonta a kezeit a mellén, dacos, sértett pillantása szinte égette Heily bőrét. Érezte, ahogy a vér az arcába áramlik. No, ide figyelj ifjú hölgy! Tudod, mi az ábra? Én vagyok a rendező, jelenleg én felelek az Ózért és a teljes stábért is! Abban pedig te is benne vagy. Ha nem bírod a képem, választhatod Alfredot is kísérőként, de nem foglak elengedni egyedül. Azok után, ami veled történt, az ember azt gondolná, megjött az eszed! – emlékeztette Steven Heilyt arra az estére, amikor Nick őrült tizenéves rajongója, Angelina csaknem halálra rúgdosta. Butaság – torkollta le Heily. – Mióta itt vagyok, az égvilágon semmi atrocitás nem ért! Nincs mitől tartanom. Vagy inkább azt nem látod be, micsoda elszántsággal dolgozik mögötted a biztonsági csapat. Ha inkognitóban elhagyod a fővárost, az rengeteg veszélyt rejt…mondd, miért nem kísérhetlek el? – Steven hangja szinte sírós volt. – Nem hiszem el, hogy olyan szörnyű volna velem töltened egy napot! 260

Hidd el, neked jobb, ha erre az útra nem tartasz velem – figyelmeztette Heily sokat sejtetően. – Ez számomra most nem csak egy kirándulás. Tudom, persze, hogy nem az. Hogy is volna az, amikor a gyökereidet kutatod holnap! Lehet, hogy sírni is fogsz. És akkor mi van? Szerintem ember nem látott még téged annyit sírni, mint én. Ki fogom bírni! Nem csak erről van szó, Steven. Meglehet, hogy holnaptól minden megváltozik…mondta Heily, csak úgy a semmibe meredve. Jó, vagy rossz irányba? – Steven kezdett nyugtalan lenni. Nem szerette, amikor Heily titokzatoskodott. Sosem jelentett jót. -

Az nézőpont kérdése, Steve.

-

Sebaj, kislány, én már hozzáedződtem a változásokhoz!

Ehhez nem biztos – mondta izgatottan Heily, majd magához ölelte a barátját. – Köszönöm, hogy számíthatok rád, hogy eljössz velem. Végtére is sokkal közelebb állsz hozzám, mint Alfred és tudom, mekkora felelősség egy ilyen hektikus nőszemély, mint én vagyok… Hagyd már abba, Heily! A mentegetőzés mindig is rémesen állt neked! – csóválta a fejét Steven. – Csak az a baj, hogy ezen kívül az égvilágon minden más jól áll… Mi lesz Kristinnel holnap, míg velem leszel? – érdeklődött Heily, csak hogy terelje a kínos témát. -

Miután kimondtuk, hogy vége, megkértem, utazzon haza.

-

Hú, te aztán igazán…határozottan intézed a magánéleted.

Példát vehetnél rólam, Heily! Csak egyszer kéne úgy elküldened, olyan flegmán és modortalanul, ahogy én tettem ma szegény Kristinnel. Az fájna annyira, hogy többé nem akarnám átélni és abbahagynám a zaklatásod! -

Sosem tudnálak elküldeni Steve, mert nagyon szeretlek!

-

Mégsem eléggé…

-

Ahhoz eléggé, hogy egy életen át azt akarjam, légy a közelemben!

-

De nem úgy, mint a társad, igaz?

Nem, Steven. Sajnálom, de egész biztos, hogy nem. Bárcsak mást mondhatnék…de nem tehetem. Steven sóbálvánnyá merevedve állt a hotel aulájának egyre ritkuló forgatagában, s ez a hirtelen, őszinte vallomás valósággal letaglózta. Mondani akart valamit, de az agya valahogy képtelen volt parancsolni az ajkának. Némán meredt Heilyre, próbálta felfogni a nő szavait,

261

aki ugyan a maga kedves módján, de most a képébe vágta, hogy semmit nem akar tőle. Úgy érezte, téren és időn kívül vannak mindketten, ahogy nézte a zöld smaragdszemeket, a riadt szívalakú arcocskát, s mintha minden másodperccel fehérebb lett volna az a gyönyörű alabástrom bőre. Az aranypöttyöcskék az arcán most sötétebbnek látszottak. Az ajkai vörösebbek, hívogatóbbak voltak, mint valaha. Soha nem fog engem megcsókolni úgy, mint ahogy őt csókolta. Soha, soha, soha. Heily őszinte szavai mintha a remény utolsó szikráját is kitartóan próbálták volna kioltani Steven lelkében… Amíg élünk, remélünk – mondta nagyon halkan, szomorúan a férfi. – Édesanyám mondta mindig kiskoromban…egy életre megjegyeztem, Heily! Ebből nagyjából tudhatod, hogy állok kettőnk dolgához. Bármi történhet, én mindig szeretni foglak. S még mindig velem akarsz jönni holnap reggel, ugye? – sóhajtott reményvesztetten Heily. Meg akarta kímélni Stevent a fájdalomtól, amit az okoz majd, ha Nicket csakugyan ott találják a falusi házban. Elhatározta, csak másnap, az úton mondja el a férfinak, valójában mi is az útjuk célja. Azért bánt ilyen keményen Stevennel, mert titkon reménykedett benne, a rendező meggondolja magát és Budapesten marad. Hell, attól, hogy te butaságokat hordasz össze, még nem változott semmi…nem engedlek el egyedül! Olyan Isten nincs! Oké – egyezett bele Heily. – Akkor hétkor a hallban. De ha igazán jót akarsz magadnak, inkább aludj el reggel! A nő gyors csókot lehelt Steven arcára, majd megfordult és elindult a liftek felé. Egy kislány néhány lépésnyire az étterem bejáratától, megállította és izgatott hangon kérte, adjon egy aláírást. Steve távolabbról figyelte a jelenetet, ám hirtelen eszébejutott valami, s még mielőtt a nő beszállhatott volna a liftbe, utána kiáltott. - Nem toltál le! – kiáltotta. - Tessék? – kérdezte értetlenül Heily. - Ma este többször is Hellnek szólítottalak és te nem toltál le! – Steven sürgetőn nézett a lányra, mint aki valamiféle határozott magyarázatot követel. Ahogy Heily szemébe nézett, érezte, hogy valami megváltozott. A korábbi vonzalom, amit nem lehetett nem észrevenni a pillantásában, eltűnt. A nő most épp úgy nézett rá, mint akkor, éveken át, amikor még Nickkel élt. Az elmúlt hónapokra jellemző hosszú ölelkezések helyett most mindössze egy futó búcsúpuszira futotta. Steven lelkében a vészcsengő össze-vissza csörömpölt. Heily látta ezt, hiszen csaknem annyira ismerte Stevent, mint Nicket. Ösztönösen megérezte, mi megy végbe a barátjában és nem volt lelkiereje arra, hogy a kimondatlan kérdésre válaszoljon. Ahogy felfogta, hogy Steve számára már minden világos, villámgyorsan megnyomta a lift bezárógombját. Az ajtó azonban nem csukódott be, a férfi játszva szétfeszítette a fotocellás 262

szerkezetet, ami szinte azonnal megadta magát. -

Nick él. Így van? – kérdezte a jégnél is hidegebb hangon Steven.

Nem tudom – suttogta megilletődve, óvatosan Heily. Megrémült a férfi testi erejétől, önkéntelenül remegni kezdett. Mióta olyan csúnyán megverték, már az erőszak leghalványabb jelétől is összerezzent, akár a kocsonya. – Nem tudom, Steve, de vannak erre utaló jelek.

Steven az ajkába harapott, a tekintete elkínzott volt, szenvedő. Tudtam. Éreztem. Ahogyan azt is, hogy nem kellett volna már sok idő ahhoz, hogy nélküle is magadra találj…velem! Legalább lehetne benne annyi a történtek után, hogy békén hagy és nem jön vissza mégegyszer tönkretenni téged! Eszébe sem jutott – mondta szelíden Heily. – Még csak nem is keresett meg. Máshogy jutott a tudomásomra ez az egész dolog…egészen krimibe illő, képtelen módon. Nem érdekelnek a részletek, Hell! Már így is elég mérges vagyok. Tudod, amikor a filmben Scarlett O’ Hara bevallotta Rhett Butlernek, hogy még mindig azt a nyámnyila Ashley Wilkest szereti, Rhett a vállára kapta és a hálóba vitte, hogy megmutassa neki, milyen egy igazi férfi! Scarlett akkor jött rá, hogy egy hazug álmot kergetett, s az igazi boldogságot, amit az élet tálcán kínált neki, elengedte maga mellett. -

Mire akarsz kilyukadni, Steven…?

Arra, milyen kár, hogy ilyen jelenetek csak a filmekben vannak…és ilyen felismerések is - mondta keserűen Steven, majd elengedte a liftajtót, a súlyos fém pedig összezárult kettejük között. Steven a liftajtónak dőlve lehunyta a szemét. Úgy érezte, menten széttépi a fájdalom. A hideg, kemény fém közé és Heily közé állt, mint ahogy a hideg, valószínűtlenül kemény gyémánt is. Gyakorlatilag törhetetlen. Gyémántfiú. Nick Richards. Ezt a szart! Én eddig azt hittem, csak a macskáknak van hét élete.

Márta rossz érzései a tetteivel kapcsolatosan hamar elpárologtak, tekintve, hogy Heily Anderson – az ötezer dollártól való megszabadulása ellenére – nagyon boldognak tűnt. Úgy érezte, most az egyszer az életben igazán megcsinálta a szerencséjét. Énekelgetve haladt a reptér felé a hideg, téli éjszakában. Olyan széles jókedve volt, hogy a csúszós autóúttal sem törődött, száztízzel hasított a gyorsforgalmi úton. Együtt énekelt a rádióval, s ahogy meghallotta az egyik szennylap reklámját, jót mosolygott magában. Miután Heily Andersonnal találkozott, ez volt az az újság, ahová betelefonált, hogy még egy kis zsebpénzért cserébe eladja a nagy történetet: a világsztár színésznő holnap reggel 263

Körösújfaluba megy. Persze a magazinnál úgy megörültek az információnak, hogy a pontos címért készségesen leperkálták neki a kért összeget. Kapva kaptak az alkalmon, hiszen hetek óta üldözték Heilyt interjúért, eddig mindhiába. Márta még mindig látta maga előtt a törékeny, zavart kis teremtést és egyáltalán nem értette, miért vannak épp érte oda az emberek. Ennyi erővel értem is lehetnének! – futott át az agyán. Elvégre mostmár volt elég pénze ahhoz, hogy új életet kezdjen. Azt tervezte, ha letelepszik külföldön és talál valami jó munkát, beiratkozik egy színiiskolába. Nagyon megtetszett neki a stílus, ahogyan ezek az emberek, a világsztárok élnek és elhatározta, hogy kipróbálja magát. Hiszen nincs elkésve, még mindig csak huszonhat éves! Amint mindezen morfondírozott, elkezdte foglalkoztatni a gondolat, valójában mennyi pénze is van pontosan. A May Richardstól kapott összeg a bankszámláján volt, a többi készpénzben hevert az utasülésen. Márta óvatosan kicipzárazta az aktatáskát, hogy vethessen egy pillantást a szerzeményére. Ez az egyetlen félrefordított tekintet pedig épp elég volt ahhoz, hogy ne vegye észre: a felüljáró tetején kanyarodik az út. Az öreg autó áttörte a korlátot, s legalább nyolc métert zuhant, mire a betonon földetért. Az utastérben mindenfelé zöldhasú bankjegyek röpködtek. Emberi vér pecsételte amerikai dollárok. Negyedórával később a helyszínre érkező mentők közölték a rendőrökkel: a fiatal nő, aki az autót vezette, már a becsapódás pillanata előtt meghalt.

Nick napját némiképp tönkrevágta, hogy amikor ki szerettek volna jelentkezni a hotelból, egyszerűen nem engedték el őket. Az épületben korareggel óta hemzsegtek a rendőrök, mert egy befolyásos és gazdag asszony szobájából eltűnt nagy becsben tartott gyémántnyakéke.

Oké, vizsgálják át a csomagjainkat, de aztán egyszerűen muszáj elindulnunk! – kérte a recepcióst Reebeka. – Repülőjegyünk van ma estére! Talán rakassák át holnapra! – ajánlotta félénken a recepcióslány. – Sajnálom, de nem engedhetünk el senkit, amíg a rendőrség vizsgálódik a bárban. Javasolhatok addig egy masszázst grátiszként? Köszönjük, már kellően le vagyunk lazulva – szólt közbe Nick mogorván, majd a bőröndjét maga után húzva lehuppant az aula egyik kényelmes pamlagára, Rebeka pedig tovább vitatkozott a repepcióslánnyal, aki megbabonázva bámulta Nicket. Még egy nap ebben az országban. El akarok innen menni. Heily egészen közel van, ez így elviselhetetlen. Londonba akart menni, mielőbb, hogy a kísértés ne eméssze ennyire. Hinni akart benne, hogy jó úton jár, hogy a jövő Rebeka, akivel, tisztalappal kezdhetett újra mindent. Ám bizonyos érzéseket mégsem volt olyan egyszerű elnyomni. De azért elszántan 264

próbálta őket elrejtenin önmaga elől a lelke egy hátsó szögletébe, gondosan védve mindentől és mindenkitől. A legutolsó veszekedésük óta nem követte el azt a hibát, hogy Heilyről beszél Rebekának – a nő felszabadultnak, boldognak tűnt, s az ő öröme bizonyos pillanatokban Nicket is megfertőzte. Távol akart kerülni Heilytől, hogy közel kerülhessen Rebekához. S ha már ez lelkileg nem is olyan egyszerű, fizikailag könnyen kivitelezhető. Pláne, ha nem zárnak be egy szállodába, amikor menekülni akarsz. Mióta nem a sztáréletet élte, ez volt az első alkalom, hogy korlátozták valamiben és rettenetesen zavarta a dolog. Rebeka csüggedt arccal közeledett felé. - A lány kinyomozta, hogy valamikor éjjel oldják fel ezt a karantént, vagy mit, addig maximum a hátsóajtón van esélyünk kijutni. De azzal meg felhívnánk magunkra a figyelmet, ami esetünkben nem annyira üdvös… Nick elvigyorodott. Rebeka nem tudott betelni ezzel a mosolygással. Már látom is magam előtt a szalagcímeket: a sztár, aki halottnak tettette magát, most gyémántlopásból él! Lapunknak sikerült lelepleznie… Miért? Egész stílusos volna – nevetett Rebeka. – A gyémántfiú, mint gyémánttolvaj. Te volnál a legmenőbb közvetlenül Pókember után! -

Dehogy, simán lekörözném!

-

Én pedig segítenék. Olyanok volnánk, mint Bonnie és Clyde! Izgalmas életünk lenne!

Szerintem így is épp eléggé az – mondta szomorkásan Nick. – Én bújkálok, mint valami szökött rab, te pedig bújtatsz engem! Nem tudom, meddig lehet még így élni… Szerintem nem sokáig – csóválta a fejét Rebeka. – Azt hiszem, a legjobbkor döntöttél úgy, hogy hazamégy Londonba. Nick, eljutottál arra a pontra, ami jelentős mérföldkő a gyógyulásodban. Akarod a szeretteidet! Ez a lehető legjobb jel… -

Kicsit sem félsz, Rebusom?

Mitől, Nick? Attól, hogy hová fog ez vezetni? Én nem tudom, milyen szerepet szánt nekem a sors a te életedben, de abban biztos vagyok, hogy nem bánok semmit. Az együtt töltött idő egyetlen percét nem adnám oda a világ minden kincséért sem. Azt érzem, amit a Bella nevű lány mondott, abban a vámpíros könyvsorozatban. -

Mit mondott? Bevallom, nem olvastam.

Valami olyasmit, hogy ha az élet valóraváltja, amiről mindig álmodtál, akkor már azt sem bánod, ha az álom végetér. Én egyetértek ezzel. Bárhogy alakuljon is az életünk, az emlékeim már senki nem veheti el tőlem, Nick. Itt élsz, bennem, mostmár mindig! – Rebeka a szívére emelte a kezét, a férfi pedig a világ legkegyetlenebb, legérzéketlenebb emberének gondolta magát, amiért az idézet, amiről a nő beszélt, valami egész mást, pontosabban valaki egész mást juttatott eszébe. 265

Rebus, én, tényleg nem érdemellek meg téged! – szaladt ki a száján, a hét folyamán már sokadszor. Én is csodával határosnak tartom, hogy te épp tőlem akarsz valamit…- Rebeka angyali mosollyal nézett Nickre, nem vette magára az iménti célzást. Karjait a férfi nyaka köré fonta és gyöngéden cirógatni kezdte a tarkóját. – Ha már így itt ragadtunk, akár kellemesen is eltölthetnénk az időt. Szerintem még visszakaphatjuk a kulcsunkat és szerezhetünk akár egy üveg pezsgőt is… Nicknek tetszett a programajánlat, de valahogy most nem kívánta a lelke. Magányra vágyott, szeretett volna egyedül maradni a gondolataival, hogy megbeszélhesse önmagával: Heily Anderson után sóvárogni sehová sem vezető kínszenvedés. Erre a szex nem orvosság. Még akkor sem, ha olyan fantasztikus, mint Rebekával. Nagyon jó ötlet, de nem ihatunk, ha még a mai nap folyamán autóba szeretnénk ülni. Én pedig holnapra mindenképp Londonban akarok lenni – magyarázta Nick egészen hihetően. – Inkább elmegyek most úszni, aztán délután szundítunk egyet, vagy olvasunk valamit. Rendben? Oké, igazad van – egyezett bele Rebeka, majd elmosolyodott. – Itt van a romantikusvámpíros könyvem, szeretnéd? Megteszi – bólintott Nick, majd puszit nyomott Rebeka homlokára, magához vett egy türülközőt, egy fürdőnadrágot és sietős léptekkel elindult az uszoda irányába. Rebeka figyelte, ahogy távolodik, s várta a pillanatot, amikor Nick majd megfordul és küld neki egy ötmilliódolláros mosolyt. A pillanat azonban nem jött el. Néha egészen távol, máskor egészen közel érezte magát ehhez a különleges pasihoz. Most legalább olyan távolinak tűnt, mint az élet, amit Rebeka nem is ismert, amit Nick a tengerentúlon élt. A nő abban bízott, hogy ez a londoni út majd sokat lendít előre kettejük kapcsolatán. Napok óta alig tudott aludni az izgalomtól: vajon hogy fogadja majd őt Nick családja? Különösen az édesanyja, aki a szerelme elmondása alapján annyira nagyon szerette Heily Andersont. Vajon képes lesz a Richards család őt, a kis sehonnai Mihalik Rebekát elfogadni egy világhírű színésznő után? Mégha hasonlítottak is egymásra, a kettejük közötti kontraszt olyan éles volt, hogy az mélyen belevágott az ember húsába. Hónapok óta úgy érzem, álmodom. Minden nap rettegek, hogy egyszer eljön az ébredés.

266

27. Fejezet Lianne, Chelsea, Will, Sandra és Brigette Walcotték házi vetítőtermében nézték meg újra és újra a lehetséges Chris Diamond jelöltek videóit, s végül közös megegyezéssel arra jutottak, ami nagyon is nyilvánvaló volt: tovább kell keresgélniük. Míg szegény Nickolas itt volt, természetesnek tűnt, hogy van egy színészünk, aki tökéletesen alkalmas a feladatra, de csak most látszik igazán, micsoda kincset vesztett a filmestársadalom… - sóhajtotta őszintén elérzékenyülve Chelsea, miközben Willék teraszán borozgattak. – Tudjátok, Gwen Electra, az Oscar bizottság egyik tagja régi jó barátnőm, és mesélte, hogy 2010-ben jelölték volna Nicket, ha… - Chelsea befejezetlenül hagyta a mondatot. Ezt nem is hallottam – mondta elismerően Lianne. – Nagyon ritka az, ha valaki ilyen fiatalon az eszükbe jut. Nem is reméltem volna, hogy ilyesmi valaha történhet ezzel a filmmel. Ahhoz túl nagy közönségsiker. -

Igen, kaptunk a kritikusoktól hideget – meleget – bólintott Sandra.

Jórészt a te érdemed ez az egész, kicsim! – simogatta meg a felesége vállát Will. – Hiszen a te zseniális kobakodból pattant ki a Fényemberek! Nicket senki nem ismerné nélküled… -

Igen, Sandra, örök emléket állítottál neki – szólt közbe pátoszosan Brigette.

Az asztal körül többen feszengtek, mint akik fesztelenek voltak. Mivel Brigette és Chelsea semmit nem tudtak Nick életbenlétéről, minden szavukra vigyázniuk kellett. Will, Sandra és Lianne türelmetlenül várták, hogy végre kicsit megritkuljon az asztaltársaság. Ám Chels és Brigette még órákon át boldogították őket – elvégre muszáj volt megbeszélni, hogyan is folytathatnák a Fényemberek negyedik részének előkészítését. A befektetők nap, nap után a fejükön táncoltak, mikor kezdenek már forgatni végre. Ha csak áll a pénzük és nem történik semmi, szívesen odaadják egy másik produkciónak. A pénzemberek esetleges elpártolása – ez volt az egyetlen nyomasztó tényező, ami miatt nem volt idő Nick „feltámadására” várni. A Fényemberek ugyanis rendkívül költséges produkció volt. Forgatási helyszínek a világ számos pontján, speciális kép és hanghatások, méregdrága jelmezek és maszkok – egyáltalán nem volt mindegy, mennyi pénz áll a rendelkezésükre. Szétesik a fejem – sóhajtott föl Sandra, miközben Will kikísérte Brigettet és Chelseat a kapun. Az írónőnek nehéz napja volt, mert megtudta, még mindig nem várandós. Néhány hónapja megkezdett egy injekciókúrát a nőgyógyászánál annak reményében, hogy végre összejön a pici. A napokban minden jel arra mutatott, hogy a terápia hatékonynak bizonyult, de az orvosa sajnos kiábrándította: vaklárma volt az egész, nyoma sincs a méhében beágyazódott magzatnak. Látom, hogy nem vagy ma formában, Sandra! – nézett rá együttérzően Lianne. – Mi a baj? Csak nem Willel zördültetek össze valamin?

267

Nekem van a legszenzációsabb férjem a földkerekségen! – sóhajtott nagyot Sandra. Esze ágában sem volt a gondjaikkal Liannet terhelni. – Egyszerűen csak megvisel ez az egész. Keresünk valakit, de magunk sem tudjuk, kit, és miért is? Amikor az igazi is él és virul – mondta lassan, elgondolkozva Lianne. – Fárasztó ez a színjáték, Sandra, és nem csak mi játszunk. Körülnézek, és azt látom, az élet hazugsággal van tele…miért nem egyszerűbb elmondani az igazat? Én sosem játszottam. Mindig önmagam voltam, még akkor is, ha utáltak ezért. De nem hiszem, hogy sok ilyen dinoszaurusz szaladgál még az utcán, mint én vagyok… -

Mit tennél, ha visszatérne Nick? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában Sandra.

Jogszerűen…lássuk csak! Mondjuk, beperelhetném, amiért az eltűnésével szerződést szegett és kárt okozott a Diamondnak. Életszerűen pedig…csöndben örülnék annak, hogy ismét nevet a lányom. Nem is tudom. Mondd, Sandra, ha Nick életben van, miért nem keresi Heilyt? Ők ketten olyan sokmindenre képesek voltak egymásért. Ha valamiért haragszom még Nickre, hát amiatt, hogy így magára hagyta a lányom – mondta keményen Lianne. Szerintem nem erről van szó – rázta meg a fejét Sandra. – Én sem beszéltem vele, mióta hazajöttünk Európából, de kizártnak tartom, hogy amit érzett a lányod iránt, az elmúlt volna. Nick önmagát okolja, szerinte ő tehet arról, hogy Heilyt csaknem halálra kínozták. Túlságosan félti ahhoz, hogy visszamerjen térni az életébe, közben pedig…nos, szerintem irgalmatlanul szenved. Ezzel nincs egyedül – szólt néhány másodperc töprengés után Lianne. – Én már nem tudom, ki tette tönkre a kapcsolatukat, ő, vagy én… Ne ostorozd magad! Biztos vagyok benne, ha mégegyszer ilyen helyzetet hozna a sors, már helyesen cselekednél. Elvégre…egy lendülettel nem tudjuk átugrani a korlátainkat, maximum átlépkedni őket. -

Szépen fogalmazol, Sandra.

Író vagyok, vagy mi – nevetett a nő, hátracsapva hosszú, vörös fürtjeit. Lianne egy pillanatra megirigyelte. Volt szerető férje, tökéletes pályafutása és hamarosan útban lesz a trónörökös is. Sandrának mindene megvolt, ami Liannenek már csak a múltjában élt, mint halványuló emlékkép. A producernő hosszan, merengve nézte önmagát a kristálytiszta víztükörben. Elmúlt már negyven. Nem öreg, de nem is kimondottan fiatal. A szája szögletében már megjelent néhány kis ránc, ám az arca – a botoxnak hála – üde volt és fiatalos. Azelőtt fekete, rövid haja mostmár vállait súrolta. Talán bízhatok benne, hogy nekem is lesznek még boldogabb napjaim. - Heily mikor jön haza? – váltott témát Sandra. - Ígérete szerint Szentestére.

268

- De jó! Akkor még találkozom vele, mielőtt Európába indulnánk. Karácsony másnapjára a Richards szülőkhöz vagyunk hivatalosak Willel, egy kis megemlékezésre. Szörnyű képmutatás lesz, de muszáj őriznünk a látszatot. - A szülei előtt is? – borzongott meg Lianne. - Nick döntése volt, hogy láthatatlan akar maradni. Ezt tiszteletben kell tartanunk. Ugye, te sem mondod el a lányodnak? - Nem – mondta nagyon halkan Lianne. Van egy olyan érzésem, hogy már tudja. A hangja nevetett…ez hónapok óta nem fordult elő. A producernő néhány pillanatig habozott, majd úgy döntött, nem mesél Sandrának Heily furcsa telefonhívásáról. Elvégre könnyen lehet, hogy az írónő, ez a jószándékú köpönyegforgató többet tud erről az egészről, mint ő maga. Lianne nem bízott már meg igazán senkiben, és esze ágában sem volt kijátszani a lapjait. Annabella napok óta nem tudott aludni. Forgolódott az ágyában, majd végül feladta és a plafont bámulva emésztette magát. Nem tudta, mi lehetne a következő lépés. Mert az addig rendben van, hogy Lianne nagyvonalúságának köszönhetően most nem borult fel a csordultig telt pohár, de ez csak egy szerencsés véletlen. Ahogy Chelsea Mannek eszébe jutott, hogy önös érdekektől vezérelve megzsarolja őt, bármikor eszébe juthat bárkinek. Hiszen, amit két ember tud, az már nem titok. Ezt pedig jóval többen tudják. Az asszony egyre határozottabban érezte, csak idő kérdése, mikor derül ki minden. Chelsea zsarolása volt a figyelmeztető jel. Annabella gondterhelt volt, nem tudta eldönteni, hogy Steve, vagy Gilbert reakciójától fél-e jobban, ám tudta, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz elmondani élete két legfontosabb férfijának az igazat. Nem számít, ez milyen következményeket von maga után. Rettegett attól, hogy a hazugsága miatt ismét elveszíti Gilbertet, s ezúttal a fiát is. Nagy volt a tét – de ő végre szeretett volna tisztalapokkal játszani. Nehogy összedőljön az életünk, mint egy kártyavár. Annabella nem akart sokat várni a bejelentéssel. Csupán addig, amíg Steven szép nyugodtan befejezi, az Óz, a csodák csodáját és hazajön Magyarországról. Az újévet hazugságoktól mentesen akarta kezdeni. Számolta a napokat, mert a hazugsága miatti lelkifurdalás egyre nagyobb szenvedést okozott. Az asszony a mellette alvó férfira pillantott. Elmúlt már ötven is, de számára semmit nem változott az évek során, talán csak férfiasabb, sármosabb lett és sokkal bölcsebb, gyöngédebb, mint amilyennek megismerte. Talán mostmár egész másként reagál majd arra, hogy Steven az ő fia – nem fog kiborulni, elrohanni már csak a lehetőség okán is. Hiszen a közös gyermekük nem csecsemő, hanem egy felnőtt, tehetséges ember, akire minden apa, joggal lehet büszke.

Annabella tudta, hogy Gil mindig szeretett volna egy kisfiút Heily mellé, de Lianne ezt kerekperec megtagadta, mondván, egy ilyen karrierista családban egy gyerek is több mint sok. Nos, most, ha úgy vesszük, kap egyet – ha nem is olyan formán, ahogy az a nagykönyvben meg

269

van írva. Steven és Gilbert kedvelték egymást – Annabella attól félt a legjobban, ha a viszonyukról beszél nekik, eltávolodnak majd egymástól. Hiszen Steve olyan büszke, dacos, karakán ember, a vérszerinti apja pedig még a létezésének lehetőségét is mereven elutasította annakidején. Annabella folyamatosan próbálta mentegetni Gilbertet önmaga előtt – különösen azért, mert a férfi annyi év után végre az övé volt, végre csakis vele volt. Felvállalva a kapcsolatukat ország-világ előtt, mit sem törődve a médiabotránnyal. Az asszony szívét elöntötte a melegség, megsimogatta Gilbert arcát, a férfi pedig félálomban magához vonta. A közelében Annabella úgy érezte, még mindig az a fiatal lány, aki annak idején beleszeretett a nagyreményű, bohém angol fiúba. Gil volt az ő fiatalsága, amihez Steven után a legjobban ragaszkodott az életben. Egy ilyen szerelem többet ér annál, minthogy beárnyékolja egy szégyenfolt. Annabella sosem szégyellte még ennyire a hazugságot, amiben élt, olyan sok éve már. Az idei Karácsony más lesz, mint valaha. Az is lehet, hogy egyedül töltöm…de tiszta lélekkel és nem számít semmi más. Csak Steven…és Gil…

Istenem, hogy te milyen kis naiv vagy! – ismételte Steven már sokadjára, miközben a kátyúkkal díszített, zötyögős úton haladtak Heily apjának szülőfaluja felé. Úgy látom, nálad pedig rendesen felakadt a lemez! – nevetett a nő, ügyet sem vetve Steven feltételezésére, miszerint egész biztos, hogy Heily egy csúnya átverés áldozatává vált. Már hajnal négykor elhagyták a szállodát – természetesen a legnagyobb titokban – hogy még a reggeli órákban megérkezzenek a falucskába. Heily azt szerette volna, ha nem látják ott többen, mint feltétlenül szükséges. Az adrenalin száguldozott az ereiben, s az út legnagyobb részében álmodozva bámult ki az ablakon. Steven rosszul volt az egésztől, és nem csak azért, mert iszonyú nehéz volt leküzdeni a fájdalmát ahhoz, hogy Heily mellett maradhasson. Sokkal jobban nyomasztotta, hogy esetleg valami nagyon rossz fog ebből a napból kisülni. Hiszen, még ha életben van is Nick, ahogyan azt a pénzhajhász nőszemély állította, korántsem biztos, hogy örülni fog a látogatásuknak. Legszívesebben azt mondta volna Heilynek: ha akarna valamit tőled még az életben, már egész biztos megkeresett volna, és nem hagyná, hogy szenvedj miatta! De aztán magába fojtotta a gondolatsort, mert nem volt szíve Heily lelkébe gázolni. Lehet, hogy megteszi majd valaki más helyettem. De akkor én teszek róla, hogy végleg jobbrétre szenderüljön. Odanézz, Steven! – mondta lelkesen, egy fokkal hangosabban a kelleténél Heily. – Az ott Körösújfalu! Nézd ezt a nyárfasort, hát nem csodaszép? S figyeld csak! Ott távolabb szinte összeölelkeznek az út felett a lombok! Ez a hely egészen olyan, mint amilyennek képzeltem! Legyen benne sok örömöd…- felelt szomorkás mosollyal Steven. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy elnyomja magában a saját kínszenvedését és Heily örömének örüljön. Ha ugyan lesz öröme.

270

Kisvártatva bekanyarodtak a faluba. Steve nem értette, a nő miért lelkesedik minden ágért és bokorért. Ő a maga részéről soha ilyen lepukkant helyet még nem látott. A düledező, régi parasztházak között alig akadt egy-egy szemrevalóbb, a gyaníthatóan piactér robosztus kőasztalai berepedezve, a kocsma falának támasztva már ilyen korai órán is parkoltak rozzant biciklik. A GPS átvezette őket egy vasúti átkelőn, majd jelezte, a következő kanyar után megérkeznek abba az utcába, ahol Heily nagyanyjának háza áll. Steven látta, hogy a mellette ülő holtsápadt lány egyre gyorsabban kapkodja a levegőt, attól tartott, bármelyik percben megállhat a szívverése. Maga elé meredve morzsolgatta a kezeit és rágcsálta a szája szélét. A kinézete tényleg nem volt éppen a viszontlátás öröméhez illő. Hell, minden rendben? Lélegezz! – kérte Steven, majd a karjába vonta a lány remegő testét. Úgy félek, Steve – lehelte Heily. – Mi lesz, ha nem örül majd nekem? Jaj, ez eddig eszembe sem jutott! Nem tudom elképzelni, hogy ne örülne neked – hazudta kegyesen Steven. – Mit szeretnél, Heily, bemenjek veled? Talán…jobb, ha először csak engem lát meg. Nem haragszol, ha azt mondom, csak pár perc múlva gyere utánam?

-

Végülis, én csak a sofőr vagyok – vágta rá fanyarul Steven.

-

Ne haragudj, kérlek!

Nem haragszom. De legalább a sarkon befordulok. Nem akarlak elveszíteni a szemem elől, végtére is nem tudjuk, miféle emberek élnek itt. Üzleti érzékük van, az már tuti… Ne viccelj Steve, nincs miért aggódnunk! Egy teremtett lelket nem láttunk befelé jövet az utcán, olyan korán van még! Rendben, akkor essünk túl rajta – javasolta Steven. – Bocsáss meg Heily, amiért most olyan vagyok, mint a lópokróc, de nem ez életem legboldogságosabb kirándulása. Értem, Steven. Fáj is a szívem emiatt rendesen…én mondtam neked, hogy maradj inkább otthon! -

Vigyáznom kell rád! Vonzod a bajt.

-

Ebben mondjuk, igazad van.

-

Akkor…túleshetünk rajta?

Heily bólintott, Steven pedig adott egy kis gázt. Épp csak annyit, hogy jellegtelen, szürke Fordjuk – direkt erre az útra szerezték – bekanyarodott a Felszabadulás útjára. És akkor… mindketten döbbenten meredtek az előttük hömpölygő embertömegre, akik egyenesen feléjük 271

tartottak, hirtelen ellepve az addig üres utcát. Vakuk kattogtak, riporterek üvöltöztek egymást lökdösve, Steven és Heily pedig azonnal rettenetesen összezavarodtak. -

Mi folyik itt? – kiáltotta hisztérikusan Heily.

-

Csapda volt, Hell! Informálták a médiát, hogy idejössz! Húzzunk innen!

Nem…nem…nem akarok! – rázta meg a fejét könnyeivel küzdve Heily, miközben az egyik fotós gátlástalanul befényképezett az autójuk ablakán. Miket beszélsz? – rázta meg a nő vállát Steven. – Nincs itt Nick! Nem él! Belefulladt az óceánba! Átvertek téged, Heily! Könyörgöm, induljunk! -

Steve, nagyon kérlek, guruljunk oda a ház elé, be akarok menni!

-

Miért csinálod ezt? – kiáltott rá ingerülten Steve.

Mert, ha már eddig eljöttem, szeretnék magam meggyőződni róla, a saját szememmel! – felelte dacosan, könyörgő szemekkel Heily. Steven kényszeredetten, grimaszolva indította be ismét az autó motorját és megpróbált utat törni kettejüknek az emberek között. Az összesereglettek természetesen zajosan követték őket egészen a 45-ös számig, a borostyánnal befuttatott, régi, de nagyon kedves házhoz, ahol valaha Gilbert született. A gyaníthatóan nem mindennapi hangzavarra – mert ugyan milyen gyakran jön a magyar sajtó apraja, nagyja egy eldugott falucskába – a helybéliek is kikóvályogtak a kapuk elé, hogy álmos szemekkel, kávéscsészével a kezükben követhessék nyomon a megmozdulást. - Most nekem is jólesne egy – nevetett fel keserűen Steven, az egyik kávés néni felé mutatva. – No, mi lesz, hogy akarod csinálni, Hell? Úristen, még mindig remegsz, akár a kocsonya. - Rendben leszek, Steven, egész biztos. - Ha félórán belül nem adsz bentről valami életjelet…nem, nem is félóra! Legyen tíz perc! Be fogok menni! – Heily érezte, ez Steve részéről nem ajánlat volt, hanem határozott döntés. Szótlanul bólintott, majd mielőtt kilépett volna, hogy berohanjon a fotósok között a kis ház kertjébe, a kesztyűtartóból egy ajándékzacskót húzott elő. Buli is lesz? – ráncolta a homlokát Steven. Heily halványan elmosolyodott, majd hirtelen mozdulattal feltépte a kocsi ajtaját és lélekszakadva rohanni kezdett befelé, a házba. A nevén szólították, a szemébe villantak a már megszokott fények, ám őt semmi sem zavarta, mert még most is vakon bízott benne, Nick ott lesz benn, a nagyanyja ódon házának falai között. Heily átugrotta a ház előtti árkot és lenyomta a kertkapu kilincsét. Szerencsére nyitva volt. A záporozó kérdések kereszttüzében ügyet sem vetve a riporterekre, rohant a rózsabokrok mellett ösztönösen, a ház hátsó bejárata felé. Az ajtó elé érve megtorpant. Elképzelte, mit érezhet most Nick, hogy akaratlanul a nyakára

272

hozta a bulvársajtót. Remélte, a viszontlátás öröme kárpótolja majd a szerelmét azért, hogy a ház körül ólálkodik a média. Még élénken élt Heilyben, Nicket mennyire zavarta az évek során, ha mások beléptek az intim terükbe… A nő állt az ajtó előtt, mint akinek földbegyökerezett a lába. A keze a jéghideg kilincsen, de a hideg ellenére nem fázott, valami belső tűz fűtötte. Igen, ezt úgy hívják, remény. Vágyom rá, akarom, észveszejtően akarom, s lehet, hogy most itt van tőlem karnyújtásnyira. Nem érti, mi ez a nagy csinnadratta, de talán újra boldog lesz, ha átölel…Heilyben ezernyi emlék, élmény szakadt fel, s már nem hallotta a zord valóvilág hangjait, egyre inkább elhitte, hogy odabenn, ebben az ódon kicsi házban egy igazi csoda vár majd rá. Hogy végre, annyi kín után leteheti azt a terhet, ami mázsás súllyal, állandó fájdalmakat okozva nehezedik gyönge vállaira. Teljes szívével hitte, remélte, hogy az út végére ért, ahol végre nyugalomra találhat. Arra az eufóriára gondolt, amit eddig csak Nick társaságában tapasztalt meg az életben, miközben óvatos mozdulatokkal előhúzta a táskájából az ajándékát. Az eredeti terve az volt, hogy Londonba megy Karácsony egyik napján, s attól függetlenül, hogy Nick nem él már, betesz neki a feldíszített fa alá egy ajándékot…a tűzzománcot, amit akkor választott, amikor Patrik és ő a vásáron voltak. Vetett egy pillantást az adoniszi alakra, az őt ölelő hosszúhajú nő karjaira – a szerelmük jelképére, majd nagy levegőt vett, s igyekezve leküzdeni a remegést, lenyomta a kilincset. Az első benyomás a szag volt, ami megcsapta Heily orrát. Az áporodott levegő, amiből arra lehetett következtetni, a házban nagyon régóta nem szellőztettek. Aztán, ahogy az érzékei egyre inkább felfogták a környezetet, észrevette a rengeteg port, s a csontig hatoló hideget – a házikóban régóta nem fűtöttek, ez nem volt kérdés. Heily szívébe jeges félelem markolt, ahogy lassan, mellére ölelve a tűzzománcképet, haladt a nappali irányába. S amikor a szoba ajtajához ért, meglátta. Meglátta, és hirtelen összeálltak a kirakósjáték darabjai, hogy mi is történt valójában. Zúgott a füle, a riporterek hangja és a kíméletlen felismerés egyszerre szakították ki őt az álomból, ami az elmúlt néhány napban kezdetét vette. Egyszercsak, derékszögben elfordult a szoba és Heily lábai alól kicsúszott a talaj. A tompa puffanás után – amiről csak feltételezte, hogy a saját teste landolt a padlón, a következő érzés a hideg és a meleg váltakozása volt a homlokán – ez utóbbi olyan volt, mint egy gyöngéd kéz simogatása. Atya ég, ez csakis Márti műve lehetett! – kapott a fejéhez Rebeka, majd ingerülten, ösztönből fordult meg az úton, mint akit puskából lőttek ki. Tessék? – kérdezte csöndesen Nick, akit a nő kiáltása vert fel az álmából. Félúton cseréltek a volánnál, mert a férfi nagyon elfáradt a hosszadalmas vezetéstől. Hiába, ahhoz volt hozzászokva, hogy viszik, és nem ahhoz, hogy ő a sofőr. Az állandó koncentrálás az útra nagyon kimerítette. – Rebus, miért kifelé megyünk a faluból? – ásította. -

Azért, mert már nem mehetünk haza! – mondta határozottan a nő.

-

Tessék? – értetlenkedett Nick.

273

Nem tudom, mi történt, de hemzsegnek a riporterek és a fotósok a házad körül, úgyhogy, most beletaposok a gázba és imádkozzunk mindketten, hogy nem vettek bennünket észre! De hogy történhetett ez? Annak, hogy idejöttek, csak egy oka lehetett: rajtad kívül még valaki tud az ittlétemről és kijátszott téged. Tudom, ki volt – mondta lassan, letörten Rebeka, ami egyáltalán nem illett dinamikus vezetési stílusához. – Márti. A lány, aki annak idején megkért, fogadjalak Körösújfaluban, mert ő nem tud angolul… De ezek szerint tudott. Kezdem kapizsgálni… ugye, ő volt az, aki segített Sandráéknak megszervezni, hogy idejöhessek? Így van, Nick. És a barátaidtól valószínűtlenül sok pénzt kapott ezért, amitől vérszemet kapott és még sokkal többet akart. Nem akartalak ezzel felzaklatni, de még engem is megkeresett, hogy csináljunk belőled pénzt! -

Köszönöm, hogy nem adtál ki engem…- mondta szomorúan Nick.

Hova gondolsz? Végtelenül mérges lettem! De úgy látom, egyedül is véghezvitte, amit akart! Nagyon remélem, a lapok majd jól beperelik, amiért ok nélkül idecsődítette az egész sajtót! Mert, hogy nem vagy itt, azt ő pontosan tudta. -

De ott voltunk, illetve majdnem…szerinted, biztos miattam jöttek?

-

Mire gondolsz, Nick?

Ez csak egy teória. Heily gyakran emlegette nekem, ha egyszer Magyarországra hozza a jósorsa, okvetlen megnézi a nagyanyja házát… -

Mire gondolsz, Nick?

Ez csak egy teória. Heily gyakran emlegette nekem, ha egyszer Magyarországra hozza a jósorsa, okvetlen megnézi a nagyanyja házát… Nick, vissza akarsz fordulni? – kérdezte aggályosan Rebeka. – Akarod a felhajtást, hogy lelepleződj, hogy az egész világ azt taglalja, normális vagy-e, vagy megzakkantál az ismertségtől? Ha azt akarod, hogy megint rád szálljanak, én visszafordulok! Csak túl sok lelki munkádba került helyretenni magad ahhoz, hogy időnap előtt ismét összezúzd! Nick egy percig vágyakozva nézett a kis falu irányába. Fogalma sem volt arról, honnan jött a megérzés, hogy Hell esetleg itt lehet, mégis szinte ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy visszaforduljon. A bőre alatt érezte Heilyt, mintha csak mellette ülne. Épp ezért döntött úgy, hogy igazat ad Rebekának. Menniük kell, mert kezd beledilizni ebbe a halvaszületett szerelembe. Végképp itt az ideje igazán új életet kezdeni. Soha többé nem hagyom, hogy bárkinek is miattam legyen oka bántani Heilyt. Újra rettegés lenne az élete. Mióta én nem vagyok vele, olyan szabad, hogy akár még ide is eljöhetne, amikor csak akar. Miattam volt szüksége testőrökre, csakis miattam. Nem vehetem el a szabadságát, nincs jogom hozzá. Nem 274

hagyhatom el Rebekát, hiszen neki hála, valósággal újjászülettem. Kokainfüggő roncsból ismét ember lettem…drága Rebeka! Nick elkapta a tekintetét Körösújfalu körvonalairól. Igazad van, Rebeka. Csak a forgatókönyvemért nem érdemes kockáztatnunk…- mondta halkan. Fogalma sem volt róla, a hangjából mennyire érződik a vívódás. Rebekának majd megszakadt érte a szíve, nem is mert ránézni a férfira. A nő csöndesen vezetett egészen a fővárosig, útközben Nick egyenletes légzéséből arra következtetett, a szerelme elaludt. Várta már a pillanatot, amikor a gép a magasba emelkedik velük London felé, s ő a széles vállára hajthatja a fejét. Ám abban biztos volt, egy szemhunyásnyit sem lesz képes aludni a kétórás repülőúton. Ahhoz túlságosan is izgatott volt a nagy találkozás miatt, ami neki legalább annyira fontos volt, mint Nicknek.

275

28. Fejezet Jobban vagy már egy kicsit, kis drágám? – Heily számára úgy tűnt, már órák óta fekszik Nick mamájának az ölében lehunyt szemmel, csöndben, kizárva a külvilágot. A felismerés, hogy May-t, akár csak őt, idecsalták egy hazugsággal, ráadásul rájuk szabadították 276

az egész sajtót, túlságosan fájdalmas volt ahhoz, hogy a tudata képes legyen befogadni. Nick nincs többé. Önámítás volt az egész, semmi több. Belehalok. Egy hiszékeny, romantikus őrült vagyok…miből gondoltam, hogy vannak még csodák? A sajtó és a fél falu még mindig odakinn tombolt. Az ablakból egészen úgy tűnt, valami hihetetlen méretűre duzzadt a kíváncsi embertömeg, akik epekedve várták, hogy a sztár kilépjen a házból. Arról fogalmuk sem volt, hogy May is bent volt, mert az asszony órákkal korábban érkezett egy taxin – akkor, amikor még aludt az egész város. Steven fel-alá járkált a házban, telefonálgatott, próbálta megszervezni a rendőri kíséretet, orvost hívott Heilynek, aki nem volt épp a legjobb színében. Telefonált Alfrednak, a színésznő hűséges testőrének, hogy egy nagyobb csapattal induljon el a falu felé. Mondja, Mrs. Richards, szétnézett a házban? – kérdezte hirtelen Steven, de nem nézett az asszony szemébe. Nehezen állta a pillantását, mert a szemei pont olyanok voltak, mint a fiának. Borostyánszín, hatalmas, hipnotikus íriszek. Nem – rázta meg a fejét May. – Csak vártam – sóhajtott fel, s megsimogatta a mozdulatlan Heily arcát. – Vártam, hogy történjen valami. Úgy tűnik, hiába – vetette oda mogorván Steven, aki legalább annyira mérges volt Heilyre és Mayre a hiszékenységük miatt, mint a nőre, aki átverte őket. Határozott léptekkel kivonult a nappaliból, úgy döntött, felderíti a kis ház minden zegét-zugát. Ugyan nem hitte, hogy Nick Richards járt itt valaha, de azért voltak a szobákban arra utaló jelek, hogy valaki lakott itt – csak mintha épp elutazott volna. Steven kiemelt a szekrényekből néhányat az ingek és pulóverek közül. Az egyik kanapén laptop pihent, bekapcsolta. A rendszert jelszóval védték, így nem tudta megnézni a dokumentumokat, de elhatározta, hogy magával viszi a gépet. Hátha a fájlok következtetni engednek majd valamire. Ha másra nem is, legalább arra, ki művelte ezt a mocsokságot Heilyvel és Mrs. Richardssal. Semmi más személyes jellegű dolgot nem talált, csupán egy mappába rendezett forgatókönyv lapjait az előszobapolcon. Álmok csapdájában. Ez volt a címe. Steven a hóna alá kapta, majd a ruhákkal együtt a nappaliba vitte. Mrs. Richards, ismerősek ezek a holmik? – emelt az asszony elé egyet-kettőt közülük. Középkategóriás tucatholmik voltak. Amennyire ő emlékezett, Nick a lelkes szponzoroknak köszönhetően kizárólag Armani szintű holmikat viselt. -

Egyáltalán nem. A fiam stílusa, nos…egész más volt. Ezek nem az ő ruhái!

Heily lassan kinyitotta a szemeit, majd nyöszörögve fordult Steven felé. A férfi látta, hogy rezzenéstelen arcán, mint folynak végig a könnyek. Igyekezett róluk nem tudomást venni. Máskülönben meghasadt volna érte a szíve. 277

Nick…a pasztellszíneket szerette – suttogta halkan.

-

Heily, édesapád járt ide? Sosem említetted…

Előfordult, amíg élt a nagymama, legutóbb akkor volt itt, mikor a ház sorsát rendezte és a temetést. Akkor biztosan ő felejtette itt ezt – nyújtotta Steven Heily felé a félkész forgatókönyvet. – Szerintem vidd vissza neki, még szüksége lehet rá. Heily egyetlen pillantást sem vetett a könyvre, hanyag mozdulattal a táskája felé dobta, majd szédelegve tápászkodott föl May öléből. Ólomnehéznek érezte a lelkét. Ki sem tudta sírni magából a bánatot, olyan volt, mintha a könnycsatornáit eldugaszolták volna. Észre sem vette, nem is volt tudatában annak, hogy már legalább két órája sír. -

Heily, drágám, hozzak neked egy pohár vizet? Attól jobban leszel!

Köszönöm, May, megoldom – majd felállt és lassan elindult a konyha felé. Közben kipillantott az ablakon és sírós hangon megjegyezte: - Jobb már nem is lehetne! Gyors mozdulattal az ajkaihoz emelte a poharat és mohón kiitta. Köhögött, félrenyelt, hiszen közben rázta a zokogás, de May már ott volt mögötte és aggodalmas arccal veregette meg a vállát. Hogy lehet az May, hogy csak én vagyok ennyire kiborulva? Csak én lovalltam bele magam ennyire ebbe az egészbe? Hogy lehettem ilyen naiv? Mindketten azok voltunk, kincsem. De te szerelmes vagy…én, veled ellentétben fel voltam készülve a legrosszabbra is! Téged kislányom, elvakított a remény és ezen nem is lehet csodálkozni… May, mennyi időnek kell még eltelnie, hogy jobban legyek? Hogy fel tudjam dolgozni az elvesztését! Én nem akarok szomorú lenni, elegem van belőle…Nem tudok továbblépni, a szerelmemet akarom, Nicket akarom! – sírta keservesen a nő. Kívülről egészen olyan volt, mint egy hisztis kislány, aki képtelen elfogadni, hogy kipukkant a léggömbje. Akkor én most inkább kimegyek az udvarra! – sóhajtott Steven. Képtelen volt tovább ölbe tett kézzel ülni és nézni a jelenetet. – Úgyis mindjárt ideér a doktor és az egész felmentősereg! Ideje visszamennünk Budapestre… Nem szeretnék, még nem! – mondta dacosan Heily. – Még itt akarok maradni, várni akarok…sosem lehet tudni! Lehet, hogy itt van a közelben és visszajön, csak elutazott valahová! A hangja olyan kétségbeesetten bizakodó volt, hogy May és Steve semmit nem szóltak, csupán fájdalmas pillantással méregették egymást. Heily ült a hideg kövön, a falnak támaszkodva, s kezei között forgatta a tűzzománcképet, ami ebben a pillanatban kifejezetten idegesítő volt. A részletgazdagsága, az, hogy az alak olyan nagyon hasonlított az ő Nickjére, felért egy szívenszúrással. Az pedig, ahogy a barnahajú nő kétségbeesetten ölelte…a nő. A lány, akinek elvitte az ötezer dollárt, egy nőről is beszélt, aki fontos Nick mostani életében.

278

Amiben lehet, hogy nekem már nincs részem. Vagy nem él, vagy megneszelte valahonnan, hogy jövök és elmenekült. Ez a megoldás. Talán nem kellek már neki. De még ezt is sokkal jobban el tudom fogadni, mint a tényt, hogy halott. Nem lehet az. Heily felállt, és a tűzzománcképpel a kezében a folyósóra ment. A nagy tükör alatti asztalkára helyezte a vékony üveglapot, majd levette az egyik polcról a színes, karácsonyi mécsest. Olyan, mintha ebben a házban valaki az ünnepekre készült volna – futott át az agyán, majd a táskájából előhalászta Nick gyémántberakásos öngyújtóját, amit kabalaként mindig magánál hordott, és meggyújtotta vele a gyertya lángját. May a nappaliból figyelte, mit csinál Heily, s érezte, bármi történt is a fiával – ha most a hullámsírban vergődik is valahol a teste – megérte élnie, mert valaki úgy szerette őt, ahogyan ez a bájos, vörösre sírt szemű, nádszálkarcsú fiatal nő. -

Kis drágám, mi történt a hajaddal? – kérdezte nagyon halkan, szelíden May.

Dorothy szőke – világosította föl szipogva Heily, majd hátrébb lépett, hogy megcsodálhassa a művét. A tűzzománcképet gyönyörűen beragyogta a gyertya lángja. Odakintről fülsiketítő szirénázás hallatszott, megérkeztek a rendőrök, hogy némiképp távoltartsák a ház körül összegyűlt tömeget, amikor a konvoj is megérkezik értük a testőrökkel. -

Eljössz hozzánk az ünnepekre, Heily? Nagyon szívesen látnánk.

Nem – rázta meg a fejét határozottan a nő, kézfejével a szemeit törölgette. – Kedves May, nem megy ez így tovább. Valahogyan…az mindegy, hogyan, de le kell zárnom a múltat. Ami ma történt…nem volt más, csak egy intő jel. El kell engednem Nick emlékét. Bárhol legyen is most, a mennyországban, vagy az új életében, ő választotta ezt az utat. Már nem kellek neki, s ez, valóban sokat változtat mindenen… -

Nem tudom elképzelni, ha a fiam él valahol, valaha is le tudna mondani rólad…

Nagyon kérlek, ne! – emelte maga elé az egyik kezét Heily. – El kell engednem a reményt…May, nem akarom az egész hátralévő életem úgy leélni, mint egy zombi, Nickre várakozva, mindhiába! Heily hátat fordított May Richardsnak és gyors léptekkel kivágtatott az udvarra. Nyomában elaludt a gyertya lángja a tűzzománckép mellett. Steven a ház sarkánál állt és épp letette a telefont. -

Mi a helyzet? – kérdezte feszülten Heily.

Gyere, menjünk be és szóljunk Mrs. Richardsnak is! – kérte Steven. – Öt percen belül itt vannak értünk a kocsik. Jobban vagy, Hell? Sokkal jobban – bólintott a lány, keménységet erőltetve az arcára. – De megkérhetlek valamire, Steven? 279

-

Persze.

-

Ezentúl, maradjunk a Heilynél. Vagy találj ki valami új becenevet, azt sem bánom!

Steven csodálta Heily erejét, hiszen első ránézésre úgy tűnt, a színésznő lelkileg ismét teljesen padlóra kerül. Persze, a rendező nem tudhatta, hogy Heilynek lökést adott a gondolat, Nick talán valóban él, de egyáltalán nem kíváncsi rá. Ez pedig erőt adott – legalábbis átmenetileg – hogy elviselje az újabb csapást, amit rámért a sors. A limuzinkonvoj kisvártatva befordult a Felszabadulás utca sarkán, s amint megkapták a jelet, gyorsan lehajtott fejjel, csak maguk elé nézve siettek a kocsik felé. Odakinn a hangulat a tetőfokára hágott, s még így, a testőrök sorfala között is rettentő nehéz volt átverekedniük magukat az autókig. Alfred készségesen esernyőt tartott Heily feje fölé, mert közben szakadni kezdett az ónoseső. Az egybegyűlteket ez egyáltalán nem zavarta. A konvoj nem sokkal később elindult velük a főváros felé. A teljes biztonság kedvéért mindannyian külön autóban utaztak, néhány testőr társaságában – noha a tömeg, a média korántsem volt olyan zabolázhatatlan, mint mondjuk Amerikában, ahol egymást eltaposva kapaszkodtak még a sztárok kocsijába is. Integettek, de elfogadták, hogy a műsor mára végetért. Heily ült az autóban, karbatett kézzel, maga elé meredve, kétségbeesetten igyekezve azon, hogy kiürítse az agyát. Nick halála után ezt a tudományát szinte tökélyre fejlesztette, s próbálta előhívni, hogy is kell ezt csinálni. Nem ment. Végül, kínjában a táskájában kotorászva bukkant rá a forgatókönyvre, amit az édesapja felejtett valamikor a nagyanyja házában. Álmok csapdájában. Először unottan lapozgatni kezdte, majd azon kapta magát, hogy teljesen elmerült a szövevényes történetben. Romantikus sci-fi volt a javából, egy lányról és egy fiúról szólt, akik álmukban rendszeresen találkoztak, együtt voltak, de a valóéletben igazából nem is ismerték egymást. Amikor pedig felébredtek, a másikat kutatták, keresték mindenhol a világon…Ez egyszerűen briliáns – futott át Heily agyán. Annyira briliáns, hogy átmenetileg a fájdalmát is képes volt feledtetni vele. Nagyon sajnálta, hogy az írója nem fejezte be ezt a könyvet. Megfogadta, amint visszamegy Los Angelesbe, felkeresi az apját és megkérdezi, ki „követte el” ezt a félkész forgatókönyvet, és hogy lehet az, hogy a Diamond nem vállalta be. A Fényemberek után ez a legjobb sztori, amit valaha olvastam. Erre a gondolatra megint úrrá lett rajta a kétségbeesés. Nincs többé Nick. Mostmár tényleg nincs többé…Mire Heily arcán az utolsó könnycsepp is felszáradt, úgy érezte, a szíve jéggé dermedt.

A londoni út előtti órák izgalommal teltek, mert egyáltalán nem volt biztos, hogy elérik a gépet. Nick idegességében ordítani tudott volna, amikor nagyon közel a reptérhez, egyszercsak megállt előttük forgalom. Még csak nem is araszolt a kocsisor, hanem legalább

280

félórája egyhelyben állt. Rebeka végül felhívta a rendőrséget, akik azt mondták, elvileg tizenöt perc múlva feloldják az útzárat. Súlyos baleset történt késő este, az alaktalan masszává vált autókat egész éjjel folyamatosan távolították el a felüljáróról a tűzoltók és a rendőrök. Halálos baleset történt. Ez valóban elegendő indoknak tűnt az egyhelyben álláshoz, de ettől még nem voltak kevésbé türelmetlenek. Mindketten szerették volna mielőbb elhagyni az országot, noha más és más okból. Nick azért, mert szeretett volna szabadulni Heily túlzott közelségétől, s nagyon vágyott arra, hogy láthassa a családját. Rebeka pedig azért, mert rettegett attól, hogy Nick megváltoztatja a döntését és vissza akar menni, megkeresni a volt menyasszonyát. Romantikus filmekben gyakran előfordul az ilyesmi…de nekem szerencsém van, mert ez maga az élet. Ráadásul Nick tudja, mit akar. Legalábbis, most úgy tűnik. Amikor végre csigalassúsággal megérkeztek a reptérre, még csak nem is rohanhattak az ellenőrzőkapuk felé, mert őrizniük kellett a látszatot. Kiváltképp, hogy Nick megint kezdett egyre „nickesebb” lenni. A feje tetején megnőtt a haja, legalább tízcentisre, és épp úgy állt, mint a sztárkorszakában. A sötét hajfesték alól feltűnően látszottak ki a jóval világosabb természetes színek, ami akár ápolatlan benyomást is kelthetett volna, de Nicknek még ez is jól állt. Olyan rosszfiús lett tőle – konstatálta magában Rebeka. A férfi az utóbbi időben már nem foglalkozott olyan részletkérdésekkel, mint kontaktlencse és hajfestés – minél egészségesebbé vált a lelke, annál inkább le tudta tenni a folytonos rettegést, hogy esetleg felismerik. Természetesen Jackként utazott a Will által szerzett kamuútlevéllel, ami ez alkalommal sem szúrt szemet a biztonságiaknak. Bő, fekete pulóvert viselt, sapkáját egészen a szemeibe húzta, amiket egyébként is éjsötét szemüveg takart. A fehérbotot, amire támaszkodva eljátszotta, hogy nem lát, már napokkal ezelőtt beszerezték Egerben. Most hitelesen játszotta a vakot, Rebeka pedig a kísérőjét, de azért remegett a gyomra – nehogy valahol kilógjon a lóláb, elvegyék az okmányait és ne jusson haza a családjához. A botrányról nem is beszélve… Csupán akkor nyugodtak meg mindketten, amikor a gép a levegőbe emelkedett velük. Az elsőosztályon utaztak, szundikáló üzletemberek között – akik nem kifejezetten tartoztak a Fényemberek törzsközönségéhez. Nick bátran levette a szemüvegét és elkezdett nézni egy filmet, Rebeka pedig kényelmesen hajtotta oda a fejét a férfi vállára, hogy szundíthasson egyet a sokórás autóvezetés után. Nick akaratlanul is belélegezte a kellemes virágillatot, ami a nő hajkoronájából áradt. Ismerős volt, nagyon is. Miért kell ugyanazt a sampont használnia? Ez már több mint kész őrület! Nick igyekezett ezúttal nem átadni magát a kétségbeesésnek. Minden úgy jó, ahogy van. Már csak néhány óra, és együtt leszek a családommal. Ez is sokkal több, mint amit megérdemlek azok után, hogy hagytam kicsúszni az életem a kezeim közül. Próbált aludni, de képtelen volt rá, mert a gondolatai folyamatosan cikáztak. Eszébejutott valami, ami eddig sokadlagos volt. Eljött az ideje, hogy kitalálja, mit is fog mondani a családjának. Az eltűnéséről, a titokzatos körülményekről, az elmúlt hónapokról, és Rebekáról. Tudta, rengeteg kérdésük lesz. Egyikük sem volt az a fajta ember, aki beéri felszínes válaszokkal. Csakhogy az igazi válaszokat a lelke mélyén Nick még nem merte megkeresni. Tudta, hogy nincs felkészülve rájuk.

281

Sandra próbált írni, de nem ment. Képtelen volt elvonatkoztatni, a probléma lassan túlnőtt rajta. A gyerek. A baba, aki sehogyan sem akart megfoganni. Már nem is fog. S ez még csak nem is az ő hibája! Nem is Willé! A természet tolt ki velük, de nagyon alaposan. Összeférhetetlenség. Ritka, de megesik, hogy két embernek, a génállományuk összeegyeztethetetlensége miatt nem lehet gyereke. Minden hiábavaló volt tehát: a rengeteg kezelés, az injekciók, az, hogy Will leszokott a dohányzásról, ő pedig elkezdett sportolni. Nem hozhattak annyi áldozatot, hogy ez a kisbaba összejöjjön. Az írónő tudta, hogy a férje perceken belül otthon lesz. A leletek, amiket az orvos átfaxolt, ott hevertek az íróasztalán, de fogalma sem volt, miféle kísérőszöveggel nyomhatná őket Will kezébe. Édesem, képtelenek vagyunk együtt gyereket csinálni, hát nem remek? Sandra teljesen maga alatt volt. Mert az eredmények szerint, ha ők ketten együtt maradnak, akkor soha az életben nem lehet majd közös gyerekük. Soha. Pontosan tudta, hogy Will is legalább annyira vágyik a picire, mint ő, és nem tudta, hogy fogja mindezt megemészteni. Sandra összerezzent, amikor meghallotta, hogy kulcs csörren a zárban. Próbált higgadt maradni, szavakat gépelt a monitorra, úgy tett, mintha lázasan írná az új regényét. Időt akart nyerni. Szerette volna ezt a beszélgetést ma még valahogyan megúszni. Csakhogy esélye sem volt. Will pillanatok alatt a szobában termett, széles mosollyal ölelte magához, csókolta az arcát, a nyakát, ahol csak érte. -

Van még egy kis munkám, szerelmem! – lehelte halkan Sandra.

Úgy érted, még az a kétszáz oldal? Én annyit nem tudok várni! – nevette el magát, és mint egy tollpihét, úgy vette a karjába több, mint hatvankilós Sandrát, akit mindig is lenyűgöztek férje kidolgozott izmai, a nem mindennapi erőnléte. Hozzá képest mindig olyan átlagosnak érezte magát, amilyen a Fényemberek történetben Jane volt Chris mellett. Sandra szemében Will maga volt a fekete férfiszépség megtestesítője. -

Nem, nem kétszáz oldal – fogadkozott Sandra. – E-maileket kell küldenem, muszáj!

Szívem, de hát ma van peteérésed! – méltatlankodott Will. – Én pedig olyan fáradt vagyok, hogy egy óra múlva már nem garantálhatok semmit, asszonyom! Francba, elegem van ebből az egészből! – fakadt ki dühösen Sandra. Képtelen lett volna úgy összebújni a férjével, hogy valamit titkolni kénytelen. Adott esetben a fájó igazságot. – Utálom ezt az egészet, Will! Hogy mindig meghatározott időpontban és nem akkor, amikor kedvünk van hozzá! Hogy abban az egy testhelyzetben, amit javasolt az orvos, bla-bla-bla! Pláne, hogy az egésznek nincs is az égvilágon semmi értelme! Most meg miről beszélsz, Sandy? Esküszöm, nem tudok elmenni rajtad! Délután még azt csicseregted a telefonon, hogy szaténbugyiban vársz majd, erre hazajövök és feszültebb vagy, mint az új könyved megjelenésének hetében! -

Mert délután még nem láttam ezt! – nyomta Will kezébe a leleteket a nő.

-

Mi ez?

282

Nem tudom, hogy mondjam, Will – sütötte le a szemét Sandra. Az arca fásult volt és nagyon szomorú. Most valóban annyi idősnek tűnt, amennyi volt: harmincnyolc évesnek. – Kérlek, olvasd el! Will gyors mozdulattal kivette a borítékból a papírt és tanulmányozni kezdte, majd pár perc múlva visszaadta Sandrának, és lehuppant a dolgozószoba kényelmes díványára. Oké, Sandy, én nem értem ezt a szaknyelvet…lefordítanád? Gondolom, a doktor nem házifeladatnak szánta és adott hozzá némi instrukciót. Nem lehet gyerekünk, Will – mondta zaklatottan Sandra. – A lényege ennyi. Tudod, ez volt az a genetikai vizsgálat, amihez néhány hete mintát vettek mindkettőnktől…emlékszel, ugye? -

Igen – bólintott Will. – De akkor most mi van?

Az, drágám, hogy ha a fejünk tetejére állunk, akkor sem lesz egymástól gyerekünk. Bárki mástól lehetne, csak együtt nem, érted? -

Mi ez a marhaság? – Will a valaha volt legértetlenebb arckifejezését öltötte fel.

-

Genetikai összeférhetetlenség. Így hívják. Ritka, de megesik.

Will néhány percig nem szólt semmit, ült és emésztette a hallottakat, miközben türelmetlenül dobolt a cipőjével a parkettán. A szobára súlyos csend telepedett, mindkettejük arcán a teljes tanácstalanság ült. -

Akkor most…mit akarsz tenni? – kérdezte végül félénken Will.

-

Hogyhogy mit?

-

Gondolom…el akarsz hagyni, Sandy, így van?

-

Te engem el akarsz hagyni, Will?

-

Én kérdeztem előbb! – nevetett fel kínjában a férfi.

Sandra tétován közelebb lépett hozzá. -

Én…tudod, nekem ilyesmi meg sem fordult a fejemben. Dehogyis. Nem.

-

Nem? Komolyan nem, Sandy? – Will elmosolyodott.

Én attól rettegek, hogy te akarsz elhagyni, mert annyira szeretnéd ezt a babát, és nekünk soha nem lehet. Én ugyanígy éreztem, amikor az előbb olvasgattam azt a papírt…már amennyit megértettem belőle. Sandra! Én soha nem hagynálak el téged. Más nővel semmi értelme nem volna az egész gyerekkérdésnek, mert téged szeretlek! Én egy olyan kisgyereket szerettem volna, aki a te gyönyörű szemeiddel néz rám! Én általánosságban nem is szeretem a

283

kicsiket…zajosak, nyüszítenek, mindig van velük valami gond! Én egyetlen gyereket akartam csak, aki a miénk, aki belőlünk van, akit közösen szerethetünk! -

Hát ilyen könnyen belenyugszol, Will?

-

Bele, mert nem tudnék nélküled meglenni és bízom benne, hogy te is ugyanígy érzel.

Az asszony bólintott, majd két karját a férje nyaka köré fonta. Szorosan ölelkezve, némán álltak néhány percig a szoba közepén, mindketten megnyugodtak a gyöngéd érintésektől, ám az asszonyban még ott motoszkált egy ki nem mondott kérdés. -

Szerelmem, bevallom, nekem ma átfutott a fejemen valami.

-

Éspedig?

-

Mi a véleményed az örökbefogadásról?

Drágám, nos…nem vagyok kifejezetten ellene, de azt hiszem, ami most történt, azt fel kell még dolgoznunk. Azt hiszem, mindketten csak látszatra reagáltunk a helyzethez képest jól. Így van? Valószínűleg – bólintott Sandra. – De azért a későbbiekben nem veted el ezt a gondolatot? Majd beszélgethetünk róla – ígérte Will. – Mondjuk, Karácsony után…addig szerintem jegeljük ezt a témát és próbáljunk meg örülni egymásnak. Richardséknak sem tenne jót, ha pluszban rontanánk náluk az egyébként is siralmas hangulatot. -

Egyáltalán minek is megyünk? – merengett Sandra.

Emlékezni – felelte ünnepélyesen Will. – Valakire, aki vissza fog térni közénk, már csak idő kérdése, tudom. -

Mégis honnan?

Beszéltem a kis Rebekával. Abból az egy telefonból levágtam, hogy Nick remekül halad. Figyeld meg, hogy ő fogja játszani Christ a negyedik részben is! Bárcsak igazad volna, életem! De sajnos az az érzésem, te menthetetlenül idealista vagy! Ezért nem lelkesedsz az örökbefogadás gondolatától sem… Ne agyalj tovább, Sandym! Lazíts, engedd el a gondokat! Gyere! – fogta meg a kezét Will és maga után húzta. – Most szépen bemegyünk a nagy fürdőszobába és elkényeztetlek, mint egy kislányt! Csinálok neked eperillatú fürdővizet, megmosom a hajad, aztán megtörölgetlek és álomba simogatlak minden hátsószándék nélkül! Sandra készségesen elindult Will nyomában. Fájdalomcsillapításnak nem rossz és figyelemelterelésnek sem. Az asszony biztos volt benne, hogy a férje sokkal jobban ki van borulva, mint mutatja.

284

29. Fejezet Mindenki megdöbbent azon, hogy a történtek után Heily micsoda önfegyelemmel folytatta tovább az Óz forgatását Budapesten. Körösújfaluban egy összetört, reménytelenül szerelmes nő szállt be az autóba, a fővárosban egy komoly, összeszedett, kedves, ám tartózkodó színésznő cipője érte a macskaköveket a hotel előtt. A shownak folytatódnia kell…Heily viselkedése Stevennek a régi, híres Queen számot juttatta eszébe. Elfogadta a nő zárkózottságát és tisztelte azért, hogy leküzdötte magában a teljes összeomlással fenyegető fájdalmat. Az sem borította ki különösebben, hogy aznap este vele foglalkozott az összes tévéműsor, latolgatták, vajon mit kereshetett a néhány lelket számláló kis faluban és milyen viszony fűzi a férfihoz – természetesen Stevenhez, – akivel együtt látták az újságírók. A legnagyobb talányt a világsajtó számára azonban mégis a halott Gyémántfiú anyjának felbukkanása jelentette Magyarországon. May ki sem szállt a limuzinból, mert nem akart válaszolni a kérdésekre, de természetéből adódóan képtelen volt a gorombáskodásra. Míg élt a fia, mindig készségesen nyilatkozott róla, a családjukról, de most, hogy Nick már nincs, semmi ilyesmire nem kötelezte az élet. Mindössze az ablakból intett búcsút Heilynek, aki csak röpke bólintással viszonozta a köszönését. Maynek nagyon fájt. Még akkor is, ha tudta, Heily esetében nem több ez, mint védekezési reakció. Az előző nap, amikor még a repülőn ülve abban reménykedett, hogy talán mindannyian, boldogan együtt tölthetik a karácsonyt, most egészen utópisztikusnak tűnt. Heilynek valójában minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy feljusson a hotelszobájáig aznap. Nagyon szenvedett, de a történteket intő jelnek tekintette, hogy végre el kell távolodnia ettől az egésztől, el kell temetnie magában Nick Richards emlékét. Reménykedni kár, hiszen úgysem fognak már találkozni ebben az életben. A színésznő ledobálta a ruháit, majd legalább egy órán át állt a forró zuhanysugár alatt. Nem gondolt semmire, hagyta, hogy a könnyei eggyé váljanak a vízzel, míg csak úgy nem érezte, menten összecsuklik a gyengeségtől. Mégsem akart kijönni a tusolóból, mert a melegség valahogy elnyomta a fájdalmat, óvott, védett, jólesett – mintha csak lemosná róla az elmúlt néhány év minden szenvedését. Heilynek Az a meglehetősen rövid időszak, amikor igazán boldogok voltak együtt, Nickkel, olyan távolinak tűnt, mintha nem is emlék lett volna valójában, hanem álom. Az álmokból pedig nem lehet várat építeni… Heily számára tompa kopogás hozta vissza a valóságot. Tudta, ki kellene lépnie a fürdőből, megnézni, hogy ki az, de a teste valahogy nem engedelmeskedett. Nem is érdekelte igazán, hogy valaki jött hozzá és egyre hangosabban a nevén szólítja. Majd elmegy. Úgy, ahogy jött, rögtön el is megy.

285

Heily, ha most nem szólalsz meg…én betöröm az ajtót! – dörrent fel Steven hangja határozottan, s a következő pillanatban már a fürdőszoba közepén állt. A nagy gőzben nem látta a lányt, nem mintha amúgy nem takarta volna el a szemei elől a zuhanyfüggöny. Mivel továbbra sem érkezett válasz, még egyszer megszólalt. -

Itt vagy, kedves? Jól vagy?

-

Igen – hangzott a fátyolos, fáradt hang a hatalmas gőz mélyéről.

Hála az égnek, már rettenetesen aggódtam! – mondta megkönnyebbülten Steven. – Akit ma láttam kiszállni az autóból, az nem te voltál… -

Megengeded, hogy felvegyem a köntösöm?

Attól tartok, ez nem az az este, amikor be kéne próbálkoznom nálad – vigyorodott el Steven, majd visszament a fogadószobába. Nagyon humoros…- morogta magában Heily, majd belebújt a köntösébe. A tagjai ólomnehezek voltak, mintha csak átment volna rajta az úthenger. Szó szerint kivánszorgott Stevenhez, majd lerogyott az egyik fotelba és fájdalmas arckifejezéssel a televízió képernyőjére pillantott, ahol még mindig a magánélete taglalásával voltak elfoglalva. – Borzalom – közölte egyszerűen. -

Nem ez a borzalom, hanem az, ahogyan most kinézel – mondta szomorúan Steven.

-

Kösz szépen.

Nem úgy értettem, te is tudod. Mit csináljunk? Nem hagyhatjuk abba a munkát. Már csak három nap van hátra a forgatásból… Te tényleg azt gondoltad, hogy kinyúlok itt és cserbenhagylak? – kérdezte felvont szemöldökkel Heily, már amennyire képes volt mozgatni bedagadt szemhéját. – Végigcsinálom, Steven. Kialszom magam és holnap reggelre rendben leszek, mehetünk dolgozni. -

Biztos?

-

Igen, biztos.

Nem tetszel te nekem, Heily – csóválta a fejét Steve. – Ennél, amit most csinálsz, még az is jobb volna, ha zokognál, őrjöngenél, vagy mit tudom én…esetleg elmehetnénk meginni valamit! Mit gondolsz? Nem segítene. De édes tőled, hogy aggódsz. Csak épp nem kell. Nem lesz semmi bajom. A munka most nekem a lehető legjobb terápia – Heily kinyújtotta a kezét és felemelte a dohányzóasztalról a vastag forgatókönyvet. – Elolvastam, amit apám a nagyi házában hagyott. Ugyan nincs kész, de remek alapanyag. Utánajárok, kinek a munkája és esetleg jövőre megcsinálhatnánk, ha van kedved hozzá.

286

Heily, ez nagyon jó ötlet! Épp csak a lelkesedés hiányzik az arcodról! – korholta bánatosan Steven. Majd meglesz az is. Csak még egy kis időre van szükségem, hogy…végleg elköszönhessek…tőle. Biztos tudod, hogy eddig nem tudtam elengedni. Majd…megpróbálom magam körülvenni olyan vidám emberekkel, mint te és Patrik. Írtam neki egy mailt, szeretném, ha a személyi fodrászom lenne és hazajönne velem. Meglátjuk, mit mond. Oké. Csak nekem ne kelljen sűrűn látnom az epekedő pillantásait…- emelte a tekintetét a plafonra Steven. Attól tartok, már az első találkozásotok alkalmával összetörted szegény fiú szívét – sóhajtott Heily fáradtan. – Nagyon rendes ember. Ráadásul egyszer keresztülment valami hasonlón, mint én… -

Így már értem. Mondd, Heily, mik a terveid az ünnepekre? London? Los Angeles?

London semmiképp – mondta keményen a nő. – Hazamegyek anyámhoz, és Steve, ha lehet…akkor ne említsd neki ezt a kis affért, ami ma történt, jó? Nehéz időszakot él, nem akarom pluszban felzaklatni. -

Úgyis megtud mindent a lapokból! – legyintett Steven.

Megeshet, de akkor majd kicsit kikozmetikázom…szörnyen fel lenne háborodva és nyomoztatni akarna az után, aki átejtett. Ez pedig csak újabb kavarodást eredményezne… -

Miért, te nem akarsz? Hát, te eszméletlen vagy! – fakadt ki Steven.

Felejteni akarok, Steve. Egy pengeéles vágással lezárni a múltat. Tudod, ha szurkálják az embert, abba nem hal bele, viszont folyamatosan szenved. Ez most egyszer fáj nagyonnagyon…- Heily hangja elfulladt egy pillanatra. – Aztán egy napon talán jobb lesz. Steven odalépett Heilyhez és a karjába vette. A színésznő nem tiltakozott, ereje sem lett volna hozzá. Hálásan nézett a legjobb barátjára, aki bevitte a hálószobába, lefektette és betakargatta, akár egy kislányt. Simogatta a haját, s közben az ölébe vette a Heily által javasolt félkész forgatókönyvet, hogy beleolvashasson. Esti mese is lesz? – mosolygott félálomban a lány, Steven válaszul gyöngéd csókot lehelt a homlokára. -

Jóéjt Heilym…meglátod, holnaptól minden nappal egyre könnyebb lesz!

Még órákon át üldögélt a nő ágya szélén, olvasott, s néha gyönyörködött az aranypöttyös arcocskában, minden négyzetcentiméterét az emlékezetébe akarta zárni. Azonban egyre ritkábban pillantott fel, mert a történet, amit olvasott, egészen beszippantotta. Rendezőként tudta, az Álmok csapdájában talán nagyobb kincsesláda lehet hamarosan, mint a Fényemberek volt valaha. Az alapötlet olyan zseniális volt, hogy Steven csak azt sajnálta, nem neki jutott eszébe. Egy álomban megélt szerelem. A rendező eldöntötte, így, vagy úgy, de mihamarabb megtalálja a kötet íróját. 287

A késő esti utazás a londoni metrón egy bőrönddel a kezében a fiatalkorára emlékeztette Mayt. Csak az arc változott meg alaposan, amit a szemközti ablakban látott. Nyúzottabb lett, itt-ott már megjelentek rajta a hívatlan szarkalábak és hihetetlen unalmasnak, ódivatúnak találta egyszerűen feltűzött hosszú haját. Ezek a külsőségek csak most, az órák óta tartó néma töprengésben szúrtak szemet neki, a hétköznapokban vajmi keveset számítottak. Mióta csak Sam felesége lett és lemondott arról, hogy ő majd ki tudja, mekkora karriert csinál, elsősorban anya volt, s csak utána nő. Most is egy anyát tükrözött vissza az ablaküveg. Egy reményvesztett, fáradt anyát, aki ebben a pillanatban volt. Elképzelése sem volt arról, hogy tíz perc múlva, amikor majd belép a házukba, mit fog mondani a többieknek. Hiszen annyira ismerik! Ráadásul Melanie sejt valamit, nem ejtették a fejére. Mégis, tudta, el kell titkolnia mindazt, ami Magyarországon történt, elég, ha az ő lelkét emészti az újabb teher. Az újabb remény, aztán az újabb veszteség. Mert ma még egy embert elveszítettem, akit szerettem. Heilyt. May valami különös módon úgy érezte, hogy a fia egykori szerelme és ő ma örökre elköszöntek egymástól. A színésznő sokkot kapott mindattól, ami történt, s ez a trauma elégnek bizonyult ahhoz, hogy le akarja zárni a múltját. Az istállóban tűz ütött ki és az utolsó szalmaszál is elégett, ami egymásra emlékezteti a pajtalakókat…Noha May tudta, Heilynek van igaza és csodálta az erejéért, ő maga már megint csak arra vágyott, hogy hazaérjen, vacsorát adjon a többieknek, majd felrohanjon Nick szobájába, ahol végre jól kisírhatja magát. A szekrények, a ruhák még mindig őrizték a fia illatát. Történhet bármi, egy anya soha nem felejt. Soha. A metró fékezett, majd hangos csikorgással megállt. May egy pillanatra füleire szorította két tenyerét, aztán a bőröndje után kapott. Olyan fáradt volt, hogy már az élesebb hangok is szinte fájtak. Csaknem futva tette meg a mozgólépcsőkig vezető utat, majd kilépve az utcára sietősen indult tovább hazafelé. Nem szeretett este egyedül lenni kinn, még mindig félelmet keltett benne – az, hogy fiatal lányként megverték és megerőszakolták, örök nyomot hagyott a személyiségén. Pontosan el tudta képzelni, mit érezhetett Heily, amikor megtörtént vele az a gyalázat…s mit érezhetett Nick, amikor megtudta. De az is lehet, hogy fogalma sem volt róla. Nem! Nem! Nem! Nem akarok ezen lamentálni, elég volt! May magassarkú cipői csak úgy kopogtak a köveken, ahogy elszántan igyekezett a családjához. Nem nézett se jobbra, se balra, csakis a lába elé, mert érezte, hogy fél. Hogy a régi rettegések a helyzet hatására ismét feltámadnak benne. Miért ilyen gonosz a világ? Lassan nem marad a családunknak egy tagja sem, aki kívül-belül ép és egészséges. A szíve csak akkor kezdett lassabban dobogni, amikor végre befordult az utcájukba. Este tíz volt és csípős hideg, sőt, szállingózni kezdett a hó. Az asszony figyelt a lépéseire, nehogy elcsússzon. Melegség áradt szét a lelkében, amikor felpillantott és meglátta maga előtt úgy húsz méterre a jellegzetes, vöröstéglás londoni házat, ahol a lányok születése óta éltek. 288

Odabenn nem égtek a lámpák – sehol semmi fény. Hol lehetnek? Uram Atyám, remélem, nem esett semmi baja a kis drágáimnak! – suhant át a gondolat May agyán, s ösztönösen lassított a léptein, amikor a sötét kertben két alakot látott kirajzolódni. Először a nőt látta meg, s biztos volt benne, hogy a szeme káprázik. Mit keres itt Heily? De hát nem is érhetett ide ennyi idő alatt, még akkor sem, ha rögtön elindult utánam. May látta, hogy a nő észrevette őt, majd halkan mondott valamit a járdán mellette álló alaknak és legalább három lépést hátrált a kert irányába. Richardsék gondosan nyírt bokrai most tökéletesen eltakarták karcsú sziluettjét. May ismét sietősebbre fogta a lépteit, határozott mozdulattal kinyitotta a kertkaput és közben azon töprengett, hogy jöttek be ide ezek az emberek és mit akarhatnak? Az alak felé fordult, aki épp fellépett a bejárati ajtó előtti lépcsőre, s ez a mozdulata működésbe hozta a biztonsági világítást. Az asszony először az adventi koszorút látta meg, amit Sam – ahogy megbízta – gondosan kiakasztott. Aztán lejjebb siklott a tekintete, és… Nem tudta, ébren van-e, vagy álmodik. Esetleg meghalt? Körmeivel belevájt a saját tenyerébe, hogy a fájdalomból érezze, még mindig él. Csak bámult, bámult és bámult… lehunyta a szemeit, majd újra kinyitotta, hogy lássa, eltűnik – e a káprázat. Ekkor mozgás támadt a baloldalán, s May zavartan, már-már ijedten kapta oda a tekintetét. Fiatal, hozzá hasonlóan riadt, de széparcú nő állt a sötét udvaron, a lámpa csupán a haját, s az egyik szemét világította meg… May ismét a jelenésre nézett, csakhogy az már nem állt az ajtó előtt. Közvetlenül mellette, mindössze egy karnyújtásnyira volt, az arcán valami leírhatatlan fájdalommal, szeretettel és meghatottsággal. Nick May szemében mindig nagyon szép volt, de még sosem látta ennyire gyönyörűnek. Kíváncsi volt, ha megérinti, vajon eltűnik-e? Lehet, hogy szellem? Vagy látomás? Nem számított, ő elmosolyodott és felé nyújtotta a kezét. A káprázat nem tétovázott, még közelebb lépett és meleg tenyerével átfogta a sovány kis asszony kezét. Mama…- a szó és a hang együttes játéka szebb volt bármilyen zenénél. Olyan dallam, amitől a szív, ami rég megállt újra indul, és ismét mer szeretni. May még mindig csak állt, figyelte Nick arcát és a döbbenettől képtelen volt megszólalni. Nem tudott betelni a látvánnyal. Mama…élek. Itt vagyok! – ismételte meg Nick, majd gyorsan, zavartan folytatta. – Figyelj csak! Ő Rebeka. Nagyon sokat segített nekem az elmúlt hónapokban. Nélküle biztos nem éltem volna túl…jaj, mama, annyi mindent el kellene mesélnem… May ismét Rebekára pillantott, s már látta, hogy a fiatal nőnek, aki rettenetesen emlékeztette Heilyre, meghatott mosolyra húzódtak az ajkai. A szemei csillogtak, mintha csak vissza akarná fojtani a sírást.

289

Csókolom – mondta a lány, remegős, de szépen csengő hangon – az enyhe akcentustól aranyosan. May halvány mosollyal biccentett felé, de még mindig úgy érezte, mintha elvarázsolták volna. Bizonyos fokig ez is történt. Nem tudta, mit mondhatna, így olyan szorosan magához ölelte a Nick-jelenséget, mintha ki akarná belőle szorítani a levegőt. Perceken át álltak így a ház előtt a hóesésben, végül Nick Rebekára mosolygott. -

Látod, ő az én csodálatos mamám!

-

Nagyon hasonlítatok egymásra…- suttogta halkan, elérzékenyülve Rebeka.

Csípjetek belém! – kérte felkacagva May. – Ez egyszerűen nem lehet igaz! Kis drágám…mondd, miért a küszöbön ácsorogtatok? Nick elvigyorodott. Bevallom, már belógtam a pótkulccsal, de a konyhaasztalon hagyott üzenet szerint apu moziba ment a lányokkal, én pedig olyan mérges lettem, amikor megláttam, hogy kipakoltátok a szobámat… A szobádat? – kérdezte értetlenül May. Egészen furcsa volt ez a hétköznapi hangvételű beszélgetés Nickkel, akivel kapcsolatban már egészen biztosra vette, hogy az angyalokkal játszik, rájuk mosolyog. -

Igen – bólintott Nick. – De ahogy látom, te nem tudsz erről semmit sem.

-

Elutaztam – mondta magától értetődően May, a fia pedig ismét édesen elnevette magát.

Mamám, a világutazó! Ez egészen új nekem! Menjünk be, mert megfagyok. Gyere te is, Rebus! Mama, csak utánad! May olyan izgatott volt, hogy legalább két percen át ügyetlenkedett a kulcsokkal Nick kacagásától kísérve. Még mindig meg volt győződve arról, hogy álmodik, hogy mindez nem lehet valóságos. Amikor végre kitárult az ajtó, Nick előrefutott, hogy kikapcsolja a riasztóberendezést, May pedig zavartan tessékelte be az idegen nőt, s mutatta meg neki, hová rakhatja a kabátját. Hosszan, őszinte kíváncsisággal fürkészték egymás arcát az előszobában. May szépnek, nyugodtnak és harmonikusnak látta a lányt. Olyan volt, mint Heily, csak egy kicsit magasabb, az idomai teltebbek, nőiesebbek, a haja rövidebb, gesztenyebarna. Maynek fogalma sem volt róla, ki lehet ez a fiatal nő, és hogy került Nick életébe – ha ugyan nem álom, vagy a mennyország, ahol most tartózkodnak. Rebeka végül halkan, de határozottan megszólalt. Meggyógyult, Mrs. Richards. Ezt, mint leendő pszichológus mondom önnek. Nick lelke egészséges, mint a makk.

290

Steven a telefoncsörgésre ébredt fel. Vagy inkább eszmélt. Nem sokat tudott aludni, mert az, hogy Heily mellé bújva fekszik egész éjjel, túlságosan is felspanolta ahhoz, hogy álom jöjjön a szemére. Ráadásul meg sem mert moccanni, nehogy felébressze, megzavarja az álmát. Erre mondjuk nem sok esély volt, mert a nő olyan mozdulatlanul aludt, mintha egy titokzatos erő szedálta volna. Steven tudta, hogy Heily lelkének most nagyon is kell a pihenés és bízott benne, amikor felébred, már szebb színben látja majd a világot. Annyi érve lett volna, hogy meggyőzze Heilyt, miért nem érdemes szomorkodni az élete miatt. Hiszen gyönyörű, egészséges, csodálatos karrierje van, előtte még az egész világ. Mellette pedig egy sereg ember, akik szeretik, akik egyengetik az útját. Nem szabadna ilyen hálátlannak lennie az életnek, csak mert egyetlen jót elvett tőle a sors a tucat másik mellől… jár –e az embernek egyáltalán, hogy maradéktalanul boldog legyen? Azt nem tudom, de Heilynek mindenképpen jár, ebben egész biztos vagyok. Heily már jónéhányszor finoman kikosarazta őt, egyszer konkrétan el is küldte, de kedves szavaival nem rúgott belé, ahogy szerette volna – még csak meg sem érintette. Azt mondta, „menj el, Steven”, de a szemei másról meséltek…s amíg ez így lesz, a férfi tudta jól, hogy nem lesz képes Heilyről lemondani. Valami megmagyarázhatatlan módon hitt abban, ha egy nap a nő kigyógyul Nick Richardsból, belé fog szeretni. Steven gyorsan mozdult a telefoncsörgésre, és elutasította a hívást, majd nagyon óvatosan kikászálódott az ágyból, fintorogva konstatálva, hogy minden porcikája fáj. Déltől forgattak, s tudta, hamarosan muszáj lesz Heilyt is felébresztenie – nehéz napnak néznek elébe. Az este olvasott briliáns forgatókönyv hangos puffanással hullott a padlóra, amint Steven megemelte a takarót. Heily nyöszörgött álmában, majd a másik oldalára fordult. A csillagszemes karkötőm… - dünnyögte olyan halkan, hogy Steve csak pár másodperces gondolkozás után értette meg a szavakat. Tényleg, jó ideje nincs a csuklóján az a giccses izé. Istenem, mennyire nem szerettem. Olyan volt, mint valami bélyeg: a nő hozzám tartozik, ne érjetek hozzá. Ennyi erővel Heily homlokára tetoválhatta volna azt a csiricsáré filmes szemgolyóját.” Steve nagyot sóhajtva lépett ki Heily lakosztályából, az éppen arra járó szobalányok pedig összekuncogtak a háta mögött. Szívből kívánta, bárcsak az történt volna köztük, amire gondoltak. Remélte, hogy Heily hamar túljut mostmár a nehezén, elege volt a depresszióból, ami rá is alaposan átragadt. Meglepve látta, hogy az anyja kereste. Annabella ilyenkor még aludni szokott! Mi történhetett? Az édesanyja, mióta már nem egyengette az apja, Michael produkciós ügyeit a Panthersnél, igazi otthonülő milliomos feleség lett, Gilbertnek pedig nagyon is tetszett ez a felállás. Meglepve látta, hogy az anyja kereste. Steven ezen nem is csodálkozott – egy olyan keményfejű és kezű üzletasszonnyal együtt élni évtizedekig, mint Lianne Anderson, nem az a cukorkásdoboz kategória. Az ő édesanyja viszont az volt: szelíd, megértő, őszinte és kedves, mióta csak Steven az eszét tudta. Annabellát mindig sokkal közelebb érezte magához, mint az édesapját. Azonnal visszahívta.

291

-

Mama, csak nincs valami baj? – kérdezte halkan. – Korán van még.

Én már azt hittem, veled van valami, Steven. Nem hívtál napok óta, az előbb pedig kinyomtál, azt hittem, haragszol valamiért… Én? Az én nagyszerű mamámra? Kár a gőzért, te sosem tudnál felbosszantani, felesleges is próbálkoznod! – mondta Steven kedvesen. – Szóval, ez a helyzet? Aggódtál és nem bírtad ki? -

Remélem, nem keltettelek fel…

-

Ne is mondd, egész éjjel Heily mellett forgolódtam, minden tagom fáj!

-

Tessék? – sikkantott fel ijedten Annabella.

-

Nyugalom, nem volt semmi! – emelte az égnek a tekintetét Steven.

-

És Kristin?

Hazautazott – mondta egyszerűen Steven. Nem kívánt a dologhoz hosszabb kommentárt fűzni, talán majd személyesen. – Én pedig azért aludtam Heily szobájában, mert…jaj, ne tudd meg, mi van itt Európában! Túl hosszú lenne, majd otthon mindent elmesélek. Lényeg, hogy Heily ki volt borulva és nem mertem egyedül hagyni. -

Lesifotósok?

-

Ja, voltak azok is.

-

Mikor jössz haza, kisfiam? – Annabella hangja hirtelen komolyra váltott.

-

Már csak két – három nap. Mama, van valami baj?

Nem akarlak megijeszteni – mondta feszengve az asszony. – Semmi dráma! Csak szeretném, ha szépen nyugodtan leülnénk egy tea mellett és beszélgetnénk egyet… -

Furcsán titokzatosnak hangzol. Nem szeretem – panaszolta Steven.

Nincs miért aggódnod, kincsem! Csak dolgozz nyugodtan, aztán gyere haza, mert az anyádnak vaj van a füle mögött és nem nyugszik a lelke, míg ki nem pakolt mindent. Mami, én még sosem láttalak vajjal a füled mögött, de megnéznélek! – nevetett Steven. – Nem tehettél olyat, ami miatt haragudnék rád, ez ezer százalék. Megnyugtató – lehelte a telefonba Annabella, majd szép napot kívánt és letette a telefont. Steven lement az étterembe, hogy elvegyülve a turisták között gondolatilag felkészülhessen az aznapi forgatásra. A recepción meghagyta, hogy Miss Heily Andersont egy óra múlva okvetlen ébresszék fel. Útközben, a hallban belefutott Patrikba, a meleg fodrászba, aki olyan sokat lógott Heilyvel. Elaludtam a hátam, maga alatt van a szerelmem, anyám magát

292

ostorozza vélhetően azért, mert véletlenül kidobott egy számlát a farzsebemből, és belefutok egy homokosba. Pedig még csak kilenc óra. Remek napnak ígérkezik. Láttam a tévében, mi volt tegnap. Hogy van? – rontott neki feldúlt arccal Patrik. Még köszönni is elfelejtett. – A recepción azt mondták alszik. Tényleg alszik, vagy már kicsinálta magát? Az ágyában van és teljesen jól. Testileg legalábbis biztosan – felelte mogorván Steven. – Te tudtál erről az egészről! Patrik, hogy hagyhattad belemenni ebbe a marhaságba? Szerinted én nem mondtam el neki vagy százszor, hogy hagyja a fenébe ezt az egészet? Könyörögtem neki! De pontosan tudod milyen! Ha elmondtam volna neked, vagy bárki másnak, mire készül, letépte volna a helyéről a fejem! Steven türelmetlenül bólintott, majd az étterem felé mutatott. Oké, én most megyek és bekapok valamit, valahogy ezt a napot is túl kell élnünk, nem? Elvileg egy óra múlva felébresztik, de nekem tíz perc múlva a stúdióba kell indulnom, így nem tudom elkísérni. Megtennéd, hogy vele jössz? Nyugodtabb lennék! Végtére is valakinek úgyis rendbe kell rakni a haját! – mondta pikírten Patrik, majd leült az egyik robosztus kanapéra és felpattintotta a blackberry készülékét. Kiábrándult Stevenből. Lehet, hogy jó pasi, de iszonyatosan rossz fej. Patrik legalább egy órán át emailezett és megivott két tejeskávét, mire végre megkapta az engedélyt, hogy felmehet Miss Anderson lakosztályába elkészíteni a frizuráját a forgatáshoz. Csakhogy a díszes fogadószobában nyoma sem volt Heilynek. Legalábbis annak nem, akit ő ismert. Egy komor, sápadt arcú, megejtően vékony, huszonéves nő nyitott ajtót, aki halvány árnyéka volt csupán az energikus, izgatott, nevetős Heilynek, akit két nappal ezelőtt utoljára látott. Nem tudom, hogy lehet ennyit fogyni két nap alatt…- mondta együttérzőn Patrik, de nem jött válasz, csak egy bánatos grimasz. Mint ahogy a közös készülődés folyamán úgy egyáltalán hiába próbálkozott beszélgetéssel, Heily tökéletesen bezárult. Igen. Nem. Persze, jó lesz így. Nem, jól vagyok. Persze, indulhatunk. Minimál kommunikáció. Patrik bánatosan figyelte, és nagyon drukkolt Heilynek, hogy mihamarabb találjon újra magára. Mert ez a csöndes befelé fordulás, rosszabb volt mindennél – ő már csak tudta. A régi szerelmét, Damiant is az üldözte a halálba, hogy képtelen volt kisírni, kibeszélni a problémáit. Egyre kevesebbet hallatott magáról, mindig fáradtságra, sok munkára hivatkozott…aztán egy nap annyi heroint lőtt magába, ami kicsinálta volna egy komplett diszkó közönségét. Damian nem bízta a véletlenre. Patrik nem tehetett róla, de rettegett attól, hogy Heily majd valami őrültséget csinál.

293

30. Fejezet Na, ne…! Megehetném nyugodtan ezt a tál zabpelyhet? – nevetett fel Nick, akár egy boldog kölyökkutya. – Már megint bámultok! Igen. Bámulták. S egyelőre nem is tudták abbahagyni. A családja úgy tekintett rá, mintha hosszú időre elvitték volna a földönkívüliek, majd miután elvégezték rajta a különleges teszteket, visszaengedték a bolygójára az övéihez. Persze, Nick azért felfogta a dolgok jelentőségét – mindannyian úgy hitték, nincs már az élők sorában, majd egyszercsak megjelent a semmiből, egy Rebeka nevű ismeretlen nővel az oldalán, aki enyhe akcentussal beszél angolul és reggeltől estig könnyfátyolos szemekkel járkál fel-alá a házban.

294

A család összes tagja valóságos eufóriában lebegett. Amikor előző este végül megjelent az apja, Sam, Melanieval és Shirleyvel, aki a vőlegényét is magával hozta, az első döbbenet nagy összeborulásai is zokogásai után igazi örömünnep tört ki a Richards házban. Sam pezsgőt bontott, May elővarázsolta a hűtőből az ünnepekre vásárolt hatalmas pulykát és soron kívül, az éjszaka közepén sütni kezdte, mert a hajnalig tartó beszélgetés közben mindannyian megéheztek és dukált valami igazán különleges az alkalomhoz. Meggyújtották az adventi koszorú gyertyáit az asztalon, körülülték, s órákon át kérdésekkel bombázták Nicket és Rebekát, akik odaadóan meséltek el mindent – na, jó, majdnem mindent – kezdve a férfi utolsó Amerikában töltött napjától mostanáig. Egyszerűen nem hiszem el, hogy Walcotték mindent tudtak és egy árva szót sem szóltak! – bosszankodott Sam. Csak nektek akartak jót, papa! – védelmezte barátait Nick. – Nem tudhatták, magamra találok-e még valaha! Hát, most itt vagyok és Mel jóvoltából egy árva alsónadrágom sincsen! Az asztal körül mindenki nevetni kezdett, Mel pedig félrehúzta szép formájú ajkait, de azért az ő szeme is vidámságtól csillogott. Hányszor veted még a szememre? Ígérem, holnap elmegyek és bevásárolok neked! Te úgysem akarsz utcára menni, gondolom. Tényleg, hogy lesz ezután? – kérdezte kíváncsian May. – Most, hogy ismét a régi vagy, nem élhetsz örökké remeteéletet, kis drágám! Korai még erről beszélni, Mama – terelte a témát Nick. – De már egész jól tudom álcázni magam, ha akarom. Ráadásul azt hiszik, nem élek már, így nincsenek rám kihegyezve a fotósok, ha az utcán mászkálnak. Egyszóval, oda megyek, ahova akarok, de mint tudod, Mel, utálok vásárolni, ez sem változott. Úgyhogy, légyszi! -

A legnagyobb örömmel! – felelte lánya helyett szeretetteljesen May.

Az éjszaka folyamán rengeteg téma szóba került. Nick nagyot nézett, amikor megtudta, hogy Shirley hamarosan férjhez megy a barátjához, és Mel a recepciós munkája mellett elkezdte az újságíró-iskolát. -

Na, ezek után majd tőled is retteghetek! – nevette el magát az információ hallatán.

Szóba került az is, hogy Sandra és Will – akik mellesleg semmit nem tudtak Nick londoni kiruccanásáról – pár napon belül megérkeznek, hogy Richardsékkal töltsék az ünnepek egy részét. Sam és Shirley meg is beszélték, okvetlen megbosszulják valahogy a házaspáron, hogy eltitkolták Nick életben létét. Talán kenjétek be a szobájuk kilincsét fogkrémmel…- ajánlotta Rebeka, aki egyre inkább felengedett Richardsék társaságában. Nick szülei elbűvölően kedves embereknek tűntek, mintha a házuk falait is szeretet, melegség járta volna át. Tudat alatt Rebekát arra az időre emlékeztette a közeg, amikor még éltek a szülei. Úgy érezte, soha nem volt még ilyen

295

jól. Együtt, Nickkel, Karácsonykor, a családjánál. Ha voltak is borús gondolatai, azokat most elhessegette magától. Aznap éjjel őszinte, mély beszélgetések zajlottak le az asztal körül, míg csak csonkig nem égett a gyertya lángja. Egyetlen téma volt csak, amit mindenki kínosan került, amire senki nem mert rákérdezni, noha a kimondatlan név nagyon is ott lebegett köztük a levegőben. Volt valaki, aki erről a boldogságos találkozásról nagyon is hiányzott. Valaki, aki miatt May igazi árulónak érezte magát. Anyai szíve azt diktálta, hogy azonnal rohanjon a telefonhoz és tárcsázza Heilyt, de a másik nő, Rebeka jelenléte megzavarta. Nem tudta, mitévő legyen, nem akarta felülbírálni a fia döntéseit. Úgy döntött, vár, amíg Nick magától hozza szóba ezt a dolgot. Evidens, hogy Rebeka előtt nem lehet. Így történt, hogy másnap koradélután Nick – miután alaposan kialudta magát, és farkaséhesen kanalazta a zabpelyhet – a család minden létező tagja körülötte sertepertélt. Úgy látszik, nem tudtak betelni a jelenlétével. Csak Shirley barátja, Jason ment haza, aki ünnepélyesen megígérte, egy árva szót sem szól senkinek Nick felbukkanásáról. Végül azért feloszlott a társaság, mert Samnek és Shirleynek dolgozni kellett menni, Mel kénytelen-kelletlen elindult bevásárló körútra, hogy feltöltse öccse egyelőre nulla ruhatárát, Rebeka pedig tapintatosan visszahúzódott a szerelme szobájába, mondván, hogy szívesen megnézné a Nick gyerekkorát őrző videokazettákat. Mire a férfi befejezte a zabpehely evést, üres lett a konyha, csupán May mosogatott csöndesen. Miután az összes tiszta edényt elpakolta, leült Nick mellé az asztalhoz. A tekintete kíváncsi volt, fürkésző, ugyanakkor valahogy mélyen szomorú. Nick pontosan megérezte, mire gondol az édesanyja, s válaszul kényszeredetten felnevetett. Előled nem menekülhetek, ugye, mama? – a pillantásában volt valami gyöngéd, szeretetteljes, s May úgy érezte, menten elsírja magát a meghatottságtól. Válaszként Nick megszorította az édesanyja kezét. Csend volt a házban, csupán a falióra ketyegett megnyugtatóan. Ismersz, milyen vagyok. Majd megőrülök a vágytól, hogy mindent tudjak rólad, a gondolataidról, arról, hogy mi történt…hogy Rebeka egyáltalán hogyan? De nem akarlak faggatni, kis drágám. Ne vedd tolakodásnak! – legyintett May, majd néhány másodpercre merengve nézte az asztallapot, aztán ismét kíváncsian Nick felé fordult. – De most komolyan, Nickolas, mi történt? Nem tudom – felelte Nick az igazságnak megfelelően. – Ott volt mellettem. Ő volt ott azokban a pillanatokban, amikor mindent koromsötétnek láttam magam körül. Az egyetlen ragyogó pontot ő jelentette, az ő nevetése, a biztatása. Hogy hitt bennem és nem mondott le rólam, amikor már mindenki… -

Mi sem önként mondtunk le rólad, Nickem. Nem hagytál más lehetőséget nekünk…

Mert én sem voltam benne biztos, hogy helyrejövök, és nem akartam, hogy lássátok a szenvedésem, hiszem megvolt az esély, hogy oda vezet…szóval, ahol most lennék, ha tényleg

296

leugrom a hídról és nem csak Sandra találja ki. -

Nagyon hálás vagyok Sandrának és Willnek! – sóhajtott fel May.

Én is. Nélkülük ott vérzek el a fürdőszoba kövén… - ahogy ezt kimondta, az édesanyja összerezzent. Lelki szemei előtt megjelent Nick, amikor Sandra az utolsó előtti pillanatban rátalált. Noha sosem látta valójában, de a vízió hatására a csontjaiig hatolt a bánat. Nick magához ölelte. Bocsáss meg, mama! Sajnálom, hogy ilyen nyíltan fejeztem ki magam. Mostmár vége! Igazán vége! Történjék bármi, soha többé nem fogok neked aggodalmat okozni. Önző voltam és gyönge, amikor csak magamra gondoltam és arra, hogy nem bírom tovább az életet. Mardos a bűntudat, amiért elhagytalak benneteket és…őt is. May óvatosan felnézett a fiára, s egy másodpercig sem volt kérdés számára, kire gondol Nick. Hirtelen eszébe jutott, hol járt tegnap – a budapesti út már egészen távolinak tűnt, mintha ezer éve történt volna. Mintha ezer éve látta volna Heily félszeg, szívbemarkolóan szomorú tekintetét, ahogy még utoljára intett neki a szálloda előtt. Fogalma sem volt, mit mondhatna most a fiának, hiszen nyilvánvaló, hogy Nick szívének egy része mostmár Rebekáé, aki May számára egyelőre csak egy szimpatikus, ám idegen lány volt. Heily viszont…a negyedik gyerekem. Majd meghasadt érte a szíve, ha csak rá gondolt. Hogy van? – kérdezte Nick nagyon halkan, már-már suttogva, mintha attól félne, Rebeka kihallgatja őket. Néha jobban…néha rosszabbul – felelte óvatosan May. – A filmezés jót tesz neki, azt hiszem. Ennek nagyon-nagyon örülök! – Nick ajka szívből jövő mosolyra húzódott, s kiült az arcára, mennyire boldog már a puszta gondolattól is, hogy Heily esetleg helyrejött. – Mesélj, mama! Mit tudsz róla? Mondd, miért jár kendőben vagy kalapban, mióta Budapesten forgat? Ugye nem beteg? Dehogyis, szerencsére nem erről van szó – mondta gyorsan May. – Szőkére szinezték a haját a szerep kedvéért, ami egyébként nagyon megváltoztatta őt, így amikor akart, nyugodtan kilóghatott várost nézni. Ezért viselt sapit nyilvános szereplésekkor, had higgyék csak az emberek, hogy még mindig vörös… Szőke! – nevetett fel Nick. – Istenem, mennyire ki lehetett ezen borulva! Gyűlöl minden természetellenes dolgot! De jól szórakoztam volna rajta, ha ott lehetek, amikor átváltoztatják… - a férfi gyorsan, lelkesen, feldobva beszélt, túlságosan is. Aztán szomorúan észrevette magát és ismét komoran lesütötte a szemét. -

Nem szeretnéd vele felvenni a kapcsolatot, ugye? – May visszafojtva várta a választ.

Énmiattam Hell soha az életben többet nem fog veszélybe kerülni, mama! Jobb neki, ha az árnyékban maradok, távol tőle! Ezerszer jobbat érdemel nálam…különösen, hogy a kisbabánk is…- Nick elhallgatott, az arca eltorzult a fájdalomtól és feltört belőle a hónapok 297

óta visszafojtott zokogás. Nem szégyellte – már előre érezte, hogy ez lesz, tudta, az anyja nem hagyja annyiban, amíg mindent meg nem beszéltek egymással. May jelenlétében nem kellett viselkedni, az asszony mindent tudott és még annál is többet… Nem voltam benne biztos, hogy tudsz róla – mondta csendesen, amikor Nick zokogása alábbhagyott. – Talán jobb is lenne, ha nem tudnál. Megírták a lapok és Rebus egyszer véletlenül elszólta magát…akkor döntöttem el, ha felemészt is a hiánya, akkor sem fogom őt többé megkeresni. Embernek nincs joga annyi szenvedést okozni, amennyit én okoztam Heilynek… May összeszorított szájjal bólintott. Látom, komoly a döntés. Akkor ezek szerint Rebekát választod, és egy egészen másmilyen életet, mint amilyet azelőtt éltél. Jól érzem? -

Igen.

-

És nem is érdekel, Heily mit szólna ehhez?

Nem akarom tudni, mama. Így legalább biztos lehetek abban, hogy többé nem fogják miattam bántani, láthatod, hogy már most sokkal szabadabban él, mint amikor még az élete része voltam. Megtanulja majd szeretni…ezt a szabadságot és rájön, hogy nem is hiányzom annyira. Sokkal hosszabb ideig volt mellettem boldogtalan, mint boldog… Szereted Rebekát? Úgy, mint Heilyt? – May nem nyugodott, míg ki nem ugratja a nyulat a bokorból. Hm. Úgy, mint Heilyt, már senkit nem fogok szeretni. Két embert nem is lehet egyformán szeretni. -

Drágám, kitértél a válasz elől…

Tudom. Mert még magam sem tudom, mit érzek. Annyi biztos, hogy Rebeka megérdemli, hogy szeressem…a többi pedig majd eldől. May tűnődve emelte ajkához a teáscsészét, csak hogy leplezze valahogyan az elkeseredettségét. Sosem fogom elfelejteni, milyenek voltatok ti együtt ketten…- szólalt meg lágyan az asszony. – Mint a hold és az udvara! Együtt mozdultatok, gondolkoztatok, éreztetek…és olyan sokszor nem is értettük, min nevettek..! Volt egy saját világotok… Nick egyetlen szót sem szólt, csak a tenyerébe temette az arcát. Megmagyarázhatatlan módon bevillant az emlékezetébe egy kép: az első éjszaka, amit Heily Londonban töltött, és az azt követő reggel, amikor megajándékozta a szerelmét az gyémántszemes karlánccal, amit a nő attól kezdve mindig viselt. Ám a legutóbbi tévéinterjúin már nem látta a csuklóján az ékszert, ami olyan szemérmetlen tündökléssel ragyogott, mint Chris Diamond szeme a Fényemberekben… 298

Rebeka sóbálvánnyá meredve állt a lépcsőfordulóban, s tudta, ha elég erős volna, most összepakolná a holmiját és visszamenne Magyarországra. Noha eddig mindenki nagyon kedves volt hozzá, most nem érezte magát többnek a Richards házban, mint egy megtűrt kis senki. Csak az érzései tartották ott. A szerelem.

Nem számított, hogy a repülő hajnal négykor szállt le Los Angelesben – a terminált valósággal elözönlötték a sajtó munkatársai és a rajongók. Kordonok mögül üvöltözték Heily nevét. Európában egészen elszokott ettől az egész felhajtástól, ami általában körülvette. De valahogy most nem viselte meg, sőt! Egyáltalán nem érdekelte. Nem vette magára. Gépiesen integetett a rá várakozók között, mosolygott, beállt a fotósoknak, egészen addig, míg csak a biztonságiak ki nem nyitották előtte a kocsi ajtaját. Hiába kérlelte Patrikot, hogy jöjjön vele és legyen a személyi fodrásza, a fiatalember Budapesten maradt. Imádlak, Heily! De nem vagyok az a gyökeret eresztő típus. Amerikában nincsenek kialakult kapcsolataim és nem szeretnék egész nap ülni arra várva, mikor fésülhetlek meg egy kicsit! – magyarázta mosolyogva. – De persze hiányozni fogsz és ígérem, meglátogatlak, ha majd lesz valami jó kis film, amiben igényt tartasz rám. Sajnálom. De…hát akkor rendben – bólintott akkor Heily. Örült volna neki, ha Patrik vele tart, mert általában tőle legalább kapott némi vidám színt az élete. Néha. De nem most. Vigyázz magadra, kislány, rendben? Ne csinálj semmi szörnyűséget! El kell engedned a múltat! Mintha bizony olyan könnyű volna! – gondolta Heily, amikor a szokásos, elegáns autó már a szülői ház felé röpítette, Beverly Hillsbe. Steven leverten ült vele szemben, s Heily valójában nem bánta volna, ha most néhány hétig nem találkoznak. Időre volt szüksége, hogy rendezhesse a gondolatait. Most, hogy minden elveszett…A remény utolsó szikrája hunyt ki abban a szobában, ahol a tűzzománcképet otthagyta. Nem szeretem, hogy ilyen csöndes vagy…Heily, megint ez a zombiság…aggódom érted! Azt hittem, ezen már túl vagyunk. Nem vagyok zombi, Steven – kérte ki magának Heily. – Végigcsináltam a filmet, történt, ami történt, te is tudod. Most fáradt vagyok és levert… szerintem ez teljesen természetes. Biztosan helyrejövök majd. És ha ez megtörténik, te leszel az első, akit meg fogok keresni, ígérem… -

Ezt most értsem úgy, hogy nem akarsz látni?

Időre van szükségem – mondta kitérően Heily, mert nem akart újabb tőrt döfni Steven szívébe. 299

Rendben, igazán nem nagy ügy! – bólintott Steven, mintha csak tényleg nem volna

nagy ügy. – Karácsony után úgyis San Franciscoba utazom forgatni. San Francisco…- suttogta Heily elmélázva. A város, ahol a szerelmem megölte magát. Önkéntelenül megborzongott. – Nem vágyom oda. De azt nagyon sajnálom, hogy ilyen távol leszel. Ha nem bánod, mielőtt elindulok, még eljövök elköszönni! – kérte reménykedve Steven. Persze, hogy nem. Itt leszek. Nem hiszem, hogy az ünnepek alatt kidugnám az orromat anyám házából. Talán csak a kislakásba megyek el néhány dologért. A „kislakás” Heily és Nick egykori otthona volt Veniceben. Képtelenségnek tűnt eladni, annak ellenére, hogy rengeteg ajánlatott kapott, egy porcikája sem kívánta, hogy megváljon tőle. Úgy kezelte, akár egy szentélyt. A múltja egyetlen megmaradt töredékét. Oda akart menni, hogy Szentestére meglepje magát imádott gyémántkarkötőjével, ami a kislakás széfjében pihent. A gyémántos-smaragdos szemformájú medállal. Tervei voltak vele, a Nicktől való végső búcsúzásban fontos szerepet szánt a kis karkötőnek. - Szívesen elkísérlek…ha esetleg rosszul volnál, vagy valami…- ajánlotta Steven. - Rendben leszek, nagykislány vagyok már. Steven fancsali képet vágott. -

Amikor utoljára ezt mondtad, legközelebb csövekkel a testedben láttalak.

Hát, ezúttal nem így lesz! – jelentette ki magabiztosan Heily, miközben a kocsi befordult Andersonék villájának robosztus kapuján. A kertész nyírta a bokrokat, Januaria takarította a főlépcsőt, a nap pedig forrón sütött – a hazatérés egyetlen pozitív hozadéka volt, hogy végre nem fázott. Kaliforniai lányként mindennél többre értékelte a jó időt. - Köszönöm, hogy elviseltél – mondta őszintén Stevennek, arcáról mintha a másodperc töredékére lehullott volna a kemény maszk, ami mögé az érzéseit rejtette. Steve megrázta a fejét. Fantasztikusan játszottál az utóbbi napokban! Én nem is tudom, hogy voltál képes elvonatkoztatni a történtektől…most itt az eredmény. Minden erőd elfogyott, drága Heilym. Valahogy csak túlélem… - mosolygott Stevenre olyan bátorítóan, magabiztosan a nő, ahogyan csak telt a színészi képességeiből, majd magához ölelte és kiszállt az autóból. Steven titkon számított rá, hogy legalább egy kávéra behívja, de Heily szemlátomást egyedül szeretett volna lenni a fájdalmával. Így is jó. Lényeg, hogy helyrejöjjön. Hogy Nick Richards szelleme ne kísértsen itt többé. A férfi még mindig hitt abban, hogy egy nap Heily majd mellette dönt – már-már olyan

300

volt ez, mint valami súlyos rögeszme, amitől nem tudott szabadulni. Nem parancsolhatom a szívemnek, hogy ne szeresse, ez lehetetlenség volna. Pedig ő mindent megpróbált. Még a Kristinnel való kapcsolatba is belement azért, hogy elterelje a figyelmét Heilyről, de nem ment. Nehéz lett volna megmondani, ha nem jön ez a forgatás Magyarországon, közelebb kerülnek-e egymáshoz, vagy épp eltávolodnak. Azonban Kristin már nem volt az életének a része, ahogyan a Fényemberek sem. Nem is bánta, hogy nem ment be az Anderson házba, mert a szerződésbontás után négy nappal igen kellemetlen lett volna Lianne szemébe néznie. Steven az órájára pillantott, s rájött, ideje sem volna Heilynél lábatlankodni, ugyanis megígérte az édesanyjának, hogy érkezés után az első útja hozzájuk vezet. Annabella összehívta a családi kupaktanácsot egy villásreggelire – mindez nagyon komolyan hangzott és Steve őszintén kíváncsi volt mivel áll majd elő, amihez neki, az apjának, azaz Michael Hill producernek és Gilbertnek is köze van. Steven megkérte Andersonék sofőrjét, hogy vigye Santa Monicába. Heilyék kertjéből kifelé menet csaknem elgázoltak egy rajongót, aki szeretett volna bejutni a házba. Őrület! Hogy lehet így élni? Én nem tudnék ennyire, az életem kockáztatásával szeretni valakit, akit csak képeken és filmen láttam! A férfi azon kezdett töprengeni, ismeri-e ő valójában az igazi Heily Andersont. Annyira, mint szeretné, biztos, hogy nem. Mert ez a kiváltság eddig csak annak az embernek adatott meg, akinek a színésznő ezt a sok szenvedést köszönheti. Pedig egyáltalán nem érdemelte meg. Legalábbis Steven így látta. Megcsörrent a telefonja. Már megint Annabella Hill neve állt a kijelzőn. Hitetlenkedve kapta fel. -

Mi van veled, mama? Hajnal fél hét van!

-

Jössz haza, Steven?

-

Már az óceánparton vagyok. Olyan különös vagy mostanában!

Szeretlek, Steven – mondta halkan Annabella, de a hangjában valami soha nem érzett feszültség motoszkált. Én is szeretlek, mama – a rendező mostmár valóban kezdett ideges lenni. Ez a viselkedés, ez a türelmetlen várakozás egyáltalán nem volt jellemző az anyjára. -

Várunk, kisfiam.

-

Apa és Gilbert is ott vannak? Ilyen korán?

Nem, ők nyolcra jönnek. Tudod, mindketten mennek napközben az ügyeik után, ezért volt szükséges ez a reggeli találkozó. Érted már, Steve? Nem – felelte mogorván a férfi, mert határozottan rossz előérzetei voltak. Baj van. Határozottan baj van. Csak tudnám, micsoda? – tépelődött, miközben a kocsi közeledett az óceánparti ház felé.

301

302

31. Fejezet A Walcott házaspár Szenteste előtt egy nappal érkezett meg Londonba. A reptéren Nick apja, Sam várta őket. Ragaszkodott hozzá, hogy ne hívjanak taxit, majd ő hazafuvarozza őket – végülis, nem nagy kitérő. Persze, valójában Sam nem is dolgozott aznap. Az egész család lázasan készült az ünnepre, s azon tanakodtak, miképp tudnának Willnek is Sandrának minél nagyobb meglepetést okozni Nick hazatérésével. Sam már tudott mindent, ezért egész úton sokat sejtetően mosolygott, fütyörészett, és úgy egyáltalán, nagyon jó kedve volt, ami egyáltalán nem illett egy apához, aki még négy hónapja sincs, hogy elveszítette a fiát. A házaspár tanácstalanul nézett egymásra a hátsó ülésen. Will határozottan kezdett megijedni. Lehet, hogy Richards papának a nagy bánattól elpattant valami odabenn? Sam a csodálatosan hulló hóról áradozott, s azt taglalta, utoljára akkor volt ilyen meseálom fehér Karácsony, amikor Nick úgy tizenkét éves lehetett. Még csak könnyek sem szöktek a szemébe, ahogy erről beszélt. Igen, valami nincs rendben a faterral. Will és Sandra azért mondtak igent az ünnepi meghívásra, hogy segítsenek elviselhetőbbé tenni az első Szentestét Nick nélkül. Csöndes fájdalomra, gyertyagyújtásra, megemlékezésre készültek, nem arra az üdvrivalgásra, ami egy óra múlva fogadta őket a londoni házban. Színes adventi girlandok, legalább hatféle sütemény, narancsos-fahéjas illatok, valamint May, Shirley és Melanie örömteli pillantása fogadták őket, amikor leparkoltak a ház előtt. A három nő nyomban kiszaladt és készségesen segítettek behordani a csomagokat – Sandra „mindenre fel kell készülni” elvének köszönhetően volt belőlük jónéhány. Zavartan, - egyáltalán nem értve ezt a nagy boldogságot – ültek le a nappaliban egy kávéra. -

Örülök, hogy ilyen…jól vagytok – Sandra nem tudta leplezni a kíváncsiságát.

Nos, kedves Sandra, bizonyos dolgokat jobb elfogadni…beletörődni. Ha búslakodunk, azzal már senkin nem segítünk – érvelt May.

-

Persze, persze, így van – bólogatott sietve Will.

-

Te már csak tudod, Will! – nevette el magát sejtelmesen az asszony. – De tényleg van

303

minek örülnünk! Ti még nem is tudjátok, de Shirley nyáron férjhez megy, Melt pedig felvették az újságíró iskolába! -

Csakugyan? – álmélkodott Sandra. – Ezek remek hírek.

Zavarában kiitta az utolsó csepp kávét is. A nappaliban minden szempár várakozóan szegeződött Mayre. Gondolom, szívesen kicsomagolnátok és lepihennétek kicsit, drágáim! Biztos elfáradtatok, elvégre, Los Angeles nem a szomszédban van… Will felállt, majd megfogta a saját és felesége csomagjait. Csodálkozott, hogy Sam nem pattant fel vele együtt, hogy segítsen a táskákat az emeletre hordani. -

Ez remek ötlet! Maradj csak, Sandy, felviszem a holminkat!

-

Rendben, drágám!

-

Drága May, merre is van a vendégszoba?

-

Ó, jobbra, közvetlenül a lépcső mellett.

A nappaliban folytatódott az udvariassági csevej, miközben Will küzdött a hatalmas pakkokkal. Apám! Minek kell ennek a nőnek magával hurcolnia a fél gardróbot, a laptopjáról, meg a baromi nehéz ékszeres dobozáról nem is beszélve! Erről tudnám már leszoktatni! Richardsék meg úgy látszik a józaneszükkel együtt a jómodorukat is elveszítették…valaki igazán felkísérhetett volna, hogy ne érezzem úgy magam, mint egy málhás szamár! – végül megállt a vendégszobának mondott ajtó előtt, és a földre ejtette a táskákat. Kelletlenül, magában zsörtölődve tárta ki maga előtt, hogy behordhassa őket. - Öregem, ez nem szálloda, mi ez a sok szar? – ütötte meg a fülét egy rég hallott, ismerős hang, amitől elszorult a szíve. Will egy másodpercre megtorpant, elkerekedett a szeme, majd, mint az őrült, úgy vágtatott a szoba közepén álló férfi felé, csak úgy dobogott alatta a padló, majd leszakadt a felső szint. Mindezt hangeffektekkel is kísérte, úgy, mint: Wáó! A jó életbe! Atyavilág! Megáll az eszem! – s mindezt természetesen nem épp suttogva adta elő. Ám amikor Nickhez ért, zavartan megállt. A rohadt életbe, öcsém, már majdnem én is a karjaidba omlottam…de nem, ez sosem eshet meg! – mondta szeretettel teli hangon Will, majd hosszan megszorította a barátja kezét. A rikoltozásból és a lábdobogásból, az összevegyülő hangok kavalkádjából természetesen Sandra is ki tudta következtetni odalenn, mi történik. Csodálkozva pillantott körbe a nappaliban lévő arcokon, akik egyöntetűen boldogan vigyorogtak. Az írónő úgy ledobta a narancslét, hogy az nagy tócsában fröccsent az asztalra, majd se szó, se beszéd, felnyargalt az emeletre. Ő nem volt olyan mimóza, mint Will. - Az én Chrisem! – szakadt ki belőle a kiáltás, és óriási lendülettel borult Nick nyakába, aki 304

boldog arccal, nyugodtan állt a szobájában, és egyáltalán nem emlékeztetett arra a letargikus, „minden mindegy” állapotú emberre, akit Magyarországon hagytak. Össze-vissza csókolta az arcát, a haját, a férfi eufórikus nevetésben tört ki a viszontlátás örömére, de Sandra nem eresztette. - Na, jól van, elég már! – érintette meg Sandra vállát Will, majd elvigyorodott. – Végülis az én feleségem vagy, asszony! Máskülönben meg szegény gyerek nem kap levegőt! - Igen, azok a monumentális méreteim…- bazsalygott Sandra. - Igazán csinos vagy – kontrázta Nick cinkos mosollyal az arcán. - Nana! A csaj az enyém! – emelte fel játékosan a mutatóujját Will. - Nem is lehetne másé! – felelt Nick. Túlcsordult a lelkében a szeretet a két ember iránt, akiknek jórészt köszönheti, hogy rendbejött. – Most jut eszembe, ti még nem is ismeritek az én Rebekámat! Sandráék csak ekkor vették észre, hogy van még valaki a szobában. A hosszú, barna hajú, kedves arcú lány Nick ágyán üldögélt és mosolygott. Will az ajkai elé kapta a kezét, hogy elfojtsa magában, amit hirtelen mondani akart. Szent Isten, egy „pótheily”! A lány felállt az ágyról, és Will felé indult. A férfi udvariasan felé nyújtotta a kezét. Már beszéltünk telefonon! – mondta melegséggel a hangjában, majd egy másodpercre tenyerébe szorította a nő törékeny kis kezét. Tényleg? A kishölgy ezt elfelejtette mondani! – szólt közbe Nick, noha haragnak nyoma sem volt a hangjában. Egy nőnek mindig legyenek titkai – vetette oda mosolyogva Rebeka, de azért fülig pirult. Nagyon nagy hálával tartozunk neked, mindannyian, Rebeka – nyújtotta az írónő is a lány felé a kezét. – Amit Nickért tettél…hát, ilyet még én sem tudtam volna kitalálni. Ráadásul pont ilyennek képzeltelek – Rebeka érzett a nő hangjában valami furcsaságot. Tudta, ő is észrevette a Heily Andersonnal való hasonlóságot. – Nagyon szép vagy! Köszönöm – mondta kissé rezignáltan Rebeka. Meg volt illetődve attól, hogy személyesen a világhírű írónő áll előtte, akinek az utóbbi időben szinte falta a könyveit. Sandrának szimpatikus volt a lány, és jó emberismerőként pontosan érezte, nem igazán találja a helyét Nick valódi világában. Szeretetteljesen átkarolta: Ne aggódj! Fantasztikus vagy! – súgta a fülébe, mintha csak ezer éve ismerné, hogy a két férfi ne hallhassa meg. Szerintem menjünk le mindannyian! – javasolta mosolyogva Nick. – A családom nagyon zabos rátok, amiért titkoltátok előlük, hogy megvagyok még! Csodálom, hogy épségben feljutottatok a szobámba…most lemegyünk, és készülhettek a válogatott 305

kínzásokra! Ugyan mifélékre, tesókám? – kérdezte Will, és játékosan belebokszolt Nick gyomrába. Olyanok voltak együtt, akár a gyerekek. Szörnyűségesekre. Nem menekültök, míg meg nem kóstoltátok a mamám hatféle süteményét! Sandy, fogyókúráról szó se essék, szeretem azokat a nőket, akiken van mit fogni! – Nick Sandrára kacsintott, Will pedig nevetve kapta el a grabancát. Mostmár elég legyen! Leszállsz a feleségemről, vagy elégetlek! – fenyegette meg, célozva ezzel arra, hogy a történet szerint a fényembereket csak egyféleképpen lehet megölni: ha felgyújtják és szénné égetik őket. A társaság vidáman indult le a földszintre, ahol már megterített asztal várta őket. Akár egy zajos, olasz família, úgy ebédeltek – mindenki egymás szavába vágott, és történetek tekintetében túl akarta licitálni a másikat. Mire a desszerteknél tartottak, már Rebeka is feloldódott – nevetve engedelmeskedett May parancsának: - Drágáim, addig innen fel nem álltok, míg az összes muffin el nem fogy! - Hiába, ilyen egy igazi, nagy, angol anya! – mondta bocsánatkérő tekintettel Nick, akinek a szemében újfent mindig nevetés bujkált – a közlésre pedig édesanyja játékosan fejbekólintotta. Sandrát nagyon foglalkoztatta az, ami Mayt is: hogy pontosan milyen kapcsolat lehet Nick és Rebeka között. Így annak ürügyén, hogy dedikálja a lány Fényemberek könyveit, az utolsó sütemény bekebelezése után – természetesen May engedélyével – feltrappoltak az emeleti manzárdszobába. Boldog vagy vele…? – kérdezte bizalmasan Sandra, miközben szépen sorban aláírta Rebeka könyvsorozatát. A nő, tanácstalanul vonta meg a vállát. Azt tudom, hogy én boldog lennék vele. Csak abban nem vagyok biztos, hogy ő is az. Ez pedig alaposan rányomja a bélyegét az én boldogságomra is – foglalta össze az érzéseit Rebeka. -

Ó…nos, nekem annak tűnik.

Ez egyáltalán nem biztos. Ez a helyzet…hogy ismét találkozott veletek, teljesen felspannolta, ez most…egészen rendhagyó. Én ilyen felszabadultnak még nem láttam soha. Félek, ha alábbhagy ez a nagy lelkesedés, akkor ismét feltámad benne… - Rebeka elhallgatott, az ujjaival dobolni kezdett az egyik Fényemberek könyvön. Heily – mondta ki helyette Sandra a jelentőségteljes szót. – Beszéltetek már róla valaha Nickkel? 306

Sokat. Az első hetekben folyton emlegette, de amikor rájött, ez nekem mennyire fáj,

abbahagyta. Azóta sem jobb, mert fogalmam sincs, mi játszódik le benne. Hát nem érzed, hogy szeret téged? Csak rá kell nézni! – érvelt Sandra, bár tudta, mi az, ami Rebekának hiányzik. Még emlékezett, Nick és Heily milyenek voltak együtt…azt a képet nem lehetett elfelejteni. Még évekig ihletett adott neki az első szerelem megjelenítéséhez az írásban. Valamilyen szinten szeret, de még nem úgy, mint őt – mondta ki kíméletlenül az igazat Rebeka. A szavak, mintha csak keményen koppantak volna a fényes padlón. Sandra látta, hogy Rebeka okos lány, aki tudatosan éli az életét, és még a saját érzelmeinek sem hagyja magát felültetni. Túlságosan jól látta a helyzetét ahhoz, hogy bárki is megvigasztalhassa. Rebeka…nem is tudom, mit mondhatnék neked. Tökéletes kapcsolat nincs…vagy van. Én már nem tudom. Az biztos, hogy a teljes harmóniáért meg kell küzdeni. Ne hidd, hogy Heily és Nick között nem voltak kimondatlan problémák. Részben ezek is vezettek a tragédiáig. Aztán itt vagyunk mi Willel. A mi történetünkben az a csavar, hogy minden szép és jó, a rajongásig szeretjük egymást már évek óta, de nem lehet gyerekünk…az embernek el kell fogadnia, hogy az életben nem minden úgy alakul, ahogy szeretné. Nem lehet minden a miénk! Nick olyan sokat kapott az élettől! Beleértve téged, és azt, hogy gyakorlatilag újjászületett…ha nem változik semmi, ha minden így marad, akkor is bőven elégedett lehet mindazzal, amit neki szánt a sors. Rebekát nagyon meglepte Sandra őszintesége, ahogy az írónő kendőzetlenül beszélt neki a saját problémáiról is. Borzasztó lehet, hogy nem születhet közös kisbabájuk…Nick…Istenem, én soha nem szeretnék Nickkel ilyet átélni! Nagyon sajnálom, hogy így alakult nálatok – fogalmazott nagyon óvatosan Rebeka. – És, ez már biztos? Sajnos igen – bólintott Sandra, majd erőt vett magán, és bizakodva elmosolyodott. – De majd örökbe fogadunk egyet! Talán egy afrikai bébit, akkor legalább senki nem vonná kétségbe, hogy Will az apja. Tudod, szerintem az igazi szülő az, aki felnevel egy gyereket, s nem az, aki…nos, eltölt valakivel egy kellemes éjszakát, és véletlen besikerül neki egy csemete. Ráadásul olyan jóleső érzés tölt el, amikor arra gondolok, hogy egy olyan picinek adhatunk majd otthont, aki nem kellett a biológiai szüleinek… Nem kérdés, én is ezt tenném a helyetekben! – bólintott határozottan Rebeka. – Milyen erős lehet a kapcsolatotok, ha túljutottatok egy ilyen válságon! Hát, igen. – túljutásról még nemigen lehetett beszélni – nyakig ültek abban a bizonyosban, amit a sors kavart nekik – de nem akarta mindezzel még jobban elkedvetleníteni Rebekát. Látta, hogy a nő, aki már-már kísértetiesen hasonlít Heilyre, nagyon szerelmes Nick Richardsba. Sandra bízott benne, hogy a férfi egy napon képes lesz mindezt viszonozni – örült volna kettejük boldogságának. Csak ne látnám most is magam előtt, amikor a Dunluce kastély környékén, az óceán fölötti sziklaszirten játszottak, nevettek, egyensúlyoztak, szerették

307

egymást…náluk összeillőbb emberpárt nem láttam soha. De Nick és Heily szerelme már csak emlék…Ugyan, ez nem létezik. Sandra kinézett a hófedte angol városképre az ablakon, hogy Rebeka ne láthassa érzelmektől feldúlt arckifejezését.

Steven már hónapok óta nem látta az apját – no, nem mintha különösebben hiányzott volna neki. Michael többnyire távolságtartó volt, tárgyilagos, morózus. Steve néha úgy érezte, mellette nőtt fel ugyan, de egyáltalán nem ismeri. Csak nagyon korai gyerekkorából sejlett fel néhány távoli emlék, amikor Michael elvitte őt úszni, vagy kirándulni valahová. Az apja most ott ült az óceánparti házuk hatalmas teraszán, amit vaníliaszín ponyvatető és sok virág tett igazán otthonossá. Ez volt Annabella otthona a különköltözésük óta, s mostmár, Gilberté is. Michael nagyvonalúan egykori asszonyának rendelkezésére bocsátotta a házat, mintha nem számított volna semmit. Tudta, hogy a válási procedúra során úgyis Annabellának ítélik, ami később meg is történt. Szervusz, apa! – köszöntötte Steven egy szenvtelen, rövid ölelés kíséretében. – Gilbert! – biccentett anyja nagy szerelme felé, majd ő is leült az asztalhoz, és töltött magának egy pohár frissen facsart narancslét. -

Mi újság? Mama?

-

Az anyád mindjárt itt lesz – felelte szórakozottan Michael. – Hogy ment a film?

Remekül! Csak nagyon megszenvedtem lelkileg az egyes jelenetek kidolgozását… Heilyvel többször csaknem egymás torkának ugrottunk. Hihetetlen, milyen sajátos elképzelései vannak dolgokról, csak az a baj, hogy a néző nem értené meg ezeket! – Steven beszélt, de csak azért, hogy ne legyen kínos csönd az asztal körül. Mégis, mit mondhatnék két embernek, akikhez úgy érzem, nincs semmi közöm? – Kemény dió a lányod! – mosolygott Gilbertre, aki ezúttal nem húzta ki magát büszkén, ahogy szokta. Mindössze megemelte kicsit íves szemöldökét, néhány pillanatig komoran nézett Stevenre, majd a teljes szótlanságba burkolózás mellett döntött. Mindig mondtam, hogy producernek kellett volna menned! – dörrent Michael hangja. – Rendezés! – folytatta undorral a hangjában. –Valósággal felőrli az embert! Én még nemigen hallottam olyan rendezőről, aki ne egyedül halt volna meg tüdőrákos alkoholistaként! – Michael szemlátomást jól szórakozott saját humorán, és nem törődött azzal, hogy senki nem nevet vele. Kösz, hogy elővetíted a jövőmet, papa. Mindig tudtam, hogy sokra tartasz engem és a szakmai munkám…- Steven álla megfeszült a haragtól. Mielőtt azonban kitörhetett volna a veszekedés, Annabella lépett ki a teraszra. Az ajka mosolyra húzódott, ahogy meglátta a fiát, ám a szemében fürkésző, aggodalmas kifejezés ült.

308

Szervusz, drágám! – köszöntötte Stevent, majd volt férjére pillantott. – Ne húzzuk az időt! Michael, elhoztad a papírokat, ahogy kértem? A férfi megkocogtatta az asztalra fektetett fekete mappát. - Itt vannak – mondta komoran, ugyanakkor a szemében bujkált valami furcsa káröröm. – Akkor Annabella, kezdődhet az előadás. Amikor az asszony beszélni kezdett, Steven mereven figyelte az anyja arcát, Gilbert azonban nem emelte fel a tekintetét a padlóról. Nem könnyítesz a helyzetemen azzal, hogy cinikus vagy, Mike – húzta össze a szemöldökét az asszony, majd a fiához fordult. Steven, amit most mondani fogok, azt Michael már sok éve tudja. Gilbert…nos, neki tegnap este mondtam el. Meg is látszik rajta…- biggyesztette le az ajkát a párjára nézve, aki úgy festett, inkább meghalna minthogy még egyszer hallja a történetet. Valamiért mégis itt ül – szögezte le magában Steven. Kisfiam – folytatta Annabella. – Mint azt tudod, Gilbert és én elég régről ismerjük egymást, iskolás korunkból. Többször…összefutottunk az évek során akkor is, amikor én már ismertem az apá…szóval, Michaelt. Mama, te mindjárt elkezdesz vért izzadni! – kiáltotta Steven, amint észrevette, hogy Annabella egyre jobban elsápad. Mivel a másik két férfi meg sem moccant, Steve felállt, hogy megtarthassa édesanyját, akinek szemmel láthatóan segítségre volt szüksége. Két vékonyka vállánál fogva tartotta meg és fordította maga felé. Kétségbeesett hangon kérdezte: - Mi baj, mama? Látom, hogy valami nagyon kiborított! Nyugodj meg, és nagyon kérlek, ne köntörfalazz! Ha tudnom kell, amit már mindenki tud rajtam kívül, akkor mondd el gyorsan, nagyon kérlek! Steven az egyik szék felé terelte Annabellát, aki levegő után kapkodott, majd belekortyolt egy pohár vízbe. -

Jobb már? – kérdezte aggodalmas arccal.

Annabella bólintott, majd nagyon halkan, szinte suttogva kezdett beszélni, mintha a bizalmas információt, amiről szó van, még csak nem is sejtené a másik két férfi. Steven…valamit tudnod kell. Ahhoz, hogy a továbbiakban nyugodtan élhess, hogy el tudj engedni bizonyos álmokat…ahhoz, hogy valamennyien békében létezhessünk, és soha ne zsarolhassanak meg bennünket az újságok, vagy bárki más emiatt… -

De mi miatt?

Amiatt, hogy a vérszerinti édesapád nem Michael, hanem Gilbert. Mindezt DNS vizsgálati eredményekkel is alá tudjuk támasztani – Annabella remegve nyúlt át az asztalon a volt férje felé, hogy a fekete mappát Steven elé tolhassa. Most, hogy kimondta az igazat, egy egészen picit megkönnyebbült. 309

A nyugalma azonban egy pillanat alatt elszállt, amikor meglátta Steven arckifejezését. A férfi szinte feltépte a mappát, az arca izzott a haragtól, és az értetlenségtől, miközben a sorok között cikázott a tekintete. Egy pillanattal később már ledobta maga elé a paksamétát, és egyikükről a másikukra nézett. Gilbert nem merte felemelni a tekintetét, annyira rettegett a fia pillantásától. Annabella viszont állta a dacos mélykék szemeket, keresett bennük valamit… kérdéseket, megértést, csalódottságot, könnyeket…de nem látott semmi mást, csak gyűlöletet és haragot. Mielőtt még az asztal körül ülők közül bárki is bármit tehetett volna, a fiatalember olyan lendülettel állt fel, hogy elborult a széke és megremegett az asztal. Valós érzelmi állapotához képest meglepően nyugodtan csengő hangján mondta, lassan, tagoltan: - Akkor…én most elmegyek. És ne próbáljatok meg visszatartani! – azzal sarkon fordult, és kirohant a szobából. Egy pillanattal később Annabella is kirúgta maga alól a széket, hogy fia után menjen. Steven, kisfiam, várj! – s már futott volna ő is a parkoló irányába, ám egy meglepően erős kéz megragadta a vállait, és visszanyomta, egyenesen a székébe. Gilbert arca alig néhány centire volt az asszonyétól. Mégis, mit vársz tőle ezek után? – sziszegte. – Legalább adj neki egy kis időt, hogy lehiggadjon, ha már nekem nem adtál! -

Meg sem érdemelted – vágta rá hasonlóan gyűlölködve Annabella.

Nos, hát én megyek dolgozni! – szólt közbe tettetett kedvességgel Michael. Látszott rajta, hogy rendkívül tetszik neki a helyzet. – Legyen nagyon szép napotok! Nem véletlenül mondják az életben, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel. Steven nem zavartatta magát. A hallban felkapta Annabella slusszkulcsát, beült a nyitott tetejű sportkocsiba, és indított. Az óceánparton száguldva teljesen kívül érezte magát ezen a világon. Tudta, ha most nem akar meghalni, le kell húzódnia az út szélére, amikor a legsúlyosabb felismerés utolérte. Istenem, Heily a testvérem. A rohadt életbe, a kishúgom.

Eseménytelen. Szomorú. Magányos. Az idei Karácsonyt ezekkel a szavakkal tudta leginkább jellemezni Heily. Már az érkezése másnapján átment a kislakásba a Blue Jay Wayre, hogy végre magánál tudhassa az ezüstszem karkötőt. A közös lakásuk, Nick ruhái a szekrényben, a mintás ágytakaró, a képek a falakon, de még a halott virágok is felébresztették benne a sok felkavaró emléket. De valahogy az egész egykori otthonuk olyan morbidnak tűnt…a sok pormacskával, pókhálóval, kriptahangulatot árasztott. Heily a széfhez rohant, beütötte a kódokat, és gyorsan kikapta belőle kedvenc ékszerét. A csuklójára pattintotta, és már viharzott is kifelé a lakásból. Lehet, hogy mégis el kellene adnom. Fáj itt lenni. Fáj nagyon. Amikor hazaért, persze Lianne is észrevette, hogy ismét viseli Nick egykori ajándékát. Mindig úgy irigyeltem tőled…- vallotta be az anyja. – Ha volt annak a kutyaütőnek jó húzása, hát akkor, ez a karkötő volt az. Micsoda romantikus ajándék! Örülök, hogy van már 310

erőd viselni. -

Gondoltam, Karácsonyra meglepem magam vele…utoljára.

-

Ezt hogy érted, kincsem?

Megfogadtam, ha eljön az újév, elengedem ezt az egészet, és megpróbálok új életet kezdeni, mama. Nick, ha ugyan a világon van még, soha többé nem fog visszajönni, ebben biztos vagyok. Nem várhatok rá örökké. Lianne beharapta az alsó ajkát. Egyszeriben nagyon dühös lett. Pontosan tudta, hogy Nick életben van, és Londonban tölti a Karácsonyt a családjával. Sandra előző nap felhívta, és elcsacsogta neki az egész szívet melengető történetet, azzal a szépséghibával, hogy nem csak Nick, hanem egy idegen nő is van a házban, aki szemlátomást igencsak meghitt viszonyban van Mr. Tinibálvánnyal. Lianne nem akarta még jobban összetörni a lánya szívét. Heily valószínűleg belehalna, ha tudná, hogy Nickolas él, de őt még annyira sem méltatja, hogy felkeresse. Hát még az a nő… -

Miért olyan gondterhelt az arcod, mama? – kérdezte Heily, az élesszemű.

Semmi baj, Heily, csak amit mondtál, annak hatására végigfutott bennem néhány évnyi történés…jól teszed, ha megpróbálod lezárni. Jobban örülnék, ha végre boldognak látnálak, és nem azt érezném, hogy csak próbálkozol itt kétségbeesetten… Tudom – fintorgott válaszul Heily. – Stevent is teljesen kiborítottam, míg együtt forgattunk… Karácsony másnapján felhívta a legjobb barátját. A férfi azonban nem vette fel a telefont. Később is megpróbálta, de semmi válasz. Üzenetet is hagyott, hiába. Ráadásul Steven megígérte, hogy átjön egy kicsit karácsonyozni és elbúcsúzni tőle a San Franciscoban esedékes munka előtt, de nem mutatkozott. Igaz, nem voltam valami lelkes, amikor kérlelt, legalább had látogasson meg, mielőtt elutazik. Lehet, hogy nagyon megharagudott rám. Hogy lehettem ennyire elfoglalva magammal, hogy észre sem vettem? Heily bánatosan ébredt rá, hogy Steven sem örök. Hogy úgy, ahogy Nicket, a legjobb barátját is elveszítheti. Pedig nagyon-nagyon szerette. De legalább így taszította is a férfi azzal, hogy folyamatosan be akarta bizonyítani, nekik igenis egy párnak kell lenni előbb, vagy utóbb. Tetszett neki Steven, mindig is tetszett, de be kellett vallania magának, ez nagyon kevés egy igazi kapcsolathoz. Miután Nickkel átélte a mennyországot, csakis olyan szerelmet tudott elképzelni, ami ahhoz fogható. Nem adom alább. Akkor sem, ha egyedül maradok – fogadta meg magának. De azért változatlanul bántotta, hogy Steve csak úgy ukk-mukk-fukk eltűnt. A harmadik napon végül nem bírta tovább, és felhívta telefonon Gilbertet. Ha valaki, akkor az apja biztosan tudja, mi van Stevennel – aki elvileg náluk töltötte az ünnepeket. Gilbert azonban nem éppen pulykasültes- narancsos-csokis hangulatban vette fel a telefont, és egyáltalán nem tudott információval szolgálni arról, pontosan hol is lehet Steven.

311

Járt itt, de már elment…én úgy tudom, január 3-tól San Franciscoban forgat. Annabella itt mondja mellettem, hogy szerinte már elutazott – mondta homályosan Gilbert. -

Ó…de ilyen hirtelen? Csak nem történt valami?

-

Fogalmam sincs – zárta rövidre az apja. – Talán hívd fel!

-

Azt próbálom, már napok óta. De Steven nem mutatkozik.

Sajnálom, kincsem, de nem tudok segíteni neked. Egyébként jól vagy? Úgy hallottam, nagyon klassz Dorothy voltál! -

Köszi. Megvagyok.

-

Boldog Karácsonyt, szívem!

-

Neked is, papa!

Idén már az apám is csak telefonon kíván nekem boldog Karácsonyt. Remek. Hova tart a világ? És az én életem? Heily sosem érezte még magát olyan elhagyatottnak, mint most, amikor naphosszat az ágyán üldögélve várta Steven telefonhívását. Mindhiába.

32. Fejezet Willel több probléma is volt. Egyrészt, túlságosan jól látta a dolgokat. Másrészt, kíméletlenül megkérdezte mindazt, ami érdekelte, ügyet sem vetve arra, hogy a másik ember próbál terelni, mint a golfjátékos a pályán. Sőt, a véleményét sem rejtette véka alá. Kivárta, hogy elteljenek az ünnepek, de a hazautazásuk előtti délutánon Nick már nem tudta kikerülni, hogy bombázni 312

kezdje a rábeszélésével – ráadásul a maga határozott stílusában. Ezért vagy ilyen remek ügynök – morgott Nick. – Mert képtelen vagy leszállni az emberről. Will nem tudta megérteni, Nick miért akarja elásni magát most, amikor már tökéletesen jól van. Márpedig a színésznek eltökélt szándéka volt, hogy visszamegy az Isten háta mögé Rebekával, és úgymond csendes polgári életet él majd. Másnak játszhatod az agyad, hogy már nem érdekel a színészet, de nekem nem! – nyúzta Will. – Azt hiszed, nem vettem észre, milyen sokat beszéltél Sandyvel a Fényemberek 4-ről? Mert érdekel! Naná, hogy érdekel – felelte Nick. – Egykor az életemet jelentette. De ma ez már csak kíváncsiság, semmi több! -

Gyere haza Los Angelesbe! – kérte Will, már vagy századszor.

Nick dühösen összehúzta a szemeit, és szinte a fogai közül sziszegte vissza: -

Nem megyek. Fogadd el, cimbora! Egy porcikám sem kívánja azt az életet!

Nem túl bölcs döntés, Nick. Most rontasz el igazán mindent, és ha csak évek múlva döbbensz rá, már késő lesz! -

Mi van, Will, nem keresel eleget?

-

Hogy te milyen hülye tudsz lenni!

Amikor csak összeakadtak, perlekedtek. Utálom, hogy mindig belém lát – füstölgött magában Nick, aki valójában már hetek óta próbálta magában – és igen eredményesen – elnyomni a színészet utáni vágyat. Mióta Londonban voltak, nehezített a helyzeten, hogy a személyi számítógépe, és a forgatókönyvének eddig meglévő részei is Magyarországon maradtak. Pedig tele volt remek ötletekkel, kifejezetten jólesett volna őket kiírni magából. Az, hogy valamilyen szinten ismét pezsgett körülötte az élet, meglepő módon még ihletet is adott. Sandrának mesélt is az ötletéről, akit teljesen lenyűgözött. Egyedül Rebeka volt az, aki egy kicsit távolabb került tőle, mióta a családjánál voltak. Mindig volt körülöttük valaki, folyton szerveztek nekik valami programot még úgy is, hogy gyakorlatilag a lábukat sem tették ki a házból. Szemlátomást ők voltak a csilli-villi új játékok. Nick nem bánta. Boldog volt, hogy a szerettei végre örülhetnek, de az rettentően zavarta, hogy mivel érzelmileg kissé eltávolodott Rebustól, egyre többet gondolt Heilyre, és a régi időkre. Zavaróan sokat. Ez utóbbi pedig a hálószobai életükre is kihatott: a férfi egyszerűen képtelen volt abban az ágyban együtt lenni Rebekával, ahol az elmúlt évek során annyiszor tartotta a karjaiban Heilyt. Mocskosnak érezte magát, már a puszta gondolattól is. Így hát a szexet nem erőltette túlzottan, és a nő sem firtatta a dolgot. Nick úgy vélte, betudta annak, hogy a szülői ház nyüzsgése zavarja őt, hogy csupán egy vékony fal választja el őket Melanie ágyától. 313

Olyan hallgatag vagy ma! – jelentette ki Sandra, amikor már a reptérre készülődtek Willel. A pillantása szokás szerint keresett valamit Nick arcában. A férfi rögtön észrevette, és kedvesen Sandrára mosolygott. Te olyan drága vagy! Mindig féltesz. Már nem kell, hidd el! Nincs miért. Nyugodtan visszamehettek. -

Neked is jönnöd kéne…akár, Rebekával együtt is.

-

Ne kezdd te is! Épp elég Willt hallgatnom.

-

Ne haragudj! Csak mindig vérzik érted a szívem.

Vannak ezzel így egy páran – közölte fanyarul Nick. – Pont ezért jobb a világnak, ha felszívódom. -

És neked?

Sandy, ez nem szempont – hadarta Nick, majd hosszan magához ölelte az írónőt, akit nagyon szeretett. Aki az ölében tartotta, amikor nem is olyan régen élet és halál között lebegett. Érezte, Sandra nem tudna olyat kérni, amit ő ne tenne meg a kedvéért, s a nő, mintha csak megsejtette volna ezt, búcsúzóul nekiszegezte a kérdést: -

Leszel még az életben az én Chris Diamondom?

Sandra, nagyon kérlek, hagyj békén! – mondta Nick fásult kis mosollyal az arcán, majd megfogta az asszony bőröndjeit, és segített lecipelni az emeletről. Samet senki nem próbálta lebeszélni arról, hogy ezúttal is vállalja a taxis szerepét. Nick felvette a legmelegebb kabátját, egy régi, vicces kötött sapkát, amiben Rebus jót mosolygott rajta, majd közölte az apjával, hogy levegőre vágyik, ő is velük tart a repülőtérre. Melanie és Shirley izgatottan bökdösték egymást, hogy a testvérük végre kimozdul a házból, ha csak egy rövid kitérőre is. Ezt Rebeka is jó jelnek tekintette, és egyáltalán nem bánta. Nick azon kapta magát, hogy rettentően élvezi ezt az új, civil életet. Hogy nem kell bujkálnia, mert a világon senki nem feltételezte volna, hogy él, miután hivatalosan is bejelentették: halott. Ahogy ő és az apja bekísérték Walcottékat a terminálba, néhányan alaposan végigmérték, ujjal mutogattak rá, de semmi atrocitás nem érte. Fellélegzett, amikor felfogta, hogy talán tényleg elkezdődött az új élete, amiben már nem kell tartania rajongóktól, fotósoktól, és főként őrültektől. Ő most megint csak Nickolas James Richards. Egy londoni srác a sok közül. Egy londoni srác, aki épp a terminál fotocellás kapuja mellett állt, és megakadt a szeme a check in pult fölött látható hatalmas plakáton. Csak nézte, nézte, és felszakadt benne valami… Nahát! – szólalt meg Will meglepetten. – Lianne említette, hogy szeretne valami ilyesmit az érdeklődés fenntartása miatt, de nem hittem volna, hogy ilyen hamar megcsinálja! 314

Bizarr – vágta rá Sandra, majd gyorsan Nick felé fordult. – Nem szeretnél inkább

kimenni? Nem – mondta halkan Nick, de a tekintete olyan volt, mintha ott sem volna. Csak nézte megbabonázva Heilyt, ahogy Jane Andrewsként áll a Dunluce környéki sziklákon, mellette pedig…nem ő van, hanem mindössze egy árnyalak. Felül egy nagy kérőjel, s a két hangzatos mondat:

AZ EGÉSZ VILÁG KÍVÁNCSI, KI AZ ÚJ CHRIS DIAMOND! HAMAROSAN KIDERÜL! Gondolom, Brigette adta Liannenek ezt a zseniális ötletet! – szögezte le Will durcásan, majd karon fogta Nicket és a kávézó felé terelte, ahol a követező félórában próbálták feloldani a fiatalember szótlanságát, mindhiába. Búcsúzáskor Will már csak annyit kért, Nick, amint visszatért Körösújfaluba, küldje át neki a forgatókönyve eddig kész részeit. Szeretett volna kezdeni vele valamit, mert tudta, ha nem is színészként, de Nicknek helye van a szakmában. Határozottan kíváncsi volt, íróként mire képes. Noha kételkedett abban, hogy romantikus történetben bárki is a közelébe juthatna az ő Sandrájának. Nick, amennyire csak tudta, a fejére húzta színes, bojtos sapkáját, amikor kilépett a terminálból, hogy visszamenjen édesapja taxijához. Most a béna tökfödőm miatt bámulnak, vagy azért, mert ismerős vagyok nekik? – latolgatta magában, miközben határozott, gyors léptekkel haladt a reptér parkolójában. A kép – Heily angyali arcocskája azon a hatalmas plakáton, – egyszerűen belevésődött a retinájába. Ha lehunyta a szemét, akkor is csak őt látta maga előtt, mint az elmebeteg ember valami konok, folytonosan kísértő jelenést. Egy angyali látomást, amit soha nem érhet el, míg világ a világ. Nick nagy sóhaj kíséretében ült be Sam autójába. -

Na? Mi a helyzet? Elmentek? – érdeklődött Sam a teljesen nyilvánvaló után.

-

Talált, süllyedt. Lottóznod kéne ma, papa.

-

És most? Mi a terved, bocsánat, mik a terveitek a következő napokra?

Nem szeretnék ünneprontó lenni, de a Szilvesztert már Magyarországon töltjük. Hiányzik az írás, a csönd, a kocsma…- nevette el magát Nick. Megszeretted, igaz? Ahogy Rebekát is. Nem csodálom. Tüneményes nő. Remélem, egyszer mi is meglátogathatunk benneteket. Sokkal boldogabb lesz az életünk így, hogy tudjuk, vagy, kisfiam… Többé nem hagylak benneteket kétségben – Nick arcára kissé bűntudatos mosoly ült ki. – De most vissza kell mennünk. Túl sok itt az emlék. Túl sok itt a fájdalom. 315

Tavasszal majd ti jöttök hozzánk, rendben, papa?

-

Ó! Köszönjük a meghívást. A lányok odalesznek! – nevetett Sam.

-

Meg kell ismerniük Körösújfalut! Igazi világváros!

Nick bízott abban, hogy a kisközségbe ismét beköltözött a nyugalom, és senkinek nem fog feltűnni a visszatérésük. Nem ismerte azt a Márta nevű nőszemélyt, aki Rebeka szerint keresztbetett nekik, de lett volna hozzá egy-két szava. Nyugalomra vágyott, és hitt abban, hogy ismét felerősödnek a vágyai, az érzései Rebus iránt, ha visszatérnek a megszokott közegükbe. Ha pedig nem, hát akkor is ez van. Ez van? De miért? Mert Rebeka megmentette az életem és szeret engem, azért. Ja, hogy én mit akarok? Akarhatok én még valamit egyáltalán…? Kötve hiszem. A szentséges életbe, miért Heily Anderson a legcsodálatosabb lény a földkerekségen? Legalábbis, nekem.

Miután anyja sportautójával elstartolt Santa Monicából, már csak egyetlen egyszer hívta föl a családját. Két nappal később, mielőtt a repülőtérre indult. Akkor sem azért, hogy tájékoztassa őket hogylétéről, és az új helyzethez fűződő viszonyáról. Szervusz, Annabella – mondta Steven kíméletlenül az édesanyjának. Világéletében csak akkor szólította így, ha nagyon haragudott rá. – Add, kérlek, Gilbertet! Gilbert pedig jött, reménykedve, mert hitt abban, hogy mindent tisztázhat a fiával, és helyre áll a családi béke – a harag durva éket vert Annabella és közé, mióta Steven otthagyta őket. Csak céltalanul lézengtek a házban, s ha már beszélgettek, akkor egymást okolták. Minden próbálkozásuk ordítozásba torkollott. Steven! Örülök, hogy jelentkeztél. Édesanyáddal már nagyon aggódtunk – mondta őszintének tűnő hangon Gilbert. Képzelem – felelte cinikusan Steve, majd hozzátette. – Azért hívlak benneteket, mert meg kell kérdeznem valamit. Van itt nálam egy forgatókönyv, amit anyád házában találtam Magyarországon. -

Hogy kerültél te oda? – kérdezte meglepetten Gilbert.

Heily kíváncsi volt rá, milyen – közölte Steve, esze ágában sem volt elmesélni a részleteket. Tárgyilagosra fogta. – Szóval, arra volnék kíváncsi, ki írta az Álmok csapdájábant? -

Álmok csapdájában? Sosem hallottam erről a könyvről.

Kellett, hogy hallj! Mondom, anyád házában volt. Biztos az egyik utad során ott felejtetted. Sosem feledkezek meg egy forgatókönyvről sem, ami valaha a kezembe volt. Tényleg nem tudom mi ez, és hogy kerülhetett oda. Mindenesetre érdekes. 316

Ja – sóhajtott Steven. Nem volt kedve csevegni. – Nos, köszönöm, akkor én megyek is.

-

Várj, Steve, fiam…

-

Hogy mered ezt a szót a szádra venni?

-

Bocsáss meg, kérlek! Legalább annyit árulj el, hová mégy!

Hová mennék? San Franciscoba, természetesen. Pár nap múlva kezdem forgatni az Óceán aranyát – közölte nyersen, majd letette. Ennyi információ is több volt, mint sok. Nem akarta, hogy a családból bárki felbukkanjon nála. Még csak az hiányozna. Steven már azt sem tudta, kicsoda, és nem akart ebben az állapotában a szerettei elé kerülni. Minden, amit eddig hitt, érzett, tudott önmagával kapcsolatban, kártyavárként omlott össze. Próbálta megemészteni a tényt, hogy a férfi, aki felnevelte, nem az édesapja. Persze, ahogy buzgón kutatott az emlékezetében, sok-sok jel utalt erre az évek során, de az ember magától nem von le efféle következtetéseket. A helyzet az volt, hogy Michael Hillben és benne az égvilágon nem volt semmi közös. Két ember nem is különbözhetett volna jobban. Mike alacsony volt, köpcös, nehéz természetű – az anyja sokat szenvedett miatta az évek során. Persze, vélhetően minden bajnak az volt az okozója, hogy róla kiderült, nem is a vérszerinti gyermeke. Aztán ott volt Gilbert. A napnál is világosabb volt, hogy annak idején elhagyta az anyját, mert egyiküket sem akarta igazán. Liannet választotta, nem kellett sok logika, hogy ezt kitalálja Steven. Csak azon csodálkozott, hogy most nem sül le a képéről a bőr. Fiam – ezzel a megszólítással próbálkozott, Steven pedig úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. A személyisége darabokra hullott szét, és nem csak azért, mert nem az az ember az édesapja, akit eddig annak hitt. Ezt a csúnya történetet még csak meg tudná emészteni valahogy, ha vele együtt nem veszett volna el örökre a remény, hogy Heily egy nap az övé lesz. Steve el akart bújni az érzéseivel a világ elől, annyira szégyellte magát. Éveken át a tulajdon kishúgába volt szerelmes, őt kívánta úgy, hogy az már szinte fájt, most pedig meg kellene beszélnie magával, hogy ez az egész nincs többé, nem létezik. Olyan volt, mint valami tudathasadás. Eszébe jutott az is, ha azon a bizonyos budapesti estén Heily nem csinálja ki magát azzal a sok pezsgővel, hanem épp csak szalonspiccesre issza magát, ők ketten valószínűleg lefeküdtek volna egymással. Egy jó kis vérfertőzés. Hát, ez király. Steven megfogadta, úgy fogja kerülni Heilyt, ahogy csak lehet, egészen addig, amíg a szerelme a lány iránt meg nem szűnik. A kishúgom, a kishúgom – ismételgette magában naphosszat, mint valami mantrát, és undorodott magától, amiért éjjel újra és újra azt álmodta, hogy együtt vannak az ágyban. Mintha csak a tudatalattija űzne vele valami embertelenül gonosz tréfát. Ráadásul még pár napig az égvilágon nem volt semmi dolga San Franciscoban. A korai utazás mindössze ürügy volt, hogy megszabadulhasson a családjától. Az első két nap figyelemelterelésként járta a várost, az üzleteket, ellátogatott néhány menő klubba, de a harmadik reggelen, amikor már megint valami lidércnyomásra ébredt fel, tudta, kezdenie

317

kellene valami értelmeset az óráival. Felpattintotta a laptopját és kényszerűen elkezdte folytatni a névtelen filmes félig megírt zseniális forgatókönyvét. Ez némiképp elterelte a figyelmét óránként megcsörrenő telefonjáról, a kijelzőn Heily nevével.

Mint tűt a szénakazalban. A jó fenébe! – gondolta bosszankodva Heily, miután már a harmincadik hotelt hívta fel San Franciscoban: nem lakik-e ott pillanatnyilag egy bizonyos Mr. Steven Hill? Volt, ahol kerek-perec megtagadták a felvilágosítást, máshol sajnálattal közölték, sosem hallottak erről az emberről. Hová mehetett Steven? – latolgatta magában. – Ha én Steven lennék, akkor hová mennék? Lássuk csak. Imádja a luxust, a szép dolgokat, a rusztikus bútorokat. Szeret mindig az élet sűrűjében, a város közepén megszállni. Ha ezeket vesszük alapul, akkor csakis a Hiltonban lehet. Heily úgy döntött, mindent egy lapra tesz föl. Nem sokáig teketóriázott. Mama – mondta az édesanyjának reggeli közben. – Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez! -

Fogalmazhatnál kevésbe talányosan is, kislányom!

Steven San Franciscoban van, ez biztos. Odamegyek, és megkeresem. Torkig vagyok azzal, hogy nem tudom elérni. Kiderítem, hogy miért. Liannenek lettek volna ötletei, sőt, ismerte a valós okokat, de nem ő akart az lenni, aki ezeket megosztja Heilyvel. Úgy érezte, joga sincs hozzá. Magában hálát adott az égnek, hogy minden Jóistenhez való fohászkodása ellenére a lánya és Steven nem lettek egy pár. -

Menj csak, drágám, de kérlek, ne testőrök nélkül!

Ha testőrökkel megyek, hamarabb kiszúrnak – érvelt Heily. – Majd felteszek egy fekete parókát. Magyarországon soha, sehol nem ismertek föl, amikor szőkére festették a hajam. Tényleg, szerinted most épp olyan a vörösöm árnyalata, mint régen? Hajszálpontosan – mosolygott Lianne, de arckifejezésébe azért vegyült némi aggodalom. – Miért akarod kikészíteni szegény anyádat? Muszáj egyedül odamenned? Nem – rázta meg a fejét Heily. – Ha akarsz, te is velem jöhetsz, de testőrök ki vannak zárva. Oké – egyezett bele Lianne. – A két ünnep között csak néhány tárgyalásom van, de azokat áttehetem januárra. Ha nem bánod, élnék a lehetőséggel! Remek! – Heily őszintén örült, hogy az édesanyja vele tart, tudta, így fele annyira sem lesznek magányosak az estéi San Franciscoban. Ráadásul Lianne beszédes kedvében volt

318

mostanában, s legalább kissé elterelte a gondolatait Nickről. S ha már San Francisco…Hm. Úgyis van még egy fontos dolgom. Valami, amit okvetlen meg kell tennem. Lianne lefoglalta a szobáikat a Hiltonban, s másnap már el is utaztak. Heily két copfba fonta ismét vörös tincseit, farmert, és egyszerű pólót vett föl, így egyáltalán nem lógott ki a sorból a repülőn. Még a terminálban is megúszták néhány diszkrét aláírással a reptéri személyzetnek, miután túlestek a személyi okmányok ellenőrzésén. -

Őrület! – Lianne őszintén meg volt lepve.

-

Mi, mama?

Az, hogyha nem limuzin konvojjal érkezel, és nem vigyáznak rád öten, nem is akar senki bántani… Csak hogy végre ráébredtél! – nevetett Heily. – Az emberek többnyire így észre sem vesznek! Rám se hederítenek. Ha ezt mi Nickkel annak idején tudtuk volna…- a nő arcára egy másodperc töredékéig kiült a szomorú kifejezés, de erőt vett magán, és újra mosolyogni kezdett. Szóval akkor, kezdődjön a Steven felkutatása projekt. Mert be kellett vallania, az élet a legjobb barátja nélkül még kevésbé volt elviselhető. Miután kicsomagoltak, Lianne azt javasolta, keressék föl együtt a hotel wellness részlegét, de Heily mindennél előbbre valónak tartotta, hogy megtalálja Stevent. Esze ágában sem volt felvenni a csupán Lianne nyugalma kedvéért bekészített fekete parókát, tudta jól, nagyon is szüksége lesz a valós személyiségére, ha el szeretné érni a célját. A recepciósnak alaposan leesett az álla, amikor felismerte a kétcopfos vörös fiatal nőben a világhírű színésznőt. Heily pedig mindent elkövetett, hogy jól zavarba hozza. Legcsábosabb mosolyával érdeklődött Steven Hill iránt. Bízott benne, hogy a megérzései ezúttal sem csalnak. Az ezüstszem karkötő kedvesen csilingelve hullott a recepciós pultra, amint a nő megérintette a fiatalember karját. - Kérem, ne haragudjon, de nem adhatok információt…- kínlódott a recepciós. – Nem lehet. - Nagyon kérem! Ez számomra most létkérdés! – Heily kipréselt a szemeiből egy könnycseppet, ami nem esett különösebben nehezére, mert általános állapottá vált nála, hogy csak egy hajszál választja el a sírástól. A recepciós a plafonra emelte a tekintetét, majd ingerülten körülnézett. Heily már tudta, ő nyert. Végtére is színész lennék. Hatással vagyok az emberekre. Igaz, sosem éltem ezzel vissza, de mindent a szent cél érdekében. A fiatalember gyorsan belenézett a központi számítógépbe, majd gyorsan egy cetlire firkantott valamit. - Az úr kivett egy lakást – suttogta úgy, hogy csak Heily hallja. – Itt a cím. De nem tőlem 319

tudja. - Igazán hálás vagyok…Kirk – mondta a nő, egy pillantást vetve a recepciós kitűzőjére. – Még találkozunk! Fölrohant a lakosztályába, és a fejére igazította a hosszú fekete parókát, amire mostmár csakugyan szüksége volt. Fekete bőrdzsekit vett, és erősen kirúzsozta magát, a hatást pedig egy ormótlan, kockás túrabakanccsal koronázta meg. Lenn a hallban belefutott Liannebe, ám az anyja egy pillantásra sem méltatta, kifejezéstelen arccal sétált el mellette. Heilynek ezen nevetnie kellett. Az álca tökéletes, a saját anyám nem ismer meg. Fogott egy taxit, és bemondta a megadott címet. Ahogy közeledtek az óceánpart felé, elfogta egy nagyon rossz érzés. Steven tehát valahol azon a környéken bérel lakást San Franciscoban, ahol Nick levetette magát a hídról a vízbe. Heily érezte, hogy szédülni kezd, amint a sofőr ráhajtott a Golden Gate hídra. Gyorsabban kezdte venni a levegőt, szinte zihált, és rimánkodott magában, hogy minél hamarabb érjenek már át a túloldalra. Lehunyta a szemeit, nehogy a tekintete a híd pillérére tévedjen, ettől azonban csak még jobban forogni kezdett körülötte a világ. -

Átértünk? – kérdezte zaklatottan a sofőrt.

-

Igen, kisasszony. Mi a baj? Csak nem tengeribeteg? Vagy tériszonyos?

-

Olyasmi – bólintott Heily.

-

Ne aggódjon, a megadott cím már csak kétsaroknyira van.

A taxi egy ultramodern lakópark előtt tette ki Heilyt. A nő, miután körülnézett, elindult a porta felé. A biztonsági őr épp tévét nézett, és kissé megijedt, amikor Heily megszólította, de készségesnek bizonyult: elmondta, Steven Hill valóban a házban lakik – noha csak néhány napja költözött ide. - Várjon egy kicsit, legyen szíves! – kérte Heilytől. – Felhívom a házi telefonon. Heily feszülten álldogált az előcsarnokban, míg a portás telefonált. Megtalálni Stevent, célba érni könnyebb volt, mint gondolta. Csupán a megérzései vezették, és rá is talált a legjobb barátjára. Mégis, valami hallatlanul rossz érzés kerítette hatalmába, amikor a portás csüggedt arccal tért vissza. -

Nem veszi fel, kisasszony. Talán elment valahová…

-

Ó…maga látta őt ma?

Nem, kedvesem, én délutános vagyok. Ha reggel ment el innen, arról én nem tudhatok…de tudja mit? Ne legyen ilyen szomorú! Menjen fel, és győződjön meg róla maga, itthon van-e, vagy sem. Gondolom, az úr jó barátja. -

320

Így van – bólintott lelkesen Heily. – Nagyon szépen köszönöm.

Ötödik emelet, kettes ajtó. A lifttől jobbra a második – mosolygott a portás, aki ebben a pillanatban Heily számára a világ legszimpatikusabb emberének tűnt. Úgy érezte, a lift csigalassan vánszorog vele az ötödik emelet felé. Óhatatlanul eszébe jutott az éjszaka, amikor túl sokat ivott, és Stevennel ráadásul még a fránya felvonószerkezetbe is beszorultak a sötétség kellős közepén. Ám ez itt nem fordulhat elő, köszönhetően a hightechnek. Noha Budapestet minden hiányosságával együtt szerethetőbbnek találta, mint San Franciscot. Talán mert negyedrészben magyar vagyok. S biztos nyom valamit a latba az is, hogy ott nem ugrott le a hídpillérről a szerelmem. A liftajtó kinyílt, ám Heily egyszeriben lelassult. Ha Steven nem akarja látni, ha csak úgy se szó, se beszéd elutazott, akkor arra valószínűleg komoly oka van. Talán nagyon haragszik. A sok-sok évért, amiért ő, ha nem is bátorította, nem is vett tőle el minden reménysugarat. Heily gyűlölte magát, amiért még most is önző módra, a saját aggodalmai miatt Steven keresésére indult – pedig meglehet, a férfi éppen azt akarja, hogy hagyja őt békén örökre. Akkor miért volt olyan kedves, miért láttam azt a fájdalmat a szemében, amikor az Óz után elváltunk? Az nem létezik, hogy ne akarna látni, hogy magamra hagyna! De az is lehet, hogy csak túl sokat képzelek magamról. Pedig nem kéne. Ha úgy vesszük, Nick is elhagyott, pedig arra sem számítottam soha. Egy ideig félszegen álldogált Steven ajtaja előtt, s hallotta, hogy a lakásból komolyzene szűrődik ki. Meg is van a magyarázat, a férfi miért nem hallotta meg a kaputelefont. Tehát nem azért nem fogadta a portás hívását, mert nem akart látni senkit. Ez biztató. Heily összeszedte magát, hiszen tudta, nincs miért izgulnia egy olyan emberrel való találkozás előtt, akit jobban ismer, mint a tenyerét. Vagy mégis? Elhessegette magától a gondolatot, majd, miközben egyetlen mozdulattal lekapta a fejéről a fekete parókáját, határozottan bekopogott. Neked adom az egyiket, ha szeretnéd… - mondta szelíden May, Rebeka pedig úgy érezte magát, mint a kisgyerek, akit rajtakaptak valami csínytevésen. Gyorsan letette az asztalra a kredencből kicsent fényképalbumot. Ne légy már ennyire zavarban! – kérte Nick édesanyja, majd felemelte a könyvet, és kinyitotta. Épp azon az oldalon, amit az imént még Rebeka tanulmányozott behatóan. – Istenem, de gyönyörű gyerek volt! – sóhajtott gyöngéden. Meg kell, hogy mondjam, én még sosem láttam ilyen szépet… - mondta őszintén Rebeka. Nick itt úgy ötéves lehetett – mosolygott May. – Ő volt a család kis bohóca. A nővérei naphosszat rajta szórakoztak, egyszerűen nem tudták megunni! Tudod, mindannyian nagyon vártuk őt, elkényeztettük…mintha csak egyke lett volna. Ezért is van ilyen sok fotó többek között…a lányaimról feleennyi sem készült kiskorukban. -

Komolyan gondolta, hogy elvihetek egyet?

Amelyik csak tetszik – bólintott May. – Nagyon sajnálom, hogy már vissza is mentek. De ha nincs más megoldás…

321

Egyik pillanatról a másikra találta ki…- ráncolta a homlokát Rebeka. – Engem is meglepett. Olyan határozott, meg sem próbáltam meggyőzni, hogy maradjunk még. -

Mi történhetett?

-

Nem tudom. Nick fél az emlékektől. Talán szembejött egy. Jobb ötletem nincs.

Tudod, Rebeka, egyszer már megkértem egy lányt, hogy vigyázzon az én Nickemre… neki nem sikerült, nem mintha nem tett volna meg mindent érte szegénykém! – Rebeka tudta, hogy May Heilyre gondol, nem volt nehéz kikövetkeztetni. Az asszony csöndesen folytatta, miközben megsimogatta a vállát. – Hiszek benne, hogy Nick azt teszi, ami számára a legjobb! Nem szeret engem, ugye, May? – bukott ki a kérdés Rebekából. – Nem kedvel, mert őt szeretné mellette látni. Erről van szó? Csacsiságokat beszélsz, kis drágám! – felelte May őszinte mosollyal. – Az első perctől nagyon szimpatikus vagy nekem. Arról van szó, hogy aggódom, mert még nem igazán értem, mi ez az egész köztetek…nekem, valahogy olyan új. Szoknom kell. S ha az élet, és főként ti ketten úgy akarjátok, akkor meg is fogom szokni. Nekem a gyerekeim boldogsága mindennél előbbre való. Ebben nem is kételkedtem. Fantasztikus az egész család. Nick… hihetetlen szerencsés. Én pedig csak bízhatom abban, hogy valami még találkozhatom Mellel, Shirleyvel, Sammel és magával, kedves May! -

Nick mesélt arról, ami a szüleiddel történt. Rettenetesen sajnálom…szörnyű lehetett.

Az volt – bólintott Rebeka, s egy pillanatra az ajkába harapott. – De ha van Isten… akkor Nicket kárpótlásul küldte nekem ezért a veszteségért. Nem akarom elveszíteni…az egyszerűen borzalmas volna. -

Hidd el, kicsim, én ezt igazán tudom!

Ebben a pillanatban Nick a maga újfent energikus módján tépte fel a nappali ajtaját. Az arca kipirult, a szemei ragyogtak, a szempilláin néhány azonnali elolvadásra váró hópehely ült. Ragaszkodott hozzá, hogy elindulás előtt, a régi szép idők emlékére lapátolhasson az apjával egy kis havat. Mehetünk, Rebus? Lekéssük a gépet! Már bánom, hogy nem későbbi járatra foglaltunk helyet, mert akkor téged is alaposan megfürdethetnélek délután a hóban! – mosolygott Nick. – Mondjuk, kár lenne a ruhádért, mert igazán csinos vagy! Mama, az uradnak még az alsónadrágjában is hó van szerintem! Jaj, ne! – mondta mímelt kétségbeeséssel May. – Csak apádat ne kelljen ápolgatnom! Rémes, amikor beteg! A férfiak egy kis náthától képesek úgy szenvedni, mint a nők a szüléstől! Nos, ezt én még nem próbáltam ki, de egyszer szeretném – szólalt meg Rebeka. – Fantasztikus dolog lehet anyának lenni! 322

A May által adományozott gyerekkori fényképet gondosan elsüllyesztette a kabátja zsebébe. Hálás volt érte, mint mindenért, ami még közelebb hozta hozzá Nicket. Még néhány meleg ölelés, jókívánság, repülő hógolyó és könnycsepp után értük is megérkezett a taxi. Nickolas nem szerette volna, ha kikísérik őket a reptérre a szerettei, hiszen így is elég fájdalmas volt az elválás. Szótlanul ültek egymás mellett az autóban, de azért magához húzta Rebekát, s míg csak ki nem szálltak a reptéri parkolóban, szorította a kezét. Szüksége volt rá, a közelségére – lehetőleg minél jobban, hogy ne fájjon annyira a múlt. - Szeretlek, Nick – suttogta Rebeka érzelemtől elfúló hangon. - Minden rendben lesz – felelte a férfi, és még szorosabban átölelte. – Mostmár minden rendben lesz, ígérem. - Szerelmem…úgy érzed, túl vagy a nehezén? Tudod, mire gondolok…annyira féltem, hogy vajon milyen következményei lesznek ennek a londoni útnak. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, nem fogsz velem visszajönni… - Itt vagyok, Rebus. És itt is leszek, ígérem, ha csak ki nem dobsz. Jó nekem veled, és egyre jobb…hidd el. Idő és elszántság kérdése az egész… - Biztos vagy benne? - Igen. Feléd fordítottam a szívem…ne félj! - És már nem számít, mi van a másik oldalon? - Attól félek, Rebeka, a másik oldal soha nem is létezett…csak egy álom volt. Ez, ami most van…ez a valóság. És itt kell megtalálnom a boldogulásom. Csak ez számít. Rebeka emésztgette a hallottakat, próbálta elemezni magában, mit is érezhet Nick. A szavait úgy is lefordíthatta, hogy a jelentésük boldoggá tegye, s úgy is, hogy az halálra kínozza. Úgy döntött, inkább felhagy mindezzel, s megpróbál a jelenben élni, annak örülni, ami van. Persze, megnehezíti a helyzetünket, hogy unos-untalan belefutunk a múltba. Még itt is, a londoni reptéren. Rebeka biztos volt benne, hogy Nick nem most látta először a Fényemberek hatalmas plakátját, ami a check in pult fölött lógott. Ahhoz túlságosan is hamar elkezdte bámulni a padlót, amikor beléptek a terminálba. Tehát még tart. Még mindig őt szereti. De meddig? Meddig még? Félek, bármit is teszek, Nicknek sosem leszek elég jó. Hiába mondja, hogy jó neki velem…amíg nem tud úgy ránézni, hogy egy pillanatra ne hagyjon ki a szívdobogása a fájdalomtól, addig mondhat bármit. Nem engem szeret, hanem Heilyt. Ha lett volna büszkesége – ami Nick jelenlétében nem volt – biztosan megkéri, hogy ne szálljon föl vele a gépre. De nem tette. Mint ahogyan a szerelme közelében saját akarata sem volt – kiszolgáltatta a sors egy érzelemnek, s amíg fogságban tartotta, semmit nem tehetett ellene. Mit keresel te itt? – kérdezte Steven barátságtalanul, olyan arckifejezéssel, hogy Heily azt gondolta, a következő pillanatban az orrára csapja az ajtót. A nő megijedt. De nem Steve modortalanságától, hanem attól, ahogy a férfi kinézett. Hiszen tudta jól, amikor Steven 323

haragos valamiért, akkor nem éppen az a cukorkásdoboz, de a szemei alatt sötétlő karikák, a furcsa sápadtság, az a levert, gyűlölködő, ellenséges pillantás…ezek határozottan vészjósló jelek voltak ezek. Heily igyekezett megőrizni a nyugalmát, tudta, most csakis ez segíthet. Aggódtam érted – apait-anyait beleadott, de a hangja még a saját fülének is riadt kis cincogás volt, nem több. – Azt mondtad, elköszönsz tőlem, mielőtt elutazol, ennek ellenére eltűntél! Igen, drága Miss Anderson? – csattant föl Steven, és meghúzta a kezében lévő borosüveget, ami Heilynek csak most szúrt szemet. – És mondd, mióta tartozom én neked elszámolással, vagy bármivel? Éveken át játszottál velem, mint a macska az egérrel! Csak egy nyavalyás fájdalomcsillapító voltam neked mindig, egy rohadt aszpirin! De te…drágaságom, te keményebb drogokra vágytál! – a férfi keserűen, hosszan nevetett. Te részeg vagy, Steven… máskülönben, nem mondanál nekem ilyen szörnyűségeket! – hadarta döbbenten Heily. Igen, jól látod a dolgokat, részeg vagyok, és még részegebb leszek ma éjjel! Akkor is, ha neked ez nem tetszik! Különben sem számít, mert semmi más mondanivalóm nincs a számodra, úgyhogy akár el is mehetsz! Steven, kérlek! – Heily határozottan kezdett kétségbeesni. – Mondd, mivel bántottalak meg? Vagy mi történt veled? Mit tehetek érted? Csak annyit, hogy eltűnsz innen, most azonnal! – kiáltotta Steven, de mintha a heves gyűlöletet valami megmagyarázhatatlan fájdalom váltotta volna fel a férfi szemében. Heily tétován lépett közelebb, hogy megölelhesse, de Steven rögtön eltaszította. -

Hagyjál, ne érj hozzám! Menj innen, Heily, nem akarlak látni soha többé!

Steven, szeretlek! – nyújtotta ki a két karját még egyszer Heily, s mindent elkövetett, hogy visszafojtsa a kitörni készülő görcsös zokogást. Hatalmas gombócot érzett a torkában, miközben keresett valamit a férfi tekintetében. Valamit, ami már nem volt ott. Steven arca kifürkészhetetlen volt, már-már ismeretlen. Már nem számít ez sem! – mondta a férfi fojtott hangon, és idegesen a hajába túrt. – Még akkor sem számít, ha igaz. Ezt most azért mondod, ugyanazért, mint amiért a filmben Rhett Butler elhagyta Scarlettet? – kérdezte értetlenül Heily, mert eszébe jutott, az egyik utolsó komolyabb beszélgetésük alkalmával milyen példát mondott neki Steven. Bár ilyen egyszerű lenne…- Steven hátralépett, egyik kezével görcsösen markolta az ajtófélfát, másikkal a borosüveget. – Heily, én most becsukom ezt az ajtót, és a saját érdekedben kérlek, hogy ne keress engem soha többé! Heily csak nagy sokára fogta fel, az ajtó valóban becsapódott. Ezúttal örökre. Nem úgy, mint 324

amikor összevesztek valamin – akár a szakmán vagy a kapcsolatukon – mert ez heves természetükből adódóan gyakran megesett. Nem, itt most nem egyszerűen arról van szó, hogy Steven felkapta a vizet. Valami egész más lehet a baj, s Heily bárhogy törte is a fejét az ajtó előtt, sóbálvánnyá meredve, nem tudott rájönni, mit tehetett ő, ami miatt Steve ilyen hirtelen és ennyire komolyan kiborult rá. A mély gondolkozásból hangos koppanás, majd üvegcsörömpölés zökkentette ki. A férfi egyszerűen hozzávágta a bejárati ajtóhoz a borosüveget. Heily összerezzent, majd elsírta magát, és szédelegve lebotorkált az ötödik emeletről. Valahogy nem jutott eszébe, hogy lift is van a házban. Akár egy zombi, úgy tette meg egyik lépést a másik után, a parókájával a kezében szánalmas látványt nyújtott, ahogy kilépett San Francisco éjszakájába. Steven, mi a baj? Mi történt velünk? Az nem lehet, hogy téged is elveszítselek. Steven, nagyon szeretlek. És soha nem hazudtam neked, hogy többet is érzek, mint amit valójában. De az életemben te voltál az utolsó fénycsóva, s most úgy tűnik, leáldozott ez is. Én…azt hittem már vége. Azt hittem, a legrosszabbat már túléltem. De mostmár tudom, hogy a legrosszabbnál még létezik egy sokkal szörnyűbb. Az, ha az ember nem csak a szerelmét, de a legjobb barátját is elveszíti. Nem szállt taxiba. Mit sem törődve azzal, hogy felismerik-e, vagy sem – hiszen már úgysem számít – könnyezve baktatott San Francisco utcáin. Van is egy ilyen sorozat – jutott eszébe hirtelen – San Francisco utcái. Az pedig ott a Golden Gate híd. Ahol annyi baleset történt már, annyi ember halt már meg… beleértve Nicket is. Mert meghalt. Ebben biztos vagyok. Csillagszem sosem hagyott volna el engem…soha. Benyúlt a kabátja ujjába, és megérintette a hűvös ezüstöt, érezte az ujjaival a finomra csiszolt gyémántokat, a smaragdokat, amik megrajzolták Chris Diamond szemét. Heily tudta, mit kell tennie. Eszébe jutottak Patrik szavai. El kéne oda menned. Ott tudnál tőle igazán elbúcsúzni. A nő sietős léptekkel vágott neki a hídnak, a túrabakancsban szerencsére nem volt nehéz. Az utolsó száz méteren már lélekszakadva loholt, mert félt, hogy elhagyja az ereje és nem lesz képes megtenni, amit eltervezett. Muszáj volt megtennie. Hiszen mindent elvesztett már, amit csak lehetett. Nem volt értelme semmit őrizgetni, múltat, emlékeket, boldogságot, fájdalmat… kétségbeesetten vágyott arra, hogy a lelke újra könnyű legyen. Olyan könnyű, mint a halál. Heily megvárta, míg kissé lelassul a szívverése, majd körülnézett, és néhány jól átgondolt, pontos mozdulattal kimászott a híd tartópillérére. Arra a bizonyos tartópillérre, a sötéten fénylő víz fölött.

325

Gyémántfiú ajándékfejezet

2008. Dallas Nick türelmetlenül pillantott a karórájára. Még csak nem is lopva. Éjfél után tíz perccel már semmi kedve nem volt udvariaskodni a People magazin riporterével. Elege lett a magánéletére vonatkozó kérdések ügyes hárításából. Beszélgetőpartnere, Lissa Romano a legpimaszabb kérdezők egyike volt. Elkapja az áldozatot a golyóinál, és addig szorongatja, míg az illető nem könyörög az életéért. Miért nem volt még esküvő? Mondja, mire várnak? – kérdezte a szőke amazon műszempilláit rebegtetve. Nick félrenyelte a teáját, majd köhögni kezdett. Ráadásul forró volt, s meg is égette a nyelvét. Csak zavarában kortyolt bele, mert már az előző kérdésre sem tudott mit mondani. Francba, egy sör jobban esne – gondolta ingerülten, miközben szapora lélegzettel próbálta ismét működőképes állapotba hozni a tüdejét.

326

Jól van, Nick? – kérdezett ismét Lissa. – Rendkívül nyúzottnak látszik…ugye nem igaz a hír, hogy mostanában többször nyúl a pohár után, mint kellene? A színésznél ezen a ponton betelt a pohár, s nem az, amire a riporternő gondolt. Rég túl volt már azon, hogy mindenkinek meg akarjon felelni. Will, az ügynöke mindig mondta neki, ha valami őrültséget csinál, a média a legnagyobb élvezettel szedi majd őt cafatokra – már csak azért is, mert sosem volt velük épp kedves. Talán eleinte, amikor elkezdődött a Fényemberek körüli őrület, s megismerte Heilyt… - Mondok én valamit magának, Lissa – kezdte halkan, miközben leemelte a széke karfájáról a dzsekijét, és határozott mozdulattal belebújt. – Nagyon kedves, és igazán jól játssza a szerepét, de magát nem az érdekli, én hogy vagyok. Vagy Heily hogy van. Hogy vagyunk mi, úgy általában. Azért jött, hogy kiszedje belőlem, alkoholista lettem, és a menyasszonyommal küszöbön áll a szakításom! Mit számít, mit mondok? Úgyis, úgy tálalja, ahogyan a szerkesztője akarja. Lissa, túl régen ismerjük egymást, ne fussuk le a tiszteletköröket! A riporternő elképedve nézett Nick arcába, de régi bútordarab volt ebben a nem épp finomkodó szakmában, így hamar visszanyerte a nyugalmát. - Úgy beszél, mint valami vén, kiégett popsztár…- próbálta egy viccel elütni a dolgot. Csakhogy Nick nem nevetett. - Néha úgy is érzem magam – válaszolt, majd felállt az asztaltól, s még a nő felé biccentett. – Írjon, amit akar! Hell és én már nem olvasunk újságokat! Otthagyva a rámenős riportert, a hotel éttermének bárpultjához ment, nem törődve azzal, hogy a spiné most látni fogja, ahogy benyakal egy whiskey-t. Szüksége volt rá. Kellett valami feszültségoldó, mert úgy érezte, élete egyik legrosszabb estéje állt mögötte. Már régen nem szerette a rajongói találkozókat, mégis szükség volt rájuk. Ápolni kellett a Chris Diamond image-t. De minek? Közöm sincs ahhoz az ürgéhez, akit ennyi tini bálványoz! Az egész estét egy hatalmas, ámde levegőtlen teremben töltötte úgy ezerötszáz lelkes fényember-imitátor között. Az egész hodály ezüstpöttyösen fénylő kontaktlencsétől csillogott. Elkeltek a testőrök, mert tíz percenként öt kiscsaj próbált rámászni. Hell hogy gyűlölte volna minden pillanatát! Ahogyan én is. De ha a közelemben van, még ezt is jobban viselem… Csak hogy Heily épp huszonhat napja forgatott egy történelmi filmet Koreában. Nick számolta a napokat, hogy végre utána mehessen. Közeledett a lány születésnapja, s ő a világért sem akarta kihagyni. Fél évre előre úgy szervezte az életét, hogy azon a bizonyos héten legyen néhány szabadnapja. Minél közelebb került a vágyott időponthoz, annál jobban idegesítette a tény, hogy nem mehet, hogy még dolga van. Észveszejtően vágyott arra a boldogságburokra, ami csak Heily közelében vette körül. Miközben gyors mozdulattal felhajtotta a whiskey-t, elővette a telefonját, hogy felhívja Heilyt. Némán hallgatta, ahogyan csak csöng, csöng, de nem veszi fel senki. Talán még dolgoznak. Lehet, hogy még dolgoznak. Nem jó ez így. Vágyom utána. Csak tőle kaphatok megnyugvást, csak mellette érzem magam biztonságban… Istenem, néha úgy gondolkozom,

327

mint egy nő. Ezt utálom. Nem kéne ennyire függenem tőle. Ha Heily nem volna…belegondolni is rossz. Még szerencse, hogy nem Hill rendezi azt a filmet. Ha így lenne, már az idegosztályon volnék. Hellben megbízom. Benne nem. Még egyet, Mr. Richards? – kérdezte a pincér, mielőtt elvette volna tőle a poharat. Nick bólintott. Jólesett, ahogyan az erős ital átjárta a testét. Végül is, ha Heily nincs, akkor valami kell, nem? Miközben a második pohárral is kivégezte, felmérte a lehetőségeit. Az étterem bejáratánál állt két testőre, Fred és Gino. Nem volt kedve hozzájuk, ahogyan a szálloda előtt még mindig rá várakozó tömeghez sem. Tudta, hogy Lianne Anderson a pillantásával megölné azért, amit most tenni készül, de úgy érezte, ma este már épp eleget tett a Diamond filmbirodalomért. A teste az övéké, taszigálhatják, hurcolhatják, mint valami dísztárgyat, mutogathatják, mint egy bazári majmot. De a lelke a sajátja. Mondjuk, egy jókora darabja Hellnél van, ez tiszta sor. Kicsi Heily! Hányszor volt legalább olyan féltékeny a rajongóira, mint ő Stevenre. Pedig az égvilágon semmi oka nem volt rá. Nick nem tudta volna megcsalni őt, s ő maga is megbízott a lányban. Noha, az nagyon zavarta, amikor Steven Hill legeltette rajta a szemeit. Mondjuk, nem is csoda. Hell kivételesen gyönyörű nő – gondolta büszkén, miközben jól a fejébe húzva baseball sapkáját, elindult a konyha irányába. Hátra sem nézett. A séf csak nevetett, amikor meglátta. Pont így lógott meg két nappal ezelőtt is, amikor megérkezett a sleppjével együtt az impozáns dallasi hotelba, a közönségtalálkozó miatt. - Itt van száz dolcsi, és nem láttál – mondta fojtott hangon, miközben a szakács kötényzsebébe dugta a pénzt. Még jó, hogy vannak emberek, akiket a lé jobban érdekel, mint a Fényemberek. Ez az én szerencsém. Amikor azonban kilépett a hotel személyzeti kijáratán, és sietősen megindult az utcán, érezte, hogy ez tényleg nem az ő napja. A rajongók ugyanis túl sokan voltak ahhoz, hogy hátul ne legyenek. Még az épület sarkáig sem ért el, amikor a körülbelül húszfős lánycsapat beérte, és körülzárta őt. Mint egy ketrec. A rohadt életbe, akár egy börtön. Az életem. Filmsztárnak lenni jó. Ki találta ki ezt a marhaságot? Megérintették, bámulták, és záporoztak felé a kérdéseik, miközben egymást is csitítgatták – nehogy az a másik háromszáz lány, akik az épület túlsó oldalán tolonganak, meghallják, hogy a személyzeti oldalon történik valami. Szerintem Heily és te nem illetek össze…úgy viselkedik, mint egy tündérkirálynő, te pedig közvetlen vagy velünk, a rajongóiddal… Lehetne egy közös fotó? Átölelhetlek? Átölellek, jó? Fel szeretném tenni a Facebookra… -

Adhatok egy puszit? Nancy pedig lefényképezne bennünket…

A francba, nyomulnak. Nagyon durván. Csak nyugalom, nem szabad őket hergelni. Eszébe jutottak rémtörténetek, hova vezethet az, ha egy sztár felbőszíti a fanatikus rajongóit. Az egyik színész barátját, Gerald Harrist egyszer borotvapengével vagdalták össze megbolondult libák…Nick egy lépést hátrált.

328

Elhatározta, hogy megpróbál velük, mint emberekkel beszélni. Csak megértik a problémáját. Lányok, nagyon kedvesek vagytok, de szépen kérlek benneteket, tartsátok tiszteletben a barátnőmet. Ő nem szeret ilyen fotókat nézegetni… Az egyik lány felkacagott, és még közelebb lépett. A barátnői követték. Én sem csípném őket, ha az volnék, de így…- mondta kihívóan az egyikük, majd átkarolta Nick derekát. Ez már sok volt a közvetlenségből. Túl sok. A férfi idegei pattanásig feszültek, s ingerülten rázta le magáról a fiatal lány ujjait. Kérlek benneteket! Biztosan a ti életetekben is vannak pillanatok, amikor jobban szeretnétek egyedül lenni. Fáradt vagyok, a komfortérzetem nulla, szeretnék sétálni egyet… -

Nem akadály. Veled megyünk…

-

Egyedül szeretnék…- mondta türelmetlenül Nick.

De ma van a rajongói találkozód! Törődnöd kell velünk! – mutatott rá már-már hisztérikus hangon egy lány, ami egészen ijesztőnek tűnt. -

Annak már vége, lányok…

Soha nincs vége! Hiszen te a nap huszonnégy órájában Nick Richards vagy! Szeretünk! Én Arizonából utaztam ide, csak miattad! Hallod, ne menj el! Gyerünk, csajok, utána! Nick hallotta maga mögött a sikoltozást, a felháborodott zsivajt, s a lábak gyors dobogását, noha a szíve hangosabban vert minden zajnál. Futott, amilyen gyorsan csak tudott, de fogalma sem volt, hová. El, a saját rohadt életem elől. Egyetlen érzés munkált benne: nem akarta, hogy ezek a tébolyult kiscsajok utolérjék. Egy porcikája sem kívánta, hogy hozzáérjenek. Ahhoz Heily-n, és May-en, az édesanyján kívül senkinek nincs joga. Rohanvást fordult be az épület sarkánál, s eszébe jutott, hogy a hotel éttermének bejárata előtt strázsál Fred és Gino. Csak addig kell elérnie, ott már biztonságban lesz. Ennyit arról, hogy kicsit kiszellőztetem a fejem. A lányok hangjait egyre közelebbről hallotta, jó, ha három méterre lehettek tőle. Egyre hangosabban visítottak. Nick, vigyázz, Nick! – sikították, mert ők észrevették, amit a színész nem: a taxit, ami félig az úton, félig a hotel előtti járdán száguldott felé. Csupán néhány másodperc telt el, s Nick Richards ott hevert a Hotel Imperial előtt, a betonon. Testőrei a hömpölygő, kíváncsiskodó tömegtől alig tudtak a közelébe jutni. Feküdt, akár egy darab fa, s azt kívánta, bár vesztené el az eszméletét. Nem csak a fájdalmat érezte kibírhatatlannak, ami a jobb lábszárában, s a mellkasában lángolt, hanem a szégyent is. Úgy érezte magát, mint a kisfiú, aki meglógott a matek korrepetálásról, aztán az egész osztály előtt büntette meg a tanár. Nem vagyok ura az életemnek – gondolta rémült kétségbeeséssel,

329

miközben Fred a feje alá gyűrte a zakóját, Gino pedig mentőt hívott. Végül a hotel által riasztott rendőröknek sikerült annyira eloszlatni a tömeget, hogy a sürgősségi kocsi utat leljen az aszfalton fekvő sérülthez. -

Rendben vagy, Nick? – kiáltott a fülébe Fred.

-

Voltam már jobban is…

-

Minek kell mindig játszanod a hőst? Nem szabad kimenned egyedül…

Tegyetek rám egy vasálarcot…az talán jó lenne…senki nem láthatná, hogy én vagyok benne. Akkor sétálhatnék egyet…- suttogta Nick kábán, s biztos volt benne, testőrei nem hallják az összefüggéstelen monológot. A távolabbra szorított tömeg még mindig zabolázatlanul hangos volt. A mentős orvos gyors pillantást vetett Nick sérüléseire, majd egy hordágy segítségével feltették a kocsira. A színész minden pillanatát gyűlölte. Ennyi megaláztatást, fájdalmat eltűrni, pusztán azért, mert egy órácskát el szeretett volna lopni az életéből önmagának… - Eltört a sípcsontja – közölte a doktor, miközben szirénázva száguldott velük a mentő a Dallas Memorial kórházba. – És, ha jól sejtem, a bordája is. Ez itt fáj? - Aú! – üvöltött fel szívet tépően Nick, és az orvos elrántotta a kezét. A színész zihálva próbált levegőhöz jutni, amikor észrevett valamit, s egyik testőrére, Ginora pillantott. - Kérem…a telefonom. Csörög. A dzsekim zsebében…- a testőr már ott is termett, s kivette Nick kabátjából a vibráló mobilt. - Beszéljek vele? – kérdezte Gino. – Nem volna jó, ha Miss Anderson felizgatná magát… - Vegye fel, és tegye ide a fülemhez! – zihálta szigorú arccal Nick. Minden szót nehezére esett kiejteni. A bordái fájdalmasan sajogtak, kín volt minden egyes levegővétel is. Gino rosszalló pillantást vetett rá, de azért megtette, amit Nick kért. Drágám…- nyöszörögte a telefonba olyan gyöngéden, ahogy csak tőle telt a fájdalmak között. -

Nick, mi ez a zaj körülötted? – kérdezte Heily aggodalmasan.

-

Nem is hinnéd…egy mentőautóban…utazom…

Jó vicc. Most komolyan, hol vagy, Csillagszem? – nevette el magát kényszeredetten a lány. -

Nem vicc…elütött egy nyavalyás taxi. Azt mondják…eltört a lábam.

-

Szent ég! Szerelmem…- Nick hallotta, hogy Heily hangja síróssá válik.

-

Nem…akartam…hogy szomorú légy! Azért vettem fel, mert…hiányzol! A hangod…jól

330

vagy, kincsem? Most nem ez a fontos! Azonnal foglalok egy repülőjegyet, és hazamegyek hozzád! Leteszem a telefont, és intézkedem! -

Nem teheted…forgatsz. Az anyád…megöl ezért!

-

Egy lesérült emberrel azért lojálisabb lesz!

Ha rólam van szó, kétlem…- felelte Nick erőtlenül, s érezte, ahogyan a mentőautó körülötte a feje tetejére áll. - Heily… -

Igen, Nick?

-

Nem vagyok túl jól…

Egy szót sem akarok többet hallani! Megyek, és intézem a hazautazásom! Ha neked szükséged van rám, nem érdekel, mibe fog ez kerülni! -

Én akartam menni a szülinapodra…

-

Nem is mondtad…

-

Meg akartalak lepni.

Nos, most másként lesz – felelte Heily szelíden, gyöngéden. – Együtt leszünk, és ez a fontos. Pihenj, Csillagszem! Jövök haza, hozzád! -

Egy szexi ápolónő…

-

A halálodon vagy, és ez jut eszedbe! – nevette el magát Heily.

-

Lassan már elfelejtem, hogy kell csinálni…

-

Látom, nem is fáj annyira a lábad…

-

Szeretlek, Heily…

-

Én is, Nicholas. Sietek haza…

Eltelt két nap, majd három. Nick pedig hiába várta a szerelmét. Telefonon sem tudta elérni. Heily mindössze egyszer próbálta visszahívni: amikor ő éppen mélyen aludt a rengeteg fájdalomcsillapítótól, amiket beadtak neki. Másnap pedig már csak az affektáló rendezőasszisztens, Macy szólt a színésznő mobiljába, mondván, hogy Miss Anderson folyamatosan forgat, és nem tud a készülékéhez jönni. Nick csak akkor értette meg a helyzetet, amikor a negyedik napon berobbant a kórházba Lianne Anderson egy napilapot lobogtatva, a nyomában a kétségbeesett arcú Willel. Csak nem képzeled, hogy részegen parádézol, elütteted magad, rossz fényt vetsz a stúdiómra, majd elrángatod a lányomat a forgatásáról…- tajtékzott.

331

Szia, Lianne! – felelte Nick nyugodt, de kissé elkínzott hangon. Reményvesztett pillantást vetett Willre, aki azért elmosolyodott. -

Hoztam neked narancsot, kölyök!

Bizonyos értelemben ez is egy börtön, nem? – mosolygott az ügynökére, majd Liannehez fordult, aki a következő egy órában hosszas prédikációt tartott neki arról, hogy kell egy filmsztárnak viselkednie. Heily tudja, de ő nem, a szent anya pedig nem engedi, hogy egyetlen lányát is magával rántsa a gödör mélyére. Végül biztosította Nicket a felől, hogy fogalma sincs, mit lát benne egy olyan szép és értelmes teremtés, amilyen Heily. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, kiviharzott a kórházi szobából. Will leült az ágya szélére. Ne haragudj Heilyre! – mondta neki békítőleg. – Az anyja megzsarolta, hogy ha otthagyja a forgatási helyszínt, téged fog kirúgni a Fényemberekből. Idefelé jövet Lianne egész úton krokodilkönnyeket hullatott, mert nagyon összevesztek. Ezt valahogy sejtettem – bólintott Nick fájdalmas arccal. – Bocs, Will, kicsit magam alatt vagyok…négy hete nem láttam, s azt hiszem, még egy darabig nem is fogom. Azt írták a lapok, hogy berúgtam, és egy kocsi alá gyalogoltam? -

Valami hasonlót.

-

Helyszíni tudósítás Lissa Romano-tól. Remek.

Gino elmondta, mi történt valójában, de Lianne persze nem hiszi el. Bármi is az igazság, ő azt akarja gondolni, hogy alkoholista vagy…és, szerintem is jobban kéne ügyelned! Az emberek ki vannak hegyezve rád. Bármit csinálsz, triplán észreveszik… Nick némán bólintott. Tudta, hogy Will hisz benne, mint ahogyan azt is, hogy Lianne ki akarja csinálni. Ő meg persze remek alapot szolgáltat mindehhez azzal, hogy mostanában unosuntalan balhékba keveredik. Érezte, hogy változtatnia kellene. Hogy türelmesebben kéne állnia az életéhez, a rajongóihoz, az állandó bezártsághoz, Heily hiányához. A szívébe mart a gondolat: most, hogy ő ágyhoz van szögezve, még jó ideig nem találkozhatnak. Az kizárt, hogy ebben az állapotban Koreába jusson a szerelme születésnapjáig. -

Will, a jövő héten kiengednek innen. Tudsz szerezni egy magángépet?

-

Hova akarsz menni? – kérdezte döbbenten az ügynök.

A családomhoz. Londonba. Amilyen gyorsan csak lehet, összeszedem magam. Ha túl sokat csúszna miattam a Fényemberek forgatás, az csak olaj lenne a tűzre. Ez jó terv, Nick – hagyta helyben Will, majd óvatosan megölelte a barátját. Tudta ő is, hogy a bordarepedés nem vicc. – Aggódom érted, kölyök. -

332

Nincs miért. Ha Hell ismét velem lesz, minden rendbe jön…

Kapaszkodik belé, akár az utolsó szalmaszálba. A kölyök. A lelkes, az optimista, az örökösen vigyorgó szeretetgombóc. Megváltozott. Nem tetszik ez nekem. Will aznap délután nehéz szívvel hagyta magára kedvenc kliensét a kórházban, aki nem csak vagyonokat keresett neki, ó, nem, Nick sokkal több volt. Az ügynök rég úgy gondolt rá, mint a kisöccsére. Imádkozott magában, hogy ne kelljen végignéznie, amint tönkremegy az ismertség, s egy rendkívül bonyolult szerelem súlya alatt.

333