Morvai Krisztina — Simek Kitti
KITTI Rettegés és erőszak — otthon
Rejtjel Kiadó ■ Budapest, 2005
Ajánlás
Ezt a könyvet Balog Tomi emlékére írtuk. Tizenkét éves volt, amikor az édesapja — aki előtte már nagyon sokat bántotta a családot — megölte. Nem védte meg senki, s ő sem tudta megvédeni magát. Temetése napján, 2002. szeptember 20-án kezdődött az országos mozgalom a családon belüli erőszak visszaszorításáért.
Bevezetés
Kedves Olvasók! Azt szokták mondani, minden rosszban van valami jó. Ez a mondás egyáltalán nem igaz akkor, ha egy család tíz éven át rettegett és szenvedett az otthonuk falai között. Ebben a világon semmi jó nincs. S ha a végén az egyik áldozatból, azaz a mi valós történetünkben Kittiből bűnös lesz és kioltja a kínzójuk életét — abban sincs semmi, de semmi jó. S ha a másik áldozat, Gizi, az Édesanya rákbeteg lesz - az idevonatkozó kutatások szerint nyilvánvalóan a sok verés miatt —, abban éppúgy nincs semmi jó. Abban sem, ha a gyerekáldozatok egyike, Trudi, távol kerül anyukájától, testvérétől és nevelőszülőknél él. Ezek mind-mind szörnyű dolgok, fájdalmas, borzalmas dolgok. Mi azzal szeretnénk egy pici jót tenni, hogy megosztjuk a Kedves Olvasókkal, mi is az a családon belüli erőszak. Egy „túlélő" tapasztalatai és egy büntetőjogász tapasztalatai alapján. Beszélgetve, Kitti élettörténetén végigmenve, megosztjuk egymással és Önökkel azt, amit tudunk az asszonyverésről, gyerekkínzásról, lelki terrorról, gyereklányokkal való szexuális visszaélésekről... Olyasmikről, amikről nem szokás beszélni. Pontosan tudjuk, hogy a hallgatás nagyon árt az áldozatoknak és sokat használ a bántalmazóknak. Ezért nem szabad hallgatni. Ha nem mondjuk el őszintén ezeket a szörnyű történeteket, akkor azok, akik segíthetnének, tehetnének valamit, nem fogják ismerni a jelenséget, és nem fogják tudni, mi a teendő.
Négy nap négy éjjel beszélgettünk Tótújfaluban 2004 telén. Amit Kitti mondott, azt egyenes, sima betűkkel szedve olvashatják, Krisztina szavait dőlt betűkkel nyomták, A Kedves Olvasók megismerik Kittit. A valódit. Nem a bulvárújságok által fabrikáltat. De Kitti bemutatkozása nem öncélú. Azt szeretné, ha története és tapasztalatai segítenének másokon. Hogy nekik, az otthonon belüli gyötrelmek újabb áldozatainak könnyebb legyen. Hogy őket megvédjék, s ne kelljen magukat megvédeni. Így aztán, reményeink szerint végül ebben a Rosszban is lesz egy icipici Jó. Simek Kitti
Morvai Krisztina
1. „Picikor". Diósd előtt - Lali1 előtt Hogyan lesz valakiből bántalmazott nő? Egészen pici korodból hogyhogy nincs fényképed? Az első négy évemről minden kép elveszett. Ezt fájlalom is, mert most nagyon kíváncsi lennék rá, milyen voltam babának, jó lenne látni, hogy a kislányom, Liviké hasonlít-e rám. Abban az időben, szóval mielőtt Lalival megismerkedett Anyu, rengeteg helyen laktunk, össze-vissza. Fogalmam sincs, hová lettek azok a képek, Anyu sem tudja. Az életem első négy évéből minden tárgy elveszett, nincs semmi emlékem, minden eltűnt. Fényképek, ruhák, játékok, minden. Furulyám is volt picikoromban, az is ott maradt valahol. Meg az úszógumim. A legkorábbi tárgyak, amik megvannak, azok a diósdiak, amikor már úgymond letelepedtünk, s Lalival együtt, hármasban úgy tűnt, egy család leszünk. Nagyon furcsa belegondolni, hogy akkor hittük a hányattatott sorsunk végét, amikor elindultunk a valódi gyötrelem útján. Milyen volt a hányattatott sors a „Lali előtti" életedben? Hadd kezdjem ott, hogy Anyukám állami gondozott volt. Kiskorában meghaltak a szülei, ezért intézetbe került és ott nevelkedett. Érdekes, hogy az intézeti évekről szinte csupa jó emléke van, vidám dolgokat szokott mesélni. Bicskén volt az intézet, valami nagyon szép épület, egy hatalmas parkkal. A nagy baj szerintem az volt, s ez a mai napig elkísér minket, hogy nem volt családja, senki hozzátartozója. Senki felnőtt, aki az évek során vele lett volna a gondjaiban, örömeiben, aki követte volna, hogy mi történik vele. Akinek fontos lett volna. Egészen pontosan volt neki egy testvére, akinél aztán laktunk is egy darabig, amikor megszülettem. De valahogy a szülők 1 Kitti nevelőapjának nevét megváltoztattuk.
halála meg az intézet miatt nem együtt nevelkedtek. Nagyon keveset tudok róla is, tulajdonképpen csak annyit, hogy elég fiatalon meghalt az alkoholizmusa miatt. Ebből gondolom, hogy neki sem lehetett valami jó élete. Összességében valahogy mindig olyan gyökértelenek voltunk, a „levegőben lógtunk". Most sincs Anyun kívül egyetlen olyan felnőtt rokonom sem, akitől bármiben tanácsot kérhetnék, aki kíváncsi lenne ránk, akinek fontosak lennénk. Magányosak voltunk mindig, és ez persze csak tovább romlott a Lalival töltött tíz év alatt. Most is magányosak vagyunk. És Édesapád? Anyu 16 vagy 17 éves volt, amikor egy intézeti kimenőn megismerkedett és összejött Apukámmal. Hamar megszületett a bátyám, aki három éves volt, amikor tönkrement a kapcsolat és szétköltöztek a szüleim. Hosszas különélés után elkezdődött a válás. A békítő tárgyalás éjszakája volt, amikor én megfogantam. Amikor megszülettem, 1988-ban, a testvérem már nyolc éves volt. Végül aztán abba sem maradt a válóper, elváltak a szüleim. Szóval nem voltam egy tervezett gyerek. A bátyám apukámmal maradt. A válást követően egészen a legutóbbi időkig, azaz születésemtől 14 éves koromig semmiféle kapcsolatom nem volt az apukámmal és a testvéremmel, sem pedig az apai nagymamámmal. Nagy csoda volt az életemben és nagyon boldog voltam, amikor 14 éves koromban, a történtek után, szóval a bűncselekményem után végre találkozhattam velük. Miután a kislányommal, Livikével állapotos lettem, sajnos újra megszakadt a kapcsolat, nem akarnak velem találkozni, amiért gyerekem született. Nagyon hiányoznak. Összespóroltam pénzt, küldtem nekik ajándékcsomagokat, cigit, meg mindenfélét, de nem reagáltak semmit. Most már nem is próbálkozom. A Nagymamával találkoztam párszor, 5 megnézte Livikét és nagyon tetszett neki. Ő nagyon aranyos, a
Klári nagyim, nagyon jó, hogy találkoztunk végre, csak hát nem nagyon tudjuk tartani a kapcsolatot, mert ő sem tud hozzánk eljönni, és nekünk sincs pénzünk Pestre menni és meglátogatni. Visszatérve a kicsi koromra. Hol Anyu testvérénél, hol Anyu barátjánál vagy a régi intézetis barátnőjénél laktunk. Nem volt saját otthonunk, mindig valakinél meghúztuk magunkat. Szerintem irtó fontos, hogy az embernek legyenek gyökerei. Nekünk nincsenek. Fogalmam sincs, kik voltak a nagy- szüleim, a dédszüleim... Anyukád nem tartotta a kapcsolatot a fiával, a testvéreddel? Nem. Most már, hogy anya lettem, ezt különösen fájdalmas, szörnyű dolognak tartom. De mindig meggyőződésem volt, és most is az, hogy ennek nagyon nyomós oka kellett, hogy legyen. Soha nem akartam ezt a témát feszegetni Anyukámmal, volt és van neki éppen elég fájdalma. Biztos vagyok benne, hogy ez a kérdés nagyon mély és súlyos sebeket szakítana fel benne. Egészen más valakinek az életét, a magányosságát és a gyötrelmeit közelről látni, mint kívülről megítélni és megbírálni.. Ha egyvalamit megtanultam az életben, akkor az az, hogy ítélkezni sokkal de sokkal könnyebb, mint segíteni, mint egy másik ember mellé állni. Én nagyon-nagyon szeretem az Anyukámat, tudom, hogy mennyi nehézségen ment át az életében. Nem haragszom rá semmiért. Azt szeretném, hogy csoda történjen, meggyógyuljon ebből a borzalmas rákból és legyen még valami öröme, szépsége az életében. Bár úgy lenne. Igen, bár úgy lenne. De hol vagyunk még az életünk történetében Anyu betegségétől... Inkább mesélek még a pici koromról, a Lali előtti úgymond hányattatott sorsról. Tulajdonképpen, így ahogy alaposan visszagondolok, igenis vannak nagyon szép emlékeim. Tény, hogy nem volt
otthonunk, hogy hol itt laktunk, hol ott, viszont nagyon nagy szeretetben éltünk Anyuval és ez valami nagyon erős biztonságérzetet adott. Anyukám a maga módján igenis jó anya, abban az értelemben mindenképpen, hogy nagyon szeretett és most is szeret. Pici koromban, a Lalival való megismerkedésünk előtt gyönyörű volt a kapcsolatunk. Rengeteget mesélt nekem, nem volt olyan este, hogy mese nélkül aludtam volna el. Sokat énekeltünk együtt, a Bóbita volt a kedvencünk, meg egy katicabogaras dal. Minden áldott nap vett valamit kifejezetten nekem, vagy egy banánt, vagy egy csokit, vagy egy kicsi játékot. Éreztette velem, hogy legszívesebben mindent megvett volna nekem, ha tehette volna. Nagyon szerettük egymást és most is nagyon szeretjük. S voltak különleges élményeink is, nagyon élesen emlékszem például arra, amikor Anyuval és a lovagjával horgászni mentünk, többször is. Előttem van, ahogy ülünk ott a tóparton és dinnyét eszünk. Azok a kirándulások örökre szép emlékek maradnak. Szóval, egyfelől igaz az, hogy hányattatott volt az életem, másfelől viszont kifejezetten boldog gyerek voltam, tessék megnézni az akkori képeken tényleg fülig ér a szám és ragyog az arcom. Anyu pedig nagyon szép volt, hosszú barna hajú, mosolygós és a gondok ellenére mindig elég vidám. Egyébként nagy szerencsémre én olyan típus vagyok, mind a mai napig, hogy, hogy is mondjam, olyan öröm-ember vagyok. Ha valaki egy kicsit is jó hozzám, vagy valami pici jó történik, akkor én már nagy örömöt érzek, mosolygok, mint a vadalma és ragyog a szívem. Most például itt élünk egy igen lerobbant házban, egy mindentől távoli faluban, borzasztó szegénységben, szörnyű és nyomasztó emlékekkel a hátam mögött, én mégis általában boldog vagyok. Remélem, ez nem sokkol senkit, nem fogják azt mondani az olvasók, hogyan tud boldog lenni valaki alig néhány évvel azután, hogy megölt
egy embert. Természetesen sokat gondolok arra a rettenetes tragédiára, ami történt. A bűntudatomat az enyhíti, ha arra gondolok, Anyu már egészen biztosan meghalt volna, ha nem védem meg, Trudika ma is borzasztóan szenvedne, s nyilvánvalóan halálfélelemben élne... magamról hadd ne beszéljek. No, erről persze még nagyon sok szó lesz. Szóval, nem azért vagyok boldog, mert nagyon elégedett volnék saját magammal és mindazzal, ami történt, vagy most történik. Egyszerűen van bennem egy alapvető derű. Ránézek a gyerekemre, aki egészséges és gyönyörű, és máris mosolygok, még akkor is, ha közben ott motoszkál a fejemben, hogy előbb utóbb kikapcsolják a villanyunkat és előbb utóbb nem lesz több hitel a közértben. Annak örülök, ami van. Nagyon szeretjük egymást Gyurival, az élettársammal, aki egy tisztességes, becsületes ember és nagyon jó apuka. Rajongok a gyönyörű kislányomért. Anyukám él, tudok vele beszélgetni, pedig már sokszor azt hittük, hogy csak napok vannak hátra. Ezek mind csodálatos örömforrások az életben, a nagy nehézségek és a fájdalmas emlékek mellett is. Ja, és az egészet azért kezdtem el mondani, mert arra akartam kilyukadni, hogy szerintem az Anyukámtól kapott szeretet miatt tudok ilyen „örömképes" lenni. A Livikém miatt olvasgatom a különböző nevelési szakkönyveket, meg beszélgetek a védőnővel, hát megdöbbentő, hogy az élet első évei milyen fontosak az ember egész életére. Az én első éveim nagy szeretetben teltek. Ezt sokan nem mondhatják el magukról, még nálunk sokkal gazdagabb és szerencsésebb emberek sem. És ezt a szeretetet Anyunak köszönhetem. A piákon hányattatott, de mégiscsak boldog életetekbe egyszer csak belecsöppent Lali... Hát igen. Elmondom, hogy volt, Anyu abból élt, hogy az utcán egy hatalmas fémdobozból könyveket árult Budapesten valami cég megbízásából. Én általában vele voltam az utcán,
amikor elfáradtam, a fémdobozon ücsörögtem, vagy arra feküdtem le. Eléggé szerencséden, szánalmas látványt nyújthattunk, igaz, ami igaz. Ez tűnt fel Lalinak, a későbbi nevelőapámnak, aki taxisként járkált arra. Főiskolát végzett ember volt, de valahogy úgy alakult, hogy taxizott. Szóba elegyedett velünk és nagyon letolta Anyut, amiért én mindig ott voltam vele az utcán. Szerintem Anyunak nagyon tetszhetett, hogy ilyen gondoskodó típusú férfi, aki már a kezdet kezdetén ilyen komolyan veszi a gyereket, meg, hogy mi a jó a gyereknek. Meghívott bennünket magához, elkezdtünk járkálni hozzá, aztán néha már ott aludtunk, és hamarosan már Lalinál laktunk, Diósdon. Anyu nagyon boldognak tűnt, és én is nagyon Örültem. Olyan meseszerű volt az egész. Eljött értünk a csodatévő megmentő, aki gondoskodik rólunk és szeret minket, és akit mi is szeretünk. Végre úgy tűnt, hogy van egy otthonotok... Egy otthonunk, és egy igazi családunk. Apuka, anyuka, gyerek... Tessék megnézni, itt a fényképen látszik, hogy milyen boldogok és bizakodóak voltunk. Ez volt az utolsó olyan időszak, amikor Anyu még igazán felszabadultan tudott mosolyogni, azzal a mosolyával, amit már alig tudok fénykép nélkül magam elé idézni. Annyi mindenkitől hallottuk az elmúlt években, hogy „miért kellett Anyunak összejönnie, összeköltöznie egy ilyen emberrel? Ha nem tette volna, akkor mindez nem történik meg!" Hát tényleg nem tudják, hogy egy ilyen kapcsolat nem úgy kezdődik, hogy a későbbi vadember közli, hogy ő bizony majd agyba-főbe veri az asszonyt meg a gyerekeket, megrontja a kislányt, halálfélelemben tart mindenkit maga körül? Ki lenne az a bolond nő, aki ha sejtené, hogy mi lesz a kapcsolatból, akkor belekezdene egy ilyen borzalomba? Azért kezd bele, mert minden szépnek és jónak tűnik. Ha vannak is problémák, azokról úgy gondolja, hogy szeretettel és odafigyeléssel megoldhatók.
Nyilván úgy van, hogy minél kiszolgáltatottabb, magányosabb, szeretetéhesebb egy nő, annál inkább szeretné hinni, hogy eljött a tökéletes szerelem, itt a csodás lovag, aki örökké szeretni fogja, aki megoldja minden problémáját, elfogadja és szereti a gyerekét, türelmes és jóságos lesz... Krisztina szerint miért pont Anyukámat szúrta ki magának ez az ember? Énbennem többször ott motoszkált, hogy Lalinak mindig kifejezetten a szőke, kissé nagydarab nők tetszettek. Ugyebár ez a germános külső volt összhangban a faji felsőbbrendűségről szóló nézeteivel, amiről később még biztos beszélünk. Anyu meg barna volt és kistermetű. Miért Anyu kellett ennek az embernek? Azt hiszem nagy részben mindazért, amit elmondtál. Mert látta, hogy nagyon kiszolgáltatott, szeretetre éhes, és magányos. Nyilvánvalóan könnyebb préda egy olyan nő és a kislánya, akiket nem vesz körül valamiféle védőháló, szülők, nagyszülő, testvérek, szoros baráti kör, egyházi vagy más közösség. A bántalmazó férfiak, akik meggyőződésem szerint egy bizonyos típusa a férfiaknak, kifejezetten uralkodásra, hatalomra, a másik elnyomására vágynak. Világos, hogy ezt egy erős, határozott, céltudatos nő mellett nem tudják megvalósítani, ilyenekkel tehát nem kezdenek. Merthogy ez az egész családon belüli erőszak, amit megéltetek, és amiről beszélgetünk, az erről szól. Az uralkodásról, a hatalomgyakorlásról. Arról, hogy egy ember úgy érzi, neki joga van a másikat szinte megfosztani az emberi mivoltától, a méltóságától, és uralkodni rajta, kiszolgáltatottságban tartani. Hatalom alatt tartani. Ez a bántalmazó célja. Nagy tévedés azt hinni, hogy a bántalmazók valamiféle hirtelen haragú, indulatos emberek, akik azért verik meg, és azért kínoznák a feleségüket, gyereküket, esetleg idős szülőjüket, mert nem képesek uralkodni az indulataikon. Azért ütnek, rúgnak, üvöltöztek, rongálnak, hogy megtapossák a másik önbizalmát,
méltóságát. Azért teszik, hogy a másik előbb-utóbb elkezdje semminek érezni magát, és ők, szerencsétlenek, azt hiszik, ettől lesznek valakik. Komolyan használom azt a szót a nő és gyerekbántalmazókra, hogy szerencsétlenek, mert tényleg úgy gondolom, hogy ezek az emberek valahol mélyen nagyon szerencsétlenek, hiszen számukra sem lehet igazán örömteli az élet úgy, hogy folyamatosan brutálisak, az áldozataik pedig szenvednek. Pontosabban fogalmatok: nyilván lehetne nekik is ennél sokkal örömtelibb, szebb életük. Persze hogy szerencsétlenek, egyáltalán nem hatalmasa fel őket arra, hogy mások életét pokollá tegyék. így a tetteikért természetesen felelniük kell, meggyőződésem szerint büntetést is érdemelnek, de emellett jó lenne valami segítséget kapniuk ahhoz, hogy épkézláb emberekké váljanak. Vagyis ne a hatalmukkal való visszaélésre, hanem az egyenlőségen alapuló emberi kapcsolatokra vágyjanak. Az eredeti kérdésedre adott válaszomhoz hozzátenném még, amit nehéz kimondani, de sokaknak hasznos lehet tudni, hogy bizonyos férfiak tudatosan keresnek olyan nőt maguknak, akiknek kislányuk van, mégpedig olyan kislányuk, akire az anyukán kívül nem figyel más felnőtt. Aligha kell részletesen kifejtenem, hogy miért. Nem tudhatjuk, hogy ez nála akkor szempont volt-e, most már nem is foguk megtudni. Legfeljebb némi gyanakvással következtethetünk a későbbiekből... Honnan tudhatja azt egy nő, hogy olyan férfival van dolga, aki később verni fogja, kikészíti őt is és a gyerekeit is? Vagy miből tűnhet ez fel a környezetnek? Ez azért nagyon nehéz, mert egy brutálissá váló kapcsolat is ugyanúgy kezdődik, mint egy jónak és szépnek maradó kapcsolat; sőt a kezdet többnyire kifejezetten csodás, boldogító, szédületes szerelem, amiben minden a legnagyobb rendben van. Furcsa ilyet mondani, de szinte az a gyanús,
hogy semmi nem gyanús. Hogy még alig tud valamit a „szíve hölgyéről" a férfi, máris elhalmozna a rajongásával, mindenben folyton a kedvét lesi. Ahogy Te is mondtad, többnyire szó sincs arról, hogy kezdettől durva lenne a férfi. Soka az életben nem hallottam még olyan esetről, hogy a frissen megismert udvarló előre közölte volna, hogy ő voltaképpen egy durva, uralkodó típusú, hatalmaskodó ember, aki hamarosan testileg és lelkileg is megtapossa „asszonyát" és esetleg a gyereket is, ha van, vagy lesz gyerek. Nem szokták előre közölni, hogy: „tudod, majd miután jól kiudvaroltam magam, s Te már nagyon megbízol bennem, és iszonyúan kötődsz hozzám, akkor elkezdelek ellenőrizgetni, folyton figyelmeztetni, kritizálni. A féltékenységemmel az őrületbe kergetlek, a családtagjaidtól, a barátaidtól észrevétlenül elválasztalak, a munkától eltiltalak... aztán majd elcsattan az első pofon, s onnantól kezdve állandó bizonytalanság majd később félelem lesz életed, verésekkel, lelki kínzással, esetleg nemi erőszakkal... " Nem, ilyesmit természetesen nem mondanak, ezt a folyamatot többnyire utólag az eseményekre visszagondolva látja így a nő. Aki persze annál inkább összeomlik testileg és lelkileg is, minél több idő telik el a bántalmazó kapcsolatban. Így természetesen annál jobban sérülnek az érintett gyerekek is. Én azt hittem, hogy minden ilyen családi tragédia más és más, szóval hogy minden történet egészen különböző. De úgy tűnik, hogy nagyon sok hasonlóság van abban, hogy hogyan válik pokollá egy család élete, hogyan alakul ki az erőszak és hogyan válik egyre félelmetesebbé. Ez így van. Rengeteg a hasonlóság Amióta világszerte vizsgálják, kutatják tudományosan is a családon belüli erőszak jelenségét, rájöttek, hogy egy sor tipikus
jellegzetességet lehet kimutatni, ami teljesen megegyezik ezekben a kapcsolatokban, történetekben. Jellegzetes például, hogy gyönyörű szépen, minden probléma nélkül kezdődik a kapcsolat, gyorsan alakulnak az események, aztán egy ponton észrevétlenül elkezdődik az ellenőrzés, a korlátozás. Ekkor még ez a szerelem jelszavával történik, persze. „Miért nem vagy minden órában velem, hiszen úgy szeretjük egymást?" „Miért nem hagyod ott azt a vacak munkahelyet, szeretjük egymást, majd megélünk valahogy az én jövedelmemből!" „Fáj nekem, hogy a szüleid meg a barátnőd fontosabbak neked nálam, nyilván azért mászkálsz hozzájuk, amikor együtt is lehetnénk..." Ilyeneket szoktak mondani. Vagy például elkezdenek beleszólni a párjuk öltözködésébe, személyes szokásaiba. „Nem szeretem, ha ilyen rövid szoknyákban mutogatod a lábadat másoknak, azt hittem, eldöntötted már, hogy az enyém vagy és nem másoké..." Vagy ellenkezőleg: „Miért nem mutatod meg másoknak is a szép lábaidat, miért ilyen lógó, hosszú szoknyákban jársz, hadd legyek büszke rád!" „Hányszor kértelek már, hogy fesd magad — hogy ne fesd magad, hogy mosolyogj többet, hogy ne mosolyogj annyit..." „Hol voltál ma délután, nem értelek el nem gondolod, hogy bekapcsolva kellene tartanod a mobiltelefonodat?" Ezek a kritikák egyre türelmetlenebb hangon, egyre feszültebben hangzanak el. A nő elkezd szorongani, hiszen nagyon szeretne mindenben megfelelni a csodalovagnak, de egyre inkább ez képtelenség. „Dúl a szerelem", de valami rejtélyes módon egyre nő a feszültség is. Mígnem elcsattan az első pofon. Ez természetesen nagy sokk, de aki nagyon szeretne „elfogadható" magyarázatot találni rá, mert nagyon fontos neki a kapcsolat, az fog is. Úgyhogy utána jön a többi pofon. A nő először reménykedik, hogy az egész csak a szerencsétlen véletlenek sora, később
viszont már retteg. Ettől kezdve gyakorlatilag nincs reális esély arra, hogy külső beavatkozás (például határozott rendőri fellépés, a felelősséggel való szembesítés) nélkül az egyre durvuló bántalmazás folyamat megálljon. Szerintem ez nálunk nagyon hasonlóképpen történhetett. Elmesélem, amire emlékszem.
2. A diósdi élet kezdete Hogyan kezdődik a családon belüli erőszak folyamata? Mi is a lelki terror? "Miért nem megy el a bántalmazott nő - ha nem tetszik neki, hogy bántják?"
Amikor Diósdra költöztünk Lalihoz, 4 éves voltam. Anyu ott bárhová elengedett, a szomszédok kedvence voltam. Nagyon szerettem jönni-menni, jó volt, hogy olyan kedvesek voltak velem az emberek. Észrevétlenül alakult ki az a helyzet, hogy Anyu szinte megállás nélkül dolgozott valamin a házban vagy a ház körül. Állandóan leste és követte Lali utasításait. Kevesebb időt töltött velem olyan elmélyülten, mint régen. El-el maradtak az esti mesék, a Bóbita, kevesebbet beszélgettünk és alig nevettünk már együtt. Mintha közénk telepedett volna valami. Vagy valaki. Szerintem Anyu nagyon meg akart felelni Lalinak, nem az volt számára a fontos, hogy mi a jó neki, saját magának, hanem hogy a „családunk" együtt maradjon. Fontos volt neki ez a kapcsolat, nem akarta elveszíteni. Gondolom nagyon félt attól, hogy nem dolgozik elég szorgosan, hogy ügyetlennek vagy lustának látszik, és akkor kész, vége, elküld bennünket Lali és ott leszünk megint család nélkül, a gyökértelenségünkben. Mehetünk a szatyrainkkal újra bekéredzkedni valakihez. Ezért ha állandóan dolgozni kellett az udvarban, hát azt csinálta. Gondolom, hogy ha jól le lett szúrva, mert elrontott valamit, akkor szégyenkezett és úgy gondolta, hogy igaza van Lalinak. Én ezt akkor még olyan kisgyerekként persze nem értettem egészen, de így visszagondolva elég világos, hogy Anyu úgy érezte: rajta a felelősség, hogy együtt marad-e ez az úgynevezett család,
megmarad-e mellettünk az az ember, aki úgymond szeret minket és gondoskodik rólunk, megmarad-e az otthonunk. Vagy megyünk vissza a semmibe, ahonnan jöttünk. Szegény, ez nagyon nyomasztó érzés lehetett neki. Bárcsak lett volna egy bölcs nagymama, nagynéni, szomszéd vagy valaki, aki észreveszi, hogy mi kezd kibontakozni, megrázza Anyut, és azt mondja: gyorsan meneküljetek el innen, amíg nem késő. Arra gondolni se merek, pedig az is nagyon jó lett volna, hogy esetleg Lalira szól rá valaki, hogy „hékás kérem szépen, mi folyik itt, nem ezt nevezzük szeretetnek..." Pedig a férfira is rászólhatna valaki a környezetéből, amikor látja, hogy elkezdi folyamatosan fegyelmezni, kritizálni, bántani a neki kiszolgáltatottakat. Nem beszélve a későbbiekről, amikor már verekszenek is, esetleg más undorító dolgokat csinálnak mások előtt. Egyszerűen nem értem, miért nem akar, vagy miért nem mer ezekre senki rászólni? Hol vannak ilyenkor a lovagias férfiak, akik megmentik a hölgyeket? Na, visszakanyarodva a kezdetekre. Emlékszem arra a napra, ami számomra a fordulópont volt. Anyu és Lali szokás szerint az udvaron szereltek valamit. Állandóan szereltek. A fényképen is látszik, hogy egy szabályos műhelyudvar volt ott, rengeteg kacattal és nagy összevisszasággal. Odamentem Anyuhoz, és ahogy szoktam, megkérdeztem tőle, hogy átmehetek-e a szomszédba. Lali nagyon szigorúan és ellentmondást nem tűrően rám nézett, és azt mondta, jó hangosan: Mostantól tőlem kérdezed meg, hogy átmehetsz-e. Addig csak Anyukám volt folyamatosan „munkára fogva", attól a naptól kezdve már én is. Gondolom, ekkorra érette elég biztosnak a helyzetét az életetekben ahhoz, hogy elkezdje a nyílt parancsolgatást; főnökösködést, folytonos irányítást és uralkodást. Nyilván kivárta, hogy egy kicsit megtelepedjetek ott az új életetekben,
valamennyire biztonságban érezzétek magatokat, legyen mit veszítenetek. S persze ő volt a jótevőtök, és ki lenne az a hálátlan, aki szembeszáll a jótevőjével? Lehet, hogy így volt. Az biztos, hogy számomra az a nap, amit említettem, fordulópont volt. Attól kezdve állandóan kiabált velem, kritizált és gyalázott. Folyton olyanokat kérdezett, hogy „Miért nem söpörtél, amíg én szereltem?", meg „Egy lánynak az a dolga, hogy takarítson, miért nem takarítottál?" Ha valami nem tetszett neki, felpofozott vagy a fenekemre vert. Ebben az időben még csak kézzel vert. Mindez valahogy a részévé vált az életünknek, az életemnek. Először a részévé vált, aztán már teljesen kitöltötte, meghatározta. Az a folytonos szorongás. Egyszer csak eljutottunk odáig, hogy egyfolytában Lali hangulatát figyeltük, utasításait lestük és próbáltunk mindent neki megfelelően csinálni. De hát. az ember mindig vét hibát, ilyenkor jöttek a pofonok. Én ezt úgy éltem meg, hogy hát igen, letol, megszid, kiabál velem, felpofoz, de mindezt azért, mert nem segítek eleget, elrontok dolgokat, mert nem figyelek oda eléggé. Úgy gondoltam, hogy ez a gyerekek sorsa. A gyerekek általában szinte természetesnek veszik, ha verik őket, akár szíjjal is, mivel megmagyarázzák nekik, hogy „rosszak", és ezért megérdemlik a verést. Először jönnek a teljesíthetetlen feltételek és parancsok, ha azoknak nem tud megfelelni a gyerek, akkor a pofonok, s majd később a komolyabb verések. Így voltam vele én is. De, ahogy mondtam, ez nem úgy jön, hogy egyszer csak derült égből villámcsapásként pokollá válik az addigi szép élet. Szinte észrevehetetlenül épül egyik dolog a másikra, amire előáll az állandó szorongás, majd rettegés. - Bizonyára Anyukád Hozzád hasonlóan élte át ezt a folyamatot, ahogy a „csodalovagtól egyszer csak elkezdett félni, szorongani, de igyekezett megfelelni neki... Az is nagyon
jellemző a lelki terrorra, hogy az áldozatok saját magukat hibázhatják mindazért, ami történik. „Ügyetlen voltam, megint elrontottam, szerencsétlen hülye vagyok, megint elfelejtettem, megint rosszul csináltam" — ilyeneket gondolnak magukról Es hozzáteszik: „hát persze, hogy ki van borulva tőlem. Persze, hogy üvöltve szid, hiszen megérdemlem. És sem csoda, ha eljár a keze.". Igen, gondolom másoknál is így van. És persze azt is tudni kell, hogy minden durva ember, talán még a legdurvább is megenyhül néha. Főleg eleinte, a nagyobb verések, nagyobb jelenetek után még magyarázkodott, ígérgetett. És mi persze elhittük, hogy majd minden jobb lesz. Azt gondoltuk, hogy ideges, feszült típus szegény, sok gondja is van. Részben velünk is persze, mert nem tudunk mindent úgy csinálni, ahogy ő szeretné, és ez nagyon bosszantó lehet. Ez is nagyon tipikus, amit mondtál a békülésekről meg az ígérgetésekről. Ezt úgy nevezi a szakirodalom, hogy „mézeshetek időszakok". Amikor a nagyobb kitöréseket sűrű bocsánatkérések, magyarázkodások, s persze kibékülések követik. Ettől zavarodik aztán meg legjobban a szenvedő fél. Igazolva látja, hogy a bántalmazója mégsem olyan rossz ember. Akkor hát mégiscsak benne lehet a hiba — gondolja a nő, meg nyilván a gyerek is. De sajnos a folyamat folytatódik, a mézeshetek időszakát újra a feszültség növekedése követi, aztán meg újra és újra kitör a „vihar", azaz jön a verés, a félelmetes üvöltés, a tárgyak összetörése...
3. Az iskolásévek Diósdon A fizikai bántalmazás — azaz a verés. A bántalmazók „kettős személyisége" - báránybőrbe öltözött farkas? Hogyan függ össze a gyerekbántalmazás és a feleségbántalmazás?
Iskolás lettem, ott Diósdon. Lali autókat és esztergagépeket tartott, állandóan ezeken dolgoztak Anyuval, ezért aztán úgy volt beállítva, hogy természetesen nekem nagyobb részt kell vállalnom a háztartásból. Például hét éves koromtól rendszeresen nekem kellett ebédet főznöm. A legkisebb hibáért, vagy ha nem voltam elég gyors, összevert Lali. Anyukámat úgyszintén. Véget ért az az idő, amikor még csak puszta kézzel ütött. Legtöbbször az autókról lekapott üvegszálas antennával ütött, de gyakran a porszívózsinórral, sőt volt, hogy kalapáccsal is. Tizenegy éves koromig éltünk Diósdon. Nagyon sokat féltünk és szenvedtünk, ez állandóvá vált az életünkben. Úgy is mondhatnám, hogy együtt éltünk a félelemmel. Féltettük egymást is nagyon. Emlékszem például egy olyan jelenetre, hogy engem Lali kiküldött és a fürdőszobából hallottam, hogy veri Anyut. Anyu nagyon sírt és kiabált, hogy „Kitti, segíts!". Attól kezdve rendszeresen szörnyű lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem voltam képes segíteni az Anyukámnak. Abban az időben általában hetente egyszer volt komolyabb verés. Anyut is, engem is rendszeresen vert. Vascsővel, üvegszálas antennával, mindennel, ami a keze ügyébe került. Meg is sérültél? Persze, vannak olyan sérülések, amik még most is látszanak. És nem múlnak el soha. (Megmutatja a hátán lévő sérülést.) Ez például akkor történt, amikor hasra fektetett
bennünket Anyukámmal együtt az ágyon és egyszerre ütötte a hátunkat üvegszálas antennával. Vagy ez itt, a kezemen. Ezen egy karabinert tört el. Eleket látta orvosszakértő a büntetőeljárásban? Látta. Kívülállók látták annak idején, hogy valami nincs rendben? Abszolút nem. Kifelé tökéletes családnak látszottunk. Én nagyon szégyelltem magam ezekért a dolgokért és nagyon féltem, hogy kiderül, hogyan is élünk valójában. Az az érzésem, hogy nem csak nálunk, hanem másoknál is úgy van ez, hogy nem a brutális ember, szóval a bántalmazó szégyelli magát, hanem, azok a családtagok, akiket bántanak. Ez valóban így van. Annál is inkább, mert a bántalmazó minden erejével azon van, hogy az egészért áttegye a felelősséget az áldozataira. Ahogy Te mondtad. Ilyeneket hallanak a nők: „Meg kellett, hogy verjelek, mert ügyetlen voltál, Össze kellett, hogy rugdossalak, mert megszólaltál, amikor nem kellett volna..." Igen, általános jelenség hogy a bántalmazott családtagok saját magukat érzik felelősnek a bántalmazásukért; és a saját szégyenükként élik meg mindazt, ami történik. Főleg így van ez nőkkel és nagyobb lánygyerekekkel, akik abban nőnek fel és azt hiszik, hogy minden, ami a családban történik, az az ő felelősségük. Kitti, próbáltatok valahogy kikerülni az egészből? Egyszer Diósdon megszöktünk Anyuval egy barátnőmhöz. Utánunk jött, úgy csinált, mintha minden rendben lett volna, aztán üvöltött velünk, hogy „egyszer próbáljatok elmenni, ha mindenemet el kell adni, akkor is megtalállak benneteket, a világ végén is. Kinyírlak benneteket, csak próbálkozzatok!" De persze az ismerősök előtt bűbájosán viselkedett. Horrorisztikus ez az egész kettősség, ahogy kifelé kellemes, jó ember benyomását
keltette, a családon belül pedig igazi szadista volt. Innentől kezdve persze minden sokkal nehezebb, mert pontosan tudod, hogy mindenki neki hinne, mert olyan megbízható, komoly és kellemes ember. Ez is szokványos dolog a családon belüli erőszaknál Ezeknek az embereknek a túlnyomó többsége kifejezetten csak a nála gyengébbekkel, a neki kiszolgáltatottakkal erőszakos, kifelé remekül tud viselkedni. Ebből is látszik, hogy mm a hirtelen haragtikkal, az indulatosságukkal van a baj, hiszen akkor nyilván a főnöküket is megpüfölnék vagy a sarki hentest is Összerugdosnák olykor-olykor. De nem teszik, velük, azaz a családon kívülállókkal többnyire kifejezetten kedvesek, előzékenyek. Rendőr, bíró, gyermekvédelmi előadó legyen a talpán, aki egy ilyen bűbájos férfiemberről elhiszi, hogy a négy fal között brutális! Ezért is érzik annyira tehetetlennek magukat az áldozatok, tartanak tőle, hogy senki nem hisz nekik... Ilyen szempontból talán viszonylag könnyebb a helyzetük azoknak, akiknek a párja nemcsak velük, hanem úgy általában is erőszakos, félelmetes. A „reszket tőle az egész falu" típusú asszony verőkkel szemben viszont pontosan azért nehéz védelmet kapni, mert mindenki fél tőlük. Az a gyermekvédelmis, akinek jelentenie kellene az esetet, a saját testi épségét is félti, a körzeti megbízott már most arra gondol, hogy ha be is csukják az embert, egyszer kiengedik és akkor mi lesz vele... De hát persze még sincs rendjén, hogy a tisztességes emberek reszkessenek egy erőszakos banditától. S persze ez más európai országokban már egy jó ideje nincs így, s remélem Magyarországon is egyre kevésbé. De, ahogy már mondtam, ez a ritkább probléma. A gyakoribb a „bűbájos bántalmazó" jelensége, a kifelé kellemes, a családban viszont félelmet keltő, sok szenvedést okozóké. Egyébként, ahogy már az eddigi beszélgetésünkből kiderült, kétféle értelemben is
beszélünk a bántalmazók kétarcúságáról. Egyfelől úgy, hogy a legtöbb bántalmazó kifelé bűbáj, befelé, a család felé erőszakos. Másfelől pedig amiről előbb beszéltünk, a mézeshetek jelensége, vagyis amikor a nagy verés vagy a lakás összetörése után bocsánatot kér, magyarázkodik, ígérget - ilyenkor hihetetlenül kedves. De olyan is van, hogy a jó és a rossz arcát szinte hátborzongató hirtelenséggel váltogatja a bántalmazó. Üt-vág, tör-zúz, aztán egyik percről a másikra minden magyarázat nélkül kifejezetten kedves lesz - és fordítva. És persze azt is nagyon fontos tudni, ami szorosan ehhez kapcsolódik, hogy szerintem nincs az a bántalmazó, nincs az az asszonyverő, gyerekverő, aki állandóan megállás nélkül csak ütne-verne, kínozna, és ne lennének normális percei, órái. Mi Anyuval és aztán később Trudikával együtt igazán sokat szenvedtünk, de mégis voltak szép perceink, óráink. Az ünnepek például néha szépek voltak. Kártyáztunk Lalival a Karácsonyfa mellett, társasjátékoztunk. Jó lett volna, ha olyankor megáll az idő. Nem állt meg, de attól még azok a percek, órák, szépek voltak. Ha valaki akkor látott volna bennünket, nyilván nem hiszi el, hogy alig pár nappal azelőtt és azután milyen kínzásokon mentünk keresztül. Sokszor láttam bírósági eljárásokban tanúkat beszámolni ezekről a szép jelenetekről. Persze hogy nehéz a bírónak elhinnie, hogy az ilyenek váltakoznak a legszörnyűbb brutalitással. Kitti, mondtad mennyire bántott, hogy Anyukádnak nem tudtál segíteni. Egy idő után már ez volt a legszörnyűbb az egészben. Még rosszabb lett, amikor már Trudikát, a húgomat is láttam szenvedni. Nem tudom elmondani, milyen borzasztó érzés látni a fájdalmát annak, akit szeret az ember. Folyamatosan lelkiismeret-furdalásom és bűntudatom volt, amiért nem tudtam segíteni.
Ez az egyik legszörnyűbb dolog a családon belüli erőszakban, amikor a gyerekek éreznek bűntudatot és felelősséget azért, ami otthon történik. Még azok a gyerekek is, akiket közvetlenül egyáltalán nem vernek, nem bántanak, „csupán " az anyukájuk bántalmazását kénytelenek végignézni vagy végighallgatni, rengeteget szenvednek ettől az érzéstől. Ezért is megbocsáthatatlan bűn a hatóságok részéről, amikor a gyereket emelik ki a családból, hogy megvédjék az erőszaktól, s nem pedig a bántalmazót. A gyereknek borzasztó fájdalom, ha elválasztják az őt nem bántalmazó szülőtől. S szörnyű aggodalmat okoz benne, hogy nem tudhatja, mi történik otthon, az ő távollétében. Érdekes, ezeket én szinte szóról szóra így gondoltam végig, amikor felmerült bennem, hogy valahogy intézetbe kellene kerülni. Abszolút nem is féltem az állami gondozástól, Anyu tény- leg jó dolgokat mesélt. De mi lett volna, ha magukra hagyom őket, az anyukámat és a húgomat... Tényleg sok-sok szálon és nagyon erősen kötődik egymáshoz az, amit úgy nevezek, hogy gyermekbántalmazás, és amit úgy, hogy nők elleni erőszak, vagy asszonybántalmazás. Ezen a gyermeki bűntudaton kívül összekötő kapocs még a kettő között, egyrészt, hogy általában, az esetek többségében egyszerre történik, vagyis ugyanabban a családban folyik gyerekbántalmazás és asszonybántalmazás. Á másik, hogy nagyon sok gyerek megsérül úgy, hogy az ütéssel, rúgással, repülő tárggyal őt találják el a megcélzott anyuka helyett. Sokan mondanak olyanokat, hogy „az asszony-bántalmazás még hagyján, de a gyerekeket, azokat nagyon sajnálom!"Én nem igazán hiszek abban, hogy a két jelenség ellen külön-külön fel lehetne lépni.
4. A balatonfüredi évek. Segítségkérő lázadásaim A lelki bántalmazás és a verések egyre súlyosabbá válása. Újra a szokásos kérdésről: „Miért nem válik el a nő, akit vernek?"
A család anyagi csődbe került, ezért elköltöztünk Diósdról Balatonfüredre, Lali anyukájához. Itt laktunk 11 éves koromtól 13 éves koromig. Anyukám várandós volt a húgommal. Lali és anyja elég sokat veszekedtek, főleg a nagymama 10 macskája miatt, de más dolgok miatt is. De az anyukája egy szentnek látta Lalit. Persze egy anyától nyilván ez a természetes. Az ő veszekedéseiknek is mindig mi ittuk meg a levét. Bár az édesanyja jelenléte talán kicsit visszafogta Lalit, sok volt a verés. A nevelőapám teljesen öntörvényű volt, a verésben is. Egészen apró dolgokért nagyon megvert, de például igazgatói intőért nem. Tizenhárom éves koromban elkezdődött a lázadó korszakom. Nagyon élveztem azt, amit abban az időben "szabadságnak" gondoltam. Például két napig lógtunk az iskolából egy barátommal, Zsolttal, és bár általános iskolások voltunk, fogtuk magunkat és beültünk a szakiskolába, ott ültünk egész nap a padban, mintha oda járnánk. Irtó nagyokat nevettünk azon, hogy a tanárok nem vették észre, hogy mi nem is oda tartozunk. Füredről ellógtunk Veszprémbe, ott mászkáltunk a Tescoban. Nagyon szégyellem, de előfordult, hogy loptam. Nem akarom lerázni magamról a felelősséget, de szerintem minden gyerekre, aki lop, nagyon oda kellene figyelni. Persze, nyilván meg kell büntetni, de azért azt is állítom, hogy majdnem minden ilyen eset valami
figyelemfelhívás. Tudom, hogy ez nem hangzik hihetően, de utólag is azt mondom, volt bennem valami remény, hogy ott a rendőrségen valahogy mögé néznek jobban a dolgoknak, hogy mi is folyik egy olyan családban, ahol látszólag egészen rendben vannak a dolgok, aztán meg mégis lopkod a gyerek. Valahogy egyébként is mindig azt éltem meg, hogy a felnőttek olyan távolságtartóak a gyerekek problémáitól, nem akarnak beleszólni, úgymond a családok magánéletébe, nem akar senki mögé nézni a dolgoknak és ettől aztán nagyon sok gyerek szenved. Jó lenne, ha a felnőttek tudnák, hogy a gyerekek elvárják tőlük, hogy segítsenek rajtuk. Mit tud egy gyerek csinálni, ha például brutális valamelyik szülő? A gyerek nem tudja kitalálni, hogy mi legyen a megoldás. Ezért ösztönösen például lop, hogy rendőrközeibe kerüljön, hátha akkor majd csoda történik. Reméli, hogy elkezdenek vele beszélgetni, kiderülnek a dolgok, aztán a rendőr majd tudja, hogy mit kell csinálni, hogy minden jóra forduljon. Hiszen ő a felnőtt és ő ért hozzá. A gyerek honnan tudná, hogy mit kell csinálni, ha otthon minden elviselhetetlen. Amikor én végül megvédtem Anyut és a húgomat a további borzalmaktól és lelőttem Lalit, a másodfokú bírók azt mondták, hogy lett volna más megoldás is. Csak azt nem tették hozzá, hogy mi lett volna az és én azt hogyan találhattam volna ki gyerekfejjel. Kár, hogy a bíró urak nem mondták meg mire gondoltak a gyerekek számára megoldásként, amikor halálfélelmük van otthon és féltik az anyjukat meg a testvérüket is. Ha elárulták volna, akkor ajánlhatnánk más gyerekeknek is. Nem beszéltem senkinek az otthoni szenvedésekről, mert nagyon szégyelltem. Pontosabban az egyik barátnőmnek, akinek az anyukája a Vöröskeresztnél dolgozott, elmondtam, hogy sokszor „kapok" otthon. De persze ők sem tehettek semmit.
Közben megszületett a kishúgom, Trudika. Füreden négyen laktunk egy szobában, Trudika nagyon sokat sírt. Az volt a rendszer, hogy Lali nem engedte kivenni, csitítani a babát, hanem hallgatnunk kellett órákon át a keserves sírását és nem tehettünk semmit, aztán vagy Lali vette ki, ha zavarta a tv nézésben, vagy egyébként idegesítette a sírás, akkor leragasztotta a baba száját ragasztószalaggal. Nagyon sokszor felpofozta, durván rángatta szegény pici babát. Amikor már totyogni tudott Trudika, egyszer véletlenül rálépett az egyik macska farkára, ezért Lali összerúgta a gyereket, ahol érte. Persze nem csak vert és rúgott bennünket, hanem lelkileg is kínzott. Lali lelki kínzásai közül az egyik kedvence az általa Bákásznak nevezett zsákos emberrel való fenyegetőzés volt. Ezt akkor kezdte el, amikor én még kicsi voltam, és Trudikával folytatta. Azt csinálta, hogy bezárta Trudikát a sötét pincébe, lekapcsolta a villanyt és a biztosítékot, és eltorzított hangon azt ismételgette: „Megjött a Bákász" - s a Bákászról persze azt mondta, hogy elviszi a zsákjában a gyerekeket. Arra kényszerített, hogy én nyomjam befelé a pinceajtót, miközben ő „Bákászozott". A kishúgom pedig, aki ezekben az időkben 2-3 éves volt, zokogva és könyörögve kért, hogy „Kitti, engedj ki!" Tudtam, hogy a testvérem pontosan ugyanúgy retteg a koromsötétben a „Bákásztól", ahogy én rettegtem, mikor néhány évvel előbb velem csinálta ugyanezt. Nem tudom elmondani milyen érzés volt, hogy nekem kellett nyomnom az ajtót Trudikára, akit nagyon-nagyon szerettem. Ez a Bákászozás is rendszeres volt, mint a verés. Önzőség volt a részemről, hogy magamat védtem és nem szálltam szembe vele mindenáron, hogy megvédjem a kistestvéremet és az anyukámat.
Egy idő után már nem tudtam sírni. Belül már nem fájt, csak az összevert fejem, a hátam, a felrepedt szám. Gyakran kérdezte Lali: „Ahhoz is hülye vagy, hogy sírjál? Büdös kurva!" Anyura ügy hivatkozott előttem, hogy „az a dög", s Anyu előtt rám ugyanígy. Anyuval alig beszélhettem kettesben, azt mondta, hogy ne szövetkezzünk egymással". Valóban próbáltunk „szövetkezni", azon tanácskoztunk, hogyan tudnánk menekülni és hová. Arra gondoltunk, megpróbáljuk felvenni a kapcsolatot az Édesapámmal, akit, ahogy mondtam, a születésem óta nem láttunk. Ez a terv sajnos nem sikerült. Nem volt senkink. Anyu szülei, ahogy már mondtam, kisgyerekkorában meghaltak, Anyu bátyja is meghalt, az alkoholizmus miatt. Anyu mindig azt mondta nekem, hogy még egy kicsit bírjam ki valahogy, majd valami lesz. De fogalmunk sem volt, hogy hogyan lesz. Nem tudtam haragudni Anyura és mind a mai napig nem tudok. Láttam, hogy mennyire félt Lalitól. Tudtuk, hogy ha bármivel próbálkozunk, megöl minket. Mindenre elszánt ember volt. És hatalmas ember, 198 cm és 115 kg. Nem, nem haragudtam Anyura soha, inkább nekem volt állandóan bűntudatom, hogy nem védtem meg Őt és a húgomat. Úgy tűnik nekem, nagyon kevesen látják és hiszik el, hogy a családon belüli erőszak áldozatai valóságos halálfélelemben élnek. Ezért sokan csak a^t hajtogatják, hogy miért nem megy el a nő, miért nem válik el, miért nem menekül? Ha ezek a hitetlenkedők belenéznek az újságba vagy a tv- be, szinte nap mint nap olvasnak, hallanak agyonvert nőkről, tönkrement gyerekekről, akik látták meghalni az anyukájukat... Valahol olvastam, hogy minden héten legalább egy nő belehal az otthoni erőszakba. Tehát ez már nem is hírértékű.
Minden ilyen esetről nem is tudunk. Vajon azt hiszik a kívülálló kételkedők, hogy ezek a nők direkt verették agyon magukat, mert olyan kedvük volt? Soha nem egyik napról a másikra történnek ezek a dolgok, mindig egy csomó verést, egy csomó erőszakot kell eltűrni a nőnek meg többnyire a gyerekeknek is, mielőtt az ilyen tragédia bekövetkezik. Ahogy már beszéltünk is róla, egy pontig még azért tűr a nő, mert reménykedik, hogy megjavul a kapcsolat, onnantól pedig azért, mert kialakul a folyamatos halálfélelme. Fél, ha elmenekül, bosszút áll rajta a bántalmazók... Igen, fél, hogy ha megpróbál elmenni, elmenekülni, elválni, a férfi ezért bosszúból megöli. És ez az iszonyú bosszúvágy, ez az elszántság, ez nagyon látszik rajtuk. Az ember a zsigereiben érzi azt a lebénító, mindent reménytelenné tévő félelmet. Erről szerintem nagyon keveset tudnak az emberek. Még a szakemberek is, akiknek az lenne a feladatuk, hogy a családon belüli erőszak áldozatainak segítsenek. Ezt az állapotot nem lehet és nem szabad összetéveszteni egy „rossz házassággal". Egy rossz házasságból ki lehet szállni, ha nincs más út, mint a válás, vagy egyszerűen, ha úgy gondolja valamelyik vagy mindkét fél. De a családon, párkapcsolaton belüli totális terror az nem erről szól A bántalmazó, ahogy már beszéltünk róla, folyamatosan rákényszeríti a saját akaratát az áldozataira. Ha ő nem akar válást, ha ő egy fedél alatt akar maradni a családtagjaival és folytatni a terrort, akkor ezt ki is követeli magának, a másik megfélemlítésével. A másiknak nincs szabad akarata, nem tehet azt, amit ő szeretne. Persze tudjuk, hogy a családon belüli erőszakban a legveszélyesebb szakasz pontosan az, amikor az áldozat közli, hogy kiszáll a kapcsolatból, elege volt. Esetleg el is költözik, beadja a válópert stb. Ez iszonyatos indulatokat vált ki a bántalmazóból, hiszen azt kell megélnie, hogy kivételesen nem
az ő akarata érvényesül. Már csak a veszélyesség miatt sem lehet ezeket a dolgokat azzal elintézni, hogy váljon el és akkor majd nem fogják bántani... Es persze az egész kérdésfeltevés azért is végtelenül igazságtalan, mert valahogy észrevétlenül átteszi az erőszakért a felelősséget az áldozatra. Miért nem válik el, ha nem szereti, hogy verik? Ha nem válik el, akkor az nyilván az ő szabad döntése, nyilván ő szeretne a kapcsolatban maradni, s nyilván azért, mert jól érzi magát. Jó neki, hogy ütik, verik, gyaláznák. Sokaknál úgy tűnik, mintha valahogy így gondolkodnának a bántalmazott nőkről. De folytasd a történetet, Kitti, a félelem kapcsán kanyarodtunk el ide. Füreden gyakorlatilag napi rendszerességűek voltak a verések, de amikor ide Tótújfalura költöztünk, akkor még annál jobban is elszabadult a pokol. Erről majd később beszélek, mikor odajutunk. Füreden volt egy szomszédunk, a Tóni bácsi, ő elég sok mindent látott a dolgokból, őelőtte is megvert Lali, és többször durván megalázott. Igen, Tóni bácsit meghallgatta tanúként a bíróság. Tóni bácsi, illetve Tóni, mert megkért, hogy tegezzem, akkor is próbált nekünk segíteni. Úgy tudom, több helyen is tett bejelentést, de nem történt semmi. O volt az egyeden felnőtt ember, aki az évek során komolyan segíteni akart nekünk, arról nem tehetett szegény, hogy a hatóságoknak fogalmuk sem volt, mit kell csinálni ilyen esetben. Krisztinával is Tóni hozott össze, fogalmam sincs, ki intézte volna a kegyelmi ügyemet, hogy ha ő nem próbál segítséget találni. Hálásan szoktam gondolni Tónira, de hát ugye most már, hogy voltaképp felnőtt nő és családanya vagyok, furcsa lenne egy felnőtt férfi barát. Ezért mostanában már nem szoktunk találkozni. Visszatérve azokra az évekre. Sehová nem mehettem el, mint a többi tizenéves, Lali nem engedett el. De én
rendszeresen megszöktem. Bármit megtettem, csak ne kelljen vele lennem. Az volt a legjobb, amikor iskolában voltam. Vagy csavarogtam. Elvben tanulószobás voltam, gyakorlatilag csavarogtunk. Lali állandóan parancsszavakkal beszélt velem, például: „Takarodj, te dög, takarítsd ki a WCt". Lali kereső foglalkozása ekkor az volt, hogy illegális CDket másolt és számítógépeket rakott össze. Állandóan bent ült a szobában, és számítógépes játékokat játszott. Mindig ő volt a német, aki legyőzte az oroszokat. Nagyon szerette a régi német háborús filmeket is. Rajongott az SS katonákért, a fegyverekért, az ilyen természetű számítógépes stratégiai játékokért. Engem, amikor éppen nem dögnek vagy büdös kurvának szólított, akkor Katinak hívott, és nem a rendes nevemen, Ki tűnek, mert azt utálatos angolszász névnek tartotta. Mindig a német faj felsőbbrendűségéről szónokolt, ezt kellett hallgatnunk. Nagyon beleélte magát ezekbe a dolgokba, állandóan olyanokat üvöltözött, hogy „büdös zsidók, büdös kommunisták" és követelte, hogy mi is ezt ismételgessük. Lali már-Diósdon elkezdte gyűjteni a fegyvereket. Fanatikusan gyűjtögette, nézegette őket. Egy kenyeresláda hamarosan megtelt fegyverekkel, legalább 30 darab volt. Ugyanakkor mindig valamiféle készenléti állapotban volt, mintha félt volna attól, hogy valaki megtámadja. Fogalmam nincs, hogy ez miért volt. Lali tanított meg lőni, pont azért, hogy ha „támadás ér minket", tudjunk védekezni. Elmondta például, hogy ha Molotov koktélt dobnának a lakásba, akkor homokot kell rá önteni. Semmiféle kiút nem látszott számunkra ebből a rettenetes életből. Tudtuk, hogy Lali mindig beváltja a fenyegetéseit, ezért nem mertünk szökni, és nem is lett volna hová. Azt is sejtettük, ahogy már említettem, hogy mivel kifelé nagyon jó
fellépésű ember, mindenki neki hinne, és senki nem venné komolyan, hogy mi milyen borzalmas helyzetben vagyunk.
5. Amiről csakis azért beszélek, hogy másoknak segítsek Szexuális visszaélés gyermekekkel
Hát igen, iszonyú nehéz ezekről a dolgokról, a borzalmaknak erről a részéről beszélni. Ezt csak azért teszem meg, mert tudom, hogy másoknak segíthetek vele. Most már úgy-ahogy, elkezdtek beszélni az úgynevezett családon belüli erőszakról. Már arról lehet hallani tv-ben, rádióban, hogy nőket meg gyerekeket vernek, bántanak, hogy menekülniük kell és így tovább, de arról, hogy mi történik a gyerekekkel így a családon belüli nemi erőszakos dolgokban, arról még mindig semmit. Fogalmam sincs, hogy hány gyereket érinthet ez, gondolom főleg lányokat, de nyilván fiúkat is. Szerintem egész sokat. Sokan úgy szenvednek, magányosan, hogy azt hiszik, ők az egyedüliek. Ezért mondok el egy pár dolgot. Mert ha én megszólalok, ha én elmondom, akkor talán ők is megszólalnak, de legalábbis érzik, hogy nincsenek egyedül, hogy mások is végigcsinálták ezeket a borzalmakat. Ha sokan megszólalunk, akkor talán történni is fog valami, és a sorstársainkat előbb utóbb elkezdik megvédeni. Én egyelőre semmi jelét nem tapasztaltam, ennek a szándéknak. Egyszerűen borzalmas volt, hogy a másodfokú bíróság részben nem hitt nekem, részben pedig, amit kénytelen volt elhinni, mert a szavamon kívül más bizonyíték is volt rá, azt meg úgy tüntette fel, mint semmiséget. Ha például egy nevelőapa gyerekpornó képeket csinál egy kislányról, az nekik nem nagy dolog, mint ahogy az sem, hogy az ölébe
ülted és a mellét fogdossa. A rendőrség, az ügyészség, meg az elsőfokú bíróság nagyon rendesek voltak. Elhitték, amit mondtam azzal kapcsolatban, hogy miket kellett csinálnom és miket kellett eltűrnöm, hogy miket mondogatott nekem, meg minden. Nem kellett folyton újra és újra elismételnem a borzalmakat. Még ovis voltam, amikor elkezdődött. Egy ilyen kis gyereknek egyáltalán nincs fogalma arról, hogy mi az, ami történik, és hogy ami történik az rossz és felháborító. Bízik a felnőttben. Ha a felnőtt megcsiklandozza vagy megsimogatja a teste bizonyos részeit, meg azt mondja, hogy akkor most játszunk ezzel vagy azzal, akkor a gyerek azt gondolja, hogy az így természetes és teljesen rendben van. Ráadásul, ez persze még külön nagyon nehézzé teszi az egész dolgot, szóval ez fizikailag jó is a gyereknek. Hacsak nem kifejezetten kínozzák szexuálisan, akkor maga a simogatás, a csiklandozás az persze kellemes érzés. Abból sem igen sejti a gyerek, hogy itt valami nagyon nincs rendben, hogy titokban kell tartani a dolgot. Úgy van beállítva, hogy ez része a játéknak, annak a furcsa, izgalmas, titokzatos játéknak, ami az apuka (nevelőapuka vagy igazi apuka) és a kislánya között zajlik. Hogy ez már csak ilyen. Minden játéknak vannak szabályai és ennek az apuka-kislány játéknak a szabálya az, hogy titkos, nem szabad senkinek elárulni. A nagy baj ott kezdődik, amikor a dolog évekig tart, és egy ponton a kislány nagylány lesz, és rájön, hogy ez valami eszméletlenül súlyos bűn és rettenetes dolog. Akkor jön a játékos kacsingatás helyett a halálos fenyegetés. Nem tudom másoknál hogy van, nálunk párhuzamosan folyt az állandó verés, fenyegetés, szidalmazás és időközönként mindebbe valahogy furcsán beleszőve a „szexuális" játék. Ahogy mondtam, ez egész pici korban még tulajdonképpen izgalmas és jó érzés is. De később egyre rosszabb, egyre taszítóbb, s a
nagy váltás annál a pontnál van, amit mondtam. Amikor rájön az ember, hogy ennél borzalmasabb dolog alig történhetne. A kettő között az ember, vagyis a gyerek csak úgy kapkodja a fejét, hogy akkor most mi is van. Ütik-verik, őt is, az anyját is, szidják, bántják, aztán időközönként hozzábújnak, furcsa szavakat búgnak a fülébe, hozzádörgölőznek. S persze a két dolog, a verések meg a dörgölőzés egyre világosabban összekapcsolódik: ha nem hagyom, hogy ezt csinálja velem, akkor következik a nagy verés vagy a bosszúállás anyun vagy a húgomon. Az idő előrehaladtával egyre undorítóbb, rémisztőbb, szörnyűbb az egész. Nem csoda, hogy az ilyeneket végigélt lányok nagy része prostituált lesz, mert az ember egyszerűen megutálja saját magát, megundorodik a saját testétől. Olyan, mintha nem is az enyém lenne — mivel csak így lehet elviselni, hogy ilyen rémes dolgokat csináljanak vele. Azt is nehéz elhinni, hogy aki ezeken keresztülment, annak valaha is teljesen rendben lesz, örömteli lesz a felnőtt szexuális élete. Honnan lehet gyanút fognia a kívülállónak? Nálunk szerintem elég sok jel volt. Például már egész nagylány voltam és ő még mindig bejárt a fürdőszobába, amikor én fürödtem, vagy vécéztem. Úgy állította be, hogy ez természetes. Ha valaki furcsállotta, akkor azt mondta, hogy „mégiscsak a lányom!" Szerintem mondjuk, iskoláskortól kezdve egy apa ne járkáljon be a fürdőszobába, amikor a lánya fürdik vagy a dolgát intézi. Ilyen egyszerű. Nincs ott keresnivalója. Ha nem sántikál semmi rosszban, akkor úgysem sértődik meg attól, ha erre felhívják a figyelmét, ha ezt kérik tőle. A megfélemlített gyerek vagy a megfélemlített, állandóan ütlegelt anya persze valószínűleg nem mer ilyesmit mondani, de bizony van olyan, hogy kívülálló felnőttek is látják ezeket a furcsa dolgokat. Én azt mondom, a gyerekek nevében mondom, hogy igenis
szóljanak. Ne mondják azt, hogy ezek magánügyek, vagy családi ügyek. Ha furcsa dolgokat tapasztalnak egy ismerős vagy rokon családnál járva, akkor nyissák ki a szájukat! Vegyenek egy nagy levegőt, és mondják azt, hogy Lali bátyám, vagy Pista bátyám, hát te bejársz a fürdőszobába, amikor a nagylányod fürdik? Rossz lehet ez annak a lánynak, ne csináld szerintem! Vagy ha azt tapasztalják, mint ahogy nálunk is tapasztalhatták, hogy a „családfő" szinte állandóan félig letolt alsónadrágban közlekedik otthon a családtagjai előtt, a gyereket is ideértve. Ez nem normális, nem elfogadható dolog, mert ez a gyereknek, a lánygyereknek mindenképpen zavaró és megalázó. Szerintem valahogy úgy van ez, hogy ezzel a viselkedéssel azt akarja érzetetni, hogy „látjátok, én mindent megtehetek, azt csinálok, amit csak akarok" és persze sok fokkal durvábban ugyanezt vallja a gyerekkel való mocskos játékokban. Ha pedig sok hasonló furcsa jel van, akkor a felnőtt ismerős vagy rokon valahogy ajánlja fel a segítségét a gyereknek. Éreztesse vele, hogy neki elmondhatja, ha van valami. És segítséget kaphat. Mik lehetnek még ilyen furcsa jelek? Nálunk például nagyon gyakori volt, hogy az ölébe ültetett és a combomat fogdosta. Mások előtt is. Az ilyen dolognál megint csak úgy van, hogy a kívülálló felnőtt talán furcsállja, sőt biztosan furcsállja, de nem mer szólni, azzal a jelszóval, hogy „hát végülis az ő gyereke, meg hát családi ügy, én nem szólhatok bele. .." De igenis szóljon bele, mert valószínűleg ő fog tudni segíteni annak a gyereknek. A kívülálló felnőttek hagyatkozzanak bátran a megérzéseikre. Ha valami azt súgja, hogy „itt valami nem stimmel", akkor higgyék el maguknak, hogy valami nem stimmel. Mások előtt is mondogatta például, hogy „hogy nő a cicid..." és rendszeresen kikérdezett, hogy mindenhol
megmosakodtam-e. Volt olyan, hogy vendég volt nálunk, történetesen a szomszéd Tóni bácsi, és akkor előtte kezdte el végigkérdezni, hogy „Rendesen megmosakodtál? Megmostad a füledet is? Az arcodat? A nyakadat? A p...ádat?" Ezzel a csúnya szóval kérdezte ráadásul, majd' elsüllyedtem. Visszagondolva azt hiszem, valahogy dicsekedni akart egy másik férfi előtt, hogy én az ő tulajdona vagyok, úgy bánik velem, ahogy akar, ő rendelkezik a nőiségem felett, a testem felett, az egész mostohalánya, úgy ahogy van, az ő tulajdona. Ezt akarta érzékeltetni ezekkel. Én meg persze mindig megsemmisültem a szégyentől, de hát ez is volt a cél. Szóval egy ilyen jelenet például gyanús kell, hogy legyen. Tóni bácsi persze gyanút is fogott, sőt, látta néha a veréseket vagy a nyomukat is, és nagyon rendes volt, mert el is ment bejelentést tenni a gyerekvédelemhez. Csak sajnos nem járt sikerrel, de erről majd úgyis beszélünk még. Tudja, Krisztina, én nem tudom, hogy egy édesapától mi a normális viselkedés egy kislánnyal, de egy nevelőapa ne puszilgassa egy kislány cicijét vagy combját. Csurgó nyállal mondogatta, hogy „anyává teszlek" - szép szőke kékszemű gyereket szülsz majd nekem... Így, évek múltán is kavarog a gyomrom, rosszul leszek, ha visszagondolok. És beleborzongok, ha rágondolok, hogy hány gyerek szenvedhet manapság is ugyanettől. Mit lehetne tenni, Kitti? Nagyon remélem, hogy most, hogy én így megszólaltam, ők is meg tudnak szólalni valahogy. Beszélni kellene, elmondani, mik is történnek a gyerekekkel, hogy is élnek sokan a zárt ajtók mögött. Esetleg olyan felnőttek is megszólalhatnának, akikkel gyerekként történtek ezek a rémségek. Nekik talán jobban hisznek, mint a gyerekeknek. De én ebben látom a legfontosabb teendőt. A megszólalásban. Hogy elmondják a gyerekek, elhiggyék
nekik és aztán megvédjék őket. Megvédjék őket a felnőttek, merthogy ez az ő dolguk. A gyerek nem tudja megvédeni saját magát. Vagy csak úgy tudja, ahogy én tettem, ahogy én védtem meg Anyuékat és magamat. De ez nem normális dolog, ez szörnyű dolog. Főleg azért akartam ezt a könyvet, hogy ezt elmondhassam. Ez az az icipici jó a sok rosszban. Amiről beszéltünk a bevezetőben.
6. Tótújfalu. A pokol legmélyebb bugyraiban Az asszony és gyerekbántalmazás okai és következményei. A szakszerű beavatkozás, segítség hiánya.
Tizenhárom éves koromban, 2001-ben költöztünk ide, Tótújfaluba. Véletlenül kerültünk pont ide, hirdetés útján keresett Lali megfelelő árú házat, bárhol az országban. Ide kerültünk. Ez egy kis falu, az ország legdélibb csücskében, Somogy megyében. Szörnyű volt otthagyni Balatonfüredet, a barátaimat, az ottani embereket, mindent. Anyu és Lali már előre idejöttek, és ideszállíttatták az összes holmit, engem utolsó csomagként hoztak ide. Hetedikes koromtól magántanuló lettem, Lali így döntött. Nem akarta, hogy bármiféle baráti, emberi kapcsolatom legyen. Itt az égvilágon senkink nem volt és most sincs. Nagyon szeretném a kislányomat, Livikét megkereszteltetni, de nincs senkink, aki lehetne keresztmama vagy keresztpapa. Egész nap otthon kellett takarítanom, főznöm, a kishúgommal foglalkoznom. Lali egy kocsmát bérelt, itt a szomszédban, egész nap ott ült, cigizett, és hazudozott az embereknek. Olyanokat mondott, hogy ő milliomos, nyaralója van, stb. Órákra ráerőltette magát emberekre és ontotta rájuk a saját gondolatait. A verések és a szörnyű durvaság folytatódott. Gyakori volt, hogy kutyakorbáccsal ütlegelt minket, de ez csak egy volt a „kedvenc eszközei" közül. Szó szerint folyamatosan rettegtünk Anyuval és Trudikával, a kishúgommal. Azokról a bizonyos dolgokról, amikről már beszéltünk és amikről nem jó részletesen beszélni, ekkorra már tudtam, hogy milyen
nagy bűnt jelentenek, ezért rendszeresen fenyegetett, hogy ha kitudódik, miket csinál velem, akkor megöl. Anyut is folyamatosan és nagyon durván fenyegette, ütötte- verte. Az utolsó évben történt, hogy Anyu hasát több alkalommal ököllel, nagyon erősen megütötte. Utána elkezdett keményedni Anyu hasa, ki kellett vizsgálni, kiderült, hogy rákos lett. Nekem meggyőződésem, hogy az Anyukám a Lali ökölütései miatt lett gyógyíthatatlan beteg. Itt, ebben a faluban természetes dolog, hogy a férfiak verik a feleségüket. Amikor Anyu monoklival a szeme alatt kiment az utcára, megszólították, hogy „mi van, te is beléptél a klubba?" Én nem is tudom, mit kellene csinálni azokkal, akik verik a feleségüket. Ennél szerintem csak az újszülött-gyilkosság a nagyobb bűn! Anyu elkezdett kemoterápiára járni. De ettől még nem kapott felmentést Lalitól a megerőltető munka alól. A kemoterápiás kezelésekről is egyenesen a kocsmába kellett mennie dolgozni. Áprilisban azonban bezárt a kocsma, és ettől kezdve minden még szörnyűbb lett. Mindannyian állandóan itthon voltunk együtt, összezárva. Ez volt az egész addigi életünk leges legborzalmasabb időszaka. A kishúgom is rettenetes dolgokon ment keresztül. Borzasztó volt, hogy mindig nekem könyörgött, hogy segítsek neki, én pedig nem tudtam megvédeni, mert rettegtem. Emlékszem, ahogy például a négyéves Trudit láncra kötötte ki a Lali és a kishúgom könyörgött nekem, hogy segítsek. Anyut rákosán is nagyon durván bántotta, például úgy lefejelte, hogy ömlött a vére. Én borzasztóan éreztem magam, hogy látom az Anyukám és a kistestvérem kínszenvedéseit, és nem vagyok képes segíteni rajtuk, nem tudom megvédeni őket ettől az őrjöngő, majdnem kétméteres, közel százhúsz kilós embertől.
Semmi, de semmi kiút nem volt előttünk. Itt faluhelyen az asszony semmi. Senki nem szól semmit, senki nem tesz semmit, akármit is tudnak meg arról, hogy mi folyik egy családban. Két évvel ezelőtt Magyarországon még senki nem beszélt arról, hogy „családon belüli erőszak". Az egész tulajdonképpen az én ügyem után vált témává. Senki nem szólt bele az ilyesmibe. Lali viszont mindig beváltotta a fenyegetéseit. És egyértelművé tette, hogy nem ússzuk meg élve, ha bármit „szövetkezünk", próbálkozunk. Elég világos volt abból, amit elmondtál, hogy a fő oka az asszonyverésnek, az egész családon belüli erőszaknak nem más, mint a nők lenézése, megvetése. Akit nem vessek emberszámba, aki értéktelen, az persze verhető, megtaposható, gyalázható. Úgy gondolom, hogy a bántalmazó férfiaknak elsősorban azt kellene megtanulniuk, hogy ez nem így van. Ebben kellene alapvetően átalakítani a gondolkodásukat. Persze ezt már kisgyerekkortól el kellene kezdeni. A lányok nevelésében pedig az, hogy értékeljék saját magukat, hogy ne éreznék magukat kevesebbnek azért, mert nőnek születtek. Aki pedig már elszenvedte a családon belüli erőszakot, annál a legfontosabb a lelke meggyógyítása, az Önbizalmának, az önértékelésének a visszaadása. Éveken, esetleg évtizedeken át azt hallotta, hogy ő egy semmirekellő, haszontalan alak. A legfontosabb, hogy megértse, megérezze, hogy ez nem így van. Hogy őt igenis lehet szeretni.
7. Igenis vannak jelek és igenis lehetne segíteni Hogyan ismerhető fel a gyermekbántalmazás és az azzal összefüggő asszonybántalmazás? Mit kell tenni a gyanú esetén? Miért nem tesznek manapság vallomást az áldozatok, illetve miért vonják vissza a vallomásukat?
Beszéljünk még arról Kitti, hiszen ez nagyon fontos, hogy milyen jelekből lehet észrevenni vagy gyanítani a gyerekbántalmazást, az otthoni erőszakot Tudni kell, hogy a gyerek félelemben él és ezért titkolja a jeleket, miközben persze iszonyúan szeretne megszabadulni a szörnyűségektől. Attól is nagyon fél, hogy ha „lebukik" akkor esetleg kiveszik a családból, intézetbe kerül. Ebben számára főleg az a baj, hogy elválasztják azoktól, akiket szeret, és akiket félt. Szörnyűséges dolog, hogy a gyereket szokták büntetni ilyen esetben, már úgy értem, hogy őt veszik ki a családból, és nem azt állítják le vagy viszik el, aki bántja őt. Ez szerintem egy rémes dolog, amíg így van, addig a gyerek tuti nem fog segítséget kérni. Szóval a jelekről. Fel kell tűnnie például annak, ha egy gyerek rendszeresen nem tornázik, arra hivatkozással, hogy nincs tornaruhája, vagy ilyesmi. A bántalmazott gyerekek nem mernek levetkőzni, félnek, hogy meglátják rajtuk a nyomokat, azaz a kék-zöld foltokat, a sérüléseket és akkor „lebuknak". Állandó félelemben vannak, hogy kitudódik, verik őket otthon, és akkor még külön bosszút állnak rajtuk azért, mert lebuktatták vagy gyanúba keverték a szülőt. Szerintem, ha valakinek nincs orvosi igazolása, hogy nem tornázhat, az igenis
tornázzon az iskolában. Legyen ott néhány tartalék tornaruha, hogy ne legyen kibúvó. Ha pedig a tanár látja, hogy a gyerek feszeng, szégyelli a testét, rejteget valamit, akkor tudnia kel1, hogy mi a teendője. Meg kell tanítani a pedagógusokat, a tornatanárokat és más tanárokat, sőt az óvónőket, is, hogy mik a bántalmazás gyanú) elei és hogyan lehet megszólítani egy olyan gyereket, akiről azt gondolják, hogy abban a helyzetben van. Gyakori az is, hogy a bántalmazott gyerek egyáltalán nem megy iskolába. Én például, amikor mondjuk fel volt szakadva a szám a veréstől, akkor nem mentem. Még Diósdon éltünk, amikor elkezdett állandóan és rettenetesen fájni a hasam. Először a körzeti gyerekorvos vizsgált meg, aztán több helyen voltam kivizsgáláson. Összesen körülbelül 5 különböző kórházban feküdtem az évek során, mindig 1-2 hetes időtartamokra. Elég fájdalmas vizsgálatokat végeztek, volt olyan, hogy valami csöveket is lenyomtak a gyomromba, elég rémes volt... Ugyanakkor viszont senki nem beszélgetett velem arról, hogy van-e valami problémám, bánt-e valami vagy valaki. Pszichológussal abszolút nem találkoztam, szóba sem került ilyesmi, már csak a történtek, azaz a bűncselekményem után láttam életemben először pszichológust. Szerintem sajnos úgy van ez, hogy a gyerek azt tapasztalja, egyetlen felnőttnek nem jut eszébe, hogy vele otthon esetleg szörnyű dolgok történhetnek, sem a rendőrnek, ha éppen lopáson vagy csavargáson kapják, se az orvosnak, ha állandóan a hasa fáj, se a tanárnak, ha furcsán viselkedik, vagy folyton kimarad a tornaóráról. Ezen változtatni kellene, végre! Kellene, hogy legyenek olyan felnőttek, főleg az iskolákban, akik jól ismerik ezeket a problémákat és nagyon értenek a gyerekek lelkéhez. Iskolapszichológus, vagy akár
maguk a tanárok, de talán mégiscsak jobb, ha valaki kívülálló, ne olyan, aki osztályoz meg ilyesmi. És kellenének mindenféle prospektusok, amik ki lennének téve az iskolában, és el lenne magyarázva benne, hogy mi az, ami bizony erőszak, mi az, amit neked gyerekként nem kell elviselned. A2t is ilyen fÜ2etkékben vagy plakátokon kellene tudatni a gyerekekkel, hogy nem az ő felelősségük, ha ütik-verik őket, vagy ütik-verik az anyukájukat. Vagyis meg kellene értetni velük, hogy nem ők a hibásak ezekért az otthoni szörnyűségekért. Mert megint csak azt mondom, addig nem fog segítséget kérni, amíg komolyan veszi azt, amivel az agyát mossák, hogy ő egy szörnyeteg, s azért kell állandóan agyba-főbe verni. S azt is értenie kell a gyereknek — és ezt a tudomására kell hozni szórólapokon, foglalkozásokon, beszélgetéseken, akkor is, amikor még nem tudják egy adott konkrét gyerekről, hogy őt bántják otthon, szóval tudatni kellene vele, hogy a szexuális erőszak sem az ő felelőssége. És az sem, ha állandóan gyalázzák, szavakkal bántják. A gyereknek meg kell értenie, hogy ezeket egyeden egy gyerek sem érdemli meg. Még az úgynevezett rossz gyerekek sem. Biztatni kellene a gyerekeket, hogyha bajban vannak, kérjenek segítséget. A különböző segítő szervezetek neve mindenhol kint kellene, hogy legyen, főleg az iskolában. De bizony akkor meg is kell kapniuk az ígért segítséget. Ehhez az is kell például, hogy a gyermekvédelmi szakemberek, a rendőrök, az ügyészek, bírók komoly és alapos képzést kapjanak a gyermekbántalmazásról a családon belüli erőszakról. Hogy értsék, miről is van szó, és hogy lehet közbeavatkozni: Az egyik kutatásomból kiderült az a számomra megdöbbentő dolog, hogy ha el is indul a büntetőeljárás gyerekbántalmazás miatt, akár gyerek elleni családon belüli szexuális visszaélés miatt, még mindig igen gyakori, legalábbis négy éve, a kutatás idején gyakori volt,
hogy az egész eljárás alatt otthon lehet a gyanúsított, továbbra is egy fedél alatt a gyerekkel. Mit érezhet az a gyerek, aki bátran elmondta, hogy mik történtek vele, aztán a felnőtt világ otthagyja Őt a kiszolgáltatottságban? Vagy legfeljebb őt kiveszi a családból és beteszi egy intézetbe, mintha ő érdemelne büntetést. Hát igen, rengeteg mindenen kellene változtatni, és a szakembereknek tényleg sok mindent meg kellene érteniük ahhoz, hogy tényleg tudjanak segíteni. A mi ügyünkben például úgy volt, hogy a Tóni megtette a bejelentést, erre behívtak bennünket a gyerekvédelmisek, hogy tényleg igazak-e ezek a dolgok, amiket a bejelentő állít. Mi óvatosan mondtuk, hogy hát igen, igen, sokat szenvedünk, sokat bánt bennünket. Erre mi történt? Másnap behívták Lalit, és megkérdezték, hogy vajon tényleg annyit bánt- e bennünket, mint ahogy panaszkodtunk. Hát, nem kell hozzá nagy fantázia, hogy kitalálja valaki, mit kaptunk, amikor hazasétált a hivatalból. Persze, hogy azonnal mindent visszavontunk. Erre mondta aztán a másodfokú bíróság a büntető ügyemben, hogy próbáltak segíteni a hivatalos szervek és mi azt nem fogadtuk el. Hát, köszönöm az ilyen segítséget! Betesszük a könyv Függelékébe a Gyermekvédelmi Törvénynek azt a részét, amiből kiderül, hogy ilyen helyzetben mi is lenne a teendő. Először is a ti biztonságotokról kellett volna gondoskodni, pontosan azért, hogy ne kelljen félnetek a vallomástételtől. Ezzel egyidejűleg egy úgynevezett esetkonferenciát kellett volna összehívnia a Gyerekjóléti Szolgálatnak, ahol összesítettek minden információt, ami az üggyel kapcsolatban lényeges lehet. Például ott lehetett volna az osztályfőnök, aki elmondja, hogy hányszor hiányoztál, hogy észrevett-e rajtad valamit stb., a tornatanár, aki elmondja, hogy hányszor nem tornáztál, ha magántanuló voltál már, akkor meg kellett volna nézni) hogyan is lettél az.
Bekérték volna a hasfájásaiddal és a kórházi kezelésekkel kapcsolatos orvosi papírokat. A lopási ügyről szóló rendőrségi iratokat. Lassacskán kirajzolódott volna egy elég világos és részletes kép. Bizony, akkor már lecsaphatott volna a rendőrség is a fegyverekre, ha másra nem is. Az SS katonák csodatetteiről szóló tengernyi játék ugyebár a szabadságjogok kategóriájába tartozik, de a lefoglalásuk arra mégis csak jó, hogy egy teljesebb kép bontakozik ki a félelemben tartásotokról. S mindezek után ez a sok szereplője a gyermekvédelmi rendszernek, a pedagógusok, a szociális munkás, a gyerekorvos, a rendőr szépen kidolgoztak volna egy részletes tervet arra, hogy hogyan tovább, hogyan védjenek meg téged, lehetőleg anélkül, hogy elválasszanak anyukádtól és a testvéredtől, hiszen ha nem te vagy a bűnös, miért téged büntessenek. Ennek így kell, pontosabban így kellene működnie Magyarországon. Erről törvény van, lassan tíz éve. Az érintett embereknek és azoknak, akik aggódnak értük, ki kell préselni az államból, hogy betartsa a törvényeket és megvédje az áldozatokat. A távoltartó rendelkezés, aminek a bevezetését még ki tudja, meddig húzzák-halasztják, szintén fontos lenne, de ha a meglévő jogszabályokat és rendelkezéseket betartanák, akkor is sokkal kevesebb tragédia lenne. Szerintem, akik manapság mennek keresztül ezeken a borzalmakon és reszketnek nap mint nap a saját otthonukban, azoknak fogalmuk nincs róla, hogy itt Magyarországon léteznek olyan szabályok, amikkel meg lehetne, vagy pláne meg kellene védeni őket. Valahogy úgy van elkönyvelve, hogy nincs segítség és kész. A rendőrséggel kapcsolatban is még mindig azt mondogatják, hogy amíg vér nem folyik, nem jönnek ki. Hát ez se szabadna, hogy így legyen. Balog Tomi halála utáni nagy országos kampány eredményeként az
országos rendőrfőkapitány intézkedéseket hozott, amivel véget vetett annak az időszaknak, hogy a rendőr ne avatkozzon be az ilyesmibe. Közelebb hozta a nemzetközi normákhoz a rendőri fellépés szabályait. Ezek írásban vannak és minden rendőr számára kötelezőek. Mi lenne, ha az állampolgár csak azt a szabályt tartaná be, ami neki tetszik? A rendőrség családon belüli erőszakos ügyekre kiadott módszertani útmutatóját is betesszük a könyvbe. Nagyon fontos, hogy az érintettek tudják, mihez van joguk. A bántalmazott családtagoknak, nőknek, gyerekeknek, Öreg embereknek bizony vannak jogaik és az államnak, a rendőrségnek, az ügyészségnek, a bíróságnak, a gyemekvédelmi szerveknek vannak velük szemben kötelességeik. Nagyon fontos, hogy ismerjék a jogaikat, és az állami szervek pedig betartsák a kötelezettségeiket. Sokan nem tudják, hogy egy Országgyűlési Határozat is van a családon belüli erőszak visszaszorításáról, arról, hogy a különböző állami szerveknek intézkedéseket kell tenniük ezzel kapcsolatban. Az olvasók, főleg akik saját bőrükön tapasztalják ezeket a dolgokat, könnyen ellenőrizhetik, hogy mennyire veszi komolyan az állam a kötelezettségét. S ha úgy érzik, nem tudják érvényesíteni a jogaikat, akkor hivatkozzanak ezekre a dokumentumokra, és forduljanak akár a nyilvánossághoz is. Az Igazság és a jog a bántalmazott áldozatok oldalán van. Nagyon fontos, hogy ezt érvényesíteni is tudják és merjék. Van még egy dolog, amit nagyon fontosnak tartok, mégpedig a telefonos segítőszolgálatokkal kapcsolatban. Amíg nem lesz teljes bizalma a bántalmazott nőknek és gyerekeknek a rendőrségben, addig nyilván a különböző segélytelefon számokat fogják hívni, a NANE-t, meg ilyeneket. Na, most tudni kell, hogy az otthon szenvedő és folyamatosan reszkető családtagok részéről egy iszonyú nagy döntés az, hogy végre rászánják magukat, és segítséget
kérnek. Ez sokszor nagyon nagy szervezést is igényel, mivel folyamatos ellenőrzés alatt állnak. Ezért nagyon fontos, hogy legyen olyan telefonos segélyszolgálat, ami éjjel-nappal működik, mégpedig úgy, hogy fel is tudják venni, nem egy üzenetrögzítő válaszol. Fontos a segítségkérőnek, hogy akkor és ott, amikor végre rászánta magát, és módja is van rá, tudjon beszélni valakivel, aki megérd őt, és akitől tanácsot kaphat. S persze nagyon fontos, hogy az ilyen segélyvonal ingyenes legyen, hiszen tudni kell, hogy a bántalmazott nőknek és a gyerekeiknek sokszor egyeden vasuk sincsen. Nem feltétlenül, sőt általában nem azért, mert szegények, hanem azért, mert a pénz teljes megvonásával is terrorizálják őket, illetve ily módon, a pénztelenséggel is kényszerítik őket a maradásra, arra, hogy a menekülést meg se tudják szervezni, nemhogy utána meg tudnának élni a bántalmazó nélkül. Az én nevelőapám, Lali, például inkább elment egyedül bevásárolni, minthogy valamelyikünkre egy fillért is rábízott volna. Ezeket a dolgokat, vagyis, hogy hogyan lehet megfelelő segítséget adni a családon belüli erőszak áldozatainak, nagyon nehéz írósasztal mellől kitalálni. Ehhez nagyon keli tudni, hogy miken mennek keresztül a magunkfajták, hogyan határozza meg minden lépésüket az a folyamatos, iszonyatos félelem... Legjobb lenne megkérdezni és meghallgatni őket mindezekről. Őket is be kellene vonni az áldozatok segítésének a tervezésébe.
8. A gyilkosság éjszakája és az azt követő napok A családon belüli erőszak és önvédelem
Augusztus végén, azon a bizonyos napon Lali közölte, hogy ha azonnal nem suvickolom ki a lakást, a következő tanévben nem járhatok iskolába. Azt is közölte, hogy ennek az lesz a következménye, hogy elvisz a gyámügy, intézetbe kerülök. Mondanom sem kell, hogy nem magamat féltettem az intézettől, mivel az nekem szinte a megváltás lett volna. A nagybeteg anyukámat és a kishúgomat féltettem attól, mi lesz velük, ha még én sem lehetek mellettük. Már egyébként is éreztem, nem bírom tovább, hogy nem vagyok képes megvédeni őket. Én ezt az egészet megúszhattam volna egy intézetbe vonulással, de erre nem lettem volna képes. Ez könnyű és önző megoldás lett volna. Lali aznapi fenyegetőzése volt az utolsó csepp a pohárban. Ott volt a rengeteg fegyver. Lőni pedig tudtam, mert megtanított. Volt Anyuval egy hosszú beszélgetésünk akkor és ott... Ezt nem szeretném részletesen elmondani. Tudom, hiszen látom a bulvárújságokat, hogy sokakat foglalkoztat az Anyukám felelőssége. Bár akkor lett volna ennyire az érdeklődés középpontjában az Anyukám, amikor rákosra verték. Mondjuk előtte. Hogy valaki megvédte volna. Hihetetlen feszültség volt bennünk akkor éjjel, olyan volt, mintha a tíz év minden szenvedése ott, akkor átjárta volna a testünket és a lelkünket. Jó lenne, ha mindenkit meggyőzhetnék arról, hogy Anyukám és én minden esetleges bűnünkért már jó előre megszenvedtünk. Mindenki megérdemelne egy emberhez méltó életet. A miénk nem volt az. Állandóan rettegtünk, szenvedtünk, mint a kutyák.
Miután megtettem azt, amit most már az egész ország tud, azaz lelőttem Lalit, egyfelől teljesen összezavarodtam,
másfelől viszont, el kell, hogy ismerjem, nagy megkönnyebbülést éreztem. Az volt bennem, hogy soha többé nem bánthatja Anyut és Trudit. Talán szégyellnem kellene, illetve nem kellene bevallanom, de ez akkor, hogy mondjam, örömöt okozott. És megkönnyebbülést. Noha tudtam, hogy ennek súlyos következményei lehetnek, azt is tudtam, hogy nem létezett kiút. S úgy éreztem, hogy mostantól mi is úgy élhetünk, mint a normális emberek. Állandó félelem, rettegés és fájdalom nélkül. Örültem, hogy kapcsolatom lehet emberekkel, hogy nem leszünk állandóan bezárva és kínozva. Szégyellnem kellene, hogy buliztam, társaságba mentem, miközben ilyen szörnyű dolgot tettem, de azt, hogy mit jelentett 14 évesen kikerülni az egész addigi életem rabságából, csak az értheti meg, aki maga is keresztülment ugyanezen. És azt is csak az tudja megérteni, hogy mit jelentett végre megvédeni anyukámat és a testvéremet az állandó szenvedéstől. Mostanra persze nagyon megbántam, amit tettem. Hogy mit tennék most, azaz ha vissza lehetne forgatni az időt? Sokat gondolkodtam ezen. Azt hiszem, névtelen feljelentést tennék a fegyverrejtegetései miatt, akkor talán elvinnék és biztonságba kerülnénk. De most, hogy Krisztina elmondta, tulajdonképpen jogszabályok is vannak arra, hogy igenis meg kell védeni az olyan embereket, akik hasonló helyzetben vannak, mint mi voltunk, most lehet, hogy ezt próbálnám mindenáron elérni. Csak hát megint mondom, hogy ez gyerekként nagyon nehéz. Remélem, hogy elég sokakhoz eljut ez a könyv, és akkor talán könnyebb lesz segítséget kérni. Jó lenne tudni, hogy mi történik manapság azokkal, akik segítséget remélnek. Ezt az egész dolgot nem szabadna levenni a napirendről. Nem szabadna úgy tekinteni, hogy ez most divatos téma, aztán meg ejtjük. Itt tényleg emberi életekről van szó. És nem tudom, azon gondolkodtak-e
már, hogy mit érezhetnek azok a gyerekek, akik folyamatosan azt élik meg, hogy a felnőtt világ teljesen magukra hagyja őket. Szabad tényleg teljesen leírni egy csomó gyereket, fiatalt? Azt mondani, hogy hát ezeken nem tudunk segíteni, ezek kiesnek, kidőlnek, alkoholisták vagy drogosok lesznek, esetleg gyilkosok, prostituáltak, hiszen úgy utálják a testüket... Szerintem ezt nem szabadna hagyni. Be kellene avatkozni és meg kellene védeni őket.
9. Sajtó - megszállás. Sztár vagyok vagy elvetemült hidegvérű gyilkos? Esetleg sztárgyilkos? És hol vagyok én? Hová lett Simek Kitti? A sajtó és a gyermeki jogok
A történtek után valamelyik nap a kishúgommal, Trudival jöttem haza, amikor a házunk környéke tele volt újságírókkal. Ettől kezdve szinte megszállt bennünket a sajtó. Hamarosan rájöttem, hogy ha nem adok interjút, akkor is írnak rólunk, de akkor ők találják ki, hogy mit, és ez még sokkal rosszabb. így ráálltam, hogy folyamatosan fényképezzenek, interjúkat adjak és így tovább. Végig úgy volt beállítva, hogy a sajtó azért van folyamatosan körülöttünk, mert segíteni akarnak. Azon már nagyon fel voltam háborodva, hogy arra akartak rávenni, hogy a Szülőszoba című műsorban nyilvánosan szüljek. Ez már több volt a soknál. A gyerekeket valahogy meg kellene védeni a sajtótól. A bíróságon úgy veszik, mintha az ember tényleg a saját jókedvéből vállalta volna ezeket a szerepléseket, és persze, hogy rossz néven veszik. Ha én bíró lennék, lehet, hogy én is azt gondolnám, hogy merészel úgy szerepelgetni, mintha valami jót tett volna. De még egy erős és határozott, egészséges felnőttnek is nehéz lehet meghúzni a saját határait a sajtóval szemben, hát még anyunak és nekem. Azokban az európai országokban, amelyeknek ismerem a gyakorlatát, ez úgy van, hogy a sajtó belső etikai normáiból
következik, hogy nem zsákmányol ki egy gyermekkori, azaz 18 év alatti bűnelkövetőt, mert ez egyszerűen vállalhatatlan. Ha egy sajtótermék vagy tv csatorna ez megcsinálja, akkor saját magát járatja le, mégpedig bosszú távra. Mindenesetre ugyanakkor első pillanattól kezdve kijelölnek egy gyermekvédelmi szakembert a gyerek, a fiatalkorú mellé, aki elhessegeti a sajtót, odafigyel arra, hogy mik a te jogaid és érdekeid, és megvédi azokat. Mégpedig azért, mert sem te, sem a rákbeteg anyukád, aki történetesen maga is vádlott a büntetőügyben, nincs abban a helyzetben, hogy megvédjen. Hát, ami minket illet, mi pontosan annyira magunkra voltunk hagyva, mint annak előtte. Nem volt ilyen, hogy valamilyen hivatalos szerv az én érdekeimet meg jogaimat képviselte volna. Pedig nagyon jó lett volna, hiszen belekerültünk ebbe az egész sajtó meg média forgatagba, és azt se tudtuk, hogy akkor most mi van. Nekem valahogy az is meggyőződésem volt, hogy ezzel viszont együtt jár, hogy rengetegen segítenek neked, nektek. Gondoltam, hogy sokan együttéreztek veletek, megismerve a történetet. Meg hogy az illetékes gyermekvédelmi szervek, ha máshonnan nem, hát a sajtóból értesülnek arról, hogy mi van veled, veletek, és elkezdik végezni a törvényekben meghatározott feladatukat. Csak hogy egy példát mondjak: ha adva van egy tizenhat éves lány, akinek van egy csecsemőkorú gyereke és egy ágyhoz kötött, rákbeteg anyja, akit Ő gondoz, akkor azért valakinek csak dolga azzal foglalkozni, hogy mi lesz a babával és mi lesz anyukáddal, ha te börtönbe mész. Tényleg nagyon meglepődtem, amikor kiderült, hogy néhány héten belül be kellene vonulnod a börtönbe, és senki, de senki nincs körülötted, aki elmondaná, hogyan és hová kell halasztási kérelmet beadni, vagy kegyelmi kérvényt írni. Arról már nem is beszélek, hogy
valaki esetleg aziránt érdeklődne, hogy miből éltek, nem éheztek-e. Errefelé, ahol mi élünk, nagyon nehéz az emberek élete. Nagyon sokan nélkülöznek. Kevés a munka, nagy a szegénység. Sok ember van, aki tényleg csak úgy egyik napról a másikra él, nem nagyon vannak tervei, reményei. Pedig gondolom ez is része lenne az értelmes és szép életnek. Én nagyon bízom abban, hogy a mi sorsunk jobbra fordul. Tényleg jó lenne, ha valaki segítene az életünk megtervezésében, munka-keresésben, meg ilyesmi és persze a jogi dolgokban is. Nagyon szeretném, ha Liviké gyerekkora sokkal, de sokkal szebb lenne, mint az enyém volt. Ez a szegénység is egy nagyon borzasztó dolog, de még mindig elviselhetőbb, mint az erőszak... Legjobb persze, ha mindkettőt megússza az ember.
10. A büntetőeljárás, azaz a rendőrségi nyomozás, az ügyészség és a bírósági tárgyalások
A büntetőeljárásban az elsőfokú ügyész és a bíró nagyon rendesek voltak velem. A rendőrség is. Megértették, hogy miken mentem keresztül, nem kényszerítettek arra, hogy a szörnyűségeket újra és újra részletekbe menően mondjam el. Hittek nekem. Ha tudtam volna, hogy a másodfokon ítélkező három bíró úr nem fogja elhinni, vagy nem fogja fontosnak találni azokat a dolgokat, amiket az elsőfokú eljárásban megállapítottak, akkor biztosan végiggondoltam volna, hogy milyen bizonyítékaim vannak mindarra, ami történt és akármilyen nehéz is lett volna, sokkal részletesebben tártam volna fel azokat, amiken keresztül mentünk. Így azonban a másodfokú bíróság megváltoztatta az elsőfokú ítéletet, amely szerint felfüggesztettet kaptam, és két év két hónap letöltendő börtönt adtak. Zárt tárgyalások voltak, mivel fiatalkorú vagyok, de azért állandóan kattogtak a fényképezőgépek, ott volt szerintem minden tv csatorna meg minden újság. Én nem is tudom, hogy gondolták, hogy ha az egész ország megtanulja a nevemet és megismeri az arcomat, és hozzáírják, „a rend kedvéért", hogy hidegvérrel, kivégzésszerűen öltem meg a nevelő apámat, akkor milyen reményem lehet még ebben az országban arra, hogy normális életem legyen, hogy munkát kapjak, hogy visszamehessek az iskolába? Persze amikor erről faggattam egy újságírót, akkor ő kerek perec megmondta, hogy az ilyen kérdések nem igazán izgatnak senkit, csak a példányszám. Hát ezek után remélem, hogy ez a könyv is fogja érdekelni az
olvasókat, mivel itt tényleg rólam van szó és itt legalább én vagyok az ura annak, hogy mi kerül a papírra. Borzasztó érzés, amikor az ember egyszerűen nem tudja megakadályozni, hogy tényleg hidegvérű gyilkosnak, és valóságos szörnyetegnek fessék le. Ahogy mondtam, másodfokra már nagyon érezhető volt ennek az egész őrületnek a hatása. Persze egyébként is rettenetes egy ilyen tárgyalás. Emlékszem például, amikor azokat a bizonyos fényképeket, amiket a Lali készített rólam, nem egészen olyan jellegűeket, amiket egy apa normális körülmények között csinál a lányáról, szóval, amikor azokat egyik kézből a másikba adta a három bíró, aztán a jegyzőkönyvvezető szemrevételezte, aztán nekem kellett felismerni, azaz megmondani, hogy rólam készült-e. Én teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ilyen egy büntetőeljárás és erre ott nyilván szükség van. De én akkor is legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna. A legrosszabb persze az volt, hogy mindezek után az ítéletben úgy tüntették fel, mintha ezek a szexuális dolgok részben nem történtek volna meg, részben meg, ami megtörtént, az valami kis semmiség lett volna.
11. Kegyelemre várva... A mostani életem. Gyuri és Livike. Az én családom
Nagyon nehéz, és nagyon fájdalmas ez a mostani helyzet. Az első nagy fájdalmam, hogy a kishúgom, Trudi nem él már velünk, nevelőszülőkhöz került. Anyukám egyre betegebb. A rákbetegség már majdnem az egész testét megtámadta. Nem akarom részletezni, hogy milyen szörnyű beavatkozásokon kellett keresztülmennie. Minden mozdulat nehezére esik. Én gondozom őt, és én törődök a lelkével. Elviselhetetlen arra gondolni, mi lesz vele, ha nekem nemsokára a börtönbe kell vonulnom. Itt a gyönyörű, drága kislányom, aki az életem értelme. Gyuriban, az élettársamban megtaláltam azt a valakit, aki nagyon szeret. Nagyon jó apuka is. A tv-ből ismerte meg a történetemet és egy összejövetelen gyakorlatilag megkérte a kezem, mert azt mondta megszeretett az alapján, amit tud rólam a tv-ből meg az újságokból. Nehezen, de nagyon boldogan élünk, hiszen nagyon szeretjük egymást és a kislányunkat. Azt csak nagyon „édeskésen" tudnám elmondani, hogy miket szoktam gondolni arról a napról, amikor majd be kell vonulnom. Illetve amikor majd kijönnek értem és kiveszik a gyerekemet a kezemből. Merthogy én egyszerűen nem lennék képes Önként összecsomagolni, megpuszilni Livikét, Anyut és Gyurit és elmenni azzal, hogy majd úgy két év múlva találkozunk. Ahogy már elmondtam, a jogerős ítélet után jártak itt mindenféle alapítványok meg jogvédő szervezetek képviselői, akik mindent megígértek, de sajnos semmit nem segítettek. Mi a jogi dolgokhoz nem értünk, és ahogy mondtam nincs
senkink, így iskolázott ismerőseink sincsenek. S persze pénzünk sincs ügyvédre. Fogalmunk sem volt, hogyan és hová kell kegyelmi kérvényt, halasztási kérvényt vagy ilyesmit beadni. Örülök, hogy ezen már túlvagyunk, be van adva. Ugyanakkor persze hihetetlenül nyomasztó érzés kimondani, hogy „kegyelemre várok". A jövőről nagyon sokat gondolkodom. Nemcsak a közvetlen jövőről, hogy börtönbe kerülök-e vagy sem, hanem arról, hogy mi az életcélom, mi a hivatásom. Sokszor van az eszemben, hogy ha Anyunak van egy hivatása, tanult szakmája, önálló jövedelme, akkor talán egészen másként alakul az életünk. Anyaként kötelességem, hogy én mindezekről gondoskodjak. Bármilyen helyzetben meg kell tudnom állni a lábamon, és biztonságot kell teremtenem a gyerekemnek. Úgy gondolom, hogy valahol hasznosítanom kell az elmúlt éveim bármennyire szörnyű és nehéz - tapasztalatait. Nagyon együtt érzek a szenvedő emberekkel és szeretnék segíteni nekik. Azt gondolom, hogy ápolónő szeretnék lenni. Nagyon nehéz egy ilyen kis faluból, a világ végéről, szegénységben élve információt szerezni a tanulási lehetőségekről és arról, hogyan kell ezeket intézni. Megjegyzem, hogy ez errefelé nagyon sok embernek probléma. Egyszerűen nem férünk hozzá információkhoz, nehezen tudjuk tervezni az életünket. Azokra gondolok most, akik nem iskolázott családba születtek, és akik szegények, falun élnek, pláne az ország legtávolibb csücskeiben. Tévéből, meg a mindenféle képes magazinokból valahogy úgy tűnik, mintha manapság már mindenhol olyan gördülékeny lenne az élet, minden olyan könnyen menne. Ettől az ember persze azt gondolja, csak én lehetek ilyen tökkelütött szerencsétlen, nehezen látom, hogy fog rendeződni az életünk, miközben nincs munkalehetőség, nincs pénz, nehéz a közlekedés. Ahogy már többször
mondtam nincsen senkim Anyun, Livikén és Gyurin kívül. Egy barátnőm van, a térképen úgy tűnik irtó közel van a falujuk, de a közlekedés olyan, hogy kész expedíció úgy félévente átmenni hozzá egy kicsit beszélgetni. Van egy barátnőm még Balatonfüredről. Ővele persze csak levelezni tudunk. Ami nagyon boldoggá tesz az az, hogy van néhány ember, akik megismerték a történetemet, és úgy tűnik, megszerettek, mert időről időre írnak nekem, küldenek gyerekruhákat, használati tárgyakat, néha pénzt is. Meglepő, vagy talán nem is olyan meglepő, hogy nem gazdag emberekről van ám szó, hanem úgymond egyszerű emberekről, nyugdíjasokról, fiatal, gyesen lévő anyukáról. Attól függően, hogyan alakulnak a dolgok, hogy börtönbe kell-e mennem és mikor szabadulok, szeretnék valami segítséget kérni valami tapasztalt felnőttől a tanulmányaim újrakezdéséhez, az életem, az életünk komoly tervezéséhez. Akárhogy is alakul, nem hagyhatom, hogy csak úgy ússzak az árral, hiszen anya vagyok.
12. A hitről, Istenről, Istenkeresésről, vallásról
Az ágyatok felett Jézus Krisztus képe, az asztalon rózsafüzér... Hiszek Istenben. Pontosabban sokat beszélgetek Istennel, imádkozom, de sajnos nagyon sok kérdésem van, amire nem találok választ. Van egy nagyon kedves fiatal pap a faluban, 6 szentelte fel a házunkat, de ezeket a dolgokat nem mertem tőle megkérdezni, nehogy megsértődjön. Például szégyellem, de én nem tudok senkit jobban szeretni a gyerekemnél, pedig tudom, hogy az Istent mindenkinél jobban kell szeretni. Meg itt van a Teremtés története a Bibliában. Szerintem nagyon sok bizonyíték van az evolúciós elméletre, akkor hogyan lehet igaz a hat napos teremtéstörténet? Vagy ott van az a megrázó történet, amikor Isten azt kérte Ábrahámtól, hogy áldozza fel az egyeden gyerekét. Hogyan lehetséges egy ilyen kérés? Mindenkinek, aki keresi Istent, sőt, annak is, aki mélyen hisz Benne, vannak ilyen kérdései. Ezekkel a kérdésekkel kell is foglalkozni. Tudod, a Szentírás nem szó szerint értendő. A Teremtés története például nem valamiféle dokumentum jellegű beszámoló a teremtés természettudományos menetéről, hanem annak bemutatása, hogy Isten Önként, szeretetből, ellenszolgáltatás nélkül kívánt egy tökéletes, harmonikus világot teremteni Izsák feláldozása pedig azt tanítja, hogy az élei erkölcsi határhelyzeteiben a hívő ember Isten szavára hallgasson... Tényleg természetes dolog, hogy vannak kérdéseid, és fontos lenne valakivel beszélgetned ezekről. Ez
talán összeköti a hitedet, meg az életed eseményeit, terveit, kérdéseit Ezt ügy hívják, hogy lelki vezetés. Ez is fontos, akárcsak az ima. Ez jó ötletnek hangzik. Majd próbálok találni ilyen lelki vezetőt. Én az életem eddigi legnagyobb részében csak a borzalmakat láttam. Nagyon szeretném az életem és a családom életének hátralévő részét széppé, értelmessé varázsolni. Ez persze rettentő nehéz, amikor az ember előtt semmiféle minta nincs arra, hogy milyen a szép élet, az emberhez méltó élet. De én megpróbálom, és bízom a Jó Isten segítségében. Szívből kívánom neked, hogy sikerüljön. Sok olyan nőt és gyereket láttam, akik a rengeteg fájdalom, félelem és megalázottság után sok-sok erővel talpra tudtak állni és szép lett az életük. Ezt kívánom Veled együtt mindazoknak, akik most szenvednek a családon belüli erőszaktól, az asszonyveréstől, a gyerekbántalmazástól. Köszönöm, hogy megosztottad a történetedet, tudom, hogy nagyon nehéz lehetett. Szerintem sikerült, amiben reménykedtünk a legelején. A sok-sok rosszban most már van egy icipici jó.
Utószó
Beszélgetésünk után néhány héttel, 2005. január 19-én Mádl Ferenc köztársasági elnök egyéni kegyelemben részesítette Kittit, s börtönbüntetésének végrehajtását kegyelemből felfüggesztette. Néhány nappal később Petrétei József igazságügyminiszter kifejezte egyetértését a döntéssel, ellenjegyezte a kegyelmi határozatot. *** A kézirat nyomdába adása előtti napon, 2005. március 21-én este Kitti édesanyja, Gizi meghalt. Negyvenegy éves volt. A csoda elmaradt. Isten nyugosztalja!
Függelék I. Hová fordulhatok, kitől kaphatok segítséget? II. Statisztikák a családon belüli erőszakról III. Mihez van joguk a bántalmazott nőknek, gyerekeknek, kiszolgáltatott családtagoknak? Az állam kötelezettségei: A családon belüli erőszak visszaszorításáról szóló Országgyűlési Határozat, a Rendőrség módszertani útmutatója, a Gyermekvédelmi Törvény néhány rendelkezése.
I. Hová fordulhatok, kitől kaphatok segítséget? 1. Krízisközpont A családon belüli erőszak visszaszorításáról szóló Országgyűlési Határozattal összhangban a Kormány Krízis központot hozott létre a bántalmazott nők és gyermekek komplex támogatása érdekében, jogi, pszichológiai, szociális és gyakorlati igényeiknek a nemzetközi normák szerinti magas szintű, jól szervezett kielégítésére. (FIGYELEM: A kézirat lezárásakor azt a felvilágosítást kaptuk, hogy a Budapesti Krízis központot most alakítják át, teszik még színvonalasabbá és országos hálózattá. Ily módon a telefonszámuk változhat. Amennyiben a Krízisközpont itt megadott száma nem felel, hívja a fenntartó Minisztérium központi számát és érdeklődjön a miniszter titkárságán vagy az ügyfélszolgálaton az új elérhetőség iránt.)
110
A Krízisközpont jelenlegi telefonszáma: 06 80-204 387 Amennyiben nem felel: III.
Ifjúsági, Családügyi, Minisztérium
Szociális
és
Esélyegyenlőségi
1054 Budapest, Akadémia u. 3. 1373 Budapest, Postafiók 609. Központi telefonszámok: 06-1-475-5700; 06-1-4755800 (kérje az ügyfélszolgálatot vagy a miniszteri titkárságot) 2. NANE (Nők a Nőkért Együtt Erőszak Ellen) Egyesület Bántalmazott nők és gyerekek segélyvonala: Telefon: 06-80505-101 (este 6 és 10 között) E-mail:
[email protected] Honlap: www.nane.hu Postacím: 1447 Budapest, Pf. 502. 3. Habeas Corpus Közhasznú Jogvédő Egyesület Ingyenes jogsegélyszolgálat nők és gyermekek elleni erőszak, családon belüli erőszak áldozatainak Telefon:(06-1) 3215028 Email:
[email protected] Honlap: www.habeascorpus.hu Postacím: 1364 Budapest Pf. 31
4. Eszter Alapítvány és Ambulancia
111
Az 1994 óta működő ESZTER Ambulancia szakképzett munkatársak közreműködésével a szexuális erőszak áldozatainak lelki felépülését szolgálja. Azért hozták létre, hogy az áldozatok ne maradjanak magukra sérelmükkel, és a rendelőben segítséget kapjanak Önmaguk, életük, kapcsolataik újraszervezéséhez. Céljuk, hogy a hozzájuk forduló feldolgozhassa a vele történteket és terheitől szabadulva ismét élhesse a saját életét. Telefon: (06-1) 466-9872 Honlap: www.eszteralapitvany.hu Postacím: 1525 Budapest Pf. 41. 5. Kék Vonal - segélyvonal gyerekeknek, fiataloknak (részlet a bemutatkozásukból) „A gyerekek, fiatalok hívnak minket, ha magányosnak érzik magukat, ha nem mennek jól a dolgok az iskolában, hívnak, ha kegyetlenkednek velük a többiek, hívnak a terhesség, az AIDS miatt, hívnak, ha szexuális zaklatást éltek át, ha verik őket, ha nem mernek vagy nem akarnak hazamenni, vagy ha segíteni szeretnének barátaikon. Ha felhívod a szolgálatot, a vonal másik végén szakember jelentkezik, aki meghallgat téged, és segít, hogy a problémádat megoldhasd. Ha szükséges, és ha akarod, Összehozhat más segítő szolgálattal." Tel.: 06-80-505-000 (ingyenes segélyvonal) Postacím: 1364 Budapest, Pf. 125. 6. Kapocs Ifjúsági Önsegítő Szolgálat Részlet bemutatkozásukból:
112
Segítségért a Kapocs Ifjúsági Önsegítő Szolgálat önkéntes munkatársaihoz bárki, bárhol, bármikor bátran fordulhat. A Kapocsban az lehet önkéntes, aki azt vállalja, hogy segíteni akar önmagának és segíteni akar a társainak, barátainak, ismerőseinek, bárkinek. A Kapocs Ifjúsági Önsegítő Szolgálat irodája a Petőfi Csarnokban van és hétköznapokon 10 és 18 óra között szabadon felkereshető. Honlap: http://www.kapocs.ngo.hu (Igen színvonalas honlapjuk szinte minden lehetséges krízishelyzetre vonatkozóan tanácsot ad, illetve speciális segítséget kínáló szervezethez irányít, Bántalmazott nok és gyermekek számára is igen hasznos információforrás a honlap)
7. Ingyenes jogi segítség rászorulóknak / Nép Ügyvédje Program Internetes elérhetőség: http:/ / www.im.hu/nepugyvedje II. Statisztikák a családon belüli erőszakról Az 1995-2003 közötti időszakban élet, testi épség elleni erőszakos bűncselekmény következtében meghaltak (9 éves időszakot vizsgálva) Forrás: Morvái Krisztina: „SZÁMHÁBORÚ? — A családon belüli erőszak Magyarországon a statisztika tükrében" című kutatása „A Legfőbb Ügyészség Számítás technika-Alkalmazási és Információs Főosztályának összeállítása az Egységes Rendőrségi és Ügyészségi Bűnügyi Statisztika alapján" felhasználásával
113
I. Emberölés és halált okozó testi sértés következtében meghaltak összesen: 2500 személy Ebből az elkövető és a sértett hozzátartozók: 1201 ügyben Következtetések: — A halállal végződő erőszakos bűncselekmények közel felét (48%) hozzátartozó sérelmére követik el. — A halálos végű családon belüli erőszakos cselekmények száma évente átlagosan 133. — Ebből következően (átlagosan) legalább minden harmadik napon meghal valaki hozzátartozója erőszakos magatartása következtében. (Az év napjainak számát osztottam el az egy évben átlagosan elkövetett halálos végű cselekmények számával.) II. Házastársak, élettársak sérelmére elkövetett halállal végződő erőszakos bűncselekmények A vizsgált időszakban elkövetett összes halálos végű erőszakos bűncselekményből a sértett az elkövető házastársa vagy élettársa (volt házastársa, élettársa) 634 ügyben Az utóbbiból női sértett: 465 A házastársuk vagy élettársuk által megölt/agyonvert nők száma évente átlagosan: 51.7 A házastársuk vagy élettársuk által megölt férfiak száma évente átlagosan: 20 Következtetések: — Minden
negyedik halállal végződő erőszakos bűncselekmény házastársak illetve élettársak között történik. — A. házastársak illetve élettársak egymás sérelmére elkövetett halállal végződő erőszakos bűncselekményeinek közel
114
háromnegyedében (több mint 73%-ban) férfi az elkövető és nő a sértett. — Minden héten meghal egy nő házastársa vagy élettársa erőszakos magatartása következtében Nem halállal végződő erőszakos élet és testi épség elleni bűncselekmények a 2003 évben Hozzátartozók közötti testi sértések ill. emberölési kísérletek: 1887 ügy - Tehát 2003-ban minden ötödik órában történt olyan családon belüli erőszakos bűncselekmény, amely miatt büntetőeljárás is indult Ebből házastársak, élettársak volt házas társak/élettársak közötti testi sértés i11. emberölési kísérlet1050 ügy Ebből a sértett nő: 876 ügy - Tehát 2003-ben átlagosan minden tizedik órában került sor olyan „asszonybántalmazásra", amiért büntetőeljárás is indult A sértett férfi: 164 ügy Azaz: A házastársak illetve élettársak közötti bántalmazási cselekmények több, mint 83%-ában férfi az elkövető és nő a sértett. III. Mihez van joguk a bántalmazott nőknek, gyerekeknek, kiszolgáltatott családtagoknak? Az állam kötelezettségei: A családon belüli erőszak visszaszorításáról szóló Országgyűlési Határozat, a Rendőrség módszertani útmutatója, a Gyermekvédelmi Törvény néhány rendelkezése A, 115
45/2003. (IV. 16.) OGY határozat a családon belüli erőszak megelőzésére és hatékony kezelésére irányuló nemzeti stratégia kialakításáról Az Országgyűlés -
a közelmúltban a közvéleményt felkavaró tragédiák nyomán felismerve a családon belüli erőszak nagymértékű jelenlétét a magyar társadalomban, amikor az élet, testi épség, nemi erkölcs vagy személyi ellen irányuló támadás áldozata a kiszolgáltatott hozzátartozó (gyermek, házastárs, idős rokon); - felismerve, hogy Magyarországon
hozzátartozója erőszakos magatartása következtében átlagosan minden harmadik napon meghal valaki; — —
házastársa, élettársa (volt házastársa vagy élettársa) erőszakos magatartása következtében átlagosan minden héten meghal legalább egy no; a családon belüli erőszak gyermekáldozatainak száma havonta legalább egy; —
eleget téve a családon belüli erőszak visszaszorítását célul kitűző társadalmi szervezetek és az őket támogató több tízezer állampolgár jogos követelésének; -
-
eleget téve a Magyar Köztársaság kötelezettségvállalásainak, a nemzetközi egyezményeknek és ajánlásoknak, így különösen — az
ENSZ CEDAW Egyezményére (A Nőkkel Szembeni Diszkrimináció Minden Formájának Felszámolásáról 1979. december 18-án, New Yorkban elfogadott Egyezmény, amelyet Magyarországon az 1982. évi 10. törvényerejű rendelettel hirdettek ki),
116
— az ENSZ CEDAW Bizottságának a Magyar Köztársaság IV- V.
összevont Kormányzati Jelentéséhez fűzött 5. számú Ajánlására (2002), — a Nők Elleni Erőszak Felszámolásáról szóló Nyilatkozatra,
amelyet az ENSZ Közgyűlése 1993. december 20-án, New Yorkban elfogadott 48/104. számú határozatával hirdettek ki, — a Nők IV. (Pekingi) Világkonferenciájának Cselekvési Prog-
ramjára és Zárónyilatkozatára (1995), — a Gyermekek Jogairól szóló ENSZ Egyezményre és az ENSZ
Gyermeki Jogok Bizottságának a Magyar Köztársaság Első Kormányzati Jelentés éhez fűzött Ajánlásaira (1998.), — az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1450 számú
Ajánlására (2000), — az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának 5. számú Ajánlására
(2002); - felismerve a hatályos jogi. szabályozás hiányosságait, a hatályos
jog érvényesülésének nehézségeit, a társadalomban nem ritkán tapasztalható tudatlanságot, illetve érdektelenséget; - felismerve
a társadalmi szervezetek munkájának elengedhetetlenségét mind a prevenció, mind az áldozatok segítése, mind a felvilágosítás terén; - felismerve azt, hogy a családon belüli erőszak visszaszorítása érdekében a jelenleginél hatékonyabb intézkedésekre, az egyes állami szervek közötti, valamint az állami szervek és a társadalmi szervezetek közötá együttműködés formáinak kiépítésére van szükség; - elítélve a családon belüli erőszak minden, akárcsak verbális
formáját is;
117
- figyelembe véve azokat a statisztikai tényeket, melyek igazolják,
hogy a családon belüli erőszak áldozatai túlnyomó többségükben nők, gyermekek és az időskorúak; - kiemelve a mindenkit megillető emberi jogok védelmének
elsődlegességét, kijelentve, hogy a családon belüli erőszak nem tekinthető magánügynek; - észlelve, hogy a 2002. október 2-i országgyűlési ülésnap napirend
előtti felszólalásai alapján az Országgyűlésben képviselettel rendelkező pártok mindegyike egyformán fontosnak és sürgetőnek nevezte a családon belüli erőszak visszaszorításának össztársadalmi ügyét; - felismerve a családon belüli erőszak visszaszorítása érdekében egy
nemzeti stratégia kialakításának szükségességét, a következő határozatot hozza: I. Az Országgyűlés felkéri a Kormányt, hogy az erre szakosodott társadalmi szervezetek bevonásával 2004. március 31-ig dolgozza ki és terjessze az Országgyűlés elé az alábbi törvényjavaslatokat: - az ún. „távoltartó rendelkezés" bevezetése a magyar jogba; - a családban (együtt élő vagy már szétvált családtagok között), közös háztartásban, egyéb intim, személyközi kapcsolaton belül, valamint intézményben együtt élők között elkövetett erőszak (a továbbiakban: családon belüli erőszak) eseteiben a bíróságok és a hatóságok előtti eljárásokban soron kívüliség (gyorsított eljárás) biztosítása; - A rendelkezésre álló tanúvédelmi szabályok megerősítése, illetőleg további tanúvédelmi szabályok megállapítása annak érdekében, hogy a törvény megfelelő hatékonysággal védje a családon belüli erőszak áldozatainak, illetőleg, tanúinak a személyes biztonságát és emberi méltóságát tanúskodásuk esetén.
118
II. Az Országgyűlés felkéri a Kormányt, hogy saját hatáskörben az erre szakosodott társadalmi szervezetek bevonásával 2004. március 31ig - alkossa meg azokat az egyértelmű és egységes szabályokat
(protokollokat), amelyeket a rendőrség, a gyermekvédelmi szervek, szociális intézmények, egészségügyi intézmények alkalmazni kötelesek családon belüli erőszak esetében, függetlenül attól, hogy az erőszak fennállása már bizonyított vagy még nem bizonyított, de — hatósági, rendőri intézkedésre is okot adóan - valószínűsíthető vagy nyilvánvaló, beleértve az érintett szervek együttműködési kötelezettségét is; - bővítse és korszerűsítse a biztonságos menedékház hálózatot és állítson fel a családon belüli erőszak áldozatai számára speciális áldozatvédelmi kríziskezelő központokat az erőszak elől menekülő nők, gyermekek és más bántalmazott hozzátartozók számára;
- tegye meg a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a családon belüli erőszakkal összefüggő hatósági eljárások során a bántalmazott családtagok életének, testi épségének és biztonságának védelme kiemelt szempontként érvényesüljön; - biztosítson lehetőséget az állami jogi segítségnyújtó rendszer keretében arra, hogy a családon belüli erőszak áldozatai jogi tanácsadást, a hatóságok, a bíróságok előtti eljárásokban szakszerű jogi képviseletet kaphassanak, ha arról rászorultságuk - szociális nehézségeik, egyéb méltányolható személyes körülményeik — folytán nem képesek gondoskodni, de a jogászi közreműködés nélkülözhetetlen az áldozatok jogainak eredményes védelméhez; - dolgozzon ki egy olyan komplex, az egész országra kiterjedő
cselekvési programot, amely a családon belüli erőszak elleni fellépés során a szankcionálás mellett a protektív tényezőket (megelőzés, védelem, terápia stb.) együttesen alkalmazza; j) szervezze meg a családon belüli erőszak megelőzésében és kezelésében érintett szakemberek felvilágosítását, folyamatos képzését; 119
g) tegye meg a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a családon belüli erőszakkal kapcsolatos célzott statisztikai adatgyűjtés elveit az illetékes állami szervek kidolgozzák és bevezessék. — Az Országgyűlés - a hatalmi ágak alkotmányos elválasztásának
szempontját tiszteletben tartva felkéri az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot, hogy saját hatáskörén belül, lehetőségei szerint: — szervezze meg a bírák továbbképzését a családon belüli erőszak jelenségével kapcsolatban, az erre szakosodott társadalmi szervezetek szakembereinek bevonásával; — találjon megoldást arra, hogy a családon belüli erőszakkal
összefüggő ügyeket a bíróságok soron kívüliséget biztosítva bírálják el. — Az Országgyűlés felkéri a Kormányt, hogy a családon belüli erőszak áldozatainak hatékonyabb kezelését szolgáló intézményrendszer létrejöttével összhangban indítson- országos felvilágosító, köztudatformáló kampányt, melynek főbb célcsoportjai: — a lakosság általában, — az elektronikus és nyomtatott sajtó vezetői és munkatársai, — a bántalmazottak (felnőttek, gyerekek), — a bántalmazók, — az
erőszak áldozataival, illetve elkövetőivel hivatali tevékenységük során kapcsolatba kerülő szakemberek (rendőrök, orvosok, szociális munkások, jogászok stb.).
A kampány célja, hogy a társadalom ne legyen közömbös a családon belüli erőszak semmilyen megnyilvánulásával szemben, —
120
—
az állampolgárok ne tekintsék magánügynek a családon belüli erőszakot, és megfelelő információval rendelkezzenek jogaikról és az elérhető segítő szolgáltatásokról, —
az állami, önkormányzati szervek, a kérdéssel foglalkozó társadalmi szervezetek és a közvéleményt formáló média munkatársai ismerjék fel a családon belüli erőszakkal szembeni küzdelemben viselt felelősségüket.
121
B, A RENDŐRSÉG KÖTELEZETTSÉGEIRŐL - CSALÁDON BELÜLI ERŐSZAK ESETÉN A Rendőrség Módszertani útmutatója a családon belüli erőszak kezelésével és a kiskornak védelmével kapcsolatos rendőri feladatok végrehajtására Az elmúlt időszakban a társadalmi érdeklődés homlokterébe kerültek azok a személy elleni bűncselekmények, amelyek az egymással szoros fizikai, érzelmi, anyagi, jogi kapcsolatban, egyfajta „együttélési kényszerben" élő személyek között, a magánszférában valósulnak meg. Az intézményes beavatkozás jelenlegi korlátozott lehetőségei, a bántalmazást elszenvedők fokozottan kiszolgáltatott helyzete megnehezíti az ilyen cselekményekkel szembeni fellépést. A családon belüli erőszak fogalomkörébe tartozó jogsértések azokat érintik leginkább, akik nemüknél, életkoruknál, mentális, vagy fizikai adottságaiknál fogva sérülékenyebbek, kiszolgáltatottabbak (nők, kiskorúak, idősek, fogyatékkal élők). Az elmúlt évben a civil szervezetek mind erőteljesebben követelték a rendelkezésre álló rendőri eszközök következetesebb alkalmazását, az ilyen cselekmények eredményesebb megelőzését, a már elkövetett jogsértések hatékonyabb felderítését, a bántalmazóval szembeni határozott, szakszerű, de jogszerű fellépést. Kiadásra került a 34/2002. (BK. 24.) BM utasítás, mely a bűncselekmények, különösen a családon belüli erőszak áldozatainak védelme érdekében alkalmazott intézkedések hatékonyságának növeléséhez szükséges feladatokról rendelkezik. Annak érdekében, hogy a családon belüli erőszakkal kapcsolatos rendőri munka úgynevezett proaktív szemlélettel, áldozatközpontú módon, a társadalmi elvárásoknak megfelelően valósuljon meg, továbbá, hogy a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvényben (a továbbiakban: Gyvt.) meghatározott rendőri feladatok végrehajtása egységes szemlélettel történjen a rendőri állománynak az alábbiakat kell figyelembe vennie. 122
(...) II. A családon belüli erőszak kezelésével kapcsolatos közbiztonsági feladatok — Ha a családon belüli erőszak körébe tartozó, személy elleni erőszakos cselekmény miatt érkezik bejelentés, a rendőr köteles a helyszínen haladéktalanul megjelenni. — Intézkedés foganatosítása céljából a rendőr a magánlakásba a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXTV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) 39.§-ában foglaltak figyelembevételével léphet be. — jogsértés észlelése esetén a rendőr intézkedjen a jogellenes
állapot megszakítására és a további jogsértés megelőzésére, a felek indulatának lecsillapítására, a törvényes rend helyreállítására. — Az intézkedő rendőr —nyomatékosan hívja fel a felek figyelmét a jogsértő magatartás
továbbfolytatásától való tartózkodásra, a társadalmilag elfogadott együttélési szabályok betartására, — szükség esetén intézkedjen a sérültek ellátására, — törekedjen a cselekmény indítékát képező konfliktus megis-
merésére, de ne tegyen kísérletet annak megoldására, — tájékoztassa az érintetteket a rendelkezésükre álló jogérvényesítési
lehetőségekről, segítő szolgáltatásokról, illetve szervezetekről, menedékházak, anyaotthonok igénybevételének lehetőségeiről. A rendőri intézkedést az elfogulatlanság és pártatlanság jellemezze. — A bántalmazás bizonyíthatósága érdekében
a) külön-külön hallgassa meg a feleket és a helyszínen tartózkodó más személyeket, különös tekintettel a korábbi hasonló cselekmények megismerésére, feltárására. Kísérelje meg tisztázni, hogy rendszeres, 123
folyamat jellegű erőszakról, vagy alkalmi, indulati cselekményről van-e szó. Ha az Rtv. 33.§-ában foglalt feltételek fennállnak, a bántalmazó elszámoltatását a Rendőrség objektumában kell elvégezni. b) tekintse át a helyszíni körülményeket, legyen figyelemmel a
bántalmazás esetleges látható jelein túl az ott tartózkodók hangulatiérzelmi állapotára is, c) végezzen adatgyűjtést, tanúkutatást, d) intézkedjen a bizonyítási eszközök felkutatására és biztosítására.
A rendőr az intézkedéseiről készítsen jelentést, amelyet a szolgálat befejezését követően a beszámoltató parancsnokának adjon át. 8. Ha a törvényi feltételek fennállnak, a bántalmazót elő kell állítani,
őrizetbe kell venni, illetőleg kezdeményezni kell előzetes letartóztatását. Az előzetes letartóztatás kezdeményezésekor az ügyészt tájékoztatni kell azokról a körülményekről is, amelyek a további fizikai bántalmazás veszélyét valószínűsítik, illetve amelyek alapján feltételezhető,. hogy a büntetőeljárás sikeres lefolytatását a gyanúsított meghiúsítaná. Az előállítás és az őrizetbe vétel megszüntetéséről minden esetben, előzetes letartóztatás megszüntetéséről akkor, ha arról a Rendőrség az ügyész, vagy a bíróság értesítése alapján tudomást szerez, a családon belüli erőszak áldozatát ~ a szabadlábra helyezést megelőző lehető legkorábbi időpontban - rövid úton értesíteni kell. Tájékoztatni kell továbbá arról is, hogy milyen lehetőségei vannak, amennyiben biztonságát veszélyben érzi. 9. Ha a családon belüli erőszaknak kiskorú is tanúja volt, alkalmazni kell a VI. fejezet 31. pontjának rendelkezéseit is. Amennyiben a bántalmazót előállították, őrizetbe vételét, vagy előzetes letartóztatását rendelték el, a gyermekjóléti szolgálatot - ha lehetséges — még a kényszerintézkedés tartama alatt rövid úton értesíteni kell. Ha szükséges, intézkedni kell a kiskorú ideiglenes hatályú elhelyezéséről (VI. fejezet 34. pont) is.
124
10. A
Magyar Köztársaság Rendőrsége Körzeti Megbízotti Szabályzatának kiadásáról szóló 11/1995. (VIII.30.) ORFK utasítás Melléklete 24. pontjában foglaltaknak megfelelően, a család-, gyermekés ifjúságvédelmi feladatok körében a körzeti megbízotti állomány a) törekedjen a családon belüli erőszakkal érintett családok feltérképezésére, a látens jogsértések csökkentésére, b) a tudomására jutott információkról haladéktalanul adjon jelzést (rövid úton, szóban, illetve a jelen intézkedés 1. számú mellékletében foglalt adatlap megküldésével) a gyermekjóléti szolgálat felé, c) tartson folyamatos munkakapcsolatot a helyi gyermekjóléti és családsegítő szolgálat munkatársaival. 11. A körzeti megbízott félévente tegyen jelentést elöljárójának a család-, gyermek- és ifjúságvédelmi tevékenységéről. A jelentés megtételének határideje első alkalommal 2003. november 1-je, azt követően minden év június 30-a, illetve december 31-e. A jelentés az alábbi szempontok szerint készüljön: a) az intézkedés alapjául szolgáló, családon belüli erőszakkal kapcsolatos események rövid leírása, b) a foganatosított rendőri intézkedések rövid leírása, különös tekintettel az alkalmazott kényszerintézkedésekre, c) a családon belüli erőszak megelőzésével kapcsolatban elvégzett feladatok. A körzeti megbízott által a jelen intézkedés 1. számú melléklete szerint a beszámoltatási időszakban kitöltött és a gyermekjóléti szolgálathoz továbbított adatlapok másolati példányát a jelentéshez kell csatolni. III. A családon belüli erőszak kezelésével kapcsolatos bűnügyi feladatok 12. A családon belüli erőszak fogalomkörébe tartozó bűncselekmény alapos gyanúja esetén a nyomozást haladéktalanul el kell rendelni. Ezt megelőzően, illetve ezt követően — amennyiben indokolt és feltételei fennállnak — a titkos információgyűjtés eszköztárát is igénybe kell venni. Ha az eljárás megindításához magánindítvány szükséges, ennek 125
megtétele tárgyában soron kívül nyilatkoztatni kell a jogosultat. Abban az esetben, ha a sértett kiskorú és a törvényes képviselőjével érdekellentétben áll (például mert a törvényes képviselő is sértett, de magánindítványt sem a maga, sem a gyermek nevében nem kíván tenni), a Btk. 31.§ (3) bekezdése értelmében a magánindítvány előterjesztése kérdésében a gyámhatóságot meg kell keresni. 13. A családon belüli erőszak körébe tartozó bűncselekmény helyszínén a bizonyítás érdekében szemlét kell tartani. Ennek során fel kell kutatni a bizonyítás eszközeit és azokat szakszerűen rögzíteni kell, különös tekintettel a közvetett tárgyi bizonyítékokra. A helyszínt lehetőleg videofelvételen is rögzíteni kell. 14. Az eljárást lehetőleg ilyen ügyekben elméleti és gyakorlati ismeretekkel, tapasztalattal, továbbá kellő empátiával rendelkező rendőr végezze. A nyomozási cselekmények során a sértettek kíméletével, jogainak, érdekeinek messzemenő figyelembe vételével kell eljárni. Törekedni kell a „másodlagos áldozattá válás" elkerülésére. Ha indokolt, az eljárásba szaktanácsadóként, illetve szakértőként pszichológust kell bevonni. 15. Ha a családon belüli erőszak a bántalmazó addiktív szenvedélybetegségére (alkoholizmusára, kábítószer-élvezetére, stb.) vezethető vissza, az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 199.§ (1) bekezdése alapján - amennyiben a törvényi feltételek fennállnak — indítványozni kell a háziorvosnál az érintett pszichiátriai intézetbe történő szállítását. 16. Ha ez indokolt és feltételei biztosítottak a) a lelkileg traumatizált áldozat tanúvallomását videofelvételen kell rögzíteni, b) a gyermekkorú vallomását pszichológus bevonásával, illetőleg speciális körülmények között, úgynevezett „gyermek-kihallgató szobában" kell felvenni. 17. Ha az eset összes körülményei azt kívánják, a gyermekvédelmi együttműködés keretében fel kell venni a kapcsolatot a jelzőrendszer tagjaival. Ha indokolt, esetmegbeszélést kell tartani a kiskorú 126
veszélyeztetettségének megszüntetése, a további családon belüli erőszakos jogsértések megelőzése érdekében. 18. A nyomozás során a családon belüli erőszak áldozatának a szükséges áldozatvédelmi segítséget meg kell adni. Kapjon tájékoztatást jogairól, kötelezettségeiről, a biztonsága érdekében alkalmazható lehetőségekről, ügyének állásáról (ügyszám, eljáró szerv, ügyintéző, stb.), a kárenyhítés lehetőségeiről, a segítő szervezetek elérhetőségeiről. 19. Valamennyi, személy elleni erőszakos bűncselekmény gyanúsítottját tanulmányozni kell abból a szempontból is, hogy veszélyes lehet-e a környezetére, fennáll-e a veszélye családon belüli erőszak elkövetésének. A tanulmányozás a gyanúsított személyi körülményeinek és az ügy jellegének figyelembevételével, a beszerzett információk alapján történjen. Ha az ügyben pszichológus szakértő kirendelésére egyébként sor kerül, az erre vonatkozó kérdést a szakértőnek fel kell tenni. Ha a megállapítások, illetve a szakértői vélemény szerint a családon belüli erőszak veszélye fennáll, megelőzésére a megfelelő intézkedéseket meg kell tenni, továbbá jelzést kell adni a gyermekjóléti szolgálatnak. Forrás: A Rendőrség honlapja: http:/Avww.b-m.hu/police C, Gyermekvédelmi Törvény (1997. évi XXXI. Törvény a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról) (részletek) Alapvető jogok és kötelességek
127
Gyermeki jogok 6. § (1) A gyermeknek joga van a testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődését, jólétét biztosító saját családi környezetében történő nevelkedéshez. (2) A gyermeknek joga van ahhoz, hogy segítséget kapjon a saját családjában történő nevelkedéséhez, személyiségének kibontakoztatásához, a fejlődését veszélyeztető helyzet elhárításához, a társadalomba való beilleszkedéséhez, valamint önálló életvitelének megteremtéséhez. (...) (4) A gyermeknek joga van ahhoz, hogy a fejlődésére ártalmas környezeti és társadalmi hatások, valamint az egészségére káros szerek ellen védelemben részesüljön. (5) A gyermeknek joga van emberi méltósága tiszteletben tartásához, a bántalmazással — fizikai, szexuális vagy lelki erőszakkal az elhanyagolással és az információs ártalommal szembeni védelemhez. A gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyeden, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak. (6) A gyermeknek joga van ahhoz, hogy a médiában fejlettségének megfelelő, ismeretei bővítését segítő, a magyar nyelv és kultúra értékeit őrző műsorokhoz hozzáférjen, továbbá, hogy védelmet élvezzen az olyan káros hatásokkal szemben, mint a gyűlöletkeltés, az erőszak és a pornográfia. 7. § (1) A gyermek szüleitől vagy más hozzátartozóitól csak saját érdekében, törvényben meghatározott esetekben és módon választható el. A gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani. (...) Gyermeki jogok védelme 11§ (1) A gyermeki jogok védelme minden olyan természetes és jogi személy kötelessége, aki a gyermek nevelésével, oktatásával, ellátásával, ügyeinek intézésével foglalkozik. 128
17. § (1) Az e törvényben szabályozott gyermekvédelmi rendszerhez kapcsolódó feladatot látnak el. — a gyermek családban történő nevelkedésének elősegítése, a gyermek veszélyeztetettségének megelőzése és megszüntetése érdekében — a törvényben meghatározott alaptevékenység keretében a) az egészségügyi szolgáltatást nyújtók, így különösen a védőnői szolgálat, a háziorvos, a házi gyermekorvos, b) a személyes gondoskodást nyújtó szolgáltatók, így különösen a családsegítő szolgálat, a családsegítő központ, c) a közoktatási intézmények, így különösen a nevelési-oktatási intézmény, a nevelési tanácsadó, d) a rendőrség, e) az ügyészség, j) a bíróság, g) a menekülteket befogadó állomás, a menekültek átmeneti szállása, b) a társadalmi szervezetek, egyházak, alapítványok. (2) Az (1) bekezdésben meghatározott intézmények és személyek kötelesek a, jelzéssel élni a gyermek veszélyeztetettsége esetén a gyermekjóléti szolgálatnál b, hatósági eljárást kezdeményezni a gyermek bántalmazása, illetve súlyos elhanyagolása vagy egyéb más, súlyos veszélyeztető ok fennállása, továbbá a gyermek önmaga által előidézett súlyos veszélyeztető magatartása esetén. Ilyen jelzéssel és kezdeményezéssel bármely állampolgár és a gyermekek érdekeit képviselő társadalmi szervezet is élhet. (3) Az (1) és (2) bekezdésben meghatározott személyek, szolgáltatók, intézmények és hatóságok a gyermek családban történő nevelkedésének elősegítése, a veszélyeztetettség megelőzése és megszüntetése érdekében kötelesek egymással együttműködni és egymást kölcsönösen tájékoztatni.
129
VI. Fejezet Gyermekjóléti alapellátások A gyermekjóléti alapellátások célja 38. § (1) Az alapellátásnak hozzá kell járulnia a gyermek testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődésének, jólétének, a családban történő nevelésének elősegítéséhez, a veszélyeztetettség megelőzéséhez és a kialakult veszélyeztetettség megszüntetéséhez, valamint a gyermek családjából történő kiemelésének a megelőzéséhez. (2) Az alapellátás keretében nyújtott személyes gondoskodást — lehetőség szerint - a jogosult lakóhelyéhez, tartózkodási helyéhez legközelebb eső ellátást nyújtó személynél vagy intézményben kell biztosítani. Gyermekjóléti szolgáltatás 39. § (1) A gyermekjóléti szolgáltatás olyan, a gyermek érdekeit védő speciális személyes szociális szolgáltatás, amely a szociális munka módszereinek és eszközeinek felhasználásával szolgálja gyermek testi és lelki egészségének, családban történő nevelkedésének elősegítését, a gyermek veszélyeztetettségének megelőzését, a kialakult veszélyeztetettség megszűntetését, illetve a családjából kiemelt gyermeke visszahelyezését. (2) A gyermekjóléti szolgáltatás feladata a gyermek testi, lelki egészségének, családban történő nevelésének elősegítése érdekében aj a gyermeki jogokról és a gyermek fejlődését biztosító támogatásokról való tájékoztatás, a támogatásokhoz való hozzájutás segítése, b) a családtervezési, a pszichológiai, a nevelési, az egészségügyi, a mentálhigiénés és a káros szenvedélyek megelőzését célzó tanácsadás vagy az ezekhez való hozzájutás megszervezése, c) a szociális válsághelyzetben levő várandós anya támogatása, segítése, tanácsokkal való ellátása, valamint a családok átmeneti otthonában igénybe vehető ellátáshoz való hozzájutás szervezése d) a szabadidős programok szervezése, 130
e) a hivatalos ügyek intézésének segítése. (3) A gyermekjóléti szolgáltatás
feladata a gyermek veszélyeztetettségének megelőzése érdekében aj a veszélyeztetettséget észlelő és jelző rendszer működtetése, a nem állami szervek, valamint magánszemélyek részvéteiének elősegítése a megelőző rendszerben, b) a veszélyeztetettséget előidéző okok feltárása és ezek megoldására javaslat készítése, c) az a) pontban, valamint a 17. § (1) bekezdésében meghatározott személyekkel és intézményekkel való együttműködés megszervezése, tevékenységük összehangolása. (4) A gyermekjóléti szolgáltatás feladata a kialakult veszélyeztetettség megszüntetése érdekében a) a gyermekkel és családjával végzett szociális munkával (a továbbiakban: családgondozás) a gyermek problémáinak rendezése, a családban jelentkező működési zavarok ellensúlyozása b) a családi konfliktusok megoldásának elősegítése, különösen a válás, a gyermekelhelyezés és a kapcsolattartás esetében, c) az egészségügyi és a szociális ellátás - különösen a családsegítő szolgáltatás —, valamint a hatósági beavatkozás kezdeményezése, d) javaslat készítése a gyermek családjából történő kiemelésére, a leendő gondozási helyére vagy annak megváltoztatására. (5) A gyermekjóléti szolgáltatás feladata a családjából kiemelt gyermek visszahelyezése érdekében a) a családgondozás biztosítása - az otthont nyújtó ellátást, illetve a területi gyermekvédelmi szakszolgáltatást végző intézménnyel együttműködve - a család gyermeknevelési körülményeinek megteremtéséhez, javításához, a szülő és a gyermek közötti kapcsolat helyreállításához, b) utógondozó szociális munka (a továbbiakban utógondozás) biztosítása - az otthont nyújtó ellátást, illetve a területi gyermekvédelmi szakszolgáltatást végző intézménnyel együttműködve — a gyermek családjába történő visszailleszkedéséhez. 131
Gyermekjóléti szolgálat 40. § (1) A települési Önkormányzat a 39. §-ban meghatározott gyermekjóléti szolgáltatás feladatait önálló intézményként illetve családsegítő szolgálat vagy (...) önálló intézmény egységként, illetve a külön jogszabályokban meghatározott képesítési előírásoknak megfelelő személy foglalkoztatásával biztosítja, (a továbbiakban együtt: gyermekjóléti szolgálat). FIGYELEM: A RENDKÍVÜL BONYOLULT, NEHEZEN ÉRTHETŐ (1) BEKEZDÉS LÉNYEGE, HOGY MINDEN TELEPÜLÉSEN KÖTELEZŐEN LÉTEZIK GYERMEKJÓLÉTI SZOLGÁLAT, AHOL SZAKKÉPZETT SZAKEMBEREK LÁTJÁK EL A GYERMEKVÉDELMI FELADATOKAT S HOZZÁJUK LEHET FORDULNI SEGÍTSÉGÉRT. (2) A gyermekjóléti szolgálat - összehangolva a védőnői szolgálattal — szervezési, szolgáltatási és gondozási feladatokat végez Tevékenysége körében a 39. §-ban foglaltakon túl a) folyamatosan figyelemmel kíséri a településen élő gyermekek szociális helyzetét, veszélyeztetettségét, b) meghallgatja a gyermek panaszát, és annak orvoslása érdekében megteszi a szükséges intézkedést, c) elkészíti a védelembe vett gyermek gondozási-nevelési tervét (…) e) segíti a nevelési-oktatási intézmény gyermekvédelmi feladatának ellátását,(...) (4) Az (1)-(3) bekezdés szerinti gyermekjóléti szolgáltatás térítésmentes.
132
NŐI- ÉS GYERMEKJOGI KUTATÓ ÉS OKTATÓ KÖZPONT ALAPÍTVÁNY
Kedves Asszonyom/Kedves Uram! A családon belüli erőszak, és a gyeremkbántalmazás visszaszorításáért a határozott állami fellépésért kezdeményezett kampányunk folytatásához, e témákhoz kapcsolódó kutatási és képzési programjainkhoz, tervezett web-oldalunkhoz, a nyilvánosság folyamatos tájékoztatásához s természetesen a nemzetközi normáknak megfelelő jogszabályok és intézkedések eléréséhez kérjük támogatását. Személyi jövedelemadója 1%-ának felajánlásával Ön is tehet azért, hogy az erőszak ne lehessen többé „magánügy". Köszönöm segítségét és bizalmát! Dr. Morvai Krisztina jogász A Női és Gyermekjogi Kutató és Oktató Központ Alapítvány vezetője Adószámunk: 18093944-1-41 Bankszámlaszámunk: 10700024-04849405-51100005 Postacímünk: 1022 Budapest, Fillér utca 53. Email címünk:
[email protected]
