Polgár Bianka Kitti
Mary Brown
2012. március 23.
Ez a nap is úgy indult, mint a többi, de mégis más volt. A tóparti fákat lágyan körülfogta a hajnali köd, a lombok közötti bokrokra szikrákat szórt a feljövő nap sugara. A tó hullámai vöröses színben ragyogtak. Lágy szellő fújt és halkan megzörgette a ház régi fa ablakait. Mary felriadt az apró zörejre és végignézett a szobán. A pamlagon, ezüst tálcán illatozott a friss tej, amibe Bettsy a kotnyeles szobalány mindig kis vaníliát és cukrot csempészett a kisasszony különösen nagy örömére. Mrs. Brown azonban nehezményezte ezt a csintalan szokást, ugyanis szerinte lánya egészségének árt a sok édesség. Mary felült, felkapta kék bársony köpenyét, a tálcához sietett, majd mohón felhörpintette a „nemes italt”. Ezután nem kiáltott cselédért, ahogy az úri családokban szokás volt akkoriban, a 19. századi Amerikában. Felkapott egy kopott nadrágot, nagyapja régi, szarvasbőr csizmáját és sietve távozott az ablakon át. Mogyorószín haját beragyogta a napfény, a levegőt áthatotta a friss fű illata, fülében kórusként zengett a madarak csengő-bongó csivitelése. Minden reggel megtette ezt a sétát, mióta bátyja, John meghalt a polgárháborúban. Úgy érezte, itt van csak igazán egyedül, itt önmaga, a természet lágy ölén. A hajnal csendes magányában szinte hallotta, bátyja ifjonti hévtől lelkes szavait. Mindig katona akart lenni, harcolni a hazáért, az igazságért. Mary elítélte a háborút, a sereget, a hősökké váló pökhendi tábornokokat, akik a fiatalok tudatlan szívét megtöltik ostoba álmokkal a dicső harcról. Kedves szokásához híven, betért a kis, romos pavilonba, a birtok szívében. Apjával órákat üldögéltek itt, mikor kislány volt és édesapja még nem volt súlyos beteg. Itt álmodozott arról, hogy híres színésznő lesz és meghódítja a leghíresebb színpadokat. Soha nem felejti el apja arcát, miközben szórakoztatta mókás komédiákkal, nyúlfarknyi szonettekkel. Az öreg arc ráncai akkor még a boldogságtól kisimultak, s mindkettőjük szeme ragyogott. Bennük élt a remény, a mesés élet reménye. Ma már szívében sötét, rideg érzéssel és szemében fagyott könnyel lépi át a nyugati szárny küszöbét, ahol apja örök némaságba burkolózva, John balesete óta betegeskedik. Csak hetente megy be hozzá, mert nem bírja látni, ezt az élő holtat, kinek lelkét fiával együtt temették el, s az élet csak teste számára folytatódott. Anyja, vele ellentétben küzd és minden nap régi kedvenc pecsenyéivel és pástétomaival szeretné megörvendeztetni eme „lélegző sírkövet”. Valójában nem csupán férjéért harcol, hanem azért, hogy önmagát megtévessze, s úgy tegyen, mintha minden a régi volna. Mary gyakran látta, amint anyja zokogva kéri Mr. Brownt, hogy érintse meg megfáradt kezét, de e mogorva szellem csak bámult, üveges szemekkel meredt az ablak felé, hol fiát látta, büszkén, masírozva, osztaga élén. A dob pergett, fuvolaszó zengett, s az ifjak menyecskéi könny áztatta orcával integettek az elvonuló csapat után. Álomvilágban él, s senki nem képes többé feléleszteni. Mary a ház felé vette az útját, s amikor már közel járt, a szakácsnő aggodalmas, rikácsoló hangját hallotta. Hirtelen hangos kiáltás rázta meg az ódon házat, ezért szaladni kezdett, szinte lélekszakadva száguldott át nagynénije aprócska, borostyán szőtte kertjén, beugrott az ablakon, s majdnem áttörve az ajtót érkezett meg a lépcsőházba. Lecsúszott a lépcső keskeny korlátján, bár erre a közlekedési módra édesanyja mindig megjegyezte, hogy nem ifjú hölgyhöz illő. A konyha ajtaja félig
nyitva volt, s jól látta azt, ami a szívében felkavart minden gyűlölt emléket. Egy sebesült katona feküdt az asztalon. A fiú több sebből vérzett és a bal karja szinte teljesen felhasadt. Dr. Wattson mellette állt, s egy jókora üveg gint locsolt a sebre. Maryt sokkolta a látvány, egyszer csak valaki majd fellökte, Mrs. Brown levegőért kapkodva kiáltotta, hogy azonnal segítsen a doktor úrnak és hozzon tiszta lepedőket, amíg ő vizet forral az operációhoz. A lányt szörnyű érzés kerítette hatalmába, hiszen megismétlődni látta a bátyjával történt tragédiát. Pontosan ezért, ebben a percben megfogadta istennek, hogy megtesz mindent a katona gyógyulásának érdekében, ami erejéből telik. A doktor biztos kézzel műtött, de a szeméből Mary bizonytalanságot olvasott ki. A seb elfertőződött, a fiatal katona három napig félholtan vágtatott, hogy eljusson az egyetlen emberhez, akitől segítséget remélhetett, anyjához Martha Deverohoz, a Brown család szakácsnőjéhez. Martha furcsa asszony volt. A férje iszákos kocsmatöltelék és beteges szerencsejátékos hírében állt, de soha nem bántotta feleségét. Egy nap hajnalban eltűnt, azóta sem látta senki. A birtokon mindenki azt hitte, hogy a szakácsnő megkönnyebbül, hogy megszabadult keserű terhétől, de mégis alig-alig szólt egy vidám szót. Ő volt a legkomorabb nő, akit Mary valaha látott. Most azonban fia érkezése tűzzel töltötte meg tekintetét. Oroszlánként küzdött gyermekéért, akit édes kisfiúként engedett a harcba, évekkel ezelőtt, s akit érett férfiként látott viszont. Hirtelen furcsa dolog történt: Mary éppen a tűt nyújtotta át Dr. Wattsonnak, mikor Will - mert így hívták a sebesültet - megfogta a kezét, s olyan erősen szorította, mintha soha nem akarna elszakadni tőle. A levegő hirtelen megfagyott körülöttük, vagy inkább izzott, a lány nem tudta eldönteni mit is érez valójában. Tekintetük összetalálkozott, s az ifjú fájdalomtól könnyező, s láztól lángoló szemében Mary elveszett. Will szeme olyan volt, mint egy örvény. A doktor elkezdte varrni a sebet és a fiú keserves fájdalmában odakapott. Mary zavartan kiáltott Arnoldnak, az orvos segédjének, hogy azonnal fogja le a beteget, hiszen a szenvedéstől nincs magánál és csak ront az állapotán. A műtét befejeztével, Dr. Wattson összeszorította ajkait és nem tetszőleg megcsóválta fejét, mint aki nem reménykedik a gyógyulásban. Mary megrémült, látva a doktor arcán az aggodalmat, s szédelegve kitámolygott a teraszra és leroskadt anyja régi karosszékébe. Arcát perzselték a napsugarak, s alig kapott levegőt. A csöndes, tavaszi eső cseppjeinek halk kopogására Will felébredt kínzó lázálmából. Nem tudta hol van, szorongás fogta el, minden idegen volt számára. Próbált erőt venni magán és felülni, de minduntalan erőtlenül visszaroskadt a puha párnák közé. Rájött, hogy szánalmas helyzetén nem változtathat. Végignézett a szobán, s megpillantotta a pamlagon szunnyadó Maryt. A lány vizes szövetdarabbal a kezében, fáradt arccal, nyugtalanul aludt. Gyönyörű volt, barna haja ziláltan leomlott vállára. Ruhája redőin, az ablakon csorgó esőcseppek árnyéka csíkokat mintázott. A fiú békességet érzett, körülvette az otthon melege. Bár nem ismerte a lányt, mégis a lázas emlékből felrémlő arc nyugalmat árasztott felé. A boldog érzés egy pillanat alatt szertefoszlott, hirtelen iszonyú fájdalom hasított karjába. Mrs. Devero halkan
kinyitotta az ajtót, hogy röpke pillantást vethessen fiára. Mary lassan, pislogva kinyitotta szemét. Lábujjhegyen, lélegzet visszafojtva, a szakácsnőhöz lopózott és azt mondta: - Minden rendben van asszonyom, amíg főzött, lejjebb ment a láza és egészen megnyugodott. Will felnyögött fájdalmában, s a két nő az ágyához sietett. Mary már nyúlt a gyógyszerekért, hogy beadja a fiúnak, amikor Martha így szólt: - Ezt hagyd csak rám, menj és egyél valamit, hiszen két napja virrasztasz az én kis Willym mellett! Mary csendben bólintott, és lement a konyhába. Leült, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. A friss sült bódító illata körül lengte az asztalt, a forró vanília sodó csak őrá várt. Mrs. Devero pompás lakomát főzött fia odaadó „ápolónőjének”. A lány alaposan belakmározott a fenséges ételekből, majd egy teli tál levessel visszaindult a beteghez. A szobába lépve, anyát és fiát könnyek között, egymás karjaiban találta. Nagyon régen látták már egymást, s a viszont látás sem olyan volt, mint ahogy szerették volna. Mary majdnem sarkon fordult, mikor a szakácsnő kedves hangon invitálta a szobába, majd bemutatta fiának. A fiút elbűvölte a lány mosolya. Mary szánakozva nézte Will elgyötört arcát, amelyet még így is kedvesnek talált. Alig bírta visszatartani magát attól, hogy kérdések sorozatával ostromolja a fiatal katonát. Leginkább arra volt kíváncsi, hogyan történt a borzalmas baleset és hogyan, milyen viszontagságok közepette jutott el hazáig. Látta, hogy Will nagyon gyenge, alig bírja tartani magát. Udvariasan elnézést kért, hogy segítenie kell anyjának a kertben. Letette a levest az asztalra, a tálca csörrenése visszhangzott a csöndben. Egészen zavarba jött a benne kavargó érzelmek, és titkolt izgatottsága miatt. Egy utolsó kényszeredett mosollyal búcsúzott, és kilépett az ajtón. Csacska kislánynak érezte magát, azt gondolta, hiszen még nem is ismeri Mr. Deverot. Lehet, hogy csak elesettségében érzi gyengéd, kedves jelleműnek, s gyógyulása után a háború borzalmaitól megtört szíve előbukkan, ami rideg és kegyetlen. Gondolatait gyorsan elhessegette, s indult a kerti munkát elvégezni. Szívében egész nap ellentétes érzelmek kavarogtak, nem is tudott igazán a munkára figyelni. Most, meg sem hallotta anyja szokásos kesergését a család sorsa miatt. Valójában saját álmai világában vívódott, hol egyik, hol másik gondolatával. Este lefekvéshez készülődött, dédanyja ezüst fésűjével fésülgette haját, majd hófehér, szatén szalagot font bele, mikor hirtelen zörejt hallott a folyosó felől. Egy pillanatra megriadt, majd fogott egy gyertyát és az ajtóhoz sietett. Megfogta a kilincset, s lassan, csikorogva lenyomódott keze alatt. Egy percig dermedten állt, majd bátorságot merített és kilépett a szobából. A folyosót félhomály borította, csak a telihold ezüstös fénye világított be az ablakon. Rémülten látta, hogy Will a padlón fekszik, s fájdalmában teljesen összegörnyed, egész testében remeg. Egy pillanatig csak állt, meredten nézte, aztán odarohant, hogy felsegítse.
- Mr. Devero, hogy jutott eszébe felkelni, mikor még ülni is alig bír? A doktor is megmondta, hogy nem kelhet fel az ágyból, hiszen súlyos sérülést szenvedett. Hát itt kell állnom maga mellett, míg meg nem érti, hogy csak így épülhet fel? Egyáltalán, hová indult? - mondta Mary ideges hangon, miközben szemei könnybe lábadtak az aggodalomtól. - Sajnálom Ms. Brown. Nagyon erős fájdalmaim voltak, nem bírtam tovább a fojtogató magányt. Mary elmosolyodott. Szíve szaporán vert, mikor a fiú átkarolta vállát, s együtt bebotorkáltak az ágyig. Gondosan betakarta és mellette maradt. A szoba mély csendbe burkolózott. Csak egy öreg olajlámpa majdnem kihunyó fénye pislákolt, s bronzos színben megvilágította a „kedves beteg” arcát. A fiú, bár nagyon rosszul érezte magát, mégis vágyott a lány társaságára, fájdalmával nem akart egyedül maradni. Láztól égő szemével Mary tekintetét kereste. A szoba csendes nyugalma ellenére fejében a háború rettenetes emlékei kavarogtak. Szíve hevesen zakatolt, mikor bajtársaira gondolt, kik mellette estek el a csatában. Maga előtt látta utolsó pillantásukat, melyben rémület, s az örök megnyugvás iránti áhítat tükröződött. Fülében visszhangoztak utolsó szavaik, melyekkel az istenhez fohászkodtak, hogy családjaiknak legyen erejük elviselni a gyászt, s folytatni tudják életüket. A régmúlt gyötrelmeiből visszazuhant a jelenbe, s hűsítő érintést érzett, Mary vizes borogatást tett forró homlokára, s halkan, lágy hangon így szólt: - Szörnyű fájdalmai lehetnek, bárcsak tehetnék valamit, hogy enyhítsem őket. - A legnagyobb kínt kedves Mary, nem a karomban érzem, hanem a szívemben. A csaták borzalmas emlékei összeroppantanak. Akárhányszor egyedül vagyok, nem bírok másra gondolni, csak ezekre a szörnyűségekre. Will hangosan kiáltott, s karjához kapott. A lány úgy érezte, teljesen tehetetlen. A fiú láza egyre jobban felszökött. Halkan így folytatta: - Köszönöm, hogy ön mellettem áll. Nem lehet könnyű, hallottam a bátyjáról. Nem tudom milyen, ha valaki nincs egyedül, és van egy testvére. Szegény anyám, apám csapodársága és léhűtő élete miatt, mindig is magára maradt a nevelésemmel. Újabb gyermekről pedig álmodni sem mert. Akárhányszor összekuporgatott pár pennyt, hogy valami apró ajándékot, új ruhát vehessen nekem a faluszéli piacról, pár nap múlva, akármilyen gondosan elrejtette a fiók aljában, a kocsmáros markában landolt, hála a „ház urának”. Hangja erőtlenül elcsuklott. A forróság szétáradt testében, lázálmok gyötörték. Fényes mulatságról álmodott, Maryvel keringőztek a bálterem tükörfényes, fa padlóján. Az egész terem fényárban úszott, úgy érezte ereje teljében van, s tiszta szívből kacag. A körülöttük álló tömeg vígan tapsolt, s gyöngyöző pezsgőt ízlelgetett. Semmi nem létezett számukra ezen a helyen kívül. A lány tengerkék brokátruhát viselt, arca kipirult a tánc hevében, bronzszínű fürtjei könnyeden szálltak a
levegőben. A vígasság örömittas képe lassan halványulni kezdett, majd Will magához tért. Mary kétségbeesésében lesietett a kamrába jégért, s vizes lepedőkbe bugyolálva, beborította a lángoló testet, majd aggodalmasan így szólt: - Hála az égnek, hogy végre magához tért. Többé ne merészeljen így rám ijeszteni. Tudja, a bátyámat két hónapig ápoltam, minden éjjelen át, ugyanebben a szobában virrasztottam mellette. Magát nem veszíthetem el, szeretném megismerni, szeretném boldognak és egészségesnek látni. Ígérem, nem hagyom, hogy meghaljon és egy nap, ha újból talpra áll, teljesítem leghőbb kívánságát, akármi legyen az. A lány szívét saját szavai reménnyel töltötték meg. S gondolataiba belefeledkezvén, hirtelen, örömében megfogta a fiú kezét. Szívük egyszerre dobbant, s megtörtént a csoda, az a bizonyos pillanat, melytől fogva két embert összeköt egy láthatatlan kötelék, a szerelem. Azon az éjjelen mindent elmondtak egymásnak, egész életükről, a legboldogabb pillanataikat, s legszomorúbb perceiket. Kiléptek a csendes magány börtönéből, melyben addig mindketten éltek, egymástól távol, ugyanazzal a vággyal, hogy igazán szabadok legyenek, s hátrahagyva a múlt emlékeit, új életet kezdjenek. Mary szerelme mellé kuporodott, s ébren vigyázta álmát, míg a nap első bíborvörös sugarai játszva végigszaladtak a puha pázsiton, s lopva beszöktek az ablak apró résein. Kedvesére pillantva, hirtelen rettegés fogta el, alig bírt levegőt venni. Will teste égett a láztól, nem volt magánál. A lány azonnal elküldetett Dr. Wattsonért. miután a doktor megérkezett és megvizsgálta a fiút, megállapította, hogy vérmérgezést kapott. Mary, a hír hallatán leroskadt egy székre a szoba előtt, és keservesen zokogni kezdett. Az ég nem veheti el tőle szerelmét, hiszen még csak most talált rá. A fájdalom összeszorította szívét, és fojtogatta. Könnyein keresztül látta az orvost, amint lassan távolodott a ház melletti úton, s anyját, aki vigasztalni próbálta a kétségbeesett Marthát. Will gyenge, elhaló hangját hallotta: - Mary, Mary. Hol van? Miért nincs mellettem? A lány odaszaladt és sírva kedvese mellkasára borult. A fiú folytatta: - Azt mondta, teljesíti a leghőbb kívánságomat. Nem vágytam soha, semmi nagy kincsre, gazdagságra, de mindig is látni akartam a tengert. Könyörgöm, vigyen el oda, teljesítse egy haldokló utolsó kérését. - Most nem lehet! Majd ha jobban lesz! – kiáltotta Mary, s hangja elcsuklott, szipogva nyelte könnyeit. Dacos válaszával késleltetni vélte az elkerülhetetlent.
Nem bírta elviselni, hogy a tragédia újra megtörténik, megint elveszít valakit, akit mindennél jobban szeret. A kín még elviselhetetlenebb lett, ahogy visszagondolt az első pillantásra, mikor egymás szemébe néztek. Will akkor is, élet-halál között lebegett. Az átvirrasztott éjszakák békés csendje, s a lámpa pislákoló fénye boldog emlékkép volt csupán, melyre a halál zord leple borult. Elhatározásra jutott, s befogatta a lovakat a kocsiba. Szobája magányába visszavonulva, készülődni kezdett, mint egy „izgatott menyasszony”, élete nagy napja előtt. Halványkék selyem ruháját vette fel, és barackvirágot tűzött hajába. Vigasztalhatatlan bánatát az öröm látszatával fedte el, önmagát is hitegetve a hiú reménnyel, miszerint van esély a gyógyulásra, s nem ez lesz kettejük első, s egyben utolsó szerelmes kirándulása. Útközben a kocsi kerekei lassan, csikorogva gördültek át a réten, mintha csak érezték volna, hogy haldoklót kísérnek utolsó útjára. Mikor megérkeztek, két szolgáló tolószékbe segítette a gyötrődő Willt, majd magukra hagyták a fiatalokat. A nap sugarai szikrázva ragyogtak a part homokszemcséin. Sirályok vijjogása hallatszott mindenütt. A tenger sós illata megtöltötte a levegőt. Úgy érezték, a tavasz melege képes szívükig hatolni. Mary kedvese mellé ült, vállára hajtotta fejét, s csodálták e hatalmas, békés vizet, melyben úgy tűnt, minden egyesül. Ezen a helyen, az ég és a föld eggyé válik, itt minden örök. Nincs halál, se háború, a tenger befogad mindent, s mindenkinek szabadságot ad. A nap aranyló korongja bíborszínre változott, s elnyelték a tenger hullámai. A fiú arca görcsösen összerándult a fájdalomtól, de szemében békés boldogság tükröződött. A lány karjára fonódott ujjainak szorítása engedni kezdett, s keze lassan, erőtlenül lehanyatlott. Mary érezte, ahogy a fiú lelke elhagyja testét, s új otthonába, az ő szívébe költözik, s ott él tovább. Tudta, hogy Will meghalt ugyan, de itt, eme végtelen azúrkék világban, örökké együtt maradnak.
