Könyvmolyképző Kiadó. Szeged. 2013
Írta: Szurovecz Kitti Szerkesztette: Hegedűs Noémi A borító Ürögi Lívia ötlete alapján készült Az illusztrációkat kerítette: Benina
ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 197 0 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők; Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Gera Zsuzsa Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illene rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Zsuzsinak, Csicsinek, Andinak, Boginak, Katának és Edinának – a Lányoknak, akik biztos kézzel irányítják az életüket, akikre felnézek, és büszke vagyok! <3
„Mindez tegnap volt. Ma pedig továbbmegyünk, mások vagyunk, mint tegnap voltunk, talán csak egy árnyalattal különbözünk tegnapi önmagunktól, de mégis mások vagyunk. Soha többé nem lehetünk azok, akik tegnap voltunk.” Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya
Prológus __________________
ozoga volt a ház, akárcsak a lakója. Ott ült, görnyedt, kényelmetlen pózban. Vézna karjával megtámasztotta a fejét, és úgy nézett rám, ahogyan egy veszett kutya tekint a sintérre. Ha más fegyvere is volna, valami ütőképesebb az átható, zöld szemeinél, már holtan hevernék a padlón. Így viszont álltam a pillantását, bízva abban, hogy az akarata úgy hajlik majd meg előttem, mint az a girhes kis teste a szánni valóan bő ruhája alatt. Észrevettem, hogy fintorgok. Hiába, abban a közegben, ahol én élek, adnak magukra az asszonyok. – Menjen innen! – ismételte meg az iménti mondatát. – Kár a gőzért. Nincs a világon annyi pénz, hogy ezt én megtegyem! – Az óceánszemek haragosan villogtak a szoba félhomályában. Nyugi, cicukám. Leszel te még kedvesebb is a bácsihoz. – Nagy kár. Ez esetben az édes kicsi Nikki sajnos megtud bizonyos dolgokat az életéről. Hány éves a csibe? Nyolc körül lehet most, ha jól számolom – a hatás kedvéért nagyot sóhajtottam. – Hiába, mindannyian kapunk pofonokat az élettől... – Ezt nem teheti meg! – Ha megteszem, az valójában nem az én bűnöm lesz, hanem a magáé. A maguké. A szent család – gúnyosan felnevettem. – Csak épp tele a szekrényük csontvázakkal... – Mit akar tőlem? Hogy talált rám egyáltalán? Játsszon nyílt lapokkal, az ég szerelmére! – A nő dacosan rám emelte a tekintetét, arcának csinos körvonalai ekkor érvényesültek először, a loncsos
R
⪻· 6 ·⪼
hajzuhatag alól karakteres, feledhetetlen, érdekes vonások kerültek elő. A képzeletem hirtelen egy filmet vetített elém egy asszonyról, aki a megfelelő körítéssel akár ő is lehetne. Vajon kinek az élete a legdrágább neked...? Tegyünk egy próbát! Játsszunk! Úgyis olyan cseszettül magányos vagyok... – Ne nézzen így rám, Rebeka! Arra kérem, legyen a feleségem. Szórakoztatóbb lesz, mint hinné.
⪻· 7 ·⪼
1. fejezet Hat évvel később… „Előbb-utóbb mindenkinek az életében elkövetkezik a megpróbáltatás órája. Mindenkinek megvan a saját gonosz szelleme, amely gyötri és kínozza, és próbára teszi minden erejét.” Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya __________________
Profi sminkes
–K
érlek, Nikki, gondold át meg egyszer! – A nőnek élénkvörös, kusza kontyba tornyosult a haja, és két szemöldöke között megjelent egy gondterhelt kis ránc. Divatos, vastag keretes szemüvegét az íróasztalra dobta, majd jelentőségteljesen a fiatal lányra nézett, mintha eddig csak az őket elválasztó szemüveg tette volna lehetetlenné, hogy Nikki megértse, miféle őrültséget forgat a fejében. – Már ezerszer megtettem, mama – bizonygatta komolyan, és Heily szívből kívánta, bárcsak az első kamaszkori lázadásról lenne szó, de érezte, erre most kevés esély van. Tanácstalanul csóválta a fejét. Figyelte a gyermeket egy gyönyörű ⪻· 8 ·⪼
nő testébe zárva. Tekintetével végigpásztázta a lánya vállig érő, lágy hullámokban omló, aranyszőke haját, levesestálnyi borostyán szín szemeit, melyeket még nagyobbnak mutatott a gondos spirálozás. Határozott arccsontját angol nagymamájától örökölte, pisze orrát a nagynénjétől, kihívó kis mosolyra húzódó ajkait az apjától. Ráadásként épp elég magas, hosszú combú és kebles volt ahhoz, hogy bárki lazán tizennyolcnak higgye. Mindent összeverve már most szédületes jelenség. Nikki Richards Heily nevelt lánya volt, de ez mit sem számított, mert pontosan annyira szerette, mint a férfit, aki az apja és egyben az ő férje, immár teljes tíz esztendeje. Sosem úgy tekintett Nikkire, mint holmi kakukkfiókára, ezért érezte abszolút jogosnak önnön aggodalmát és elkeseredettségét, amikor a fiatal lány közölte, hogy pályázni szeretne az Álom a varázshegyen című film egyik kiemelt mellékszerepére. Tizenhárom évesen! Az már mit sem számított, hogy ő, Heily Anderson, épp csak egy évvel volt idősebb, amikor annak idején forgatni kezdett, nem beszélve Nikki apjáról, aki már középiskolásként színházi darabokban játszott, és szintén nem volt még húsz, amikor megkapta élete első, igazi főszerepét. Egyszóval, alapvetően semmi rendellenes nem volt abban, hogy Nikkit érdekli a pálya és szívesen kipróbálná magát színésznőként, Heilynek azonban minden idegszála tiltakozott a dolog ellen. Az ő lelkében tragikus emlékek garmadája kötődött a filmsztár korszakhoz, melynek férje és ő úgy vetettek véget, hogy egyik napról a másikra – sok-sok per és anyagi veszteség árán – kiszálltak belőle, átállva a kamera másik oldalára: immár a családjuk tulajdonában lévő stúdió vezetői székeiben ültek. Továbbvitték a Lianne és Gilbert Anderson alapította céget, sőt, egybeolvasztották egy másik, sikeres hollywoodi műhellyel. A Shiny Diamond pedig az ott dolgozó remek szakembereknek köszönhetően lassanként sikerből épített hegyeket. – Nikki – szólalt meg Heily fáradtan. – Amikor én filmezni kezdtem, épp olyan lelkes és naiv voltam, mint te. Imádtam játszani, ⪻· 9 ·⪼
élveztem a munka minden pillanatát, mert részt venni egy mozi megalkotásában több mint hivatás. Ez igazi varázslat... – Akkor miért akarsz engem megfosztani ettől a varázslattól? – kotyogott közbe ártatlan hangon a lány. – Igazi manipulátor vagy, és már megint túl erős a szemfestéked – mutatott rá Heily. – Ez így nem ér... – Amikor még kicsi voltam, a papával együtt olyan sokat meséltetek nekem a forgatásokról, és amikor veletek jöhettem a stúdióba, olyan jó volt kalandozni a díszletek között! Most is bizsergést éreztem idebenn, amikor beléptem az aulába, megláttam Lianne nagymama hatalmas fotóját a szökőkút mellett... – Egy pillanatra elhallgatott. – Mama, ebbe a világba születtem bele. Miért nem természetes neked, hogy ide szeretnék tartozni? – Tartozz, Nikki! De kérlek, legyél inkább dramaturg, forgatókönyvíró vagy rendező, bánom is én... Csak könyörgöm, a színészetre ne vágyj! – De ehhez túl sok szépet meséltetek nekem. Ki kell próbálnom! – Azt kell kipróbálnod, hogy be tudod-e fejezni a még hátralévő húsz percben a matekleckédet! – vágta rá ellentmondást nem tűrően Heily. – Hatra itt az apád, és nem késhetünk el a házassági évfordulóról! – Nagypapa és Annabella mióta is vannak együtt? – kíváncsiskodott Nikki. – Hivatalosan tizenöt, illegálisan pedig már vagy ezer éve. – Vajon mivel lepi meg öt Gilbert a nagy alkalomból? – Talán egy újabb ráncfeltöltéssel – nevette el magát Heily, majd felemelte az íróasztalon heverő kis tükrét. – Ahogy így elnézem, lassan rám is rám férne... – Ugyan már, mama! Csúcs, ahogy kinézel. A sulimban az összes pasi odavan érted. – Ezt inkább hallani sem akarom... – emelte maga elé a kezeit Heily. – Nem akarok én lenni Stiffler mamája. Nikki, tudod, hogy ⪻· 10 ·⪼
nem vagyok a sebészkés lelkes híve, de ez az olasz koprodukciós szerződés jó néhány friss ráncot vájt a homlokomba. – Friss ráncot vájt... – trillázta Nikki. – Igazán költői vagy! Szóval... Elmehetek a szereplőválogatásra? – Csillagvirág, a sorrend a következő: mateklecke, családi vacsora – közben apádnak egy szót se –, aztán majd reggelinél, nyugodt körülmények között visszatérhetünk a dologra... – Nyugodt körülmények? – vonta fel aranyszín szemöldökét Nikki. – Mikor vannak otthon olyanok? Brandon tesz róla, hogy véletlenül se beszélhessünk nyugodtan semmiről... – Az öcséd még csak ötéves. Ne várj tőle csodákat! – Mama, biztos vagyok abban, hogy a papa mellém áll majd, és elenged a castingra. – Én sem mondtam még, hogy nem mehetsz! Nikki arca rögvest felderült. – Akkor elmehetek? – Akkor tagolom: ma-tek-lec-ke! – Heily fehérarany Cartier órájára pillantott. – Már csak tizenöt perced maradt... – Igenis, asszonyom! – szalutált a lány mosolyogva, majd kikukucskált az iroda ajtaján. – Sierra már hazament, kiülök a helyére tanulni! – emelte meg a széke mellett heverő hátizsákját, majd hanyagul dudorászva kislattyogott az előtérbe. – Nyitva hagyhatom az ajtót? – kiáltott vissza. – Persze! – sóhajtotta Heily, arra gondolva, hogy legalább addig is hallja, mit művel a kisasszony, de ezt már nem tette hozzá. Véletlenül sem akarta Nikkiben azt az érzést kelteni, hogy nem bízik benne, mert erről szó sem volt, inkább csak nagyon féltette őt. Heily kinyitotta az előtte heverő mappát, és olvasni kezdte az abban lévő, aláírására váró szerződéseket, ám a pillantása minduntalan a mellette fekvő, giccsesen színes keretes családi fotóra siklott. Egyáltalán nem illett a festékpacás képtartó a mahagóni íróasztalra, de nincs mit tenni, Brandon készítette az óvodában, ⪻· 11 ·⪼
közszemlére kell bocsátani. Heilynek egy-egy nehéz napon elég volt csak egy pillantást vetnie rá, hogy megnyugodjon a lelke. Hogy tudja, bármilyen nehézfejűek a színészek, a befektetők vagy a rendezők, bármennyire idegesítsék is őt napközben, ha hazaér, a fotón szereplő három drága lény várja, akik még mosolygósabbnak tűntek a vidám keretbe fogva. Forgatókönyvíró férje, az egykori legendás mozisztár, Nick Richards még mindig a milliódolláros arcberendezésével élte napjait, felesége legnagyobb nyugtalanságára. Heily tudta jól, nála jóval fiatalabb nők százai tesznek rendszeresen kísérletet arra, hogy lecsapják a kezéről a férjét, és ez csak azért nem tépte még cafatokra az idegeit, mert csak bennük nem bízott, Nickért tűzbe tette volna a kezét. Aztán ott volt a családi képen Brandon, a mindig fecsegő ötéves, a kis Humor Harold, de olyan elbűvölően volt képes beleszólni a nagyok dolgába, hogy még ezt is el kellett nézni neki. Heily lángvörös, süni haját, hófehér bőrét és Nick borostyán árnyalatú szemeit örökölte, akarnoksága pedig kétségkívül néhai nagyanyjáról, Lianne-ről szállt át rá. A képen a kis Brandont nővére, Nikki tartotta az ölében. Pillantásukat leszámítva egyáltalán nem hasonlítottak egymásra, amin nincs mit csodálkozni, hiszen csak az édesapjuk volt közös. Egyikük sem tudta. Nick kislánya még nem volt hároméves, amikor magyar édesanyjával végzett a rákbetegség, így végérvényesen Heilyékhez került. Nem akarták előle eltitkolni a születésének körülményeit, azonban az évek során a kislány szinte akarattal felejtette el a kiskorában történteket, a szülei pedig tudták, hamarosan elérkezik a pillanat, amikor kénytelenek lesznek mindent elmesélni neki. Más sem hiányzott, mint hogy az iskolában valaki merő rosszindulatból nekiessen, és olyan köntösbe csomagolja a múltat, hogy az darabokra tépje a fiatal lány lelkét. A régi történet tíz éve időzített bombaként ketyegett körülöttük, nem tudhatták, vajon mikor kerül elő egy akkori újságcikk, mikor szellőzteti meg a bulvársajtó ismét a témát, hogy Nick Richards első gyermeke ⪻· 12 ·⪼
valójában egy rövid kalandból fogant. Heily és a férje nagy szerencsének tartotta, hogy jó ideje kikerültek az éhes bulvárhiénák látószögéből. Elvégre kinek és miért volna izgalmas egy filmes család, ha ott már sok-sok éve nem volt vérontás, ármánykodás, hűtlenség vagy egyéb katasztrófa...? Sajnos, vagy hála az égnek, máshol épp elég ilyen akadt, így a RichardsAnderson famíliát békén hagyták. Persze, Heily tisztában volt azzal, hogy a bátyja, Steven, az apja, Gilbert és Nick egy hadseregnyi embert fizetett le a médiában és szakmai körökben a hallgatásért cserébe. Bizonyos cikkek és adatok örökre törlődtek a világhálóról, bizonyos emberek örökre eltávolodtak a közelükből. A kis Brandont Heily biztonságban tudhatta, hiszen csupán heti néhány órát járt egy magánóvodába, és egy remek dajka, Nancy vigyázott rá, amíg a szülők dolgoztak. Nikki azonban egy évvel ezelőtt beintett a magántanároknak, és közölte, hogy igazi iskolába szeretne járni, húsvér diákok közé, elvegyülni közöttük, és akár álvezetéknéven létezni, csak hogy ő is úgy élhessen, mint egy átlagos tini. Hogy ne érezze minden pillanatban, hogy egy valószínűtlenül nagy vagyon leendő örököseként ő lehet a bűnözők számára az aranytojást tojó tyúk. Heily és Nick végül kénytelen-kelletlen engedett a kérésének, persze, eszük ágában sem volt kitenni a lányukat az állami iskolákkal együtt járó veszélyeknek. Nikki egy Beverly Hills-i magánsuliba, a Colorful Forestbe járt, oda, ahová csak a legtehetősebb szülők gyerekei tehették be a lábukat. A lányt minden reggel sofőr vitte az árnyas, sűrű erdő kellős közepén elterülő, biztonsági őrök által őrzött park közepén álló épületbe. Délután pedig többnyire a család régi munkatársa, Alfred szállította haza. Már Heilyre is ő vigyázott annak idején, és a család a végletekig megbízott az öregben, aki sajnos ezen a délutánon elfelejtette, hogy Nikki péntekenként hamarabb végez, a kisasszony pedig kihasználta a lehetőséget és megszökött busszal, hogy beszélhessen az anyjával. Heilyben egy percre megállt az ütő, amikor megjelent az irodája ajtajában minden kíséret nélkül, feldúlt ⪻· 13 ·⪼
arccal, miközben csapongva kereste a szavakat. Heily már azt hitte, tízévnyi éteri nyugalom után az iskolában valaki lerántotta a leplet a múltjáról. Míg egy felnőtt szóba sem hoz ilyesmit, ha a tudomására jut a pletyka, a gyerekek annyira, de annyira kegyetlenek tudnak lenni... De nem! Nem erről volt szó. Nikkinek a tavaly karácsonyi, diákszínház-előadás után az osztályfőnöke, Mrs. Hemett, telebeszélte a fejét, hogy igenis komolyan foglalkoznia kellene a színjátszással. Heily és Nick azonban akkor még csírájában el tudta fojtani Nikki lelkesedését azzal, hogy ráér a jövőjén gondolkozni, vagy azért lépéseket tenni. Persze, emellett azt sem árulta el neki senki, hogy Heily azért rohant ki a mosdóba a darab kellős közepén, hogy lepityeregje a maradék sminkjét, mert úgy meghatotta Nikki tehetsége. A szülők aznap a fél éjszakát vitával töltötték szóljunk-e a gyereknek, hogy veszettül jó színész, vagy sem?- témában. A döntés végül a vagy sem lett, és Richardsék minden erejükkel azon voltak, hogy egy szem lányuk figyelmét valahogyan eltereljék az SZ.L.P.-ről (Színésznő Leszek Projekt), ahogyan Nikki neonfilccel a történelem könyve hátuljába véste... Az elmúlt hónapokban Heily már azt hitte, csak múló fellángolás volt az egész, Nikki vagy eltemette magában ezt az álmot, vagy nem is volt olyan fontos. Ám úgy látszik, csöndesen dédelgette magában a tervét, és az anyja kezdte úgy érezni, mihamarabb beszélnie kell Nickkel, mielőtt még tiltott gyümölccsé érik ez az ügy. A lift irányából hirtelen kisebb paláver hallatszott, csörtetéstől és különböző szuperhősök torz hangjaitól kísérve. Heily nagyot sóhajtott. Szóval Brandon nem volt hajlandó otthon maradni Nancyvel – ez majd jól megadja az est alaphangulatát, azaz a házassági évfordulón sem a pár lesz a középpontban, hanem az agyonimádott unokájuk. Brandon már megint egy képzelt ellenséggel harcolt, a kezében lézerkard világított, miközben apja mellett szó szerint bevetődött Heily irodájába. A nő megmozgatta kissé ⪻· 14 ·⪼
elzsibbadt, keresztbe tett lábait, majd felállt, és hagyta, hogy Brandon puszta szeretetből, de nem éppen gyöngéden nekirontson. – Helló, mami! – nézett rá elkerekedett szemekkel. – Képzeld, a papa inget adott rám. Hiába mondtam neki, hogy nem esküvőre megyünk, és meg akarom mutatni Gilbert nagypapinak az új pókemberes pólómat... – Szia, széplábú – üdvözölte Nick is a feleségét, és játékosan füttyentett, tekintetével végigpásztázta Heily alakját, úgy, hogy a nő még ennyi év után is zavarba jött, és szidta magát, amiért az évfordulós hacacáré miatt épp ezt a pingvin ruhát vette fel. Ez Nick olvasatában annyira rövid kis feketét jelentett, amit a nők kénytelenek folyamatosan húzogatni járás közben a combjuk mellett, ugyanis ellenkező esetben kivillanna az alsóneműjük. – Ne cikizz, Nicholas! – kérte Heily. – Fáradt és lepukkant, idegileg zokni kétgyerekes anyuka vagyok... Időnként legalább a tükörbe pillantva jár nekem egy kis illúzió, nem? – Mami! – kuncogott közbe Brandon. – Látom a bugyidat! – Azért, mert tökmag vagy. – Heily lehajolt, és puszit adott a tűzvörös üstökre. – Hat óra. Szaladj, kicsim, szedd össze a nővéred és induljunk! – A kisfiú a lézerkardot lengetve vágtatott ki a folyosóra, hogy csapást mérhessen a gyanútlanul matekozó Nikkire. Kisvártatva felháborodott rikoltozást követően jelentős ramazuri hallatszott odakintről, mire Heily egy karlendítéssel jelezte Nicknek, hogy mennyire elege van. – Baj van, kincsem? – lépett hozzá a férfi, és magához ölelte, gyengéden cirógatva a hátát. – Valami bűzlik az olasz szerződés kapcsán, esküszöm, mintha valaki szándékosan hátráltatná, hogy elkezdhessünk forgatni... Ráadásul a nagylány a legrosszabb időpontban állított be délután, épp, amikor azzal a tehetetlen titkárnővel, Renatával vitáztam telefonon. Már megint nem volt hajlandó kapcsolni Fideliót. Az a gyanúm, hogy az a digó bujkál előlünk. Hetek óta késnek a beígért ⪻· 15 ·⪼
pénzzel. Az összeg nélkül nem tudunk elkezdeni dolgozni, mert minden mozgatható tőkénk eszközökben áll... – Megértelek, Hell. Ennyit mi még film előkészítésével nem szívtunk, mint ezzel a Los Angeles-i giggolóval. Talán oda kellene utaznunk, és személyesen a kezünkbe venni a dolgot. Letáborozunk a Marcella Company előtt, és egyszer csak megjelenik az emberünk. – Meglehet, hogy igazad van. Ne haragudj, Nick, de olyan nyomorult vagyok ma... – Van valami más baj is, Heily? – Fel nem foghatom, hogy Brandon miért nem akart otthon maradni. Máskor nagyon szívesen játszik Nancyvel. A csipogásával ki fogja borítani Annabellát, amit meg is értek, elvégre ez az ő estéjük... – Eddig még sosem zavart téged a fiunk jelenléte, ahogyan az ünnepelteket sem! Ki vele, mi a pálya, producer asszony? – Ne hívj így! Anyámat hívták mindig így, és látod, mi lett vele! – emlékeztette a férjét arra, hogy Lianne Anderson egy tragikus baleset áldozata lett. Rosszkor volt rossz helyen, és a maffiózók véletlenül őt robbantották fel valaki más helyett. Csúnya történet. – Bocsáss meg. Heily! De tudod, hogy mindig észreveszem, ha valami sántít. Rád van írva, és a nyakam teszem rá, hogy ez pillanatnyilag nem Brandon jelenléte. Jól érzem...? – Mama, papa, indulnunk kéne! – kiáltott be Nikki, majd kisvártatva a hullámos hajzuhatag is belibbent az ajtón. – Az öcsém szétszedi az előteret. Szegény Sierra a holnapi aktatologatás helyett takaríthat! Nick az égnek emelte a szemét, majd kisietett a titkárnő rezidenciájára, hogy atyai szigorral bírja rá Brandont a fénymásolóról való leszállásra. Körülötte cafatokban hevertek az A4-es papírlapok. – Drágám, Sierra szobáját ezennel katasztrófa sújtotta övezetnek nyilvánítom! – kiáltott vissza Nick. – Brandon babának pedig kettétöröm a lézerkardját, megcsavarom az orrát, az alsógatyáját ⪻· 16 ·⪼
pedig a fejére húzom... – kántálta Nick, a kisfiú nevetésétől kísérve. – Mama, használhatom a ciklámen színű rúzsod? Az életem leginkább egy nyüzsgő piacra emlékeztet. Érdekel valakit, hogy felemészt az aggodalom? Heily tudta, össze kell szednie magát és végigcsinálni az estét, mintha minden rendben volna a lelkében. Mély levegőt vett, majd Nikki felé nyújtotta a sminkes táskáját. – Kivételesen igen. De csak mert ünnepnap van, és mi is ott leszünk veled. A lány gyakorlottan bánt az ecsettel, úgy sminkelte magát, hogy azt akár a profik is megirigyelhették volna. A ciklámen rúzs és némi pirosító után tizenhárom éves létére szinte húsznak tűnt. Nem igaz, hogy az apja nem félti! Nem igaz, hogy nem veszi észre az éhes férfitekinteteket... Jaj, Nikki! Kérlek, maradj még kislány! Csak egy kicsit... ✤ Az orvos óvatosan kihúzta az injekciós tűt, majd megszemlélte a művét. Elégedett volt a látvánnyal. Annál is inkább, mert rengeteg páciense volt, de ezt a nőt kifejezetten kedvelte. Mindig jóleső izgalom vibrált benne, amikor a rendelőbe lépve belepillantott a naptárába, és rájött, hogy ismét találkozhat vele. Még egy kezelés és rendbe jön, totálisan tökéletes lesz, igaz, ő már akkor is annak látta, amikor először belépett az irodájába, hogy együtt megtervezzék látványos megújulásának folyamatát. Lassan szélnek kell eresztenem a madárkát. Az istenit! Ki kell találnom valamit, hogy ne akarjon elrepülni. Esetleg egy új cicit, drága? – Mára készen is vagyunk, Miss Monroe. – Ahogy elemelte a fecskendőt, másik kezével óvatosan végigsimított a nő bársonyos bőrén. – Jövő héten még tesz nálam egy utolsó látogatást, és elválnak útjaink – sóhajtott. ⪻· 17 ·⪼
– Ne legyen szentimentális, Eric! Sosem lehet tudni, mit hoz a sors. – A nő mosolyogni próbált, ami közvetlenül a hyaluronsavas kezelés után szinte kivitelezhetetlen volt. – Igaza van. – A férfi úgy érezte, itt az ideje a tettek mezejére lépni. Most vagy soha. – A munkát elvégeztük, ám ez nem jelenti azt, hogy nem hívhatom meg egy kellemes ebédre, és azt sem, hogy nem fog gyönyörű virágcsokrot kapni egy titkos hódolótól... – Hízelgő, de tudja, én férjnél vagyok... – Mióta csak megismertem, hagyja, hogy kisasszonyozzam! Egyszer sem javított ki! – Jólesett a kedvessége, nem volt szívem hozzá – mosolygott szomorkásan a nő. Ez igen, apám. Ez a te formád. Időzítésből egyes. Eric próbált kedélyes arcot vágni, miközben az asszony kissé kapkodva elővette a táskájából a csekkfüzetét. A következő pillanatban rúzs, slusszkulcs, névjegytárca hullott a padlóra. Ösztönösen a nő mellé ugrott, hogy segítsen összeszedni a tárgyakat. A kezeik egy másodpercre összeértek, zöld pillantás kapcsolódott mogyoró barnába, és Eric határozottan úgy érezte, apró, elektromos szikrák pattognak körülöttük. Vegytiszta vágy. Francba is. – Köszönöm a segítséget, doktor úr... – lehelte túlságosan mesterkélten, majd kapta a táskáját, villámgyorsan elköszönt, és kecses, fehér balerinacipős lábain sietve távozott a rendelőből. Eric kidobta az elhasznált eszközöket, lassú, akkurátus mozdulatokkal kezet mosott, majd vetett egy pillantást Miss Monroe asztalon heverő „előtte” fotóira. Gyönyörű nő volt, csak sajnos nagyon is törődött vonásokkal. Beesett, mélyen ülő szemekkel, korához képest túlságosan is mély mimikái ráncokkal és valószínűtlenül szomorú vonásokkal. Az orvos tekintete lejjebb siklott, a nő adataira: harmincnyolc éves. Ösztönösen kíváncsi volt arra, ki lehet ő, milyen titkokat rejthet a múltja, mi okozhatja azt a megfejthetetlen szomorúságot, ami mindig ott settenkedik a mosolya ⪻· 18 ·⪼
mögött... Eric félrehúzta az ajkát, lemondóan sóhajtott, majd az íróasztala fiókjába süllyesztette a képeket – a kiemelt ügyfelei közé. Ez a nő férjnél van – emlékeztette magát. Mint akit tetten értek, úgy rezzent össze, amikor megcsörrent az asztali telefonja. – Mondja csak, Heather – köszöntötte a titkárnőjét és egyben személyi asszisztensét, miközben a táskájába pakolta a holmiját. – Mára végzett, Mr Avery. Azonban, remélem, nem felejtette el, hogy hétkor jelenese van az Octavio Bacerra’s-ban. Tudja, a házassági évforduló... – Másra sem vágyom jobban. Köszönöm, Heat... – A frissen vasalt öltönyét, a virágcsokrot és a francia bort az öltözőjébe készítettem. Utóbbit egy jeges vödörben keresse... – Mi lenne velem maga nélkül? Nem is tudom, hogy háláljam meg a gondoskodását. – Talán, ha most azonnal hazamehetnék... – Randija van? – ugratta Eric. – Ne vicceljen, Mr. Avery! Hiszen tudja, hogy két éhes gyerek és egy fáradt férj vár otthon... – Legyen szép estéje, Heather! – Magának is. Szerencsés ember az, akit várnak otthon – állapította meg magában Eric, és átsétált a privát öltözőjébe, hogy belebújjon az esti szerelésébe. Rutinszerűen kapkodta magára a ruhákat, pillanatok alatt megkötötte a nyakkendőjét, és a talpig tükör előtt némi zselével borzolta össze sűrű, fekete haját. Nem mintha használna. Avery, kefe a fejed. Már a suliban is így jellemezték a srácok a frizuráját. Akkoriban még zavarta, ám az évek során rájött, zabolázatlan tincsei a nőknél kifejezetten előnyt jelentenek. Különösen az utolsó komoly barátnője, Lianne imádott a hajába túrni, csók vagy szeretkezés közben, és simogatni, amikor valami jó kis filmet néztek DVD-n. Mintha ezer éve lett volna. Eric tisztában volt vele, hogy nem az akkor negyvenes éveiben járó, nála jóval idősebb producernő volt ⪻· 19 ·⪼
álmai asszonya, mégis mély sebet vájt a szívébe az emléke. Mert Lianne meghalt – egy maffiózó, Enzio Rossi robbantotta fel a kocsijával együtt. A dolog szívrepesztő része pedig az volt, hogy a bombát valójában neki, Ericnek szánták, méghozzá az apja miatt, aki iszonyatos összeggel tartozott a filmes bűnbanda fejének. Az eset óta tíz év telt el, és Eric bárhogyan is próbálkozott, egyre csak azon kapta magát, hogy képtelen bárkit közel engedni magához. Lianne arca, az utolsó pillantása, ahogyan rámeredt az autó ablakán keresztül, a robbanás fülsiketítő hangja, a sűrű, terjengő füstszag és az utána következő borzalom még ma is gyakran kísértette álmában. Önmagát okolta az asszony haláláért, és hiába tett meg mindent azért, hogy feloldozást nyerjen, képtelen volt megbocsátani magának azt, hogy a szerencsétlen pillanatban nem ő ült a saját autójában. Amikor éjjelente a lidércnyomásra ébredt, képes volt napkeltéig marcangolni magát. Nem volt vallásos ember, de ilyenkor ígéretet tett a Mindenhatónak, hogy még inkább támogatja majd mindenben halott kedvese családját – no, nem mintha nem ment volna már így is az idegeikre a túlzott törődésével. Pontosan tudta, hogy Hollywood pletykás elitje azt hiszi, hogy a lányában, Heilyben keresi Lianne-t, ezért ragaszkodik már-már betegesen hozzájuk, de nem érdekelte, ha mások így gondolják. Legalább létezik egy elfogadott magyarázat arra, hogy menő, pénzes, jóképű plasztikai sebészként miért is állt be a megrögzött agglegények sorába, akik barátnő helyett rendre csak ágyba-babát tartanak. Jobb is, hogy férjnél vagy; Miss Monroe. Túl jó vagy nekem – gondolta keserűen, és felhúzta kifogástalan, fekete bőrcipőjét, majd belépett a magán liftjébe. Irány a mélygarázs és az ott parkoló Maseratija. Minden alkalommal elfogta őt a nyugtalanság, amikor volán mögé ült. Vajon, ha elfordítja a slusszkulcsot, robban vagy sem? Vannak paranoiák, amelyekből lehetetlen kigyógyulni. Gondolatait gyorsan visszaterelte a nőkhöz. Az igazság az volt, hogy a munkája során immár egy évtizede ⪻· 20 ·⪼
körülvették Beverly Hills legszebb, leggazdagabb, legbefolyásosabb asszonyai. A praxisában rengeteg szépészeti beavatkozást végzett: mellműtétek, ráncfeltöltés, hajbeültetés, zsírleszívás – és sok nőnek megéri volna egy misét, hogy ne csak a műtő műszereivel, hanem a természet adta eszközeivel is lelki békét szolgáltasson számukra az olaszos külsejű sebész. Volt idő, amikor élt a lehetőségekkel, mert a jó szex remek figyelem elterelésnek bizonyult, ám idővel kiégett, kiüresedett, és rájött arra, ha csak test van, de lélek sehol, az olyan, mint a jó hamburger. Mindig egyforma, konstans minőség, de ha az ember mindennap ezt eszi, előbb-utóbb hányingere támad tőle. Aztán meg önmagától. Eric nem akart több hamburger-szexet. Szerelmet akart, de fogalma sem volt arról, képes-e arra, hogy valakinek igazán adjon önmagából, gátlások és félelmek nélkül. Minderről egyetlen emberrel tudott beszélgetni: Lianne lányával. Heilyvel. A vörös-dögös, multifunkciós szupernő – ahogy Eric gyakran hívta, mert egyszerre volt rendező, producer, feleség és édesanya – úgy hatott rá, mint valami különleges nyugtató. Az ő jelenlétében el tudta hinni, hogy a bűne megbocsátást nyert, hiszen az elmúlt évek alatt nagyon jó barátok lettek. Bár Eric tudta, hogy ez jórészt annak köszönhető, hogy a férj, Nick Richards, segítségére sietett, amikor Heilyt és a kislányukat, Nikkit, tíz évvel ezelőtt elrabolta egy eszelős színésznő. Eric szerencsére jókor volt jó helyen, áldomást szerzett a lányok hollétéről, és nemcsak hogy informálta Nicket, oda is rohant, hogy maga vessen véget a lidércnyomásnak. Ha akkor nem lövi vállon azt a bolond nőt, Tara Hawkot, a család nemcsak Lianne-t gyászolhatta volna abban az eszement időszakban, hanem Heilyt és a kicsi Nikkit is. Kicsi Nikki... Hm... Nem is olyan kicsi. Ma már tizenhárom éves, és ő a keresztapja. Eric aligha tudta elképzelni, hogy létezik még szigorúbban őrzött gyerek Hollywoodban, mint ez a túlságosan is komoly és tudatos leányzó. Már most lesírt róla, mennyire magányos, milyen nehezen tűri a béklyókat, amiket a szülei merő szeretetből és aggodalomból ⪻· 21 ·⪼
ráaggattak. Csak nehogy baj legyen belőle. Mindegy, nekem aztán semmi közöm a nevelési elveikhez – mentette fel magát, miközben homlokráncolva vetett egy búcsúpillantást sötét öltönyös tükörképére. Irány az Octavio Bacerra’s és a meghitt családi vacsora! Milyen kár, hogy az én esetemben sem a meghitt, sem a családi nem igaz. Többször vagyok felesleges pótkerék, mint kéne, de így legalább néha gurulok. Ez is valami.
⪻· 22 ·⪼
2. fejezet __________________
Unatkozó kismama
–O
ké, rendben, mindent megpróbálok, hogy meggyőzzem őket. – Melanie Richards épp a gálaharisnyáját igyekezett magára rángatni, miközben a telefont a füle és a válla közé szorítva próbálta leszerelni a hívó felet. – Nem hinném, hogy bármi gond lenne ezzel... Ugyan már, ismerem az apádat óbégató pelenkás kora óta, tudom, hogy... A mindenit, Nikki! Most már igazán el kell köszönnöm! A második harisnyámat szakítom el, és már csak egyetlen tartalék maradt... – Lehuppant az ágyra, és nagy sóhajjal hallgatta tovább unokahúga problémáit, majd felpillantott a közeledő léptek zajára. Ronald állt az ajtóban, tojáshéjszín ingében és szürke vászonnadrágjában, kissé kócos, sötét hajával igazán jól festett. A szemei köré apró szarkalábak gyűltek, amint elnéző mosollyal figyelte élete párját, aki a tőle megszokott módon nem tartott sehol – öt perccel indulás előtt sem. Melanie beharapta az alsó ajkát, mint aki tudja, hogy most aztán bajban van, és rohamtempóban elköszönt az unokahúgától, megpróbálva figyelmen kívül hagyni annak tiltakozását. – Tényleg muszáj letennem, mert Ron a térdére fektet és elnáspángol. Hamarosan ott leszünk mi is, Nikki! – Azzal ⪻· 23 ·⪼
megnyomta a hívás megszakítás gombot, és bűnbánó cicaszemekkel pillantott a férfira. – Nézd, ez a harisnyám is kuka! – Még jó, hogy van, aki mindenre gondol – varázsolt elő egy kis csomagot a háta mögül Ronald. – Szívem, felkészültebbnek kellene lenned! Hétről hétre nagyobb vagy, nincs mit tenni... – Sajnálom, mindig elfelejtem, hogy gyereket várunk... – szabadkozott Mel, aki ugyan már a negyedik hónap végén járt, de szerencsére elkerülték a várandóssággal együtt járó jellemző rosszullétek. Negyvenéves volt, de harmincnak tűnt, hála a heti három aerobicnak, a jógának és a paleolit étrendnek, kismamaként is kirobbanó formában érezte magát. Nem sokat adott az orvosa szavaira, aki óva intette a sok mozgástól és a rohanó élettempótól, mert a kora miatt veszélyeztetett terhesnek minősült. – Pedig, hamarosan ez lesz a fő projekt az életedben, drágám. – Ronald magához húzta, miközben odaadta neki az új harisnyát. – Te mindenre gondolsz – fakadt ki bűntudatosan Melanie. – Én pedig meg mindig az a káosz-kapitány vagyok, aki voltam... – És én pontosan így szeretlek. A gyerekünk is így érez majd. Ahogy Sandra Connor szokta mondani átszellemült arccal: a kis lélek odafenn pontosan tudja, hogy hová érkezik, ő választott benneteket a nemes feladatra, hogy felneveljétek... – Apropó, ők is ott lesznek ma este? – Mel kibontakozott Ron öleléséből, és tovább harcolt a ruháival. – Már vagy fél éve nem láttam őket... – Ma sem fogod. Virginiába utaztak a gyerekükkel. Sandra apját megműtötték sérvvel, és úgy döntöttek, meglátogatják. _Te kis jól informált! – nyújtotta csúfondárosan Mel a férfira a nyelvét. Eltiltott a szerkesztői melómtól is ez a rabszolgatartó. – Ne irigykedj! – korholta Ron. – Élvezd, hogy mostanában végre sehová nem kell rohannod. A babaprojekt előtt mindig arra panaszkodtál, hogy már vagy tíz éve nem jut magadra semmi időd, és a személyemben egy hajcsár főnököd van a Screendreamnél. ⪻· 24 ·⪼
– Miért nem dolgozhatok még egy kicsit? Csak néhány hetet. Nem járnék partikra, csak interjúkra, és megírnám az ajánlókat meg az újdonságokat a sajtóanyagok alapján... – Maradjunk az utolsó kettőnél – mondta határozottan Ronald. – Te aztán szörnyű akik vagy, hallod-e! – Tudom. Ezért nem jössz hozzám évek óta, hiába kérlek... – Az első néhány évben még sóvárogtam utána, mégsem kérted meg a kezem. Pedig egész pofás kis utalásokat tettem! Aztán később, amikor végre rávetted magad, már nem tudhattam, tényleg akarod-e, vagy csak azért kérded, mert tudod, hogy ezt várom tőled – magyarázta Melanie, és kis mosollyal nyugtázta, hogy ez a harisnya végre jó. Gyors mozdulattal belebújt az ágyra készített piros koktélruhába, majd lábujjhegyen Ronaldhoz tipegett. – De ettől még te vagy a legjobb férjanyag ebben a városban! Induljunk, drágám! Ne akard, hogy komolyan belekezdjek a lelkizésbe, tudod jól, hogy akkor sosem hagyom abba... – Ne is mondd! Rémes volna... – Ronald játékosan fintorgott, majd lehajolt, és gyengéden belebújtatta a nő lábait a fekete lakkcipőkbe. Melanie imádta ezt. Úgy gondolta, csak egy igazi férfi képes letérdelni az asszonya előtt, és ettől még nagyabbra nőtt a szemében. Ronnak sem a szerelemben, sem az élet más területén nem kellett eljátszania a főnököt. Ugyanis minden ízében az volt. – Gyönyörű vagy, Szélvész Kisasszony – közölte, miután szemügyre vette Melt. – Mit akart Nikki? – Szövetségest keres – forgatta a szemelt. – Ugyan, mihez? – Meggyőzni Nicket és Heilyt, hogy engedjék el az Álom a varázshegyen 2. szereplőválogatására. Még mindig színésznő szeretne lenni... – Tökéletesen megértem az öcsédéket, hogy hadakoznak vele... – Nos, én nem. Nikkinek igenis joga van hozzá, hogy elinduljon az álmai után. Nagyon tehetséges kislány. – Melanie belebújt a ⪻· 25 ·⪼
kabátjába. – Nem vitatom. De bőven ráér még. A filmes világ kemény, ezt épp neked mondjam? Az öcséd Nikkinél jóval idősebb volt, amikor elkezdte, és csaknem belerokkant. Heily pedig, mire húsz lett, már túl volt pár alapos verésen és mély depresszión. – Ugyan, nem törvényszerű, hogy mindenki ilyen érzékenyen reagáljon a hírnévre. – Drew Barrymore. Macaulay Culkin. Amy Winehouse. Christina Ricci. Soroljam még? – Dakota Fanning. Robert Pattinson. Daniel Norton. Ők az ellenpéldák – vágta ki magát Melanie. – Lelkileg teljesen épek, pedig ott a nevük Hollywood tíz leggazdagabb tinisztárja között. Hozzáteszem, megeshet, hogy a kis Daniel Nortonnal is összefutnánk a válogatáson. Én nagyon kíváncsi vagyok rá. A nyilatkozatai alapján olyan kis koraérettnek tűnik. Kíváncsi volnék, miért. – Nem lehet veled vitatkozni, mindenre van válaszod. – Ronald sóhajtva feladta. – Ezek után meg sem kell kérdeznem, kinek az oldalára állsz. – Tudod, hogy a veszett ügyek a gyenge pontjaim – kacsintott Melanie. – Csakugyan? _Te magad is annak tűntél, amikor megismertelek... – rebegtette a szempilláit a nő. – De jó, hogy engem nem hagytál a gödör mélyén. – Nikkit sem fogom. És ez is a te hibád, Ronald Christensen. _ Miért? – Mert a terhességem miatt eltávolítottál a rovatom éléről, te kegyetlen. Így most menedzselhetem Nikkit, és vigyázhatok rá. Remek ötlet, nem? – Kíváncsi vagyok, mit szól majd mindehhez Heily. Mondd, megélem egy nap, hogy nyugodt, elégedett holdvilágmosollyal kötögetsz majd babazoknit a karosszékben? ⪻· 26 ·⪼
– A kedvedért egy-két órán át csinálnám, de nem sok örömöm telne benne. Gyerünk, drágám, idő van! Két perccel később férfiasan felmordult a garázsban Ronald fekete Audijának motorja. Az étterembe menet nem beszélgettek: Mel az iPhone-ján olvasgatta a világ napi híreit, a férfi pedig zenét hallgatott fedő tevékenységként, miközben arra gondolt, a gyermekét váró nő kezeit minimum össze kellene kötözni a lábaival, majd ráhúzni egy kényszerzubbonyt, hogy ne kelljen miatta folyamatosan aggódnia. Melanie Richards tíz éve volt az életének része, és épp ennyi ideje reszketett attól – teljesen jogosan –, hogy a magazinszerkesztő nő fokozott igazságérzete, nyomozói ambíciói vagy az a nagy szája mikor tesz újra kárt a testi-lelki épségében. Egyszer már megtörtént, és a férfi mindenképp szerette volna elkerülni a repetát. Most pedig, hogy Mel végre rászánta magát a szülésre, Ron aggodalma az egekbe szökött. A legnagyobb baj az volt, hogy Melanie egy halvány szikráját sem mutatta annak, hogy vigyázni akarjon magára és a babára. Így hát mindez a teher Ronald vállát nyomta. Egy órával később, amikor bekanyarodott az étterem parkolójába, eszébe jutott, amit valahol hallott, hogy Dario Rossi nagyon sok pénzt fektetett az Álom a varázshegyen produkcióba, amolyan csendestársként, a producer mellett. Ő pedig Enzio Rossinak, a híres, öreg filmes maffiózónak a fia, aki a Richards-Anderson család egyik régi ellensége. A probléma gyökere az volt, hogy sok évvel ezelőtt ő alapította a Shiny Filmstúdiót, ami azóta beleolvadt az Anderson család cégébe, egy ügyes üzleti húzásnak köszönhetően. Enzio Rossi korábban többször tett kísérletet fenyegetéssel, zsarolással, sőt, egy merénylettel is arra, hogy visszavásárolja a részét, ám Heilynek és Nicknek esze ágában sem volt egy maffiafőnökkel osztozni a cégen. Enzio Rossinak érzelmi okokból volt nagyon is fontos a Shinyrészleg visszaszerzése: életének boldog időszakára emlékeztette a stúdió, amelyet elhunyt szerelméről nevezett el. Eszelősen ⪻· 27 ·⪼
ragaszkodott az akaratához, és jogosan lehetett attól tartani, hogy sosem adja föl a harcot. Aztán a dolog valahogy mégis elcsöndesedett, Rossi talán belefáradt a hiábavaló küzdelembe. Az öreg évek óta be sem tette a lábát az Államokba. Ám Ronald számára akkor sem volt megnyugtató a gondolat, hogy ha csak közvetve is, de Nikki talán a közelébe kerül. Megpróbálta elhessegetni magától a borús elméleteket, és az előttük álló estére koncentrált. Elvégre az már nagyon régen volt. Rossit sem hajthatja a hatalomvágy az idők végezetéig. Az túl fárasztó lenne még egy szívbeteg maffiafőnöknek is. ✤ Daniel Norton feküdt az ágyán, tekintetét a plafonra szegezte, és próbált elvonatkoztatni attól, ami a házuk földszintjén történik. Nem ment könnyen. Olyannyira nem, hogy az idegei már-már pattanásig feszültek Két kezét a füleire tapasztotta, aztán ráébredt, ez nem elég hatékony megoldás, ahogyan az is kevés volna, ha a fejére szorítaná a párnáját, hogy kizárja a külvilágot. Végül kihúzta az éjjeliszekrénye fiókját, fogta az iPadjét, be a fülest, és elkezdte hallgatni a Muse egyik szívbemarkolóan lázadó dalát. Hátha ez segít valamit. Nem bírom már hallgatni őket. Daniel lehunyta a szemét. Tudta, hogy felelőtlenség elszeparálni magát, de egyszerűen képtelen volt tovább hallgatni az üvöltözést. Csak nem ölik meg egymást! Vagy ha mégis, legalább végleg megszűnik ez az állandó para-sziget, ahogyan Dan magában az otthonát nevezte. Szép is lenne! Akkor talán végre jó kezekben tudhatná a pénzét, amit majd csak a huszonegyedik születésnapja után érezhet valóban a magáénak. A fiú elhessegette a gonosz gondolatokat, mert szentségtörésnek érezte, hogy néha a saját szülei halálát kívánja. Amikor két forgatás között akadt egy kis szabadideje, és belegondolt a saját helyzetébe, szégyenérzettel és végtelen ⪻· 28 ·⪼
szomorúsággal töltötte el az igazság: már sem az apja, sem az anyja iránt nem érez szeretetet. Dan mélyeket lélegzett, és megpróbálta átadni magát a dallamok világának, kicsit kilépni a valóságból, eljátszani a gondolattal, milyen volna az élet, ha nem lenne ennyire magányos. Mindig magántanuló volt, nem voltak barátai, és napjai nagy részében csak a tanáraival és a forgatásokon jövő-menő idegbeteg, koffeinlötykölő felnőttek sokaságával találkozott. A hollywoodi gyárakban nem születtek barátságok. Megesett, hogy együtt játszott más gyerekekkel, ám ezek az ismeretségek a közös munka végeztével kihűltek és feledésbe merültek. Daniel néha arra gondolt, jó volna legalább egy testvér, egy sorstárs, valaki! Együtt talán könnyebb lenne elviselni, ha az embert holmi busásan megtérült befektetésként kezelik a saját szülei. Immár évek óta ő tartotta el a családját, mióta eljátszotta élete első film főszerepét. Az Álom a varázshegyen című mozija kasszasiker lett, és attól kezdve kapkodtak a rendezők Daniel után, akit Cathleen és Leon Norton totyogó kora óta gyereksztárnak nevelt. Ja, csak közben elfelejtettek szeretni. Tárgyiasítottak. Kihasználtak. Ennyi. Most pedig, hogy dől a pénz, úgy herdálják, mintha az ő érdemük lenne... – Ezt nem hiszem el, Daniel, ezt nem hiszem el! – A fiú fájdalmasan ráncolta a homlokát, miközben valaki egy mozdulattal tépte ki a füleiből a kis hangszórókat. Ijedtében azonnal ülő helyzetbe tornázta magát, nem figyelt a környezetére, és a következő pillanatban homloka frontálisan csapódott az anyjáénak. Cathleen megtántorodott és a szőnyegre rogyott, Dan pedig sajgó fejét dörzsölve emelte a nőre legendás, búzakék pillantását. Elborzadt a látványtól. Anyja jobb szeme csíkká szűkült, annyira bedagadt, körülötte pedig egyre liluló monokli körvonalai kezdtek kibontakozni, másodpercről másodpercre jobban láthatóan. Kizárt, hogy ezt kettejük iménti ütközése okozta. – Megvert, te pedig semmit nem tettél! – sikította Cathleen, és ⪻· 29 ·⪼
rázni kezdte a fia vállát. – Úristen, Anya...! Zenét hallgattam. Apa hol van? – Kettőt találhatsz, ahol mindig. – A nő zokogva borult a bevetőre, festett, keseszőke haja teljes egészében elfedte a sírástól és a veréstől grimaszba torzult arcát. Dan már nem tudta meghatni, látta eleget. – Utána kell menned, fiam – sírt tovább. – Nem megyek. Ahogyan neked sem kellett volna vele tartanod annak idején. Ahelyett, hogy megpróbáltad volna leszoktatni a játékszenvedélyről, te magad is a rabjává váltál... – Én már régen abbahagytam – hüppögte az anyja. – És látod, hogy nem tudok az apádra hatni, mert ha csak egy szót is szólok, ez lesz a vége. – Cathleen felült az ágyon, és könnyáztatta arcára mutatott. – Nem mehetek utána. Nem hiányzik, hogy az újságírók megtudják ezt az egészet... – mondta fásultan Dan, aki a maga tizenhét évével úgy érezte, ő az egyetlen felnőtt ember a családban. – Vagy már arra sem adsz, hogy őrizzük a látszatot? Legalább a karrierem érdekében megtehetnéd. Vagy ha értem nem is, hát a pénzért, amit keresek. – Mindennek van határa. A pénzed vészesen fogy, fiam, ezt te is tudod. Ha Leon nyer a teremben, akkor sem áll le, hanem iszik, mint a gödény, és garantáltan addig játszik, amíg csak marad egy cent a zsebében... – Nem érdekel – suttogta szenvtelenül Dan. – Hogyhogy... nem... érdekel? – Úgy, hogy négy év múlva betöltőm a huszonegyet. Jó színész vagyok, majd gyűjtök magamnak másik vagyont... – És az csöppet sem aggaszt, hogy velem mi lesz? – zokogott fel újra a nő, Danielt pedig hatalmába kerítette a szánalom. Anyja nem állt túl kitartóan sorba, amikor a lelkierőt osztogatták. – Elválsz apámtól, gondolom. ⪻· 30 ·⪼
– És vajon miből fogok megélni? Az egész életemet rád áldoztam, arról szólt, hogy téged elindítsalak az utadon... – És amikor nyolcévesen kizártál a házból, és azt mondtad, addig nem jöhetek haza, míg nem szerzek pénzt cigire? A kemény kérdés megtette a hatását. Ez volt az a pont, amikor Cathleen általában menekülőre fogta. Most is kiviharzott a szobából, ahogyan az várható volt. Mert megvoltak a bűnei. Olyan súlyosak, amelyekkel képtelen volt szembenézni, hát még, hogy magyarázatokat adjon rájuk a kamasz fiának? Miután becsapódott mögötte az ajtó, Dan ismét egyedül maradt a gondolataival. Hívatlan könnycsepp gördült ki a szeméből, áztatta végig az arcát, a haját, miközben Matt Bellamy egy lírai dalt kezdett énekelni a lejátszóján. Egy különös, sorsszerű egymásra találásról szólt. Az életben miért nincsenek ilyenek? A lélek nagyságáról szól egy halom film, könyv, színdarab! Akkor a valós mindennapokban hol keressem a tartalmat? Daniel nagyon várta, hogy végre elkezdődjenek az Álom a varázshegyen második részének forgatásai. Már csak pár hét és végre egy kicsit kiszabadulhatok.
⪻· 31 ·⪼
3. fejezet __________________
Kísértet
–L
épned kell! Ha tovább húzod az- időt, már késő lehet... – Távolsági hívás volt, a vonal recsegett, a nő jóformán csak minden második szót értette, de ez is épp elég volt ahhoz, hogy elöntsék a pánik hullámai. – Szükségem van még néhány napra. Ki kell találnom, hogy lehetne ezt kíméletesen... – Kíméletesen? Miről beszélsz, Cara? Mostantól minden egyes hónap, nap, hét vagy óra végzetes lehet. Fel nem foghatom, neked miért nem ez a legfontosabb! – Sajnálom, ha csalódást okoztam. – Nem szereted eléggé, úgy, ahogyan én... Ha most itt lennél! Ó, Cara, ha itt lennél, én megtudnálak fojtani! – Nem tudom, melyik karomat vágjam le. Ne ítélj el ezért! – Ez számodra még kérdés? Három napot adok. Ha te nem intézkedsz, én magam fogok! – Kérlek, ne tedd! Megígérem, megoldok mindent, csak ne veszekedjünk. Mindketten el vagyunk keseredve, ilyenkor nem jó kapkodni, és... – Az ég szerelmére, ne prédikálj, hanem mentsd meg őt! Pár napja oda küldtem Dariot. Muszáj benne megbíznom, utoljára, hogy ⪻· 32 ·⪼
segítsen neked. Nincs választásod. – Ez nagyon rossz ötlet volt. Eddig nem mondtam, mert beteg vagy, de tudnod kell, hogy Dario a mai napig... Csakhogy a készülék már kattant, a nő pedig egyre csak nyelte feltörni készülő könnyeit, miközben visszagyömöszölte a telefonját a retiküljébe. Nincs mit tenni, kezdődik. Valami olyasmire készült, amire egyetlen porcikája sem vágyott. ✤ Hiába lobogott barátságos tűz a bontott téglával borított kandallóban, hiába csilingeltek vidáman a borospoharak, és hiába szállt a levegőben vaníliaillat, az étterem meghitt, otthonos hangulatát tönkretette a tömeg. Heily kétségkívül sokkal jobban érezte volna magát otthon, az Anderson-villában, mint itt, ahol folyvást Brandont kellett figyelnie, nehogy a kissrác újabb rendbontást csináljon, miután már lerántotta az abroszt a szemközti asztalról, és a hely feltérképezése közben összevissza taposta egy idős hölgy cipőjét. Az ötéves Brandon is rossz korszakban volt, igaz, másként, mint Nikki. Utóbbi Nick nővérével, Melanie Richardsszal viháncolt az asztal túlsó oldalán, akinek lassanként már mell alatt húzott, lefelé bővülő ruhája is alig volt képes elkendőzni egyre gömbölyödő pocakját. Mellettük Nikki keresztapja, Eric Avery beszélgetett Annabellával, aki valósággal élt-halt a szépészeti beavatkozásokért, így bőven akadt közös témája a plasztikai sebésszel. Heily megenyhült mosollyal figyelte őket, és belekortyolt a margaritás poharába. Mi bajom van nekem? A férjem fogja a kezem az asztal alatt, az imádott gyerekeim itt tobzódnak, családi ünnepség van, nyugi. Csak jobb volna otthon. Zavar a zaj. Az olasz szerződés pedig még mindig nincs tető alatt... – Életem – súgta a fülébe Nick, és a lehelete kellemesen cirógatta Heily bőrét. – Eltöröd a kezem... Mi a gond? ⪻· 33 ·⪼
– Csak fáradt vagyok, és nem értem, ha ez egy családi ünnepség, miért kell még ötven kívülállónak részt vennie rajta. Elég nagy a házunk... – Tudod, hogy Annabella szereti megadni a módját – mondta Nick, miközben megnyugtató érintése végigfutott a felesége arcán. – Imádja demonstrálni, hogy apád az övé... – Még mindig? Hiszen már évtizedek óta az övé. – Te is nagyon régen az enyém vagy, de sosem lehetsz annyira régen, hogy ne büszkélkedjem folyamatosan – húzta ki magát Nick. – Tudom már, miért mentem hozzád! Mert mindig képes vagy kirángatni az apátiámból... – Túl sokat gondolkozol a munkán. – Valakinek muszáj! – vágta rá Heily tettetett felháborodással a hangjában. – Te és a bátyám, ti vagytok a Shiny Diamond kreatív művészei. Az apám már csak akkor dolgozik, ha kedve van. Ronald a PR-t intézi, és ez így van jól. De tudod, valakinek a szilárd talajon is járnia kell, és ez a valaki jelen esetben én vagyok... – Így van! – Gilbert Anderson lépett hozzájuk. – És az én lányom egy szervezési zseni. Olyan, akár az anyja volt. Tudom, ez Annabella és az én ünnepem, de ezt akkor is el akartam neked mondani, Heily. Csak így, stikában... – emelte meg a poharát az apja. – Mi a gond, fiatalok? Miért ráncolod a homlokod, Heily? – Céges ügyek. Majd az irodában beszélünk róluk, most mulassunk! – Ne csak mondd, csináld is! – Nick hirtelen fölállt, kivette felesége kezéből a poharat, majd maga után húzta, oda, ahol a Bacerra’s tehetséges zongoristája épp új dalt kezdett játszani. – Jaj, Nick, javíthatatlan vagy... – sóhajtott elégedetten Heily. Imádta, hogy a férje még ennyi év után is szerette őt elcsábítani. Most éppen egy táncra. – Az vagyok. Gyere, Hell, és engedd el magad! Tudom, hogy ez az egyik kedvenced... – kacsintott rá. ⪻· 34 ·⪼
– Imádom, hogy tudod – mosolygott a nő, és Nick karjába simult, miközben felcsendült a She című dal első refrénje. – Mindent tudok, Mrs. Richards, és most ne nézz jobbra, mert Brandon fiunk bemászott a függöny mögé, a cocker-spániel és nagybajszú bankár közé, és csak a jó ég a megmondhatója, mi lesz ennek a jelenetnek a vége – közölte Nick fapofával, Heily pedig képtelen volt megállni, hogy nevessen. – Úgy. Most pedig szépen bújj hozzám, hunyd le a szemed, és bármi is nyomaszt, engedd el, kincsem... Nick érezte, amint a felesége izmai másodpercről másodpercre egyre jobban ellazulnak a zene lágy ritmusára. Miközben táncoltak, végig egymás szemébe néztek, megannyi néma üzenetet váltva – azoknak a pároknak a csodája ez, akik egymás minden rezdülését ismerik, akik képtelenek a másiknak hazudni. Végül Nick arcán megjelent az a féloldalas, kaján kis mosoly, amit Heily megismerkedésük óta annyira nagyon szeretett, az a szexis nevetés, ami csak neki járt, amiből sejthette, miként ér majd véget az este. Mégiscsak megérte hát felvenni ezt a pingvinruhát! Beindultál rám, Nick Richards... Heily végül nevetve borult a férje karjába, hogy szoros ölelésben, teljes átéléssel táncolhasson vele a dal tetőpontján, Nick pedig boldogan viszonozta, és a felesége háta mögött vacsorázó sokaság csak színfoltok parádéja volt hosszú másodpercekig, mialatt félig lehunyt szemmel az ő Heilyjét magához szorította. Aztán a zene elhallgatott, Nicholas pedig felszínesen körbefuttatta a tekintetét az éttermen. A pillantását mágnesként vonzotta magára egy piros nadrágkosztüm, egy lágy hullámokban leomló, gesztenyebarna frizura, egy nagyon is ismerős profil... És akkor a tekintetük találkozott: zöld íriszek villantak a férfira. Meglepetés csillant bennük és zavar, végül a tulajdonosuk túlságosan gyorsan szentelte újra teljes figyelmét az étlap tanulmányozásának. Nicholast egyszeriben leverte a víz, észre sem vette, hogy valójában egészen megdermedt, és még mindig Heilyt szorongatja. ⪻· 35 ·⪼
– Jól vagy, Nick? – bontakozott ki a karjából a felesége. – Egészen elsápadtál... – Drágám... – A férfi úgy érezte, alig kap levegőt. – Nagyon meleg van itt, egy kis légszomjam támadt. Uh! Kimegyek a mosdóba, és löttyintek egy kis vizet az arcomra, attól majd jobb lesz... – Veled megyek. – Mami! – kezdte valaki rángatni Heily ruhájának alját, azzal együtt, hogy egy ágyúgolyó energiájával ütközött neki. – Megjött az ünnepi torta! Képzeld, pókemberes marcipán is van rajta, csak nekem! Nikkinek meg pinadonna... – Tessék? – Heily azt sem tudta, sírjon vagy nevessen a helyzeten. – Szerintem primadonnát szerettél volna mondani, Brandon – kuncogott Nick, és megsimogatta a gyerkőc fejét. – Visszamegyek vele, mert úgysem száll le rólam – mosolygott a férjére Heily, de nem volt nyugodt. – Rendben leszel? – Persze, drágám, mindjárt jövök! – ígérte Nick, majd a fia orrára koppintott. – Ha nem hagysz nekem a pókemberes marcipánból, számolunk... – A büdös lábát meghagyom neked, papa! – ígérte Brandon, majd megragadta az anyja könyökét, és szó szerint visszacibálta az asztalhoz, ahol Annabella épp köszöntőt készült mondani. Heily csak szerette volna azt hinni, hogy ura a helyzetnek, Nick pedig próbált mélyeket lélegezni, és némi nyugalmat erőltetni magára. Gondolatban azt bizonygatta, hogy az imént csak a képzelete játszott vele, vagy a rossz lelkiismerete, vagy hogy kísértetet látott. Ennek reményében vizslatott vissza a rejtekéből, egy széles oszlop mögül. Hiú reményei azonban egy percen belül szertefoszlottak. Nem kísértet. Egy szellem nem lehet ennyire gyönyörű. Hús-vér Mihalik Rebeka. Az egyetlen nő, akit Heilyn kívül szerettem. A lányom, Nikki anyja. De nem! Ez lehetetlen... Kizárt... Hiszen meghalt. Tizenegy éve halott! Ott álltam a sírja fölött... DE AKKOR KI EZ A NŐ? MIÉRT ⪻· 36 ·⪼
NÉZ KI ÚGY, MINT BECKY? ÉS ÉN MIÉRT ÉRZEM ÚGY, HOGY MENTEN SZÍVROHAMOT KAPOK? – Minden rendben, Mr. Richards? – kopogtatta meg valaki a vállát, és Nick ekkor vette észre, hogy az oszlopot támasztja, és úgy festhet, mint aki alaposan bepezsgőzött. A főpincér állt mögötte. – Persze – bólintott a tőle telhető legnagyobb természetességgel. – Kissé meleg volt odabenn... – Elnézését kérem, ha udvariatlan vagyok, Mr. Richards, de a feleségem annak idején odavolt a Fényemberek sorozatért. Megtenné, hogy aláírja ezt itt nekem? Soha jobbkor! Eljön még valaha az az idő, amikor már nem ismernek fel? Aztán hirtelen ötlete támadt. – Kinek írhatom? – kérdezte, és a felé nyújtott papírlapot az oszlopnak támasztotta. – Mayrának – mosolygott elégedetten a főpincér. – Ha ezt ma este hazaviszem, nagyon kedves lesz hozzám. – Legyen egy szép éjszakája, Mr... Shanchez – pillantott Nick az ipse mellényén álló névtáblára. – Kérhetnék én is egy kis segítséget? – Csak bátran. – A pincérnek szemmel láthatóan tetszett a helyzet. – Kik ülnek annál az asztalnál, ott, a kandalló mögött? – Az úr egy bizonyos Dario Rossi. Gyakran jár ide... – Valahol mintha már hallottam volna a nevét – szúrta közbe Nick. – És a hölgy? – Tudja, az ilyesmi nem szabályos, de az ön kedvéért belepillantok a foglalási rendszerünkbe... – Lekötelezne, Mr. Shanchez. A pincér fontoskodva elvonult, Nick pedig komolyan kérdőre vonta saját magát, hogy egyáltalán miért is érdekli ez az egész. Nevetséges vagyok. Most azonnal vissza kell mennem az ünneplő családomhoz. Becky nem él. Ami megmaradt belőle, az Magyarországon van, egy kis falu temetőjében. Agyrém, amit művelek... ⪻· 37 ·⪼
Azonban a kísértet ebben a pillanatban megjelent előtte, méghozzá a partnere karján. Nicholas lélegzetvisszafojtva, sápadt mozdulatlansággal bámulta, amint a piros nadrágkosztüm és a fehér cipő ellibeg előtte, anélkül hogy a tulajdonosa egyáltalán észrevette volna, hogy ő ott áll. Hevesen vitatkozott valamiről a bajszos pasassal, akivel együtt vacsorázott. Nick egy pillanatig hallotta a nő hangját, és hiába kapaszkodott a kétségeibe, mint a fuldokló a sodródó, száraz fába, azok könyörtelenül elúsztak. Ő pedig alámerült, és úgy érezte, képtelen levegőhöz jutni. A nő idősebb volt, csiszoltabb, dívásabb, határozottabb, és valahogy az egész lénye nélkülözte azt az ártatlan vadócságot, ami régen áradt belőle, de mégiscsak ő volt. Becky. Maga sem tudta, miért, furcsa csalódottság söpört át a lelkén, amiért a nő elkapta róla a tekintetét, és még csak meg sem szólította. – Uram? – Igen? – Nick már meg is feledkezett a főpincérről. – Valamit valamiért, sikerült elintéznem, amit kért. A hölgy, akiről érdeklődön, Rebecca Monroe. Hát persze, hogy Rebecca. – Akarja tudni a telefonszámát? – Nem is tudom... – dünnyögte Nick. – Csak hogy magának is szép éjszakája legyen. Érti, ugye? – A főpincér arcán kaján vigyor táncolt, amint meglengette Nick előtt a kis, fehér cetlit. – Ez nem olyan ügy – hangsúlyozta Nick morcosan, de azért elvette a papírt, még ha az éttermi muki abban a hitben él is, hogy egy kóbor kefélésről álmodozik. Köszönetet mondott, majd a zsebébe süllyesztette a cetlit, és visszaindult a családi asztalhoz. – Híresek, gazdagok, azaz szemetek... – Mr. Shanchez morogva csóválta a fejér. – Kipécézi a leendő szeretőt, majd visszaül a cukorbaba felesége mellé tortázgatni. Ezek aztán tudnak élni... Az étterem parkolójából elstartolt egy decens, karcsú Ferrari. ⪻· 38 ·⪼
Káromkodó, ideges olasz férfi vezette, aki mellett, az anyósülésen egy minden ízében remegő, lelkében az emlékek tengerén hánykolódó asszony kuporgott. Vártak tőle valamit. Tennie kellett volna valamit. Azonban ő egyelőre képtelen volt rá... ✤ Csaknem éjjel tizenegyre járt az idő, mire a jókedvű társaság elhagyta az éttermet, és majdnem éjfélre, amikor Heily végre ágyba dugta az este eseményeitől totálisan felpörgött Brandont, és csatlakozni tudott a konyhában borozgató kis társasághoz. Melanie és Ronald is náluk volt. Igen régen beszélgettek egy jót utoljára, és másnap ugyan korán kellett kelniük, de azért belefért egy kis lazítás. Nikki a konyhapulton ülve szürcsölgette az apja által mixelt alkoholmentes koktélját, és elmélyülten hallgatta a felnőttek beszélgetését városi pletykákról, filmekről, terhességről, produkciós ügyekről. Nick épp azt taglalta Ronaldnak, hogy néhány nap múlva Heilynek és neki át kell ugrania Európába, mert az új film előkészületeivel kapcsolatban nem várt gondok adódtak. Nikki igyekezett leplezni az örömét, hogy végre egy kis ideig szülői féltéstől mentesen létezhet. Persze tudta, hogy a sofőr és a házvezetőnő otthon lesz, de őket könnyedén ki lehet játszani – ezt megtanulta az elmúlt évben, amikor Virgine barátnőjével olykor meglépett az utolsó óráról. Nem mintha ilyenkor valami rosszat tettek volna! Szimplán csak beültek kólázni valami nevenincs büfébe, és fiúkról, ruhákról, az álmaikról, a terveikről beszélgettek. Nikkinek ez a fajta szabadság nagyon-nagyon hiányzott, és most a szülei elutazása lehetővé tette, hogy kicsit kiröppenhessen a való világba. Sosem értette, miért féltik őt ennyire, már-már betegesen. Elvégre nincs a homlokomra írva, kik a szüleim, és milyen gazdag a család! Ez már komikus... – füstölgött magában, miközben belekortyolt a koktéljába, és feltette a nagy kérdést: ⪻· 39 ·⪼
– Ha Európába mentek, velünk ki marad itthon, mama? – kérdezte a lehető legártatlanabb hangján. – Talán áthívhatnánk Mayt – ajánlotta Nick. – Az egyszerű volna... – Ugyan már, öcsi! – intette le Melanie, miközben újabb pohár narancslével töltött magának, Heilynek pedig vörösbort. Nagyon komolyan vette, hogy terhesen nincs ivászat. – Ron, te kérsz még egy kicsit? – Köszönöm, szívem, igen. – Miért, van jobb ötleted? – fordult Melhez Heily. – Kizárt, hogy Annabella ezért maradna. Egész este azt ecsetelte, milyen fantasztikus indiai körutazásra indulnak holnapután a papával. Mondjuk, kíváncsi leszek, akkor is ilyen lelkes lesz-e, ha majd csótányok futkosnak a biojojobával kenegetett bőrén... – nevette el magát, majd hozzátette: – Valahogy sosem vágytam Indiába. – Én a helyetekben pár nap miatt nem ugráltatnám a nagymamát. Ahogy idősödik, egyre nehezebben viseli a repülést. Szerintem sokkal jobb volna, ha én költöznék át hozzátok arra az időre... – Melanie lopva Nikkire nézett, akinek egyszeriben olyan izgatott fény gyűlt a tekintetében, hogy azt nem tudta úgy elkendőzni, mint az iménti mosolyt. – Mit gondolsz, nagylány? – puhatolózott Nick, igaz, előre tudta a választ. Mel és az unokahúga odáig voltak egymásért, ráadásul a meggondolatlansági faktorukat tekintve hasonlítottak is. – Azt, hogy szuper ötlet! – lelkendezett Nikki. – Persze, kecskére káposztát bízni! – forgatta a szemeit Heily. – Hé, miért hozol ilyen helyzetbe a gyerek előtt? – ráncolta a homlokát Mel. – Most oda a tekintélyem. Azt hiszi, felelőtlen, bolondos, terhes nagynéni vagyok, akire nem mernek rábízni egy ötés egy tizenhárom éves gyereket. Még pár napra sem! Ez ám a bizalom, ennyi év után! – Ezt a színpadias monológot egész nyugodtan befejezheted! – ⪻· 40 ·⪼
hangzott Heily komolytalan korholása. – Most mit csináljak velük, Ronald? – Nézd, pár hónap múlva ő is anya lesz. Legalább gyakorol egy kicsit. Ráadásul elfoglalja magát. Mostanában úgyis sokat unatkozik... – Mióta nem engeded, hogy a szerkesztőség közelébe menjek... – pörgött be az említett. – Na, ezt ne kezdjük újra! – Így van, ne veszekedjetek a gyerek előtt! – vigyorgott Nikki. – Te még mindig itt vagy? – tromfolt rá Heily. – Mars az agyba! Éjfél is elmúlt! – Igenis. – Nikki lecsúszott a konyhapultról, majd egy-egy jóéjtpuszit nyomott a szülei arcára, aztán lassú léptekkel kivonult. Az ajtóban megállt, visszafordult, és Melanie-re sandított. – Tudod...! – mondta neki nyomatékkal, majd rákacsintott és eltűnt a folyosón. Nick fejcsóválva nézett utána. – Sok bajunk lesz még vele – közölte a jelenlévőkkel, amikor Nikki hallótávolságon kívül került. – Már most nem mindennapi csaj – biccentett elismerően Ronald. – Még kislány – mondta kissé túlságosan erélyesen Heily. – Csak szeretnéd, ha az volna. – Mel elnézően mosolygott. – Hamarosan megtudod, milyen ez. A tied is olyan gyorsan megnő majd, hogy észre sem veszed. Az elmúlt tíz év, mióta ő van nekünk, olyan volt, mint egy pillanat. Aztán megszületett Brandon, és... – Heily szórakozottan felnevetett. – Minden még viharosabbá vált. – Beszéltetek mostanában Nikkivel a kezdetekről? – kérdezte Ronald kertelés nélkül. – Már nagyon régen nem – felelte halkan Nick, miközben újabb pohár bort töltött magának, és a szemében megfejthetetlen kifejezés ült. – Kellene – jegyezte meg Mel. – Mielőtt még valaki más teszi ⪻· 41 ·⪼
meg helyettetek... – Eltemettünk ebben az ügyben mindent, amit el lehetett – mondta Heily. – Még a régi cikkeket is leszedettük a netről. Senki nem emlékszik már erre a történetre. Aki pedig igen, nem beszél róla, mert a mi viselt dolgainkról aztán igazán megéri hallgatni. – Egészen addig, mígnem egyszer jön valaki, akit nem érdekel majd a pénz – mondta bölcsen Nick. – Hell, igaza van Ronéknak. Én is úgy gondolom, itt az ideje, hogy mindent elmondjunk Nikkinek. Te is tudod, hogy nem óvhatjuk egy életen át, és ha mástól tudná meg... az fogalmam sincs, hová vezetne. Kamasz. Érzékeny. Mi lesz, ha azt hiszi majd, hogy még bennünk sem bízhat? Heily válasz helyett a mosogatóhoz vitte Nikki koktélos poharát, és vizet engedett bele. Nincs is undokabb dolog, mint az üvegre száradt pina-colada. Ez nem várhat reggelig. Nincs is undokabb dolog, mint elvenni egy kislánytól a gyerekkorát. Ez nem várhatna egy életen át? – Nick, neked ez könnyebb, mint Heilynek – vette át a válaszadás jogát a mindig őszinte Mel. – Te az apja vagy. Az édesapja. Te más újat nem mondasz majd neki, mint hogy egyszer régen, nagyon régen rosszalkodtál. Heily viszont... – Rólam pedig kiderül, hogy nem vagyok az anyja – fordult újra szembe a társasággal Heily. – Ettől függetlenül igazat adok nektek. Nikkinek joga van tudni a történteket. Csak az időzítés az, ami egyáltalán nem mindegy egy kamaszlány életében. Heilynek hirtelen bevillant egy sok évvel ezelőtt látott kép. Az, amikor az apja és az anyja még házasok voltak, ő pedig rajtakapta Gilbertet az irodájában, amint épp Annabellával fáradoztak az íróasztal biztos romba döntésén. Az emléktől mai napig hányni tudott volna. Képtelen volt eldönteni, mi a rosszabb abban, ha Nikki mindent megtud: az, hogy őt attól a perctől kezdve mostohának látja majd, vagy az, hogy az apját egy hűtlen disznónak. Felnőttként tudta, hogy ennek a szerelmi háromszögnek a története azért jóval ⪻· 42 ·⪼
árnyaltabb, de hogyan is várhatná, hogy mindezt felfogja és képes legyen helyre tenni magában egy tizenhárom éves lány? – Mikor akarjátok megmondani neki? – kérdezte kíváncsian Melanie. – Ugyan már, asszony! – korholta Ron. – Ez aztán igazán csak rájuk tartozik... – Hagyjuk most a témát! – Nick feszülten Heilyre pillantott, és éles szeme nem kerülte el annak tekintetében a szomorúság árnyait. Már-már ijesztő, hogy mennyire ismerjük egymást, Hell. Ismét Melanie-hoz fordult. – Inkább arról mesélj, milyen titkotok van? Nikkinek és neked. – A kisasszony azzal nyúz, hogy nyúzzalak benneteket a filmes karrierjével – foglalta össze Mel, gömbölyödő pocakját simogatva. – Nagyon szeretne elmenni az Álom a varázshegyen 2. meghallgatására... – Egyáltalán honnan tud róla, hogy lesz? – kérdezte kissé bosszúsan Nick. – Nos... azt hiszem... én említettem neki pár hete. – Mel lesütötte a szemeit, és az ajkába harapott. – Ne nézzetek így rám! Nem gondoltam, hogy ennyire megtetszik neki az ötlet! – Ötlet?! – forgatta a szemeit Heily. – Folyamatosan belegabalyodsz a hazugságaidba, amiért még csak felelősségre sem vonhatlak, mert terhes vagy, és pontosan tudom, milyen, amikor a te állapotodban küldenek el valakit a... Ó, Mel! Fogadjunk, hogy még te bíztattad! Ronald, mit szólsz ehhez? – Én ebbe nem akartam belefolyni – mondta a férfi diplomatikusan. – De ha a véleményemre vagy kíváncsi, szerintem Nikki tehetséges lány. A múltkori iskolai darabban messze kitűnt a többiek közül... Persze más a diákszínház, és más a nagykutyák között játszani. – Nick, te mit gondolsz? – Heily a férjére nézett, aki épp a konyhaablakon bámult kifelé, és látszott rajta, hogy lélekben talán ⪻· 43 ·⪼
valahol Koreában jár. – Miről? – kérdezte zavartan a férfi, miközben, hogy oldja a feszültséget, a feleségére mosolygott. – A lányunk színésznői ambícióiról... – Azt, hogy jobb lenne, ha elengednénk arra a meghallgatásra – hangzott a meglepő felelet. Heilynek leesett az álla. – Nick Richards, már vagy egy éve azt szajkózod, hogy mennyire félted ettől, és... – Te szajkózod, én pedig helyeselek. Ronald elnevette magát, és Melanie-hoz lépett. – Drágám, fáradtnak tűnsz. Jobb, ha elindulunk haza... – Köszönöm, kedves tőled, de semmi bajom. Maradhatunk! – Nem fogsz tudni felkelni reggel... – De hát nem is készülünk sehová... Ronald jelentőségteljesen Mel szemébe nézett, és kivette a kezéből a gyümölcsleves poharat, mire a nő szeme könnybe lábadt, úgy szabadkozott. – Nick, Hell, kérlek, ne haragudjatok rám! Mostanában valahogy nem veszem észre, ha tapintatlan vagyok, közben pedig minden apróságon felkapom a vizet... Hiszen látom, hogy nagyon sok megbeszélnivalótok van, drágáim. Ron, egyetlenem, kihoznád a kabátomat? Induljunk... Christensenék percek alatt összekapták magukat, a gyors búcsúzkodást követően Heily és Nick kettesben maradt a házuk földszintjén. A férfi levette a zakóját, a karóráját, meglazította a nyakkendőjét, és a nappali bőrkanapéjára telepedett. – Elmegyek zuhanyozni – közölte Heily a férje haját simogatva. – Szeretnéd, hogy még ma éjjel megbeszéljük Nikki dolgait? – Inkább holnap, kicsim. Ma már csak nem szakad ránk emiatt az ég. Ha már ilyen sokáig kibírta... – Szeretlek, és utálok veled mások előtt perlekedni. – Heily a kanapé elé térdelt, és óvatosan Nickhez bújt. ⪻· 44 ·⪼
– Bármikor perlekedhetnél velem, de te tudod, hogy legendásan jól érvelek, ezért inkább társakat gyűjtesz magad köré, úgy kezded el... – Körülbástyázom magam – mosolygott a nő. – Ilyen vagyok, ez az egyik gyengeségem. Utálok veled konfrontálódni... – Semmi baj. Mindig is ilyennek szerettelek. – Megcirógatta a nő arcát. – Nyomás fürdeni, Hell! A nővéremmel ellentétben nekünk kelnünk kell reggel... – Meg kellett volna kérnünk őket, hogy virradóra rendezzék egymás között a mi konfliktusainkat is – nevetett Heily, majd felkászálódott a padlóról, és kilépett a tűsarkú cipőkből. – Nagyon dögös a pingvinruha... – mosolygott álomittasan Nick. – Ne aludj el! – kacsintott Heily, és a fürdő felé vette az irányt. A férfi bekapcsolta a LED tévét, és unottan váltogatni kezdte a csatornákat. Egy természetfilmnél állapodott meg, amit mereven bámulni kezdett, ám képtelen volt felfogni a témáját, nem számított, hogy az afrikai kanlepkék násztáncáról vagy az egyiptomi macskák nyávogási frekvenciájának különbségeiről szól... Nick még mindig sokkhatás alatt volt az étteremben látott jelenéstől. Nem tudta hová tenni, nem tudta elhinni, nem tudta megérteni, hogy mindez hogyan lehetséges, és ha csakugyan Becky volt az a nő, akkor miért kapta el róla a tekintetét, miért nem akarta megismerni őt. Nick nem tudta eldönteni, mi esik neki leginkább rosszul: az, hogy ismét van mitől féltenie a nyugodt családi életet, vagy az, hogy múltjának e ködös, rövid, ám annál jelentőségteljesebb része, Becky, miért nem akarta őt megismerni ennyi év után. A főpincértől kapott kis cetli még mindig a zakója zsebében pihent, bizonyítékaként, hogy a nő tényleg létezik, nem csak egy kellemes, de egyben ijesztő látomás volt néhány pohár bor hatására. Lehunyta a szemét, és újra maga elé képzelte Becky arcát, azt a régit, azt a szeretni valót, a huszonéves pszichológuslányt, aki foglalkozott vele, amikor annak idején még rajongóktól, őrjöngő sajtótól és hírnévtől megtört, drogfüggő ⪻· 45 ·⪼
filmszínészként Magyarországra menekült gyógyulni. Vad és viharos viszonyuk csupán néhány hónapig tartott, ám Nikki születése örök kapcsot képezett köztük. A férfi sokáig nem is tudott arról, hogy apa lett – a kislány létezése csak akkor vált nyilvánvalóvá számára, amikor Becky bő két évvel a viszonyukat követően meghalt leukémiában. De tényleg meghalt? Nem halhatott meg, hiszen épp ma este láttam őt! Ragyogó, eleven, ép, gyönyörű, szomorú... Vagy csak a hasonmása volt? Létezik, hogy van a világon még egy ugyanolyan korú, kinézetű és keresztnevű nő? Álom, álom, édes álom. Nick érezte, hogy ez a lehetőség már-már utópia. Becky él. Nekem pedig fogalmam sincs róla, mit kezdjek a helyzettel. Richards, ezt megkaptad. Aludj rá egyet, aztán holnap rágd meg újra! Ebben a pillanatban halk, már-már nesztelen lépéseket hallott maga mögött, és igen, ott volt a levegőben a Joy összetéveszthetetlen illata. Ez – elkeveredve felesége illatával – normális lelkiállapotában eszméletlenül felizgatta Nicket. Heily másodperceken belül mellé kucorodott, forró ajkai apró csókokkal hintették be a férfi bőrét az ing kigombolt selyme alatt. Napok óta nem voltak már együtt – igen, munka, taposómalom, gyerekek –, és érezte a késztetést, hogy kezei felfedezőútra induljanak az asszony karcsú testén, azonban a ma esti események gúzsba kötötték a lelkét, és képtelen volt arra, hogy megmozduljon. Úgy tett, mintha aludna – és csakis azért, mert tudta, ha kinyitja a szemeit, és pillantása Heilyébe kapcsolódik, a felesége azonnal megérzi, hogy valami baj van. A nő végül abbahagyta a hiábavaló próbálkozást, és a karjába kucorodott, majd mindkettejüket betakarta a kanapé végében heverő meleg pléddel, és hamarosan már csak nyugodt szuszogása törte meg a szoba csendjét. Nick Richards próbált elaludni, abban bízva, hogy másnap reggelre sikerül majd napirendre térni a történtek felett. Nos, tévedett.
⪻· 46 ·⪼
4. fejezet __________________
Jelentéktelen ismerős reggeli bolondokháza után mindig jólesett meginnia egy újabb csésze kávét. Miután Heily megreggeliztette a családot, Brandont általában Nancy vitte oviba, Nikkit pedig az öreg családi sofőr-testőr, Alfred szállította az iskolába. De ezen a reggelen Nick volt az, aki elsőként belapátolta a rántottáját, és már rohant is egy forgatásra. Néhány dolgot okvetlen egyeztetni akart a rendezővel, mielőtt még ezt a művészlelket egészen beszippantja a munka varázsa. Heily úgy döntött, az otthoni irodából intéz el néhány fontos emailt és telefonhívást, mielőtt bemenne a Shiny Diamond székházába, ahol fárasztó szponzorációs tárgyalásokkal telik majd a nap hátralévő része. Remélte, hogy nem kell lemondania az ebédet Eric Averyvel, épp ezért be sem akart menni a céghez délelőtt, nehogy rátámadjanak a kollégák valamivel, ami nem tűr még egyórányi halasztást. Heily mindig minden problémát azonnal meg akart oldani, és hajlamos volt nem enni, nem aludni, nem találkozni barátokkal és nem törődni önmagával, ha túl sok volt a munka. Ebben a tekintetben néhai anyjára, Lianne-re hasonlított. – Köszönöm, hogy eltünteti ezt a disznóólat! – mosolygott a házvezetőjére, aki épp a rántottás tányérokat pakolta a
A
⪻· 47 ·⪼
mosogatógépbe. – Szívesen, Mrs. Richards itthon tölti a napot? – Sajnos csak egy részét. Pedig jó lenne meleg vacsorával várni a srácokat... – ábrándozott el egy lazább élettempóról, majd fogta a kávésbögréjét, és a dolgozószoba felé vette az irányt. A nappali is az útjába esett – ott még mindig otthonos rendetlenség honolt. A kanapén a gyűrött pléd, amivel az éjjel betakaróztak, a karfájára vetve Nick előző esti zakója. Heily elnézően mosolygott. A férje harmincnyolc éves volt, de a mai napig ő szedte össze utána a szerteszét dobált holmikat. Nem bánta, és soha nem dörgölte az orra alá, mert egy olyan zseninek, amilyen Nick Richards, ennyi kihágást azért illendő elnézni. Heily a karjába vette a zakót, és a mosókonyhába vitte, aztán egy percre letette a kávésbögrét, hogy kiüríthesse a ruhadarab zsebeit. Hát persze, hogy volt ott minden, talán még kisegér is! Parkolójegyek, számlák, névjegyek, noteszlap – mind a tegnapi nap termései. Heily nem volt kutakodós alkat, de inkább ő rámolta ki a férje zsebeit, mint hogy a házvezetőnőnek kelljen, aki többször kijelentette már, hogy nem szívesen nyúl a munkaadói személyes holmijához. Pár perc múlva, miközben arra várt, hogy betöltsön a számítógép, kiválogatta a cetli rengeteget, hogy a haszontalanok a kukában landolhassanak. Így akadt meg a szeme a jegyzetlapon, aminek a fejlécén ott díszelgett annak az étteremnek a logója, ahol az előző estét töltötték. Heily elgondolkozva nézegette a papírra írt nevet és telefonszámot. Rebecca Monroe. Nem volt neki ismerős. Ráadásul Nick az étteremben sem mutatta be senkinek, és nem lépett oda az asztalukhoz üdvözölni őket egy lélek sem, aki számára idegen lett volna. Arra pedig végképp nem emlékezett, hogy a férje a családtagokon kívül beszélgetett volna bárkivel. Épp csak annyi időt töltöttek külön, amíg Nick a szédülése miatt kiment friss levegőt szívni. Hát persze! Biztosan akkor találkozhatott ezzel a nővel, talán szakmabeli – vont vállat Heily, és nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a dolognak, helyette inkább dolgozni kezdett. Belátta, ⪻· 48 ·⪼
hogy az európai utazás elkerülhetetlen, így másnapra lefoglalta a jegyeket. Úgy határozott, Brandont és a dajkát is magukkal viszik, mert Melanie biztosan remekül meglesz egy hétig Nikkivel, de a kisfiúnak még túlságosan hiányoztak volna a szülei ahhoz, hogy ne legyen sírás a vége. Belevaló gyerek volt, de a lelke mélyén még baba, aki hihetetlen erővel kötődött az anyjához. Ha beütötte a térdét, ha kicsúfolta valaki az oviban, vagy ha a következetes Nick valamit nem engedett meg neki, csakis Heily volt képes megvigasztalni. Miután a diszpécser közölte, hogy a repülőjegyek rendben vannak, ismét a mobiljáért nyúlt – ezúttal Melanie Richardst tárcsázta. – Heily... Ez aztán a meglepetés! Ilyenkor, nap közben, sosem hívsz. De nagyon örülök, mert unalmamban majd megveszek... – Mit csinálsz? – nevetett fel szórakozottan. – Nem tudom elképzelni, amint épp elemészt a tétlenség. – Nyomi női magazinokat lapozgatok – húzta félre a száját Mel. – De mindegy. Nickkel sikerült tegnap éjjel mindent megbeszélnetek? – Egy frászt. Amint elmentetek, kinyúlt a kanapén és elaludt. – Pasik... – Nem az ő hibája. Ott szúrtam el, hogy kimentem tusolni. Holnap Európába utazunk, és a gépen talán lesz pár nyugodt óránk egymásra. Emiatt is hívtalak. Komolyan gondoltad a tegnapi felajánlást? – Hogy szívesen átcuccolok a kölykökhöz, míg Olaszországban vagytok? – derült tel Mel hangja. – Hát persze! – Ez nagy segítség volna nekünk – sóhajtott Heily. – De Bran babát magunkkal visszük, jobb neki, ha velünk van. A nagylányt nem szívesen venném ki a suliból. _ Ezt megértem. Ne aggódj, drága sógornőm, megleszünk! _ De aztán semmi őrültség, és este tízkor takarodó. Esküszöl? – Becsszóra – fogadkozott Mel. – Hányra menjek át? – Tízkor kell a reptérre indulnunk. Elég, ha akkorra jössz, mire Nikki hazaér a suliból. ⪻· 49 ·⪼
– Ott leszek – ígérte. – Mondd, egyébként milyen érzéseid vannak mostanság Nikki színésznői ambícióit illetően? – Fogas kérdés. Az, hogy Nick szerint nem volna szabad figyelmen kívül hagynunk és letörnünk a lelkesedését, elgondolkodtat. Tudod, eszembe jut, hogy én is mennyire akartam annak idején... Éjjelente forgatókönyveket olvastam zseblámpa fényénél, a takaró alatt, és olyan mámorosan édesek voltak azok az átvirrasztott éjjelek, Mel! Aztán az a sok fantasztikus emlék... Ha nem filmezek, nem ismerem meg Nicket, és nincs most egy boldog életünk. De ha arra a sok szenvedésre gondolok... – Nick drogos korszakára, aztán arra, amikor az őrült rajongók félholtra vertek, aztán, amikor megtudtam, hogy Nikki létezik, utána pedig amikor elraboltak mindkettőnket... – Heily, az már nagyon régen volt. Akkor még a figyelem középpontjában éltetek. Ma már ez nem történhet meg veletek. – Lehet, hogy igazad van, de akinek ilyen a múltja, mint az enyém, az sosem lehet egészen nyugodt. – És nem érte meg, Heily? Ha visszaforgathatnád az idő kerekét, van, amit másként csinálnál? A vonal végén hosszú, elgondolkodó csönd. – Heily, van, amit másként tennél? – kérdezte ismét Melanie. – Tudod, néha úgy érzem, az infantilizmusod Nikkiével vetekszik máskor pedig, hogy te vagy a legbölcsebb ember ebben a családban. – Szeretek ilyesmiket hallgatni. Folytasd! – kuncogott Mel. – Folytatnám, de nincs időm. Egy óra múlva Ericket ebédelek a Spagóban, mennem kell. Tegnap a vacsora alatt egy percem sem volt vele beszélgetni, mert Brandon egyfolytában csinálta a fesztivált. – Amikor épp nem az öcsémmel andalogtál a parketten... Ronnal meg is jegyeztük, hogy még mindig remekül mutattok együtt, és az a tűz! Mondd, hogy csináljátok? – Hálószobatitok – nevetett fel csúfondárosan Heily. – Le kell tennem, Mel. Vigyázz a lányunkra! Jelentkezünk, ha megérkeztünk ⪻· 50 ·⪼
Rómába! – Ericet üdvözlöm. Tegnap nagyon odavolt! Valami nő van a dologban... – No, akkor majd kifaggatom, és arra is megkérem, hogy nézzen rátok a napokban! – Minden rendben lesz – biztosította Mel. – Szuperszonikus nonstop nagynéni üzemmódra kapcsolok. – Csak vigyázz, le ne térj a pályáról! – nevetett szórakozottan Heily, majd elköszöni, és letette a telefont. Eric és Valami Nő. Hm. De remélem, egy igazi nő, nem holmi felfújt mellű cicababa. Ez a gondolat tetszett Heilynek. Örült volna, ha végre a nagybetűs igazit látja lánya keresztapja mellett, akiről sok éve járta már az a pletyka Hollywoodban, hogy reménytelenül szerelmes meggyilkolt exkedvesének, Lianne Andersonnak a lányába. Pusztán csak mert az anyját keresi benne. Heily ismerte a pletykát, de biztos volt abban, hogy Eric iránta táplált érzelmeiben nincs más, mint különleges, testvéri szeretet. Féltés, rajongás, megértés... Be kellett vallania, bárhogyan került is a családba a férfi, mit sem számít, közülük való volt és kész. Mióta Heily bátyja, Steven, és a felesébe, Kristin végleg elköltözött Los Angelesből, hogy kiépítsék a Shiny-Diamotid ausztrál leányvállalatát, Heily életében Eric jelentősége alaposan felértékelődött. Barátainak száma egyébként is fél kézen számolható volt. Mindenekelőtt ott volt neki Nick, a férje, akivel bátran megoszthatta akár legsötétebb gondolatait is. Aztán Sandra Connor, a Fényemberek regények és forgatókönyvek írónője, akit tizenéves kora óta ismert, akinek olyan sokat köszönhetett, aki anyja helyett anyja volt, mióta Lianne nem lehetett az. Aztán barátjának tudhatta még Melt és Ronaldot, Patrikot, a magyar fodrász srácot, akivel az utóbbi években már csak e-mailben tartotta a kapcsolatot, ezzel pedig slussz – a kör bezárult. Heily pontosan tudta magáról, mennyire sebezhető, így csak keveseket engedett igazán közel. Az ⪻· 51 ·⪼
alkalmazottak szemében keménykezű főnök volt, az üzletfelek előtt okosan érvelő tárgyalófél, aki ösztönös magabiztosságával képes volt úgy alakítani a megállapodásokat, hogy a partner észre sem vette: lépre csalták. Ijesztő, hogy évről évre jobban emlékeztetsz az anyádra – újabban ezt mondogatta neki az apja, Gilbert, aki Annabellával élte a kiérdemesült, öreg filmes rókák életét, és már csak névleg vett részt a cég munkájában. Ráadásul mindezt jó szívvel tette, hiszen Nick, Heily és Steven kezei között a lehető legjobb helyen volt a vállalat és annak jövője. A munka gondolata eszébe juttatta, hogy itt az ideje készülődni. Felhörpintette az utolsó korty kihűlt kávét, a fürdőben alaposan megfésülte hosszú haját, majd egy fekete hajtűvel a feje tetejére tornyozta. Egyszerű vonalvezetésű, kényelmes szövetszoknyát vett fel – üdítő volt a tegnapi pingvinruha után –, és lapos sarkú balettcipőt. Szájfény, szempillaspirál, egy leheletnyi arcpír, egy kis Joy, hatalmas Dior napszemüveg, és máris készen állt a találkozóra lánya keresztapjával. A keresztapa. Hm. Kívülállók számára mindig is morbidnak tűnt, hogy a családjába fogadta azt a férfit, aki helyett megölték az édesanyját. Heilyt nem érdekelte. Amikor Nikkit és őt elrabolta Nick egy elmeháborodott kolléganője, ez a férfi mentette meg őket a haláltól, így hát boldogan mutatkozott Eric Avery oldalán bárhol, bármikor – magasról tett a róluk szóló, rosszindulatú pletykákra. Amikor belépett a Spagóba, a jóképű sebész már az előre lefoglalt asztalnál kortyolgatta az Eviant. Heily rögtön az ajtóból kiszúrta, széles mosollyal integetett neki, lendületes léptekkel közeledett felé, amikor pedig odaért, hanyag mozdulattal az asztalra dobta a napszemüvegét. A férfi fölállt, ő pedig szívélyesen magához ölelte. – Mintha csak kísérletet látnék – mosolyodott el Eric köszönés helyett. – Tudom, olyan vagyok, mint az anyám – ült le Heily, és egy pillanatra megszorította a férfi kezét. – Még egy fekete paróka ⪻· 52 ·⪼
kellene, és holnap megírnák a lapok, hogy feltámadt Hollywood legendája. – Zavar, hogy hasonlítasz rá? – Ellenkezőleg. Büszkévé tesz. És tudod, még mindig nincs nap, hogy ne gondolnék rá... – mondta elmerengve, majd alig észrevehetően megrázta a fejét. – De rendeljünk valamit inkább, és beszéljünk vidámabb dolgokról! Rendeltek. Eric fűszeres marhasültet, Heily pedig egy tonhalas durumtésztát és áfonyát, csokoládészószban. Nem kellett vigyáznia az alakjára – arról gondoskodott a sok rohangálás a gyerekek után, no és a produkciós ügyek körüli idegeskedés, a rendszeres hálószobai testgyakorlásról nem is beszélve. Míg az ételekre vártak, Brandonról és Nikkiről beszélgettek, majd szóba kerültek az Eric pácienseivel kapcsolatos történetek is. Heily jókat szórakozott azon, ilyen idétlen helyzeteket eredményez az, ha valaki a felső tízezer átszabására adja a fejét. – ...és tényleg akkorára szerette volna, hogy neked tetsszen? – kérdezett vissza mosolyogva, miközben a villájára csavarta az első adag spagettit. – Az még hagyján! Két hét múlva megjelent a rendelőm ajtajában, egy ballonkabátban, hogy haladéktalanul beszélnünk kell. Heather persze beengedte, mert attól tartott, hogy nem gyógyul rendesen a sebe, vagy valami gondja van az implantátumokkal. Az eredmény: két perc múlva ott ült az íróasztalom szélén, anyaszült meztelen, és azt követelte, hogy... – Nem, ezt nem akarom hallani – fintorgott nevetve Heily. – Mert ő azt hallotta a barátnőjétől, Mirandától, hogy én... – próbálta folytatni Eric. – Csigavér! Nem vagyok kíváncsi a lányom keresztapjának szexuális életére. Arra viszont annál inkább, hogy te hogyan reagálod le ezeket a helyzeteket? Jó kis vígjátékot forgathatnánk a történetedből... Aztán persze a végén megtalálnád az igazit, akiben ⪻· 53 ·⪼
nincsen semmi műanyag. Jude Law játszhatna a szereped, és... Hé, most meg miért vágsz olyan arcot, mint aki citromba harapott? – Nem szeretném az életemet még filmen is látni. Hidd el, Heily, benne élni épp elég! – Eric elkapta borús tekintetét a nő arcáról, és egy hosszú percig úgy tűnt, mintha minden figyelmét a sültje összekaszabolásának szentelné. Heily megemelt szemöldökkel jegyezte meg magában, hogy Eric vagy a húsra mérges, vagy a világra. – Haragszol? – kérdezte csöndesen. – Nem akartam belegázolni a lelkedbe... – Te vagy az egyetlen, aki ezt bármikor jogosan megteheti – Mondta halk, túlságosan is könnyed hangon a férfi, de nem sikerült lepleznie a bánatát. – A bánatot, amit én okoztam neked, úgyse tudnád felülmúlni soha. Akárhányszor rúgnál is belém... – Eric Avery, nem és nem! – Heily rövidre vágott, lazacszínű körmeivel az asztalra csapott. – Nem hagyom, hogy letargiába süllyedj! El kell végre engedned a múltad démonjait. Hát nem mondtam még el elégszer, hogy már istentelenül régen megbocsátottam neked? És nem csak én, hanem az egész család. Nikki imád, Bran szintúgy, Nick... hát, ő persze, hogy távolságtartással kezel, de csak azért, mert minden hetven alatti nadrágosban riválist lát, aki csak a közelembe kerül. Még apám házassági évfordulóján is ott voltál tegnap, ami igazán nagy szó. Szóval azt gondolom, végképp itt volna az ideje, hogy a saját magánéleteddel foglalkozz. Beújíthatnál végre egy normális nőt... – Azokkal nekem nincs szerencsém. – Ezt mégis miből szűrted le? Talán néha be kellene nézned a szilikonhegy mögé. Tudod, a normális lányok ott laknak. Nem szeretek beleszólni mások életébe, és csak ez tart vissza attól, hogy engedelmeskedjek a bal vállamon suttogó kisördög parancsának, és elkezdjek kerítőnőt játszani – nevetett Heily. – Akarod hallani a legújabb sikertörténetem? – pillantott föl a ⪻· 54 ·⪼
tányérjáról Eric. – Imádom a sikertörténeteket. Elmesélem őket Nicknek, ő pedig eszelősen jó forgatókönyveket ír belőlük. Halljuk! – Ez nem olyan – mondta sötéten a férfi. – De ha hallani akarod, ám legyen! Úgy egy évvel ezelőtt jelentkezett nálam egy nő. Különböző beavatkozásokat kért, mert elégedetlen volt a külsejével, amit nem is csodáltam. Csak harminchét volt, de még sosem láttam olyan mélyen ülő, sírósán beesett, öreg szemeket, amilyenek neki voltak. A ráncok, középen a homlokán és a szája sarkában, olyan mélyek voltak, mint egy elhanyagolt hatvanas nőnek. Esküszöm, mintha csak végigzokogta volna az elmúlt tíz évet. Heily belekortyolt az ananászlevébe, és figyelmesen tovább hallgatta a férfit. – Engem ebben a nőben mégis megfogott valami. Ne kérdezd, hogy mi, mert fogalmam sincs! Egyszer csak észrevettem magamon, hogy hónapról hónapra várom a látogatásait, hogy vele együtt örülök minden egyes beavatkozás eredményének... – Vajon mi történhetett vele? Van a nőnek pénze? – Heilyt mindig izgatták a rejtélyes személyiségek. – Ha neki nincs is, valakinek nyilván van, aki segíti. És hogy mi történhetett vele? – Eric vállat vont. – Fogalmam sincs, mert a kezelések közben nagyon jókat beszélgettünk az élet nagy dolgairól, de ha bármit is kérdeztem a magánügyeiről, azonnal visszabújt a csigaházába. – Miért beszélsz róla múlt időben? – Mert jövő héten jön hozzám utoljára, és szokom a gondolatot. Végeztünk a szükséges kezelésekkel, és nem hiszem, hogy rá tudnék tukmálni egy pár mű cicit. Nem az a típus... – Máris szimpatikus – kuncogott Heily. – Szerintem itt volna az ideje, hogy lépj, és elhívd randizni... – Épp ez az. Megpróbáltam, és tudod, mi lett a vége? Kiderült, hogy férjnél van. Látod, ez az én sikertörténetem. Ebből a sztoriból ⪻· 55 ·⪼
hogy kerekít hollywoodi kasszasikert az urad? Ti csak ilyenekben utaztok... – Ha ez bók volt, akkor köszönöm Nick nevében is – mosolygott szomorkásan Heily. Sajnálta Ericet, aki a jelek szerint már megint rossz lóra tett. – Szívesen. Szóval, mint azt látod, az egyetlen nő, aki hosszú évek óta megfogott, foglalt. Csak azt nem tudom, akkor miért láttam azt a végtelen magányosságot a szemében? Mintha tükörbe néztem volna... – Egyáltalán nem biztos, hogy a házassága boldog. Hogy hívják? – Rebecca. Rebecca Monroe. Heily elgondolkozva ráncolta a homlokát. Valahonnan nagyon ismerős volt neki a név, méghozzá a közeli múltból. Pillanatokon belül rábukkant az agyában a noteszlapra, ami reggel a kezébe keveredett... – Mi az, csak nem ismered? – kérdezte leplezetlen érdeklődéssel Eric. – De... azaz nem – vont vállat Heily. – Tulajdonkeppen Nick az, aki ismeri... – Nick? Honnan? Mit tudtok róla? – Hé, Eric! – vonta föl a szemöldökét Heily. – Hátrább az agarakkal! Semmit nem tudok róla, mert Nick sosem említette. Ma délelőtt bukkantam rá a nevére és a telefonszámára a kacatok között, ha ugyan a te Rebeccádról van szó egyáltalán. – Más Rebecca Monroe-t nem ismerek Los Angelesben – bizakodott a férfi. – Meglátjuk. Szerintem valamilyen formában biztosan köze van a filmgyártáshoz. Ha még mindig érdekel, rákérdezek Nicknél, hogy ki ez a nő. – Hogy érdekel-e? Viccelsz? – Eric kissé színpadiasan felemelte Heily asztalon pihenő kezét, és az ajkához vonta. – Lekötelezne, hölgyem! ⪻· 56 ·⪼
– Oké, rendben, de ne légy pojáca! – húzta vissza a tenyerét Heily és nekilátott a desszertnek. – Megteszem, ami tőlem telik, csak ne éld bele magad! Még ha ő is az, könnyen lehet, hogy a férje tizenkét tagú testőrséggel és három dán doggal őrizteti. – Nem félek. Ha bajom esik, varrok magamnak új arcot. Nem téma. Fogalmam sincs, milyen lehet a háttere. A kezelésekre sosem kísérte el senki... – Rebecca, a titkok asszonya – mondta a tőle telhető leghitelesebb érzelmi töltettel Heily. – És még én vagyok pojáca! – fogta a fejét a férfi, miközben eszébe ötlött egy regény: Rebecca, a Manderley-ház asszonya. A történet hősnője valójában egy kísértet, akivel hasztalan szélmalomharcot vívott az utódja, egy félénk fiatalasszony. Még halálában sem lehetett őt elfelejteni, egyetlen pillanatra sem. Eric ilyesféle asszonynak képzelte a titokzatos teremtést, akinek sikerült újra széppé varázsolnia az arcát, és talán egy kicsit boldogabbá a lelkét. Ezért örült, és lelkesedett a gondolattól, hogy Heily – ha csak közvetve is –, de esetleg ismeri. Nem akarta még föladni. Egy próbát megért a dolog. Sőt! – Mikor találkozol vele? – riasztotta föl Heily kérdése elmélyült gondolataiból. Eric gyors fejszámolást végzett. – Öt nap múlva. – Wow, így számon tartod? Neked tényleg tetszik ez a nő... – Nem vicceltem. – Addigra kiderítem, amit tudok – ígérte Heily. Fél órával később jó hangulatban búcsúztak el, és Eric letette a nagy esküt, hogy meglátogatja a hebehurgya lányokat, amíg ők Rómában lesznek. Heily felszabadult mosollyal az arcán lépett ki a délutáni napfénybe, és elküldte a sofőrjét. Azért döntött az irodaházig vezető húszperces séta mellett, mert vajmi kevés esélye volt, hogy még aznap mozoghasson. Miközben ruganyos léptekkel haladt az ⪻· 57 ·⪼
utcán, a pillantása megállapodott az egyik színes napilap óriásplakátján. Egy pillanatra megdermedt, majd némi aprót vett elő a táskája oldalzsebéből, és a közeli újságosbódéhoz sietett. – Egy Surprise-t kérek – mondta gyorsan, átvette a lapot, letette a pénzt, és már sétálva lapozott az újság hatodik oldalára. A címlaptörténet érzelmek áradatát indította meg a lelkében. Vajon igaz a hír? Létezik, hogy megnyugodhatok...? Gyorsan elővette az okostelefonját, és felnézett az internetre. Úgy tűnt, nem csak a Surprise, de valamennyi jelentős híroldal foglalkozik a témával. Nicket tárcsázta. – Szia, szívem! – szólt a férfi lelkesen a telefonba. – Már épp hívni akartalak. Minden jelenetet megbeszéltünk Cravennel, és csak kétszer vesztünk össze a délelőtt folyamán. Úgyhogy holnap teljes lelki nyugalommal itt hagyom a forgatást, és elrabolom a világ legszebb asszonyát... – Nick, láttad már a mai lapokat? – szólt közbe Heily. – Jaj, olyan lelombozó tudsz lenni! Mi történt? Valamelyik sztárunk már megint betintázott, és kidekorálta a Waldorf Astoria falát? – Nem, Nick... Figyelj! Ha ezek a hírek igazak... Kiszivárgott, hogy Enzio Rossi halálos beteg, és az orvosok szerint csak napjai, esetleg hetei vannak hátra... – Atyaég! – Nick a tenger morajlásának hallotta saját, hatalmas sóhaját. – Ez csodálatos! Azaz... tudom, hogy szemétség ilyet mondani, de akkor is! Végre megnyugodhatunk, Hell! – Tudod, olyan sokszor gondolkoztam azon, hogy az ilyen ember esetében a csönd bármit jelenthet. Akár felkészülést arra, hogy elinduljon a végső harcra ellenünk, akkor, amikor már nem is számítunk rá. – Így igaz – bólintott Nick. – Közben én is nézem a neten. Ha letettük, felhívom Ronaldot, ő biztosan tudja, hiteles-e az infó. – Ha az volna, nyugodtabb lélekkel utaznék egy másik ⪻· 58 ·⪼
kontinensre – fűzte hozzá Heily. – Örülök, hogy úgy tűnik, örökre felébredhetünk a rémálomból. – Szerintem sincs okunk félni. Van még egy kis elintéznivalóm, aztán este otthon találkozunk. Bepakolom a bőröndöket, mire jössz – ígérte. – Hát persze... – Heily alig tudta visszafojtani a nevetését. Legutóbb, amikor a férje ilyet ígért, arra ért haza, hogy a nappali Brandon játékaiban, a konyha az összetapicskolt mandarinok levében, Nick pedig az izzadságban úszott, amint kétségbeesetten próbálta megtalálni Heily ékszeres dobozának mesteri tehetséggel szétszórt tanalmát. – Nem ér kiröhögni! – vette a lapot Nick. – Meglátod, hogy még vacsorát is csinálok. Heily, miután letette a telefont, még egyszer megnézte a cikket, próbálva el is hinni mindazt, amit olvasott. A gondolat, hogy Enzio Rossi nem létezik többé, hogy nem lesz ellenség, akitől rettegni kell, aki szétzilálhatná a céget vagy a családot, egészen kellemesnek tűnt. Heily várta a napot, amikor bejelentik a halálhírt, s a percet, amikor a félelem és a bosszúvágy szikrái végre örökre kihunyhatnak a lelkében. Az anyja meggyilkolása után minden erejére szüksége volt, hogy visszafogja magát, hogy ne eredjen Rossi nyomába, hogy ne vágja le azokat az öreg, aszott golyóit. Nyílt titok volt, hogy az autó felrobbantása, az anyja vére az ő kegyetlen kezéhez tapad. Csak a szeretteinek köszönhette, hogy belőle nem lett gyilkos, ám sötét gondolatainak nem tudott gátat szabni, azok szabadok voltak és tomboltak – fékezhetetlen dühe az évek során mit sem csillapodott. Nem volt emiatt lelkiismeret-furdalása, elvégre – ha közvetve is – Rossi volt az, aki megölte az anyját. Remélem, ez Isten előtt, a végső elszámolásnál számít valamit. Ha nem is tőlem, de meg fogja kapni, amit megérdemel.
⪻· 59 ·⪼
✤ – Papa, mikor jön meg a mami? – Brandon érdeklődve emelte föl a tekintetét a vacsorájáról. – Ennyire rossz velem? – kérdezte gyanakvóan Nick, és töltött Nikkinek egy újabb pohár banán turmixot. – Nem, csak mami sokkal jobban csinálja a sült krumplit. Nem ilyen tocsogósra. – A férfi elvigyorodott a gyermeki őszinteség hangjára. – Nikki, szerinted is nagyon rossz? – Kétségbeesett pillantást vetett nagylányára. – Hát, inkább legyél színész megint, mint szakács! Semmi gond, papa. Add a tányérod, Bran! – kérte az öccsét, majd a zsírban ázott sült krumplik szomorú véget értek – a szemetesben landoltak. – Gyorsan bedobok a sütőbe egy mirelit pizzát. Szerintem neked is jobban esik majd! Jaj, papa, nem kell hősnek lenned és megenned a maradékot, csak mert te rontottad el! – Igazad van, drágám. A főzés nem az én műfajom. Leginkább azért, mert a mamád nem nagyon engedett be a konyhába az elmúlt tizenöt évben – mentegetőzött Nick. – De a bolognai spagettid az jó szokott lenni – veregette meg a vállát vigasztalóan Brandon. – És miből van az? – kuncogott Nikki. – Főtt tésztából, kész szószból és reszelt sajtból, szemtelen kisasszony. – Nick a mosogató mellé tette a maradék krumpliját. – Kincsem, amíg kisül az a mesteri pizza, átmegyek a dolgozószobába, el kell még intéznem egy-két telefont. – Oké, papa. – Nikki, mi az, hogy mesteri? Eddig csak ninja mesterekről hallottam, de azok sosem sütnek pizzát. – Tudod, Brandon, nem csak ninja mester lehet valaki, hanem mestere annak, amivel foglalkozik. Bármi legyen is az, és... ⪻· 60 ·⪼
Nick mosolygott a konyhából utána sompolygó hangokon. Egyszerűen imádta a gyerekeit, nem tudott bennük hibát találni. Brandonban azért nem, mert csodálatosnak tartotta, hogy belőle és Heilyből született, és szinte mindennap felfedezett a viselkedésében vagy a gesztusaiban valami újat, ami a feleségére emlékeztette. Nikkit pedig azért, mert ő volt az elsőszülött gyermeke, akivel kapcsolatban az a különös érzés tartotta fogva, hogy csak ő van számára, ő az egyetlen élő, vér szerinti szülője. Még akkor is így van ez, ha ennek a kislány pillanatnyilag nincs tudatában. Vagy mégis másként rendezi a sors? Nick a végére akart járni. Leszámítva a délelőtti munkát a forgatáson és Heily telefonhívását, egész nap azon járt a feje, foglalkozzon-e a Rebeca Monroe-ügy felderítésével. Az egyik percben úgy érezte, vagy inkább be akarta beszélni magának, hogy ezt a kis intermezzót a legjobb volna elfelejteni, mert Los Angeles elég nagy ahhoz, hogy az életben soha többé ne botoljon bele ebbe a nőbe. Azzal nyugtatta magát, hogy mégsem Rebeka az, mert ha ő volna, ha még élne ezen a világon, akkor nyilván rég megkereste volna őt, mert látni akarná a lányát. Az érzékeny, érzelmes, szenvedélyes, karakán Beckyről nem tudta elképzelni, hogy képes lenne magában elfojtani a Nikki iránti vágyakozást. Ha élne, már régen tudnék róla. Láttam valakit, aki idegesítően hasonlít rá, ennyi az egész. Túl kell lépnem ezen a dolgon, és élni tovább az életem! Ez lett volna a logikus, csakhogy egy belső hang azt súgta, hogy cselekedjen, hogy bizonyosságot szerezhessen. Ennek érdekében intézkedni akart, mielőtt még Heily hazaér Gondosan magára zárta a dolgozószoba ajtaját, majd fellapozta az iPhone-ja névjegyalbumát. A család régi bizalmasát hívta, rendszerint őt tárcsázta, ha bármilyen ügyben eszébe jutott a rendőrség intézménye. – Mr. Richards. Régen hallottam ön felől. Miben lehelek a segítségére? Remélem, senkit nem raboltak el. Nick elmosolyodott Marion Lee nyomozó szívélyes üdvözletén. ⪻· 61 ·⪼
– Szerencsére most nem ilyen égbekiáltó ügyben hívom. De ahogy már sokszor kértem, szólítson Nicknek! Hogy van, Marion? Szokás szerint tele munkával? – Mondhatjuk... – A város gengszterei manapság is sok fejtörést okoznak, gondolom. – Mint tudja, részleteket nem mesélhetek – sóhajtott Marion. – De higgye el, Nick! Van baj, van baj... – Nem csodálkozom. – Nos, miben állhatok szolgálatára? – Kínos ügy, de tudom, számíthatok a maximális diszkréciójára. Van egy nő... – Igen? – A nyomozó hangjából érdeklődés csendült. – Nem úgy, ahogy gondolja. – Nick kényelmetlenül érezte magát. – Mindössze találkoztam valakivel, aki kísértetiesen emlékeztet egy régi ismerősömre. Ez azért különös, mert az illető elvileg jó tíz évvel ezelőtt meghalt. Megtenné, hogy utánanéz nekem? – Persze, tekintve, hogy ez a személy fontos az ön számára. – Nem leszek hálátlan – vetette közbe Nick. – Ugyan, az anyagiakról később is ráérünk beszélni. – Köszönöm – mondta megkönnyebbülten. Örült, hogy a nyomozó megkönnyíti számára az egész ügy elővezetését. Rövidre akarta zárni a beszélgetést, mert tudta, hogy Heily bármelyik pillanatban betoppanhat. – Van valami infónk kiindulópontnak? Azért egy név nem ártana… – Marion Lee hangja nevetett. – Persze. Van egy nevem. Rebecca Monroe. És egy telefonszámom is... várjon egy percet! – kapott a fejéhez Nick, majd az iPhone-nal a kezében a nappaliba vágtatott, hogy előbányássza a nő számát a zakója zsebéből, csakhogy a kabát nem volt ott, ahol hagyta. – Még sincs... – mondta kissé letörve a nyomozónak, miközben magában konstatálta, hogy a házvezetőnő valószínűleg ⪻· 62 ·⪼
kitisztítana a ruhadarabot, a cetlivel együtt. – De az Octavio Bacerra’s-ban tudják! – jutott eszébe hirtelen, és a mondat közepén visszafogta a hangját, mert hallotta, hogy Heily kulcsa csörren a zárban. – Köszönöm, lejegyeztem ezeket. Mondja, Nick, az a gyanúja, hogy a hölgy esetleg a lánya anyja lehet? Bocsásson meg, de a keresztnévről beugrott a régi történet, és... – Hogy ön milyen leleményes! – A férfi igyekezett könnyednek hangzani, mert Heily édes mosollyal közeledett felé, és köszönés helyett megölelte, hozzásimult. – Látja, ezért mondtam magának, hogy szólítson csak a keresztnevemen. Ha már mindent tud! – A célszemélyről is tudni fogok mindent, ami csak tudható, elhiheti – mondta magabiztosan a nyomozó. – Nem kételkedem. – Hamarosan jelentkezem a fejleményekkel. Addig is minden jót, Nick! – Önnek is! – búcsúzott, majd letette és a zsebébe süllyesztette a telefont, hogy magához ölelhesse Heilyt. – Éhes vagy, kis cicám? – Farkas – közölte a nő, majd óvatosan megharapta Nick fülcimpáját, úgy, hogy abba a férfi térdei is beleremegtek. – Van mélyhűtött pizza, meg két gyerek a konyhában. – Mélyhűtött pizza? – vonta fel a szemöldökét Heily. – Hazaküldtem Kachorát, hogy én főzhessek vacsorát. De jó, ez rímel! – Együtt nevettek. – Mint utólag kiderült, hiba volt – tette hozzá Nick egy bűnbánó kisfiú arcával. – De a bőröndök készen állnak a holnapi útra... – Igen, észrevettem, majdnem átestem rajtuk, amikor megjöttem. – Heily megcirógatta a férje arcát. – De tudod mit? Egész jó az illata annak a pizzának! Gyere, együnk a srácokkal, aztán dugjuk ágyba őket, hogy ne dőljünk ki idő előtt, ahogy tegnap éjjel. Tényleg farkaséhes vagyok... – kacsintott a nő. – Uram, ezt minden épelméjű férfi kihasználná az ön helyében! ⪻· 63 ·⪼
– Ezt teszem már lassan húsz éve, és még mindig megunhatatlan – mondta Nick, miközben Heily után indult a konyhába, ahol Nikki épp a frissen sült családi pizzát szeletelte, Brandon pedig mindent megtett, hogy megkaparintsa a nővére által használt kést. – Szó sem lehet róla, tökmag! – kapcsolta le a kis erőszakost Heily, majd fölvette, maga mellé ültette a konyhapultra, és elkérte Nikkitől a pizzavágót. – Majd én befejezem, szívem! Megterítenéd az asztalt? Büszke vagyok rád, hogy ilyen otthonosan mozogsz a konyhában. Én a te korodban maximum egy citromos teát tudtam összehozni. De minden tekintetben nagyon önálló vagy. Ezért is merünk néhány napra itt hagyni Mellel. – Már nagyon várom! – A fiatal lány szeme lelkesen csillogott. – Felhívott ma délután, és együtt kitaláltunk egy halom tök jó programot. Elárulom, hogy még valami meglepetést is készítünk, mire hazajöttök! – Ha elárulod, akkor mitől meglepetés? – méltatlankodott a kisfiú Heily másik oldalán ülve. _ Jaj, Bran! – grimaszolt Nikki. – Mami, az öcsém az agyamra megy. Egész délután csak kérdezett és kérdezett... Már rongyosra beszéltem a számat! – Nikki Richards, arról is beszélgethetnénk, hogy te mennyit kérdeztél és milyen kínos dolgokat, amikor kicsi voltál! Emlékszel, Nick? – Nosztalgikus mosollyal fürkészte a férje arcát. – Művész úr! Itt vagy egyáltalán, közöttünk? Előkészíthetnéd a szalvétákat... Nick lassan fölállt az ebédlőasztaltól, és néhány lépéssel a családja mellett termett. Mivel mindannyian egy kupacban voltak – ami az ő életükben ritka pillanatnak számított –, kitárta a karját, és magához ölelte őket. – Figyeltelek benneteket az asztaltól – mosolygott. – Olyan szépek vagytok! Tudjátok, miért vagyok én a legszerencsésebb a világon? Bran, te tudod? – sandított a kisfiára. – Azért, mert mi vagyunk neked. – A kicsi teli szájjal vigyorgott, ⪻· 64 ·⪼
és teljes erejéből magához szorította az apját. Heilynek sem akaródzott kibontakozni az ölelésből. Nikki azonban – mint a kamaszok általában – feszengve odébb húzódott. Azt a korszakát élte, amikor, mondjuk, az osztálytársai előtt kínos lett volna egy ilyen összeborulós, családi jelenet. – Együnk, mert kihűl! – szólította fel a társaságot, és a tányérokat az asztalhoz vitte, Brandon pedig a nyomában ügetett a szalvétákkal. – Gyönyörű, jószívű, okos gyerekek – súgta Helly. – Azok – felelte büszkén Nick, és a tekintete a lánya arcára vándorolt. – Ha hazajöttünk Rómából, el kell mondanunk neki a dolgokat. Nem húzhatjuk tovább. Nézz rá, kész felnőtt! Megvan a magához való esze... – mondta csöndesen. – Egyetértesz, szerelmem? – Igen – felelte bizonytalanul Hetly. – Csak félek, hogy attól kezdve minden megváltozik. Hogy nem szeret majd bennünket úgy, mint eddig,.. – Együtt neveltük fel őt, Hell. Minden ott van a lelkében, amit tőlünk kapott, amit tőlünk tanult. Ráadásul érzelmileg is érettebb a hasonló korú gyerekeknél. Higgy benne! Meg fogja érteni a dolgot... – Valahányszor arra a pillanatra gondolok, amikor elmondjuk majd neki, úgy érzem, kegyetlenek vagyunk. Mintha kitépnénk egy gyönge virág szirmait... – Mit pusmogtok? – csattant fel az ebédlőből Nikki hangja. – Gyertek, mert a ti pizzátokat is felfaljuk! – fenyegetőzött Brandon, Heily és Nick pedig jelentőségteljesen összenézett – érezték, hogy ez az este megint csak nem a nagy beszélgetéseké, hanem a családé. – Nem lesz baj – súgta még utoljára Nick a feleségének, mielőtt leültek volna, hogy vidáman megvacsorázzanak. Pedig a férfit legbelül még mélyebb probléma foglalkoztatta, mint Heilyt. Megtudni, hogy meghalt az anyánk, és egy másik nő nevelt fel bennünket, akár a saját gyermekét. Nehéz, nagyon nehéz. Megtudni, hogy az anyánk mindig is élt, csak épp valamiért elhagyott, és nem ⪻· 65 ·⪼
volt ránk kíváncsi... Az milyen??? Arra vannak szavak? Nick szívből kívánta, hogy Marion Lee Rebecca Monroe ügyében lyukra fusson.
⪻· 66 ·⪼
5. fejezet __________________
Motivációk kisfiú fázott, de egyáltalán nem félt a sötétben. Szeretett volna még az utcán maradni. Nyerni tíz percet, vagy húszat, mielőtt jól letolják, ha ugyan egyáltalán beengedik a lakásba. Tegnap is csak akkor mehetett be, amikor elegendő gyertyát szedett össze a szemközti temetőben a sírokról ahhoz, hogy a következő pár napra meg legyen oldva az otthoni világítás. Merthogy az áramot már megint kikapcsolták. Hétévesen nem értette, miért. Hogy van az, hogy más ablakokból csak úgy szikrázik az otthonos, sárga fény, míg náluk alig-alig pislákolnak a lángok, és még azt az erőlködő világítást is homályba vonja a cigarettafüst. Megrázta a fejét. Nem, még nem akart bemenni, semmi esetre sem. Ahhoz pedig túlságosan büszke volt, hogy bekopogtasson a szomszédhoz a megbízatásával, és kunyeráljon tíz dollárt az aznap esti vacsorára. A kisfiú úgy gondolta, éhesnek lenni jobb, mint kiszolgáltatott, megalázott kis senkinek. Tudta, hogy ezen az estén nem adja meg magát, hogy igenis szembefordul a szüleivel... Csak még egy kis erőt gyűjtött. Csak még egy kicsit... A járda mentén magas sövény volt, mögötte mélyült a csapadékelvezető árok az utca teljes hosszában. A víz jéggé dermedt az alján, melyet fényes útként világított meg a sápadt holdfény. A
A
⪻· 67 ·⪼
kisfiú úgy döntött, csúszkál egy kicsit, azzal is telik az idő, és legalább történik ezen az estén valami jó, valami szórakoztató. Koldulás helyett korizás! Ez ám a program... A gyerek lesétált a gödör partjára, majd óvatosan a jégre ereszkedett gumicsizmájában. Elrugaszkodott, és ahogy siklani kezdett, az adrenalin magasra szökött az ereiben. Lassan kimelegedett, az arca kipirult, és mosolygott, nem zavarta New York fagyos szele. Csakhogy a következő pillanatban recsegés, ropogás hallatszott, és érezte, amint a másodperc törtrésze alatt átfagy deréktól lefelé. A kisfiú reszketett és igen, most már félt is. Alamizsna nélkül, csuromvizesen hazamenni mindennél veszélyesebb volt. Egész testében vacogva kapaszkodott ki a jeges vízből, fel a gödör oldalán, ki a járdára, miközben a gumicsizmájában szánalmasan cuppogott a víz Pár perccel később már a lakás előtt didergett, amelyet a kívülállók az otthonának hittek. Pedig csak egy hely volt, ahol el lehetett aludni, máskülönben nem volt ott melegség, hanem éppolyan lélekfacsaró hideg, mint a ruhájában... A gyermek inkább választotta volna a fagyhalált, mint azt, hogy lenyomja a kilincset. ✤ Daniel zihálva ébredt a lidércnyomásból. Ez nem csak egy álom volt, hanem a tudatalattija mélyén elrejtett emlékek egyike. Percekig képtelen volt megnyugodni. A pizsamája csuromvizes lett a hideg verejtéktől, így gyorsan felkelt, hogy lecserélje egy pólóra és az első alsónadrágra, ami a keze ügyébe került. Ivott néhány kortyot az éjjeliszekrényén lévő vízből, majd óvatosan a szobája ajtajához lopakodott, és hallgatózni kezdett. Nem zörrent semmi, ezért úgy döntött, kimegy a galériára, hogy megnézze, mi a helyzet a földszinten. A digitális óra a folyosó falán hajnal fél négyet mutatott. A fiú megfogta a korlátot, és óvatosan lekémlelt – a házuk nappalijában elfelejtették lekapcsolni a villanyt. Van áram. Hála az ⪻· 68 ·⪼
égnek – villant be neki a gondolat, és keserűen mosolyogni kezdett a rémálmon. Amint lepillantott, nagyon is ismerős látvány fogadta. Az apja elterülve a szőnyegen, a ruhái szerte hevertek a padlón, a kereveten, a gázkandalló párkányán. Körülötte pénzérmék, a dohányzóasztalon fél üveg whiskey, és a részeg szervezetből kiáramló jellegzetes alkoholgőz – pfuj, rohadt pöcegödörszag! – uralta a teljes légteret. Daniel elmondhatatlan undort érzett, miközben gyors, talán kissé gyerekes fejszámolást végzett, hogy hányat kell még aludni, amíg betölti a huszonegyet. El akart menni. Menekülni, jó messzire. Új életet kezdeni, olyan megsemmisítő és megalázó tényezők nélkül, mint alkoholizmus, erőszak, örökös veszekedések, játékszenvedély. Daniel nem akarta sajnálni magát. Egy férfi mindenekelőtt erős, nem kesereg a múltján, és csak előre néz. Gyorsan megrázta a fejét, mintha azzal kisöpörhetné onnan a kétségbeesett gondolatokat, aztán elszakította a pillantását a viharvert nappali látványától, és visszatért a szobája csöndjébe. Az ajtaját kulcsra zárta, és visszabújt az ágyba. Kényszerítene magát, hogy a másnap estére gondoljon, amikor végre történhetnek jó dolgok is. Igaz, ami igaz, az égvilágon semmi dolga nem volt az Álom a varázshegyen 2. szereplőválogatásán, hiszen neki csak a kiválasztott színészekkel kell majd később próbálnia, de szerette az efféle megmérettetések hangulatát, mert a kezdetekre emlékeztették. Megbeszélte az ügynökével, hogy ott lesz a másnapi próbafelvételeken, és a háttérben meghúzódva figyeli a jelölteket – persze tudta, a rendező és a producer döntésébe úgysincs joga beleszólni. Mégis, a casting alkalmat jelentett arra, hogy végre kiszakadhasson az otthona fojtogató légköréből. Daniel, ha bármilyen formában is, de filmezéssel foglalkozhatott, képes volt megfeledkezni a démonjairól. Ja! Démonok Apa és anya. A boldog család. A srác olyannak képzeli egy igazi, összetartó családot, amilyen az ⪻· 69 ·⪼
ügynökéé, Will Walkeré. Az utóbbi két és fél évben, mióta együtt dolgoztak, és a férfi megszerezte Dannek az Álom a varázshegyen címszerepét, sokszor látta őt együtt a feleségével és a kislányukkal, Summerrel. Csak úgy marta a lelkét a mohó irigység, hiszen kissrác kora óta ilyesféle törődésre vágyott, mint ami a Walker gyerek életében az alapokat jelentette. Az elkényeztetett kis Summernek fogalma sem volt róla, mennyire szerencsés. Will tudott arról, hogy Dan családi háttere nem éppen fényes, mégis őrizték a sajtó előtt annak látszatát, hogy a tinisztár kedves, középosztálybeli szülők gyermeke, akik nem kívánnak a rivaldafénybe lépni. Igazából annak is az ügynök jó szándékú prédikációja volt az oka, hogy Daniel egyáltalán még ott élt, ahol, és nem szökött meg, mit sem törődve azzal, hogy kiskorú. Nem tett volna jót az imidzsének, és Dan túlságosan is meg akarta őrizni a róla kialakult pozitív képet, mert mindennél fontosabbnak tartotta a jövőjét. Nem kockáztathatott. Hiszen Will megmondta: elég egy éjszaka, amikor a feje tetejére áll a világ, kicsit felönt a garatra, egynél több lánnyal mutatkozik, esetleg képtelen határozott, egyenes vonalban sétálni az utcán, és már lőttek is a jövőjének. Eldobják, mint egy használt papír zsebkendőt, és jöhet a következő srác... – Ez Hollywood, kiskrapek! Itt, ha valaki leszerepel, nincs több esélye – magyarázta neki a kezdet kezdetén Will. – A kutyát nem érdekli, miért szívott be, miért vágta föl az ereit, miért verte be a szomszédja képét... A karrierjének vége! Érted már? Tökéletesnek, szakmailag és erkölcsileg is feddhetetlennek kell lenni... – Sosem láttál olyat, akinek anélkül is sikerült, hogy megjátszotta volna magát? – De igen. Egyszer. Csak ahhoz olyan zseninek kell lenni, amilyen Nick Richards, ha mond még valamit ez a név, kölyök. Nick Richards. A név nem mondott semmit, de Danielt olyan kíváncsivá tette, hogy napokon át az internetet bújta. Nyomban kiderült számára, hogy az egykori legendás filmszínész ma már ⪻· 70 ·⪼
visszavonultan él, és a családja filmstúdiójának dolgozik forgatókönyvíróként. Legalább öt kasszasiker fűződik a nevéhez, ráadásul annak idején, színészként, az Oscart is odaítélték neki. És ezt a zseniális embert Will Walker fedezte fel, akkor, amikor az mindössze tizenkilenc éves volt. Daniel megszerezte Nick régi filmjeit – még a csajoknak szánt über-nyálas Fényemberek sorozattal is megbirkózott –, és rengeteget tanult a színész játékából. Az egyik megbeszélésükön ezt szóvá is tette Willnek, még azelőtt, hogy megkapta volna az Álom a varázshegyen Jaredjének szerepét. – És kitüntetést akarsz érte? – nevetett akkor Will. Danielt bosszantotta, hogy az ügynök nem veszi elég komolyan, fel sem merül benne a gyanú, hogy ő is van olyan tehetséges, mint egykori pártfogolja. Aztán idővel rájött, Will bánásmódja egészen tudatos, azért, hogy ő kitartóan, dacosan, állhatatosan megmássza azokat a bizonyos hegyeket, amelyek Hollywoodban a sikert jelentik. Daniel kedvelte Willt. Ő volt számára az egyetlen biztos pont, ha már a szülei érthetetlen módon képtelenek voltak azzá válni, mióta a világra jött. Az ügynök szívesen meghallgatta Dan gondjait, együtt tervezgették a srác karrierjét, a jövőjét. Azonban Willnek ott volt a saját családja, akiket imádott, és Daniel olykor terhesnek érezte magát az életében – hiszen csak egy kliense volt, még akkor is, ha történetesen kiemelt ügyfél. Tudta, hogy Will Walker nem az az ember, akinek ő csupán a gázsi tíz százalékát jelenti. De nem akart visszaélni a helyzetével, és rátelepedni, csak mert pótapát látott benne, akire nagyon is szüksége lett volna. Az utóbbi hetekben azonban különösen magányosnak érezte magát, mert Will Virginiába utazott a családjával, és nem volt kivel beszélgetnie. A magántanárain és a szülein kívül mással nem találkozott. Persze, elmehetett volna otthonról, emberek közé, de valamiért frusztrálta ót, hogy megbámulják, az aláírását követelik, ⪻· 71 ·⪼
vagy ami még rosszabb, a munkájáról faggatják. Ennélfogva a sajtó számára ő volt a titokzatos, magának való tinisztár – mindig jó téma, imádni való csemege. Nem barátkozott könnyen. A zűrös háttere, a csóró gyerekkora miatt a magabiztos felszín alatt gátlásos volt. Nem hitte el, hogy őt a hírnevétől függetlenül kizárólag önmagáért is lehet szeretni. Ezért inkább meg sem próbált közel engedni magához másokat. Egyetlenegyszer történt meg, és annak is mi lett a vége...? Daniel gyorsan visszagyömöszölte a feltörni készülő rossz emléket elméje leghátsó zugába, és úgy döntött, legjobb lesz aludni. Az évek során remekül megtanulta elszigetelni magát a saját gondolataitól. Perceken belül belealudt a hajnalba, hogy aztán másnap reggel ismét a megszokott üvöltözés és hangos csattanások hangjára ébredjen. Egy újabb nap a pokolban. Egy újabb nap az életemben. ✤ A pilóta megkapta a jelet az irányítótoronyból, és a gép elkezdett gurulni a kifutópályán. Heily megszorította a férje kezét, és rámosolygott. Az utazás izgalma kicsit megrészegítette, hiszen olyan régen tudtak már kicsit megszökni a világ elől. Még ha munkaútra mentek is – elhagyni Amerikát mégiscsak olyan OMG-érzés, és remélte, hogy azért mindennap lesz néhány szabad órájuk, hogy Brannel és Nancyvel bejárják Róma nevezetességeit. Talán még egykét meghitt, romantikus estére is lehetőségük adódik, kettesben. Nagyon ránk fér – gondolta Heily Nick karikás szemeit vizslatva, majd röpke pillantást vetett a háta mögé, ahol Brandon édesdeden szundított Nancy mellen. Hiába, az utazás izgalma miatt előző este ő is túlpörögte magát. Alig aludt az éjjel, így amint megitta a szőke stewardess által felszolgált habos kakaót, elnyomta az álom. – Brandon bekómált, mi? – mosolyodon el Nick, miközben a gép a levegőbe emelkedett. Felsőtestét azonnal körbejárta az a bizonyos kiszakad a lelkem-érzet, amit felszálláskor imádott. ⪻· 72 ·⪼
Heily bólintott. – Ahogy elnézlek, neked sem sok hiányzik, hogy elborulj. Úgy festesz, mint egy mosott macska. Nem értem. Egyre többet alszol, mégis hullafáradt vagy. Talán el kellene menned egy kivizsgálásra. Lehet vérszegénység, vitaminhiány, vagy bármi... – fejtegette Heily. – Az, hogy csukott szemmel fekszem, nem jelenti azt, hogy sikerül aludnom – mondta Nick óvatosan. – Nyomaszt valami? Mert az rendben van, hogy engem az olasz mozi körüli ügyek nem hagynak nyugodni, de én kész aggodalomnagyker vagyok, mint tudod. – Egy új anyagon töröm a fejem, és míg nem látom tisztán, hogy mit is akarok írni, agyalok. Nem hagy aludni – magyarázta Nick, de nem nézett a felesége szemébe. Fásultnak és rosszkedvűnek tűnt, ami nem esett jól Heilynek, mert nem volt, aki vele együtt örüljön az utazásnak. – Mi a baj, kicsim? – Nick azonnal megérezte felesége hangulatváltozását, mint mindig. – Olyan ünneprontó vagy. – Nem akarok az lenni. Most inkább én is elutazom álomországba, mint Brandon, és ha felébredek, sokkal jobb lesz a kedvem, megígérem neked! – Rendben – bólintott beleegyezően Heily, majd magához vonta a férfit, és cirógatni kezdte a haját. – Ezt imádom... – sóhajtott Nick. – Még egy perc, és horkolni is fogok. Ha csorogna a nyálam, azért ébressz fel! – Bolond – nevetett a nő, majd fél kézzel az ülés alatt heverő táskába nyúlt, és elővette a regényt, amit épp olvasott. Erictől kapta a múltkor, amikor a rendelőjében ült, és azt várta, hogy végre elkészüljön a mostohaanyja, Annabella ráncfeltöltése. Amint a kezébe vette a kötetet, a címéről beugrott neki a küldetés, amivel Eric megbízta. Tudta, ha most nem hozza szóba, Európában egész biztos, hogy nem fog már eszébe jutni. ⪻· 73 ·⪼
– Drágám, mielőtt elalszol... – simogatta meg Nick arcát. – Ki az a Rebecca Monroe? A férfit mintha áramütés érte volna, úgy fordult szembe a feleségével, tekintetével a nő arcát fürkészte. – Mi a baj? – kérdezte Heily meglepett mosollyal. Nick kissé ideges mozdulattal túrt a hajába. – Hú... semmi, csak már félig aludtam, és keveredett az álom a valósággal – magyarázta. – Nagyon fáradt lehetek. Mit is kérdeztél? – Rebecca Monroe. Ki ő? – Fogalmam sincs. Ismernem kellene? – A minap a széthagyott ruhád zsebében találtam meg az elérhetőségét egy cetlin... Basszus. Pocsék házasságtörő lennék. Nick gondolatai előző este úgy elkalandoztak, hogy meg is feledkezett a cetliről. Ezek szerint nem Kachora dobta ki. Figyelte a felesége arcát, de azon a gyanakvás legkisebb jelét sem fedezte fel. Jóleső érzéssel töltötte el, hogy Heily ennyire bízik benne. Összeráncolta a homlokát. – Ja, megvan már! Tudom, kiről van szó. Egy kezdő színésznő. Az étteremben jött oda hozzám, és megkért, hogy protezsáljam be Willhez. De miért érdekel? – Tegnap Erickel ebédeltem, és kiderült, hogy bele van habarodva egy nőbe, akinek ugyanez a neve. Nála hozatta rendbe az arcát, és a kezelés alatt egészen elvarázsolta Ericet. Tudod, hogy nála az ilyesmi nem mindennapos... – Jó lenne, ha találna valakit magának, mert akkor legalább besülne a városi mutatvány, miszerint a feleségem évek óta vele csal. – Nick ajkát halk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Ismételten: szörnyű házasságtörő volnék. – Én nem csak ezért értek egyet, hanem azért is, mert igazán megérdemelné – jelentette ki Heily. – Gondolj csak bele, milyen romantikus! Megszépítette a nő arcát, ezzel együtt az életét. A hab az volna a tortán, ha még egymásba is szeretnének. Mondtam Ericnek, ⪻· 74 ·⪼
hogy kitűnő alapszitu ez egy romantikus komédiához. – És mit mondott erre? – Azt, hogy kösz, de nem, viszont kért, hogy faggassalak ki, mit tudsz a nőről. Ezek szerint nem sokat. De az, hogy színésznő, máris egy információ. Egyébként csinos? – Nem is figyeltem... – tért ki a válaszadás elől Nick, mire Heily lágyan szájon csókolta. – Ez a te szerencséd – mosolygott rá olyan közelről, hogy a férfit valósággal elhódította párja szexi, egzotikus illata. – Szép álmokat, Nick Richards! Heily olvasni kezdett, a férje pedig – látszólag kényelmesen elterülve a puha fotelben –, azon igyekezett, hogy valahogyan lelassítsa hevesen dübörgő szívverését. Nem akart szólni Heilynek, míg nem volt biztos a dolgában – hiszen ha ez a Rebecca nem az a Rebeka, akkor nincs értelme idegesíteni. Csakhogy utált hazudni a feleségének, így remélte, hogy Marion Lee mihamarabb érdemi információkkal szolgál. Voltak pillanatok, amikor már maga sem tudta, mit tartana elfogadhatóbbnak: ha Nikki anyja valóban meghalt volna, vagy ha csodával határos módon élne. Keveredtek benne az érzelmek: féltette a családi harmóniát, Nikkit, Heilyt, a kis Brant, ugyanakkor tudta, valahogy fájdalmasan boldog is lenne attól, hogy Becky ép, egészséges, jól van és sínen az élete. A visszatérése azonban olyan mély sebeket tépne fel, hogy azok képesek volnának esetleg elfertőződni... Nick hirtelen mozdulattal magához szorította Heilyt, akinek egyszeriben kiesett a kezéből a regény, amit olvasott. – Mr. Richards, maga ma igen heves! – méltatlankodott Heily, de azért örült az ölelésnek, és azon nyomban belesimult. – Nagyon szeretlek, Hell – súgta bizalmasan a férfi. – És örülök ennek az útnak, csak még fel kell engednem. Minél öregebb vagyok, annál nehezebb lepakolnom a terhes gondolatokat. Mintha a teli bőröndök fülét nem csak lógnám, hanem a csuklómhoz volnának kötözve... ⪻· 75 ·⪼
– Költői vagy, és én is szeretlek. Nem írsz te forgatókönyveket véletlenül? – De. Heily lehajolt a könyvéért, Nick azonban elkapta a kezét. – Hagyd a francba az olvasást! – A karjába vonta a nőt. – Inkább utazzunk most úgy, mint amikor először vittelek Londonba. Emlékszel még, kicsi lány? Heily válaszul elmosolyodott, és olyan közel bújt, amilyen közel csak lehetővé tették az első osztály bársonyos foteljai. Bevackolta magát a férje ölelésébe, és nem volt nehéz a megismerkedésük idejébe képzelnie kettejüket,.. Nick pillantása a nő vállai fölött egy pillanatra a padlózatra tévedt, a pofára esett, nyitott könyv borítójára. DAPHNE DU MAURIER: Rebecca, a Manderley-ház asszonya A férfi pulzusa ismét az egekbe szökött. Ilyen nincs! Miért nem engedik még az égiek sem, hogy felejtsek? Nick legbelül tudta a választ, de egyelőre képtelen volt kimondani. Töretlenül bízott abban, hogy csak a sors gonosz tréfája ez az egész. ✤ Délután négy volt, amikor Nikki Richards a barátnőjével, Virgine-nel az oldalán kilépett a Colorful Forest Iskola széles főkapuján, majd fölpattintotta az automatából szerzett dobozos kólát, és nagyot húzott belőle. A szabadság íze. Belemosolygott a gondolatba, mire a bugyborékoló üdítő a fehér felsőjére fröccsent. – Basszus! De béna vagyok! – Nem én mondtam – forgatta a szemeit Virgine. – És most? Mi az esti program? – A szüleim elutaztak Európába, és a terhes nagynéném vigyáz rám. Tudod, aki újságíró... – Persze hogy tudom. Nagyon menő. Mit fogtok csinálni? ⪻· 76 ·⪼
– Fogalmam sincs. De remélem, rá tudom venni valami izgis dologra... – Egy terhes nagynénit, Nikki? – Hé! Meg kéne ismerned Melanie-t, és máris tudnád, miről beszélek. A parkolóban srácok zajos csoportja csörtetett el mellettük, egyikük gondosan ügyelt arra, hogy picit meglökje Nikkit, ami jó ürügyet szolgáltatott a bocsánatkérésre, és az azt követő rövid beszélgetésre. A lány azonban nem volt csevegő hangulatban, különösen az után nem, hogy ismét ráfröccsent egy adag kóla. Virgine csak nevetett. – Adj egy kortyot nekem is, aztán idd már meg, te szerencsétlen! – Apám azt mesélte, hogy ha kiskoromban pofára ejtettem a vajas kenyeret, mindig azt mondtam, hogy balsikeres vagyok. Úgy látszik, ez azóta sem változott – sóhajtott Nikki. – De azért azt el kell ismerned, hogy Taylor Benchfield jó pasi, és láthatóan csapja neked a szelet! – Virgine kissé irigy, kissé sóvárgó arckifejezéssel pillantott az iménti lökdösődő után. – Ugyan már! – vont vállat Nikki. – Infantilis kisfiúk ezek mind! Nekem egy igazi férfi kell... – Álmodozó sóhajjal meredt a semmibe, amikor viharos hirtelenséggel fordult be az iskola parkolójába egy nagyon is ismerős, neonzöld Porsche. – Oda süss, Virgine! – kiáltotta. – Úgy látszik, ma nem Alfred jött értem. Ez Mel! És nem éppen kismamás tempóban közeledik... Az autó vezetője nyomott egy satuféket, és éppen a lányok mellett állt meg, a járda szélénél. – Szia, Nikki! Megjött a pótmami! – Melanie minden porcikája huncutul vigyorgott. – De örülök, hogy te jöttél értem! Azt hittem, csak otthon találkozunk. Virgine, elvihetünk téged valameddig? – ajánlkozott Nikki, és egy pillanatig látta a barátnőjén, hogy habozik, de végül nemet intett. ⪻· 77 ·⪼
– Kinyírnak, ha nem egyenesen haza megyek. Pláne, hogy fel sem tudnám hívni anyámat, mert ma is forgat – magyarázta Virgine, Nikki pedig együtt érzőn bólintott. Pontosan tudta, milyen érzés, hogy nem lehet azonnal szólni a szüleinknek, ha valami fontos nekünk, csak akkor, ha épp ránk érnek. Imádta az anyját és az apját, de mindketten nagyon elfoglaltak voltak, és Nikki kiskora óta sokszor keservesen érezte a hiányukat. Amikor aztán végre vele foglalkoztak, háromszoros erővel igyekeztek pótolni a szeretetet, amiért Nikki nem győzött elég hálás lenni. Mert akár olyan távolságtartóak is lehetnének vele, amilyen Virgine-nel volt az anyja, a Grammy-díjas színésznő. Kemény kézzel próbálta nevelni a lányát, így az hetekig tarló szobafogságot kapott, ha netalán meglógott suli után, de Virgine még csak fel sem hívhatta, ha épp dolgozott. Nikki tudta, az ő szülei csapot-papot otthagynának és rohannának hozzá, ha csak megneszelnék, hogy neki bármi baja van. Épp ezért, mivel rajongott a szülei szakmájáért, többnyire igyekezett észrevétlen maradni, és csak akkor beszélni, ha annak eljön az ideje... – Na, mi lesz már? Ugorj be! – zökkentette ki a gondolataiból Mel, mire sietősen elbúcsúzott Virgine-től. – Akkor holnap reggel találkozunk! Szia, Virg! – Jó bulizást, Nikki! Menő a nagynénéd... – kacsintott a lány, és Nikki látta, amint hatalmas hátizsákjával elindul az épület háta mögé. Persze, cigizni. Hát hiába mondom neki, hogy dobja e azt ti büdös bagót? Valósággal füstölgött magában, miközben az ablak mögül a távolodó barátnőjét figyelte. – Miért nem jön velünk? – érdeklődött Mel. – Nagyon szigorú az anyja. Hétköznap nincs csavargás, ahogy nálunk sem. Ez a mai nap kivétel, ugye? – mosolyodott el Nikki, és finoman vállon lökte a nagynénjét. – Naná – vágta rá Melanie, miközben a Porsche kilőtt az iskola elöl. – Mit tervezünk? – kíváncsiskodott. ⪻· 78 ·⪼
– Vásárolni megyünk. – Vásárolni? – Szigorúan felvonta a szemöldökét. – Mel, hát nem ismersz? Te is tudod, hogy utálok shoppingolni, nem az én pályám. Melanie nem válaszolt. Egy ideig szótlanul vezetett tovább, miközben Nikki azt taglalta, hogy a divat számára egyáltalán nem jelent semmit, menjenek inkább Disneyland be, vagy, ami még jobb, színházba, most megy Az operaház fantomja, csak ne kelljen ruhákat próbálgatnia, mert attól nem felszabadult és boldog, hanem ideges lesz. Nem beszélve az üzletekben szóló tuc-tuc zenékről, amelyektől egyszerűen kiszalad a világból. – Milyen buli ez? Még a mama sem visz engem vásárolni, tudja, hogy azzal nem lehet nekem örömet szerezni... – Elég, Nikki! – Mel nem bírta tovább nevetés nélkül. – Korodhoz képest szörnyen zsémbes vagy Lianne nagyanyádat juttatod eszembe... – Ne gyere nekem ezzel, mert a mamámtól pontosan eleget hallgatom, és tudod... – Nikkibe belefojtotta a szót, amikor Melanie hirtelen indexelt, fékezett egyet, majd leparkolt egy buszmegállóban, a városba vezető autóút szélén. – Most meg miért álltunk meg? – grimaszolt Nikki. – Meg egy ideig szívatni akartalak, de jó, legyen, tisztázzuk! – A borostyánszín tekintetek egymásba olvadtak. – Azért megyünk vásárolni, mert kiszúrtam, hogy kávés a blúzod... – Kólás... – Akkor kólás, egyre megy! Lényeg, hogy ilyen folttal a melleden nem mehetsz szereplő válogatásra, Nikki. A lánynak elakadt a szava, ahogyan a frissen szippantott levegő is a bordái közé szorult. Sok mindenre számított, de erre a fordulatra – ezen az egyszerű, szürke, iskolás hétköznapon – semmiképp. – Hááát, szerintem is vegyünk... valami... blúzt – mondta kissé remegő hangon, ám mielőtt még kitört volna belőle a valóra vált álom fölötti ujjongás, rátalált egy aggasztó gondolat. – De Mel... ⪻· 79 ·⪼
ehhez mit szólnak majd otthon? Ráadásul úgy jártam, mint Virgine, Most én sem tudok tőlük elkéredzkedni, mert épp repülőn ülnek... – Nikki! – Mel óvatosan megszorította a kislány kezét. – Te jobb gyerek vagy, mint én valaha voltam. – Nem vagyok gyerek – hangsúlyozta a lány, nyomatékként magasra emelve a mutatóujját. – Jó, nem úgy értettem! Csak egy ilyen ajánlatra bárki más a te korodban csípőből rá vágta volna, hogy már indulhatunk is. Te viszont... igaz, sosem voltál egy átlagos kislány. Figyelj! Én az elmúlt napokban puhatolóztam Heilynél és Nicknél is. Egyáltalán nem viszonyulnak már elutasítóan az álmodhoz. – Ezek szerint igent mondtak? Nekem egy árva kukkot sem szóltak, mielőtt elindultak, hogy mehetek-e a válogatásra, vagy sem. Én meg már meg sem mertem kérdezni... – sóhajtott Nikki, majd elmosolyodott. – De akkor neked azt mondták, elvihetsz? Ez a meglepetés, amiről telefonon beszéltél? – Nikki... tudnod kell, hogy nem egészen mondtak igent. – Hogy lehet nem egészen igent mondani? Ezt nem értem. – Nem zárkóztak el. Sőt, csillogott a szemük, láttam anyádon és apádon is, hogy hisznek benned, csak épp nagyon féltenek. Mert ők aztán igazán tudják, hogy ez a szakma nem könnyű! De biztos vagyok abban, hogy ha sikered lesz, örülnek majd neki. Ha pedig netán mégis le akarnak majd tolni ezért, én mindent magamra vállalok. Becsszóra! – Nem veszélyes ez a te állapotodban? Mel felnevetett. – Te már tényleg egészen úgy beszélsz, mintha felnőtt volnál. Nem lesz semmi baj, Nikki. Egy család vagyunk. Maximum egyszer lekapnak bennünket a tíz körmünkről, aztán másnapra elfelejtik az egészet. Nos? Mi legyen? A lány nagyot sóhajtott, aztán alig észrevehetően bólintott. Mel annyira a kamaszkori önmagát látta benne, hogy szinte fájt. ⪻· 80 ·⪼
Leszámítva, hogy ő már annak idején is inkább barna volt, mintsem szőke. – Vágjunk bele – mondta halkan Nikki. – Hánykor kezdődik? – Be kell vallanom valamit. Következetes voltam, és már hetekkel ezelőtt bejelentettelek. Tudod, van egy kis filmes ismeretségem a melóm miatt. Ez egy zártkörű válogatás, és hétre várnak bennünket... – Atya. Úr. Isten! – Nikki levegő után kapkodott. – Melanie, én nem tudom, fel vagyok-e erre készülve... Azaz persze, hogy igen! Hiszen mióta csak megnéztem a mamát a Fényemberekben, erről álmodom... Menjünk, Mel, és vegyünk... tiszta ruhát! – Nikki belenevetett a mondata végébe. – Ez a beszéd – paskolta meg a lány kezét Melanie, miközben a mögöttük érkező busz vad tülkölésbe kezdett, mert elfoglalták a helyét. A zöld sportkocsi gyorsan kilőtt a megállóból. – Hidd el, Nikki, az életben általában a spontán dolgok sülnek el igazán jól!
⪻· 81 ·⪼
6. fejezet __________________
Lyukra futás
–H
ogy vagy, édesem? – Jól. – A telefonáló nem csak szűkszavú volt, de kedvetlen
is.
– Ígérem, nem tart már soká. Megoldok mindent, visszamegyek hozzád, és mindent rendbe hozunk. – Ő is veled jön? – Nagyon remélem, hogy igen – bólintott bizakodóan. – Biztosan utálni fog. – Reményvesztett sóhaj susogott a vonalban. – Szeretném, ha elhinnéd nekem, hogy téged lehetetlen utálni. ✤ A nő letette az asztali telefont, majd a számítógép billentyűi után nyúlt, és bepötyögte a keresőbe a vállalat nevét. Az első találat maga a hivatalos honlap volt, amelyen könnyen eligazodott, bár szívesen húzta volna még az időt. Remegett a keze, liftezett a gyomra, és érezte, hogy a hasmenés kerülgeti, mint mindig, ha élete során nagyon ideges volt. Oké, egy nyugtató kávé. Nem, inkább egy nyugtató cigi, mert a kávétól csak még rosszabb lesz a gyomrom. Miközben rágyújtott, eszébe jutott, hogy az égvilágon semmit nem ⪻· 82 ·⪼
evett tegnap dél óta. Tudta, hogy ez így nem jó, nem mehet rá az egészsége, amiért olyan sokat küzdött. Ő, aki annyi harcból került már ki győztesen, most sem adhatta fel. Különös belső erő hajtotta előre: tudta, hogy pokol lesz az élete mindaddig, amíg nem talál megoldást arra, ami jó ideje emészti a lelkét. Két tűz között vergődöm. jobbra az egyik égető láng, balra a másik, és ha ez nem volna elég baj, a felhőkből is tüzeső hullik rám, ami tökéletesen természetellenes. A felénél elnyomta a cigit, aztán ismét az ölébe vette a laptopját, és a telefon után nyúlt. Hallani fogom a hangját. Az ő hangját. Vajon milyen lesz? – futott át a fején. Az egész komplikált ügy annyira lekötötte, hogy először jutottak eszébe a saját érzelmei – ha ugyan voltak még. Fogalma sem lehetett arról, hogy megmozgat-e majd valamit a lelkében a férfi, és ettől csak még jobban tartott a kapcsolatfelvételtől. Ha érzelmileg is minden ott folytatódik, ahol abbamaradt, egészen biztosan átok ül rajtam... Miközben tárcsázott, a férjére gondolt, akit mindig csak valamiféle baráti-testvéritiszteletteljes szeretettel vett körül. Nem zavarta a dolog. Betudta annak, hogy ők ketten nem mindennapi pár, és annak, hogy a lelke eldugott szögletében a mai napig őrzi azt a régi szerelmet... – Shiny Diamond Vállalat, jó napot kívánok! – zökkentette ki a gondolataiból a kezelő hangja. – Halló! Rebecca Monroe vagyok – muratkozott be. – Mr. Nicholas Richardst keresem. – Kapcsolom a titkárságát! – felelte a csicsergő női hang, majd úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságig szólna a vonal túlsó végén a Für Elise. Hála az égnek! Úgy tűnik, nem veszik fel – gondolta, miközben a torkában dobogott a szíve, és már elképzelte a mozdulatot, amint a következő pillanatban leteszi a kagylót, és nagy sóhajjal odázza el az álságos feladatot még egy órán ár. – Mr. és Mrs. Richards titkársága. Sierra De Burge vagyok – ⪻· 83 ·⪼
köszönt a titkárnő, az ő ereiben pedig úgy száguldott a vér, hogy lüktetni kezdett egy kis ér a homlokán, jaj, mindjárt elájulok.. . – Én… Jó napot! Rebecca Monroe vagyok, és Mr. Richardsszal szeretnék beszélni... – Mára nem kaphatott időpontot tőlük. – Ó... a telefonbeszélgetéshez is kell? – Szórakozottan felnevetett. – Nézze, Mr. Richards nagyon elfoglalt, rengeteg hívást kap, és csak bizonyos napokon tartózkodik az irodában – magyarázta türelmesen a titkárnő. – Értem... – könnyebbült meg. – Sajnálom, akkor talán majd... – Üzleti ügy? Esetleg személyes? Ismeri Mr. Richardst? Rebecca mély levegőt vett. – Igen – felelte. – Nick régi jó barátom. Mostanában nem beszéltünk. A segítségére lenne szükségem. Mikor érhetem el? – Sajnos ma reggel elutazott, és nem tudni, pontosan mikor tér vissza az Államokba. – Jaj, ne! Akarom mondani, nagyon sürgős volna. – Ha lediktálja a számát, elküldöm e-mailben Mr. Richardsnak – ajánlotta Sierra. – Ha csakugyan annyira jóban vannak, minden bizonnyal felhívja önt. – Hálásan köszönöm – mosolyodott el, majd megadta a számát és hozzátette: – Kérem, azt írja föl, hogy Rebeka Mihalik kereste. Tudja, férjhez mentem és változott a nevem, ő még így ismert meg... – Persze, nem probléma. A legjobbakat kívánom. Viszonthallásra! – Magának is. Köszönöm. Rebecca összerezzeni, amikor hirtelen megszólalt valaki a háta mögött. Egyszerűen képtelen volt hozzászokni, hogy Dario pár napja beköltözött hozzá, a férje Los Angeles-i lakásába, és úgy figyeli, mint macska a kanárit. – Na, mi van? – kérdezte durván, mit sem törődve azzal, hogy megijesztette Beckyt, akivel kapcsolatban az érzései közelebb álltak a gyűlölethez, mint a közönyhöz. – Mit sikerült intézni? ⪻· 84 ·⪼
– Sajnos csak egy lépéssel jutottam közelebb a megoldáshoz – mondta óvatosan. – Elutaztak... – Gratulálok! – fakadt ki dühösen Dario. – Akkor talán kapd a csontos segged, és menj utánuk! Fel nem foghatom, miért vett feleségül az apám! Csakis azért tehette, mert vénségére elment az esze. Kész vagyont költött rád, bevett az örökségébe, és te sem érte, sem a saját véredért nem vagy képes ennyit megtenni... – A részem az örökségből, igaz? – Rebecca bátran szembefordult a férfivel. – Ez az, ami téged leginkább izgat, ugye? Te vagy az, akit nem érdekel a család! Számodra nem fontos más, csak hogy teljes egészében tied legyen a Shiny Diamond! – Nem beszélhetsz így velem, te ribanc! Ugye, tudod, hogy csak azért élsz még, mert apám így akarja? – Dario fenyegetően közeledett. – Ha holnap meghalna, tennék én az érzelgősségedre, Rebecca! A saját eszközeimhez nyúlnék... Sőt, lehet, hogy meg is teszem! – Mit forgatsz a fejedben, Dario? – Rebecca gyomra összeszorult, és a tudatát elhomályosította a düh, valahányszor a férfi arra célozgatott, hogy bántani fogja azokat, akiket ő – ha csak távolról is – nagyon szeret. – Azt elég, ha én tudom. Mindenesetre, ha nem virítasz hamarosan valami eredményt, garantálom, hogy a bőrödön fogod érezni. Szegény kislány... – Takarodj innen! – csattant tel Rebecca, és legszívesebben összekarmolta volna azt az álnok arcot. – Dario, te egy állat vagy! _ Nem érdekel, hogy mi a véleményed, és több jogom van itt lenni, mint neked. Bármi is lesz ennek a sztorinak a vége, az öreg hamarosan elpatkol, és akkor ugyanott vagyunk... Félre foglak állítani téged, a fattyúdat és még azt a kis... – Elég, Dario Rossi! – kiáltotta Rebecca, és a férfi döbbenten nézett farkasszemet a nő zsebéből előkerült pici revolver csövével. – Takarodj innen! ⪻· 85 ·⪼
– Nyugi! – A férfi gúnyosan felnevetett, és halálos nyugalommal vakarta meg utálatos bajuszát, ami az egyetlen karakteres dolog volt jellegtelen arcában. Nem örökölte az apja tökösségét. Talán ez a legnagyobb baja. – Becky, képtelen lennél lelőni, te is tudod! – Abban ne legyél olyan biztos... – vicsorogta. – Higgadj le! – mondta komoran Dario, majd az ajtó felé hátrált. – Most el kell mennem egy forgatásra. Holnap visszajövök. Remélem, addigra sikerül beszélned Richardsszal. Máskülönben közbe kell lépnem... – Nem teheted. – Apám kért rá. – Az apádat nem az a mocskos cél mozgatja, ami réged. Nem hiszem, hogy Enzio gyerekbántalmazásra buzdított volna. Ha egy haja szála is meggörbül, én... – Csak te vagy az, aki tehet ez ellen, mégpedig úgy, hogy cselekszel. Szép napot, kedves mama! – Dario arcán csúfondáros vigyor terült szét, miközben elhagyta a szobát, Rebecca pedig azt kívánta, bárcsak tényleg képes lett volna meghúzni a ravaszt. Megpróbált megnyugodni. Tudta, hogy őrült várakozás veszi most kezdetét, és a szíve ezektől a percektől minden egyes telefoncsörgésre vad vágtába kezd majd. Mintha csak a gondolat vonzotta volna, a mobilja játszani kezdte a szokásos dallamot. Nem, nem hiszem, hogy ilyen gyorsan reagálna... Megpróbálta összeszedni magát, és gyorsan elhúzta az érintőképernyőt a hívásfogadás irányába. – Igen – szólt bele minden lelkierejét latba verve, látva a kijelzőn az ismeretlen, de valahogy mégis ismerős számot. – Üdvözlöm, Heather Finley vagyok – hallatszott egy kedves, valahonnan ismerős hang, de Rebecca hirtelen nem tudta hová tenni. – Milyen ügyben...? – kérdezte bizonytalanul. – Ó, ne zavartassa magát! – A nő hangja jókedvű volt a vonal végén. – Mr. Eric Avery, a plasztikai sebésze titkárnője vagyok. ⪻· 86 ·⪼
Azért hívom, mert a doktor úr a hétfői kontrollvizsgálatot áttenné a holnapi napra, ha ez önnek is megfelel. Sajnos valami közbejött neki, és... – Semmi gond. Várjon, nézem a naptáram... – felelt gyorsan. – Úgy tűnik, nem ütközik akadályba, hogy holnap ott legyek. Ha mégis közbejönne valami, jelentkezem. Ez a szám a rendelőé, igaz? – Igen, Mrs. Monroe. Akkor szeretettel várjuk. Mrs. Monroe. Még mindig különös volt számára, hogy így szólították, de Amerikában, nőként, nem volt túlságosan biztonságos használni a Rossi családnevet, a Mihalik, azaz a leánykori neve pedig nem volt valami érthető. Csodálkozott is, hogy Nick Richards titkárnője nem kérdezett vissza hatszor, hogy pontosan miként kell írni a nevét. Csöppet sem bánta, ha holnap jelenése lesz a plasztikai sebészénél, így legalább valami eltereli a figyelmét az állandó várakozásról, ha ugyan addig nem érkezik meg az a bizonyos hívás. Ráadásul – igaz, önmagának is csak nehezen ismerte be – a sármos, negyvenes orvos tetszett neki. Nem foglalkozhatott az érzéssel – volt gondja férfiakkal, családdal épp elég. Rebecca szomorúan vonta le magában a következtetést, hogy neki talán sosem lesz saját, boldog élete. Anya vagyok, van férjem, vat pénzem és van tudásom... Még sincs semmiül sem. ✤ A dühös szél csak úgy cibálta a gépet a levegőben. Nick mindent elkövetett, hogy Brandon elhiggye, az egész csak gyakorlat, játék – ennek köszönhetően a kisfiú boldogan visongatott, miközben a gépen úrrá lett a pánik. Nick nem akarta, hogy Brandon féljen. A légikisasszonyok holtsápadt arccal futkostak a rettegő utasok között, papírzacskókat osztogattak, miközben próbáltak higgadtnak tűnni – meglehetősen kevés sikerrel. Nancy, a dajka, keresztet vetett, Heily pedig hátranyúlt, és kisfia kezét szorította, miközben a férjéhez bújt, ⪻· 87 ·⪼
amennyire csak a kificamodott pozíció engedte. – Papa, meddig fog ez tartani? – kérdezte érdeklődve Brandon, miközben a nyakát nyújtogatva kémlelt ki a gép ablakán a sötét éjbe. A felhők tökéletesen eltakarták a földet, a gép teste a semmiben hánykolódott. – Nem tudom, Bran. – Nick a kisfiára mosolygott. – De abbahagyhatnák már, mert liftezik a gyomrom, és Nancy sincs valami jó színben... – Nancy, legközelebb ne a kaland járatra vegyél jegyet! – nevetett Bran. – És te se, mama! Ez fiúknak való... Bran elhitte apja minden egyes szavát, nem tartott attól, hogy veszélyben az életük. A gép ebben a pillanatban hatalmasat huppant, úgy tűnt, mintha több száz méter eltűnt volna alóluk a repülési magasságból. Heily halkan felsikkantott. – Izzad a tenyered – súgta neki halkan Nick. – Szegénykém! – Mindig ez van, ha szétválik a családunk. Nem vetted még észre? Valami tragédia történik. Nekünk vécére is a két gyerekünkkel együtt kellene járni... – Nem lesz semmi baj – próbálta megnyugtatni Nick, miközben a fránya masina ismét hatalmasat rántott rajtuk. – Az istenit! – káromkodott halkan Heily, majd suttogva a férjéhez fordult. – Tudod, az jutott eszembe, ha most lezuhanunk, Nikki sosem tudja meg, hogy kicsoda ő valójában. Vagy ha igen, akkor egyszerűen szánalmas körülmények között... – De nem zuhanunk le, Hell! – Nick két tenyerébe fogta a felesége arcát. – Csak magamat okolhatom! Ez idáig tökéletes tagadásban éltem. Utálom a gondolatát is annak, hogy a családunk nem mintaformára épült, és hogy a lányom nem a lányom... Azaz igenis az én gyerekem, épp ezért van bennem annyi félelem. Ha megtudja az igazat, talán már szeretni sem fog... Ha most meghalok, úgy emlékszik majd rám, mint valami hazug mostohára, akinek nem volt ⪻· 88 ·⪼
annyi vér a pucájában, hogy elé álljon, és elmondja neki a valóságot! – Állj! – Nick gyöngéden megrázta a nőt. – Figyelj rám! Először is nekem kell mindent elmondanom. Az, hogy Nikki egyáltalán létezik, csakis az én hibám... – De milyen jól sikerült hiba! Üres volna nélküle az életünk... – Hallgass végig! Kettő: elegem van abból, hogy ezen tépelődsz. Nem érdekel, hányszor gondolod meg magad a témában, én most elhatároztam, ha visszatérünk Európából, a lányunk elé állok, és utánam az özönvíz... – Ha ugyan le nem zuhanunk! – Heily Anderson, ha nem volnál ilyen feszült, magad is éreznéd, hogy megszűnt a turbulencia. Úgy tűnik, mégsem lesz végünk ma, és még jó pár évig kell viselned ezt a zizzent forgatókönyvírót... Heily válasz helyett óvatosan körbepillantott, miközben dörmögni kezdett körülöttük a monoton pilótahang. – Örömmel közlöm önökkel, hogy csendesebb vizeken folytatjuk tovább a hajózást. Túljutottunk a viharzónán. Nyugodalmas jó éjszakát és derűs ébredést kívánok az európai kontinens fölött. – Hála az égnek! – Heily nagyot sóhajtott, majd hátranézett a kisfiára, aki igen csalódott arcot vágott. – Hála a magasságosnak! – könnyebbült meg Nancy is. – Mi a baj, Brandon? – kérdezte vidáman Nick. – Az, hogy minden jó mókának olyan hamar vége van. Aj! – Brandon sértődötten félrehúzta a száját, amitől elképesztően hasonlított az apjára. – Ráadásul a kezem is fáj... – Mi a baja, kisfiam? – kérdezte aggodalmasan Heily. – Bevágtad valahová, mialatt rázott minket a gép? – Csaknem eltörted, mami! – forgatta a szemeit Bran. – Elengednéd végre? – Jaj, ne haragudj, kis drágám! – szabadkozott Heily, és összevissza csókolgatta a vörösre szorított gyerekkezet. – Semmi gond. – A kisfiú ajka büszke mosolyra húzódott. – Te ⪻· 89 ·⪼
féltél, mami, mert lány vagy, én pedig támaszt nyújtottam neked, mert férfi vagyok. – Vajon kire ütött ez a gyerek? – Heily a férjére vigyorgott. – Fogalmam sincs – felelte Nick fapofával. – Már most levesz a lábáról minden nőt, a homokozótól a nyugdíjas otthonig... – Úgy kell azt, abban van a vitamin, fiam! – veregette meg Bran vállát az apja. – De kár, hogy Nikki nem jött! – sóhajtott a kisfiú. – Ő is úgy imádja, ha valami izgalmas. Hát, igen. Heily pontosan ettől félt, és erről rögtön eszébe is jutott egy másik, nagyon is aktuális téma. Nick mintha csak kitalálta volna a gondolatait... – Ha érdekel a véleményem, szerintem el kellene engednünk arra a meghallgatásra. Diplomatikus húzás lenne. Ha megtudja, amit meg kell tudnia, nem árt, ha valamivel kompenzáljuk... – És persze neki ez azonnal le is esik majd! Már nem is tudom, miért utál majd minket jobban... – latolgatta Heily. – De talán igazad van. Ahogy visszaemlékszem arra az időszakra, amikor játszottam, azt kell mondjam, a színészet számomra terápia is volt. Segített feldolgozni a kamaszkort, a dilis szüleimet, az első szerelmet... – Na, erről mesélj csak! – derült löl Nick arca. – Azt hittem, az én voltam... – Mert te is voltál, Nick. De ettől még meg kellett vívnom a kis belső harcaimat... – Nem is voltak neked olyanok. – Nick szeretetteljesen mosolygott. – Én viszont egy nagy mamlasz voltam. – De nagyon szép időszak volt, drágám. Ha nincs a filmezés, sosem találkozunk. – Erről van szó. Teret kell hagynunk Nikkinek. Hogy az ő sorsa is olyan irányt vehessen, amilyen meg van írva odafönn... – Gondolkozom a dolgon – adta meg magát Heily. – Majd erről is ⪻· 90 ·⪼
beszélünk vele, ha hazaértünk. Most pedig hozzád szeretnék bújni. Így. Megpróbálok megnyugodni és aludni egyet. Ki kell pihennem a tripla sokkhatást, hogy tárgyalóképes állapotban landoljak az olaszoknál. – A nő nagyot ásított. – Te nem vagy álmos? – Most nem, kicsim. Aludj csak, majd én őrzöm az álmodat, és megpróbálom rávenni Brant, hogy ne ébresszen tel. Ahogy látom, egészen feléledt ettől a kis kalandtól... Heily kimerülten hajtotta a fejét a férje vállára, aki a tenyerét óvatosan a felesége fülére simította, hogy az minél kevesebbet halljon a gép zajából. Nick is lehunyta a szemeit, majd ismét felnyitotta, és kinézett az ablakon, a sötét semmibe. Utálta, hogy a tudatalattija már megint Becky vonásait vetíti elé. Az ajkába harapott, és még szorosabban ölelte Heilyt.
⪻· 91 ·⪼
7. fejezet __________________
Véletlenek , hát itt vagytok! Már aggódtam, hogy mégsem tudtad elhozni. – A hatalmas műszempillás, festett szőke lány a semmiből perdült eléjük, amikor Melanie és Nikki belépett a próbafelvétel helyszínére, a Bel Air Stars kulturális központba. – Szerencsére összejött. Sharone, ő itt az unokahúgom – mutatta be a lányt, aki zavarba jön, mert a produkciós asszisztens úgy vizslatta, mintha röntgenszemekkel épp átvilágítást végezne. Azért minden izgatottsága ellenére próbált határozottnak tűnni ebben az idegen közegben, így kezet nyújtott Sharone-nak, aki leginkább az anyja korosztályába tartozott. – Helló. Nikki Richards vagyok. – A hangja bátran csengett. – Remek – fógta meg a kezét a nő. – Sharone Fox. Egyszerűen döbbenetes... – fordult hirtelen Melhez, mintha Nikki ott sem volna. Jelentőségteljes pillantást váltottak. – Min csodálkozol? – nevetett Melanie. – A gének, tudod... – Hányadik hónapban is vagy? – érdeklődött kedélyesen az asszisztens. – Közben gyertek, beviszlek benneteket a terembe. Megnézhetitek, hogy zajlik az egész, aztán Nikki a különteremben megtanulhatja a jelenetet... A lányok engedelmesen elindultak Sharone után, Melanie pedig
–Ó
⪻· 92 ·⪼
egyáltalán nem lepődött meg, hogy Sharone kérdezett tőle valamit, amire valójában nem is volt kíváncsi. A felszínesség a szakma sajátja volt – újságíróként rég megszokta, hogy vannak emberek, akiknek hatszor kell személyesen bemutatkozni, hogy végre megjegyezzék, és olyanok is, akiket önmagukon és saját ügyeiken kívül semmi és senki nem érdekel. De még mennyien! Melanie nem szívta mellre a dolgot, inkább bátorító pillantást vetett Nikkire, akiről tudta, hogy a látszat ellenére nagyon is izgul. – Eddig profi vagy! – súgta oda, de csak megilletődött szemforgatást kapott válaszul. Végiggyalogoltak a színházteremhez vezető hosszú folyosón. Sharone és Melanie közben olyan dolgokról beszélgetett, amelyekből Nikki nem sokat értett. Annyit mindenesetre leszűrt, hogy már nem sok idő van a forgatás tervezett megkezdéséig, és a filmesek kezei alatt csak úgy ég a munka. Sharone valami Chelsea-re és az ő extrém elvárásaira panaszkodott. – Ez itt a nagyterem – fordult szembe Nikkivel. – Most csöndben kell lennünk – szorította az ajkára a mutatóujját, majd kinyitotta a széles, csicsás ajtót, a hangját pedig suttogom fogta. – Nikki, kérlek, ülj le oda hátra! Mel, volnál olyan édes, és előrejönnél velem a szövegért? Akkor nem kell még egyszer megtennem a távot. Chelsea rém pipa, ha nem vagyok ott rögtön, amikor eszébe jut egy újabb őrült ötlet... – Persze, megyek – bólintott Melanie. – Ülj le, Nikki, hamarosan visszajövök. A lány bólintott, és az egyik hátsó sorhoz osont a sötétben, majd a legszélső székre csússzam. Gyorsan lenémította a mobiltelefonját, nehogy bármit is megzavarjon, és a pillantását a színpadra szegezte, ahol épp fenn volt az egyik versenytársa. Tizenéves lány, fürtös, fekete hajjal, nyúlánk, tipikusan hollywoodi alakkal, és Nikkinek egyszeriben inába szállt a bátorsága. Nem volt biztos abban, hogy ő igazán ide való. Az egész annyira komolynak tűnt. Az emberek, ⪻· 93 ·⪼
akiknek csak a feje búbját látta ott, a színpad előtti sorban, arról döntöttek, ki kapja majd a szerepet... Egyszeriben fenyegetőnek tűntek. Nem, ez most nem a színjátszókör. Nikki végignézett a ruházatán. Egyszerű, kék vászonnadrágot viselt és egy fehér muszlin felsőt, amit Mellel vettek a Macy’snél a lekólázott helyett. Egy órája még menő, divatos darabnak tűnt, ám pillanatnyilag egy tramplinak érezte magát benne. Legalább a magas sarkú, nyolcszáz dolláros cipője volna rajta, amit Sandráéktól kapott a tizenharmadik születésnapjára! De nem. Az anyja nem engedte, hogy nőies holmikat viseljen az iskolában – hacsak nem volt indokolt. Ráadásul a Colorful Forest tanárai sem tolerálták, még a körömlakkozásra is fújtak. Nikkinek, amint figyelte a színpadon a tehetséges és magabiztos lányt, percről percre fogyott az önbizalma. Egyre rosszabbul érezte magát, a szíve a torkában lüktetett, a szája kiszáradt, és nagyon várta, hogy Mel visszatérjen az ő szövegével. Akkor majd megmondhatja neki, hogy butaság volt idejönni, lelkileg még egyáltalán nincs felkészülve a szereplőválogatások izgalmára. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy az apja és az anyja jó szemmel nézné ezt a kis magánakciót. Nem is bírta tovább. Úgy érezte, ki kell mennie, minél távolabb ettől a teremtől, de mindenekelőtt egy kis friss levegőt kell szívni. Előrepillantott az egyik tekintélyes díszoszlop mögül, ahonnan jól látta, hogy nagynénje halk beszélgetésbe elegyedett valakivel. Senkit nem érdekel, hogy jól jönne egy lelki támasz? – puffogott magában, majd felemelte a másik székre dobott hátizsákját, és fölállt, hogy elinduljon a már messziről biztonságot ígérő ajtó felé. – Te is a válogatásra jöttél? – állította meg egy ismeretlen férfihang. Mély volt és határozott, közvetlenül az ő széke mögül érkezett. Nikki most vette észre, hogy egyáltalán ül valaki a takarásban. Meglepve figyelte az érett hanghoz egyáltalán nem illő fiatal arcot, amely még a színházterem sötétjében is nagyon ismerősnek tűnt. ⪻· 94 ·⪼
Nikki döbbenetében az ajka elé kapta a kezét (mint minden fiatal lány tette volna a helyében), a szemei elkerekedlek, aztán a következő másodperceket azzal múlatta, hogy igyekezzen rendezni az arcvonásait, és normális hangnemben tudjon válaszolni Daniel Nortonnak, ha ez egyáltalán lehetséges. – Igen... Azaz nem... – hebegte. – Épp az imént döntöttem úgy, hogy mégsem próbálom meg. – Miért nem? – kérdezte a srác. Nikki vállat vont, nem tudta, mit mondhatna. Túl sok volt a nehezen magyarázható érv. – Úgy érzem, mégsem készültem föl eléggé. – Zavarában ismét felkapta a hátizsákját, és a további párbeszéd elkerülése végett az ajtóhoz rohant. Feltépte, aztán heves iramban vágtatni kezdett a folyosón, maga sem tudta, hová. Hülye, hülye, és még egyszer hülye! Hit ezt Virgine látta volna! Te pedig egyszerűen hátat fordítasz és elrohansz. De-ge-ne-rált. És ez nem kifejezés! – Várj egy percet! – kapta el a karját valaki, és amint Nikki visszafordult, ismét szemközt találta magát gondolatainak tárgyával. Nem kétség: az Álom a varázshegyen első számú sztárja állt előtte, világoskék szemekkel, hullámos, a divatosnál kicsit hosszabbra nőtt, fekete hajjal, félszeg, de érdeklődő mosollyal – teljes életnagyságban. – Igen? – pihegte Nikki. – Az ember erre talán sosem áll készen. Ha most nem próbálod meg, mindig megfutamodsz majd. – Gondolod, hogy... – kezdte volna Nikki, csakhogy az asszisztenslány hangja vágta ketté a mondatot. – Kislány, hát itt vagy! – Felé lengetett néhány fehér papírlapot. – Kiderült, hogy Melanie régről ismeri a mi zseniális Chelsea-nket. Elől beszélgetnek. Itt a jelenet, amit meg kell tanulnod. Ne aggódj, nem túl hosszú, és van rá még húsz perced. Dan! – vonta fel a szemöldökét a végső határig, amikor észrevette a srácot. – Hogyhogy ⪻· 95 ·⪼
itt vagy? – Gondoltam, megnézem a felhozatalt. – Daniel Norton Nikki szemében laza volt, magabiztos. Hogy a viharba ne volna az? – És úgy alakult, hogy segítek neki felkészülni a jelenetre... – intett felé a srác, ő pedig azt hitte, rosszul hall, hiszen ilyesmiről nem esett szó közöttük. Egyáltalán, semmiről nem esett. Ó. Atya. Úr Isten. Nikki szóhoz sem jutott, Sharone pedig Daniel Norton kezébe adta a bevágni valót. – Remek – helyeselt az asszisztens. – Tudod, kiscsávó, mindig bírtam az olyan színészeket, akik nem szállnak el maguktól, csak mert csináltak egy ütős mozit... – Lehet, hogy csak azért segítek, mert szeretném, ha holnap rólam áradozna az egyik lapban – mondta kissé epésen Daniel, aki utálta az általánosítást, miszerint minden színész beképzelt, egoista állat. Ő a maga részéről tizenhét éves létére megbecsülte a munkát, amit imádott, a közönségét, akik jegyet vettek az alakításaira, és a pénzt is, amit azokért kapott. – Ugyan, Daniel, ne légy ilyen morcos! Öregít. – Sharone kacéran kuncogott, kivillant a jobb felső kettesére ragasztott strasszkő. – Bár nem bánnám, ha pár évvel korábban jöttél volna világra. – Megyünk gyakorolni, Sharone. Csak húsz perce van, ahogy mondtad... – Ez a napi jó cselekedeted, mi? Rendben. Ha gondolod, játszd is le vele odabenn! Chelsea értékelni fogja. Most jött meg az egyik fő befektető lecsekkolni, mire adta oda a pénzét. Jót tenne a renoménknak, ha megmutatnád magad. – Nem vagyok bazári majom, de bemegyek – bólintott Dan. – Nem a befektetőért, hanem miatta. – A szúrós tekinteni fiú Nikkire nézett, és mintha valahogy megváltoztak volna a vonásai. A lány esküdni mert volna, hogy ellágyultak. Vagy csak képzelődöm? Belepirult az érzésbe. – Bánom is én, csak tegyél ki magadért! – legyintett kissé ⪻· 96 ·⪼
sértődötten Sharone, majd visszatipegett a színházterembe. – Nem voltál vele valami kedves – jegyezte meg Nikki, csak hogy mondjon valamit. – Sharone... – A srác arcára kiült egy amolyan mindentudó vigyor. – ismerem az első meghallgatásom óta. A felszínesség királynője. Szerintem arra sem emlékszik, ki volt meg neki a stábtagok közül és ki nem. Ha Kaliforniában nem büntetnék olyan szigorúan a fiatalkorúak megrontását, szerintem én sem volnék biztonságban. Sőt, lehet, hogy te sem... – Ó! – Fenébe, ez a borzalmas vörösödés! – Kedvelem, de ha tesz valami pajzán megjegyzést, tüskés sündisznónak adom ki magam. Ez mindig bejön! – Daniel elmosolyodott, amitől férfias vonásai hirtelen kisfiússá váltak, és Nikki egyszeriben nem látta olyan megközelíthetetlennek, mint mikor az asszisztenssel beszélt. Egy fiatal srác volt, úgy három évvel idősebb nála. A lány ezzel a gondolattal támasztotta meg kissé bizonytalan válaszát, és még mindig remegő térdek is. – Értem. Miért akarod, hogy maradjak? Miért segítesz? Remélem, nem olyan indíttatásból, mint amilyenről az imént beszéltél Sharone kapcsán... Daniel Norton nevetve maga elé emelte a két kezét, és a fejét rázta, amitől fekete tincseinek egyike a homlokába hullott. – Isten őrizz! Én jó fiú vagyok, nem olvasol újságokat? Azért szeretnék segíteni, mert szerintem jó volnál a szerepre. – Én azt sem tudom, mit kell játszani... – vallotta be Nikki. – Senki nem készített fel? – csodálkozott Daniel, majd karon ragadta a lányt. – Remélem, a sztorit azért ismered! – Persze. Kétszer is láttam a filmet – hadarta Nikki, mint egy eminens diák. – De várj, hová megyünk most? – kérdezte a hangjában leheletnyi gyanakvással, miközben követte Danielt. – Leülünk a büfében, ott most nincs senki – magyarázta lelkesen a fiú. – Dióhéjban mesélek egy kicsit Léna jelleméről. Tudod, ő a ⪻· 97 ·⪼
főszereplő csaj legjobb barátnője. Ő az, akire most színésznőt keres a stáb, ha ez sem volna tiszta. – Nem, nem tiszta... – És semmiképp sem világos, igaz? Ne aggódj, majd azzá tesszük. Átbeszéljük a karaktert, aztán... Mondd, gyorsan tanulsz? – Azt hiszem – felelte bizonytalanul a lány, miközben beléptek a valóban teljesen üres büfébe, és Dan ledobta magát egy székre, a mellette lévőt pedig kihúzta Nikkinek. Udvarias – jegyezte meg magában. – Akkor kezdjük... – Először a jelenet rövid leírására pillantott, aztán a lányra. – Még be sem mutatkoztunk egymásnak! Én Daniel Norton vagyok. – A srác vigyorogva kezet nyújtott. – Nikki. – Úgy érezte, mintha apró áramütések jeleznék, hogy bőre a fiú bőréhez ért. Ha holnap megkérdezi Virgine, kit értek igazi férfi kategória alatt, végre tudok példát mondani az apámon kívül is. – Milyen Nikki? – Ja... – Zavarában nevetgélni kezdett. Nem tudta, merje-e mondani a vezetéknevét, vagy sem, de aztán úgy érezte, nem lehet belőle baj. Büszkén kihúzta magát, és azt mondta: – Nikki Richards. – Örülök. – Daniel még mindig a kezében tartotta a kezét, de semmi reakció. Szemmel láthatóan nem kapcsolt – elvégre a Richards nem volt kifejezetten ritka név: – Akkor dolgozzunk, és nyerjük meg őket! – engedte el végre a lány kezét, majd hevesen magyarázni kezdett egy bizonyos Léna személyiségét illetően. Nikki igyekezett a mondanivalóra és nem az előadóra koncentrálni. Amikor jó húsz perccel később, a jelenet gyakorlása közben a meglehetősen izgatott Melanie nyakon csípte őket, a lány már nem bánta volna, ha nincs is szereplőválogatás, csak ő és ez a különös srác. Van, ami még az Sz.L.P.-nél is vonzóbb? ✤ ⪻· 98 ·⪼
Eric másnap reggel szokatlan jókedvvel ment be dolgozni a szépségklinikára. Még fütyörészett is, miközben átnézte a postát, és ezt már Heather sem tudta megállni megjegyzés nélkül. – Örülök, hogy végre élni látom, doki! – kacsintott Ericre. – Élni? – nevetett föl a férfi. – Heather, ezek szerint csak a jó ég tudja, hogy nézhetek ki egy-egy átlagos napomon! – Ez azt jelenti, hogy ma ünnep van? – Még az is lehet. – Eric nem tudta megállni a sokatmondó mosolyt. – Mi dolgunk van délelőtt? – kérdezte a titkárnőjét, mire az belepillantott egyszerű, asztali naptárába. – Tíz perc múlva itt lesz Chelsea Barry, a szokásos botoxra, egy órával később pedig Rebecca Monroe érkezik kontrollra. – Örülök, hogy sikerült előrehoznia az időpontját. Hétfőn más dolgom van... – Csak a hölgy rugalmasságán múlott. Induljon, Mr. Avery, öltözzön át! Chelsea Barry sosem késik... És valóban. A páciens atompontosan érkezett, bronzvörösre festett hajjal, asszonyosodó alakkal, csaknem ránctalan arcbőrrel, hála a savas hámlasztásnak és a rendszeres botoxnak. Senki meg nem mondta róla, hogy túl van a hatvanon. Eric persze tudta a kartonjáról, ennek ellenére igyekezett tartani vele szemben a szokásos, udvarló stílusát, mert tisztában volt vele, hogy az ilyen korú nőkkel mindig és mindenkor éreztetni kell, hogy még mindig bombázók. Máskülönben keresnek egy kedvesebb plasztikai sebészt... – Chelsea, kedvesem! Ragyogsz, mint mindig! – üdvözölte, amikor a tűarkú, piros cipőin feléje csattogott, majd csókja ott hagyta a megszokott, két kis ciklámenfoltot Eric arcának két oldalán. – Mikor jártál itt utoljára? Nem is látom azokat a szarkalábakat. – Ne hízelegj, Eric, megnyugtathatlak, ott vannak azok. Két és fél hónapja voltam itt. Itt az idő, lődd belém azt a mérget... – Lassan a testtel! – nevetett Eric. – A szöveged alapján Heather azt gondolja majd, pornót forgatunk botoxadagolás helyett. Szegény, ⪻· 99 ·⪼
családos asszony! Ne hozd ilyen helyzetbe! Chelsea Barry úgy nevetett, hogy annak egy megveszett papagáj is csodájára járt volna, miközben a pamlagra hanyatlott, hogy megkapja a szokásos adagját. Eric már előkészítette a fecskendőket. Chelsea egyike volt Hollywood legsikeresebb és legbefolyásosabb vénlányainak, köszönhetően annak, hogy az életében mindig a munka volt az első. Rendezőként csodákat művelt, az igazán nagy, első sikert Heily és Nick egykori mozisorozata, a Fényemberek hozta meg neki. Eric a családi legendáriumból tudta, hogy Lianne és ő valamin összerúgták a port, ami miatt Chelsea talpára végül útilaput kötött a Diamond Film. Persze, Lianne-nel nem volt nehéz összeveszni – szimplán elég volt az is, ha valaki nem adott neki igazat, máris csattant. Isten nyugosztalja – gondolta Eric, miközben Chelsea szája és orra közé döfte az első adagot. – Oké... az elsővel meg is volnánk – húzta ki mosolyogva a tűt. – Nagyon kellemetlen volt? – Már megszoktam az érzést. Kicsit feszít, de ez minden. – Chelsea mosolyogni próbált, – Remélem, hamar helyrejön, mert este már stábmegbeszélésen kell lennem. Úgy néz ki, tegnap kincsre akadtunk a szereplőválogatáson... – Nocsak. Látom, hogy imádnál mesélni róla, ne kímélj! – Tudom, hogy jó kapcsolatban vagy Nick Richardsékkal. Meglep, hogy sosem mondtad, milyen tehetséges és szép lányuk van... A folyadék egyszeriben megakadt a fecskendőben, amint az orvos ujjai megmerevedtek. – Nikki? Mit keresett a castingotokon? Úgy tudom, a szülei mereven elzárkóznak az ő színésznői ambíciói elől... – Jézusom, csak nem elszökött az a kis dilis? – Márpedig ott volt. Melanie Richards kísérte el. Nem is tudtam, hogy terhes. És te? – Találkoztam vele nemrég. De akkor sem értem. Pár napja még ⪻· 100 ·⪼
utálták a gondolatát is, hogy Nikki egy napon esetleg híres lesz. Tudod, hogy nem mindennapi a múltjuk ilyen téren... – Ha a véleményem érdekel, ezt a gyereket nem tudják majd megállítani. Ha rázárják az ajtót, kiugrik az ablakon. Ha rácsot szerelnek fel, hát megtanul átfolyni a réseken. Ilyen tehetséget nem lehet háttérbe szorítani... – Valóban jó? – Dinamit – bólintott Chelsea. – Ráadásul a mecénásunk is nagy érdeklődést mutatott iránta. – Ki az? – Valami olasz faszi. Cossi, vagy hogy hívják. De nem is ez a lényeg, hanem hogy mindenkinek egyöntetűen tetszett, így meghívok a kislányt a jövő heti casting döntőre. Igazán megkapó jelenetet adtak elő nekünk Daniel Nortonnal. – Mit keresett ott Daniel Norton? Melyik film ez? – kérdezte talán túl komoran Eric. – Az Álom a varázshegyen második része – felelte színpadiasan a rendező, majd az orvos felé fordult, aki ezúttal a szeme alatti árokhoz emelte a fecskendőt. – De várj csak! – hőkölt hátra kissé. – Mi ez a sok komoly kérdés? – Nikki a keresztlányom. Meglepett, amit mondtál, mert pár napja találkoztam vele, és ez az egész akkor téma sem volt. Ennyi. – Értem – próbált mosolyogni Chelsea. – No, döfd belém, drága Eric, mert délutánra ki kell néznem valahogy... Az orvos eleget tett Chelsea kérésének, és miután végeztek, újabb húszpercnyi csevegés után útjára engedte. Persze, ahogyan az emberek általában, a rendező is igen kíváncsi volt a RichardsAnderson család belső ügyeire, és Nikki debütálása jó ürügyet szolgáltatott, hogy erre a témára evezzenek. Eric azonban ahogy csak tudott, hárított. Még azt sem árulta el, hogy Heily és Nick Európába utazott a kis Brandonnal. Úgy döntött, amint ma végez, felhívja Melanie-t, és utánanéz ennek az egésznek. Heilyt nem akarta ⪻· 101 ·⪼
felzaklatni, hiszen sok száz mérföldnyi távolságból úgysem tudja megregulázni az esetleg tilosban járó kamaszlányát. Kicsi Nikki. Fáj meg miattad a fejünk eleget. Eric annyira a gondolataiba mélyedt, hogy ijedten rezzent össze, amikor megcsörrent a házitelefon, majd kisvártatva meghallotta a titkárnője hangját, amint az vidáman bejelentette Mrs. Monroe-t. Pontosan úgy, mint bárki mást – Eric szervezetében mégis azonnali reakciók indultak be a név hallatára. Olyanok, amelyek az infarktusig fokozódhatnak, ha hagyják őket elburjánzani. Az orvosnak nem volt ideje arra, hogy a nyavalyáival foglalkozzon, mert fél perc múlva belépett az ajtón a balerinacipős tökély, és kissé ideges, ám kedves mosollyal és biccentéssel üdvözölte őt. – Mrs. Monroe... – szólalt meg halkan. A józansága azt súgta, mondja el a szokásos szöveget, majd vizsgálja meg a nőt, és eressze útjára, Heathert pedig kérje meg, hogy dobja ki a kartonját az elérhetőségeivel együtt. Férjes asszony, vazze! Mégsem tudta visszatartani a szavakat, amelyek egyenesen a lelke mélyéről törtek elő. – A múltkor szinte elmenekült a rendelőből. Jól van? Ugye, nem bántottam meg? – Kedves, hogy aggódik. Minden rendben velem. – Rebecca félszeg mosollyal, óvatosan közelebb lépett, majd megállt a pamlag mellett. – Itt vagyok. Essünk túl rajta... utoljára. – Zavartan felnevetett, mert érezte, mennyire hülyén hangzik, amit mond. – Kérem, hogy nézze meg az arcom, a sebhelyeket... Nem volt azokon mit nézni – Eric Avery pontosan tudta, hogy a nő immár makulátlan, elefántcsontszín bőrével minden a lehető legnagyobb rendben van. Persze Rebecca Monroe ezt nem tudhatta, de csakis azért volt a rendelőben, mert az orvos nem volt képes elszakadni tőle. – Kérem, üljön ide a pamlagra – intett a nőnek, és ő maga is mellé ereszkedett, eszébe sem jutott, hogy a szokott módon felhúzza a gumikesztyűjét. Felemelte a két tenyerét, és az ujjhegyével óvatosan ⪻· 102 ·⪼
végigsimított Rebecca homlokán, majd a szemhéján, a járomcsontjain, az állán és a nyaka vonalán. Nem tudta, hogy a képzelete játszik-e vele, vagy a nő valóban szaporábban veszi a levegőt. A válla túlságosan gyorsan emelkedett és süllyedt. – Szépen... gyógyulok? – kérdezte Rebecca. – Mondhatjuk, hogy meggyógyult – bólintott Eric, és ahogy megtört a pillanat varázsa, leengedte a kezeit. – Legalábbis kívül mindenképp... – Mire gondol? – kérdezett vissza kissé szórakozottan a nő, azonban Ericnek nem jutott lehetőség a válaszadásra, mert Rebecca mobiltelefonja belecsörgött a rendelő csöndjébe. Összevont szemöldökkel meredt a kijelzőjére. – Bocsánat, de ezt most muszáj felvennem! Eric bólintott, majd tapintatosan fölállt, és besétált az üvegtégla térelválasztó-elem mögé, ott amúgy is várta néhány megválaszolatlan e-mail. – Rebecca Monroe – szólt bele a készülékébe a nő. Hosszú, nagyon hosszú csönd után szólalt meg ismét. – Igen, én vagyok... Igen, én is láttalak... Miért nem? Ez nagyon bonyolult és nehéz... Azért, mert beszélnünk kell. Mégiscsak... Köszönöm, ennek nagyon örülök. Mindent elmesélek. Amint lehet, találkoznunk kell. Mikor jöttök... Jaj, értem. Hát jó, akkor... Nem, ezt most, itt, nem tudom neked elmondani. Visszahívhatlak fél óra múlva...? Rendben, akkor próbálkozom, de ma este mindenképp... Jaj, nem is tudom, mit mondjak. Én köszönöm... – Mielőtt letette volna a telefont, Eric tisztán hallotta Rebecca hangján, hogy sír. Mit tehetne? Itt ül egy nő a rendelőjében, aki ráadásul nagyon tetszik neki, talán éppen élete legnagyobb drámáját éli meg, ő pedig szégyentelenül arra gondol, hogyan próbálhatná meg becserkészni... – Jól van? Minden rendben? – kérdezte óvatosan. Rebecca fölnézett, mint akinek most jutott el a tudatáig, hogy valójában hol van.v– Esetleg hozhatok önnek egy pohár vizet? ⪻· 103 ·⪼
– Köszönöm, az jólesne – bólintott a nő, miközben hitetlenkedő pillantással törölte meg az orrát a táskájából előkerült zsebkendőben. Eric pillanatokon belül mellé ült a vízzel együtt. Rutinos csábítóként átérezte, hogy ez a megfelelő pillanat, rés támadt a pajzson, most van esélye közelebb kerülni ehhez a titokzatos, szép nőhöz. – Nagy a baj? – kérdezte. – Akivel az imént beszéltem... – szipogott. – Szóval, jó tizennégy éve nem hallottam a hangját. Nagyon fontos nekem... azaz, volt. Valamikor... nagyon-nagyon régen. – Értem. Nézze, Rebecca! – Eric bizonytalanul felemelte a kezét, és óvatosan végigsimított a bársonyos arcon. – Szerintem magának most szüksége van egy rendes ebédre és egy jó beszélgetésre. Megragadom a lehetőséget, és megkérdezem: volna kedve velem enni? Rebecca könnyei lassan elapadtak. – Hát legyen, de tudnia kell, hogy nem jár jól velem... – Hiszen csak egy ebédről beszélgetünk! – mosolygott Eric a nőre, és önmaga is meglepődött azon a heves, semmiből jött boldogságérzésen, ami attól a pillanattól átjárta, hogy Rebecca igent mondott a meghívásra. – Eric, maga is tudja, hogy valójában arról beszélgetünk, hogy ma valamiért nincs erőm ellenállni... – Eddig erőre volt szükség hozzá? – Eric igyekezett könnyednek tűnni. – Inkább úgy fogalmaznék, hogy mielőtt elfogadom a meghívását, szerettem volna egy bizonyos ügyben tisztába jönni önmagammal. – Ezek szerint sikerült, engem pedig szeret a sors – örült Eric, még akkor is, ha látta, hogy az asszony mosolya korántsem felhőtlen. Kerül, amibe kerül, majd én azzá teszem. Eric úgy fel volt dobva, hogy megfeledkezett arról a cseppet sem elhanyagolható tényről, hogy Rebecca férjnél van, ahogyan arról is, hogy a nap folyamán még ki kellene vallatnia Melt és Nikkit a szereplőválogatással ⪻· 104 ·⪼
kapcsolatban. Most csak ő létezett és a macskaszemű asszony, akivel elindult ebédelni, miután Heather legnagyobb megdöbbenésére lemondta valamennyi délutáni páciensét.
⪻· 105 ·⪼
8. fejezet __________________
Déjà vu
–E
sküszöm, olyan volt, mintha téged és Heilyt láttalak volna – lelkendezett Melanie Richards, olyan halkan, ahogyan csak lehetséges volt, nehogy felébressze a már alvó Nikkit. Ő maga is hálóköntösben üldögélt már, miközben pocakját ösztönös mozdulatokkal cirógatva tett beismerő vallomást az öccsének. – Csak egy nyúlfarknyi jelenet volt, egy kis töredék abból a filmből, még csak nem is szerelmes rész. Mégis, kettejük energiái annyira megtöltötték a teret, hogy az mindenkit a székébe szegezett. Az pedig, hogy épp Chelsea Barry rendezi! Én mondom neked, Nick, ez egy fontos jel. – A jó öreg Chelsea... – sóhajtott megkönnyebbülve Nick, mert így legalább valamelyest jó kezekben tudhatta a lányát. Mérges volt Melanie-ra, amiért önhatalmúlag elvitte Nikkit arra a castingra, és egyelőre fogalma sem volt, miként adja majd elő Heilynek, hogy az ne érezze az azonnali késztetést a csomagolásra. Szinte hallotta: Látod, drágám? Amint pár napra kitesszük a lábunkat, amint nem vagyunk teljes létszámban, együtt, mi négyen, történik valami. Rá kellett volna vennünk Stevent, hogy utazzon helyettünk Európába... És meg kell hagyni, Heily megérzései nem csak amolyan baljós károgások voltak, az élet legalábbis rendre ezt igazolta. – És most ⪻· 106 ·⪼
hogyan tovább, nagyokos? – szegezte a kérdést Melnek. – Neked könnyű, nem te vagy az, akinek Heily elé kell állnia ezzel az infóval... – Azért a lelked mélyén örülsz egy kicsit, Nick? – Hülye kérdés. – Dagad a melled, mi? – Így van, de sajnos az agyam is lüktet hozzá. Megtennéd, hogy nem léptek semmit, míg Heilyvel hazamegyünk? Az sokat segítene. Próbálom megpuhítani. Idefelé, a gépen beszélgettünk, és úgy tűnt, már hajlik a dologra. – Jövő hét végéig amúgy sem volna mit tennünk. Akkortájt lesz az utolsó próbafelvétel, de pontosat még nem tudunk. Nikki mellett két kiscsaj van még versenyben erre a szerepre. Addig is, öt jelenetet kaptak, azokat kell bebiflázni. Nikkiék holnap kezdenek gyakorolni, itt, a házatokban. – Mi az, hogy Nikkiék? – Ja, nem is mondtam! Ott volt a válogatáson a film sztárja, Daniel Norton is. Chelsea szerint jó ötlet, ha Daniel segít Nikkinek a felkészülésben. Nekem úgy tűnik, a kissrác is favorizálja a lányodat... Nickben hirtelen eddig ismeretlen érzés kezdett reszketni, így idegesen félbeszakította Melanie-t. – Favorizálja, mi? Hát, ajánlom neki, hogy csak távolról nézegesse! – tört ki. – Jó fej a kiskölyök, vagy vigyek haza puskát? – Ugyan már, Nick! – kacagott fel Mel. – Daniel nem tűnik liliomtiprónak. Különben is csak tizenhét éves. – Azok a legrosszabbak. Állandóan az ég felé néz a... – Azért ez nem így van. Gondolj csak bele, te sem voltál egy átlagos srác tizenhét évesen... – Hidd el, bennem is tomboltak a hormonok, csak voltak elveim, ahogyan neked is. Hála Maynek és Samnek, nem akármilyen nevelést kaptunk. Kifele ez a Norton gyerek? Párszor láttam a ⪻· 107 ·⪼
lapokban... – Mit számít, Nicholas? Úgy beszélsz, mint egy középkorú, lányos apa. – Mel, de hát egy középkorú, lányos apa vagyok. – Szent ég! Néztél te mostanában tükörbe? És még ha az is volnál, ez a kissrác csak segít Nikkinek, nem a pasija... – Maradjon is így! – lelelte sötéten Nick. – Most le kell tennem, mert Brandon felébredt. Felkéretek neki a szobaszervizzel egy kakaót, mielőtt még felkelti Heilyt... Szegény nejem még nem is tudja, milyen nehéz napja lesz ma. Hadd aludjon... – És akkor te is nyersz egy kis időt, hogy kitaláld, mit mondasz. Én is megyek szundizni. Tudod, itt éjfélre jár, és az én állapotomban sokat kell pihennem. Meg aztán Ronaldnak is ígértem még egy hívást... – Egyébként ne hidd, hogy ennyivel megúsztad a dolgot, Mel! Ha hazamegyek, megnyuvasztalak, és ha én nem, akkor Heily biztosan. – Ha utólag letépitek a fejem, nekem akkor is megérte látni, amint a lányod együtt játszik Daniel Nortonnal. Lőttem néhány fotót is, ha Heily már nem okád tüzet, átküldöm őket e-mailben. Nektek is déjà vu érzésetek lesz tőle! Különben sem ér csak rám haragudni! Van itt egy tettestárs is. Vele ki számol? – Ne kend a gyerekre... – figyelmeztette Nick, majd halkan elbeszélt a kagyló mellett. – Mindjárt rendelünk, Bran! Nagyon kérlek, ne húzgáld azt a zsinórt, és ne zajongj... Leteszem, Mel. Jó éjt! – Szép reggelt, öcsi! – köszönt el elégedetten a nő. Legalább egyikünk megkönnyebbült. Csessze meg! Az ölébe vette a kisfiát, aki elégedetten hozzábújt, majd megmutatta neki, melyik gombokat kell megnyomni, hogy elérje a szobaszervizt. Brandon szerette fitogtatni a komoly ötéves önállóságát, és magának rendelt kakaót. Nick figyelte a gyereket, és közben megdörzsölte a szemeit, mert a kialvatlanságtól igen nehezen tudott fókuszálni. Már megint ⪻· 108 ·⪼
nem aludt az éjjel egy szemhunyásnyit sem, ébren nézte hol a plafont, hol a szendergő Heilyt, és azon töprengett, most hogyan tovább? Este, miután a felesége elaludt, kiosont a lakosztály társalgóhelyiségébe, és feltárcsázta azt a számot, amit két e-mailben is megkapott, amíg a repülőgépen ültek. Az első levél Marion Leetől érkezett, aki a szokott módon profi munkát végzett. Egész sokat kiderített a titokzatos nőről: a címét, a telefonszámát, azt, hogy nagyon gazdag, és hogy nemigen csinál semmit azon kívül, hogy a luxuslakásában ül, és rendszeresen látogat egy pszichiátert, valamint egy esztétikai sebészeti rendelőt. A lefizetett szomszédok szerint az utóbbi napokban sűrűn jár hozzá egy olaszos beütésű, magas, sötét hajú férfi. Talán a férje. Talán a szeretője. Lehet, hogy Eric. Hát persze, hogy Eric. Amikor ez Nicknek leesett, úgy belekapaszkodott a laptopja szélébe, hogy az reccsent egyet. Mindemellett Marion Lee jegyzeteiből az is kiderült, hogy Rebecca Monroe néhány éve még nem is létezett. Múltja csupán Olaszországig ért, és onnan tovább sehová. A nyomozás eredménye szerint az asszony férjezett, két diplomája van, és három nyelven beszél anyanyelvi szinten. Magyar, angol olasz... Itáliában megkapta az állampolgárságot is. Naná, biztos ott ment férjhez, miután Miss Monroe-ként reinkarnálódott. Nick akkor úgy döntött, hogy míg emészti az olvasottakat, átnézi a céges üzeneteit. Elsőként Sierra, Heilyvel közös titkárnője e-mailjét nyitotta meg. Rendes lány volt, jó munkaerő. Most, hogy elutazik, részletesen beszámolt arról, mi zajlott a Shiny Diamondnál, és milyen megkeresések érkeztek. ...Nick, egy hölgy is kereste önt, a központi számon. Azt állította jó ismerőse, de nem adtam meg neki a mobilszámát. Furcsa volt. Azért leírom az elérhetőségét, hátha önnek is fontos. Bizonyos Rebecea Mihalik... Még nem telt el tizenkét óra azóta, hogy Nick elolvasta Sierra számát, és nem telt el hat azóta, hogy hallotta Rebeka hangját, ha ⪻· 109 ·⪼
csak rövid ideig is. Ő volt. Tényleg ő volt. Él. Ez pedig nagyon sok dolgot megváltoztat. Melanie azt gondolta, a család legnagyobb problémája jelenleg, hogy Nikki színésznő legyen, vagy ne. Pedig a kislányt valójában sokkal nagyobb veszély fenyegeti annál, amit a szakma jelenthet. Mit számít, mi van a vásznon? A valódi világának díszletei dőlhetnek most romba, szertefoszlottak, sivár, bizonytalansággal és bánattal teli hellyé formálódnak, ha ezt a helyzetet nem kezeli mindenki kibaszottul a helyén! Legfőképpen én... Nick tudta, hogy az ő lelkében lőttek az izgalmas tárgyalásoknak, lőttek a romantikus kirándulásoknak Heilyvel és Brandonnal Rómában. A maga részéről alig várta, hogy mindent elintézzenek, és hazautazzanak Los Angelesbe. Mert a problémát csak ott tudják orvosolni. Ugyanakkor tudta, hogy nem rohanhat hanyatt-homlok haza, nem kockáztathatja, hogy Heily idegessége miatt az olasz tárgyalásaik ne végződjenek sikeresen, és nem engedheti, hogy Brandon bármit is megérezzen ebből a lehetetlen helyzetből, hiszen ő végképp nem tehet semmiről. Patthelyzet. De egy profi patthelyzetben is profi. Úgy érezte, most a legjobb megoldás, ha előbányássza a lelke mélyén élő színészt, és hagyja, hogy szerepet játsszon. Abban azonban biztos volt, hogy amint Los Angelesben újra emberi idő lesz, neki pedig akad egy nyugalmas félórája, azonnal felhívja Rebekát. Nyúlfarknyi, ám meglehetősen felkavaró telefonbeszélgetésük után hallani akarta a részleteket, az asszony indítékait, a szándékait, hogy miért állította be magát halottnak, és ha már megtette, most mi késztette arra, hogy visszatérjen az életükbe. Remélte, nem bosszúból, amiért ő annak idején elhagyta, tönkretegye a családot. Remélte, hogy benne sem ébreszti fel újra azt az érzést. Önmagától, a saját reakcióitól is félt, mert régen eszelősen kívánta, akarta ezt a nőt. Annyira, hogy az komoly veszélyt jelentett élete szerelmére, Heilyre is, aki óriássá nőtt a szemében, amikor Becky állítólagos halála után saját kislányaként fogadta a családba Nikkit. A kapcsolatuk egyszerűen csodálatos volt, és most mindez veszélybe ⪻· 110 ·⪼
került. Tele volt kérdésekkel, kétségekkel, és úgy érezte, joga van feltenni ezeket a lánya vér szerinti anyjának, hiszen a válaszai is alakítják majd a családjuk jövőjét. – Kopogtatnak, papa. Beengedhetem a szobapincért? – Veled megyek – kászálódott fel Nick is a kerevet széléről. Minden tagja tájt. Hiába, negyven körül a szervezet már igényelné a pihenést. Öregszik a csodagyerek. Az idő őt sem kíméli. Egyben azonban biztos volt: nem érezné most magát negyven helyett száznak, ha nem épp ezen a római éjszakán éri utol a sorsa... Már tizenkét éve futott előle elszántan, volt, hogy boldogságában meg is feledkezett arról, hogy a sors üldözheti. Hát, most utolérte. Ütött az elszámoltatás órája, maga előtt látta a végzetét. Mert mindenkinek megvan a sajátja. Az övét úgy hívták, hogy Mihalik Rebeka – a magyar pszichológus-angol tanárnő, feleségén kívül az egyetlen lény a Földön, akihez nagyon is gyarló férfi vágyak kötötték. És az idők végezetéig egy közös gyerek... Nikki – aki mérföldek sokaságával arrébb egy fehér lányszobában épp Justin Bieber poszterét vakarta le a faláról. Ugyanis ő sem tudott aludni az izgalomtól, a másnap délután esedékes jelenetgyakorlás miatt. Kínosan érintette volna, ha Daniel Norton azt gondolná, sztárt bálványoz. Justin napjai tehát leáldoztak – cafatokban landolt egy rózsaszín, Hello Kittys kukában. Szent tehén, ezt a szemetesvödröt is el kellene innen tüntetni. ✤ Daniel szeretett volna későn ébredni, hogy minél kevesebb időt kelljen otthon töltenie, de a földszintről már megint felúsztak a veszekedés kérlelhetetlen hangjai – ettől pedig szokás szerint felpattant a szeme. Feszülten figyelt, a szája szélét rágcsálva, hogy hová fajul a dolog, mígnem egy összefüggő káromkodásáradat, majd a bejárati ajtó csapódása tette egyértelművé, hogy Leon elment ⪻· 111 ·⪼
otthonról. Valószínűleg vissza imádott játékgépeihez. A srác gyorsan magára kapta az ágy mellé hajított farmerét – született rendetlen volt, és senki nem törte magát, hogy másra nevelje –, majd félmeztelenül levágtázott a lépcsőn, hogy megnézze, milyen állapotban van Cathleen. Szokásos, réveteg ábrázatával kucorgott az egyik fotelben, remegő kezében égő cigarettát tartott. – Nem hagyja abba, Dan – közölte a fiával egykedvűen. – Neked is jó reggelt, Cathleen – vágta rá flegmán, gondolkozás nélkül. – Utálom, amikor ilyen szemtelen vagy. Mocskos a pofád, biztosan apádtól örökölted... – Na, jó, én ezt nem hallgatom – túrt a hajába a srác, és észrevette, hogy Cathleen meztelen combján tegnap óta eggyel nőtt a lilás véraláfutások száma. Évekkel ezelőtt, amikor az apja szintén csúnyán elbánt az anyjával, a szobájából feltárcsázta a rendőrséget. Amikor azok fél órával később rárontottak Nortonékra, Cathleen mennyreföldre esküdözött, hogy csak háztartási balesetről van szó. A gyerek szobafogságot kapott, és ez az ő bosszúja – nincs mit tenni, szegény kis színészpalántának túlságosan is színes a képzeletvilága. A rendőrök hittek nekik, majd miután elmentek, a Norton szülők a legnagyobb egyetértésben tángálták el Danielt, mintha egy órával azelőtt még nem egymást gyepálták volna. Daniel tudta, hogy Cathleen és Leon egyszerűen menthetetlen, ketten, együtt alkalmatlanok az életre. Külön-külön, egy-egy normális ember mellett, aki gatyába rázza őket, talán lett volna esélyük. Ám azt a világért sem vallották volna be, sem önmaguknak, sem egymásnak, hogy életük egyetlen sikere a fiuk – ő is csak annak volt köszönhető, hogy egy este felöntöttek a garatra, és nem törődtek azzal, hogy elfogyott az óvszer. Ezt persze Dan nem tudhatta, de ha tudta volna, sem lett volna más életcélja, mint ami most: hogy a lehető legkevesebb köze legyen a szüleihez. A rendetlen konyhába ment, aztán benyúlt a szekrénybe egy ⪻· 112 ·⪼
zacskó tartós muffinért meg egy doboz tejért, hogy a szobája magányában ehesse meg a reggelit. Hallotta, amint hálóinges anyja ingatag léptekkel közeledett. – Elválok, Daniel. Elválok tőle – bizonygatta legalább olyan elszántan, mint az elmúlt tíz évben mindig, mióta a házasságukat folyamatosan ették a szenvedélyeik. Játékterem, cigaretta, alkohol, narkó... a paletta széles volt, és az utóbbi időben Dan színészi keresete bánta. A fiút azonban a dolognak ez a része nem nagyon érdekelte. Még mindig jobb volt így eltartani őket, mint amikor gyerekként őt küldték koldulni, hogy szerezzen egy kis rumra vagy cigire valót. Igazából a Norton szülők szenvedélyek iránti igénye anyagi lehetőségeikkel egyenes arányban nőtt, és csöppet sem érezték rosszul magukat amiatt, hogy születése óta a fiukat szipolyozzák. Sőt, Cathleen önérzetes pillanataiban, mint Nagy Amerikai Anya hangoztatta, hogy ha ők nincsenek, ha nem veszik a fáradságot, és hordják olyan elszántan Danielt különböző válogatásokra pelenkás kora óta, akkor a filmesek sosem látták volna meg benne a lehetőséget. – Daniel, nem értem, hogy lehetsz ilyen szívtelen szegény anyáddal, hiszen annyi mindent megtettem érted... – kezdte reszketeg hangján, amitől a fiú hátán felállt a szőr. Túl sokat hallotta már ahhoz, hogy megérintse. – Felmegyek a szobámba reggelizni. – Egyszerűen megkerülte az anyját. – Te hálátlan kis... szarzsák! – üvöltötte utána Cathleen, egy ideig keresve a legideillőbb sértést. Dant már meg sem lepték az anyja hangulatváltozásai. – A szarzsák fizeti a számláidat! – kiáltott le a lépcsőfordulóból keserű nevetéssel, majd a szobájába érve a biztonság kedvéért kulcsra zárta az ajtót. A reggelijét maga mellé tette egy tálcára, aztán bekapcsolta a számítógépét. Vadiúj volt, így mire két harapással elnyelte az első muffint, és ivott rá egy korty tejet, be is töltött. ⪻· 113 ·⪼
Daniel izgatottan lépett be a Facebook profiljába. Ritkán használta, és különben is ezernyi megválaszolatlan rajongói levéllel volt tele a postaládája, ami nyomasztotta. Semmi kedve nem volt vadidegenekkel chatelni, akik nem is rá kíváncsiak, hanem a karakterre, akit megformál. Most azonban ő volt az, aki kutatni akart egy új ismerős után. Mit sem törődve a sok kis villogó, piros ikonnal, chat ablakkal, beírta a keresőbe, hogy Nikki Richards, és Los Angelesre szűrt. Nem járt sok sikerrel, mert ilyen nevű lányból rengeteg volt a városban, és már a lemondó sóhaj felénél járva a kilépés ikonra akart kattintani, amikor a lehetséges ismerősök között felfigyelt egy profilképre. Gyorsan ráklikkelt, és nem tévedett: Melanie volt rajta, Nikki nagynénje aki gardedámként elkísérte a lányt a válogatásra. A nő igen kiterjedt baráti körrel rendelkezett, köztük sok volt a hollywoodi fejes és az ismert ember is. Amint beütötte a Richards nevet, megjelent egy bizonyos May, valami Shirley, és Heily Andersen Richards – Daniel tudta róla, hogy ő a Shiny Diamond Stúdió egyik főrészvényese, és nem mellesleg az ő példaképe, Nick Richards felesége. Izgalommal töltötte el a gondolat, hogy köze lehet Nikidhez. Talán rokonok? Csak azt sajnálta, hogy a jelek szerint a lány nem Facebookozik. Utolsó próbálkozásként keresztnéven próbált keresni Melanie ismerősei között, és láss csodái! Az oldalon megjelent egy bizonyos Nikki R., Daniel pedig rögvest elfelejtett lélegezni, pedig csupán fotón látta viszont a gyönyörű, fiatal lányt. Azonnal bejelölte ismerősnek, és megnézegette a fotóit. Egytől egyig ártatlan képek voltak. Az egyiken két nagy kuvasszal pózolt, a másikon egy csinos lánnyal az óceánparton – persze, az a csaj nem ért Nikki nyomába. A harmadikon egy robogón fényképezkedett egy középkorú, giggoló kinézetű manussal. Lehet, hogy az apja – konstatálta magában Daniel, de furcsálta, hogy Nikki adatlapján nincsenek családi képek. Az érzelmességet, a kitárulkozást tekintve a lány profilja legalább olyan csupasz volt, mint az övé. A következő pillanatban kis, kék ⪻· 114 ·⪼
felirat jelezte a képernyőn, hogy Nikki R. elfogadta a jelölését. Dan szíve felgyorsult, amikor egyszeriben elé ugrott egy új chat ablak. Az érzés idegen volt számára – eddig csak negatív értelemben volt része hasonlóban, amikor az apja részegen dörömbölt a szobája ajtaján, és követelte, hogy adja elő a bankkártyákat... Nikki R.: Szia, Daniel. Tényleg te vagy az, vagy szívat valaki? Daniel mosolyogva gépelte be a választ. Daniel Norton: Vizsgáztass le! Nikki R.: Oké, Milyen felsőben voltam, mikor legutóbb találkoztunk? Daniel Norton: Fehérben. A csípődig ért. A nyakánál volt egy fa csipke és két díszgomb az elején. Ni Idd R.: O.M.G.! Tényleg te vagy!!!!!!!!!!!!!!!! Danid Norton: Nagyon úgy fest. Hányra menjek gyakorolni délután? Nikid R.: Öt óra? Daniel Norton: Hamarabb nem jó? Nikid R.: Sajnos csak fél ötre érek haza a suliból... Bár a tesiről ellóghatnék... Daniel Norton: Ne tedd! Nikid R.: Oké. Te nem jársz suliba? Daniel Norton: Magántanuló vagyok. Nikid R.: Uncsi lehet. Sokáig az voltam én is. Daniel Norton: Hogyhogy? Nikki R.: Féltettek az ősök. Daniel Norton: De hát mitől? Nikki R.: Most nem tudom elmondani, sajnos indulnom kell a suliba. Délután majd beszélhetünk róla. Megvan még a címünk? Daniel Norton: Persze hogy! Nikki R.: Akkor ötre lemegyek érted, hogy gond nélkül beengedjenek... Daniel Norton: Te egy börtönben laksz? :D Vigyek narancsot? :D ⪻· 115 ·⪼
Nikki R.: Néha tényleg úgy érzem, úgyhogy nem vicces. Most mennem kell! Szia! Daniel Norton: Szia! Szomorú volt, amiért Nikki nem ért rá. Hozzá még a magántanár sem jött ma, így igen eseménytelenül indult a nap, ami azt jelentette, hogy még lassabban vánszorog majd, mint egyébként. Daniel nagyon várta, hogy újra elkezdődjön a forgatás, hogy Will visszaérjen az útjáról, hogy újra legyen társasága, és ne a szülei vagy a sznob magántanár nyomasztó jelenléte legyen az össz külső impulzus az életében. Egyelőre nem tudta eldönteni, azért ajánlotta-e fel Nikkinek a segítségét, hogy legyen egy kis programja, vagy azért, mert valóban érdekli a lány. Mindenesetre szívesen hallgatott az első megérzésre, és sodródott az árral, ha úgy hozta a sors. Miközben a második muffint eszegette, ismét megnézte Nikki profilképeit – ült valami szívfájdítóan ismerős kifejezés a lány szemében. Túlságosan is hasonlított ahhoz, amit néhanap akkor vélt felfedezni, ha tükörbe pillantott. Daniel Norton a nyakát tette volna rá, hogy ez a Beverly Hills-i kiscsaj valamiért éppolyan magányos, mint ő.
⪻· 116 ·⪼
9. fejezet __________________
Hiányos puzzle ric Avery rég ébredt ilyen mosolygósan. Túl volt élete leghosszabb első randiján: déltől másnap hajnal ötig tartott. Úgy érezte, Rebecca kapcsán az első megérzése telitalálat volt. Egyszerűen nem tudtak kifogyni a témákból, így az étteremből kora délután sétálni indultak a Griffith Parkba, majd egy kávézóban kötöttek ki, ahol végül toastot vacsoráztak, és csaknem az egész éjszakát végigbeszélgették, miközben egymás után rendelték a koktélokat. Úgy tűnt, Rebeccának nagyon jólesik, hogy az ő társaságában végre kiengedheti a gőzt. Eric nem akarta őt arról faggatni, hogy milyen gondok gyötrik, így hát hagyta, hogy a nő beszéljen, amiről csak szeretne. Rebecca mesélt a gyerekkoráról, amelyet egy hatszáz lelket számláló kicsi, magyar faluban töltött, és arról is, hogyan tanult meg általános iskolásként, autodidakta módon angolul. – Külföldi mesecsatornák – magyarázta. – Már kislányként éreztem, bármilyen jó leszek is a felnőtt életben a szakmámban, nagyon fontos, hogy az országhatárain túl se értéktelenedjek el. Tudtam, hogy Kőrösújfalun kívül ott a nagyvilág, és szerettem volna megismerni. – Sikerült is – mosolygott rá Eric. – Nagyon kíváncsi vagyok az
E
⪻· 117 ·⪼
életutadra, hogy hogyan kerültél végül Los Angelesbe. – Ne ugorjunk ekkorát a történetben! – hárított Rebecca. – Szóval, ott tartottam, hogy egyik karácsonykor kikönyörögtem a szüleimtől, hogy köttessük be a kábeltévét... – Hihetetlen, hogy ez akkor, ott, ilyen nagy dolog volt! – Az volt. És ennél nagyobb dolog már csak a Nintendo volt – mondta hangsúlyosan a nő. – Arra sosem tellett. Tudod, ahogy mifelénk mondják, a gyerekkorom tisztes szegénységben telt, de nagyon boldog volt. Most mindenem megvan, csak épp az hiányzik, ami akkor az enyém lehetett... – Mi az, Rebecca? – A szüleim. – A nő nagyot kortyok a koktéljából. – És a tisztaság... – tette hozzá szórakozottan. – Gondolom, csak ritkán tudod meglátogatni őket. – Nagyon ritkán, és akkor is csak a temetőben. Eric poharában a jég az üveghez koccant. – Sajnálom, Rebecca, nem akartam tapintatlan lenni. – Semmiség, de nem bánnám, ha témát váltanánk, még mielőtt az összes magánéleti titkomat kifecsegem neked... Halljuk inkább a tieid! – Mostanság csak igen rövid szösszeneteket tudnék mesélni ebben a témában. – A nevetése szomorúan csengett. – Több mint tíz éve volt az utolsó komoly kapcsolatom egy olyan asszonnyal, akinek korban hozzám illő lánya volt. Csak sajnos az élet kegyetlen, és a szerelmemmel én is csak úgy találkozhatok már, mint te a szüleiddel... – Hoppá! – Becky kezdte határozottan részegnek érezni magát, jó ideje kerülte már az italt, ami a legrosszabb években a mentsvára volt. – Úgy tűnik, ma rendesen beletenyerelünk egymás nyomorába... Nem kéne többet innom. Utoljára akkor voltam így becsiccsentve, amikor bujdokoltam... – Mi elől? ⪻· 118 ·⪼
– A sorsom elől. – Rebecca pillantása azokban a percekben leginkább egy megfáradt öregasszonyéra emlékeztetett. – Tudod, Eric, hogy nekem már évek óta nem szabadna élnem? Legalábbis a tudomány mai állása szerint... És még mindig itt vagyok. Eddig csak a saját szomorúságomra, most pedig már a másokéra is. – Ennyire rossz a házasságod? Ezért hagytad ott a férjedet Olaszországban, és költöztél L. A.-be? – Eric ismerni akarta az esélyeit. – Nem sokáig leszek már férjnél. – Rebecca komoran, jelentőségteljesen nézett akkor a szemébe. – De erről nem szeretnék most többet mondani. Hogy elrepült az idő! Már hajnalodik... Holnap dolgom van, Eric, hívok egy taxit, és hazamegyek. – Rendben – bólintott a férfi, mert nem akarta megijeszteni a nőt, ments isten, hogy egy levakarhatatlan, erőszakos, mindent tudni akaró fráternek tűnjön Rebecca szemében, aki, miután megjött a taxija, szűzies csókot nyomott a férfi arcára, és otthagyta az utolsó margarita és egy Frank Sinatra-szám társaságában... Eric még egy ideig elgondolkozva üldögélt ott, majd amikor a kedves pincérnő közölte vele, hogy zárnának, bazi nagy jattot adott, és valahogyan hazakeveredett a pirkadatban. Így hát az ébredése másnaposan is vidám volt, hiszen az éjszakát azzal a nővel tölthette, aki hónapok óta nagyon érdekli, akibe képes lenne beleszeretni, ha az hagyná. Miért hazudsz magadnak, öreg? Máris levett a lábadról, a titokzatossága pedig még vonzóbbá teszi. Amint feküdt az ágyában, és Rebecca történetén gondolkozott, úgy érezte, mintha egy ezerdarabos puzzle kirakósai kavarognának körülötte a szélben, és ő képtelen volna azokat a helyükre rendezni. Tudta, miért van ez: a játéknak nincs meg minden darabja. Úgy tervezte, visszamegy a gyártóhoz, és addig reklamál, amíg hiánytalanul meg nem lesz az összes. De azt szerette volna, ha az magától nyílik meg neki. Esze ágában sem volt nyomozni Rebecca után, az túlságosan kisstílű lett volna, nem méltó kettejükhöz. Abban ⪻· 119 ·⪼
azonban már most biztos volt, hogy ennek a nőnek az életében valami olyan tragédia történt, ami túlmutat azon, hogy a szülei meghaltak, vagy, mint ahogy az információfoszlányokból kiderült, valamikor nagyon beteg volt, hovatovább, hogy tönkrement a házassága. Vajon mi az? Vajon mi okozza azt a leplezetlen, pőre fájdalmat, ami még akkor is ott él a szemedben, ha szívből nevetsz, Becky? S közben pedig olyan ismerős vagy, mintha mindig is mellettem lettél volna... Ericet nem hagyta nyugodni az a titok, így inkább gyorsan fölkelt, főzött egy méregerős kávét, és kényszerítette magát, hogy valami mással foglalkozzon. Gyorsan belepillantott a naptárába. Kora délután volt egy-két konzultációja a rendelőjében, ám azt leszámítva szabad volt a napja. Nagy kísértést érzett, hogy felhívja Rebeccát, és megkérdezze, volna-e kedve valami közös programhoz este, de nem akart rámenősnek tűnni, mert a jó vadász felállítja a csapdát, és megvárja, amíg a vad önként sétál bele. Erre a gondolatra elmosolyodott, és a lelki szemei előtt megjelent Becky, egy vadító, szexi, bordó fehérneműben, amint elszánt arccal közeledik. Jó volna egyszer így látni téged... Próbálta kiverni a fejéből a képet, és föltárcsázta a Richards-házat. – Igen, tessék, Richards-rezidencia. – Vidám, már-már izgatott, fiatal női hang. – Te nem vagy iskolában? – kérdezte Eric köszönés helyett. – Szia, Eric! Az irodalomtanár megbetegedett, a dupla tesi pedig elmaradt a délutáni sportverseny miatt, így hazaengedtek minket – mosolyogta Nikki. – És hogyhogy te veszed fel a telefont? Se házvezetőnő, se Alf, se senki? – Csak én vagyok itthon, és a kutyák – jelentette be a kislány büszkén. – Éppen répatortát sütök. – Így vigyáz rád Melanie Richards... – sóhajtott föl Eric. – Nekem kellett volna hozzátok költöznöm, míg a szüleid távol vannak, akkor ⪻· 120 ·⪼
most nem volnál egyedül. – Mel hazament pár órára Ronaldhoz, és nem akarom zavarni őket. Hadd turbékoljanak! – kacagott, és Eric látta maga előtt, amint felhúzza azt a pisze orrát. Pont, mint Becky – futott át a fején a gondolat, bár maga sem értette, hogyan hasonlíthat egy érett, észbontóan gyönyörű nőt egy cserfes, tizenhárom éves fruskához. Egyszerű a válasz: mindkettőt imádom. Vagy már minden nőben Beckyt keresem? Jaj, ne filozofálj már, vazze! – Itt vagy, Eric? – Persze, drágám, csak elgondolkoztam. Most bemegyek dolgozni, aztán délután, ha nem zavarok, beugrom hozzátok egy kicsit. – Erre igazán nincs szükség – tiltakozott azonnal a lány. – Melanie biztosan hamarosan visszaér, és nem leszek egyedül. Más újság? – Nikki érezhetően le akarta tenni a telefont. – Nem akarsz nekem elmesélni valamit? – kérdezte csöppet sem burkolt nyomatékkal Eric. – Ó... Szóval tudod! Légyszi, ne hozd szóba a szüleimnek, amíg haza nem jönnek Olaszországból! – könyörgött Nikki. – Mama talán szemtől szemben kevésbé lesz dühös ránk. Nem akarom, hogy felhúzza magát és hazajöjjön, el sem intézve, amiért elindultak. Megérted ezt, keresztapu? – Eszemben sem volt felhívni őket, de meg kell ígérned, hogy nagyon vigyázol magadra – figyelmeztette. – És legközelebb, ha próbafelvételre mégy, én is szeretnék ott lenni... Nem árt, ha több felnőtt is elkísér, Nikki, mert lehet, hogy neked mindenki kedvesnek tűnik, de ez valójában egy nagyon kemény világ. Olyan sok rosszat láttam és hallottam már... Mindegy, nem akarlak ijesztgetni. – Nem is vártam mást – sóhajtott Nikki. – Eddig Mel az egyetlen, aki őszintén örül a sikeremnek. Meg talán Virgine, de ő, azt hiszem, irigy, amiért megismerkedtem Daniel Nortonnal. Valahogy másként nézett rám a suliban, miután elmeséltem neki, hogy sikerült az első ⪻· 121 ·⪼
válogatásom – panaszolta. – Ez legyen a legnagyobb gondod! – nevetett Eric. – Az irigység ellen fel kell magunkat vértezni, és figyelmen kívül hagyni, mintha nem is volna, mert különben lehúz bennünket és maga alá temet... Nagyon fiatal és tapasztalatlan vagy, Nikki, ezért féltelek. Hála a szüleidnek, eddig burokban éltél... – De ez mostantól másként lesz – vágott közbe a lány, és frissen lakkozott, lila körmeivel türelmetlenül dobolt a konyhapulton. – A Richards-házon és a sulin kívül ott a nagyvilág, és én szeretném megismerni... Tudtam, hogy Kőrösújfalun kívűl ott a nagyvilág, és szerettem volna megismerni. – Ti nők! – legyintett Eric. – Annyira egyformák vagytok! – Te legalább nem kezelsz úgy, mint egy gyereket. Keresztapu, ezt nagyon szeretem benned. – Biztos ne nézzek be délután? Nincs szükséged semmire? – Csak arra, hogy letehessem a telefont, mert odaég a tortám, és szerintem nem szeretnéd, hogy fél kézzel turkáljak a forró sütőben. – Ha Melanie nem tenné meg, kérlek, szólj majd, mikor lesz a következő jelenésed a válogatáson! Ha apádék nem jönnek haza addig, kell melléd egy erős férfiember... – Hívni foglak, megígérem! Most már megnyugtattam a lelkivilágod, úgyhogy mehetsz dolgozni. – Szemtelen fruska! – nevetett Eric. – Semmi jót ne halljak rólad! Miután Nikki letette a telefont, gyorsan kikapta a répatortát a sütőből, és egy hőálló tálcára tette, hogy mihamarabb kihűljön. Úgy hozta a sors, hogy volt még három órája Daniel Norton érkezéséig, és szerette volna a lehető legjobb formájában várni a fiút. Kész szerencse, hogy mama nincs itthon! Az izgalomtól összeugrott a gyomra, és csak egy vékony szelet tortát tudott megenni. Még le sem nyelte az utolsó falatot, már rohant is az anyja gardróbjába, hogy valami igazán dögös cuccot találjon, mire megérkezik a fiú. ⪻· 122 ·⪼
Szerencsésen alakult a helyzet, mert még Melanie sem zavarta a készülődését, aki ultrahangos vizsgálatra ment Ronalddal, és biztosította őt, hogy hatig nem kerül elő. Akkor pedig már javában próbálni fognak Daniellel a szobájában, a nagynénje pedig biztosan nem zavarja őket... Elképzelte, hogy már órák óta dolgoznak, mindketten kicsit fáradtak, és akkor majd letelefonál a konyhába, és rendel Kachorától valami finomságot kettejüknek, azzal a laza természetességgel, ahogyan az anyja szokta. Szerette volna lenyűgözni a fiút, és felnőttebbnek, magabiztosabbnak tűnni a szemében, mint amilyen valójában volt. Ehhez pedig elengedhetetlen a jó smink, a jó haj, a nőies ruha... Nikki neki is állt, hogy megnézze a választékot. Igaz, Daniel Norton csak azért jön, hogy segítsen neki a jelenetek tökéletesítésében, a lány mégis úgy érezte, élete első randijára készül. Mint már számtalanszor az elmúlt napon, ismét megkereste az emlékeiben az érzést, ami akkor fogta el, amikor Daniel keze a kamera előtt a vállához ért. Belepirult azonnali testi reakcióinak hevességébe. Mit számít az, hogy a szülei mennyire tolják majd le, hogy engedett a kísértésnek, és elment a szereplőválogatásra? Kamera előtt játszani, együtt egy tehetséges színésszel, aki ráadásul szívdöglesztően jóképű, olyan volt, mintha szárnyalna. És ez a srác ma délután ide jön, csak miattam! Egyedül miattam! Nikki kilépett a sortból, és lehúzta a Muse-os pólóját. Egy szál bugyiban állt a tükrös gardrób előtt, amikor váratlanul felbukkant az ajtóban az idősödő, spanyol, vallásos házvezetőnő, Kachora arca: – Magasságos ég, Nikki kisasszony, mire készül ebben az illetlen... hm... öltözékben? ✤ Heily Anderson a tökéletes magabiztosság látszatát keltve ült Fidelio Marcella irodájának bőrpamlagján, és sokatmondó pillantást vetett a ⪻· 123 ·⪼
férjére, aki mellette foglalt helyet. Marcella irodája tipikusan olyan volt, mint egy öntelt playboy olasz üzletemberé: minimál design, csupa üveg, csupa króm, a fehérarany Rolex karóra pedig mesterien illett Fidelio ezüstös, hátranyalt hajához, kissé mesterkélt mosolyához, amint amolyan kis cézárként jött-ment a saját birodalmában. Épp csak a pénz hiányzik, amit megígértél a filmhez, hogy a fene essen beléd. Heily igyekezett higgadtnak tűnni, ám legbelül tombolt. – Ném fogádjá á hívásáimát. Nem téhéték sámmit. Igén béfolyásos émbér, áki tártjá áz ígérétéit, ám most nincs jól, és kinék volná bátorságá áz otthonában závárni? Ez a muki pont jó lenne mellékszereplőnek a Los Angeles-i giggolóba. Nick elfojtott egy mosolyt. Túl volt azon, hogy dühös legyen, az egész szituációt nevetségesnek tartotta. Ők Amerikában óramű pontossággal megteremtették az anyagi hátteret ahhoz, hogy elkezdődhessenek a film forgatási munkálatai, míg az olaszok igen ráérősen álltak a kérdéshez. Ahogy Fidelio mondta, semmiség az egész, a forráshiány miatt csak néhány hetet, esetleg hónapot fog csúszni a tervezett kezdés, ugyanis az egyik fő mecénás megbetegedett, és nem tud most a produkcióval foglalkozni. Barom. Ság. Heily pontosan tudta, hogy egy átutalást két percig sem tart elintézni, és az illető felpolcolt lábakkal, a pihe-puha ágyából is megtehetné, ha akarná. Ezenkívül kell egy-két aláírás, és helyben is vannak. – Ezt én nem tudom elfogadni – jelentette ki Heily, miközben keresztbe fonta hosszú lábait. – Egy komoly befektető nem állhat így ehhez a témához, ezt ön is pontosan tudja, Fidelio. – Nézzé, éddig is úgy volt, hogy mindég ő jéléntkézétt nálunk, nékünk pédig észünkben sincs a lábá ujjárá lépni és kövétélőzni, fő á jó viszony... – Tudni sem akarom, honnan ered a pénz... – vetette közbe bosszúsan Nick. ⪻· 124 ·⪼
– Ha ugyan készül! – Heily kényszeredetten felnevetett. – Ezzel az indokkal az idők végezetéig visszatarthatja a pénzt a maga mecénása. Mit tegyünk? Nézze, Fidelio, mi magával szerződtünk le, és nem a késlekedő barátjával. Mondja, segíthetünk valamit abban, hogy az összeg néhány napon belül a cége számlájára kerüljön? Ha az amerikai befektetők megtudják, hogy valami sántít a kezdés körül, esetleg visszalépnek, ami miatt a Shiny Diamond is kínos anyagi helyzetbe kerül, tekintve, hogy az eddig befolyt összeg jelentős részét már eszközökbe fektettük, hogy a forgatás rendben mehessen a maga útján... A koprodukciós szerződést megkötöttük önnel, és ez nemi csak bennünket kötelez... – Heily hangja megértő és édes volt, akár a méz, de Fidelio Marcella pontosan érezte benne a burkolt fenyegetést. Dühösen a homlokára csapott, majd abbahagyta a céltalan járkálást, és üzletfeleire nézett. – Én is tudom, hogy á hélyzétém igén hátározottán pérélhétő, de sémmi kédvém úgy ébrédni, hogy kést tártánák tőkéimhez. – Kényszeredetten nevetett, mintha viccesnek találná a szófordulatot, Heily és Nick azonban csak komoran bámult rá. – Ném jó ötlét türélmétlénkédni ézzél á nágy kutyávál... – Talán beszélhetnénk vele – vetette fel Heily. – Nicholas és én rendkívül jól értünk a meggyőzéshez. – Ném vágyok bénné biztos, hogy jélézhétém félé á kérésükét, hogy bészélnénék vélé... – Hát nem elég tökös, Fidelio? – mosolyodott el ártatlanul Heily. Nick alig bírta visszafojtani a kitörni készülő röhögését. Heily a férjére sandított, és persze, pontosan tudta, mire gondol. Élvezte a játékot, amelyből győztesként akart kikerülni. – Méglátom, mit téhéték. Melyik szállodábán láknák? Amint élértém áz urát, jéléntkézém máguknál. Áddig tékintsék még szép szülővárosomát! Réndélkézésükré bocsátom vállálátunk égyik sáfőrjét és áutóját! – Ez igazán remek, lekötelez bennünket – állt fel Nick, és ⪻· 125 ·⪼
kedélyesen kezet nyújtott a férfinak. – Ki fogjuk használni az időt, ám remélem, nem nyúlik túlságosan hosszúra, mert a feladataink visszavárnak bennünket Amerikába. – Mégértém, pérszé. – Fidelio – fogta meg a pecsétgyűrűs, manikűrözött kezet Heily is. – Okvetlen bejárjuk egész Rómát, már úgyis szerettünk volna Megmutatni a kisfiúnknak egy igazi, európai várost. Várjuk mihamarabbi jelentkezését, hogy intézkedhessünk. Heily a liftben levette a hivatalos, kimért álarcot, és amint az ajtó becsukódott mögöttük, a férjéhez simult. – Basszus... Nem fogja megadni a kontaktját, intézkedni meg pláne nem fog! Nick, annyira kiköltekeztünk, hogy ha ezek az olaszok nem fizetnek, komoly gondjaink lesznek – suttogta bele a férje vállába. – Én azért úgy látom, Marcella pontosan tudja, mekkora bajba kerül, ha nem tesz valamit. Imádtam, hogy töketlennek nevezted! Annyira heilysen övön aluli volt! – Öregedő kaszanovák tipikus gyenge pontjai... – sóhajtott Heily, miközben a lift megállt a földszinten, és ők egyszeriben a Marcella Movie Company csaknem üres előcsarnokában találták magukat. – Mindegy is. Most, hogy várakozó álláspontra kerültünk, legalább érezzük jól magunkat – fordult szembe a férjével. – Igen. De mielőtt túlzottan ellazulnál, még el kell mondanom, hogy Melanie elvitte Nikkit az Álom a varázshegyen 2 válogatására, és hamarosan próbafelvételt készítenek vele... – hadarta egy szuszra. Most végre kijött. Lehet, hogy később már nem ment volna. – Jézusom... – Heily olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott, aztán elnevette magát saját, ellentmondásos érzéseinek hevességén. – Örülök... Nem örülök... Micsoda féktelen, engedetlen perszóna! Most az jutott eszembe, amikor egyszer a forgatásról meglógtam veled, és egy motelban töltöttük az éjszakát, teljes inkognitóban... De remélem, Nikki esetében pasi még nincs a ⪻· 126 ·⪼
láthatáron... Jaj, különben is, ott a mosdó, és én menten bepisilek. Megfognád a táskám? Mindjárt jövök. Úristen, Nikki, Nikki, Nikki... – ismételgette Heily, miközben elindult a mosdó felé, Nick pedig próbálta felmérni, hogy ez most csak az első sokk, és lesz még rosszabb, vagy ez már maga a kirohanás, amelyet boldog és letargikus hangulatok változásai fűszereznek majd a következő órákban. Ő, a maga részéről, kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy Nikki talán a nyomdokaikba lép a vásznon, ezért meg fontosabbnak tartotta, hogy a lány mielőbb mindent megtudjon önmagáról. Ahogyan ő is Rebeccáról. Amint Heily eltűnt a vállalati folyosón, fogta a mobilját, és felhívta őt telefonon. – Szia, Becky! – Kalapált a szíve, ahogy kimondta egykori szerelme nevét. Még mindig olyan valószínűtlennek tűnt, hogy vele beszél. – Azt hittem, ma délutánra kiderül, hogy mikor megyünk haza, de úgy tűnik, erre még kicsit várni kell. Nem tiszta, hogy melyik nap tudjuk elintézni az ügyeinket. Lehet, hogy két nap, lehet, hogy egy hét... – Nick... Kicsit lassabban, kérlek, mert csak minden második szavadat értem. – Bocsáss meg, de nincs sok időm. Lényeg, hogy amint tudom, mikor megyünk haza, jelzem neked. Csak egyet árulj el! Miért kerestél meg? És miért éppen most...? Becky, itt vagy? – Igen... De Nick, én erről képtelen vagyok telefonon, két percben beszélni. Szemtől szemben is épp elég nehéz lesz. A lényeg, hogy tudd, én nem akartam visszatérni az életedbe. Én hagyni akartalak békében élni téged... – Nem akarod elvenni tőlünk Nikkit? – hadarta Nick az egyik legnagyobb félelmét. – Nem... Hova gondolsz? Mit gondolsz rólam? Én... Ó, Nick... – A férfi tisztán hallotta a fojtott hangokból, hogy Rebecca a vonal végén a sírásig zaklatta magát. – Kérlek, ne haragudj – szabadkozott sután. – Csak félek... ⪻· 127 ·⪼
Rettenetesen félek. A te közeledben... még így, az éteren át is mindig elgyengülök. – Én is félek, Nick. De az én félelmemet egész más táplálja, mint a tiédet. – Eltelt vagy tizennégy év, mióta nem láttalak, és úgy beszélsz velem, mintha tegnap váltunk volna el – hitetlenkedett fejcsóválva a férfi. – Én pedig már azt sem tudom, ki vagy... – Nekem akkor, amikor utoljára kiléptél a házamból, Nicholas Richards, megállt az idő. – A nő hangja dermesztő volt a vonal végén. Olyannyira, hogy a férfi alig volt képes megszólalni, amikor meglátta a folyosón felé közeledő feleségét. – Most le kell tennem – mondta elköszönés helyett, majd megnyomta a hívásmegszakítás gombot, és a zsebébe süllyesztette a készüléket. – Itt is vagyok – mosolygott rá Heily, és megfogta a kezét. – Tudod, pisilés közben megrágtam ezt a témát, és arra jutottam, nem is baj, hogy Nikki színészkedni szeretne. Más kölykök csavarognak, lógnak a suliból, elkóborolnak, vagy ami még rosszabb, piálnak, drogoznak... A mi lányunk pedig csak színésznő akar lenni, ez az egyetlen heppje! És hol van az megírva, hogy ez a szakma az ő életében is annyi bonyodalommal jár majd, mint a miénkben? Sehol... Egyszóval: nincs semmi gond, de azért nem baj, ha nem hívjuk fel büntiből, míg haza nem megyünk. Majd addig is Mellel tartjuk a kapcsolatot, hogy mi a helyzet a kisasszonnyal. Jobb, ha megtanulja, hogy fontos döntések esetében egyelőre nem kerülhet meg bennünket... Most miért vágsz olyan arcot, mint egy halálraítélt, szerelmem? – Csak szokom a gondolatot – magyarázta Nick, és szorosan magához húzta a feleségét, hogy az ne lássa az arcát. Az iménti telefonhívás után szüksége volt néhány percre, hogy normális állapotba hozza az ábrázatát, bár erős késztetést érzett, hogy mindent elmondjon erről is a feleségének. Nem. Nem idegesíthetem Heilyt, ⪻· 128 ·⪼
amíg magam sem tudom, miről van szó. Ennyiben maradt önmagával, amikor kiléptek az épület elé, a késő délutánba. Rómában szokatlan módon szakadt az eső, Nick pedig kinyitotta a hatalmas esernyőt, amit a szállodában kaptak. Heily hozzásimult, és mindketten gondolataikba mélyedve sétáltak vissza a közeli Waldorf Astoriába, ahol egy türelmetlen, ötéves kisfiú várta őket, hogy valami közös programra induljanak.
⪻· 129 ·⪼
10. fejezet __________________
Családi képek aniel pontban ötkor, feszengve lépett a kovácsoltvas kapun át a kertbe, és úgy érezte, aki csodálkozna ezen, az nem a Föld nevű bolygón él. A családi ház, amit a szülei Santa Monicában béreltek, ehhez a palotához képest szánalmas lebuj volt. A két kutya az udvaron először fenyegetően közeledett felé, de végül némi csaholás után jól összenyalogatták, és mindent megtettek, hogy megakadályozzák a teraszra való feljutásban. Lelkesen körül ugrándozták. Már napok óta nem játszott velük senki, és ki voltak éhezve egy kis kalandra. Dan türelmesen simogatta a fejüket, de azért igyekezett haladni is, miközben körülkémlelt a kert többi részén. Szent ég, csak sikerüljön csukva tartanom a számat, különben soha többet le nem mosom magamról, hogy egy vidéki farmról érkeztem... Daniel agyán átfutott a gondolat, hagy egyszer majd neki is lesz ilyen otthona – elvégre pár évnyi gázsijából kitelik hasonló, ha jó szerepeket kap, és nem lesz, aki elverje a pénzét... – Menjen csak, Nikki kisasszony már biztos várja! – kiáltott utána az ősz hajú fószer a bejárat mellett lévő kis irodából. – Rázza le őket magáról, nem harapnak azok! – Oké! – ügyetlenkedett tovább Daniel, majd a csaholáson át ideges kis nevetést hallott a terasztól. Felpillantott, és igyekezett
D
⪻· 130 ·⪼
nagyon lazának tűnni, amint kihúzta magát, és a lányra köszönt. – Szia, Nikki R.! Segítenél? A kutyáid nem ismernek kegyelmet... – Persze! – mosolygott, majd pillanatok alatt Dan mellett termett, és magában bosszankodott, hogy Jane és Roxie módosította az ő gondosan megtervezett belépőjét, az első, izgatott perceket. Bár valójában könnyebb volt a házőrzőkkel ugrabugrálni, mint pirulásmentesen a látogató szemébe nézni. Daniel figyelte a fiatal lányt, amint próbálja beparancsolni a kutyákat a kennelbe, ami önmagában akkora volt, mint az ő otthoni kertjük. Az a különleges, aranyszínű haja csak úgy repkedett a forró szélben, fuksziaszín sortjából úgy villantak elő izmos, bronzbarna combjai, hogy Dan már-már zavarba jött. Nem lehetett nem odanézni, és még mindig könnyebb volt, mint bele, azokba az igéző szemekbe. Nikki hatással volt rá, de igyekezett nem elfelejteni, hogy a lány még nincs tizennégy éves – legalábbis ez állt a Facebook adatlapján. Tetszik, és ennyi. Ettől még segíthetek neki. Nem kell túlspilázni – próbálta megnyugtatni magát, miközben Nikki bezárta a két túlmozgásos ebet. – Nagyon fel vannak pörögve – jegyezte meg. – Roxie és Jane unatkozik – telelte a lány. – Az öcsém és a szüleim elutaztak, nekem pedig sok dolgom van mostanában. Nincs, aki ugráljon velük. – Ha végeztünk, szívesen lejönnék. Szeretem a kutyákat, de úgy alakult, hogy sosem lehetett sajátom. – Nekem mindig volt. – Hát persze, hogy volt. Neked mindig mindened megvolt. Dan a maga sanyarú sorsa ellenére sem érzett irigységet. Valahogy magától értetődőnek, helyénvalónak tűnt, hogy ez a lány ritka jólétben és szeretetben nőtt tel. Nem is tudott elképzelni semmi mást, akarta, hogy így legyen. – Gyere, megmutatom a házat – invitálta be a teraszon át. – Csak ketten vagyunk és a házvezetőnőnk, Kachora. – Nagyon kedves vagy, de igazán nem kell... – Daniel valahogy ⪻· 131 ·⪼
betolakodónak érezte magát. – Inkább kezdjünk el próbálni! Nikki arcán mintha csalódottság futott volna át, amint vállat vont. – Oké – bólintott az ajkát rágcsálva. Ne bámuld már megint, Daniel! – Akkor menjünk a szobámba... – Szerintem az nem jó ötlet – mondta gyorsan a srác, és miután észrevette Nikki meghökkent arcát, gyorsan hozzátette: – Tapasztalatból tudom, hogy jobb, ha nagyobb, szabadabb térben próbálunk. Esetleg a nappali? – érdeklődött, miközben azt gondolta: Isten ments egy kis szobától, közel hozzá, látni, amint keresztbe teszi azokat a hosszú combokat, és az arcába nézni, amelyen mindig ott van vagy ötvenféle érzelem, és pontosan ettől olyan vonzó... Dan hitt abban, hogy lehet egy ember bármennyire szép, ha nem tölti meg belső tartalom. Valami plusz, valami unikum, egy kis érdekesség. Nikki arcán látta, hogy az egyénisége legalább ezer árnyalatú, és ez nagyon tetszett neki. Vele talán kipróbálnám még azt is, hogy... – Legyen – zökkentette ki Nikki, miközben a nappaliba vezette az újfent elkalandozott Dant. – Akkor itt megvárhatsz, én most fölszaladok a jelenetekért. Közben útba ejtem Kachorát. Kérsz valami innivalót? – Csak egy ásványvizet. A sok beszédtől mindig kiszáradok – felelte a fiú, aki félszegen álldogált a szoba közepén, és ha Nikki nem tudta volna, ebben a percben nem is hitte volna, hogy ez a srác Daniel Norton, a Nagy Sztár, és épp az ő házukban van. Bekiabált a konyhába Kachorának, és némileg csalódottan caplatott fel a szobájába a szövegért, meg hogy legalább a tükörképét ellenőrizze. Mert persze nem úgy képzelte a mai nagy találkozást, hogy nyáladzó kutyákat kell kergetnie a totális megizzadásig, a kinti negyven fokban, mielőtt üdvözölné Dant. És nem is úgy, hogy a srác nem akar majd vele a szobájában gyakorolni, amit délután tökéletesen berendezett a közös programhoz. Daniel hallotta az izmos, csinos lábak dobogását a lakkozott lépcsőkön, és óvatosan körülnézett a ház nappalijában, melynek ⪻· 132 ·⪼
enteriőrjéről egyszerűen sütött a luxus, de visszafogott európai módon – már amennyire a fiú meg tudta ítélni. A kandalló melletti falon például nem méregdrága festmény uralta a teret, hanem családi fotók sorakoztak. Először összevont szemöldökkel próbált rájuk fókuszálni, de aztán összeszedte magát és közelebb lépett, hogy megszemlélje őket. Amikor Nikki egy perccel később megjelent a széles, fakeretes ajtóban, egy kanapéra roskadt srácot talált ott, aki még kevésbé tűnt filmsztárnak, ám annál inkább kétségbeesettnek. – Itt az ásványvized – szólalt meg a lány. – Történt valami? – Semmi, csak... – Daniel fölemelte az arcát, és hol Nikkire nézett, hol a falat díszítő képekre. – Nem mondtad, hogy Nick Richards az apád – nyögte ki végül a homlokát ráncolva. – És ez változtat valamin? – Nikki hangja jéghidegen csengett, hallani lehetett a kezéből a padlóra hulló papírlapok suhogását. – Hát... – Daniel kétségbeesett képet vágott. – Nem. Csak elég ijesztő. – Mi ebben olyan... ijesztő? – A lány úgy ejtette ki az utolsó szót, mint valami istenkáromlást. – Olyan, mintha apád üldözne. Valami karmikus izé. Ugyanaz az ügynök talált rám, aki rá... – Te ismered Willt? – Félig az apám – mondta Daniel, de legszívesebben visszaszívta volna, mert nem értette, miért őszinte ezzel a csitrivel, akit alig ismer. – Hát, ez nagyszerű! A papa is valahogy így beszél róla mindig, ha szóba kerül... – Még ijesztőbb! És képzeld, szakmailag is nagyon nagyra tartom Nick Richardst... Bocs! Az édesapádat. Ez már-már rajongás... Erre most itt vagyok, az ő házában, és te pedig az ő lánya vagy... Ez őrület! – Ilyen a sors – mosolygott bölcsen Nikki, és ezúttal nagyon kislányosnak tűnt. Angyali. Száradjon le a kezem, ha hozzáérek – ⪻· 133 ·⪼
határozta el magát Daniel. – De ettől még próbálhatunk, ugye? – A zöldesbarna szemekben aggodalom ült. – Persze – bólintott. – Csak azt nem értem, miért nem édesapád az, aki segít neked. Ilyen felmenőkkel én csípőből visszautasítottam volna a saját ajánlatom. Én a te papádhoz és mamádhoz képest amatőr vagyok. Csak szánalmas kliséket tanulhatsz tőlem, és nem is tudom, merjek-e ezek után előtted játszani. – Daniel értetlen arccal állt fel a pamlagról. – Ez őrület! Nick Richards házában vagyok... – És úgy érzed, nem tudsz napirendre térni? Úgy értem, el akarsz menni inkább? – A lány hangja szinte csüggedt volt, és már nagyon bánta, hogy épp az ő házukba hívta a fiút. Az első ötlete az volt, hogy Virgine-ékhez menjenek, de Mel hallani sem akart arról, hogy egy idegen helyen próbáljanak, felnőtt felügyelet nélkül. Francba! Fel kellett fednem a lapjaim. Most lehet, hogy veszíteni fogok? – Maradok, Nikki – felelte, majd óvatosan kezet nyújtott a lánynak, aki minden habozás nélkül felé nyújtotta az övét. – Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy normálisan felkészítselek a próbafelvételre, ha megbízol bennem. Szeretném, ha a szüleid is elégedettek lennének... Nikki szomorkásan felnevetett. – Ők akkor volnának azok, ha egyáltalán nem is próbálkoznék a színészettel. – Akkor ezek szerint tilosban járunk? – döbbent meg Daniel. – Á, nem. Engedik, csak épp nem boldogok tőle. Azt mondják, régen sok rossz dolog történt velük a szakmában, ezért is hagyták abba a színészkedést. – Meséltek neked ezekről? – Nem sokat – vont vállat Nikki. – Azt ígérték, majd ha idősebb leszek, mindent megtudok. Virgine-nel, a barátnőmmel, kíváncsiak voltunk, és tavaly alaposan szétnéztünk a neten, de semmit nem találtunk a szüleim múltjáról, ami gázos lenne. Nem is értem őket... – Biztos, hogy nem is kell ezt firtatni. Szerintem nem titkolózni ⪻· 134 ·⪼
akarnak, csak nem szeretnék, ha rosszul érezned magad valami kéretlen infótól. Tudod, mindenkinek a szekrényében ott lapul egy csontváz – kacsintott Dan. – Az enyémben csak egy dugi sokkoló van – kuncogott Nikki. – Alfredtől loptam még pár éve – tette hozzá bizalmasan. – Egyszer jól jöhet! – Téged aztán nem kell félteni! – És téged? – kérdezett vissza érdeklődő borostyánszemekkel. – Engem sem. Én többet tudok az életről, mint hinnéd... – Például, vigyázni rám a filmes körökben? – kockáztatta meg Nikki. – Hé, a kisujjamat nyújtom, és máris az egész karom kéne – játszotta a megbotránkozottat Dan. – Egyelőre csak tanuljuk meg a jelenetet, dolgozzuk ki! Nem jó, ha elhízzuk magunkat. Nikkinek tetszett a többes szám. Felhörpintettek néhány korty vizet, majd pár perc könnyed csevegés után hozzákezdtek a munkához. Jól ment. Daniel olyan lelkes volt, olyan okosan magyarázott, mintha szárnyakat adott volna neki, hogy épp Nick Richards egy szem lánya az, akit felkészíthet az Álom a varázshegyen 2. próbafelvételére. Nem akart kudarcot vallani. Nikki pedig legbelül örömtáncot járt a boldogságtól, hogy a szülei kilétére csak most derült fény – így biztos lehetett abban, hogy Dant nem a családi háttere miatt érdekli. Két órával később befutott Melanie Richards, és az odabenn látott jelenettől lecövekelt a nappali ajtajában, elragadtatottan figyelte a két kamaszt. Örömmel állapította meg, hogy ezek ketten tényleg dolgoznak. Azt pedig csak a szereplők tudták, hogy nem csupán filmepizódok vannak kialakulóban, hanem egy barátság is.
⪻· 135 ·⪼
✤ – Na, mi a szitu, Rebecca? Borítottad a bilit? – kérdezte arcátlanul Dario, miközben ő épp egy bögre teát töltött magának a konyhában. – Adj egyet nekem is! Hosszú éjszakám volt, hosszú éjszakám lesz... Te, ezek a Los Angeles-i hivatásos csajok! Ez a legutóbbi vörös kis bige nem volt semmi. Talán még láthattad is elmenni hajnalban, amikor hazajöttél... – Nem vagyok kíváncsi a nemi életedre. – Rebecca kelletlenül a férfi felé nyújtott egy bögre teát, és élvezettel töltötte el a gondolat, amint beleképzelt némi ciánt. Az a te szerencséd, hogy nincs varázserőm. És tisztelem, hogy az apád, velem ellentétben, szeret téged. – Apropó, nemi élet. Te is űzöd az ipart éjszakánként, vagy merre jártál? – A férfi gátlástalanul felröhögött. – Semmi közöd hozzá – szűrte a fogai között Becky. – Akkor van, ha félrekúrsz az apám mellett! – Ne fáradj, Dario! Ma nem tudsz kihozni a béketűrésből. – Miért nem? – Mert így döntöttem. – Na, mi van, egy jó kefélés, és meg is világosodtál? – Dario – mondta türelmesen Becky, miközben látszólagos nyugalommal helyet foglalt az egyik széken. – Tudod, a fontos különbség apád és közted annyi, mint Lucky Luciano és az utolsó, peremkerületi zsebtolvaj között. Enziónak van stílusa, belé szorult emberség, még akkor is, ha a fél életét a bűnnel házasságban élte le. Te azonban... egy senki vagy, és ez nem változik meg majd attól, ha apád már nem él. – A nő fogta az ezüstkanalat, és két kockacukrot ejtett a bögréjébe, majd jól felkavarta a teát, és bátran Darióra mosolygott. – Mitől lettél ilyen átkozottul magabiztos? – érdeklődött az mogorván. ⪻· 136 ·⪼
– Beszéltem Nick Richardsszal. Nem tudsz tovább fenyegetni. Ennyi. Amint visszatér Európából, személyesen is találkozom vele, és bármit tervezel, létjogosultságát veszti... – Egyvalamit nem értesz, Szivibaba. – Dario Rebecca vállára tette a kezét, a nő pedig összerezzent, mintha áram rázná, és gyorsan lesöpörte magáról a férfi érintését. – Mit nem értek? Most bizonyára beavatsz... – Jobb, ha tudod, nem bízom a végrendeletben. Annak ellenére, hogy minden nekem járna, apám megbomlott elméje ad egy kis okot az aggodalomra. Épp ezért úgy döntöttem, bebiztosítom magam. Tojok az egész érzelgős ügyetekre. Nekem a Shiny kell... – Vágyakozó sóhaj lebbentette meg a vékony bajuszkát. – Hogy valami biztosítsa a megélhetésemet az öregem halála után. – Ha biztosra akarsz menni, abban, amit tervezel, nem értem, miért mondod épp nekem, a legnagyobb ellenlábasodnak. Örülök, hogy kicsinyes módon azt találtad ki, hogy megzsarolod, kitálalsz rólam a feleségének, ha valamilyen úton nem játssza a kezedre a Shiny részleget. De el kell hogy keserítselek: Nick Richards nem zsarolható ember! Hamarabb odaáll Heily elé az igazsággal, minthogy végignyomhatnád a gyalázatos szöveged. – Rebecca fortyogott dühében. – Persze, azt is el tudom képzelni, hogy blöffölsz, csak hogy idegesíts, és nincs is használható ötleted a Shiny megszerzésére. Mert pontosan tudod, hogy ebben az állapotában nem zaklatnám a hülyeségeiddel Enziót. Csak össze akarsz zavarni! – Nincs ekkora szerencséd. De tudod mit? Higgy, amit akarsz. Úgysem tudod keresztülhúzni az én számításaimat. Várd csak a lovagodat a tengerentúlról! Legalább letudjuk ezt az érzelgős baromságot, és visszatérhetek a drága szülőföldemre. Gyűlölöm Amerikát. A filmstúdiókat is gyűlölöm. Csak a ropogós bankjegyeket szeretem, amiket az itteni befektetések hoznak. – Hirtelen támadt jókedvvel kacsintott a nőre. – Na, jó, én bemegyek a szalonba. Hányingerem van tőled. Hátha ⪻· 137 ·⪼
még van esély, hogy elmúljon... – Nem tőlem vagy te rosszul, hanem a tegnap éjjel magadba döntött piától! – A férfi mennydörgő nevetése követte őt a luxuslakáson át. – Éreztem ám a pöcegödörszagot, miután megjöttél. Tudom én, Rebecca, hogy nem vagy olyan erős, mint amilyennek mutatod magad. Kívül-belül gyönge vagy te is, pontosan úgy, mint Marco! Nem vagytok ebbe a családba valók... – NE MERD MÉG EGYSZER A SZÁDRA VENNI A NEVÉT! – Rebecca csak az utolsó szónál vette észre, hogy Darióhoz futott, és konkrétan az inge gallérjába kapaszkodva ordít. Amikor megérezte a férfi émelyítően édes arcszeszét, amely izzadság és hajzselé erős szagával keveredett, ismét forogni kezdett a gyomra. – Ma már ne szólj hozzám, Dario, ha jót akarsz! – suttogta, majd sarkon fordult, és otthagyta a még mindig gonoszul kacagó olaszt a folyosón. Olyan erővel csapta be maga mögött a szalon ajtaját, hogy az még másodpercekig visszhangzott a lakásban. Kezdem felvenni a családi virtust – gondolta szomorúan, miközben az egyik komód fiókjában matatott a kulcsok között. Csak akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor ügyetlen, remegő ujjakkal, de végre beleillesztette a megfelelő darabot a zárba, és elfordította. Most már legalább nem törhet rá az átkozott Dario. Apja szégyene. Enzio azért küldte őt Amerikába, hogy segítsen Rebeccának megegyezni Richardsékkal az őket érintő, legfontosabb kérdésben. Hogy védje meg, ha kell, hogy erőt adjon neki ahhoz, amit tenni készül, ami élete legfontosabb küldetése... Azért, hogy egy nagybeteg, igazán szeretetre méltó ember úgy hunyhassa le örökre a szemét, hogy nyugalomban hagyhassa itt a földi létet. Úgy, hogy minden el van rendezve, hogy élete munkája, értelme, hagyatéka jó kezekbe kerül. Dario ezzel szemben a maga malmára hajtja a vizet, semmi más nem érdekli, csak az, hogy ő miként tud minél nagyobb hasznot húzni az apja halálából. Rebecca megfogadta, bármit tartalmazzon is a végrendelet, egy megveszekedett fillért sem fog elkölteni abból a ⪻· 138 ·⪼
rengeteg mocskos pénzből, ha netán hozzá kerül. Majd talán félreteszi valakinek. Adja ég, hogy legyen kinek... Ez volt az a pont, amikor nem bírta tovább. Eleredlek a könnyei, és ezzel egy időben a laptopjához rohant, felnyitotta a készüléket, és kereste a mappát, amiben ott voltak a fotók. Életem értelme... Ellágyult arccal, némán könnyezett, egyik képet a másik után nyitotta meg, és azonnal úrrá lett rajta a könyörtelen hiányérzet. Nem szabad, nem szabad... – korholta magát. – Ez a játék csak erőseknek való... Ekkor vette észre, hogy a Für Elise ismerős taktusai már jó ideje hallhatóak a tudata perifériáján. Vonakodva nyúlt a készülékéért, miközben arra gondolt, nem veszi fel, hacsak nem Nick az, aki hívja. Aztán valamiért mégiscsak meggondolta magát, amikor meglátta a kijelzőn villogó fotót. Csak most ugrott be neki, hogy a múlt éjjel, amikor Eric és ő együtt ittak abban a kávézóban, lefényképezte a férfit, és a fotót együtt állították be hívásazonosítónak. Sírós orrhangon köszönt bele a készülékbe. – Mi a helyzet? Csak nem macskajaj? – érdeklődött kedélyesen Eric. – Olyasmi – hazudta, csak mert könnyebb volt. – Nem szoktam inni... – Ugyanez nem mondható el rólam. Úgy látszik, kettőnk közül én bírom jobban, pedig öregebb vagyok. – Te hogy vagy, Eric? – Végeztem a mai konzultációkkal, és egy kicsit unatkozom. Na, jó, ez amatőr volt – nevette el magát. – Igazából sosem unatkozom, csak látni szeretnélek. Lehet? – Nézd... én nagyon jól éreztem magam tegnap este, de most igazán rossz a kedvem. Ráadásul nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet, ha hagyjuk magunkat... sodorni az árral... éppen most, amikor... – Rebecca kereste a szavakat. Nem tudta, mennyit áruljon el magáról a férfinak. Érzett rá késztetést, de korainak tűnt, és valahogy szentségtörésnek is a történet többi szereplőjével szemben. Elvégre ⪻· 139 ·⪼
Eric nem volt a pszichiátere. Háhá, az is van, csak épp vele képtelen vagyok őszinte lenni. – Ugyan, ne magyarázkodj! Tegnap este jól berúgtam, alpári módon viselkedtem, és összetörtem benned a jó parti plasztikai sebészről kialakult képet. Talált, süllyedt? – próbált viccelni a férfi. – Nem erről van szó – hárította Rebecca. – Hanem arról, hogy az én életem enyhén szólva problémás. – Úgy – sóhajtott Eric. – Akkor fordítsuk meg a kérdést, kedves Becky! Ha minden rendben volna körülötted, akkor mit mondanál? – Azt, hogy persze, találkozzunk, és szeretnélek jobban megismerni. – A nő hangjából egyszerű őszinteség csendült. – De ez nem ilyen egyszerű... – Legyünk barátok, Becky! – Ezt nem a nő szokta mondani? – Belenevetett a zsebkendőjébe. – Bánom is én! Igaz, hogy Hollywoodban vagyunk, de azért néhány társalgási klisén még változtathatunk, vagy nem? – Hát, legyen – adta be a derekát. – De előre szólok: botrányos múltam van. – Ó, Mrs. Monroe, én sem panaszkodhatok. Éppen ezért én a jövőben hiszek. Szóval, hajlandó vagy találkozni velem? Nem bírom tovább ezt a feszültséget. Csak szólok. Másodpercek kérdése, és robbanok... – Oké, megadom magam. Találkozzunk! Csak ne ma este! Szükségem van most pár nap magányra. És ezt egyelőre ne tekintsük randevúnak. – Rendben – egyezett bele Eric, bár a hangja kissé csalódottnak tűnt. – Nekem ma tökéletes lett volna, de a hét többi napján operálok. nem üthetem ki magam. – Persze, megértem. – Viszont hamarosan el kell kísérnem a keresztlányomat egy próbafelvételre. Csak mostanában hív majd, hogy pontosan mikor lesz, és megígértem neki, hogy aznapra kiszakítom magam a ⪻· 140 ·⪼
munkából. Ha úgy alakul, hogy ráérsz, van kedved eljönni velünk? – Egy józan program, fényes nappal – mosolyodott el Rebecca. – Hé, én még férjes asszony vagyok! – A stúdió félhomályában eltűnünk majd a kíváncsiskodók elől, Ott is találkozhatunk, ha neked kínos velem mutatkozni... – Nem erről van szó. – A nő ideges kis kuncogást hallatott. – Csak szeretek tisztességesen játszani. A világért sem szégyeníteném meg a férjemet, akkor sem, ha már nincs köztünk semmi. Míg hivatalosan együtt vagyunk... – Ez nagyon szép tőled. Frászt. Az volna a szép, ha valaha is tudtam volna őt olyan szenvedéllyel szeretni, ahogyan Nick Richardst. – Nem zavarja majd a jelenlétem a keresztlányodat? – Csak annyira, amennyire a többi száz emberé a castingon. – Rendben, akkor veletek megyek. Köszönöm a meghívást! – Remek. Aztán pedig eszünk valami nagyon finomat hármasban! Jó hangulatban tették le a telefont – mire eddig jutottak, még Rebecca könnyei is felszáradtak. A kurzor után nyúlt, és bezárta a mappákat, azokkal a képekkel, amelyek úgyis ott élnek mélyen, az ő szívében. Enzio, Marco, Nick... Fontos férfiak az életemben. Rebecca egyre inkább úgy érezte, hogy hiába nem akarta, Eric nevével bővült a lista. Be nem tervezett érzelem volt ez, és maga sem tudta, miért képtelen neki ellenállni. Hiszen annyi éven át sikerrel fojtotta el magában a szeretet utáni sóvárgást és a saját érzelmeit is. Úgy tűnik, az, hogy ismét hallotta Nick Richards hangját, kinyitott a lelkében egy rég elzárt csapot, amelyből most dús, zabolázatlan folyamban kezdtek áradni egy évtized felhalmozott érzelmei... Utánam az özönvíz – gondolta valami furcsa, hirtelen támadt elfogadással. Csak Dario Rossit vinné el az ördög...!
⪻· 141 ·⪼
11. fejezet __________________
Vallomás a Colosseumnál
–P
apa, nekem egyszerűen muszáj ennem még egy csokifagyit! – lelkendezett Brandon. – És még azt a másik lépcsősort is szeretném megmászni. Ahhoz kell az erő! – tette hozzá magyarázat gyanánt, Heily pedig kötelességtudó anyaként azonnal fölállt, hogy visszasétáljon a kisfiúval az olasz cukrászdához. Rómában hemzsegtek körülöttük a turisták, hiszen elállt az eső, nagyon kellemes idő volt, és rengetegen választották ezt a napot arra, hogy felfedezzék a város történelmi emlékeit. Heily és Nick nem először járt a Colosseumnál, és miközben felderítették az évezredes romot, végig meséltek Brannek az építményről, mintha idegenvezetők volnának. Nancy is végigkaptatott velük a városon, és határtalanul élvezte. Már vagy ötször elmondta, hogy élete végéig hálás lesz nekik, amiért magukkal hozták, hiszen egyszerű dajkaként álmában sem remélte, hogy egyszer eljut Európába – a keresete ezt nem tette volna lehetővé. – Maradj csak, Heily – mosolygott kedvesen a lány, és kézen lógta Brandont. Természetesen tegeződtek, hiszen Nancy a kisfiú születése óta nagy segítségük volt, és már jó ideje félig családtagnak számított. – Majd én visszamegyek vele, és talán én is elnyalok még egy mogyorósat... ⪻· 142 ·⪼
– Biztos, hogy nem gond? – kérdezett vissza Heily. – Te is fáradt lehetsz már, nem akarunk a végletekig kihasználni... – Ugyan! – legyintett Nancy. – Gyere, Bran, menjünk! Itt vártok ránk, vagy hol találkozzunk? – Maradunk egy kicsit – bólintott Nick, miközben elnéző mosollyal gondolt arra, hogy Brandon zöld pólóján nyilván lesz még pár paca, mire a cukrászdából visszatérnek. – És nem volna gond, ha utána még felsétálnátok azokon a lépcsőkön... Mi nagyon elfáradtunk! – Nick a dajkára kacsintott, aki ettől szokás szerint zavarba jött. – Gyere, Nancy! Én fizetek! – húzta ki magát Brandon, és megcsörgette a zsebében megbúvó eurókat. – Micsoda úriember! – dicsérte meg az anyja. Nancy és Brandon elindult a hőn áhított fagylaltok felé, Nick pedig örült, hogy végre kettesben lehet a feleségével. Úgy érezte, kettejük közölt eljött az ideje egy nagyon is fontos beszélgetésnek. Csak remélni merte, hogy a nő nem omlik össze attól, amit most hallani fog. Azt sem tudta, hogyan kezdjen hozzá... – Jól megszívattad szegény Nancyt. Az a sok lépcső... – nevetett Heily. – Mi az ábra, Nick Richards? Miért akartál megszabadulni tőlük? Heilynek nagyon jó kedve volt, és úgy érezte, ha ugyan kényszerpihenőn vannak is Rómában, ez a kirándulás a lehető legjobban sikerült. Végre ki tudott kapcsolni, képes volt elengedni a problémákat, a munkával kapcsolatos gondolatokat, és maximálisan a férjére, a kisfiára figyelni. Nagyon élvezte, csak Nikki hiányzott – a nagylányuk jelenléte tette volna teljessé az idillt. – Mire gondolsz most, Heily? Ábrándos a szemed... – Nikkire – vágta rá azonnal. – És arra, hogy mennyire szeretem. – Tudod, éppen ő az, akiről beszélni akartam veled. – Nem mondod, hogy még mindig vannak kételyeid a színészkedésével kapcsolatban? Azt hittem, tegnap ezt megbeszéltük, ⪻· 143 ·⪼
mindketten megnyugodtunk, és pontot tettünk az ügy végére. Nincs még egy apa, aki ennyit kattogna a lánya lelkivilágán, mint te! Heily megfogta a férje kezét, ami nyirkosnak tűnt, pedig egyáltalán nem volt meleg, és a szél is kellemesen fújt. – Valami baj van? – kérdezte szórakozottan, de elképzelése sem volt, mi nyomaszthatja Nicket egy ilyen gyönyörű napon. És akkor, hirtelen, csak úgy a semmiből, rátalált az a kellemetlen, ijesztő érzés a gyomrában. Az a remegés... ami női sajátosság a nagy, sorsfordító történések, beszélgetések pillanataiban. Nick és ő egymás szemébe néztek – a férfi tekintete pedig nem sok jót ígért. Bűntudattal vegyes félelem élt benne, ami egyáltalán nem illett ehhez a szikrázóan napos, boldog, családi délutánhoz. – Heily... – kezdte Nick óvatosan, és megszorította a kezében tartott vékony, fehér ujjakat. Hidegek voltak, mint mindig, ha a felesége valami miatt ideges lett. – Azt akarom, hogy mindenekelőtt tudd: nagyon szeretlek, és amit most mondok, az semmi változással nem jár kettőnk kapcsolatára nézve. – Nick, megijesztesz... – Heily ujjai kibontakoztak a férje tenyeréből, és lehullottak a lépcsőre, amin éppen ültek. Turisták zajos csoportja kerülgette őket, hangok tömkelege keringett körülöttük a levegőben, azonban ezekben a pillanatokban csak ketten voltak, csak egymást hallották, látták, érezték. A külvilág díszlet volt csupán – Heily reményei szerint nem egy tragédiához. – Várni akartam azzal, hogy elmondjam, míg hazaérünk, hogy nyugodtan le tudjuk zárni ezt a pénzügyi perpatvart az olaszokkal, de nem megy tovább. Nem tudok neked hazudni... – Nick elfordította a tekintetet, és a távolba meredt. Úgy érezte, képtelen a felesége szemébe nézni, amikor kimondja az életüket felforgató fényeket. – Ezt értékelem. – Jaj, a hangja fagyos, túlságosan is fagyos!Essünk túl rajta! Megcsaltál engem, Nicholas? – Szent ég, dehogy! – Nick ijedtében és meglepetésében ismét megragadta az asszony kezét. ⪻· 144 ·⪼
– Hála az égnek... – könnyebbült meg Heily. – Hogy jut eszedbe ilyesmi? Mi okom lenne rá? Olykor már otthon sem bírom a tempót... – nevetett kényszeredetten a férfi. – De amiről szó van, az ettől még komoly dolog, és lehet, hogy nem ez a legalkalmasabb időpont, hogy elmondjam, de úgy érzem, ebben az ügyben olyan sosem lesz, hogy jókor. Én pedig nem szeretnék félreérthető helyzetbe kerülni... – Ki vele, Nick! Mit tettél hát? – Én semmit sem. Az a helyzet, hogy Rebeka, Nikki anyja, aki ma már Rebecca, de semmi kétség, ugyanaz a nő... Szóval, életben van. Heily a fejéhez kapott, a tenyerébe temette az arcát, és próbált napirendre térni a hallottak fölött, egyáltalán feldolgozni az információt. Perceken át nem szólalt meg, és Nick már attól félt, egészen összeomlott, netalán sokkot kapott, mert csak ült egy helyben, és az égvilágon sehogyan sem reagált. Miután nem bírta tovább az idegtépő várakozást, óvatosan megérintette a nő hátát – Heily ekkor hirtelen mozdulattal felé fordult, vállon ragadta, a tekintete pedig az övébe fúródott –, nem volt menekvés. Kérdések sora záporozott Nickre a könnytelen, kétségbeesett nőről. – Találkoztál vele? Milyen volt? Szent ég, egyáltalán mit akar tőlünk? Hogy lehet az, hogy él? Miért épp most? Nem értem, Nick, nem értem... – Heilynek az ajka is remegett a zaklatottságtól. – Miért most? – ismételte értetlenül. – Ó, még ha él is! Ennyi év után miért nem tudott már ott maradni, ahol eddig volt? – Drágám, ezekre a kérdésekre egyelőre én sem tudom a választ. Mindössze kétszer beszéltem vele pár percet, telefonon... – Hol van most? – Heily hangja szinte sírás volt. – Amennyire tudom, L. A. környékén. – Remek. Mi pedig itt. Nikki ott. Úristen... Hová vezethet ez? Amint lehet, haza kell mennünk! – pattant föl Heily, mintha azzal a lendülettel el is akarna indulni a reptérre. Szembefordult a férjével. – Nick, van fogalmad arról, mi lehet ebből? ⪻· 145 ·⪼
A férfi nagyon sajnálta Heilyt, ahogyan azt is, hogy bele kellett rángatnia valamibe, amit legszívesebben ő is elfelejtett volna. De nem tehetett mást. Olyan volt, mintha kitépte volna a feleségét a gyönyörű álomból, amelyben élt. Mert pontosan tudta. Heily mennyire fél attól, mit szól majd Nikki, ha megmondják neki, hogy nem ő a vér szerinti anyja. Most pedig, hogy Rebecca feltűnt a színen, a helyzet még kaotikusabbá vált... – Szívem! Kérlek, próbálj megnyugodni! – Nick a tenyerébe fogta Heily szív alakú arcát. – Hogyan nyugodhatnék? – A nő szemét elborították a könnyek. – Brandon miatt kérlek – könyörgött neki Nick. – És azért, mert el kell hogy hidd, Rebecca nem szörnyeteg. Nem tudom, hogyan, valami csoda folytán túlélte a leukémiát. Nyilván azt akarta, hogy biztosak legyünk a halálában, hiszen még egy kamu sírhelyet is készíttetett magának Magyarországon... Tíz éve jártam ott. Heily, a két szememmel láttam. Ezt csak azért mondtam el neked, mert azt akarom, hogy tudd, nem azért tért vissza, hogy bántsa a családunkat! – Mindenképp bántani fogja! – vágta rá Heily hevesen, és letörölt egy dühös könnycseppet. – Nyilván akarja a lányát! Jézusom, mi lesz Nikkivel? Hogy lehet ilyen önző, hogy a gyerek lelkére nem gondol? És mi lesz velünk? – Heily megborzongott. – Mi lesz akkor, ha... ha... meglátod, és megint nem tudsz parancsolni az ösztöneidnek? – Jesszusom, Heily! – kiáltott Nick, mit sem törődve azzal, hogy többen is megálltak bámészkodni, megszemlélni a fess, amerikai pár kibontakozóban lévő botrányát. – Az nagyon régen volt, és egy egész másmilyen élethelyzetben történt. Akkor külön éltünk! – Mert te elmenekültél az életed, a filmezés, a rajongóid elől, és előlem is! Baszd meg, Nicholas, nem én tehetek róla! – tört ki Heily, aki egyébként sosem káromkodott. Úgy érezte, a világa omlott össze öt perc leforgása alatt, és legszívesebben két kézzel ütötte volna a férje mellkasát, ugyanazért, amiért a rossz hírt hozó követek is pórul jártak az ókori Római Birodalomban. Heily zsebkendőt veti elő, majd ⪻· 146 ·⪼
kifújta az orrát, és visszahuppant a lépcsőre. Nick egy ideig hozzá sem mert szólni, csak állt, és pocsékul érezte magát. – Bár inkább csaltál volna meg... – mondta Heily sötéten, majd összeszedte magát, az addig hajráfként szolgáló, sötét napszemüvegét felvette, és elmosolyodott. Brandon közeledett, két hatalmas adag fagyival a kezében. Az egyiket a mamájának nyújtotta, a másikat az apjának. – Köszönjük, hogy gondoltál ránk, tökmag! – Heily magához húzta a kisfiát, átölelte, és a vékony kis váll és a szemüveg fölött olyan pillantást vetett a férjére, amitől az azt kívánta, bár azonnal nyílna meg alatta a föld. – Nagyon szívesen. Nem lett elég az ejuróm, de a néni azt mondta, nekem kedvezményes a fagyi, mert kedves vagyok. Szerintem meg pont, hogy ő kedves, mert olcsóbban adta nekem ezt a finomat. Az emberek kedvesek, ugye, mami? – Azok, Bran. Nagyon kedvesek. – Hová megyünk még? – érdeklődött Nancy, akit úgy lenyűgözött a kirándulás izgalma, hogy semmit nem vett észre a hangulatváltozásból. – Lassan vissza a szállodába – felelte Nick, minden lelkesedést nélkülöző hangon. Mihamarabb kettesben akart lenni Heilyvel, hogy miután az asszony kiadja jogos dühét, higgadtan megbeszélhessék a dolgokat. És azt, hogyan tovább. A férfi elhatározta, szó nélkül tűrni fog. Ez most nem az a helyzet, amikor joga van mentegetni magát. Az én hibám, hogy régen egy gyenge kis szerencsétlen voltam. Most meg kell innom a levét. Még ha kurva keserű, akkor is. Szeretlek, Heily. Akkor is szeretlek, ha bántasz. – Máris? Olyan jól szórakoztam! – sóhajtott Brandon. – Ha visszaértünk, lemegyünk és úszunk egyet a szálloda medencéjében, oké? – próbálta felvidítani Heily, Nick pedig csodálta az asszony lélekjelenlétét. – Oké! – derült föl Brandon arcocskája, és szorosan átölelte az ⪻· 147 ·⪼
anyja csípőjét. Sétálva indultak vissza négyesben a Marcella-vállalat autójához, ami egy közeli parkolóban várta őket, természetesen a sofőrrel együtt. A kisfiú, mintha megérezte volna a feszültséget, a szülei közé csapódott, megfogta a kezüket, és azt kérte, játsszák a kedvencét: nekifutásból hintáztatták őt a levegőben. A kocsihoz érve Heily bekötötte Brandont a gyerekülésbe, majd hagyta, hogy Nancy is beszálljon a limuzinba. Egy pillanatra kettesben maradtak az autó mellett, és Nick azonnal megsimogatta a felesége karját. – Most nagyon utálsz? – A hangjából sütött a reménytelenség. Egy régi, elfeledett érzés furakodott be ismét a lelkébe: az, hogy ezt a csupa élet, csupa tűz, csupa szeretet és gyengédség asszonyt akár el is veszítheti. – Végigcsináljuk, amit elkezdtünk – mondta válasz helyett Heily. – Beszélünk a befektetővel, ahogy elterveztük, aztán azonnal hazautazunk. Ahhoz azonban, hogy mindez menjen, szükségem van valamire. Kérlek, tedd lehetővé, hogy beszélhessek Rebeccával telefonon. – De hát miért? – kérdezte elkínzott képpel Nick. Nem is tudtam, szerelmem, hogy mazochista hajlamaid vannak. – Mert jogom van megismerni azt, aki rendszert csinál abból, hogy szétcsessze az életemet... – Nicket nem hökkentették meg az alpári szavak Heilytől. Ebben a helyzetben zokszó nélkül viselte volna azt is, ha az asszony megveri. Annál fájdalmasabb büntetés úgysem létezett számára, mint a végtelen bánat a szerelme szemében. Az autó elindult alattuk a Waldorf Astoria felé, Heily pedig ezúttal nem a férje, hanem a kisfia mellé ült a kocsiban. Bran pillanatok alatt elszenderedett, ő pedig, megpróbálva kizárni a valóságot, lehunyt szemmel hozzásimult. Pár perc múlva a gyerek kinyitotta a szemét, és fölényes kis mosolyt villantott a velük szemközt ülő, őket figyelő apjára. – Látod, papa? A mama most velem alszik... ⪻· 148 ·⪼
Csak nehogy ez rendszeressé váljon! Nick Richards nagyon régen nem utálta ennyire önmagát. A Rebecca név merő illetlenségből nem azt jelenti, hogy bonyodalom? ✤ Daniel hihetetlen dühös és csalódott volt, mert rémálmában sem gondolta volna, hogy így ér véget a napja: egy kaszinóban, ahonnan addig nem engedték haza az apját, amíg valaki ki nem fizette helyette, amit vesztett a rulettasztalnál, ugyanis Leon lenullázta a bankkártyáját. Anyja telefonja épp a legrosszabbkor érkezett: akkor, amikor Nikki és ő befejezték a próbát, és vidáman vacsoráztak a kertben. Daniel imádta az ott töltött idő minden percét, még akkor is, ha Nikkiés ő nem sokat voltak kettesben, mert Melanie és a férje, Ronald Christensen, nagyon hamar befutott. Jó volt enni a zöldségescsirkés pennét, hatalmas pohárból kortyolgatni a limonádét, néha megsimogatni a barátságos házőrzők fejét. De a legeslegjobb a társasig volt – Daniel megtisztelve érezte magát, mert beszélgetés közben kiderült, ő az első srác, akivel Nikki iskolán kívül találkozik. Ez imponált neki, ahogyan az is, hogy Melanie és Ronald úgy beszélgetett vele, mint felnőtt a felnőttel, igazán érdekelte őket a véleménye, a gondolatai, a tervei, az élete... – Kitől örökölted a színészi vénát? – kíváncsiskodott Mel, miközben épp a desszertet, a könnyű málnahabot kanalazták. – Nem is tudom. Anyám igazán drámai tud lenni... – forgatta a szemeit Dan, és ezen mindannyian jót nevettek. – Egyet tanulj meg! – emelte fel a mutatóujját Ronald. – Ha Melanie-val beszélsz, mindig eljön a pont, amikor elkezd személyeskedni, te pedig észre sem veszed, hogy lépre mentél. Ördögien ügyes riporter! – De ez most nem riport – vetette közbe Nikki. – Tényleg, Ron, Daniel szerepelt már a Screendreamben? – utalt Hollywood népszerű ⪻· 149 ·⪼
filmes magazinjára, amelynek sok éve Ronald volt a főszerkesztője. – Szerintem nagyinterjú még nem volt vele – kutatott Melanie az emlékei között. – Pedig egy címlapot is megérdemelne... – Azért nem volt, mert Lauren lyukra futott vele – ugrott be Ronaldnak egy másik újságírója esete. – Ott bukott meg az ügy, hogy a menedzsmentje semmit nem akar adni róla, ami magánélet. Miért nem, Daniel? Talán van valami titkolnivalód? – Az ügynököm így tartja jónak. Az arculatom része – mondta sután, mert a valós okokat nem akarta boncolgatni. – Ki az a kockafej? – forgatta a szemeit Mel. Nikki kuncogott. – A mi Will Walkerünk intézi Daniel ügyeit. Majd ha jönnek látogatóba, megmondalak, hogy kockafejnek nevezted. – Hogy Will? No, ezt aztán nem értem! – húzta félre az ajkát Ron. – Sosem arról volt híres, hogy ne lehessen megegyezni vele. A publicisták imádják, mert pontosan tudja, mit jelent a szakmai adokkapok... Ekkor pedig megcsörrent Daniel telefonja, és egy rövid, de jelentősen hervasztó beszélgetés Cathleennel arra kényszerítette, hogy azonnal hagyja ott a társaságot. Amint letette, egy pillanatig szomorúan bambult a maradék málnahabjára. Most muszáj volt eszembe juttatni, ki vagyok, és hová megyek haza? Gyorsan felpattant, és sűrű bocsánatkérések közepette elindult a kertkapu felé. Hirtelen távozása mindenkit meglepett, mindenesetre megértették, és Mel még invitálta is, hogy a döntő válogatás előtti napon okvetlen jöjjön el gyakorolni Nikkihez, és egyébként is, amikor csak kedve tartja... A lány egy kicsit elszomorodott, miközben kikísérte Danielt, mert nem ilyen kapkodós búcsút képzelt el kettejüknek erre a napra, ráadásul észrevette, hogy a telefonhívás elrontotta a srác hangulatát. Daniel mellett ült, és tisztán hallotta a női hangot a vonal másik végén. Biztosan a barátnője, ahhoz rohan így egy pasi, különösen, ha ⪻· 150 ·⪼
nagyon szereti... Mit is gondoltam? Hogy majd éppen én? Telt ajka lebiggyedt, aranyló szemei az alkonyaiban leginkább egy szomorú spániel pillantásához hasonlítottak. Persze, Daniel is észrevette Nikki hangulatváltozását. – Később fenn leszel chaten? – kérdezte. Valahogyan tudatni akarta a lánnyal, hogy nem azért megy, mert valaki sokkal fontosabb. – Igen, ha végeztem a tanulással – derült fel Nikki arca. – Úgy tizenegy körül. – Akkor már pizsamaosztás van, nem? – Nem vagyok az a kislány, akinek hiszel – vágta rá sértődötten a lány. – A legkevésbé sem látlak kislánynak, pedig talán kellene. – Daniel lágyan elmosolyodott, amiről végre egy évvel sem tűnt többnek valós koránál. A mosolya pedig megmelengette Nikki szívét. – Valami baj történt a... barátnőddel? – intett Dan telefonja felé. – Ja... Á, ő nem a barátnőm! – tiltakozott. – De most segítenem kell rajta, mert bajban van. – De ugye veled emiatt nem történhet semmi? – kérdezte Nikki, és magában átkozódott, mert kiadta az érzelmeit. A filmekben az őszinte csajok mindig megszívják. Akkor az életben is, nem? – Semmi. Hm... Tudod, csak kölcsönkértek tőlem egy kis pénzt – mondta magyarázatként, majd a lányhoz hajolt, arcon csókolta, és kiviharzott a kapun. Még akkor is Nikki illatát próbálta visszaidézni gondolatban, amikor később a kaszinó egyik kis irodájában ült, és az apja adósságát rendezte. Az ügyintéző úgy nézett rá, mintha bolond volna, mert mindössze annyit kérdezett, hol kell aláírni, miközben képtelen volt letörölni az arcáról a vigyort. Persze, ettől még az egész helyzetet rettenetesen utálta, és hazafelé, a taxiban igyekezett a lehető legtávolabb húzódni szokásos módon pocsolyarészeg apjától. – Hun vótál... – Nagy csuklás. – ...ilyen sokáig? Mán aszittem, ⪻· 151 ·⪼
nem jössz... – Nick Richards lányának segítettem felkészülni egy próbafelvételre – mondta Dan, mivel tudta, apja holnapra úgyis elfelejti, bármiről is beszélnek ők ketten. Leon felröhögött. – Az de szép egy sztori vót... valamikor... – Milyen sztori? – kapta fel a fejét Daniel. – Akkó hallottam, amikó... – Újabb röfögésszerü böfögés. – Amikó még kölyök vótál, és egy castingon vótunk... Mondjuk, mikó kölyök vólál, mindig ott vótunk... Elvetted az életemet, te meg anyád...! – Jelentőségteljesen fia felé bökött. – Papa! – Daniel kicsit meglökte az apját, és csak bízni tudott abban, hogy választ kap pofon helyett. – Milyen sztori? – Azt a kiscsajt nem a producer picsa szülte neki. hanem valami európai bige... akit fölszedett, mikor még drogos vót... Persze, tagadják meg mindent elsikáltak, ahogy lenni szokott... Hát, a mi családunk se tökéletes, de a másé se az... Neked legalább anyád-apád az igazi. Esse alap mán ma! Becsüld meg a dógot, Daniel... – Nagyon büszke vagyok erre a helyzetre – felelte a fiú szárazon, majd pillantását az ablaküveg felé fordította, és azon morfondírozott, vajon van-e igazság mindabban, amit Leon illuminált állapotában összevissza fecsegett. Remélte, hogy nincs. Még önmaga is meglepődött az érzésen, ami a hatalmába kerítette: azt akarta, hogy Nikki Richardsnak soha ne legyen semmi, de semmi gondja... Csak neki ne! Daniel alig várta, hogy egy zacskó tartós muffin, a chat-program és némi jó zene társaságában újra magára zárhassa a szobája ajtaját. Leonra sandított, aki elszundított a kocsiban, hangosan horkolt, és Dan azt sem tudta, hogyan fogja beimádkozni a házba. Legalább ma már nem csap újabb balhét. Minden napra jut egy mese. Ezúttal azonban nem hagyta, hogy a letargia maga alá temesse. Inkább a délutánra gondolt, a családias házzal, a kedves felnőttekkel, a ⪻· 152 ·⪼
málnahabbal és a lánnyal, aki ott ült mindennek a tökélynek a kellős közepén. Az ő életét akarom. Miért hazudsz magadnak, Daniel? Oké, akkor ŐT akarom. És akkor mi van?
⪻· 153 ·⪼
12. fejezet __________________
Ölni és ölelni nap már lehanyatlott az égen, néhány gyertya pislogott csupán a kerti asztalon, amikor Melanie Richards narancsleves pohara Ronald Christensen boros poharához koccant. Az éj jellegzetes neszeit csak a távoli autópálya enyhe morajlása törte meg olykor. Melanie kicsit fázott – a vállára kanyarított egy pokrócot, és közben észrevette, hogy Nikki ablaka még mindig világos. – Hihetetlen ez a lány – húzta félre az ajkát. – Későn fekszik, korán kel. – Holnap iskola. Miért nem szólsz neki? Rád bízták, nem? – Nem akarok én lenni a rossz zsaru. Hadd legyen csak szabad! – Meglátjuk, mit mondasz, ha a mi rosszcsontunk nem lesz hajlandó aludni menni. Majd ha kóvályogni fogsz a fáradtságtól! Istenem, amit Lissa művelt olykor... – emlékezett sóhajtva Ronald arra az időre, amikor elsőszülött gyermeke – aki jelenleg a volt feleségével élt – még pici baba volt. Ő – Mellel ellentétben – pontosan tudta, mire vállalkoztak, amikor zöld utat engedtek a családalapításnak. Az a rengeteg álmatlan éjszaka! Hogyan tudnám előre kialudni magam? – Nem akarom tudni, Ronald. Hadd legyenek illúzióim! – Mel megpaskolta a pocakját. – Ha fiú lesz, olyat szeretnék, mint ez a
A
⪻· 154 ·⪼
Daniel Norton gyerek.., – Szimpatikus srác – bólintott a férfi. – De Nikki mellett valahogy olyan koravén. – Négy évvel lehet idősebb, amennyire tudom. – Nem erre gondolok. A pillantásában van valami furcsa. Csak figyeltem, és olyan volt, mint aki folyamatosan feszeng. Képtelen ellazulni. Mintha attól tartana, valami láthatatlan ellenség lesi... – Képzelődsz! – nevetett föl Mel. – Nagyon is laza volt! Szerintem csak állandóan zavarban van, mert tetszik neki Nikki, aki egyébként azt mesélte, hogy Daniel nagy tisztelője Nicknek. Simán el tudom képzelni, hogy szentélyként tekint erre a házra... – Éveken át hallgattam Nicktől, hogy ha egyszer Nikki hazahoz egy fickót, akkor így lövi le, meg úgy lövi le, aztán mit hozott a sors? Itthon sincs, amikor megtörténik a nagy esemény – dőlt hátra Ronald. – Szerintem Nick megnyugodhat. Ez a fiú egy ujjal sem nyúlna Nikkihez – bizonygatta a nő. – Ellenben a múltkor, a castingon az egyik befektető, egy róka képű olasz alak olyan szemeket meresztgetett rá! Majdnem odamondtam neki... De az mégsem illett volna egy rendes, várandós asszonyhoz. – Ki volt az? – Valami Dario Cossi. – Dario Rossi... – Ronaldnak egy pillanatra elakadt a lélegzete. – Igazad van! Rossi! Csak most kapcsolok. Drágám, gondolod, hogy köze van Enzio Rossihoz? – Csak annyira, hogy a fia – felelte sötéten Ronald. – Zűrös alak, és egyben fontos befektetője az Álom a varázshegyen produkciónak. Amolyan csendestárs. – Miért nem szóltál, mielőtt odavittem volna Nikkit? – Mel hangja megremegett. – Nem gondoltam, hogy tevékenyen is részt vesz a munkában, és nem akartam elvenni azt az édes, kis lányos örömöd. Nikkiét pedig ⪻· 155 ·⪼
pláne nem. És mert józanul átgondolva a dolgokat, arra jutottam: nem hiszem, hogy zűr lesz ezzel. A Rossi család Lianne tragédiája után mit akarhatna még? – tette fel a költői kérdést a férfi. – Örülhetnek, hogy nem ülnek mindannyian rács mögött... – Igen, azt hiszem, ebben igazad van. – Melanie az ajkát harapdálta. – De akkor sem vagyok nyugodt, szemernyit sem. Holnap felhívom Chelsea-t, hogy ha az unokahúgom bekerül a filmbe, mindig legyen rajta a fél szeme. Sőt! Én is ott leszek vele a forgatásokon... – találta ki hirtelen. – Legyen, amíg az állapotod engedi, de egy nappal sem tovább – mutatott rá Ronald. – Semmit nem viselek rosszabbul, mintha érted kell aggódnom. Ezt ugye tudod? – De hidd el, hogy nincs miért! Mikor is törtem össze magam utoljára? Több, mint tíz éve! – Melanie! – Ronald szigorúan nézett rá, és megragadta a vállár. – Az sosem lehetett eléggé régen. Egy percig áthatóan meredtek egymás szemébe, amit a nő telefonjának csöngése szakított félbe. Mel gyorsan felvette a készüléket az asztalról. – Jé, Chelsea az! – hitetlenkedett Mel, majd lenyomta a fogadó gombot. – Szia, Chelsea, valami baj van? – Melanie! Bocs, hogy ilyen későn, de csak most végeztem a stábmegbeszélésen. Kérlek, péntek este nyolcra hozzátok el Nikkit a Bel Air Starsba! Megnézzük még egyszer... – Úgy érted, most pénteken? Hogyhogy máris? – Szorít bennünket az idő. A másik két kislány is ott lesz, a producerek is, és Daniel Norton. Mindhárom lánnyal ő játssza le a jelenetet. Hát nem édes tőle? – ömlengett a rendezőnő. – De. Nagyon. Mellesleg mi is megismerkedtünk vele. Ma délután itt járt, gyakoroltak Nikkivel, de hiába könyörögtünk nekik, hogy hadd nézzük meg a produkciót, kikergettek bennünket a nappaliból... – Fiatalok! – Chelsea kissé színpadias volt. – Te nem érzed úgy, ⪻· 156 ·⪼
Melanie, hogy néha az élet ismétli önmagát? – Mondasz valamit. Akkor pénteken, nyolcra ott leszünk – ígérte. El akart köszönni, mert Ronald gyűlölte, ha az éjszaka közepén telefonál, ahelyett, hogy végre vele foglalkozna. – Oké! Drukkolok a kis Nikkinek. Rám még vár ma éjjel egy koktélparti... Jó éjt, Melanie, drágám! Miután kikapcsolta a készüléket, Ronald ölébe kuporodott – amennyire ezt egyre terjedelmesebb pocakja engedte és már épp el akarta mesélni a nagy hírt, hogy az izgalmak pénteken folytatódnak, amikor hirtelen eszébe jutott valami. – Nem jó – ráncolta a homlokát. – Mi nem jó? – Épp abban az időpontban van Nikki válogatása, mint a 4D ultrahangunk, amire hetek óta készülünk... – Péntek este? – Igen, és keresnünk kell más időpontot... – Csak nem gondolod? – Ronald arcán őszinte megbántottság tükröződött. – Az eszem megáll attól, hogy neked mindig minden fontosabb, mint a hasadban növekvő csöppség! – De Ron... – Melanie ajka azonnal lefelé görbült, és pillanatokon belül könnyek kezdték áztatni kerekded arait. – Ez... nem volt szép. – Lehet! De pontosan tudod, milyen érzékenyen érint, amikor folyamatosan kifelé élsz ahelyett, hogy igazán együtt lennénk... Hogy készüljünk erre a csodára! Mel, én egyszer már elrontottam, hagytam, hogy elromoljon. Úgy szeretném, ha most minden jól alakulna... – Oké! – A nő egy szalvétával itatta fel a könnyeit. – Megvan a megoldás. Megkérem Ericet, hogy kísérje el Nikkit a próbafelvételre. Azt is megmondom neki, hogy vigye el néhány sebészkését, arra az esetre, ha ott lenne Rossi... – A Rossi névvel Ericet inkább ne is idegesítsd! – kérte Ronald, miközben egy öleléssel próbálta megnyugtatni élete párját. – Ne ⪻· 157 ·⪼
haragudj, hogy kiabáltam, és azért sem, amit mondtam. – Te se haragudj, amiért már megint nem bírtam a véremmel. – Melanie bánatosan nevetett, miközben a pillantása Nikki ablakára vándorolt, ahonnan még mindig kék fény pislákolt. Laptopozik. Most már igazán a körmére nézek. – Ronald, szerinted belőlem lesz valaha jó anya? Néha úgy érzem, ez a feladat túlnő rajtam... – Sosem leszel olyan következetes, megfontolt, pontos és felnőttes, mint Heily. De nem is ezért szerettem beléd, és a gyerekünk sem ezért imád majd... – Nagyon jó, hogy vagy, Ron. – Te is nekem, Mel. – Most megyek anyukásat játszani – fejével Nikki szobája felé intett. – Merthogy határozottan takarodóidő van... Mel ólomnehéznek érezte a tagjait, amint felfelé vonszolta őket a lépcsőn. Napról napra terhesebb vagyok. Jaj, mennyire várom már a tehermentesítésemet! – Ezen a gondolaton jót mosolygott, miközben kopogtatott, majd bedugta a lejét Nikki szobájába. A lány a szőnyegen feküdt, pizsamában, feltűzött hajjal, hason, és a laptopját püfölte. Ijedten fordult meg az ajtó nyílására. – Nem gondolod, hogy kicsit késő van? – kérdezte Mel, és magában megjegyezte, hogy Nikki túlságosan is gyorsan zárta be a villogó chat ablakokat. – Jaj, bocs... csak a holnapi témazáró miatt beszéltem még a többiekkel. Mindjárt alszom – ígérte mosolyogva, majd lezárta a laptop fedelét, de nem kapcsolta ki. Oké, oké, nem vagy az anyja. – Kipihentnek kell lenned. Pénteken próbafelvétel. – Úristen! – Nikki talpra ugrott. – Máris? Ezt most azonnal meg kell írnom Dan... illetve Virgine-nek. Tudod, a barátnőm, akivel a múltkor találkoztál is a parkolóban... – magyarázkodott, miközben fülig vörösödött. Mintha az anyját látnám fiatalon, aki nem is az anyja... – Ja. Persze. Virgine – bólintott Mel, és sikertelenül próbálta ⪻· 158 ·⪼
elnyomni a mosolyát. – Köszönj el, és most már fekvés! Holnap reggel Alfred visz suliba, mert orvoshoz kell mennem. Délután találkozunk! – Oké – bólintott Nikki, majd mielőtt még becsukódott volna a háta mögött az ajtó, hozzátette: – Klassz vagy, Mel! A nő egy pillanatra megállt, aztán megkönnyebbülve hagyta el a szobát – úgy érezte magát, mint aki rányitott egy szerelmespárra. Kíváncsi volt, Nick és Heily mit szól majd ehhez a nem várt fordulathoz. Még hogy próbafelvétel! Lehet, hogy itt az első szerelem... És tudjuk, hogy az legbelül egy életre szól. ✤ Aznap már nem ettek, nem aludtak, képtelenek voltak bármire is odafigyelni. Heily, miután lubickolt egyet a kisfiával – ami aktuális lelkiállapotában kész anyai bravúr volt –, fölvonszolta magát a lakosztályba, a gyereket otthagyta az apjával, és bezárkózott a hálószobába, hogy végre jól kisírhassa magát. Rettenetes érzések kötötték gúzsba a lelkét. Egyszer, sok évvel ezelőtt keményen arcon csapták, és a pofon helye most újra sajgott, kínzott, gyötört. Rebecca. Sosem hittem volna, hogy egyszer szembe kell néznem veled. Te vagy az én rémálmom. Annak idején nem találkoztak – jobb is, hogy így történt. Amikor Nick maga alatt volt, amikor hónapokra elbújt a világ elől a kis, magyar faluba, ez a nő pátyolgatta, ő lehelt belé új életet. Ő hozta világra Nikkit, aki immár az ő életének egyik tündöklő csillaga. A lelke mélyén éveken át különös hálát érzett Rebecca iránt, aki visszaadta neki a férfit, akit szeret, és vele együtt egy gyereket is. Pedig megtarthatta volna őket. Heily pontosan tudta, hogy Nick rettentő érzékeny más nyomorára, és pusztán lelkiismeret-furdalásból is Rebecca mellett maradt volna, ha a nő ezt kéri. De nem kérte! ⪻· 159 ·⪼
Elengedte vissza, hozzá. Még akkor sem szólt, amikor megtudta, hogy gyereket vár tőle, aztán később sem, amikor leukémiában szenvedett. Heily minderre egyetlen magyarázatot talált: azt, hogy Rebecca igaz, mély, önzetlen szerelemmel szerette az ő férjét, amíg élt. Nem volt miért haragudnia – egy halotton hogyan lehetett volna számon kérni bármit is, főként, ha az ilyen önzetlenségről tett tanúbizonyságot? Most azonban, hogy kiderült, mégis a világon van, Heily szívében a hála gyötrő félelemmé változott. Mit akar? Mit akar? Mit akar tőlünk? Tudta, hogy még ma a végére jár ennek az ügynek, de egyelőre erőt gyűjtött a szállodai hálószobában – egyedül, időnként felzokogva. Vágyott a férje közelségére, hogy együtt oldják meg ezt a problémát is – mint annyi minden mást az évek során –, de a megsértett női hiúsága, a hamvaiból újjáéledt fájdalma nem engedte, hogy épp ahhoz az emberhez bújjon, aki mindezt okozta. Mama... Bárcsak itt lennél! – kívánta magában, aztán felnevetett a gondolatra. Ha Lianne még élne, első dolga lenne, hogy Nicket jól seggbe rúgja, nekem pedig azt tanácsolná, hogy végre váljak el. Órák óta ott ült már a baldachinos franciaágy mellett, a padlón, és olyannyira elmerült a gondolataiban, hogy nem is érzékelte az idő múlását. Kisvártatva halk férfihang törte meg a csöndet. Nick telefonált odakinn, azután bizonytalanul kopogtatott a háló ajtaján. – Még időre van szükségem – szólt ki Heily, bánatos orrhangján. – Megkapod. – Nick egyetlen szava mintha a síron túlról érkezett volna – végtelenül szomorúnak tűnt. Heily nem bírta tovább. Talpra ugrott, az ajtóhoz rohant, feltépte, és azonnal a férje ölelésébe vetette magát. Keservesen sírt, a teste reszketett, amint néma könnyei Nick ingére hullottak. Brandon egyenletesen szuszogott mellettük, a személytelen díványon. – Szehe...rehe...tlek! – hüppögte Nick vállába, a férfi pedig ölelte, simogatta, egészen addig, míg el nem múlt a remegés, és a hüppögés szipogássá szelídült. Végül maga felé fordította a felesége arcát, ⪻· 160 ·⪼
kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Én is szeretlek, semmi sem változott. Nyugodj meg, kérlek! Kitalálunk valamit. Békén hagylak, ha erre vágysz, Heily. Csak azt akartam elmondani, hogy Fidelio Marcella hívott az imént. Holnap vár bennünket a mecénása, hajlandó szóba állni velünk. Ez azért jó hír, nem? – próbálkozott Nick, Heily élettelen arcát figyelve. – Az. Végtére is ezért vagyunk itt. Csak most valahogy eltörpül a céges ügyek jelentősége... – Szent ég, Heily, ne nézz így rám! Mintha vasmarokkal szorongatnád a szívemet... – Mit akarsz tenni, kicsim? – Beszélek vele. Beszélek... Rebeccával. – Próbálta összeszedni magát, és kipréselte az ajkán a másik nő nevét. – Persze, csak ha nem bánod. – Ez a legkevesebb, amit ebben a helyzetben a megnyugtatásodért tehetek – bólintott Nick, és a zsebébe nyúlt a telefonjáért. – Aztán... szeretném, ha hazautaznál L.A.-be, amint lehet. Rendezni a dolgokat... vele. – Hogy hagyjalak itt ilyen állapotban? Komolyan ezt kéred? – Igen, Nick. Bármennyire is szeretlek, jobb, ha ezt nem nézed. Hiszen láthatod... – mutatott Heily könnyáztatta arcára. – Egyik pillanatban még tombolok, a másikban ölellek, a harmadikban öllek, a negyedikben bőgök... Pedig csak pokolian félek attól, hogy elveszítelek. Vagy, hogy szétesik a családunk... – Nem fog. Mert én nem engedem. – Épp ezért kérlek, hogy menj haza, Nick! Minél előbb beszélj Nikkivel, mesélj el neki mindent a múltjáról! Mondd el azt is... – Heily hangja megbicsaklott. – Azt is, hogy nagyon szeretem, és hogy büszke vagyok rá. Még a sikeres casting miatt is... még ha féltem is... Foglalj helyet magadnak az első gépre, Nick! Isten őrizz, hogy valaki más beszéljen előbb a lányunkkal... – Heily arcán ismét átfutott egy keserű kifejezés, amint kipillantott az ablakon. – Vagyis a lányotokkal... ⪻· 161 ·⪼
– Nagyon kérlek, ne mondj ilyet! Nikki ugyanúgy a tied is, mint az enyém... – Igen? Akkor két anyja van – csattant Heily, és harciasan csípőre tette a kezét, ám a következő pillanatban ismét összeomlott. Nick látta rajta, hogy szörnyen esendő állapotban van, és egyetlen porcikája sem kívánta magára hagyni őt Rómában. – És te miért nem jössz haza velem? – A férfi hangjában félelem bujkált. – Bármennyire is magam alatt vagyok, az életben bármi is ér, anyám halálakor megfogadtam, hogy a Shiny Diamond a csúcson marad. Ezért nem megyek még haza, Nick. Mert beszélnem kell azzal a keményfejű, okvetetlenkedő befektetővel. Mire utánad megyek, biztosan kiderül, hogy miért keresett meg téged Rebecca... Mondd, nem lehet, hogy ő az, aki iránt Eric érdeklődik? – jutott hirtelen Heily eszébe. – Sajnos nagyon valószínű – vonta össze a szemöldökét Nick. – Ha ezek ketten összejönnek... – sóhajtott. – Igen. Akkor Nikki vér szerinti anyja mindenképpen az életünk részévé válik... – Heilyt sokkolta a gondolat, és érezte, hogy már megint a sírás fojtogatja. De tudta, nem engedheti el magát, megoldást kell találni. Muszáj volt megacéloznia a lelkét. A kanapéhoz ment, és a szélére ült. Brandon fejecskéje mellette pihent. Simogatni kezdte a gyerek vörös üstökét, megpuszilta, megszagolgatta – a közelsége mindig erőt adott neki. Annyira tiszta, annyira ártatlan, annyira édes... – A gyerekek igazi katalizátorok. Attól a pillanattól, hogy ott vannak neked, az életedben minden átértékelődik, és egy ősi ösztönből fakadóan válsz képessé arra, hogy ne törődj önmagaddal, mert ők sokkal fontosabbak nálad. Ezért nem hagyhatjuk el magunkat mi sem, Nick... – mondta csöndesen. – Mi nem is arra lettünk kitalálva. Rendben! Mindjárt odaszólok Sierrának, hogy amint lehet, szerezzen nekem egy repülőjegyet. ⪻· 162 ·⪼
Remélem, mire pár nap múlva hazajöttök, mindent tisztázni tudok Rebeccával. – És nem fogsz... hm... Á, semmi! – Heily szégyenkezve lesütötte a szemét. – Kérlek, mondd már! Úgy gondolom, a házasságunk sosem arról szólt, hogy megpróbáltuk elkendőzni egymás előtt az érzéseinket. – Ugye, nem fogsz beleszeretni? – bukott ki Heilyből a kérdés. – Lehetetlen, hogy ez történjen. Hiszen régen, amikor kiszálltam a filmiparból, és megpróbáltam új életet kezdeni mellette, nem sikerült. Meg úgysem, hogy elképesztően távol voltam tőled, hogy vagy fél évig nem is láttalak. Tudod, hasonlít rád. Téged kerestelek benne, csakis ezért lehetett köztünk egyáltalán kapcsolat. Nekem mindig te voltál az igazi, Heily! Elhiszed? A nő nem válaszolt, csak bólintott. Elhitte. Mert ezeknek a szemeknek nem lehetett nem hinni. Adott még egy puszit Brandonnak, majd óvatosan a karjába vette az alvó ötévest, és bevitte az ágyába. Nick a nyomukban volt, és amikor Heily betakargatta a még mindig babaarcú kisfiút, egy ideig együtt figyelték hallgatagon szerelmük gyümölcsét. – Én hoztam a világra. Mindkettőnkből a legjobbat kapta, egy tökéletesre gyúrt, imádni való gyerek... – suttogta Heily. – Mégis pontosan annyira szeretem a nővérét is, mint őt. – Felnézett Nickre. – Egyformán fontosak vagytok mindhárman. Milyen ember az, aki képes volna egy ilyen családot széttépni? – Nem volna képes, Heily – próbálta megnyugtatni Nick. – Gyere, és intézzük el azt a telefonhívást! Egymásba karolva sétáltak át a nappaliba, ahol Heily zavartan egyik lábáról a másikra állt, karba tett kezekkel rágcsálta a szája szélét, borús tekintettel figyelve, amint férje tárcsázik. A telefon kicsöngött. Aztán egy női hang beleszólt. Nem volt visszaút.
⪻· 163 ·⪼
13. fejezet __________________
Egy kislányról várakozás rémes. Az ember próbálja lekötni magát, de minden hiába, olyan érzés, mintha karót nyelt volna, képtelen koncentrálni, és a gyomra, mintha meggyújtott petárda lenne benne, amely bármelyik pillanatban robbanhat. Rebecca ült Enzio Los Angeles-i lakásának dolgozószobájában, és tollával épp háromszöget rajzolt, aztán köré négyzetet, amikor megcsörrent a telefon. Megkönnyebbülten látta, hogy Nick Richards neve villog a kijelzőn, ami egyúttal meg is lepte, hiszen Itáliában már éjfélre járhatott az idő. Borzasztónak érezte az órák eltolódását, mert emiatt nem volt egyszerű beszélnie az otthoniakkal, mióta Los Angelesbe száműzte őt az élet. Vagy a férjem? Vagy a gyerekem? Vagy a végzetem? Mindegy is. A lehető legrosszabbul időzítettem. Hosszú heteken át bármikor felkereshette volna Nicket, ő azonban addig húzta az időt, hogy az élet újabb akadályt gördített elé, azzal, hogy a férfi Olaszországba repült. – Szia, Nick! – köszönt lázasan, még maga is meglepődön azon, hogy valójában milyen könnyedén. – Már nagyon vártam a hívásod! Kiderült valami? – Szervusz, Becky. Igen. Holnap reggel az első géppel indulok haza. Ha minden stimmel, pénteken, késő este L. A.-ben leszek. Nem
A
⪻· 164 ·⪼
bánod, ha még aznap találkozunk? – Kicsit sem – könnyebbült meg Rebecca. – Amit szeretnék... nos, elég sürgős. – Értem. – Nick hangja a vonal végén jóval feszélyezettebbnek tűnt, mint a múltkor. – Akkor hát pénteken este, ha leszálltál, hívj! – Oké. Ezt teszem. Figyelj, Becky, van itt valaki, aki szeretne beszélni veled. Rebeccának egy pillanatra szó szerint a lelkébe szorult a levegő. – Nikki? – kérdezte elfúló hangon. – Ott van veletek, és elmondtad neki, hogy... – Nem. Heily az. – Ezek szerint Heily is tudja, hogy én... – Sosem titkolózom a feleségem előtt – felelte Nick szárazon, Beckyt pedig idegesítette ez a hideg, kimért stílus, ami annyira nem illett az ő Nickjéhez. Jaj, kussolj már! Sosem volta te Nicked! Próbálta nem feldühíteni magát, és elfogadni, hogy a férfi Heily jelenlétében nyilván hivatalosabb, nem akarja azzal bántani, hogy érzelmeket mutat az egykori szeretője felé. Nem voltál számára más, csak egy pótlék. Nem igaz, Nick szeretett engem. Dehogy szeretett, nőj már fel! Mit számít? Már egyáltalán nem érdekel. Nem? Nem. – Rebecca női önbecsülése szinte felsikoltott örömében. Minden eddiginél jobban érezte, hogy elmúlt. Hogy bármilyen hatással volt is rá Nick Richards a múltban, az valamiért véget ért. Nem volt más, csak a kislánya apja. Nikkié, akit alig több, mint kétéves kora óta nem látott. Nem csoda, hogy titkon remélte, Nick őt adja a telefonhoz. – Itt vagy még, Becky? – Persze, itt, csak elgondolkoztam. Beszélek Heilyvel. ⪻· 165 ·⪼
– Köszönöm. – Nick hangjából végre egy kis őszinteség csendült, hála képében, amint átnyújtotta a feleségének a telefont. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig csönd volt a vonal végén, és Rebecca már azt gondolta, félretették a készüléket, amikor nagyon távolról, nagyon csöndesen megszólalt valaki, egy megtépázott kismadár hangján. Rebecca mindenre számított, csak erre nem. Azt hitte, hogy Heily elveszti a fejét, kiabál, vádaskodik és fenyegetőzik majd, mint azt a legtöbb férjét és családját féltő asszony tenné a helyében. A tévés szappanoperákban – amelyeket Rebecca szép számmal végignézett a bujdokló éveiben – látott épp elég hasonló jelenetet. Ez a feleség azonban nem veszekedett az egykori szeretővel... – Szia, Rebecca. Már nagyon sokat hallottam rólad. Biztosan furcsának találod, hogy beszélni akarok veled, de szeretnék tőled kérdezni néhány dolgot. – Szia – próbálta összeszedni magát Becky, hallva a szelíd, szomorkás hangot. – Én is úgy érzem, hogy már régen ismerlek. Jó ideig nehezteltem amiatt, hogy eltűntetek a pletykalapokból. Tudod, legalább azokban láthattam Nikkit... – Rebecca, én szeretném, ha tiszta lapokkal játszanánk – kérte Heily. – Az elmúlt több mint tíz évben én voltam a világ legszerencsésebb anyukája és felesége, de sosem tudtam megnyugodni, mindig volt bennem valami rossz érzés. Egy megmagyarázhatatlan, rossz érzés, hogy ez a harmónia esendő. Talán azért, mert a hetedik érzékem megsúgta, hiába érkezett meg a halálhíred, te most is élsz! Élsz, és én talán csak kölcsön kaptam tőled ezt a csodát, és ha eljön a napja, akkor vissza fogod venni, ami a tiéd... – Szörnyű hallgatni is, amiket mondasz, és eszemben sincs tőled elvenni semmit sem. Sem Nikkitől! Sem Nicktől! – tört ki Rebecca. – Ha rajtam múlott volna, sosem kereslek meg benneteket, de úgy hozta a sors, hogy mégis a segítségeteket kell kérnem. – Miben? – Heily hangjából sütött a kétségbeesett türelmetlenség. ⪻· 166 ·⪼
– Kérlek, ne neheztelj rám ezért, de elsőként Nicknek szeretném elmondani – préselte ki az ajkán, majd hozzátette: – És csakis személyesen. Ez az, amiért nagyon örülök, hogy visszatér L. A.-be. Hidd el, eszem ágában sincs feldúlni a családotokat... – Pedig nehezen tudok bármi mást elképzelni. Ha Nikkit én hoztam volna a világra... Istenem! Tudod, mi a szörnyű, Rebecca? Nevelem a lányomat... a lányotokat, és azt hiszem, ha én szültem volna, ha a helyedben volnék, mindent megtennék azért, hogy széttépjem ezt a kis mozaikcsaládot... – Nagyon kérlek, ne bizonytalaníts el! – mondta keményen Rebecca. – Éveken át vívódtam, elbújva a világ elől egy kis tanyaházban. Nem dolgoztam, nem tartottam a kapcsolatot senkivel, szó szerint nyomorogtam, de nem érdekelt. Felemésztett a depresszió, és szidtam a Jóistent, hogy miért nem haltam meg, hogy miért büntet azzal, hogy a Földön vagyok, ha elvette tőlem a kislányomat... Nagyon rossz állapotban voltam, azt éreztem, hamarosan végleg elmegyek. Úgy tűnt, nem segít semmiféle gyógymód, még a legdrasztikusabbak sem... Ezért kértem Sandrát, hogy vigyék Los Angelesbe Nikkit. Csak jóval később, az újságokból tudtam meg, hogy hozzátok került, és jól van. Nyomorúságomban az volt a legnagyobb örömöm, hogy Nick ország-világ előtt felvállalta a lányát. Megszállottként rendeltem a külföldi újságokat az internetről, és ha csak egy kicsi képet kivághattam rólatok, amit aztán feltehettem a falra, a többi közé, máris boldog voltam. Ha néhány évvel ezelőtt nem talál rám a férjem, még most is ott ülnék abban a koszos kis konyhában, ahol vödörszámra ittam a kávét, szívtam a cigit, és hol bőgve, hol mosolyogva bámultam a fotóitokat... De abban a katatón, idegbeteg állapotomban sem téptem volna szét a családotokat! Most miért tenném? Most, amikor már nekem is van kiért élnem... – Rebecca egyetlen szuszra adott ki magából mindent, és nem is értette, miért épp Nick felesége az, akivel beszélgetve elszakadt nála a cérna. Sírva próbálta összeszedni magát, keze-lába ⪻· 167 ·⪼
reszketett, mint a kocsonya. Nem is szeretett visszagondolni életének arra az időszakára, hát még beszélni róla. – Te éppen úgy félsz, mint én – ébredt rá Heily a vonal végén. – De mitől? Ha így rettegsz, akkor miért jöttél a nyakunkra? – Mert muszáj volt. Mert életek múlnak ezen – Rebecca kínlódott a szavakkal, mert megígérte Enziónak, hogy az ügy részleteibe csak keveseket avat be, és igazán maga sem tudta, mennyit árulhat el az ő tragédiájukról. – Hát, rendben – mondta megadóan Heily. – Ha bennünket is érint, biztos vagyok abban, hogy Nick elmondja majd. Nagyon kérlek, mint anya az anyát! Tartsd magad ahhoz, amit ígértél! Ne történjen meg ismét, ami régen... – Régen minden más volt. – Becky hangja halk volt, szinte suttogás. – Egy falusi kislány voltam, aki sajnos nagyon hamar elveszítette a szüleit. Egyetemre jártam, ápolgattam anyám kertjét, gyerekeket tanítottam angolra, és mindennap letöröltem a port apám imádott zongorájáról. Aztán egy nap megjelent az ajtóban Nick, és attól a perctől kezdve én úgy éreztem magam, mint Alice Csodaországban. Csakhogy minden csoda véget ér egyszer. Nekem egyetlenegy maradt. Az, hogy Nikki boldog lehet veletek. Hogy teljes családja, apja, anyja van. Hogy olyan gyerekkort tudtatok neki ajándékozni, amilyet nekem sosem sikerült volna... – Örülök, hogy így látod. – Becky nem tudta eldönteni, Heily kimért-e, vagy inkább meghatott. Mindenesetre nem szaporította a szót. – És még egyet tudnod kell: az a kislány, aki egykor Nickért rajongott, már nem létezik. Megváltozott, nincs többé. Ma már semmi nem olyan, mint régen volt... – Sosem volt alkalmam arra, hogy megköszönjem, amit a férjemért tettél. Bármi is történt köztetek, te meggyógyítottad őt. Adtál neki valamit, amit akkor én nem tudtam... Mindig úgy éreztem, kicsit az én hibám is ez az egész. ⪻· 168 ·⪼
– Már nincs értelme, hogy ezen gyötrődjünk – foglalta össze Rebecca. – Nos, Nick most hazamegy miattad. Pár nap múlva követem. Szeretném, ha addigra mindent elrendeznétek... Szeretném, ha a családi tragédiatár nem bővülne egy újabbal... – Azon leszek, Heily. Ígérem. – Ennyire nagy a baj? – Ha nem volna az, nem zavarnám az életeteket. De még mindig jobb, ha én teszem, mintha átengedném valaki másnak az irányítást. – Bízom benned – sóhajtott Heily. – Köszönöm. Maradt még valami, amiről nem beszéltünk? – Nincs más fontos. – Basszus, csak el ne veszítsd megint a fejed, ha meglátod a férjem! – mondta volna legszívesebben Heily, de nem mondta. Ehelyett halvány kis mosolyt küldött Nick felé, és gyorsan elköszönt Rebeccától. – Jobban vagy? Egész jól elbeszélgettetek. – A férfi a felesége vonásait vizslatta. – Nagyon szörnyű volt? – Hát... épp öt perccel beszéltem vele többet, mint amennyire egész eddigi életemben vágytam – grimaszolt Heily. – Milyen volt? Mi van vele? – Miért érdekel? – Jaj, kicsim! – Nick két tenyerébe fogta a felesége arcát. – Nem az érdekel, hogy ő maga milyen, hanem az, hogy mit tudtál meg tőle. – Érdemben semmit. Csak neked hajlandó beszélni. De meg kell mondjam, rendkívül szimpatikus és intelligens. – Heily utálta, hogy így érzi, de akkor is ez volt az igazság. Miért is volna buta liba? Nick valaha, akárhogy is, de szerette. – Biztosan nem akar rosszat – próbálta megnyugtatni Heilyt, és a karjába zárta. Kíváncsi volt, mi mindent mesélt magáról Becky, de kérdezni nem mert, mert nem akarta, hogy a felesége félreértse. – Nagyon erős nő ez a Rebecca – mormolta Heily csöndesen. – Megküzdött a leukémiával, ennyi éven át kibírta, hogy alig tud ⪻· 169 ·⪼
valamit Nikkiről. Ráadásul férjnél van, és Eric is képbe került nála, ami, nem tagadom, kicsit megnyugtat. Honnan van meg neked a száma? – Még nem is kértem tőled bocsánatot amiatt, hogy füllentettem, miután megtaláltad azt a cetlit a zakóm zsebében. – Nick arca bűnbánatban úszott. – Aznap este, amikor az Octavio Bacerra’s-ban vacsoráztunk, megláttam őt egy távoli asztalnál, és nem akartam hinni a szememnek. Megkértem a főpincért, derítse ki nekem, ki ez a nő... – És ő adta oda a számát, igaz? – Heily még szorosabban Nickhez bújt. – Most haragudhatnék, csak a dühöm már elázott a ma esti könnyekben. Pontosan tudod, hogy képtelen vagy hazudni nekem. Miért próbálkozol ilyesmivel ennyi év után? – Meg akartalak védeni – összegezte Nick. – Amíg nem voltam biztos a dolgomban, amíg nem tudtam, mivel is állunk szemben, miért rémítettelek volna halálra? Én is csak a napokban tudtam bizonyosat arról, hogy ő valóban az, akinek látszik. Gondolj csak bele, Heily! Hiszen ez idáig abban a hitben éltem, hogy meghalt. Erre meglátok valakit, aki a megtévesztésig hasonlít rá... – Még mindig nagyon szép, ugye? – Honnan tudod te, hogy mennyire volt szép? Ilyen értelemben sosem meséltem róla... – Egyszer, régen, Patrikkal rátaláltunk a Facebook adatlapjára. Szóval? Szép? – Te kis nyomozós! – mosolyogott el Nick. – Szép, szép. De mennyi gyönyörű nő van a világon! Te is az vagy, de tudod, hogy nekem nem ez számít. Ne nézz így rám! Nincs miért aggódnod, mert nem szabadulsz meg tőlem. – Nem hiszem el – mondta Heily durcásan. – Majd ha a járókeretem beleakad a botodba, akkor elhiszed. Heily nevetni kezdett, és szorosan átfogta férje derekát. – És addig? Be kell érnem az ígéreteivel, uram? ⪻· 170 ·⪼
– A tettek embere vagyok – mondta lassan, elnyújtottan Nick, majd hirtelen mozdulattal az ölébe kapta a nőt. Nem jelentett gondot, mert Heily pehelykönnyű volt, akár tizenhét évesen, amikor megismerte. Sietős léptekkel elindult vele a lakosztály hálószobája irányába. – Most mit csinálsz, Nicholas? – Bebizonyítom, hogy egyetlen nő jár a fejemben, és az te vagy. – Igazán? – Mindjárt meglátod! – Biztos, hogy jó ötlet ez? A szex nem old meg semmit, ezt mondják a pszichológusok, és... – Ugyan már, túl sok magazint olvasol! Különben is jár nekünk egy éjszaka, mielőtt hazarepülök... Ha már elzavartál... – Szörnyű alak! Elbűvöli az embereket... – Őket nem. És téged sem. De jó érzés ezt hallani, mert te vagy az egyetlen, akit valóban szeretnék. Heily tele volt szorongással, és ezekben a percekben a szex volt az utolsó gondolata, de hagyta, hogy Nick megcsókolja, és viszonozta a férje érintéseit. Aztán eljött a pont, ahonnan már nem volt megállás, és a nyomasztó gondolatok percről percre hullottak le a lelkéről, pontosan úgy, mint a ruhái Nick gyakorlatias, mégis gyöngéd mozdulatainak nyomán. Heily nem tudta, percek teltek el vagy órák, mindenesetre beleveszett az érzésbe, hagyta, hogy saját testének válaszai elragadják, és annyira átélte a férje karjaiban a szerelem érzését, amennyire már évek óta nem sikerült. Talán azért, mert ismét megcsapta őket a változás könyörtelen szele, és magával hozta az érzést, hogy el is veszíthetik egymást. NEM akarom, hogy ez a férfi valaha is mást öleljen. – Szeretlek, Nick. Annyira nagyon szeretlek – suttogta bele szeretkezés után a férfi kusza tincseibe. Nick válaszul megfordult, magához húzta, és az éjjeli lámpa fényében olyan hosszan, beszédesen nézett a szemébe, hogy nem volt szükség szavakra. Ők ⪻· 171 ·⪼
ketten épp olyan dimenzióban jártak, ahová már nem juthattak el lázadó tinik, késlekedő pénzemberek és a múltban felejtett szeretők fülsértő hangjai... ✤ Eric nem örült mostanában annyira hírnek, mint amikor Melanie Richards telefonon elmondta, hogy sajnos nem tud velük tartani Nikki próbafelvételére. Így legalább nem kell magyarázkodnia Rebeccát illetően, és nem adódhat kínos helyzet. Kedvelte Melt, de az a tulajdonsága, hogy mindig mindenkiről tudni akart mindent, most egyáltalán nem jött volna jól. Valójában ő, Eric sem tudott eleget, pedig emésztette a kíváncsiság, minden érdekelte, ami ezzel az igézően csinos, csupa titok asszonnyal kapcsolatos. Most, hogy a birtokában volt a szükséges információ, a próbafelvétel helyszíne és időpontja, az aznapi operációja után azonnal Rebeccát tárcsázta. – Mi a helyzet, Eric? – A nő hangja fáradtan, de kedvesen csengett. – Pénteken, azaz holnap este lesz a keresztlányom jelenése azon a próbafelvételen – mondta gyorsan, izgatottan. – Akkor van kedved velünk jönni? – Á... Értem. Meddig is tart? – Miért fontos ez? – Ericnek nem tetszett a kérdés, ahogyan a gondolat sem, hogy Beckynek esetleg nem hiányzik eléggé. – Az éj leple alatt találkozom valakivel – közölte talányosan a nő. – Férfi az illető? Mert, akkor úgy látszik, meg kell ölnöm. – Férfi. De kettőnkre nézve egészen ártalmatlan. Nem randi lesz, Eric. Egy régi, családi ügyet szeretnék lezárni, és az illető csak akkor ér rám. – Ezek szerint nem tartasz velünk holnap... – Dehogynem! – szabadkozott Becky. – Csak előre elnézést kérek, ha adott pillanatban csöng majd a telefonom, és el kell rohannom. ⪻· 172 ·⪼
– Akkor hát látlak... – Eric hangja egészen felderült. – Akkor hát igen – mosolygott Rebecca. – Olyan szórakozottnak tűnsz! Történt valami? – Igen! Remélem, egy nap elmesélhetem. Rájöttem valamire, és észbontóan jó érzés. Szerintem pedig te vagy észbontó – mondta volna legszívesebben a férfi, de nem akarta még kijátszani a lapjait. Próbálta kissé elnyomni a hangjában a lelkesedést, és elköszönt Beckytől – igaz, segített a tudat, hogy alig egy nap múlva láthatja őt. Leült a számítógépe elé, hogy megnézze, milyen e-mailek érkeztek, mialatt a rendelővel szomszédos műtőben Mrs. Larson felső szemhéját szabta ár. Heather továbbított neki több új jelentkezést konzultációra, egykét hálás köszönőlevelet friss szilikon-tulajdonosoktól, és Eric elmosolyodott, amikor megpillantotta, hogy Heilytől is érkezett egy levele. Napok óta nem hallott már róla, bizonyára tele van friss, itáliai élményekkel. Az orvos imádta Olaszországot, ami nem csoda, hiszen ott szerezte a doktorátusát helyreállító- és szépészeti plasztikai sebészetből egyaránt, így megannyi szép emlék kötötte a csizmaországhoz. – Heather – szólt ki a titkárnőjének. – Legyen kedves, hozzon be nekem egy kávét! – Nahát, Eric, kész gondolatolvasó! Épp most láttam neki főzni egyet... – Remek, köszönöm. Két operáció között igazán pihentető tevékenység elolvasni Heily levelét, és közben elkortyolgatni egy forró feketét. Eric egészen addig így gondolta, amíg nem szembesült a nő levelének rendkívül borús mondanivalójával. Elsőre fel sem fogta. Csak ült kábán, mintha átmosták volna az agyát, miközben újraolvasta az e-mailt egyszer, kétszer, háromszor...
⪻· 173 ·⪼
Eric! Gond van, és úgy döntöttem, jobb, ha neked is megírom. A nő, aki tetszik neked, akiről kérted, hagy tudjak meg ezt-azt, valójában nem színésznő, de még csak nem is filmes. Hogy most épp honnan jött L. A.-be, és mi a célja, az egyelőre homályos, de tudnod kell, hogy a Te Rebecca Monroe-d megegyezik Mihalik Rebekával. Azzal a magyar lánnyal, aki annak idején menedéket nyújtott Nicknek. De a történetet ismered. Tudom, mi az a kérdés, ami most megfogalmazódik a fejedben. Az, hogy meghalt, ugye? Nem. Nagyon is él és virul, és a jó sorsa mentse meg attól, hogy szét akarja tépni a családunkat... Egyet tudnod kell: találkozni akar Nickkel, és csak neki mondja el, miért keresett meg bennünket. Az én drágám gépe ezekben a pillanatokban száll fel, visszamegy L. A.-be, hozzá, miatta... Nagyon ki vagyok borulva, Eric, de most nem ez a lényeg. Csak szeretnélek megkérni, hogy míg Nick haza nem ér, nagyon vigyázz Nikkire. Imádom azt a hebrencs Melt, és bízom benne, félre ne érts! De annyira rossz előérzetem van! Nem kérlek, hogy ne találkozz ezzel a nővel, csak azt szeretném, legyél résen, és figyelj arra, mik lehetnek a valós szándékai. Remélem, nem csak azért találkozgat veled, hogy általad kerülhessen be a családunkba, hogy aztán Nikkit... Ez volt az a sor, ahonnan Eric harmadjára is képtelen volt tovább olvasni. Ezt a feltételezést! Mintha Becky szörnyeteg volna! Mintha én saját jogon nem érdemelném meg, hogy egy nő engem válasszon. Eric hirtelen haragra lobbant, és már fogalmazta magában az epés választ Heilynek, amikor megjelent Heather, kávét egyensúlyozva egy fehér porcelántálcán. – Hűha, mi ez a felbőszült tenyészbika arckifejezés? – kérdezte az ⪻· 174 ·⪼
asszisztens. – Sajnos most nem vagyok humoromnál, Heather! – vágta rá szigorúan a férfi, mert a hangulata nem engedte meg a szokott heccelődést. – Értem – bólintott a sokat próbált nő, alkalmazkodva főnöke aktuális hangulatához, majd az íróasztalra tette a gőzölgő bögrét. – Parancsol még valamit? – Hearher... – pillantott bizonytalanul az előtte álló, érdeklődő arcot vágó asszonyra. – Igen, Mr. Avery? – Ön szerint én milyen vagyok, mint férfi? Hearher önkéntelenül hátrált egy lépést, és zavartan forgatta a szemeit, az arcát pedig elöntötte egy éktelen vörös árnyalatú pír. – Uram, én férjes asszony vagyok, és... – Ugyan már, Heather! Nem fölszedni próbálom. Csak érdekel a véleménye, ez minden. – Hú... Bocsánat – harapdálta az ajkát. – Ez esetben azt gondolom, hogy ön rendkívül vonzó férfi – tette hozzá szinte hadarva, mintha egy ritka csúf káromkodáson akarna túl lenni, ami fájdalmasan égeti a nyelvét. – Köszönöm – mosolyodott el Eric. – Ez minden? – Igen, most már elmehet. – Mr. Avery, biztos nincs valami baj? Nagyon különös ma... – Az ég áldja meg, Heather, most akkor mégis azt akarja, hogy elcsábítsam? – Eric hirtelen fölpattant, mire a titkárnője kiviharzott a rendelőből, ő pedig elnevette magát a helyzet képtelenségén. Szánalom. Már bánta, hogy épp szegény Heathert kérdezte meg ebben a témában, de Heily levelétől annyira elfutotta a bizonytalanság, hogy azonnali megerősítésre volt szüksége egy pártatlan személytől. – Bocs, Heather. Biztosan front van – hízelgett a titkárnőjének a ⪻· 175 ·⪼
házi beszélőn. – Remélem, hamarosan visszatalál a megszokott énjéhez, doktor úr. – Azon leszek – ígérte az orvos, és eldöntötte, hogy egy árva sort sem ír Heilynek, és főként nem hagyja magát befolyásolni Rebeccát illetően, pusztán azért, mert éppen ő Nick Richards volt szeretője. Ez a nő végre egy kis fényt hozott az életébe, és neki esze ágában sincs összeesküvés-elméleteket kreálni, vagy előítéletekre alapozva elengedni ezt a bájos teremtést. Ericnek még az is imponált, hogy európai. Bármilyen életet élt is azelőtt Rebecca, nála tiszta lappal indul, és az sem érdekelte, hogy az általa nagyon is szeretett Heily Andersonnak ez tetszik-e, vagy sem. Eddig a ti életeteket éltem, de a büntetésemnek vége. Sajátot akarok. Ismerve a régmúltban történteket, megpróbált nem haragudni Heilyre, hiszen az ő életében Rebecca az intrikus. Ez épp olyan, mintha őt arra kárhoztatná a sors, hogy tartósan egy levegőt szívjon apja, Gerald Avery nagy riválisával, Enzio Rossival, aki miatt Lianne annak idején meghalt. Heilynek Rebecca a mumusa, nekem pedig Rossi. Csak én meg ne kapjam a sajátomat az élettől! De ha a sajtóhírek igazak, talán szerencsém lesz... – jutott Eric eszébe egy pár nappal korábbi címlap, ami azt taglalta, hogy az öreg olasz napjai meg vannak számlálva. Ha az a szörnyeteg kipusztul onnan, egy nap talán elvihetlek Rómába, Rebecca... Szinte látta maga előtt, amint kéz a kézben sétálnak a naplementében, a macskaköveken, a monumentális, ősöreg épületek között. A vöröses sugarak aranyba vonják Becky gesztenyeszín haját, ahogy azokban a smaragdfényű szemekben táncol az a különös fájdalommal fűszerezett életszeretet. Mosolygott, amikor eszébe ötlött a gondolat, hogy a minap épp Nikkihez hasonlította magában Rebeccát. Tudta már, hogy ez sem volt véletlen – megérezte, hogy közük van egymáshoz. Nikki édesanyja vagy. Ezért van mindig fájdalom a szemedben. Ezért nem mersz beszélni a múltadról, ezért félsz. Hogyan gyógyultál meg a ⪻· 176 ·⪼
betegségedből? Merre jártál eddig? Hogyan voltál képes a lányod nélkül élni? Kényszerből vagy önzetlenségből? Meglehet, hogy Heily levelének az volt a célja, hogy eltántorítsa őt mindattól, ami Rebecca iránt kezdett kialakulni benne, mindenesetre az e-mail Ericnél épp az ellentétes hatást érte el. Még kíváncsibb lett, még inkább vágyott a nőre, akiről ösztönösen érezte, hogy a legcsekélyebb mértékben sem boldog. Hogy Becky vajon még mindig szerelmes-e Nick Richardsba, az eszébe sem jutott. Ő csak a másnapot várta, percről percre jobban és jobban... Valahol él benned egy kislány. Élettel teli, nevetős, boldog – olyan, mint Nikki. Rajtam kívül senki nem látja őt, de addig nem nyugszom, míg elő nem bújik, hogy magamhoz ölelhessem. Nyomorultak vagyunk mindketten, megnyomorította a lelkünket a sorsunk. De két törött félből talán lehet egy ép, egész... – Eric összeszidta magát az érzelgősségért, majd belebújt egy steril, zöld köpenybe, és elindult a műtő felé, mert csak most jutott eszébe, hogy pár perc múlva ismét operál.
⪻· 177 ·⪼
14. fejezet __________________
Hőguta éntek dél volt, és Daniel tűkön ülve várta, hogy végre elmenjen a magántanár, aki szokásos, túlbuzgó igyekezetével magyarázta neki a matekot, merthogy jövő héten osztályozó vizsga. Dant ez cseppet sem izgatta, ellenben a délutáni programja nagyon is. Az Álom a varázshegyen egyik stábasszisztense már reggel nyolckor felhívta, hogy estére várják, lejátszani a jeleneteket a lehetséges újoncokkal. Nem tudta, Nikkinek szólt-e már valaki, így a hívás után első dolga volt, hogy bekapcsolja a chat programot. Szerencséjére még éppen gép előtt találta a lányt, aki nála is sokkal izgatottabb volt, mert rekordidő alatt pötyögte be, hogy délután okvetlen próbálniuk kell az esti próbafelvétel előtt. Nikki annyira izgult, hogy iskolába sem akart elindulni. Daniel bírta rá azzal a jó szándékú zsarolással, hogy ha suli nincs, akkor közös gyakorlás sincs a nagy megmérettetés előtt. Nikki persze próbálta cukkolni, hogy úgy viselkedik, mintha az apja volna. Daniel nem árulta el neki, de valójában épp a Nick Richards iránti tiszteletből nem hagyhatta, hogy a lány iskolakerülőt játsszon. Még akkor sem, ha ő maga is szívesen csavargott volna egy nagyot Nikkivel az unalmas matekfeladatok helyett. Végül fél egykor Dempsey, a magántanár belátta, hogy az
P
⪻· 178 ·⪼
egyébként jó agyú Daniel ma fáradt, nincs a helyzet magaslatán, és hagyta, hogy a fiú kikísérje. Odalenn, a nappali kellős közepén épp a masszőr dolgozott az anyja hátán – igazán kínos jelenet volt. Daniel igyekezett ügyet sem vetni rá, miközben a konyhába ment, és csak úgy a pult mellett összedobott majd megevett két szelet mogyorókrémes kenyeret. Cathleen sohasem főzött, és háztartást sem vezetett, annyira lefoglalta a Daniel gyerekkora óta tartó, szűnni nem akaró mániás depressziója. Dannek eszébe ötlött, hogy kissrác korában, amikor még állami iskolába járt, hányszor figyelte nyálát csorgatva, amint a társai vidám, kockás szalvétából eszik a szünetben az anyjuk által csomagolt uzsonnát, míg ő örült, ha egy körtét sikerült csennie a szomszédjuk fájáról. Cathleen és Leon egyszerűen sosem kelt fel csupán azért, mert a fiuknak nyolcra iskolában kellett lennie. Sőt! Ha reggelente Dan nem volt elég csöndes, és készülődés közben felverte őket, számíthatott arra, hogy az apja kioszt néhány pofont. Ezen a pénteken Leon délután kettőkor tántorgott ki a hálószobából, ami után kisvártatva megkezdődött a szokásos csetepaté. Cathleen és a férje már csak ordítozni voltak képesek, és tökéletesen elüvöltöztek egymás mellett. Daniel úgy gondolta, egyiküknek sincs halvány fogalma sem arról, miről beszél a másik, de nem akarta beleártani magát a veszekedésbe, mert az évek során megtanulta, ha közbelép, csak ő húzhatja a rövidebbet. Mielőtt még az igazi balhé kitört volna, felrohant a szobájába a személyes cuccaiért, és próbálta feltűnés nélkül elhagyni a házat. – Hová mégy már megint, Daniel? – Az anyja hangja ingerülten sistergett a háta mögött. – Érzem, baj lesz, ha egyedül hagysz apáddal... – Amikor fia szembefordult vele, a hangját suttogóra fogta. Pillantásában ott ült a szokott rettegés. Tökéletes paranoia. Nem hagyom, hogy elcsesszétek az életem! – Fel tudsz hívni, ha bármi gond van – mondta az anyjának. – Muszáj ott lennem a castingon, ha Chelsea-ék kérik. Ez benne van a ⪻· 179 ·⪼
szerződésemben... – Ne hagyj itt ma vele, Dan! – Cathleen ajka megremegett. – Hagyd már békén azt a gyereket! – csattant a nappaliból Leon hangja, amelyet rögtön disznóböfögés kísért. – Inkább tedd a dolgod, és hozz össze nekem egy rendes reggelit! Mutasd meg, hogy jó vagy még valamire... – Jó vagyok valamire? – fordult sarkon az asszony. – Te szemét állat, én... És folytatták, hatalmas szenvedéllyel, közben ügyet sem vetve arra, hogy Daniel elment. Mintha különös örömüket lelték volna abban, hogy gyilkolják egymást, ezáltal pedig a fiuk lelkét is. Dan tudta, hogy még túl korán van, hogy busszal alig egy óra lenne a Beverly Hills, így inkább a sétát választotta, csak ne kelljen otthon lennie. Miközben a forró aszfalton kaptatott, kiosztott néhány autogramot, és pózolt pár fényképezőgépnek, mert a szemfüles rajongók még hanyagul feltett sildes sapkájában és sötét napszemüvegében is ráismertek. Hollywoodban az emberek megszokták a filmcsillagokat, így nem volt szükség arra, hogy bárki is elkísérje őt Nikkiék házáig. Talán félúton járhatott, amikor a telefonja egy e-mail érkezését jelezte. Gyorsan megnézte, és örömmel konstatálta, hogy az ügynöke hétvégén végre hazatér Virginiából – már nagyon várta, hogy élete új fejleményeit megossza Will-lel, ugyanis senki mást nem tartott erre érdemesnek. Úgy gondolta, ha valaki, akkor az ő pótapja mindent tud a Richards családról, így nyilván azzal is tisztában van, igazak-e azok a részeg szavak, amiket Leon a taxiban suttogott neki. Próbált elvonatkoztatni, de nagyon foglalkoztatta a dolog. Lehet, hogy Nikki mégsem olyan szerencsés, mint amilyennek látszik? Lehet, hogy valami súlyos titok lebeg fölötte, amolyan lecsapni készülő bárdként? Dan – maga sem tudta, hogy miért – utálta a gondolatot, hogy Nikkinek bármi is fájdalmat okoz, ám egyben megnyugvással töltötte el a lehetőség, hogy talán a különös szemű lány élete sem olyan ⪻· 180 ·⪼
tökéletes, mint amilyennek elsőre látszik. Talán mégis felérhetek hozzá... Valóban fel is ért, ahogy a tűző napon megmászta Beverly Hills utcáit. Már szidta magát, mert a déli kánikulában nem tanácsos két órát császkálni – nem véletlenül volt kihalt az utca, csupán klímával felszerelt, hol sportos, hol docens, drága autók húztak el mellette. Mire a Richards-villa tűzforró, kovácsoltvas kapuja elé érkezett, a sapka ellenére is szúrták a bőrét a napsugarak, és egy kicsit el is szédült. Bírni kellett volna még otthon, és taxival vagy busszal jönni... Danielnek kóválygott a feje, és úgy érezte, muszáj leülnie. Már egy ideje mélázott a tűző napon, amikor a két játékos kutya a kerítéshez szaladt. Egyikük kidugta az orrát, és lelkesen a fiúhoz dörgölte. – Szevasztok, srácok! – köszöntötte őket Dan. – Nektek is melegetek van, mi? Ott ült a kerítés tövében még vagy félórát, mire végre begördült az utcába az a jellegzetes, fekete limuzin, amit már a múltkor is látott, amikor Nikkivel együtt próbáltak. Tudta, hogy ezzel szállítják a lányt, és annak tudatában, kik a szülei, azon sem csodálkozott volna, ha páncélautó lenne. Gyorsan fölállt, hogy észrevegyék, és mosolyogva integetett a közeledő, tökéletesen lesötétített üvegnek. A kovácsoltvas kapu kinyílt, a kutyák körbecsaholták az elegáns járgányt, amely hirtelen fékezett le, épp Daniel mellett. A következő pillanatban egy iskolai egyenruhát viselő, copfba font hajú Nikki pattant ki belőle, és aggodalmas arccal meredt Danielre. – Szent tehén, te pecsenye pirosra sültél! – Bizonytalanul megérintette a fiú karját. – Miért nem szóltál a portán, hogy korábban érkeztél? Odabenn is megvárhattál volna! – Nem voltam biztos abban, hogy beengednek, és nem is akartam zavarni. – Nem akartál zavarni? Biztosíthatlak, hogy nem küldtek volna el, mert a portásunk is látta a filmedet. A múltkor még meg is kért, hogy ⪻· 181 ·⪼
kérjek tőled egy aláírt fényképet a lányának. Gyere be! – Nikki szó szerint maga után vonszolta a kerten át, be egyenesen a hatalmas, fehér falú, piros tetejű házba, a kutyák csaholásától kísérve. – Hollywoodban nem divat az ilyen otthonos ház, mint a tietek – jegyezte meg Dan, igyekezvén megfeledkezni a fejfájásáról. – Amikor a mama és a papa építkezni kezdett, azt mondtam nekik, olyan házat szeretnék, aminek hófehér a fala és piros, cserepes a teteje. Ez olyan európai. Tudod, a családom háromnegyed részben angol, a nagypapám pedig félig magyar. Kiskoromban sok képet láttam Magyarországról, és nagyon tetszettek az ottani házak... Ezért lett ez ilyen! – fecsegett Nikki, miközben a konyhába értek, és jó adag jeget halászott elő a hűtőszekrényből. Két nagy pohárba dobálta őket, és kész limonádét töltött rajuk. Az egyiket Daniel kezébe adta. – Ülj le ide! Ezt szépen, lassan idd meg, és hamarosan jobban leszel – okította a srácot. – És még én atyáskodom! Te pedig túlságosan is anyáskodó vagy – jegyezte meg Dan, és levette a sildes sapkáját, ami alatt csurom víz volt a haja. – Szerintem úsznunk kellene egyet – javasolta bizonytalanul Nikki, és látszott rajta, maga sem tudja, honnan merítette az ötlethez a hirtelen bátorságot. – Nem is tudom. Gyakorolnunk kéne... – próbált ellenállni Daniel. – Ez így van, de hidd el, egy kis felfrissülés után az is jobban fog menni – magyarázta Nikki, aki élvezte, hogy egyre fesztelenebb tud lenni újdonsült filmsztár barátja társaságában. A benne szunnyadó nő valósággal szárnyakat kapott. – Le kell hűtened magad! A keresztapám és az új barátnője, gondolom, egy a megszokott szilikon babák közül, hatra jönnek értünk. Ha nem fürdesz egyet most, ezer dolcsit teszek rá, hogy gutaütést kapsz! – Ezeknek a szemeknek nem lehet ellenállni! – Nincs nálam fürdőnadrág... – tiltakozott Dan minden erő nélkül, mire Nikki kissé szemérmesen végigpásztázta a fiú alakját. ⪻· 182 ·⪼
– Szerintem egy méretet hordasz az apámmal. Várj, mindjárt hozom, és a földszinti fürdőben átöltözhetsz! – indult fel az emeletre a lány, Daniel pedig a hőgutától még mindig kábán állt a nappali kellős középén, és azon töprengett, vajon normális dolog-e, ha Nick Richards gatyájában fog parádézni az Ő kerti medencéjében, az Ő talán ha tizennégy éves lányával. Őrület ez az egész. – Daniel a fejét fogva hitetlenkedett, de azt azért el kellett ismernie, hogy a medence terasz alatt megcsillanó, hűs, kékes vize és a fekete push-up bikiniben frissen visszatért Nikki is meglehetősen vonzotta. Csodálattal figyelte, micsoda hattyúvá vált percek alatt, igaz, iskolai egyenruhában sem volt az a rút kiskacsa. – Akkor itt a naci, ott a fürdőszoba. – A lány kissé szégyenlősen nyújtotta át a ruhadarabot. Odafönn feltűzte sűrű, szőke haját, így Daniel megcsodálhatta a kecses, hosszú nyakát, miközben Nikki felvette a konyhapultról a limonádés poharakat. Szent ég, lejjebb nézni nem is merek. Majd a medence másik csücskében kell úsznom. – Kész szerencse, hogy a házvezetőnőnk, Kachora péntekenként szabadnapos. Amilyen buzgómócsing, és amennyire szereti az anyámat játszani, még nem fürödhetnénk – mondta kedélyesen, miközben elindult a limonádékkal a félárnyékos terasz felé. Daniel a fürdőt vette célba, hogy átöltözzön, és félúton adott egy pillantás Nick Richards kölcsöngatyájának is. Hála az égnek, nem fecske. ✤ A gép először New Yorkba ment, majd onnan Los Angelesbe. Nick átszállás előtt, a VIP váróban üldögélve egy energiaitalt kortyolgatott, és próbálta rendezni a gondolatait. Ma találkozom Beckyvel. Még mindig nem hitte el egészen. Megkönnyebbült attól, hogy Heilyt, amikor elbúcsúztak a szállodában, kiegyensúlyozottnak, erőt sugárzónak, szinte jókedvűnek látta. Brandon sajnálta, de ⪻· 183 ·⪼
megértette, hogy a papának sürgős ügyben vissza kell utazni az Államokba, ráadásul Heily megígérte neki, hogy ha végzett az aznapi tárgyalásával, elviszi a vidámparkba. – Aztán óvatos légy ezekkel a digókkal! – kérte tőle Nick, mielőtt elindult a reptérre. – És öltözz fel rendesen! – Hidd el, nem fognak rám támadni – mosolyodott el Heily, aki élvezte a burkolt bókot. – Akkor sem adok abból, ami az enyém! – jelentette ki fapofával Nick, aki mindig úgy érezte, a felesége csak akkor van biztonságban az éhes férfiszemek elől, ha ő is a közelben található. Az olaszok pedig eszelősen szeretnek udvarolni... Miközben ott ült a VIP váróban, hihetetlenül magányosnak érezte magát, de tudta, hogy igaza volt Heilynek: a család érdekében mielőbb lépni kell. Nincs idő késlekedni, mert az végzetes károkat okozhat. Eszébe jutott, hogy már napok óta nem hallotta a lánya hangját. Úgy saccolta, Nikki mostanra biztosan hazaért az iskolából, így elővette a mobilját és felhívta. Bosszankodott, amiért legalább háromszor végestelen-végig csörgette a készüléket – apai ösztönei azonnal veszélyt szimatoltak, mert nem volt jellemző Nikkire, hogy ne ugorjon rögvest, ha telefonja van. Intenzív társasági életet élt ugyanis Virgine barátnőjével, és imádták hívogatni egymást, napjában többször, semmiségek miatt is. Nick már le akarta tenni, amikor valaki végre megszólalt a vonal végén. – Papa! – kiáltotta Nikki meglepetten. – De örülök, hogy hívsz! – Én is örülök neked, kincsem! – Nick megkönnyebbülve hallgatta a lánya jókedvű csivitelését. Egyetlen szuszra elmondta, hogy éppen úsztak a kerti medencében, azért nem tudott a telefonhoz jönni, és hogy hamarosan indulnak a próbafelvételre. – Drukkolok neked, biztos ügyes leszel! Sajnos kizárt, hogy hazaérek addig, de reményeim szerint hajnalban már otthon leszek... – Papa, okvetlen ébressz fel, ha megjössz! Szeretném neked elmesélni az új híreket. Nagyon izgulok... ⪻· 184 ·⪼
– Csak add önmagad, és a saját érzéseidből meríts a figurához – tanácsolta Nick. – Akkor csak sikered lehet! Nagyon rendes dolog Virgine-tól, hogy ő is elkísér. Ilyen egy igazi barátnő... – De Virgine nincs is itt, papa! – Értem. Akkor ezek szerint Melanie-val fürödtetek? Babaúsztatás volt? – nevetett Nick. – Hát... nem egészen – mondta óvatosan Nikki. – Melnek orvosi vizsgálatra kellett mennie. Daniel Norton van itt velem, papa. – Azt akarod mondani, hogy egy sráccal úszkálsz, akit még csak nem is ismerek? – nyögte ki Nick, de legszívesebben azonnal visszaszívta volna, nehogy zord atyaként tűnjön fel a lánya előtt. Pedig most a lehető legzordabb vagyok – konstatálta magában, megpillantva saját, fancsali képét a VIP váró ablakának üvegében. – Már láttuk a filmjét, papa – védekezett Nikki. – Kincsem! – Nick gunyorosan felnevetett. – Charlie Sheen filmjeit is láttuk, mégis erőszakoskodik a nőkkel... – Ugyan már, nagyon kérlek... – A lány hangjából sütött, hogy mennyire zavarban van. – Szeretnék beszélni az úriemberrel. – De papa... – Nikki, add át Danielnek a telefont! – Rendben – morogta megbántottam. Nick látta maga előtt, amint elsőszülött gyermekének tekintete szűnjmegfater villámokat szór, amint átadja a srácnak a telefont. – Jó napot, Mr. Richards. – Szervusz, Daniel. Mondd, senki más nincs rajtatok kívül a házamban? – Nem tudok róla, hogy lenne. De a portánál vannak őrök... – Rendben. Megkérem őket, hogy fokozottan figyeljenek arra, hogy az alsónadrágodban tartsd, ami belevaló! Máskülönben parancsot kell adnom nekik, hogy lőjenek! – Mr. Richards! Mi csak gyakorolunk Nikki ma esti ⪻· 185 ·⪼
próbafelvételére, és... – Nem is tudtam, hogy uszodai jelenet lesz. – Nicknek nem volt kedve mentegetőzést hallgatni. Helyre akarta tenni a kiscsávót még az elején, hogy az tudja, merre hány méter. – Nagyon melegünk volt – szúrta közbe a fiú. – Higgye el, vigyázok a lányára, nekem eszemben sincs... – Nincs szükség nagymonológra, Daniel! – hallgattatta el újra Nick. – Nem tűnsz liliomtiprónak, és tudom, hogy Will az ügynököd. Pár hónapja mesélt egy kicsit rólad. Nem csak azért kértelek a telefonhoz, hogy megmutassam, ki az úr a háznál. Szívességet kérek. – Nos, persze... – Daniel hangja meglepett volt és kissé szórakozott. – Kérlek, ne hagyd magára Nikkit, míg haza nem érek. Egyetlen pillanatra sem. Ha lehet, még a mosdóba is kísérd el! – Mr. Richards, ezzel lesznek gondok... – Nem lesznek. Hajnalban már L. A.-ben vagyok. Addig te vigyázz rá, mert úgy tűnik, az a hebrencs nővérem folyton eltűnik a színen. – Uram, én... – Ne uramozz itt nekem! A nevem Nick. És az isten szerelmére, el ne kezdj kérdezősködni, mert azzal csak halálra rémíted a lányomat, ígérem, nem leszek hálátlan... – Nincs szükségem ilyen ígéretekre – felelte a fiú szárazon, mint aki tudja, hogy Hollywood valamit valamiért elven működik, csak épp ő képtelen azonosulni ezzel a szemlélettel. – Jó gyerek vagy – enyhült meg Nick. – Add vissza a lányom! – El sem vettem. A vonal végén hamarosan sértődött, karcos női hang csendült. – Igen, papa? – Csak azt akartam még mondani, hogy jó arc ez a Daniel. Rendes dolog tőle, hogy felkészít a válogatásra. Mel üzent, hogy Eric visz oda benneteket. ⪻· 186 ·⪼
– Ja, igen, és az új cicababája. – Nikkit a világért sem lehetett volna kedvességgel vádolni. – Üdvözlöm. – A cicababáját? – Nagyon vicces vagy, kicsim. Anyád sok évvel ezelőtt éppilyen elragadóan volt mérges rám. Nagyon szeretlek! – Én is. – Hát persze, hogy nem mondja ki! Nick halkan felnevetett. – Még mindig szeretnéd, hogy hajnalban felébresszelek? – Az attól függ, mit mondtál Danielnek. Elég sápadt lett szegény. – Természetesen azt, hogy megetetem a kutyákkal, ha hazaérek. – Agyafúrt vagy papa, de nem jön be. A kutyák első perctől imádják Dini. – Akkor majd kitalálok valami mást. Büszke vagyok rád, Nikki! Sok sikert estére! – Papa... mama nagyon haragszik rám? – Hm... Szerintem nagyon örülne, ha még a casting előtt felhívnád. – Miért nem hív ő? – Mert pontosan olyan büszke, mint te vagy. Mennem kell, kicsim, bemondták a gépemet. Vigyázz magadra nagyon! Nick nehéz szívvel tette le a telefont, majd a bárpulthoz ment, és gyorsan rendelt egy dupla kávét. Eric és az új cicababája. Csak remélni merte, hogy nem épp Rebeccát cincálja magával aznap este. De cseszettül hosszú még a mai nap! Nick nagyon várta, hogy elteljen, és huszonnégy óra múlva új hírekkel hívhassa fel a feleségét, aki ezekben a percekben talán épp az olasz befektetőjükhöz igyekszik. Továbbra sem volt boldog a gondolattól, hogy Heily egyedül megy, de nem tehetett semmit. Szívből bízott abban, hogy másnapra az események kedvező fordulatot vesznek.
⪻· 187 ·⪼
✤ Fidelio Marcella autót küldött Heilyért a Waldorf Astoriához. Különös volt, hogy Nick korán reggel elment, különös volt Brant és a dajkát a hotelban hagyni, és beszállni egy idegen kocsiba, keresztülhajtani egy ismeretlen városon, és hirtelen olyan távol kerülni mindenkitől, aki fontos. Heily nagyon ritkán volt egyedül, a családja nélkül, és szívfacsaró magányosság töltötte el, míg a karcsú limuzin suhant vele Róma utcáin. Butaság. Inkább élvezd a látványt, ezt a csodás, európai hangulatot, és készülj föl fejben a csatára, ami előtted áll! Elűzte a sötét gondolatokat, és felvetette a fejét – nézegette a decens kis mediterrán házakat romantikus zsalugátereikkel, aztán pár perccel később már az óváros tág tereit, a csodás szökőkutakat, a sok-sok galambot, amelyek csapatostul suhantak a szélben. Közben gondolatban végigvette magában az érveket, elképzelte magát a tárgyalást – hitt abban, amit képviselt. Abban, hogy legyen bárki az az ember az asztal túloldalán, aki – ha csak közvetve is – jelentős összeggel tartozik az ő cégének, képes lesz meggyőzni arról, hogy haladéktalanul pótolja, ami elmaradt. Nagy Prada táskájából elővette a fekete mappáját, és pontról pontra még egyszer átnézte a megegyezéseket és a számadatokat, a határidőket és a különböző okiratokat – szeretett nagyon alaposan felkészülni. Mindemellett, ha úgy hozta a szükség, a nőiességét is bevetette a tárgyalóféllel szemben. Persze, csak bizonyos határokon belül. Heily tudta, hogy tetszik a férfiaknak, ahogyan azt is, hogy az olasz hapsiknak mindenük a flört. Ha egy kis színjáték kell, nem jelenthet gondot, lényeg a győzelem. Ha bedobom a végzet asszonyakaraktert, nem fognak filléreskedni. Talán még szerencsésebb pozícióból is indulok, most, hogy nincs itt Nick. Ez a gondolat azonban rögtön magával is hozta a következőt. Mert Rebeccával van. Hallgass el! Te küldted oda! ⪻· 188 ·⪼
Végtelenül megbízott a férjében, a múlt sebei miatt azonban volt benne némi szorongás. Mi lesz, ha az a nő még mindig képes hatást gyakorolni Nickre? Éveken át gyötörte az a rémálom, hogy a halottnak hitt Becky egyszer csak megjelenik, és attól a pillanattól kezdve a férje olyan lesz, mint akinek átmosták az agyát: viszi az ő mézszőke, borostyánszemű kislányát, és elmegy a másik nővel, és egy család lesznek, ő pedig egyedül marad. Csak akkor volt képes valamelyest megnyugodni, amikor megszületett a közös kisfiúk. Brandon volt Heily biztonságérzetének forrása. Az egyetlen, akit senki nem vehetett el tőle. Az ő létezése gondoskodott arról, hogy Heily végre elengedje a legszörnyűbb félelmeit, de azok most újra rátaláltak. – Mikor leszünk ott? – kérdezte a sofőrt. – Még úgy egy órácska. De fél is lehet, ha meglódul a forgalom. – Egyáltalán hová megyünk? – Az Aventinus dombra. – Ez nem mond semmit. – A helyi luxusgettó, ahogy errefelé mondják – nevetett fel a sofőr. – Miért nevezik így? – Sokan élnek ott, akik sötét ügyeknek köszönhetik a vagyonukat, asszonyom. – Ragyogó kilátások! – Heily ajkáról lehervadt a mosoly. Semmi kedve nem volt holmi gengszterrel tárgyalni. – Mondja, neve is van annak a titokzatos befektetőnek? – kérdezte rezignáltam – Fidelio Marcella egy szóval sem említette. Különben pedig azt hittem, ő maga is velem jön. – Heily kényelmetlenül feszengett. Hirtelen, csak úgy a semmiből, elfogta egy érzés, hogy legszívesebben feltépné a kocsi ajtaját, és elfutna. Ujjai görcsösen markolni kezdték a bőrülés széles kartáját. Heily pillantása saját, elfehéredett ujjperceire siklott. – Persze, hogy van neve – felelte a sofőr, és tekintetük a ⪻· 189 ·⪼
visszapillantó tükörben összekapcsolódott. – Már nagyon várja magát, ami különös, mert jó ideje nem fogad senkit üzleti ügyben. Enzio Rossi. Ugye, ismeri? – Mondja, visszafordulhatnánk? – kérdezte hirtelen Heily. A páni felelem volt a lelke első reakciója, ez késztette beszédre. – Kérem, vigyen vissza a szállodába! – Tartok tőle, asszonyom, hogy nem tehetem – felelte nyugodtan a sofőr, és Heily összerezzent, amikor hirtelen kattant mellette a központi zár, majd az utálatos olasz és közte lassan emelkedni kezdett egy kis üvegablak. – Hallja, ember! Ne szórakozzon velem! Most azonnal forduljon vissza! Ön az én sofőröm, és... – Rossi úrnak dolgozom, ő pedig azt kérte, vigyem magát a házába – vágott közbe a férfi, és mire elhadarta a mondatot, az üveg végleg falat vont kettejük közé. Heily tehetetlenül verte a két öklével, egészen addig, míg csak érezte, hogy vannak ujjai, de rá kellett ébrednie, pillanatnyilag fogoly, nincs mit tenni. Belesétált a kelepcébe – mert ezekben a percekben tudatosult benne, hogy az ő ittléte csakis egy gondosan kifundált tökéletes terv része lehet. Már csak az a kérdés, mire megy ki a játék. Mire menne? Basszus, persze, hogy a cége. Magának akarja, mielőtt még kimúlik. Elrabolt. Ez az öreg, szívbeteg maffiafőnök, az anyám gyilkosa elrabolt. Enzio Rossi. Nem félsz? Most keresek valamit, amivel elvághatom a szottyant nyakadat... Heilyben a halálfelelem és a gyilkos bosszúvágy keveredett, amint kétségbeesetten kapkodta a levegőt a kocsi hátsó ülésén. Akkora sokk érte, hogy eszébe sem jutott a telefonálás lehetősége, mindaddig, míg észre nem vette, hogy az iPhone-ja a táskájában bizsereg. Óvatosan vette elő, és úgy érezte, mintha satuba szorítanák a szívét, amikor a kijelzőn meglátta, hogy Nikki hívja. Nem ijeszthetem meg. Most az apja sincs vele... Jaj, kicsikém, bár hívott volna bárki más, csak ne te! ⪻· 190 ·⪼
– Szia, csillagom – szólt halkan a készülékbe Heily. A sofőr egy pillanatra hátrasandított, és már azt hitte, azonnal félreáll, hogy elvegye tőle a telefont, nehogy segítséget hívjon, de nem tette. Tekintetét ismét az útra szögezte, és vezetett tovább. – Mama! Szia! Tárgyalsz már? Zavarok? – Nem, kicsim... Még éppen nem... De hamarosan. – Igyekezett lelassítani a lélegzetvételét, és látszólagos nyugalmat erőltetni magára. – Nagyon örülök, hogy hallom a hangod. Szeretlek, Nikki. – Én is szeretlek! – A lány hangja megkönnyebbültnek tűnt. – Beszéltem a papával. Úgy féltem, hogy haragszol a próbafelvétel miatt, de ő mondta, hogy nem, és én annyira boldog vagyok! Vigyázni fogok magamra, ígérem! Bízhattok bennem, mama! Kis csibém, szinte énekelsz a boldogságtól. Heily alig volt képes megállítani a kitörni készülő könnyeket. – Ahogyan te is bennünk, Nikki. Kicsim... – Az autó lassított egy régi, fehér falú kúria előtt, és bekanyarodtak a széles kocsifeljáróra. – Most nem tudok túl sokat beszélni, mert be kell mennem a tárgyalásra. Megtennél valamit a kedvemért? – Bármit, mama! – Remek! Először is szerepelj csodálatosan a castingon! Másrészt tudnál adni valakit az otthoniak közül? – Sajnos nem, mami. Papa repülőn, Mel orvosnál, Eric pedig még nem futott be. – Esetleg Kachora? – Tudod, hogy péntekenként szabadnapos. – Semmi gond. – Heilynek izzadt a homloka, amint a légkondicionált limuzin begördült a kúria méretes kertjébe. – Ha bármelyikük megérkezik, kérlek, kicsim, mondd nekik, hogy már csak egyetlen megbeszélésem maradt hátra, Enzio Rossival, aztán indulunk mi is haza. – Fontos a név, mama? – Igen, kicsim. Csak hogy drukkoljanak nekem – fűzte hozzá ⪻· 191 ·⪼
ideges kis nevetéssel. – Tudod, ő az egyik legkeményebb tárgyalófél, akit ismerek... – Értem. Lefirkantottam a nevét. Nagyon várlak benneteket haza, mami. Még azt a kis büdös kölyköt is! Túl nagy itt a csend nélküle. Az autó megállt, a sofőr pedig kiszállt, és már nyitotta is Heily előtt az ajtót. Egy emberrablóhoz képest egész udvarias. – Most le kell tennem, Nikki. Hamarosan jelentkezem! – szakította meg a hívást, borúsan a sofőrre nézett, majd tekintetét körbehordozta Enzio Rossi rossz energiákkal teli birodalmában. Csupa kő és szögesdrót. A kapunál fegyveres őrök, adó-vevőkkel. Már értem, miért nem kötöztél meg, hogy miért nem rángatsz magad után. Innen nem lehet elszökni. – Most meg mit bámul? – kérdezte ingerülten a sofőrt. – Vezessen hozzá! Elvégre látni akar, nem? Essünk túl rajta! Az olasz tekintetében mintha csodálat villant volna. – Maga aztán kemény nő. – Nem érdekelnek a velem kapcsolatos benyomásai. – Kövessen! – kérte a férfi, majd elindult a ház irányába. Heily némán, magabiztosan, pókerarccal ment mögötte – senki meg nem mondta volna róla, hogy minden csontja remeg a félelemtől. Miközben befelé haladtak a házba, egymás után jelent meg a szemei előtt Nikki, Nick és a kis Brandon arca. Nem hittem, hogy ma lesz még nagyobb gondom, mint Rebecca. Lehet, hogy ez az a nap, amikor meghalok – hasított a fejébe a felismerés, ennek ellenére felszegett fejjel, jéghideg pillantással állt meg pár perccel később az ősz, ágyban fekvő öregember előtt, mit sem törődve az izomagyú, fegyveres pribékek nyugtalanító jelenlétével. Megölted az anyámat. Nem érdemled meg, hogy engem érezni láss.
⪻· 192 ·⪼
15. fejezet __________________
Szívhasadás
–A
keresztlányom született kis színésznő – ecsetelte Eric, miközben a dimbes-dombos Los Angeles-i kertváros igényes utcáin kanyarogtak. – A szülei megpróbálták elnyomni benne a hajlamot, de nem sikerült, és ennek az eredménye ez a mostani próbafelvétel. – Ilyen lelkiismeretes keresztapa vagy? – kérdezte Becky, és Eric nyitott tetejű sportkocsijában kisöpört a homlokából egy göndörödő, gesztenyeszín tincset, amit odasodort a szél. – Vagy a szülők ennyire elfoglaltak? – Elutaztak pár napra, de ha már így rákérdezel, a keresztlányom nagyon jól jön, mert, mint tudod, nekem nincs családom. Hála neki, az évek során kicsit átélhettem, milyen apának lenni. Te sosem gondolkoztál azon, hogy gyerekei szülj? – kérdezte Eric olyan ártatlanul, ahogyan csak képes volt rá, és közben a nőre sandított. – Nekem van gyerekem – mondta sután Rebecca, majd elfordította a fejét, és úgy tett, mintha a világon nem volna fontosabb az utat szegélyező pálmafák szemügyre vételénél. Buktad. Akkor sem szállok le a témáról. – Ó! Ezt eddig nem is említetted... – próbálta tovább fűzni a beszélgetést Eric. ⪻· 193 ·⪼
– Nem kérdezted – vont villát Becky, de még mindig nem nézett a férfi szemébe- – És ez nálam érzékeny téma. – A férjeddel van, ugye? Amikor úgy döntöttetek, elváltok, nem engedte, hogy magaddal hozd Amerikába. Szenvedsz miatta. Így van? – Így – hagyta rá Becky. – Kérlek, ne is beszéljünk most erről! Csak rossz kedvem lesz tőle. Nem akarom itt játszani a titokzatost, de nem ismerlek még eléggé, időre van szükségem... – Azért, gondolom, elóbb-utóbb elmondtad volna. Úgy értem, ha komolyan akarnál tőlem valamit, elég tisztességtelen lenne nem közölnöd, hogy anya vagy. – Még nem döntöttem el, akarok-e valamit egyáltalán, Eric. Ezért nem nyitottam rögtön azzal, hogy hány puttony van a hátamon... – És ha ez nálam kizáró ok volna? – A gyerek? – Becky ijedten felpillantott. – Igen. – Akkor végtelenül csalódottnak és kiábrándultnak érezném most magam. – De szerencsére nem ez a helyzet. – Eric rámosolygott, Becky pedig megkapta a feloldozást. – Szeretem a kölyköket. A tiéd hány éves? – Öt – vágta rá a nő, Eric pedig úgy érezte, mintha arcon csapták volna. Miért hazudik? Hiszen tizenhárom éves. A férfi kissé összcszorította az ajkát, de próbálta nem lereagálni Rebecca ferdítését. Kíváncsi volt, milyen arcot vág majd a nő, amikor bemutatja neki Nikkit. Most kiderül, ki vagy te valójában. Látni fogom a szemedben... – Nagyszerű – próbált mosolyt erőltetni az arcára a férfi. – Ha odakerül a sor, biztosan remekül kijövünk majd. – Úgy szeretem, hogy... szóval, szeretem, hogy veled ilyen könnyű megértetnem magam – mondta Becky olyan halkan, hogy Eric alig értette a szél és a motor zúgásától. ⪻· 194 ·⪼
– Ennek örülök – bólintott a fékre taposva, és bekanyarodtak egy ízléses, de hivalkodónak korántsem mondható luxusvilla elé. Eric intett a portásnak, aki kedélyesen felé lendítette a kezét az üvegkalickájában, és a fekete kovácsoltvas kapu lassan kinyílt előttük. Kényelmes méretű, csodálatosan tömör, zöld gyeppel borított kerten gurultak keresztül, az útjukat tuják és sziklaköltemények szegélyezték, egészen a ház előtt található kocsifelhajtóig, ahol Eric leállította a motort. Kiszállt, és gyorsan megkerülte az autót, hogy kisegítse Rebeccát a túloldalon. Épp kézen fogta a nőt, amikor felpattant a villa főkapuja, és egy aranyszőke hajzuhataggal keretezett, izgatottságában is bájos arc jelent meg előttük, Daniel Norton legendásan világoskék szemeinek pillantásától kísérve. Eric meg sem lepődött, mert tudta, hogy a srác is velük tart a próbafelvételre. A keresztlányához lépett, homlokon csókolta, majd gyorsan kezet rázott a Norton gyerekkel, hogy a következő percekben minden létező figyelmét a vele érkezett asszony reakcióinak szentelhesse. – Rebecca, hadd mutassam be a keresztlányomat! – Szervusz, kedvesem! – Eric meglátta a nő pillantásában az alig észrevehető zavart, amint kezet nyújtott. Istenem! Mennyire hasonlítotok egymásra! Ennek a csajnak csak a szeme színe lehet az apjáé... – Eric már nagyon sokat mesélt rólad. Szólíts csak Beckynek! – Oké, Becky! – A fiatal lány vidáman, felszabadultan mosolygott. – Én most rettentően izgulok, úgyhogy tudnod kell, általában csak feleannyira vagyok elviselhetetlen, mint amilyennek ma megismerhetsz – kuncogott, – Ja, az én nevem Nikki Richards. Eric feszülten figyelte Beckyt, aki nem engedte el a kislány felé nyújtott kezét. Totálisan életszerűtlenül, szinte szobormereven bámult rá, és az arcbőre is másodpercről másodpercre jobban hasonlított a faragott márványhoz. Mintha a szíve is megkövült volna ⪻· 195 ·⪼
– olyan anyaggá, amely bármelyik pillanatban kettéhasadhat. Amikor hideg keze végül kiesett Nikkiéből, Daniel és Eric egyszerre kapott utána, hogy Rebecca kék selyemruhás, karcsú teste ne csapódjon a járda kövének. – Szent ég, rosszul lett szegényke! – kapott az ajkához Nikki. – Ez a rohadt forróság! – szakadt ki Danielből, miután megkönnyebbült, hogy sikerült elkapnia Rebecca fejét. – Délután engem is majdnem kikészített... – Eric, veled minden rendben? – kérdezte Nikki a keresztapját. – Te is egészen elsápadtál... – Semmi gond. Daniel, gyere! Vigyük be őt a házba! A két férfi óvatosan fölemelte az eszméletlen nőt, a lány pedig egymás után nyitotta nekik az ajtókat, és tette félre az útból az akadályokat, mígnem elérték a nappali kanapéját, ahol óvatosan stabil oldalfekvésbe helyezték Beckyt. Még mindig nem tért magához. – Mi lehet vele? – kérdezte tanácstalanul Nikki. – Mondták már, hogy erős a kézfogásom, de hogy ilyen károkat tehet, azt nem gondoltam... – Hozok vizet! – ajánlotta Daniel, és a konyhába rohant. – Én pedig hozom a táskámat! – mondta Eric, miközben Rebecca pulzusát kereste. – Keresztapu... – mondta óvatosan Nikki. – Nem akarok érzéketlen tuskónak tűnni, és nagyon sajnálom, hogy rosszul lett a barátnőd, de el kellene indulnunk a válogatásra. Vagy kérjünk más időpontot? Hátha adnak... Nem szeretném, hogy miattam bárkinek is rossz legyen. – Daniel? Elvinnéd Nikkit? – pillantott Eric a vizespohárral visszatérő fiúra. – Hú! Azt a verdát, amivel jött, nem merném vezetni. Nincs annyi rutinom. – Felelősségteljes hozzáállás – bólintott Eric. – Akkor hívjatok ⪻· 196 ·⪼
egy taxit! Amint Becky jobban lesz, utánatok megyünk. – Rendben. De biztos, hogy itt semmit nem tudunk segíteni? – Dan ismeretlen eredetű lelkifurdalást érzett. – Induljatok a castingra, kérlek! Nem szeretném én elbaltázni Nikki nagy lehetőségér. – Oké! – Daniel ösztönösen kézen fogta a lányt, miközben tárcsázta a taxi társaságot. Nikki remélte, hogy ennek a Rebeccának, aki úgy nézett rá, mintha épp kísérletet látna, nem lesz semmi komoly baja, de számára ezen a napon akkor is fontosabb volt az Álom a varázshegyen 2 próbafelvétele, mint Eric új barátnőjének egészségi állapota. – Dan, nagyon undok voltam? – kérdezte a srácot, miközben a házuk kapujában a taxira váriak. – Milyen értelemben? – Lehettem volna ezzel a nővel együtt érzőbb, meg minden. Talán le kellett volna mondani a próbafelvételt... – Ugyan! Túlspirázod ezt. A keresztapád orvos, mi úgysem tudnánk mit segíteni – próbálta megnyugtatni Daniel, igaz, benne is volt egy kis rossz érzés. – Elvégre, kid neked ez a nő? Nem is ismered... – Igazad van – hagyta helyben Nikki. – Nézd! Már itt is a taxink. Gyere! – Oké, de szerintem ne fogj kezet a sofőrrel! Egy ájult ember elég egy napra! – kacsintott rá a fiú. – Köszi a figyelmeztetést – nevette el magát Nikki, és bekászálódott a taxi hátsó ülésére, Daniel pedig bemondta a kulturális központ címét. Nem volt tudatos, de kicsit közelebb húzódott az ülésen. Úgy hozzáérnék! Bírjál magaddal! A csaj tabu. Csakhogy mindezt nem könnyítette meg, hogy Nikki is felé hajolt, ráadásul ellenállhatatlanul Danielre mosolygott, és a zárt térben még ⪻· 197 ·⪼
inkább érvényre jutott az illata. Nem tudhatta, hogy a lány csent az anyja parfümjéből, és spagetti pántos, hosszú, fehér nyári ruhája is Heily tulajdona. – Izgalmas – foglalta össze Nikki. – A válogatás? – adta az ártarlant Dan. – Az is. És az is, hogy megszöktünk. Engem soha, sehová nem engednek el egyedül. Keresztapu minden bizonnyal sokkot kapott, hogy ezt elfelejtette. Rendes körülmények között eszébe jutott volna Alfred, mint lehetőség. – De így sem vagy egyedül. Vagy nem tudod elhinni rólam, hogy megvédelek mindentől? – És milyen veszély fenyeget? Nikki cicás, a napfényben aranybarnán csillogó íriszeinek látványa elérte, hogy Daniel – ha csak egy pillanatra is – őszintére váltson. – Nagyon remélem, hogy nálam nagyobb sehol sem. A lánynak csak később jutott eszébe, hogy anyja Enzio Rossiról szóló üzenetéről egészen megfeledkezett. ✤ Csodálatos volt a mozgás, a kép és a hozzá passzoló dallam is. A szívhang a legszebb zene ezen a világon – gondolta Melanie, miközben párás pillantását a monitorra szegezte. – Ugye hazavihetjük, doki? – kérdezte halkan az orvost. – Persze! Már csak pár hónap, és hozhatják neki a bébihordozót – tréfálkozott Dr. Harper. – Ügyelniük kell majd, hogy ki ne ugorjon belőle. Mint látható, igen mozgékony a kicsi... Melanie és Ron képtelenek voltak letörölni a bárgyú vigyort az arcukról. – Hogy ne volna mozgékony? Hiszen az én gyerekem! – És az enyém is, ne sajátítsd ki! Csak én szülöm ezt a gyereket, ⪻· 198 ·⪼
vagy nem? – ütötte válton Melanie. – Hazavihetjük a felvételt pendrive-on? – Persze, megkérem az asszisztensemet, hogy mentse le – bólintott a doktor, miközben elhúzta Mel hasáról az ultrahangkészüléket, és papírtörülközőt nyomott a kezébe. – Akkor mára megvolnánk? – kérdezte, és letörölte a bőréről az undok zselét. – Ezzel a részével igen. De még el kell végeznünk a terhességi cukorbetegséggel kapcsolatban egy vizsgálatot. Pauline nem említette önnek, hogy ma egy kicsit tovább maradunk a szokásosnál? – bosszankodott az orvos. – Atyaég! – harapta be az ajkát Mel. – Lehet, hogy mondta, én mindenesetre elfelejtettem, de az én állapotomban ezen nincs is mit csodálkozni. Ráadásul nagyon mennem kellene, doki... Ronald a karjára tette a kezét. – Nem olyan fontos az, drágám! Eric vigyáz Nikkire. Most a babára és az egészségedre koncentrálj! Melanie próbálta letörölni arcáról a dacos kifejezést, mielőtt még igazán teret hódított volna. Az orvos előtt nem akart jelenetet rendezni, ráadásul úgy érezte, a múltkori vitájuk után nem lenne szerencsés megint azon perlekedni, mit engedhet meg magának egy áldott állapotban lévő nő, és mit nem. – Jó lenne, ha maradna, Melanie – pillantott rá az orvos. – Elmúlt már harmincöt, és ebben a korban szerencsésebb minden vizsgálatot időben végezni... – Oké! – adta meg magát. – Csak a koromat hagyjuk! Arra eléggé érzékeny vagyok – sóhajtott. – Akkor ezzel, úgy látszik, megfogtam – mosolyodott el a nőgyógyász. – Kérem, üljenek le a váróban! Kétszer fogunk vért venni. Hamarosan szólítja önöket egy nővér. – Hát, ez remek – puffogott Mel, amikor kettesben maradtak a decens magánkórház kényelmes várótermében. – Megígértem ⪻· 199 ·⪼
Nicknek, hogy védem Nikki érdekeit, erre mi történik? Annyira, de annyira balfék vagyok! Miért éppen mára tették ezt a nyomorult próbafelvételt? – Az üvegtégla falnak dőlt, elővette a telefonját, és ingerülten görgette a Facebook üzenőfalán a híreket, amolyan idegnyugtató pótcselekvésként. – Már megbocsáss, drágám, de a filmesek számára nem te vagy a világ közepe. – Ronald elfojtotta a nevetését. – Hadd jegyezzem meg, hogy Nikki nem a te lányod. Te ezért a babáért felelsz igazán! – mutatott Melanie hasára, majd közelebb lépett hozzá, és békítőleg megsimogatta az arcát. – Mi az? – Tudod, büszke vagyok rád. A régi Melanie, aki annak idején gyakornoknak szegődött a Screendream magazinhoz, most lazán elrohant volna. Te viszont a vérvétel kedvéért itt maradtál, pedig pontosan tudod, hogy most kihagysz valamit, ami izgalmas. – Ezek szerint én is fejlődöm – bólintott a nő. – Azért megsúgom, bármennyire szeretlek is, nem könnyű leküzdenem a tettvágyam. Ez a picike itt... folyton keresztbe tesz. – És ez most már így lesz egy életen át. Hidd el, szívem, sokkal jobb, ha beletörődsz. – Nick SMS-ezett – ráncolta a homlokát Melanie, és miközben olvasta öccse sorait, az arca elkomorult, szempillája csodálkozva megrebbent. – Baj van? – Ron... Ron... – Melanie hirtelen felegyenesedett, és úgy tűnt, az azonnali távozás lehetőségét mérlegeli. – Valami történt. Nick hazafelé tart Olaszországból. Ezt nem is értem, azonnal felhívom... – Miss Richards? – szakította félbe egy nyugodt, kedves női hang. – Mindent előkészítettünk a vérvételhez. Kérem, fáradjon be! – A szőke, fehér köpenyes nővér várakozás teljesen rámeredt, ő azonban nem mozdult. Helyette Ronald tekintetét kereste. – Melanie, menj be, légy szíves! – Ismerte a férfit, és most nem ⪻· 200 ·⪼
azon a hangján szólalt meg, amikor érdemes vele vitatkozni. – Figyelj, ha valami baj van a családban, arról tudni akarok. Lehet, hogy segítségre van szükségük. – Kedvesem! – Ronald gyöngéden a rendelő felé taszította Melt. – Megoldják – mondta lassan, tagoltan, szelíden. – Ez az ő életük. A tied itt van. – Mehetünk? – kíváncsiskodott kedvesen a nővér, aki semmit nem érzett a feszültségből, vagy ha igen, akkor nem érdekelte. – Igen – mondta mosolytalan arccal Melanie, és nem jutalmazta meg Ront egy árva pillantással sem, mielőtt becsukódott volna mögötte a rendelő hófehér ajtaja. Imádta a férfit, de akkor is nehezen viselte, hogyha az diktálni akart neki, amikor igaza volt. A szülei rég meghaltak. Egyszem lánya van, Lissa, és ő is egy másik kontinensen él. Csak én vagyok neki és a pici. Ha innen nézzük, értem, hogy félt. De azt nem bírom elviselni, ha korlátoz. – Ennyire fél a tűszúrástól? – kérdezte a nővér. – Nem. Miért? – Olyan rémült arcot vág. – Semmi gond. – Biztos? – Hát persze! – felelte, egy kicsivel hangosabban a kelleténél. Ki ez a nő, hogy faggasson? A Mel lelkében élő dacos kislány elhatározta, hogy egész délután nem fog szólni Ronaldhoz, és ha végeznek, első dolga lesz, hogy Nikkihez rohanjon. A mérgét azonban tompa aggodalommá szelídítette, amikor a kisbabája nagyot rúgott a bordái közé. Édes fájdalom. Nem tehetett róla, de mosolyognia kellett, amikor az imént a képernyőn látott kis manóra gondolt. Derűs arccal nézett fel a nővérre, amikor az asszony elsőre eltalálta a vénáját. Szegényke próbált alkalmazkodni Mel sűrű hangulatváltozásaihoz, és visszamosolygott. Kár a gőzért, anyám. Ezt a tempót nincs ember, aki felvenné. ⪻· 201 ·⪼
✤ Az egész jelenet annyira szürreális volt! Kínzást várt, vallatást, kényszerítést, ultimátumot, rabságot, ehelyett belecsöppent egy minden ízében megtört, idős férfi betegszagú rosszullétébe. Rossi, amikor meglátta őt, először a melléhez kapott, majd valami furcsa, epilepsziaszerű roham tört rá. Remegett, habzott a szája, erre azonnal mellette termett két orvos. Mint kiderült, akadt pár a vén maffiózó testőrei között. Heily szédült, öklendezett az egész jelenettől, és mivel úgy tűnt, rá már senki nem figyel, egy megfelelőnek látszó pillanatban fogta magát és az ajtó felé indult. Az ide úton, az autóban értelmét vesztette minden, amiért jött, mert inkább vesszen a forgatás előtt álló mozifilm, de ő az anyja gyilkosával biztosan nem üzletel. Ha pedig másért rángatta ide, arra sem kíváncsi. Elemi erővel kívánta a kivénhedt bűnöző halálát, de semmi kedve nem volt végignézni, ahogyan elpatkol. Elvetted a mamámat. Remélem, odafenn majd számol veled. Bár nem hiszem, hogy találkoztok, mert te biztosan a pokolra jutsz. – Kérem, várjon! – ragadta meg a karját a férfi, aki Rossi házába hozta. – Fogoly vagyok? – fordult szembe vele Heily. – Természetesen nem. Mindössze arra kérem, hallgasson meg egy haldokló, idős embert. – Milyen megható! Mindjárt elsírom magam. – Viszolyogva pillantott a betegágy irányába. – Kétlem, hogy itt ma bármelyikük is vért akarna ontani miatta. Talán már csak órái vannak hátra, higgye el, nem érdemes. Már nem tudja megbosszulni, ha hűtlenné válnak a talpnyalói, és nem lesz lehetősége a zsebükbe dugni az újabb vaskos köteg vérdíjat. De nincs időm kivárni a döntésüket. Nekem mennem kell... – Maradnia kell, Mrs. Richards! ⪻· 202 ·⪼
– Már miért kellene? – Azért, mert súlyos veszély fenyegeti a családját, és szerintem tudni akarja, mi az. – Blöfföl! A pasas ingerülten a hajába túrt, és végre eleresztette Heily karját. – Nézze! – kezdte komoran. – Én nem akarom meggyőzni. Mérlegeljen! Nem kell megbíznia bennem. Csak szólok: Mr. Rossi ezúttal segíteni akar. Heily hitetlenkedve felnevetett. A hangoktól, a szagoktól, a látványtól, amint az ágy körül az orvosok körülugrálták Rossit, és attól, ahogyan a sofőr-testőr rámeredt, egyszeriben úgy érezte, mintha valakinek a képtelen, rossz álmában járna. Bizarr. De még ez sem megfelelő jelző. A vele szemben álló férfira pillantott, és közben egy elegem van a világból sóhaj szakadt fel belőle. Durcásan karba tette a kezét, és tekintetével lassan körbepásztázta a túlméretezett hálót, melynek tulajdonosa szinte elveszett a hatalmas dupla ágyban. – Van családja? – Fejével a hánykolódó öreg felé hőkölt. – Van – felelte halkan a sofőr. – Gyereke, szép, fiatal felesége... – Kár, hogy meghal, és nem élheti át, ahogy elveszíti őket. – Heilyt megdöbbentette a saját kegyetlensége, mégis folytatta. – Mint én az anyámat... Ő ölte meg. Tudja? – Nem tartom valószínűnek – felelte a férfi határozottan. – Mr. Rossinak mindig voltak ilyen-olyan ügyei, de sosem gyilkolt. Vagy húsz éve neki dolgozom. Emberszerető, családcentrikus férfi. Ahogyan a feleségével bánik, és amit a gyerekéért megtett... – Mondja, ha Enzio Rossi ilyen mintaszerű életet él, akkor miért nem a szerettei állnak a halálos ágyánál? Miért én vagyok itt, akit csellel, erőszakkal rángattak ide...? – Ki tudja? Talán meg akar vallani magának néhány dolgot. Hogy megbékéljen a lelke, és úgy hagyhassa itt ezt a világot... – És ehhez épp én asszisztáljak? Megölte az anyámat. Nem ért angolul? – Heily kezdett kijönni a sodrából, és nem is értette, miért ⪻· 203 ·⪼
ment bele egy alkalmazottal ebbe az egész oktalan beszélgetésbe. – Maga olyan, mint egy elakadt lemez – morogta türelmetlenül a férfi. – Tegyen, amit akar! – Nem én öltem meg az édesanyját – hasított egy új hang a levegőbe. Meglepően erős, mély, reszelős, a beesett, sovány archoz egyáltalán nem illő hang. Heily farkasszemet nézett az öregemberrel. – És nem akarom magát bántani. Kérem, maradjon! – Ugyan miért? Miért? Pontosan tudom, hogy évek óta arra készül, hogy kihúzza alólam a cégemet, hogy földúlja a családomat! Mindezt miért? Azért, mert a régi cimborája, Gerald Avery, elszerette a nőjét! Az isten szerelmére, Mr. Avery halott! Csak a sors hozta úgy, hogy hozzánk került a Shiny Vállalat, én sosem kívántam azt, ami a másé, ahogyan szegény anyám sem! Egész biztos, hogy maga nem normális, ha mások régi bűnei miatt bennünket okol, pusztán mert beolvasztottuk a céget, amihez, már semmi köze. Miért nem pusztul el és hagy békén örökre? Higgye el, a családunknak maga nélkül is épp elég baja van! – Az utolsó szavakat Heily szinte ordította az öregember arcába. Észre sem vette, hogy beszéd közben egyre közelebb jutott Rossi ágyához. A pribékek tettre készen álltak a két oldalán, egyikük a fegyveréért nyúlt, de végül nem vette elő. Ezek azt hiszik, hogy nem vagyok elég veszélyes... – Valóban évek óta készülődöm – felelte halkan, higgadtan Rossi. – Arra, hogy ha eljön az idő, megvédjem a Richards családot attól, aki igazán az életükre akar törni. Mert valaki jobban vágyik a Shinyra, mint én valaha... – Az öreg lassan félrefordította a fejét, ám látszott, hogy már nehezen megy neki a mozgás. Mintha a fényképei nézte volna meg, melynek Heily csak a keretét látta. – Persze, volt idő, amikor azt hittem, nekem sem hozhat megváltást, csak az, ha visszaszerzem a stúdiómat, amit a nagy szerelmemről neveztem el, amit vele együtt vesztettem el... Nos, tudja, Shinyt valóban meggyilkolták, és annak a kretén Gerald Averynek volt pofája túlélni őt. Évtizedekkel! De nem is ez a lényeg. Néhány éve megszerettem ⪻· 204 ·⪼
egy másik asszonyt, pedig a Mindenható a megmondhatója, minden erőmmel tiltakoztam, hogy így legyen. De olyan megkapó volt, ugyanakkor egyszerű, gyönyörű, okos és jóságos... – Nem értem, hová akar kilyukadni. Nem értem, mi közöm nekem ehhez az egészhez. – Heilynek fogytán volt a türelme. – Mit akar tőlem? Hogy van képe a történtek után velem ilyesmiről beszélni? Miért állított csapdát nekem? Nyilván nem azért vagyok itt, mert be akar fektetni a filmembe... Ügyesen kifundálta az egészet, Fidelio Marcellán keresztül! Csendestárs, nemde? Vagy ő is benne volt? Az öreg recsegve felkacagott, majd krahálni kezdett, aztán egyre hangosabban köhögött – rnár-már úgy tűnt, belefullad a saját nevetésébe, a két orvos pedig ismét készenlétben állt. Végül aztán abbamaradt a roham, és Rossi vizenyős, éjsötét szemeivel ismét Heilyre pillantott. – Fidelio Marcella akkor sem ismerné meg a sikert, ha az a segge mellett úszna el és beleharapna – közölte Enzio. – Évek óta együtt dolgozunk vele. Fidnek van szeme a jóra. Több kasszasikerünknél volt ott befektetőként. – Befektető! – Enzio ismét felnevetett. – Én inkább bábnak nevezném... – Maga... Mindvégig maga állt mögötte! – Heily beleborzongott a felismerésbe. – Nem csak mögötte. Valamennyi olasz befektetője én voltam. – De... de hát miért? – Heily zavarodottan forgatta a szemeit. A beszélgetés olyan irányt vett, amilyenre egyáltalán nem számított. Az Enzio Rossi által frissen közölt tények kizökkentették a haragjából, és most már tudni akarta, mi történik itt valójában. Tétován közelebb lépett az öreghez, és hirtelen – talán túl merész ötlettől vezérelve – az ágya szélére ült. Persze, két testőr azonnal odaugrott, és karon ragadta. – Hagyjátok! – recsegte Enzio Rossi. Heily úgy érezte magát, mint egy túlterhelt, régi számítógép a ⪻· 205 ·⪼
teljes szoftveres összeomlás és a túlélés mesgyéjén, miközben tekintete az éjjeliszekrényre és ott a giccses, aranykeretes fotóra siklott – Egy kisgyerek volt rajta, nagyon aranyos, fekete szemű, tarkopaszra borotvált fejjel, és mellette egy barna, hosszú hajú asszony. Heily jól megnézte magának az arcát, hunyorogva vonta össze két íves szemöldökét, és már megint úgy érezte, hogy forog vele a világ. Nem, ez nem létezik... Ilyen nincs... Te mindenhol ott vagy, mint egy szűnni nem akaró lidércnyomás... ? – Heily! – Érdes, hideg tenyér simogatta meg a kézfejét. – Engedje meg, hogy elmeséljem a három fiam történetét.
⪻· 206 ·⪼
16. fejezet __________________
Rosszkor, rossz helyen emmi gond. Nagy levegő. Menni fog. Elvégre Nick Richards és Heily Anderson gyereke vagyok. Valamit csak örököltem a tehetségükből! Nikki és Daniel a kulturális központ aulájában várt arra, hogy a stúdió alkalmi hostesse akkreditálja őket, és bebocsátratást nyerjenek a próbafelvétel helyszínére. Jó néhány résztvevő és stábtag futott be egyszerre, így kisebb sor alakult ki. Néhány lány megrohanta őket, és aláírást, valamint közös fotót kértek Danieltől. Beszélgetni akartak, ami lehetetlenné tette, hogy a fiú Nikkit bátorítsa. Mialatt Dan a rajongóival beszélt, a lány furcsa féltékenységet érzett, de a világért sem mutatta volna. Csak állt mellette csöndesen, az ajkát rágcsálva, anyja dögös ruhájában, a Sandytől kapott magas sarkúban, és újfent azon töprengett, hogy idevaló-e ő egyáltalán. Sóhajtva nyugtázta, hogy vannak önbizalomgondok, amelyeken a szexi, felnőttes szerelés sem segít, de azért tagadhatatlanul dobott az ügyön. Bár nem tudta, jó ötlet volt-e így kiöltözni, ebben a kérdésben is egészen elbizonytalanodott. Elvégre Daniel egy szóval sem mondta, hogy jól néz ki, sőt, egyetlen árva megjegyzést sem tett a külsejére, amióta csak megismerték egymást. Még a keresztapja sem a házuknál – igaz, Eric el volt foglalva a barátnője furcsa rosszullétével.
S
⪻· 207 ·⪼
Nikki gyomra bukfenceket vetett, mire végre a sor elejére értek, és ennélfogva Daniel lerázhatta a többi lányt. Büszke volt arra, hogy az ő kísérete ez a srác. Sokért nem adta volna, ha Virgine barátnője is látja a jelenetet. – Nikki Richards és Daniel Norton – mondta be a neveiket a fiú, mire a hostess végigpillantott az asztalán lévő listán. – Megvagytok – közölte. – Kérem az igazolványaitokat! – mondta katonásan, mire Nikki azonnal előkapta a kistáskájából az okmányt, és a lány kezébe nyomta. – Tőle is? – kérdezte értetlenkedve, míg a fiú a farmerja zsebében turkált. – Hát nem láttad őr a filmekben? – Az nem jelent semmit. Manapság bárki átoperáltathatja magát – vágta ki undokul a hostess, Daniel pedig diadalmas mosollyal az arcán tette elé az asztalra a személyi kártyáját. A lány nem viszonozta a kedves pillantást, helyette unottan előadta, merre kell menniük a folyosón. – Szívatott téged. Kétlem, hogy nem tudja, ki vagy – súgta Nikki, miután kicsit eltávolodtak a spontán sortól. – Ha szerepeltél néhány közönségsikerben, vagy nagyon szeretnek, vagy nagyon utálnak. Ez a csaj az utóbbi mellett döntött. – Hiszen nem is ismer... Daniel Nikkire mosolygott. – Biztos, hogy be akarsz oda menni? – intett a nagyterem felé. – Ha híres leszel, veled is ez lesz. – Nem a hírnév miatt szeretném, és még csak nem is azért, hogy mások szeressenek – mondta a lány hevesen. – Azért megyek be, mert itt, legbelül azt érzem, ez az én utam. Játszani akarok. – Akkor hajrá, én veled vagyok! Jó volna együtt dolgozni. – Komolyan? – A legkomolyabban. Jó fej vagy, Nikki. Jó fej. Nikki szíve énekelt. A jó fej az nem a gyönyörű, de a semminél mindenesetre sokkal jobb! Velem akar dolgozni. Jó vagyok ⪻· 208 ·⪼
nála. Velem akar dolgozni. A lány izgult és vigyorgott, remegett és szorongott. Amint Dant figyelte, nemcsak a gyomrát, de a lelkét is csavargatta valami örömmel és várakozással teli fájdalom. – De jó, hogy itt vagytok! – Sharone, a stúdió asszisztense, mosolyogva tartott feléjük. – Nikki, adok neked egy plusz jelenetet. Monológ. A folyosón a harmadik ajtó jobbra, ott begyakorolhatod. Meg kell néznünk, mire vagy képes több próba után, és mire egy rövid, spontán felkészüléssel. Még van egy kis időd a felvételig... – Szuper – bólintott Nikki, és átvette a szöveget, minden erejével azon volt, hogy fesztelennek tűnjön ebben a számára még mindig idegen világban. Ismét a szüleire gondolt. Megnyugtatta, hogy azok ketten az áldásukat adták, hogy tudnak arról, mire készül ezen a napon. – Daniel, kérlek, gyere be egy kicsit! Chelsea szeretne veled megbeszélni valamit, mielőtt kamera elé álltok... – Biztos, hogy nem várhat? Nem szívesen hagynám magára Nikkit. – Ugyan már! Mi vagy te? Egy fantasztikus Több, mint testőr? – nevetett lel Sharone, mire a lány rögvest fülig pirult. Jaj, miért pont ezt a rémséget örököltem anyámtól? Égett az arca. – Menj csak! – biztatta a fiút. – Addig én értelmezem a jelenetet. – Rendben – egyezett bele kelletlenül Dan. – Pár perc, és veled vagyok. – Megtennéd, hogy addig is kölcsönadod a telefonod? Az enyémet a medencénél felejtettem, és Eric kinyír, ha nem szólunk neki, hogy rendben ideértünk. – Persze. – Dan átnyújtotta a készüléket, és Nikki mintha a megkönnyebbültség jeleit látta volna a fiú arcán, maga sem tudta, miért. Elindult a folyosón, a jobb oldali, hármas terem felé, miközben bepötyögte Daniel mobiljába Eric hívószámát – a család elérhetőségeit fejből tudta. Heily korábban addig tanítgatta neki a ⪻· 209 ·⪼
telefonszámokat, míg valamennyit kívülről fújta, akkor is, ha álmából keltették fel. Ez most jött életében először jól. Azaz jól jött volna, abban az esetben, ha Daniel készüléke nem merül le még az első kicsengés előtt. Ennyit a „rendben megérkeztünk" hívásról. Nikki a táskájába süllyesztette a telefont, és a szöveggel a kezében belépett a hármas terembe, ahol legnagyobb meglepetésére egy ismerős férfi várakozott. A lányra mosolygott, az pedig automatikusan viszonozta, és udvariasan biccentett. – Szia, Nikki – szólította a nevén. – Emlékszel rám? Az első castingodon már találkoztunk. Dario Rossi vagyok. Beszélgessünk egy kicsit! ✤ Eric gondterhelt arccal csukta be az orvosi táskáját. Először jött jól, hogy civilben is hordott magával alapfelszerelést. Leült a kanapéra Becky mellé, aki falfehéren, félig ülő, félig fekvő helyzetben próbált megnyugodni és mélyeket lélegezni. A kapott nyugtató injekció segített egy kicsit. Bágyadtan a férfira mosolygott, majd feltornászta magát, és fejét két felhúzott térdére fektette. Átkulcsolta a lábait, és leomló, vörösesbarna hajával, nagy, zöld, szomorú szemeivel úgy nézett ki, mint egy bűnbánó kislány. Felpillantott a látványkandallón kiállított családi fotókra, Eric pedig követte a tekintetét. Heily és Nick az esküvőjükön. Heily Brandonnal. Nick és Nikki... – Gyötrelmes érzés, ugye? – szakította félbe a csöndet Eric. – Mióta tudod? – kérdezte válasz helyett Becky, és továbbra is a fotókra meredt. Eric Beckyhez hajolt, ezzel eltakarva a nő szemei elől a kompromittáló képeket. Kényszerítette, hogy a szemébe nézzen – a zöld íriszeket elfutották a könnyek. Becky a férfi karjaiba borult. Hosszan, nagyon hosszan zokogott. Talán először sírt igazán azóta, hogy elhagyta Olaszországot. Eric szorosan magához vonta, a haját simogatta, és türelmesen várta, hogy valamennyire ⪻· 210 ·⪼
megnyugodjon. – Heily írt nekem egy e-mailt, amikor rájött az összefüggésre az én Rebeccám és az ő Rebekájuk között... – suttogta a nő hajába. – És te ezek után még hajlandó voltál találkozni velem... Vagy... csak kíváncsi voltál, hogyan reagálok ennyi év után... Nikkire? – A kislány nevét már alig-alig értette Eric a hüppögéstől. – Becky, nézz rám! – Finoman megrázta a vállait. – Ismerem a történeted, épp ezért értem, miért nem mondtad el. Ne gondold, hogy csak neked van múltad! Heily és Nick bármit gondol is rólad, nekem sosem ártottál. Nem számít, mi történt veled eddig, a mi közös sztorink akkor kezdődött, mikor először beléptél a rendelőmbe... Nem is tudom, hogy jutott eszedbe! Te nem az a fajta nő vagy... – Nem – szipogta. – Tényleg nem. A férjem... tudod, nagyon hálás nekem az elmúlt néhány évért. Megígértette velem, hogy rendbe hozatom a külsőm, hogy láthat még olyannak, amilyennek mindig szeretett volna. Amíg még él... – Beteg? – esett le hirtelen Ericnek. – Akkor ezek szerint nem válófélben vagy, hanem... – Az égiek döntöttek úgy, hogy el kell válnom tőle, Eric. Nem vagyok szerelmes a férjembe, de olyan sokat tett értem, ő az, aki új életet lehelt belem, aki a napjaimnak értelmet adott. Magamtól sosem hagynám el. – Ha annyira beteg, miért nem vagy most mellette? Ha eddig vártál, miért épp most jöttél el Nikkiért? – Nem a lányom miatt vagyok itt – hangzott a megdöbbentő felelet. – Hát akkor miért? – ráncolta a homlokát Eric. – Most már semmit nem értek... – Nem csodálom... – suttogta Becky két orrfújás között. – Mit akarsz Heilytől és Nicktől? – A segítségüket kérni. – Miben? ⪻· 211 ·⪼
Becky ajka megrándult. – Nem mondhatom el neked. Ne! Kérlek, ne vedd magadra! – mentegetőzött, látva a férfi sértődött tekintetét. – Egyelőre csak Nick az, akit beavathatok ebbe az ügybe. Ha már mindenen túl leszünk... Úgy értem, ha jól alakulnak a dolgok, természetesen elmondom neked. Ha még kíváncsi leszel rám... – A sírós hangulat ismét Rebecca arcába vájta a mély barázdákat, amelyeket Eric olyan gondosan helyrehozott. – Tőlem nem lehet ám ilyen könnyen megszabadulni. Én a helyedben kezdenék félni. – A nőre mosolygott, és végigsimított az elfehéredett, hideg kis kezeken. – Hihetetlen, hogy itt vagyok ebben a házban – pillantott körbe Becky, mintha egy múzeumban volna. – Éppen ilyennek képzeltem a helyet, ahol Nikki felnő. A keresztapja vagy. Mesélnél nekem róla egy kicsit? – Miért érzem, hogy te nem is akarod, hogy tudomást szerezzen arról, ki a vér szerinti anyja? – Mert tényleg nem is akarom. De most, hogy láttam őt... Jaj, Eric, annyira felzaklatott! Nem hittem... Elképzelésem sem volt... Gonosz dolog, hogy ide hoztál, azt ugye tudod? – Mentségemre szóljon, hogy már leszerveztük a programot, amikor világossá vált számomra, hogy szembesítés lesz. Úgy érzem, megérte. Legalább végre őszintén beszélünk egymással. Mondd, mikor mondtad volna el az igazat? – Lehet, hogy soha – mondta fancsali arccal. – Mert nem mertelek volna közel engedni téged... – És most? – Nem tudom, Eric. Fogalmam sincs, mi lesz velem, így jelen helyzetben a „velünk”-ről még nem tudok gondolkodni – felelte nyomatékkal. – Ígérni pedig pláne képtelen vagyok... – Nekem a közelséged is elég. Ahhoz, hogy a múltad miatt faképnél hagyjalak, túlságosan ritkán érint meg engem egy nő – ⪻· 212 ·⪼
bökte ki a férfi, tökéletes tudatában annak, hogy most kiadta magát, ezáltal pedig sebezhetővé vált. – Nem volna szabad ilyet mondanod. – Bízom benned. Nem tudom, miért. – A férfi mosolygott, és ez az őszinte mosoly olyan húrokat pengetett meg Becky lelkében, amelyek korábban alaposan lehangolódtak, elszakadoztak. – A gyerekek után kellene menned... – mondta bizonytalanul. Már nem volt ereje ahhoz, hogy tovább beszéljen önmaga ellen. – Nehogy valami gondjuk legyen a válogatáson. Kell melléjük egy felnőtt. – Te mit akarsz tenni? – Hazamegyek. Hívok egy taxit. Még ma találkoznom kell Nickkel. – Ő a program, amiről a múltkor meséltél – ugrott be Ericnek, és megkönnyebbült a gondolatra. Nincs másik férfi. – Jobb, ha itt maradsz, Becky. Nem örülnék, ha ilyen állapotban egyedül császkálnál. Nem csak mint egy pasi, aki odáig van érted, hanem orvosként is ezt tanácsolom egy ilyen rosszullét után. Nick a reptérről először úgyis hazajön. Itt nyugodtan beszélhettek. Hamarosan elindulok a kislányért, és árviszem magamhoz éjszakára. Neked is jobb lesz, ha nem kell ma még egyszer összefutnod vele... – Ebben igazad van. Bár éppannyira volt jó látni őt, mint amennyire fájt. Biztos nem zavarok itt senkit? – feszélyezte magát Rebecca. – Ugyan. Richardséknál még a személyzet is szabadnapos péntekenként. – Abszurdum ez az egész, de rendben. Hallgatok rád. Meg sem mozdulok, míg Nick ide nem ér. Megígérem. Nyugodtan elindulhatsz! Eric nem mozdult. Helyette magához ölelte a nőt. – Olyan vagy, akár egy riadt kismadár – mondta neki. – Még kibírnak egy félórát a gyerekek. Szeretnélek megnyugtatni, úgyhogy mielőtt bepattannék a kocsiba, mesélek neked egy kicsit Nikkiről... ⪻· 213 ·⪼
– Az nagyon jó lesz – adta meg magát Becky, és ösztönösen közelebb húzódott. – Oké. Nos, először a harmadik születésnapján játszottam vele. Vittem neki egy hatalmas plüssmackót... ✤ Olyan gyorsan történt minden. A férfi egyik pillanatban még barátságos kérdéseket tett fel neki a terveiről, a másikban pedig nyílt az ajtó, megjelent Daniel, az ürge pedig fegyvert rántott, és a fiúra fogta. Nikki tudta, hogy sikítani kellene, de egy árva hang sem jött ki a torkán. Csupán ahhoz volt lelkiereje, hogy Dan felé hátráljon, ösztönösen a biztonságot keresve. – Mi folyik itt? – meredt a bajszos férfira a fiú, miközben Nikki mellé araszolt, és megfoógta a lány kezét, aki csodálta a lelkierejét, mert ő maga minden ízében remegett, és egészen leblokkolt. Mi történik velünk? Mit akar tőlünk ez az alak? De hiszen ott volt a válogatáson is... A lánynak eszébe jutottak szülei állandó figyelmeztetései, hogy neki sokkal jobban kell vigyáznia magára, mint az átlagos gyerekeknek. Mert egy filmstúdió örököse, mert a rossz emberek tudják, hogy a családjának hatalmas vagyona van. Most elrabolnak bennünket? Ez lesz? Segélykérőn pillantott Danielre, aki viszont bátran nézett a fegyveres szemébe. – Nagyon rosszkor vagy nagyon rossz helyen, kiscsávó. – A pasas hangja halk volt és ijesztő. – Így most te is velem jössz – intett a terem túloldalán lévő ajtó felé, amely a kultúrközpont belső udvarára nyitott kaput. – Nyomás! – lökte meg Dant, miközben a pisztolyt letakarta a bőrdzsekijével. – Tedd, amit mond, Nikki! – kérte Daniel, és finoman az ajtó felé húzta a riadt lányt. Próbált nyugalmat erőltetni magára, bár legbelül ő is nagyon félt. Csak épp a szülei rendszeres botrányainak köszönhetően jobban tűrte a stresszt, és ezt próbálta kamatoztatni. ⪻· 214 ·⪼
Nikki bólintott, és hagyta, hogy Daniel átölelje. A srác pedig hálát adott az égnek, hogy nem hagyta tovább feltartani magát a nagyteremben, pedig ha nem lett volna elég erőszakos, Chelsea még mindig az új ötleteit ecseteli, Nikkit pedig nyugodtan elvihette volna ez a vadparaszt. Megígértem az apjának, hogy vigyázok rá. Szent tehén, de jó, hogy időben visszaértem! A kultúrközpont belső udvara üres volt. Csak a kapuknál lézengett egy-két biztonsági őr. Daniel hátrapillantott az őket fogva tartó férfi arcára, és beugrott neki, hogy az előző heti válogatáson már látta. Amennyire emlékezett, ő az Álom a varázshegyen 2 egyik befektetője. Elképzelése sem volt arról, mi érdeke fűződhet ennek a manusnak ahhoz, hogy magával vigye Nikkit. – Ne félj, itt vagyok! – súgta a lánynak, aki valósággal zihált a félelemtől. – Oké... – nyögte ki Nikki bizonytalanul. – Csak semmi suskus! – szólalt meg mögöttük a férfi halkan, de keményen. – Ahogyan kifelé menet se próbálkozzatok semmivel! Öltem már embert, nem nagy kaland... A belső udvar egyik szegletében mustárszín, régi Mustang várakozott. – Befelé! – szólította fel őket a pasas olyan hangnemben, hogy az felért egy betuszkolással. Amikor mindannyian beszálltak, zárak kattantak, és komótos tempóban kihajtottak a Bel Air Stars területéről. A férfi még kedélyesen intett is a biztonságiaknak, akik láthatóan ismerték, és nem tulajdonítottak nagy jelentőséget annak, hogy a hátsó ülésen két kamasszal távozik. – Ezt nem ússza meg szárazon. Keresni fognak minket – szedte össze minden bátorságát Nikki most, hogy a férfi vezetett, és nem bánthatta őket. Ám mintha csak megérezte volna, hogy Daniel az első ülésen heverő fegyverét fixírozza, fél kézzel az övébe dugta a pisztolyt, miközben lassítottak egy piros lámpánál. A visszapillantó tükörben kedélyes mosollyal pásztázta Nikki arcát. ⪻· 215 ·⪼
– Hogy hasonlítasz az anyádra – mondta végül. – Ugyanaz a gyűlöletes, dacos, bájos kis pofika. És valószínűleg ugyanaz az elviselhetetlen természet. Pedig nem nevelt téged túl sokáig. Érdekes dolog ez a genetika! – Mondja, mégis miről beszél? – kérdezte élesen Nikki, mire Daniel úgy megszorította a kezét, mintha eltörni készülne. A lány rápillantott. Mintha részvétet látott volna a tekintetében. – Sejtettem, hogy semmit nem tudsz – húzta félre húsos ajkát a bajsza alatt az olasz. – Nagyon érdekes dolgokat mesélhetnék a származásodról, de hogy fogok-e, az csak a szüleiden múlik. A nevelőanyádon és az apádon... – Tessék? – Nikki kétségbeesetten nézett Danre. – Maga sületlenségeket beszél, és talán célt tévesztett. Szerintem nem is engem akart elrabolni... – Nem-e? – nevetett fel a fickó. – Telefonáljunk! – ajánlotta nagystílűen, majd bekapcsolta az autóba szerelt kihangosítót, és tárcsázott. – Igen, tessék. – A vonal végén kissé torz, krahácsoló férfihang jelentkezett. – Dario vagyok, apám. – Mit akarsz? – a hívott fél szemlátomást legalább annyira örült ennek a veszélyes alaknak, mint Nikki és Daniel. – Kémeim jelentették, hogy a drága Mrs. Richardsszal tárgyalsz éppen. Nos, gondoltam, ez remek alkalom arra, hogy megüzenjem neki: Nikki baba épp az autóm hátsó ülésén ül. – Te szemét... te utolsó... te aljas... – Hátrább az agarakkal, drága papa! Ha már olyan kellemesen elbeszélgettek, tűzzétek napirendre azt a pontot is, hogy mikor kerül a Shiny Diamond engem illető fele a nevemre. – Tudod, hogy ez lehetetlen. Én nem teszek ilyet, hiába zsarolsz. – És még én vagyok aljas! – nevetett fel. – Papikám, itt gyerekekről van szó! Nikkike ma megtudja tőlem, hogy az ⪻· 216 ·⪼
Óperenciás tenger nem is létezik. Ha holnapig nem faxoljátok át nekem L. A.-be az aláírt papírokat, már nem lesz kiért aggódnotok... – Te aljas dög! Hogyan lehetsz az én fiam? – Szegény kis Nikki... Szegény kis Marco... Szegény kis Rebecca... – A saját vérem vagy, és ellenem fordulsz? – A te ötleted volt, hogy jöjjek ide, és pörgessem fel az eseményeket! Meg sem dicsérsz, amiért sikerült? – Dario! Ha annak a kislánynak egy haja szála is meggörbül, én magam vágom át a torkodat! – Valamikor megijedtem volna a nagy Enzio Rossi egy ilyen kijelentésétől. Most azonban nem tudsz felkelni az ágyból... – Vannak embereim L. A.-ben. Nem értem, miért ilyen nagy a szád! – Azok már az én embereim, kedves papa. Benned már nincs számukra perspektíva. Miért állnának melléd, amikor megmondtam nekik, hogy enyém lesz a birodalmad? – Semmit nem hagytam rád. Mindent a két fivéred örököl! – Ez az, amin most szépen változtatni fogunk. Nem kérek sokat, csak a Shinyt! Cserébe megkapjátok az édes kis Nikkit. Szerintem korrekt ajánlat. Bár az a kis szerencsétlen korcs úgysem éli túl. Egy magadfajta vénember már csak ilyen girhes macskát tud csinálni... – Hallgass... Dario... – Az öregember hangja mintha a síron túlról érkezett volna. – Hallgatok, apám. Már elmondtam mindent, amit akartam. Várom a jelentkezéseteket a szerződéssel kapcsolatban. Ne feledjétek, huszonnégy órátok van, sem több, sem kevesebb. A férfi befejezte a telefonálást, majd hátrafordult, hogy megnézze, mit csinálnak a foglyai. Direkt mindvégig angolul beszélt, élvezte a rettegésüket. – Nem kell parázni! – mordult rájuk. – Tejelni fognak, és holnap ilyenkor már csak történelem lesz ez az egész. ⪻· 217 ·⪼
– Hová visz minket? – próbálkozott Daniel. – A kecómba. Keleti kényelem lesz. Amilyenhez az ilyen kis filmsztár köcsögök és rózsaszín seggű hercegnők hozzászoktak... – Ne sértegesse Nikkit! – Hogy ne sértegessem? – röhögött fel Dario. – Van, aki fel akarja koncolni, és én ne sértegessem? – Miért... akarnak... bántani engem? Legalább ezt elmondhatná. Elvégre az én életem a tét. – Végül is, igaz. Azért, picinyem, hogy valaki más élhessen. Dario a visszapillantóba nézve vigyorgott a lány rémületén. Apja mellett sok éven át elnyomottnak érezte magát. és most végre kezébe vette a dolgok irányítását. Enzio Rossi, ez a rettegett ember, most fejet hajt előtte, és teljesíti az akaratát. Az a szemét kihagyott a végrendeletéből, a korcsai javára. Ez nem maradhat büntetlenül. Elképzelte, hogy megkapja az aláírt szerződéseket, és elteszi láb alól a hátsó ülésen lévő kis szőkeséget meg a tejfölösszájú kis filmes köcsögöt is. Méltó bosszú volna ez mindannyluknak, akik az évek során lemosták őt a pályáról. Egy pillanatig sem volt képes sajnálni őket. Daniel a hátsó ülésen magához húzta Nikkit, cirógatta a haját, a másik kezével pedig eltakarta a lány szemét, és halkan dúdolni kezdett. Bízott abban, hogy a dallamok valamennyire megnyugtatják a lányt, ahogyan őt is, amikor veszekednek-verekednek a szülei. Gyűrött zsebkendőt vett elő a farmerje zsebéből, és letörölte Nikki könnyeit. Semmi nem volt természetesebb annál, mint hogy ebben a helyzetben mellé álljon, megnyugtassa. Szívből remélte, hogy Dario Rossi befejezte a kegyetlenkedést, és mást már nem mond a lány múltjáról. – Mit... értett... azon... hogy fel akarnak engem koncolni? – suttogta Nikki olyan halkan, hogy Daniel alig hallotta. – Ne félj! Beszél itt hülyeségeket, csak hogy megfélemlítsen. Nem bánthat téged. Nem engedem. Megígértem édesapádnak... ⪻· 218 ·⪼
– És ha nem is az édesapám? – hangzott a reményvesztett kérdés. – Amit mondott... – De az édesapád – súgta meggyőződéssel Dan. – A mamádról van szó. – Te... tudtad ezt? Ezek szerint igaz? – Én sem sokat tudok. De amit igen, azt elmondom, ha kettesben maradunk... – Én... én ezt nem tudom felfogni. MitfFog ehhez szólni Virgine? Hogy a mamám nem a mamám... De ha nem Heily a mamám, akkor ki? Ki? – pityeregte Nikki. – Nem tudom – vallotta be Daniel, miközben a fején találta valami kemény tárgy. Odakapott a fájdalomtól. Dario Rossi nehéz, fémből készült öngyújtója a lány lába elé esett. Dan homlokából szivárogni kezdett a vér. – Ne picsogjatok már! Baszottul idegesít! – üvöltött rájuk. – Ha nem hagyjátok abba, az eredménytől függetlenül lepuffantalak benneteket! Nikki Dan fejéhez szorított egy másik zsebkendőt, és a fiú világoskék szemében keresett vigaszt, úgy érezte, csak ott talál menedéket. Ez csak egy rossz álom lehet. Én az Álom a varázshegyen próbafelvételére jöttem, most viszont az életünkért aggódom. Ez a rohadék azt mondta, a mamám nem is a mamám, és az a másik férfi, akinek telefonált, a mamával van... Csak ne essen baja! Mama... Drága mama... Bár hallgattam volna rád! Bár hagytam volna a francba ezt az egész színészkedést... – Papa, Eric és Mel keresni fog bennünket. – Nem csak Dant, hanem önmagát is vigasztalta. – Ránk találnak, és elkapják ezt a szemetet. – Mióta csak megláttalak, szerettelek volna magamhoz ölelni, Nikki. De nem így képzeltem az elsőt... – mondta szédelegve a fiú. – Próbáljunk nyugton maradni, különben valamit megint hozzánk vág. ⪻· 219 ·⪼
Nikki tudta, hogy valami szörnyűség történik most velük, amit, ha túlélnek, sosem felejtenek majd el. Ami kísérteni fog a lidérces álmaikban. Csak annak tudott örülni, az adott neki erőt, hogy Daniel mellette van. Valamiért déjà vu érzése volt. Felderengett néhány kép a távoli múltból, amit hirtelen nem tudott hova tenni. – Dan, azt hiszem, engem egyszer, nagyon régen már elraboltak. Azt is túléltem, túléltük. Most is sikerülni fog.
⪻· 220 ·⪼
17. fejezet __________________
Elveszett cipellő Bel Air Stars előcsarnoka kongott az ürességtől, mire Eric megérkezett a próbafelvételre. Gyorsan megkérte a portást, igazítsa útba, mégis, merre tartják a válogatást, ám az megtagadta a segítséget, mondván, hogy csak akkor eresztheti be, ha arra a stábtól utasítást kap. – Legyen szíves, szóljon be Chelsea Barrynek, hogy Eric Avery van itt – mondta türelmetlenül a fontoskodó, undok kis embernek. Rég elszokott attól, hogy ne engedjék be valahová. – Meglátom, mit tehetek – emelte fel a házi beszélőt a portás. – Addig foglaljon helyet! – intett a fehér IKEA kanapé felé. Eric biccentett és leült, igaz, nem sok kedve volt a várakozáshoz. Észre sem vette, hogy egyik lábával türelmetlenül dobol a padlón. Rosszul érezte magát, amiért nem tudott Nikki mellett lenni, úgy, ahogyan azt Nicknek megígérte, de képtelen volt magára hagyni Beckyt, amíg nem bizonyosodott meg arról, hogy jól van. Amíg ott üldögélt, jó tíz percen át, Rebecca múltján és kettejük lehetséges jövőjén töprengett. Mellbe vágta mindaz, amit megtudott, hogy Becky még csak nem is azért tért vissza, mert képtelen volt tovább elviselni a lánya hiányát. Azt sem értette, mi értelme volt, hogy alig pár napja azt hazudta neki, hogy egy fiúgyermeke van. Eric
A
⪻· 221 ·⪼
igyekezett legyűrni magában az ellenérzéseket, és bízott Beckyben, de a története bizonyos mozzanatait nem tudta mire vélni, és az asszony még mindig ködösített. Talán még mindig Nicket szereti. Ez magyarázat volna mindenre – futott át a férfi agyán ez a verzió, és be kellett vallania magának, ez nem is annyira lehetetlen. Érezte, hogy több mint tízévnyi távollét után az első találkozás Becky és Nick között sorsdöntő lesz. Mindketten változtak. Sok dolog történt azóta. Talán nem lesz már egymásnak mit mondaniuk. És ha mégis? Van olyan érzelem, ami az évek során semmit sem csitul? Ahogy Heily mesélte, ezek ketten sosem szakítottak igazán... Éveken át a legnagyobb parája volt, mi lett volna, ha annak idején őt nem üti el egy autó, és Nick nem rohan eszeveszetten Los Angelesbe, hozzá. Talán ma is Beckyvel volna... Eric maga elé meredt, egyre mélyebbre és mélyebbre ásta magát a nem túl vidám gondolatmenetébe. Egyszer csak arra eszmélt, hogy valaki szólongatja. – Igen? – pattant fel, és a szétműtött, huszonévesnek álcázott negyenes túlfestett arcába pillantott. – Bemehetek végre a keresztlányomhoz? – Mr. Avery! – nyújtott kezet a túlérett szöszke. – Sharone vagyok, Chelsea asszisztense. Természetesen bejöhet, de attól tartok, valami félreértés történt. A keresztlánya és Daniel Norton akkreditált, aztán valami miatt távoztak. Hiába kerestem őket, amikor Nikki került volna sorra... – Hogy lehet ez? Mikor látták őket utoljára? – Eric ösztönösen a mellkasához kapott. – Úgy másfél órája lehetett, hogy bekísértem Nikkit egy különterembe gyakorolni. Daniel még váltott pár szót a rendezővel, aztán utánament, és azóta sem láttam őket. Dan még a telefonját is kikapcsolta, a kislányhoz pedig nincs számom, mindig a nagynénjével tartottam a kapcsolatot... – Értem. Beszélhetnék Chelsea-vel? – Persze. Jöjjön velem! ⪻· 222 ·⪼
Eric az asszisztens után sietett a hosszú folyosón, és közben elővette a telefonját, hogy Nikkit tárcsázza. Hihetetlenül megkönnyebbült, amikor a lány felvette a kagylót. – Igen! – Nikki, én... – Nem, nem! Én Becky vagyok. Itt hagyta a telefonját a medence mellett. Valami baj van? – Nem... – Nem akarta a rosszullét után halálra rémíteni, így úgy döntött, ezúttal ő lesz az, aki hazudni fog. – Nagyon hasonlít a hangotok! Kiszaladtak egy üdítőért a büfébe, és ők következnének, de akkor megkeresem őket. – Nagyon drukkolok neki. Köszönöm, Eric, hogy ott vagy vele. – Ugyan, nem tesz semmit! Most rohanok, hogy le ne maradjanak. Ne mozdulj, és várd Nicket! – Parancsára! – Becky hangja végre mosolygott. Talán megkönnyebbült attól, hogy legalább hellyel-közzel őszinte lehetett végre. A teremben Sharone azonnal Chelsea-hez vezette. – Eric! Hol van már a kislány? – kérdezte bosszankodva. – Azt én is szeretném tudni. – Nagyon ideges vagyok. Az egész casting bizottság odavolt a hírtől, hogy láthatják ma játszani Nick Richards lányát, erre eltűnik itt nekem! Még van pár jelölt, akit meg tudunk nézni előtte, de jó volna, ha egy órán belül itt lennétek. Hívtam Melt, ő semmit nem tud, és Danielt is, aki ki van kapcsolva. Talán lemerült, vagy mit tudom én! Utálom az ilyen megbízhatatlan kölyköket. Kerítsd elő őket! – Chelsea, én nem vagyok az alkalmazottad! – csattant fel Eric, újfent megfeledkezve arról, hogy sebészként végül is ebből a botoxbombából is él. – Nikki kiskorú. Ráadásul a régi barátaid lánya. Lehetett volna benned annyi, hogy magad viseled gondját, míg én ide nem érek. ⪻· 223 ·⪼
– Ha nem vennéd észre, én itt dolgozom! – vágott vissza Chelsea sötéten. – És nem bébiszitter vagyok, hanem rendező. – Oké! – adta meg magát Eric. – Ide figyelj, nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy kardozzunk. Az asszisztens csaj mondta, hogy beszéltél a Norton gyerekkel. Nem láttál rajta semmi különöset? – Most, hogy mondod, eléggé szórakozott volt, és csak pár percet ült itt mellettem, aztán rohant vissza Nikkihez. – Rendben. Hol próbáltak? Megnézhetem a termet? Talán hagytak valami nyomot... – Nyomot? – Chelsea idegesen felnevetett. – Csak nem gondolod, hogy elrabolták őket? A ti családotok még mindig ennyire paranoiás? Szerintem sokkal valószínűbb, hogy ellógtak valahová, ahol nyugodtan csókolózhatnak. Nem is csodálom, mert Heilyék úgy nevelik azt a kislányt, mintha apácának szánnák... – Végtelenül szellemes! – Bocsáss meg, de oda kell figyelnem, kezdődik a következő jelenet – mondta kioktatóan Chelsea, majd búcsúzóul bizalmasan odasúgta. – Várjuk Nikkit, egy órán belül! – Baszódj meg! – morogta csak úgy magának Eric. Lehet, hogy Nikkinek baja esett, neked meg fontosabb a rohadt mozid. Értem már, hogy Lianne miért szkippelt téged annak idején. Gyorsan megkérte Sharone-t, hogy vigye abba a terembe, ahol a fiatalok gyakoroltak. Ott azonnal kiszúrta, hogy van egy hátsó ajtó, ahol gond nélkül kimehettek, de a szövegkönyveken kívül sajnos más nyomot nem talált. Csupán a Joy parfüm illatának hamvait őrizte a levegő. – Bocsánat, segíthetek még valamit? – kérdezte Sharone türelmetlenül. – Menjen csak nyugodtan – szólt Eric, mire az asszisztens távozott, ő pedig szabályszerűen megugrott, amikor észrevette, hogy csörög a telefonja. – Igen – szólt bele reménykedve, az ismeretlen szám láttán. – Szia, Eric! Most jöttem ki az orvostól, és hívtam vissza Chelsea ⪻· 224 ·⪼
Barryt, aki vagy ötször keresett, míg az ultrahangon voltam. Daniel és Nikki veled van? – Nincsenek – tört ki hangosan, rosszkedvűen. – A helyzet úgy áll, hogy akadályozva voltam délután, és nem tudtam elindulni velük együtt. Nikki nem vett részt a válogatáson. Itt voltak, de mire megérkeztem, elhúztak. Vagy ki tudja! Elvitték őket... – Atyaég! Miért kell az ördögöt a falra festeni? Ilyenre ne is gondolj! – szidta össze Melante. – Próbáltad hívni őket? – Daniel lemerült, Nikki pedig otthon felejtette a mobilját. – Óriási! De szerintem nyugodj meg! A vak is látja, hogy ezek ketten teljesen egymásba zúgtak. Szerintem csak elmentek csavarogni egyet, és hamarosan előkerülnek. Én inkább azon aggódnék, hogy Nikki így nem tünteti fel magát túl jó színben a filmesek előtt... Remek Chelsea 2.0 – Hogy vehetitek ilyen könnyedén? Volt már rá példa, hogy elrabolták Nikkit. Nem dereng? – Eric! Nyugalom! Higgadj le! Még a hülye indián sem lép bele kétszer ugyanabba a pocsolyába. Nem. Ilyen tragédia nem történhet még egyszer velünk, és ne is említsd! – Mi a franctól vagy ennyire pozitív? Ja, persze, terhes vagy. – Te meg bunkó! – Hát, ez óriási. Itt veszekszünk, a gyerek, akit ránk bíztak, eltűnt, Nick pedig hazafelé tart... – Te tudod, miért fordult vissza Európából? – Majd elmondja, ha akarja – közölte flegmán Eric. – Ne haragudj, de most le kell tennem. Meg kell találnom Nikkit! – Szerintem pedig hagynotok kellene végre élni azt a szegény kislányt. Ez a véleményem, és Nicknek is meg fogom mondani. Aranykalickában tartjátok. Ez a szitu kísértetiesen emlékeztet arra, amikor annak idején úgy hordozták körbe a filmesek szerencsétlen Nicket a világban, mint valami gyémánt nyakéket. Nem volt saját ⪻· 225 ·⪼
élete, és az lett a vége, hogy a drogokhoz nyúlt. Persze, akkor te még nem voltál sehol, nem tudhatod. Úgyhogy szerintem menj haza, és adj egy pár nyugodt órát Nikkinek! Váljék egészségére! Ha hazajönnek az anyjáék úgyis újra fogoly lesz... – Lehet, hogy paranoiás vagyok, Mel? – Nem csak lehet, egész biztos. Guríts le egy italt, nézz meg egy filmet, és lazíts! Ha Nikki hív engem, rád csörgök, és kérlek, ha nálad jelentkezik, nekem is szólj! – Rendben. Meddig legyünk nyugodtak? – Holnap reggelig? – Talán kibírom. – Nem lesz rá szükség. Nikki jelentkezni fog. Szerinted. Ericnek nyomokban sem volt jó előérzete. Úgy érezte, szétrobban a feje, és a legrosszabb az volt, hogy senkivel nem beszélhetett a félelmeiről. Bárcsak Melnek lenne igaza! De most mit tegyen? Sem Nickre, sem Heilyre, sem Rebeceára nem akarta ráhozni a frászt. Beült a kocsijába, hazahajtott, gyorsan átöltözött, és lement az alagsorba, a házi edzőtermébe, hogy megpróbálja levezetni a feszültséget. Egy napra bőven sok volt ennyi izgalom. Nikki Richards. HOL A FRANCBAN VAGY? ✤ Ült a félhomályos szoba egyik sarkában, a füleire tapasztotta a kezeit, olykor letörölgette az arcáról a folyamatosan, némán szivárgó könnyeket. A padlón mellette hevert a méregdrága tűsarkúja, és Daniel látta, hogy görcsben vannak a lábujjai. Szerencsétlenül állt előtte, és nem tudta, mivel vigasztalhatná. – Nagyon kicsi lehettem, amikor ez egyszer már megtörtént velem, de egész biztos, hogy így volt! – suttogta megviselten Nikki. – Bevillant pár kép. Nem csak álmodtam. A mamám, Heily is ott volt. Egy nő tartott minket fogva, pisztollyal hadonászott. Te tudsz ⪻· 226 ·⪼
erről valamit? – Kétségbeesetten nézett a fiúra. – Tudsz rólam bármit is? – Ilyesmiről nem hallottam. – És amit a kocsiban mondtál? – Ha kijutunk innen, ígérem, mindent elmesélek, amit tudok, de szerintem most nem kéne tovább zaklatnod magad. – Míg Nikki tipródott, Daniel egyre csak azon törte a fejét, mit tehetnének, hogy kijussanak. A belvárosban voltak, egy igényesen kialakított penthouse lakás egyik szobájában, a kilencedik emeleten. Úgy tűnt, az olasz manus egyelőre nem akarja bántani őket. Mindössze annyi történt, hogy berángatta kettejüket ide, rájuk zárta az ajtót, és a fiú a kinti csendből arra következtetett, hogy már csak ketten vannak a luxuslakosztályban. Olyan ideges volt, mintha egy oroszlán farkát szorongatná, arra várva, hogy végre elengedhesse. Ki kell találni valamit, el kell innen húzni, nem eshet bajunk! Ilyen helyzeteket megoldottam már. Vagy csak majdnem ilyeneket. Látta, hogy Nikki használhatatlan, hogy annyira elborította az agyát a szürke köd, hogy képtelen gondolkozni, mióta az elrablójuk, ez a Dario, megszellőztette előtte, hogy van valami titok a múltjában, ami a szüleivel kapcsolatos. Dan sajnos ismerte a pletykát, de nem ő akart az lenni, aki elmeséli Nikkinek. Az, hogy biztonságban érezze mindkettejüket, mindennél fontosabb volt számára. Csakhogy nem tudta, mihez kezdhetne. Volt ugyan telefon és számítógép is a szobában, de elrablójuk elég fineszes volt ahhoz, hogy kikapcsolja a wifit. Még Daniel lemerült mobilját és Nikki kistáskáját is magával vitte. – Oké. Összeszedem magam. – A lány hirtelen felállt, lófarokba fogta zilált haját, és görcsre kötötte a tarkóján. – A baj holnap is meglesz. Ráérünk vele foglalkozni, nem igaz? – Erőtlenül mosolyogni próbált. – Ott az a laptop. Megpróbálom bekapcsolni, hátha találunk valami infót, ami kijuttat bennünket innen, de már az ⪻· 227 ·⪼
is jó, ha van a közelben szabad wifi. – Remek! – Daniel hozzálépett, és megsimogatta a vállát. – Már kezdtem lemondani rólad. Oké, csekkold a gépet! Én az erkélyen próbálkozom. De jó! Ki tudom nyitni az ajtót! Arra számítottam, hogy szükségem lesz a szegényes karate ismereteimre. – Ennek megörült, és kilépett a friss levegőre, abban a reményben, hátha a szomszédos balkonokon meglát valakit, esetleg meghallják, ha kiabál. Persze, túl nagy zajt nem csaphatott, mert nem tudta, merre lehet az olasz. Nikki az ölébe vette a laptopot, és felpattintotta. A gép hibernálta magát, de a rendszert szerencsére nem zárolta senki. A főképernyő hátterén már-már fekete szemű, nagyon rövidre vágott hajú, szinte kopasz, vézna fiúcska mosolygott. Gyereke is van ennek a szörnyetegnek? – Nikki undorral gondolt Dario Rossira, akárki is legyen valójában a fogvatartójuk. Sajnos nem talált szabad wifit, és semmi jelet arra, hogy internetkapcsolatot lehetne lehelni a számítógépbe. – Se egy mobil modem, semmi, basszus... – morogta csöndesen, csak úgy magának, és találomra kinyitotta az asztalon az egyik mappát. Meglepetésében még azt sem vette észre, hogy a szája szélébe harapott, és csak akkor kapott észbe, amikor vért ízlelt. – Nikki! – tűnt fel újra a színen Daniel, izgatottan hadonászva. – Gyere! Nem találtam kinn senkit, de a szomszéd lakás balkonján nyitva van az ajtó. Kipróbáltam, simán át tudunk mászni! – Megőrültél? A kilencediken vágjunk! – kapott a szívéhez a lány. – Kész csoda, hogy nem estél le! – Te sem fogsz, gyerekjáték! – Tériszonyom van. – Azt most felejtsd el! A mászás miatt vágsz ilyen fancsali képet? Majd végig fogom a kezed... – Daniel, egy halom fotó van ezen a laptopon rólam és a szüleimről – mutatott a gép képernyőjére. – Szeretném tudni, miért. ⪻· 228 ·⪼
Magunkkal visszük, oké? – Az lopás – tájékoztatta a fiú. – Amit meg velünk csináltak, az rablás, úgyhogy kvittek vagyunk. – Hozd, ha akarod, csak gyere már, mielőtt az a vadállat visszaér! – Kézen fogta Nikkit, felhúzta a földről, és közben egy pillanatra eszébe jutott, hogy az elmúlt napokban mennyit fantáziált arról, milyen lehet hozzáérni. Különös, hogy az utóbbi órákban ez a fizikai kontaktus egészen természetessé vált kettejük között. – Jó lett volna át is élni, hogy milyen, amikor megfogom a kezedet – csúszott ki a száján könnyedén, miközben mindketten az erkélyre léptek. Nikki érezte, hogy már megint pipacspiros lett egyetlen pillanat alatt. Képtelen volt az egész helyzet, és egyetlen porcikája sem készült fel arra, hogy vallomásokra reagáljon. – Ha megmenekülünk, egyszer talán megteheted – felelte tettetett érdektelenséggel, mert most az tűnt egyszerűbbnek, ha a csigaházába bújik. Lenézett a melységbe. A lenti világ innen egészen aprónak tűnt. – Hogy képzeled a mászást? – Figyelj, mutatom! A balkonokat vaskos márványlapok választották el egymástól, amelyeket alaposan felmelegített a reggeltől estig tűző nap. A mostani alkonyat nem segített a látási viszonyokon, ennek ellenére Daniel könnyedén felkapaszkodott a korlátra, majd egy szempillantással később már a szomszéd területén vigyorgott Nikkire. – Látod? Ilyen egyszerű! Add a laptopot! – Oké! – Nikki bizonytalanul körbepillantott, majd átcsúszratra a gépet, és nekigyürkőzött. Sápadtan, segélykérő arccal meredt a fiúra. – Utálok magasan lenni. Nagyon – vallotta be. – Repülőre sem ülök, hacsak nem muszáj... – Ne nézz le! Megfogom az egyik kezed, míg átérsz. – A jó életbe! – Nikki a fejét fogta. – Hogy kerülhettem ilyen ⪻· 229 ·⪼
helyzetbe? – Ide hallgass, kerülhetsz még cifrábba is, ha a muki kiszagolja, hogy te még ott vagy, én meg már itt! – Igazad van – sóhajtott a lány, majd felkászálódott a korlátra. Remegtek a térdei, szorította Daniel kezét, és érezte, hogy a tenyere úszik az izzadságban. – Ki fog csúszni, mint a filmekben – közölte kétségbeesetten. – Leesem. – Dehogy esel, tartalak – nevette el magát Daniel, majd két kezét a lány csípője köré fonva emelte le őt a széles párkányról. Nikki a túlélés felett érzett örömében és zavarában elmosolyodott, ahogy Daniel még egy ideig a karjában tartotta, a hátát simogatta, hogy egy kicsit megnyugodjon. – Meg jó, hogy ilyen pehelykönnyű vagy. Jól van, jól van... – A fenébe, ott maradt a cipőm. – Nikki tekintete a csupasz lábfejére siklott. – Vissza kell mennünk érte! – Dehogy kell! Vessél rá keresztet! – Dehogynem! Épp a te ügynököd feleségétől kaptam ajándékba, és ez az egyetlen normális darab van... – Az agyam eldobom tőled! A bőrünket mentjük, te pedig a tűsarkúdon aggódsz! Lehet, hogy cafatokban lógnak az idegeid, de hidd el, Hamupipőke nem te vagy. – Bocs, lehet, hogy sokkot kaptam! – Amúgy is sokkal csinosabb vagy nélküle! Farkasszemet néztek. Egyiküknek sem volt ereje mozdulni, pedig tudták, hogy kellene, mert csak akkor lesznek biztonságban, ha minél messzebbre kerülnek ettől a kócerájtól. Daniel a hóna alatt szorította a Dario Rossi lakásából elorzott laptopot. – Mit keresnek az erkélyemen? – sipákolt egy új hang a jelenetbe. Mint akiket tetten értek, egyszerre bámultak az ötvenes, szikrázó gyémántoktól ragyogó asszony arcába. – Elnézést! – kapta össze magát Daniel. – A szomszédban élünk, ⪻· 230 ·⪼
és elromlott a zár. Beszorultunk. Volna szíves kiengedni bennünket? – Nem is tudtam, hogy Rebeccának és Rossi úrnak ilyen nagy gyerekeik vannak... Jaj, ne! Akadékoskodik. Még a végén hívja a zsarukat, vagy ami még rosszabb, a szomszédjait. Daniel jelentőségteljesen Nikkire kacsintott, majd kézen fogta. Szavak nélkül beszélték meg, mi a teendő. Mit sem törődve azzal, hogy mit kotkodácsol a háborgó lakó, átgázoltak rajta, és egyenesen a bejárati ajtóhoz futottak, majd onnan a lifthez. Dan türelmetlenül nyomkodta a hívógombot. – Nézd! – indult el az ellenkező irányba Nikki. – Van ott egy átjáró a szomszédos lakóparkba. Gyere! Ha ott megyünk le, kevésbé tud követni bennünket! – Okos vagy – bólintott Daniel, majd mindketten átrohantak a látványos, de rideg, törhetetlen üvegtéglából épített folyosón. – Mint valami sci-fiben! – lihegte futás közben Nikki. – Elvégre forgatásra indultunk. – Jaj, mikor volt az már! Úgy döntöttek, nem lifteznek, hanem bevállalják a kilencemeletnyi lépcsőzést lefelé, szintén a biztonság érdekében. Mindketten fellélegeztek, amikor kiléptek az utcára. Szerencsére már esteledett, és a sildes sapka épp annyira takarta Daniel arcát, hogy ne tűnjön föl senkinek. Behúzódtak egy aprócska, már bezárt újságosbódé takarásába, és Nikki ösztönösen Danielhez bújt. Percekig zihálva ölelték egymást, és nevetni kezdtek, csak hogy oldják valahogy a lelkükben keletkezett feszültséget. Daniel a zsebében kotorászott, és néhány bankjegyet vett elő. – Elég lesz taxira – mondta megkönnyebbülten. – A hátizsákom és a mobilom nála van, de szerencsére nem motozott meg a köcsög! – Szép beszéd egy tinisztártól! – Nem vagyok az a jó fiú, akinek hiszel. – Én ugyanezt mondtam neked, ha jól emlékszem, csak lány verzióban. ⪻· 231 ·⪼
– Hát, mára be is bizonyítottad, hogy tényleg igaz. Most ideje, hogy épségben hazaszállítsalak. – Nem akarok még hazamenni – rázta meg a fejét Nikki. – Előtte meg kell tudnom, ki vagyok, és valamennyire megnyugodni. Nem tudom, miért, de úgy érzem, ez a laptop lesz a megoldás... – mutatott a fiú kezében lévő könnyű gépre. – Meg aztán, ha ez a mai kaland véget ér, ki tudja, mikor leszek legközelebb szabadlábon. Elmehetünk esetleg... hm... hozzátok? – Az nem túl jó ötlet, Nikki. – Ennyire meg akarsz tőlem szabadulni? – kérdezte kétségbeesett szemekkel. – Nem erről van szó. – Akkor? – Semmi. – Jó, akkor kérlek, hogy adj egy kis pénzt, felülök valami buszra, és elmegyek Virgine-ékhez. – Veled megyek. – Lehetetlen, mert fiúkat nem enged be az anyja. Ez a heppje. Engem is csak azért tűr meg Virgine mellett, mert mint minden második nő, bele van szédülve az apámba. Különben sem értem, minek jönnél, ha egyszer azt sem akarod, hogy nálatok legyek... – Nagyon szívesen vagyok veled. A szüleim miatt nem szeretném. Ők nem olyanok, mint a tieid... – Szigorúak? – Nem, csak... – Csak...? Nem lehetnek olyan rosszak, Daniel! – Bárcsak lennék már papíron is felnőtt, és nálam volna a pénzem, az irataim! – bosszankodott. – Akkor egyszerűen elmennénk egy szállodába, és kész. – Azon borulna csak ki igazán az anyám! – kuncogott a lány, majd vállat vont. – Akkor nincs más hátra, ide a pénzt és a számítógépet! Megyek Virgine-hez. ⪻· 232 ·⪼
– Az ég szerelmére, te dacos nőszemély! – túrt sötét hajába a fiú. – Nem volnék nyugodt, ha elengednélek. Mi van, ha az a digó utánad megy, ha megtalál valahol? Biztosan nem tudlak rávenni, hogy hazamenj? Vagy legalább a nagynénidhez, esetleg a keresztapádhoz? – Nem – mondta a lány, olyan elszántan, hogy Daniel tudta, nem érdemes vele vitatkozni. – Oké! – Átkarolta Nikki vállát, és finoman magával húzta. – Pár utcányit sétálunk, közben veszünk neked egy papucsot, aztán felszállunk egy buszra. – Hová megyünk? – Hozzánk – adta meg magát Daniel. Bármennyire is a szívébe zárta, most nagyon dühös volt a makacs lányra, mert soha az életben nem jutott volna eszébe, hogy bemutassa a szüleinek Nikkit. Képtelen volt őket egy légtérben elképzelni. – Oké! – A lány elégedetten mosolygott. – Előre szólok, az őseim kéglije nem hasonlít a Hilton tetőlakosztályához! Ha mázlink tan, Cathleen már kiütötte magát valami nyugtatóval Leon pedig az imádott pókergépét döngeti valami le bújban. Talán észrevétlenül felslisszalhatunk az emeletre. Danielre rátört, hogy mennyire szégyelli a szüleit.
⪻· 233 ·⪼
18. fejezet __________________
A múlt jelenje mikor a gép leszállt, Nick SMS-t küldött Heilynek, hogy rendben földet ért, és nagyon szereti. A terminálból azonnal Rebeccát hívta, aki zaklatott hangon közölte vele, hogy az ő házában van. – Nikki is ott van? Ezek szerint már mindent tud... Szent ég, várhattál volna, míg hazaérek! Direkt gyötörsz, Becky? Ez a bosszúd, amiért annak idején... – Jaj, hallgass már! – vágott közbe Rebecca. – A keresztapjánál tölti az éjszakát. Véletlenül futottunk össze ma délután, és sejtheted, hogy rosszul lettem, amikor jó tíz év után megláttam a kislányomat. Eric rábeszélt, hogy maradjak itt, míg hazaérsz... – Óriási, hogy mindenki ilyen jól informált – mérgelődött Nick. – Fogok egy taxit, és egy órán belül ott vagyok. – Azzal letette. Rettenetesen ideges volt. Most érezte csak igazán, mit is jelent neki a családi harmónia, ami most kockán forog. Amíg nem volt szó arról, hogy Becky életben van, bármikor szeretettel nosztalgiázott a nőről, de most, hogy felforgatta a világát, nagyon mérges volt. Tudta, hogy ez Rebeccára nézve minden, csak nem igazságos, de az elmúlt napokban többször megfordult a fejében, hogy bár ne élne. Gyűlölte is magát a gondolat miatt, hiszen mégiscsak ennek a nőnek
A
⪻· 234 ·⪼
köszönheti az imádott lányát. De leginkább azt utálta, hogy mindennek a tetejébe még különös módon tartott is kettejük találkozásától – és nem csak azért, mert gyötörte a kérdés, hogy mit akar a nő. Félek attól, hogy mit vált ki belőlem, ha meglátom – fogalmazta meg magának, miközben a ház előtt kifizette a taxist, majd előkotorta a táskájából a kapu távirányítóját. Nem kellett vesződnie, mert amint az éjjeliőr meglátta a monitoron, már nyitotta is. Nick feléje biccentett, majd átvágott a pázsiton, a terasz felöli bejárat irányába. Félúton megtorpant, mert érezte, hogy a szíve vad vágtába kezdett, szinte hallotta, ahogyan száguldozik az ereiben a vér, miközben görcsösen kapaszkodott a táskája fülébe. Mintha attól tartana, hogy amint meglátja Beckyt, elsodorja valami tornádó. Mint régen. Tudjuk, hogy nem kéne, de mégsem vagyunk képesek megállni. Nem volt lehetősége tovább lamentálni, mert az ajtó kinyílt, és a ház teraszán függő színes lampionok sejtelmes fényében kirajzolódott egy karcsú női alak. – Nick, te vagy? A férfi nagyot nyelt. Összeszedte magát, és megpróbált kevésbé feszélyezett lenni. Elindult Rebecca felé. Ahogy lépésről lépésre fogyott közöttük a távolság, ahogyan egyre többet látott a nő arcából, úgy borították el az emlékek. Becky óvatos, fürkésző pillantásában egy űzött vad félelmét fedezte fel, és most, hogy ezt látta, már nem volt képes haragudni. Akkor sem, ha a harag tökéletes partner az érzelmek elnyomásában. Nem volt ereje megszólalni. Ledobta a táskáját az egyik kerti székre, hozzálépett, és szorosan magához ölelte, beszívta az illatát, perceken át nem mozdult, és nem érezte annak a súlyát, hogy mindezt a ház teraszán teszi, ahol egyébként a feleségével és a gyerekeivel él. Becky viszonozta az ölelését, és Nick csak a teste rázkódásából érezte, hogy sír. Ugyanakkor végtelenül megkönnyebbült, mert nem érzett mást önmagában, csak valami szívfacsaró, rég eltemetett részvétet és szeretetet. – Sosem tudtam tőled bocsánatot kérni – suttogta alig hallhatóan a ⪻· 235 ·⪼
nő hajába, és még szorosabban ölelte. – Kihasználtalak, aztán elhagytalak. Egy mocskos disznó voltam. Nincs mentségem. Amennyire akkor tőlem telt, szerettelek, és szeretlek ma is... – Éreztem mindig, Nick – oldozta föl Becky, és mintha kínosan érezné magát, elhúzódott a férfitól. A szemébe nézett. – Igazán nincs szükség nagyjelenetre. Annyi év alatt akadt időm arra, hogy magyarázzam magamnak a megmagyarázhatatlant. Neked mindig Heily volt az igazi. Én pedig akkoriban... – Becky elfinrorodott. – Sajnos önámító korszakomat éltem. De a lényeg: ma már értem és tudom, miért nem voltunk mi kelten a tökéletes egész. – Nem értem... Akkor ezek szerint nem haragszol rám? Nem egy bosszú része, ami történik? Rebecca keserűen felnevetett, leült az egyik székre, és magára terítette a kockás plédet, fázósan összekucorodott. Nicknek meg kellett állapítania magában, hogy még mindig nagyon szép. – Túl sokat képzelsz magadról – mondta Becky. – Ha létezik nő, aki nem tudná magát túltenni az elvesztéseden, az nem én vagyok, hanem Heily. – Néhány másodpercig elgondolkozva nézegette a férfi arcát, majd folytatta: – Az emberek változnak. Te sem vagy már ugyanaz, akit szerettem, és nekem is csak az arcom emlékeztet arra a falusi kislányra, akit otthagytál. A múltnak nincs jelene... a mi közös múltunk könnybenzin lobbantotta lángokban égett el, és az egyetlen része, ami nem vált hamuvá, a borostyánszemű lányunk. – Miért került hozzám Nikki? – kérdezte Nick. – Hiszen élsz, nagyon is élsz. – Nem tudtam, megmaradok-e – mondta egyszerűen. – Amire kiderült, hogy igen, már késő volt. Tudtam, hogy Nikki jó helyen van nálatok, hogy az anyjaként szereti Heilyt is. Puszta önzés lett volna a részemről megint kirángatni a megszokott közegéből. Mint látod, valahogy túléltem. Most pedig, még mielőtt ismét megkérdezed, hogy el akarom-e vinni, a válaszom ismét az, hogy nem. – Ha sosem betegedsz meg, ha nincs a leukémiád, én sosem ⪻· 236 ·⪼
tudtam volna meg, hogy született tőled egy lányom – jegyezte meg Nick. – Így van? – Valószínűleg igen – hagyta helyben Becky. – Ez az, amiért haragszom rád. Simán kihagytál volna ebből a csodából... – Ugyan már, Nick! – kiáltott rá Rebecca. – Végül nem te lettél az, aki kimaradt a lányunk életéből, hanem én. Lehet, hogy így büntetett a sors, amiért fájdalomdíjként bántam volna egy ártatlan kislánnyal, egy elvesztett szeretem emlékével... – tette hozzá elgondolkozva, majd hirtelen felállt, és megragadta Nick karját. – De hagyjuk a pátoszt! Nem ezért vagyok itt. Ha nem bánod, a lényegre térek. – Nem is értem, miért vártál eddig. – A férfi próbált flegmának hallatszani, mert valahol mélyen arculcsapásként érte, hogy Beckyt érzelmileg egyáltalán nem érinti meg, hogy ismét találkoztak, ellenben ő rettenetesen fel volt dúlva. Hogy képes ilyen jégcsap lenni? Amikor megérkeztem, sírt. Miért sírt? Most pedig miért ilyen fagyos? Színjáték, vagy valóban ennyire gyűlöl? Nem csoda, hiszen én vagyok élete megrontója... – Miután Nikki megszületett, hamarosan elkezdtem nagyon rosszul érezni magam – kezdett bele Becky. – Sokáig nem mentem el orvoshoz, mert betudtam annak, hogy kihordtam egy gyereket, és a lelkiállapotom sem az igazi. Nikki babaként rossz alvó volt, és nem akadt segítségem, éjjelente előfordult, hogy tízszer is felkeltem hozzá. Nappal olyan voltam, mint valami zombi. De boldog zombi, mert ott volt mellettem a kislányom. Úgy egyéves lehetett, amikor ledöntött a lábamról egy nátha, amiből hónapok alatt sem tudtam kivánszorogni. Folyamatos láz, szédülés, napi többszöri orrvérzés, aztán az ájulások... Igen, az ájulások vettek rá arra, hogy alaposan kivizsgáltassam magam, ha már nem bír a bajommal a körzeti orvos sem. Féltem, hogy egyszer történik valami Nikkivel, miközben én öntudatlanul heverek valahol. ⪻· 237 ·⪼
– Nem csodálom. Én... – szólt közbe Nick, de Becky egy pillantással elhallgattatta. – Volt egy kis megtakarított pénzem, kivettem hát egy budapesti lakást. Úgyis azt terveztem, ha Nikki nagyobb lesz, oda megyünk, mert ha egyedül kell eltartanom magunkat, dolgoznom kell a megélhetésért, és falun igen szűkösek a lehetőségek. Persze, akkor még nem gondoltam, hogy pár hét múlva már egy rideg kórterem vasvázas ágyán fekszem majd, állandó infúzióval a karomban, Nikki pedig Katie-vel, az angol bébiszitterrel lakik majd az én kis albérletemben. Leukémiám volt, Nick, amit felnőttkorban már akkoriban is kevesebb sikerrel gyógyítottak, mintha egy kisgyerek a beteg. Az orvosom nem kertelt: megmondta, nem biztos, hogy megérem az év végét. – Gondolom, ekkor kérted meg Sandrát és Willt, hogy segítsenek, ha baj lesz. – Nick tiszteletteljesen figyelte a nőt. – Fel nem foghatom, hogyan volt annyi lélekjelenléted, hogy még meg is rendezd a saját halálod. Arra célzok, hogy Kórösújfaluban, a temetőben van egy sír... – Honnan tudod? – Becky őszintén meglepődött. – Jártam ott. Sok évvel ezelőtt. Kerestelek, mert tudni akartam, hogy jól vagy-e. – Hogy megnyugtasd a lelked? – A nő arcára gúnyos kifejezés ült. – Felesleges bizonygatnom, mit éreztem irántad. – Úgy van. Tényleg felesleges – sóhajtott Becky. – Szóval jobbnak láttam, ha elrendezem Nikki sorsát, még addig, amíg képes vagyok rá. Valamiért azt éreztem, meg fogok halni. És ha már meg kell halnom, legalább legyen értelme: tudtam, hogy veletek Nikkinek csodás gyerekkora lesz. Egy nap Katie behozta hozzam a kórházba. Nem akartam, hogy a kicsi érezze azt a borzalmas szagot. Köntöst vettem, és egy vidám sapkát húztam a fejemre, nehogy megijedjen. Akkortájt nem volt hajam. Letámolyogtam az udvarra, hogy elköszönhessek tőle. Ősz volt. A dadus csoda csinos, barna ⪻· 238 ·⪼
bársonyruhácskában hozta, fehér harisnyában, és apró virágos csatokat tűzött a göndör, szőke hajába... Akkor láttam utoljára Nikkit. Így őriztem meg az emlékeimben, és azóta is olyan számomra, mint egy kis angyal, aki egy másik dimenzióban él, akihez nem érhetek el... – Becky... – Nick szemei előtt egyre jobban elhomályosodott a nő arca. – Bocsáss meg, nem az a célom, hogy kikészítsetek! – vett erőt magán. – Bizonyára az érdekel, mit keresek most itt. Nos, miután végleg elveszítettem Nikkit, az életem viszont sajnálatos módon megmaradt, éveken át egy rozzant kis tanyaházban bujdokoltam, közel a magyar fővároshoz. Segélyekből éltem, néha vállaltam fordítási munkákat. Egyetlen örömöm volt ebben a már-már üvöltő csöndben: a lapok, amikben szerepeltetek. Mindet digitalizáltam. Aztán eltüntetek az újságokból, visszavonultatok a filmezéstől, és többé nem láthattam az én kis angyalkámat... Komolyan, már öngyilkos gondolataim voltak, amikor egy nap beállított hozzám egy idős férfi, és hangokat lopott a csendembe... Enzio Rossi. – Micsoda? – Nick megdöbbent. – Hogy került ebbe a történetbe Enzio Rossi? – Bosszút akart állni rajtatok, amiért a Shinyt beolvasztottátok a saját stúdiótokba, amiért Gerald Avery halála után nem adtátok el neki – folytatta Becky. – Azzal zsarolt, ha nem segítek, ha nem teszek meg mindent, amire utasít, akkor Nikki megtudja, milyen titkokat rejt a múltja. A hallgatásáért cserébe az lett volna a feladatom, hogy feldúljam a házasságotokat... – Micsoda szemét! – Hallgass végig, Nick! Történt valami, amivel Enzio nem számolt. Miközben eljátszotta velem a Pretty Woman valóságszagúbb verzióját, belém szeretett. Arra kért, maradjak mellette Olaszországban, de nekem volt egy feltételem. Az, hogy leszáll a cégetekről és a családotokról, örökre. Elfogadta. Teljes ⪻· 239 ·⪼
bizalmat adott nekem, beavatott az ügyeibe, és igen, Nick. hozzámentem feleségül. Egyedül a hatalomvágyó, erőszakos fia, Dario az, aki képtelen elfogadni a helyzetet. Ő a mai napig el akarja tőletek venni a Shinyt, és azóta, hogy megszületett az öccse, még inkább. Már eleve nem a legjobb a kapcsolata az apjával, és attól tart, nem számíthat semminemű örökségre... – Várj! – Nick az izgalomtól dermedten állt Becky előtt. – Ezek szerint neked és Enzio Rossinak van... – Igen, Nick – nézett a szemébe. – Van egy kisfiúnk. Marco ötéves. Miatta vagyok itt. Ő az én életem értelme. Mint szülő a szülőt, kérlek, értsd meg. hogy miatta dúltam fel most az életeteket. – Miről van szó? – Nick leült a szemközti székre, a rengeteg új információ mázsás súllyal nehezedett a vállára, lenyomta, maga alá gyűrte. – Marco örökölte a leukémiára való hajlamomat. Súlyos beteg. Talán csak hetei vannak hátra, ha nem találunk most már nagyon gyorsan megfelelő donort az őssejtes kezeléshez. Az apja is nagyon rossz állapotban van, Nick, így ő nem jöhet szóba. Én pár hónappal ezelőtt megpróbáltam, de kilökte a szervezete a tőlem kapottat, és még rosszabb lett az állapota, mert az immunrendszere is legyengült. Dario, a haldokló férjem felnőtt fia nem akar donor lenni, mert annak örülne igazán, ha Marco meghalna. Istenem, ha szerencsétlen Enzio tudná, mi mindent forral ellene a saját fia! De nem mondhatom el neki. Az ő állapotában végzetes is lehet... – Becky hadart, egészen belelovalta magát a mondanivalójába, az arca kipirult, és olyan elkeseredett szemekkel meredt a férfira, mintha a megváltást remélné tőle. Olyan gyorsan beszélt, hogy félrenyelt és fuldokolva köhögött. Nick felugrott, és gyorsan hozott neki az automatából egy pohár tisztított vizet. Óvatosan a vállára tette a kezét, és megitatta. Ott maradt mellette, közvetlen közel, egészen addig, míg Becky légzése helyre nem jött. Óvatosan maga felé fordította a nő elgyötört arcát. – És most arra kérsz minket... azaz Nikkit, hogy legyen donor... – ⪻· 240 ·⪼
suttogta lágyan Nick. – Inkább kérdés volt ez, mint kijelentés. Egészen kikészült. Erre a fordulatra nem számított, amit Becky mondott, az egészen mélyen érintette. Most ébredt rá, hogy a gyermeke anyja sosem zavarta volna meg az életüket, ha nem épp egy másik ember élete múlna rajta. Magához ölelte, a haját simogatta. A nő nem válaszolt, csak hangtalanul sírt. – Sosem voltam szerelmes Enzióba – lehelte végül. – De az évek során ő lett a legjobb barátom. Egyszer már csaknem meghalt a lelkem, ő és az én kicsi Marcóm élesztette újra. Nick, ha mindkettejüket elveszítem, végképp nem marad miért a világon lennem... – Becky... annyira... sajnálom a sok szörnyűséget, amin keresztülmentél – mondta halkan Nick, és azt érezte, a sajnálat satnya szó ahhoz képest, amit legbelül érez. De persze ösztönösen Nikkit védte. – Figyelj csak! Amikor a gyerekek születtek, egyiküknél sem volt őssejt levétel? Becky a fejétr rázta. – Nem. Amikor Nikkit szültem, nem volt pénzem ilyesmire. Magyar viszonylatban ez nagyon drága dolog. Aztán amikor Marco született, kértük, de az orvosok megfeledkeztek róla. Be is pereltük a magánkórházat, meg is nyertük, de a kisfiam azzal már nem sokat ér… – Mekkora barmok! – kapott a fejéhez Nick. – Fejbe tudnám lőni az összeset. – Érted már, miért fordultam hozzátok? – Nem volt választásod – foglalta össze Nick. – És... mondd... nem veszélyes ez az őssejt levétel? – A donáció a donorra nézve fájdalmat és átmeneti kellemetlenséget jelent – felelte finoman Becky, és igyekezett nem gondolni arra, vajon milyen volna egy tizenhárom éves lánynak a procedúra. – Tudom, hiszen végigcsináltam. Csak sajnos hiába. Nick! Mondd meg őszintén! Elképzelhetőnek tartjátok, hogy tudtok ⪻· 241 ·⪼
nekem segíteni? – Van más választásunk? Nikki semmit nem tud a múltjáról és most egy újabb ok, hogy mindent elmondjunk neki... – Nagyon sajnálom, hidd el! Sokáig nem tudtam, melyik ujjamat harapjam meg, hogy ne fájjon. Mindent megtettem, hogy ne kelljen zavarnom benneteket, hogy Marco máshogyan gyógyulhasson meg. De sajnos Nikki az utolsó esélye, és az orvosok is azt mondják, a kezelés általában testvérek esetében a leghatékonyabb. – Értem. Ahogy a szavaidból kiveszem, nem igazán van vesztegetni való időnk. Ha semmi nem csúszik, Heily vasárnap tér vissza Los Angelesbe. Akkor beszélünk a kislánnyal... – Köszönöm. Ha szeretnéd, eljövök én is. – Meglátjuk. – Nick egy ideig hitetlenkedve nézett maga elé, majd ismét egykori kedvesére pillantott. – Becky! Komolyan azt gondolod, hogy Rossi végleg leszállt a családunkról? – Egészen biztos. Enzio éppúgy el tudta engedni a Shinyt, mint a volt szerelmét, akit a céggel együtt vett el tőle Eric Avery apja. Néha még nevettünk is rajta, hogy olyan volt ez, mint a Barnes-Ewing konfliktus. – De azért az sem semmi, hogy épp ifjabb Averyvel randizol – vetette közbe Nick. – Nem randizunk. Barátkozunk. Egyelőre ennyi – reagált szemérmesen Becky. – Én azt remélem, hamarosan meggyógyul a kisfiad, és boldog víg özvegy leszel Eric oldalán – kacsintott rá Nick, majd elmosolyodott. Valahogyan a legnagyobb dráma kellős közepén muszáj volt elvennie a dolgok élét. Legszívesebben azonnal elmondta volna a történteket Heilynek. Hogy megkönnyebbül majd, hogy „csak” egy beteg gyerek miatt történik, ami történik! – Az évek során sokat javult a stressztűrő képességed, és ezt most a pszichológus énem mondatja velem. Felnőtt lettél, Nick – dicsérte meg Rebecca. ⪻· 242 ·⪼
– Épp te mondtad, amikor megérkeztem, hogy a jelennek nincsen múltja – vont vállat a férfi, és közben észrevette, hogy könnyű, nyári zakója zsebében rezegni kezd a telefonja. – Bocsáss meg egy percre! – mondta Rebeccának, majd kivette, és a kijelzőre pillantott. – Ez Heily! A nő bátorító kis mosolyt villantott rá, Nick pedig felvette a telefont. – Szia, drágám, képzeld, én is most akartalak hívni – mondta gyorsan. – Itt van Rebecca, és nem fogod elhinni... Ez az egész történet! Hú! Hogy is kezdjem? – Sehogy, Nick! – Heily hangja színtelenül csengett, mint amikor nagyon ideges. A férfi gyomra azonnal összerándult, amint a felesége folytatta: – Mindent tudok, amit te, és talán még többet is. Nikkit és Daniel Nortont elrabolta a ma délutáni castingról Dario Rossi. Ha írunk egy ajándékozási szerződést, amelyben rá ruházzuk a Shiny részleget, épségben visszakapjuk őket. Már holnap. Ha nem... Ó, Nick, ebbe bele sem merek gondolni. – Hol vagy most? – Enzio Rossi házában. – Hogy a jó francba kerülsz oda? – Nick iszonyú ideges lett, nem Heilyre, hanem a helyzetre. – Hosszú volna elmagyarázni. Odaadjuk neki a Shinyt, Nick. Így döntöttem. Átküldöm e-mailben a szerződést beszkennelve, aláírva. Steven is kap egy példányt, mindjárt hívom őt is. Hány óra lehet most Sidney-ben? Igaz, kit érdekel... Szóval, szerelmem, kérlek, írd alá mielőbb, és küldd vissza! – Persze! De... Jézusom, Heily... Ha bajod esik, én... – Nikki az, aki nagy bajban van – mondta nyomatékosan Heily. – Kapcsold be a gépet, és várd a mailt! – Jól átgondoltad? Biztos ez a megfelelő megoldás? Mi van, ha csak blöfföl? A gyereknek Ericnél kell lennie, máskülönben szólt volna... ⪻· 243 ·⪼
– Bízz bennem, Nick! Kérlek, tedd, amit kérek, és semmiképp ne kezdj magánakcióba, mert a lányunk élete a tét. Hamarosan beszélünk... – Oké! – Nick kinyomta a telefont, és már rohant is befelé a házba, Beckyvel a nyomában. Amint a dolgozószobába ért, már indította is a gépet, és bekapcsolta a nyomtatót. – Mi történt? Jaj, Nick, mondj már valamit! – Még hogy nem kell tartani a Rossi családtól, mi? Dario elrabolta a lányomat. Honnan tudod, hogy ebben nincs benne az apja keze? Ráadásul Heily most Enzióval van. Ha csak a haja szála meggörbül, én... – A férjem nem bántja őket, és le fogja szerelni Dariót – nyugtatgatta Becky. – Nem lesz semmi baj! – Az eszem megáll, miként lehetsz ennyire higgadt? Neked semmit nem jelent Nikki... Ha a te fiad lenne veszélyben... – Hallgass, Nicholas! – kiáltott rá a nő. – Az én fiam minden másodperccel nagyobb veszélyben van. És ne hidd, hogy nem szeretem Nikkit! A szeretet nem azt jelenti, hogy folyton egymás fenekében lógunk. Néha áldozatokat is követel... – Ne veszekedjünk! – vetette oda Nick, majd teljes figyelmét a gép felé fordította, mert betöltött a rendszer. – Kinyomtatom azt a szart. – Van itt egy telefon? – kérdezte Becky. – Nem találom az enyémet... – De jó, hogy eszembe juttattad! – kapott a fejéhez Nick, és már vette is elő a sajátját. – Megpróbálom hívni Nikkit... – Sajnos az övé itt maradt délután, amikor elrohantak a válogatásra, de ha nála lenne, se érnél vele sokat, mert elvette volna tőle az a barom – összegezte a problémát Becky. – Add ide inkább! Megpróbálom felhívni és a lelkére beszélni... – Ha Heily azt kérte, ne kezdjünk magánakcióba, akkor ne kezdjünk – tette el a készüléket Nick, és a nyomtatás ikonra ⪻· 244 ·⪼
kattintott. Az elmúlt néhány percben egészen egyfunkcióssá vált. Nem számított semmi, amit Becky mondott az elmúlt órákban, nem érdekelte, csak az, hogy Nikki és Heily veszélyben van. – Mennyire szereted őket... – mormolta Becky. – Mi az? – kérdezett vissza Nick kissé udvariatlanul, miközben a nyomtatóhoz rohant. – Semmi – felelte Rebecca, majd leült a bőrkanapéra, és csöndesen figyelte a férfit, aki úgy rohangált keresztül-kasul a dolgozószobában, mint a kakas, amelynek épp most csapták le a fejét. Becky a két gyerekére gondolt: Nikkire és Marcóra. Mit sem törődve Nick ámokfutásával, csöndesen imádkozni kezdett. Úgy érezte, itt már nem segíthet más...
⪻· 245 ·⪼
19. fejezet __________________
Egy személytelen ház
–N
incs semmi más ezen a gépen, csak a képek – sóhajtotta tanácstalanul Nikki. – Meg egy csomó dokumentum a szüleim cégéről, és olyan ügyekről, amiket nem is tudok hová tenni. Nem értem, mit akarhat tőlünk ez a fickó. – Nem is a te dolgod kinyomozni – felelte Daniel. – Inkább haza kellene menned végre. Vagy legalább telefonálni. Halálra aggódhatják már magukat miattad... – Azt hiszik, Ericnél vagyok. – Persze! És gondolod, Eric nem telefonálta már körbe a fél világot miattad? Szerintem a szüleid mir biztosan mindenről tudnak, és... – Nem érdekel. – Nikki mérgesen összeszorította a száját. – Nekem is tudnom kellett volna arról, ki vagyok valójában. – A lány végtelen szomorúsággal nézett Danielre, aki az este folyamán megosztotta vele mindazt, amit az apjától hallott a családjukról. Homályos történetfoszlányok voltak csupán, mégis alátámasztották, hogy az elrablójuk nem a levegőbe beszélt. – Nem kéne büntetned őket, mielőtt még megismernéd a részleteket – próbálta menteni a helyzetet Dan. – Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy Heily nem az anyám... ⪻· 246 ·⪼
– Adnod kellene a szüleidnek egy esélyt, hogy elmagyarázzák a dolgot – érvelt a fiú. – Miért is? Nem bírom a hazugságot. Ezt anyámtól örököltem. Vagy legalábbis eddig ebben a tudatban éltem... – A lánynak a mondat végén nagyot kordult a gyomra. – Bocs! – szorította rá a kezét kissé szégyenkezve. – Semmi gond. – Daniel felpattant az ágyáról, amelyen eddig ültek. – Lemegyek, és nézek valami kaját. Amikor megérkeztek, a fiú hálát adott az égnek, hogy senki nincs otthon. Abban bízott, hogy anyja ezen az éjjelen apjával tartott a kaszinóba, és még jó sokáig nem kerül elő egyik sem. Jobb napjaikon úgyis olyan idilli egyetértésben képesek nyomogatni a játékautomatákat. Ki tudja, talán újra szent a béke – ideig-óráig. Lebotorkált a konyhába, és hallotta, amint Nikki lábai is dobognak mögötte a lépcsőn, nyilvánvalóan nem akart egyedül maradni. – Nem baj, ha jövök? – kérdezte a lány. – Mi sosem szoktunk a szobában enni, arra való az ebédlő és a konyha. – Gyere csak, de lehet, hogy kupis. Bocs. A konyhában a szokásos Cathleen hagyta káosz fogadta őket. Mosatlan hegyek mindenhol, valami padlóra kiömlött ragacsos lé, talán bor, a konyhapulton gyógyszeres dobozok hevertek egy csikkel teli hamutál társaságában. Nikki, miközben szétnézett, őszintén megdöbbent – az egész ház olyan volt, mint egy átmeneti szállás, csak úgy sütött róla a személytelenség. Az állott levegőbe némi cigarettafüst vegyült, és amikor megérkeztek, Dan azt kérte tőle, hogy csak az emeleti mosdót használja. A lány gyanította, hogy a lentiben ugyanolyan irgalmatlan kosz van, mint a konyhában. – Nincs bejárónőtök? – kérdezte, és próbált megértőnek tűnni. – A szüleim ilyesmire nem költenek – magyarázta zavartan a fiú, miközben egymás után nyitogatta a szekrényeket, hátha valami kajára bukkannak. – Takarítani utálnak, az emeletet én tartom rendben, de ha az ő területükön kezdek pakolászni, kiakadnak. Ez jó ⪻· 247 ·⪼
lesz? – Diadalittasan lengette meg Nikki orra előtt a csipszeszacskót. – Otthon úgysem ehetek ilyesmit – vette el a lány, majd felbontotta, és úgy látott neki a ropogtatásnak, mintha Dan királyrákot szolgált volna fel. Nem akarta, hogy a fiú még kínosabban érezze magát. Az enteriőrt látva már így is nyilvánvaló volt, hogy még egy tinisztár szülei is lehetnek vérbeli lúzerek. – Akkor remek. Egy kólát mellé? – mosolygott rá a fiú. – Jöhet. Szóval a mamád... nem gondoskodik arról, hogy minden rendben legyen körülöttetek? – Nem akartalak belekeverni ebbe az életbe – mondta válasz helyet Dan, és miután teletöltötte a két poharat, a lány szemébe nézve folytatta: – A te világod egész más, mint az enyém, és nem jó, ha a körülményeimmel riogatlak, Nikki. Én is utálok ide hazajönni, és amint betöltöttem a huszonegyet, elmegyek, utánam a vízözön. – Ha ennyire nem bírod a szüleid, akkor miért maradsz addig? – Will szerint rontaná a megítélésem az emberek szemében, és rossz példát mutatnék a fiatalságnak, ha lelépnék. Szóval tűrnöm kell, egyelőre. – Arra, hogy ennyire fontosak Hollywoodban a külsőségek, eddig nem is gondoltam – mondta elmélázva a lány. – Pedig rohadt fontosak. Azaz, pontosítok: csak azok fontosak. – Ha ők... a szüleid... ilyen, hogy is mondjam, nem érdemesek a szeretetedre, akkor te hogy tudtál ilyenné válni, amilyen vagy? – Miért, szerinted milyen vagyok? – A fiú arcán megjelent egy szívfájdtóan keserű vonás, és Nikki, bármilyen cikinek érezte is, nem tudta megállni, és megsimogatta Dan kissé borostás állát. – Céltudatos, udvarias, kedves, gondoskodó... a többit meg nem mondom. – Nikki belepirult a mondatba. – Igazából olyan vagy, amilyenek a srácok a suliban általában nem. – Az életcélom, hogy a lehető legkevesebb közöm legyen a szüleimhez. ⪻· 248 ·⪼
– Olyan szörnyűek? – Csak hogy el tudd képzelni! Amikor filmezni kezdtem, olyan szintű szeretethiányom volt, hogy összekevertem a szezont a fazonnal. Annyira hiányzott az életemből egy anya, és úgy örültem, hogy a rendező Chelsea-vel az első perctől kijöttünk! Mindig meghallgatott, számíthattam rá, még éjszakánként is nagyon sokat beszélgettünk. Szerinted mennyire döbbentem meg, amikor elkezdtünk forgatni, ő pedig egy nap bejött a lakókocsimba, és letámadott? – Pfuj! – Igen, pfuj – értett egyet Daniel. – Aztán amikor elutasítottam, megfenyegetett, hogy kitesznek a produkcióból, ha nem teszek a kedvére... – De nem tettél, ugye? – Nem. Szerencsére Will Walker leállította. – Daniel ingerülten, tenyérrel csapott a konyhapultra. – Megmondanád, miért beszélek neked erről? – Nem tudom – mondta Nikki, és azt sem tudta, köpjön vagy nyeljen az információtól, amit Chelsea-ről megtudott. Benne ez a nő úgy élt, mint a szülei egykori felfedezője, és végtelenül tisztelte, örült annak, hogy ha esetleg szerepet kap az Álom a varázshegyen 2-ben, vele dolgozhat. Most azonban elöntötte az iszonyat. Hány éves lehet? Van vagy hatvan! Képes kikezdeni egy tizenévessel. Pfúj! Nikki kereste a szavakat, de azok cserbenhagyták. Jó lett volna valami okosat és vigasztalót mondani, de milyen bölcsességet mondhatna a maga tizenhárom éves fejével? Életében még csak nem is csókolózott, a szülei óvták-védték a széltől is, és szerencsétlen Danhez képest egy rózsaszín babavilágban él. Nikki tekintete először a fiú kezére, majd a mosogatóra siklott, és megpróbálta kicsit oldani a feszültséget a gondolattal, ami hirtelen rátalált. – Nézd, Dan! – mosolyodott el. – Lehet, hogy a mamád mégiscsak főzött neked valamit, ami benn pihen a frigóban. Véres a mosogató, ⪻· 249 ·⪼
mintha húst pucoltak volna... Daniel szórakozottan a csap alá pillantott, és értetlenül meredt a gusztustalan, barnás-bordós lére. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Hosszan vonyított a szerkezet, és a fiú döbbent arccal bámult Nikkire. A falióra hajnali hármat mutatott. – Lehet, hogy a szüleid jöttek haza. Talán jobb volna, ha én mennék – mondta bizonytalanul a lány. Nem vágyott ezekkel az emberekkel megismerkedni. – Vagy az idióta olasz – suttogta Daniel. – Bújj el a gardróbban, megnézem, ki jött. Jobb fegyver nem lévén kéznél, a fiú magához vette a falra akasztott nagyméretű fakanalat, és az ajtóhoz ment. Óvatosan kikémlelt, és a nyíláson keresztül nagyon is jellegzetes, kék fejfedőket látott. – Ki az? – kérdezte óvatosan. – Rendőrség! – Kintről érces férfihang hallatszott. Máris itt vannak Nikkiért. Ez gyors volt. Nyugodt lélekkel fordította el a kulcsot a zárban, és szélesre tárta a ház ajtaját a hatóság előtt. – Daniel Norton? – kérdezte az egyik egyenruhás. zsblámpát tartott a kezében. – Én vagyok az – felelte határozottan, habozás nélkül. – Nikki odabenn van, már épp győzködtem, hogy induljon haza taxival, de azt mondta, hogy éhes, és előtte szeretne enni valamit… – Itt valami félreértés lehet – vágott közbe a rendőr. – Mi csak magát keressük, fiam. Beljebb mehetünk? – Csak tessék – állt félre meglepetten a fiú, és a szem sarkából látta, hogy Nikki is előkerült. Aggodalmas arccal méregette a rendőröket. – Jó estét! – köszönt halkan. A lámpát szorongató rendőr a lány felé biccentett. – Kicsoda a kishölgy? Rokon? Barát? ⪻· 250 ·⪼
– Egy barátom. Én... – Ez esetben nem bánja, ha előtte beszélgetünk, ugye? – Mi történt? – Danielen hirtelen baljós érzés futott át, amely végül a gyomra tájékán remegésben összpontosult. – Az édesanyja kórházban van – mondta szenvtelenül a rendőr. Látszott rajta, hogy edzett volt az ehhez hasonló helyzetek terén. – Mi történt vele? – A vallomása szerint az ön édesapja törbbször is megszúrta odakinn, az utcán, aztán eltűnt. Körül kell néznünk a házban és a kertben, és vannak kérdéseink is. Hosszú, már-már kínosra nyúlt csönd állt be. Daniel úgy meredt maga elé, mintha gondolatban valahol távol járna, messze ettől a megaláztatástól, amellyel holnapra minden bizonnyal tele lesz az összes lap, messze a szégyentől, hogy mindez épp akkor történik, amikor Nikki Richards mellette áll és határozottan átkarolja, mintha azzal a segítségére lehetne. – Hozzak neked egy pohár vizet? – kérdezte halkan a lány. Ezt látta az anyjától – Heily is mindig megitatta azt, aki éppen rossz hírt kapott. – A konyhából – tette hozzá sután. – Ne... Ott is csak vér van... – Daniel döbbenten nézett Nikkire, amikor eszébe jutott a dzsuva a mosogató szélén. Vér... Az anyám vére. – Fiatalember, most nem omolhat össze! – parancsolt rá a másik rendőr. – Tudjuk, hogy ez nagyon nehéz, de arra kérem, segítse a nyomozást! – Persze – bólintott Daniel fakó hangon, és ösztönösen kerülte Nikki tekintetét. – Csak szeretném, ha először ő hazajutna. – Karon ragadta a lányt, aki nem tiltakozott. – Várjon, fiatalember, most nem mehet el! – Márpedig nem fogom hagyni, hogy egy tizenhárom éves lány egyedül taxizzon, éjnek idején. A két rendőr néma, beszédes pillantást váltott. ⪻· 251 ·⪼
– Elviszem a kishölgyet – mondta az egyik nagy sóhajjal, és az ajtó felé indult, Daniel pedig bátorítóan biccentett Nikkinek. A lány nem először csodálta őt a lélekjelenlétéért. Ennyi szart egy napra... mit vétettünk? – Nem gond, ha kikísérem? – kérdezte a másik nyomozót Daniel. – Kérem, igyekezzen vissza! Haladnunk kell a munkával. A fiú kézen fogta Nikkit, az pedig, mint egy zombi, hagyta magát kivezetni az ajtón, majd a kertkapun is. Daniel megmondta a rendőrnek a lány címét, aki felvont szemöldökkel csodálkozott azon, mit keres ezen a lerobbant városrészen egy Beverly Hills-i csitri. – Várjon egy percet! – kérte tőle Nikki, mielőtt beszállt volna. A zsaru biccentett egyet, és a rádióval kezdett bíbelődni, de azért a két szemét a fiatalokon tartotta. Hirtelen eszébe ötlött, honnan olyan ismerős neki a srác. A lánya nézte rongyosra azt a varázshegyes filmet otthon, amiben szerepelt – már nem is emlékezett a címére pontosan. – Mi az? Indulj, Nikki! – kérlelte Daniel. – Vedd már észre, hogy egy rémálom az életem, és te egyáltalán nem illesz bele! – Megyek – bólintott a lány. – De csak akkor, ha megígéred, hogy nem tűnsz el. Olyan rövid idő telt el, és te lettél a legjobb barátom. Nem érdekel a családod. Csak te érdekelsz. – Nikki, te meghülyültél! Az ott, a mosogatóban, az anyám vére volt! – Az elmúlt óráknak köszönhetem, hogy végre értékelni tudom mindazt, amim van – mondta a lány csöndesen, és az éj sötétjében túlságosan is gyanúsan csillogtak a szemei. – Ha túl leszel ezen, gyere el hozzánk! – Nem tudom, jó ötlet-e. – Nem megyek haza, ha nem ígéred meg. – Ez zsarolás. – Nem válogathatok az eszközökben. – Rendben. Ígérem, meglátogatlak. Nagyon vigyázz magadra, és ⪻· 252 ·⪼
ha otthon vagy, küldj egy e-mailt! – Te is! – A lány búcsúzóul megszorította a karját, majd beült a rendőrautóba, amely pillanatokon belül kilőtt. Nikki gondolatban háromszor vágta nyakon önmagát, mert bármilyen gondjai vannak is a szüleivel, a fiú problémáihoz képest piszlicsáré ügyek. Daniel kábultan állt a járdán, és próbálta feldolgozni mindazt, ami történt. Nem érzett mást, csak végtelen ürességet. Szégyellte, hogy nem sajnálja az anyját, és hogy azt reméli, az apja ezek után soha nem kerül elő, ha pedig mégis, hát rohadjon meg a sitten. Egy csiga tempójában vánszorgott vissza a kert kapuhoz, az ott maradt nyomozó pedig megunhatta a várakozást, mert kijött a ház elé, és a teraszról figyelte Danielt. Vagy csak nem bírja a cigarettaszagot – gondolta keserűen. – Jön már, fiam? Nem érek rá egész éjjel itt strázsálni – kiáltott felé az egyik. – Igen – szólt vissza, majd amikor a közelükbe ért, hozzátette: – Kész vagyok tanúvallomást tenni. Mondja, anyám hogy van? Végtére is, illendő megkérdezzem, azt hiszem. Daniel Norton még mindig görcsösen szorongatta a kezében a méretes fakanalat. ✤ Will Walker utált éjnek idején utazni, különösen a családjával együtt, de másnap fontos tárgyalása volt, és el kellett indulniuk. Korábbi gépről szó sem lehetett, mert Sandra, a felesége, beteg apja mellett akart maradni, ameddig csak lehetett. Az volt a megérzése, hogy most látta utoljára, és az utóbbi napokban sírdogálva hajtogatta Willnek, amikor sem a nő szülei, sem a lányuk nem volt a közelben. Igen, Virginia-állam valóban nem a szomszédban van. Nem csoda, hogy szegénykém fél, ha esetleg hívják, nem ér időben oda. Megsimogatta a felesége vállát. A mozdulatban ezúttal nem volt semmi szexualitás, csak mély szeretet és együttérzés. Óceánparti ⪻· 253 ·⪼
házuk emeleti fürdőszobájában álltak hajnal négykor, és Sandy úgy festett, mint egy kísértet, amint kisírt szeméről hámozta le a sminket apró, színes pamacsokkal, amelyek folyton kihullottak fáradt ujjai közül. Mennyit simogatta az apja homlokát... – Summer elaludt végre? – kérdezte a nő, miközben fésűt vett elő. – Nem volt egyszerű dolgom, de igen. – Kösz, hogy letetted. – Nincs mit. Az apja vagyok, nem emlékszel? – Nagyon szellemes, Will! – Sandy úgy nézett ki, mint aki másodperceken belül ismét könnyekben tör ki. – Jaj, olyan rémesen, rohadtul esendő az ember... – sóhajtott. – Mikor tavasszal utoljára náluk voltunk, még azzal büszkélkedett, milyen sokat javított a reggeli kocogása idején... Most meg... Ki tudja, meddig szerethetjük még? – Sandra letette a fésűt, és a férjéhez simult. – Együtt kell lenni, Will – suttogta szenvedélyesen. – Együtt, és a lehető legtöbbet, mert csak a teremtő tudja, mennyi időnk van... – Hé, bébi, bébi – próbálta vigasztalni. – Az a te bajod, hogy megtelt a tüdőd tömény kórházszaggal! Ki kell hogy tisztuljon. Gondolj arra, hogy makkegészségesek vagyunk. Summer is, te is, én is... – Lehet, hogy a papa mellett kellett volna maradnom még pár napot – marcangolta önmagát Sandra. – Csakhogy gyűlölök nélkületek lenni. Még a végén megbüntet az önzésemért a sors... – Anyukám, nem vagy te véletlenül regényíró? Szörnyen pátoszos tudsz lenni, hallod-e! De ha már ragaszkodsz ahhoz, hogy ezen a mocskos, fáradt hajnalon teátrálisak legyünk, akkor azt mondom, a végzeted hozott haza ma L. A.-be, és biztosan nem volt hiábavaló, hogy ebben az órában itt vagy. Életed nagy lehetősége, vagy mi... – Életem nagy lehetősége a Fényemberek megfilmesítése volt annak idején. – Sandra szomorkásan mosolygott. – Azóta te és Summer vagytok a főszereplők. Még jó, hogy a jogdíjak lehetővé teszik, hogy ne érezzem magam kitartott nőnek – trélálkozott ⪻· 254 ·⪼
erőtlenül. Mindketten meglepődtek, amikor a vezetékes telefon belecsörgött a hajnalba. – Ki a franc lehet az ilyenkor? – mérgelődött Will. – Nem is szóltunk senkinek, hogy mikor jövünk haza. – Biztos az én nagy lehetőségem. A legújabb – forgatta fáradt szemek Sandy. – Felveszem, nehogy felébredjen Summer. Még jó, hogy ilyen diszkrét hangja van... Will Walker mezítláb, lábujjhegyen sietett át az emeleti folyosó végére, ahol a komód tetején egy nagy cserép virág társaságában pihent a telefonkészülék. Üveges tekintettel bámulta a falon lógó, nonfiguratív festményt, miközben a füléhez emelte a kagylót. – Walker. Az ideges, hajnali telefonáló pedig csak mondta, mondta a magáét perceken át, és Sandra Connor azt hitte, hogy Will már réges-rég lerázta az illetőt, amikor a fürdőbe ismét beszűrődött a férje hangja. Basszus! Hadar, és tőmondatokban beszél. Akkor baj van – foglalta össze magában, és kinézett az ajtón, hátha akkor megtud valami érdemlegeset. Mire a férje mellé ért, Will már le is tette, és lázasan cibálta vissza magára az egész hazaúton viselt farmerét. – Mi történt, szívem? – Semmi, ami minket érintene. Feküdj le, néhány óra múlva vissza jövök. – Ha nem mondod el, nem tudok aludni, Will. Te is tudod. – Daniel apja betintázott, és megkéselte az anyját – fogta a fejét a férfi. – Jézusom! Ez hihetetlen. – Az. Az eszem megáll! Mit kell még annak a szerencsétlen srácnak kibírnia? – Hogy van az anyja? – Állítólag nem súlyosak a sérülései. A baj csak az, hogy ez az ⪻· 255 ·⪼
agyára nem igaz. – Will nagyon felpaprikázta magát. Szívből gyűlölte, megvetette a Norton házaspárt. Réges-régről ismerte őket. Hol az apja, hol az anyja hurcolta az érzékeny kisfiút válogatásról válogatásra, pedig a kezdet kezdetén alig négyéves, ha lehetett. Látszott, hogy a gyerektől remélik a nagy amerikai álmot, a megváltást, az ő tehetségén keresztül szeretnék fényesre csiszolni az olcsó, bizsu életüket, és ez a hozzáállás annyira taszította a jó érzésű embereket, hogy az a gyereken csattant, és a kis Dan nagyon sokáig nem kapott munkát. Végül, amikor ő tizenéves kora elején aláírta vele a szerződést, és ismerkedni kezdtek, viszonylag hamar kiderült, hogy a srác körül valami nem stimmel. Folyton kialvatlan volt, túlságosan gyakran sérült meg véletlenül és míg a castingokon brillírozott, kinyílt, addig civilben rendkívül visszahúzódó, frusztrált kissrác volt. Persze, mert amíg játszott, addig valaki más életét élhette. Nem sokkal később Sandra és Will egy mondvacsinált indokkal meghívták magukhoz hétvégére, és ekkor bukott ki a fiúból, hogy a családja valójában milyen életet él. Szerencsejáték-függő apa, depressziós, pánikbeteg, megfélemlített anya. Egyébként meg mindkettő léhűtő, csak önmagukkal és a nyavalyáikkal vannak elfoglalva, nem erősségük a munka, a gyerek a megélhetés kelléke. Ha nem volt pénzük, ami gyakran megesett, Danielt hibáztatták, merthogy miatta nem dolgoznak, az ő elkényeztetett seggét hordják nap mint nap a filmesekhez, érte hoznak áldozatot, hát mellékállásban kolduljon a kölyök. Míg nem szerzett ropogós bankjegyeket valahonnan, egyszerűen kizárták az utcára. Ha számlatartozás miatt kikapcsolták náluk a villanyt, a gyereket zavarták el az utca túloldalán lévő temetőbe gyertyákat szedni. Épp csak el nem küldték lopni! Most pedig, mióta keres, rettentő iramban élik fel Daniel vagyonát. Will úgy érezte, menten felrobban. Gyors csókot adott a neje homlokára. – Tartok tőle, eljött a pont, amikor tojni kell az imidzsre, ⪻· 256 ·⪼
Sandy – tört ki. – Danielt ki kell menekíteni onnan és pert indítani. Bebizonyítani, hogy a szülei érdemtelenné váltak a vagyon kezelésére és a nevelésre is. Mi van, ha az a faszfej Leon legközelebb máshová szúr? Csak négy év múlva lesz huszonegy. Az nagyon hosszú idő, túl hosszú! – Igazad van. Húzok föl tiszta ágyneműt a vendégszobába. Dan hogy viseli? – Összetört, de tartja magár. Megpróbálom rábeszélni, hogy jöjjön hozzánk, legalább míg az apja előkerül. Remélem, azonnal letartóztatják azt a köcsögöt. Pár nap, és forgatni kezdünk, addigra a gyereknek egyben kell lennie... – Kérhetnél neki egy kis haladékot. Elvégre Chelsea rendezi. – Ja – felelte Will fapofával. – Jól jönnek néha a klimaxos nénik, akik nem férnek a bugyijukba. Szia, drágám, sietek vissza! – A férfi már a lépcsőfordulóban járt. – Will! – szólt utána Sandy. – Talán ezért kellett hazajönnünk. – Ja, talán. A sztárügynök átrohant a nappalin, a hallon, és hamarosan már a BMW-ben ült. Csak a részigazságot mondta Sandrának. Mindaz, amiről Dmiel Norton beszélt, maga volt a két lábon járó agyrém. Elrabolták Nikki Richardsszal egyetemben, majd miután megszöktek, és a Norton-házban kötöttek ki, kisvártatva kiderült, hogy a fiú szülei vérre menő balhét rendeztek. Ráadásul mindennek a tetejébe Danielnél van az elrablójuk, Dario Rossi laptopja, amely különös infókat rejt. Will legszívesebben azonnal felhívta volna Nicket, de nem merte megtenni, csak ha már nála a számítógép. Két terve volt erre a hajnalra: az egyik, hogy hazaviszi Dant, a másik, hogy eljuttatja az adathordozót Richardséknak. Will rákanyarodott a sztrádára, amely a külváros felé vezetett. Venice-ben az öbölt narancsos fénybe vonta a hajnali nap.
⪻· 257 ·⪼
20. fejezet __________________
Forró csoki
–P
apa! – A kiáltás szinte sikításnak tűnt, és a Richards-ház földszintjéről jött. Nick úgy pattant fel a számítógép elől, mintha puskából lőtték volna ki, Becky attól tartott, a nyakát szegi, ha ebben a tempóban száguld le a lépcsőn. Azonban nem rohant sebesebben, mint amilyen tempóban az ő szíve vert. Megvan a gyerek, istenem, előkerült a gyerek. Tudta, hogy különösnek tűnne, ha ő is Nikki elé szaladna, kívülállónak is érezte magát, meg nem is, de azért csak követte Nicket, és a hallba lépve két összefonódott embert látott, arany haj rázkódott, tompa hüppögés hallatszott, az ajtóban pedig egyenruhás rendőr állt. – Köszönöm, hogy hazahozta – hálálkodott Nick. – Mondja, elkapták azt a szemetet? – Sajnos még nem, de rajta vagyunk – bólintott a rendőr. – Szegény kislány, nem csoda, hogy így kiborult. Rosszkor volt rossz helyen. Nyilván nincs hozzászokva az efféle durva történésekhez... – Nos, tényleg nincs. – Összetörsz, papa! – Ne haragudj, kincsem! Csak úgy megkönnyebbültem, hogy hazajöttél! – Bocsánat, de engem vár a munka. Ha lesznek fejlemények, arról ⪻· 258 ·⪼
majd hallanak. – A rendőr kezet fogott Nickkel, aztán elviharzott. – Édesem! Gyere, menjünk a nappaliba, és ha megnyugodtál, mesélj el mindent! – Átkarolta a lányát, és beterelte a házba, útközben nem tudták kikerülni az ajtóban álló Rebeccát. – Szia, Nikki! – köszönt a lánynak, és Nick látta, hogy legszívesebben ő is magához ölelné. Nem teszi. Fegyelmezett. – Szia. Hogyhogy te még mindig itt vagy? Jobban vagy már? Eric is itt van? Te ismered a papámat? – Ennyi kérdésre lehetetlen egyszerre válaszolni – felelt a biztonság kedvéért Nick. – Becky! Megtennéd, hogy felhívod Heilyt? És készítesz Nikkinek egy forró csokit a konyhában? A szekrényben mindent megtalálsz hozzá... – kérte szeretetteljesen, Rebecca pedig olyan arcot vágott, mintha épp a pápa kérné arra, hogy legyen a személyi asszisztense. – Boldogan – felelte, és könnybe lábadt szemekkel a konyhába sietett. – Különös egy nő – szipogta Nikki, és leült a kanapéra. – Drágám, a mama megtudta, hogy elrabolt téged az a barom Dario Rossi. Idetelefonált pár órája, halálra aggódtuk magunkat. Mondd, hol talált rátok a rendőrség? Mielőbb el kell kapniuk, hogy többé ne érhessen hozzád... – Nem találtak ránk, papa. Mi szöktünk meg tőle, a lakásából. A belvárosban tartott minket fogva. – Várj, kincsem! Mi az, hogy ti? – Daniel Norton és én. Az olasz fickó a Bel Air Stars egyik próbaterméből vitt el, és szegény Dan, pechére, pont ott volt, így őt is elrángatta. Papa, én totálisan leblokkoltam, amikor ott hagyott bennünket a lakásában bezárva. Dan viszont nagyon vagány volt, és kijutottunk... – Szívem, akkor viszont miért egy rendőr hozott haza? – Miután megszöktünk, nem akartam hazajönni... nos... mert... – Miért, Nikki? ⪻· 259 ·⪼
A kislány lesütötte a szemeit. – Az az ember nagyon sok rossz dolgot mesélt a múltunkról, a családunkról, és haragudtam rátok, amiért ezeket nem mondtátok el. Mintha hülyének néznétek! Tudni szeretném, hogy miért rabolt el, és azt is, hogy mi minden történt régen, amit eddig elhallgattatok. – Indulattal vegyes dac égett az arcán, amint az apjára nézett. Magyarázatra várt. Nick megsimogatta a vállát. – Egyáltalán nem biztos, hogy minden igaz, amit mondott – vigasztalta. – Ha a mama megtudja, hogy hazajöttél, felülnek az első gépre, és amint itt lesznek, szépen leülünk hármasban, és mindent megbeszélünk. – Rendben – bólintott Nikki bizonytalanul. – Várjuk meg a mamát! De egész biztos, hogy képtelen leszek nyugodtan aludni, míg meg nem tudom a teljes igazságot. És azután lesznek csak igazán nyugtalan éjszakáid kicsikém. Üdv a való világban, a rózsaszín buborék, amit köréd fújtunk, ki pukkant. Bocsáss meg nekünk! – Miért hozott haza rendőr, Nikki? Feljelentettétek Rossit? Tudnom kell! – Nem, papa. Daniel szülei... Tudod, elég balhés emberek. Összeverekedtek, és az apja megsebesítette a mamáját. A rendőrség hozzájuk jött, én pedig pont ott voltam... – Hála az égnek, hogy neked nem esett bajod! – Nick újra magához ölelte a kislányt. Legszívesebben az ölébe vette volna, mint kiskorában, de tudta, Nikki ezt már kínosnak érezné. – Soha többé ne menj oda, nagyon kérlek! – Nem is terveztem. – A lány megborzongott a személytelen, koszfészek Norton-ház emlékétől. – De ha azt kéred, hogy ne barátkozzak Daniellel, arra nemet kell mondanom. Nem tehet róla, hogy ilyenek a szülei. – Nem, tényleg nem. – Nick nagyon hálás volt a srácnak, aki sikeresen kimentette Nikkit Dario Rossi karmai közül. – Ráadásul ⪻· 260 ·⪼
tökös gyereknek tűnik. A legtöbb tejfölösszájú srác maximum bepisilne, ha ilyen helyzetbe kerülne. Valamikor majd áthívjuk, és megköszönjük neki, hogy vigyázott rád. Ünnepélyes keretek között. – Mikor? – csillant föl Nikki szeme, mire az apja azt sem tudta, hová bújtassa a mosolyát. Kicsi lányom, hová tűnt az iménti mérged? Újabban milyen könnyen elterelhető a figyelmed! – Most nekünk is és valószínűleg a srácnak is van gondja épp elég – állapította meg kitérően Nick. A folyosó felől óvatos léptek zaja hallatszott, és az ajtóban hamarosan megjelent Rebecca. Ezüsttálcán egyensúlyozott három bögre gőzölgő csokoládét, gazdagon borítva tejszínhabbal, és némi fahéjat is szórt a tetejére. Letette melléjük a dohányzóasztalra, és amikor felnézett, az álló lámpa fényében az arca rendkívül sápadtnak és elgyötörtnek tűnt. Biztosan megviseli Nikki közelsége, Hiába, mindenkinek jobb lesz, ha ezentúl tiszta lapokkal játszunk. Figyelte Beckyt és a lányukat, amint az elvette a tálcáról az egyik gőzölgő bögrét. Megállapította magában, hogy az arcvonásaik nagyon hasonlítanak, és ha a hajuk színe különbözik is, a dús, hullámos hatás egy és ugyanaz, ahogyan az orruk, a telt ajkaik és az arccsontjuk határozott íve is. Csoda, hogy Nikkinek nem tűnik föl. – Köszönöm, Rebecca, épp így szeretem, fahéjjal. – A lány belekortyolt a bögrébe. – Nagyon jólesik. Kezem-lábam jéghideg, pedig a kinti éjszaka is forró... – A sokktól van – mondta Becky csöndesen, majd óvatosan végigsimított Nikki karján. Az ő keze is jéghideg volt, és Nick pontosan emlékezett arra, mire gondol. A régmúltból. Becky, akárhányszor ideges volt, a végtagjai úgy lehűltek, hogy simán játszhatott volna tetszhalottat. – Na, igyátok a csokitokat, mirelit csirkék – mosolyodott el. – Aztán vegyél egy zuhanyt, Nikki, és pihenj! Kész szerencse, hogy holnap szombat, és nincs suli... – Ja, de már alig várom, hogy elmesélhessem Virgine-nek, hogy ⪻· 261 ·⪼
mi történt velem, és... – Nikki, nagyon komolyan megkérlek, hogy ezekről a dolgokról semmit ne mondj Virgine-nek! – vágott közbe Nick. – Oké – felelte enyhe sértettséggel a lány, és felhörpintette a maradék csokiját. Hirtelen felállt, mintha eszébe jutott volna valami. – Felmegyek tusolni, aztán megpróbálok aludni egyet. Sok volt ez a mai nap. – Felkísérjelek? – Papa, nem vagyok már ötéves. – Igazad van, kicsim, elfelejtettem. A lány lassan szedte a lépcsőfokokat, mert nem akart feltűnést kelteni, de valójában nagyon várta, hogy bekapcsolhassa a számítógépét, és üzenhessen Danielnek a Skype-on. Meg akarta vele osztani a nap egyetlen jó hírét: hogy nem csak neki, de az apjának is szimpatikus. A múltjával kapcsolatos, szorongó gondolatait igyekezett most száműzni, mert úgy érezte, bőven lesz ideje rájuk, ha hazatért az anyja, és ezzel együtt kikerülhetetlenül szembejönnek a tények. A felnőttek kettesben maradtak a nappaliban. Nick hosszan nézte Beckyt, aki leginkább egy élőhalottra emlékeztetett, amint ott ült a kanapén, és mereven bámulta a semmit. – Jó kis éjszaka, mi? – törte meg a csöndet Nick. – Az. De jó, hogy legalább Nikki végre biztonságban van. – Nagyon rossz volt a közelében lenni...? – kérdezte óvatosan. – Erről most nem vagyok képes beszélni, ne haragudj! Túl sok volt az elmúlt huszonnégy óra. Piszok sok. A jó hír az, hogy Heily épp akkor akarta elindítani Dariónak a Shiny részleg átruházási papírjait, amikor odacsörögtem. Tudod, van egy laptopom, amit az a féreg ellopott tőlem a napokban. Tele bizonyítékokkal, ellene. Az apja háta mögött már évek óta tervezte, hogy valahogyan elszedi tőletek a cégrészt, ami valaha a Rossi családé volt. Akad ott pár terhelő dokumentum a fekete fegyverkereskedelemről, ⪻· 262 ·⪼
drogszállítmányokról, amikhez korábban köze volt. Képek, szerződések, ilyesmik. Ha valahogyan visszaszereznétek tőle, pillanatok alatt leültetnék. Nem lennének többé veszélyben azok, akiket szeretünk. – Rebecca fásultan, halkan beszélt, mindennemű izgatottság nélkül, akár egy gép. Nick a kezéért nyúlt. – Becky! De hiszen ez remek hír! Akkor Nikki is megvan, és a Shiny is a családunknál maradhat. Ha Heily hazajön, beszélünk a lányunkkal, elmondjuk neki az igazat, és megkérjük, hogy segítsen a kisfiadon. Megoldjuk a dolgokat, szépen sorjában. Még minden rendbe jöhet... – Próbált lelket verni az asszonyba, aki úgy festett, mintha képtelen volna örülni az események kedvező alakulásának. – Már nem lehet olyan, mint képzeltem – ingatta a fejét. – Nem tudtam teljesíteni Enzio utolsó kívánságát... – Mi volt az? – A férjem azt mondta, akkor képes nyugodtan elhagyni ezt a világot, ha tudja, hogy Marco meggyógyulhat. Az egyetlen gyereke, akit szeret. Az első fiát nem is ismeri. Darióban hatalmasat csalódott. Az utóbbi években ez a kicsi éltette... – Még éltetheti is, Becky... – Már nem. Enzio egy órával ezelőtt meghalt. A feleséged fogta a kezét. – Rebecca üveges tekintettel meredt maga elé. Nicknek a hideg futkosott a hátán. – Nagyon sajnálom. Részvétem. – Igaz, valójában cseppet sem szánta az öreg maffiózót, mert annyi nehézséget és bánatot okozott a családjának az évek során, pedig ők közvetlenül sosem ártottak neki. Tudta, hogy Beckyvel szemben nem tisztességes, de nem együttérzés, hanem megkönnyebbülés kerítette hatalmába a hírre. Legalább eggyel kevesebb Rossi él a planétán. Mi a francért fogta az öreg kezét Heily? Hiszen miatta halt meg az anyja. Már csak azt a vadbarom fiát kell elkapni. Nick eldöntötte, hogy amint egyedül marad, már hívja is Marion Leet, de a gondolatait magában tartotta. Becky gyászolt, és ő nem akart neki még nehezebb perceket szerezni. ⪻· 263 ·⪼
– Nick, hány óra lehet most Olaszországban? Emberi idő van már? Képtelen vagyok gondolkodni... A férfi gyors fejszámolást végzett. – Igen, már nappal van. Becky bólintott és lassan felállt. A tartása gyászában is királynői volt. Nick hirtelen nem tudta, mivel, hogyan vigasztalja, hiszen annyira távolinak érezte. A sok szörnyűség, amin keresztülment, megváltoztatta, és ezt az új Beckyt már nem értette, nem ismerte, és be kellett látni, hogy nem is szerette. Ez a felismerés friss volt, mellbevágó, elkeserítő, de azért valami arra késztette, hogy segíteni próbáljon. Egy múltba veszett szerelem emléke. Már nem vagy az nekem, aki voltál. Már másnak vagy az. Számomra egy nő lettél a sok közül, valami hiányzik belőled, bár tudnám, mi az. De lehet, hogy csak az a baj, hogy már nem szeretsz, nem ragyog rám a lelked, ezért számomra is érdektelenné váltál. Csak azt nem tudom, miért vagyok ilyen csalódott. Talán mert adtál egy büdös nagy pofont az egómnak. Hogy még rám sem lehet örökkön-örökké várni. A feltörni készülő szavak Nick torkában ragadtak, amint Becky egy pillanatra visszafordult. – Felhívnám Marcót – közölte. – Használhatom a dolgozószobát? – Érezd otthon magad – bólintott Nick. – Nem maradok már soká. Nikki biztonságban pihen az ágyában. Nincs miért itt lennem, és így is túlságosan az otthonotokba furakodtam. – Megértem, ha ennyi év alatt elmúltak az érzéseid. – Nick belül szidta magát ezért az elejtett megjegyzésért, de már késő volt. – Te még mindig nem ismersz engem – sóhajtott a nő, és elsietett, Nick pedig magára maradt a gondolataival. Már hajnalodott, és úgy döntött, nem fekszik le, hanem őrzi Nikki álmát. Kisvártatva Heily e-mailezett, hogy az első géppel jönnek, és szidta a tudósokat, hogy a teleportálás még mindig csak álom. Rebecca nem sokkal később taxit hívott és kimérten búcsúzkodott. ⪻· 264 ·⪼
Arra kérte Nicket, hogy őt se hagyják ki, ha Nikki múltja és Marco ügyében összeül a családi kupaktanács. Szándékosan úgy viselkedett, mint akinek csak a fia egészsége számít, és a férfi nem sejthette, hogy a lelkében háborúk dúlnak. Ez hülye. Ez teljesen hülye – taglalta gondolatban, a taxiban ülve. – Olyan önző, öncélú, magának való... ezt régen hogy nem vettem észre? Annyira megváltozott! Az éleslátás sem adatott meg neki. Csodálkozik a viselkedésemen? Amikor itt van tőlem karnyújtásnyira a lányom, és nem ölelhetem magamhoz, mert nem akarom halálra rémíteni? Gondolataiba belecsörgött a telefon. Megkönnyebbülten látta, hogy Eric az. – Egész éjjel nem tudtam aludni – mondta morcosan a férfi. – Az, hogy te vele vagy, plusz, hogy Nikki is elcsavargott, már túl sok nekem. Mondd, a kislány épségben hazakerült? – Igen – telelte Becky, és tudta, hogy mesél majd a részletekről, de nem ezen a hajnalon. Nem volt ereje hozzá. – Most jöttem el tőlük. – Nickkel mindent sikerült tisztáznod? – Kérdezte Eric szárazon. – Többet is, mint akartam – keserűen felnevetett. – Őszintén? Elég volt a társaságából. – Nick jó barátom, de ezt örömmel hallom. – Eric? – Igen? – Már nem vagyok férjnél, és úgy tűnik, a lakásom most nem a legbiztonságosabb hely. – Eszedbe ne jusson hotelba menni! – figyelmeztette Eric, és gyorsan lediktálta a címét, mielőtt még Becky meggondolja magát. A taxi új barátja, és talán egy új élet felé is vitte őt. Voltak még problémák a vállán, ám az, hogy ennyi idő után ismét szembenézett Nickkel, hogy vele együtt izgult végig egy éjszakát Nikkiért, a stresszhelyzet, amelyben képtelenek voltak támogatni egymást, végleg ráébresztette, hogy semmi keresnivalója sincs egykori szerelmének az életében, és már nem is akarja, hogy legyen. A ⪻· 265 ·⪼
kislány más kérdés – az, hogy közvetlen közelről látta, hogy beszélhetett vele, feltépte a sebeket, felébresztette benne az eltemetett anyai érzelmeket, és csak még fájdalmasabbá tette a tényt, hogy egyetlen vigasza, Marco, nagyon beteg. A gondolatot pedig, hogy Nikkinek emiatt meg kell tudnia az igazságot, alig volt képes elviselni. Azért viszont kétségtelenül hálás volt Nicknek, hogy evidens volt számára a segítségnyújtás. Végtére is, ő is szülő. Akkora lelkiismeretfurdalással van felém, mint ide Budapest. Egyre kevésbé érdekelte a férfi lelkivilága: csak az foglalkoztatta, hogy Marco életben maradjon, hogy meggyógyuljon, és közben Nikki a lehető legkevésbé sérüljön. Az igazság az volt, hogy mindkét gyermekét védeni akarta, de ebben a helyzetben lehetetlennek tűnt egyensúlyra lelni. Úgy érezte, szétszakad, és Enzio halála sem könnyített a helyzeten. Rebeccának csordultig tele volt a lelke, amikor Eric kertvárosi háza előtt kiszállt a taxiból. A férfi a kapuban várta. Egyetlen pillantást váltottak, Ericé aggodalmas volt, Beckyé viharvert, összetört. Szép vonásait gúzsba kötötte, görcsbe torzította a bánat. Eric mellélépett, ölbe kapta, és bevitte a házba. Becky rongybabaként hevert a karjában, nem ellenkezett. – Eric, én... – Majd később. Most adok valami nyugtatót, és pihenned kell. Minden más várhat. Ez parancs.
⪻· 266 ·⪼
21. fejezet __________________
Avery-projekt ásnap délelőtt Nick nem győzte lerázni Melt, aki úgy tíz körül telefonált. Legszívesebben leteremtette volna, amiért ígérete ellenére nem vigyázott Nikkire, de nem vitte túlzásba, nehogy a nő gyanút fogjon, hogy valami komoly baj történt. Nick nagyon mérges volt, de nem akarta, hogy testvére félidős várandósan jobban felidegesítse magát, mint muszáj. – Nikki már itthon van, Daniellel volt az éjjel – mondta a nővérének, és hangjából akarata ellenére is sütött a neheztelés. – Kész szerencse, hogy egy rendes gyerekkel van dolgunk. – Mit csinál most Nikki? – Még alszik. – Mi lesz a castinggal? Nem tudom, mi ütött ebbe a lányba. Annyira akarta, aztán pedig csapot-papot otthagyott. Azt hiszem, beszélek Chelsea-vel, hátha kap még egy soron kívüli lehetőséget, és... – Ki érdekel most a nyamvadt válogatás? – fakadt ki a férfi. – Nick, mi rosszat mondtam? – kérdezett vissza megbántva Mel. – Semmit. Csak szeretném, ha egy időre leszállnánk erről a témáról, és megkérlek, hogy semmiféle lehetőséget ne kérj a lányomnak.
M
⪻· 267 ·⪼
– Bocs, én csak jót akartam. – Tudom. De balul sült el. – Nem igaz, Nikkinek semmi baja nem lett. Végre élt egy kicsit. Úgy őrzitek, mint egy toronyba zárt hercegkisasszonyt. – Nem esett baja, de másként is alakulhatott volna. – Nick fásultan sóhajtott. – Nincs kedvem most vitatkozni. Különben is, mennem kell, mert látom a monitoron, hogy valakit beengedett az őr, és nem akarom, hogy a csöngetés felverje Nikkit. – Oké, később beszélünk – hagyta rá Melanie, Nick pedig arra gondolt, Eric még arra sem veszi a fáradságot, hogy megkérdezze, mi van a gyerekkel. Szép kis keresztapa. Valaki nyilván jobban érdekli, mint Nikki. Ledobta a telefonját, és gyorsan az ajtó felé csörtetett. Amint kilépett, látta, hogy Will cseppet sem feltűnő, de elegáns, sötétkék autója áll a kocsifeljárón. A fekete férfi sietős léptekkel szelte át a kertet, de a világért sem lépett volna a fűre. A kezében szorongatott komor aktatáska egyáltalán nem illett fehér ruhájához. Pillanatok alatt visszaverte a két játékos házőrző próbálkozásait. Amint felfedezte az egyik fehérre festett oszlopnak támaszkodó, totálisan lemerült Nicket, az arca még elszántabb kifejezést öltött. – Történt valami? – kérdezte Nick, köszönés helyett. Will hétvégén ritkán jelent meg náluk Sandra, valamint bejelentkezés nélkül. Ha mégis ez történt, annak általában nyomós oka volt. A régi barát ilyen alkalmakkor hozta a rossz híreket. – Csak nem Sandy apja? – Volt már jobb bőrben is az öreg Jake, de nem emiatt jöttem, fiú! – A két férfi megölelte egymást. Nem volt ebben semmi szokatlan, hiszen évtizedek óta tartó kapcsolat volt az övéké. Az ötvenes éveit taposó sztárügynöknek Nick olyan volt, mintha a fia lenne. Kölyökkora óta ismerte. Amikor Los Angelesbe érkezett, hetekig az ő kanapéját bitorolta, és akkoriban még Will szemei körül sem voltak szarkalábak. – Rossz bőrben vagy – állapította meg az ügynök, miközben ⪻· 268 ·⪼
hátrébb húzódott. – Nem csodálom. Daniel a szülei ramazurija után hajnalban nálunk kötött ki. Mindent elmesélt. Sejtheted, hogy mi sem sokat aludtunk. – Menjünk be, cimbora – tessékelte a konyha felé Nick. – A nagylány még alszik, iszonyúan kimerült. Heily és Bran pedig úton van hazafelé. Beszélhetünk. Hogy van a kölyök? Daniel? – Erős gyerek az. Kurva fiatal, de amin keresztülment, azt nem kívánom senkinek. – Will, ha kettesben voltak, sosem válogatta meg a szavait. Nick mindkettejüknek töltött egy alkoholmentes sört, és leültek a konyhapulthoz. – Nem nagyon beszélhetek a hátteréről, köt a titoktartás. Legyen elég annyi, hogy három órája fenyegetem a napilapokat. Ebből az ügyből nem lesz sztori. Nem hagyom, hogy elássák a fiú karrierjét. – Kardos harcos vagy, mint régen. – Nick szeretettel veregette meg a barátja vállát. – Az a srác jó kezekben van. – Neki köszönheted, hogy Nikki még az ágyában van, és nem Dario Rossinál. Ugye, tudod? – A lányom elmondta az éjjel. Nagyon hálás vagyok Danielnek. Mi van a szüleivel? – A faterját egy órája kapták el valamelyik lebujban. Az anyja szúrt sérülésekkel kórházban, de valószínűleg jó időre bevarrják mindkettőt. Az egyiket sittre, a másikat szanatóriumba. – Szép. Tudunk valamit segíteni a fiúnak? Ezért vagy itt, Will? – Ugyan, ezt magam is megoldom. – Az ügynök Nick arcát fürkészte. – Daniel másról is mesélt. Azt mondta, valami gáz van Nikki múltja körül... – Ne is mondd! – Nick nagyot kortyolt a sörből. – Becky él. idejött L. A.-be. – Atyavilág, mit akar? Magával akarja vinni Nikkit? Hogy jutott eszébe ilyesmi éppen most? Hát milyen kígyó hozzáállás ez? Ha jól volt, és eddig nem érdekelte, akkor most meg miért... – Várj! – emelte fel a kezét Nick. – Először én is ezt hittem. De ⪻· 269 ·⪼
aztán kiderült, hogy a lányom anyja semmi ilyesmit nem akar. Azt mondta, szereti, és itt van jó helye, nálunk. – A férfi hirtelen furcsa, fojtott hangot hallott, mire letette a söröspoharát. – Várj egy picit! Felállt, átment a hallott, a szalonon, majd a nappalin, de egy teremtett lelket sem látott, csak a nyitott teraszajtón lebegtette egy kicsit a szél a muszlinlüggönyt. Visszasietett Willhez. – Mi baj? – kérdezte az ügynök. – Semmi, csak már azt hittem, Nikki felébredt. – A hangját még inkább visszafogta, mint eddig. – Nem akarom, hogy hallja ezeket a dolgokat. Még semmit nem tud. Akkor készülünk beszélni vele, ha Heily is hazajött. – Térj a lényegre, mert megbolondulok! Mit akar tőletek Rebecca? – A kedves exem volt olyan ügyes, hogy pár éve hozzáment Enzio Rossihoz, és szült neki egy gyereket. Marcus vagy Marco a neve, már nem is emlékszem, egy agyrém volt ez az éjszaka. Sokk, sokk hátán. A lényeg: a kisfiú örökölte Rebecca hajlamát a leukémiára, nagyon rossz állapotban van, és csak az őssejtdonácitó segíthet rajta. Nem vették le a köldökzsinórvért, amikor a kissrác született. Ezért kell Nikki... – Donort akar csinálni a közös lányotokból? Szent ég, Nick – kerekedett el Will szeme. – Szent ég, Nick – ismételte meg még egyszer. – Nézd, ezen én is sokat gondolkodtam, de nem tudom érte elítélni. Biztosan szereti Nikkit, de több mint tíz év után tegnap látta először. A kisfiát viszont születése óta neveli, így neki az a gyerek olyan, mint neked Summer. Ha Summer rosszul lenne, és tudnád, hogy van valaki a világon, aki segíthet rajta, te mit tennél? – Valószínűleg ugyanezt – ingatta a fejét Will. – Pocsék helyzet – összegezte a hallottakat. – Mit akartok tenni? – Mindent elmondunk a lányunknak. Fogalmam sincs, hogy fogja túlélni, de meg kell tennünk. Nem fordíthatunk hátat Beckynek. ⪻· 270 ·⪼
Hajnalban Heilyvel e-maileztem egy sort erről, és ő is egyetért. Már amúgy is ott tartottunk a napokban, hogy jobb, ha Nikki mindent megtud a származásáról. Elérkezett az ideje. Egyre önállóbb, egyre inkább el kell engednünk... – Értem, hogy mire gondolsz. Szegénykém! Már azt sem lesz egyszerű megemésztenie, hogy nem Heily a szülőanyja, és rögtön egy fájdalmas kezelésnek alávetni... – Fájdalmas kezelés? – vágott közbe Nick. – Becky nem hangsúlyozta, hogy fájdalmas. – Amennyit Nora Valentine-tól hallottam róla, azért kellemesnek korántsem nevezhető – mondta óvatosan Will, mert nem akarta Nicket halálra rémiszteni. Nora egy színésznő volt, aki korábban őssejtet adott a saját lányának. Akkoriban nagyon sokat cikkeztek erről az újságok, és Nicknek derengeni kezdett egy történet, hogy a beavatkozás mennyi veszélyt rejt és milyen utóhatásai vannak. Bele sem akart gondolni. – Nikki döntése, hogy hajlandó lesz-e rá. Mindenesetre az esélyt meg kell adnunk. Ha csak ennyit tehetünk... – tárta szét a karját Nick. – Még mindig bűntudatod van Becky miatt. Ennyi év után is? – Will ezt inkább mondta, mint kérdezte. – Volt. De pár órája elszállt. Találkoztam vele. Semmit nem jelentek már neki. Annyit sem, mint ő nekem. – Nick most, hogy kimondta, érezte csak igazán, hogy Becky közönye a felszín alatt rendesen böki a csőrét. – Zavar? – tapintott rá a lényegre Will. – Franc tudja. Nem szeretném, hogy félreérts, de amikor megtudtam, hogy él, elkezdtem arról álmodozni, hogy barátok lehetünk. Valahogy belső szükségletem, hogy Becky jóllétével tisztában legyek. Nem tudom megmagyarázni, miért, de így van. – Szerintem érthető a viselkedése. Ha a fodrász elcseszi a hajad, eszedbe sem jut még egyszer bejelentkezni hozzá – adta meg a kegyelemdöfést Will. – Naná, hogy kerül! Mindig Heily volt az ⪻· 271 ·⪼
oldalbordád, ő pedig egy kivehető protézis. – De a nyoma itt maradt – mutatott a mellkasára Nick. – Azért ne szakadjon már meg a szíved! – forgatta a szemeit Will. – Inkább fogadd el, hogy kisebb gondja is nagyobb most nálad. Ha meggyógyul a gyereke, talán újra hajlandó lesz normálisan szóba állni veled. – Fene tudja – sóhajtott Nick. – Mit hoztál ebben? – mutatott a barátja aktatáskájára. – Jaj, már el is felejtettem – kapott a fejéhez Will. – Pedig voltaképpen ezért jöttem. A gyerekek hozták el ezt a laptopot Dario Rossi kéglijéből, mert Nikki képeket talált rajta a családotokról. – Könnyen meglehet, hogy ez a gép Beckyé! Adná az ég! – Nick gyorsan felpattintotta a számítógép tetejét, és bekapcsolta. Szerencsére volt benne szufla, mert ilyen töltőt nem tartott otthon. A laptop pillanatok alatt betöltött, Will pedig Nick mellé csúsztatta a bárszékét, hogy ő is jól lássa, mi történik a monitoron. Egymás után nyitották meg a különböző mappákat, és a rájuk zúduló sok-sok információtól jó ideig nem tudtak megszólalni. – Úgy tűnik, Becky alapos munkát végzett – mondta végül eltűnődve Will. – Mintha évek óta érezte volna, hogy Dario Rossi egyszer még bajt hoz. Olybá tűnik, az ipse ellopta a gépét a bizonyítékok miatt. Meg jó, hogy a két gyerekben volt elég kurázsi, és elhozták ezt a kicsikét... – Vajon ki segített Beckynek? – hitetlenkedett Nick. – Ezt az anyagot még egy magánnyomozó is megirigyelhetné. Már ezek töredékéért is évekre bevarrhatják a csávót... – Várj, nyisd meg azt az alsót! – mutatott Will egy Avery-projekt elnevezésű fájlra. Nick pillanatokon belül maga előtt látta a dokumentumot. Bámulta a betűket, és nem akart hinni a szemének. – Ugye, tudod, mire szól ez a megbízás? – kérdezte Will. – Stimmel az időpont, stimmel a nap... – Stimmel az autó rendszáma és színe is, barátom. Ha százszor ⪻· 272 ·⪼
nem olvastam annak idején a rendőrségi jelentésben, akkor egyszer sem... – Ez hihetetlen! – Will a lejét fogta. – Nem Enzio Rossi miatt robbant fel Eric Avery autója. Nem miatta halt meg az anyósod... – Nem. Dario tette. És így már biztos, hogy nem a mi családunk ellen irányult. – Én eddig is így gondoltam, Nick. Oké, hogy az apjának lehetett baja az Avery családdal, ez tiszta sor, hiszen nagy ellenségek voltak, céges és szerelmi háborúk, meg ami csak szóba jöhet. De szerinted Dariónak mi baja lehetett Erickel? Nem értem... – Akár az apja is megkérhette, hogy szervezze meg a robbantást – boncolgatta Nick. – Bár nem is tudom. Becky szerint öreg napjaira megszelídült, ráadásul sosem volt valami jóban a fiával. – Mit akarsz tenni ezekkel az infókkal? – Én semmit. Nem engedhetem meg magamnak az önbíráskodást, sem azt, hogy vér tapadjon a kezemhez, pedig ölni tudnék. Nekem családom van. – Helyes. De akkor most mi lesz? Hívod a zsarukat? – Csak Marton Leet. Rá eddig mindig számíthattunk. Heilyért és Branért kimegyek majd a reptérre. Pár testőrt is viszek, és kölcsönzök valami szolid páncélautót. Nikki pedig addig suliba sem megy, míg ifjabb Rossi rendőrkézre nem kerül. A következő napokban még több őrt kérek a házhoz, és ki sem dugjuk az orrunkat, ha nem muszáj. – Nagyon helyes – bólintott Will, miközben a frizsiderhez ment, és felpattintott még egy sört. Ezúttal alkoholosat, elvégre egy ilyen szombaton ki törődik efféle részletekkel? – Fasza ez a város – csúszott ki a száján. – Igen, az – értett egyet Nick. – Londonban szeretnék lenni, és anyámmal inni egy csésze jó teát. Nick a házhoz rendelte Marion Leet, aki biztosította róla, hogy egy órán belül megérkezik. Will úgy döntött, megvárja, és amennyire ⪻· 273 ·⪼
csak lehet, a barátja segítségére lesz. Haza is szólt Sandynek, hogy ne várják mostanában. Csöndesen itták a sört, és az egész házat némaság uralta. Messze, a hátsó szárnyban Nikki Richards az ágyán összegömbölyödve, hangtalanul zokogott a párnájába. Már az is elég szörnyű volt, hogy Dant sem Skype-on, sem telefonon nem érte el az éjszaka folyamán, és reggel sem. Aztán le akart menni a konyhába, hogy főzzön magának és az apjának tejes kávét, csakhogy félúton megtorpant. Túl sokat hallott, túl sokat tudott. Amikor az apja elindult felé a hallon át, kiszökött a kertbe, és egy ideig a virágba borult leander mögött zokogott, aztán visszakullogott a szobájába. Úgy érezte, romba dőlt az élete. Senkivel nem akart beszélni, becsukta a zsalugátereket, és kulcsra zárta az ajtót. Magányosan gyászolta a gyerekkorát... ✤ – Telefonált Will. Csak estefelé ér haza. – Sandra kialvatlan szemei alatt karikák sötétlettek, amint megállt a vendégszoba ajtajában. Odabenn, az ágyon az elragadtatott tizenegy éves Summer ült, úgy vigyorgott, hogy folyamatosan kilátszott a dupla soros fogszabályzója. Mindenféle kérdéseket tett föl Dannek, aki türelmesen válaszolgatott, miközben behajtogatta a ruháit a szekrénybe. Még mindig kínosan érezte magát, amiért betolakodott ügynöke családi életébe, de Sandra és Will nagyon őszintén győzködte, hogy maradjon náluk egy időre, így kénytelen volt maga is elhinni, hogy ez a legjobb mindannyiuknak. Még így is tudták, hogy a gyámügy napokon belül a nyakukon lesz, és hosszas procedúrának néznek elébe. Daniel kiskorú volt, a szülei pedig teljességgel használhatatlanok, ami nem könnyített a helyzeten. Will az éjjel megígérte a fiúnak, hogy kitalálnak valamit. – Miért nem pihensz egy kicsit, Sandra? – kérdezte Dan. – Majd én elszórakoztatom a lányotokat. ⪻· 274 ·⪼
– Majd elszórakoztatja a matektanár. Summer, lefelé! Megérkezett Mrs. Blewett. Be kell hoznia a kéthetes lemaradását, mielőtt hétfőn suliba megy. A Colortul Forest kemény iskola. – Nikki is oda jár, ugye? – csúszott ki Dan száján az érdeklődő kérdés. – Summer, lefelé! – Sandra fáradt ingerültséggel meredt egy szem lányára. – Oké, megyek már – vetette oda morogva, majd a srácra mosolygott. – Később még találkozunk? – Ki sem tudnánk kerülni egymást. Úgy fest, hogy most én is itt lakom. – A kislány kelletlenül ledobogott a lépcsőn, Sandy pedig az egyszemélyes heverő szélére ült. Egy ideig hangtalanul figyelte, ahogyan a fiú pakol a szobában, és érzelmek ezrei futkosnak az arcán, amint a gondolatai kalandoznak. Az írónőt szinte mcgihlette Daniel néma vívódása. Pedig mióta tudomást szerzett idős apja betegségéről, egy árva sorral sem bővült az új kézirata. Talán majd ma este... – Nem akarod meglátogatni a mamádat? – kérdezte Dant szelíden. – Egyelőre nem. – A fiú ajka alig észrevehetően megrándult. – Tudom, segítenem kellene neki, de most képtelen vagyok. Először magamat kell rendbe hoznom. Most semmi nem kerek. Talán sosem volt, és sosem lesz. – Súlyos szavak ezek egy tizenhét évestől... – Itt, belül én nem annyi vagyok. – Igen, már észrevettem – bólintott Sandra. – Épp ezért beszélek veled felnőttként. Ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, addig rendezd a kapcsolatod a szüleiddel, amíg lehetőséged van rá. – Úgy érted, mellette kellene lennem, és fognom a kezét a klinikán? Vagy vigyek a fateromnak narancsot és reszelőt a sittre? – Nem így értettem – védekezett Sandra. – Csak lehet, hogy mire lépni akarnál feléjük, késő lesz. – Hát, én lépni akarok. – Daniel keserűen felnevetett. – Lelépni. ⪻· 275 ·⪼
– Bocsáss meg! Nem akarok az ügyeidbe avatkozni, semmi jogom hozzá. Talán csak az beszél belőlem, hogy az apám nagyon rosszul van, és én az elmúlt években nem éltem az idővel, amit mellette tölthettem volna. Minden fontosabb volt nála, és nem ezt érdemelte, mert amíg védtelen gyerekként éltem, számára mindig én voltam az első... – Nálunk ez sosem volt így, ezért az én érzéseim mások – mondta feszülten Daniel. – Egy nap talán majd meg tudsz nekik bocsátani. – Egy nap talán majd igen. – Mihez kezdesz Nikkivel? – váltott témát a nő. – Amit az éjjel meséltél nekünk, abból arra következtetek, hogy megkedveltétek egymást. – Én őt jobban is, mint kéne. De nem macerálom. Nem passzolunk mi, Sandra. Ő Beverly Hills hercegnője, én meg... – mutatott önmagára. – Ami velem történik, a körülményeim... Ez már egy vicc. Szégyellni való vagyok. – Dehogy vagy! A szüleid tettei miatt senki nem fog elítélni, akkor sem, ha a lapok megszellőztetik ezt az egészet. – Ezt magad sem gondolhatod komolyan. Tudod te is, milyen a bulvár. Én leszek a 21. század Twist Olivérje, és semmi kedvem hozzá. Szeretném kihagyni Nikkit ebből a cirkuszból, van így is elég baja. – Nem hinném, hogy a barátoknak épp a bajban kéne egymást cserbenhagyni – mondta óvatosan Sandra. – Épp akkor, amikor illene a másiknak erőt adni. – Én azt hiszem, hosszú távon azzal teszem neki a legjobbat, ami most kegyetlenségnek tűnik. Sandra, az én szüleim körül mindig voltak, vannak és lesznek gázok. Gondolod, hogy Nick Richards el lenne ragadtatva attól, hogy a lánya épp egy ilyen zűrös alakkal nyomul? Nikki maga mondta, hogy mennyire féltik. Nem akarom, hogy miattam rúgja össze a port a szüleivel, akik a rózsaszín ⪻· 276 ·⪼
cukormázba áztatott barátaihoz szoktak, ott, a dombon. – Nick Richardsnak most a lánya társasága a legkisebb gondja – mosolyodott el Sandra. – Egyébként pedig a híre ellenére nem egy sznob, felszínes ember. Heily keményebb dió, ő örökölt némi felfuvalkodottságot a néhai anyjától, de azért nem kezelhetetlen, a helyén van a szíve – nevette el magát Sandra, amint felötlött benne Lianne emléke. – Szerintem ne bujkálj Nikki előtt. – Nem bujkálok! – Daniel, reggel óta ott villog a kis ablak a monitorodon, mégsem válaszoltál neki. Miért nem? – Mert védeni akarom. – Hé, hapsikám, ez nem a Twilight, te pedig nem vagy vámpír. Ezen Danielnek nevetnie kellett. – Hihetetlen nő vagy! – csóválta a fejét, majd Sandrára mosolygott, aki felkászálódott az ágyról, és tüntetőleg az ajtó felé indult. – Megyek, megnézem, hogy teljesít a kisasszony a matekon. Jut eszembe, neked is fel kéne hívnod a magántanárod, hogy mostantól egy ideig ide jöjjön. – Azzal nem kell sietni. Annyira még nem vagyok jól, hogy a tanulásra meg a filmezésre is tudjak koncentrálni. Talán hónapokig nem leszek... – Daniel, azért mégiscsak kamaszból gyúrtak téged! – Sandra kuncogva hagyta el a szobát, és a fiú egyedül maradt új, átmeneti otthonában. Amint az írónő léptei elhaltak, az ágyra vetette magát. Hanyatt feküdt, fogta a fülhallgatókat és a nyugtatóját, azaz az MP3-lejátszót, majd a hangulatához egy tökéletesen passzoló számot kezdett hallgatni. A plafont bámulta, de fél szemmel olykor a laptopja monitorára nézett. Túl nagy volt a kísértés. Kinyújtotta a kezét, és egy gombnyomással likvidálta a csábító készüléket. Úgy érezte, Nikkinek hosszú távon jobb lesz, ha nem érintkeznek egymással. Tudta, most hosszas, kínos procedúra vár rá, jó kis sajtóvérengzéssel ⪻· 277 ·⪼
megspékelve, és esze ágában sem volt kitenni ennek a lányt, aki most szintén krízisen megy keresztül. Az elmúlt napon sokat lamentált, vajon mi lehet az igazság Nikki származásáról, és hogy mi történhet most fönn a dombtetőn, az elegáns, fehér villa falai közölt. Sokkal könnyebb volt a lány életén gondolkodni, mint átélni a saját tragédiáját, amihez képest kettejük elrablása is csak könnyed teadélután volt. Az apjának évek néztek ki a börtönben. Az anyjának hónapok a szanatóriumban, és Dan tudta, az kisebb csoda volna, ha Cathleen valaha is megkísérelne a saját lábára állni. Ha ismét kint lesz, az én véremet szívja tovább, amíg csak világ a világ... Ha hagyom. De az enyém a döntés. Ez az én életem. Nem kell olyanná válnom, amilyenek ők. Nem leszek az áldozatuk. Én győztes vagyok. Daniel elmerengett Sandra mondatain, a szentimentális tézisen, miszerint ha sokáig húzzuk az időt, lekéshetünk a saját szeretteinkről. De kik is ők valójában? Azok, akik mellettünk éltek, de nem törődtek velünk, vagy azok, akik, ha csak távolról is, de mindig segítették az utunkat? Azok, akik centiméternyi távolságból romboltak, vagy azok, akik mérföldekről építettek? Igen, Daniel tudta, él ember a földön, akinek ő is zokogva ülne az ágya szélén, ha az beteg volna, csakhogy nem a szüleire gondolt. Will Walker jutott az eszébe. Aztán Maria, a nagyanyja, aki csak hatéves koráig szerethette, mert az asszonnyal végzett az infarktus. Danielnek az ő halálával ért véget a gyerekkora. A helyzet úgy állt, hogy most érezte magát azóta először biztonságban – Walkerék vendégszobájában, a Muse egyik szívfacsaró dalát hallgatva. Lassan elnyomta az álom, abban a biztos tudatban, hogy míg alszik, nem lesz veszekedés, verekedés, nem történhet baj. Félálomban Nikkit látta maga előtt, amint hullámos, lobogó hajával a két nagy, fehér kutyával együtt szalad elé, Richardsék kertjében. Dan nem tudta, látja-e még, fogja-e valaha úgy a karjába zárni, mint ebben az álomban. De a kép szép volt, túlságosan is szép. ⪻· 278 ·⪼
22. fejezet __________________
Az igazság egy családról ásnap a LAX-ról taxi vitte haza Nancyt, aki Heily színészi képességeinek és lélekjelenlétének köszönhetően vajmi keveset érzékelt a sok feszültségből, amin Olaszországban keresztülment a család. Brandon már akkor szunyókált a kocsiban, amikor a reptérről rákanyarodtak az autópályára, így Nick és Heily végre tudott beszélgetni. Kezeik összekulcsolódva pihentek a kézifék felett, miközben a férfi halkan mesélt: mindent a legapróbb részletekig, amit Rebecca szándékairól megtudott, mert Heilyt persze ez érdekelte leginkább. Már azt is tudta, hogy a nő kisfia, Marco beteg, ezért van szükség Nikki segítségére, és ettől a fordulattól egy kicsit megkönnyebbült. Míg Rómában Enzio Rossival vívott szócsatát az öreg halálának éjjelén, a tudata egy hátsó szegletében végig ott munkált a félelem, hogy Rebecca szándékai talán mégsem tisztességesek. Elvégre akárhogy is, hozzáment ehhez az emberhez, aki valaha bosszút forralt ellenük. Nehéz volt elhinnie, hogy az évek alatt minden megváltozott, és ha nincs a kis Marco baja, ők valószínűleg abban a tudatban élhettek volna tovább életük végéig, hogy Rebecca már a világon sincs. – Hogy van Nikki? Ki van vele otthon? Ugye, biztonságban van? – záporoztak Heily kérdései, amikor végre kettesben maradtak.
M
⪻· 279 ·⪼
– Alfred vigyáz rá – felelte Nick. – A baj csak az, hogy mióta előkerült, nem hajlandó kijönni a szobájából. Nem eszik, nem iszik. Pedig aznap éjjel még hosszan beszélgettünk, Becky is nálunk volt, de semmit nem hallhatott, ami azt eredményezhette volna, hogy beforduljon. – Szerintem már maga az elrablása, a szökésük is elég sokk volt – taglalta Heily. – Szegény gyerek, amin keresztülment... Nem lehet ezt feldolgozni. Ha hazamegyünk, rögtön beszélek vele. Engem csak beenged... – Reméljük – bólintott Nick, majd egy másodpercre elszakította a pillantását az útról, és szép, de megviselt feleségére nézett. – Most te mesélj, Heily! Sok dolog van, amit nem értek. – Mindjárt minden világossá válik. Csak dőlj hátra és figyelj! Azon a délelőttön Rossi a házába cipeltetett. Fidelio Marcella mögé bújva ő maga volt a problémás befektető mindvégig, és sejtheted, hogy gondosan kitervelte az egészet. Nekem akkor ott kellett lennem. Mindig azt hittem, hogy anyám haláláért egyedül ő felel, így hát nem nehéz elképzelned, mit éreztem, amikor ott álltam vele szemben. Aztán nehézkesen mesélni kezdett, és elmondta, mindig nagyon szerette volna visszakapni a Shiny részleget, de annyira nem, hogy ezért bántson bárkit. A fia, Dario volt az, aki nem bírt a vérével, mert féltette az örökségét, és úgy akarta bebiztosítani magát, hogy elteszi láb alól a bátyját... – Ezt nem értem, Heily. Akkor miért Eric Avery autóját robbantotta fel, amelyben az anyád ült? – Nick, tudod, Eric... – Jézusom! – kapott a fejéhez a férfi. – Avery vér szerinti apja nem az öreg Gerald volt, hanem ezek szerint Enzio Rossi? Istenem, hányszor hallottam az öreg Hawktól és apádról is ezt a régi történetet! Gerald Avery elszerette tőle Shinyt, aztán a saját kezére játszotta a vállalatot, de azt egy szóval sem mondta senki, hogy a nő akkor már terhes volt... ⪻· 280 ·⪼
– Nem bizony – bólintott Heily. – És szerintem Eric sem tudja. Ha akarod, adok pár percet, hogy megemészd, engem is csaknem fel kellett locsolni, miután Enzio Rossi mindent elmesélt – ajánlotta a nő, és megsimogatta Nick vállát. – Folytasd csak nyugodtan! – Rendben. A lényeg, hogy Dario Rossi akkor vágta el magát örökre az apja előtt, amikor felrobbantotta azt a kocsit. Jó időre kitagadta, és csak évek múltán fogadta vissza a családba. – Akkor sem volt sok értelme! Miért tette? – Ezt én is megkérdeztem tőle. Azért, mert érezte, hogy a végét járja, és abban az időben nem volt senkije. Dario pedig letette neki a nagyesküt, hogy mostantól nem lesz semmi balhé. Aztán jött Becky, megszületett Marco, és anyám gyilkosa megint vérszemet kapott... Enzio az utolsó éveiben már nem üzletelt, a tartalékaiból élt, és mivel mindig nagyvonalú volt azokkal, akiket szeret, a forrásai fogyatkoztak. – Dario Rossi pedig úgy érezte, a tortából csak morzsák maradnak neki, ha nem szerzi vissza a Shinyt. Elvégre pillanatnyilag van három örökös a csekélyke vagyonra, ha jól gondolom – folytatta Heily helyett Nick. – Az a szemét ezért rabolta el Nikkit. Ezért kellett ez az egész cirkusz. De már megtettem a szükséges intézkedéseket. Becky jóvoltából vannak bizonyítékaink Dario ellen, amiket tegnap átadtunk Marion Leenek. Ne tudd meg, miket... – Nick, tele a lelkem. Képtelen vagyok most újabb disznóságokat hallgatni. – Megértelek. Ami fontos: ha Lee nyomozó elkapja, nem kell ürügyeket keresgélni ahhoz, hogy évekre rács mögé kerüljön. – Ez jó hír. – Heily fáradtan felsóhajtott, miközben az autójuk begördült a házuk kapuján. – És amúgy hogy vagy, Nick? Tudod, hogy értem. Persze, hogy tudta. A férfi leállította a motort, és szorosan magához ölelte Heilyt. ⪻· 281 ·⪼
– Semmi nem változott – súgta a fülébe. – Még mindig te vagy életem szerelme, és ez most már így is marad. Ha kidobsz a zűrös múltam miatt, akkor is a küszöbödön fogok ücsörögni, egészen addig, míg vissza nem fogadsz. – Nem doblak ki, te bolond – telelte szelíden a nő. – De remélem, más már nem fog kiderülni rólad, amit még nem tudok. – Nem is értékeled, hogy az urad még húsz év után is tud meglepetéseket szerezni? – próbálta tréfával elütni a dolgot Nick. – Milyen meglepetések? – kérdezte egy álmos hangocska, amely egyenesen a hátsó ülésről érkezett. Brandon álmos szemekkel körbepillantott, és miután megállapította, hogy megérkeztek, föltépte a kocsi ajtaját, hogy a kutyákkal hancúrozhasson. – Csak óvatosan! – kiáltott utána Heily. – Tetszett neki Róma, de az otthon azért mégiscsak otthon. Hiányzott neki! – Nekem pedig te hiányoztál – bújt közelebb Nick. – Katona voltam, hadvezér nélkül. De most itt vagy végre, és tudom, hogy együtt akárhány csatából győztesen kerülünk ki. – Azért a következőben nem vagyok biztos. Maffiózókkal tárgyalunk, zsarolókat szerelünk le, volt szeretőkkel harcolunk, én mégis attól télek legjobban, hogy fog ezentúl rám nézni egy tizenhárom éves lány... – pillantott Heily az egyik emeleti ablakra, a csukott zsalugáterekre. – Kicsim, nem lesz semmi baj – próbálta megnyugtatni Nick, csakhogy ő sem volt a helyzet magaslatán. – Végtére is Nikki a mi lányunk. Mit érzel most, hogy kiderült, nem az öreg Rossi volt a főellenség? – Mindent összevetve hálás vagyok neki. Rebecca, Enzio betegségére való tekintettel, mindent megtett, hogy Dario disznóságai ne jussanak el az apjához. De Enzio mindig egy lépéssel előtte járt, mindenről tudott. Azt hiszem, ha a gyerekek nem szöktek volna meg, segít nekünk, a mi oldalunkra áll. Még az utolsó erejével is. De aztán Becky telefonált, mondta, hogy Nikki már otthon van, és ⪻· 282 ·⪼
amikor át akartam adni a kagylót, már nem volt kinek... – Nagy csapás lehetett Rebeccának – bólintott Nick. – Olyan érzésem volt, mintha kicsit az apjaként nézett volna az öregre... – Remélem, legalább a fia, Marco megmarad neki. Így lenne igazságos, ha ugyan van igazság az életben. Csak Nikki ne roppanjon össze a súly alatt... – Nem fog. – Nick megszorította Heily kezét. – Belőlem és belőled gyúrták. – Belőlem, Nick? – A nő keserűen felnevetett. – Igen, Heily. Ha nem a te véred, az anyja akkor is te vagy. Becky is így gondolja, és ezt a lányunknak is elmondja majd, amikor előadja a történetét. – Ide jön? – Heily kicsit megütközött. – Találkoznom kell vele? – Ideje, hogy mindenki tisztán lásson. – Igazad van. Ha már csinálunk valamit, szóljon nagyot! Gyere! Könyörögjük ki Nikkit a szobájából, és csapjunk a lovak közé... – Heily Anderson, átkozottul szeretlek! – Ha vége ennek az egésznek, majd lesz erőm viszonozni is. Az asszony kiszállt a kocsiból, és Nicknek feltűnt, hogy fogyott, mióta nem látta, pedig csak pár nap telt el azóta, hogy otthagyta a szállodában Brandonnal és Nancyvel. Beindította a motort, és miközben a garázs felé hajtott, a visszapillantóban látta, amint a felesége kibújik a tűsarkújából, hogy csatlakozzon Brandonhoz és a kutyákhoz. – Nikki! – kiáltotta el magát Heily. – Gyere le, babám, tizenegy óra van, a hasadra süt a nap, és nagyon jó buli van itt kinn! – Gyere le, Nikki! Játsszunk! Játsszunk! – kántálta lelkesen Brandon is, a kutyák csaholásától kísérve. Heily homlokráncolva vette tudomásul, hogy a zsalugáterek mozdulatlanok maradtak.
⪻· 283 ·⪼
✤ ...Azt sem lesz könnyű megemésztenie, hogy Heily nem a szülőanyja... ... Fogalmam sincs, hogy éli túl, de meg kell tennünk... ... Egyre önállóbb, el kell engednünk... Nikki fejében valósággal visszhangot vertek az apja és Will szavai. Ezek a mondatok a démonjaivá lettek, nem tudott tőlük szabadulni egy pillanatra sem, ahogyan a szobája magányát is képtelen volt elhagyni. Úgy érezte, míg bezárja magát ide, nem számít, ha étlen, ha szomjan, addig jó, mert amint kilép innen, minden megváltozik. Az elmúlt két napban rengeteget gondolkozott az életén, a családján, de csak nem állt össze a kép. Hogy mi, miért történt az elmúlt években, hogy mik azok a dolgok, amelyekről megfeledkezett. Igen, rémlett neki valami, nagyon régről, Danielnek is mondta, hogy mintha egyszer már elrabolták volna, de a részletekre egyszerűen képtelen volt visszaemlékezni. Vajon a két esetnek van köze egymáshoz? Vajon mit fognak most mondani a szülei? Hogyan lesz ezután...? Azt sem lesz könnyű megemésztenie, hogy Heily nem a szülő anyja... Hogy lehet az, hogy nem? Most, hogy az apja szájából hallotta, kénytelen volt elhinni, nem ámíthatta tovább önmagát. És ha ez igaz, akkor valójában ki hozta a világra? Hol van most az a nő? És egyáltalán, szólíthatja még Heilyt mamának? Fogalmam sincs, hogy éli túl, de meg kell tennünk... Mit kell megtenniük? Esetleg odaadják valakinek, vagy egyszerűen elküldik? Azzal az idegen nővel kell mennie, akire majd azt mondják, hogy az anyja...? Egyre önállóbb, el kell engednünk... Meg akarnak szabadulni tóle, biztosan erről van szó! Az elkapott mondatfoszlányok hatására hirtelen egész más megvilágításban látta maga előtt a családját. Ez adott neki erőt ahhoz, hogy még Brandonnak se nyisson ajtót, amikor a kisfiú könyörögve dörömbölt a szobája ajtaján. Ő igazából a mama fia. Őt biztosan mindig jobban szerette, mint engem. És a papa is. Mert ők hárman összetartoznak, ⪻· 284 ·⪼
én pedig ezek szerint kilógok közülük. Ha jobban belegondolok, Brannek mindig mindent megengednek, és egyértelműen ő a család sztárja. Én csak egy kis mellékszereplő vagyok. Hogy lehettem ennyire vak, hogy eddig ezt nem vettem észre? A lányt szörnyű gondolatok gyötörték, amint egyre inkább belelovalta magát a szomorúságba. Percről percre durvább elképzelései voltak arról, hogyan ér majd véget ez a nap. Nem, nem megyek ki innen. Kizárt dolog. – Nikki, kérlek, szívem, gyere ki! Te is tudod, hogy ez nem megoldás... – Az apja hangja talált rá az ajtó mögül, immár sokadszor. Miért nem a mama hív? Mert nem is a mamád, te nagyokos. A lány már megint néma könnyekben tört ki, az íróasztala mellé roskadt, és dacosan, szótlanul hallgatta az apja újabb jószándékú prédikációját. Ekkor talált rá a gondolat, hogy Nicknek valaha szeretője volt, hiszen a családi legendáriumból tudta, pontosan mikor jöttek össze a szülei. Ezek szerint az én apám is egy disznó. Pedig amikor Virgine anyját megcsalta a papája, biztos voltam abban, hogy nálunk ilyesmi nem fordulhat elő. Hálát adtam az égnek, hogy az én szüleim szeretik egy mást. Vajon tényleg így van, vagy színjáték az egész? Nick az ajtó előtt sokadszorra is feladta. – Nagyon várunk odalenn, Nikki – mondta végül szelíden, és a lány hallotta a távolodó lépteit. De csak ült az íróasztalnál összetörve, arcát a tenyerébe temette, mert így kicsit könnyebb volt elviselnie a lüktető fejfájását. Az éhség is egyre inkább mardosta a gyomrát. Összerezzent, amikor új üzenetet jelzett a számítógépe. Lassan felkönyökölt, és a felugró Skype ablakra pillantott. Olyan fáradt volt a szeme a kétéjszakás virrasztástól, hogy hunyorognia kellett az olvasáshoz. Daniel Norton: ⪻· 285 ·⪼
Hogy vagy, csajszi? Tisztázódtak a dolgok otthon? Nikki R.: Egyre bonyolultabbak. Hol voltál eddig? Daniel Norton: Költöztem. Will Walkerhez. De csak egy időre, míg az őseim használhatatlanok. Nikki R.: Az jó. Lehet, hogy nekem is költöznöm kell. Daniel Norton: Miért kéne? Nikki R.: Mert nagyon úgy fest, hogy az anyám nem is az anyám, és mindig csak az öcsémet szerette. Az apám pedig ugyanolyan nőcsábász disznó, mint az összes többi férfi. Látni sem akarom ezt a hazug bandát. Daniel Norton: Te ilyen sokat tudsz az összes többi férfiről? :D Jó lesz, ha vigyázok veled! Nikki R.: Nagyon vicces. Daniel Norton: Amit viszont te csinálsz, az egyáltalán nem vicces. Adnod kell nekik egy lehetőséget. Azt hittem, ezt már a múltkor megbeszéltük. Nikki R.: Mi az, felbérelt az apám? Veled akarja elintéztetni, hogy lemenjek a nappaliba a végső ítéletért? Daniel Norton: Hihetetlen, de te még nálam is paranoiásabb vagy. Ha nagyon tudni akarod, egyetlenegyszer beszéltem apáddal. Pár napja. Te ott álltál mellettem a kertetekben, és megígértette velem, hogy egy pillanatra sem hagylak magadra, míg ő nem jön haza. És ez az ember az, aki téged állítólag nem szeret... ⪻· 286 ·⪼
Nikid R.; De a mamám, azaz Heily, ő igazán nem szeret. Azt sem akarta, hogy elmenjek a válogatásra, mert a gondolatot is utálta, hogy sikeres leszek. Brandont agyonkényezteti, nekem meg csak gátakat szab. Soha nem enged el sehová. Erre mit lépsz? Daniel Norton: És nincs oka félteni egy csöpp sem, igaz? Nikki, neked a szürke köd elborította az agyad. Nem látsz most tisztán, nem az vagy, akinek megismertelek. Ha pedig nem hallgatod meg a szüleidet, akkor félreismertelek és kész. Nikid R.: Akkor félreismertél és kész Daniel Norton: Hülye liba. Nikid R.: Külvárosi suttyó. Most lépek. És valóban kilépett. Daniel mereven ült a laptopja előtt, és nézte, amint a kis ikon zöldből szürkére vált. Nem akart összeveszni Nikkivel, de álmában sem gondolta volna, hogy még mindig a szobájában nyalogatja a sebeit ahelyett, hogy szóba állna a családjával. Eredetileg csak azért írt rá, mert nagyon hiányzott neki a lány, és nem bírta tovább. Tudni akarta, mi van vele, és ha lehet mit, akkor segíteni. Egyáltalán nem haragudott rá a hiszti miatt, hiszen egy ilyen helyzettől bárki sokkot kapna, de direkt volt bunkó vele, remélte, hogy ez kellően kizökkenti a letargiazónából, hogy legalább a büszkesége és a dühe leüldözze a nappaliba, a szüleihez. Daniel rég túl volt azon, hogy Nikki vagy akár Summer hátterét irigyelje. Mert az elmúlt időszakban rádöbbent, mindenkinek megvan a saját keresztje, csak sokaknak nem annyira látványosan, mint neki. Bízott abban, hogy sikerült elgondolkodtatnia a lányt. Hogy adott neki egy löketet, ami átsegíti majd az első, nehéz perceken. Lélekben ott volt, és fogta a kezét. Remélte, hogy Nikki haragja iránta hamar ⪻· 287 ·⪼
szertefoszlik, mert egyet már tudott: lehet ő bármennyire sokat próbált, dörzsölt, erős, távolságtartó, a borostyán szemek a luxusdombról fényes győzelmet arattak fölötte. Min csodálkozom? Mindannyian gyengébbek vagyunk, mint az első szerelem, hiszen nem született még ember, akit ne söpört volna el. A kivétel pedig miért lennék éppen én? Daniel Norton már nem csak a színészetért élt.
⪻· 288 ·⪼
23. fejezet __________________
Tettestársak z órák egybemosódtak. A nap felkelt aztán lement, de ők ketten még mindig beszélgettek, tárulkoztak. Eric mesélt Lianne-ról, a tragikusan végződött, régi szerelemről, és arról is, hogy eleinte csak ki akarta használni a nála jóval idősebb producernőt, mert az apja cége nagy bajban volt. Elmondta, hogyan sikerült megmentenie Heilyt és Nikkit, amikor Nick Richards tébolyult kolléganője elrabolta őket, és azt is, miért volt számára fontos, hogy a család közelében maradhasson. Rengeteg emléket felidézett abból az időből, amikor Nikki még kislány volt, Rebeccát minden érdekelte, a legapróbb részletekig. Elmondta, micsoda feloldozás volt számára, hogy Heily a barátjává fogadta, és a család is képes volt felülemelkedni mindazon, ami a múltban történt. – Különös, de most, hogy meséltem neked a démonjaimról, úgy érzem, kezdek szabadulni tőlük – mondta maratoni beszélgetésük második napján. Sangriát kortyolgattak Eric házának hátsó teraszán. – Talán mert tudod, hogy az én múltam sem épp szeplőtlen. Megosztottuk a bűnöket egymás között. Most már tettestársak vagyunk. – Rebecca megfogta a férfi kezét. – Szeretném, ha így is maradna. Együtt talán könnyebb megfeledkezni a kínzó lelkiismeret-furdalásról. Te hogy érzed?
A
⪻· 289 ·⪼
– Ha arra vagy kíváncsi, nekem is jó itt nálad, de már nagyon szeretném tudni Nikki döntését, és amint lehet, visszautazni Marcóhoz. Hiányzik, és kegyetlenség, hogy most magára hagytam. Alig ötéves, szinte még baba! Szereti a nővérkéket a kórházban, de mégsem én vagyok vele... – Szóval, akár holnap visszarepülhetsz, igaz? – A férfi arcán keserű kifejezés futott át. – Amint lehet, megyek – bólintott Becky, és pontosan tudta, miért szomorú Eric, de remélte, hogy megérti: a kisfiát a saját élete elé helyezi és kész. Nem bátorította. Bármennyire megtalálták is az összhangot, a férfit ide köti az élete, őt pedig Olaszországba. Enzio egyik utolsó kívánsága volt, ha meggyógyul a gyerek, Becky a szülőhazájában nevelje fel, legyen belőle igazi olasz, vérbeli Rossi! A nő tiszteletben tartotta a kérését. De képtelen volt tovább tagadni önmaga előtt, hogy Eric Avery jelenléte megnyugtatja, hogy ő az első ember, akinek ösztönös természetességgel volt képes beszélni élete kálváriájáról, akin a másodperc törtrészéig sem érezte, hogy megdöbbentené, vagy elítélné mindazért, amit tőle hallott, amit Rebecca valaha is tett, vagy érzett. A férfi olyan volt, mint akit már nem lehet meglepni, és mivel egyáltalán nem tűnt csalódottnak, ő még közelebb húzódott hozzá, testileg-lelkileg egyaránt. Eric már nem udvarolt, nem próbálta meg elkápráztatni Beckyt, egyszerűen csak ott volt mellette, vigyázott rá, meghallgatta a legnehezebb pillanatokban – ez pedig többet ért mindennél. – Most el kell mennem – sóhajtott fel Rebecca. – Miért? – Eric számára rögvest megtört az alkonyati idill varázsa a teraszon. – Az útlevelem és még pár fontos holmim a lakásban maradt. El kell hoznom, hogy amint lehet, indulhassak. – Nem gondolod, hogy egyedül elengedlek! – állt fel Eric. – Ugyan, ne aggódj! Tudok bánni Darióval – legyintett Rebecca. – Különben is, van fegyverem. ⪻· 290 ·⪼
– Ez igazán megnyugtató. Veled megyek. Aki képes gyerekeket elrabolni, ahhoz nem szívesen engedlek téged. – Le merem fogadni, hogy nem lesz ott. – Veled megyek, nincs vita. – Eric a mosogatóba öntötte a borospoharak megmaradt tartalmát, és taxit hívott. Megint eszébe jutott, hogy fel kellene hívnia Nick Richardst, bocsánatot kérni, amiért nem volt minden pillanatban Nikki mellett, és így bekövetkezhetett a baj, de Rebecca lebeszélte. – Éld végre kicsit a saját életed, ne az övékét – mondta bölcsen. – Most dühös rád, pár nap múlva, ha lehiggadt, sokkal könnyebb dolgod lesz vele. Tudta, hogy Beckynek valószínűleg igaza van, így miután kétszer sikertelenül hívta Nicket, úgy döntött, okosabb még nem erőltetni a békülést. Taxiba szállt hát Rebeccával, hogy a belvárosi luxuslakásból elhozzák a nő iratait. Biztos, ami biztos, ő is magához vette a revolverét. Utoljára akkor fogott ilyet a kezében, amikor tizenkét évvel korábban vállon lőtte Tara Hawkot. Remélte, hogy ezúttal csak kabalának viszi. Negyven perccel később kiszálltak az üvegpalota előtt, amelyben a Rossi család bérelt egy penthouse lakást. Rebeccának már a bejáratnál feltűnt egy sötétített ablaküvegű, komor, fekete dzsip, tudta, hogy a napokban már látta valahol. Rossz érzés kerítette hatalmába. Amikor az épületbe léptek, köszönt a portásnak, és hirtelen szembefordult Erickel. – Szerintem várj meg lenn – kérte tőle. – Felmegyek veled – hangzott a válasz. – Mrs. Monroe, az úr erőszakoskodik? – okvetetlenkedett a portás. Ericnek más sem hiányzott. – Ugyan, Paul, mindössze az a baj, hogy nem jött a múlt héten a bejárónő, és a káosz, ami a parti után maradt... – színeszkedett Rebecca. – Engem egyáltalán nem zavar – fejezte be a mondatot Eric. – És ⪻· 291 ·⪼
veszélyes sem vagyok. Rebecca oldalba vágta és csúnyán nézett rá. Miért nem hallgatsz rám, és miért magyarázkodunk a portásnak, könyörgöm! – Ha az úr az volna, akkor sincs ok aggodalomra – mondta tudálékosan a portás. – Mr. Rossi itthon van, és néhány barátja az imént ment fel hozzá... Eric és Rebecca feszülten összenézett. Szóval, odafenn van. A férfi kitapintotta a revolvert a belső zsebében, ez biztonságérzetet adott neki. Tudta, használni fogja, ha szükség lesz rá. Beléptek a liftbe, Rebecca vetett egy pillantást karikás szemű tükörképére, majd Eric szemébe nézett. Nonszensznek érezte a helyzetet. A plasztikai sebészem, könyörgöm. Most pedig mindent tud az életemről, és lepuffantana valakit a kedvemért. És még csak le sem feküdtünk. Erre a gondolatra elmosolyodott. – Mi olyan mulatságos? – Köszönöm, hogy megtanítottál a drámán is nevetni. – Nincs mit. Fontos a humor. – Régen én is rengeteget nevettem. Nick előtt... – Mondd, tart még, vagy vége már? – Tegnapelőtt lett örökre vége. Ericnek izzadt a tenyere az izgalomtól, de nem azért, mert tudta, hogy hamarosan kinyílik a lift, és gengszterek hadával kell farkasszemet néznie. Rebecca szavairól száguldozott a vére, mert tudatosuk benne: ha Enzio Rossi meghalt, és az asszony végre kiheverte Nick Richardst, akkor van számára remény Nem tudott elszakadni Rebecca pillantásától, csak akkor, amikor a lift megállt, és az ajtó kinyílt. – Gyerünk, szerezzük vissza az irataid! – súgta a nőnek, majd finoman átkarolta és a lakásba vezette. Becky nyugodt volt, hosszú idő óta először érezte, hogy nincs egyedül. Tudta, hogy az érzésnek a világon semmi értelme, de így volt. Amikor a nappaliba léptek, egyszerre fordult feléjük három arc. ⪻· 292 ·⪼
Mindketten találtak közöttük ismerőst. – Rebecca! Hol a francban voltál? – üvöltötte, majd rá mutogatva a férfiakhoz fordult. – Ő tervelt ki mindent! Én csak segítettem neki. Maguk is tudják, az olaszoknál milyen fontosak a családi kötelékek – bizonygatta. – Sajnos azt kell mondjam, Mr. Rossi, a hölgynek tökéletes alibije van. Épp a megbízómnál volt, amikor ez a legutóbbi eset történt... – Milyen legutóbbi? Milyen legutóbbi? – Dario csapkodni kezdett maga körül, mire a másik, nagydarab, szőke fickó egyszeriben lefogta az alacsony, olasz kis embert. Beckyben összeállt a kép, és megkönnyebbülten fellélegzett. Ezek nyomozók és Nick küldte őket. – Üdvözlöm, Mr. Avery. Biztosan emlékszik rám – pillantott rájuk az idősebb, szemüveges férfi. Jóra való arca, nyílt tekintete volt. – Hogyne, Mr. Lee – mosolyodon el Eric. – Jókor, jó helyen, mint mindig. – Eric Avery? – Csak ekkor vette észre, hogy Dario Rossi tekintete is rászegeződik. Tele volt gyűlölettel az a pillantás. – Maga Eric Avery? – Az vagyok, de bármit is akar tőlem, az a sitten már nem fog számítani – felelte fölényesen, majd ismét Rebecca vállára tette a kezét. – Kedvesem, szedd össze, amiért jöttünk, aztán ne is zavarjuk az urakat. Csak beugrottunk néhány holmiért! – tette hozzá magyarázat gyanánt. Nem értette, Dario Rossi miért akarja felöklelni a pillantásával. Gyanította, hogy azért, mert Becky oldalán áll, ő pedig igencsak szorult helyzetbe került. A nő zavartan bólintott, majd elindult a szobája felé. Felmarkolta az útlevelét, egy táskába dobált néhány ruhát, a csekkfüzetét, és megtett pár kört a lakásban, de a laptopja nem került elő. Rettenetesen sajnálta. Nemcsak Dario elleni bizonyítékokkal volt tele, hanem Nikki fényképeivel is. – Mindened megvan? – kérdezte Eric szelíden, amikor visszatért. Becky bizonytalanul bólintott, majd megköszörülte a torkát, és ⪻· 293 ·⪼
Marion Leere nézett, aki még mindig Dario Rossit vallatta. Az olasz láthatóan önkívületben volt a dühtől és a sértettségtől. – Milyen ember vagy te, Rebecca? Tekintettel kellene lenned apám emlékére! Ezt hagyod? Hogy ezt tegyék velem! Ezt... egyetlen szavad sincs? – A nő úgy tett, mintha meg sem hallaná. – Mr. Lee! Esetleg nem találták meg a laptopomat a házkutatás során? Sajnos eltűnt. – Jelentőségteljesen Darióra nézett. – Te szemét kurva! – köpte az olasz. – Marion, mondja, mikor jön el az a pont, amikor egy civil is közbeléphet? – Eric kezdett dühbe gurulni, az arcizmai megfeszültek. Nem tűrhette, hogy ez a macskajancsi sértegesse Rebeccát. – Ne piszkolja be a kezét, Mr. Avery! Higgye el, nem érdemes – legyintett a nyomozó, aki a higgadtság élő szobra volt. – Nem mi találtunk laptopot, hanem egy tizenhárom éves, igencsak rátermett kishölgy, akinek nagyon hálásak vagyunk. A gép már a legjobb kezekben van, és a személyes tartalmakat természetesen hamarosan visszaszolgáltatjuk önnek... Rebecca elégedetten elmosolyodott, Dario Rossi pedig elfehéredett. Eric nem értette az egész jelenetet, de ezzel nem sokat törődött, mert nagyon örült, hogy Nikki elrablója ilyen hamar rendőrkézre került. Mindenki azt kapja, amit megérdemel. – Viszlát, Mr. Lee, és mindent köszönünk – mondta Eric, aztán beszálltak a liftbe, amely azon nyomban bezárult mögöttük. Nagyon távolinak tűnt Dario Rossi hangja, amint azt üvöltötte, hogy Rebecca dögöljön meg. – Nagyon pipa rád az ürge – jegyezte meg Eric. – Kicsit segítettem abban, hogy évekre lecsukják. Korábban magánnyomozósdit játszottam. Unatkozó anyukák elfoglaltsága. – Huncutul elmosolyodott. – Tudtam, hogy egyszer jól jön még. – Engem sem csípett a fickó. Csaknem vasvillára hányt a szemével. – Nem tetszett neki, hogy kiállsz mellettem. ⪻· 294 ·⪼
– Vagy az nem tetszett neki, hogy én vagyok a magasabb – nevette el magát Eric. – Talán most már nem kell tőle féltened... – mondta fátyolos hangon a nő, amint a földszinten egymásba karolva léptek ki a liftből. Mi sem volt természetesebb. Rebecca úgy érezte, végre fenyegetettség nélkül él, és ez jó volt, nagyon jó. A táskájában bizseregni kezdett a telefonja. – Várj egy kicsit! – kérte Ericet. – Nick hív! – magyarázta, majd leült a hall egyik kanapéjára, és felvette. – Mielőtt még bármit is mondanál, van egy jó hírem: a megbízottad, a nyomozó, elkapta Dariót! – Ezt honnan tudod? Nem is mondtam, hogy... – Erickel hazajöttünk az irataimért, és épp nála voltak a rendőrök. – Erickel? – Becky őszintén meglepődött azon, hogy Nick visszakérdezett. – Mit keres ott Eric? – Egészen befeszült. – Együtt vagyunk – mondta ki csak azért is Rebecca, és széles mosolyt villantott a mellette ülő férfira. – Nick, értetted, amit mondtam? Lecsukták Dariót! – Hála az égnek, ez csodálatos hír. – A férfi végre visszatalált a szerepéhez. – Miért hívsz? – Át tudsz jönni még ma este? Nyolcra – kérdezte Nick. Rebecca szíve pedig nagyot dobbant. – Beszélhetek Nikkivel? – Heily és én azt szeretnénk, ha együtt mondanánk el neki mindent. – Pontban nyolckor ott leszek. – Helyes. – Nick... – Mondd! – Neked is és Heilynek is nagyon köszönöm. Tudom, ez mit jelent. ⪻· 295 ·⪼
– Még ne köszönd! És ha mégis, akkor ne nekünk. Nikkinek. – Szeretem Nikkit. – Biztosan nem jobban, mint Marcót. – Te is mindig jobban szeretted Heilyt, mint engem. – Jó, erre nincs megfelelő válasz... – Nem is érdemes vitatkoznunk, Nick. Rendezzük, amit kell, aztán eltűnök. Ez az egész nem kettőnkről szól – mondta Becky kijózanítóan. – Különben is, érzem, hogy ott ül melletted Heily. Ilyenkor mindig bunkó vagy – tette hozzá kendőzetlenül, galád kis mosollyal. Nem tehetett róla, de élvezettel rugdosta Nicket. Úgy érezte, a történtek után ennyit igazán megengedhet magának. – Jó. Este nyolckor, nálunk. Kérlek, hogy egyedül gyere! – Úgy tudom, nálatok Eric is családtag. – De ez nem az ő ügye. Várunk. Szia! – Nick nem hagyta, hogy válaszoljon. – Nem akarja, hogy elkísérjelek, ugye? – kérdezte Eric, miközben Becky a táskájába süllyesztette a telefonját. – A pszichológus énem, esküszöm, úgy érzi, mintha féltékeny volna – mondta elgondolkozva a nő. – Kire? Marcóra? A fiadra? – Nem. Rád. Eric elvigyorotlott. – Van alapja? – Majd gondolkozom ezen, ha Marco túl lesz az életveszélyen. Nos, igen. Vannak gondolatok, amiket nem lehet félvállról venni. Vannak helyzetek, amikor háttérbe kell szorítani önmagunkat, a saját lágyainkat. Becky tudta ezt, Eric még tanulta. De egy ilyen nőtől boldogan tanult.
⪻· 296 ·⪼
24. fejezet __________________
Láthatatlan mentőangyal ick a nappali ablakában állt, ahonnan tökéletesen rálátott a kocsifelhajtóra. Az évek során itt, épp így, ezerszer is kinézett, nyugtázva, hogy mindez a szépség, a mesés udvar, a sziklakért, a medence, a szolid, de elegáns kovácsoltvas- és kőkerítés, a mélyzöld gyep az övé és a családjáé. Azonban most nem szállta meg a szokásos harmónia, még a fű is idegesítően hullámzott a szélben, és Nick minden egyes autó zajára összerezzent, a gyomra bukfenceket vetett, és szívből kívánta, hogy érjen már véget ez a nyomorult este. Nyolc óra múlt tíz perccel, és tudta, Becky bármelyik pillanatban megérkezhet. Visszahúzta a törtfehér muszlinfüggönyt, és hátrapillantott. Heily Nikki vállát átkarolva ült az ebédlőben, és próbált a lányba diktálni egy kis ennivalót. Mintha megérezték volna, hogy őket figyeli, egyszerre néztek fel rá. Nikki tekintete akár egy ijedt őzikéé, Heilyé megtört, feszült – mintha csak tükörbe nézett volna. De még így is erőt sugárzott, még így is segített, mint annyi éve mindig. Rémületes és csodálatos, miféle elemi erőt hordoz magában egy-egy tekintet, gondolta Nick, és megpróbált kipréselni magából egy kis mosolyt. Heily szempillája válaszul megremegett, és megsimogatta Nikki arcát, majd a hosszú, szőke copffal kezdett játszani, miközben a lány étvágytalanul kanalazta az elé tett
N
⪻· 297 ·⪼
zabpelyhet. – Kire várunk? – kérdezte Nikki. – Egy régi ismerősünkre – felelte Nick. – Rebeccának hívják. – De ugye nem Eric Rebeccája? – De igen – mondta Heily szórakozottan. – Az övé. – Mi közünk hozzá? – Nikki az apja arcát fürkészte. Ösztönösen érezte, hogy ő az, aki a kérdésben kompetens. – Majd elmondja, kicsim. – Miért nem te? – Úgy tisztességes, ha ő is itt van, amikor megtudod. – Fogalmam sincs, miért voltam hajlandó lejönni... – dünnyögte halkan. – Az idők végezetéig úgysem maradhattál volna. Bran lebontotta volna a szobád ajtaját, te is tudod – próbálta vidítani Heily. A kisfiút délután Will elvitte. Megbeszélték, hogy náluk lesz, míg Richardséknál véget nem ér a nagy beszélgetés. Heily úgy saccolta, talán mostanra érhettek haza az állatkertből. – Hiába próbálsz felvidítani, mama, nem fog menni – közölte a lány, és Danielre gondolt. Próbált erőt meríteni a fiú szavaiból, aki kétségtelenül sokkal érettebben áll az élet nagy dolgaihoz, mint ő. Tudta, hogy Dan, ő aztán állná a sarat ebben a helyzetben is. Elképzelte, hogy a fiú látja és büszke rá. Aztán elképzelte Virgine arcát, amint épp megtudja, hogy ő csak egy zabigyerek. Nem tetszett neki a kép. Legszívesebben elsírta volna magát, de azt nem érezte felnőttesnek. Márpedig megígérte önmagának, hogyha már lejött, méltóságteljesen viselkedik. Egyszerre néztek az ablak irányába, amint meghallották, hogy a feljáróra gördül egy autó. Taxi volt, és Nick látta, amint Rebecca fizet és kiszáll. Hullámos haját összekuszálta a langyos szél, amint lassú léptekkel közeledett a házhoz. Egyszerű, hosszú, vaníliaszín ruhát viselt és lapos talpú, fehér balerinacipőt. Levette a napszemüvegét, hunyorgott, és szinte tyúklépésekben haladt a terasz ⪻· 298 ·⪼
felé. Neki is nehéz. Persze. Nagyon nehéz. – Itt van Rebecca – szólt be a lányoknak Nick, Heily pedig azonnal felpattant. – Elé megyek – mondta, és mielőtt a férfi bármit mondhatott volna, már a bejárati ajtónál termett. Nagyot sóhajtott. Húsz év alatt sem sikerült soha visszafognia a maga zsarnokságában is csodálatos feleségét, hát miért menne éppen most? Visszalépett az ablakhoz, és figyelte őket. Morbid kép volt. Élete két asszonya egymástól karnyújtásnyi távolságra. Azonos testmagasság, azonos alkat, azonos karakter. Nick megdöbbent azon, hogy mennyire. – Szia, Rebecca – köszöntötte a másik nőt Heily, odakinn a kertben. – Heily... – Becky kedvesen biccentett, de az arca komor maradt. – Olyan, mintha már régen ismernélek. – Igen, nekem is. Nincs hát szükség udvariassági körökre. Azért jöttem eléd, mert meg szeretnélek kérni, hogy legyél kíméletes Nikkivel. Az apja és egy barátja a napokban beszélgettek a közös ügyeitekről, és a kislány szerintünk sajnos meghallott ezt-azt. Nincs túl jó lelkiállapotban... – Szégyellem magam, amiért ilyen helyzetbe hoztalak benneteket. Ha nem a kisfiamról lenne szó, sosem tettem volna – feszengett Rebecca, és kényszerítenie kellett magát, hogy Heily szemébe nézzen. Akaratlanul is felmérte a másik nőt, aki egykor a riválisa volt. Megdöbbentette, hogy így, smink nélkül éppolyan hétköznapi, mint ő. Egy halandó. Nick meséi alapján istennőnek tűnt. Egy ideig szótlanul nézték egymást, és Heily megállapította magában, hogy Becky méltán volt ellenfél. Azt hiszem, ha ennek a cirkusznak vége, én is befekszem Eric klinikájára – gondolta keserűen, mert Rebecca alabástrombőrén még képzelt hibát sem talált. Mégsem érzett gyűlöletet, ahhoz a másik nő túlságosan is emlékeztette őt Nikkire. A halvány féltékenységet elnyomta magában, tudta, ez a helyzet most sokkal fontosabb dolgokról szól. ⪻· 299 ·⪼
– Gyere be, kérlek, és beszéljünk a gyerekünkkel – mondta fásultan, szándékosan nem reagált Becky sajnálkozására. Eldöntötte, hogy felülemelkedik a helyzeten, és próbál csak a gyerekekre koncentrálva megfeledkezni arról a tényről, hogy ez a nő valamikor, ha nagyon régen is, de a férje szeretője volt. Beléptek a házba, ahol már nem is lehetett volna nyomasztóbb a csönd. Nick a nappali egyik robusztus bőrfoteljében ült, már a testtartása is elárulta, hogy előre elege van az egészből. Nikki mellette feszengett a kanapén, merev háttal, komoran, és hangosan köszönt Rebeccának. Udvarias volt, és nagyon felnőttnek tűnt. Heily lelkét különös, szívfájdító büszkeség járta át, amint Nikki jobb oldalára telepedett. A kislány a keze után nyúlt és megszorította. Évek óta nem tett már ilyet, és ez megrendítette a szüleit. – Foglalj helyet – kérte Nick Rebeccát. – Innál valamit? – Nem, köszönöm – mondta reszelős hangon a nő, majd megköszörülte a torkát. Kiszáradt az idegességtől, de nem, nem akart inni. Túl akart lenni az egészen. Három ijedt, várakozó szempár bámult rá a szobában, arra várva, hogy kimondja az ítéletet. Becky a lányára nézett. Az elsőszülött gyermekére. Várta, hogy átjárja egy érzés, százszor is elképzelte a napokban, hogyan fog összeomlani, de nem történt semmi. Hirtelen úgy érezte, mintha kívülről nézné magukat, rátört annak a súlya, hogy ő egyáltalán nem tartozik ide. Persze tudta, nagyon is emlékezett, milyen hosszan gyászolta a vele szemben ülő, szőke angyalt. Hányszor képzelte maga elé ezeket a hatalmas borostyánszemeket, amelyek mit sem változtak, mióta ő kényszerűségből lemondott róluk. Most valamiért mégis csak Marcóra tudott gondolni, aki Olaszországban várja őt és a borostyán szemű lányt, mint a megváltót. Nikki, nem sokat tehettem érted. Életet adtam neked, ez minden. Cserébe csak annyit kérek, hogy most te adj életet. Marcónak. Milyen egyszerű volna ezt mondani! Csakhogy nem jöttek a szájára a szavak... – Hallgatunk, Becky.., – mondta óvatosan Heily. ⪻· 300 ·⪼
– Nos, rendben – bólintott a nő, és lassan, minden egyes szót alaposan átgondolva, beszélni kezdett Nikkihez. – Amit most mesélek neked, azt a papád is elmondhatta volna, mégis szeretném, ha tőlem hallanád. Tudod, ő és én régről ismerjük egymást. Én voltam a pszichológusa, segítettem meggyógyulni neki egyszer, amikor nagyon rosszul volt. – Mi volt a baja? – szúrta közbe Nikki. – Amikor híres volt, régen, az emberek nagyon szerették. Csak az a baj, hogy túlszerették, és a papádnak emiatt nem volt élete. Sosem hagytak békét neki, ezért hosszú időre elbújt egy kis faluban. Ott találkoztam vele. – Rebecca szünetet tartott, nyelt egy nagyot, és Nickre pillantott, aki bátorítóan bólintott. – Akkor ő mindent elmesélt nekem. Sok dolgot az életéről, Heilyről, arról, hogy mennyire szereti, és arról is, hogy miért van rosszul. Közel kerültünk egymáshoz, közelebb, mint kellett volna, és... – Nem, nem, képtelen vagyok kimondani... képtelen vagyok elmondani neki. Nem bírta tovább állni az elkerekedett, kétségbeesett, gyermeki szemek pillantását. Kapkodva vette a levegőt, majd hirtelen félrenyelt és köhögni kezdett. – Megint rosszul vagy? – kérdezte óvatosan Nikki, Rebecca pedig csak a karjával intett, hogy nem, minden rendben, miközben próbálta leküzdeni a rohamot. Kachora ebben a pillanatban lépett a szobába, a hordozható házitelefonnal a kezében. – Bocsánat – szabadkozott. – Kachora, bárki is az, később, és megkérem, hogy menjen a hátsó szárnyba! – mondta tőle nem megszokott szigorral Nick. – Nagyon kérem, ne haragudjon, Nicholas úr! Életbe vágó ügyben keresik Miss Monroe-t. Nick bosszúsan pillantott Beckyre. – Akarsz beszélni? – kérdezte. Minden pillanatot idegtépő időhúzásnak érzett. Színre fizikailag fájt mindene attól, hogy látta, milyen lelkiállapotban van Nikki. A kislány Heily vállára hajtotta a ⪻· 301 ·⪼
fejét. – Igen – bólintott Becky. – Lehet, hogy csakugyan fontos. – A házvezetőnőhöz lépett, és átvette a készüléket. Kachora tapintatosan visszahúzódott. – Tessék, Rebecca Monroe – szólt bele, és azt követően csak hallgatott, jó öt percen át, mint aki szoborrá dermedt. Elsápadt, az arca már-már zöld volt, Nick fel volt készülve arra, hogy a következő pillanatban esetleg elájul, így felállt a fotelból és mellé lépett. A készülék hangszórójából hevesen magyarázó, pörgős női hang szűrődött ki, Nicknek ismerős volt ez a vehemencia, mégsem tudta hová tenni. Kérdő és várakozásteljes pillantással meredt Beckyre, aki végül nem esett össze, hanem ideges kis mosoly ült ki az arcára. – Hová mehetek érte? És mikor? – kérdezte, mire valaki tőmondatokban válaszolt neki, és gyorsan elköszöntek. – Rendben vagy? – kérdezte Nick. – Biztos, hogy nem innál valamit? – Engem ebben az országban folyton itatna mindenki... – Becky zavartan felnevetett. – Nem, nem kérek semmit. Nick nem értette a helyzetet, de Heily sem. Tanácstalanul néztek egymásra, a nő viselkedése több volt, mint furcsa. – Akkor folytathatjuk? – kérdezte Heily, Rebecca pedig bólintott, és visszaült a helyére. Az arca kipirult, a tekintete ragyogott, és a kanapéra ült vissza, közvetlenül Nikki mellé. – Hol is tartottunk? – kérdezte izgatottan, miközben jelentőségteljes pillantást váltott a szobában lévő két idegroncs felnőttel. – Ott, hogy közel kerültél a papámhoz... – Így van – bólintott Becky, majd a korábbi vontatottsággal ellentétben gyorsan, határozottan beszélni kezdett. – A papád és én nagyon jó barátok lettünk, és később, amikor megszülettél, abban a szerencsében lehetett részem, hogy dajkálhattalak, és... – De Rebecca... – szólt közbe Heily, ám a másik nő egyetlen ⪻· 302 ·⪼
pillantással elhallgattatta, hogy folytathassa a maga mondandóját. – Nem emlékszel rám, ugye, Nikki? – Nem. – Semmi baj. Tudod, a papád életében, azokban a zaklatott években, volt egy másik kapcsolat is. A lelke mélyén mindig Heilyt szerette, de az a másik nő megvigasztalta őt, amikor nagyon szomorú volt. Közel került hozzá, de aztán távol sodorta őket az élet. A papád visszatért Amerikába, mert tudta, hogy ő csak Heily mellett lehet boldog. A nő elengedte őt, és bár még nem tudta, te akkor már ott voltál a hasában... Nikki ajka remegett, amint megkövült arccal figyelte Rebeccát. Heily még közelebb vonta magához, és gombócot érzett a torkában, mintha fojtogatná valami. Nickre pillantott, de nem kellett volna. A férfi szintén rezzenéstelen arcán végíggördült egy magányos könnycsepp. – Hol van most ez a nő? – Nikki továbbra is egyenes derékkal ült, és volt annyi lélekjelenléte, hogy kérdezzen. Heily őszintén csodálta, egyfolytában a reakcióit figyelte, és csak a periférián érzékelte Becky meséjét. Már semmit nem értett, és sejtelme sem volt arról, mi fog ebből a terjengős monológból kisülni. – Sajnos már nem él – mondta szenvtelenül Rebecca. – Nagyon beteg volt, és örökre lehunyta a szemét, amikor te kétéves voltál. Így kerültél a papádhoz és... és a mamádhoz... – De miért? Úgy értem... Miért te mondod el nekem mindezt? – A szüleid így érezték jónak. Azt gondolták, lesznek kérdéseid a mamádról, és én igazán nagyon jól ismertem őt... – Ezt a színészi alakítást! Nick térde remegett az idegességtől, nem értene, mire megy ki a játék. – Elérkezettnek látták az időt, hogy mindent megtudj magadról. Hiszen kezdesz felnőni, így tisztességes. Ne haragudj ezért rájuk! – A másik nő... az anyám... csak később szólt a papámnak arról, hogy én vagyok? – Nick megrökönyödött lánya meglepően ⪻· 303 ·⪼
összeszedett viselkedésén, a kemény hangnemén. Egy tárgyaláson vagyunk, a vádlottak padján. Nikki a bíró. – Csak akkor szólt neki, amikor már nagyon muszáj volt, mert nem akarta újra feldúlni az életét. – Akkor később miért tette? – A betegsége miatt. Tudta, hogy meg fog halni, és biztonságban akart tudni téged. – Szeretett engem? – Nagyon szeretett. – Becky hangja alig észrevehetően megremegett, Nikki kimérten bólintott, majd két karjával átölelte Heilyt. – Nekem akkor is te vagy a mamám – nézett a vörös hajú, könnyező nőre, szinte könyörgő tekintettel várta a visszaigazolást. – Így van – mondta Rebecca, majd a kislányhoz hajolt, és megpuszilta az arcát. A mozdulatba annyi szépség és fájdalom vegyült, amitől Nick határozott gyomorszájon rúgást érzett. Képtelen elmondani neki, hogy ő az anyja. Úristen... Becky... Ki vagy te? Azt hiszem, én sosem ismertelek. Csak képzeltem, hogy így van... – Van még valami, amit szeretnél tudni? – kérdezte kedvesen Rebecca. A kislány megrázta a fejét, Heily pedig kérdő tekintettel bámult a másik nőre. Egy árva hangot sem szólt sem a beteg kisfiáról, sem arról, hogy valójában ő Nikki anyja. Heily érezte, hogy mondani kellene valamit, de képtelen volt megszólalni. Én aztán nem töröm össze még jobban a kis életét. Én biztosan nem. Az én lányom. – Akkor is az én kislányom vagy – mondta ki hangosan is, és szorosan magához ölelte, lehunyta a szemét. – Azt hiszem, ma már nincs szükség rám – mondta gyorsan Rebecca, aki menekülni akart az érzelmes jelenettől. – Ha Nikkinek van még kérdése a vér szerinti mamájáról, megtaláltok. Most mennék – biccentett, majd el is indult az ajtó felé. Nick azonnal követte. – Kikísérlek. ⪻· 304 ·⪼
– Nem szükséges. – Farkasszemet néztek. – De szükséges. Rebecca barátságosan intett a lányoknak, majd sarkon fordult és elindult kifelé. Pontosan tudta, hogy Nick jön utána, és nem értette, miért nem hagy békét neki, miért tagadja meg tőle ezek után, hogy végre magára maradjon a bánatával. Nem törődött vele, ki akart viharzani a jellegzetes, kovácsoltvas kapun, ami Nikkit védte. Kívül akart kerülni, hogy kisírhassa magából a történteket, és főként azért, hogy végre léphessen. Mert hosszú idő után először volt merre, hová. Nick Richards azonban elkapta a vállát. Ő szembefordult vele, és végre levette a maszkot. Csak most, csak itt, utoljára engedte, hogy a férfi lássa az érzéseit. Tudta, hogy azok ott ülnek az arcán. – Magyarázatra vársz, Nick? – kérdezte halkan. – Miért tetted ezt? Képtelen voltál megbántani őt, ugye? Becky, te nem is lehetsz igaz. – Ki kell hogy ábrándítsalak. Ekkora szent nem vagyok. Úgy tűnik, a gond megoldódott, egy mentőangyal levette a vállamról a terhet, hogy bántanom kelljen Nikkit, jobban, mint muszáj... – Nagyon kérlek, ne beszélj rébuszokban! – Mégsincs szükség a lányunk áldozatára. Sandra annak idején nyomon követte az életemet, és amikor Nikki megszületett, titokban gondoskodott az őssejtlevételről. Fogalmam sincs, ezt hogyan sikerült elintéznie. Magyarországon mélyfagyasztották. – Becky hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Elképesztő ez a nő! – Sandy... – mosolyodott el a férfi. – Nem ez az első eset, hogy mindannyiunkat megment. Mihez kezdesz most? – Nem a te dolgod, Nick – józanítona ki Rebecca, ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy itt megint nem lesz csevegés, csak arról, amiről okvetlen muszáj. – Nagyon vigyázzatok Nikkire! – Elmondhattad volna, hogy te vagy az anyja. Heilyvel áldásunkat adtuk – mondta gyorsan Nick. – Most minden adott volt hozzá. – Amit a kislánynak mondtam, színigaz. Az anyja meghalt. ⪻· 305 ·⪼
Legalábbis az a része, aki az lehetett volna, az mindenképp. – Ahogyan az a Rebeka is, aki engem szeretett. – Hosszú, nagyon hosszú, szenvedésekkel teli haláltusája volt, Nick. De újjászületett, és most már szeretné a maga életét élni. – A kisfiával. – Így van. és talán valaki mással is. – Azt hittem, van esély arra, hogy barátok legyünk. Jó lenne néha hallani rólad – bökte ki Nick, mire az asszony könnyáztatta tekintettel felnevetett. – Ezt te sem gondolhatod komolyan. – Zsebkendőt vett elő, és megtörölte a szemét. – Menj be, vár a családod! Tudod, fantasztikusak. Persze hogy tudod. Indulok Marcóhoz. Mert ő is az... – mondta, majd kicsit közelebb lépett Nickhez, és megérintette a karját. Gyengéd mozdulattal simított végig a bőrén, a kézfején át az ujjai hegyéig. A tekintetük összekapcsolódott. A férfi keresett valamit a pillantásban, de sehol nem látta. Ösztönösen hátrébb lépett, és távolodni kezdett Beckytől. Elindult oda, ahol egy smaragd fényű, mélyzöld szempárban valóban ott volt az élete, ott voltak az álmai, a jövője, az örökkévalósága. Rebecca hátat fordított, és határozott léptekkel kisétált a Richardsház kapuján. Nicholas a zsigereiben tudta, hogy soha többé nem látja.
⪻· 306 ·⪼
25. fejezet __________________
A harmadik fiú ric érezte, hogy a helyzetnek kijárna egy szabadnap, mégsem mondta le az esti operációját. Kellett valami – jobb híján egy orrplasztika ami eltereli a figyelmét arról, mi történhet most a Richards-házban. Tiszteletben tartotta Rebecca kérését, és nem kísérte el, de lélekben minden pillanatban vele volt, és próbált neki pszichésen erőt küldeni, ha ez ugyan lehetséges egyáltalán. Nem tudta, mi lesz a sorsa kettejük kapcsolatának, de egyre inkább érezte, hogy ezért a nőért hegyeket volna képes megmozgatni. Különösen azóta, hogy mindent őszintén elmeséltek egymásnak az átlagosnak korántsem nevezhető sorsukról. Nem hazudott magának: azt akarta, hogy ez a nő legyen a társa, így a mai este alakulásának nagyon is tétje volt. Annyira sokféleképpen végződhet... Beleőrülök a rágódásba! Visszaigazgatta a páciens bőrét a csontra, majd kért némi nővéri segítséget, és pár perccel később befejezte a műtétet. Megszemlélte a művét. Szokás szerint formás lett, a többi már az aneszteziológusa dolga. Levette a kesztyűjét, nyugodt, alapos mozdulatokkal kezet mosott, és átment az irodarészlegre, ahol az asszisztense még mindig dolgozott. – Heather, maga egy kincs. Ha operálok, még hétvégén is itt van velem. Tudja, ha nem volna férjnél, már rég elvettem volna – ugratta
E
⪻· 307 ·⪼
a nőt, aki szokás szerint fülig vörösödött. – Ugyan, Eric – pihegte. – Phil kosárlabda-mérkőzésre vitte a gyereket vidékre, ott is alszanak. Gondoltam, bejövök, és hasznossá teszem magam... – Volt értelme? – Nem sok – vallotta be Heather. – Azt leszámítva, hogy Olaszországból egy ügyvéd egész délután próbálta önt elérni. – Ajjaj, elkövettem valamit? – Remélem, hogy nem. – Nem mondta, mit akar tőlem? – Csak annyit, hogy bizalmas és sürgős ügy, végül még e-mailt is írt önnek. – Lehet, hogy csak holnap nézem meg. Nyugodtan akarok aludni. – Kinyomtattam – húzta ki magát a titkárnő, és egy A4-es lapot nyomott Eric kezébe. – Köszönöm – vette át. – De most már igazán menjen haza és pihenjen! – Játékosan megfenyegette az ujjával, majd átment az irodájába. A faliórára nézett: majdnem tíz. Mit csinálhat ilyen sokáig Becky? A mobilját is elővette – a nő még nem jelentkezett. Sóhajtva roskadt kényelmes forgószékébe, és jobb elfoglaltság híján olvasni kezdte az ügyvéd levelét. Üdvözlöm, Mr. Eric Avery! Dr. Luigi Satti vagyok, és hagyatéki ügyben szeretném felvenni Önnel a kapcsolatot. A megbízást adó ügyfelem Enzio Rossi úr a közelmúltban elhunyt, így itt az ideje, hogy konzultáljunk az édesapja örökségéről. (Az Önök között fennálló rokoni kapcsolatot igazoló dokumentumok, úgymint DNS génvizsgálati eredmény, valamint levelezések és hivatalos megerősítések, a birtokomban vannak.) Szeretném Önt meghívni a közeljövőben tartandó végrendelet ismertetésre. Kérem szíves együttműködését, és várom ⪻· 308 ·⪼
mielőbbi visszajelzését, hogy kitűzhessük a napot. Eric újra elolvasta. Aztán még egyszer. Valami harsogni kezdett a fejében, a fülében dobolt a vér. Mi az? Mi történik? Teljes filmszakadás. Hogyan? Miért? Hagyaték. Nekem. Enzio Rossi. Az apám? Ez hülyeség. JÉZUSOM, EZ IGAZ LEHET? Az asztalra ejtette az iratot, és megdörzsölte a szemeit. Már nem is tudta, ébren van-e, vagy álmodja ezt a nagy marhaságot. Az íróasztalával szemközti tükörmozaikra pillantott. Mereven nézte sűrű, fekete hajú, kreol bőrű, fekete szemű önmagát, és meg kellett állapítania, valóban nem egy kaliforniai jelenség. Sosem hasonlított Gerald Averyre. Sosem volt egymással közeli kapcsolatuk, nem találtak közös hangra, és miután az anyja, a szépséges Shiny meghalt, egyre csak távolodtak. Mire Avery öreg, beteg ember lett, és hazarendelte Ericet Olaszországból, ahol akkoriban élt, hogy segítsen a cége ügyeinek rendezésében, már szinte idegenek voltak. A plasztikai sebész jól emlékezett, mindig mennyire vonzotta a csizmaország, mennyire szeretett ott élni, hogy Rómában igazán otthon érezte magát. Lehetséges ez? Az ügyvéd DNS-tesztet emlegetett... Avery és Rossi harca lehet, hogy többről szólt, mint cégről és szerelemről? Sosem tudom meg. A holtak már nem beszélnek. Maximum csak egymással... Eric összerezzent, amikor berregni kezdett a rendelő házi telefonja. Heather szólt bele. – Indulok haza – mondta. – Rebecca Monroe érkezett önhöz. Beengedhetem? – Őt bármikor – felelte, és próbálta rendezni az arcvonásait. A következő pillanatban Becky szinte berobbant az ajtón, és köszönés helyett azonnal a nyakába borult. Eric viszonozta a jóleső érintést, ami természetesebb és bátrabb volt, mint eddig bármikor. Becky könnyű, hosszú ruhájának anyaga a férfi tenyerébe simult, amint szorosan a karjában tartotta. És akkor megtörtént, egészen váratlanul. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha Rebecca ki akarna bontakozni az ⪻· 309 ·⪼
öleléséből, de az ajka már az ajkán is volt, és hirtelen egészen hozzásimult a macskaszerűen karcsú test, amitől percekre megfeledkezett minden bajáról. Becky csókja észveszejtően finom volt, és Eric túlságosan régen nem érintett nőt. Az első csókjuk volt, mégis ziláltan, nagy sóhajok közepette váltak szét, amikor Eric remegő keze a nő kerek hátsójára csúszott... – Történt valami?? – nevette el magát a férfi, amikor levegőhöz jutott. – Nem mostanában rohantak le így, és elveszítem a fejem, ha nem hagyod ezt abba... – Le kell vezetni a feszültséget – mosolygott Becky. – Túl vagyok rajra, Eric! Túl vagyok rajta, és Marco esélyt kapott, hogy meggyógyuljon! – Ezek szerint jól fogadták! – Még jobb! Sandra Connor levetette az őssejtet, amikor Nikkit megszültem. Ez ma este derült ki. Nick beszélt az ő férjével, Will-lel, és elmondta neki, miért tértem vissza. Amikor ezt Sandy megtudta, azonnal telefonált Richardsékhoz, a legfőbb pillanatban... Már majdnem elmondtam Nikkinek, hogy én vagyok a mamája... és akkor... – Becky elsírta magát. – Sandra megmentett. Nikki élheti tovább az életét, Eric! Úgy, ahogyan eddig! Már csak emiatt is boldog vagyok! – Istenem, de jó hírek ezek! – Eric a nő haját simogatta, mélyen beszívta az illatát. – Hogyan tovább? Mihez kezdünk most, kicsim? – Kezdünk? Ezt hogy érted? – Megcsókoltalak, úgyhogy most már az enyém vagy. Bárhová is mégy, én veled megyek. – Az kizárt dolog. Itt a praxisod. Itt az életed. Itt a családod – emlékeztette Ericet erőtlenül. – Én már le is foglaltam a repülőjegyem. Reggel indulok Rómába, hogy mire a magyar kórházból megérkezik Marcónak a csomag, végre mellette lehessek. – Miért gördítesz elénk újabb akadályokat? Foglalunk melléd nekem is egy jegyet. ⪻· 310 ·⪼
– Ki kellene békülnöd Richardsékkal. Nikki keresztapja vagy. Nem veszíthet el... – Én pedig téged nem veszíthetlek el. Sok éve te vagy az első nő, aki megérintett. Nem engedlek el egyedül, mert féltelek és hiányzol, ha nem vagy velem. – Eric tizenhét évesnek érezte magát, nem tudott tovább gátat vetni az őszinteségének. Az első csókkal minden említésre érdemes barikád eltűnt, ami Beckytől elválasztotta. Különben is, azonnal meg akarta ismételni. – Sokáig kell várnod rám – figyelmeztette Rebecca. – És ha Marcóval túl leszünk ezen az egészen, akkor sem lesz az életünk egy romantikus regény. Nekem gyerekem van, Eric. Ennek minden szépségével és nehézségével együtt. Nem tudod, mire vállalkozol... – Csak azt tudom, hogy beléd szerettem, és ez egyelőre elég. – Mire elég, Eric? – Becky szórakozottan felnevetett. Boldog volt. – Arra mindenképp, hogy kivegyek egy hét szabadságot, és rendeljek egy repülőjegyet – mosolygott mámorosan a férfi. – Meg aztán, úgy alakult a helyzet, hogy nekem is dolgom van Rómában. – Mi az? – Egy bizonyos Dr. Luigi Satti keresett ma, hagyatéki ügyek miatt. Azt írta, meghalt az apám, és részt kell vennem a végrendelet ismertetésén. – De édesapád már rég nem él. És Dr. Satti? Ismerem. Enziónak is ő az ügyvédje. – Nekem pedig olybá tűnik, Enzio Rossi a vér szerinti apám – mondta Eric, és próbált könnyednek hallatszani. Rebecca megkövült arccal meredt rá, értetlen, zavart tekintettel. – Mi az, kislány? – Eric felnevetett. – Nem gondoltad, hogy még téged is meg lehet lepni, mi? Hű, ez milyen morbid! – kapott a fejéhez. – Most kapcsolok! Ha mindez igaz, beleszerettem a tulajdon apám feleségébe! – Jóságos ég! – Beckynek le kellett ülnie. – Tudtam, hogy Enziónak van egy fia, akivel nem tartja a kapcsolatot. Azt is, hogy az ⪻· 311 ·⪼
illető benne van a végrendeletében. De soha, egyetlen szóval sem mondta, hogy te vagy az. – A nő szemei elkerekedtek, mintha valami felismerés érte volna. – Amikor rávett, hogy hozassuk rendbe az arcomat, ő adta a kezembe a névjegyed... – Félelmetes – kapott a fejéhez Eric. – Vajon mit akarhatott ezzel? – Nem számít már. Hogy viseled? – Ez sem számít. Gerald Avery és Enzio Rossi mindketten halottak. Felnőtt vagyok, Becky, és eddig is gyökértelennek éreztem magam. Egy ilyen infó se el nem vesz, se hozzá nem ad ehhez az érzéshez. – Nagyon sajnálom! – Ne tedd! Inkább segíts, hogy végre megtaláljam a helyem! – Ha így érzed... ha igazán ezt akarod, akkor vegyél a karodba – mondta Becky lágyan, és ki volt ő, hogy erre a nem mindennapi ajánlatra nemet mondjon? A rendelő kihúzható kanapéján töltötték az éjszakát, és másnap kora hajnalban elindultak a reptérre. Valami elkezdődött, és mindketten hittek abban, hogy ezek után csakis jól alakulhatnak a dolgok. Becky a check-in pultnál elérzékenyülve figyelte, amint Eric a szalagra emeli a kézipoggyászokat. – Baj van? – kérdezte fürkésző tekintettel a férfi. – Semmi. Csak tudod, az elmúlt bő tíz évem olyan volt, mint valami véget nem érő bokszmeccs, és folyamatosan én álltam vesztésre. De most már ketten vagyunk. – Így van – mosolygott a férfi. – És ha kell, a bírót is kiütjük azért, hogy mindhárman jól legyünk. – Mindhárman, Eric? – Még nem ismerem ezt a Marco srácot, de aki neked fontos, az számomra is az. Amúgy is az öcsém. – Szórakozottan felnevetett. – Erkölcsi fertő ez a család – fintorgott Becky. – Biztosan ezt akarod? ⪻· 312 ·⪼
– Jobb, ha hozzászoksz – kacsintott Eric, és kézen fogta. Úgy sétállak át a terminálon, mint egy réges-rég összeszokott pár. A tekintetük mámorosan fonódott egymásba, és komoly erőfeszítésükbe került, hogy észrevegyék, elfogyott alóluk a mozgólépcső. Együtt nevettek azon, hogy meglehetősen idétlenül sikerült talajt érniük. Ki az a Nick Richards? Már nem is emlékszem. Csöppet sem érdekel. Rebecca kipillantott a terminál többemeletnyi, látványos ablakán. A távolban színes léggömbök kavalkádja szállt az ég felé. Mire az első kidurrant a magasban, ő is végleg elengedte a múltját. ✤ – Mi derül még ki rólad? – Heily Sandrára sandított, amikor végre kettesben maradtak. Uzsonna után visszavonultak a konyhába mosogatni, mint a régi idők asszonyai, pusztán, hogy beszélgethessenek. Will és Nick a teraszon sakkozott, Brandon a kutyákkal viháncolt, Nikki és Summer pedig épp házi úszóversenyt rendezett a medencében. – Ígérem, más már nem – sütötte le a szemeit Sandy. – Te egy boszorkány vagy – állapította meg Heily. – Mégis, hogyan intézted el? – Nem volt nehéz dolgom. Tudod, ahol Becky Nikkit szülte, ott nem így élnek az emberek, mint mi. Ez azt jelenti, hogy igen nagy szükségük van a pénzre. Még csak nem is került sokba nyomon követni Becky életét, miután Nick végleg magára hagyta, és visszatért hozzád, L. A.-be. – Miért tetted? Ennyire megkedvelted Rebeccát? – Biztosan a legendás hetedik érzékem – vont vállat Sandra. – Mindenesetre nagyon jó, hogy így alakult. Becky már biztosan úton van Olaszországba. – Nyomaszt, hogy Nikki végül nem tudta meg a teljes igazságot – ⪻· 313 ·⪼
húzta el a száját Heily. – De tudod, ugyanakkor örülök is neki. – Minden nem derülhet ki, barátnőm – sóhajtott Sandra. – Ez nem egy szappanopera, ez maga az élet. Vannak titkok, amelyeket a sírig kell cipelnünk, és ez így van jól. – És ha megbűnhődünk miattuk? – Heily még mindig nem volt egészen nyugodt. – Nekem úgy tűnik, Nikki nem dolgozza fel a történteket. Úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. Ez megijeszt. Nehogy az egész később csapódjon le, egy váratlan pillanatban. – Szerintem most Nikki megkönnyebbült és boldog. Örül, hogy minden maradt a régiben. Ő is megmondta, hogy neki akkor is te vagy a mamája, nem? Miért gyászolna valakit, akire nem is emlékszik, akit nem is ismert? – Sandra az ablakon át a távolba meredt. – Nekünk pedig az a büntetésünk, hogy hurcoljuk a titkot. Ezt kell elfogadnunk, és megbocsátani magunknak, mert ha nem tesszük, akkor csak bevonzzuk az életünkbe az újabb és újabb rosszat... – Egyszóval, amennyire csak lehet, felejteni kell. – Pontosan. – Mit kell elfelejteni? – Nikki szaladt be a konyhába, csuromvizes bikinijében, a hajából a padlóra hullottak a cseppek. – Megtörülközhettél volnál – korholta Heily. – Csak két muffinért jöttem be – magyarázkodott a lány. – Megéheztünk Summerrel. Szóval, mit kell elfelejteni? – Nem adta föl egykönnyen. – Mindazt, ami az elmúlt néhány hétben történt, kislányom – felelte Heily, nyomatékot adva az utolsó szónak. – Vannak részek, amiket aligha tudok. – Mire gondolsz? Az elrablásra? Nem kell aggódnod, az a férfi már rács mögött ül, minden megoldódott. Ha akarod, a papával este elmeséljük, mi, miért történt. – Ezzel még megbirkózom – forgatta a szemeit Nikki. ⪻· 314 ·⪼
– Akkor mi a gond? Van még kérdésed az igazi... mamádról? – Heilynek nehezére esen kimondani. – Nincs – mondta komoran Nikki, majd elmosolyodott. – De ha már itt tanunk, amikor Rebecca, a régi bébiszitterem – tette hozzá magyarázólag Sandy kedvéért – arról kezdett mesélni, hogy közel került a papámhoz, szinte biztos voltam abban, hogy azt fogja mondani, ő az igazi mamám. Már fel voltam készülve rá, és azt is elterveztem, mit mondok majd neki. De úgy látszik, az élet tartogat meglepetéseket. – Mit mondtál volna neki, Nikki? – kérdezte Sandy. – A következőket: örülök, hogy itt vagy, de túl későn jöttél. – A csuromvizes lány Heilyhez szaladt és a nyakába ugrott. – Jaj, te kis bolond! Én nem akarok fürdeni! – Mindhárman nevettek, miközben Sandra egy nagyméretű konyharuhával törölgette a vizet Heily karjáról. A következő pillanatban Nick toppant a vidám jelenetbe, iPhonenal a kezében. – Bocs, hogy félbeszakítom a bulit, de Chelsea Barry most azonnal tudni akarja, hogy Nikki hajlandó-e bepótolni az elmaradt próbafelvételt. Nem sok mindenki kap második lehetőséget... – mondta jelentőségteljesen. Heily sikítani tudott volna. Egyetlen porcikájának sem hiányzott az újabb stressz, amit az jelenthet, ha Nikki alámerül a filmkészítés örvénylő, sötét tengerében. Pont elég, hogy Nick és ő benne van. méghozzá nyakig. De egy árva szót sem szólt. Gyakorolni akarta, hogy elengedje a gyereket, hogy hagyja szabadon dönteni, bármilyen nehéz is. – Nos, Nikki? – kérdezte végül szelíden, mert látta a kislány arcán, hogy tépelődik. Megpróbálta felvenni a pókerarcot, Nick pedig szintúgy. – Lélegzet-visszafojtva várjuk a választ – suttogta Heily. Nikki először az apjára nézett, aztán Heilyre, végül hevesen ⪻· 315 ·⪼
megrázta a fejét. – Nem – mondta határozottan. – Nem szeretnék forgatni. Az Sz.L.P. egyelőre várhat. – Hogyhogy? – Heily őszintén meglepődött, de egyben fel is lélegzett. – Egy időre elég volt a kóstoló, amit kaptam. Papa, nyugodtan megmondhatod Chelsea-nek, hogy nem szeretnék vele dolgozni – mondta komolyan, önérzetesen, majd felkapott két muffint, és visszafelé is végigcsöpögtette a nappalit a medence vizével. – Hé, Nikki! – szólt utána Sandra. – Megtudhatnánk akkor, hogy mégis mi az, amin nem tudod túltenni magad? – Magánügy – felelte, hátra sem fordulva a lány, és már kinn is volt a teraszon. Amikor eltűnt, Heilyből és Sandrából egyszerre robbant ki a nevetés. Nick nem győzte csitítani őket, miközben Chelsea-nek magyarázta a helyzetet telefonon. – Ez lett volna Nikki nagy lehetősége – közölte a rendezőnő hidegen. – Ráadásul tudod, hogy a legjobb kezekben lett volna, Nick, pontosan tudod. – Ebben nem kételkedem. De lesz még ideje arra, hogy befusson. Akkor, amikor lelkileg is készen áll rá. – Felnőne a feladathoz. Te is és Heily is felnőttetek, amikor kellett – érvelt tovább a rendezőnő. – Majdnem bele is pusztultunk, ha még emlékszel. Nem kívánunk a lányunknak ilyen életet – mondta ellentmondást nem tűrően. – Most pedig bocsáss meg, Chelsea, de vendégek vannak nálunk. Letette, majd a még mindig vigyorgó nőszemélyekhez fordult. – Mi van? Miről maradtam le? – kérdezte őket. – Magánügy. Nyugodtan mondd meg Chelsea-nek, hogy nem akarok vele dolgozni – kántálta Sandra, Nikki hangját utánozva. – Csak azon nevettünk, hogy mennyire kamasz – kuncogott Heily. – Istenem, de jó, hogy most még nem fog forgatni! – sóhajtotta. – A teljes hormonháztartása a feje tetején táncol, ez már önmagában épp ⪻· 316 ·⪼
elég... – Még ha csak ennyi volna – mondta sejtelmesen Sandy. – Már megint mit tudsz, amit mi nem? – Nick csípőre tette a kezét. – Én mondom neked, Hell, ezzel a nővel vigyázni kell. Egy bestseller író álarca mögé bújt kerítőnő, nyomozó és jósnő rejtőzik a szende, Yale-en végzett pofija mögött... – Nevezz inkább hivatásos szarkeverőnek, az sokkal eredetibb – vigyorgott vissza Sandra. – Mondd már, mit tudsz! – Nos, per pillanat lakik nálunk egy Daniel nevű fiú, aki egészen odavan Nikkiért, és azt hiszem, az érzés kölcsönös. – Kérdezni is akartam, miért nincs itt ma – ráncolta a homlokát Heily. – Történt valami közöttük? Mert ha nem mer a szemünk elé kerülni... – Daniel a szanatóriumban van. Rávettük, hogy látogassa meg az anyját – felelte Sandra helyett a közeledő Will. – Nem volt könnyű – tette hozzá. Heily már hallotta a történetet. Mindabból, amit Nick és Nikki elmesélt, kirajzolódott előtte a fiú rendkívül zavaros és nyomasztó családi háttere. Először vegyes érzelmei voltak: nem tudta, jó ötlet-e közel engedni Nikkit ehhez a sráchoz, félt, hogy a lánya rossz társaságba keveredik, de Willék az együtt töltött délelőtt folyamán sokat meséltek a fiúról, és Heilynek be kellett vallania, hogy kíváncsi lett rá. Eszébe jutott, hogy régen milyen szörnyen érezte magát, amikor Lianne, az anyja, pusztán féltésből eltiltotta őt Nicktől, anélkül hogy vette volna a fáradságot, hogy megismerje a lánya választottját. Persze, egyelőre nem tudta, Nikki és Daniel kapcsolata milyen stádiumban jár, mert az átélt borzalmak után nem akarta még erről is faggatni a lányt. Majd ha szeretné, elmondja. Ám Nick és ő megbeszélték, hogy Daniel mindenképpen kap a családtól egy esélyt. Az ugyanis mindenkinek jár. – Tartósan nálatok marad a fiú? – kérdezte Nick. ⪻· 317 ·⪼
– Reméljük, az anyja aláírja a dolgot – mondta Will. – Azért ment a szanatóriumba, hogy meggyőzze. – Reméljük, hamarosan megismerhetjük – mondta Heily, miközben a férje mellé lépett és hozzásimult. Ismét minden annyira normális volt. Egy laza vasárnap, sok sütivel és fagyival, a grillparty jellegzetes illatával a levegőben, a gyerekek hangjától és a barátaik mosolyától kísérve. Heily engedte, hogy kicsorduljanak a könnyei – hiszen abban a társaságban volt, ahol ezt megtehette –, és még szorosabban Nickhez bújt. A ház fölött egy emelkedő repülőgép zúgása törte meg kissé az idilli zajokat. Talán épp Rebeccát vitte messzire, egy másik kontinensre. Heily Sandra pillantását kereste. – Köszönöm – suttogta könnyek között. – Köszönjük.
⪻· 318 ·⪼
26. fejezet Öt hónappal később… __________________
Babazsúr elanie Richards büszkén tartotta a kezében Topazt, már amikor épp nem kapta ki valaki a kezéből. A héthetes kislány formás, gömbölyded baba volt, kíváncsi, mogyorószín Ronaldszemekkel fedezte fel a világot és az őt körülrajongó, népes sokaságot. Végre megnőtt annyira, hogy a szülei bemutathassák a rokonságnak és a legjobb barátoknak – meg kell hagyni, megadták a módját. Ronald és Melanie kertjében kisebb népünnepély kerekedett. Eljöttek a rokonok Európából: May nagymama, Sam nagypapa, az immár többszörös nagynéni, Shirley, aki néhány félresikerült kapcsolat után élvezte a szinglik gondtalan életét. Aztán ott volt Sandra és Will Walker a lányukkal, Summerrel, és természetesen Heily-Nick-Brandon hármasa is ott sürgütt-forgott a kis Topaz körül. Ráadásul vendégeket is hoztak magukkal: a magyar fodrász srácot, Patrikot, valamint Steven Hillt. Különös találkozás volt ez, és az első pillanatban csak óvatosan méregették egymást: Mel és Steve korábban két évig jártak, de a kapcsolatból nem lett semmi. Most váltottak egy múltidéző mosolyt, megölelték egymást, és ezzel nagyjából túl is voltak a nehezén. Steven elmondta, hogy Kristin, a
M
⪻· 319 ·⪼
felesége, nem tudott vele tartani, mert épp reklámfilmet forgatnak vele Kínában, és gratulált a házaspárnak a kisbaba érkezéséhez. Ezt leszámítva a háttérbe húzódott, és csöndesen beszélgetett Patrikkal azokról a szép időkről, amikor együtt forgatták az Óz, a csodák csodáját Magyarországon. Ronald kifogástalanul játszotta a házigazda szerepét, de minduntalan visszatért a családja mellé. Csöndes elragadtatással figyelte Melt és a kis Topazi. – Mintha kicserélték volna a kedvesedet – súgta Ron fülébe Sandra, amikor egy barbeque fölött összefutottak. – Semmi nyugtalanság, semmi zsongás, semmi szervezkedés. Azt hiszem, ezentúl unatkozni fogsz! – nevetett. – Sosem voltam még ilyen boldog mellette – vallotta be Ronald. – Az elmúlt évek során halálra aggódtam magam miatta, mert vonzza a veszélyt. Igazi kalandornő... Aztán, láss csodát! Mióta itt van nekünk Topaz, reggel elmegyek, este hazajövök, és a legizgisebb hír, hogy hányszor és mennyit evett a kicsi. Mindig ilyen életre vágytam! – Azt elhiszem – bólintott Sandy. – Mi is ezt éreztük, amikor végre megszületett Summer. Hirtelen minden letisztult, értelmet kapott... – Hogy van édesapád? – Szerencsére jobban. Épp tegnap telefonált anyám. A beszéde egyre tisztább, az étvágya javul. Az orvosai szerint pár hét múlva elhagyhatja a kórházat. Hamarosan meglátogatjuk. Egy agyvérzés, közvetlenül a sérv után... – Nagyot sóhajtott. – Acélból van az én apám. – Az utóbbi időben mintha egy láthatatlan kéz szórta volna ránk a szerencseport – jegyezte meg boldogan Ron, kis kacsintással, majd visszatért a családjához. Sandy csöndesen nézett utána. Melanie és Ronald semmit nem tudott. Sem Nikki elrablásáról, sem Rebecca visszatéréséről. Walkerék és Richardsék megegyeztek abban, jobb, ha nem terhelik őket ezekkel a történerekkel, hadd örüljenek zavartalanul egymásnak, az új családjuknak. Ahogy teltek ⪻· 320 ·⪼
a hónapok, a történtek egyre halványultak, igaz, feledésbe nem merültek. Épp annyira emésztették a túlélők lelkét, hogy azok még jobban összekapaszkodtak, még inkább csak egymásra figyeltek. Melanie pár hétig mufurc volt, amiért Nikki visszalépett a filmezéstől, mert ő már egészen beleélte magát, hogy ismét történik valami izgalmas a családban, azonban ahogy közeledett a lányuk születése, és a figyeImét teljes egészében lekötötte a babakelengye összeválogatása, megenyhült. Hol Sandrát, hol Heilyt vallatta a gyerekszüléssel és a szoptatással kapcsolatban, hol Nikkit hívta át megnézni egy émelyítően romantikus, csajos vígjátékot, gigantikus mennyiségű fagylalt társaságában. A kislány boldogan ment, de a Színésznő Leszek Projekt elnapolásának igazi okáról ő is mélyen hallgatott. Érezte és értette, hogy mindez mélyen családi ügy, amely csak a szüleire és rá tartozik. Heily és Nick nagyon büszke volt rá. Utóbbiak számára a Topaz-zsúr délutánján eljött az a pillanat, amikor megfogták egymás kezét, és mint két kamasz, a ház háta mögé szöktek csókolózni és megvitatni mindazt, amit a nagy társaságban nem lehetett. Mert olvastak egymás pillantásában, és Nick pontosan tudta, hogy Heilyt hiányérzet gyötri. Valaki elmaradt erről a nagy napról, és ez némi borút csalt a nő egyébként vidám arcára. Volt minek örülnie: a családi béke helyreállt, Nikki visszatért az iskolába, és végre forgatni kezdték a Los Angeles-i giggolót. Enzio Rossi a végrendeletébe foglalta, hogy az ígért összeget utalják át a Shiny Diamond számlájára. Égett a kezeik alatt a munka, Steven is azért utazott haza Ausztráliából, hogy segítsen. Nem győzték behozni a sok lemaradást, így Heilynek igen kevés ideje maradt arra, hogy a sebeit nyalogassa. Olykor, ha mégis ez történt – mint ezen a kellemes vasárnap délutánon –, Nick mindent elkövetett, hogy felvidítsa. Eric Avery ugyanis egyik napról a másikra eltűnt: bezárta a praxisát, eladta a házát, mindent felégetett maga körül Amerikában. Mindezt a titkárnőjétől, Heathertől tudták, akit busás végkielégítéssel, valamint egy nekik szóló, rövid búcsúlevéllel ⪻· 321 ·⪼
hagyott L. A.-ben. Az üzenet nem tartalmazta, hová megy és kivel, de Heilynek és Nicknek voltak sejtései. – Tudni kell elengedni – mondta a feleségének egy hosszú csók után. – Nem baj, ha téged sosem tudnálak? – El tudnál – hangzott a meglepő felelet. – De ahhoz az kellene, hogy menni akarjak, hogy ne szeresselek. Ez pedig, Heily Anderson, nem következhet be. – Tudod... – mondta keserűen Heily. – Már-már olyan közel állt hozzám, mint a bátyám. Ha eszembe jut, tépelődöm, mi lehet vele. Általában elviselhető ez az érzés, de most, hogy mindenki itt van, akit szeretünk, még inkább érzem a hiányát. A boldogságom nem teljes. – Csak egy kisgyereké lehet az, Heily. Nincs olyan felnőtt, aki ne hordana a hátán minimum egy keresztet. Ha pedig kíváncsi vagy a véleményemre, szerintem Eric volt a te Rebeccád – bökte ki Nick, ami már évek óta motoszkált a fejében. – Meglehet – bólintott Heily. Eszébe sem jutott ferdíteni, hazudni annak a férfinak, aki lassan húsz éve a párja. – Haragszol ezért? Nem morbid egy kicsit, hogy ilyen nyíltan beszélünk erről? – Miért volna az? Nagyon fiatalon kerültünk egymás mellé, nem volt viszonyítási alapunk. Az ember egyszer-egyszer tévútra megy, és szerintem az is hozzátartozik egy kapcsolathoz, hogy képesek legyünk megbocsátani. – Gondolod? – Heily, te többször bebizonyítottad ezt, mint én. Miért győzködnélek? A nő vállat vont, és a másik oldalra söpörte dús, vörös hajának függönyét. Immár semmi nem választotta el attól, hogy Nick szemébe nézzen. – Mióta láttam Rebeccát, semmi nem ugyanaz már – mondta csöndesen. – Azelőtt egy árny volt csak, akitől féltem, és akinek ⪻· 322 ·⪼
ugyanakkor hálás is voltam, amiért annak idején megmentett téged. Elképzeltem valamilyennek, de nem társult hozzá arc, csak egy elmosódott paca volt... Egy szellem. Most, hogy ott állt előttem, beszélt hozzám, hogy tudom, miért szeretted, itt, belül, nehezebbé vált elviselnem, hogy vele voltál, hogy hozzáértél, hogy ő szülhette meg neked Nikkit, és nem én. És mégis... – Heily a férje felé fordult, a délutáni nap simogató fényében belefeledkezett a beszédes szemekbe. – Nem tudom, hogy lehet ez, de úgy érzem, azáltal, hogy mindezt túléltük, még jobban hozzád tartozom. Talán mert Becky visszatért, és te mégsem hagytál itt... – Miért hagytalak volna? – Nick a tenyerébe vette a felesége arcát, lágyan simogatta. – Attól a naptól fogva szeretlek, hogy leütöttelek egy óriási, négysajtos pizzával. Akkor is így van, ha hülye kölyök voltam, akinek melletted kellett felnőnie. Akkor is, ha az élet nem mindig hozta úgy, hogy ezt be is bizonyíthassam. De már rég tudom, makulátlan szerelem csak az olyan romantikus mozikban van, amilyen a Fényemberek sorozatunk volt. Én a kapcsolatunk legnagyobb sikereként könyvelem el, hogy képesek voltunk lemondani a tökéletességről. – Hát, azt már fújhatjuk! – nevette el magát Heily. – De a románcunk legalább új szintre lépett! Ez komoly vigasz! – emelte föl a mutatóujját. – Mostantól minden más lesz, mélyebb, őszintébb... – Ezt melyik női magazinban olvastad? – Már nem is emlékszem. – Hé! Ha most mindent újrakezdünk, akkor megint lehet szabadban szexelni – húzta Nick. – Így van – mondta Heily, majd a karórájára pillantott. – Jut eszembe! Hol lehet már a két gerlénk? – Turbékolnak. – Nick megölelte a feleségét. – Ahogyan mi is. Mi ezzel a baj? – Semmi az égvilágon – sóhajtott, és hagyta, hogy a férje újra megcsókolja. ⪻· 323 ·⪼
✤ Nikki Richards furcsán érezte magát a szanatórium folyosójának azon részén, ahol a vendégek várakozhattak. Nyomasztónak tetszettek a fehér falak, a komor köpenyes orvosok, az egész miliő, hiszen neki egyáltalán nem volt szüksége pszichiátriai kezelésre, talán, miután elrabolták, és rövidesen kiderült, hogy őt valójában az apja egykori szeretője hozta világra, lett volna. Akkor, ha nincs mellette Daniel. A Skype-os összeveszésük után egy-két nap telt csak el, és ismét beszéltek. Egyikük sem tudott megálljt parancsolni magának. Éjszakákat chateltek át, és Nikkit egyáltalán nem izgatta, hogy rendre kialvatlanul megy be az iskolába. Szüksége volt arra, hogy Daniellel beszéljen, hogy kiöntse neki a szívét, és hogy ismerje a fiú gondolatait. Mindkettejüknek volt mit feldolgozni, volt mivel megbirkózni, és vállvetve segítették egymást. Találkozni csak ritkán tudtak, mert elkezdődött az Álom a varázshegyen 2 forgatása, és Dan általában késő estig dolgozott. Maradtak a hétvégék és az éjszakák – ezeket maradéktalanul ki is használták arra, hogy együtt legyenek. A fiú vigyázott, hogy Nikki soha ne maradjon el miatta a tanulásban. Ha egymás után több rossz jegyet vitt haza, egyszerűen nem találkozott vele, amíg ki nem javította azokat. Nikki ilyenkor puffogott, de be kellett ismernie, Dan taktikája nem rossz, mert így legalább a szülei is nyugodtak, ha együtt töltik az időt. A lány fellélegzett, amikor végre meglátta a közeledő srácot. Ezen a napon jó másfél órát volt benn az anyjánál, és az arca az ilyenkor szokott módon megviseltnek tűnt, ami a koránál öregebbnek mutatta. Világoskék ing volt rajta, fekete bermudanadrág, teniszcipő, és épp a fejére igazította szokásos sildes sapkáját. Mosolygott. Szívdöglesztő összhatás. Nikki becsukta az ölében szorongatott könyvet, és büszkén elindult Daniel felé. – Hogy van ma a mamád? – kérdezte, amikor a közelébe ért. ⪻· 324 ·⪼
– Úgy, mint mindig. Bűnbánóan – vont vállat a fiú. – jobb pillanataiban tervezgeti, milyen lesz az életünk, ha majd hazajöhet. – Értem – bólintott Nikki, de mindketten tudták, ez nem mostanában következik be. Azonban anya és fia végre nyitottak egymás felé, ami már nagy szó. Dan el tudta képzelni, hogy hosszú távon lehet köztük viszonylag normális emberi kapcsolat. Míg az apja börtönben, az anyja pedig szanatóriumban van, Will Walker a gyámja, náluk élhet, és a helyzet több, mint kedvező – leszámítva Summer folyamatos szerelmi vallomásait. Apropó! Daniel mit nem adott volna azért, ha valaki más vallja be neki végre, hogy szereti! Nem merte megtenni az első lépést. Fogalma sem volt arról, hogy Nikki Richards mit érez, és nem akarta kockára tenni immár féléves barátságukat, amely tökéletesen működött. Daniel még Virgine-t is lemosta a pályáról, és büszke volt magára, amiért Nikki vele töltötte legszívesebben a szabadidejét. A szanatórium mellett Alfred parkolt a limuzinnal. Mindig várta őket. Nikki most nem talált ebben semmi kivetnivalót. Volt lehetősége átélni, milyen veszélyes a világ, és jóval óvatosabbá vált. Nem vágyott már arra, hogy feltűnő cuccokat hordhasson, hogy színésznői tehetségével kitűnjön a többiek közül, vagy hogy elkápráztassa Danielt olyan bomba sminkkel, amiről kiderült, hogy a srácnak cseppet sem tetszik. Már csak a maga természetességében és egyszerűségében Nikki volt, nem akart másnak, idősebbnek, érettebbnek, menőbbnek tűnni, mint amilyen. Annál menőbb dolog úgysem létezett, mint hogy Danielt a barátjának tudhatja. Az utcára lépve az autó mellett türelmesen megvárta, amíg a fiú kioszt néhány autogramot a rá várakozó rajongóknak. – Alfred – szólalt meg bátortalanul a kocsiban Nikki. – Van egy kis cukrászda Melanie-ék utcájának sarkán. Nem volna gond, ha egy kicsit sétálnánk? Ígérem, egyenesen a házhoz megyünk. – Majd diszkréten követem magukat – mosolygott az öregember. – Nagyon diszkréten. – Kacsintott is egyet. Kisvártatva Daniel is ⪻· 325 ·⪼
beszállt, és elhelyezkedett a kényelmes ülésen. – Te miért mosolyogsz ilyen önelégülten? – kérdezte. – Meghívlak fagyizni és hazasétálunk – közölte a lány, majd suttogva hozzátette: – Ez most randi. – Dan nem tudhatta, hogy remeg a gyomra az idegességtől. – Randi – ízlelgette a szót a srác. – És Alfred? – Alfred jó arc – súgta nyomatékosan Nikki. – Már a mamámnak is falazott. – Mik vannak! Hamarosan kiszálltak a Blue Jay Way sarkán, ahol a cukrászda előtt jól megpakolt fagylaltoskocsi parkolt. – Ha ez egy randi, akkor én fizetek – mondta Daniel, és már sorolta is, hogy mit kérnek – kitéve-betéve ismerte Nikki kedvenc ízeit. Az elmúlt fél évben nemigen akadt téma, amiről ne beszéltek volna. Időnként még abban is megegyeztek, hogy ugyanazt a számot fogják hallgatni lefekvés előtt, így olyan lesz, mintha együtt aludnának. Kezdtek kis szokásaik kialakulni, és olyan nyelven kommunikáltak, amit igazán csak ők ismertek. Lassan andalogtak Ronald és Melanie háza felé, szerették volna minél tovább húzni az időt, mert tudták, ha megérkeznek, együtt lesznek ugyan, de a meghitt hangulatot romba dönti Brandon kacagása és Summer újabb Danielnek címzett szerelmes levele. – Ha ez egy randi, akkor illene megfognod a kezem – szedte össze minden bátorságát Nikki. – Vagy akár át is karolhatnád a vállam. – Nem is tudom. Szeretném én is, de nem biztos, hogy én vagyok a megfelelő... – tiltakozott már-már nevetségesen erőtlenül a fiú. – Megint életveszélyben kell lennem ahhoz, hogy átölelj? – Nikki huncutul mosolygott. – Oké – bólintott, aztán fogta az epres-csokis fagylaltját, és belekente a fehér felsőjébe. – Jézus ereje, mit művelsz? – Ezt a felsőt anyám vette nekem a múlt héten. Tervezői darab. Ha így meglát, életveszélybe kerülök... ⪻· 326 ·⪼
– Teljesen őrült vagy, és mennyire bolond! – nevette el magát Daniel, miközben zsebkendő után kutatott. – Megengeded? – kérdezte, majd óvatosan törölgetni kezdte a fagyit Nikki ingnyakáról. Esélytelen vállalkozás volt, de általa közel került a lányhoz. Épp annyira, hogy a borostyán szemek csupán tíz centire legyenek az övéitől, csak fél fejjel alacsonyabban. Daniel tekintete a pimasz, féloldalas kis mosolyra, a málnapiros ajkakra tévedt. Elveszett. Csak percekkel később ébredt tudatára annak, hogy Nikki Richardsszal csókolózik. Tisztes távolságban egy limuzin követte őket. A sofőrnek megcsörrent a telefonja. – Mondja csak, Heily, kedvesem! – vette föl Alfred. – Minden rendben? Mit csinálnak már a gyerekek? Egy jó órája itt kellene lenniük. – A hivatalos verziót mondjam, vagy az igazságot? – Alfred, ne dühítsen fel! – A világért sem tenném, de most semmit nem mondhatok. – Miért nem? – Mert ismertem egyszer egy vörös hajú, zöld szemű, végzetesen szerelmes tizenhét éves boszorkányt, akit soha nem árultam be a mamájának. – Ezek szerint vannak dolgok, amik nem változnak – felelte Heily szeretetteljes sóhajjal. – Úgy bizony. És ez a vén csontokra pláne igaz – nevetett Alfred, és közben azon tűnődött, azok ott ketten, a járdán, a cserjék takarásában vesznek-e egyáltalán levegőt. Az élet mindig ismétli önmagát. Nincs is szebb, mint ez a körforgás. A vén sofőr elmorzsolt egy könnycseppet.
⪻· 327 ·⪼
27. fejezet __________________
Epilógus
K
edves Nick! Azért írok, mert köszönetet szeretnék mondani neked. Elsősorban azért, hogy nyitottál felém, hogy mellém álltál eddigi életem legnehezebb helyzetében. Másodszor azért, mert Heily és te fantasztikus családban nevelitek Nikkit, és azt gondolom, ez a lány a neveléseteknek hála pont olyan, amilyen gyerekről minden huszonegyedik századi szülő álmodik. Harmadszor pedig azért, hogy hajlandó voltál velem találkozni, hogy évtizedek után segítettél abban, hogy végre elengedjelek. Szabad a lelkem – ezt is köszönöm. Egy korszak lezárult. Azt is szeretném elmondani, hogy Marcóm kezelése sikeres volt, a napokban elhagyhattuk a kórházat. Persze ahhoz, hogy megnyugodhassunk, még évek kellenek, de a kezdet mindenképpen ígéretes. A kisfiam tudja, hogy mindezt Nikkinek és Sandrának köszönheti. Csatolt fájlként mellékelek egy-egy rajzot, amit nekik készített. Ne add át őket, ha nem akarod. Ami pedig engem illet, tudnod kell, hogy végre boldog vagyok. Nem azért írom ezt, hogy feloldozzalak, hanem mert valóban így van, és valamilyen ismeretlen okból úgy érzem, ez a tudat téged is örömmel tölt el. ⪻· 328 ·⪼
Remélem, meg tudjátok nekem bocsátani, hogy miattam eggyel kevesebben lettetek a családban. De így legalább végre mindenki a saját életét éli. Nem várok választ a levelemre, csak szerettem volna, ha tudjátok, most már velem és körülöttem is minden rendben tan. Szeretettel gondolok Rátok, Nick. Vigyázzatok egymásra! Isten Veletek! Rebecca
VÉGE
„Nincs többé titkunk egymás előtt. Együtt vagyunk, egymáshoz tartozunk. Egyet gondolunk, és egyet érzünk. A válaszfalak leomlottak. Örömet, bánatot, mindent megosztunk egymással." Daphne Du Maurier: A Manderley-ház asszonya
⪻· 329 ·⪼
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Drága Olvasóim! Amikor 2010-ben, a személyes honlapomon írni kezdtem a Gyémántfiú című online regényt, egyszerűen azért, mert kikívánkozott a lelkemből, legszebb álmomban sem gondoltam volna, hogy nyomtatott formában is napvilágot láthat a történetem, nemhogy azt, regényfolyam lesz belőle! Mégis ez történt, és ezért mérhetetlenül hálás vagyok Nektek. Bárcsak egyenként ölelhetném magamhoz mindegyikteket – igaz, az író-olvasó találkozókon meg is teszem, amilyen gyakran csak megadatik. KÖSZÖNÖK NEKTEK MINDENT! Köszönöm a Szerelmemnek, és kisfiamnak, Ádámnak, valamint a bennünket körülvevő, igen zajos de annál szeretőbb családnak, hogy mindig számíthatok rájuk, és lelkileg is segítenek a hivatásomban, a mindennapjaimban. Húgomnak, Agának, hogy addig inzultált, míg meg nem néztem a filmet, amit „szuroveczágimindignéz”. Köszönöm fantasztikus szerkesztőmnek, Hegedűs Noéminek, hogy a regényírásban és a Meglepetés magazin berkein belül is számíthatok rá, hogy mindig őszinte tükröt tart elém és segíti a fejlődésemet, hogy történetszövőből egyszer majd íróvá válhassak. Köszönöm a Könyvmolyképző Kiadó dolgozóinak, hogy szeretettel gondozzak a könyveimet, és végül, de nem utolsósorban: szerzőtársaimnak, Spirit ⪻· 330 ·⪼
Blissnek és Beninának, hogy bármi történjék is, mindig mi maradunk a Három Muskétás. <3 (Ezt vehetitek fenyegetésnek. ©) Kitti
Utóirat: Itt összebarátkozhattok a többi Gyémántfiú-trilógia olvasóval: www.facebook.com/gyemantfiu www.szuroveczkitti.hu
⪻· 331 ·⪼
