Szegény György. A stressz és a pszichés kockázatelemzés

Szegény György A stressz és a pszichés kockázatelemzés

30/2004. (XII.6.) HM rendelet 2.§ b) bekezdése szerint: „kockázat: a veszélyhelyzetben a sérülés, vagy az egészségkárosodás valószínűségének és súlyosságának együttes hatása;”. Ez a meghatározás, azonban nyilvánvalóan csak egy szűk eseménytérre igaz, a veszélyhelyzetre. Azonban a megterhelés nyilvánvalóan nem csak itt jelentkezik, hanem folyamatosan létezik az adott munkakörben, ami kialakíthatja akár a későbbi veszélyhelyzetet is. A 21/2003. (VI.24.) HM-ESzCsM együttes rendelet megfogalmazásában a kockázati események (bizonyos esetben, pl. stressz, mint kóroki tényező) között nevesíti a pszichoszociális kockázatot, veszélyt. Igaz, összefoglalóan nevez meg pszichoszociális tényezőt, de könnyen belátható, hogy ez óriási területet takar, gyakorlatilag az egyén állapotától, a csoporthatásokig, a szervezetpszichológiai hatásokig mindent felölel. Mivel ilyen óriási terület, ezért bizton állítható, hogy szinte minden emberi tevékenységnek megvan a pszichológiai kockázata, így a munkatevékenységnek is. Tehát, ha a pszichés kockázatot kívánjuk meghatározni, akkor elkerülhetetlenül foglalkozni kell a streszszel ezen belül a munkahelyi stresszel. Miért van erre szükség? Amikor a stresszről beszélünk, az szinte varázsszónak tűnik, van valami ok, amire visszavezethetjük miért nem szeretünk a munkahelyünkre bejárni, ha szeretünk, akkor csak ne ő lenne a főnököm, stb. Ha az orvosok nem találnak szervi okot a különböző szomatikus és/vagy pszichés problémáink mögött akkor jön a mindent megindokló szó: a stressz. Mi is az a stressz? Ez egy angol szó, mely eredetileg feszültséget, nyomást, nyomatékot, megpróbáltatást, erőkifejtést stb. jelent. Először Walter Bradford Cannon használta 1914-ben a belső elválasztású mirigyek és az idegi jelenségek összefüggéseit tárgyaló művében, de Selye János magyar kutató nevéhez fűződik ennek, mint élettani-kórtani jelenségnek a felismerése 1936-ban. Tényszerűen a mindennapi életben mást jelent, azaz mindenféle káros testi, lelki, környezeti hatást, ami ér bennünket a tevékenységeink során. Selye János által javasolt jó (eustressz) és rossz, káros (distressz) megkülönböztetés nem ment át a köztudatba. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag a kisebb stresszhatások váltják ki a szervezet életjelenségeinek többségét. A stressz egy nem specifikus reakció, mellyel szervezetünk reagál minden kihívásra, minden erőteljes ingerre. A stressz tulajdonképpen valamely streszszor hatására kialakuló általános alkalmazkodási válasz, jellegzetes, de nem specifikus elváltozásokkal. A stresszor a kiváltó hatás, aminek okozata a stressz. Alapja az, hogy az idegrendszer különböző területeinek létrejövő izgalmi állapota és az ez által beindított fokozott hormontermelés az egész folyamat kiindulópontja. A stressz tehát egy olyan jellegzetes tünetcsoportban megnyilvánuló válasza a szervezetnek, amit bármilyen testi vagy lelki károsító tényező kiválthat. Ezért a szervezet stresszre adott válasza az ún. általános alkalmazkodási tünetegyüttes (General Adaptation Syndrome – GAS). Selye kutatásaiban három fázist különített el: a vészfázist, az ellenállást és a kimerülést. 1) „Vészfázis” – Fokozódik a szimpatikus idegrendszer tevékenysége, és növekszik a katekolamin és kortikoszteroid kibocsátás. A vészfázisra a szervezet katabolikus összeomlásajellemző.

2) „Ellenállás” vagy „adaptáció” – Ha a stresszt kiváltó ok továbbra is fennáll, a szervezet fokozott ellenállással reagál a károsító tényezőkre. Az anabolikus funkciók kerülnek előtérbe a katabolikus folyamatok rovására, és egyre fokozódik a szervezet stresszorral szembeni rezisztenciája. Adaptációs betegségek alakulnak ki, ha az ellenállás vagy az adaptáció nem állítja helyre a homeosztázist. A homeosztázis azoknak a folyamatoknak az összessége, melyek által a szervezet fenntartja saját dinamikus, állandó állapotát. A stresszre adott pszichés reakció a szervezet dinamikus egyensúlyi állapotának fenntartására irányul 3) „Kimerülés” – Ha a stresszor továbbra is folyamatosan jelen van, akkor a második fázisban létrejött ellenállás megszűnik. A szervezet már nem képes ellenállni a stresszornak. A stresszel összefüggésbe hozható betegségek és állapotok a általában a kimerülési fázisban nyilvánulnak meg. Ahhoz azonban hogy kialakuljon az általános alkalmazkodási tünetegyüttes stresszorokra van szükség. A fizikai sérülések, külső környezeti ártalmak (fény, hang, vibráció, stb.) kívül jelentős szerepet játszanak a kognitív faktorok. Ebben a szemléletmódban a stresszkeltő események a következő kategóriák egyikébe tartoznak: az emberi tapasztalat szokásos határain kívül eső traumatikus események, befolyásolhatatlan események, bejósolhatatlan események, az események, amelyek kihívást jelentenek képességeinknek és énképünknek. Mik lehetnek ezek? Traumatikus események – Természeti katasztrófák, ember által okozott katasztrófák (háború), fizikai támadások. Befolyásolhatóság – Ilyen egy személy halála, az elbocsátás és a súlyos betegség. Annak észlelése, hogy egy esemény mennyire befolyásolható a személy által, és ezt hogyan éli meg. Bejósolhatóság – Egy stresszkeltő esemény bekövetkezésének előrejelzése akkor is csökkenti a stressz súlyosságát, ha a személy nem képes ezt befolyásolni. Próbatételek – Pl. a vizsgák az iskolában. Belső konfliktusok – A stresszt belső folyamatok is kiválthatják. A legáthatóbb és legnehezebben megoldható konfliktus a következő motívumok között fordul elő. Függetlenség vagy függőség – szeretnénk, ha valaki gondoskodna rólunk és megoldaná problémáinkat, miközben az autonómiát keressük. Intim kapcsolat vagy magány – Párkapcsolati problémák, vagy épp a párkapcsolat hiánya miatt kialakuló belső feszültség. Együttműködés vagy versengés – A közösségből való kitűnés vagy a közösségbe való beilleszkedés vágyának be nem teljesülése. Az impulzusok kifejezése vagy az etikai normák betartása – Az elfojtott érzelmek, gondolatok, vágyak okozta belső feszültség. A stresszkeltő események kategorizálásakor egyre inkább előtérbe kerül a stressz egy meghatározott helyen való átélése és ennek következményei. Ez a meghatározott hely: a munkahely. Mindez világjelenség. A svéd Karolinska Intézet kutatói 3500 dolgozón

vizsgálták a munkahelyi stressz szervezetre gyakorolt hatását. Megállapították, hogy a szoros határidővel elvégzett munkák leadását követő napon hatszorosára nőtt a szívroham veszélye. A férfiaknál 80%-kal nő a betegségek valószínűsége, ha sorozatos munkahelyi konfliktusokkal küzdenek. A nőknél pedig akkor emelkedett háromszorosára, ha csökkentették fizetésüket. Mindkét nemre egyformán rosszul hat a munkahelyi felelősség növekedése, és a szívroham is veszélyeztetheti a cég valamennyi dolgozóját. Stresszt okoz a kialvatlanság is, aki pedig nem tudja kialudni magát, annak gyengül az immunrendszere, és egyre fogékonyabb lesz a betegségekre. Az unió munkavállalóinak mintegy 28 százaléka munkahelyi stressztől szenved, és az Európai Bizottság adatai szerint a betegállomány igénybevételét is 50-60 százalékban a munkahelyi stressz számlájára lehet írni. Az unió 27 tagállamában mintegy 27 000 embert kérdeztek meg a munkahelyi stresszel kapcsolatban. Ennek alapján a munkahelyi stressz a menedzserek 45 százalékát, míg a magánvállalkozók 44 százalékát érinti. Az elmúlt 45 évben 33 százalékkal nőtt a 40-69 év közötti férfiak halálozása. Két évvel ezelőtt 11 ezerrel több férfi halt meg ebben az aktív korosztályban, mint 1960-ban, jelentős részük a munkahelyi stressz következtében. Magyarországon a Semmelweis egyetem (SOTE) Magatartástudományi Intézete végzett négy alkalommal (1983, ‘88, ‘95, ‘02) felmérést a stresszről. Tartós stressz hatására a fiziológiai eltérések állandósulnak és szervi elváltozásokhoz, például az erek beszűküléséhez vagy szívmegnagyobbodáshoz vezethetnek. Nagyon sokan arról számolnak be, hogy negyvenéves korukra már megjelent náluk az életminőséget rontó tartós stressz. Mérhetően magasabb is volt a vérnyomásuk, rosszabbul aludtak, és általában altatót, nyugtatót vagy antidepresszánst is szedtek. A korosztályok közül a pályájuk elején álló, bizonyítani akaró fiatal diplomások, illetve a munkahelyeik elvesztésétől félő 45–54 évesek a legveszélyeztetettebbek. Azaz jelentős problémáról beszélhetünk. Azonban nézzük meg közelebbről az általánosnak tekinthető nézetek alapján a stresszt: A stresszre adott válasz akkor indul, amikor stresszor van jelen a szervezetben, vagy, ha az agy stresszort észlel. A stersszválaszban részt vesz az idegrendszer (az autonóm idegrendszer szimpatikus ága/SNS/), a belső elválasztású mirigyek (a hipofízis és a mellékvese) és az immunrendszer. Kétségkívül tény, hogy fiziológiai elváltozásokat okoz a stresszor jelenléte, azonban az is tény, hogy ez pszichológiai reakciókat is produkál. A fentebbiekből kitűnik, hogy az észlelés, a kogníció, az értékelés döntő fontosságú lehet. Milyennek értékelem a sérülést, milyennek a helyzetemet, stb. A stresszor érzékelése és értékelése határozza meg a következményt, azaz a stressz mértékét és irányultságát. Tehát nem mindegy a szemléletmód. Visszatérve a stressz köznapi értelmezéséhez, relevánsan vetődik fel (a nyilvánvaló fiziológiai reakciókon túl), hogy a stressz betegség- e, ha igen réteg specifikus, vagy foglalkozás specifikus-e? A kérdést indokolja, hogy ha igen, akkor gyógyszerekkel kezelhető, vagy sem. Sokan odáig mennek, hogy a stresszt népbetegségnek aposztrofálják. Vannak -diagnózis szerűen- olyan meghatározások, amelyekben a stressz név szerint is szerepel, illetve valóban domináns az adott tünet együttesben. (Pl.: A Posttraumás stressz syndróma.) Azonban, a stressz semmiképpen nem népbetegség, mert nem betegség. A stressz állapot, azaz a személytől függetlenül is létezik (stresszorok). A kulcs tehát az, milyen a személy, milyen tanult jellemzőkkel rendelkezik és milyen interakcióba kerül a stresszorral. Mivel a stressz nem specifikus syndróma, azaz a kiváltó inger nem feltétlenül ugyanaz az embereknél –gondoljunk arra, hogy valakinek stresszt okoz egy kígyóval találkozni, másnak, meg az a mindennapi munkája- illetve az egyes egyénnél sem mindig ugyanaz az inger vált ki stresszt, valamint a mértéke is más és más lehet akár ugyanazon embernél. Ebből adódóan nem lehet önállóan betegségnek nevezni. Az úgy megállja a helyét, hogy számos, akár

szomatikus tüneteket is okozó betegség kialakulásában domináns szerepet játszhat épp a pszichofiziológiai egyensúlyból való tartós kibillenés által. Korunkban valóban előtérbe került az a kérdés, hogy az emberek stresszt élnek át, ami számos betegség kiváltó oka lehet. Valamelyest divat is lett hangoztatni – sőt talán dicsekedni, hogy milyen stresszt élünk át. Azonban általában a kisgyermek nem fél a farkastól, azt sem tudja mi az, de ha sokat meséljük neki a Piroska és a farkas mesét, akkor a gyermek megtanulja, hogy az a farkas megeheti a szeretett nagymamát! Vagyis az emberek tanulni szokták azt, hogy számukra mi a stresszor (gondoljunk a szülői intelmekre!), azaz –az általános ingereken felül (fény, hang, ingermegvonás, stb.) – jórészt szocializációs hatás a stressz. Azt is megtanuljuk, hogy miként reagáljunk. Megállapíthatóan, bár a stressz nem specifikus reakció fiziológiai értelemben, de az embernél mindenképpen specifikus pszichoszociális értelemben. Ezért lesz a stressz egyedi az embereknél. Ezen alapszik Lazarus azon elmélete, hogy a stressz átélésében, hatásának mértékében domináns szerepet játszik a kogníció. Mivel a lényeg -ezen elmélet szerint- az emberi megismerő folyamatokban keresendő, így várható az, hogy a magasabb absztrakciós szinten álló emberek több mindent élnek át stresszként. Az absztrakciós szint köthető az intelligenciához, így akár a végzettséghez (diploma), ami eredményezheti azt, hogy más jellegű stresszorok jelentkeznek, illetve ugyanazon stresszorra intenzívebb reakciót élnek át, mint az alacsonyabb végzettséggel, vagy társadalmi státusszal rendelkező emberek. Az alacsonyabb státusznál más (pl. fertőzések, stb.) betegségek jelentkeznek dominánsan. Igaz, a betegség már önmagában is stresszt okoz. Belátható, hogy egy eddig jól kereső embernek sokkal intenzívebb stresszt fog okozni, ha hirtelen elveszti a munkáját és az életszínvonalát drasztikusan kénytelen leszállítani, akár arra a szintre, amelyen milliók élnek és számukra az az élet. Ebből adódóan a stressz –legalábbis a megnevezése és az átélése- mindenképpen szocializációs termék. Megállapíthatóan közhelyként jelentkezik a felgyorsult életvitel, a pörgés, a hajtás, stb., amivel önmagában nem is lenne probléma, ha igazodna az egyén igényeihez, neveltetéséhez, szocializációjához. Sajnos a világ nem igazán vesz tudomást az egyénről, mindig valamely csoporthoz, réteghez, szerephez, stb. tartozónak tartanak bennünket, manipulált igényekkel, szükségletekkel, „kikapcsolódási” lehetőségekkel. Így, nem lehet azt állítani, hogy a stressz betegség, hanem a bennünket ért hatásokra adott fiziológiailag jól körül írható reakció, ami, pszichés szinten, nagyon is az alkalmazkodást szolgáló egyéni és reális reakció. Az más kérdés, hogy hosszabb távon káros lehet, hogy rossznak, esetleg szükségtelennek értékeljük a kiváltó stresszorokat, de tényszerűen azok érnek bennünket. Hangsúlyozom, hogy a köznapi értelemben vett stresszről van szó, mert ki tiltakozik a jutalom, a szabadság, a sikerélmény, vagy a szexuális élmények ellen? Pedig ezen dolgok is stresszt okozó események, történések.

Mégis, uralkodik a „betegség elmélet”. Ha ezen szemléletmódot igaznak fogadjuk el, akkor joggal várhatjuk el, hogy valamely gyógyszer egyszer és mindenkorra csökkenti a stresszt, nem kell mást tennünk, csak kiváltanunk és minden rendben lesz. Azonban ismereteim szerint nincsenek stressz elleni készítmények, mert nem lehetnek, annál sokkal komplexebb a stressz pszichés hatása. Vannak, amik valamely összetevőire reagálnak, például a szorongáscsökkentők, szerotonin-dopamin egyensúlyra hatók, stb., vannak, amik tüneteket kezelnek, például vérnyomáscsökkentők, vannak alternatív lehetőségek, mint például az aromaterápia, vagy a relaxáció. Gondoljunk bele, gyógymód az alkohol, vagy a drog is. Átmenetileg. Valóban egyfajta öngyógyító mechanizmusként jelentkeznek, de a hosszú távú hatásai közismerten károsak. Azonban nincs főnök elleni, vagy munkahely elvesztése elleni pirula. Pedig ezek a stresszorok. Ha pikírt lehetek, akkor azt mondanám, hogy idegesít a

munkahelyem, a főnököm, nem tudok aludni, már akkor ideges vagyok, ha a munkahelyemre megyek, ha hazamegyek leszúrom a családom és végén belerúgok a kutyába, mert mért pont akkor kellet odajönnie hozzám. Egy idő után rájövök (mondják azért egy páran), hogy ez nem mehet tovább, ezért nyugtatót kezdek el szedni. Egy idő után azt veszem észre, hogy furcsán néz rám a főnököm, és nem értem miért ideges azért, mert az értekezleten, ami a cég jövőjéről dönt, én csak idiótán vigyorgok és cseppet sem szorongok. Úgy gondolom, hogy nem lehet ez a megoldás, de realistaként tudom, hogy álságos módon nem szeretünk önmagunkkal küzdeni, nem is igazán akarjuk megoldani az élethelyzeteinket, nehogy szembenézzünk magunkkal. Sokkal egyszerűbb pirulákat bevenni, vagy megideologizálni azt, hogy más az ok, kívül kell keresni a megoldást és rögtön és azonnal változtatni akarunk. Ez a stressz esetén alighanem nem járható út. Fontosak a gyógyszerek, akár tünetkezelésként is, de ha kigyógyulva a megfázásból újra és újra visszamegyek a sötét, nyirkos és rettentően hideg irodámba, akkor ne csodálkozzam, hogy újra tüneteim lesznek. Ha tüneteink vannak, akkor nem feltétlenül kell megszokásból orvoshoz menni. A tünetek megszüntetésével nem feltétlenül szűnnek meg az okok, de jó esélyünk van arra, hogy tünetváltással más betegséget is összeszedjünk. Pl.: Ha beállítják a magas vérnyomásunkat az jó dolog, de ha a stressz az oka, akkor a szervezetünk, az agyunk olyan ügyes, hogy nemsokára kezeltethetjük a gyomorfekélyünket is. Nem lebecsülve a tünetek enyhítésére és megszüntetésére irányuló kezelések jelentőségét, ésszerű az okokat keresni, kezelni. Nagyon is tudni szoktuk, hogy streszt élünk át, csak a rohanásban nem figyelünk a vészjelekre, vagy éppen a másik hibát követjük el, amikor túlzottan a fiziológiai jelekre figyelünk! Ezért a stresszt és pszichikai hatásait folyamatosan és időben célszerű karbantartani, optimalizálni és ha már kialakult valami szomatikus betegségünk, akkor a tünetek enyhítésére szükséges felkeresni a háziorvosainkat. A stresszel kapcsolatban tehát célszerű pszichológust, pszichiátert keresni előbb és valóban az okok megoldására érdemes törekedni, még ha ez esetenként fájdalmasabb is lehet, mint a gyomorfekély. Ezen megállapítások azonban nem azt jelentik, hogy a stresszt megúszhatjuk, még akkor sem, ha mindent meg akarunk tenni, hogy elkerüljük, megelőzzük. Ugyanis azt gondolom, hogy a stresszt nem lehet megelőzni. A stresszt kezelni lehet, még akkor is, ha ez a külső és belső ingerre adott nem specifikus válaszreakció. A stressz nagyon egyéni, ebből adódóan nincs univerzális ellenszere. Szerencsére, mert ha teljesen eltűnne, megszüntetnénk azon életeseményeinket, ami stresszt okoz, akkor az olyan stressz lenne, amibe belehalnánk! Tényszerűen kevesebben félünk a kígyótól (itthon azért nem jellemző stresszor), ezt el lehet kerülni, mint a főnökünktől, vagy a munkahely megszűnésétől, vagy a különböző megszorító „csomagoktól”, mert ezt nehéz elkerülni. Ráadásul az a szép a stresszorokban, hogy már akkor félünk tőle, előrevetítjük a hatásait, amikor még meg sem valósult! Igaz, ez a szervezetünknek mindegy, a szervezet ugyanúgy stressz reakciót ad. Tényszerűen a szociális státuszunknak (beosztás, munkakör, nemi hovatartozás, régió, élettér, stb.) megfelelően megvan a maga stressz indexe, térképe, ami a megterhelést jelenti, míg az egyéni adottságaink, szocializációnk az igénybevételt jelentik, amit célszerű az egyén és a szervezet (munkahely, szocializációs színterek, stb.) komplex szintjén optimalizálni. Ez a folyamat pedig a pszichés kockázatelemzésen alapszik és a kimenetele pedig az eredmények menedzselésén múlik. A munkahely kétségen kívül releváns eseménytér a minket ért öszterhelés szempontjából. Egyes meghatározások szerint a munkahelyi stressz az, ami a munkahelyen ér bennünket. Azonban ez az állítás némi pontosításra szorul. A folyamat sokkal összetettebb, mint első pillantásra látszik. A pszichés kockázatelemzés lényegéből kitűnik, hogy csak sajátos eseménytérhez (pl.: munkahely) nem célszerű kötni a stressz reakciót sem mértékében, sem irányultságában. Beláthatóan nem mindegy, hogy ha úgy megy az ember a munkahelyre,

hogy már eleve feszült a családi problémái miatt, amiért jó eséllyel máskor kisebb stresszornak értékelt eseményt is intenzívebben érez és intenzívebben reagál rá, mert akkor az nem nevezhető pusztán munkahelyi stressznek. Miközben a megterhelés adott, munkakörtől és szervezeti kultúrától, ciklikusságtól, valamint az interakcióktól függ. Azonban az igénybevétel számos egyéni és szituatív tényezőtől függ és ennek valós tényezőként való értékelése mindenképpen az egyén teljes életciklusának figyelembevételét feltételezi. A teljes életciklust azonban nagyon nehéz lenne minden egyes munkavállalóra dokumentálni és a dokumentációkból hiteles következtetéseket levonni. Ráadásul felvetődik a felelősség kérdése is, amennyiben a stresszért illetve annak következményeiért mennyire felelős az egyén, a munkáltató, vagy az állam. Ebbe a kérdéskörbe beleértem a maladaptívnak tartott stresszoldó tényezőket is, mint például az alkoholt, drogot, dohányzást. Meglátásom szerint a felelősséget nem lehet egyoldalúan csak az egyik oldalnak tulajdonítani és nem lehet az aktuális érdekeink szerint egyoldalúan kiemelni és minősíteni az egyes tényezőket, még akkor sem, ha társadalmi konszenzus látszik kialakulni a megítéléséről. Az EU törekvései szerint azonban a munkahelyi stressz csökkentésében a legnagyobb szerepe magának a munkahelynek van. Ezt az EU annyira komolyan veszi tagállamaiban, hogy 2004. október 8-án keretegyezményben szabta meg: a vállalatoknak meg kell jeleníteniük a dolgozók testi és lelki egészségéért vállalt felelősség mértékét és hogyanját. Deklarálniuk kell, hogy milyen intézkedéseket terveznek a munkahelyi stressz csökkentésére olyannyira, hogy a vezetők munkaköri leírásának ezt tartalmaznia is kell. Deklarált az EU részéről, hogy a vezetőket szükséges ilyen irányú továbbképzésben részesíteni. A probléma kezelésére az Európai Bizottság keret megállapodást javasolt az európai szakszervezeti és az európai munkáltatói szövetség számára. A keret megállapodás célja felhívni a munkáltatók és a munkavállalók figyelmét a jelenségre, a munkahelyi stressz okainak és következményeinek feltárására, illetve a stresszt okozó helyzetek kialakulásának megelőzésére irányuló törekvések ösztönzése. Törekvés van a szakszervezetekkel való együttműködésre, melyek elfogadhatónak tartanák, ha a munkavédelmi törvényben vagy önálló jogszabályban rögzítenék a veszélyforrásokat, amelyek a munkavállalók egészségkárosodásához vezetnek. Álláspontjuk szerint rizikófaktorok nagy mértékben megjelennek a munkahelyen, amiknek kialakulásáért, megelőzéséért a munkáltatók sokat tehetnek. A javaslatok között szerepel, hogy bizonyos munkaköröknél - például a fegyveres szervek dolgozóinál, a közalkalmazottak és köztisztviselők esetében - alkalmassági feltételként írják elő a stressztűrő, stresszkezelési képesség valamilyen szintű meglétét. Ebből azonban az következik, hogy vannak olyan munkakörök, amik jelentős stresszel járnak. Ha a fentebbi okfejtéseket elfogadjuk, ha a stresszt betegségnek kezeljük, ha a köznapi értelemben számolunk a hatásokkal, akkor viszont parttalanná válik az egész elképzelés. Konkrétan ésszerű meghatározni egyáltalán milyen kockázatelemzést kívánunk végezni. Valóban csak a már meglévő szomatikus és/vagy pszichés tünetek a mérvadóak, vagy annak bekövetkezésének valószínűsége számít? Ha a már meglévő tünetek számítanak, akkor nincs mit keresni, nem beszélhetünk megelőzésről. Ha a bekövetkezésüknek valószínűsége számít, akkor viszont nagy mértékben spekulatív szemléleteken alapuló becslésekre számíthatunk. Lehetőség még, hogy a kettő variációt egyidejűleg vesszük figyelembe, aminek lehet relevanciája, hiszen ha az adott munkakörben gyakori a szomatikus elváltozás (pl.: magas vérnyomás), akkor számolhatunk visszafelé is és a többiek védelmében a munkakörre jellemző rizikófaktorokat meghatározzuk és intézkedéseket dolgozunk ki a rizikófaktorok hatásának, vagy számának csökkentésére. Jól hangzó teória, azonban a gyakorlatban kivitelezhetetlen. Gondoljunk arra, amikor a ügyféllel kapcsolatot tartó munkatársak legfőbb stressz forrása maga az ügyfél. Ha ezt a rizikófaktort kiiktatjuk, akkor elvész a munkakör

értelme. Másik hiba lehet, amikor túl általánosan vagy túl konkrétan fogalmazzuk meg, mit tekintünk stresszforrásnak. Már szóba került az EU ajánlásoknál a vezetők, a főnök szerepe. Gondoljunk arra, hogy ha előírjuk, akár jogszabályi háttérrel, hogy a főnök köteles úgy viselkedni, hogy ne legyen stresszforrás a beosztottjának. Nyilvánvalóan végrehajthatatlan előírás, hiszen mindig lesz olyan beosztott, akitől követelnek (márpedig ez az érdek), aki elégedetlen lesz a főnökével és azt fogja állítani, hogy rizikófaktor. Ha túl konkrétan fogalmazzuk meg a kritériumokat, pl.: ha a beosztottak legalább fele rizikófaktornak tekinti a főnökét, akkor azt a főnököt le kell váltani és a munkáltató köteles a főnököket évente kétszer minősíttetni ezen szempontok alapján a beosztottjaival, akkor lehetséges, hogy kevésbé lesznek kitéve a beosztottak a munkahelyi stressz ártalmainak. Azonban a főnökök bizonyosan nagy stresszt fognak átélni, aminek kivédésére törekedni fognak. Hogy hogyan? Nem lesz feladat végrehajtás, csökken a munka hatékonysága, a kapcsolatorientált vezetők kerülnek előtérbe, stb. Érzékelhető ez a tendencia a közszférában dolgozók körében, ami már a kiválasztásnál is megjelenik, amennyiben erőteljes szempont, hogy az én pártomon áll- e, egyeznek- e a nézeteink, stb.. Számomra adódik a következtetés, hogy a jelentősnek értékelt munkahelyi stressz csökkentése egyes munkakörökben, beosztásokban, egyes személyek részére nem lehetséges úgy, hogy további, akár jogszabályi háttéren alapuló, stresszforrásokat teremtünk. A fentebbi okfejtésekből adódóan ésszerű a stresszt úgy tekinteni, mint kóroki tényezőt a pszichés kockázatelemzés folyamán. Mit jelent ez? A stresszhatásokat egyértelműen differenciálni kell a munkakörre és a szervezeti kultúrára jellemző és az úgymond „felesleges” rizikófaktorokra. Ami jellemző hatás, ha úgy tetszik a munkakör jellegét adja (az említett ügyfélkapcsolattartók, a fegyveres szervek) azt a stresszforrást nem lehet és nem kell csökkenteni. Optimalizálni lehet, ami jelen esetben nem jelent mást, mint hogy olyan emberekkel végeztetem a munkát, töltöm be a beosztást, akik ezen stresszforrásokat ismerik, elfogadják és megfelelően tolerálják. Ez a kritérium rendszer meg kell hogy jelenjen a kiválasztásban és a munkahelyi szocializációban, különös tekintettel a karriertervezésben. Ezen stresszforrások jelenthetik a megterhelést adott munkakörben, amihez illesztjük azon személyeket, akiknél meghatározott expozíciós idővel számolva, nem jelentkezik tartós egészségromlás. Azaz az igénybevétel nem haladja meg a munkakörre jellemző átlagos szintet. Külön kérdés a „felesleges” stresszorok jelenléte és meghatározása. Nyilvánvaló, hogy meglehetősen szubjektív kategória az, hogy ki mit érez feleslegesnek. Az is nyilvánvaló, hogy itt nincs mit optimalizálni, itt releváns az elkerülés és a csökkentés igénye. Ebben a kérdéskörben jelenek meg a fizikai sérülések, külső környezeti ártalmak (fény, hang, vibráció, stb.) kockázatai, az emberi tapasztalat szokásos határain kívül eső traumatikus események, befolyásolhatatlan események, bejósolhatatlan események, az események, amelyek kihívást jelentenek képességeinknek és énképünknek. Itt jelennek meg a jelentősen nagyra értékelt rizikófaktorok, amik nem feltétlenül a munkakörből, hanem a szervezés hiányából, a nemtörődömségből, az interperszonális kapcsolatokból, az ésszerűtlen átalakításokból, a pillanatnyi érdekérvényesítésből, a teljesítmény visszatartásból, a hatalmi versengésekből –szinte végtelen a sor- adódnak. Például a szoros határidővel elvégzett munkák, a sorozatos munkahelyi konfliktusok, fizetés csökkentetés, munkahelyi felelősség növekedése, a rosszul kommunikált elvárások, a munkahely elvesztésétől való félelem, a bizonytalanság, a teljesítményértékelés szubjektivitása, a koncepciók változása. Sajnos ez a sor is a végtelenségig folytatható.

Amit bizonyosan meg lehet állapítani, az az, hogy szükség van –akár jogszabályokkal támogatott- intézkedésekre, amik viszont nem feltétlenül fognak hatékony eredményeket produkálni, ha nincs társadalmi konszenzus, ha tévhitek és a látszat alapján ítélünk. A stressz önmagában betegségként való felfogása, a munkakörök rizikófaktorainak spekulatív értelmezése, a felelősség egyenlőtlennek tűnő megosztására való törekvés, a hiedelmek, a tisztázatlan fogalmak semmiképpen nem szolgálják a probléma releváns megoldását. A stressz létezik. Legtöbbször még jó is mind fiziológiailag, mind pszichológiailag. Azonban valóban vannak olyan tényezők, amik jelentősen növelik a szervezet öszterhelését. Felvetettem, hogy nem általánosságban, nem statisztikai vizsgálatokkal érdemes megoldást keresni arra, hogy mind a munkáltató, mind a munkavállaló szempontjából valóban hatékony és megoldásra törekvő szemlélettel kialakított szabályozókat alkossanak. A probléma jelentősége, a következmények súlya talán megér annyit, hogy komplexen, megfelelően súlyozva és konkrétan adott munkakörre és személyre vonatkozóan foglalkozzunk vele. A pszichés kockázatelemzés a folyamatszemléletével, a rendszerek optimatizálásának igényével, a komplexitásával és a szigorú érdekmentességével akár lehetséges alternatívát nyújthat a stresszorok megállapításánál, a konkrét rizikófaktorok kockázatainak értékelésénél és nem utolsó sorban a pszichés kockázatok menedzselésében.

2008. január 21.

Irodalomjegyzék

http://nol.hu/cikk/444739/ A munkahelyi stressz főként férfiakat öl, 2008-01-21

Bertók Lóránd: Újabb szempontok a stressz kórélettanában, Magyar Tudomány, 2007/05 607. o. 30/2004. (XII.6.) HM rendelet a fokozottan veszélyes, valamint az egészségkárosító beosztások köréről, az azokhoz kapcsolódó részletes, valamint csökkentett napi szolgálati időre vonatkozó szabályokról Juhász Ágnes: Munkahelyi streszz, munkahelyi egészségfejlesztés, Bp. 2002 Pascal Paoli: Munkahelyi egészség Európában. Leltár a munkakörülmény-felmérések alapján, ETUI-REHS, 2006 http://www.vitalmagazin.hu/index.php?szam=17&id=28 Stressz a munkahelyen, 2008-01-21 Szegény György: Pszichikai kockázatelemzés a Magyar Honvédségben. Humán Szemle, 2006 http://nol.hu/cikk/444739/ Törvény készülhet a munkahelyi stressz ellen, 2008-01-21