SZÁVA ISTVÁN AZ ÉG TÖRVÉNYE

SZÁVA ISTVÁN AZ ÉG TÖRVÉNYE JOHANNES KEPLER ÉLETE

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1973

NAGY EMBEREK ÉLETE SZERKESZTI: F. KEMÉNY MÁRTA MÁSODIK KIADÁS @ Száva István jogutódja, 1965 A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója Felelős szerkesztő: F. Kemény Márta. Szakmailag ellenőrizte: Lukács Ernőné Műszaki vezető: Gonda Pál. Képszerkesztő: Zigány Edit Műszaki szerkesztő: Wagner Orsolya 14 800 példány, 12 (A/5) ív + 8 tábla, MSZ 5601-59 72.0560 – Kossuth Nyomda, Budapest Felelős vezető: Monori István vezérigazgató IF 1674-6-7375

1. – Nagyon örvendetes hírt akarok magával közölni, azért hívattam ide – mondta Maestlin professzor, és szemét jóindulattal függesztette fiatal tanítványára. Mindig érdekelték a diákjai, nemcsak tanulmányi eredményeik, hanem az életük folyása, gondjaik-bajaik is; ha módjában állt, igyekezett segíteni is nekik, de olyan közel állónak még soha egyiket sem érezte magához, mint ezt a húszéves weili fiút. Talán azért, mert gyengébb volt a többinél, beteges arcán a gyermekkori himlő nyomaival, bár az utóbbi nem volt éppen ritkaság, hiszen a himlőjárvány szinte minden két-három évben végigpusztította Európát. Ám ennek, szegénynek, a szemére is ráment, nyilván attól könnyezik oly gyakran, ha csak valamivel többet ír vagy olvas. De ez sem riasztja vissza a tanulástól. Legszorgalmasabb diákjainak egyike, és ami még ennél is fontosabb: nemcsak a legszorgalmasabb, hanem a legtehetségesebb is. A diák várakozóan függesztette szemét a professzorra, aki néhány pillanatnyi hatásszünetet tartott, tekintetét körbehordozva az egykori Ágoston-rendi kolostor szűk cellájának rideg falain. Ez külön büszkesége volt a tübingeni lutheránus egyetemnek, hogy augustinus rendházban lakozott. Valami személyes kapcsolatfélét jelentett ez a hitújítóval, Luther Mártonnal, aki maga is Ágostonrendi barát volt, amíg cikkelyeit ki nem szegezte a wittenbergi székesegyház kapujára. Maestlin professzornak most az az ötlete támadt, hogy felhívja diákjának figyelmét az egyetemet Lutherhoz fűző személyes kapcsolatra is, amikor az örömhír közlése során kis buzdító beszédet intéz hozzá. Újra a fiúra fordította tekintetét. – A jó hír pedig az, hogy a bizottság kitűnőnek minősítette magiszteri vizsgájának az eredményét. Ebben nem volt semmi vita, a határozatot egyhangúlag hozták... Hosszabb disputa volt viszont abban a kérdésben, hogy az első vagy a második helyet ítéljék-e magának. Én azon a véleményen voltam, és teljes mértékben osztozott ebben velem Hafenreffer professzor is, hogy magát illeti az első hely, a többség azonban végül úgy döntött, hogy magát másodiknak minősíti. De ez is igen-igen nagy kitüntetés, és nekem nagyon rosszul esnék, ha nem lenne ezzel elégedett. Mert akkor egyrészt lebecsülné egyetemünket, amely a legelőkelőbb lutheránus tudományos intézet egész Németországban, és amely nem egykönnyen osztogatja az ilyen elismeréseket; másrészt pedig a kevélység bűnéről tenne tanúságot, amit éppen egy Johannes Keplertől igazán nem várok. – Nem, tanár úr – válaszolt Kepler enyhe főhajtással. – A legkevésbé sem vagyok elégedetlen a második hellyel, sőt ellenkezőleg, attól tartok, hogy ebben a rangsorolásban talán a kelleténél nagyobb szerepet játszott az a jóindulat, amelyet nem tudom, mivel érdemeltem ki. – A jóindulatot valóban kiérdemelte, és én azt is meg tudnám mondani, mivel; de nem a jóindulat, hanem a maga tudása eredményezte ezt a minősítést. És ha az előbb a kevélység bűnéről beszéltem, ebből nem következik, hogy barátja vagyok a túlzott szerénységnek... Már csak azért sem, mert hiszen a túlzott szerénység sem más, mint a kevélység egyik leplezett formája. Szórakozottan elhessegette a kalamárisba ütött lúdtollon sétáló legyet, aztán folytatta: – Ez az eredmény elsősorban természetesen tanulmányi siker, szinte mondhatnám, tudományos teljesítmény, de vannak egyéb következményei is. Először is... maga, úgy tudom, ösztöndíjat kap a szülővárosától, Weiltől. – Igen. Évi száz forintot. – Nem mondom, hogy nagyon sok pénz, de egy ilyen fiatal embernek egészen szép összeg – bólogatott Maestlin. – Persze nem maga az első, aki ezt az ösztöndíjat kapja, így tehát ismerjük Weil szokásait ezen a téren. Ettől a vizsgától, amelyet a teológusoknak a második év végén le kell tenniük,

teszi függővé a város, hogy továbbra is folyósítja-e az ösztöndíjat vagy sem. Maga, kedves barátom, nyugodt lehet, változatlanul megkapja majd. Ilyen kitűnő eredménnyel nem vizsgázott még nálunk weili diák. – Azért is örülök ennek, mert nem okoztam csalódást városomnak – felelte Kepler. – Az ösztöndíj nélkül nem lett volna módom tanulni, de azért mindig volt bennem némi szorongás, hogy talán nem is annyira énmiattam adták, hanem a nagyapám miatt, aki a város polgármestere. Most önmagam számára is megnyugvás ez a bizonyíték. – A nagyapja Weil polgármestere? – Igen. Sebald Kepler. Különben szűcsmester. – És az apja micsoda? A diák vonakodva válaszolt: – Őt Heinrichnek hívják. – Igen, de mi a foglalkozása? – Katona. Zsoldos katona... Keveset van odahaza. – Még ez a szerencse – jegyezte meg Maestlin, majd látva a fiú meglepett arcát, hozzáfűzte: – Mert ha katona létére sokat lenne odahaza, az azt jelentené, hogy Weilben háború folyik. Akkor már jobb, ha valahol messzi harcol... De azért furcsa... No és ha ő olyan keveset van otthon, akkor addig, amíg maga ide nem került az egyetemre, hogy volt az... – Hát néha azért otthon volt... Egyszer, akkor olyan négy-öt éves lehettem, az anyám utána ment Németalföldre, és hazahozta. – A harcoló seregekhez ment az édesanyja, onnan hozta el a férjét?! – rökönyödött meg Maestlin. – Onnan – bólogatott Kepler. – És nem félt ilyen szedett-vedett népség között, hogy... hogy valami baja esik? – Úgy látszik, nem. Mondom, én akkor még nagyon kicsi voltam. – És mit keresett az apja Németalföldön mint zsoldos? Maga négy-öt éves volt. Akkor ennek úgy 1575-76 táján kellett történnie. – Akkoriban. – Ez azt jelenti, hogy az apja a császári seregben harcolt a németalföldiek ellen. – Azt. – Ő nem lutheránus? Az apja? – Dehogynem. – Hát hogy a kálvinista eretnekek ellen harcolt, az rendben van, de az, hogy a pápista seregben... – Rosszallóan csóválta a fejét, csak egy idő múlva tudott megnyugodni. Folytatta a kérdezősködést: – És most? – Most sincs otthon. Talán egy éve, hogy elment. – Hová? – Megint zsoldosnak. – De hová? – Nem tudni. Egyszer azt mondta, hogy a nápolyiakhoz szegődik, máskor meg, hogy a császárhoz, Spanyolországba, a portugálok ellen, aztán egyszerre csak elment. Azóta nincs hír felőle. – És amikor maga négy-öt éves volt, apja, anyja elment, akkor... – A nagyszüleim neveltek. Amikor anyám otthon volt, de az apám nem, akkor is. – A polgármester? – Ő. Meg a nagyanyám. Engem és az öcsémet. – Vele mi van?

– Az öcsémmel, Heinrichhel? Beteg... Ez olyan furcsa dolog. Napokig, hetekig nincs semmi baja, aztán egyszerre csak rosszul lesz, összeesik, nem tud magáról, habzik a szája, és úgy veri magát a földhöz, hogy le kell fogni, mert talán még a fejét is szétzúzná. Aztán mikor magához tér, nem tud semmit arról, hogy mit csinált közben. – Ketten vannak testvérek? Maga meg Heinrich? – Akkor ketten voltunk. Azóta még kettő született. – Szerető mosoly futott az arcára. – Margarete, ő most hétéves, és Christoph, ő négy. Margarete nagyon édes kislány. – És őket is a nagyszülők... – Nem. Apám akkor többet volt itthon. – De magukat főleg a nagyapjuk, nagyanyjuk nevelte. Ők milyen emberek? Mondta, a nagyapja a polgármester. Kepler felderült. – Igen, ő a polgármester. Ó, ő egészen más, mint az apám! Az egész város tiszteli. Hiszen... – Persze, nem lehetne különben polgármester. – És a nagyanyám is. Az ő házukban mindig olyan rend volt, tisztaság... És mindig megvolt, ami kellett. – Szóval a szüleinél nem. – Hát... – Jól van, értem – vágott közbe Maestlin, a fiú húzódozását látva. – Szóval magát ezek a nagyszülők nevelték. – Nagyrészt ők. – Ez szerencse. Nagyon fontos, hogy ki és hogyan neveli az embert. Mert most magának is nevelnie kell majd. Ez a másik következménye a kitűnően sikerült vizsgának. Az egyik, ezt már mondtam, hogy Weiltől tovább kapja az ösztöndíjat. A másik pedig, hogy megkapja a kék barettot, és segédtanár lesz. Matematikát tanít majd az alsóéveseknek. De minden tanítás egyben nevelés is. És ezen a téren ránk fokozott feladatok hárulnak. – A professzor ismét végighordozta tekintetét a cellán. – Eme falak közt valamikor ugyanolyan Ágoston-rendi szerzetesek éltek, mint amilyen hitalapítónk, a nagy Luther Márton volt, ezen a helyen ránk különös mértékben kötelező az ő szellemének az ápolása. De hirtelen maga is idegenszerűnek érezte szavainak kenetteljességét, és egyszerre melegebb hangra váltott: – Igyekezzék minél derekabb embereket nevelni azokból a magánál néhány esztendővel fiatalabb fiúkból, akik a keze alá kerülnek. Tudom, nem túlságosan sok múlik egy segédtanáron, valami azonban rajta is múlik. Főleg a példamutatásán. Mint diák nagyon jó példával szolgált. Szolgáljon ilyen példával mint tanító is. – Pillanatra elhallgatott, körülnézett, bár a szűk cellában nem akadt semmi látnivaló, aztán egészen közel hajolva Keplerhez, jóval halkabban folytatta: – De azért vigyázzon! A mi egyházunk is emberekből áll, és az emberek tévedhetnek. Sokszor azok is tévednek, akik magas polcon állnak, és parancsolnak másoknak. Ne húzzon velük ujjat, ne rohanjon fejjel a falnak!... Én sem... én sem verem bele a fejem szándékosan a falba. Kepler tágra meredt szemmel bámult rá. – Professzor úr... Maestlin intett, hogy hallgasson. – Maga nagyon szorgalmasan hallgatta az én matematikai előadásaimat. – Egyről sem hiányoztam. – Tudom. És különösen lelkes érdeklődéssel figyelt, amikor csillagászatról esett szó. Hogy a bolygók a Nap körül keringenek, és a Nap a bolygókkal együtt a Föld körül... Hát ez nem igaz. A Föld

ugyanolyan bolygó, mint a többi, és velük együtt kering a Nap körül. Érti? A Föld a Nap körül, nem pedig fordítva. Ezt már Kopernikusz megállapította, és neki van igaza, nem Ptolemaiosznak... De ezt csak itt mondom, és csak magának; nem a tanteremben a többinek... Mit tegyek? Iskolai és egyházi feletteseim egyaránt azt kívánják tőlem, hogy ptolemaioszi csillagászatot tanítsak, nem szegülhetek szembe velük. Nem is lenne becsületes, mert hiszen erre vállalkoztam... De magamban tudom, mi az igazság, és maga előtt nem akarom ezt eltitkolni. Kepler csillogó szemmel hallgatta Maestlint. – Tanár úr ismeri Kopernikusz tanát? És igaznak tartja, szintén igaznak tartja? – kérdezte lelkesen. – Én még csak valami nagyon keveset tudok belőle, de már ennyiből is érzem, hogy ennek kell igaznak lennie, mert ez a szép, ez a harmonikus! Nem a ptolemaioszi magyarázat, mindenféle epiciklusokkal, értelmetlen hurkokkal, előrehaladó, majd váratlanul visszaforduló bolygókkal, bonyolult, megmagyarázhatatlan törvényekkel, amelyek a valóságban nem is törvények, egyszerűen csak azt mondják róluk, hogy így van, de hogy miért, azt senki sem tudja megmagyarázni, és még csak kérdezni sem nagyon illik és szabad. Nem, ami nem szép, és nem harmonikus, az nem lehet igaz sem... De Kopernikusznál a világ közepében áll a Nap, körülötte körpályán keringenek a bolygók, köztük a Föld is, és az epiciklusokat, hurkokat csak azért látjuk, mert közben a Föld is mozog: ez világos, szép, egyszerű. Mindig-mindig éreztem, hogy a világban harmóniának kell lennie! – Mindig? – mosolygott kétkedően Maestlin. – Hiszen mindössze két esztendeje hallgatója egyetemünknek. Hol foglalkozott korábban csillagászattal? – Nem, nem így gondoltam. Hanem hogy az egész világban kell lennie valamilyen harmóniának, és ha az egész világban, akkor persze az égitestek mozgásában is – folytatta a diák, egyre inkább beletüzesedve. – De ezt már nagyon régen, még gyerekkoromban éreztem, amikor nem is tudtam volna ezt így megfogalmazni. Csak... – Elhallgatott, egy-két pillanatig tűnődött, aztán hirtelen elhatározta magát. – Említettem az előbb, hogy nagyrészt a nagyszüleimnél nevelkedtem. Amikor az apám nem volt odahaza. És ilyenkor ott élt az anyám is. De gyakran voltunk együtt nagyszüleimmel akkor is, amikor apám otthon volt Weilben, vagy Leonbergben éltünk, esetleg Elmendingenben. És a nagyszüleim mindig veszekedtek a szüleimmel. Az anyámmal többet, de csak azért, mert vele többet voltak együtt. Ha lehetett, akkor az apámmal éppen úgy szidalmazták egymást. – Miért veszekedtek? – Nagyon más a természetük. A nagyapám szűcsmester volt, az ő apja könyvkötő. Műhelyük volt, reggeltől estig dolgoztak, de kerestek is szépen. Az emberek tisztelték őket. Tisztelték, mert dolgoztak, és tisztelték, mert tehetős emberek voltak. És a nagyapám azt szerette volna, ha a fia is ilyen. De nem, az zsoldos lett. A nagyapám ezt semmire sem becsülte. Egyszer hallottam, amikor veszekedés közben azt mondta az apámnak, hogy a zsoldos katona ugyanaz, mint az útonálló haramia, csak másképpen hívják. Az apám meg csak nevetett rajta gúnyosan... És az anyámat sem szerették. Főleg a nagyanyám nem. Merthogy az anyám sem volt otthon ülő. Hetekig nem tudtak belenyugodni, amikor elment az apám után Németalföldre. Pedig azért ment, hogy hazahozza. Haza is hozta. De mégsem törődtek bele. Hogy egy asszony elmászkáljon egyedül idegen városokba, idegen országokba, idegen katonák közé!... Hát ilyenkor mindig sok veszekedés volt. Én meg féltem a veszekedéstől, gyűlöltem, elbújtam egy sarokba, vagy ha lehetett, elszaladtam hazulról. De a sarokban is hallottam a kiabálást. Ha meg elmentem, mire visszajöttem, még mindig marták egymást. És már ekkor mindig arra gondoltam, hogy mennyivel jobb lenne, ha minden ember szeretné a másikat. Aztán később, mikor valamivel nagyobb lettem, arra, hogy az embereknek és az állatoknak is szeretniük kellene egymást, meg a növényeknek is. Az egész világban a szeretetnek kellene uralkodnia, és biztosan

létezik egy másik világ, ahol csak szeretet van. Akkor még szeretetnek neveztem, de azóta tudom, hogy ez nem más, mint harmónia. És tudom azt is, hogy ez a harmónia itt van a mi világunkban, csak meg kell keresnünk, meg kell találnunk. A bolygók világában Kopernikusz már megtalálta. Nem is lehet másképp: a világ központjában a Napnak kell lennie, nem pedig a Földnek. A Napból jön a világosság, a Napból jön a meleg, a Napból jön az éltető erő, lehetetlen, hogy ne ez a Nap legyen a világ közepe!... A Nap, és nem a Föld – tette hozzá nyomatékkal, aztán, mintha kifáradt volna a lelkes kitörésben, elhallgatott, és kérdő tekintettel nézett Maestlinre. A professzornak szemlátomást tetszett a diák nekitüzesedése, de azért óvó aggodalom is csendült a hangjában, amikor most megszólalt: – Jó, jó! Szeretem, ha húszéves diákok ennyire lelkesek, csupán ne feledkezzék meg arról, amire az előbb figyelmeztettem. Hogy egyetemi és egyházi hatóságaink egyaránt a ptolemaioszi természetmagyarázat hívei, és ezt kívánják oktatni e falak között is. Nem vennék jó néven, ha egy segédtanár szembeszegülne velük. A diákok előtt hallgasson tehát Kopernikuszról, bármennyire megtalálja is benne azt a harmóniát, amelyet mindig keresett. Mert lehet, hogy Kopernikusznál megtalálja a harmóniát, de Andreae professzornál nem találná. – A rektor úr... – A rektor úr igen határozott és kemény ember. Nem ismeri ilyen kérdésekben a tréfát – vágott közbe Maestlin. – ő szövegezte a Formula concordiae-t* is. Ebből is láthatja. – Ó, a Formula concordiae! – sóhajtott Kepler. – Sokkal inkább kellene Formula discordiaenak** nevezni! * Formula concordiae – az egyetértés formulája (latin) ** Formula discordiae – a széthúzás formulája (latin) – Pszt! – tette ujját ajkára riadtan a professzor. – Hogy ejthet ki ilyet a száján?! Meg ne hallja valaki! Még nekem sem lenne szabad meghallanom. – De professzor úr... – Semmi de! Ne szóljon semmit! – szakította félbe Maestlin. – Ne felejtse el, hogy két vagy három év múlva végez mint teológus, és magának is alá kell írnia a Formula concordiae-t. Amiről most ilyen hangon nyilatkozik. – Én nem írom alá. – Ugyan, ne ingereljen haragra! – legyintett a tanár valóban bosszúsan. – Ha nem írja alá, nem lehet lelkész. Holott azért jött a tübingeni egyetemre, vagy nem? – Azért jöttem. – Nohát! Akkor meg ne makacskodjék! Ne is beszéljünk erről, mert valóban méregbe jövök. – Nagyot fújt, kis ideig még hallgatott, hogy elpárologjon a felháborodása, aztán folytatta, most már nyugodtabban: – Fogadja meg a tanácsom: ne mondjon semmi olyat a diákoknak, amivel az egyetemi vagy az egyházi hatóságok ellenszenvét válthatná ki, főleg ne húzzon ujjat Andreae-val! – De mikor a kopernikuszi tan... – Hagyja most Kopernikuszt! Már bánom, hogy egyáltalán szóba hoztam. Mi köze van magának Kopernikuszhoz és a bolygók járásához?! Ne felejtse el, hogy ez az egész segédtanárság csupán átmeneti elfoglaltság. Végeredményben azonban teológus akar lenni, nem pedig matematikus. Teológusként azonban nem magára tartozik a dolog. Hagyja a matematikusokra! – De professzor úr, hát lehet így szétaprózni az igazságot?! Ha látom, hogy valamiről a tévedést tanítják, és én tudom, mi az igazság, hallgathatok-e, mondván, hogy az igazságnak ez a darabkája nem

rám tartozik, mert rám az igazság egy másik porcikájának a védelmét bízták?! Hiszen az igazság egy és oszthatatlan. Aminthogy egy és oszthatatlan a világban uralkodó harmónia! – Nézze, ha mindenáron akar, beszélhet erről a harmóniáról. Azzal nem árt senkinek, főleg önmagának nem. Csak semmit a bolygók pályájáról, a Föld keringéséről és Kopernikuszról. Gondoljon arra, hogy engem milyen kellemetlen helyzetbe hoz! Említettem, hogy Hafenreffer meg én kardoskodtunk a leginkább maga mellett. Én kértem, mert magam mellett akartam tartani, hogy segédtanárként matematikaoktatással bízzák meg. Ezek után az én szempontomból sem mindegy, hogy milyen segédtanárnak bizonyul. – Értem, professzor úr. – No! Csakhogy idáig eljutottunk! Szóval? – Nem lesz velem semmi baj. – Remélem... És – tette hozzá megenyhülten Maestlin – ne felejtse el, magának is az az érdeke, hogy ne menjen fejjel a falnak. Ezt mondtam már ma. Legyen mindig óvatos, körültekintő, elővigyázatos. Csak így fog boldogulni.

2. Hiába fogadta meg azonban Maestlinnek Kepler a legteljesebb jóhiszeműséggel, hogy óvakodni fog, szavának nem tudott ura lenni. Annyiban igen, hogy tanítványainak főleg a világban uralkodó harmóniáról beszélt. Ez a harmónia feltétlenül megvan akkor is, ott is, amikor és ahol még nem látjuk; hiszen Éppen az a tudós egyik legfontosabb és legszebb feladata, hogy ezt a harmóniát felismerje. Tanítványai – nagyrészt tizenöt-tizenhat éves vagy talán még fiatalabb fiúk – szívesen hallgatták a fiatal segédtanár átszellemült és saját gondolataitól megrészegedett előadásait. No, korántsem azért, mintha maguk is életük legfontosabb céljának tartották volna a rejtett összefüggések, törvényszerűségek felkutatását. Nagyobbrészt württembergi, stájerországi gazdag polgárok vagy földbirtokosok gyermekei voltak, akik leginkább jogot akartak hallgatni, esetleg azért, hogy később diplomáciai szolgálatba léphessenek. Legtöbbjükre otthon nagy vagyon és fényes életpálya várt, következésképp tökéletesen elégedettek voltak a világban ez idő szerint uralkodó törvényszerűségekkel, újak nem érdekelték őket. Magukban és egymás között jól mulattak a fiatal, bogaras tanáron, és hamarosan megtalálták a leginkább reá illő gúnynevet is. Magister harmonisticusnak* nevezték el, és ez a név Kepleren is ragadt, amíg csak segédtanároskodott a tübingeni egyetemen. Azonkívül azonban, hogy örökösen a harmónia körül forgó rögeszméje önmagában is szerfelett mulatságos volt, még egy igen kedvező következménnyel járt a diákok számára: a sok harmóniától alig maradt idő az órák tulajdonképpeni tananyagára, a matematikára, és a tanítványok nagy többsége ezt a legkevésbé sem vette rossz néven. Kepler órái igen kellemes időtöltésnek bizonyultak, az ott hallottakon még napok, hetek múlva is jókat lehetett mulatni, egyéb gond pedig nem volt velük. * Harmónia tanár úr (latin) Mindössze egyetlen tanítvány akadt, aki nem vett részt az általános szórakozásban, hanem ehelyett áhítatos figyelemmel csüngött tanárának minden egyes szaván. Christoph Besoldnak hívták a diákot. Maga is gazdag sváb patríciusszülők gyermeke volt, és jogásznak készült, mint annyi társa Kepler tanítványai között, de mégis különösen erős érdeklődés töltötte el általában a tudományok, különösen pedig a filozófia iránt. Ámbár hat esztendővel volt fiatalabb tanítójánál, olyan életkorban, amikor ez a különbség általában még sokat számít, mégis sokkal több fogékonyságról és megértésről tett tanúbizonyságot, mint a nála jóval idősebbek. A korkülönbség tulajdonképpen nem volt túlságosan nagy. Mert hiszen diáknak Besold korántsem volt annyira fiatal, mint amennyire az volt tanárnak Kepler, és így nem gátolta áthidalhatatlan szakadék barátságuk kialakulását. A barátság azzal kezdődött, hogy a tanítvány a mester tudását csodálta, mélyenjáró gondolatait, amelyekhez hasonlókkal a tübingeni egyetem nyilvános rendes tanárai sem igen dicsekedhettek; a segédtanár pedig a fiatal diák kedvező életkörülményeit irigyelte. Nem azzal a rosszindulatú irigységgel, amely elkívánja a jót a másiktól, hanem azzal a sóvárgással, amely csupán azt sajnálja, hogy neki magának mindebben nem lehetett és nincs része. Ezt nem is titkolta Besold előtt. – Akiben ennyi érdeklődés van, ilyen értelmes, és ilyen kedvező körülmények között él, annak kötelessége, hogy minél többet tanuljon. Kötelessége önmaga, embertársai és főleg a tudomány iránt... Kevés olyan szerencsés ember van, mint te. – Miért? – kérdezte Besold csodálkozva. – Kitűnő eredménnyel végeztem a kollégiumot, természetes volt, hogy egyetemre menjek. Más is, aki kitűnő vagy csak jó eredménnyel...

– Más! – legyintett keserű gúnnyal Kepler. – Látszik, hogy még nemigen láttál közelről más embereket, más viszonyokat... Mennyien elkallódnak önhibájukon kívül! Nagy szerencse, ha száz arra érdemes közül egy kerül abba a helyzetbe, hogy a tudományokkal foglalkozhassék. .. Én is csak ilyen szerencsének köszönhetem. – Mi volt az a szerencse? – Mi volt az én szerencsém? – nevetett furcsán a fiatalember. – Az, hogy születésemtől fogva gyenge és beteges voltam. Ha nem is különösebben erős, csak olyan vagyok, mint általában a többi, akkor most kocsmáros lennék Elmendingenben vagy legjobb esetben szűcs Weilben. Az egyiket az apám akarta, a másikat a nagyapám. Csak hát gyenge voltam erre a munkára meg más hasonlókra is, nemigen tudták odahaza hasznomat venni. Hogy ne egyem ingyen a kenyeret, végül is nem bánták, legyek lelkész. Így kerültem az egyetemre. Illetve előbb Adelbergbe meg Maulbronnba, a szemináriumba. – Maulbronnba? – kérdezte élénken Besold. – Ott élt valamikor Faust doktor is. Az biztosan nagyon érdekes lehet. – Faust? Ott élt. Nem is olyan nagyon régen, ötven-hatvan évvel ezelőtt. – Akkor talán még vannak is a városban, akik emlékeznek rá. Biztosan sok érdekeset mesélnek. – Hogy a városban mit mesélnek, azt nem tudom. Nemigen jutottunk mi ki a városba. – Hogyan? Hát nem lehetett kimenni a kollégiumból? – Nem kollégium az, hanem szeminárium. Mert hiszen teológusnak készültem kezdettől fogva... Csak nagyon ritkán lehetett kimenni, akkor is legföljebb egy-két órára, és nem egyedül. – Hát akkor ez olyan volt, mint valami börtön. – Olyan. De nemcsak ezért. Különben is. Az épület valamikor kolostor volt, akárcsak itt az egyetem. Vastag falak, szűk kis ablakok. És mindig hideg volt benne, még nyáron is, a legnagyobb hőségben. Persze nyáron ez kellemes, de más tavasszal, ősszel, hát még télen! És hajnali négy órakor kellett felkelni, télen koromsötétben, és még csak gyertya sem volt, hanem mécses. Annak a világánál takarítottuk a hálótermeket, de sietősen, mert öt órakor már a templomban kellett lenni. Ott énekeltünk zsoltárokat hét óráig. Ott volt csak igazán hideg, a templomban! Ahogyan énekeltünk, csak úgy gomolygott felettünk a pára a leheletünktől... És ha legalább jó meleg ruhánk lett volna! De csak feketére festett gyolcsból készült tógát viselhettünk, amelyen úgy sétált be a dermesztő hideg, mintha semmi sem lett volna rajtunk. Nem nagyon barátságos dolog, mondhatom. – És Adelberg? Oda is jártál, mondtad. – Az korábban volt. Onnan kerültem Maulbronnba... Az sem különb. – Elnevette magát. – Hát látod, ilyen szerencsém volt nekem. A fiú elkomolyodva és kissé szégyenkezve vallotta be: – Erre még eddig nem is gondoltam. Hogy ilyen is van. Akiből csak így lehet tudós. – És látod – felelt rá Kepler –, mégis boldog vagyok, hogy ide kerülhettem. Az előbb gúnyosan említettem, hogy ilyen szerencsém volt. Pedig hát mégiscsak szerencse. Sokkal kisebb gyötrelem elviselni a kolostori fegyelmet, a fagyoskodást, kialvatlanságot, éhezést néhány esztendeig, mint ha egész életemben olyasmit kellett volna csinálnom, amihez nincsen kedvem. Elhallgatott, lenézett a cipője csatjára, jól kinyújtóztatta a lábát, csak azután folytatta: – Hatéves voltam – egy pillanatra eltűnődött, aztán rábólintott –, igen, annyi, 1577-ben volt itt az üstökös... Szóval hatéves voltam, amikor az anyám elvitt egy kopár domb tetejére, hogy megnézzük ezt az üstököst. Mindenki félt tőle, hogy rossz jel, háborút, dögvészt, éhínséget jelent, és persze ezt a szóbeszédet én is hallottam. Természetes, hogy féltem. De a félelmen túl volt bennem valami mérhetetlen kíváncsiság is: többet tudni róla, mint amennyit tudtam, és tudtak az emberek. Miért van

csóvája, hol volt, amíg nem láttuk, és hová megy? Vagy ott keletkezett, ahol most van? Ott keletkezett a semmiből?... Aztán vagy három esztendővel később egy holdfogyatkozást is láttam. Ahogyan fokozatosan árnyékba borult. De azért lehetett látni a Holdat, csak olyan különös színe volt. Egészen vörös, sötétvörös... Míg azután a másik oldalán megint lassan világosodni kezdett... És akkor meg utána is sokáig, évekig törtem a fejem, hogy mitől van ez. Mitől vannak az üstökösök, mitől van a hold- meg a napfogyatkozás? Akkor még nem így mondtam, de tulajdonképpen már akkor is a törvényt kerestem, amely mindezeket az eseményeket megszabja, a törvényt, amely uralkodik fölöttünk, uralkodik a világmindenségben, irányítja a csillagok járását... Azt hiszem, nagyon boldogtalan lettem volna, ha semmit sem ismerhetek fel ebből a törvényből... Nekem szerencsém volt. De hány ember dicsekedhetik ilyen szerencsével?! Száz közül jó, ha egy! Mondtam az előbb. A fiú azonban nem az utolsó mondatra figyelt fel. A megelőzőkre. – Neked szerencséd volt, azt mondtad. Szóval most már ismered a törvényt, amely megszabja a csillagok járását? Kepler elmosolyodott. – Nem. Nem ismerem. Még senki sem ismeri. De valamit azért már tudunk. Többet, mint általában az emberek, és sokkal többet, mint amit itt, az egyetemen tanítanak. – De én még nem ismerem. Pedig én is kíváncsi vagyok. Mondd el nekem is, amit te tudsz! – Az egyetem urainak más a felfogásuk ebben a kérdésben. És csak azt szabad tanítani, amit ők helyesnek tartanak... Pedig hát nem az az igazság. – De én az igazságot szeretném tudni... És most különben sem tanítasz, csak beszélgetünk. Azt nem tilthatja meg senki, hogy ne arról beszélgessünk, amiről akarunk. – No, jó, nem bánom – felelte Kepler, aki alig várta már, hogy kénytelen legyen engedni a kérésnek. – De ezt csak neked mondom, ne beszélj róla senkinek! Papírt, tollat vett elő, úgy magyarázta a fiatal diáknak Kopernikusz elméletét. A csillagászati fejtegetéseket bőven megtűzdelte filozófiaiakkal, hogy miért kell helyesnek lennie Kopernikusz elméletének Ptolemaioszéval szemben. A világ harmóniájával összeegyeztethetetlen, hogy a sötét Föld legyen a központja, és körülötte keringjen a világosságot és meleget adó, éltető Nap. Csak fordítva lehetséges. Hogy a kör a legtökéletesebb mértani alakzat, természetes tehát, hogy a bolygók körpályán futnak, nem pedig mindenféle bonyolult és értelmetlen hurkokat és kacskaringókat rajzolva az égboltra. Ma még ezt nem szabad nyíltan hirdetni, de eljön majd ennek is az ideje, és az emberek akkor boldogabbak lesznek, mert a felismeréssel részesülnek a világ harmóniájában. A fiú érdeklődéssel hallgatta, de korántsem olyan nagy meglepődéssel vagy éppen ellenkezéssel, ahogyan Kepler várta volna. Mire idősebb barátja befejezte magyarázatát, szinte természetesnek találta, hogy így van. Hogy is lehetne másképp? Amit az egyetemen tanítanak, az nem más, mint Ptolemaiosz másfél évezredes felfogása, és ennek a lényege még sokkal régibb. Világos, hogy ilyen régen könnyen tévedhettek az emberek. De ma?!... Maga Kepler sokkal jobban csodálkozott a fiúnál. Azon, hogy ilyen kevés ellenállásba ütközött Kopernikusz rendszerének a megmagyarázása és elfogadtatása. Hiszen akkor... Úgy érezte, a fiút valóságos szomjúság töltötte volt el az igazság iránt. És nyilván nem őt egyedül, hanem rajta kívül még sokan vannak ilyenek. Ő pedig ismeri ezt az igazságot, és magába rejti. Szabad-e így tennie?... Nem is gondolt már Maestlinnek tett ígéretére, hogy óvatos lesz, és nem beszél olyasmiről, amit az egyetemi hatóságok nem helyeselnek. Magukra az egyetemi hatóságokra sem gondolt, csupán arra, hogy nem szabad hallgatnia. Most már tartózkodás nélkül beszélt kollégái előtt, baráti társaságban, az

alsóéveseknek adott órákon Kopernikusz rendszeréről, és nyíltan vallotta magát is kopernikánusnak. Magával egykorú és fiatalabb diáktársainál azonban nem találkozott olyan megértéssel, mint Besoldnál. Voltak, akik pusztán „tudományos” vitára szorítkoztak: Kopernikusz egész elmélete ostobaság, hiszen látni való, hogy a csillagok mind a Föld körül forognak, maga a Nap is, amely felkel és lenyugszik, a többi égitest mintájára. Ha viszont a Föld forogna, sőt keringene a Nap körül, azt érezni lehetne, ahogyan az ember érzi, ha egy kocsiban utazik. Mások, főleg két teológuskollégája, Rebstock és Dauber, a bibliára hivatkoztak, amely világosan megmondja, hogy a Nap kering a Föld körül, ez pedig áll a világ közepén. Amíg azonban Rebstockról mindenki tudta, hogy eretnekségnek tart nemcsak minden olyan állítást, amely ellenkezik az írás szavaival, hanem már olyasmit is, amiről a biblia egyszerűen csak nem tesz említést, addig Dauberral merőben másképp állt a helyzet. Dauber nemcsak lelkésznek készült, hanem költőnek is, latin nyelvű ódákat, dicsérő énekeket írt, nagy ritkán egy-egy epigrammával szintúgy megpróbálkozott. De latin költeményeket írt Kepler is, és Dauber az egyetem diákjainak már több költői versenyén a második helyre szorult Kepler mögött. Szerencsésebb vetélytársának érezte tehát, féltékeny és irigy volt rá, és bármilyen kérdésben bármilyen álláspontot foglalt el Kepler, Dauber biztosan a legharciasabban képviselte az ellenkező véleményt. A legharciasabb azonban ezúttal nem Dauber volt, hanem egy harmadik teológus, Daniel Hitzler. – Annyit tudok – jelentette ki ellentmondást nem tűrően –, hogy ez a Kopernikusz pápista pap volt. Ennyi nekem elég! Egy ilyen bálványimádó eretneknek nem lehet igaza. Nyilvánvaló, hogy ezúttal megint a sátán mesterkedéseiről van szó, hogy félrevezesse és kárhozatba vigye az igaz lelkeket. Keplert nem érdekelte, talán nem is figyelt fel rá, hogy milyen vád rejlik Hitzler szavaiban, de annál jobban bosszantotta azoknak ostobasága. – No, te is megtaláltad szarva közt a tőgyét! – felelte gúnyosan. – Messzire jutunk, ha a szerint bíráljuk el valamilyen állítás helyességét vagy helytelenségét, hogy aki kimondta, az katolikus, kálvinista vagy lutheránus-e! – Miért? – kérdezte vissza élesen Hitzler. – Szerinted talán nem az az első szempont, hogy aki mond valamit, az igazhitű-e vagy eretnek? – Nem hát! Nemhogy nem az első, de egyáltalán nem szempont ez nálam. – Azt akarod ezzel mondani, hogy neked teljesen mindegy, milyen vallású valaki? – Ebben a tekintetben mindegy. – Úgy?! – csapott le Hitzler diadalmasan. – Más szóval ez azt jelenti, hogy te nem ismered el a Formula concordiae-t. Azt a Formula concordiae-t, amelyet éppen egyetemünk rektora szövegezett, és amelyet minden evangélikus teológusnak alá kell írnia, mielőtt valamilyen templomban a szószékre léphet. – Nem, nem ismerem el! – kiáltotta indulatosan Kepler. – Nem vagyok hajlandó azt hinni, és még kevésbé vagyok hajlandó azt hirdetni, hogy minden katolikus, minden kálvinista és általában minden más vallású ördögi lény, akire itt a földön a mélységes megvetés, a túlvilágon pedig az örök kárhozat vár. – Szóval te ezt nem hiszed? Milyen lutheránus vagy te? – kérdezte Hitzler, és gyanakvóan összehúzta a szemét. – Vagyok olyan jó lutheránus, mint bárki más. Nem a Formula concordiae-n múlik. Ilyen nyilatkozat aláírását sehol másutt nem követelik meg, csupán itt, Tübingenben. Ezért nevezik Württemberget egyre gyakrabban lutheránus Spanyolországnak, ami nem éppen a leghízelgőbb ránk nézve!

– No és ha nem hiszed, amit a Formula concordiae kimond – firtatta tovább Hitzler –, mit csinálsz majd? Nem hiszed, de mégis aláírod? – Nem írom alá! – Nem írod alá?! Hát hogyan akarsz akkor lelkész lenni? – Ezen még nem gondolkoztam. De nem írok alá olyasmit, amit nem hiszek, annyi bizonyos! Ezen nem is kell gondolkoznom. – Pedig jó lesz, ha gondolkozol rajta. Mert különben... Hitzler nem fejezte be a mondatot, csak gúnyosan széttárta a kezét. Kepler azonban nem fogadta meg a „baráti” tanácsot. Nem volt mit töprengenie: ilyen nyilatkozatot ő nem ír alá. Ebből nem is csinált titkot, fennen hirdette. Maestlin igyekezett rábeszélni tanítványát, hogy ne makacskodjék, az aláírás csupán formaság, amelytől magától értetődően nem változik meg az aláíró benső meggyőződése. A fiatal teológus azonban nem volt hajlandó effajta megalkuvásra, úgyhogy végül Maestlin is letett a további próbálkozásokról. Persze ilyen körülmények között senki sem tudja megmondani, mi lesz ebből a diákból, amikor végez a tanulmányaival. Nagyon megkönnyebbült tehát Maestlin professzor úr, amikor Andreae rektor közölte vele, hogy a grazi lutheránus gimnázium matematikatanárt kér az egyetemtől az elhunyt Georg Stadius helyére. – Azt írják – folytatta a rektor –, hogy a dolog sürgős, mert Stájerországban erősen mozgolódnak a jezsuiták, és mindenképpen igyekeznek elhódítani a híveinket. Egyre-másra alapítják az iskolákat is. Ha a grazi gimnázium matematikatanár nélkül marad, ezzel csak a jezsuiták malmára hajtjuk a vizet. Nem lehet tehát sokáig késlekedni. – Nem is kell – felelte Maestlin. – Kitűnő matematika-tanárt tudok: Johannes Keplert. Azt hiszem, ő is szívesen vállalja. – Kepler? – tűnődött el Andreae. – Jó, legyen! Lelkész úgysem igen lesz belőle. Beszéljen vele. Maestlin azonban csalódott, amikor azt hitte, hogy diákja kitörő lelkesedéssel fogadja a grazi tanárságot. Még az sem csábította különösebben, hogy egyben Stájerország tartományi matematikusa is lesz. Végül Maestlin hosszabb unszolására mégis elfogadta, fenntartotta azonban magának a jogot, hogy annak idején lelkész lehessen. – Ahhoz alá kellene írnia a Formula concordiae-t – figyelmeztette a professzor. – Azt nem! – Hát akkor? – Semmi sem tart örökké. Majd rá fognak jönni, hogy nem attól lesz valaki igaz hitű keresztény, ha a más vallásúakat gyűlöli. Akkor visszavonják majd ezt a Formula... discordiae-t – tette hozzá nyomatékkal. – Majd akkor. – Jó – felelte Maestlin szelíd mosollyal. – De addig menjen el Grazba tanárnak.

3. 1594. március derekán indult el Kepler Tübingenből. Egy sovány, roskatag gebén utazott, erre is utolsó garasait kellett összekaparnia. Útközben állandóan attól tartott, hogy a paripa kidől alóla, és ezért a lehető legnagyobb kímélettel bánt vele. Emelkedők előtt inkább leszállt róla, és gyalogosan baktatott mellette, de sík földön szintén óvakodott attól, hogy hajszolja, bár a ló minden valószínűség szerint nem is igen hagyta volna magát. Így négy teljes hétbe tellett, amíg Grazba érkezett, és útközben bőven akadt alkalma a nézelődésre. Amit látott, nem volt túlságosan biztató. Nemcsak a nyomorúságos viskók, vézna gyerekek, kiaszott, elnyűtt parasztok képe volt riasztó, hiszen ilyesmivel gyakran találkozott már életében, úgy megszokta, mintha mindez nem is lehetne másképp. Az azonban szokatlan volt számára, hogy tavasz elején alig látott a földeken dolgozó embereket. Pedig nagyon is elkeltek volna, mert a legtöbb helyen csak az őszi betakarítás óta elburjánzott dudva és gyom borította a szántóföldeket. Legfeljebb egy-egy legelésző csorda, birkanyáj, konda mutatta, hogy az emberek mégsem feledkeztek meg arról, hogy enni is kell valamit. Megkérdezte az egyik öreg parasztot, akinél éjszakára megszállt, hogy miért nem gondolnak errefelé a holnapra. – Éppen az a magyarázat, hogy gondolunk a holnappal – felelte az öreg, miután még egyszer tüzetesen szemügyre vette vendégét, holott alaposan végigmustrálta már akkor is, amikor házába fogadta. – Nem jó, ha túlságosan zöldellnek a szántóföldek. Mert akkor könnyen azt gondolja valaki, hogy nemcsak a földek ilyen dúsak, hanem ahol ennyi minden megterem, ott bizonyára tele vannak a magtárak is. Aztán egyszerre csak bezörgetnek a hívatlan vendégek. – Kik azok a hívatlan vendégek? – Hát a török... Meg a földesúr. – Török? Hol vannak itt törökök? Odaát, Magyarországon, igen. De itt, Stájerországban? – Most nincsenek, de majd lesznek. Nyárra itt vannak. Vagy ha idén nem, akkor jövőre. De akkorra biztosan! – Honnét veszi ezt? – Tudja ezt mindenki. Beszélik széltében-hosszában... Hát a töröknek senki sem lesz bolond vetni meg kapálni! Legfeljebb borsót meg ilyesmit, amit néhány hét múlva már le lehet szedni. Meg tartunk állatot is, mert azt el lehet hajtani. De mást?... Minek? – No és ha mégsem jönnek a törökök? Sem idén, sem jövőre? De jön a tél, aztán itt állnak egy falat élelem nélkül! – Akkor sem lesz kevesebbünk, mint különben lenne. Mert ha a török nem jön, a földesúr biztosan eljön. És az még kevesebbet hagy meg, mint a török. Mert a török, az katona. Két pofára zabál, amíg itt van, ha valami drágaságot talál, annak tüstént lába kél. De hát milyen drágaságot találhatna nálunk?! Városban, gazdag kereskedőknél, ott igen. Meg az urasági kastélyokban is. De minálunk nincs egyéb, legfeljebb ennivaló. Abból megtöm egy-két zsákra valót, amennyi felfér a lovára, aztán megy tovább. Másutt is van paraszt, másutt is van kamra meg pince, a többit ott rabolja. De a földesúr itt lakik a közelben, annak nem kell messzire vinnie, ha meg túlságosan sok maradna neki, hát legfeljebb eladja a városban. Szép selymekért az asszonynak, finom fegyverekért magának... Hát most nem marad majd sok neki; nem marad semmi! Nem egyedül ez a paraszt beszélt így, hanem szinte mindegyik, akivel az utas szóba elegyedett. A földesurat szidta, és a töröktől rettegett. Az előbbire még csak könnyen lehetett magyarázatot találni. De miből táplálkozik az a hiedelem, hogy a török betör Stájerországba? – töprengett Kepler. Amikor azonban április közepére Stájerország fővárosába, Grazba érkezett, azt kellett látnia,

hogy itt még nagyobb az aggodalom a török veszély miatt, mint a falvakban. Amerre csak nézett, mindenütt hadi készülődés folyt. Erősítették a falakat, ágyúkat vontattak a bástyákra, golyókat öntöttek, az utcákon puskaporral megrakott társzekerek döcögtek az arzenál felé. Még a gimnáziumban is lakatosokat talált, akik vaspántokkal erősítették meg az épület hatalmas tölgyfa kapuját. Itt, az iskolában azonban más meglepetés is várta. Közölték vele, hogy az első esztendő csak próbaidő, és erre nem kap fizetést. – Ezt nem mondták nekem Tübingenben! – rökönyödött meg Kepler. – Pedig nálunk mindig ez volt a szokás. Nem mi találtuk ki, és nem is tudunk változtatni rajta. – Ha ezt tudom... – bosszankodott a meglepett próbatanár. – Egyébként sem jöttem olyan könnyen. De most mit csináljak? Visszamenni? Miből? Négy hét volt az út ide. Vissza sem kevesebb. Miből élek közben?... Viszont ha itt maradok, miből élek egy teljes esztendeig? – No, azért nem kell kétségbeesnie, kedves fiatal barátom – nyugtatta az igazgató. – Ön nemcsak tanár, hanem egyben tartományi matematikus is. – Ott mennyi a próbaidő? – kérdezte Kepler gúnyos gyanakvással. – Ott nincs próbaidő. És mint tartományi matematikustól, mindenki elvárja öntől, hogy naptárt csináljon, természetesen a szokásos időjóslással, amely nemcsak a földműveseket, hanem a kereskedőket, a gyakrabban utazó személyeket, sőt még az iparosokat is érdekli. Persze az időjósláson kívül benne kell lenni annak is, hogy milyen egyéb jelentős események várhatók a következő évben, hogy az emberek felkészülhessenek. Ha jó naptárt csinál, nagyon szépen kereshet vele... Csak egy dologra már most felhívom a figyelmét. Itt, Stájerországban a Gergely-naptár a hivatalos, amely tíz nappal előbbre van a több mint ezerhatszáz esztendős igazi naptárnál. 1583-ban, mindjárt a következő évben, hogy Gergely pápa bevezette ezt az ördögi naptárt, kötelezővé tették nálunk is. Természetesen mi körömszakadtáig harcoltunk ellene, de sajnos, eredménytelenül. – Kár volt körömszakadtáig harcolni – jegyezte meg Kepler. – A Gergely-naptár helyes, a Julianus-naptár téves. Ebből a tévedésből származott ezerhatszáz év alatt az a tíz nap eltérés, amelyet most az új naptár kiigazít. – Lutheránus ember, tanár létére azt állítja, hogy a Gergely-naptár helyes?! – döbbent meg az igazgató. – Ezt a pokoli gonosztettet védelmezi, amelyet csak az ördög sugallhatott római helytartójának?! Ezt igazán nem hittem volna! – Nem pokoli gonosztettről és ördögi sugallatról van szó, hanem arról, hogy a Julianus-naptár időpontjai nem esnek egybe a Föld pályafutásának megfelelő időpontjaival. Ezt igazítja helyre az új naptár. – Hát ehhez én nem értek – vonogatta a vállát az igazgató –, de hogy egy lutheránus szerint jó lehet valami, amit a pápa csinál... No de mit tehetünk, magát küldték ide Tübingenből. Egy kis ideig mindketten hallgattak, némi zavarral, aztán Kepler megkérdezte: – De hát amíg ebből a naptárból valami pénz lesz, abba is beletelik egy jó fél esztendő. És addig miből éljek? – Hát nemcsak a naptárban fog jósolni az olvasó-közönségnek, hanem az egyes embereknek is. Nagyon kíváncsi a sorsára mindenki. Legyen nyugodt, annyian jönnek majd horoszkópért, csak győzze! – Horoszkópokat csináljak? – Persze! Ez a tartományi matematikus legfőbb dolga. Nem tudta? Kepler természetesen tudott erről, már amikor először értesült Maestlintől, hogy őt akarják Grazba küldeni. A matematikusokat elsősorban horoszkópok végett keresték fel az emberek, hogy megtudják, kössenek-e házasságot ezzel vagy azzal, belefogjanak-e ilyen vagy olyan vállalkozásba,

mikor a legcélszerűbb hosszabb útra indulniuk, főleg pedig, hogy általában milyen sorsot írnak elő számukra a csillagok. Kepler maga sem mondta volna ki határozottan, hogy a csillagokba vetett hiedelem merő babona, de mindenesetre tele volt kételyekkel. Elsősorban is kételkedett a csillagjósok hozzáértésében. Illetve nem is kételkedett; tudta róluk, hogy legnagyobb részük egyszerű csaló, aki semmit sem ért az égitestek járásához. Annyi mindenesetre meggyőződése volt, hogy a Nap, a Hold, de a bolygók is befolyásolják a földi viszonyokat, főleg az időjárást, és ezen keresztül kétségtelenül befolyással vannak maguknak az embereknek a sorsára is. Ha például egy aszályos esztendő éhínséget okoz, aminek folytán ezerszámra pusztulnak el az emberek, akkor ezeknek az embereknek a halálát kétségtelenül az időjárás, a rossz időjárást pedig a Nap befolyása okozta. Csakhogy nem volt még olyan éhínség, amelyben mindenki elpusztult volna. Egyesek éhen halnak, mások nem, még a legszegényebbek között is. Nem egyedül az égitestek befolyása okozza tehát az emberi sorsok alakulását, legfeljebb bizonyos körülményeket teremt, amelyekhez ki-ki a saját képességei és adottságai szerint alkalmazkodik. Jóhiszemű ember a legnagyobb hozzáértéssel sem tehet egyebet, mint hogy ezeket a körülményeket igyekszik előre megállapítani, a többi mindenkinek a saját dolga. Körülbelül ez volt a fiatal tartományi matematikus felfogása a csillagjóslásról, amikor megkezdte grazi működését. Mindenesetre elhatározta, hogy maga is ellenőrizni fogja a csillagokat: feljegyzi életének fontosabb eseményeit, hogy ezeket bármikor egybevethesse a csillagok akkori állásával. Majd kiderül, van-e a kettő között valami kapcsolat. Persze a horoszkópért kopogtatóknak nem mondhatta, hogy várjanak húsz-huszonöt évig, amíg elég tapasztalatot gyűjt az égitestek befolyásáról. Az emberek néhány napon, legfeljebb egy-két héten belül eldöntendő kérdésekben voltak kíváncsiak a csillagok tanácsára. Nekik azonnal horoszkópra volt szükségük, Keplernek pedig éppen ilyen halaszthatatlanul pénzre. Megcsinálta, mert mit tehetett volna egyebet? Elkészítette a naptárt is. Mivel Stájerországban a Gergely-naptár volt a hivatalos, de meg maga is ezt tartotta helyesnek, ő szintén a pápai reform értelmében végezte számításait. Eszébe sem ötlött, hogy Tübingenben milyen vihart kavar majd fel ezzel. Maga a naptár a fiatal matematikus számára nem jelentett különösebb nehézséget, csakhogy ez munkájának töredéke volt csupán. A nehezebbje, hogy jósolni is kellett. De itt nem annyira a csillagokhoz, mint inkább saját józan eszéhez folyamodott. Állandóan az lebegett a szeme előtt, amit utazásán tapasztalt. Mindenki török betöréstől tart, a falusi parasztok meg a városi polgárok egyaránt. A parasztok emiatt nem művelik a földjüket. Nem lesz termés. Anélkül is ijesztő a nyomorúság, hát még ha hideg tél jön! Ez még csak növeli majd az amúgy is mérhetetlen elkeseredést, amely a parasztokat fűti. Az elkövetkező 1595. esztendőre hideg telet, éhínséget, török betörést és parasztfelkelést jósolt. Közben persze már az iskolában is tanított. Sok örömmel ez a munka sem járt. A grazi lutheránus gimnáziumban nagyrészt tehetős polgárok vagy még inkább gazdag földbirtokosok elkényeztetett, úrhatnám gyerekei jártak. Jól tápláltak, jól öltözöttek voltak, rendszerint már most többre tartották magukat egy tanárnál, főleg ha az olyan girhes és – enyhén szólva – szerény ruházatú volt, mint Kepler. Méghozzá ez az újdonsült tanár matematikát tanított, aminek amúgy sincs sok értelme, hiszen semmi hasznát nem veszi az ember! Nem nagyon tolongtak tehát az óráin, és akik eljárogattak, azok sem igen törték magukat, hogy különösebben kitűnjenek. Minderről természetesen tudomást szerzett a gimnázium vezetősége is, de nem lepődött meg rajta. Nem vártak mást, eddig is így volt. Ha nem kellett volna versenyre kelniük a jezsuitákkal, akár egészen elhagyták volna a matematika oktatását. Így azonban mégsem lehetett. De

hogy mégis több hasznát lássák a fiatal tanárnak, rábízták az etika- és a retorikaórákat, és Vergiliusról kellett előadásokat tartania. Hamarosan azonban más fegyverek zaja kötötte le az emberek figyelmét, mint amelyekről Vergilius énekelt. A tél igen keménynek bizonyult, a csekély készletek egykettőre elfogytak, éhínség, betegségek, járványok pusztították a lakosságot, tavaszra pedig valóban betörtek a törökök az osztrák tartományokba. Falvakat dúltak fel; amit nem bírtak már elrabolni, azt felperzselték; a fiatal, erős férfiakat, nőket elhajtották a sztambuli rabszolgavásárra, az öregeket, betegeket – meg persze az ellenszegülőket is – egyszerűen lemészárolták. Egy ideig még maga Bécs is veszélyben forgott.

A törökök elvonulásával nem csitult el a fegyverzaj. A földesurak a jobbágyaikon akarták kárpótolni magukat a háború okozta veszteségekért, pedig ezek sokkal többet szenvedtek náluk. Most már betelt a mérték, sok vesztenivalója a parasztságnak amúgy sem volt. Először Sankt Peterben, majd Peuerbachban, azután egyre több helyen szállt a vörös kakas a földesúri kastélyokra, és rövidesen egész Stájerország, Alsó- és Felső-Ausztria a parasztfelkelés színtere lett. A grazi polgárok is éheztek, féltek előbb a járványoktól, később a törököktől, végül az elkeseredett parasztoktól. Minden este úgy feküdtek le, hogy nem tudták, mire virradnak másnap. Egyfolytában rettegtek, csak éppen nem csodálkoztak. Hiszen mindez előre látható volt: pontosan megírta kalendáriumában az új tartományi matematikus, ez a fiatal Johannes Kepler. Egyszeriben úgy megnövekedett a tekintélye, hogy őt, a legifjabbat emlegették a gimnázium leghíresebb tanáraként, és csak úgy özönlöttek hozzá azok, akik megbízható horoszkópot akartak kapni. Magában az iskolában is jelentősen gyarapodott a népszerűsége. Hiszen mégsem olyan fölösleges tudomány az a matematika, ha ilyen jól ki lehet vele számítani a jövendőt! Egyszerre megszaporodott a hallgatóinak a száma, és a szorgalmuk is megnőtt. Kepler azonban óráin egyelőre nem a jövendő, hanem a mennyiségek, síkidomok, testek titkairól lebbentette fel a fátylat. Egy júliusi napon éppen a körbe és a kör köré írt sokszögekről magyarázott. Fel is rajzolt a táblára egy kört, köréje egyenlő oldalú háromszöget szerkesztett, majd a háromszög köré egy újabb kört. Ezután magyarázni kezdett, közben természetesen újra meg újra a táblára kellett pillantania. Az egyik ilyen alkalommal egyszerre csak elakadt a szava. Váratlanul az eszébe ötlött valami. Hiszen ez a belső kör egy bolygónak a pályája is lehetne. A külső egy másiké. És a kettő pontosan olyan távolságra van egymástól, hogy egy szabályos háromszöget lehessen közéjük szerkeszteni. A következő bolygónál szabályos négyszöget, aztán ötszöget és így tovább. Megvan, megvan a harmónia, amely uralkodik a világban, a csillagok világában, és amelyet mindig keresett!

Odahaza tüstént hozzálátott, hogy felfedezését részletesen kidolgozza. A sokszögek ötletét hamarosan módosította. Hiszen szabályos sokszög végtelenül sok van, valamennyi írható körbe és kör köré, eszerint tehát bolygónak is végtelenül soknak kellene lennie, holott mindössze hat* kering a Nap körül, és ezek között öt térköz van. Az egyes bolygók pályáinak távolságát nem sokszögek, hanem szabályos testek határozzák meg. Szabályos test csupán öt van, ugyanannyi, amennyi térköz a bolygók között. * Kepler

ennyiről tudott

Próbálgatta, hogyan lehet a szabályos testeket elhelyezni a bolygók pályái közt: ha a körpályák helyett ugyanakkora sugarú gömböket vesz, melyik test illik két-két ilyen koncentrikus gömb közé. Néhány napos számolás, próbálgatás után megvolt az eredmény. A Merkúr és a Venus pályája között egy oktaéder, a Venus és a Föld között egy ikozaéder, a Föld és a Mars között egy dodekaéder, a Mars és a Jupiter között egy tetraéder, végül a Jupiter és a Saturnus között egy hexaéder helyezhető el. Az egész Naprendszert pedig a hatodik szabályos test veszi körül, a gömb, amely azonban nem sokszögekből áll, és ezen vannak az állócsillagok. Ezen túl a káosz következik.

Hihetetlen öröm, boldogság fogta el. Megoldotta tehát a világ titkát, megtalálta a harmóniát, amely az égitestek pályáját irányítja. Nemcsak a maga, hanem az egész emberiség számára találta meg, mert hiszen természetes, hogy ezt nyomban közölni kell a nagyvilággal. Könyvben kell megírnia felfedezését.

Rövidesen neki is fogott a latin nyelvű munkának, amelynek ezt a címet adta: Prodromus dissertationum cosmographicarum continens mysterium cosmographicum.* Nehezen, sok fáradsággal írta, mégis végtelen örömet szerzett neki ez a munka, úgy érezte, sokkal többet, mint bármelyik olvasójának. * Kozmográfiai

értekezések előfutára, amely a világmisztériumot tartalmazza

Mai szemmel igazán furcsa mű lett belőle. Túlnyomó része a középkori misztika nyomait magán viselő alaptalan képzelődés, amelynek semmi köze a valósághoz, még kevésbé a tudományhoz. Aminthogy ilyen misztikus képzelődés maga az alapötlet is. A szabályos testek száma valóban öt, de ennek annál kevésbé van köze a bolygók számához, mert hiszen ma már tudjuk, hogy kilenc bolygó kering a Nap körül, ha a kisbolygókat nem is számítjuk. Ezek a bolygók pedig – amint később éppen Kepler fedezte fel – nem kör-, hanem ellipszispályán mozognak, következésképp a megfelelő téridom sem gömb, amelybe ezeket a szabályos testeket kellene beleszerkeszteni. A fiatal szerző misztikus tévelygése a befejező részben éri el csúcspontját, ahol kiszámítja, hogy mikor történt a világ teremtése. Krisztus születése előtt 4977. április 27-én, vasárnap. Megpróbálja megállapítania világ vége napját is, amint azonban szerényen bevallja, képtelen volt az égitestek mozgásában olyan belső okot találni, amely miatt ez a mozgás valamikor megszűnnék. Mégis ezzel az alapvetően téves művel indul el Kepler tudományos pályája. Nemcsak azért, mert nyíltan kopernikánusnak vallja benne magát, hanem sokkal inkább azért, mert először vet fel egy olyan kérdést, amely eddig senkinek sem tűnt fel. Hogy miért mozognak a bolygók annál lassabban pályájukon, minél távolabb vannak a Naptól. A bolygók keringési sebességének a törvényét is maga Kepler állapította meg később. De már ebben a művében felmerül az a gondolat, hogy ennek egyetlen magyarázata lehet: a Napból nemcsak fény és hő, hanem valamilyen erő is kisugárzik, és ez hajtja a bolygókat pályáikon. Természetesen ez az erő annál nagyobb, minél közelebb van a bolygó a Naphoz, és így gyorsabb mozgásra is készteti. A távolabbi bolygókra kevesebb erő hat, és ezért mozgásuk is lassúbb. Maga Kepler azonban nem ezt a gondolatot tartotta műve legfontosabb részének, hanem a „világmisztérium” megoldását. Még makettot is tervezett Frigyes württembergi herceg számára. A makett ezüstből készült volna, az egyes bolygók drágakövekből, az egymásba épített szabályos testekben pedig különféle italokat lehetett volna tartani. Sok aprólékos munkával papírból megcsinálta a makett modelljét. A hercegnek tetszett az ötlet, az ötvös azonban nem boldogult a feladattal, és végül az egész dolog abbamaradt. Ekkorra azonban a Mysterium cosmographicum már könyv alakban is megjelent, és eljutott a kor minden neves csillagászához.

4. Kepler életének legboldogabb időszakát élte. Megoldotta a problémát, amely ifjúkorától kezdve foglalkoztatta: megtalálta a világ harmóniáját, sőt ezt meg is írta könyvében. A kéziratot mindenesetre sürgősen elküldte Maestlinnek, részben hogy professzora előtt dicsekedjék vele, részben azonban azzal a titkos reménnyel, hogy az közbenjár majd a kiadás dolgában. Hiszen a tübingeni egyetemnek vannak ilyen tudományos kiadványai. Belső elégedettségét más kedvező körülmények is segítették. A gimnáziumi próbaidő sikerrel letelt, megállapították a fizetését évi százötven forintban, ami nem volt ugyan valami sok, de idővel majd emelkedik, és addig is a naptár meg a horoszkópok jövedelmével együtt tisztességes megélhetést biztosít. Megélne belőle nemcsak egyedül, hanem akkor is, ha ketten vagy hárman lennének. Ez a gondolat mostanában egyre sűrűbben fordult meg a fejében. Amióta naptárának oly kitűnően bevált jóslataival a város híres tudósainak a sorába emelkedett, egyre több tehetős polgár hívta meg házához. Egyik ilyen alkalommal ismerkedett meg egy fiatal, kicsikét gömbölyded, alacsony termetű, szerfelett csinos arcú leánnyal, és ez nyomban megnyerte tetszését. Elsősorban nem is annyira a külsejével, mint inkább nyugodt, higgadt modorával, amiben Kepler a kiegyensúlyozott harmónia kétségtelen jelét látta. Barbara Müller von Mühleggnek – így hívták a nőt – ugyancsak szemlátomást tetszett a magas, szikár, markáns arcú férfi, főleg pedig az, hogy kemény arcvonásaival furcsa, vonzó ellentétet alkotott gyakran elábrándozó barna, bánatos szeme. Szívesen vette a jónevű fiatal tudós udvarlását, aki csak később tudta meg nagy meglepetéssel, hogy Barbara, akit eleinte lánynak vélt, huszonkét éves korára már kétszeresen elözvegyült asszony, és az első házasságából egy hároméves kislánya is van, Regina. Ez azonban a legkevésbé sem riasztotta vissza az udvarlót, aki nemsokára már hivatalos látogatást tett Barbara szüleinél. Ezek Graztól mindössze egy mérföldre laktak, a Mura-parti Mühleggben, ahol Barbara apja, Jobst, molnár volt, mint valamikor apja, nagyapja, dédapja is. Tulajdonképpen innét származott családnevük is. A mühleggi molnár, németül: der Müller von Mühlegg – így emlegették őket. A név lassan rajtuk ragadt, már az anyakönyvben is így szerepelt a család. Mivel azonban a Von Mühlegg pontosan úgy hangzott, mint valami nemesi előnév, előbbutóbb maguk is nemeseknek kezdték tartani magukat, és sokkal büszkébbek voltak az állítólagos predikátumra, mint ha valóban kutyabőrön kapták volna valamelyik királytól harcmezőn elkövetett csodálatos hőstett jutalmául. Az öreg Jobst mester kétszer erőltette férjhez a lányát, mindkét ízben jóval idősebb férfihoz, csupán azért, mert az illető nemesember volt. – Sok jót hallottam már Kepler mesterről – fogadta lánya kérőjét –, és magamnak is megvan a kalendáriuma a pontosan bevált jóslatokkal. Tudom én, hogy nagy tudós, horoszkópokat csinál, meg tanár a lutheránus gimnáziumban, és mi szintén igaz hitű lutheránusok vagyunk. Meg aztán a lányomban is megvan a hajlandóság. Csakhogy... előbb tisztázni kell valamit! Nemesember-e Kepler mester? Ez a lényeg. Mert ha nem az, akkor hiába minden. Egy Jobst Müller von Mühlegg nem adhatja akárkihez a leányát! A fiatal tudós legszívesebben azt válaszolta volna, hogy Johannes Kepler akkor sem akárki, főleg nem az Jobst Müllerhez képest, még ha az utóbbinak tizenkét nemesi címere függne is a falon. De hát nagyon szerelmes volt, és nem azért jött, hogy egy, számára egyébként közömbös embernek megmondja a maga véleményét, hanem hogy megkérje a lányának a kezét. Így tehát nem tehetett egyebet, mint elmondotta, hogy az ő családjuk még valamikor Zsigmond császártól kapott nemességet, csak hát azóta városi polgárok lettek, nemigen tartották fontosnak az egészet, ő sem hozott magával semmilyen igazolást Grazba. Odahaza azonban, Weilben vagy Leonbergben, kallódik valahol valami

pergamen; ha annyira fontosnak tartja Jobst úr a dolgot, hát alkalom-adtán egyszer majd felkutatja. – Nem alkalomadtán, hanem most! Még esküvő előtt! – makacskodott az apa. – Amíg nem igazolja a nemességét, addig nincs házasság! Mert én elhiszem, hogy valamikor megkapták a nemességet. De ez csak akkor ér valamit, ha ma is igazolni tudják. Mert képzelje csak el, hogy én belemegyek ebbe a házasságba, aztán mégsem kerül elő a nemesi oklevél, és itt áll a lányom... – Egy közrendű férjjel, aki egyszerűen csak tartományi matematikus és gimnáziumi tanár – vágott közbe Kepler, de Jobst Müller von Mühlegg, a mühleggi molnár nem érezte meg szavaiban a gúnyt. Ehelyett azt a tanácsot adta reménybeli vejének, hogy íziben menjen haza Leonbergbe, és keresse meg azt a pergament a ládafiában vagy a padláson, ahol éppen találja. A szerelmes fiatalember tehát szabadságot kért az iskolában, megint vásárolt magának egy olcsó lovat, és érzékeny búcsút vett menyasszonyától. – Két hónapon belül megjövök.

De már odafelé is jóval tovább tartott az út, mint számította. Sok helyütt még mindig folytak a harcok a felkelt parasztokkal, emiatt nemegyszer nagy vargabetűkre kényszerült, esetleg fél- vagy egész napos útszakasznyira vissza is kellett fordulnia, és sohasem volt tanácsos úgy elindulnia, hogy sötétedésig ne érjen valamilyen biztos helyre. Odahaza némi kutatás után sikerült ugyan fellelnie a nemesi okiratot, csak váratlanul közbejött valami, ami Kepler számára most még a házasságnál is fontosabb és sürgősebb volt.

Maestlintől kapott értesítést, hogy elolvasta a Mysterium cosmographicum kéziratát, kitűnő munkának találja, büszke rá, hogy egykori tanítványa írta, és őszintén gratulál hozzá. Nemcsak maga olvasta el, hanem bemutatta az egyetemi szenátusnak is. A professzorok véleménye ugyanez, bár nem csekély ellenérzést kellett leküzdenie, mert máig sem tudják sokan megbocsátani Keplernek, hogy kalendáriumában a Gergely-naptárt használta, ami a Formula concordiae aláírásának megtagadásával együtt kétségtelenül az eretnekség gyanújára ad okot. Mégis hajlandó a tanári kar a Mysterium cosmographicum kiadására, azzal a feltétellel, hogy kihagyják belőle az utolsó fejezetet, amelyben a szerző azt bizonyítja, hogy a kopernikuszi világnézet nem ellentétes a bibliával. Erről szó sem lehet! Kopernikusz magyarázata, hogy a Föld forog a Nap körül, nem pedig fordítva, csupán úgy fogható fel, mint számításokat megkönnyítő elmélet, amelynek azonban semmi köze a valósághoz. Ezt a fejezetet el kell tehát hagyni, akkor kiadják a munkáját, annál inkább, mert Frigyes württembergi herceg is kifejezte ezt az óhaját.

Kepler természetesen azonnal Tübingenbe sietett. Kénytelen-kelletlen beletörődött az utolsó fejezet elhagyásába, mert így legalább művének egyéb részei napvilágot láthattak. Ehelyett klasszikus versmértékben egy bevezetőt írt könyvéhez, ezt pedig Maestlin előszava előzte meg. Ebben a szerző egykori tanára szerencsét kívánt az évszázadnak, hogy ilyen kiváló matematikust szült, és szerencsét kívánt a kiváló matematikusnak is éles eszű felfedezéséért. A kézirat ezután nyomdába ment, amitől Kepler – a kalendáriumon szerzett tapasztalatok után – már előre rettegett. Joggal. A nyomda lassan, pontatlanul és rosszul dolgozott, négy-öt korrektúrára volt szükség, mielőtt egy ívet végre nyomni lehetett. Jó néhány hónap eltelt, amíg a könyv elkészült. Soha nem érezte még azt az ujjongó örömöt, mint amikor a Mysterium cosmographicum első példányait a kezébe vette. Hiszen jelent meg már neki könyve, a grazi kalendárium, csakhogy az egészen más volt. Azt kényszerűségből írta, hogy megéljen valamiből, részben pedig azért, mert mint tartományi matematikusnak, szinte kötelessége is volt. Tagadhatatlanul jólesett neki, hogy jóslatai annyira beváltak, és ez nagymértékben megnövelte tekintélyét, sok belső köze azonban nem volt ehhez a kalendáriumhoz. Egészen más érzés fűzte mostani könyvéhez. Ezt valóban lénye elszakíthatatlan részének érezte, valami olyasminek, ami az ő gondolatait, egyéniségét viszi szerte a világba, és őrzi meg sok évszázadon keresztül. Elviszi azokra a tájakra, ahol sohasem fog járni, és azokba az időkbe, amikor már régen nem él majd. Megsokszorozza és megörökíti a személyét.

Nem győzött betelni a kötettel. Bár maga írta, a kéziratot többször átolvasta, majd korrektúrában megint négyszer-ötször; most így, könyv alakban is elolvasta újra meg újra. Egy-két sajtóhibát még mindig felfedezett, igen bosszankodott miattuk, de egészben véve nagyon büszke és boldog volt. Csak most jutott eszébe egy fontos feladat, amelyet pedig már közben is elvégezhetett volna, amíg a nyomda kivárásával telt az idő. Névsort kellett összeállítania azokról, akiknek példányt akart küldeni. Belevett minden nevesebb tudóst, elsősorban természetesen a matematikusokat. Magától

értetődően a legelsők között volt az itáliai Galileo Galilei és a dániai Tycho de Brahe, a kor leghíresebb csillagásza, de elküldte könyvét olyan műkedvelő csillagvizsgálóknak is, mint Johann Georg Herwart bajor főnemes, aki korábban ugyancsak Maestlin tanítványa volt. Tőle kapott a leghamarabb választ. Herwartot a legnagyobb elragadtatással töltötte el a fiatal tudós munkája. Ő maga most igen nagy fába vágta a fejszéjét: azt igyekszik kiszámítani, milyen volt a csillagok állása a római polgárháború idején, és ez a konstelláció hogyan szabta meg az események folyását. Természetesen ez több éves munka, neki pedig, sajnos, meglehetősen kiszabott az ideje, hiszen mint kancellárnak sok az elfoglaltsága a bajor udvarnál is. Nagy szüksége lenne tehát szakavatott ember segítségére, és a legnagyobb örömmel töltené el, ha ez a szakavatott ember a Mysterium cosmographicum szerzője lenne. Keplernek természetesen jólesett a megtisztelő meghívás, de kitért előle. Részben most már valóban minél hamarabb Grazban akart lenni, hogy bemutassa nemesi oklevelét Jobst Müller von Mühleggnek, és feleségül vehesse Barbarát; részben pedig azért, mert semmi kedve nem volt belemerülni az asztrológiába, amelyről nem vélekedett éppen a legjobban. A csillagjóslás nem más, mint a csillagászatnak nevezett csodálatos hölgy neveletlen leánya. Elég baj, hogy ma legtöbbször ennek a neveletlen leánynak kell eltartania ezerszer különb édesanyját. Őt azonban nem ez a leány érdekelte, hanem maga a csodálatos hölgy. Most ébredt csak tudatára, hogy a Mysterium cosmographicum megírása ellenére is meglehetősen hézagosak csillagászati ismeretei. Elhatározta, hogy a lehető leggyorsabban, de egyben a lehető legalaposabban fogja pótolni őket. Legeslegelőször azonban vissza Grazba, Barbarához! Kerek héthavi távollét után tért vissza a stájer fővárosba. Szíve szaporábban kezdett dobogni, amikor végre feltűntek az ismerős tornyok, és a hazaérkezés öröme fogta el, amikor lova bekocogott a körülkerített város kapuján. Hamarosan észre kellett azonban vennie, hogy nem ugyanoda jött vissza, ahonnan több mint fél évvel ezelőtt távozott. A városban a rendek őrsége helyett hercegi zsoldosok ügyeltek a közbiztonságra. Ez már önmagában sem volt a legmegnyugtatóbb, és még kevésbé tette azzá, hogy e zsoldosok nagy része spanyol volt. Mintha csak valami idegen hadsereg szállta volna meg Stájerország fővárosát. Nem lehetett kétség az iránt, hogy szükség esetén a zsoldosok nem annyim a város, mint inkább a herceg érdekeiért rántanak kardot. A gimnáziumban további rossz hírekkel fogadták. Az ifjú Habsburg Ferdinándot, Stájerország új régensét a jezsuiták nevelték, és most szemlátomást le akarja róni nekik háláját. A város és a tartomány minden fontos pozíciójába jezsuiták kerültek, akik tudvalevőleg az ellenreformáció rohamcsapatát alkotják. A stájerországi lutheránusoknak, elsősorban pedig a lelkészeknek, tanároknak nehéz időkkel kell számolniuk. Ezek után már csak abban bizakodott, hogy menyasszonyánál talál majd vigasztalást. Az öreg Jobst Müller azonban módfelett barátságtalanul fogadta. – Hát, kedves Kepler mester, nem tett valami fényes tanúbizonyságot arról, hogy különösebben vágyódnék a lányom után. Egyszerre csak eltűnik, mint szamár a ködben, aztán háromnegyed évig még csak hírét sem hallani! Hírbe hozni a lányomat, aztán egyszerűen faképnél hagyni?! – Eltűntem? Faképnél hagytam Barbarát? – lepődött meg a fiatalember. – Hát nem tudták, hová lettem? Talán én voltam az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a nemesi kutyabőrt akár a föld alól is, de még esküvő előtt kerítsem elő?! – De azt senki sem gondolta, hogy ez háromnegyed évig fog tartani! – Nem volt háromnegyed év, csak hét hónap. – Csak! Látszik, hogy nem sokallja az időt, amelyet távol tölthet a menyasszonyától – felelte

Jobst mester gúnyosan. – No de talán éppen a gondviselés akarta így, mert legalább volt módunk egyet-mást hallani a vőlegényjelöltről, ami mindjárt más színben tünteti fel. Úgyhogy ezek után le is kell mondanunk arról a megtiszteltetésről, hogy családunkba fogadjuk. – Úgy értsem ezt, hogy nem akarja hozzám adni Barbarát? – Hát hogyan másképp? – Miért? Mi történt? Mit követtem el? – Jól tudja azt maga, miért kérdi tőlem? Talán én fújok egy követ a pápistákkal meg a kálvinistákkal meg mindenféle eretnekekkel? Lehet, hogy még a Mohamedhitűekkel és a zsidókkal is, mit lehessen azt tudni! – Ki állít ilyet rólam?! – Olyasvalaki, aki nem beszél a levegőbe. Aki azt is tudja, hogy maga nem írta alá ott az egyetemen azt a... – elakadt – szóval azt az írást, amelyet alá kellett volna írnia... Meg aztán a családja sem a legfinomabb. – Mi kifogás esik a családom ellen? A nagyapám Weil polgármestere volt sok évig. – És az apja? – Az katona. – Zsoldos. A pápista császár seregében. Hát persze hogy a fia is a pápistákhoz húz... Láthatja, tudunk mindent. És ezek után nyilván maga sem csodálkozik, ha nem kérünk ebből a házasságból. – Értem – szólt Kepler keserűen. – És Barbara? Ő mit szól? – Mit szóljon? Barbarát mi neveltük, csak nem képzeli, hogy szembeszegül a szüleivel?! Mikor az első férjét kiválasztottam, akkor is engedelmeskedett; mikor a másodikat, akkor is; a harmadiknál... – A harmadiknál talán lesz önálló véleménye – szakította félbe a molnárt a kérő. – Úgy? A lelkére venné, hogy szembeállítson egy lányt a szüleivel?! Az apjával meg az anyjával?! Akik világra hozták, felnevelték, akiknek mindent köszönhet, akiknek élete végéig hálával tartozik?! – De amikor ennek a lánynak az életéről van szó, nem pedig az apjának vagy az anyjának az életéről! – Akkor sem kérdéses, hogy Barbara ugyanazt akarja, amit én. – Hirtelen meggondolta magát. – De tudja, mit? Kérdezze meg őt magát. Ne mondja, hogy én egy kőszívű zsarnok vagyok. Kérdezze csak meg Barbarát! – Kitárta az ajtót, és kikiáltott a lányáért. A fiatal özvegy pár pillanat múlva belépett a szobába. Arcán zavar és félelem tükröződött, nem is nézett Johannesra, de az apjára sem, szemét lesütve tartotta. – Parancsol, apám? – kérdezte fátyolos hangon. – Kepler úr arra kíváncsi, mi a te véleményed a házasságtokról. Én már megmondtam neki a magamét, de ez, úgy látszik, nem elég. A tiédet is hallani akarja. Mondd hát meg neki! – Barbara! – szólalt meg most Kepler. – Egy fél évvel ezelőtt azt mondtátok, ha igazolom nemességem, semmi akadálya sem lehet boldogságunknak. Ezért vállalkoztam hosszú útra, ezért vergődtem át harcban álló seregek között, gyakran a magam életét is kockáztatva. Égő vagy elpusztult falvakon mentem keresztül, koplaltam, szomjaztam, sokszor nem tudtam, hol hajtom le a fejem éjszakára. De megszereztem, ami kellett. Nektek kellett, nem nekem, én megvagyok nélküle is. Mert én magamban hordom a nemességem. Megszereztem a nemesi oklevelet, és elhoztam magammal. Elhoztam egy városba, amelyről valamikor azt hittem, hogy a hazám lesz. Akkor is azt hittem, amikor elindultam belőle. És mire visszatértem, azt kellett látnom, hogy ezt az új hazámat egyre inkább ellenségeim kerítik a hatalmukba. Ellenségeim, akik egyben a ti ellenségeitek. De bármi történt, abban

reménykedtem, egy otthont mégis találok: itt tinálatok. És te most így fogadsz? Hogy fel is út, le is út? Barbara nem szólt, szemét sem vetette fel, csak állt tehetetlenül. Végül Müller úr elunta. – Hát miért nem felelsz? Hallod, hogy kérdez. Mondd meg neki, mondd csak meg!... Amit nekünk mondtál. Barbara végre felpillantott, de éppen csak egy villanásra, aztán ismét félrefordította tekintetét. Halkan suttogta: – Én sem mondhatok mást, mint amit az apám. Azzal már szaladt is ki a szobából. – No! Most hallotta. Hallotta tőle magától – diadalmaskodott a molnár. – Kíváncsi még valamire? – Nem. Nem vagyok kíváncsi – felelte a kikosarazott kérő, és ő is távozott. Kepler természetesen nem beszélt arról, hogyan járt Barbaráéknál, de a dolognak mégis híre ment. Helyesebben: kiderült, hogy ismerősei mind előre tudták már az eredményt, csupán őt érte meglepetésként. A gimnáziumban tanártársaitól aztán valahogy arról is értesült, mi és ki hangolta ellene Mülleréket. A grazi evangélikus egyházközségnek volt egy Speidel nevű vezetője, aki elvárta, hogy hittestvérei minden lényeges dologban kikérjék a tanácsát, de különösen kényes volt arra, hogy házasságkötés ne jöhessen létre az ő közreműködése nélkül. Ez egyszerűen képtelen volt elviselni, hogy egy huszonöt éves fiatalember, aki mindössze két esztendeje került ide az egyetemről, csak úgy a maga feje után menjen ilyen fontos kérdésben. Azt hiszi, amiért egy kalendáriumot írt, már őt, Speidelt, semmibe veheti?! No, majd ő megmutatja ennek az öntelt kis tanárnak! Kepler távollétét felhasználva, igyekezett minél több terhelő adatot összegyűjteni ellene, aztán telebeszélte velük Müllerék fejét, hogy a házasságot megakadályozza. Ez annál kevésbé volt nehéz feladat, mert a molnár amúgy sem rajongott túlságosan a vőlegényjelöltért. Hogy mire számított, azt maga sem tudta volna pontosan megmondani, de valahogy „előkelőbb” kérőt szánt a lányának. Mindezt tanártársai beszélték el fiatal kollégájuknak, talán nem annyira iránta érzett rokonszenvből, mint inkább azért, mert Speidelt maguk sem nagyon tudták elviselni. Ez ugyanis állandóan kísérleteket tett, hogy beleavatkozzék az iskola ügyeibe, és még az osztályozásba is bele kívánt szólni. Hevesen tiltakozott az ellen, hogy egy-egy tehetősebb lutheránus szülő lusta csemetéje rossz jegyeket kapjon, mert ennek következtében a diák szülei esetleg nem lesznek hajlandók áldozatokra az iskola érdekében, sőt talán még át is viszik fiukat adományaikkal együtt a jezsuiták gimnáziumába. A tanárok azonban nem méltányolták Speidel szempontjait. Nem biztos, hogy merő igazságérzet vezérelte őket ebben, esetleg csak a sértett hiúság. Mindenesetre sok súrlódás származott az ilyesfajta esetekből Speidel és a tanári kar tagjai között. Keplert ez nem túlságosan érdekelte. Hogy milyen körülmények hatására történt, az csak másodrendű jelentőséggel bírt, a döntő az volt, hogy menyasszonya cserbenhagyta. Nem tehetett egyebet, igyekezett munkájába temetkezni. Itt a legjobb alkalom, hogy pótolja hiányos csillagászati ismereteit. A csillagokban nem fog csalódni, azok között harmónia uralkodik! Időközben azonban történt valami a Müller családban is. Hogy micsoda, azt Kepler sohasem tudta meg. Talán Barbara puhította meg az apját, talán más játszott közre; elég az hozzá, hogy körülbelül egy hónappal az elutasítás után a lutheránus lelkész útján üzenet érkezett a fiatal matematikushoz: miért nem mutatkozik sohasem Mülleréknél? Nem is kell emiatt Mühleggbe kimennie, hiszen itt a városban, a Stempfergasséban szintén van házuk, most éppen ott tartózkodnak. Szívesen látják. És Kepler szívesen elment. Örömmel és feltűnő nyájassággal fogadták. Itt is megkérdezték, miért

nem lehetett látni annyi ideje. Persze, biztosan az a múltkori félreértés. Ostoba véletlen, nem szabad törődni vele. A fő, hogy túl vannak rajta. Hamarosan, 1597 februárjában megtartották az eljegyzést, április végén pedig az esküvőt. Utána beköltöztek a stempfergassei házba, amelyet a fiatalasszony – aki immár harmadízben viselte ezt a címet – nászajándékul megkapott az apjától. Nászajándékot kapott az ifjú férj is, mégpedig a gimnáziumtól. Felemelték a fizetését évi kétszáz forintra. Az iskola vezetősége elsősorban Speidelt akarta ezzel bosszantani.

5. A fiatal tudós legjobban azoknak a leveleknek örült, amelyeket most könyvének olvasói küldözgettek Európa minden tájáról. Szinte valamennyi levélíró elragadtatással szólt a szerzőről és művéről. Persze a szerencsekívánók között olyanok is voltak, akik egyszerűen félreértették a Mysterium cosmographicumot. A jénai Limneus például abban látta Kepler legfőbb érdemét, hogy feltámasztotta a régi és tiszteletre méltó filozofikus módszert a tudományban. Magyarul: azt a módszert, amely először kigondol valamilyen elméletet, majd ehhez igyekszik igazítani a tényeket. Voltak azonban olyanok is, akik nem a régi feltámadását, hanem valami újnak a születését látták a könyvben. Ilyen volt Galilei, aki a legkevésbé sem fukarkodott az elismeréssel, és ilyen volt Tycho de Brahe, a híres csillagász is, aki meghívta a grazi tanárt, látogassa meg egyszer dániai otthonában. Ebben talán szerepe volt Herwart bajor kancellárnak, mivel annyira tetszett neki a könyv, hogy több csillagász barátjának a figyelmét felhívta rá, köztük Brahéét, valamint egy csomó jezsuitáét, így a grazi Grienberger páterét. A jezsuiták általában igen kedvezően fogadták a fiatal tudóst, mert már értesültek arról, hogy bizonyos ellentétei voltak a tübingeni egyetemen az evangélikus hatóságokkal. Arra számítottak, hogy ezeket az ellentéteket fel lehet használni, és előbb-utóbb át tudják téríteni Keplert. Grienberger össze is barátkozott a grazi lutheránus gimnázium tanárával, mások levelezni kezdtek vele, de amikor vallási kérdésekre került a sor, Kepler határozottan kijelentette, hogy ő ugyan nem mindenben ért egyet felekezetének hivatalos vallási felfogásával, jó lutheránus azonban, és semmi szín alatt sem hajlandó hitet cserélni. A tübingeni egyetem vezetői viszont korántsem mutatkoztak annyira megértőnek egykori diákjuk iránt, mint a jezsuiták. A Mysterium cosmographicummal ugyan nem volt bajuk, nem is lehetett, hiszen ők maguk adták ki, de a Gergely-naptár használatát továbbra sem tudták megbocsátani. Meg is bízták Maestlint, hogy írjon a pápai reform ellen. Kepler – részben indokolatlanul – igen nagyra becsülte egykori tanárát, de egy pillanatig sem gondolt arra, hogy emiatt elhallgassa tudományos meggyőződését. Nyíltan megírta neki, hogy módfelett kicsinyes dolog pusztán amiatt szembeszegülni egy hasznos reformmal, mert az a katolikus egyháztól származik. Nem tudta megérteni azt az álláspontot, amelyet a protestáns egyház ebben a kérdésben elfoglalt. Pedig ez az álláspont egyáltalán nem volt új, közel egy évezredes múltra tekinthetett már vissza. Arra a felfogásra, amely a skolasztikus filozófiában teljesedett ki leginkább, hogy egy elmélet kialakításánál ügyet sem vetettek a valóságra. Tulajdonképpen ez történt a naptárkérdésben is. Hiába tudta minden csillagász, sőt hiába látták már a laikusok is, hogy a régi naptár adatai nem egyeznek a valósággal, nem december 21-én a legrövidebb és nem június 21-én a leghosszabb a nap, az egyéb eltérésekről nem is beszélve, a lutheránus egyházi körök mégis makacsul ragaszkodtak álláspontjukhoz több mint egy évszázadon át. Keplernek pedig egyre megingathatatlanabb meggyőződése lett, hogy egy elmélet eleve elhibázott, ha ellentmond a tényeknek. Éppen ez okozott neki most gondot saját elmélete kapcsán is. A stempfergassei ház tetején kis csillagvizsgálót rendezett be magának. A „berendezés” szó tulajdonképpen erős túlzás és hízelgés, mert az egész felszerelés nem állt másból, mint egy fából készült, felfüggesztett háromszögből és egy ugyancsak felfüggesztett, függőlegesen lógó botból, hogy megfigyelhesse az égitestek mozgását. Részint könyvekből, részint pedig saját megfigyeléseiből akarta sürgősen pótolni és továbbfejleszteni csillagászati tudományát. És amint így egyre több és több ismerettel rendelkezett, mindinkább arra a megállapításra kellett jutnia, hogy szabályos testek nemigen illeszkednek bele a bolygók pályái közé. Vagy ha egyszer éppen itt-ott bele is illeszthetők, máskor nem. Pedig közben már olyan szépen továbbfejlesztette az öt

szabályos testen alapuló elméletét: a természetben sorozatosan sikerült felfedeznie a bűvös ötös számot. A virágszirmokban, a zenei akkordokban, sőt még a hét napjaiban is. Hiszen a hét nap közül hat a teremtésé, ezt a hat napot pedig öt éjszaka választja el egymástól. Arra nem gondolt, hogy sokkal kevesebb erőszakolásra lenne szükség, ha a hét napjaival kapcsolatban a hetest teszi meg bűvös számnak. Sokkal inkább forogtak a gondolatai akörül, hogy az ötös számnak ezt a mindenben megnyilvánuló ritmikus visszatérését stílszerűen egy öt könyvből álló sorozatban írja majd meg. Hiszen a Mysterium cosmographicum teljes címében benne is van, hogy ez csak prodromus*, előfutár. * Dromosz –

„futó” (görög)

Az öt szabályos testtel azonban baj volt, pontosabban azzal, hogyan illeszthetők ezek a bolygók pályái közé. Sok éjszaka töprengett ezen, amikor nyugodtan dolgozhatott szobájában vagy a háztetőn levő csillagvizsgálóban. A nappalai jóval kevésbé voltak nyugodtak és zavartalanok. Számtalanszor megtörtént, hogy amikor éppen egy bonyolult számítás közepén tartott, egyszerre csak beállított Barbara, és keservesen panaszkodni kezdett, hogy eltörött a nagy agyagfazék, és most fogalma sincs, miben teszi majd el a savanyú káposztát. Máskor fél órát siránkozott azon, hogy megavasodott a tavalyi zsír, az ideit kell elővenni, pedig még csak április van, és nem ölnek korábban, mint januárban. Férje olykor-olykor próbálta neki megmagyarázni, hogy magának is sok dolga van, fontosabb ezeknél, és ebben a munkájában zavarja őt háziasszonyi panaszaival, amelyeken ő amúgy sem tud segíteni. Barbara arcáról azonban lerítt, még ha nem szólt is, hogy férje szavait üres kifogásnak tartja: ne akarja vele senki sem elhitetni, hogy azok a csillagok, amelyek olyan messzire vannak, fontosabbak lehetnek valaki számára a zsírnál és az agyagfazéknál, amelyek pedig itt vannak a konyhában vagy a kamrában. Kepler számára nem maradt más megoldás: a háztartási panaszok elől egyre kurtább válaszokkal tért ki, később egyáltalán nem felelt rájuk. Barbara természetesen ezt annak vette, hogy férje elhidegült tőle, és az asszony ingerlékeny, rosszkedvű, házsártos lett. Nehezen viselte el a házasságban mindenütt felmerülő nehézségeket, különösen mert anyagi tekintetben sem álltak úgy, ahogyan korábban szokva volt. Férjének hamarosan meg kellett állapítania, hogy nyomát sem találja benne annak a harmóniának, amely valamikor annyira lenyűgözte. Nyilvánvaló, hogy amit ő annak idején harmonikus nyugalomnak vélt, nem volt más, mint érdektelenség és közömbösség, mondhatni, teljes szellemi tunyaság minden iránt, ami a konyha szűk körén kívül esett. Másik családjával sem volt sokkal szerencsésebb. Apjáról most már évek óta nincs semmi hír, mióta elment a nápolyiak vagy a spanyolok seregébe. Mindkét háborúnak rég vége, nyilván ott pusztult valahol. Anyja, aki ugyan maga is egy polgármesternek, az eltingeninek volt a leánya, rendkívül műveletlen és fegyelmezetlen, legnagyobb örömét a pletykálkodásban látja, és felelőtlen fecsegésével nemegyszer bajba keveredett már. Idősebbik öccsének, Heinrichnek az állapota sem javul, inkább romlik, a hazulról kapott levelekből úgy értesül, hogy egyre sűrűbben van rohama, amikor összeesik, a földön vergődik, és hab tajtékzik a száján. Talán ez a betegség is az oka, hogy nemigen akaródzik neki a munka: minek, úgysem érdemes! Fiatalabbik öccse, Christoph mindössze tízesztendős, de különösebb reményekkel az sem kecsegtet. Egyedül a tizenhárom éves Margaretben lelhette örömét. Egyre csinosabb lett a húga, okos, szorgalmas, és amit bátyja legtöbbre értékelt: tetőtől talpig becsületes. Persze Keplert most már elsősorban a közvetlen családja érdekelte. Mostohalánya mellé hamarosan édesgyermeke is került a házba. 1598. egyik tavaszi napján hosszú, nehéz vajúdás után,

amely majdnem az anya életébe került, megszületett Keplerék első gyermeke, egy fiú. Apai nagyapja után Heinrichnek keresztelték. Vézna, erőtlen csecsemő volt, és apjának arra kellett gondolnia, hogy ilyen lehetett annak idején maga is, amikor mindössze hét hónapra a világra jött. Talán ennek a nyomait hordozza egész életében, hiszen gyerekkora óta beteges, állandóan kelések, kiütések kínozzák, a szeme sem jó. Ha a fia is ilyen lesz, ezt tőle örökölte. A csenevész újszülött azonban mindössze tizenhat napot ért meg, akkor meghalt agyhártyagyulladásban. A szülők még jóformán fel sem ocsúdtak gyászukból, amikor máris újabb csapás várt rájuk. Ez azonban nem egyedül őket érte, hanem a stájerországi lutheránusokat általában. Ferdinánd főherceg Rómában járt, és onnan azzal a fogadalommal tért vissza, hogy egész Stájerországból kiirtja a protestantizmust. A Habsburg-tartományokban ugyan eddig is folyt már az ellenreformáció, de viszonylag enyhébb eszközökkel. Ez főleg Melchior Kiesi jezsuita páternak volt tulajdonítható, aki ekkor titkos tanácsosi rangot viselt Ferdinánd udvarában. Kiesi egyáltalán nem a vallásszabadság tiszteletben tartása miatt, hanem politikai és taktikai meggondolásokból nem akart durva eszközökhöz nyúlni. Csak volt egy nagy fogyatékossága. Eredetileg maga is protestánsnak született, később katolizált, és ezért enyhe módszereinek a láttán az ellenreformáció megszállottjai egyre nyíltabban azzal vádolták, hogy a lutheránusokhoz húz. Ferdinánd most elhatározta, szakít ezzel a kesztyűs módszerrel, és tűzzel-vassal biztosítja, hogy alattvalói az ő elképzelése szerint üdvözüljenek, 1598 nyarán, amikor visszatért Rómából, legelső intézkedése volt, hogy Stájerországban minden protestáns iskolát bezáratott, szeptember 20-án pedig rendeletet adott ki, amely szerint valamennyi protestáns tanítónak és lelkésznek halálbüntetés terhe mellett nyolc napon belül el kell hagynia az országot. Első pillanatban senki sem hitte, hogy az embertelen rendelkezés igaz lehet. Hiszen ez azt jelenti, hogy családok szakadnak szét, hazájukból üldöznek ki becsületes polgárokat, akiket egyenesen a hontalanságba, a puszta semmibe taszítanak. Az érintettek szinte az utolsó óráig vártak: hátha kiderül, hogy az egész csak rossz álom. De mint azelőtt és azóta is annyiszor, most is csak az derült ki, hogy a valóság még a leglidércnyomásosabb álomnál is gonoszabb. A határidő végső napján a grazi lutheránus teológusok és tanítók elhagyták a várost. Kepler két másik professzorral, vagy fél tucat tanítóval és három prédikátorral a szomszédos Magyarországra ment, a határ mentén fekvő, Vas megyei Petáncra. Abban reménykedtek, hogy utólag mégis visszavonják majd a könyörtelen rendelkezést. Ne legyenek túlságosan messze, ha vissza lehet térni. Ez a reménykedés egyedül Kepler esetében vált valóra. Ő egy hónap múlva engedélyt kapott, hogy visszaköltözhessék Grazba. Az engedély a fiatal csillagász kiváló tudományos érdemeivel indokolta a rendkívüli kegyet. Ez lényegében igaz is volt, csakhogy erre Ferdinánd főherceg nem önmagától jött rá, hiszen ennek megállapítására nem rendelkezett semmiféle képességgel. A jezsuiták között sok matematikus volt, ezek ismerték Kepler értékét, és abban bizakodtak, hogy a különös kedvezéssel mégiscsak a katolikus egyház kebelébe csalogathatják a fiatal tudóst. Hiszen Grazhoz köti tartómányi matematikusi állása, csekély vagyona, családja, és felesége ismét várandós. Így tehát Kepler egy hónap múlva visszatérhetett a stájer fővárosba. A Stempfergasséban háza volt, a közelben laktak felesége szülei; ha megszűnt is gimnáziumi tanári állása, mint tartományi matematikus, aki főleg horoszkópokat készített, nem éppen busás, de azért elfogadható jövedelemmel rendelkezett, amelyből kellő beosztással megélhettek. Maga Kepler sem szívesen gondolt tehát arra, hogy elhagyja Grazot, mégis egyre sűrűbben fordult meg a fejében ez a lehetőség, pontosabban kényszerűség. A protestánsüldözés egyre vadabb és fékevesztettebb lett. Már halálbüntetés járt azért is, ha valaki lutheránus szertartás szerint kötött házasságot, vagy

keresztelt. Gyakorlatilag erre amúgy sem volt sok lehetőség, hiszen a protestáns lelkészeket száműzték, de mit lehet tudni, hátha egy-egy mégis bujkál valahol. Később súlyos pénzbírság, börtön vagy száműzetés fenyegette azokat, akik a Luther fordította Bibliát olvasták, vagy protestáns zsoltárokat énekeltek. Kepler könnyen kihúzhatta volna magát az üldözés alól: nem kellett volna egyebet tennie, csak áttérnie katolikusnak. A jezsuiták jobban biztatták, mint valaha, tübingeni hittestvérei pedig már amúgy is régen eretneknek bélyegezték. Ő azonban lutheránusnak tartotta magát, és semmiféle alkura nem volt hajlandó. Ha el kell mennie Grazból, hát elmegy, még ha mindent itt kell hagynia, akkor is. Barbara azonban hallani sem akart erről. Hogy itt maradjon a ház, a bútor, a berendezés, elszakadjon a szüleitől – nem, erről szó sem lehet! De amikor férje megkérdezte tőle, hogy akkor mit tegyenek, nem tudott felelni semmit. Áttérni ő sem akart, más megoldást pedig nem tudott. Mégis makacsul hajtogatta, hogy inkább vágják le tőből a lábát, de nem megy ki vele Grazból. Keplernek nem volt mit tennie: egyedül kellett megoldást találnia, anélkül, hogy lett volna valaki, akivel legalább csak megbeszélhette volna, mi a leghelyesebb. Illetve egy ember talán mégis akad: Maestlin. Egykori tanára nemcsak tanáccsal szolgálhat, hanem tehet is valamit az érdekében, éppen most, amikor annyira szüksége van rá. És ha ez sikerülne, akkor a baj egyenesen jóra fordulna, hiszen legrégibb vágya menne teljesedésbe. Írt Maestlinnek, és levelében részletesen feltárta a stájerországi helyzetet, amely már most is szinte elviselhetetlen, és napról napra romlik. Nyilvánvaló, hogy hamarosan neki sem lesz további maradása. Bár sok szál köti Grazhoz, mindezt a legkevésbé sem sajnálná, ha módja lenne a tübingeni egyetemen tanszékhez jutni. Nem ragaszkodik a matematikaihoz, hiszen arra ott van maga Maestlin, hanem szívesen vállalná a filozófiai vagy akár valamelyik orvostanári katedrát. Csak a Formula concordiae aláírását ne kívánják tőle, mert erre most sem hajlandó. Egyben megkérte volt tanárát arra is, tájékoztassa a jelenlegi tübingeni árakról és lakbérekről, hogy számvetést csinálhasson. Maestlintől azonban nem érkezett válasz, mire egykori tanítványa újabb levelet intézett hozzá azzal, hogy a dolog egyre sürgetőbbé válik számára. Hiszen júniusban született kislányát már titokban kellett megkeresztelniük. A leány, Susanna, egyébként szintén nem lett hosszú életű. Egyhónapos korában meghalt ugyancsak agyhártyagyulladásban, akár a bátyja. De sem ennek, sem a további leveleknek nem lett foganatja, Maestlin nem válaszolt. Ehelyett a katolikus Herwarttól érkezett levél. Tudomása van arról, hogy Kepler milyen nehéz helyzetbe került Grazban, és felhívta a figyelmét, hogy Tycho de Brahe éppen most költözött Prágába, II. Rudolf császár meghívására. Brahe ott nagy csillagvizsgálót rendez be, nyilván örömmel foglalkoztatna olyan kiváló matematikust, mint Kepler. Ismeri is eddigi munkásságát, a dán csillagász annak idején nagy elismeréssel nyilatkozott neki a Mysterium cosmographicumról. Brahe! Valóban, az adott körülmények között talán a legjobb megoldás. Hiszen hívta is valamikor, hogy látogassa meg egyszer. Persze Brahe akkor még Dániában élt, és oda szólt a meghívás, de ez igazán jelentéktelen részletkérdés. Prága még jóval közelebb is fekszik. Aztán még valami van, ami miatt kitűnő dolog lenne Brahe közelébe kerülni. Senki a világon nem ismeri olyan pontosan a bolygók pályáját és változó keringési sebességét, mint a dán csillagász, aki évtizedek óta töméntelen megfigyelést végzett, és minden megfigyelés eredményét gondosan feljegyezte. Márpedig a bolygók pályájának szabatos ismerete nélkül sehogyan sem juthat előre kedvenc ötletével, hogy e pályák közé szabályos testek illeszthetők. Sőt újabban az a gondolata is támadt, hogy a bolygók keringésükkel hangot gerjesztenek, és ha a világűrben levegő volna, ezt a hangot a Földön is hallani lehetne. Lényegében ilyesmire gondoltak az ókoriak is, amikor a szférák

zenéjéről beszéltek. De hogyan lehetne megállapítani ennek a hangnak a magasságát, ha nem ismerjük a bolygó keringési sebességét, amely ezt a hangot kelti?! Készséggel megfogadta tehát Herwart tanácsát, és írt Brahénak. Hamarosan meg is jött a válasz: Brahe örömmel várja. 1600. január 1-én indult el Kepler Grazból, az ugyancsak Prágába tartó Hoffmann császári tanácsos kíséretében. Így mindenképpen biztonságosabb és kényelmesebb volt az utazás, de mégis február eleje lett, amire megérkeztek. Brahe fia és veje, Tengnagel várta Prágában a grazi csillagászt, és ők vitték ki a Habsburg-birodalom akkori fővárosától huszonkét mérföldre fekvő Benatekkastélyba. Brahe ezt kapta otthonul II. Rudolf császártól, és itt rendezte be obszervatóriumát. A kastély nagy völgyben feküdt, amelyet az Iser szelt keresztül. – Szép gyümölcsösök vannak erre. Amerre csak a szem ellát – jegyezte meg útközben Kepler. – Azok – felelte Tengnagel. – De egy hónap múlva valamennyi víz alatt lesz. Elönti az Iser... Legalábbis így volt az ősszel, és az itteniek azt beszélik, hogy így van tavasszal is minden esztendőben. – „Cseh Velence”, így nevezik ezt a vidéket éppen emiatt – vetette közbe az ifjabb Brahe. – Jobb volt odahaza, Uraniborgban. Brahe, aki előkelő dán nemesi családból származott, tizennégy éves korától kezdve foglalkozott csillagászattal. Gyámja más pályára szánta, ezért a fiatal diáknak el kellett rejtenie éggömbjét, és csak titokban tanulmányozhatta. Végül azonban mégis keresztülvitte akaratát, hogy csillagász legyen, és hamarosan elnyerte II. Frigyes dán király udvari matematikusának a címét. A király egy teljes szigetet adományozott matematikusának, és ott Brahe tervei szerint külön csillagvizsgáló épült. Ez volt Uraniborg. A szigeten Brahe valóságos kis államot rendezett be, amelynek ő volt korlátlan ura és parancsolója. II. Frigyes utóda, IV. Keresztély azonban túlságosan soknak találta a pénzt, amelyet Brahe elköltött – valóban egész vagyon volt minden esztendőben –, és csökken-tette a csillagásznak folyósított összeget. Brahe ezen megsértődött, elhagyta Dániát, és kétévi vándorlás után elfogadta II. Rudolf Habsburg császár meghívását. Így került családostul Prágába, illetve az annak szomszédságában épült Benatek-kastélyba, amelyet a császár adományozott új udvari matematikusának, hogy ott rendezze be csillagvizsgáló intézetét. A kastély ura a kapuban fogadta vendégét. Magas férfi volt, tojásdad feje kopasz, széles arcát hatalmas, kacskaringós bajusz választotta ketté. Legfeltűnőbb azonban az orra volt, amelyről csak később tudta meg Kepler, hogy csontja egy ifjúkori párbajban megcsonkult, amit azután arany-ezüst ötvözetből pótoltak. De így sem jött teljesen rendbe, és Brahe állandóan valami kenőccsel dörzsölgette, amelyet egy aranyszelencében mindig magánál hordott. Magában a kastélyban minden a hegyén-hátán állt. A csillagvizsgáló céljaira nagy átalakításokat kezdtek, falakat bontottak, újakat húztak, de aztán, hogy beállt a tél, az egészet félbehagyták azzal, hogy majd tavasszal folytatják. Ez azonban szemlátomást nem zavarta a kastély urát, aki úgy járt-kelt a feldúlt épületben, mintha máris készen állna az elhagyott Uraniborg tökéletes mása. A szívélyes üdvözlés után hamarosan ebédhez ültek. Ez is, mint minden étkezés Brahénál, valóságos lakoma volt. Az asztalnál Kepler megismerkedett a ház népével, Brahe feleségével, Elisabeth nevű leányával, akinek a férje volt Tengnagel, az ifjabbik Brahe fiúval, Joergennel, végül az egyetlen nem családtaggal: Longomontanusszal. Ez is dán volt, mint Brahe, vele jött még Uraniborgból, és az obszervatóriumban dolgozott, éppen úgy, mint a család valamennyi férfitagja. Hogy mi ez a munka közelebbről, arról nem esett szó mindaddig, amíg Kepler írásos nyilatkozatot nem adott, hogy mindent a legszigorúbb titokban tart, amit csillagászati vonatkozásban Brahénál megtud. Ez a tilalom érvényes már arra is, hogy mivel foglalkoznak.

A grazi tudós csodálkozott ezen a magatartáson. Hiszen az embernek, ha valamilyen új tudományos igazságra rájön, a legelső dolga, hogy azt a világ elé tárja. A tudomány nem arra való, hogy véka alá rejtsék! De hát ez a maga felfogása volt, nem erőltethette Brahéra, még kevésbé Tengnagelra, aki szemlátomást még sokkal féltékenyebben őrködött a titkok felett, mint az apósa, és maga fogalmazta meg a nyilatkozatot, amelyet Keplernek alá kellett írnia. Csak amikor ez már megtörtént, árulták el neki, hogy valamennyien a Tabulae Rudolphinae-n, a Rudolph-táblázatokon dolgoznak. Mi ez a táblázat? Hosszú évtizedekre szóló pontos összeállítás a csillagok mindenkori állásáról. Kopernikusz már készített ilyeneket, de azok pontatlanok, holott nemcsak a csillagászoknak – és a csillagjósoknak – van feltétlenül szükségük a tökéletesen megbízható táblázatokra, hanem a földrajzi helymeghatározás végett a geográfusoknak is, legfőképpen pedig a hajósoknak. Longomontanus figyelte eddig a Mars pályáját, de ez bonyolultabbnak bizonyult, mintsem várták, és Longomontanusnak más dolga van. Kepler tehát vegye át a Mars megfigyelését és keringési törvényeinek a megállapítását. – Nyolc nap alatt megleszek vele – jelentette ki önérzetesen a grazi tudós. A többiek mosolyogtak rajta, de azért egyikük sem hitte volna, hogy a nyolc napból közel nyolc esztendő lesz. Azt pedig még kevésbé, hogy aki megfejti a Mars látszólag oly rendellenes keringésének titkát, az egyben fellebbenti a fátylat a bolygók mozgását irányító törvényszerűségekről is. Kepler és Brahe együttműködése nem volt zavartalan. Kepler kopernikánus volt, szerinte a világmindenség középpontjában a Nap áll, Brahe Ptolemaiosz felfogását vallotta, mely szerint minden a Föld körül forog. Bár kölcsönösen nagyra tartották egymás csillagászati szaktudását, véleményük alapvető eltéréséből szükségképpen súrlódások következtek. Tengnagel meg egyenesen azon volt, hogy minél inkább kimélyítse az ellentéteket. Maga a legteljesebb mértékben tehetségtelen lévén, napról napra nőtt Kepler iránt érzett féltékenysége és irigysége. Ebben egyébként osztozott vele Brahe idősebb fia, Georg is. A dolog odáig fajult, hogy Kepler végül otthagyta a Benatek-kastélyt, és beköltözött Prágába, ahhoz a Hoffmann tanácsoshoz, akivel együtt utazott ide Grazból. Innen írt levelet Brahénak, és ebben feltárta azokat az okokat, amelyek erre a lépésre késztették. Kölcsönös kimagyarázkodás következett, majd Brahe maga ment Keplerért, hogy visszavigye obszervatóriumába. Viszonyuk ezután megjavult, de nem vált tökéletessé, és Kepler még innen is írt Maestlinnek, hogy nem kaphatna-e mégis tanári kinevezést a tübingeni egyetemre. Válasz azonban erre a levélre sem érkezett. Júniusban azután búcsút vett Brahétól. Eredeti megállapodásuk csak próbaidőre szólt, és a fiatal tudós egyre nehezebben viselte el, hogy ilyen távol él a családjától. Azonkívül azt is meg akarta nézni, mi van Grazban. Hátha megjavultak a viszonyok, és mégiscsak ott maradhat? Otthon, a stempfergassei házban, barátai között, két gyermeke sírjának a közelében. Grazban már első nap kiderült, hogy mindezek csak gyermeteg és alaptalan ábrándok. A viszonyok nem javultak, sőt tovább romlottak. Tartományi matematikusi állását megszüntették, hiszen Prágába ment, és senki sem számolt azzal, hogy visszajön. Az ellenreformáció jobban dühöngött, mint valaha. Augusztusban különbizottság kezdte meg működését. Minden stájerországi protestánst beidéztek a plébániára, és itt közölték vele, hogy szabadon választhat: vagy áttér a katolikus hitre, vagy pedig negyvenöt napon belül el kell hagynia Stájerországot. Jezsuita barátai ismét igyekeztek rábeszélni Keplert az áttérésre, sőt ezt tette apósa is, aki a maga részéről úgy döntött, vesszen a vallási meggyőződés, és maradjon meg a ház és a malom. Kepler azonban hajthatatlan maradt még a bizottság előtt is, holott itt közölték vele, hogy reá még külön

makacssági bírságot is kiszabnak. Erre az adott ürügyet, hogy két évvel korábban különös kegyként visszaengedték Grazba, és mégsem igyekezett ezt meghálálni katolizálással. Az egykori tartományi matematikus vállalta a bírságot, vállalta a veszteséget, amellyel holmijainak gyors elkótyavetyélése járt, vállalta a hontalanságot, szekérre csomagolta mozdítható holmiját, tetejébe ültette a feleségét meg a mostohalányát, és 1600 szeptemberének végén több ezer más lutheránussal együtt elhagyta Stájerországot. Tübingeni kísérletei sorra eredménytelenek maradtak. Nem maradt számára más választás, csupán egy: vissza Brahéhoz.

6. Bár holmijuknak mindössze kis részét hozhatták magukkal, a szekér még így is túlterhelt volt, a rossz utakon csak igen nehezen vergődtek előre. Linzben tehát egy barátjuknál leraktak minden nélkülözhetőt, majd később visszajönnek érte. Egyelőre az a fontos, hogy minél hamarabb Prágába érjenek, lehetőleg mielőtt végképpen elromlik az idő. Sürgette ezt Kepler állapota is: váltólázat kapott, amely súlyosan gyötörte. Néha teljesen jól érezte magát, aztán meg úgy rázta a hideg, hogy hiába vetettek rá takarót, dunyhát, alatta is vacogott, és remegett egész testében. Így, betegen érkezett meg családjával Prágába. Innen már nem kellett továbbmenniük. Időközben Brahéék ugyancsak beköltöztek a császári székhelyre, egyenesen II. Rudolf kívánságára. A császárnak hízelgett ugyan, hogy a készülő táblázatokat róla nevezték el, és így biztosították nevének fennmaradását a tudományban is, maga a csillagászat azonban kevésbé érdekelte. Elsősorban mást várt Brahétól. Azt, hogy állapítsa meg a csillagok állásából, vajon alkalmas-e az időpont, hogy ehhez vagy ahhoz a politikai kísérlethez hozzáfogjon, hogy a bolygók e pillanatban őt vagy ellenségeit segítik-e, vagy hogy kell-e tartania attól a náthától, amelyet már vagy egy tucatnyian kaptak meg az udvarnál. Röviden: nem akadt ember, aki oly gyakran lett volna kíváncsi a horoszkópjára, mint a császár. Ehhez pedig kényelmetlen és főleg időrabló volt állandóan futárt szalajtani a „cseh Velencébe”; sokkal egyszerűbbnek és kézenfekvőbbnek kínálkozott az a megoldás, hogy Brahe költözzék be. A császári matematikus egy kis palotát kapott a fővárosban, kisebbet ugyan a Benatek-kastélynál, de legalább itt volt az udvar közvetlen közelében. Ebben a palotában szálltak meg Keplerék is, hiszen teljesen kifogytak a pénzükből, nem tellett volna külön lakásra. Barbara asszony ezt nagyon nehezen tudta elviselni. Ő, aki már úgy jött a világra, hogy szüleinek saját házuk volt, mégpedig nem is akármilyen házuk, hanem Mühlegg egyik legmutatósabb épülete; akinek aztán magának volt háza Grazban, a Stempfergasséban, ő most arra kényszerül, hogy mások kegyelemkenyerén éljen! Hiába magyarázta neki a férje, hogy kegyelemkenyérről szó sem lehet, hiszen megdolgozik ő ezért Brahénak, az asszony egyre csak a magáét hajtogatta. Egyébként sem tudott megbékülni Prágával. Grazhoz képest óriási volt a város, egészen elveszett benne, és a legközelebbi utcákon túl már nem tudott eligazodni. A legsúlyosabb megpróbáltatást azonban a magas árak jelentették számára. Prágában minden négyszer olyan drága volt, mint Grazban, pénzük pedig összehasonlíthatatlanul kevesebb. Barbara állandóan hazavágyódott, a Moldva helyett a Murát kívánta látni, a Brahe-ház helyett a magáét. Minthogy pedig erre nem adódott lehetőség, egyre zordabb lett, minden életkedvét elvesztette, végül pedig valóságos búskomorságba esett. Kepler maga sem áltathatta magát azzal, hogy prágai helyzete minden várakozását felülmúlja. Noha II. Rudolf hozzájárult ahhoz, hogy Brahe alkalmazza, a megígért fizetést nem utalták, úgyhogy a dán csillagász a saját zsebéből tartotta német kollégáját. A császári matematikus vagyonos ember volt ugyan, Keplert azonban mégis kínosan érintette ez a megoldás. Munkája ugyanaz volt, mint korábban: a Marsot figyelte. Longomontanus, aki előtte végezte ezt a munkát, most a Hold megfigyelésével foglalkozott, Tengnagel a Vénusszal, Brahe fia pedig, akit főleg a vegytan érdekelt, a laboratóriumban tevékenykedett. A Mars titkának a megfejtése egyre inkább izgatta ugyan Keplert, obszervatóriumi elfoglaltsága mégis csalódást okozott neki. Annak idején arra számított, hogy Brahe több évtizedes megfigyeléseit felhasználhatja majd elméletének végleges és pontos kidolgozására. A dán csillagász azonban zsugori féltékenységgel őrizte munkájának eredményét, és csak nagy ritkán árult el belőle valamit. Mindez erősen elkedvetlenítette Keplert, és mindehhez hozzájárult, hogy az utazás közben szerzett váltóláza

igen makacsul gyötörte még februárban is. A lázzal állandó köhögés párosult, és a beteg már attól tartott, hogy tüdőbajt kapott. De ez sem volt elég. Közben még felesége is állandóan nyaggatta, hogy térjenek vissza Grazba, holott jól tudta, hogy az adott viszonyok között ez lehetetlen. Bármennyi csalódás, baj, kellemetlenség érte is, munkája tökéletesen megvigasztalta volna, ha az eredménnyel jár. Igaz ugyan, hogy Brahe kikötötte: ezeket az eredményeket nem szabad Keplernek magának felhasználnia, sőt még elárulnia sem, azok egyedül az obszervatórium, más szóval Brahe titkai lehetnek. De már ebbe is beletörődött volna, csak fel tudna mutatni valamit! Annak idején büszkén fogadkozott, hogy nyolc nap alatt megoldja a Mars titkát, és immár hosszú hónapok teltek el anélkül, hogy előbbre jutott volna. Mi volt ez a titok? Amikor a Mars oppozícióban van a Nappal, azaz amikor a Nap, a Föld és a Mars nagyjából egy vonalba esik, úgyhogy a Föld van középütt, akkor a Mars röviddel éjféli kulminációja előtt megáll, sőt látszólag kissé visszamegy, csak ezután folytatja útját. Ennek a jelenségnek az okát és magyarázatát kutatta már Longomontanus is, amikor a grazi matematikus először kereste fel Brahét; ezen töprengett azóta maga is, de semmivel sem jutott egyikük sem előbbre. Cseppet sem bánta, amikor márciusban félbe kellett szakítania munkáját. Apósa, Jobst Müller von Mühlegg, aki meghajolt az ellenreformációs terror előtt, és így odahaza maradhatott, nem élvezhette sokáig tettének gyümölcsét. 1601 elején meghalt. Minthogy felesége már régen nem élt, Barbara maradt az egyetlen örökös. Az örökség rendezése végett Keplernek vissza kellett mennie Grazba. Négy hónapig maradt a stájer fővárosban, egykori otthonában, de nem tellett benne sok öröme. Magát az örökséget csak igen nehezen és rosszul lehetett értékesíteni. Hiszen alig egy fél éve – Keplerékkel együtt – több ezer lutheránus ment száműzetésbe, és ezeknek is nagyrészt el kellett kótyavetyélniük a holmijukat. Keplerről szintén tudta mindenki, hogy kénytelen eladni apósa hagyatékát, sem a házat, sem a malmot nem viheti magával Prágába, és a bútorok szállítása is sokba kerülne. Ha pedig kénytelen eladni, akkor csak a lehető legalacsonyabb árat kapja értük. Az adóhivatal, a városi kincstár, a tartományi kincstár azonban annál több illetéket, adót, vámot, állami részesedést követelt tőle, élnie is kellett, úgyhogy végső soron nagyon kevés volt az a pénz, amivel augusztusban visszaindult Prágába. Közben azonban szörnyű történeteket hallott elégetett eretnekekről, akiket lelepleztek, vagy csupán azzal vádoltak, hogy lutheránus módra szolgáltatják ki a szentségeket, esetleg hogy odahaza protestáns zsoltárokat énekelnek. Persze a másik oldal sem maradt tétlen, és nem egy katolikus plébános halt meg titokzatos módon időnek előtte úgy, hogy belefúlt valamelyik patakba, vagy ráégett a ház. Közben olykor-olykor levél érkezett Barbarától. A levelek arról panaszkodtak, hogy Prágában elviselhetetlen a drágaság, Brahe kevés pénzt ad, Johannes azonnal írjon neki a lehető legerélyesebb hangon, és írja meg egyúttal azt is, hogy tartsa kordában a feleségét meg a leányát, mert sem Brahénéval, sem Tengnagelnéval nem lehet egy házban élni. Egyáltalán nem lehet élni Prágában, ahol még éjszaka is elviselhetetlen a lárma, ha más nem, akkor a császári állatkert vadjai üvöltenek. Száz szónak is egy a vége: Johannes beszéljen Ferdinánd főherceggel, és mondja meg neki, hogy ők haza akarnak menni, és a főherceg hagyja már abba, hogy bántja a protestánsokat. Egy-egy levél elolvasása után Kepler nagyokat sóhajtott, aztán tovább veszekedett a hatóságokkal, a vevőkkel, és újabb rémtörténeteket hallgatott meg lutheránus családok kiirtásáról. Ha még maradt egy kevés szabad ideje vagy este, lefekvés előtt azon töprengett, mégis mi lehet a magyarázata a Mars különös viselkedésének.

Aztán egy alkalommal mintha egyszerre felvillant volna előtte valami. Hát persze! Itt kell megfogni!... Hiába, Brahe még őt is befolyásolja! A dán meggyőződéses geocentrikus volt, ő éppen ilyen meggyőződéses heliocentrikus. Brahe szerint a Föld áll, Kepler szerint kering a Nap körül. Sokat vitatkoztak ezen, anélkül, hogy bármelyikük meg tudta volna ingatni a másikat felfogásában. De ha nem is ingott meg egy pillanatra sem, teljesen öntudatlanul mégiscsak átvette Brahe és Longomontanus megfigyelési módszerét. Úgy nézte a Marsot, mintha mindig ugyanarról a pontról nézné. Holott közben a Föld szintén elmozdul. Brahe szerint ugyan áll, de ő tudja, hogy elmozdul. Mindeddig ezt mégis figyelmen kívül hagyta. Persze hogy nem jutott eredményre! Csak úgy lehet a Mars pályáját megfigyelni, ha az ember számításba veszi, hogy közben a Föld és rajta a megfigyelő szintén mozog... Csakhogy ehhez pontosan kellene ismerni a Föld pályáját, mert azt sem számította még ki senki. Miért is számította volna?! Hiszen a legtöbb matematikus változatlanul arra esküszik, hogy a Föld áll. Erre esküszik Brahe is. Neki magának kell tehát elvégeznie ezt a feladatot. Brahétól nem várhat semmiféle segítséget. Hiszen a dán önmagának mondana vele ellent. Mire augusztus derekán visszaért Prágába, már tudta, hogyan lásson a munkához. Továbbra is a Marsot figyeli majd. Ez azzal az előnnyel jár, hogy Brahe nem fog gyanút. Érthető, ha semmi esetre sem egyeznék bele, hogy az ő felszerelésével, az általa fizetett munkaidőben Kepler olyan számításokat végezzen, amelyek Brahe szerint teljesen fölöslegesek, és ellenkeznek tudományos meggyőződésével. De ha éppen úgy, mint eddig, továbbra is a Marsot figyeli, ezzel semmi gyanút nem kelt. Csakhogy nem a Mars pályáját igyekszik kiszámítani, hanem a Földét, ahogyan azt a Marsról látni kell. Ha ez már megvan, csupán akkor lehet majd továbbmenni! Brahétól való aggodalma azonban alaptalannak bizonyult. A császári csillagász október derekán egy ünnepi lakoma után rosszul lett, állapota gyorsan romlott, és tíz nap múlva, 1601. október 24-én, ötvenöt éves korában meghalt. Halálos ágyán arra kérte Keplert, hogy életének művét, a bolygók pályájára vonatkozó mérhetetlenül sok megfigyelést és feljegyzést ne használja fel saját tudományos meggyőződésének, a kopernikuszi tannak az igazolására. Kepler azonban nem tett semmiféle ígéretet. Szerinte nem arról volt szó, hogy az ő vagy Brahe véleménye nyer-e igazolást. Sokkal többről: hogy mi az igazság, miben rejlik az a harmónia, amely a világot igazgatja. Ennek a felderítése pedig mindenkinek a kötelessége. Az igazság köztulajdon, nem egyes emberek birtoka. Pedig Brahe teteme még jóformán ki sem hűlt, veje, Tengnagel máris bizonyságot tett arról, hogy ő bizony a tudományos kutatások eredményeit a legszigorúbb magántulajdonnak tartja, amelynek egyetlen célja lehet, hogy birtokosának anyagi előnyöket juttasson. Gyorsan összeszedte az obszervatórium felszerelését, a saját szobáiba vitte, és elzárta őket. Legszívesebben magát az obszervatóriumot zárta volna el, de ez végeredményben császári tulajdon volt. Kepler röviddel Grazból történt visszaérkezése után végül is kapott valami fizetést a kincstártól, jóval kevesebbet ugyan, mint amennyi járt neki, de ezzel mégis hivatalos elismerést nyert, hogy maga is császári alkalmazott. Nem lehetett tehát kizárni a császári obszervatóriumból. A felszerelést azonban Tengnagel mindenesetre „biztonságba” helyezte. Keplernek egy pillanatra sem volt kételye, miről van szó. Tengnagel mindenáron apósának az utóda akar lenni, és ezt a célt kívánja szolgálni, amikor egyrészt megfosztja versenytársait a kutatás lehetőségétől, másrészt pedig azzal kérkedhetik II. Rudolf előtt, hogy ő teljes felszereléssel rendelkezik. Brahe veje azonban egészen tehetségtelen, mérhetetlen csapás a tudományra, ha az ő birtokába kerül apósa munkásságának az eredménye. Hogy mennyire képtelen ennek értékét felmérni, az már abból is látszik, hogy először a csillagvizsgáló felszerelésre vetette magát. Holott ez, ha nem is könnyen, de pótolható, mindenesetre jóval egyszerűbben, mint Brahe évtizedes megfigyelései. Ha

csak egy keveset is értene a csillagászathoz, akkor ezeket a jegyzeteket kaparintotta volna meg először. Persze lehet, hogy még eszébe jut. Pedig ha ezek a feljegyzések Tengnagel kezébe kerülnek, akkor akár Brahéval együtt eltemetettnek tekinthetik őket! Érezte, hogy ezt mindenképpen meg kell akadályozni. Mindenképpen? Csupán egyetlenegy mód van: magának kell elvinnie őket! Végeredményben ő csillagász, mint a dán volt. A bolygók mozgásának törvényeit kutatja, mint az tette. Ő Brahe igazi örököse, nem Tengnagel, aki úgy csöppent az egészbe, hogy elvette Brahe lányát, és akit különben sem érdekel más, mint a pénz. Erről a pénzről ő szívesen hajlandó lemondani Tengnagel és a többi örökös, a két Brahe fiú javára. A tudományról azonban nem hajlandó lemondani! Habozás nélkül összecsomagolta a halott csillagász feljegyzéseit, és a maga lakására vitte. Mikor Tengnagelnak három nap múlva eszébe jutott, hogy ezeket is összeszedje, már csak üres szekrényeket talált. – Hová lettek az apósom feljegyzései?! – förmedt Keplerre. – Egész életének a munkája fekszik ezekben az iratokban. Ezek nem veszhettek el! – Nem is vesztek. Jó helyen vannak. Nálam – felelte nyugodtan a fiatal csillagász. – Milyen jogon merészelte magához venni őket?! Ezek rengeteg pénzt érnek, és ehhez a pénzhez egyedül nekem van jogom! – Bocsánat, ehhez a pénzhez joga van a feleségének, joga van Georgnak és Joergennek, de önnek nincs. – Mindenesetre több, mint önnek! – Nem is akarom megtartani magamnak. A pénzt megkapják majd. – Ami biztos, az biztos! Adja vissza a feljegyzéseket, majd mi értékesítjük őket. – A feljegyzések elengedhetetlenül szükségesek a Rudolf-táblázatokhoz. Az pedig a császáré, hisz róla nevezték el. Nem én neveztem el, hanem az apósa. – De a császár maga nem kezd semmit ezekkel a feljegyzésekkel. Ő órákkal foglalkozik meg hasonló szerkezetekkel, nem a csillagokkal. – Majd odaadja a csillagászának. – A császári csillagász úgyis én leszek! – jelentette ki Tengnagel magabiztosan. – Akkor megkapja a feljegyzéseket... Ha maga lesz a császári csillagász. – De ezek mindenképpen engem illetnek! – Mondtam már, hogy Brahe vagyona elsősorban az ő gyermekeit illeti. És amit ebből pénzzé lehet tenni, azt meg is fogják kapni. Brahe tudományos öröksége azonban a tudományt illeti, annak a letéteményese pedig egyedül én vagyok ebben a házban, különösen amióta Longomontanus visszament Dániába. Tengnagel természetesen nem akart beletörődni abba, hogy a feljegyzések Keplernél maradjanak. No de hiszen úgyis ő lesz a császári csillagász! Ennek érdekében minden követ megmozgatott. Brahe halálának híre azonban hamar elterjedt. Tudomást szerzett róla Herwart is, a bajor kancellár. Tudta, hogy barátja és egykori egyetemi társa a dán mellett dolgozott, és most is ott van Prágában. Latba vetette befolyását, és bizalmasan értesítette Keplert, hogy adja be kérelmét a császári matematikusi állásra. A döntés meglepő gyorsan megszületett: nem egészen két héttel Brahe halála után, november 6-án Kepler megkapta a kinevezést. A kinevezési okirat megszabta a fizetését is. Ez elődje fizetésének mindössze a fele volt: évi ezerötszáz forint. Kepler azonban ezt egyáltalán nem bánta, részint mivel az ezerötszáz forintból nagyon szépen meg lehetett élni, részint pedig, mert azt remélte, ő nem jár majd úgy, mint a dán csillagász. A Brahénak megszabott évi összeg ugyanis jelentékenyen meghaladta még a legmagasabb

állású udvaroncok fizetését is. Ez erős ellenszenvet váltott ki belőlük, ami elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a pénznek csupán egy töredékét folyósították. A császári pénztár állandó súlyos zavarai mellett igazán nem volt nehéz erre ürügyet találni. Kepler most abban bízott, hogy az ő félannyi fizetése senkinek sem fog szemet szúrni, és ezt legalább biztosan megkapja. Nem hitte volna, hogy az ezerötszáz forint nagy részével ugyanúgy állandóan adós marad majd a kincstár, mint ahogyan adós maradt Brahénak. Rendezte a császári intézkedés a Brahe örökösök jogait is. Húszezer forintért megvásárolták az obszervatórium felszerelését, mivel azonban az összeget nem tudta a kincstár most kifizetni, évi ötszázalékos kamatot adnak utána. A vételár kiegyenlítéséig a műszerek Tengnagelnál maradnak. Ott is maradtak mindaddig, amíg végül szemétre nem kellett őket dobni, mert elavultak. Tycho de Brahe feljegyzéseinek a tulajdonjoga és az azoknak felhasználásából és közléséből származó szerzői jogok a három Brahe gyermeket illetik, akiket a leány férje, Tengnagel képvisel. A feljegyzéseket azonban Kepler őrzi és kezeli. Közzétenni őket csak a Brahe örökösök hozzájárulásával szabad, és a jövedelem megfelelő része az örökösöket illeti. A császári határozat a legteljesebb mértékben kielégítette Keplert. Nem a pénzt akarta elvenni a Brahe örökösöktől, hanem a tudomány számára biztosítani az évtizedes megfigyelések eredményét. Arra pedig néhány héttel korábban nem is gondolt, hogy ő lesz a császári matematikus. Még Brahe halála után sem jutott volna eszébe, hogy kérvényt adjon be, ha nem kap figyelmeztetést Herwarttól. És íme! Úgy érezte, élete most már valóban révbe jutott. Elérte azt, amire mindig vágyakozott: a nyugalmat és biztonságot, hogy egyéb gondoktól függetlenül, egyedül a tudománynak élhessen, kereshesse a világban uralkodó harmóniát. Az illem is megkövetelte, az udvari szokások meg különösen, de elsősorban maga Kepler érezte belső szükségét, hogy megköszönje a császárnak kinevezését. Kihallgatásra jelentkezett tehát, és a kijelölt napon felment a Hradzsinba. Természetesen várnia kellett egy ideig. Hatalmas terem volt a várószoba, rajta kívül négy-öt ember tartózkodott benne, ugyancsak kihallgatás végett. Az épület nem, de a terem berendezése már barokk volt: az aranyozott ajtókon, ablakkereteken dús faragások, a mennyezeten freskó, telt idomú nőkkel és kövérségükben majd elguruló puttókkal. A sarokban óriási, fehér, henger alakú fajanszkályha. Noha a terem nagy volt, a kályha háromszor ekkora helyiség átfűtésére is elegendő lett volna. Az egész kastélyban mindenütt ilyen hatalmas kályhák álltak. II. Rudolf parancsára rakták őket, mert a császár mindig fázott. Mikor a csillagász sorra került, és belépett az uralkodó dolgozószobájába, egy pillanatra megtorpant a meglepetéstől. A várószoba fényűző berendezése után ez olyan volt, mint valami raktár. Az asztalokon, könyvespolcokon, állványokon, de még a székeken, pamlagokon és a földön is a legkülönfélébb órák, szerkezetek, zenélődobozok, mechanikai játékok állottak. Csak alapos szemlélődés után lehetett észrevenni, hogy a bútorok itt legalább olyan drágák és finomak, mint az előző teremben, de alig lehetett látni őket, úgy elborítottak mindent a különféle szerkezetek. Egy óra nemcsak a napot és hónapot mutatta, hanem még az esedékes névnapot is; egy másikon aranylevelű fa állott, ágán csodálatosan tarka madárral, amelynek színes tollai drágakövekből voltak. A madár minden negyedórában énekelt: egynegyedkor csupán röviden, félkor hosszabban, háromnegyedkor leghosszabban, teljes órakor pedig felemelkedett, és a szárnyát csattogtatta annyiszor, ahányat az óra mutatott. Megint másutt két hosszú csuhás barát iddogált, percenként felváltva egyik vagy a másik emelte ajkához a serleget, amikor pedig a teljes óra lefutott, az egyik szerzetes a mögöttük álló hordó csapja alá tartotta a kupát, majd annyiszor emelte meg, ahány óra volt az idő. Voltak kellemetlenebb jeleneteket ábrázoló óraszerkezetek is: anya verte pálcával meztelen fenekű gyerekét, aki még jajgatott is a művelethez. Aztán zenélődobozok mérhetetlen számban,

amelyek egy titkos gomb megnyomására vagy a fedél felnyitására léptek működésbe. Köztük más mechanikai szerkezetek: mosónő, aki kádban ruhát kefélt, táncoló párok, kerekes kút mellett álló lány, aki a vödröt hol leeresztette, hol felhúzta. Egy állványon négylovas hintó állt, helyesebben száguldott, mert egy hajszállal a talapzat fölött levő kerekek forogtak, a lovak gyors iramban emelgették lábaikat, a hintó ablakán pedig jobbról egy nő hajolt ki vidáman bólogatva, balról pedig egy férfi lengette tollas kalapját. A leghatalmasabb darab, amely fél asztalt elfoglalt, egy ezüstből készült gálya volt. Három sorban ültek az evezősök, anyaszült meztelenül, csuklójukon bilincs, amelyet finom szemű ezüstlánc kötött az evezőrúdhoz. A hajó tatjában, szemben a gályarabokkal, kis emelvényen az evezősmester állt, mindkét kezében egy-egy kalapáccsal. Hol a jobb, hol a bal kezében levővel ütött az előtte emelkedő tőkére, és a kalapácsütések ritmusára mozogtak az evezősök meg az evezők. A gályarabok minden egyes húzásnál még keservesen sóhajtottak is. És minden óramű, szerkezet, doboz, játék működött, valamennyi egyszerre ütött, énekelt, zenélt, sóhajtott, mozgott, úgyhogy a meglepett belépő azt hitte, valami elátkozott várkastélyba jutott. A császárnak, aki íróasztalánál ült, szinte elsáncolva egy csomó ördöngös masina mögött, éppen az volt egyik legkedvencebb szórakozása, hogy figyelje látogatóinak meghökkenését. Kepler is elcsodálkozva torpant meg, és csupán akkor ocsúdott, amikor a terem másik végéből néhány pillanat múlva megszólalt egy fátyolos, de mégis némileg csúfondárosan csengő hang: – No, kedves Kepler, ezt, ugye, nem hitte volna? Hogy ilyesmi is van a világon? Látom, nem győz betelni a látvánnyal. – Felség, valóban meglepő, ami itt fogadja az embert. – Ugye? – lelkesedett nem leplezett büszkeséggel a császár. – Pedig ami magát a leginkább érdekelheti, azt még nem is látta. Előrejött íróasztala mögül. Az átlagosnál alacsonyabb, vézna ember volt, betegesen sápadt arccal, amelynek fehérségét még jobban kiemelte fekete bársonyruhája. Szeme most csillogott, de ez a csillogás is olyan különös volt, mintha láztól lenne. Holott csupán a hivalkodás fénylett benne, hogy most aztán igazán elkápráztatja udvari matematikusát. – Látja, magának meg kell várnia az estét, ha a csillagokat akarja nézni, aztán ha esik, vagy csak beborul, hát hiába várt. De én akkor nézhetem meg, amikor akarom. Az egyik állványhoz vezette a csillagászt, és egy éggömbre mutatott. – Nemcsak azt mutatja, ahogyan este felkelnek, reggel lenyugszanak a csillagok, hanem a bolygók pályáit is pontosan. Akár horoszkópot lehetne róla készíteni. Csodálatos, ugye? – Valóban csodálatos – felelte Kepler udvariasan. Magában meglepte, hogy a császárt annyira elragadtatta ez az éggömb, hiszen ilyen nem volt nagy ritkaság, még különbek sem. Olyan is akadt, amely a nap- és holdfogyatkozást is mutatta. Ezekhez képest az előtte álló planetárium meglehetősen kezdetleges volt. Ami pedig azt illeti, hogy a bolygók pályáit pontosan feltünteti a szerkezet, hát éppen ő tudta a legjobban, hogy ez menynyire nem igaz. Hiszen ha valaki ezt egészen pontosan ismerné! – Persze, maga mint udvari matematikus továbbra is inkább a számításai alapján készít horoszkópot. Ez helyes! Látja, ezért nagyon fontos, hogy minél hamarabb elkészüljenek a Rudolftáblázatok. Nem kell mindig annyit számolni, csak megkeresni a táblázatban a megfelelő napot. Mert most néha, mire a sok számolgatás után a horoszkóp elkészül, tulajdonképpen már késő is, ha valamilyen sürgősen eldöntendő kérdéshez kell. De ha meglesznek a Rudolf-táblák... – Felség, én elsősorban azt a harmóniát akarom felkutatni, amely a világot irányítja. A császári kinevezés ezt teszi számomra lehetővé, és ezt jöttem hálásan megköszönni. – A világot irányító harmónia! Persze, persze, az is fontos – bólogatott II. Rudolf. – De a

horoszkópok még sokkal fontosabbak. Mert a bolygók elmennek a maguk pályáján akkor is, ha mi nem tudjuk, miért kell nekik éppen így menniük. De ha nem tudjuk, mit tanácsolnak nekünk a csillagok, akkor... Kezét széttárta, és elbiggyesztette az ajkát, jelezve, mennyire tehetetlenné válik az ember ilyen esetben. – Ha megismerjük a világ harmóniáját, könnyebben igazodunk el benne magunk is. – Hogyne, hogyne! – helyeselt őfelsége. – De ez azért nem pótolhatja az egyes esetekre szóló útbaigazítást. Azt pedig csupán a horoszkóp tudja megadni... Látja, most is. Velencéből nagyon érdekes szerkezetet kínálnak. Igazán nagyon érdekes! – Arca átszellemült, szinte fényleni kezdett, ahogyan egyre lelkesebben magyarázta: – Képzelje el: egy asztal mellett két alak ül, egy török és egy velencei. Az asztalon sakktábla a harminckét figurával. Ha felhúzza az ember, elkezdenek játszani. Teljesen szabályos játszmákat. Hol az egyik nyer, hol a másik. Összesen tizenöt játszma van a készülékben; hétszer a velencei nyer, hatszor a török, két játszma eldöntetlen. Csodálatos, nem? Kepler szótlanul bólintott. – De hát tízezer forintot kérnek érte. És egy ilyen szerkezet nagyon kényes, könnyen elromlik. Talán már szállításnál is. Találok-e Prágában órást, aki meg tudja javítani? Mert különben kidobott pénz. Tízezer forint! Legalább huszonöt ágyút lehet belőle öntetni, és soha sincs elég ágyúnk a török ellen... Viszont ha nem romlik el, vagy elromlik ugyan, de meg tudják csinálni, akkor elszalasztani ilyen alkalmat!... Szóval nem könnyű. Nem könnyű a császárnak sem... Milyen bölcs dolog ilyenkor gyorsan megnézni a csillagokat, kedvezően állnak-e effajta vállalkozásra... Ezért mondom, a horoszkóp a legfontosabb. Ezt sose felejtse el, kedves Kepler! Jóindulattal rámosolygott, és csókra nyújtotta a kezét. A kihallgatás befejeződött.

7. Ptolemaiosz szerint a Föld áll, mégpedig a világegyetem középpontjában. A középkori csillagászok ehhez még azt is hozzátették, hogy kerubok és szeráfok hajtják körülötte a Napot és a bolygókat. Kopernikusz szerint a Föld és a többi bolygó egyaránt körpályán kering a Nap körül. Mikor Kepler végzett a Föld pályájának a kiszámításával, olyan eredményre jutott, amely egyikkel sem egyezett. A Föld természetesen nem áll, hanem a Nap körül kering. A pálya azonban, amelyet befut, nem kör, hanem ellipszis. Nem sokban tér el a körtől, ez igaz, de mégis eltér. És a Nap még csak nem is a középpontjában áll ennek az ellipszisnek, hanem egyik gyújtópontjában. Pontosabban: a Nap középpontja esik egybe a Föld-pálya ellipszisének egyik fókuszával, de a másik fókusz is a Nap tömegén belül van. Az eredmény Kepler számára volt a legnagyobb meglepetés. Először maga sem akarta elhinni. Újra meg újra ellenőrizte számításait, Brahe feljegyzéseiből a kiinduló adatokat is, de mindig csak ugyanoda lyukadt ki. Az ellipszishez. És egy másik meglepő tényhez. Mivel a Föld nem kör-, hanem ellipszispályán mozog, és ennek az ellipszisnek egyik fókuszában áll a Nap, természetes, hogy a Föld hol közelebb, hol távolabb van a Naptól. A megfigyelések és számítások másik meglepő eredménye az volt, hogy a Föld nem egyenlő sebességgel halad a világűrben. Ha közelebb van a Naphoz, akkor gyorsabban, ha távolabb, akkor lassabban. Volt egy harmadik, nem kevésbé fontos eredmény is. Az, hogy most már ismerte a Föld-pályát, hozzáfoghatott tehát a Mars pályájának a megállapításához. Csakhogy ez egyáltalán nem volt olyan könnyű. Már tudniillik az, hogy ilyen tudományos munkához hozzáfogjon. Hiszen ha a császári matematikusnak a legelső feladata valóban a tudományos kutatás lett volna! De mit érdekelte a császárt, hogy a Föld áll vagy mozog, és ha mozog, kör- vagy ellipszispályát fut-e be?! Egyenesen bosszantotta őt is meg udvari környezetét is az efféle „gyakorlatilag értéktelen tudományos spekuláció”. Mások meg mulattak a „csillagnéző” különös hóbortjain. Abban mindenki egyetértett, ha már valaki „csillagnéző”, annak egyetlen értelme lehet, hogy horoszkópot készítsen. II. Rudolf rendelt is nála minden apró-cseprő ügyben. Kepler kezdetben azzal akart kibújni, hogy nincs ideje. Az udvar azonban igen hamar megtalálta ennek a kifogásnak az ellenszerét. A császár elrendelte, hogy Kepler idejének felhasználásáról állandóan tegyen részletes jelentést Johannes Pistoriusnak, II. Rudolf gyóntatójának. Még szerencse, hogy Pistorius, bár vallási kérdésekben éles ellentétben állt a lutheránus Keplerrel, mint matematikust felette nagyra becsülte, és a maga részéről lehetőleg nem gördített akadályt csillagász! tevékenysége elé. Mit használt azonban a császári gyóntató engedékenysége, ha maga Kepler kényszerült arra, hogy idejének nagy részét horoszkópokra, prognosztikumokra és más haszontalanságokra fecsérelje? Az ezerötszáz forintos évi fizetés igen tekintélyes lett volna, ha megkapja. De erről szó sem volt. Legfeljebb egy töredékéhez juthatott, ahhoz is nehezen, apró részletekben, és állandó sürgetések, követelések, hercehurcák után. A kincstár adóssága egyre nőtt, az udvari matematikusnak azonban élnie kellett valamiből, és ha netán tudományos buzgalmában megfeledkezett volna erről, Barbara gondoskodott róla, hogy minél sűrűbben eszébe juttassa. Így tehát nem tehetett egyebet, mint hogy felhasználja az egyetlen pénzszerzési lehetőséget, és horoszkópokat készítsen a megrendelőknek. Ilyen pedig akadt bőven. Prága ebben az időben nemcsak a Habsburg császár székvárosa volt, fővárosa a birodalomnak, hanem egyben kulturális központja is. Ebből azonban nem az következett, hogy kevesebben lettek volna, akik hittek a csillagok közvetlen befolyásában az emberi sorsra, hanem ellenkezőleg: mindenki elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne hódoljon a divatnak. Sűrűn kopogtattak

tehát a csillagász ajtaján, és még ez volt a szerencse, mert különben II. Rudolf udvari matematikusát az éhhalál fenyegette volna családjával együtt, hiszen a grazi kiüldözés és az apósi hagyaték rossz értékesítése révén teljesen elszegényedtek. Sokkal kevésbé volt hasznos az a másik elfoglaltság, amellyel a tudósnak állandóan fecsérelnie kellett az idejét. Az időpocsékolás nem is volt véletlen, mert Tengnagel szándékosan gátolni igyekezett Keplert munkájában, abban reménykedve, hogy így talán mégis önmagának sikerül megkaparintania a császári matematikusi állást. Ez a reménysége éppen olyan hiú volt, mint az a másik, hogy ő is el tudná végezni az ezzel járó munkát, és ki tudná számítani a Rudolf-táblázatok adatait. De az örökség jogcímén állandóan akadékoskodott, lopta Kepler idejét, és keserítette az életét. Végül azzal a javaslattal fordult a csillagászhoz, hogy nyugton hagyja, ha minden elkövetkező munkája kettejük nevén közösen jelenik meg: írta Johannes Kepler és Franz Gansneb Tengnagel. Hogy végre nyugta legyen, Kepler ebbe is belement volna, azzal a feltétellel, hogy Tengnagel adjon neki évi kétszázötven forintot abból az ezerből, amelyet az obszervatóriumi felszerelés ki nem fizetett vételárának kamatai fejében kap a császári kincstártól. Tengnagel azonban ingyen akart a dicsőséghez jutni, áldozatra nem volt hajlandó, és így nem jött létre az egyezség, az áldatlan örökösödési háborúság meg folyt tovább. Pedig erre a kétszázötven forintra nagy szüksége lett volna most a Kepler családnak. 1602 nyarán újabb gyermekük született, akit Susannának kereszteltek, mint három évvel előtte, néhány hetes korában elhunyt nénjét. Ismét volt tehát gyermekük, kettejüknek közösen, a Barbara első házasságából származó Reginán kívül is. Ez azonban természetesen egy csomó kiadással járt, és ezért lett volna hajlandó Kepler évi kétszázötven forintért minden művén Tengnagelt szerzőtársként feltüntetni. A Brahe-vő azonban – mint láttuk – sokallta ezt az áldozatot, és így a császári matematikus idejének nagy részét továbbra is a horoszkópok készítése foglalta le. Szinte el kellett lopnia azokat az órákat, amikor a Marsot figyelhette. Pedig erre a munkára annál inkább szüksége volt, mert a Rudolftáblázatok egyik legfontosabb elemét alkotta, és a táblázatokat Tengnagel meg a császár egyaránt sürgette. Az egyik a várható jövedelem, a másik nevének megörökítése miatt. Magát Keplert azonban a Mars pályája most már lényegében más okból érdekelte. Vajon annak a pályája kör-e, mint Kopernikusz hitte, vagy ellipszis, mint a Földé? Néhány hónap múlva már tudta. Ellipszis ez is, mégpedig a Föld pályájánál jóval lapítottabb ellipszis, amelynek a két fókusza sokkal távolabb áll egymástól, mint a Föld esetében. De a Nap középpontja itt is az egyik gyújtópontban áll. És a Mars is annál gyorsabban fut égi pályáján, minél közelebb van a Naphoz, és annál lassabban, minél távolabb. Most már mindinkább izgatta a többi bolygó. Sorra vette a Merkúrt, Venust, majd a külső bolygókat: a Jupitert és a Saturnust. Valamennyinél ugyanezt tapasztalta. Kivétel nélkül. Megállapíthatta tehát, hogy a bolygók pályája ellipszis, amelynek egyik fókuszában a Nap áll. Ez azonban nem elégítette ki. Mások is meghatározták már a bolygók, a Nap és a Hold pályáját. Hibásan, igaz, és ő ezt most kiigazította. De ez nem elég. Ő legelsősorban arra kíváncsi, amit eddig senki sem kérdezett: hogy miért éppen ilyen pályán futnak a bolygók, és nem máson. Mi az a törvény, amelynek engedelmeskedni kényszerülnek, mi az a harmónia, amely megbomlanék, ha az égitestek pályája megváltoznék? Minél közelebb van egy bolygó a Naphoz, annál gyorsabban kering, minél távolabb, annál lassabban. Ez mindkét értelemben érvényes. A Naphoz közelebb eső bolygók sebessége nagyobb, mint a távolibbaké, és ugyanaz a bolygó gyorsabban megy napközeiben, mint naptávolban. Nyilvánvaló: a Napból sugárzik valami erő, a fényen és hőn kívül valami egyéb erő is, ez hajtja a bolygókat. De hogy jobban megismerjük ennek az erőnek a lényegét, ahhoz előbb a jelenséget kell

tüzetesebben szemügyre venni – ez volt Kepler felfogása. Először megfigyelni a tényeket, a valóságot, és azután magyarázatot keresni; nem pedig fordítva, mint a legtöbben: először elképzelni valami elméletet, és azután ebbe jól-rosszul beleerőszakolni a tényeket. Most minden figyelmével a bolygók keringési sebessége felé fordult. És hamarosan észrevette, hogy a Naptól való távolság növekedése és a sebesség csökkenése között szabályos törvényszerűség áll fenn. Ez az összefüggés nem olyan egyszerű. Nem arról van szó, hogy kétszer olyan távolságban feleakkora lenne a sebesség, vagy a sebességnek és távolságnak valami hasonlóan könnyen felismerhető kapcsolatáról. Hiszen akkor nyilván régen rájöttek volna már. De ha ez az összefüggés nem is olyan egyszerű, és nem is olyan könnyen felismerhető, ez a legkevésbé sem jelenti, hogy ne lenne szigorú és áthághatatlan. Húzzunk egy bolygó középpontjából a Nap középpontjába egy egyenest, ezt nevezzük vezérsugárnak. Bizonyos idő – mondjuk, hetvenkét óra – múlva ismét. E két egyenes mellé vegyünk egy harmadik vonalat: azt a görbét, amelyet a bolygó a hetvenkét óra alatt befutott. E három vonal határolta idom egy ellipsziscikk, amelynek magától értetődően van bizonyos nagyságú területe. A törvényszerűség, amelyet Kepler felfedezett, az volt, hogy bármely bolygó esetében az ily módon alkotott ellipsziscikk területe egyenlő, ha egyenlő időket veszünk figyelembe. Más szavakkal, ahogyan ő fogalmazta: a vezérsugár egyenlő idők alatt egyenlő területeket súrol. Magyarázatot is talált erre a jelenségre. Eszerint – mint ahogy eleve feltételezte – a Napból bizonyos erő, „magnetizmus” árad ki. A Nap azonban maga is mozog, forog a saját tengelye körül, és vele együtt forog ez az erő is, amely hajtja a bolygókat. Csakhogy ezen erőknek a sugarai – mivel gömb alakban terjednek – annál ritkábbak, minél távolabb vannak központjuktól, a Naptól, következésképp annál gyengébbek is, és ezért hajtják lassabban a távoli bolygókat, mint a közelebbieket. E két törvényt, a bolygók pályájának ellipszis alakjáról, valamint a távolság és a keringési sebesség fenti összefüggéséről, ma mint első, illetve második Kepler-törvényt tartja számon a tudomány. A „magnetizmusról” viszont tudjuk, hogy gravitáció, és nem forog a Nappal együtt. Más ok az, amely miatt napközeiben gyorsabban, naptávolban lassabban keringenek az égitestek. Van egy harmadik törvény is, amelyre azonban Kepler csak jóval később jött rá. De e két felfedezése is elég volt ahhoz az elhatározásához, hogy Astronomia nova, Új csillagászat címen könyvben ismerteti őket. Előbb azonban valami mással akart végezni. A Föld, a Mars, majd a többi bolygó pályájának megfigyelése és számítgatása közben érdekes fénytani jelenséget figyelt meg. Azt, hogy reggel és este a levegő fénytörése következtében éppen egy Nap-átmérővel megemelkedik a Napnak a képe, azaz ennyivel korábban pillantjuk meg, illetve látjuk tovább. Ugyanez áll valamennyi égitestre. Magát a jelenséget tulajdonképpen már Brahe is észrevette, ő azonban azt hitte, hogy ez a refrakció a fényerőtől függ, és három táblázatot készített: a Nap, a Hold és a csillagok részére. Kepler rájött, hogy Brahénak ez a felfogása téves. Új refrakciós táblázatot csinált, a korábbinál sokkal pontosabbat. Ha azonban a fénytörés így megcsalja azokat, akik a csillagos égre vetik szemüket, akkor alaposan kell tanulmányozni, hiszen e nélkül tévessé és hamissá válhatik minden csillagászati megfigyelés. Élt itt Prágában egy barátja, Jobst Bürgi nevű matematikus, aki főleg a logaritmussal foglalkozott, és ezenkívül optikus volt. Ennek a Bürginek a társaságában fogott most az optika tanulmányozásához. Megállapította, hogy a fény erőssége a távolság négyzetével fordítva arányos, megmagyarázta, miért jelenik meg fordított kép a sötétkamrában, ennek kapcsán kifürkészte az emberi szem működését, valamint a rövid-, illetve távollátók szemüvegeinek az optikai alapelvét. Magát a szemüveget már évezredek óta ismerték, használták a rómaiak is, de ez egészen gyakorlati módon történt: az emberek addig próbálgatták a különféle szemüvegeket, ameddig nem találtak egy többé-

kevésbé megfelelőre. Hogy mi történik a fénysugárral, amely a szemüvegen keresztül jut a szemlencsébe, azt először Kepler magyarázta meg. Astronomiae pars optica, A csillagászat optikai része – ezt a címet adta munkájának, amely 1604-ben jelent meg, és alcímként szerényen hozzátette: Kiegészítés Vitellio munkájához. Vitellio a XIII. században írt egy optikai művet, amelyben mások korábbi kutatásainak eredményeit ismertette. A XVII. század elejéig, Kepler munkájáig azonban ez volt a legmodernebb és a legújabb optikai szakmunka. Az 1604. esztendő nemcsak tudományos munkásság tekintetében volt ennyire szerencsés a harminchárom éves tudós számára. A közállapotokban is mintha kedvező fordulatra lett volna remény. A Habsburg-birodalomban minden protestáns fölött évek óta az ellenreformáció bárdja lebegett. Ha II. Rudolf ebből a szempontból sokkal türelmesebb volt is Ferdinándnál, és ha a grazi viszonyokhoz képest Prágában egyenesen szabadság uralkodott is, azért jóval enyhébb eszközökkel itt szintén állandóan folyt az áttérítés, főleg pedig senki sem tudhatta, mikor vesznek az események olyan fordulatot, mint néhány esztendővel korábban Stájerországban. Ezért minden protestáns nehezen leplezett örömmel vette hírét, hogy Bocskai István erdélyi fejedelem fegyverrel kelt a vallásszabadság és – ami akkor ezzel egyértelmű volt – a politikai szabadság védelmére. A Habsburg-seregek egyre-másra szenvedték a súlyos vereségeket, és Csehországban csakúgy, mint az osztrák tartományokban, abban bíztak az újhitűek, hogy magyar hittestvéreik szabadságharcának ők is hasznát látják. Kepler családi életében szintén örvendetes esemény történt. December elején fia született, Friedrich. A mindössze tizenhat napot élt Heinrich óta ez volt az első fiúgyermekük. Ahogyan nőtt, egyre inkább hasonlított anyjára, akihez egyébként is különös mértékben ragaszkodott. Barbara szemlátomást ezt a gyermekét szerette a legjobban, búskomorsága fokozatosan oszlott, majd teljesen eltűnt, ismét tudott örülni az életnek, és kevésbé gyötörte férjét háztartási gondjaival is. Hogy odahaza némi nyugalomhoz jutott, Kepler újult erővel dolgozott. A Rudolf-táblázatoknál egy Caspar Odontius nevű famulus segédkezett neki, maga főleg nagy munkájába, az Új csillagászatba merült, közben azonban megírt egy kisebb könyvecskét is az 1605. évi napfogyatkozásról. Emiatt Christian Severin Longomontanus, akitől valamikor átvette a Mars megfigyelését, meg is támadta azzal, hogy tarthatatlan módosításokat eszközölt Brahe Hold-elméletén. Kepler azonban fölényes gúnnyal hárította el Longomontanus kötözködő kifogásait. A csillagos égbolt azonban nemcsak az asztronómusok és asztrológusok érdeklődését kötötte le, hanem a laikusokét is, talán még nagyobb mértékben. Főleg amikor 1604 októberében a Kígyó csillagképben nagy fényerejű új égitest tűnt fel. Egyszerre erősen felszökött azoknak a száma, akik horoszkópot akartak, mert hiszen az új csillag kétségtelenül csupán azért jelentkezett, hogy az ő életüket befolyásolja. Kepler megcsinálta a horoszkópokat, mert valamiből élni kellett, majd megírta De Stella nova, Az új csillag című könyvét, amely 1606-ban jelent meg. Ebben főleg arra mutatott rá, hogy az új égitest az állócsillagok régiójában jelentkezett, amelyről a régi iskola hívei makacsul azt hirdették, hogy örök és változatlan. A valóságban nem új csillag jelentkezéséről van szó, hanem arról, hogy egy régi égitest felrobban. Ilyenkor fénye a korábbinak több tízezerszeresére is növekedhetik, és amit addig szabad szemmel látni sem lehetett, átmenetileg esetleg az égbolt legfényesebb csillagává válhat. Ez a jelenség ma már egyáltalán nem ismeretlen a csillagászok előtt, és az ilyen égitesteket novaknak nevezik. Az 1604-ben feltűnt új csillagot a róla adott szabatos leírás szerzője után ma is Kepler-novának hívja a tudomány. Akkoriban azonban az emberek túlnyomó része merőben más magyarázatot keresett a jelenség mögött. Felsőbb hatalmak jeladását látta benne, csak éppen azt nem tudták, mit akar közölni velük ez a

jeladás. Így tehát mindenki azt magyarázhatta belé, ami számára a legkedvezőbb volt. Az újhitűek például úgy vélték, hogy az ő csillaguk kelt fel ismét, amit bizonyít az is, hogy Bocskai sikerrel fejezte be szabadságharcát, és az 1606-ban kötött bécsi békével mindenkinek biztosította a szabad vallásgyakorlatot Magyarországon. A példa buzdított, az egyre erősebb ellenreformációs hullámmal szemben a német protestánsok is szervezkedni kezdtek. 1608 májusában a regensburgi birodalmi gyűlésen már kenyértörésre került a sor, a protestáns fejedelmek kivonultak a gyűlésből, és IV. Frigyes pfalzi választófejedelem vezetésével Uniót alkottak vallási jogaik megvédésére. Prágában viszont ilyen szempontból több-kevesebb nyugalom volt, és a császári matematikus igyekezett ezt minél gyümölcsözőbben felhasználni. Két kisebb könyvének megjelenése után ismét az Astronomia novát vette elő, amellyel most már a befejezés felé közeledett. Megkönnyítette Kepler tudományos munkáját, hogy odahaza békessége volt mostanában. Barbara egyre nagyobb örömét lelte fiában, Friedrichben, és 1607-ben újabb gyermekük született, Ludwig. Az asszony első házasságából származott leánya, Regina pedig tizenhat éves korában férjhez ment Philipp Éhemhez, a pfalzi választófejedelem prágai ügyvivőjéhez. A nagy mű, az Astronomia nova, amelyen Kepler évekig dolgozott, végre készen állt. Csupán a nyomdai munka volt hátra, de ez egyáltalán nem volt kevés. Sem az időtartamot, sem az elfoglaltságot tekintve. Tanácskozni a nyomdásszal, magyarázgatni a szedőnek, korrektúrát csinálni, amelynek végrehajtása során újabb és újabb, az eredetinél jóval súlyosabb hibák csúsztak a szövegbe; közben pedig az idő gyorsan telik, és az ember úgy érzi, a könyv sohasem készül el. De váratlanul új, sürgős feladat is jelentkezett. Üstökös tűnt fel az égen, amely természetesen a legnagyobb izgalmat váltotta ki az emberekből. Nemrégiben az új csillag a Kígyóban, most az üstökös: nem lehet vitás, égi jel, amely ki tudja, milyen megpróbáltatások és szenvedések hírnöke. Mindenki a csillagjósokhoz és a csillagászokhoz fordult magyarázatért és megnyugtatásért. A legfantasztikusabb híresztelések keltek szárnyra, amelyek csupán arra voltak jók, hogy tovább növeljék az amúgy is általános rémületet. Az Astronomia nova nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, úgyhogy a császári csillagász szükségesnek látta, hogy maga is hallassa szavát. Németül írta meg munkáját, mert nem a tudósoknak, hanem elsősorban a nagyközönségnek szánta. (Egy évtizeddel később némileg kibővítve, latinul szintén megjelent.) Ausführlicher Bericht von dem Kometen, Kimerítő beszámoló az üstökösről – ez volt a könyvecske címe, tartalmának legfontosabb része pedig, hogy szem-befordult benne az asztrológusokkal. Azt hangsúlyozta, hogy az égitestek befolyást gyakorolnak az emberek lelki életére, különféle szenvedélyeket keltenek életre, és ennek révén gyakran szörnyű cselekedetek és események okai lehetnek. A csillagjósok ezt használják ki, holott senki sincs, aki a fenti általánosságokon kívül részleteiben ki tudná számítani ezeket a cselekedeteket és eseményeket. Egyébként azonban a könyv nagyrészt még a középkori tudománytalan képzelgések jegyeit hordja magán. Eszerint a világűr tele van üstökösanyaggal – akárcsak a tenger hallal –, amelynek egy-egy része véletlen vagy csoda révén áll össze üstökössé, hogy később ismét a semmibe foszoljék. Az üstökösöket pályájukon értelmes szellemek vezetik, amelyeket isten nyilván egyenesen erre a célra teremt esetről esetre, és amikor az üstökös szétfoszlik, vele együtt semmibe vész az irányító szellem is. Máskülönben ilyen szellem, akár az üstökösanyag, ugyancsak megszámlálhatatlan mennyiségben nyüzsög a világűrben. Sok hasonló fejtegetést tartalmaz még a könyv, amely azonban nem érte el szerzőjének célját: az embereknek a csillagjóslásba vetett hite semmivel sem csökkent. Hogyan is csökkent volna, amikor itt a fényes bizonyíték, hogy az üstökös valóban rendkívüli események jele?! A magyar, az osztrák és a morva rendek fegyverrel kényszerítették II. Rudolfot, hogy öccse, II. Mátyás javára lemondjon a

három ország királyságáról. Rudolfnak nem volt fia, és így öccse már régen számolt azzal, hogy ő örökli majd a császári koronát. Aki közvetlenül a trón közelében áll, az egyre türelmetlenebbül várja, hogy végre beleülhessen, és minden módon igyekszik ezt meggyorsítani. Szövetségeseket keres, és ezek a szövetségesek természetesen az elégedetlenek soraiból kerülnek ki. Kik voltak elégedetlenek a Habsburg-birodalomban? Elsősorban a protestánsok. Mátyás tehát felettébb barátságosnak mutatkozott irányukban, és az ő segítségükkel fosztotta meg bátyját egyelőre a három királyi tróntól. Rudolf megmaradt ugyan császárnak, de csak a vak nem látta, hogy ez a császári trón nagyon is ingatag. Hát kik támogatnák? A protestánsok? Hiszen éppen azok tették le a három ország királyságáról. A katolikusok pedig miért bíznának ilyen gyenge uralkodóban? Ennél sokkal több sikerre számíthatnak, ha saját maguk szedik össze erejüket. Miksa bajor herceg vezetésével 1609 júliusában Ligát alakítottak, azzal a céllal, hogy védelmet biztosítson a katolikusoknak az egy évvel korábban alakult protestáns Unió ellen. Magától értetődően annak idején a protestáns Unió is merőben védelmi célokból létesült. Két ilyen, pusztán védelmet szolgáló szövetség között előbbutóbb rendszerint háborúra kerül a sor. Amikor már az egész birodalomban egyre többen csupán az erőben és az erőszakban bíztak, akadt egy ember, aki azon ujjongott, hogy megtalálta a törvényt, és ezt most a világ elé tárhatja. Annyi pénzügyi nehézség, nyomdai hercehurca, a Brahe örökösökkel folytatott szűnni nem akaró huzakodás után 1609 nyarán Heidelbergben mégiscsak elkészültek az Astronomia nova példányai. A könyv sokat felhasznál Brahe megfigyeléseiből, és az örökösöket képviselő Tengnagel ezen az alapon akadékoskodott. Hiszen a császári rendelkezés értelmében jogában állt megakadályozni az adatok nyilvánosságra hozatalát. Végül azzal a feltétellel járult hozzá a könyv megjelenéséhez, hogy ő írhatja az előszót. Így is jelent meg a könyv, az előszó után pedig Kepler ajánlása következett Rudolf császárhoz. A z Astronomia nova Kepler prágai munkásságának fő műve. Teljes címe, a kor divatjának megfelelően, jóval terjengősebb volt: Astronomia nova aitiologetos, seu physica coelestis, tradita commentariis de motibus stellae Martis, ex observationibus G. V. Tychonis Brahe. Magyarul: Új oknyomozó csillagászat avagy égi fizika, amely a Mars csillag mozgásának kutatásából ered, és nemes Tycho Brahe megfigyelésein alapul. A könyvet legtalálóbban talán úgy jellemezhetjük, hogy egyike a legizgalmasabb kalandregényeknek: részletesen elmeséli azt a sötétben tapogatódzást, ismerteti azokat a buktatókat, csapdákat, vargabetűket, amelyeken keresztül vezetett az út az első két Kepler-törvény felfedezéséhez. A három Kepler-törvény ma is a csillagászat tudományának az alapja; kettő ezek közül az Astronomia novaban látott napvilágot először. Az első, hogy a bolygók pályája ellipszis, amelynek egyik gyújtópontjában áll a Nap; a második, hogy a bolygó vezérsugara egyenlő idők alatt egyenlő területeket ír le. A császári matematikus azzal kezdi a felfedezés történetét, hogy egyenesen a gondviselés vezette Brahe házába, éppen akkor, amikor Longomontanus a Marsot figyelte. Ezt a feladatot ő vette át tőle. Valamennyi bolygó pályája közül a Marsé a leglaposabb ellipszis, más szóval: ez tér el leginkább a körtől, amilyennek ekkor minden bolygó pályáját képzelték. Éppen ezért a Marsnál volt a legfeltűnőbb a különbözés az elmélet és a valóság között. A Grazból érkezett fiatal csillagász feladata volt az eltérés megmagyarázása és a zavar okainak a kiderítése. Kepler apró betűs írásával kilencszáz hatalmas oldalt töltöttek meg azok a számítások, amelyek a Mars-pályára vonatkoztak, és amelyek számtalan kudarcon, elcsüggedésen, újabb nekibuzduláson vezettek keresztül. Amikor már úgy látszott, hogy megvan a megoldás, akkor a számítások és a valóság között nyolc szögperc eltérés

mutatkozott. Ilyen csekély eltérés volt a bizonyítéka, hogy az eddigi feltevés hibás, és minden számítást, minden magyarázatkutatást elölről kell kezdeni. Ekkor fordította meg Kepler a kutatás menetét azzal, hogy először a Föld pályáját és keringési sebességét számította ki. Az eredmény az volt, hogy a Föld nem kör-, hanem ellipszispályán mozog, és sebessége nagyobb vagy kisebb, aszerint, hogy közelebb vagy távolabb van a Naptól. A Föld pályaadatainak birtokában számította ki azután a Mars, valamint a többi bolygó pályájának adatait, és ezekből vonta le általános érvényű törvényeit. Az Astronomia nova Keplernek csupán az említett két törvényét ismerteti. Holott nagyon közel járt ahhoz, hogy felismerje a tömegvonzást és a tehetetlenségi erőt is. Könyvének bevezetésében megcáfolja Arisztotelésznek azt a tanítását, hogy vannak természettől fogva „nehéz” és „könnyű” testek, és a „nehéz” testek a Föld középpontja felé közeledni igyekeznek, a „könnyűek” pedig távolodni. Ezzel szemben Kepler azt állítja, hogy a nehézkedés minden anyagi test kölcsönös tulajdonsága. „Ha bárhol a világűrben két kő lenne egymás közelében, egy harmadik test hatósugarán kívül, akkor ez a két kő a mágneses testek módjára találkoznék egymással egy közbeeső ponton, mégpedig úgy, hogy mindegyik a másik test tömegének arányában tenné meg az egymás felé vezető utat.” Ha a Földre és a Holdra semmi külső erő nem hatna, és ha a két égitest sűrűsége egyenlő, akkor a Föld a köztük levő távolság 1/54, a Hold pedig 53/54 részét tenné meg, míg találkoznának. Ha a Föld valamilyen oknál fogva megszűnnék vonzani a rajta levő vizeket, akkor a folyók, tavak, tengerek kiemelkednének ágyukból, és a Holdba repülnének. Ez egyben az árapály jelenségének a magyarázata is. Semmilyen test sem abszolút könnyű vagy nehéz, csupán a másikhoz viszonyítva az. Más helyen viszont megállapítja, hogy a bolygókat pályájukon két erő hajtja nagyobb vagy kisebb sebességgel: a „magnetizmus”, amely a Napból ered, és amellyel ellentétes a „lustaság”, amely viszont a bolygó sajátja. Ha „magnetizmus” helyett tömegvonzást mond, „lustaság” helyett pedig tehetetlenségi erőt, akkor a gravitáció törvényének a felismerése is Kepler nevéhez fűződik. Persze ma könnyű megállapítani, mennyire csupán egy hajszál választotta el, hogy további igazságokat ismerjen fel, amelyek így azután Newtonra vártak. Kortársai nemhogy ezt nem látták meg, hanem még azt sem, ahová valóban eljutott. A prágai csillagász boldog volt, hogy megtalálta a mindenséget igazgató törvényt, megtalálta a harmóniát, és még boldogabb, hogy ezzel a felismeréssel megajándékozhatja a világot. A világ azonban nem vett erről tudomást. Még a legnagyobb tudósok sem tudták felmérni, még Galilei sem, mit jelent Kepler felfedezése.

8. Kepler császári csillagász volt, és ezért őfelsége úgy gondolta, hogy minden, amit csillagászi minőségében csinál, az végeredményben a császár tulajdona. Ezért elrendelte, hogy az Astronomia nova egyetlen példányát sem adhatja vagy ajándékozhatja el a szerző az ő előzetes tudta és beleegyezése nélkül. A kincstár azonban ekkor már több ezer forinttal tartozott Keplernek, és semmi jele sem látszott, hogy ezt a hátralékot a közeljövőben kiegyenlíti. Sőt a matematikusban egyre csökkent az a remény, hogy valaha is megkapja teljes összegében, ami jár neki. Így tehát nem sokat törődött Rudolf tilalmával, és a teljes példányszámot eladta a heidelbergi nyomdásznak, akinél a könyv készült. Ebből semmi baj sem származott, mert hiszen a császár úgyis tüstént elfelejtette, hogyan rendelkezett. A könyv jól fogyott, és a nyomdász szépen keresett rajta. A szerzőnek magának nagyon kevés jutott ebből a pénzből, inkább csak a dicsőség, amely azonban ugyancsak kevés volt. Még a csillagászok sem igen értették, miről van szó, és legjobb esetben jóindulatú szemrehányásokkal illették, amiért a szép és főleg geometriailag tökéletes kört ellipszissel cserélte fel a bolygók pályáiban. Mivel matematikusi fizetésével a kincstár annyira elmaradt, Kepler azt sem érezte elsőrendű kötelességének, hogy a Rudolf-táblázatok számításaival bíbelődjék. Ez egyébként is rendkívül aprólékos, idegőrlő munka volt, és az ő érdeklődése sokkal nagyobb összefüggések felé irányult. Dolgozgatott a táblázatokon, de eléggé ímmel-ámmal. Sokkal szorgalmasabbnak bizonyult azokban a munkáiban, amelyek valóban izgatták képzeletét. Az Astronomia nova tudományos visszhangjából megrökönyödve tette azt a megállapítást, hogy még a csillagászok és matematikusok nagy része sem érti Kopernikusz tanait. Ezért elhatározta, hogy népszerű ismertetést ír a kopernikánus elméletről, és mindenki számára érthető módon megmagyarázza. De még a könyv felvázolásával sem készült el, máris elvonta egy csomó, sürgősebb feladat. A Merkúr elvonult a Nap előtt, ezt kellett gondosan megfigyelnie, és e megfigyelések eredményéről rövid könyvecskében számolt be. Majd különféle asztrológusokkal vitatkozott, tanulmányt írt a hókristályok alakjáról, főleg pedig igen kiterjedt levelezésbe kezdett több tudóssal Krisztus születésének időpontjáról. A XVII. század elején a nyomdák még lassan, következésképp a mainál jóval drágábban dolgoztak. Ehhez járult, hogy a könyvek példányszáma is sokkal alacsonyabb volt, ami külön megnövelte az árukat. A tudósok nagy részét akkor sem vetette fel a pénz, ritkán tudtak könyvet vásárolni. A tudományos vitáknak tehát egy lényegesen olcsóbb, gyorsabb, de kétségtelenül jóval fárasztóbb módja alakult ki: a levelezés. Ilyen levelezésben fejtette ki Kepler először azt a meggyőződését, amelyet fél évtizeddel később könyvben is megírt, hogy a keresztyén időszámítás tulajdonképpen téves, mert Krisztus a valóságban öt esztendővel korábban született, úgy is mondhatjuk: Krisztus előtt 5-ben. Állítását részben különféle csillagászati eseményekre alapozta, főleg nap- és holdfogyatkozásokra, továbbá olyan történeti tényekre, amelyekről az egykorú szerzők is beszámolnak. Így például Josephus Flavius zsidó történetéből arra a következtetésre jut, hogy Heródes már a 42. julianusi évben meghalt, ez pedig az időszámításunkat megelőző 3. évvel egyenlő. Heródes halálakor azonban Krisztus már kétéves volt. De minden egyéb irányú érdeklődését háttérbe szorította, amikor 1610 márciusának derekán arról értesült, hogy Galilei a Jupiter körül négy holdat fedezett fel, és ezeket Medici-csillagoknak nevezte el. Néhány héttel később megkapta a Siderus nunciust is, amelyben Galilei beszámolt felfedezéséről. A páduai tudós könyvecskéjével együtt levelet is küldött, amelyben prágai

kollégájának véleményét kérte. Kepler azonnal áttanulmányozta a könyvet, és ebből megtudta, hogy Galilei a Jupiter holdjait egy eddig ismeretlen optikai műszerrel, a távcsővel fedezte fel. Lázas izgalom fogta el. Neki is ilyen kellene! Mennyivel többet figyelhetne meg az ég titkaiból, mint így, szabad szemmel! Mennyivel többet tudhatott volna meg annak idején a Kígyó csillagképben feltűnt új égitestről! Nyilván jóval hamarabb boldogult volna a bolygók pályájának a megállapításával is, és ki tudja, a jövőben mi mindent árulna még el neki egy ilyen távcső! Írt Galileinek, és a legnagyobb elragadtatás hangján emlékezett meg a felfedezésről. Sajnos, távcsöve nem lévén, ő még nem láthatta az új csillagokat. Már csak ezért is nagyon örülne, ha páduai kollégája küldene neki egyet ebből az új optikai műszerből. Levelének tudományos vonatkozású részét füzetben is kinyomatta. Egy idő múlva megjött Galilei válasza. Nagy köszönettel vette Kepler elismerő sorait és nyílt levelét. Teleszkópot viszont nem tud neki most küldeni, mert a firenzei nagyhercegnek adta. Készít azonban újat, és azt eljuttatja. De ez a távcső sohasem érkezett el Prágába. Néhány hónap múlva azonban megjött Ernst kölni választófejedelem, Bajorország hercege, Kepler őszinte jóakarója. Ez nemrégiben jutott egy kitűnő teleszkóphoz, és ezt – főleg szórakozásból – magával hozta. Mikor értesült, hogy a császári csillagásznak nincs távcsöve, megesett rajta a szíve, és prágai tartózkodásának az idejére odakölcsönözte neki a magáét. Így jutott Kepler hat hétre olyan teleszkóphoz, amellyel ő is láthatta a Jupiter holdjait és a Venus fázisait. Megfigyelései alapján nyomban újabb kis könyvecskét írt a Jupiter négy holdjáról. Csillagász részéről ez volt Galilei felfedezésének az első megerősítése. A könyvecskét, éppen úgy, mint a Siderus nunciusra korábban írt nyílt levelét, azonnal kiadták Itáliában is, anélkül, hogy Keplert előzőleg megkérdezték volna. A tudománytörténetben egyébként az is egyik nevezetessége a második könyvecskének, hogy itt használja Kepler először a satellita, csatlós kifejezést, amit azóta elfogadott a csillagászat valamely égitest körül keringő másik égitesttel kapcsolatban. Kepler azonban a rendelkezésére álló hat hét alatt nemcsak a csillagokat figyelte a távcsövön keresztül, hanem tüzetesen megnézte magát a távcsövet is. Vizsgálódásai és tanulmányai eredményét Dioptrice, Fénytöréstan című könyvében írta meg, amely az első tudományos magyarázat a teleszkóp működéséről. De nem csupán magyarázata a már meglevőnek, hanem egyben továbbfejlesztése is. Az itt levont alapelvek gyakorlati eredménye az úgynevezett csillagászati vagy Kepler-féle távcső. Az 1610. év Kepler életének egyik legsikeresebb időszaka volt. Legalábbis ami tudományos munkásságát illeti, mert vagyoni helyzete semmivel sem javult. Megélnie ezután is elsősorban a horoszkópok jövedelméből kellett, a császári kincstár legfeljebb egyötöd részét folyósította annak az évi 1500 forintnak, ami az udvari matematikusnak járt volna. Pedig a császár egyre inkább igénybe vette csillagászát. Most már nemcsak horoszkópokat csináltatott vele egyre-másra, hanem minden bajával hozzá fordult, neki panaszolta el bánatát, gondjait, tőle kért tanácsot. Kepler igen nagy befolyást szerezhetett volna, ha ki akarja aknázni a lehetőségeket, és – ha II. Rudolf valóban hatalom lett volna még. A német-római szent birodalom császára azonban már tekintélyének romjaival is alig rendelkezett. Az udvaroncok egymás között leplezetlenül mulattak II. Rudolf különös bogarain, elsősorban azon, hogy a császári palotából valóságos órásműhelyt csinált, és az uralkodást összetévesztette furfangos mechanikai játékok barkácsolásával. De nyilván még ezt is elnézték volna neki, ha a császárnak lett volna pénze. De nem volt, és nemcsak Keplernek maradt adós, hanem hasonlóképpen valamennyi udvari tisztviselőnek, és ami mindennél súlyosabban esett a latba: adós maradt a katonáinak is. Hónapszámra nem kaptak zsoldot, és ha nagy ritkán mégis, az csupán csekély

töredéke volt a több esztendős adósságnak. Persze aki fegyvert tart a kezében, az végül meg tudja szerezni magának, amire szüksége van, főleg ha fegyvertelenekkel áll szemben. Így nem csoda, ha Prágában és egész Csehországban egyre jobban szaporodtak a rablások, fosztogatások, erőszakoskodások, és annál kevésbé volt ellenük védelem, mert hiszen leginkább éppen azok hajtották őket végre, akiknek ezt a védelmet nyújtaniuk kellett volna. Az elégedetlenség országszerte nőttönnőtt, mindenki tudott róla, csupán az egyre búskomorabb és betegesebb császár nem. Rajta kívül azonban mindenki látta, hogy előbb-utóbb katasztrófa fenyeget. Természetesen jól látta mindezt Kepler is, és semmi kedve sem volt bevárni az összeomlást. Grazban egyszer már tapasztalta, mit jelent, amikor szinte egyik napról a másikra kell menekülnie családostul. Akkori tönkremenetelüket máig sem heverték ki. Pedig annak idején ez a család rajta és feleségén kívül mindössze mostohalányából, Reginából állott. Most viszont, Regina férjhezmenetele után is három gyermekről kellett gondoskodni: a kilencedik évében járó Susannáról, a hatéves Friedrichről és a háromesztendős Ludwigról. Sokat nem veszíthetett Prágával. A császári matematikusi cím és az udvari rang nem vonzotta. Sokkal hízelgőbbnek találta volna, ha felismerik tudományos érdemeit, a császári udvaroncok azonban nem láttak mást benne, mint jó horoszkópkészítőt. Prágához nem kötötte semmi, aminek az elvesztése felett különösen bánkódnia kellett volna. Így tehát 1611 elején több európai udvarhoz fordult, hogy ott próbáljon matematikusi állást kapni, kísérletei azonban sorra kudarccal jártak. Végre merész tettre határozta el magát. Egész életében leghőbb vágya volt, hogy Tübingenben taníthasson, azon az egyetemen, ahol maga is diák volt valamikor. A Formula concordiae aláírásának megtagadása ezt lehetetlenné tette számára, a naptárreform ügyében elfoglalt álláspontja pedig még inkább feltüzelte ellene az elvakult lutheránus teológusokat. Azóta azonban több mint másfél évtized telt el, csak megenyhültek közben. Hiszen egy csomó tudományos munkája jelent meg az évek során, és ezeknek értékét az egyetem tanárainak is mérlegelniük kellett. Ennek kétségtelen jele volt például az, hogy egykori tanára, Maestlin sokáig levelezett vele. Amikor Grazból a protestánsokat kiüldözték, Kepler több levélben fordult Maestlinhez, és arra kérte, szerezzen neki állást Tübingenben, de Maestlin az újabb és újabb sürgető levelekre egyszerűen nem válaszolt. Kepler mintegy öt esztendeig egyetlen sort sem kapott tőle. 1604-ben azután, amikor az Astronomiae pars optica megjelent, Maestlin váratlanul ismét jelentkezett, elragadtatását fejezte ki a mű fölött, és azóta újra állandóan levelezett egykori tanítványával. Kepler ennek alapján azzal a reménnyel kecsegtette magát, hogy talán az egyetem egész tanári kara fel tudja már becsülni, milyen nyeresége lenne az alma maternak, ha ő is ott tanítana. Amikor tehát egyéb kísérletei nem jártak eredménnyel, végül a württembergi herceghez fordult, és barátai révén hamarosan értesült, hogy ügye nem áll rosszul, a herceg hajlik alkalmazására, és ezt tanácsadói is javasolják. Ki kell azonban kérni a tübingeni egyetem konzisztóriumának a véleményét is, addig legyen türelemmel. Csakhogy ilyen türelmet tanúsítani ritkán volt olyan nehéz Prágában, mint éppen most. Februárban Lipót passaui püspök csapatai megtámadták Csehországot, II. Rudolf katonái pedig semmi kedvet sem éreztek ahhoz, hogy vásárra vigyék a bőrüket. A zsoldos ezt akkor sem teszi meg szívesen, ha megfizetik, hát még ha a bérét sem kapja meg! Így tehát a passaui püspök seregei különösebb ellenállás nélkül foglalták el Csehország nagy részét, sőt kezükbe kerültek a fővárosnak, Prágának balparti, síkföldi negyedei is, és csak a hegyre épült vár, a Hradzsin tartotta magát. A passaui püspök természetesen pusztán azért indította el hadait, hogy megmentse a veszendő lelkeket, és Csehországból kiűzze az eretnekséget. Katonái tehát jobbik esetben elkergették, rosszabbik esetben lemészárolták a protestánsokat, javaikat kifosztották, házaikat felperzselték. De

ilyen zűrzavaros időben magától értetődően nehéz minden aprólékos részletre ügyelni, és ezért gyakran megesett, hogy ugyanúgy kifosztották és lemészárolták a cseh katolikusokat is. Persze panaszra azért nem lehetett okuk, mert míg az eretnekek méltó földi büntetésük elvétele után a túlvilágon is örök kárhozatra jutottak, addig az igaz hitű katolikusok idő előtt üdvözülhettek, ami kétségtelenül a legnagyobb szerencse minden jótét lélek számára. De a háború és az azzal járó számtalan megpróbáltatás nem volt elegendő, még himlőjárvány is rátört az elpusztított országra. Prága utcáin állandóan folytak a kisebb-nagyobb csatározások, csetepaték, és ezeknek gyakran csak az vetett véget, hogy egy temetési menet közeledett. Erre ijedten rebbentek szét a küzdő felek, mert a „fekete halál”-tól mindenki jobban félt, mint az ellenfél kardjától. De hiába szaladtak el előle, a halál vagy legalábbis a betegség mindenkit elért, akit akart. Elérte az utcán, a csatamezőn vagy odabenn a házban. A Kepler-ház kapuján is bekopogtatott, és rövidesen mind a három gyerek testén megjelentek a jellegzetes kiütések. Barbara egyforma buzgalommal ápolta valamennyit, szíve mélyén azonban Friedrichért aggódott leginkább. Ez volt a legkedvesebb gyermeke, és a gyerekek közül is ez volt a leganyásabb. Barbara reggel legelőször Friedrich ágyához lépett, este utoljára tőle búcsúzott; őt takarta be a legnagyobb gonddal; ha etette, őt támasztotta meg a legtöbb gyengédséggel. Igaz, Friedrichnek volt is erre a legnagyobb szüksége. Susanna és Ludwig túljutott a válságon, lassan már lábadozni kezdett, Friedrich állapota pedig egyre romlott. Aztán egy reggel, amikor Barbara az ágyhoz lépett, fiát viaszsárgán és mereven találta. Halott volt. Éppen a legkedvesebb! Éppen az, aki a leginkább hasonlított hozzá. Akit a legjobban szeretett. Akiben a legtöbbször érezte minden szülő vágyának teljesülését, hogy gyermekében túlélje önmagát! Barbara a temetést követő hetekben nemegyszer rajtakapta magát, hogy azon töpreng, miért nem inkább a másik kettő közül halt meg valamelyik, ha egynek már feltétlenül meg kellett halnia. Aztán hirtelen megrettent magától, furdalni kezdte a lelkiismeret, hogy ilyen bűnös gondolatai vannak. Bizonyára éppen ezeknek a gondolatoknak a büntetése, hogy ezt a gyermekét vitte el a „fekete halál”. Előbb volt a büntetés, mint a bűn. Ebbe bele kell bolondulni. Visszaesett búskomorságába, és szinte semmiről sem vett tudomást. Naphosszat ült egy székben, maga elé meredve vagy gyermeke üres ágyára függesztve a szemét, nem mozdult, a kérdésekre nem válaszolt, meg sem hallotta őket. Friedrich hangját hallotta egyedül, meghalt fiáét. Keplert is mélyen lesújtotta a fiú halála. Házassága azzal kezdődött, hogy első két gyermekét el kellett temetnie. Azok azonban mindössze néhány hetesek voltak, nem is igen volt még idejük, hogy igazán a szívéhez nőjenek. De Friedrich már elmúlt hatéves, nyílott az értelme, kíváncsi volt a világra, a világ titkaira, és kutatta nyitjukat. Persze egy hatéves gyerek eszével, de végeredményben ugyanarra akart feleletet kapni, amire az apja... és most elment. Elvitte a „fekete halál”. Nincs igazság! És mégis! Minde szörnyűség mögött kell valamilyen harmóniának lennie a világban! És egyetlen életcél lehet, amely tudóst hevíthet: ezt a harmóniát megkeresni. Nem szabad halasztgatni, későbbre tolni. Az utcán százszámra viszik a halottakat, akik néhány nappal ezelőtt még makkegészséges emberek voltak; a saját házából is koporsóval fordultak ki nemrég. Ki tudja, neki magának mennyi ideje van még hátra? És ki keresi meg akkor a világ harmóniáját, ha ő elmulasztja?! Ismét félretette a Rudolf-táblázatok lassan gyarapodó számoszlopait, és annak a nagy munkájának a terveit kezdte vázolgatni, amelyben majd a világ harmóniáját tárja az emberek elé. A harmóniát, az összhangot, a törvényt. És míg Kepler csillagvizsgálójában az eget kutatta, odalenn a földön újra fellángolt a háború. A cseh rendek leszámoltak azzal, bogy a császártól semmiféle segítséget nem remélhetnek. Öccséhez

fordultak tehát, II. Mátyáshoz, aki nem is olyan régen csikarta ki magának bátyjától Alsó- és FelsőAusztria, Magyarország és Morvaország koronáját. Tőle kértek védelmet a passaui csapatok ellen. Mátyás jött is, és most az ő ausztriai seregei mészárolták le a passauiakat, akik korábban a cseheket mészárolták. Itt ez volt a harmónia. II. Mátyás pedig március 24-én arra kényszerítette bátyját, hogy most már a cseh királyi trónról is mondjon le. Császárnak névleg megmaradt ugyan, de már egy szikrányi hatalma sem volt. Még a Hradzsint sem hagyhatta el. Lemondása után két hónappal Mátyást koronázták cseh királlyá. Közben Kepler egyéni sorsában is fordulat történt. Helyesebben ez a fordulat éppen az volt, hogy minden várakozás és reménykedés ellenére egyelőre nincs semmi változás, minden marad a régiben. Bár Frigyes württembergi herceg szívesen látta volna a prágai császári matematikust a tübingeni egyetem tanszékén, a lutheránus konzisztórium nem volt hajlandó ehhez hozzájárulni. Most már nemcsak a 'Formula concordiae aláírásának megtagadását, nemcsak a Gergely-naptár elfogadását írták a rovására, hanem az úrvacsoráról egy évtizeddel korábban megjelent könyvét is. Luther tanítása szerint Krisztus valóságosan, testileg jelen van az úrvacsorán osztott kenyérben és borban. Kepler ezt nem fogadta el, és egy latin nyelvű munkában Luther tanítása ellen foglalt állást. (Jóval később ugyanezt a művét németül is kiadta.) A konzisztórium ebben eretnekséget látott, a tan hirdetőjét pedig alattomos és bizalomra érdemtelen kálvinistának minősítette, aki az egyetemi katedráról csak megmérgezné a sváb ifjúság lelkét. Egyedül régi jóakarója, Hafenreffer professzor állt ki Kepler mellett, de nem tudott megbirkózni azzal az egyöntetű véleménnyel, hogy ezt az eretneket nem szabad beengedni az egyetemre. Maestlin, aki minderről beszámolt egykori tanítványának, azt tanácsolta, hogy legalább a Formula concordiae-t írja alá. Ezzel meggyőzné a konzisztórium tagjait, hogy nem megrögzött ellenzéki, hanem végeredményben hű fia egyházának, ha olykor el is tévelyedik. Kepler azonban kereken elutasította a jó tanácsot. Válaszlevelében megírta Maestlinnek, hogy nem hajlandó a nyilatkozat aláírására, mert nem módszere, hogy lelkiismereti kérdésekben szemforgató legyen. Inkább lemond az egyetemi katedráról. Pedig a konzisztórium döntését súlyos csapásnak érezte. Csaknem két évtizede az volt a leghőbb vágya, hogy ezen az egyetemen taníthasson. Végre már-már úgy látszott, hogy eléri. Hiszen a korábbi hírek olyan biztatóak voltak. Az udvar tanácsolja, a herceg ajánlja, ki gondolta volna, hogy ezek után az egyetem elgáncsolja?! És most mégis! Lassan azért igyekezett megvigasztalni magát. Elsősorban azzal, hogy az állást most amúgy sem foglalhatta volna el. Vajon melyik város engedne a falai közé családostul olyasvalakit, aki a himlő sújtotta Prágából érkezik, sőt akinek a családjában három himlőmegbetegedés is előfordult, és az egyik közülük halálos volt?! Azután felmerült egy másik szempont is. Valahogy nagyon ízetlennek érezte, hogy éppen most hagyja el Prágát. Tíz esztendővel ezelőtt lett császári matematikus, amikor II. Rudolf még valóban hatalom volt. Az udvarnál betöltött állása sok keserű csalódást hozott neki: az ígért fizetésnek csupán apró részleteit kapta meg, munkájában állandóan ostoba horoszkópokkal zavarták, folyvást gyötörték a Brahe örökösök, főleg Tengnagel, torkig volt az udvaroncok képmutatásával, fontoskodásával, önzésével és korlátoltságával. De mégiscsak a császár szolgálatában állott, és ez a császár olyan mértékben szorult reá egyre inkább, amilyen mértékben zsugorodott össze a hatalma, és vett rajta erőt testi és szellemi betegsége. Most ennek a császárnak már csak egykori címe van meg, semmi egyebe, ő maga valóságban a Hradzsin foglya, amelyet elhagyni sem igen van módja. Udvaroncai, akik valamikor úgy nyüzsögtek a palota termeiben, hogy szinte mozogni sem lehetett tőlük, egyszeriben eltűntek, nyomuk sem maradt, holott II. Rudolfnak most lenne a leginkább szüksége valakire. Most

hagyja itt a császárt ő, Kepler is? Nem, ilyet nem tesz! Rövidesen az előbbiekhez váratlan harmadik ok is csatlakozott, amely miatt nem mehetett el a birodalom fővárosából. A nyár derekán Barbara szintén megkapta a himlőt. A városban a járvány ekkor már enyhülőben volt, de azért – ha jóval kevesebbet is, mint korábban – még mindig szedte áldozatait. Az asszony fia halála óta csaknem egyhuzamban betegeskedett, szervezete legyöngült, ellenállóereje tehát erősen csökkent. De ennél sokkal nagyobb baj volt, hogy nemcsak testi, hanem lelki ellenállóereje is elsorvadt, helyesebben teljesen semmivé foszlott. Fia halála óta Barbara tulajdonképpen nem akart élni. És ez ellen nem volt orvosság. Július elején meghalt. Nagy részvéttel temették el. Egyesek már a temetésen suttogták, később még inkább elterjedt a hír, hogy Barbara halálát tulajdonképpen búskomorsága okozta, ezt pedig az, hogy férje csupán a „csillagnézéssel” foglalkozott, és egyáltalán nem törődött az asszonnyal. Meghallott ebből valamit maga Kepler is, és eltöprengett rajta. A lelkiismerete tiszta volt, ebben a formában a szóbeszéd nem tartalmazott egyebet rosszindulatú pletykánál, rágalomnál. Valami azonban lapult a mélyén. Barbara valóban nem olyan férjre vágyott, aki a csillagokat nézi, és a világ harmóniáját keresi. Neki olyan ember lett volna az ideálja, aki sokkal inkább a földi dolgokra függeszti tekintetét. Aki vele együtt tud búslakodni azon, hogy egy régi teknő végképpen elkorhadt, és vele együtt örvendezik, hogy a kamrában hat teli bödön zsír áll, a rúdról lelógó kolbászokról nem is beszélve. És Kepler őszintén sajnálta Barbarát, amiért ezt nem kapta meg az élettől. Arra, hogy ő sem azt kapta meg Barbarában, amit valamikor várt, most nem gondolt. Aztán fél év múlva másvalaki is meghalt Prágában, akitől az élet ugyanúgy megtagadta az igazi boldogságot, mint megtagadta volt Barbarától. Aki kitűnő órás lett volna, a keze alatt meglepő mechanikai játékok születtek volna, és akinek ehelyett császárnak kellett lennie. Meghalt II. Rudolf. Két hónappal később a Majna menti Frankfurtban II. Mátyást választották meg utódjának. Az új császár megerősítette eddigi állásában elődjének udvari matematikusát, de most már tulajdonképpen semmi sem kötötte Keplert Prágához. Ellenkezőleg: az új császár kancellárja Kiesi lett, és ez nem a legbiztatóbb jövőt ígérte. Kepler ismerte már Grazból, tudta róla, hogy egyáltalán nem tartozik a legrosszabbak közé. Kiesi, ekkor már bíboros, annak idején Grazban is viszonylag békés eszközökkel akarta végrehajtani az ellenreformációt. Most annál is inkább ragaszkodott a békés eszközökhöz, mert a II. Rudolftól örökölt zilált viszonyok között szükség volt a protestáns rendek támogatására. De ugyancsak Grazból jól tudta Kepler azt is, hogy az ilyesmi mindig a Klesl-féle enyheséggel kezdődik, és a Ferdinánd-féle barbársággal folytatódik. Nem volt kedve ezt még egyszer bevárni. De volt más oka is, ami miatt elkívánkozott Prágából. Betöltötte már negyvenedik évét, és rengeteg munka várt még rá az életben. Prágában ezt a munkát nem tudja elvégezni. Pénze II. Mátyásnak sem volt, így a továbbiakban sem számíthatott fizetésének rendszeres folyósítására. Hiszen már a legelső hónap is azzal kezdődött, hogy a fizetés elmaradt. Nem utalták ki az obszervatórium fenntartásához szükséges összeget sem. Ezek szerint továbbra is horoszkópokkal kell majd bíbelődnie, amelyek elrabolják idejének jelentékeny részét. Mi marad valódi feladataira? Még az előző évben folytatott levelezése során ajánlatot kapott Linzből a tartományi matematikusi, továbbá a tartományi iskola matematikatanári állására. Akkor jobbat várt, nem vállalta. Most engedélyt kért a császártól, hogy udvari matematikusi állásának a megtartása mellett elfogadhassa a linzi ajánlatot, és oda költözhessen. Már megtehette: Prágában elmúlt a himlőjárvány. II. Mátyás szívesen meg is adta az engedélyt, hiszen ha Keplernek máshonnan van rendszeres jövedelme, akkor a császári kincstár annál könnyebben „takaríthatja meg” az udvari matematikus fizetését. Arról nem is beszélve, hogy Linzből sokkal körülményesebb folyvást sürgetni ezt a fizetést,

mint ha valaki állandóan itt lábatlankodik Prágában. Kepler tehát két gyermekét ismerősök gondjaira bízta, hogy ne legyenek fedél nélkül, amíg ő megfelelő lakást talál, és annyira-amennyire berendezkedik, majd 1612 tavaszán egy olcsó ló hátán elindult Linz felé.

9. Linz elég jelentéktelen, főleg pedig unalmas vidéki városka volt ebben az időben, különösen annak a szemében, aki a birodalom fővárosából, Prágából érkezett. Ez már így, első pillantásra is meglátszott, akkor pedig, ha valaki hosszabb időt töltött benne, még inkább. Nyomát sem lehetett találni annak a mozgalmas szellemi életnek, amely Prágában elsősorban a vallási viták formájában jelentkező politikai küzdelmek, valamint a tudományos kérdések körül forgott. Itt áporodott csend és unalom honolt. A tudományos élet központjának a tartományi iskola számított, amelyben Keplernek tanítania kellett. A társasági élet eseménytelenségét Kepler igazán könnyen el tudta viselni. Prágában bőven módjában állott volna, hogy kivegye a részét a társasági örömökből, de nem kért belőlük. Az udvaroncok fárasztották, bosszantották, főképpen pedig untatták, és hacsak tehette, elkerülte az udvart. Anélkül is túlságosan sűrűn kellett megjelennie a Hradzsinban II. Rudolfnál. Ha itt Linzben ilyesminek alig van nyoma, az csak annál jobb, mert több ideje marad munkára. Az értelmes és művelt barátok hiányát már sokkal inkább megérezte. Hiszen éppen a munka szempontjából sem közömbös, van-e valaki, akivel megbeszélheti gondolatait, aki helyesli vagy helyteleníti őket, támogatja vagy ellentmond. E nélkül az ember mindig egy kissé mintha sötétben tapogatóznék. Növelte a sötétséget, hogy a világtól is eléggé el volt zárva. A rendszeres postaszolgálat csak ekkoriban kezdett kiépülni; olyan jelentéktelen városkában, mint Linz, még egyáltalán nem működött. Ezért alkalmi futárok hozták-vitték a leveleket, és ezek meglehetősen magas taksát kértek, különben nem kézbesítették őket. Hivatali munkája egyébként sokban hasonlított ahhoz, amit valamikor Grazban végzett. A tartományi iskolában matematikát tanított, mint tartományi matematikusnak pedig az volt a feladata, hogy térképet készítsen Felső-Ausztriáról, kalendáriumokat és prognosztikumokat írjon, mértékeket és pénzérméket számítson át. A rendi gyűlés egyhangú határozattal elrendelte azt is, hogy szokásos fizetésén felül lakást kapjon a diéta házában, ezzel akarván kifejezést adni különleges megbecsülésének. Soha jobbkor nem jöhetett ilyen döntés Kepler számára, mint most. Megtakarított egy csomó költséget, amit amúgy is nehezen tudott volna előteremteni. Bár a császári kincstár most már több mint hatezer forintjával tartozott, egy garast sem sikerült kicsikarnia, és még a költözködésre is gondolnia kellett. Most, hogy lakása volt már, elérkezett ennek is az ideje. Visszament Prágába, és régi barátjánál, Jesseniusnál szállt meg. Jessenius a prágai kálvinisták egyik vezetője, az anatómia professzora volt az egyetemen, egyben rektor. Eredetileg Jeszenszki Jánosnak hívták, Magyarországról származott, kálvinista hitét is onnét hozta. Nevét a kor humanista tudósainak divatja szerint változtatta a latinos hangzású Johannes Jesseniusra. A költözködés lebonyolításán kívül még egy feladat hozta Keplert ismét Prágába. Abban reménykedett, hogy személyesen talán mégis sikerül valami pénzt kapnia a kincstárból. Jessenius azonban nem sok jóval biztatta. – Mátyásnak semmivel sincs több pénze, mint Rudolfnak volt. Ami pedig van, azt nem ilyen célra fordítják. Mi is alig kapunk az egyetemen. Sem a tanárok, sem pedig maga az univerzitás. Még a tantermeket is csak úgy tudjuk télen fűteni, hogy a diákok maguk hoznak fát, és velük is takaríttatunk. Egy-egy új könyvet csupán akkor vásárolhatunk, ha az érdekelt tanárnak magának van vagyona vagy más forrásból származó jövedelme, de maga az alma mater képtelen rá. Hogy hová süllyed így majd hamarosan a híres prágai egyetem, arra még csak gondolni is rossz. – Azért mégis megpróbálom – ingatta a fejét Kepler. – Az természetes – hagyta helyben Jessenius. – Mi is folyvást a nyakukra járunk. Hébe-hóba

aztán megkapunk valamit. De nagyon hébe-hóba, és nagyon keveset. Ki tudja? Talán szerencsével jársz. De nem járt szerencsével. Pénzt egy garast sem kapott, ígéretet annál többet. Holott a sok ígéretet szívesen odaadta volna már a neki járó összeg feléért. Gyerekeivel, holmijával, ám pénz nélkül indult vissza Linzbe. Az úton igyekezniük kellett, ha még húsvét előtt meg akartak érkezni. Kepler pedig mindenképpen ezen volt, mert odahaza kívánt már részt venni az úrvacsorán. Hitzler, egykori tübingeni diáktársa, aki most vezető lelkész volt Linzben, nyilván rossz néven is venné tőle, ha csak úgy, utazás közben, szinte kutyafuttában ülné meg a protestánsok legnagyobb ünnepét. Sikerült hazaérniük még idejében, de nagypénteken a templomban kiderült, hogy Hitzler egészen mást vett tőle rossz néven. Amikor a borral és a kenyérrel végigjárta a híveket, Kepler előtt egyszerre megtorpant. Két lépést hátrált, majd zengő hangon, amely betöltötte az egész templomot, megszólalt: – Johannes Kepler, állj fel és távozz! Neked nem vagyok hajlandó kiszolgáltatni az úrvacsorát, Krisztus valóságos testét és vérét, mert hiszen te magad tagadtad meg, hogy Krisztus teste és vére van a kenyérben és a borban. Éppen úgy, ahogy már két évtizede következetesen megtagadod, hogy aláírd azt a nyilatkozatot, amelyet minden igaz hitű lutheránus tanító és egyházi személy önként és készséggel aláír. Bizonyságot tettél tehát, hogy nem vagy lutheránus, mit keresel akkor az úrvacsoránál?! Hitzler elhallgatott, de csupán azért, hogy karját mellén keresztbe fonva, annál méltóságteljesebb felháborodással tekinthessen az előtte álló bűnös lélekre. Arra gondolt, nem csekély büszkeséggel, hogy annak idején nyilván az arkangyal is nagyjából így csinálta, mikor Ádámot és Évát kiűzte a paradicsomból. Bár azok talán nem is voltak annyira vétkesek, mint ez az ő egykori diáktársa. A hívők döbbenten tekintettek a lelkészre meg a matematikusra. Ilyesmi még nem fordult elő a linzi lutheránus templomban. Hiszen ez valósággal kiközösítés az egyházból. Valami szörnyű dolgot kellett ennek a Keplernek elkövetnie, amivel ezt érdemelte. Maga Kepler megrökönyödve állt a helyén. Ő is tudta, hogy ilyesmi, főleg nyilvánosan, nem mindennap szokott előfordulni. Linzben alkalmasint még sohasem. Hiszen annak híre lenne. És éppen vele csinálják ezt! Vele, aki kétszer hagyta el Grazot, ebek harmincadjára vetette vagyonának nagy részét, csupán azért, mert nem volt hajlandó hitét megtagadni. Pedig könnyen megtehette volna, csábítgatták rá eleget. Busásan meg is jutalmazták volna érte. De ő nem tette. Vajon Hitzler mennyi üldöztetést szenvedett el, mennyi áldozatot hozott, hogy most ilyen fensőbbségesen ítélkezik?! Hosszan belenézett a lelkész szemébe, amíg az el nem fordította a tekintetét. Aztán megfordult, és lassan kiment a templomból. Másnap az egész város a botrányról beszélt. Keplert ez nem lepte meg, számolt vele. Tudatában volt annak is, hogy a jelenetnek igen súlyos következményei lehetnek reá nézve. Társadalmi érintkezésben feltétlenül, de talán még az állása is veszélyben foroghat. Tennie kell tehát valamit, ha ezt el akarja kerülni. Írt a stuttgarti konzisztóriumnak, ismertette benne az esetet, és elégtételt kért. Utasítsák Daniel Hitzlert, hogy neki a templomi nyilvánosság előtt úrvacsorát szolgáltasson ki.

Jó másfél hónap múlva érkezett meg a válasz. A konzisztórium terjedelmes iratában teljes mértékben Hitzlernek adott igazat, Keplernek pedig azt tanácsolta, hogy ne avatkozzék vallási kérdésekbe, van rendes foglalkozása, maradjon a mellett. A lényeg az volt, hogy Keplert közel másfél évtizedes linzi tartózkodása alatt nem engedték úrvacsorához, ami ebben a vallásos korban a legsúlyosabb megbélyegzések közé tartozott. Nem kellett volna ezt a megbélyegzést és az azzal járó hátrányokat vállalnia. Ha most aláírja a Formula concordiae-t, vagy kijelenti, hogy az úrvacsoráról írott könyvében tévedett, azonnal ismét befogadták volna. Mindez azonban egy pillanatig sem jutott az eszébe. Vagy tehetett volna mást is. A

templomi botrány után nyomban jelentkeztek a jezsuiták. Velük egyébként állandó érintkezésben állott: sok kitűnő matematikus és csillagász volt közöttük. A tudományos érdeklődésen kívül azonban a jezsuitákat az a remény is vonzotta, hogy előbb-utóbb sikerül áttéríteniük a császári matematikust. Most itt az alkalom – és a páterok igyekeztek kihasználni a kedvezőnek látszó helyzetet. Magyarázták neki, mennyivel eredményesebb lenne tudományos munkája, ha megfelelő csillagászati felszereléssel rendelkeznék. Ilyennek pedig bővében van a Jézus-társaság, és szívesen adna is egy kiváló tudósnak, persze ha az katolikus. A rendnek azonban nemcsak tudósai vannak, hanem politikusai, közigazgatási és pénzügyi szakemberei is. Legtöbbjük magas állami állásban, esetleg egyenesen a császári udvarban. Persze a császári kincstár valóban folytonos nehézségekkel küzd, de valami pénz azért mindig van. Megítélés dolga, hogy a sok nyomasztó adósság közül mit kell először kifizetni. És egy befolyásos Jézus-társasági atya, aki az állami közigazgatásban dolgozik, könnyen meg tudja magyarázni, milyen fontos, hogy egy kiváló tudós megkapja a megszolgált járandóságát. Persze ezt csak úgy teszi meg, ha az a tudós az igaz hitet vallja, vagyis katolikus. Keplernek egy pillanatig sem volt kételye, hogy ez az érvelés tökéletesen megfelel a valóságnak. Ha áttérne, ennek sok előnyét látná. De annak idején Grazban is inkább a földönfutók sorsát választotta, semhogy elárulja meggyőződését, és most sem volt hajlandó másképp cselekedni. Ha egyháza megtagadta is őt, ő nem tagadja meg az egyházát. De éppen így nem volt hajlandó megtagadni tudományos meggyőződését sem. Pedig éppen megint olyan kérdés elé került, amelyről korábbi tapasztalatai alapján tudta, hogy felfogása szöges ellentétben áll a protestáns egyházi hatóságok véleményével. A német birodalom egyes területein az új, másokon a régi naptárt használták, aszerint, hogy a katolikusoknak vagy a protestánsoknak volt-e nagyobb befolyásuk. Ebből természetesen állandó zavarok származtak. Mátyás császár rendet akart teremteni, és ezért felszólította udvari matematikusát, hogy a Gergely-naptár bevezetése tárgyában készítsen előterjesztést a közeljövőben összeülő regensburgi birodalmi gyűlés számára. Kepler ebben ismét régi álláspontját fejtette ki: a naptárreform helyes, összhangban áll a csillagászati tényekkel, míg a régi és a protestánsok részéről még ekkor is használt Julianus-naptár tíznapos késésben van. Később ugyanezt mondta el élőszóban is a rendi gyűlés előtt. Vele szemben Maestlin képviselte a régi naptár híveit. Kepler előtt nem volt titok, hogy egykori tanára maga is kitűnően ismeri a Gergely-naptár előnyeit, de nem mer ujjat húzni a protestáns rendekkel, azt az álláspontot vallja tehát, amelyet várnak tőle. A hálás tanítvány ezt nem vette rossz néven egykori mesterétől. Tudta róla, hogy hatvanéves elmúlt, nyugalmat akar, nem pedig nagyon is drága hősi babérokat. Ő maga viszont annál határozottabban fejtette ki, hogy ebben az ügyben a katolikus álláspont a helyes, a protestáns pedig téves. Állásfoglalása nem maradt eredmény nélkül. A naptárreformot újra elutasították ugyan, magát Keplert azonban most már javíthatatlan és megrögzött eretneknek tartották, és felváltva hol bálványimádó katolikusnak, hol elvetemült kálvinistának nevezték. A stuttgarti konzisztórium világosan meg is mondta, hogy nem tekinti többé lutheránusnak, és az egyháznak nincs reá szüksége. Keplert nem lepte már meg a határozat, számított rá. Nem hagyta ugyan közömbösen, de nem volt hajlandó megalkudni miatta. Hiszen most is olyan munkán dolgozott, amely nem nyeri majd meg az egyházi hatóságok tetszését. Könyvben írta meg Krisztus születési évére vonatkozó kutatásainak eredményét, hogy tudniillik a keresztyén időszámítás öt évvel téved, mert Jézus ennyivel hamarabb született. Erről már évekkel ezelőtt kiterjedt levelezést folytatott, de a levelek magától értetődően csupán a címzett tudósokhoz jutottak el. A könyvet azonban bárki elolvashatja, ha tud olvasni, annál is inkább, mert először német nyelven látott napvilágot.

Utána egy merőben más természetű munkába fogott, amely nem vágott sem a történelem, sem a hittudomány, sem pedig a csillagászat körébe, hanem a leggyakorlatibb hasznú matematika volt. Az 1613. esztendő gazdag bortermést hozott, és mint ilyenkor rendszerint, ezúttal is sok gondot okozott a hordóhiány. Növelte a zavarokat, hogy senki sem tudta pontosan megállapítani a hordók űrtartalmát, csak úgy nagyjából felbecsülték, ami azonban állandó vitákra vezetett az eladók és a vásárlók között. Keplert bosszantotta a sok szófecsérlés, de érdekelte is a probléma, és hozzálátott a hordók térfogatmegállapításának a tanulmányozásához. A megoldás egyáltalán nem volt könnyű és egyszerű – hiszen éppen ezért érdekelte –, és csak úgy volt elérhető, hogy a linzi matematikus egészen új módszerekkel próbálkozott. Illetve egészen pontosan: közel kétezer esztendővel korábban Arkhimédész már használt némileg hasonlatos számítási módot, azóta azonban senki. Arkhimédész és Kepler eljárása mutatta meg azután később az utat a differenciálszámításhoz. Nova stereometria doliorum vinariorum, A boroshordók új térmértana címen írta meg munkáját latinul, de nem talált rá kiadót. Csak két esztendővel később jelent meg németül Österreichisches Weinvisierbüchlein címmel. Közben magától értetődően végezte hivatali munkáját is: tanított az iskolában, térképeket készített, mert tartományi matematikus lévén, ez szintén feladata volt. Számítgatta a Rudolftáblázatokat, évek óta tervezgetett egy könyvet, amely népszerűen megmagyarázza Kopernikusz elméletét, ezenkívül az utóbbi időben egyre sűrűbben foglalkoztatta egy új ötlet: hogy nem egyedül a Földön, hanem más égitesteken, így elsősorban a Holdon is élhetnek értelmes lények. De mikor jut majd ehhez? Hiszen amióta Barbara meghalt, reá szakadt a háztartás meg a két gyermek gondja is. Persze nem úgy, hogy maga főzött, takarított, mosott; erre még csak tudott szolgálót fogadni. De korábban maga sem hitte volna, hogy mennyi elfoglaltsággal jár csupán az, ha minden apró-cseprő kérdésben – amelyhez tulajdonképpen nem ért – tőle várnak és kérnek utasítást, irányítást, döntést. – Hát hogy lehet így dolgozni? – panaszolta egyik alkalommal barátainak. – Egyik nap Susannának sürgősen új ruhára van szüksége, mert már megint kinőtte valamennyit – úgy nyúlik ez a lány, mintha húznák felfelé –, másnap Ludwig beteg, harmadnap azonnal vegyünk három öl fát, azután lisztet, azután meg meszelni kell. Egyetlen nap sincs, hogy ne akadna valami ilyesmi. Ezzel kell nekem foglalkoznom... De hát ki foglalkozzék vele?! – Meg kell nősülnöd. Asszonynak való munka ez – vélte Schickard. – Úgy, úgy – helyeselt Tschernembl. – Nem is okos dolog így élni. – Megnősülni?! Nem vagyok már fiatal legény, hogy lányok után futkossak... És főleg nem vagyok annyira fiatal, hogy a lányok futkossanak énutánam. – Nono! Ne öregíts engem is – tiltakozott Schickard nevetve. Majd Tschernemblnek magyarázta: – Együtt voltunk diákok Tübingenben, nagyjából egyidősek is vagyunk. Mennyi vagy pontosan? – Negyvenkettő. – No, ez nem olyan veszélyes - nyugtatta Tschernembl. - De talán nem is lány lenne a legjobb, hanem özvegyasszony. Aki szívesen vállalja a más asszony gyerekét. – Hol keressek és mikor? – Hiszen szétnéznék én, ha itt élnék Linzben - mondta Schickard, aki württembergi térképész és rézmetsző volt, és csak a Kepler rajzolta térképek sokszorosítása miatt látogatott át barátjához –, de így... – De én itt élek, ismerek is néhány embert – vágott közbe Tschernembl. – Ne félj, három hónap múlva olyan lagzit csapunk... Erasmus von Tschernembl régi linzi protestáns családból származott. Amióta a protestánsok

fölött megnehezültek az idők, bátor kiállásával, kemény fellépésével egyre nagyobb tekintélyt szerzett magának, és ez a tekintély már messzi kisugárzott a város határain túl is. Keplerhez fűződő barátsága jelentékeny mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a csillagász sorsa elviselhető maradt a württembergi és a stuttgarti konzisztórium határozata után is. – Tulajdonképpen nem lenne rossz – ismerte el az özvegy tudós –, ha lenne valaki, aki leveszi ezt a gondot a vállamról, törődik a két gyerekkel, többet tud foglalkozni a nevelésükkel... Persze csak olyan lehet, aki szereti a gyerekeket... És én sem lennék ennyire egyedül – tette hozzá végül kissé szégyenkezve. – Bízd csak rám, majd én körülnézek – nyugtatta Tschernembl. – Aztán akit találok, megnézed te is. Ha nem tetszik, nem tetszik. Megmondod és kész. Nem kockáztatsz semmit. Állta a szavát, és nem egészen egy hét múlva már bemutatta az első feleségjelöltet. Özvegyasszony volt, két eladó lány anyja, nagy testű, de Kepler mégis arra gyanakodott, hogy egészsége nincs rendben. Könnyen lehet azonban, hogy ez az aggodalma csupán azért merült fel, mert a nő a legkevésbé sem tetszett neki. Erre az asszony nagyon csinos lányát ajánlották, de ez erősen elkapatott volt, pazarláshoz szokott, és Kepler túlságosan fiatalnak is találta mostohának két gyermekéhez. Ezután egy csehországi lány következett, ugyancsak vonzó külsejű, a gyerekeket is szerette, csakhogy egy évvel korábban már elígérkezett valakinek. A negyedik nagy termetű volt és izmos, akár egy atléta. Kepler mégis szívesen elvette volna, ha nem mutatnak be neki egy ötödiket is. Nagyon szemrevaló volt, teljesen árva, még rokona sincs, tizennyolc évvel fiatalabb a férfinál. Ugyanúgy hívták, mint a másik árvát, Kepler lányát, Susannát. A vőlegényjelölt sokáig nem tudott dönteni a negyedik és az ötödik között. Mindaddig, amíg házasodási szándékáról tudomást nem szerzett mostohalánya és annak férje, Philipp Ehem is, a pfalzi választófejedelem prágai ügyvivője. Ez sietett tudomására hozni apósának: elvárja, hogy csak olyan nőt vegyen el, aki „méltó az ő Reginájához”, és ennek legelemibb feltétele, hogy a menyasszony nemesi származású legyen. Küldtek is nyomban megfelelő jelöltet. De ez a leányka túlságosan fiatal volt, felette büszke származására, és Kepler attól tartott, hogy nem tud majd bánni a pénzzel. Azonkívül sajnálta is az ötödik jelöltet, az árva Susannát. Aztán került egy hetedik, de Kepler még mindig nem tudott határozni, amit a nő hamarosan elunt. A nyolcadik ingatagságát viszont ő unta meg, mert a nő éppen hétszer változtatta meg a szavát, hogy akar-e a felesége lenni avagy sem. A kilencediknél valami félreértés történt ; a tizedik ismét nemesi származású volt, tehetős és takarékos, de ijesztően csúnya. A tizenegyediknek, aki egyenesen dúsgazdag volt, a szülei gondolták meg magukat, és jelentették ki, hogy lányuk még túlságosan fiatal. Több jelölt nem volt. Marad tehát minden a régiben. Továbbra is neki kell törődnie azzal, hogy a háztartásban minden rendben legyen, holott őt az érdekli, mi a rend a csillagos égbolton. Neki kell gondoskodnia arról, hogy a gyerekek között egyetértés uralkodjék, pedig ő elsősorban arra kíváncsi, milyen harmónia uralkodik a világegyetemben. Aztán ahogyan múltak a napok, egyre nagyobb csodálkozással állapította meg, hogy tulajdonképpen nem ezt sajnálja leginkább. Nem azt, hogy el kell apróznia magát, nem azt, hogy morzsák eltakarítása miatt nem tudja a sziklatömböket megmozgatni. Mindez felette bosszantó, gyakran egyenesen keserű, de nem ez a legrosszabb. A legelviselhetetlenebb az, hogy egyedül marad. Persze egyedül maradt volna a legtöbb feleségjelölt mellett is. A legtöbb, de nem valamennyi mellett! Egy bizonyosan volt közöttük, akivel nem érezte volna magát egyedül. Susanna, az árva. Akinek nem volt vagyona, nem volt egy huncut garasa sem. És előkelő ősökkel sem dicsekedhetett. Reuttingernek vagy Reutlingernek hívták az apját, nem emlékszik pontosan. De hiszen ez nem is

lényeges. Asztalosmester volt, eléggé jelentéktelen kis asztalos, akinek keservesen meg kellett dolgoznia a pénzért, de bizonyára nagyon becsületes lehetett. Sohasem ismerte Susanna apját, amit tudott róla, azt csak akkor hallotta, amikor a lányt bemutatták neki. Most mégis határozott meggyőződése lett az ismeretlen asztalos becsületessége. Látta maga előtt, ahogyan kiszámolja a vevőnek a fa árát, a munkabért, és egyetlen garassal sem csap be senkit soha. Kínosan ügyel arra is, hogy pontosan betartsa a határidőt, amikorra a munkát ígérte. És még kínosabban arra, hogy a munka kifogástalan legyen. Honnan vette azt, hogy ennek a sohasem látott asztalosnak a tisztesség és a becsületesség volt a legjellemzőbb tulajdonsága? Amiben olyan holtbiztos volt. Maga sem tudta. Persze nem igaz. Tudta nagyon jól. Susannáról ítélt. Csak ilyen lehetett az apja is. A lány nagyon szép volt. Szőke haja úgy csillogott, mintha nem is a naptól kapta volna a fényét, hanem maga sugározta volna szerteszét. Testalkata tökéletes, az arca igen bájos. Az a két pici lencse – az egyik a bal... nem, a jobb, igen, a jobb arca közepén, a másik a bal alsó szemhéján – még kedvesebbé tette. De nem a szépsége volt rajta a legfeltűnőbb, hanem az a csodálatos tisztaság, amely a kék szeméből kiáradt. Vagy nem is a szeméből, hanem az egész lényéből, a levegőből, amely körülvette? Nem tudná megmondani. Csak azt, hogy sugárzott belőle a becsület és a tisztesség. Ha csak annyit mondott, hogy „fúj a szél”, vagy hogy „a péknél elfogyott a perec”, az ember azonnal tudta, hogy ez a lány inkább felnégyeltetné magát, semhogy valaha a legkisebb tisztességtelenséget, de akár még csak a legkisebb csalafintaságot is elkövesse. Hogy ezt miképpen csinálta, azt nem lehetett megmondani. Titok volt, rejtély, csoda. Csupán egyetlen magyarázat akadt: minden szavából, minden mozdulatából kicsendült a harmónia. A világ harmóniája. Amely irányítja a csillagokat és az igaz embereket. Az a harmónia, amelyet keres, amióta az eszét tudja. Keresi a csillagokban, keresi a földön, állatokban és növényekben, még a hideg kőben is. Most itt volt előtte ember alakban, és nem vette észre. Csak a kezét kellett volna kinyújtania, és elszalasztotta. „No, te híres Johannes Kepler, te adtál ki könyvet a világmindenség titkáról, te akarsz írni egy másikat a világ harmóniájáról, aztán amikor ott van előtted, nem látod, nem hallod?! Sok okod van a büszkeségre, mondhatom!” Szégyenkezett, és sajnálta elrontott jövő életét, ugyanekkor valami furcsa, önemésztő elégtételt is érzett, hogy elérte méltó büntetése, amiért ilyen vak volt, és ilyen helyrehozhatatlan bűnt követett el önmaga ellen... De hátha mégsem helyrehozhatatlan. Hátha még mindig nincs késő! Itt jár fel-alá, sopánkodik magában az elszalasztott alkalom miatt, és közben talán éppen ezalatt mulasztja el az utolsó alkalmat. Ahelyett, hogy... Hirtelen elhatározással magára terítette köpenyét, kalapját fejébe csapta és elindult. Szaporán rótta a sáros utcákat, amelyeket már feláztatott az őszi eső. Tschernembl háza előtt megállt, és nagyot dörömbölt a bronzkopogtatóval. – Szeretnélek megkérni valamire – fordult a vendég a házigazdához, amikor magukra maradtak. – Tessék! Ha módomban áll, örömmel teljesítem. Mindjárt gyanítottam, hogy csak valami fontos ügy hozhatott ilyen sürgősen hozzám. – Fontos. Számomra nagyon fontos. – Mondd! – Arra akarlak kérni, menj el Starhembergnéhez, és kérd meg számomra Susanna kezét. Ő a nevelőanyja. Nincs más, akitől meg lehetne kérni... – Tudom, tudom, ne magyarázd. Szóval mégis elszántad magad – állapította meg Tschernembl felderülten. – No, ennek igazán örülök! – Ezek szerint, ha örülsz, akkor vállalod is?

– Persze hogy vállalom. Ez csak természetes.. . Egyébként gratulálok. – Mihez? Susanna még nem mondott igent. – Akkor majd másodszor gratulálok. Most még csak a választásodhoz. Azt hiszem, nagyon jól választottál. – Ha nem késtem még el... Éppen ezért még valamire szeretnélek megkérni. Ne haragudj, hogy ennyire terhellek. – Tessék csak, mondd! – Lehetőleg még ma beszélj Starhembergnéval! Talán még így is késő. – Ma?! – lepődött meg Tschernembl. – Fél kilenc elmúlt. – Ennyi már az idő? Nem is figyeltem... De mit gondolsz, nem lehetne talán mégis... A házigazda megrázta a fejét. – Nem. Hogy gondolod? Csak ártanék vele... De meg minek? Nyugodt lehetsz, ha eddig még nem, akkor ma már nem kopogtat be kérő Starhembergnénál, holnap délelőtt meg ott leszek olyan korán, ahogy csak lehet. – De egészen korán! – Amilyen korán csak lehet. Biztosra veheted. Másnap délelőtt Tschernembl felkereste Starhembergnét. A bárónő igen szívélyesen fogadta, főképpen amikor megtudta, mi járatban van. Nem, nem késett el a kérő, Susanna még szabad. Persze őt is meg kell kérdezni, mit szól hozzá. Hiszen a tartományi matematikus úr egyszer már... ugye, aztán mégsem lett a dologból semmi. Nem olyan könnyű ezt egy fiatal lánynak elviselni. De mindjárt beszél vele. És ha Susanna még ma is szívesen fogadja Kepler urat, azonnal be is hozza magával. Ahogyan illik. Mindössze néhány perc türelemmel legyen Tschernembl úr. A néhány perc jóval több lett egy félóránál. Susanna ugyanis éppen padlót súrolt. Amikor a lány árván maradt, és Starhembergné jószívűen magához vette, nemcsak eltartásáról gondoskodott, hanem neveléséről is. Starhembergnének tudniillik leánynevelő intézete volt, amelyben nem annyira hívságos világi tudományokra, mint inkább istennek és embernek egyaránt tetsző erényekre oktatta a növendékeket. Susannánál a bárónő főleg a hálaérzet kifejlesztésére vetett súlyt. És mivel fejezhetné ki jobban a háláját egy fiatal lány, mint hogy segít a háztartásban? Akkor is, ha ez a háztartás egy egész nevelőintézet. Susanna tehát súrolt, takarított, mosott, a konyhában tevékenykedett, ezért lakást kapott, élelmet és olykor-olykor egy-egy elviselt ruhát. A többi cseléd bére sem volt sokkal több. Susannának így most váratlanul abba kellett hagynia a padlósúrolást, megmosdania, átöltöznie, rendbe szednie magát. Nem csoda, hogy több mint fél óra beletellett. De még akkor is zavarban volt, amikor a szobába lépett. Annyira azonban nem volt zavarban, hogy ne tudta volna megmondani: boldogan megy a tartományi... helyesebben a császári matematikus úrhoz. – Nyugodtan nevezheti már Johannesnak – szólt Tschernembl derűsen, mert örült, hogy jó hírt vihet a barátjának. Három hét múlva tartották meg az esküvőt a lány szülőfalujában, a Linz közelében fekvő Efferdingben. A lakodalmat ugyanott ülték meg az Aranyoroszlánhoz címzett fogadóban.

10. Kepler soha még olyan sokat, olyan könnyen és lelkesen nem dolgozott, mint a most következő időkben. Pedig csupán hivatali munkája is bőven elég lett volna két embernek. Tanított az iskolában. Mint tartományi matematikus térképet rajzolt, és evégett gyakran kellett utazgatnia. Megbízást kapott, hogy teremtsen rendet a Felső-Ausztriában használatos űrmértékek tökéletes zűrzavarában, és ezt a munkát ugyancsak elvégezte. Egyben azonban császári matematikus is volt, és ebben a minőségben elsősorban a Rudolf-táblázatok elkészítését várták tőle. Dolgozott tehát ezen is, pusztán becsületből. A rengeteg aprólékos számítással járó munka nem izgatta képzeletét, nem töltötte el örömmel, fizetése pedig Prágából éppen csak hogy csurrant-cseppent. A császári kincstár tartozása már megközelítette a hétezer forintot, ami abban az időben valóságos vagyonszámba ment. Hasztalan volt azonban minden sürgetés, a hátralék nem csökkent, hanem egyre növekedett. Pedig ennek a pénznek bőven lett volna helye a Kepler-háztartásban. Nemcsak az első házasságból származó két gyermekről kellett gondoskodnia, hanem feleségének tanácsára magukhoz vették Kepler öccsének, az epilepsziás és részben munkaképtelen, részben munkakerülő Heinrichnek két gyerekét is, akikre különben odahaza jelenleg a legsötétebb nyomor, a jövőben pedig a teljes elzüllés várt volna. És a négy gyerek mellé már az ötödik is jelezte jöttét: Susanna várandós volt. Az anyagi gondok azonban a legkevésbé sem tudták a csillagász kedvét szegni. Úgy érezte, a saját életében végre valóban megtalálta a harmóniát, az élet célját és értelmét. De nemcsak saját élete van; helyesebben, ezzel nem fejezte be elszámolását a világgal. Ellenkezőleg: úgy érezte, minél többet kap az élettől, annál többet kell magának is adnia. Susannával valóban boldog volt, és kötelességének tartotta, hogy ezért a boldogságért minél több munkával, minél több alkotással fizessen. De ennek a kötelességnek a teljesítése nem volt fárasztó, terhes, hanem nagyon is sok örömmel töltötte el. Jókedvvel, megelégedetten dolgozott, messzi túl hivatali kötelességén. A naptárreform ügyében elfoglalt és a regensburgi birodalmi gyűlés előtt kifejtett álláspontját könyv alakban is közzétette Dialogus de calendario Gregoriano, Párbeszéd a Gergely-naptárról címen. A könyvecskében mindkét részről egy-egy lelkész és egy-egy világi személy vitatja a maga álláspontját a Julianus-, illetve a Gergely-naptár mellett, a tiszta tudományt pedig egy ötödik szereplő, egy matematikus képviseli. Ebben az időben a tudományos vitairatoknak ez igen divatos és kedvelt formája volt. Galilei szintén egy Dialogóban, Párbeszédben írta meg a ptolemaioszi és a kopernikánus -a geocentrikus és a heliocentrikus – világnézet vitáját. De ahogyan Galileinek sem sikerült legfényesebb érvelésével sem meggyőznie a pápai udvart, éppen úgy nem járt több szerencsével a lutheránus rendeknél Kepler sem. A Gergely-naptárt csupán 1699-ben vezették be egész Németországban, akkor is csak császári rendeletre. Megírta a Krisztus születési évét tárgyaló munkájának kiegészítését, úgy, ahogy tervezte. A különféle tudósokkal annak idején folytatott kiterjedt levelezésében nem csupán Krisztus születési évének pontos meghatározásával foglalkozott, hanem ezzel kapcsolatban több egyéb kérdéssel is. Most ezt az anyagot tette közzé könyv alakban, Eclogae chronicae, Időrendi szemelvények címen. Ebben Heródes uralkodásának, Krisztus megkeresztelésének, tanítói tevékenységének, kínszenvedésének és halálának az időpontjáról vitatkozik. Gyűjtötte az anyagot, jegyzeteket készített, vázlatokat ahhoz a munkájához, amely régen foglalkoztatta, és amelyből egyes fejezeteket már meg is írt: a Kopernikusz tanait népszerű, könnyen érthető formában ismertető könyvhöz. A legnagyobb kedvvel azonban azon a művén dolgozott, amelyet a világban uralkodó harmóniáról szándékozott írni. Meggyőződése volt, hogy a világmindenség valamennyi jelenségét

valamilyen összhang irányítja, amely ugyanúgy megnyilvánul az égitestek mozgásában, mint a kristályok alakjában, a zenei akkordokban és még a történelmi eseményekben is. Ezt kutatta hangyaszorgalommal, hihetetlen örömet érezve, valahányszor csak olyan adatra bukkant, amely elméletét igazolni látszott. Az öröm nemcsak a tudós büszkeségéből táplálkozott, hogy sikerült valami újat felfedeznie, hanem egyúttal az emberbarát túláradó érzelmeiből, mert azt remélte, könyvének közrebocsátásával mindenkinek megmutatja majd a boldogság felé vezető utat. Tartozik azzal a világnak, hogy ezt az utat megmutassa, hiszen ő maga már rálelt második házasságában, főleg amióta 1615 nyarán Susanna megszülte első gyermekét, Margarete Reginát. A világ azonban a legkevésbé sem vett tudomást arról, hogy a linzi csillagász boldoggá akarja őt tenni, és ezért némi viszonzással tartoznék neki. Ellenkezőleg, mintha megbánta volna utóbbi időben tanúsított átmeneti enyheségét, sietett Keplert figyelmeztetni a valóságra. 1615 decemberében levelet kapott Georg Binder heumadeni lutheránus lelkésztől. Binder Kepler húgának, Margaretének volt a férje. A matematikus gyerekkorától kezdve nagyon szerette nála tizenhárom évvel fiatalabb testvérét, és Margarete ugyanúgy ragaszkodott Johanneshoz. Ha bátyja Maulbronnból vagy Tübingenből hazajött vakációra, a kislány szinte egy percre sem vált el tőle, és később, amikor Johannes végképp elszakadt a szülői háztól, még sokáig leveleztek egymással. Ez csupán akkor vált egyre gyérebbé, amikor Margarete férjhez ment a Leonbergtől nem messze fekvő Heumaden evangélikus lelkészéhez. Binder természetesen jól tudta, hogy Kepler régóta szálka a württembergi egyházi hatóságok szemében, később már nyíltan eretneknek bélyegezték, és valósággal kiközösítették. Semmi kedvet sem érzett ahhoz, hogy sógora miatt esetleg még őrá is ferde szemmel nézzenek felettes hatóságai, és ezért igyekezett az érintkezést Keplerrel minél szűkebbre csökkenteni, lehetőleg teljesen megszüntetni. És most éppen ez a Binder ír. Csak valami egészen rendkívüli oka lehet. Valóban az volt. A levél elmondotta, hogy súlyos baj van Katharina Keplerrel, született Guldemann-nal, Johannes anyjával. Jakob Reinhold leonbergi üveges, főleg azonban a felesége, Ursula széltében-hosszában híreszteli, hogy az öreg Keplerné bájitallal meg akarta mérgezni egykori barátnőjét, Reinholdnét, aki nem halt ugyan meg, de súlyos görcsöket kapott, és azóta is beteg. A pletyka gyorsan terjedt, és a kétszáz lakosú Leonbergben hamarosan mindenki erről beszélt. Természetesen ki-ki hozzátette a magáét, már mások is kerültek, akiket Keplerné egyszer-kétszer megkínált egy bádogcsuporból valami keserű itallal, amitől aztán nagyon rosszul lettek, olyan is akadt, aki egyfolytában beteg azóta, egy másik megbénult, a Meyerné pedig kétségtelenül ettől halt meg. Nem vitás: Keplerné elvetemült boszorkány, aki urának, a sátánnak parancsára igyekszik minél több kárt okozni az embereknek. Mikor a dolog idáig fajult, Christoph, Keplerné legifjabb fia, aki ónműves volt Leonbergben, átment sógorához Heumadenba, és mindenről részletesen tájékoztatta. Hármasban Margaretével, alaposan meghányták-vetették a kérdést, és végül úgy döntöttek, hogy rágalmazás miatt feljelentik a Reinhold házaspárt a leonbergi törvényszéknél. Ez meg is történt, de Reinholdék ragaszkodnak annak bizonyításához, hogy Keplerné valóban boszorkány. Ezt már régen észre kellett volna venni, hiszen az öregasszony nagyon nyugtalan természetű, sohasem tekint senkinek a szemébe, képtelen könnyezni, és amikor apját, az egykori eltingeni polgármestert és kocsmárost kiásták a sírjából, nagyon nézegette annak a koponyáját, amit jámbor és istenfélő keresztyén hívő semmi esetre sem tenne. Reinholdék helyzetét könnyíti az is, hogy teljes mértékben támogatja őket Lutherus Einhorn alvárnagy, az asszony barátja. Mindennek alapján a leonbergi törvényszék elrendelte a vizsgálatot Keplerné boszorkány mivolta ügyében. Felesleges a kedves sógor előtt bővebben vázolni, hogy az ilyen eljárás milyen veszélyeket rejt magában. Ezért tehát ő, Georg Binder, mind a maga, mind felesége, Margarete, valamint Christoph, de legfőképp az öreg Keplerné nevében

azt kéri, hogy a császári matematikus vesse latba befolyását, és igyekezzék elsimítani az ügyet. Nagyjából így szólt a levél. Keplernek egy pillanatig sem volt kételye, miért újította fel egyszerre Binder a „kedves sógorhoz” fűződő rokoni kapcsolatokat. Nyilván féltette az öreg Keplernét is, elsősorban azonban önmagát. Elvégre egy falusi lelkész számára nem a legjobb ajánlólevél, ha az anyósát mint boszorkányt elégetik. Mert ez a veszedelem is fenyegetett, ezt Kepler azonnal látta. Protestánsokat és katolikusokat kölcsönösen ádáz gyűlölet töltött el egymás iránt, eretneknek, pokolfajzatnak tartották egymást, ahol tehették, kikergették házukból egyik a másikat; a boszorkányüldözés tekintetében azonban paradicsomi béke és egyetértés uralkodott közöttük, legfeljebb csak vetélkedtek, hogy ki tudja több füstölgő máglyával szolgálni az Úr dicsőségét. Szerte egész Németországban tízezrével égették a boszorkányokat: nőket, férfiakat, öregeket, fiatalokat, sőt nemegyszer gyermekeket is. A mindössze kétszáz lakosú Leonbergben 1615-ben hat boszorkányt hurcoltak máglyára, minden harmincharmadik embert egyetlen esztendőben! És Kepler anyja különösen alkalmas volt arra, hogy boszorkánynak kiáltsák ki. Hatvannyolcadik évét betöltötte már, ráncos képű, hajlott hátú öregasszony. Szeret pletykálkodni, híreket hozni-vinni, mindenbe belekotnyeleskedni. Egyébként is szívesen fontoskodik, főleg gyógyítótudományára büszke, összekotyvaszt mindenféle gyanús folyadékot, ami azután egyaránt jó szemmel verés, szerelmi bánat meg kolera ellen, és kínálgatja fűnek-fának. Szóval kuruzsló, éppen csak hogy nem pénzért csinálja, hanem a hírnévért. De a javasasszony híre igen könnyen összekapcsolódik a boszorkányéval. Aztán a múltja sem volt a legkifogástalanabb, vagy legalábbis semmi esetre sem a legmegszokottabb. Az apja még Eltingen polgármestere volt, éppen úgy, mint férjének, Heinrichnek az apja Weilé. Aztán mire vitték a gyerekeik? Heinrich zsoldos lett, aki pénzért gyilkol, méghozzá pápista seregben, Katharina pedig elkódorgott utána a hadak közé. Hát csinál ilyesmit tisztességes keresztyén asszony?! Ő persze azt mondja, csak azért ment, hogy visszahozza az urát. Igaz, együtt is jöttek akkor haza. De ki tudja, hol járt addig, mit csinált, milyen pokolfajzattal szűrte össze a levet? És Kepleren egyszerre végigfutott a hideg borzongás. Hátha még valami kiderül az anyja múltjából? Az, hogy leánykorában egy ideig az egyik nagynénjénél nevelkedett, akit aztán boszorkányság vádjával elégettek. Ha ezt anyjának az ellenségei megtudják, senki sem mossa le róla, hogy annak idején még a nagynénje avatta be a boszorkánymesterség titkaiba, és azóta is a sátán szolgálatában áll. Bármilyen ostobaság is a boszorkányság vádja, ha egyszer megindul az eljárás, senki sem tudhatja, mire vezet. Illetve tudja mindenki, hogy elvezethet a legszörnyűbb véghez is: a máglyához. Mindent meg kell kísérelni tehát, hogy lehetőleg még az elején meg lehessen akadályozni a boszorkánypert. Tüstént írt a leonbergi városi tanácsnak, és a legélesebben tiltakozott az ellen, hogy anyja vádlóból vádlottá váljék. Reinholdék a legszemenszedettebb rágalmakkal illették az anyját, és most ahelyett, hogy felelnének értük, még ők vádaskodnak. Elvárja a városi tanácstól, hogy véget vet ennek a szemérmetlen játéknak. Leonbergben azonban nem ijedtek meg Kepler levelétől. A városka ugyanannak a Württembergnek a területén feküdt, amelynek egyházi hatóságai valósággal kiátkozták a császári matematikust, következésképp tudták, hogy ezeknél nincs befolyása. Ezzel szemben Reinholdné öccse az udvarnál viselt hivatalt, ami kétségtelenül igen nagy tekintélyt biztosított neki szülővárosában. Ez a hivatal ugyan mindössze annyi volt, hogy ő borotválta a nagyherceg fiát, de ebből következett, hogy naponta találkozott főúri gazdájával, sőt utazásain is elkísérte, így például most éppen Leonbergbe jött a fiatal nagyherceggel és kíséretével. Reinholdné természetesen azonnal elpanaszolta öccsének,

hogy mibe keveredett, és segítségét kérte. A tanácskozáson részt vett az asszony barátja, Einhorn is. Ő tüzelt leginkább az öreg Keplerné ellen. Einhorn ugyanis sok évvel korábban megkérte volt a fiatal Kepler lánynak, Margaretenek a kezét, de kikosarazták. Ezt a sérelmet azóta sem tudta elfelejteni, és mindvégig esküdt ellensége maradt a Kepler családnak. A tanácskozás eredményeképpen Einhorn legközelebb előállította az öregasszonyt a városházára, és itt Kräutlin – így hívták Reinholdné öccsét – kardot szegezett a mellének, és követelte, hogy azonnal gyógyítsa meg a nénjét, akit ő tett beteggé. Bár az öregasszony igen megijedt, szerencsére volt annyi esze, hogy kijelentse, ő senkit sem tud sem beteggé tenni, sem meggyógyítani. Egyébként ha félelmében netán megígéri, hogy meggyógyítja az asszonyt, ezzel maga szolgáltatott volna bizonyítékot boszorkány mivoltáról. Erről a kihallgatásról végül is elengedték Keplernét, de már az egész városkát elöntötte a boszorkányhisztéria. Egy tizenkét éves kislány, aki éppen téglát cipelt, az utcán szembetalálkozott az öregasszonnyal, és amikor ez rápillantott, a gyermek karjába heves fájdalom nyilallt, majd a karja hosszabb időre megbénult. Ma már tudjuk, hogy ilyen tünetekkel különféle ízületi betegségek járnak. Nyilván ilyenben szenvedett a kislány is; feltéve, hogy nem egyszerűen csak kitalálta az egészet ideges képzelődésből vagy feltűnési vágyból. A XVII. században azonban ezt a szemmel verés kétségtelen bizonyítékának tekintették. Kepler most már János Frigyes württembergi nagyherceghez fordult anyja érdekében. A nagyherceg igen felvilágosult ember volt, de a korszellemmel ő sem helyezkedhetett szembe. Mindössze annyit tehetett ő meg az ugyancsak jóindulatú Faber alkancellár útján, akinek Kepler szintén írt, hogy kemény hangon figyelmeztették a leonbergi hatóságokat a törvényes eljárási módok legszigorúbb betartására. Ez pedig csupán annyi következménnyel járt, hogy Kräutlin, Einhorn meg a Reinhold házaspár a továbbiakban jóval óvatosabban, de annál makacsabbul szőtte hálóját, amellyel az öregasszonyt akarta gúzsba kötni, és végül máglyára juttatni. A helyzet egyre veszedelmesebbé vált, és kínos hatását már Christoph és Binder, az asszony fia és veje is érezte. A boszorkány közvetlen rokonai voltak, nyilván összejátszottak vele, netán maguk is részesei a fekete mágia tudományának. Mindenképpen igen kellemetlenné vált számukra az ügy, de főleg maga az öregasszony. A legkényelmesebb lenne szépszerével megszabadulni tőle. Végül azt tanácsolták neki, szökjék el Leonbergből. És ha már elmegy, hová mehetne máshová, mint Johanneshoz? Linz először is messzi van, de ami ennél jóval fontosabb, nem Württemberg, hanem Felső-Ausztria területén, ahova nem ér el az itteni hatóságok keze. Azonkívül Johannes, ha nem is kedvence az egyházi szerveknek, azért mégiscsak császári és tartományi matematikus, és odahaza sokkal könnyebben meg tudja védelmezni a boszorkánypertől. Christoph vállalkozott arra, hogy elkíséri az anyját Linzbe, csak induljanak minél hamarabb. Margarete-ot nem az a szempont vezette, hogy lehetőleg megszabaduljon annyi kényelmetlenséget okozó anyjától, de maga is éppen a gyanúsított érdekében jobbnak látta, ha eltűnik a városból. Így tehát ő sem mondott ellent, de különben sem lett volna sok szava a két férfival szemben. Binder tiszteletes úrnak nagy kő esett le a szívéről, amikor a tanácskozás eredményeképp Christoph anyja kíséretében útnak eredt Linzbe. De fellélegzett az ónműves is, amikor célhoz értek, és bátyja gondjaira bízva anyját, a saját válláról lerázhatta a felelősséget. Visszaérkezve Leonbergbe, annál kellemetlenebbül érintette az a szóbeszéd, amely már az egész városkában elterjedt, hogy azért szöktette meg anyját, mert maga is elismeri bűnösségét, és ezzel a tettével ő is bűntársává vált. Christoph Kepler tehát ismét tanácskozásra ült össze sógorával, akit már ugyancsak kikezdett a pletykálkodás. Egyikük sem volt valami rózsás hangulatban, és egyöntetűen megállapították, hogy az öregasszony ügye eléggé rosszul áll. De éppen így megállapították azt is, hogy semmit sem segíthetnek

rajta, ha maguk ugyancsak belekeverednek a boszorkányperbe. A leghelyesebb tehát, ha minél inkább elhatárolják magukat tőle, és hogy ez irányban ne hagyják kétségben az illetékeseket, tüstént levelet írtak a nyomozó hatóságnak. Ebben hangsúlyozták, hogy amennyiben az eljárás bebizonyítaná Keplerné boszorkány voltát, ők megtagadják anyjukat, illetve anyósukat, és nem gördítenek akadályt a törvény szigorának érvényesülése elé. Az öreg Keplerné közben elsőszülött fia házában élt Linzben. Leonbergi tapasztalatai kissé megrettentették, és ezért nagy önmegtartóztatással nem igyekezett azonnal barátságot kötni a szomszédokkal. Így felszabaduló idejét inkább arra fordította, hogy odahaza törekedett hasznosítani magát. Megdöbbenéssel tapasztalta, hogy menye nem egészen úgy főz, mint annak idején ő, holott Johannes csak azt szereti. Oktatgatta is szorgalmasan Susannát: „Ezt ne így csináld, hanem úgy; azt ne úgy, hanem emígy!” És ha még csak a főzésnél lettek volna ezek a visszásságok! De hasonló rendellenességeket tapasztalt mindenütt, ahova csak tekintett. A bútorok nem úgy állottak, ahogyan kellett volna; nagymosás előtt Susanna mindössze egy napig áztatta vízben a fahamut, hogy lúg legyen; tűzgyújtáshoz kevés aprófát használt. Meggyulladt ugyan így is, de mennyire más, ha többet rakunk alája! Persze ehhez az kell, hogy az ember ne sajnálja a fáradságot, és legalább háromszor annyi fát hasogasson fel. Mi más az asszony dolga? De hát ezek a mai fiatalok! A legjobban azonban Susanna gyermeknevelési módszere háborította fel. Azt hiszi ez a nő, ha rendesen enni ad nekik, ruházza, tisztán tartja őket, a nagyobbakat iskolába járatja, ezzel minden rendben van?! Arra azonban nem gondol, hogy mindig legyen elegendő faszén a háznál, amit aztán az ember vízbe tehet, hogy ezzel a vízzel meghinthesse a gyerekeket, ha valaki szemmel verné meg őket! Vagy nem tudja, vagy nem törődik vele. Hiába, csak meglátszik, hogy nem volt, aki megtanítsa rá. No de majd ő! Susanna angyali türelemmel viselte el az öregasszony állandó kotnyeleskedését, oktatgatását, örökös beavatkozását. Csupán olyankor keseredett el a szája íze, ha Katharina asszony Johanneshoz ment be, hogy miért nem mondja meg Susannának, hogy ezt ne így, hanem úgy. „Elvégre te vagy az úr a házban. Ne hagyd, fiam, hogy a fejedre nőjön!” Kepler azonban nagyon határozottan és félreérthetetlenül leintette az öregasszonyt, úgyhogy erről hamarosan leszokott. Ehelyett egyéb hihetetlenül érdekes és fontos mondanivalókkal nyitogatott be a fiához. Hogy képzelje el, tejet altatott egy csuporban, de aztán egészen megfeledkezett róla, és amikor tíz nap múlva kezébe került a kamra sarkában, hát rajta ült már a penész. A tej is megpenészedhetik, ki hitte volna? Aztán meg hogy a Gänseleinéknél még mindig tojnak a tyúkok. Ilyen hidegben! Mit csinálhattak velük? Meg hasonlókat. Dehogy zavarja ő sokáig Johannest. Tudja ő, hogy temérdek munkája van. Éppen csak egy-két szót mond neki, ezt nem lehet megtiltani egy anyának! Valóban nem tartotta fel hosszú ideig a csillagászt. Néhány mondat után már ki is fordult megint a szobából. Aztán legfeljebb negyedóra múlva újra benyitott. Megint csak egy-két szóra. Pedig Kepler figyelmének e nélkül is elég sokféle munka között kellett megoszlania. Dolgozott egy teológiai könyvecskén az úrvacsoráról. Erről mintegy két évtizeddel ezelőtt írt már egy latin nyelvű értekezést, aztán házi használatra csinált feljegyzéseket, és most mindezt összefoglalta és kibővítette egy német nyelvű munkában. Elhatározta, hogy ismét kiad kalendáriumot és csillagászati évkönyvet, mert ebből némi jövedelemre számíthatott, amire nagy szüksége volt az immár nyolctagú családnak. Igen előrehaladt Kopernikusz tanait népszerűén ismertető művében is. Minden eddigi munkájánál terjedelmesebbnek ígérkezett, és már a címe is megvolt: Epitome astronomiae Copernicanae, A kopernikuszi csillagászat kivonata. A cím túlságosan szerény, és éppen ezért félrevezető. Kepler célja valóban mindössze az volt, hogy Kopernikuszt közkinccsé tegye. A felsőausztriai rendekhez szóló ajánlásában ezt írja: „Bármilyen álláspontra helyezkedjenek is mások, én

velük szemben kötelességemnek tartom, hogy amit bensőmben igaznak ismertem fel, és aminek a szépsége szemlélés közben elragadtatással tölt el, azt szellemem minden erejével kifelé is védelmezzem... Mert amíg a sokaság nem téved, addig ennek a sokaságnak az oldalán kívánok állni. Ezért nem kímélem a fáradságot, hogy a lehető legtöbb embernek megmagyarázzam elméletem lényegét, és nagyon boldog vagyok, valahányszor a többség oldalán lehet a helyem. Bár a jó uralkodó elsősorban békét kíván, de ha békére nincs módja, akkor győzni akar. Ugyanígy mindama viszontagságok ellenére, amelyeket okoz, ha eltérek a tömegek véleményétől, mégis felbátorít az a gondolat, hogy az igazság csillogó fénye végül áttör az általános előítélet mégoly tartós felhőin is; és valahányszor az igazság oldalán küzdők, a győzelem utoljára is az enyém.” Munka közben azonban ez az eredeti cél egyre bővült. A szerző nem szorítkozott Kopernikusz tanainak közérthető ismertetésére, hanem belevette a maga felfedezéseit és gondolatait is. Így itt már szó sincs a bolygók és holdjaik pályájának kör alakjáról – mint a lengyel csillagásznál –, hanem valamennyi ellipszispályán kering, amint ezt Kepler először a Marssal, majd a többi égitesttel kapcsolatban megállapította. A Naprendszer szerkezete ebben a könyvben már – és ebben a könyvben először – úgy tárul az olvasó elé, ahogyan azt ma ismerjük. A legnagyobb kedvvel azonban változatlanul a világ harmóniáját tárgyaló művén dolgozott. Nagyjából már meglett volna vele. Sok fejezete készen volt, és vázlatosan a többi is. Nem lett volna olyan sok munka a hézagok kitöltése. Csak éppen hiányosnak érezte a művet. Nincs benne az, amit a címe ígér. Mert a címe az lesz: A világ harmóniája. Középkori latinsággal: Harmonices mundi. És ezt a harmóniát sok apró részlettel bizonyítja. Csak a döntő, a lényeges hiányzik belőle. Nem azért, mert ezt lusta volt megírni. Hanem mert még maga sem tudta. Még mindig nem tudott feleletet adni arra a kérdésre, mi a viszony a bolygók keringési ideje és a Naptól való távolságuk között. Holott e két adat között feltétlenül kell valamilyen kapcsolatnak lennie. Hiszen ha a bolygókat a Nap hajtja pályájukon, a Napból kiáramló erő űzi őket előre, akkor nyilvánvalóan annál gyorsabban hajtja őket, minél közelebb vannak, és annál lassabban, minél távolabb. Az ember azt várná, hogy a kétszer olyan távoli bolygó keringési ideje kétszer annyi legyen, mint a közelebbié. De nem így van: több ennél. Az összefüggés tehát nem ilyen egyszerű, hanem sokkal rejtettebb. Ezt a rejtélyt kell kibogozni! Amíg ez nincs meg, addig nem léphet a nyilvánosság elé A világ harmóniájával. Ezt az összefüggést kereste tehát lázas buzgalommal. Számolt, táblázatokat készített, képleteket dolgozott ki, a Mysterium cosmographicumban közzétett ötlete nyomán geometriai megoldásokkal próbálkozott. Közben be-benyitott az édesanyja, hogy négylovas hintó érkezett a városháza elé, a kocsisnak tollbokréta ékíti a süvegét, vagy hogy hallatlan, milyen bűz árad két utcával odább a tímárműhelyből. Utóbbi időben aztán egyre sűrűbben más mondanivalója akadt. Hogy ő érzi, itt felesleges, csak terhére van mindenkinek, haza kíván menni. Fia magyarázta ugyan neki, hogy a pert Leonbergben még egyáltalán nem zárták le, tovább gyűjtik az adatokat, terhelő tanúvallomásokat, Reinholdék és barátaik szemlátomást nem nyugszanak. Az egyetlen okos dolog, amit az anyja tehet, ha nyugton marad Linzben. Az öregasszony erre elcsendesedett, de csupán azért, hogy legkésőbb fél nap múlva kezdje az egészet elölről. Rövid időre megnyugodott, amikor 1617 nyarán Susanna megszülte második gyermekét. Ez is leány lett, és nagyanyja után Katharinának keresztelték, ami tagadhatatlanul hízelgett a névadónak. Megnövekedett fontosságának tudata is, hiszen ilyen újszülöttet állandóan gondozni kell, amit semmi esetre sem lehet olyan tapasztalatlan teremtésre bízni, mint az anya. Ki más lenne erre a feladatra hivatottabb nála, lévén ez a gyermek nemcsak az unokája, hanem az ő nevét is viseli! Mikor azonban ilyen irányú kísérleteit Susanna nagyon szelíden, de igen-igen határozottan s következetesen visszautasította, akkor végképpen megsértődött, és semmi módon sem lehetett többé lebeszélni arról,

hogy visszatérjen Württembergbe. Legfeljebb arra volt hajlandó, hogy nem Christophhoz megy Leonbergbe, hanem Margarétához, Heumadenba. Elvégre a veje lutheránus lelkész, ott sem eshetik semmi baja. Kepler nem tehetett egyebet, félbeszakította a munkáját, magára hagyta a feleségét, hat gyermekét és elkísérte anyját Württembergbe. Susanna még a búcsúzásnál a kapuban is igyekezett rábeszélni anyósát, hogy maradjon. De amikor a kocsi eltűnt a fordulóban, önkéntelenül mégis fellélegzett. Aztán súlyos lelkiismeretfurdalást érzett, hogy ő milyen önző és szívtelen teremtés.

11. Előbb-utóbb Keplernek észre kellett vennie, hogy az anyja ellen indult boszorkányper az ő társadalmi helyzetét sem hagyta érintetlenül. Az emberek gyanakodva néztek rá, húzódoztak tőle, és ha legszűkebb barátai nem is, távolabbi ismerősei lehetőleg elkerülték. Egy ízben szóvá tette ezt Susannának, és ekkor kiderült, hogy az asszony ezt már régebben és nagyobb mértékben tapasztalta. Csak nem akart szólni róla, nehogy ezzel is keserítse a férjét. Johannes mosolyogva felelt: – Ugyan! Sokat törődöm is én ezzel! – Nem így gondoltam – felelte a felesége. – Csak esetleg úgy foghattad volna fel, hogy burkolt formában az anyád miatt teszek szemrehányást. Johannes megsimogatta a kezét. – Ha bárkiről gondolnék is ilyesmit, rólad semmi esetre sem. Akármennyire közömbös volt Kepler számára az emberek véleménye, mégis rosszul esett neki, hogy második házasságából született első kislányának, Margarete Reginának a temetésére olyan kevesen jöttek el. Margarete nem sokkal második életévének betöltése után, 1617 szeptemberében halt meg. Két esztendővel fiatalabb húga, Katharina, mindössze fél évvel élte túl, aztán eltemették őt is. Újra csak az első házasságából származó, immár tizenhatodik évében járó Susanna és a tizenegy éves Ludwig élt a Kepler-házban, Heinrich két örökbe fogadott gyermekén kívül. A tudóst nagyon lesújtotta az ily rövid időközben ért kettős csapás. Nagyon szerette második feleségét, és úgy érezte, mintha gyermekei halálával Susannából is meghalt volna valami. Fájdalma ellen nem tudott jobb gyógyszert annál, mint hogy munkájába menekült. Általában: akár bánata volt, akár öröme, túláradó érzelmeit mindig munkába fojtotta. Fokozott szorgalmához hozzájárult, hogy sarkallta a kötelességteljesítés és adott szava is. Még egy esztendővel ezelőtt történt, hogy meghalt a bolognai egyetem csillagásztanára, Giovanni Antonio Magini. Utódjául az egyetem Keplert hívta meg, akit erről Giovanni Antonio Roffenius filozófiaprofesszor értesített. A linzi tanár válaszában megköszönte a megtiszteltetést, hogy Európa legkiválóbb egyeteme kínálja fel neki tanszékét, csábítja is a nagyobb hallgatóság, valamint az anyagi előnyök. Ő azonban német; házasság, szokások, neveltetés: minden ide köti, főként pedig az a nagyobb szabadság, amelyet ifjúkorától fogva élvez, és amelyben Bolognában nem lenne része. A megtisztelő ajánlatot tehát nem áll módjában elfogadni. Mégis reméli, hogy haszna lesz belőle. A bolognai meghívás nyilván arra serkenti majd a császári kincstárt, hogy az eddiginél gyorsabban és nagyobb összegekben folyósítsa a fizetését. Ennek révén neki szintén több lehetősége lesz minél hamarabb közzétenni a Rudolf-táblázatokat és csillagászati évkönyvét, amiből azután minden asztronómusnak előnye származik, és így a bolognai egyetemnek is. Annyira biztosra vette a császári kincstártól járó fizetésének pontosabb folyósítását, hogy alkalmazott egy famulust, a savoyai Janus Gringalletust, akit a Rudolf-táblázatok, a csillagászati évkönyv és a kalendárium számításaival foglalkoztatott. Az igen ügyes Gringalletus annál is inkább segítségére volt, mert Kepler, amint ezt több levelében elpanaszolta barátainak, nehezen tudta elviselni a szigorú rendet. Sietségében nemegyszer követett el számolási hibákat, amelyek természetesen előbb-utóbb jelentkeztek, felkutatásuk meg kijavításuk megtízszerezte a munkát, és hosszú időre visszavetette kutatótevékenységében. Pedig a Rudolf-táblázatokkal most már valóban szeretett volna mielőbb elkészülni. Már több mint másfél évtizede dolgozott rajtuk; sürgette a Brahe család is, amely jelentős jövedelmet remélt, hiszen Kepler nagymértékben felhasználta Tycho de Brahe adatait. Sőt még egykori társa Brahe prágai obszervatóriumában, Longomontanus is levelet írt, hogy ne könnyelmű könyvek kiadásával töltse az idejét, hanem teljesítse végre kötelességét.

De a Rudolf-táblázatok számításain kívül még az utolsó simításokat kellett elvégezni a szokásos jóslatokkal megtűzdelt kalendáriumon, továbbá az Ephemerides című csillagászati évkönyvön, amely a csillagok állását ismertette a megadott időszakra. Mindez azonban elsősorban a kenyérkereset célját szolgálta. Ami igazán büszkeséggel és a jól végzett tudományos munka örömével töltötte el, az az volt, hogy az évkönyvvel és a kalendáriummal egyazon esztendőben, 1618-ban megjelent Kopernikuszt népszerűsítő könyvének, az Epitome astronomiae Copernicanae-nak az első kötete is. A két további kötet azután 1620-ban és 1621-ben látott napvilágot. Az Epitome Kepler legterjedelmesebb munkája. Mint valamennyi többi munkájában, ebben is keverednek, sőt összefonódnak a legfantasztikusabb középkori babonák és képzelgések a modern tudományos felismerésekkel. Csakhogy az ugyanebben az időben megjelent többi csillagászati mű – az egyetlen Galilei munkáinak a kivételével – semmi mást nem közöl középkori tévelygéseknél. Ez volt a kor szelleme, amely alól a linzi csillagász sem tudta kivonni magát. Ami ezenfelül van a könyvben, az új tudományos felfedezések, az Kepler egyéni eredménye. Mint már említettük, ebben a műben tárul először az olvasó elé a Naprendszer úgy, ahogyan ma is ismerjük. Ennek az 1618-as esztendőnek Kepler tudományos tevékenysége szempontjából volt azonban egy összehasonlíthatatlanul fontosabb eseménye. Évek hosszú sora óta szinte rögeszméjévé vált, hogy a bolygók keringési idejének valamilyen módon attól kell függnie, hogy milyen távolságra van az illető bolygó a Naptól. De nem pusztán arról van szó, hogy a nagyobb távolságra levő bolygónak hosszabb pályát kell megtennie. Hanem ezenfelül a távolabbi bolygó lassabban is halad ezen a pályán, ugyanolyan hosszúságú útvonalat is több idő alatt tesz meg, mint a közelebbi. Ezt minden adat igazolja. Az adatok azonban csak a csupasz tényeket közlik, de ő a tények mögött rejlő törvényre volt kíváncsi. Nem elég a táblázat, amely rendre felsorolja az egyes bolygók keringési idejét, még akkor sem, ha ez a táblázat azt is megmutatja, hogy ez a keringési idő egyre nő, ahogyan a Naprendszerben belülről kifelé haladunk. Kell lennie egy matematikai képletnek is, és ha ebbe a képletbe behelyettesítjük azt a távolságot, amely a bolygót a Naptól elválasztja, akkor eredményként megkapjuk a keringési időt. Csak éppen ezt a képletet nem tudta megtalálni. 1618. március elején egyszerre egészen váratlanul az az ötlete támadt, hogy a keringési idők négyzetei és a távolságok köbei között keressen összefüggést. Hogy honnan származott ez az ötlete, azt maga sem tudta volna megmondani, de nem is töprengett rajta. Nem ez volt az első és nem is az utolsó effajta kísérlete, a korábbiakat rendre kipróbálta; meg kell nézni ezt is, egyezik-e a valósággal. Megnézte néhány bolygó adatait, elvégezte a műveleteket, majd összehasonlította az eredményt. Nem egyezett. Ezt a feltevést is el kell vetnie, mint a többit. Aztán más képletekkel próbálkozott, ugyancsak sikertelenül; egyéb munkát vett elő, majd újra visszatért kedvenc rögeszméjéhez. Jó két hónappal később, pontosan 1618. május 15-én ismét felmerült korábbi gondolata, hogy az összefüggést a keringési idők négyzetei és a távolság köbei között keresse. Pontosan emlékezett ugyan, hogy ezzel már próbálkozott egyszer, és a tények ellentmondtak az elméletnek, valami azonban mégis arra ösztökélte, hogy végezze el megint a számításokat. És most, csodálatos módon, minden olyan pontosan egyezett, mint a leggyönyörűbb álomban. Nem akart hinni a szemének. Kezdte az egészet elölről. A számítások eredménye ugyanaz volt. De miképp lehetséges ez, hiszen márciusban... Hirtelen felugrott az asztaltól, és a régi iratok között kezdett turkálni. Nem uralkodott közöttük a legtökéletesebb rend, és így beletellett némi idő, amíg meglelte, amit keresett: a márciusi számításokat. Gondosan végigment rajtuk még egyszer... Hát persze! Sietségében, mint már annyiszor, ekkor is tévedett az aprólékos számolgatásban. Elvétett egy köbgyökvonást. Ezért adott más

eredményt a képlet, mint amit a Brahe-féle táblázatok mutattak. Ha annak idején ezt az egyszerű mechanikus munkát Gringalletusra bízza, már akkor kijött volna a helyes eredmény. Gringalletus az ilyesmikben sokkal megbízhatóbb nála. Olyan pontosan dolgozik, mint a gép. De ha most ő is megpróbál ilyen pontosan dolgozni, és kijavítja a márciusi hibát, akkor kiderül, hogy a képlet az akkori példák esetében is helyes. Mégsem elégedett meg ennyivel. Sorra vette valamennyi bolygót, és összehasonlította keringési idejüket, valamint a Naptól való távolságukat. A nagyobb biztonság kedvéért minden számítást elvégzett maga is, de Gringalletusszal szintén elvégeztette, majd a két eredményt egybevetette. Most már nem maradt kétség: az elmélet helyes. Nem elmélet többé, hanem természeti törvény, képletbe foglalható törvény: két bolygó keringési idejének négyzetei úgy aránylanak egymáshoz, mint e két bolygó Naptól való középtávolságának köbei. Mérhetetlen boldogság töltötte el. Több, jóval több, mint amennyivel egy tudóst eltölt egy új tudományos felismerés. Ennél többnek is tartotta felfedezését. A két korábbi törvénnyel együtt, amelyet még az Astronomia novában tett közzé, most már megtalálta a világban uralkodó és a világot igazgató harmóniát. Immár semmi akadálya, hogy befejezze művét. „Íme, elvetettem a kockát, írtam egy könyvet vagy kortársaim, vagy az utókor számára. Nekem mindegy. Száz évig is várhat ez a könyv olvasóra, hiszen Isten is hatezer évig várt arra, aki megérti művét.” Ezekkel a szavakkal végződik Kepler legkedvesebb munkájának a bevezetője. Harmonices mundi, A világ harmóniája a címe, 1619-ben jelent meg Linzben. Az ekkor negyvennyolc éves szerző célja, hogy magyarázatot adjon a világ minden jelenségére; pontosabban, hogy feltárja azt a harmóniát, amely a különböző jelenségekben megnyilvánul. Bizonyos vonatkozásban tehát a Mysterium cosmographicum folytatásának tekinthető. A Harmonices mundi öt könyvre oszlik, és ebből az első kettő a matematikai harmónia fogalmát tárgyalja, majd a zene, csillagászat, csillagjóslás, ismeretelmélet következik, ahol az író mindenütt a harmónia uralmát látja. Ezek a harmóniák azonban egymással is harmóniában vannak. A bolygók például – amint éppen ő fedezte fel – napközeiben gyorsabban haladnak, mint naptávolban. Kepler most egybeveti a legnagyobb és legkisebb sebességek arányát, és azt találja, hogy az egyes bolygóknál 4/5, 5/6, 2/3, 15/16, azaz nagyterc, kisterc, kvint, félhang stb. De az egyes bolygóknak a Naptól mért középtávolságai szintén zenei jellegűek, mert úgy viszonylanak egymáshoz, mint a harmonikus összhangot adó húrok hosszai. Ezek után nem csoda, hogy ezek a bolygók zenei akkordokat hangoztatnak, mindegyik bolygó mást, és Kepler le is kottázta ezeket az akkordokat. Ez az egyetlen hely, ahol a mindvégig lelkes, sőt elragadtatott szerző némi keserű gúnyt enged meg magának. Szerinte ugyanis a Föld keringése közben ezt énekli: mi-fa-mi. Ez nem más, mint a miseria-fames-miseria rövidítése, ami pedig magyarul annyit jelent, hogy nyomorúság-éhség-nyomorúság.* *

1957-ben Paul Hindemith német zeneszerző Kepler életéről szóló Harmonia mundi c. operájában dolgozta fel ezeket a motívumokat Amint tehát ebből is látszik, a bolygóknak öntudatuk és lelkük van, továbbá tudomással bírnak a világban uralkodó harmóniáról. De ugyanilyen zenei, mértani vagy számtani harmónia uralkodik mindenütt, még a nevezetes történelmi eseményekben is, amelyek mindig kapcsolatosak a bolygók harmonikus állásával. A harmónia törvényei továbbá az erkölcsi életre is érvényesek, hiszen magukat a bolygókat is a lelkierő tartja meg pályájukon.

Ugyanígy kell érvényesülnie a harmóniának az emberi társadalomban is. Művét éppen ezért I. Jakab angol királynak ajánlotta, aki olyan bölcs volt, hogy megbékítette országának szemben álló pártjait, és elcsitította a viszályokat. A Harmonices mundi, amint ez a felsorolásból kitűnik, már szerkezetében is alapvetően középkori jellegű mű, hiszen eleve mindenhez értő polihisztornak kell lennie, akinek az az ötlete támad, hogy valamennyi jelenségre magyarázatot találjon. Tartalmából pedig még ennél is inkább kisugárzik a középkori misztika, amely rejtélyes összefüggéseket vél felfedezni egymástól teljesen független jelenségek között, viszont figyelmen kívül hagyja a legszorosabb okozati kapcsolatokat. És mégis a modern csillagászat történetében ez a munka a legjelentősebbek egyike. Az ötödik könyv harmadik fejezetében olvasható ugyanis az úgynevezett harmadik Kepler-törvény a bolygók keringési idejének és a Naptól számított távolságuknak összefüggéséről. Az Astronomia novábán megjelent két korábbi törvénnyel együtt a három Kepler-törvény a modern csillagászat alapja.

A modern csillagászat gyökerei természetesen mélyebbre nyúlnak, egészen Kopernikuszig. Néhány rég elfeledett és tökéletesen megcáfoltnak vélt ókori csillagász után ő mondta ki először, hogy nem a Nap kering a Föld körül, hanem fordítva: a Föld – és a többi bolygó – a Nap körül. Ennél tovább azonban nem ment; ő is csak leírta – bizonyos tekintetben tévesen – a jelenségeket, de eszébe sem jutott kutatni az okokat. Kepler volt az első, aki feltette a kérdést: miért? Miért van így, és nem másképp? Mi az a törvény, amely igazgatja a bolygókat pályájukon? A középkori skolasztikus gondolkozás után már pusztán a kérdés felvetése is felbecsülhetetlen értékű tudományos tett lett volna.

Hiszen addig megelégedtek annyival: így van, nincs több töprengenivaló. Kepler a kérdések felvetésével egészen új tudományos gondolkodásmód kialakulásának lett a megindítója, és ezen az sem változtat, hogy maga még gyakran visszacsúszott a középkori gondolkodásmód korlátai közé. De nemcsak feltette a kérdéseket, hanem meg is felelt rájuk. És ezzel elindította... Mit is indított el? Elindította az újabb kérdéseket és az újabb feleleteket, a kérdéseknek és feleleteknek olyan láncolatát, amely a modern tudomány alapja.

Kepler ezt a könyvét tartotta a legtöbbre, és ez állt legközelebb a szívéhez. Szerzői honoráriumként a nyomdásztól száz példányt kapott, és ezt vitte is magával mindenhová, ahol élete további során megfordult: Regensburgba, Nürnbergbe, Rostockba, Kemptenbe, Memmingenbe, azt remélve, hogy az emberek kapva kapnak majd rajta. Ez neki és családjának jövedelmet, az emberiségnek pedig a boldogság biztosítását jelentené. Reményei azonban hiúnak bizonyultak. Az emberiség éppen mérsékelt érdeklődést tanúsított a világ harmóniája iránt, és merőben más úton kereste a boldogság biztosítását. Amikor a Harmonices mundi megjelent, egy éve folyt már az a főleg a németek lakta országokban pusztító, de az európai államokat sorra hadba hívó vallásháború, amelyet később a történelem harmincéves háború néven jegyzett fel lapjain. II. Mátyás annak idején minden módon igyekezett aláásni bátyjának, II. Rudolfnak a hatalmát, és ez a törekvése a tehetetlen és beteges műszerész-császár ellenében sikerrel is járt. Most ugyanilyen módszereket kellett tapasztalnia a maga rovására unokaöccse, II. Ferdinánd részéről. II. Mátyásnak ugyanúgy nem volt gyermeke, ahogy nem volt II. Rudolfnak sem, és Ferdinánd arra számított, hogy nagybátyját ő követi majd a császári trónon. A várakozás idejét azonban szerette volna minél rövidebbre szabni. Végül odáig fajultak a viszonyok, hogy Melchior Kiesi bíboros érseket, a császár kancellárját Bécsben Ferdinánd emberei csellel elfogták, és a tiroli Ambras várába zárták. Kiesi politikai meggondolásokból a viszonylag békés ellenreformáció híve volt; eltávolításával szabad tér nyílt a legdurvább erőszak előtt. A csehek azonban ellenálltak, és egy elkeseredett hangú, viharos rendi gyűlés során a két leghírhedtebb ellenreformátort, Martinitz és Slavada helytartókat kihajították a Hradzsin ablakából. A Hradzsin a Moldva fölött emelkedő hegy gerincén épült, a tanácsterem ablakai pedig éppen a lejtőre néztek. A két helytartó tehát elég nagyot repült, de mégis szerencséjük volt, mert mindkettő egy trágyadombra esett. A trágyadomb puha volt, tele bűzös szennylével, amitől a repülő helytartók fejük búbjáig mocskosak lettek, nagyobb bajuk azonban nem történt, és saját lábukon menekültek. Az életmentő trágyadombbal talán el is intéződött volna a csehországi ellenreformáció ügye, ha nem éppen ekkor hal meg II. Mátyás, a német birodalom császára és egyéb címei mellett Csehország királya. A cseh király már hosszú ideje a Habsburg-ház mindenkori feje volt, és ezek szerint most II. Ferdinánd lett a trón várományosa. Ugyanaz a II. Ferdinánd, aki azzal az eltökélt szándékkal tette ki a lábát a jezsuiták iskolájából, hogy országaiban tűzzel-vassal kiirtja a protestantizmust. Eddig csak Alsó-Ausztriában volt módja bizonyságot tenni arról, mennyire komolyan veszi elhatározását, de már ez is meggyőzhetett mindenkit, hogy valóban nem takarékoskodik sem a tűzzel, sem a vassal, legkevésbé azonban a kiirtással, ha alattvalói lelki üdvéről kell gondoskodnia. Csehországban azonban, ahol már két évszázaddal korábban is igen erős huszita és táborita hitújító meg szociális mozgalmak voltak, most is nagyon sok, módfelett öntudatos protestáns élt. A köznépben és a nemesek közt egyaránt. Királyt ugyan csak az utóbbiak választottak, de ezek sem hajlottak arra, hogy a véres ellenreformátor II. Ferdinánd fejére tegyék a cseh koronát. Helyette a protestáns Frigyes pfalzi herceget választották királlyá. Pontosan a rákövetkező napon azonban összegyűltek a német választófejedelmek is, hogy betöltsék a császári trónt, amely Mátyás halálával ugyancsak megüresedett. Ez a trón már hosszú ideje szintén a Habsburg-ház mindenkori fejét vallotta urának, és a császárválasztó gyűlés ezúttal sem tért el a hagyományoktól. Ferdinánd tehát német-római császár lett, ura az egész német birodalomnak, és így Csehországnak is. Legelső elhatározása volt, hogy most már csak azért is megmutatja a cseheknek... Ezek azonban most még kevésbé engedtek. Így tört ki a harmincéves háború. Ez a háború Ferdinánd számára igen kellemetlen meglepetéssel kezdődött. Az újdonsült császár

először természetesen odahaza akart „rendet” teremteni, renden értve azt, hogy mindenki úgy imádja az Istent, ahogyan ez a császárnak tetszik. Magyarul: először a közvetlenül uralma alá tartozó országokban akarta könyörtelenül végrehajtani az ellenreformációt. A felső-ausztriai parasztok túlnyomó többsége azonban lutheránus volt, és ezek végül is felkelésben törtek ki Ferdinánd véres rendszabályai ellen. A felkelés annál könnyebben terjedt, mert nemcsak a császár volt katolikus, hanem azoknak a földesuraknak a jelentékeny része is, akikkel a parasztok közvetlenül érintkeztek, és akik ellen a legtöbb volt bennük az elkeseredés. Ezek a nemesek, ugyanis, érezve, hogy honnan fúj a szél, siettek katolizálni, hogy birtokaikat megtartsák, sőt lehetőleg gyarapítsák. A kizsákmányolt, elnyomott és újabban már vallási téren is üldözött parasztság között tehát a felkelés gyorsan terjedt, és hamarosan lángban állott egész Felső-Ausztria. A láng nemcsak képletesen értendő, hanem szó szerint is, mert sűrűn repült föl a vörös kakas a legkegyetlenebb földbirtokosok kastélyainak a tetejére. A felkelés azonban, amely eredetileg vallásháborúnak indult, hamarosan teljesen szociális jelleget öltött, hiszen a lutheránus földesurak mindössze annyiban voltak különbek, hogy vallásuk miatt nem üldözték a velük egy hiten levő parasztokat, egyébként azonban ők is éppúgy hét bőrt igyekeztek lenyúzni róluk, mint katolikus osztályostársaik. Így a fellázadt jobbágyok részéről is igen gyorsan megszűnt a vallási különbségtétel a nemesurak között, és a harc ugyanazzal az elkeseredéssel folyt a protestáns, mint a katolikus földesurak ellen. Ferdinándnak végül Miksa bajor herceget kellett segítségül hívnia, részint a saját parasztjai, részint a csehek ellen, és ennek fejében később elzálogosította neki Felső-Ausztria nagy részét. Ez volt a helyzet Kepler szűkebb és tágabb hazájában, amikor megjelent elragadtatott hangú könyve arról, hogy a világban milyen csodálatos harmónia uralkodik.

12. A háború egyre több pénzt emésztett fel, és így a császári matematikusnak természetesen még kevesebb jutott. 1619 derekán már egész vagyonnal, több mint nyolcezer forinttal volt adósa a kincstár, a szegény hitelező pedig azon töprengett, meddig marad meg nála a famulusa, ha alig kap fizetést. Gringalletus nagy segítségére volt ugyan, levette válláról a legfárasztóbb mechanikus számítások munkáját. De hát miből fizesse a savoyait, amikor ő sem kap pénzt, odahaza pedig ezer helyre kell?! Papírra, nyomdára, könyvekre. A saját könyveire fordított papír- és nyomdaköltség megtérül ugyan, de abba hónapok és évek is beletelnek, hacsak nem kalendáriumról van szó. Legújabb könyvénél azonban jó ideig kell várnia, amíg viszontlátja a kiadott pénzt. Ez az üstökösökről régebben írott munkájának átdolgozott, latin nyelvű kiadása volt: De cometis libelli tres, Három könyvecske az üstökösökről. Ha a felső-ausztriai protestáns rendek nem juttatták volna némi jövedelemhez, ami főleg horoszkópokból származott, akkor még a háztartását sem tudta volna fenntartani. Pedig ismét megszaporodtak: 1619-ben fia született, akit nagyapjáról Sebaldnak neveztek el. Maga is orvosra szorult. Ezekben az években sokat betegeskedett, kínozta a gyomra, gyermekkori himlője óta gyenge szeme tovább romlott, meg mindenféle fájdalmas kelések és kiütések gyötörték. Állapotát csak súlyosbította, hogy örökké aggodalomban élt, betegségei nem gátolják-e majd munkájában, akkor pedig hogyan tartja el Gringalletusszal meg önmagával együtt immár kilenctagú családját? Holott van még egy tizedik is: Margarétánál Heumadenban élő anyja, akinek olykor-olykor ugyancsak küldött valami pénzt. Noha igazán nehezen élt meg, anyjával kapcsolatban mégis ezek a pénzküldemények okozták a kisebb gondot. A leonbergi boszorkányper nem szűnt meg attól, hogy Katharina Kepler előbb Linzbe ment, a fiához, majd Heumadenba, a leányához. Ellenkezőleg, a Reinhold házaspár, Einhorn meg az öregasszony többi ellensége tovább szőtte hálóját, és igyekezett ebbe Keplernét minél jobban belegabalyítani. Binder tiszteletesnek eléggé kínos volt már az is, hogy anyósa nála él, dehogyis akart még inkább belekeveredni az ügybe azzal, hogy különösebben kiállt volna mellette! Christoph, a leonbergi ónműves nem is rendelkezett elég ismerettel ahhoz, hogy eredményesen eljárhatott volna az anyja érdekében, és ő is elsősorban a saját bőrét féltette. Így hát Keplerné védelme szinte egyedül Johannesra hárult, aki Linzből sűrűn írogatta leveleit és beadványait János Frigyes herceghez meg a különféle hatóságokhoz. Ezek a beadványok azonban csupán annyi sikerrel jártak, hogy anyja továbbra is szabadlábon maradhatott, de az eljárás megszüntetését nem tudták elérni. A saját személyét illetőleg szintén rossz híreket kapott Kepler. Rómában még 1618-ban indexre tették Kopernikusznak, Galileinek és néhány más szerzőnek a heliocentrikus világnézetet hirdető könyvét. Éppen akkor, amikor maga is elkészült Kopernikusz tanait népszerűsítő munkájával, az Epitomeval. Ettől kezdve állandóan attól kellett tartania, hogy előbb-utóbb ő is sorra kerül. Bár lutheránus volt, éppúgy, mint a felső-ausztriai rendek nagy része, ilyen határozat mégsem lehetett közömbös számára abban az országban, amelynek uralkodója legfőbb céljául tűzte ki a lakosság visszakatolizálását. Az indexre tétel a már megjelent rész eladási lehetőségét is veszélyezteti, arról nem beszélve, hogy a munkának csupán az első része látott eddig napvilágot, a másik kettő hátravolt. Aggodalma egyáltalán nem bizonyult alaptalannak. Egy évvel az Epitome megjelenése után régi barátjától, Quietanus Remus prágai udvari orvostól arról értesült, hogy kopernikánus könyvét Rómában és Firenzében indexre tették. Kepler először nem tudta, melyik könyvéről van szó, hiszen valamennyi kopernikánus. Írt tehát Remusnak, kérte az indexkongregáció határozatának a szövegét, érdeklődött, ha Itáliában élne, kényszeríthetnék-e munkájának visszavonására, legfőképpen azonban

azt kívánta tudni, lesz-e az ítéletnek következménye Ausztriában, eltiltják-e ott is a könyvet. Ha igen, akkor nemcsak ennek a munkának a könyvkereskedésekben levő példányait kobozhatják el, ami már önmagában felbecsülhetetlen anyagi és tudományos veszteség, de a jövőben is képtelen lesz akár nyomdászt találni, aki műveit kinyomná, akár könyvkereskedőt, aki azokat árusítaná. Remus válaszában közölte, hogy az Epitome az indexre tett munka, de egyben igyekezett megnyugtatni barátját, hogy csupán a legenyhébb fokú eltiltásról van szó, mert tudósok és szakemberek különleges engedéllyel továbbra is olvashatják. Az eset tehát nem különösebben súlyos, de mindenesetre a jövőt illetőleg csak a legnagyobb mértékű óvatosságot ajánlhatja. Kepler nem fogadta meg ugyan ezt a tanácsot, különösebb bajt azonban nem okozott neki a cenzúra. Kijutott neki e nélkül is elegendő. Nemcsak neki, hanem az egész városnak és az egész országnak. Miksa bajor herceg, aki Ferdinánd szövetségeseként elsősorban a felső-ausztriai parasztlázadást igyekezett letörni, ezt az alkalmat kitűnőnek találta arra, hogy egyúttal leszámoljon a lutheránusokkal is. Ennek pedig a legbiztosabb módja, ha legnagyobb erősségüket füstöli ki, magát a tartomány fővárosát. Ostrom alá fogta tehát Linzet, és tizennégy heti elkeseredett harc után gróf Adam von Herbersdorff vezérletével a bajor csapatok bevonultak Felső-Ausztria fővárosába. Herbersdorff maga lutheránus volt valamikor, és meggyőződésből tért át katolikusnak. Ez a meggyőződés azon alapult, hogy sokkal kényelmesebb a húsosfazék mellett ülni, mégpedig lehetőleg minél közelebb, semmint üldöztetést elszenvedni. Mivel Miksa herceg udvarában igen gyors és fényes pályát futott be, természetesen sok irigye akadt, és ezek állandóan felhánytorgatták protestáns múltját. Herbersdorff úgy védekezett az áskálódok ellen, hogy ellenreformációs buzgalom tekintetében igyekezett túltenni minden vetélytársán. Linzben tüstént bezáratott valamennyi evangélikus iskolát, feloszlatta a túlnyomó többségben lutheránusokból álló tartományi gyűlést, majd rövidesen kihirdette II. Ferdinánd ediktumát, hogy aki nem hajlandó áttérni a katolikus vallásra, az hagyja el a várost. A protestánsok vezetői, élükön Tschernembllel, már amúgy is elmenekültek legnagyobbrészt a szomszédos Csehországba. A többi protestáns kiüldözését egyelőre nem lehetett végrehajtani, hiszen az országban dúlt a háború. Mindenesetre addig is igyekeztek életüket minél elviselhetetlenebbé tenni. A legszigorúbban megtiltottak mindenféle egyházi tevékenységet, keresztelni, esketni sem volt szabad, a lutheránus lelkészek helyére pedig katolikus papokat ültettek. Ennek során egyszerűen kidobták parókiájáról Daniel Hitzlert is, Kepler egykori tübingeni diáktársát, aki a csillagászt nem engedte úrvacsorához eretnek felfogása miatt. Hitzler ott állt hajléktalanul, és ha netán akadtak olyanok, akiknek megesett a szívük rajta, főképp pedig a gyermekein, befogadni mégsem merte őket senki. Hiszen nyilvánvaló, hogy az illető önmaga idézte volna a bajt a maga fejére. Helyesebben egy ember mégiscsak akadt: a császári és tartományi matematikus, Kepler, aki ellen Hitzler közel egy évtizeddel korábban valóságos hajszát indított, lényegében kiközösítette, noha tudta, hogy ez szinte egyértelmű a társadalomból történő kiközösítéssel. Hogy Kepler esetében ez nem így történt, az nem Hitzleren múlott, hanem Kepler egyéniségén, magas – bár kevés jövedelemmel járó – állásán, befolyásos barátain, akik az egyházi átok ellenére is kitartottak mellette. Ez a Kepler volt most Linz városában az egyetlen ember, aki Hitzlernek menedéket és hajlékot adott a saját otthonában. Pedig Kepler sem tudta, meddig ad ez az otthon hajlékot neki magának. Hiszen húsz esztendővel ezelőtt megért ő már ilyen viszonyokat Grazban, ugyanannak a II. Ferdinándnak az uralma alatt, aki most egész Németország császára volt. Akkori tapasztalatai nem sok jóval biztattak a jövőre nézve. Módja adódott volna ugyan arra, hogy elvonuljon a legtökéletesebb biztonságba. A Harmonices

mundit annak idején Jakab angol királynak ajánlotta. Nyilván ennek volt a következménye, hogy most Sir Henry Wotton meghívta Angliába. Wotton diplomata és költő volt, jeles humanista, aki a kor tudósainak a szokása szerint rendszerint latinosan Wotoniusnak írta a nevét. Diplomáciai szolgálata révén sokat utazott, járt a német birodalomban is, és elvetődött Linzbe. Nagy érdeklődés töltötte el a tudományok iránt, és így nem mulaszthatta el az alkalmat, hogy meg ne ismerkedjék korának leghíresebb csillagászával. Több ízben meglátogatta Keplert, és jelen volt néhány kísérleténél is. Mikor azután Linzben a politikai viszonyok egyre rosszabbra fordultak, Wottonnak gondja volt rá, hogy az angol királynak amúgy is kedves német csillagászt meghívja a szigetországba. A túlnyomóan protestáns Angliába szóló meghívás természetesen tökéletes politikai nyugalmat, egyben pedig anyagi biztonságot is jelentett volna Kepler és családja számára. Mégsem fogadta el. Mint annak idején a bolognai egyetem meghívására, ezúttal is azt válaszolta, hogy ő német, és nem hagyja el hazáját, bármily megtisztelő legyen számára Wotton ajánlata. Nem hagyja el hazáját, különösen most, amikor annak annyit kell szenvednie. Inkább vállalja ebből a szenvedésből a reá jutó részt, semhogy akár más, akár önmaga valaha is szemrehányást tehessen, hogy a legnehezebb időkben megfutamodott. Nem írta meg ugyan ebben a levélben, de még egy oka volt, hogy ne hagyja el most Németországot. Anyjának a boszorkánypere. Ha elmegy, a hetvenhárom éves asszony teljesen magára marad, pedig éppen ekkor volt a legnagyobb szüksége segítségre. Hogy milyen nagy volt ez a szükség, az még Kepler számára is csak néhány hét múlva derült ki. 1620. augusztus elején az öregasszonyt mégis letartóztatták. Ez vejének, Binder tiszteletesnek a heumadeni parókiáján történt, és a vádlottat innen szállították a güglingeni börtönbe. Ez a szállítás eléggé szokatlan módon folyt le. Állítólag a lelkész iránt tanúsított tapintatból, a valóságban azonban azért, hogy a „boszorkány” útközben senkit se verhessen meg a szemével, egy faládába zárták, és úgy vitték magukkal a pribékek. Kepler a húga leveléből értesült anyja letartóztatásáról. Egész Németországban tömegesen égették ebben az időben a boszorkányokat, akik kivétel nélkül szörnyű kínvallatások után kerültek a máglyára. A veszély tehát igen nagy volt, és azonnal cselekedni kellett. Legelőször is felkérte anyja védelmére egykori tübingeni tanítványát, majd barátját, Christoph Besoldot, aki most ugyanezen az egyetemen a jog professzora volt, és egyben ügyvédi gyakorlatot is folytatott. Tudta azonban, hogy önmagában ez nem elegendő. Magának szintén ott kell lennie, hogy minden segítséget megadjon anyjának. És ott kell lennie elsősorban amiatt, hogy anyja tudjon arról, hogy ott van, vele van, ne higgye, hogy mindenki elhagyta, mert akkor könnyen ő is elhagyja magát. Ifjúkora óta nagy érdeklődéssel foglalkozott a történeti események időpontjának a megállapításával, több ilyen tárgyú könyve jelent meg. Most éppen egy újabb munkája volt nyomdában, a Chronologia von Adam bis auf das jetzt laufende Jahr Christi 1620, Időrend Ádámtól Krisztus születésének most folyó 1620. esztendejéig. Ebben a világ eseményeit mondta el Ádám teremtésétől kezdve. Könyve szerint ettől az időponttól 1620-ig 5612 év telt el. Kepler effajta munkáinak ma már természetesen mindössze tudománytörténeti jelentőségük van. Ám ő maga szerfelett nagyra becsülte őket, és féltő gonddal bábáskodott körülöttük, amíg csak a nyomda az utolsó példányt is el nem készítette. De még ennél a könyvnél sokkal fontosabb esemény is Linzhez kötötte volna: Susanna ismét gyermeket várt. Kepler azonban mégsem habozott. Otthagyta készülő művét, otthagyta várandós feleségét, és elindult Württembergbe, boszorkánysággal vádolt, börtönbe zárt anyjához. Az út nem volt könnyű, és még kevésbé veszélytelen. Két éve dúlt már a nagy vallásháború,

elsősorban éppen azokon a területeken, amelyeken Kepler lova ügetett. Az egyik falut a protestáns Unió visszavonuló csapatai gyújtották fel, hogy a pápisták ne találjanak szállást maguknak; a másikat a Katolikus Liga seregei megtorlásul, mert lakói lutheránusok voltak. Akadt aztán bőven olyan település is, ahol a házak többé-kevésbé épségben megvoltak, csak a parasztfelkelésben részt vett lakosságot irtották ki Miksa zsoldosai, hogy a jobbágyságot több úrtiszteletre neveljék. Itt-ott kisebbnagyobb csatározások folytak, és ilyenkor a magános lovasnak néhány napot várnia kellett, esetleg nagy kerülőt csinált, hogy továbbjuthasson.

Szeptember derekán érkezett meg Tübingenbe. Besoldtól megtudta, hogy anyja ügye elég rosszul áll. Fia és veje: Christoph és Binder teljesen távol tartják magukat, mert félnek, hogy maguk is belekeverednek a dologba. De nagyobb baj ennél, hogy maga a vádlott ügyetlenségével ugyancsak alaposan megnehezítette a helyzetét. Meg akarta vesztegetni esküdt ellenségét, Einhornt, aki ezt igyekszik most teljes mértékben kiaknázni, és a bűnösség bizonyítékául feltüntetni. Annál könnyebb a dolga, mert hiszen a hatóságok amúgy is nagyon elfogultak Keplerné ellen. Hogy ez az elfogultság milyen mértékű, és egyenesen az ellenséges érzülettel és gyűlölettel

azonos, arról Johannes meggyőződhetett akkor, amikor engedélyt kapott anyja meglátogatására. A hetvenhárom esztendős, kiaszott bőrű, töpörödött asszony bilincsbe verve hevert a zárka kőpadlóján, és mellette éjjel-nappal két őr vigyázott, hogy láncait letépve, a börtönajtót feltörve meg ne szökjék. Az őrök fizetése a vádlottat terhelte, és éppen így neki kellett fedeznie a fűtés költségeit is. A börtöncellát természetesen nem a gyenge öregasszony, hanem az erős, fiatal őrök kedvéért fűtötték, akiknek a legkisebb gondjuk is nagyobb volt, semhogy a fával takarékoskodjanak. Kepler a nyomozó hatóságokhoz intézett beadványában először is a börtönviszonyokat támadta meg. Hangoztatta, hogy anyja egészségi állapotát és testi erejét figyelembe véve, egy őr is bőségesen elegendő esetleges szökési kísérlet megakadályozására, és a fűtési költségek is elképesztően magasak. A mostani helyzet azt jelenti, hogy valakit, akinek a bűnösségét még egyáltalán nem állapították meg, máris olyan súlyos pénzbüntetéssel sújtanak, amely egész családját tönkreteszi. Magától értetődően azonban ezek a szempontok most csupán másodrendűek voltak. A döntő a vád kivédése és megcáfolása. Ehhez elsősorban megfelelő idő kellett, és Kepler ragaszkodott ahhoz, hogy ezt biztosítsák a védelem számára. A leonbergi hatóságokat felette kényelmetlenül lepte meg a császári matematikus beavatkozása. Ezt az egyik jegyzőkönyv őszinte elszólása is bizonyítja: „A vádlott megjelent a törvényszék előtt, sajnos, fiának, Johannes Kepler matematikusnak a kíséretében.” Bármennyire bántotta őket Kepler jelenléte, mégis kénytelenek voltak követelésének eleget tenni, és hatheti időt adni a védelem előterjesztésére. Kepler sorra vette a vádirat negyvenkilenc pontját, és rendre megcáfolta őket; bebizonyította, hogy anyja ártatlan. Azt el kell ismernie, hogy Katharina Kepler szószátyár, ingatag, sőt gyakran alattomos, valódi bajkeverő, és mindenekfölött mértéktelenül kíváncsi. Mindez sok ember előtt ellenszenvessé teszi, ebből azonban még nem szabad boszorkányságra következtetni. Az sem bizonyít semmit, hogy annak idején megszökött Leonbergből – mert most már ez is egyik vádpont volt –, hiszen érthető, hogy megijedt a boszorkánypertől. Ugyanazt kell elmondani vesztegetési kísérletéről is. Ma persze hajlamosak lennénk arra a feltevésre, hogy Keplernek eleve tagadnia kellett volna a boszorkányok létezését. Ha a XVII. század elején Németországban ezt teszi, nemcsak anyja dolgát rontotta volna el talán végzetesen, hanem önmagát is a legnagyobb bajba sodorja. A boszorkányhit olyan általános és megingathatatlan volt, hogy alapvető tagadása semmiféle sikerrel nem kecsegtetett, és csak gyanúba keverte volna azt, aki ilyesféle állítást megkockáztat. Sőt a boszorkányperekben követendő eljárást paragrafusokba foglaló Boszorkányok kalapácsa egyenesen kimondotta: „Eretnekség az a hit, hogy nincsenek boszorkányok.” Ha valakinek, úgy Keplernek kellett csak igazán ügyelnie arra, hogy az újabb eretnekség gyanúját a legtávolabbról elkerülje. A védőiratra Aulber ügyész hasonlóképpen terjedelmes irományban válaszolt, igyekezett cáfolni annak állításait, és fenntartani a magáéit. Újra a védelem, majd megint a vád következett, és az iratok párharca így folyt szinte egy teljes esztendeig. Kepler az egész időt Güglingenben, Leonbergben vagy Tübingenben töltötte. Végül a herceg rendeletére a per hatalmasra hízott aktacsomóját elküldték a tübingeni egyetem jogi karának szakvélemény végett. A tudós professzorok megállapították, hogy a gyanú alaposnak látszik, és ezért Keplerné ellen folytatni kell az eljárást, egészen a kínvallatásig. Ajánlották, hogy a vádlott magas korára való tekintettel magát a kínvallatást ne alkalmazzák, a kínzóeszközöket azonban mutassák meg neki. Ilyen esetekben a hóhér levitte a vádlottat a kínzókamrába, ott megmutatott neki minden egyes kínzószerszámot, elmagyarázta, hogyan használják, és képességei szerint aprólékosan leírta azt is, milyen szörnyű fájdalmakat visel el az, aki a kínpadra kerül. A vádlott nem tudhatta, hogy az ő esetében sor kerül-e kínvallatásra vagy sem. A kínzóeszközök bemutatása mindenesetre olyan

borzalmas hatású volt, hogy látásukra nagyon sok szerencsétlen vádlottban összeomlott az ellenállóerő. Noha tudták, hogy ezzel a máglyahalál ítéletét vonják a fejükre, mégis inkább beismerték, hogy a sátánnal cimboráltak, csak hogy megmeneküljenek a tortúrától. Ennek az eljárásnak vetették alá Katharina Keplert is. És a kuruzsolgató, pletykálgató, másokat megszóló, bajkeverő öregasszony ekkor egyszerre hősnek bizonyult. Mikor a törvényszék három tagjának meg a jegyzőkönyvvezető városi írnoknak a jelenlétében a hóhér megmutatta neki a kínzószerszámokat, és elmagyarázta, milyen kínokat fog kiállani, Keplerné nem tört meg. – Nem követtem el semmiféle boszorkányságot, és ha minden egyes eremet kitépik a testemből, egyiket a másik után, akkor sincs semmi bevallanivalóm! – kiáltotta. Ezután térdre borult, imádkozott, majd így folytatta: – Isten jelt adott volna arról, ha boszorkány vagy szörnyeteg lennék, avagy ha bármikor is akármilyen közöm lett volna a boszorkánysághoz. Szívesen meghalok, de halálom után Isten felfedi majd az igazságot, és éppen úgy felfedi majd azt az igazságtalanságot és erőszakot is, amely rajtam esett. Minden további fenyegetés ugyanúgy hasztalannak bizonyult, az asszony kitartott ártatlansága mellett. Mivel a tortúra valóságos alkalmazására nem volt utasítás, nem lehetett egyebet tenni, visszavezették börtöncellájába. Egy héttel később, 1621 októberében tizennégy havi rabság után szabadon bocsátották. Leonbergbe nem volt tanácsos mennie, mert Christoph beszámolója szerint Reinholdék annyira felbujtogatták a városka lakosságát, hogy talán még agyon is vernék a kiszabadult „boszorkányt”. Így hát ismét leányához költözött Heumadenba. Itt is halt meg fél év múlva.

13. Kepler megint beteg volt, csúnya, nagy tályog támadt a lábán, úgyhogy sem járni, sem ülni nem tudott. Kénytelen volt feküdni, de most ez egészen jólesett. Csaknem egy teljes évet töltött Güglingenben anyja boszorkányperével, és bizony ez nem volt nyugalmas idő! Főleg a végén, amikor tudta, hogy anyját a kínzókamrába viszik, és megfenyegetik a kínvallatással. Hiszen ha megmondhatta volna neki, hogy ne féljen, nem kerül sor a tortúrára! De éppen ez a megfélemlítés volt az eljárás célja. Állandóan attól kellett rettegnie, hogy anyja nem bírja tovább, és mindent magára vállal. Szerencsére nem így történt, de az ő idegeit is alaposan megviselte az állandó feszültség. Ezt csak most érezte igazán, hogy mindenen túljutott. Milyen kellemes volt a fekvés, főképp pedig az, hogy néhány napig nem kell csinálnia semmit! Az ételt-italt idehozza Susanna, és különben is gondoskodik mindenről. Persze, ami neki most kényelem, az Susannának kettős munka. Holott a feleségének is bőven kijutott ez alatt az év alatt. Egyedül kellett fenntartania az egész háztartást. És milyen kevés pénzből! Gondoskodni nyolcadmagáról. Hiszen közben újabb kislányuk született, Cordula. Még szerencse, hogy a kis Susanna, első házasságából származó lánya már szépen megnőtt. Anélkül igazán nem bírta volna az asszony. Szembeötlően sovány, beesett az arca. Alig áll a lábán. Nem szabad elfogadnia, hogy még őt is kiszolgálja. Holnap vagy legkésőbb holnapután felkel, bárhogyan gyötri is az a tályog... De most mégiscsak jólesik ez a pihenés! Itt az ágyban, ahol körülötte barátai ülnek. Szeretettel, részvéttel és némi lelkiismeret-furdalással nézett az asszonyra, amikor ismét bejött a szobába. Sört hozott, maga főzte sört meg egy kis sonkát, kolbászt. Kínálta a vendégeket: – Kóstolják meg ezt a kolbászt, jövőre úgysem tudom, csinálunk-e vagy sem. – Miért? – kérdezte Andreae. – Disznók jövőre is lesznek. – Disznók lesznek, csak hol füstölöm meg? Nálunk nem lehet, eddig Schumacheréknál csináltam, azoknak jó kéményük van, de... – Nem folytatta, csak bosszúsan legyintett. – Miért, mi van velük? – kérdezte a beteg. – Összevesztünk. – Min? Susanna kissé húzódozott, aztán mégiscsak elmondta, bár meglátszott, hogy igyekszik minél rövidebbre fogni a szót. – Azzal kezdték, hogy jó, jó, felmentették az anyádat, de azért biztosan volt valami abban a boszorkányságban. Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél... Meg hogy ezt már régen lehetett tudni. Hiszen te sem vagy igaz hitű keresztyén – intett fejével a férje felé. – Hitzler ezt már tíz évvel ezelőtt megmondta. Most, hogy idekényszerült hozzánk, persze hallgat, de az emberek tudják a magukét... No de én megmondtam nekik. Azt nem teszik a kirakatba! – Nem kell törődni velük! – nyugtatta a férje. – Könnyű neked! Itthon vagy másutt dolgozol, hónapszámra nem találkozol velük. De én, aki naponta tízszer is megfordulok közöttük! – mondta kis elkeseredéssel a hangjában. Úgy látszik, tüstént megbánta, és bocsánatkérően mosolygott a férfira. – De így van jól! Mi lenne, ha még ezzel is izgatnád magad? Én meg elbírom. Megszoktam már... És nem is bánt, igazán nem is bánt – tette hozzá gyorsan, mert érezte, hogy elszorul a torka, és kifordult a szobából. Egy ideig mindhárom férfi hallgatott, aztán Andreae szólalt meg: – Elég szomorú, hogy az emberek legnagyobb részének még ilyen időkben sincs jobb dolga, mint hogy marja egymást. Holott... – De nem folytatta. Kepler nem szólt, de helyette elmondta Besold, amit gondolt:

– Nem tudom, mit szólna apád, ha hallana. – Én tudom – felelte Valentin Andreae. – Rosszallaná. Ő egy vessző miatt képes lett volna vérre menni... Pedig nem is biztos, hogy jó helyre tette azt a vesszőt... Az ő szövege volt a Formula concordiae. Neked sok bajod származott ebből, ugye? – fordult Keplerhez. – Elég. De rég volt, nem számít. – Számít. Az igazságtalanság nem válik igazsággá attól, hogy hosszú idő telt el az elkövetése óta... Én sohasem értettem vele egyet. Ő meg azt nem tudta megérteni, hogy az igazi keresztyénség nem az állítólagos tudomány, hanem elsősorban a szív dolga... Ezt ma is láthatjuk. – Bizonyos – hagyta jóvá Besold. – Pusztán a tudás nem tette volna képessé a cseheket arra, amit tettek, ha nem fűti őket a lelkesedés és a meggyőződés is. – Mi van a csehekkel? – érdeklődött most a beteg. – Nekem szinte lélegzetvételre sem volt időm e miatt a gonosz boszorkányper miatt. Alig fél füllel hallottam valamit. – Azt nyilván tudod, hogy a fehér-hegyi csatát a csehek elvesztették – kezdte Andreae. – Persze, ezt tudom. Állítólag tizennégyezren estek el közülük. – Ilyen számokat mondanak. A cseh király, V. Frigyes elmenekült. Ferdinánd meg Miksa pedig ostrom alá fogta Prágát. – Ezt is hallottam. El is foglalták. Mi lett azután? – Mi lett volna? Ami ilyenkor szokott. Következett a megtorlás, a mészárlás meg a rablás. Legelőször is elfogták a cseh protestánsok ötven vezetőjét, majd huszonhetet kivégeztek. – Kiket? – kérdezte Kepler döbbenten. – Sok barátom volt közöttük. – Neveket nemigen tudok. Én is csak azt mesélem, amit beszélnek... Egy-kettőt talán. Andreas Schlickről hallottam... – Wenzel Budowec – tette hozzá Besold. – Az óvárosban fejezték le őket, a városháza előtt. – Úgy! – bólogatott Andreae. – Johannes Jesseniust is. – Jesseniust, a rektort?! – riadt fel Kepler. – Őt. Azt én is hallottam – erősítette meg Besold. – Szörnyű! Nagyon szerettem. Jó barátom volt. Gyakran szálltam meg nála, ha Prágában akadt dolgom... De hiszen nem is volt cseh – fűzte azután hozzá szinte tiltakozva. – Sem lutheránus. Magyar volt és kálvinista. – Mindegy az ilyenkor. Az ellenálló prágaiak egyik legtekintélyesebb vezetője volt. – Lám, milyen békésen megférnek egymással a lutheránus meg a kálvinista fejek a fűrészporos kosárban! Csak amíg elevenek... Hagyjuk! – legyintett Kepler. – Persze nemcsak fővételek voltak – folytatta Andreae. – Rengeteg embert száműztek az egész országból. – Én harmincezer családról hallottam – vetette közbe Besold. – Lehetséges. Nem tudom pontosan. Amit azonban biztosan tudok, az, hogy a száműzöttek alig vihettek magukkal valamit... De azért nem kell félni, nem maradt ott a holmi bitangjában. Miksa herceg társzekerekre rakatta, és vitte haza Bajorországba. Állítólag egyedül Prágából ezerötszáz társzekérrel vitte el a rablott kincseket. – Úgy hallottam, hogy Brahe csillagvizsgáló felszerelését is szekérre rakatta – jegyezte meg Besold. – Brahe felszerelését? Minek az neki? – lepődött meg a beteg. – Lehet, hogy útközben maga is rájött erre, és az egészet kiszóratta az árokba. Tudod, hogy szokott az lenni ilyenkor. – Tudom... Bár az igazat megvallva, Brahe felszerelése eddig is csak rozsdásodott, nem

használta régen senki. Tengnagel húzta érte a pénzt a császári kincstárból. – Feltéve, ha őt jobban fizették, mint téged. – Őt biztosan jobban. Ott volt Prágában, katolizált, és magas állást töltött be az udvarnál... Aki a tűznél van, az melegszik. – Hát tűz, az volt Prágában – jegyezte meg Andreae gúnyosan. Kepler azonban most nem figyelt rá. Elmerengve nézte a mennyezetet, és csak egy idő múlva szólalt meg: – Tudjátok, sokat gondolkoztam mostanában valamin. Güglingenben jutott a dolog az eszembe, amikor az anyám boszorkányperében kellett verekednem... De hogy megértsetek, valami korábbit is el kell mondanom. Azt, hogy távcsövemmel kör alakú városokat láttam a Holdban. – Városokat a Holdban? – lepődött meg egyszerre Andreae és Besold. – Ahogyan mondom. Kerek fallal kerített városokat. Az árnyékból kétségtelenül megállapítható.* * Kepler

tévedése. Kezdetleges távcsővel a Hold krátereit nézte kör alakú városoknak

– Ezek szerint akkor emberek is élnek a Holdon? – Éppen ez az, amin Güglingenben töprengeni kezdtem. Hogy vajon ezek az emberek is úgy élnek-e, mint mi? Ilyen ostobán és gonoszul? Így gyűlölik és irtják-e egymást? Vagy ott talán felismerték és megvalósították a harmóniát? Vajon ha egy földi ember felkerülne a Holdra, mit látna ott? Mit látna ott, és ezek után mit gondolna arról a világról, amelyet idelenn hagyott? Ezt kellene egyszer megírni! – Írd meg! – tanácsolta Besold. – Hm! – mosolyodott el Kepler keserűen. – Ilyesmiről még képzelődni is veszélyes!... De azért talán megírom egyszer. Egyelőre más dolgom van. Holnap küldöm nyomdába a Mysterium cosmographicum második kiadásának utolsó korrektúráit... – Milyen lesz? Változatlanul az első? – kérdezte mohón Besold. – Nem. Jegyzeteket készítettem hozzá... A jegyzet talán több lesz, mint az eredeti szöveg – mondta mosolyogva. – De ha már az utolsó korrektúra megy a nyomdába, akkor nincs vele több dolgod. Megírhatod ezt a Holdba tévedő földi embert – vetette ellen Andreae. – Nem! – ingatta fejét a csillagász. – Be kell végre fejeznem a Rudolf-táblázatokat. Nemcsak Tengnagel sürget állandóan, hanem az emberek is nagyon várják. Tengerészek, térképkészítők meg főleg az asztrológusok – fűzte hozzá gúnyosan. – De már magam is szeretnék túl lenni rajta. Úgy nehezedik rám ez a feladat, mintha mázsás kősziklát gördítettek volna a mellemre. Meg kell lenni vele végre! Tengnagel nem sürgethette már sokáig a linzi csillagászt, mert hamarosan meghalt. Szerepét Georg Brahe vette át, Tycho tehetségtelen fia. Unos-untalan levelekkel zaklatta Keplert, ezekben munkára nógatta, ugyanakkor azonban nem győzte fenyegetni is arra az esetre, ha a Brahe család előzetes tudta és hozzájárulása nélkül valamit közzé merészelne tenni a táblázatból. Tycho de Brahe feljegyzéseinek örököse a Brahe család, és az ezekből származó jövedelem őket illeti. Kepler többször is igyekezett ugyan megnyugtatni, hogy esze ágában sincs megrövidíteni az örökösöket, az ifjabbik Brahe azonban sehogyan sem tudta elképzelni, hogy olyan ember is élhet a földön, aki nem törekszik a másik kifosztására. Pedig Keplernek volt elég gondja a Rudolf-táblázatokon kívül is. Susanna megszülte ötödik gyermekét, egy fiút, aki a Friedmar nevet kapta. A két első meghalt, de az első házasságból származó

két gyermekével, továbbá Pleinrich gyermekeivel és Gringalletusszal együtt most már összesen tízen voltak. Susanna, a nagylánya ugyan betöltötte már huszadik életévét, és nemsokára elkerült hazulról. Meghalt Regina, Kepler mostohalánya, akit annak idején még Barbara hozott magával első házasságából. Így Ehem doktor, aki valamikor oly hevesen tiltakozott Kepler „rangján alul” kötött második házassága ellen, most maga maradt három kisgyerekével. Susanna ide ment nevelőnek. A Kepler-házban azonban még azután is kilencen ültek mindennap asztalhoz, és csak úgy jutott mindenkinek a tányérjába, hogy a csillagász továbbra is horoszkópokat készített, és kalendáriumokat adott ki. Az 1624. évre írott kalendáriumával azonban nem volt szerencséje. Ezt Ob der Enns és Stájerország számára készítette, amit a címlapon is feltüntetett, mégpedig ugyanebben a sorrendben. Stájerországban olyan felháborodást váltott ki, hogy hazájuk csupán a második helyen szerepel, hogy eme hihetetlen sérelem feltétlenül elégtételt követelt. Mi más módon lehetne egy könyvön elégtételt venni, mint azzal, hogy nyilvánosan elégetik?! Ez történt Kepler naptárával is, ami természetesen súlyos anyagi veszteséggel járt a számára. Pedig ismét megszaporodtak Susanna hatodik gyermekével, Hildeberttel. Betegségek, anyagi bajok gyötörték a császári csillagászt, szinte minden áldott nap külön küzdelmet kellett vívnia a megélhetésért, mégis szakított időt a tudományos munkára is. A matematikusokat ezekben az évtizedekben nagy izgalomban tartotta egy új felfedezés, helyesebben egy új fogalomnak a bevezetése: a logaritmusé. Jobst Bürgi, aki valamikor Prágában optikai tanulmányaiban segédkezett Keplernek, már akkoriban valósággal tűzbe jött, ha csak elhangzott az új fogalom neve. Mi a logaritmus? Van egy adott számunk, és hatványozással egy másik számot akarunk kapni belőle. A logaritmus megmondja, hányadik hatványkitevőre kell emelnünk a megadott számot, hogy a kívánt másik számot eredményezze. A logaritmálás tehát szorosan a hatványozáshoz és gyökvonáshoz tartozó harmadik művelet. Logaritmálás révén a számtani alapműveletek egy fokkal alacsonyabb rendű műveletre vezethetők vissza: a szorzás összeadásra, az osztás kivonásra, a hatványozás szorzásra, a gyökvonás osztásra egyszerűsödik. Hosszú órákat, esetleg napokat igénylő, aprólékos, sok hibaveszélyt magukban rejtő számítások végezhetők el néhány perc alatt. Érthető, ha a matematikusok lázba jöttek. Erről az új fogalomról szólt Keplernek Chilias logarithmorum, Ezer logaritmus címen megjelent könyve. És lerótta végre Brahéval szemben fennálló adósságát is. Átnézte, ellenőrizte és kijavította a dán csillagásznak az új csillagokról és a parallaxisról* készült kéziratát, amely azután a különös Hyperaspistes, Pajzsemelő címen jelent meg. A jövedelem túlnyomó többsége a Brahe családnak jutott, Kepler néhány hordó sört kapott Linz városától. *

Parallaxis ama két szög között levő különbség, amelyek alatt egy bizonyos égitestet a földgolyó két különböző pontjáról vagy a Föld-pálya két különböző pontjáról látunk A legnagyobb kő azonban azzal esett le a szívéről, hogy két és fél évtizedes munka után végre elkészültek a Rudolf-táblázatok. A többi már a nyomda feladata. Hamarosan kiderült, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. Kepler azt várta, Georg Brahe is örülni fog, hogy a könyv végre megvan. Nyilván örült is, hiszen most hozzájuthat az oly hőn óhajtott pénzhez. De nagyon jól tudta, hogy Kepler már nem veheti vissza a befektetett munkát, ő maga viszont eddig sem kockáztatott semmit. Ennek folytán egyszerre magas lóról kezdett beszélni, különféle feltételeket szabott, elsősorban persze anyagiakat, de ezenkívül azt is, hogy ő írja meg a könyv bevezetését. A

tudós ehhez is hozzájárult, csak hogy túl legyen már az egészen, hisz ezt a munkát mindig nyomasztó tehernek érezte. Kapott is azután Brahétól egy előszót, amely a táblázatokat Ferdinánd császárnak ajánlja, a továbbiakban pedig elmondja, hogy az egész munka egyedül Brahe megfigyelésein alapszik. Ezeket a megfigyeléseket Brahe átadta Keplernek, akit „a házába fogadott, hogy segédkezzék neki”. Ilyen hangnemben folytatódott az előszó továbbra is, szemlátomást azt az egyetlen célt szolgálván, hogy Brahe érdemeit minél inkább kiemelje, Kepleréit pedig a legcsekélyebbre csökkentse. Bár a nagy dán csillagász jelentéktelen fia így mind az erkölcsi, mind az anyagi sikert elsősorban családjának, főleg pedig önmagának kívánta biztosítani, arról hallani sem akart, hogy részt vállaljon az előzetes kiadásokból. Papírról, nyomdáról, a nyomda költségek fedezéséről Kepler dolga gondoskodni. A linzi matematikus viszont úgy gondolta, ha e táblázatok Rudolf császár nevét viselik, az ajánlás pedig Ferdinánd császárhoz szól, akkor legalább részben viselje a terheket a császári udvar, annál is inkább, mivel már két évtizede tartozik neki egyre növekvő összeggel. Elutazott tehát a birodalom új fővárosába, Bécsbe. Itt mintegy négy hónapig biztatták, hitegették, hogy megkapja régi követelését és ezenfelül még a Rudolf-táblázatok nyomására is a megfelelő összeget, végül azonban egyetlen garast sem látott. Ehelyett a császár utasított három bajor várost: Nürnberget, Memmingent és Kemptent, hogy fizesse ki Keplernek a császári kincstár adósságát. Maga a csillagász csupán egy jó tanácsot kapott Bécsben, hogy menjen el, és hajtsa be személyesen a városokon a követelést. Kepler tehát ismét útra kelt. Eleinte lóháton utazott, majd gyalogszerrel folytatta útját, mert újra kelések kínozták, és nem tudott tőlük nyeregbe ülni. Hónapokat töltött az úton, a neki járó csaknem nyolcezer forintból azonban mindössze kétezerhez volt képes hozzájutni. Ebből vásárolta meg a szükséges papírt. Mikor visszaérkezett Linzbe, cudar világ fogadta. A városban bajor katonaság állomásozott, ami elsősorban azt jelentette, hogy magánházakban szállásolták el őket. A fegyveres zsoldosok természetesen a fegyvertelen lakosság korlátlan urainak tekintették magukat, és ezt elsősorban kényszerű szállásadóikkal éreztették. Ráadásul napirenden voltak az egész városban a rablások, gyilkosságok, erőszakoskodások. Olykor-olykor felkereste ugyan egy-egy küldöttség Adam von Herbersdorffot, aki most Felső-Ausztria bajor helytartója volt, a gróf azonban vagy egyáltalán nem is fogadta őket, vagy kevéssé leplezte azt a felfogását, hogy ennyi kis szórakozást igazán megérdemelnek derék katonái, akik a harcokban bőrüket vitték vásárra; viszont akiket sérelem ért, azok amúgy is csak Istentől elrugaszkodott lutheránusok. Örüljenek, hogy ilyen olcsón megúszták eddig. Lesz ez még rosszabb is! Hamarosan lett is. A Kepler előtt már jól ismert módon egymás után következtek az újabb ellenreformációs intézkedések. Már korábban bezártak minden protestáns iskolát. Még mindig fennállott azonban az a veszedelem, hogy az egykori tanárok esetleg odahaza oktatnak valakit. Most ezért elrendelték, hogy minden diáknak katolikus iskolába kell járnia, lutheránus senkit sem taníthat. Még a saját édesgyermekét sem. Kepler sem taníthatta Ludwigot, akinek szintén katolikus iskolába kellett volna iratkoznia. Szerencsére a fiú már tizennyolc éves volt, ideje, hogy felső iskolába menjen. Apja elküldte tehát Tübingenbe, az egyetem orvosi fakultására. Arra a lutheránus egyetemre, amely őt annyiszor eretneknek bélyegezte és megtagadta. Persze nem mindenki tudott ellenállni az egyre súlyosabbá váló nyomásnak. Akadtak bőven, akik előbb-utóbb áttértek, és hogy ne kelljen önmaguk előtt szégyenkezniük, igyekeztek még saját magukkal is elhitetni, hogy meggyőződésből cselekedtek. És hogy ezt másokkal ugyancsak elhitessék, üldözött protestánsokból dühödt protestánsüldözőkké váltak. Áttért Besold is, Kepler sok évtizedes barátja, aki néhány esztendővel korábban még minden követ megmozgatott, hogy az öreg Keplernét megmentse a kínvallatástól és a máglyahaláltól. Bár

katolizálása után sem lett a lutheránusok ellensége, Kepler mégsem tudta megbocsátani neki a hitehagyást, és barátságuk megszakadt. Az ellenreformációs terror azonban egyre fokozódott. Kepler annak idején a diéta házában kapott lakást. A túlnyomórészt protestáns rendekből álló tartományi gyűlést azonban már régen feloszlatták, és most az a veszély fenyegetett, hogy a csillagászt is kiteszik a házból. A tartományi matematikus elsősorban nem attól döbbent meg, hogy maga és családja hajléktalanná válik, hanem attól, hogy mi lesz a könyveivel és irataival. A rendetlenségben nehezen lehetne megóvni őket a teljes összekavarodástól, sőt elkallódástól. Pedig számtalan feljegyzése volt már ahhoz a munkához is, amely most a leginkább érdekelte: a Holdba jutott földi ember tapasztalatait és kalandjait elbeszélő fantasztikus történethez. Elkeseredésében és ijedelmében végül is Guldin páterhoz fordult támogatásért. Guldin jezsuita volt, a bécsi egyetemen a matematika professzora. Évtizedes barátság fűzte Keplerhez, és sohasem adta fel a reményt, hogy sikerül majd valamikor a kor legnagyobb csillagászát áttéríteni. Bár mindeddig nem teljesültek az ő és néhány más tudós jezsuita szerzetesnek ilyen irányú reményei, fel tudta mérni a császári matematikus képességeit, és ennek megfelelő tisztelettel viseltetett iránta. Guldin páter közbelépésének volt-e köszönhető vagy sem, ez sohasem derült ki, de végül is nem háborgatták Keplert a lakásában. A fellélegzés és öröm azonban korainak bizonyult. Az ellenreformáció még az embereknél is jobban félt a könyvektől. 1625 végén rendelet jelent meg az eretnek könyvek beszolgáltatásáról és megsemmisítéséről. Hogy a rendelkezésnek foganatja is legyen, jezsuiták kerestek fel minden házat, ahol feltételezhetően könyv volt található. Újév napján Susanna asszony megdöbbent arccal nyitott be férje szobájába. – Johannes, két jezsuita van itt. Téged keresnek. – Mit akarnak? – Nem tudom. Kérdeztem, de nem mondták. Csupán annyit, hogy veled kívánnak beszélni. Kepler halkan sóhajtott. Nem volt kételye, hogy ilyen körülmények között két jezsuita látogatása csak rosszat jelenthet. – Jöjjenek be! – mondta, majd hirtelen meggondolta magát. – Vagy várj! Kimegyek hozzájuk. A külső szobában két szerzetes álldogált, egy idősebb és egy fiatalabb. – Mi tetszik? – kérdezte a házigazda. – Az eretnek könyvek ügyében jöttünk. Mutassa meg a könyvtárát! – Tessék! – intett a csillagász a szobája felé. – Eléggé szép számmal akad itt könyv! – jegyezte meg a fiatalabbik leplezetlen irigységgel vegyes elismeréssel, meglátva a könyvespolcot. – Több mint negyven éve gyűjtöm őket... Egyebem úgysincs. – A legnagyobb részük biztosan eretnek. Lesz vele elég dolgunk! – jelentette ki ismét az ifjabbik csípősen, de társa leintette. Azután Keplerhez fordult. – Ön nyilván jól ismeri valamennyi könyvét. – Természetesen. Azért vásároltam őket, hogy olvassam. – De nemcsak olvasni szokott, hanem írni is. A házigazda bólintott. – Mégpedig nem csupán matematikáról meg csillagászatról, hanem a hit és a vallás kérdéseiről is. Nagy érdeklődéssel olvastam őket. – Igen örvendek, ha lekötötték a figyelmét. – Nagyon lekötötték. Mondhatom, igen érdekes írások... És őszintén szólva meglep, hogy aki

ennyi tisztánlátást árul el ilyen kérdésekben, az még mindig nem találta meg az egyedül helyes utat. – Kérem! – vágta el hidegen Kepler a páter szavát. – Én lutheránus vagyok, és az is maradok. Most még inkább, mint bármikor. – Ó, távol álljon tőlem, hogy ebbe beleavatkozni kívánnék! Egészen máshová akarok kilyukadni – visszakozott hirtelen a jezsuita. – Oda, hogy ön jól ismeri a saját könyveit, másrészt pedig elég teológiai műveltséggel rendelkezik ahhoz, hogy megállapítsa, melyek eretnekek közülük. Kérem, jelölje meg őket! – Hogyan? – lepődött meg a matematikus. – Szedje ki az eretnek könyveket a könyvtárából! – ismételte a páter. – Azokat elvisszük, a többi sértetlenül itt marad, nyugodtan használhatja őket tovább. – Hogy én szedjem ki a könyveket, amelyeket azután elvisznek, és nyilván elégetnek? – rökönyödött meg Kepler. Aztán keményen megrázta a fejét. – Nem! Azt én nem teszem! – De hát miért? Nem mindegy a könyveknek, hogy ön válogatja-e ki őket, avagy mi? – A könyveknek talán igen, de nekem nem... Hogy én legyek a hóhéruk, aki máglyára juttatja őket?! Azokat a könyveket, amelyeknek annyi boldog órát köszönhetek? Amelyek sokszor egyedül tették elviselhetővé az életet?... Nem! – ingatta meg újra a fejét. – Sajnos, nincs módomban megakadályozni, hogy elemésszék őket, de azt ne kívánják tőlem, hogy ezt én tegyem! Csinálja valaki más! – Kedves Kepler, ön teljesen félreért. Ez a kedvezmény, mert remélem, tudja, hogy kivételes kedvezményről van szó, amelyet magas hivatali állásának és tudományos hírnevének köszönhet, szóval ez a kedvezmény egyedül az ön érdekét szolgálja. Ha ön megjelöli az eretnek könyveket, mi ebben megnyugszunk, tudomásul vesszük, és a többit nem bolygatjuk. Gondolja meg! – Meggondoltam. Nem csinálom. – Ha azonban ezt megtagadja – folytatta a páter –, úgy kénytelenek lennénk valamennyi könyvét átvizsgálni. Mivel pedig mi mégis többet értünk a teológiához önnél, a mi szemünk esetleg fennakad olyan könyvön is, amelyen az öné – elismerem, teljesen jóhiszeműen – könnyen átsiklanék. Kepler azonban nem hagyta magát megvesztegetni. – Akkor sem csinálom. Tessék átvizsgálni őket. Valamennyit. A jezsuita páter most hirtelen fordított a taktikán. – Csakhogy erre jelenleg nincs időnk. Még sok helyre kell mennünk. Itt e házban valamennyi lakásba, és azután máshová is. Úgyhogy egyelőre nincs számunkra más megoldás, mint valamennyi könyvét zár alá venni. – Valamennyit?! – Természetesen. Ha ön nem jelöli meg az eretnek könyveket, nekünk pedig nincs most időnk, hogy kiválogassuk őket, akkor honnan tudhatjuk, hogy melyik könyv káros, és melyik nem az?!... Persze ez csak ideiglenes zár alá vételt jelent – tette azután hozzá barátságos hangon. – Majd ha lesz időnk, kiválogatjuk. Az eretnek könyveket akkor elvisszük, a többit pedig feloldjuk, és ismét akadálytalanul olvashatja őket. – És mikor lesz erre idejük? A pap tanácstalanul tárta szét a kezét. – Ki tudhatja azt? Talán fél év múlva, talán egy év múlva. Erre csak az felelhet – és tekintetét kenetteljesen a magasba emelte –, aki feladatainkat kiszabja... De ön még mindig meggondolhatja magát, és akkor... – Nem! Én már meggondoltam mindent... Tessék zár alá venni valamennyi könyvemet! – Ahogy gondolja – vonta meg vállát a jezsuita. – De nem mondhatja, hogy én nem tettem meg

mindent... – Nem mondom. Ön mindent megtett, kivételes kedvezményben kívánt részesíteni, de én nem élek vele. – Kérem... Hát akkor kaphatnék zsineget? Jó sokat, hiszen könyv is jócskán van. – Susanna! – szólt ki Kepler a másik szobába. – Légy szíves zsineget hozni! Jó sokat. Sorra kerültek le a könyvek a polcokról. Valamennyi tele a széljegyzeteivel, amelyek nem is évek, hanem évtizedek munkáját rejtették magukban. A sok kedves könyv közül olykor-olykor felvillant egy-egy, amely különösen a szívéhez nőtt. Az Újtestamentumnak egy görög kiadása, egy Luther fordította Biblia, Johannes Brentius híres Biblia-magyarázata, tele Beham, Weiditz és Faber finom fametszeteivel. A két jezsuita a könyveket csomókba rakta, jól, alaposan körülhurkolta, hogy egyetlen kötetet se lehessen kihúzni közülük, aztán minden egyes csomót külön lepecsételt. Végül újabb zsineggel az egyes könyvcsomókat is egymáshoz kötözték, és azt is lepecsételték. – Sajnálom – mondta búcsúzóul a páter –, de hát nem én tehetek róla. Kepler nem felelt, csak némán bólintott. Másnap elment Keller páterhoz, a linzi rendház főnökéhez. Noha nem vette éppen biztosra, de mindenesetre remélte, hogy Keller már Guldinra való tekintettel is megértőbb lesz, különösen ha megmagyarázza neki hogy könyveinek a lefoglalása szinte teljesen megbénítja munkájában. Valamit azonban nem vett számításba Nem egy jezsuita barátja volt, de kivétel nélkül csak olyan, aki matematikával vagy csillagászattal foglalkozott. A vallási szembenállás mellett is összefűzte őket a közös tudományos érdeklődés, egymás munkásságának megbecsülése. Keller azonban nem foglalkozott matematikával, nem is értett hozzá, így fel sem tudta becsülni Kepler jelentőségét. Az ő szemében a tartományi matematikus mindössze egy istentagadó, gonosz eretnek volt, ezeket pedig szívből gyűlölte. És ez most még azt kívánná tőle, hogy szabadítsa fel a könyveit mert nem tud nélkülük dolgozni. Úgy látszik, fogalma sincs arról, hogy egyenesen azért vették a könyveit zár alá, hogy ne tudjon dolgozni. Hiszen egy ilyen lutheránus szörnyeteg tevékenységéből csak a sátán szelleme áradhat, amit megakadályozni minden jótét léleknek kötelessége. Keller páter tehát felettébb nyersen és ellenségesen fogadta a csillagászt. Mivel pedig már korábban jelentést kapott az ügyről az eljáró páteroktól, megismételte, amit azok mondottak. Kepler maga jelölje meg az eretnek könyveket, akkor szó lehet arról, hogy a többit feloldják. A makacs matematikus azonban erre most sem volt hajlandó, és a könyvek továbbra is zár alatt maradtak. Hamarosan aztán olyan események történtek Felső-Ausztriában, hogy senki sem beszélt többé Linzben a könyvelkobzásról. Új parasztfelkelés tört ki, és napok alatt lángba borította az egész országot. Ennek volt-e a következménye vagy sem, nem lehetett megállapítani, de Herbersdorff helytartó egyszerre csak felszabadította a csillagász könyveit.

14. Mint öt esztendővel korábban, a parasztlázadást ezúttal is az ellenreformáció váltotta ki. Frankenburgban a császári zsoldosok elűzték a lutheránus lelkészt, majd hamarosan egy katolikus pap költözött be a parókiára. Ilyesmi eddig már legalább ötven hasonló községben megtörtént, és minden ment szépen, mint a karikacsapás. A lakosság elkerülte a templomot, de amikor a legelső haláleset történt, mégiscsak el kellett temetni a szerencsétlent, a fiatalok sem voltak hajlandók örökké várni a házasságkötéssel, az újszülöttet is meg kell keresztelni – szóval előbb-utóbb csak elmentek a paphoz. Még ha pápista is. Ki gondolhatta volna, hogy éppen az ötvenegyedik esetben másképp lesz?! De Frankenburgban vagy az elűzött lutheránus lelkészt szerették jobban többi, hasonló sorsú társánál, vagy a beiktatott új katolikus pap váltott ki különösen nagy ellenszenvet, vagy egyszerűen csak betelt már a mérték. Elég az hozzá, hogy az új papot vasvillával kergette ki a falu lakossága. Erre a már elvonult zsoldosok visszajöttek, és „rendet csináltak”: néhány házat felgyújtottak, néhány embert felkötöttek a főtéren hirtelen ácsolt bitóra, másoknak csupán a jobb kezét vágták le, hogy ne tudjanak többé vasvillát fogni. Voltak olyanok is, akik megúszták egy nyilvános megkorbácsolással vagy megbotozással. Miután így mindent a legjobb lelkiismeretük szerint elintéztek, a csapatok ismét elvonultak. Másutt is volt dolguk, nem maradhattak örökké egy helyen. A frankenburgiaknak már elvették a kedvét, hogy szembeszegüljenek a császári paranccsal. Csakhogy éppen ebben tévedtek. Az elvonuló sereg nyomában nem általános rettegés, hanem általános elkeseredés és bosszúvágy maradt. És három napon belül újra kitört a felkelés. De most már nem korlátozódott Frankenburgra. A lakosok közül a megtorlás idején sokan elmenekültek a szomszédos községekbe. Ezek elhírlelték azt is, hogy mi történt náluk odahaza, amiből mindenki kiszámíthatta, milyen sors várna reá hasonló esetben. Amikor tehát ezekben a falvakban hírül vették, hogy Frankenburg lakossága ismét kapára-kaszára kelt, ők sem maradtak tétlenül. Először is közös erővel agyonverték a környéken portyázó császári zsoldoscsapatot. Ettől hosszabb időre ellenfél nélkül maradtak, és a felkelt parasztok önbizalma is megnövekedett. Az elkeseredésre volt éppen elég ok, úgyhogy napok alatt tömegesen csatlakoztak hozzájuk újabb és újabb felkelők. Egyik-másik paraszt már nem is kiegyenesített kaszával vagy doronggal jött, hanem karddal, lándzsával. Némelyiknél még egy-egy rozsdás fringia is akadt. Talán 1620 óta rejtegette pincében, padláson vagy szénakazalban. A parasztsereg hamarosan vezérre talált Stefan Fadinger személyében, aki kiadta a parancsot, hogy induljanak a legközelebbi megerősített város, Peuerbach ellen. Legalább tízezerre rúgott már a számuk, és Peuerbach két nap alatt elesett. A városban nagy fegyverraktár volt, és ez természetesen a győztes ostromlók kezébe került. Ha nem is jutott mindenkinek minden, de majdnem mindenkinek jutott valami. Sisak vagy pajzs, vért vagy dárda, kard, a szemfülesebbeknek még puska is. És ami a legfontosabb: szereztek vagy egy tucat ágyút és jó néhány szekér lőport. Ezek után már jóval könnyebb feladat volt bevenni Welset, majd Emst. Mindenütt újabb és újabb fegyverek kerültek a felkelők birtokába, és közben a sereg létszáma szintén napról napra gyarapodott. És egész Felső-Ausztriában nem volt császári katonaság, amely szembeszálljon velük. Fadinger tudta, hogy már külföldön is számolnak vele. Elküldte tehát követeit IV. Keresztélyhez, a protestáns Dánia királyához, hogy kössenek szövetséget az ellenreformációs Ferdinánddal szemben. A szövetség létrejött, amire Fadinger 1626. június végén a tartományi főváros, Linz ellen vonult, körülzárta, és ostrom alá vette. A városban császári meg bajor csapatok voltak, jól felszerelve, erős fal mögött. A parasztok

felszerelése az volt, amit hazulról hoztak magukkal, meg amit közben az elfoglalt városokban zsákmányoltak, de azért egy-egy emberre így is jóval kevesebb jutott, mint a városvédő katonáknak. Linz tehát már eleve keményebb diónak ígérkezett, mint Peuerbach, Wels vagy Ems. Meg azután Fadinger kímélni is akarta az embereit. Ugyanolyan parasztok voltak, mint ő, nem hajthatta vágóhídra őket. Éppen ezért egyelőre nem rendelt el rohamot, hanem megelégedett annyival, hogy ágyúival lövette a várost, és az ostromgyűrűt teljesen szorosra vonta. Madár sem juthatott se ki, se be. A körülzárt városban természetesen hamar fogyni kezdett az élelem. Az ostromra senki sem számított, de még ha gondolt volna rá valaki, akkor sem igen lett volna miből élelmiszert felhalmozni. Hiszen június utolsó hetében jártak, az új termés java része csak ezután kerül majd betakarításra, ha egyáltalán betakarításra kerül. Linz lakosai tehát rövidesen éhezni kezdtek. Hamarabb, mintsem hitték volna. Mert ami még csak akadt volna a kamrákban, a katonák azt is elrekvirálták. Ha már éhezni kell, éhezzék a polgári lakosság, ne ők. Persze a lakosság is védekezett, és a maradék élelmiszert igyekezett minél jobban elrejteni a zsoldosok elől. Kútba engedték, verembe ásták, hogy lehetőleg ne lehessen megtalálni. Az eldugott élelem nagy része megromlott, és annyival is kevesebb maradt. Azt kellett tehát enni, ami volt. Először a lovakat, aztán a macskákat, végül a kutyákat. Így persze nem maradt állat, amely felfalta volna a hulladékot. Elszállítani sem lehetett, hiszen senki sem juthatott a városkapukon túl. A szemét tehát ott rothadt a város szűk utcáin vagy a házak még szűkebb udvarain. Járvány tört ki, és az éhezéstől amúgy is legyöngült lakosság soraiból egyre többen estek áldozatául. Természetesen nem akadt ház Linzben, ahol ne fordult volna meg egy csomó katona, még ha nem ott volt is a szállásuk. Keplerék háza ráadásul éppen a városfalba épült, és így itt örökös volt a jövésmenés. Eleinte még csak be-becsukták az ajtókat a rohangáló katonák után, de mivel ez teljesen reménytelennek bizonyult, végül felhagytak vele. Így még jobban megremegtette az egész lakást a folytonos ágyúzás, mindenbe beleette magát a lőporfüst, szemük előtt lobogtak a lángok. A csillagász szobájának az ablakából el lehetett látni a sáncárokba és az elővárosokba, ahol a legtöbb küzdelem folyt. Az ostromlóktól nem tartott Kepler, de az ostromtól igen. Leginkább az oly hosszú és keserves munkával elkészült Rudolf-táblázatok sorsáért aggódott. A kézirat a nyomdában volt, egy részét már kiszedték, sőt néhány ívet ki is nyomtak. Elég bosszúságot okozott neki, amíg idáig jutottak. Maga a nyomdász iszákos volt, sem a műhelyével, sem a munkájával nem sokat törődött. Annyit akart mindössze keresni, hogy mindennap meglegyen a néhány kupa söre. Nyomdájának felszerelésére nem fordított pénzt. Kevés betűje volt, az is szedett-vedett. Töröttek, elnyomorodottak, különféle betűcsaládból összehányva. A legkitűnőbb szedő is csak selejtes munkát végezhetett volna velük. De két legénye minden volt, csak kitűnő munkaerő nem. Hiszen miért maradt volna meg nála jó munkás, aki másutt is talál helyet?! Így azután a szedés csak úgy nyüzsgött a sajtóhibáktól. Négyszer-ötször kellett korrigálni, amíg végre egy-egy ívet nyomni lehetett. Persze hiba akkor is maradt benne. Aztán egyszerre csak elakadt a nyomás. Kiderült, hogy a nyomdatulajdonos Kepler papírját más célra használta fel. Majd a kapott pénzből vásárol helyette, senki sem vesz észre semmit. De jött az ostromzár, és nem lehetett papírhoz jutni. Néhány ív ott állt kinyomva, és egyelőre nincs tovább. De legalább a szedéssel lehetett volna haladni! Csakhogy a nyomdába most katonákat szállásoltak, képtelenség volt tőlük dolgozni. Egyiküknek még az a kitűnő ötlete is támadt, hogy az ólombetűket be kellene olvasztani, és golyókat önteni belőlük. Csak nagy nehezen lehetett tőle a betűket megmenteni. Az ostrom második hetében a parasztok jelentős sikert értek el: lángba borították a város egy

részét. Hetven ház égett le, köztük a nyomda épülete. A Rudolf-táblázatok kinyomott ívei is ott pusztultak. A kézirat csodával határos módon épségben maradt. Arról azonban szó sem lehetett, hogy a nyomdai munkát folytassák. Nem volt hol, és nem volt mivel. Kepler hazavitte a kéziratot, és igyekezett biztonságos helyre rejteni. Különben az állandóan ki-be járó katonák közül valamelyik még megtalálja a rengeteg összefirkált papirost, és mint ami jobb célra úgysem való, felhasználja a puskájába fojtásnak. Augusztus végéig tartott Linz ostroma. A dán király állta ugyan a szövetséget, és megindította csapatait, Ferdinánd seregei azonban megverték. Így a katolikus Liga jelentékeny erői felszabadultak, amelyek most már a parasztok ellen fordulhattak. Fadinger kénytelen volt megosztani haderejét, amitől az ostromzár meglazult. Bár a Habsburgokat fenyegető katonai veszedelem még nem szűnt meg, csupán enyhült valamennyire, ennek politikai következményei azonnal jelentkeztek: az ellenreformációs nyomás tüstént erősebbé, majd hamarosan elviselhetetlenné vált. Ismét napvilágot látott a már jól ismert rendelet: aki nem hajlandó katolizálni, az hagyja el a várost. Ha valaki a határidő leteltéig nem távozik, vagy nem tér át, akkor kitoloncolják, és vagyonának ötödrészét elkobozzák. A rendelkezés nem vonatkozott Keplerre és családjára. Hosszú huzavona után II. Ferdinánd is megerősítette császári matematikusi állásában, és erre való tekintettel kivétel alá esett. A többiek számára azonban nincs kímélet. Aki idejében elmegy, azt nem éri semmi sérelem, viheti magával az egész vagyonát. A Dunán három hajó áll, abba berakodhatnak. Persze ez az írott papír. A valóság egészen más. Hiszen ez a vagyon nagyrészt földből, házból, műhelyből áll. Nem lehet megmozdítani. Legfeljebb eladni. De milyen áron kel el ház és föld, amikor egyszerre több ezer olyan ember kénytelen túladni rajta, akinek mindenképpen el kell mennie? Legfeljebb a bútort vihetnék magukkal, de hogyan fér el ennyi holmi három hajóban?! Meg azután ki győzné a szállítási költségeket?! Hiszen ma még senki sem tudja, hol találnak újra otthont maguknak. Minderről bőséges tapasztalattal rendelkezett Kepler még Grazból. Mégsem volt kételye, hogy mit kell tennie. Ha a többiek mennek, ő sem maradhat. Csak mit szól majd ehhez Susanna? Ő itt nőtt fel, ezen a vidéken. És Barbara sohasem tudta elviselni, hogy el kellett hagynia Grazot. Részben ettől lett búskomor. Hátha Susanna is?... Pedig nincs más tennivaló! De mégis nehéz megmondani. De nem kellett megmondania. Felesége hozta szóba. – Napok óta figyellek. Nagyon levert vagy – mondta egyik este. – Hát jókedvem éppen nincs. Ez igaz. – Nekem sincs. Kinek lehetne? Amit te látsz, azt látom én is. Talán még gyakrabban nálad. Többet járok kinn, többször találkozom a kétségbeesett emberekkel... És főleg kétségbeesett asszonyokkal. Itt hagyni mindent, és menni az ismeretlenbe. A bizonytalanságba... Nem könnyű... De maradni még nehezebb. Maradni lehetetlen. – Ezt mondod? – Miért? Te nem ezt gondolod? A férfi nem felelt a kérdésre. Inkább ő kérdezett: – Azt mondtad az előbb, te többet találkozol a kétségbeesett emberekkel, főleg pedig a kétségbeesett asszonyokkal. Ez arra mutat, hogy az asszonyok nehezebben viselik el ezt a sorsot a férfiaknál. Így van? – Általában így... Ezen nincs mit csodálni. Őket valahogy jobban köti a környezet. A megszokottság... De csak általában van így. Akad azért olyan asszony, ha nem is nagyon sok, aki keményebb most a férjénél. És azt mondja, ha menni kell, hát megyünk. Valahogy majd csak ott is lesz.

– Hol? – Hát ahová mennek. – De hová mennek? – Azt még senki sem tudja. – Látod, Susanna, nekünk nagy szerencsénk van. Nekünk nem kell elmennünk. Sem áttérni, sem elmenni. Az asszony nem felelt. Csak szótlanul nézett a férje arcába. Valamikor oly csillogóan szőke haja az évek során megbarnult már, de két pici anyajegyével a jobb arcán és a bal szeme alatt most megint egészen kislányos volt. Kék szemének a tekintete olyan világos, olyan tiszta, hogy Kepler nem állta, lassan oldalvást nézett. De az asszony gyengéden megfogta férje állát, és visszafordította a fejét. És azzal a világos, tiszta tekintetével, amelynek képtelenség volt hazudni, mélyen belenézett a férfi szemébe. Csak aztán szólalt meg: – És ha annyira örülsz, hogy nekünk ilyen szerencsénk van, akkor miért nem lehet napok óta egyetlen szavadat sem venni?!... Miért hallgatsz, Johannes? Felelj! De Kepler még most sem szólalt meg. – Hát majd felelek én – folytatta az asszony. – Mert úgy érzed, ha másoknak választaniuk kell, és ha mások is a hontalanságot választják, akkor nem bújhatunk ki mi sem. Az nem lehet, hogy minden lutheránusnak el kell mennie, csak mi maradjunk itt. Végignézzük, hogyan vonulnak el... Netán még gazdagodjunk is rajtuk, olcsón összevásároljunk egy csomó elkótyavetyélt holmit... Azt gondolod, hogy ezt te teheted meg a legkevésbé. Te, akit Tübingenben és Stuttgartban eretneknek bélyegeztek... Így van? Erre gondolsz? – Erre – felelte a férfi halkan, és bólintott. – És miért nem lehet ezt nekem megmondani?! És mit kell ezen annyit tépelődni?... Ha mások kibírják, kibírjuk majd mi is. – Nézd, Susanna! – emelte most fel a fejét Johannes. – Persze én tudom, hogy nincs más választásunk. És már régen tudtam, hogy előbb-utóbb sor kerül erre. Már végigcsináltam ezt egypárszor. Csak azt nem tudtam, hogy mondjam meg neked. Még egy férfi sem tud olyan könnyen mindent itt hagyni. Hát még egy nő! – Könnyen nem, az természetes. De ha magad mondod, hogy nincs más választás. – Elindulni ennyi gyerekkel! És rajtuk kívül mit vihetünk magunkkal? Szinte azt mondhatnám: mindössze egy batyut a hátunkon. Meg tudod tenni, Susanna? Az asszony fájdalmasan elmosolyodott, és megsimogatta a férfi arcát. – Te bolond! Én már elkezdtem csomagolni. – Aztán kissé kacér szemrehányással tette hozzá: Tizenhárom éve vagyok a feleséged. És még ennyire sem ismersz! – Ne haragudj! – felelte Kepler, de már jóval derűsebben. – Szóval megyünk. – Ez, azt hiszem, eddig sem volt kétséges. Tudtad te is, és tudtam én is. – Igen, igen, de most már egymásról is tudjuk... Mást akarok most mondani. Megyünk, de azért nem kell elsietni a dolgot. Mentsük meg, amit lehet. Jobb, ha engedélyt kapok a császártól, mint ha anélkül távozunk. – Gondolod, hogy megkapod? Miután kivételt tettek veled, itt maradhatnánk. Ha ezek után mégis elmegyünk a többi lutheránussal, azt nem fogják jó néven venni. – Ebben teljesen igazad van, csak valamivel nem számolsz. Kitűnő ürügyet tudok a távozásra. A Rudolf-táblázatokat nagyon várják. Várja a császár is. Georg Brahe neki ajánlotta a munkát, és a bevezetőmben neki ajánlottam én is. Ferdinánd hiú ember, szeretné, ha a könyv mihamarabb napvilágot látna. De a linzi nyomda elpusztult. Más nyomdát kell keresni. Ulmban kiváló nyomda van,

Sauré. Ez csak elég ok, hogy elengedjen? Susanna elgondolkozott. – Elfogadható ötlet. Próbáld meg! – Ugye? – lelkesült fel a csillagász. – Nem is bánom, hogy így megszabadultam a linzi nyomdától. Mérhetetlen sok bosszúságot okozott, és biztosan csapnivaló munkát szállított volna. Ez már eddig is meglátszott. – Jó. Próbáld meg! – ismételte az asszony. Kepler másnap megírta a kérelmet a császárhoz, hogy engedje elköltözni Linzből. A megokolás az volt, amit Susannának is mondott: az itteni nyomda elpusztult, másutt kell nyomtatni a Rudolftáblázatokat, a munka viszont olyan természetű, hogy rendkívül könnyen csúszhat egy sereg hiba a szedésbe, ami a könyvet teljesen használhatatlanná tenné. Következésképp állandó ellenőrzésre van szükség, és ez csupán úgy biztosítható, ha maga is a helyszínen tartózkodik. Az érvelés hatásos volt, és az engedély viszonylag hamar megjött. Első házasságából származott két gyermeke már nem élt a szülői házban. Susanna Ehem doktor háztartását vezette, és annak gyermekeit nevelte, Ludwig a tübingeni egyetem orvosi karán diákoskodott. A két nevelt gyermek is felcseperedett már annyira, hogy szárnyaira bocsáthatta őket. De még így is négy gyermeke volt második házasságából, a legfiatalabb két-, a legidősebb hétesztendős. És új famulusával, a Gringalletus örökébe került Jakob Bartschcsal együtt három felnőtt. Könyvei, kéziratai, a legszükségesebb ruhanemű, háztartási cikkek, miegyebek: bár a család egy-egy tagjára éppen csak a legnélkülözhetetlenebb jutott, együttvéve mégis nem kevés holmival léptek az emigránsokat szállító hajó fedélzetére. November vége volt, a vigasztalanul szürke égből apró szemű, de kitartó eső hullott. Az amúgy is jeges szél a szabad Duna felett még kíméletlenebből süvített, és az esőcseppeket a fedélzeten állók arcába csapta. Mégsem ment le senki a védettebb helyiségekbe. Mindenki még egy utolsó pillantást akart vetni a városra, mielőtt örökre elhagyja. A fedélzeten állt Kepler is. Ötvenöt éves volt, és most lett hontalanná negyedszer életében.

15. Kepler Ulmba igyekezett, hogy Jonas Saur mester nyomdájában végre napvilágot lássanak a Rudolf-táblázatok. Ezenkívül más nem kötötte ehhez a városhoz. Legfeljebb az csábította, hogy nem tartozott Ausztriához, hanem a német birodalom szabad városa volt. Így kevésbé kell tartani az ellenreformációs terrortól. De meg is kellene élni valamiből, erre pedig itt, ezen a Duna menti helyen semmi kilátása nem volt. Így tehát annak sem látta értelmét, hogy hosszabb időre családostul letelepedjék. Elvégzi a munkát a nyomdával, ehhez bőven elég Bartsch segítsége, közben pedig körülnéz, hová mehetnének. Legokosabb, ha Susannát a gyerekekkel együtt Regensburgban hagyja erre az időre, ahol több barátja van. Így is történt, családját úgy-ahogy elhelyezte, maga pedig ment tovább. Ulmban felkereste a nyomdát, és a munka rövidesen meg is kezdődött. Az ulmi nyomda a munka menete, minősége tekintetében toronymagasságban állott a linzi felett, de a nyomdatulajdonos, Saur mester nem volt könnyű ember. Hol Bartsch szaladt panaszával Keplerhez, hogy a nyomdász nem hajlandó végrehajtani a szerzői utasításokat, hol maga a szerző veszett össze Saurral, és ez így ment szinte napról napra. A végén már perrel fenyegették egymást. Egy napon aztán Kepler elunta az egészet, és elhatározta, hogy harmadik nyomdát keres. Mégpedig itt a szomszédban, Tübingenben, amely mindössze ötven mérföldre fekszik Ulmtól. Neki is vágott az útnak, és mivel kelései miatt ismét nem volt képes nyeregbe ülni, gyalog. Február volt, hófúvásos, zimankós idő, és még betegsége is hozzájárult, hogy jobban megviselte a gyaloglás, mintsem előzőleg számolt vele. Tizenöt mérföld után meggondolta magát, és visszafordult. Kénytelen-kelletlen megegyezett valahogy Saur mesterrel, és a munka folyt tovább. – Éppen kétszer annyiba kerül a Rudolf-táblázatok kinyomatása, mint amennyiért Linzben elkészítették volna – panaszolta famulusának, a fiatal Jakob Bartschnak. – És ezt az összeget magamnak kell előteremtenem. Hogy miből? Tulajdonképpen a feleségemtől és a gyerekeimtől veszem el a pénzt. Annyi teher nehezedik rám, hogy sokszor azt hiszem már, összerogyok alattuk. – Hát azért előbb-utóbb csak elkészül az a táblázat, és akkor bőven megtérülnek majd a kiadások – vigasztalta Bartsch. – Előbb-utóbb. Hiszen már Linzben is azt hittem, hogy a közeljövőben napvilágot lát. Aztán mi lett belőle? Hamu és pernye. Amíg nincsen kész, addig sohasem biztos. – Hát most már nem fenyeget olyan veszedelem, mint ami Linzben ért bennünket. Béke van. – Béke?! – tárta szét a karját Kepler gúnyosan. – No, már úgy értem, itt a közvetlen környéken – helyesbített gyorsan a famulus. – A parasztlázadásnak vége. – Leverték – bólintott a csillagász keserűen. – Megint a bajorok. Ferdinánd, azt hiszem, sohasem tudta volna legyűrni őket. Kis ideig mindketten hallgattak, aztán a fiatalember mintegy magyarázkodva fűzte az előbbiekhez: – Szóval csupán azért mondtam, hogy most ezen a vidéken béke van, mert nem kell attól tartani, ami Linzben történt a nyomdával. Baj nélkül elkészülhet a könyv. – És ha elkészül? A jövedelem nagy része a Brahe családé. Pedig ők kényelmesen élnek Prágában, én meg... – Nem folytatta, csak legyintett. – Hidd el, ha van valami, ami képes megbékíteni a sorsunkkal, és arra bírni, hogy olykor örüljünk az életnek, akkor ez semmi más, mint a matematika és a csillagászat öröme. Semmi más. – Hát azért... Hisz ott van a felesége meg a gyerekei. .. – vetette ellen Bartsch bátortalanul. –

Ilyen szép nagylánya van... – Persze, nem erre gondoltam. Ez merőben más... De amit különben látok. Nem a közvetlen környezetemben, hanem amint kiteszem a lábam otthonról. – Rövid időre elhallgatott, töprengve maga elé meredt, aztán folytatta: – Nem hiszem, hogy így kellene ennek lennie. Csak az emberek rontották el. De másutt talán jobban sikerült nekik. Éppen ezen dolgozom mostanában. – Az a Holdba jutott ember? – érdeklődött a famulus. – Az – bólintott a csillagász. – A Holdban bizonyára másképp van... Megyek is, hogy egy keveset dolgozzam rajta. Már hosszú évek óta foglalkoztatta ez a gondolat. Hogy a Holdban emberek élnek, hiszen városaik látszanak is, és hogy ezek az emberek sokkal különb viszonyokat teremtettek maguknak, mint amilyenek a Földön találhatók. Eljátszogatott azzal, mit szólna egy Földlakó, ha oda kerülne. Meg is lehetne írni. Ha Campanella írhatott a Nap-államról, miért ne írhatna Kepler a Hold-államról? Aztán ahogy teltek-múltak a napok, visszariadt ettől az ötlettől. Mert hát mi lehetne egy ilyen fantasztikus könyvben? Csak a földi viszonyok legkíméletlenebb kigúnyolása, pellengérre állítása. Veszélyes az ilyen időkben. Meg nyomdász sem nagyon akadna, aki vállalkozni merne a kinyomására. Okosabb ezzel legfeljebb csak úgy gondolatban eljátszadozni. De a Hold-állam sehogy sem hagyta nyugodni. Ha valamikor netán mégis megírná – persze nem írja meg, de ha mégis –, mit írna akkor? Feljegyzéseket készített, egyre többet. Egészen tekintélyes köteg gyűlt már össze belőlük. Aztán megformált egy-egy fejezetet is Duracotusnak, az izlandi halász Holdba jutott fiának a kalandjairól. Persze az egész könyvnek csupán akkor van értelme, ha valóban bírálatot mond a földi viszonyokról. Kíméletlen, kemény, őszinte bírálatot. Viszont minél keményebb ez a bírálat, annál nagyobb a veszedelem, amely a könyvre és szerzőjére vár. Ajánlatos tehát eleve védekezni. Azzal, hogy az egész csak mese. A könyv indításának teljesen meseszerűnek kell lennie. Olyasminek, ami nyilvánvalóan lehetetlen. Amiből következik, hogy a többi is csak mese. Ha valaki kérdőre vonja. Az olvasók úgyis megértik. Hiszen azok a saját bőrükön érzik, mi az igazság, és mi a valóság. Ezek szerint írta meg tehát a történet elejét. Tulajdonképpen ez csak bevezetés, arról szól, hogyan jut el a földi ember a Holdba. Ez a Föld-lakó Duracotus. Háromesztendős, amikor az apja, egy izlandi halász, meghal. Az elhunyt apa kereken százötven éves. Így a gyereket az anyja neveli. Az anya abból él, hogy különféle csodás teákat árusít főleg tengerészeknek, és a teát kosbőrből készült zacskókban tartja. Hogy milyen csodatétel céljára milyen tea szolgál, azt az asszonynak a démonok mondják meg, akikkel sűrűn társalog. Kepler valóban találkozott az életében ilyen asszonnyal. Aki fűnek-fának kínálgatta a maga csodateáit, és aki a teák titkát – legalábbis mások ezzel vádolták – a démonoktól tudta meg. Saját anyja volt ez a „boszorkány”. A párhuzam a továbbiakban is folytatódik. Mire a fiú tizennégy éves lesz, leküzdhetetlenné növekszik benne a vágy, hogy megismerje a szeme előtt levő titkot. Egyelőre még nem a világmindenség titkát, a Mysterium cosmographicumot, csupán a kosbor zacskókét. Erre az anyja, veszekedős, házsártos, összeférhetetlen öregasszony – ugyancsak ismerősünk Kepler legszűkebb családi köréből –, olyan dührohamot kap, hogy fiát eladja egy hajóskapitánynak. Ez elviszi a gyereket egy szigetre, és ott egy csillagász gondjaira bízza. A csillagász nem más, mint Tycho de Brahe. Tőle tanul asztronómiát öt esztendeig a fiatal Duracotus, aztán tizenkilenc éves korában visszatér Izland szigetére. Anyja már régen megbánta hirtelen haragjában elkövetett cselekedetét, és most igyekszik fiát megengesztelni. Megidéz tehát egy jóindulatú szellemet, Lavaniát. Lavanah héberül Holdat jelent, és Kepler könyvében Lavania a Hold szelleme, akinek módjában áll, hogy arra érdemes földi

halandót elvigyen a saját csillagára. Némi szertartások lezajlása után elindulnak. Az utazással együtt új szakasz kezdődik a fantasztikus történetben is. Az a szakasz, amelyben a fantasztikum már a legalaposabb tudományos ismeretekkel keveredik. Az utat négy óra alatt kell megtenni, és ezért villámsebesen kell haladni. A legnehezebb az indulás, mert az utast olyan erő veti a magasba, mintha puskaporos hordó robbant volna fel alatta. Különös gonddal kell óvni, pólyázni az utas végtagjait, hogy ki ne csavarodjanak, és ügyelni kell arra, hogy az indító lökés egyenletesen oszoljék el az egész testen. Rövidesen rendkívül hideg lesz, és tilos lélegzeni. Az utazás további szakaszán a helyzet enyhül, mert a Föld magnetizmusa – ma gravitációnak nevezzük – egyre csökken, a Holdé viszont növekszik. Elérkezik a pont, ahol a kettő kiegyenlíti egymást, ami olyan, mintha az utas testének semmi súlya nem lenne. Ezen túljutva, már a Hold magnetizmusa vonzza magához Duracotust. Szóval ez lesz a bevezetés, így kerül a régen eltűnt izlandi halász és a varázsfüvekkel kuruzsolgató öregasszony fia a Holdra. Ezután már következhetik bármilyen torzkép a földi viszonyokról is, hiszen nyilvánvalóan meséről van szó csupán. Duracotus számára tehát megtalálta a lehetőséget, hogyan keltse életre. De miképpen talál életlehetőséget az igazi, az eleven Duracotus, Johannes Kepler számára?! Hogyan lehetne ezt a másik, helyesebben ezt az első Duracotust megvédeni attól, hogy a felrobbanó hordónyi lőpor ne tépje szét, a hideg ne fagyassza agyon, a levegőtlenség ne fullassza meg?! Hol talál olyan helyet magának és családjának, ahol nincs háború, nincs nyomorúság, és tudományos munkássága is elég szabad levegőhöz jut? Egyelőre csupán annyit tud felelni a maga felvetette kérdésre, hogy itt, Ulmban semmi esetre sem. Innen menni kell, amint megvannak a Rudolf-táblázatok, tüstént. De hová? Megint írt Maestlinnek, egykori tanárának, aki túl volt már hetvenötödik életévén, de még jól tartotta magát. Most azonban már nem zaklatta azzal a kéréssel, hogy hívják meg a tübingeni egyetemre matematikatanárnak. Megnyugodni sohasem tudott benne, hogy ez az álma nem teljesült, de remélni nem remélte többé. Egyszerűen csak elpanaszolta helyzetét, anélkül, hogy segítséget, támogatást kért volna. Támogatásért és elsősorban tanácsért máshoz fordult. Még amikor a Harmonices mundit írta, barátkozott össze Matthias Bernegger osztrák humanistával, akinek annak idején annyira megtetszett a könyv, hogy maga is hozzájárult a nyomdai költségekhez. Bernegger később a strasbourgi egyetem történelmi katedrájára került, Keplerhez fűződő barátsága azonban változatlan maradt, és sűrű levélváltás folyt a két tudós között. Ettől a Berneggertől kért most tanácsot, hová vándorolhatna családjával, ahol tanításért megfelelő fizetést kapna. Szeretne lehetőleg Németországban maradni, de ha másképpen nem megy, szó lehet Itáliáról, Németalföldről, Franciaországról vagy Angliáról is. Bernegger nemsokára válaszolt. Őszinte sajnálkozását fejezte ki, hogy barátja ilyen sanyarú viszonyok közé került, és igyekszik majd módját találni, hogy kérését teljesítse. Persze ez nem megy máról holnapra, de feltétlenül számíthat rá. Mire ez a válasz megérkezett, a császári matematikus már ismét nagy munkában volt. A Rudolftáblázatok nyomdai munkálatai folytonos felügyeletet és ellenőrzést kívántak, de azért ez nem vette igénybe minden idejét. Szabad óráit arra használta fel, hogy valami rendet teremtsen a német mértékegységek között. Ahány kis állam, tartomány, szabad város csak akadt a német birodalom területén, mindenütt más hossz-, súly- és űrmértéket használtak. A legtöbbjük közt nem volt nagy az eltérés: az egyik láb csak valamivel volt hosszabb a másiknál, az egyik lat csak valamivel kevesebb, mint a szomszédos városé, de éppen ebből származtak az örökös tévedések és viták. Egy akót magától értetődően nem lehetett összetéveszteni egy pinttel, de ha bizonyos mennyiséget itt is pintnek hívnak,

meg ott is, és az egyik mégis több néhány gyűszűnyivel, ebből már bajok keletkeznek, főleg ha sok-sok pintről van szó. Ebben a zűrzavarban akart rendet teremteni. Csinált ő már effajta munkát Grazban is, amikor a hordók űrtartalmának a kiszámítására talált módot. Most az ulmi katlant alkotta meg, amely pontosan megmutatta az egyes mértékek arányát egymáshoz. Huszonhat évi keserves vajúdás után a Rudolf-táblázatok 1627 szeptemberében végre napvilágot láttak. A Majna menti Frankfurtban éppen a szokásos évi vásárra készülődtek. Kepler gyorsan szekérre rakatott ezer példányt a könyvből, és maga ment vele Frankfurtba, hogy eladja. Három forintért árusította darabját, de régóta és sokan várták már, így igen kelendő volt, és sok tudós, egyetem vagy hercegi udvar még magasabb árat is fizetett. Úgy látszott, végre mégiscsak jut valami komolyabb pénzösszeghez, és ebből kerül szépen a Brahe örökösöknek is. Ezek azonban megint elégedetlenek voltak, főleg a család képviselője, Georg Brahe. Az elégedetlenség, sőt egyenesen felháborodás nem pénzügyi, hanem szellemi természetű volt. „Kepler megsértette Brahe emlékét és tudományos hírnevét.” Ez a sérelem pedig abból származott, hogy Kepler bevezetője nagyobb terjedelmet foglalt el, mintsem Brahéé. Csakhogy ez a Brahe, aki az egyik bevezetőt írta, nem Tycho volt, a nagy csillagász, hanem Georg, a jelentéktelen fiú; következésképp Tycho de Brahe emlékén akkor sem esett volna gyalázat, ha a sorok hossza a megbecsülés vagy lebecsülés mértéke lenne. De még ennél is sokkal nagyobb baj volt az, hogy Kepler ebben a bevezetőben meg merészelte írni: Brahe adatait ellenőrizte, és ahol szükségesnek mutatkozott, kijavította. Ez már azután igazán megtépázása a nagy tudós hírnevének! Még annak idején Rudolf császár rendelkezett úgy, hogy a Brahe sok évtizedes megfigyeléseiből származó adatokat Kepler őrizze, ő is dolgozza fel őket, a szerzői jogok azonban az örökösöket illetik. Ennek folytán hozzájárulásuk nélkül nem lehetett forgalomba hozni a Rudolf-táblázatokat. Georg Brahe követelésére Kepler nem tehetett egyebet, mint hogy visszaszállította a még eladatlan példányokat, ezeknek, valamint a még nyomdában levőknek az első két ívét megsemmisítette, új bevezetőt írt, és úgy hozta ismét forgalomba. Csakhogy Brahét ez a bevezetés sem elégítette ki: harmadikra volt szükség, újabb megsemmisítéssel és pótnyomással. De ebből a második kiadásból is elkelt közben jó néhány példány, úgyhogy a Rudolf-táblázatoknak ma még fellelhető kötetei közt három változat található. A táblázat lényege a bolygók állásának tüzetes meghatározása a különböző időpontokban. Feltünteti azonban az állócsillagokat is; összesen 1005 égitest szerepel a katalógusban, és ezek közül 228-nak a helyét Kepler határozta meg, míg 777-é Brahe hagyatéka. A könyvben egy fénytöréstáblázat is van, továbbá megtalálhatók a szögfüggvények logaritmusai, amelyeket Kepler használt fel először a csillagászatban. A világ városairól készült helységnévtár egészíti ki a könyvet, minden város pontos földrajzi helymegjelölésével. A hosszúsági fokokat Tycho de Brahe egykori csillagvizsgálójának, Uraniborgnak a helyétől számítja. Csillagászok, tengerészek, térképészek, sőt csillagjósok is több mint száz esztendeig használták a Rudolf-táblázatokat. Bár a könyv szépen fogyott, végeredményben mégis jóval kevesebb pénzt hozott Keplernek, mintsem eredetileg számította. Nem volt elég a linzi katasztrófa, ehhez társult később Brahe akadékoskodása miatt a bevezetés kétszeri pótnyomása, ami meglehetősen sok költséget emésztett fel. Ezenfelül egy esztendeje külön élt már családjától, amely még mindig Regensburgban tartózkodott. De ahhoz, hogy ismét összekerüljenek, előbb otthont kellett teremteni, és ez sem ment pénz nélkül. A császári udvartól pedig már pontosan 11817 forint járt neki. Semmi gondja sem lenne többé az életben, ha ezt megkaphatná. 1627 decemberében felkerekedett tehát, hogy Prágába menjen, ahová az udvar visszaköltözött Bécsből. Alig ismert rá a birodalom egykori fővárosára. Jóllehet a házak, az utcák nagyrészt ugyanolyanok

voltak, mint amikor utoljára látta őket – bár a hét év előtti pusztítás nyomai máig sem tűntek el egészen –, de az embereket mintha kicserélték volna. Az egykori vidám, hangos és szorgalmas város fáradt volt, levert és tespedt. Az emberek nagy részét pedig valóban kicserélték. Sok régi ismerősét, barátját hiába kereste, pedig hányan akadtak olyanok, akiket – mint Jesseniust – még csak nem is kereshetett; és egyre sűrűbben ütötte meg német szó a fülét. A németet a legtöbben osztrák tájszólással ejtették. De a jövevények között is bukkant ismerősre. Leginkább Guldin páternak örült meg, akibe a Hradzsinban botlott bele. A jezsuita pap is őszinte örömmel üdvözölte. – Mindenre gondoltam volna, csak arra nem, hogy Keplerrel találkozom itt. Mi járatban? – A pénzem szeretném megkapni. Csaknem tizenkétezer forintommal tartozik a kincstár. Huszonöt éve gyarapszik az összeg, én meg egyre ösztövérebb leszek. – Már csak azért is felette örülök ennek a nem remélt találkozásnak, mert így személyesen mondhatom meg, mennyire el vagyok ragadtatva a Rudolf-táblázatoktól. Igazán alapos és kitűnő munka... Hozzá kell tennem, hogy ez nem egyedül az én véleményem. Jól tudja, hogy rendünk sok tagja foglalkozik csillagászattal, nem említve egyéb tudományágakat, amelyekhez a táblázatok ugyancsak nagy segítséget nyújtanak, és mindenki a legnagyobb elismerés hangján nyilatkozik. – Őszintén meg kell vallanom, nagyon örültem, amikor végre elkészültem vele. Több mint két és fél évtizedes munka volt... – Tudom – vetette közbe Guldin. – Nagyon régen és nagyon türelmetlenül vártuk már. – ...most pedig kétszeres az öröm – folytatta a csillagász –, hogy úgy látom, jó munkát sikerült végeznem. Végeredményben mi más örömünk lehet? – De remélem, hozott is szépen ez a munka. Hiszen úgy kapkodják... Kepler keserűen elmosolyodott, és bizonytalanul vonta meg a vállát. – Ahogyan vesszük. Mindenesetre sokkal kevesebb jövedelmem van belőle, mint amennyi ilyen sok munka után megilletne, és mint amennyit valamikor vártam... Másrészt a nyomás körül annyi váratlan baj és szerencsétlenség ért, és ez olyan költségekkel járt, hogy már azt hittem, teljesen tönkremegyek bele. Hát ennél jobb a mérleg. – Valami pénzt említett az előbb. Hogy azért jött Prágába. Az is a Rudolf-táblázatokkal kapcsolatos? – Nem. Ez a császári matematikusi fizetésem, amelyre huszonöt éve mindig csupán apró részleteket kapok, és a tartozás folyvást növekszik. – Persze, persze! – hadarta Guldin kissé zavartan. – Említette is ezt a huszonöt évet. Bocsásson meg, némi-leg szórakozott vagyok. .. De mit álldogálunk itt, amikor kényelmesebben is lehet? Belékarolt, és magával vonta az egyik sarokban álló pamlaghoz. A közelben nem tartózkodott senki. – Szeretnék magával komolyan beszélni. De előbb erre a fizetésdologra vagyok kíváncsi. Mennyiről van szó? – Egészen pontosan 11817 forintról. Ennyi tartozása gyűlt fel a kincstárnak, mióta császári matematikus vagyok. – Ez hogy lehetséges? – Mindig csak azt hajtogatták, hogy nincs pénz. Mások is csupán részleteket kapnak. Aztán másfél évtizede nem is élek Prágában. Azóta még nehezebben jutok valamihez. Guldin gondterhelten megsimogatta az állát, majd mélyet lélegzett. – No, mondok én magának valamit. Pénz persze kevés van. A pénz mindig kevés. Ha netán valamikor több lenne, akkor egyszerre még sokkal több lesz az, amire a pénz kell. Így azután sohasem

lesz elég... De azért nem egyedül a rendelkezésre álló pénz mennyiségén múlik, hogy kinek mennyi jut belőle. Azon is, hogy ezt a pénzt hogyan osztjuk el. És ez még ma is érvényes, pedig ez a háború igazán sok pénzt emészt. De hál’ istennek, már a vége felé járunk... Szóval ismétlem, azon is múlik, mire fordítják a meglevő pénzt. És ha valakire barátsággal néznek azok, akik ezt a pénzt osztják, hát annak könnyebben és többet is adnak. De ha valaki mindenáron arra törekszik, hogy ellenségnek tekintsék, az ne csodálkozzék, ha huszonöt évig kell várnia. Mint magának. – Miért tekintenek engem ellenségnek? – rökönyödött meg a csillagász. – Én nem tekintem magát annak. Én tudom, hogy igen derék ember, és korunk egyik legnagyobb tudósa. De ezt, hogy milyen nagy tudós, csak néhányan tudjuk felmérni. Akik magunk is konyítunk valamit az asztronómiához és a matematikához. A nagy többség azonban csupán azt látja, hogy maga egy makacs protestáns. Szinte az egyetlen már az egész császári udvartartásban. Hamarosan az egyetlen az egész német birodalomban. Nem veszi észre, hogy a protestantizmus napjai meg vannak számlálva?! Az Unió csapatai szétszórva, Keresztély, a dán király hamarosan kénytelen lesz békét kérni. Wallenstein és Tilly seregei korlátlan urak egy kevés sivár északi terület kivételével. Hol vannak még lutheránusok? Ott, túl a tengeren, Svédországban. Csak nem képzeli, hogy az a Gusztáv Adolf fogja megmenteni magukat?! – Nem. Egyáltalán nem képzelem, hogy ilyen kérdéseket fegyverrel el lehetne dönteni – felelte Kepler. – Ó, maga idealista! – nevetett Guldin. – Csak fegyverrel lehet eldönteni. Akinél a fegyver, annál a hatalom. Akinél a hatalom, annál a jog. Annak a joga is, hogy megszabja, miként kell Istent imádni. Nem hiszi? Nézze meg! Nem egyesek, nem falvak, hanem egész tartományok és országok térnek vissza az anyaszentegyház kebelére. Eleinte legénykednek, hogy így nem, úgy nem, aztán dühösen morognak, majd csak magukban mernek gondolni valamit, végül egészen elcsendesednek, legeslegvégül pedig boldogok, hogy visszatérhettek... Hát ezek miatt az emberek miatt nem tér át maga? Hogy mit gondolnak magáról? Kepler csodálkozva meredt a páterra. – Azt hiszi, hogy engem az emberek véleménye tart vissza? – Mi mást hihetnék? Hiszen tudom én nagyon jól, ne felejtse el, mi mindent tudunk – tette hozzá sokat sejtető mosollyal –, tudjuk azt is, hogy milyen ellentétei voltak mindig a lutheránus egyházi hatóságokkal. Tudjuk, hogy nem volt hajlandó aláírni a Formula concordiae-t, mert a katolikusokat nem tartja sátánfajzatnak. Tudjuk, hogy sok más vallási kérdés is van, amelyben közel áll hozzánk. Vagy a naptárreform ügye. Hiszen csak egypár lépést kell még megtennie, és mindjárt sokkal könnyebb lesz magának is, meg a családjának is. Akik pedig ma követ vetnek talán magára, holnap azok is sietnek az igaz akolba. Hát érdemes? – Azt hiszem, merőben más-más malomban őrölünk – felelte a csillagász rövid szünet után, felemelve a fejét, mélyen Guldin páter szemébe nézve. – Amire egyházi feletteseimmel való ellentétemmel kapcsolatban hivatkozott, az éppen azt bizonyítja, hogy nem az emberek véleménye szabja meg a magamét. Hiszen pontosan erről van szó. Amit nem akarok, nem tudok, és sohasem fogok elviselni, az éppen az, hogy mások döntsék el, mi a meggyőződésem. Akár protestánsok, akár katolikusok ezek a mások, akár bárki egyéb. És ha nem akarok áttérni, az nem azért van, mert attól tartok, hogy mit gondolnak majd rólam mások, hanem azért, mert attól tartok, hogy mit gondolok majd magam. – Nem kell semmi rosszat gondolnia – felelte Guldin barátságos mosollyal. – Legfeljebb azt, hogy nincs többé egy véleményen azokkal, akikkel korábban sem volt egy véleményen. Hiszen éppen ezért hivatkoztam az előbb azokra az ellentétekre... És nem lesz egy táborban azokkal, akiknek amúgy

is mindig az volt a leghőbb vágyuk, hogy kimarják magát maguk közül. Hol kaphatna a tübingeni egyetem olyan matematikatanárt, mint Johannes Kepler?! És meghívták? No ugye?! És az a boszorkányper? Talán nem magán akartak-e ütni azzal is? Legalábbis nagyrészt. És hiába mentették fel végül is az anyját, még évekig kellett homlokán a bélyeggel járnia: „a boszorkány fia”. És arra büszke, hogy ezekkel van egy táborban... Holott jól tudja, mennyi könnyebbséget... – Nem vagyok büszke arra, hogy kikkel vagyok egy táborban. De nem is szégyellem őket – vágott közbe Kepler. – Teljesen mindegy magának, hogy kikkel vall egy nézetet?! Mondjuk, egy martalócvezér... – Hagyjuk, hogy kik a martalócok! Ha erre az útra tévedünk, attól tartok, olyasmiket kellene mondanom, amivel szándékomon kívül is megbántanám talán... A példa elől azonban nem térek ki. Ha egy martalócvezér azt mondja, hogy háromszor három az kilenc, nem mondhatok ellent neki. És ha valaki, aki nagyon közel áll hozzám, és akit nagyon szeretek, azt mondaná, hogy háromszor három az tíz, ettől a szeretettől még nem változnék meg a véleményem. Mert szerethetek valakit, és gyűlölhetek egy másikat, de legjobban az igazságot szeretem, és leginkább a hazugságot gyűlölöm. – És arra nem gondol, hogy mennyi könnyebbséget szerezne magának is, családjának is – tért vissza előbb félbemaradt mondanivalójához Guldin páter –, ha mégis hallgatna a józan ész parancsára? Elsősorban anyagi könnyebbséget, de persze egyebet is. Hiszen szereti őket. Nem érzi a felelősséget, amellyel tartozik nekik? – De igen, érzem – bólogatott a tudós. – Csakhogy nagy vagyont így sem, úgy sem hagyhatok rájuk. És gondolja meg, hat gyermekem van, milyen kevés jutna egyre-egyre. Inkább olyasmit szeretnék rájuk hagyni, amit nem kell szétosztani, mégis mindegyiknek a teljesség jut. Azt a tanítást, hogy soha semmilyen körülmények között se cselekedjenek a lelkiismeretük ellenére. Hogy tévedni szabad, de hazudni nem. És ha ezt megtanulják, még csak el sem lehet venni tőlük, ha netán valamikor kiüldözik őket az otthonukból, és máról holnapra új hazát kell maguknak keresniük. – Maga javíthatatlan idealista – legyintett bosszúsan Guldin, és felállt. Aztán halvány mosoly futott át az arcán, úgy folytatta: – És ez önmagában még nem is lenne baj. Ha nem lenne mellette protestáns!

16. Hónapokat töltött Prágában, szokás szerint hitegették, ígérgettek neki, újabb és újabb határidőket szabtak, végül pedig nem utaltak ki egyetlen krajcárt sem. Sőt II. Ferdinánd már azt is kijelentette, hogy a háború roppant költségei miatt nemcsak most képtelen fizetni, de még azt sem tudja, hogy belátható időn belül mikor lenne erre módja. Talált azonban egy kitűnő megoldást, amellyel mindenki jól jár. A kincstár tartozásának teljes összegét magára vállalta Wallenstein, a császári csapatok fővezére, forduljon hozzá az udvari matematikus. Albrecht Wenzel Eusebius von Wallenstein 1583. szeptember 15-én hajnali négy óra harminc perckor született. Kepler jól tudta ezt az időpontot, hiszen valamikor horoszkópot készített a számára. Elszegényedett csehországi lutheránus nemesi családból származott. Szülei korán elhaltak, és nagybátyja nevelte. Ez az olmützi jezsuita konviktusba küldte tanulni, ahol a fiatal Wallenstein hamarosan áttért a katolikus hitre. Tizenhat éves korában beiratkozott az altdorfi egyetemre, majd Bolognában és Páduában folytatta tanulmányait. Itt megismerkedett a csillagjóslással, és ettől kezdve annak meggyőződéses hívévé szegődött. Minden jelentősebb elhatározás előtt kikérte valamelyik divatos asztrológus véleményét, hogy a csillagok állása mit tanácsol. Ilyen horoszkóp alapján határozta el azt is, hogy szakít a tudományos pályával, és ehelyett katona lesz. Bebarangolja egész Dél- és Nyugat-Európát, majd Basta seregével Magyarországra kerül. Győrt ostromolják, és a fiatal katonatiszt itt különleges bátorságával vonja magára a fővezér figyelmét. A becsvágyó Wallenstein azonban nem elégszik meg a csatamezőn szerzett tapasztalatokkal, hanem behatóan foglalkozik a haditudományokkal is. Ebből a tudományból pedig elsősorban és legalaposabban azt tanulja meg, hogy fényes katonai pálya befutásához nem annyira vitézségre van szükség, mint sokkal inkább pénzre. A magasabb tiszti állásokat egészen nyíltan pénzért árusítják. Az így befektetett tőke azután zsákmányból, rablásból hamarosan busásan megtérül. Wallensteinnek azonban nincsen befektetni való tőkéje: szegény, mint az ördög. Viszont fiatal, jóképű, bátor, ügyes, tanult és szellemes. Egyben okos is. Pillanatok alatt rájön, mi módon szerezhet pénzt a magafajta elszegényedett nemesúr. Visszatér szülőhazájába, Csehországba, és némi társasági tájékozódás után kiszemel magának egy gazdag özvegyasszonyt. A nő vagyona azonban önmagában nem lett volna elegendő, hogy megfeleljen a fiatal tisztben kialakult ideálnak. A nagy vagyon mellett volt még egy lényeges szempont: húsz évvel idősebb volt a férfinál. Ez egymással párosult szerencsés tulajdonságok hatására Wallenstein rövidesen feleségül vette az özvegyet. Sajnos, ily gondos előrelátás mellett is nyolc teljes évig kellett várnia, amíg hitvese betöltötte hivatását: meghalt, és minden vagyonát a bánatos özvegy férfira hagyta. Most már nem volt akadálya, hogy megfelelő katonai pályát fusson be. A vagyon azonban sokkal több volt annál, semhogy valami csapatkapitányi vagy hasonló rang arányban állott volna vele. Szerencsére Ferdinánd főherceg 1617-ben Velence ellen indult hadjáratra, és ez módot adott Wallensteinnek arra, hogy saját, helyesebben elhunyt felesége pénzéből kétszáz lovast szereljen fel, és ezek élén mint a csapat parancsnoka szálljon táborba. Ezzel megindult hadvezéri karrierje. Gazdag volt, előkelő társadalmi állással rendelkezett, ideje, hogy megnősüljön. (Első házasságát maga sem tekintette ennek.) Valami fiatal, csinos nőre gondolt, aki természetesen legalább ugyanannyi vagyonnal rendelkezik, mint ő, és társadalmi szempontból is illik hozzá. A már korábban bevált módszer szerint ismét gondosan tájékozódott, és ennek alapján úgy döntött, hogy elsősorban gróf Isabella Katherina Harnach, a birodalom egyik leggazdagabb eladó lánya az, aki szívének gyötrő fájdalmait csillapítani tudná. A lánynak nem volt ellenvetése, és

Wallenstein vagyona rövidesen megháromszorozódott. Az ekkor harmincötödik évében járó csapatparancsnok szinte még mézesheteit élte a szép fiatalasszonnyal és annak még sokkal szebb vagyonával, amikor Ferdinánd, az újdonsült német-római császár és a csehek között kenyértörésre került a sor. Wallenstein éppen csehországi birtokán tartózkodott, egyébként is onnan származott, közismerten kitűnő katona, így a cseh rendek hálát adtak a Seregek Urának, hogy ezen a kérdésen nem kell sokat töprengeniük, és őt bízták meg a cseh csapatok fővezérségével. És mivel ők is tudták, hogy a háborúhoz elsősorban pénz kell, átadták neki a kilencvenezer tallért tartalmazó hadipénztárt. A fővezér felelősségteljes állásához méltóan lelkiismeretes számvetést csinált. Vajon a szemben álló felek közül melyiknek van nagyobb esélye a győzelemre? Nem mulasztotta el azt sem, hogy kedvenc asztrológusával a csillagokat is megkérdeztesse. Miután pedig saját számvetése és a horoszkóp egyaránt Ferdinánd javára mutatkozott kedvezőnek, a cseh csapatok fővezére magához vette a hadipénztárt – lelkiismeretes ember lévén, gondosan ügyelt arra, hogy egyetlen tallér se maradjon ki belőle –, és átszökött vele a császár táborába. Ferdinánd kellőképpen értékelte ezt a hűséget, és Wallensteint nevezte ki a császári csapatok fővezérének. Hosszabb-rövidebb ideig tartó előcsatározások után mindkét fél döntő ütközetre készült. Sajnos, amikor annak idején Wallenstein cseh főparancsnoki állását felcserélte a császári fővezérséggel, annyira lekötötték volt figyelmét a hadipénztár tallérjai, hogy teljesen megfeledkezett jól bevált csillagjósáról. Az bizony ott maradt a cseheknél. Így itt új asztrológus után kellett néznie, és ez meglehetősen bizonytalan választ adott a csata várható kimenetelére vonatkozólag. Ennélfogva a fővezér kénytelen volt megbetegedni, és csak a fehér-hegyi csata után gyógyult fel, amikor a cseh protestáns seregek már megsemmisítő vereséget szenvedtek. A hadiszerencse a továbbiakban sem pártolt el tőle, és a Baltikum kivételével a német birodalom nagy részén megverte a protestánsokat. Jutalma sem maradt el: 1623-ban hercegi rangot kapott, két évvel később pedig Friedland nagyhercege lett. A hadvezér egyáltalán nem volt érzéketlen e magas címek iránt, de azért nem becsülte le azokat az anyagi előnyöket sem, amelyekkel számára a győzelmes hadvezetés járt. Ezek tették lehetővé, hogy 1627-ben megvásárolja Ferdinánd császártól a sziléziai Sagan hercegséget. A hercegséget megkapta, a vételárat azonban csupán részben fizette ki. Mikor azután nem sokkal később Kepler Prágában jelentkezett, és Ferdinándnak ismét nem volt pénze, a császár úgy állapodott meg hadvezérével, hogy az a hátralék résztörlesztése fejében magára vállalja a matematikusnak járó 11817 forint tartozás kifizetését. Keplernek nem ez volt az első találkozása Wallensteinnel, bár szemtől szembe most került először a sovány arcú, sárgás bőrű, izzó szemű, kurtára nyírt hajú, pödrött bajszú férfival. Húsz esztendővel korábban már egyszer felkereste valaki, hogy magát megnevezni nem kívánó megbízója részére horoszkópot kérjen. A horoszkóp el is készült, és a rendelkezésére álló adatokból a csillagász már ekkor sejtette, hogy az ismeretlen megbízó Wallenstein. 1624-ben hasonló horoszkópmegrendelésre került sor, ugyancsak közvetítő útján, ezt azonban már nem kötelezte titoktartás a megbízó személyét illetőleg. A születési és egyéb adatok egybevetéséből a csillagász most már kétségtelenül megállapíthatta, hogy a korábbi horoszkópkérő is Wallenstein volt. Kepler nem kételkedett abban, hogy a csillagok befolyással vannak az emberek sorsára. Azt azonban határozottan tagadta, hogy a csillagok konstellációiból ki lehetne számítani egyes emberek sorsát is. A legtöbben nem osztották véleményét, úgyhogy sokan keresték fel horoszkóprendeléssel, és mivel valamiből élnie kellett, megcsinálta ezeket a horoszkópokat. Elkészítette tehát Wallensteinét is, bár ezúttal szintén közölte fenntartásait.

A megrendelő egész életre szóló horoszkópot kért. A csillagász számára az elkövetkező esztendők képe meglehetősen zavarosnak és ellentmondónak látszott. Egyrészt pénz és hatalom kíséri a horoszkópkérő életútját, másrészt azonban szembeszegülés, ellenségeskedés, sőt a császárral való ellentét. Később valami árulás is jelentkezik. 1634 elején szörnyű zűrzavar képe mutatkozik, március pedig rettenetes felfordulást hoz az egész országra. Az egész életre szóló horoszkópot Kepler itt abbahagyta, nem folytatta tovább. Ő már nem élte meg, amikor 1634. február 25-én az addigra már bukott fővezért a császár ellen szőtt összeesküvés egyáltalán nem alaptalan gyanúja miatt meggyilkolták. Ettől a Wallensteintől kellett tehát Keplernek most megkapnia az őt megillető járandóságot. Az ekkor még teljhatalmú hadvezér közölte, hogy e pillanatban természetesen nincsen ennyi készpénze, a császárral eredetileg kötött megállapodás nem is úgy szólt, hogy ilyen gyorsan és ilyen nagy részletekben kell fizetnie, ebből azonban nem származik semmi baj. Ha Kepler huszonhét esztendeig tudott várni, egy-két hónapon már nem múlik a dolog. Azalatt pedig kifizeti a tartozást az utolsó garasig. Addig is a legjobb, ha a csillagász eljön az ő birtokára, Saganba. Ott úgy élhet majd, mint hal a vízben, minden szükségletéről gondoskodnak, nem lesz más gondja, mint hogy kedvenc tudományával foglalkozzék. Amellett így kaphatja meg a legkényelmesebben a közel tizenkétezer forintot is. Utána azt teheti Kepler, amit akar, bár ő – Wallenstein – azt szeretné leginkább, ha azután is nála maradna. Ha eddig császári és tartományi matematikus volt, legyen ezután nagyhercegi matematikus. Családjával együtt egész életén keresztül a legnagyobb bőségben ellátja, ezenfelül jó fizetést ad neki, mégpedig olyan fizetést, amelyet valóban meg is kap, nem úgy, mint eddig. Neki, aki hadvezetéssel és politikával egyaránt foglalkozik, állandóan szüksége van egy tudós tanácsadóra, aki valamennyi pályatársa közül a legalaposabban ismeri a csillagok járását. Keplernek nem volt választása. Ha nem fogadja el az ajánlatot, akkor akár keresztet is vethet a pénzére. Különben is hová mehetne? Ulmban egy barátjánál lakott, immáron kerek egy esztendeje, és noha ez a barát soha semmiféle célzást nem tett, ő maga kényelmetlennek és terhesnek érezte helyzetét. De még azonfelül, hogy fedél van a feje fölött, mi keresnivalója lenne ebben a városban, miután a Rudolf-táblázatok már megjelentek? Egyébként is nem egyedül róla van szó, hanem a családjáról, amellyel most már igazán szeretett volna mihamarabb összekerülni. Ha Saganban, hát Saganban, mindegy, csak legyenek végre együtt! Létrejött a megállapodás, és mindketten elhagyták Prágát. Wallenstein Stralsund ostromára indult, Kepler pedig Regensburgba az asszonyért és a gyerekekért. Itt időközben Susanna is megfordult, legidősebb leánya, aki néhány hónappal korábban eljött Ehem doktortól. Nem maradt azonban sokáig a családdal, mert megint elment gyerekeket nevelni a Strasbourg közelében fekvő Durlachba. Ezt az állást Bartsch szerezte neki, aki maga is durlachi volt, és még a Rudolf-táblázatok megjelenése előtt búcsút vett Keplertől. Nem volt Regensburgban Ludwig sem, aki most is Tübingenben diákoskodott. Négy gyermekkel kellett az anyjuknak elindulnia, míg maga Kepler előbb Linzbe ment, hogy ott még néhány dolgot elintézzen. Egyebek mellett pénz is járt neki a könyvkereskedőtől a Rudolftáblázatokért. Életében először érte az a kellemes meglepetés, hogy jóval többet kapott, mint amennyire számított. Egészen felvidultan vette útját ismét Prágának, ahol családjával kellett találkoznia. Innen indultak azután együttesen Sagan felé. A társzekér, amelyen a Kepler család utazott, sivár környéken hajtott keresztül. Elvadult erdők, dudva és gyom benőtte szántóföldek, félig romokban heverő falvak, kifosztott városok szegélyezték az útjukat, amerre mentek. A vallásháború kerek tíz esztendeje tartott. Olyan régen, hogy már maga Johannes és Susanna is alig emlékezett arra az időre, amikor béke volt. A gyerekek pedig már egytől

egyig a háború idején születtek. Ők el sem tudták képzelni, hogy másképpen is lehetne. És lassanlassan nem tudta ezt elképzelni többé apjuk, anyjuk sem. Nyár derekán érkeztek Wallenstein birtokának a központjába. Ez a megérkezés nem volt szerencsés. Nem mintha bármilyen baj is érte volna őket. Csak éppen... A táj idegen volt, barátságtalan és sivár. És éppen ilyen idegenek voltak az emberek is. Németek voltak, és németül beszéltek, de valami olyan furcsa tájszólásban, hogy Keplerék szinte semmit sem értettek belőle. És éppen így nem értették meg azok sem őket. Úgy érezték magukat, akárcsak valamilyen külföldi városba csöppentek volna teljesen egyedül. És ez az egyedüllét az idő múlásával sem csökkent, csak növekedett. Kepler elgondolkozott. Hiszen közel három évtizeddel ezelőtt egy valóban idegen városba került, Prágába, ahol az emberek túlnyomó többsége nem más tájszólást, hanem egészen más nyelvet beszélt, amelyből egy szót sem értett. És ott mégsem érezte magát idegennek, legalábbis nem ennyire. Igaz, Barbara ott sem tudott megszokni. Tőle azonban távol maradt akkor a hontalanságnak az az érzése, amelyet itt sehogyan sem tudott leküzdeni. Azért, mert Prága a birodalom fővárosa? Nem, hiszen az udvar élete nem érdekelte, a hivatalok tevékenysége sem. Éppen csak hogy majdnem negyven évvel fiatalabb volt. Most pedig ez már a negyedik otthon, amelyet fel kellene építenie magának és családjának. Sok egy ember életében. Nem csoda, ha belefárad. Bármennyire idegen volt számára ez a környezet, mégis hamarosan felfedezett nagyon is ismerős jelenségeket. Az ellenreformáció itt éppúgy folyt, ugyanolyan eszközökkel, mint annak idején Grazban vagy Linzben. Legfeljebb annyiban lehetett eltérést találni, hogy itt még csak panaszkodni sem igen mertek az emberek. Hiszen aki panaszkodik, az elégedetlen, és aki elégedetlen, az ellenség. Az ellenséget pedig ki kell irtani! Nagy öröm volt számára, hogy ebben a száműzetésben nagy ritkán levél érkezett valamelyik régi barátjától. Sűrűn már csak azért sem jöhetett, mert a posta is nehézkes volt errefelé. De néha mégiscsak befutott egy-egy levél. Az például, amelyben Bernegger közölte, hogy állást ugyan nem sikerült még Kepler számára találnia, ez azonban ne csüggessze el. Háza mindenkor nyitva áll barátja és annak családja előtt, elég jómódban él ahhoz, hogy ez a legkisebb gondot se okozza számára. Boldogan vendégül látja Kepleréket mindaddig, amíg nem nyílik megfelelő jövedelemforrás a csillagász számára. Keplernek jólesett a meghívás, de nem fogadta el. Ha elmegy most Saganból, főleg ilyen óriási távolságra, akkor sohasem láthatja a pénzét. Inkább kiböjtöli még ezt az időt. Munkája amúgy is akad bőven, és itt egyelőre nyugta van. A Rudolf-táblázatok kiegészítésén dolgozott, továbbá a planéták 1631. évi mozgásával foglalkozó könyvön, amelynek Admonitio ad astronomos, Figyelmeztetés a csillagászokhoz címet adta. A legtöbb örömét azonban abban lelte, ha Duracotus történetét folytathatta. Korábbi tervével szemben úgy döntött, hogy a Holdban egyáltalán nem teremt eszményi viszonyokat, hanem éppen ellenkezőleg, a földi állapotok mását írja meg, de szimbólumokba burkolva. Magától értetődően ez csupán a társadalmi helyzetre vonatkozik, a külső, a természeti körülményeket olyanoknak festi, amilyenek tudomása szerint a valóságban. Duracotus tehát megtudja, hogy a Hold-lakók Volvának nevezik a Földet, és e szerint tagolják két részre saját égitestüket is Subvolvára és Prevolvára. Az előbbi az, amely a Föld felé fordul, az utóbbi, ahonnan a Föld sohasem látható. A Holdon ugyanis mintegy két hétig tart egy nappal, és ugyanannyi ideig egy éjszaka. Egy teljes nap tehát négy hét, és ez az időszak egyben egy esztendő is. Amíg a Hold egyszer megfordul a tengelye körül, ugyanazon idő alatt kerüli meg a Földet is, ennek folytán mindig ugyanazzal a felével fordul feléje.

Ebből igen nagy különbségek következnek a Hold két felének lakói számára. Mert amíg a Subvolva éjszakáit enyhíti a hatalmas Volvának – a Földnek – lágy fénye, addig a Prevolva lakóinak kéthetes éjszakái szinte koromsötétek. Mindössze a csillagok látszanak, amelyek azonban hol előreszaladnak, hol hátra, a Holdnak a Föld körül végzett keringése folytán. Dühöngő jeges szél söpör végig éjszakánként a Holdnak ezen a felén, amely mindent sziklakeménnyé dermeszt. Amikor azután két hét múlva a Nap ismét felkel, minden merőben megváltozik, csak éppen semmivel sem lesz elviselhetőbb. A szörnyű hideget most rekkenő hőség váltja fel, amely tizenötszörte forróbb, mint az afrikai. A hegyek, a növények és az állatok sokkal magasabbak, mint a Földön, és jóval gyorsabb a növekedés is. Ez a növekedés, majd a pusztulás egyetlen – két hétig tartó – nap alatt zajlik le. Az élőlények legnagyobb része óriási kígyóhoz hasonlít, vagy a tevéénél is jóval hosszabb lába van, másoknak terjedelmes szárnyuk. Szükségük is van ezekre a hatalmas végtagokra, mert rövid életük örökös vándorlásban telik el: követik a Nap heve elől gyorsan visszahúzódó vizeket. Keplernek ekkor nyilván olyanoknak a példája lebegett a szeme előtt, akiknek itt a Földön kell örökké vándorolniuk a legelemibb életlehetőségek után. Élnek azonban a Prevolván olyan szerencsés lények is, amelyeknek kevesebb levegőre van szükségük, mert lassabban lélegzenek. Ha ezek olyan mélyebb vízre bukkannak, amelyet nem szippantott még fel a Nap, akkor ennek a fenekére merülnek az elviselhetetlen hőség elől, és csak néha bukkannak fel ismét lélegzetet venni. Némelyik ilyenkor nem tud megválni a Nap igéző fényétől, és valósággal megfő. Később érkező hordák azután felfalják őket. Vannak olyan lények is, amelyek nem vízben, hanem barlangok mélyén keresnek menedéket. Bár tudják, hogy a Nap heve mennyire veszedelmes számukra, mégis leküzdhetetlen vágy él bennük, hogy a napfényben sütkérezzenek. Ki-kijönnek tehát a barlang szája elé. Amelyik azonban nem eléggé óvatos, annak szivacsos és lyukacsos bőre kőkeménnyé aszalódik a tűző napban, és estére leválik. A Subvolvának, a Hold felénk néző oldalának lakói sokkal szerencsésebbek. Ezek kör alakú fallal védett városokban laknak, amelyek sok érdekes feladat megoldását róják az építőmérnökökre... Itt tartott Duracotus kalandjainak az elbeszélésében, amikor ősz vége felé Wallenstein megérkezett Saganba. A hadvezér rosszkedvű volt, ingerült és ideges. Stralsund hónapokig tartó ostroma nem járt eredménnyel, a város a protestánsok kezén maradt, és vele együtt a Balti-tenger is, amelyen keresztül összeköttetés van az ugyancsak protestáns Svédországgal, ebben az időben Európa egyik igen komoly nagyhatalmával. A sikertelen ostrom sok pénzt, sok hadianyagot és természetesen jelentékeny emberáldozatot követelt. Jövőre az egészet újra kell kezdeni. Még több pénzzel, még több hadianyaggal, még több emberrel. És ha akkor sem lesz eredmény? Mit kellene tenni? Beletörődni a kudarcba, vagy még egyszer megkockáztatni a szerencsét, de egyúttal a még nagyobb kudarcot is? Ki tudna biztos választ adni?... Ki más, mint a csillagok? Hiszen éppen ezért van itt nála a kor leghíresebb csillagásza. Wallenstein tehát horoszkópot kért Keplertől. Elsősorban a várható hadi- és politikai eseményekkel kapcsolatban. A hadvezért a politikai helyzet legalább annyira érdekelte, mint a hadihelyzet. A matematikus azonban kijelentette, hogy a csillagok nem foglalkoznak a német birodalom belső ügyeivel, és ilyen kérdésben hiába fordul hozzájuk az ember. Aki mást állít, az szemfényvesztő és csaló. Viszont neki is lenne egy kérése a nagyherceghez. Szeretné megkapni végre a pénzét. Pénze, legalábbis erre a célra, természetesen nem volt Wallensteinnek. Most még jóval kevésbé, mint egy fél évvel korábban Prágában. Hiszen azóta csak költségekbe verte magát a dús stralsundi zsákmány reményében, de a zsákmány puszta remény maradt. Nem, most az összegnek még egy töredékét sem tudja törleszteni. De Kepler azért csak legyen egészen nyugodt, hamarosan megkapja a

teljes követelését. Addig is úgy használhatja fel a leggyümölcsözőbben az időt, ha elkészíti a kívánt horoszkópot. De ha ezt olyan állhatatosan megtagadja, akkor legalább jelölje meg egészen pontosan a csillagok állását. Ennek alapján majd megcsinálja a horoszkópot Zeno, régi asztrológusa. A jósláshoz kitűnően ért, az égitestek helymeghatározásához viszont csak keveset. – Én meg ehhez értek jobban, mint a jósláshoz. Kitűnően kiegészítjük egymást – jegyezte meg Kepler gúnyosan, de Wallenstein ezt nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni. Mindenesetre egyelőre megelégedett azzal, hogy a csillagász hamarosan elkészítette a kért csillagtérképet. Zeno is büszke volt, mert íme, kiderült, hogy nem lehet őt olyan egykönnyen pótolni. Jóslatai viszont nem váltották ki gazdájának a megelégedését. Legalábbis erre kellett következtetni abból, hogy Wallenstein újra meg újra visszatért Keplerhez, hogy ő csináljon neki horoszkópot. A csillagász pedig éppen ilyen makacsul ragaszkodott a saját dolgához: fizessen neki a nagyherceg. Hiszen ezt nemcsak vele szemben, hanem a császárral szemben is vállalta. Egyikük sem boldogult a másikkal. Kepler végül belátta, hogy a közeljövőben nem számíthat a pénzére. A nagyúr sohasem tagadta meg ugyan, de folyton-folyvást halasztgatta. Ha megkapja is valamikor, abba még hosszú hónapok, esetleg évek is beletelnek. De addig élni kell valamiből. Hogy éppen a lakásuk és a mindennapi betevő falatjuk megvan, az a jövő szempontjából édeskevés. Mi másból lehetne gyorsan pénzhez jutni, mint egy csillagászati évkönyvből? Ahogyan Zenónak szüksége van az égitestek pontos helymeghatározására, éppen úgy szüksége van minden asztrológusnak, nem beszélve azokról, akiknek komoly dolgokra kell. Hiszen éppen ezért adott ki ilyen évkönyvet már korábban is. Csakhogy Grazban, Prágában, Linzben volt ehhez nyomda. De hol nyomasson ki ilyen művet Saganban? Máshol pedig? Ahol nem tudja a szedést állandóan ellenőrizni? Hiszen annyira tele lenne hibával, hogy teljesen használhatatlanná válnék. Soha többé nem vásárolna senki olyan csillagászati évkönyvet, amelynek Kepler a szerzője! Nincs más megoldás, magának kell itt nyomdát csinálnia. Annak pedig egyetlen módja, hogy megvásárolja a felszerelést, és elhozza ide. Vele együtt nyomdászt is. Vagy ha nem akad senki, úgy maga tanulja ki a mesterséget. Már december eleje volt, amikor nyergéből még egyszer lehajolt, hogy búcsúcsókot váltson Susannával. Aztán nekivágott az enyhén szemerkélő havas esőnek. Tudta, hogy a felperzselt falvak, feldúlt városok között most már rablóbandák is garázdálkodnak. Nagyrészt olyan emberekből verődtek össze, akiket szintén kifosztottak. Most visszarabolják. Ha nem is ugyanazt, de valamit. Csak legyen kitől! Mi egyebet tehetnének? Élni kell. Kepler tehát jól tudta, hogy az út egyáltalán nem biztonságos. Mégis útnak eredt. Mert hát ő maga ugyan mi egyebet tehetett volna?! Élnie neki is kell.

17. Hosszú hónapok múlva tért csak vissza. Nagy szerencséje volt, az úton nem gyilkolták meg, nem fosztották ki, sikerült viszonylag olcsón betűket, nyomógépet, papírt, festéket vásárolnia, sőt még nyomdász is akadt, aki hajlandó volt eljönni Saganba. Berendeztek egy helyiséget, és sorra kinyomták itt írt munkáit. A legutolsó ezek között az Episiola ad Terrentium, Levél Terrentiushoz volt, amely a nevezett jezsuita páternak Kínában tett megfigyeléseivel foglalkozott. Kéziratai közül mindössze egyetlenegy nem látott ekkor napvilágot: Duracotus fantasztikus története, amelyet még nem fejezett be. Nem is fejezte be soha, töredék maradt, így jelent meg négy évvel a halála után, fiának Ludwignak a kiadásában, Somnium seu opus postumum de astronomia lunari, Álom vagy posztumusz mű a Hold asztronómiájáról címen. Ezekből a könyvekből származott némi jövedelme, mert Wallensteintől továbbra sem kapott semmit. A nagyherceg mindenáron arra akarta rábírni, hogy csillagjóslással foglalkozzék, Kepler pedig semmiképpen nem állt kötélnek. Hamarosan mindketten végképpen kiábrándultak egymásból. A hadvezér el is határozta, hogy túlad a matematikuson, akinek amúgy sem veszi hasznát. Dolga nem lett volna nehéz, mert időközben megkapta a mecklenburgi nagyherceg címét is, és ezzel együtt a rostocki egyetem patrónusa lett. Utasította tehát Rostock város szenátusát ,és az egyetemi tanácsot, hogy hívják meg Keplert a matematika, csillagászat és csillagjóslás tanárának, ami a legrövidebb időn belül meg is történt. Csakhogy Kepler semmi kedvet sem érzett, hogy itt maradjon a rideg északon, és az sem volt kétséges előtte, ha egyáltalán van valami reménye a pénzére, akkor csak addig, amíg Saganból ki nem teszi a lábát. Nem volt tehát hajlandó elfogadni a rostocki katedrát. Fáradt, ideges, ingerült volt egyébként is. Állandóan rémképek gyötörték, hogy vajon mi van barátaival Grazban, Linzben, Prágában, Ulmban vagy Németország egyéb tájain, mi van eladásra szétküldött könyveivel. Megérkeztek-e a címzettekhez, nem kobozták-e el, nem semmisítették-e meg, hiszen lutheránus írta őket, és elérkezik-e ide valaha is a pénz? És ha nem érkezik, akkor miből él majd a családja? Szerencsére két legnagyobb gyerekére már nincsen gondja. Ludwig hamarosan megkapja az orvosi diplomát, Susannának a kezét pedig megkérte Jakob Bartsch, egykori famulusa, aki a Rudolftáblázatok végső munkálataiban segítségére volt. Természetesen meghívták a szülőket is a Strasbourgban tartandó esküvőre, de hogyan tudtak volna elmenni a világ másik végére?! Így tehát az örömapa régi barátját, Mathias Berneggert kérte meg, hogy helyettesítse és képviselje. Bernegger azután levélben számolt be az esküvő lefolyásáról. Elmondta, milyen fényesek voltak a külsőségek, milyen sokan vettek részt, a lakodalomra még a városi magisztrátus is küldött két vödör bort, és hogy mindez a megtiszteltetés a valóságban nem az igen derék, de még ifjú és ismeretlen Bartschnak, nem is a még ismeretlenebb Susannának, hanem a menyasszony apjának, Keplernek szólt, akit az egész város osztatlanul tisztel. Egy hónappal legidősebb lányának esküvője után, 1630 áprilisában született meg Kepler utolsó gyermeke, második házasságából a hetedik: Anna-Maria. Minthogy az első kettő meghalt, Barbara gyermekei pedig már felnőttek, így öt gyermekről kellett most gondoskodni a Kepler-házban, és a legnagyobb sem volt több tizenegy évesnél. A remények pedig egyre csökkentek, hogy Wallenstein valaha is fizetni fog. Nem csupán amiatt, mert a hadvezér nagyhangú ígérgetései Kepler előtt egyre inkább hitelüket vesztették. Mindinkább sűrűsödtek a jelek, hogy ha eddig nem volt pénze, vagy legalábbis erre a célra nem volt, akkor a jövőben még kevésbé lesz, mégpedig nemcsak kifogásból, hanem a valóságban sem. Csak a vak nem

látta, hogy Wallenstein csillaga leáldozóban van. Guldin páter tévedett a Hradzsin egyik fényes termének meghitt sarkában, amikor azt magyarázta Keplernek, hogy a vallásháború végső csatái folynak. Mentségére szolgálhat, hogy akkoriban szinte mindenki rabja volt ennek a tévedésnek. Nemcsak a katolikusok, hanem még a protestánsok nagy része is. Most viszont már egyre világosabbá vált, hogy a háború első tizenkét esztendeje csupán előjáték volt, a java csak ezután következik. I. Ferdinánd annak idején a jezsuiták iskolájában megfogadta, hogy a német birodalomban kiirtja az eretnekséget, és minden alattvalóját visszavezeti az egyedül üdvözítő egyházba. Természetesen hajtotta a vallási vakbuzgóság és türelmetlenség is, elhatározásának mélyén azonban legalább ugyanennyi szerepet játszottak ennél sokkal önzőbb okok. Egyszerűen hatalmi szempontból kevésbé bízott a protestáns választófejedelmekben, a protestáns nemességben, polgárságban és parasztságban, mint a katolikusokban. Úgy érezte, sokkal biztosabban ül előbb az ausztriai, majd később a német császári trónon, ha alattvalóit egyben vallási kötelékek is hozzá fűzik. Röviden: nem annyira a vallási egység lebegett a szeme előtt, mint inkább a birodalom politikai egysége, és hogy ez az egység az ő személyében nyerjen kifejezést. Miután pedig mindezt ilyen szépen elgondolta, hihetetlenül meglepődött, sőt felháborodott, hogy erre mások is rájöttek. Ez a más pedig elsősorban Richelieu volt, Franciaország bíboros érseke és mindenható államminisztere. A bíboros érsek szíve repesett örömében, hogy a szomszédos nagy birodalomban halálos csapást mérnek az eretnekségre. Az államminiszter homlokára azonban sötét redőket vont az aggodalom, hogy az eddig többé-kevésbé széttagolt ősi ellenség tűzzel-vassal bár, de mégis valamilyen egységet teremt, amitől ereje magától értetődően jelentékenyen megnövekszik. A bíboros érseknek az volt az érdeke, hogy minél gyengébb legyen a protestantizmus; az államminiszternek, hogy minél gyengébb legyen a német birodalom. Következésképp Richelieu mindkét minőségében a legnagyobb mértékben helyeselte, hogy Ferdinánd kirobbantotta a belső háborút. Addig van Franciaországnak és addig van Európának nyugta, amíg a németek egymást gyilkolják, ahelyett, hogy másokat gyilkolnának. Csak tartson ez a háború minél tovább! Ha a hadiszerencse történetesen a protestánsok mellé szegődik, akkor a legkatolikusabb Franciaország természetesen a német katolikusokat segítette volna meg. A háború első menete azonban a Katolikus Ligának kedvezett. Már-már egyedül maradt a porondon. Ilyen körülmények között világos, hogy Franciaországnak egyetlen kötelessége lehet: a protestánsok megsegítése. Pénzzel, hadianyaggal, élelmiszerrel és fegyverrel is. Ha a német császárt elsősorban politikai és hatalmi szempontok vezetik, nem hagyhatja figyelmen kívül ezeket a szempontokat a francia király sem. A protestánsok tehát jelentékenyen megerősödtek, és a Katolikus Liga vezetői szerint ebben nagy felelősség terheli a császári csapatok fővezérét is. Akár nem akarta, akár nem tudta elfoglalni Stralsundot, az eredmény azonos: az északi partvidék nyitva áll a svédek előtt, akikről senki sem tudhatja, mikor fognak beavatkozni. Könnyen lehet, hogy Guldin páter Gusztáv Adolffal kapcsolatban is tévedett – állapította meg magában Kepler, amikor hallotta a szállongó híreket. A nagyherceg, akinek eddig mindenki a kegyét kereste, egyszerre nagy meglepetéssel vette észre, hogy csupa ellenség veszi körül, elsősorban ott, ahol mindig támogatásra számított: a legelőkelőbb fő urak körében. Csak lassan fogta fel, hogy ezekben már régóta halmozódott az irigység és ennek folytán a gyűlölet, ahogyan az ő pályája mind magasabbra ívelt. Egy jelentéktelen, éhenkórász csehországi kisnemes, aki egyre több vagyont és egyre nagyobb hatalmat szerzett, míg végül mindenkinek a fejére nőtt. Nyilvánvaló, hogy ezt senki sem bocsátja meg, legfeljebb lenyeli a mérgét, mert hiszen kinek lenne kedve ujjat húzni ilyen nagyúrral? De ha egyszer meginog! Most pedig szemlátomást ez történt.

Az ősszel Regensburgban összeült a birodalmi gyűlés, és itt a Katolikus Liga vezetői egyöntetűen Wallenstein elmozdítását követelték. Ferdinánd maga sem kívánt nagyon ellenállni e követelésnek. A császári csapatok fővezéréül Tillyt nevezték ki, aki a dán Keresztély csapatainak a megverésével szerzett nagy tekintélyt. Most már nem lehetett kétséges Kepler számára, hogy Wallenstein nem fog, mert nem is tud fizetni. Egyetlen, igen sovány remény kínálkozott számára: ha magához a birodalmi gyűléshez fordul. Ezt megtette ugyan már korábban is, minden eredmény nélkül, mégsem maradt semmi más lehetősége. Hátha ez egyszer több szerencséje lesz! De különben is mi keresnivalója lenne ezek után Saganban? Ebben a rideg, barátságtalan környezetben, ahol az első pillanattól kezdve idegen volt, és az is maradt mindvégig. Hiszen pusztán azért jött ide, hogy a pénzét megkapja. Ha hozzá tud ehhez jutni Regensburgban – még ha nem is az egészhez, de legalább egy elfogadható részéhez –, akkor legokosabb körülnézni, hol telepedhetnének meg. Legrosszabb esetben Berneggernél, Strasbourgban. Hányadszor keres már otthont? Ötödször? Hatodszor? Azon múlik, Ulmot beleszámítja-e vagy sem. Vagy talán már hetedszer is? Hiszen már Grazba is csak kényszerűségből ment annak idején, holott Tübingenben szeretett volna maradni. De mit tehet? Neki már ez a sorsa. És ez a sorsuk azoknak is, akik hozzá tartoznak. „így szabják meg a csillagok” – mondaná Wallenstein. Ezen csak keserűen mosolyogni lehet. Hiszen ő tudta, hogy a csillagoknak más a törvényük. A harmónia, a világ harmóniája. Egy öreg, sovány kancát vásárolt. Többre nem is igen futotta, hiszen nagyon takarékosan kellett bánni a meglevő pénzzel. De meg nem is volt olyan állapotban, hogy valami tüzes táltosra áhítozott volna. Közeledett ötvenkilencedik évéhez, egyre többet betegeskedett, jobban megteszi neki egy ilyen vén gebe, amelyen szép csendben elkocog. Susanna sem egykönnyen engedte el, ősz derekán járnak, nyakukon a tél, ami nemcsak rossz időt jelent, hanem azt is, hogy jóval korábban sötétedik, az utak még kevésbé biztonságosak, mint máskor. De a férfi állhatatos volt, és megmagyarázta, ha most nem éri el a birodalmi gyűlést, akkor már végképpen lemondhat a pénzéről. Így sincsen túlságosan sok remény, de valami mégis. Lova nem csapta be: igazán nagyon megfontoltan kocogott. Így október közepe lett, amire Lipcsébe ért. Régi barátjánál, Philipp Müller matematikatanárnál szállt meg, aki valamikor Bartschot, Kepler vejét is tanította. Itt tudta meg, hogy Gusztáv Adolf, a svéd király valóban átjött Németországba, és Breitenfeldnél meg is verte Tillyt, az új fővezért. A vendég és a házigazda alaposan megtárgyalta az új fordulatot. Nyilvánvaló, hogy a lutheránusok reményei újjáélednek. De éppen ilyen nyilvánvaló az is, hogy a háború befejeződése beláthatatlan időre tolódik el. Kepler számára pedig azt is jelenti, hogy még inkább csökkennek a reményei. Hiszen minden pénz elsősorban a háborúra kell, nem pedig arra, hogy megadják egy öreg csillagásznak, amire amúgy is harminc éve vár. Különösen ha ez a csillagász protestáns! Mindenesetre ajánlatos a lehető leghamarabb elindulni, mert ilyenkor egy-két napon is sok múlik. Írt még egy levelet Berneggernek, és ebben újra megköszönte lánya esküvőjével kapcsolatos fáradozását. Ezután visszatért Bernegger korábbi meghívására, amelyet annak idején azért nem fogadott el, mert nem akarta elhagyni Sagant, amíg meg nem kapja a pénzét. Ennek most már nem volt értelme, és azt válaszolta ezúttal, hogy örömmel veszi barátja vendégszeretetét. „A mostani általános bizonytalanságban semmilyen felajánlott menedéket nem szabad visszautasítani, bármilyen távoli legyen is” – írta. Másnap elbúcsúzott Müllertől, felült csontos kancájára, és nekivágott az útnak. Több napja egyfolytában esett már, mindenütt mély sáron és víztócsákon kellett keresztülvergődnie. Esett most is, egyhangú, kitartó, hideg, késő őszi eső. A völgyekben ezenfelül sűrű, nyirkos köd gomolygott. A víz

lassan átáztatta a köpenyét, kitartó alattomossággal kúszott beljebb és beljebb, egy óra múlva már csuromvizes volt a zekéje meg az inge is. Amikor betért egy fogadóba ebédelni, és leült a kályha közelében, csak úgy dőlt a gőz a ruhájából. De menni kellett tovább. Útközben még beugrott Nürnbergbe, ahol egy nyomdásszal volt némi elintéznivalója. Nem időzött azonban sokáig, sietett Regensburgba. November elején érkezett a birodalmi gyűlés székhelyére, és megszállt egy fogadóban. Kimerült volt, szörnyen fáradt, de ezen túlmenően is rosszul érezte magát. A legszívesebben bebújt volna az ágyba, és két napig ki sem mozdult volna belőle. De erről szó sem lehetett. Minden perc késlekedés súlyos veszteséggel járhat. Felkereste a birodalmi gyűlést, itt azonban semmi jóval sem biztatták. Hogy képzeli, hogy éppen erre van most pénz?! De ha mindenáron ragaszkodik hozzá, hát várjon! Egyelőre sokkal fontosabb dolguk van, semhogy az ő ügyével foglalkozzanak. Másnap felkereste a birodalmi gyűlés néhány tagját, akiről úgy vélte, hogy jóakarattal van iránta. Sokra nem ment velük, lényegében mindegyik ugyanazt mondta: pénz nincs, de azért várjon. Egyebet amúgy sem tehetett. Linzbe kellett volna még mennie, csakhogy egyre rosszabbul érezte magát, így semmiképpen sem vághatna neki az útnak. A harmadik napon már képtelen volt felkelni, a fogadóban maradt, ágyban. Annyit maga is érzett, hogy többről van szó egyszerű meghűlésnél. Ha haza akar még kerülni, ha látni akarja még Susannát és a gyermekeit, orvost kell hívnia. De miből? Pénze alig volt már. Intézkedett, hogy adják el a lovát. Ha felgyógyul, majd csak továbbjut valahogy. Az öreg kancáért hét forintot kaptak, és ezzel orvosért mentek. Mire ez megjött, a beteg már nem volt eszméleténél. Félrebeszélt, Susannát hívta, hol a feleségét, hol a lányát meg két legkisebb gyermekét: Hildebertet és Anna-Mariát. Az orvos megállapította, hogy nem is tér többé magához, agyhártyagyulladása van. Őrá már nincs itt szükség, hívják inkább Donauert, a lutheránus lelkészt. A császári matematikus haldoklásának híre hamar elterjedt a városban és a birodalmi gyűlés tagjai között is. Számos díszbe öltözött nagyúr jelent meg a betegágynál, sőt Ferdinánd császár is elküldte egyik tisztjét. Sok derék polgárt könnyekig meghatott az előkelő uraknak, sőt magának a császárnak ilyen meleg érdeklődése, és amellett az egész egyetlen garasba sem került. A birodalmi gyűlés és a császár mindenesetre megtakarított 11817 forintot. A fényes öltözékű látogatók egy része még a betegszobában volt, amikor megérkezett a pap. Éppen idejében, hogy imádkozzék a haldokló felett. Néhány perccel később, 1630. november 15-én Johannes Kepler utolsót lélegzett. Négy nap múlva temették el. Persze nem a városi temetőbe, mert oda csupán katolikusok kerülhettek. Eretnekek részére a város falain kívül ott a Szent Péter-temető. Itt földelték el Kepler hamvait is. Bár korának legnagyobb csillagásza ezek szerint csak ilyen másodrendű ember volt, mégis igen sok előkelőség vonult fel a temetési menetben. Azután visszamentek a birodalmi gyűlésbe, és Kepler követelését most már végérvényesen elutasították. Mit is kezdene egy halott ennyi pénzzel?!... Hogy özvegye is van meg öt apró gyereke? De hiszen nem ők voltak a császár csillagászai, miért járna nekik valami? így azután Susanna asszony hat esztendő múlva a legnagyobb nyomorban halt meg. Magának Keplernek azonban barátai síremléket emeltek a Szent Péter-temetőben. Sima követ helyeztek a sírra, a kőre pedig azokat a sorokat vésték, amelyeket még maga Kepler írt önmagának sírversül: Mensus Uram Coelos Nunc Terrae Metior Umbras Mens Coelestis Erat

Corporis Umbra Iacet. Magyarul: Valamikor az eget mértem, A földi árnyat mérem most. Égből származott a szellem, Mi itt nyugszik, a testnek az árnya. Kepler megnyugodott, Németország azonban nem. Gusztáv Adolf a Lech partján másodszor is megverte Tillyt, és a csatában a német fővezér is elesett. A háború tehát tovább folyt. Három év múlva elérkezett Regensburgba. Bernát weimari nagyherceg csapatai ostromolták a várost, majd el is foglalták. A csaták azonban nagyon hevesek voltak, és ezeknek során a Szent Péter-temető teljesen elpusztult. Vele együtt nyomtalanul eltűnt Kepler sírja is. Csak 1808-ban emeltek újabb emlékművet a sír feltételezett helyén. 1875-ben pedig szülővárosának, Weilnek a főterén állítottak szobrot. A talapzat tetején Kepler ül, bal keze a földgömbön, tekintete az égbe mered. Valamivel alatta négy mellékalak: Kopernikusz, Tycho de Brahe, Michael Maestlin és Jobst Bürgi, a prágai optikus, aki fénytani munkájában segédkezett a csillagásznak. Minden emlékműnél szebben és maradandóbban hirdeti azonban emlékét a három Keplertörvény, az égi mechanikának és ezzel a modern csillagászati tudománynak alapköve.

Table of Contents 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17.