SZAKDOLGOZAT
BERKES DÓRA 2010.
BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR
TÁRSADALOMTUDOMÁNYI ÉS GAZDASÁGI SZAKFORDÍTÓ ÉS TOLMÁCS SZAK
LEVELEZŐ TAGOZAT ANGOL SZAKIRÁNY
1. MAGYAR-ANGOL FORDÍTÁS: TÍZ MILLIÓ FŐ ALÁ SÜLLYED HAZÁNK LAKOSSÁGA
2. ANGOL-MAGYAR FORDÍTÁS: EUROZONE CRISIS AS HISTORICAL LEGACY, THE ENDURING IMPACT OF GERMAN UNIFICATION, 20 YEARS ON
Készítette: Berkes Dóra 2010
1
TARTALOMJEGYZÉK
1. ÉRTEKEZÉS ........................................................................................................................ 3 2. EREDETI MAGYAR SZÖVEG TÍZMILLIÓ FŐ ALÁ SÜLLYED HAZÁNK LAKOSSÁGA ............................................. 6 3. A MAGYAR SZÖVEG ANGOL FORDÍTÁSA THE POPULATION OF HUNGARY FALLS BELOW TEN MILLION ....................... 10 4. EREDETI ANGOL SZÖVEG EUROZONE CRISIS AS HISTORICAL LEGACY THE ENDURING IMPACT OF GERMAN UNIFICATION, 20 YEARS ON ................ 16 5. AZ ANGOL SZÖVEG MAGYAR FORDÍTÁSA AZ EURÓZÓNA VÁLSÁGA TÖRTÉNELMI ÖRÖKSÉG A NÉMET ÚJRAEGYESÍTÉS MARADANDÓ HATÁSA 20 ÉV TÁVLATÁBÓL ....... 22 6. SZÓSZEDET ...................................................................................................................... 29 7. FELHASZNÁLT IRODALOM ........................................................................................ 31
2
1. Értekezés
Szakdolgozatom témájául a következő két cikket választottam: a magyarról angolra történő fordításomnak alapját egy, a Heti válaszban megjelent Tíz millió fő alá süllyed hazánk lakossága című cikk, míg az angolról magyarra történő fordítás alapját a foreignaffairs.comon puplikált Eurozone crisis as historical legacy című cikk képezik. Azért ezeket választottam, mert aktuális, sokak által ismert és sokakat foglalkoztató témákat dolgoznak fel. Ezeknek a témáknak az az érdekessége, hogy bár magyar illetve európai jelenségekről írnak, mégis azon messze túlmutatnak, hiszen a világon számos más ország is küzd a magyarokéhoz hasonló problémával, illetve az eurózóna válságát sem lehet elszigetelten kezelni, hiszen az Európai Unióval kapcsolatban állókat is mélyen érintheti annak történelme, jelenlegi helyzete és persze jövője. A következőkben pedig a fordítás során felmerült problémákról, az átváltási műveletekről lesz szó. Egy fordító alapvető feladata, hogy úgy fordítsa le a forrásnyelvi szöveget, hogy szem előtt tartsa a célnyelvi olvasót; ugyanakkor van úgy, hogy nem szakadhat el túlságosan a forrásnyelvi szövegtől. Bármelyik is valósul meg jobban, a fordításhoz rendelkezésre állnak különböző átváltási műveletek. Ezek egy részét tudatosan, egy részét ösztönösen végzi el a fordító. A magyar-angol fordításból kiragadt átváltási műveletek: A következő példában a grammatikai összevonást (két forrásnyelvi mondatból egy célnyelvi mondat lett), az utána lévőben a grammatikai felbontást (egy forrásnyelvi mondatból két célnyelvi mondat lett) alkalmaztam. „Öt év - mondja Csanády Márton, a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola oktatója. Ha valaki ennél tovább marad külföldön, meglazulnak a családi szálak, szétszakadozik a baráti-ismerősi háló, és egyre nő a veszélye annak, hogy az illető kint marad.“ “If someone stays abroad longer than five years, then family ties loosen, friendships break off, and it is getting more likely that one leaves for good - says Márton Csanády of the Budapest College of Communication and Business.”
3
“A külföldi tartós munkavállalás is erősíti azt a jelenséget, amely a kutatók szerint a hazai születésszám apadásának fő oka - a családok addig halogatják az első gyermek megszületését, amíg már nem lesz idejük másodikra.” “The permanent foreign employment also deepens the phenomenon, which is one of the main reasons for the domestic birth rate decline, according to researchers. Families are delaying having their first child so long that they will not have time to have a second one.” „A növekvő migráció nemcsak a végleg kint ragadók miatt apasztja a hazai népességet.“ “The population of Hungary is decreased not only by the increasing migration deriving from the growing number of those staying abroad for good.” Ebben a példában a grammatikai cserét alkalmaztam, vagyis a forrásnyelvi cselekvő szerekezetet, célnyelvi szenvedő szerkezetté alakítottam. „…vegyes házaspárok”… “…married couples of mixed origin..” Itt lexikai konkretizálásról van szó, hiszen a “vegyes” jelentését egyértelműbbé téve már tudni lehet, hogy az mire is vonatkozik. „…deszka van a plafonon…” “…no further possibilities…” Ez pedig egy példa a lexikai teljes átalakításra. Erre azért volt szükség, mert ha szó szerint fordítottam volna le a forrásnyelvi kifejezést, akkor a célnyelven teljesen értelmetlen megoldást kaptam volna, így szükség volt egy teljesen eltérő szófordulatra. Az angol-magyar fordításból kiemelt átváltási műveletek: Ezt a cikket egy amerikai egyetemi professzor írta az eurózónáról. Szerepelnek benne titulosok, valamint intézménynevek és fogalmak, amiknek a magyar megfelelőjének megtalálásához egy kis kutatómunkára volt szükség. A pontos fordítás érdekében háttérinformációkat kellett gyűjteni az Európai Unió történetéről. A “Werner Report”–ot a szakkönyvek például Werner-jelentésnek és Werner-tervnek is fordították. Választani kellett és én maradtam a Werner-jelentésnél, melyet egy EU-s kézikönyvben is olvastam. “…as part of the bundle of deals that produced German unification…” 4
„…újraegyesítését szolgáló alku sorozat része…“ Itt grammatikai betoldás történt, méghozzá szemantikai tartalommal rendelkező melléknévi igenév betoldása. “…Germany's long-term declining interest in European cooperation.” „…hogy Németország egyre csökkenő érdeklődést mutatott az európai együttműködés iránt.” Ebben a példában grammatikai cserével találkozunk, egészen pontosan a forrásnyelvi főnévből célnyelvi ige lett. “…second 1989 moment.” „…1989-hez hasonlóan fontos mérföldkő…” Ebben az esetben lexikai konkretizálást hajtottam verge. Körbeírtam, megmagyaráztam, hogy mit is jelent a “second 1989 moment”. “In other words, the best way to deal with today's issues is to finally address two decades of unfinished business.” „Más szóval a legjobban úgy oldhatóak meg az eurozóna jelen problémái, ha a tagok végre érdemben foglalkoznak a két évtizede függőben lévő kérdésekkel.” Grammatikai betoldás, alany betoldása történt, a jobban érthetőség érdekében. “…denationalizing currency …” „…nemzeti valuták állami kézből való kikerülésének …” Grammatikai betoldás, desszemantizált melléknévi igenév betoldása történt. “…but each subsequent effort stalled short of implementation.” „…ám minden előrelépéssel elakadt annak megvalósítása. “ Lexikai összevonás, egy általános jelentésű ige és egy melléknév összevonása. “With the collapse of the Berlin Wall…” „A berlini fal leomlását számba véve …” Grammatikai felemelés történt. Egy főnévi szerkezetből önálló mondategység lett.
5
2. Eredeti magyar szöveg Forrás: Élő Anita, hetivalasz.hu 2010.08.10. Ez tényleg tragédia: akár a héten bekövetkezhet, és nincs visszaút
Tízmillió fő alá süllyed hazánk lakossága
A hetekben hivatalosan is tízmillió alá süllyed az ország lakossága. Valójában máris a lélektani határ alatt lehetünk a kivándorlók növekvő száma miatt. Évtizedekig az erdélyi magyarok pótolták a veszteséget, ám közülük is egyre kevesebben állnak meg nálunk. "Na és mennyi időre mentek? - Tizenöt évre." Tóth Krisztina novellájában ezt válaszolják a Nyírségből a Lappföldre induló hentes fiúk. Mindez nem a képzelet szüleménye, Skandinávia az egyik legnagyobb "hentesfelvevő" térség. Az ottani húsüzemek állást és lakást kínálnak, cserébe a nyelvismeret nélkül a világba induló magyar munka nélküli fiatalok hosszú időre szerződnek, s akár a jogilag lehetséges maximális időszak (öt év) háromszorosát is aláírják. "Láthatatlan" bevándorlók A gazdasági kényszer miatt nehéz "puha" migrációnak nevezni azt, ami történik. Amíg a rendszerváltás előtt évente 2-4 ezren disszidáltak, a legfrissebb, 2007-es adatok szerint Magyarországról csak az uniós államokban 34 ezren kértek tartós letelepedésre szóló engedélyt. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy hazánk népessége ezekben a hetekben hivatalosan is tízmillió alá esik. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) és a Nagycsaládosok Országos Egyesülete áprilisban állított fel egy népességszámlálót Budapesten, a mutató akkor 10 millió háromezret mutatott, most 10 millió hatszáznál tartunk. A kutatók szerint a migrációs veszteség miatt valójában már bőven tízmillió alatt vagyunk. Nem tudjuk persze, hogy a Nyugatra indulók hónapokra, évekre vagy végleg maradnak.
6
A jövő évi népszámlálás után már okosabbak leszünk, a demográfusok szerint azonban meglepetés lenne, ha - úgy, mint 2001-ben - most is "találnának" jó százezer addig nem nyilvántartott magyart, és ez ismét tízmillió fölé lökné Magyarország népességét. Valószínűbb, hogy a 2001 óta 333 ezer fővel csökkenő (ős)lakosságszámot a hozzánk érkezők nem tudják már pótolni. A deficit a halálozások magas és a születések egyre alacsonyabb számából adódik, és lassan véget ér a tömegesen érkező "láthatatlan" bevándorlók korszaka. Évtizedek óta azonos bőrszínű, vallású, kultúrájú és nyelvű határon túli, főleg erdélyi magyarok pótolják az apadó anyaország lélekszámát. Gödri Irén, a KSH kutatója lapunknak azt mondja: még az ezredforduló környékén is romániai magyar volt a Magyarországon letelepülők 60 százaléka; mára ez 30-35 százalékra esett vissza. A határon túli magyarság is öregszik, és az egyre kisebb létszámú fiatal korosztályoknak is megváltoztak a migrációs szokásaik - már nem feltétlenül állnak meg nálunk, új, érdekes célországokat találtak Nyugat-Európában. A kevesebb érkezőnek az egyre nagyobb számú "indulót" is pótolnia kellene. Melegh Attila, a KSH demográfusa szerint 120 ezer magyar állampolgár regisztráltan és még 40-60 ezer e nélkül él külföldön. Ez a szám messze elmarad a lengyel, a román vagy bolgár kivándorlókétól, ám arra elég, hogy "kioltsa" az érkezők népességpótló hatását. Évtizedekig csak hallgattuk, hogy évente egy kisváros lakosságával lettünk kevesebben, s közben még mindig tízmillió felett maradt a lakosságszám; a közeljövőben eljöhet az a pillanat, amikor a visszaszámláló valóban pörögni kezd. A távozás oka: devizahitel A válság hatására sosem látott jelenségekkel találkozunk. Amíg az 1880 óta időről időre előforduló migrációs hullámokban mindig a fiatal férfiak voltak többségben, addig most egyre több nő indul útnak. A válság miatt a férfiakat foglalkoztató iparágak is bajba kerültek, a Nyugat-Európába irányuló "cselédmigráció" azonban töretlen, nyelvtudás nélkül is fogadnak - feketén - nőket házi munkára, gyerekvigyázásra és betegápolásra. A devizahitelek törlesztő részleteinek növekedése pedig sok családot állít kényszerhelyzet elé. Egy csapásra kivédhetik ugyanis a forint romlását, ha egyikük euróban kapja a bérét. Turai Tünde, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa szerint 7
például a szombathelyi kórházban a "hitelmigráció" már komoly feszültséget okoz - az orvosok után a nővérek is Nyugatra indultak. A munkaközvetítő irodák szószedetet állítanak elő a jellemzően 45 éven felüli, itthon tartós munkanélküli leendő háztartási alkalmazottaknak, házigondozóknak. Az osztrák határ mentén a 70-en felüli asszonyok válnak családfenntartóvá - horvát anyanyelvük révén Burgenlandban élő idős horvátokat gondoznak. Gyermekeik fuvarozzák át őket a határon, általában egy hétig maradnak, majd jön a váltás - egy másik korukbeli asszony. Ők nem fognak emigrálni, de az Angliába, Írországba induló fiatal nőknél erre már nem vehetünk mérget - őket Turai Tünde kutatása szerint néhány hónapon belül a családjuk is követi. Ha tudják, eladják az anyagi helyzetüket megrendítő "hiteles otthont", és hosszabb kint tartózkodásra rendezkednek be. Segítenek a netismerősök Öt év - mondja Csanády Márton, a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola oktatója. Ha valaki ennél tovább marad külföldön, meglazulnak a családi szálak, szétszakadozik a barátiismerősi háló, és egyre nő a veszélye annak, hogy az illető kint marad. A képzetlenek terveiről nincsenek adatok, de a tudósokról tudjuk, hogy nagy részük tízéves vagy még hosszabb tartózkodást tervez. Minél messzebbre, minél hosszabb időre, minél képzettebben - ez a három tényező növeli a kint ragadás valószínűségét. A külföldre távozók közül más esélye van a végleges maradásra a diplomás, nyelveket beszélőknek és a nyelvtudás nélkül, többnyire feketén vagy igen rossz szerződéssel munkát vállalóknak. Nem a 15 évre kiszerződő henteseket veszítjük el nagyobb eséllyel, hanem az értelmiségieket. A magasan képzettek külföldön is képesek középosztálybeli életszínvonalat elérni, ám a többiek előbb-utóbb észlelik, hogy "deszka van a plafonon", vagy is a befogadó ország nem kínál számukra karrierlehetőséget, csak olyan munkaköröket, amelyeket az őslakosok nem szívesen töltenének be. A csehókban mosogatók, a pincérek, a bébiszitterek döntő többsége előbb-utóbb hazatér állítja Csanády. A havi másfél-kétmillió forintot kereső orvosoknak viszont nem egyszerű visszaállni az itthoni nettó 120 ezer forintnál kezdődő bérekre.
8
A legújabb statisztikák fő meglepetése Spanyolország, amely a harmadik legnépszerűbb célországgá lépett elő. A kutatók szerint évi 6-7000 ibériai magyar munkavállaló még mindig nem jelentős, mégis figyelemre méltó, hogyan tudnak hazánkfiai megkapaszkodni egy olyan országban, ahová sosem irányult tömeges magyar migráció. A Németországba, Ausztriába indulók könnyen találnak kinti magyar kapcsolatot, de még a Kanadába tartók is szerencsésebbek. Kint élő - sok esetben cigány - rokonaiktól nem nehéz megtudni, mennyi "startpénz" jár a hatóságoktól, vagy hogyan lehet automatikusan hitelhez jutni. A Spanyolországba tartók zömének azonban csak "netismerősei" vannak, ám a jelek szerint ez is elég. Mivel a spanyolok sem erősek nyelvtudásban, az angolul beszélő magyarok jól boldogulhatnak, ha külföldi tulajdonú pubban, szállodában jelentkeznek, ahol majd külföldieket szolgálnak ki. Ám azt, hogyan rajzolja át a válság a migráció hatását, nehéz kiszámítani. A spanyolok milliószámra küldték haza marokkói vendégmunkásaikat, az viszont csak valószínűsíthető, hogy a magyarok többségének sem sikerült megkapaszkodnia. A próba szerencse alapon Nyugatra indulók számát azonban a fogadó országok nehézségei sem csökkentik, hiszen nálunk több régióban még nagyobb a baj. Melegh Attila szerint a hajnali, Ciprusra induló fapados járatok ma olyan képet mutatnak, mint hajdanán a fővárosba induló feketevonatok. Angliába bébiszitternek vagy csaposnak; Németországba, Ausztriába építőipari munkásnak; Skandináviába eperszedőnek vagy hentesnek; Olaszországba feleségnek - sorolják a kutatók a célpontokat. Minél magasabban képzett valaki, annál több lehetőség közül választhat. Orvosokat Angliába, Hollandiába, Svédországba, Németországba is várnak, informatikusokat pedig ahova csak menni akarnak - bár már kissé nehezebben találnak munkát, mint tíz éve. A növekvő migráció nemcsak a végleg kint ragadók miatt apasztja a hazai népességet. A szerencsepróbálók bizonytalan helyzetük miatt későbbre halasztják a gyermekvállalást, s ezzel csökken annak esélye, hogy gyermekük szülessen. A külföldi tartós munkavállalás is erősíti azt a jelenséget, amely a kutatók szerint a hazai születésszám apadásának fő oka - a családok addig halogatják az első gyermek megszületését, amíg már nem lesz idejük másodikra. Így hat egymásra a kivándorlás és a születésszám. A többi kelet-európai országban azonban másként, mint nálunk. 9
A migráció terén például a lengyelek, a románok vagy a bolgárok rosszabb helyzetben vannak, mint mi. A moldávoknál százezer, a románoknál több tízezer "kivándorlási árvát" olyan gyermeket, akinek mindkét szülője külföldön vállalt állást - tartanak nyilván. A kivándorlás mértékét leginkább az határozza meg, hogy az adott ország mennyire őrizte meg agrárjellegét - minél inkább, annál védtelenebb Nyugat-Európa szívóhatásával szemben. Elhalasztott szülések Magyarország iparosodottabb, ezért kevesen indulnak útnak, de röghöz köt a nyelvtudás alacsony szintje, és marasztaló a magyar szociális védőháló is. Az új uniós országok közül viszonylag alacsony kivándorlási mutatónkkal a csehekkel és a szlovákokkal mozgunk együtt, a születésszám szempontjából azonban nem. A cseheknél is volt egy demográfiai fordulat: a nők ott is a húszas éveikről a harmincasokra halasztották a családalapítást, ám akkor észbe kaptak, és pótolni kezdték a lemaradást. Nálunk viszont sokan végleg kicsúsznak az időből; Kapitány Balázs és Spéder Zsolt, a KSH kutatói felhívják a figyelmet, hogy ma egyharmaddal kevesebben születnek, mint amennyi a népesség újratermeléséhez kellene. Magyarország ezért fokozottan érzékeny a migrációs veszteségre. Ám abban, hogy mely országok válnak a kivándorlók célpontjaivá, az ottani demográfiai helyzetnek nincs szerepe. Csak egyetlen kivételről tudnak, ez pedig Románia. Szomszédunk az eredetileg Magyarországon élő "vegyes házaspárok" közül - melyből az egyik anyaországbeli, a másik erdélyi magyar - bőkezű családtámogatási rendszere révén már jó néhányat áttelepülésre bírt.
3. A magyar szöveg angol fordítása It is a tragedy indeed: it can even occur this week and there is no return
The Population of Hungary Falls Below Ten Million
The population of Hungary will officially shrink under 10 million in the following weeks. In fact the country may have already reached its psychological limit with the rising number of emigrants. For decades Transylvanian Hungarian immigrants have made up for the losses, but now fewer and fewer of them stop by the country. 10
„And for how long are you going to be away?- For 15 years.” This is what the butchers from Nyírség respond in the novel of Krisztina Tóth when leaving for Lapland. And all this is not a fiction, because Scandinavia is one of the biggest „butcher-importers”. The meat processing plants offer jobs and housing and in return the unemployed Hungarian young adults, willing to go to the unknown without the knowledge of any foreign languages, sign long-term contracts and even agree a work period three times longer than the maximum of the legally accepted five years. „Invisible” Immigrants Due to the economic pressure one can hardly consider what happens today a „soft” migration. While before the change of the political system, 2-4 thousand people emigrated from Hungary every year, according to the latest data of 2007 34 thousand people applied for settlement permit only in the member states of the EU. This also contributes to the fact that Hungary’s population will officially drop below 10 million in the following weeks. The Hungarian Central Statistical Office (HCSO) and the National Association of Large Families erected a population counter in Budapest in April, 2010. At that time the counter stood at 10 million 3 thousand, and now at 10 million 6 hundred. According to researchers the population is already well below 10 million due to migration losses. Though it is unknown whether those who migrate to Western countries leave for months, for years or forever. After next year’s population census more information will be available. However, demographers say that it would be surprising if – as in 2001 - well around 100 thousand unregistered Hungarians “turned up” again and made the Hungarian population jump back above 10 million. It is more probable that the native population having decreased by 333 thousand since 2001 will not be balanced out by the immigrants. The decline is due to the high number of deaths and the decreasing number of births and the era of the massive „invisible” immigration is coming to an end. For decades the Hungarian minorities living beyond the border - mostly Transylvanian Hungarians – of the same color, religion, culture and language, have made up for the 11
decreasing population of the homeland. Irén Gödri, a researcher at the HCSO told Heti Válasz that even around the turn of the millennium 60% of the immigrants to Hungary were Romanian Hungarians. By now this has fallen to 30-35%. Hungarian minorities beyond the border are also ageing and the migration habits of the constantly falling number of young adults are also changing. They do not necessarily settle in Hungary. They head for new and challenging destinations in Western Europe. The fewer immigrants should also compensate the growing number of „leavers”. According to Attila Melegh, a demographer at the HCSO, 120 thousand Hungarian citizens officially and another 40-60 thousand unofficially live abroad. This is far less than the number of the Polish, Romanian and Bulgarian emigrants, but it is enough to neutralize the complementary effect of the immigrants. It has been on the news for decades that the population of Hungary was lessened by the residents of a little town every year, though the number of inhabitants still remained over 10 million. In the near future, there may come a time when the countdown really starts accelerating.
Reason for Leaving: Foreign Currency Loans
One has to face with new phenomena as a result of the crisis. While in the migration waves that have occurred from time to time since 1880 mostly young men took part, now more and more women pack up. Because of the crisis, industries employing men are also on a downturn, however, the “menial migration” toward Western Europe continues. These countries welcome and employ (even illegally) women for housework, babysitting and nursing even without speaking any foreign languages. In turn the rising repayment installments on foreign currency-based mortgages have caused dilemma for a lot of families. They may easily compensate the devaluation of Forint if one of them receives his or her salary in Euro. According to Tünde Turai, a co-worker at the Institute of Ethnology of the Hungarian Academy of Sciences, the so called “credit migration” for instance in the hospital of Szombathely already causes tensions. Not only doctors but also nurses have started to work in western countries.
12
Recruitment agencies create glossaries for future domestic servants and domestic caretakers who are above 45 and are persistently unemployed in Hungary. Along the Austrian border women above 70 become the breadwinners and with Croatian being their mother tongue they look after old Croatians living in Burgenland. Their children transport them across the border, they usually stay for a week and then they switch: another woman of the same age follows. They will not emigrate it is for sure, but to young women heading for England and Ireland this may not apply. According to Tünde Turai’s research their families will surely follow them in a couple of months. If they can, they sell their homes purchased from loan that shake the foundation of their finances and are ready to settle down abroad for a longer term.
Friends from the Net Help
If someone stays abroad longer than five years, then family ties loosen, friendships break off, and it is getting more likely that one leaves for good - says Márton Csanády of the Budapest College of Communication and Business. There are no data available on the plans of unqualified workers, but it is known that scientists plan to stay for 10 years or longer. The further one goes, the longer one stays, and the more qualified one is the higher the possibility is that one stays. The professionals who speak languages stand a better chance to stay permanently abroad than those who are employed mostly illegally, sign contracts with bad conditions and lack knowledge of a foreign language. The country loses the intellectuals more likely than the butchers leaving for 15 years. Highly qualified people can easily reach middle-class standard of living abroad as well. The others will, however, sooner or later detect that there are no further possibilities for them, i.e. the host country is ready to offer a carrier for them only in those fields where the locals reluctantly take jobs. Who works in a pub as a dishwasher or waits on tables or babysits, mostly returns home in the course of time - says Csanády. On the other hand it is not easy for the doctors to switch to the net local salary starting at HUF 120 thousand after earning HUF 1,5-2 million abroad. The most surprising thing about the latest statistics is Spain that has become the third most popular destination for emigration. According to researchers 6-7000 Hungarian workers to the Iberian Peninsula per year are still not significant; however, it is remarkable indeed how our 13
fellow citizens survive in a country where considerable Hungarian migration has never been destined for before. In Germany, in Austria and even in Canada one can easily get in touch with Hungarians. From the relatives living there, who are mostly gypsies, one can learn how much starting money authorities offer or how one can automatically have access to loans. On the other hand those going to Spain only have internet friends there but that seems to be enough. Since Spanish people are not doing well in terms of languages, Hungarians who speak English can get by if they submit an application to a pub or hotel owned by foreigners where they would serve foreign guests. Nonetheless, it is very hard to foresee how the crisis alters the effect of migration. Spain sent millions of Moroccan migrant workers home and the majority of Hungarians are likely to have failed to survive either. Those leaving for the West on the basis of “nothing ventured, nothing gained” are not even deterred by the difficulties of the host countries since in many regions of Hungary there are even bigger problems. According to Attila Meleg, low cost airlines leaving for Cyprus early in the morning look just like the “black trains” leaving for the Hungarian capital long time ago. To England as a babysitter or a barman; to Germany and Austria as a construction worker; to the Scandinavians as a strawberry picker or a butcher; to Italy as a wife – and so the list of destinations goes on - researchers say. The more highly qualified one is the more options one has. Doctors are welcome in England, in the Netherlands, in Sweden, in Germany; IT specialists can go wherever they wish to, though it is a bit harder for them too to find a job today than 10 years ago. The population of Hungary is decreased not only by the increasing migration deriving from the growing number of those staying abroad for good. The situation of those trying their luck in a foreign country is uncertain, so they postpone having children; therefore the birth of a child becomes less certain. The permanent foreign employment also deepens the phenomenon, which is one of the main reasons for the domestic birth rate decline, according to researchers. Families are delaying having their first child so long that they will not have time to have a second one. This is how migration and birth rate interact in Hungary. Although in many Eastern European countries this situation is different.
14
Regarding migration the situation is even worse in Poland, Romania or Bulgaria. There are 100 thousand registered Moldavian and 10 thousands registered Romanian „emigrant’s orphans”, who are kids, whose both parents work abroad. The degree of migration is determined mostly by how much the given country could preserve its agricultural nature. The more it did, the more it would be exposed to the Western European absorption effect.
Delayed Childbirths
Hungary is a more industrialized, therefore fewer people want to migrate. But at the same time the low level of language knowledge and the generous social safety net also make people stay. Among the new members of the EU, Hungary’s migration indicator is relatively low and is in line with that of the Czechs and Slovaks but concerning birth rate this is not true. There was a demographic turn in the Czech Republic too: women started to found a family in their 30s rather than in their 20s. But then they caught themselves and started to make up for the time lost. In Hungary, however, many women run out of time for good. Balázs Kapitány and Zsolt Spéder, researchers at the HCSO warn of the birth rate being 1/3 less than what should be needed for the reproduction of the population. Hungary is therefore highly sensitive to the migration losses. Which of the countries become destinations for emigrants does not depend on their demographic situation. There is only one exception and that is Romania. Hungary’s neighbour offers generous subsidies to families and therefore many married couples of mixed origin (one of them Hungarian and the other Transylvanian Hungarian) living in Hungary decided to move to Romania.
15
4. Eredeti angol szöveg Source: foreignaffairs.com
Eurozone Crisis as Historical Legacy The Enduring Impact of German Unification, 20 Years On As former U.S. Secretary of State James Baker once observed, "Almost every achievement contains within its success the seeds of a future problem." The eurozone crisis of 2010 provides a trenchant example of this phenomenon. When the long-sought but controversial implementation of a European Monetary Union (EMU) finally began -- as part of the bundle of deals that produced German reunification 20 years ago, on October 3 -- it represented a significant accomplishment. Though the idea of a single European currency had been around at least since the Werner Report of the 1970s, German reunification provided the necessary catalyst. For all the success of that achievement, however, it left behind fateful seeds, which sprouted into the 2010 crisis. The eurozone crisis resulted not only from the economic woes of weaker member states but also from flaws in the Maastricht Treaty and from Germany's long-term declining interest in European cooperation. Since a crisis is a terrible thing to waste, the members of the eurozone should use the sovereign debt debacle of 2010 as a second "1989 moment." They should retrofit the eurozone with the greater political institutionalization needed in the post-Cold War era -- a goal Germany sought but failed to achieve at the end of the Cold War and now no longer prioritizes. In other words, the best way to deal with today's issues is to finally address two decades of unfinished business.
The Bargain of 1989-90
European integration, and especially monetary integration, has a long history of stop-and-start activity. The 1970 Werner Report was a prime example: it originally called for an EMU within a decade, but each subsequent effort stalled short of implementation. The prospect of denationalizing currency and surrendering control over a fundamental tool of statecraft -currency valuation -- was daunting to the member states of the European Community (EC). Politicians knew that they risked running afoul of voters if they surrendered too much
16
sovereignty. West Germans, in particular, felt an extremely strong attachment to their postwar currency, the deutsche mark; for them, it was synonymous with the economic renewal, prosperity, and stability of the Cold War years, following on the trauma of the Weimar and Nazi eras. Beyond political worries, national capitals clashed over the question of independence for a future European Central Bank (ECB): West Germans cherished their independent Bundesbank and felt certain that it should have independence; the French prioritized political control over central bankers and how strict the convergence criteria should be -- that is, how much inflation and sovereign debt would be acceptable. It took the opening of the Berlin Wall on November 9, 1989, and the actions of two decisive leaders -- West German Chancellor Helmut Kohl and French President François Mitterrand -to cut through the controversy and make the single currency a reality. The historian David Marsh singles out the bargain that Kohl and Mitterrand negotiated in 1989-90 as "the essential deal that launched Europe on the Maastricht monetary union path." The deal originated in the work of European Community Commission President Jacques Delors. Heading an eponymous committee, Delors made a fresh effort to map out a path to EMU in an April 1989 report. He found that the critical step, from which all else would follow, would be to convene an intergovernmental conference (IGC) for the purpose of implementing a single currency. However, the Delors Committee Report left deadlines vague, jeopardizing the prospects for its success. With the collapse of the Berlin Wall, Mitterrand saw an opportunity for rapid convocation of Delors' IGC. He understood that the wall's collapse would motivate Kohl to seek German reunification, and he realized that the smart move would be to embed increased German strength in a monetary union as soon as possible. Both Mitterrand and Kohl realized that it would be extremely difficult to reunite Germany if EC members became worried about a threatening resurgence of German nationalism. Kohl always believed strongly in European integration; the opening of the wall did nothing to undermine his trust in Konrad Adenauer's saying that "German problems can only be solved under a European roof." Kohl fundamentally agreed with the goal of a common currency, although he had previously indicated that it should be accomplished in future decades. Nevertheless, he understood that West German voters, a majority of whom favored European integration and worried about the costs of rebuilding East Germany, would resist a go-it-alone reunification process that alienated the EC. Given France's weight in the EC, this meant that Kohl needed Mitterrand's approval to proceed. 17
In return, Mitterrand asked that Germany assent to move toward a single currency as soon as possible, with the crucial IGC convening by the end of 1990. Mitterrand further insisted that the opening of the IGC be announced in December 1989 during the French presidency of the European Council. If the French president could preside over a significant declaration about the future of European integration on French soil, Mitterrand would advocate within the EC for German unification. In the interest of success, Mitterrand acceded to German wishes for the full independence of a future ECB. Mitterrand's offer was well framed -- Germany would get a currency union largely on its terms, but Kohl would have to compromise on timing. Kohl agreed to Mitterrand's bargain. Consequently, the 1989 Strasbourg summit announced both the opening of the IGC and the EC's favo-rable attitude toward German unification. The IGC commenced roughly a year later in Rome, on December 15, 1990, and completed its work in December 1991 in Maastricht. In the end, the EC convened two IGCs in December 1990 -- one on EMU and another on the political union of the EC's member states. During this period, the West German officials pushed for integration and hoped to combine the single currency with a matching increase in political-institution building. Mitterrand was willing to consider robust economic governance of the eurozone but was loath to create new political institutions, and he prevailed -- Europe would share a currency but not a treasury. It is surprising and somewhat ironic that Kohl and Mitterrand achieved one of the greatest feats in the history of money. Neither had expertise, or even interest, in economic and monetary matters apart from their political impact. Indeed, the despairing president of the Bundesbank in the 1980s, Karl Otto Pöhl, told the Financial Times -- while he and Kohl were both in office -- that the chancellor knew nothing about economics.
The Maastricht Treaty and Its Legacy
In the mad rush toward German unification and EMU, the IGC's grand bargain overlooked critical details. The final Maastricht Treaty, ratified in 1992, contained insufficient crisis contingencies; monetary union proceeded without real political coordination and with excessive faith in the omnipotence and om-niscience of financial markets. The treaty's implementation relied on a hope that its terms would become self-fulfilling, obviating the need for real enforcement.
18
The Maastricht Treaty established convergence criteria specifying that general governmentbudget deficits of potential members should not exceed three percent of gross domestic product. The treaty fixed the permitted ratio of government debt-to-GDP at 60 percent. Over the year prior to joining, potential par-ticipants were to have an average rate of inflation that did not exceed the performance of the best three member states by more than 1.5 percent. Similarly, they were to have average nominal long-term interest rates that did not exceed the best three by greater than two percent. The later Stability Pact, requested by the Germans, supplemented these criteria by, in theory, levying fines on violators. Further, the so-called nobailout clause specified that member states should not be liable for, nor assume, the commitments or debts of any other. The ratification of the Maastricht Treaty also started an irrevocable countdown toward implementation of EMU among qualifying countries by 1999. Finally, as part of this treaty, the EC reestablished itself as the European Union. While this decision had some practical effects, such as greater cooperation in producing a Common Foreign and Security Policy, the effects were nowhere near as profound in the political arena as they were in the economic realm. As the eurozone crisis demonstrates, the hope that the Maastricht criteria could run the common-currency area in lieu of careful economic governance proved false. Six factors explain Maastricht's failure. The first is the momentum acquired by the growing membership of the single currency. Policymakers wanted the new currency to succeed and started using the number of members and applicants as an oversimplified metric of success, thereby allowing weaker economies to join without due scrutiny. Such laxness allowed the entry not only of members with debt-to-GDP ratios well in excess of 60 percent (Belgium, Italy) but also of applicants such as Greece, which not only flouted the rules but also falsified its records. Second, once accepted into the union, weaker member states could borrow at roughly the same interest rate as Germany due to the ECB practice of treating the sovereign debt of all eurozone members equally at its discount window. This practice contributed to increased spending without reference to what nations could actually afford. Third, more members in the currency area meant more seats at the table, rendering decision-making about enforcing criteria more difficult. Fourth, German attitudes soured on European integration. After the onset of the housingbubble crisis in the United States and the bankruptcy of financial institutions such as Bear Stearns and Lehman Brothers, Berlin signaled that each European country would look after its own banks. With unification long a fait accompli and populist resentment toward paying for 19
the sins of other Europeans, German Chancellor Angela Merkel ceased to prioritize repairs to the "European roof." Given the state of the eurozone, it is no longer possible to deny a fifth problem: the insufficiency of the Maastricht Treaty. Neither the mere existence of a no-bailout clause nor the action of financial markets was in fact sufficient to prevent the need for bailouts. Even worse, the treaty contained no guidelines indicating how to proceed if inter-European economic rescue became necessary. Lacking guidance, European leaders held a series of panicky meetings in the spring of 2010, culminating in the May decision by most eurozone members to pay 500 billion euros in bailout, and by the ECB to intervene in markets to buy debt. Merkel insisted on involving the International Monetary Fund, which gave 250 billion euros in a political move meant to ensure that Europeans would not bail out Greece alone and subse-quently face voter wrath. Sixth, and finally, the crisis spotlighted the weakness of eurozone economic governance. Member states had not wanted to impose overly strict penalties on treaty violators in case they themselves fell into difficulties. Germany in particular was in a sensitive spot. The expense of renovating East Germany and the unrealistic one-to-one exchange rate between eastern and western marks inflated its money supply, destroyed already weak eastern industries, and increased the final bill for unification. Germany's economic competitiveness declined, with the result that the member state expected to act as the guardian of monetary-union standards itself failed to meet the Maastricht criteria. Germany had to ask, humiliatingly, for lenient implementation of the Stability Pact it had insisted upon, and the European Union agreed. After such circumstances, it was much harder for subsequent German governments to act in a holier-than-thou fashion toward any other member with economic woes. The fact that the French also found themselves in a fiscal hole for much of the 1990s only compounded the problem.
Conclusion: Implications for Today
The 2010 crisis has had some fortunate consequences. It exposed weaknesses within individual countries and in the Maastricht Treaty. It confirmed that the eurozone cannot rely on financial markets to address its own weaknesses. It revealed that some kind of permanent bailout procedure is necessary. And it showed that European leaders are still grappling with
20
the seeds sown by the rapidity with which both German unification and the Maastricht Treaty were achieved. The challenge now is governance reform, not expulsion of member states. Reverting to national curren-cies would drive the values of reissued southern currencies into the ground and the deutsche mark into the sky, thereby undermining Germany's export competitiveness and job market, to say nothing of the collateral damage to the European Union and the single market. The eurozone crisis should not signal the end of the euro but rather the start of a longoverdue overhaul. The idea of a European Monetary Fund, endorsed by Wolfgang Schäuble (an elder statesman from the days of German unification and now a subordinate of Merkel), faded after Merkel dismissed it but deserves broader support. Germany also needs to reconsider its calls for painful fiscal discipline on the part of the weakest countries until their economies regain footing. Ideally, but perhaps not realistically, Merkel should return to previous German form and spearhead a revision of the Maastricht Treaty, leading a fresh effort to do for political union what Kohl and Mitterrand did for monetary union. The unlikelihood of such a move exemplifies a fundamental problem within the whole European Union: there exists a built-in tension between the lofty goals of integration and member states' collective unpreparedness to think through the consequences of their ambitious project. The great achievement of the past has been to reconcile these contradictory impulses by focusing on practical agreements. It is time to do so once again and realize that the necessary consequence of monetary union is greater political union. European integration has already transformed most of a famously bellicose continent into a stable zone of peace. Europeans should learn from the woes of 2010 and use them to produce momentum and legitimacy for deeper integration.
21
5. Az angol szöveg magyar fordítása Az Eurózóna Válsága Történelmi ÖrökségA Német Újraegyesítés Maradandó Hatása 20 Év Távlatából
James Baker, egykori amerikai külügyminiszter azt a megállapítást tette, hogy „majdnem minden vívmány sikerében ott rejlik egy jövőbeli probléma magja.” Az eurózóna 2010-es krízise is egy szembetűnő példája ennek a jelenségnek. Az Európai Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) már régóta áhított, ám ellentmondásos megvalósításának kezdete – mely húsz évvel ezelőtt október 3-án a Németország újraegyesítését szolgáló alku sorozat része volt – komoly előrelépést jelentett. Habár az egységes európai fizetőeszköz létrehozásának gondolata már legalább a Werner-jelentés idején, a 70-es években felvetődött, megvalósításának elindítását a német újraegyesítés biztosította. A sikerek mellett azonban olyan magvak is táptalajra leltek, melyekből aztán a 2010-es válság hajtott ki. Az eurózóna krízise nemcsak a gyengébb tagállamok gazdasági gondjaiból fakadt, hanem a Maastrichti Szerződés hiányosságaiból is, és abból, hogy Németország egyre csökkenő érdeklődést mutatott az európai együttműködés iránt. Mivel minden válságból érdemes levonni a következtetéseket, ezért az euróövezet tagjainak a 2010-es adósságválságra úgy kellene tekinteniük, mintha az 1989-hez hasonlóan fontos mérföldkő lenne a közösség életében.
Az
eurozónában
létre
kellene
hozni
egy
olyan
komolyabb
politikai
intézményrendszert, amire a poszthidegháborús korszakban lett volna szükség és amelyet Németországnak a nagy igyekezete ellenére sem sikerült elérnie a hidegháború végéig és ma már ezt nem is tekinti prioritásának. Más szóval a legjobban úgy oldhatóak meg az eurozóna jelen problémái, ha a tagok végre érdemben foglalkoznak a két évtizede függőben lévő kérdésekkel.
Az 1989-90-es Alku Az európai és főleg a monetáris integrációs folyamatokban a huzavonák hosszú múltra tekintenek vissza. Az 1970-es Werner-jelentés ennek egy kiváló példája volt: eredeti célja, hogy tíz éven belül életre keltse az Európai Gazdasági és Monetáris Uniót (GMU), ám minden előrelépéssel elakadt annak megvalósítása. A nemzeti valuták állami kézből való
22
kikerülésének és egy alapvető politikai eszköz - nevezetesen az árfolyampolitika felügyeletéről való lemondás lehetősége ijesztően hatott az Európai Közösség (EK) tagállamaira. A politikusok tudták, hogy ha túl nagy mértékben mondanak le országuk szuverenitásáról,
azzal
szavazóikkal
kerülhetnek
szembe.
Különösképpen
Nyugat-
Németország ragaszkodott rendkívüli módon a háború után bevezetett valutájához, a német márkához (Deutsche Mark), amely a weimari és náci korszak traumája után, számukra egyet jelentett a hidegháború éveire jellemző gazdasági megújulással, jóléttel és stabilitással. A politikai aggodalmakon túl, az országok között nézeteltérés támadt egy jövőbeni Európai Központi Bank (EKB) függetlenségével kapcsolatban is. A nyugatnémetek becsben tartották független központi bankjukat (Bundesbank) és kiálltak amellett, hogy az EKB is független legyen; a franciák pedig a központi bankok politikai irányítását részesítették előnyben valamint azt, hogy meghatározzák a konvergencia kritériumokat- vagyis, hogy mekkora legyen a még elfogadható mértékű infláció és államadósság. A berlini fal 1989. november 9-i lebontása és két meghatározó vezető (- a nyugatnémet Helmut Kohl kancellár és a francia Francois Mitterrand elnök -) intézkedései vezettek oda, hogy a problémákon felülkerekedve valósággá válhasson a közös valuta. David Marsh történész szerint a Kohl és Mitterrand között 1989-90-ben létrejött egyezség „alapvető lépés, amely elindította Európát a maastrichti monetáris unió útján”. Az egyezség az Európai Bizottság elnökének, Jacques Delors munkájának eredménye. A nevével fémjelzett bizottság vezetőjeként, Delors 1989. áprilisi jelentésében új ajánlásokat tett a GMU-hoz vezető út megtervezéséhez. Úgy gondolta, hogy az első és legfontosabb lépés, amelyből minden más következik, az lenne, ha a közös valuta bevezetésére összehívnának egy kormányközi konferenciát. Azonban a Delors Bizottság Jelentésében nem tűzött ki pontos határidőket, ezzel pedig annak sikerét tette kockára. A berlini fal leomlását számba véve Mitterrand úgy vélte, hogy a Delors-féle kormányközi konferenciát minél előbb össze kellene hívni. Tudta, hogy a fal leomlásával Kohl el fogja kezdeni a német újraegyesítést és felismerte, hogy okos lépés lenne, ha a megnövekedett német erőt minél előbb a monetáris unió részévé tennék. Mitterrand és Kohl is tisztában volt azzal, hogy a német újraegyesítés rendkívül nehéz lesz, ha a EK tagjai aggódnak a német nacionalizmus újjáéledése miatt. Kohl mindig is az európai integráció elkötelezettje volt. A fal lebontása után továbbra is hitt abban, amit Konrad Adenauer mondott, hogy „a német problémákat csakis európai keretek között lehet megoldani.” Kohl alapvetően egyetértett a közös valuta létrehozásával, ám korábbi véleménye szerint azt évtizedek múlva kellene 23
megvalósítani. Mindazonáltal tisztában volt vele, hogy a nyugatnémet szavazók, akiknek többsége támogatta az európai integrációt és félt a keletnémet újjáépítés költségeitől, ellenzik az újraegyesítés egyedüli végrehajtását, ami elidegeníti az EK-t. Mivel Franciaország nagy szerepet játszott az EK-ban, Kohlnak a folytatáshoz Mitterrand jóváhagyására volt szüksége. Cserébe Mitterrand Németország mielőbbi hozzájárulását kérte az egységes valuta létrehozásához, ami a kulcsfontosságú kormányközi konferencia 1990. év végére tervezett összehívásával kezdődne. Mitterrand továbbá ragaszkodott ahhoz, hogy a kormányközi konferencia összehívását 1989. decemberében jelentsék be, amikor az Európa Tanács soros elnökségét a franciák töltik be. Ha a francia elnök az európai integráció jövőjéről szóló lényeges nyilatkozat megalkotását francia földön vezényelhetné le, akkor Mitterrand eljárna a német újraegyesítés érdekében az EK-n belül. A siker érdekében Mitterand fejet hajtott egy jövőbeni EKB teljes függetlensége előtt, ami a németek kívánsága volt. Mitterrand ajánlata egyértelmű volt: a monetáris unió főleg a németek feltételei szerint jön létre, de az időzítést illetően Kohlnak kompromisszumot kell kötnie. Kohl elfogadta Mitterrand ajánlatát. Következésképpen a strasbourgi csúcson bejelentették, hogy összehívják a kormányközi konferenciát és az EK támogatását fejezte ki a német újraegyesítést illetően. A kormányközi konferencia nagyjából egy év múlva, 1990. december 15-én Rómában kezdte el munkáját és 1991-ben Maastrichtban fejezte be. Végül az EK két kormányközi konferenciát hívott össze 1990. decemberében. Egyet a GMU-s ügyekkel, és egyet az EK tagállamok politikai uniójával kapcsolatban. Ez idő alatt a nyugatnémet tisztviselők az integráció elkötelezettjeivé váltak és remélték, hogy a közös valuta létrehozásával egy időben változások állnak be a politikai intézményrendszerben. Mitterrand hajlott az eurozóna erős gazdasági irányítása felé, ám vonakodott az új politikai intézmények felállításától, mondván: Európának közös valutája lesz nem pedig közös államkincstára. Meglepő és kicsit ironikus is, hogy Kohl és Mitterrand munkássága vezetett el a pénz történetének egyik legnagyobb vívmányához. Egyikük sem volt gazdasági és monetáris ügyekben érdekelt vagy jártas, leszámítva azok politikai hatásait. Csakugyan, a 80-as években a német központi bank kétségbeesett elnöke, Karl Otto Pöhl azt nyilatkozta a Financial Timesnak, amikor Kohl és ő egyidejűleg hivatalban voltak, hogy a kancellár semmit sem ért a közgazdasághoz.
24
A Maastrichti Szerződés és Annak Öröksége A német újraegyesítés és a GMU létrehozása körüli nagy sietségben, a kormányközi konferencia egyezkedései során lényeges részletek felett siklottak el. A végleges Maastrichti Szerződésben, melyet 1992-ben ratifikáltak, nem tartalmazott elegendő válság tartalékalapot; a monetáris unió pedig valós politikai koordináció nélkül jött létre, a pénzügyi piacok mindenhatóságába és mindentudásába vetett túlzott hittel. A szerződést megalkotók abban reménykedtek, hogy tartalma önmegvalósítóvá válik, így a valós végrehajtásra nem lesz szükség. A Maastrichti Szerződés létrehozta a konvergencia kritériumokat, melyek szerint a potenciális tagállamok költségvetési hiánya nem haladhatja meg a GDP 3%-át. Az államadósság GDPhez viszonyított arányát 60%-ban maximálta. A csatlakozást megelőző évben a tagjelöltek inflációs rátája nem haladhatja meg a három legjobban teljesítő tagállam átlag rátáját 1,5 %nál nagyobb mértékben. Hasonlóképpen, az átlagos nominális hosszú lejáratú kamatláb sem haladhatja meg a három legjobban teljesítő ország átlagát 2%-nál többel. A későbbi Stabilitási és Növekedési Paktum, melyet Németország szorgalmazott, azzal egészítette ki ezeket a kritériumokat, hogy büntetéseket rónak ki az azokat megsértőkre. Továbbá, az úgy nevezett „ki nem segítés” záradék leszögezi, hogy a tagállamok nem felelősek és nem is terhelhetőek egyik állam kötelezettségvállalásaiért vagy adósságaiért sem.
A Maastrichti Szerződés
ratifikációjával a pályázó országokban visszavonhatatlanul elkezdődött a visszaszámlálás a GMU 1999-es bevezetése felé. Végül a Szerződés alapján az Európai Közösség Európai Unió néven újjászületett. Ennek a döntésnek voltak gyakorlati hatásai is, mint például egy mélyebb közös kül- és biztonságpolitikai együttműködés megteremtése, ám ezek a hatások messze nem voltak olyan mélyrehatóak a politikai szintéren, mint a gazdasági területeken. Az eurózóna válsága bizonyítja, hogy nem vált valóra az az elképzelés, miszerint a maastrichti kritériumok meghatározásával az egységes valuta övezete komoly gazdasági irányítás nélkül is működik majd. A Maastrichti elvek bukásának hat oka van. Az első: egyre többen váltak az eurózóna tagjává. A döntéshozók azt akarták, hogy sikeres legyen az új valuta és a siker túlságosan is leegyszerűsített mércéjét a tagok és a jelentkezők egyre növekvő számában látták. Ezáltal pedig lehetővé tették, hogy gyengébb gazdaságok is csatlakozhassanak mindennemű alapos vizsgálat nélkül. Ez a hanyagság oda vezetett, hogy nemcsak olyan országok váltak taggá, akiknek az államadóssága jóval a GDP 60%-án felül volt (pl. Belgium és Olaszország), hanem olyanok is, mint például Görögország, aki nemcsak 25
hogy fütyült a szabályokra, de még meg is hamisította az adatait. A második: miután egy gyengébb gazdaságú állam taggá vált, nagyjából ugyanolyan kamatfeltételekkel vehetett fel hitelt, mint Németország, mivel az EKB gyakorlata szerint az eurozóna tagállamai egyenlő bánásmódban részesülnek függetlenül azok adósságától. Ez pedig megnövekedett kiadásokhoz vezetett, miközben nem lehetett tudni, hogy egy nemzet valójában mekkora hitel felvételét engedheti meg magának. A harmadik: a növekvő taglétszám egyre több széket jelentett a tárgyalóasztal körül, így a kritériumok betartatásáról szóló döntéshozatal nehezebbé vált. Negyedik: a német hozzáállás megmérgezte az európai integrációt. Miután az USA-ban kipukkadt az ingatlan buborék és olyan pénzintézetek mentek csődbe, mint a Bear Stearns és a Lehman Brothers, Berlin jelezte, hogy minden egyes európai ország gondoskodjon a saját bankjairól. Számba véve, hogy az újraegyesítés már rég megvalósult és hogy a németek nem akarnak más európai országok bűneiért megfizetni, Angela Merkel német kancellár elállt attól, hogy az európai tetőn lévő lyukak foltozását prioritásuknak tekintse. Az eurózóna helyzetét tekintve, nem lehet eltussolni egy ötödik problémát: a Maastrichti Szerződésből hiányzik a hatékonyság. Sem a „ki nem segítés” záradéka, sem a pénzügyi piacok alakulása nem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy elkerüljék a pénzügyi kisegítés szükségességét. Sőt, mi több, a szerződésben egy szó sem esett arról, hogy hogyan kell eljárni akkor, ha az európai gazdaságok megmentése szükségessé válik. Irányelv hiányában, az európai vezetők 2010. tavaszán számos pánikszerű találkozót hívtak össze, melyek májusban egyrészt azzal értek véget, hogy az eurozóna tagállamai, többségi döntés alapján, elfogadtak egy 500 milliárd eurós mentőcsomagot, másrészt pedig azzal, hogy az EKB államadósság felvásárlásával avatkozik bele a piaci viszonyokba. Merkel ragaszkodott a Nemzetközi Valutaalap bevonásához, amely 250 milliárd eurót adott. Ezzel a politikai lépéssel azt akarta elérni, hogy Európának ne egyedül kelljen Görögországot kisegítenie és így a szavazók haragjával szembesülnie. Végül a hatodik: a válság rávilágított az eurozóna gazdasági irányításának gyengeségeire. A tagállamok nem akartak túlságosan szigorú büntetéseket kiszabni a szerződést megszegőkre, mert féltek, hogy egyszer talán ők maguk is nehéz helyzetbe kerülnek. Főleg Németországot fenyegette komolyan ez a veszély. Kelet-Németország helyreállítási költségei és a kelet és nyugatnémet márka irreális, egy az egyben való átváltása a valuta inflációjához vezetett, tönkre tette a már amúgy is gyenge keleti iparágakat és megemelte az újraegyesítés összköltségét. Németország gazdasági versenyképessége visszaesett, és ez azt eredményezte, 26
hogy az a tagállam, melyben a monetáris unió irányelveinek őrzőjét látták, a maastrichti kritériumokat sem tudta teljesíteni. Németországnak megalázó módon enyhítésért kellett folyamodnia a Stabilitási Paktum betartatásával kapcsolatban, aminek létrehozásához annyira ragaszkodott - és ezt az Európai Unió jóváhagyta. Ezek után a mindenkori német kormányok nem viselkedhettek olyan képmutató módon a gazdasági nehézségekkel küzdő tagállamokkal szemben, mint korábban. Az a tény pedig, hogy az 1990-es évek nagy részében a franciák is hiánnyal küzdöttek, csak tetézte a dolgot. Következtetés: Útravaló Napjainkra A 2010-es válságnak vannak pozitív következményei is. Felhívta a figyelmet az egyes országok és a Maastrichti Szerződés gyengeségeire. Megerősítette azt, hogy az eurózóna nem számíthat a pénzügyi piacokra a saját gyengeségeinek orvoslásában. Világossá tette, hogy szükség van valamiféle állandó pénzügyi kisegítési eljárásra és megmutatta, hogy az európai vezetők még mindig a német újraegyesítés és a Maastrichti Szerződés gyors létrejöttéből kinövő vadhajtásokkal küzdenek. A kihívást a központi irányítás átalakítása, nem pedig a tagok kizárása jelenti. A nemzeti valutákhoz való visszatérés, az újra kiadott déli valuták értékének a sárba döngölését és a német márkának az égbe repítését jelentené, ami aláásná Németország exportversenyképességét és munkaerőpiacát, nem beszélve az Európai Unióban és annak egységes piacán okozott járulékos pusztításról. A krízisnek nem az euró végét kellene jelentenie, hanem egy már régóta esedékes alapos átalakítás kezdetét. Egy Európai Valutaalap ötlete, melyet Wolfgang Schauble vetett fel (egy idős államférfi a német egyesítés idejéből, aki jelenleg Merkel egyik minisztere), homályba veszett, miután Merkel elutasította, pedig érdemes lenne komolyan megfontolni. Németországnak ugyanakkor újra kellene gondolnia a fájdalmas fiskális fegyelemre vonatkozó elvárásait a gyengélkedő országokkal szemben, amíg azok gazdaságilag meg nem erősödnek. Ideális esetben, ami persze nem biztos, hogy reális is, Merkelnek vissza kellene térnie a korábbi német gyakorlathoz és a Maastrichti Szerződés átdolgozását kellene levezényelnie, így új erőfeszítéseket tehet a politikai unió érdekében, ahogy Kohl és Mitterrand tette azt a monetáris unió érdekében. Egy ilyen lépés valószínűtlensége az egész Unióra érvényes alapvető problémát szemlélteti: komoly feszültség húzódik az integrációs célok fennköltsége és aközött, hogy a tagállamok nem gondolták át, hogy nagyratörő tervük milyen következményekkel járhat. A múlt jelentős 27
eredménye az volt, hogy célirányos egyezmények útján összhangba hozta ezeket az ellentmondásokat. Ideje ezt megismételni és észrevenni azt, hogy a monetáris unió elkerülhetetlen következménye az átfogóbb politikai unió. Az európai integráció a híresen harcias kontinens nagy részét stabil békezónává változtatta. Az európaiaknak tanulniuk kellene a 2010-es nehézségekből és ezekből kellene lendületet és legitimitást meríteni az integráció elmélyítéséhez.
28
6. Szószedet
MAGYAR
ANGOL
bevándorló
immigrant
Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola
Budapest College of Communication and Business
családfenntartó
breadwinner
erdélyi magyar
Transylvanian Hungarian
képzetlenek
unqualified
kivándorló
emigrant
középosztálybeli
middle-class
Központi Statisztikai Hivatal
Hungarian Central Statistical Office
lakosság
population
lélektani határ
psychological limit
Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete
Institute of Ethnology of the Hungarian Acadamy of Science
migráció
migration
migrációs szokás
migration habit
migrációs veszteség
migration loss
Nagycsaládosok Országos Egyesülete
National Association of Large Families
népszámlálás
population census
szociális védőháló
social safety net
születésszám
birthrate
törlesztő részlet
repayment installment
vendégmunkás
migrant worker
ANGOL
MAGYAR
advocate
közbenjár
bargain
alku
to be in office
hivatalban van
budget deficit
költségvetési hiány 29
to convene
összeül, összehív
common currency
egységes valuta
Common Foreign and Security Policy
Közös kül-és biztonságpolitika
currency valuation
árfolyampolitika
bailout
pénzügyi mentőcsomag
debt debacle
adósságválság
decisive
meghatározó
to buy debt
államadósságot felvásárol
economic competitiveness
gazdasági versenyképesség
European Central Bank
Európai Központi Bank
European Council
Európai Tanács
European Monetary Fund
Európai Valutaalap
European Monetary Union
Európai Gazdasági és Monetáris Unió
fait accompli
megmásíthatatlan tény
feat
tett
government debt
államadósság
housing-bubble
ingatlan buborék
inflation
infláció
interest rate
kamatláb
intergovernmental conference
kormányközi konferencia
job market
munkaerőpiac
laxness
hanyagság
to levy a fine
büntetést kiszab
lofty
fennkölt
Maastricht Treaty
Maastrichti Szerződés
omnipotence
mindenhatóság
omniscience
mindentudás
prosperity
jólét
resurgence
újjáéledés
to sprout
kihajt
Stability Pact
Stabilitási és Növekedési Paktum
trenchant
kiváló
Werner Report
Werner-jelentés
woe
gond 30
7. Felhasznált irodalom
1.
KLAUDY Kinga, SIMIGNÉ Fenyő Sarolta: Angol-Magyar Fordítástechnika, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2000.
2.
HORVÁTH Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról, Magyar Országgyűlés, Budapest,, 2002.
3.
EREDEI József, FEKETE Éva, HOMOLYA Katalin, JABLONKAI Réka, NAGY Éva: Angol-Magyar Tematikus Gazdasági Szókincstár, Aula Kiadó, Budapest, 2006.
4.
J.H. Adam: Dictionary of Business English, Angol-Magya Businsess szótár, Akadémia Kiadó, Budapest, 1993.
5.
MAGAY Tamás, ORSZÁGH László: Angol-Magyar Kéziszótár, Magyar-Angol Kéziszótár, Akadémia Kiadó, Budapest, 2005.
Internetes oldalak:
www.hetivalasz.hu www.foreignaffairs.com www.eudict.com www.webforditas.hu www.ksh.hu www.google.com www.hunglish.hu www.europa.eu www.budapesttimes.hu
31
