1
S
loane a folyó mellett, az északnyugati part közelében, egy kavicsos részen talált rá a döglött medvére. A tetem fölött légyfelhõ lebegett, és már megjelentek a dögevõk is. A part mentén, jó kétszáz méter hosszan egy sávban véres szõrcsomók sötétlettek. Megtörtént. A medvék is meghaltak. Idõnként betegség végzett velük, valamilyen fertõzés, vagy a végelgyengülés, néha az is megesett, hogy egymást ölték meg. A halottak a testüket ráhagyták a vadon lakóira, köztük saját fajtársaikra. Mindez része a természetes körforgásnak; így van ez már évmilliók óta. Sloane megállt, felmérte a terepet. Érezte, valami nincs rendjén. – Itt valami nem stimmel – mondta fennhangon. A hangja halk volt, a folyó zúgása miatt alig hallotta. 19
Lassan közelített, figyelte, nem bukkannak-e fel más medvék. Egyet sem látott. Ahogy haladt, a furcsa érzés egyre kellemetlenebb, egyre erõsebb lett. A hátán a hideg futkosott, a nyakán felmeredtek a kis szõrpihék. Fogást váltott a fegyverén, erõsebben markolta, feljebb emelte, készen állt rá, hogy bármelyik pillanatban a vállához tartsa… Ahogy közelebb ért, megértette, mi zavarta az elsõ másodperctõl fogva. Az állat feje… Hiányzott. A barna hímek idõnként egymásnak estek, és ritkán, de megtörtént, hogy az erõsebb megölte a gyengébbet. Ilyesmi nem fordult elõ túl gyakran, mivel a vesztésre álló fél általában visszavonult és elmenekült a másik elõl. A nagy medvék szívósak voltak, néhány harapott vagy karmolt sebbe nem haltak bele, de megesett, hogy egyik-másik halálos sérülést szenvedett. Ez a medve – Sloane érezte – szörnyû halált halt. Talán valamilyen kisebb állat, egy farkas, vagy talán egy róka vitte el a fejét. Talán, de nem valószínû. Persze ehhez a fejnek le kellett volna szakadnia a testrõl, márpedig a tetem nem látszott olyan réginek. A vér már megszáradt vagy megalvadt, a belsõ szervek eltûntek (ez viszonylag hamar meg szokott történni), de csupán két, legfeljebb három napja állhatott be a halál. A bûz már erõs volt de a rothadás még nem indult be annyira, hogy a fej magától elváljon a testtõl. Igaz, az utóbbi napokban eléggé meleg volt az idõ, de annyira azért nem, hogy így felgyorsuljanak a természetes folyamatok. A legyeket és a hangyákat sem lehetett felelõssé tenni. Szóval? Hol van a fej? Erre a kérdésre nem lehetett határozott választ adni, és enynyi elég volt ahhoz, hogy Sloane elgondolkodjon az egyik magyarázaton. Vajon ennek mennyi a valószínûsége? 20
Nos, mindegy. Ha ez történt, a vadászok azóta már biztosan messze járnak. Sloane az évek során már rengeteg dzsungelben járt; menet közben megtanulta, hogy mindig érdemes alaposan szemügyre venni a környezetet, érdemes figyelni a jelekre. A parton a madarakon kívül semmi sem mozdult. Semmi, még az alaszkai égbolt háttere felé nyújtózó fenyvesben sem. A táj kihalt volt, ami nem csoda: közel az északi sarkkör, és meszsze a civilizáció – talán ennél távolabb már nem is lehet kerülni tõle. Sloane elég jól felfegyverkezett. A kezében egy MegaBeastet, egy rövid csövû puskát tartott, amit Gary Reeder úgy alakított át, hogy .610-es lõszerrel lehessen használni. A derekára egy BMF revolvert csatolt. Kiváló oldalfegyver volt, a tárban öt darab .510-es GNR lõszer lapult. Szükség esetén bármelyik fegyverrel le lehetett szedni egy hatmázsás barna medvét, szerencsés esetben akár egyetlen lövéssel is. Egyszer, nem messze a tetemtõl, déli irányban egy BMFfel felfegyverkezett helybeli nyomkeresõ éppen a tábortüze mellett üldögélt, és a kávéját iszogatta, amikor hirtelen egy hatalmas hím medve rontott rá a bozótból. A férfi elejtette a bögréjét, elõrántotta a revolverét, és egyetlen lövéssel leterítette a fenevadat. Azt szokták mondani, hogy maroklõfegyverrel nem lehet megfékezni egy grizzlyt. Tévedés! A BMFfel ezt is meg lehet csinálni. Sloane azonban legfeljebb a legyekre vagy a szúnyogokra nyithatott volna tüzet – bár azok ellen talán hatásosabb fegyver a rovarirtó, amit magával hozott. Amikor a tetem közelébe ért, nem volt szüksége sok idõre ahhoz, hogy igazolást találjon feltevésére. A dögevõk már alapos pusztítást végeztek a testen, a bûz az egekig ért. A medve nyaka egyenes szélû csonk volt, ami azt jelentette, hogy a fejet tõrrel, nem pedig karommal vagy foggal távolították el. 21
Bassza meg! Beigazolódott Sloane gyanúja. Orvvadászok! Az utóbbi idõben senkit sem látott a parkban, de a távolból puskalövéseket hallott, márpedig az évnek ebben a szakaszában ez csak két dolgot jelenthetett: valaki önvédelembõl nyitott tüzet egy támadó medvére, vagy pedig olyasvalaki lõdözött, aki idényen kívül akart elejteni valami vadat. Ide senki sem jár ki azért, hogy lõgyakorlatot tartson. A medve feje eltûnt, minden bizonnyal a karmai egy részét is elvitték, és hiányoztak a zsigerei. Semmi kétség, orvvadászok portyáznak a környéken! Olyanok, akik talán azért jöttek ide, hogy megszerezzék az „orvosságot” valami puhapöcsû, gazdag kínai számára, olyasvalakinek, aki hiszi, hogy az alaszkai barnamedve bizonyos testrészeitõl visszatér a potenciálja. Még mindig akadnak olyan ostobák, akik azt remélik, hogy a porított orrszarvútülök, az elefántok hímvesszõje, vagy a medvék epehólyagja segíthet rajtuk. Sloan megcsóválta a fejét. A világ bármely pontján lehet Viagrát vásárolni. Pár pirula, és kész. Ráadásul az a szer bizonyítottan hat. Megölni egy medvét? Ekkora kárt okozni? Ilyesmire csak valami marha lehet képes. Mivel százmérföldes körzetben õ volt az egyetlen vadõr, Sloane-nak kellett megtalálnia és megfékeznie ezeket a fickókat. Kihúzta magát. Ha majd visszatér az állomásra, természetesen értesíteni fogja a központot – feltéve, hogy mûködik ez az átkozott rádió, ugyanis az elmúlt egy-két hét során, talán az északi fény, talán más miatt idõnként napokon keresztül nem lehetett mást hallani belõle, mint sztatikus sistergést. Valamit mindenképpen tennie kell, hiszen õ az, akit kiküldtek ide; õ az, aki a felelõsséget viseli. A rendszer így mûködött, minden egyes vadõr felelõs volt a park egy-egy jókora zónájáért, egy-egy világvégi területért. Már hosszú ideje egye22
dül dolgozott, eddig nem is volt különösebb gondja, a felállás is nagyon jól megfelelt neki. Semmi probléma. Visszamegy az állomására, kapcsolatot létesít, bejelentkezik, összeszed annyi felszerelést, amennyivel pár napig eltáborozhat idekint, aztán elindul, és felkutatja a vadorzókat. Igaz, már közeledik a hatvanhoz, és a terep valahogy sokkal nehezebb, mint valamikor volt, de ismerte a területét, és így csak idõ kérdése, hogy utolérje a gazfickókat. Letartóztatja õket, repülõgépet hív, hogy elvitesse õket, és ennyi. Nem elõször tesz majd ilyet, és egyáltalán nem lepné meg, ha még néhányszor elõfordulna hasonló eset. Körbejárta az érintett területet. Nyomokat nem talált, de ezen sem lepõdött meg: a kavicsos talajon általában nem maradt semmi, amin el lehetett volna indulni. Az orvvadászok talán a vízbe gázoltak, úgy távoztak. Elvigyorodott, amikor eszébe jutott egy régi történet. Állítólag volt egy vadõr, aki még a folyómederben is meg tudta találni a lábnyomokat. Ostobaság! A sebesen rohanó víz minden nyomot elmos, méghozzá azonnal. Valaki egyszer olvasott egy könyvet, amiben azt írták, hogy régen, a pionírok képesek voltak ilyen nyomokat találni: eltorlaszolták a kisebb patakok vizét, és a mederben megkeresték a mokaszinok lenyomatait. Amikor ezt a sztorit meghallotta, Sloane éppen sörözött, és úgy rátört a nevetés, hogy az ital az orrán keresztül fröcskölt ki. Az mese volt, ez viszont valóság, és komoly ügy. Ezek a rohadékok bánni fogják, hogy ilyesmivel próbálkoztak itt, éppen itt, az õ parkjában. Erre akár mérget is vehetnek! *
*
*
Amikor úgy két órával késõbb visszatért az állomásra, egy kisebb légitaxi érkezett a leszállópályára. Sloane meghallotta és felismerte a gép hangját. Dietz… 23
Erre a vidékre csak repülõgéppel lehetett eljutni – vagy gyalog, ha valaki vállalta, hogy egy héten keresztül erõltetett menetben halad a hegyek között. A gép Dietz Cessnája volt. Dietz hivatásos pilóta, postai küldeményeket és utánpótlást szállított. Sloane semmi ilyesmit nem várt. Ez azt jelentette, hogy valami szokatlan dolog történt. Aki egyszer látta, sosem felejtette el Dietz gépét, az oldalán ugyanis Hieronymus Bosch A földi gyönyörök kertje címû táblaképének egyik részlete, a pokollal kapcsolatos jelenet, vagyis annak pontos másolata díszelgett. Sloane valamikor régen látta a képet, és Dietz is elmagyarázta neki, hogy mi ez valójában. Valószínûleg az egész világon nem létezik még egy gép, amit ez a kép díszít… A Cessna megállt, a motor elnémult. Dietz kimászott. Vietnamban szanitécként szolgált, nem sokkal Sloane után érkezett meg oda. Több bevetésen vett részt. Azt mondta, a Boschképnek ez a részlete Namra emlékezteti. Sloane ebben igazat adott neki. Odaát tényleg iszonyú volt a hõség meg a levegõ páratartalma. Amíg katonák voltak, személyesen nem találkoztak egymással, de volt néhány közös ismerõsük. Hétköznapi történet: egy szanitéc meg egy mesterlövész a háborús zónában. Nincs ebben semmi különös. A feladatuk természetébõl adódott, hogy nem futottak össze; az orvlövészek mellé sosem adtak egészségügyi személyzetet, kísérõ csapatot. Ennek ellenére gyakorlatilag ugyanazt élték át. Ritkán hozták szóba a régi dolgokat, csak néha, egy-egy szóval utaltak Namra, éppen csak annyit beszéltek róla, hogy világossá tegyék: mindketten a sûrûjében, a legforróbb helyeken voltak, és nem tartoztak azok közé a rohadékok közé, akik egész idõ alatt Saigonban sörözgettek, és csak meresztették a valagukat. 24
Sok lógos volt odaát, de ez valószínûleg minden háború esetében így van. Meg sok meleg helyzet is, már akinek ez jutott, de ez is természetes… Sloane megrázta a fejét, elkergette az emlékeit. Dietz nem egyedül érkezett. A repülõgépbõl egy nõ szállt ki. Magas volt, vékony, kekiszínû nadrágot és zöld dzsekit viselt. Rövidre vágatott haja barna volt; aranykeretes szemüveget hordott. Úgy nézett ki, mint valami tanárnõ. Vagy ismerte a terepet, vagy Dietz mondta el neki, mit kell tennie a bogarak ellen, mert a moszkitók ott zümmögtek körülötte, de nem csaptak le rá. – Szevasz, Sloane – mondta Dietz. – Bill. Mi újság? – Õ itt Mary Collins. Sloane pislogni kezdett. Collins? Ismerte ezt a nevet, de hirtelen sehová sem tudta tenni. Collins…? A nõ, úgy tizenöt-húsz évvel lehetett fiatalabb nála, negyven, negyvenöt éves, de még elég csinos volt. Szépnek nem lehetett volna nevezni, de jól nézett ki. – Paul Collins volt a testvérem. Ó, igen! Hát innen ismerõs a neve! A kibaszott Collins. Vajon mi a francot keres itt a húga? Sloane a pilóta felé fordult. – Pollack megpróbált elérni, de elcseszõdött a rádió… Már bocsánat, hölgyem. – És? Mit akart mondani a fõnök? – Miss Collins azért jött, hogy… izé… Megnézze a helyet, ahol az öccse … szóval… ahol Collins eltávozott. – Mi a francnak? – Paul a testvérem volt, Mr. Sloane. – Nézze, sajnálom az öccsét, sajnálom, hogy meghalt, de… – A fõnök, Pollack azt is el akarta mondani, hogy légy udvarias Miss Collinshoz – mondta Dietz. – Meg hogy mutasd 25
meg neki, hol táborozott az öccse. Egy héten belül visszajövök a hölgyért. – Mi van? – Én csak továbbítom az üzenetet! – mondta Dietz. Elmosolyodott. – Ne engem támadj, ha nem tetszik valami. – Basszalak meg – mondta Sloane. – Inkább ne – felelte Dietz. – Nem vagy az esetem. – Örülök, hogy megismerkedtünk – mondta a nõ. A hangja száraz volt, mint a legjobb martini. *
*
*
Nem arról volt szó, hogy az állomáson ne lett volna elég hely, mert volt. Elméletileg tíz-tizenkét ember is lakhatott az épületben, méghozzá anélkül, hogy különösebben zavarták volna egymást. Természetesen a fürdõszoba, amibõl csak egy volt, jelentett volna némi gondot, de ezt is meg lehetett oldani. A házat egy propángenerátor látta el energiával. A helynek saját kútja volt. Jó tíz ölnyi, felhasogatott tûzifa állt rendelkezésre; Sloane növelni akarta a készletet, bár ezzel ráért, mert egy darabig nem kellett számítani arra, hogy különösebben zorddá válik az idõ. A pincében egy propános hûtõládát és hûtõszekrényt helyeztek el, ezekbe annyi minden belefért, hogy egy teljes szezonon keresztül kényelmesen, nélkülözés nélkül el lehetett éldegélni a házban. Ha lehullott a hó, itt az ember gond nélkül átvészelhette a telet. Sloane egyre azon töprengett, vajon mit akarhat a nõ. – Az az én szobám – mondta, és a folyosó vége felé mutatott. – Az üresek közül bármelyiket választhatja. A belsõ vécé vegyszeres berendezés, idõnként üríteni kell a tartályát, de sokkal jobb mint a külsõ. Fõleg télen, meg akkor, amikor a közelben vannak a medvék. A zuhanyt egy generátoros szivattyú mûködteti. Fürdés elõtt be kell kapcsolnia a gépet, utána meg le kell állítania. 26
A nõ, aki egy nagy, kék, teletömött hátizsákot hozott magával, bólintott. – Köszönöm. Sloane megvonta a vállát. – Szívesen. – Szeretném letenni a zsákomat, és jó lenne felfrissülni egy kicsit – mondta a nõ. – Utána esetleg válthatnánk néhány szót. Sloane pislogva nézett rá. Beszélgetni akar? Vajon arról a kibaszott, ostoba öccsérõl? Mit is üzent a fõnök? Udvariasnak kell lennie a spinével. Talán nem túl jó ötlet, ha szidja elõtte a testvérét, aki mellesleg már nem él. – Rendben, persze, beszélgessünk. Átment a konyhába, feltett egy kanna kávét. Még korán volt, nyugodtan ihatott pár csészével, nem kellett tartania attól, hogy egész éjjel fennmarad a koffeintõl. Valahol volt egy elektromos kávéfõzõje is, de jobban szerette a hagyományos megoldást: a gáztûzhelyen felmelegített vizet ráöntötte a vékony drótszûrõbe tett õrölt kávéra. Az italt termoszba töltötte, hogy tovább maradjon meleg. Összesen ötven fontnyi kávéja volt, kétfontos, vákuumos csomagokban; amennyit kávézott, a készlet akár egy évig is kitarthatott. Mielõtt lehullik az elsõ hó, Dietz majd átviszi Juneau-ba, ahol majd mindent megkap, amire szüksége lehet télire, azt követõen már csak tavasszal kell elhagynia ismét a park területét. Hallotta, hogy a nõ a fürdõszobában szöszmötöl. Nem sokkal késõbb megjelent a folyosón. – Kávét? – kérdezte Sloane. – Igen, kérek. Köszönöm. Sloane keresett egy másik bögrét. – Tej? Cukor? – Feketén kérem. 27
A férfi bólintott. Kitöltötte a kávét, az egyik bögrét átnyújtotta a nõnek. A pulthoz támaszkodott. – Leülhet, ha akar. – Egy örökkévalóságon keresztül ültem. Los Angelesbõl elõször Seattle-be repültem, utána Fairbanksbe, majd Juneau-ba, ott szálltam át arra a kipingált csotrogányra. Még sosem láttam ehhez hasonló gépet. – A helybeli pilóták némelyike eléggé kreatív fickó – mondta Sloane. – Dietz sokkal inkább mint a többiek. A legtöbb gépre félmeztelen nõket, vagy sasokat, meg hasonlókat festettek. – Igen, értem. Szóval, inkább állnék. Vagy… inkább járkálnék. Sloane megvonta a vállát. Neki aztán mindegy! A nõ ránézett. – Nem kedvel engem, igaz? Sloane már elég idõs volt ahhoz, hogy nyugodtan félresöpörhesse az udvariaskodó marhaságokat, viszont a fõnök parancsa egyértelmû volt: jól kellett bánnia a nõvel. – Nem ismerem önt eléggé ahhoz, hogy bármilyen véleményem legyen, hölgyem. – Mary, ha lehetne… – Rendben. Mint mondtam: semmi okom arra, hogy ne kedveljem. – De nem tetszik magának, hogy itt vagyok. Ez nem akar leszállni a témáról? Jól van. – Ez tény. – Miért? – Inkább magamban vagyok. Azt jobban szeretem. – Ez nem minden, igaz? Van itt még valami… Sloane felsóhajtott. – A testvére meghalt, maga tudni akarja, hogy miért és hogyan, nekem pedig el kell mondanom, amit tudok. Ha ez megtörténik, mi lesz? Jobban fogja érezni magát tõle? 28
A nõ ivott egy korty kávét, mielõtt válaszolt. – Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy fel kellett jönnöm ide. Megpróbálom megérteni a történteket. Sloane a fejét csóválta. Belekortyolt a kávéjába. – Maga nem kedvelte az öcsémet, igaz? – kérdezte a nõ. – Miért foglalkozik ennyit azzal, hogy kit kedvelek és kit nem? Számít ez? – Nem. Nem számít. De… Szóval? Nem kedvelte õt, igaz? – Nem, hölgyem. Tényleg nem. – Mert? – Mert egy kibaszott marhának tartottam õt, azért. A nõ hallgatott. – És? – És? Tényleg nem akarok szemét lenni, de a fickó azt kapta, amit megérdemelt. A nõ nyelt egyet, és bólintott. – Szóval maga szerint egy ember azt érdemli, hogy felfalják a vadállatok? – Ha az a bizonyos ember reggel, mondjuk Los Angeles egyik kertvárosában kilép a házából, hogy bevigye az újságot, és felfalja valami állat, nos, ebben az esetben nem érdemelte meg a sorsát. Viszont ha az a bizonyos ember annyira hülye, hogy sátrat ver azon a helyen, ahol a medvék halászni és enni szoktak, ha az a bizonyos ember úgy kezeli a medvéket, mintha ölebek lennének… Nos, szerintem teljesen természetes, hogy a medvék úgy viselkednek, ahogy medvékhez illik. Nem a testvére volt az elsõ állatbarát, aki így végezte, és valószínûleg nem is az utolsó. A nõ hallgatott. Talán nem értette a dolgot. Talán õ is olyan mint a néhai Paul Collins volt? Sloane elgondolkodott. Talán az lenne a legokosabb, ha rábeszélné a nõt, menjen haza. – Ez itt nem Disneyland, hölgyem. Ez itt Alaszka egyik lakatlan része. Az itt élõ állatok nem aranyosak, ezeket nem le29
het megsimogatni. Ezek a medvék nem ülnek le, és nem emelik fel a praclijukat, hogy szórakoztassák a turistákat. Ezek veszélyesek. – Tehát maga szerint az öcsém volt a hibás? – Rövid választ akar? Rendben. Igen. – Sloane elhallgatott. Lehet, hogy egy kicsit túl kemény volt? Nem, bassza meg! Nincs értelme szép szavak mögé bújtatni a tényeket. – Az igazat megvallva nem repestem a boldogságtól, amikor szóltak, hogy keressem meg a gyilkos medvét, és végezzek vele. – Tényleg ez történt? Miért kellett megtennie? – Hogy miért? Mert a helybeli politikusok nem akarták, hogy emberevõ medvék rohangáljanak errefelé büntetlenül. Ez ártott volna a turizmusnak. A medve esetleg rájöhetett, hogy jobban ízlik neki az ember, mint a lazac. Személy szerint semmiért sem okolom azt a szerencsétlen állatot… Õ pontosan azt tette, amit egy medvének tennie kell. A maga öccse betört a vadászterületére. A nõ arca egy fokkal halványabb lett. – Maga kegyetlen ember! – Igen, lehetséges, hölgyem. De realista is vagyok. A maga testvére nem tudta, mit mûvel, pedig tisztában kellett volna lennie vele. Ha megtanulja, amit meg kell tanulni, nem jött volna ki ide, és még ma is élne. – Maga sosem követ el hibákat? – kérdezte a nõ. – Ó, dehogynem! Rengeteget hibáztam. Viszont a nagy hibákért idõnként nagy árat kell fizetni. Babazsúrt játszani egy csapat vadon élõ medvével, amelyek mindegyike akkora mint egy Volkswagen? Ez egyszerûen õrültség. Épeszû ember nem tesz ilyet. Sajnálom az öccsét, de õ tehet mindenrõl. A nõ hallgatott. Letette bögréjét a pultra. – Látni akarom a helyet, ahol meghalt. Elvisz oda? 30
Sloane megvonta a vállát. – Persze. Holnap reggel. – Nem mintha sok választása lett volna. Persze, bármelyik folyó menti tisztásra elvihetné a nõt. Ki venné észre, hogy nem pontosan arra a helyre vezette, ahol meghalt a testvére? Pollack pedig bassza meg. Lesz hozzá néhány keresetlen szava. Majd legközelebb, ha találkoznak. Jól van, oké, azért nem fog nekirontani. Többnyire békén szokták hagyni idefent. Elvégzi a munkáját, nem cseszegetik – valamit valamiért. Úgy érezte, jó üzletet kötött. Néha ugyan rátoltak valami feladatot, ami púp volt a hátán, de ezeket mindig a lehetõ leghamarabb megpróbálta elvégezni, aztán az élet visszatérhetett a normál kerékvágásba. Ez is így fog menni. Elviszi arra a bizonyos helyre a nõt, aki majd sóhajtozik egy sort, sírdogál egy keveset, szipog, aztán pár napig még itt eszi a fene, de Dietz végül érte jön és elviszi. Aztán annyi, le lehet zárni az ügyet. Sloane úgy érezte, rengeteg idõt pazarolt teljesen felesleges és értelmetlen dolgokra. A park viszont fontos volt a számára. Nem akarta, hogy kirúgják azért, mert túlságosan keményen beszélt a fõnökkel. Egy hétig ezt a nõt is el lehet viselni. Miért is ne? Hiszen már sokkal keményebb dolgokat kibírt, sokkal hosszabb ideig. – Elég messze van, vagyis reggel korán indulunk, mielõtt még túl meleg lenne. A nap errefelé hajnali három táján kel fel, én az után pár órával szoktam ébredni. Iszunk egy kis kávét, eszünk valamit, ha gondolja, aztán nekivágunk. – Rendben van. Sloane bólintott. – Akkor holnap reggel találkozunk. – Mára ennyi? – Még ellenõriznem kell néhány dolgot. Érezze magát otthon. Három-négy órán belül visszajövök.
31
2
M
ary a vadõrház egyik szobájában, az ágy szélén ült. Látszólag a deszkafalat bámulta, de a tekintete a semmibe révedt. A helynek cédrusos illata volt, az ágy kényelmesnek látszott. Egy élénk színû, csíkos gyapjútakarót terítettek rá, és még párna is volt benne. A falakat nem díszítették képek. Az ágy elé rövid és keskeny rongyszõnyeget terítettek le. Nem ez volt a Seattle Hilton, de a tisztaságra nem lehetett panasz. Meg aztán arról sem feledkezhetett meg, hogy nem vakációzni jött. Tulajdonképpen maga sem tudta, miért jött el erre a helyre; nem tudta, mit szeretne elérni ezzel az egésszel. Paul halála óta érlelõdött benne ez a gondolat. Akkor még dolgoznia kellett, nem hagyhatta magára a tanítványait, nem repülhetett át egyszerûen Alaszkába. Kivárta a nyári vakációt. El kellett jönnie, bár nem tudta, miért. 32
Paul szeretett itt lenni. Az utolsó leveleiben egyre csak a vidék természeti szépségeirõl áradozott. Érezni lehetett, hogy boldog, élvezi a csendet és nyugalmat. A természetimádók álma – így nevezte a vidéket. Olyan hely, amit emberkéz jobbára még nem érintett, ami változatlan maradt; olyan hely, ahol a természetet a maga dicsõségében lehet látni. Mary tizennégy évvel volt idõsebb az öccsénél; amikor Paul megszületett, a szülei már jócskán középkorúak voltak. Amikor a szüleik meghaltak abban a szörnyû balesetben, a Harbor autópályán, Paul nyolcéves volt, õ pedig éppen akkor fejezte be a fõiskolát, akkor kapta meg az elsõ tanári állását Redondo Beachen. Természetesen magához vette Pault, felnevelte, mindent megtett érte. Csak ketten maradtak egymásnak, nem volt más rokonuk. Most pedig… magára maradt. A kisöcscsét, az õ kis Paulját éppen azok az állatok ölték meg, amelyeket annyira imádott. Az egész olyan volt, mint valami kozmikus, de obszcén vicc. Paul elküldte neki a vadakról készült fotókat és videókat, némelyiket alig néhány lépésnyi távolságból készítette a medvékrõl. Az állatok a jelek szerint befogadták õt, maguk közül valónak tekintették – Paul legalábbis ezt állította. Hónapokon keresztül élt közöttük, és soha, egyetlen probléma sem volt… Aztán mégis felfalták. Nem hibáztatta a vadõrt, tulajdonképpen megértette õt. Valódi vadembernek látszott, kemény fickó volt, ezt érezni lehetett rajta. A fegyvereit is olyan lazán és könnyedén tartotta, hogy látszott, már régen hozzájuk szokott. Egyedül élt, soha nem ment sehová a fegyverei nélkül, komolyan vette az életet, és a jelek szerint a magányos életmód miatt elfelejtette az emberek közötti normál érintkezési mód szabályait. Sajnálta, hogy meg kellett ölnie a medvét, amely meggyilkolta 33
Pault; azt a vadállatot sajnálta, nem az embert. Ha érzett is valamit, az legfeljebb bûntudat volt. Ez az ember nem érthette meg õt. Nem, az ilyen típusú fickóktól el sem lehet várni ilyesmit. A helybeliek egészen más szemmel nézték a világot, mint mondjuk az az ember, aki távolról érkezett, kifejezetten azzal a céllal, hogy tanulmányozza a vidéket és az itt élõ állatokat. Az itteniek nem érthették meg, Pault miért ejtette ámulatba a környék, miért tartotta olyan nagyra a helyet. Persze ez érthetõ: például New Yorkban is vannak olyanok, akik a városban születtek, ott nõttek fel, ott élnek, de még sosem nézték meg a Szabadságszobrot – számukra teljesen természetes, hogy ott áll, ahol, hozzátartozott a tájhoz, a világukhoz, nem találtak benne semmi különöset vagy érdekeset. Hát igen, az emberek már csak ilyenek: sokszor nem látják a fától az erdõt… Paul ezzel szemben észrevette ennek a világnak a csodáit, talán még érzékenyebb volt ezekre a részletekre, mint mások. Talán naivan viselkedett, elvakította az újdonság varázsa, de… De ezt, ami vele történt, ezt nem érdemelte meg. Ez így igazságtalan! Mary még mindig alig tudta felfogni és elhinni, hogy az öccse halott. Az egész olyan… valószínûtlennek tûnt. A kis Paul, aki állandóan nevetett, aki annyit játszott, akibõl kedves, érzõ szívû felnõtt lett, olyan ember, aki nem vágyott másra, csupán arra, hogy szabadon éljen a világban, és élvezhesse a föld szépségeit… Paul valósággal beleszeretett ebbe a helybe, ami aztán végzett vele. Ez így nem volt rendjén. Nagyon nem. Marynek fogalma sem volt arról, hogy mit ér el azzal, ha terepszemlét tart, de úgy érezte, ennyivel mindenképpen tartozik Paulnak. Nem volt itt, hogy megvédje õt, de valójában akkor sem tehetett volna semmit, ha történetesen mellette van. 34
Nem ez volt az elsõ eset, hogy cserbenhagyta az öccsét. Nem volt erõszakos nõ, sosem fogott fegyvert. Ha elkíséri Pault erre az útjára, mindenben rá kellett volna hagyatkoznia; az öccsének kellett volna megvédenie õt. Nem támaszkodhatott volna másra, csakis arra, amit Paul tud az állatokról. Márpedig ez a tudás – legalábbis a vadõr nem túl kedves megjegyzésébõl ítélve – nem volt valami nagy. Ennek ellenére bizonyos értelemben véve mégis az õ hibája az, ami történt. Talán Paulra rátalált a múltja. Rátalált, és végül mégis lecsapott rá… Felsóhajtott. Fáradt volt. Tudta, aludnia kellene. Holnap a vadõr el fogja vinni arra a helyre, ahol Paul meghalt. Arra a helyre, amit Paul a leveleiben „mágikusnak” nevezett. Talán ha ott lesz, meg fogja érteni, mi tetszett meg annyira az öccsének. Talán valahogy Paul halála is értelmet nyer. Bízott benne, hogy így lesz. Körbenézett. Nehéz volt nem visszaemlékeznie arra, milyen volt Paul; milyen volt csecsemõkorától kezdõdõen. Álmodozó volt, mindig belefutott valamibe. Marynek eszébe jutott egy régi jelenet. Az öccse úgy hatéves lehetett, amikor a szüleik elvitték õket egy kirándulásra, a Tenger Világa akváriumhoz. Paul elbûvölve figyelte az üvegfal mögött úszkáló halakat, az ide-oda cikázó testeket. Mary akkor már fõiskolás volt, de a kisfiú lelkesedése még õt is magával ragadta. Milyen aranyos volt! Mindent tudni akart, tele volt kérdésekkel. Ez micsoda, apa? Éjszakánként hol szokott aludni? Hol vannak a gyerek halak…? Az apjuk szinte mindenre így válaszolt: „Nézz utána, kisfiam. Akkor jobban megmarad a fejedben.” Aztán amikor már úgy tízéves volt, egyszer úgy jött haza az iskolából, hogy egy monokli volt a szeme alatt. Összeverekedett valakivel. Látta, hogy az egyik fiú egy kutyát rugdos, és rászólt, hagyja abba. A srác nagyobb volt nála, neki35
ment, alaposan helybenhagyta õt, viszont a kutya megmenekült. Mary akkor nagyon büszke volt az öccsére. Paulnak két teljes évre volt szüksége ahhoz, hogy valamilyen szinten feldolgozza a szüleik halálát, és… Ebbõl elég, Mary! Jobb lesz, ha ezt a gondolatmenetet nem folytatod! Amikor Paul végzõs volt a középiskolában, biológiából kitüntetést kapott. Matematikából viszont megbukott. Az egyik tudományos versenyen elsõ díjat nyert a városban szabadon élõ állatokról készített tanulmányával. A Los Angeles-i kojotokat tanulmányozta, követte és fotózta õket, magnóra rögzítette az üvöltésüket. Ez is érdekes: a civilizáció kellõs közepén, a betondzsungelben a kojotok nem csupán életben maradtak, de szépen elszaporodtak. Az õskor kutyáihoz hasonlóan megtanultak alkalmazkodni az emberek által létrehozott környezethez. Pault ámulatba ejtette ez a tény, ezért is kezdett foglalkozni a témával. Mary lakásán, a falon még mindig kint volt az egyik fénykép, az, amelyiket Paul egy fiatal nõstény kojotról, meg a kölykeirõl készített, alig néhány lépésnyi távolságból. Az állat belenézett a kamerába, egyáltalán nem félt Paultól. Vajon hogy sikerült olyan közel kerülni hozzá? Más talán kudarcot vallott volna, Paul azonban elérte a célját. Szerette az állatokat, azok pedig valamilyen módon megérezték ezt. Mary arra is emlékezett, hogy Paul még fõiskolás korában sem tudta, mivel akar foglalkozni az életben, azt viszont már akkor eldöntötte, hogy a munkájának valamilyen köze lesz a természethez, az állatokhoz, a vadonhoz, a városoktól távoli helyekhez. Váratlanul abbahagyta a fõiskolát, és Oregonba költözött, ahol egy fán lakott – így akarta megmenteni a petytyes baglyokat… 36
Végül, miután tucatnyi munkát kipróbált, Paul elhatározta, eljön erre a helyre, Észak-Amerika utolsó vadonjába. Az állatok között akart élni, úgy gondolta, a különbözõ lények ráéreznek arra, hogyan gondolkodik, és befogadják maguk közé. Paul, Paul, Paul. Hogyan alakulhattak így a dolgok? Hogyan halhatott meg? Érezte, ismét az a veszély fenyegeti, hogy kitör belõle a bánat; kitör, és maga alá temeti, mint már oly sok alkalommal. Visszafojtotta. Nem akart sírni, nem akarta, hogy ez a brutális, szenvtelen vadõr lássa a könnyeit. A fickó elment, pár órát távol volt, majd visszatért. A hallban tartózkodott, egészen biztos meghallotta volna a zokogást. Nem biztos, hogy megértené a dolgot, azt pedig valószínûleg sosem fogja megtudni, Paul miért vált éppen olyan emberré, amilyen volt. Ezt valójában még maga Paul sem lett volna képes elmagyarázni… Paul meghalt, nincs többé. Ezen a tényen a világ összes könnye sem változtathat. Mary tudta, a vadõr el fogja vinni õt oda, ahol a borzalom megtörtént. Látni fogja azt a helyet, és talán valahogy sikerül majd végre megnyugodnia. Vagy nem… Fogalma sem volt, mi fog történni, csak azt tudta, hogy el kellett jönnie ide. A saját szemével akarta látni a helyszínt, hogy… hogy… Valamiért. Õ maga sem tudta, miért. A Los Angelesben megrendezett temetés szerény szertartás volt; azt, ami Paul testébõl megmaradt, Alaszkában hamvasztották el, a hamvakat aztán elküldték a nõvérének. A lezárt urnát Forest Lawnban, a szüleik hamvai mellett helyezték el. Mary elbizonytalanodott. Talán mégsem volt jó ötlet eljönni ide, de… Meg kellett tennie. Nem tudta, mire számítson, de remélte, hogy másnap több kérdésre választ kap majd. 37
Felállt, kicsomagolta a holmiját. Mielõtt útnak indult, alaposan utánanézett az interneten, milyen holmikat szerezzen be. Hozott rovarriasztót, naptejet, túrabakancsot, zoknit. Amenynyire lehetett, megismerte a parkot, tudta, milyen óriási, és minden fellelhetõ információt begyûjtött a medvékrõl, meg a vidéken élõ többi állatról. Úgy érezte, a lehetõségekhez képest nagyon jól sikerült felkészülnie. Pihennie kellett. Fáradt volt, és másnap újabb komoly erõpróbák vártak rá. Ha minden jól alakul, végre eleresztheti az öccse lelkét. Levetkõzött, felvette flanelpizsamáját. Végigment a folyosón, fogat mosott, megmosakodott, azután visszatért a hálószobába. Az éjjeliszekrényen egy apró, elemes lámpa állt. Felkapcsolta, lefeküdt az ágyra. Kinyitotta a magával hozott könyvet – egy krimit választott az útra –, de képtelen volt odafigyelni a történetre. A szavak összefutottak a szeme elõtt, újra és újra el kellett olvasnia a bekezdéseket, minduntalan elvesztette a fonalat. Az elsõ fejezetben elkövettek valami gyilkosságot, de nem igazán fogta fel se a sztorit, se a párbeszédeket. Fáradt volt, nagyon fáradt. Egy-két percre letette a könyvet, és lehunyta a szemét… Azonnal elnyomta az álom. Lidércnyomás gyötörte. *
*
*
Mindketten dühösek voltak, a nõ is, a férfi is. A férfi durvaságokat vágott a nõ fejéhez, ocsmány szavakat használt, üvöltözött, úgy vágta a nõhöz a szavakat, a mondatokat, mintha kövek lennének. A nõ hasonlóképpen válaszolgatott. – Kurva! – Rohadék! – Picsa! 38
