Római jog XXIII.
A római perjog továbbélése A személyi-, családi és dologi jog továbbélése
európai közös eljárásjog A középkor végétől számíthatjuk azt az időt, midőn előbb az egyházi, majd a világi jog területén elvált egymástól a büntető- és a magánjogi per. a per menete a középkor elején sokhelyütt visszatért a szóbeli és közvetlen pervitelre, de a fejlett középkortól a posztklasszikus római és kánonjogi fejlődésnek megfelelően a magánjogi per írásbeli volt, uralkodó alapelvei a későközépkortól: • • •
a per a felek kezdeményezésére indul, a felek urai a pernek, a per kontradiktórius jellegű.
Ezen elvek szerint először a kánonjog dolgozta ki igen részletesen az eljárásjog szabályait. Később ezen az alapon a világi bíróságok gyakorlatának szabályait az ún. római-kánonjogi peres eljárássá alakították át. Ez képezte az európai közös eljárásjogot, amely pl. Németország több tartományában egészen 1877-ig meghatározta a permenetet - hasonlóan Magyarországhoz.
a közös peres eljárás jellemzői Az egyházi bíróságok átvették a justinianusi jog cognitios eljárását, sőt azt továbbfejlesztve a nyilvánosság helyébe a tárgyalás titkosságát tették, a közvetlenséget megszüntették és a bizonyítás-felvételt kiküldött esküdtekre bízták (inquisitio), a két fél egymás nyilatkozatait csak a periratokból ismerhette meg, a képviselet mind a személyt illetően (procuratio), mind a jogi kérdésekben (advocati) kötelezővé vált.
alapelvek Az usus modernus korának - egyébként az írásbeliség miatt elég körülményes - eljárásjogát többek között az alábbi alapelvek határozták meg: 1. „Quod non est in actis, non est in mundo”. Ez a szigorú írásbeliséghez kötöttség szabály, mely szerint a bíró csak azokat a tényeket veheti figyelembe, melyeket az aktákban, a bírósági iratokban rögzítettek. 2. „Da mihi facta, dabo tibi ius”. E szerint a feleknek kell a szerintük igaznak vélt tényeket a bíró elé tárniuk és bizonyítaniuk, a bíró feladata a megfelelő jogszabályok alkalmazása az előadott és bizonyított tényállásra; (kivételek!!) 3. „Iura novit curia”. (A bíróság ismeri a jogot) 4. „Ne eat iudex ultra petita partium”. A bíró nem terjeszkedhet túl a felek kérelmén. Nem ítélhet meg többet a felperes javára, mint amenynyit az kér, és nem ítélhet meg kevesebbet, mint amennyit az alperes teljesíteni kész.
a jogszabály alkalmazásának elvei A bírónak mind a középkorban, mind a korai újkorban a jogszabályok több rétegével kellett dolgoznia. Feladatukat az könnyítette meg bizonyos mértékig, hogy a közös jogot – a statutum-elmélet szerint – előző speciális szabályok (statutumok, szokások) értelmezése a ius communen keresztül történt. I. Az ún. statútum-elmélet a kommentátorok által kidolgozott sajátos elmélet: e szerint a római jog – ha másként nem –, mint „ratio scripta” mindenütt szerephez juthat, ahol olyan jogi kérdések merülnek fel, melyeket a helyi jogforrások, pl. a helyi statútumok vagy a szokásjog alapján nem lehet eldönteni.
a jogszabály alkalmazásának elvei (2) II. Ezt ellensúlyozta azonban, hogy az eljárásban a jogforrások eltérő erőt képviseltek, bár mindegyikük alapja lehetett a döntésnek. A közös jog a „iura novit curia” (a bíróság ismeri a jogszabályt) elvéből indult ki. Ez azonban nem érvényesült ugyanolyan mértékben minden jogforrástípusra. A bírónak nem kell minden lehetséges jogforrást ugyanolyan mértékben ismernie.
a jogszabály alkalmazásának elvei (3) A bíró ismereteit előfeltételezték: 1. a ius commune, vagyis a római-kánonjog terén, és 2. a bíróság székhelyének ius scriptuma,vagyis az adott város, vagy tartomány statutumai tekintetében.
Ezek tekintetében csak bizonyos korlátozásokat ismertek el • az ún. extravagantessel kapcsolatban, melyek olyan szabályok, amiket nem hivatalos gyűjtemények tartalmaztak; ezek tekintetében a bíró köteles volt utánakérdezni a szabály kibocsátójánál; • illetve a helyi statutumokkal kapcsolatban az olyan újításokra (reformationes) tekintettel, melyek még nem vétettek fel a város statutum-könyvébe.
Ezen utóbbi eseteket kivéve a felek nem kötelesek az ilyen jellegű forrásból származó szabályok hatályát bizonyítani. A bíró azonban köteles utána nézni a hivatkozott szabálynak (apertura libri).
Egy felsőbb bíróság azonban nem köteles ismerni területe összes helyi statutumát.
consuetudines Más a helyzet a szokásjogokkal és külső statutumoknál. Ezek ismeretét nem feltételezték a bíróság részéről.
1. A szokásjoggal kapcsolatban általánosságban az a felfogás érvényesült, hogy az eljárásban tényként fogták fel azt: „Consuetudo est facti”. Ennek az a következménye, hogy az a fél, aki a szokásjog valamely szabályára hivatkozott, tartozott azt idézni, és bizonyítani ezen szabály létét és tartalmát. Elesett ez a kötelezettség, ha az adott szokásjogi szabály általánosan ismert (notoria), vagy írásban rögzített volt (in scriptum redacta). - Tripartitum!! Ebben az esetben esetleg elég a könyvre való utalás is. Hogy a szabály szövegének idézése szükséges-e, az vitatott, de az uralkodó tan megköveteli ezt. Németországban az idézési kötelezettség a statutumokra is ki volt terjesztve.
consuetudines (2) A szokás meglétének bizonyítása a bizonyítás szokásos eszközeivel történik, két tanúval vagy oklevelek által. A szokás érvényesülését is bizonyítani kell, különösen megfelelő akták bemutatásával, melyek az usust igazolják. Ennek elsődleges (de nem kizárólagos) lehetősége a bírósági akták bemutatása. • A régebbi elmélet legalább két akta bemutatását követelte meg. • Később egy is elég volt, de azért nem volt mindegy, hogy milyen jelentőségű üggyel volt kapcsolatos az akta.
Franciaországban és Hollandiában az usus modernus korában a szokást per turbam, vagyis legalább 10 tanú részvételével kellett igazolni.
a jogszabály alkalmazásának elvei (3) 2. Hasonló szabályok vonatkoztak az ún. idegen statutumokra vagyis melyek nem a bíróság székhelyének jogát tartalmazták. Ezeket is tényekként kezelték és ezeket is bizonyítani kellett - ez a szabály Angliában egészen napjainkig fennállt. Az usus modernus perjogi gyakorlata szerint a bíró officiumaból kifolyólag kiegészítheti (supplere) a felek jogi érveit, ez azonban nem vonatkozik az • extravagantesre, • a consuetudinesre és • a külső statutumokra.
„fundatam intentionem habere” III. Az egyes jogforrástípusok különleges helyzetéből adódott a szabály, hogy az, aki a közös jogra, különösen a római jogra hivatkozik, annak ún. fundata intentioja van. Vélelem szólt az általános jog alkalmazandósága mellett, vagyis a ius commune érvényesülése mellett. Mivel minden vélelem a bizonyítás terhét arra a félre ruházza, aki a vélelmet kétségbe vonja, az aki olyan szabályra hivatkozik, amely a ius communenak ellentmond, azon szabály pozitív létét bizonyítani köteles.
kötött bizonyítás A közös jogi eljárás egyik jellegzetessége, amelynek nagy jelentősége volt a jogalkalmazásra és magára a közös jog alakulására is, az volt, hogy nem ismerte a bizonyítékok szabad mérlegelését. A bizonyítékok szabad mérlegelése helyett a bizonyítékok rangsora és egy sor vélelem nyert bevezetést. A bíró nem alakíthatta ki szabadon meggyőződését az ügyről a bizonyítékok alapján. Rendkívül sok szabályt kell figyelembe vennie véleményalkotása során. Ezek a szabályok megmondták, hogy mikor tekinthet egy tényt bizonyítottnak és mikor nem, illetve hogy mikor kell saját meggyőződésére tekintet nélkül további bizonyítékokat követelnie. Így például nem elég egy tanú állítása a teljes bizonyító erőhöz, legalább két tanú egybehangzó vallomása kell.
onus probandi Ezen elvek következménye, hogy igen nagy szerepe volt az eljárásban annak, hogy kire nehezedik a bizonyítás terhe. Több bizonyítási teherrel kapcsolatos konkrét szabály került alkalmazásra.
Ezzel összefüggésben a közös jog nagyon sok vélelmet is ismert. Ezek jelentősége abban állt, hogy a vélelmek megfordították a bizonyítás terhét (onus probandi), vagyis a vélelemmel szemben kellett bizonyítani a vélelmezett tény fenn nem állását. Az a fél, aki mellett a vélelem szól mentesül a bizonyítás ódiumától.
praesumptiones A vélelem fogalmát Alciatus határozta meg, aki szerint az nem más, mint egy valószínű összefüggés, amelyet igazságnak fogadnak el, ha bizonyosan nem szól ellene valami. A vélelem egy bizonyos tisztázatlan helyzetet (res dubia) előfeltételez, és az általános tapasztalatokon nyugvó lehetséges megoldás elfogadását jelenti. Továbbra is különbséget tettek • praesumptio iuris (tantum) és • praesumptio iuris et de iure között, a tanultak szerint.
praesumptiones (2) A vélelem alapja egy meghatározott a dolgok szokásos lefutásáról alkotott élettapasztalat. A közös jog azonban nem általában tette alkalmazhatóvá a bíró számára az ilyen jellegű tapasztalatokat, hanem konkrét tapasztalati szabályok alkalmazására kötelezi, melyekhez kötve volt. Ezen alapul a dogmatikai megkülönböztetés a • praesumptio hominis és • praesumptio legis között. Minden egyes utóbbi körbe tartozó praesumptionak törvényi alapja volt. A Corpus Iuris szövegéből illetve ezek communis opinioban megjelenő értelmezéséből vezették le ezeket.
praesumptiones (3) Például ilyen szabályok tartoztak a törvényi vélelmek közé: • az atya szereti gyermekeit, • az asszony, aki hosszú ideig tiszta életet élt, a jövőben is „casta” lesz.
Anyagi jogi szabályokat is fogalmaztak meg vélelmek formájában: pl. elfogadott volt a szabály, hogy a jegyesek közötti copula carnalis kétség esetén házasságkötési szándékot jelent.
Amennyiben két vélelem összeütközött, akkor az erősebbet kellett elfogadni. Az, hogy melyik az erősebb, annak megállapítása a bíró arbitriumára volt bízva.
praesumptio normativa A ius commune tudománya azonban átvitte a vélelmek gondolatát a tapasztalati tények területéről a normatív rendelkezések világába is. Így vélelem szólt amellett, hogy ami általában jogilag vagy erkölcsileg érvényes, az az adott esetre is érvényességgel bír. • ebből a szempontból ered az előbb említett szabály, hogy az, aki a római jogra hivatkozik, annak fundata intentioja van. • továbbá, hogy megengedett az, ami kifejezetten nincs megtiltva! Ez azonban még tovább vezet, mégpedig alapvető jogintézményekkel kapcsolatban. • A személy- és a tulajdon szabadságának alapvető jogelvét is vélelem formájában fogalmazták meg: az egyén személyes szabadsága és a tulajdon tehermentessége volt alapvetően elfogadva, és így aki ezt vitatta, annak kellett állítását bizonyítania. Ide tartozik az ártatlanság vélelme is.
személyi és családi jog
személy caput, persona: általános képesség (persze rendi befolyás alatt) arra, hogy valaki jogok és kötelezettségek alanya legyen. • a kánonjog szerint mindenkinek elidegeníthetetlen joga a jogalanyiság – a rabszolgaság csak kivételes állapot • a természetjogászok szerint az embert megilletik bizonyos veleszületett jogok – minden ember jogalany a személyiség kezdete: élve születés a torzszülött is személy a nasciturus-fikció a középkorban nem került elfogadásra, később minden jogrendbe bekerült
a személyiség vége: halál az újkorban ismert a „polgári halál” intézménye (kolostorbavonulás, életfogytig tartó fogház) - francia jog
az eltűnés A középkorban, egyházi hatásra a római jog élet-vélelme átfordult az eltűnés következményeként valószínűsített halál vélelmére. Minthogy a házasság felbonthatatlan volt, a hosszú távollétből adódó társadalmi nehézségek e területen, valamint a vagyonnal összefüggő rendi terhek viselése terén jelentkeztek. Így a hosszú hírnélküli távolléthez elkezdték római forráshelyekre alapozva a halál vélelmét fűzni, annak bírói megállapításával. • veszélyben eltűnt esetén 5 év, • egyébként korhatár (70 felett), illetve • 20-30 évi hírnélküli időtartam volt a vélelmezett halál alapja.
jogképesség A jogképesség nem egyenlően járt ki mindenkinek, hanem rendi állás szerint megfelelő terhekhez kapcsolva speciális jogként létezett a közjogban. A jogképesség rendenként különbözött • politikai tartalmában (tisztségviselés), • helyenként családjogi és • vagyonjogi vonatkozásban is. Külön kiemelt helye volt az egyházi rendnek: • privilegium fori, • kötelezettségek (pl. katonáskodás) alóli feloldás, • viszont erős vagyoni korlátok (holtkézi törvények).
polgári egyenlőség A rendi előjogokat a 17-18. századra a társadalom egyre kevésbé fogadta el. A természetjogi iskola a római jog elve alapján hirdette meg a polgárok közti egyenlőség és a személyes szabadság igényét, megtoldva az egyházi jogból vett testvériség gondolatával: • teljes polgári jogegyenlőség a közjogban • egyenlő jogképesség a magánjogban azonban egyszersmind megszüntette a rendi társadalomban adott szociális védettség maradványait is, ezáltal az eredményeknek keserű mellékhatásai is keletkeztek. A testvériség elveszett az átalakulás során és a törvény előtti egyenlőség vívmánya gazdasági okokból visszájára fordult. A 20. században ismerték fel, hogy a szociális biztonságra való jog biztosítandó alapjog – s ezt még az ún. első generációs szabadságjogok terhére is fel kell vállalja a szociális jogállam.
házasság A keresztény családideál átvett bizonyos elveket a római jogtól: • a „felek szabad megegyezése hozza létre a házasságot” (libera debent esse matrimonia) elvet; • a szigorú egynejűség eszméjét; • az egyneműek kapcsolatának tiltását; • a rokonok közti házasság tilalmát.
A keresztény házasság az egyházjog intézménye – az egyház képviselője előtt kötendő – a tridenti zsinat óta két tanú kell. A polgári korban fakultatív, majd kötelező a polgári házasság! Házassági akadályok = római jog (kiv. heréltek és római specialitások a relatív akadályok terén) A más-más társadalmi rendhez tartozó felek házasságának következményeit egyes országok világi joga rendezte, így a jobbágy-polgár, vagy jobbágy-nemes szülők esetében.
válás A házasságot az Egyház szentségnek tartja, a felette való iurisdictiot kizárólagos hatáskörébe vonta, s főbb törvényeit a lex divina-ra vezette vissza, amelyek megváltoztathatatlanok. Így a házasság felbontásának jogi lehetőségét eleve elvetette és mindazon országokban, ahová a római jogot, mint saját jogát vitte be, ezt (a római joggal szemben is) így tanította. A kánonjog szerint a házasság érvényteleníthető, de fel nem bontható. (a keleti egyház ebben egy fokkal engedékenyebb: házasságtörés esetére lehetővé teszi a válást, és ez esetre a nem vétkes félnek megengedte az újraházasodást is. Viszont a keleti egyházi jog korlátozta az özvegyek újraházasodását három esetre.) válás helyett: „ágytól és asztaltól való elválasztás”
A protestáns házasság felbontható, csakúgy, mint a polgári házasság.
házassági vagyonjog Már a justinianusi jog elismerte az asszony tulajdonát a hozomány és a bevitt vagyon felett. Ezt a középkori jogok átvették. A vagyonjogi megjelölések értelme ingadozó volt dos = allatura - parapherna donatio ante nuptias = res praphernales donatio propter nuptias = dos (hitbér) A hozományt a nő kapja, viszont gyümölcsei a házasság terheinek könnyítését szolgálják. Bontás vagy a férj halála esetén csak a tiszta vagyont kell kiadni az asszonynak vagy örököseinek.
A legtöbb európai jog valamilyen formában elismerte az asszony munkáját a közös háztartásban a házasság alatti szerzemény közösnek nyilvánításával – vagyonegységesítés elve. E vonatkozásban azonban sok a speciális szabály, a rendi, területi különbség. (erdélyi szászok: 1:2, szepesi szászok 1:1)
rokonság A rokonságot az egyházi jog vérségi és lelki alapon ismeri. A vérrokonságban a kánonjog különböztet • egyenes-ági (le-és felmenők közti) és • oldalági (közös őstől levezetett) rokonság között. - előbbit a nemzések foka szerint tartja számon, - utóbbit a közös őstől való nagyobb távolság szerint (parentelák), tehát van elsőfokú oldalági rokonság: perentela-elv ízközelség
rokonság (2) A lelki rokonság fennáll keresztszülőkeresztgyermek stb. vonatkozásában, s ugyancsak képezhet pl. házassági akadályt. A világi jog a vérrokonság mellett ismerte az osztályos atyafiságot, amely rendi öröklési jogosultság, s amelyet ugyancsak lehetett jogi úton, privilegiummal is létrehozni (agnatio). A polgári fejlődés során a törvénytelen származás hátrányait a jog lépésről lépésre feloldotta, s a házasság feletti hatáskört az állam elvonta az egyházaktól.
dologi jog
a tulajdon A tulajdon megjelölése a középkorban is proprietas, dominium. Utóbbi szóval azonban jelölték az uralkodói felségjogok eredeti vagy átengedett gyakorlását is, valamint az összes iura in re – idegen dologbeli jogalappal bíró – jogokra (pl. haszonélvezet) is alkalmazták a dominium kifejezést.
Bartolustól származik a tulajdon meghatározása: „ius in re corporali perfecte disponendi nisi lege prohibetur” = jog a testi dologgal való teljes rendelkezésre, amennyiben azt törvény nem korlátozza. Bár a tulajdonosi szabad rendelkezésnek a feudális jogokban is voltak korlátai!
„osztott tulajdon” INGATLAN tekintetében különböztettek fogalmilag a • dominium directum („egyenes” tulajdon) és • dominium utile („használati” tulajdon) között. A megkülönböztetés hűbérúr és hűbéres tulajdonának megkülönböztetésére született: a dominium directum a tulajdonnal rendelkezés, a dominium utile a tulajdon hasznosítása jogát jelentette.
Ez a glosszátorok (13. sz.) konstrukciója: csak így tudták a hűbéri viszonyokat a római jog egységes tulajdonfogalmával egyeztetni - kegyes csalás! Mindkét fajta jog érvényesíthető az usus modernus szerint rei vindicatio és actio negatoria által – de a vazallus csak utiliter. A hűbéri viszony mellett az örökhaszonbérletre, egyházi precariara is is alkalmazták a dominium utile megjelölést.
„osztott tulajdon” (2) Tehát az ingatlanon a rendi jogok nem ismerték a római jog szerinti valódi tulajdon fogalmát, hisz • a dominium directum rendelkezési lehetősége is kötött volt (az uralkodó a visszaháramló vagyont köteles volt donatio-ba adni), • a dominium utile pedig csak időhatárhoz kötött rendelkezési jogot nyújtott. Baldus dominium superius (főtulajdon) és dominium inferius (altulajdon) között különböztetett. Az usus modernus fenntartotta, a természetjog elvetette az elméletet, mégis (ALR, ABGB): • Obereigentümer • Untereigentümer
A Code Civil és a pandektisztika (Windscheid) már nem ismerte a megkülönböztetést.
a tulajdon védelme A rei vindicatio a tulajdon tárgya birtokának visszaszerzésére, az actio negatoria a joggyakorlás akadályának elhárítására illette meg a tulajdonost. Vélelem szólt amellett, hogy a birtokos tulajdonos. • eredetileg csak használati sérelmek esetén vélelmezték a birtok jogosságát, • de a természetjogászok szerint általában, s így vették ezt át a kodifikációk is. Egy másik vélelem szerint a régebben fennállott tulajdonról annak folyamatos fennálltára lehet következtetni. Rei vindicatio-val a tulajdonos a birtokostól • a dolog birtokába bocsátást követelhette, • a gyümölcsök és • a károk megtérítésével.
a tulajdon védelme (2) Ingadozás volt a jóhiszemű birtokos gyümölcs kiadási kötelezettsége tárgyában, de végül is a római jog eredeti álláspontja győzött (litis contestatiokor meglévő kiadása). A beruházásokat is római jog szerint számolhatta el az alperes, még pedig a rosszhiszemű a hasznos beruházásokat csak bontási értékben: a hereditatis petitio szerinti kedvezőbb nézet nem tudott áttörni.
Nem tulajdonostól szerzés: • egyes helyi jogok korlátozták a rei vindicatio hatályát az ellen, aki ingót vásáron vagy kereskedőtől (zsidótól, olasztól, zálogháztól) szerzett, vagy visszterhesen szerzett, • vagy nem adták meg a rei vindicatiot akkor, ha a tulajdonos által birtokba juttatott személy adott el egy dolgot. Utóbb ezen nézetek mint tulajdonszerzési formák mentek át modern polgári jogokba. A tulajdonos ill. birtokos actio negatoriaja jogosságát vélelmezték, tehát a behatás jogosságát kellett bizonyítani. A ius commune alkalmazta az actio Publicianat is, keresetet adott a birtokos ellen annak, aki korábbi jogcímes birtokát igazolta.
kisajátítás A magántulajdon kényszerű elvétele közcélra, törvényes eljárás keretében és kártalanítás ellenében. Tárgya: ingatlan, vagy ingatlanhoz kapcsolódó jog
A kora újkorban merül fel egyre gyakoribb közjogi és magánjogi problémaként (római jogi alapja kevés van) Elméleti kidolgozója Grotius: ius eminens - ius vulgare a kisajátítás feltétele: • utilitas publica • compensatio ex communi Montesquieu (magántulajdon szentsége): • törvényes eljárás
a birtok A birtok, mint joghatásokkal járó tényhelyzet célja megmaradt: • a közrend és béke védelme, • a tulajdonosi és jogos birtokosi helyzet erősítése és • a tulajdon keletkeztető hatás, elsősorban a tulajdont feladóval vagy hanyagul őrzővel szemben. Ilyen értelemben védte a birtokot a kánonjog is. Ugyanakkor a birtok és tulajdon közötti megkülönböztetés elmosódott, így birtok a feudális szóhasználatban a • jogvédelmet és • rendelkezés-hasznosítási jogot is jelentette valamely vagyonon, vagyontárgyon. Az usus modernus megkísérelte legalább meghatározásszerűen a római birtokfogalmat feléleszteni. A tényleges birtokhelyzetet detentionak nevezték, a jogilag hatályos birtokot: detentio rei animo dominantis, detentio animo rem sibi habendi, detentio rei corporalis animo possidendi jelölték.
birtokvédelem A birtok joghatása továbbra is: • a védelem, • az alperesi pozíció (jogosság vélelme), • a jóhiszemű birtokos elválással történő gyümölcsszerzése, • és az elbirtoklás révén a tulajdonkeletkezés. A justinianusi interdictum unde vi és utrubi, valamint egyes kereseti elemeket tartalmazó posztklasszikus jogintézmények az egyházi jogban továbbéltek: „Redintegranda est possessio”, rendelte a kánoni jog, mégpedig személyes kereseteként annak, akitől elvették, azzal szemben, aki erőszakkal elvette. Kereset a volt birtokos javára az actio spolii, nem csak a birtok tárgyára, hanem annak gyümölcseire is és nem csak az elvonó, hanem annak jogutódai ellen is.
A praetori possessorius eljárás helyébe a summariissimum (sommás birtokvédelem) lépett, amely a per tartamára rendezte a birtokhelyzetet.
zálog A római jogban a zálog járulékos, biztosíték szerepét betöltő, idegen dolgon fennálló jog. Sok esetben ipso iure az adós egész vagyonán fennállott, csődeljárásban privilegizált követelést képezett, s ezt az előnyt osztották a közokiratba foglalt jelzálogok. Justinianusnál a pignus és hypotheca megjelölés átfedte egymást: • később a pignus elsősorban ingó kézi-, (zsidó, egyházi és városi zálogházak)
• a hypotheca elsősorban ingatlan jelzálog. A középkorban az ingatlanjelzálog helyét nagymértékben az ingatlan kézizálog foglalta el, ezzel a kamattilalmat játszották ki: ANTICHRESIS A zálogba átadott ingatlanon a zálogjog minimális ideje ki volt kötve, csak a kikötött birtoklási idő letelte után lehetett megfelelő határidővel felmondani. Viszont elzálogosítani a birtokot csak a birtokjog fennálltáig terjedő időre lehetett: a korona háramlási és az osztályos atyafiak öröklési jogával szemben a záloghitelezőnek nem volt dologi védelme.
jelzálog Keletkezése szerint a zálog törvényes, szerződési vagy bírói. A szerződéses zálog kiköthető bármely hatályos szerződésben, de a közokiratba foglalás sorelsőséget biztosít. A francia jog későközépkori álláspontja szerint minden közokiratba foglalt tartozásnál törvényes jelzálogjog keletkezik az adós egész vagyonára, de az usus modernus ezt csak a törvényben rögzített esetekre korlátozta. A német városi gyakorlatban már korán megvalósult a jelzálogok nyilvánossága – bíróság vagy városi tanácsi bejegyzés révén (Grundbuch): előny a formátlan jelzáloggal szemben. Az újkorban a Hypothekenordnungok szerint • a telek-jelzálog csak akkor érvényes, ha telekkönyvbe jegyezték, • specialitás elve érvényesül - a hypotheca generalis megszűnése 19. századi jelzálogtörvények: az ingatlanjelzálog-jogok önálló, forgalomképes jogok lettek.
más dologi(as) jogok Dologi jellege volt a feudális jogokban egy sor az ingatlan • tulajdonához (regale) vagy • birtokához (regalia minora) tapadó közjogias jogosítványnak. Ilyenek (quasi-possessio) voltak (iura in rem) • a felségjogok, • bírósági hatáskörök, • adószedés joga, • bányajogok, • egyházi tisztség betöltésének joga (kegyuraság) • vadászati, halászati jogok, • monopóliumok (malom, kocsma, vásár, bormérés, rév, út), • úrbéri szolgáltatások (napszám, robot) • egyházi tized szedésének joga. Mindezen jogokat a birtokvédelem jogeszközeinek analóg alkalmazásával biztosították. E jogok közé tartoztak a hűbéri viszonyok és a jobbágy-földesúr viszonyok különféle fajtái. Erre a recepció után az emphytheusis, a colonatus, a precarium szabályait igyekeztek alkalmazni, aszerint, • hogy a telepítésnél a földesúr csalogatta-e a telepest, • vagy a jobbágy kérte a befogadást.
