RÉVÉSZ TAMÁS
TELJES LESZERELÉS VAGY A Károlyi-kormány kísérletei egy ütőképes haderő felállítására 48
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
74∞&£∞§™
Károlyi Mihály megtekinti a Székely Hadosztályt. Szatmárnémeti, 1919. március 2.
74∞&£∞§™
MUN KÁS HAD SE REG? vagy egészben – felelős l sé az ütőképes haderő erő felállításának elmulasztásáért. A források vizsgálata nyomán azonban a korszak katonapolitikájáról ennél jóval árnyaltabb, 1918 novembere és 1919 márciusa között folyamatosan változó kép rajzolódik ki előt el tünk.
74∞&£∞§™
A Ká rolyi-kor mány rövid mű kö dé sé nek egyik legellentmondásosabb és legvitatottabb eleme kétségkívül a katonapolitika volt. A polgári demokratikus forradalom vezetőit ttő őit bíráló, jobbára publicisztikai írások általában a vezetők k pacifizmusát tették – részben
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
49
LINDER BÉLA ÉS A PACIFIZMUS A Károlyi-kormány első, leghírhedtebb és egyben legrövidebb ideig hivatalban maradó hadügyminisztere Linder Béla volt. Linder tüzér törzskari alezredesként szolgált az első világháborúban, és harctéri tapasztalatai nyomán nagyon hamar meggyőződéses pacifistává vált. Miniszteri kinevezésének pontos körülményei körül sok a bizonytalanság, de több forrás is megerősíti, hogy eredetileg nem őt, hanem későbbi utódját, Bartha Albert vezérkari alezredest szánták erre a posztra. Bartha azonban a forradalom kitörésekor még Temesváron tartózkodott, ezért jobb híján esett Linderre a választás. Hadügyminiszteri tevékenységét általában két intézkedéssel, a visszatérő katonák leszerelésével és a hadsereg újraszervezésének elmaradásával szokták összekötni. A frontokon állomásozó magyar csapatokat valóban Linder rendelte haza, az Armeeoberkommandóval, a Monarchia haderejéBartha Albert nek főparancsnoksá gával november 1-jén éjjel folyhadügyminiszter tatott indulatos telefonbedolgozószobájában szél getést követően. Ez
74∞&£∞§™
74∞&£∞§™
50
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
azonban korántsem az ő egyszemélyi döntése volt. Amikor hazatérésre és leszerelésre utasította a magyar katonákat, tulajdonképpen csak a Ma gyar Nemzeti Tanács október 26-án megjelent kiáltványában foglaltakat hajtotta végre. Az ebben megfogalmazottak mögött pedig nemcsak az elvi pacifizmus, hanem racionális politikai számítás is meghúzódott. Károlyi és köre jól érzékelte, hogy az emberek megcsömörlöttek a háborútól, és a gyors leszerelés elengedhetetlen a széles körű társadalmi támo gatottság megtartásához. Ráadásul – az oroszországi tapasztalatok alapján – úgy vélték, hogy a fegyverben tartott, gyakran fosztogató és fegyelmezetlen csapatok könnyen ellenük fordulhatnak és egy esetleges bolsevik vagy éppen ellenforradalmi puccs bázisát képezhetik. Paradox mó don Lindernek sem a gyors leszerelési program kitalálásához, sem a végrehajtásához nem sok tényleges köze volt. Ő maga nem kötődött a nemzeti tanács pártjaihoz, így az október 26-i kiáltvány kidolgozásában sem vett aktívan részt. A katonák hazahívásáról szóló utasítása ráadásul csupán néhány harcoló alakulathoz jutott el, a
magyar csapatok zöme csak a padovai fegyverszünetet követően indult haza. A leszerelést a gyakorlatban szintén nem ő, hanem hadügyi államtitkára, a szociáldemokrata Böhm Vilmos irányította. Linder második, gyakran emlegetett „bűne” a hadsereg újraszervezésének elmulasztása volt. Az őt támadók elsősorban az 1918. november 2-án a budapesti helyőrség tisztjeinek eskütételén mondott beszédére – „Soha többé katonát nem akarok látni!” – szoktak hivatkozni, amelyet a Népszava tudósítása alapján ismerünk. Természetesen teljes bizonyossággal nem tudhatjuk, hogy mi járt a hadügyminiszter fejében, azonban valószínűnek tűnik, hogy az elhangzottak nem csupán feltételezett ittasságának vagy 1918. november eleji „mámoros” hangulatának következményei voltak. Az alig néhány héttel az események után kiadott, Kell-e katona? című könyvecskéjében ugyanis meglehetősen pontosan leírta elképzeléseit. Ezek szerint Linder nem a katonaság teljes meg szüntetését, hanem egy milíciaszerű önkéntes hadsereg felállítását tartotta kívánatosnak, amelyben a katonák munkájuk mellett, szabadidejükben szolgál-
nak, és csak évente néhány alkalommal vonulnak be a kaszárnyákba. Az ilyen véderő felállítása egyáltalán nem volt egyedi vagy szokatlan ötlet. A világháború előtti szociáldemokrata és részben liberális gondolkodásban is mélyen gyökerezett az állandó hadsereg elutasítása és valamilyen demokratikusabbnak tartott, a svájci mintát követő katonaság felállításának terve. Linder gondolatainak azonban csak minimális befolyása volt a Károlyi-kormány katonapolitikájára. A hadügyminiszter a nevéhez fűződő leszerelési parancson kívül a minisztériumon belül alig tudta érvényesíteni akaratát. A hivatali ideje alatt megjelent hadsereg-szervezési rendelet sem hozzá, hanem államtitkárához, Friedrich Istvánhoz kötődött, sőt a minisztertanácsi jegyzőkönyvek szerint annak kiadásáról Linder nem is tudott. Tehetetlensége és idegi kimerültsége miatt Linder alig több mint egyhetes minisztersége után, november 9-én le is mondott posztjáról.
A MÉRSÉKELTEK HADSEREGE: BARTHA ALBERT ÉS A BELGRÁDI
KATONAI EGYEZMÉNY
Linder Béla lemondása után a Temesvárról visszaérkezett Bartha Albertet nevezték ki hadügyminiszterré. Barthának nem volt szoros pártkötődése, elképzelései a Károlyi-párt mérsékelt szárnyához álltak a legközelebb. Ennek megfelelően már a kezdetektől ellenérzéssel viseltetett a szociáldemokratákhoz kötődő katonatanácsokkal szemben. A miniszter két nappal kinevezése után, november 11-én adta ki hadseregszervezési rendeletét, amely a korábbi Friedrich-féle intézkedésre épített, és egyszerre szabályozta a polgárőrség, a nemzetőrség és a haderő felállítását. A véderőt a még a Monarchia fennállása alatt kidolgozott koncepciónak megfelelően az öt legfiatalabb – még a háború alatt behívott – korosztály (az 1896 és 1900 között születettek) fegyverben tartásával kívánta felállítani. A mögöttes elképzelés az volt, hogy a frontszolgálat által legkevésbé érintett katonákat – akik ráadásul zömében nem voltak családfenntartók – könnyebb lesz majd a kaszárnyákban maradásra bírni. A sorozást a póttestekre, illetve az állomásparancsnokságokra bízták. A bevonulással kapcsolatban hangsúlyozták, hogy a katonáknak csak „rövid idei katonai szolgálatra” kell számítaniuk. Megígérték az önként jelentkezőknek, hogy az állami foglalkoztatási
NEM KELL HADSEREG TÖBBÉ! LINDER BÉLA BESZÉDE A BUDAPESTI HELYŐRSÉG TISZTJEI ELŐTT 1918. NOVEMBER 2. Bajtársaim, nagy pillanatokat élünk: a magyar szabadság, a magyar függetlenség és a béke örömnapját. (Élénk éljenzés). Örülök, ha a tisztek megéljeneznek akkor, amikor azt mondom, béke. Igenis, béke. (Hosszas éljenzés). Mi eddig híven teljesítettük kötelességünket kint a harctéren, szenvedtünk, küzdöttünk, borzal makat álltunk ki, amelyekrŒl embereknek, akik nem voltak kint, fogalmuk sincs. […] Új világrend alakult ki. Ebben az új világrendben, ebben az új Magyarországban is szükség van fegyverre. Fegyelmet kérek, követelek és ezt minden eszközzel fenn is fogom tartani. Minket le nem vertek, mi gyŒztünk, a nép gyŒzött. Leverve az a hamis rendszer lett, amely bennünket ebbe a háborúba belekényszerített. Amikor az oroszokat levertük, amikor tehát nemzeti védelemrŒl sem lehetett már beszélni, még akkor is tovább kellett küzdenünk imperialista, militarista, egoista célokért. A régi hamis ideálok azonban összeomlottak, mert agyagból voltak, külsŒ sallangos jelszavakból voltak csak fölcifrázva. Mi ebbŒl a háborúból azt a tanulságot merítettük, hogy csak egy örök igazság van: a felebaráti szeretet igazsága, a népek egymás közti szeretetének igazsága. Kint a lövészárokban nincsen különbség magyar, olasz vagy francia között, az mind szenved, borzalmakat áll ki és egymást sajnálja, hogy még mindig kint kell lenniük. De én azt merem mondani, hogy boldogok lehetünk, hogy ez a háború ilyen sokáig tartott, igen, ennek sokáig kellett tartania, hiszen ezer évek tradícióit, ezer évek szolgaságát, ezer évek zsarnokságát kellett romba dönteni. Ehhez véres háború kellett, ehhez millió és millió halál kellett, hogy egy új gyŒzedelmes élet támadjon föl belŒle. Ez az új gyŒzedelmes élet a pacifizmus jegyében születik meg. MielŒtt kívánnám önöktŒl az esküt az új független Magyarországra, egy másik esküt kérek önöktŒl. Arra esküdjenek meg önök, tisztek, hogy akik eddig a háború lelkes zászlótartói voltak, ezentúl a békének még lelkesebb munkatársai lesznek. […] Esküdjenek meg arra, hogy gyermekeiket olyan szellemben fogják nevelni, hogy ezentúl minden háborúnak a lehetŒsége ki legyen zárva. (A tisztek sapkájukat lengetve kiáltották: „Esküszünk” – Közben repülŒgépek jelentek meg az égen, és röplapokat szórtak a közönség közé.) Egy korszak üdvözöl most benneteket, bajtársaim, a levegŒbŒl. Az emberi haladás, az emberi kultúra korszaka. Kulturális munkával kell dolgoznunk ezentúl embertársaink javán. Menjenek szerteszéjjel az országban, és hirdessék emelt fŒvel, tiszta lelkiismerettel, hogy az emberiség ügye gyŒzött, az emberiség került ki gyŒztesen ebbŒl a háborúból, nem az antant, hanem az emberiség. Ezzel a jelszóval gyŒzni fogunk a béketárgyaláson is, ez a mi hatalmas fegyverünk. Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni! Fegyvert többé szolgálaton kívül nem viselünk, sem tisztek, sem legénység. [Néhány percnyi szünet következett, aztán a tisztek a hadügyminiszter után mondták hangosan az eskü szövegét:] „Esküszünk, hogy Magyarországhoz hıek leszünk, teljes függetlenségét megvédjük, minden erŒnkkel az ország javát, szabadságát és haladását akarjuk szolgálni. Isten minket úgy segéljen.” [Tisztek fölesküdtek a magyar szabadságra. Népszava, 1918. november 3. 7–8. o. ]
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
51
74∞&£∞§™
és birtokpolitika a későbbiekben előnyben fogja őket részesíteni, a távolmaradóknak pedig közelebbről meg nem határozott büntetést helyeztek kilátásba. A rendeletben a haderő célját a leszerelés lebonyolításában, „a forradalommal kivívott szabadságok”, valamint a „belrend és a kormányrendeletek végrehajtásának” biztosításában jelölték meg. A Néphadsereg belbiztonsági célokra való felhasználásának elképzelése mögött két fontos szempont húzódott meg. Egyfelől a Károlyi-kormány eleve reménytelennek – és a wilsoni elvek érvényesülésében bízva szükségtelennek – tartotta a környező országokkal szembeni fegyveres ellenállást. Másfelől 1918 novemberében az országot fenyegető legnagyobb problémának még nem a lassan megjelenő külföldi egységek, hanem a fosztogató katonák és a számos településen fegyveresen randalírozó bandák tűntek. A Károlyi-kormány első időszakának katonapolitikáját nemcsak a november 11-i hadsereg-szervezési rendelet, hanem a két nappal később megkötött belgrádi fegyverszüneti egyezmény is döntően befolyásolta. Ez ugyanis amellett, hogy új demarkációs vonalat határozott meg, hat gyalog- és két lovashadosztályban maximálta a felállítandó új magyar haderő kereteit. November közepén ennek megfelelően az öt behívott évfolyamból egy-egy korábbi honvédkerület központjában kezdték meg az egyes hadosztályok felállítását. A lovascsapatok megszervezésére az általános lóhiány miatt kísérletet sem tettek. Minden jó szándék ellenére hamar kiderült, hogy az öt legfiatalabb korosztályra hagyatkozás elhibázott lépés volt. Az új alakulatok megszervezése igen vontatottan haladt, a haderő létszáma soha nem lépte át a 60-70 000 főt. A legnagyobb problémát azonban nem is ez, hanem sokkal inkább a csapatok fegyelmezetlensége okozta. Számos beszámolót találunk arról, hogy a legénység nem volt hajlandó ellátni a feladatát, több esetben megta gadta a parancsot, és csak zsold- és ételosztáskor jelent meg a kaszárnyákban. A sorozás kudarcát több tényező együttes hatása eredményezte. Az első világháború után a katonák Európában sehol sem mutattak nagy hajlandóságot arra, hogy betartsák a szigorú szolgálati fegyelmet. Mindegyik vesztes ország-
Pogány József népbiztos egy vasúti kocsiban berendezett dolgozószobájában, 1919
74∞&£∞§™
ban, így Németországban, Oroszországban és Ausztriában is komoly gondokat okozott a csapatok állandó önkényeskedése és a gyakori parancsmegtagadás. Ez nemcsak az új rendszerek viszonylag csekély legitimitása miatt volt így, hanem azért is, mert a katonák harci morálját leginkább befolyásoló kiscsoportos kohézió a legtöbb újraszervezett alakulatnál egyszerűen nem tudott kialakulni. A tiszteknek nem volt igazán komoly tekintélyük, a legénység kiképzésére pedig sem a szükséges idő, sem anyagi források nem álltak rendelkezésre. Magyarországon ehhez még nagyban hozzájárult a katonatanácsok bomlasztó szerepe, a vegyes etnikumú területeken pedig az egyre nagyobb befolyással bíró nemzetiségi propaganda is. Nem segített a helyzeten a Hadügyminisztériumra és általában a közigazgatásra jellemző káosz sem. A korábban csak a honvédségért felelős kabinet a visszatérő tisztek ellenére sem volt képes arra, hogy megfelelően koordinálja a haderő felállítását és megoldjon a korábbiaknál komplexebb problémákat. Ehhez egész egyszerűen nem álltak rendelkezésre a megfelelő anyagi források, és idő sem volt a belső struktúra átalakítására. Ráadásul nagyban hátráltatta a munkát, hogy a helyi közigazgatás gyakran kimondottan akadályozta az utasítások végrehajtását. Az észak-magyarországi katonai kormánybiztosságnak 1918. december 7-én körlevélben kellett elítélnie, hogy egyes községekben a bírók egyenesen bátorítják a sorkötelesek távolmaradását. A minisztériumban zajló belső hatalmi harcok szintén nagyon megnehezítették az eredményes munkát. A legélesebb törésvonal a Bartha Albert és Friedrich István köré csoportosuló mérsékeltek és a szociáldemokraták balszárnya között húzódott. Utóbbiak közül a legfontosabb szerepet nem is az államtitkár Böhm Vilmos, hanem sokkal inkább a katonatanácsok kormánybiztosa, Pogány József játszotta. Pogány, aki haditudósítóból és irodalomkritikusból lett a katonai ügyek felelőse, 1918 novemberétől eredményesen építette ki a hatalmát, és a hozzá hű emberek révén döntő befolyással rendelkezett a budapesti ezredek katonái között. Az öt legfiatalabb korosztály behívásával zajló mozgósítás kudarca 1918 decemberére mindenki előtt teljesen nyilvánvalóvá vált. Annak érdekében, hogy mégis fegyelmezett hadsereget állítsanak fel – és az egyre nagyobb hatalommal bíró szociáldemokratákat vissza-
szorítsák – Bartha Albert a hozzá hű tisztek segítségével új szervezési tervet dolgozott ki. Friedrich István és a Károlyi-párt jobbszárnyának támo gatását bírva el kívánta bocsátani a besorozott katonákat, és helyettük hűséges, ún. forradalmi riadó zászlóaljakat akart szervezni. Ezeket a csapatokat a városoktól távol állították volna fel megbízható tisztekből és altisztekből. Az elképzelést támogatták a kormány mérsékelt, a környező országokkal szembeni fegyveres ellenállás pártján álló tagjai, így Batthyány Tivadar és Lovászy Márton is. Károlyi azonban – bár nem különösebben szívelte Pogányt – nem kívánt nyíltan konfrontálódni a szociáldemokratákkal. Bartha ugyan december 6-án még kibocsátotta a hadseregszervezési rendeletét, azonban a politikai ellenállás miatt a katonatácsok 12-i tüntetése előtt egy nappal kénytelen volt benyújtani a lemondását.
A SZOCIÁLDEMOKRATA HADSEREG KUDARCA A hadügyminiszter lemondását kísérő botrány után Károlyi, hogy a kedélyeket megnyugtassa, formálisan személyesen vette át a hadügyi tárca irányítását. A gyakorlatban azonban a minisztérium vezetése ekkor már Böhm Vilmos mint megbízott államtitkár kezében volt, aki első intézkedésével – egyelőre csak karácsonyra – szabadságoltatta a két legfiatalabb évfolyamot. Nem sokkal később – eleget téve a katonatanácsok régi követelésének – megkezdte a feleslegessé vált tisztikar jelentős részének elbocsátását. Ezzel a lépéssel azonban erősen túllőtt a célon, hiszen amikor később megkezdték a hadsereg újraszervezését, kiderült, hogy a szükséges 8500 helyett csak 7500 tiszt szolgált tovább, s közülük is minden harmadik tartalékos volt. Böhm ekkor még nem maradt sokáig a tárca élén, mert Károlyi hamarosan sógorát, gróf Festetics Sándort nevezte ki hadügyminiszterré. Festetics folytatni kívánta Bartha politikáját, és megkísérelte hozzá hű fegyveres erők segítségével felszámolni a katonatanácsok uralmát. Tervei azonban hamar kitudódtak, így már az első pillanatoktól igen komoly támadásoknak volt kitéve. Nem sokkal kinevezése után, január 7én ugyan megpróbálta az I. vadászezred (korábbi katonai rendészeti alakulatok), a rendőri erők és a Hadügyminisztérium hozzá hű tagjainak segítségével a budapesti katonatanácsok hatalmát RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
53
megtörni, azonban Pogányék egy újabb tüntetéssel megakadályozták tervei végrehajtását. A „puccskísérlet” kudarca után már teljesen egyértelmű volt, hogy Festetics nem kaphat helyet a január 11-én megalakuló Berinkey-kormányban. A miniszteri székbe most már hivatalosan is Böhm Vilmos került, akinek kinevezésével a szociáldemokraták régi vágya vált valóra. Az új, erős, az MSZDPhez kötődő hadsereg veszélye azonban aggodalommal töltötte el a kormány többi tagját is. Jászi Oszkár szerint azért támogatták mégis Böhm kinevezését,
mert érezték ugyan, hogy ezzel utat nyithatnak a fegyveres erők bolsevizálódása előtt, de még jobban tartottak az „ellenforradalmi” tisztikartól. Böhm Vilmos első lépésként maga mellé vette államtitkárnak a kiváló tisztet, Stromfeld Aurél vezérkari ezredest, aki amellett, hogy a hadseregszervezés elismert szakértőjének számított, a katonatanácsokat is élesen elítélte. Az új vezetés rögtön elbocsátotta a visszatartott korosztályokat, és elsősorban a szervezett munkásokra támaszkodva önkéntesekből kezdte el felállítani a haderőt. A kiadott rendelet szerint olyan,
24. életévüket betöltött, katonai szolgálatra alkalmas férfiak jelentkezhettek a seregbe, akik rendelkeztek valamilyen hatóság, illetve politikai, társadalmi, gazdasági vagy munkásszervezet írásbeli tanúsítványával a megbízhatóságukról. Az újonnan belépőknek hatévi szolgálatot kellett vállalniuk. Böhm a sikeres toborzás érdekében összehívta a szakszervezeti vezetőket, és rajtuk keresztül próbált nyomást gyakorolni az érdekképviseletek tagságára. A hadügyminiszter a munkáshadsereg tervét azért is tartotta kívánatosnak, mert úgy gondolta, hogy a terve-
KULCSSZEREPLŐK BARTHA ALBERT
BÖHM VILMOS
(Kolozsvár, 1877. augusztus 12. – New York, 1960. december 2.)
(Budapest, 1880. január 6. – Stockholm, 1949. október 29.)
Tényleges katonatiszt, vezérezredes. A Ludovika Akadémia elvégzése után a szudáni és a japán–orosz háborúban katonai megfigyelŒ, majd a világháborúban a szerb és a román fronton szolgál. A Károlyi-kormány megalakulása után a Bánság kormánybiztosa, döntŒ szerepet játszik az ún. Bánáti Köztársaság megszervezésében. Linder Béla november 9-i lemondását követŒen a Károlyi-kormány hadügyminisztere. Hozzá fızŒdik a hadsereg, a polgárŒrség és a nemzetŒrség megszervezése. December 12-én lemond posztjáról, majd a Tanácsköztársaság alatt bujkálni kényszerül. Az 1920-as években több nemzetközi katonai ellenŒrzŒ bizottságnak is tagja. A harmincas évektŒl ellenzéki képviselŒként fokozatosan bekapcsolódik a belpolitikába. 1945 februárjától a kisgazdapárt tagja, majd 1946–47-ben a Nagy Ferenc-kormány honvédelmi minisztere. 1948 decemberében emigrál Magyarországról.
Mıszerész, az 1910-es évek elejétŒl a Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségének egyik vezetŒje, az MSZDP vezetŒségi tagja. 1919. január 19-ig a Károlyi-kormány hadügyi államtitkára, a leszerelési bizottság elnöke, majd a Berinkey-kormány hadügyminisztere. 1919. március 21tŒl szocializálási, majd április 3tól hadügyi népbiztos. Április 21tŒl a Keleti Hadsereg, majd május elejétŒl az egész Vörös Hadsereg fŒparancsnoka. A felvidéki visszavonulás után lemond, majd bécsi nagykövetnek nevezik ki. A Tanácsköztársaság bukása után emigrációba vonul. 1945 után hazatér, és mint stockholmi, oslói és koppenhágai követ tevékenykedik. Nem sokkal 1949-es halála elŒtt kegyvesztett lesz, és a Rákosi-rendszer az állampolgárságától is megfosztja.
54
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
GRÓF FESTETICS SÁNDOR (Dég, 1882. május 31. – Balatonrendes, 1956.szeptember 12.) Nagybirtokos, politikus, Károlyi Mihály sógora. 1913 és 1917 között több külföldi városban is követségi attasé, majd az elsŒ világháborúban tartalékos százados. 1918. december 28-tól 1919. január 13-ig a Károlyi-kormány hadügyminisztere. Kinevezését követŒen élesen szembekerült a katonatanácsokkal és a szociáldemokrata párttal. Lemondása után egy idŒre visszavonul a politikától. 1931-ben az enyingi kerületben egységes párti jelöltként országgyılési képviselŒ, majd 1933-tól 1938-ig a Magyar Nemzeti Szocialista Párt vezetŒje. A második világháború után börtönbe zárják, majd kiszabadulása után internálják.
FRIEDRICH ISTVÁN (Malacka, 1883. július 1. – Vác, 1951. november 25.) Mérnök, nagyvállalkozó, politikus. Budapesti és a berlini tanulmányai után a 48-as függetlenségi pártban kezd politizálni. 1914 nyarán részt vesz Károlyi Mihály amerikai körútján. Az elsŒ világháború alatt tartalékos fŒhadnagyként szolgál. A fegyverszünet után február 8-ig a Károlyi-, majd a Berinkey-kormány hadügyi államtitkára. Március 21. után szembefordul a Tanácsköztársasággal. 1919. augusztus 6-án az antant tudtával lemondatja az éppen ülésezŒ Peidl-kormányt, és új kabinetet alakít. November 24-ig miniszterelnök, majd 1920. március 15-ig a Huszár-kormány hadügyminisztere. A két világháború között legitimista ellenzéki képviselŒ. 1944-ben szembefordul a nyilas hatalommal, 1951-ben koholt vádak alapján bebörtönzik, és még ebben az évben a váci fegyházban éri a halál.
KRATOCHVIL KÁROLY
LINDER BÉLA
POGÁNY JÓZSEF
STROMFELD AURÉL
(Brünn, 1869. december 13. – Budapest, 1946. szeptember 19.)
(Majs, 1876. február 10. – Belgrád, 1962. április 15.)
(Budapest, 1886. november 8. – Szovjetunió, 1938. február 8.)
(Budapest, 1878. szeptember 19. – Budapest, 1927. október 10.)
Altábornagy, a Székely Hadosztály parancsnoka. A Mária Terézia Katonai Akadémia, majd a bécsi Hadiiskola elvégzése után a Ludovika Akadémia tanára, késŒbb József fŒherceg udvartartásánál a nevelés vezetŒje. Az elsŒ világháború kitörése után a frontra kerül és végigharcolja a háborút. 1918 februárjában nevezik ki a 39. honvéd gyalogdandár parancsnokának. Hazatérése után a Károlyi-kormány az erdélyi katonai körzet irányításával bízza meg. Megszervezi a Székely Hadosztályt, amely 1919. április végéig harcol a betörŒ román csapatokkal. A harc értelmetlensége és a tanácskormánnyal szembeni ellenérzései miatt április 26án alakulatával együtt leteszi a fegyvert. Internálását követŒen hazatér és elŒbb vezérŒrnaggyá,majd altábornaggyá nevezik ki. 1923 és 1925 között a Hadtörténelmi Múzeum igazgatója.
Tüzér törzskari ezredes, hadügyminiszter. Az elsŒ világháború alatt több frontszakaszon is teljesít szolgálatot. 1918. október 31-tŒl hadügyminiszter, majd november 9-tŒl december 12-ig a béketárgyalásokért felelŒs tárca nélküli miniszter. Ebben a tisztségében írja alá a belgrádi katonai konvenciót. 1919 májusától a Magyarországi Tanácsköztársaság bécsi katonai megbízottja, majd a szerbek által megszállt Pécs szocialista polgármestere. 1921. augusztus 14-tŒl a Baranya–bajai Szerb– Magyar Köztársaság egyik vezetŒje, kísérletet tesz annak a délszláv államhoz csatolására. A köztársaság bukása után élete végéig Belgrádban él.
Újságíró, irodalomkritikus, a Tanácsköztársaság hadügyi népbiztosa. A bölcsészdoktorátus megszerzése után belép az MSZDP-be, és baloldali lapoknak szociográfiákat és irodalomkritikákat ír. Az elsŒ világháború alatt haditudósítóként tevékenykedik, majd 1918. november 1-jétŒl a katonatanácsok kormánybiztosa. A Tanácsköztársaság kikiáltása után rövid ideig hadügyi, majd oktatási népbiztos. 1919. augusztus 1. után emigrációba vonul, majd a 20-as évek második felében fontos szerepet játszik az USA kommunista pártjának megszervezésében. A harmincas években a Szovjetunióban telepedik le. 1937-ben letartóztatják, majd koholt vádak alapján a következŒ évben kivégzik. 1956-ban felmentik a vádak alól és rehabilitálják.
Vezérkari ezredes. Az elsŒ világháborúban vezérkari tisztként szolgál a Monarchia minden jelentŒs frontvonalán. 1918 novemberétŒl a Ludovika Akadémia parancsnoka. Decemberben belép a szociáldemokrata pártba, 1919 januárjától hadügyi államtitkár. A Tanácsköztársaság kikiáltása után elŒször a Keleti Hadsereg, majd május 4-tŒl az egész Vörös Hadsereg vezérkari fŒnökévé nevezik ki. DöntŒ szerepet játszik a sikeres északi hadjáratban. 1919. július 3-án, mivel nem ért egyet a felvidéki visszavonulással, lemond posztjáról. A Tanácsköztársaság bukása után letartóztatják és három év börtönre ítélik. 1921-tŒl aktív szerepet vállal a szociáldemokrata pártban.
zett földosztásról lemaradni nem akaró parasztságra a haderőben nem lehet számítani, ráadásul a mezőgazdasá gi munkákban bekövetkező elmaradások súlyos élelmiszerhiányt idéznének elő. Fontos volt szerinte – ahogy a tényleges tisztek előtt megtartott beszédében kijelentette –, hogy „a városi ember a szellemileg értékesebb elem”, ezért alkalmasabb a katonai szolgálatra. A munkásság behívása mellett szóló érvként szintén felmerült, hogy a budapestiek általában szívesebben mennek harcba Erdélyért és a Felvidékért, hiszen ők az égető nyersanyaghiány miatti munkanélküliséget a saját bőrükön tapasztalják. Utóbbi megállapítással egyetértett
Károlyi Mihály is. A szervezett munkásokra támaszkodó új hadsereg felállítása nem volt egyedi kezdeményezés a térségben. A szomszédos Német-Ausztriában már 1918 novemberétől elsősorban a Bécs környéki munkanélküliekből toborozták a véderő tagjait, s a hadsereg létszáma december végére el is elérte az 50-60 000 főt. A Böhm Vilmos-féle terv azonban közel sem volt ilyen sikeres. Az öthetes toborzás, az alaposan átgondolt tervezés és a katonai szakemberek bevonása ellenére teljes kudarccal végződött. Az előirányzott 70 000 fő helyett mindöszsze ötezren csatlakoztak az új hadsereghez. A sikertelenségre többféle magya-
rázat is született. Böhm szerint az „idősebb, komoly, öntudatos ipari munkásság megunta a négyéves háború katonai szenvedéseit. Fölszólítás, toborzás, agitáció nem használt semmit, a munkás nem volt kapható arra, hogy újra a katonai életnek szentelje magát.” A marxista történetírás ezzel szemben elsősorban a munkásosztály forradalmi öntudatával és kommunistabarátságával indokolta az elutasítást. Ennél sokkal valószínűbbnek látszik a szemtanú tisztek magyarázata, akik szerint a minisztérium és a katonatanácsok közötti állandó konfliktus hátráltatta leginkább a munkát. Jó példa erre, hogy a januárban megszületett rendeletet február 22-én adRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
55
ták ki, illetve a fővárosi egységek ellenállása miatt a szervezést először csak vidéken kezdték meg. A helyzet azonban itt sem volt mindig kedvezőbb. Szegeden például a laktanyákban ragadt kommunistagyanús katonák miatt még a leszerelési parancsot sem tudták végrehajtani. A fegyverben álló csapatoknak olyannyira elmérgesedett a viszonyuk a helyi parancsnokkal – az egyébként liberális-szociáldemokrata Tabódy Zsolttal –, hogy külön tárgyalásokat kellett tartani, nehogy fegyveres lázadás törjön ki. A politikai okokon túl a sikertelenségben nyilvánvalóan jelentős szerepet játszott a tény, hogy a toborzásra a hadosztály-parancsnokságok kaptak megbízást, amelyeknek nem vagy csak alig volt kiépített kapcsolatuk a szervezett ipari munkássággal. A Néphadsereget végül az átszervezés meglehetősen kaotikus állapotában érte 1919. március 21., ami aztán a katonapolitikában is döntő fordulatot hozott.
AZ ÁLLATORVOSI LÓ: A SZÉKELY HADOSZTÁLY A Károlyi-kormány hadseregszervezésének gyakorlati problémáit talán a legjobban a Székely Hadosztály története szemlélteti. Az alakulatot Kratochvil Károly ezredes parancsnoksá ga alatt az olasz frontról hazatért kolozsvári 38. honvéd gyaloghadosztály romjain kezdték el megszervezni. Az egység felállítása során először a Friedrich–Bartha-féle rendeletnek megfelelően az öt legfiatalabb korosztályra próbáltak támaszkodni. A sorozás az országoshoz hasonlóan igen lassan haladt, ráadásul az újoncok Kolozsvárra való eljutását gyakran a helyi román nemzet őrök is hátráltatták. A szervezés eredménytelenségét látva több fiatal tiszt is vállalkozott arra, hogy személyesen utazik a Székelyföldre, és ott kísérel meg katonákat toborozni. A viszonylag sikeres körút nyomán a Kolozsváron állomásozók létszáma 1918 decemberében már 1700 és 3000 fő között lehetett, de csak körülbelül 800 főt tudtak fegyverrel is felszerelni. A hadianyagok hiánya mellett a székely katonáknál is előfordultak komoly fegyelmezési problémák, gyakoriak voltak az önkényeskedések és a parancsmegtagadások. Az egység szervezése Bartha lemondása után is viszonylag zavartalanul folytatódott, egészen Kolozsvár január eleji kiürítéséig. Az alakulatot ekkor Friedrich István rendeletével nevezték át Székely Hadosz-
56
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
tállyá, majd alig néhány héttel később Székely Különítménnyé. Az egység igazi megerősödése 1919. január környékére tehető. Az ekkor már Kolozsvárról visszavonuló és a Csucsa környékén védőállásokat felvevő alakulat feltöltése több különböző forrásból történt. Fényes László utasítására például ebben a hónapban csatlakoztak hozzájuk a Bihari és Aradi nemzet őr kerület alá tartozó különböző rendvédelmi egységek. Emellett a román megszállás elől menekülve számos székelyföldi és kolozsvári fiatal is beállt a hadosztályba. A siker azonban közel sem volt teljes: a Hadügyminisztérium jóváhagyásával helyben elrendelt toborzás összességében eredménytelennek bizonyult. Hiába küldtek tiszteket a legkisebb településekre is, a partiumi falvak magyar lakóinak többsége nem akart katonának állni. A toborzás egyedül Debrecenben volt viszonylag eredményes, az ott működő Székely Nemzeti Tanács ugyanis hatékonyan agitált a katonai szolgálat szükségessége mellett. A siker azonban itt sem lehetett teljes, a mozgósítást 1919 februárjában – elsősorban Pogány József tiltakozásának hatására – abba kellett hagyniuk. Bár az alakulat vezetői és a budapesti Hadügyminisztérium közötti ellentéteket az 1918 utáni irodalom – 1945 előtt Károlyi-ellenes, utána pedig Kratochvilt támadó éllel – erősen felnagyította, Pogány akciója jól rávilágít arra, hogy mennyire problematikus volt a központi kormány és a székely csapatok viszonya. Károlyiék ugyanis az antanttal való tárgyalások miatt a lehető legteljesebb mértékben próbálták kerülni a látszatot, hogy bárminemű fegyveres ellenállást támogatnának. Attól tartottak, hogy ennek hatására esetleg az egész ország idegen megszállás alá kerül. Ez az óvatos ma gatartás nem volt egyedi, hasonlóan igyekezett lavírozni az első világháború után – Törökország kivételével – a többi vesztes ország is. Németország 1918 és 1920 között hivatalosan sosem ismerte el, hogy támogatja a Baltikumban és Lengyelországban harcoló paramilitáris alakulatokat, amelyeknek azonban megpróbált fegyvereket és muníciót csempészni. Ausztriában a bécsi központi kormányzat formailag szintén elhatárolódott a karintiai szlávellenes „védelmi harcoktól”, sőt utasításba is adta, hogy az egységeik nem léphetik át a kijelölt demarkációs vonalat, még akkor sem, ha megtámadják őket. Ennek ellenére titokban igyekezett katonákat és fegyvereket juttatni a klagenfurti tartományi vezetésnek,
amellyel egész idő alatt folyamatosan összehangolták a lépéseiket. Károlyiék is ilyen kétkulacsos politikát akartak folytatni, azonban ez kül- és belpolitikai okokból Magyarország esetében jóval sikertelenebbnek bizonyult. A Székely Hadosztály és a központi kormányzat ellentmondásos viszonyának másik oka a katonapolitikát meghatározó belső hatalmi harc volt. Pogány József, Kunfi Zsigmond és az MSZDP radikálisabb szárnya a Székely Hadosztályban olyan fegyveres erőt látott, amelyet alkalomadtán belpolitikai célokra is fel lehet használni, és könnyen megtörhetik vele a szociáldemokrata katonatanácsok uralmát. Velük szemben Bartha Albert, majd 1919 elejétől már Böhm és Károlyi is a támadó román csapatok elleni fegyveres ellenállás potenciális eszközeként tekintett az alakulatra.
A KUDARC OKAI Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a Károlyi-kormány katonapolitikájára a pacifista jelző meglehetősen leegyszerűsítő. Az utókor által a polgári demokratikus időszakkal leggyakrabban összekötött hadügyminiszter, a valóban erősen pacifista Linder Béla alig néhány napos hivatali ideje alatt csak minimális befolyást gyakorolt az események alakulására. Személye elsősorban november 2-i szerencsétlen kijelentése miatt lett később – elsősorban a politikai legitimációs céllal megjelent irodalomban – a korszak negatív szimbóluma. A katonapolitika kudarca nem az ő személyes alkalmatlanságának vagy tudatos árulásának, hanem sokkal inkább három másik, egymással szorosan összefüggő tényezőnek volt az eredménye. 1 Elsőként kétségtelenül a döntéshozók szerepét kell kiemelni. 1918 végén ugyan az összes befolyásos politikai erő egységes volt abban, hogy hatékony hadsereget kell felállítani, azonban a gyakorlati megvalósításról nagyon eltérő álláspontot képviseltek. A vezetésen belül nem érvényesült egységes központi akarat, hanem minden szereplő az egyéni ambícióihoz, illetve pártpreferenciájához igyekezett igazítani az elképzeléseit. Friedrich Istvántól Böhm Vilmoson át Pogány Józsefig mindenki egy kizárólag saját személyéhez, illetve pártjához hű fegyveres testület létrehozásában gondolkodott. A haderőben ugyanis folyamatosan a rendszert, illetve pártjukat potenciálisan – balról vagy jobbról – veszélyeztető erőt lát-
74∞&£∞§™
tétlenül bízó külpolitikája sem. A kabinet tagjai alapvetően elutasították a szomszéd országokkal szembeni fegyveres ellenállást, és elsősorban belbiztonsá gi szerepet szántak a katonaságnak. Ez az álláspont azonban 1919 elejére megváltozott, ekkortól kezdve a szociáldemokraták és Károlyi Mihály is lehetségesnek tartotta, hogy ha szükséges, felvegyék a harcot a betörő román és csehszlovák csapatokkal. 2 A politikai szembenálláson túl a katonapolitika kudarcának volt egy igen komoly szervezeti-strukturális oka is. A vesztes világháború után az új haderő felállítása túl nagy terhet jelentett az egykori Honvédelmi Minisztérium apparátusának. Az egyes osztályok ugyanis nem voltak felkészülve arra, hogy nemcsak a honvéd, hanem a magyar feltöltésű közös alakulatok ügyeivel, irányításával járó teendőket is ellássák. Az, hogy állást kellett biztosítani számtalan visszatérő tisztnek, akik jobbára pontos hatáskör vagy feladat nélkül dolgoztak, csak fokozta a zűrzavart. A visszaemlékezők politikai pártállástól függetlenül igen lesújtó képet festettek az egyes hivatalokban tapasztalható állapotokról. Ahogy a Hadügyminisztérium, úgy az államigazgatás alsóbb szervei sem tudtak megfelelően működni. A helyi közigazgatás képtelen volt arra, hogy hatékonyan és eredményesen végrehajtsa a felülről érkező utasításokat. 3 Nem szabad figyelmen kívül hagyni a mentális tényezőket sem. A polgári lakosság kimerült a négy évig tartó háború során, ezért természetes módon sok férfi számára nem volt túl vonzó a katonai pálya. A már bevonult csapatok harci moráljával is komoly gondok adódtak. Ez közel sem volt sajátos magyar jelenség, 1918–19 folyamán a katonák szinte mindenhol Európában hasonlóan fegyelmezetlenül viselkedtek. Ez nem is meglepő, mert az új rezsimek ekkor még viszonylag korlátozott politikai legitimitással rendelkeztek, ráadásul a rend fenntartásának hagyományos módszereit nem tudták alkalmazni. Az alapos kiképzésre nem volt elég idő, a fegyelmezés pedig a tisztektől jobbára a katonatanácsok kezébe került, amelyek inkább a káosz elősegítői, mintsem akadályozói voltak. Az a szándék, hogy a hadsereget elsősorban belpolitikai célokra alkalmazzák, ráadásul megnehezítette egy közös külső ellenségkép kialakítását.
Böhm (balra) az antantmisszió képviselŒivel a fronton, 1919
74∞&£∞§™
tak, ame lyet min denáron a sa ját felügyeletük alá kívántak vonni. A feszültségek nemcsak pártok vagy frakciók, hanem akár egyes szereplők között is kialakulhattak. Jól példázza ezt, hogy Böhm Vilmos, amikor miniszteri tárcát kapott, saját párttársával, Pogány Józseffel került élesen szembe, ami aztán nagyban hátráltatta az új munkás néphadsereg felállítását. A belső konfliktusok felett sem a miniszterelnök, sem a kormány más befolyásos tagjai nem tudtak úrrá lenni. Ká-
rolyi személy szerint nem igazán értett a katonai kérdésekhez, és ezt a területet bizonyos helyzetekben nem is a súlyának megfelelően kezelte. Más esetekben hiába látta a megoldást, egyszerűen nem volt elég ereje ahhoz, hogy akaratát érvényesítse. Nem véletlen, hogy Jászi Oszkár 1920-ban az elhanyagolt katonapolitikát nevezte az októberi forradalom egyik legnagyobb hibájának. A hadseregszervezéssel kapcsolatos problémákon természetesen nem segített a kormány wilsoni ígéretekben fel-
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
57
