PUSZTADOKTOR MAGAZIN IX. évfolyam 12. szám a Madárkórház Alapítvány havilapja
2014. december
• Herman Ottó nyomában • A világ első sikeres szürkehályog műtétje • Madártávlat éles szemmel • Akik szívünknek kedvesek
RTOBÁGY HO
Most nem írok arról, hogy holnap Szentesre megyek Dobos Bandihoz madárszemészetre. Sem arról, hogy pénteken Szentesen voltam galambot elengedni. Arról sem, hogy – miután alaposan meggyőződtem róla, hogy nincs karvaly a környéken (nem viselkednek úgy a madarak, nem rebbennek hirtelen föl, nem bújnak a bokrokba, nem láttam karvalyt sem repülni, sem ülni valahol, és tépés sincs sehol), és talán nem is keveredik erre – hogyan engedtem el Tempit a templomnál, Pátert a Páterháznál, ahol megtalálták őket, majd hogyan találta meg azonnal Páter Tempit a plébánia tetején. Mindez mindenféle TV-, rádió-, sajtó jelenlét nélkül, senki nem volt ott, még e lovagi tett-
ÁZ
AL
A
ÓR
Előszó
PÍ
TV
ÁNY
MADÁRK H
ben résztvevők sem, sőt értesítve sem volt senki ezen alkalomról. Csak én voltam ott és a galambok. Fénykép is csak utólag készült, azt is én csináltam a telefonommal, ahogy most gyógyulásuk után elfoglalták megszokott helyeiket. Mindez kívül történt, amíg belül volt egy rendezvény, amire ugyan nagyon szerettem volna bemenni, de nem lett volna jó, mint ahogy egy másikra sem kellett volna inkább elmenni egy hete, ezért helyette ez volt most a fontosabb dolgom. Ez a lap most nemcsak erről szól, sőt erről egyáltalán nem szól, ellentétben a többivel. Szól viszont arról, hogy mi a recept. Recept arra, hogy hogyan szeressük, hogyan és miért gyógyítsuk Isten teremtményeit. Társainkat a teremtésben.
Recept
Ezt a receptet attól kaptuk, aki még nem jött el hozzánk. Mert ha eljön, akkor itt is marad. Nem jött el, mert nem akar itt maradni. Tud valamit, amit mi nem. Szerettem volna, ha megtanít rá engem és mindenkit, aki itt dolgozik. De nem jött. Azért ezt leírta, amit mint ars poeticát dolgozóink és látogatóink épülésére kiraktam a Látványkórház falára:
„Nem tudok receptet adni arra, hogy mit kell tenni a kismadarakkal. Nem magukra hagyni, beszélni hozzájuk, szeretgetni, melengetni a tenyerünkben, vagy valamilyen eszközzel a közelükben lenni, nagyon figyelni rájuk... Órákat, éjszakákat voltam velük, ha kellett. Tömtem beléjük a gyógyszert, a vitamint, néha biztosan többet is, mint kellett volna. Semmilyen konkrét tanácsot nem tudok adni. Nem tudom, hogy mi történik, amikor sikerül... Fogalmam sincs. Én olyankor olyan vagyok, mintha a gyerekemet ápolnám. Rájuk teszem a kezem, és ha elhiszem, hogy meggyógyulnak, és semmi kétség nincs bennem, csak a hit, akkor meg is gyógyulnak. Ha csak kicsi kétség is van bennem, vagy pánik, akkor nem mindig sikerül. Olyankor az anyai érzések uralkodnak el rajtam. Szeretet, aggodalom, segíteni akarás. Csak rájuk tudok gondolni, semmi más nem érdekel olyankor. Én nem tudom megtanítani senkinek azt, amiről én sem tudom, hogy működik, már amikor működik. Szeretem őket, ennyi az egész.”
Önkénteseink és dolgozóink, akik ha egyszer eljöttek, itt is maradtak és később vissza is jöttek. És később is visszajönnek. Akikre számíthatunk, bárhol, bármikor. Akikre büszkék vagyunk. Egyszer majd ők lesznek utódaink.
A címlapon: Dr. Déri János és egy balkáni gerle • (Fotó: Déri Balázs)
Herman Ottó nyomában a hortobágyi Madárkórházban Ezzel a címmel kértek fel és vállaltam egy előadást a Parlament vadásztermében még szeptemberre, ami később november, majd december lett. Legutóbb 13-a, Luca napja már biztosnak tűnt, és meg is hirdettünk lapunkban, de már kijött a nyomdából a magazin, amikor értesített a szervező, hogy a dátum december 27-re változott. Facebook oldalainkon és a honlapunkon meghirdettük, de bizonyára akkor is sokan keresték aznap az előadást. Azok részére, akik ott voltak, és akik ott lettek volna, vagy ott lennének, most itt leírom a 27-én remélhetőleg már elhangzó gondolataimat. Fogadják szertettel: Gyerekkoromban – Fekete István és Xantus János mellett – Herman Ottó könyvein nevelkedtem. A pestszentlőrinci kiserdőben már sötétben ott voltam, még a napkelte előtt, és hallgattam a megszólaló erdei hangokat. Láttam a nesztelenül fészkére érkező baglyot, a sötétben fehér fenekükkel egymásnak látható követési jelet adó őzeket, a reggeli tornaként cikk-cakkban futó gyakorlatokat végző nyulat. És láttam a vércsét fészkelni, majd a kivágott fészkes fát. És tollakat... Ezután hosszú szünet következett, gimnáziumi tanulmányok Pannonhalmán, ahol a Szent Imre hegyen ősszel bőgtek a szarvasok, majd az Egyetem ismét Pesten, és a lőrinci kiserdő az őzekkel és madarakkal. Az eget ekkor még elsötétítő varjakkal. Közben Walsrode Madárpark élményem Németországban. Majd Hortobágyon első, és azóta is meglévő munkahelyemen, az MME helyi csoportjának írt első, bemutatkozó levelemben leírt gondolataimat áthatja Herman Ottó talán legismertebb műve „A madarak hasznáról és káráról” mely azóta is ideológiai alapja a munkánknak. Maga Herman Ottó így írja le a konklúziót: „Mindent egybefoglalva, mint a jó pap az okos prédikáczió végén, mi is a következő nagy igazsághoz jutunk el, a melyről sohasem szabad meg-
feledkeznünk, hogy tudniillik: ott, a hol az anyatermészet szűzen tiszta és érintetlen, ott nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van. Hasznossá és károssá a madár csak ott lesz, a hol az ember megbolygatja a szűz természet rendjét és nagy tömegben termeszteni kezdi maga javára az életet, a gyümölcsöt, a majorságot és egyebet. A termesztmények tömege szaporítja és károssá teszi azt a madárfajt, a mely vele él; de növeli ismét ennek azt az ellenségét is, a mely a felszaporodott, kártévő madárral táplálkozik. Más szóval: a búza tömeges termelése nagyra növeszti a verebek seregeit, így kártékony a veréb; de a sok veréb megszaporítja a karvalyt, mely verébbel él és így még ez is hasznos. Tehát okkal-móddal kell itt tennünk!”
kit érdekel a vadászokon kívül), és figyeljük, és kutatjuk, mert megmutatja, mint zászlóshajó, hogy fenyegeti-e valami az adott élőhelyet vagy az egész ökoszisztémát és azzal együtt az emberiséget, és szeressük, csak úgy, mert arra érdemes. Mert érdemes? Miért is érdemes valami a szeretetre? Lehet ezt kiérdemelni? Biztosan. De nem azért szeretünk valamit, vagy valakit. Nem azért, mert megérdemli, vagy tett érte valamit, sőt, ha csak ellene tett, akkor is szeretjük, azért, mert létezik. Csak úgy.
Fotó: Déri Balázs
De maradjunk csak itt Magyarországon, ahol a madárvédőktől is védeni kell a madarakat. Magyarok vagyunk, ezért a turáni átok miatt saját magunknak vagyunk kerékkötői. Senkivel sem volt annyi bajunk, mint azokkal, akikkel egy hajóban evezünk a természetvédelem tengerén. Herman Ottó is így volt ezzel. Ő győzte. Tudott, sőt szeretett széllel szemben ügyet intézni. Rám is mondanak ilyeneket...
Tehát:
A természet úgy jó, ahogy van. Nincs káros vagy hasznos. Még az ember saját, önző szempontjai szerint sem. Amiről az a dogma, hogy káros, arról kiderül, hogy hasznos, vagy legalább jó valamire. Ha másra nem, arra, hogy védjük, mert kevés van belőle, mert szép és fenséges, mint a parlagi sas, ami bár megeszi a nyulat (és ez
És ha segíteni akarunk rajtuk, csak azért, mert szeretjük őket, akkor is meg kell indokolni: azért, mert mégis hasznosak, jók valamire, és egyébként mi vagyunk a felelősek hasznukért, kárukért, és sérüléseikért. Hiszen az összes probléma, ami miatt madárkórházat kell csinálni azért van, mert az emberi civilizáció jelen van a természetben is: az utak, a járművek, az elektromos vezetékek, a mezőgazdasági kemizáció, maga a mezőgazdaság, a traktorozástól a fakivágáson át a vadászatig, az emberi építmények, az eget tükröző ablakok, a fiókákat feleslegesen összeszedő, valójában segíteni akaró, de tudatlan emberek. És még nem is beszéltünk az Eu-ban harmonizált jogszabályok ellenére mégis létező szicíliai fecskefogó hálókról, Cipruson még ma is hagyományként űzött lépezésről, Máltán a vonuló madarak vadászatáról, akkor mit várunk az arab vadászoktól, a pakisztáni sólyombefogóktól, az indiai és afrikai megélhetési madárfogóktól, akiknek életük, vagy éhen halásuk múlik ezen?
2014. december
3
Előző számunkban „A galamb és a varjú” című cikkben a társadalom által károsnak ítélt madarakat igyekeztem megvédeni. Nem sikerült. Nem megvédeni, hanem magamat megértetni. Azóta kapom a tiltakozó véleményeket. Is. És a támogatókat is. Ezen gondolkodtam, miközben Pestről siettem haza Hortobágyra egy sérült varjú miatt. Előző éjjel egy madármentővel kellett facebookon hadakozni, aki megsértődött, hogy nem ismerem, és ezért nem bízom feltétel nélkül a szakértelmében, úgy, mint a saját önkénteseinkben. Őket ismerem, és bízom bennük, ha nem is tudom esetleg a nevüket. Üzentem neki, hogy hívjon fel, ha hozzá kerül a telefonon bejelentett madár, akkor két kérdésből kiderült volna, hogy ért-e kellőképpen hozzá, el tudja-e látni, és el tudja-e dönteni, hogy elengedhető, vagy kórházba való. Nem hívott, megszakértette a vérző csőrű balesetes madarat és elengedte (!). Mert úgy vélte, hogy nincs nagy baja. Na ehhez kell az állatorvosi diploma. Vagy egy hét hortobágyi önkéntes munka. Ami állatorvosoknak is hasznos lenne. Vérző csőrű madárnak nem csak a látható, esetleges nyelv sérülése lehet a baja, hiszen ettől még nem kell, hogy hagyja magát megfogni. Ami miatt elharapta a nyelvét, bizony máshol is megüthette magát. Ha megnézi a kötőhártyáját, aki ehhez ért, láthatja, ha fehérebb, hogy belső vérzése lehet, attól függetlenül, hogy a sokkból kikeveredve láthatóan jobban érzi magát. Vizsgálandó, hogy miért ütötték el?
Miért nem tudott magára vigyázni, esetleg mérgezés, vagy áramütés van a háttérben? Ha sárga a kötőhártyája, akkor mérgzés. Ha nyálas a tolla a kéztövén, vagy hidegebb az egyik lába, akkor áramütés... Ez kiderült volna, ha felhív, mert megkérdezem... A varjút, ami miatt sietek, Mályiból küldték busszal Debrecenbe, onnan Hortobágyra. Mert ott tudják, hogy mi a teendő. Nyílt törés, nem mai, de lehet, hogy annál inkább minden perc számít. Ilyenkor nem biztos, hogy betartom a sebességkorlátozást. Védekezésemet még a bíró is elfogadta, amikor évekkel ezelőtt egy jogosítványomat bevonni kívánó rendőri intézkedés miatt bíróságon kellett megindokolnom a gyorshajtást. Utasom tanúvallomása miszerint, „amikor a Doktor úr telefonon értesült, hogy egy súlyosan sérült bagoly várja a kórházban, sietősebbre vette a dolgot.” eldöntötte az ügyet. Maradt a jogsi, de a bírságot ki kellett fizetni.
Azóta többször is. (De ez régen volt.) Szóval megérkezem, este van már, hívom a fiamat, kéne segítség a műtéthez. Nem veszi fel. Késő van, nem zavarom. Megvan a saját családi élete. Nem olyan, mint én, engem lehet zavarni bármikor, de nekem nincs is családi életem. Megcsinálom egyedül, megy ez úgy is, mint a hőskorban. Amikor még műtő sem volt. Fél kézzel fogom a varjút, mindegy, hogy jobbal, vagy ballal, (mint potenciális lovas solymásznak – ami magam is voltam egykor – a sólymot jobb kézen tartva minden egyebet ballal kell tudni végezni) a varjú félkezes vizsgálatához is megvannak a fogásaim, fél kézzel felszívom az injekciót, beadom, elaltatom, megműtöm. (Ezt már két kézzel.) Közben kiderül, hogy nem is kellett volna annyira sietni, már késő. Napokkal ezelőtt is késő volt. Máshol elaltatnák. Vagy amputálnák a már szagos szárnyvéget. De még hátha... Megcsinálom, ahogy kell. Akkor is, ha nem éri meg. Mert tudom, hogy érdemes. Igaz, hogy csak az esetek egy része, és a kisebbik része lesz eredményes, de jobb lesz, mint volt. A csont már elhalt, nem fog összeforrni, ki is szedtem, ezért a két velőűrszeget bent maradóan teszem be. Tartják a távot, az izmok és a tapadási helyek részben megvannak, és ha nem hal el az egész, még repülhet. Talán. Biztosan. „Ha elhiszem, hogy meggyógyul, és semmi kétség nincs bennem, csak a hit, akkor meg is gyógyul.” Tudom!
dr. Déri János
Karácsonyi „igaztörténet” Pár éve szenteste 8 óra tájban csörög a telefon. Egy női hang kérdezi, hogy nyitva vagyunk-e, és hozhat-e egy elütött varjút. Eltörött a szárnya. Természetesen hozhatja, majd kinyitjuk a kórházat. Honnan beszél? Mosonmagyaróvárnál, az autópályáról. Látta a vergődő varjút a leállósávban, és nem tudta ott hagyni. Ausztriába indult karácsonyozni, de inkább megfordul és elhozza a madarat Hortobágyra. Mondanám neki, hogy vannak ott azért közelebb is... Kőszeg...Győr...Tudja, próbálta, de senki nem vette fel a telefont. Ő inkább ide hozná...Hát hozza, szívesen fogadjuk, de ez akkor is 400 km...oda is vissza is... Onnan Bécs már csak 100... Azért gondolja meg... Nem gondolta meg. Éjfél után megérkezett, mint a Kisjézus. Befogadtuk. Éjjel 2-re megműtöttük. Húsvétkor eljött érte és ott engedte szabadon az azóta teljesen meggyógyult madarat, ahol találta. Szép Karácsony volt. És szép Húsvét. Nekünk is, neki is, és a varjúnak is. Áldott Karácsonyt, Mindenkinek!
dr. Déri János
4
2014. december
Madártávlat éles szemmel Szentes. A Kiséri Állatorvosi Rendelőben dr. Dobos András címzetes egyetemi docens Európában egyedülálló szakértelemmel és műszerezettséggel végez állatokon szemműtéteket. A Madárkórház betegei közül azokat, melyek speciális szemészeti ellátást igényelnek, Hortobágyról Szentesre szállítjuk a beavatkozásokra. Nemrégiben a Madárkórház két vak egerészölyve, egy lézeres kezeléssel gyógyított szemű kuvik, egy Hódmezővásárhelyen ápolt erdei fülesbagoly szaruhártya-átültetése utáni korrekciós műtét miatt szorult segítségre, és itt történt egy budapesti dolmányos varjú szemlencse-beültetés előtti lézeres és ultrahangos vizsgálata is. Budapestről egy Ara papagáj is lézeres műtétre érkezett ide. Az altatásban történő vizsgálatokat és műtéteket dr. Dobos András végezte. A madarak altatása speciális szakértelmet és gyakorlatot igénylő feladat, melyet a hortobágyi Madárkórház vezető állatorvosa, dr. Déri János vezetett. A madarak szeme világa és ezzel a szabadon bocsátás lehetősége a precíz és pontos lézeres és ultrahangos vizsgálaton, valamint operáló mikroszkópon át végzett beavatkozásokon múlik.
Fotó: Dr. Berényi Adrienn
A világ első sikeres szürkehályog műtétje egy bölömbikán
2014. december 17-én, a világ első sikeres szürkehályog műtétjét dr. Dobos András végezte egy bölömbikán a szentesi Kiséri rendelőben. A hortobágyi Madárkórházban ápolt, szárnytörött bölömbika egy szürkegémtől szerzett fejsérülése okozta retinaleválás és keringési elégtelenség következtében kialakult szürkehályog miatt megvakult. Miután ultrahanggal meghatároztuk a szemlencse és a retina helyét és állapotát, izofluránnal altattunk. A fertőtlenítés, izolálás, valamint a képi rögzités előkészítése után a műtéthez fogtunk. A szaruhártyán 2,8 mm es sebet ejtettünk. lencsét megfestettük kék színűre hogy lássuk. A szaruhártyát védendő speciális anyagot fecskendeztünk a szembe. A lencsét Phaco emulsifikátorral operáltuk meg. Ezzel a készülékkel, mint egy mikro porszívóval szívtuk le a homályos tartalmat a lencse tokjából, mely lehetetlenné tette a látásához szükséges fénysugarak továbbhaladását a szemfenék felé. Végül zártuk a sebet, majd a szemhéjat is 2 hétre összevarrtuk. Az altatásból való ébredés után ultrahangos ellenőrzéssel nyugtázhattuk: a szemlencse átlátszó, a műtét sikerült. Ha a beavatkozás után helyreáll a szem egyensúlya, egy további lézeres műtéttel a retina is visszakerül a helyére. Ez életmentő műtét a bölömbikának, hiszen Dobos Rozália asszisztens, az altatást vezető Dr. Déri vakon enni sem tud.
Dr. Szluha Gyula Antal A Pusztadoktor Magazinnak
Ha valaki már egy védtelen állatot megmentett, ha van egy madár, mely valaha szárnyaszegett, vagy májrepedt volt, mint egy kis gólya, ha valaki az új életadója: AZ már nem élt hiába! S ha van még egy ültetett fája, egy mosolya mások számára, akkor teljesebbé tudja tenni életét, és maga is rájön: az élet szép, mert ez nem haszontalan tevékenység! Ki védi az életet, a Természetet, (mert lehet), ki tud gyönyörködni a Világban, és látja, hogy körötte mennyi virág van az Ő szerető gondjaira bízva, aki szívét még ki nem hízta: AZ: sok jót tehet! Csak el kell kezdeni! E munkában mindenki részt vehet! Nem szabad a hitet elveszíteni!
János és Dr. Dobos András szemsebész
2014. december
5
Akik szívünknek kedvesek Karácsony közeledtével különösen sok szó esik a szeretetről, gyakran a szeretet ünnepeként emlegetik. Ez ugyan – legalábbis ami a kultúrtörténeti és folklorisztikai megközelítést illeti – nem fedi le az ünnep teljességét, vallási és érzelmi szempontból viszont valóban a legjelesebb keresztény ünnep lényegét fogalmazza meg egyetlen szóban. S ha ez utóbbi megközelítésből indulunk ki, ezen az érzelmi szálon haladva eljutunk a hortobágyi Madárkórház lakóihoz is. Azokhoz, akik szívünknek kedvesek. Valamennyi itt dolgozó embernek valamennyi madár kedves, de mindenkinek vannak legkedvesebbjei. Akiket hosszabb ideig figyel a monitoron vagy a kórterem ablakán át, akiknél hosszasabban elidőzik, akikhez napközben gyakrabban bemegy. A magazin rendszeres olvasói minden bizonnyal tudják, melyik cikkírónak ki a kedvence, vagy melyik az a madárfaj, amely legközelebb áll hozzá. Olyan is van, akinek mindig azok a legkedvesebbek, akik a legelesettebbek, akik reménytelen állapotban vannak, akiknek gyógyulása csekély reménnyel kecsegtet. De nem csak azokra gondolunk, akik itt vannak velünk, akiknek bízunk a gyógyulásában. Emlékezünk azokra is, akik, bár szívünknek kedvesek voltak, vis�szatérve a természet örök körforgásába, elérhetetlenek már számunkra. Emlékezünk a darura, aki az első napokban mozdulatlanul állt az egyik sarokban, háttal az ajtónak. Egy reggelre a hasára ereszkedett, s nem állt lábra többé. Emlékezünk a búbos bankára, aki nálunk töltötte az egész nyarat. Bár jókedvű, egészséges madár volt, az egyik szárnya nem volt még röpképes. Vártuk a napot, amikor visszaengedhetjük a szabadságba. Bankaszokás szerint sokat bujkált. Hol egy doboz mélyéről, hogy egy edény mögül bukkant elő. Egyik reggel etetés előtt sokáig kerestük: vajon hol rejtőzik éppen? Egy nagy doboz sarkában találtunk már dermedt kis testére. Emlékezünk a fehér gólyára, akit – hogy ne legyen nagy stressznek kitéve, ugyanakkor magányos se legyen – a szárnyszegett fekete gólyával közös kórteremben helyeztünk el. A fehér gólyának erős és meglehetősen gyakori rohamai voltak, leginkább az epilepsziás állatokra emlékeztetett ilyenkor a viselkedése. A kórterem ablakán keresztül láttam az egyik roham alkalmával, hogy a fekete gólya csőrével és fejével tartja a vergődő fehér gólyát, testével pedig a falhoz szorítja, enyhítve és talán rövidítve ezzel a roham kínjait. Erős érzelmi kötődésük a csendes napokon is megfigyelhető volt – erről a korábbi lapszámban számolt be egyik munkatársam. Emlékezem a kis rozsdafarkúra, akit alig-tollas korától neveltem. Esténként hazavittem magammal, s reggel együtt indultunk a Madárkórházba. Szelíd volt, vidáman ugrált kis rúdján. Néhány nap volt hátra, hogy visszavigyem azokhoz, akiknél a szülei fészkeltek. Egyik reggel a kalitka alján fe-
6
2014. december
Mu
nka
un társ
kt ó l
küdt, félig hunyt szemmel, oldalára fordulva. Emlékezem a kis kávébarna galambfiókára, aki tegnap este halt meg nálam. Emlékezem Sosára, a fekete selyemtyúkocskára, aki a szívemnek kedvesek között a legkedvesebbek közé tartozott. Sosa, aki embert megszégyenítő méltósággal viselte szörnyű betegségét. Sosa, aki hallva lépéseimet, nyakát nyújtogatta dobozában, s mutatta: készen áll a sétára. Szerette körbesétálni a madárparkot, eltorzult fejecskéjéből még mindig értelmes és eleven szemei elégedetten néztek rám, amikor felültettem valamelyik faágra. Vágyott ki, a doboz falain túli életbe. Tudtuk, hogy ez az élet már csak ilyen rövid sétákra korlátozódik, s ez sem tart hosszú ideig. Sosa május végétől október 7-ig élt nálunk. Éjjel csendben elaludt. És emlékezem a nekem legkedvesebbre, Babára, a fiatal, majdnem-vak bagolyra. Egyik szeme menthetetlen volt, a másik – amelyikkel még látott egy keveset – operációval talán még menthető. Ehhez azonban megfelelő kondícióra lett volna szükség. Baba azonban nem evett. Déri János doktor kísérletet tett: betette a többiek közé, hátha sikerül a kedélyét-étvágyát ezáltal javítani. Baba ült az ablakban vagy egy ágon – ahová épp tettük reggel. Fél szeme maradék világával szemlélte a többieket, a jövés-menést, de enni továbbra sem akart. Doktor úr megkért, próbáljam meg az etetését. Úgy gondoltam, ha nem fogad el eledelt, tőlem sem fogja. De azért persze, hogy megkísérlem. És sikerült. A harmadik napon, miközben a többieket etettem, a kezemre szállt. Állítólag a baglyokra ez egyáltalán nem jellemző. Az első kézreszállás után sokat voltam vele. Elfogadta az ételt, amikor bementem a kórtermükbe, a vállamra ült. Aztán egyik délelőtt észrevettem, hogy nehezen veszi a levegőt. Intenzív kezelést kapott, azonban a kezelés ellenére óráról órára rosszabbodott az állapota. Este, amikor eljöttem, még élt. Félig vak szemével rám nézett, amikor elköszöntem tőle. Láttam a tekintetében a búcsút, amelyet más állatok szemében is láttam már. Két kollégám éjszakáig küzdött Baba életéért. De Baba este tizenegy órakor elment. Minden nap gondolok alig pislákoló, beteg szemevilágára. Sosem fogom megtudni, hogy azok közül, akik törődéssel vették körül, miért épp engem választott. Racionális választ aligha találnék. Az ő szívének én lehettem az egyik legkedvesebb. De emlékezzünk a nem ismert, bestiálisan halálra gyötört, elpusztított valamennyi állatra is. S gondoljunk a még meg nem haltakra: a megkínzottakra, a kivertekre, az enni soha nem kapókra, a magukra hagyottakra. Akikből Magyarországon több százezer van. S ne csak gondoljunk rájuk. Emeljük vissza őket élőlényhez méltó életükbe. Hisz nem alattvalók és főleg nem alávalók ők, hanem útitársaink. Útitársaink itt, a Földön, és az emberi aggyal felfoghatatlan, örökkévaló végtelenben.
Szendrei Eszter
Gyöngybaglyok kitelepítve Madártani érdekességek
Négy nálunk nevelkedett gyöngybagoly örvendhet hamarosan a szabadságnak. Együttműködve a Magyar Környezetgazdálkodási és Vidékfejlesztési Társasággal egy mobilröpdét építettünk Tiszaszőlős határában két szántóföld között. Az elengedésre váró baglyokat ide telepítettük ki, hogy szokják későbbi élőhelyüket. A környékben költőládákat is kihelyezünk. Pár nap szokatás után a baglyok körül lebontjuk a röpdét, és ők szabadon birtokba vehetik a területet.
Gazdira lelt kutyus
Kedves Mindannyian, akik szurkoltatok értem, továbbküldtétek a rólam szóló beszámolót és szeretettel gondoltatok rám! Nagyon jó hírt közölhetek Veletek. Ma értem jött a Gazdikám. Most, útközben írom Nektek ezt a hírt, mert bizony nem Hortobágy közelében lakunk, azazhogy fogok lakni ma estétől kezdve. Az új és végleges otthonom Pomáz, és a Gazdikámat Annamáriának hívják. Küldök Nektek egy közös fotót. Nagyon köszönöm, hogy olyan sokan gondoltatok rám és segíteni próbáltatok. Segítettek is, máskülönben nem talált volna rám a Gazdikám. Kérlek Benneteket; más szegény, megkínzott állatokra is mindig gondoljatok ilyen nagy szeretettel és segíteni akarással! Akkor nekik is sikerülni fog. Szeretettel: Babakutya
Korai denevér a műtőben
A vörösnyakú ludak gyakorlatilag szétterültek hazánkban. Talán ezzel a kissé erősnek tűnő mondattal lehetne kezdeni az aktuális érdekességek sorát. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy egy inkább Afrikában előforduló rózsás flamingó egész ősszel nálunk tanyázott, és decemberben is Pusztaszer környékén időzik, akkor tényleg biztosak lehetünk benne, hogy valami megbolondult. A fokozottan védett és világviszonylatban is ritka késő őszi vendégek mellett egy pásztorgémet is megfigyeltek a Velencei tó közelében december közepén. Ez a faj nálunk nem költ, legközelebbi költőhelye a Duna-delta, de nagyobb állományai Dél-Európában, Afrikában, Madagaszkáron és Közép- és DélÁzsiában találhatók. Vagyis sok keresni valója nem lenne ilyen időben nálunk. Nem számít tipikus decemberi madárnak a batla sem, amit szintén Pusztaszer közelében észleltek. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy közben a messzi északról megérkeztek „menetrend szerint” a jeges búvárok, füstös és jegesrécék, akkor tényleg érdemes elgondolkodni, rendjén van-e minden? Érdekes módon az északról érkező fajok kevésbé rendellenes viselkedést mutatnak, mint a nálunk, vagy tőlünk délebbre költők. A havasi szürkebegy, e verébméretű téli vendégünk is ott van már a klasszikusnak számító sziklás helyeken, a tapolcai, vagy bélapátfalvi bányákban egyaránt, vagy a bajszos sármányok (a képen) a Bükkben.
Kép és szöveg: Konyhás István
Egy novemberi estén szokatlan küllemű páciens érkezett a Madárkórházba. Egy korai denevér. Jobb szárnya törött volt. Még az nap este átesett a sikeresnek mondható műtéten. Bízunk benne, hogy hamar rendbe jön! Az etetéséről készült videót más aktualitásokkal együtt megtalálják facebook oldalunkon. facebook.com/madarpark 2014. december
7
Köszönjük a támogatást! Hálásan köszönjük kedves támogatóink segítségét, akik anyagi, természetbeni adományaikkal, adójuk 1 %-os felajánlásával, önkéntes munkájukkal, madarak bejelentésével, szállításával, a Madárpark belépőjegyének megvásárlásával, olvasói leveleikkel, bíztatásukkal, jó szóval, facebookos megosztásokkal, tetszésnyilvánításukkal, vagy bármilyen más módon segítették munkánkat, mellyel igyekszünk visszaadni a természetnek azt, ami a természeté. Ne feledjék, és mi sem feledjük, hogy ezzel életeket mentettek Önök is! Ami a legdrágább a Világon. Köszönjük a madarak nevében is! Hálánk jeléül, akiket ismerünk, tudunk róla és igényt tart rá, neveiket honlapunkon támogatóink és önkénteseink között felsoroljuk. Azoknak is köszönjük a támogatást, akiknek nem tudjuk a nevét. Ők azok, akik adójuk 1 %-ával támogattak. A NAV ugyanis adatvédelmi okokból nem adja ki a neveket. Ezért kérjük, ne sértődjön meg senki, ha a felsorolásból kimaradt. Ha úgy érzi, hogy ott a helye, jelezze nekünk és beírjuk! De ha rosszul olvasta le a csekkről a kézzel írt nevet, vagy címet a banki dolgozó, aki a bankszámla kivonatot írja, és hibásan rögzítettük, kérjük azt is jelezzék, hogy korrigálhassuk! Támogatóinknak ingyenesen postázzuk a magazint, aki e-mailen jobban szeretné, az kérjük jelezze nekünk! Kérjük, vegyenek részt munkánkban a továbbiakban is!
Áldott, Békés, Boldog Karácsonyt, és örömökben, szeretetben, madarakban gazdag, Boldog, Új Évet kívánunk Mindenkinek! Tisztelettel és szeretettel: A Madárkórház Csapata
A Madárpark télen is nyitva tart 9-16 óra között szakvezetéssel, látványkezelésekkel, madársimogatóval, és solymászbemutatóval várjuk látogatóinkat!
www.madarpark.hu Amennyiben lehetősége van, kérjük, támogassa alapítványunkat! Köszönjük! Bankszámlaszámunk: 59900029-10001868 • Adószámunk: 18557899-1-09
RTOBÁGY HO
ÁZ
AL
A
ÓR
PÍ
TV
ÁNY
MADÁRK H
Olvasói leveleket, érdekességeket a következő címekre várunk:
[email protected] • 4071 Hortobágy, Petőfi tér 6. Állatorvosi, állatgyógyászati területen felmerülő kérdéseiket a fenti címekre várjuk! Megjelenik 12 000 példányban. Hirdetésfeladás, sérült madár bejelentése:
[email protected] • Tel: (30) 9435-494; (52) 369-181. Szerkesztők: Dr. Déri János, Konyhás István, Veres Hajnalka • Tördelés: TerepSzemle Stúdió (Veres Hajnalka) • ISSN 1788–456X Megtalálható országszerte állatorvosi rendelőkben, állatkertekben, kisállatkereskedésekben, állati áruházakban, megyei könyvtárakban.
