PUSZTADOKTOR MAGAZIN

PUSZTADOKTOR MAGAZIN II. évfolyam 10. szám

a Madárkórház Alapítvány havilapja

2007. október

• Darutörténet • Madárkórház Görögországban • Ölyvek a tuskón • Pöttyöskéék és Rigókáék

Ez történt a Madárkórházban Amnesztia

Gazdit keres

Timike (Szabó Tímea) október 23-án, szűk körű ünneplő társaságban szabadon engedte az utolsó gyógyult ölyvet Hortobágyon. Ez az egerészölyv tavaszszal került a Madárkórházba. Törött szárnyának felkarcsontját műtéti úton, velőűrszegzéssel egyesítettük. Tökéletesen gyógyult, és megfelelő felkészítés után még táplálékban gazdag időszakban nyerte vissza szabadságát.

Solymásztalálkozó Orosházán

Októberben Orosházán rendezték meg a ragadozómaradak kedvelői, vadbarátok és vadászok számára azt a solymásztalálkozót, melyen a Madárkórház is részt vett. Ezek a találkozók a szakmai együttműködés erősítése és a kapcsolatépítés mellett remek lehetőséget adnak arra, hogy a természetvédelemben felmerülő kérdésekre együtt keressünk válaszokat.

2

2007. október

Bogi 3 év körüli kis termetű, csillogó fekete, rövid szőrű, ivartalanított kan, keverék kutyus. Több mint egy éve az utcáról került az Együtt az Állatokért Állatvédő Közhasznú Egyesület állatotthonába. Bizonyára sok bántalmazásban lehetett része, mert eleinte a legtöbb emberrel szemben bizalmatlan volt, de hamar hozzászokott, hogy sokan vannak körülötte, és ma már mindenkivel nagyon barátságos. Rendkívül éber és okos, sok mindenre megtanítható. A legtöbb, főleg szuka kutyussal hamar barátságot köt. Nagyon életvidám, imád játszani, nagyon hálás érte, ha foglalkoznak vele. Akit igazán megszeret, ahhoz egy életen át ragaszkodik. Aki végleges otthont nyújt számára, türelemmel és sok szeretettel gondoskodik róla, egy életre szóló, hűséges barátra talál benne.

Darutörténet A darvak sérülésének egyik leggyakoribb veszélyforrása az elektromos vezetéknek ütközés. Az alkonyatkor éjszakázó helyükre behúzó darucsapatok alacsonyan szállva nekiütközhetnek a sötétben nehezen látható villanyvezetéknek. A V alakzatban, egymás mögött szálló darvak közül egyszerre több is erre sorsra juthat. A fizikai ütközés hatására szárnyuk, lábuk törhet, belső sérüléseket, és az áramkört zárva áramütést szenvedhetnek. Bár Hortobágyon Európa legnagyobb darulétszáma fordul elő, és vezeték is van bőven, baleset is előfordul, de élő, sérült daru mégis csak két-három évente kerül be a hortobágyi Madárkórházba. Októberben egy ilyen ritka vendégünk érkezett. A Madárkórház ügyeleti telefonján a hajdúböszörményi Széchenyi István Mezőgazdasági Szakközépiskola hivatásos vadásza egy sérült darvat jelentett be. Azonnal indultam. Esett az eső és sötét volt. A sérültet az iskola portása adta át, melyet ideiglenesen egy zárt utánfutóban helyeztek el. Egyik kezével zseblámpát tartva világított, a másikkal fogta a daru fejét, mert a beteg harciasan védekezett csőrével segélynyújtásunk ellen. Én egyik kézzel a szárnyait törzséhez simítva rögzítettem, hogy ne vergődjön, másik kézzel végigtapintottam a lábait. Az egyiken nyílt törés volt, sajnos nem friss, legalább 4-5 napos. A törött lábvég kifordult, megcsavarodott és rendellenes helyzetben állt. A kiálló törött csontvégek 1,5-2 cm-es darabon kiszáradtak, elhaltak, a lágyszövet is megfeketedett, de a láb nem reménytelen. A másik lábszár több darabra tört, de nem nyílt, és a fedett törés jobb prognózisú. A nyílt sérülést a helyszínen kifertőtlenítettem, és bekötöztem. A több napja nem táplálkozott, kiszáradt madárnak infúziót, fájdalomcsillapítót, és antibiotikumot adtam. A gázlómadarak lábtörése csak műtéttel gyógyítható. Sínezéssel csak átmenetileg, a szállítás idejére rögzíthető. Ha túl szoros, vékony hosszú lábuk

beduzzad, és elhalhat, ha túl laza, akkor mozgáskor folyton elmozdulnak a csontvégek, nem forrnak össze, köztük porcos álízület alakul ki. Arany középút nincs. Ha „pont jó” a rögzítés, a gyulladt szövetek óhatatlan duzzadásával később szoros lehet, vagy a duzzanat leapadásával, mozgással kilazulhat, és ha össze is forr, általában rosszul, mert mindig elmozdul, legtöbbször rotálódik, elfordul. A szállítás idejére jobb híján, ülő helyzetbe egymáshoz hajlított láb-

szárával és csűdjével egymást sínezve gézzel rögzítettem a törött lábakat. A szárnyak mozgását a szállításkor felesleges és veszélyes verdeséstől egy szövött zsák korlátozza, úgy, hogy a madarat a zsákba tettük, csak a feje maradt szabadon. Így szinte gúzsba kötve a madár csak fél-egy órán át tartható. Egy porszívós doboz jobb lett volna, de nem volt megfelelő méretű kéznél, így arra a 40 km-re ez is megfelelt. A sötét csomagtartóban gond nélkül ért Hortobágyra. A kórházban először az altatógéppel bódított daru ürülékével, sárral és rászáradt vérrel szennyezett műtéti terület megtisztítása következett, először a csap alatt, vízsugárral, azután a műtőasztalon steril infúzióval. Betadinos, majd alkoholos fertőtlenítés, izoláló kendővel való előkészítés után folytatódott a seb kitakarítása, az elhalt szövetek, csontszilánkok eltávolításával csipesszel, ollóval, ismételt fertőtlenítéssel, antibiotikumos infúziós öblítéssel. Az elhalt, és már összeforrásra alkalmatlan csontvégeket csontvágó ollóval távolítottam el.

A csontvégek egymáshoz illeszkedése a meglévő izmok tapadási helyének megtartásával szükségeltetik, de az elhalt részek eltávolításával a csontvégek egymáshoz fekvése nem lett tökéletes, csak egy csontlemeznek a másik törvég mellé rögzítésével, némi átfedéssel volt megoldható. Így mintegy 2 cm-rel rövidebb lesz a lába. Ez nem nagy baj, hiszen elég hosszú marad így is, majd korrigálja a mozgással és még sántítani sem fog. De a két lábrészt összekötő bőr és izmok, inak kötege ugyanennyivel hosszabb, és nem kurtítható a csont után. Itt futnak az erek, idegek is. El kell dolgozni, amit lehet. Végül az inak, izmok is a helyükre kerültek. Az elszakadtak közül amit lehetett, összevarrtam. Az alig egy cmszéles bőrből viszont elég nehéz volt olyan lebenyeket leválasztani, melyekkel a teljes sebet be lehetett fedni, de sikerült. A törött csontvégeket fémes külső rögzítéssel, az úgynevezett fixateur externe-nel egyesítettem. Csűdnél és lábszárnál ez az egyetlen célravezető megoldás. A törvégekkel meredek szöget bezáró, több erős acéldrótnak a végtagon átmenő befúrása után, két oldalt a láb tengelyével párhuzamosan egymáshoz hajtva és rögzítve, külső sínként veszik át a csont támasztó szerepét. Nem tud elmozdulni, és a madár azonnal használhatja is a lábát. A fémeket csak addíg tartjuk bent, amíg a csont összeforr. Ezt röntgennel ellenőrizzük, és ha megfelelő az eredmény, akkor az átmenő drótokat elvágva a szerkezetet eltávolítjuk. De addig 4-6 hét telik el, amely daru esetében nagyon kritikus időszak. Ha nem áll lábra, és nem eszik, akkor minden igyekezetünk hiábavaló. Betegünk a 3 és fél órás – de sikeres – műtét után pár napig csak infúzión élt. Most legalább magától iszik, ami jó jel. A táplálékot (kukoricát, és gyászbogár lárvát) a csőrébe kell tenni, de lenyeli. Egyelőre fekszik, a többit majd meglátjuk. Dr. Déri János

2007. október

3

Madárkórház Görögországban Idén nyáron abban a szerencsében volt részem, hogy három hetet tölthettem önkéntesként Görögországban, Párosz szigetén az Alkioni (Jégmadár) nevet viselő madárkórházban. Korábban alig volt tapasztalatom madarakkal, ez a kis idő azonban életre szóló élményt jelentett számomra. Az Aegean Wildlife Hospital „Alkioni” 1995-ben alakult meg. Egy maroknyi csapat hozta létre, akik céljuknak tekintik a sérült, beteg, vándorútjuk során kimerült állatok kezelését és rehabilitációját, valamint a környezeti nevelést és felvilágosító munkát. Minden állat – gyakoriságra való tekintet nélkül – egyenlő bánásmódban részesül, az eutanáziát elutasítják. A gyógyult madarakat és emlősállatokat

a megtalálásuk helyén, a költöző madarakat pedig költőhelyükön vagy a vonulási időszakban a megfelelő útvonal mentén engedik szabadon. A szabadon engedés szinte mindig iskolai csoportok részvételével történik, melyet előadás, filmvetítés, beszélgetés követ. Azon állatok számára, amik maradandó károsodást szereztek, az életmódjuknak megfelelő, nyugodt körülményeket biztosítanak. Az Aegean Wildlife Hospital egy non-profit szervezet, ahol mindenki önkéntesként dolgozik. A kórház működéséhez szükséges anyagi hátteret kizárólag adományokból fedezik. Görögországszerte mintegy 30

4

2007. október

elsősegélynyújtó állomás létezik, ahol az önkénteseik készen állnak a sérült, beteg állatok fogadására. A pácienseket előbb Athénba juttatják el, majd onnan hajóval utaznak tovább Pároszra. Az egyik komptársaság ingyen szállítja a madarakat és a kórház számára szükséges felszereléseket, gyógyszereket. 1998-ban a pároszi Longovarda Szerzetesrend egy 12.600 m²-es telket ajánlott fel a kórház számára Kamares faluban, mintegy 8 km-re a kikötővárostól, Parikiától. Két évvel később készült el a 220 m²-es épület, melyben 2 orvosi vizsgáló, röntgenszoba, oktatóterem, az önkéntesek szállása (3-4 fő) és tárolóhelyiségek találhatóak. Az oktatóteremben tablók mutatják be Alkioni történetét, az itt folyó gyógyító munkát és a sziget élővilágát. Az épülettől az ösvény a sérült vízimadarak lakhelyéhez vezet, ahol sirályok, flamingók, hattyúk, vadlibák, récék, gólyák, gémek élnek kb. negyvenen, de gyakran megfordult már itt pelikán is. A vízimadarak mögött található egy istálló, ahol jelenleg egy versenyló és egy idős szamár tölti nyugdíjas éveit, ill. a kisebb ketrecek a baromfik, teknősök, galambok, kis-

emlősök számára. A vízimadarakkal szemben 28 különböző méretű röpde található, a legkisebb 7x3x2 méteres, a legnagyobb 20 méter hosszú, 6 méter széles és 4 méter magas. Legrégibb lakói, két egerészölyv immár 10 éve él itt, szomszédjaik között fajtársaikon kívül pusztai ölyv, kígyászölyv, barátkeselyű, vándorsólyom, Eleonóra-sólyom, vörös és kék vércse, uhu, gyöngybagoly, macskabagoly, erdei és réti fülesbagoly (összesen mintegy 40 ragadozó madár), valamint gerlék és néhány vízimadár is akadt. Alkioni vezetője, Marios Fournaris testnevelő tanár szabadidejében immár 20 éve foglalkozik madarak gyógyításával. Barátjával, Panos Marafelias állatorvossal egy könyvet is írtak „Elsősegélynyújtás vadmadarak számára” címmel, mely mostanáig az egyetlen ilyen görög kiadvány. Marios sok szeretettel mesélt az állatokról és türelmesen magyarázott nekünk. A leggyakoribb okok, melyekkel a madarak hozzájuk kerülnek: lőtt sérülések, a vándorút során kimerült és legyengült madarak, fiatal madarak balesetei (pl. autógázolás), olajjal szennyezett tengeri madarak, másik ragadozó madár okozta sérülés, különböző megbetegedések (fertőzés, mérgezés, áramütés, stb.). Ottlétem idején hárman laktunk az önkéntesek számára kialakított házban. Reggel takarítottunk, majd vizet cseréltünk,

Ölyvek a tuskón

megetettük az állatokat, rendbe tettük az udvart, körbevezettük a látogatókat. Marios minden nap jött és ellenőrizte a madarakat, elvégezte a szükséges kezeléseket, melyben mi is segíthettünk. Az ott töltött három hét alatt sok új beteg érkezett, olykor egyszerre többen is a menetrendszerinti komppal, máskor helybéliek vagy turisták hoztak egy-egy sérült madarat. Ők először a kezelőben levő ketrecekbe kerültek, majd szerencsés esetben pár nappal később kiköltözhettek a röpdék egyikébe. A számomra legkedvesebb madarak közé tartozott a lappantyú, a keselyűk, mindenek előtt azonban a kuvik és az Eleonóra-sólyom. A kuvikot a görögök már az antik idők óta jól ismerik, ő Pallasz Athéné egyik jelképe. Az Eleonórasólyom pedig Görögország egyik különlegessége: mindössze 4000 pár él az egész világon, és 75 százalékuk az Égei-tenger sziklás szigetein tölti a nyarat, miután visszatér Madagaszkárról. Fiókái nyár végén kelnek ki, az erre vonuló vándormadarakkal eteti őket. Bár sikerült elérni, hogy rendeletben a vadászati szezont augusztus 20-áról október 1-jére tolják ki, sajnos mégis minden évben sok szülőmadár esik áldozatul, a többiek pedig gyakran nem találnak elegendő táplálékot fiókáik ill. saját maguk számára. Egy lőtt sérülésekkel hozzánk került Eleonóra-sólyom egyik lábát veszítette el, egy legyengült társán pedig már nem lehetett segíteni. Voltak azonban örömteli pillanatok is, mint például az elesetten érkezett madarak első szárnypróbálgatásai, valamint egy szürke gém és két kis kuvik szabadon engedése. Nehéz volt a búcsút venni Alkionitól és lakóitól, de abban a reményben indultam útnak, hogy ez nemcsak egy feledhetetlen időnek a vége, hanem valami újnak a kezdete is egyben, és a jövőben még újra látjuk egymást. Valentin Zsófia

A hortobágyi Madárpark kertjében tuskón ülő ölyvek a látogatókból vegyes érzelmeket váltanak ki. Miért vannak kikötve, miért nem engedjük őket szabadon? Ezek az egerészölyvek soha nem térhetnek vissza a természetbe. Áramütés következtében elvesztették szárnyukat, és nem tudnak repülni. Ettől eltekintve egészségesek, de nyomorékok és emberi gondoskodásra szorulnak. Életük és elfogadható életminőségük fenntartásának ez az egyetlen módja. Zsákmányt nem tudnak ejteni, még az időjárás viszontagságai elől sem tudnak gyalogosan megfelelő védett helyre húzódni. A szabadban éhen halnának, vagy az esőben-sárban cafattá ázva, legyengülve kóbor kutyák, vagy más ragadozók áldozati lennének. Állatkertek nem fogadják őket, mert a látogatók nem sérült madarakat szeretnének ott látni. A fokozottan védett, ritka fajok tartósan sérült egyedeit speciális madármentő állomásokon tenyésztik, hogy utódaik gazdagítsák a természetet. A meglehetősen gyakori egerészölyvek mesterséges tenyésztésére azonban nincs szükség. A vonatkozó jogszabály szerint, ha más megoldás nincs, el kellene altatni őket. Mi elutasítjuk a gazdasági számításon, kényelmi szempontokon alapuló eutanáziát, és ha nem tudjuk máshol elhelyezni őket, életük végéig gondoskodunk róluk, amíg meg tudjuk oldani tartásukat. A vadmadarak az embertől menekülnek, és a röpdében vagy ketrecben

még az etetésüket végző gondozó elől is az ellenkező oldali falnak, vagy a rácsoknak csapódva folyamatosan sérüléseket szenvednek. Általában fejüket, a csőrük fölötti úgynevezett viaszhártyát horzsolják le, szárnyés faroktollaikat törik. Ezért a tartósan sérült egyedeket megszelídítjük, és 1,3 m hosszú zsinóron a solymászatban 6000 év óta használt és bevált módon, tuskóhoz lekötve tartjuk, gondoskodva emellett rendszeres szabad mozgásukról is. Ezek a madarak kezesek, igénylik a velük való foglalkozást, gondozójukat, gazdájukat megismerik, de hasonlóan a házi macskához, idegenek elől menekülni próbálnak. Ha ilyenkor leugranak a tuskóról, a zsinór visszarántja őket, de ezt megszokták, és a nem túl hosszú póráz és a

speciális, rugalmas béklyó nem engedi, hogy túl nagy lendülettel fájdalmas rándulást szenvedjenek. Hogy így jól érzik magukat, azt az igazolja, hogy kicsiny területüket védik, az idegeneket vijjogva riasztják, de gazdájuknak, ismerősöknek kotyognak, és tavasszal rendszeresen fészket építenek, ahova tojásokat is tojnak a tuskó mellett. Tartásuk így is plusz költséggel jár, egy részüket külön erre a célra épült röpdékben helyezzük el, amelyet jelképes örökbe fogadóik finanszíroznak. Ezek építésére és fenntartására kérjük és várjuk az adományokat. 2007. október

5

Pöttyöskéék és Rigókáék

Csibészke a kertben Az évek során megfordult nálam néhány jópofa fekete angyalka. Papagájaim is hozzászoktak már ezekhez a hegyescsőrű kedves kukacevőkhöz. Több mint tíz éve egy fásbokros debreceni utcán szinte elémpottyant egy szürkésbarna fióka, szárnya, lába sérült. Feketerigónak néztem. Elvittem az állatkórházba, ahol a doktor bácsi megpróbálta rögzíteni a tövében eltört bal szárnyát, nem sok sikerrel. A bal lába is a tövében sérült, valószínűleg eltört. Több hetes kínlódás következett, láthatóan nagy fájdalmai lehettek, míg apróra vagdalt nyers csirkehús-darabkákkal etettem (ezt a tanácsot kaptam az állatkert gondozóitól; a madárkereskedésekben itt-ott kapható lisztkukacot csak később fedeztem fel). Mivel a kakijában cseresznyemagot fedeztem fel, rendszeresen adtam neki jó érett cseresznye- meg meggydarabkákat is. Kapott persze vitaminokat meg porrá tört tojáshéjat is, hogy a csontja összeforrjon. Lassanként ez is elkövetkezett, és a kicsike igen szelíd lett, folyton ott sántikált, ott kotnyeleskedett körülöttem; ha leültem, szorosan mellém telepedett és a csőröcskéjét a papucsomba dugva keresgélt valami elképzelt finom falat után. Ha lefeküdtem a padlóra a gerincemet pihentetni, felugrott a mellemre és kopogtatott a csőröcskéjével, akár a doktor bácsi. A hangocskája kicsit rekedtes, kedves „kvák-kvák”. Csibészkének neveztem el. Az volt a

6

2007. október

szándékom, hogy ha egy kicsit megtanul repülni, akkor egy macskamentes helyen szabadon engedem. – Rendszeresen kijártunk a házunk körüli kertbe, próbáltam „rigóságra tanítani”, kotorásztam a nedves földben, ő pedig buzgón kapkodta a kis gilisztákat, meztelen csigákat és egyéb rovarokat. Bent a lakásban pedig elkezdtük a repülő-leckéket, de nem nagy sikerrel. Lefelé még csak röpült is, de felfelé nemigen sikerült. – Aztán mikor ősszel elkezdett szépen pöttyösödni a tollruhája, akkor jöttem csak rá, hogy ő nem rigó, hanem minden bizonnyal seregély! Hát ettől kezdve egyértelmű lett, hogy ő nálam marad, hiszen ősszel el kellene költöznie Afrikába, ami a rossz kis szárnyacskával lehetetlen. Csibészke kilenc évig lakott velem és a papagájaimmal, és kedvességével, ragaszkodásával rengeteg örömet szerzett. Hamarosan megtanulta a kis papagájaim csivitelését, csattogását élethűen utánozni. Oszi nevű nimfám ragadozómadarakra emlékeztető rikoltásaitól kezdetben nagyon félt, de aztán ezeket a rikkantásokat is megtanulta és olyankor alkalmazta, ha ő akart elijeszteni másokat! – Látván, hogy milyen ügyes hangutánzó, megpróbáltam a „Hej, Dunáról fúj a szél” kezdetű népdal fütyülésére megtanítani. Buzgón fütyörészte is: „lá, lá, szó, mi, lá, lá, szó…”, de csak eddig jutottunk. Ez lett számára a nevem: ezt fütyülte, ha fel akarta hívni magára a figyelmemet. – Imádott fürdőzni és napfürdőzni is, amint a mellékelt képek mutatják. Barna pettyes, lilásan-kéken-zölden irizáló fekete tollruháját minden vendégem megcsodálta. Utolsó éveiben már igen nehezen, kínlódva mozgott, rossz

lábacskájában tovább zsugorodtak az inak, izmok. Halálával az egyik legkedvesebb kis védencemet vesztettem el. Később nagyon megörültem, mikor Déri doktor egy másik sérült seregéllyel ajándékozott meg. Szegényt valószínűleg elütötték, elvesztette az egyik szárnycsúcsát meg csüdtől lefelé az egyik lábát is. Ő a Pöttyöske nevet kapta. Már három éve örvendeztet a nem kevésbé tökéletes hangutánzó képességével. A hullámos papagájok dalát is teli torokból fújja meg a nimfa-hímek dallamos füttyeit is élethűen utánozza, csupán a hangerő különbségeiről lehet felismerni Pöttyöskét. Mindkét seregélyem a lisztkukacon kívül szívesen fogyasztja, fogyasztotta a kölest, a zabpelyhet, a szárított bolharákot (Gammarus), a főtt tojást, az apró kockára vágott sárgarépát, almát. Csibészke a hangyabábot is nagyon szerette, ezt Pöttyöske nem volt hajlandó megkóstolni. (Egyik madárbarát ismerősöm seregélye legjobban a főtt tésztát szerette.) Érdekes viszont, hogy a szőlőért, cseresznyéért egyikük sem lelkesedett! Pedig Csibészke fi-

Pöttyöske óka korában sokat kapott, de felnőtt korában már idegenkedett tőle. Pöttyöskét első ősszel bőven elláttam jó érett szőlővel, de alig volt hajlandó fogyasztani belőle. Azt hiszem, a seregélyek csupán jobb híján, éhüktől hajtva dézsmálják meg a szőlőt, gyümölcsöst, és ha helyette megfelelőbb élelemmel látnák el őket, akkor talán

a kártételük elkerülhető lenne. Kora tavasszal fiatal biológus ismerősöm, Árpád egy csúnyán törött szárnyú feketerigót hozott hozzám. Könczei doktorék műtéttel próbálták helyrehozni a komplikált, három darabos törést. A műtét gyönyörűen sikerült is, de sajnos a rögzítés nem volt tökéletes (kismadaraknál ez az egyik legnehezebb feladat, stabilan rögzíteni a törött végtagot), elmozdult és elfertőződött a seb, így újabb műtéttel el kellett távolítani a szárnyat. Hát ez a fekete angyalka is itt marad nálam, gondoltam. – A rigóka csúnya sebe lassanként szépen begyógyult, megsérült tollazata kinőtt, és a szoba berendezéséhez, a többi lakóhoz is hozzászokott, erős lábacskáival nagy ugrásokkal olyan szépen közlekedett, hogy a kalitkákat, a falra szerelt ágacskákat használva még a nyitott ablak tetejére is fel tudott ülni. Viselkedésére nézve azonban mindig félénk és gyanakvó maradt, olyannyira, hogy amíg a szobában tartózkodtam, még enni sem volt hajlandó! Pöttyöske mindig nyomban nekilátott a lisztkukacok elfogyasztásának, de Rigókát egyetlen egyszer sem tudtam megfigyelni evés közben, csak az eleség megfogyatkozásából következtethettem az étvágyára. Azt hiszem, a lelki sebei sem jöttek teljesen helyre, mert mindig valami szomorúságot olvastam ki nagy fekete szeméből. Ha az egyik (szúnyoghálóval ellátott) ablakszem nyitva volt, sokat rohangált fel-alá a két ablak között, sóváran tekintgetve a kinti világra. – Azt hamar megtanulta, hogy az eleségét mindig a tágas kalitkájában kapja, és éjszakára is oda kell bemennie. Némi rábeszélésre, integetésre és a „be-be-be” vezényszóra szépen kitapasztalt útvonalon beugrándozott a kalitkába. Nyár derekán a barátnőmék egy másik, fiatal törött szárnyú rigókával is megleptek. Neki a könyökízülete sérült meg. Könczei doktor rögzítette a sérült szárnyat, és ki kellett várni, hogy talán a fiatal szárny magától is kellően meggyógyul. Ez a kisrigó igen izgága és rendkívül jóétvágyú volt – valószínűleg kevés táplálékra sikerült odakinn szert tennie. Úgy néztem,

hogy ő – a csattogásából és a domináns viselkedéséből ítélve – hímecske lehet, míg a másik a barnás tollacskáival – kislány. No, gondoltuk, talán jól is fogják érezni magukat együtt. Talán még fészket rakni is fognak egyszer. Legyen az első neve Rigó Réka, a másiké meg Rigó Ricsi. Eltelt öt hét, leszedtük a kötést. Rigó Ricsi szárnya lógott egy kicsit – később még valamivel jobban –, de egy kis pihentetés után kijöhetett a kis kalitkájából, és használatba vette szárnyait. A várakozáshoz képest elég jól tud repülni, kicsit még felfelé is. No, most már ketten rohangáltak a nyitott ablakok között, és Ricsi is arra mutatott hajlandóságot, hogy Réka nagy kalitkájában éjszakázzon. Így hát az eleséget is ott kapták, persze mindkettő a saját tálkájában, egymástól távolabb elhelyezve. Mivel Ricsike igen mohón zabált, ezért külön ügyeltem arra, hogy legalább másfélszer annyi lisztkukacot rakjak ki alkalmanként mindkettőjüknek, mint szoktam volt. Sajnos, mint mondtam, azt nem tudtam ellenőrizni, hogy Réka mennyit eszik, mert a jelenlétemben egyáltalán nem volt hajlandó nekikezdeni a táplálkozásnak. Már vagy egy hónapja ugrándoztak így együtt a szobában, mikor észrevettem, hogy Réka lába beleakadozik a függönybe. Láttam, hogy a karmocskái jókorára nőttek, hát elhatároztam, hogy megkurtítom. A csőre is kissé ferdén nőtt, igazítok rajta körömreszelővel egy kicsit. (A csőr- és karomvágás műveletére tapasztalatlanok ne vállalkozzanak! Ha az ember túlbuzgóságból belevág az elevenbe, az hatalmas vérzést okozhat, amely egy kismadárnak veszélyes lehet! Vegyék igénybe inkább állatorvos segítségét.) – Másnap reggel segítőm megfogta a madarat, én pedig nekiláttam a műveletnek. Már majdnem végeztem, amikor Réka feje egyszer csak lehanyatlott. A szerencsétlen ott halt meg a segítőm kezében! … Sajnos csak ekkor, túl későn értettem meg, hogy Ricsike rendszeresen elzabálta előle a kukacokat, nem kapott eleget enni. Annyira legyengült egy hónap alatt, hogy nem bírta ki a megfogással járó

stresszt, megállt a szíve. (Már máskor is tanúja voltam, hogy a beteg madárkának vizsgálat közben az állatorvos kezében lett vége.) El sem bírom mondani, mennyire bánt a lelkiismeret, hogy bármennyire is igyekeztem, nem adtam nekik eleget enni, és ez szegény rigó-kislányomnak az életébe került. Szegény Réka túlságosan mafla volt (valószí-

Rigókáék, Pintyőke

nűleg félt is az izgága fiataltól), Ricsi pedig igencsak élelmes – ezúttal szó szerint értendő, mert mindent felzabált, ami eléje került. Annyit kellett volna eléjük raknom, hogy folyamatosan megmaradjon egyik etetéstől a másikig; de bíztam a tapasztalatomban, hogy 70-80 kukac (plusz a mageleség, gammarus, lágyeleség) egy mégoly éhes rigónak is elegendő napjában. Hát Ricsi erre rácáfolt. Ricsike meg volt szeppenve egy kicsit, de hamar napirendre tért. Most egyedül birtokolja a nagy kalitkát, jókorákat röppen a szobában, és ő a főnök: hegyes csőröcskéjével fenyegeti a közelébe került többi madárkát. Ha tavaszig kellően megerősödik a szárnya, akkor szabadon engedem egy viszonylag macskamentes helyen. Dr. Molnár Lívia

2007. október

7

Az őszi Hortobágy egyik legnagyobb látványossága a darhubehúzás, októbertől novemberig több tízezer darut figyelhetünk meg esténként az égen.

Darubehúzás Hortobágyon

Szerezzen Ön is családjának egy felejthetetlen “természetes” estét! A hortobágyi Madárpark munkatársainak és önkénteseinek vezetésével előre bejelentett csoportok számára szakvezetés. Jelentkezni lehet:

[email protected] • tel: (30) 621 2160 • [email protected] • tel: (30) 943 5494 •

a 33-as út mentén Látogasson el hozzánk! Hortobágyi Madárpark Madárpark

www.madarpark.hu Olvasói leveleket, érdekességeket a következő címekre várunk: [email protected] • 4071 Hortobágy, Petőfi tér 6. Az állatorvos válaszol című rovatunkkal kapcsolatban felmerülő kérdéseiket a fenti címekre várjuk! Hirdetésfeladás: [email protected] • Tel: (30) 943-5494. Az újságot szerkeszti: Dr. Déri János, Veres Hajnalka, Konyhás István. Tördelés: TerepSzemle Stúdió • ISSN 175–456X