PhD ÉRTEKEZÉS. dr. Szirota Szilvia

PhD ÉRTEKEZÉS

dr. Szirota Szilvia

MISKOLC 2013

MISKOLCI EGYETEM ÁLLAM– ÉS JOGTUDOMÁNYI KAR DEÁK FERENC ÁLLAM– ÉS JOGTUDOMÁNYI DOKTORI ISKOLA

dr. Szirota Szilvia

A FIATALKORÚAKRA VONATKOZÓ SPECIÁLIS BÜNTETŐJOGI SZABÁLYOK LÉTREJÖTTE ÉS JOGTÖRTÉNETI FEJLŐDÉSE A 20. SZÁZAD ELEJI MAGYARORSZÁGON

(PhD értekezés)

Deák Ferenc Állam– és Jogtudományi Doktori Iskola A doktori iskola vezetője: Prof. Dr. Bragyova András A doktori program címe: A magyar állam– és jogrendszer, jogtudomány továbbfejlesztése; különös tekintettel az európai fejlődési tendenciákra A program címe: Az európai jog közös történeti, társadalmi gyökerei Tudományos vezető:

Dr. Koncz Ibolya Katalin PhD

MISKOLC 2013

TARTALOMJEGYZÉK BEVEZETÉS .................................................................................................... 3 I. A FIATALKORÚAK KÜLÖNLEGES BÜNTETŐJOGI MEGÍTÉLÉSÉNEK KIALAKULÁSA ...................................................... 13 1. Klasszikus büntetőjogi elvek .................................................................. 13 2. Az első büntető törvénykönyvünk.......................................................... 18 3. A javítás és a nevelés gondolatának gyakorlati megjelenése ................. 28 4. A fiatalkorúak kriminalitása Plósz Sándor minisztersége alatt .............. 36 5. A büntetési rendszer reformjavaslata ..................................................... 41 6. A reformmozgalom eredményei............................................................. 51 A) A beszámítás.............................................................................. 57 B) Az egyéniesítés .......................................................................... 59 C) A nevelés ................................................................................... 63 II. A PATRONAGE KIBONTAKOZÁSA .................................................... 65 1. Gyermekvédelem – prevenció ................................................................ 65 2. A tevékenység köre ................................................................................ 77 3. A fejlődés üteme..................................................................................... 86 III. AZ 1908. ÉVI BÜNTETŐ NOVELLA KODIFIKÁCIÓJA................... 102 1. A hazai kodifikációs kísérletek............................................................. 102 2. Képviselőházi vélemények a Csemegi–kódex revíziójáról .................. 106 3. Az igazságügyi bizottság jelentése a büntető novelláról ...................... 112 4. A képviselőház gyakorlati megoldásai ................................................. 117 5. A főrendi ház álláspontja...................................................................... 131 IV.

A BÜNTETŐ NOVELLA FIATALKORÚAKRA VONATKOZÓ RENDELKEZÉSEI ..................................................................... 134

1. A reform eszmék kodifikálása.............................................................. 134 2. A II. fejezet a gyakorlatban .................................................................. 148 A) Végrehajtás felfüggesztése ..................................................... 151 B) Fogházbüntetés tartama.......................................................... 156 C) Ítélet hatása............................................................................. 159 D) Intézkedések ............................................................................ 160 E) Törvényes képviselő vallomástétele ........................................ 163 F) Pártfogó meghallgatása.......................................................... 165 G) Védő közreműködése............................................................... 167 1

H) Jogalkalmazók nehézségei ...................................................... 170 I) Összevetés ................................................................................ 170 3. A vizsgálati fogság és a fiatalkorú bűnözők ......................................... 175 4. Gyermekbíróságok ............................................................................... 182 A) Jogintézmény megszervezése................................................... 182 B) Budapesten kialakult gyakorlat............................................... 183 V. A FIATALKORÚAK BÍRÓSÁGA ........................................................ 197 1. Eredete.................................................................................................. 197 A) A reformatory.......................................................................... 198 B) A probatyon system ................................................................. 202 C) Children’s Court ..................................................................... 203 2. A magyar törvényjavaslat a parlamenti hozzászólásokban .................. 208 3. Az 1913. évi VII. törvény..................................................................... 224 4. Jogalkalmazás gyakorlati nehézségei ................................................... 235 A) A fiatalkorúk bírájának hatásköre .......................................... 236 B) Életkorhoz kapcsolódó értelmezés .......................................... 240 C) Bűnügyi költség viselésének kérdése....................................... 241 D) Előzetes eljárás....................................................................... 242 E) Magánvádló – főmagánvádló jogállása.................................. 247 F) Perorvoslat.............................................................................. 250 VI.

A FIATALKORÚAK BŰNÖZÉSE A STATISZTIKAI ADATOK TÜKRÉBEN ................................................................................ 252

ÖSSZEGZÉS................................................................................................. 266 MAGYAR ÖSSZEFOGLALÓ ..................................................................... 278 IDEGEN NYELVŰ ÖSSZEFOGLALÓ....................................................... 281 HIVATKOZOTT IRODALOM.................................................................... 284 Szakirodalom ............................................................................................ 284 Országgyűlési nyomtatványok.................................................................. 312 Folyóiratok, évkönyvek és egyéb felhasznált dokumentumok ................. 315 Jogforrások................................................................................................ 317 A) Törvények ................................................................................ 317 B) Törvényerejű rendelet ............................................................. 317 C) Miniszteri rendeletek............................................................... 318 RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE ................................................................... 321 SZERZŐSÉGI NYILATKOZAT ............................................................. 322

2

„A

fiatalkorúak

igazságszolgáltatási

rendszerét minden egyes ország a nemzeti fejlődési folyamatának integráns részeként alakítsa ki, a társadalmi igazságosság minden fiatalt megillető keretén belül, és úgy, hogy a rendszer hozzájáruljon a fiatalok védelméhez és a társadalom békés 1

rendjének a fenntartásához”

BEVEZETÉS

Értekezésemben a fiatalkorú bűntettesekkel szembeni megfelelő – felnőttektől eltérő – büntetőjogi bánásmód kialakulását vontam vizsgálat alá. Nyomon követem az 1908. évi XXXVI. tc. és az 1913. évi VII. törvénycikk megalkotását. Részletesen elemzem ezen büntető normákat, amelyek célja a fiatal elkövetők vonatkozásában a reformeszmék alapgondolatai – elsősorban az egyéniesítés eszméjének előretörése – által a hazai büntetőjog gyökeres megváltoztatása. A történeti előzményt jelentő első Büntető törvénykönyvünk a bűntettesek kor szerinti osztályozását nem követte, így ebben a vonatkozásában térek ki az ismertetésére. A fiatalkorúak bíróságáról szóló törvénycikk részletekbe menő tanulmányozásakor pedig az új elvek alapján lefolytatandó eljárásban felmerülő gyakorlati kérdések megoldása érdekében hivatkozok a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. tc. passzusaira. A kutatás eredményességét nehezítette, hogy a választott vizsgálati szempont alapján a tárgykört kevésbé elemezték, a magyar büntetőjogi gondolkodásban elsősorban az általam tanulmányozott büntetőnormák alapelveit, felelősségi és büntetési rendszerét érintették a szakemberek. A büntetőjogi korhatár az elemzés alá vont anyagi normákban a büntetőjogi elveknek megfelelően változott. A gyermek fejlődésének korszakait tekintve határozták meg a bűntettesek egyes csoportjait – a fiatalkorúakat.

1

ENSZ Közgyűlés 40/33/1985. számú határozat 1. 4. pont

3

Disszertációmban bemutatom a vizsgált időszakban a megelőzésben feladatot vállaló gyermekvédelem és patronázs intézményeket, amelyek a bűnözésnek kitett vagy züllésnek indult gyermekek és fiatalkorúak védelmét, segélyezését szolgálták. Érzékeltetem, hogy a fiatal elkövetők sajátos társadalmi helyzete és életkori – pszichikus tulajdonságai okot adnak a különleges büntetőjogi elbírálásra. A bűntetteket olyan életszakaszban követik el, amikor még nem képesek teljes mértékben felismerni cselekményük társadalomra veszélyes következményeit. Nem fér ahhoz kétség, hogy a törvények megalkotói és gyakorlati jogalkalmazói igyekeztek a koruknak megfelelő, hatékonyabb és humánusabb megoldásokat találni. Ezeket a szempontokat figyelembe véve fejlesztették a fiatalkorúakra vonatkozó büntető joganyagot. A munkájuk eredményeként – a vizsgált korszakban – az általánostól eltérő törvényi szabályozást vezettek be erre a jogterületre, ami sok tekintetben enyhébb intézkedést, enyhébb megítélést írt elő. Hazánkban a fiatal elkövetők eltérő kezelésének követelménye, az 1795. évi büntető törvénykönyv javaslatában ugyan felmerült, de nem mutattak különösebb érdeklődést ez iránt. Az 1843. évi büntető törvénykönyvi javaslatok voltak az első teljesen önálló törvényhozási kísérletek Európában. Már érvényesült bennük a törvény előtti egyenlőség eszméje és a nullum crimen/nulla poena sine lege elvek, amelyek alkalmazása a fiatalkorúakkal kapcsolatos törvénykezésben folyamatosan végigkísérhető. Külön szabályozás a speciális elkövetői körre csak fokozatosan született meg. Az 1878. évi V. tc. a 12–16. életév közötti fiatalkorúak büntethetőségét a cselekményük bűnösségének felismerésére szükséges belátáshoz kötötte. Ezen delikvensek cselekményének jellegét, bűnösségét és társadalmi veszélyességét ugyanolyannak tekintette, mint a felnőttekét. Egyéniségüket nem vette számításba. Az első magyar Btk. rendelkezéseit nem igazságosnak és nem célszerűnek ítélték meg, mivel azok gyakorlatilag károsaknak bizonyultak azáltal, hogy a fiatal bűnösökre csak enyhébb, azonban nem más büntetést szabtak ki – azokat ugyanabban a letartóztató intézetben hajtották végre, mint

4

a felnőttekét. A javító nevelésnek csak szűk körben engedtek tért. Megállapítást nyert, hogy a 16 év alatti elkövetők száma növekedést mutat, valamint, az, hogy a felnőtt bűnösök elsősorban a fiatal bűntettesek közül kerültek ki. Mindezeket szem előtt tartva, a századfordulóra a fiatalkorúakkal való elbánást helytelenítették. Új szociálpolitikát építettek ki hazánkban, különösen a nemzetközi kongresszusok, börtönügyi egyesületek megállapodásai, valamint az amerikai, angliai, németalföldi tapasztalatok nyomán. Általános tételként fogalmazták meg, hogy az ifjú bűnösökkel szemben a megtorlás szempontjait nem érvényesíthetik, valamint a büntetőjogi beszámítás alá nem eső 12 éven aluli erkölcsi romlásnak, vagy züllésnek indult gyermekek2 megmentésére helyezzék a hangsúlyt. 1901 júniusában Finkey Ferenc a gyökeres revíziót, vagyis a kódex átalakítását még nem tűzte napirendre, mert a kódex rendszerét még hosszú ideig megtarthatónak tartotta. A részletes reformok közül, kriminálpolitikai szempontból a legfontosabbnak a fiatalkorú bűnösök büntetési rendszerének reformját tekintette. A Jogtudományi Közlönyben ezért ebben a tárgykörben fogalmazta meg nézeteit. Nem véletlen a témaválasztása, hiszen véleménye szerint a kriminálpolitika legelső feladatnak tekinti a bűnözés, a kriminalitás elleni küzdelemben a gyermekek bűntől való megmentését, vagyis az ún. gyermekvédelmet. Finkey sok hazai jogásztársához hasonlóan a büntetlenség korhatárát a 14. életév betöltéséig javasolta kiterjeszteni. Ennek nyomán a Btk. 83. §–a esetében a 12. évi korhatár felemelését tanácsolta, amelynek bevezetését azonban még korainak tartotta elvi és gyakorlati szempontból egyaránt. 2

A „züllésnek indult gyermek” fogalma alatt az alábbi életkorú – fiatalkorú elkövetőeket – egyéneket értették a vizsgált korban: Közfelfogás szerint gyermeknek nevezik az embert a születésétől a pubertás koráig. A gyermek fejlődési korszakainak utolsó fázisa a 18 – 25. életévig tartó ifjúkorral zárul. 1906– ban megalakult a Magyar Gyermektanulmányi Társaság. Nagy László – élete ettől kezdve szervesen összefonódott a gyermektanulmányi (pedológia) mozgalommal – kutatásai nyomán a gyermek érdeklődésének alakulásában öt fejlődési fokozatot különböztetett meg. Az utolsó fokozatban a 15 éves kortól a serdüléstől éri el a gyermek a logikai érdeklődés fokát. Az ifjú ekkor már a személyek, tárgyak, jelenségek eszmei tartalma, a tapasztalatok belső összefüggése iránt érdeklődik. Ebben az időszakban válik a gyermek öntudatos társadalmi lénnyé. Ezt az időszakot nevezi Nagy László az állandósult logikai érdeklődés fokának. In: NAGY, 1908, 40. Ranschburg Pál is vizsgálat alá vonta a gyermekek fejlődését. RANSCHBURG, 1908.

5

A reform elkerülhetetlen előfeltételeit még hazánkban hiányosaknak találta, elsősorban azért, mert a gyermekvédelem törvényhozási szabályozása, valamint az elzüllött, erkölcsi romlásnak kitett gyermekek neveléséről való rendszeres intézkedés még nem ment végbe. A fiatalkorúak büntetési rendszerét az I. Büntető novella teremtette meg a nevelés, a megmentés gondolatán nyugodva. A joganyag elsődleges célja, hogy a bírót – akinek a kezét már nem kötötte meg – feljogosítsa a fiatal elkövető

egyéniségének

kiismerésére,

annak

érdekében,

hogy

a

legcélravezetőbb intézkedést meg tudja tenni. A 12–18 életév közöttiekkel szemben azonban csak akkor alkalmazhatták azokat, ha elkövetéskor a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettségük nem hiányzott.3 A büntetőjogi felelősségre vonás feltételét tehát ennek a fejlettségnek a megléte képezte. Ellenkező esetben a bíró házi felügyelet alatt tartását, házi vagy iskolai fenyítést, illetve javító nevelést rendelhette el – a belátási képességgel nem rendelkező fiatalkorúakkal szemben. Kiemelem Balogh Jenő egyetemi tanár munkásságát, aki a legnagyobb érdemeket e jelentős norma megalkotásában szerezte. Hangsúlyozta a társadalom szerepét a fiatalok megmentésének folyamatában, ennek jegyében a patronage–tevékenységet felkarolta. A dualizmusban megalkotásra került I. büntető novella fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezéseinek mélyebb megismerése érdekében törekedtem a magyar közvélemény által megformált nézetekből is megismerni a hazai belpolitika alakulását, a korszak jogalkotási mechanizmusát, valamint azt, hogy milyen elvek, eszmék vezérelték a képviselőket a megbotlott fiatalok megmentése érdekében tett képviselőházi felszólalásaik megszövegezésében. Az

értekezésben

részletesen

elemzem

az

országgyűlési

képviselők

felszólalásait a fiatal elkövetőkre vonatkozó büntetőjogi reformokkal kapcsolatosan.

3

Ezzel a kérdéssel foglalkozott munkáiban Balogh Jenő (BALOGH, 1909./a. és BALOGH, 1909./c.), valamint Finkey Ferenc (FINKEY, 1909./b.) is.

6

Összehasonlítást végeztem – megállapítható – hogy a képviselők büntetőjog reformjára irányuló felszólalásainak tartalma, véleménye összefüggésben álltak azzal, hogy melyik földrajzi térségből érkeztek a honatyák, ill. milyen civil foglalkozást végeztek. A munka időszerűségét előmozdítja, hogy a sajátos elkövetői kör büntetőjogi megítéléséhez kapcsolódó korabeli jogászok, politikusok – véleményét, valamint a jogintézmények jogrendbe ültetésére vonatkozó – tevékenységét felölelő átfogó értékelésre mindeddig még nem került sor. Értekezésemben azokat a reformeszméket emelem ki, amelyek az elhagyatott, az erkölcsi romlás veszélyének kitett fiatalkorúak büntetőjogára vonatkoznak. Alapvetően az anyagi jogi szabályokat tárgyalom, azonban azok a büntető eljárási normával kölcsönösen összekapcsolódnak. Arra vállalkoztam, hogy az értekezésben feltárjam a fiatalkori bűnözés ellen folytatott küzdelem rendkívül összetett feladatát, amelyben minden kétséget kizáróan meghatározó szerepe van a büntetőjognak. A történeti változások elméleti hátterének felfedése által bemutatom, hogy a fiatalkorúak megmentése

komplex

és

speciális

büntetőjogi–társadalmi

folyamat

eredménye. Rávilágítok arra, hogy a fiatal korosztály bűnözése nemcsak büntetőjogi probléma, hanem társadalmi jellegű kérdés, pedagógiai, lélektani, valamint kriminológiai és szociológiai is egyben. A jogtudomány egymagában nem alkalmas a probléma megoldására. A fiatalkorúak által elkövetett tetteket, amelyek már bűncselekményeknek minősülnek, a felnőttekétől eltérően kell megítélnünk, akár büntetőjogi szempontból vizsgáljuk, akár magánemberek érdeklődésének középpontjában állnak. A századfordulót követően fokozatosan a gyermekvédelem és patronage szerepe felértékelődött. Megfigyelhető, hogy éppen ezért az egész világban nagy igyekezettel leküzdeni szándékoztak a megelőző korszakoknak ezen a területen elkövetett mulasztásait. A századot méltán nevezték el a gyermek korának. A gyermekvédelem terén Észak–Amerika járt az élen, olyan sajátos

7

mozgalom bontakozott ki, amelyet az európai keretekbe nehezen illeszthették be. Egységes kódex hiányában, előbb rendeletekben, majd a büntető novellában és a

fiatalkorúak

bíróságairól

rendelkező

törvényben

kodifikálták

a

gyermekvédelemre vonatkozó, és a modern kriminálpolitika irányelveit szem előtt tartó szabályokat. Ennek hatására a gyermekvédelem kibővített fogalma magába foglalta a felelősségre nem vonható fiatalkorúakra vonatkozó intézkedéseket is. A veszélyeztetett környezetben élő gyermekeket vette gondozásba, akik még nem léptek a bűn útjára. Értekezésemben ismertetem a gyermekvédelem kibontakozását tekintettel arra, hogy az ellátásában részesíthetők köre életkorúkat tekintve beletartozik a büntetőjogi fiatalkor fogalmába,4 valamint célja is azonos az I. Büntető novelláéval. A gyermekvédelem a gyermeket életszakasza szerint 5 csoportba sorolva gondozza. Megkülönbözteti a fogamzás utáni, a születés alatti, a csecsemőkorabeli, a gyermekkorabeli, a serdültség–korabeli gyermeket. Összességében magába foglalja a „zsenge korát élő nemzedék” megóvása érdekében az állam és a társadalom által együttesen kifejtett munkásságot. Az állami gyermekvédelem

–

ennek megfelelően

–

a megelőző és büntető

rendelkezések által az államigazgatás olyan ügyköre, amely az elhagyatott gyermekek megmentése érdekében a saját intézményeivel gondoskodik a gyermekek teljes ellátásáról és neveléséről. Az állam oltalmazta azokat a gyermekeket,

akik

erkölcsi

elhagyatottság

miatt

vélelmezhetően

a

bűncselekmények elkövetőivé válhattak, vagy rosszabb esetben már a büntető eljárás alanyaivá váltak. A gyermekvédelem

–

ahogy a büntetőjog is

–

felfigyelt arra a fiatalra és

gondozta annak az érdekeit, aki a rossz nevelés, veleszületett hajlamainál

4

A gyermek jogairól szóló ENSZ Egyezmény meghatározása szerint „gyermek az a személy, aki tizennyolcadik életévét nem töltötte be, kivéve ha a reá alkalmazandó jogszabályok értelmében nagykorúságát már korábban eléri.” Gyermek Jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20–án kihirdetett ENSZ Egyezmény. I. rész 1. cikk.

8

fogva züllésnek indult, vagy abban a környezetben, amelyben élt, az elzüllésnek volt kitéve. Tehát hazánkban a századfordulót követően mind a szociálpolitika, mind a büntetőjog az erkölcsi züllésnek kitett, züllésnek indult, vagy a már büntetett gyermek érdekében fejtette ki tevékenységét a törvényhozás által megalkotott új normáknak megfelelően.5 A gyermekek megmentésére irányuló állami és társadalmi erőkifejtés akkortól vehetett nagy lendületet, amikor a kriminológia rávilágított arra, hogy a gyermekek züllése, a fiatalkorúak bűnözése, és az általános kriminalitás közötti okozati összefüggés feltárásra szorul.6 Így a gyermekvédelem fogalmát kiterjesztették annak érdekében, hogy ne csak az elhagyatott gyermekek tartozzanak az oltalma alá, hanem a jogrenddel összeütközésbe került, valamint a büntetőjogi felelősségre nem vonható fiatalkorúak is. A századfordulón a magyar jogszolgáltatás terén kivívott eredményeket törvényalkotásunknak köszönhetjük, hiszen a magyar jogalkotás ismerte a teljes európai jogi kultúrát. Részletesen elemzem az 1913. évi VII. törvénycikket, amelynek jelentőségét az adta, hogy megteremtette a fiatalkorúak bíróságát. Mintául az először Észak–Amerikában felállított ún. juvenile court szolgált. Bemutatom az eljárás menetét, amelyben az ún. közönséges büntetőeljárás hatálya alól kivont fiatalok ügyeinek intézését kijelölt bíróra bízták. Megállapítható, hogy a tételesen átvett vagy külföldi etalon nyomán a joganyagunk részévé formált intézmények mindig a belső jogi közegben

5

Összefoglaló korabeli munkák a témában például: KARSAI, 1903. Az állami gyermekmenhelyek országos felügyelőjének jelentései 1903–1910. évekről. Új fórumok, lapok születtek: 1905–től a Gyermekvédelmi Lap lett a szakma hivatalos lapja, elsősorban az Országos Gyermekvédő Liga kiadványa; valamint a Gyermek című tudományos szaklapban is számos tanulmány jelent meg e tárgykörben. 6 Közelmúltban a fiatalkorúak önálló büntető–igazságszolgáltatásának a megteremtéséért szálltak síkra a szakemberek, azonban napjainkban a büntetőpolitika változása nyomán „2008. évtől kezdődően újra átértékelődni látszik a kriminálpolitika eszközrendszere, és a szigorítás határozott szándéka körvonalazódik.” CSEMÁNÉ, 2009./b., 32. FARKAS, 2010, 41., CSEMÁNÉ, 2010., CSEMÁNÉ, 2009./a., CSEMÁNÉ–LÉVAY, 2002. FARKAS–RÓTH, 2004., FARKAS, 1973. RÓTH–VÁRADI, 1994.

9

válnak rendszeralkotó tényezővé. Tényleges működésük, érvényesülésük tartama mindig szervesen függ az aktuális jogi és társadalmi környezettől. Történeti–kritikai fiatalkorúak

megközelítéssel

speciális

tanulmányozom

büntetőjogának

értekezésemben

magyarországi

kialakulását

a és

kifejlődését. A módszer alapvetően dogmatikai és történeti elemző, sok esetben kiegészülve a jogtörténeti, és az európai kitekintésből levonható következtetésekkel. Az elemzés középpontjába állított történelmi korszak megismeréséhez –kronológiai sorrendet követve – sorra veszem a magyar törvénykezés fiatalokra vonatkozó jogszabályait, történelmi fejlődés nyomán bekövetkezett újításait. A jogtörténet lehetővé tette, hogy párhuzamokat vonjak a vizsgált politika – történeti időszakban keletkezett hazai és külföldi joganyagok között. Konzekvencia megfogalmazásában az angol, és különösen az amerikai joggyakorlatban jogtörténetivé vált normák elemzése nyújtott támpontot. Ezeknek az értékelése által vizsgálat alá vontam a külföldi jogelvek, jogszabályok, jogintézmények magyar büntető jogrendbe illesztésének sajátosságait. Elsődlegesen a fiatalkorúak bűnözésének a hazai büntető törvénykezéssel összefüggő részleteire szorítkozom. Helyenként utalok a nemzetközi szabályozásra a magyar rendelkezések megértése érdekében. A magyar büntetőjog a fiatalkorúakra vonatkozó szabályozás tekintetében kezdetektől igyekezett követni a nemzetközi jogfejlődést. Feldolgozom a téma szerint releváns jogirodalmat. A nehezebben hozzáférhető könyvek, folyóiratok tanulmányozásában nagy segítséget nyújtott az Országgyűlési Könyvtár jogi szakanyaga. A történeti elemzéseknél elsősorban Angyal Pál, Fayer László, Finkey Ferenc, nem utolsó sorban Vámbéry Rusztem munkái jelentették a kiindulópontot.7 Kiemelkedő elméleti és gyakorlati útmutatóul szolgált Balogh Jenő 1909–ben megjelent műve, amelyet a szerző saját külföldi jogi gyakorlati és szakmai ismereteire támaszkodva alkotta meg. Jelentőségét az adta, hogy saját korának alkotását, a 7

Úgymint: ANGYAL,1909.; FINKEY, 1908.; FÁYER, 1902.; VÁMBÉRY, 1909.

10

fiatalkorúak bíróságát hitelesen elemzi és mutatja be a magas forrásértékkel bíró munka. A történeti megismerést elsődlegesen a primer – a vizsgált korszak idején keletkezett – források feldolgozása segítette. A témához kapcsolódóan középpontba állítom az Országgyűlési Könyvtár iratai között fellelhető 1906– 10. évi valamint 1910–1915. évi országgyűlés képviselőházi és főrendiházi irományainak a tanulmányozását. Ez által nyertem ismeretanyagot egyrészt az 1908. évi büntető novella fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezéseinek a megalkotásának a körülményeiről, másrészt a fiatalkorúak bíróságának felállításáról

szóló

törvényjavaslattal

kapcsolatosan

a

honatyáink

álláspontjáról. Ezeken kívül forrásul szolgáltak az egyes patronage– egyesületek, és kongresszusok korabeli keltezésű iratai, naplói, jelentései. A rendelkezésre álló szakirodalom és primer forrás felhasználásán túl nagy figyelmet szenteltem az adott időszakban megjelent sajtóorgánumoknak. Különösen

a

Jogtudományi

Közlöny

című

jogi

folyóirat

cikkeit

tanulmányoztam megfelelő kritikai szempontok szem előtt tartásával, mivel a sajtó munkatársai részt vettek törvény–előkészítés napi munkálataiban. Hasábjain jogalkotással kapcsolatos, élénk viták folytak. Ez a péntekenként megjelenő lap ép ezért fontos dokumentuma a vizsgált korszak kodifikációs tendenciáinak megismerésében. Tartalmát tekintve a korabeli törvényhozás és jogalkalmazás szinte minden elvi és gyakorlati kérdésével mind bírálat, mind javaslat formájában is foglalkozott.8 Tekintettel arra, hogy a századfordulóig nem adtak ki hivatalos gyűjteményt a bíróságok gyakorlatáról, így a fiatalkorúak bíráinak – jogalkalmazó munkájának tanulmányozásához szükséges tényadat, valamint – ítélkezése során felmerült kérdések kizárólag a lapból, illetve annak mellékleteiből tárhatóak fel. Támpontot a kutatáshoz elsősorban a nagyobb terjedelmű, tudományos igényű cikkek adtak. Ezek mellett a korabeli jogintézmények megismerését a kisebb rovatokban

8

Vámbéry Rusztem a Búcsú című írásában az alábbiak szerint méltatta a folyóirat jelentőségét: A Jogtudományi Közlöny „Nemcsak tanúja és krónikása volt az idő múlásának, hanem tényezője is. tevékeny részt vett abban a hatalmas munkában, amely a régi magyar jogot az abszolút korszak után feltörő nyugat–európai irányzatokkal (...) egyesítette. In: VÁMBÉRY, 1934, 285–286.

11

megjelent, azonban szakmai szempontból jelentős értékű közlemények, valamint a napi jogi élethez, eseményekhez kapcsolódó írások is segítették. Mindezek tehát a témában való eligazodásra adtak jó lehetőséget, arra hogy a korabeli jogterületet még szélesebb látókörrel vizsgáljam. Részletesen tanulmányoztam a hátrányos helyzetű, csavargó és koldus gyerekekkel, állami gondozásban,

csonka

családban,

illetve

szociálisan

veszélyeztetett

körülmények között élő gyerekekkel kapcsolatos cikkeket – elsősorban a Budapesti Szemle és Jogtörténeti Szemle orgánumokban közölteket. A szekunder források történelmi hitelességét több esetben az adja, hogy az újságírói közléseknek tekinthető írásokat a korszak kiemelkedő, gyakorlott jogászai rögzítették nyomban a korabeli események időpontjában – hiteles és elsősorban objektív tájékoztatásra törekedve. Nagy szakmai segítséget nyújtott az értekezésem elkészítése során Dr. Stipta István professzor úr, akit e segítségéért, figyelméért illeti köszönet. A kutatásaim szakmai tanácsáért, támogatásáért, együttműködéséért köszönettel tartozom Dr. Koncz Ibolya Katalin egyetemi docensnek.

12

I.

A

FIATALKORÚAK

KÜLÖNLEGES

BÜNTETŐJOGI

MEGÍTÉLÉSÉNEK KIALAKULÁSA

1. Klasszikus büntetőjogi elvek

A fiatalkorúak büntetőjogi megítélése nem volt mindig egyértelmű. A sajátos eszméket tükröző, elkülönült szabályok fokozatosan alakultak ki a 19–20. század fordulóján. A 19. században Európa–szerte a klasszikus büntetőjogi elvek uralkodtak. Ezek által meghatározott klasszikus büntetőjog azonos felelősségi

elveket

bűncselekményeinek

határozott elbírálására.

meg A

a

felnőttek

fiatalkorúakat

és

fiatalkorúak

csupán

„kicsi

felnőttekként” kezelte, és nem vette figyelembe az életkorral együtt alakuló pszichés jelenségeket.9 A klasszikus iskola egyik sarkalatos tételével, a törvény előtti egyenlőséggel magyarázhatjuk mindezt. A törvény előtti egyenlőség értelmében ugyanis a jog semmilyen különbséget nem tehetett az egyes elkövetők között. Így a fiatalkorú elkövetőkre és a felnőttekre többnyire azonos büntetőjogi szabályokat alkalmaztak. A klasszikus büntetőjog felelősségi rendszerének középpontjában a beszámíthatóság és a bűnösség intézménye állt. A fiatalkorúak büntetendő cselekményeinek jogi megítélésénél a tételes jogok a beszámítás tanának általános szabályait vették alapul. A cselekményt az ember akaratára visszavezethető tettnek, a büntetendő cselekményt pedig olyan jogtalan cselekménynek tekintették, amely közérdeket, magánérdeket sértett, és amelyre a jogszabály büntetést állapított meg.10

9

SZABÓ, 1961, 11. BALOGH, 1909./a., 101.

10

13

A büntetés jogalapja a tettes erkölcsi bűnössége. Így a bűntettet elkövetett fiatalkorút is csak akkor büntethették, ha rendelkezett a cselekmény bűnösségének felismeréséhez szükséges belátási képességgel. A bűnösségi elv mellett kiemelkedő tétele a klasszikus büntetőjognak a tettbüntetőjogi szemlélet, amelynek értelmében a büntetőjogi felelősséget csak külső tevékenység alapozhatta meg. Ez a szemlélet csak az elkövetett cselekményre

tekintett,

figyelmen

kívül

hagyta

a

tettes

személyét,

körülményeit. Tehát az elkövető fiatalkorú voltát sem vette számításba, helyette a cselekmény tárgyi sajátosságait vizsgálta a bűncselekmény jogi értékelésénél.11 A szemlélet következménye, hogy a büntetések kiszabásakor az arányos büntetés, a proporcionalitás elve érvényesült. A tettarányosság elve értelmében a büntetés összhangban állt az elkövetett bűncselekménnyel. A klasszikus büntetőjog a büntetést megtorlásnak tekintette, alkalmazásával a megsértett jogrend helyreállítását célozta. Az egyénesítés elve nem érvényesült. Így a fiatalkorúakra ugyanazokat a büntetéseket szabták ki – és azonos arányossági elveket alkalmaztak – mint a felnőttekre.12 A halálbüntetést több államban, Angliában is, még a 10 éven aluli gyermekek jelentéktelen bűncselekményeire is kiszabták. A 18. század végétől, főleg Beccaria13 műveinek hatása alatt következett be változás a büntetések rendszerében. A művelődés élén haladó államokban egyre inkább törekedtek a büntetések enyhítésére. Eltörölték a testcsonkító büntetéseket, és a legtöbb államban megszűntették a botozást, a vesszőzést a fiatalkorúakkal szemben. A halálbüntetést, ha hatályban maradt is, a felnőttekre csak a legritkább esetekben alkalmazták, a fiatalkorúakra nézve pedig egyáltalán nem. A halál és a testi büntetések helyébe léptek a szabadságvesztés büntetések különböző nemei és a pénzbüntetés.14

11

SZABÓ, 1961, 10. SZABÓ, 1961, 12. 13 Az olasz író, a klasszikus büntetőjogi iskola képviselője, kiváló büntetőjogász és tudós. Fő alkotása a „Bűnökről és büntetésekről” (Dei Delitti e Delle Pene) című 1764–ben megjelent írásában a „Nullum crimen sine lege, nulla poena sine lege“ elveket fogalmazta meg. Fontosnak tartotta azt is, hogy a büntetési tétel arányos, proporcionális és nyilvános legyen. Ily módon lefektette a jogállami büntetőjog alapjait. 14 BALOGH, 1909./a., 138. 12

14

A klasszikus büntetőjogi iskola a fiatalkorúakat nem kezelte külön kategóriaként, a fiatal kort enyhítő körülményként vette figyelembe. Azonos szabályok és elvek vonatkoztak a fiatalkorúakra és a felnőttekre egyaránt. Mindez a törvény előtti egyenlőségből, az egyéniesítés elvének hiányából következett.

A

későbbi

korok

büntetőjogi

törekvései

ezen

elvek

megreformálására irányultak. A klasszikus büntetőjogi iskola a magyar jogfejlődésre is rányomta bélyegét. A tradicionális magyar büntetőjogban a büntethetőségi korhatár az ún. törvényes kor eléréséhez igazodott, azaz a férfiakat a tizennegyedik, míg a nőket a tizenkettedik életévük betöltésétől tekintették vétőképesnek. Erre vonatkozóan az első adat a 16. században került rögzítésre: „1505 tájékán egységesítették a két nemre vonatkozó korhatárokat, ettől kezdve a tizenkettedik életév betöltése jelentette a törvényes kor elérését. A törvényes kor betöltése után a bíró dönthette el, hogy a bűncselekmény elbírálása során figyelembe veszi–e az elkövető fiatal korát. Később a 17. században a tizennégy éven aluli gyermekeket már beszámítási képességük hiányára hivatkozva nem büntették, a vétőképtelen kor határa tehát némileg kitolódott.”15 A 18. században megjelent klasszikus büntetőjogi iskola alaptételei éreztették hatásukat a magyar büntetőjogi szemléletben. Azonban az újítás gondolata már a korai törvényekben, javaslatokban megjelent. Hazánkban először az 1795. évi büntetőjogi javaslatokban fogalmazódott meg a fiatalkorúak felnőttektől eltérő kezelésének gondolata. E követelmény kimondásánál tovább egyelőre nem jutottak. A nevelés és javítás gondolata elsőként az 1840. évi V. törvénycikkünkben jelent meg. A törvény rendelkezett egy választmány felállításáról, amelynek az volt a feladata, hogy a külföldi jelesebb büntető és javító börtönök elrendezését figyelemmel kísérje. A magyar büntetőjog fejlődése szempontjából nagy jelentőségű a büntető és javító 15

rendszer

kidolgozását

megalapozó

BALOGH, 2010, 135.

15

1843.

évi

büntetőjogi

törvényjavaslat.

Megalkotására

az

1839–40.

országgyűlés

országos

választmányt küldött ki. Az előkészítő munkában tevékenykedett többek között Eötvös József, Kölcsey Ferenc is. A bűntettekről és büntetésekről című rész Deák Ferenc művének tekinthető.16 A törvényjavaslat nemcsak magyar, hanem külföldi elismerésben is részesült. Finkey Ferenc17 is nagyra becsülte, amikor a következőképpen nyilatkozott: „teljesen önálló, az azonkori összes európai BTK.–eket messze tulszárnyaló alkotás, a humánus és jogászi gondolkodás valódi remeke”.18 A neves német szerző, Mittermaier egész Európában a legeredetibb és a legbátrabb törvényhozási kísérletnek tekintette. Az anyagi jogi, eljárás jogi és a börtönügyi– javaslatok valóban az európai törvényeket meghaladó színvonalúak voltak, azonban egyik sem emelkedett törvényi szintre. Az anyagi jogi javaslat elsősorban a halálbüntetés eltörlése, az eljárásjogi az esküdt bíráskodás bevezetése miatt bukott meg. A börtönügyi javaslat rendelkezéseit, különösen a magánzárka–rendszert túlságosan költségesnek tartották. A törvényjavaslat a büntethetőség alsó korhatárát tizenkettő évben határozta meg. E kodifikációt megelőzően Vuchetich Mátyás 1819–ben publikált munkájában a következőket írta. „A bűncselekmény alanya tehát lehet I. minden személy, amíg értelem használatának birtokában van; aki tehát az értelem használatának nem örvendezhet, az bűncselekmény elkövetésére sem képes, ilyenek a gyermekek...”19 A fiatalkorúakra felnőttektől eltérő előírások érvényesülésének gondolata a börtönügyi javaslat kidolgozása során fogalmazódott meg. A javító–iskola intézmény felállításának szükségességét a következőképpen indokolták: „indítvány tétetvén, hogy a kerületi börtönökkel javító iskola név alatt olyan intézet kapcsoltassék össze, melyben a fiatal, talán 16. éven alól levő bűnösök 16

BALOGH, 2003. Búza László beszéde „Mint kiváló diákját rögtön tanulmányai befejezése után magához ölelte az Alma Mater, s ő rövid pár év alatt az ország legkiválóbb büntetőjogászainak sorába emelkedett. Tankönyveiből nemcsak a joghallgató ifjúság tanul országszerte, azok ott állnak minden büntetőbíró asztalán. Munkásságával részt vesz a büntető jogalkotás irányításában is, az egész országának valóságos magister juris criminalis–a lesz.” In: KŐHALMI, 2000, 20–21. 18 NAGY, 1998. 43. 19 VUCHETICH, 2007. 88. 17

16

külön, az intézet nevének megfelelő bánásmód mellett, taníttassanak: többen ugyan oda nyilatkoztak, hogy ezen javító iskolákat inkább a törvényhatósági börtönökkel kellene összekapcsolni, föltehető lévén, hogy az azokban bezárandó egyének nagyobb száma kisebb vétségekben elítéltekből fog állni, abban mindazonáltal egyetértett az egész országos választmány, hogy ha valahol, úgy a fiatal korúaknál a javítási czélnak egyensúlyban kell állnia a fenyítékivel, s ennél fogva arra utasítatott a választmány nyilatkozzék az iránt is, hogy a javítási és tanító elem mikép egyessíttessék.”20 Az idézetből kitűnik, hogy a javaslat valóban meghaladta korát.21 A klasszikus iskola meghatározó „fenyítéki”, azaz megtorlási elve mellett már a nevelési, javítási gondolatot is megfogalmazta. A tizenhat éven aluli bűnelkövető fiatalkorúak

részére

felállítandó

javító–iskola

megteremtésének

indítványozásával már a fiatalkorúak felnőttektől elkülönített, nevelést előtérbe állító büntetés–végrehajtását célozta. Szemere Bertalan úgy vélte: „Az első javítóház országunkban nemzetünk emberibb s teljesebb életének jegyző szobra leend.”22 Az 1843. évi törvényjavaslatok szakítást jelentettek a feudális jogfelfogással, valamint felzárkózást a korabeli Nyugat–Európa jogi intézményeihez, sőt korát megelőző lépéseket tettek a büntetési rendszer területén. A törvényjavaslatokban kezdeményezett reformok nem váltak törvénnyé, mivel a klasszikus iskola által determinált büntetőjogi szemlélettől még távol állt ezeknek a megvalósításának gondolata. Ezt alátámasztja, hogy a későbbiekben megalkotásra kerülő első Büntető törvénykönyvünkben is a klasszikus elvek uralkodtak.23 20

FAYER, 1896, 117. Fayer László műve a magyar büntető törvényalkotás egyik legkiemelkedőbb darabja, a magyar jogászság és jogtudomány olyan produktuma, amely méltán tartott igényt a nemzetközi elismerésre is. A bűnözés megelőzését tartotta a büntető igazságszolgáltatás alapvető feladatának. Mint eljárásjogász a századvég liberális és humanista elveinek harcosa volt. Összegyűjtötte, bevezetéssel és magyarázatokkal ellátta és kiadta az 1843. évi büntetőjogi kodifikáció anyaggyűjteményét – amelyhez értékes bevezetőt és részletes magyarázatokat írt. E joganyagot európaisága, humanizmusa, a szabályozás tartalmi és technikai nívója a legkitűnőbb kontinentális jogszabályok közé emelte, bár törvényerőre soha nem emelkedett. Az alsó tábla elfogadta, de a felsőtábla a halálbüntetés eltörlése miatt elvetette. FAYER, 1896, 16. 22 FAYER, 1896, 16. 23 MEZEY, 2004./b. 21

17

Az első kodifikált büntető törvénykönyvünk, a Csemegi–kódex megalkotása idején a klasszikus iskola elvei terjedtek el, és meghatározták a büntető szabályozást. A Csemegi–kódexet áthatották a klasszikus büntetőjog tanai, amelyeknek megfelelően nem tartalmazott külön szabályozást a fiatalkorúakra vonatkozóan.

2. Az első büntető törvénykönyvünk A magyar nemzet törekvése az 1715. évi országgyűléstől24 kezdve egy rendszerezett büntetőtörvénykönyv megalkotására irányult. „A büntetőjog szisztematikus rendezése egyet jelentett” azonban a Bécs és a magyar rendek közötti „évszázados gyakorlatnak a felforgatásával, a szabadságok jelentős részének a csonkításával vagy megvonásával, a közjogi viszonyok átgondolásával.”25 Több javaslaton munkálkodtak a megbízottak, azonban egy sem emelkedett törvényi erőre. Az országgyűlés munkálatai sorából az 1843. évi javaslat tűnt ki. A kodifikációs tevékenységet gátolta, hogy egy súlyos közjogi helyzet állt elő, azáltal, hogy az 1852. május 27–én kihirdetett osztrák büntetőtörvénykönyvet hazánkban is bevezették.26 Az idegen joganyag egészen 1861. évi udvari rendeletig érvényesült, amikor az országbírói értekezlet27 határozmányai alapján „a magyar büntető–törvények és törvényes gyakorlat” visszaállításra került sor.

24

Rákóczi–felkelést lezáró szatmári béke (1711) után, az 1712–1715. évi országgyűlésen kezdődött el a modernizáció. 25 Az 1712. évi javaslat szerzői ebben a felfogásban tevékenykedtek. Megkísérelték a rendszeres büntetőjogi összefoglalást elkészíteni. A Bencsik Mihály nevével fémjelzett javaslat becikkelyezését annak ellenére, hogy az uralkodó is támogatta, az 1728–29–i diétán is a büntetőjog reformját tárgyalták. A rendek nem jutottak eredményre, így az országgyűlés lezárását követően Bencsik Systema Praxis Criminalis címmel kiadta javaslatát. MEZEY, 2004./a., 56. 26 A kiegyezésig tartó időszakban a Habsburgok megpróbáltak hazánkban az abszolutizmus eszközeivel uralkodni. 27 A magyar országgyűlés egészen 1867–ig nem volt legitim, jogkörét az az Országbírói Értekezlet gyakorolhatta korlátok között, amely Esztergomban elnökölt. Magyarország legjobb nevű jogászai kaptak személyre szóló meghívót, valamint egyetemi tanárok, politikusok, kereskedelmi és bányászati szakemberek. A meghívottak névjegyzékében szerepelt Deák Ferenc, Dessewffy Emil gr., Eötvös József br., és Ghyczy Kálmán is. Gróf Apponyi György országbíró elnöklete alatt folyt le az értekezlet, a Hétszemélyes Tábla bíráinak a részvételével. RÁTH, 1861, 32–36.

18

A hatékonyság érdekében az országbírói értekezlet28 megfelelő módosításokat tett az anyagi és alaki büntetőjog terén.29 1860–1867 között a közjogi provisorium idején30 a bíróságok, közülük is elsősorban az elsőfokú bíróságok törvényen kívüli alapokon szerveződtek, tagjai az osztrák uralom tiszti karából kerültek ki. A jogalkalmazók ez által nem ismerték kellő mélységben a magyar büntető–törvényeket, a magyar praxis criminalis szabályait. Mindez eredményezte, hogy a büntető– jogszolgáltatás csak tengődött, és a már megszokott osztrák törvények szelleme és ereje továbbra is érződött. A kiegyezést követő első kormányoknak jelentős erőfeszítéseket kellett tenniük egy új típusú, modern, polgári államrendszer megteremtéséért. Elsősorban törvények alkotásával31 tudták e céljukat biztosítani. Azonban az 1848–ban megindult ,,alkotmányozási” folyamat a szabadságharc leverésével megszakadt, az elfogadott sarkalatos törvények pedig az idő rövidsége, illetve különböző politikai kompromisszumok miatt meglehetősen hézagosak és a gyakorlati kormányzás számára gyakran használhatatlanok voltak.32 Feltehetően minden miniszter gondolatban egyetértett Horváth Boldizsár igazságügy–miniszterrel, aki 1868–ban Deák Ferencnek így panaszkodott: ,,Ha mindenre törvényeink volnának, akkor könnyű volna ezt az országot kormányozni, de a baj éppen az, hogy törvényeink minden téren 28

Az 1861. január 23. és március 4. között összeült 60 tagú Országbírói Értekezlet meghatározta legfontosabb célkitűzését, amely a Királyi Kúria visszaállításában testesült meg. A tanácskozásain egy ún. igazságügyi kiegyezés zajlott le, azáltal, hogy a résztvevők a neoabszolutizmus idején kiadott jogszabályok, azt megelőző korszakban alkotott törvények, valamint a szokásjog összhangba hozatalát célozták meg. Az Országbírói Értekezlet munkájának eredményét összegezte az ún. Ideiglenes Törvénykezési Szabályokban, mely joganyag nem emelkedhetett törvényerőre. Mindez több indokkal magyarázható. Egyrészt az Országbírói Értekezlet nem rendelkezett törvényalkotó funkcióval, a csonka országgyűlés pedig nem fogadta el azt törvényjavaslatként. Másrészt a király nem volt megkoronázva, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat nem szentesíthette. Mindezek ellenére a Magyar Királyi Kúria döntése folytán azonban e joganyagot alapul véve jártak el a hatóságok a törvényes eljárásaik során. Az ITSZ rendelkezései szokásjogi úton a magyar jogrendszer részévé váltak, és a Corpus Juris Hungarici milleniumi kiadásába is bekerülték. RÁTH, 1861, 78–83., 213– 214. 29 A széles jogterület ellenére mindösszesen 9 rövid szakaszban került felsorolásra. ZSITVAY, 1905, 121. 30 A feudális korból visszamaradt magyar bírósági szervezet felszámolása megtörtént, a legfőbb ítélőszéket megtestesítő Magyar Királyi Kúria működése is szünetelt. GRATZ, 1934, 305. 31 A kiegyezés után a törvények már alkotmányos formában születtek, az országgyűlés két háza fogadta el azokat. Először minden esetben a képviselőház tárgyalta, majd a főrendiház, és egyetértésük után a király szentesítette. KOZÁRI, 2005, 30–31. 32 MEZEY, 1983, 169–179.

19

hiányoznak.”33

Természetesen

a

deák–párti

kormányok

is

lázas

törvényhozásba kezdtek, ám a parlamenti akarat korántsem volt olyan egységes, mint 1848 tavaszán. Andrássy kormány34 megkezdte az új kormányzati,

igazgatási,

és

igazságszolgáltatási

szervezet

kiépítését.

Reformtörekvéseket nem tudott következetesen véghezvinni, azonban jelentős eredményeket ért el az állam– és jogintézmények létrehozásában. Az 1867. évi törvények a törvényes közjogi állapotot megteremtették, a törvényhatósági és királyi bíróságok törvényszerű szervezetben megalakultak. A magyar büntető–jogszolgáltatás helyes fejlődését segítette munkásságával dr. Pauler Tivadar,35 aki jeles tankönyvével a joggyakorlatot megkönnyítette. Az 1872. január 1–jén életbelépett új bírói és vádhatósági szervezet felállításával megteremtették a modern jogszolgáltatás alapját. A közbenső törvények36 megalkotása igazolta, hogy a törvényhozás elodázhatatlan feladattá vált. Előre mutattak az elfogadott normák, a magyar bírói szervezet mellé még szükséges a magyar Btk. megalkotása a közjogi alap teljessége érdekében. A képviselőház 1877. november 15–én tartott vita után tűzte sürgős napirendre a büntetőtörvénykönyv tervezetét. A joganyagot a jogászvilág megváltásként nagy örömmel fogadta, hiszen megszüntette a büntető–jogszolgáltatás terén addig felmerült zavarokat, valamint forrásává vált a büntetőjog–irodalmi fejlődésnek.37 33

KÓNYI, 1898, 349. Különösen kiemelkedett a kormány tagjai közül a gyakorlati munkában jeleskedő Horváth Boldizsár, volt szombathelyi ügyvéd, aki Deák Ferenc javaslatára került az igazságügy minisztérium élére. Horváth Boldizsár, a kiegyezési korszak első igazságügy minisztere, hatalmas energiával és nagy felkészültséggel indította el az igazságszolgáltatás reformját. Megvalósította a közigazgatás és az igazságszolgáltatás kettéválasztását, a bírói függetlenség és elmozdíthatatlanság kimondását, a bírák felelősségének törvényi szabályozását. Munkájában segítette őt mind elmélet, mind gyakorlat területén Csemegi Károly, korának kiemelkedő, egyetemes európai műveltségű jogtudósa és kodifikátora. Mint az Igazságügy Minisztérium osztálytanácsosa, majd mint államtitkár munkásságát alkotások sora fémjelzik: 1868–ban a bírósági szervezetről dolgozott ki törvényjavaslatot, valamint megalkotta az egész akkori büntető–jogtudomány monográfiáját adó 1878. évi büntetőkódexet. Képviselőházi Napló. II. Horváth Boldizsár igazságügy miniszter expozéja. 1869. 69. 35 Pauler Tivadar pesti egyetemi jogtanár, igazságügy miniszter. A magyar büntetőtörvénykönyv törvényhozási tárgyalásánál a képviselőház előadója. 1864–ben jelent meg a magyar büntető jogtan nagy kézikönyve, amelyben korának sajátos joggyakorlati helyzetéhez idomulva feldolgozta a régi magyar büntető–törvényeknek és törvényes gyakorlatnak anyagát, valamint az 1843. évi javaslat egész terjedelmét, sőt még az osztrák Btk. szabályait is. ZSITVAY, 1905, 121. 36 Pl.: az 1871. évi III. tc. a testi büntetésekről, az 1871. évi VIII. tc. a hivatali bűntettekről, az 1874. évi XXXIII. tc. a választási jog körüli visszaélésekről rendelkező normák. 37 ZSITVAY, 1905, 121. 34

20

A régi magyar jogban a gyermekkort, mint a beszámítást kizárt mentő okot vették figyelembe, az alapján, hogy az ilyen korban levőknél az értelmi tehetségnek elvárható érettsége még nem fejlődött ki. A gyermekkorú és a fiatalkorú bűntettesekre nézve azonos nézeteket vallott – a 19. század elején a kontinens törvényhozásaiban bekövetkezett átalakulás során megalkotott – európai tételes büntetőjogoknak a csoportja, amelyhez az első magyar büntető törvénykönyv is tartozott.38 E jogrendszereknek mintaképe, ún. anyajoga a fiatalkorúakra vonatkozó jogszabályok tekintetében is az 1810. évi francia Code Pénal. A francia törvénykönyv abból indult ki, hogy a 16 évesnél fiatalabb egyén akkor büntetendő, ha cselekményének bűnösségét belátta, de enyhébben, mint a felnőttek. A fiatalkort csak enyhítő körülménynek tekintette. Ha a fiatalkorú nem bírt a cselekmény bűnösségének felismeréséhez szükséges belátási képességgel (discernement), felmentették és szükség esetén javítóintézetbe helyezték, ahol a 20. életéve betöltéséig tarthatták.39 A Code Pénal40 ezen felfogását tették magukévá a 19. századi (német birodalmi, belga, spanyol) büntető törvénykönyvei41 azzal a módosítással, hogy a legtöbb országban a gyermekkort – 12. éven aluli egyént – beszámítást kizáró oknak állapították meg. Az európai Btk–k túlszigorú, mondhatni inhumánus rendelkezése a modern büntetőjogászok éles bírálatát vívta ki.

38

BALOGH, 2007. MEZEY, 2004./a. 40 A kódex 4 könyvből áll, összesen 484 szakaszból állt. A bűncselekmények három csoportját különböztette meg: bűntettek (legsúlyosabb bűncselekmények), vétségek (enyhébb cselekmények), kihágások (bagatell cselekmények). A változás irányát jelző átmeneti kódexnek is nevezik, mert miközben a szabadságvesztés–büntetést alkalmazta, addig a régi büntetési nemekhez is visszanyúlt: megszégyenítő büntetésként használta például a pellengért, de használta a tüzes vassal való megbélyegzést is, a halálos ítélet végrehajtása előtt levágni rendelte a szülőgyilkosok jobb kézfejét. Alapjában az elrettentést tekintette célnak, és csak a kiszabható büntetések minimuma és maximuma között adott lehetőséget a szabad bírói mérlegelésre. A kiszabandó büntetések nagyságát viszonylag tág határok között állapította meg, azoknak csak az alsó és felső határát rögzítette. Egyes országokban – mint Belgiumban és Hollandiában – a Code Pénal adaptálására is sor került. Tarján M. Tamás: 1804. március 21. Bevezetik az első polgári törvénykönyvet Franciaországban. www.rubicon.hu 41 Csemegi Károlynak is a kedvelt olvasmánya volt a Code Penal, figyelemmel kísérte a büntető– jogtudomány teoretikus és a büntetőtörvényalkotás praktikus változásait. A kodifikáció a jogélet egyik meghatározó formája ekkor Európában: mozgatta a tudományt, a törvényhozó apparátusokat és a praxist egyaránt. MEZEY, 2001, 24. 39

21

A klasszikus büntetőjogi elveken felépülő büntetőjogi rendszerek közül utoljára került kodifikálásra a magyar büntetőtörvénykönyv (Btk.).42 Ezt a Csemegi–kódexet, az 1878. évi V. törvénycikket megalkotójáról Csemegi Károlyról nevezték el, aki egy évtizeden át államtitkár volt, és a Királyi Kúria II. büntető tanácsa élén irányította a magyar büntető judikatúrát. Csemegi a külföldön talált büntetőjogi eszmék közül a legjobbakat igyekezett Btk.–ben egyesíteni. Ennek köszönhető, hogy nem egy helyen „haladást vitt be törvénykönyvünkbe”. Mindennek tudható be, hogy a külföldi írók is megjegyezték, hogy az érdem őt illeti. Különösen azért, mert elismerték, azt is, hogy külföldi hatás mellett Csemegi egyénisége43 is visszatükröződött az összegyűjtött büntető joganyagban. A Btk. keletkezésének az idején új irányok léptek fel a büntetőjogi irodalomban,

amelyek

a

kriminalitást

előidéző

életviszonyok

tanulmányozására, és azok káros hatásainak megszüntetésére helyezték a hangsúlyt. Hadat üzentek a klasszikus büntetőjognak, amely egyoldalúan, az ember életviszonyaitól függetlenítve vizsgálta a büntetőjogot. Nem ismerte a klasszikus iskola a bűntetteset és azokat az okokat, amelyek a bűnt megteremtik. Ezért a bűncselekményt, mint külön álló jogi tényt kezelte.44 A magyar és ennek közvetlen előképe, az 1871. évi német Büntető törvénykönyv is még a klasszikus büntetőjogi iskola tanait alkalmazta a gyermek és a fiatalkorú bűntettesekre nézve.45 A kódexben érvényesülő klasszikus büntetőjogi elvek kifejezték az adott kor politikai és társadalmi szükségleteit. A fiatalkorúakra továbbra is a büntetőjogi felelősség feltételei, a

42

FINKEY, 1901./b., 642–643. Csemegi nem hivatásos politikus, de múltjára és közéleti szereplésére tekintettel bírta Deák Ferencnek és pártjának bizalmát. Elismerés övezte a jogásztársadalomban. Kiemelkedő kodifikátor – nevéhez fűződött már az igazságszolgáltatást a közigazgatástól elválasztó, a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. törvény, a bíróságok és az ügyészségek szervezetéről rendelkező1871. évi törvények megalkotása. Megbízatásához híven, a másféléves országgyűlési vita után elfogadásra került a több éves munkával elkészített büntető törvénykönyv tervezete. HORVÁTH, 2001, 24–36. 44 BALOGH–BERNOLÁK, 1908, 18. 45 Csemegi inkább elméleti és dogmatikus jogtudós, mint törvényhozó. „A külföldön virágzásnak induló patronage–eszméről gúnyos kicsinylőséggel és lenézéssel nyilatkozott.” A társadalom érdekében a fiatalkorúak megmentésére nem gondolt, pedig Észak–Amerikában már ezt a kérdést rendezték. In: BALOGH–BERNOLÁK, 1908, 18. 43

22

büntetési rendszer, és a büntetés végrehajtás tekintetében a felnőttekre érvényes szabályok vonatkoztak.46 Az 1878. évi V. törvénycikk (Btk.) a fiatalkor fogalmát definiálta, így fiatalkorúnak azt a személyt tekintette, aki a bűncselekmény elkövetésekor 12. életévét meghaladta, de 16. életévét még nem töltötte be.47 Ezen életkort meghaladva következett a teljes felelősség. Ezt a korosztályt a kódex nem kezelte külön kategóriaként, a fiatal kort csupán a beszámítást kizáró vagy enyhítő körülménynek tekintette.48 Az angol jog a 7 évnél fiatalabb gyermek által elkövetett cselekményt nem minősítette büntetendőnek. A 14. életévét be nem töltött gyermek csak akkor volt büntethető, ha bizonyították, hogy elég belátása volt annak felismerésére, hogy a cselekménye jogtalan. A 14. életév betöltése után pedig a teljes felelőssége kezdődött. 1908–ban az angol törvénykezés felemelte a feltételes felelősség alsó korhatárát, már 12–16 éves terheltekről rendelkezett.49 A büntetőjog új irányai, az embertani50 és a büntető szociológiai51 iskola követői52 azt állították, hogy az embernek szabad akarata nincs, a bűntettes külső viszonyok által determinálva követi el a bűncselekményt. A klasszikus iskola hívei pedig azt a felfogást fejtették ki – amelyet a magyar büntetőtörvénykönyv is elfogadott – hogy az „emberi akaratnak szabad

46

BALOGH, 1909./a., 118. Az 1878. évi V. t.cikk szószerinti szövege: „E kor határidejére nézve eltérők a törvényhozások intézkedései. 8–14 éves életkort vesznek föl. Ez előtt hazai jogunk e kornak határidejét nem állapította meg, de a gyakorlat a törvényes korig (betöltött 12 év) nem alkalmazott büntetést, hanem a gyermek gonoszsága korát túlhaladó értelmi fejlettségnek bizonyságát nem adta, minek megitélése a biró bölcs belátásától függött. A hazai büntetőtörvény a gyermekkort szintén a betöltött 12 éves életkorig terjeszti ki és pedig nemi különbségre való tekintet nélkül...” WERNER, 1898. 57. 48 A Btk. fogyatkozása, hogy nem ismerte a korlátozott beszámíthatóságot, amely a teljes beszámíthatóság és a be nem számíthatóság között helyezkedik el. A bűntettet olyannak tekintette, amelyet a bűntettesnek ki lehetett volna kerülnie. 49 BALOGH, 1909./a., 119. 50 Az antropológiai iskola megalapítója Lombroso Caesar, turini orvos–tanár. Alapelve, hogy a bűn oka testi rendellenességekben rejlik. Ezért azt tanácsolta, hogy nem büntetni, hanem inkább gyógyítani kell a bűnöst. In: LOMBROSO: Uomo delinquente. 1876. 23. 51 Ez az iskola a bűn okát a társadalmi környezetben, társadalmi bajokban, alkoholizmusban és nyomorban látta. A bűntetteset a bűncselekmény eszközének tekintette. Úgy vélték követői, hogy a kriminalitás ellen hatásos a megelőzés és a társadalom védekezése. In: QUETELET, 1836, 94–97. 52 Az antropológiai és szociológiai iskolák közös jellemvonása, hogy legfontosabb vezéreszméik a megelőzés, társadalmi védekezés, egyéniesítés. Mindkettőnek közös sajátossága, hogy a bűnösség határait minél alacsonyabbra igyekeztek leszállítani. In: ESTERHÁZY, 1894, 27. 47

23

elhatározási képessége” van.53 Csemegi a Btk. indoklásában hangsúlyozta ki az álláspontját a determinizmus és a beszámíthatóság kérdéséről. Beszámítás alatt a tettes felelőssé tételét értette, amely egyértelmű a bűnösséggel. A beszámíthatóság fogalmát a Btk. nem határozta meg, azonban a beszámíthatóságra

vonatkozó

rendelkezésekből

három

alkotóeleme

különböztethető meg: a cselekmény elkövetőjének öntudata, az akarat elhatározási képessége, és a cselekmény bűnösségének felismeréséhez szükséges belátási képessége. A fiatalkorúakra ezt a harmadik előfeltételt írta elő a törvény, ugyanis nem bír megfontolási képességgel, és nincs jogérzete, hogy

értékelni

körülményeket.

tudja Azt

a

bűncselekményre

vizsgálták

bírt–e

a

vezető,

attól

cselekmény

visszatartó

bűnösségének

felismerésére szükséges belátási képességgel.54 Ha nem, akkor bűnösséget nem lehetett megállapítani, azonban javító nevelésre ítélhették 20. életévéig. Ha a fiatalkorú felismerte cselekményének bűnösségét, akkor rá enyhébb büntetési tételt állapítottak meg. A büntetés kiszabásakor kellett a fiatal kort enyhítő körülményként figyelembe venni. A beszámítás általános szabályai alapján a gyermek, azaz 12 éven aluli büntetőjogi felelősségre nem vonható, ellene bűnvádi eljárás nem indítható, illetve a bíró megszünteti az eljárást, ha elkövetéskor még nem töltötte be a 12. életévét.55 Már Arisztotelész is foglalkozott a beszámíthatóság tanával. Megállapította, hogy a gyermekek nem rendelkeznek értelmes akarattal. Cselekményeiket érzéki

ingerek

vezetik,

amelyek

a

lelkükben

születésüktől

fogva

megnyilvánulnak. A gyermekeket az különböztette meg az állatoktól, hogy lelkükben az értelem fejlődésképes csirái találhatók, amiket idővel teljes

53

BALOGH, 1909./a., 105. A Magyar Kriminológiai Társaság 2007–ben az első tudományos ülését január 26–án tartotta „Életkor és belátási képesség” címmel. Dr. Vaskuti András, a Fővárosi Bíróság tanácselnöke, előadásában rövid történeti áttekintést adott a felelősségre vonás korhatárának változtatása kérdésében. Dr. Vaskuti András: Életkor és belátási képesség a magyar büntetőjogban – jogalkotási és jogalkalmazási kérdések. Kriminológiai Közlemények. 65., valamint Vaskuti András: A kiskorúak a büntetőjogban. VAKUTI, 2005, 12. 55 BALOGH, 1909./a., 118. 54

24

értelemmé lehet kiképezni.56 Az évezredek előtt gondolkozott görög bölcsész a gyermekek és fiatalkorúak lélektanának vizsgálatánál több bölcsességet mutatott, és az állam érdekében is magasabb álláspontra helyezkedett, mint amilyet a törvényhozások évszázadokon át, különösen egész a 19. század közepéig elfogadtak. A múlt századig hazánkban a Btk. életbelépéséig, 1880. szeptemberig, a hatályban lévő büntetőjogok nem határozták meg a büntetendő cselekmények tényállási ismérveit, és a büntetés mértékét sem. Ez önkényes ítélkezésre adott lehetőséget, ugyanis a bíró azt minősíthette büntetendő cselekménynek, amit belátása szerint annak tartott, és minden korlát nélkül olyan büntetést szabott ki, amilyet jónak látott. A 18. század második felétől, Beccaria munkájától kezdve ezt a nagy korlátlanságot, és az abból eredhető visszaéléseket fölismerték. A 19. században keletkezett külföldi törvényekkel azonosan az első magyar Btk. is érvényre juttatta, hogy a bíró csak azt a tettet büntetheti, amelyet a törvény már az elkövetés előtt büntetendőnek nyilvánított. A törvénykönyv relatíve határozott büntetési tételt állapított meg, a büntetés nemén felül meghatározta annak legkisebb és legmagasabb mértékét is. A bírót a törvényhozás felhatalmazta arra, hogy figyelembe vegye az adott esetben megállapítható és a bűnösségre befolyást gyakorló enyhítő és súlyosító körülményeket, valamint minden bűntettesre határozott tartamú büntetést szabjon ki. A fiatalkorúakra a felnőtteknél enyhébb, de nem más büntetéseket alkalmaztak. Növekedett a bíróságoknak a „kegyelmes felfogása”, és a fiatalkorúak bűnügyeiben a 16 éven aluli kor mellett rendszerint túlnyomó vagy rendkívül nyomatékos enyhítő körülményeket (elhanyagolt nevelés, elhagyatottság, nyomor stb.) is figyelembe vettek.57 A törvényhozás a szabadságvesztés büntetést a fiatalkorúakra nézve úgy állapította meg, hogy a legmagasabb értéke sem alkalmas a megfélemlítés

56 57

BALOGH, 1909./a., 124. BALOGH, 1909./a., 101.

25

vagy a visszatartó hatás gyakorlására. A fiatalkorúakra még a büntetési tételnek középmértékét sem alkalmazták. A szabadságvesztés mellett a pénzbüntetés állt a büntetések között a fő helyen. A fiatalkorúak többsége azonban vagyontalan, így inkább rövid tartamú szabadságvesztést szabtak ki rájuk. Ez a büntetés azonban ritkán érte el a kívánt célt, ugyanis nem volt visszatartó és elrettentő ereje, inkább a fiatalkorú megbélyegzésére, a társadalomból való kitaszítására volt alkalmas. Egyetértett ezzel Balogh Jenő is, amikor megfogalmazta azt a nézetét, miszerint „A veszélyeztetett környezetben levő gyermekek és fiatalkorúak elzüllését, erkölcsi

érzékük

és

kötelességérzetük

hiányát

a

rövid

tartamú

szabadságvesztés büntetés éppen úgy nem változtatja meg, mint ahogy nem gyógyítja meg a láz fokának csökkentésére alkalmazott orvosszer magát a betegséget, mely ezt a lázat előidézte.”58 A rövid tartamú fogházbüntetés alkalmazása tehát egyáltalában nem hárította el a fiatalkorúak bűncselekményeit előidéző okokat. Néhány hét vagy hónap alatt lehetetlen volt az egyéniségét bármily módon átalakítani, különösen őt rendes élethez vagy munkához szoktatni.59 A rövid tartalmú szabadságvesztés büntetés kitöltése után a bűntettes visszakerült ugyanazon életviszonyok közé, amelyben a bűncselekményt elkövette. A társadalom pedig a legnagyobb bizalmatlansággal fordult el attól a fiataltól, aki már egyszer fogházbüntetést töltött le, és rendszerint nem volt hajlandó neki becsületes munkát adni. A

bűncselekményt

elkövetett

vagy

bűncselekményből

élt

ifjú

gondolkodásmódja és meggyőződése azonban később megváltozhatott, így nem lehetett fölötte fiatalkorában elkövetett bűncselekményei miatt egész életére pálcát törni. A társadalomnak pozitívan kellett volna fogadni, ha a jó

58

BALOGH, 1909./a., 128. Finkey szerint a fiatalkorú (12–18 év) bűnelkövetőkkel szemben nem lehet alkalmazni a felnőtt korúakra vonatkozó büntetési tételeket, valamint hibás gyakorlat őket felnőttekkel együtt börtönbe zárni. Ez ellent mond mind emberiességi, mind közbiztonsági, mind közerkölcsi és kulturális szempontoknak. Az észak–amerikai jogban elfogadottá vált az a „vezérelv”, amely alapján a fiatalkorút rendszerint nem is szabad jogi értelemben „bűntettesnek”, vagyis bűnösnek tekinteni, csak bűnelkövetőnek. Ilyen személyekkel szemben nem lehet fő cél a büntetés, hanem az erkölcsi erősítés, az „átalakító” nevelés és a helyes irányú jellemképzés. FINKEY, 1916, 175. 59

26

környezetben, nevelés hatására más életfelfogása alakult ki, és saját korábbi tetteit elítélte.60 Ha a fiatalkorú nem rendelkezett cselekménye bűnösségének a felismeréséhez szükséges

belátási

képességgel,

javítóintézetbe

lehetett

utalni,

ahol

végrehajtható volt a húsz év alatti bűntettesek fogházbüntetésének legfeljebb hat hónapig terjedő része. Az első javítóintézetet 1884–ben Aszódon hozták létre, amely az Igazságügy Miniszter felügyelete alatt állt, élén a kinevezett igazgatóval. Az intézet működésének lényeges kérdéseiben a havonta ülésező házi tanács foglalt állást. A javítóintézet hatásrendszere pedagógiai tartalmú volt.

Megjelenése

felpezsdítette

a

pedagógusok,

a

pszichológusok

érdeklődését, akik tudományuk egyik alkalmazási területét fedezték fel a bűnelkövetők kezelésében.61 A büntetőeljárás jogszabályait az 1896. XXXIII. törvénycikk, a Bűnvádi Perrendtartás tartalmazta. A fiatalkorúakra és a felnőttekre azonos rendelkezések érvényesültek. A törvényben azonban megjelent a fiatalkor értékelése. Előírta a védő kötelező részvételét a tárgyaláson, valamint az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság esetén a fiatalkorúak elkülönítését a felnőtt korúaktól. A Csemegi–kódex a büntető anyagi jog mellett a büntetés–végrehajtási jogot is szabályozta. Négyféle büntetés–végrehajtási fokozatot ismert: fegyház, börtön, államfogház, és fogház. A szabadságvesztés végrehajtása a felnőttekkel azonos intézményekben történt, már azoktól elkülönítve. A halálbüntetést és életfogytig tartó fegyházat a húsz év alatti személyre nem lehetett kiszabni. A legsúlyosabb bűntettek elkövetése esetén így kettőtől öt évig terjedő börtönbüntetést alkalmaztak. Az öttől tizenöt évig tartó fegyházzal vagy államfogházzal büntetendő bűntettek miatt, a fiatalok két évig terjedő börtön vagy államfogház büntetésben részesültek. A kisebb súlyú bűntetteket két évig terjedő fogházzal, a vétségeket pedig rendőri büntetéssel büntette a törvény. A javítóintézet helyett egyes egyéneket a bíróság javításuk

60 61

BALOGH, 1909./a., 132. LŐRINCZ, 2002, 58.

27

céljából magánelzárásra is ítélhette. A kódex a nevelés központi szerepét nem hangsúlyozta. A fogházakban oktatási tevékenységet nem végeztek, viszont a börtönökben, és fegyházakban két osztályt indítottak: alapismerettel nem rendelkező kezdők, illetve haladók részére. Minden harminc év alatti elítélt iskolaköteles volt.62 A Csemegi–kódexet kritika érte már a hatályba lépése idején, mivel nem tartalmazott külön szabályozást a fiatalkorúakra. A századfordulón kibontakozó reformmozgalom vezető jogtudósa, Balogh Jenő a fiatalkorúakra vonatkozó szabályait nem tekintette igazságosnak, mivel megtorló jellegűek, és az egyéniesítést is kizárták. Célszerűtlennek is tartotta a kódexet, mert nem határozott meg többletfeltételeket a büntetőjogi felelősség alapjának vonatkozásában. Továbbá gyakorlatilag káros eredménnyel járt azáltal, hogy a 12 éven aluli gyermekek erkölcsi megmentésének lehetősége teljesen hiányzott. A javítóintézeti elhelyezés tartamát pedig rövidnek tartotta.63 Szabó András ezzel szemben védelmébe fogadta, kiemelte, hogy: „…a kódex megalkotása időpontjában … igazságszolgáltatás nem állt szemben a fiatalkorúak bűnözésével, mint tömeges jelenséggel …, márpedig a büntetőjogi

rendelkezések

mindenkor

meghatározott

kriminálpolitikai

szükségletet tükröznek, illetve elégítenek ki.”64

3. A javítás és a nevelés gondolatának gyakorlati megjelenése

A 19. század végén a fiatalkorúak aránya az összbüntetésen belül 1–2 % körül mozgott, azonban enyhén emelkedő tendenciát mutatott. Így jövőbeni társadalmi problémára megfelelő büntetőjogi reagálást valóban nem lehetett elvárni a törvénykönyvtől. Ebben a korszakban a reformerek meggyőződése, hogy a fiatalkorúak erkölcsi felfogása, és egész világnézete megfelelő neveléssel, valamint munkára szoktatással átalakítható.

62

SZABÓ, 1961, 12. BALOGH, 1909./a., 122. 64 SZABÓ, 1961, 14. 63

28

Nagyiványi Fekete Gyula65 ennek jegyében az első büntető törvénykönyvünk hatályba lépését követően vizsgálta a gyermekek, a fiatalkorúak életmódját, keresve a választ arra, hogy a bűnözés útjáról hogyan téríthetők el.66 Megítélése, hogy állami és társadalmi feladat a gyermekek megmentése, akiket erkölcsi értékük szerint különböző csoportokba sorolt. Megkülönböztette egyrészt az erkölcsi bűnökkel még komolyan meg nem támadt fiatalokat, akiknek az erkölcsi fejlődéséhez csak a rendezett viszonyok hiányoztak, másrészt a 10–12 éves korban erkölcsi szennyel megfertőzött ifjakat. Ez utóbbi csoport modern társadalomra veszélyt jelentett, hiszen megérett a hajlam bennük a legborzasztóbb bűncselekmények elkövetésére, ezáltal már kész bűntettesek. A szegény és az elhagyatott gyermekekből váltak tolvajok, gyilkosok és a társadalmi rend legnagyobb ellenségei. A munkakerülés erkölcsi és társadalmi hatása káros, különösen, ha az a tizenhat évet be nem töltött mindkét nembeli gyermekek körében jelentkezett.67 Ebbe a kategóriába sorolt gyermekek vadállatok módjára, elhagyott épületekben, csatornákban, istállókban, zugolyokban stb. bujkáltak, és a becsületes munka áldásait megvetették.68 Nagyiványi meggyőződése, hogy megmentésük elkerülhetetlen szükséges a bűn kísértésétől, az erkölcstelen szülők önzésétől és az utca veszélyeitől.69 A társadalom gazdasági viszonyai, az államsegély hiánya, a szülők nyomora és erkölcstelensége. Fiatalkorúak tőlük független külső okok áldozataivá váltak, ezért az államnak és a társadalomnak kötelessége segítségükre sietni – 65

Párizsban és Londonban a rendőri életet tanulmányozta, 1893–tól budapesti büntető törvényszéki bíró, 1905–ben táblai bírói címet kapott. RÉVAI, 1912, 285. 66 A témában bővebben írt Nagyiványi Fekete Gyula az 1893–ban megjelent 63 oldalas terjedelmű munkájában: NAGYIVÁNYI, 1893. 67 Az 1843. évi javaslat is tartalmazott rendelkezéseket, hogy a csavargóknak, munkakerülőknek dolgozó gyarmatok, puszták felállítását tervezte. Meg kell jegyezni, hogy a javaslat a fiatalkorúak számára is új szabályokat állított fel: 16 éven aluli bűnösöknek javító iskola létrehozását ajánlotta, amelyeket a kerületi börtönökhöz vagy a törvényhatóségi fogházakhoz csatoltak volna. GYÖRGYI, 1984, 23. 68 NAGYIVÁNYI, 1896, 215. 69 A fiatalkorú bűnösöknek évről–évre emelkedő számarányát sokan főképp a törvénytelen gyermekek szaporodásának tulajdonították. Hangoztatták, hogy a fiatalkori bűnösök számának nagymérvű emelkedése nagyrészt az elhanyagolt nevelésre, a szülők nembánomságára vezethető vissza. Ezért helyes intézkedésnek tartották, ha a gyámhatóságnak megadták a jogot, hogy szükség esetén a szülőt gyermekének gondos nevelésére kötelezhették. In: A gyermek személyére vonatkozó szülői jog a polgári törvénykönyv tervezetében. Jogtudományi Közlöny. 1900. 11. sz. 84.

29

az elvadult, erkölcstelenné vált gyermekek bölcs nevelés által polgárokká változzanak. Az elhanyagolt és a bűnös gyermekek az államok, a társadalmak figyelmét magukra vonták, akik megkezdték a megmentésük érdekében a munkát. Első helyen az angolokat emelhetjük ki, mivel már 1788–ban megkezdték ezt az áldásos tevékenységet.70 Az erkölcstelenség útjain járó ifjúság menhelyét a javítóház és a börtön jelentette. A szabadságvesztéssel való büntetés mindig rombolóan hatott, mert a fogház falai között a gyermek meleg ápolást, oktatást tehetségének megfelelő foglalkozást nélkülözött, a fogházat elhagyva pedig kortársaival folytatta a rombolást. 71 A büntetőrendszer alkalmazása nem képes a társadalmat gonosztevők ellen megvédeni, Nagyiványi szerint igen gyakran inkább szaporította a gonosztevők számát. A fiatalkorúak csavargását, koldulását és prostitúcióját, mint társadalmi veszélyt a nemzet nem tűrhette el.72 Nagyiványi meghatározta a veszélyes gyermekek fogalmát. A családi és társadalmi kötelékkel nem törődött fiatalkorúak – a csavargók speciális tömege – a társadalmi renden kívül álltak, megvetették a családi tűzhelyet és a rendes foglalkozást. Saját munkájuk eredményéből nem éltek meg, ezért a munkaképes koldusok is ebbe a körbe tartoztak. Lényeges különbség közöttük azonban az, hogy míg a koldus családi tűzhelyet alapít, a csavargó soha. A nagykorú csavargót az jellemezte, hogy nincs biztos lakhelye, nincs rendes foglalkozása és nincs 70

A humán intézmények egyikéhez szólt hozzá a szerző. Kézdi–Vásárhelyen felállított árva–leány– szeretetház fejlesztését és annak árva–fiu–leány–szeretetházzá való szélesítését tanácsolta. Háromszékmegyében egy szeretetház működött, ahol lehetőséget teremthetnek arra, hogy a két nemű árva testvéreket ne szakítsák szét, különösen akkor, ha a szülői háznál addig együtt nevelkedhettek. A meglévő szeretetház homlokzatán ezt olvashatnák: „A székely huszárcsaládok fiu és leányárvaháza. Ilyen formában a leghamarabb segítve lenne a szegény árvákon, s a két nemű árvákat nemsokára együtt láthatnók nevelkedni.” Szacsva, 1878. február 18. PUSKÁS, 1878, 63. 71 A Congrés International d'assistance publique et de bienfaisance privée 1900. július 30–tól augusztus 5–ig tartotta üléseit Párisban. A kongresszusnak négy osztálya működött. Az elsőnek a munkaköre a gyermekek és serdülők védelme. Az alábbi kérdést tűzték ki a teljes ülésének napirendjére: Miként kell bánni és nevelni a szegényügyi kormányzat és a magánjótékonyság által magukhoz vett azokkal a gyermekekkel, akiket valamely erkölcsi okból nem lehet családokban elhelyezni (reform–, óvó– és javító–iskolák). Ezen belül főkérdéseket tárgyalták: A gyermekek védelme a csavargás és koldulás ellen; iskola útján való segítség; az igazságszolgáltatásnak átadott gyermekek. A gyermekek segítése a betegségeik ellen való védekezésre irányuló rendszabályok végrehajtásában. A serdülőknek az iskolából való kilépésüktől 21 éves korukig való védelme. A gyermekek ideiglenes oltalma az alatt az idő alatt, amíg szüleik valamilyen okból nem képesek fenntartásukról gondoskodni. In: Jogtudományi közlöny, 1900. 13. sz. 104. 72 NAGYIVÁNYI, 1896, 216.

30

jövedelmi forrása. Ezt a definíciót nem alkalmazhatták a tizenhat éven aluli gyermekekre. Először is ezek még pszichikailag és erkölcsileg fejletlenek, a családi tűzhelyet el kellett hagyniuk, pedig az tekinthető a rendes lakhelyüknek. A kiskorú csavargó, akár fiú vagy leány, koldulás, prostitutio vagy gonosz életmód folytatása végett került az utcára. A nagykorú érettet a szigorú dologházi fegyelemmel büntették, ezzel szemben a fiatalok nevelésre szorultak. A társadalom nagy érdekeit kellett megvédeni, mivel az ifjú csavargók gyakran a legnagyobb bűntetteket követték el. A legfontosabb tételt fogalmazta meg Nagyiványi, hogy a fiatal esetében a nevelés és a mentés előzze meg a javítást.73 A csavargók és a munkaképes koldusok, mint emberi méltóságából kivetkőzött közveszélyes lények, akikkel szemben éppen ezért beállt az állam és társadalom kényszerhelyzete.74 Nagyiványi javaslata, hogy a büntetőjogi nagykorúságot a betöltött tizennyolcadik életévben állapítsák meg, mert akkortól a szellemi és az erkölcsi érettség, sőt a nemi képesség is befejezett. Ezen az alapon a büntetőjogi nagykorúságot a tizennyolcadik évben már több európai államban elfogadták.75 Nagyiványi a csavargás és koldulás megelőzését is elemezte. A csavargás egyik leglényegesebb okának tartotta az első nevelés visszásságát, ugyanis, ha a gyermek zsenge korában erkölcstelenek, iszákosok és gonosztevők légkörében élt, nagyobb az esélye, hogy ő is hasonló életformát fog folytatni. A megmentés és nevelés rendszerét vizsgálva Nagyiványi a javítóház és nevelő intézet szervezetét, feladatát is összefoglalta. Annak érdekében, hogy hatáskörükről, rendszerükről tiszta képet nyerjen, a két speciális intézetet egymással szembeállította. A javítóház, bár fejletlen, de tényleg ismert és működő intézet a kontinensen, ellenben a nevelőintézet még csak megalkotásra várt. A javítóházba jutott ifjak keveset tanultak, kerülték az elemi tudást, nélkülözték 73

NAGYIVÁNYI, 1896, 218. A kbtk. (1879. évi 40. tc.) 18. §–a szerint a csavargás és a koldulás nem jogsértés, ezért az ellene tett intézkedések nem, mint jogsértésre vonatkoznak. Csak jogsértést előkészítő állapotok. In: LŐW, 1880, 30. 75 NAGYIVÁNYI, 1896, 226. 74

31

a kézi ügyességet és az erkölcsi érzéket. Tehát a nevelésük el volt hanyagolva, vagy ha némi gondosabb nevelésben részesültek is, az bizonyos okoknál fogva, nem volt rájuk elég hatással. Alkoholizmusban vagy más bajban szenvedő szülők degenerált, bűnre hajlandó magzatokat szültek.76 Amíg a kényszernevelő–intézetben elegendőek az erkölcsi eszközök, addig a javítóházban elhelyezetteket, hogy kötelességeiket teljesítsék, kényszeríteni kellett, mivel önmaguktól nem hajlandóak javulásra. Ha szükség volt rá, kényszeríteni

kellett

a

növendékeket

engedelmességre,

lojalitásra,

igazmondásra és becsületre. E pontnál eltér az egyik intézet életrendszere a másikétól.77 Nagyiványi véleménye szerint Európában legkevésbé volt megoldva az a probléma, hogy a javítóházba jutott gonosztevőt, hogyan neveljék, változtassák meg szokásait és jellemét. Ha a törvényszegő a társadalom produktív életét megzavarta, akkor államra közvetlenül nagy költséget jelentett. Lényeges nevelési formának tekintette a munkára szoktatásnál azt, hogy a javítandó valamely iparágat állandóan gyakoroljon. Továbbá célja nem az, hogy elhelyezetteket katonákká neveljék, hanem állandóan szellemi éberséggel ruházzák föl, szoktassák feltétlen engedelmességre és megjavítsák fizikai állapotukat. Az amerikai szakértők nyilatkozata szerint „a bennlakót közelebbi érintkezésbe hozta a társas élet eszméihez, és megtanította gyakorlati módszerrel a törvény iránti engedelmességre, kötelességérzetre”.78 Az igazi javítóházi rendszerrel azt akarták elérni, hogy lakói ne csak iskolalátogatók, hanem munkások, katonák is legyenek, és a nevelés által családi élet tagjaivá váljanak. Ha az ifjú bűntettes megfelelő időt töltött intézetben, jó modort, ügyességet szerzett, akkor lojális, férfias jellemével meg fogja nyerni munkaadója bizalmát, elegendő munkadíjhoz juthat, és ha

76

NAGYIVÁNYI, 1896. munkájában külföldi korabeli adatokra támaszkodik: 18–th. Yearbook of the New–York State reformatory at Elmira. 1893. 154. 77 NAGYIVÁNYI, 1896. munkájában külföldi korabeli adatokra támaszkodik: 18–th Year–book of the New–York State reformatory at Elmira. 1893. 18. 78 NAGYIVÁNYI, 1896. munkájában külföldi korabeli adatokra támaszkodik: 18–th Year–book of the New–York State reformatory at Elmira. 1893. 24.

32

kiszabadulása után teljesen javult férfiú és a társadalom hasznos, becsült tagja lehet. Intézeti vezetők, akik hosszú tapasztalatokra hivatkoztak, azt állították, hogy szükséges a kedvező eredmény biztosítása végett az, hogy a rendszer és a vezetés szigort tartalmazzon. Ez utóbbiak által megfelelő eredményeket érhettek el.79 Az 1882–ben New–York államban kiküldött szakbizottság (committee of the legislature) nem ajánlotta a testi fenyítés eltörlését. A testi fenyítés a nevelést nem akasztotta meg, mert a bűntettest ismét munkára fogták, amivel szellemét és figyelmét lefoglalták, nem követhetett el igazságtalanságot.80 Nagyiványi a testi fenyítést hatékonyabb, humánosabb eszköznek találta. Úgy ajánlotta alkalmazni, hogy senki testén maradandó nyomot nem hagyhatott, szükségtelenül szigorú és brutális nem lehetett. A nevelőintézet a megelőzés elsőrendű formája, amely azokat a gyermekeket fogadta be, akik nem érettek a javítóházi nevelésre. Az iskolakerülő, a henyélő, a rakoncátlan gyermekek a hatodik életévük betöltése után kerülhettek be, és a 16. életévükig nevelkedhettek. Az intézet növendékeit az iskolai osztályok szerint szétválasztották, kezdők, középsők és érettebbek kategóriájába.81 Valamint a fizikai fejlődésre, a termetre és a korra is figyelemmel elkülönítéseket végeztek, például alvó–helyiségekben, de az ebédlőkben nem. A tanrendszerben szigorúan végrehajtották a népoktatási

79

NAGYIVÁNYI, 1896. munkájában külföldi korabeli adatokra támaszkodik: 18–th Year–book of the New–York State reformatory at Elmira. 1893. 24. 80 A nagynevű Flint orvos és Deyo előkelő jogtudós azt véleményezték, hogy a testi fenyítés, megfelelő megszorítások mellett, más büntetési fajok fölött előnnyel bír. Szerintük a testi fenyítés megfelelő szabályozás és korlátozások mellett, előbbre való a többi büntetési fajoknak, amelyek helyettesítenék a testi fenyítést, ha eltörölnék. A testi fenyítést csak hosszú elzárással, selejtes étkezés és bizonyos előnyök megtagadása pótolhatta. Az elzárás ideje alatt azonban elvonták őket a nevelés eszközeitől, megtanulták, és megszokták gyűlölni a javítás rendszerét és a társadalmat, amely oly kegyetlenül bánt velük. A magánelzárás káros következményeket szült. In: 19–th. Year–book, Elmira, 1894. 4. (NAGYIVÁNYI, 1896. mű nyomán) 81 A közönséges képességű gyermekek írni és olvasni tanultak, tiszta fogalmuk alakult ki a számtanról, elemi gyakorlottságot szereztek a nyelvtanban és történelemben. Majd a polgári iskolai vagy a gimnáziumi ismeretekkel gazdagíthatták ismereteiket. A megfelelő korú gyermekek naponként pár órán át az intézet gondozásával kapcsolatos munkát végeztek, például: kenyérsütés, tisztogatás, kertészmunka, ruhakészítés és javítás, cipőkészítés. A hangsúly a rendszeres és folytonos munkán állt, mivel munka és iskolakerülő gyermekek jutottak ezekbe az intézetekbe. Minden esetnél sajátságos egyéni jelenségek fordultak elő, ezért az eljáró belátása szerint kellett azt kezelni és nem valamely egyetemes formula értelmében, E. Wright szerint. In: 43–th. Annual Report. New–York juvenile Asylum. 49. (NAGYIVÁNYI, 1896. mű nyomán)

33

törvényt. A nevelésnek szigorúan gyakorlati jellegűnek kellett lenni a 6–12 éves gyermekeknél. Az intézeti nevelés által több éven át előkészíttették a gyermeket magáncsaládoknál történő kihelyezésre, amelyre akkor kerülhetett sor, ha jobb útra tért. A kedély nevelésére is hangsúlyt helyeztek, igyekeztek a gyermekeket boldogokká tenni, ennek érdekében személyi kényelmükről és ésszerű szórakozásukról gondoskodtak. Elsősorban az amerikaiak tűntek ki, akik Nagyiványi szerint valóságos paradicsommá varázsolták az intézeteiket, mert a tágas játékterületekben a boldogan játszó gyermekek hangja családi tűzhelyhez hasonlított. Nézetük, hogy munka közben tanult az ifjú gondolkozni. Itt is hangsúlyozták a katonai gyakorlatok szükségét.82 Nevelőintézetben a gyermek legfeljebb egy hónapig maradhatott, és ez idő alatt minden veszélyes érintkezéstől távol tartották és erkölcsi befolyás alá vették. Az amerikaiak az ide került gyermeket külön szobában egyedül tartották, ahol anyai gyöngédséggel bántak vele, bizalmát igyekeztek megszerezni.83 Ezzel szemben az angolok nem így bántak a gyermekekkel, akiket London minden rendőri állomásán a cellákban addig tartották, amíg javítóházba vagy nevelőintézetbe elhelyezhették. Ezt az eljárási módot Nagyiványi az ún. megfigyelő házzal kívánta felcserélni. Ezt ajánlotta, amelyben meleg, részvétteljes családi gondozást kaptak a fiatalok. Magyarországban kettős gonddal kellett az embermentő munkát végezni.84 A megfigyelő ház meghonosítására nagy gondot fordítottak, amely 82

Nagyiványi szerint ezek az intézetek áldást hoztak a társadalomra. Mutatta ezt az amerikai rokonintézetek példája, amelyekből az elbocsátott gyermekek 70–80 %–ka az életben teljes javulást tanúsított. Az angol Feltham industrial school 1889–1891–ig 634 növendéket bocsátott el, akik közül 611–ről rendelkeztek biztos adatokkal, így 543–ról tudták, hogy kikerülésük után jó magaviseletet tanúsítottak. In: NAGYIVÁNYI, 1896, 235. 83 NAGYIVÁNYI, 1896, 236. 84 Wlassics Gyula – büntetőjog kinevezett egyetemi tanára, Szabadelvű Párt programját képviselve választották képviselővé. 1895–1903 között vallás– és közoktatásügyi miniszter, 1906–tól a Közigazgatási Bíróság elnöke, így a főrendi ház tagja lett hivatásánál fogva – teljes mértékben elítélte azt a felfogást, hogy a bűnösség és a megtorlási elv helyét átvegye a veszélyessége eszméje. Nagyon fontosnak tartotta a társadalom védelmét, de kizárólagos alapelvként nem funkcionálhat. Egyes bűnelkövető csoportokkal – fiatalkorúakkal, munkakerülőkkel, elmebetegekkel – szemben, megfelelő biztosítékokkal ellátva elképzelhetőnek tartotta a határozatlan idejű intézkedések alkalmazását is. WLASSICS, 1905, 575.

34

hidat képezett az erkölcstelenség sötét birodalmából, a munkakereset és a becsület birodalmába. Csak ideiglenes ellátásban részesültek, mivel a megmentés fontos eszköze a szerves és állandó nevelés. Az intézményt ismerték Poroszországban, az amerikai és az európai szakértők pedig nagy súlyt fektettek rá. A nappali ipariskolának is fontos szerep jutott, mert feladata a nyomorban élő szülők gyermekeinek a bűntől való megmentése, hogy étkezés és ruházat nyújtásával oda vonzzák a gyermekeket. A gyermekek esténként szülőikhez visszatértek.85 A családi nevelés csavargó, koldus és kevésbé romlott gyermekek nevelésének könnyen elérhető és rendkívül becses talaja, mert a család nemesítette a szívet, a gyakorlati élet megismerését elősegítette, és gyakran biztosította a gyermek jövőjét. A család körében azonban a gyermekekkel nem cselédekként, de úgy bántak, mint valóságos családtagokkal. Mindenesetre a nevelő családnak elegendő díjat fizettek, mert ha ez nem történt meg, a legbecsesebb nevelőeszköz semmivé vált. Előfordult, hogy erkölcsös és takarékos család a társadalomtól eltaszított, idegen gyermeket saját gyermeke gyanánt ápolta és ingyen eltartotta. A gyermekért tizenhat éves koráig tartási díjat fizettek. Az intézetekben a test és lélek épségéről egyaránt szorgosan gondoskodtak, de a mindennapi élettől elvonták növendékeiket. Ez nagy veszélyt jelentett különösen a leányokra nézve, akik elhagyták az intézetet, és addig nem látott számos kísértéseknek áldozatául eshettek. Nagyiványi ennek elkerülése végett tanácsolta

hölgybizottságok

alapítását,

amelyek

feladata

a

elhelyezéséről gondoskodni, és őket még hosszabb ideig ellenőrizni.86

85 86

NAGYIVÁNYI, 1896, 237. NAGYIVÁNYI, 1896, 215–240.

35

leányok

4. A fiatalkorúak kriminalitása Plósz Sándor minisztersége alatt

A csavargás és a koldulás megakadályozására vonatkozó hazai intézményeink történetét tekintve nehezen indult meg az előrelépés. 1879 előtt a fővárosban mindösszesen kettő dologház működött. A reformok szószólói a letartóztatási intézetek helyett új bűnözés elleni eszközt kívántak. Így Anglia példáját mutatták be, ahol a fiatal bűnözés visszaszorítása érdekében egyre több javító intézetet létesítettek. Plósz Sándor87 az igazságügyi igazgatás élén hat évet tevékenykedett, és ez idő alatt Magyarországon igen nagy jelentőségű munkálat folyt a fiatalkorúak kriminalitásának csökkentése végett, már a büntetőtörvénykönyv életbeléptetését követően. Ez a küzdelem a kilencvenes években kezdett erőre kapni, azt követen pedig, amikor Plósz vette kezébe az igazságügy vezetését, a legnagyobb energiával folyt. A

legnagyobb

hangsúlyt

egyértelműen

a

fiatalkorúak

bűnözésének

leküzdésére helyezték. Az 1878. évi büntető törvénykönyv fiatal bűntettesek megjavítása érdekében nagyon kevés eszközt adott az igazságügyi kormányzat kezébe. Meghatározta például a javító–intézetet, mint jogintézményt, de már a kódex arra nézve semmilyen irányelvet nem nyújtott, hogy milyen módon szervezzék, igazgassák azt, és hogy abban a büntetés–végrehajtás milyen alapon történjen. A javítóintézetek felállítására az anyagi eszközöket biztosította azáltal, hogy 27. §–ában a pénzbüntetések összegét e célra rendelte fordítani, azonban a későbbi törvényhozás igyekezett ezek nagy részét elvonni. 87

1899–től Széll Kálmán kormányának megalakulásától 1905. június 18.–ig igazságügy miniszter. Az igazságügy miniszteri költségvetés tárgyalása alkalmával kilátásba helyezte a büntető perrendtartásnak 1900. január 1–jén való életbeléptetését, a büntető törvénynek az addigi tervezettnél tágabb keretű reformját, az egységes polgári perrendtartási törvény megalkotását, melyek tervezetét 1893–ban személyesen készítette el. Végül a polgári törvénykönyv megalkotását és a csődtörvény módosítását is előkészítette. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvény életbeléptetésének munkájában fáradhatatlan buzgalommal vett részt. Személyesen elnökölt az 1899 májusától 1900 februárjáig ülésező szaktanácskozáson és nagy része volt az életbeléptetés alkalmából megjelent 14 rendelet szerkesztésében és szövegezésében is: mint például a királyi ügyészség, az ügyészségi megbízottak, a nyomozóhatóságok, valamint a csendőrség részére kiadott utasítások és a büntető ügyviteli szabályok. Bővebben: Révai, 1912.

36

Az igazságügyi kormány a nyolcvanas években Aszódon és Kolozsvárott tudott javító–intézetet felállítani, a két intézet összesen 240 fiatal befogadására volt képes. Úgy ítélték meg, hogy a romlott fiúk erkölcsi megjavításához 3–4 év szükséges, így évenként 60–80–ra lehetett tenni azon növendékek számát, akiket a két intézetből a javulás reményében elbocsátottak. Sajnálatos, hogy ez a szám arra utalt, hogy a fiatalkorúak kriminalitásának alakulására alig lehettek valamilyen befolyással. Újabb javító–intézet létesítésére még egy évtizedet várni kellett, ugyanis 1895–ben, Székesfehérváron nyílt meg a 120 főre berendezett harmadik intézmény. Közben felállításra került a leány elkövetők részére a rákospalotai javító– intézet, de ez, csak körülbelül 25 növendéket fogadhatott be. A négy intézet összesen, évenként kb. 90–100 főt bocsáthatott ki. Mindezek nem biztosították a szükséges mennyiségben a fiatalkorúak megjavítását. Erdély Sándor igazságügy minisztersége alatt elhatározták a rákospalotai leány– javító–intézet kibővítését, valamint egy új fiú–javítóintézet felállítását, melynek helyéül Kassát jelölték ki. Ebben a stádiumban az új miniszter a legnagyobb buzgalommal karolta fel a javító–intézet ügyét. Lényegesen kibővítette a rákospalotai és az aszódi királyi javító–intézeteket, a kassai intézetet pedig rövidesen berendeztette. Így hamarosan az intézetek befogadó képessége a háromszorosára emelkedett. Plósz Sándor ennél még nagyobb érdeme, hogy a javító–intézetek nevelési rendszerét gyökeres átalakította, amely a nevelési eredményeket igen kedvező irányban befolyásolta. A kassai új intézetben teljesen szakított a munkaoktatás korábbi rendszerével. A többi intézetekben a munkaoktatás keretében egyes mesteremberek (munkavezetők) iparágukban gyakorlati oktatásban részesítették a növendékeket, és amikor az intézetben való tartózkodásuk ideje letelt, mint mesterinasok helyezkedhettek el.88 A kiszabadulásuk

után

azonban

önálló

egzisztenciát

nem

szerezhettek

maguknak, kétséges volt, hogy megmaradnak–e az intézetben tanult

88

A fiatalkorúak kriminalitása elleni küzdelem Plósz Sándor minisztersége alatt. Jogtudományi Közlöny, 1905. 25. sz. 206.

37

foglalkozásuknál és nem tévednek–e újra a kriminalitás útjára. A munkaoktatás ezért teljes átalakításra szorult, annak érdekében, hogy a növendékek, mint önálló munkások (iparossegédek) tudjanak elhelyezkedni. A miniszter Kassán már teljesen modern iparműhelyeket rendezett be, ahol a fiatalokat alapos elméleti és gyakorlati szakoktatásban részesítették. Aszódon ezt a példát követve, egy nagyobb szabású mezőgazdasági ipart állított fel, és kertészetet, mintagazdaságot és tehenészetet is berendezett. A kereskedelmi és iparkamarák ezt követően belátták, hogy a javító–intézeti növendékek megfelelő szakképzésben részesülnek, így már nem támadták többé a javító– intézeti ipart, hanem egyre nagyobb mértékben pártfogásban részesítették. Mindez jelentős mértékben kedvezett a fiatalok elhelyezésének, a patronage– nak. Tehát több oldalról biztosításra került, hogy a javítóintézetekből szabadultak, mint önálló munkások léptek ki az életbe, azonnal elhelyezést találtak, azáltal kedvező megélhetési viszonyok közé jutottak, és a kriminalitás útjára nem tértek vissza. A munkaoktatás tökéletesítésével összefüggésben lényegesen megjavították az intézetek nevelési rendszerét is. Elérték, hogy mindegyik intézetben egy–egy nevelő, mint családfő csak húsz növendékkel foglalkozott.89 Plósz Sándor tervbe vette még a székesfehérvári és kolozsvári javítóintézetek nagyobb arányú kibővítését, majd ezt követően azokban az új munkaoktatási rendszerre való áttérést is. Az előmunkálatok elkészültek, azonban a végrehajtás már az új miniszterre maradt. A kassai új javító intézet felállítása, a régiek lényeges kibővítése, és a modern iparműhelyek berendezése, nagy áldozatokat kívántak. Fedezetül csak a büntetéspénzek országos alapja szolgált. A nemes célok megvalósítása 89

Egy családot képeztek, és mindegyik család a többi családoktól szigorúan elkülönítve, mint elszigetelt családi rendszer tevékenykedett. A család a négy éves nevelési időtartam alatt ugyanazon családfő vezetése alatt állt, aki a húsz növendékét alaposan kiismerte, és egyéniségükhöz illő nevelési módszert alkalmazott. Munkájában segítségére volt a hozzá állandóan beosztott két munkavezető, és az intézet lelkészei. Számos egyéb eszközzel és rendszabállyal törekedett még az új rendszer a fiatalkorúak megjavítására, így még kihelyezésük után is állandóan ellenőrizték a fiatalokat, és a tisztességes munka útján való megmaradásukban támogatták. Mindezek érdekében a miniszter a statisztikai adatgyűjtés ügyét is szorgalmazta. A hatósági úton beszerzett és így teljesen megbízható adatok szerint a kihelyezett növendékeknek több mint 80 %–a rendes foglalkozást űzött, és kifogástalan viselkedésű volt.

38

érdekében Plósz Sándor ezt az alapot minden egyéb állami teher viselésétől mentesítette, így a rabsegélyezésen kívül csak a javítóintézetek fenntartására használták fel. Elérte a miniszter, hogy a büntetéspénzek rendeltetése az legyen, amire bevezetésekor Csemegi Károly szánta. Anyagi támogatás reményében Plósz újabb javítóintézetek létesítését javasolta, azonban felismerte, hogy a fiatalkorú tettesek mindegyikét nem elegendő a javító–intézetekben elhelyezni. Így azokat az ifjakat, akiket az internátusi nevelésben nem részesíthették, külön fogházakba kellett zárni, de úgy, hogy a felnőttektől teljesen elkülönítsék, mivel esetükben a javítást erélyesebben szolgáló elvek szerint kellett a büntetést végrehajtani. Ez a gondolat

vezetett

a

fiatalkorúak

kerületi

fogházainak

eszméjéhez.90

Elhatározta a miniszter, hogy lehetőleg minden főügyészség területén kijelöl vagy építtet egy–egy fogházat, melyben az illetékességi területén elítélt összes 20 éven aluliak elhelyezést nyernek. A fiatalkorúak első kerületi fogházául a miniszter a kassai törvényszéki fogházat jelölte ki és alakíttatta át, melyet 1905. március hónapban adtak át rendeltetésének. A befogadottak napi létszáma 150 körül volt. Az új intézmény vonatkozásában a büntetés végrehajtása módjának megállapításánál a minisztert két főgondolat vezérelte. Az egyik az volt, hogy a fogházba kerülő fiatalkorú minél jobban érezze a büntetés komolyságát és szigorát, valamint a folyamatos, nehéz munka elriassza a fogházba való visszajutás gondolatától. A másik vezéreszme azt szolgálta, hogy a szabadulás után értékesíthető ismereteket vigyenek magukkal, és mivel többségük a földműves osztályból kerülnek ki, a szakszerű földművelést sajátítsák el. A fiatalkorúak mindezek érdekében a tavaszi, nyári és őszi időszakban gazdasági munkákkal foglalkoztak. Kora reggeltől estig folyamatos felügyelet alatt tevékenykedtek. Télen a fogház munkatermeiben dolgoztak. A miniszter által véghezvitt reformok rendkívül kedvezőek, különösen a fiatalkorúak felnőttektől való elkülönítése bírt nagy jelentőséggel, ami 90

Finkey Ferenc többször szorgalmazta a fiatalkorúak fogházának létrehozását. In: KOPP, 1995, 148–149.

39

bizonyos morálishatást keltett fel a fiatalokban, hogy őket még nem tekintik teljesen elesetteknek, vigyáznak reájuk, óvják, és oktatják őket.91 A kétkezi munkára nevelés nemcsak higiénikus, hanem morális szempontból is kitűnő hatású. A fiatalkorúak tudták, hogy olyasmit tanultak, aminek otthon hasznát vehetik, ezért igen nagy kedvvel és szorgalommal dolgoztak.92 Az iskolai oktatás sokkal intenzívebb volt a kassai fogházban, mint máshol. Írni, olvasni, számolni tanultak a fiatalok, a magyar nyelven nem tudókat pedig rendszeresen oktatták magyarul. Kiterjedt a miniszter gondoskodása a patronage ügyére. Az igazságügyi kormány vívmányának számított, hogy a földművelésügyi miniszter segítségével erőteljesen támogatni szándékozott a szabadultak háziipari tevékenységét. 1905–ben még az erre vonatkozó tárgyalások nem voltak befejezve, azonban a kormánynak a terve, hogy a szabadultak által készített háziipari cikkeket készpénzen megvásárolja, előrelátható, hogy mindez a patronage érdekeit szolgálják. Tervezték, hogy a fiatalkorúak első kerületi fogházának mintájára a másodikat is létesítik, melynek helyét a miniszter Gyulafehérvárra jelölte ki. A fiatalkorúak fogházainak felállítása a külföld figyelmét is felkeltette és 1905– ben bíztak benne, hogy későbbiekben ezek nyomán Magyarország egész területén megszervezve lesznek, mivel az igazságügyi kormányzat és különösen annak élén álló miniszter nagy lépéseket tett a patronage érdekében. Ezért a kortársak úgy ítélték meg, hogy „Az a kor, mely nemes tevékenységének gyümölcseit élvezni fogja, hálás szívvel fog visszaemlékezni Plósz Sándorra, akit teljes mértékben megillet a kezdeményezés dicsősége.93

91

A budapesti királyi büntető törvényszék 87.716/98. számú ítéletében mindkét vádlottra mérsékelt tartamú fogház, illetve elzárásbüntetést mért. Mellőzte a javítóintézetbe történő utalásukat, mert a tanúsított töredelmes beismerésükkel szemben oly nagyfokú megátalkodottságot fennforogni nem látott a bíró. Azzal védekeztek, hogy beismert bűntetteiket az éhség által indíttatva követték el. Mint szülő nélküli, zsenge korú árvák semmiféle nevelésben nem részesültek, erkölcsi érzékük nem fejlődhetett ki, ezért a királyi törvényszék mindezeket az enyhítő körülményeket vette figyelembe. In: Jogtudományi közlöny, 1900. 15. sz. 119. 92 A fiatalkorúak kriminalitása elleni küzdelem Plósz Sándor minisztersége alatt. Jogtudományi Közlöny, 1905. 25. sz. 207. 93 A fiatalkorúak kriminalitása elleni küzdelem Plósz Sándor minisztersége alatt. Jogtudományi Közlöny, 1905. 25. sz. 208.

40

5. A büntetési rendszer reformjavaslata

A századfordulóra büntető jogászaink úgy látták, hogy a büntetési rendszerünk reformját már nem lehetett elhalasztani. Különösen azért, mert a büntető törvénykönyvünk több mint 20 éve hatályban volt, mialatt a tudomány és törvényhozás fejlődése új eszméket érlelt meg. Finkey Ferenc emelkedett ki a sorból, aki a büntetőjogi tankönyvében a büntetőjog alapelveiként határozta meg az igazságosságot, a szükségességet, a hasznosságot, célszerűséget egyaránt. A büntetés céljaként a megtorlást és a megelőzést egyenértékűként jelölte meg: „A büntetés célja eszerint általánosságban egyfelől az elkövetett büntetendő cselekmény jogi megtorlása, másfelől a jövőben várható hasonló tettektől úgy az egész közönségnek. mint a büntetéssel

sújtottaknak

visszatartása.”

Egyetért

a

korban

uralkodó

vezéreszmékkel, amelyek: „a megtorlás és a megelőzés, vagyis az egyéni felelősség és a társadalmi védekezés, az egyénítés és az emberiesség.”94 1901 júniusában Finkey Ferenc95 elvetette a gyökeres revízió, vagyis a kódex átalakításának kérdését. Elsősorban azzal magyarázta ezen álláspontját, hogy a kódex rendszere egészben még hosszú ideig megtartható. Gyökeres revízió értelmében ugyanis olyan újraszabályozásra lett volna szükség, ami különösen érintette volna a büntetés nemeinek, mértékének, végrehajtási rendszernek változtatását, így például a halálbüntetés, a fokozatos rendszer, a minimumok, a hármas felosztás eltörlését, vagy a határozatlan, vagy a parallel büntetések behozatalát. Azonban ezek még a tudományban is erősen vitás kérdések. Finkey megítélése, hogy többségüket a törvényhozások is csak félénken tárgyalták. Mindezért nem módosítaná a Btk. büntetési rendszerének

94

FINKEY, 1916, 51. Finkey Ferenc 1870. január 30–án született Sárospatakon. Jogi tanulmányait 1887–1891–ig szülővárosában a Református Jogakadémián és – az utolsó félévet – a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen végezte. Az anyagi büntetőjog prominens képviselője, a büntetőeljárás liberális irányzatának híve, a büntetéstan alapjainak megteremtője, a következetes és humánus büntetés– végrehajtás szószólója volt. Társelnöke a Magyar Büntetőjogi és Kriminológiai Társaságnak, elnöke a Sárospataki Diákok Szövetségének, tagja a Magyar Jogászegyletnek és a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesületnek. HORVÁTH, 2006, 77–81. 95

41

alapelveit,

azonban

időszerűnek

tartotta

a

gyakorlatban

könnyen

keresztülvihető reformok megvalósítását, amelyek a kódex rendszerét nem változtatnák meg. Ilyennek tekintette az alábbi jogintézményeknek a bevezetését, vagy a már alkalmazottaknak a megreformálást, annak érdekében, hogy börtönügyünk a tudomány és a külföldi gyakorlattal összhangban álljon. Így például a börtön–büntetés elejtését, a fegyház minimumának egy évre leszállítását, a fogház minimumát nyolc napra felemelését, a feltételes elítélés és a megdorgálás bevezetését, a pénzbüntetések esetében a részletekben megfizethetését, vagy közmunkában megválthatását sürgette.96 Finkey a részletes reformok közül, kriminálpolitikai szempontból a legfontosabbnak a fiatalkorú bűnösök büntetési rendszerének reformját tekintette. A Jogtudományi Közlönyben ezért ebben a tárgykörben fejtette ki nézeteit. Nem véletlen a témaválasztása, hiszen megítélése szerint a kriminálpolitika legelső feladatnak tekinti, a bűnözés, kriminalitás elleni küzdelemben

a

gyermekek

megmentését

a

bűntől,

vagyis

az

ún.

gyermekvédelmet. Meglátása, hogy ez igazán akkor válhatna hatékonyabbá, ha a fiatalkorú bűntetteseket még magasabb életkorhatárig nem a felnőttekre kiszabható büntetésekkel (fogház, pénzbüntetés) sújtanák cselekményükért, hanem erkölcsi, szellemi fejlettségükhöz, valamint családi és társadalmi helyzetükhöz képest vagy dorgálással, vagy nevelő–, illetőleg javító– intézetbeutalással. Finkey úgy véli, hogy pénz– vagy szabadságvesztés–büntetéssel, valamint halálbüntetéssel csak testileg, szellemileg és erkölcsileg fejlett embert lehet büntetni. Teljesen elítélte és inhumánusnak tekintette, hogy a megbotlott 13– 14 éves gyermekeket fogházba, felnőtt bűnösök közé zárták. Ugyanis már néhány napos fogházbüntetés is elegendő lehetett, hogy a fiatal gonosztevővé váljék, és kiszabadulása után még nagyobb bűntett elkövetésére vállalkozzék. A klasszikus iskola, és az új kriminológiai iskolák is azt célozták, hogy minél több embert mentsenek meg. A gyermekkel szemben alkalmazott büntetések pedig legtöbb esetben éppen a bűn útján való maradásra késztették a 96

FINKEY, 1901./a., 205–206.

42

gyermekeket. Finkey a hazai viszonyainkat tekintve, a 16 éven aluliakra erkölcsi, társadalmi és antropológiai szempontból egyenesen káros dolognak tartotta a közönséges büntetések alkalmazását, ezért e vonatkozásban a Btk. 83–86. §–ainak megreformálását ajánlotta.97 A Btk. 42. §–ának a teljes eltörlését tanácsolta, mint ahogy szerinte a hazai jogászközönségünknek is ez az általános véleménye. Először is helytelen dolognak tartotta, hogy a 12–20 év közötti fiatal bűnösök egyaránt, minden különbségtétel nélkül fogházbüntetésükből 6 hónapot magánelzárásban tölthettek. Meglátása, hogy 16 éven aluliakra káros dolog fogházat alkalmazni, míg a testi és lelki fejlődésben levő gyermekre 6 havi magánelzárást nem lehet megengedni. Különösen azért sem, mivel 245 fogházunkban egyáltalán nincs magánzárka, így a körülmények sem teszik lehetővé a gyakorlatban az alkalmazását. Hangsúlyozta Finkey, hogy a 20 éven aluliakra szükségesnek tartja a Btk. 87. §–ába iktatni, hogy fogházbüntetésük egész tartama alatt a többi foglyoktól elkülönítendők. A 42. §. 2. bekezdésének módosítását javasolta, mivel gyermek fogházban töltse ki büntetését, ha nincs hely a javító–intézetben, vagy javítóintézetben legyen legalább egy évet. Ennél kevesebb időre javítóintézetbe senki sem kellene befogadni. Finkey sok hazai jogásztársához hasonlóan a büntetlenség korhatárát a 14–ik életév betöltéséig javasolta kiterjeszteni. Így a 83. § esetében a 12. évi korhatár felemelését tanácsolta, amelynek bevezetését azonban még korainak tartotta elvi, gyakorlati szempontból egyaránt. A reform elkerülhetetlen előfeltételei ugyanis még hazánkban hiányosak, mert a gyermekvédelem törvényhozási szabályozása, valamint az elzüllött, erkölcsi romlásnak kitett gyermekek neveléséről való rendszeres intézkedés még nem ment végbe. A nevelő–intézetek az angol indrustrial school–ok mintájára még nem kerültek

97

Finkey kifejtette, hogy a Btk. újraszabályozása során, a Novellában elsősorban az 1878. évi V. tc. 42., 83–86. §–ai, valamint az 1879. évi XL. tc. 19. és 65. §– ai azok, amelyek lényeges módosításra szorulnak. FINKEY, 1901./a., 206.

43

felállításra. Előrelépést mutatott azonban a gyermekvédelem ügyének rendezésére irányuló rendszeres törvényhozási javaslatok.98 Társadalom– és kriminálpolitikai szempontból sürgette a nevelő–intézetek vagy iparos iskolák felállítását, és tanácsolta, hogy azok létesítését már a novellában is rögzítsék. Elsősorban azért, mert az 1878. évi V. tc. megalkotásakor sem működtek javító– és közvetítőintézetek. Az azt követő 20 év alatt csak négyet illetőleg hármat tudtak hazánkban felállítani, amelyeket annak köszönhettünk, hogy a Btk. szövegében rendelkeztek azokról. Finkey a javítóintézetek

mintájára

tervezte

a

nevelő–intézetek

felállítását

és

működtetését. Mivel a büntethetőség korhatárának felemelése még nem történt meg, ezért Finkey a 83. §–ba a következő rendelkezést illesztette: „Ha a tízedik évét meghaladott, de tizenkettedik évét be nem töltött gyermek halál– vagy szabadságvesztés–büntetéssel sújtandó büntettet vagy vétséget követett el s családi vagy életviszonyainál fogva az erkölcsi megromlás veszélyének van kitéve, a bíróság az ily gyermeket nevelő–intézetbe utalhatja, ahol azonban az illető életének tizenhatodik évén túl nem tartható. Ha pedig a gyermek ily veszélynek nincs kitéve, a bíróság utasítsa a szülőket vagy gyámokat a gyermek megfenyítésére s az illetékes közigazgatási hatóság köteles felügyelni arra, hogy a megérdemelt fenyítés ily esetben el ne maradjon.”99 Hazai viszonyainkat, különösen korának társadalmi állapotát tekintve Finkey a legcélravezetőbbnek a nevelő–intézeteket tartotta, ahová a züllésnek induló, elhagyatott, bűnt elkövetett, de nem büntethető gyermekeket nevelés és valamilyen hasznos munkára kiképzés végett lehetne elhelyezni. A javító– intézeteinktől csak abban térnének el, hogy a büntetési jelleg mellőzésével szerveződnének. A nevelő–intézetekbe történő beutalás a bíróság által meghatározatlan időre szólna, és a fiatal 16. életévének betöltésével szabadon bocsátható.

98 99

FINKEY, 1901./a., 206. FINKEY, 1901./a., 207.

44

A javasolt rendelkezés második részét az 1843. évi törvényjavaslat 80. §–ából vette át, amely szakaszt Fayer László már korábban is indítványozta, mert meggyőződésük, hogy a javaslat számos rendelkezése a századfordulón is, mint célszerű, reális reform beültethető büntetőtörvényünkbe. A Btk. 84. §– ában szabályozott korhatárt Finkey a gyermekvédelem rendezése végett megváltoztatná, mert az ún. problematicus beszámítás korát a 14–18 éves életkorban állapította meg. A gyökeres változtatást egyelőre azonban még elodázza, az előzetes kérdések kodifikációjára tekintettel. Finkey szükségesnek tartotta, hogy fiatalkorú bűnösök esetében a beszámítás ne csak a belátási képességtől, hanem a szellemi és erkölcsi fejlettségtől is függjön. Azzal érvelt, hogy a klasszikus büntetőjogi alapelvek – amelyek önmagukban túlzottan merevek – bizonyos esetekben igenis áthághatók, sőt áthágandók, s ide sorolta a fiatalkorú bűntettesekkel való bánásmód esetét.100 Hazánkban Varga Ferencz is hasonló javaslatot tett. A szellemileg és erkölcsileg fejletlen gyermekeket Finkey a javító–intézet helyett nevelő– intézetbe utaltatta volna, mivel a javító–intézetet a beszámítási képességgel rendelkezők számára tartanák fenn. Ezen pótnevelés alól csak azokat vette volna ki, akiknek nevelése a jó családi környezetben nem volt elhanyagolva, azonban ezeket a gyengeelméjű, bárgyú, fejletlen gyermekek szüleit vagy gyámjait kötelezte volna, hogy a gyermekre jobban ügyeljenek, mert újabb bűnelkövetés esetében pénzbüntetéssel sújthatók, mint az olasz Btk. rendelkezése szerint. A 85. §. a redukált büntetési tételeket tartalmazta, melyet Finkey a 42. §–hoz hasonlóan kihagyni javasolta. A 18, sőt a 16 éven aluli életkorban levő fiatal bűnöst ugyanis, még ha szellemileg és erkölcsileg fejlett is, inhumánus dolognak tartotta, hogy börtönre, fogházra vagy elzárásra ítélték. Az ünnepélyes feddés nagyobb erkölcsi erősítő és javító hatást gyakorol rájuk, mint az 1–2 napi elzárás, vagy 1–2 heti fogház. Meggyőződése, hogy az erkölcsi romlás szélére került fiatalkorút, aki már rosszindulat, aljas motívumok által követte el cselekményét, csak rendszeres 100

FINKEY, 1916, 175–177.

45

javítással tarthatták vissza a bűntől, és terelhették vissza a helyes útra. Előfordulhatott, hogy a börtön vagy a fogház pedig még jobban belerántotta az erkölcstelen, bűnös létbe. A javítást pedig csak egy speciális e célra berendezett intézettől remélhették, ahol legalább egy évig rendszeres neveléssel, munkára tanítással az ifjút rávezették volna a tisztességes emberi mivoltra. Mindezek hatására Finkey a 85. §–t a következőképpen szövegezte újra: „Ha az előbbi szakaszban meghatározott korú egyének a cselekmény elkövetésének idején korukhoz képest szellemileg és erkölcsileg fejletteknek tekinthetők s cselekményük bűnösségét képesek voltak felismerni: javító– intézetbe elhelyezésre ítélhetők.”101 A javaslat szerint a bíróság állapította meg a javító–intézetben elhelyezés időtartamát, amelyet az elkövetett cselekmény súlyához és természetéhez, valamint a tettes erkölcsi romlottságához viszonyítottak. Az elhelyezés legrövidebb tartama egy év, leghosszabb hat év. Többszöri visszaesés esetében a bíróság a fiatal elkövetőt 24. életévének betöltéséig javító–intézetbe elhelyezésre ítélhette. Amennyiben a bíróság elegendőnek tartotta, az első alkalommal bűnöző 16 éven aluli életkorban levőre bírói megdorgálást szabhatott ki. Velük szemben másféle büntetések nem alkalmazhatók. Finkey javaslatára a 83., 84. és 85. §–ok módosítása mindenféleképpen megkívánta a megfelelő számú nevelő– és javító–intézetek létesítését. Amíg ezek felállításra nem kerültek, addig átmeneti intézkedések alkalmazását engedélyezték volna. A tervezett reform tehát fokozatosan lépett volna életbe. A bírói megdorgálást és a feltételes elitélést már a Novella életbelépésével alkalmazhatták, mert ezek végrehajtása semmi gyakorlati akadályba nem ütközött, és további előnyük, hogy az állam börtönügyi kiadásait csökkentették. Szerinte a 86. §–t az előző javaslatok elfogadására tekintettel el kellett törölni. A reformok sorát Finkey mindezekkel még nem zárta le, ugyanis megállapította, hogy a kriminálpolitika kimutatta, hogy még a 16. vagy a 18. életkorral sem áll be minden esetben a büntetés teljes szigorának jogosultsága. 101

FINKEY, 1901./a., 207.

46

Hazánkban már az 1843. törvényjavaslat a 18. életévig tartó fiatal kort általános enyhítő körülményként állapította meg. Ugyanakkor a német és az olasz törvények, vagy a svájci javaslat is a 18. életkorban húzták meg a második korhatárt. Mindezeket meghaladta az olasz törvény, amely a 18–21 éves korban lévőkre speciális redukált büntetési tételeket rendelt alkalmazni. A Csemegi–kódex csak annyiban méltányolta a 16–20 év közötti fiatal kort, hogy az ilyen korúakra halál– vagy életfogytiglani fegyházbüntetést nem engedte kiszabni. Fayer László102 már Finkeyt megelőzően indítványozta, hogy hazánkban a 16–18 év közöttiekre a 85.§–nál némileg szigorúbb, de azokhoz hasonló redukált tételeket alkossanak. Finkey Ferenc indítványozta, hogy a fiatal kort, különösen a 16–20. életévet általános enyhítő körülményként fogadják el, mivel még egy 17–18 éves fiatalembert is sokszor a pajkosság, könnyelműség vagy a szellemi fejletlenség, rossz környezet visz a bűnbe. Ezen elkövetőkre alkalmazták volna, a legkiemeltebb reformokat, vagyis a megdorgálást, mint általános büntetési eszközt, miután azt az 1843. javaslat és az olasz törvény mintájára beiktatták, valamint a feltételes elítélés intézményét. A Btk. 87. §–t kibővíteni javasolta azzal, hogy a 20 éven aluli szabadságvesztés–büntetésre elítélteket büntetésük egész tartama alatt a többi letartóztatottaktól elkülönítsék. Így a 87. §–t az alábbiak szerint szövegeztette volna: „Aki a bűntett vagy vétség elkövetésének idején életkorának huszadik évét még nem haladta túl, az illető cselekményre a törvényben meghatározott legmagasabb büntetetéssel nem sújtható s halálra vagy életfogytig tartó fegyházra nem ítélhető. A huszadik életévüket meg nem haladott, szabadságvesztés büntetésre ítélt fiatal bűnösök, büntetésük egész tartama alatt, a többi letartóztatottaktól elkülönítendők.”103

102

Fayer László büntetőjogász 1842–ben Kecskeméten született. Egész életét a büntetőjog tudományának szentelte. 1895–ben a büntetőjog és a bűnvádi eljárás rendkívüli tanára lett. A Magyar Jogászegyesület megalapítóinak sorában is ott találjuk. A Magyar Themis című jogi szaklap, majd a Jogtudományi Közlöny szerkesztője. Írásaiban élénk vitát nyitott a Btk. hibái és a bírósági tévedések ellen. Révai, 1912, 220. 103 FINKEY, 1901./a., 208.

47

A kihágási Btk. 19. és 65. §–ait módosította tervezetében, úgy hogy a Btk. paragrafusaival összhangba legyenek. A kih. Btk. 19. §–át elhagyni javasolta, mert megítélése szerint a 20 éven aluli fiatal bűnösök kihágásai miatt elegendő a megdorgálás, a feltételes elitélés vagy az elzárás nélküli kényszermunka alkalmazása, amelyeket a Novellába szintén beilleszthetőnek tartott. Csak a többszöri visszaesés esetén találta szükségesnek a nevelő– vagy javító– intézetbe történő elhelyezést, legalább egy évi tartamra. A kih. Btk. 65. §–t a következő képen szövegezte: „A 16–ik életévüket be nem töltött csavargók, amennyiben családjukban vagy eddigi környezetükben az erkölcsi romlás veszélye nélkül nem hagyhatók, nevelő–intézetbe utalhatók s abban legalább egy évig, de legföljebb huszadik életévük betöltéséig tarthatók.”104 Finkey Ferenc követve a mérsékelt haladást, a megvalósítás lehetőségét és a szükségességet, a fentiek alapján foglalta össze az I. Büntető novellába illeszthető reformokat a fiatalkorú bűnösök büntetési rendszerére vonatkozóan. A közösség érdekében, büntetőtörvény módosítása során kifejtett munkáját és annak szükségességét a következőkben értékelte: „Jó tudom, hogy javaslataim sok kifogás alá eshetnek, az új irányok hívei nagyon is megalkuvónak, a konzervatív gondolkozásúak igen is szabadelvűnek fogják tartani, de a reformok kérdésében mindenki nem is lehet egy véleményen. S a vélemények őszinte feltárása nem is árthat az ügynek, mert így tudjuk meg az igazi közvéleményt. A kérdés, azt hiszem, elég fontos arra, hogy érdemesnek tekintsük a részletes megvitatásra. A felvetett reform elméleti része a szakemberek előtt eléggé ismeretes, ideje, hogy egyenesen a részletekkel foglalkozzunk.”105 Finkey Ferenc, amikor javaslatot tett a fiatalkorúak büntetési rendszerének megreformálására – azzal közel egy időben, 1901–ben – Oroszországban egy 1897. évben megalkotott törvény rendelkezéseit módosították. Ezek az orosz büntetőjognak a fiatalkorúakkal szemben fennálló

104 105

FINKEY, 1901./a., 208. FINKEY, 1901./a., 208.

48

rendelkezéseit foglalták magukba. Az új szabályozás által a büntetőjogi immunitás a tízedik életév betöltésével ért véget, továbbá a jogalkotó meghatározták, hogy a redukált büntetési tételek alkalmazandók a 14. életévüket be nem töltött, valamint a 14–17. éves bűntevőkre is. Kodifikálták büntetőjogi szempontból a nagykorúság fogalmát, melynek alsó korszakhatára csak a 21. életév betöltésével következett be. A megtorló intézkedések alkalmazásakor figyelembe vették azt, hogy a fiatal a bűn elkövetésekor a cselekmény bűnösségének felismerésére való képességgel rendelkezett, vagy sem. Abban az esetben, ha a tettesek discernement birtokában nem voltak, a 10–14. éves ifjakat javító–intézetekben vagy alkalmas családoknál helyezték el, esetleg szüleiknél is hagyhatták. A 14. életévüket betöltöttek vonatkozásában azonban kötelezővé tették a javítóházba szállításukat. A felismerési képesség birtokában lévő 10–14. éves fiatalokat javítóházban helyezték el, míg a 14. éven felülieket ún. büntető–telepekre internálták, ahol 18. életévükig tarthatták őket. A 17–21. éves életkorúak által elkövetett cselekményeket az általános szabályok alapján ítélték meg, azonban esetükben a jogszabály módosítása enyhítési jogot biztosított a bírónak. Fontos intézkedést hoztak arra az esetre, miközben a közönséges letartóztatási intézetekbe elhelyezett fiatalkorúak erkölcsi továbbromlása várható. Ekkor már az előzetes eljárás során beutalhatták a javító–intézetbe vagy valamely erre alkalmasnak látszó család gondviselése alá adhatták a javulásuk biztosítása érdekében. Az új törvény nem utolsó sorban gondoskodott a kellő számú

javítóházak

felállításáról,

megszervezéséről.

A

szemléletbeli

változásnak köszönhetően azokat már nem annyira a megtorlás eszméjének a szolgálatába állították, mint inkább jótékony célú, és filantropikus intézeteknek tekintették.106 Kiemelek egy másik külföldi példát, annak alátámasztására, hogy Finkey Ferenc javaslata valóban megérett, a kor eszméit követő elveket

106

A fiatalkorú bűntevők büntetési rendszere Oroszországban. Nemzetközi Szemle. Jogtudományi Közlöny, 1902. 42. sz. 352.

49

tartalmazott. Franciaországban a Code Pénal vizsgálta a fiatal bűnözők ún. megfontoló képességét. A 66. cikkelye meghatározta, hogy a 16 éves korhatár alatt a bűnös nem büntethető a közönséges büntetésnemekkel, ha a bíróság a megfontoló képesség hiányát megállapította.107 Ez esetben a gyermeket szüleinek adhatták vissza, ha azoknál megfelelő nevelése biztosított, vagy ellenkező esetben javítóintézetbe küldték. A 16 éven aluli bűnöző, ha érett megfontoló képességűnek találták, akkor a 67. cikkely értelmében a közönséges büntetésnemekkel sújtották.108 Az 1898. évi törvény kiegészítette a 66. cikkely rendelkezését, ugyanis amikor a gyermeket szüleinek nem adhatták vissza, a javítóintézet helyett valamely emberbaráti intézet nevelésére bízta a bíró. A törvényalkotók biztosították a reformmal, hogy a kiskorúak kikerültek a közönséges büntetésnemek káros hatása alól, és a különböző gyermekvédelmi, nevelési intézmények pártfogásában részesültek. Azonban a 16 éven felülieket mindig érett megfontoló képességű bűnözőnek tekintették, akikre a közönséges repressziót alkalmazták. A jogalkalmazás során a legtöbb esetben a rövid tartamú elzárást szabták ki, amelynek a fiatalkorúra gyakorolt hátrányos következményei messze felülmúlják a vele járó esetleges előnyöket. Jelentős változást eredményezett, a hazai jogalkotás előtt is példaként álló francia jogszabály, az 1906. április 12–én kelt törvény, mely a büntetőjogi minoritás határát 16 évről 18–ra emelte. Kimondta, hogy a 16–18 éves gonosztevők is vagy az érett megfontoló képességgel, vagy a nélkül követik el a cselekményt. Az új rendelkezés a rövid tartamú elzárás kikerülését célozta elsősorban azáltal, hogy a 16 évesnél idősebb bűnözőket is javítóintézetbe küldhették. Sajnos a végrehajtásánál többféle nehézség mutatkozott. A gyakorlatban egyformán kezelték ettől fogva a 16–18 éveseket és a 16 éven 107

A „Théorie du Code pénal” a 19. századi francia büntteőjogi irodalom egyik legjelentősebb alkotása, amely 1834 és 1842 között nyolc kötetben jelent meg, s rendkívüli részletességgel dolgozza fel az 1810–es Code pénal elméleti hátterét és gyakorlati alkalmazását. 108 A francia Code Pénal (1810) magyar fordítása 1867–ben jelent meg: Alkotmányok gyűjteménye. Ford. Jánosi Ferenc, 1–2. köt. Pest, 1867; A francia büntető törvénykönyv. Ford. Németh Antal, Sopron, 1867.

50

aluliakat, aminek következtében a büntetőjogi minoritás határa felemelkedett, a 18 életévre. Több esetben kimondták az érett megfontoló képesség hiányát, és így a legtöbb 18 éven aluli bűnöst vagy visszaadták szüleinek, vagy javító– intézetbe küldték. A statisztikai kimutatás alapján megállapították, hogy a 16– 18 évesek követték el a legtöbb bűntényt, ezért az 1906. évi törvény növelte azoknak a kiskorúaknak a számát, akikre a 66. cikkely új rendelkezését alkalmazták. A párizsi ügyészség négy vizsgálóbírót rendelt ki, akik kizárólag a kiskorúak ellen indított eljárásokat vezették. Ha a gyermeket a szüleinek sem adhatták vissza, és javítóba sem küldhették, akkor a Théophile–Roussel–féle intézetben helyezték el, amely nagyméretű szervezetével, célszerű berendezésével menedéket nyújtott a fiatal bűnözőnek, de csak abban az esetben, ha még remény volt a javulására, és így befogadása nem veszélyeztette a többi társait.109 A bűnt elkövető gyermekeket az Assistance publique gondozásába is felvehették, amely elnevezés alatt Franciaországban a szegényügy nyilvános állami adminisztrációját értették. Egy 1904–ben hozott törvény értelmében oda az árvákat és elhagyott gyermekeket is befogadták, azonban akiknek megjavulását csekély mértékben vagy abszolút nem remélhették, azokat nem. A 16 éven aluliakat ezért csak ideiglenesen fogadta be az Assistance publique háromheti próbaidőre, és ha a gyermek megfelelő magaviseletet tanúsított, akkor értesítették az eljáró bírót, hogy végleg felvették gondozásba, és megszüntették ellene az eljárást. Ellenkező esetben a bíróság újra felvette ellene az eljárást, és javítóba küldte. A 16–18 éves bűnözőket az Assistance publique helyett csak javító–intézetbe küldhették.110

6. A reformmozgalom eredményei

109

1865–ben születtek meg, előbb Párizsban, majd Lyonban az első gyermekvédő egyesületek, amelyek nemcsak a szüleik által dajkaságba kiadott gyermekek orvosi felügyeletének biztosításáról gondoskodtak, hanem a feladatuknak tekintették a szegény néposztályok nevelési rendszereinek, higiénés módszereinek és a gyermekfelügyeletnek tökéletesítését is. Th. Roussel: Rapport sur l’application de la loi de 1874, 1882. Gerőcz Kálmán GERŐCZ, 1912. című munkája nyomán. 110 FEHÉR, 1908, 237–238.

51

A büntetőjog fejlődésének a 15–18. századig terjedő korszaka adott alapot azokra a reformmozgalmakra, amelyek azt eredményezték, hogy a felvilágosodás hatása alatt egyes bölcselők, jogászok is bírálták a régi rendszer, az ancien régime büntetőjogát, amely hosszú történeti fejlődés eredményeként jött létre. A 19. század folyamán Európában keletkezett büntető törvénykönyvek már abból indultak ki, hogy a büntetendő cselekmény tettese vagy részese szabad akaratból cselekszik, és védelmet nyújtottak a bírói önkény ellen.111 A klasszikus büntetőjogi elvek rövid élettartalmának társadalmi– politikai okai voltak, ugyanis a „kialakuló imperializmus” új elveken nyugvó büntetőpolitikát

követelt.

A

reformmozgalmak

a

determinizmust

és

individualizmust állították a középpontba, melyek figyelembe vették a bűnözés társadalmi alapjait, illetve a bűncselekmény szubjektív sajátosságait. A hatékony, sikeres büntetési rendszer kiépítése volt a cél. A fiatalkorúak különleges büntetőjogi szabályozását a 19. század végi büntetőjogi reformmozgalom teremtette meg. E mozgalom elvetette a klasszikus iskola elveit, a megtorlást, a tettarányos büntetést és ezeknek a fiatalkorúakra vonatkozó alkalmazását támadta. A tettesek osztályozásán alapuló, megelőzést szolgáló kriminálpolitika kialakulását hirdette. A mozgalomra hatott többek között a pozitivizmus eszmerendszere, a szociológia fejlődése, valamint az új társadalmi felfogás, amely a fiatalkort „átmeneti társadalmi helyzetnek” tekintette, és e korosztálynak a felnőttekétől eltérő

szociológiai

jellemzőket

tulajdonított.

A

bekövetkezett

szemléletváltozásnak az volt a lényege, hogy az elhanyagolt, bűnelkövető fiatalokkal való törődés már nemcsak a család, hanem az állam kötelessége is, annak érdekében, hogy megmentsék őket, és az újabb bűnelkövetést megelőzzék.

111

BALOGH, 1909./a., 95.

52

A legnagyobb horderejű büntetéselmélet kidolgozója Franz von Liszt112 és a szociológiai büntetőjogi iskola. A Jhering nyomán kifejtett célgondolatra épített, és speciális prevenciót előtérbe helyező kriminálpolitikai program megvalósítását célozta. Liszt teret nyitott a szubjektív tulajdonságok jelentőségét

hirdető

felfogásnak.

jelentőséget

tulajdonított

a

A

bűntettes

bűncselekmények szubjektív

létrejöttében

tulajdonságainak.

A

fiatalkorúak tekintetében először Liszt állította fel a különleges büntetőjogi elbírálás követelményét.113 A reformeszmék hatására a fiatalkorúakkal szemben érvényre jutott az a tétel, hogy a bűncselekményt nem megtorolni kell, hanem a züllés és a bűncselekmények okait kell elhárítani. Tehát szemben a klasszikus büntetőjogi tanokkal azt hirdette a reformmozgalom, hogy a „szankciónak vagy intézkedésnek nem a cselekményhez kell igazodnia, hanem a fiatalkorú helyzetéhez, és a büntetőjogi beavatkozás célja a fiatalkorú problémáinak megoldása.”114 A fiatalkorúak tekintetében Európa–szerte megvalósult a fiatalkorúak különleges büntetőjogi elbírálása. Az előző század közepe óta a klasszikus büntetőjog elsősorban a fiatalkorúak fogalmának emlegetésétől lett neves. A kriminálstatisztikák megdöbbentő adatokat tartalmaztak a fiatalkorúak kriminalitására vonatkozóan, és ebben a tárgyban rohamosan emelkedő számoszlopai a társadalmi élet elfajulásának olyan dokumentumait szolgáltatták, melyek mellett nem mehetett el közömbösen egyetlen egy kriminalista sem. A klasszikus büntetőjog régóta lappangó válságának volt mindez a leleplezője. „A tételes jogszabályoknak s különösen a büntetési rendszernek teljes csődjét bizonyára semmi sem tünteti fel olyan sötétnek, mint a fiatalkorúak kriminalitásának progresszív arányokban való ijesztő növekedése és az, hogy a társadalomnak önmagának 112

A közvetítői iskola képviselője. 899–1916 között Berlinben tanított büntetőjogot. 1902–től tagja volt annak a tudományos bizottságnak, amely az igazságügyi minisztérium megbízásából a büntetőjog reformját készítette elő. 1882–ben közzétette A célgondolat a büntetőjogban című munkáját – a Marburgi Egyetemen tartott székfoglaló beszéde –, amely bevezette a speciálprevenció fogalmát a büntetések tanába. Ő hozta először szoros kapcsolatba a büntetőjogot a kriminálpolitikával. Monika Frommel: Liszt, Franz Ritter von. in: Neue Deutsche Biographie 14. 1985. 704. Gerőcz Kálmán GERŐCZ, 1912. című munkája nyomán. 113 SZABÓ, 1961, 23–25. 114 SZABÓ, 1985, 10.

53

kell saját védelmére tömörülni”115 – írta a megdöbbentő véleményét Balogh Jenő. A normatív módszertani felfogáson nyugvó büntetőjog–dogmatika, az élettől elvont merev rendszerével nem tudott a társadalomnak a változó szükségleteihez hozzáalkalmazkodni. Ez eredményezte azt, hogy egyre erőtlenebb lett a kriminalitás fejlődésének helyes mederbe való visszaszorítása terén. Az új eszmék által vezérelve, a kriminalitás elleni küzdelem ezért az ifjúkori bűnözésnél kezdődött. Így a modern kriminálpolitika eredményekben gazdag korszaka a fiatalkorúak új büntetőjogának megalapozásával forrt egybe. A klasszikus büntetőjog megelégedett a discernement–on alapuló, büntetőjogi felelősségre vonható és nem vonható fiatalkorúak elkülönítésével és a megtorló

gondolatkörnek

megfelelő

redukált

büntetési

tételek

megállapításával. Nem jelentett problémát ez által az sem, ha esetekben a büntetés alá nem eső fiatalkorúra a javítóintézet alkalmazását is megengedték, és a fiatalkorúak egyéniségét helytelenül értékelték. A javítóintézetek rendszere alig épült ki, és legtöbb helyen kevés számban biztosítottak férőhelyet, mindez azonban a fiatalkorúak büntetőjogában mutatkozott hiányokat nem merítette ki. A

kriminológia

hatása

alatt

azonban

megváltozott

a

büntetőjogi

gondolkozásmód, elsősorban a bűncselekmény lényegéről és a büntetés céljáról, amely a fiatalkorúak új büntetőjogának kialakulását eredményezte. A fiatalkorúak kriminalitására vonatkozó tényezőknek a tanulmányozásával elkezdődtek a kriminálpolitikai feladatok felgyülemleni. A társadalomnak a kriminalitás terén megjelenő kötelességeit a közvetítő iskola határozta meg. Az új irányok harmadik iskolájaként116 az új eszmék között közvetítő álláspontot foglalt el, az által, hogy a régi büntetőjogból is fenntartotta a helyes eszméket. A bűncselekményt, a bűn okait minden oldalról vizsgálta. Ennek köszönhető, hogy ez az iskola a büntető jogászok legnagyobb csoportját felölelte. Külföld legtekintélyesebb iskolája hazánkban is 115

BALOGH, 1909./a., 238. Az új irányok két fő ágát a bűnügyi embertani, azaz a kriminalantropológia, és a bűnügyi társadalomtani, azaz a kriminalszociológiai iskola képezte. Ezek után jelent meg a közvetítő iskola.

116

54

uralkodott. Képviselői sorából Balogh Jenőt emelhetjük ki, aki a bűncselekmény tényezőit elemezte, amelyhez szerinte a bűntettes egyéniségét kellett alaposan ismerni. A társadalmi tényezők elleni küzdelemben államnak és társadalomnak egyaránt ki kellett venni a részét. Legfontosabbnak az elhagyatott társadalmi osztályok, a gyermekek védelmét tartotta, amely megkívánta a helyes társadalmi politikát. Finkey Ferenc elismerte a klasszikus iskola előnyeit is, azonban az új irányok fontosságát hangsúlyozta, és azok által elfogadta a haladást.117 Angyal Pál – szintén a közvetítő iskola híveként – a társadalmi okok megszüntethetőségében bízott. Különösen az által, hogy a bűntettes egyéniségére hatást gyakorolhattak. A közvetítő iskola szolgálatára alakult a Liszt által alapított Nemzetközi Büntetőjogi

Egyesület.118

Ez

a

fentieknek

megfelelően

a

célját

a

következőképpen határozta meg. A bűncselekményt jogi, antropológiai és szociológiai szempontból egyaránt vizsgálta, valamint a kriminalitás csökkentésére szükséges eszközöket kutatta. Az Egyesület 1889–ben, majd 1890–ben tartott kongresszusa119 a programjában foglalkozott azzal, hogy -

célszerű–e a fiatalkorúak büntetését attól tenni függővé, hogy rendelkeznek–e a cselekmény bűnösségének felismeréséhez szükséges belátási képességgel;

-

a klasszikus kódexek korhatára a modern követelményeknek megfelel– e;

117

FINKEY, 1905. 25. Alapelve az a meggyőződés, hogy a büntettet és a büntetést nemcsak jogi, hanem társadalmi (szociologiai) szempontból is méltányolni kell. Hat közgyülést tartottak: Brüsszelben (1889), Bernben (1890), Kristianiában (1891), Párisban (1893), Antwerpenben (1894), Linzben (1896). In:Révai, 1912. 119 Az igazságügy miniszter a Magyar Jogászegylet elnökét átiratában tájékoztatta, hogy a büntetőjog körébe tartozó kérdések tudományos megvitatásával foglalkozó Commission penitentiaire internationale 1895–ben Párisban tartott V. nagygyűlésén a belga királyi kormány meghívására a legközelebbi helyszínül a belga fővárost, Brüsszelt jelölték ki. Megnyitását 1900. július hó 14. napjára tűzték. A napirendjén szereplő kérdések sorában az ún. IV. Szakosztály a Gyermekekre és kiskorúakra vonatkoztak: „1. pontban A kiskorúakkal szemben mily feltételekhez kell kötni a visszaesés megállapítását és mi következménye legyen náluk a visszaesésnek? 2. pontban A fiatalkorú bűnösökre nézve kötelezővé tétessék–e a védő felügyelete és miként szerveztessék a gyámolító bizottság közvetítése azok részére közülük, kik ellen ideiglenes ítélet hozatott, vagy kiknek a büntetés végrehajtása feltételesen elengedtetett? 3. pontban A fiatalkorúak intézeteiben mely szabályok szerint szerveztessék a hivatásszerű tanítás? 4. pontban Nem kellene–e a fiatalkorú bűntettesek, gonosz indulatú, vagy a csak erkölcsi elzüllésnek kitett gyermekek intézeti nevelését — ésszerű nevelés biztosítása végett — oly rendszerrel egyesíteni, hogy azok valamely hivatás elsajátítása czéljából elhelyeztessenek, vagy ellátásra családhoz adassanak?” In: Jogtudományi Közlöny. 1900. 7. sz. 55– 56. 118

55

-

a javító–nevelés milyen feltételek mellett alkalmazható.

A 19. században a népnevelést, emberiességet hirdető eszmék bírálták, hogy 8–9 vagy 12–13 éves gyermek fegyházzal, börtönnel, esetleg (mint Angliában többször megtörtént) halállal legyen büntethető. Ezek a büntetések beilleszkedhettek a középkor kegyetlen századaiba, de a 19. században már a korhoz nem illő vonásnak számítottak. Éppen ezért vita tárgyává tették a korhatárok kérdését, sürgetve az alsó korhatár felelmelését (legalábbis a betöltött 14. életévre). Megtámadták a belátási képesség fogalmát, helyette az értelmi és erkölcsi fejlettséget kívánták a büntethetőség kritiriumának. Továbbá megtámadták a fiatalkorúak egész büntetési rendszerét, kimutatva, hogy igazságtalan, embertelen és célszerűtlen a tulajdonképpeni fiatalkorúakat a felnőtt bűntettesekre megállapított büntetésekkel súlytani. Különösen oktalan és veszedelmes eljárásnak tartották őket – csak a legrövidebb időre is – a felnőttek büntettesekkel együvé zárni ugyanabba fegyházba, fogházba. A fiatalkorú bűntettesekre, ha fenyítésre, büntetésre szorultak, egészen más jellegű büntetési eszközöket új büntetőjogot sürgettek. Vezérelvvé a megelőzést, az erkölcsi megmentést, a javítónevelést tették. A modern büntetőjog feladatát legpontosabban a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesület 1897–ben Lisszabonban tartott kongresszusán határozták meg. A jogi szempont mellett – társadalmit és természettudományost is figyelembe kellett venni a bűnös személyiségének kutatásában. A képviselők a tételes büntetőjog reformálására törekedtek.120 A büntetőjog legszebb eszméjeként a bűnözés megelőzése jelentkezett. A bűnt előidéző okokat komplexen vizsgálták. Elsősorban a társadalmi okokat tekintették legkönnyebben megszüntethetőnek. Ennek jegyében a társadalmi védekezésben elődlegesen büntetőjogászaink jártak az élen. Megmutatták a társadalom tagjainak, szervezeteinek – a kriminalitás csökkentése érdekében – előttük álló kötelességeket. A büntetőjog új irányai hivatottak az egész társadalom gondolkodásának az átalakítására. Az emberiesség, az egyénítés került az előtérbe. Balogh Jenő álláspontja, hogy „Az új irányok nem egy–két 120

FINKEY, 1909, 5.

56

írónak lángeszéből pattantak ki, de azokat több mint egy évszázaddal ezelőtt kifejtett tudományos tanokra, új tudományágakra,121 s úttörő más tudósok fejtegetéseire alapították.”122

A) A beszámítás A kriminológia anyagi büntetőjog átalakító hatásának következtében, az emberi cselekmények és a beszámítási képesség klasszikus fogalma megváltozott. A klasszikus beszámítási képesség a pszichológia legújabb fejlődésének eredményeivel került ellentmondásba, és ez által a társadalom védelmét lehetetlenné tette a bűntettesek bizonyos osztályaival szemben. A klasszikus büntetőjog abból a tételből indult ki, hogy valakinek akarata vagy teljesen szabad, vagy teljesen nem szabad, így a bűnelkövető egyének csupán két fajtáját különböztette meg: a beszámítható és be nem számíthatók osztályát. Az emberi akarat–elhatározást kizárólag az akarat munkájának tekintette, úgy hogy az akarat független minden külső és belső hatástól. A pszichiátria a lelki jelenségek induktív tanulmányozásával azonban nyilvánvalóvá tette, hogy a pszichikai státus két véglete között, amelyet egyik oldalon szellemi épségnek, a másik oldalon elmebetegségnek hívtak, sok olyan vegyes, normális és abnormális psziché tényezőiből összetevődő lelki életjelenség mutatkozott. Ezekbe a csoportokba tartozó kétes természetű pszichikai tulajdonságú egyének alkották a hidat az elmebeteg és épelméjű egyének két nagy kategóriája között. Büntetőjogi jelentősége is volt ennek a megállapításnak. Elfogadták, hogy a beszámítási képességgel bíró és beszámítási képességgel nem bíró egyének határvonalán vannak olyan egyének,

akiknek

beszámítási

képessége

bizonyos

fiziológiai

okok

következtében korlátozott. Ezek az ún. csökkent–értékűek vagy beszámítási 121

A régi klasszikus büntetőjogot, önálló tudományként elszigetelten művelték. Az új irányok azonban a büntetőjogot kapcsolatba hozták a többi tudománnyal, közöttük létrejött viszony által segédtudományok keletkeztek. Frissítve a büntetőjogot, a bűncselekményt már minden irányból vizsgálták. Melléktudományok egész sorát megteremtették. Alig találtak a tudományoknak olyan ágát, amellyel a büntetőjog nem állt volna kölcsönhatásban. Fayer László szerint „a természettudomány a maga áradatával jórészt elborította a büntetőjog területét.” In: FAYER, 1893, 314. 122 BALOGH, 1906, 322.

57

képességűek. Tehát a klasszikus büntetőjog dogmája átalakult és elismerték azt, hogy a beszámítási képesség fokozatai egymástól elhatárolhatóak. A klasszikusok minden tiltakozása dacára az újabb kódexek és tervezetek a csökkentértékűség fogalmát kivétel nélkül elismerték és ez egyénekre nézve különleges intézkedéseket tartalmaztak. Ezekkel az intézkedésekkel azonban a társadalom védelme a kriminálpolitika által megkívánt irányban még volt eléggé biztosítva.123 A kriminálpolitika a tett súlya és alanyi bűnösségi fok arányában lemért enyhébb büntetési tétel helyett, az egyének helyes pszichológiai értékelésével, azok állapotának megfelelő sajátos kezeléssel igyekezett a társadalom védelmet biztosítani.124 Az új elvek egymással összhangban álltak. A tettes egyéniségének értékelése előtérbe került, és ehhez kapcsolódóan tért hódított a kriminalitás elleni céltudatos küzdelem gondolata is. Mindez a szabályozás közeledését eredményezte az intézeti kezelés felé. A büntetőjogi új irányok másik lényeges átalakító hatása a fiatalkorúak beszámítási kérdésénél mutatkozott. A klasszikus büntetőjog a 18. század túlzott intellektuális pedagógiájának hatása alatt a fiatalkorúak beszámítási képességét a felnőttekéhez hasonlóan, kizárólag az értelmi erők bevonásával konstruálta meg. A beszámítás feltétele a belátási képesség (discernement), amit a fiatalkorúak esetében a kódexünk a cselekmény bűnösségének felismerésére szükséges belátási képességnek nevezte. A fiatalkorúak pszichológiájának fejlődése, a kriminológia hatása alatt, a fiatalkorúak kezelésének kriminálpolitikai célkitűzését jelentette. Ez maga után vonta a reformáció megindítását. A különböző kongresszusok egymás 123

Így a dán törvény (1866) szerint a korlátolt beszámíthatóság enyhítő körülmény. Az olasz (1899) kódex pedig részletes kimerítő rendelkezéseket foglalt magába az enyhítés fokáról. A norvég (1912) törvény a büntetés enyhítése mellett előírta, hogy a bíró, ha az ilyen enyhébb büntetésre ítélt csökkent értékű a közre veszélyes, elmegyógyintézetbe utalhatta, vagy meghatározott tartózkodási helytől eltilthatta. 124 A korlátolt beszámítási képesség legális szabályozása tehát a következő utakon haladhatott: - Enyhébb büntetési tétel (klasszikus felfogás). - Enyhébb büntetési tétel utólagos biztonsági rendszabállyal (közvetítő irány). - Fakultatív enyhébb büntetés utólagos rendszabállyal (közeledés az új irányok felé). - Biztonsági rendszabály (az új irányok szerinti szabályozás).

58

után mondták ki jól megalapozott kritikájukat a „discernement” felett. Elméleti kimélyítés nélkül szinte egy csapásra valósította meg ezen a téren a szükséges reformokat Észak–Amerika a maga gyakorlatias intézkedéseivel. Mindezek következtében a reformerek felléptek az alsó korhatár felemelése, a belátási képesség helyett az értelmi és erkölcsi fejlettség fogalmának bevezetése, valamint a büntetések jellegének megváltoztatása érdekében.125

B) Az egyéniesítés A régi büntetőjog nem tett különbséget a bűntettesek osztályai között. Liszt azonban kifejtette, hogy ha a konkrét bűncselekmény létrejöttében a tettes szubjektív tulajdonságainak van döntő szerepe, akkor a büntetésnek a tettesre kell hatnia. A klasszikus objektivizmust így felváltották az egyéniesítéssel. Ez az elv azt jelenti, hogy semmiképp sem lehet a fiatalkorúakat kicsi felnőttekként kezelni, hanem figyelembe kell venni az életkori sajátosságaikat, egyéni tulajdonságaikat. Nem csak a bűncselekmény megismerésére, hanem az elkövető és annak körülményeinek megismerésére is törekedtek.126 A büntetőjog új eszmeáramlata egyéniesítés által a büntetőjog célját megváltoztatta. A bűntettesek osztályozása ugyanis segítette a bűnös egyénben rejlő veszélyek feltárását. Vizsgálták az egyes osztályok kifejlődésének az okait, és az okok megszüntetésére szolgáló eszközöket. A fiatalkorúak osztályozására irányuló kísérletek már a legelső nemzetközi börtönügyi kongresszusok napirendjére is kitűzésre kerültek, azonban még nélkülözték a megfelelő tudományos alapot. Csak a párizsi kongresszuson kezdett tisztább megítélésben részesülni ez a kérdéskör. Különös fontosságúnak tartották Henderson R. Károly a chicagói egyetem szociológia tanára nagyszabású tanulmányát, amely alapul szolgált a későbbi kodifikációs munkálkodásokhoz. Kiélezte a határt az ún. endogén és exogén tényezők túlsúlya szerint differenciálódó fiatalkorú bűntettesek között, ami által lehetővé tette egy tudományos alapú kriminálpolitikai rendszer

125 126

SZABÓ, 1961, 29. GERZSENYI, 2001, 175.

59

felépítését. Az osztályozási javaslatot Henderson 1905–ben, a Budapesten tartott VII. Nemzetközi Börtönügyi Kongresszuson127 terjesztette elő. Henderson az elhagyatott, az erkölcsi romlás veszélyének kitett, a züllésnek induló vagy már elzüllött fiatalkorúakat, továbbá a nehezen fegyelmezhető és bűntettes fiatalkorúakat a következő négy osztályba sorolta, azokat pedig alcsoportokba az alábbiak szerint: 1. osztályba tartoztak: a testileg egészséges rendes elmeállapotúak; amelyet alcsoportokba differenciálta annak megfelelően, hogy a. szülő tisztességes, de vagyoni, vagy testi oknál fogva nem tudja gyermekeinek gondját viselni, b. illetve a szülők vagy azok egyike züllött, c. vagy azok lelki fogyatkozása vagy műveletlensége teszi lehetetlenné a nevelést, d. a szülőkre való minden tekintet nélkül: az árvák, lelencek. 2. osztályba sorolta a testi vagy lelki „fogyatkozásban” szenvedőket; külön alcsoportokba osztotta: a. vakokat, b. gyengeelme tehetségűeket, valamint c. még nevelhető kórosan gyengeelme tehetségűeket. 3. csoportba tartoztak az „abnormisok”; hülye, epileptikus és elmebajos fiatalkorúak, kik munkára nem nevelhetők. 4. csoportba az önhibájukból elzüllött és bűntettesek tartoztak, az alábbi alcsoportok szerint: a. rakoncátlan fegyelmezetlen; b. elhanyagolt, erkölcsi romlás veszélyének kitett; lusták, munka– és iskolakerülők, csavargók, koldusok, prostituáltak, c. alkalmi és d. szokásos bűntettes fiatalkorúak.

127

Budapesten, 1905. szeptember 3–án megnyílt VII. Nemzetközi Börtönügyi Kongresszuson először fogalmazódott meg nemzetközi szinten a szabadságelvonással nem járó, alternatív büntetések és az azokat végrehajtó szervezet jelentősége, ami Magyarországon 1908–ban törvényben is megjelent.BALOGH, 1909./a., 168–170.

60

A csoportoknál megkülönböztette az illető gyermeknek vagy fiatalkorúnak a korát, amely egyúttal élettani, értelmi és lelki fejlődésének fokát jelezte. Az osztályozás alapjául vette a családi és társadalmi viszonyokat is, amelyek közt a fiatalkorú élt. Hazánk büntetőjogában is megtalálhattuk a bűnösök osztályozását, mint új eszmének a gyakorlati megvalósítását. Három szempont szerint történt a csoportosítás. Megtaláltuk a beszámítás szempontjából való osztályozást. Az első Btk–ünk ez alapján két osztályt különített el egymástól: a beszámítási képességgel bíró, illetve a beszámítási képességgel nem bírót. A második szempont, az életkor alapján három csoportot határolt el: 1.) serdületleneket, vagyis a 12. életév alattiakat, 2.) serdülőket, akik 12–16 életév közötti elkövetőket, (majd a novella felemelte 18. életévre a felső határt) 3.) teljes korúakat, akik 16. életévüket betöltötték. A harmadik, hogy a büntetést vizsgálták. Így vagy első ízben bűnösök vagy visszaesők lehettek. Arra az elvre helyezték a hangsúlyt, hogy a nem egyenlőkkel szemben a büntetés nem lehet egyenlő.128 A

magyar

irodalomban

Balogh

Jenő

foglalkozott

a

fiatalkorúak

osztályozásának kérdésével, aki arra helyezte a hangsúlyt, hogy „a fiatalkorúak züllését és bűncselekményeit nem lehet csupán egy vagy egy–két tényezőnek kizárólagos befolyására visszavezetni”, éppen ezért a fiatal bűnözőknek a következő osztályait különböztette meg. Először is külön választotta azokat, akiknek nem rendes elmeállapotát, illetőleg korlátozott beszámíthatóságát az arra hivatott szakértők megállapították. A rendes elmeállapotúak között alosztályokat különített el, így a csupán elhagyatott – de nem romlott környezetben levő, és nem züllött – fiatalkorúakat a veszélyeztető környezetben levőktől határolta el. A harmadik alosztályába azok tartoztak, „kiknek megátalkodottságát és rosszra való hajlamát a szülői nevelés nem bírja fékezni, vagy akik a szülei házat önként és ok nélkül odahagyva,

128

BALOGH, 1909./a., 169.

61

csavarognak.”129 Negyedik alosztályba a már züllésnek indult fiatalkorúak sorolta. Balogh Jenő szerint még külön három csoportot különböztetett meg; ezekbe tartoztak azok: a) akik anélkül, hogy erre őket mások kényszerítenék, önként, sőt tilalom ellenére szokásszerűen csavarognak, illetőleg koldulnak, b) akik büntetendő cselekményt követtek el, c) az úgynevezett rakoncátlanok vagy nehezen fegyelmezhetők. Tehát mind a büntetőjogban, mind a büntetés végrehajtása során a tettesek egyéniségét vették figyelembe, és az elítéltek között erkölcsi osztályozást végeztek. A gyermekvédelem és a fiatalkorúak büntetőjoga terén a jogfejlődés legnagyobb vívmányának tekintette Balogh Jenő, hogy végre évezredek után megértették Arisztotelész bölcs mondását: „A nem egyenlőkkel egyenlően elbánni, a legnagyobb igazságtalanság.”130 A hatóságok elé került züllött vagy bűntettes gyermekek és fiatalkorúak következésképpen nem egyformák. Különböző csoportokba sorolták a megfelelő osztályozás alapján, és ennek megfelelően egyéniségük eltérő jellegéhez képest egyéni elbánásban részesítették őket. A büntetőjogi reformmozgalmak eszméinek magyarországi elterjedését a Magyar Jogász Egylet előadássorozata biztosította. 1895–ben az előadásokon a büntetési rendszer reformját és a fiatalkorúak megkülönböztetett büntetőjogi programját vitatták. A fiatalkorúak tekintetében ezek nyomán széleskörű elméleti munka indult meg.131 Az egyéniesítés felé mutatott Salgó Jakab, aki a fiatalkorú bűnösöket a „kor és szellemi összállapot” alapján különítette el „idiotikus, imbecilis, és a szellemileg ép egyénekre”. A felállított csoportok alapján állapította volna meg a bíró az elhelyezés, a nevelés időtartamát.132 A hazai szakirodalomban a bűntettesek főcsoportja mellett két alcsoportot képeztek, a fiatalkorúakét és a közveszélyes bűntettesekét.

129

BALOGH, 1909./a., 170–175. BALOGH, 1909./a., 163. 131 BALOGH, 1909./a., 122. 132 SALGÓ, 1895, 9. 130

62

Az osztályozásból folyó másik kriminálpolitikai kérdést a korhatár megállapítása jelentette. A fiatalkorúak kriminalitásának tényezőivel számoló bűnügyi politika, amely a fiatalkorú egyéniségének átalakítását tartotta szem előtt, szükségképen jutott arra a következtetésre, hogy az életkor távolabbi kitolásának követelése szükséges. Így a NBE. második kongresszusára kitűzött kérdésre a fiatalkort lezáró évre a tizennegyediket javasolták, és ezt követően a felvetett probléma mind élénkebb eszmecserére adott alkalmat. A kor neves jogászai a tizenkettedik életévben megjelölt alsó és a tizenhatodik évben megjelölt felső korhatár felemeléséért szálltak síkra, valamint azért, hogy a minimális életkor alatt javító, gondozó intézkedéseket vezessenek be. Az általános iskolai tankötelezettség végét, vagyis 14. életév betöltését fogadták el legalsó korhatárként. A 14–17 évesek javítóintézeti elhelyezését szorgalmazták, és a teljes büntetőjogi felelősségnek csak a 18. életév betöltésekor történő megállapítását igényelték. Az a helyes álláspont győzedelmeskedett a modern irányok szempontjából, amely az egyéniesítésre és osztályozásra fektette a főhangsúlyt. A korhatár kérdését nem tekintette elsőrangú fontosságúnak. A bírónak mindig a fiatalkorú egyéniségének az értékelésével kellett megtalálnia az épp legmegfelelőbb intézkedést, úgy hogy szakítva az addigi gyakorlattal, nem az életkor szerint kellett redukálnia a büntetést.133

C) A nevelés A szankció megválasztásakor megvizsgálták, hogy a társadalom érdekében büntetést vagy nevelést szabjanak ki, és hogy az a fiatalkorúra milyen hatást fog gyakorolni. A vizsgálatok eredményeképpen megállapították, hogy a fiatal

133

A büntetőjog a tett mellett értékelési körébe vonja az egyént mint elkövetőt. A jog az egyéniséget is bevonja vizsgálati körébe, büntetőjogi felelősségre vonás tehát mintegy kriminalizálja a személyiség teljes szféráját. A büntetőjog nem a bűnözéssel, nem a cselekménnyel áll szemben, hanem a bűntett elkövetőjével. Az elkövetőre szab ki büntetést a bíróság. Ebből aztán azt a következtetést lehetne levonni és ezt is teszik, hogy a büntetőjogi büntetés tárgya a bűntettes. Ezért mondhatták, hogy a pozitivista büntetőjog – szemben a klasszikus tettbüntetőjoggal – tettesbüntetőjog. Bővebben a témában Szabó András: Recepció és kreatívitás a büntetőjogban. http://www.phil– inst.hu/recepcio/htm/masodik.htm, SZABÓ, 1961, 58.

63

korban lévő egyénekre előnyösebb javító intézkedést alkalmazni.134 A javító– nevelés széleskörű alkalmazásával egy időben meghatározták, hogy a gyermek kriminális állapotára nem a büntetés, hanem a nevelés gyakorolja a kellő hatást. A modern kriminálpolitika főelve abban fogalmazódott meg, hogy a bűncselekményt lehetőleg meg kell előzni. Különös jelentőséghez jutott a prevenció eszméje éppen a fiatalkorúaknál, mert itt ez az elv gazdasági és erkölcsi értékmegmentést egyesített magában. Irk Albert rámutatott, hogy a modern kriminálpolitikának alapköve a gyermekvédelem. Ez eredményezte, hogy összefonódott a gyermek megmentésére irányuló tevékenység a fiatalkorúak kriminalitása elleni küzdelemmel. A fiatalkorúak büntetőjogát ezért nem tekintették másnak, mint a gyermekvédelemmel kezdődő nagyszabású kriminálpolitika legközvetlenebb folytatásának. Fayer László szerint mindez lényegében nem más, mint: „végvonalban egy nevelési rendszernek sanctionális betetőzése.”135

134 135

GERZSENYI, 2001, 176–177. ANGYAL, 1912, 48.

64

II. A PATRONAGE KIBONTAKOZÁSA 1. Gyermekvédelem – prevenció A századfordulón a modern kriminálpolitika a kriminalitás tényezőinek felderítésével

elsősorban

a

büntetendő

cselekmények

elkövetésének

megelőzésére helyezte a hangsúlyt. A klasszikus büntetőjog azonban tétlen volt mindaddig, amíg a jogrend megtámadása bekövetkezett, és akkor a sérelmet elszenvedett védelmében a bűntettes által elkövetett bűncselekményt megtorolta. A klasszikus büntetőjog és az államhatalmak új elveket valló bűnözés elleni küzdelme közötti legfőbb különbség abban mutatkozott, hogy az előbbi még az elkövetett bűncselekményhez tapadó repressziót tekintette elsődleges feladatának, addig az utóbbi összhangban az általános politikai célkitűzésekkel a bűncselekmény–elkövetés lehető prevencióját. A modern kriminálpolitika az általános politika részeként, fontos gazdasági és erkölcsi értékek megmentését tűzte ki célul.136 Elsősorban a fiatalkorúak megmentésére irányuló feladatból vette ki a részét. Erre a bűnözés általános– és a fiatalkorúak kriminalitásának különös tényezőit felderítő kutatások következményei irányították a figyelmet. Különösen azért, mert a bűntettesek igen nagy és veszedelmes részét az elhagyatott, erkölcsi romlásnak kitett, és züllésnek indult gyermekek csoportja jelentette. Mindezek által a társadalmi együttélés biztosítását célzó kriminálpolitika legalsó pillére a gyermekvédelem. Ez, mint sajátos feladat Finkey Ferenc szerint hozzátartozott „a büntetőjogász magasabb, lélek szerinti kötelességeihez.”137 A kriminalitás ellen folytatott munkában a társadalomnak is kialakultak a saját kötelességei. Igaz, hogy felismerték, hogy a bűnözés okai nem kizárólag a társadalomban keresendők, egyes büntetőjogi iskolák azonban a társadalmi bajok, helyzetek megszüntetésétől a kriminalitás csökkentését várták és társadalmi reformok előmozdítását szorgalmazták. A társadalom elsődleges feladatává fokozatosan a kriminalitás csökkentésére való törekvést tették, 136 137

E tárgykört érinti FÖLDVÁRI, 1987. című munka. FINKEY, 1913, 46.

65

majd megfogalmazódott az elvárás, hogy minden tőle telhetőt tegyen meg a megelőzés érdekében is. A gyermekvédelem célja az, hogy kinyomozza azokat a gyermekeket, akikről kellően nem gondoskodtak, és a pártfogolatlant pártfogásba venni, a gyámolatlant gyámolítani, a nyomorgónak ételt, ruhát adni. Mindez lett a gyermekvédelem hivatása. A bűnös elsősorban a társadalmat fenyegette, ezért tartotta

még

inkább

kötelességének

a

züllésnek

indult

gyermekek

megmentését. A felebaráti szeretet is arra hívta fel a modern ember figyelmét, hogy a gyermekek, akiknek a lelke a legártatlanabb, ne szenvedjenek, ne nyomorogjanak.

Erkölcsi

érzelem

parancsolja

a

szeretetet,

és

a

könyörületességet. A gyermekvédelem az államnak jogi, a társadalomnak erkölcsi kötelessége. Az államnak, ennek jegyében mindent meg kellett tennie a kriminalitás csökkentésére, a gyermekvédelem pedig a bűnözéstől sok embert mentett meg. 138 A gyermekek megmentésére irányuló állami és társadalmi erőkifejtés akkortól vehetett nagy lendületet, amikor a kriminológia rávilágított arra, hogy a gyermekek züllése, a fiatalkorúak bűnözése, és az általános kriminalitás közötti okozati összefüggés feltárásra szorul. Így a gyermekvédelem fogalmát kiterjesztették annak érdekében, hogy ne csak az elhagyatott gyermekek tartozzanak az oltalma alá, hanem a jogrenddel összeütközésbe került, valamint a büntetőjogi felelősségre nem vonható fiatalkorúak is. Megfigyelték, hogy éppen ezért a századfordulót követően az egész világban nagy igyekezettel leküzdeni szándékoztak a megelőző korszakoknak ezen a területen elkövetett mulasztásait. A századot méltán nevezték el a gyermek korának. A gyermekvédelem terén Észak–Amerika járt az élen, olyan sajátos mozgalom bontakozott ki, amelyet az európai keretekbe nehezen illeszthették be. Finkey az észak–amerikai jellegzetes fejlődés tényezőit abban látta, hogy a társadalmi érdek szempontja eljutott arra a pontra, hogy „papíron kiszámította, hogy a gyermekek megmentésére, elhelyezésére, nevelésére fordított költség búsáson meghozza kamatait, karöltve az igaz amerikai férfinak a gyermek és 138

GERŐCZ, 1912, 112.

66

család iránti őszinte megbecsülésével.”139 A gyermekvédelem szervezése és rendszere ennek ellenére az egyes államokban jelentős eltéréseket mutattak. Megegyező sajátságuk azonban az állami és a társadalmi szervek kombinációjában mutatkozott. Az utóbbiak közül kiemelte a gyermekvédő és gyermekotthon egyesületeket, amelyekhez csatlakoztak a mártír–gyermekek megmentésével foglalkozó ún. gyermekkínzás elleni társaságok. Amerikában is hosszú ideig tartó heves vitát váltott ki a gyermekvédelem rendszerének kérdése. Elsősorban az intézeti nevelés és a családokhoz való elhelyezés, mint két kiegyenlíthetetlen ellentét állott egymással szemben. A két rendszer összeköttetését az ún. cottage–rendszer kifejlődése mozdította elő, amelynek lényege abban állt, hogy az addigi kaszárnyarendszer helyett 16–25, legfeljebb 40 gyermekből álló családot képeztek közös családapa és anya vezetése alatt, akiket a családi életre neveltek. Az amerikai gyermekvédelem óriási fejlődésének leghatékonyabb eredményeit a különböző kongresszusok, értekezletek, jelesen pedig a nemzetközi konferenciák hozták meg. Finkey Ferenc ezek sorából a legjelentősebbnek az 1909–ben megrendezett ún. Fehérház–konferenciát tartotta, amely szerinte „mintegy kodifikálása az Egyesült– Államok gyermekvédelmi jogának, a ma e téren uralkodó vezéreszméiknek és követelményeiknek, valamint mint az individualizáció mesteri kiépítése, a gyermekvédelmi akció egyik határköve.”140 A kriminálpolitika újabb eredményeinek és az amerikai tapasztalatok megszerzésének hatására a gyermekvédelem terén óriási változást észlelhettek az európai államok arra irányuló működésében is. Az állam és a társadalom tudatára ébredtek annak, hogy a bűntettesek, a társadalom belső ellenségei elleni küzdelemnek legbiztosabb fegyvere a még nem büntettes, de az erkölcsi romlás lejtőjére került vagy előre láthatólag oda kerülő, elzüllésnek indult és elhagyott gyermek megmentése a további erkölcsi romlástól és ezzel a bünözés útjától. A korábbi rendszertelen intézkedésekkel szemben jogalkotási munka mindinkább külön gyermekvédelmi kódexekben nyert egységes

139 140

FINKEY, 1913, 51. FINKEY, 1913, 68–71.

67

szabályozást. Így született meg az egységes gyermekvédelmi törvényhozás és indult meg a gyermekvédelmi akció, amelyre nézve ugyan Anglia már több évtizeddel előbb megmutatta az utat, de a többi európai államokban is sikerült a kérdés törvényhozási szabályozása és a szükséges intézetek létesítése. A

gyermekvédelem

kérdései

iránt,

szinte

a

nyugat–európai

törekvésekkel azonos időben, a 19. század utolsó évtizedeiben, hazánkban is fokozódott az érdeklődés. A pedagógiában jártas szakemberekhez, orvosokhoz neves politikusok és arisztokraták csatlakoztak.141 A társadalom polgári– értelmiségi tagjai egyre nagyobb érdeklődést mutattak a szociális kérdések iránt,

egyre

többen

szövetkeztek

a

legkiszolgáltatottabb

gyermekek

megmentésére. Az állam, a korábbi karitatív gyermekvédelemmel párhuzamosan, a századfordulón kezdte meg kiépíteni a korszerűbb, szociális gyermekvédelem alapjait. Hieronymi Károly belügyminiszter 1895–ben ígéretet tett a lelencügy országos rendezésére, de csak a budapesti intézet felállítását kezdték el szervezni, a tervek azonban hamar feledésbe merültek.142 Hazánkban a védelemre szoruló gyermekek érdekében jogi, erkölcsi, és közegészségi szempontokból kevés intézkedés történt az 1899. év őszén, Budapesten ülésezett nemzetközi gyermekvédő kongresszust143 megelőzően. A kongresszus feladatát röviden így fogalmazták meg: „Gondoskodni és tanácskozni a felett, hogy a 16–ik életévüket még be nem töltött gyermekek úgy a szülői körben, mint a társadalomban megvédessenek mindazon, akár egyének, akár testületek által, akár társadalmi élet vagy szokás, vagy törvényes intézkedések folytán létesített állapotok, események és körülmények ellen, melyek bármily tekintetben hátrányosak lehetnek az ő physikai, értelmi és erkölcsi fejlődésükre s jövő feladatuk előkészítésére.”144

141

Tisza Kálmán, báró Wlasics Gyula, gróf Csáky Albin, Wekerle Sándor, Széll Kálmán, Tisza István, és a Károlyi család tagjai. 142 A VII. kerületben tervezték az új lelencház felállítását, amely 167 édesanya és csecsemője, illetve 24 nagyobb gyermek elhelyezését tette volna lehetővé. BARABÁS, 1928, 9. 143 Az első nemzetközi gyermekvédelmi kongresszust 1889–ben Párizsban rendezték, a következőt 1895–ben Bordeauxban, majd ezután 1896–ban Genfben és Firenzében gyűltek össze. 144 SCHERER, 1900, 31.

68

Megállapították, hogy a gyermekek fizikai–, értelmi– és erkölcsi nevelésének elveit kizárólag az életkorbeli sajátosságok szem előtt tartásával szabad megfogalmazni.

Kidolgoztak

egy

programot,

amelynek

segítségével

fokozottabbá tehetik a hatóságok és a társadalom szélesebb rétegeinek érdeklődését a kiskorúak ügye iránt. Ezen a rendezvényen azonban felhívták a figyelmet, hogy a gyermekek nevelésére, különösen a fiatal bűnelkövetők számának csökkentésére nagy gondot kell fordítani. Különösen mert tudták, hogy a fiatalkorú nem alkalmi, de megrögzött bűnösök száma ijesztően szaporodott. Álláspontjuk, hogy nem elegendő a feltételes elitélésnek törvénykönyvünkbe iktatása, és nem elég a javítóintézetek szaporítása, színvonaluk emelése. Mindenképpen preventív intézkedésekre volt leginkább szükség. Fayer László is támogatott egy pár üdvös eszmét, amelyek csak papíron maradtak. A tanácskozás ebben a vonatkozásban eredménytelen.145 Dr. Doleschall Alfréd királyi albíró ennek a nemzetközi gyermekvédő kongresszusnak a jogi szakosztályában előadást tartott a törvénytelen gyermekek jogállásának szabályozásáról, amely külön füzetben megjelent. A benne szereplő tételek irányító hatással voltak a rendezvény határozataira.146 A kongresszus alkalmából szabályrendeletet bocsátottak ki. Az 1898. évben került sor a XXI. tc. életbeléptetésére. Ez a jogszabály azt mutatta, hogy a gyermekvédelem ügyének országos szabályozása a megvalósulás stádiumába jutott.147 Orvosolni igyekeztek ez által azokat a bajokat, amelyek a nagy gyermekhalandóság okozói. Másrészt a züllés veszélyének kitett gyermekek, és így közvetve a fiatalkorú bűntettesek számának apasztásában is közrehatott a jogszabály.

145

SÁNDOR, 1900, 187. Jogtudományi Közlöny. 1901. 9. sz. 72. 147 Szakolczay szerint a gyermekvédelem tisztán és kizárólag az állam feladata, ugyanúgy, mint a véderő intézménye, az iskoláztatás stb. Ezen feladatok keresztülvitelére az 1898. évi XXI. tcz. által teremtett országos alap mintájára és elvei alapján a gyermekvédelem ügyének keresztülvitelére egy külön országos alapot kívántak létesíteni. Ezt a vallás– és közoktatásügyi minisztérium kezelése alá bocsátották, ahol a gyermekvédelem ügyére külön szakosztály szerveztek. Különösebb megterhelés nélkül tetemes összegek álltak az országos alap céljaira. A gyermekvédelem intézkedései hivatalból történtek. Az ellátás és nevelés mindaddig tartott, amíg a gyermek magát eltartani nem képes. Ezt követően az ifjú további pályafutását ellenőrizték, és ha megérdemelte támogatásban részesítették. In: SZAKOLCZAY, 1900, 95. 146

69

A politikai hatalom a népességi, a jogi és a gazdasági szempontokból egyaránt kiemelkedő kérdés iránt ugyanis hosszú időn át passzívan viselkedett. A gondozásra szoruló gyermekek érdekében egy központi erő, egy vezető orgánum nélkül alkotott rendelkezésekkel sikeres együttműködést nem fejthettek ki, nagyobb eredményeket nem érhettek el. A magyar gyermekvédelmi mozgalmaknak elsődleges hibáját az képezte, hogy az állam a gyermekvédelemmel kapcsolatos munkákat nem vonta jogkörébe, és felügyeleti hatóságát is csak lazán gyakorolta. A társadalom is hatékonyan fel tudott lépni ennek az ügynek az érdekében, azonban az államnak az organizáló közreműködését nem mellőzhették. Szükségesnek mutatkozott a társadalmi tényezők mellett az állam közrehatása is, ugyanis ez utóbbi az intézetek felállításával, és fenntartásával, felügyelet gyakorlásával erkölcsi és anyagi támogatásával részt vett a nagy nemzeti munkában. Csak az ilyen keretben megszervezett gyermekvédelmi tevékenység volt képes hatni a kriminalitás mérlegében és vezethetett célhoz az államnak a bűn elleni harcában. Különösen azért, mert a korban az állam által fenntartott javító– intézetek népességének jelentős részét nem a fiatalkorú bűntettesek, hanem a züllésnek indult vagy a züllés veszélyének kitett ifjak alkották, méghozzá olyan nagy számban, hogy a javítóintézetekből csaknem kiszorították azokat, akik ismét a fogházak és börtönök légkörébe kerültek vissza.148 Kiváló államférfiak – elsősorban Széll Kálmán belügyminiszter149 – az állami

gyermekvédelem

ügyének

törvényhozási

szabályozását150

kezdeményezték. Széll Kálmánnak az érdeme, hogy több szociálpolitikai rendelkezés született, megteremtette az állami szociálpolitika alapjait. Legfontosabbnak tartotta a gyermekek ügyének rendezését, amit „szent 148

Gyermekvédelem. Jogtudományi Közlöny, 1901. 26. sz. 205. A gyermekek ügyének kedvezett, hogy 1899 februárjában a belügyminiszteri széket is elfoglalta Széll Kálmán miniszterelnök. A „tanítványa” Ruffy Pál fogalmazta meg: „A gyermekvédelemnek voltak úttörői, voltak prófétái, de az ő szavuk elhangzott, kiáltott szó volt a pusztában. Széll Kálmánnak kellett jönnie, az ő európai hírnevével, az ő tekintélyével, hogy a krisztusi szeretetet érző szívekbe elültesse.” RUFFY, 1928, 261. 150 A javaslat szerint, ha az állami gyermekmenedékhelyek a 15. életévig fogadhatták be a közellátásra szoruló gyermekeket, akkor a javító–intézetekből a menedékházak kötelékeibe utalták az ilyen életkort még be nem töltötteket, ezáltal a javító–intézetek eredeti rendeltetésüket visszanyerték. A gyermekvédelem terén alkalmazott, nagy jelentőségű kezdeményezéseket örömmel üdvözölték. 149

70

ügynek” nevezett, és ennek jegyében 1901–ben két törvényjavaslatot terjesztett a törvényhozás elé. 1902–től kezdetét vette a nagyszabású gyermekvédelmi munka.151 Ekkor lépett hatályba az 1901. évi VIII. törvénycikk az állami gyermekmenhelyekről, amely értelmében a menhelyeken helyezték el a hét év alatti talált, vagy elhagyatottnak nyilvánított gyermekeket, akik különleges ápolásra vagy orvosi ellátásra szorultak.152 Az 1901. évi XXI. törvénycikk pedig kiterjesztette az állami gyermekvédelmet azokra a héttől tizenöt évesekre, akiket árvaházba vagy más hasonló intézetbe nem helyezhettek el. Őket menhelyeken vagy megbízható gondviselőknél tartották. Elérték, hogy az állami gyermekvédelem a gyermek érdekeit – születésétől a 15. életévéig – gondozza. A törvények segítségével 17 állami gyermekmenhely mellett, több mint 350 gyermektelep létesült. 1906–1907–ben 18 állami gyermekmenhely153 és ezek kerületeiben 311 gyermektelep154 működését tartották számon, amelyekben mintegy 60.000 elhagyatott gyermek részesült állami oltalomban és nevelésben. A gyermekvédelmi társadalmi akció pedig folyamatosan izmosodott. Ezek az intézmények közül különösen az Országos Gyermekvédő Liga, valamint az Országos Gyermekvédő–egyesület emelkedtek ki, amelyek munkásságához mintegy 60 patronázs egylet tevékenysége csatlakozott.

151

Két kerettörvényt alkottak az állami gyermekvédelem rendszerének kidolgozására: az állami gyermekmenhelyekről szóló 1901. évi VIII. tc.–et 1901. június 05–én, valamint a közsegélyre szoruló 7 éven felüli gyermekek ellátásáról szóló 1901. évi XXI. tc.–et 1901. július 17–én szentesítették. Végrehajtásukról az 1903. június 24–én 1. szám alatt kiadott belügyminiszteri rendelet, mint Gyermekvédelmi Szabályzat intézkedett. 152 Az első paragrafus szerint „A talált, valamint a hatóságilag elhagyottnak nyilvánított 7 éven aluli gyermekek védelmére … az ország különböző vidékein gyermekmenhelyek (lelencházak) állíttatnak fel.” 153 Gyermekmenhely intézménye az elhagyott gyermeket felveszi, elhelyezéséről gondoskodik és teljesíti a gyermekvédelmi törvény alapján ráruházott feladatokat. Háromféle rendeltetése van: vezeti a gyermekvédelmi igazgatást, a beteg gyermekek gyógyítja, és ideiglenesen elszállásolja gyermekeket. A budapesti állami gyermekmenhely a központ, mellette a vidéki menhelyek elosztása úgy történt, hogy egy részük a főváros környékén, másik részük az ország határán vonuló külső perifériákon helyezkedtek el. In: Az állami gyermekmenhelyek országos felügyelőjének jelentése az 1910. évről. 154 Telep az a község, amelyben állami gyermekmenhely legalább 30 gyermeket gondoz. Szervezéséhez szükség volt orvosra, menhelyről könnyen elérhető, gyermektartásra alkalmas legalább 30 családja mellett az iskola a kihelyezett gyermekeket befogadni képes. In: Az állami gyermekmenhelyek országos felügyelőjének jelentése az 1910. évről.

71

Az Országos Gyermekvédő Liga „az állami gyermekvédelemnek, ennek az áldásos szőlőtőkének, legerősebb és legtöbb fürtöt termő venyigéje,”155 a vidéki társadalom megnyerése és beszervezése után 1906–ban alakult meg gróf Edelsheim–Gyulay Lipót elnöklete alatt. Céljuk „A társadalmi gyermekvédelmet a jótékonyság tiszteletreméltó, de lényegileg meddő zsákutcájából ki kell emelni és azt, mint szociálpolitikai kötelességet kell céltudatosan az egész vonalon teljesíteni. Erre csak olyan szerv lehet hivatva, mely az állami védelmi rendszer kisegítő intézménye és mint ilyen, megoldhatja azokat a feladatokat, melyekre az állami rendszer bürokratikus tagozódása és szűkös budgetje mellett képtelen.”156 Karitatív érzületre apellálva

buzdította

közadakozásra

az

ország

népét. Liga

hatására

megerősödött a kettős rendszerű (állami és karitatív) gyermekvédelem, amely már a bajbajutottakon kívánt segíteni, hiányzott a preventív funkció. Széll Kálmán 1906–ban az Országos Gyermekvédő Liga ülésén tartott díszelnökké

választása

alkalmából

mondott

ünnepi

beszédében

a

következőképpen értékelte a gyermekvédelmi intézkedéseinek jelentőségét: „A legnagyobb súlyt helyezem a társadalmi tényezőkkel, a meglévő gyermekvédő egyesületekkel való együttműködésre, mert csak így lehetséges ennek a célnak megvalósítása. Azért nemcsak, hogy nem mellőzöm, hanem szervezem az összeműködést, mert ebből merít erőt a társadalom, de az állam is.”157 A Gyermekvédő Liga hiába végezte a lehető legnagyobb odaadással az alapszabályaiban megfogalmazott feladatokat, az állami hatóságokat mégsem pótolhatta. A Liga mint egyesület csak annyi rászorulón segíthetett, amennyinek gondozását a társadalmi adakozás fedezte. Az 1908. évi XXI. tc. értelmében a talált és hatóságilag elhagyatott gyermekek után 7 éves korukig felmerült gondozási, ápolási és nevelési költségeket az országos betegápolási alap fedezte.

155

RUFFY, 1915, 75. Ezt a célt Edelsheim–Gyulay Lipót fogalmazta meg az egyik beszédében. ROTTENBILLER, 1936, 12. 157 ROTTENBILLER, 1936, 7. 156

72

Az úgynevezett „60 ezeres rendelet”–et a belügyminisztérium 1907. június 13–án 60.000 sz. alatt bocsátotta ki. A tárgya az eddigi környezetükben erkölcsi romlásnak kitett vagy züllésnek indult gyermekek oltalma. E rendelet értelmében azokat a 12 éven aluli gyermekeket, akik büntetendő cselekményt követtek el, valamint azokat a 12–16 éves fiatalkorúakat is, akik addigi környezetükben erkölcsi romlásnak voltak kitéve a közigazgatási és rendőri hatóságok haladék nélkül a legközelebbi állami menhelybe szállították.158 A gyermekvédelem terén igazi változást eredményezett az, amikor a kultúrmunkában tevékenyen részt kért a magyar állam és annak társadalma is. A kriminológia hazánkban nem ütközött olyan ellenállásba, mint Nyugat– Európa államaiban, ezért korán át ment a köztudatba, hogy a gyermekvédelem egyet jelentett a társadalmunk biztonságának védelmével, Magyarország gazdasági és nemzeti erejének kímélésével és növelésével.159 Szabó György királyi börtönügyi igazgató értékelése alapján a közel egy évtizedig tartó állami gyermekvédelmi nagy munkának az utolsó befejező mozzanatát az igazságügyi kormánynak azok az intézkedései jelentették, amelyekkel a fiatalkorúak felügyelő hatóságait megszervezték. Az 1901. évi XXI. tc. negatívumának tekintették, hogy a 15 éves korhatárig vette védelmébe a gyermeket és addig az életkorig végezhette ez által a legszorosabb értelemben vett preventív munkát is. Sajnos a bűnöző gyermeket még ez a jogszabály a sorsára engedte el. A fiatalkorúakra vonatkozó büntető novella az állami gyermekvédelmet már a 18. illetve a 21. éves korhatárig terjesztette ki. Gondoskodott a bűnöző és az erkölcsi romlás veszélyének kitett gyermekről egyaránt. Szabó György meglátása, hogy a megalkotott és általa hivatkozott mindkét törvény jelentősége abban csúcsosodott ki, hogy nemcsak részt adtak, de részt is kívántak a társadalmi együttműködésből. Ennek a célnak az elérése érdekében jártak el a fiatalkorúak említett felügyelő hatóságai, amelyeknek szervezetét az igazságügy minisztérium 27.400/1909. számú rendelete

158 159

BALOGH, 1909./a., 244. FINKEY, 1909. 10.

73

határozta meg. Minden királyi törvényszék székhelyén megalakították, amelyeknek területén javító nevelő intézet, vagy fiatalkorúak befogadására szolgáló fogház működött. A hatóság tagjainak legfontosabb feladatkörét jelentette, hogy ezeket az intézeteket időnként meglátogatták, ez által felügyelték a javító nevelés és a fogházbüntetés szabályainak megtartását. Véleményt nyilvánítottak a javító nevelés alatt álló fiatalkorúak kísérleti kihelyezésénél, és a fogházbüntetés alatt álló fiatalkorúak feltételes szabadságra bocsátásánál. Közreműködtek a kísérletileg kihelyezett – és a feltételes szabadságra bocsátott – valamint a végleg szabadult fiatalkorúak elhelyezésében. Szükség esetén javaslatot tettek ezeknek a visszaszállításának kérdésében, valamint a fogházbüntetés alatt álló fiatalkorúak utólagos javító– nevelésének az elrendelésénél. Végül segédkeztek a próbára bocsátott fiatalkorúak elhelyezésében. A hatóság tagjainak száma a hivatásuknál fogva a hatóság keretébe illő hivatali személyeken kívül korlátlan. Ez a körülmény a felügyelő hatóságnak kifelé kiváló súlyt, mozgékonyságot adott. A gyermekvédelem és patronage terén működő vagy az iránt maximális érdeklődést tanúsító egyénekkel kiegészíthették a szükséges számú tagokat. A siker biztosítva volt, vagyis hogy társadalmi úton és eszközökkel meg tudták valósítani a patronaget. Vagyis Szabó György megállapította, hogy a társadalmi patronage–munkának sikere biztosítva lett az állami hatósági szerv felállításával.160 A hatóság elsődleges jogköreként fogalmazták meg a javítónevelésre szorult és feltételes szabadságra bocsátottak, valamint a végleg szabadult fiatalkorúak elhelyezésében és felügyeletében való közreműködést. A hivatását valóban akkor töltötte be a legteljesebben, ha ennek a feladatának a legpontosabban eleget tett. A belső átalakítási munkát a javító–nevelő és a büntető intézetek a rendelkezésre álló eszközökkel megfelelően elvégezték. A fiatalkorú amint ebből a hatalmi körből távozott, a sorsára további befolyást csak az gyakorolhatott, aki a szabad életben figyelemmel kísérhette, és szükség esetén támogatta is. A fiatalkorúak visszaesését, ugyanúgy, mint a felnőtteknél – 160

SZABÓ, 1910, 229.

74

nagyrészt az okozza, hogy szabadulásukkor munkával nem rendelkeztek. A szégyenérzet őket nem a jó társaságba hajtotta,161 hanem legtöbbször visszatértek az előbbi környezetbe, ahol együttérzésre, megértésre találtak, vagy ha szükséges volt, akkor bajtársi segítségre. Az egyik legfontosabb eredményként könyvelhették el, hogy a szabaduló fiatalkorút munkába elhelyezték, ami által megszerezték egyúttal a jogot is ahhoz, hogy sorsába belenyúljunk. Előbb valamit szolgáltatni kellett a fiatalkorúnak, azért, hogy a felügyeletet eltűrje, mert ez által lett képes arra, hogy megértse és elviselje az intézkedéseket. Csak így érhették el, hogy a pártfogójában a jóakarót és nem az elnyomóját lássa. A bizalom megszerzésének ez lett az egyedüli sikeres módja. Szerencsés alkotásnak bizonyult a felügyelő hatóság külsőségeiben, és belső szervezeténél fogva is. A tagok a fiatalkorúak felügyelő hatóságánál viselt állásnak megfelelő címet használtak. A tagokat az ügyek különböző csoportja szerint az elnök által tanácsokba osztatták be, például a fiatalkorú leányok ügyeire nőtagok. Az ügyek előadóinak folytonosan mód és alkalom adatott, hogy érdeklődéssel kísérjék az ügyet. Szabó György elemzése végén kiemelte, hogy abban látta a hatóság szervezésének a jelentőségét, hogy tagjai útján mihamarább át tudta hatni az egész társadalmat, ami ennek az ügynek a nagy horderejét jelentette.162 Egységes kódex hiányában, előbb rendeletekben, majd a büntető novellában és a fiatalkorúak bíróságairól rendelkező törvényben kodifikálták a gyermekvédelemre vonatkozó, és a modern kriminálpolitika irányelveit szem előtt tartó szabályokat. Ennek hatására a gyermekvédelem kibővített fogalma magába foglalta a felelősségre nem vonható fiatalkorúakra vonatkozó intézkedéseket is. Az individualizáció szabályai szerint a következő differenciálást végezték el az alanyi körre vonatkozóan. A jó környezetben levő pajkos gyermekre és fiatalkorúra vonatkozó intézkedéseket elhatárolták

161 162

SZABÓ, 1910, 229. SZABÓ, 1910, 230.

75

az erkölcsrontó miliőben levő gyermek– és fiatalkorúra vonatkozó intézkedésektől. Az előbbi körbe tartoztak a következők: A hatóságot képező fiatalkorúak bírója vagy rendőri büntetőbíróság: 1. házi fenyítés végett átadhatta a házi fegyelemre jogosítottnak, 2. iskolai fenyítés végett az iskolai hatóságnak, 3. figyelmeztethette a szülőt a gyermek szigorúbb felügyeletére, gondosabb nevelésére, 4. a házi felügyelet alatt tartást rendelhetett el a 12–18 évesekre, 5. próbára bocsátást vagy 6. nappali őrizetben tartást a bíróság helyiségében rendelhetett el. Az erkölcsrontó környezetben lévő gyermek és fiatalkorú pedig: a) állami gyermekmenhelybe utalható, b) javító nevelés alá vehető, c) ideiglenesen gyermekvédő vagy patronage egyletre bízható.163 A fiatalkorúak és a gyermekek züllése, illetve kriminalitása megelőzése szempontjából a patronage fogalmában egyesített állami és társadalmi akció jutott elsődleges jelentőséghez ebben a helyzetben. Széleskörű, intenzív küzdelmet kellett folytatni ezen a téren, elsősorban a tudatlanság, a testi és lelki elsorvadás, a nyomor, az alkoholizmus, a család diszharmóniája ellen, vagyis a fiatalkorúak züllésének és kriminalitásának tényezőivel szemben. Az eredmények elérése érdekében azonban szükséges a sokoldalú és nagyszabású egységes szociálpolitika támogatása. Tekintettel arra, hogy a társadalom fejlődését követni tudó szociálpolitika még teljesen nem épülhetett ki, ezért Irk Albert úgy vélte, hogy a bűnügyi politikának kell a maga szűkebb körében mindent megtennie annak a támadásnak az elhárítására, amely a társadalom biztonságát és jólétét a fiatalkorúak részéről fenyegette.164

163 164

IRK, 1915. 125. IRK, 1915. 131.

76

2. A tevékenység köre A patronage eszméjét a kegyetlen büntetések szelídítését hirdető nagy emberbarátok pattintották életre, Irk Albert meglátása szerint. Igazi jelentőségét csak a kriminológia hatása alatt egyre inkább előtérbe kerülő speciál prevenció hatása alatt nyerte el. A büntetőjog a bűn megelőzése tekintetében egy új kor előtt állt. E tevékenységbe bevonta a társadalmat, és annak különösen azt a részét, amely addig alig szerepelt – vagyis a nőket. A női kötelesség célja a szeretet nagyobb gyakorlása olyanokkal szemben, akiknek abból semmi vagy nagyon kevés jutott. Felismerték a bűnösben is az embertársukat, erkölcsi megmentésükre siettek, bevitték a társadalomba a szeretet nagyobb melegét, az erőteljesebb humanizmust. Mindez képezte a patronage–intézmények magasztosabb eszméjét. A patronage fogalma tág körű, magába foglalta a rabok segélyezésén kívül a züllésnek indult fiatalkorúak megmentését, az elhagyatottak, a gyámoltalanok pártfogását. Olyan tevékenység bontakozott ki, amely javító, nemzeterősítő, és humánus munka. Egyes részeit az államnak kellett végeznie, de voltak olyan részei, amelyek a társadalmat és annak egyes tagjait illették. Az anyagi eszközökkel való segélyezés helyes keresztülvitele az államot illette, míg a szeretet gyakorlása a társadalmat. A sajátos társadalmi tevékenység gyakorlásának emberi kötelességként való felfogása fokozatosan átjárta minden nemzet minden rétegét.165 Hazánkban a patronage–tevékenység kibontakozott, legmegfelelőbb hatást gyakorolta. A patronage intézményének modern meghatározását Finkey Ferenc a Patronázs–munka és a fiatalkorúak felügyelő hatósága című munkájában találjuk. „A patronázs szó általában, illetőleg tágabb értelemben jelenti a bajbajutott, akár önhibájukból, akár önhibájukon kívül álló okokból szerencsétlen sorsú embertársaink felebaráti támogatását és segítését. […] Különös, illetőleg szorosabb értelemben azonban patronázs alatt rendszerint az elhagyatott, az erkölcsi züllés lejtőjére sodort vagy már bűnelkövető 165

GERŐCZ, 1912, 110.

77

gyermekek, fiatalkorúak és felnőtt bűntettesek iránti emberbaráti segítséget, ezeknek a további süllyedéstől való megmentésére irányuló feladatot értjük.”166 Bernolák Nándor érdemei kiemelkedőek az intézmény hazai létrehozásában. Úgy vélte, hogy részben a veszélyeztetett fiatal és gyermekkorúak védelme érdekében, részben a „gyöngék társadalmi védelme” érdekében jött létre a patronage intézménye.167 Balogh Jenő168 is foglalkozott az újszerű társadalmi tevékenység vizsgálatával, egyik visszaemlékezés szerint alig volt hazánkban patronage–mű, amely valahogy nem az ő érdeme lett volna. Az alábbiak szerint fejtette ki a patronage169 fogalmát. Általánosságban megállapította a kiindulópontban azt, hogy a bűntető igazságszolgáltatás, és általában a gyengébbekkel való elbánás, valamint az államnak számos intézménye évszázadokon át zsarnokság eszközei voltak. Az emberi haladás érdemének tekintette, hogy a századfordulón az állam, és a társadalom egyaránt különböző, mentő tevékenységet végezett – elsősorban a gyengék és az elhagyatottak támogatása érdekében. Előtérbe került ennek érdekében az a szemlélet, hogy a bűncselekmények

csökkentésének

hathatós

eszközéül

többé

nem

a

büntetéseknek folytonos szigorítását tartották. Az elrettentési rendszer csődöt mondott. Voltak eszközök, amelyekkel nemcsak az emberiség szenvedéseit és nyomorát, hanem a bűncselekmények számát is hathatósan csökkenteni lehet. Ide sorolták egyebek között a legszélesebb értelemben vett megelőzésnek – szociálpolitikai szempontból nagyjelentőségű – ügykörét. Ezen belül különösen a kedvezőtlen helyzetben

166

FINKEY, 1943, 83. A Budapesten 1909. szeptember hó 10. és 11–én tartott II. Országos Patronage Kongresszus iratai. Budapest, 1909. 9–10. 168 Balogh Jenő lelkes híve, képviselője és motorja a patronage–mozgalomnak. A preventív gyermekvédelem körébe a pártfogó felügyelet intézményét sorolta, és a megelőzésnek azt a formáját, amely közigazgatási eszközök alkalmazására épült, annak érdekében, hogy megfelelő eréllyel tudjanak fellépni a züllésnek indult gyerekkel szemben. In: ESTÓK, 2009, 125. 169 A szó francia eredetű, a patron szó jelentése pártfogó, védőszent, kegyúr. A patronage jelentése kegyúri jog. A vizsgált korszakban emberbaráti, pártfogó, segélyező intézményeket értettek a kifejezés alatt. A legmegfelelőbb magyar fordítása a pártfogás szó lenne. GERŐCZ, 1912, 108. 167

78

lévő elhagyatott társadalmi osztályok közül az állandó erkölcsi veszedelemben élőknek pártfogásba vételét emelték ki. A pártfogó tevékenység összességét hazánkban is „patronage”–nak nevezték el. Magába foglalta tehát a legszélesebb értelemben vett gyermekvédelmet, az elhagyatott

árva,

büntetésüket

töltő

szülőktől

származó,

stb.

vagy

veszélyeztetett környezetben élő fiatalkorúak védelmét, továbbá a javító és letartóztató intézetekből elbocsátottak támogatását. Magyarországon ezen a téren körülbelül félszáz egyesület értékes munkásságot fejtett ki.170 A pécsi jogtanár, Angyal Pál171 – Balogh Jenő fogalommagyarázatát alátámasztva – hangsúlyozta tanulmányában, hogy az 1907. évet megelőző harmincnégy évben a rabsegélyezés jelentette a kriminálszociológiai munkálatot. A társadalom széles körét igyekeztek bevonni annak érdekében, hogy a bűnözés veszélyeinek kitett egyének gyámolításával, és őket a bűnre indító tényezőkkel szembeni megerősítésével foglalatoskodjanak. Az elsődleges cél, a társadalom fokozottabb védelmének a megszervezése.172 Varga Nagy István173 megerősítve Angyal Pál felfogását, úgy látta, hogy hazánkban a kriminalitás ellen védekező patronage–munkát 30 éven át valóban egyedül a rabsegélyező–egyletek teljesítették.174 Éppen ezért a patronage fogalma alatt kezdetben inkább a társadalmi gyermekvédelem helyett, nálunk csak a rabsegélyezést értették. A társadalom tagjai által végzendő patronage–tevékenységet a fejlődés következtében a hazai egyesületek három részre osztották:

170

BALOGH, 1909./b., 317. Pécsett született 1873. július 12–én, jog– és államtudományból 1895–ben Budapesten doktorált. büntetőjogász, a klasszikus büntetőjogi iskola híve volt. Több országban tanulmányozta a börtönügyet és a fiatalkorúak bíróságait. Kezdeményezte a Patronage Egyesületek Országos Szövetségének megalakulását. 1908–ban Pécsett, majd országosan is megszervezte az ún. patronázs ügyet. SZALAI, 2000, 27–30. 172 ANGYAL, 1909, 319. 173 Királyi ítélőtáblai bíró, a pécsi rabsegélyező–egylet elnöke, aki az első kongresszus helyszínét biztosította. 174 A Jogtudományi Közlöny szerkesztősége 1909–ben felkérte Varga Nagy Istvánt, hogy a II. Országos Patronage–Kongresszus feladatait mutassa be az olvasóközönségnek. Varga vállalkozott arra, hogy megismerteti a hazai rabsegély ügy állapotát, bajait és a gyermek– patronage újabb feladatait. 171

79

1. Preventív működés: célja a züllésnek indult és az erkölcsi romlás veszélyének kitett gyermekek és fiatalkorúak védelme. 2. Fogházmisszió: a letartóztatási intézetekben lévő bűnösök lelki világának erkölcsi fejlesztése, nemesítése. 3. Elhelyező és felügyelő munka: A letartóztatási intézetből kikerülő bűnösöknek a becsületes társadalomba való elhelyezése, és azokra való felügyelet.175 1873–ban alakult meg a budapesti rabsegélyező egyesület,176 eredete az új büntető törvénykönyv létesítése körüli reform–mozgalmakra vezethető vissza. Működését a következő évben kezdhette meg. Majd az előrelépést a rabsegélyezés ügyének úttörőinek köszönhettük, úgymint Zádor Gyula177 és dr. Székely Ferencz,178 Kozma Sándor179 alapítóknak, akik az akkor még teljesen ismeretlen eszme fáradhatatlan előharcosaiként tevékenykedtek. Fáradozásaikat azonban kevés siker kísérte: egyesület alig erősödött, ugyanis az alapító és rendes tagok száma alig haladta meg a kétszázat. 1881–ben hozták létre a nagyváradi, Bihar vármegyei, Zemplén megyei egyleteket.180 Egyletek tevékenysége a szabadultaknak pénz–segély odaítélésére, rászorulók menedékházba elhelyezésére, két rabiskola fenntartására, valamint az 1882–

175

Bővebben kifejtve a patronage–tevékenység terén elért eredményeket és az intézményeket áttekinthetően bemutató munkában: KUN–MARSCHALKÓ, 1911, 1911. 176 A budapesti rabsegélyző egyesület 1899. évben 19 kiszabadult fogolynak szerzett alkalmazást, 456 egyént 605 alkalommal 4199 frt segélyben részesített, menedékházában 104 egyénnek mindössze 5577 napon át nyújtott szállást és élelmet, s azoknak munkajutalom fejében 415 frtot osztott ki. A letartóztatottak családjai közül 73 családot a szükséghez képest, 5 családot állandó havi segélyben részesített, és 7 elzárt szülő 16 gyermekének eltartásáról gondoskodott. A menedékházat felkereste 103 férfi és 1 nő; kor szerint 16 éven aluli 1, 16–25 éves 8, 15–60 éves 86, 60 éven felüli 1; foglalkozás szerint 12 értelmiségi keresethez tartozó, 47 iparos, 40 napszámos, 5 egyéb foglalkozású volt. Legsűrűbb volt a forgalom december és január hónapokban, a legritkább áprilisban. Megszökött a menházból 5, kiutasítottak 12, elmenetelét bejelentette 53, elfogtak 2, kórházba szállítottak 9 egyént, az év végén bennmaradt 22 férfi és 1 nő. 21 férfi bennlakója, nő egy sem. Ezeket jobbára szalmatok– készítéssel és szecskavágással foglalkoztatták, egy részük házi munkát végzett, néhányan pedig magánosoknál dolgoztak. A menházi ellátás tartama – amennyiben hamarabb munkát nem szereztek – egy hónap, azonban kivételes esetekben ez a határidő meghosszabbodott. In: Jogtudományi közlöny, 1900, 15. sz. 119. 177 igazságügyminiszteri tanácsos, az egyesület első elnöke 178 budapesti főügyész–helyettes, egyesületi alelnök 179 egyesületi alelnök 180 A zemplén megyei azonban csak 1902–ig állott fenn, majd 1907–ben újraszervezték. 1883–ban alapították a brassói, 1886–ban a pécsi, a következő évben az erzsébetvárosi, gyulafehérvári, kecskeméti, nagyszebeni, székesfehérvári, fehérmegyei, temesvári egyleteket. 1905–re a számúk már 22–re szaporodott. In: Pécsi rabsegélyező–egylet 1906. évi évkönyve. Pécs, 1907. 76–79, 124–125.

80

ben létrehozott, a letartóztatottak szellemi és erkölcsi életére hatni kívánó irodalmi vállalat, az ún. Magyar Könyvtár működtetésére ágazott szét.181 A patronage tevékenység fontos oldalát jelentette a társadalmi térhez kapcsolódó. A társadalmi egyesületek szaporítására a kormány tette meg az első lépést. Ez alapján 1886. június 26–án Fabiny Teofil igazságügy miniszter 18819. szám alatt hozott körrendeletében felhívta a királyi törvényszéki elnököket

és

királyi

ügyészeket,

hogy

a

rabsegélyező–egyesületek

alakításában működjenek közre. Tehát a rendelet kimondta, hogy társadalmi úton alakítsák meg az intézményeket, és meghatározta az irányításukra jogosultakat körét is. A hatása nem maradt el, mivel a későbbi rabsegélyző–egyletek magvát képezte. Előbb 12, majd miután az igazságügyi kormány 27.055 /1905. I. M. III. szám alatt182 a rendeletet felújította, újabb egyletek keletkeztek. Ez utóbbi rendeletnek nagyobb foganata lett. Célja, hogy társadalmi úton mihamarabb a legszélesebb körű mozgalmat indítsa el, a mutatkozó közömbösséget törje meg, és a nagy horderejű ügyre felhívja a közfigyelmet. A budapesti anyaegylet példája nyomán hozták létre az alapszabályaikat. A programjukban a patronage–munka több ágazata szerepelt. Elsősorban a letartóztatottak társadalmi és vagyoni viszonyaik megismerését célozták. Ennek érdekében a segélyezés legmegfelelőbb módjának alkalmazását dolgozták ki, például az elítélteket meglátogatták szabadulásra való előkészítése céljából, vagy a letartóztatottak családjával érintkezésbe léptek annak érdekében, hogy a meglazult családi kötelék helyreállítását segítsék.183 Kivételes esetben pénzbeli adományt nyújtottak. Az egylet területén elő szabadultakkal a személyes összeköttetést pártfogókká választott egyleti tagok útján fenntartották, és a magaviseletüket figyelemmel kísérték. Célul tűzték ki, hogy felállítanak menházakat, foglalkoztató műhelyeket, és a szabadulókat továbbra is ellátják, családjaikat segélyezik. Hazánkban, ebben a korban 181

ANGYAL, 1909./a., 319. Pécsi rabsegélyező–egylet 1906. évi évkönyve. Pécs, 1907. 10–11. 183 Az egyletek tevékenységi körébe tartozott még: a szabadulóknak munkát szereztek, munkaeszközökkel ellátták, munkaanyag szerzése végett jótállást vállaltak, a szabadulókat ruhával ellátták, elzálogosított ruháikat kiváltották, vagy úti jegyet és költséget adtak. 182

81

ezekért a nagyon modernek tekintett feladatokért, eszmékért kevesen lelkesedtek. Elsősorban támogatókra csak az erkölcsnemesítő egyesületek tagjai sorában találtak, és az 1878. évi országgyűlés igazságügyi bizottságában, amely utóbbi az 1878. évi V. törvénycikkbe a büntető törvénykönyvünk 27. §–ába felvetette a nemes rendelkezést, hogy a pénzbüntetéseket az elbocsátott szegény foglyok segélyezésére, és ifjú foglyok számára rendelt javító–intézetek felállítására, fenntartására fordítsák. 184 Nagyon sok helyen még a szűkre fogott rabsegélyezést sem hajtották végre. Azonban megállapították, hogy ez csak a kezdet nehézségei voltak. Fokozatosan a hivatalos hatóságok mellett a társadalom is egyre nagyobb lelkesedéssel karolta fel a patronage–t. Megállapítást nyert, hogy kétség nem fér hozzá, hogy a patronage–egyesületeknek szüksége volt az állami támogatásra, hiszen az intézményeknek anyagi eszközökkel történő helyes ellátását csak így oldhatták meg. Finkey és Fayer megjegyezte, hogy az egyesületek soha nem törekedhetnek pénztőke képzésére, hanem a szeretetteljes segélyezésre és ehhez szükséges intézmények felállítására. Végezetül leszögezhető, hogy az erkölcsi és anyagi támogatás megvalósítására hivatalos orgánumokat is meg kellett szervezni. Bernolák Nándor meglátása, hogy „A rabsegélyezés érdekében lehet, sőt a kitűzött cél érdekében szükséges az állam és a társadalom országos egységének harmonikus közreműködését biztosítani… Ámde mind az a szerep, mely így az államhatalmat illeti, nem terjed túl a szilárd jogi alap megépítésén, a keretek megalkotásán, a munkaeszközök megteremtésén. Az alkotó munka, a megépített alapok felhasználása, a szeretet kitöltése: a társadalomra, szeretetre vár.”185 Mindezek hatására az 1907. év fordulópontot jelentett a hazai rabsegélyezés, illetve patronage történetében, mivel a budapesti egylet élére Rickl Gyula 184

Varga kiemelte az egyletek sorából a nagyváradi egylet igen erkölcsös tevékenységét, mivel 26 éves fennállása alatt 5168 egyént segélyezett 33,780 K 57 fillérrel. Szabadulókat ruhával, munkaeszközökkel látta el, segítette családjaikat. 25 év óta fenntartott iskolájában tanították a 4001 fiatalkorú rabot, akik közül 958–an írni, olvasni megtanultak, és kiosztottak több ezer füzet erkölcsnemesítő olvasmányt. Fogházi rabkönyvtárat működtetett. A II. Patronage–kongresszus iratai, Budapest, 1909. 193. 185 Az első Országos Rabsegélyező kongresszus iratai és naplója. Pécs, 1907. 123.

82

igazságügy miniszteri tanácsos került és a Pécsi rabsegélyező–egyletet vezető Varga Nagy István évekig tartó sürgetésére pedig egybehívták az első Országos rabsegélyző–kongresszust szeptember 6. és 7. napjaira. A kongresszuson részt vettek az igazságügyi, vallás– és közoktatási, belügyi, földművelési, honvédelmi és közös hadügyminisztériumok, az Országos kath. nővédő–egyesület, a Lorántffy Zsuzsánna–egylet és Munka–otthon képviselői, a helyi hatóságok, jótékony–egyesületek és az akkor létezett 22 rabsegélyző– egylet kétharmada, azonban az országos letartóztatási intézetek nem voltak képviseltetve.186 Varga királyi ítélőtáblai bíró kiemelte a kongresszus első helyen álló feladatát, ugyanis a hatékony működés érdekében az egyletek központi szervezetének kialakítására volt szükség. A kongresszus ezért felkérte az igazságügyi minisztert, hogy a rabsegélyezés céljainak elérése érdekében, mihamarabb intézkedjen egy általa kinevezett tagokból álló, központi hivatalos szerv felállításáról. Fő feladatául a rabsegélyező és patronage–egyesületek működésének az ellenőrizését és irányítását tűzték ki, a belga Commission royale des patronage mintájára. Ennek eredményeként a kongresszus első határozatában kimondták a patronage–egyesületek országos szövetségének felállítását, melynek elnökéül Rickl Gyula miniszteri tanácsost nevezték ki. A legfontosabb feladatok közzé sorolták a patronage–ügy fejlődésének előmozdítását, aminek érdekében biztosítania kellett a szövetséghez tartozó egyesületek kölcsönös együttműködését, szorgalmazni és elősegíteni új egyesületek alapítását, valamint képviselni kellett a patronage–érdekeket a közvélemény és közhatalom előtt. 187 Másodsorban a gyermekvédelem kérdésével foglalkozott a kongresszus, ami alatt azt értették, hogy miként kellene a gyermekvédő liga, az ügyvédi kör gyermekvédő bizottsága, és a többi egyesületek közreműködése által olyan szervezetet kiépíteni, amely a büntető bíróságok elé kerülő vagy javító– intézetekből, illetőleg fogházakból szabadult fiatalkorúak érdekében a

186 187

VARGA, 1909, 321. ANGYAL, 1909./a., 319. valamint ANGYAL Pál: A patronage. Jogállam, 1909. 7. sz. 481–490.

83

patronage tennivalóit a legsikeresebben végezné. Ruffy Pál indítványát elfogadták a jelenlévők, és az alapján határozatban kimondta a kongresszus, hogy a „fiatalkorúak érdekében, azok 15 éves korának betöltéséig a patronage tennivalóinak legsikeresebb elvégzésére egyedül alkalmas szervezet az állami gyermekvédelem intézménye”.188 A rabsegélyezés ügyét tehát országos szinten elintézendő feladatul határozták meg, azonban sem a bizottság, sem a szövetség a központi szerv felállítását az igazságügyi kormánynál nem tudták kivívni. A kongresszus második határozata a fiatalkorú bűntettesek, a harmadik a letartóztatottak családtagjai irányában kifejtendő patronage–tevékenység főbb irányelveit tartalmazta. Ez utóbbi jelentős előrelépésnek tekinthető, mivel korábban a rabsegélyező–egyesületek szinte kizárólag csak a kiszabadultakat támogatták,

majd

egyre

inkább

a

letartóztatási

intézetben

elzártak

családtagjainak segítésére is helyeztek hangsúlyt.189 Angyal Pál úgy ítélte meg, hogy a kongresszus második és harmadik számú határozata kettős eredményt hozott, egyrészt „a patronage–tevékenység legfontosabb ágazatait erősítette meg, másrészt alapot teremtett az egyéniesítés

eszméje

szerint

fejlődő

pártfogó

és

gyámolító

tevékenységnek”.190 Az első kongresszuson felvetett kérdések többsége kizárólag a gyermek– patronage–zsal, valamint a romlás veszélyének kitett, züllésnek indult gyermekek és fiatalkorúak megmentésével foglalkoztak. Varga úgy ítélte meg, hogy teljesen háttérbe szorultak a rab–patronage ”égető kérdéseinek” megoldása, úgymint hogy miképpen kellene a rabsegélyező–egyleteket átalakítani, hogy azok a gyermek–patronage munkáját is elvégezhessék, holott az volt a meglátása, hogy azok megoldása végett hívták össze a kongresszust. Dr. Bernolák Nándor191 mindezek alapján elítélte az addigi rabsegélyezési 188

Az első patronage–kongresszus iratai és naplója. Pécs, 1907. 193. A Pécsett megtartott első országos patronage–kongresszus hatására a segélyezés formája módosult, mivel elsősorban a letartóztatott egyének elhagyott szegény sorsú családja számára igyekeztek a megélhetést biztosítani. 190 ANGYAL, 1909./a., 319. 191 Bernolák meglátása, hogy a modern büntetőjog túljutott azon az irányzaton, amely a bűntettes kiemelését kívánta. Gyengék védelmére helyezték a hangsúlyt és a különböző egyéneket a bűntettesek 189

84

formát és a patronage–munkát szűkebb körre akarta szorítani. A kongresszuson ugyanakkor egyesek egymással szembe állították a rab– patronage–t és a gyermekvédelmet, azonban dr. Finkey Ferencz véleményében kifejtette, hogy „ez a két feladat nemhogy kizárná, vagy alterálná, de a legtermészetesebben kiegészíti egymást”.192 A rabsegélyező–egyletek azonban a gyakorlatban a fiatalkorúak pártfogásával

kevésbé

foglalkoztak,

de

nagymértékben

fejlődtek

a

gyermekvédelmi bizottságok, amelyek a megalakított új patronage– egyesületek által mentő– munkálatot végeztek azáltal, hogy az elbotlott vagy már züllés útjára tévedt fiatalkorú mellé védőügyvédet, pártfogót rendeltek. A gyermekeket pedig az erkölcsileg rossz környezetből kiragadták és megfelelő helyen, tisztességes családnál, munkaadónál, vagy intézetben helyezték el.193 Balogh Jenő már az első kongresszuson megfogalmazta a fiatalkorúak védelme érdekében, hogy melyek azok a fontos kérdések, melyek a következő országos összejövetelen döntésre várnak. Elsősorban az erkölcsi romlás veszélyének kitett vagy züllésnek indult gyermekek és fiatalkorúak megmentésére kívánta kiterjeszteni a patronage–egyesületek munkásságát, amivel a jelenlevők egyöntetűen egyetértettek.194 Ennek érdekében elfogadták, hogy a rabsegélyező–egyesületek átalakításra vártak, illetve az újra szervezendő egyesületek működési körébe a fiatalkorúak pártfogását be kellett vonni.195 A kongresszus eredményeként – az azt követő két év alatt – a rabsegélyezéssel, illetve patronage–zsal foglalkozó egyesületek száma 26–ról 44–re szökkent fel,196 amelyek közül 38 jelentette be a szövetségbe való belépését. Angyal Pál szerint, ez a feltűnő szaporodás kétségtelenül annak tudható be, hogy akik a kongresszuson jelen voltak széles körben terjesztették más–más osztályaiba sorolták, amelyekkel szemben különbözőképpen kellett eljárni a gyakorlati ítélkezés terén, és társadalomnak is védekezni. 192 VARGA, 1909, 321. 193 ANGYAL, 1909./a., 319. 194 Az első Országos Rabsegélyező Kongresszus Iratai és Naplója, Pécs, 1907. 138. 195 ANGYAL, 1909./a., 320. 196 Az egyletek működésüket tekintve: 33 rabsegélyző–egyletre, 6 gyermekvédelmi bizottságra, 4 patronage–egyesületre különült el, valamint az erdélyi pártfogó egyletre, melybe 1908. december 8–án beolvadt a kolozsvári rabsegélyző–egylet.

85

a patronage eszméit, és meggyőzték a társadalmat a bűnözés veszélyeinek kitett egyének pártfogolásának szükségességéről.197

3. A fejlődés üteme

Angyal Pál az 1907. szeptember 6–án és 7–én Pécsett megtartott első országos rabsegélyző kongresszus ”Iratai és Naplója” kiadásakor bizakodva tekintette a jövőbe, hogy „a viták során felszínre került eszmék, valamint a hozott határozatok

mindenesetre

maradandó

nyomokat

fognak

hagyni,

és

jelentékenyen előmozdítják a hazai patronage–ügy fejlődését”.198 Egy év múlva visszatekintett, hogy megvizsgálja milyen változások történtek, és nem csalódott. Új – és többnyire teljesen modern alapokon – egyesületek jöttek létre a fővárosban és több vidéki városban, amelyek szakítottak a rabsegélyző egyesületek

konzervatív

pénzosztogatási

rendszerével:

az

erkölcsi

támogatásra, munkaközvetítésre, és az arra szorulók gazdasági megerősítésére helyezték a súlyt. A már korábban virágzásnak indult gyermekvédelmi intézmények is az újabb fejlődésüket a kongresszus hatásának köszönhették. Teljesen társadalmi alapon működő különböző gyermekvédelmi bizottságok nagyobb számban működtek. Angyal a kongresszuson előadásokat tartott és többször felszólalt. Legfőképpen arra kereste a magyarázatot, hazánkban milyen okok gátolták a patronage fejlődését. Mindig azt hangsúlyozta, hogy rabsegélyző és patronage ügyünk fejletlen, ami szerinte elsősorban arra vezethető vissza, hogy az addig tevékenykedő egyesületeink nagyon hivatalos jellegűek voltak, bürokratizmussal dolgoztak, és beérték az egyszerű pénzsegélyezéssel. Beszédeiben sürgette a modernizálást, és javasolta a társadalomnak a közvetlen munkába való bevonását. Az intézmény tevékenységét a konzervatívok szigorú kritikával illették, azonban Angyal bízott a magyar társadalom fogékony elemeiben. Nagy lelkesedés töltötte el, amikor a kongresszust követő hónapok a fáradságos munkáját igazolták.

197 198

ANGYAL, 1909./a., 319. Az első Országos Rabsegélyező Kongresszus Iratai és Naplója, Pécs, 1907. 12.

86

A nemzet megmozdult és egyre fokozódó érdeklődést mutatott a patronage–intézmények iránt. Angyal ennek ellenére nem vállalkozott az egész országban észlelhető fejlődés ismertetésére, azonban hasznos munkáját folytatva bemutatta a folyóiratcikkben a kongresszust követően, Pécsett létrejött két patronage egyesület eredményes működését. Fontosnak tartotta kiemelni a tevékenységük alakulását, mivel úgy ítélte meg, hogy a két intézmény beilleszkedett a nagy átalakulás előtt álló büntetőjogunk modern intézményei közé. Először a Pécsi Patronage–Kör bemutatására vállalkozott, amelyet 1908. január 30–án néhány lelkes pedagógus, iparos és kereskedő, valamint több jólelkű hölgy részvételével alakították. Elsősorban annak a feladatnak az ellátása érdekében hozták létre, hogy a pécsi királyi törvényszéki fogházban levő letartóztatottakat, és ezeknek a családtagjait, továbbá a szabadultakat, valamint az erkölcsi romlás veszélyének kitett vagy züllött gyermekeket erkölcsi és a különböző jótékony intézetek segélyével anyagi támogatásban részesítsék. A kör alapító–tagjainak száma 43, közöttük 12 hölgy. Mindenki aktívan kivette a részét a munkából, formális alapszabályok nélkül tevékenykedtek. Azonban kb. félévi fennállás után tervbe vették, hogy a működési kört, valamint a tagok jogait és kötelességeit röviden körvonalazó alapszabályokat készítenek. Legfőképpen azért, hogy az igazságügyi kormány némi támogatásban részesítse az egyesületet, amely elősegítette azt is, hogy a hatóságokkal is hatékonyabb érintkezhettek. A tagok munkaerejükkel járultak a nagy feladatok megvalósításához, majd az alapszabályban minimális évi tagsági díjat is meghatároztak. Működésűk főleg két irányban vett nagyobb lendületet: a fogházmisszió és a családtagok támogatása terén. A fogházmisszió körében a letartóztatottak időközi látogatása során arra törekedtek, hogy az elzártak erkölcsi tanításban, vigasztalásban részesüljenek, bomladozó családi kapcsolatokat megerősítsék.199

199

A Pécsi Patronage–Kör tagjai a királyi ügyész aláírásával és hivatalos pecséttel ellátott következő szövegű állandó igazoló jegyet kaptak: „N. N. ur (urnő) feljogosittatik a pécsi kir. törvényszéki fogházban levő férfi (nő) letartóztatottakat, a vizsgálati foglyok és előzetes letartóztatottak kivételével

87

A fogházfelügyelők együttműködtek az egyesülettel, így minden hónap elsején kimutatást küldtek, amelyből a Kör tagjai megtudták a legutóbbi hónapban beutalt letartóztatottakra vonatkozó legszükségesebb adatokat. Az adatok alapján minden letartóztatottról egyéni lapot készítettek, amelyet a pártfogónak adtak át,200 amit mindig a havonként tartott üléseken osztották ki. A tagok levélben, vagy az üléseken referáltak tapasztalataikról, és előterjesztették javaslataikat. Anyagi segélyezés keretében a rászoruló letartóztatott szabadulásakor szükséges összeget kapott, amelyet a Kör valamely jótékony intézettől, többnyire a Rabsegélyző Egyesülettől szerzett be. Azonban az odaítélt összeget nem bocsátották a szabadult kezébe, hanem a pártfogó közvetítésével használták fel, elsősorban a szükséges ruhaneműre, a nélkülözhetetlen élelmiszerekre, a tüzelőanyagra, a munkaeszközökre. A vidéken lakókat pártfogójuk lekísérte a vasúti állomásra, megváltotta menetjegyüket. A pécsi egyesület alapításától számítva összesen 226 letartóztatott részesült erkölcsi és részben anyagi támogatásban. A legtöbb nehézséggel a munkaközvetítés terén küzdöttek, mivel aránylag igen alacsony számban tudtak a szabadultnak munkát szerezni, előfordult, hogy kórházi szolgának ajánlották be, néhányat iparosnál, illetve vidéki mezőgazdaságban helyeztek el. A család–támogatás terén elég szép eredményeket értek el. Itt is jelentkezett probléma, mivel a vidéki pártfogók száma még csekély, ezért többnyire csak azokat a családokat gondozhatták, melyek Pécsett laktak. Angyal Pál a Kör eljárásának folyamatát is részletezte. A felkért párfogó többször ellátogatott az illető családhoz, buzdította, bátorította a gyermekeivel magára maradt nőt. Munkájuk során például reábeszéléssel, ellenőrzéssel, irányítással arra is törekedtek, hogy például meggyőzzék a nőt, férje iránti házassági hűségét meg ne szegje, illetve gyermekeit gonddal nevelje,

vasár– és ünnepnapokon délután 2–5 óra között meglátogatni és velük beszélni”. ANGYAL, 1909./a., 320. 200 Angyal Pál tájékoztatásul közölt egy egyéni lapot: „sz. M. András, született 1871. évi július hó 25– én Budapesten, ró n. kath. háziszolga, vagyontalan, nőtlen, legutóbbi lakóhelye: Mohács. Lopás büntette miatt két évi fegyházra Ítéltetett. Előzőleg büntetve volt: 1898. évben három évre, 1907. évben hét napra. Szabadul: 1910. évi augusztus hó 10–én.” ANGYAL, 1909./a., 320.

88

munkájával a meglevő kis vagyont a férj szabadulásáig megtartsa. Igyekeztek a nőnek munkát szerezni, a gyermekeket szükség esetén az állami gyermekmenhelyben helyezték el. A Kör működése alatt összesen 35 családot vett pártfogásba, és 83 gyermeknél gyakorolt ellenőrzést. A pártfogók kérdőívek kitöltésével segítették az eredményes munkát. Háromféle kérdőív kibocsátását tervezték, az egyik a letartóztatottak, a másik a szabadultak, amennyiben Pécsett maradtak, a harmadik a család pártfogóinak átadását tervezték. A szerzett információkat feldolgozva terjesztették be a javaslatokat a vezetőség, illetve az ülés elé. Másodsorban

Angyal

a

Pécs–Baranyai

Gyermekvédelmi

Bizottságot

ismertette. Néhány lelkes emberbarát kezdeményezésére és részvételével 1908. február 8–án jött létre, feladatául tűzte ki, hogy a züllésnek indult és az erkölcsi romlás veszélyének kitett fiatalkorúak közül különösen azokat veszik pártfogásába, akik a büntetőtörvénykönyvvel összeütközésbe kerültek. Legtöbb esetben ezek az ifjak a letartóztatási intézetbe kerültek. A védelmi működést a bizottság védelmi osztálya, a patronage tevékenységet pedig annak pártfogó osztálya végezte. Félévi működést követően 93 tagból állt a szervezet, akik közül 40 a védelmi osztályban, 53 pedig a pártfogó osztályban tevékenykedett. Tagjaik között 28 vidéki volt és 12 hölgy.201 A bűnösség elleni küzdelemben a figyelem egyre inkább a fiatalkorúak felé irányult, ezáltal keresni kezdték az okokat, amelyek a gyermeket a bűn lejtőjére sodorták. Hamar felismerték, hogy bűnösségüknek tényezői többnyire, nem egyéniségükben, hanem a romlott környezetben lelhetők fel. Vizsgálták az ilyen korban lévő elkövetőkkel szemben alkalmazott büntetések vagy egyéb eljárási módok hatását. Megállapították, hogy a büntetési eszközök a bűntettes fiatalkorúak irányában nemcsak hatástalanok, hanem

201

Angyal Pál a pártfogó osztály működését is összefoglalta, az alábbi statisztikai adatok alapján. Az összes pártfogásba vett fiatalkorúak közül háromnál nem volt szükség semmiféle beavatkozásra, mert megállapították, hogy gyermekcsínyt követtek el, és pártfogolt jó környezetben nevelkedett. Öt gyermek szintén a családjában maradhatott, illetve a munkaadónál, de egy ideig felügyelet alatt tartották, és bizonyos erkölcsgyámi gondozásban részesültek. Kettőt más családnál, illetve munkaadónál helyeztek el, ezeket állandó ellenőrzés alatt tartottak. Hármat a pécsi állami gyermekmenhely kötelékébe vettek fel, akiket vidéki telepen helyeztek el. Egy ifjút a székesfehérvári javítóintézetbe utaltak be.

89

egyenesen károsak, mert kevéssé használják fel a javító nevelés eszközeit. Általában rövid idő után ismét visszabocsátották az elítéltet a régi környezetébe, ahol tovább züllött a valódi bűntettesekkel együtt. Mindezek alapján kötelességükké tették, hogy a törvényes keretek között mindent megtegyenek a fiatalkorú bűntettesek megmentése érdekében. A bizottság ezt a nemes célt igyekezett megvalósítani. Védőt kért fel a bíróság vagy rendőri hatóság elé idézett fiatalkorú mellé, azért, hogy a büntetés alól lehetőleg felmentsék, illetve a büntetés kiállása után pártfogó kezelésnek vessék alá. Megszervezésétől kezdődően összesen 14 fiatalkorút, közöttük két leánygyermeket vettek pártfogásba. Működésüket egy eset kivételével mindig hivatalos értesítés alapján kezdték meg, amelyek a pécsi királyi ügyészségtől, az ügyészi megbízottól, a járásbíróságoktól, és a rendőrfőkapitánytól érkeztek. Felkért védők közreműködése négy esetben felmentésre, illetve az eljárás megszüntetésére vezetett, tíz esetben rövidebb büntetés volt az eredmény. Bizottság tervezte, hogy záros határidőn belül a pécsi királyi főügyészség területén levő többi királyi ügyészségekkel kapcsolatban is megalakítja ezeket a bizottságokat. Ennek fejleményeként 1908. március 13–án a Szekszárd– Tolna

megyei,

május

19–én

pedig

a

Kaposvár–Somogy

megyei

Gyermekvédelmi Bizottságokat állították fel, amelyek hasonló céllal és szervezettel működtek, mint a pécsi. Ezt követően Nagy–Kanizsán hasonló törekvést indítottak el. Angyal Pál meglátása, hogy a főváros után a pécsi királyi tábla területén volt a talaj legjobban előkészítve ahhoz, hogy a büntető novellának a fiatalkorúakra vonatkozó része zökkenőmentesen 1910. évi január elsején életbe léphessen.202 Az első Kongresszus meghozta az előrelépést, hiszen a létrehozott egyesületek 1908. év végén megalakították a Patronage Egyesületek Országos Szövetségét Budapesten, az Igazságügy minisztérium épületében. Központi feladata203 a

202

VARGA, 1909, 376–377. A szövetség alapszabályainak 2. §–a határozta meg annak célját és feladatát: „A Szövetség célja előmozdítani a patronázsügy fejlődését; feladata: biztosítani a Szövetséghez tarozó rabsegélyező és patronázs kérdéseivel foglalkozó más egyesületek kölcsönös együttműködését; szorgalmazni és elősegíteni új egyesületek alapítását; képviselni a patronázs érdekeket a közvélemény és közhatalom előtt.” ANGYAL, 1909./a., 320. 203

90

patronage–ügy országos szervezése, emellett szövegezte az Országos Patronage–Tanács szabályzatának tervezetét, amelyet az igazságügyi és belügyi minisztereknek bemutatott. Az Országos Szövetség bebizonyította, hogy minden vonatkozásban megfelelt alapítói célzatának, hiszen rövid időn belül megrendezte az első országos rendezvényét. Az előkészítő munkálatoknak köszönhetően a II. Országos Patronage–kongresszust 1909. szeptember 10. és 11–ére hívták össze a Magyar Tudományos Akadémia székházába.204 Mint tanácskozó és határozó fórum megvizsgálta, hogy az erkölcsi veszedelemben forgó egyének oltalmán és támogatásán fáradó egyesületek és intézetek működése helyes irányban és a megfelelő

eszközökkel

fejlődött,

valamint

biztosította

közöttük

az

együttműködést. A pécsi rabsegélyző–kongresszuson felmerült kérdések is hatottak az új tanácskozásra, mivel azon számos reformeszmét indítottak útjára és a meghozott határozatok nyomán újabb egyesületeket alakítottak, amelyek már részt vettek a második kongresszuson. Amíg az első alkalommal összegyűlt egyesületek által elfogadott határozatok segítették, hogy hazánkban helyesebb mederbe tereljék a patronage–munkásságot, addig a második összejövetel napirendi pontjai között elsősorban a szervezeti problémák legsarkalatosabbjai szerepeltek. Ennek értelmében az országos fórumon először került megvitatásra a rabsegélyző–egyesületek működési körének kiterjesztésének a javaslata. Különösen azért, mert a büntetőnovella az államra és a társadalomra új karitatív feladatok megoldását helyezte, amelyek megvalósítását a második kongresszuson tárgyalhatták meg. Az új módszerek alkalmazásának kérdése azonban szembe került a régi rendszer híveinek álláspontjával. A nagy értékű előkészítő iratokban közölt adatokból ismeretessé vált, hogy hazánkban az újítás, és a patronage–tevékenység feladatainak végzésére nagy energia, munkakészség állt rendelkezésre.205 Sok reményt fűztek a második kongresszushoz, mivel a napirendre tűzött kérdések gyakorlatiasak, és bíztak abban, hogy az első összejövetelen

204 205

BALOGH, 1909./b., 317. A II. Országos Patronage–Kongresszus. Jogtudományi Közlöny, 1909. 38. sz. 329.

91

meghozott határozatok a patronage–ügy fejlődését eredményezik azáltal, hogy az önvédelmi munka lényegéről, feladatairól a társadalom széles rétege tudomást szerzett. Angyal Pál szerint a társadalom nem tarthatta távol magát a bűnösség tényezőivel szemben folytatott küzdelemtől és a patronage körében is közre kellett működnie.206 A patronage–tevékenység ugyanis magába foglalta a szabadultak és a züllött fiatalkorúak megmentését, bűnözéstől való megóvását. Valóban ismét nagy eredményt könyvelhetett el a kongresszus, mert nagyon nagy érdeklődés fogadta hivatalos, és társadalmi körökben egyaránt az újra összeülő egyesületek tevékenységét, döntéseit. Az országos gyűlés jelentőségét fokozta, hogy királyi védnökség alatt folyt le és különösen kiemelték a király képviseletében József főherceg kongresszust bevezető beszédét, amely messze felülhaladta a szokásos megnyitóbeszédek sablonjait, ugyanis hirdette azokat az elveket, amelyeket a modern büntető jogtudomány megvalósítani törekedett, és amelyeknek Magyarországon első előfutára a büntető novella volt. Így a legmagasabb helyről nyert elismerést azok az új elvek, amelyek szerint nemcsak a megtorlás, hanem a megelőzés, valamint nemcsak a büntetések, hanem azok a rendszabályok, amelyek a büntetést helyettesítették és követték, mindenképpen fontosabbak, mint maga a büntetés. Nem vitatták, hogy a társadalomnak éber figyelemmel kellett kísérnie azt az egyént, aki a bíróság elől távozott. Ha a feladat elől mégis kitért, akkor a szükséges óvóintézkedések elmulasztása által a bűntettesek egész légióját szervezték. Az államnak elsősorban azt az utat kellett választania, amely által ellenségeiből magának hasznos tagokat tudott nevelni.207 Az uralkodói eszmemenetet követte Rickl Gyula elnöki megnyitó beszéde. Megállapította a sajnálatos tényt, hogy a bűnözés nem csökkent, sőt különösen a fiatalkorú elzüllöttek és bűntettesek száma nagymértékben szaporodott, továbbá rámutatott a preventív tevékenység nagyon nagy fontosságára. 206 207

ANGYAL, 1909./a., 320. valamint ANGYAL, 1909./c., 488. A II. Országos Patronage–Kongresszus. Jogtudományi Közlöny, 1909. 38. sz. 330.

92

Elsősorban kiemelte a megelőzés politika jelentőségét a fiatalkorúaknál, ennek keretében

javasolta

a

romlott

környezetből

eltávolításukat,

esetleg

gyógypedagógiai intézetbe utalásukat. Hangsúlyozta felszólalásában, hogy a legtöbb esetben a bűncselekmények elkövetőivel szemben nem büntetés alkalmazásával érhetnek el eredményt, hanem enyhébb eszközökkel is javulást biztosíthattak.208 Balogh Jenő azzal magyarázta, hogy a magyar társadalom a patronage munka iránt nem lehet közömbös, mert még „Ő Felsége a király kegyes volt a kongresszus legfőbb védőségét elvállalni. Ő Felségének helyettese, József főherceg és utána az igazságügy miniszter, mint tiszteletbeli elnök megnyitó beszédeikkel külsőleg is kifejezésre juttatták azt a jelentőséget, amelyet a legelső magyar ember és a kormány ez ügynek nemzeti művelődési és emberbaráti szempontból is tulajdonítanak”.209 Meghívták a kongresszusra a kormány, az érdekelt polgári és katonai hatóságok küldötteit, több mint kétszáz egyesület képviselőit és a kongresszusnak több száz működő tagjait. A legkülönbözőbb társadalmi rétegek képviseltették magukat, ami arra engedett következtetni, hogy nemcsak a rabsegélyző–egyletek vezetőségei, de a legkülönbözőbb körök, olyanok is, amelyek a hivatalos élettel semmiféle összeköttetésben nem voltak, felkarolták a patronage–tevékenységet, és készséggel álltak a nemes eszme szolgálatába. A kimagasló számú részvétel miatt Balogh remélte, hogy az elfogadásra kerülő határozatok és a büntető novellának a fiatalkorúakra vonatkozó szabályainak hatályba lépése a hazai patronage–ügy fejlődésében új korszakot fognak nyitni. Az országos ülés továbbra is a legfontosabb feladatok megvalósítását a rabsegélyző–egyletektől várta, amelyek addig is fontos missziót teljesítettek. A kongresszus vállalta, hogy a rabsegélyző–egyletek működését átalakítja annak érdekében, hogy az eddigi munkásságot a patronage szélesebb köreire ki tudják terjeszteni. Annak ellenére, hogy a patronage–tevékenységet 208

209

A II. Országos Patronage–Kongresszus. Jogtudományi Közlöny, 1909. 38. sz. 330. BALOGH, 1909./b., 317.

93

továbbra is állami feladatnak tekintették, a társadalom tagjaira is fontos szerep jutott, elsősorban annak megoldásakor, hogy a letartóztatási intézetekből szabadultak kellő munkahelyet találjanak. A kongresszuson felmerült eszmék elegendő anyagot szolgáltattak a patronage–ügy művelőinek, elősegítve, hogy a nemes munkájuk új irányokban folytatódjon. Az összes felszólalásokat a kiadott kongresszusi napló közölte. A kongresszus vezérei élén, mint a legfőbb mozgató erők, Rickl Gyula és Balogh Jenő fáradoztak.210 A kongresszus központi kérdéseit többen előre meghatározni igyekeztek. Balogh szerint azokat az alábbiak fogják képezni: a letartóztató és javító intézetekben,

illetőleg

a

fiatalkorúak

külön

fogházaiból

szabadultak

elhelyezésének és munkához juttatásának helyzete. Balogh és a nézeteit követők a patronage szó értelmében az egyletek tevékenyégi körét tágabban határozták meg. Ennek értelmében az elbocsátott rabok mellett, akiknek érdekében a rabsegélyezést végezték, másokra is ki akarták terjeszteni a mentő és felemelő tevékenységet. Így az elítéltek családtagjaira, akiknek támogatását szintén nem lehetett a rabsegélyezés fogalma alá vonni, főleg pedig züllés veszélyének kitett vagy bűncselekményt elkövetett fiatalkorúakra, akiknek támogatására a legnagyobb súlyt helyezték. Mindezek eredményezték, hogy a kongresszus legfontosabb feladatává tűzték ki, hogy megtalálják a módját és eszközeit annak, miképp lehet az addigi rabsegélyző egyesületek szűkebb körű munkásságát a patronage–működés szélesebb köreire kiterjeszteni. A fiatalkorúak bűncselekményeinek új büntetőjogi megítélése érdekében, ezért több vidéki egyesület alapszabályát és működésének körét akarták megváltoztatni. Különösen azokon a helyeken, ahol a fiatalkorúak bíróságai előtt nagyobb számban tartottak tárgyalásokat, illetőleg a fiatalkorúak külön fogházából több kísérletileg kihelyezettnek vagy feltételesen szabadságra bocsátottnak elhelyezése merült fel, annak érdekében, hogy egyletek olyan tagokkal tevékenykedjenek, akik az erkölcsi romlás veszélyének kitett 210

A II. Országos Patronage–Kongresszus. Jogtudományi Közlöny, 1909. 38. sz. 330.

94

fiatalkorúak

megmentésének

munkáját

felvállalták.

Ugyanis

ezt

a

tevékenységet Budapesten, a fiatalabb működő tagok, és a kerületi elöljáróságok útján jelentkezett tagok is végezték, már több mint félév óta.211 Az előbbiekhez kapcsolódó fontos feladattá vált, hogy a javító nevelésnek és a szabadságvesztés büntetésnek fő célját is meghatározzák a budapesti kongresszuson, annak érdekében, hogy az illetőt társadalmilag hasznossá tudják tenni. Felismerték, hogy ezt csak az által érhetik el, ha szabadulás után képes tisztességes munkával önmagát fenntartani. Herczeg Ferencz „A kivándorló” című művében költői intuícióval jellemezte, hogy a munka útján kell az illetővel megismertetni a benne rejlő legnagyobb értéket, az ember munkaerejét és ez által felidézni azt az átváltoztatást, amelyet korábban csak az erkölcsi oktatástól vártak. Balogh Jenő éppen ezek miatt úgy foglalta össze a második, budapesti kongresszus feladatainak jelentőségét, hogy „a gyengéknek, elhagyatottaknak támogatása korunk állami és társadalmi életének egyik felemelő jelensége.”212 Az állam polgárait felvilágosították,

hogy

a

szabadultak

legtöbbször

egyáltalán

nem

veszedelmesek a munkaadó érdekeire nézve, másrészről pedig olyan munkavégzési helyeket kerestek, amelyek biztosították a szabadultnak a saját fenntartását. Ezeket a budapesti állami munkaközvetítő intézet igazgatója, Létay miniszteri tanácsos, dr. Gáll Endre királyi ügyész és dr. Horváth Dániel, a kongresszus titkára világították meg. A kérdéskörök megoldása érdekében a kongresszus előkészítő bizottsága meghívta a munkaadók szervezeteinek vezetőségeit, és érintkezésbe lépett több mint száz ipartestület, iparos egylet és a munkaadók szövetségeinek képviseletével és közvetítőjével. dr. Márkus Dezső213 a legsürgősebb feladatok egyikének a foglalkoztató műhelyek felállítását tartotta, amelyekben munkát kaptak a szabadultak mindaddig, amíg a végleges elhelyezésük meg nem történt. Köztudott, hogy a munkanélküliek mindig nagy létszámúak, így nem féltek attól, hogy nem tudnak kit

211

BALOGH, 1909./a., 265–271. BALOGH, 1909./b., 318. 213 királyi ítélőtáblai bíró 212

95

foglalkoztatni.214 Munkaalkalmak szerzése végett összeköttetésbe léptek a földművelésügyi

minisztérium

munkásügyi

osztályában

működő

munkaközvetítővel. Az el nem helyezhető mezőgazdasági munkásokat pedig közmunkáknál alkalmazták. Helyesen ismerték fel, hogy elsősorban az államnak, a törvényhatóságnak és a nyilvános üzemeknek az együttműködése segíthette, hogy a büntetett előélet ne legyen kizáró ok az olyan foglalkozások köréből is, amelyek nem bizalmi jellegűek. Természetesen a munkaadás gyakran könnyebben történt a szabadult rendes lakóhelyén kívül. Varga Nagy István215 Baloghhoz hasonlóan összegyűjtötte az 1909. évi kongresszus feladatait. Legelső helyre tette a még Pécsett megfogalmazott feladatot, azt, hogy a központi szervezetet a kormány felállítsa, annak érdekében, hogy az irányítás és a munka összehangolt legyen. Ezt a munkát Balogh Jenő egyetemi tanár, kezébe tették, aki Varga szerint a magyar patronage–ügy legkiválóbb előharcosa, ezért nagy tudása, és egyénisége által legalkalmasabb arra, hogy az ellentéteket elsimítsa. A második feladatul a gyermek–patronage és rab–patronage vezetői közötti összhang helyreállítását jelölte meg. Ennek elérése érdekében Varga szerint az országos szövetségi bizottságban megüresedett helyeket a régi rabsegélyző–egyletek munkásaiból kellene betölteni. A kongresszusnak mindenki számára egyértelművé és elfogadhatóvá kellett tennie, hogy a gyermek–patronage és a rab–patronage is fontos, hiszen a kriminalitás ellen való védekezésre épp annyira szükséges a nagykorúaknál, mint a gyermek bűnösöknél. A gyermek–patronage egyes képviselői azonban a rab–patronage és a rabsegélyező egyletek érdemeit nem ismerték el. Varga mindezt azzal magyarázta, hogy a gyermek–patronagenak és támogatóinak szembesülniük kellett az angol–amerikai mintára bevezetett új jogintézménnyel, a fiatalkorúak bíróságaival. Ezek a fővárosban már életbe léptek, országszerte pedig 1910. január 1–én kezdték meg működésüket. A törvény tervezői azonban maguk is elismerték, hogy ezeket csak ott tudták 214

A II. Országos Patronage–Kongresszus. Jogtudományi Közlöny, 1909. 38. sz. 329. Varga Nagy István 31 oldal terjedelemben mutatja be a patronage–tevékenységet a Rabsegély ügyünk reformja. Taizs József Könyvnyomdájában, 1907–ben megjelent munkájában. 215

96

sikeresen kiépíteni és működtetni, ahol a táradalomnak megfelelő szervezete és ahol alkalmas, felügyelő (pártfogó) tisztviselőket tudott rendelkezésre bocsátani. Varga megítélése, hogy elfelejtették a törvényhez a talajt a társadalomban előkészíteni, ugyanakkor nem akarták az életbeléptetést úgy, amint Hollandiában, egy–két évre elhalasztani. Negatívumként kiemelte, hogy a novellának a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezéseit nem ismerhették meg szélesebb körben, míg például a lopásra, csalásra, kerítésre, feltételes elitéltetésre vonatkozó intézkedések a napi sajtóban nagy gyakorisággal megjelentek. Nem ment át a köztudatba, a jogászok közül is elsősorban csak a büntető jogászok érdeklődtek iránta. Nem ismerték a törvényt a bíróságok, a fiatalabb jogásznemzedék sem. A patronage egyesületek országos szövetsége az ország 32 helyén, ahol még azelőtt nem működött rabsegélyező–egylet, megalakították az új patronage– egyesületeket,

a

korábban

felállított

rabsegélyező–egyleteket,

átformálták azért, hogy a gyermek– patronage–munkát is elvégezzék.

pedig 216

A

kongresszuson az is megoldásra várt, hogy a létesítendő alapszabályokban az egyletek munkáinak korlátot és keretet szabjanak, azért, hogy az állami gyermekmenhelyek és a gyermekvédő liga tevékenységeit ne vonják el. A kongresszusnak biztosítania kellett a szövetséghez tartozó rabsegélyező, és a

patronage

kérdéseivel

foglalkozó

más

egyesületek

kölcsönös

együttműködését. Azonban ezt nehezen oldhatta meg, mivel a patronage– inzétménynél a felekezetek hatása erősödött. Schell Antal, egerági római katolikus esperes–plébános a paptársainak a javító rendszerről és a patronage– ról írt tanulmányában, a papság részére követelte az összes patronage– teendőket mint karitatív munkát, és külön választotta a világi és az egyházi patronage–t.217 Az irányzat azonban a világiak körében ellenvetést hozott, mivel nem támogatták, hogy a felekezetiség tért hódítson ebben a tevékenységben. Elképzelhetetlennek tartották, hogy a papság feltételekhez

216 217

VARGA, 1909, 321– 324. Pécsi rabsegélyező–egylet évkönyve. Pécs, 1907. 5–6.

97

kötné a segélyüket, és csak saját híveiknek nyújtanának szolgáltatást, gondoskodást. 218 Bernolák Nándor219 azonban úgy vélekedett, hogy a sokoldalú és mélyreható patronage munkához az előfeltételeket csak a vallásfelekezeti alapon szervezett, és az egyházakra támaszkodó egyletekben találhatták. Alapító tagja volt a Kassai Katolikus Patronage–Egyesületnek,220 amely 1908. decemberben alakult meg. Az Egyesület preventív tevékenységet fejtett ki annak érdekében, hogy elkerüljék a gyermekek züllését és iskolakerülését, gondoskodott a fiatalkorú terheltek felügyeletéről, tagjai fogházmissziós tevékenységet folytattak, valamint gondoskodtak a szabaduló fiatalkorúak elhelyezéséről. Fokozatosan a patronage mint gyűjtő fogalom jelentkezett, mivel az összes társadalom–védelmi intézmények és intézkedések megjelölésére használták. A már érintett gyermekvédelem egyik része tehát szintén a patronage körébe esett. Az arra szoruló gyermek, illetve fiatalkorú pártfogót kapott, aki megállapította annak erkölcsi állapotát és életviszonyait, gondoskodott annak megmentéséről

más

családba,

menhelybe

vagy

javítóintézetbe

való

elhelyezésével. A fiatalkorú bűntettes védője, és annak pártfogója együtt igyekezett a tisztességes élet útjára visszavezetni. A szabadult vagy kihelyezett állandóan pártfogójának felügyelete alatt állt. A patronage–tevékenység még kiterjedt a börtönlakók istápolására, mint börtön–misszió, a letartóztatottak családtagjainak, valamint a börtönviselt rabok tényleges segélyezésére, például pénz, ruhanemű, szerszámok kiosztása, úti jegy megváltása. A patronázs–tevékenység körének kitágítására irányuló törekvés egyre nagyobb lendületet vett, és a munkálkodásuk révén kibontakozott megelőzési 218

VARGA, 1909, 321– 324. Kassán az oktatási feladatok mellett rendbe szedte a jogakadémia 30 ezer kötetes könyvtárát, illetve nagy figyelmet fordított a diákság szociális ügyeire és önképzésére. Igen tevékenyen kivette a részét azokból a mozgalmakból, amelyek a nyomor leküzdése révén kívánták a bűnözés megelőzését biztosítani. A fiatalkorú bűnözés egyik legjelesebb szakértőjeként, ekkor kapcsolódott be az ún. patronage–mozgalom irányításába is, amelynek szellemi atyja Balogh Jenő volt. In: A Kassán, 1911. szeptember hó 17–19. napján tartandó III. Országos Patronage–Kongresszus iratai. 1911. július 2., Kassa, 1911. 93. 220 Bernolák Nándor: Jelentés a Kassai Katholikus Patronage–Egyesület működéséről. In: A Budapesten 1909. szeptember hó 10. és 11–én tartandó II. Országos Patronage Kongresszus iratai. 1909. augusztus 3., Budapest, 1909. 144–149. 219

98

eszmekör egyre fokozódott. Bernolák és az Egyesület ebbe az irányba ható aktivitását mutatta, hogy a III. Országos Patronage–Kongresszust 1911. szeptember 17. és 19. között Kassán rendezték meg, s az előkészítő bizottságnak a fiatal jogakadémiai tanár is tagja volt.221 Bernolák a mozgalmon belül nagy tekintélyt vívott ki magának, több külföldi konferencián

képviselte

Magyarországot.

Részt

vett

a

fiatalkorúak

bíróságainak első nemzetközi kongresszusán Párizsban (1911. június 29.– július 1.), valamint az V. nemzetközi patronage–kongresszuson Antwerpenben (1911. július 16–21.). Ezeken a kongresszusokon több önálló és kollektív indítványából lett határozat. Javasolta például a párizsi ülésen annak szorgalmazását, hogy „az illetékes hatóságok főleg a tanítókat és a tanítónőket nyerjék meg a patronage ügyének, s azokat e téren szerzett érdemeikért erkölcsi elismerésben és anyagi jutalmazásban részesítsék.”222 A magyar küldöttek Antwerpenben kezdeményezték egy negyedéves nemzetközi folyóirat kiadását is a fiatalkorúak bíróságait illetően felmerülő kérdések tárgyalására. A kongresszus kimondta a feladatkör hivatásos bűntettesekre való kiterjesztésének szükségességét. Irk Albert megítélése, hogy a kriminálpolitika fokozatos kiépülése szükségképpen maga után vonta a patronage–tevékenység határainak kibővítését. Ez által a kriminalitás elleni célszerű küzdelem egységes rendszerébe harmonikusan illeszthették bele a patronage–t. A modern kriminálpolitika az osztályozás és az egyénítés minél tökéletesebb megvalósítására törekedett. A fiatalkorúnak és gyermeknek egyéniségét diagnosztizálni, vagyis az osztályozást, mint a célszerű intézkedések előfeltételét keresztülvinni csak úgy tudták, ha a patronage, vagy a hatóság elé került gyermek vagy fiatalkorú elzüllésének, csavargásának, bűnözésének vagy prostitúciójának okait először tüzetesen megállapították.

221

A Kassán, 1911. szeptember hó 17–19. napján tartandó III. Országos Patronage–Kongresszus iratai. 1911. július 2., Kassa. 1911. 93. 222 A Kassán, 1911. szeptember hó 17–19. napján tartandó III. Országos Patronage–Kongresszus iratai. 1911. július 2., Kassa. 1911. 102., 107.

99

A fiatalkorúak és gyermekek megmentésére, illetve átalakítására irányuló erőkifejtés legnehezebb és egyúttal legfontosabb mozzanatának tekintették a fiatal elkövetők egyéniségének megállapítását. Ennek elérése érdekében elkülönítéssel, majd kísérleti családba való helyezéssel, illetve felügyelet melletti próbára bocsátással igyekeztek eljárni. Angyal – a III. patronage kongresszuson – már ezeknek a tevékenységeknek állami feladatként történő ellátása mellett döntött.223 Irk Albert úgy vélekedett, hogy abból a nemzetközi tevékenységből, amelyet a patronage kiépítését szolgáló eszme kibontakozása érdekében fejtettek ki, méltó szerep jutott a magyar államnak és hazánk társadalmának.224 Ez a felfogás termékenyítően hatott a fiatalkorúak büntetőjogi helyzetének szabályozására, valamint a modern gyermek– és ifjúságvédelmi rendszer kialakítására. Az első világháború megtörte a patronage–munka fejlődési ívét, különösen azáltal, hogy a hadi állapot megakadályozta a negyedik kongresszus összehívását. Ennek célja már a pártfogó tisztviselői létszám emelése, és a pártfogók képzése lett volna.225 A

magyar

szakemberek

is

meghonosították

a

legjelentősebb

reformgondolatot, a bűncselekmények megelőzését. 1909–ben írta Balogh Jenő: „Jobb, okosabb és olcsóbb a büntetendő cselekményeket megelőzni, mint büntetni”.226 A cél megvalósításához a büntetések szigorításán túl a leghatékonyabb eszköz a jó szociálpolitika volt, vagyis az állami és társadalmi megelőző tevékenység feladata a veszélyeztetett fiatalkorúak pártfogásba vétele. Ezt nevezték patronage–nak. Az állami szervek mellett a gyermekvédelemben társadalmi szervezetek is részt vettek, patronage– tevékenységet folytattak. Kötelességük lett a preventív gyermekvédelem, azaz a még bűncselekményt el nem követett, de elhagyatott fiatalkorúak nevelése, pártfogása. A hazai patronage–mozgalom a rabsegélyező egyesületek munkájában gyökerezett, amelyeknek célja a bűncselekményt elkövetett

223

VARGA, 1913, 275. IRK, 1915, 131. 225 FINKEY, 1915. 385. 226 BALOGH, 1909/a., 242. 224

100

személyek társadalomba való visszailleszkedésének elősegítése volt. Az első rabsegélyező egyesület 1874–ben, Budapesten alakult, majd a legjelentősebb a Pécsi lett, amelyet 1907–ben alapítottak a Pécsi Első Országos Rabsegélyező Kongresszus megtartásakor. A kongresszus foglalkozott a fiatalkorúak pártfogásával és a rabsegélyezés reformjával. 1908–ban felállította az egyesületeket tömörítő központi szervet. Ez a Patronage Egyesületek Országos Szövetsége néven működött, fővédnöke I. Ferenc József lett. A Szövetség az egyesületek közti együttműködést javította, és újakat is alapított. A patronage– tevékenységet folytató egyesületek a bűnmegelőzés szempontjából jelentős intézményeket,

főként

fiatalkorúak

javítására–nevelésére

alkalmasakat

alapítottak, tartottak fenn.227 A reformmozgalom hatása nemcsak az európai, hanem a magyar büntetőjogra is rányomta bélyegét. A fiatalkorúakra vonatkozó büntető szabályozás jelentős változáson ment keresztül. A megelőzés és az egyéniesítés elveinek kiemelése, valamint a nevelés szerepének hangsúlyozása által a gyermek– és ifjúságvédelem alapjait is letették. A reformmozgalom a bűntettes fiatalkorúakkal szemben alkalmazott szankciók célját a nevelésben határozta meg. „Nem a virgács vezet célhoz, – ahogy Balogh Jenő is vélekedett – hanem a hosszabb tartalmú átalakító nevelés.” Ez alatt nem csak az értelem fejlesztését értették, hanem az akarat és jellem helyes irányú alakítását is.228

227 228

MEZEY, 1996. HORVÁTH, 1915, 282–287.

101

III. AZ 1908. ÉVI BÜNTETŐ NOVELLA KODIFIKÁCIÓJA

1. A hazai kodifikációs kísérletek

A századfordulót követően Európában a reformmozgalom következtében új törvények születtek a fiatalkorúak büntetési rendszerének szabályozására. Az 1878. évi V. tc. a büntetőtörvénykönyv (Btk.) valamint a kihágásokról szóló 1879. évi XL. tc. (Kbtk.) elsősorban a korabeli német, osztrák, francia, olasz és belga büntető törvényhozás és büntetőjogi tudomány fejlődési eredményeit dolgozták fel. Mindkét törvénykönyv 1880. szeptember 1–jén lépett hatályba – 1880. évi XXXVII. tc.229 által – és a közel három évtized eltelte alatt a büntetőjog tudománya, valamint a külföldi büntető törvényhozás több irányban nagy haladást értek el. Az akkor hatályos magyar joganyag ellen többféle kifogást emeltek és heves támadásokat intéztek. A gyakorlati alkalmazás is rámutatott a rendelkezések jelentős hiányosságaira és szembetűnő hézagaira. Elsősorban kiemelendő az a legfőbb fogyatkozása büntetőjogunknak, hogy valamennyi bűntettesre, nevezetesen a fiatalkorú, az alkalmi bűntettesekre, valamint a megrögzött, szokásszerű gonosztevőkre ugyanazon tudományos

büntetési kutatások

eszközöket által

rendelte

megállapítható,

alkalmazni.230 hogy

mind

A

korabeli

a

büntető

törvényhozás, mind a büntetés végrehajtása körül különösen súlyt kellett helyezni a bűntettesek egyéniségére, valamint arra, hogy a büntetendő cselekmények elkövetése és számuknak növekedése a megelőzés és a büntetés végrehajtás eszközeivel lehetőleg visszaszorításra kerüljenek.231 Hazánkban a Csemegi–kódex hatályba lépését követően szerzett gyakorlati tapasztalatok és a reformerek gondolatai ösztönözték az igazságügyi kormányt, amelynek nyomán 1880–tól az elkezdett foglalkozni a

229

2. § értelmében: „E határnaptól kezdve hatályukat vesztik a törvényeknek, rendeleteknek, szabályoknak és szabályrendeleteknek mindazon rendelkezései, továbbá a szokásjognak mindazon megállapitásai, melyek a magyar büntetőtörvénykönyvek intézkedéseinek tárgyát képező valamely cselekményre vagy mulasztásra büntetést határoznak.” 230 KI. 1907. XIV. 566. 419. 231 KI. 1907. XIV. 566. 420.

102

novella kérdésével. Az új irányok erélyesen követelték többek között a fiatalkorúakkal való külön bánásmód bevezetését.232 Így már az 1888. év májusában megindította a Btk. kiegészítésére és módosítására vonatkozó előmunkálatokat, a képviselőház Igazságügyi Bizottsága pedig a büntetőjog reformjának kérdését az 1890–es évek óta előtérbe állította. Mindez eredményezte, hogy az igazságügyi kormány egymást követően több szakférfit bízott meg a novella előkészítésével. 1891–ben Schedius Lajos szerkesztette az első tervezetet. Ezeket látva, nem volt meglepő, hogy Szilágyi Dezső igazságügy miniszter 1892. május 18–án már beterjesztette az első novellajavaslatot a parlament elé,233 amely a fiatalkorú bűntettesekkel szemben már a javítás–nevelés eszméjére helyezte a hangsúlyt, és szabadságvesztés helyébe erkölcsi büntetéseket léptetett, valamint a korhatár felemelésére törekedett. Sajnálatos, hogy nem emelkedett törvényerőre, mivel sem a képviselőház, sem annak igazságügyi bizottsága érdemben nem foglalkozott vele, mert más nagy jelentőségű javaslatok vártak elintézésre, így ez a novelláris munkálat még bizottsági tárgyalás alá sem került. 234 Erdély Sándor igazságügy miniszter az 1895. évi igazságügyi költségvetés tárgyalása alkalmával az 1892. évi javaslatot visszavonta és újabb törvényelőkészítő munkálatokat indított meg, vagyis a kódex revíziója továbbra is napirenden maradt. Így a büntetőtörvénykönyvek módosítása és kiegészítése tárgyában már 1898–ban nagyobb terjedelmű tervezetet készítettek elő. 1900–ban Plósz Sándor igazságügy miniszter által összehívott tanácskozás a novella terjedelmének a kérdését tette tárgysorra, és elfogadta Balogh Jenőnek azt az álláspontját, hogy először a Btk. lényegesebb hibáit pótolják ki a tervbe vett novella által. 1903–ban Angyal Pál és Finkey Ferenc jogtanárok szerkesztettek egy–egy becses tervezetet, amelyek sajátossága, hogy több helyen gyökeresebb

232

KI. 1907. XIV. 566. 419. GERŐCZ, 1912, 57. 234 Szilágyi Dezső tárgyba vágó tevékenységére: ANTAL, 2010., STIPTA, 1995., STIPTA, 2004. 233

103

reformokat is felöleltek. A szakférfiak munkáit az igazságügyi miniszter által összehívott szaktanácskozások tüzetesen megtárgyalták.235 1902–ben a Csemegi–kódex módosítását Plósz Sándor igazságügyi miniszter megbízásából Balogh Jenő egyetemi tanár szerkesztette angol és amerikai eszmék hatása alatt. Mellőzte a cselekmény bűnösségének felismeréséhez szükséges belátási képességet, mint a büntetendőség feltételét, és a fiatalkorú büntetőjogi felelősségre vonásának alapjául a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettséget állapította meg. Balogh236

kriminológiai

munkásságát

vizsgálva

megállapítható,

hogy

különösen nagy jelentőséget tulajdonított a fiatalkorúak esetében a prevenciónak, valamint a megtorlás helyett a züllés és a bűncselekmények okainak a feltárására, elhárítására helyezte a hangsúlyt.237 1906 októberében az igazságügy minisztertől kapott újabb megbízás alapján egy oly tervezetet készített, amely a büntető törvénykönyvek alkalmazása körül észlelt legnagyobb visszásságok és igazságtalanság javítását, illetőleg a leglényegesebb hiányok és hézagok pótlását célozta. Az előkészítő munkában Bernolák Nándornak, Szászy Bélának, Töry Gusztávnak voltak érdemei. Nagyobb szaktanácskozás ült össze 1907 januárjától áprilisáig, valamint a hazai jogi folyóiratokban, a Magyar Jogászegylet vitáin, és más szakkörökön is tüzetesen elemezték és bírálatokat kapott a törvényjavaslat. Ezek eredményeképpen

főleg

a

gyakorlati

szakférfiak

megjegyzéseinek

figyelembevételével teljesen újból szövegezték. 238

235

SZABÓ, 1961, 29. Miniszterségének idejére tehető a fiatalkorúakkal kapcsolatos büntető jogszabályok reformja, a fiatalkorúak büntetőbíróságának a felállítása. Kinevezését követően látogatást tett néhány, fiatalkorúak elhelyezésére kijelölt fogházban, a tapasztaltak alapján elhatározta a végrehajtási rendszer egyszerűsítését, a nevelési és foglalkoztatási célok szakszerűbb megvalósítása érdekében a fiatalkorúak részére országos fogház létrehozását. 237 ESTÓK, 2009, 123–126. 238 Balogh Jenő hatására megismerkedett a legmodernebb büntetőjogi irányzatokkal, amelyek a klasszikus iskola eredményeit elismerve elsősorban a bűnelkövetők egyéniségének megismerése és a megelőzés problematikája felé fordultak. Ezek az eszmék egész tudományos felfogását meghatározták. 1906–ban berendelték az igazságügy–minisztériumba, és a törvényelőkészítő osztályon tevékenykedett, mint beosztott királyi ítélőtáblai bíró. In: P. SZABÓ, 2011, 13– 31. 236

104

A kormányzat – és különösen Balogh Jenő239 – szükségesnek tartotta, hogy amíg a huzamosabb időt igénybevevő kodifikáció előkészítő munkálatai be nem fejeződnek, addig egy kisebb terjedelmű törvényjavaslatban korrigálják e kódexek legsürgősebb hiányait, amelyeknek kiküszöbölését a gyakorlati élet tapasztalatai és a jogászi közvélemény szerint már elodázhatatlan feladatnak kellett tekinteni. Így szétválasztották a novellát és a revíziót, a képviselőház igazságügyi

bizottsága

helyeselte,

hogy

a

törvényhozás

a

sürgős

rendelkezéseket külön törvényben tegye meg, a revízió előmunkálatait pedig később folytassa. 240 Összefoglalóan megállapítható, hogy a javaslat nem érintette a büntetőtörvénykönyvek rendszerét, hanem néhány kisebb jelentőségű, de szintén sürgősnek jelzett módosítás mellett, négy főtárgyra szorítkozott: 1.) a magyar törvényhozásba is beilleszteni javasolta az ún. feltételes elítélés,

helyesebben

a

büntetés

feltételes

felfüggesztésének

intézményét; 2.) hatályon kívül helyezte a büntető törvénykönyvnek a 12 éven aluli terheltekre,

valamint

a

12–16

éves

fiatalkorúakra

vonatkozó

rendelkezéseit és azok helyett új rendelkezéseket vett fel; 3.) módosította a lopást és tulajdon elleni kihágást tárgyaló némely rendelkezéseket; 4.) kezdeményezte

a

leánykereskedés

üzelmek

továbbterjedésének

meggátolását.241 Hazánkban is sürgős feladatnak tartották a kodifikációt, amelyet az alábbi vélemény támasztott alá: „Új eszmék forronganak az egész világon s a büntetőjog terén is egészen új gondolatok járják át az embereket. A művelt nyugat államai nem késnek kivenni részüket a törvényalkotás terén sem e 239

Vámbéry Rusztem meglátása, hogy Balogh Jenő tudományos érdemeit tekintve – különösen a büntetőperjog – Magyarországon sokat köszönhetett. Azonban bírálójaként úgy gondolta, hogy a miniszteri ténykedése, főleg az újabb büntetőjogi törvényhozás ezeket aligha öregbítette. Mivel minden tudományos komolysággal ellenkezett az az ötletszerűség, amely „az utolsó év büntetőjogi törvényhozását jellemezi s valóságos kigúnyolása a tudománynak, hogy a miniszter a szaktörvényjavaslatokat következetesen kivonja a tudományos bírálat lehetősége alól.” In: VÁMBÉRY, 1914, 324–325. 240 BALOGH, 1909./a., 249. 241 KI 1908. XIV.420.

105

mozgalomból. Az a régi harcz, amely az akaratszabadság és a determinizmus terén s a kettőnek egymás közti viszonyában az embereket századok óta foglalkoztatta, a büntetőjog terére néhány évtized óta sokkal erősebben csap át, mint az bármely korban észlelhető.”242

2. Képviselőházi vélemények a Csemegi–kódex revíziójáról

Hazánkban a hatályos büntető joganyag módosítására hívták fel a figyelmet az új büntetőjogi irányok képviselői. Az éveken át tartó jogalkotási tevékenység nem hozta meg az eredményt, nem fogadták el a létrehozott új normaszövegeket, azonban a kódex revíziója továbbra is napirenden maradt. Balogh Jenő érdemeként elkészült törvényjavaslatot elemezték és bírálatok tömkelegével látták el. A parlament elé beterjesztett javaslat időszerűségét, szükségességét, valamint a reform eszméknek megfelelő módosítás technikáját a régi büntetőjogi elvekhez ragaszkodók megkérdőjelezték. Vizsgálat alá vontam, hogy az 1906. május 21–én összeült Országos ülés résztvevőinek véleménye hogyan tükröződött felszólalásaikban az 1878. évi büntető törvénykönyv módosításának módját illetően. Képviselők közül többen igyekeztek állást foglalni abban, hogy teljes felülvizsgálat vagy szűkebb kodifikációs munka keretében valósuljon e meg a büntető joganyagunk korszak elvárásainak megfelelő átdolgozása. Elsőként Kelemen Samu meggyőződését emelem ki, élesen hangsúlyozta azt az igen sajnálatos tényt, hogy a büntető törvénykönyv gyökeres revíziója 20 év óta folyamatban volt. Ennek a hosszú időszaknak eredménytelen elteltét az alábbi magyarázattal látta el: az igazságügyi miniszterek „azzal az ambícióval rendelkeztek, hogy minden törvényre saját egyéniségük bélyegét akarták ráütni.”243 Így fordulhatott az elő, hogy az elődeik által már benyújtott törvényjavaslatot visszavonták átdolgozás végett. 242

BERNOLÁK, 1905, 259. Szatmár város függetlenségi és 48–as párti képviselője 1905 és 1906 választások alkalmával, igazságügyi bizottságban is helyet foglalt. Szatmár megye legkeresettebb védőügyvédje, országos elismertségre tett szert a testvérgyilkos Papp Béla védőjeként. In: FABRO – ÚJLAKI, 1906, 142. 243

106

Nagyon bizakodott Kelemen képviselő, hogy az igazságügy miniszter úr „lesz az a hóditó királyfiú, ki az aranyczipellővel megváltja a hamupipőkét eddigi szenvedéseitől.”244 Nagy György szintén a politikai rendszer működésében látta az okot, amiért éveken át nem tudták megalkotni az egységes szerkezetű törvénykönyvet, amely magába foglalhatta volna „az egész jogászközönség osztatlan véleményét”. Sajnálatos konklúzióként állapította meg, hogy az igazságügyi kormányzat hiába támogatta a büntető joganyag szerves reformját, a miniszterek működése sokkal rövidebb ideig tartott, minthogy az egész reform megalkotásra kerülhetett volna.245 A büntető törvényjavaslat aktualitását a képviselők többsége nem vitatta. Visontai Soma246 1908. június 2–án a következőképpen összegezte a módosítás szükségességét: „Mindenki tudja, törvényhozó és jogász egyaránt, hogy olyan tökéletes törvényt alkotni, a mely az idők hosszú sorára egy nemzet igényeit kielégítse, nem lehet. Az idők változásával és különösen akkor, hogyha azon a területen, a melyre a törvény vonatkozik, más jelenségek merülnek fel, a társadalom is más szempontokat táplál, mert nemcsak a társadalom felfogása, hanem a tudomány és annak keretében a felfogások is változnak: akkor az a törvény hivatását már betöltötte és módosításra szorul.”247 A képviselők azonban nehezen tudtak egységes megállapodásra jutni, hogy milyen terjedelemben, és milyen mélységű módosításra kerüljön sor az adott képviselőházi

ciklus

ideje

alatt.

Nagy

György

összefoglalta,

hogy

törvényalkotók sorában ezzel kapcsolatos vitás helyzet azért adódhatott, mert két kérdés körül nem sikerült egyező véleményre jutniuk. Az egyik, hogy egyes képviselők csak az ideiglenes revíziót, egy részleges módosítást támogatták úgy, hogy kedvezőbb időkre vártak a végleges revízióval. A másik, hogy némely képviselők a revízió helyett egy új büntető törvénykönyv 244

KN. 1908. XIX. 362. Sepsiszentgyörgyön ügyvédi irodát nyitott, és megválasztották a függetlenségi párt elnökévé. 1906–ban a Ház megalakulásakor korjegyzőnek választották. In: FABRO – ÚJLAKI, 1906, 184. 246 A magyar jogászvilág kiemelkedő tagja, ügyvédként a legkeresettebbek egyike a fővárosban. Az országgyűlés plénuma előtt jogi tudásával és szónoki képességeivel tűnt fel. http://keptar.oszk.hu/025600/025605. 2012. 03. 15. 247 KN. 1908. XIX. 385. 245

107

szerkesztését akarták megvalósítani. Nagy György saját véleményének is hangot adott, amikor ez utóbbiak táborát növelve a Csemegi–kódex hibáit hangsúlyozta, amelyeket már egy modern büntető törvénykönyvben nem lenne szabad tűrni. Elutasította ugyanakkor a folytonos változtatásokat, amelyek „csak összezavarnák az egész rendszert, félreértésekre adhatnának alkalmat”.248 Nagy György nézeteit vallotta Nagy Emil képviselő249 is, amikor felszólalásában nyíltan kiállt az átfogó kodifikációs törekvések mellett: „T. képviselőház! Nagy örömmel üdvözlöm a büntetőtörvénykönyv novelláját, de őszintén megvallom mindjárt ebben a pillanatban, hogy sokkal jobban szerettem volna, hogy ha a büntetőtörvénykönyv részleges novellája helyett az egész

büntető

törvénykönyv

alapvető,

teljes

revíziójával

állanánk

szemben.”250 íródott le a naplóba, ezáltal a hallgatóság véleményét is kifejezve. Giesswein Sándor251 is hasonlóképpen vélekedett, a büntető joganyag részletes felülvizsgálatát támogatta: „T. képviselőház! Őszinte örömmel csatlakozom az előttem szóló (Nagy Emil) ama kijelentéséhez, hogy szívesebben látott volna egy egészen új kódexet, mint ezt a novellát.”252 Azonban tovább folytatva beszédét rávilágított az általa meglátott legfőbb problémára, arra a jogalkotási nehézségre, hogy a „kódexnek az elkészítése nem lehet egy pár hónapnak, sőt, ha igazán alapos munka akar lenni és a mi jelenlegi szocziális viszonyainknak is meg akar felelni, azt mondhatnám, nem lehet egy pár évnek sem a munkája. Igaz! Úgy van!”253 – fejezték ki képviselőtársai is egyetértésüket a felszólaló nézetével. Többek között Kelemen Samu képviselő volt az, aki osztotta Geisswein álláspontját, és a következőképen összegezte, hogy hogyan érhető el két 248

KN. 1908. XIX. 297. Virágzó ügyvédi irodája mellett 1904–44–ig a Budapesti Hírlapban és a Pesti hírlapban jelentek meg írásai a földműves nép érdekében. 1905–től országgyűlési képviselő függetlenségi programmal. In: FABRO – ÚJLAKI, 1906, 181–182. 250 KN. 1908. XIX. 383. 251 Magyaróvári kerület katolikus néppárti jelöltként kapott mandátumot 1905–ben, közel húsz éven át parlament tagja maradt. In: FABRO – ÚJLAKI, 1906, 104–106. 252 KN. 1908. XIX. 387. 253 KN. 1908. XIX. 387. 249

108

lépésben a kívánt cél a szűkebb kodifikációs munkával, vagyis a törvényjavaslattal: az egyik, hogy módosítják a büntetőtörvénykönyvünk némely rendelkezéseit, amelyek már szemben álltak az élettel, a másik az, hogy új intézményeket vezettek volna be a büntetőtörvénykönyvbe és azokat a gyakorlati életben is alkalmazták volna.254 Az előzőekben részletezett képviselők nézeteit átfogva Kelemen a 336. országos ülésen, 1908. június 1–jén kihangsúlyozta felszólalásában, hogy a törvényjavaslat nem tudott teljes megoldást az idő rövidsége miatt, hiszen ez „sem hivalkodik azzal, mint hogyha a büntető jognak nagy problémáit megoldotta volna és a büntető igazságszolgáltatásnak minden sebére gyógyulást nyújtana. …A büntető novellának ez az 51 szakaszba sűrített javaslata voltaképen nem kiván egyéb czélt szolgálni, mint hogy – egy közszólammal élve – segítsen a legégetőbb hiányokon.”255 Mindezen nézeteket együttvéve Günther Antal256 igazságügy miniszter beszédében

a

fenti

vitában

állást

foglalva

megállapította

a

„büntetőtörvénykönyv revíziója kérdésében majd húsz esztendeig a körül folyt a vita, vajon egy általános revízió következzék–e be, vagy pedig szűkebb keretű novella által történjék az orvoslás. Ezen a kérdésen átestünk és én arra az álláspontra helyezkedtem, a melyre hivatali elődöm helyezkedett, hogy novella útján orvosoljuk a legsürgősebb és legégetőbb bajokat.”257

254

KN. 1908. XIX. 360. KN. 1908. XIX. 360. 256 Pesti Napló munkatársaként 1875–ben megszerezte az ügyvédi oklevelet. Közjogi kérdésekben írt vezércikkeivel a fúzió után a Deák–párt alkotmányjogi tradícióit képviselte. 1878–ban nagy feltűnést keltett és a magyar jogászgyűlés is magáévá tette azt, az igazságügyi kormányzat ellen valóságos tüntetésnek minősített terjedelmes szakvéleményét, melyet a bírói kinevezések és előléptetések kérdésében adott Csemegi Károly akkori igazságügy miniszteri államtitkár véleménnyel szemben. Az 1901–i választások alatt a magyaróvári kerületben szabadelvű párti programmal a néppárti jelölttel szemben győzött. Az akkori képviselőház igazságügyi bizottságának tagja lett és a bizottság az országgyűlés elé terjesztett legnagyobb kodifikatórius alkotásnak, a polgári perrendtartásról szóló törvényjavaslatnak előadójául választotta meg. Apponyi Albert gróffal együtt a függetlenségi és 48–as pártba lépett be s e párt programja alapján az 1905. évi általános választások alkalmával az iglói kerületben választották meg. Polónyi igazságügyi miniszter mellé államtitkárrá, lemondása után 1907 elején igazságügy miniszterré nevezte ki a király. A büntetőtörvénykönyv novellájának megalkotásával új korszakot nyitott meg a büntető igazságszolgáltatás terén, különösen a föltételes elitélés intézményének behozatalával és a fiatalkorúak elleni külön eljárás megteremtésével. In: FABRO – ÚJLAKI, 1906, 109–110. 257 KN. 1908. XIX. 390. 255

109

A képviselőház soraiban ülők a Csemegi–kódex–ről hol pozitív, hol negatív bírálatnak adtak hangot felszólalásaikban. Elsősorban Nagy Emil volt az a képviselő, aki kemény szavakkal illette az alapot jelentő jogszabályt, a következőképpen foglalta össze véleményét: „ha figyelemre méltatjuk az előző rendszernek törvényhozási alkotásait, be kell ismernünk, hogy a sok rossz törvény között ez a büntetőtörvénykönyv, a Csemegi–kódex egyike a legrosszabbaknak.”258 Képviselőtársai között többen helyeselték ezen megnyilvánulását, de ugyanakkor egyesek elégedetlenségét, felháborodását is felszínre hozta beszéde. Visontai Soma például túl szigorúnak tartotta az előtte felszólalót, aki egyoldalú véleményt fogalmazott meg és ennek az alábbiak szerint adott hangot: „Különösen helytelennek tartom azt, hogy egy olyan országban, a hol politikai tévedések, közigazgatási visszásságok, a kisemberek érdekeinek épen politikai irányban való teljes figyelmen kívül hagyása megállapítható, minden rombolásáért és minden romlásért, a mely bekövetkezett, épen olyan kiváló jogász, mint Nagy Emil t. barátom egyedül és kizárólag Csemegi–kódexét tegye felelőssé.”259 Giesswein Sándor beszédében nyíltan kiállt a múlt büntető törvénykezése mellett, azonban érzékeltette, hogy az idő eljár(hat) felette, így összegezte nézetét Nagy Emilével szemben: „Nem akarok kritikát mondani a Csemegi–kódexről, mert egy olyan törvénykönyv, a mely 40 év előtt készült, egészen természetesen nem felelhet meg mindenben a mi viszonyainknak […] és ha tekintetbe vesszük, hogy mikor keletkezett, akkor egészen természetesnek fogjuk találni, ha a mai állapotokkal nem mindenben kvadrál.”260 Visontai Soma képviselő abban egyetért a Csemegi–kódexet bírálókkal, hogy az időmúlás valóban indokolta a törvény egyes passzusainak újragondolását, így az alábbiak szerint foglalta össze meggyőződését: „ez a törvény igen sok részében módosításra szorul; de lehetetlen, mint e törvényhozás régi tagjának261szó nélkül hagynom azt, ha valaki e házban felkel és egy törvényt, a 258

KN. 1908. XIX. 383. KN. 1908. XIX. 385. 260 KN. 1908. XIX. 387. 261 Gyöngyös városát képviselte már 1896–tól kezdődően az országgyűlésen, mint a függetlenségi és 48–as párt egyik legjobb ereje. http://keptar.oszk.hu/025600/025605. 2012. 03. 15. 259

110

mely – méltóztassanak csak visszaemlékezni, Magyarország századokon át tisztára a praxis criminalisnak nagyon nehéz forgatagába volt belesodorva – igen nehéz viszonyok közt nemcsak a büntetőjogtudomány minden akkor nívó elvének, nemcsak az egész világ minden büntetőtörvény–könyvének, hanem a magyar népélet és büntetőjogi hagyományok figyelembe vételével létesült. […]”262 Ezen felszólalás mellett az 1878. évi büntető törvényt negatív fényben látók nem osztották nézetüket, a hallgatóság zúgolódását jelezték a képviselőházi naplót szerkesztők is. Végezetül – hogy érzékeltessem a parlamenti viták légkörét – két neves képviselő–szónok, egymással szemben álló meggyőződését magába foglaló beszédrészletét végszóként idézem. Visontai Soma előadásaiban a Csemegi– kódex jogalkotóit védelmébe véve kinyilatkozta azon véleményét, hogy a törvényszöveg megalkotásakor azok igen is arra törekedtek, hogy „a magyar jognak és a magyar hagyománynak szempontjai érvényre jussanak.”263 A kemény, és éles ellenvéleményt hallva, továbbra is támogatását fejezte ki az 1878. évi büntető törvénykönyv és annak megalkotói mellett: „Általában, hova vezetne az, ha divatba jönne, hogy azokat az embereket, a kik nehéz időben valamely alkotást létesítenek, létesitik legjobb meggyőződésük szerint, amely azonban a tévedést nem zárja ki, kiváló jogtudósokat amilyen volt e törvény

megalkotója,

nagy

jogászi

tekintélyeket,

akik

a

törvény

megalkotásánál részt vettek és az akkori igazságügyi bizottság illusztris tagjait, a kik közreműködtek, ma pure et simple, egyszerűen szamaraknak, ostobáknak és magyartalan, nemzetietlen embereknek mondják.”264 Ezen állásponttal szemben Nagy Emil következetesen negatívan bírálta, a szerinte a magyar

jogalkotási

hagyományokat

figyelembe

sem

vevő

kódexet:

„Szerencsétlen törvényhozási alkotásnak tartom minden tekintetben, mert nem gyökerezik annak egyetlen egy fogalma sem a magyar földben, nem sugárzik

262

KN. 1908. XIX. 385. KN. 1908. XIX. 385. 264 KN. 1908. XIX. 385. 263

111

ki a magyar büntető kódexből sem a magyar gondolkodásnak, sem a magyar tradicziónak egyetlen egy halvány momentuma sem.”265 Összegzésként a ház plénuma előtt egymásnak feszülő beszédekből is megállapíthatjuk, hogy több mint negyed évszázadon át hatályban lévő norma szövege megérett a változásra, hiszen megalkotásakor érvényben lévő büntetőjogi elvek, valamint a gazdasági–társadalmi viszonyok időközben gyökeresen megváltoztak. Nemzetközi kitekintést téve is felismerték jogalkotóink, időszerűnek mutatkozott a fiatal elkövetőkre vonatkozó büntető anyagi jogszabályok megújítása. Minden bizonnyal ezeknek tudatában – és mindezek ellenére – a képviselőház tagjai heves szócsatákat vívtak a parlament alsó házában a büntető kódex módosítása során. 3. Az igazságügyi bizottság jelentése a büntető novelláról266

1907. július 5–én megnyílt Justh Gyula utóbb Rakovszky István elnöklete alatt az 192. országos ülés, amelyre az igazságügy miniszter, Günther Antal benyújtotta

a

büntetőtörvénykönyvnek

és

a

bűnvádi

perrendtartás

módosításáról szóló törvényjavaslatokat, valamint a végrehajtási törvény módosításáról, a csekkről, a kereskedelmi üzlet átruházásáról szóló törvényeket is. A képviselőházban élénk helyeslés és éljenzés fogadta a büntetőtörvénykönyv módosító javaslatát, ezért az igazságügy miniszter megkérte a házat, hogy a törvényjavaslatot az igazságügyi bizottsághoz küldjék meg tanulmányozás, véleménynyilvánítás végett. A bizottság tagjai helyeselték a reform kettéosztását, mert így a sürgős rendelkezések addig is törvénybe iktathatókká válnak, amíg a revízió előmunkálatai folytak. Az elodázhatatlan rendelkezéseket tartalmazó javaslat nem vált ki a teljes revízióból, alapgondolataival az utóbbihoz és nem a még hatályban lévő büntető törvénykönyvünkhöz kapcsolódott. Különösen azért, mert már nem a múlthoz, hanem a jövőhöz szólt, annak érdekében, hogy megelőzze és

265 266

KN. 1908. XIX. 383. KI. 1907. XIV. 449–484.

112

megalapozza a büntetőjog egészének újraalkotását. Sürgős jellegét az adta meg a reformnak, hogy az addigi novelláris előmunkálatoktól eltért, és főtárgyaival alapjaiban támadta a kriminalitást, amely által a Btk.–nak csak a legigazságtalanabbnak tekintett normáit változtatta meg, valamint a legjobban kitűnt hiányait pótolta. Ez eredményezte, hogy alapelvei az igazságosság és a célszerűség lett. A gyakorlatban már más alakban érvényesítette ezeket az elvárásokat, mint a hatályos Btk.. Elsősorban kiemelést érdemel, hogy a javaslat részletekbe menően vette már figyelembe a bűntettes egyéniségét, ami a dolgozat központi tárgyát tekintve, jelentős előrelépésnek tekinthető a hatályban lévő büntető normákban megjelenő vezető gondolatokhoz képest. Az elv érvényesülése érdekében a tervezet megkívánta, hogy mindezeket a bíró ne csak a cselekmény súlyának elbírálásánál, hanem az alkalmazni kívánt büntető vagy javító jellegű intézkedések megválasztásánál is vegye figyelembe. A bírótól elvárta továbbá, hogy alaposan mérlegeljen, mivel ezeknek az intézkedéseknek a bűntettes erkölcsi érdekét is szolgálnia kellett. A törvényjavaslat arra az álláspontra helyezkedett, hogy az elkövetők testi, szellemi és erkölcsi fejlettsége az akarati elhatározásnál, mint determináló tényezők hatottak, ezért a közhatalom feladatává tette, hogy az egyeseknek ne csak a külső viselkedésére, hanem a belső, erkölcsi életének alakulására is fejtsen ki hatást. A büntető– és szociálpolitika elé kötelezettségként emelték a bűntettek okainak, úgymint a gyermeknevelés elhanyagolása, csavargás, koldulás stb., feltárása érdekében kifejtett tevékenységet. Az igazságügyi kormány épp ezért hangsúlyozta, hogy további új rendelkezésekre lesz szükség, hogy a kitűzött célokat a törvényhozás elérje. 267 A javaslat ugyanis az első legfontosabb küldetést úgy oldotta meg, hogy a fiatalkorú bűntettesekkel szemben a büntetés megtorló jellegét háttérbe szorította, annak érdekében, hogy kivételes hangsúlyt tudjon helyezni a megmentésükre, intenzív nevelésükre. Mindezek az új eszmék a bíró szerepét is megváltoztatták, mivel a Btk. rendszerével ellentétben megjelenő új intézkedések alkalmazásakor más feladat hárul rájuk. A cselekmény vizsgálata 267

KI. 1908. XX. 427.

113

helyett, a novella javaslat már az egyéniséget, a bűntetteset tette az első helyre, erre irányították a bíró figyelmét, ezzel kellett mélyrehatóan foglalkoznia. A fiatal elkövető esetében, az új szabályok alapján eljáró bíró így nem az elkövetett cselekmény jogi lényegét, hanem a bűnöző erkölcsi fejlődésének érdekeit vizsgálta. A tervezet bevezetni szándékozta a fentiekkel összefüggésben, a fiatalkorú bűntettesekre a célszerű rendelkezéseket, továbbá az új jogintézményt, a büntetés

felfüggesztését

a

jogrendszerünkbe,

és

a

mellékbüntetések

módosítását, a lopás és tulajdon elleni kihágást tárgyaló rendelkezéseket, valamint gátat akart vetni a leánykereskedelemnek. A szakférfiak által vizsgálat alá vont büntető törvényjavaslat négy fejezetből állt, amelyek közül a jelen dolgozat témáját tekintve a másodikat emelem ki. Ez a rész a fiatalkorú bűntettesekre új, feltétlenül szükségesnek mutatkozó rendelkezéseket rögzítette, amelyet a bizottság különösen nagy örömmel fogadott. Tekintettel arra, hogy a korszakban hatályos büntető rendelkezések teljesen elavultak, hiszen a fiatalkorúakkal szemben csak enyhébb, de nem más elbánást írtak elő, mint a felnőttek ellenében. Az igazságügyi bizottság ezért bátran kiállt a javaslat időszerűsége és újszerűsége mellett, amikor megfogalmazta, hogy az „megelőzve az európai kontinens összes nagy államait, az ujabb büntetőjogi irányok megállapodásaihoz képest egészen uj rendelkezéseket illeszt be jogrendszerünkbe s azokkal a fiatalkorú bűntettesek erkölcsi megmentésére törekszik.”268 A tervezet fontos újításként hangsúlyozta – amit már a korábbi javaslatok is megcéloztak – hogy a fiatal kor felső határát tizennyolcadik évre történő felemelése kívánatos. A bizottság az alábbi, néhány kisebb jelentőségű módosítással támogatta az előterjesztést, annak érdekében, hogy elfogadásával meggátolhatják a kriminalitás állandó növekedését, annak érdekében, hogy a megbotlott fiatalkorúak erkölcsi megmentése is megvalósítható legyen. Tehát pontosításra szorult a miniszteri javaslatban szereplő ”megfelelő” fejlettség kifejezése, mert ez a bíróságnak nem nyújthat pontos alapot arra, 268

KI. 1908. XX. 430.

114

hogy milyen fejlettség az, amelynek hiányában a fiatal elkövető büntetőjogi felelősséggel nem tartozik. Indokolt volt a konkrétebb értelmű ”a büntethetőséghez szükséges” szókapcsolat használata. Kiemelte a bizottság, hogy a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettség meglétét a bűncselekmény elkövetésekor kell vizsgálni. Ezzel magyarázható, hogy a 16. § első bekezdésében ”Az ellen a bíróság büntetést nem alkalmazhat” kifejezés helyébe ”A büntetőjogi felelősségre nem vonható” került, mert csak így juthatott kifejezésre, hogy a cselekmény elkövetésének időpontjában büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettség hiánya indokolta a büntetés elmaradását. A javaslat a bűntettes egyénisége szerint különböző intézkedések megtételére jogosította fel a bíróságot. A fiatal erkölcsi érdekeit figyelembe véve a bíró megdorgálhatta, próbára bocsáthatta, javítónevelésre, vagy végső esetben fogházbüntetésre ítélhette. Megjelölte az intézkedés célját: az erkölcsi bukásnak indult fiatalkorú megmentése – az arra alkalmas eszközökkel. Abban az esetben, ha a fiatal azért követte el a bűnt, mert nem volt elég fejlett, hogy cselekménye bűnösségét felismerje, akkor, ha a jövőbeni fejlődése semmilyen intézkedést nem kívánt meg, a bíróság vele szemben az eljárást megszüntette. A bizottság támogatta azt a felvetést, hogy a fiatalkorúak fogháza olyan elszeparált intézetté alakuljon, ahol megtévedt ifjúság erkölcsi megmentése, mint elsődleges cél érvényesülhet.269 Továbbá fontosnak tartotta kiemelni, hogy a fiatal elítéltek ellen tett enyhébb intézkedések jogi természete már a törvény szövegéből is egyértelmű módon érzékeltetésre kerüljön. Hiszen a megállapított új büntetési rendszerben nem szűntek meg teljesen azok a joghatások, amelyek a bűntetthez az általános szabályok szerint hozzáfűződtek, de a vétségekre csak külön rendelkezésnél fogva terjedtek ki. Mindez segítette, hogy csak szubjektív és nem objektív szempontból kerülhettek ezen elkövetőknek cselekményei különleges elbánás alá, figyelembe véve a fiatalok sajátos lelkivilágát.

269

KI. 1908. XX. 434.

115

A

képviselőház

igazságügyi

bizottsága

a

fentiekben

röviden

meghatározott módosításokkal a törvényjavaslatot 1908. január 10–én elfogadásra ajánlotta. A 253. országos ülésen Justh Gyula elnöklete alatt az igazságügyi bizottság előadója benyújtotta az előzőekben ismerttettek szerinti tartalommal, módosításáról

a

büntetőtörvénykönyvek, szóló

törvényjavaslatra

és

a

vonatkozó

bűnvádi

perrendtartás

bizottsági

jelentést.

Czizmazia Endre, az igazságügyi bizottság előadójának270 feladatává tették az 566. és 694. számú törvényjavaslatok tárgyában készített jelentés bemutatását, aki kérte azok napirendre tűzését.271 Erre 1908. február 3–án, hétfőn Návay Lajos elnöklete alatt összeült 269. országos ülésen került sor, azonban Wekerle Sándor miniszterelnök felszólalt és néhány módosítást, illetőleg kiegészítést adott be. Mindezek által indítványozta, hogy a törvényjavaslatot újabb tárgyalás végett igazságügyi bizottsághoz ismét küldjék meg. Az 1908. május 15–én elkészült újabb jelentésben kiemelték, hogy a kormány által a képviselőház elé beterjesztett javaslatot már az előző ülésszak igazságügyi bizottsága beható tárgyalás után elfogadta és 1908. január 10–én 694. szám alatt tett jelentésében a képviselőháznak elfogadásra ajánlotta, azonban 1908. február 20–án csak a házszabályok revíziója miatt vonták vissza. A képviselőház jelen ülésszakának ez az igazságügyi bizottsága is örömmel fogadta a nagy jelentőségűnek tekintett javaslatot, amely elsősorban a fiatalkorú bűntettesek erkölcsi regenerációjára volt hivatott. Nem kerülte el a bizottság figyelmét, hogy a büntetőjogi reform előterében az adott időszakban külföldön is egyre fokozottabban a törvényjavaslat nagy kérdéseit állították előtérbe. A bizottság tagjai hangsúlyozták, hogy a javaslat első tervezetének közzététele, és a törvényhozás elé terjesztése óta számos törvény, például Angliában, Svédországban, Bern kantonban, valamint javaslatok, elsősorban Ausztriában, Görögországban, Szerbiában és Horvát–Szlavonországokban 270

A budapesti és a kolozsvári tudomány–egyetem jogi fakultásán tanulmányai befejezése után joggyakornok lett a győri kir. törvényszéken. Az 1906. évi általános választásokon Sopron városa a függetlneségi és 48–as programmal egyhangúan képviselővé választotta. FABRO – ÚJLAKI, 1906, 80. 271 KN. 1908. XIX. 5.

116

készültek, amelyek jelentőségét is az adta, hogy a büntetés feltételes felfüggesztésének intézményét a jogrendszerbe beillesztették, illetve a fiatalkorúakkal szemben az eddigieknél célirányosabb rendelkezéseket állapítottak meg. Megnyugvással látta a bizottság, hogy a javaslat rendelkezéseinek hatályos végrehajtásához szükséges társadalmi előfeltételek egyre teljesebben hazánkban is megvalósultak. A törvényjavaslat indokolásában felvetett társadalmi szervezetek mellett már az országos Patronage–egyesületeknek, valamint a pécsi országos rabsegélyző kongresszuson a patronage–egyesületek szövetségének előkészítésére kiküldött bizottság tevékenysége igyekezett előre is biztosítani a tervezett nagy reform teljes sikerét. Az új javaslat legjelentősebb helyesbítéseit emelem ki: a.) A javaslat 6. pontjában: A 16. § első bekezdése helyébe a következő szöveget illesztették: „Az aki a bűntett vagy vétség elkövetésekor életének tizenkettedik évét már meghaladta, de tizennyolczadik évét még be nem töltötte (fiatalkorú), ha a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettsége nem volt meg, büntetőjogi felelősségre nem vonható.” A bizottság a második bekezdés eltörlését ajánlotta. b.) A javaslat 12. pontjában: A 20. § első bekezdése helyére a következő szöveg iktatását ajánlották: „Ha szigorúbb intézkedésre van szükség, a bíróás a fiatalkorút a törvény szerint halálla, fegyházzal, börtönnel, vagy fogházzal büntetendő cselekmény miatt fogház–büntetésre, államfogházzal büntetendő cselekmény miatt államfogház–büntetésre ítéli.”272 A bizottság leszögezte, hogy ugyanazt a javaslatot, amelyet a megelőző ülésszak igazságügyi bizottsága az általa szükségesnek talált módosításokkal elfogadta, néhány változtatással helybenhagy.

4. A képviselőház gyakorlati megoldásai

272

KI 1908. XXIV. 181–188.

117

A 325. országos ülésen, 1908. május 16–án, Csizmazia Endre előadó ismét bemutatta az igazságügyi bizottság kiegészítő, módosító jelentését a büntetőtörvénykönyvek és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról szóló 566. számú igazságügy miniszteri törvényjavaslat tárgyában. Mindezen előzmények után, 1908. május 27–én, Návay Lajos elnöklete alatt a 333. valamint az 1908. május 29–én, Rakovszky István elnöklete

alatt

a

334.

büntetőtörvénykönyvek

és

országos a

ülésen

bűnvádi

napirendre

eljárás

került

módosításáról

a

szóló

törvényjavaslat tárgyalása. Bródy

Ernő

képviselő

úr

tartotta

meg

nyitóbeszédét

a

törvényjavaslatnak a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezéseiről. Előadta, hogy a büntető jogtudományban helyesen jutott kifejezésre a fiatal bűnösök káros befolyástól való megmentésének követelménye. Azonban leszögezte, hogy csak akkor tudták ezt elérni, ha a jogalkotók megoldást találnak arra, hogy be sem kerülnek azokba az intézetekbe, ahol „veszedelmes öreg gonosztevőkkel” kerülhetnek kapcsolatba, amely „igen rosszíratással van a fiatal lelkekre”. Meggyőződve támogatta azt a javaslatot, melynek „a fiatalkorúakra vonatkozó intézkedése egy új, szabadabb irányt, új, szabadabb levegőt honosít meg”.273 Bakonyi Samu képviselő 333. országos ülésen, 1908. május 27–én, felszólalásában az alábbiakban kiemelte, hogy miért a speciális elkövetői körre vonatkozóan indokolt az új rendelkezések elfogadása. Meglátása, hogy a figyelmet a gyermekek megmentésére kell fordítani, mivel az ifjúnak az erkölcsi zülléstől és a romlástól való megóvása a legszebb feladat, amely a társadalomra, a végrehajtó hatalomra és a törvényhozásra hárulhat. Előrevetítette, hogy az állam és a társadalom együttesen képes ezt a célt elérni. Bizakodva tekintett a jövőbe, mert meggyőződése, hogy nincsen rossz gyermek, és éppen ezért velük szemben az indokolatlan szigor, az indokolatlan börtön kiszabását kegyetlenségnek tekintette. Különösen azért, mert olyan életkorban lévőkkel szemben jártak el a bírák, akik esetében a nevelés mulasztásait még pótolni lehetett. Helytelen megoldásnak tartotta, hogy 273

KN. 1908. XIX. 295.

118

kiragadták a becsületes társadalom kezéből, és megbélyegezve betették olyan vádlottak társaságába, akiktől csak rosszat tanulhattak.274 Helyeselték álláspontját képviselőtársai. A következőkben Bakonyi arra irányította a figyelmet, hogy a belátási képesség helyett a fiatal bűnözőkkel szemben új jogi fogalmat vezessenek be, mivel meglátása, hogy a bűncselekmény mértékénél már az erkölcsi és értelmi fejlettséget tanácsos figyelembe venni, különösen akkor, ha a gyermek erkölcsi és értelmi fejlettsége ki volt fejlődve.275 Bródy Ernő támogatta azt az újítást is, hogy a bűncselekmény elkövetésének megállapíthatóságához az elkövetőnek ne a belátási képességét, hanem az értelmi és erkölcsi fejlődését vegyék alapul. Azonban ezzel kapcsolatos aggályait így fejezte ki: „fájdalom, ennek az országnak intézményei még nincsenek úgy kiépítve, hogy ez a reform biztos kézzel legyen átültethető az életbe.”276 Mindezek után felszólalásában azt is összefoglalta, hogy milyen szankciók kiszabására kerülhet sor egy „könnyelműen megtévedett fiatalemberrel” szemben: aki kisebb súlyú bűncselekményt követett el, megdorgálásra ítélik, vagy ha az eset súlyosabb, próbára bocsáthatják, ha még súlyosabb a bűncselekmény, akkor elküldhetik a javítóintézetbe, amelynek határideje a bíróra lesz bízva, de, ha szükséges, meghosszabbítható. Képviselők megindokolták felszólalásaikban, hogy milyen életkor között kell fiatalkorúnak tekinteni az elkövetőket. Nagy György képviselő úgy vélte, hogy a törvényjavaslat érdeme, hogy a szentpétervári börtönügyi kongresszus határozataiból átvette, azt az elvet, hogy a kiskorúnak nem belátási képessége, hanem értelmi és erkölcsi fejlettsége szolgál irányadóul. De ugyanakkor bírálta is, mert a korhatárt 12. életévről a 14. életévig kellett volna kiterjeszteni, annál inkább, mert a magyar jogászvilág többsége is emellett a korhatár mellett nyilatkozott.277 Hasonló véleményt fogalmazott

274

KN. 1908. XIX. 271. KN. 1908. XIX. 271. 276 KN. 1908. XIX. 295. 277 KN. 1908. XIX. 303. 275

119

meg a büntethetőség alsó korhatáráról Bródy Ernő, amikor összevetette a korábbi javaslatokat, és megállapította, hogy az első tervezet a 14. életévhez kötötte azt a korhatárt, ami alatt senki ellen bűnvád nem emelhető. Így jelen törvényjavaslatot bírálta, mert az alsó korhatárt leszállította a 12. életkorra. Ezzel kapcsolatosan az volt a nézete, hogy ha az megengedhető, hogy a bűntett vagy vétség elkövetésekor életének 12. évét meg nem töltöttet a hatóság megfenyítés végett a házi fegyelem gyakorlására jogosított egyénnek, vagy az iskolai hatóságnak át adták megdorgálás vagy iskolai elzárás végett, akkor mindez a 14 éven alulival szemben is helytálló. A képviselő az alábbiakban összegezte álláspontját: „Azt hiszem, mikor ennyire belenyúlnak a családi életbe, a gyermek fiatal korába, akkor azt a két évet még szabadon kellene hagyni, hogy az ilyen bűnözőkkel szemben is ne rögtön a börtön ajtaja nyittassék meg.”278 Ezen indokokkal tehát Bródy a büntethetőség alsó korhatárának 14. életévre való felemeléséért adott hangot. A

felső

korhatár

18.

életévben

való

megállapítását

ugyanakkor

helyénvalónak tartotta. Fenyvesi Soma felszólalásában azt magyarázta, miért volt kiemelkedő jelentősége annak, hogy a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezések elfogadásra kerüljenek, mivel szerinte akkor „nemcsak humanizmus gondolata és érzése az, amely a törvényhozót irányítja. Itt az érző és gondolkodó ember maga előtt látja a gyermeket, akit sokszor a szélvihar, mint a falevelet, felkap, magával visz, sárban–porban, erkölcsi pocsolyában megforgatja, nincs része az anyai szeretetben, az iskolát nem ismeri, a templomot kerüli, és kikerül az életbe jóformán úgy, hogy meg se tudja különböztetni a jót a rossztól. Ennek a gyermeknek a társadalom nem megy a segítségére, hanem, ha botlást követett el, akkor jön a társadalom a maga kegyetlenségével, szigorával, a kiskorú gyermeket a fogházba viszik,”279 mindezt azonban meg kell akadályozni, és meg kell menteni a fiatalt.

278 279

KN. 1908. XIX. 294. KN. 1908. XIX. 381.

120

Fenyvesi véleményét támasztotta alá a törvényjavaslat indokolása is, amely pontosította, hogy a reform jogszabályok csak akkor léphetnek életbe, ha egy megalkotására is sor kerül. Bródy Ernő éppen ezért méltatta gyermekvédelmi törvény beszédében a gyermekvédelmi rendszerünket, úgy vélte, hogy Magyarország ezen az egy téren igenis a Nyugat színvonalán állt. Azt a megállapítását a képviselőház szinte egyhangúan helyeselte, hogy Széll Kálmán volt az az államférfiú, aki gyermekvédelmi törvénnyel az első szociális alkotást életbe léptette hazánkban. Az alábbiak alapján méltatta munkáját: „Széll Kálmán gyermekvédelmi törvénye az az útmutató, amelynek nyomán elindult a társadalom és rövid idő alatt olyan alkotásokat létesített, amelyek büszkeséggel tölthetnek el minden magyar embert.”280 Kiemelte továbbá a gyermekvédő liga szerepét, amely társadalmi úton megteremtette azokat a szerveket, amelyek az ifjúság nevelése és a javítása érdekében elsődlegesek. Mindezek mellett hangsúlyozta, hogy további jogintézmény léte szükséges az eredményes kodifikációhoz, vagyis az ügyvédi kör működése nélkül a törvényjavaslat elvei és intenciói az életben nem valósulhatnának meg. Bakonyi Samu Bródy véleményét az alábbiak szerint osztotta: „örömmel látjuk, hogy Magyarországon a gyermekvédő liga oly áldásos tevékenységet fejt ki a kiskorú gyermekek megmentése terén, mikor azt látjuk, hogy a budapesti ügyvédi kör szintén hatalmasan támogatja ezt az intézményt,… Csak mindezen hatóságok és intézmények összműködése folytán érhetjük el azt a legszebb, legnemesebb feladatot, hogy a kiskorút megmentsük az elzülléstől, az elromlástól és a hazának hasznos kiváló, polgárává neveljük.”281 Nagy Sándor képviselő a legnagyobb elismeréssel szólt az igazságügy miniszternek a patronage tekintetében kifejtett tevékenységéről, amellyel a büntető novellának a sikere érdekében is eljárt. A pécsi rabsegélyző kongresszuson ugyanis kifejtette, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy a gyermekvédelem, és a patronage a maga egészében, a maga teljességében életbe lépjen.282 Fenyvesi Soma is kiemelte a gyermekvédelem 280

KN. 1908. XIX. 295. KN. 1908. XIX. 271. 282 KN. 1908. XIX. 372. 281

121

intézményét. Meglátása, hogy kétségtelenül szépen fejlődött, azonban azt tanácsolata, hogy a közeljövőben a parlamentből induljon ki az a felhívás, amely által a társadalom ilyen irányú munkásságát minden oldalról támogatni fogja. Ezt fontosnak tartotta, de „nemcsak a humanizmus szempontjából, nemcsak azért, mert gyönyörűség lehet minden érző és gondolkodó emberre nézve, ha egy gyermeket megment a végromlástól, hanem azért is, mert a megmentett gyermekekkel, mint megmentett munkaerővel a társadalom számára szereznek vagyont”.283 Nagy György ellenben bírálatát fogalmazta meg ezzel a jogintézménnyel kapcsolatosan, hiszen úgy látta, hogy a patronage–ügyet szervezni és rendezni kellett volna, és különösen annak érdekében, hogy megvalósíthassák azt a feladatot,

ami

a

jogalkotókra

várt,

vagyis

hogy

minél

hamarabb

gyermekvédelmi törvényt alkossanak. Ez a jogszabály ugyanis szerinte segítséget nyújthatott abban, hogy a büntetőtörvénykönyv intézkedéseivel összhangban a fiatalkorú bűnösöket „meg tudják menteni a tisztességes élet számára, és hogy őket a társadalomnak hasznos, derék, számottevő polgáraivá neveljük.”284 Nagyon szomorú dolognak tüntette fel, hogy a patronázs–ügy nálunk csecsemőkorát élte, amiért már nemcsak a törvényhozást hibáztatta, hanem a társadalmat is. Megítélése, hogy a törvényhozás érzéktelen volt ez a szociális kérdés iránt.285 Nagy Dezső az állami gyermekmenhelyekre helyezte a hangsúlyt, amikor az alábbiakban méltatta azok működését: A képviselőtársainak a figyelemébe ajánlotta a hazánkban már megalkotott állami gyermekmenhelyekről szóló törvényt. Érdemét az adja, hogy a hatályba lépését követően a gyakorlatban is érvényesülni tudott, tekintettel arra, hogy az egész országot behálózták az állami

gyermekmenhelyek

intézetei

–

Budapesten,

Kolozsvárott,

Debrecenben, Aradon, Nagyváradon, Veszprémben megtalálhatóak, és még számos hely, amelyek mind apró fiókokkal lettek ellátva. Hatáskörüket nemcsak a városokban, hanem a vidéki helyeken is betöltötték. Hangsúlyozta 283

KN. 1908. XIX. 381. KN. 1908. XIX. 303. 285 KN. 1908. XIX. 303. 284

122

a belügyminiszter 60.000. számú rendeletében foglaltakat, amely kimondta, hogy elhagyott gyermekek alatt nemcsak azok értendők, akiket fizikailag elhagytak, hanem azok is, akik minden erkölcsi nevelést nélkülöztek, vagy akik nem részesülhettek abban a nevelésben, amelyben részesülniük kellett volna. Ezzel a jogszabállyal alátámasztotta a képviselő, hogy minden lehetőség adott arra, hogy ezen a menhelyeken mindazokat a gyermekeket felvegyék, akik „a jövendő romlásának, társadalom egyik fekélyének alapját képezik.”286 Felhozott egy konkrét példát, hogy miért járt az élen a jogintézményünk. Kiemelte az 1900–ban Budapesten megrendezett országos nemzetközi gyermekvédő kongresszust, amelyen Zuckermann tanár, a híres prágai professzor, a gyermekvédelemnek első harcosaként felszólalt, és példaként Angliát állította, mivel ott az elhagyott gyermekek menhelyén 40.000 gyermeket tartottak. Ezzel szemben hazánkban 38.500–at tartanak. Tehát a gyermekvédelemnek őshazájában, Angliában csak 1500–zal többet, ami a hazánk fejlettségét mutatta. Megállapította, hogy Angliában a fejlődést az segítette, hogy a társadalom az állammal közreműködött a gyermekvédelem terén.287 Megítélése, hogy Magyarországon a gyermeknevelési ügye nagy volumenű fejlődésben volt. Kiemelte a gyermektudományi társaságot, amely foglalkozott a gyermekekkel, és ez által a gyermektanulmányozás európai színvonalúvá vált. Az eredményeket német nyelven kiadták.288 A képviselőház tagjai sorából emelkedtek ki olyan személyek, akik hangsúlyozták a fiatal elkövetőkre vonatkozó normák újraszabályozásának szükségességét, valamint meg is indokolták miért szükséges éppen ezeknek a büntető rendelkezéseknek a nyugati törvénykönyvek passzusaival való összhangba állítása. Bakonyi Samu szerint a fiatalkorú bűntettesekkel szemben az egészen új büntetési rendszer megvalósítása leginkább helyénvaló a társadalmi védelem szempontjából, mivel így a visszaesés gyarapodását megakadályozhatták.289

286

KN. 1908. XIX. 374. KN. 1908. XIX. 375. 288 KN. 1908. XIX. 375. 289 KN. 1908. XIX. 285. 287

123

Nagy Dezső az 337. országos ülésen, 1908. június 2–án felszólalt, arra keresve a választ, miért olyan magas az ifjúság körében a bűnöket elkövetők száma, és arra az álláspontra jutott, mint Bakonyi. A megtorlás elméletét állította az előtérbe. Vizsgálta, milyen okok vezették az ifjakat a bűntettek elkövetésére. Megállapította, hogy a fiatalkorúak közül rendszerint azok estek bűnbe, akik nem részesültek kellő nevelésben; akik romlott légkörben éltek, zsúfolt lakásokban, erkölcsileg megromlott emberek társaságában és a bűnnek naponkinti szemléletben nőttek fel, úgy, hogy ennek következtében bennük megfelelő erkölcsi érzék és értelem nem fejlődhetett ki. Ezekkel szemben a szerencsésebbek jobb körben éltek, a jó és rossz közti megkülönböztetés képessége élesen kifejlődött. Az első csoportba tartozók esetében az értelmi és erkölcsi fejlődés összezavarodott, mindaddig, amíg valamilyen külső, főleg hatósági beavatkozás közbe nem avatkozott. Természetesnek találta, hogy épp ezért ezekkel szemben ugyanazt a retorziót alkalmazni – amelyeket a magasabb értelmi és erkölcsi fejlettséggel bírókkal szemben – egyáltalán nem lehetett.290 A képviselők beszédeikben vizsgálat alá vonták a bevezetni tervezett büntetési rendszert, annak célját és összevetették a külföldön már kodifikált joganyaggal. Fenyvesi Soma felszólalva megfogalmazta a fiatalkorúak büntetésének célját, melynek a „javításnak kell lennie, annak a javításnak, a mely módot ad arra, hogy azok az egyének, a kik megbotlottak, megjavulhassanak, a társadalomból ne dobassanak ki és részükre az erkölcsi felemelkedés lehetővé tétessék, és megjavulás utján erkölcsileg és gazdaságilag ismét megnyerhetők és értékesíthetők legyenek.”291 Nagy Dezső méltatta a novellának a fiatal elkövetőkre vonatkozó büntetési rendszerét. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy a fiatalkorúakra vonatkozólag már megfelelő intézkedések sorát vették fel a novellába. Megkérdőjelezte azt az állítást, hogy más művelt államok ebben a tekintetben a hazai joggyakorlatot már nagyon megelőzték: „bátor vagyok tisztelettel felemlíteni,

290 291

KN. 1908. XIX. 374. KN. 1908. XIX. 377.

124

hogy ez tévedés, mert mondhatom, hogy Magyarország ebben a tekintetben nem hogy hátramaradott volna, hanem az első zászlóvivők között van. A fiatalkorúakra vonatkozó különös intézkedések, a melyek a novellában vannak,

ilyen

kimerítő

és

helyes

irányban

Európa

egyetlenegy

büntetőtörvénykönyvében; sincsenek meg. […]”292 Gr. Esterházy Móricz megállapította, hogy az erkölcsi és értelmi fejlettség kellő fokát elért fiatalkorúakra nézve a törvényjavaslat az addigi gyakorlattal és kodifikációval teljesen ellentétesen négyféle intézkedést tett lehetővé: a dorgálást, a próbára bocsátást, a javító nevelést, és végül a fogházat és állam– fogházat.

Értetlenkedve

várta

a

választ

a

gyámi

törvénnyel

való

összefüggésben, hogy mi lehet a próbára bocsátásnak vagy javító nevelésnek az eredménye.”293 Nagy György képviselő volt az, aki vizsgálat alá vonta a javító nevelést, elemezte jelentőségét. Megállapította, hogy Svájc járt elől példáként, mivel megszervezték a bűnösök javító nevelését, ami viszont kétféle alakban működött, az ún. indusztriális és az ún. reformatorius nevelés. Az első célja tisztán a javító, a másiké pedig a büntetve javító nevelés. Tanácsolta, hogy ehhez hasonlóan nálunk is különbséget kellene tenni már csak azért is, mert a törvényjavaslatban intézkedés volt arra nézve, hogy ne csak azokat utasítsák javító nevelésre, akik még fogházban nem voltak, akiknél mintha ott kezdődött volna a javításnak a rendszere, hanem azok is ugyanezekbe az intézetekbe kerüljenek, akik már fogházbüntetést elszenvedték.294 Gr. Esterházy Móricz Nagy Györgyhöz hasonlóan a javító nevelés negatív vonására hívta fel a figyelmet, különösen arra való tekintettel, hogy „a javítóintézetekben ..920 vagy nem egészen 1000 gyermek helyezhető el, és hogy az elhelyezettek számának egy része olyan, kik nem ítélet által erre minősítve kerültek oda, hanem akár szülői, akár gyámi beleegyezéssel és tudjuk, hogy …3000 fiatalkorú ítéltetik el, a helyiségek teljesen elégtelen

292

KN. 1908. XIX. 374. KN. 1908. XIX. 376. 294 KN. 1908. XIX. 303. 293

125

voltánál fogva nagy részök rendőri börtönben vagy tolonczházban, szóval oly helyeken nyer kényszerelhelyezést, hol javításuk korántsem érhető el. […]”295 Nagy György fellebbezés jogával kapcsolatosan pontosítást indítványozott, miszerint a 10. § első pontja helyébe a következő szövegezést indítványozta: „A felfüggesztés kérdésében az elítélt javára csak az elítélt, törvényes képviselője és védője, az elítélt terhére pedig a kir. bíróság hatáskörébe tartozó ügyekben csak a királyi ügyészség élhet fellebbezéssel.” Sajnálattal állapította meg, hogy az új büntető törvényjavaslat a kiskorúnak, és a nem teljes korúnak törvényes képviselőjét kizárta abból a jogából, hogy perorvoslattal élhessen. Meggyőződése, hogy „valóságos szükséget képez e hibának kijavítása, szükséget képez, hogy kimondjuk, hogy hogy a törvényes képviselőnek is megadjuk a jogot, hogy fellebbezhessen.”296 Kódex megalkotása körüli nehézségek elemzését is felvállalták a képviselőház tagjai. Nagy György képviselő különös módon, a politikai rendszer működésében látta az okot, amiért nem tudták még megalkotni az egységes szerkezetű törvénykönyvet, amely magába foglalta „az egész jogászözönség osztatlan véleményét”. Tényként megállapította, hogy az igazságügy miniszterek hiába támogatták a szerves reformot, a miniszterek működése sokkal rövidebb ideig tartott, minthogy az egész reform megalkotásra kerülhetett volna.297 Giesswein képviselő úr tisztában volt a jogalkotási nehézséggel, vagyis azzal, hogy a „kódexnek az elkészítése nem lehet egy pár hónapnak, sőt, ha igazán alapos munka akar lenni és a mi jelenlegi szocziális viszonyainknak is meg akar felelni, azt mondhatnám, nem lehet egy pár évnek sem a munkája. […]”298 Ebben a véleményében foglaltakkal a képviselőtársai is egyetértettek. Az 1908. évi novella érdemeit több képviselő méltatta felszólalásaiban. A képviselő ház mielőtt elfogadta volna a büntető törvénykönyv módosítására vonatkozó javaslatot, a képviselők sora elismerően nyilatkozott. Giesswein

295

KN. 1908. XIX. 377. KN. 1908. XIX. 399. 297 KN. 1908. XIX. 399. 298 KN. 1908. XIX. 387. 296

126

Sándor alábbiak szerint értékelte a módosítást: „ebben a novellában mintegy hajnalhasadását látom ennek az uj korszaknak és iránynak. […] mindnyájan örömmel járulhatunk hozzá a javaslathoz, mert ez azt mutatja, hogy általánosan meg van az a törekvés, hogy gazdasági és szocziális viszonyainkhoz képest, nemzeti sajátságaink tekintetbevételével akarjuk átalakítani jogrendszerünket.”299 Csizmazia Endre előadó is minősítette a büntető jogalkotás nyomán megalkotott kiemelkedő jelentőségű új normákat magába foglaló javaslatot és a kodifikációs munkálatokat: „T. ház!... Itt ezen törvényjavaslat felett egy széleskörű, igen mélyreható és magas színvonalú vita fejlődött ki. ….Ez a törvényjavaslat nem olyan szűkkeretű, mint a hogy szakaszainál fogva azt gondolni lehetne. Ez a törvényjavaslat egy egészen új intézményt iktat be a mi büntetőjogrendszerünkbe: a feltételes elitélést, ezen kívül a fiatalkorúak büntető rendszerét egészen átalakítja, tehát nem tekinthető csupán novelláris alkotásnak, amely csak a büntetőtörvénykönyv egyes szakaszait fejleszti, hanem egy nagy, új elveket rendszeresítő alkotásnak, amely határozottan megérdemelte azt a magas színvonalú vitát, amelyben ebben a házban részesült.”300 Petrogalli Oszkár 334. országos ülésen, 1908. május 29–én felszólalásakor a Deák–féle kodifikációs javaslatot emelte ki, amely megalkotásakor büntető jogtudományi törekvésében korát meghaladta, és azt párhuzamba állította a novellával, megállapította azt a fontos tényt, hogy nélküle nem kerülhetett sor az új javaslat elfogadására sem: „T. ház! Teljesen egyetértek az igen t. előadó urnak, valamint Bakonyi Samu t. barátomnak azon álláspontjával, hogy ezen novella–javaslat igen fontos és igen üdvös újitásokat tartalmaz, hogy büntetőjogunk fejlődésének újabb, a mostaninál helyesebb, igazságosabb és humánusabb irányait nyitja meg. S én itt, t. ház, visszatérek Bakonyi Samu t. képviselőtársamnak azon fejtegetéseire, a melyeknek során az 1843–iki javaslatot méltatta. És itt, t. képviselőház, most a novella tárgyalásánál is

299 300

KN. 1908. XIX. 387. KN. 1908. XIX. 388.

127

láthatjuk, hogy amikor mi az 1878. V. t.–czikket reformálni, s a modernebb fejlődésnek megfelelő intézkedéseket akarunk büntető jogunkban elhelyezni, akkor tulajdonképpen ez a fejlődés abban áll, hogy vissza kell térnünk a 43–iki javaslathoz, a 43–iki javaslat szelleméhez és intézkedéseihez; és itt, t. képviselőház, mindnyájan a magyar jog fejlődésének szempontjából jóleső érzéssel konstatálhatjuk, hogy az egyes törvényhozások csak most jutnak el a fejlődés ama magaslatára, a melyet a magyar büntetőjog fejlődése már 1843– ban elért.”301 Nagy György a képviselő ház előtt megtartotta beszédében összegezte, hogy a javaslatban

megfogalmazott

elvek

hol

helyezhetőek

el

a

büntető

jogtudományon belül: „T. képviselőház ! A kriminál–politika terén már régibb idő óta két iskola vivja egymással a harczát. Az egyik iskola a klasszikus, vagy helyesebben dogmatikus iskola. Ennek az iskolának a hivei a kódex dogmáihoz ragaszkodnak, attól nem tágítanak, nem annyira a törvény szellemét, mint betűjét magyarázzák. Ennek az iskolának hívei elsősorban a társadalmat védik az egyén ellen. […] Erősulypontja tehát a társadalmi érdekek megvédésén nyugszik. A klasszikus iskola hivei magát a bűncselekményt nézik és a büntetés kimérésekor tulajdonképen magát a bűncselekményt büntetik. Ezzel szemben ott van a másik iskola, a melynek több alosztálya is van; az ujabb iskolák, a melyeknek tanítómesteréül ujabb időben Listet ismerték el. Ez az iskola az egyént állítja a kriminálpolitika központjába; az egyént akarja büntetni s a büntetést ugy óhajtja szabályozni, hogy azzal az egyén vegye el méltó büntetését és igyekszik a társadalom és az egyén érdekét összhangzásba hozni.”302 Élénken helyeselték az általa elmondottakat. Felszólalásában elismerte, hogy ő maga ez utóbbi iskolának a híve. Megállapította, hogy hosszú időn át egyik iskola tábora se tudott a másik felett győzelmet aratni és az a benyomása alakult ki, hogy az a törvényjavaslat, amelyet

301 302

az

igazságügy

miniszter,

KN. 1908. XIX. 290. KN. 1908. XIX. 297.

128

tárgyalás

végett

előterjesztett,

tulajdonképpen a két iskola közötti kompromisszum eredménye. Sem az egyik, sem a másik iskolának nincsenek a javaslatban tökéletesen lefektetve és megvalósítva az elvei. Petrogalli azonban bírálta annyiban a módosítást, hogy az „nem képezi a büntetőtörvénykönyv szerves és egész reformját, csupán igen szűk körre szorítkozik.” Günther Antal igazságügyminiszter is felszólalásakor a javaslat elfogadása mellett tette le a voksát: „T. képviselőház! Nagyon röviden kívánok nyilatkozni, mert a magam részéről is elősegíteni kívánom azt, hogy ez a fontos törvényjavaslat, mely – mint a bizottsági előadó ur igen helyesen mondta – egész uj irányt képvisel a mi büntető törvényhozásunkban, mielőbb törvénnyé váljék. […]”303 Giesswein Sándor mint végső megoldást támogatta a törvényjavaslatot, az alábbi indokot adta elő: „tényleg kezdeni kell már valamit ezen a téren, mert vannak olyan dolgok, amelyek eddig úgyszólván szégyenfoltjai voltak a magyar törvénykezésnek Európa szemében. […]”304 Nagy Sándor azonban alábbiak szerint óvatosságra intette képviselő társait, hiszen egyértelműnek találta, hogy nem elegendő a büntető joggyakorlatunk számára az adott módosítás elfogadása: „Kétségtelen, és ez az érvelés kifejezést nyer az összes jogászegyleti értekezésekben, hogy a mig meg nem alkotjuk

Magyarországon

a

gyermekvédelmet,

a

patronázs

minden

intézményét, addig nem lesz ennek a büntető–novellának az a nagy sikere, a melyet tőle elvárunk.”305 „Igaz! Úgy van!” – Hangzott a baloldal támogatása. Gr. Esterházy Móricz azonban Nagy Sándor véleményével szemben úgy látta, hogy a korszakos jelentőségű rendelkezések elfogadása maga után vonja a társadalmi intézmények fejlődését. Szerinte: a „novellának két leglényegesebb intézkedése és haladása a múlttal szemben, mint ismeretes, a feltételes elitélés és a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezés. Ezen utóbbi rendelkezések kapcsán, melyek a korhatár megállapítására, a dicernementnek eltörlésére és a 303

KN. 1908. XIX. 390. KN. 1908. XIX. 387. 305 KN. 1908. XIX. 371. 304

129

bíróság

hatáskörének

kiterjesztésére,

szóval

az

egyénesités

elvére

vonatkoznak, önkéntelenül is eljutunk a szocziális reformok egész sorozatához […]”306 Günther Antal igazságügy miniszter a képviselőktől a módosítás támogatását, az alábbi összegző indokkal kérte: „mert abban a feltételes elitélés intézménye,

a

fiatalkorúak

elleni

intézkedés,

a

lopásra

vonatkozó

meghatározásoknak javítása és a kerités tekintetében olyan égetően szükséges orvoslás foglaltatik, amely elől el nem zárkózhatunk.”307 Bródy Ernő alábbiak szerint értékelte a novellát: „Én azt hiszem, hogy ez a törvényjavaslat nagy előrehaladás a magyar büntetőjog tudományának életében. Azt hiszem, hogy ugy a feltételes elitélések, mint a fiatalkoruakra való intézkedések alkalmasak lesznek arra, hogy itt egy uj generácziót neveljenek, és alkalmasak lesznek arra, hogy azok a fiatal, könnyelmű bűnösök, a kiket a szenvedély pillanatnyi behatása, a nyomor, a nélkülözés, avagy nagyvárosban – mint Budapesten – tréfa vagy hecz juttatott a börtönökbe, ilyen javitó nevelés által, ezen humánus intézkedések által vissza lesznek adhatók az életnek, a becsületnek, a társadalomnak.”308 Gr. Esterházy Móricz összegző felszólalását a gyermekvédelem hazája költőjének szavaival zárta:, „Child is the father of the man. A gyermek mintegy elődje, mintegy apja a férfinak. Az a parancs, a mely kötelességgé teszi a szülői tiszteletet, eme vonatkozásban azt hiszem nem jelent mást, sőt azt jelenti: tiszteld a gyermeket. Igenis t. ház, tiszteljük a gyermeket, tiszteljük a gyermekben a jövőt, tiszteljük a gyermekben a jövendő kort, […] ennek a kornak összes vágyódását, öntudatát, erejét és lelkiismeretét; […] de tiszteljük viszont

a

gyermekben

saját

cselekedeteinknek,

tetteinknek,

szóval:

jelenünknek majdani örökösét és bíráját. […] A törvényjavaslatot különben elfogadom. […]”309

306

KN. 1908. XIX. 376. KN. 1908. XIX. 390. 308 KN. 1908. XIX. 297. 309 KN. 1908. XIX. 377. 307

130

A képviselőház 337. országos ülésén, 1908. év június 2–án a törvényjavaslatot általánosságban az igazságügyi bizottság szövegezése szerint elfogadta. A 339. országos ülésen, 1908. június 4–én, megtörtént a tervezet harmadszori felolvasása. Az Elnök megkérdezését követően a ház igennel szavazva, elfogadták. Továbbá javasolta, hogy a törvényjavaslatot tárgyalás és hozzájárulás céljából tegyék át a főrendiházhoz. Ehhez is hozzájárultak a képviselők.310 Az ülés jegyzőkönyvének hitelesítésére a következő, 360. országos ülésen, 1908. július 4–én került sor, miután a jegyző felolvasta azt, és az ellen észrevétele senkinek sem volt.311 A 366. országos ülésen, 1908. november 11–én bemutatták a miniszterelnök átiratait, amelyekkel értesítette a képviselőházat, hogy a büntetőtörvények és a bűnvádi

perrendtartás

kiegészítéséről

és

módosításáról

szóló

törvényjavaslatokat Őfelsége 1913. március 31–én szentesítette, és azok, mint az 1908. évi XXXVI. törvénycikkek az országos törvénytár útján 1913. április 12–én kihirdetésre kerültek. Mindezt a képviselőház tudomásul vette.312

5. A főrendi ház álláspontja

A magyar országgyűlés második kamarájának véleménye az alábbiakban került megfogalmazásra a büntető novellával kapcsolatosan. A javaslat szellemében, az egyéniség figyelembevétele szempontjából a törvényhozásnak arra kellett törekednie, hogy különbséget tegyen az alábbi elkövetők között. Az első ízben bűncselekményt elkövetett egyének, a gyakran csupán megtévelyedett alkalmi bűntettesek, a menthető emberi gyarlóságból és nem aljas indokból bűncselekményt elkövetők, valamint főleg a fiatalkorúak elhatárolására volt szükség. Azt kellett szorgalmazni, hogy az utóbbi csoportot lehetőleg megmentsék a szabadságvesztés büntetés megbélyegző hatásától és a rövid tartamú közös fogság rendszerint rontó befolyásától, különösen akkor, ha erkölcsi romlásba jutásukat többnyire társadalmi környezetük hatása idézte 310

KN. 1908. XIX. 416. KN. 1908. XIX. 505. 312 KN. 1908. XIX. 27. 311

131

elő. A törvényhozásnak azt is a feladatává tették, hogy az alkalmi bűntetteseket és a fiatalkorúakat megóvják, de a megrögzött, különösen a visszaeső bűntettesek ellen pedig a legszigorúbb intézkedésekkel nyújtson védelmet a társadalomnak. A törvényjavaslat a fiatalkorúakra új rendelkezéseket tartalmazott. Büntetőtörvénykönyveink

a

rendelkezései

célszerűtlenek,

hiszen

a

fiatalkorúakkal szemben csak enyhébb, de nem más elbánást alkalmaztak, mint a felnőttekre. A javaslat megelőzve az európai kontinens összes nagy államait, az újabb büntetőjogi irányok megállapodásaihoz képest oly rendelkezéseket célzott jogrendszerünkbe beilleszteni, amelyek a fiatalkorú bűntettesek erkölcsi megmentésére törekedtek, számoltak a bűncselekmény előidézésére ható okokkal és a bűntettes egyénisége szerint különböző intézkedésekre jogosították fel a bíróságot. Az intézkedés egyetlen célja, hogy megmentse az erkölcsi bukásnak indult fiatalkorút a megmentésre alkalmas eszközökkel. Továbbá a fiatal kor felső határát a javaslat 16 évről 18 évre emelte fel, a gyermekkorban, 12 éven aluli korban lévő és fejletlen fiatalkorú bűntettesekkel szemben is szükség esetére megfelelő intézkedéseket terveztek bevezetni. Az összes módosított rendelkezés azt célozta, hogy azok helyes alkalmazásával ne csak megakassza a kriminalitás állandó növekedését, hanem a fiatalkorúak erkölcsi megmentésével azt egyenesen le is szállítsa.”313 Megállapította a felsőház, hogy a Btk. egyéb hiányait pótolni az általános revízió

feladata

maradt.

A

javaslat

jogrendszerünkbe

a

büntetés

felfüggesztésének intézmény bevezetését célozta. Az angol–amerikai helyett a francia–belga rendszert javasolta meghonosítani és csak az eseteknek szűkebb körére

szorította

alkalmazhatóságát.

Pontosabban

büntetés

feltételes

felfüggesztésének nevezték az új jogintézményt, amelyet a jogászi közvélemény, és a törvényhozás is többször sürgetett. Teret engedett a bírónak az individualizációra. Érdemeit kiemelve úgy látták, hogy alkalmas az alkalmi bűntettesek megkímélésére, a rövid tartamú szabadságvesztés–büntetések elkerülésére. Mindezek megvalósítása által a kriminalitás csökkenését 313

FI 1910. XVI. 309.

132

tapasztalták. Az intézmény előfeltételeit a bűntettesek nyilvántartása és a patronage jelentették. A jogrendbe való beillesztésük részben már kialakult, részben pedig rövid időn belül megszervezték azt a gyakorlatban. 1908. július 3–án, a főrendiház XXXVI. ülésén, Dessewffy Aurél gróf elnöklete

alatt

következett

a

büntetőtörvénykönyvek

és

a

bűnvádi

perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról szóló törvényjavaslat. Nem kérték a jelenlévők a bizottsági jelentés felolvasását, továbbá senki sem kívánt a törvényjavaslathoz szólni. Így az általános vitát bezárták. Következett a határozathozatal.

A

részletes

tárgyalás

alapjául

a

törvényjavaslatot

általánosságban elfogadták. Végül a részletes tárgyaláson Degenfeld Pál gróf, jegyző a törvényjavaslat címét és a szakaszokat felolvasta. Elnök Úr a törvényjavaslat részleteiben való elfogadását is megállapította azáltal, hogy akik

azt

végszerkezetben

elfogadták,

felálltak.

Így

végezetül

a

törvényjavaslatot a képviselőház szövegezése szerint végszerkezetben elfogadottnak jelentette ki, amiről a képviselőházat is értesítették.314

314

FN 1910. III. 45.

133

IV.

A BÜNTETŐ NOVELLA FIATALKORÚAKRA VONATKOZÓ RENDELKEZÉSEI

1. A reform eszmék kodifikálása

A különböző pártok jóváhagyták a javaslat reformeszméit, és egységesen elfogadták a novellát. A végleges szöveg szerkesztésénél a legnagyobb érdemeket Tőry Gusztáv államtitkár és Szászy Béla miniszteri tanácsos szerezték. Az indokolás legnagyobb részét Bernolák Nándor szerkesztette.315 A jogszabály mérföldkő a fiatalkorúakra vonatkozó büntetőjog történetében. A büntetőjogi reformmozgalmak eszméire alapozta reformintézményeit. A

büntető

novella

II.

fejezete

rendelkezett

a

fiatalkorúak

megkülönböztetett büntetőjogi elbírálásáról. A 20001/1908. IM. számú rendelet értelmében 1910. január 1–jén lépett hatályba. A miniszteri indoklás az alábbiak szerint összegezte jelentőségét, feladatát: „mind a büntető törvényhozás, mind a büntetés végrehajtása körül különösen súlyt kell helyezni a büntetések egyéniesítésére. … Az egyéniség figyelembe vétele szempontjából a törvényhozásnak arra kell törekednie, hogy az alkalmi bűntettesek, főleg pedig a fiatalkorúak, akiknek erkölcsi romlása többnyire társadalmi környezetük hatásának eredménye, lehetőleg megmentessenek a szabadságvesztés megbélyegző hatásától és a rövidtartalmú közös elzárás rendszerint rontó befolyásától.”316

315 316

BALOGH, 1909./a., 250. Igazságügyi Javaslatok Tára 1907. 608–609.

134

Megállapítható, hogy a fiatalkorúakra vonatkozó új szabályok megfeleltek a kontinensen elterjedt reformtörekvéseknek. Az indoklásban foglaltakat követve, szakítottak a hagyományos büntetőjogi elvekkel. A vezérlő eszmék közül elsősorban az egyéniesítés elvét törekedtek jogrendszerünkbe beépíteni, amelynek követése által a bírót – a törvényes kereteken belül – a legteljesebb individualizációra kötelezték. A kriminológia gazdag és megbízható eredményeinek felmutatásával jutott arra a reform megállapításra – nálunk is diadalra jutott a Balogh Jenő–féle 1903–ban megalkotott és majd 1906–ban közétett tervezetben – amely a Btk. 84. §–ának módosításával a következőket tartalmazta: „a bíróság az eset körülményei, különösen a terhelt életviszonyait, testi és szellemi fejlettségét, erkölcsiségének fokát, valamint a bűncselekmény elkövetéseinek módozatait mérlegelve, ezekhez képest megfelelő esetekben különböző intézkedéseket tehet.”317 A novella a felelősség legális kritériumát is meghatározta, amikor a beszámítási képességet: „a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettség”–ben juttatta kifejezésre.318 Balogh Jenő részletesen kifejtette, hogy a bíróság előtt a következőket kell szem előtt tartani: „A fiatalkorúnak annyira kellett fejlődnie, hogy különbséget tehessen jó és rossz, megengedett és büntetendő, erkölcsös és erkölcstelen között. Be kellett következni nevelésében és fejlődésében annak az állapotnak, hogy vágyait és szenvedélyeit fékezni bírja. A gyermeket és fiatalkorút a nevelés útján alkalmassá kellett tenni arra, hogy mások, különösen a romlott környezet csábításának és a gonosz példának ellenállni tudjon s a pillanat kísértését leküzdhesse. Ne kövessen el minden alkalommal bűncselekményt, amikor éppen az inger vagy a véletlen arra módot nyújt, hanem cselekedjék érett értelemmel és az erkölcsi fejlettség vezesse őt cselekedeteiben.”319

317

Btk. 84. §–ának módosítása Az I. Novella a fiatalkor büntetőjogi határát azzal „az indokokkal terjesztette ki a 18. életévig, hogy még a 16–18 éves korosztály is fejlődésben van mind élettanilag, mind lélektanilag, és nem rendelkezik azzal az erkölcsi–értelmi fejlettséggel, amelyet a teljes büntetőjogi felelősségre– vonhatóság megkívánna.” CSEMÁNÉ, 2012. 6. 319 BALOGH, 1909./a., 136. 318

135

A fiatal elkövetők megmentését, nevelését csak új büntetőjogi fogalmak bevezetésével és gyakorlatban történő alkalmazásával érhették el. Először a beszámítási képesség modern átalakítása által megteremtették a fiatalkorúak megkülönböztetett

büntetőjogi

szabályait,

amelyek

Európa–szerte

a

századforduló időszakában alakultak ki. A kor kontinentális büntetőjogi kódexeivel éppen ezért összehasonlították a megalkotott Bn. rendelkezéseit. Az egybevetés annak a megállapítását eredményezte, hogy a fiatalkorúakra vonatkozó valamennyi európai törvény három korhatárt különböztetett meg. Egyforma szabályozási elvet követve állapították meg, hogy bizonyos korhatáron alul büntetőjogi felelősségre vonásnak nincs helye, azonban meghatározott korhatár fölött csak büntetés alkalmazható. A kettő között húzódott egy átmeneti időszak, amikor büntetéseket vagy azt helyettesítő intézkedéseket rendelhettek el. A tizenkét éven aluli kor a feltétlen büntetőjogi beszámíthatatlanság kora. Megállapítást nyert, hogy a vizsgált külföldi törvénykönyvek közül néhány még alacsonyabbra tette ezt a korhatárt, így az angol jogban, a régi orosz büntetőtörvénykönyvben a 7. életévig tartott a felelőtlenség kora. A román büntetőtörvénykönyv a 8. évvel zárta azt be. A spanyol és olasz kódexek a 9. évben szabták meg az alsó korhatárt. Több államban a 10. életév szerepelt alsó határvonalként, így az osztrák, a dán, a portugál, a görög, továbbá az új orosz büntetőtörvénykönyvben, valamint számos svájci kantonális kódexben is. Az alsó korhatár felemelésének kérdésére az Union Internationale de Droit Pénal (nemzetközi büntetőjogi egyesület) németországi osztályának Halléban 1891. március 25–én és 26–án tartott ülése hívta fel a figyelmet. Ez az ülés bizottságot küldött ki, hogy a gyermekkriminalitás leküzdése tárgyában javaslatot dolgozzon ki. A bizottság az alsó korhatárnak tizennégy évre való felemelését javasolta. Ennek megfelelően, valamint a jogászi és az orvosi tudományos világ sürgetésére egyes újabb törvényjavaslatok és törvények a büntetőjogi beszámítás alsó határát a 14., sőt a 15. életévre emelték fel.320

320

KI 1908. XIV. 454.

136

A büntethetőség felső korhatáráról is a nemzetközi fórumok eltérően vélekedtek. Az 1890. évi pétervári börtönügyi kongresszus és az eisenachi tanácskozás a 16. életév, az 1895. évi párizsi börtönügyi kongresszus már a 18. életév, a nemzetközi büntetőjogi egyesület berni gyűlése pedig a 14. életév betöltéséig kívánta a büntetőjogi kiskorúságot meghosszabbítani.321 A fiatalkorú felelősségre vonása a jelentősebb európai törvénykönyvekben az alábbiak szerint került szabályozásra. – A német javaslat a büntetőjogi felelősség alsó határát 15. életévben határozta

meg.

E

korhatár

alatt

csak

nevelőintézkedéseket

alkalmazhattak. -

Az osztrák törvényben a büntetőjogi felelősség 14. életév betöltésével kezdődött. Fiatalkorúnak a 14–18 éves személyt tekintette, akivel szemben büntetést és nevelőintézkedést egyaránt kiszabhattak.

-

A svájci javaslat szerint fiatalkorú a 14–18 év közötti személy, akivel szemben csak javító intézkedéseket alkalmazhattak.

-

A belga törvényjavaslat 1912–ben a 16. életév betöltéséig kizárta az igazságszolgáltatási szervek hatáskörét. A 16. életév alattiakkal szemben csak védő, nevelő rendszabályt foganatosíthattak.322

-

A francia jog nem ismerte a feltétlen beszámíthatlanságot, így a 16 éven aluli korban büntetendő cselekményt elkövető ellen az eljárás mindig megindítandó volt.

A Büntető novella által bevezetett rendszer egy európai jogfejlődési folyamat része. Minden bűntettet elkövető fiatalkorúval szemben, minden előfeltétel vizsgálata nélkül nevelő intézkedések alkalmazását írta elő. Lényeges változást

eredményezett

a

korábbi

szabályozáshoz

képest,

hogy

a

beszámíthatóságot mint felelősségi feltételt nem tekintette irányadónak a fiatalkorúakra nézve, helyette az értelmi és erkölcsi fejlettség feltételét emelte

321

VÁMBÉRY, 1900, 177.

322

SZABÓ, 1961, 46.

137

ki. A fiatalkorúak között büntethetők és nem–büntethetők különválasztására került sor az értelmi és erkölcsi fejlettség megléte vagy hiánya alapján.323 A Bn. értelmében gyermekkorú volt az, aki bűntett vagy vétség elkövetésekor tizenkettedik életévét még nem haladta meg. A gyermek cselekménye, az értelmi és erkölcsi fejlettségének alacsonyabb foka és önálló akarat hiánya miatt nem minősülhetett bűncselekménynek, ezért ellene vádat emelni, bűnvádi eljárást lefolytatni nem lehetett. A 12 éven aluli gyermek, ha bűncselekményt követett el, sohase juthatott fogházba, velük szemben kétféle intézkedést tehettek. Egyrészt, ha a gyermek erkölcsi veszélynek nem volt kitéve és züllésnek nem indult, akkor – a magaviseletének helyes irányítása céljából megfenyítés végett – a házi fegyelem gyakorlására jogosított egyénnek vagy az iskolai hatóságnak átadhatták. Az iskolai hatóság a gyermeket megdorgálhatta vagy iskolai elzárással fenyíthette. Másrészt, ha a gyermek addigi környezetében erkölcsi romlásnak volt kitéve vagy züllésnek indult, a gyermek megmentése érdekében már mélyrehatóbb, a családi jogokat is érintő intézkedésre volt szükség. Ezek megtételére a gyámhatóságot jogosították fel, amivel el akarták kerülni, hogy a gyermek ellen bármely okból bűnvádi eljárást folytassanak. Az ilyen gyermeket azonban ideiglenes felvétel végett a legközelebbi állami gyermekmenhelybe szállíthatták.324 A Büntető novellában a fiatalkorúság alsó korhatárát a korábbi szabályozáshoz hasonlóan – változatlanul 12. életévben – jelölték meg. A felső korhatárát pedig már a Csemegi–kódexhez képest felemelték 18. életévre, így az európai törvényekkel összhangba került.325 Az orvostudomány megfigyeléseinek következtében és a lélektani kutatásoknak újabb eredményéhez képest – a fiatalkorú bűntettesekkel foglalkozó korabeli jogi kongresszusok, valamint ezt 323

Igazságügyi Javaslatok Tára 1908. 805.

324

Bn. 15. §–a. A porosz igazságügy miniszter az urak háza elé lépett a nem teljes korúak kényszerneveléséről rendelkező törvényjavaslattal. Kényszernevelésnek a 18. életévét be nem töltött, büntetendő cselekményt elkövetett vethető alá. Tekintettel fiatal korára, ellene bűnvádi eljárás nem indítható. Figyelemmel a cselekmény természetére, szülőinek vagy más nevelőinek egyéniségére, valamint egyéb életviszonyaira, a további erkölcsi elzüllés megakadályozása megköveteli elhelyezését. Nyilvános felügyelet alatt, közköltségen való nevelést jelent ez az intézmény, valamely alkalmas családban, nevelő– vagy javítóintézetben történő elhelyezéssel. In: VÁMBÉRY, 1900, 177. 325

138

a kérdést boncolgató szakirodalom egyértelműen követelték a korhatár felemelését. Több irányban tett megfigyelés szerint tehát elfogadták, hogy a 16–18 éves korban levő fiatal emberek még nem rendelkeztek azzal az erkölcsi és értelmi fejlettséggel, amelyet a teljes büntetőjogi beszámíthatóság megkívánt.326 A büntetőjogi felelősség feltétele tehát nem a bűnösség felismerésére való képesség, hanem a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettség megléte. Az I. Bn. II. fejezete megszüntette a fiatalkorúakra érvényes, klasszikus büntetőjogi rendelkezéseket.327 Az első és legenyhébb intézkedésnek – amelyet a javaslat megszabott – a fiatalkorúnak házi felügyelet alá helyezése tekinthető. Akkor alkalmazhatták, ha a kellő felügyelet hiányára vezethették vissza a bűncselekmény elkövetésének okát. A felügyeletre természetszerűleg első sorban a fiatalkorú törvényes képviselője volt hivatva; de rábízhatták a család körében valamely hozzátartozóra, esetleg más alkalmas egyénre is. Ennek az intézkedésnek a házi jellegére utalt az, hogy a fiatalkorú eddigi környezetében maradt. Amennyiben ez mégsem mutatkozott kielégítőnek a bíróság házi vagy iskolai fenyítés elrendelésével fokozhatta. Ezek az intézkedések nem regresszív, hanem preventív jellegűek és így inkább a gyámhatóság hatáskörébe tartoztak. A novella elvi jelentőségű újítása az intézkedések bevezetése. A bírói intézkedés csak akkor felelhetett meg az individualizáció követelményeinek, ha a fiatal egyéniségét, értelmi és erkölcsi fejlettségének fokát, életviszonyait és

az

eset

összes

többi

körülményeit

figyelembe

vette,

ezekhez

alkalmazkodott. 326

KI 1908. XIV. 455. Vámbéry Rusztem részletesen foglalkozott a fiatalkorúak értelmi és erkölcsi fejlettségének kérdésével. Meghatározását igen nehéz feladatnak tartotta. Érdekesnek tartotta, hogy a Bn. II. fejezetének nagy irodalma alig foglalkozott ezzel a kérdéssel. Sőt Degré Miklós azt hangsúlyozta, hogy Vámbéry mélyrehatóan tanulmányozta, az alábbiakban méltatta érdemeit: „nem emlékezem, hogy e fogalmak ezideig bárhol is oly tüzetesen ki lettek volna fejtve, mint az előttem fekvő munkában (191. lap). Szerző az értelmi és erkölcsi fejlettség fennforgását igen szűk körre szorítja, amennyiben nem csak azt kívánja meg, hogy a fiatalkorú a cselekményének következményeit s ennek megengedett vagy meg nem engedett voltát felismerni képes legyen, de megkívánja azt is, hogy benne a kísértésekkel szemben ellenállási képesség legyen.” Degré véleménye, hogy ennek az értelmezésnek van létjogosultsága, azonban az nem felelt meg a gyakorlatban már érvényesült felfogásnak. In: DEGRÉ, 1913, 31.

327

139

A büntetést pótló eszközök328 a büntetőjogi felelősségre vonható fiatalkorúval szemben: a bírói dorgálás, a próbára bocsátás, a javító nevelés, az utólagos javító nevelés, valamint a fogház– vagy államfogház–büntetés. Pénzbüntetés kiszabására nem volt lehetőség, hiszen a legtöbb fiatal elítéltnek egyébként nem volt magánvagyona. A hivatalvesztést és a politikai jogok gyakorlásának felfüggesztését sem lehetett kimondani.329 A bíróság a rendelkezésre álló jogkövetkezmények közül azt választotta, amelyik alkalmazása a fiatal terhelt jövőbeni magaviselete és erkölcsi fejlődése szempontjából a legmegfelelőbbnek mutatkozott. A nevelő intézkedéseket a 20. életévig átmeneti intézkedésként alkalmazták, azonban a már elrendelt intézkedés végrehajtásának befejezését a 20. életév betöltéséig el lehetett halasztani. A legenyhébb intézkedés a dorgálás, amely nem jelentett új büntetési módot. A régebbi büntetőjogunk ugyanis általánosan ismerte. A tudományos kriminálpolitika a régi erkölcsi büntetéseket szigorú kritika alá vette, azokat nem találta beilleszthetőnek. Ezek nagyon is differenciált büntetések, amelyek közül csak ebben az egyben látták a reformerek az értékesíthető elemet.330 A családi életben, a társadalomban mindig sikerrel alkalmazták. Megtalálható az angol és az amerikai jogrendszerben, és az 1890. évi olasz büntetőtörvénykönyvben is. A bíróság a nyilvános tárgyaláson az elítélthez ünnepélyes intelmet intézett, figyelmeztette, hogy újabb bűncselekmény elkövetése esetén már szigorúbb büntetést szab ki. Ezt az erkölcsi jellegű büntetést, csak kisebb súlyú cselekmények elkövetésékor vethették ki.331 328

A botbüntetés a büntetés fejlődésében elvesztette jelentőségét. Visszaállítását kriminálpolitikailag indokolatlannak, az általános fejlődés szempontjából pedig kulturellenesnek tartották. Indokolt alkalmazására akkor kerülhetett sor, ha a büntetés végrehajtása terén megfelelő szabadságvesztő intézkedések hiányában, pótolhatatlan büntetési eszköz. Vámbéry szerint „kulturellenes az a társadalom, mely az állatok kínzását büntetéssel sújtja, az embereken űzött kegyetlenkedést nem iktathatja törvénybe, mint a saját védelmére szolgáló eszközt.” In: VÁMBÉRY, 1910. 58. 329 KI 1908. XIV. 457. 330 A dorgálás a kriminálpolitikának a rövid tartamú szabadságvesztés–büntetés ellen irányuló küzdelmében jutott a felszínre. Az intézkedés alkalmazhatósága mellett és ellen többen érveket sorakoztattak fel. Egyesek – az erejét túlbecsülve – általános büntetési eszközként akarták meghonosítani, míg mások platonikus eszköznek nyilvánították. Az egymásnak feszülő nézetek különösen a római nemzetközi börtönügyi és a NBE. brüsszeli kongresszusának állásfoglalásaiban jelentkeztek. 331 HORNYÁK, 2001, 315.

140

Az 1908. XXXVI. törvénycikk megalkotása óta hazai jogunk is érvényre juttatta az elhagyott, a gyenge társadalmi osztály megmentését, mint szociálpolitikai feladatot. A kezdő bűntettest a bíróság megmenthette a fogháznak rontó és megbélyegző hatásától. A Bn. a fiatalkorúakra nézve a próbára bocsátást, a feltételes elítélés intézményének egyik változatát vezette be, ezzel is a fiatalkorúak különálló büntetőjogának meghonosítását elősegítette. A hagyományos büntetőjogi büntetések alól való feltételes mentesítés intézménye volt. Két változata alakult ki a modern jogfejlődés során: a francia–belga és az angol–amerikai. Az ún. francia–belga rendszert vették át az európai államok, amely a klasszikus büntetőjog felelősség elveit áttörte. Emiatt ennek az irányzatnak a képviselői ellenezték elterjedését. A rendszer lényege a büntetés végrehajtásának feltételes felfüggesztése. Az angol–amerikai változat az ítélethozatal elhalasztását, az elkövető próbára bocsátását jelentette.332 A próbára bocsátásnak alapgondolata, hogy a fiatalkorú nem olyan bűnös, hogy feltétlenül megtorlást kellene alkalmazni, azonban magára hagyva a züllés veszedelmének volt kitéve. A bíróság azokat bocsátotta próbára, akik fiatalkori

könnyelműségből,

megfontolás

hiányából

követték

el

a

bűncselekményt. A terhelt tehát rendszerint fiatalkorú; illetőleg az alkalmi bűntettesek közé tartozott. A bíróság felfüggesztette a büntetés végrehajtását, és ítélet meghozatala nélkül a terheltet egy évi próbaidőre – feltételesen szabadlábon hagyta. Tiszteletben tartották a családi szentélyt és a családi jogokat. Ha azonban a családtól, a törvényes képviselőtől nem várható sikeres felügyelet, és a fiatalkorú érdeke, valamint erkölcsi fejlődése szempontjából kívánatosnak mutatkozott, akkor a felügyeletet közhatóságra, társadalmi egyesületre vagy magánegyénre bízták. A közhivatalok közül első sorban az állami gyermekmenhelyeket vették számításba, amelyeknek kizárólagos feladata a gyermekek és a fiatalkorúak gyakorlati védelme. A felügyelettel megbízottak a fiatalkorú magaviseletét állandóan ellenőrizték, a bíróságot tájékoztatatták. 332

SZABÓ, 1961, 293.

141

Majd a próbaidő kifogástalan elteltével a bíróságnak haladéktalanul jelentést tettek.333 A fiatalkorú megmentése akkor volt sikeres, ha a fiatalkorúak bíráját az egyéni elbánás eszközeinek megválasztásában támogatták a mellette munkálkodó pártfogó tisztviselők, akik vizsgálták a fiatalkorú magatartását a próbára bocsátás vagy a javító nevelésből történő kihelyezés tartama alatt is. 1878–ban Bostonban neveztek ki először állami pártfogó tisztviselőket, akik az elkészített környezettanulmány eredményével a bíróságnál a terhelt szabadlábon hagyását kezdeményezhették. A pártfogó a próbára bocsátott felügyeletét végezte, a próbaidő alatt tanáccsal segítette, sőt ha szükséges (különösen munkahiány, betegség stb. esetében), anyagi támogatásban is részesíthette. A próbaidő alatt jelentésben adtak számot az illető magaviseletéről – a bíróságnak.334 Az ítéletben megállapított magatartási szabályok megtartása, a kifogástalan viselkedés tanúsítása az eljárás megszüntetését eredményezte. Ha azonban a próbaidő alatt a fiatalkorú újabb büntetendő cselekményt követett el, vagy a szabályokat megszegte, a bíróság javító–nevelésre, fogház– vagy államfogház büntetésre ítélte. Az új büntetési rendszer legfontosabb, szabadság korlátozással járó elemének a javító nevelést tekintették. Elrendelésére akkor került sor, ha a fiatal elkövető a környezetében romlás veszélyének volt kitéve vagy más okból szükségesnek mutatkozott. Nem megtorlás és büntetés, hanem a fiatalkorú munkára nevelése, jelleme átalakítása végett szabták ki.335 „A jellem átalakítására, a nemesebb

hajlamok

megerősítésére,

az

alacsonyabb

szenvedélyek

megfékezésére, az érzéki ingereknek ellentálló képesség megszilárdítására rendszerint csak hosszú és beható foglalkozás mellett lehet remény s a kivánt eredményt az egyes fiatalkorúak egyénisége szerint különböző idő alatt lehet csak elérni”, ezért ennek az új intézkedésnek az időtartamát előre nem lehetett meghatározni.336

333

KI 1908. XIV. Különös indokolás a második fejezethez. A 21–22. §–hoz. 460. BALOGH, 1909./a., 215. 335 HORNYÁK, 2001, 316. 336 KI 1908. XIV. Különös indokolás a második fejezethez. 24.§–hoz. 462. 334

142

A Bn. 24. §–a az egyéniesítés elvének érvényesülését tette lehetővé. A szabadlábon nem hagyható fiatalkorúakat tehát a bíróság nem rövid tartamú fogházra ítélte, hanem hosszabb, határozatlan tartamú javító nevelésre. A 21. életév betöltésén túl nem alkalmazhatták ezt az intézkedést, időtartama a fiatalkorú

munkájától

és

magatartásától

függött.

A

rövid

tartamú

szabadságvesztés visszaszorítást célozták, ennek elérése érdekében új típusú büntetéseket

hoztak

létre,

illetve

a

régen

elfeledett

intézményeket

feltámasztották.337 A Bn. kísérleti kihelyezésről is rendelkezett. Elrendelhette az igazságügy miniszter kérelemre vagy hivatalból – a felügyelő hatóság meghallgatása után. Annak érdekében alkalmazták, hogy a fiatalkorú egy ideig ellenőrzés és egyúttal irányítás alatt álljon, valamint megfelelő erkölcsi támogatásban részesüljön. A kétévi próbaidőre történő kísérleti szabadon bocsátás két feltétel esetén történhetett: 1. a fiatalkorú legalább egy évet intézetben töltött, 2. teljesen megjavultnak látszott. A kísérleti kihelyezés véglegesen szabadon bocsátássá alakulhatott át, ha a próbaidő kifogástalanul telt el.338 Az ún. utólagos javító nevelés elrendelésére a javítóintézeti szabályok alapján a fogházbüntetésre ítélt, és a büntetést kiállt fiatalkorú esetében volt lehetőség. Ettől az ítélet gyökeres erkölcsi átalakítását remélték. A családi rendszert meghonosították az egyéniség átalakítása érdekében. Ezt a javító nevelés egyik módozatának tartották, és részletes szabályait megállapító miniszteri rendelet kifejezte, hogy fejlődése abban az irányban halad, hogy: a „növendékeket az intézeti rend, valláserkölcsi, iskolai–és munkaoktatás és az egyéni nevelés minden célszerű eszközének felhasználásával hazafias,

337

A kriminálpolitika kibontott zászlaján a rövid tartamú szabadságvesztés büntetések elleni küzdelmet láthattuk. A nemzetközi kongresszusok közül először az 1872. évi londoni, majd az 1885. évi római börtönügyi kongresszusok foglalkoztak a kérdéssel. A NBE. 1889. évi brüsszeli kongresszusán a feltételes elítéléssel együtt került a napirendre. Majd a német csoport következő, két évi ülésén, majd 1894–ben az ötödik antwerpeni kongresszuson is megjelent. Ekkor már a büntetés– végrehajtás tökéletesítése és a szabadságvesztés büntetések szigorítása kérdésének tárgyalásakor került a kritika középpontjába. 338 ANGYAL, 1911, 112 –114.

143

becsületes, rendszerető és munkás polgárokká nevelje.”339. A Bn. miniszteri indoklása szerint, ha az erkölcsileg és értelmileg fejlett fiatalkorú bűncselekménye nagyfokú romlottságról tett tanúságot, a bíróság szigorúbb büntetésként fogházbüntetésre ítélte a fiatalkorút, de ezt a büntetést csak végső érvként vették számításba. Egységesnek kellett lennie, de a felnőttek büntetésétől egészen eltérőnek. A tizenötödik évét még be nem töltött fiatalkorú ellen csak a legsúlyosabb esetekben állapíthattak meg fogházbüntetést. Az igazságügy miniszter a felügyelő hatóság meghallgatása után feltételes szabadságra bocsáthatta két évre a fiatalkorú elítéltet abban az esetben: -

ha a végrehajtás során megfelelő magatartást tanúsított,

-

ha legalább egy évig az intézetben volt és teljesen megjavultnak látszott, valamint,

-

ha kitöltötte büntetésének kétharmad részét.

Súlyosabb intézkedésként fiatalkorúra államfogház büntetést is kiszabhattak. A fogház– és államfogház büntetést határozott tartamban állapították meg. A fogházbüntetés legrövidebb tartama tizenöt nap, leghosszabb pedig 5, illetőleg 10 év, amelyet külön fogházban vagy magánzárkában töltöttek le. Az államfogház tartama minimum egy nap, maximum két év lehetett. A fogházbüntetést a fiatalkorúak fogházában hajtották végre, ha a huszonegyedik életévét a terhelt még nem érte el.340 A fiatalkorúak első fogházát, a Kassai Kerületi Fogházat 1905–ben nyitották meg, amely mintegy kétszáz foglyot tudott befogadni. Gyulafehérváron folyamatban volt a kb. ötszáz fiatalkorú bűntettes elhelyezésére képes intézmény felállítása. Az elhelyezett fiatalkorúakat – az egyénisítés elvét követve – három csoportba sorolták: az írni, olvasni tudók hetente egyszer oktatásban részesültek, a rövidebb időre elítélt analfabéták megtanultak olvasni, és nevüket aláírni, valamint a hosszabb időt benntöltők megtanulhattak írni, olvasni, számolni. A fiatalkorúak számára létesített első országos fogház 1909–ben a Budapesti

339 340

1909/27000. sz. igazságügyi miniszteri rendelet. 48. §–a. HORNYÁK, 2001, 317.

144

Gyűjtőfogházon belül kezdte meg működését. A fogházak valamint a javítóintézetek ellenőrzésére, támogatására felállították a Fiatalkorúak Felügyelő Hatóságát,341 amelynek tagjai többnyire pedagógusok voltak.342 A bíróságok az elítélt fiatalokkal szemben az esetek többségében rövid tartamú fogházbüntetést állapítottak meg, amit kis bírósági fogházakban hajtottak végre. Itt ugyanazoknak a fogházi szabályoknak voltak alávetve és ugyanabban az általánosító elbánásban részesültek mint a felnőtt elítéltek. Sőt olyan elítéltekkel együtt helyezték el őket, akik rájuk rontó hatást gyakoroltak. A közös zárkában letöltött rövid tartamú büntetés idézte elő, hogy ez a büntetés sok ezer fiatalkorúnak – ahogy Krohne keserű gúnnyal megállapította – „a bűntettes életpályán teljes kiképzését befejezte”.343 A szabadságvesztés büntetésre elítéltek számára – életkorúknak megfelelően – külön letartóztató intézeteket kellett volna felállítani, külön fogházi szabályokkal, gondosan kiválasztott, kiképzett személyzettel. Valamint fontos lett volna megvalósítani: a szigorú fegyelmet, állandó és megbízható felügyeletet, megfelelő foglalkoztatást és a tisztességes munkára való kiképzést. A büntető novellában kodifikált büntetési rendszer áttörte a felelősség– büntetés korrelációját, ugyanis a bűnösség fokának nem volt jelentősége a büntetés mértékének megállapításában. Az arányos büntetés elve szűk keretek között érvényesült. Csak a szabadságvesztés alkalmazásánál jelentkezett a bűnösséggel

arányos

mértékű

büntetés

kiszabása.

A

meghatározott

nevelőintézkedések – mint büntetőjogi kényszereszközök – kiválasztására a tettes egyénisége gyakorolt hatást, ezáltal alkalmasakká váltak a fiatalkorú jövőbeni magatartásának befolyásolására.344 A Bn. reformjait bírálók úgy vélték, hogy a fiatal elkövetőkkel szemben büntetés helyett alkalmazott javító nevelés akkor lesz eredményes, ha annak egész

rendszerét

kiépítették.

Pozitív

341

példák

sorakoztak

a

magyar

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a Fiatalkorúak Budapesti Felügyelő Hatósága elnöki tisztségét 1942–től 1944–ig Finkey Ferenc töltötte be – utolsó igazságszolgáltatási szerepvállalásaként. In: KÖDÖBÖCZ, 1995, 25. 342 VÓKÓ, 1999, 290. 343 BALOGH, 1909./a., 240. 344 SZABÓ, 1961, 54.

145

jogalkalmazók előtt. A javító nevelés terén kedvező eredményeket értek el az amerikai reformatorykban, elsősorban a Brockway által bevezetett Elmira– intézetben, Angliában pedig a fiatalkorú bűntettesek számára létesített Borstal–intézetekben. A rendes elmeállapotú és munkabíró fiatalokat tisztességes munkásokká, társadalmilag hasznos emberekké tudták nevelni. A negatív véleményt képviselők szerint a büntető novellát „könnyű volt megalkotni, de nem lehet majd végrehajtani”. Úgy vélekedtek, nincs megfelelő számú intézmény a javító nevelés elvégzésére. A Bn. hatályba lépésének első évében azonban már több mint 3500 fiatalkorú megfelelő elhelyezését biztosították. Sokan megfogalmazták azt is, hogy az államra elviselhetetlen terheket fog róni az új törvény. Az amerikai és a németalföldi eszmék utánzásától való tartózkodást is követelték a bírálók. A korábbi anyagi büntetőjog és büntető perjog intézményeinek nagy része sem a magyar jogalkotók termékei voltak, hanem a külföldi vezető államokban kifejlődött intézmények átvételei. A fiatalkorúak különleges büntetőjogi kezelésének bevezetése visszalépést jelentett a klasszikus elvekhez képest azáltal, hogy megszűnt uralkodó elv lenni a nullum crimen sine lege, illetve a nulla poena sine crimen. Nem lett követelmény az arányos büntetés.345 Az I. Büntető novella a bírálatok ellenére olyan jogfejlődést indított el, amely megteremtette a fiatalkorúak büntetőjogának különállását. Finkey Ferenc a jogfejlődést így jellemezte: „Kialakul a fiatalkorúak egész különálló, kivételes büntetőjoga. … a züllött gyermekek és fiatalkorúak ügyében hozott új modern törvényekben,

az

ún.

gyermekkódexekben

két

eszme

dominál:

a

gyermekvédelem …és a javítónevelés, vagyis a fiatalkorú bűntettesek szigorú kényszernevelés alá helyezése”.346 Az észak–amerikai tapasztalatokat elméletileg igazoló kriminálpolitikai kutatások hatása alatt egész Európában, az azt megelőző század második felének végétől megindult a mozgalom a fiatalkorúak büntetőjogának

345 346

BALOGH, 1909./a., 278. DÁRDAY, 1915, 226–227.

146

reformálására. Versenyeztek egymással az egyes államok, elsősorban Belgium, Hollandia, Olasz–, Angol– és Németország, a versenyből méltó rész jutott ki a magyar államnak is. A büntető novellánk a fiatalkorúak kriminalitása elleni küzdelemben a két amerikai eredetű kriminálpolitikai intézményt meghonosította. További újítása, hogy ez a kodifikációs termékünk szakított a klasszikus büntetőjognak a bűncselekmény reális értékeléséből kiinduló megtorló büntetéstanával.347 Ez által átalakult büntetőjog már elsősorban a tettes egyéniségét értékelte, és a cselekményt csak tünetnek tekintette, vagyis a bíróság a jövőbe tekintve azt az intézkedést alkalmazta, amelyik a fiatalkorú terhelt jövőbeli magaviselete és erkölcsi fejlődése szempontjából kívánatosnak mutatkozott.348 A büntető novella mielőtt a szigorúbb jellegű próbára bocsátás vagy javító nevelés–büntetéseket igénybe vette: erkölcsi feddés, dorgálás alkalmazását tette lehetővé, ha romlatlan fiatalkorú egészséges környezetben élt, és csekélyebb súlyú cselekményt követett el. A próbára bocsátható voltak a javítható, de veszélyeztetett erkölcsű fiatalkorúak, szintén csekélyebb súlyú cselekmény elkövetése esetén, vagyis 1 hónapot meg nem haladó szabadságvesztés–büntetés esetén.349 Az Fb. 7. §–a szerint pedig: az igazságügy miniszter a fiatalkorúak bírósága mellé pártfogói teendőkben jártas férfiak vagy nők közül pártfogó tisztviselőt nevezett ki, akit hatósági közegnek tekintettek. Ez által megnyílt az út a hivatásos pártfogói tiszti kar kiképzéséhez.350 A kriminológiai alapon nyugvó fiatalkorúak büntetőjogának büntetéstana ezekkel az intézkedésekkel ki is merült. A büntető novella azonban nyomon követte a konzervatív kriminalisták aggályait, és ezért a fiatalkorúakra a fogház és államfogház büntetést a klasszikus büntetőjogból megtartotta. Enyhítette azokat azáltal, hogy egyfelől ezeket a büntetési nemeket csak legsúlyosabb esetekben engedte megállapítani és legkisebb mértékét legalább

347

FINKEY, 1911, 57. Büntető novella 17. és 18. §–ai 349 FINKEY, 1916. 477. 350 ANGYAL, 1912, 48. 348

147

15 napra emelte, másfelől, mint az indokolás kifejezte: „élettani törvények szerint a fiatalkorúak még nagyobb bűnösség mellett is merőben más elbánásban részesítendők, mint a felnőttek. Nálunk még a szigorúbb jellegű büntetés is inkább nevelés jellegével bír”. Ennek megfelelően a törvény értelmében a fogház– és elzárásbüntetést az ún. fiatalkorúak fogházában hajtották végre.351 A novella összességében pozitívan hatott a jogalkotás, a joggyakorlat további fejlődésére. Jelentőségét mutatja az a tény, hogy rendelkezései csak 1952–ben vesztették hatályukat. Angyal Pál a következőképpen értékelte: „Bírónak, ügyésznek, ügyvédnek egyaránt szokatlan még az új rend; s ez nem csodálható, mert akik az oly mély gyökereket vert klasszikus iskola légkörében nevelődtek, …azoknak tüdejét gyors lélegzésre készteti a modern irányok hegyi levegője. Mindezek ma még csak pihegnek és csak lassan ismerik fel azokat az eddig nem látott tájakat, melyek az új iskola egyik kilátótornyáról, a BN. magaslatáról a szemeink előtt megnyilnak, s a büntetés sötét mezői mellett a gyermekmentés eszközeinek virágos rétjeire irányítják a szemlélő tekintetét…”352

2. A II. fejezet a gyakorlatban

A reformakció elején a kriminálpolitikai követelések sorából a feltételes elítélés kérdése emelkedett ki. Kialakulása azon az alapgondolaton nyugodott, hogy a ténylegesen kiszabott büntetés elengedését a bűntevő egyén megfelelő magaviseletétől tették függővé. A 19. század utolsó negyedében ehhez egy további, negatív mérlegelés járult. A rövid tartamú szabadságvesztés–büntetést célszerűtlennek és veszélyesnek tartották. Úgy ítélték meg, hogy „nemcsak hogy nem javít és nem rettent el, hanem a társadalomnak kész veszedelme.”353

351

27.300/1909. és az ezt módosító 1913. igazságügy miniszteri rendelet ANGYAL, 1912, 49. 353 A büntetés feltételes elengedésének leghivatottabb ismerőjének Liszt–et tekintik. Kezdetben csak mint a rövidtartamú szabadságvesztés–büntetés pótszereként tűntették fel az intézményt. In: Liszt: Bedingte Verurteilung und bedingte Begnadigung. Vergl. Darstellung. All. Th. III. Bd. 5. 352

148

A feltételes elítélés intézményének alapgondolata nem új.354 A különböző népek jogában, különböző időkben jelentkezett.355 A 18. század végétől kezdett kimenni a gyakorlatból, csak Angliában maradt fenn.356 A büntetés feltételes elengedésében rejlő kriminálpolitikai erőt azonban felfedezték, és egyes államok szinte versenyezve igyekeztek azt a tételes jogukba beültetni.357 1865–ben Bostonban fiatalkorúakra, majd 1878–ban már felnőttekre is kiterjesztették. Ekkor szervezték meg először a „probation officer”–eket.358 A pártfogói intézmény beállításával a szabadon bocsátottak feletti intenzív felügyeletet valósították meg. Hazánkban az új büntetési rendszert vizsgálat alá vonták. A gyakorlati jogászok megállapították, hogy a próbára bocsátással és a feltételes elítéléssel kapcsolatos védő munkálatokat nem bízhatták kizárólag a hivatalnokokra, a probation officerekre. Bár azok Lengyel Aurél szerint a rendőri jelleget teljesen nélkülözni nem tudták. Lengyel Aurél megjósolta, hogy a patronaget igénylő intézkedések száma – a Bn. 17. §. alapján – évről–évre emelkedni fog. Felismerte, hogy azt a következményt fogja magával hozni – az a tény, hogy az ország minden részén a próbára bocsátott fiatalkorúak tízezreket fognak kitenni, – hogy csak óriás költséget igénylő felügyelőtiszti apparátus tudja őket kellően gondozni. Negatívumként emelte ki, hogy a feltételes elitéléssel rokon alapgondolatú feltételes szabadlábra helyezést és javítóintézeti kihelyezést megfojtotta a 354

NBE ezt az intézményt kezdettől fogva annyi szeretettel karolta fel, további diadalútját annyi részvéttel kísérte és oly élénk buzgalommal támogatta, hogy tényleg az egyesületnek ez intézményhez való viszonyában valami anyai van, úgy hogy a NBE. minden joggal mondhatja a feltételes elítélést, ha nem is a gyermekének, de kedvenc nevelt gyermekének. In: Kitzinger: Die Internationale Kriminalistische Vereinigung. 1905. 92. 355 Megtalálni a középkori olasz jogban, és a német, orosz büntető eljárásjogban. Talán legtisztábban a 16–18. századi magyar igazságszolgáltatásban lelhető fel. Berczeli jogtudományi Közlöny, 1892. Wlassics Gyula szerint egy kassai archívumból, 1851–ből származó ítélet úgy végződött, hogy „de neki a büntetést, miután ő …stb. a régi magyar gyakorlat szerint elengedtetik.” In: Budapesti Szemle 1892. 58. 356 Csak a fiatalkorúakkal szemben alkalmazták, ha a javítható vádlott vállalta a felügyeletet, és akkor felfüggesztették az ítélethozatalt. 357 Meghonosították Luxemburgban 1892–ben, Norvégia 1894–ben, Németország 1985–ben, Svájci kantonok és Massachusetts 1900–ban, Ausztriában 1902–ben, Portugáliában 1903–ban, Bulgáriában és Olaszországban 1904–ben, Japánban 1905–ben, Spanyolország 1908–ban. 358 Angliában 1887. évi Probation of first offenders Act a 7 évet meg nem haladó fogházzal sújtható vádlottakkal szemben szabhatták ki, de a pártfogó tisztviselői intézményt még nem ismerte. Majd az 1907. évi Probation of offenders Act már a pártfogói intézményt is megszervezte.

149

rendőri felügyelet formájába bujtatott ellenőrzés. Az utóbbi intézménynek a segítségére sietett az országos Gyermekvédő Liga, amely a javítóintézetből való kihelyezés előtt, védnököt rendelt ki. A feltételesen szabadlábra helyezettek fölötti felügyelet azonban továbbra is a csendőrség vagy rendőrség által gyakorolt kontrollban merült ki. Ez azonban sem a próbára állítás, sem a büntetés

végrehajtás

feltételes

elengedésének

vezéreszméjével

nem

egyeztethető össze. Lengyel Aurél meg volt győződve arról, hogy „a társadalomnak kell a kriminalitás csábjának kitett egyéneket exponált helyzetükből figyelmeztető s támogató eszközökkel elvonni. Erre a finom tapintatot s emberies érzést igénylő, látszólag imponderabilis jelenségeket megfigyelő, önfeláldozó munkára mindenütt – akár humanizmusból, akár hasznossági meggondolásból éledt meg a közlelkiismeret – a polgárság tömörödött össze.”359 A büntetőnovella kodifikátora az állami gyermekmenhelyekben a fiatalkorúak feletti felügyelet ellátására a korábbiakban alkalmatlannak bizonyult törvényes képviselő helyett, alkalmas közegek után kutatott. A törvényjavaslat indokolása úgy rendelkezett, hogy ezt a feladatot a társadalomra kellene ruházni, amelynek az érzelmi világhoz és az erkölcsi szükségletek iránt több érzéke van, mint a közigazgatásnak. Lengyel Aurél sajnálatosan úgy látta, annak ellenére, hogy már a Csemegi–kódex korlátozó intézkedései által a fiatalkorú terhelteknek csupán csekély hányada szolgáltatható ki a patronage–nak, hazánkban még sem volt szétágazó szervezete a fiatalkorúak gondozásba fogadásának. Nem talált a gyermekbíró olyan közeget, amely segítségére lett volna az eléje került egyének elhelyezésében és további gondozásában, annak a reményében, hogy általuk a fiatal a törvénytisztelő élethez visszatér. A cél olyan hálózat megteremtése, amely fennakadás nélkül, hézagoktól mentesen, a negatív hatásköri összeütközések kizárásával tölti be feladatát a fiatalok megmentése érdekében.

359

LENGYEL, 1909, 193.

150

A) Végrehajtás felfüggesztése Angyal Pál azon elmélkedett, hogy a fiatalkorú ellenében megállapított, egy hónapot meg nem haladó tartamban kiszabott fogházbüntetés végrehajtásának felfüggesztése360 a gyakorlatban keresztül vihető–e. A miniszteri indokolás szerint dr. Bernolák Nándor kassai jogtanár a következőképpen fogalmazta meg álláspontját: „A büntetés feltételes felfüggesztésének a fiatalkorúakkal szemben szintén helye van.”361 Angyal Pál már a tankönyve legutóbbi kiadásában arra az álláspontra helyezkedett, hogy a fiatalkorúak ellenében kiszabott fogházbüntetés végrehajtásának felfüggesztése nem fogadható el. Ez a megállapítása abból adódott, hogy ezt az intézkedést a Büntető novella II. fejezete nem tartalmazta. Ezt az intézményt, mivel felügyelettel volt egybekötve, a próbára bocsátás pótolhatta.362 Megerősítette mindezt azzal, hogy olyan jogászok, mint Illés Károly,363 Finkey Ferenc és dr. Knörr Ferenc brassói királyi ügyész lényegét tekintve ugyanazt a véleményt képviselték. Illés úgy vélekedett, hogy a büntetés feltételes felfüggesztésének a Bn. 17. §–a alapján a próbára bocsátás felelt meg, és a 26. §. alátámasztotta, hogy ha szigorúbb intézkedés szükséges, akkor a fogházbüntetés végrehajtásának felfüggesztése egyenesen kizárt. A szigorúbb intézkedés, vagyis a fogház amennyiben szükségessé válik, akkor kiszabta a bíróság és végre is hajtotta. Finkey formai okokból megengedett jogintézménynek tartotta a felfüggesztést, elsősorban azért, mert a próbára bocsátástól elválasztva a Novella külön fejezetében szabályozták, és mind a kettőt külön feltételek esetében alkalmazhatták. Megállapította, hogy a törvény nem tartalmazott olyan tiltó szabályt, hogy a felfüggesztés 1910. évi január 1–jétől fiatalkorúakra nem alkalmazhatták. Összehasonlította a két büntetési mód célját, úgy vélte, hogy mindkettő ugyanazt a célt szolgálta. A bíró a fiatalkorúval szemben azonban szélesebb 360

Enyhébb esetekben a bíróság a fogházbüntetés kiszabása mellett is módot találhat a további individualizációra e törvény első fejezete értelmében, mert önként érthető, hogy a büntetés felfüggesztésére vonatkozó szabályok a fiatalkorúakra kiszabott fogházbüntetés eseteiben is helyt foglalhatnak. 361 BERNOLÁK, 1908./b., 112. 362 ANGYAL, 1909./b., 399. 363 ILLÉS, 1909, 575. valamint ILLÉS, 1910, 218.

151

körben és gyakrabban vehette igénybe a próbára bocsátást, mint a feltételes felfüggesztést. Az intézményeket az alapján is vizsgálta, hogy melyik a kedvezőbb a fiatal elkövető jövőbeni magatartására. Így megállapította, hogy a próbára bocsátás az, amelyik előnyösebb és nagyobb reményt ad azáltal, hogy a fiatalkorú egy pártfogó atyai felügyelete alá jutott.

Finkey Ferenc a

fejtegetéseiből azt a következtetést vonta le, hogy a felfüggesztés fiatalkorúakkal szembeni mellőzése ajánlatosabb, és helyette inkább egyre gyakrabban a próbára bocsátást alkalmazzák. 364 Knörr már határozottan arra a meglátásra jutott, hogy kizárt a felfüggesztés alkalmazása. Megengedhetősége azt jelentette volna, hogy fogházbüntetést kell kiszabni a fiatalkorú elkövetőkre, amely csak abban az esetben alkalmazható, ha szigorúbb intézkedés szükséges. Tehát ha az egyéni elbírálás szerint a dorgálás, próbára bocsátás vagy javító nevelés nem elég szigorúak. Ez viszont Knörr szerint azt jelentette, hogy a felfüggesztett és még végre nem hajtott szabadságvesztés–büntetés sem elég a fiatalkorú megjavítására. 365 Angyal Pál mindezeknek a véleményeknek az ismeretében ismét arra hivatkozott, hogy a Bn. II. fejezete olyan különleges szabályokat adott a fiatalkorúakra nézve, amelyek a feltételes felfüggesztést nem tartalmazták. Így a fiatal elkövetőkkel szemben csak a Bn. 17. §–ában szabályozott intézkedéseket alkalmazhatták. Angyal kiemelte, hogy a miniszteri indokolás is kijelentette, hogy az angol–amerikai rendszer, vagyis a próbára bocsátás felügyelettel történő megvalósítása a felnőttekre nézve hazai viszonyaink között még nehézségekkel járna, ezért helyette a törvény az intézmény francia–belga rendszerét, azaz a feltételes felfüggesztést valósította meg. Angyal Pál ezzel is alátámasztani kívánta, hogy a feltételes felfüggesztés kizárólag a felnőttekkel szemben alkalmazható, és fiatalkorúak szemben nincs helye, mivel azt a próbára bocsátás helyettesítette.366 Már 1909–ben vizsgálat alá vonták, hogy amikor a bíróság a büntetés végrehajtását felfüggesztette, akkor a büntetőnovella 1. vagy 8. § kerüljön 364

FINKEY, 1910/b., 212. KNÖRR, 1910, 243. 366 ANGYAL, 1910, 110. 365

152

alkalmazásra, ha a fiatalkorú vétséget követett el. A büntető novella életbelepését követően megállapították, hogy a bíróságaink egy része azt a gyakorlatot folytatta, hogy ha a 12–16 éves egyént bűnösnek mondták ki a büntetőtörvénykönyvben meghatározott valamely vétségben, és a kiszabott büntetés végrehajtását felfüggesztette, akkor ítéletének a rendelkezését a büntetőnovella 1. §–ára alapította. Ebben az esetben helytelennek és törvényellenesnek tekintették bíróságaink eljárását – a törvénykönyv rendelkezései alapján. A Btk. 85. §–a ugyanis kimondta, hogy ha a fiatalkorú vétséget követett el rendőri büntetéssel büntetendő. Ezt a jogszabályhelyet kiegészítette a Kbtk. 32. §–a, azáltal, hogy meghatározta vétség esetén a rendőri büntetés maximális tételeit. A két hivatkozott szakaszból következett, hogy abban az esetben, amikor a bíróság valamely fiatal elkövetőt fogházzal büntetendő vétség miatt elítélhetőnek tartotta, a fiatalkorú ellen csak elzárásbüntetést állapíthatott meg – maximális 6 hónapi tartalomban. Ezt követően arra keresték a megoldást, hogy ha a bíróság a fiatalkorúra vétség miatt egy hónapot meg nem haladó tartamban elzárásbüntetést szabott ki és a büntetés végrehajtását felfüggesztette, akkor a büntetőnovella 1. vagy 8. §–a alapján történő ítélkezés a jogszerű. A büntetőnovella mind a két szakasza végrehajtás felfüggesztéséről rendelkezett, azonban az 1. §–a367 az egy hónapot meg nem haladó tartamban kiszabott fogházbüntetés, míg a 8. § az ugyanilyen tartamú elzárásbüntetés esetén engedte meg az új jogintézmény alkalmazását. A fenti levezetést követően megállapítást nyert, hogy amennyiben a bíróság az ifjú ellen egy hónapot meg nem haladó elzárásbüntetést állapított meg a vétség elkövetése miatt, akkor a büntetés végrehajtásának felfüggesztéséről szóló rendelkezést a büntetőnovella 1. §–ára egyáltalában nem alapíthatta. Ez azzal a

367

A hatályban lévő törvények közül a magyar norma szűkebb körben korlátozta az alkalmazást. A Bn. 1. §–a a felfüggesztés pozitív feltételei közül „a különös méltánylást érdemlő okok mint a múlt és jelen vetületei foghatók fel, a felfüggesztés kedvező hatásának valószínűsége pedig mint e vetületekből felépített, jövőben megvalósítható kép tekinthető.” In: ANGYAL, 1909./b., 216.

153

további jelentős következménnyel is járt, hogy a próbaidő tartama nem 3 év, hanem a büntetőnovella 8. §–ában írt 1 év. A hazai bíróságokat valószínűleg az téveszthette meg, hogy vétség miatt szabták ki az elzárásbüntetést. Meglátásuk, hogy a büntetőnovella 8. §–a csak kihágásokra

alkalmazható.

Mindez

azonban

téves

véleményként

fogalmazódott meg. A büntetőnovella 8. §–a ugyanis határozott intézkedést tartalmazott arra vonatkozóan, hogy nincs tekintettel arra, hogy a büntetés alapjául szolgáló cselekmény vétség vagy kihágás.368 A reform irányoknak megfelelően a Büntető novella miniszteri indokolása szerint a felfüggesztés a tettes egyéniségének értékelése alapján célszerűségi és nem büntetésenyhítési eszköz. Ezt azért állapíthatta meg, mert a Btk. rendkívül enyhítési jogot tartalmazó 92. §–ának továbbfejlesztésének tartotta. Ujfalussy Béla369 is ennek jegyében górcső alá vette a büntető novella alapján megengedett felfüggesztés alkalmazását. Megállapította, hogy egyes bíróságok joggyakorlatában túlzás mutatkozott abban a tekintetben, hogy a cselekmény természete és tárgyi súlya a Btk. 92. §–ra való tekintet nélkül megengedhetővé tette a büntetés felfüggesztését. Némely bíróságok ugyanis a vétséggel vádolt vádlottra kiszabható rövid tartamú és egy hónapot meg nem haladó fogház helyett – a Btk. 92. §–ának alkalmazásával – pénzbüntetést szabtak ki. Ekkor annak végrehajtását a Bn. 1. §–a alapján felfüggesztették. Álláspontja, hogy a Btk. 92. §–a alapján történő ilyen enyhítés jogilag nem megalapozott,

valamint

a

vádlottra

sem

gyakorolt

hatást.

Teljesen

közömbösnek tartotta ugyanis, hogy egy rövid tartamú fogházra vagy pedig pénzbüntetésre elítélték az elkövetőt, mivel ha a jogrendet csekélyebb

368

Jogtudományi Közlöny, 1909. 22. sz. 198. Mint kassai királyi ítélőtábla bíró foglalkozott a BP.–nak a semmiségi panaszokra, és az anyagi semmiségi okokra vonatkozó rendelkezések fogyatékosságaival. A büntető novella egyes rendelkezéseit szembeállította a perrendtartás szabályaival. Azt a sajnálatos következtetést vonta le, hogy az igazságszolgáltatás körébe eső törvények előkészítése nem kellő alapossággal történt. Ennek a hibának az okát arra vezette vissza, hogy a korszakban az igazságszolgáltatás terén megvalósult reformok rendszerint nem terjedtek ki egy egész ügyszakra, hanem csak kiszakítva egyes szakoknak egy–egy részére terjedő novelláris intézkedésekkel vitték végbe a változtatásokat. 369

154

mértékben sértette cselekménye és a felfüggesztés kedvezményére érdemes, akkor a büntetésének a végrehajtását mindenképpen felfüggesztették.370 A Bn.–nak 1. és 2. §–a az anyagi joghoz, ellenben a Bn.10. §–a az alaki joghoz tartozó kérdésekben rendelkezett. Ujfalussy elemezte, hogy milyen másodfokú határozatot hozhattak, ha az első bírói ítélet ellen a királyi ügyész a Bn. 10. §–a alapján fellebbezést jelentett be azért, mert a Bn. 1. §–a alapján a vádlott büntetésének a végrehajtását felfüggesztették és a Bn. 2. §–ának esetei nem forogtak fenn. A BP. 423. §–ának 2. vagy 3. bekezdése értelmében vagy megsemmisítésről, vagy megváltoztatásról határozhattak, mivel az első fokon a bíróság ítéletében kimondta a felfüggesztést nem mellőzik. A Bn. 1. §–a szerint az ítélkezők belátásától függ annak az eldöntése, hogy a vádlott javára fennforgott–e a méltánylást érdemlő ok. A 2. § azonban már kifejezetten felsorolta a felfüggesztés kizárásának eseteit. Azonban a Bn. 10. §–ra vonatkozó indokolás törvénysértésnek minősítette azt, amikor a bíróság a büntetés végrehajtásának felfüggesztését kimondta. Ilyen törvénysértések esetében a BP. 385. §–ának 2. pontjában megjelölt és a büntetés enyhítésére szolgáló határok be nem tartása miatt anyagi semmisségi ok forgott fenn, ezért a fellebbezés felülvizsgálatára hivatott másodfok megsemmisítéssel határozott. Mindezekkel szemben azonban a Bn. 1. és 2. §–aira vonatkozó indokolás azt az értelmezést fogalmazta meg, hogy a büntetés felfüggesztése csak célszerűségi és nem büntetésenyhítési eszköz. Ebből – már a fenti következtetéssel ellentétesen – azt a magyarázatot vonhatták le, hogy a törvénysértés és annak az anyagi jogba való ütközése sem eredményezte a semmiségi okot. Tehát ez az álláspont azt engedte meg, hogy csak megváltoztatással mondhatta ki a másodfokú bíróság a büntetés felfüggesztésének mellőzését. Ujfalussy véleménye mindezek ellenére az, hogy másodfokon a Bn. 385. §– ának 2. pontja alapján megsemmisítéssel határozzanak, mert a Bn. 1. és 2. §– ainak téves alkalmazása eseteiben törvénysértés fennforog. Tekintet nélkül 370

Az 1891. évi francia törvény megengedte a bármilyen tartamú fogház vagy a pénzbüntetés felfüggesztését. A büntetés feltételes elengedésének ezt az alakját, ahol a kiszabott büntetés végrehajtását függesztették fel – a francia–belga rendszernek nevezték.

155

arra, hogy az első bírói ítélet a Bn. 1. vagy 2. §–án alapult. A büntetés végrehajtásának felfüggesztése ugyan kedvezmény, azonban feltétlenül erkölcsi büntetést képezett, ezért enyhe büntetési módnak tekintették. A BP. 385. §–ának 2. pontja egyértelműen anyagi semmiségi oknak jelölte meg a büntetési tétel enyhítésénél a törvényben vont határoknak a be nem tartását.371 A büntetés feltételes felfüggesztésével szerzett hazai és ezeket megerősítő külföldi tapasztalatok egyaránt azt igazolták, hogy az intézmény teljesen beváltotta a hozzá fűzött várakozásokat. A közeljövőben pedig megvalósulni látták, hogy a kriminálpolitikai erejét teljes mértékben kihasználták. Tehát a büntető novella a pozitív és a negatív feltételeket az új irányoknak megfelelően sikeresen állapította meg. Mindezek érdekében kibővítésre szorult a büntetés feltételes felfüggesztésének Bn. 1. §–a által megállapított alkalmazási területe. Kiterjeszteni javasolták a hat hónapot meg nem haladó tartamban kiszabott fogházbüntetésre is. 372

B)Fogházbüntetés tartama Angyal Pál azt a kérdést boncolgatta, hogy a Btk. 90., 91., vagy 92. §–ait mennyiben és hogyan vehették figyelembe a Bn. 26. §–a alapján ki szabható fogház–, illetve államfogház–büntetésnél. Megállapította, hogy a Btk. 89., 90. és 91. §–ának első bekezdése kihatott a fiatalkorúak ellenében alkalmazott fogház– vagy állam–fogházbüntetés mértékének megállapítására. Ezeket a büntetéseket határozott tartamban, és a bűnösség súlyához mérten a Bn. 26. §. 3. bekezdés szerint szabták ki. Elfogadta, hogy a bűnösség súlyát a büntetés kiszabásánál értékelésre került enyhítő és súlyosító körülmények szerint határozták meg. Kiemelte, hogy a Btk. 91. § 2. bekezdése és a Btk. 92. §–a nem vonatkozott a fiatalkorúak fogház–, illetve állam–fogházbüntetésére. A 91. és 92. §–ok 2. bekezdéseit ugyanis a Bn. 26. §–ának 3. bekezdése helyettesítette, amely a halál– vagy a fegyház–, tehát életfogytiglani fegyházbüntetéssel fenyegetett 371 372

UJFALUSSY, 1915, 168–169. UJFALUSSY, 1915, 168–169.

156

büntetendő cselekményeknél a 15 nap és 10 év közötti mozgást engedte meg. A 92. § 1. bekezdése sem érvényesülhetett, mert a Bn. 15 napnál rövidebb idejű fogházat nem tette lehetővé. A pénzbüntetést viszont azért nem szabhattak ki, mert azt a Bn. 17. §–a kifejezetten megtiltotta.373 Angyal Pál szükségesnek tartotta kiemelni, hogy a Btk. 89., 90. és 91. §–ának 1.

bekezdését

sem

alkalmazhatták

úgy,

mint

a

felnőtteknél.

A

szabadságvesztés büntetésénél ugyanis kizárólag az enyhítő, és súlyosító körülmények száma és nyomatéka döntött abban a kérdésben, hogy a konkrét büntetési tétel a minimumhoz, vagy középmértékhez álljon–e közelebb. A fiatalkorúak fogház vagy államfogház büntetése is a bűnösség súlyához mérten került megállapításra, azonban a cselekmény absztrakt tárgyi súlyának döntő szerepe nem volt. Így ebből következett, hogy a szabadságvesztés– büntetés mértékének meghatározásánál mindig figyelembe vették a fiatalkorú jövőbeli magaviseletét és erkölcsi fejlődése irányításának szempontjait. Ez feltételezte azt, hogy amikor az erkölcsileg és értelmileg fejlett fiatalkorú bűncselekménye nagyobb fokú romlottságról, rosszakaratról, viselkedése különös makacsságról tett tanúságot, akkor az állam beavatkozása szigor alakjában jelentkezett.374 Mindennek a megvilágítását azért tartotta fontosnak, mert a bíróság, amikor a Bn. 26. §–a alapján fogház, vagy államfogház–büntetés kiszabását tartotta indokoltnak – a mérték megállapításánál – nem tekinthetett el az enyhítő és súlyosító körülményektől – a Btk. 89–91. §–ai alapján. A hangsúlyt inkább arra kellett helyezni, hogy ítélet alapján megállapítsák, mennyi idő alatt törhető meg a fiatalkorú rossz akarata, makacssága. Sőt, ha szükségesnek vélték, akkor – a Bn. 28. §–a alapján – már az ítéletben elrendelték az utólagos javító–nevelést. Angyal Pál következőkben megvizsgálta, hogy a Bn. 26. §–ának negyedik bekezdésében meghatározott – 15 nap minimum, valamint az 5 illetve 10 év maximumban megszabott – fogházbüntetést a gyakorlatban

373 374

Miniszteri indokolás 58. Miniszteri indokolás 56.

157

minden bűncselekmény esetében alkalmazhatták, vagy sem. Konkrét esetekkel támasztotta alá, amikor a minimumtól alacsonyabb, illetve a maximum tételtől magasabb tartamú fogházról rendelkezett a jogszabály. Az elkövetett büntetőcselekményre 15 napnál rövidebb ideig, pl. 8 napig terjedhető fogházat rendelt, például a levéltitoksértésnél a Btk. 327. §–ában. A lopás vétségénél, amelynek büntetése a Btk. 339. §–a szerint 1 évig terjedhető fogház, a törvényileg megállapított legmagasabb mérték az 5, illetve 10 évnél alacsonyabb. Finkey Ferenc is azon a véleményen volt, hogy a Btk. 327. §–ában foglalt maximum nem lehetett akadálya a fogház alkalmazásának.375 A Bn. 26. §–ából az következett, hogy amennyiben fiatalkorúra fogházbüntetés kiszabása mutatkozott indokoltnak, akkor annak kereteit nem a büntetendő cselekményre meghatározott különleges minimum és maximum határozta meg. Az államfogháznál a végső minimum egy nap, tehát ugyanannyi, mint a felnőtteknél. A maximum csak két év, amely akkor is alkalmazható, ha a büntetendő cselekményre törvényileg meghatározott államfogház büntetés speciális felső határa két évnél kisebb. Abban az esetben, ha ezeket a cselekményeket fiatalkorú követte el, hat hónapnál, illetve 1 évnél hosszabb idejű államfogház is kiszabható. Viszont még a 10 évtől 15 évig terjedhető államfogházzal büntetendő bűntettet is csak 1 naptól 2 évig terjedhető államfogházzal sújthatták. A bíróság minden ügyben meggyőződött arról, hogy ha a fiatalkorúval szemben a dorgálást, a próbára bocsátást vagy a javító nevelést nem alkalmazhatta, akkor csak a szigorúbb intézkedést szabhatta ki. Ez után vizsgálta, milyen büntetéssel fenyegetett az adott cselekmény.376 Ha államfogházzal, akkor azt megállapították, és egy nap és két év közötti keretet ítélhetett meg a cselekményre. Abban az esetben, ha fogházzal vagy börtönnel fenyegetett a cselekmény, akkor a büntetést fogházban hajtották végre – a tizenöt nap és öt év közötti büntetési tétellel.

375 376

FINKEY, 1910/b., 211–212. ANGYAL, 1910, 203.

158

Mindezt azzal magyarázta Angyal Pál, hogy a Btk. különös részének, valamint a melléktörvényeknek büntetésnemei és keretei hatályukat vesztették a büntető novella hatályba lépése által. Ennek eredményeként minden bűncselekmény elkövetésekor a fiatalkorúakat egy naptól két évig terjedhető államfogházra, valamint a tizenöt naptól öt évig, illetőleg tizenöt naptól tíz évig terjedhető fogházra ítélhették. Amíg a levéltitoksértés büntethető akár ötévi fogházzal is, addig a gyilkosság esetén nem volt akadálya a tizenöt napi fogházbüntetés megállapításának.377

C)Ítélet hatása Angyal Pál egy konkrét ítéletet tárt fel, arra keresve a választ, hogy milyen hatást keltett az – az illető község társadalmában. Előadta, hogy három vádlott került a királyi törvényszék külön tanácsa elé.378 A bíróság első és másodrendű vádlottat dorgálásra, harmadrendű vádlottat viszont 3 napi fogházra ítélte. Ezt az ítéletet Angyal szerint a közönséges észjárású ember nem tudta megérteni, nem látták át, hogy mi lehet az oka annak, hogy az egyformán bűnös és korban is alig különböző három egyén közül, miért eresztettek el kettőt, és miért küldtek fogházba egyet. Angyal Pál azt a megoldást találta helyesnek, hogy a társadalmi felfogásra tekintettel, ebben az estben lehetőleg egyenlő mértéket alkalmazó ítélet hozzanak. Természetesen azzal tisztában volt, hogy könnyűvé vált volna a helyzet, ha a Bn. 2. §–a nem zárná ki a büntetés felfüggesztésének kedvezményéből az oly cselekményt, amelyre a törvény börtönbüntetést állapított meg. A harmadrendű vádlottra kiszabott 3 napi fogházat ez által felfüggeszthették volna. Mindezek alapján az adott példánál maradva, Angyal Pál annak a gyakorlatnak az elfogadását javasolta, hogy a korban egymástól alig 377

ANGYAL, 1910, 204. Az első és másod rendű vádlott tizennyolc évnél egy–két hónappal fiatalabb, a harmadrendű vádlott viszont alig haladta meg két hóval a fiatalkor felső határát. Mindannyian falusi suhancok voltak, akik együtt bemásztak az ingatlanba és cigarettát, dohányt, szivart loptak. A szülők kevésbé megbízható egyének, de nem állapították meg, hogy a két fiatalkorú vádlott veszélyes környezetben élt. 378

159

különböző, egyenlő körülmények között élő és a büntetendő cselekményt társtettességben elkövetett vádlottak mindegyikére, így a 18 éven alulit és az azon felüli elkövetőt is a bűnösségének súlyához mérten fogházra kell ítélni. Megítélése, hogy mivel egy bemászásos lopás vagy hasonló súlyú cselekmény elkövetése többnyire olyan fokú romlottságról tanúskodik, amelynél az állam beavatkozásának szigor alakjában jelentkeznie kell. Így rendszerint indokolt a rövidebb időtartamú fogházbüntetés megállapítása. Ha a hivatkozott esetben mindegyik vádlottat 15–20 napi fogházbüntetésre ítélték volna, akkor az egyrészt jobban megfelelt volna a törvény szellemének, másrészt a társadalom is jobban belenyugodott volna az ítéletbe.379

D) Intézkedések Megállapítást nyert, hogy a büntető novella 17. §–ában felsorolt dorgálás, próbára bocsátás és javító–nevelés kiszabásakor a Btk. 80–92. §–ai egyáltalán nem hívhatók segítségül. Elsősorban nem a Bn. 18. §–ában foglaltakra tekintettel, amely értelmében az intézkedésnél figyelembe kellett venni, különösen a fiatalkorú egyéniségét, értelmi és erkölcsi fejlettségének fokát, valamint életviszonyait, és természetesen az eset összes többi körülményeit. Ezek a szempontok a legtöbb esetben vagy súlyosítók, vagy enyhítők, és lehetőséget biztosítottak a Btk. 89–92. §–ainak az alkalmazására. A BP. 26. §–a alapján kiszabható fogház– vagy államfogház– büntetésnél kerülhetett sor a hivatkozott Btk. szakaszok figyelembe vételére. Ezt azzal támasztotta alá Angyal Pál, hogy a Bn. 18. §–a kimondta, hogy az intézkedések közül a bíróság azt alkalmazza, amelyik a fiatalkorú terhelt jövőbeli magaviselete és erkölcsi fejlődése szempontjából kedvezőbb. Így azokkal nem a múlt negatív körülményeit kellett erősíteni, hanem a reményteli jövőt építeni. Jogszabályi alapot nem talált arra, hogy a bíróság a szabadságvesztés–büntetés helyett a Btk. 92. §–a alapján mondja ki a javítónevelést, a próbára bocsátást, vagy a dorgálást. Ilyen alternatívákat felkínáló rendelkezést csak a fogház 379

ANGYAL, 1910, 204.

160

helyetti pénzbüntetés választásának a lehetőségét felkínálva valósult meg, vagyis a fogház helyetti javítónevelés már nem. Továbbá a Btk. 80–92. § alkalmazásának azért sem voltak meg a feltételei, mert mind a három intézkedésnél kizárt a bűnösség értékelésének lehetősége. A dorgálás a bíróság által megfogalmazott ünnepélyes komoly intelem és egyben egy figyelmeztetés az elítélthez, hogy újabb bűntett vagy vétség elkövetése esetében ellene szigorúbb büntetést szabnak ki a Bn. 19. §–a alapján. A próbára bocsátás által a bíróság a fiatalkorút megfelelő figyelmeztetés útján egy évi próbaidőre szigorú szabályokhoz kötött felügyelet mellett feltételesen szabadlábon hagyta a Bn. 21. §. értelmében. A javítónevelést mindig határozatlan időre és akkor rendelték el, ha a fiatalkorú addigi környezetében a romlás veszélyének kitéve, züllésnek indult, vagy ha értelmi és erkölcsi fejlődése érdekében a javítónevelés más okból szükségesnek mutatkozott, vagyis a Bn. 24. §–át vették figyelembe. Angyal Pál szerint ezek az intézkedés csak a végrehajtás folyamán lehettek enyhébbek vagy szigorúbbak. A dorgálás380 foganatosítható keményebb vagy szelídebb hangon. Hivatását azonban csak akkor tölthette be ez az intézkedés, ha az erkölcsi hatásokra hajló, fogékony lelkű fiatalkorú egyén került a bíróság elé. A legtöbb esetben azért sem alkalmazhatták,381 mert a fiatal állandó, hatásos felügyelet alá helyezése volt szükséges. Éppen ezért mindig az elkövető egyéniségéhez leginkább megfelelő intézkedést választotta a bíró.382 A próbára bocsátottnak akár a bíróság, akár a pártfogója külön utasításokat adhatott a végrehajtási rendelet 45. §–a szerint. Angyal Pál a javítónevelésnek sok változatát emelte ki, elsődlegesen azért, mert határozatlan ideig tartott, vagy a javulásig, vagy huszonegyedik életév betöltéséig. Másodlagosan azért,

380

A miniszteri indokolás szerint a romlatlan emberre a komoly és szeretetteljes feddés sokkal üdvösebb és mélyrehatóbb befolyást gyakorol, mint a rideg és a végső céllal kevésbé törődő fogház vagy elzárásbüntetés. 381 Alkalmazási területét a novella negatíve határolta körül, amelyhez Angyal Pál egy harmadik kizárási okot is kiemelt. A rossz környezetben élő fiatalkorúval szemben sem szabhatták ki, mivel ebben az esetben a dorgálás javító és visszatartó hatását megsemmisítette a környezet erkölcstelen volta. 382 BALOGH, 1909./a., 255.

161

mert különböző helyeken hajthatták végre. A királyi javítóintézetekben ugyanis szigorúbb, az állami gyermekmenhelyekben és az ezeket kiegészítő társadalmi intézetekben enyhébb elbánás jellegét tüntették fel.383 Angyal Pálhoz hasonlóan Ujfalussy Béla is tanulmányozta a Bn. 17. §–ának rendelkezését, és úgy látta, hogy helytelen az a jogalkotói fogás, hogy a fiatalkorúakra nem büntetések kiszabását rendelték, hanem intézkedésnek nevezték el azokat. A bíróság, amikor a fiatalkorú terhelttel szemben intézkedést alkalmazott, azt enyhe büntetési módnak tekintettek. Ezt példával alátámasztotta.384 A Bn. hivatkozott szakaszában egy anomáliát emelt ki, ugyanis egy fiatalkorú terheltre a dorgálás, a javító–nevelés vagy a fogház (államfogház) büntetés alkalmazásakor, a vádlott bűnösségét ítélettel megállapították. Ellenben a próbára bocsátásnál a törvény kivételt engedett, mivel ebben az esetben ezt végzéssel rendelték el. Ujfalussy megítélése szerint a próbára bocsátás egy olyan intézkedés, amely enyhe erkölcsi büntetési módnak tekinthető. A fiatalkorú elleni kiszabásakor szükséges a tettet, és a terhelt értelmi és erkölcsi fejlettségét megállapítani, amelyet a végzés indokolásában kellett kifejezésre juttatni. Azonban a terhelt bűnösségét ítéletileg nem mondhatták ki, mivel nem hoztak ítéletet. Sőt ha a próbaidő alatt a fiatalkorú terhelt jó magaviseletet tanúsított, az eljárást ellene megszüntették. Ezzel szemben a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezéseket tartalmazó 27.100/1909. sz. I. M. rendelet 30. §–a szerint a kiskorú terheltet a próbára bocsátás elrendelésével egyidejűleg a magánjogi igényben és a bűnügyi költségben marasztalták. Ez Ujfalussy következtetése egy újabb felvetést eredményezett. Ez által elemzés alá vonta, hogy mennyiben egyeztethették össze a rendeleti paragrafusban foglaltakat a BP. 480., 482. és 487. §–aiban rögzített törvényes intézkedésekkel. Ugyanis ezek utóbbi szakaszok csakis a bűnösnek kimondott vádlottat kötelezhették a bűnügyi költség megfizetésére. Abban az esetben, ha

383

Miniszteri Indokolás 58. Ujfalussy Béla véleménye, hogy ha egy tanító hanyag tanítványát megdorgálta vagy javulás szempontjából néhány órára az iskolában visszatartotta, akkor ezeket csak erkölcsi büntetésként, nem pedig intézkedésként vették figyelembe. UJFALUSSY, 1915, 168.

384

162

a vádlottat bűnösnek nem találták, a költség az államkincstárat terhelte, és ha a bíróság az eljárást megszüntette, a BP. 487. §–a értelmében a magánfelet köteles értesíteni, hogy magánjogi igénye tárgyában nem határozott. Ujfalussy a BP. 17. §–ában felsorolt intézkedéseket vizsgálva385 arra a következtetésre jutott, hogy a törvényhozó a legenyhébb intézkedésnek a dorgálást, a legsúlyosabbnak pedig a fogházat, vagy az államfogházat jelölte meg. Ezzel szemben az volt a meggyőződése, hogy ezt a sorrendet nem helyesen állapították meg. A büntetési módok közül a legenyhébbnek a második helyen lévő próbára bocsátást tartotta. Álláspontját azzal támasztotta alá, hogy az első helyen szerepeltetett dorgálás már rendes büntetés, amelynek alkalmazásához már szükséges a vádlott bűnösségének ítéleti megállapítása, ezt az intézkedést a tárgyaláson nyilvánosan foganatosította a bíró. Ezzel szemben úgy találta, hogy a próbára bocsátást végzéssel mondták ki, a terhelt bűnösségét ítéletben nem rögzítették, ezért a büntetést sem szabták ki – csupán felügyelet alá helyezték a fiatalkorú terheltet. A fiatalkorú felügyeletét is elsősorban a törvényes képviselője látta el, vagyis a terhelt ugyanazon a helyzetben maradt, mint volt a cselekménye elkövetése előtt. Mindezért tekintette az elkövetett cselekményért kiszabható lehető legenyhébb intézkedésnek.386

E)Törvényes képviselő vallomástétele Angyal Pál rövid megjegyzéseket fűzött a Büntető novella II. fejezetének és az ezzel kapcsolatosan kibocsátott rendeleteknek gyakorlati alkalmazása körül felmerült kérdésekkel kapcsolatosan. Nem követte munkájában sem a törvény sem a rendeletek beosztását, azonban elsődleges célul tűzte ki maga elé – a gyakorlati téren kívánatos összhang megteremtésének elősegítését. Az első észrevételt a 27.100/1909. sz. I. M. végrehajtási rendelet 28. §–ához fűzte, amely szerint a fiatalkorú terhelt törvényes képviselője vagy közeli hozzátartozója a környezettanulmány adatainak megállapítása céljából a 385

386

1. dorgálás, 2. próbára bocsátás 3. javító–nevelés, 4. fogház, vagy államfogház UJFALUSSY, 1915, 168–169.

163

tárgyaláson tanúként meghallgatandó. Kiemelte, hogy ha a tárgyalásra meg nem idézhetőek vagy ott meg nem jelentek, a tárgyalás meghallgatásuk nélkül is megtartható. A bíróság előtt ismeretes egyéb adatok figyelembe vételével meghallgatásuk mellőzhető. Ebből a rendelkezésből azt emelte ki, hogy a fiatalkorú terhelt törvényes képviselőjének, illetve közeli hozzátartozójának meghallgatása nélkül a tárgyalás nem tartható meg. Ez azt feltételezheti, hogy ezek a személyek nemcsak megjelenésre, hanem vallomástételre is kötelezhetőek. Angyal Pál így az alábbi jogi problémát vetette fel: alkalmazhatók–e a vallomástételt – a BP. 205. §–ának 1. pontja alapján – megtagadó tanú ellen a BP. 195. §–ban biztosított kényszerintézkedések. Vizsgálódása által megállapítása, hogy nem. A BP. 205. §–a ugyanis feltétlen mentességet ad a tanúzás kötelessége alól az 1. pontban felsorolt személyeknek. Ennek értelmében, ha tehát a törvényes képviselő, illetve a közeli hozzátartozó a felsoroltak között szerepel, úgy nem köteles vallomást tenni. A törvényi kivételt a rendeleti szabály nem helyezhette hatályon kívül. Továbbá Angyal azt is kiemelte, hogy a törvényes képviselőt és hozzátartozót – amennyiben a BP. 205. §–ának 1. pontjában említett viszonyban van a fiatalkorú terhelttel, a BP. 206. §–ának rendelkezéséhez képest – figyelmeztetni kellett, hogy nem köteles tanúságot tenni. A törvénynek az a szabálya is érvényesült, amely szerint, ha e figyelmeztetés elmarad, illetőleg ha a tanú kifejezetten nem mond le a mentesség jogáról, akkor a vallomást semmisnek tekintették.387 Angyal Pál rávilágított ezzel a felvetésével a törvény és rendelet közti ellentétre. A feloldás lehetőségét csak abban látta, hogy a bíróság feladatává tette, világosítsa fel vallomástételi jogáról ezeket a személyeket, vagyis a tanúzás kötelessége alól saját nyilatkozata alapján mentes törvényes képviselőt és közeli hozzátartozót. Abban az estben, hogyha vallani kívántak, akkor a végrehajtási rendelet 18. §–át alkalmazta a bíró. Nem a fiatal által elkövetett büntetendő cselekmény körülményeire hallgatták meg, hanem a terhelt 387

ANGYAL, 1910, 204.

164

előéletére, családi és vagyoni viszonyaira, foglalkozására, életmódjára, magaviseletére, a környezetre, amelyben élt. Továbbá főként arra a körülményre, hogy nincs–e a fiatalkorú addigi környezetében erkölcsi romlásnak kitéve vagy nem indult–e züllésnek. Angyal valószínűnek tartotta, hogy ezt a gyakorlatot követve aránylag kevés esetben fog a fiatalkorú terhelt törvényes képviselője és hozzátartozója mentességi jogával élni. 388

F)Pártfogó meghallgatása Angyal Pál második koncepciót a végrehajtási rendelet 13. §–ában foglaltakra tette, amely a pártfogó tisztviselő tennivalóit emelte ki: „jelen van a fiatalkorú terheltek ügyeinek tárgyalásán s ott teljesíti a bíróságnak a fiatalkorú terheltek oltalmát czélzó meghagyásait.”389 A végrehajtási rendelet 10. §–a szerint a pártfogó tisztviselőt a pártfogó tennivalóira nevezi ki az igazságügy miniszter. Angyal Pál vélekedése, hogy kialakult az a gyakorlat, amely értelmében a fiatalkorú terhelt pártfogóját meghívták a tárgyalásra. A bizonyítási eljárás befejezése és a felek perbeszédei után – ha pedig esküdtbíróság előtt tartották, akkor a főtárgyalás, az esküdtek határozatának kihirdetését és a vádló, valamint vádlott, illetőleg védő felszólalását követően – nyilatkozattételre szólították fel. A pártfogó az alkalmazandó intézkedésre vonatkozó és a környezettanulmány

adatai

közül

a

lényegeseknek

élőszóban

való

kiemelésével indokolt indítványt terjesztett a bíróság elé. Mindebből Angyal azt a következtetést vonta le, hogy a tárgyalásra a pártfogót feltétlenül meg kellett hívni. Köteles volt megjelenni és a hozzá intézett kérdésekre válaszolt. A „pártfogó azonban a bíróságnál felmentését kérheti, de a bíróság intézkedéséig tisztében eljárni köteles”.390 Angyal szerint szükségesnek mutatkozott, hogy a pártfogó, és pártfogó tisztviselő meghallgatását illetően egységes gyakorlat fejlődjön ki, mind a meghallgatás idejére és mind annak módja tárgyában is. Nézete szerint leghelyesebbnek tartotta, ha a bíróság mindjárt a vádlott kihallgatása után 388

ANGYAL, 1910, 204. Corpus Iuris Hungarici. 27.100/1909. sz. I. M. végrehajtási rendelet 13. § 390 Corpus Iuris Hungarici. 27.100/1909. sz. I. M. végrehajtási rendelet 7. § 389

165

felhívta a pártfogót a környezettanulmány adatainak összefüggő előadására. Ezt azért hangsúlyozta, mert úgy vélte, hogy ez által alkalom nyílt bepillantani a vádlott egyéniségébe, ami legtöbbször érthetővé tette, hogy mily motívumok és egyéb körülmények sodorták a fiatalkorút a bűnösség örvényébe.391 Angyal meglátása, hogy a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettség kérdésében szakvélemény adására elsősorban az hivatott, aki a terheltet legjobban ismerte. Szerinte ez csakis a pártfogó. Angyal tanácsolta, hogy a felek perbeszédei után is kívánatos még egyszer nyilatkozattételre felhívni a pártfogót, mert nem lehetetlen, hogy írásban a bíróság elé terjesztett indítványát megváltoztatta, a tárgyalás során tudomására jutott körülmények hatására. A pártfogó meghallgatásának módja korábban két irányban fejlődött. Néhol tanúként kezelték a pártfogót, azaz a vádlott jelenlétében hívták fel nyilatkozattételre, illetőleg amennyiben a vádlottat a teremből eltávolították, a BP. 310. §–a alapján a kihallgatás eredményét az újra behívott vádlottal közölték. A másik lehetőség értelmében a vádlott távollétében adta elő a pártfogó a környezettanulmányt, terjesztette elő indítványát és az utólagos közlés elmaradt. Angyal ezt az utóbbi eljárást tartotta a helyesebbnek. Legfőbbképpen azért, mert a pártfogó nem tanú, hanem informatív közlésekre hivatott segítőszemélye a bíróságnak, így rá a tanúra vonatkozó intézkedések és egyéb szabályok nem alkalmazhatóak.392 Angyal meggyőződéssel vallotta, hogy még érdemi okok is szólnak amellett, hogy a párfogó nyilatkozatáról, és indítványáról a vádlott ne szerezzen tudomást. Ha a vádlott ugyanis meghallotta, hogy a pártfogó mindazt, mit négy szem között elmondott, most a bíróság előtt feltárja, akkor a kettőjük közötti viszony megingott. A bizalmon alapult kapcsolatuk. Angyal fontosnak tartotta ennek a bizalmas viszonynak az ápolását, mert valószínűnek vélte, hogy előbb–utóbb ismét pártfogót kap az elítélt. Kedvezőbb eredményt mutatott, ha akkor a pártfogást az eredeti pártfogó végezte.393

391

ANGYAL, 1910, 109. Angyal Pál azzal a gyakorlati megoldással is találkozott, hogy egy vidéki járásbíróságnál igen helytelenül esküre is bocsátották a pártfogót. 393 ANGYAL, 1910, 109. 392

166

G) Védő közreműködése Angyal Pál sajnálattal állapította meg azt a kodifikációs joghézagot, hogy sem a büntető novella, sem annak végrehajtása tárgyában kibocsátott rendelet nem rendelkezett arról, hogy a fiatalkorú terheltek bűnügyeiben a védő közreműködése mennyiben kötelező. Ez a gyakorlatban több helyen vitára adott okot. A törvényszék és esküdtbíróság elé tartozó ügyekben egyértelmű volt a helyzet, ugyanis a BP. 56. §–a alapján a főtárgyalásra védő kirendelését írta elő, ha a vádlott 16. életévnél nem volt idősebb. Angyal Pál véleménye, hogy ebben a rendelkezésben szükséges lett volna a tizenhatodik életévet tizennyolcra emelni. A BP. ezzel a rendelkezésével a fiatalkorú vádlottak kötelező védelméről gondoskodott, azonban a jogalkotók figyelmen kívül hagyták, hogy életbelépése óta a fiatalkor már a tizennyolcadik életévvel végződött. Változatlanul megmaradt a bíróság joga a BP. 57. §–a szerint, hogy ha az ügy körülményeinél fogva célszerűnek találta, már a főtárgyalás előtt is, kirendelhetett védőt. A járásbírósági ügyekre nézve viszont a BP. nem rendelkezett a kötelező védelemről, nem töltötte be a hézagot. Így a törvényi kötelezettség nem állt fenn. A végrehajtási rendelet életbe lépéséig a hiányokat az egyes ügyvédi karok Gyermekvédelmi Bizottságai pótolták.394 Ezt a társadalmi önkéntes munkát a végrehajtási rendelet 17. §–a engedte meg, mivel ha a terhelt fiatalkorú, akkor az érdekeinek megóvása végett azonnal értesítették a védelmére alakult és a bíróságnál bejelentett bizottságot vagy egyesületet, vagy ezek hiányában az ügyvédi kamara választmányát. Angyal Pál meggyőződése, hogy ez még nem tette lehetővé a védő kirendelését,395 és azt sem, hogy a védő a pártfogóval együttműködve a tárgyalás előtt és a tárgyaláson fiatalkorú terhelt érdekében eljárjon. A rendeletben megfogalmazott lehetőség a gyakorlatban lassan szabállyá változott, mivel az ügyvédek részben a hivatásuk nemességét átérezve, a 394

A budapesti, aradi és Angyal Pál kezdeményezésére alakult a pécsi, a szekszárdi, a kaposvári, a nagykanizsai bizottságok. 395 A BP. 56. §–ában előirt esetet kivéve rendelhettek ki védőt.

167

hozzájuk intézett felkérésnek eleget tettek. A bíróság pedig nem tartotta meg a tárgyalást, ha védő nem volt jelen. Az ügyvédi kar által keresztülvitt gyakorlat indokolta, hogy a közeljövőben törvénybe iktatták, hogy a fiatalkorúak bűnügyeiben a védelem az eljárás kezdetétől fogva mindvégig kötelező. A pécsi királyi törvényszék és annak az illetékességi területén működő járásbíróságok elé került ügyekben Angyal Pál még nem szerzett tudomást arról, hogy olyan előfordult volna, hogy a fiatalkorú terhelt érdekébe a tárgyaláson mindig jelenlévő pártfogó és védő nem működtek együtt. Az eljárás során, amint a bíróság megállapította, hogy a terhelt fiatalkorú, a gyermekvédelmi bizottság elnökéhez átiratot intézett.396 A bizottság elnöke felkérte a soros ügyvédet, aki a legnagyobb buzgalommal végezte teendőit. Ez a folyamat eredményezte, hogy az összes járásbírósági, továbbá a 16–18 éves fiatalkorúak törvényszéki és esküdtbírósági ügyeiben közreműködött a védő. Nem csak a tárgyaláson, hanem már az eljárás kezdetétől fogva eljárt. A védelemről levén szó, nem hagyhatta ki Angyal Pál, hogy utaljon azokra a kötelességekre, amelyek a büntető novella alapeszméjének megfelelően a fiatalkorúak bűnügyeiben a védőkre hárultak. A kartársa, dr. Balogh Jenő nagy alapossággal foglalkozott ezzel a jelentős kérdéssel. Nézeteivel teljes mértékben egyetértett Angyal. A védőknek szerinte sem az lesz a hivatásuk, hogy a menhelyekből már 5–ször megszökött rakoncátlan fiatal csirkefogót a pszichiátria rejtekein át kimentsenek a javító nevelés vagy a fiatalkorúak fogháza elől. Elfogadta Baloghnak azt a tételét is, amely azt mondta ki, hogy a védők a fiatalkorú terheltek érdekeit képviselték, de nem, mint azok magánmegbízottjai,

hanem

a

társadalom

érdekében

közfunkciót

is

teljesítettek.397 A fiatalkorú védőjének feladata tehát nem csak abban állt, hogy védencét liliomfehérre mossa, felmentését szorgalmazza, vagy vele szemben a minél

396

Angyal Pál átiratra az alábbi példát mellkelte: 1910. B. 159. sz. A siklósi királyi járásbíróságtól. Utalással a 27.1000/1909. számú I. M. rendelet 17. §–ára B. L. siklósi lakos elleni bűnügyben megkeresem, hogy a fiatalkorú terhelt érdekeinek megvédésére védő kirendeléséről gondoskodni szíveskedjék. Siklós, kelt, aláírás. 397 Balogh Jenő: A fiatalkorúak védelméről. Ügyvédek Lapja, 1910. 5. számában megjelent cikkében fejtette ki Balogh a nézeteit.

168

enyhébb jellegű intézkedés alkalmazását sürgesse. Elsősorban együttműködnie kellett a vádlóval, pártfogóval, bíróval, miközben arra törekedett, hogy a fiatalkorúval szemben, az eljárás kezdetétől fogva olyan intézkedéseket foganatosítsanak, amelyek alkalmazásától remélhették, hogy az ifjú a jó útra téríthető.

Azon

kellett

fáradoznia,

hogy

visszaadják

a

tisztességes

társadalomnak és a közveszélyes fiatalkorú ellenében a bíróság úgy járjon el, hogy az által az egész társadalom védelmét szolgálja. A védő elsősorban nem a bűnösség kérdését vizsgálta, hanem inkább a fiatalkorú züllöttségének, erkölcsi romlottságának fokát, valamint az ezeket előidézett tényezők minőségét. A tárgyaláson tartott védőbeszédben felsorolható mentő és enyhítő körülmények kidomborításán, és erre vonatkozó bizonyítékok feltárásán túl további feladatok is vártak rá.398 Angyal Pál azt tanácsolta a védőknek, hogy ne riadjanak vissza attól, hogy javító nevelést vagy fogházat indítványozzanak, ha meggyőződésük szerint védencüknek megmentése végett az az intézkedés a megfelelő. Az eljárás kezdő szakaszaiban főleg arra törekedtek, hogy a pártfogóval együttműködve a fiatalkorú erkölcsi romlásának esetleges továbbfejlődésesét megakadályozzák. Szorgalmazta akár azt is, hogy a fiatalt saját érdekében az addigi rossz környezetéből azonnal ragadják ki. Amennyiben károsnak tartotta az intézkedést, különösen a vizsgálati fogságot, akkor pl. arra törekedett, hogy a vizsgálati fogságot megszüntessék, és a fiatalkorú visszakerüljön szüleihez. A nyomozás, a vizsgálat, és a vád alá helyezés során bizonyítékokat gyűjtött, – elsősorban a fiatalkorú előéletéről, a környezetről, melyben élt, egyéniségéről, szóval erkölcsi és szociális jelleméről – hogy azok nyomán minél élesebb képet tárjon a bíróság elé. A védő erősítette a szülő és a gyermek közötti kapcsokat, és ha azt látta, hogy a fiatalkorú szülői környezetben nem fog tovább zülleni, igyekezett az álláspont helyességéről a bíróságot meggyőzni. Angyal Pál szerint a gyermek legjobb nevelője ugyanis mégis csak a szülő.399

398 399

ANGYAL, 1910, 234. ANGYAL, 1910, 234.

169

H) Jogalkalmazók nehézségei Angyal Pál tanulmányozta, hogy a büntető novella rendelkezéseit alkalmazók, hogyan viszonyultak az új szabályokhoz. Megállapította, hogy a bíróknak, ügyészeknek, és ügyvédeknek egyaránt szokatlan még a megváltozott rend. Ezt nem találta meglepőnek, hiszen többségük még a klasszikus iskola légkörében nevelkedett, és a büntetést mint a megtorlás eszközét ismerték. Így még mindig – a Bn. úgynevezett intézkedéseinek400 alkalmazásával – elsősorban a büntetendő cselekményt elkövetett fiatalkorú bűnösségét értékelték. Legnagyobb hibát azokban az ügyészi és védői felszólalásokban, valamint indítványokban, továbbá bírói ítéletekben látott, amelyek az intézkedések megállapításakor a Btk. 89., 90., 91. és 92. §–ait alkalmazták. Gyakran előfordult, hogy a védő a felsorolt enyhítő körülmények alapján a 92. § figyelembevételét kérte, és azt a vádhatóság képviselője azért ellenezte, mert nem látott elegendő számú és nyomatékú enyhítő körülményt fennforogni.401 Angyal Pál megjegyezte, hogy a gyakorlatban találkozott már olyan ítéletekkel, amelyekben a Btk. 92. §–ára hivatkozott a bíróság. Bírónak, ügyésznek, ügyvédnek egyaránt bele kellett élnie magát abba a gondolatba, hogy a büntető novellában szabályozott szabadságvesztés– büntetés nem a megtorlást szolgálta, hanem annak a célnak az elérését segítette, hogy a fiatalkorú bűntettest megmentsék.

I) Összevetés Vámbéry Rusztem 1910–ben vizsgálat alá vonta tanulmányában a társadalombiztosító intézményeket az osztrák és a német javaslatokban. Megállapította, hogy a büntetés a társadalom rendjének védelmére nem elegendő. Liszt és követői a megelőző és biztosító feladatot a büntetésre kívánták bízni. Az ún. speciál prevenció álláspontján álltak, az elhatárolás céltalanságát és lehetetlenségét hangsúlyozták.

400 401

Büntető novella 17. §. ANGYAL, 1910, 202.

170

A másik felfogás képviselői, elsősorban Kahl, Birkmeyer azonban a büntetésen felül vagy a büntetés nélkül alkalmazott intézkedéssel akarták elérni a kívánt célt. Liszt saját felfogásának diadalát hirdette, hiszen mindkét javaslat a biztonsági szabályokat büntetéspótló hatással ruházta fel. A klasszikusok álláspontja, hogy a biztonsági intézkedésen felül megtorló büntetés alkalmazása szükséges – a joguralom vagy az állami tekintély megóvása

érdekében.

E

célgondolatok

győzedelmeskedése

által

meghatározták a biztonsági szabályok alkalmazási körét mind a két nemzet javaslatában. A bíróság által kiszabható közigazgatási intézkedéseknek tekintették a tervezetekben szereplő biztonsági szabályokat, amelyeket két csoportba sorolták. Az egyik a bűntettesek megmentése érdekében került bevezetésre, a másik a bűnözők ártalmatlanná tételét célozta a társadalom érdekében.402 Vámbéry részletesen elemezte az osztrák és német javaslatok fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezéseit. Megállapította, hogy mind a két tervezet messze elmaradt a Büntető novellánk radikalizmusa mögött, azonban éppen ebből a tulajdonságból adódóan a megvalósításukban kevésbé utópisztikusak. Mindkét javaslat

bűnösségi

tana

a

klasszikus

büntetőjognak

abból

a

gondolatláncolatából indult ki, hogy nincs büntetés bűnösség, nincs bűnösség beszámíthatóság és nincs beszámíthatóság akarat nélkül.403 Birkmeyer arra hivatkozott, hogy megtorló büntetés csak az akaratszabadság alapján lehetséges. A német javaslat 63. §–a, amely a beszámíthatóságot kizáró biológiai okokat állapította meg, ehhez ugyanazt a megszorítást fűzte, mint a hatályba lépett német Btk. 51. §–a: a szabad akarat–elhatározás ki volt 402

Az utóbbiak körébe a már közveszélyeseket sorolták. Az előbbi felosztásba tartozók esetében a közveszélyessé válástól még csak joggal tarthattak, közöttük eredetüket tekintve 2 osztályt különítettek el. Az egyikbe az ún. pszichopathologikus természetűeket csoportosították, ilyennek tartották az elmebetegség, korlátolt beszámíthatóság, iszákosság eseteit. A másikba az ún. társadalom pathologia tüneményei tartoztak, így a fiatalkorúak, munkakerülők, szokásos gonosztevők. In: VÁMBÉRY, 1910, 91. 403 Az 1909. évi német büntető törvénykönyv–javaslat, az 1912. évi francia és az 1917. évi osztrák gyermekvédelmi törvény szerint nincs helye büntetőjogi felelősségre vonásnak és büntetés kiszabásnak, ha a fiatalkorú erkölcsi és szellemi érettség hiányában nem képes cselekménye következményét belátni, vagy belátása szerint irányítani. Ezt a belátási képességet nem vizsgálják az 1905. évi holland, az 1908. évi angol és az 1912 évi belga fiatalkorúakkal kapcsolatos törvények, amelyek szabad mérlegelési jogkört adnak a bírónak, legyen szó felmentésről, nevelőintézetbe utalásról, vagy büntetés megállapításáról. SZABÓ, 1961, 28.

171

zárva.404 Ez pedig azt jelentette, hogy az akaratszabadság feltétele a beszámíthatóságnak, már amennyiben a külső vagy lélektani okok által nem korlátozott akaratot szabadnak tekinthették. Az osztrák javaslat azt az egyént nyilvánította beszámíthatatlannak, aki a bűntett elkövetésének az idején elmezavar, elmegyengeség vagy öntudat megzavarodása miatt nem volt képes tettének jogtalanságát belátni vagy akaratát e belátásnak megfelelően irányítani. A német javaslat a 68. §–ában, az osztrák pedig az 5. §–ban a büntetőjogi korhatárt az általános követelés értelmében a 14. életévre emelte fel. Mindkét tervezet az ennél fiatalabb életkort a beszámíthatóságot feltétlenül kizáró oknak tekintették. Azonban a 14–18 éves korban a beszámíthatóságot kizáró okról eltérően vélekedtek. Az osztrák javaslat 6. §–a az elmaradott fejlődést vagy a szellemi érettség hiányát vette figyelembe ebből a szempontból, ha a fiatalkorú ezek miatt cselekménye jogtalanságát be nem láthatta vagy akaratát a belátáshoz képest irányítani nem bírta. Ezzel szemben a német jogalkotók a 69. §–ban a fiatalkorúak beszámíthatóságát egyáltalán nem kötötték külön feltételhez, mert a jogi megkülönböztető képességet az általános büntetőjogi beszámíthatóságnak amúgy is szükséges alkatrészeként fogták fel. Ujfalussy Béla azt az álláspontot képviselte, hogy büntetőjogi szempontból nem tartotta kedvezőnek – épp a fentiekre tekintettel a büntető novellánknak azt a rendelkezését, amely a fiatalkorúakra vonatkozó felsőkorhatárt a betöltött 18. életévig terjesztette ki. Meggyőződése, hogy az élet tapasztalatai azt bizonyították, hogy a cselekmény büntethetőségéhez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettség ilyen korban már minden egyes fiatal egyénben kialakult. Abban az esetben, ha esetleg némelyikben hiányzott, akkor az már nem a fiatal korra, hanem – úgy vélte – az elmebajra vezethető vissza, amely a büntető törvény általános rendelkezései szerint beszámítást kizáró okot képezett.405

404

VÁMBÉRY, 1910./a., 144. Ujfalussy komikusnak tartotta az eljárásnak azt a fázisát, amikor valamely falunak a suhancáról, vagy az első fiatal gavallérjáról az eljáró bíróság az ítélet hozatala előtt orvosi és pedagógiai megfigyelést kénytelen elrendelni, annak megállapítására, hogy bír–e az illető megfelelő erkölcsi és értelmi fejlettséggel. In: UJFALUSSY, 1915, 168–169. 405

172

A büntető novellánk sajátosságát jelentette, hogy – a 17. § 2. és 4. pontjaiban foglaltaktól eltekintve – a 12 éven aluli gyermekekre és a 12–18. éves fiatalkorúra tartalmilag egyező intézkedéseket tett lehetővé.406 A német javaslat ezzel szemben a 68–70. §–ai alapján a 14–18 életéves fiatalkorúakra a redukált tartamú fogház vagy elzárás büntetések alkalmazását rendelte. Kiemelte ez a jogszabály tervezet, hogy kizárólag fiatalkorúak részére szolgáló intézményekben, vagy az intézetek elkülönített részében hajthatták azokat végre. Vizsgálat alá vonták a külföldi kodifikátorok, hogy a bűntett minek a következménye. Ha megállapították, hogy főleg a fogyatékos nevelés idézte elő a bűncselekmény elkövetését – vagy nevelőrendszabály alkalmazását tartották szükségesnek – akkor a bíróság büntetés helyett állami felügyelet alatti nevelést rendelhetett el. Különösen azt is megszabhatták, hogy a fiatalkorút nevelő– vagy javítóintézetbe helyezzék el. Vámbéry szerint, ezek a felvetések a magyar törvénytől csak abban különböztek, hogy az ún. discernement–t, megkülönböztetést teljesen eltörölték, a dorgálást csak a javaslat különös részében meghatározott esetekben engedték meg, valamint a próbára bocsátás helyett a fiatalkorúakra is a feltételes elítélés intézményének alkalmazását részesítették előnyben. Vámbéry Rusztem úgy vélte, hogy az osztrák tervezet sokkal kimerítőbben rendelkezett a fiatalkorúakról. A 47–56. §–ok az 1907–ben benyújtott kormányjavaslatnak felelt meg. Az osztrák jogalkotók meglátása, hogy a 14–18 életéves fiatalkorú nem büntethető, abban az esetekben, ha testi vagy szellemi éretlensége miatt képtelen cselekményének jogtalanságát belátni, illetve, ha képtelen akaratát e belátás szerint irányítani. Ez a rendelkezés párhuzamba állítható Vámbéry szerint a büntető novellánk 16. §– ával. A 14 éven aluliak esetében nem büntetést, hanem házi fegyelem alkalmazását rendelték, azonban ha ez elégtelennek bizonyult a gyermeket javítónevelésben részesíthették. A kellő belátású és akaraterejű fiatalkorúval szemben az 406

VÁMBÉRY, 1910./a., 144.

173

osztrákok is a büntetés kiszabását helyezték kilátásba. Vámbéry elve, hogy az ilyen életkorú elkövetőkkel szemben „alkalmazható büntetések ép oly kevéssé büntetések, mint ahogy a mi novellánk intézkedései sem mindig intézkedések.”407 Az első helyre tett büntetés ugyanis a nem büntetésben állt. A tervezet 47. §–a szerint, abban az estben, ha a fiatalkorú nem a romlott érzületre mutató okból követett el – három hónál nem hosszabb szabadságvesztés, vagy 1000 K–nál nem nagyobb pénzbüntetéssel sújtható – cselekményt, úgy hogy még elítélve korábban nem volt, akkor a bíróság a tényállás és a felelősség megállapítása után büntetés megállapításától eltekinthetett. Ebben a helyzetben a fiatalt komoly intelem, vagyis dorgálás után elbocsáthatta. A második büntetésnek a feltételes elítélés számított. Általában a fiatalkorúakat fogházbüntetésre ítélték, amelyet a redukált büntetési tétel szerint alkalmaztak. A törvényes minimumokat a felére, a maximumokat a tíz évre csökkentették. A halál vagy életfogytiglani börtön esetében a fogház 3– 15 évig terjedhetett. Az 53. § értelmében, a fogházbüntetés helyett javító nevelést szabhattak ki. Ennek a feltételei, hogy a szabadságvesztés büntetés három hónapot nem haladta meg, és a fiatalkorú züllésének veszélye esetén a javítása és romlásának meggátlása érdekében ezt megfelelőbbnek tartották. A fogházbüntetés mellett, annak kitöltése után is elrendelhette a bíróság a javító nevelést, különösen akkor, ha a fiatalkorú előrelátható javulása érdekében és a személyes körülményeit figyelembe véve ez szükségesnek mutatkozott.408 Vámbéry megállapította, hogy az osztrák javaslat a büntetés utáni javításra helyezte a hangsúlyt, mivel a három hónapot meg nem haladó fogházbüntetést az állami felügyelet alatt álló magánintézetekben is foganatosíthatták, ahol a javítási cél is érvényesült. A büntető novellánkkal összevetette és úgy látta, hogy annak a 28. §–a a szigorúbb javító nevelés után az enyhébbtől várta a fiatalkorú gyökeres erkölcsi átalakítását.

407 408

VÁMBÉRY, 1910, 93. VÁMBÉRY, 1910, 93.

174

Vámbéry Rusztem arra a következtetésre jutott, hogy sem az osztrák, sem a német javaslat nem foglalkozott a fiatalkorúakkal szemben követendő bánásmódokkal a biztonsági szabályok ismertetésekor. Liszt azt állította, hogy nem a biztosító, hanem a mentő intézkedések által a büntetőjog a társadalom védelmét szolgálhatta, elsősorban a büntetőjogi kodifikációban gyökeret vert új gondolatok hatására.409 Még „igyekeztek restaurálni a bűnösség gótikus palotáját, de lakásul modernebb és czélszerübb épületet választottak.”410 3. A vizsgálati fogság és a fiatalkorú bűnözők Angyal Pál véleménye szerint a bűnösség elleni küzdelem célja kettős, egyfelől megelőző, másfelől utólagos eszközök felhasználása által a társadalmi békét biztosítani. Úgy ítélte meg, hogy ez az 1908. évet követően jellegében, irányában változás elé néz, ami elsősorban abból eredeztethető, hogy a megtorlás eszméjét átszövi a védelem és a mentés gondolata. Az általánosító büntetőjogi irány háttérbe szorult, és az egyéniesítő törekvés került előtérbe. Angyal az állami és társadalmi intézmények feladatát olyan nagy probléma megoldásában jelölte meg, mint a züllésnek indult és az erkölcsi veszélynek

kitett

gyermekek,

fiatalkorúak

megmentése.

A

mentési

munkálatnak vezérlő gondolata, hogy a jellem még nem alakult ki, ezért megfelelő rendszabály mellett, ha szükséges, a környezet változtatásával a fiatalkorú erkölcsileg átalakítható. Ez a nevelés iránt való fogékonyság képezte az alapot a gyermekvédelmi, a büntetőjogi és a büntető perjogi intézmények felépítésekor. A rendszabálynak nevelési szempontok által a jellem átalakítására és az erkölcsi fejlődés irányítására kellett hatnia. Határozottan károsnak és veszedelmes intézménynek minősítette Angyal Pál az előzetes letartóztatást és vizsgálati fogságot, amelyek a reformeszmékre károsan hatnak, annak ellenére, hogy a már büntetendő cselekményt elkövetett fiatalkorút a romlás útjáról való letérítését célozzák. 409 410

VÁMBÉRY, 1910, 93. VÁMBÉRY, 1910./a., 144.

175

A fiatalkorú elítéltek felnőttektől elkülönítve történő elhelyezését már a BP. 152. §–a elrendelte „az előzetesen letartóztatott, valamint a vizsgálati fogoly is lehetőleg mindenkitől elkülönítve zárandó el, …ha ez nem lehetséges, arra kell ügyelni, hogy ... fiatal egyének rovott előéletű, illetőleg idősebb foglyokkal egy helyiségbe zárva ne legyenek.”411 A gyakorlatban azonban ezt a rendelkezést nem tudták végrehajtani, mert a letartóztatási intézetek többségében kevés magánzárkát tudtak kialakítani. Mindez azt eredményezte, hogy gyakran a megtévedt fiatalkorúkat is összezárták az idősebb foglyokkal, akiktől a rossz hajlamokat könnyen átvették – mire a nevelő bánásmódot kifejthették volna. A teljes elkülönítés által megszűnt volna ez a megfertőzés veszélye.

Ugyanakkor

helyébe

a

hosszabb

magánelzárásból

eredő

veszélyforrás lépne, amely a fiatalkorú testi és szellemi egészségét tette kockára. A vizsgálati fogságnak412 tehát azokat a káros hatásait emelte ki Angyal Pál, amelyek ellentétben álltak a nevelés céljaival. Minden bizonnyal ugyanígy vélekedett Fayer László, aki – már 1899–ben a nemzetközi gyermekvédő kongresszuson – az alábbi 4 pontba szedett javaslatát összegezte: 1. Fiatalkorúak vizsgálati fogságba csak abban esetben helyezhetők, ha vagy szülőiknél, vagy valamely más családnál való ideiglenes elhelyeztetésük nem nyújt biztosítékot a szökés ellen. 2. A fiatalkorúak a bűnügyi nyomozás és vizsgálat idejére javítóintézetben vagy gyermekvédő intézetben helyezendők el – ha a helyi körülmények között keresztülvihető. 3. Amennyiben a vizsgálati fogság kikerülhetetlen, a fiatalkorú egyén vagy magánelzárásban tartandó, vagy legföljebb egy vagy két másik fogollyal együttesen, kinek káros befolyásától nem tarthatni. 411

MÁRKUS, 1909., 1908. évi XXXVI. törvénycikk A büntetőtörvénykönyvek és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról. 412 A vádrendszer alapján amíg jogerős bírói ítélettel bűnösséget meg nem állapítják, addig senkit nem lehet személyes szabadságától megfosztani. Azonban a társadalom védelmének magasabb érdeke előtt háttérbe szorul az egyes érdeke, így nincs tételes jog, mely meg ne engedné, hogy a büntetendő cselekmény gyanújával terhelt egyén személyes szabadságától megfosztható legyen. A törekvés csak az, hogy e szükséges kényszereszköz alkalmazása a legszűkebb határok közé szoruljon. Ez elvet alkalmazza a büntető perrendtartás az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogságra vonatkozó intézkedéseiben. http://www.kislexikon.hu/vizsgalati_fogsag.html#ixzz2a85mmuqV 2013.08.13.

176

4. A collusionális vizsgálati fogság a fiatalkorúakkal szemben teljesen kizárandó.413 A hazánkban megfogalmazott reformtörekvéshez hasonló felfogás bontakozott ki a külföldi irodalomban. Egyre erősebben érvényesült az a törekvés, hogy a vizsgálati fogságot csak a szökés veszélye esetén rendeljék el. Heinemann Hugó javaslata hasonló tartalommal lett megszövegezve, amelyet az Union német csoportjának 1903. évi drezdai ülésén nyert megbízás alapján készített el. Fayerhez hasonlóan Heinemann úgy vélekedett, csak akkor rendelhetik el a terheltnek a vizsgálati fogságba helyezését, ha szökés veszélye fennforgott.414 Az 1904. frankfurti határozmányok 26. pontja415 fenntartotta ugyan a collusionális vizsgálati fogságot – korlátozásokkal.416 A vizsgálati fogság alkalmazásának szűkítése természetesen a fiatalkorúak büntetőjogának irányába is jótékony hatással bírt, különösen azáltal, hogy a nevelés céljainak előmozdítása érdekében már a jogintézmény eltörlését is szorgalmazták. 1908–ra a külföldi jogirodalom egyre hangosabban követelte a fiatalkorú bűnelkövetők vizsgálati fogság alól való teljes mentesítését. A nevelés céljaival összhangban álló intézményekkel akarták pótolni a fiatal bűnösökre károsan ható intézményt. Angyal Pál kiemelte Lenz Adolf czernowitzi tanár nézeteit, aki a fiatalkorúak érdekében csak két esetben látta alkalmazhatónak a vizsgálati fogságot.417 Egyrészt egyetértett Fayer–rel, csak akkor érvényesíthették, ha szökés veszélye állt fenn, illetve ha családnál, vagy javítóintézetben való elhelyezés

413

FAYER, 1895, 186. Interbational Association of Penal Law: Bulletin de l'Union internationale de droit pénal, XI. kötet. W. de Gruyter & Company, 1904. 688. Angyal Pál és Irk Albert munkái nyomán. ANGYAL, 1908./b., IRK, 1915. 415 Bulletin, XI.k. 818. Angyal Pál és Irk Albert munkái nyomán. ANGYAL, 1908./b., IRK, 1915. 416 ROSENBERG – FEISENBERG, 1908. 339– 404. Angyal Pál és Irk Albert munkái nyomán. ANGYAL, 1908./b., IRK, 1915. 417 Zeitschrift 27. k. 864–865. Angyal Pál és Irk Albert munkái nyomán. ANGYAL, 1908./b., IRK, 1915. 414

177

keresztülvihetetlen. Ezekben az esetekben a fiatalt a vizsgálati fogság tartamára magánzárkába csukták be, ha egészségi állapota ezt megengedte.418 Köhne Pál is korlátozni kívánta a vizsgálati fogság elrendelésének lehetőségeit, azonban a fenti javaslatokhoz hasonlóan csak két esetben engedte alkalmazását: „fiatalkorú ellen vizsgálati fogság csak akkor rendelhető el, ha sem a gyermekvédelmi törvények alapján, sem magán jótékonysági intézmény közbejöttével annak megfelelő őrizetbe vétele nem biztosítható.”419 Miss Baker az 1906. évi május 22. és 23. londoni szaktanácskozáson a külön intézetek, az ún. remand houses előnyős tulajdonságait emelte ki. Szerinte, ha a fiatalkorúnak az ún. előleges őrizetbe vétele szükséges, akkor csak ilyen intézetbe helyezhették el a bűnelkövetőket. Az intézmény pozitívumaként értékelte, hogy ott az elhelyezettek nevelő elbánásban részesültek addig, míg további sorsukról a bíróság intézkedett.420 A Société générale des prisons 1907. évi április 17–ei ülésén Albanel és Grimanelli még szűkebb keretek között tanácsolták a vizsgálati fogság alkalmazását. Vagyis csak akkor javasolták elrendelni, ha a patronage–szerű őrizetbe vétel lehetőségét kizárták.421 A törvényhozás terén a vizsgálati fogságot érintő előrelépés csak azokban az amerikai államokban történt meg, amelyekben a fiatalkorúak bíróságai, az ún. childrens courts már hatásosan működtek. A fiatal terheltekre hátrányosan ható jogintézményt ugyanis a nevelés és erkölcsi mentés céljait szolgáló speciális intézményekkel helyettesítették.422 New–Yorkban pl. a Society for the prevention of cruelty to children veszi gondozásába a büntetendő cselekmény elkövetésével gyanúsított fiatalkorút. Ha szükségesnek bizonyult, akkor a fiatalt egy külön erre a célra létesített intézetben őrizték addig, amíg a 418

Monatschrift für Kriminalpsychologie, IV. évf. 1908. 626. Angyal Pál és Irk Albert munkái nyomán. ANGYAL, 1908./b., IRK, 1915. 419 Bulletin XIV. k. 483. és 503. Angyal Pál és Irk Albert munkái nyomán. ANGYAL, 1908./b., IRK, 1915. 420 Legislation in regard to children, 1906. 88. Angyal Pál és Irk Albert munkái nyomán. ANGYAL, 1908./b., IRK, 1915. 421 Révue pénitentiaire 31. köt. 576. 592. Angyal Pál és Irk Albert munkái nyomán. ANGYAL, 1908./b., IRK, 1915. 422 Les tribunaux spéciaux pour en fants, Paris, 1906. 21. Angyal Pál és Irk Albert munkái nyomán. ANGYAL, 1908./b., IRK, 1915.

178

tárgyalás napja elkövetkezett.423 Colorado állam törvénybe iktatta, hogy a fiatalkorú terhelt a szülők, a gyám, illetve más megbízható magán személy felügyelete alatt maradt, vagy ha elkerülhetetlen, úgy egy speciális intézetben nyert elhelyezést.424 Hasonló intézkedések érvényesültek Pennsylvaniában,425 Illinoisiban426 is. Anglia 1901–ben szakított a régi rendszerrel, amikor az elfogadott Youthful Offenders Act értelmében a 16 éven aluli fiatalkorút vizsgálati fogságba nem helyezhették, hanem a báróság által kiválasztott, arra alkalmas magánszemély őrizetére bízták, az őrizet költségeit pedig az állam viselte.427 Németalföldön

az

1905.

december

1–jén

életbelépett

1901.

évi

gyermekvédelmi törvények elrendelték, hogy a terhelt fiatalkorút, ha elkerülhetetlen vagy lakásán, vagy más arra alkalmas helyen vegyék őrizetbe.428 Ausztriában egy 1905. évi május 23–án kiadott igazságügyi miniszteri rendelet értelmében a 18 éven aluli fiatal ellen vizsgálati fogságot csak elkerülhetetlen szükség esetén és a letartóztatás okainak legtüzetesebb mérlegelése alapján rendelhették el.429 Angyal Pál a nemzetközi jogalkotást áttekintve megállapította, hazánkban is arra kell törekedni, hogy a jogalkotók felismerjék, és jogszabályban rögzítsék, a fiatalkorúak vizsgálati fogsága veszélyezteti a nevelés sikereit, ezért azt megfelelő intézményekkel helyettesítsék.430 Összegezve definiálta ennek a jogintézménynek mint letartóztatásnak, illetve őrizetbe vételnek – a fiatal elkövetők vonatkozásában – a célját, amely 423

Barrows Childrens Churts in the United States, Washington, 1904. X. 10. Angyal Pál és Irk Albert munkái nyomán. ANGYAL, 1908./b., IRK, 1915. 424 Les tribun. 18o 181. Angyal Pál és Irk Albert munkái nyomán. ANGYAL, 1908./b., IRK, 1915. 425 Les tribun. 197. Angyal Pál és Irk Albert munkái nyomán. ANGYAL, 1908./b., IRK, 1915. 426 Les tribun 208. Angyal Pál és Irk Albert munkái nyomán. ANGYAL, 1908./b., IRK, 1915. 427 Bulletin, X. köt. 52. Angyal Pál és Irk Albert munkái nyomán. ANGYAL, 1908./b., IRK, 1915. 428 Monatschrift III. köt. 396. Angyal Pál és Irk Albert munkái nyomán. ANGYAL, 1908./b., IRK, 1915. 429 Zeitschrift 26. köt. 239. Angyal Pál és Irk Albert munkái nyomán. ANGYAL, 1908./b., IRK, 1915. 430 Angyal Pál kúriai bíró fia. 1900–as évek elején a patronage mozgalom hazai meghonosítását támogatta, ennek következtében megalakult a Patronage Egyesületek Országos Szövetsége. 1906 és 1912 között a Pécsi Rabsegélyező Egylet választmányi tagja. Később több egyesület elnöke lett. 1912–ben Budapestre költözött. Itt a budapesti egyetemen büntetőjog és jogbölcselet tanára lett 1944– ig. 1920–22 között az egyetem dékánja, majd 1933–34–ben az egyetem rektora volt. Érdeklődési területe a büntetőjog és büntető eljárásjog volt, mint büntetőjogász a klasszikus büntetőjogi iskola követője volt. In.: KENYERES, 1967, 37.

179

„csupán az leend, hogy a fiatalkoru kezeink között maradjon‚ s figyelemmel erkölcsi állapotára, melyet bizonyos szempontból az elkövetett cselekmény, mint symptoma megvilágit: megfelelő nevelő elbánásnak legyen alávethető. Többször elegendő a felügyelet mellett akár a szülőknél hagyás, akár más családnál való elhelyezés. Az őrizetbevétel, mely nézetem szerint sohasem fogházban, hanem mindig külön intézetben foganatosítandó: csak szökés veszélye esetén, s akkor volna alkalmazandó, amikor a nevelési módok közötti választás

czéljából

a

fiatalkorú

erkölcsi

állapotának

tüzetesebb

tanulmányozása válik szükségessé.”431 Angyal Pál oly intézetek létesítését kívánta, amelyekben az őrizetbe vett fiatal bűnelkövetőket – a nevelés munkáját előkészítő – megfigyelésnek és erkölcsi kezelésnek vetettek alá. Tanácsolta, hogy a társadalmi intézményt hatályba léptető törvényváltoztatást megelőzően egy rövid novelláris szakasszal biztosítsák, hogy a vizsgálati fogságba helyezett fiatalkorút minél rövidebb idő alatt szabadlábra helyezhessék.”432 Munkásságának érdemeit jelezte, hogy 5 évvel javaslatának megfogalmazását követően – azzal hasonló tartalommal – a jogszabályban is megállapították, hogy a járásbírósági eljárás során hatályos és a BP. 537. §–ában szabályozott egyszerű kezesség – a fiatalkorú terheltnek a törvényszék és esküdtbíróság elé tartozó ügyeiben is – alkalmas módja az előzetes letartóztatás, illetve vizsgálati fogság megszüntetésének.433 Angyal Pál szerint elsősorban arra kell a jövőben a figyelmet fordítani, hogy „de lege lata, a jelenlegi keretek között mennyiben vezethet eredményre a vizsgálati fogság mellőzésére irányuló jogosult és indokolt társadalmi törekvés.”434 Ennek megfelelően pedig az igazságügyi kormány elsődleges feladatának tartotta, hogy az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság elrendelésére hivatott hatóságokat rendeletileg hívja fel, és határozzák meg milyen feltételek esetében alkalmazhatóak a fiatalkorúakkal szemben.435 431

ANGYAL, 1903, 102–104. ANGYAL, 1908./b. 235–237. 433 ANGYAL, 1903, 102–104. 434 ANGYAL, 1908./b., 235–237. 435 A BP. 141. § 2. pontja alapján, és csak akkor helyezzék előzetes letartóztatásba, illetve vizsgálati fogságba, ha megbízható magánszemély, vagy gyermekvédő bizottság, illetve patronage egyesület a 432

180

Különösen azért, hogy a 16 éven, illetve a büntetőnovella életbeléptetése után a 18 éven aluli büntetendő cselekmény elkövetésével gyanúsított fiatalkorút – amíg az új rendeletet kihirdetik – vizsgálati fogságba ne helyezzék. Ha mégis alkalmazták vele szemben, akkor megszüntetését vagy rövid tartamú fenntartását követelték a vizsgálati fogságban levő fiatalkorú terhelt érdekében. Mindenképen biztosítani kellett ez utóbbi esetekben, hogy a BP. 152. §–a értelmében a letartóztatottnak elkülönített elzárását. Érvényesítették azt a jogot is, hogy a terhelttel védője – a BP. 154. §–ra és a BP. 62. § bekezdésében

foglalt

megszorítás

mellőzésével

–

hatósági

személy

jelenlétében vagy ellenőrzése nélkül is érintkezhetett.436 A vizsgálati fogságot nem alkalmazták a 15 éven aluli fiatalkorúak esetében azokon a helyeken, ahol állami gyermekmenhelyek létesültek. Így megszűnt minden nehézség, mert az előzetes letartóztatásba vagy vizsgálati fogságba helyezendő fiatalt azonnal, ideiglenesen a bíróság határozatáig itt helyezhették el. Nehézségekkel küzdöttek, ott ahol állami gyermekmenhely nem működött, illetve azokban az esetekben, ha 15 éven felüli volt az elkövető. Angyal Pál véleménye, hogy átfogó eredményt akkor érhetnek el hazánkban, ha a fiatalkorú érdekében eljáró védők, a gyermekvédő bizottságok, a patronage–intézmények összefognak. Szem előtt tartották azt, hogy az előzetes letartóztatás vagy vizsgálati fogság jogintézményeinek hatályban tartásakor a fiatalkorút magánőrizetbe helyezzék, amely az előzetes letartóztatás elrendelésének okait megszüntette, és a nevelés céljaival is összhangban állt. Továbbá tanácsolta, hogy az elrendelt előzetes letartóztatás vagy vizsgálati fogság megszüntetése végett vegyék igénybe a kezesség, és ha szükséges a biztosítékadás intézményét. Így javasolta, anyagi áldozatot is vállaljanak, hiszen az visszatérül abban az erkölcsi és szociális értékben, amelyet a valóban megmentett fiatalkorúak részéről nyertünk.437 szökés veszélyét eloszlatni nem képes, s ha a BP. 153. §–ában említett lakáson, vagy kiterjesztő magyarázattal más alkalmas helyen eszközölhető őrizetbe vétel a fogva tartás célját elegendően nem biztosítja. In.: MÁRKUS, 1909.; 1908. évi XXXVI. törvénycikk A büntetőtörvénykönyvek és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról. 436 MÁRKUS, 1909, 1908. évi XXXVI. törvénycikk A büntetőtörvénykönyvek és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról. 437 ANGYAL, 1908./b., 235–237.

181

4. Gyermekbíróságok A)Jogintézmény megszervezése A gyermekvédelmi ügyek egységes és hathatósabb ellátása céljából 1908. július 1–jén életbe lépett az első pesti központi rendőri gyermekbíróság, amely Budapest területén minden 18 éven alulinak a rendőrség hatáskörébe tartozó kihágása felett a kizárólagos bíráskodást gyakorolta. Az állami rendőrség keretében, a dunai kapitányságon szervezték meg, felügyelt a fővárosban a züllött és elhagyatott gyermekekre, környezetüket tanulmányozta. Mint kihágási bíróság a hatáskörében nem úgy mondott ítéletet, mint a kerületi kapitányok. Ott ugyanis egy segédfogalmazó tárgyalt, és a kapitány anélkül, hogy a vádlottat látta volna, meghozta az ítéletet. A gyermekbíróság már a szóbeliség és közvetlenség alapján járt el, és joga és kötelessége gyermek ügyében a gyámhatóság és a gyermekvédő intézmény segítségét igénybe venni. Az igazságügyi kormány a büntető bíróságoknál is gyermekbíróságokat állított fel. 1908–ban rendeletileg utasították a bíróságok vezetőit, hogy a 18 éven aluliak bűncselekményeit járásbíróságoknál, törvényszékeknél egy napon tárgyalják – ugyanaz a bírói törvényszéki tanács előtt. A bíróságok a királyi ügyészségekkel együtt érintkezésbe léptek a társadalom gyermekvédő intézményeivel a védelem megszervezése érdekében, hogy a patronage megvalósítható legyen. A gyermekbíróságok felállítása így előkészítette a büntetőnovella gyermekvédelmi intézkedéseinek életbe lépését.438 1908–ban a gyermekek kriminalitásának alakulását a fővárosi államrendőrség az elkészített jelentésében összefoglalta. Elsősorban azért vállalkozott a szervezet ennek a statisztikai anyagnak az elkészítésére, mert már félév eltelt, hogy rendőri gyermekbíróság és gyermekvédelmet ellátó hatóság működött. 438

Gyermekbíróság

Különfélék. Jogtudományi Közlöny, 1908. 27. sz. 240.

182

Sajátos ellentmondás alakult ki, ugyanis az enyhébb beszámítás alá eső fiatalkor a Btk. szerint a 16. életévvel végződött, azonban az állami gyermekmenhelyek a 15. életévet betöltött gyermeket már nem gondozhatták. Különösen azért idézett ez elő problémát, mert a kihágás miatt előállított züllésben lévő gyermekek körülbelül egynegyed része a 15–16 éves életkorban lévők közül kerültek ki. A büntető novella fiatalkorúakról rendelkező II. fejezete – ezt a visszásságot rendezni tudná – csak 1910. január 1–jével lépett életbe. Így azt megelőzően nem, csak akkortól vehették figyelembe azt a rendelkezést, hogy az enyhébb beszámítás alá eső fiatalkor felső határa a 18 életév. Az ellentétes helyzet feloldása érdekében – az új jogszabály hatályba lépéséig – gyakorlatban is alkalmazható intézkedésre volt szükség. Megoldásra várt, hogy a norma mondja ki, hogy a 15–18 év közötti csavargók, züllöttek – a 15 éven aluliakhoz hasonlóan – közvetlenül a rendőrség által elhelyezhetők. A rendőri gyermekbíróság működése összefüggött a gyermekvédő liga és a felekezeti patronage–egyletek működésével. 1911–ben ötezret meghaladja az esetek száma, amelyekben eljárt. Csak ebben az évben a menhelybe 500, a patronázsokba 260 elhagyatott gyermek elhelyezéséről gondoskodott. Mindez igazolja, hogy mennyire szükség volt erre az intézményre.439

B)Budapesten kialakult gyakorlat A gyermekbíróságok működésének végleges megkezdése előtt a budapesti büntetőbíróságnál külön tanács, a büntető járásbíróságnál pedig állandóan egyik bíró tárgyalta a fiatalkorú terheltek ellen indított bűnügyeket. A büntető törvényszéknél a fiatalkorúak bírósága 1908. október 14–én tartotta első ülését. A tárgyalásokról készített értesítést Erődi Tihamér foglalta össze. A Novellában már megvalósult büntetőjogi reformot az igazságügyi kormányzat 20.003/1908. I. M. számú rendelettel egészítette ki, amely a gyermekbíróságot létesítette. Részben átmenetileg segíteni igyekeztek azon a hiányon, hogy a Novellának a fiatalkorúakról szóló második fejezete még nem 439

Gyermekbíróság

Különfélék. Jogtudományi Közlöny, 1908. 27. sz. 240.

183

volt életbe léptetve. A gyermekvédelem terén hazánkban a teendők száma igen nagy, és éppen ezért Erdődi Tihamér szerint a leküzdendő akadályokon csak fáradhatatlan energiával lehetett győzedelmeskedni. A gyakorlatban jártasok méltatták azt a megfontolást, hogy a Novella második fejezetének életbeléptetését 1910. január 1–ig elhalasztották. Meggyőződésük, hogy ha a kihirdetésekor hatályba lépett volna, akkor kiütközött volna a társadalomnak a gyermekvédelem terén látható szervezetlensége. Az igazságügyi miniszteri rendelet segített előkészíteni a talajt a Novella gyakorlati alkalmazásához. A gyermekbíróság első napja sok tanulsággal szolgált az ott jelenlevőknek, rámutatott a teendőkre. Támogatta a helyes irányban fejlődő gyermekvédelmi tevékenységet, amelynek hasznára vált volna, hogy ha a fiatalokkal foglalkozó körök, egyesületek a gyermekbíróság következő tárgyalásain képviseltetették magukat, az érdeklődésüket így is kifejezésre juttatva.440 Az első tárgyalási napon a budapesti büntetőtörvényszéknek a gyermekbíróság számára kijelölt IV. számú főtárgyaló termében megjelent a gyermekvédelem ügyének kicsiny, de lelkes csapata. Ott volt az igazságügyi minisztérium gyermekvédelmi osztályának főnöke, az állami gyermekvédelem országos felügyelője, a székesfővárosi árvaszék, az Országos Gyermekvédelmi Liga, a Katolikus és Protestáns Patronage Egyesületek képviselői.441 A megnyitott tárgyalás zavartalanul folyt le, négy ügy került tárgyalásra 12 terhelttel, akik mind büntetlen előéletűek voltak. Tizenegy terhelt mindegyike lopás bűntette miatt került a bíróság előtt, egyet pedig az ügyész gondatlanságból elkövetett súlyos testi sértés miatt vádolt. Az első ügyben két vádlott állt a bíróság elé. Az elsőrendű vádlott egy könnyen befolyásolható, szellemileg fejletlen 16 éves kereskedőtanonc. Az ugyanilyen korú másik vádlottat pedig Erődi Tihamér az egész napnak a legelszomorítóbb alakjának tartotta, mivel mindvégig konokul tagadta a terhére rótt cselekmény 440

ERŐDI, 1908, 342. A bíróság részéről jelen volt dr. Bakonyi Kálmán táblabíró, a bíróság elnöke, és tagjai Madarassy Béla és dr. Bartha László törvényszéki bírák. A vádat dr. Bíró Kálmán ügyész képviselte. A fiatalkorúak képviseletében többek között Mózes László, Wehner Zsigmond védők. 441

184

elkövetését. Mindkettőt – a Btk. 336. § 3.bek. és a Novella 49. §–a szerint minősülő lopás bűntette miatt – a bíróság 2–2 havi börtönre ítélte, azonban ellene a vád és a védelem képviselője is fellebbezett. A bíróság mindkét elítéltet szabadlábra helyezte, elsősorban a Novella második részének közeli életbelépésére tekintettel, és az egyik elítéltet a tárgyaláson jelen levő anyjának átadták. A második esetben szintén lopás büntette volt a vád tárgya három vádlottal. Az elsőrendű vádlott kifejezett olyan típus volt, aki iránt a gyermekvédelem legjobban érdeklődött. Ugyanis 21 éves munkakerülő, derék szüleitől különélő bátyjának áldozata. Az iránta érzett sajnálattól, túlzott testvéri szeretettől vezettetve, hogy neki pénzt szerezzen, arra vetemedett, hogy gazdáját meglopta, illetve bátyjának és cinkostársának segítségére sietett. A fiú tettét őszintén megbánta, sírva vallott be mindent. Erődi Tihamér, ezen a tárgyaláson találta nagyon jó és hatásos rendelkezésnek azt, amit a gyakorlatban a bíróság alkalmazott: a fiatalkorút a nagykorútól – mivel egy ügyben voltak érdekelve – külön hallgatták ki. A hallgatóság egyöntetűen elfogadta, hogy a tárgyalás közvetlensége sokat nyerne, ha a bíróság tagjai a fiatalkorúakkal második személyben beszélne. Az egyik jelenlévő felvetette azt a gondolatot, hogy a fiatalok érzelmi és lelki állapotára kedvezőbben hatott volna, ha a bíróság a börtönőrök helyett a fiatalkorúak

büntető

ügyeinek

tárgyalása

alkalmával

polgári

őröket

alkalmazna. A károsult hajlandó lett volna magánindítványát visszavonni, de a fiú vizsgálati fogsága alatt felmerült rabtartási költségeket kifizetni sajnálta. Minden

megjelent

érezte,

hogy

változtatást

igényelt

–

különösen

fiatalkorúaknál – hogy a magánindítvány visszavonását anyagi feltételhez ne kössék.442 A rabtartási költségek kifizetésére az ún. Katholikus Patronage– Egyesület tárgyaláson részvevő tagja jelentkezett, ezt látva a magánindítványt tevő indítványát visszavonta. Mindezekre tekintettel az eljárást a bíróság megszüntette. A Katholikus Patronage Egyesület a fiút gondjaiba fogadta: szüleihez elkísérte, kibékítette velük, a fiú elhelyezéséről gondoskodott, és 442

ERŐDI, 1908, 342.

185

állandó felügyeletét ellátta. A gyakorlatban meglátták szükségességét és javasolták, hogy Budapesten egy gyűjtőintézetet állítsanak fel a szüleiknél el nem helyezhető fiatalkorúak részére, akiket az egyesületek magukhoz vesznek gondozásba. Erődi a harmadik ügyet lényegtelen tartotta, ugyanis a vádlottat felmentették a gondatlanságból elkövetett súlyos testi sértés vádja alól. A bizonyítás során a bíróság meggyőződött arról, hogy nem járt el gondatlanul az a fiú, aki megrakott tolókocsijával az úton keresztül menő öregasszonyt elütötte. A negyedik esetben hat vádlott közül a két főbűnös: egy 20 és egy 18 éves fiú, vizsgálati fogságát töltötte. A többi 13–15 éves vádlottak szabadlábon maradtak. A vád tárgya súlyos bűntett volt – 3 vádlottra nézve a Btk. 336. §. 1. és 4. pontja, és a Novella 49. §–a szerint minősülő lopás, a többire pedig a 370. §–ába ütköző és a 85. §. 3. pontja szerint minősülő bűntett. A védelem képviselője két vádlottat illetőleg a büntetés feltételes felfüggesztésének kedvezményét kérte, míg a vád képviselője ennek alkalmazását a Novella 2. §–ának 1. és 3. pontjára való hivatkozással nem tartotta lehetségesnek. A bíróság két vádlottat 2–2 hónapi fogházra ítélt, és ezek büntetését a vizsgálati fogsággal kitöltöttnek vette, a többit pedig felmentette, és megintette, majd hazabocsátotta, illetve jelenlevő szülőiknek átadta.443 Erődi Tihamér véleménye, a tárgyalások végighallgatása során a részvevők meggyőződtek, hogy a bíróság – de különösen annak elnöke – átérezte a modern gyermekvédelem teendőit. Helyes alkalmazta a Novella már életbeléptetett részét, és igyekezett a még hatályban nem lévő fiatalkorúakra vonatkozó intézkedések hiányát áthidalni. A vád képviselője is kitűnően alkalmazkodott a tárgyalás összhangjához. Erődi elismerte a védők munkáját, hiszen fényesen oldották meg feladatukat. A

megfontolt

döntéshozatal

miatt

sokáig

elhúzódott

tárgyalások

összességében megerősítették azt, hogy a gyermekvédelem erős támogatást nyert a gyermekbíróság által. A meghívottak remélték – ahogyan a hivatalos körök, a hatóságok részesítették – ugyanolyan buzgalommal és érdeklődéssel 443

ERŐDI, 1908, 343.

186

fogadja a gyermekvédelem ügyét a társadalom, amelynek szintén feladata a fiatalok megmentése.444 A magyar napisajtó a legmelegebben felkarolta a gyermekvédelem ügyét és minden irányban készségesen közreműködött a gyermekvédelem hathatós keresztülvitele érdekében. Megmutatta a gyermekbíróság életbeléptetése alkalmával is, amikor meleg rokonszenvvel üdvözölte az intézményt.445 A hazai joggyakorlathoz hasonló elvek érvényesültek külföldön. A nemzetközi büntetőjogi egyesület német csoportja 1908–ban Posenben tartotta ülését. Két fontos tárgyat tűztek napirendre, az egyik a rendőrség eljárása és feladata a bűnvádi eljárásban. Ezen tárgyban általános nézet alakult ki, amely szerint az ügyészségnek önálló nyomozati hatáskört adtak és a bűnügyi rendőrséget szerves összefüggésbe hozták az ügyészséggel. A másik tárgyat képezte a fiatalkorúak elleni eljárás. Ebben a tekintetében elfogadták, hogy a büntetőjog reformja előtt a fiatalkorúakkal való bánásmódra vonatkozó rendelkezéseket külön törvényben szabályozzák. Így ez utóbbi fontos kérdés megoldását nem húzták tovább. Külön gyermekbíróságokat állítottak fel, amelyek büntető, javító vagy nevelő rendszabályokat alkalmazhattak. A vizsgálati fogság kiszabása helyett – a fiatal elkövetőket a gyermekvédő egyesületek felügyelete alá helyezték. A szabadságvesztés büntetést a fiatalkorúak számára elfogadható intézetekben hajtották végre a progresszív rendszer szerint. A feltételes szabadlábra helyezést is igénybe vették.446 Kármán Elemér447 tanulmányában a Posen–i ülésen elhangzott egyik felszólalást emelte ki, amely a fiatalkorúak ügyeiben ítélkező bíróságok keretében tevékenykedő államügyész feladatát elemezte. Az előadó bíráló véleményt fogalmazott meg, mivel a bíróságok munkáját és hatását zavaró személynek nevezte az államügyészt. Nézete, hogy munkáját a fiatalkorú nem értette meg. Magyarázatot adott továbbá arra, miért fogalmazhattak meg ilyen negatív megítélést. Ugyanis úgy tartották, hogy az eljárásban mindig, mint 444

ERŐDI, 1908, 343. Különfélék. Jogtudományi közlöny. 43. sz. 343. 446 A nemzetközi büntetőjogi egyesület – Nemzetközi Szemle. Jogtudományi Közlöny, 1908. 27. sz. 241. 447 nagyváradi királyi alügyész 445

187

egyenlőtlen peres fél lépett fel a gyermekkel szemben. Annak ellenére, hogy a fiatalkorúak érdekében tevékenykedett, azonban a gyámügyről kellő fogalmakat és gyakorlatot nem szerezhetett. Ezt a kritikát a német fiatalkorú bíróságok alig néhány hónapi működése után fogalmazták meg. Tejesen hasonló jellegű dr. Höhne, berlini bírónak a német BP. novellája alkalmából írt kritikai fejtegetésében annak a kidomborítása, hogy a törvény az ügyészt és a vádlottat, mint ügyfeleket állította egymással szembe. Ez a fiatalkorúak ügyeiben még feltűnőbb aránytalanságot idézett elő.448 Dr. Feisenberger, magdeburgi királyi ügyész a Das Recht című folyóirat 1908. szeptember 10–én megjelent számában ezekkel a nézetekkel szemben fejtegetéseit a következőképpen összegezte: „ha a királyi ügyész kellő tulajdonságokkal bír, s megfelelően vezeti az eljárást, a fiatalkorúak bíróságát nemcsak, hogy nem zavarja, de működését s sikerét nagymértékben elő is mozdítja.”449 Kármán Elemér bizakodóan tekintett ennek az intézménynek a hazai fogadtatása elé. Meggyőződése, hogy a német joggyakorlattal szemben nálunk nincs szükség arra, hogy a királyi ügyészséget megvédelmezzék. A kodifikációs munka során ezt igyekeztek kiküszöbölni. A büntető novella IV. cikke – amely még nem lépett hatályba – valamint a külön fiatalkorúak ügyében eljáró bíróságok – amelyek majd 1909. január 1–jétől kerültek felállításra a 20003/1908. I. M. sz. rendelet alapján – azonban már abba az irányba mutattak előre, hogy az új rendelkezések gyakorlati alkalmazására perspektívát nyújtottak. Ez által a bírói gyakorlat igenis jelentős részt fog átengedni a királyi ügyészségeknek a fiatalkorúak ügyeinek ellátása körül. A magyar jogfejlődés a közvádló, illetve a királyi ügyész közreműködése nélkül soha nem ismerte a bűnügyi bíráskodást. Már évtizedek tradícióin alapult az a felfogás, hogy a királyi ügyész nem az állam üldöző közege, hanem az államnak, mint erkölcsi hatalomnak közegeként az igazságot kutatta. Éppen ezért a fiatalkorúak elleni eljárásban is morális szempontok alapján 448

Köhne, Paul: Das Strafverfahren gegen Jugendliche. In.: Aschrott P.F.: Reform des Stafptozesses. Berlin, 1906. 622. Írk Albert fordítása nyomán, Írk, 1915. 449 Staatsanwalt und Jugendgericht. 1908. 615–620. Írk Albert fordítása nyomán, Írk, 1915.

188

kellett eljárnia, amelyeket az állam nem a büntetés és megtorlás célja, hanem az eléje került fiatal erkölcsiségének megmentése érdekében írt elő. A fiatalkorúak elleni eljárásban – azáltal, hogy egyrészt a büntetés feltételes felfüggesztésének lehetett helye, másrészt a 20003/1908. sz. rendelet 11. §–a módokat nyújtott egyes patronage intézmények igénybevételére – a legmesszebb menő individualizációra nyílt lehetőség. Kármán Elemér felismerte, hogy az egyéniség vizsgálata felértékelődött, mivel a fiatal elkövetők addigi életét, környezetét, erkölcsi magaviseletét, életviszonyait már a kutatás tárgyává tették. A Bn. IV. fejezetének életbelépésével azonban ezeknek a körülményeknek a tüzetes ismerete nélkül egyáltalán nem lehetett ítélkezni. Egyértelművé vált, hogy a tények és a körülmények kiderítése egyedül az előzetes eljárás, különösen a nyomozás feladataként jelentkezett. Főként azért, mert ha ezek felderítését az ítélőbíróságra helyezték volna, akkor a főtárgyaláson kezdődne a fiatalkorú terhelt szülei, eltartói, életmódja és körülményei utáni kutatás. Ez a vég nélküli elnapolásokat idézte volna. Mindez a fiatalra nézve káros, mert az ellene folytatott eljárás elhúzódását eredményezné, és ez által a számára szükséges javító vagy óvintézkedések elhalogatását is. A gyors ítélethozatal szükségességét azzal indokolta Kármán Elemér, hogy a jövő nemzedék ne tudja megismerni a büntető eljárást és a vádlott szerepét megszokni. Hazánkban tehát a királyi ügyészek feladatává tették, a fiatalkorú egyéniségének kiismerését segítő információk összegyűjtését, és azoknak a bíróság elé tárását, hogy az által a speciális törvények alkalmazását elősegítsék. Ezt az alapelvet elfogadták, azonban gyakorlatban mégis egy rendkívüli nehézségbe ütközött, vagyis konkrétan a BP.–nak 84. §–ába.450 A rendelkezés a királyi ügyészt a nyomozás irányításával, vezetésével és ellenőrzésével bízta meg, így kizárta az általa elrendelt nyomozás tényleges lebonyolításából. Az ügyészi nyomozás mellőzése a bizalmatlanság jeleit mutatta meg. A fiatalkorúak elleni eljárás ugyanakkor különösen igényelte a speciális magyar ügyészi felfogást, és gondolkodásmódot, amelyet már a BP. 450

KÁRMÁN, 1909, 131.

189

383. § és 448. § alapján is feljogosítottak arra, hogy a vádlott javára is tevékenykedjen. Kármán Elemér véleménye, hogy a fiatalkorúak bűnügyei is ugyanúgy fognak lefolyni, mint az egyéb ügyek, ezért a nyomozásban sem várható változás. Nagyon kevés ügy került vizsgálat alá, amikor a külön vizsgálóbírónál készítették elő az ügyet – az idézett rendelet 2. §–a szerint. Azonban ezek az esetek is csak a budapesti királyi büntető törvényszéknél jelentkeztek. A

nagyváradi

királyi

alügyész

cikkében

az

ellentmondásra

utaló

érdekességként megemlítette, hogy amíg a törvény fiatalkorúakkal külön, vagy legalább is különös figyelemmel foglalkozó ítélőbíróságokról gondoskodott, addig külön nyomozó hatóság megszervezéséről nem rendelkezett.451 Kármán Elemér sajnálatos következményként állapította meg, hogy a budapesti magyar királyi államrendőrségnél valószínűleg állandóan ugyanaz a referens végezte a fiatalkorúak elleni nyomozásokat, mivel az országban a fiatal elkövetőkkel foglalkozó külön rendőri hatóságot nem szervezték meg. Így az ilyen életkorban lévők ügyeit a városokban a rendőrök és a detektívek, a vidéken a csendőrség nyomozták. Külön kiemelte, hogy természetesen ügyész nélkül és teljesen önállóan végezték a nyomozati cselekményeket – mint legtöbb egyéb ügyekben. Csak a különösen jelentős és főbenjáró ügyekről értesíttették már a feljelentéskor az ügyészt. Ilyen cselekményt a fiatalkorúak alig követtek el. Az a külön kirendelt ügyész, akiről az idézett rendelet 8. §–a intézkedett, a gyakorlatban csak az íróasztalnál és a főtárgyaláson foglalkozott a fiatal elkövetővel. Ez a rendszer a fiatalkorúaknál különös veszélyforrás. A rendőr és a csendőr – még ha a legkorrektebbül is járt el a nyomozás során – sohasem vethette le azt a színezetet, hogy ő bizonyos fokig a nyers erő kifejezése. A rendőr fegyveres személy, a csendőr katona, akik a gyermeket elfogták, az őrszobán, vagy laktanyán, több magához hasonló fegyveres egyén jelenlétében kikérdezték. A gyermek szemében a katona nem a béke védője, hanem a harc előidézője, a támadó. Ezért természetes a reakciója: jobban fél tőle, mint a 451

KÁRMÁN, 1909, 131.

190

felnőtt. A rendőri hatóságok többnyire a terhelt erélyes kihallgatására helyezték a fő hangsúlyt, amivel gyakran a félénk fiatalkorú helytelen beismerését érték el. A felnőtt embernél nem hitték el, legfeljebb a nőknél, hogy a csendőrtől megijedt, azért vallott tévesen, de a gyermek esetében szinte minden bíróság elfogadta. Kármán Elemér felhívta a figyelmet arra, hogy nyomozás során nem csak a terheltre kellett összpontosítani. A tolvaj, a csavargó gyermekek legtöbbször nem egyedül terveztek vagy tettek rosszat, hanem a társaikkal együtt, akiket mint részeseket, terhelő terhelttársakat, avagy csak tanúkat hallgattak ki. Különös vizsgálatot igényelt annak megállapítása, hogy ezek elfogultan vagy elfogulatlanul vallottak.452 További sajátos kontrasztra irányította a figyelmet. A törvényhozás csak a közelmúltban, a bírói és ügyészi kar csak a legközelebbi jelenben kezdett a fiatalkorúak ügyeinek különös jelentőségével foglalkozni. Ugyanakkor az egyszerű rendőrtől és csendőrtől nyomban megkívánták, hogy megfelelő készséggel rendelkezzen – mint a képzett bírói személyek – és fogalma legyen arról, hogy mit kell a fiatalkorúak elleni ügyben kideríteni és nyomozás tárgyává tenni. Ennek következtében ezektől a személyektől erején felüli feladatot kívántak meg. Negatívum, hogy még az idejük sem engedte meg a fiatalkorú körülményeinek tüzetes nyomozását. Azt az egyéb szolgálat rovására tehették. Ha a királyi ügyész nyomozhatott volna, akkor az előadott nehézségeken segíteni lehetett volna. A fiatal elkövetők ügyeit maga az ügyészség nyomozná, úgy a törvény sajnálatos hátrányos következményeit enyhíthetnék. A nagyváradi alügyész kifejtette nézetét – gyakorlatban hogyan járhattak volna el a kollégái. Az összes rendőri hatóságok és közegek a fiatalkorúak által elkövetett cselekményekről haladéktalanul, vagyis a nyomozás megkezdése előtt értesítették volna a királyi ügyészt. Természetesen az ebben rejlő nehézségeket is jól ismerte mint volt vidéki bíró. Valójában ez a haladéktalan értesítés is napokat vett igénybe. A fiatalok által elkövetett 452

KÁRMÁN, 1909, 131.

191

cselekmények többsége olyan egyszerű deliktumok, hogy az ún. periculum in mora, vagyis a késedelem veszélye alig forgott fenn. Így az összes tárgyi bizonyítékok egybegyűjtetésén kívül, csak a fiatalkorú terhelttel való foglalkozást végezték volna a királyi ügyész közbelépéséig. Ez utóbbinak a feladatává tették volna, hogy intézkedjen a vizsgálóbíró vagy rendőrségi tag általi kihallgatásról. Továbbá foganatosította volna szükség szerint a falusi pap, tanító, szülők, családtagok, szomszédok, szolgálatadó, vagy mester meghallgatását, hogy a fiatalkorú egyéniségéről és addigi életéről a szükséges információkat beszereztesse. Kármán Elemér még azt is biztosítottnak látta volna, hogy közvetlenül a királyi ügyész lépett érintkezésbe a fiatalkorú szüleivel vagy eltartóival. Ezt az eljárást nem kifogásolhatták, hiszen már a javítóintézetek alapszabályait megállapító 1894. évi 13.964. sz. rendelet 10. §–a lehetővé tette azt, hogy a befogadandó fiatal családi és vagyoni viszonyait, előéletét, társadalmi helyzetét úgy is megállapíthatták, hogy azokat az ügyészségek tanúsították a megidézett apa vagy anya nyilatkozatainak jegyzőkönyvbe foglalásával. Ez az intézkedés nem minősült bűnügyi nyomozó cselekménynek.453 Ha politikai jellegű sajtóperekben a királyi ügyész bizalmasan értekezhetett a sértett féllel a per célirányos vitele érdekében, akkor nem volt veszély abban, hogy a tolvaj fiú szerencsétlen apjától személyesen tudakolta fia elvetemültségének okát. Célszerű intézkedésnek tartotta az alügyész, hogy – az iskolai, egyházi vagy emberbaráti intézeti személyeket – akik a fiatalkorúra nézve felvilágosítást adhattak, a királyi ügyész közvetlen átiratok útján keresse meg informálás végett. Kármán Elemér a fiatalkorúak elleni nyomozások legnehezebb és legkényesebb pontjának tartotta az előzetes letartóztatás kérdését. Gyakorlati tapasztalatain

nyugvó

megítélése,

hogy

fiatal

elkövetők

esetében

mindenképpen indokolt a személyes szabadság legmesszebb menő kímélete. Különösen érvényesülnie kellett annak a kíméletes módnak, hogy a BP. 152. §–a értelmében ezeket az elfogottakat többnyire külön zárták el. A 453

KÁRMÁN, 1909, 131.

192

gyakorlatban jártas személyek előtt azonban egyértelmű volt, hogy a letartóztatás, illetve a fogház rossz hatásai a fiatalkorúra mindig érvényesültek. A többször idézett 20.003/1908. sz. rendelet már lehetőséget biztosított arra, hogy az előzetesen letartóztatott fiatalkorút gyermekmenhelyben vagy patronage–egylet által rendelkezésre bocsátott helyiségben helyezzék el. Sajnos a rendelet az őrizés kérdését nem oldotta meg, ezért a fogházrendtartás alapján még gyakorlatban nem alkalmazhatták. Összegzésképpen Kármán Elemér az előzetes letartóztatás mellőzését tanácsolta elsősorban azért, hogy a fiatalkorúak ügyeiben az a vezérszempont érvényesüljön, amelyik a letartóztatás morális káros hatásaitól, a börtönüggyel való korai megismerkedéstől a fiatalkorút távol tartotta. A BP. 141. §–a alapján kevés esetben indokolt az előzetes letartóztatás elrendelése. A büntetés előrelátható nagysága rendszerint alig valószínű; kollúzió alig képzelhető, mert a gyermek nem képes felnőtteket hamis vallomástételre bírni; viszont rendes keresetforrással a gyermek alig bírhatott és a szökés veszélye sem foroghatott,

mint

a

felnőtteknél.

A

gyakorlatban

mégis

ezt

a

kényszerintézkedést igen sűrűn indítványozták. Dr. Barnardo – a nagy angol gyermekbarát – az elhagyatott gyermeket az utca szabad arabjának (the free Arab of the streets) nevezte. Hazánkban azonban nem csak a városokban tengődő ifjakat, hanem a pusztának, a hegynek és az erdőnek is ismerték a csavargó remetéjét. A nagy magyar Alföldön számtalan gyermek kódorgott és csavargott. Sorsuk gyakran rosszabb a cigánygyermeknél, mert azt legalább az anyja felnevelte. A fiatalkorúaknak a mindenhol megjelenő züllött csoportját alig lehetett szabadlábon hagyni. Egyrészt a jövő nemzedék közveszélyes elemét képezték, másrészt a felügyelet nélkül maradt gyermeket sosem találták meg.454 Első legfontosabb feladata lett tehát a királyi ügyésznek, hogy a fiatalkorúak előzetes letartóztatásának megfelelő foganatba vételéről gondoskodjon. Így megelőzték azt, hogy fiatalt nem akkor vették javító nevelésbe vagy próbára

454

KÁRMÁN, 1909, 131.

193

bocsátás alá, amikor az előzetes letartóztatás alatt már minden rosszat – amit a fogházban tanulni lehetett – elsajátított. A nagyváradi királyi alügyész a főtárgyalások alatt tapasztalta, hogy a nyomozási és főtárgyalási vallomások között sehol nem mutatkozott olyan nagy és gyakori ellentét mint a fiatalkorúak ügyeiben. A felnőtteknél, az ún. si fecisti, nega elve – azaz „Ha megtetted tagad” – rendszerint úgy jelentkezett, hogy a csendőr megverte, és csak azért ismerte be a tettét. A fiatalkorúak esetében, ha a kétrendbeli vallomásukat egybevetették, sokszor rejtély maradt, hogy mi történt igazán. Kármán Elemér a fiatalkorúak ügyeinek nyomozására tett megjegyzéseivel fejezte be a királyi ügyész működésére vonatkozó észrevételeit. Ha a nyomozás során sikerült mindazt a bizonyítékot egybegyűjteni, amely a fiatalkorú individualizációjára vonatkozott, akkor a királyi ügyész a benyújtott vádiratában ezeket az ítélőbíróság elé vitte. Az eljárás további szakaszában teendője csak arra szorítkozhatott, hogy ezeknek a bizonyítékoknak a kellő érvényesülését ellenőrizze. Nagy ékesszólással megtartott vádbeszédekre a főtárgyaláson nem volt szükség. Óvakodnia kellett attól, hogy a gyámoltalan vádlott gyermekben ne ellenfelét lássa. Kármán Elemér szerint – elsősorban a fiatalkorúak ügyeinek többségében – le kellett omlania a vád és védelem válaszfalainak. A királyi ügyésznek feladata mind azt az intézményt, amely a fiatalkorú erkölcsi megmentése érdekében rendelkezésre állt – mint a büntetés felfüggesztését, a javító intézetet a büntető novella életbelépte után – figyelembe vette. Azoknak az alkalmazását szorgalmazta. Mindez következett magából a törvényből és természetesen a magyar királyi ügyészségek tradícióiból.455 1909–ben vizsgálat alá vonta Lengyel Aurél a kormányzati úton kialakult rendes bíróságok gyermekbírósági osztályait. Negatívumként értékelte, hogy az ott folyó eljárási rend azonban egységes a felnőttek elleni perrenddel, annak ellenére, hogy elismerték azt, hogy a gyermekekkel szemben folyó eljárás célja más. Lengyel következetesen követelte, hogy a cél megvalósítására 455

KÁRMÁN, 1909, 131.

194

irányuló eszközökben is szűntessék meg az azonosságot. Kérte azt is, hogy a gyermekbíróság hatáskörét bővítsék ki mindazoknak az intézkedések megtételére, amelyek a gyermek érdekeit szolgálták, tekintettel arra, hogy ennek az intézménynek a kifejezett hivatása a gyermekmentés, még akkor is, ha azok a feladatok még más fórumok (pl. gyámhatóság vagy polgári bíró) illetékességébe tartoztak.456 Lengyel Aurél tanulmányozta, hogy a gyakorlatban a gyermekbíró milyen ügyekben járhatott el és alkalmazhatta mentő intézkedéseit. Megállapította, hogy mivel nem a hagyományos értelemben vett büntető bírónak minősül, ezért nem szorítkozhatott csupán a bűntényeket elkövető fiatalkorúak esetében az ítélkezésre. Eljárt akkor is, ha bizonyítható bűntény hiányában az általános perjogi szabályok szerint vádat nem emelhettek, de az eléjük került fiatal a körülményeinél fogva reászorult a döntésére. A gyermekbíró hatásköre ezeken túl kiterjedt a gyermekek ellen elkövetett enyhe és középsúlyú visszaéléseknek (becsületsértés, testi sértés, kitétel, gyermekkínzás stb.) az elintézésére is. A szerves gyermekvédelmi törvény, valamint a gyermekbírósági szervezeti és eljárási törvénytervezet elfogadása azonban még folyamatban volt. Az individuális társadalmi patronage szervezésének kiépítését sürgette Lengyel Aurél, mivel várhatták a kiszélesített hatáskörrel felruházott gyermekbíróság munkájának megkezdését. Úgy vélte, hogy ezek hiányában a büntető novellának humanizmustól átlengett rendelkezései csak papíron fognak maradni.457 Gróh József javasolta a gyámhatóságok visszamaradt hatáskörének kibővítését – azokkal a gyermekvédelmi funkciókkal, amelyek nálunk is évről–évre sokasodtak. Tekintettel arra, hogy más országokban, például Ausztriában már külön hatósági szerveket hoztak létre a gyermekmentő feladatok ellátására. Ugyanakkor a fiatalkorú bűntettesek vonatkozásában a büntetőtörvénykönyv novellájának azokra a rendelkezéseire utalt, amelyek a közigazgatási hatóságokra újabb kötelességeket róttak.

456 457

LENGYEL, 1909, 193. LENGYEL, 1909, 193–194.

195

Fontos

előrelépésnek

tartotta

a

Budapesten

felállított

gyermekbíróságnak az intézményét, amelyet a Berlinben működőhöz hasonlóan inkább a gyámhatóságokra bíztak, mint a rendőrhatóságra. Gróh József – ettől és további intézkedésektől – azt várta, hogy általuk a gyermekvédelem körüli hatósági funkciók szaporodásával a gyámhatóságok feladatköre bővül. Reményét fejezte ki, hogy a kidolgozott gyámhatóságokat érintő tervezett reform úgy is keresztülvihető, hogy még az az új polgári perrendtartásnak egy fejezetét is alkothatná.458

458

GRÓH, 1909, 135.

196

V. A FIATALKORÚAK BÍRÓSÁGA

A fiatalkorúak bírósága – mint önálló és külön eljárási szabályok szerint működő bírói szervezet – a 19. századi büntetőjog és büntető perjog legújabb fejleménye. Az intézmény létrejöttében szerepet játszott egyfelől az anyagi büntetőjog és a börtönügyi tudomány új vezéreszméinek elterjedése – úgymint az egyéniesítés és az emberiesség elveinek érvényesülése. Másfelől a bűnelkövetők különböző osztályaival való megfelelő elbánás, amely a bűnelkövető gyermekekkel és fiatalkorúakkal szembeni gyámolító, gondozó eljárás szükségességét teremtette meg.459 1. Eredete Először Észak–Amerikában, Chicagóban, Illinois államban 1899. július 1–jén hatályba lépett törvényével hozták létre a fiatalkorúak külön bíróságát. Az elhagyatott és bűnelkövető fiatalkorúak ügyeit már nem a felnőtt bűntettesekre megállapított szigorú anyagi jogi és merev perjogi szabályok szerint intézték.460 A fiatalkorú által elkövetett cselekmény, mint a magánjogban, úgy a büntetőjogban sem kerülhetett egyenlő beszámítás alá a felnőttekével.461 Diadalra juttatták azt a gondolatot, hogy a fiatalkorút, ha bűntettet követett is el nem mint bűntettest kellett kezelni, legfeljebb bűnelkövetőnek tekintették.

Velük

szemben

nem

a

megtorlásra,

hanem

erkölcsi

megmentésükre, és a javító nevelésre fektették a fő hangsúlyt. Felkarolták a sok büntetőjogbölcsész és kriminálpolitikus által hirdetett két elvet: a bűntettek megelőzését és a fiatalkorúak javító nevelését. A rossz tettet csak egy gyerekkori csínynek tekintették, amelynek az okai a pajkosság, a rossz nevelés. A szükséges megelőzési mód velük szemben a nevelés, a gyermek 459

FINKEY, 1916, 145. FINKEY, 1916, 145. 461 Felismerték, hogy ha a büntetendő cselekménnyel vádolt fiatalt a rendőrségen és a fogházakban továbbra is az elzüllött bűntettesek társaságában helyezik el, akkor ez a környezet a sokszor még nem bűnös gyermekekből szokásos bűntetteseket nevel. Ez a kötelességérzet vezetett 8 államban és 11 nagy városban, hogy külön bíróságokat szervezzenek. Előfordult, hogy külön tárgyalási napokat is tűztek, az ügyvédi kar egy tapasztalt tagját megbízták a patronage felügyeletével. A bűncselekmény elkövetett gyermekeket nem fogházakban, hanem gyermekmenhelyekben helyezték el. 460

197

jellemének helyes irányba terelése.462 Ez a modern büntetőjogi felfogás érvényesült Észak–Amerikában, amely szerepet játszott a fiatalkorúak új büntetőjogának kialakulásában. Az észak–amerikai jogfejlődés a büntetőjog terén új intézményeket létesített az elhagyatott és bűntettes ifjúság megmentésére.463 Legelőször feltűntek a különböző javítóiskolák (reformatory schools), majd a próbára bocsátás (probation), ezzel csaknem egy időben a reformatory. Próbára bocsátás a fiatalkorú bűnelkövetőkkel szemben egyik leggyakrabban alkalmazott büntetést helyettesítő előzetes intézkedés, amely jogilag az ítélethozatal felfüggesztését jelentette.464 A reformátory sajátos amerikai alkotás, a javítóiskolák egyik fajtája. Összekötő kapocs volt a javítóiskolák és a börtönök között.465 Az ún. Borstal–rendszer Anglia büntető jogrendszerének egyik legújabb alkotása – a fiatalkorú bűnösökkel való bánásmód tekintetében.466

A) A reformatory A kriminálpolitika vezérelve a bűncselekmény–elkövetés megelőzésében csúcsosodott ki. Abban az esetben, ha ezt a célt nem tudták elérni, akkor a jogrenddel összeütközésbe került egyént a karakterének átalakításával a társadalmi rendhez igyekeztek hozzáalkalmazkodóvá tenni. A bűntettesek javíthatására, vagyis átalakíthatóságára vonatkozó gondolatnak, mint büntetési 462

FINKEY, 1913./b., 9. Az állam hatóságai új szellemben jártak el, és új módszert alaklmaztak. Egyesült–Államokban az új elvi álláspontból indultak ki: 16 évnél fiatalabb életkorút soha sem szabad büntettesnek tekinteni, nem szabad bíróság elé állítani, sem letartóztatni. Az ilyen elkövetőkkel szemben az állam atyailag járt el, és nem a büntető törvény szigorát alkalmazta. Az állam a szülőket helyettesítette, így nem ítélkező bíróságot, hanem a bűncselekményt elkövetett fiatalkorúak megmentésére szervezett hatóságot szervezett. BALOGH, 1905, 416–417. 464 FINKEY, 1913./b., 87. 465 Angliában az ország összes börtönére hatott az 1908. évi Borstal Act: létrejött egyfajta modified borstal system. A fiatal bűnelkövető16. életév és 21. életév között került börtönbe. A borstal–rendszer lényege hasonló az amerikaiéhoz, de a beutalási minimum 1 év, és maximum 3 év volt, a bírói ítéletek mindig határozott időre szóltak. Nem alakult ki az amerikai határozatlan tartamú elítélés. A tanítási mód szinte teljesen azonos a reformatory–éval: trade instruction (munkatanítás), education (iskolai oktatás), physical drill (testedzés). Itt is a jegyrendszert alkalmazták az elítéltek fejlődésének mérésére. RUGGLES–BRIESE, 96. és 119. 466 Orvostani szempontból állandóan figyelemmel kísérték a fiatal elítélteket. Kora–érett deliquensekeket a Borstal–rendszerbe való felvételkor nagyság és súly szerint megmérték. Az adatokat összevetették a londoni kézműves osztály átlagos arányszámaival. Megállapították, hogy a fiatalok 63 %–a alul van a az átlagos magasságon, valamint 26 %–uk pedig az átlagos testsúly alatt volt. Nemzetközi Szemle. Jogtudományi Közlöny, 24. sz. 204. 463

198

célnak kikristályosodása, az újabb iskolamentes, kriminológiai kutatások eredménye. A kriminalitás tényezőinek tudományos értékelése – az emberi karakterről

való

újabb,

tisztultabb

lélektani

felfogással

karöltve

–

visszaszorította a kriminalitás biológiai tényezőinek egyoldalú értékelésén alapuló ún. Lombrosianizmust. Így diadalra juttatta a bűntettes egyének átalakításának gondolatát az ártalmatlanítás eszméje felett. Az 1910. évi washingtoni nemzetközi börtönügyi kongresszus467 határozatilag azt az álláspontot fektették le, hogy senkit sem tekinthettek javításra képtelennek, bármilyen korú, és bármilyen előéletű is legyen. A kriminálpolitika meghatározta azt, hogy az átalakító intézkedéseknek melyik területen jutott nagyobb szerep a kriminalitás elleni küzdelemben. Egyértelművé vált, hogy ez elsősorban a fiatalkorú bűntetteseknél jelentkezett. A kriminálpolitika ezért elvi alapból kiindulva – a bűntetteseknek ennél az osztályánál – csak azt vizsgálta, hogyan mehetett végbe a fiatal elkövetők esetében az átalakítás megvalósítása. A javítás gondolata a történeti múlt folyamán bontakozott ki. Ugyanakkor megállapították, hogy egy célszerű javító nevelés kialakulását gátolta egyfelől a büntetés megtorló jellegének uralkodása, másfelől a fiatalkorúak bűnözése természetrajzának fel nem ismerése. Csak a fiatalkorúak kriminalitásának tanulmányozása mentette meg a javítás gondolatát. A javítás eszméjét még tovább fejlesztették és a tettes karakterének reformálását, majd a tettes átalakítását emelték a kriminálpolitika legfontosabb céljává. A javítás tehát csak egy része a tettes egész egyéniségére kiható tevékenységnek, amely az átalakítás kriminálpolitikai fogalmához fűződött. A karakter–átalakító büntetés első igazi kialakulása, a reformatory–rendszer (reformatory system) formájában Észak–Amerikában jelent meg. Irk Albert szerint ennél az intézménynél tapasztalható az a sajátos fejlődési jelenség, hogy a helyes praktikus belátás hogyan indult hódító útjára – a megfelelő elméleti megalapozás hiányában is. A kriminológia jelentőségét jelentette 467

Finkey Ferenc 1910–ben hivatalos kiküldöttként több mint 2 hónapos tanulmányuton vett részt, ezáltal képviselte hazánkat a washingtoni IX. Nemzetközi Börtönügyi Kongresszuson. Életútjáról részletesen Pallo József: Finkey Ferenc (1870–1949). Börtönügyi Szemle, 2008. 2. számában.

199

ebben az esetben, hogy előbb a gyakorlati átültetés valósult meg, majd az utólagos elméleti igazolás is megtörtént. Finkey Ferenc megfogalmazta a reformatory system elveit: „1. a reformatoryba csak javulásra képes felnőttebb fiatalemberek vétetnek fel; 2. a felvétel vagyis az intézetbe beutalás mindig relatíve határozatlan időre, a tényleges megjavulás időpontjáig történik; 3. a beutalt rendszeres testi, értelmi és erkölcsi nevelésnek vettetik alá; 4. a munka nem fogházi jellegű, hanem szakszerű ipari kiképzésben áll; 5. az osztályzás, a jegyrendszer, s a fokozatos jutalmazások által az önfegyelmezés és önuralomra módszeres trainírozás; 6. a becsületszóra szabadonbocsátás”.468 Az észak–amerikai reformatory469 az egyéniség–átalakítónevelés ideális formájaként bontakozott ki. Elsősorban a javítható fiatalkorú bűntettesek esetében alkalmazhatták ezt a jogintézményt, és olyan súlyosabb megítélésű bűncselekmények elkövetése esetében, amikor az egyszerű erkölcsi megintés, fegyelmezés vagy próbára bocsátás nem mutatkozott elegendőnek. A cél eléréséhez vezető főeszközt pedig a munkára való nevelés, az ún. industrial training jelentette. Ezt annak érdekében alkalmazták, hogy az emberek szorgalmassá és becsületessé váljanak. Az individualizáló jegy– és osztályrendszeren nyugodott ez az új nevelési forma. Megállapították, hogy a fiatal bűnelkövetők nagyrészt testi és lelki elcsenevészesedés veszélyének kitett egyének. Az egyéniséget átgyúró nevelést a satnya gyermeki szervezet megedzésével kellett kezdeni. A reformatory ezt naponta 2 óráig tartó katonai gyakorlatozással igyekezett elérni, amely a testedzés mellett nemes versenyre is alkalmat nyújtott a magasabb kitüntetések elnyerése reményében. A következő lépcsőfokot az értelmi és erkölcsi művelés jelentette. Az értelmi kiképzés főelvét abban látták 468

FINKEY, 1909, 215. Boies szerint a reformatory system 5 nélkülözhetetlen elemből tevődik össze: 1. határozatlan tartamú ítélet; 2. megfelelő börtönök vagy plantek megfelelő szakemberekkel és berendezésekkel, 3. magasan kvalifikált, tapasztalt börtönparancsnok megfelelő szakember gárdával; 4. értelmes reformatory nevelés és bánásmód; 5. parole és probation. Véleménye szerint, ha ezen elemek bármelyike is hiányzik, a rendszer megsemmisül, s a várt hatás nem következik be. BOIES, 1901,162.

469

200

megtestesülni, hogy a mindennapi élethez szükséges gyakorlati ismeretek minél tökéletesebb elsajátítására helyezték a hangsúlyt. A munkatanítás – észak–amerikai természeti–gazdasági viszonyaira tekintettel – főleg ipari munkák oktatásában mutatkozott meg. Sajátosan alakult az osztály– és jegyrendszer. A fiatalkorúakat az intézetbe való beutalásuk alkalmával az ún. közömbös osztályba (II.) sorolták. Innen másik osztályba bizonyos idő eltöltése után kerülhettek. Ha jó magaviseletet és előmenetelt tanúsítottak, akkor előre léptek az I. osztályba. Ellenkező esetben pedig a III. osztályba. Mindegyik szinten más és más jutalomban és bánásmódban részesültek. Míg az I. osztály több kedvezménnyel vonzotta a fiatalokat – így például egyletekbe lépés, lapok, könyvek olvasása, változatosabb étrend lehetőségével – addig a III. osztály – megszégyenítő vörös ruhájával, kevésbé változatos étrendjével, kevés vagy semmi munkabérrel – távol tartani szándékozta. Ha a növendék rossz magaviseletet vagy gyenge előmenetelt tanúsított, járulékából arányos levonással büntették. A II. osztályból az I.–be való bejutás előfeltételévé tették hat sikeres hónap kiállását. A III. osztályból való előlépés pedig csak egy kifogástalan hónap elteltével történhetett meg. A reformatory gerince a határozatlan időre való beutalás. 470 A kriminálpolitikai törekvések a klasszikus büntetőjog rövidtartamú szabadságvesztés büntetéseinek visszaszorítására irányultak. Azonban a fiatalkorú elkövetők esetében ezek hatványozottabb mértékben érvényesültek. A modern kriminálpolitikai elvek gyakorlatban történő alkalmazása nem mehetett végbe egyik napról a másikra. A cincinnati börtönügyi kongresszus ezt megerősítve kimondta, hogy a reformálás időt igényel. A határozatlan időtartam kiszabásában pedagógiai szándék is felfedezhető – mert a fiatalkorú ún. önfelküzdésének elsőrangú eszközét is kezében tartotta. Ezáltal döntési joggal rendelkezett – jó magaviseletétől és előmenetelétől tették függővé, mikor szabadulhatott. A reformatory lényeges alkatrészét az eljárás végső

470

FINKEY, 1909, 215.

201

szakaszában az ún. parole,471 vagyis a becsületszóra való szabadon bocsátás jelentette. Ez az angol progresszív rendszer utolsó fázisának, a feltételes szabadon bocsátás intézményének felelt meg. Előfeltételei egyrészt a bizonyos minimális idő kifogástalan eltöltése az I. osztályban, másrészt munkavállalás vagy alkalmazás, és nem utolsó sorban az igazgató engedélye. A parole ideje alatt a szabadon bocsátott állandó felügyelet alatt állt, és ha ennek tartamát becsületesen töltötte ki, akkor az igazgatóság kiadta a végleges szabadságot.472

B) A probatyon system Az amerikai gyakorlatban jelent meg ez a próbára bocsátás intézménye, amelyet Baernreither az észak–amerikai büntetőjog legfontosabb erkölcsjavító és szociális intézményének nevezte.473 Kialakulása Észak–Amerikában már nem mutatott olyan lényeges eltérést, mint a reformatory system. Legnagyobb különbség abban jelentkezett, hogy míg egyes államok csak fiatalkorúakra alkalmazták, mások a fiatalkorúakra és a felnőttekre egyaránt. A probation elsősorban a rövidtartamú szabadságvesztés–büntetést pótolta, másrészt jelentőségét az adta – mint ahogy a washingtoni kongresszus kiemelte – a feltételes szabadon bocsátás nehezen megoldható a szabadon bocsátott megfelelő felügyelete nélkül. Finkey Ferenc is úgy látta, hogy „a pártfogó tisztviselői állás az intézmény sarkpontja.”474 A pártfogó tisztviselő (probation officer)475

élethivatásának

tekintve

471

tisztét,

legjobb

tudásával

és

Finkey Ferenc az intézmény legnagyobb magyarországi híve is elismerte, hogy hiába a sok „biztonsági intézmény”, pl.: patronázs egyesületek tisztviselői, akik ellenőrzik a rabok „fejlődését” a börtönön belül és kívül. Az Egyesült Államokban a reformatoryknál alkalmazott parole–t mindig bizottság adta. A legnagyobb rálátása az elítéltre mégis az adott büntetés–végrehajtási intézetben dolgozó hivatalnokoknak van. Akik leginkább figyelemmel tudják kísérni a fiatal fejlődését. Tehát a rendszer életképessége szempontjából nagyon fontos, hogy megfelelő emberek kerüljenek kulcspozíciókba. Franz von Liszt és Freudenthal az amerikai mintára kollegiális testületet ajánl, amiben ítélőbírók, az adott intézet büntetés végrehajtási tisztviselői közül egy–kettő, továbbá a helyi patronázs–egyesület meghatározott tagjai szerepelnek. 472 FINKEY, 1909, 240. 473 A fiatalkorúak ügyében követett leglényegesebb eljárás a próbára szabadon hagyás intézménye. 474 FINKEY, 1911, 57. 475 A probation officer köteles a fiatal ügyét tanulmányozni és a magaviseletét a próbaidő végéig felügyelni. A gyermeknevelésben jártas tisztviselők rendelhetők ki e feladatra, akik munkáját megfelelő tiszteletdíjjal jutalamzták. Önkéntesen vállalkozó felügyelő tisztviselők is végezhették a tennivalókat. BALOGH, 1905, 417.

202

ügybuzgalmával állt az ügy szolgálatába, mint az önkéntes társadalmi patronázs része. A gyermekeknek a testi és erkölcsi elzülléstől való megmentése, a társadalom számára becsületes polgárokká nevelése nem más mint a gyermekvédelem, amellyel büntetőjogászok foglalkoztak. Észak–Amerikában a gyermekvédelem fontosságát hirdették. A mozgalom elismert úttörője, Charles

Loring

Brace

1853–ban

megalapította

New

York–ban

a

gyermekvédelmi társulatot, ezáltal megindította a társadalmi mozgalmat az elhagyatott és elhanyagolt gyermekek megmentésére.476 Ezekkel az új anyagi jogi intézményekkel, a megelőzési, és javító eszközökkel együtt bontakozott ki a bírói szervezet és az eljárási szabályok gyökeres revíziója a fiatalkorúakra vonatkozólag.

C) Children’s Court A gyermekvédelemet és a fiatalkorúak büntetőjogát összekötötte a gyermekbíróság (Children's Court) illetve az ún. fiatalkorúak bírósága (Juvenile Court), amely eredetét tekintve amerikai intézmény. A fiatalokat kivették a közönséges büntetőeljárás alól, és külön bírót bíztak meg ügyeinek intézésével. Megszervezték az önálló egyes bíróságot, ahol a bíró nem is büntetést szabott ki, hanem egy gondos atya módjára igyekezett kiválasztani, mi lesz a legcélravezetőbb nevelési eszköz az „állam gyermeké”–nek megmentésére.477 A fiatalkorúak bíráját megtették az összes veszélyeztetett ifjúság ügyeit intéző hatósággá. A legtöbb helyen a rendes bírák közül bizonyos időre, általában 1 évre jelölték ki. Igyekeztek a gyermekek iránt érdeklődő és velük bánni tudó bírókat alkalmazni, akik le tudtak szállni a gyermek

476

FINKEY, 1913./b., 48. A bírósági rendszer részleteit nem egyformán dolgozták ki az államok. Egyes helyeken egy bíró látja csak el a fiatalok ügyeit, míg máshol több bíró felváltva végzi az ítélkezést felettük. Barrows, az 1905. évi nemzetközi börtönügyi kongresszuson Egyesült–Államok hivatalos küldötte, valamint 1905től a nemzetközi börtönügyi bizottságelnöke. E kérdéssel kapcsolatosan helyesnek tartotta, ha a fiatalkorúak bírája más bírói teendőket nem gyakorol. BALOGH, 1905, 417.

477

203

gondolatvilágába, beszélni tudtak a nyelvükön, és képesek voltak megnyerni a fiatalok bizalmát, tiszteletét. A fiatalkorúak bírája a gyermekek és fiatalkorúak csekélyebb súlyú bűnügyeit tárgyalás nélkül elintézte – a legsúlyosabbakat a rendes bíróság elé utasította. Az erkölcsileg veszélyeztetett környezetben vagy züllés útján levő ifjakra a szükséges védelmi és nevelési intézkedéseket elrendelte. Segédszerve, valódi jobb keze a fiatalok bírájának a pártfogó tisztviselő (probation officer). Ők a fiatalkorúak felügyeletével, gondozásával, majd élettörténetük, környezetük kinyomozásával megbízott tisztviselők voltak.478 A fiatalkorúak bíróságáról szóló törvény nem tekintette a 16 éven aluli ifjat bűntettesnek (criminal), csak bűnelkövetőnek (delinquent) és a bűnelkövetés (delinquency) nem jelentette szükségképpen a bűnösséget (criminality). A gyermekkor határát a büntetőjogi elbánás tekintetében a 16., illetve 18. évre emelte fel. 479 Az eljárás általában panasz, vagy kérvény alapján indult. A tárgyalást a legtöbb helyen a rendes perrendtartási formaságok mellőzésével, illetőleg a sommás eljárásnak megfelelően tartották meg. A tárgyalás nyilvános, néhány államban – Massachusettsben is – azonban zárt helyen, a bíró dolgozó szobájában folytatták le. Massachusetts – a próbára bocsátás hazája – már 1870–ban törvényben rendelte el, hogy a fiatalkorúak bűnügyében a főtárgyalást a felnőttekétől elkülönítve kell tartani. A döntő jelentőségű mozzanat az Illinois államban, 1898–ban tartott tárgyalás lett – egy vegyes bizottságot küldtek ki a törvényhozás elé terjesztendő javaslatok megformázására. Ez a bizottság Harvey B. Hurd bírót bízta meg a szükséges törvényjavaslat elkészíttetésével. Az első tervezetet Hastings H. Hart készítette. Az illinoisi „juvenile court law” teremtette meg az önálló gyermek, illetőleg fiatalkorúak bíróságát. Ez juttatta diadalra a gyermekvédelmi mozgalom több évtizedes törekvését, azáltal hogy

478

Joguk van a gyermekeket bármikor, bárhol meglátogatni és adatokat kérni. A felügyelő tisztségviselők igyekszenek a gondjaikra bízott gyermekeknek munkát szerzni. 479 FINKEY, 1913./b., 87.

204

az elhagyatott, elhanyagolt és bűntettes gyermekeket az állam gyámoltjainak tekintették.480 A chicagói fiatalkorúak bírósága mintaképe az összes többi állam hasonló intézményének. Colorado törvényei a fiatalkorúak védelméről és a gyermekbíróságról lényegileg megegyeznek Illinois államéval, a fiatalkorúak bíróságát 1903–ban vették át chicagói mintára. Colorado állam fővárosának, Denvernek dicsőséget az 1903–ban fiatalkorúak bírájává választott Ben. B. Lindsey szerezte. Igazi fiatalos lelkesedéssel, mérhetetlen optimizmussal, fogott az új intézmény megteremtéséhez. Alig pár évi működésével tényleg kivívta magának a legkitűnőbb gyermekbíró nevet Amerikában, és Európában is. Célszerű reformjai és módszere a denveri fiatalkorúak bíróságát rövidesen a legismertebbé, és az új intézmény mintaképévé tették. Figyelemreméltóak Lindseynek a gyermekbíróság feladatáról tett különböző megjegyzései: „A gyermekbíróságot inkább iskolának, mint törvényszéknek kell tekinteni. Az csak egy neme az ifjúság erkölcsi emelésére és javítására szolgáló

társadalmi

intézményeknek.”481 Baernreither

–

az

amerikai

reformintézmények legalaposabb kritikusa – a legnagyobb elragadtatással írta le Lindsey rendszerét. Igazi pedagógusként tüntette fel, aki legmélyebben fogta fel a gyermekbíróság jelentőségét. A fiatalkorúak bíróságának megszületésével épült ki a fiatalkorúak külön büntetőjoga az Egyesült Államokban. Ezt az új intézményt néhány év alatt 22 észak–amerikai állam állította fel, és az európai államok is egymás után vették át. Teljes joggal írta Hastings H. Hart, hogy a jogtörténelem alig ismert olyan intézményt, mely ily gyorsan elterjedt, és alig egy évtized alatt meghódította a világot.482 Az anyagi jogi reformot először 1901–ben Hollandiában, Svédországban, Norvégiában, Dániában, és Angliában szabályozták. 1902– ben Svédországban jött létre az első fiatalkorúakra vonatkozó eljárási törvény.

480

RÓTH–VÁRADI, 1994, 136. FINKEY, 1913./b., 117. 482 Az amerikai eredetű intézmény majdnem minden európai kultúrállamban megvalósult, vagy a megvalósulás küszöbéig jutott. Az amerikai és a kontinentális hasonló intézmények között lényeges különbségek mutatkoztak. 481

205

1905 szeptemberében, a Budapesten tartott VII. Nemzetközi Börtönügyi Kongresszuson egyhangú lelkesedést váltott ki a szakemberekből. A „kontinentális gyermekbíróságok” három fő elv alapján szerveződtek. Egyrészt

a

specializált

bíráskodásra

való

törekvés,

másodrészt

a

fiatalkorúaknak bíróságok előtti eljárás során felmerülhető rontó befolyásoktól való megóvására irányuló törekvés, harmadrészt a nevelési szempontnak előtérbe helyezése, a szabadságvesztés–büntetések és az előzetes letartóztatás valamint vizsgálati fogság lehető mellőzése az utólagos (kényszer) nevelés vagy feltételes elítélés (másutt próbárabocsátás) alkalmazása képében. A „gyermekbíróságok” szervezésére irányuló törekvések a vezető nyugati államokban nem egyöntetűen érvényesültek. A fiatalkorúak bíróságát törvényileg először 1908–ban Angliában kodifikálták. Az angol 1908. évi Childrens Act gyermekbíróságot, mint különbíróságot csak a londoni rendőrbírósági kerületben szervezett; míg a többi sommás bíróságoknál csak a fiatalkorúak ügyeinek idő és hely szerint való elkülönítését és a vizsgálati fogságnak megszorítását rendelte el. Jobban megközelítik az észak–amerikai fiatalkorúak bírósága intézményét az olasz és a francia törvényjavaslatok, amelyek közül a francia törvényjavaslat 1912. július 22–én törvénnyé is vált. A vizsgált korszakban a legújabb belga törvény a fiatalkorú bűntetteseket teljesen kivette a büntető törvény hatálya alól és a züllésnek indult fiatalkorúakkal együtt különleges elbánásban részesítette. A német birodalmi bűnvádi perrendtartásnak 1908–ban beterjesztett és 1912. évben visszavont javaslata fiatalkorúak bíróságának felállítását tervezte. Ausztriában az 1908. évi október 21–én kelt IM. rendelet a 18 évnél fiatalabb vádlottak

ügyeiben

az

ítélőbíróság

specializációját

mondta

ki.

A

törvényszéknél és a kizárólag büntető hatáskörben eljáró járásbíróságoknál a fiatalkorúak bíróságának elkülönítése abban állt, hogy a fiatalkorúak bűnügyeit

a

törvényszéknél

külön

ítélő

és

fellebbviteli

tanács,

járásbíróságoknál külön büntető bíró látta el.483

483

ANGYAL Pál: A fiatalkorúakra vonatkozó büntető jogszabályok magyarázata, 1911. 8.

206

a

Az államok többsége szokásjogból fejlesztette ki, majd rendeleti illetve törvényi úton életbe léptette a fiatalkorúak ügyeinek elkülönített – külön bíró által való – tárgyalását. Igyekeztek érvényesíteni azt az elvet, hogy a fiatalkorúakat az eljárás és az esetleges szabadságvesztés alatt a felnőtt vádlottaktól és elítéltektől elkülönítsék. A reformállamok célja az amerikai juvenile court utánzása volt.484 Vámbéry Rusztem bírálata szerinte: „az európai utánzatok a társadalmi előfeltételek hiánya miatt csak szánalmas paródiákká váltak, hiszen például: a német gyerekbírósági eljárás kimerült abban, hogy a vádlottat letegezték magázás helyett.”485 Finkey Ferenc azonban kiemelte a belgák és az olaszok jól sikerült fiatalkorúak bíróságára vonatkozó törvényét. Az előbbi bátran és követésre méltóan

szabályozta

főleg

az

eljárási

jogot,

az

utóbbi

inkább

kompromisszumhoz folyamodott a középút megtalálása érdekében. Észak–Amerikában a nevelés által irányított fiatalkorúak modern szellemű büntetőjogát megteremtették. Ebben jelentős szerepe a fiatalkorúak bíróságának volt, amely az anyagi és alaki büntetőjog önálló részletévé tette a fiatal elkövetőkre vonatkozó joganyagot. A fiatalkorúak bíróságának jelentősége perjogi szempontból a külön bírák kijelölésében, az elkülönített tárgyalásban

állt.

Ez

az

intézmény

fűzte

össze

a

szorosan

vett

gyermekvédelmet, a próbára bocsátást, a pártfogó tisztviselő intézményt, a javítónevelő–intézeteket és a reformatory–kat. Másfelől éppen ez az intézmény juttatta kifejezésre jogilag, hogy az új fiatalkorúak büntetőjoga lényegében nem is büntetőjog, hanem szociális kérdés. A megtorlást, valamint a felnőttekre megállapított büntetőjogi szabályokat teljesen mellőzték a fiatalkorúakkal szemben. A fiatalok bírósága, mint ahogy Balogh Jenő kiemelte, „valójában nem ítélkező bíróság, hanem a bűncselekményt elkövetett fiatalkorúak megmentésére szervezett hatósága”.486

484

FINKEY, 1913./b., 129–130. VÁMBÉRY, 1911, 5. 486 FINKEY, 1913./b., 85. 485

207

2. A magyar törvényjavaslat a parlamenti hozzászólásokban A bűncselekmények számának emelkedése és a társadalom egyes rétegeiben jelentős mértékű erkölcsi züllés a 19. század folyamán a gondolkodók figyelmét mindinkább a bűntettes osztályokra és a fennálló büntetőjogi rendszerek bírálatára terelte. A jogszabályozás új elvei abból indultak ki, hogy a gyermeket és a fiatalkorút egyaránt nevelni kell, akár normális viszonyok között él, akár erkölcsileg veszélyeztetett vagy züllésnek indult, akár bűncselekményt követett el. Az Egyesült–Államokban szerzett kedvező tapasztalatokon alapítva hazánkban is a fiatalkorú bűntettesekre vonatkozó anyagi jogszabályok kerültek átalakításra. A fiatalkorú bűnözés alakulása és a gyermekvédelem helyzete közötti összefüggést felismerve a megalkotott I. Büntető novella487 koncepciójának egyik

legfontosabb

újítása

volt,

hogy

törekedett

a

büntetőjogi

intézményrendszer és a szociálpolitikai, gyermekvédelmi intézményrendszer összekapcsolására. Ez a megoldás azon a Fayer László által megfogalmazott tételen alapult, amely szerint „…a fiatalkorúak büntetőjoga a gyermekvédelem szankciós zárköve…”488 Az új alapgondolat a bíróságra az eddigitől teljesen eltérő, új feladatot ruházott. Annak következtében, hogy az anyagi jogszabályok a fősúlyt a bűncselekményt elkövetett gyermekek és fiatalkorúak nevelésére fektették, az alaki jogszabályoknak sem az lett a feladata, hogy a bírót egy–egy vád tárgyává tett tényállás minden apró részletének felderítésére kötelezzék. A főcélt a bíró eljárása során ennek megfelelően megváltoztatták, és

az

egyéniség489

megismerésére,

az

elkövető

életviszonyainak

tanulmányozására helyezték. A bíró nem a cselekmény megtorlását állította előtérbe, hanem a gyermek vagy fiatalkorú megmentése érdekében már intézkedéseket tett. Végső soron a novella a fiatalkorúakkal szemben alkalmazható büntetőjogi, valamint 487

MÁRKUS, 1909.; 1908. évi XXXVI. törvénycikk A büntetőtörvénykönyvek és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról 488 FAYER, 1892, 23. 489 Balogh Jenő, az I. büntető novella kidolgozója úgy vélekedett, hogy „nem az a lényeg, hogy a fiatalkorú micsoda minősítés alá eső bűncselekményt követett el, hanem, hogy az egyénisége milyen”. BALOGH, 1909./a., 157.

208

szociálpolitikai intézkedések és intézmények irányító szervévé a fiatalkorúak bíróságát tette. Ennek eredményeként a veszélyeztetett gyermekek és fiatalkorúak megmentésére irányuló új anyagi jogszabályok céltudatos és sikeres alkalmazása nemcsak az eljárási jognak gyökeres átalakítását követelte meg, hanem még annál is sürgősebben egy külön bírói szerv alakítását. A gyermekekkel és a fiatalkorúakkal szemben nem a megtorló igazságosság volt az irányadó, hanem a kifejezett nevelési szempontok, amelyek szükségessé tették, hogy a korszak büntető bíróságaitól lényegileg különböző szervet alkossanak meg ezen elkövetők ügyeinek az elintézésére. Az országgyűlési képviselők, jogászok elsődlegesen társadalommentő és nemzeterősítő feladatot tűztek ki, egy új, speciális bíróságot kívántak jogszabállyal felállítani. A megvalósítás érdekében a magyar törvényhozás előtt számos külföldi példa állt. Elsősorban arra az amerikai gyakorlatra támaszkodtak, ahol a gyermekvédelem és a büntető jogszabályok közt elhelyezett fiatalkorúak bíróságát valójában nem szorosan vett ítélkező bíróságnak, hanem a bűncselekményt elkövető gyermekek és fiatalkorúak megmentésére hivatott hatóságnak tekintették. Mindezt Lindsey–nek, a fiatalkorúak denveri bírájának köszönhették, aki olyan hivatástudattal bírt, hogy ezt a sajátos elkövetői kör felett ítélkező bíróságot inkább iskolának, mint törvényszéknek nevezte. Az amerikai törvények többsége a fiatalkorút nem tekintették bűntettesnek, csak bűnelkövető, veszélyeztetett és ezért oltalomra szoruló ifjúnak; a felállított bíróság pedig, amely az ilyen ifjú ügyében eljárt, nem más, mint az általános népnevelés különleges szerveként funkcionált.490 Magyarországon a fiatalkorúak bíróságának intézményét az 1913. évi VII. törvénycikk491 hozta létre. Ezen törvény céljaként fogalmazták meg azt, hogy megfelelő szervezeti és eljárási szabályokkal egészítsék ki az 1908. XXXVI. törvénycikk második fejezetében megállapított, és a fiatalkorúak büntetőjogára vonatkozó anyagi jogszabályokat. Ennek jegyében az 1913. évi január hó 24–

490 491

KI 1913. XXIV. 102. CIH – A fiatalkorúak bíróságáról

209

én, gr. Tisza István elnöklete alatt összeült 435. országos ülésen az elnöki előterjesztések sorában már megtalálható volt a fiatalkorúak bűnügyeiben követendő eljárásról szóló törvényjavaslat. A Képviselőház Balogh Jenő492 igazságügyi–miniszter előterjesztése nyomán ismerhette meg: „Tisztelt Ház! Van szerencsém a fiatalkorúak bíróságáról és a fiatalkorúak bűnügyeiben követendő eljárásról szóló törvényjavaslatot493 indokolásával együtt tisztelettel beterjeszteni s kérem, méltóztassék azt kinyomatni, szétosztatni s tárgyalás és előzetes jelentéstétel végett az igazságügyi bizottsághoz utasítani.”494 A képviselők éljenzéssel fogadták a benyújtott törvénytervezetet. A házelnök gondoskodott a szöveg kinyomatásáról, amit a tagok közt szétosztották, valamint előzetes tárgyalás és jelentéstétel végett az igazságügyi bizottsághoz tették át a javaslatot. A bizottság örömmel fogadta a javaslatot, alapelveit a céljának megfelelőnek találta, általánosságban elfogadta; egyes módosításokat csupán a részletekre nézve tett.495 Kenedi Géza,496 az igazságügyi bizottság részéről a 436. országos ülés497 napján, 1913. február 24–én, mutatatta be a 732. számú törvényjavaslatra498 vonatkozó jelentést. Annak tárgyalása csak a következő, 1913. február 27–ei 437. országos ülésen került a napirendi pontok közé, amely az általános vita keretében nyílt meg. A képviselők lelkesen, „Halljuk! 492

Korának egyik vezető büntetőjog professzora és büntetőjog–politikusa, 1913. januártól 1917. júniusig igazságügyi miniszter. Több fontos törvény kezdeményezője volt, a fiatalkorúak büntetőjoga mellett a büntetés feltételes felfüggesztése, a börtönügyi igazgatási reformok, a próbára bocsátás, a képviselőházi bíráskodás, a választási törvény, az esküdtszékek hatáskörének korlátozása tárgyában. MTA főtitkára és másodelnökeként nevéhez fűződik a büntető perjog önálló tudományként való elismertetése. Új magyar életrajzi lexikon. I. kötet. Budapest, 2001. 350. 493 Ez az ún. 732. számú iromány 494 Az 1910 – 1915 évi országgyűlés képviselőházának naplója, XVIII. kötet. 1913. január 22. – március 15. Bp., Pesti Könyvnyomda – részvénytársaság, 1913, 435. országos ülés, 22. (a továbbiakban: KN. 1913. XVIII. 435.) 495 Az igazságügyi bizottság jelentése a fiatalkorúak bíróságáról és a fiatalkorúak bűnügyeiben követendő eljárásról szóló 732. számú törvényjavaslat tárgyában, Az 1910. június hó 21–ére hirdetett országgyűlés nyomtatványai, Képviselőházi irományok, 728–746, CXXIII–CXXX. sz. XXIV. kötet. Budapest, Pesti Könyvnyomda–részvénytársaság, 1913, 733. számú iromány, 187. 496 Az igazságügyi bizottság előadója, ügyvéd, és budapesti újságíróként a Pesti Hírlap szerkesztője is volt. Jogtudományi íróként a Jogtudományi közlöny, az ügyvédek lapja, a Jog című lapokban publikált. 1896 és 1897 között az igazságügy miniszter megbízásából részt vett a bűnvádi eljárás és sajtójog kodifikációjában. 1910–től 1918–ig kormánypárti színekben országgyűlési képviselő. Az igazságügyi bizottság jegyzője és a mentelmi és pénzügyi bizottság tagja. VÉGVÁRY– ZIMMER, 1910. 497 KN. 1913. XVIII. 436. 24. 498 VÉGVÁRY – ZIMMER, 1910, 73.

210

Halljuk!” felkiáltásokkal fogadták az első szót megillető előadót. Kenedi Géza felszólalása elején a jogtudományban több mint tíz esztendeje érvényesülő reformirány jellemzésére helyezte a hangsúlyt, amelynek célja, a felelősségi és a büntetési rendszer részletes átalakítása. Korának kódexeiben érvényesülő ún. avitikus bosszúállási irányt azonban élesen bírálta, amely lényege, hogy súlyos fenyítésekkel sújtotta a bűntetteseket, annak érdekében, hogy a társadalom tagjaira elijesztő hatást gyakoroljon. A felszólaló ezzel szemben a tudományban kriminológiának nevezett szociális reformirányt támogatta, amely arra törekedett, hogy a bűntettest célszerű intézkedésekkel megjavítva, egészségesen adja vissza a társadalomnak, másrészről pedig megelőző intézkedésekkel

a

bűncselekményeket

megszüntesse.

A

büntető–

jogtudományban ezen elvet Beccaria képviselte, aki szerint a büntetőjognak végső és igazi célja, hogy bűntetteket ne kövessenek el.499 Kenedi ezt az irányt elsősorban azoknál a fiatalkorú bűntetteseknél kívánta érvényesíteni, akik „serdülő korból kilépve, még nem érték el azt az életkort, amikor az akaratot a megfontolásnak és az erkölcsi tudásnak és tapasztalatnak fékjei korlátozzák és így a beszámíthatóságot teljessé teszik.”500 Azonban a legtöbb esetben a környezet hatását tették felelőssé – amiért a fiatalkorú bűntettesé vált, mert az kedvezett az eltévelyedésnek, sokszor az elzüllésnek vagy a végleges erkölcsi romlásnak. Annak érdekében, hogy az ilyen ifjakat a társadalom számára egészségesen, meggyógyultan visszaadják, egyéneket megjavító pótnevelésben kellett részesíteni. Az előadó méltatta az igazságügy minisztert, hiszen munkásságának köszönhető, hogy ez az Amerikából elindult mozgalom az 1908. évi XXXVI. törvénycikkben, a büntető kódex első novellájában érvényesült. Felsorolta azokat az új intézkedéseket, amelyek a fiatalkorúakra vonatkoztak, velük szemben a bíróság kiszabhatott: az elsősorban kell megjegyezni, hogy a törvényben felemelték a fiatalkorúak felső korhatárát 18. életévre, továbbá a hazai büntetőkódexekben még nem ismert intézkedéseknek egész sorát léptette 499

„A cél tehát nem más, mint megakadályozni a bűnöst abban, hogy polgártársainak további károkat okozzon és elejét venni annak, hogy mások így cselekedjenek.” BECCARIA, 1998, 26. 500 KN. 1913. XVIII. 436. 33.

211

életbe, úgymint a dorgálást, a próbára bocsátás intézményét, a javító nevelési intézményt. Megállapította, hogy ezek az újítások nemcsak a büntetőkódexre, hanem az eljárási törvényekre is hatottak, amelynek következtében a jövőben lehetetlennek tartotta azt, hogy a „büntető perrendtartásnak merev és szigorú formái szerinti, gyakran nagyon is hosszadalmas processzuális eljárását meghagyhassák a fiatalkorúakra nézve is.”501 Álláspontja szerint tarthatatlanná vált, hogy az anyagi és eljárási normák közti joghézagot az igazságügyi miniszter rendeletekkel pótolta, amelyekkel kiküszöbölni igyekeztek azokat az ellenmondásokat, amelyek a büntetőnovella és a büntető perrendtartás között feszültek. Végleges megoldásukra a törvényhozás által meghozott magasabb szintű jogszabályok keretei között meghatározott új intézkedések váltak szükségessé. Kenedi Géza kiemelte, hogy hazánkban a fiatalkorúak megmentése érdekében tett rendelkezések nem elmaradottak, hanem a jogalkotói és joggyakorlati munkának köszönhetően sikerült azt is elérni, hogy a külföldiek figyelme felénk fordult, hiszen intézményeinket nemcsak tanulmány, hanem még utánzás tárgyává is tették. Mindezt elősegítette az 1901–ben megalkotott két gyermekvédelmi törvény,502 továbbá az 1908. évben a fiatalkorúakra vonatkozó büntető novella,503 hiszen az állami javítóintézetek fokozatos fejlesztése és a társadalmi tevékenység közreműködése által igen kedvező állapot állt elő. Mindennek alátámasztására az előadó a kriminalitás köréből kiemelt adatokkal504 indokolta, hogy kívánatos, hogy egy újabb lépést tegyen 501

KN. 1913. XVIII. 436. 33. A hazai patronage tevékenységnek széleskörű jogszabályi alapjai voltak. pl.: CIH – 1901. évi VIII. tc. 2.§ az állami gyermekmenhelyre felvett hét éven aluli gyermekekről, CIH – 1901. évi XXI. tc. 2.§ a közsegélyre szoruló hét évnél idősebb fiatalkorúakról rendelkezett. 503 CIH 1908. évi XXXVI. törvénycikk; A „Büntető Novella II. fejezete a gyermek és a fiatalkorú bűntettesek kérdésében a legmodernebb eszméket fogadja el és oly helyes alapokra fekteti hazánkban is fiatalkorúak büntetőjogát, melyeken előreláthatólag évtizedekig szilárdan megállhatunk. A Büntető Novellának ez a fejezete az, mellyel hazánk is a büntetőjogi reformállamok sorába jutott.” FINKEY, 1901./b, 648. 504 A fokozatos fejlesztés következtében 8 állami javítóintézet működött, melyekben összesen 3005 fő fiatalkorú javító nevelésével foglalkoztak. Továbbá 12 ún. társadalmi patronázs javítóintézetben 598 fő fiatalt javítottak. Mindösszesen 1913–ban tehát 3603 fő megmentésén fáradoztak. További öt – Gyulán, Kassán, Makón kettő, Znivóvár–alján megnyitásra kerülő patronázs–intézetekben még nagyobb számban beteg fiatalkorú individuumokat kívánnak gyógyítani. Az ún. patronázsok átmeneti intézeteiben a felekezetek támogatásaira számíthattak. Az állami gyermekmenedékhelyek kb. 50.000 gyermeket tartottak gondjaik alatt. 502

212

előre a „törvényhozás a fiatalkorúak kriminalitásának meggyógyítása terén, továbbá fejlessze azt az intézményt, mely 1908–ban tulajdonképpen félben maradt, valamint megcsinálja az áthidalást is a büntetőnovella és a büntető eljárási törvény közt.”505 Kenedi a törvényjavaslat sarkpontjának tekintette a fiatalkorúak bíróságait, amelyek a királyi bíróságok szervezetébe illeszkedtek, mint a már meglévő ún. elsőbíróságok keretéből hatáskörileg elválasztott ügybíróságok. A fiatalkorúak bíráinak jogállásáról is számot adott a felszólalásában: a miniszter által, kiválóságukra, hajlandóságukra és tapasztalataikra tekintettel, három évenként kijelölt egyes bírók lesznek rendelve a fiatalkorúak fölött való törvénykezésre.506 Továbbá egyazon törvényszék területén belül két vagy több járásbíróságot is egyesíthettek egy és ugyanazon fiatalkorú bíróság hatásköre alatt. Kiegészítette ezeket az intézkedéseket a miniszter által kijelölt fiatalkorúak ügyészeivel. Kinevezte a miniszter a bíróság munkáját segítő pártfogó tisztviselőket, akik a hatáskörükben, a patronázsok pártfogóihoz hasonlóan, hatósági személyeknek tekintettek. A fiatalkorúak bűnügyeiben a királyi törvényszékeknél háromtagú tanácsot, ún. vádtanácsot alakítottak ki a fellebbezési ügyek ellátására. Az igazságügyi bizottság előadója bemutatta a fiatalkorúak bíráinak egy – nagyon érdekes – hatáskörét, amelyet, mint az állami és társadalmi gondviselés megbízott embere akkor tölthette be, amikor a tizenkettedik életévénél fiatalabb kiskorú, azaz gyermek valamely büntetendő cselekményt elkövetett, valamint akkor, amikor a 18 éven aluli fiatalkorú züllés vagy erkölcsi romlás veszélyének volt kitéve. Ilyenkor a bíró a kiskorú erkölcsi megmentése érdekében, az állam egy jótevő megbízottjaként, elrendelhette ezekre a gyermekekre nézve a nevelő intézkedések sorát: például a fiatalkorúak gyámjának parancsokat adhatott, pártfogóra bízhatta a fiatalkorút, külön helyen vagy intézetben helyezhette el.

505 506

KN. 1913. XVIII. 437. 34. KN. 1913. XVIII. 437. 34.

213

A képviselő bemutatta az eljárás bíró általi befejezésének módjait. Az egyik, amikor a bíró az összegyűjtött adatok alapján tárgyalás nélkül véghatározattal intézkedett, mivel a bűncselekményt kevésbé súlyosnak minősítette, és a kiskorúval szemben nem volt érdemes eljárni. A közvádló maga is elejthette a vádat, noha a deliktum fennforgott. Ebben az esetben csakis a nevelő célzatú intézkedéseket, és nem büntetést róhatott ki a bíró, elsősorban a dorgálást, a próbára bocsátást. Sem letartóztatást, sem vizsgálati fogságot nem foganatosíthattak, azonban a bíró a fiatalkorút 15 napra őrizet alatt tarthatta, oly

módon,

hogy

vagy

átadhatta

valamely

patronázsnak,507

vagy

gyermekmenhelynek, avagy a bírósági helyiségekben is őriztethették, amelynek

tartamát

egy–egy

hónappal

a

törvényszéki

tanács

meghosszabbíthatta, és elkülönítve őrizték a többi bűntettesektől. Az eljárás másik befejezési módja a tárgyalás, amelyről a törvény a nyilvánosságot a kiskorú érdekében jelentékenyen korlátozhatta, sőt a bírónak teljhatalmat adott arra, hogy a tárgyalásból ki is zárja. Ebben az esetben a bíró dorgálás,

próbára

bocsátás,

javítónevelés

helyett

már

elrendelhetett

fogházbüntetést, elzárást és államfogház büntetést is. Perorvoslattal, fellebbezéssel élhetett minden érdekelt a királyi törvényszék fiatalkorúak tanácsa elé, ahol kötelező volt a jogi védelem. Kenedi

beszámolt

a

fiatalkorúak

bíráját

megillető

végrehajtási

intézkedésekről, amely esetekben a bírót gyámi és atyai jogkör illette meg, hiszen mindazokat a nevelő és javító intézkedéseket megtehette, amelyek egy Bonus páter famíliás feladatát képezték. Ennek értelmében a bíró maga elé idézhette a kiskorút, felügyelő hatóságát értesíthette, megdorgálhatta, más helyre helyezhette, megrövidíthette a próbára való bocsátás tartamát, megfedhette, utasíthatta a szülőt, hogy a gyereket járassa iskolába, vagy őrizet 507

A patronage intézmények modern meghatározását Finkey Ferenc: Patronázs–munka és a fiatalkorúak felügyelő hatósága című munkájában található, az alábbiak szerint: „a patronázs szó általában, illetőleg tágabb értelemben jelenti a bajbajutott, akár önhibájukból, akár önhibájukon kívül álló okokból szerencsétlen sorsú embertársaink felebaráti támogatását és segítését.[…] Különös, illetőleg szorosabb értelemben azonban patronázs alatt rendszerint az elhagyatott, az erkölcsi züllés lejtőjére sodort vagy már bűnelkövető gyermekek, fiatalkorúak és felnőtt bűntettesek iránti emberbaráti segítséget, ezeknek a további süllyedéstől való megmentésére irányuló feladatot értjük.” Magyar Jogi Szemle, 1943.1. sz. 1–16.

214

alá helyezhette. Mindezek azt a célt szolgálták, hogy a kiskorú erkölcsi javulása minél teljesebb mértékben és lehetőleg minél enyhébb eszközökkel biztosítható legyen.508 Külön előtérbe állította az előadó, hogy olyan rendkívüli intézkedése is van a törvénynek, amely arról is gondoskodott, hogy pénzbüntetést is ki lehessen szabni. A javaslat az elévülésre nézve enyhébb intézkedéseket rendelt, és felhatalmazta a minisztert, hogy ha hiányosságot tapasztalna, ne a törvényhozás igénybevételével járjon el, hanem kiegészítő intézkedéseket maga a miniszter is megtehesse. A fentiekben összefoglalta az igazságügyi bizottság előadója a javaslat lényeges intézkedéseit. Kiemelte, hogy elfogadásával a „törvényhozás és az ország jelentékeny lépést tesz előre az emberiesség és a társadalmiasság terén,”509 különösen azért mert a fiatalkorúak bűnözése tárgyában ezek az intézkedések a deliktumok szaporodását tudták feltartóztatni. A képviselőház ülésén – a soron következő felszólaló – Balogh Jenő igazságügy miniszter a fiatalkorúak bíróságának magyar jogrendszerben való kiépítését hangsúlyozta. Nagyon is időszerűnek találta a speciális elkövetői körre vonatkozó igazságügyi szervezet és per jog reform–kérdéseit taglaló joganyagnak a hazai jogalkotókkal való elismertetését, különös tekintettel arra, hogy világszerte különösen nagy alapossággal foglalkoztak a fiatalkorúak büntetőjogának elkülönült kiépítésével. Kiemelte azt a saját korában érvényesülő elvet – amely által korukat a gyermek századának nevezték – amely nyomán – a vonatkozó jogszabályokkal szemben – az elhanyagolt, veszedelemben lévő fiatalság védelmére a törvényhozások, az államhatalom, annak hatóságai és a társadalom minden téren aktív tevékenységet fejtettek ki. Magyarországon is kezdetét vette az a jogi munkafolyamat, amely életkor alapján eltérő normák alkalmazását rendelte. 1910–ig sajnálatos módon a fiatalkorúak anyagi büntetőjogára, igazságügyi szervezetére és perjogára nézve ugyanazon jogszabályok voltak hatályban, mint a felnőttekre.510 508

KN. 1913. XVIII. 437. 36. KN. 1913. XVIII. 437. 36. 510 KN. 1913. XVIII. 437. 37. 509

215

Azzal magyarázta a miniszter, hogy a fiatalkorúak kriminalitásának esetei ijesztő mértékben szaporodtak, – sőt hogy bizonyos államokban pl. Franciaországban a társadalmi rendet veszélyeztető, nagyon vakmerő és súlyos bűntettek elkövetésével foglalkozó bandák fejlődtek ki –, hogy a legtöbb esetben a bűncselekményt elkövetett fiatal nyomban a büntetés kiállása után a toloncházból vagy a fogházból visszakerült ugyanazon környezetbe vagy életviszonyok közé, amelyek romlását és elzüllését okozták.511 A büntető–jogtudomány fejlődését mutató újabb irányok Balogh szerint az Egyesült– Államok és Anglia joganyagának a gyakorlati alkalmazásban abból indult ki, hogy a büntetendő cselekményeknek tényezője, előidéző oka nem egyedül a fiatalkorúak romlottsága vagy gonoszsága, hanem bizonyos fizikai, szervezeti hajlandóság. Ugyanis sokszor társadalmi, különösen gazdasági és művelődési okok réven a nagy városokban, ipari központokban, a világvárosok külső peremein az elhagyott, az elzüllés veszedelmének kitett gyermekek és fiatalkorúak tízezreit fejlesztették ki a züllés és a kriminalitás mindennapi jelenségét.512 Kenedihez hasonlóan az individuális bűnelkövetést vizsgáló kriminológia jelentőségét hangsúlyozta, amely a konkrét bűncselekményeket, vagyis a tett, az elkövető, az áldozat milyenségét és az elkövetés körülményeit összességében elemezte. Rávilágított, hogy a korábbi jogszabályok a rövid tartamú szabadságvesztés büntetés alkalmazását helyezték az előtérbe, ami elősegítette, hogy az elkövetők ismét ugyanazon életviszonyok közé jutottak vissza, és megint visszakerültek a kriminalitás körébe. Ennek elkerülése érdekében, az új reformirány értelmében meg kellett vizsgálni a bűnözés és kriminalitás

összes

faktorait

és

annak

függvényében

óvó–

vagy

mentőintézkedést – mint munkára nevelést – alkalmazni, amely az adott

511

Magyarországon a törvénytervezetet megelőző 30 évben a statisztikai adatok szerint kb. 2300 fő a 20 éven aluli elítélt fiatalkorúak száma évente, míg a tervezetet megelőző korábbi statisztikai adatok szerint 12.000–12.500 az átlag elítélt fiatalok száma. Tehát a kriminalitás meghatszorozódott, tekintve, hogy 30 évvel ezt megelőzően 20 éven aluliakat, míg ebben a korban 12–18 életkorúakat vizsgáltak. 512 KN. 1913. XVIII. 437. 38.

216

esetben és a viszonyokhoz képest legalkalmasabbnak mutatkozott. A miniszter a kriminalitás faktorait megkülönböztette, amelyek vagy szervezetiek, – erre példaként emelte ki a degenerációs testi elfajulást –, vagy részben társadalmi okok, részben a családi környezet, vagy a kereseti viszonyok hatása.513 Álláspontja szerint a hatékony intézkedések további változtatást igényeltek, ugyanis az elkövetők osztályozása és az egyéni elbánás elvének alkalmazása az által érhető el, ha tág hatáskört, szinte tejhatalmat adnak a büntetőbíróságnak és a társadalmi szervezetek önként vállalkozó tagjainak, valamint részben állami kisegítő orgánumok útján a szükséges ismeretkörrel felruházzák őket.514 A fiatalkorúak bíráinak, a nehéz tisztük betöltéséhez szükséges ismeretek gyakorlati alkalmazása érdekében a miniszter külön tanfolyamot indított, már az adott év májusában szakférfiak, természettudósok, pszichiáterek és az embertan

művelői,

továbbá

kriminológusok,

büntető

szociológusok,

gyermektanulmány művelői, pedagógusok közreműködésével. A fiatalkorúak bírája munkáját segítették a pártfogó tisztviselők, akiket az államhatalom külön arra a célra alkalmazott, hogy a fiatal egyén viszonyait felkutassa, és már a tárgyalás határnapjáig a határozathozatalhoz szükséges adatokat szolgáltassák. A miniszter a fiatalkorúak nevelését célzó intézmények515 számának emelkedését is kiemelte, és Kenedihez hasonlóan számadatokkal alátámasztotta, hogy az új intézkedések gyakorlati alkalmazásának lehetőségei adottak. Hiszen a törvényjavaslat alapgondolata arra hivatott, hogy „a fiatalkorúaknak tízezrei, akik eddig a züllésnek és fogház útján az erkölcsi vagy fizikai elpusztulásnak voltak kitéve, felnövekedjenek, mint rendes,

513

KN. 1913. XVIII. 437. 39. Balogh Jenő számot adott arról, hogy a gyakorlati munka eredményesen kezdetét vette: budapesti gyűjtőfogházban felállítottak egy megfigyelő intézetet. A degenerált és nem rendes állapotú fiatalkorúak különválasztása érdekében az elkövetők megfigyelését, osztályozását végezték elsősorban Moravcsik Ernő Emil, az Igazságügyi Orvosi Tanács tagjának, Európában elismert jelentős kutatómunkát végzett pszichiáter vezetésével. 515 Néhány év alatt megháromszorozódtak a nevelésre alkalmas helyek száma. 1909–ben 980 fő fiatalkorú elhelyezéséről tudtak intézményekben gondoskodni, 1910–ben 3200–ra emelkedett a férőhelyek száma: állami javítóintézetekben, társadalmi egyesületek intézeteiben. Köszönhető ez annak, hogy a társadalmi szervezkedés nyomán kb. 60 új egyesület alakult az ország különböző vidékein. 514

217

békés, a társadalmi rendet tisztelő és egyúttal munkás polgártársaink.” 516 Ezt a törekvést a legkonzervatívabb jogászok is támogatták, ahogy a legtöbb államban a fiatalkorúakra nézve az új eszmék határozottan felismerhető körvonalait látták. Az új rendszer a társadalom elhagyott osztályainak a védelmét alkotta meg, amely a helyesen felfogott társadalmi önérdeket szolgálta. Ezen zárszavakkal a javaslat alapeszméit elfogadásra ajánlotta, és az igazságügy miniszter beszédét hosszantartó élénk helyeslés, éljenzés és taps követte a képviselőház jobboldalán és a közepén egyaránt. A meggyőző és tartalmas felszólalást követően az elnök az ülést öt percre felfüggesztette, amelyet szünet után újból megnyitott. Tárgyalást folytatva a szólásra feljegyezett Jakabffy Elemér517 képviselő kapott szót, aki az előzőekben végighallgatott beszéd hatása alatt állt. Ugyanis a társai is helyeselték, hogy a fejtegetések „szinte úgy hangzottak, mintha nem is miniszter,

hanem

apostol

ajkairól

hangzottak

volna,

aki

évtizedes

munkásságának, lelkesedésének eredményét a megvalósulás előtt látja.” 518 Jakabffy úgy vélte, aki „végigolvasta ezt a törvényjavaslatot, aki végighallgatta az előadó úr és a miniszter úr beszédét, az meggyőződhetett arról, hogy itt nem oly alkotásról van szó, amely tisztán szentimentális érzelgősségnek köszönheti születését, hanem igenis olyan alkotásról, amely különösképpen hivatott arra, hogy a társadalom jogbiztonságát fenyegető veszélyeket már csirájukban elfojtsa.”519 Összességében az alábbiakban foglalta össze véleményét: „meg vagyok győződve t. ház, hogy rövid idő múlva mindenki előtt tisztán fog állani, hogy ezzel a törvényalkotással hazánk valóban a kultúra szempontjából jelentékeny lépést tett előre, és hogy hazánk e javaslattal az erkölcsi fejlődés terén hathatós művet alkotott. Éppen ezért fogadom el a törvényjavaslatot.”520 Jakabffy

516

KN. 1913. XVIII. 437. 40. Ügyvédi irodája mellett, 1910 és 1918 között a nemzeti Munkapárt színeiben országgyűlési képviselőként az igazságügyi bizottság tagja. VÉGVÁRY – ZIMMER, 1910, 306. 518 KN. 1913. XVIII. 437. 40. 519 KN. 1913. XVIII. 437. 41. 520 KN. 1913. XVIII. 437. 41. 517

218

szónoklatát a képviselőház soraiban ülők élénk helyesléssel, éljenzéssel, tapssal és számosan üdvözléssel fogadták. Szojka Kálmán jegyző Blanár Béla521 képviselőt szólította, aki a tervezet értékelésével nyitotta meg beszédét: „Tisztelt Ház! A tárgyalás alatt álló törvényjavaslat régi, elavult nézeteknek záróköve; új világnézeteknek hajnalhasadása. A büntetőjog átalakulásának átmeneti korszakát éljük. Mindinkább általánosan elterjed s általánosan elfogadottá lesz az a nézet, hogy a bűntett morális és szociális betegségnek szimptomatikus megjelenése, akarat, környezet és motívumoknak eredménye. És ha ez a nézet általánosabbá válik és elfogadtatik, akkor feltétlenül át kell alakulnia a büntetési rendszernek, a büntetés céljának is. A büntetés ennél fogva akaratnevelés és környezetjavítás.” 522 A képviselőház előtt méltatta az igazságügy miniszter fáradságos munkáját, aki ezeknek az eszméknek régi harcosaként igazán nagy küzdelmeket folytatott, és minden erejét, minden ambícióját ezek megvalósításába, érvényesítésébe helyezte. Sőt neki köszönhető, hogy a büntető novellában első ízben érvényesítethették ezeket az eszméket. 523 Az előtte felszólalókhoz hasonlóan Blanár képviselő is kiemelte, hogy elsősorban az új bírói kar nevelésére szükség van, hogy ne csak azt tudják megállapítani az eléje kerülő személyről, hogy bűnös, hanem arra is terjedjen ki vizsgálódása, hogy meglássa, a beteg, esetleg a környezet által bűncselekményre rávitt embert, akit már nem büntetni, hanem nevelni kell. A büntetőjogunkban elterjedt új eszmék, elvek szükségessé tették az új eljárás követését is. Éppen ezért a bírónak a terhelt jövője érdekében kellett eljárnia, így az 1900–as évek elejéig hatályban lévő büntetőeljárás elvei már nem érvényesíthetők. A vádelv szerepe változott annak megfelelően, hogy a fiatalkorú erkölcsi megjavításáról, az eddigi környezetből való kiemeléséről

521

Kassa utolsó magyar polgármestere, 1894–ben nyilvános rendkívüli tanár lett a kassai jogakadémián. Andrássy Gyula gróf visszalépése után jelölte a kassai munkapárt és a Justh–párti Éber Antallal szemben megválasztották. Az igazságügyi és kérvényi bizottság tagja. VÉGVÁRY – ZIMMER, 1910, 245. 522 KN. 1913. XVIII. 437. 42. 523 KN. 1913. XVIII. 437. 42.

219

kellett elsődlegesen a büntető eljárás céljának rendelkeznie. Blanár kiemelte, hogy mindezekből következően azonban a korábbi értelemben vett vádlóra alig lesz szükség, de ugyanakkor a védelemmel is hasonló a helyzet. Hiszen a védelemnek addig az volt a célja, hogy a bűnöst a büntetés alól lehetőleg mentesítse, az új elvek hatására pedig annak érdekében módosult, hogy minél jobban megtalálják azokat az intézkedéseket, amelyek a terhelt megjavítására alkalmasak. Tehát a törvényjavaslat célja, hogy szeretettel és szívből jövő érzelmekkel nyilvánuljanak meg a jogalkotók és jogalkalmazók egyaránt a fiatalkorú bűnösök iránt. De az, hogy ez a gyakorlatban hogyan fog érvényesülni, Blanár szerint igen sok tekintetben a patronázs intézménytől függ, amely még csak egyes megyékben ért el kiváló sikereket. Mivel azok működésétől függ a fiatalkorúak bíróságának helyes eljárása, ezért az államnak és az igazságügy miniszternek kell a legnagyobb gondosságot kifejteni, hogy minden társadalmi intézmény, de különösen a patronázs intézmény fejlődjön. Csak ezek után várhatták, hogy a fiatalkorúak bírósága jó és helyes eredménnyel fog járni a nemzetmentés, a társadalom érdekében. A fenti fejtegetések nyomán a képviselő örömmel üdvözölte a törvényjavaslatot és azt, mint teljesen helyes gondolat kifejezőjét, elfogadta, társai élénk helyesléssel zárták felszólalását. A következőkben Nyegre László jegyző Popovics Vazul Istvánt524 kérte meg, tartsa meg beszédét, aki képviselő társához csatlakozva, örömmel üdvözölte a törvényjavaslatot. Más megközelítésből vizsgálhatta annak jelentőségét, hiszen előzőekben felszólalókhoz képest, mivel nem jogász végzettségű politikus volt, egész életpályája alatt a népnevelésnek és a fiatalok nevelésének szentelte munkásságát. Így nem véletlen, a joganyag nevelési 524

1869–ben Eötvös József báró, vallás– és közoktatási miniszter megbízta a Néplap szerb és horvát kiadásának szerkesztésével, 1868–74–ig pedig több ízben megbízást kapott az állam által kiadott népiskolai könyveknek szerb átdolgozására. A bécsi és a budai gör. kel. egyházmegye (eparchialis iskolai előadója) tanfelügyelője 25 évig. Majd 1883–ban igazgatófelügyelője a budapesti Tököly– intézetnek, amely igazgatása alatt több mint száz szerb egyetemi ifjút részesített hazafias nevelésben. A magyar országgyűlésre 1896–ban küldték ki először, ahol a horvát ügyekben többször felszólalt. A Horvát–Szlavonországok képviselője a magyar országgyűlésen, és a mentelmi és összeférhetetlenségi állandó bizottságok tagja. Az országos közoktatási tanács tagjává választották. Az 1910–i általános választásokon a nemzeti munkapárt programjával választotta meg. A vízügyi bizottság tagja. VÉGVÁRY – ZIMMER, 1910, 393.

220

momentumát elemezte, és nagyra értékelte, hogy végre elérték, hogy a büntetőjogban a baj gyökerének megismerésére helyezték a hangsúlyt. Éppen ezért meghajolt a „nemes szívű miniszter előtt, aki ezzel a törvényjavaslattal új korszakot alkotott a juriszdikció terén.”525 Popovics

széles

gyakorlati

tapasztalatokat

szerzett,

hiszen

nemcsak

hazánkban, de külföldön is járt több fiú– és leányjavító intézetben. Arra a következtetésre jutott, hogy célszerű volna az ország nagy javító intézeteit decentralizálni. A javítás sikerét ugyanis abban látta, hogy a családi rendszer által, a családiasan nevelt romlott fiukat kellő ideig, 16–18–20 évig kell nevelni, de úgy, hogy a javító intézetekbe nem 3–400 fiatalembert zsúfolnának be, hanem inkább kisebb intézetek, 50–60 növendékkel épülnének ki a nagyobb eredmény érdekében. Megvalósítás – Popovics szerint – akkor zökkenőmentes, ha a zárdák a különböző egyházak kötelékében emberjavító célzattal működnek, javító– és nevelőházakká átalakulva. Ezt a nemes célt minden egyház, így keresztény és az izraelita egyaránt szolgálhatta, mert minden egyházközség hivatott a szegényeket segélyezni. Nagyon fontosnak tartotta a képviselő, hogy az egyházak lelkesen karolják fel a patronázs ügyét, úgy hogy ők gondoskodtak az elhagyott és elhanyagolt gyermekek neveléséről. A bíróságok feladatát ez által könnyebbé tehették, és bíztak nagyobb eredmények elérésében, hiszen vallás, hit segítségével számítottak a bűnbe esett ifjúság számának csökkenésére. Popovics Németország és Svájc javítóintézetei közül a hamburgit és berlinit áttanulmányozta. Élesen bírálta ezekkel szemben a Franciaországban meghonosított szellemet, mely alapján a vallási nevelést a népiskolából és a nevelésből egészen kiküszöbölték. A valláserkölcsi nevelés fontosságát ugyanis abban látta, hogy ennek segítségével az egyház leginkább hozzájárulhat a fiatalság helyes neveléséhez. Zárszóként a képviselő elfogadta a javaslatot. Szólásra többé senki nem volt feljegyezve, így az igazságügyi miniszter nyilatkozott ismét, amit a képviselőház „Halljuk! Halljuk!” – felkiáltásokkal üdvözölt. 525

KN. 1913. XVIII. 437. 43.

221

Balogh Jenő egyrészt megköszönte azt az elismerést, amelyet több szónok a személye iránt, és az általa képviselt eszmék iránt tanúsítottak, valamint a vita folyamán Blanár Béla és Popovics képviselők által felhozottakra reflektált. Egyetértett Popovics felvetésével, megerősítette, hogy valóban a társadalmi szervezeteket, az egyházat kell megnyerni az 1907–ben megkezdett patronáge szervezet kiépítése érdekében. Továbbá hangsúlyozta, hogy a fiatalkorúak hatékony megmentése érdekében minél kisebb létszámú fiatal befogadására hivatott intézetet kell létrehozni. Azonban méltatta a már elért eredményeket, hiszen már 14 olyan intézetet tartottak fenn, amelyekben 15–20, ill. maximum 60 fő gyermek elhelyezéséről tudtak gondoskodni, úgy hogy egyéni elbánásban részesültek, az individualizáció folytonos szem előtt tartásával. Kenedi Géza előadó az elhangzott felszólalások kapcsán felmerült gondolatait még megosztotta a képviselőtársaival. Igen sajnálatosnak találta, hogy a tárgyalt javaslat a házon kívül sok és igazságtalan támadás tárgyát képezte, amihez hozzájárult a kifogásokat kereső ellenzék, amely az ülésen nem volt jelen. Kiemelte, hogy osztja igazságügy miniszter nézeteit, így a szigort a nevelés jobbik alkatrészének tekintette. Hangsúlyozta, hogy folytonos és állandó munka segíthet a fiatal botlások kiküszöbölésében, mert csupán az erkölcsi tanítás magában semmit sem ér. Kifejezetten Blanár képviselő figyelmébe ajánlotta, hogy a Kassai Javítóintézetben az ipari tanítás kitűnő eredménnyel folyt, aminek köszönhető, hogy több javított fiatalkorú hosszabb gyakorlat által képességeket sajátított el, amiből bért is tudott megszerezni. Ez biztosíthatta, hogy az illetőt megóvják a romlástól.526 Egyetértett

továbbá

Popovics

István

azon

felszólalásával,

hogy

a

javítóintézetek minél inkább decentralizáltan működjenek. Kenedi szerint az ország helyes adminisztrációja szempontjából is szükséges, hogy arányosan osszák el az intézeteket az ország területén. Mindezen képviselők hozzászólását mérlegelhette a képviselőház, és a házelnök a törvényjavaslat általános tárgyalását követően a tanácskozást 526

KN. 1913. XVIII. 437. 45.

222

befejezettnek nyilvánította. Következett a határozathozatal, amikor a képviselők igennel szavaztak, így kimondta az elnök a határozatot, hogy a ház a fiatalkorúak bíróságáról és a fiatalkorúak bűnügyeiben követendő eljárásról szóló törvényjavaslatot általánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfogadta. 527 A legközelebbi 438. számú ülést másnapra, 1913. február hó 28– án, délelőtt

tíz

órakor

tartották, amelynek

napirendjére

tűzték

az

általánosságban és részletekben elfogadott törvényjavaslat harmadszori olvasását.528 1913. március 15–én, a 448. országos ülésen, gr. Tisza István elnöklete alatt bemutatták a háznak a főrendiház elnökének átiratait, többek között a fiatalkorúak bíróságáról is, amelyet a főrendiház a képviselőház által megállapított szerkezetben módosítás nélkül elfogadta. Ezt követően a törvényjavaslatot legfelsőbb szentesítés végett őfelségéhez terjesztették fel.529 A királyi leiratot a 449. ülésen, 1913. május hó 5–én felolvasták. Bemutatták a miniszterelnök átiratait, melyek szerint a fiatalkorúak bíróságáról szóló törvényjavaslatot Őfelsége szentesítette, és mint az 1913. évi VII. törvénycikket az országos törvénytár útján kihirdették.530 Ezzel a reform jogalkotási munka befejeződött. Összegzésként megállapíthatjuk, hogy az I. Büntető novella a legmodernebb eszmékre támaszkodva új alapokra helyezte hazánkban a fiatalkorúak büntetőjogát. Érdeme, hogy amíg az addigi szabályozás szerint „a fiatalkorú bűntettest néhány napra lezárták, azután kidobták újból az utcára, a hol (természetesen) folytatta életmódját,”531 addig új anyagi jog biztosította, hogy a bíró a fiatalkorúak egyéniségét és viszonyait vizsgálva különbséget tudjon tenni közöttük. A fiatalkorúak bíróságáról megalkotott törvény pedig „intézményes szervezetet bocsátott a fiatalkorúak kriminalitásának leküzdése szolgálatába: a társadalom készséggel nyújt segédkezet az embermentésnek e szép

munkájában.”532

Mindezen

feladatok

527

KN. 1913. XVIII. 436. 33–46. KN. 1913. XVIII. 437. 49. 529 KN. 1913. XVIII. 436. 231. 530 KN. 1913. XVIII. 449. 4. 531 BERNOLÁK, 1908. 4. 532 BERNOLÁK, 1914. 2. 528

223

elvégzése

emberek

teljes

munkaerejét követelte meg, ezért a bíró – akire e feladat megoldása várt – köteles volt a hozzá beosztott pártfogó tisztviselővel és a társadalom patronage szervezeteivel karöltve megismerni a gyermekek és fiatalkorúak erkölcsi veszélyeit, elzüllésüknek általános előidéző tényezőit. 3. Az 1913. évi VII. törvény A fiatalkorúak büntetőjogának Észak–Amerikában történt kialakulása nyomán, a magyar törvényhozás már az 1908. évi XXXVI. törvénycikkben is modern felfogásra helyezkedett. A 18 évesnél fiatalabbat ki vették a rendes büntetési eszközök alól, és velük szemben csak erkölcsi és nevelő jellegű intézkedéseket alkalmaztak.533 A fiatalkorúak bíróságait hazánkban az igazságügy miniszter 1908. augusztus 17–én 20003/1908. IM. (a fiatalkorú terheltek bűnügyeinek ellátása tárgyában kiadott) rendelete szervezte. A chicagói és a denveri rendszert tekintették mintának. A fiatalkorúak bíráját a járásbíróság vezetője jelölte ki, aki személyes tulajdonságainál fogva a járásbíróság legalkalmasabb bírója volt. A fiatalkorúak bűnügyeiben a törvényszékeknél a vizsgálatot a törvényszék elnöke által kijelölt vizsgálóbíró végezte. Sokan támadták az egyesbíró általi ítélkezést, attól tartottak, hogy a bírók hosszabb tartamú büntetéseket szabnak ki. Mások az egyes bíráskodás mellett érveltek, szerintük előnyösebb a fiatalkorúak eljárásában az ünnepélyes formák kerülése, mivel a cél az volt, hogy a vádlott és bíró érintkezése

közvetlenebb

legyen.

A

legalitás

korlátozásával

az

opportunitásnak engedtek teret, vagyis megengedték az ügyésznek, hogy végleg vagy próbaidő tartamára vádemelést felfüggessze. Meg akarták szüntetni a fő– és pótmagánvád intézményét, hogy elkerüljék a fiatalkorú megbélyegzését a csekély súlyú bűncselekmény miatt. A kötelező védelem szükségességét hangsúlyozták a fiatalkorúak ügyeiben. A bírók, az ügyészek és a védők is szakmailag kvalifikált személyekből kerültek ki. A tárgyalás nyilvánosságának korlátozását is megcélozták, a felnőttek csak tanulmányi feladat ellátása miatt vehettek részt a tárgyaláson. 533

FINKEY, 1901./b, 131.

224

E rendeletet felváltotta a Bn. életbeléptetéséről szóló 1909. évi 27.100 sz. igazságügyi

miniszteri

rendelet.

A

bűnelkövető

fiatalkorúakkal

és

gyermekekkel szemben való eljárást részletesen szabályozta. A fiatalkorúak bíráinak, az ilyen ügyekben eljáró ügyészeknek és vizsgálóbíráknak kijelöléséről, valamint a pártfogók kirendeléséről is gondoskodott. A fiatalkorúak megkülönböztetett büntetőjogi kezelésének anyagi jogi szabályai megfelelő eljárásjogi reformot követeltek. Az 1912–ben elkészült tervezetet követte az 1913. évi VII. törvény (Fb.), amely a fiatalkorúak bíróságának felállításáról rendelkezett. 534 A fiatalkorúak bíróságának végrehajtásáról részletesen az 1913. évi 56000. szám alatt kibocsátott igazságügy miniszteri rendeletintézkedett.535 Ez a 97 szakaszból álló jogforrás a terjedelemét nézve meghaladta a Bn. II. fejezetének életbeléptetése alkalmával kiadott 27.000/1909. sz. rendeletet. Nagy részének a helyébe lépett, mivel a 2–66. §–ait kifejezetten hatályon kívül helyezte. Ennek ellenére egyes rendelkezéseket átvette, elsősorban azokat, amelyek már beváltak és az Fb. szabályaival ellentétben nem álltak. Ez eredményezte, hogy a szakaszoknak elég jelentős száma szószerinti szövegében került át az új rendeletbe. Az életbeleptetés során a törvénynek az a célja, hogy a Fb. szabályai – amelyek a fiatalkorúak érdekeit az addigi jogszabályoknál jobban biztosították – mielőbb érvényre jussanak. Az 1. § szerint az 1914. január 1–től hatályba lépett törvény alapján az új eljárási szabályokat alkalmazták – elsősorban a meginduló ügyekben, a próbára bocsátottakra és azokra, akiknek javító– nevelését vagy utólagos javító–nevelését a bíróság elrendelte. Hangsúlyozta a törvény, hogy bizonyos esetekben továbbra is az addigi eljárási szabályok érvényesültek. Ebbe a körbe tartoztak, amelyekben az elsőbíróság a 534

A fiatalkorúak bíróságáról szóló törvény végrehajtása céljából az igazságügy minisztérium a következő intézkedést tette 1913. július 25–én megjelent cikk szerint: „A fiatalkorúak bírái és ügyészei részére tartott tanfolyam előadásai kinyomtatva szétküldetnek a kijelölendő bíráknak és ügyészeknek. Elkészült a beosztás arról, hogy mely vidéki járásbíróságok székhelyein fog a fiatalkorúak bírósága szerveztetni. A fiatalkorúak fogházai újraszerveztetnek, a székesfővárosban létesítendő gyermekvédelmi központ és gyermekvédelmi telep előmunkálatai folyamatban vannak. Az 1913. VII. tc. végrehajtására vonatkozó rendeleti anyag kidolgozás alatt áll.” In: Igazságügyi őszi munkaprogram. Jogtudományi Közlöny. 1913. 30. sz. 253. 535 FINKEY, 1916, 148.

225

főtárgyalást, illetve a tárgyalást már a Fb. életbelépése előtt kitűzte. A fiatal bűntettesek érdekeinek maximális szem előtt tartásának a jele, hogy az Fb. anyagi jogi rendelkezéseit alkalmazták azokra is, akik a bűncselekményt annak életbelépése előtt követték el.536 A szervezeti rendelkezések közül Heller Erik537 azt emelte ki, amelyik biztosítani kívánta, hogy a bíró – ahol arra szükség mutatkozott – egészen a fiatalkorúakkal járó tennivalóknak szentelhette idejét. Ezzel magyarázható, hogy a fiatalkorúak bírája feladatokat csak az ítélőtábla elnökének engedélyével láthatott el.538 A gyakorlott jogászok előtt egyértelművé vált, ez a rendelkezés biztosította, hogy kellő idő jusson a bírónak arra a feladatkörre, amelyet a 9. § szabott ki elé. Ugyanis kötelességévé tette az erkölcsileg veszélyeztetett kiskorúak és bűntettes fiatalkorúak megmentésére irányuló társadalmi mozgalmak irányítását.539 Szabályozásra került a pártfogói ügykör. A rendelet fenntartotta a társadalmi pártfogók és pártfogó tisztviselők köréből álló vegyes rendszert. A pártfogó tisztviselő sajátos helyét mutatta, hogy kinevezését csak arra az esetre rendelte, ha ilyen tennivalók ellátására alkalmas társadalmi pártfogók – különösen a patronázs–egyesületek – útján nem biztosíthatóak.540 Annak érdekében, hogy a pártfogó tisztviselő hivatásának magaslatán álljon, a 27. § a kinevezését feltételhez kötötte. Ennek a szakasznak az értelmében csak azok tölthették be ezt a posztot, akik valamely patronázs–egyesület vagy a fiatalkorúak bírája mellett pártfogói tennivalókat eredményesen végeztek. Előkészítették a bíró részére a tárgyalandó ügyeket, környezettanulmányt készítettek, és a fiatalt – próbára bocsátása esetén – pártfogása alá vette. Az eljárás megindításáról mindig értesítették a fiatalkorú tartózkodóhelye szerint illetékes árvaszéket és az ügyben hozott véghatározatot is közölték vele.541

536

Fb. 4. §–a. Az anyagi büntetőjoggal, büntető eljárásjoggal és a fiatalkorúak büntetőjogával foglalkozott. Részletesen elemezte a fiatal elkövetőkkel szemben lefolytatott eljárást a Bűnvádi perrendtartás a fiatalkorúak bűnügyeiben, figyelemmel a törvhozás feladataira. Bp., 1912.–ben megjelent művében. 538 Fb. 6. §–a. 539 HELLER, 1914, 8. 540 Fb. 9–34. §–ai. 541 FINKEY, 1916, 671. 537

226

Heller Erik nyomatékosította, hogy új szabályok is hatályba léptek az előzetes eljárás vonatkozásában. A fiatalkorúak bírája ugyanis a környezettanulmány adatait köteles ellenőrizni.542 További újítás, hogy a bíró még hatékonyabban tudott eljárni – a fiatalkorú ügyével összefüggő bűnvádi eljárásban – összegyűjtött bizonyítékok felhasználása során.543 A rendes bíróság iratait megtekinthette, és azokból kivonatokat készíttethetett.544 A fiatalkorúak bírája, ha az alakszerű tárgyalás nélkül tett intézkedést,545 a tanúkat a BP.–ban meghatározott eseteken kívül is megeskethette és a kihallgatásuknál a felek jelen lehettek, hozzájuk kérdéseket intézhettek.546 Részletesen szabályozta a rendelet a fiatalkorú védelmét.547 Külön kiemelést érdemel, hogy a bíró az ügyvédi kamarához is fordulhatott védő kijelölése végett, sőt a kamara székhelyén kívül is. Ebben a körben a fiatalkorú érdekét helyezték az első helyre, így ha azt sértené a halasztás, akkor az ügyvédi kamara székhelyén is a fiatalkorúak bírája rendelhetett ki védőt.548 A kötelező védelemre vonatkozó elváráshoz képest mindez a rendelkezés azonban szerénynek mondható. A házi fenyítést már a Bn. 16. §–a rögzítette. Az Fb. 23. § első bekezdésének I. pontjában foglaltak a 27.100/1909. sz. rendeletben kodifikáltaktól eltért. Az utóbbi ugyanis azt is megengedte, hogy a fiatalkorút írásbeli értesítéssel is átadhatták a fegyelem gyakorlására jogosultnak. Az új rendelkezések nyomán viszont – az átadás végett – a fegyelem gyakorlására jogosultat feltétlenül meg kellett idézni.549 A javítónevelés foganatosításának szabályai nagyrészt változatlanul maradtak, kivéve, hogy a beszállítást a fiatalkorúak bírája köteles volt foganatosítani a

542

Fb. 37. §–a. Fb. 11. §–a. 544 Fb. 39. §–a. 545 Fb. 23. §–a. 546 Fb. 40. §–a. 547 Fb. 48–53. §–ai. 548 Fb. 51. §–a. 549 Fb. 58. §–a. 543

227

királyi ügyészség útján.550 A próbára bocsátás és a dorgálás intézményei továbbra is fennmaradtak.551 Heller az Fb. nóvumának tekintette a felügyelet alatt őrizetben tartás foganatosítására vonatkozó szakaszt, amelyet a bíróság helyiségében az iskolai elzárás módjához hasonlóan alkalmazhatták. A rendelet kiemelte, hogy a fogház helyiségében azonban nem hajthatták végre. Az élelmezéssel, foglalkoztatással és felügyelettel felmerült költségeket a bűnügyi átalányból utalványozhatták.552 A fogházbüntetés végrehajtásának új szabályai is hangsúlyozást érdemeltek. A javítónevelés alatt álló fiatalkorú ellen kiszabott rövid tartamú fogházbüntetést –

ugyanis

a

javító–nevelőintézetnek

az

igazságügy–miniszter

által

meghatározott – külön kijelölt helyiségében is végrehajthatták.553 További jelentősége a rendeletnek, hogy megengedte a pénzbüntetésnek részletekben való kifizetését.554 A gyermek (Bn. 15.§.) és bűncselekményt el nem követett, de környezetükben erkölcsi romlásnak kitett vagy züllésnek indult kiskorúak ügyeinek elintézésére az Fb. 83. §–a kimondta, hogy a bíróság a kiskorúak szülőjének, törvényes képviselőjének vagy gondviselőjének meghallgatása után alakszerű tárgyalás nélkül határozhat. Röviden boncolgatom a belügyminiszter 212.000/1913. sz. rendeletének a jelentőségét, amely a gyermekvédelmi ügyekkel foglalkozók előtt fogalommá vált 160.000–es rendeletet helyezte hatályon kívül. Összefoglalt utasításokat tartalmazott a rendőri büntető bíróságok, az árvaszékek, valamennyi közigazgatási és rendőri hatóság, valamint az állami gyermekmenhelyek vezetői részére. Ezekben egyrészt az Fb. rendelkezéseit, másrészt az igazságügy miniszteri rendelet szabályait ismételte. Különleges rendelkezése az, amelyik a környezettanulmány beszerzésénél a rendőri büntetőbíró – csekélyebb kihágások esetében – egyes adatok beszerzését 550

Fb. 62. §–a. Fb. 69–72. és 74–75. §–ai. 552 Fb. 73. §–a. 553 Fb. 79. §–a. 554 Fb. 80. §–a. 551

228

mellőzhette. Részletes utasítást adott a rendelet az árvaszékeknek arra, hogy miként járjanak el akkor, ha az atyai hatalom megszüntetése vagy felfüggesztése, a gyám elmozdítása vagy más intézkedés volt szükséges. Az Fb. a fiatalkorúak bírájának a kezébe adott intézkedésekkel biztosította az egyéniesítést. Ennek érdekében a bíró nemcsak részletes, de egyúttal megbízható

adatokhoz

jutott,

amelyekből

a

fiatalkorú

egyéniségét

megítélhette. Az igazságügyi kormány a patronage–egyesületek Országos Szövetségével együttműködött. Így gondoskodott arról, hogy az a patronage– munkásság, amely ennek az adatszerzésnek egyetlen megbízható támasza, az ország minden részében elő legyen készítve.555 Heller Erik ez utóbbi elem jelentőségét az alábbiak szerint emelte ki: „A patronázs–szervezetek megerősítése és számba vehető tényezővé való fejlesztése az életbelépő helyes irány új jogszabályokkal egyenlő értékű előfeltétele annak, hogy a fiatalkorúak kriminalitása elleni küzdelem gyümölcsöket teremjen.”556 Megengedte a rendelet, hogy a fiatalkorúak bírája kivételesen székhelyén kívül, a járásbíróság székhelyén tárgyalhasson, ha a tárgyalásra váró ügyek vagy a kihallgatandó személyek számánál fogva vagy más fontos okból célszerűnek mutatkozott.557 A fiatalkorúak bíróságát a Büntető novellára és az Fb. VI. fejezetére támaszkodó

„bűnüldözés

és

a

gyermekvédelem

irányító

szervének”

tekintették. Megállapítható, hogy a fiatalkorúak bűnügyeiben való eljárás558 egy egészen különálló, rendkívüli eljárási alakzat, amelyre a Bűnvádi Perrendtartás 1896. XXXIII. törvénycikk (BP.) szabályai csak annyiban voltak alkalmazhatóak, amennyiben a Fiatalkorúak bíróságáról szóló törvény (Fb.) rendelkezéseiből más nem következett. A Fb. részletesen szabályozta a fiatalkorúak bírósága előtti eljárást, azonban az új intézmény elé tűzött cél – a fiatalkorú bűnelkövetők erkölcsi megmentése – érdekében, a rendes büntető perjogi szabályokkal és elvekkel sok tekintetben teljesen szakított. Megtartotta 555

HELLER, 1914, 8–9. HELLER, 1914, 9. 557 HELLER, 1914, 8. 558 CSEMÁNÉ–RÓTH, 1994. 556

229

a rendes perjogi szabályokat és ezért a BP. kisegítő (szubszidiárius) jogforrási szerepét kifejezetten elismerte. A fiatalkorúak bírósága, mint egyes bíróság előtti eljárásra a BP.–nek a járásbíróság előtti eljárásra vonatkozó szabályai megfelelően irányadók. A rendes bíróság, ha fiatalkorú bűnügyében járt el, a BP. rendelkezéseit alkalmazta a Fb. törvényből folyó eltérésekkel.559 A Fb. alapgondolata ugyanaz, mint ami a Büntető novelláé, hogy a fiatalkorúak nem valódi bűntettesek, csak bűnelkövető pajkos vagy neveletlen ifjak, akikkel szemben az eljárásnak is egészen más jellegűnek kell lennie, mint a felnőttekkel szemben. A legfőbb vezérelve nem az anyagi igazság, vagy az állam büntetési igényének érvényesítése, hanem a fiatalkorú bűnelkövetők erkölcsi megjavítása, és amennyiben szükséges, javító nevelés alá vétele. Az igazságügy miniszter 67851/1913. sz. rendelete (a királyi főügyészekhez) fogalmazta meg ezt az irányelvet: „fiatalkorúak ügyeiben az eljárás feladata annak megállapítása, miképen lehet úgy az erkölcsi veszedelemben forgó és züllésnek indult, valamint a bűncselekményt elkövető gyermekeket és fiatalkorúakat megfelelő nevelő intézkedéssel testileg és értelmileg egészségessé és erkölcsileg erőssé fejleszteni.”560 A törvény értelmében

fiatalkorúak

bíróságát

kellett

alakítani

minden

királyi

törvényszéknél. Az igazságügy miniszter a bíróságot létrehozhatta egyes királyi járásbíróságoknál is, ha a fiatalkorú terheltek nagyobb száma miatt, vagy más fontos okból szükséges volt. A királyi járásbíróságoknál alakított bíróság

hatásköre

csak

az

illető

járásbíróság

területére,

a

királyi

törvényszéknél alakított bíróságé pedig a királyi törvényszék területére terjedt ki. A fiatalkorúak bírósága a királyi törvényszéknél és a királyi járásbíróságnál azonos hatáskörben, mint egyesbíróság járt el. A fiatalkorúak bírájának hatósága nemcsak a fiatalkorúak bűnügyeire, de a gyermekek által elkövetett bűncselekményekre és az erkölcsi romlásnak kitett kiskorúak megmentésére is kiterjedt. A fiatalkorúak bíráját a vizsgálóbíró jogkörével is felruházták. A

559 560

FINKEY, 1916, 669. FINKEY, 1916, 670.

230

kijelölés három évre szólt, de ismételhető. Ha az ügyek nagyobb száma indokolta, több bírót is kijelölhettek. Jelentős újítása volt a szabályozásnak, hogy a törvényszékeknél is egyesbíróra bízta a fiatalkorúak ügyeit, ha egy évnél rövidebb ideig tartó szabadságvesztés büntetés kiszabását tartották megalapozottnak. E büntetési tétel felett azonban már a törvényszéki hármas tanács járt el, mely a felnőttek bírósága volt és a BP. szabályai alapján ítélkezett.

A

fiatalkorúak

halállal

vagy

fegyházbüntetéssel

sújtott

bűncselekményei miatt is első fokon nem esküdtbíróságnak, hanem a fiatalkorúak törvényszéki tanácsának volt hatásköre. Kivételes esetekben fiatalkorúakkal szemben eljárhatott a rendes bíróság is561 – az általános hatásköri szabályok szerint. A fiatalkorúak kihágási ügyeiben a közigazgatási hatóság, mint rendőri büntetőbíróság ítélkezett. A fiatalkorúak ügyeit lehetőleg mindig el kellett különíteni a felnőtt terheltek ügyeitől. A tárgyalások, kihallgatások során a fiatalkorú terheltek nem érintkezhettek a felnőtt terheltekkel.562 Akkor is érvényesült ez a szabály, ha a fiatalkorú ügye felnőtt terhelt bűnügyével állt összefüggésben. Ha ez azonban az eljárás hátrányát idézte elő, a bíróság – amely elé a fiatalkorú ügye tartozott – az ügyész indítványára hozzájárulhatott, hogy a fiatalkorú ügyét a felnőtt terhelt ügyével együtt a rendes bíróság intézze el.563 A fiatalkorúak bírósága mellé a közvád képviseletére a királyi ügyészég vezetője az ügyészség egy tagját jelölte ki. A fiatalkorúak bűnügyeiben a nagy nyilvánosság két irányban volt korlátozva, illetőleg kizárva.564

561

Három esetben kerülhetett erre sor. Egyrészt, ha a fiatalkorú a cselekményt 15. évének betöltése után követte el; másrészt, ha a fiatalkorúak bíróságának hatáskörébe tartozó bűncselekményen kívül, tizennyolcadik évének betöltése után a rendes bíróság hatáskörébe tartozó cselekményt is elkövetett; illetve, ha a bűncselekményre a törvény halál– vagy fegyházbüntetést állapított meg, és az elkövetéskor már elmúlt 15 éves. Továbbá a rendes bíróság akkor is eljárhatott, ha a próbára bocsátott felett újból olyan cselekmény miatt kellett határozni, amelynek elbírálása a fiatalkorú bírájának hatáskörét meghaladta. 562 Fb. 25. §–a. 563 Fb. 10. §–a. 564 A gyermek vagy a fiatalkorú ügyében a hatósághoz intézett beadványt, hatósági iratot vagy az eljárásnak bármely részét a hatóság engedélye nélkül nem tehették közzé. A megengedett közzétételben a gyermeket vagy a fiatalkorút nevének kezdőbetűivel sem jelölhették meg. A fiatalkorúak bűnügyeinek elintézése céljából tartott tárgyaláson a fiatalkorúak bírája, és a fiatalkorúak törvényszéki tanácsa a nyilvánosságot belátása szerint kizárhatta. Fb. 26. §–a. Ez utóbbi szabály a rendes bíróság előtt tartott tárgyalásokra nem érvényesült.

231

A fiatalkorúak bírósága, mint egyes bíróság előtti eljárás a lehető legrövidebb mederben, és a legegyszerűbb formák között folyt le. Az eljárás két szakaszát különböztette meg a törvény: az előzetes eljárást és az eljárás befejezését. Különlegessége, hogy az előbbi szakasz nagyobb jelentőségű és aránylag hosszadalmasabb, mint a rendes (járásbírósági) eljárásban. Ezt a célja indokolta, mivel szükséges a fiatalkorú terhelt egyéniségének, családi, társadalmi körülményeinek részletes felderítése ahhoz, hogy a fiatalkorú egész jövőjére döntő hatású határozat alapos legyen. Az első szakasz elnevezése alatt a feljelentésre, a nyomozásra és az ügyészi indítványra vonatkozó szabályokat foglalta össze a törvény. Az előkészítési cselekmények vezetője a bíró, akinek segítségére volt a pártfogó tisztviselő. A fiatalkorúak ügyészének indítványa nem feltétlen kelléke az eljárás megindításának, befejezésének, illetőleg az ügy érdemleges elintézésének sem. A fiatalkorúak bírósága elé tartozó bűncselekménnyel gyanúsított fiatalkorú ellen a feljelentést a fiatalkorúak bírájához kellett beadni. Ha más hatóságnál adták be, a fiatalkorúak bíróságához áttették. A bíróság a feljelentést rövid úton közölte a fiatalkorúak ügyészével.565 Az előzetes eljárásban a fiatalkorú terhelttel szemben kényszerintézkedések helyett csupán védő– és óvóintézkedések alkalmazását engedte meg a törvény. Céljuk a fiatalkorú személyének, egyéniségének alapos tanulmányozása, másfelől az erkölcsrontó környezetből való mielőbbi kiragadása, további erkölcsi romlásának megakadályozása.566 Az Fb. alapfelfogása szerint a fiatalkorúak kriminalitása elleni küzdelemben a prevenció elvének olyan intézményesítése a fiatalkorúak bírósága, ahol az 565

FINKEY, 1916, 673–674. A védő– és óvóintézkedések három alakját különböztette meg a törvény. Ha a fiatalkorú környezete erkölcsileg megbízható, a bíróság a fiatalkorút azok gondozása alatt hagyhatta, de ha indokoltnak látta nevelésének ellenőrzése és felügyelete végett pártfogót rendelt ki. Fb. 19. § (1) bek. Ha azonban a fiatalkorú testi vagy erkölcsi állapota az addigi környezetében veszélynek volt kitéve, a bíróság ebből a környezetből kiemelte, és gondozását ideiglenesen, megbízható hozzátartozójára, más alkalmas egyénre bízta, vagy állami javítóintézetben vagy állami gyermekmenhelyben helyezte el. A legszigorúbb védőintézkedés a fiatalkorúak őrizetben tartása. Ezen intézkedés elrendelésére akkor került sor, amikor a bíró helyben vagy a közelben nem talált a gondozásra alkalmas egyént, intézetet, vagy más fontos okból nem intézkedhetett. Az őrizet tartama maximum tizenöt nap, súlyosabb esetekben azonban a fiatalkorúak törvényszéki tanácsa az ügyész előterjesztésére egy hónappal meghosszabbíthatta. A fiatalkorút az erkölcsi állapotára veszélyes letartóztatottaktól elkülönítve őrizték, és munkával kellett foglalkoztatni.

566

232

intézkedéseket elrendelő hatóság bírói szerv és nem közigazgatási hatóság. A védő– és óvóintézkedések elrendelése, foganatosítása tehát a bíró feladata, és ezeket az eljárás egész tartama alatt bármikor megtehette, s bármikor megváltoztathatta.567 Az utóbbi szakasz az ügy érdemleges elintézését jelentette, aminek két módja volt: az alakszerű tárgyalás nélküli és a tárgyalással való elintézés. Az alakszerű tárgyalás nélküli elintézésnek két perjogi feltétele volt: az ügyészi nyilatkozat beérkezése, és a fiatalkorú előzetes meghallgatása. Az ügyészi nyilatkozat tartalma egyáltalán nem kötötte a fiatalkorúak bíráját. Tárgyalás tartása esetén az ügyész és a terhelt távollétében a tárgyalást megtartani, és véghatározatot hozni, nem lehetett. A másik követelmény, hogy a fiatalkorú egyéniségére, erkölcsi és érzelmi fejlődésére vonatkozóan hozzátartozóját tanúként kellett kihallgatni. A tárgyalás befejezésével az ügyész indítványában nyilatkozott, hogy a terhelt érdekében melyik intézkedést tartja kívánatosnak. A bírót azonban e nyilatkozat az intézkedés megválasztásában nem korlátozták.568 A tárgyalás alapján a bíró kétféle véghatározatot hozhatott.569 A fiatalkorúak bíróságának bármely véghatározata ellen fellebbezéssel élhettek. A rendes szabályoktól való eltérés, hogy a fellebbezés nemcsak ítélet, hanem végzés esetében is hatályossá vált – ha azt a törvény véghatározatnak nevezte. A másik,

hogy

a

fiatalkorú

személyére

vonatkozó

határozatok

elleni

fellebbezésnek a határozat végrehajtására rendszerint nem volt halasztó hatálya. A fiatalkorúak bírája azonban a fiatalkorú érdekében a végrehajtást felfüggeszthette. A fiatalkorúak bíróságának határozatait a Királyi Törvényszék állandó háromtagú tanácsa vizsgálta felül.570 A fiatalkorúak

567

Fb. 19. § (1) és (5) bek. Fb. 30. §–a. 569 A Bp. rendelkezéseinek megfelelően ítéletet hozott, ha a fiatalkorú ellen dorgálást, fogház–, államfogház– vagy pénzbüntetést alkalmazott illetve, ha a vádlottat felmentette. Végzéssel határozott, ha nevelőintézkedést rendelt el, vagy ha az eljárást megszüntette. Fb. 31. § (1) bek. 570 Fb. 32. és 35. §–a. 568

233

törvényszéki tanácsának másodfokban hozott véghatározata ellen semmisségi panasszal571 élhettek. A jogtudósok a törvényt nagyszerűnek tartották, azonban kritikával sem fukarkodtak. A jogi folyóiratokban a hatályba lépést követően megkezdődött a törvénycikk bírálata. Soknak tartották az eljáró szervek számát a hatásköri összeütközések miatt. Helytelenítették a BP. alkalmazását a fiatalkorúak súlyosabb cselekményei esetén, illetve, kifogásolták, hogy a züllött fiatalkorúak ügyében csak sürgős esetben került sor a fiatalkorúak bíróságának eljárására. Hiányolták az árvaszékek bevonását és a pártfogó tisztségviselő helyzetének részletesebb kidolgozását.572 Vámbéry Rusztem szerint a Bn. és az Fb. is jól sikerült jogszabályok, de intézményeik között a kapcsolat hiányos, ami hátrányt jelentett. Szerinte a fiatalkorúak bíróságába kellett volna összefutnia a szálaknak, ehelyett azonban centrifugális irányú volt a fejlődés. Így a végrehajtás nem volt összhangban a bíróság szándékával, a fiatalkorú pedig könnyen kicsúszhatott a bíróság kezéből.573 Többen bírálták a törvényt az intézményi feltételek hiánya miatt, ami a végrehajtás eredményességét tette kétségessé. A fiatalkorú bírájának kiválasztása is problémát okozott. A bíróknak a fiatalkorúak javítására, megmentésére létesített állami, társadalmi intézményeket alaposan meg kellett volna ismerniük. Bírálók szerint a bírókat – kinevezésük előtt – határozott időre egy javítóintézetbe kellett volna kihelyezni. A 1913. évi VII. törvény fentiekben kifejtett jogi szabályozásának megalkotásával a korszak egyik leghaladóbb reformtörekvését valósították meg. Alapvetően befolyásolta az egész büntetőeljárás addigi menetét. Az I. Büntető novella célkitűzéseivel összhangban került megalkotásra, ahogy azt a törvény indoklásában kifejezték. A jogszabály a fő hangsúlyt – a novellához

571

Egyrészt az ügyész a törvény lényeges rendelkezésének sérelme miatt, másrészt a fiatalkorú törvényes képviselője, védője, ha a bíróság javítónevelést, fogház vagy államfogház büntetést állapított meg. Fb. 39. §–a. A semmiségi panaszokat a Királyi Ítélőtábla elnöke által erre a célra kijelölt tanácsa vizsgálta felül. Fb. 40. §–a. 572 FINKEY, 1916, 47. 573 VÁMBÉRY, 1914, 76.

234

hasonlóan – a nevelésre helyezte. Tehát nem arra irányult a törvény, hogy a bíró egy–egy vád tárgyává tett tényállás minden apró részletét felderítse, hanem a főcélja a cselekmény vonatkozásában az egyéniség megismerése volt. A terhelt jövőbeli magaviselete érdekében a nevelést állították a középpontba, és az eljárás során a fiatalkorú erkölcsi, értelmi állapotát, életviszonyait vették figyelembe. A fiatalkorú terheltek bíróságának, az eljárás szabályainak a célja nem a bűnösség megállapítása, nem a büntetés mértékének a meghatározása volt, hanem az elhagyatott társadalmi osztályokhoz tartozó fiatalkorúak támogatása, és felemelése, valamint nem megtorlás, hanem gyámkodás az erkölcsi romlás veszélyének kitett, züllött fiatalkorúak felett.574 A törvény képviselői kiemelték jó megoldásként a törvényszékeknél lefolytatott egyesbírói eljárást, az ellenzők viszont aggódtak a teljhatalmú egyesbíró személyes szabadságot veszélyeztető volta miatt. Mindennek ellenére azonban a fiatalkorúak bírái eredményesen végezték munkájukat. A felsőbb bíróságoknak 1914–ben csak három esetben kellett az ítéleteken változtatni. A fiatalkorúak elleni eljárás külön szabályainak jelentőségét Finkey Ferenc a következőképpen fogalmazta meg: „Egy új szellemnek, egy új világnézetnek a diadalra jutását és érvényesülését jelenti a fiatalkorú bűnelkövetőkkel s az elhagyatott és erkölcsileg veszélyeztetett vagy éppen züllésnek indult gyermekekkel és fiatalkorúakkal szemben”.575

4. Jogalkalmazás gyakorlati nehézségei

A fiatalkorúak bírája által alkalmazandó anyagi jogszabályokat a Bn. II. fejezete tartalmazza, amelyeket az 1913. évi VII. tc. több pontban tovább fejlesztett. Az alapgondolat az, hogy a büntetendő cselekmény csak alkalom arra, hogy a bíró a fiatalkorúval foglalkozzék, ha a bíró úgy találta, hogy annak megmentése érdekében intézkednie kell, erre akkor is módja volt, ha a büntetőjog általános szempontjai szerint nem intézkedhetne. A vád és a

574 575

BALOGH, 1909./a., 159. FARKAS, 1973, 188.

235

védelem feladatainak körülírása ehhez a gondolathoz igazodott. A fiatalkorú érdekeinek oltalmazása címén áttörte az eljárási törvény a nyilvánosság elvét, korlátozta bizonyos fokig a szóbeliséget és a közvetlenséget, háttérbe szorította az alakszerűségeket, egyszerűsítette a perorvoslatokat és a bírót a fiatalkorú személy tekintetében széleskörű rendelkezési joggal ruházta fel. Mindezek által a fiatalkorú lényegében inkvizitorikus eljárásnak objektuma, amelyben egyéniségének minden szimptomája (ismertetőjele) szükséghez képest szakértők által megvilágítva, ellemző és összefoglaló tárgyalás és bírálat alá került.576 Gyakorlott jogászok – sajnálatos módon – megállapították azt a tényt, hogy alig lépett hatályba az 1913. évi VII. tc. máris érezhették a nehézségeket a gyakorlati alkalmazásban. Ezért néhány kérdést felvetettek és megoldásukat megkísérelték megtalálni. Több kinevezett fiatalkorúak bírája munkája során elemezte, hogy rájuk milyen szerep hárult az előkészítő eljárásban. Kemény István véleményét emelem ki, aki a fiatalkorúk bírájának a nyomozásban betöltött hatáskörét vizsgálta. Boros Ervin ismertette – a tapasztalatai arra mutatták rá – hogy a közvádlónak, vagyis a fiatalkorúak ügyészének viszonya a bírósághoz és a magánvádlóhoz, valamint általában a vádelv alkalmazása okozott nehézséget. Hajdú György – bírótársaihoz hasonlóan – elemezte a joggyakorlatban felmerült problémákat, elsősorban a próbára bocsátáshoz kapcsolódóakat.577

A) A fiatalkorúk bírájának hatásköre Az Fb. által az eljárás összes szálai egy kézben összpontosult. A fiatalkorúak bírája a fiatalkorú egyéniségére vonatkozó adatok kinyomozására hivatott. A bíró az új szabályok alkalmazásakor felmerült gyakorlati kérdések megoldásához számtalanszor ellentéteket kellett feloldania. A fiatal bűnözők személyes szabadságának a felnőttekétől jobb megóvása érdekében előzetes letartóztatást nem rendelhetett el. Az Fb.

576 577

VÁMBÉRY, 1914, 78. VÁMBÉRY, 1914, 78.

236

céljaként határozták meg, hogy a fiatalkorúval szemben minden intézkedésnél csakis a megmentés érdekeit tartsák szem előtt a bírók. Ez a felfogás, azonban nagyon nehezen tudott előtérbe kerülni, elsősorban a gyakorlat embereinek a bűnvádi perrendtartás szabályaihoz ragaszkodó konzervativizmusa miatt. A fiatalkorúak bíráinak el kellett fogadniuk, hogy nem büntetést szabtak ki, nem bűnösséget értékeltek az eljárásaik során, hanem a megmentés és megjavítás érdekében intézkedtek. A fiatalkorúak bűnügyeiben a bűnvádi perrendtartás csak annyiban alkalmazhatóak, amennyiben az Fb. törvény rendelkezéseiből más nem következett. Tehát az Fb. egy speciális perrendtartás, amelyet a BP. által kiegészíthették. A BP. rendelkezéseitől lényegesen eltért az Fb. 21. §, amely szerint a fiatalkorúval szemben sem előzetes letartóztatásnak, sem vizsgálati fogságnak nem adhattak helyt. Az elrendelhető fogházi őrizetet viszont el kellett határolni az előzetes letartóztatástól és a vizsgálati fogságtól, mivel jelentőségét nem a személyes szabadság elvonása adta, hanem a zülléstől való megóvás. A bíróság azonban meggyőződhetett arról, hogy a fiatalkorú már az őrizetben töltött idő alatt javulásnak indult, – bár ez a gyakorlatban igen ritkán fordult elő – és ennek figyelembe vételével megállapíthatta, hogy mennyi időt szükséges fogházban töltenie ahhoz, hogy teljes mértékben megjavuljon. A kisegítő eszközhöz a bírák kényszerűségből nyúltak, akkor, ha más módot nem találtak, hogy a fiatalkorút a romlástól addig is megóvják, amíg a végleges intézkedést megtehették.578 Lehoczky Sándor a fiatalkorúak bíráinak teendőit kutatva egy gyakorlati példát állított a középpontba. A csendőrség feljelentést tett egy fiatalkorú ellen, mert X. községben a munkatársát agyonlőtte. A fiatalkorúak bírája a feljelentés folytán kiszállt a helyszínre, hogy foganatosítsa a hullaszemlét és a boncvizsgálatot, valamint esetleg megejtette a helyszíni szemlét. Vallomások jegyzőkönyvbe foglalása nélkül magának feljegyzéseket készített és a beszerzett adatok alapján tisztázta a hatásköri kérdést. Ha azt látta, hogy az eset a fiatalkorúak törvényszéki tanácsának hatáskörébe tartozott – például a 578

EÖRDÖGH, 1915, 261.

237

szándékos emberölésnek fegyházas esetei forogtak fenn és a fiatalkorú életének 15. évét már betöltötte – a rendőrhatóságnak meghagyta a nyomozás foganatosítását – kellő irányítása mellett. Ellenkező esetben, ha a fiatalkorúak bíróságának hatáskörébe tartozott – például csak gondatlanságból okozott vétségét követett el – azt kell vizsgálnia, hogy az 1913. évi VII. tc. 23. §–a értelmében az eljárást alakszerű tárgyalás nélkül befejezhette–e, vagy tárgyalást tartson. Az első eset fennforgásakor a szükséghez képest egyes tanúkat tüzetesen kihallgatta és az 1913. évi 56.000. I. M. számú rendelet 40. §–a értelmében megeskette, majd a vallomásokat jegyzőkönyvbe foglalta. Második esetben az ügy állásáról a tanúvallomásoknak rövid ismertetésével a csendőrség által készítetthez hasonló tényvázlatot szerkesztett és azt a többi iratokkal együtt az 1913. VII. tc. 22. §–a értelmében indítványtétel végett rövid úton közölte a fiatalkorúak ügyészével.579 Lehoczky Sándor cikkében kifejtettekre egy pár rövid megjegyzést tett Körtvélyessy Dezső. Abból indult ki, hogy a feljelentést az Fb. 56. §–ának 3. pontja esetében nem a fiatalkorúak bírájánál, hanem a királyi ügyészségnél tették és a nyomozást is az utóbbi rendelte el. Ha a fiatalkorúak bírája által vezetett nyomozás folyamán kiderült, hogy az eset nem a fiatalkorúak bíróságának hatáskörébe tartozott, tovább nem rendelkezett a nyomozás felett, hanem az iratokat a királyi ügyészséghez áttette. Az Fb. 56. és 61. §–ai ugyanis az általános hatásköri szabályok szerint hivatott rendes bíróság a királyi járásbíróság vagy a királyi törvényszék, mint büntetőbíróság járt el – az 57. § értelmében a BP. vonatkozó rendelkezéseinek megfelelő alkalmazásával. Ebben az esetben a fiatalkorúak bírájának semmilyen jogköre nem lehetett. Mindez az Fb. 3. és 14. §–ainak rendelkezéseiből adódott, amelyek szerint az 56. §–ban megállapított kivételek a fiatalkorúak bíróságának hatáskörébe nem tartoztak. Alátámasztotta az Fb. IV. fejezete is, amely a vizsgált esetekben az egész eljárást a rendes bíróság hatáskörébe utalta, amelynek a fiatalkorúak bírája nem szerve.

579

LEHOCZKY, 1914, 31.

238

Tehát Körtvélyessy megállapította a fentiekből, hogy amikor a fiatalkorú ügye felnőtt terhelt bűnügyével állt összefüggésben az Fb. 11. §–ának rendelkezéséből következően éppen a fiatalkorúak bírósága használhatta fel a fiatalkorú bűnügyével összefüggő és a rendes bíróságnál folyamatban levő bűnvádi eljárásban összegyűjtött bizonyítékokat.580 Körtvélyessy meglátása, hogy Lehoczky Sándor véleménye félreértésekre adhatott lehetőséget. Azt állította, hogy a fiatalkorúak bírája azt látta, hogy az eset a fiatalkorúak törvényszéki tanácsának hatáskörébe tartozott. Ez a mondatot úgy is értelmezhették Körtvélyessy szerint, mintha a fiatalkorúak törvényszéki tanácsa egy, a büntető eljárás egész folyamára – a nyomozásra és vizsgálatra is kiterjedő rendelkezési joggal felruházott – a rendes bíróság vagy a vádtanács feladatainak ellátására hivatott tanács. Körtvélyessy értelmezésében ez a tanács kizárólag csak az esküdtbíróságot helyettesítette, és a vádirat benyújtása után végezte azokat a teendőket, amelyeket a BP. 268. §–ának második bekezdése az esküdtbíróság és az Fb. 60. §–ának 3. és 5. pontja a hatáskörébe utalt. Körtvélyessy Dezső rámutatott a törvény szövegében előforduló szerkesztési hibára. Az Fb. 56. §–a 3. pontjának utolsó mondatából ugyanis arra következtethető, hogy a 3. pont minden esetében az esküdtbíróság helyett a fiatalkorúak törvényszéki tanácsa járt el. Ezzel szemben a 60. §. szerint arra csak akkor kerülhetett sor, ha a fiatalkorú bűnügyében felnőtt terhelt nem szerepelt, vagy ha ellene az eljárás a felnőtt terhelttárstól elkülönítve folyt. 581

580

KÖRTVÉLYESSY – BOROS – HAJDÚ, 1914, 155. Körtvélyessy Dezső az alábbi általános érvényű szabályt fogalmazta meg – az illetékesség és eljárás kissé komplikált kérdésének megoldása érdekében: „a fiatalkorúak bírósága, a Fb. szabályai szerint és a BP. XXIX. fejezete rendelkezéseinek megfelelő alkalmazásával (illetve a szülőknek, gyámoknak, gondnokoknak és felügyelőknek a fiatalkorúak bírósága elé utalt vétségei és kihágásai ügyében mindenben a BP. XXIX. fejezete szerint) jár el a Fb. 3. §–a által hatáskörébe utalt ügyekben, ha a fiatalkorú bűnügyében felnőtt terhelt nem szerepel, vagy ha ellene az eljárás a felnőtt terhelttárstól elkülönítve folyik; ellenkező esetben és az 56.§–ban megállapított kivételes esetekben a rendes bíróság jár el, a BP. I—XVIII. fejezetei értelmében és a Fb. rendelkezéseinek megfelelő alkalmazásával; végül a rendes bíróság hatáskörébe tartozó, de halál vagy fegyházbüntetéssel járó esetekben, ha a fiatalkorú bűnügyében felnőtt terhelt nem szerepel, vagy ha ellene az eljárás a felnőtt terhelttárstól elkülönítve folyik: az esküdtbíróság helyett a fiatalkorúak törvényszéki tanácsa jár el. KÖRTVÉLYESSY – BOROS – HAJDÚ, 1914, 155.

581

239

Minden más esetben a 61. §. szerint a rendes bíróság az illetékes. Mindezekre tekintettel, sokkal helyesebbnek tartotta, ha érthetőbben fogalmazott volna a törvény szövege. Ennek elérése érdekében tanácsolta, hogy az 56. §. 3. pontjának utolsó mondatát teljes egészben hagyják el, vagy egyértelműség érdekében hivatkozzon a törvény 60. §–ára.

B) Életkorhoz kapcsolódó értelmezés A gyakorlatias jogászok körében vitára adott alapot a Bn. 26. §–ának második bekezdésében foglaltak, miszerint a cselekmény elkövetésekor a 15. életévét még be nem töltött fiatalkorúval szemben fogházbüntetést csak a legsúlyosabb esetekben állapíthattak meg a bírák. A fiatalkorúakra vonatkozó törvény és a jogszabályalkotás eszmeköre azt támasztotta alá, hogy az ítélkezési alapot ilyen esetekben az elkövető egyénisége jelentette, vagyis, ha a bűnözését a nevelés nagyfokú hiányára, a jelentős erkölcsi züllöttségre, mint legfőbb okokra vezethették. Csekélyebb súlyúnak tekintették, amikor a bíró az összes körülmények méltatásával arra a megállapításra jutott, hogy a bűnözés a tettes teljesen romlatlan egyéniségétől függetlenül következett be. Az Fb. 50. §–a alapján arra következtettek, hogy a próbára bocsátáskor a fiatalkorúság nem végződött a betöltött 18. életévvel, mivel úgy rendelkezett, hogy ha az ilyen intézkedést szabtak ki, és az adott életkort már betöltötték, akkor még fiatalkorúnak nevezték. Ez azt jelentette, hogy a fiatalkor büntetőjogi fogalmát kiterjesztették. Gyakorlatiatlan, élethez nem alkalmazkodó szabálynak tartották, hiszen a hazai társadalmi és gazdasági viszonyaink, valamint a büntethetőség felső korhatárát betöltöttek fejlettsége, családi körülményeik inkább azt igényelte, hogy a próbaidő ezen az életéven túl ne terjedjen ki.582

582

KOVÁCS, 1915, 381.

240

C) Bűnügyi költség viselésének kérdése Hajdú György az Fb. 44.§–ának szövegét vizsgálva megállapította, hogy az abban foglaltak eltérő joggyakorlat kifejlesztésére adtak okot. A próbára bocsátás esetében a bűnügyi költség viselése tárgyában már az Fb. hatályba lépése előtt is kétféle gyakorlat érvényesült. Az egyik szerint a próbára bocsátottat a bűnügyi költségek viselésére is kötelezték, a másik szerint a bűnügyi költség viselése tárgyában csak a próbaidő letelte után intézkedtek. Az Fb. 44. §–ához fűzött miniszteri indokolás kifejtette, hogy a próbára bocsátó határozattal még az ügyet véglegesen nem fejezték be, amennyiben a próbaidő eredményesen eltelt el, a bűnügyi költséget a királyi kincstár terhére írták. Vagyis a próbára bocsátás esetében a bűnügyi költségről egyidejűleg nem rendelkeztek. Hajdú György már ezt az indokolást is a törvénynek ellentmondónak tekintette. A 44. § első bekezdése szerint a bűnügyi költségről a véghatározatban kellett intézkedni. Ezt támasztotta alá a 23. § is, mivel a véghatározatok közé sorolta a próbára bocsátó határozatot. Továbbá a 44. § második bekezdése úgy rendelkezett, ha megállapítást nyert, hogy a fiatalkorú a bűncselekményt elkövette, a bíróság a fiatalkorút a bűnügyi költségek viselésére kötelezte. Mindez arra engedett következtetni, hogy nem kétséges, hogy próbára bocsátás esetében is meg kellett állapítani a bűncselekmény elkövetését. Különösen azért, mert mint nevelőintézkedésnek éppen ez a ténymegállapítás a jogi alapja, nem pedig az erkölcsi züllés, amely e megállapítás nélkül a 66. §–ban felsorolt intézkedésekre adhatott jogi alapot. Az Fb. 44. §–ához fűzött miniszteri indokolás is számolt azzal a kérdéssel, hogy ha a 23. § 4. pontjában említett megszüntetésre került sor, akkor a bűnügyi költség kinek a terhére állapítandó meg. Mivel abból indultak ki a kodifikátorok, hogy ez a megszüntetés a fiatalkorú erkölcsi fejlődését célzó intézkedés, ezért a fiatalkorút mondták ki a bűnügyi költség viselésére kötelesnek. Ezt a kérdéskört boncolgatva felmerült egy további kérdés – Hajdú György arra is választ keresett, hogy a próbára bocsátás vagy a megszüntetés a

241

hatékonyabb nevelőintézkedés. Megítélése, hogy maga az intézkedés is a fiatalkorú erkölcsi fejlődését célozta. Éppen ezért jogszerű, hogy – a 44. § második bekezdésének megfelelően – amikor megállapították, hogy a fiatalkorú a bűncselekményt elkövette – hasonló indokból, mint a megszüntetésnél – a próbára bocsátottat kötelezték a bűnügyi költség viselésére.583

D) Előzetes eljárás Kemény István tévesnek tartotta azt a nézet, hogy azt mindig a fiatalkorúak bírájának kell foganatosítani, ugyanis e nélkül is megismerhette a bűncselekmény elkövetésének minden mozzanatát. A reform alapelve, hogy a bíró a fiatalkorú egyéniségével foglalkozzon. Nem a bűncselekmény elkövetésének körülményeit, hanem azt kellett kutatnia, hogy a fiatalkorú jövőbeli erkölcsi fejlődése érdekében mit tegyen. Arra volt szükség, hogy a fiatalkorú egyénisége teljes egészében kidomborodjon a jogalkalmazó előtt, ehhez az összes életviszonyait, értelmi és erkölcsi fejlettségi fokát azonosítani kellett. Már nem arra fektették a hangsúlyt, hogy mit követett el a fiatalkorú, hanem arra, hogy milyen viszonyok között cselekedett. Megállapítást nyert, hogy a legtöbb bűncselekmény általában a nevelés hiánya, a romlottság tünete. Helytelen felfogás alakult ki arról, hogy a fiatalkorúak bírája csak elrendelte és vezette a nyomozást, de nem teljesíthette. Az Fb. 15. §–ában használt vezeti szó értelmezését azonban egyértelművé tette a miniszteri indokolás, amely szerint az egész eljárást az eljáró bíró kezében összpontosították.

A

döntése

meghozatalához

szükséges

adatok

és

bizonyítékok beszerzéséhez igénybe vehette a járásbíróság és más helyi hatóság közreműködését, sőt indokolt esetekben maga is kiszállhatott a helyszínre, vagy székhelyére idézhetett tanúkat. A fenti fejtegetést alátámasztja az Fb. 16. §–ában foglaltak, vagyis annak kodifikálása, hogy a bíró a tényállás felderítése érdekében járt el. Mindez igazolta, hogy a 583

KÖRTVÉLYESSY – BOROS – HAJDÚ, 1914, 155.–157.

242

fiatalkorúak bírája az Fb. 15. §–a alapján a nyomozást maga is foganatosíthatta, vagy ahhoz más hatóság közreműködését igénybe vehette – elsősorban a bűncselekmény minőségétől függően. Mindezt Lehoczky Sándor nézete is megerősítette, mivel úgy gondolta, hogy a törvényhozónak még sem állhatott szándékában az, hogy a fiatalkorúak bírája maga nyomozást ne teljesítsen, hanem csak nyomoztasson. Ugyanis elő fognak fordulni olyan esetek, amikor nagyon is célszerű, hogy a nyomozást a fiatalkorúak bírája maga foganatosítsa.584 A feljelentés beérkezése után – az életkor megállapítását követően – az első feladat

a

fiatalkorú

egyéniségének,

életviszonyainak

kiderítése

a

környezettanulmányból. A nyert információ alapozhatta meg már az előzetes eljárásban az Fb. 19. és 21. §–aiban rögzített védő– és óvóintézkedés megtételét. Ezzel egyidejűleg a nyomozást elrendelték, amennyiben a feljelentés és mellékletei a bűncselekményről megbízható felvilágosítást nem nyújtottak. Mindezek alapján a fiatalkorúak ügyésze – a fiatalkorú egyéniségére vonatkozó fontosabb adatok ismerete mellett – a vád fenntartása tárgyában nyilatkozhatott. A végrehajtási rendelet 41. §–a alapján vizsgálták, hogy nyomozás megszüntetése után alakszerű tárgyalás tartásával vagy anélkül befejezhetik e az eljárást. Ha a nyomozást más hatóság foganatosította, akkor a fiatalkorú terhelt kihallgatását mindig mellőzték, vele csak a fiatalkorúak bírája foglalkozhatott. Kemény István mindenképpen indokoltnak tartotta a gyors és célszerű eljárást, hogy rövid időn belül átlássák az ügyet a fiatalkorú érdekében. Felvetődött az a kérdés is, hogy mily eljárást folytassanak le, ha a fiatalkorú terhelten kívül felnőtt is szerepelt. Kemény István azt tanácsolta, hogy a rendőri hatóságok rendes bírósághoz, illetőleg fiatalkorúak bíróságához is tegyék meg a feljelentést – egy–egy példányban.585 A rendes bíróság a feljelentést hivatalos másolatban vagy megfelelő kivonatban megküldte a fiatalkorúak bíróságához – tudomása legyen arról, hogy felnőtt terhelttel 584 585

LEHOCZKY, 1914, 30. KEMÉNY – VERESS – BALPATAKY, 1914, 69.

243

szemben mily cselekmény miatt, milyen ügyben és milyen eljárás van folyamatban. Kemény István véleménye, hogy kellő adatszerzést követően az Fb. 9.§–a értelmében nem célszerű a fiatalkorú ügyét a felnőtt terhelt ügyével a rendes bíróság előtt együtt tárgyalni. Az Fb. összes rendelkezéseiből nyilvánvaló, hogy a fiatalkorúak ügyét, ha csak lehetséges mindig külön kellett választani. Abból indultak ki, hogy azt a fiatalkorúak bírósága tárgyalta. A rendes bíróság nem érhette el a fiatalkorúak bírájának hozzájárulását az együttes elintézéshez. Kivételes esetekben azonban meggyőződhetett az együttes eljárás egyedüli célszerűségéről, mivel a különválasztás lehetetlen. Egyértelművé vált a gyakorlati jogászok számára, hogy a rendes bíróság a felnőttre vonatkozó eljárás felfüggesztésével egyszerűen nem tehette át az iratokat a fiatalkorúak bíróságához, mert ez minden törvényes alapot nélkülözött.586 Veress Béla szintén elemzés alá vonta – Kemény Istvánhoz hasonlóan – a fiatalkorúak bíráinak nyomozáshoz kapcsolódó feladatkörét. Megítélése, hogy az Fb. részükre megadta a lehetőségét arra, hogy úgy intézkedjenek, ahogy azt a legjobbnak tartották. Természetesen mindent annak érdekében fejtettek ki, hogy a legmélyrehatóbban megismerhessék a fiatalkorú egyéniségét, értelmi és erkölcsi fejlődését, a bűnözés okait, valamint a miliőt, amelyben a fiatalkorú élt. Tehát nem írhatta elő a jogszabály minden esetre nézve, hogy a fiatalkorúak bírája, hogyan ítélkezzen. Bizonyos helyzetek azonban feltételezték, hogy a bíró a legteljesebb nyomozást lefolytathatta. Különösen vidéken a megfelelő pártfogók hiánya indokolta, hogy a bíró mindent teljes körűen átlásson. Annak megindokolására vállalkozott Veress Béla, hogy nem a bűncselekmény súlyossága, hanem az egyes esetek körülményei indokolták a fiatalkorúak bírájának nyomozáshoz kapcsolódó tevékenységét. Arra a következetésre jutott, hogy nem minden nyomozást igénylő ügyben elengedhetetlen, hogy a fiatalkorúak bírája maga nyomozzon. Elégségesnek tartotta, hogy maga elé idézte a fiatalkorút a törvényes képviselőjével együtt. A többi nyomozati cselekményt elvégzésére 586

KEMÉNY – VERESS – BALPATAKY, 1914, 69–71.

244

utasítást adhatott a rendőrségnek illetve a pártfogónak. Kétségtelennek tartotta, hogy más eredményt érhettek el, ha a bíró a munka nagy részét mással végeztette el. 587 Ennek alátámasztására saját munkásságából hozott példát. Kiemelte, hogy alapos nyomozás hiányában az idézet esetben a fiatalkorúak nem nyíltak volna meg, és mint bíró nem lett volna abban a helyzetben, hogy megtalálja a helyes utat. A fentiek alapján Veress Béla megállapította, hogy a fiatalkorúak bíráját nem kötelezhették arra, hogy miként nyomozzon. Az Fb. végrehajtása nem bürokratikus munka. Mivel már „nem a régi bíró, hanem az új világ embere, aki nem megtorol, hanem nevel, javít. Az ő tevékenysége tehát a rendes büntető bíró tevékenységével össze nem mérhető. A fiatalkorúak bírája az egyéniség megismerésére törekszik és nagy körültekintéssel kell vizsgálnia, hogy a káros tényezők hatását miként szüntesse meg. Ellenőriznie kell intézkedéseinek hatását, társadalmi tevékenységet kell kifejtenie, hogy az intézmény iránt az érdeklődést felkeltse és a gyermekvédelem javára azt fenntartsa.”588 Mindezek eredményeként azt vizsgálták, hogy a nyomozás és bírák egyéb intézkedése az Fb. szellemében történt. Balpataky József fiatalkorúak bírája arra a gyakorlatban felmerült kérdésre keresett jogszabállyal alátámasztott magyarázott, hogy ki teljesíti az előzetes eljárást, ha a 15. életévét meghaladott fiatalkorú olyan bűncselekményt követett el, amelyre a törvény halál– vagy fegyházbüntetést állapított meg, és az ügyben felnőtt terhelt nem szerepelt. Az Fb. 56.§–ának 3. pontjának az 587

Betöréses lopásért került Veress Béla eljáró bíró elé két fiatalkorú, akiknek ügyében a nyomozást maga végezte. A fiatalkorúak tettüket beismerték, annak ellenére, hogy cselekményük elkövetésére bizonyíték nem állt rendelkezésre. Az eljárás során megállapította a bíró, hogy mindketten szófogadó, rendes fiúk, akik keresményükből még szüleiket is támogatták. Az alábbi módon járt el velük szemben – hatva lelkiismeretükre – a bíró: „Mikor kérdéseimre előadták, hogy tudják azt, hogy lopni bűn, és hogy azt a törvény is bünteti és ígéretet tettek arra, hogy többé nem bántják a másét, kérdeztem külön– külön tőlük mit gondolnak, mi volna most részükről a helyes cselekedet, mindkettő azt felelte, nem tudják. Erre elébük tártam, hogy az volna helyes, ha a lopott pénzt keresményükből (hetenként l–2 koronával) megtérítenék, hogy ez által érezzék könnyelműségük következményét, mire mindketten megígérték, hogy propozícióm szerint a kárt megtérítik és a hullatott könnyekből láttam, hogy ajánlatom elfogadása nemcsak a megbánást jelentette, hanem azt is, hogy tudatára jöttek annak az erkölcsi felfogásnak, hogy ami kárt okoztak, meg kell téríteniük.” In: KEMÉNY – VERESS – BALPATAKY, 1914, 70. 588 KEMÉNY – VERESS – BALPATAKY, 1914, 70.

245

egységes

értelmezése

nélkülözhetetlen

a

probléma

feloldásához.

A

gyakorlatban ugyanis két megoldás jelentkezett, amelyek lényegét Balpataky József összegezte. Az egyik nézet vitatta, hogy a fiatalkorúak törvényszéki tanácsa feladatát képezte az érdemleges határozat hozataláig fölmerülő összes teendők ellátása. Az állásfoglalók ezt az Fb. 56.§–ának 3. pontja, az 57.§, valamint a 91. és 92.§ alapján értelmezték. A másik nézet szerint az előzetes teendőket a BP.–ban meghatározott szervek végezték. Ennek megfelelően a nyomozást a királyi ügyészség rendelte el és vezette a nyomozás során felmerülő bírói teendőket, a vizsgálatot pedig a vizsgálóbíró teljesítette. Balpataky az utóbbi álláspontot fogadta el, amire az alábbi magyarázatot adta. A rendes bíróság hatáskörébe tartozó eljárást az Fb. 9. és 56.§.–ai jelölték meg. Annak szabályait pedig az 57.§.589 A szakasz második bekezdése meghatározta az Fb. rendelkezéseit, amelyek a rendes bírósági eljárásban különösen irányadók. Nem értelmezhették mindezt úgy, hogy a BP. szabályait csakis a bíróság alkalmazza, más hatóságot és közeget abból kirekesztettek.590 Tekintettel arra, hogy a bíróság esküdtszéki és törvényszéki ügyben hozott érdemi határozata legtöbbször nem nélkülözhette az eljárást megelőző vizsgálatot a BP. 103. és 565. §–ok alapján. Ennek előfeltétele, hogy a vádló a kellő adatokat előterjessze a BP. 104. §–ában foglaltak szerint, amelyeket csak nyomozás útján szerezhetett be. A királyi ügyészség az általa összegyűjtött adatokat a bíróság elé terjesztette a BP. 254. §–ának első bekezdése nyomán. Mindenki számára elfogadhatónak tekintette azt az állásfoglalást, hogy ha a rendes bíróság előtti ügyben a fiatalkorú felnőttel együtt követett el esküdtbíróság vagy törvényszék elé tartozó bűncselekményt, és a fiatalkorú ügye nem különíthető el (Fb. 9.§.), akkor az Fb. 56.§–ának 1. és 2. pontja esetében helye volt nyomozásnak és vizsgálatnak, amelyet a BP. szerint jogosított hatóságok és bíróságok teljesítettek. Az 56. §. 3. pontja591 ugyanakkor csak azokat az érdemleges teendőket utalta a fiatalkorúak

589

A rendes bíróság, ha fiatalkorú bűnügyében jár el, a BP. rendelkezéseit alkalmazza a jelen törvényből folyó eltérésekben. 590 KEMÉNY – VERESS – BALPATAKY, 1914, 71. 591 Ebben az esetben azonban az esküdtbíróság helyett is a fiatalkorúak törvényszéki tanácsa jár el.

246

törvényszéki tanácsához, amelyeket a BP. szerint az esküdtbíróság és a törvényszék, mint ítélőbíróság végezhette – a nyomozás és vizsgálat nem tartozott közéjük. Az 57.§. második bekezdése nem sorolta fel taxatíve, hogy az Fb.–ből melyik intézkedések léptek a BP. helyébe, hanem csak a legfontosabbak jelölte meg. Ezek között nem említették, hogy a rendes bírósági eljárásban nyomozásnak és vizsgálatnak helye nem volna. Balpataky

kiemelte

az

57.

§

miniszteri

indokolását,

amely

paragrafusonként megjelölte a rendes eljárásba beilleszthetőeket. Ezek alapján a fiatalkorúak bírájának a hatáskörébe eső bűncselekményekre vonatkozóan minden feljelentést nála tettek meg, az elfogottat vagy bekísértet elé állították. Tehát a nyomozást elrendelte, vezette, és az előzetes eljárásban a vizsgálóbíró jogai illették meg. A nyomozás megmaradt a királyi ügyészség kezében, azzal a különbséggel, hogy a fentiekben vázolt bizonyos esetekben a nyomozást a fiatalkorúak ügyésze vezette, mert az Fb. 60. §–ának 2. pontjához képest a vádat képviselte. A szükséges védő– és óvóintézkedések megtétele, megfigyelés, őrizetbe vétel, vagy más bírói teendő érdekében a királyi ügyészség a BP. 98.§–ának rendelkezése szerint vizsgálóbíróhoz, vagy a járásbírósághoz fordult.592

E) Magánvádló – főmagánvádló jogállása Boros Ervin a magánvádló jogállását vonta vizsgálat alá. Kétség merült fel ezzel kapcsolatosan – különösen az előzetes eljárás során. Az Fb. 22. §–ának szerkezete olyan értelmezésre adhatott alkalmat, hogy nem a 14. § szerinti feljelentésnek az áttételekor, hanem csak az előzetes eljárás befejezésekor köteles az ügyész a vád elvállalásáról nyilatkozni. A törvény a vádképviselet megtagadását ugyanis nem a 14. §–sal, hanem az előzetes eljárás befejezésére vonatkozó 22. §–sal kapcsolatosan tárgyalta. Ebben az értelmezésben, ha az

592

KEMÉNY – VERESS – BALPATAKY, 1914, 71.

247

ügyész az előzetes eljárásban közreműködött, valamint ha a 14. § szerinti és egyéb indítványokat tett, akkor az még nem a vád elvállalását jelentette.593 Boros véleménye, hogy ily bizonytalanság nem lehetett a törvény szándéka. Éppen ezért azt tanácsolta, hogy úgy értelmezzék, hogy az ügyész a feljelentés tárgyában tett minden indítványa – függetlenül attól, hogy nem is foglalja kifejezetten magába a vád elvállalását – a vád átvételével egyenlő.594 Az igazságügy miniszter rendeleti úton utasította a királyi ügyészeket, hogy minden ügyben – különösen a fiatalkorúakat érintőkben – tartózkodjanak a szükségtelen indítványok tételétől, a felesleges formalizmustól, valamint a terjedelmes írásbeliségtől. Arra is kötelezte a királyi ügyészséget, hogy a vád képviseletének megtagadása esetén, röviden indokolja, miért tagadta meg a vád képviseletét, illetve miért ejtette a vádat.595 Kovács Lajos is vizsgálata tárgyává tette a főmagánvádló jogkörét. Az Fb. 51. §–a az 50. §–ra hivatkozik, és azt rendelte, hogy ha a fiatalkorúak bírája a próbára bocsátás fenntartásával az 50. § értelmében intézkedett, akkor azt csak a próbára bocsátottal és a pártfogójával, valamint az ügyésszel közölte. Ezt a felvetést párhuzamba állították a BP. 41. § szerinti főmagánvád tárgyát képező esettel, amikor a próbára bocsátott csekély súlyú vétséget, vagy kihágást követett el, és a fiatalkorúak ügyésze a különösebb érdek hiányában a vád képviseletét nem vette át. Így az eljárás a főmagánvádra indult el. Mindezek által azt a kérdést vetették fel, hogy a főmagánvádlói jogkör mennyiben változott ezek függvényében. Az 51. § ugyanis nem említette a főmagánvádlót, hogy neki is tudomást kellett volna szereznie a folyamatban lévő ügy befejezéséről. Ez a jogszabályhely az intézkedés közlését zárta ki, de sajátos értelmezést adott az a tény hogy ezt a nevelő intézkedést csak véghatározatban tehették meg. Tehát a főmagánvádló az 50. § szerinti intézkedés ellen perorvoslattal nem élhetett, azonban ezt a jogát a 33. §. is korlátozta, vagyis nem fellebbezhetett, ha az ügyész nem jelentett be. 593

KÖRTVÉLYESSY – BOROS – HAJDÚ, 1914, 156. KÖRTVÉLYESSY – BOROS – HAJDÚ, 1914, 156. 595 A 67.581/1913. I.M számú igazságügyi miniszteri rendelet a fiatalkorúak bíróságáról szóló 1913. évi VII. tc. alkalmazásánál szem előtt tartandó irányelveket tárta a királyi ügyészségek elé. E rendelet V. pontjában foglaltakat Geszti Andor a tanulmányában elemezte. In: GESZTI, 1914, 51. 594

248

Hasonló kérdést boncolgatva, Boros Ervin előadta tanulmányában, hogy egy esetben találkozott azzal, hogy a fiatalkorúak ügyésze nyomban a feljelentés közlése után az Fb. 14. §–án alapuló indítványát úgy tette meg, hogy a vád képviseletét bizonyíték hiányában megtagadta. Nézete szerint nem járt el helyesen. Kétségtelennek tartotta, hogy a vádhatóságnak jogában állt a vád képviseletét megtagadni nemcsak az Fb. 22. §–a szerinti indítvánnyal, hanem már a feljelentés közlésekor is – közvádra és magánvádra üldözendő bűncselekmények eseteiben egyaránt. A bűnvádi eljárás előfeltételeinek hiánya (BP. 1. §.) már ez utóbbi esetben is fennforoghatott, pl. bűncselekmény nem volt vagy a magánindítvány hiányzott. Ezekben az esetekben Boros Ervin meggyőződése, hogy a vádhatóság helytelen döntést hozott – iratokat a bírósághoz visszaküldte. A BP.–nak hatályon kívül nem helyezett 42. §–a értelmében a sértettet értesítenie és esetleges folyamodásának határidejét bevárnia kellett volna. Úgy vélte, hogy a vádhatóságot az ejtette tévedésbe, hogy az Fb. 15. §–a értelmében a nyomozást a bíró rendelte el. A nyomozás elrendelése a vád képviselet elvállalásától teljesen különálló. Az nem a vádhatóságnak, hanem a bíróságnak a cselekménye, ahogy a járásbírósági eljárásban. Vagyis értesítette a sértettet, ha az ügyészségi megbízott a vádat nem vette át. Visszáságra az adhatott okot – az Fb. 8. §–a írta elő – hogy a járásbírósági eljárás szabályait alkalmazták a fiatalkorúak bírósága előtt. Boros álláspontja, hogy ezt a szakaszt nem értelmezhették a gyakorlatban kiterjesztően – a vádhatóság előtti eljárásra is vonatkozik. A fiatalkorúak ügyészének jogállását nem azonosíthatták az ügyészségi megbízott jogállásával. Az előbbit ugyanis kötötte a BP. 42–ának első bekezdése, valamint a sértettet nem foszthatták meg attól a jogától, hogy a sérelmes vádmegtagadás ellen a főügyészhez folyamodhasson. E jogának elvonásával a sértettnek az Fb. III. fejezete értelmében perorvoslata nem lett volna. Éppen ezért hangsúlyozta Boros azt, amikor az eljárást a 71. § 2. pontja alapján véghatározattal megszüntették, akkor a sértettet az Fb. 33. §–a értelmében perorvoslat nem illette meg.596 596

KOVÁCS, 1915, 382.

249

F) Perorvoslat Itt kapcsolódok ahhoz, hogy többen vizsgálat alá vonták a fiatalkorúak bűnügyeiben hozott véghatározatok elleni perorvoslati jogot. A fiatalkorúak bíróság eljárás lezárását követően a közvádló túlsúllyal jelent meg, a perorvoslatra jogosultak joga attól függött, hogy a királyi ügyész élt–e fellebbezéssel. Abban az esetben a másodfokon a fiatalkorúak törvényszéki tanácsa járt el, harmadfokon pedig a királyi ítélőtábla vizsgálta felül a határozatot a semmisségi panasz alapján. A törvény azonban nem rendelkezett egyértelműen arra az esetre, ha a véghatározatot a fiatalkorúak törvényszéki tanácsa hozta, bár természetes, hogy a fellebbviteli fórumként a királyi ítélőtábla jelentkezett. Zavart kelthetett, hogy nem rögzítették a jogszabályban, hogy a perorvoslatot fellebbezésnek

vagy

semmisségi

panasznak

tekintsék.

Látszólagos

ellentmondásnak tekintették – a fiatalkorúak bírája által első fokon elbírált ügyben a törvény kétfokú perorvoslatot engedett meg, míg a fiatalkorúak törvényszéki tanácsa előtti eljárást követően már csak egyfokút. Az utóbbi esetben ugyanis a fiatal vádlott perorvoslattal csak akkor élhetett, ha javító nevelésre ítélték. Társas bíróság hozta meg az elsőfokú határozatot, ezért azt az egyfokú perorvoslatot semmisségi panasznak tekintették. Tehát arra a végkövetkezetésre jutottak, hogy a büntető igazságszolgáltatás veszélyeztetése nem következett be azáltal, hogy a fiatalkorúak törvényszéki tanácsának illetékességébe tartozó ügyekben a királyi ítélőtábla végső fórumként határozott. A fiatal elkövetőkkel szembeni eljárás harmadik esetét képezte – amelynél a BP. rendelkezéseit tekintették irányadónak – amikor a fiatalkorúak bűnügyében felnőtt terhelt is megjelent és az elkülönítésre nem nyílt mód. Ilyen ügyekben a királyi ítélőtábla fellebbezés, míg a királyi Kúria semmisségi panasz – alapján vizsgálta felül a véghatározatot.597

597

UJFALUSSY, 1915, 49.

250

Boros Ervin összegezte, hogy a BP. szabályainak a fiatalkorúak bírósága előtti eljárásra „megfelelő” alkalmazása – az Fb. 8. §. szerint – a perrendi dogmatikának számos kérdését vetette felszínre, már a rövid gyakorlati munkát követően is. Feltételezte, hogy a jövőben előreláthatóan több hasonló jellegű probléma fog felmerülni, különösen a perorvoslatok tekintetében. Elsősorban ezt azzal magyarázta, hogy az Fb. III. fejezete azzal egyáltalán nem

intézkedett.

Ugyanakkor

a

jogegység

érdekében

megengedett

perorvoslatnál a törvény kifejezetten utalt a BP. rendelkezéseire. Azt az anomáliát is példaként hozta fel, hogy az Fb. 69. §–a esetében kiszabható pénzbüntetés ellen a vádlott – a BP. 33. §–a alapján – perorvoslattal nem élhetett.598 A korszak jogászai az Fb. törvény alkalmazásánál előforduló ellentmondó körülményeket vizsgálat alá vonták. A felmerült kérdések másodlagos jellegét támasztotta alá, hogy azok megválaszolására sem a törvény indokolása, sem a végrehajtási rendeletek nem tartalmaztak útmutatást. Így ezeknek a helytelen megoldásai több esetben az alapelvek helyes érvényesülését hiúsíthatták meg, mivel a gyakorlatban nem az alapelveken, nem a sarkalatos intézkedéseken akadtak meg a jogszabályt alkalmazók. A szakemberek fejtegetései megerősítették, hogy a fiatalkorúak bűnügyeiben a királyi igazságügy minisztérium feladatai között megjelent – az esetleges revízió útján – a gyakorlat egységessé tétele. A fiatalkorúak bíráit annak a nagy szervezetnek a középpontjába állították, amelyet az államhatalom a fiatalkorúak züllésének megakadályozására hozott létre.

598

KÖRTVÉLYESSY – BOROS – HAJDÚ, 1914, 156.

251

VI. A FIATALKORÚAK BŰNÖZÉSE A STATISZTIKAI ADATOK TÜKRÉBEN

Juventus ventus, az ifjúság szél – mondták a rómaiak. Az ifjúság forgószél jellege átfogó magatartásformaként értelmezhető. Az ifjúság egy részének antiszociális, bűnöző magatartása ősi keletű. Szókratész mintegy 2500 évvel ezelőtt korholta az athéni fiatalokat a fényűzés, és rossz magaviseletük miatt. A korai bűnözés egyes szerzők szerint az egyén jövőbeli bűnözését is meghatározza, és „hosszabb bűnözői életpályát” indíthat el. A felnőttkori viselkedés nem a fiatalkori magatartás megismétlődése, de folytatása lehet annak. A fiatalkorúak magaviselete pontosan nem jelezheti előre felnőttkoruk elérése után várhatóan tanúsított viselkedésüket, de támpontot nyújthat ahhoz. A fiatalkorúak büntetőjogi normaszegése ezért felnőttkori magatartásukat előre vetítheti. Mindezzel természetesen nem azt állítom, hogy a fiatalkorú bűnelkövetőből szükségszerűen válik felnőttkorú bűnöző, és azt sem lehet leszögezni, hogy aki fiatal korában törvénytisztelő volt, az élete folyamán mindvégig az marad. A fiatalkorú bűnözés azonban több életkori sajátosságnál. Feltételezhető, hogy aki fiatal korában már szembekerült a büntetőjogi normákkal, az felnőtt korban kevésbé fél megsérteni azokat. Ha valamely nemzet az elhagyatott és támaszra szoruló gyermekeket és fiatalkorúakat magukra hagyná, rajtuk is bebizonyosodna Lacassagne mondása:

„A

társadalomnak

olyan

bűntettesei

vannak,

aminőket

megérdemel.”599 Ahhoz, hogy meg tudjuk akadályozni a bűnöző életvitel kialakulását, idejében fel kell ismerni az antiszociális tendenciákat. A társadalmi normák elsajátításának elsődleges színtere a család, ahol az ember a viselkedés alapvető szabályait, s így a büntetőjogi normák tiszteletben tartását is 599

VAVRÓ, 1985, 48.

252

elsajátítja. A fiatalok társadalomba való beilleszkedését pedig segíteni kell az iskola, a gyermek– és ifjúságvédelmi intézetek közreműködése által is. A bűnügyi statisztika képet ad arról, hogy a kriminalitás milyen irányba változik és milyen a jellege. A kimutatások adatai rávilágítanak, hogy kedvezőbb vagy kedvezőtlen irányú a változás, valamint arra is, hogy belátható időn belül remélhető–e a veszélyesebb, vagy nagyobb jogsértést okozó büntetendő cselekmények számának a csökkenése. Ezek a kérdések nem csak a jogászt és a statisztikust érdeklik. A törvényhozás és igazságügyi igazgatás irányítói, gyakorlati törvénykezés területén dolgozók, valamint a közügyek minden munkása – mivel állami, társadalmi életünk javításán közreműködnek – meríthet a bűnügyi statisztika adataiból.600 A számok próbakőként feltárják, hogy a hatályban lévő büntetőjogi és büntetőeljárási

szabályok

megfelelnek–e

az

igazságszolgáltatás

követelményeinek, az adott állam különleges viszonyainak. Kifejezésre jutnak az adatokból a társadalmi bajok, valamint a büntetendő cselekmények okai és tényezői. Előrevetítik, hogy az állam és a társadalom mely intézkedései szükségesek annak érdekében, hogy megelőzzék a büntetendő cselekmények elkövetését, és csökkentsék a bűntettek számát.601 Megbizható adatokkal hazánkban a statisztika a 19. század harmadik évtizedében jelentkezett.602 A vizsgált korszakban a büntetőjog elméleti művelői, törvényelőkészítők, kriminológusok munkáját nagyban elősegítette, hogy a magyar királyi Központi Statisztikai Hivatal igazagatója, dr. Vargha Gyula miniszteri tanácsos a hazai bűnügyi statisztika 1904 – 1908. évre vonatkozó – öt éves – adatait feldolgoztatta és közlemény alakjában közzétette.603

600

BALOGH, 1911, 21–23. Magyarországon csak 1873–tól kezdődően állnak rendelkezésre feldolgozható adatok. A bűnügyi statisztika hazai képviselői sorából Konek Sándor egyetemi tanár és Jekelfalussy József, az Országos Statisztikai Hivatal volt igazgatója és dr. Földes Béla emelkedett ki, azonban nagyszabású munkáik megbizhatatlanok voltak. A bűnügy statisztikája 1889–ből, Statisztikai előadások I. 1904–ben, II. rész pedig 1905–ben jelent meg. 602 Az 1840. évi V. tc. értelmében a magyar országgyűlés Országos Választmányt küldött ki a büntető és javító rendszer kidolgozására. Ennek jegyében a börtönben letartóztatott rabokat hivatalosan összeírták. 603 A magyar szent korona országainak bűnügyi statisztikája az 1904–1908. évekről. című kötet 235 oldalas táblázatokat, 4 grafikai téképet tartalmazott. 601

253

Konek Sándor adatai nyomán 1854–1856–ban – amikor hazánkban a működő bíróságok az osztrák törvényeket alkalmazták – a húsz éven aluli elitéltek számát öt évi átlagban 2373 főben határozta meg. Ezzel szemben 1908–ban a királyi bíróságok összesen 23.688. fő 21 éven aluli fiatalkorút ítéltek el bűntett és vétség miatt. Az adatok aggasztónak mutatkoztak, a fiatalkorú bűntettesek számának nagy növekedését támasztották alá.604 A

bűnügyi

statisztika

adataiból

társadalmunk

viszonyaira

általános

következtetést vonhatunk le, valamint előre jelzés érkezik a büntetőtörvény– előkészítők számára új javaslataik kidolgozásához. A törvényhozásunk, büntetőjogászok társadalmi viszonyaink tanulmányozásával hiteles képet nyerhetnek a hazai kriminalitás fejlődéséről. Mindebből

következik,

hogy

a

Csemegi–kódex

elzárkózott

a

fiatalkorúak különleges büntetőjogi szabályozásának bevezetésétől, mivel a fiatalkorúak bűnözése a kódex megalkotásának időszakában nem volt jelentős társadalmi probléma.605 A statisztikai adatok ezt támasztják alá: 1881 – 1885 között a 16 éven aluliak részvételi aránya az összkriminalitásban csupán 1,2 %, 1891 – 1895. években pedig kis mértékben emelkedett az arány – 1,9 %–ra. 1885–től 1889–ig az aszódi nevelőintézetbe – amely egyedüli ilyen intézet az országban – 119 fiatalkorút utaltak, vagyis a bűnöző fiatalkorúak 3,1 %–át.606 A világ elé Németország mutatott példát – az érett korú koldusok és csavargók foglalkoztatását tekintve. Bevezették a dologházat, ahol a szükségnek megfelelő ideig hasznos munkákra szoktatták a lakókat, akik megtanulták saját munkájukkal fenntartani magukat. Létrehozták a már 2000–nél több személynek

ideiglenes

menhelyet

nyújtó

állomásokat

(Naturalverpflegsstationen), ahol éjjeli szállást, vacsorát és reggelit adtak.607 Hazánkban is fennállt a kor jellegzetes vonása, hogy a gyermekek korán értek. A művelt osztályoknál ezt előidézte a ferde nevelés, a fegyelem lazulása. 604

BALOGH, 1911, 25. SZABÓ, 1961, 14. 606 Statisztikai Évkönyv 1895. 456. 607 Ennek fejében, három órán át fát vágtak és követ törtek. Munkájuk értéke évi 65.000 márkát képviselt, míg 1.600.000 márka kiadást jelentettek az államnak. Olaszországban Bosco, katolikus szerzetes honosította meg a nevelő–intézetet az ún. oratoire–t. Németország egy lelkes katolikus papnak köszönhette az ideiglenes menhely intézményét. 605

254

A csavargás és koldulás növekedését gyorsította, hogy a városi népesség feltűnően szaporodott a falusi népesség számának a rovására. A városban a nagy szaporodás miatt nehéz a megélhetés, gyakran lehetetlenné vált a gyermekek eltartása és nevelése. Az ipari gócpontokon a munkás–tömegekben hiányzott a vallásos és az erkölcsös nevelés, valamint a munkaadó és a munkás közti családias viszony összes előnyei.608 Nagyiványi megítélése szerint ifjúság erkölcsi bomlásának ez az egyik lényeges oka. A bűnök elszaporodásának megelőzőse érdekében a társadalom foglalkozott az ifjúság sorsával, különösen a szülők, tanfelügyelők, lelkészek és tanítók segítsége által.609 A csavargás és koldulás további okait Nagyiványi a következőkben látta: a szülők elkergették, elhagyták gyermeküket és utcára került, vagy a szülők nem bírtak a gyermekekkel. Az ilyen gyermek hajlamánál és a szükségnél fogva – a közönséges lopástól a gyilkosságig – összes bűncselekményeket elkövethet.610 A csavargásnak leggyakoribb oka az első nevelés bűnös volta. A csavargó és koldus apa gyermekei természetszerűen csavargókká és koldusokká lesznek. Ezeket a gyermeket el kellett távolítani a káros mintától, és a mentés intézetében nevelni.611 Nagyiványi elemezte a francia statisztika alapján, hogy hogyan befolyásolta a gyermekek jövőjét a szüleik helyzete. Franciaország Seine départementjaban levő intézetekbe 1891–ben felvett 584 gyermek sorsát elemezve az alábbiakat állapította meg. Az intézetben nevelkedett gyermekek közül: a) szegény, de tisztességes szülőktől…………………………………275 b) érdemetlen szülőktől………………………………………………. 80 c) eltűnt szülőktől………………………………………………………42 d) tisztességes szülőktől………………………………………………158 608

NAGYIVÁNYI, 1896, 221. A fiatalkorú bűnözők légiójával megbirkózni és a jövő bűntetteseinek számát apasztani célozták, akkor Gáthy szükségesnek tartotta „a házasság társadalom fenntartó intézményének a tiszta erkölcs magaslatára emelését”. Elsősorban a törvénytelen gyermekeket látta a züllés útjain. In: GÁTHY, 1913, 214–217. 610 Finkey Ferenc tudományos munkássága során foglalkozott a csavargók és a koldusok helyzetével, In: KOPP, 1995, 148–149. 611 NAGYIVÁNYI, 1896, 222. 609

255

e) elhalt szülőktől………………………………………………………29 Összes gyermek:……….………

584

Intézeti gyermekeknek kétharmad része fiú és egy harmadrész leány. Nagyiványi az iszákosságot is a csavargás és a koldulás egyik forrásának tekintette. Az iszákos szülő gyermeke szellemi, erkölcsi és pszichológiai bajokat örökölt szüleitől. Kimutatta dr. Howe, hogy az általa megfigyelt 300 ilyen beteg közül, 145–nek egy vagy mindkét szülője iszákos volt. Ugyanazt tapasztalta dr. A. Hitchel, dr. Richardson és más amerikai és brit szaktekintélyek. Dr. Fletcher Beach vizsgálata szerint 430 eset analízise azt mutatta ki, hogy a gyengeelméjű gyermekek 31.6 %–a iszákos szülőktől származott. Nagy veszélyt jelentett, hogy nőiszákosok jelentős számban szaporodtak.612 A gyermekek sokasága tartozott a súlyos bűntettesek közé, példaként emelte ki Nagyiványi az alábbiakat: az egyik bele döfte a kést pajtása vagy gazdája hasába, a másik ősszel, mikor tele voltak a csűrök gabonával, felgyújtotta az egész falut, a harmadik köveket rakott a vasúti sínek alá. A fiatalkorú és a nagykorú hasonló cselekedetei között az a lényeges különbség, hogy aljasságát nem támogatta az élet tapasztalata, nem azért követte el a bűnöket, mert akarta, tudta, mit cselekszik, hanem a düh, a bánat, a szenvedély és a kíváncsiság unszolták a cselekményre.613 A gyermekek erkölcsi felelőssége elengedhetetlen, elsősorban az egyház, a család, az iskola és az élet segíthette megvédeni tőlük a társadalmat. Nagyiványi miközben a megmentés intézményeit tárgyalta, kitért a veszély nagyságára. A világ legelső nemzetei közül hármat emelt ki, ahol a gyermekek által elkövetett cselekmények, már a büntetőjog körébe estek, és ezeknek a száma egyre csak nőtt. A) Franciaország kormánya a század eleje óta jegyeztette a bűnesetek miatti feljelentések és elítélések számát. 1825 óta pedig közzé is tette az igazságügy miniszternek vonatkozó jelentését. 1899. év végén jelent meg az 1896–ról szóló „Compte Général de l'Administration de la Justice 612 613

NAGYIVÁNYI, 1896, 223. NAGYIVÁNYI, 1896, 225.

256

Criminelle en France”, amelyet Lebret miniszter terjesztett az elnök elé. A terjedelmes és a büntető jogszolgáltatás minden ágára kiterjedő rendszeres jelentésből a következő adatokat nyertük. Franciaországban a tizenhat évet meg nem haladott bűntettesek száma 1826– ban csak 2753, 1850–ben 4731, 1881–ben már 6357–re emelkedett; a hivatalos statisztikai kimutatás szerint 1896–ra meghaladta a 7000–et. Ugyanakkor az 1886. évi népszámlálástól az 1891. évi népszámlálásig a francia gyermekek száma 226.000–rel apadt. A tizenhat és huszonegy év közti fiatal bűntettesek száma 1840. előtt évenként nem haladta meg a 8000–et, holott 1896–ban számuk már 31.000 fölé emelkedett.614 Az esküdtbíróság előtt 1866–ban 776, 1886–ban 668, 1876–ban 851, 1896– ban 572 fiatalkorú vádlott állt. Az ún. correctionális bíróságok elé összesen 230.368 vádlott került, 200.658 egyén vétséggel, 29.710 kihágással terhelve. Egy évnél hosszabbra ítéltek 3513, rövidebb időtartamra 120.641, pénzbüntetéssel sújtatott 98.673 egyén, javítóintézetbe utaltak 1438 fiatalkorút, köztük 1335 egy évnél hosszabb időre, míg 3661 tizenhat éven alulit pedig szülőinek adtak vissza.615 B) Poroszországban 1878. október 1–től 1892. március 31–ig 20.080 veszélyes állapotban talált gyermek magánintézetekben és családoknál való elhelyezéséről gondoskodtak. Már 1893. március 31–én 18.840 gyermeket kényszernevelésbe átadtak, tehát 9 %–os az emelkedés. Poroszország kiadott négy év alatt 14.730,527 márkát az elhagyatott gyermekei nevelésére, ehhez az összeghez az állam 7.351,669 márkával járult hozzá. A családoknál elhelyezett minden gyermek 46 márka és 7 fillérbe került átlagban egy éven át, ugyanakkor az intézetekben elhelyezettekért fejenként 143 márkát és 10 fillért fizettek.616 A porosz statisztika korabeli kimutatása javulást mutatott a fiatalkorú bűntettesek számadatai vonatkozásában. Az elitéltek száma 1903–ban 30.088, 614

Henry Joly. Le Figaro, 1895. április 19. száma. Nagyiványi Fekete Gyula fordítása nyomán: NAGYIVÁNYI 1893, NAGYIVÁNYI, 1896. 615 A franczia bünügyi statisztika 1896–ban. Jogtudományi Közlöny, 1900. 28. sz. 214. 616 Révue pénitentiaire. 1893. 3. száma. Nagyiványi Fekete Gyula fordítása nyomán: NAGYIVÁNYI 1893, NAGYIVÁNYI, 1896.

257

ezzel szemben az ezt megelőző négy évi időszakra az adatok emelkedést tükröztek: 1899–ben 27.820 volt, míg 1902–ben 31.002–re nőtt. A kedvező fordulatot az elhagyatott gyermekekről szóló törvénynek tulajdonították.617 C) Az amerikai unió államaiban 1825 óta 200.000 fiút és leányt vettek fel a javítóházak és a nevelőintézetek oltalmába. 1896–ban 14.000 szerencsétlen viszonyok közt levő ifjú kapott ily intézetekben szellem–erkölcsi és pszichikai fejlesztést.618 A népesség 25 %–kal, a fiatalkorú bűntettesek száma 29 %–kal emelkedett. Nagyiványi megállapított, hogy annak ellenére, hogy a műveltség és szabadság dicső korában éltek, amikor a szerencsétlenek nevelésével közel 1600 férfi és nő foglalkozott, mégis a társadalmak szégyenfoltját képezték az elhagyatott gyermekek nagy tömege.619 A magyar szakférfiakat is meggyőzte az új reformeszme, különösen pedig a statisztikai adatok elrettentő képe, amely bizonyította, hogy évről–évre egyre több fiatalkorú elkövető jelentkezett. A királyi bíróságok által tárgyalt ügyekben 16 éven aluli fiatalkorú elkövetők száma nemek szerinti bontásban az alábbiak szerint alakult.

1. sz. táblázat A fiatalkorú elítéltek száma 1896–1907. között nemek szerinti bontás alapján Elítélt fiatalkorúak száma Év

Férfi

Nő

1896 1593

312

1906 3351

522

1907 5052

806

Forrás: GERŐCZ, 1912, 68.

617

Nemzetközi Szemle. Jogtudományi Közlöny, 1905. 24. sz. 204. John T. Mallatieu beszéde a 21. nemzeti gyűlésen 1894–ben. Nagyiványi Fekete Gyula fordítása nyomán: NAGYIVÁNYI 1893, NAGYIVÁNYI, 1896. 619 NAGYIVÁNYI, 1896, 217. 618

258

Megállapítható, hogy1896–ban még csak összesen 1902 elkövető fiatalkorú, 1907–re ötszörösére nőtt a számuk. A számok is bizonyítják, hogy maradandó reformra volt szükség, amelyet a büntető novella igyekezett megoldani. A századfordulót követően a fiatalkori bűnözés drámai változáson ment át, ahogy azt Angyal Pál is megállapította, néhány évtized leforgása alatt közel 100 %–kal emelkedett a züllött és bűntettes fiatalkorúak száma. A bűnügyi statisztikai adatok alapján vizsgálták a fiatalkorúak részvételének alakulását a közvádas bűncselekmények elkövetésében: 1904–ben 16,6 %, 1905–ben 16,4 %, 1906–ban 16,1 %, 1907–ben 16,4 %.620 Ezek a kedvezőtlen adatok reformot sürgettek. Széles körű kriminológiai és szociológiai kutatások kezdődtek, céljuk a büntetőjogi szabályok megváltoztatása. A büntetési statisztika szolgáltatott legyőzhetetlen bizonyítékot, hogy a fiatal bűntettesek között a legnagyobb fokú a kriminalitás 1906–ban: 30.792 fiatalkorú bűntettes közül a 16. életévét nem töltötte be 3873, valamint 17–19 éves volt 16.439; az összes bűntettek és vétségek miatt elítéltek száma a becsületsértés vétségének kivételével 77.828; ezek közül visszaesőnek bizonyult 12.019, vagyis 15.5%. Ha ezt az arányszámot a fiatal visszaesők számához viszonyítjuk, azt tapasztaljuk, hogy ezzel 15.5% általános arányszámmal szemben áll a fiatal visszaesőknek 13.8% arányszáma; vagyis ez kétségtelenül alátámasztotta, hogy a visszaesés veszedelme legjobban a fiatal bűntetteseket fenyegeti.621 Az I. Büntető novella által bevezetett új büntetési rendszer már nem megtorlással, hanem neveléssel igyekezett megfékezni a bűnözést, már humánusabb bánásmódot jelentett a fiatalkorúakra nézve. Lehetőséget adott az uralkodó rendszernek, hogy a szembekerülőket tiszteletre és lojalitásra nevelhesse.622 Az új rendszer hatékonysága jól látható a következő táblázatból, amely a visszaesők számának változását mutatja be:

620

SZABÓ, 1961, 38. KN. 1908. XIX. 285. 622 VÍGH, 1964, 43. 621

259

2. sz. táblázat A fiatalkorú visszaesők száma és aránya 1910–1913. A fiatalkorú visszaesők aránya Év száma

fiatalkorú

valamennyi elítélt

elítéltek

%–ában

%–ában 1910

481

8,3

4,5

1911

478

5,9

4,2

1912

429

5,0

3,8

1913

392

4,5

3,5

Forrás: Magyar Statisztikai Közlemények 59. k.

A táblázatban szereplő adatok alapján világosan kiderül, hogy a visszaesők száma csökkenő tendenciát mutat, ezzel jelezve számunkra az I. Büntető novella kedvező hatását. Az új büntetőjogi berendezkedésnek alig volt hatása a fiatalkorúak bűnözésének egészére. Nem oldotta meg a társadalmi problémákat, mint ahogy a reformmozgalmak hívei azt remélték. Ezt mutatja be a következő táblázat.623 A 3. számú táblázat adataiból kitűnik, hogy a századfordulót követően a bűnözés tendenciája növekedést mutat. Az 1909. és 1910. évben csökkenés fedezhető fel, ez elsősorban csak az ítélkezés enyhülésének tudható be, valamint annak, hogy bevezették a próbára bocsátás intézményét. 1908. július elsejétől a fiatalkorúak kihágási ügyeiben ítélkező központosított rendőrbíróság 1007 ügyben járt el. Túlnyomó részben felmentő ítéleteket hozott. Pénzbüntetést a bíróság egyáltalán nem szabott ki, elzárást is mindösszesen csak 8 esetben mondott ki, és csak a 15. életéven felüliekre. Ezeket a megrögzött csavargókat ugyanis koruknál fogva a menhelyek már nem vették fel. 623

VÍGH, 1964, 48.

260

3. sz. táblázat A fiatalkorú elítéltek száma 1904–1912 között A fiatalkorú elítéltek Év száma 1904 1905 1906 1907 1908 1909 1910 1911 1912

7592 8665 8600 8620 8830 7759 8366 8858 9366

aránya az összes elítéltek %–ában 6,7 6,8 6,5 6,8 6,8 6,4 5,2 7,1 7,3

Forrás: Statisztikai Közlemények 59. k.624

A kihágási eljárás alá vontak közül, akiket felmentettek a rendőri gyermekbíróság vagy a menhelyeknek, összesen 262 főt, vagy a hozzátartozóknak, összesen 737 főt adott át. Vizsgálták, hogy milyen jellegűek voltak az elkövetett kihágások. Megállapították, hogy 50 %–ban a csavargás, 5%–ban koldulás, 45%–ban egyéb kihágások miatt kerültek a hatóság elé az ifjak. A leggyakrabban a Kbtk. 80., 115. és 118. §–aiba és a házalási rendelkezésekbe ütköztek. A kihágás miatt feleletre vont gyermekek 94 %–a fiú, 6 %–a leány volt. A 15 éven felüli fiatalkorúak összes eljárás alá vontak 25 %–át tették ki. Viszonylag nagy számban szerepelt a felmentés, ugyanis az anyagi büntetések következetes mellőzősénél a kihágási gyermekbíróság – a Kbtk. 12. § intézkedéséhez képest – a Btk. 84. §–ban szabályozott szükséges belátás hiányát vették alapul. A kapitányság elé került fiatalkorúak értelmi és erkölcsi fejlettsége kevés kivételtől eltekintve, nagyon alacsony színvonalon állt.

624

A magyar birodalom bűnügyi statisztikája az 1909–1913. évekről / szerk. és kiad. a Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal. Bp., Pesti Könyvnyomda, 1919. VIII, 176 , 241. (Magyar statisztikai közlemények; Új s. 59. köt.)

261

A belátási hiányuk konstatálásához különösebb megfigyelésre nem volt szükség. Feltételezték, hogy a züllésre vezető úton összekeveredett a jó és rossz fogalma, miközben az értelmi bénulás és erkölcsi érzéketlenség is megjelent. A züllött fiatalkorúak között aránylag sok volt az abnormis, valamint elég nagy számmal idióta. Egyesek ezek közül gyermekkorúkban súlyosabb betegségen estek át, túlnyomó részüknek legalább egyik szülője alkoholista. Az eljárások során leszűrték, hogy a szervezetbeli abnormitásokkal, pathologikus elemekkel függhetett össze – sok fiatalkorú szertelen beteges hazudozási hajlama. Egyesek fantasztikus meséket találtak ki apjukról, anyjukról, honnan jöttek, hová mennek. A züllésnek indult gyermekek legnagyobb részénél a problémákat azonban a gyermek kedvezőtlen életkörülményei és életviszonyai adták, vagyis a szerencsétlen szociális miliője, amelyben élt. Tömegesen a nyomortanyákról kerültek elő. Megállapítást nyert az eljárások menetén, hogy sok esetben a gyermek – saját sorsának alakulásáért – szüleit tette felelőssé.625 A tárgyalásokon kihívón, dacosan néztek az anyjukra, vagy megesett, hogy a tárgyaló tisztviselőnek kellett megakadályoznia, hogy az anyját saját gyermeke a legalávalóbb szavakkal ne illesse. A züllött gyermekek száma növekedett a lakásnyomor által. Sokféle gyermek egymásra káros hatást gyakorolt – ha még ép lelkű volt is – a sok züllött pajtás elrontotta. A pajtás sajátos fogalommá vált, különösen akkor, amikor nem egy gyermek viselkedésének okait keresték. Előfordult, hogy a gyermek sírva könyörgött a rendőrségen annak érdekében, hogy vitessék el Pestről, mert ott nem tud megjavulni. A rossz cimborák elcsábították, mert ha nem tartott velük, kigúnyolták, sőt hamisan bevádolták, megverték, vagy megkéselték. A züllésnek indult gyermekek között nagy számban szerepeltek a törvénytelen gyermekek. Hiányos lett volna az adott vázlat, ha meg nem emlékeztek volna a Nick Carter fajta detektívregényeknek, a mozik rablóüldözési jeleneteinek a gyermekfantáziára érvényesülő ártalmas hatásáról. A kalandvágyat tüzelték 625

Különfélék. A gyermekek kriminalitásáról. Jogtudományi közlöny, 1909. 22. sz. 198–199.

262

fel, például ezeknek a hatására a főváros utcáin gyakorta láthattak még rablóüldözéseket is. Ezt alátámasztotta, hogy körülbelül 30 flobert pisztoly került a rendőrség gyermekbíróságához, amelyeket gyermekektől vettek el.626 Az éles bírálók megállapították, hogy a klasszikus büntetőjog, sőt a Büntető novella büntetési rendszere sem hozta meg a hozzá fűzött reményeket. Ezt támasztja alá a következő táblázat adatai is. Ha 1911. és 1939. évek között az 10000 főnyi azonos korú népességhez viszonyítjuk a fiatalkorú bűntettesek számát, akkor azt látjuk, hogy a fiatalkorúak kriminalitása fokozatosan nőtt. Igaz a 12 és 17 éves népesség száma a vizsgált időszakban csökkent, azonban 1911–ben még csak 37,8 % volt, 1939–re már csaknem duplájára emelkedett az ilyen korú elkövetők száma az 1000 főnyi népességhez viszonyítva. Így megállapíthatjuk, hogy a fiatalkorú bűnözés folyton növekvő tendenciája jellemző 1911 és 1939 közötti időszakban.

4. sz. ábra A jogerősen elítélt fiatalkorúak száma 1911–1939. között Elítélt fiatalkorúak Év

12 – 17

száma

népesség

1000 főnyi népességre számítva

1911 2343284 8858

37,8

1921 1054010 7197

68,3

1930 754579

4995

66,2

1939 1031796 7562

73,3

Forrás: Statisztikai Évkönyv 1940. 40.

Jakabbfy Elemér képviselő természetesnek találta, hogy mivel „az ember alapjában véve konzervatív lény”, ezért, mint minden radikális kezdésnek, úgy ennek a javaslatnak, valamint már a büntetőnovellában lefektetett gondolatnak is megvannak a bizalmatlan ellenzői. Ezen bíráló személyek felvetették azt, hogy, egyrészt amióta a kriminalisztika terére a humánus felfogás belekerült,

626

Különfélék. A gyermekek kriminalitásáról. Jogtudományi közlöny, 1909. 22. sz. 198–199.

263

azóta az elkövetők száma szaporodott. Másrészt, amióta büntetőnovellánk a fiatalkorúakkal szemben különböző, eddig még ismeretlen eljárásokat, intézkedéseket, büntetéseket tett lehetővé, azóta a fiatal bűnözők száma is növekedett. Azonban felhívta a figyelmet arra, hogy a büntető jogunk már a büntető novella életbelépése óta rendelkezett statisztikai adatokkal, valamint a novella alapján vált ismerté, hogy az egyes bíróságok milyen büntetéssel sújtották a fiatalkorú bűnözőket. A következő ábrák érzékeltetik, hogy a büntető novella nyomán a fiatalkorú elkövetőkkel szemben a bíróságok túlnyomó részt – a statisztikai adatok nyomán egyértelműen megállapítható, hogy a járásbíróságok az elkövetők 85%–ára, míg a törvényszékek azok 65%–ára – javítást, nevelést szolgáló büntetést szabtak ki.

Forrás: 1911. évi statisztikai adatok. KN 1908. XIX. 437. 41.627

Jakabffy képviselő számadatokkal támasztotta alá azt, hogy korának bíróságai a gyakorlati életbe már beépítették azt az új elvet, hogy a fiatalkorúak

627

A királyi járásbíróságok az 1911–ben összesen 4884 fiatalkorút sújtottak büntetéssel, ebből 72%–át dorgálásra, 7%–át próbára bocsátásra, 6%–át javító nevelésre, 10%–át 1–15 napig terjedő, míg 5%–át ennél hosszabb tartamú szabadságvesztésre ítélték. A királyi törvényszékek pedig 3974 fiatalkorút sújtottak büntetéssel, mely 46%–át dorgálásra, 8%–át próbára bocsátásra, 11%–át javító nevelésre, 8%–át 1–15 napig, míg 5%–át ennél hosszabb tartamú szabadságvesztésre ítélték.

264

bűncselekményét nem megtorolni, vagy a fiatalkorúakat nem elrettenteni kell, hanem lehetőleg meg kell javítani.628 Ugyanakkor arra a következtetésre is jutott, hogy az új intézményt, a próbára bocsátást nem szívesen alkalmazták, tekintve azt, hogy amíg a járásbíróságok 72 fő fiatal bűnözőt ítéltek dorgálásra, addig csak 7 főt bocsátottak próbára. Abban látta ennek a magyarázatát, hogy ismerve különösen a vidéki bíróságoknál teremtett lehetőségeket,

még

az

ítéletben

meghozott

próbára

bocsátást,

már

foganatosításának gyakorlati életben történő ellenőrzését nem tudták véghezvinni. Mindezekért a javaslat előnyét már abban is látta, hogy ez az új jogszabály képes lehet előmozdítani a dorgálás és a próbára bocsátás intézményének szélesebb körben történő alkalmazását. A közvélekedés szerint a gyermek– és fiatalkori bűnözés azonban egyre inkább veszélyesebbé, támadóbbá vált. Az is tény, hogy a fiatalkori bűnözést elsősorban a vagyon elleni bűncselekmények jellemezték. A fejlett államok döntő többségében a fiatalkorú bűnözés csökkent vagy legalábbis stagnál. Aggodalmaink azonban mégsem alaptalanok.629 A fiatalkori bűnözés tendencia jellegű csökkenése csak általános kép. Az általában csökkenő kép nem terjedt ki a bűnözés minden ágára. A vagyon elleni bűntettek körében például nőtt a fiatalkorúak részvételi aránya.

628 629

KN. 1913. XVIII. 437. 41. HUSZÁR, 1964, 140.

265

ÖSSZEGZÉS Az első büntető novella megalkotásának előzményeit és hatását elemezve a tanulmányozás középpontjába az új büntetőjogi irányok eszméi közül az egyik legfontosabbat, a fiatalkorúakkal való modern elbánást állítottam. Az egyéniesítés, a javítás és a megelőzés elveinek érvényesülése által valósult meg a speciális életkorú elkövetők új büntetőjogi megítélése. Nem volt egyetértés a korabeli büntető törvénykönyvünk fogadtatását tekintve. A Csemegi–kódexnek a hatályba lépésétől kezdődően támadói és védelmezői is szép számban akadtak. Elsősorban a klasszikus iskola hívei vették pártfogás alá, ugyanakkor támadói között első helyre a büntetőjog új törekvéseit képviselők kerültek. A fentieknél fogva még az új büntetőjogi kodifikáció során is parlamenti viták kerekedtek. A képviselőház tagjai sorából Visontai Soma emelkedik ki, aki a magyar hagyományokat követő normának tekintette az első Btk.–t, mivel annak megalkotásában is kiváló jogászok működtek közre. Elfogadta ugyanakkor, hogy az idő múlásának tudható be, hogy sok részében módosításra szorul. Felszólalásában következetesen kiállt a törvénykönyv és jogalkotói mellett. Meglátása, hogy a büntetőjogban, a politikai életben, vagy ép a társadalomban végbement változásokért – amelyek akár negatív irányúak – nem lehetett kifejezetten csak ezt a normát felelőssé tenni. Nagy Emil szócsatát vívott társával, ép ezeknek a véleményeknek a megcáfolására kemény bírálatnak adott hangot beszédében. A reformmozgalom élharcosa, Balogh Jenő a kódex fiatalkorúakra vonatkozó szabályait igazságtalannak és célszerűtlennek tartotta. Kiemelést érdemel, hogy az első büntető törvényünk rendelkezései nem voltak elfogadhatóak a fiatalkorú bűnözőkre, akiket túl szigorúan és nem megfelelő eszközökkel büntették. A jogalkalmazók felismerték, hogy kedvező normákká alakításuk elodázhatatlan feladat. Mindezt, az új büntetőjogi irányoknak megfelelően vitték véghez, amelyek elsősorban a büntetőjog egyik legszebb eszméjét, a bűntettesek megjavítását karolták fel. A modern eszmék képviselői

266

azonban ezeken túl a még bűnbe nem esett, de már a lejtőn lévő, leendő bűnös megmentését, vagyis a kriminalitás megelőzősét és csökkentését is célul tűzték ki. A fentieknél fogva a reformgondolatok a fiatal bűnözők nevelését tekintették elsődlegesnek. Amennyiben okvetlenül szükséges a megtorlást is engedélyezték, ugyanis az az álláspont bontakozott ki, hogy nagy részük erkölcsileg megmenthető és visszaadható a tisztességes életnek. Ez az új eszme körülbelül 30 év alatt hódította meg a tudományos világot és a gyakorlat embereit. Több helyen meghonosodott. Az első helyen emelték ki Észak–Amerika intézményeit, amelyek sorát hazánkban is fellelhettük. Anglia és

Németalföld

is

az

élen

járt

ugyanezeknek

a

reformoknak

a

megvalósításában. Finkey Ferenc 1911–ben az Egyesült Államokban tett tanulmányi útjáról hazatérve

megállapította

–

büntetőjogunkba

beillesztett

–

új

reformintézményeink helyességét és gyakorlatiasságát. E tekintetben vizsgálta a próbára bocsátás, a fiatalok bírósága, a javító nevelőintézetek új szervezetét, amelyeket részben egyenest Észak–Amerikából ültettünk át, részben az ottani minták figyelembevételével reformáltunk. Ezek jelentőségét elsősorban az adja, hogy a magyar és az észak–amerikai büntetőjog rokonságát megteremtették. A Juvenile Court, azaz a fiatalkorúak bírósága Finkey szemében rendkívül előremutató példát jelentett. Az észak–amerikai büntetőjog legbecsesebb és sokáig maradandó érdemének tartotta, különösen azért, mert a fiatalkorúakkal való büntetőjogi elbánást teljesen új alapokra fektette. Fontosnak tartom megállapítani, hogy ezek – a külhoni törvényhozás által ebben a témában – etalonként megalkotott jogi normák mind a magyar törvényhozásra, mind a magyar társadalomra, és nem utolsó sorban a büntető igazságszolgáltatásunkra jelentős hatást gyakoroltak. A bennük megjelenő új eszméket a hazai viszonyokhoz alkalmazták és a sajátos követelményeinkhez mérten tovább is fejlesztették. A várt eredmény nem maradt el. A büntetőjogunk feladatköre megváltozott, legfontosabb küldetésének azt tekintette, hogy megtalálja a helyes eszközt annak érdekében, hogy a züllésnek

267

indult fiatalkorúakat megmentse. Megfogalmazásra került az a modern program, amely által a régi klasszikus büntető joganyagtól megindult az elhatárolódás. E

tekintetben

vizsgáltam

a

magyar

büntetőjogi

szabályokat,

és

megállapítottam, hogy az első büntető törvénykönyvünkben még nem érvényesült a fenti követelmény. A nevelés és megelőzés eszméje még háttérbe szorult, ugyanis a jogrend helyreállítását és a sértettnek elégtétel adását célozta. Ennek tudható be, hogy a bíró az eléje kerülő fiatalkorú egyéniségével nem sokat törődött, holott a külföldön már megjelenő új törekvések épp erre terelték a figyelmét. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a bíró saját képessége szerint a kódexünk alapján csak azt vizsgálta meg, hogy a fiatalkorú elég belátási képességgel rendelkezett vagy sem – a bűn elkövetésekor. E képesség hiányában javító intézetbe utalhatta, amely a bűnöst 20 éves koráig fogadta be. Teljesen elhanyagolták a 12 éven aluliak megmentését. Mindezeket a negatívumokat fokozta az is, hogy erősen megtorló jellegűek voltak a fiatalkorúakra szabható büntetések – sajnálatos mód nevelő, lelket nemesítő hatást nem fejtettek ki. Meghatározást nyert, hogy a

Csemegi–kódex

csak

a

12–16

éveseket

részesítette

enyhítő

kedvezményekben. A gyakorlatban megmutatkozott, hogy a fiatalkorúság alsó korhatára alacsony, hiszen ezek a bűnözők a legtöbb esetben nem rendelkeztek belátási, sőt erkölcsi és értelmi képességgel sem, amely a jogos alapot adta a büntetéshez. Leszögezhető, hogy a novella előtti büntetőjogunk alig tett különbséget a beszámíthatóság tekintetében fiatalkorú és felnőtt között. A vizsgált időszak újabb

kutatásai

azonban

kétségtelenül

bebizonyították,

hogy

a

beszámíthatóság általános tanait minden korabeli bűntettesre egyaránt alkalmazni nem lehetett. Bródy Ernő és Bakonyi Samu képviselők is arra irányították

a

figyelmet,

hogy

a

bűncselekmény

elkövetésének

megállapíthatóságához a fiatal bűnözők értelmi és erkölcsi fejlődését vegyék alapul.

268

Rávilágítottam, hogy az elkülönítés eszméje is hiányzott a tanulmányozott intervallumban hatályos büntető törvénykönyvünkben. Károsan hatott a fiatalkorúakra az, hogy az idős gonosztevőkkel zárták össze, nem törődtek azzal, hogy ez által még jobban elzüllhettek. Bakonyi Samu a parlament plénuma előtt hangsúlyozta, hogy a törvény előtti egyenlőség elvének érvényesülése miatt a fiatalok fejlődésére hátrányosan hatott, hogy botlásukat követően a bíróság olyan vádlottak társaságába juttatta, akiktől csak rosszat tanulhattak. Jelentős felismerésnek tekinthető, hogy a magyar jogalkotók vállalták azt a nemes feladatot, – és egyben belátták – hogy a fiatalkorúakra vonatkozó reformeszmék elsőként törvényhozási úton valósíthatóak meg, amelynek végkifejleteként az 1908. évi 36. tc. elfogadásra került. Ennek megfelelően a legfontosabb vezérelveket öntötték jogi szabályokba, úgymint annak a megfogalmazását, hogy a 12 éven aluli bűnös ellen sem vád nem indítható, sem bűnvádi eljárás, valamint, hogy a fiatalkorúság 12–18. életévig tart. Itt jegyzem meg, hogy voltak olyan jogalkotók – elsősorban Nagy György és Bródy Ernő emelhető ki – akik a büntethetőség alsó korhatárának a 14. életévre történő felemeléséért szálltak síkra. Ennek ellenére az új elveknek a meghatározását azért tekinthetjük kardinálisnak, mert világossá vált a kodifikátorok előtt, hogy leginkább ebben az elkövetői életkorban találkoztak a legmenthetőbb emberi tévedésekkel, valamint mivel a jellem még teljesen nem fejlődött ki. Például ekkor lépnek fel a különböző szenvedélyek, és a nemi ösztön. Indokoltnak látták a különleges bánásmódnak a jogrendünkbe való beültetését. További alapvető előrelépésnek

és

nagyszerű

jogászi

vívmánynak

számít,

hogy

a

beszámíthatóság helyett az erkölcsi és értelmi fejlettség fogalmát beiktatták. E fejlettségnek a megítélése a bírói mérlegeléshez tartozott. A büntető novella II. fejezetét elemezve le kell szögezni, hogy ezzel a jogalkotási fejleménnyel elődeink még nem értek a kodifikációs munkálat végére, méghozzá annak megelőzése érdekében, hogy statisztikailag ne a fiatalkorú elkövetők számának az emelkedését tapasztalják. A büntető bírák,

269

és a javító intézetek tevékenységük során nem birkóztak meg a rájuk hárult tennivalóval. A

büntetőjogászok

a

büntetőjognak

a

fiatalkorúak

érdekében

való

megváltoztatására fordított munkájukban azonban felismerték, hogy nem lehetett csupán büntetőjogi reformmal megoldani ennek az elkövetői körnek a kriminalitásának a kérdését. A büntető igazságszolgáltatás elé ugyanis már csak a gonoszság elkövetése után került a fiatal. Ráébredtek, hogy ún. preventív, megelőző program is szükséges a büntetőjogi reform mellett. Tekintettel arra, hogy ez utóbbi önmagában csak részben oldhatta meg a sajátos feladatot, ezért célszerűnek tűnt a bűnözés okainak a felszámolására irányuló

ténykedés.

Elengedhetetlennek

mutatkozott

a

szociális,

a

törvényhozási, a kormányzati és a társadalmi intézmények megszervezése, és azok együttműködése. Bakonyi Samu, parlamenti képviselő felszólalásában hangsúlyozta, hogy a társadalom, a végrehajtó hatalom és a törvényhozás közös feladatává kell tenni a züllött fiatalok megmentését. Alapvetően a fenti megállapítás az oka annak, hogy a novella alkotói előtt az a cél lebegett, hogy a fiatalkorúak érdekében a büntetőjogi rendelkezések összhangban működjenek a társadalom terén már fennálló és felállítandó intézményekkel. Az átalakító társadalmi munkásság kezdetét elsősorban a Pécsett megrendezett országos rabsegélyező kongresszus programjában láthatjuk, amely nyomán megindult hazánkban a patronage–tevékenység. Kibontakozott a reformmozgalom és a társadalmi intézmények sora létesült. Ilyennek tartották elsősorban a gyermekvédelem, a patronage, a rabsegélyezés, a javító nevelés intézményesítését. Bakonyi és Bródy ezeknek a jelentőségét abban látták, hogy a kiskorúak megmentése érdekében fejtették ki áldásos tevékenységüket. A pécsi rabsegélyező kongresszuson is részt vevő Nagy Sándor és Fenyvesi Soma a társadalom ilyen irányú munkásságát minden oldalról támogatták, különösen azért, mert ennek nyomán válhattak az ifjú bűnözők a társadalom hasznos polgáraivá. Nagy Dezső az állami gyermekmenhelyek érdemeit emelte ki a képviselőházi felszólalásában.

270

Fontos hangsúlyozni, hogy amíg a régi büntetőjog alapján a bíró csak a jogrendet sértő külső tettet sújthatta határozott tartamú és a törvény által megállapított maximum és minimum között mozgó büntetéssel, addig a büntető novella már a bírónak a szabad belátására bízta, hogy megállapítsa, a fiatalkorú ellen büntetés vagy nevelés rendelése szükséges. Vitathatatlanná vált, hogy a fiatal bűnözőkkel kapcsolatosan meghatározott büntetést pótló nevelő, javító intézkedések elengedhetetlenül fontosak. Kiváltképpen azért, mert a szabadságvesztés kiszabását ez a korosztály nem minden esetben képes felfogni, elviselni, ebből kifolyólag az ilyen büntetés nem rendelkezett a jó büntetés feltételeivel. A büntető–kódexünknek ezeket a releváns hiányait kifogástalanul javították ki a novellának a fiatalkorúakra vonatkozó intézkedései. Már a javaslat parlamenti vitájában, Bródy Ernő a fiatal bűnözőkkel szemben foganatosítható intézkedéseket sorra vette. Fenyvesi Soma beszédében a javítást tekintette a büntetés céljának, mert meggyőződése, hogy az elkövetők a megjavulást követően a társadalom erkölcsi felemelkedését segítik. A vizsgálat alá vont időintervallumban szorgoskodó tapasztalt szakemberek szinte egyöntetűen büszkélkedésük tárgyainak tekintették a fiatalkorúak megmentése, nevelése, nemesítése érdekében kodifikált szankciókat. Nyíltan kifejezésre juttatták a jogalkalmazók, hogy az elkövetőknek ezzel a sajátos csoportjával kapcsolatosan az egyéniesítés, azaz az individualizáció elvét helyezték előtérbe úgy, hogy a bűnösség felismerésére szükséges belátási képesség fogalmát elejtették. Mindezek biztosították a hatóságoknak, hogy a fiatalkorúakra kiszabott rövid tartamú szabadságvesztés büntetést mellőzhessék, és belátásukhoz képest inkább célszerű intézkedést tehessenek meg. Lényegesnek tartom kiemelni, hogy az intézkedések megválasztásakor a jogalkalmazók szem előtt tartották azt, hogy a fiatalkorú erkölcsiségét ne veszélyeztessék. A megdorgálást, a próbára bocsátást, a javító nevelésbe való utalást és a fogházbüntetést szabhatták ki. Ez utóbbi büntetést már a fiatalkorúak külön fogházában

271

hajtották végre. Nagy György a javító nevelés svájci példáját bemutatva elemezte a jogintézményt. Annak köszönhetően, hogy a novella a megtorlás helyett a javítás és nevelés eszméjét juttatta kifejezésre, már a züllésnek indult gyermekekre is súlyt kívánt helyezni, és a javító intézetben való tarthatás felső korhatárát a 21. életévre emelte. A hatóság a bűnös gyermeket házi fegyelembe adhatta, iskolai hatóságra bízhatta, vagy ha a gyermek addigi környezetét veszélyesnek tartották,

intézkedhettek,

hogy

a

gyermeket

a

legközelebbi

állami

gyermekmenhelybe vegyék fel. Fontos hangsúlyozni, hogy deklarálták azt az elvet, hogy az értelmi és erkölcsi fejlettséggel nem bíró 12–18 éves bűnös büntetőjogi felelősségre nem vonható. A fentiek értelmében az újszerű célok elérése érdekében tágabb teret engedtek a bírói munkának, mérlegelésnek. Ezzel összefüggésben meghatározó előrelépésnek tekinthető, hogy a megelőzés elve a középpontba került. Elérték, hogy aki kikerült a bíróság keze alól, ne váljék visszaesővé, hanem teljesen megjavuljon. Nem hagyható figyelmen kívül a társadalmi, különösen a patronage–egyesületek tevékenysége sem, amelyek ugyanennek az eszmének az elérése érdekében jártak el, annak jegyében, hogy segítsék a fiatalokat – még egyszer ne kerüljenek a bíró elé. Tanulmányoztam a novella gyakorlati alkalmazásakor felmerült kérdésekre adott jogászi magyarázatokat. Az új joganyag életbeléptetését követően a korszak kiemelkedő szakemberei az általuk szerzett tapasztalatokból azt a konklúziót vonták le, hogy a rendelkezések közül legnagyobb jelentőségű a fiatalkorúakra vonatkozó fejezet. Angyal Pál, Ujfalussy Béla azonban – büntetőjogi jártasságuk alapján – az ellentmondó rendelkezések gyakorlatban történő feloldására törekedtek. Egyesek a gyakorlatból merítettek érveket. Az új normák jegyében megtartott büntető tárgyalásokat végighallgatták és megállapították például azt, hogy ott megkérdőjelezhetetlenül meggyőzték a hallgatóságot arról, hogy az új irányoknak köszönhetően a fiatalkorúak érdekében felvetett nevelő, gyámolító eljárás képes hazánkban a bűnözés képét megváltoztatni. A tárgyalóteremben

272

ennek érdekében már nemcsak a hivatalos, de a társadalmi szervek is képviseltették magukat. Többek között ez adta a motivációt, hogy a kriminalitás ellen való küzdelemben már nemcsak az állam, hanem a társadalom is kivette a részét. Ehhez még arra is szükség volt, hogy ez utóbbinak a tagjai felismerték, hogy mivel elsősorban a bűnönzés előidézői, ezért kötelesek a bűnös ember megmentésében tevékenykedni. Elsősorban szerencsétlen gyermekek kerültek a törvénnyel szembe, és legfőképpen azért, mert a megfelelő családi nevelés hiánya miatt jutottak el a bűn örvényébe. Fontos hangsúlyozni, hogy bármennyi fiatalkorút megfigyelhettek, az egyéniségük ugyanannyira eltérő, mint amennyire első pillanatra megkülönböztethetőek egymástól. A büntető novella hatása nemcsak abban nyilvánult meg, hogy a magyar igazságszolgáltatást lényegesen átalakította, hanem a korszakot elemzők úgy vélték, hogy érezhetően nagy jelentőséget gyakorolt a magyarság társadalmi és erkölcsi viszonyaira is. Tekintettel arra, hogy a novellában megfogalmazott alapeszmék megvalósulni és céljaikat elérni csak úgy tudták, ha mindehhez a társadalomban a szükséges és elégséges változások végbemennek. A törvénybe iktatott reformoknak a gyakorlati életbe ültetése által a nemzet nemesítését, és a lakosság körében felmerült visszás helyzetek megszüntetését is el kellett érni. A novella helyes alkalmazásának tehát egyes előfeltételeit, éppen a társadalom bizonyos intézményeiben, mint például a patronage– egyesületekben találhatták. Kiemelést érdemel, hogy Bernolák Nándor az egyházra támaszkodó egyletek munkájában látta meg a jövőt. Angyal Pál viszont a pécsi egyesületek működését értékelve, úgy vélte, hogy a büntető novella életbelépéséhez ezek készítették elő a gyakorlati alapot. A régi állásponton levő tételes büntetőjogunk teret engedett a novella által a büntetőjog új irányainak, és így már csak részben maradt klasszikus. Megállapítható, hogy részben az új irányok kifejezője lett. Elsősorban a közvetítő iskolának az elveit jelenítette meg. A legfontosabb vezéreszme, az egyéniesítés, az addigi jogéletben alig volt feltalálható, a novella által jutott érvényre. A vizsgált korszakban büntetőjogunk egy átalakulóban levő

273

büntetőjog fejlődésének a képét mutatta. Határvonalon állt a régi és új büntetőrendszerek között. A régi büntetőjognak még számos hibáját hordozta, amelynek kiküszöbölését csak egy alapos revízió segítségével oldhatták meg. Az új eszmék is helyet foglaltak benne, valamint a novella által nagyobbodtak a bírói, az ügyészi, a rendőri hatóságok és az ügyvédek faladatai. Részükre azután is megmaradt a régi feladatkör, vagyis az, hogy kipuhatolták a bűntett elkövetésének a mikéntjét, vádat emeltek és elejtettek, a büntethetőséget és a beszámíthatóságot

kifejtették,

amelyekhez

társították

még

az

esetek

egyéniesítését. A fentiek értelmében a bűnös egyéniségének alapos kifürkészését is véghezvitték. Joggal tehetjük fel azt a megállapítást, hogy ez utóbbi nélkül a fiatalkorúak megfelelő bánásmódjáról szó sem lehetett. A büntető hatóságok tagjai élenjártak abban a munkában, amelyet a társadalom a kriminalitás csökkentése miatt elvárt. Ez a társadalompolitikai kötelezettség

fokozottabb

mértékben

terhelte

őket,

mivel

aktívan

tevékenykedtek a gyermekvédelem, és a züllésnek indultak részére felállított patronage–egyesületek sikeres munkásságának az érdekében is. Mindezek nyomán a régi klasszikus büntetőjogi iskola lehanyatlott, ami egyúttal az egyénesítés, a javítás, a megelőzés előtérbe helyezését jelentette. Ezek az új eszmék társadalmi és jogi intézményekben egyaránt megvalósultak, amelyek közül különösen fontos hangsúlyozni a fiatalkorúakra vonatkozó intézkedéseket, a gyermekvédelmi törvényeket, a patronage–egyesületeket, a gyermekbíróságokat, amelyek elemzését kiemeltem, részletesen bemutattam. A büntető novella és azzal összefüggésben kiadott miniszteri rendeletek igazolták, hogy a törvényhozás és a kormány teljesítette a kötelezettségét. Ezt követően a magyar társadalomra hárult a munka további része, hogy ezeknek a kodifikációs eredményeknek a szellemét a társadalom minden viszonylatában megvalósítsa, hogy a kriminalitást a minimumra redukálja, azáltal, hogy lehetőségeihez mérten minden bűntettest megment. Megállapítható, hogy a fiatalkorúak bűnügyeiben minden esetben, még akkor is, ha a rendes bíróságok jártak el, a fiatalkorúak bíróságáról rendelkező törvény szabályait alkalmazták, amely a szerkezetét tekintve nem mondható

274

egyszerűnek, és világosnak, hanem inkább komplikáltnak. Az Fb. VI. fejezete a legfontosabb igazságügyi és köznevelési intézménnyé emelte a magyar fiatalkorúak bíróságait, amelyek jelentősége különösen a háborús viszonyok között növekedett. Kenedi

Géza

képviselő

a

fiatalkorúak

bíróságait

a

törvényjavaslat

tárgyalásakor a királyi bíróságok szervezetébe illeszkedő és a már meglévő ún. elsőbíróságok keretéből hatáskörileg elválasztott ügybíróságoknak nevezte. A körülmények is indokolták, hogy hazánkban a züllöttség és a bűnözés növekvő veszélyei ellen komolyan küzdöttek. Az új büntető eljárásjogi törvényünk lehetőséget adott arra, hogy a fiatalkorúak bírája erős kézzel avatkozzon be – a jövő emberének az érdekében – a szétzüllő család és a káros társadalmi hatások szövevényébe. A fiatalkorúak védelmének és jogának a vizsgálatakor a magyar jogot is behatóan tanulmányozták a külföldi jogászok – még a németek is – hiszen szinte egyedülállóan kodifikáltuk, hogy bíráink a jogi kérdéseken túl a szociális és a nevelési viszonyokba is beleszólhattak, különösen akkor, ha ép a pedagógiailag képzett bíró lépett fel. Kenedi Géza az új jogintézményben tevékenykedő bírák jogállását részletesen elemezte. Balogh Jenő számot adott arról, hogy a nehéz tisztük betöltéséhez szükséges ismeretek gyakorlati alkalmazása érdekében a miniszter külön tanfolyamot indított. Hasonlóan gondolkodott Blanár Béla képviselő is, amikor kiemelte, hogy elsősorban az új bírói kar nevelése szükséges, aki képessé válik arra, hogy a terhelt jövője érdekében eljárjon. Azonban kiemelte, hogy a bíróság helyes eljárása a patronázs intézmény fejlődése nélkül elképzelhetetlen. Popovics Vazul István mindezek mellett az egyházak támogatását is kiemelte, amelyek – megítélése szerint – a javító– és nevelőházak működtetésével a bíróságok feladatát könnyebbé tehették. A fiatalkorúak bírája kereste a kriminalitás faktorainak sokféleségét, ezáltal a gyakorlati példák megmutatták, hogy felelősségre vonhatta még az alkoholista apát, a saját magát utcai csavargásra adott anyát, sőt beleavatkozhatott egymást meg nem értő szülők ügyeibe, valamint vizsgálhatta az iskolakerülés okait. A családi élet és az iskolai nevelés hiányos megléte feltételezte, hogy

275

azok nem alapozták meg a további életet, amelyhez még a háború veszedelme is kapcsolódott. Alapvetően a fiatalkorúak képességeinek pontos megismerése segítette a bírák működésének eredményességét. Megállapítható, hogy a magyar gyermekbíróságok gerincévé az Fb. VI. fejezete szerinti eljárást tették. Az ide tartozó ügyek vitelének kiszélesítése kivette a fiatalkorúak bíráját a bírói hatáskörből, és közigazgatási teendőkkel foglalkoztatta, sőt beavatkozhatott gyámügyi, gyermekvédelmi hatóságok teendőibe. Kialakult az a kép, hogy ha valódi kriminalista és komolyan foglalkozott a bűntettek tanával, valamint a bűntettes felismerésével. Ennek tudható be, hogy meglátta a fiatalkorúban és a gyermekben lévő bűntetteset, vagy annak környezetében azt az állapotot, amely az ilyen életkorúakat a bűntettes életpályára vezette. Ezekben az esetekben elvárták a fiatalkorúak bírájától, hogy kriminalista módján járjon el, úgy hogy a megtorlás álláspontját a megelőzéssel helyettesítse munkája során. Nem lehetett az a módszere, hogy nyomban határoz, hanem a vizsgálóbíróhoz hasonlóan nyomozást végzett, kutatott, és vizsgált. A fentiek értelmében a tényeket pontosan, részletesen megállapította, hogy tudjon arról dönteni, hogy bűnvádi eljárásról vagy intézkedésről határozzon. Mindezek a körülmények is indokolták, hogy VI. fejezet alapján nem tettet és tettest, hanem a kriminalitás szempontjából veszélyes állapotok után kutattak, ezért a fiatalkorúak bírájának jogában állt a kiskorú egyént védő– vagy óvintézkedésekkel biztosítani – esetleg a szükséges pártfogó rendelésével – védeni. Találunk eltéréseket a büntető eljárás gyakorlatában. Elég csak például az Fb. 50. és 51. §–okkal kapcsolatosan a gyakorlati jogászok által megfogalmazott állásfoglalásokra tekinteni. Joggal tehették fel ezekre vonatkozóan a kérdést, hogy hogyan alkalmazhatóak az Fb. normái ellentmondásmentesen. Minden hasonló helyzet kizárása érdekében az igazságügy minisztérium újdonsült feladatai közzé sorolták a gyakorlat egységessé tételét. Az aggályoskodók mindig felhozták, hogy menyibe került a fogház és a javítónevelés költsége. Azt azonban senki sem hagyhatta figyelmen kívül,

276

hogy mennyi közpénzt takarítottak meg az által, ha a fiatalkorúak bírája a körülményesebb, esetleg huzamosabb, és némi költségbe kerülő eljárásával fiatalok és azoknak a családi viszonyait rendezni tudta. Abban a korban is találhattunk olyan korlátolt embereket, akik nem tanulták meg – még a háború ellenére sem – hogy nem a számokban és a tömegekben, hanem az erkölcsi értékekben lehető fel az emberiség ereje.630 A fiatalkorúakra vonatkozó büntető jogszabályok tanulmányozása világossá tették számomra, hogy a jelenleg hatályos magyar szabályozás még nem felel meg teljesen a 21. század elvárásainak. Az Európai Uniós csatlakozásunk megköveteli a jogharmonizációt, azt, hogy jogszabályaink ne váljanak

elavultakká,

meghaladottakká.

Ezen

szabályanyag

más

jogintézményekhez képest még inkább javításra szorul. Figyelembe kell venni, hogy napjainkban a társadalom változásával a fiatalok hamarabb érnek, és tudatuk is rohamosan fejlődik, azonban a felelősség– és félelemérzetük nincs összhangban ezzel a változással. Egyetértek a szakemberekkel, akik a fiatalkorúak

büntető

igazságszolgáltatási

törvényének

megalkotásával

kívánják megteremteni a speciális elkövetői kör büntetőjogának igazi különállását. A reformerek egyetlen jogszabályban akarják összefoglalni ezen elkövetőkre vonatkozó anyagi jogi, eljárásjogi és végrehajtási szabályokat.

630

KÁRMÁN, 1916, 347–350.

277

MAGYAR ÖSSZEFOGLALÓ A klasszikus büntetőjog képviselői a büntetést szükséges rossznak tekintették, amelyre a bűncselekmény által előidézett hatások ellensúlyozása miatt volt szükség. A reformerek viszont elérték, hogy a büntetési célnak megfelelőbb végrehajtásra kerüljön sor, amelynek új módjához – elsősorban Beccaria nyomán megfogalmazott – modernebb gondolatok kacsolódtak. A reform súlypontját azok az intézkedések adták, amelyek a büntetést helyettesítették, és azt célozták, hogy az egyéneket a bűntől megóvják. Ilyennek tekintették a feltételes elítélés, a feltételes szabadon bocsátás, a korlátozottan beszámíthatók elleni bánásmód, a fiatalkorúakkal szemben alkalmazott eljárás és a tartósan közveszélyesek izolálása, valamint a szociálpolitikai intézkedések egész láncolatát. A fiatalkort olyan életkornak vélték, amikor az egyén egyrészt még fogékony a vele szemben alkalmazott bánásmód iránt, másrészt – akaraterejét megacélozhatták, jellemét átalakíthatták, testi képességeit fejleszthették és erkölcseit emelhették. A javíthatóság előfeltételeit ugyanis ebben a korban igen sok esetben megtalálhatták. Az az álláspont fogalmazódott meg, hogy kevés gyermek az, aki kiírhatatlanul és megrögzötten rossz. A legtöbb esetben a rossz nevelés, a szülők hanyagsága és szegénysége az oka, hogy a gyermekek a jog szabályaiba ütköztek. Ez az, amiért elsődlegesen a javítás munkájára helyezték a hangsúlyt, és ez által eredményt csak úgy érhettek el, ha büntetés helyébe más mentési szabályokat léptettek. A megsértett jogrend sem kívánta ebben az esetben mereven a büntetést, mert a gyermekkel és a fiatalkorúval szemben a régi elmélet sem alkalmazta szigorúan a bűnösség és a büntetés fogalmát. Speciális feladat várt a jogalkotókra, hogy olyan kodifikációs terméket alkossanak, amelyek nyomán a jogalkalmazók a fiatalkorúakat a bűntől meg tudják menteni. Jelentőségében felülmúlta az összes többi teendőt. Felismerték, hogy csirájában lehet és kell a bűnös, a társadalmat veszélyeztető hajlamot elfojtani. Ennek érdekében tevékenykedtek. Viszont ezt a nemes

278

küldetést nagyobb forradalom nélkül is megoldhatták, mert nem kellett alapjaiban megdönteni a büntetőjogi fogalmakat. Amerika e téren nagy vívmányokra tekinthet vissza. Rámutathatunk ugyanakkor arra is, hogy Magyarország nagyjelentőségű reformokat valósított meg a speciális elkövetői körre vonatkozóan. 1910. január 1–étől kezdve a fiatalkorúakkal szemben az általános büntetőjogtól eltérő szabályokat alkalmaztak. A törvény legkiemelkedőbb rendelkezésének tekinthető az, amelyik értelmében a bíró a fiatalkorú vádlottal szemben egyéniségének és tettének vizsgálata után a rendszabályok egész sorozatát vehette elő. A paragrafusban szereplő felsorolást követve, megdorgálhatta, felügyelet alatt próbára bocsáthatta, házi nevelésbe adhatta, határozatlan időtartamra

javító

intézetbe

küldhette,

és

a

legsúlyosabb

esetben

alkalmazhatott fogházbüntetést – 10 évi maximális tartammal, amelyet külön erre a célra berendezett fogházban hajtották végre. Megállapítható, hogy a megváltozott életviszonyok új szabályozást igényeltek. A törvényhozásunk a Bn. II. fejezetének megalkotásával kezdeményezett reformot az 1913. évi VII. tvc. elfogadásával tetőzte be. Jelentőségét az adta, hogy a fiatalkorúak ügyében eljáró bíró kezébe új, modern eljárási normákat nyújtott, amelyeket korábban a bűnvádi perrendtartásnak teljesen eltérő szellemben megalkotott szabályai béklyóba szorították. Elsősorban a jogalkalmazásban felmerült technikai szükségesség késztette törvényhozásunkat az Fb. megalkotására. Emellett azonban mélyebben fekvő okok is igazolták szükségességét. A fiatalkorúak bíráit a nagy szervezet – igazságszolgáltatás – középpontjába állították. A BP. az eljárás egyes szakait és az ezekben eljáró egyes szerveket gondosan elkülönítette, nehogy az előzetes eljárásban szerzett benyomások az ítélőbírót elfogulttá tegyék. Az Fb.–ben azonban az eljárási szakok között fennálló válaszfalak ledőltek, és az ügymenet szálai elejétől végéig egyetlen kézben, a fiatalkorúak bírájának a kezében

futottak

össze.

A

fiatal

egyéniségére

kinyomozásának engedtek elsődlegesen teret.

279

vonatkozó

adatok

Az eljárási jogszabályok megalkotásán kívül más célt is tűzött a jogalkotó az Fb. kodifikálásakor. A Bn. a fiatalkorúakat különleges törvényes rendelkezés alá helyezte, és mivel már több éve érvényben volt, így elérkezett az idő, hogy a törvényhozó a megkezdett csapáson nagyobb lépést tegyen előre. A kiszabható intézkedések közül a bíró mindig megtalálta azt, amelyiket a felmerülő esetben legalkalmasabbnak tartott. Az Fb. ezeknek hosszú skáláját állította fel. A bírót gyakran feszélyezte az, hogy a felmentett vádlottal szembe csak akkor tudta az elzüllés megakadályozására szükségesnek látszó intézkedést megtenni, ha a fiatalkorút az értelmi és erkölcsi fejlettség hiánya címén felmentette. Az Fb. életbelépésével mindez megváltozott. A felmentés és a bűnösség megállapítása már nem hathatott a bíróra – valamelyik intézkedést megtegye vagy sem. Jelentős lepést tett az Fb. amikor a bűncselekményt el nem követett, de züllésnek indult kiskorúakkal szemben is biztosította a bíróság beavatkozási jogát. Mint szinte minden új törvény alkalmazásánál, úgy a fiatalkorúak

bíróságáról szóló 1913. évi VII. tc. gyakorlatban történő

alkalmazásánál felmerült több kérdés, amelyeket tisztázni kellett, mert különben az eljárás egyöntetűségét és sikerét nem biztosíthatták. Heller Erik szerint az anyagi jogi kodifikációt követően „a magyar élő jog egy nevezetes törvénnyel gyarapodott,”631 nem mással, mint a sajátos életkorban lévő bűnözők eljárását lefolytató bíróságról rendelkezővel. Tehát a fentiek nyomán tekinthetjük az I. büntető novella által elindult reformfolyamat újabb állomásának a fiatalkorúak felett ítélkező, önálló büntetőbíróságot.

631

HELLER, 1914, 8.

280

IDEGEN NYELVŰ ÖSSZEFOGLALÓ Summary Representatives of the classical criminal law considered penalty as a necessary evil that was necessary because of the compensation of caused effects by the crimes. On the other hand the reformists achieved more appropriate execution to the penylty aims. To the new methods ( first of all after Beccaria ) more modern thoughts were connected. The focal point of the reformgave the measures that substituted penalty and their aim was to save people from crime. There were a whole chain of provisions such as the conditional conviction, placment a person on probation, treatment of limited compos mentis, proceeding against the juvenile delinquents and the isolation of the permanent dangerous people. They consider one’s younger days as an age when a person is susceptible to different treatment, on the other hand his will–power can be strengthened, his personality can be changed, his physical ability can be developed and his morality can be raised. Precondition of improvement at this stage can have been found in many cases. Their point of view was that only few children were habitual criminals. In most cases children offend against the law because of the bad way of their bringing up or the carelessness or poorness of the parents. That’s why they paid attention on the improvement and they can achieve results only if they replace instead of the punishment other rules. The offended law and order system didn’t demand strictly the punishment because the old theory did not apply the concept of guiltiness and punishment against children and juveniles either. Creators of the law had special tasks to create a codification product thanks to which those enforcing the law save juveniles from the crime. They realized that the dangerous for the society inclination for crime should be supressed. They acted for the sake of it. They could solve this generous mission without big revolution because they did not

281

have to disprove the concepts of the criminal law. The USA can look back on great achievements in this field. We can point at the same time to the fact that Hungary provided important changes concerning the special perpetrators. Since January 1, 1910 rules different from usual criminal law were applied against juvenile delinquents. The most prominent order was when the judge after the examining of a personality and criminal act of the juvenile delinquent could apply number of rules. Following the list in the article he could rebuke, place on probation under supervision, give into home upbringing, send to the community home for the indefinite period of time and in the most serious case he could execute imprisonment – maximum for 10 years that was carried out in special prisons for this aim. It can be pointed out that the changed life conditions needed new regulations. The creation of the second part of our legislation was culminated with the adoption of the VII.article in 1913. The importance of it was that it gave to the judge who acted in the cases of juvenile delinquents new modern procedure norms which earlier were pressed into fetter by the absolutely different code of procedure. Creating of the juvenile court by our legislation first of all was induced by the technical necessity that occured in the legislation. Hovewer beside it there were deeper reasons that justified its necessity. Judges of the juveniles were put in the centre of the administration of justice. The CC (Criminal Court) carefully isolated the stages and the organs acting in the procedure so as not to make prejudiced the judge by the impressions obtained in the preliminary procedure. Hovewer the walls between the precedure stages tumbed in the JC (Juvenile Court) and the judge of the juveniles pulled all the string of the procedure in his hands. It gave place to the investigation of the data about the personality of the juvenile. While codification of the JC besides the creating of law the authority put another aim as well.

282

The BN put the juveniles under special decree and as it had been valid for some years time came for the legislative power to make a bigger step on the begun path. The judge found the more appropriate form of provision for a given case. The JC created a wide range of them. The judge was embarassed because he could make the provision against the decay of the acquitted accused in the case if the juvenile was acquitted because of the lack of the mental and moral development. When JC came into force everything changed. Fact of acquit or guiltiness did not effect the judge whether he did the given provision or not. The JC made a great step when it provided the right of interference with those juveniles who did not commit the crime but started to decay. As in almost each law that was put into operation there were a lot of questions concerning the VII. article (1913) of the law about the juvenule court that should have been cleared because in other case the success and the consistency of the procedure could not be provided. According Erik Heller after the material law codification „the Hungarian live law became richer with the important Act that is the law about the court that deals with the criminals of specific age groups. So according to the above mentioned we can consider as a new stage of the reform that was initiated by the 1. criminal novel the independent criminal court that judges over the juveniles.

283

HIVATKOZOTT IRODALOM

Szakirodalom 1.

ANGYAL, 1903.

ANGYAL Pál: A biztosíték mellett való szabadlábra helyezés. Budapest, 1903.

2.

ANGYAL, 1908./a.

ANGYAL Pál: A patronage fejlődése Pécsett

és

vidékén.

Jogtudományi

Közlöny, 1908. 47. sz. 376–378. 3.

ANGYAL, 1908./b.

ANGYAL Pál: A fiatalkorú büntettesek és a vizsgálati fogság. Jogtudományi Közlöny, 1908. 27. sz. 235–237.

4.

ANGYAL, 1909./a.

ANGYAL Pál: Két év a hazai patronage fejlődés

történetében.

Jogtudományi

Közlöny, 1909. 37. sz. 319–321. 5.

ANGYAL, 1909./b.

ANGYAL Pál: A magyar büntetőjog tankönyve, II. kiadás. Budapest, 1909.

6.

ANGYAL, 1909./c.

ANGYAL Pál: A patronage. Jogállam,

1909. 7. sz. 481–490. 7.

ANGYAL, 1910.

ANGYAL Pál: A büntetőnovella II. fejezete a gyakorlatban. Jogtudományi Közlöny, 1910. 13. sz. 109–110.

8.

ANGYAL, 1911.

ANGYAL vonatkozó

Pál:

A

fiatalkorúakra

büntető

jogszabályok

magyarázata. Budapest, 1911.

284

9.

ANGYAL, 1912.

ANGYAL

Pál:

Fiatalkorúak

és

a

büntetőnovella. Budapest, 1912. 10. ANTAL, 2010.

ANTAL

Tamás:

igazságügyi Jogtudományi

Szilágyi

miniszter

Dezső

emlékezete.

Közlöny,

2010.

6.

sz. 318–320. 11. BALOGH, 2010.

BALOGH Ágnes: A gyermekkor. In: Balogh Ágnes – Gál István László – Hornyák Szabolcs – Kőhalmi László – Nagy Zoltán – Tóth Mihály: Magyar Büntetőjog – Általános Rész. Osiris Kiadó, Budapest, 2010. 135.

12. BALOGH, 2007.

BALOGH Elemér: Az anyagi büntetőjog egyes intézményei első kódextervezete– inkben. In: Szabó Imre – Tóth Károly (szerk.): Tanulmányok Dr. Besenyei Lajos egyetemi tanár 70. születésnapjára Szegedi Tudományegyetem, Szeged, 2007. 9–24.

13. BALOGH, 2003.

BALOGH Elemér: A nemzet prókátora: Deák Ferenc szerepe

a magyar büntető–

jog büntetőjog fejlődésében. RUBICON,

2003. 9–10. sz. 34–35. 14. BALOGH, 1905./a.

BALOGH

Jenő:

A

fiatalkorúak

bíróságai („Juvenile Courts”) Észak– Amerikában.

Jogtudományi

1905. 51. sz. 416–418.

285

közlöny,

15. BALOGH, 1905./b.

BALOGH

Jenő:

A

fiatalkorúak

bíróságai („Juvenile Courts”) Észak– Amerikában.

Jogtudományi

közlöny,

1905. 52. sz. 427–428. 16. BALOGH, 1906.

BALOGH Jenő: Lombroso és a bűnügyi embertan

jelen

állása.

Budapesti

Szemle, 1906. 127. k. 357. sz. 321–332. 17. BALOGH, 1909./a.

BALOGH

Jenő:

büntetőjog.

Fiatalkorúak

Athenaeum

és

Kiadó,

Budapest, 1909. 18. BALOGH, 1909./b.

BALOGH Patronage

Jenő:

A

II.

kongresszus

Országos feladatai.

Jogtudományi Közlöny, 1909. 37. sz. 317–319. 19. BALOGH, 1909./c.

BALOGH Jenő: Adalékok a fiatalkorú bűntettesek

pszichológiájához.

Budapest, 1909. 20. BALOGH, 1910.

BALOGH

Jenő:

A

fiatalkorúak

védelméről. Ügyvédek Lapja, 1910. 5. 21. BALOGH, 1911.

BALOGH

Jenő:

A

büntetendő

cselekmények száma és fejlődése Ma– gyarországon. Budapesti Szemle, 1911. 145. k. 409. sz. 20–27. 22. BALOGH–BERNOLÁK, 1908.

BALOGH

Jenő

–

BERNOLÁK

Nándor: A büntető–törvénykönyvek és a büntető–novella. Budapest, 1908.

286

23. BARABÁS, 1928.

BARABÁS Zoltán: A budapesti m. kir. Állami Gyermekmenhely története. In: Pettkó–Szandtner Aladár (Szerk.): A huszonötéves állami

gyermekvédelem

emlékkönyve. M. Kir. Népjóléti és Munkaügyi

Minisztérium,

Budapest,

1928. 9–28. 24. BECCARIA, 1998.

BECCARIA, Cesare: A bűnökről és a büntetésekről. (ford.: Madarász Imre) Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1998.

25. BERKES, 1977.

BERKES büntető

György: jogának

A

fiatalkorúak

tovább

fejlesztése.

Magyar Jog, 1977. 1. sz. 1–17. 26. BERKES, 1973./a.

BERKES György: A fiatalkorúak elleni bűntető eljárás újdonságai. Magyar Jog, 1973.

27. BERKES, 1973./b.

BERKES György: A fiatalkorúak elleni bűntető eljárás új szabályai. Magyar Jog és Külföldi Jogi Szemle, 1973.

28. BERKES, 1997.

BERKES

György

(szerk.):

Magyar

büntetőjog. Kommentár a gyakorlat számára. Budapest, 1997. 29. BERNOLÁK, 1905.

BERNOLÁK törvénykönyv

Nándor: novellája.

A

büntető Magyar

Jogászegyleti Értekezések, 1905. 248. sz.

287

30. BERNOLÁK, 1908./a.

BERNOLÁK büntető

Nándor:

politika

és

A a

modern

társadalom

kötelességei. Magyar Gazdák Szemléje, A Magyar Gazdaszövetség folyóirata, Budapest, 1908. 4. sz. 31. BERNOLÁK, 1908./b.

BERNOLÁK

Nándor:

törvények

a

és

A

büntető

büntető novellája.

Budapest, 1908. 32. BERNOLÁK, 1909.

BERNOLÁK Nándor: Jelentés a Kassai Katholikus

Patronage–Egyesület

működéséről. In: A Budapesten 1909. szeptember hó 10. és 11–én tartandó II. Országos Patronage Kongresszus iratai. Budapest, 1909. 33. BERNOLÁK, 1914,

BERNOLÁK Nándor: Újabb teendőink a

bűncselekmények

küzdelemben.

ellen

Wessely

és

folytatott Horváth

Könyvnyomda, Pécs, 1914. 34. BOIES, 1901.

BOIES, Henry M.: The science of penology. New York – London, 1901.

35. CZIPÓTH, 1999.

CZIPÓTH Edit: A fiatalkorúak próbára bocsátása. Büntetőjogi Tanulmányok, MTA Veszprémi Területi Bizottsága, Veszprém, 1999.

36. CSEMÁNÉ, 2009./a.

CSEMÁNÉ Váradi Erika: VI. Országos Kriminológiai Vándorgyűlés – Kon– cepciók és megvalósulásuk a rend–

288

szerváltás

utáni

kriminálpolitikában.

Magyar Kriminológiai Társaság, Bíbor Kiadó, Miskolc, 2009. 37. CSEMÁNÉ, 2009./b.

CSEMÁNÉ Váradi Erika: Koncepciók és megvalósulásuk a rendszerváltozás utáni

kriminálpolitikában.

MKT.

Kriminológiai

Közlemények

Különkiadása.

Bíbor Kiadó, Miskolc,

2009. 38. CSEMÁNÉ, 2010.

CSEMÁNÉ Váradi Erika: Fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatása: reform– elképzelések. In: MKT. Kriminológiai Közlemények, 68. 2010.

39. CSEMÁNÉ, 2012.

CSEMÁNÉ Váradi Erika: A Jánus–arcú kriminálpolitika – avagy a fiatalkori bűnözéssel szembeni fellépés aktuális kérdései.

Collegium

Konferencia

Doctorum elektronikus

megjelentetése, Bíbor Kiadó, Miskolc ISBN 978–963–9988–50–7, 1–14. 40. CSEMÁNÉ–LÉVAY, 2002.

CSEMÁNÉ Váradi Erika – LÉVAY Miklós: A fiatalkorúak büntetőjogának kodifikációs kérdéseiről; történeti és jogösszehasonlító Büntetőjogi

szempontból.

Kodifikáció,

In:

hvgorac,

Budapest, 2002/1.,12–27. 41. CSEMÁNÉ–RÓTH, 1994.

CSEMÁNÉ Váradi Erika – RÓTH Erika: Problémák és reformlehetőségek

289

a fiatalkorúak elleni büntetőeljárásban. In: Wiener A. I. Viski Eemlékkönyv, MTA Állam– és Jogtudományi Intézete, Budapest, 1994. ISBN:963–222–763–8, 133–166. 42. CSENDES, 1997.

CSENDES László: Az ifjúkori bűnözés helyzete. Belügyi Szemle, 1997. 27–31.

43. DÁRDAY, 1915.

DÁRDAY Sándor: Ötven év = Jogi dolgozatok a Jogtudományi Közlöny fennállásának ötvenéves évfordulójára. 1865–1915.

44. DÁVID, 1960.

DÁVID Ferenc: A fiatalkorú bűnözés megelőzésével

kapcsolatos

hatásköri

vitáról. Magyar Jog, 1960. 45. DEGRÉ, 1913.

DEGRÉ

Miklós:

Vámbéry

Rusztem

Büntetőjoga. Jogtudományi Közlöny, 1913. 4. sz. 30–31. 46. EÖRDÖGH, 1915.

EÖRDÖGH

Árpád:

a

fogházi

őrizetben

a

fogházbüntetésbe?

Beszámítható–e töltött

idő

Jogtudományi

Közlöny, 1915. 21. sz. 260–261. 47. ERŐDI, 1908.

ERŐDI Tihamér: Gyermekbíróság a budapesti

büntetőtörvényszéknél

járásbíróságnál.

és

Jogtudományi

Közlöny, 1908. 43. sz. 342–343. 48. ESTÓK, 2009.

ESTÓK József: A magyar börtönügy arcképcsarnoka: Balogh Jenő (1864– 290

1953).

Börtönügyi

Szemle,

2009.

3. sz. 123–126. 49. ESTERHÁZY, 1894.

ESTERHÁZY

Sándor:

Enyhébb

irányzat a büntetőjogban. Kassa, 1894. 50. FABRO–ÚJLAKI, 1906.

FABRO Henrik – ÚJLAKI József (Szerk.):

Sturm–féle

országgyűlési

almanach 1906–1911. Rövid életrajzi adatok az országgyűlés tagjairól. II. rész. Képviselőház. Budapest, 1906. 51. FARKAS, 1973.

FARKAS Ákos: Fejlődési tendenciák a büntetőjogban, Európában. Magyar Jog 1994. 3. sz. 185–189.

52. FARKAS, 2010.

FARKAS Ákos: Kriminálpolitikák egy globalizált,

világban

avagy

kriminálpolitikák vándorúton. In.: Víg D. (szerk.): Globalizáció kihívásai – kri– minálpolitikai válaszok. Magyar Kri– minológiai Társaság, Budapest, 2010. 53. FARKAS–RÓTH, 2004.

FARKAS Ákos – RÓTH Erika: A büntetőeljárás. KJK–KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó, Miskolc, 2004.

54. FAYER, 1892.

FAYER

László:

Büntetőpolitikai

követelések. Budapest, 1892. 55. FAYER, 1893.

FAYER

László:

Determinizmus

a

büntetőjogban. Jogtudományi Közlöny, 1893. 40. sz. 314.

291

56. FAYER, 1895.

FAYER László: A magyar büntetőjog kézikönyve. Franklin–társulat, Budapest, 1895.

57. FAYER, 1896.

FAYER László: Az 1843–iki büntetőjogi javaslatok anyaggyűjteménye. I. kötet. Budapest, 1896.

58. FAYER, 1904.

FAYER László: A magyar bűnvádi perrendtartás

vezérfonala.

Budapest,

1904. 59. FAYER, 1905.

FAYER László: A magyar büntetőjog kézikönyve. I. kötet. Franklin Kiadó, Budapest, 1905.

60. FEHÉR, 1908.

FEHÉR Dezső: Néhány szó a franczia kiskorúak büntetéséről. Jogtudományi Közlöny, 1908. 27. sz. 237–238.

61. FEKETE, 1895.

FEKETE Gyula: A gyermekkorban levő bűnösök. Értekezések,

Magyar XII.

Jogászegyleti kötet

4.

füzet.

Budapest, 1895. 62. FICZERÉNÉ, 1994.

FICZERÉNÉ

Sirko

Alexandra:

A

gyermek jogai és a nemzetközi jog. Állam és jogtudomány, 1994. 3–4.

sz.

315–332. 63. FINKEY, 1901./a.

FINKEY Ferenc: A fiatalkorú bűnösök büntetési

rendszerének

reformja.

Jogtudományi Közlöny, 1901. 26. sz. 205–208. 292

64. FINKEY,1901./b.

FINKEY

Ferenc:

A

fiatalkorú

büntettesek és a modern törvényhozás. In: Jogállam. Jog–és Államtudományi Szemle, 1901. 65. FINKEY, 1905.

FINKEY Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve.

IV.

kiad.

Politzer–féle

Könyvkiadó Vállalat, Budapest, 1905. 66. FINKEY, 1908.

FINKEY Ferenc: A magyar büntető eljárás tankönyve. Budapest, 1908.

67. FINKEY, 1909./a.

FINKEY Ferenc: Fiatalkorúak és a büntetőjog. Budapest, 1909.

68. FINKEY, 1909./b.

FINKEY Ferenc: Fiatalkorú bűntettesek és a modern törvényhozás. Jogállam, 1909. 9. sz. 644–657.

69. FINKEY, 1910./a.

FINKEY

Ferenc:

A

In:

Jogállam.

bűntettesek.

Államtudományi

Szemle,

fiatalkorú Jog–és Budapest,

1910. 1. sz. 34–50. 70. FINKEY, 1910./b.

FINKEY Ferenc: Vitás kérdések a Büntetőnovella

II.

fejezetének

életbelépésénél. Bjt. 59. kötet. 1910. 71. FINKEY, 1911.

FINKEY Ferenc: Az észak–amerikai büntetőjog mai vezéreszméi. 1911.

72. FINKEY, 1913.

FINKEY

Ferenc:

A

fiatalkorúak

büntetőjoga Észak–Amerikában. 1913.

293

73. FINKEY, 1915.

FINKEY

Ferenc:

A

patronage

a háború alatt és a háború után. Bűnügyi Szemle, 1915. 9. sz. 385–397. 74. FINKEY, 1916.

FINKEY Ferenc: A magyar büntető perjog tankönyve. Budapest, 1916.

75. FINKEY, 1943.

FINKEY Ferenc: Patronázs–munka és a fiatalkorúak felügyelő hatósága. Magyar Jogi Szemle, 1943. 1. sz. 1–16.

76. FÖLDVÁRI, 1980.

FÖLDVÁRI József (szerk.): Magyar büntetőjog. Általános rész. Budapest, 1980.

77. FÖLDVÁRI, 1987.

FÖLDVÁRI József: Kriminálpolitika. Közgazdasági

és

Jogi

Könyvkiadó,

Budapest, 1987. 78. FRENCH – NEGREA, 2000.

FRENCH Ágnes – NEGREA Vidia: A fiatalkorú bűnelkövetési tendenciái és az ítélkezési gyakorlat alakulása az 1995. XLI. törvény hatályba lépése óta. In: Család, Gyermek, Ifjúság. 2000.

79. FÜZESI, 1908–1930.

FÜZESI

Mónika:

bíróságáról.

A

fiatalkorúak

Viski–emlékkönyv.

Budapest, 1908–1930. 80.

GÁTHY, 1913.

GÁTHY Bálint: A Büntetőnovella és az élet. Jogtudományi Közlöny, 1913. 25. sz. 214–217.

294

81. GERZSENYI, 2001.

GERZSENYI Gabriella: A fiatalkorúak büntetőjogának kialakulása és fejlődése a magyar jogrendszerben. In: Studia Collegii Bibó. 2001.

82. GERŐCZ, 1912.

GERŐCZ Kálmán: A büntetőjogi új irányok hatása hazánkban. Budapest, 1912.

83. GESZTI, 1914.

GESZTI

Andor:

Személyszaporítás

nélkül. Jogtudományi Közlöny, 1914. 6. sz. 49–51. 84. GIBICSÁR, 1994.

GIBICSÁR Gyula: A gyermek– és ifjúságvédelem helyzete és feladatai ügyészi szemmel. Valóság, 1994. 11. sz.

85. GIBICSÁR–TEMESI, 1994.

GIBICSÁR Gyula – TEMESI László: A fiatalkorúak

fogvatartása

büntetőeljárás

során.

a

Rendészeti

Szemle, 1994. 86. GRATZ, 1934.

GRATZ

Gusztáv:

A

dualizmus

kora. I. kötet. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1934. 87. GRÓH, 1909.

GRÓH

József:

A

gyámügyi

közigazgatás reformja. Jogtudományi Közlöny, 1909. 15. sz. 134–135. 88. GYÖRGYI, 1984.

GYÖRGYI

Kálmán:

Büntetések

intézkedések. Budapest, 1984.

295

és

89. HELLER, 1912.

HELLER Erik: Bűnvádi perrendtartás a fiatalkorúak bűnügyeiben figyelemmel a törvényhozás

feladataira.

Budapest,

1912. 90. HELLER, 1914.

HELLER

Erik:

bíróságáról

A

fiatalkorúak

szóló

törvény

életbelépéséhez. Jogtudományi Közlöny, 1914. 1. sz. 8–9 91. HORNYÁK, 2001.

HORNYÁK Szabolcs: A fiatalkorúak és a büntetőnovella – anno. Gondolatok a Csemegi– kódex 1908–as revíziójáról.

In: Földvári József – jubileum. Pécs, 2001. 92. HORVÁTH, 1915.

HORVÁTH

Dániel:

A

patronázs

intézmények szervezete és működése. – A fiatalkorúak bírái, ügyészei és a pártfogó rendezett

tisztségviselők továbbképző

részére

tanfolyamon

tartott előadások. Budapest, 1915. 93. HORVÁTH, 2001.

HORVÁTH Tibor: Az első magyar büntető törvénykönyv és kodifikátora: Csemegi Károly. In: Mezey Barna (szerk.): A praxistól a kodifikációig. Csemegi Károly emlékére (1826–1899). Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 24–36.

94. HORVÁTH, 2003.

HORVÁTH Tibor (szerk.): Büntetés végrehajtási Budapest, 2003.

296

jog.

Rejtjel

Kiadó,

95. HORVÁTH, 2006.

HORVÁTH

Tibor

(szerk.):

Finkey

Ferenc emlékére. Jogtörténeti Szemle, 2006. 2. sz. 77–81. 96. HUSZÁR, 1964.

HUSZÁR Tibor: Fiatalkori bűnözők. Tankönyvkiadó, Budapest, 1964.

97. ILLÉS, 1909.

ILLÉS

Károly:

A

magyar

büntetőtörvénykönyv. I. kötet III. kiadás, Budapest, 1909. 98. ILLÉS, 1910.

ILLÉS

Károly:

A

büntetőnovella

zsebkönyve. IV. kiadás, Budapest, 1910. 99. IRK, 1915.

IRK Albert: A büntetőjog átalakulása. Gombos Ferencz „Lyceum”–nyomda, Kolozsvár, 1915.

100. JÁSZAI, 1967.

JÁSZAI

Dezső

(szerk.):

büntetőeljárás

A

kommentárja.

Közgazdasági

és

Jogi

Könyvkiadó,

Budapest, 1967. 101. JEKELFALUSSY, 1896.

JEKELFALUSSY Magyar

Statisztikai

József Évkönyv

(szerk.): 1895.

Athenaeum Könyvnyomda, Budapest, 1896. 102. KÁRMÁN, 1909.

KÁRMÁN Elemér: A királyi ügyész és a fiatalkoruak

birósága.

Jogtudományi

Közlöny, 1909. 15. sz. 131–135.

297

103. KÁRMÁN, 1916.

KÁRMÁN Elemér: Az Fb. VI. fejezete és a fiatalkorúak bírái. Jogtudományi Közlöny, 1916. 40. sz. 347–350.

104. KARSAI, 1903.

KARSAI

Sándor:

Az

elhagyatott

gyermekek védelme. Budapest, 1903. 105. KEMÉNY–VERESS–BALPATAKY, 1914.

KEMÉNY

István

–

VERESS Béla – BALPATAKY József: A fiatalkorúak biróságáról szóló törvény (Fb.) a gyakorlatban. Jogtudományi Közlöny, 1914. 8. sz. 69–71. 106. KENYERES, 1967.

KENYERES

Ágnes

(Főszerk.):

Magyar életrajzi lexikon. I. (A–K). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967. 107. KEREZSI, 1997.

KEREZSI Klára: A fiatalkori bűnözés kezelése és megelőzésének lehetőségei. Belügyi Szemle. 1997.

108. KÓNYI, 1898.

KÓNYI

Manó:

Deák

Ferenc

beszédei. Budapest, 1898. 109. KOPP, 1995.

KOPP

László:

Finkey

Ferenc

sárospataki évei. In: Szathmáry Béla (szerk.): Finkey Ferenc emlékkönyv. Jogászok

a

Kultúráért

Alapítvány

Sátoraljaújhely kiadványa, Sárospatak, 1995. 110. KOVÁCS, 1915.

KOVÁCS Lajos: Az Fb. 50.§–ához. Jogtudományi Közlöny, 1915. 35. sz. 381–382. 298

111. KOZÁRI, 2005.

KOZÁRI Mónika: A dualista rendszer. (1867–1918) In: Romsics Ignác (szerk.): Modern magyar politikai rendszerek. Panonica Kiadó, Budapest, 2005.

112. KÖDÖBÖCZ, 1995.

KÖDÖBÖCZ JÓZSEF: Finkey Ferenc élete

és

Felsőmagyarország

munkássága. Kiadó,

Miskolc,

1995. 113. KÖHNE, 1906.

KÖHNE,

Paul:

Das

Strafverfahren

gegen Jugendliche. In.: Aschrott P.F.: Reform des Stafptozesses. Berlin, 1906. 114. KŐHALMI, 2000.

KŐHALMI László: Finkey Ferenc, a magyar

magister

juris

criminalis.

Collega, 2000. 4. sz. 18–22. 115. KÖRTVÉLYESSY–

BOROS–HAJDÚ,1914.

KÖRTVÉLYESSY Dezső – BOROS Ervin – HAJDÚ György: A fb. a gyakorlatban. Jogtudományi Közlöny, 1914. 15. sz. 155–157.

116. KNÖRR, 1910.

KNÖRR Ferenc: A BN. hiányai, Bjt. 59. 1910.

117. KULCSÁR, 1960.

KULCSÁR

Kálmán:

Demográfiai

tényezők jelentősége a bűnözésben. II. Demográfia, 1960. 1. sz. 118. KUN–MARSCHALKÓ, 1911. KUN Béla – MARSCHALKÓ János – ROTTENBILLER Fülöp: A fiatalkorúak támogatására hivatott jótékony célú 299

intézmények

Magyarországon.

Budapest, 1911. 119. LÁSZLÓ, 1966.

LÁSZLÓ

Jenő:

vonatkozó

A

fiatalkorúakra

különös

anyagi

rendelkezések. In: Csomor Béla – Hajdú Károly

(Szerk.):

bűnözéséről.

A

fiatalkorúak

Cikkgyűjtemény.

Budapest, 1966. 120. LÁSZLÓ, 1986.

LÁSZLÓ Jenő (szerk.): Az 1978. évi IV. törvény (Btk.) előkészítése. VI. kötet. IM

Tudományos

és

Tájékoztatási

Főosztály, Budapest, 1986. 121. LEHOCZKY, 1914.

LEHOCZKY Sándor: A fiatalkorúak bíróságáról.

Jogtudományi

Közlöny,

1914. 4. sz. 30–31. 122. LENGYEL, 1909.

LENGYEL

Aurél:

büntettesek

A

reformált

fiatalkorú büntetési

rendszere és a patronage. Jogtudományi Közlöny, 1909. 22. sz. 193–194. 123. LÉVAI, 1989.

LÉVAI

Miklós:

A

igazságszolgáltatási

fiatalkorúak rendszerére

vonatkozó ENSZ minimum szabályok: a „Pekingi

Szabályok”.

Jogtudományi

Közlöny, 1989. 12. sz. 664–668. 124. LÉVAI, 1990.

LÉVAI Miklós: A Pekingi Szabályok. In: Gyermek– és Ifjúságvédelem. 1990. 2. sz. 26–36.

300

125. LÉVAI, 1994.

LÉVAI

Miklós:

bűnelkövetőkkel

A

fiatalkorú

szemben

kiszabható

büntetőszankciókreformja. Büntetőpolitika.

In:

Bűnmegelőzés.

Budapest, 1994. 126. LŐRINCZ, 1992.

LŐRINCZ tendenciák

József: a

Nemzetközi

fiatalkorúak

végrehajtásában.

IM.

büntetés Büntetés–

végrehajtás Országos Parancsnokság, Budapest, 1992. 127. LŐRINCZ, 2002.

LŐRINC József: A fiatalkorúak büntetés Végrehajtása a XX. sz. első felében. Börtönügyi Szemle, 2002. 2. sz. 57–66.

128. LŐW, 1880.

LŐW Tóbiás: A magyar btk. teljes anyaggyűjteménye. I. kötet. Budapest, 1880.

129. MÁRKUS, 1909.

MÁRKUS

Dezső:

Corpus

Iuris

Hungarici,

(a

továbbiakban.

CIH)

Franklin társulat, Budapest, 1909. 130. MEZEY, 1983.

MEZEY Barna: Törvény–előkészítés a dualista Magyarországon. In: Csizma– dia Andor (szerk.) Jogtörténeti Tanul– mányok V.,

Tankönyvkiadó, Buda–

pest, 1983, ISBN 963–17–6848–1. 169– 181. 372. 131. MEZEY, 1996.

MEZEY Segélyezés,

301

Barna:

Rabgondozás. patronage–ügy,

utógondozás. A reszoccializásció tör– ténelmi tendenciái. Börtönügyi Szem– le, 1996.4. sz. ISSN1417–4758.135– 146. 132. MEZEY, 2001.

MEZEY a

(1826–

19.

Barna: században.

Egy

jogászkarrier

Csemegi

Károly

1899). In: Mezey Barna (szerk.): A praxistól a kodifikációig. Csemegi Ká– oly emlékére (1826 – 1899) Osiris Bu– dapest, 2001.

133. MEZEY, 2004./a.

MEZEY

Barna:

A

büntetőjogi

kodifikáció kezdetei Magyarországon. (Bónis György az első magyar büntetőkódex tervezet.) In: Jogtörténeti Szemle, 2004/1., ISSN 0237–7284. 55– 57. 134. MEZEY, 2004./b.

MEZEY

Barna:

Fayer

és

1843.

évi

az

László javaslatok

Anyaggyőjteménye. In: Fayer László (szerk.): Az 1843–iki büntetőjogi ja– javaslatok Anyaggyűjteménye I. Reprint kiadás Pytheas Kiadó, 462. 2004. III– XIV. ISBN 963–7483–56 135. MOLNÁR, 1991.

MOLNÁR József: Ifjúkori bűnözés. In: Info–

Társadalomtudomány.

1991.

16. sz. 136. NAGY, 1985.

NAGY Ferenc: Az utógondozás – pártfogó felügyelet hazai fejlődéséről

302

(történeti és elméleti áttekintés). In: Utógondozás.

Pártfogó

felügyelet.

Budapest, 1985. 31–72. 137. NAGY, 1986.

NAGY

Ferenc:

büntetőjog

Intézkedések

a

szankciórendszerében.

Budapest, 1986. 138. NAGY, 1994.

NAGY

Ferenc:

A

fiatalkorúak

büntetőjoga

reformjának

szükségességéről. Magyar Jog, 1994. 1994. 5. sz. 285–293. 139. NAGY, 1998.

NAGY Ferenc: A magyar büntetőjog általános

része.

Korona

Kiadó,

Budapest, 1998. 140. NAGY, 1908.

NAGY

László:

érdeklődésének

A

gyermek

lélektana.

Franklin

Nyomda, Budapest, 1908. 141. NAGYIVÁNYI, 1893.

NAGYIVÁNYI

Fekete

Gyula:

Az

elhagyatott gyermekek és a fiatalkori bűntettesek

gondozása.

Magyar

Jogászegyleti értekezések, 1893. 82. k. 142. NAGYIVÁNYI, 1896.

NAGYIVÁNYI csavargó

és

neveléséről.

Fekete a

Gyula:

A

koldus

gyermekek

Budapesti

Szemle,

1896. 87. k. 236. sz. 215–240. 143. NEMZETKÖZI, 1992.

NEMZETKÖZI

Tendenciák

a

fiatalkorúak Büntetés –végrehajtásában.

303

IM.

Büntetésvégrehajtás

Országos

Parancsnokság, 1992. 1. sz. 144. ORELL, 1998.

ORELL Ferenc János: A fiatalkorúak büntetőjogi

reformjáról

ügyészi

szemmel. In: Család, Gyermek, Ifjúság. 1998. 3. sz. 145. ORSZÁGOS,1947.

ORSZÁGOS Törvénytár 4. sz. 1947.

146. P. SZABÓ, 2011.

P. SZABÓ Béla: Bernolák Nándor (1880–1951), a

Debreceni m.

Tudományegyetem

második

Gerundium

kir.

rektora.

egyetemtörténeti

közlemények, 2. vol. 1–2. no. /2011.13 31. 147. PUSKÁS, 1878.

PUSKÁS

Lajos:

szeretetház.

Az

árva

Nemere,

fiu–

Politikai,

társadalmi, szépirodalmi és közgazdá– szati lap, 1878. 16. sz. 63. 148. QUETELET, 1836.

QUETELET: Physique sociale. 1836.

149. RANSCHBURG, 1908.

RANSCHBURG Pál: A gyermeki elme. fejlődése

és

működése.

II.

kiad.

Budapest, 1908. 150. RÁTH, 1861.

RÁTH

György:

Az

országbírói

értekezlet a törvénykezés tárgyában. Pest, 1861. 151. RÉVAI, 1912.

RÉVAI

Nagy

Lexikona.

I–XXI.k.

Révai testvérek Irodalmi Intézet Rt.,

304

Budapest, kiadás,

1911–1935.

Hasonmás

Babits Kiadó, Szekszárd, 1995.

152. ROSENBERG–FEISENBERG, 1908.

ROSENBERG,

Werner

–

FEISENBERG, Albert: Die Reform der Untersuchungshaft. Zeitschrift 26. k. Berlin, 1908. 153. RÓTH–VÁRADI, 1994.

RÓTH

Erika

Problémák

–

VÁRADI

és

Erika:

reformtörekvések

fiatalkorúak elleni büntetőeljárásban. Viski–emlékkönyv. 1994. 124. ROTTENBBILLER, 1936.

ROTTENBBILLER Fülöp: Az Országos Gyermekvédő Liga harminc évi működése 1906–1936.

Fővárosi

Nyomda

Részvénytársaság, Budapest, 1936. 124. RUFFY, 1915.

RUFFY Pál: Állami gyermekvédelem és a hadiárvák. Különlenyomat a Szabad Lyceum kiadványai 1915/16. évi 3. számából.

124. RUFFY, 1928.

RUFFY

Pál:

gyermekvédelem

A

magyar

állami

kialakulása.

In:

Pettkó–Szandtner Aladár (Szerk.): A huszonötéves állami gyermekvédelem emlékkönyve. M. Kir. Népjóléti és Munkaügyi

Minisztérium.

Budapest,

1928. 227–266. 154. RUGGLES–BRIESE, 1994.

RUGGLES–BRIESE,

Evelyn:

The

english prison system. London, 1920.

305

155. SALGÓ, 1895.

SALGÓ Jakab: A gyermekkorban lévő bűnösök.

Magyar

Értekezések,

XII.

Jogászegyleti kötet.

Budapest,

A

reformok

1895. 4. füzet. 156. SÁNDOR, 1900.

SÁNDOR

Aladár:

küszöbén. Jogtudományi Közlöny, 1900. 24. sz. 186–187. 157. SÁRIK, 2001.

SÁRIK Eszter: A gyermek–és fiatalkori bűnözés napjainkban. Belügyi Szemle, 2001. 2. sz. 48–60.

158. SCHERER, 1900.

SCHERER István: József császár és kir. főherczeg védnöksége alatt 1899. évi szeptember hó 13–17. napjaiban tartott Nemzetközi Gyermekvédő Kongresszus naplója. Pesti Könyvnyomda, Budapest, 1900.

159. STIPTA, 1995.

STIPTA István: Szilágyi Dezső és a magyar igazságszolgáltatás reformja. Ruszoly József (Szerk.): Pulicationes Universitatis Miskolciensis. Sectio Juridica

et

Politica

Tomus

XI.

Miskolci Egyetemi Kiadó, Miskolc, 1995. ISSN:0866–6032. 111–115. 160. STIPTA, 2004.

STIPTA István: Szilágyi Dezső és az igazságügyi modernizáció, In: Csibi Norbert, Domaniczky Endre. (Szerk.): Deák és utódai. Magyar igazságügyi

306

miniszterek 1848/49–ben és a dualizmus korában. Pécs, 2004. 137–152. 161. SZABÓ,1961.

SZABÓ András: A fiatalkorúak és a büntetőjog.

Közgazdasági

és

Jogi

Könyvkiadó, Budapest, 1961. 162. SZABÓ, 1985.

SZABÓ

András:

Bűnmegelőzési

stratégiák. Belügyi Szemle, 1985. 6. sz. 163. SZABÓ, 1910.

SZABÓ

György:

felügyelő

A

hatóságai.

fiatalkorúak Jogtudományi

Közlöny, 1910. 27. sz. 229–230. 164. SZALAI, 2000.

SZALAI

Géza:

Angyal

Pál

(1873–1949.) Collega, 2000. 4. 27–30. 165. SZAKOLCZAY, 1900.

SZAKOLCZAY

Árpád:

gyermekvédelemről.

A

Jogtudományi

Közlöny, 1900. 12. sz. 95. 166. TRAYTLER, 1960.

TRAYTLER

Endre:

A

fiatalkorúak

büntetőjoga. Magyar Jog, 1960. 2. sz. 167. TRINCZ, 1999.

TRINCZ

Andrea:

A

fiatalkorúakra

vonatkozó anyagi eljárásjogi szabályok kialakulása, fejlődése, a fiatalkorúak bíróságának története. In: Büntetőjogi Tanulmányok, MTA Veszprémi Területi Bizottsága, Veszprém, 1999. 168. UJFALUSSY, 1910.

UJFALUSSY Béla: A BP. és BN. Egyes ellentmondó

307

rendelkezéseiről.

Jogtudományi Közlöny, 1910. 20. sz. 168–169. 169. UJFALUSSY, 1915.

UJFALUSSY Béla: Perorvoslatokról fiatalkorúak bűnügyeiben. Jogtudományi Közlöny, 1915. 4. sz. 48–49.

170. VARGA, 1895.

VARGA Ferenc: A gyermekkorban lévő bűnösök.

In:

Értekezések,

Magyar XII.

Jogászegyleti

kötet.

Budapest,

1895. 1. füzet. 171. VARGA, 1909.

VARGA

Nagy

Országos

István:

A

második

Patronage–kongresszus

feladatairól.

Jogtudományi

Közlöny,

1909. 37. sz. 321–324. 172. VARGA, 1913.

VARGA

Nagy

István:

Régi

rabsegélyező egyleteink és a modern patronázs munka. (1. rész) Bűnügyi Szemle, 1913. 6. sz. 274–279. 173. VAVRÓ, 1998.

VAVRÓ István: Távlatból (Jogerősen elítélt

fiatalkorúak,

1991–1997.)

Börtönügyi Szemle, 3. sz. 1998. 174. VÁMBÉRY, 1900.

VÁMBÉRY Rusztem: Kényszernevelés. Jogtudományi Közlöny, 1900. 23. sz. 177–179.

175. VÁMBÉRY, 1909.

VÁMBÉRY

Rusztem:

A

büntető

perrendtartás rövid tankönyve. Buda– pest, 1909.

308

176. VÁMBÉRY, 1910.

VÁMBÉRY

Rusztem:

Biztosító

intézmények az osztrák és a német javaslatban.

Jogtudományi

Közlöny,

1910. 11. sz. 91–93. 177. VÁMBÉRY, 1910./a.

VÁMBÉRY tana

a

javaslatban.

Rusztem: német

A

és

bűnösség

az

Jogtudományi

osztrák Közlöny,

1910. 17. sz. 143–145. 178. VÁMBÉRY, 1911.

VÁMBÉRY Rusztem: A fiatalkorúak bűnvádi eljárásra vonatkozó külföldi törvények

törvényjavaslatok

és

vélemények. Budapest, 1911. 179. VÁMBÉRY, 1914.

VÁMBÉRY

Rusztem:

Jogirodalom.

Büntetőjogi dolgozatok Balogh Jenő születése

ötvenedik

évfordulójának

ünnepére. Jogtudományi Közlöny, 1914. 30. sz. 324–325. 180. VÁMBÉRY, 1934.

VÁMBÉRY

Rusztem:

Búcsú.

Jogtudományi Közlöny, 1934. 46. sz. 285–286. 181. VASKUTI, 2005.

VASKUTI András: A kiskorúak a büntetőjogban.

In:

Bogár

Péter

–

Margitán Éva – Vaskuti András (szerk.): Kiskorúak

a

büntető

igazság–

szolgáltatásban. KJK–KERSZÖV. Jogi– és Üzleti Kiadó Kft., Budapest, 2005.

309

182. VASS, 1993.

VASS Lucia: A fiatalkori bűnözés társadalmi

jellemzői.

Statisztikai

Szemle, 1993. 8–9. sz. 892–902. 183. VERMES, 1982.

VERMES

Miklós:

Próbaidős

büntetések, illetve intézkedések és a pártfogó felügyelet. Magyar Jog, 1982. 7. sz. 597–605. 184. VÉGVÁRY–ZIMMER, 1910. VÉGVÁRY Ferenc – ZIMMER Ferenc (szerk.):

Sturm–féle

országgyűlési

almanach 1910–1915. Rövid életrajzi adatok az országgyűlés tagjairól. II. rész Képviselőház. Budapest, 1910. 185. VÍGH, 1964.

VÍGH József: A fiatalkori bűnözés és a társadalom. Budapest, 1964.

186. VISZOKAY, 1985.

VISZOKAY László: A próbárabocsátás fejlődése és szabályozása. Magyar Jog, 1985. 9. sz. 812–819.

187. VÓKÓ, 1999.

VÓKÓ

György:

Magyar

büntetés

végrehajtási jog. Dialógus Campus, Budapest, 1999. 188. VUCHETICH, 2007.

VUCHETICH,

Mátyás:

A

magyar

büntetőjog rendszere. (1819.) A magyar jogtudomány Közlöny

Lap–

Budapest, 2007.

310

klasszikusai. és

Magyar

Könyvkiadó,

189. WERNER, 1898.

WERNER

E.

Rezső:

büntetőjog

kézikönyve.

A

magyar

Hornyánszky

Viktor Bizománya, Budapest, 1898. 190. WLASSICS, 1905.

WLASSICS

Gyula:

Hazánk

és

a

büntetőjog fejlődése. Jogállam, 1905. 4. sz. 573–603. 191. ZSITVAY, 1905.

ZSITVAY

Leó:

A

Btk.

novellája.

Jogtudományi Közlöny, 1905. 15. sz. 122–124.

311

Országgyűlési nyomtatványok

1. KI 1907. XIV.

A

büntető

törvénykönyvnek

és

bűnvádi

perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról szóló 566. számú törvényjavaslat tárgyában. Második fejezet. A fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezések. In: Az 1906. évi május hó 19–ére meghirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház – Irományok. XIV. kötet. Pesti Könyvnyomda részvénytársaság, Budapest, 1907. 531–578. sz. 449–484.

2. KI 1908. XIV.

Melléklet az 566. számú irományhoz: Indokolás a

büntető törvénykönyvek és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról szóló törvényjavaslathoz, Általános indokolás. In: Az 1906. évi május hó 19–ére meghirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház

–

Irományok.

XIV.

kötet.

Pesti

Könyvnyomda

részvénytársaság, Budapest, 1908. 419–420. 3. KN 1908. XIX.

Az 1906. évi május hó 19–ére meghirdetett

országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház – Napló. XIX. kötet. Athenaeum irodalmi és nyomdai részvénytársulat könyvnyomdája, Budapest, 1908. 4. KI 1908. XX.

Igazságügyi bizottság 694. számú jelentése a

büntető törvénykönyvnek és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról szóló 566. számú törvényjavaslat tárgyában. In: Az 1906. évi május hó 19–ére meghirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház

–

Irományok.

XX.

kötet.

Pesti

Könyvnyomda

részvénytársaság, Budapest, 1908. 684–694. sz. 427– 439.

312

5. KI 1908. XXIV.

Igazságügyi bizottság 823. számú jelentése a

büntető törvénykönyvnek és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról szóló 566. számú törvényjavaslat tárgyában. In: Az 1906. évi május hó 19–ére meghirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház – Irományok. XXIV. kötet. Pesti Könyvnyomda részvénytársaság, Budapest, 1908. 821–856. sz. 181– 188. 6. FN 1910. III. országgyűlés

Az 1906. évi május hó 19–ére meghirdetett nyomtatványai.

Főrendiház

–

Napló.

III.

kötet.

Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1910. 7. FI 1910. XVI.

Az 1906. évi május hó 19–ére meghirdetett

országgyűlés nyomtatványai. Főrendiház – Irományok. XVI. Kötet. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1910. 686–721.sz. 696. szám. 8. KN 1913. XVIII.

Az 1910 – 1915 évi országgyűlés képviselőházának

naplója. XVIII. kötet. 1913. január 22. – március 15. Pesti Könyvnyomda – részvénytársaság, Budapest, 1913. 9. KI 1913. XXIV.

Törvényjavaslat a fiatalkorúak bíróságáról és a

fiatalkorúak bűnügyeiben követendő eljárásról. 732. számú iromány. In: Az 1910. június hó 21–ére hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház – Irományok. XXIV. kötet. Pesti Könyvnyomda – részvénytársaság, Budapest, 1913. 728–746. sz. 73–93. 10.KI 1913. XXIV.

Melléklet a 732. számú irományhoz. Indokolás a

fiatalkorúak bíróságáról és a fiatalkorúak bűnügyeiben követendő eljárásról szóló törvényjavaslathoz.

In: Az 1910. június hó 21–ére

hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház – Irományok. XXIV. kötet. Pesti Könyvnyomda– részvénytársaság, Budapest, 1913. 728–746. sz. 94–182.

313

11. KI 1913. XXIV.

Az igazságügyi bizottság jelentése a fiatalkorúak

bíróságáról és a fiatalkorúak bűnügyeiben követendő eljárásról szóló 732. számú törvényjavaslat tárgyában. In: Az 1910. június hó 21–ére hirdetett országgyűlés nyomtatványai, Képviselőház – Irományok. XXIV. kötet. Pesti Könyvnyomda–részvénytársaság, Budapest, 1913. 728–746. sz. 733. számú iromány, 183–198.

314

Folyóiratok, évkönyvek és egyéb felhasznált dokumentumok

1. A Budapesten 1909. szeptember hó 10. és 11–én tartott II. Országos Patronage Kongresszus iratai. Budapest, 1909. 9–10.

2. A fiatalkorú bűntevők büntetési rendszere Oroszországban. Nemzetközi Szemle. Jogtudományi Közlöny, 1902. 42. sz. 352.

3. A

fiatalkorúak

kriminalitása

elleni

küzdelem

Plósz

Sándor

minisztersége alatt. Jogtudományi Közlöny, 1905. 25. sz. 206.

4. A franczia bünügyi statisztika. Jogtudományi Közlöny, 1896. 28. sz. 214.

5. A gyermek személyére vonatkozó szülői jog a polgári törvénykönyv tervezetében. Jogtudományi Közlöny, 1900. 11. sz. 84.

6. A Kassán, 1911. szeptember hó 17–19. napján tartandó III. Országos Patronage–Kongresszus iratai. 1911. július 2., Kassa, 1911. 93.

7. A II. Országos Patronage–Kongresszus. Jogtudományi Közlöny, 1909. 38. sz. 329.

8. A nemzetközi büntetőjogi egyesület. Jogtudományi Közlöny, 1908. 27. sz. 241.

9. Az első kongresszus iratai és naplója. Pécs, 1907. 193.

315

10. Az első Országos Rabsegélyező Kongresszus iratai és Naplója, Pécs, 1907. 12.

11. Gyermekbíróság– Különfélék. Jogtudományi Közlöny, 1908. 27. sz. 240. 12. Gyermekvédelem. Jogtudományi Közlöny, 1901. 26. sz. 205.

13. Igazságügyi Javaslatok Tára, Az Igazságügyi Közlöny Melléklapja VII. évfolyam, Budapest, 1907. 608– 609.

14. Igazságügyi Javaslatok Tára, Az Igazságügyi Közlöny Melléklapja VIII. évfolyam, Budapest, 1908. 805.

15. Jogtudományi Közlöny, 1900. 07. sz. 55–56.

16.Jogtudományi Közlöny, 1900. 13. sz. 104.

17. Jogtudományi Közlöny, 1900. 15. sz. 119.

18. Jogtudományi Közlöny, 1901. 09. sz. 72.

19. Nemzetközi Szemle. Jogtudományi Közlöny, 1905. 24. sz. 204.

20. Pécsi rabsegélyező–egylet 1906. évi évkönyve. Pécs, 1907. 76–79, 124–125.

316

Jogforrások

40/33. (1985) ENSZ – minimumkövetelmény szabályai a fiatalkorúak igazságszolgáltatási

rendszeréről

(„A

Pekingi

szabályok”)

ENSZ–

iránymutatások A) Törvények632 1. 1878. évi V. törvénycikk a büntető törvénykönyvről. 2. 1879.évi XL. törvénycikk a magyar büntető törvénykönyv a kihágásokról. 3. 1896. évi XXXIII. törvénycikk a bűnvádi perrendtartásról. 4. 1901. évi VIII. törvénycikk az állami gyermekmenhelyekről. 5. 1908. évi XXXVI. törvénycikk a büntetőtörvénykönyvek és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról. 6. 1913. évi VII. törvény a fiatalkorúak bíróságáról. 7. 1973. évi I. törvény a büntetőeljárásról. 8. 1978. évi IV. törvény a büntető törvénykönyvről. 9. 1993. évi XXXII. törvény a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet módosításáról. 10.1995. évi XLI. törvény a büntető jogszabályok módosításáról.

B) Törvényerejű rendelet 1. 1954. évi 23. törvényerejű rendelettel módosított 1951. évi 34. törvényerejű rendelet a fiatalkorúakra vonatkozó büntetőjogi és büntető eljárási

rendelkezésekről.

632

Márkus Dezső (szerk.): Corpus Juris Hungarici. Franklin–Társulat, Budapest, 1896., Corpus Juris Hungarici (CD–ROM). KJK Kerszöv, Budapest, 2000., Törvények és rendeletek hivatalos gyűjteménye. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1958.

317

2. 1966. évi 21. törvényerejű rendelet a büntetések és intézkedések végrehajtásáról. 3. 1979. évi 11. törvényerejű rendelet a büntetések és intézkedések végrehajtásáról.

C) Miniszteri rendeletek

1. 102.100/1908. sz. BM. rend. (A büntető törvénykönyvek és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról szóló 1908. XXXVI. tc. végrehajtása tárgyában) Magyarországi Rendeletek Tára, Pesti Könyvnyomda– részvénytársaság, Budapest, 1908. 42. folyam. 1098– 1100.

2. 120.101/1908. sz. BM. rend. (A büntető novella, 1908. XXXVI. tc. alkalmazására vonatkozó adatgyűjtés szabályozásáról) Magyarországi Rendeletek Tára, Pesti Könyvnyomda– részvénytársaság, Budapest, 1908. 42. folyam. 1625–1626.

3. 20.001/1908. sz. IM. rend. (A büntető törvénykönyvek és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról szóló 1908. XXXVI. tc. hatálybaléptetése

és

végrehajtása

tárgyában)

Magyarországi

Rendeletek Tára, Pesti Könyvnyomda– részvénytársaság, Budapest, 1908. 42. folyam. 1116–1127.

4. 20.003/1908. sz. IM. rend. (A fiatalkorú terheltek bűnügyeinek ellátása tárgyában) Magyarországi Rendeletek Tára, Pesti Könyvnyomda– részvénytársaság, Budapest, 1908. 42. folyam. 1136–1140.

5. 160.000/1909. sz. BM rend. (A büntető törvénykönyvek és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról szóló 1908. XXXVI. tc.– nek

a

fiatalkorúakra

vonatkozó

318

második

fejezetében

foglalt

rendelkezések végrehajtása tárgyában) Magyarországi Rendeletek Tára, Pesti Könyvnyomda– részvénytársaság, Budapest, 1909. 43. folyam. 2226–2260.

6. 27.100/1909. sz. IM rend. (A büntető törvénykönyvek és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról szóló 1908. XXXVI. tc.– nek

a

fiatalkorúakra

vonatkozó

második

fejezetében

foglalt

rendelkezések végrehajtásáról) Magyarországi Rendeletek Tára, Pesti Könyvnyomda– részvénytársaság, Budapest, 1909. 43. folyam. 2346– 2384.

7. 27.200/1909. sz. IM rend. Magyarországi

(A javító nevelés szabályozásáról)

Rendeletek

Tára,

Pesti

Könyvnyomda–

részvénytársaság, Budapest, 1909. 43. folyam. 2384–2421.

8. 27.300/1909. sz. IM rend. (A fiatalkorúak fogház–, államfogház és elzárásbüntetésének végrehajtásáról) Magyarországi Rendeletek Tára, 1909. 43. folyam. 2421–2444.

9. 27.400/1909. sz. IM. rend. (A fiatalkorúak felügyelő hatóságáról) Magyarországi

Rendeletek

Tára,

Pesti

Könyvnyomda–

részvénytársaság, Budapest, 1909. 43. folyam. 2444–2472.

10.27.500/1909. sz. IM. rend. (A fiatalkorúakra vonatkozó bűnügyi statisztikai adatok szolgáltatásáról) Magyarországi Rendeletek Tára, Pesti Könyvnyomda– részvénytársaság, Budapest, 1909. 43. folyam. 2472–2476.

11.27.600/1909. sz. IM. rend. (A javító nevelő intézetekbe beutalt növendékekre

vonatkozó

statisztikai

319

adatok

szolgáltatásáról)

Magyarországi

Rendeletek

Tára,

Pesti

Könyvnyomda–

részvénytársaság, Budapest, 1909. 43. folyam. 2472–2476.

12.160.000/1909. sz. BM. rend. (A büntető törvénykönyvek és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról szóló 1908. XXXVI. tc.– nek

a

fiatalkorúakra

vonatkozó

második

fejezetében

foglalt

rendelkezések folytán az állami, községi, egyesületi (társulati), magán és izraelita hitfelekezeti elemi–, felső–, nép–, polgári–, iparos– és kereskedő–tanonciskolákra háruló feladatok tárgyában) Magyarországi Rendeletek Tára, Pesti Könyvnyomda– részvénytársaság, Budapest, 1909. 43. folyam. 2597–.

13.212.000/1913. sz. BM. rend. (A fiatalkorúak bíróságairól szóló 1913. VII. tc. végrehajtásáról) Magyarországi Rendeletek Tára, Pesti Könyvnyomda– részvénytársaság, Budapest, 1913. 47. folyam. 1811– 1854.

320

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE

Btk. =

1878. V. tc. a bűntettekről és vétségekről.

BP. =

1896. évi XXXIII. tc. a bűnvádi perrendtartásról.

Bn. =

A Büntető Novellának nevezett 1908. évi XXXVI. tc.

Fb. =

1913. évi VII. tc. a fiatalkorúak bíróságáról.

Bpn. =

1914. évi VIII. tc. az esküdtbíróság előtti eljárásra és semmiségi

panaszra

vonatkozó

módosításáról. Bjt. =

Büntető Jog Tára.

Kbtk. =

1879. évi XL. tc. a kihágásokról.

KI =

Képviselőházi Irományok.

KN =

Képviselőházi Napló.

M.I. =

Miniszteri Indokolás.

NBE =

Nemzetközi Büntetőjogi Egyesület.

321

rendelkezések

SZERZŐSÉGI NYILATKOZAT

Alulírott dr. Szirota Szilvia kijelentem, hogy a doktori fokozat megszerzése céljából benyújtott értekezésem kizárólag saját, önálló munkám. A benne található másoktól származó, nyilvánosságra hozott vagy közzé nem tett gondolatok és adatok eredeti lelőhelyét a hivatkozásokban, (lábjegyzetekben) az irodalomjegyzékben, illetve a felhasznált források között hiánytalanul feltüntettem.

Kijelentem továbbá azt is, hogy a benyújtott értekezéssel azonos tartalmú értekezést más egyetemen nem nyújtottam be tudományos fokozat megszerzése céljából.

E kijelentésemet büntetőjogi felelősségem tudatában tettem.

Miskolc, 2013. szeptember 01.

...................... dr. Szirota Szilvia

322

323