PE Energia Akadémia 101. Elmulasztott haszon

PE‐Energia Akadémia 101  „Elmulasztott haszon”  E  honlapot  felkeresők  jogosan  észrevételezhetik,  hogy  szélesebb  horizonton  foglalkozom  az  energetika kérdéseivel, alapvetően a klímapolitika és az energiapolitika kapcsolatával. Nem mintha a  hazai  energiapolitika  nem  érdekelne.  De  hát  egy  imádott  hölgynek  sem  kérném  meg  többször  a  kezét,  ha  már  kétszer‐háromszor  visszautasított.  Már  a  2000‐ben  megjelent  kis  könyvemnek1  is  a  Pusztába  kiáltott  szavak  címet  adhattam,  a  tartalmából  meg  kiderül,  hogy  a  rendszerváltás  utáni  energetika, gazdaságpolitika, sőt az egész politikai diskurzus egyik (ha nem a legnagyobb) hiátusáról  van  szó.  A  rendszerváltozás  utáni  új  politikai  osztály  nem  kutatta  és  így  nem  is  lelhetett  rá  a  társadalmi  párbeszéd,  a  sokszínű  együttműködés  módszertanára.  A  legszélsőségesebben  ez  a  gazdasági  élet  legkülönbözőbb  szakterületein  figyelhető  meg,  ideértve  kirívó  példaként  az  energetikát.  Most  mégis  visszatérek  e  problémakörre,  minthogy  kaptam  egy  internetes  levelet,  amely  egy  „külföldre szakadt” hazánkfia hasonló panaszaira emlékeztet. Dr. Anisits Ferenc gépészmérnökről van  szó,  aki  kimagasló  eredményeket  ért  el  a  Dízelmotorok  fejlesztése  területén.  Jogosan  nevezik  „Dízelpápának”,  a  „BMW  szerencsecsillagának”.  A  2012.  05.  16‐án,  a  Lánchíd  Rádió  „Kettesben”  c.  műsorában elhangzottak, Magyarország helyzetével kapcsolatos, jó szándékú észrevételei, javaslatai,  még mindig aktuálisak. E helyen csupán néhány észrevételre szorítkozhatunk:   Sok más társához hasonlóan, javaslatait nem vették figyelembe. Mint mondta: „a kutya sem figyelt  rájuk”, az elhangzottakat az újságírók meg sem értették! Ezért sokan közülük csalódottak.  Erősen  hiányolja  a  magyar  közéletből  a  mérnöki  gondolkodást!  A  mérnöki  gondolkodás  merőben  eltér  a  társadalomtudományi‐,  politikai  gondolkodástól.  A  mérnöki  gondolkodás  egyértelmű,  eredményei,  alkotásai  nélkül  nem  létezne  fejlett  társadalom.  Mégis       a  műszakiak,  mérnökök  hátrányban  vannak,  nem  valósul  meg  velük  „csapat‐munka”!  (A  külföldi  parlamentekben  is  az  ügyvédek,  pedagógusok,  közgazdászok,  politológusok,  újságírók,  stb.  vannak  többségben,  de  ott  a  politika  segítségül  hívja  a  műszaki‐,  gazdasági  szakembereket.)  –  Csak  hozzáfűzöm,  hogy  már  ott  sincsen így, Németországban biztosan nincsen így, mert az energetika területén a szakemberek ott is  panaszkodnak, a politika teljesen átvette az irányítást. A parlamentekben alig‐alig vannak mérnökök.  Ezen valóban érdemes elgondolkodni.  Az „elmulasztott haszon” fogalmának nem ismerete, és/vagy figyelmen kívül hagyása, a megbukott,  és még mindig létező, „liberális” gondolkodás, a fogalmak rossz használata, egyes fogalmak szelektív  kihagyása, a szükséges szemléletváltás és a szakmai párbeszéd hiánya, a választási ciklusokon átívelő,  hazai  adottságokra  épülő,  műszaki‐gazdasági‐gazdaságossági  szempontból  is  megalapozott,  koncepciók, stratégiák, programok hiánya, stb. mind‐mind az elmulasztott hasznot növeli.  A hazai vezető politikusok, miniszterek, stb. a személyesen nekik címzett levelekre, megkeresésekre  nem válaszolnak! (Ez „balkáni” viselkedés!)                                                                1

 Petz Ernő: Pusztába kiáltott szavak. Püski Kiadó, Budapest, 2010. 

Mindenesetre  itt  találkoztam  először  az  „elmulasztott  haszon”  találó  fogalmával.  A  Dr.  Anisits  Ferenccel  készült  interjú  teljes  szövege,  legfontosabb  megállapításai  és  javaslatai  röviden  a  http://mno.hu/videok/54353  internet‐linken  hallgatható  meg.  A  téma  ma  is  aktuális,  az  utóbbi  időben egyre gyakrabban jelennek meg a sajtóban ezzel kapcsolatos vélemények és elemzések, ami  természetesen szorosan összefügg a hazai értelmiség felelősségével is.  Engem most az foglalkoztat,  hogy  vajon  mekkora  lehet  a  mindezek  miatt  „elmulasztott  haszon”,  hiszen  a  rendszerváltás  utáni  időszakban lett volna a legnagyobb szükség mindannyiunk közreműködésére, mindannyiunk szakmai  tudására, tapasztalatára. Kaptunk is erre a választások előtt ígéretet: „mindenkire szükség lesz!”  Megbecsülhető‐e  valamilyen  módon  az  „elmulasztott  haszon”?  Biztosan  ezermilliárdos  nagyságrendű:  tízezer  milliárd,  százezer  milliárd  vagy  még  több?  Gondoljunk  csak  a  súlyosan  elhibázott  privatizációra.  E  helyen  szűkebben  csak  az  energetika  területére  eső  néhány  példa  (részletesebb elemzés nélküli) felsorakoztatására szorítkozhatunk.  Kezdhetjük  mindjárt  az  energiaipari  privatizációval.  Annak  első  ütemében  (1995.  dec.)  a  két  legfontosabb  hagyományos  erőművünket  és  az  összes  (tehát  az  egész  ország  területét  kiszolgáló)  áramszolgáltatót  szabályosan  elkótyavetyélték  úgy,  hogy  kisebbségi  részvénycsomagok  eladása  mellet az irányítási jogokat átengedték, és legalább 8 %‐os nyereséget garantáltak. Aztán folytatódott  a  többségi  részvények  eladásával  és  a  többi  erőmű  privatizálásával.  Majd  liberalizálták  a  teljes  energiaellátást.  Az  áhított  „verseny”  következményeként  az  energiaárak  egyre  csak  emelkedtek,  a  profitok  kétszámjegyűekké  duzzadtak.  Nemhogy  haszon  nem  származott,  hanem  halmozott  veszteségek.  A  hatósági  árak  következtében  a  külföldi  befektetők  profitja  növekedet  a  hazai  zászlóshajó MVM pedig veszteségessé vált.  Talán első helyre kívánkozott volna az energetika területén a vezetők, a döntéshozók kiválasztásának  súlyos kérdése, illetékes miniszterektől kezdve egészen az állami intézményi és vállalati vezetőkig. A  privatizációtól kezdve (hiszen csak így lehetett végrehajtani) a szakmai elvárásokat felülírta a politikai  lojalitás,  ill.  a  haverság.  A  baloldali  kormányok  szigorúan  ragaszkodtak  a  posztkommunistákhoz,  a  jobboldaliak  inkább  a  haversághoz.  (Gondoljunk  csak  az  első  privatizációs  miniszterre  és  utódjára.)  Így eshet meg, hogy az illetékes szakminiszter, az illetékes államtitkár, sőt a paksi bővítésért felelős  részvénytársaság  vezetője  is  jogász.  Végre  a  MVM  élén  megjelent  egy  mérnök.  Majd  kiderül,  hogy  menedzser,  vagy  csak  végrehajtó  (mint  az  ejtőernyős  közgazdász  elődje).  Hozzáértő  parlamenti  képviselő  sem  volt  egyetlen  egy  sem,  tehát  a  pártok  frakciójában  sem  volt,  és  ma  sincsen  e  szakterületen  képzett,  tudományosan  felkészült  szakember.  Így  a  gazdasági  bizottságok  energetikai  albizottságait is rendre az energetikában tévelygők vezették. Egyetlen energiapolitikai koncepciót, ill.  stratégiát  sem  próbáltak  végrehajtani,  azok  egyszerűen  elhamvadtak,  a  parlament  általi  kötelező  felülvizsgálatuk és aktualizálásuk is rendre elmaradt. Persze sok értelmük sem lett volna, hiszen csak  újabb  parlamenti  határozatokat  jegyzőkönyvezhettek  volna.  A  politika  szintjén  minden  döntés  megszülethetett a szakma közreműködése nélkül. A formális egyeztetések (hozzászólási lehetőségek)  nem  tekinthetők  érdemi  párbeszédnek  és  együttműködésnek.  Valódi,  tartalmas,  folyamatos  és  intézményes  együttműködésre,  vitákra,  ha  kell,  szakmai  vélemények  ütköztetésekre  gondolok.  De  hát  ez  nem  valósult  meg,  így  nem  csoda,  hogy  a  rendszerváltozás  utáni  energetika  –  nincsen  jobb  kifejezés  –  az  első  baloldali  kormány  óta  sodródik,  és  az  elmaradt  haszon  ciklusról‐ciklusra  halmozódik.  

Maradhatunk  mindjárt  a  kinevezéseknél.  A  Paksi  Atomerőmű  élére  kerülhetett  szakmai  előélet  nélküli közgazdász, aki az itt szerzett szakmai előéletére hivatkozva később az MVM vezérigazgatói,  majd  elnök‐vezérigazgatói  posztját  is  „kiérdemelte”.  Minden  kormányváltás  után  új  vezérigazgatók,  új  igazgatóságokkal  és  felügyelőbizottságokkal.  Ennek  demoralizáló  hatása  elvezetett  Pakson  2003‐ ban  Európa  legsúlyosabb  nukleáris  üzemzavarához2.  Hosszú  ideig  üzemen  kívül  volt  a  2.  blokk,  a  tisztítási  folyamat  során  tönkrement  kiégett  kazetták  eltávolítása  hosszú  időbe  telt  és  sok  pénzbe  került.  Hasonló  gondok  vezettek  oda  is,  hogy  a  paksi  bővítéssel  kapcsolatban  született  szerződésekben  nem  sikerült  elérni,  hogy  a  kiégett  kazetták  végérvényesen  visszaszállításra  kerüljenek  Oroszországba.  Csak  az  feltételezhető,  hogy  ebben  a  súlyos  témában  nem  minden  tekintetben alkalmas személyek (talán elsősorban jogászok?) folytatták a tárgyalásokat. Tudták vajon,  hogy  mi  a  tét?  Ugyanis  e  deficitnek  évezredes  kihatásai  lesznek,  ha  végül  mégis  meg  kell  építeni  a  nagyaktivitású  radioaktív  hulladékok  végleges  tárolóját.  Sok‐sok  milliárdba  fog  kerülni,  már  fúrják  a  Mecseket. Korábban sokszor hangoztattam: nem igaz, hogy az állam általában rossz tulajdonos. Most  mégis azt kell mondanom, hogy az az állam rossz tulajdonos, amelyik minden kormányváltozás után  lefejezi az energetikát. Tékozlás a javából.  További súlyos hibának tekinthető a túlzott centralizáció, a disztributivitás elvének negligálása. Pedig  helyes  elvként  minden  döntési  szintet  oda  kellene  helyezni,  ahol  a  szakmai  színvonal  és  a  döntési  képesség  a  legnagyobb.  A  szakmai  hiányosságokkal  meghozott  döntések  szükségszerűen  „elmaradt  haszonhoz”  vezetnek.  Ide  kell  sorolnom  az  MVM  tevékenységi  körének  olyan  nagy  szakterületekre  („üzletágakra”)  való  kiterjesztését,  amelyeken  egyáltalán  nem  volt  sem  múltja,  tapasztalata,  sem  felkészültsége. Tudomásom szerint az MVM‐ben már alig találhatók mérnökök. A kilencvenes évekig  a diplomások túlnyomó hányada természetesen mérnök volt. Korábbi véleményemet fenntartva ide  sorolom a paksi atomerőmű bővítésével kapcsolatos túl korai politikai döntést is, de ha már a döntés  megszületett,  akkor  ettől  kezdve  át  kellene  adni  a  végrehajtást  a  szakembereknek,  és  nem  késlekedve  létre  kellene  hozni,  ill.  meg  kellene  erősíteni  azokat  az  intézményeket  (tervezés,  beruházás, hatóságok, stb.), amelyek ezt a hatalmas feladatot eredményesen el tudják végezni. Azt  gondolom, hogy a kormányzat még mindig nem ismerte fel egy atomerőmű létesítésével kapcsolatos  feladatok  igazi  nagyságrendjét.  Mint  ahogy  az  EU  vezetése  sem  tudja  igazán  felfogni  a  migrációval  kapcsolatos probléma és veszély igazi nagyságrendjét és súlyát. Hogy atomerőművi példával éljek: a  reaktor  megszaladt,  s  a  helyett,  hogy  hagynák  a  reaktorvédelmet  működni,  az  EU‐ban  napokig‐ hetekig  tanácstalankodnak,  hogy  egyáltalán  egy  rendkívüli  tanácsülést  összehívjanak.  Amikor  naponta  már  a  migránsok  ezrei  zúdulnak  át  a  határokon.  Gyerekes,  sőt  infantilis  hozzáállás.  Az  EU‐ ban  kialakított  központosító  törekvések  és  a  halmozott  szakmai  hiányosságok  következménye.  Úgy  gondolom,  hogy  az  atomerőmű  bővítésével  kapcsolatos  központosító  törekvések  is  hasonlóképpen  kifogásolhatók.  Már  korábban  kormányzati  szinten  megpendítették,  hogy  külföldi  menedzsereket  keresnek  az  atomerőmű  élére.  Most  meg  hallom,  hogy  egy  német,  nem  is  igazi  erőműves  szakemberről van szó. Mert ki tekinthető annak? Mondjuk, aki fiatalon már pl. ügyeletes mérnökként  szerzett  üzemi  gyakorlatot,  aztán  egyre  szorgalmasabban  előbbre  lépett  az  elismertség  ranglistáján  és  már  vezetői  tapasztalattal  is  rendelkezik.  Vannak  ilyen  kiváló  szakembereink,  akkor  minek  ide  külföldi „menedzser”? Akit éjjel felhív  az ügyeletes mérnök (mint hajdanán),  hogy ÜV‐1 üzemzavari  működés következtében kiesett az 1‐es reaktor. Vagy olyan tolmáccsal együtt alszik majd, aki azt is  tudja, hogy mi az ÜV‐1?  És az igazgatósági üléseken ő fogja előterjeszteni azokat a súlyos napirendi                                                              

2

 Dr. Petz Ernő: A paksi szindróma. KAPU, 2003. 06‐07. (Itt a honlapon is olvasható.) 

pontokat, amelyeknek a nyelve magyar. Vagy majd lefordítják az előterjesztéseket németre?  Erről jut  eszembe: hallom, hogy az orosz szállítókkal is megegyeztek, hogy az erőműbővítés dokumentációja  angol  nyelvű  lesz.  Micsoda  felelőtlenségek,  vagy  ez  már  kabaré?  Persze  elképzelhető  (hiszen  a  magyar  problémamegoldó  készség  igen  fejlett),  hogy  az  ügyeletes  mérnöknek  már  nem  is  kell  a  vezérigazgatót  értesíteni  az  üzemzavarról,  mert  a  korábban  kinevezett,  hozzá  nem  értő  vezérigazgatók  módosították  az  üzemi  szabályzatot,  mely  szerint  nem  is  kell  értesíteni  a  vezérigazgatót, hadd vadásszon nyugodtan.   A  rossz  döntések  közé  kell  sorolnom  a  Mátrai  Erőműbe  tervezett  korszerű  lignit  tüzelésű  blokk  beruházásának  leállítását.  Ugyanis  a  paksi  bővítés  előtt  még  mindenképpen  szükség  lenne  nagy  teljesítőképességű  erőművi  egységekre.  Hiszen  a  bővítés  első  blokkjának  üzembelépésére  2025‐nél  előbb  nem  számíthatunk.  Az  erőműparkunk  elöregedett,  a  korszerűbb  egységek  gáztüzelésűek,  amelyek a magas gázár miatt gazdaságtalanná váltak. A gázárak közben megfeleződtek, ez új helyzet,  tudunk‐e vele mit kezdeni? A hazai adottságainkat figyelembe véve (az érvényes atom‐szén‐megújuló  stratégiának  megfelelően)  most  egyértelműen  lignittüzelésű  blokkok  jöhetnének  szóba.    A  prototípusnak  szánt  blokk  már  lassan  üzembe  léphetne.  Szerencsére,  több  ezer  MW‐nyi  kapacitás  ellátására  elegendő  lignitvagyonunk  van.  De  hát  miből  építenénk  szénerőművet,  amikor  az  atomerőművi  bővítés  is  orosz  hitelből  épül.  Abban  a  (klímapolitika  által  vezényelt)  energetikai  káoszban,  amely  most  Európában  uralkodik,  senki  sem  akar  hagyományos  erőművet  építeni,  ill.  finanszírozni.    A  szén‐dioxid  kvótakereskedelem  teljesen  eltorzítja  az  energiahordozók  közötti  versenyt. Marad egyetlen lehetőségként az import további növelése? A villamosenergia‐import most  is  már  40  % körül  mozog.  Ez  biztosan  nem  jó  irány.  Meg  kell  teremteni  az  új  blokkok  létesítésének  finanszírozási feltételeit. Valamikor azt oktattam, hogy a villamos energia termelési egységköltségét  (annak  állandó  részét,  Ft/kWh)  úgy  kell  megállapítani,  hogy  az  lehetővé  tegye  a  bővített  újratermelést.  Egyszerűen  szólva:  félre  kell  tenni  minden  elfogyasztott  kilowattóra  árából  a  soron  következő  új  erőmű  megépítéséhez  szükséges  beruházási  költséghányadot.  Ez  ilyen  egyszerű.  Már  holnap el lehetne kezdeni. Nem hitelből kellene erőművet építeni!  A központosításnak egy további torz szülötte is készülőben van, habár most éppen „várat magára a  távhőcégek  államosítása”.  A  mintegy  száz  távhővállalatot  akarják  az  országos  ENKSZ  (Első  Magyar  Közszolgáltató)  Zrt.  alá  begyúrni.  Ezek  ma  önkormányzati  tulajdonban  vannak  és  nagy  részük  veszteségessé  vált  a  rezsicsökkentés  következtében.  De  ez  nem  lehet  indoka  a  központosító  államosításnak. Fordítva, meg kell erősíteni az önkormányzatokat, hogy minden helyi közszolgáltatási  feladatot felelősen legyen képesek ellátni (a német Stadtwerkék mintájára). Az önkormányzatoknak  fel  kell  készülni  a  hatékony  gazdálkodásra,  ami  a  vidékfejlesztés  egyik  húzóágazata.  A  feladatok  egyben  a  szellemi  koncentráció  bázisát  is  jelentik.  Ettől  nem  lehet  megfosztani  kisebb‐nagyobb  városainkat, hiszen ott működnek távfűtési rendszerek. Nem is lehet hatékonyan egy vízfejből átlátni  és irányítani egy ilyen szerteágazó konglomerátumot. Megjósolható, hogy elsőként a pénzügyeket és  a fejlesztések irányítását fogják központosítani, amihez nem lesz meg a hozzáérzés, csupán a döntési  kényszer.  A  helyi  részletes  ismeretek  hiányában  nem  lehet  elsősorban  műszaki‐technológiai  tevékenységet  irányítani.  Sajnos  vannak  már  ilyen  rossz  példák  a  mai  gyakorlatban  is,  csak  nyögve  nyelősen  működnek,  rengeteg  feszültséget  gerjesztve.  Egy  valóságos  gondot  viszont  valóban  meg  kellene oldani. Ma rendkívülien eltérőek a hőszolgáltatás termelési költségei. Eltérőek a technológiai  adottságok (pl. nem mindegy, hogy fűtőműből vagy fűtőerőműből történik a hőszolgáltatás), eltérő a  fűtött  lakótelepek  távolsága,  a  berendezések  életkora,  hogy  csak  néhány  okot  említsünk.  Ezért 

célszerű lenne országos szinten legalább nagyjából kiegyenlíteni a lakossági távhőárakat. Elég lenne  ennek megoldását központosítani, az ehhez szükséges keresztfinanszírozási rendszer kialakításával és  működtetésével.  A  megújuló  energiaforrások  (szél,  nap,  földhő)  villamos  energia  termelésére  történő  hasznosítása  egyes kivételes egyedi esetektől eltekintve nem versenyképes. Azokban az országokban, ahol mégis  szinte  határtalanul  épülnek  a  szél‐és  naperőművek,  ott  rendkívül  nagy  támogatást  élveznek  a  klímavédelem  hazug  újkori  diktatúrája  árnyékában.  Pl.  Németországban  eddig  82 000  MW  szél‐  és  naperőművi  kapacitást  létesítettek  (éves  75‐80 000  MW‐os  csúcsigény  mellett),  amelynek  kihasználása  csupán  20‐22  %‐os.  Ha  a  megújuló  törvény  (EEG,  2000)  által  garantált  támogatásokat  megvonnák, vagy csak csökkentenék, az egész rendszer összeomlana. Kérdés, hogy tanulunk‐e ebből,  vagy  majmoljuk  Németországot,  mint  több  európai  ország.  A  megújuló  energiák  hasznosítása  területén  ügyködő  mozgalmak,  szervezetek,  cégek  (sok‐sok  van  belőlük)  mind‐mind  támogatásokat  követelnek, azt állítva, hogy éppen az általuk képviselt (szél, nap stb.) energiafajta a leghatékonyabb,  s vele akár a paksi bővítés is kiváltható lenne. Gyakorlatilag mind az uniós támogatásokra pályáznak.  Vannak, akik „sikeresek”, itt‐ott avatnak mini erőműveket, amelyeknek nincsen igazi súlya az ország  energiaellátásában. Szerepük, hogy kipipálható legyen a kapcsolatos EU‐vállalásunk. Amiért mindezt  megemlítem: a sok kis apró ilyen jellegű energetikai beruházás (támogatás) együttes összegéből már  lehetne valamit kezdeni a valós energetikai gondjaink megoldása területén. Persze csak elvileg, mert  az  EU  mindjárt  egy  sereg  kötelességszegési  eljárást  indítana  ellenünk.  Kényszerpályán  vagyunk.  Marad a kérdés: ki fog bennünket energiával ellátni, ha megérkezik Európában az energiahiányos hat  szűk  esztendő.  Mert  ennek  a  dínom‐dánom  időszaknak  a  vége  előbb‐utóbb  elérkezik.  Kérdés,  hogy  meddig  hajlandók  a  német  áramfogyasztók  mindezt  finanszírozni  az  ottani  magas  energiaárakon  keresztül. Németország dominanciája nemcsak az EU zsákutcás, közös klíma és energiapolitikájában  érvényesül,  hanem  a  napjainkra  kialakult,  rendkívüli  kihívást  jelentő  migránspolitikában  is.  A  két  folyamat erősíti egymást és felgyorsítja e két politika tarthatatlanságának felismerését. Válaszút elé  érkezett  Európa,  a  vakvágányra  került  klíma‐  és  energiapolitikájával  együtt.  Súlyos  kérdéssé  válhat,  hogy  az  energiapolitikai  reformok  átmeneti  időszakában  majd  honnan  szerezzük  be  a  hiányzó  energiát? A kapcsolatos elmaradó haszon megrengetheti Európát és azon belül az energiaellátásban  védtelenné vált hazánkat. Mert nem születtek meg kellő időben a kellő döntések. A felelős jogászaink  a  saját  hajunknál  fogva  kirángatnak‐e  majd  bennünket  a  mocsárból?  Aligha!  Hajlandók,  vagy  kénytelenek lesznek a gyeplőt mégis átengedni a mérnököknek? Mert az energetika nem piac, nem  verseny,  nem  kereskedelem,  nem  profit  elsősorban,  hanem  szakma.  Persze  aggódással  felvetődik  bennünk  a  kérdés:  létezik  egyáltalán  még  az  energetikai  szakma,  van  elegendő  és  jól  képzett,  csatasorba állítható mérnökünk? 1987 (a negyedik paksi blokk üzembelépése) óta nem terveztünk és  nem építettünk un. kondenzációs nagyerőművet. Elmaradt döntések.  Elmulasztott haszon? Mérhető egyáltalán? Ha mérhető lenne, a sok káros döntés elkerülhető lenne?  Vajon  az  elmaradt  gigantikus  haszon  ismerete  elriasztaná  a  döntéshozókat  a  felületes,  hozzá  nem  értő döntések meghozatalától?  Aligha hiszem, pedig a megoldás nagyon egyszerű: megfelelő embert  a  megfelelő  helyre!  Nem  az  elvtársakat,  nem  haverokat  és  nem  a  komákat.  Mert  a  megfelelő  emberek  minden  területen  szakemberekre  támaszkodnának,  hiszen  ez  szükségletük  és  érdekük  lenne.  Nem  új  oligarchákat  kell  tenyészteni,  mert  azok  nem  képesek  a  közjót  szolgálni.  Az  alapszabályok általában végtelenül egyszerűek. 

Ide  kívánkoznak  befejezésül  még  Mohi  Csaba,  volt  rendkívüli  és  meghatalmazott  nagykövet  gondolatai3:  „Évezredes  tapasztalatok  bizonyítják,  hogy  a  legegyszerűbb  feladat  a  döntések  meghozatala,  a  legnagyobb  felelősséggel  járó  és  legösszetettebb  szakmai  munkát  pedig  a  döntések  előkészítése  igénylik.”  „… a szavazók átlagos intelligenciaszintje jóval magasabb, mint ami a kormánytagok jelentős részénél  tapasztalható.”  „A kormány tagjaitól idegen a valódi párbeszéd, ami a működő demokrácia kulcskérdése. Választóitól  jelentősen eltávolodott, a segítő kritikára süket politika már nem hallgatja meg egykori híveit, csupán  szűk látókörűen öncélú döntéseket hoz, nem konzultál, hanem diktál.”  „…  a  kormányzati  munkában  egyaránt  létfontosságú  a  generációk  közötti  folytonosság,  amely  egyedül képes biztosítani a megszerzett tudás átadását.”  „Már  a  római  jog  alapelvként  fektette  le,  hogy  mindenkor  a  hajóskapitány  felel  a  személyzet,  a  matrózok  és  a  tisztek  gondos  kiválasztásáért,  utasításokkal  való  ellátásáért  és  a  tevékenységük  ellenőrzéséért.” – Ez természetesen minden szinten érvényes. Megfelelő embert a megfelelő helyre –  írtam fentebb.  A történelem nem ismeri, hogy mi lett volna, ha…  Miképpen alakult volna az elmulasztott haszon, ha  az akkori reményeink szerint valósul meg a rendszerváltoztatás folyamata? A kérdésre nincsen válasz,  de töprengésre, gondolatkísérletekre, tanulságok levonására érdemes.   A  „tartalékos  szakemberek”  nevében  szólok:  várjuk  a  behívót.  De  igazi  együttműködésre  és  megbecsülésre számítunk.  (Petz Ernő, 2015. 11. 11.)                 

                                                             3

 Magyar Nemzet, 2015. nov. 5.