FÁBIÁN ERNŐ
Egy k o r s z a k r e g é n y e — mely „ a b b ó l állt, a m i t e l m u l a s z t o t t " Illyés Gyula írja — Boncoljuk-e magunkat elevenen? —, hogy irodalmunkban nem készült európai szintű ábrázolás főnemesi vagy köznemesi világunkról és polgárságunkról. ( I n g y e n lakoma. Bp., 1964.) Valljuk be, nem annyira az európai szint állítólagos hiánya az elszomorító, hanem a kritika és az irodalomtörténetírás közömbössége azokkal az alkotásokkal szemben, amelyeket a kétes politikai fontolgatás a hátsó polcra helyezett. Elsősorban Bánffy Miklós regénytrilógiájára — Erdélyi történet — gondolok, az arisztokrácia belső bomlásának írói rajzára. „A magyar élő arisztokráciáról még senki ilyen kíméletlenül és irgalmatlanul n e m nyilatkozott. [...] Igazolja a társadalmi megújhodás szükségességét. [...] Vitán felül, az erdélyi irodalom leggrandiózusabb műve" — írta B á n f f y trilógiájáról Móricz Zsigmond ( A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája II. Buk., 1980. 447.). Jól tudom, hogy elsősorban nem esztétikai meggondolások kényszere feledtette és feledteti Bánffy trilógiáját, hanem az író közéleti szereplésének megítélése. Ezért szükségeltetik a trilógia — írójának közéleti szereplésétől elkülönített — elemzése. Az esztétikai értékelés mellett éppen olyan fontos a regényben megjelenített arisztokrácia szellemi és erkölcsi bomlásának, politikai süllyedésének szociológiai elemzése, a társadalmi és ideológiai lényeg és jelentéstartalom feltárása. A valóság megismerésének két legfontosabb megközelítési m ó d j a közül — tudomány és művészet — a szubjektívebb művészet olyan lényegi összefüggésekbe emeli a valóságot, amely n e m s a j á t j a a történetírásnak. A műalkotás a korszak érzelmi és gondolatvilágának, közösségek, osztályok, rétegek és az őket képviselő személyek cselekvéseinek emberi dokumentuma. Nem B á n f f y Miklós volt az első, aki regényformában megkísérelte az arisztokrácia belső bomlásának bemutatását. A századvég egyik — ha nem épp legtehetségesebb — írója, J u s t h Zsigmond tizennégy kötetre tervezett regényciklusában — A kiválás genezise — a k a r t a megírni a felvidéki, erdélyi és a pesti arisztokrácia pusztulását. Korai halála — harmincegy éves korában halt meg — megakadályozta terve megvalósításában. A pénz legendájának arisztokrata hősnőjét megrontja a bőség, minden boldogsága ellen fordul, a felvidéki és az alföldi kastélyokban — Fuimus — sivár kép fogadja a látogatót, arisztokrata sorstársainak viselkedése, gondolkodása, hangulata és életmódja egyaránt a voltunkra emlékeztetik. Amikor a Fuimus főhőse elbúcsúzik házasságba sodródó öccsétől, könnyekre f a k a d : „De nemcsak a saját, nemcsak az öccse gyengeségét siratja, hanem egész pusztulásra megért, elkorhadt f a j á t , amely rohan lefelé a lejtőn, hiába, nincsen akadály, rohan a megsemmisülés felé, m e r t ezt egy erősebb, egy hatalmasabb törvény parancsolja így. Tudta, hogy így lesz — mert így kell, hogy l e g y e n . . . Fuimus! Fuimus!" (Fuimus. Buk., 1957. 263.) J u s t h egyik főművének, Naplójának arisztokratái, akik n e m t u d n a k elszakadni osztályuk hagyományaitól, a mámort keresik, az irreálist, képtelenek beilleszkedni a polgáriasodó társadalomba. Az elvágyódok „a halál szentjei". Justh unokatestvérének, Mednyánszky Lászlónak a műtermében így elmélkedik beteljesülni látszó végzetükről: „Az emberi szenvedés religiója beszél képeiről, a jóságos, szelíd szemeiből — a lelkéből. Egy ősrégi f a j vonalán az utolsó állomás. Benne kulminál századok finomulása, betegsége, tán v é t k e i . . . Csak munkára, művészi teremtésre képes f a j — életre nem. Az élet s a boldogulás művészete n e m adatott meg n e k ü n k . A mi homogén t a l a j u n k sokkal régebbi, f á r a d t a b b civilizációban lenne — feltalálható — Párizs vonz mindn y á j u n k a t ! . . . Éltünk és elfelejtenek. Voilá tout." (Justh Zsigmond Naplója és levelei. Bp., 1977. 409.) Ami lényeges — s amiért foglalkozom J u s t h Zsigmonddal — a századvég hangulatában fogant kor- és k o r r a j z á b a n világosan és szabatosan megfogalmazódik az arisztokrácia cselekvésképtelensége, a társadalomtól való önelszigetelődése. De nemcsak a fin de siécle hangulata különbözteti meg Justh Zsigmond arisztokratáit a Bánffy Miklóséitól. J u s t h Zsigmond az akkor oly divatos társadalmi darwiniz-
mus és mendeli kinemesítés nézőpontjából körvonalazta a m e g f á r a d t arisztokrácia megmentését a pusztulástól. Az életerős parasztsággal való biológiai keveredéstől remélte az arisztokráciának szellemi és erkölcsi megújulást is hozó felemelését — a „kiválás genezisé"-t. Az arisztokrácia élet- és világfelfogásától idegen világnézeti meggyőződés késztette regényeinek írására. Mi sem jellemzőbb Justh megváltáshitére, mint a szenttornyai birtokán létesített parasztszínház — a lombos fákkel övezett, görög stílusban épült amfiteátrum, ahol magyar parasztok játsszák Moliére-t, Arisztophanészt, Plautust. Az előadásokra Justh a környék nagybirtokosait sohasem hívta meg, n e m tartott velük kapcsolatot, a „halál szentjein" kívül a „felső tízezer" nem érdekelte. A megszokástól és a hagyományoktól kiüresített arisztokrata életmód előli menekülés hozatta létre a Magyar Műpártolók Körét és a tudományokkal, művészetekkel foglalkozó Debating Societynak keresztelt baráti kört. Az Erdélyi történet veszélyesebb történelmi körülmények között íródott, mint Justh regényei és Naplója. A Justh halálától (1894) eltelt évtizedekben az első világháborúig olyan politikai válságok, megrázkódtatások sújtották a monarchiát, amelyek szélesebb társadalmi és politikai összefüggésekbe helyezték a belső bomlást, az életmódjához jelentéktelenedett, csak külsőségekben csillogó, önmagát villogtató arisztokráciát. A biológiai kiválasztódásba vetett hit szertefoszlott, a politikumot n e m lehetett kikerülni, az arisztokrácia életidegensége, világnézeti irracionalizmusa a monarchia társadalmi és á l l a m r e n d j é n e k válságtüneteként jelentkezett. B á n f f y Miklósnak ehhez megadatott a szükséges tapasztalatgyűjtés, a kellő időtávlat, az első világháborút megelőző évtized történetét kellett újragondolnia. (A trilógia első része, a Megszámláltattál 1934-ben jelent meg.) Nem véletlen, hogy a trilógia éppen úgy a háború kezdetekor fejeződik be, mint a Varázshegy és A tulajdonságok nélküli ember. Az 1914 júniusában eldördült „történelmi mennykőcsapás", mely megremegtette a földet és felrobbantotta a varázshegyet, a végkifejlet felé sodorta az arisztokrácia bukását is. Nem í r h a t u n k B á n f f y trilógiájáról értékéhez méltóan, ha nem foglalkozunk a kettős monarchia állam- és társadalomrendjével, az arisztokrácia bukásának közegével. Ebben segít Robert Musil regényóriása, A tulajdonságok nélküli ember. K á k á n i á t — így nevezi Musil az Osztrák—Magyar Monarchiát — Európa egyik jól működő bürokráciája igazgatta; csak egyetlen dolgot lehet felróni, hogy „a zsenialitást és a zseniális vállalkozókedvet olyan személyek esetében, akiket magas származás vagy állami megbízás n e m privilegizált ilyesmire, merő chiában legfeljebb zseniket hittek ripőknek, de soha ripőköt zseninek, „valószínű ettől is ment tönkre" ( A tulajdonságok nélküli ember. Bp., 1977, 41., 44.). A törvényeiben és alkotmányában szabadelvű államot klerikális szellemben kormányozták, minden polgár egyenlőnek számított, de nem mindenki tartozott a polgárok közé, az elöljáróknak, hivatalnokoknak címzett bírálatot csak félig lehetett komolyan venni, mert az is a közmegegyezés szabályai szerint történt, az önkorlátozás kifinomult technikájával. Azért politizáltak, hogy leplezzék közönyüket. A császár és király alattvalói az állameszmében éppúgy n e m hittek, mint a dinasztikus vagy a különböző népek kulturális együttélésének eszméiben. Közben a vezető réteg — első helyen az arisztokrácia — arról szerette volna meggyőzni a világot, hogy a monarchia a soknemzetiségű ország összetartására hivatott. Musil ugyanilyen lényeglátással írt esszéket, tanulmányokat, aforizmákat, magyarázatokat, naplót ötvöző ironikus regényfolyamában a monarchia nemzetiségi viszonyairól. Magyarország és Ausztria úgy illett egymáshoz, m i n t egy piros-fehér-zöld kabát egy fekete-sárga nadrághoz, a k a b á t önmagában is megállt, a nadrág viszont a fekete-sárga öltöny m a r a d é k a volt. Ezért a párhuzamakció vezetője, Leinsdorf gróf Magyarországról szót sem ejtett soha, ami ezen kívül maradt, nemzetiségeknek nevezte vagy osztrák törzseknek, amelyeket egyetlen néppé szándékozott olvasztani, félkész voltukon úgy a k a r t segíteni, hogy osztrák államnéppé g y ú r j a őket A „törzsek" azonban nemzeti mivoltukat hangsúlyozták, jogokat követeltek, börtönnek emlegették a monarchiát; „Kákániában végül már csak elnyomott nemzetiségek voltak, és egy bizonyos felső réteg, melynek tagjai, a tulajdonképpeni elnyomók, úgy érezhették, az elnyomottak arcátlanul packáznak velük, n e m hagyják nyugton őket" (I. m. I. 725.). Leinsdorf gróf — s e vonatkozásban az arisztokrata vezető elit felfogását és magatartását képviseli — képtelen a valóságos helyzet értékelésére, mindenről van elképzelése, de minden olyant elutasít, ami n e m illeszkedik bele elképzeléseibe. A Robert Musil „uralt iróniával" írt regényében megjelenített valóság a hagyományos realista ábrázolásnál teljesebb és mélyebb jelentéstartalmat közvetít. Sören Kierkegaard esszéjében — Az irónia fogalmáról állandó tekintettel Szókra
tészra — az iróniát „végtelen abszolút negativitás"-nak nevezi — negativitás, mert a tagadáson kívül semmit sem tesz, végtelen, m e r t n e m ezt vagy azt a jelenséget tagadja, h a n e m az egészet, abszolút, mert az, „aminek az erejénél fogva tagad, magasabb valami, ami viszont nincsen. Az irónia semmit sem létesít, m e r t az, amit kellene teremtenie, a háta mögött van." (Sören Kierkegaard Írásaiból. Bp., 1969. 98—99.) Az ironikus szubjektum az adott államrend összes jogi és morális törvényeit elveti, föléjük emelkedik, ezért szabad. De a tagadott valóság és morális értékrend helyébe semminemű ú j valóságot és értékrendet n e m akar megvalósítani. Éppen ezért a történelem sorsfordulóin, az érvényességét vesztett valóság tagadásával felszabadítja a szellemet az idejemúlt rendszer szellemi, erkölcsi, politikai kötöttségei alól. A tulajdonságok nélküli ember az egész háború előtti valóságot tagadta, a groteszk Ausztria n e m más, mint a modern világ „különösen világos esete". Nem szükséges bizonyítékokat emlegetni, felsorakoztatni, hogy a világ „különösen világos esetének" részjelenségeit, amilyen az arisztokratikus életforma válsága, realista eszközökkel is lehet ábrázolni. B á n f f y Miklós az Erdélyi történettel erre vállalkozott. Az ironikus esszéregényből kiemelkedő válságmodell, a realista — az egykori valóság történéseihez ragaszkodó — írói rajzzal mintegy kiegészül, színekkel, árnyalatokkal gazdagodik, érthetőbb lesz. Ezért érzem, ha szabad ezt a köznapi kifejezést használni, a trilógiát A tulajdonságok nélküli ember rokonának. 1934—1940 között öt kötetre osztva jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában B á n f f y Miklós trilógiája — Megszámláltattál (1934), És híjjával találtattál (1937), Darabokra szaggattatol (1940) — az első világháborút megelőző évtized (1904—1914) arisztokráciájának krónikája. Az elfogulatlan kritikus, történész és olvasó előtt n e m kétséges, hogy Babits Mihály Halálfiai (középosztály) és Kassák Lajos Egy ember élete (munkásság) című művei mellett a legjelentősebb művészi alkotás a monarchia bukásának okairól. Az író a regény cselekményét Abády Bálint erdélyi gróf, politikus magánés közéleti tevékenysége köré szerkesztve bontakoztatja ki. Abády az arisztokrat á k r a gyakran jellemző alapossággal készül közéleti pályájára, a Theresianumban érettségizik, a kolozsvári egyetemen jogot tanul, két évig diplomataként szolgálja a monarchiát, m a j d visszajön Erdélybe gazdálkodni és politizálni, hogy tudásával és megfigyeléseivel hasznára legyen az országnak. Képviselőnek választják, 67-es alapon mint pártonkívüli kerül a parlamentbe. B á n f f y Abády tiszteletet érdemlő feladatvállalásának mintegy ellenpólusaként Gyerőffy László céltalan, züllés felé sodródó életét állítja. Két arisztokrata, két életút — Abády megkísérli osztályát és népét szolgálni, Gyerőffy elvetéli tehetségét, a végnélküli italozások elpusztítják, Abády és Adrienne bonyolult, melodramatikus részletekkel telített, beteljesületlen szerelmi történetében is, a helyzetek, az arisztokrata életmód, a szokások és az osztálykonvenciók a lényegesek, amire a trilógia kor- és helyzetelemzése vonatkozik. Legutóbb Nemeskürty István hívta fel a figyelmet — A hátsó polcról — B á n f f y trilógiájának mintaszerű szerkezetére. Mindhárom regény hat részből áll, s ezen belül a fejezetek egy szimfónia tételeinek felépítési r e n d j e szerint követik egymást, „ezenkívül pedig az író a filmre is emlékeztető ellenpontozással, párhuzamos és ellentétes montázs alkalmazásával bonyolítja az eseményeket, amire jó példa a trilógia indítása: az egymással versengve száguldó-zörgő kocsik, hintók ú t j a a bál helyszíne felé". (Élet és Irodalom, 1981. szeptember 26.) B á n f f y ezzel a kompozícióval tudta felerősíteni az arisztokrácia haláltáncának bemutatását. Gaál Gábor a Megszámláltattál megjelenésekor arról értekezett, hogy Bánffy „csak azt t a r t j a kivetendőnek, amit m a g a az arisztokrácia osztályerkölcse is kivet magából". (Válogatott írások I. Buk., 1964. 547.) Gaál Gábor bírálatára nem azért hivatkozom, hogy ú j a b b argumentumokat szedjek elő kritikusi tevékenysége ellen. A félreértésből levonható tanulságok a fontosak. Ha a bírálatok gondolatmenetét folytatjuk, akkor csak forradalmi, tehát: a történelem állítólagos szakadatlan előrehaladását holtbiztosan ismerők platformjáról lehet a XX. századi arisztokrácia bukásáról regényt írni. A trilógia részben ezért került az irodalomtörténeti összefoglalókban az adatok közé. (Lásd erre vonatkozóan A magyar irodalom története 1106 oldalas VI. kötetét. Bp., 1966.) Ezek után kikerülhetetlenül megfogalmazódik a kérdés: mi okozza egy társadalmi osztály, réteg bukását előidéző bomlást, és hogyan jelentkezik? A klasszikus tézis szerint az emelkedő osztályok elsodorják a halálraítéltet. Ez n e m kielégítő magyarázat. Az élet- és cselekvőképes osztályok nem sodródnak ki a történelemből pusztán csak azért, mert — úgymond — olyan ú j „történelem értelmét" hordozó osztály jelenik meg, mely törvényszerűen el kell hogy foglalja uralkodó helyét a társadalomban. A társadalmi osztály, réteg — ide sorolhatjuk a
mindenkori vezető elitet is — belső bomlása történelmi szerepének befejezése előtt megkezdődik, amikor elveszti megújúlási képességét, öncélúságába vész, fikcióit, ideológiai téveszméit helyezi a valóság elébe. Főképpen amikor képtelen lesz ésszerű konszenzust létesíteni a társadalommal. A szellemi és erkölcsi bomlás legjellegzetesebb tünetcsoportja a cselekvésképtelenség, a betokosodott gondolkodás, az életmód belső kiüresedése, a külsőségekben tündöklés. B á n f f y Miklós regénytrilógiájában az arisztokrácia képtelen önköréből kilépni, irreális különvilágának impulzusaitól h a j t o t t cselekvései n e m kerülnek összhangba a társadalom elvárásaival, ezért próbálkozásai r e n d r e kudarccal végződnek. Még a legjelesebb arisztokrata, Abády Bálint sem tud olyan eszmét sugallni, példát mutatni, amely á t j á r n á , megtermékenyítené — arisztokrata és n e m arisztokrata környezetét. A többiek értelmét és célját vesztett külsőségekbe, hangoskodásba, tüntető viselkedésbe, messianisztikus küldetésük irrealizmusába menekülnek, jóformán semmiféle kapcsolatuk sincs — lovagias is csak rtikán — a társadalom egészének tudatos részeként cselekvő embercsoportokkal, közösségekkel. Aki pedig ráeszmél az arisztokrata életforma tartalmatlanságára, vagy öngyilkos lesz, mint Kadacsay Gazsi, vagy kivonul sorstársai közül házikójába, a cigányszajha mellé, mint a világjárt Laczók Tamás. A regény legrokonszenvesebb alakjai n e m arisztokraták, hanem olyanok, mint Gál Mihály, a vén színész, Jópál András, a feltaláló, Timişan Aurel, a román néptribun, Lázár Bogdánné Danogán Sára. A művészet — B á n f f y regénye is — a bomlás folyamatát nem ostorozza, hanem érzékletesen megjeleníti, valóságos képet rajzol róla, vagy m i n t Robert Musil, elvonatkoztatottan modellálja. De mit akar Abády Bálint, aki arisztokrataként és emberként is a cselekvő életet választja? Abády szűknek, korlátozottnak érzi hagyományoktól kötött arisztokrata életformáját, tágítani, szélesíteni szeretné társadalmi kapcsolatait. Olyan szövetkezetek alakításába kezd, amelyekbe be szeretné vonni a lakosságot, függetlenül nyelvi és vallási hovatartozásától. A kivándorlástól tizedelt székelység megmentésére kisgazda-hitbizomány létesítését és a jól előkészített telepítést a j á n l j a . A regényben egyik kezdeményezője az ún. erdélyi mozgalomnak; programját, célkitűzéseit a választási reform, a sajátos erdélyi közgazdasági érdekek és a nemzetiségi kérdés rendezése köré csoportosítja. Említést érdemel, hogy B á n f f y emlékezéseiben nagy elismeréssel irt nagybátyjáról, Károlyi Sándorról (1831—1906), a magyar szövetkezeti mozgalom megteremtőjéről, akinek előadásait sok-sok estén keresztül hallgatta fiatal társaival (lásd B á n f f y Miklós: Emlékeimből. Kvár, 1932). Abády kísérlete sem eredményes, az illetékesek n e m értik, közönyösek. Milyen jellemző, hogy a reformok szükségességére figyelmeztető parlamenti szűzbeszéde után az ironikus szeretettel rajzolt román néptribun, Timişan doktor m o n d j a meg az igazat A b á d y n a k : „a magyarok mással v a n n a k elfoglalva, az effélék nem érdeklik őket"; ugyanakkor a székely kongresszuson Barra Sámuel a jobbágyság visszaállítására tett kezdeményezéssel vádolja. Az ésszerűség rendre elbukik az arisztokrácia, a dzsentri és bürokratáik ellenállásán. Abády vállalkozásai jórészt széttörnek a balítéleteken, és magánéletét sem t u d j a rendezni, Adrienne is elhagyja. Egyedül marad. Másfelől Abády sem tud elszakadni osztálya konzervatív ideológiájától. Cselekvéseit a régi hivatástudattal igazolja önmaga és mások előtt is. A Megszámláltattálban, a jó útra térítéstől is sarkallva, arról beszél Abády Gyerőffy Lászlónak, hogy az arisztokrácia századokon át szolgálta a községet, megyét, egyházat és országot, mindig a közösség oldaláról nézte a világot. Ezért került ki az arisztokráciából annyi kormányzásra képes személyiség. Ekkor szól közbe Abády a n y j a : „Az a patriarkális viszony, mely századokon át fönnállott a földesúr és a f a l u j a között, n e m szűnt meg a jobbágyság eltörlésével. Vezetni, segíteni, istápolni kell azokat, kik anyagiakban és műveltségben annyira alattad állnak. Tekintsd őket gyermekeidnek, a falusi népet is, a cselédeidet is." (I. m. 205.) Nagyapja is arra intette — emlékezik Abády másutt —, hogy kiválóbb, munkaképesebb legyen testben és lélekben, mint bárki más. E konzervatív emberség őrzi meg Abády szellemi és morális integritását. Az arisztokrácia hivatásáról írottak ugyanakkor a B á n f f y Miklós és Justh Zsigmond felfogása közötti különbségekre is fényt vetnek. Az arisztokráciát illetően J u s t h n a k mint előbb említettem, n e m voltak illúziói, megóvta ettől világnézete — a társadalmi kiválasztódás biológiai szemlélete. B á n f f y n e m valamilyen arisztokrácián kívüli ideológiából, hanem belülről, osztályának gondolat- és érzelemvilágából elevenítette fel a modern társadalom körülményei között teljesen irreális régi hivatásmorált. Az író ezzel még nyomatékosabbá tette eszmeileg és művészileg is az elkerülhetetlen hanyatlást, az e f f a j t a konszenzuskeresés hiábavalóságát.
A köz- és a m a g á n é l e t színterein m i n d e n t a külsőségek u r a l n a k . Az életmód külső díszei. Tavasszal lóverseny, n y á r o n fogolyvadászat, ősszel ismét v a d á s z a t és szarvasbőgés, télen f á c á n v a d á s z a t , a pesti l ó f u t t a t á s t a bécsi d e r b y követi, f o g a dások, összejövetelek, éjjelizene, bálok, ahol a f r a n c i a négyest c s á r d á s követi ó r á k hosszat, p á r b a j , pletyka, h a z a f i a s szónoklatok, fogadkozások, nőcsábítás, k á r t y a , é r dekházasságok. A székely kongresszusra, hogy s e m m i t se tegyenek, felcicomázott v o n a t viszi a küldötteket, az állomásokon se vége, se hossza a fogadkozó h a z a f i a s szónoklatoknak, m i n d e n k i d í s z m a g y a r b a öltözve, közöttük is a legdíszesebb, m e r t legtöbbet s z e r e t n e hazafiságából m u t o g a t n i , W e i n f e l d S o m a b a n k á r , a k i valódi szittya r u h á b a n , h ó f e h é r p a p l a n s e l y e m b ő l készült d o l m á n y b a n , k a r m a z s i n n a d r á g b a n , sárga s z a t t y á n c s i z m á b a n tetszeleg. M á s k o r h a l á l r a ítélik és kivégzik a p á l i n k á t (szétlövik a pálinkásüveget), vagy a p á r b a j e l l e n e s liga f r a n c i a herceg-elnökén e k tiszteletére r e n d e z e t t b a n k e t t estéjén, é p p e n az ú j o n n a n a l a k u l t liga országos f ő t i t k á r a k e v e r e d i k lovagias ügybe, s a n n a k r e n d j e s m ó d j a szerint, a sértés színhelyén, a Code Duverger e l ő í r á s a i n a k megfelelően, Bogácsy ő r n a g y vezérletével a p á r b a j t m e g is t a r t j á k . M o n d h a t j a bárki, hogy Széchenyi István N a p l ó j á b a n is e g y m á s t követik a b e jegyzések: színház kaszinó, k á r t y a j á t é k , mágnásülés, uzsonna hercegnőkkel, t á r gyalások Metternichhel, utazások, vadászatok, fogadások stb. De ezt is n a p l ó j á b a í r j a : „Egy játói v a d á s z a t r ó l t é r t e m haza. Micsoda társaság! Milyen e l h ü l y ü l t n e k érzi m a g á t az e m b e r , h a csak egyetlen n a p o t tölt ezekkel az emberekkel." (Napló, Bp., 1978. 351.) A r e f o r m k o r b a n a z o n b a n a l e g j o b b a k t e h e t s é g ü k n e k megfelelő t á r s a d a l m i m o z g á s t é r b e n cselekedhettek, a szavak zsarnoksága n e m r e j t e t t e el a valóságot. B á n f f y k o r á b a n a szólamok leplezték a cselekvésképtelenséget, a n a g y úri m i n d e n n a p i s á g b a r o s k a d t j e l l e m és szellem. Még az e l i t e m b e r k é n t fellépő A b á d y t is m e g a k a d á l y o z t a r e f o r m j a i megvalósításában a z arisztokrácia t á r s a d a l m i közegellenállása. A p a r l a m e n t is a látszatkeltés színteréül szolgál. A r r ó l v í v t a k szócsatákat, hogy l é t e s ü l j ö n - e önálló jegybank, milyen színű legyen a k a r d b o j t . A legfelsőbb f ó r u m o t , főképp a szóvirágos ellenzék jóvoltából, n e m é r d e k e l t e k ü l ö n ö s k é p p e n Vilmos császár m a r o k k ó i „kirándulása", a n é m e t f l o t t a p r o g r a m , az olasz—török h á b o r ú , a f r a n c i a — a n g o l szövetség, m é g a r r a s e m figyeltek fel, hogy egy n é m e t képviselő m i t m o n d o t t S a l z b u r g b a n a m a g y a r o r s z á g i n é m e t e k r ő l . A b a l k á n i v á l ság i d e j é n a z ellenzéki képviselők a Royal szálló b á l t e r m é b e n külön p a r l a m e n t e t a l a k í t o t t a k . A p p o n y i A l b e r t a n é p n e v é b e n üdvözölte a bolgárokat, görögöket, b a r á t i jobbot n y ú j t o t t Belgrád felé, megértő helyesléssel köszöntötte az ö n r e n d e l kezési jogot. A n n a k a t é v h i t n e k a k á b u l a t á b a n h a n g o s k o d t a k , hogy a m a g y a r t m i n d e n k i szereti, csak a z osztrák n e m . A R o y a l b a n hozott h a t á r o z a t o k s e m a b a l k á n i n é p e k n e k szóltak, h a n e m a k i r á l y n a k s z á n t á k figyelmeztetőül. A vezető osztályok l á t ó h a t á r a l e z á r u l t Bécsnél, m e r t a m a g y a r glóbuszon t ú l úgysincs s e m m i . K é p t e lenek voltak megérteni, hogy a z 1790-es és a z 1867-es v í v m á n y o k r a v a l ó szakad a t l a n hivatkozással n e m lehet k o r u k és osztályuk p r o b l é m á i r a m e g o l d á s t találni. A jogszabályokat e r ő s e b b e k n e k h i t t é k a z élet szükségeinél. A regényben, a m i n t a valóságban is, n e m c s a k a m a g y a r arisztokrácia élt a valóságtól teljesen elszakadva, h a n e m S l a w a t a úr is, F e r e n c F e r d i n á n d irodáj á n a k belső embere, és e l v b a r á t a i , a k i k a H a b s b u r g - h á z h a t a l m á t családi k i r á l y ságokkal szándékoztak kiterjeszteni a görög tengerig. Slawata, a trilógia egyik íróilag is l e g j o b b a n kidolgozott a l a k j a Leindsdorf g r ó f o t j u t t a t j a eszünkbe, ő is felülről n y ú j t j a „segítő kezét" a „félkész tömegeknek", hogy hercegekkel és oktroj á l t a l k o t m á n y o k k a l kiegészítse á l l a p o t u k a t . A valóságérzékét vesztett, külsőségekkel t ü n t e t ő arisztokrácia ideológiai és politikai i r r a c i o n a l i z m u s s a l fokozta a nemzetiségek elidegenítését. A nemzetiségek nemesség- és arisztokráciaellenes érzelmeit leghívebben a havasi f a l u t e m p l o m á n a k az utolsó ítéletet ábrázoló n a i v f e s t m é n y e jelképezi: eltorzult o r c á j ú s á t á n o k h a b z s o l j á k a vitézkötéses r u h á j ú , csizmás, n a g y b a j u s z ú a l a k o k a t , az a n g y a l o k p e dig csupa j á m b o r o k a t szállítanak az üdvözülés h o n á b a . A gyűlöletet erősítették a k o r m á n y z a t n a k és a közirásnak azok a fogalmi csinálmányai, a m e l y e k k e l a r o m á n o k a t „ r o m á n n y e l v ű m a g y a r o k n a k " keresztelték, és a W u e l f f e n s t e i n F r é d i szerű honatyák, a k i k n e k a v é r e f e l f o r r t a nemzetiségi képviselők p u s z t a l á t t á n . A jegyzők, szolgabírók, adószedők, törvényszéki b í r á k n e m beszéltek a n e m z e t i ségek nyelvén. Ilyen viszonyok között t e t t kísérletet A b á d y Bálint, hogy a havasi n é p sorsán könnyítsen. H a végül a r e g é n y b e n A b á d y n a k sikerül is a népszipolyozókat A m i k o r a p a r l a m e n t b e n és a felsőbb t á r s u l a t o k b a n közjogi v i t á k a t f o l y t a t t a k , a b a n k o k és m á s i n t é z m é n y e k fortélyos eszközeivel a nemzetiségi vezetők birtokos osztályuk a n y a g i g y a r a p í t á s á n dolgoztak.
A h a d b a vonuló A b á d y B á l i n t n a k n i n c s e n e k kétségei az arisztokrácia és a m o n a r c h i a jövőjét illetően. B á n f f y Miklós igy f e j e z i b e Erdélyi történetéi: „Lassacsk á n csupa fikció lép a valóságok helyébe, ö n á m í t á s és nagyzolás. M i n d e n k i b ű n ö s ebben, a m a g y a r t á r s a d a l o m m i n d e n vezető rétege. M a g a előtt látta a birtokos osztályt, aki u r a s k o d á s á b a n leromolva, gazdasági p á l y á r a n e m m e g y [...]. A t ö r t é n e l m i oktatás t a n á r i k a r á t is, a k i k lebecsülik azokat, akik a m a g y a r m ú l t b a n m u n k á r a és ö n i s m e r e t r e intik a nemzetet. Így töltődik m e g az i f j ú s á g csalóka ideálokkal és sovén j e l s z a v a k k a l [...]. M a g a előtt l á t t a a f ő r a n g ú a k a t , a k i k vezéri szerepre t a r t v á n igényt, s u t b a d o b j á k e u r ó p a i látókörüket, vagyoni és erkölcsi s ú l y u k k a l igazolva m i n d a z t a maszlagot, m e l y b e n l e g t ö b b j e v a l ó b a n n e m is h i s z . . . M a g a előtt l á t j a , m i n t h a m á r a síron túlról t e k i n t e n e vissza. Most elpusztul a z ország és vele ez a n e m z e d é k . Elpusztul e b b e n a h á b o r ú b a n , hol azok a szavak, a m i k e t a n n y i t h a s z n á l t a k [...], emberölő szörnyű valóságot jelentenek. Most elpusztul az ország és vele az a n e m z e d é k [...], m e l y az á l l a m é l e t valóságait el t u d t a felejteni, és délibábok u t á n futott, a k á r a g y e r m e k [...]. A v á r o s és a völgy á r n y é k b a b o r u l t már. Sötétedett. Csak a n y u g a t i égbolt lángol [...]. A k a r m a z s i n égbolt a l j á n lomha, lila, sötét h e g y e k . . . Hosszú oromgerincek lecsapott o l d a l a k kal. Óriási koporsók, n é p e k koporsói." A beteljesülő végzet víziója. Az Erdélyi történetről í r o t t a k befejezetlen m a r a d n á n a k , h a n e m é r i n t e n é n k Tomasi di L a m p e d u s a A párduc című regényét. L a m p e d u s a herceg a testi m i v o l t á b a n és é l e t k ö r ü l m é n y e i b e n is reá emlékeztető d é d a p j á t választotta r e g é n y a l a k j a m i n t á j á u l . De A párduc — m i n t m a g y a r v o n a t k o z á s b a n B á n f f y t r i l ó g i á j a — n e m pusztán egy a r i s z t o k r a t a család élettörténete, h a n e m az arisztokrácia emlékirata, m é g p e d i g az ú j k o r i olasz t ö r t é n e l e m legzaklatottabb k o r s z a k á r ó l (1860. m á j u s — 1910. m á j u s ) . Tomasi di L a m p e d u s a is, m i n t B á n f f y , belülről, az arisztokrácia oldaláról szemléli az életet, mindvégig osztályának gondolatvilágán belül m a r a d . A r e g é n y első felében átfogó k ö r k é p e t fest a régi r e n d b u k á s á r ó l és az ú j polgári r e n d születéséről. Don Fabrizio herceg i r o n i k u s a n és közömbösen szemléli, m e r t cselekedni sem kedve, sem a k a r a t e r e j e nincsen, hogy m i k é p p e n enyészik el törzsökös családja, pusztul el az ősök öröksége. K e z d e t b e n m é g a b b a n r e m é n y k e d i k , h o g y unokaöccse lesz az e l l e n t á m a d á s megindítója, de T a n c r e d i házassággal végződő szerelme ezt az illúzióját is szétfoszlatja. Unokaöccse a z o n b a n a szépséges p o l g á r leányt, Angelicát v á l a s z t j a . T a n c r e d i egy h e l y ü t t r o m a n t i k á t ó l i t t a s u l t a n e l m é l k e dik a családok egyesítéséről, a S e d a r á k k a l új, f r i s s vér k e r ü l az öreg f a m í l i á b a , s ez elősegíti az osztályok és r é t e g e k kiegyenlítődését. T a n c r e d i és Angelica n á szával v a l ó j á b a n az ősiség ú j r a b i r t o k b a veszi Szicíliát, a m e l y e t az a r i s z t o k r a t a családok évszázadokon á t u r a l t a k . A herceg i r o n i k u s a n t u d o m á s u l veszi a polgári r e n d győzelmét, belenyugszik a m e g v á l t o z t a t h a t a t l a n b a . Azt is t u d j a , hogy ő volt az utolsó Salina. A h a l á l á n levő herceg így e l m é l k e d i k a szálloda e r k é l y é n : „ M e r t egy n e m e s i család jelentősége és é r t e l m e egyedül a h a g y o m á n y o k b a n , vagyis a z élő e m l é k e k b e n r e j l i k ; m á r p e d i g itt ő az utolsó, a k i n e k m é g v o l t a k különleges, a m á s családokéitól eltérő emlékei. F a b r i z i e t t ó n a k szokványos, gimnáziumi oszt á l y t á r s a i é v a l megegyező emlékei lesznek, szerény tízóraik, a t a n á r o k r o v á s á r a elkövetett rosszindulatú csínyek, i n k á b b á r u k , s e m m i n t é r t é k ü k k e d v é é r t megvásárolt lovak emlékei; a n é v ö n t u d a t a üres p o m p á v á változik m a j d á t számára, s m é g azt is megkeseríti a szüntelenül szorongató gondolat, hogy m á s o k f é n y e s e b b e n p o m p á z h a t n a k nála." (A párduc. Bp., 1961. 281.) Őbelőle p e d i g egy öreg és i n g e r lékeny n a g y a p a e m l é k e m a r a d .
A párduc és az Erdélyi történet közötti a l a p v e t ő különbségeket elsősorban n e m az í r ó j u k — Tomasi di L a m p e d u s a és B á n f f y Miklós, a két arisztokrata — tehetsége, e l m e a l k a t a , művészi megjelenítő képessége közötti különbségben kell k e r e s n ü n k . Az olasz arisztokrácia családi k a p c s o l a t o k k a l is ki t u d o t t egyezni a polgársággal, a m a g y a r és a z osztrák belső vegetációjával elszigetelődött az ésszerű, viszonylag osztályát is m e n t ő közeledéstől, emlékeibe, h a g y o m á n y a i b a , é l e t f o r m á j á b a , szokásaiba, rögeszméibe r o s k a d t . Még a b i r o d a l o m utolsó heteiben, h ó n a p j a i b a n sem, a m i k o r a gyökeresen megváltozott helyzet megfontolt politikai nyitást k í v á n a polgárság, a parasztság, az értelmiség és a nemzetiségek felé. Az esemén y e k elsodorták. E r r ő l írta T a m á s i Á r o n a Czímeresek című regényét. Egyedül, m a g á n s z e m é l y k é n t Károlyi Mihály vállalkozott a nyitásra, de belőle is h i á n y zott a f e j l e t t t a k t i k a i érzék, a k ö r ü l m é n y e k h e z v a l ó a l k a l m a z k o d n i tudás, a polit i k á b a n oly f o n t o s fondorlatosság és a határozottság. Pacifizmussal a győztes antantim Az arisztokrácia elbukott, m e r t elvesztette önmagát, elvetélte léte értelmét. B á n f f y Miklósnak erről írt r e g é n y t r i l ó g i á j a i r o d a l m u n k egyik legértékesebb alkotása.