PE‐Energia Akadémia 78 Elárultatásom A közelmúltban e‐mailen megkeresett egy egyetemi hallgató, hogy szeretné, ha válaszolnék néhány kérdésére, minthogy záró dolgozatát a Paksi Atomerőmű rendszerváltozási éveiről írja. Ez alkalmat adott, hogy újragondoljam azokat az éveket, amelyekben tudatos vállalással rendszerváltó vezérigazgatóként szolgáltam e kritikus időszakban, e rendkívül felelős poszton. 1992‐1994, csupán három év, mégis történelem. Utólag sok minden, sokkal élesebben fogalmazódik meg bennem. Például, amit ma elárultatásként élek meg: a rendszerváltók elárulták a rendszerváltókat. 1991‐ben a választások után viszonylag későn alakult meg a rendszerváltó koalíciós Antall‐ kormány, tapasztalat nélküli miniszterekkel. Az energetikának is ilyen közgazdász miniszter jutott. A tájékozatlanság okán hosszú ideig nem mertek hozzá nyúlni az energetikai ágazathoz, mivel elhitették a kormányzattal, hogy ezt a nagy szakmai hozzáértést igénylő iparágat csak a posztkommunisták képesek eredményesen irányítani. Persze ők nem így nevezték magukat. Igazából szinte kivétel nélkül konformista párttagok voltak. „Ha leváltják őket, az energiaellátás összeomlik.” Így teltek el hónapok, mígnem bátortalanul két új vezetőt mégis kineveztek az MVM élére. Az év végén az MVM pályázatokat írt ki az erőművi, az áramszolgáltatói és egyéb MVM‐vállalatok vezérigazgatói posztjainak betöltésére. Akkor éppen a Műegyetem tanreaktoránál dolgoztam, úgy ítéltem meg, hogy sikerrel pályázhatok. Ebben megerősített az a tudat, hogy a nyolcvanas évek elején már dolgoztam öt évet a Paksi Atomerőműben fejlesztési osztályvezetőként, ami jó iskolának bizonyult. Ismertem tehát az erőművet, de ami fontosabb az ott dolgozó szakembereket. Teljesen tisztában voltam, hogy mire vállalkozom, hiszen 1960‐ban már a diplomatervemet is egy gázhűtésű atomreaktorral kapcsolatos számítások képezték, és kezdő tanársegédként első feladatom a reaktortechnika c. előadáshoz kapcsolódó tantermi gyakorlatok vezetése volt. Az un. reaktorkatalógusokból a világ valamennyi energetikai és kutató reaktoráról bőséges információk álltak rendelkezésünkre. Tanszékünk indította el a műegyetemi szakmérnök képzést, éppen az atomtechnika területén. De legalább ilyen fontos támaszom volt az erőművi technológiában való jártasság, amit a Hőerőművek Tanszéken eltöltött kereken 20 éves oktatói pályám alatt szereztem meg. E két évtized alatt gyümölcsöző együttműködésünk alakult ki az MVM‐el és szinte valamennyi hazai erőművel, kiemelten az erőművi szabályozástechnika területén. Termodinamika, hőtan, erőművi technológia, gőzkazánok, gőzturbinák, vízvegyészet, irányítástechnika, rendszerdinamika, izotóptechnika, radioaktív sugárzások, sugárvédelem, mind‐ mind ismerős témakörök. S most, hogy mindezeket leírom, felfogni sem tudom, hogy miképpen merte egy kívülről ernyőztetett pl. közgazdász elvállalni a Paksi Atomerőmű vezérigazgatói posztját, amint ez később bekövetkezett? Ejtőernyő nélkül kiugrani az éj sötétjébe. Sötét dolog. Súlyos felelőtlenség ez a kinevezők és a kinevezett részéről egyaránt. Az erőművi szakma és azon belül az atomerőművi szakterület arculcsapása. E poszt azóta is politikai funkció. Szegény Magyarország – írtam korábban. 1
1992. január 1‐én munkába álltam a Paksi Atomerőműben. Egy formálisnak tekinthető beszélgetésen, néhány kézzel írott papírlap áttekintésével átvettem az erőmű irányítását. Valóban úgy gondoltam, hogy ezzel elkezdődhet az erőmű történetében egy új fejezet: a rendszerváltozás időszaka. Érdekes, hogy az átadás‐átvétel viszonylag rövid ideje alatt telefonon bejelentkezett az ügyeletes mérnök, jelentve hogy az egyik blokk, ŰV‐1 üzemzavari működés következtében kiesett. Nyugodtan tudomásul vettem, minthogy tudtam, hogy a műszakos személyzetnek ekkor mi a feladata. Azóta sem hagy nyugodni a gondolat, hogy ez véletlen esemény volt‐e? Az iparágat addig irányító poszt(ál)kommunisták ugyanis hüledeztek és sápítoztak, mert komolyan azt hitték, hogy az atomerőmű irányítására csak ők képesek. A sajtó viszont pozitívan fogadta, hogy egy tudományos előélettel is rendelkező új vezérigazgatója van az erőműnek. Az alapkérdés: hogyan célszerű hozzáfogni a rendszerváltoztatáshoz az ország egyik legfontosabb ipari létesítményében, amely a villamosenergia‐igények 40 %‐át biztosítja. Ha a négy blokk közül csupán az egyik hosszabb időre kiesik, akkor az egyre nehezebb gazdasági helyzetbe kerülő ország gazdasága és működése összeomolhat. És ehhez még hozzájárul a nukleáris biztonsággal kapcsolatos óriási felelősség, a nukleáris biztonság megfelelő szintű garantálása. Hebehurgyán semmiképpen sem szabad hozzáfogni, akkor sem, ha felülről politikai indíttatású elvárások fogalmazódnak meg. Tudtam, hogy a szervezet működése, az üzemeltetés és karbantartás színvonala megfelelő. Tehát azt kell feltárni, hogy mit és hogyan lehetne jobban csinálni. Ezért első lépésben leültem a felső vezetőkkel a főosztályvezetőkig bezárólag nyílt és őszinte beszélgetésekre: vannak‐e gondok, milyen segítségre lenne szükség, önkritikusan mit csinálnak jól és rosszul, milyen javaslataik vannak a saját szervezetükkel, ill. az egész erőművel kapcsolatban? Mindent meghallgattam, amit ők el akartak mondani. A feljegyzéseimmel megtelt egy kis füzetem. Tíz éves üzemidő után sokoldalú igény fogalmazódott meg a szervezet átalakításával kapcsolatban, amihez az is hozzájárult, hogy megörököltük egy kicsit a szovjet atomerőművek szervezeti felépítését. A politikai indíttatású átszervezést, ill. vezetőváltásokat magamban kizártnak tartottam, amit persze nem hangoztattam. Hogy miért nem, egy példával illusztrálom. Egy kicsit később az első blokk üzembe helyezésének tíz éves évfordulójáról egy ünnepség keretében kívántunk megemlékezni. A meghívókat idejekorán kiküldtük. Úgy gondoltam, hogy mindenkinek ott a helye, aki fontos szerepet töltött be az erőmű építésében, politikai hovatartozástól függetlenül. Azonnal megérkeztek a kemény kérdőre vonások: hogy gondolom én, hogy ők (a rendszerváltók) együtt ünnepeljenek a kommunistákkal. Az ünnepséget technikai okokra hivatkozva lemondtuk. Hogy az ünnepség elmaradt, azt utólag nem kifogásolták. Több időnk maradt az igazi feladatokra. Az átszervezés előkészítésére létrehoztuk a szervezetfejlesztési, 20 fős bizottságot. Tíz főt a vezetés, tíz főt a szakszervezetek delegáltak, és segítségül hívtuk a Közgazdaságtudományi Egyetem egyik tanszékét. A szakszervezetek kitűnő szakembereket delegáltak. Ehhez kapcsolódva egy kis kitérőt kell tennem. Amikor az MVM vezetése egy „munkásgyűlésen” bemutatott, a szokásos udvariassági körökön túl, két dolgozói kérdést kaptam: mi a 2
véleményem a munkahelyi trágárkodásról, ill. a szakszervezetek szerepéről. Az első kérdéssel kapcsolatban határozott véleményem lehetett, mivel én sohasem káromkodtam. A szakszervezetek szerepét pedig fontosnak tartottam. 1971‐72‐ben a Stuttgarti Egyetemen vendégkutató lehettem. Ekkor voltak Németországban a nagy fémipari sztrájkok. Végül a megállapodást éppen Stuttgartban írták alá, ahol meghallgattam Willy Brandt kancellár ezzel kapcsolatos beszédét. A szakszervezetek hosszú ideig tartó harca és a napi hírek tudatosították bennem a szakszervezetek fontos szerepét. Ennek alapján bíztattam az erőmű szakszervezeteit (négy volt belőlük), hogy erősödjenek meg és töltsék be feladataikat. Legyünk méltóan és korrektül együttműködő és küzdő partnerek. Az első komoly partnerségi ajánlatom volt, hogy felelősen vegyenek részt a szervezetfejlesztés előkészítésében. Meg kell említeni, hogy január 1‐vel a vállalat az új gazdasági törvény alapján átalakult részvénytársasággá, ami számos új feladattal járt. Pl. egy apró téma: részvényeket kellett nyomtatnunk. Sohasem láttam részvényt. A háború előtti részvények áttanulmányozása után számítógépes grafikával tervezett részvény mellett döntöttünk. A szervezetfejlesztési bizottság komoly munkát végzett, a sokoldalú elemzések után az erőmű összes tevékenységére kiterjedő javaslatot tett le az asztalra. A tanulmányt sokszorosítottuk, és minden osztály‐szintű szervezeti egységnek átadtuk bírálat, ill. javaslattétel céljából. De azt is érdemes megemlíteni, hogy a bizottság munkáját írásbeli javaslatokkal, és pályázati anyagokkal is lehetett támogatni. Értékes anyagok születtek. A bizottságnak nagy körültekintéssel ezeket is figyelembe kellett vennie. A beérkezett észrevételek és javaslatok felhasználásával a bizottság elkészítette a szervezetfejlesztés végső javaslatát, amelyet az igazgatóság változtatás nélkül jóváhagyott. Következett a második félidő: a szervezeti átalakítás végrehajtása. Az új szervezeti egységek vezetői posztjait (osztályokig bezárólag) pályázatok kiírásával töltöttük be. Személyesen csupán az igazgató‐szintű bíráló bizottságok munkájában vettem részt, a további bizottsági döntéseket már az új igazgatók irányították a saját területükön. Fontosnak tartottam a bizalmi légkör kialakítását. A vezetői posztoknak mintegy 30 %‐ánál történt személyi változás, szigorúan szakmai szempontok alapján. Egyetlen egyszer sem vettem fel a telefont azért, hogy pl. egy bizottsági elnök figyelmébe ajánljak valakit, a bizottsági döntéseket pedig elfogadtam. Természetesen voltak, akik sikertelenül pályáztak, de senkinek nem kellett távoznia az erőműből. Ettől vált hitelessé és elfogadottá a szervezet átalakítása, kezdődhetett a lassú építkezés. Három fontos területre kellett koncentrálnunk, most már az új vezetéssel: a humánpolitikával összefüggő kérdésekre, az üzemviteli és gazdasági eredményességre, valamint a csernobili erőműben bekövetkezett súlyos tragédia következtében az orosz szállítású erőművek biztonságával kapcsolatosan kialakult nyugati nyomásnak való megfelelés. Persze az élet produkált folyamatosan tűzoltási feladatokat is. Jellegzetesen ilyen adódott, amikor Ukrajna önállósodása után lehetetlenné vált a kiégett üzemanyag kazettáknak a visszaszállítása Oroszországba. Közben állandó nyomás nehezedett ránk a 3
tulajdonos részéről: lépésről‐lépésre a költségek és a dolgozói létszám csökkentése iránti igény. A folyamatos építkezés fontosabb építőkockáira, állomásaira, eseményeire e helyen csak utalásszerűen tudok kitérni, noha tudom, hogy helyettem senki sem fogja azokat részletesebben papírra vetni. Nem feltétlenül az időbeli sorrendiséget fogom követni. Naplót nem vezettem, s haza sem mentetten másolati iratokat (mint mások tették), ezért húsz év távlatából csak az emlékezetre támaszkodhatok. De ezt is csak azért teszem, hogy a címben jelzett elárultatás érthető legyen. Hadd kezdjem a végén. 1994‐ben az erőmű életében az addigi legjobb eredményeket értük el. De nem csak a termelésben, hiszen akkor léptük át először az évi 14 000 GWh villamosenergia‐termelést, hanem egy atomerőmű üzemére jellemző többi fontos paraméter területén is: az éves kihasználási óraszámban, az üzemzavari működések számában, a radioaktív anyagok kibocsátásában, a dolgozókat érő kollektív dózis tekintetében, stb. A LEG‐ek évéről (1995‐ben) készült kiadvány oldalai magukért beszélnek.
A 2003‐ban bekövetkezett súlyos üzemzavart követően írt elemző cikkemben1 az alábbiak szerint fogalmaztam meg az emberi tényező fontosságát: „Az üzemzavarok jelentős része személyi hibákra, mulasztásokra vezethető vissza, ezért az atomerőművekben a nukleáris biztonság harmadik fontos – ha nem a legfontosabb - összetevője az
1
Petz Ernő: A paksi szindróma, KAPU 2003. 06‐07. Itt a honlapon is elérhető a PUBLIKÁCIÓK között.
4
emberi tényező. A dolgozók magas szintű szakmai felkészültségén túl a szakmai elkötelezettség, a felelősségtudat, a beosztottak és vezetők közötti bizalmi viszony, a vezetői stílus, a megbecsültség, a mindezek eredményeképpen kialakuló munkahelyi légkör, amelyek végül is mind-mind befolyásolják a munkahelyi stabilitást és az elvégzett munka minőségét. Az atomerőművekben első helyen mindenkor a magas szintű nukleáris biztonság minden áron való garantálása áll, és csak másodsorban érvényesülhetnek a gazdasági vagy egyéb szempontok.” A munkahelyi légkör is elsősorban a biztonságot szolgálja.
Az emberi tényező viszont szoros összefüggésben van a morális állapotokkal, ezért szükségesnek ítéltük a vállalati szintű „Etikai Kódex” megfogalmazását és minden dolgozóhoz való eljuttatását. Előlapja a mellékelt ábrán látható. De ami fontos, hogy a dolgozók többsége a benne megfogalmazott téziseket elfogadta és támogatta. Így jutottunk el 2004 végére a kiváló gazdasági eredményekhez és a rendszerváltástól elvárható stabil munkahelyi légkör kialakulásához. A két tartóoszlop megerősödött, méltó módon egy atomerőműhöz. Az 1994 évi választások után eltelt fél év alatt az új Horn‐ kormány is rendezte sorait és az év végi igazgatósági ülésen a tulajdonos (MVM), képviselőjének többségi szavazatával felmentette a rendszerváltó igazgatóságot és felügyelő bizottságot. (Az már csak hab a tortán, hogy az igazgatósági ülésen az a volt egyetemi kollegám tartotta a tulajdonos képviseletében magasba a táblát, akinek az MVM‐be kerülését én segítettem). A lényeg, hogy ezzel visszatértek a posztkommunisták, de az ő történetüket írja meg más. 5
Dióhéjban a rendszerváltó évek (1992‐94) fontosabb történései: - A hazai kutatóintézetekkel szoros együttműködésben befejeztük a paksi blokkok nukleáris biztonságának felülvizsgálatára irányuló ÁGNES projektet, és ennek alapján megfogalmaztuk és elindítottuk a szükséges biztonságnövelő intézkedéseket (pl. a földrengésállóság javítására irányuló küzdelmes projektet). - Új vezetői fórumokat vezettük be, amelyeken nemcsak megvitattuk az aktuális témákat, döntéseket hoztunk, hanem számon kértük a határidős feladatokat. Minden fontos témát számítógépre vittünk, a lejárt határidejű feladatokról, hétről‐hétre lista készült. A vezetők megtanulták respektálni a listát. A határidők betartása a vezetőváltásokat is befolyásolta. - Külföldi példák alapján egy látogató központ létrehozása mellett döntöttünk, amelynek az atomerőmű lakossági elfogadtatása szempontjából fontos szerepe lehet. Az illetékes osztályvetető a 6‐os út mellé egy kacsalábon forgó (olyan „atomerőműves”) épületet képzelt el, sok‐sok javaslattal. Az ország nehéz gazdasági helyzetében ez egyrészt irreálisnak tűnt, de túlzottan hivalkodó is lett volna. Egyszerűbb és reális utat választottunk. Tudni kell, hogy az erőmű telephelyén, a kivitelező cégeknek épült nagyszámú épület az erőmű tulajdonába került. Az irodaház mellett ott állt kihasználatlanul a több ezer építő részére készült üzemi konyha és étkezde. Kettéválasztottuk: egyrészt felújított konyhát és éttermet alakítottunk ki az erőmű dolgozóinak (amivel párhuzamosan az un. primerköri büfét is felújítottuk), másrész itt indítottuk el a látogató központ létrehozását. Többszöri fejlesztés után ma is ellátja nemes feladatát, évente több ezren látogatják meg. Egy leendő múzeum igényét is megfogalmaztuk, első lépésben a rekonstrukciók során felszabadult berendezések, készülékek gyűjtését. Megújítottuk az Atomerőmű c. lapunkat. 6
-
-
-
Már említésre került, hogy Ukrajna különválása után leállt a kiégett kazetták visszaszállítása Oroszországba. Ennek története is érdekes. A legutolsó szerelvény érkezésekor az ukránok az ukrán‐magyar határon vették észre, hogy a speciális szerelvényt orosz Kalasnyikovos katonák őrzik. Tudtuk, hogy rövid időn belül nem indulhat meg újra a szállítás. Hogy ne kelljen a blokkokat leállítani, ha az un. pihentető medencék megtelnek a kiégett kazettákkal, szükségszerűen felmerült egy átmeneti tároló (KKÁT) építésének szükségessége. Helyesen az un. száraz tároló mellett döntöttünk, rövidesen aláírtuk Angliában a szerződést, és hozzákezdtünk az építéshez olyan módon, hogy a mindenkori igényeknek megfelelően bővíthető legyen. Közben 1994‐ben sikerült orosz‐ukrán‐magyar együttműködésben megállapodni, amihez az eredeti államközi szerződést is módosítani kellett. Elindulhatott újra a kiégett kazetták visszaszállítása. Ostoba, rövidlátó döntés alapján a magyar fél 1998‐ban egyoldalúan leállította a kazetták visszaszállítását. Lépésről‐lépésre bővítik inkább a kiégett kazetták átmeneti tárolóját (KKÁT), és megkezdték a kiégett kazetták végső tárolójának előkészítő munkáit. Ha valóban meg kell építeni, ez a stratégia nagyon sokba fog kerülni, és évezredekre kiható radioaktív örökséget hagy az utódainkra. Azt is érdemes megemlíteni, hogy a KKÁT‐t átjátszották (a Horn‐kormány idején) személyes törekvésektől sem mentesen a radioaktív hulladékok kezelésére létrehozott vállalkozásba. Egy hiba elindította a hibák láncolatát. Hogy mi lesz a kiégett kazetták végső sorsa, azt a paksi erőmű bővítése kapcsán most aláírt üzemanyag‐szerződésből sem tudhatjuk meg. A szerződéseket titkosították. Ha már a radioaktív hulladékoknál tartunk, feltétlenül megemlítendő a kis és közepes aktivitású radioaktív hulladékok végleges tárolójának létesítésére irányuló nemzeti célprogram indítása, amelynek végeredményeképpen végül megépült Bátaapátiban a tároló, teljesen indokolatlanul 250 méteres mélységben. Mintha arra törekednének, hogyha már radioaktív, akkor minél költségesebb is legyen. Ehhez a témakörhöz kapcsolódva megemlítendő, hogy az erőművön belüli hulladékkezelés korszerűsítése érdekében is tettünk lépéseket (ultraszűrés, fordított ozmózis, cézium szelektív szűrés). A világ több atomerőművébe un. karbantartási gyakorló központokat (KGyK) építettek a reaktorokon végzendő karbantartási munkák tréningezésére, a sugárzási dózisok minimalizálása érdekében. A karbantartási igazgatóság kezdeményezte egy ilyen központ létrehozását, egy fantasztikusnak tűnő ötlettel. A német újraegyesítés után ugyanis leállították az NDK területén üzemelő orosz szállítású atomerőművi blokkokat, és a folyamatban levő építkezéseket. A Greiffswaldi Atomerőműben ugyanolyan blokkok épültek, mint amilyenek a paksiak. Az 5. blokk éppen elkészült, elindult a próbaüzem. 6‐8.‐as blokkokhoz már elkészültek, ill. készülőben voltak a reaktortartályok és a primerköri berendezések. Ez egy egyedi és kivételes helyzet volt, amit felismertek a karbantartók. Próbáljunk megszerezni egy reaktort és egy primerköri hurok berendezéseit és azokat építsük be a paksi KGyK‐ba. Fantasztikus lehetőség: ha sikerül, valószínűleg a paksi KGyK lesz a világon az egyetlen, amely igazi berendezésekkel valósítható meg. Kértem a karbantartási igazgatót (H. J.), hogy gyorsan készítsenek el egy alapos és mutatós megvalósíthatósági tanulmányt, s azt személyesen elvittem a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) akkori főigazgatójának, Hans Blicks úrnak. Baráti segítség útján fogadott. Az életben a szerencsére is szükség van. Ugyanis 7
-
-
hivatalos úton biztosan nem jutottam volna el a főigazgatóhoz. Azonnal felismerte a javaslatunk fontosságát és nagyszerűségét, s minthogy a NAÜ akkor indította el az un. nagy mintaprojekteket, a paksi KGyK lett ezek egyike. A NAÜ hathatós közreműködésével sikerült az említett berendezéseket ócskavas áron megszerezni. A KGyK elkészült az erőmű egyik fontos oktatási intézményeként. Sajnos, én már nem láthattam. De tartozik ide még egy érdekesség. A főigazgatóval való megbeszélés után formailag még egy orosz származású igazgatót (állítólag a NAÜ‐nál mind KGB‐sek voltak) is meg kellett győznöm. Utána lementünk az ebédlőbe, ahol megjelent a magyar külügynek egy képviselője és udvariasan kifaggatott, hogy miképpen jutottam be a főigazgatóhoz. Tudomásomra hozta, hogy a NAÜ‐vel a diplomáciai érintkezési szabályok vannak érvényben. Szerencsére ezt nem tudtam, fontos csak az volt, hogy a KGyK sínre került. Hogy honnan tudták meg, hogy a főigazgatónál jártam, azt máig sem tudom, csak sejtem. A NAÜ végleges döntése után újra el kellett mennem Bécsbe, és a mintaprojektekért felelős kínai igazgatónak felelősen nyilatkoznom kellett, hogy mi is komolyan gondoljuk a projekt megvalósítását. Szerencsére az utódaim is így gondolták. Az elég gyakran előforduló, un. azonosíthatatlan elektronikai meghibásodások miatt bizony nem aludtam mindig nyugodtan. Egy atomerőművi blokk igen kiterjedt elektronikai, mérés‐ és irányítástechnikai rendszerrel rendelkezik. Akkor ezek még hagyományos un. analóg rendszerűek voltak, sok‐sok egyedi egységgel, rengeteg relével és érintkezővel. Mind‐mind meghibásodási lehetőségekkel. Sok esetben a hiba csak átmenetileg lép fel, ami által nehezen vagy egyáltalán nem azonosítható. Ezért egyre inkább megerősödött bennem az elhatározás, hogy az irányítástechnikai rendszerek folyamatban levő részleges rekonstrukciója mellett el kell indítani a reaktorvédelmi rendszerek lecserélését számítógép alapú korszerű digitális rendszerekre. E védelmek a nukleáris biztonság legfontosabb garanciái: szükség esetén leállítják a reaktort. Pakson hármas redundanciával rendelkeznek. A feladat nagy kihívást jelent, elsőként elvégezni ezt a rekonstrukciót egy orosz szállítású atomerőműben. Felmértük a potenciális szállítókat és a Siemens céggel közösen elkészítettünk egy megvalósítási tanulmányt. Tudni kell, hogy a Siemens addig csak analóg rendszerű reaktorvédelmeket szállított. Erlangeni központjukban meggyőztem az illetékes nukleáris igazgatót, hogy ki kell fejleszteniük a digitális reaktorvédelmi rendszerüket, mert a paksi rekonstrukcióban csak így rúghatnak labdába. A fejlődés egyértelműen ebbe az irányba mutatott. Később tudtam meg, hogy komolyan vették a figyelmeztetésem, mert elhatározták a digitális reaktorvédelmi rendszerük kifejlesztését. Tudni kell, hogy ez egy rendkívül hosszú és bonyolult feladat, különösen a hatósági engedélyeztetés miatt. De érdemes volt, mert tudjuk, hogy később ők nyerték el a tendert, s már egy jó ideje Siemens szállítású új reaktorvédelmi rendszerek működnek Pakson. A fejlesztés rendkívül szoros és fegyelmezett együttműködést igényelt. Nagy bravúrként értékelendő, hogy egy‐egy blokknál a teljes cserét egy szokásos un. nagykarbantartás ideje alatt kellett elvégezni. Azt nem tudom, hogy a mindenkori vezérigazgatók nyugodtan alszanak‐e? Az atomerőművek gazdaságos üzemeltetésének egyik kulcskérdése a reaktorokba helyezett nukleáris üzemanyag lehető legjobb hasznosítása, a maximális energia kinyerése. Ez alapjaiban a fizikusok által végzett un. zónaoptimalizálási vizsgálatok célja. A Paksi Atomerőműben a Reaktorfizikai osztályon már korán kialakult egy tehetséges csapat. Megkeresett az osztály fiatal vezetője azzal a képtelennek tűnő 8
-
-
-
panasszal, hogy a szóban forgó bonyolult számításokat nem tudják eredményesen elvégezni a szűk számítógépi kapacitásaik miatt. Mivel tisztában voltam a zónaszámítások jelentőségével, az üzemanyag kihasználás gazdasági jelentőségével, kértem, hogy állítsák össze a szükséges számítógépi rendszer konfigurációját, megfelelő tartalékok figyelembevételével. A javaslatot rövid időn belül megkaptam, és intézkedtem a soron kívüli beszerzésről. Az illetékes igazgatót az intézkedésemmel tudatosan megkerültem. Aztán többet nem kellett erről beszélnünk. A közelmúltban olvastam arról, hogy a paksi fizikusok számos fejlesztési lépés után a szállító orosz céggel közösen kifejlesztettek egy nagyobb dúsítású üzemanyagot tartalmazó új kazetta‐típust, amelyekkel hosszabb kampányok valósíthatók meg, azaz meghosszabbítható a nagykarbantartások közötti üzemidő. Ilyen próbakazettákat szállítottak a közelmúltban az ukrajnai válság miatt repülőgéppel Magyarországra, ami miatt az ellenzéki pártok rettenetes ricsajt csaptak: hogy lehet ilyen sugárzó anyagot repülőgépen szállítani? Szánalmas, hogy azt sem tudják, hogy az új („friss”) üzemanyag kazetták nem radioaktívak, azaz nem sugároznak. Örököltünk egy régóta megoldatlan feladatot. Az erőmű vezetése már korábban kezdeményezte az erőmű bővítését, amelynek irányítására létrehoztak egy külön beruházási igazgatóságot. Sok szakembert átvettek az ERBE‐től, ill. átcsaltak az erőmű különböző szervezeteiről. A bővítés szándéka megfeneklett, hosszú ideje az igazgatóságnak nem volt feladata. Nagy nyomás nehezedett az erőműre. Létszámot kellett csökkentenünk, s íme, itt van egy szakmailag értékes, de munkátlan csapat. A tulajdonos azt sugallta, hogy vigyük ki az igazgatóságot egy kft.‐be, s ott éljen meg a piacon. Biztos bukás, amit erkölcsileg nem vállalhattam. Tervet dolgoztunk ki, hogy miképpen lehet az igazgatóság dolgozóit (nemcsak a jó szakembereket) visszaépíteni a szervezetfejlesztés keretében oly módon, hogy a beruházási igazgatóság megszüntethető legyen. Összefogással csendben ez is sikerült. Az erőmű beruházása keretében fent a hegyen megépült a nagy új lakótelep, az „atomváros”. Sok fiatal szakember az ország minden tájáról azért jött Paksra, mert itt rövid időn belül lakáshoz jutott. A családok szépen fejlődtek, a kis lakások lassan megüresedtek. Az erőmű építésének befejezése után sok üres lakás átkerült az erőmű tulajdonába. Ebben a helyzetben két lépésünket érdemes megemlíteni. Első lépésben a megüresedett kis lakásokat kiutaltuk a fiatal, de megbecsült dolgozóinknak, függetlenül attól, hogy házasok‐e vagy sem. A másik sokkal fontosabb lépésünk során értékesítettük a lakásokat a bentlakó dolgozóknak, az akkor érvényes törvények szerint. A tulajdonosunk kezdetben ódzkodott, de végül is támogatta az elképzelésünket. Sok száz lakásról lévén szó, az értékesítés lebonyolítását jól elő kellett készítenünk. Célunk az volt, hogy a dolgozók nyugdíjba vonulásuk után e tekintetben ne maradjanak függőségben az erőművel. Még a sporttámogatás átalakításától, átláthatóvá tételéről érdemes szót ejteni. Helyes, ha egy országos nagyvállalat méltóképpen támogatja a sportot, különösen, ha olyan kivételezett helyzetben van, mint a Paksi Atomerőmű. Az erőmű támogatásával sokoldalú sporttevékenység alakult ki számos sportágban, es a gyermeksport területén, amelyeknek az életben tartására és fejlesztésére a legkülönbözőbb finanszírozási módokat találták ki. Az élsportolók papíron az erőmű dolgozói voltak, a különböző 9
szervezeti egységekhez kiosztva. Ezt egyszerűen szólva rendetlennek ítéltem. Ezzel kapcsolatban egy rossz emlék is élt bennem. Egy bányászfaluban nőttem fel, ahol a bánya az ötvenes években is megengedhette magának, hogy akár Budapestről csalogasson le tehetséges fiatal focistákat. Ők is a bánya dolgozói voltak, egy külön „karbantartó” csapatba tartoztak, és valóban le is szálltak a bányába „dolgozni”. Ez nem tetszett a focistáknak, mert nem is volt helyes. Ezért úgy gondoltam, hogy a paksi hasonló helyzetet meg kell szüntetni. Az erőmű létrehozott egy kft.‐t, amelynek szerződött alkalmazottai lettek a sportolók. Mindenféle addigi sporttámogatást felmértünk, és összesítettünk, ugyanis nem volt célunk a sporttámogatás megrövidítése, inkább a növelése. Az igazgatóság éves támogatási összeget hagyott jóvá, az éves gazdálkodás pedig az erőművel kötött szerződés alapján, felelősen a kft. feladatává vált. Az erőmű gazdasági igazgatósága pénzügyi felügyeleti joggal rendelkezett, a kapcsolatok tartására pedig az egyik igazgatót jelöltük ki. Ezzel rendezett, átlátható sporttámogatási rendszer alakult ki: tiszta vizet öntöttünk a pohárba. A sporttevékenység szépen felfutott, ma már örvendetesen több sportágban az országos bajnokságokig is eljutott, sőt éppen annak idején, a barcelonai olimpiáról (1992) hazatért cselgáncsos aranyérmesünk („Atom Anti”) is paksi sportoló volt. Még szót ejthetnénk az önkormányzatokkal és a médiumokkal kialakított kiegyensúlyozott kapcsolatokról, az erőmű szomszédságában és a leendő radioaktív hulladéktároló tervezett végleges helyének környékén levő településekkel kialakított együttműködésekről (a bizalomépítés, a korrekt tájékoztatás és információcsere érdekében), az erőművi partnerkapcsolatok bővítéséről, az atomerőműveket üzemeltető cégek nemzetközi szervezetében és az orosz szállítású atomerőművek együttműködésében való aktív közreműködésről, a „céggyűrű” adományozásának alapításáról, az első szabad 56‐os megemlékezésekről, a budapesti kirendeltség épületének megmentéséről és a kirendeltség elindításáról, stb‐stb. Csupán három év mérlege. E rövid áttekintés után érdemes talán visszatérni az alapértékek fontosságára. Az igazgatóság volt műszaki titkárának 2009 februárjában keltezett írásából idézve: „(…) nemcsak a látható és kézzelfogható eredménnyel, létesítménnyel végződő témákat kell ilyenkor összegezni. Vannak idők, amikor a kevésbé látható dolgok igen fontosak, ha nem fontosabbak minden másnál, pl. a munkahelyi légkör, a bizalom, egymás munkájának megbecsülése, az egymásra utaltság fontosságának felismerése, az összetartozás erősítése, a jobb együttműködésre való törekvés. Ezek a dolgok hozzásegítik az embereket, hogy igazi honvédő (erőművédő) harcosok, és ne csak zsoldosok legyenek.” Talán arra is büszke lehetek, hogy a gazdasági eredményeken túl ezen a területen
is sikerült előbbre lépni. De hát az új posztkommunista hatalom ezt nem így látta. Az említett közgyűlés előtt egy MVM‐es „postáson” keresztül közölték, hogy fel fognak menteni, amit megjegyzés nélkül tudomásul vettem. Hiszen április óta tudtam, hogy az SZDSZ fekete listáján szerepelek. Hogy miért, ők tudják. Arra viszont nem gondoltam, hogy az eredményeket ennyire nem akceptálják, még csak emberségesen el sem bocsátanak, alkalmat és módot sem keresnek arra, hogy legalább formálisan és kulturáltan megköszönjék a munkámat. Egy kézfogással. Az igazgatósági ülés (pénteki nap) utáni hét végén pedig hoz a postás egy valamilyen jogilag alábástyázott levelet (több aláírással kellett átvennem), amelyből a kibontása után legnagyobb meglepetésemre megtudtam, hogy a szerződésem lejártáig nem tartanak igényt a munkámra, pontosabban ki vagyok rúgva (azaz már hétfőn se menjek be a munkahelyemre). Most éltem meg személyesen a bosszúálló posztkommunisták mérhetetlen cinizmusát és gonoszságát. Szó szerint visszatértek a posztkommunista korábbi 10
vezetők, élükön az erőmű első párttitkárával, a volt vezérigazgatóval (korábbi központi bizottsági taggal) és a konformista együttműködőkkel. Rendcsinálás címén romboltak, amit csak tudtak (mígnem 2003‐ban eljutottak Európa legsúlyosabb atomerőművi üzemzavaráig). Az akkori ÁPV Rt. (mint legfőbb tulajdonos) vezérigazgatójának közbenjárására elfogadtam a paksi Energetikai Szakképzési Intézet főiskolai igazgatóhelyettesi állását, amit utólag elhibázott lépésemnek tartok. Amint lehetett nyugdíjazásomért folyamodtam. Ezt követően a posztkommunista bosszúállók a lakásbérleti szerződésem is felmondták. Kötbér fenyegetettség mellett szó szerint az utolsó napon tudtam csak kiköltözni. Nem tudták megbocsájtani, hogy volt bátorságom a csak általuk betölthetőnek vélt vezérigazgatói posztot megpályázni. Tudtam és tudomásul vettem, hogy a posztkommunisták és kollaboráns kiszolgálóik ilyenek voltak és ilyenek is maradtak, azzal a különbséggel, hogy az eltelt ellenzéki négy év alatt rendkívül erős revánsvágy alakult ki bennük. Az erőművel minden kapcsolatomat megszüntettem. Mindezek előrebocsátása után most már rátérhetek az elárultatásom történetére. Az 1994 tavaszán megtartott igazgatósági ülés, a tulajdonos MVM kezdeményezésére újabb három évre meghosszabbította vezérigazgatói megbízatásom. A munkaszerződésem a korábbi kinevezésem alapján év végéig szólt. Év vége felé levelet írtam az igazgatóság elnökének, az új munkaszerződés tervezetét mellékelve, hogy az igazgatósági döntés figyelembevételével kössük meg az új munkaszerződést. Nem kaptam választ, az elnök sunyin viselkedett. Nem csoda, hiszen olyan mértékű kollaboráns volt, hogy később ő lett az MVM vezérigazgatója, majd még később az energiaipar privatizációjában kulcsszerepet játszó német E.ON magyarországi leányvállalatának egyik vezetője. Így zárulnak a balliberális körök. Nem fordultam az akkor még regnáló (az Antall‐kormány alatt kinevezett) MVM‐vezetőkhöz, bízva abban, hogy tudják mi a feladatuk ilyen kényes helyzetben. Nem tudták, vagy nem akarták tudni. Lényeg, hogy nem született új munkaszerződésem. És én nem dörömböltem. Van azért e helyzetnek egy kényes etikai pontja. Az MVM‐ben a vezetőkkel az utolsó pillanatban megkötötték újabb három évre a munkaszerződéseket, az erőművi és áramszolgáltatói vezérigazgatókkal viszont nem. Magyarul szólva: (bocsánat) szarban hagytak bennünket. Úgy gondolták, hogy majd fényesen megélünk a nyugdíjunkból. 42 ezer forintban állapították meg a nyugdíjamat. Elárultatás? Döntse el a kedves olvasó. De a jelenlegi, jobb oldalinak nevezett vezetők is elgondolkozhatnának: valóban rendszerváltók vagyunk? Tudják, hogy milyen végkielégítésekkel távoztak a későbbi vezérigazgatók? Az események utójátéka, hogy a posztkommunista új MVM‐vezetés, zsarolással és fenyegetéssel rábírta a vezetőket, hogy mondják fel az új munkaszerződésüket. A víz nem válik borrá. Arra azért kíváncsi lennék, hogy ebben az időszakban hány tiszttartó és III/III‐as dolgozott az atomerőműben. Az elmondottakkal kapcsolatban vajon volna valakiknek még elmulasztott feladata? Ács Margit írónő legújabb könyvének címe: Kontárok ideje. A rendszerváltozásról szól. (Petz Ernő, 2015. 04. 0 1. – nem éppen áprilisi tréfaként)
11
