PE‐Energia Akadémia 84 A klímapolitika újabb fejleményei Már a Varsóban megtartott világ klímakonferenciának (2013. nov. 25.) az lett volna a feladata, hogy elfogadják a Kiotói Egyezményben vállalt és lejárt, az üvegházhatású gázok kibocsátására vonatkozó korlátozásokat. A megállapodás számos ország ellenállása miatt nem születhetett meg. Elhatározták viszont, hogy 2015‐ben Párizsban megrendezik azt a konferenciát, amelyre megfelelő előkészítés után decemberben kerül sor, s amelynek a tervek szerint már mindenképpen eredménnyel kellene zárulnia. Az előkészítés eseményei ehhez igazodnak. Az ENSZ által szervezett klímakonferenciákra valamennyi (több mint kétszáz) tagország meghívást kap, a nevezetes első Riói‐csúcson (1992) ott tolongtak az állam‐ és kormányfők. Itt hirdették meg és emelték ezzel politikai szintre a klímaváltozás elleni, és ennek keretében a globális felmelegedés megfékezésére foganatosítandó intézkedéseket, amelyeket az ENSZ kormányközi testülete (IPCC) által finanszírozott „klímahívő” szakértők és intézmények által összeállított klímajelentésekben foglalnak össze. Múlt évben az ötödik jelentés (AR 5) jelent meg. A politikusok tájékoztatására külön összefoglaló készül. A jelentések rendkívül egyoldalúak, ami szükségszerűen kiváltja a „klímaszkeptikusoknak” bélyegzett rendkívül széles skálájú tudományos szakemberek (klíma realisták) és intézmények reakcióit. A „megvásárolt újságírók” és szerkesztőségek pedig gondoskodnak arról, hogy a hivatalosnak és konszenzussal elfogadottnak deklarált klímapolitika tézisei és a kapcsolatos hírek nap, mint nap megjelenjenek. Ezek lényege (az IPCC jelentései alapján), hogy nő a földfelszín hőmérséklete („globális felmelegedés”), amely az egyre növekvő szén‐dioxid kibocsátás miatt az IPCC szimulációs modellvizsgálatai alapján egyre emelkedik, amit minden eszközzel meg kell állítani. Pillanatnyi célkitűzés, hogy a hőmérséklet ne érhesse el a plusz 2 Celsius fokos emelkedést (amit első ízben egy G‐7 csúcson fogalmaztak meg, tehát politikai deklarációnak tekintendő). E fölött ‐ állításuk szerint ‐ ugyanis már olyan visszafordíthatatlan klímakatasztrófák (jégmezők olvadása, tengerszintek emelkedése, elsivatagosodás, szélsőséges időjárás stb.) következnek be, amelyek az egész emberiséget veszélyeztetik. A klímapolitika elfogadtatása tehát (kellően el nem ítélhető módon) a félelemkeltésre épít. Ez a kifundált stratégia oly szélsőségesen eredményes, hogy a jelenlegi politikusok és kormányok, egy‐két kivételtől eltekintve mind‐mind klímahívők, sőt egyesek ennek szolgálatában alapozzák meg politikai karrierjüket. A háttérben pedig meghúzódik az egészet mozgató és irányító pénzügyi és érdekhálózat. Mindez azonban mégsem sima ügy. Egyrészt egyre nehezebb lesöpörni a mérési eredményekre alapozott tudományos ellenérveket és vizsgálatokat, amelyek ma már tekintélyes és megkerülhetetlen („klímarealista”) szakirodalmi bázist képviselnek. Pl. a (földi és műbolygós) mérések alapján 18 éve bizonyítható módon nem nő a globális hőmérséklet. (Részletesebb ismeretek itt a honlapon számos írásban fellelhetők, legutóbb a Hírek rovatban a 2015. 05. 24. dátummal jelzett, 22 igen kényelmetlen klíma‐igazság című fordításban). Mindezek alapján állíthattam korábban több ízben és most újólag (Galilei híres mondására emlékezve): „És mégsem melegszik a Föld!”
Másrészt a még dinamikus fejlődésben lévő országok nem tudják elfogadni a szén‐dioxid kibocsátásával kapcsolatos korlátozási törekvéseket, mert ez gátolná a gazdasági fejlődésüket. Ez különösen érvényes azokra az országokra, amelyek jelentős fosszilis energiahordozókkal rendelkeznek, ill. sok fosszilis energiahordozót hasznosítanak. Miért térjenek ők át a nem versenyképes, csak támogatásokkal hasznosítható megújuló energiákra? Jogos szemrehányással élnek, ha arra hivatkoznak, hogy a fejlett országok okozták a múltban a hatalmas szén‐dioxid kibocsátást, és még ma is a legnagyobb kibocsátók közé tartoznak. Mindezek alapján jelentős ellenállással kell számolni pl. Kína, India és Brazília, ill. a szegény országok részéről. Utóbbiak a fejlett országok befizetéseiből egy támogatási alap létrehozását is kezdeményezték, amelyre ígéretet is kaptak. Hát akkor nézzük az eseményeket. A klímapolitika főbb állomásai ‐ Út a konszenzussal elfogadottnak kihirdetett, hamis közfelfogás kialakításához: 1960‐as évek: globális légkörkutató programok, szisztematikus mérések. 1972: ENSZ konferencia az emberi környezetről (ettől kezdve ENSZ irányítás). 1979: Éghajlati Világkonferencia (a CO2 hozzájárulhat). 1987: Környezet és Fejlődés Világbizottság megalakulása. 1988: ENSZ Éghajlat‐változási Kormányközi Testült (IPCC) létrehozása. 1988: ENSZ Közgyűlés (nemzetközi klímaegyezmény szükséges!). 1990: Az 1. IPCC jelentés megjelenése Újabb Éghajlati Világkonferencia (első politikus‐tudóstalálkozó, amely ezzel politikai színtre emeli a klímavédelmet. „Kibocsátás korlátozás szükséges!”) 1992: Riói‐ Csúcs. ENSZ Éghajlat‐változási Keretegyezmény (az antropogén éghajlatváltozás ENSZ‐ szintű elismerése) ‐ Hatályba lép 1994‐ben. 1995: Klímakonferencia, Berlin. A CO2 elleni harc meghirdetése (Angela Merkel színrelépése). 1997: Kiotói Egyezmény (kibocsátás‐korlátozás) ‐ Hatályba lép 2005‐ben. 2000: Németországban megjelenik a megújuló törvény (EEG), ezzel kezdetét veszi az „Energiewende” 2005: EU CO2‐kvótakereskedelem életbelépése 2007: Az EU meghirdeti a 2020‐ig teljesítendő (3×20 %‐os) célkitűzéseit, és ezzel a közös klíma‐ és energiapolitikát. 2009: Zátonyra futott klímakonferencia (Koppenhága) 2012: Rió+20 ENSZ Klímakonferencia (Katar). Megtorpanás. 2013: Obama USA‐elnök is csatlakozik („nem várok a kongresszusra”). Varsói Klímakonferencia („teljes bukás”) 2014: Rendkívüli ENSZ‐klímacsúcs (New‐York). Az 5. klímajelentés (AR‐5) nyilvánosságra hozása. 2015: G‐7 csúcs, amelynek fő témája a klímaváltozás. Készülőfélben az „Energia‐unió”. A hivatalosan elfogadottnak álcázott klímapolitika elméleti megalapozását, megalakulása óta az IPCC által finanszírozott (eddig mintegy 30‐40 milliárd dollárt kitevő) klímakutatások képezik, egy rendkívül összetett, számtalan alrendszerre (atmoszféra, energiasugárzási mérleg, földfelszín, tengerek, élővilág, jégmezők, vulkánok stb.) és azok kölcsönhatásait tartalmazó komplex klímamodellre építve. E matematikai modellel végzett számítógépes szimulációs vizsgálatok fő célkitűzése a globális hőmérséklet várható alakulásának előrejelzése. A legfőbb állítás ezek alapján: a globális hőmérséklet nő, amelynek alapvető oka az emberi tevékenységgel összefüggő (antropogén) szén‐dioxid kibocsátás, amelynek alakulását az 1. ábra felső görbéje szemlélteti. Alatta a (mintegy negyven) különböző modellel futtatott szimulációs előrejelzésként értelmezett hőmérsékletváltozás függvény‐
felhője látható, amely folyamatos emelkedést vizionál. Ezzel szemben a vastag vonallal ábrázolt földi és műholdas mérési értékek átlaga az utóbbi több mint másfél évtizedben stagnálást mutat. Ha viszont a felmelegedésért a szén‐dioxid a felelős, akkor csökkenteni kell annak kibocsátását, azaz „dekarbonizálni” kell az energiatermelést. Vissza kell szorítani a hagyományos (fosszilis) energiahordozók (szén, olaj, földgáz) felhasználását, helyettük a megújuló energiák (nap, szél, földhő, biomassza) hasznosítására kell áttérni. Így kapcsolódik együvé a klímavédelem és az energiaellátás, és alakult ki az EU által meghirdetett közös klíma‐ és energiapolitika. Tehát lényegesen többről van szó, mint klímavédelemről: tévútra vezérelték az energiapolitikát.
• CO2‐ koncentráció növekedés
• Globális felmelegedés?
1. ábra. A légköri szén‐dioxid koncentráció, a szimulációs, ill. mért hőmérsékletek változása
A tudatosan felépített klímastratégia ellenére folyamatosan nő a CO2 kibocsátás, és még Németország, mint a klímavédelem önkéntes zászlóshajója sem tudja teljesíteni a vállalásait. Mindenesetre az első Riói‐ Csúcson (1992) tapasztalt hatalmas lelkesedés nagymértékben lelohadt, amelynek jelei már a Kiotói Egyezmény (2007) elfogadásakor (minthogy számos ország nem írta alá), majd a sikertelen koppenhágai konferencián (2009) is megmutatkoztak. Néhány, ezt követő fejleményre érdemes külön is kitérni. Obama klíma‐csatlakozása Tudni kell, hogy George W. Bush volt USA‐elnök és a republikánus politikusok nagy része (gazdasági érdekeltségeik okán) klímaszkeptikus. Obama elnök viszont még az első választási kampánya idején ígérte, hogy elnöksége alatt kisebb mértékben fog a tengerek szintje emelkedni, és megkezdődik a Planétánk gyógyítása. Több „környezetvédelmi” próbálkozása is volt, de kezdeményezései a republikánus többséggel rendelkező kongresszusban sorra elbuktak. Most új elnöksége idején hadat üzent a kongresszusnak, és elnöki rendeletekkel próbál eredményeket felmutatni. Említettük, hogy az USA nem írta alá az üvegházhatású gázok csökkentését szorgalmazó Kiotói Egyezményt, azt nem is parafálták, sőt ‐ az amerikai gazdaság védelmére hivatkozva ‐ inkább fékezték az egyezményt. Kína, mint ma már a legnagyobb szén‐dioxid kibocsátó így joggal mutogathat Amerikára: „ha az USA nem jár az élen (mint a múltban legtöbb szén‐dioxidot kibocsátó), akkor mi miért tegyük?”. Obama részben ezért is próbál most a világ megmentőjeként
megjelenni. Hátha Kína is kénytelen lesz követni, ami fékezné Kína gazdasági fejlődését. A kongresszus megkerülésével 2014. június 1‐én a környezetvédelmi hivatal (EPA) új előírásokat hirdetett ki a szénerőművekre: 2020‐ig az erőműveknek 25 %‐al csökkenteni kell a szén‐dioxid kibocsátást, majd 2030‐ig 30 %‐al (a 2005 évi kibocsátási értékekhez viszonyítva ‐ egy kis fondorlatossággal, hiszen éppen ebben az évben a kibocsátás 13 %‐al csökkent). Az államok feladata, hogy ezt az általános előírást az egyes erőművek számára lefordítsák, figyelemmel a szén‐dioxid kereskedelem, a hatékonyságnövelés, vagy a zöld technológiára való áttétérés lehetőségeire. A környezetvédők azonnal üdvözölték az új előírásokat, így sikerülhet Obama azon próbálkozása, hogy klímavédő elnökként vonuljon be az amerikai történelembe. Miért sikerülhet ez a „Obama‐EPA trükk”? Mert a republikánus Nixon által alapított környezetvédelmi hatóságnak (Environmental Protection Agency) jogában áll előírásokat megfogalmazni és kihirdetni. Az EPA vezetője, Gina McCarthy a szokásos sablonokat fújja a sarkok jegének olvadásáról, és az asztmától szenvedő amerikai gyerekekről, ami természetesen a légszennyezés következménye. Ehhez még Obama is csatlakozott egy videofelvételen („a mi gyermekeink védelmében”). De ennél is tovább ment: a gépkocsik és az új szénerőművek részére is szigorú követelményeket írtak elő. Ezzel az USA‐ban első ízben fogalmaztak meg klímavédelmi célokat, ami úgy is értelmezhető, hogy Obama a klímavédelmet politikai prioritású szintre emelte, jelzést adva a világnak, hogy az USA a korábbi blokádpolitikája helyett e területen is vezető hatalommá kíván átváltozni. Tán a Párizsban megrendezendő klímacsúcson Obama már környezetvédő sztárként kíván megjelenni? Kérdezem: lepaktált Angela Merkellel, vagy inkább az otthoni szenes lobbi ellenében lép fel, vagy ez a „trükk” illeszkedik eredményesebben abba az energetika területén megindult világszintű átrendeződésbe (átrendezésbe), amely az USA új geopolitikai stratégiájának jobban megfelel? Rendkívüli klímakonferencia Az ENSZ prioritásként kezeli a lejárt hatályú Kiotói Egyezmény folytatását, amelyben a tagállamoknak most már egységesebb vállalással kellene megállapodni az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésében. Miután már több klímacsúcson ilyen egyezményt nem sikerült elfogadtatni, és a közhangulat is változóban van, Ban Ki‐moon, ENSZ főtitkár szükségesnek ítélte egy rendkívüli klímacsúcs összehívását. Ennek legfontosabb feladata az ez év végén Párizsban megtartandó világkonferencia előkészítése, megalapozása lett volna. A klímacsúcsnak tervezett konferenciára 2014. szeptember 23‐án került sor az ENSZ székhelyén, New York‐ban. Nem lett belőle csúcs, hiszen nem jelent meg sem Obama, sem Cameron, sem Merkel, sem Putyin, és az előkészített megállapodást sem sikerült elfogadtatni. A klímapolitika messzire került a 20 évvel korábban megtartott Riói‐csúcstól, ahol még teljes egységben állapodtak meg a klímavédelem alapeszméjében. Amikor Angela Merkel bejelentette, hogy a konferencián őt Barbara Hendricks (SPD) környezetvédelmi miniszter fogja képviselni, egyúttal szükségesnek tartotta tudatni, hogy a klímavédelem kiemelt téma lesz a 2015‐ben megrendezésre kerülő G7‐elnökségi ülésen (minthogy ennek ő lesz a házigazdája). Angela Merkel szerepére még külön visszatérünk.
ENSZ főtitkár a Vatikánvárosban A sikertelen klímakonferenciák után az ENSZ főtitkára gondolt egy nagyot: a Szentszéket és magát a pápát is mozgósítani kell a klímavédelem érdekében. A megjelent hírek szerint e próbálkozása sikerrel járt. A Szentszék sajtóirodájának közlése szerint 2015. ápr. 28‐án a Vatikánban Ban Ki‐moon ENSZ főtitkár találkozott Ferenc pápával, melynek során az év végén Párizsban megtartandó ENSZ Világ‐klímakonferencia előkészítéséről tanácskoztak. Közben a pápa egy enciklikát is kiadott, amelyben az emberiséget öntudatának megváltoztatására és egy új életstílus bevezetésére hívta fel, a Föld felmelegedésének feltartóztatása érdekében. A sajtóiroda közleménye szerint „a Pápa harcot hirdet a klímaváltozás ellen.” Ban Ki‐moon a Pápát „egy szociálisan igazságos és ökológiailag fenntartható világ legfontosabb szószólójának” nevezte. A Pápai Akadémián konferenciát is szerveztek („Protect the Earth, Dignify Humanity, The Moral Dimensions of Klimate Change and Sustainable Humanity” címmel), amelynek nyitóelőadását az ENSZ főtitkára tartotta. Úgy fest, hogy a Szentszék is behódolt. Talán érdemes megjegyezni, hogy a meghívott vendégek között feltűnt Angela Merkel két legfontosabb klímatanácsadója: John Schnellnhuber (Potsdam‐Institut für Klimafolgen‐ forschung) és Paul Crutzen (Max‐Planck‐Institut für Chemie in Mainz). E professzoroknak és intézeteiknek elévülhetetlen „érdemeik” vannak a jelenleg hivatalosan is elfogadottnak deklarált klímapolitika kialakításában. Udvariasan szólva szorosan együttműködnek az IPCC‐ vel. G7 csúcsértekezlet E csúcsra most a napokban, 2015. jún. 7 és 8‐án került sor a Bajor Alpokban, az Elmau kastélyszállóban. Hogy miért itt? Mert az egyeztetés egyik fő témája a klímaváltozás volt, s itt a közelben látványos szél‐ és naperőművi parkok láthatók, amelyek a német új energiapolitika (Energiewende) büszke jelképei. A G7 csúcs résztvevői a legfejlettebb ipari országok (USA, Kanada, Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország és Japán). 1975‐ben hívták életre, 1998‐ban Oroszország is csatlakozott, de tagságát 2014‐ben felfüggesztették. Meghívott mindenkor az EU‐Tanács és az EU‐Bizottság elnöke. Noha konzultatív testület, mégis nagy szerepe van az álláspontok egyeztetése, majd a különböző fórumokon való egységes fellépés miatt. A helyzet jellemzésére a magyar nyelv találóan az „összebeszélnek” kifejezést használja. A G7 csúcsértekezleteket komoly civil, globalizmus ellenes tüntetések kísérik, most sem volt másképp (Stop G7 Elmau jelszóval). Több ezren vettek részt. Az egész területet dróthálóval körbekerítették, repülési tilalmat rendeltek el és 20 000 rendőrt mozgósítottak. Jún. 4‐ére az Alternatívok Münchenben csúcstalálkozót szerveztek. A klímavédelemmel kapcsolatos közös álláspontok a sajtótájékoztatón elhangzottak alapján az alábbiakban foglalhatók össze: ‐ A klímacsúcson kötelező érvényű megállapodásban kell megállapodni. ‐ A globális középhőmérséklet emelkedését 2 fok Celsius alatt kell tartani az évszázad végéig (az ipari forradalom előtti szinthez képest). ‐ A világ dekarbonizációjára van szükség (még ebben az évszázadban), ehhez ki kell alakítani a fosszilis energiahordozók nélkül működő gazdaságot. ‐ A szegény országokat 2020‐tól évi 100 milliárd dollárral kell támogatni az időjárási károk enyhítésére.
2. ábra. A G7‐csúcs résztvevői A dekarbonizációs célkitűzés azt jelenti, hogy teljesen ki kell zárni a szén, az olaj és a földgáz felhasználását. Ennek eléréséhez közbenső célkitűzésként 2050‐ig a szén‐dioxid emissziót a harmadára kell csökkenteni. A francia külügyminiszter szerint az USA‐delegáció párizsi szereplése viszont csak akkor lehetne „rizikómentes”, ha addig sikerülne a kongresszust rábírni, hogy fogadja el a nemzetközi szerződéseket. Csak röviden: a G7‐ek megállapodásai elrugaszkodottak és megvalósíthatatlanok. A „klímakancellár” diktatúrája érvényesült, Obama és Hollande egyértelműen szövetségese. A szegény országok támogatása elfogadható, ha nem lenne „csali” íze. Így jár a világ, ha a politikusok kizárólagos irányítása alá kerül az egyesített klíma‐ és energiapolitika. A szakpolitika tiszta („csak”) politikává válik. Egyelőre a G7‐ek megállapodása csupán szándék. Mit fognak mindehhez szólni az olyan országok, mind Kína, India, Oroszország, Venezuela vagy akár Szaúd‐Arábia és a többi olaj‐exportáló ország? De lesz még mit hozzáfűznie a német koalíciós partnernek, Sigmar Gabriel (SPD) gazdasági miniszternek, a és német gazdaság szereplőinek, a szakszervezeteknek, valamint a német embereknek is, akik az Energiewende‐nek köszönhetően a legmagasabb áramárat fizetik. Ezen keresztül ők finanszírozzák az Energiewende óriási költségeit (eddig mintegy 500 milliárd eurótval).
Angela Merkel szerepe Angela Merkel az egész klímapolitika kulcsfigurája, ismerté válása, a nagypolitikába való berobbanása és majdan a bukása is ennek lesz köszönhető. Mint energetikusnak, ezt nem kockázatos megjósolni, minthogy Németország és egyúttal az EU energiapolitikáját vakvágányra vezérelte. 1995‐ben, mint új és fiatal környezetvédelmi miniszter a Kiotói Jegyzőkönyv előkészítésén szorgoskodott, a Berlinben ekkor megtartott klímakonferencia elnökeként (mint ismeretlen CDU‐politikus) első jelentős szereplését azonnal diplomáciai sikerként élhette meg. 2005‐ben a klímavédelmet a kancellársága egyik kulcstémájává emelte, és „makacs nyakasságával” mindmáig a téma világszintű zászlóvivője. 2007‐ben Heiligendamm‐ban megdorgálta a klímaszkeptikus George W. Bush elnököt, hogy a fejlett ipari országoknak tenniük kellene valamit a Föld felmelegedése ellen. A 2009‐ben zátonyra futott klímacsúcs (Koppenhága), és a későbbi klímakonferenciák (említett) sikertelenségei ellenére a legkövetkezetesebb képviselője és végrehajtója maradt a „klímavédelemnek” és ezzel összefüggésben a német „Energiewende”‐nek. A 2000‐ben megjelent német megújuló törvény (EEG) végrehajtásával teljesen átalakította a német energetikai szektort, amelynek keretében összesen 80 000 MW teljesítőképességű szél‐ naperőművi parkokat létesítettek (a súlyos következményekkel nem
számolva). Ennek energetikai és gazdasági értékelésére e helyen nem térhetünk ki. Teljesen e szellemiséget tükrözik a G7 csúcson elfogadott közös álláspontok. Angela Merkel (talán egyedül) reménykedik abban, hogy ‐ éppen 20 évvel a berlini színrelépése után ‐ a decemberi ENSZ klímakonferencián is támogatni fogják e javaslatokat, és a remélt „Párizsi Egyezmény”, vagy „Párizsi Jegyzőkönyv” megkoronázhatja majd kitartó klímavédelmi harcait. De hát már semmi sem olyan, mint akkor volt. A szén‐dioxid kibocsátás 50 %‐al nagyobb (mint 1995‐ben), és Kína egyedül annyit bocsát ki, mint annak idején a nagy ipari országok együttvéve. A világgazdaság „dekarbonizálása” pedig egy tudományos fantasztikus regény utolsó fejezete lehetne. Mégis Angela Merkel Németországának ez az álma. De lehetséges az Energiewende‐nek egy egészen más értelmezése is: a nagypolitika számára már terhesen megerősödött energetikai oligarcha‐csoportnak a lecserélése folyik egy másik csoportra. Mind a négy nagy energetikai konszern a csőd szélén egyensúlyoz. Köztársasági elnökünk, mint klímavédő Áder János köztársasági elnök részt vett a 2014. évi rendkívüli klímakonferencián (New‐ York), ahol beszédet is mondott az ivóvíz védelmében, és az ottani bejelentésének megfelelően víz‐világkonferenciát szervezett Budapestre. Azóta többször és egyre gyakrabban nyilatkozik meg a klímavédelem érdekében, szinte minden megnyilatkozási alkalmat kihasználva. Legutóbb pl. az „államfői borkóstolón” Villányban (2015. 06. 09.), ahol nemcsak bort kóstolt, „hanem felhívta a borászok figyelmét a klímaváltozás hatásaira is”. Jún. 11‐én, Szentendrén a Regionális Környezetvédelmi Központ (REC) ülésén kifejtette, hogy „a klímaváltozás kézzelfogható, ezt világosan bizonyítják az adatok, illetve a jelzések és figyelmeztetések nap, mint nap, évről évre.” 2015 máj. 5‐én elindította az Al Gore volt USA alelnök párizsi klímacsúccsal kapcsolatos aláírásgyűjtését támogató oldalt. Az ENSZ főtitkárával is jó kapcsolatot alakított ki. Ezekre utalva a REC ülésen Lek Kadeli, az Egyesült Államok környezetvédelmi ügynökségének kijelölt igazgatóhelyettese üdvözölte, hogy Áder János kezdeményezésére Magyarország volt az első állam, amely csatlakozott az éghajlatváltozás elleni nemzetközi összefogáshoz. Hivatalában a köztársasági elnök, e témakörrel foglalkozó szervezeti egységet is létrehozott. Mindennek szívből örülhetnénk, ha nem kényszerülnénk az alábbi zárógondolatok megfogalmazására.
Zárógondolatok A klímaváltozás ellen nem kell harcolni, a klímát nem kell védeni. Klímaváltozás mindig volt és lesz, negatívumaival együtt a Föld, a természet egyik csodája. A klíma sok‐sok hatás eredőjeként létrejövő állapotváltozás, a jellemző klíma‐paraméterek statisztikus ingadozása az időhorizonthoz tartozó átlagérték körül. Ezért előre nem jelezhető, csak arra érdemesíthető, hogy tanulságos múltja van. A klímaváltozás és a globális felmelegedés nem szinonim fogalmak, nem keverhetők össze. Ugyanígy nem keverhető össze a klímavédelem és a környezetvédelem, nem keverhetők össze a klíma‐ ill. meteorológiai történések. Globális felmelegedés viszont nincsen. Az globális hőmérséklet (ha egyáltalán definiálható) az utóbbi 18 évben átlagos értéke körül stagnál, amint az 1. ábrán láthattuk. A hőmérsékletemelkedés csak a szimulációs előrejelzésekben létezik. Ezek alapján nagy bátorság (vagy más?) kell ahhoz, hogy a következő évekre, évtizedekre jelentős (klímakatasztrófákat okozó) hőmérsékletemelkedést jósoljanak. Ha beemeljük ezt az ici‐pici időszakot egy sok ezer éves időhorizontba, akkor megértjük a klímarettegők állításainak képtelenségét. A 3. ábrán az Antarktiszon végzett fúrásokból kiemelt jégdugók analíziséből származó hőmérsékleti függvényeket látjuk, 450 ezer éves visszatekintésben. A különböző színű görbék két független állomás (EPICA és Vosztok) adatait ábrázolják, amelyek különösen
a közelebbi 200 ezer éves időtartományban igen jó egyezést mutatnak. Majdnem ciklikus jelleggel nagy felmelegedési, majd hosszabb idejű lehűlési (jégkorszakoknak nevezett) időtartományok láthatok, miközben sok‐sok, statisztikus jellegű kisebb‐nagyobb melegedési, majd hűlési „tüskék” követik egymást. Egyes időtartományokban átlagos értékeket definiálhatunk, és vizsgálhatjuk az azokhoz viszonyított eltéréseket. 50 ezer évre visszatekintő hőmérsékleti adatok a grönlandi fúrásokból is ismeretesek. Amennyiben az ábra szerinti ciklikusság folytatódik (s miért ne folytatódna), akkor egy újabb (mintegy 100 ezer éves) hosszú távú hűlési periódus következhet, persze továbbra is felmelegedési „tüskékkel”. Hogy a közelmúlt rövid felmelegedése folytatódik‐e, csak kérdés lehet. A bemutatott mérési adatok szerint, valószínűsíthető módon véget ért. A világ mégis harcol a felmelegedés ellen.
3. ábra. Hőmérsékleti értékek rekonstrukciója az antarktiszi jégdugók vizsgálatai alapján Minden további részletezés nélkül még a naptevékenység klímaváltozásra gyakorolt hatását érdemes e helyen megemlíteni. A napfoltok keletkezésével, megfigyelésével, és hatásukkal számos tudományos intézet foglalkozik. A napfoltok száma a megfigyelések alapján ciklikus változást mutat, amint a 4. ábrán látható. Az ábra az utolsó két (23. és 24.) napciklushoz tartotó napfolt‐számot (definiált időszak alatt keletkező napkitörések száma) ábrázolja (vastag tüskés fehér görbe), az átlagos értékek feltüntetésével (folyamatos vastag fehér görbe), amelynek a 2015. március végi pontjától folytatódó szakasza már csak előrejelzés. Nagy valószínűséggel a ciklus e szerint folytatódik. Ekkor viszont az igen megbízhatónak tekinthető korrelációanalízis alapján a globális hőmérséklet csökkenése valószínűsíthető.
4. ábra. Napciklus adatok Végül e helyen szólni kell még a klímapolitika legsúlyosabb félrevezetéséről, amely az energiapolitikát az említett zsákutcába kényszerítette. E szerint (az IPCC jelentései alapján) a globális felmelegedést az emberi tevékenységgel összefüggő (antropogén), egyre növekvő légköri szén‐dioxid koncentráció okozza. Tehát, ha meg akarjuk állítani a globális felmelegedést („a klímaváltozást”), akkor csökkenteni kell a szén‐dioxid kibocsátást, azaz „dekarbonizálni” kell a gazdaságot. És ezzel eljutottunk a G7‐ek legfontosabb közös álláspontjához. Itt nem tudunk kitérni e súlyosan téves alaptézis tudományos cáfolatára, ugyanis ezzel sok ezer tudományos cikk, konferencia előadás, tanulmány és könyv foglalkozik, amelyeket egyszerűen csak olvasni kellene. Röviden csak annyit, hogy a szén‐dioxid (CO2) csupán kismértékben üvegházhatású gáz, ezért nem is okozhat felmelegedést. Nem környezetet szennyező anyag, hanem minden élet feltétele („életelixír”), hiszen minden szerves anyagban levő szén a növények évmilliós szorgalma (fotószintézis) révén a légkör szén‐dioxid tartalmából származik. Felesleges hatalmas költségekkel ellene harcolni, leválasztani és a föld mélyére kényszeríteni, csak azért, hogy a klímavédelem és a megújuló energiatermelés „virágzó” üzletté válhasson. Jól gondolja meg mindenki, hogy igazán ezt akarja‐e támogatni? Aki pedig komolyan tájékozódni szeretne e nem egyszerű témakörben, keresse meg első lépésként az EIKE honlapját (www.eike‐klima‐energie.eu), ahol több évre szóló olvasnivalót talál. Kedves Klímavédők! Könyörgöm, olvassanak is! És ne csak az IPCC jelentéseit. Pl. az NIPCC anyagait is. (Petz Ernő, 2015. 06. 12.)
