Pásztorné Földi Adrienne TÜNDÉREK TÁNCA ELBESZÉLÉSEK

Pásztorné Földi Adrienne

TÜNDÉREK TÁNCA --------------------------- ELBESZÉLÉSEK ------------------------------Az anyagot válogatta és az Előszót írta: Budai István Pro Bono díjas költő

2012

5

© Pásztorné Földi Adrienne, 2012 Minden jog fenntartva ISBN 978-963-08-3322-6 Készítette: …

Előszó

Pásztorné Földi Adrienne 1943-ban született Kassán. Miskolcon éretteségizett a „Zrínyi Ilona” Leánygimnáziumban 1961-ben. A Társadalombiztosítási Igazgatóság főelőadója volt 19611996 között, egészen a nyugdíjazásáig. 1962- óta foglalkozik az eszperantó nyelvvel, melyből 1972-ben az eszperantó nyelv oktatására jogosító nyelvoktatói képesítést szerzett a Magyar Eszperantó Szövetségnél Budapesten. 1973-ban a nyelvből az ELTE keretében felsőfokú állami nyelvvizsgát tett. 1975-ben házasságot kötött Pásztor Lászlóval. Egy fiuk és két unokájuk van. Eszperantó-irodalmi megemlékezéseket és könyvkiállításokat szervez férjével együtt Abaújszántón és Miskolcon. 2005 óta magyar, eszperantó nyelvű internetes újságot ír férjével. Ő végzi a lap szerkesztését. 2005-óta ír az újságcikkeken kívül mindkét nyelven elbeszéléseket, novellákat, meséket. Vannak recenziói, eszperantó nyelvű színdarabjai, tanulmányai is. 2010 óta a Hegyaljai Alkotók Társulása – Szerencs - tagja. Szabadidejében sokat olvas eszperantó nyelvű irodalmat is. Szeret kirándulni, kertészkedni, múzeumba járni, jó filmet nézni, zenét hallgatni, kézimunkázni. Írásai témája zömmel saját élmények, bár vannak hallott eseményeken alapulók is. Nagyon kevés olyan története van, melynek a magva nem megtörtént esemény, hanem csak a fantázia műve. Eszperantó nyelvi irodalmi versenyeken változó eredménnyel szerepel minden évben. A két utóbbi évben dicsérő oklevelet nyert, 2010-ben a klímaváltozásról szóló tanulmányáért. Írói nevei: Pásztorné Földi Adri, Pásztorné Földi Adrienne és Pásztor Lászlóné. Az eszperantóul írt műveknél: Adri Pásztor és Sinjorino Adrienne Pásztor (azaz Pásztorné Adrienne) néven jelennek meg az írásai. Önálló kötetet még nem adott ki sem magyarul, sem eszperantóul, de írásai eszperantóul megjelentek nyomtatásban a volt szocialista országok eszperantó nyelvű folyóirataiban, azon kívül Finnországban, Horvátországban, egy izraeli eszperantó nyelvű újságban és mindkét nyelven a HAT-MAIT 2010-2011-es antológiáiban. Nevéhez fűződik még egy köztérelneveztetésre irányuló kérelem benyujtása Miskolc város Önkormányzatához, melyet az teljesített. Így született meg Miskolcon a dr. Győry Nagy Lajos lépcsősor elnevezés arról az ügyvédről, aki a városnak adományozta az avasi harangtorony zenélő óra-játékát, melyet ő és fivére készíttetett 1941ben. A névadó indította el dr Kalocsay Kálmánnal az első eszperantó nyelvű nyelvtanfolyamot Miskolcon 1913-ban. Ezt a kötetet érdemes kézbevenni! Elolvasásra ajánlom: 5

Budai István Pro-bono díjas költő

A Nap, a Hold és a Csillagok Erzsike ötven éves volt, amikor huszonöt évi házasság után férje meghalt, és ő egyedül maradt a nagy családi házban. Gyermekük nem volt. Nagyon hiányzott neki a társ, minden olyan sivár, üres, színét vesztett lett egyszerre, nem találta a helyét. Hiába vette körül ezer pompájával a nyár, neki minden, kietlennek tűnt. Egyszer, a gőzfürdőben megismerkedett egy asszonnyal, aki beszélt neki az eszperantó nyelvet beszélők nagy családjáról. Elmondta, hogy bár neki sincs családja, még sincs egyedül, mert az eszperantistákhoz tartozik. Hívta Erzsikét oda hozzájuk. Erzsike beiratkozott egy természetjáró csoportba, majd egy nyelviskolába megtanulni azt az idegen nyelvet. Sok ismeretségre, új barátokra tett szert mindkét helyen. Élete új értelmet nyert. Nemsokára megismerkedett egy eszperantistával, akivel jól megértették egymást és hamarosan házasságot kötöttek. Most már együtt jártak kirándulni, társaságba, színházba, múzeumba, jártak táncolni is. Károly az új hitves, aki mérnök volt, sokat segített a házimunkákban, és kedvtelésként szabadidejében természeti képeket festegetett. Erzsike a házimunkák letudása után hímezgetett, és faragott. Igazi művészek voltak. Eljártak különböző írók és művészek összejöveteleire is. Már egy éves házasok voltak, amikor egy ilyen összejövetelen feltűnt egy idegen, akit eddig még nem láttak. Megtudták, hogy a csak számukra ismeretlen ember ismert újságíró, író, költő, műfordító, aki a megjelenő könyveit saját rajzaival illusztrálja. Gábor az idegen, szimpatikusnak tűnt Károlynak, meghívta magukhoz vendégségbe. Aztán ezt a meghívást több is követte. Gábor szívesen jött mindig. Erzsébet asszonynak feltűnt, hogy a vendég soha sem hoz virágot vagy egy üveg italt, mint ahogy az vizitkor szokás. Felé kissé mindig meghajol és kézfogással üdvözli mindkettőjüket az összetegeződés óta is. Modora kissé szertartásosnak tűnt. Gábornak tetszettek Örzse asszony hímzései és groteszk arcú faragott állatkái, melyek végül egy közeli gyermekotthonba kerültek a gyermekek örömére. Azt mondta új barátjuk, hogy ezek az állatkák hasonlítanak az emberekre és nagyon mókásak. Erzsike örült az elismerésnek és lassan ő is megbarátkozott férje korábban egyáltalán nem szimpatikus új barátjával. Aztán azt vette észre, hogy várja barátjuk érkezését, a meleg erős kézfogást, mely olyan volt, mint az övé. Kezdett bizalmat érezni iránta, és olykor megcsodálta magas homlokára lehulló deresedő szőke hajtincsét. Amikor kerek arcára tekintett és elfogta rajta pihenő csillogó szeme tekintetét, arra gondolt, olyan, mintha a Nap, a Hold és a csillagok a Földre leszállva mind ezen az arcon pihennének. De Gábor mégsem jött soha üres kézzel. Elhozta megmutatni rajzait, frissen írott verseit, könyvei kéziratait. Várta, és mindig örömmel fogadta a véleményüket. Különösen sokat adott Erzsike véleményére. Előfordult, hogy az új regény kéziratát egymás mellett ülve olvasták. Olykor összenevettek. Ilyenkor mindketten kipirultak. Aztán Erzsike is leült, és összegyűjtve régi emlékeit, megírta első novelláskötetét. Kiadásánál Gábor bábáskodott. Az író-olvasó találkozón is Gábor mutatta be az új művet az olvasóknak. Jutalma egy puszi lett Erzsikétől. Mindketten elveresedtek, melegük lett, de lehet, hogy csak a terembeli nagy meleg miatt. Gábor szeme melegen csillogott, de egy közbejött telefonbeszélgetés után meghívásukat az ünnepi vacsorára mégsem fogadta el. Mondta, elfoglaltsága miatt sürgősen haza kell utaznia. Következő találkozásuk már nem volt olyan felhőtlenül meghitt, mint korábban. Valamilyen feszültség lengett közöttük. És ezután Gábor már nem kereste annyira a találkozást velük. Erzsike kezdte észrevenni, hogy Gábor hiányzik neki. A korábban megadott e-mail címre hiába küldött üzenetet, választ nem kapott. Amikor találkoztak,

5

szóvá tette ezt, és hogy csak a férjét üdvözli a névnapján, őt nem, és azt is, hogy sohasem beszél a családjáról, pedig ők szeretnének tudni róluk. Akkor Gábor felállott, szó nélkül elment. Ijedten nézett utána. Mit tettem, mit tettem? - kérdezte magától és sírva fakadt. Nagyon megszerette Gábort. Százszor is vigyázott a beszélgetések, pajtáskodások közben, meg ne sértse valamivel, túl ne lépje a határt, mert úgy gondolta, ha Gábor nős, családos, a barátságát csak úgy tarthatja meg, ha ehhez tartja magát. Aztán, Gábor visszajött egy szál fehér rózsát hozva Erzsikének, kezet csókolt, gratulált. Remélte, hogy mosolyt csal az arcára, és megbékél vele. Ez sikerült is, de ezután már semmi sem volt olyan, mint régen. Gábor egyre többször maradt távol a művészek, írók összejöveteleiről, Erzsikének egyre jobban hiányzott. Már, már kínzónak érezte, hogy nem találkoznak. Ilyenkor elővette Gábor messze földről küldött képeslapjait és elnézte a nyúlfarknyi üdvözletet. Még ez a pár szó is jól esett neki. Rájött arra, amit barátja már régen tudott, hogy ő belészeretett Gáborba. Úgy érezte, neki már annyi is elég lenne, ha vele egy levegőt szívhatna valahol, csak tudná, hogy ott van a közelében. De, ha találkoztak, megszaporodtak köztük a kis nézeteltérések, veszekedések mindig valamilyen apróság miatt. Bármit írt Erzsike, Gábor sohasem találta jónak, mindig mindenben neki volt igaza. Erzsikét egyre jobban bántotta ez a vélt lenézés, és a vélt leereszkedő mosoly még inkább keserítette, bántotta női hiúságát és őszinte meleg szívét. Ha Gábor szólt hozzá, megremegett, alig tudott válaszolni. Aztán Gábor azt kezdte mondogatni, hogy ő nem ilyen barátságra vágyott Erzsikével. Erzsike megváltozott, ezért ő visszavonja a barátságát. Ez már túl sok volt Erzsike megbántott szerelmes lelkének. Bántotta a lelkiismeretét az is, hogy hiába veszi körül őt oly sok szeretettel a férje, amikor ő mindig csak Gáborra gondol, ő utána vágyakozik. Rájött, hogy amit érez az szeretet, szerelem, és olyan nagy, amilyent addig életében sohasem érzett. Egybeforrott benne a szeretet a barát iránt, a szerelem, és sok önzetlen segítsége miatt a hála érzése. Ő is észlelte a változást, de ő úgy látta Gábor változott meg, csak nem ismerte az okát. De azt tudta, hogy a barátság nem egy papírlap, melyet elfogadásra oda lehet kínálni valakinek, aztán vissza lehet venni. A barátság a két fél külső és belső emberi értékein alapul, a kölcsönös szimpátián, a megértésen, nem pedig gőgös leereszkedésen vagy pillanatnyi szeszélyen. Érezte, hogy egymástól eltávolodásukkal Gábor el fogja veszteni az ő őszinte meleg lelkét, és ezzel az esélyt, hogy még sok tiszta örömöt adhassanak egymásnak. Nem tudta okát, miért nem beszélt Gábor a családjáról sohasem, bár egyszer mutatta a fényképüket. A felesége és három kis fia volt a családi képen. Úgy gondolta, valamilyen nagy baj lehet a családjában, melyről beszélnie túl fájdalmas lenne. Talán, ezért olyan mogorva és elutasító a barátjuk, ha róluk kérdezi őt. Erzsike kereste magukat Gábor regényeiben, de sohasem találta meg. Úgy vélte, talán ők túl egyszerű emberek, akikről nem érdemes írni. Aztán, amikor a következő névnapján felhívta Erzsike Gábort, megtörtént a szakítás. Gábor, az erősnek látszó férfi majdnem sírva követelte tőle, hogy mától kezdve többé ne keressék őt, ő se fogja megkeresni őket a társas összejöveteleken. Erzsike, hogy megnyugtassa, mindjárt meg is ígérte, de a szíve majd meg szakadt. Érezte, mint tudta, hogy valami miatt Gábor bizonyára jól döntött, de ez a döntés mégis sokkoló volt számukra. Ezután már valóban nem találkoztak többé Gáborral a művészeti összejöveteleken sem. Az évek teltek lassan, egymás után. Már a hetvenedik évükbe léptek, amikor Budapesten járva a METRÓ mozgólépcsőjén utazva Erzsike egy magas férfire lett figyelmes, akinek a korlátot fogó kezén két aranygyűrű fénylett egymás mellett. De, milyen arany gyűrűk! A férfi az ellenkező irányból, vele szemben utazott, hóna alatt egy nagy csomagot szorongatott, és egy nehéznek látszó aktatáskát tartott a másik kezében. Magas homlokába egy ezüst hajtincs hullott, egykedvűen nézett maga elé. Amint a közelbe ért, Erzsike megismerte a gyűrűt a férfi ujján. Az arany sodronnyal és egymásba fonódó két rózsaágon levő fehér rózsákkal díszített gyűrűt ő vásárolta egy búcsún. Kettőt vett belőle, mert az árus azt mondta, hogy a világon csak az a kettő van belőle, mert a művész egy szerelmespárnak készítette, de mire készen lett a pár szerelme elmúlt. Az egyiket Gábor, a másikat Károly kapta. Gábor azt mondta, megőrzi haláláig. Károly is viseli a mai napig. Gábor nevével örömteli sikoltás hagyta el Erzsike ajkát. A férfi a hangra felkapta fejét és kutatón nézett rá. Boldog mosoly öntötte el kerek arcát és a haja tövéig elpirult. Megismerte barátait. De már csak egy kérdésre volt ideje: a címetek még a régi?- és az igenlő válasz után már el is tűntek egymás szeme elől.

5

Pár nap múlva könyvcsomag érkezett. Gábor két utóbbi regénye volt benne. Amikor találkoztak, éppen akkor jött a kiadótól. A csomagban két könyv volt. Az egyik Károlynak volt dedikálva, a másikat már az előszóban Erzsikének ajánlotta. Ennek a könyvnek a címe: A Nap, a Hold és a Csillagok. Olyan regény volt, amilyet sohasem írt addig. Életrajzi regény, melyben a saját életét írta le. Mindent úgy, ahogyan történt Erzsikével és Károllyal történt találkozása előtt és után. Elsőszülött gyermekként látta meg a napvilágot. Édesanyja gyermekágyi lázban halt meg. Korán meghalt édesanyja pótlására apja még kétszer megnősült és így végül szerencsésen felnevelhette a fiát. Gábor korán nősült. Német származású tanárnőt vett feleségül. Felesége kívánatos szőke szépség volt. Három szép fiúk született. Mindhárom egyetemet végzett, apjuk nyomdokaiba lépve, apjuk - anyjuk örömére. Aztán, apjuk, tanulmány - útra küldte külföldre őket egyenként, majdnem egy időben mindhármat. A szülők öröme nem tartott sokáig. Mindhárom fiú egymás után, valamilyen baleset áldozata lett külföldön. Mind a három idegen földben nyugszik. Felesége őt okolta fiaik haláláért. Azt mondta, hogy ő, az apjuk küldte őket a halálba. Idegösszeroppanást kapott. Sokáig szanatóriumban volt. Amikor hazatért, egy pici illatos levélke várta. Visszament Németországba - írta felesége, - mert férjével nem tud tovább együtt élni. Hiába küldött neki levelet, válasz nem érkezett. Nem tudta elérni. Felesége elhagyta, de hátrahagyta magatehetetlen anyját, akit neki a vőnek kellett ápolnia, ellátnia, gondoznia. El sem válhatott, mert nem tudta merre jár a felesége. Anyósát nem ápoltathatta más asszonnyal. Ekkor találkozott Károllyal és Erzsikével. Amikor nyilvánvalóvá vált előtte Erzsike szerelme, teljesen összezavarodott. Büszke volt, hogy megszerette őt ez a tiszta lélek. De, gondolnia kellett barátja Károly helyzetére is. Nem dúlhatta fel barátai szép házastársi kapcsolatát, bár ő is fülig szerelmes volt Erzsikébe. Vívódásai közben egyszer csak váratlanul visszatért a felesége. Azt mondta: beteg, otthon akar élni haláláig. Kérte, férje fogadja vissza. Ekkor szakította meg a kapcsolatot Gábor a házaspárral, mert ő, aki olyan jó író volt, a maga életére nem talált más megoldást. Nemsokára feleségét a szép Hildét megoperálták mellrák gyanú miatt. A műtét sikerült, mert még ő temethette el béna anyját 15 év múlva. Aztán öt év múltával ő is meghalt. Anyósa és felesége halála után apja harmadik felesége költözött hozzá, hogy egyikük se legyen egyedül. Az idős asszony biztatta arra, írja meg hányatott élete történetét. Gábor ezt a könyvét a neki legkedvesebbnek, Erzsikének ajánlotta: - Erzsike, neked ajánlom ezt a könyvemet - írta, - ki nekem a Nap, a Hold és a Csillagok voltál, ki beragyogtad az egemet, vigaszt nyújtva minden időkben. Már homály ült a szobán, amikor Erzsike befejezte az olvasást. Csendesen becsukta a könyvet, hátradőlt a fotelben. Gáborra gondolt. Amikor Károly bejött és lámpát gyújtott a szobában, kezébe adta a könyvet, olvassa el ő is. Elolvasása után már tudták azt, amit addig csak éreztek, hogy Gábor volt az egyetlen igaz barátjuk, akit sohasem fognak elfelejteni.

A Rózsaszirom A házaspár békésen, boldogan élt, egymást szeretettel segítve. Azonos kedvteléseik voltak: kis kertjükben virágokat termesztettek: az asztali vázába és a temetőkbe szeretteik sírjára. Kiránduláskor élvezték a szép tájakat, de már nem kapaszkodtak fel a magas hegyek tetejére, hogy onnan tekintsenek le az alant csörgedező és csalánossal övezett patakra. A tóparti mezőn még szedtek vadvirágokat, de az erősebb szárúakat már nem tépték le lakásuk díszítéséhez. Rövid sétákat tettek és szerettek üldögélni a virágos parkok padjain. Akkor mosolyogva nézték a labdázó, biciklizni tanuló cseppségeket. Egyszer Erzsike megkérte Károlyt, látogassanak el a hegytetői Vadasparkba. Az oda vezető út mentén régen légzőszervi rehabilitációs szanatórium működött. Ennek egykor ő is az ápoltja volt, amikor ott az asztma miatti szenvedésén próbáltak segíteni. Az út oda-vissza, át a hűs fenyves erdőn, kellemes volt.

5

Haza érve meglepődve látták, hogy levelet hozott a posta. Régóta nem kaptak már levelet senkitől. Feltette a szemüvegét Erzsébet asszony, hogy meglássa, honnan jött. Nem volt rajta feladó. De a címzés módjáról már tudta, ki küldte a levelet. A szíve egy nagyot dobbant, azután, gyorsabban vert tovább. A kinyitott levelet odaadta Károlynak a férjének, olvassa ő először, miért és mit írt a küldője. Már esti homály borította a szobát. Világosságot kellett csinálni. Károly nem olvasta el a levelet, visszaadta azt Erzsikének. Olvassa el Ő, aztán mondja el, mi van benne. Már nem emlékezett a küldőre. „Ki írt, ki ő és mit írt?”– kérdezte fáradt kíváncsisággal. „A barátunk, Gábor, az újságíró: Szeretne látni bennünket. Eljönne meglátogatni, ha mi is szeretnénk találkozni vele.” – csicseregte Erzsike asszony. „Igen, igen, - mondta a férj – jöjjön, régóta nem találkoztunk már senkivel. Mennyi ideje hogy utoljára láttuk? Ó, lehet 10 éve vagy valamivel több is talán?” Másnap Károly elküldte a válaszukat: „Jöjjön Gábor, várni fogják a peronon”. Eljött az utolsó előtti nap. Egész nap sütött-főzött Erzsébet asszony. Károly azt mondta: úgy készül, mint mások esküvő előtt szoktak. Erzsébet estére már nagyon elfáradt. Hamar ágyba bújt. Elalvás előtt még beszélgettek egy kicsit. Károly elmesélte: mennyire csodálta Erzsikét és Gábort, amikor egymás mellett ülve olvasták Gábor egyik akkor megjelent regényét. Az erdő szélén ültek a kőbánya felett, egészen alattuk ásított a bányaüreg szája. Ültek és gyakran összenevettek, ha valamilyen érdekes része következett a könyvbeli históriának. Mindketten nagyon makacsok vagytok és mégis mennyire megértettétek egymást! – jegyezte meg elgondolkodva Károly. Azért, az a megértés nem volt teljes - válaszolta Erzsébet. Igen, hála Istennek, mert így legalább megmaradtál az én imádott feleségem! Én is nagyon, nagyon szeretlek Károlyom - biztosította őt Erzsébet. És, szeretettel ölelték át egymást. Aztán Károly odahozta az albumot, hogy megnézzék milyen is volt Gábor akkor, amikor utoljára látták. Eljött a másnap, az utolsó nap, a nagy nap, régi barátjuk visszatérésének napja, az elveszett, de visszavárt baráté. Párás reggelt köszöntöttek az első napsugarak. Károly későn ébredt reggel. „Ó, az én kedveském még fáradt, még most is alszik” – gondolta szeretettel. Magára vette köntösét, majd halkan kiment a konyhába, hogy ne ébressze fel Erzsikét a kedvest. A reggelit tálcán kínálta a feleségének, de ő a frissen főzött kávé illatára sem mozdult meg. Károly letette hát a tálcát, s megpuszilta felesége arcát ébresztőül. Az arc hideg volt, a nyak és a kéz is. Elszörnyülködött, sírni kezdett. Együtt akart reggelizni a feleségével, de most egy falatot sem tudott lenyelni. Felöltözött és rohant az orvoshoz. Amikor vele hazaért, ott várta már Gábor az otthonuk előtt. Csodálkozva, hogy a házaspár mégsem várja a vonatnál, egyenesen hozzájuk ment. Ott érte az újabb meglepetés, hogy csengetésre, zörgetésre csak a kutya ugatása válaszolt, senki nem jött kaput nyitni. Várt egy kicsit, aztán amikor az egyik szomszéd azt mondta, hogy Károly nem régen elszaladt valahová, Gábor kezdett rosszat sejteni. Talán beteg lett valamelyikük? Gondolta, vár még, s ha nem jön vissza Károly, hagy egy üzenetet egy cédulá, aztán elmegy. Nem sokáig várt, jött Károly az orvossal. Károly és Gábor egyszerre kapták meg az orvosi véleményt a halálesetről. Amikor az orvos elment és elszállították Erzsikét, a két férfi egyedül maradt. Beszélgettek erről-arról, az élet furcsaságairól. Elmondanád nekem mikor jöttél rá, hogy kölcsönösen szeretitek egymást?szegezte a kérdést Károly Gábornak, egy újabb csendet megtörve. Te tudtad? - kérdezett vissza Gábor. Amikor rátok néztem, nyilvánvaló volt minden. – válaszolta Károly csendesen. Nos, mikor? Arra neked is emlékezned kell – válaszolta Gábor, aztán folytatta úgy emlékszek mindenre, mintha ma történt volna. Először a megnőtt szimpátia jeleit tapasztaltam meg. Aztán következett az ajándék- gyűrű. Ezt a különös, ritka ékszert,- éreztem, hogy viselnem kell, látod, most is az ujjamon hordom és viselni fogom mindhalálig. De, azért a teljes bizonyosság tudata azon a Karácsonyon tört rám, melyet egyszer nálatok töltöttem. December 23-

5

án érkeztem hozzátok, mert szánkózást, téli örömöket ígértetek. Akkor már régóta nem volt részem ilyenben. Nem tudtam ellenállni és elfogadtam a meghívást. Fát aprítottál cserépkályhákba történő tűzrakáshoz, mivel a vékony fába hamarabb kap bele a láng, mint a vastagba. A tiltakozásod ellenére én is segítettem. Először fűrészeltük a nagyobb rönköket, majd hasábokat vágtunk belőlük, aztán vékony lapocskákat. Kimelegedtem, nyakamon kidagadtak az erek a szokatlan munkától. Erzsike hiába hívott bennünket, mert mi csak vágtuk, aprítottuk tovább a fát. Aztán megjelent két sállal. Az egyiket neked adta, a másikat az én nyakam köré csavarta, majd az egyik végét bedugta kigombolódott ingem nyílásán. Akkor megéreztem pillantása kíváncsiságát: Meddig vagy piros? - A pillantás, és bőrömhöz érő ujjai megzavarták nyugalmamat, beleremegtem. Nem tudtam tovább folytatni a munkát. A fejsze kicsúszott kezemből és a cipőm mellett ért földet. Örültünk, hogy le nem vágtam vele a lábujjamat. Akkor azzal fejeztük be, maradjon munka még az új évre is. Miután lezuhanyoztunk, átöltöztünk, következett a vacsora: a nagy tál juhtúrós sztrapacska, a tetején sok tejföllel, pörccel, és az együtt elszopogatott borocskával. Aztán kártyáztunk, beszélgettünk sokáig. Éjélt ütött a fali óra, amikor abbahagytuk. A szállásom a faragott bútoros szobában volt. Az ágy fejtámláját három gyermekfej díszítette. Eszembe jutottak a fiaim. Nagyon elszomorodtam. Amilyen szeretettel vetette Erzsike az ágyat számomra; a dunyhát, párnát felrázogatva, szinte simogatva, nem győztem csodálni a rólam való gondoskodását. Hajladozó teste gyönyörű, kívánatos volt. A pantallóban a teste övtől lefelé szívhez volt hasonló. Ó, ha ez a szív az enyém lehetne! - sóhajtottam magamban titokban, aztán el is szégyelltem magam a gondolat miatt. Hamar elaludtam, s úgy aludtam, mint akire angyal vigyáz. Huszonnegyedikén már talpon volt a ház, amikor felébredtem. Te Károly, ugyanis reggel korábban keltél és befejezted a favágást. Reggelire várt bennünket Erzsike mazsolás csokoládés kuglófja és a meleg tej. Utána kimentünk szánkózni a még beépítetlen hegyoldalra, mely a házatok mögött terült el. Az ég kéklett, a nap ragyogott, de az időnek foga volt. Kettő egy ellen, vívtuk a hógolyó csatát. Mindegy volt mikor milyen volt a páros: te Erzsikével, vagy mi a két férfi, az eredmény mindig döntetlen és nagy kacagás volt. És, hogy tudott nevetni! Csodálatos, csilingelő nevetése volt és tőle a szívem telve volt örömmel. Aztán jött a karácsonyfa díszítés. Ezt mi férfiak végeztük, amíg asszonyod főzött. A fa már csillogott, villogott az előszoba közepén, amikor bekapcsoltad a lemezjátszót. Az első tánc a tiétek volt. Öröm volt nézni, benneteket. Szépen jártátok. Összetáncolt pár voltatok. Az én szívem meg belesajdult: „ó, ha én is átfoghatnám Erzsike derekát, ó, ha én is magamhoz ölelhetném őt legalább egyszer, ebben az életben”. - Álmom teljesülése nem maradt el. Új lemezt tettél fel és megkérdezted nem táncolnéke most én a feleségeddel, mert neked dolgod van máshol a házban, melyet az ebéd előtt még el kell intézned. Ő, nem tudva milyen muzsika szólal majd meg, úgy állott előttem, mintha tangó következne. Én meg, a csárdás forgásában hogy el ne sodródjék, a hátát fogva irányítottam őt. Ekkor megérezve remegő testét oly boldogságot éreztem, hogy meg se tudtam szólalni. Ő is hallgatott. Mindketten kipirulva, lelkesen jártuk ezt a vérpezsdítő magyar táncot. Hálát éreztem irántad, mert ezt a titkos boldogságot tőled kaptam. Te akartad, hogy táncoljunk. A boldogságot mindketten megérdemeltétek, és egyébként sem láthattuk a jövőt,szólt közbe Károly. Én ezt a táncot szántam karácsonyi ajándékul nektek. Utána Gábor folytatta a vallomást. Aztán, visszajöttél, a számnak vége lett és leültünk ebédelni. Távolléted alatt a faragott bútoros szoba ablakának sötétítő fatábláit behajtottad. Csak annyira voltak nyitva, hogy a résen keskeny sávban átszivároghasson a kinti fény. A csillár gyertyái égtek, föléjük tengerzöld üvegbúra borult. Az asztalon ott illatozott Erzsike illatos, nagy habú borlevese. Te, a ceremónia mester egészen elvarázsoltál. Addig nem ismertelek Károly erről az oldaladról. A beszivárgó fény azt a hatást keltette, mintha a betlehemi csillag fénye hullana ránk. Aztán következett a fenséges sajtos - fondü. S amikor Erzsikével egyszerre nyúltunk villánkra szúrt pirított zsemlécskénkkel az olvadt sajtba, remegő kezünk pár pillanatra összeért. Hirtelen mi ketten, és te harmadiknak a sajtos tál fölé hajoltunk, hogy beszívjuk a sajt illatát és elrejtsük a meghatottságtól könnyharmatos szemünk csillogását. Még most is úgy gondolom: mi voltunk a

5

három pásztor, kiket a betlehemi csillag vezérelt el akkor oda, hogy megismerhessük a Karácsonynak ezt, a számunkra megújrázhatatlan csodáját. De ezzel ez a csoda véget is ért, mert megcsörrent a telefonom. Az ápoló hívott, mert anyósom hirtelen rosszul lett, kórházba kellett vinni és sürgetett, hogy jöjjek haza azonnal. Még aznap este visszautaztam, de ez a csodás karácsony már az enyém volt. És olyan szép volt, melynek boldogságát mostanáig nem akartam megosztani senkivel. Látod? Nem csak a boldogtalan ember hallgat, hallgathat a boldog is. A te csillagod miatt döntöttem úgy, hogy abbahagyom ezt mi a szép baráti kapcsolatunkat. Fájt, nagyon fájt, de nem vehettem el őt tőled. De most, hogy már apám harmadik felesége is meghalt és teljesen egyedül maradtam, újra ez a csillag vezérelt el hozzátok. Igen, az élet már csak ilyen. Akkor te hagytál itt bennünket, most Erzsike ment el. Csak egy rövid földi létre találkoztatok. De ennek is köszönhetem, hogy lelke fájdalma lassan elcsitult és nekem ő az élet legszebb ajándéka volt. Te is az voltál neki - állította meg Károly visszaemlékezését Gábor. – Írta nekem egyszer ezt Erzsike. Igen, nagyon szerettük és tiszteltük, jól megértettük egymást és veled is. Ha akarsz, jöjj el máskor is - hívta Gábort Károly. Búcsúzva, könny csillant meg Gábor szemében, mert visszaemlékezett az albumra, melyben utoljára az ő fényképét látta Erzsike. Hamarosan eljött a temetés napja. Sokan álltak a sír körül. Eljöttek a távoli unokatestvérek, régi kollégák, szomszédok, a hegymászó – és az eszperantó klub tagjai és sok más ember, akik ismerték, szerették őt. A pap sokáig beszélt az elhalt jószívűségéről. A temetőszolgák már kezdték hordani a virágokat a sírra. Mindenki fekete ruhában volt, kivéve Gábort. Ő abba a ruhájába öltözött, melyet egyszer Erzsike megdicsért: galambszürke öltöny, sötét-kék színű inggel, ezüstszürke selyem nyakkendővel, szürke cipő volt akkor és most is rajta. Az énekkar már az utolsó zsoltárt énekelte, amikor valahonnan egy színes tollú madárka érkezett és pihenni rászállt a sírkőre. Minden szem a madárkát figyelte. A könnyek felszáradtak, az emberek elmosolyodtak magukban. A madárka pedig eléggé kipihenve magát, kicsípett egy szirmot a Gábor által hozott koszorúcska egyik fehér rózsájából és hamarosan elrepült vele. Az eseményen mindenki csodálkozott. Gábor gondolt csak arra, hogy a madárka most vitte el az utolsó emlékét a késői, és eltemetett szerelmének.

A „Küszöb” Mindazok, akiknek sikerült túlélniük szörnyűségeket tudják, mennyre nehéz a talpon maradás, a túlélés. Ismeretes az is, hogy ez a próbálkozás csak akkor lehet sikeres, ha a segítő ember időben érkezik, a segítség valóban megfelelő és a szerencsétlen embernek még van ereje küzdeni. Ennek hiányában a rászoruló szerencsétlen ember talaját vesztheti. Úgy érzi már nincs miért, kiért élnie. Úgy érzik, ez az állapot egy küszöb melyet, ha átlépnek, megszűnik minden szenvedésük itt a földön. Ott a túlvilágon már semmi sem fáj többé. Béke, csend, nyugalom, örök pihenés várja őket. Erre számtalan példa adhat okot: lehet betegség, az anyagi állapot váratlan megromlása, a biztos társ, otthon, szülő, gyermek, munkahely, vagy egyéb okok miatt a lelki egyensúly elvesztése. Ez a döntés nagyon nehéz. Egyesek visszariadnak ettől. De mindig vannak, akik ezt a küszöböt átlépve keresik és találják meg a megoldást életük problémáira. Miskolc erdős területén található a szép, de veszélyes kirándulóhely, a Molnár Szikla, mely az „Öngyilkosok sziklája” néven is ismert.

5

Molnár Szikla Ez a hely a Bükk hegységben található meg, mely része Magyarország Északi Középhegységének. Az Északi Középhegység a földtörténeti középkor jura – perm - karbon időszakaiban keletkezett. A Bükk hegység első részletesebb tanulmányozására a bécsi Földtani Intézet „Északnyugat-kárpáti 144 000-es térképészeti programjának” végrehajtása kapcsán került sor. De ezt máig sok féle vizsgálat követte rétegszerkezetének, korának megállapítására. Kevés olyan hegysége van hazánknak, melyet annyi időn át övezett volna a földtani felépülés alapkérdéseiben a bizonytalanság, mint a Bükk hegységét. A földtani vizsgálatok ma is folynak. Megállapították, hogy a Bükk hegység földtani összetétele igen sokféle. Van például a finoman rétegezett fehér mészkősziklájú bükki karsztos fennsík, de van dolomitos terület, sőt előfordul sötét-és világos-szürke mészkőszikla, vulkáni tufa, sőt édesvízi mésztufa is. Sőt létezik két törésvonal is, melyekbe különböző ásványok folytak bele és ott kikristályosodtak, (Ilyen a diabáz és a porfír) és még sorolhatnám a sokféle, szemet is gyönyörködtető kőzetet és az előfordulási helyük csodás világát! Előfordulnak tehát meredek falú fehér mészkősziklák is, melyeket kőomlásos hegyoldal vesz körül. A sziklák szétaprózódása a keletkezésük óta folyik. Az utolsó jégkorszakban ez az elaprózódás lelassult a Bükkben a fokonkénti be-erdősödés miatt, de ennek a folyamata most is tart kisebb intenzitással és a Molnár szikla közelében is. A gazdag aljnövényzetű tölgyesek alatt képződő barna, helyenként fekete erdőtalajokban, vörös agyagos maradványtalajokban bőségesen termelődő CO˛ és humuszsavak közreműködésével e folyamatok lelassulva ugyan, de napjainkban is tartanak. (Erről szereztem tudomást a Miskolci Egyetemen az Ásvány és Kőzettani Tanszék Könyvtára által rendelkezésemre bocsátott kiadványokból: Magyar Földtani Társulat 1964. évi Év könyvből, továbbá Juhász Árpád: Évmilliók emlékei – Magyarország földtörténete és ásványkincsei c. 1987-ben megjelent könyvéből) Nos, a Molnár szikla kb. 390 méteres tengerszint feletti magasságával a MiskolcLillafüred - Eger közúthoz közel helyezkedik el. Megközelíthető a turista útvonalakon melyek a hegy gerincén futnak. Az egyik Lillafüredről vezet ide a Szeleta barlang érintésével, a másik az említett országúton Lillafüred felé haladó 5-ös, 15-ös számú autóbuszok Csanyik –völgyi megállójától. Szép, fehér a szikla, amelyről ha szerencsénk van, láthatjuk a szemközti hegyoldalon kiépített vasúton közlekedő erdei kisvonatot az erdő lombján át, vagy a kiterjesztett szárnyú vadmadarak röptét. Ehhez a sziklához melyet kereszt jelöl, tragédiák legendája fűződik. A szikla alatt az út mentén az utazó láthatja a Bedő nevű fenyvest, melyből már csak három feketefenyő sor áll. Fölöttük magasodik a legendás szikla. Az 1860-as években a völgyben folyó Szinva patakon még két vízimalom is működött. A szikla története az egyik ilyen malomhoz fűződik, melyről Jókai Mór a 19. századi nagy magyar mesemondó írt, s erről a Wikipédia is szól. A gazdag molnár lánya beleszeretett apja szegény segédjébe. A fiatalok házasulási szándékáról a gazdag apa hallani sem akart, mert lányának egy közeli, hozzá hasonlóan gazdag földbirtokos férjet szánt. Már kitűzték az esküvő időpontját, amikor a szerelmes pár végső elkeseredésében szerelmük beteljesedésére, hogy ha másként nem lehetnek egymásé, a közös halált választották. Kéz- a kézben leugrottak a fehér szikláról. Ez volt az a küszöb, melyen átlépve megoldották szerelmi életük problémáját. Azért választották ezt a megoldást, mert már hallottak arról, hogy egyszer onnan valaki leugrott és a zuhanást nem élte túl. Az a valaki itt, a küszöböt átlépve jutott el túlvilágra, ahol béke, nyugalom várta őket. Ekkor kapta a fehér szikla a Molnár Szikla nevet.

A Fehér Szikla 5

„Küszöbként” A fehér szikla küszöbként szolgálásáról, egy másik mese is szól. Ennek eseménye korábbi a Molnár Szikla szerelmes párjának történeténél. Ez lehetett az a história, mely alapul szolgálhatott a szerelmesek problémája megoldásához. Erről nagyanyám szólt nekem, s ő is még a nagyanyjától hallotta. Ennek eredete a keresztes háborúk idejére nyúlik vissza. Az egyik bükki faluban élt egyszer egy erős, okos, ügyes legény. Egyformán értett a furkósbothoz és a kardhoz, tudott rejtőzködni, vadászni és az erdei vadakból étkeket készíteni. Mi több, jól ismerte a gyógyítást, a gyógyfüvek erejét is. Nem csoda hát, hogy neki kellett elkísérnie gyakran a Diósgyőri vár urát a különböző hadi útjaira. Így lett kísérője a várúr keresztfiának is, amikor ő a „Szent Földre” ment harcolni. Amikor onnan megtértek, már későre járt az idő. Az időközben már megemberesedett legény messze lakott a vártól. Így arról határozott, hogy először a Szinva menti faluban megéjszakázik a testvérénél, aztán kerül majd a hazafelé vezető útra. Már sötét volt, amikor elérte fivére házát. Testvére nem, csak az asszony volt otthon, de hiába magyarázta annak, hogy ő kicsoda, az asszony nem ismerte meg, nem engedte be. S amikor ő a pajta felé vette útját, hogy ott töltse az éjt, és majd reggel továbbmagyarázza kilétét, az asszony tolvajnak nézte és elkezdett kiabálni: „Rabló! Rabló! Hej, emberek, rabló van itt! Hej, emberek, kapjátok el!” A kapuk kinyíltak, vas-és favillás emberek jelentek meg és rá akarták vetni magukat a legényre, aki megijedve befutott az erdőbe. Azt remélte, majd reggel igazolja őt a testvére, ha előkerül. De a falunép még az éj egy részében is üldözte, aztán folytatta nappal is. Ő pedig futott árkon-bokron át, át az erdőkön, tüskés erdei növények bozótján. Az ágak vágták, szúrták az arcát, az erdei gyümölcsök húsa, leve rászáradt az izzadság porával az arcára. Az emberek kitartóan üldözték tovább. Egyszer csak, amikor már majdnem beérték és meglátták arcát, utána leprást kezdtek kiabálni. Ő már semmit sem értett, semmit sem tudott. Csak határtalan rettegést, óriási félelmet érzett. Aztán, hirtelen elérte a szikla csúcsát. Holt fáradt volt és tele keserűséggel szerencsétlen sorsa miatt. Egy pillanatra megtorpant, nem tudva mi tévő legyen, aztán ugrott, mert mögötte és előtte is felhangzottak újra üldözői kiáltásai. Már nem volt ereje többhöz, éhes, szomjas és nagyon fáradt volt. Átlépte a küszöböt, mellyel a túlvilágra ért, hogy véget vessen szenvedéseinek. De lehet, hogy nem látta a mélységet és azt remélte, talán így meg tud menekülni üldözőitől. Amikor az utolsó lélegzetet vette lent ahová zuhant, odaért a falu bírája, és rendelkezett: öntsenek egy vödör vizet a szerencsétlenre, hogy megláthassa ki ő és kitalálhassa vajon miért akart éjnek idején a faluba mindenképpen bejutni. A víz lemosta a halott összekaszabolt arcáról a porlepte verejtékkel együtt a vadgyümölcsök rászáradt levét és húsát. A jobbágynép, az elhunyt lelke üdvéért porba hullva imádkozás közben fel felpillantva megállapíthatta, hogy ez az ember nem volt leprás. A közben hazaért és odaérkezett fivére pedig elmondta, hogy fitestvére olyan vitéz, olyan hős volt, mely nem termett az addigi évszázadok alatt magyar földön a jobbágyok között soha. Sajnos megölte őt az emberi ostobaság, áldozatul esett az átkos vakbuzgóságnak.

Napjaink küszöbe Sajnos, napjainkban is történnek emberi tragédiák, melyek túlélésére az embereknek nincs mindig testi-lelki erejük. Én úgy látom, hogy az ilyen lelkileg árva emberekből a sok szenvedés hatására kihalt a türelem, az élni vágyás, a küzdő szellem. Egyetlen lépéshez gyűjtik össze minden erejüket. Ahhoz a számomra és talán számukra is a legrettenetesebbhez, mellyel a túlvilágra juthatnak, problémájuk megoldásához mások külső segítsége nélkül. Lehet, hogy nem a Molnár

5

sziklát választják. Választanak gyógyszert, italt, kábítószereket, gázt, folyóvízbeugrást, önakasztást és még sok egyéb lehetőséget. Három évvel ezelőtt történt a következő probléma-megoldás. Egyik munkatársnőm mesélte el szomszédjai történetét. Mária a fiatalasszony elégedetten élt szép és jó férjével, és imádott kisleányával. Csak az vetett árnyékot boldogságára, hogy orvosai a szülés után figyelmeztették: súlyos szívbeteg és nem szülhet többet, mert nem élné túl a szülést. Ő már ebbe lassan belenyugodott és csak arra gondolt, hogy kicsi lányát még fel tudja nevelni és boldogságot tudjon adni családjának, meghálálva ezzel férje szerető ragaszkodását. De, amikor leánykája a kicsi Ica négy éves lett, férje először csak mondogatni kezdte, majd később erőszakosan már követelte is, hogy mindenképpen szüljön újabb gyermeket. Azt is mondta: ha nem vállalja a szülést elhagyja őt, és olyan nőt választ, aki neki két gyermeket szül majd. Mária az ifiasszony végül beleegyezett a szülésbe. Lesz, ami lesz- gondolta. Előző három rossz férje után mindenképpen meg akarta tartani ezt a szép és jó férjét. Orvosai tanácsára végig feküdte a 9 hónapos terhességi időt és császármetszéssel világra hozta kisfiukat. Nagy volt a boldogság, de sajnos nem tartott sokáig. Kicsi fiuk, a születését követő harmadik napon meghalt. Csak a születése után derült ki, hogy a szíve fölött egy gyermekökölnyi daganattal születő kisgyermek rákos, és menthetetlen. Mária sírni kezdett, belebetegedett kisfia elvesztésébe. Amikor már a kórházból hazatérhetett, nem találta sem a férjét, sem a kislányát. A szomszédoktól kapta meg a tájékoztatást, hol találhatja meg őket. Ádám, a férje a kis Icával egykori barátnőjéhez költözött. Amikor Mária az adott címre megérkezett, Edit asszony – Ádám úr barátnője – megdöbbent Mária tekintetétől. Olyan indokkal, hogy süteményt hoz a konyhából neki és Icának, kiment a szobából telefonálni. Szólt Ádámnak, hogy jöjjön haza azonnal, mert itt van a felesége és nagyon furcsa, ő nem tudja, mit tegyen. Amikor Mária megérkezett, éppen ablakot mosott Edit asszony. A nyitott ablak előtt ott állott a szobalétra és a vödör a mosószeres vízzel. Amikor Edit kiment a konyhába, Mária magához ölelte gyermekét, csókolgatta, beszélgetni kezdett vele, hogy gondolt-e rá amíg ő korházban volt, milyen az óvoda, és hasonlókról. Az örvendező gyermeknek elmondta, hogy éppen Istenhez készül megkérdezni tőle, miért vette magához az ő drága kicsi fiacskáját. Aztán megkérdezte Icukát, nem akarná-e látni ő is az égben lakó fényes orcájú Istent? A kislány igenlő válaszára ismét magához ölelte őt aztán elmondta még neki, hogy kéz-a kézben ők először leszállnak majd a földre, hogy a most odaérkező apját köszöntsék, aztán dobbantanak egyet és felrepülnek az égbe Istenhez, mint ahogy ez már szokás. Felléptek kézen fogva a szobai létrára, aztán kiléptek a toronyház tízedik emeleti lakásának az ablakán. Akkor értek földet, amikor Ádám a jó férj éppen odaérkezett a kapuhoz

A Továbblépés A fentiekben leírt esetekben néhány ember szánni való életéről és haláláról írtam. Az ő végső, problémamegoldó lépésük érthető ismerve az előzményeket. De a kedves olvasó azt képzelheti, hogy ezt a probléma megoldást sugallom én is. Nem, erről szó sem lehet. Ezt a lépést nem fogadom el. Én az élet fennmaradásának a híve vagyok. Az én jelmondatom ugyanaz, mint nagy költőnké: Madách Imréé, melyet - Az Ember Tragédiája című művében fogalmazott meg.

„… Ember! Küzdj, és bízva bízzál!” A természetben minden élőlénynek meg van a maga szerepe, mely által biztosítja a harmóniát. A természetben minden élőlény az életben megjelenésétől az elhalásáig éli a maga életének természetes folyamatát. Olyan már előfordult, hogy egyik élőlény a másik biztonságát

5

védve feláldozta a saját életét. De olyan nem, hogy az életét önszántából eldobta volna magától vagy az utódjától. Az élet szép, de sajnos nagyon rövid. Mi emberek úgy hisszük, hogy a teremtés koronái vagyunk. Úgy kell élnünk hát, hogy példát mutassunk azoknak, akik velünk együtt, vagy körülöttünk élnek és valamilyen módon kötődnek hozzánk. Nem az élet eldobására mutató példát, hanem az élni akarásra, a küzdeni tudásra, a túlélni tudásra való példát kell megadnunk nekik. Azt kell megmutatnunk a meghasonlottaknak, hogy az élet tele van apró örömök milliójával, és ezek az örömök, szépségek mindenkire várnak; ezért nem szabad elmenni mellettük. Nem csak azé a glória, aki talpon tud maradni, hanem azé is, aki minden elesés után újra fel tud állni és tovább tud lépni. Egyszer egy idős ember adott nekem egy tanácsot: Ha sötét van körülötted, gyújts gyertyát – mondta. Nem lámpát, az több fényt ad?!- kérdeztem én. Elsőnek a gyertya is elég – szólt. Ne nagy tettekkel kezdjük a segítségadást. Ha beborult az ég és minden sötét és kilátástalan, a gyenge fényt is el kell fogadni, Egy pici tett már visszavezethet a helyes útra, ahonnan tovább tudunk lépni már magunk is, és tovább haladhatunk az utunkon. Hiszen, csak egyszer élünk! Meg kell hát tapasztalnunk minél több örömöt, szépséget, jóságot, kellemeset melyet az élettől pusztán a létezésünkkel már meg kapunk és másoknak tovább adhatunk. Bizonyára már önök is átélték azt a csodát, hogy amikor az örömüket továbbadták, elmesélték másoknak, mennyien mosolyogtak vissza önökre minden irigység nélkül, ugyanolyan örömmel. És, amikor a bánatukat, nagy bajukat vallották meg ugyanezeknek az embereknek, mindig akadt köztük valaki, aki segített és önök a segítő baráti szótól, baráti kéztől megnyugodva már tudták folytatni az életüket. Merjék hát elmondani örömüket és bánatukat is. Ne maradjanak a bajaikkal egyedül és fogadják el a legkisebbnek látszó emberi jó szándékú segítséget is. Ezek vezetnek át a sötétségen. Ezek a kicsiny lépések; bizalom az embertársainkban, hit az életben és a szeretet vezetnek bennünket azon az igaz úton, melyekkel saját utunkat végigjárhatjuk a természettel való örök harmóniában.

Ó, te kicsi hölgy! Egy őszi délutánon meglátogattunk egy hegyek ölelte, Miskolctól távoli falucskát. Októbernek még csak az első hete múlt el. Még nyíltak az egynyári virágok a kis falu szűk utcás házainak kertjeiben, de előző éjjel már lehullott az első hó. Miskolcon a még nem várt hó piszkos latyakot eredményezett az utakon. Mi, a szűz havat akartuk látni és beszívni a friss tiszta levegőt, a természetben. Megérkezésünkkor néhány ház falánál ott magasodtak letakarva a télire már beszerzett, fűtésre való rönkfa több öles halmai. A kémények füstöltek. Nem mindenhol lehettek kitakarítva, mert helyenként erős koromszag terjengett. Az ég halványszürke volt, s az emberek rá felnézve azt mondogatták, biztosan havazni fog megint és lehet, hogy ismét éjjel. A havat az országútról és a házak előtti járdákról is letakarították már. De, éppen az autóbuszmegálló előtti járdánál a hókásává tört piszkos hó ott magasodott. Kikerülni nem lehetett, ha valaki át akart menni a megállóba, bele kellett lépni és ezért az emberek zsémbeskedtek. De a távolba, az erdőszélre vagy beljebb tekintve az erdőbe meglátták a szűz havat, s megbékéltek. Minden nyugodt, békés volt. A fák még zöldelltek a teljes két hete tartó esőzés miatt, mely a hosszantartó szárazságot követte. A források, kutak ismét megteltek. A patak bő vize méltósággal hömpölygött medrében és egészen befedte a magával hozott és a medre alján levő kövek között nyáron kinőtt dudvát. Máshol az erdő aljnövényzete már kezdett sárgulni, pirosodni. Néhány veréb a tollazatát rendezgette az egyik ház ereszcsatornáján. Egy udvaron a fenyő alatt szétrágott fenyőtobozok feküdtek a mókusvizit nyomát mutatva.

5

Hideg volt. Az emberek fázósan húzták össze magukon a kabátkájukat. A buszmegállóban gyülekeztek a várakozó emberek. Néhányan halkan beszélgettek egymás között. Mások csak álltak figyelmesen szemlélve a közeli természetet. Olyanok is voltak, akik csak álltak maguk elé révedve, gondolatukban elmerülve. Álltak ott magánosok, házaspárok, családok, kívülük egy fiatal anya két-három év körüli kislánykájával, aki egy baba kezét fogta. A jármű késett. A kislányka elunta magát. Kihúzta kezét az anyjáéból és odamenve egy idős emberhez, megszólította. „Jó napot, Nagyapa! A buszt várod?”- kérdezte halkan. A megkérdezett nem válaszolt. Vagy nem hallotta őt a gondolataiban elmerülés miatt, vagy egyszerűen nem volt kedve beszélgetni a gyermekkel. De, a kislányt nem riasztotta el, hogy nem kapott választ. Odalépett az öregemberhez és elkezdett merőn nézni rá. Az öreg ekkor sem figyelt rá. Ezután meghúzta az apóka kabátját és újra megszólította a cseppség. „Nem fázol?” A kérdés ismét válasz nélkül maradt, és a férfi még el is fordult tőle. Most aztán a kislány elé állott és babáját a földre ejtve követelni kezdte tőle, hogy vegye azt fel. A férfi nem mozdult. A követelés folytatódott. Most már sírósan. Végül, a férfi a babát felvette és kissé meghajolva átadta, mondva: „Tessék, fogd Te kis hölgy! Itt a babád!” Az autóbusz végre megérkezett, az emberek felszálltak. Mindenki helyet foglalt. Egymás mögé ült le az öreg és az anya a gyermekkel. A jármű megkezdte az útját visszafelé. A sofőr biztos kézzel vezetett. Az utasok elégedettek voltak a járműbeli meleggel. Kellemes volt bent ülni. Az anya egy ideig beszélgetett a gyermekkel, majd a külső tájat kezdte el szemlélni. Akkor a kislányka lecsúszott az öléből és a nagyapóhoz ment felkéredzkedve az ő ölébe. Ott a beleegyezés után, kényelmesen elhelyezkedett. De, nem sokáig maradt nyugodtan. Hátrafordult, és megpuszilta az ezerráncú öreg arcot, mondva: „Köszönöm a kedvességedet Nagyapa! Sohasem felejtem el.” A férfi arca megtelt a meghatottság fényével és kissé oldalt fordulva odaszólt nekünk: „Nem vagyok a nagyapja ennek a kicsi dámának. Nekem sohasem volt családom. Ó, bár csak az én unokám lehetne!” Néhány megálló után az „unokának és a nagyapónak” búcsúznia kellett, mert az anya szólt, hogy menniük kell. Leszálltak. A kisleány puszikat dobott a kezével a buszon maradt öregnek és kiáltotta: „Sohasem felejtelek el Nagyapa.”

A Hasonmás Esztergomi egy hetes hajóüdülésemet kikapcsolódásnak szántam munkahelyem nyomasztó mindennapjaiból. Az ősi magyar városban már többször jártam, így most nem a műemlékekre, hanem inkább a környező tájra és az emberekre figyeltem. Sajnos, egy – két nap után észrevettem, hogy a hajó kultúrfelelőse mindig belém köt valamivel, ki tudja miért. Egyszerűen pikkelt rám. Megkérdeztem ennek okáról a hajós inast, mivel ezt a kellemetlenkedést ő is észrevette. Arra a kérdésemre: tudja-e Ő, hogy ez miért van így, elmondta, hogy a kultúrfelelős fiú fóti városi gyerek, az ottani gyermeknevelő intézmény neveltje volt. Szülei hirtelen halála után őt kitúrta az örökségéből az egyik nagynénje, őt a gyermeket pedig oda juttatta Fótra, nem vállalva a végrendeletben rábízott gyermeknevelési feladatot. Én ennek a nagynéninek vagyok a szakasztott mása. A hajósinas azt is elmondta nekem, hogy a kultúrfelelős azzal akar velem kiszúrni, hogy a legközelebbi klub délutánon, ha a beadott zálogomat vissza akarom kapni, balettoznom kell majd. Szóval, nevetségessé akar tenni a kövérségem miatt. No, főtt a fejem, a lecke mikénti megoldása miatt, de végül mentő ötletem támadt. Egy papírlapból béka alakot formáltam, miként általános iskolás koromban, a napköziben, amikor egymást ijesztgettük. Zsebre vágtam, aztán elmentem a klubfoglalkozásra. Valóban balettozásra ítélt. Én, kissé kérettem magam. A fiú teljesen betüzesedett és erőszakosan követelte a táncot. Nem volt mit tenni, beleegyeztem.

5

Elmondtam Herczeg Ferenc meséjét a gólyává „Mutamur”-rá varázsolt arab hercegről, a gólyakalifáról. Ezután, közöltem, hogy a mesét most továbbszövöm. Felhívtam a figyelmüket: gondolják csak el, hogy mit érezhetett az a szerencsétlen ember – állat, amikor ő, az idegen leszállott az igazi gólyák közé a tocsogós rétre és akkor megpillantva őt egy gólya hölgy, hozzálépett és kelletni kezdte magát. Nos, én lettem a gólya lány, a kultúros vált Mutamurrá. Körbejártam a gólyakalifát a karomat lóbálva, ujjaimat mozgatva, peckesen lépegetve, a nyakamat nyújtogatva. Az utolsó pillanatban pedig meg próbáltam a csőrébe, azaz szájába tömni a papír békát. A közönség élénken figyelt. Aztán, kitört a jóízű hahota. Végül, maga a kultúrfelelős fiú is együtt nevetett a többiekkel. A produkció után gyorsan eltávoztam, nehogy újabb csínyt eszelhessen ki a fiatalember a rovásomra.

Túlélés Az emberiség történelme során tömegesen fordultak elő súlyos időszakok. Nem volt kenyér a kézben, nem volt fedél az emberek feje felett és a vélt vagy valódi igazságért üldöztetésben részesültek a népek. Ezekben az időkben sokan elpusztultak. Mégis mindig volt remény, akarás, tett a túlélésre és volt menekvés is. Most amikor az életkörülmények ismét sok helyen fordulnak és fordultak válságosra, azt mondom mégis, hinni kell a jobb élet eljövetelében, és minden lehetőt megtéve ezért, igyekezni kell túlélni ezt a válságot is. Ezekről gondolkozva jutott eszembe a családom esete, a mi túlélésünk. Mert mi is megpróbáltunk talpon maradni a megpróbáltatások idején. Kérem, olvassák el ennek a történetét Karácsonyok címmel.

Karácsonyok Tavaszi hírnökként, a havat olvasztó első melegebb széllel érkeztem erre a világra; 1943. március 31.-én Kassán. Ma a város neve Košice, és Kelet Szlovákia székvárosa, de akkor még Magyarországhoz tartozott. Apám német (sváb), olasz, szlovák és magyar gyökerekkel rendelkező családból származott. Ő, mint bíró, az ottani Járásbíróság alelnöke volt. Kilenc nyelvet beszélt az eszperantón kívül. Édesanyám családja magyarnak vallotta magát. Születésemkor még dúlt a második világháború, de egyesek már látni vélték az újabb kor derűs hajnalát és örültek, hogy az emberiségnek mégis csak sikerül túlélnie ennek a korszaknak a borzalmait is. 1945. február 28-án volt a határideje annak a lakossági közvélemény-kutatásnak, mely során mindenkinek írásban nyilatkoznia kellett egy kérdőíven; milyen nemzethez tartozónak érzi magát, - tehát a szlovák, német, magyar, cseh, lengyel vagy ruszin néphez-e? Senki sem ismerte ennek a nyilatkozási kötelezvénynek az okát, a magyarázatát. Csak a politikusok tudták, hogy a későbbi Csehszlovák állam akkor volt megszületőben. Szüleim tehát a kérdőíven aláhúzták a magyar szót és így közölték, hogy a magyar nép tagjának tekintik magukat. Aztán még aznap délután postázták is a nyilatkozatot Kassa város vezetősége részére.

5

Másnap reggel; 1945. március 1-én reggeli öt órakor katonák az ajtónkat puskatussal verve verték fel alvó szüleimet. Álmos szüleimet utasították: máris öltözzenek, vegyék magukhoz az összes személyes és családi iratainkat, készítsenek három napra való hideg élelmet és kövessék a kíséretként kijelölt tiszteket. Ezeken kívül semmit sem vihetnek magukkal – szólt a parancs. Minden a rendelkezésük szerint történt, hiszen akkor még háború volt és katonákkal ujjat húzni nem volt tanácsos. Otthonunk kulcsát a főtiszt vette át, aki a távozásunkkor lepecsételte az ajtónkat kívülről. Szüleim nem tudták, hová kell menniük, mi lesz a sorsunk, miért kellett elhagynunk az otthonunkat. Nagyon féltek, mert már hallottak a korábban összegyűjtött zsidókról és sorsukról: a Holokausztról. Annak ellenére, hogy mi nem voltunk zsidók, a bizonytalanság bénító volt. Szüleim engem és a csomagokat a babakocsiban tolva, a frissen hullott puha hóban alig tudtak előre haladni, gyakran noszogatták őket, hogy előre, előre. A városon kívül ahová a katonák vezettek bennünket, a hozzánk hasonlóan nyilatkozókkal találkoztunk. Amikor mind együtt volt az összes azonosan nyilatkozó család, a katonák utasítottak bennünket, hogy most már menjünk haza Magyarországra. Szüleim az otthonuk és javaik elvesztése miatti fájdalmuk ellenére rettegésüktől megszabadulva örültek megmaradt életüknek. Nem tudták, hogy Magyarországon majdnem ugyanabban az időben ezzel azonos események zajlottak le, csak ott a szlovák eredetű lakosságot érintette ez az intézkedés. Így működött a nagy politika akkoriban. No, a mi csoportunk három napig havas esőben ázva, fázva gyalogolt át a zöld területeken, szántóföldeken, ország utakon, amíg az akkor már erőteljesen szlovákosított magyar Kassától elérte az első már magyarországi települést: Szikszó nagyközséget. Ott a kedélyek megnyugtatása és az ágról szakadt szánalomra méltó emberek megsegítése végett a csapat tagjait a faluvezetőség a falu lakosai közé helyezte el, szállást, élelmet, száraz ruhát, meleget biztosítva nekik. Az a falu, mely ma már város, 25 kilométer távolságra fekszik Miskolchoz. Mi tovább akartunk menni Miskolcra, az ottani rokonainkhoz. Az akkori háborús körülmények között még nem volt vonatközlekedés az utazóközönség számára. Csak katonákat szállító tehervagonok haladtak át egy-két megmaradt sínpáron. A falu vezetősége nem javasolta a szüleimnek, hogy gyalogosan induljanak el Miskolcra velem, a karon ülő gyermekkel. Így ottmaradt a családunk a bennünket jó szívvel befogadó faluban 1945. március 1-től 1947 októberéig. Egy öreg, özvegy gyógyszerésznő (Rimai Zoltánné Ilonka néni) adott nekünk lakást a saját háza portáján belül. Házát, a bankkal határos telkén akácfás, orgonabokros parkocska övezte egynyári és évelő virágágyásokkal. E mögött állt a mi leendő otthonunk és mögötte egy kis zöldséges kert. A virágos parkban faragott fából készült japán pavilon állott. Az ő otthona a főépületben volt, mely a gyógyszertár épülete is volt egyben. A főépület tetejéről az esővizet sárkányfejes esőcsatorna vezette le. Szerencsére, a részünkre átadott épület teljesen száraz, téglafalú és fűthető volt. A falu orvosa (Dr. Komjáthy Dezső) a családtagjaival régi és már használaton kívüli bútorokkal, ágyneművel, ruhákkal, főzőedényekkel, élelemmel és a további életünk megkezdéséhez szükséges dolgokkal látott el bennünket. Apám, sajnos sehol sem kapott állást. De nekünk pénzre volt szükségünk a túléléshez, hogy ne kelljen könyörögnünk a legszükségesebbekért az életünk folytatásához és azért is, hogy ne kelljen mindent ingyen elfogadnunk a jószívű adakozóktól. Így mit lehetett tenni? Apám meghirdette a falu kisbírója által, hogy aki akarja, azt megtanítja a szlovák, orosz, német vagy akár görög, latin nyelvekre is, de pénzért. Nem volt jelentkező. Apám tehát elment a falusiakhoz nekik szükséges munkákat végezni, fát vágni, földet művelni, kecskét, szarvasmarhát etetni, istállót takarítani és a kitakarított trágyát kitalicskázni a gazdálkodó szántó földjére. Szabadidejében fűzfavesszőkből fonott székeket, kosarakat készített. Kukoricacsuhéból a napsütés ellen védő kalapokat font. Régi kalapokból papucsokat varrt.

5

Régi, de még nem korhadt farönkökből lakásdíszeket és használati tárgyakat faragott. Ezeket eladta a falubelieknek. Mindenki vett tőle valamit, hogy segítsen, de senki sem adott pénzt. Mindenki adott, amit tudott. Kaptunk például tüzelőt, zsírt, napraforgó olaját, rizst, burgonyát, vagy akár egy tojást, vagy valamennyi tejet. Kaptunk búza és kukoricalisztet, vagy darát. Ezekből édesanyám tudott kenyeret sütni, vagy kását főzni, a frissen sajtolt napraforgó mag vissza maradt anyagából süteményt sütött. Elmondásuk szerint én már öt éves voltam, amikor először ettem húst. Kiköptem, mert nem tudtam, mi az. Háziasszonyunk vető-magvakat is ajándékozott nekünk és felajánlotta, hogy szüleim vállalják el részesművelésre a házacskánk mögötti zöldséges kertet. A terményből egy rész lesz a háziasszonyé, egy részt eladunk belőle és ennek a haszna közös lesz, a további két rész a miénk, ajánlotta Ilonka néni. Így jött el az első hazai Karácsony ünnepünk a baráti községben Szikszón. Nem volt karácsonyfánk, és hús sem az asztalunkon. De háztulajdonosunk meghívott bennünket magához, hogy együtt ünnepeljük a „Szent Estét”, Jézus születése napját. Ilonka a patikus néni vastag párnákat rakott a japán pavilon padjaira. Szüleimmel együtt engem is vastag elhasznált szőrmebundákba öltöztetett be, hogy meg ne érezzük a hideget az erősen ragyogó téli ég alatt. A békés holdfényben szalonnát sütöttek és hozzá lágy fehér kenyeret fogyasztottak. Régen nem láttak már olyan kenyeret a szüleim. A borleves (tojásos, cukros, fahéjas forralt bor) szürcsölése közben beszélgettek. Én a kis gyermek frissen sütött, mazsolával teli mandulás kalácsot kaptam meleg tejes csokoládéval. Mindenről Ilonka néni gondoskodott. A sötétben pattogó tűz, a mindent átható szeretet, a bennünket őrző sárkányok és az addig ismeretlen finomságok egészen elvarázsoltak engem. Ezerkilencszáznegyvenhét októberében, édesapám a bírói végzettségének megfelelő munkakört kapott a Miskolci Járásbíróságnál. Elhagytuk hát az én tündérországomat és beköltöztünk Miskolcra. Anyai nagyanyám és keresztanyám családja élt ott. Most már nem éltünk messze anyám özvegy édesanyjától. A házat, melybe beköltöztünk, a szomszédunk gazdasági udvara vette körül. A mi lakrészünk és a szomszédunk lakása valamikor egy család tulajdona volt, így most mi a két család vettük bérbe. Így kerülte el a tulajdonos, hogy ezt a házát államosítsák. A mi lakrészünk eléggé jó állapotban volt és végre a magunkéban lehettünk. Utcánkban addigra már eltávolították a háború alatti bombázások miatt az utcára kidőlt házfalakat, romokat. Az utcán járva láthattam a világháborúban megrongálódott sok házat. Az utolsó pusztítás a szőnyegbombázáskor történt, amikor a visszavonuló németek mintegy szőnyeget lebombázták a vasútvonaltól 50-100 méter távolságban elhelyezkedő családi házakat a vasútvonallal együtt. A Soltész Nagy Kálmán úti iskola is ekkor esett áldozatul. Tökéletes romhalmaz lett. Egyetlen fala sem maradt ép. Újjáépítését hamarosan megkezdték. Mindennap elmentem oda. Szerettem nézni, miként emelkednek falai. Sok ember dolgozott ott fáradtságot nem ismerve, hogy az iskola ismét a kultúra otthona lehessen. Egy öreg kőműves megengedte nekem, hogy én is tegyek téglákat a gyorsan emelkedő falak téglasorába. Amikor már az iskola teljesen elkészült, örömmel meséltem mindenkinek, hogy én is építettem azt az iskolát. Otthon esténként be kellett sötétíteni az ablakokat. Ennek magyarázatát később én is megértettem. Szüleimnek azért kellett befedni az ablakokat, hogy egy eltévedt pisztoly vagy puskagolyó be ne törje azokat és a törött üveg meg ne sebezzen bennünket, ha éppen akkor a közelében tartózkodunk. Akkoriban ugyanis, a nehéz megélhetés miatt sok volt a vasúti tolvaj, akik vas darabokat, gépeket, síneket stb. loptak és eladták, hogy az abból kapott pénzen élelmet vehessenek a családjuknak. Ha az ilyen tolvajok az őrök felszólítására nem álltak meg, hanem szaladtak tovább, a rendőrök, katonák lőttek. De az átmeneti megnyugvás után nem további nyugalom, hanem újabb idegőrlő időszak következett.

5

Rákosi Mátyás – az akkori Kommunista Párt elnök – rendőrei gyakori kérdésekkel zaklatták édesapámat, aki olyan földbirtokos családból származott, mely a 19. század végére már elszegényedett és csak kevés földterületen gazdálkodott még, de végül az is elúszott gyermekeik taníttatása következtében. Ezután jött 1920, édesapám a szülei átköltöztek a mai Magyarország területére, ahol földvásárláskor az ügynök becsapta őket. Végül, a megvásárolt, de sem állattartásra sem háztáji növénytermesztésre víz hiányában alkalmatlan területet csak áron alul tudták eladni nagyapám 1921. évi halála után. Apai nagyanyámat az egyik lánya tartotta el az 1948. évi haláláig. Apai nagyapámnak a földművelésre irányuló tevékenysége mellett 1920-ig a korona felé végzett gazdasági tudósítási munkája, szintén bűnül lett felróva. Így bíró édesapám, mint ennek a családnak a leszármazottja abban az időben az akkori Kommunista Párt által üldözött népréteghez tartozott. Szerencsére, a Járásbíróság elnöke pártfogásába vett bennünket. Ennek köszönhetően menekültünk meg attól, hogy a Hortobágyra büntetőtáborba hurcoljanak, mint sok más hasonló embert, mint osztályidegent. Ilyen rettegések között jött el 1947 karácsonya. Akkor már szüleim megnyugodhattak egy kissé, mert édesapám három hónapja dolgozott és egy kevés spórolt pénzzel is rendelkezett a családunk. December 24-én délután a szüleim sétálni küldtek a szomszéd utcáig, ajánlva, hogy menjek el Jézuskát keresni. Ez alatt az idő alatt akarták a fenyőfát feldíszíteni és az ajándékokat alatta elhelyezni. Azt is ajánlották nekem, ha találkozok az Isten fiacskájával, mondjam meg neki, jöjjön el hozzánk is ajándékot hozva nekünk, mert mi is jók vagyunk. Már elindultam, amikor a havas eső is esni kezdett. Utam során, Jézussal nem találkoztam. De mire hazaértem, kabátkám teljesen átázott és térdig sáros lettem. A kivilágított ablakokon bepillantva sok helyen láttam már feldíszített fenyőfákat. Elfogott a szomorúság, hogy nem találkoztam a kicsi Jézussal. Amikor hazaértem, beszámoltam arról, hogy bizonyára elkerültük egymást Jézuskával, de útközben láttam, hogy már járt sok helyen. Édesanyám mosolygott, először jól megmosdatott, aztán tiszta, meleg és új ruhába öltöztetett. Mire felöltöztem, lassan, ünnepélyesen kinyílt a szobaajtó és én bepillanthattam. Bentről jó meleg áradt. A kályha duruzsolt, és az ablak közelében ott állott egy feldíszített fenyőfa. Csaknem olyan magas, mint én voltam. Csengőszót hallottam. A fa ágain színes gyertyácskák égtek, üveggömbök csillogtak és szaloncukrok kínálták magukat, hogy nosza, végy belőlünk. Sok évvel ez után tudtam meg, hogy a karácsonyi bonbonokat az előző éjjel édesanyám készítette cukorból, vajból, víz és őrölt dió hozzáadásával. A csomagolópapírt hozzájuk édesapám vagdalta a vásárolt kenyérhez kapott puha selyempapírdarabokból. Mindenkinek nem jutott a szaloncukorból. A többi papírban szén- és kicsi fadarabkák voltak, hiszen annyi pénze nem volt a szüleimnek, hogy minden papír darabkába jusson bonbon. Először imádkoztunk hálát adva Istennek, hogy megérhettük ezt a szép napot, hogy túléltük a szenvedéseket, és a félelemmel teli napokat. Itt, ebben a mi saját lakásunkban éreztük meg azt a felhőtlen boldogságot, mellyel a szebb jövő, a kibontakozás reményét kaptuk meg. Imánk után láttam meg a karácsonyra kapott ajándékaimat: a nagy játék mackót és a képes meséskönyvet: Hófehérkéről és a hét törpéről. Boldog voltam, de hiába kerestem a szüleimnek szóló ajándékokat. Egyetlen egy sem volt. Ijedt kérdésemre azzal nyugtattak meg, hogy ők is kaptak ajándékot Jézustól, sőt ők kapták a legnagyobbat! Egymást, engem és sorsunk jobbrafordulását. Én is részese kívántam lenni az ő ölelkezésüknek. Odavittem hozzájuk a sámlit és arra állva öleltem át őket. A „Szent Estén” a vacsoránk olyan volt, mint Szikszón: tejleves, és frissen sütött, mazsolával teli mandulás kalács. Édesanyám sütötte és olyan volt, mint amilyet Ilonka néni sütött régen. A vaníliás sütemény és a fenyő illata, a karácsonyi öröm varázsa egész valómat betöltötte és hamar mély álomba ringatott. Közben, kint, halkan hullni kezdtek a nagy, puha hópelyhek és reggelre nekem már térdig ért a hó.

5

Minden jó, ha a vége jó Farkas-kankutyát vett a juhász az öreg kuvasz mellé, mert elkélt már az ifjonti erő a juhok őrzésére. Egyszer már loptak a nyájból, de akkor a rendőrök nem találva a tettest, még őt, a kárvallottat gyanúsították meg önbetöréssel. Az új eb nyájas is volt, okos is. Mindenki szerette, az öreg kutya is elfogadta. Csak Jankó, a gazdasági munkás nem, mindig ingerelte, ha tehette. Hát, ha ilyen az „adjon isten” bizony, a „fogadj isten” sem lehetett más. Bobi kutya, ha meglátta, mindig megmorogta, megugatta őt. November elején történt, hogy a juhos gazda születésnapja egybeesett az éppen akkor egy éves kutyáéval. Bobi is ott lehetett az ünnepi lakomán és a jó falatokon kívül ajándékot is kapott, mely egy belül üreges, bolhariasztó nyakörv volt. Üregében egy cédula lapult az eb, és a gazda adataival. Pár nap múlva újabb ünnepre, most a gazda sógora fiának keresztelőjére készültek a juhászék. Összegyűlt a rokonság apraja, nagyja, a sok falubeli jó barát és szomszéd. Cigány muzsikusokat is hívtak a Faluházba, hogy a mulatság fényesebb legyen. Már délután kezdődött a dínomdánom, ezért most nem kötötték meg a kutyákat, mert nekik kellett vigyázniuk a házra, és a gazdaságra a gazdáék távolléte alatt. Jankó ugyanis kimenőt kért, és kapott is. Gazduram nem akarta teljesen egyedül hagyni a gazdaságot, mert legutóbb is akkor történt a baj, amikor ők nem voltak otthon. - A kutyák jók, a juhokkal sincs baj, de mivel az óvatosság sohasem felesleges, hazajövök időnként – döntötte el a juhász. Késő délután volt, de a falu már zengett a mulatozók énekétől és a muzsikaszótól Most sötétebb volt a szokottnál. Egyesek esőt, mások havazást jósoltak a borult eget szemlélve. A házőrző kutyák a falu felőli kapunál álltak. A mulatozás hangjait figyelték, és azt, hogy a távoli villámok, égzengések milyen gyorsan közelednek. Váratlanul autómotor zúgását, kapunyikorgás zaját hallották a gazdasági udvar végéről, a legelő felől. Majd az akol ajtaja nyílott ki. Mindkét eb rosszat sejtve rohant hátra és dühös ördögökként vetette rá magát a behatolókra. Bobi a három hívatlan látogató között felismerte Jankót, aki folyamatosan verte őket ostorral. Nem várt rohamuk miatt a másik kettő azt kiabálta ki az akolból Jankónak, hogy ugyan már miért nem altatta el ezeket a dögöket, mert most baj lesz velük. Az éji nyugalmukat megzavart, izgatott állatok össze-vissza szaladgáltak az akolban, mint a mérgezett egerek, míg a kosok a többiek védelmében megpróbálták öklelve távozásra kényszeríteni a két idegent. Végül azonban a két tolvajnak sikerült elkapnia a kiszemelt áldozatokat, majd az ajtót kinyitva megkezdték kihúzni a megkötözötteket az udvarra. Ott már csak a fiatalabb kutya küzdött, a másik megkéselt hassal, fájdalmában vonyítva feküdt az akolfalhoz támasztott, de közben eldőlt seprő mellett. Amíg Jankó és két haverja a rakodással bajlódott, a zsebkést Bobi kihúzta a kuvasz hasából és orrával a seprő alá dugta azt. Ezzel végezve, ismét Jankóra támadt. Az meg, nem találva bicskáját, a magával hozott vastag bottal kezdte ütlegelni a fiatal ebet, hogy így tartsa távol maguktól, mert a rakodással már nagyon igyekezni kellett. Végezve a bajlódással, azok is Bobira támadtak. Közben Bobinak sikerült bokán harapnia az egyik gazembert. A harapás nem volt komoly, de miatta még dühösebbek lettek. Végül a három gazfickó úgy vágta fejen Bobit, hogy elterült. Még földre teperése után is verték, amíg el nem nyúlt, aztán begyömöszölték egy zsákba és feldobták a kocsira a juhokhoz, mondván, hogy magukkal viszik a kocsin a dögöt és majd elássák valahol. Nem találva a másik kutyát – mert az a dulakodás alatt behúzódott a trágyadomb árnyékába –

5

otthagyták, elindultak és igen nagy örömükre teljes sikerrel tudtak eltávozni. Pár perc múlva ömleni kezdett az „isten áldása” mely jótékonyan elmosta nyomukat az udvaron. Az erdőben viszont egy emelkedőnél a kocsiról lecsúszott a kutyás zsák és az egyik juh, mert a sietség miatt elfelejtették felcsatolni a dzsip hátsó oldalát. Nem vették észre mindjárt a veszteséget. Káromkodva tolattak vissza, ismét felrakodtak, aztán felcsatolták az autó hátsó lehajtható oldalát, nehogy megint lecsússzon valami és újra megkísérelték az előre haladást a már csúszós úton. Egyszer csak szennyvízszállító tartályautó jelent meg velük szemben az úton. - Mit keres itt ez az ökör? Miért jön ezen az úton a betonút helyett? – sziszegték, és szentségeltek, mert a három barátnak vissza kellett tolatnia egészen az út kezdetéig, a már megtett csúszós földutacskán. És nem tehettek másként, mert a tartálykocsi súlyos volt. Udvariasnak kellett hát lenniük, segíteni kellett. Amikor a szennyvízszállító mellőzte őket, mindhárman megkönnyebbülve, nagyot sóhajtva, intettek búcsút a sofőrnek. A búcsúintéskor a tartálykocsi sofőrje a visszapillantó tükörből a hátsó lámpája által megvilágított autón, ponyvával letakarva négy csomagot észlelt, melyekből három mozgott. - Érdekes, - gondolta a sofőr – mintha állatokat szállítanának, de miért nem állva vagy ketrecben szállítják azokat, és egyáltalán miért kell őket takarni? Lopták volna? – villant át agyán a gondolat és elhatározta, hogy rendőr komájának említést tesz a dologról. A három gazfickó a már sáros úton újabb baj nélkül végül mégis elérte az erdei tanyájukat. A rablást kieszelő Jankó barátnője szaladt eléjük. - Reggel lesz, mire ehetünk! Sokat késtetek! Miért késtetek? Nem kapott választ. A három férfi sietősen kezdett hozzá a vacsorára való előkészítéséhez a hozott húsból. Amikor a juhász hazatért a mulatságból, hogy szétnézzen a háza táján, már nem esett. Szembeötlő volt a csend és, hogy a kutyák nem szaladtak elé. Rosszat sejtve rohant az akolhoz. Elszörnyedve fedezte fel a haldokló kuvaszt. Rögtön haza hívta feleségét a mulatságból és kihívta a rendőröket. Együtt állapították meg a három juh és Bobi eltűnését. A rendőrök csak a kissé kutyanyálas, de még használható ujjlenyomatokkal teli, véres bicskát találták meg, más nyom nem maradt. Mindjárt felvették a jegyzőkönyvet a tárgyi bizonyítékokról és az ismeretlen tettesek által elkövetett lopás, garázdaság, állatkínzás büntettek ügyében megkezdték a nyomozást. Sokára tért magához Bobi. Fektéből fel akart állni, de nem tudott, és alig kapott levegőt. Lassan derengeni kezdett agyában a juhrablás. Szerencsére nem volt sok föld rajta, hiszen csak hevenyészve, sietősen földelték el. Mire kimászott a zsákot borító földréteg alól, már hópihéket kergetett a szél. Égő állatcsont és szőr szag és még valami közeli dologból származó bűz émelyítette. Első gondolata volt: hogy talán dögkútba lökték, mert ugyan mi másból származhat ekkora bűz? Körülnézett. Erdei tisztáson volt. Az őt idehozó dzsip a tisztás szélén állt, sofőrje benne egy másikkal részegen aludt, hiszen a pohár fenekére néztek. Ellensége egy közeli házban egy nővel kacarászott, de aztán ők is elcsendesedtek. Tovább szaglászott. Felfedezte egykori sorstársait zsákkal együtt félig vagy egészen beásva. Azok bűzölögtek. Érezte, hogy innen addig kell eltávoznia, amíg a rablók alszanak. A kényszer azonnali cselekvést követelt. Az erdő sűrűje felé fordult, mert nem akarta, hogy az autóúton elkapják. Aztán nekilódult. Egy ideig vadcsapáson futott, de mivel nagyon kimerült volt, egy odvas fa tövénél lefeküdt, a felgyűlt avarba befúrta magát és elaludt. Napsütésre ébredt. Egy kissé még fújt a szél, a kevés hó elolvadt. A közeli forrás vize éppen alvó helye mellett csordogált le a hegyoldalon, melyen a még tavasszal kihajtott rönkvágásos akácerdő egy éves hajtásai meredeztek. Isten adott új napot, ad majd enni is. Szomját oltotta, majd elkapott egy kis madarat. Soványka volt a reggeli, de ő szerezte magának és ez elégedettséggel töltötte el. Aztán figyelni kezdett, hall-e valahonnan emberi hangot, motorzúgást, érez-e füst szagot. Semmi biztatót nem észlelt.

5

Egy erdőirtásos helyen kidőlt, bedőlt falú erdei menedékhely állott. Mintha az erdőt a köré telepítették volna úgy tíz éve. Útközben visszaemlékezve arra, hogyan kell kikerülni a drót huzalokat, melyekkel a vadorzók szokták megfogni az erdei vadakat: őzeket, nyulakat. Bobi sikeresen el is kerülte a bajt okozó drótcsapdákat. Arra is emlékezett, hogy a falu feletti hegytetőn a gazda mutatott neki drótcsapdát, sőt kiszabadított egy bajbajutott állatot. Máskor az állat nem volt szerencsés, mert egy éhes kóbor kutya vagy róka már lerágta a hátsó combját. Ennek említésekor a vadőr azt felelte a gazdának, hogy a drótcsapdát a kóbor ebek miatt húzták ki a vadászok a vadetetőnél, a kényszer szülte ezt az intézkedést. Az oromról Bobi belátta az egész, előtte elterülő tájat. Erdők húzódtak előtte, ameddig a szeme ellátott. A távolban utat vélt felfedezni az erdők között, talán közút lehet. Abba az irányba vezetett az erdészeti út is, melyen ő eddig jött. A Bükk hegység déli lejtője e vadregényes táján sohasem járt a gazdával. A nap szépen sütött, az ég kéklett. Az avaron még látszott az őszi kökörcsin elhervadt lilásrózsaszínű virágja. Felette az égen, ragadozó madár körözött. Amíg Bobi szagokat keresgélt a mellette jobbra kanyarodó erdei úton, hogy merre menjen tovább, a szemközti erdő széléről favágás hangja ütötte meg a fülét, és mintha látott is volna ott valami mozgást. - Ember! – gondolta. Felugatott, majd hosszan vonyított örömében. Aki nem reszkíroz, nem is nyerhet! Gyorsan ereszkedni kezdett az omladékos hegyoldalon a favágó felé. Az ember az ugatásra felütötte a fejét. Kutatón tekintett az orom irányába. - Farkas? Itt? Az csak Zemplénbe szokott átjárni a szlovákoktól. Eddig nem jöhetett az. Akkor csak kutya, farkaskutya lehet! De itt az isten háta mögött? És olyan irányból érkezik, amerre nem lakik ember. Autóút sincs, hogy csak egyszerűen kilökhették volna az útra. Megverték volna és csak úgy beleszaladt a vakvilágba? De ki, hol és miért verte meg? Kérdéseire a favágó válaszokat nem kapott, így tovább figyelte a meredek hegyoldalt. De a gondolat, hogy a vendége lesz, tovább motoszkált agyában. A hangja is különös. Mintha azt mondaná: - Hé ember, várj reám, el ne menj! – morfondírozott az öreg, aztán füttyentett. Hadd érezze az állat, hogy jöhet, szeretettel várják. Bobi futva igyekezett elérni a völgyi utat. Félúton megcsúszott, gurulni kezdett. Egy vadrózsabokor földig hajlott ágai állították meg. Azok meg jól összeszurkálták tüskéikkel. Mire végre kimászott a bokorból, és kibolházta bőréből a bele szúródott tüskéket, nagyon kimerült. Szőrzetét nyalogatta, amikor meghallotta az ember hívó füttyét. Ismét elindult, most már tudva, hogy várják. A favágó az erdő szélén, egy farakásnak dőlve figyelte, hogyan közeledik lassan a kutya. - A jelek szerint tényleg lesz vendégem. Olyan módszeresen közeledik felém, mintha valóban engem keresne – motyogta magában. Bobi leült, majd lefeküdt az ember lábai elé és rátekintett várakozó, mosolygó arcára. Vakkantott néhányszor üdvözlésként, nyüszített egy kicsit, aztán az öreg ember cipőjére hajtotta fejét. A férfi megmozdult, hogy lehajoljon hozzá. Bobi visszahúzódott. A borostásarcú megszólította az ebet. - Pont engem keresel, kutyus? Ha igen, akkor gyere – kezdte hívni azt és megindult előtte, mintegy mutatva az utat. Örömmel látta, hogy Bobi megmozdult, hogy kövesse. Érezte közben, hogy az idegen állat vár tőle valamit. Félig hátrafordulva szólt vissza újra a követőjének: - Gyere! Az ember ráérősen ballagott. Bobi követni kezdte lassan, de pár lépés után elhagyta minden ereje. A munkásruhás ember hátra, hátranézve vette észre, hogy az eb fekszik az úton és nem úgy tűnik, hogy tovább is szándékozik követni őt. Ismét hívogatni kezdte: - Rajta, kutyuska, gyere bátran! De az állatnak már nem volt több ereje, nem mozdult. Az ember kíváncsian hajolt fölé, vizsgálgatta, aztán megállapította, hogy a jövevény alig lélegzik és a szeme zárva van.

5

Közben meglátta a nyakörvet, de látta az állat összevert, sebes testét is. Az öregben tovább munkált a jó lélek. Befordult az erdőbe. Vastag faágakból és zakójából hordágyat tákolt össze. A már mozgásképtelen ebet ráfektette és aztán lassan húzni kezdte maga után kalyibája felé. Az úttól távolabb egy kidőlt tölgyfa feküdt. Néhány gyökérrel még kapaszkodott a vékony talajba, még szívta a föld nedveit, még élt. Bobi ott aludt el a lombja alatt, ahová az ember letette. Szörnyű éhség ébresztette másnap. Szomjas is volt, kedvességre vágyott. Kimászva a lomb alól, szemügyre vette a kidőlt fát. Gyökérzete alatt a homokkőben üreg sötétlett. Benne néhány bútor és a belső odú nyílását ócska kabát és néhány ág takarta. Az üreg két oldalánál a kikövezett padlótól az üreg tetejéig száraz faágak és brikettel teli zsákok álltak télire való tüzelőként. Mellettük eltolható, vesszőkből font, eső és szél ellen védő nylonnal bevont fal támaszkodott az üreg oldalához. Az odú előtt a kövezett erdei földön egy régi hordozható kis cserépkályhában tűz égett. Melege elérte az asztalt, mely mellett ült az ember és várta, hogy a kályhán levő edényben az étel elkészüljön. Bobi közelebb kúszott, nyüszíteni kezdett. Hangjára az öreg felállott. Jól esett, hogy a kutya kereste először a társaságot, hogy az jött oda hozzá. - Jó reggelt, kutyus! – szólt lágyan, majd felé fordulva folytatta: - Felébredtél? Jól van, ne félj tőlem! Lassan közeledett a kutya felé. Nem akarta hirtelen mozdulatával megijeszteni vagy ingerelni. Bobit a gesztus bizalommal töltötte el, közelebb mászott hozzá, de a farkcsóválás még nem ment. A vendéglátó lassan simogatni kezdte a szánni való jószág fejét. Bobi behunyt szemmel élvezte a simító mozdulatokat. Mindketten bizalmat éreztek egymás iránt. - Ó, biztosan éhes és szomjas lehetsz – kapott észbe az apó és letett az eb elé egy tálacska vizet, majd egy másikba szedett neki az időközben megfőtt hagymás krumpliból. Kenyeret is tett bele, kevés szalonnát is, hogy dúsabb, táplálóbb legyen. Látva, hogy az állat nem bír enni, összetörte a krumplit a villával és leülve mellé, kanállal lassan etetgette a vendéget. A nyakörvön szereplő adatokból tudta meg, hogy mi a vendég neve és kihez tartozik. Sajnálattal vette tudomásul, hogy sajnos az állat nem maradhat nála. Pedig legalább lenne társa, nem lenne egyedül, lenne kihez szólnia. És ahol van étel egy éhes szájnak, ott, jut a másiknak is – gondolta. De mivel rend a lelke mindennek, a kutyát haza kell juttatnia. De előbb kicsit erősödjön meg – határozott végül. A kályha közelébe letett kabátjára fektette a vendéget, etette-itatta, azzal, amije volt. Három nap múlva mentek el a közeli falu rendőrőrsére. Az öreg elmesélte, hogyan talált rá a kutya, mi történt az óta és a nyakörvet megmutatva kérte a rendőröket: hívják ők a kutyatulajdonost, vegye át a tulajdonát és vigye haza. A megérkező gazdától értesült a juhrablásról, annak körülményeiről. Hála a megtalált bicskának és a szennyvízszállító kocsi sofőrjének, a rendőrség sikeresen már elfogta a bűncselekmény elkövetőit. És mert senki a sorsát el nem kerülheti, a bűnösöket várta a megérdemelt börtön. A juhász kedves kutyája és két élő juha visszakapása feletti örömében, hálából a becsületes, jószívű öreget fogadta fel állandó gazdasági munkásnak. A havi fizetésen kívül, az öregnek még helyben lakást is felajánlott. Amikor újdonsült gazdasági dolgozóként meglátta a gazdánál a felkínált szép, tiszta lakást, meghatódott. Kezet csókolt a gazda feleségének. Az zavartan szabadkozva hárította el ezt a köszönetet. De az üreg az igazát bizonygatva azt válaszolta, hogy ilyen takaros otthonért igenis jár az ilyen köszönet. Ő úgy érzi, hogy Bobi is, és ő is hazaérkezett, ők innen soha többé nem mennek el sehová.

A Kis falu 5

A 2010-es évben oly keveset hallottunk a Cserehátról: Észak-Magyarország északi területéről, hogy elhatároztuk a férjemmel megnézzük mi magunk, hogyan élnek az emberek ezekben a Miskolctól távoli községekben. Térkép alapján Abaújszolnokot választottuk. Mivel 65 év felettiek vagyunk, már ingyen vehetjük igénybe a járműveken az utazást, és a meteorológiai előrejelzés a reggeli köd után szép napos, csendes őszi időt jósolt, útnak indultunk 2010. október 22-én. Szikszóig örültünk a jól kiépített országútnak, melyen a busz jól futott, és a két oldalon a fasor őszi lombja szép látványt nyújtott. A városka után az úton már több zökkenő is volt, az aszfalt eltöredezett, igencsak felújítást igényel. Az út mentén olykor találkoztunk villanyoszlopok tetején levő gólyafészkekkel. Eszünkbe jutottak azok a szegény fecskék is, melyekről a szeptemberi lapokban olvastunk. A megváltozott időjárás megzavarta időérzéküket, nem indultak időben az áttelelő helyük, a déli területek felé és a hirtelen beköszöntő hideg miatt szegénykéknek a szárnyizmaik szinte megdermedtek. Több madármegfigyelő helyen szorultak pár napig élelemre és meleg helyre, hogy mégis el tudjanak indulni délre. Az útba eső települések képe rendezett volt. A kukoricát már letörték a határban, helyenként a szénabálák még kint várakoztak a hazaszállításra, az idei gabona vagy más növény helyét felszántották, más területeken szépen zöldellt már az új gabona. A buszmegállókat fából ácsolták, mellettük virágágyásokban virított még a muskátli, vagy az egynyári virág, máshol az ágyásokban már nyílott az árvácska. Selyebnél végig a falun a közút két oldalát fehérre festett kövek mutatják. Azon kívül, hogy látványként jól mutat, hasznos, mert feltűnő éjjel-nappal. Selyeb után már az út sokkal rosszabb az előzőekben tapasztaltnál. Itt a járművek már nem rohannak, mert a felcsapódó kavicsok, kisebb-nagyobb kövek kárt tehetnek a gépekben. A Nyéstai elágazásnál is megállott a busz. Ketten szálltak le. Mindketten más irányban indultak el. A 10 év körüli kislány, egy dűlőúton távoli dombok között meghúzódó faluja felé. A rendszerváltás óta nem megy be a busz a községükbe. Ez azt jelenti, hogy iskolába menet a faluból a buszig, vagy Selyebről iskolából jövet hazafelé, 5 kilométert kell gyalogolni Nyéstáig. Ha jó idő van, ez akkor is nagy teljesítmény és csöppet sem veszélytelen gyermeknek és idős embernek egyaránt. De, elgondolkodtató, mi van akkor, amikor esik a hideg eső, csontig átfújja az embert a jeges szél, ónos eső esik, vagy éppen térdig érő hóban kell elérni azt az elágazást, ahonnan már utazhat autóbusszal, és ráadásul sehová sem tud beállni az utazó, nincs autóbuszváró. Ezeken gondolkozva értük el Abaújszolnokot. A kis községet alacsony dombok övezik, rajtuk nagy táblában repceültetvény. Minden házhoz nagy területek tartoznak, de csak kevés háznál láttunk megművelt területeket. Az udvarok füvesek, szemét nincs. Még a módosabbnak látszó házaktól a kapuig sem vezet mindenhol beton vagy téglajárda, mellettük nincs virágos, zöldséges vagy éppen gyümölcsös kert és ez hasonló a Nyugat-Magyarországon tapasztalt állapothoz. De a különbség nagy. Nyugat-Magyarországon azzal magyarázták a csak fűvel és virággal beültetett, de konyhakerti növényeket nem termő területeket, hogy ott a falvak lakossága Ausztriában dolgozik, onnan hoznak be ill. haza minden árút, megtermelni nem kell, a virágos kertek csak a vendégek csalogatására jók. Itt a vendéget csak a szép tájjal lehetne csalogatni, de nincs aki szállást adna, nincs fizetővendég-szolgálat, vagy úgynevezett. kulcsos-ház, egyetlen turista-szállási ágy sem. A legtöbb háznál életjelet, füstölgő kéményt, kötélre kitett száradó ruhákat, macskát, kapirgáló tyúkocskát, kacsát, libát, pulykát vagy lovat, tehenet, birkát, kecskét nem láttunk, pedig a környéken bőven van szénakaszálásra, takarmánytermesztésre alkalmas hely. A falunak nincs iskolája, mióta tavaly meghalt az orvos, azóta nincs orvosa se. A paplak üres, lassan az enyészeté az egyébként jól megépített épület, éppen úgy, mint a többi elhagyott ház és porta. A római katolikus templomba Homrogdról jár át olykor a pap misézni. Pedig a templom is jó állapotban van, pléhtetős, és helyenként már megbomlott a vakolata. Akkor éppen fát hoztak az idős egyedül élő harangozó néninek, aki - mint nekünk elmondta – nem ért rá délben

5

harangozni, és nekünk a templomot megmutatni, mert még naplemente előtt be kell hordania a fát a fészerbe, hogy azt az éj leple alatt meg ne lepje az eső, vagy valamilyen fa tolvaj. Szerettünk volna valamit megtudni a falucska múltjáról és jelenéről, ezért kerestük az önkormányzatot. Az épület, azonban zárva volt, mert szerda volt és nem hétfő… Az egyetlen kis vegyesbolt sincs minden nap és naphosszat nyitva. Egyedüli életjelként volt kiírva a Polgármesteri Hivatalra, hogy a polgármester úr hetenként, hétfői napon tart fogadó órát. Az egyik falubeli asszony megkérdezte kik vagyunk, miért jöttünk oda és mi mikor induló autóbusszal akarunk hazautazni. Csodálkozott, hogy mi Miskolcról, a távoli városból „oda kirándultunk az Isten háta mögé, hogy megismerjük azt a vidéket és népét..” Ott tartózkodásunk alatt bejártuk a kicsiny települést és környékét. Megcsodáltuk a tömegesen nyíló Kis- és Nagy zerge virágot, a Vörös-herét a fűben, az országút közeli almafa pirosló almáit, a közeli és távoli árokpartok galagonya- és vadrózsa bokrainak piros bogyóit, a kökény már érett és nem is nagyon fanyar fekete gyümölcsét, a Vadász patakon átívelő bürü alatti békalencsés vizet, a templom körüli gyümölcsüket vesztett öreg szilvafákat, a leszedetlen birsalmafákat az égbolt kékje alatt. A fekete szőlő még a vesszőkön díszlett a nem művelt kertekben és helyenként már fonnyadtan várták, hogy valaki letépve a fürtöket a kamrájába vigye őket. Szép volt az akácfák sárguló lombja és a szépen rendben tartott temetőt övező ezüstnyárfák fonnyadó, már nem is fakózöld, hanem szürke lombja. Az autóbuszmegálló körül szépen kiépített, fehér kövekkel körülvett virággruppok mutatták a falut szépíteni akaró gondos kezek munkáját. Az egyik idős asszony elmondta, hogy amikor ő ide férjhez jött 1950-ben, akkor még tömött volt a házsor, és nem foghíjas, mint most. Férjével a falu termelőszövetkezetében dolgoztak, a kapott háztáji gazdaságban mindent megtermeltek, nem láttak szükséget semmiben. A rendszerváltás után a Termelőszövetkezet, a Sertés hizlalda, és a Galván-töltő Üzem megszűnt, csak a nagy semmi maradt. Aki csak tehette, megszökött ebből a faluból, máshol próbálva megélhetést keresni. Csak 18 magyar család él a faluban. Náluk van: lábasjószág, juh, és van két tehén, némely családnál van sertéstartás is. Aki itt maradt, az általában már hajlott korú, ők foglalkoznak az állattartással. De, mint mondták, még a II. Világháború után is sokáig jelentős volt az állattartás. Aki most még munkaképes korú a faluban, az vagy Szikszón, vagy máshol más falvakban dolgozik. Azoknak van saját autójuk is. Amikor a dolgozó lakosságról tovább érdeklődtünk, keserűen jegyezték meg, hogy a lakosság 70 %-a cigány, de nem ez a baj. A baj az, hogy csak az önkormányzattól kapott segélyből élnek, nem keresik a munkalehetőséget, nem akarnak dolgozni máshol és még ennek a kis községnek a közmunkáiból sem akarják kivenni a részüket. Azt mondják, az önkormányzattól kapott havi segély összege több mint a havi munkabér, melyet bárhol kapnának a teljes havi munkájukért. Az ilyen munkabér nem méltó az ember munkájáért. Minek dolgozzanak hát, ha segély összegéből szegényesen, de munka nélkül is megélnek -- és csodálják azt a pár cigány családot, ahol a felnőtt családtagok kevés bérért is vállalják a teljes havi munkavégzést és minden bérezés nélküli falusi közmunkákból részt kérnek. Ők teszik ezt az övéikért, és mert valakinek, ilyennek is kell lennie. Amíg a buszt vártuk, találkoztunk a helyi Cigány Önkormányzat elnöknőjével, aki csinos fiatalasszony. Kérdésemre elmondta, hogy a temetőt a férje és másik három cigánycsalád családfője kaszálja le. Meglepődve hallotta tőlem a fiatalasszony azt a dicséretet, hogy sok miskolci egyházi temető nincs olyan rendben, mint ez itt Abaújszolnokon, és milyen szépek a virágágyások is. Elmondta, hogy ezeket ő készítette, amikor hallotta, hogy más falvakban is csinálnak virágágyásokat és nem akarta, hogy Abaújszolnokon ne legyenek ilyenek. Elmondta még, hogy ő és még néhány felvilágosultabb cigány családból néhányan részt vesznek az Abaújszolnokot segítő Alapítvány munkájában. Gimnáziumba járnak Selyeben, /mely Kazincbarcika - sajókazinci - gimnáziumának kihelyezett tagozata/ ahol több hasznos tantárgy mellett növénytermesztési ismereteket is elsajátítanak. Szeretnének gyógynövénytermesztést beindítani a községben és határában, ahol erre nagyon alkalmas napsütötte lankák vannak. Javasoltam nekik a környékbeli vadrózsabogyós területekről a bogyók begyűjtését, mivel az is

5

gyógynövény és tudomásom szerint a miskolci gyógyszertárak is foglalkoznak ilyen anyagok átvételével, de, természetesen ennek utána kell járni és meg kell szervezni a munkát. Lehetne kosárfonást is végezniük a nincstelen családoknak, hiszen erre alkalmas fűzek nőnek a Vadász patak mentén. Vagy ha elegendő cirkot vetnének, seprűkötést is lehetne beindítani. Vagy magról fákat nevelni, faiskolát csinálva. Szabad terület van bőven… mondtam és mutattam azokra a területekre melyek a falu birtokában vannak. „Azt hiszem, sok és nehéz munka vár ránk” – mondta a fiatalasszony – „és a legnehezebb része, hogy hogyan tudjuk meggyőzni a falubeliek húzódozó nagy többségét, de erre köteleztük el magunkat. A népem, a falu jövője miatt ezt csinálnom kell, mert mindenképpen meg kell maradnunk.” Búcsúzáskor munkájához sok lelkierőt és kitartást, sikert kívántunk a férjemmel. A másik falubeli fiatalasszony - Bai Ferencné, akivel oda-vissza a buszon együtt utaztunk, búcsúzóul kezembe nyomta a falucska történetét. Abaújszolnokét, mely most nagyon leromlott állapotban van, de meg akar maradni. „Abaújszolnok, azaz Szolnok község Borsod – Abaúj - Zemplén megyében, a Cserehát középső részén, a Vadász patak völgyében fekszik. Megközelíthető Miskolcról Szikszón át autóbusszal. Szikszótól 23 km-re, északra fekszik. Dombvidéki sorfalu. 1910-ben 398, 1990-ben 143 lakosa volt. A lakosok száma azóta még inkább leszűkült. Első írásos említése 1256-ból való és „Zonuk” néven. Hódoltsági falu volt a török időkben, 1640 után puszta. A 18. század elején a Rákóczi család ruszinokkal telepítette be, de a lakosság a 19. század végére már elmagyarosodott. Mai nevét 1905-ben kapta. Abaúj-Torna vármegyék egyesítésével az 1881. évi LVIV. Törvény értelmében létrehozott közigazgatási egységhez tartozván szlovák eredetű lakosság is települt át. A lakosság csipkeverést /vert csipkekészítést/ folytatott 1919-ig. 1938-tól 1944-ig református temploma is volt, melyet többször átépítettek, legutóbb kora-gótikus stílusban. Mára már az nincs meg, helyette római katolikus temploma van.” A dolgozó leg szegényebb lakosságból kilenc család számítógépet kapott internetezési lehetőséggel az államtól. A Cigány Önkormányzati tagok egyike naponta kíséri át a szomszéd községbe az iskolába átjáró gyermekeket oda-vissza, hogy sem az országúton, sem az autóbusszal közlekedésük ideje alatt ne legyenek egyedül. Ugyancsak az „Abaújszolnokért” Alapítvány segíti a településbeli gyermekeket nyáron eljutni a miskolci Vadasparkba ingyen, és részt venni a szomszéd községbeli közös ünnepségeken, melyeket a köznép számára rendeznek. Arra bíztattam a velünk beszélgetőket, vállalják a nehéz feladatot: a meggyőzést, mert továbbjutni, talpon maradni mindig csak összetartással, komoly munkavégzéssel, önzetlen áldozatvállalással tudott minden nép.

Dr. Zámenhof Lázár Lajos sírjánál Harminc évvel ezelőtt egy három hetes lengyelországi körutazást tettem férjemmel és a húgával hármasban. Úti céljaink között szerepelt többek között Zakopane, Krakkó, Wieliczka, Varsó, Torún, Bydgoszcz, Gdansk, Katowice. Minden helyen találkoztunk eszperantistákkal, kérésünkre szálláshelyünket általában ők szervezték meg számunkra. Varsóban felkerestük Dr. Zámenhof Lajos Lázárnak, az Eszperantó nemzetközi nyelv megalkotójának sírját. A temető messze volt az utolsó villamosmegállótól. Sokáig gyalogoltunk. Így, már nagyon boldogok voltunk, amikor megtaláltuk az egyébként nagyon szembeötlő síremléket. Ott viszont eszünkbe jutott, hogy elfelejtettünk virágot hozni, hogy ezzel tiszteljük meg az ott nyugvót. Sógornőm és én ott maradtunk, a férjem visszament a városba virágot venni. Az idő. borongós volt. Rábeszéltem a férjem, hogy vigye magával az esernyőt.

5

Amíg ő távol volt, mi az időt nézelődéssel töltöttük. Sógornőm a sírok között járkálva nézegette: csak héber betűs írásosak-e a sírkövek, vagy van-e latin betűs is és az milyen nevű, van-e virágos sír,…stb. Én, a sír mellett állva szemléltem meg a temetőnek onnan belátható részét. Láttam, hogy az egyes parcellákat fák, bokrok vagy évelő növények, élő sövény választotta el egymástól. A sírok köze apró Visztula kaviccsal volt behintve, ezeket rendezgette, gereblyézte a gondnok. Férjem távollétét már sokallni kezdtem, amikor a gondnok a „pán” (férfi, az úr) felől érdeklődött tőlem. Az ujjamon mutatva a gyűrűt mondtam „pán” és a sír körüli kavicsos porba virágot rajzoltam, majd az ujjaimmal mutattam, hogy a pán elment. Az ember intett, hogy megértette és továbbment. Nem sokára, amikor már a szél erősen fújt, a napot a viharfelhők végleg eltakarták, visszajött. Először az ég felé, majd egy lapos tetejű ház felé kezdett mutogatni. Ő nem értett eszperantóul, én lengyelül. Azt viszont megértettem a gesztusaiból és az égre tekintve, hogy fedél alá kell húzódnunk, mert mindjárt leszakad az ég. Szóltam a sógornőmnek aztán követtük a gondnokot. Az épület, ahová bevezetett bennünket, belülről nagyon egyszerű volt. Hosszú asztalok mellett hosszú padok állottak. Sorban a fal mellett voltak elhelyezve. Az asztalokon füstszürke terítő. Semmi dísz. Azt a benyomást keltette, hogy valamilyen kápolna vagy gyülekező hely lehet. A gondnok egy idő múlva egy fehér damaszt abrosszal tért vissza és intett, hogy ott ehetünk is. Mosollyal köszöntük meg a gondoskodást, de a gyakori „pán” emlegetésünkből megértette, hogy várjuk a férjemet és addig nem eszünk. Közben zuhogni kezdett az eső. Mire elállt, és az ég kiderült, megjött a férjem. Amíg korábban a sír mellett álldogáltam, felfedeztem rajta hat kis darab követ. Azt hittem, valamilyen gyermek, talán a gondnok unokája játszhatott ott és ezek az ő játékai lehetnek. Elgondolkodtam mit is játszhatott ő, a kis köveket kettesével sorba rakva. Nekem úgy tűntek, mint a gyerekek. Ejnye, - gondoltam nincs velük felnőtt. Kerestem egy tőlük nagyobbacska követ, és mint egy tanító nénit vagy más felnőttet, a sor végére tettem. Amikor a gondnok a házba beinvitált, a kövek felé intett. Nem tudtam mit akar mondani, de elszégyelltem magam, hogy talán illetlenséget követtem el ilyen komoly helyen. El akartam venni az én saját kövemet, de a gondnok nemet intett kicsit mosolyogva. Gondoltam nem akarja az unoka meglepetését elrontani, amikor majd az újabb kövecskét meglátja. Így maradt ott a síremléken a hetedik kő. A hetes szám a magyaroknál szerencsés szám. Végeredményben a magyarság hét törzse foglalt hazát magának időszámítás után a kilencedik században 896-ban. Miért is ne maradhatna ott hetediknek az a kő? Férjem a virágot meghozta. Elvittük dr. Zámenhof sírjára. Aztán megebédeltünk a kis épületben majd a gondnoktól elköszönve visszatértünk a városba. Ezelőtt öt évvel kórházban feküdtem. Az ágyszomszédom egy ide, Miskolcra férjhez ment lengyel nő volt. Mivel éppen műtét után voltunk és nem ehettünk, így lengyel és magyar ételekről, lengyelországi és magyarországi utazásainkról beszélgettünk. Tőle tudtam meg, hogy a lengyelek által „flaki”-nak nevezett étel, ami nekünk nagyon ízlett /1976-ban / a magyar pacalpörköltnek felel meg. Azt is tőle hallottam, hogy az épület, ahová az eső elől behúzódtunk, a sirató ház volt. És végül azt is tőle tudtam meg, miért intett nekem mosolyogva tiltást a temetőgondnok, amikor az én nagyobb kövecskémet vissza akartam venni Dr. Zámenhof Lajos Lázár síremlékéről. Izraelben ma is él egy ősi szokás: ha nincs kéznél virág, az elhalt ember sírjára a látogató egy követ helyez ott járta és tisztelete jeleként. Ez a szokás még a sivatagi vándorlások idejéből származik. Hiszen, a sivatagban a kő inkább kéznél van, mint a virág.

Tündérek tánca 5

A felnőttek azt tartják, amiket a gyermek gyermekkorában tapasztal, azok egész életében megmaradnak az emlékezetében. Ez a vélekedés igazolódott be nálam is. Most emlékeim közül egyet kiemeltem, hogy továbbadjam, elmeséljem. Ötéves kori szamárköhögésem majd szeretett édesapám korai halála gyermekkori asztmát váltott ki nálam. A gyermekgyógyászok hiába próbáltak segíteni, mert egyetlen asztma elleni gyógyszer sem hozta meg a várt hatást. Végül, 1954-ben az akkor kiépülő szocialista gyermek-gyógyászat orvosai úgy döntöttek, hogy gyermekszanatóriumba küldenek, hogy a jó, tiszta levegővel is gyógyíthassanak engem. Sátoraljaújhelyig a széles nyomtávon közlekedő szervénnyel, onnan a keskeny nyomtávú vasúton utaztunk tovább édesanyámmal. A kívánt vasúti megállóhelytől hat kilométert gyalogoltunk két sorban álló feketefenyőfák között, amíg elértük a szanatórium pavilonjait. Ezek az alacsony épületek a második világháború előtt a kastély-tulajdonosait kiszolgáló személyzet lakásaként szolgáltak. Más szolgálók a közeli kis faluban laktak. A szanatóriumnak ezek a kis épületei most megfigyelőhelyként működtek. A beutalt gyermekek itt töltötték az első hónapot és csak akkor költözhettek át a kastélyba, ha semmilyen fertőző betegséget nem állapítottak meg náluk. Zemplén megyében található a Füzérradvány nevű település, közel Füzér várához. Füzérradvány legfőbb látványosságát a faluszélen álló kastélyt a földbirtokos Réthey család építtette a XVI. Században, mintegy külön hajlékként, a füzéri várbeli lakásuk kiegészítéseként. Utána a földbirtok négy évszázadra a Károlyi hercegi család földbirtoka lett és maradt is. A kastély az 1850-es években épült romantikus stílusban a magyar építőművész Ybl Miklós tervei alapján. Ybl Miklós 1814-1891-ig élt. Az egyik legnagyobb képviselője volt Európában a XIX. századi reneszánsz építőművészetnek. Legfontosabb alkotásai Magyarországon a fővárosban az Operaház, a Károlyi és Festetics paloták, Budapesten a Királyi Vár Krisztina-városi oldala… Füzérradványban a kastély legnagyobb belső átépítéseit Albert Pio bécsi építész tervezte, Károlyi László megrendelő kérésére. 1898 és 1907 között lettek beépítve a belső stukkódíszítések, a falak márványborításai. Ugyanakkor építették be a márvány fürdőmedencéket, a reneszánsz és kora barokk – virágokkal, csupasz, de olykor szárnyas gyermekkel díszített faragott márvány kandallókat is. A gyermekszanatórium iskolai oktatással működött, tehát a gyógyulás ideje alatt a légzőszervi megbetegedésben szenvedő gyermekek iskolai oktatása, nevelése is tovább folyt. 1952-től kezdve ez a faluszéli kastély a 3000 holdnyi parkjával, erdőivel földi paradicsommá vált a gyermekek számára. A gyermekek érkezése után a magyar nyelv- és irodalom tanára Lovassi tanár úr megismertette a jövevényekkel a helység történetét is a kastélybeli tartózkodásuk alatti házirenddel együtt. Mi szívesen véstük agyunkba ezeket a tudnivalókat. A tanár úr igazi lelkes patrióta volt. Ma ezeket az információkat a Szabad Enciklopédia ismerteti. Ez a kastély a parkjaiban minden évszakban nyíló virágokkal, az erdei tisztásokkal, erdőkkel, hegy-völgyekkel váltak az én úgynevezett „második Tündérországommá.” Mi, az ott lakó gyermekek valóban hittük, hogy a mi ott élésünk számunkra az élet csodálatos ajándéka. A kastélyt övező parkból gyöngykavicsos sétaúton lépdelve kapaszkodhattunk fel a széles lépcsőn és a ragyogó rézkilincses ajtót kinyitva léptünk be a kastélyba. Onnan a márványpadlós előszobát, a társalgót, majd az ebédlőt, konyhát és az éléskamrát lehetett elérni. Az előszobából folyosó nyílt az osztálytermekhez és az emeleti helyiségek feljáratához vezető utacskákra. Az emeleten voltak berendezve a lányok és külön a fiúk szobái a mellékhelyiségekkel együtt WC, fürdők, betegszoba stb. A fiú oldalon voltak a tanárok, orvosok és az ápolók szobái és az igazgatóságiaké is. A vastag platánok – a mi Észak Magyarország régiónk őshonos fafajtája – ágaikat az emeleti ablakokig nyújtották. Télen, amikor a fák kopáran pihentek, ágaik között betekinthettünk a parkmögötti erdőbe. Gyakran láttunk róka - űzte nyulat és a havas erdei talajon tanácskozó varjakat. Minden szoba gyermeknépének volt egy közülük való vezetője, a szobafőnök. Neki kellett gondoskodnia a mindenkori rendről. De, nem csak a rend megkövetelése volt a feladata, hanem az esténkénti mesemondás és a közös éneklésre ösztönzés is. Ha ő nem akart mesélni, joga volt mást megkérni erre. Ahol én laktam, ott én voltam a választott szobafőnök. Ott tanultam meg szép szalagot horgolni fényes fonalakból. Ezeket a szalagokat aztán azoknak adtam, akik szépen meséltek

5

olykor helyettem. Aztán egyszer kifogytam az ismert mesékből, de a szobatársaim csak követelték az újabb és újabb történeteket. Mit lehetett tennem? Elkezdtem mondani nekik a magam által kigondolt meséket erdei állatkákról. Egyik este a holdfényben táncoló tündérekről regéltem nekik. Azt meséltem, hogy a tündérek hosszú haját beezüstözi a holdfény, hosszú ruhájuk finoman susog a szélben és a csillagok rájuk szórják fényüket, amikor ott táncolnak a dúsfüvű zöld réten. Szobatársaim áhítattal hallgatták a tündérekről szóló történetet. Akkor éjjel a lányok azt álmodták, hogy ők azok a tündérek, akik a dús zöld füvű réten táncolnak a hold fényében. Néhány nap után megindult közöttük a suttogás. Vajon milyen érzés volt táncolni ott a kövér zöld füvön a virágkoszorús tündéreknek? Óh, csak legalább egyszer az életükben ők is átérezhetnék a tündérek örömét, ezt a csodálatos boldogság érzést… Aztán amikor úgy döntöttek, hogy igen ezt megpróbálják megtapasztalni, elmondták nekem, és hívtak engem is. Én először nemet mondtam felsorakoztatva azokat az érveket, melyek miatt ezt nem tehetjük meg. Leginkább azt, hogy éjszakai táncunkat egyik szanatóriumvezető se fogja engedélyezni. A vágy azonban olyan mértékben hatalmasodott el felettük, hogy a végén igent mondtam. Aztán az időpontról kellett dönteni. Ekkor történt, hogy az egyik barátnőm elmondta néhány fiúnak az éjszakai tündértánc ötletét, melyre ők is igent mondtak. Igen, jelentkeztek ők is az éjszakai mulatságra. Ekkor merült fel az a tény, hogy fiú tündérek nincsenek, csak lányok. Ennek mondott ellent az újonnan felvetett tény, hogy a „Szent Iván éji álom” című műben - Shakespeare - a híres angol író szerint a tündérek királyának neve Oberon. Ha tündérkirály van, akkor Tündérországot nem csak tündérlányok, hanem tündér fiúk is lakhatják. Így barátaink lettek a Fiú-osztályon lakó fiúk, és így már joguk volt táncolni a tündérlányokkal. Akkor már elvirítottak a kastély melletti tulipánfának a virágai, a volt halastó medencéjében nyíló százezer kankalin, ibolya, sőt még a gyöngyvirág is. A levegőt most az akácvirág, a fehér ernyős virágú bodza és a lila orgonavirágok illata töltötte be. Amikor napközben meghallottuk kiabálni a rigókat, hogy: „Mi lesz itt ma éjjel? Fiú! Fiú!” Mi titokzatosan összenevetve suttogtuk: „Ma éjjel varázslatosan szép tündértánc lesz.” Így történt, hogy egy szép, csillagos, holdfényes este, amikor a szobatársaink már elaludtak, mi hatan fiúk-lányok gyorsan felöltöztünk és kimentünk a kastélyparkba. Utcai ruhát öltöttünk mindnyájan a hálóingek fölé, így nem fázhattunk meg. A kastély előtti zöld gyepre siettünk. De először csak álltunk ott csendben, és néztük a felettünk ragyogó csillagokat, élveztük ennek a pár pillanatnak a szépségét. Aztán egymás kezét meg fogva halkan énekelni kezdtünk. Először csak gyermekdalokat, aztán magyar népdalokat a természet tavaszi szépségéről. Utána táncra perdültünk. Először együtt mindnyájan, majd egyenként külön-külön is. Végül, kicsit újra együtt. Táncközben lecsúszott fejünkről a gyermekláncfű virágjából napközben font, most már kissé fonnyadt virágkoszorúnk. Nem vettük észre az átélt életöröm miatt. Eltöltött bennünket tündérségünk érzése: a hold és csillagfényes nyugodt, virágillattal terhes est élvezete. A lányok hosszú haját és köntösét a hold tiszta ezüsttel szórta be és arcuk is ugyanígy ragyogott. Egymást csodálva mondogattuk: tündérek vagyunk, tündérek lettünk mi is. Örömtől megrészegülve, teljesen elvarázsoltan hajlongtunk, táncoltunk. Ezért nem vettük észre a bennünket lassan körülvevő orvosokat, tanárokat, ápolókat, akik csendben várták mikor állunk meg kicsit pihenni. Nem rontották el szórakozásunkat, nem avatkoztak bele áhítatunkba. Amikor megálltunk kissé pihenni, akkor jöttek oda hozzánk szépen kérve bennünket, most már fejezzük be a szórakozásunkat, menjünk fel szobáinkba és vigyázzunk, hogy ne ébresszük fel az alvókat. A másnap kapott szemrehányások jogosak voltak, mert nem kértünk engedélyt az éjszakai kiruccanásunkra. Mégis, a mai napig jó-érzéssel emlékszünk vissza mindnyájan erre, a 10 hónapos gyógyulási időnk alatti május éji tündértáncunkra az erdőkövezte kastélynál Füzérradványban. Biztos, hogy sem a második világháború előtt, sem utána, de ma sem mesélhet arról sok kisfiú és kislány - bennünket kivéve, - hogy Kodály Zoltán műveiből hallgatott zongorahangversenyt, egy kastély csavart vörös márvány oszlopos termében, hogy fürödhetett vörös márványból készült fürdőmedencében, s arról, hogy olyan márványkandallós szobában melegedhetett télen, melynek padlója virág figurás – több színű és fajtájú fából készült intarziás parketta volt, és hogy a kastély társalgójának falait, és a folyosók falát medve, vaddisznó bőrök,

5

szarvas-muflon agancsok díszítették, s hogy a szobákat velencei kristály csillárok világították meg, az ebédlőben olyan nagy tölgyfa asztaloknál ülhettek melyeknél egykor nem mesebeli, hanem valódi hercegek, grófok, bárók étkeztek egy-egy nagy vadászat után. Ilyen kastélyokat már csak filmekről láthat az ember, de mi ott éltük le életünknek egy kis részét és boldogok voltunk. A nagy természet összes virágja nekünk illatozott, a fenyők nekünk zöldelltek, a pintyek és énekes rigók nekünk mutatták meg a faágak közti fészkeiket, a mókusok a mi kekszeinket rágcsálták, amikor a faágakról a mi ablakpárkányainkra átugrottak. Kirándulásaink során megismerhettük a 3000 holdnyi terület egész élővilágát. Az akkori szocialista társadalmi rend bölcsen gondoskodott a beteg gyermekek gyógykezeléséről jól tudva, hogy a jövőt építő új generációnak jó egészségű ifjúságot kell magáénak mondania. Sajnos, napjainkban egyetlen egy gyermekszanatórium sem működik Észak Magyarországon.

Az éhség, nagy úr… A Csanyik völgyi asztma szanatórium lakója voltam, amikor az egyik november eleji délutánon felfigyeltem egy női látogatóra, aki több szobába is benézett, végül a folyosón, egy ablakon kifelé bámulva álldogált. Nekem úgy tűnt, mintha nem találta volna meg akit keresett, és most nem tudja mitévő legyen. Megkérdeztem tőle kit keresett, megtalálta-e, esetleg tudok-e segíteni valamiben. Hangomra a nő összerezzent. Nem értettem, hogy mit mondott nagyon halkan. Megismételtem a kérdésemet. Ő felemelte fejét, könnyes szemét rám emelve annyit mondott, hogy ennivalót szeretne kérni, mert három napja nem evett és nagyon éhes. Az okot tudakoló újabb kérdésemre nem válaszolt. Ismét elfordult tőlem. A szobákat sorban végigjártam. Mindenhol adtak valamit. Pár szem cukorkát, körtét, almát, egy vajas zsemlét egy darab főtt kemény tojással, egy darab háromszögű sajtot, néhány darab lakodalmas süteményt egy nylon zacskóba. Az idegen jól öltözött asszony köszönetet intett, aztán kifordult a szanatórium kapuján. A folyosóablakból utánanéztem, vajon merre megy. Nem ment akkor sehová. Kint állott a kapu oszlopának dőlve és mohón ette a zacskó tartalmát. Két nap múlva ismét vajas kenyér, tea, méz, kemény tojás, sajt volt a reggeli. Lehetett választani, hogy ki mit kér. Az egyik betegtárs ismét félretette a kemény tojást és a vajas kenyeret. Azt mondta, fáj a gyomra tőle. Lehet, hogy csak mást szeretett volna enni. Aztán azt mondta, hogy beteszi az élelmet a hűtőbe. Ha ismét jönne az asszony, adjuk oda neki, ha ő nem lenne a közelben. Az asszony nem jött el újra. Lehet, hogy addigra már megoldódott a helyzete. A szobatárs a vajas kenyeret és a két darab megtisztított keményre főtt tojást kitette egy darab papírra a kertbe az ablakunk alá. Úgy mondta, hogy biztosan jó lesz az valamelyik örökké éhes macskának, vagy a madárkák fogják majd kicsipegetni Nem sokára dühös fújást, morgást hallottunk. Meg voltunk győződve arról, hogy két macska biztosan összeveszett az ennivalón. Az ablakhoz rohantunk, hogy megnézzük mi történt. Ritka látvány, amikor a macskák marakodnak az élelmen, hát látni akartuk. No, az érdekességet meg is láttuk. Egy macskát dühösen fújva visszavonulni egy szép, jól megtermett róka elől. A róka szájszőre tojásos volt és akkor éppen a vajas kenyérről nyalta le a vajat. Gondoltuk, most következik a másik tojás. De nem így történt. A róka előbb megette a kenyeret, aztán a másik tojást óvatosan a szájába vette és lassan farolva megindult hátra, a kerítés felé. Aztán megfordult és eltűnt a kerítés alatt ásott lukban. Mivel az est már leszállott, másnap néztük meg merre távozott el a róka. Láttuk, hogy nem egy közönséges luk volt ott, hanem egy alagút, mely a szabadba, a kerítésen túli őszi erdőbe vezetett. A szanatóriumból hazatérve a fiam azzal a hírrel fogadott, hogy egy sündisznócska rákapott a macskatápra, vagyis a kerti macskáink száraz eledelére. Amíg nem láttam meg az eseményt én is, nem hittem el. Hát, bizony nem csak azt eszegette őnagysága, hanem a két

5

macskának kitett sült csirkehús darabokat és a sült csirke csontjait is. Akkor is felborzolt szőrrel, dühösen fújva ülték körül cicuskáink a nem kívánt vendéget, aki rá sem hederített a kitett alma darabokra. Hogyisne! Sokkal jobb falatokat talált magának! És a csirkevacsora után csemegének a „Kite Kat” macska táp következett. Amikor rávilágítottunk a zseblámpával, ijedten pislogott. De, a csirke csont miatti csábítás oly nagy volt, hogy az evésben megzavart állatka a még megmaradt csontot a szájába vette, és eltávozott vele a kapu alatti résen, hogy máshol fogyassza el. Mindezeken elgondolkoztam. Bizony, valamikor több millió éve, talán a kőkorszakban ugyanígy kezdődhetett egyes vad állatok, így a kutya és a macska háziasítása. Ki tudja, a távoli ködös jövőben az embernek milyen segítőjévé, vagy kedvencévé válik majd a róka: a kutya rokona, és a sündisznó? Mert az éhség nagyúr ám!

Castro és Krisztus Splitben, Horvátországban töltött májusi egy hét alatt esett is, fújt is, volt 37celsius fok meleg is. Kevés pénzű magyar turistaként ott elhatároztam, hogy inkább gyalogolok 7 kilométert a motelbeli szállásomtól a város túlsó oldalán levő kikötőig, de az autóbuszon utazás így megspórolt árából meg fogom venni, hogy megkóstoljam a valódi, az Adriai tenger mellett a saját fáján beérett - és nem kényszerérett - narancsot. A saját fáján beérett, az igazi, a mézédes, a piacon hegyekben állott ugyan, de nekem drága volt. A tervezett gyaloglás napján indult Trogirba egy kiránduló csoport. Annak találkozóhelyén akartam találkozni egy eszperantistával, aki csak akkor ért rá. A sors, azonban másképpen rendelkezett. Amikor elindultam, még kora reggel volt. Kellemes szél fújdogált. Útközben azonban kisütött a nap és a hőmérséklet hamar megemelkedett. Hamarosan olyan meleg lett, hogy mire az út kétharmadát megtettem, már irgalmatlanul sütött a nap és az aszfalt is olvadozott. Egy kissé hűsölni, betértem az autóút közelében levő fás, bokros helyre. Ott nem volt mindjárt elég árnyék, így beljebb mentem a fák közé. Találtam egy élő sövény mellett egy alkalmas fát. Mellé ültem, a hátam nekivetve behunyt szemmel pihentem néhány percig, amíg valaki a vállamra tette a kezét. Rövidesen rájöttem, hogy nem ember, hanem egy jókora farkaskutya áll mellettem. Az ijedtségemet palástolva beszélni kezdtem a kutyához. Persze, magyarul. A hangomra megjelent egy fegyveres, egy katona. Igazolnom kellett, mi a nevem és mit keresek ott. Visszakérdezéskor derült ki, hogy a fiatalember újvidéki magyar fiú és most őrségben van. Ugyanis Fidel Castrót várták oda perceken belül. Így meg kellett értenem, hogy jó ideig nem mehetek sehova, sőt meg sem mozdulhatok. Így történt meg, hogy a fegyveres és a kutya az őrbódé előtt állott, én meg mögöttük hasaltam a fűben a sövény alatt. Fidel Castro jött is hamarosan. Előttem vagy harminc méterre haladt el díszlépésben, szalutálva, katonák sorfala között. Utánuk ágyúlövés hallatszott, mely után sokáig nem hallottam egy szót sem. Búcsút intettem a katonának és elindultam, most már frissebben a célom felé. Mire a kikötőt elértem, a Trogir-i kirándulásra gyülekező csoport és az eszperantista is elment. A neki szánt ajándékot: matyó, kalocsai és sárközi hímzéseket bevittem a spliti korzó egyik ajándékboltjába és felkínáltam eladásra. Az adás-vétel mindkét fél elégedettségére történt meg. A boltos gyönyörűséggel nézegette a terítőcskéket és érdeklődött, mikor viszek újabb árút. Különösen a matyó hímzések tetszettek neki. Kérdésemre adott válaszából csak azt értettem meg, hogy a Néprajzi Múzeumot ajánlotta megtekintésre. Időmilliomos voltam, hát elmentem oda. Ott értettem meg a boltos szándékát. A javaslata bölcs volt. A Kárpát-medence és az azon túl nyúló magyar királyság egyik királya a birodalom üresen maradt két területére ugyanazt a népcsoportot telepítette. Az egyiket a Mi Mezőkövesdünk és környékére, a másikat a mai Horvátország egyik

5

vidékére. Ezt igazolja, hogy mindkét nép „Matyó”. De érdekes, hogy ma már egyik népcsoport sem emlékszik arra, hogy őseik nem ott, hanem valahol máshol éltek volna. Az egykori telepesek teljesen beolvadtak az őket körülvevő idegen népbe, de a kultúrájuk - hímzéseik, dalaik, szokásaik - megtartásával színesítik mai napig is a befogadó nép kulturális palettáját. A hímzések motívumai , az úgynevezett ”tiszta szoba „berendezése és dísz öltözetük kellékei megmaradtak a távoli jövendő számára mindkét helyen. Ezután megvettem a kívánt narancsot. Bámészkodás közben megkérdeztem, hova megy az éppen ott horgonyzó hajó. Mondták, oda-vissza hat órás az útja. Számítgattam. Ha ezzel elmegyek, láthatok is valamilyen soha nem látott szép tájat és vacsoráig még visszaérek a motelbe. Gyorsan döntöttem. Megvettem a jegyet. A hajón először nem tudtam, mit csodáljak inkább. Magát a komphajót-e, a tovatűnő Split hófehér falainak ragyogását, a kék tengerben úszó sok féle halat, vagy a hajó közönségét. Az utazás során mindegyiket megfigyelhettem. A hajón egy gyermekcsoport is utazott. Zrínyi Miklós és Frangepán Ferenc képmásával díszített pólót viseltek a gyerekek. Egy történelmi verseny győzteseként kapták a pólót és a szupetári utazást. Amikor Brat' sziget székhelyéhez Szupetárhoz közeledtünk, megjelentek a sirályok és a távolból a sziget fehér falú piros tetős házait körülvevő fenyőfák között sok rózsaszínű foltocskát vettünk észre. Oleanderek voltak. A kékeszöld tenger ölelésében az egész olyan volt, mint egy ékszer. A kikötéskor közölték, hogy a komphajó egy óra múlva visszafordul. Ha ezzel akarok visszatérni, ne menjek messzire. Kérdésemre, hogy mit érdemes egy óra alatt megtekinteni, jobb felé mutattak. Elindultam és a temetőbe jutottam. A sírkert síremlékei olyanok voltak, mint nálunk bárhol. De a temető tele volt nyíló oleander fákkal. A fehérnek, a vaj színének, a rózsaszínnek számtalan variációjával. Egy helyen még halvány türkizkék virágút is láttam. Korábban el sem tudtam képzelni, hogy ilyen színű is létezhet. Csodáltam az engem körülvevő illatos virágtengert, háttérben az Adriával. Aztán megpillantottam a kis kápolnát, benne márványból kifaragva a keresztre feszített Krisztust, Ivan Meśtović alkotását. Soha ilyen szépet nem láttam. A szenvedés, a megbocsátás, a megbékélés szobra volt. A márvány színe, mintája, mint az emberi test színe és erei. A bőrön áttetszettek a kék erek. Lélegzetvisszafojtva álltam előtte és áhítattal csodáltam. Tőle balra egy sírnál egy másik Krisztus szobor, ez bronzból. Gyönyörűen, mesterien kimunkált Meśtović (Mestovics) szobor volt az is. Az egy óra gyorsan letelt. A komphajóval visszaindultam Splitbe. Közben elgondolkodtam. Igen jó lett volna látnom Trogirt is, ahová IV. Béla királyunk menekült a családjával a tatár invázió elől. De, mégsem baj, hogy azt a csoportot lekéstem. Nem bántam meg sem az etnográfiai múzeumi sétát, sem a gyaloglást, sem a szupetári utat. Páratlan élményekben volt részem.

Szájról, szájra Fiatal házasok voltunk. Az - az ötletünk támadt: jó lenne felvenni egy népi mesélő meséjét magnóra. Így közvetlenül élvezhetnénk a mesemondást is. Boldogkőváralján egy kicsi házba küldtek bennünket mondván, hogy ott a néni igen szeret beszélni. A kapu nyitva volt. Hallóztunk, de senki sem jött elénk. Végül, hátul a sövény mögött egy öreg nénit pillantottunk meg. A tyúkjait etette. Hívogatására, a kiszórt finom csemegére még néhány veréb is oda szállt nagy sietve. Amikor megfordult, akkor látott meg minket a sötét ruhás, fejkendős néni, amint ott álldogáltunk. Köszöntöttük, bemutatkoztunk, elmondtuk miért keressük. Egy darabig csak nézett bennünket, aztán szótlanul megindult előttünk. Ki a tyúkudvarból. Bement a házba. Két székkel tért vissza. Láttuk, hogy tiszta kötényt öltött. Intett, hogy üljünk le. Ő a ház melletti padkára ült,

5

hátát a házacska falának támasztva. Mi vele szemben helyezkedtünk el. Kicsit furcsálltuk, hogy a beszédes néni ilyen csendes. De aztán megszólalt. Szóval, valami régi mesét szeretnének hallani? Lehet igaz történet is? Nem baj ha szomorú? Mi mondtuk, hogy azt is szívesen meghallgatjuk. Jól van, – mondta. Ezt már majdnem elfelejtettem, mert még sohasem meséltem el senkinek. Ezt még az öreg szülém regélte el. Ő is a szüléjétől hallotta. Ez szájról szájra járt a családjában. Belekezdett, de egy idő múlva intett, hogy a magnó zavarja, kapcsoljuk ki. Mit tegyünk? A kérés számunkra parancs volt. Kikapcsoltuk. Ezután a mesélést újra kezdte. Mi pedig csendben hallgattuk a réges-régi történetet. Még akkor játszódott ez az esemény, amikor Boldogkő várának urai kiskirályok voltak. A vár ura a kislányát királykisasszonynak szólíttatta. Szolgák hada leste minden óhajukat és parancsukat. A kisasszony volt a várúr szeme fénye, mert a szeme olyan volt, mint a nyári ég, a haja pedig, mint a Boldogkő vára körül lengedező árvalányhaj. Imádta őt a vele együtt játszó jobbágy fiú is. A kisasszony gyakran hallgatta elmélázva a jobbágyfiú furulyázását. Olyankor kékebb volt az ég, dúsabbnak tűnt a rét, aranylóbbnak a kalászt érlelő szántó. A kis királykisasszony, ha sétálni ment és a legénynek kellett kísérnie, a kicsi madarakat ő mindig előcsalogatta füttyével, csokrot szedett neki az éppen virágot nyitott kökörcsinből, hunyorból, vagy ibolyából. Hogy sáros ne legyen a cipellője, ingét terítette a lába elé. A fiú az életét adta volna érte, annyira szerette a kislány kedves mosolyát, tisztán csengő kacagását. Ha a zord apa nem látta, a cicákat együtt simogatták, súgtak, búgtak. Jó barátok voltak. Az idő múlt és a kisasszonyka eladósorba került. Egy nap atyja bejelentette, hogy kisasszony lányát megkérték és egy pár nap múlva meg lesz a kézfogó. A várkisasszony szerette volna megismerni előbb a vőlegényét, de erre nem volt módja. Csak egyszer láthatta messziről. Elrémült, amikor az öregembert meglátta. Nem akart a felesége lenni, mivel ő ifjú, erős karú bátor hitvesről, szerelemről ábrándozott. Addig beszélt a jobbágyfiúnak, amíg az beleegyezett a szökésbe. Az őröket kicselezve sikerült is megszökniük, de gyalogosan nem juthattak messzire, mert a várból messze el lehetett látni, lóval hamar utol lehetett érni őket. Úttalan utakon menekültek. Éjjel mentek, nappal igyekeztek pihenni a fák és bokrok összehajló lombja alatt. Az utak tüskéje megtépte ruhájukat, a patak kövei felvérezték a lábukat, a bokrok összekarmolták arcukat, karjukat. Vadon nőtt gyümölcsöket ettek, mivel kicsiny kenyérkéjük hamar elfogyott. A Szerencs patak völgyében egy ligetes helyen amint ledőltek volna pihenni, akkor fogták el őket. A kisasszonyt nyeregbe emelte a lovas hajdúk vezetője, de a legény kezét összekötözték, nyeregkápához erősítve vonszolták hazáig. Őt sötét, pince tömlöcbe lökték, a kisasszonyt menyegzőre öltöztették. Amint megvolt a dínomdánom, az új házaspár felkerekedett, hogy hazatérjen távoli otthonába. A kaput még nem érték el, amikor valami zaj hallatszott mögöttük. Akkor hozták kiterítve a jobbágy fiút. Testi, lelki szenvedésének egy besurranó kis kígyó vetett véget. A történet után a kis öreg néni könnyes szemmel még sokáig nézett maga elé. Aztán könnyét letörölve arra kért bennünket, hogy történetével aztán jól sáfárkodjunk.

Panoptikum Kirándulótársaitól elmaradt, megállott, majd nézegetni kezdte hogyan juthat át a járdára, hogy közelebbről vehesse szemügyre a közútról is látható érdekes házat. Odaigyekezvén bele csúszott a járda menti árok havas lucskába és most kissé vizes lett nadrágja szára a boka felett. Lábát rázva távolította el róla a rátapadt nedves havat, aztán végre a járdát elérve jólesőn nyugtázta, hogy eddig sikerült a terve. De a telekre onnan nem láthatott be, mivel az egykor zöld vasrácsos kerítést belülről még zöldszínű műanyag-bevonatú acélháló is takarta és még 5

azt is átszőtte a tamariska sövény, melynek teteje befelé hajolva védte, óvta a portát a kíváncsi szemek elől. A kiskaput deszkaborítás fedte, rá volt szögelve és alighanem belülről is lehetett rajta egy réteg. Oldalról az alsó portaszomszéd felől nézett be a kertbe. A kert hava olvadt, a ház és a kapu között a járda két oldalán földig hajlított rózsafákat látott, a hó alól kibukkanó gyep frissen zöldellt. Az előkert végében állott a vörös téglából épült, egyébként több szobás, szép ház, középen üvegezett verandával. A vörös tégla-falon, sárga klinker téglából fenyőfát mutató díszítés bizonyította a szemlélőnek, hogy az építtetők jómódúak és jó ízlésűek lehettek. Már mehetek is, mindent megnéztem - gondolta Adél – amikor észrevett egy macskát a kapu közelében ülni. - Jé, egy macska! De jó! Szerette az állatokat. Cicc, cicc, - kezdte hívogatni. De a macska nem mozdult, még a fejét sem fordította Adél felé. Csak ült a helyén, nem nyávogott vissza, de nem is szaladt el. Többször is hívta, de az nem mozdult, csak nézett rá bánatos szép szemeivel. Adélt mágnesként vonzotta a kedvelt állat. Végül is becsengetett a házba, kiabált is, hátha kijön valaki onnan és válthatnának pár szót a tájról, a szép állatról, és a házról is. De a csengetésre, kiabálásra senki sem jött elő, csend és nyugalom ülte meg a vidéket, még egy kéményből sem szállott fel füst sehol a közelben. Nem úgy volt, mint a másik faluban, ahol a falusiak igen nagy szívélyességgel fogadták a falujukon áthaladó természetjáró csoportot. Adél úgy gondolta, hogy ha itt ennyire nincs senki, nem lesz tán baj, ha bemászik a portára a kedves állathoz, megsimogatja, aztán kimászik, és igyekszik gyorsan utolérni a csoportot. A szomszéd porta kerítése jó lehetőségként kínálkozott terve valóra váltásához, és mivel ő a tervek embere volt, nem mérlegelgette mit tehet és mit nem az idegen helyen. Ügyesen feltornázta magát a kerítés tetejére, s amikor megállapította, hogy ugyanilyen módon tud majd vissza is térni, akkor szépen lelépett a kert havára, majd onnan lassan közeledett a macska felé, hogy el ne riassza. Már simogatásra emelte kezét, amikor észrevette, hogy nem élő állat ül előtte, hanem egy kitömött. Elöntötte a harag majd a döbbenet. Milyen ember lakhat itt, aki ilyen állatot tart a kertjében? Rossz érzése támadt. Megkezdte a visszamászást, amikor a ház felől megjelent egy gyászruhás nő nagy fekete kutyát vezetve. Visszaereszkedett a lány, néhány lépést tett az asszony felé, köszöntötte és meg akarta magyarázni, miért hatolt be hozzá. De az asszony meg sem hallgatva szavát, rárivallt: Mit keres itt? Nem volt elég megölnie a férjemet, most engem is jön zaklatni? Takarodjon! Maga kurva! Maga… Adél hátrálni kezdett a kertsarok felé, ahonnan érkezett. de a nő intett és kiáltotta is: Nem arra, a kapun át! Takarodjon, maga k… ! A lány a kertkapuhoz lépett és mindjárt az villant át az agyán, hogy ha a nő a kutyát ráuszítja, akkor őt a kapuból sűrűn - mint a drótkefe szálai - kiálló 100-as szögek fel fogják nyársalni. Rettenetes félelem járta át, sírni szeretett volna és dühös is volt magára. Már megint mibe keveredett! Miért kellett neki ide jönnie? Hogy fog innen kijutni? Ki jut innen élve egyáltalán? Nagyon félt, de igyekezett erősnek mutatkozni. Odakiáltott az asszonynak: Kérem, kinyitná a kaput? A nő zsebbe dugta szabad kezét, de nem mozdult, csak újra intett, hogy menjen a kapuhoz. Adél a kapuhoz lépett. Nem úgy látszott, hogy a rozsdás kilinccsel lehet egyáltalán kezdeni valamit. De, egyszer csak magától kinyílt a deszkakapu, ő pedig gyorsan kilépett és behúzta maga mögött azt. Az asszony alighanem távirányítóval nyitotta, zárta a kaput, mert egyébként hogyan nyílhatott ki önmagától? Éppen hogy meghallotta a zár kattanását, már ott lihegett a túlsó oldalon a kutya, majd hallotta dühös morgását a kapu mögött. Nem tudott egy lépést sem tenni, elhagyta az ereje. Hálát adott az égnek, hogy megúszta ezt a macska kalandot. A reszketése kissé már múlni kezdett, amikor elindult, és éppen jókor, mert turistatársai már

5

jöttek keresni őt, miért maradt el olyan nagyon, vajon merre lehet. Szállásadó gazdájuktól hallott a vidék nevezetességeiről és köztük a ház és gazdája történetét. A szép épület első gazdája erdész volt, ő építtette a házat. Fiára hagyta örökül, aki a helység körorvosa lett. Feleséget magának Erdélyből hozott. De mire az asszonyka beköltözött, a közeli múzeumoknak nem volt szüksége sem kép-restaurátorra, sem madárpreparátorra. Így a fiatalasszony a szakmájában nem tudott elhelyezkedni és máshol sem kapott állást. Otthon maradt hát ellátni a háztartást, csak a férjének élt. Szabadidejében azzal szórakozott, hogy férje macskája által megfogott madarakat kipreparálta és ezzel a tevékenységével egy komoly kis madártani múzeumot hozott létre a környék gyerekeinek. Egy nap, egy síró fiatal nő csengetett be hozzájuk és nagybeteghez hívta el a doktor urat. Ö a fiatal nő vezette az autót, mely azonban sohasem ért el a beteghez. Félrerántotta a kormányt, hogy egy macskát el ne üssenek az úton. A macska megmenekült, de ők árokba borultak, a kocsi kigyulladt, mind a ketten meghaltak. Amikor a doktor úr feleségének meghozták a hírt, elájult, elvetélt. Azóta nem került le róla a gyászruha. Mindenkitől elzárkózva él. Ettől kezdve gyűlölte a macskákat. Elűzte férje macskáját. De az mindig visszajárt, és a lépcsőn ülve várta a gazdát, vagy a kerítés tetejére ült fel, hogy onnan jobban észrevehesse érkezését. De, hiába várta éjjel-nappal a kedves embert, aki neki a kerekes kútból adott vizet, aki nyers hússal is megkínálta, cirógatta. A macska enyhe időben a lépcső szegletében aludt, máskor a lépcső alatti zugba tett prémes bélésű macska-kosárban, melyet még a doktor úrtól kapott. Ha tehette, belopózott a verandára, mivel a gazda ott szokott pipázni. A pipa most is az asztalon füstölt, de a gazda nem volt látható. Hiába várta, hiába kereste, pedig az egész kertet és házat végigszaglászta, hátha megleli. Aztán egy reggel az özvegy ott találta a macskát holtan a lépcsőn. Nézte, nézte szegényt, aztán megkérdezte tőle duruzsolva: Ej, te buta kicsi állat, hát mégis visszajöttél, pedig mondtam neked, keress más gazdát! Cili asszony gyengéden megfogta és bevitte a házba. Kipreparálta. Egy ideig a verandán ült az állat. Később kivitte a kertbe és úgy helyezte el, mintha a gazdát várná. A postásnak meg azt mondta, hogy „A gyilkosok visszajárnak. Ha jön majd férjem gyilkosa, ezzel a macskával fogom elijeszteni.” Ezt követően még furcsább dolgokat is kezdett művelni, de mivel senkinek sem ártott, nem utalták elmegyógyintézetbe, hanem egyedül hagyták hóbortjaival a csendes bolondot. Vett egy fekete kutyát. Azt mondta, olyan fekete az, mint az ördög, az majd távol tarja azokat, akik őt is meg akarják ölni, vagy ki akarják rabolni. Aztán, mivel macska már nem élt a házban, a kutya kezdett vadászni madarakra. Húsukat ő kapta, az asszony a tollaikat, pihéiket összegyűjtögette, viaszból megformálta a madárkákat, rájuk ragasztotta még a legkisebb pihécskét is, hogy olyanok legyenek, mint élő társaik. Így szórakozott és vette körül magát számtalan kis lénnyel. De egy idő után mégis egyre jobban nyomasztotta a magány, ezért megformálta viaszból férje alakját, felöltöztette annak ruháiba és szemére szemüveget, kezébe újságot téve kiültette őt az üvegezett verandára a kedves régi hintaszékébe, hogy úgy tetsszen, mintha olvasna. A postás reszketve ment oda és jött el onnan, mert mint mondta: ott látta a doktor urat, és látta egyszer, hogy az asszony egész nap a közelében tesz-vesz, kényét-kedvét keresi annak, mintha csak élne. A szánni való özvegy háza így vált olyan panoptikummá, melyet már senki sem megy el meglátogatni.

A küldetés…

5

Amikor születtem, a hajnali égbolton meteor futott át. Még csak a gazdám és néhány falubeli korán kelő volt ébren. Ők babonásan azt suttogták, hogy rendkívüli időknek nézünk elébe. Hát, a gazdámnak már az én születésem is eléggé rendkívüli volt, mivel azt sem tudta, hogy a mamám vemhes. Es ráadásul ő, a máskor kilenc kölykes nagy fehér komondor csak engem szült meg egyedül, engem a kis fekete pulit fehér csillaggal a hasamon. Kormosnak neveztek el a fekete szőröm miatt. De, csak akkor neveztek így, ha hívtak: - Kormos, gyere ide! Ha dicsérni akartak elégedettségüknek hangot adva, akkor azt mondták, hogy: - Jó kutya, okos kutya! Amikor már tudtam járni, folyton láb alatt voltam. A gazdasszony morgott is emiatt, de a gazdám csitította: - Hagyd el kedvesem!- meglátod, jó kutya lesz, jó terelő, aki meghálálja a gondoskodást! Majd én őt is megtanítom mindarra, amit itt a ház körül tudnia kell, és arra is, amit a többi őrző-védő, vakvezető kutyától a kutyaiskola megkövetel. Így az asszony is lassan megbékélt a létezésemmel, De, azért mégis zsörtölődött néha az urával és főleg akkor, amikor az úr az ő saját nyelvén beszélt hozzám: - Minek bolondítod azt a kutyát, azt hiszed, ért belőle akár egy kukkot is a vezénylő szavakon kívül? – kérdezte az urától, de az ember nem szólt semmit, hát a dolog annyiban maradt. Nekem mindig nagyon kellett figyelnem, hogy megértsem mindegyiküket, mivel gazdám a családtagjaival és a többi emberrel másként beszélt. Ügyelnem kellett a ház körüli, egészen az erdőig felnyúló réten legelésző lovakra, a juhokra, de a házhoz tartozó házi szárnyasainkra, és a ketrecekben élő nyulakra is. Amikor idegen jött, ugatnom kellett, a juhokat terelnem, a rókát, az idegen macskát-kutyát elkergetnem, de a mi macskánkat bántanom nem volt szabad. Amikor már eléggé kiismertem magam a ház körüli teendőkben, a gazda pórázt kötött rám és sétálni vitt. Bejártuk a ház közelében elterülő erdőt egészen Miskolc-Tapolca Fürdőhelyig. Amikor csak egyedül voltunk, szabadon és póráz nélkül szaladhattam amerre tetszett! Megismerkedhettem az erdei vadak csapásaival, a különböző szagokkal. Jártunk még a kőbányánál is, mely a turista útvonalak kedvenc kiindulási pontja Nagy-kőmázsa néven. Aztán, egyszer csak azzal állott elő a gazduram, hogy megyünk vadászni. Egész úton póráz nélkül, csendesen, a nyomában kellett járnom. Egy helyen megállott, csendre intett, és a csizmaháta mögé parancsolt. Hogy mégis lássak valamit, két lábra álltam és úgy lestem ki csizmái mögül. Ekkor eldördült a gazdám puskája. A váratlan ért erős zajtól én úgy megijedtem, hogy lepisiltem a csizmáját. Megérezve ezt hátrafordult és kissé bosszúsan szólt oda nekem: No, te hős! – most aztán rohanj a zsákmányért, hadd lássam, jeleskedsz-e a vad ide hozatalával? Szerencsére hamarosan megtaláltam a fácánt, aztán rohanvást vittem a gazdának. Ő a béke jeleként megveregette a hátamat. Amikor beléptünk a házba, az asszony rászólt: - Mi a csoda történt már megint, hogy ennyire kutya szagod van? - Ó, csak egy kis baleset történt, de szóra sem érdemes. Az érdekes inkább az, hogy ebből a kutyából egészen jó vadászkutya is lehet majd. Ezzel letette a zsákmányt. Az asszony ferde pillantást vetett rám. Jól van, akkor majd kapsz belőle. És, valóban, megkaptam a fácán egyik főtt szárnyát jutalmul. A következő nyáron kölcsönadott csónakőrző kutyának Miskolc-Tapolcára, a Csónakázó tóhoz. Úgy mondták a gazdának, hogy jól mutatok a zöld tó partján a csupa piros és fehér csónakok között. Új kötelességeimet gyorsan elsajátítottam. Aztán, egy meleg nyári estén egész életemet megváltoztató esemény köszöntött be. A fürdővendégek már elmentek, a park elnéptelenedett. Az égen csak néhány csillag pislákolt, és a hold is csak gyéren küldte le sugarát a földre. A csendet csak néhány késői madár

5

neszezése törte meg. Kényelmesen lefeküdtem egy pad alá. Már-már elaludtam, amikor erős dobbanás, majd vakító fény riasztott fel. A fény a kőbánya felől áradt. Amikor a fürdőpark fölé ért, szőrszálakhoz hasonló valamik kezdtek hullani belőle. Ezek földet érve alakváltozáson mentek át, gyöngyház kék ruhájú embereké váltak. Félrehúzódva csendben figyeltem, mit csinálnak. A Barlangfürdő bejáratával szemben félkörívben székeket helyeztek el, emelvényt állítottak fel. Nem értettem, mi történik. Két idegen – alakjukból sejthetően nőstények – odajöttek hozzám. Halkan-kedvesen szóltak hozzám, és többször is megsimogatták a fejem. Meglepetten vakkantottam, mert – megértettem őket! Meg is magyarázták, hogy a simogatás által adták át nekem nyelvük megértésének és beszélésének képességét. Még éppen idejében figyelmeztettek, hogy nem szabad bántanom a szomszéd padon ülő macskát csak azért, mert más, mint én. Másik oldalamon egy, a tanyánkról származó ló és egy juh állott. Örültem, hogy mellém kerültek, mert így ügyelni tudtam rájuk, el ne kóboroljanak valahová, mert ha reggel hiányoznak, akkor a gazdámtól kikapok. Eközben a széksorok megteltek kék és zöld ruhás vendégekkel. És az összejövetel gazdája beszélni kezdett. Azon a nyelven, amin a gazdám szokott szólni hozzám és őrkutyatanítványaihoz. Megtudtam, hogy Ő Eszperantia államelnöke. Rövid megnyitó beszéde után a jelenlévők felállva elénekelték a „Remény” himnuszt.. A további beszédek és kérdés-feleletek áradatából sokat sikerült megtudnom a rejtélyes idegenekről. Ők Eszperantia lakói. A mi Földünkhöz hasonló bolygón éltek, de túlnépesedés miatt egy részük egy másik bolygóra költözött. Ennek második államnyelvéül választották az eszperantót, amely saját anyabolygójuk és a Föld valamennyi nyelve közül leginkább megtetszett nekik. Most azon munkálkodnak, hogy a Galaxis minden lakott bolygójának népeivel megismertessék ezt a nyelvet. Ide azért jöttek, mert a Föld az eszperantó szülőbolygója. Azért éppen most, mert a földlakók számára a 2009. év a Csillagászat Éve, és a távcső csillagászati alkalmazásának 400. évfordulója. Azonban mindjárt távozniuk is kell, ugyanis nem régen bolygójukat katasztrofális meteor-becsapódás érte; a következmények elhárítása minden erő együttes bevetésével is sokáig tart majd. A bolygógazda azt kérdezte tőlem: vállalom-e azt a küldetést, hogy róluk hírt adjak a földlakóknak? Bátran igent mondtam. De megkérdeztem, miért nem lépnek közvetlen kapcsolatba ők az emberekkel? A válasz meglepett és elszomorított. Azt mondta: ismerik a Föld népeinek történelmét. Annak lényege a hódítás, a mások leigázásáért, a föld kincseinek kihasználásáért folytatott könyörtelen harc. Ennek már estek áldozatul más világokból érkezett felderítő űrhajósok is. Eszperantia lakói nem akarják ellenséges fogadatásnak kitenni magukat. A baráti kapcsolathoz, a békés együttműködéshez a földi embereknek még sokat kell fejlődnie. Ebben segíthetsz nekik - mondták. Mi türelmesen várjuk, hogy jelentkezzenek, a bolygóközi eszperantó nyelven. Akkor majd csatlakozhatnak a Galaxis népeihez. Sokat tudnék még mesélni az Eszperantia életéből bemutatott képekről, zeneszámokról és illat-szimfóniákról. amelyek rendkívüliségükkel részei voltak, az eseménynek, – az első bolygóközi eszperantó kongresszusnak. Éppoly hirtelen távoztak, mint ahogy érkeztek. A fény kihunyt, és én kimerülten elaludtam a pad alatt. Sokáig vártam őket vissza, de hiába. Gazdám továbbra is eszperantóul beszélt hozzám, de ő az én beszédemet nem értette meg. Egyszer ki is fakadt, hogy „a kutya se beszél eszperantóul.”. Kihez forduljak a küldetésemmel? – rágott a gondolat. Akad-e, aki megért és el is hiszi, amit mondok?

5

Egyszer aztán megláttam a Tapolcán gyakran sétáló - és ide eszperantó nyelvet beszélő vendégeket hozó - Pásztor házaspárt a kis tavi hídon álldogálva, amint csodálták a lenyugvó napot. Megszólítottam őket – és elbeszéltem mindent az asszonynak, aki közben megnyugtatóan simogatott. Ő mindent megértett. Most már nyugodt vagyok, mert életem történetét ő fogja megírni az újságjában, ő segít nekem hírt adni az embereknek Eszperantiáról. Így történt, hogy én – a jó kutya, okos kutya! – teljesítettem a küldetésemet. És jó gazdáim se mondhatják többé, hogy a kutya se beszél eszperantóul.

Korunk remetéje Mint tudják, sok vallás papja él a világban. Én, most, egy Magyarországon, Budapesten élt egykori római katolikus papról fogok mesélni. Amikor én megismertem, ő már apám helyett apám lehetett volna a kora miatt. Egyedül élt, hiszen a római katolikus papok nem alapíthatnak családot. Fitestvére és szülei halála után nem vette magához egyetlen élő hozzátartozóját: a húgát a családjával, mert nem akarta, hogy mások hozzá alkalmazkodjanak, de ő sem kívánta életét másokkal megosztani. Nem apja vette az öt szobás lakást, hiszen ő a szegények ügyvédjeként nem tett szert vagyonra, alig tudtak megélni a jövedelméből. Lakásukat nászajándékként kapták az apa felvidéken élt szüleitől. Az egykori lelkes fiatal, az apai nagynéni példája nyomán – aki szerzetesrendi apáca volt – érettségi után szintén szerzetesi pályát képzelt el magának, de úgy, hogy ne menjen üres kézzel, vinni akarta közös lakásuk értékét. Annak az öt szobának, melyben éltek. Apját arra kérte, adja el a lakásukat, vegyen maguknak kisebbet, hogy ha már nem viheti el az egész értéket, akkor az árkülönbözettel léphessen be a választott rendbe és megkezdhesse szerzetesi életét a Jezsuitáknál. Apja erre nem volt hajlandó, mert az 19291933-as évek gazdasági válságában elveszette minden értékpapírba fektetett megtakarítását, tudta, hogy ő nem tud maguknak új lakást venni. Igyekezett hát fiát meggyőzni, végezze el előbb az építészmérnöki egyetemet és diplomásan vonuljon be a szerzetesrendbe, és az egyetemen megszerzett tudásával támogassa a rendet a könnyen elvesző pénz helyett. A fiú így is tett jobb híján, de a tüske örökre benne maradt. Később szülei elváltak, apja új házasságot kötött, melyből egy leánygyermek született. Amikor a pap bácsi anyja is meghalt, vidéken élő leánytestvére – a fél testvér gondoskodott fivéréről úgy, hogy két hetenként feljárt hozzá takarítani, vitte-hozta a szennyest és mindig vitt egy heti főzött-sütött ételt, amit csak melegíteni kellett. Így a pap bácsinak havonta két hétig kellett magáról gondoskodnia. Olykor ugyan mondta a húgának ne törődjön vele, nem szenved semmiben sem hiányt, mert a hívek ellátják mindennel. Húga azonban úgy gondolta, hogy mégis csak a testvére, ne szenvedje hát hiányát a testvéri, a női gondoskodásnak. Jól tudta a nőtestvér, hogy a hívek ellátása mit jelent, mert a Mátrában egy ünnepségen látta miként hordták a hívek az ott élő remetének a hízott libát és a tisztított tyúkokat is. Úgy gondolta itt, nincs aki mindezt elkészítse, jobb hát, ha ő főz a testvérére és egyébként sem látta nyomát a jó ellátottságnak. A pap bácsi azt is mondta néhányszor, mennyire nagyra értékeli mégis, hogy neki nem kell fizetnie a takarításért, mosásért, és az ételekért, mert így minden pénzét a szegényeknek, a rászorulóknak tudja adni. És a húga látta

5

is néhányszor, hogy fivére miként dugja pénzét a közeli és távoli templomok perselyeibe. A pap bácsi főmérnökként ment nyugdíjba. Már nyugdíjasként végezte el a teológiát. Mérnöki nyugdíját így a perselyekbe dugdosta, papi fizetéséből szerényen élt egyedül, és ami pénze maradt, azt bankbetétben helyezte el, hogy halála után is tudjon gondoskodni a nyomorultakról. Testvére családjáról nagy ünnepek alkalmával sem emlékezett meg, nem küldött nekik ajándékot, mert az pénzbe került volna és akkor az ő nyomorultjai kevesebbet kaptak volna – egyébként húga és sógora dolgoztak, tudtak magukról gondoskodni, sohasem panaszkodtak, tehát nem szorultak rá az ő pénzére. Közben szép csendesen múlt az idő és a pap bácsi 85 éves lett. Húga elvitte családjával a születésnapi ajándékokat: ágy,- asztal- és fehérneműt, törülközőket, mert látta, hogy ezekből fivére már nagyon kikopott. A születésnapi torta elfogyasztása után a pap bácsi kérte a húgát, többé ne keresse őt a segítségével, mert most már egyáltalán nem lesz szüksége rá, mert a hívek között egy akadt, aki úgy fog gondoskodni róla mintha testvére lenne. A húg kérte hagy ismerje meg a jótét lelket, hagy ölelje meg őt. Erre nem került sor. És ezután hiába kereste meg a húg a testvérét, azzal sokáig nem tudott találkozni. S amikor mégis újra találkoztak a testvérek, a lakásban óriási volt a rendetlenség. A padló szürke volt a portól mely mindent vastagon fedett, a padlótól fél méter vastagon papírszeletek tömege feküdt, alig tudott bemenni a lakásba. A pap testvér elmondta, hogy papírszeletekre írja amit meg kell tennie, hogy ne felejtse el. A már nem szükségeseket pedig azért nem dobja el, mert így ő mindenhol ott van, így nincs egyedül, ő a legjobb társasága saját magának. Nem fogad be a lakásába senkit. Azt is elmondta, hogy ő már nem akar költeni magára semmit. A nappali szoba kályhakéménye beomlott, de ő már nem csináltatja meg, mert az nagy költség lenne. Ebbe és a hálószobába nappal besüt a nap, így felmelegíti annyira, hogy melegéből marad éjjelre is. Hogy télen meg ne fagyjon mégis, felveszi két kabátját is és jól betakarózik. A gázt a konyhából kiköttette, mert ha a kéményt nem javíttatja meg, a gáz sem tudna hol eltávozni. Egyébként sem főz, minek hát a gáz? Este villanyt nem használt, mert azért is fizetni kellett volna. Az esti elmaradt munka pótlására ő az első napsugárral kelt és ekkortól már írta a könyveit. Az egyikben (Török Géza) álnéven bírálta paptársait, akik luxus módon élnek, autót, díszes ruhákat, telefonokat, televíziót használva. Ő, Szent Ferenc példáját követve a papok teljes szegénységét hirdette a tapasztalt luxussal szemben. Vizet csak annyit használt otthon, amennyivel a WC-t kellett leöblítenie, és a mosdáshoz. Aztán rászokott az utcai ingyenétkezésekre. Beállott azokba a sorokba, ahol a különböző szervezetek ingyen ételt osztottak a rászorulók részére. Másik könyve is egyházi témájú volt: Szűz Mária vőlegényeinek szerepe a mai egyház életében. Második könyve még nem került nyomdába, amikor megérezte, hogy e földi pályafutása a végéhez közeledik. Végrendeletében betétkönyveiben elhelyezett pénzét és az apai lakást nem féltestvérére, hanem egy női szerzetesrendre hagyta, hogy az, ebből az összegből sokáig gondoskodhasson Budapest szegényeiről. Aztán, 86 éves korában hosszas, de türelmesen viselt szenvedés után eltávozott a már vágyott túlvilágba. A nőtestvér értesülve a végrendeletről, kérte a rendet, hogy ő is részesülhessen apja lakásának értékéből, hiszen apja ő érte is dolgozott. Sikerült egyezséget kötniük. A pap bácsinak az egyház, melynél 21 évig szolgált, papi temetést rendezett saját halottjának tekintve őt. A temetésen a temetést végző főpap gyalázatosan beszélt paptársa kegyetlen apjáról, aki nem engedte a szerzetesrendbe belépni az odavágyó fiát, aki végül az 1945-ben beköszöntő szocialista rendszer miatt már később sem tudott szerzetesrendbe belépni, hiszen egyedül maradt édesanyját el kellett tartania a mérnöki jövedelméből. Amikor megtudták paptársai és főnöke, hogy az elhalt több millió forintos vagyont hagyott hátra, de

5

nem számukra, a temetés összegét visszakérte a római-katolikus egyházi intézmény az örökösöktől. Az egyik legfájóbb dolog volt a nőtestvér előtt apja emlékének jogtalan meggyalázásán kívül,- hogy a temetést végző 21 pap közül, ideértve a főpapot is, egyetlen egy pap sem ment oda hozzá részvétet nyilvánítani. De a másik, mely nemcsak az ő keserűsége volt, hanem azoké is akik az elhaltat ismerték és szerették, hogy ezek a pap-munkatársak a visszakért temetési költséggel holtában alázták meg paptársukat. Azzal az emberrel bántak így, aki a 21. század remetéjeként élte életét, aki megérdemelte ezt a megtisztelő végceremóniát, mert teljes életében a katolikus egyház boldogulásán, az istenhit terjesztésén fáradozott, éhezve, fázva, nyomorogva, a krisztusi szegénységet hirdetve fillért-fillérre rakva tette félre minden pénzét Budapest szegényei számára az ő holta utáni időre is. Jó, hogy az elhalt már nem élhette meg paptársai nagyon ostoba, hitvány cselekedetét. Ha látta volna, biztosan azt mondta volna: „Tudtam, hogy vagyonomat nem szabad paptársaimra hagynom, mert akik kapzsik, bosszúállók, részvétlenek, nem érdemlik meg az Isten adta földi javakat, de az emberek bizalmát sem. Helyesen cselekedtem, mert másként bizonyára nem kapták volna meg a szegények sem: Istentől kapott földi értékeimet, amelyeket most én tovább ajándékoztam Budapest szegényeinek”.

A csavargó kecske Pécs mellett történt az eset, melyről egy rádióműsorból értesültem. Valahol erdő közelben élt egy ember, aki két kecske boldog tulajdonosa volt. Erzsi kecske egy kissé ravaszkásan élte világát, mert amikor gazdája elment dolgozni, ő is szedte a sátorfáját. Orrával eltolta a reteszt, és már ki is szökkent a szabad természetbe, mert a kerti fűnél jobban esett az erdő alján nőtt. Estére mindig visszatért élete párjához. Igaz, a gazda csodálkozott, ki nyithatta ki a kertkaput, de mivel a két kecske a helyén volt, úgy vélte, nincs semmi gond. Egyszer aztán megtörtént a baj. Amikor Erzsi kecske éppen vissza akart térni a kertbe ahol élt, nem tudta a kertkaput kinyitni. Nem tudott bemenni. A riglit hiába bökdöste orrával és a szarvával, a kapu nem nyílt ki. Az egyébként zárral is ellátott kapu kilincsnyelve nem megfelelően fordult el, a zár bekattant, mintha kulccsal zárták volna be a kaput. Hiába mekegett a párjának segítségért Erzsi kecske, az sem tudott segíteni. Mit volt mit tenni, kint maradt. Elindult az erdő felé. Langyos szellő fújdogált, borzolta szőrét. Nagyon jól érezte magát. A sűrűben talált egy alacsony fákkal, bokrokkal körül vett tisztást. Tépdesett egy kevés falevelet, majd leheveredett, álomba merült. Az est hamar leszállt. Az ég ezernyi csillagával borult fölé, reggel érezte a hajnal hűvösét, látta a kelő napot, és az ébredő természet eddig nem észlelt száz csodáját, és mindez boldogsággal töltötte el. Többé nem ment haza. A kecsketulajdonos mindenhol kereste a tulajdonát, de hiába. Szólt a vadászoknak is. Azok sem találták. Ez az új élet mámorította Erzsi kecskét. Szabadon tépdeshetett akácfa lombot. Olykor nyújtózkodni kellett érte. Ehette a fák, bokrok friss hajtásait. Együtt ébredt és tért nyugovóra a természettel. Aztán egyszer csak fájdalmakat érzett a hasában. Nemsokára megellett. Három gidácskának adott életet. Most még boldogabb lett, hiszen már nem volt egyedül. Boldogította a kis bak okosodása is, mely őszre már jól fejlett hímmé vált. Az ősz a bőség kosarát terítette eléjük, de az télre már kiürült. Elfogyott a közeli tanyák földjén akarva, akaratlanul otthagyott kukoricacső, káposzta, krumpli, bimbóskel és sárgarépa. Hűvös szelek borzolták szőrüket, és amikor megfagyott a vizek háta, minden falatért nagy területeket kellett bejárniuk. Megváltásként köszöntött rájuk, amikor egy fagyos

5

reggelen, felfedeztek egy erdei vadetetőt. Volt ott minden, ami szemnek, szájnak ingere. Szabadon ehettek mindent, amit szerettek, ami meg is töltötte korgó hasukat, és nedvességével a vizet is pótolta. A tavasz minden bájával őket köszöntötte. Erzsi kecske boldog volt egyre szaporodó számú övéivel. Négy év múlva egy erdész, amikor a vadetetőbe az erdei állatoknak almát szórt ki, felfigyelt egy fehér kecskére, mely az etetőtől az erdőbe futott be. Megemlítette a csilingelő csengős jószágot, mint ritka látványt a kollégáinak. Azok emlékeztek az elveszett állatra. Szóltak a tulajdonosnak, hogy a kecske megvan. És amikor együtt megtalálták az Erzsit, csodát láthattak. Ők nem csak egy kecskére, hanem egy egész kecskenyájra leltek.

A hörcsög és a Mindenható Isten Az aggteleki karszthegység két hegyoldala közötti széles, napos völgyben az emberek tengerit, lucernát, és gabonanövényeket termesztettek. A hörcsög asszony élete párjával és utódjaikkal a lucerna föld alatt lakott. A gondosan kiépített földalatti folyosók, termek jól védték őket a tél fagyától, meleg otthont, élelmiszernek tároló helyet, és védelmet is nyújtva számukra. Ez az út egyébként egy szikla alá vezetett, amely az erdő alján csordogáló dús fűvel és martilapukkal övezett ér partján feküdt. A hörcsög pár minden reggel először élelembeszerző körútra indult, hogy az össze gyűjtött gabonával etetni tudják utódjaikat. Ám egyik nap az apahörcsög nem jött haza, nyomtalanul eltűnt. Mit lehetett tenni? Ezután az anyának egyedül kellett folytatni az élelemgyűjtő munkát és bizony nagyon sokszor el kellett hagynia az óvóhelyét, amíg a sok éhes gyomrocskát megtöltötte a pofazacskójában szállított gabona magvakkal. Egyik reggel az anya előbb a saját pocakját tömte tele eleséggel, utána gyüjtött az utódoknak, majd sietősen fordult rá a hazafelé vezető útra, ne kelljen sokáig várni az anyjukra a kicsinyeknek. Már nem járt messze otthona bejáratától, amikor néhány pillanatra meg kellett állnia, hogy pihenjen egy kicsit, hiszen tele gyomorral fárasztó volt futni. Még ki sem fújhatta magát, amikor hirtelen egy fölé hajló kígyó árnyékát pillantotta meg. Megérezte a fenyegető veszélyt, de amikor a kígyó elkezdte felé nyújtogatni a nyelvét, azt gondolta, hogy ez a vég, eljött érte a halál. Mégis, kedvességet színlelve, megállt, hiszen talán továbbfutni még veszélyesebb lett volna és időt nyerni az esetleges menekülésre, megszólította a kígyót: - Jó reggelt, uram! Ön is élvezi az első napsugarakat? A kígyó közelebb csusszant és figyelmesen vizsgálva a hörcsögöt, válaszolt: - Ó, igen, de inkább reggeliznék, mert két napja már nem ettem. Utána meg vinnék reggelit az utódjaimnak is, akik éppen most bújtak ki a tojásaimból. Látom, neked is vannak utódaid, hiszen lapos már a hasad. Sovány vagy kissé, de azért jó leszel nekem reggelire. A hörcsög asszony látva, hogy csak a véletlen szerencse mentheti ki szorult helyzetéből, könyörögni kezdett, hogy időt nyerjen: - Igazán várhatnál egy kicsit velem. A páromat várom, aki a kakukkal jön majd ide. 5

Az ugyanis látott valahol jó magvacskákat és a mi utódjainkra gondolva ajánlotta, hozzuk el, mert azoktól utódjaink jobban fognak majd nőni. Hörcsög párom biztosan nem jön majd egyedül… - Bár már nagyon éhes vagyok, igazán várhatok még pár percet – mondta a kígyó és kissé hátrább gyűrűzött. Ezt a pillanatot ragadta meg a hörcsög asszony, hogy elérje a sziklát, de közben magában fohászkodni kezdett: - Ó, Mindenható! Ó, nagy Isten! Csak most az egyszer ments meg! Csak most az egyszer segíts megmenteni az életem, mert nélkülem éhen halnak utódjaim, hiszen nem lesz senki, aki etesse őket! Ha megóvod az életem, mindig az utódjaim lesznek az elsők és én az utolsó, ha enni kell! És akkor az Isten így szólott: - Tudd meg, hörcsög asszony, hogy Én, a Mindenható, kegyelmet adok neked. Ne felejtsd, ígéretedet komolynak ítélem! De aztán, el ne feledd ám az ígéretet, mert akkor nem lesz több kegyelem számodra! A hörcsög asszony már bizakodva emelte fejét, amikor a kígyó észre véve a menekülési szándékot, felé vetette magát, hogy elkapja a menekülni akarót. De, amint a kígyó meg moccant, egy nehéz test, mint a derült égből a villámcsapás, úgy zuhant le egyenesen a hörcsög mellé Jeges rémület járta át minden porcikáját. Félelmében szinte megdermedt, mert megérezte a melle bundáján végigszántó óriási karmokat. Amikor a dermesztő rémület kissé szűnt, és, már mert széttekinteni maga körül, egy sast látott a magas ég felé repülni, csőréből kilógatva ellenségét, a kígyót. - Köszönöm én uram, teremtőn, hogy megmentettél! – szakadt ki belőle a hála érzése. Várta, hogy Isten újra szól hozzá, de még az ég sem dördült meg jelként. Bár a hörcsög egy kicsit sajnálta ellenségét, mégis nagyon örült, hogy nem ő vált a sas prédájává.

Az elveszett pénz Nem hallotta a házaspár a pénzt hozó postás csengetését, így az, a számukra érkezett pénz összeget visszavitte a belvárosi postára. Andris vállalta, hogy odautazik a pénzért. A nyugdíjak összegeit át is vette, betette diplomata táskájába és újra buszra ült, hogy hazautazzon. A tavaszi szél szertefújta a felhőket és ragyogó kék ég mosolygott le rá. Elhatározta, hogy a végállomásig utazik, és majd a parkon át sétálva megy haza, hiszen ebben a lelket vidámító időben jól fog esni a séta. A leszálláskor látta, hogy az út túloldalán levő buszmegállóban már sokan várakoznak a körforgalomban megforduló autóbuszra. Látta, hogy a főleg fiatalokból álló társaság egy fiatal szőke nő körül csoportosul, aki a társaság üdvöskéje lehetett. Üde testén feszült a farmernadrág, farmer kabátkája alatti blúzából formás kis mellei csaknem kibuggyantak, és blúzocskája láttatni engedte szép nyakát és csípőjét is. - Olyan, mint Magdi volt ugyanilyen idősen, amikor megismertem. Szép pár voltunk – gondolta és a csodálat ott marasztotta a közelükben. Két bokájával fogta meg földre tett táskáját, és úgy nézte kicsit szégyenlősen azt a szőkét. - Ó, a feleségemen, az én drága Magdikámon az azóta eltelt idő bizony fogott. Elnehezedett, de szerencsére a természete most is a régi. Kedves, aranyos. Gondolataiban elmélyedve Andris nem vette észre, hogy egy időre már nem az a szőke lány, hanem ő lett a társaság középpontja. De aztán észbekapott, hogy mennie kell, mert már várják haza. A társaság is szétoszlott már. Egyesek felszálltak a közben megérkező autóbuszra, mások még a megállóban maradva beszélgettek. Andris lenyúlt a táskáért, hogy utána induljon is. Elhűlt, mert nem találta ott ahová letette. A táska eltűnt. Elöntötte a hideg veríték, reszketni, szédülni kezdett. Kérdezősködésére

5

a megállóban álldogálók tagadták, hogy látták volna a táskáját. Hiába bizonygatta, hogy bizony az ott volt, a kárvallottat még meg is fenyegették, hogy megverik, ha őket tolvajnak nézi. Gyötörte a tehetetlenség. Feleségére gondolt, mit fog mondani, talán még rosszul is lesz szegényke, ha megtudja, hogy a teljes egy havi nyugdíjukat elhagyta. És azon a fránya pénzen kívül, az össze kulcsa is odalett, és igazolványai is elvesztek. Jól meg fogják majd büntetni mindenhol, mert nem vigyázott az okmányaira. - Jaj, istenem, jaj, istenem, a szegény embert bizony az ág is húzza! – nyögdécselte. Torka kiszáradt, ólmos fáradtság telepedett rá. Maradt még a zsebében pár forint. Úgy vélte, ezt az ijedtséget le kell öblítenie, inni kell valamit, hogy kiszáradt torkán a nyálat legalább le tudja nyelni. Elvánszorgott a pár lépésre levő kis étteremig. Ott kért előbb egy, aztán még egy üveges sört. A sátor alatti egyik asztalnál levő padra roskadt le. A sör hamar lecsúszott, észre sem vette, mert emésztette magát ostobaságáért, korholta magát, miért kellett neki erre jönnie az egyenesen hazamenetel helyett. Hamarosan jött egy házaspár karon ülő gyermekkel és leültek mellé. Míg ő gondolataiba merült, azok megettek egy-egy lángost, majd felálltak és elmentek. Végül ő is menni készült, de előtte lehajolt, hogy kibomlott cipő fűzőjét megkösse. A megkötése közben vette észre lába mellett a táskát. Kinyitotta és látta, hogy az, az övé, hiszen mindene benne volt, csak a pénz hiányzott. Rájött, hogy csak ez a párocska tehette oda, hiszen más nem járt a közelében. De mire eddig ért gondolataiban, a kis család már eltűnt látóköréből. Kissé megnyugodott, de szíve mégsem lett könnyebb. Ismét nem mindjárt hazafelé vette az útját, hanem lelkierőt meríteni a szép park látványából, az eredetileg eltervezett sétára, a tó körüli sétányon indult el. A vízimadarakkal teli csónakázó tó partján leült egy padra. Virágzó tulipánfa állt a pad mellett. Megnyugtatóan hatottak rá a park virágai és a gyep üde zöldje. A sörösüveget letette maga mellé, táskáját térdére fektette. Egy idő múlva észrevette, hogy a közeli parkban sietősen színpadot kezdtek ácsolni, és hamarosan egy zenekar is hangolni kezdett, míg az ülőhelyeket különös ruhájú nézősereg népesítette be. Kíváncsian nézett szét és várta a fejleményeket. Aztán megkezdődött a műsor. A műsorszámokat figyelve meg-meghúzta az üveges sört, míg az el nem fogyott. A műsorszámok gyorsan követték egymást. Voltak ragyogó ruházatú ufók, a zene ütemére hajladozó virágok és méhek, majd nagy szivárványszínű és fehér szárnyú lepkék érkeztek. Ezek a darab végén egymás szárnyát kitépve megették egymást. Irtózva nézte ezt Andris, és amikor a lepkék az emberek közé is leszálltak, rettegve takarta el az arcát és úgy kiáltozta: Jaj, engem ne egyenek meg… engem ne! De hiába hadakozott, mert két lepke láb őt is elkapta és rázni kezdte. Mire álmából magához tért, boldogan állapította meg magában, hogy nem lepkék, hanem csak két rendőr állott előtte, azok költögették, azok kiabáltak rá. - Mi van magával jóember? Beteg talán? Miért nyög ennyire, hogy a tó végéig is elhallatszik? Felült, szétnézett. Az üres üveg a pad mellett feküdt egy részeg dongóval a nyakán, a színpadot már bontották. A ruhájáról pedig nem győzte leseperni a tulipánfa virágjainak fehér szirmait. Kérte a rendőröket, kísérjék haza, mert rosszat álmodott és annyira remeg a lába, nem tudna egyedül hazamenni. Felesége ijedten a rendőrkíséret miatt, de boldogan fogadta hazatérő férjét és csak akkor nyugodott meg, amikor a rendőrök elmondták, hogy a férje kérte a kíséretet. Az ajtó bezárult utánuk, de a ráérős rendőrök kíváncsian arra, hogy az asszony hogyan viselkedik majd az urával, ott maradtak egy kicsit az ajtó közelben hallgatózni. Hallották, mint mesélte el az ember, hogy hogyan lopták meg, és mi történt azután. Magda asszony is elmondta, hogy ő is járt már hasonlóan, amikor őt zsebelték ki. Megnyugtatta férjét, hogy ezt a pénzhiányt is túlélik majd erősen spórolva, mint régen azt a másikat, csak most emiatt nem mehetnek majd nyaralni.

5

Másnap a napilapok tele voltak a hírrel, milyen jól sikerült az Első Tavaszi Színészfesztivál, ahol a színészek is és a nagyérdemű közönség is korhű öltözetekben jelent meg, csak nagy kár, hogy az elvirágzott tulipánfa oly erősen hullatta már fonnyadt szirmait. Egy hét múlva a városi Kábel TV adta hírül, hogy sikeres hajszában fogták el azt a zsebmetsző bandát, mely éppen a Színész fesztivál idején garázdálkodott.

A nagy igazság Autóbusszal történt egyik hazautazásomkor láttam, hogy az autóbusz tele van gyerekekkel. Úgy tűnt, hogy kirándulásból jönnek, vagy kirándulni mennek. Megszólítottam a mellettem ülő fiúcskát. Kirándultál az osztálytársaiddal? Nem, - válaszolta a gyermek – az osztálytársaimmal egy közülünk való osztálytársamat látogattuk meg, aki egy Miskolc melletti faluban lakik. Beteg? – kérdeztem. Nem, a szülei most vásároltak egy nagy házat egy óriási füves résszel és meghívtak bennünket, hogy megnézzük azt. Tényleg olyan nagy? Igen, valóban nagy, de a fűben még nem focizhattunk, mert még kímélni kell a füvet. Hányadikos vagy? – kérdeztem én újra. Most fejezem be az elsőt. – büszkélkedett a cseppség Örülsz az év végének és a nyárnak?- kérdeztem. Igen, de év közben sok szünidőnk volt, így a tanév hamar elmúlt. Mi volt a legjobb az iskolában? – kíváncsiskodtam. Mi? Mi? Hát, az, amikor kicsengettek és mehettem az iskolaudvarra focizni az osztálytársaimmal. Van testvéred, akivel otthon is focizhatsz? Szoktál? Igen, de az iskolai sokkal jobb! Miért? Néni! El tudod Te fogadni az én nagy igazságomat, hogy azért jobb az iskolai, mert otthon még sem lehet egyszerre 21 testvérem a focizáshoz?

A béka királyfi Hol volt, hol nem volt, talán mégsem mese volt, hogy volt egyszer Zánkán egy eszperantó iskola, ahol eszperantista aktivisták továbbképzését végezte a Magyar Eszperantó Szövetség. Dr. Győry-Nagy Lajos úr, Eszperantó Megyei Bizottságunk elnöke úgy döntött, hogy Miskolcról Lőrinczi József, Pásztor László és én (Földi Adrienne) vegyünk részt ezen a vezetői és nyelvi tovább képzésen, 1972 nyarán. A jelentkezési lapokat mindenkinek magának kellett a címre megküldenie Lajos bácsi rá írott javaslatával. Mivel a nyomtatványt kibocsátó a MESZ volt, nem a zánkai címre, hanem Budapestre a Magyar Eszperantó Szövetséghez (MESZ) küldtem el Zánka helyett a jelentkezési lapot. Azt gondoltam ugyanis, hogy azokat az összegyűjtés után ők fogják továbbítani Zánkára.

5

Amikor Győry Nagy Lajos úrnak elmondtam, hogy az ott tartózkodásom alatt még a helyi nevezetességeket is meg akarom nézni, mármint a fakazettás plafonú fatemplomot és a vörös forrást, igencsak lehűtötte a lelkesedésemet azzal a ténnyel, hogy a sűrű program miatt egyéni kirándulásra aligha lesz időm. Körülbelül a Balaton északi partjának feléig utaztam, amikor megérkeztem Zánkára, mely akkortájt nem az eszperantó iskola, hanem az úttörőtábor miatt volt híres. Szóval, a címet megtaláltam aztán sorba álltam. A fogadóbizottság előtt aztán kiderült, hogy a listán sajnos nincs rajta a nevem, így sem szállás, sem más nincs rendezve a részemre. Miután megmutattam a MESZ címére küldött ajánlott levelem postai igazoló papírját, nagyon udvariasan azt ajánlották nekem, menjek el sétálni. Amikor egy-két óra múlva visszajövök, addigra már biztosan megnyugtatóan rendeződik jelentkezésem és regisztrálásom ügye. Más se kellett nekem. Szépen elindultam, hogy mégis megismerhessem Zánka nevezetességeit. Ha nem is az úttörőtábort, de legalább a kis templomot és a vörös forrást. Jó emberek útbaigazítottak elmagyarázva, hogy melyiket merre fogom megtalálni. Könnyedén megtaláltam a kis templomot. Mely, sajnos már nem látható, mivel egy nagy esőzés után a falai annyira megroggyantak, hogy le kellett bontani az épületet. Az utca felől nem volt látható. Amikor a portára beléptem, az udvar közepén egy lőcsös szekér rúdján lószerszám csüngött. A kukoricaszárító nyitott ajtaján ki-be röpködtek galambok, rigók, verebek. Nem mintha kukoricára gyűltek volna össze. Nem bizony, az már nem volt benne, de volt ott kiömölve egy zsák árpa. Ember sehol. Egy kicsit hallóztam, aztán vártam, majd kissé onnan eltávolodva ismét hallóztam, de kissé már hangosabban. Nemsokára valahonnan hátulról egy menyecske jött elő meszesen. Szaporán szabadkozott. Azért nem hallotta meg az érkezésem, mivel hátul a tyúkólat meszelte – és intett valahova a távolba. Kérdésemre készségesen vezetett át a másik portára, ahol a férje a tapasztott, vert falú favázas kis templom ajtófélfáját festette olajfestékkel tengerzöldre. A templomocska mellett, terebélyes lombú fa és egy magas kerítés állott. Ezért nem lehetett látni az utcáról a kis templomból semmit. Eredetileg, - mesélte a fiatalasszony – a kis templom a település szélén volt, de miután a lakosok a háború után építkezésbe kezdtek, beszorult a két ház közé. A mésszel fehérített falú templom kívül is, belül is kicsike volt, de elég volt a lakosoknak. Amíg az Úrhoz könyörögtek, vagy inkább hálát rebegtek, addig nem fújta őket a szél, nem zuhogott nyakukba az eső. A picinyke, egyszerű templomnak is volt éke, értéke: a virágokkal ékesített, faragott, kazettás fa mennyezete. Megtekintése után elindultam visszafelé, végig az úttörőtábor kerítése mentén, ki a faluból. A vasúti sínen túljutva találtam meg az olyan hőn látni óhajtott vörös forrást. Megdöbbenésemre, egy közönséges kerek luk volt a földben, amelyből akkor egy kevéske vörös víz szivárgott ki. No, már majdnem azt gondoltam, hogy ezért ugyan kár volt odamennem és annyit gyalogolnom. És, akkor csoda történt. Nagy buborékot öklendezett ki magából a föld és ez még háromszor megismétlődött. A buborék leve a benne oldott vas és mangán vegyületektől vörös volt és sűrű, mint az öreg emberek vére. Nem hiába mondta a népnyelv erről a forrásról, hogy ”Vérforrás”. Az öklendezés után ismét nyugalmi időszak következett. Megvizsgáltam a vizet. Megállapítottam, hogy a víz nem meleg. Nem vártam meg a további öklendezést, hanem igen elégedetten megindultam az eszperantó iskola felé. Odaérve tapasztaltam, hogy bár már délután volt, a jelentkezők még mindig igen sokan voltak. Nem kívántam a sorba újra beállani. Így, lementem a kert végébe a Balatonhoz. A kerítésen túl, öreg szomorúfűz ágai nyújtóztak a vízig. Közelében csónak volt kikötve. Félig a parton, félig a vízben feküdt. Beleléptem, leültem. A csend, a félárnyék kellemes volt. Elővettem a faluban vásárolt zánkai képeslapot és megcímeztem édesanyámnak. Még indulásom

5

előtt megfogadtatta velem, hogy azonnal az érkezésem után megírom neki hogyan utaztam, milyen az elhelyezés, milyenek a társak, stb. Elgondolkodtam. Azt nem írhatom meg, hogy nincs rendben a szénám, mert csak feleslegesen nyugtalanítanám édesanyámat. Akkor mit írjak? Amikor idáig jutottam a gondolataimban, hirtelen megcsobbant a csónak alján levő víz előttem. Odanéztem és a lélegzetem majd elállott. Egy óriási béka nézett velem farkas szemet. Azt hiszem, mindketten meglepődtünk. De mivel én moccanni sem mertem, hogy az állatot el ne riasszam, megnyugodott és mivel éhes volt, éhsége csillapítása volt számára a legfontosabb teendő. A ladik alján levő vízbe belefulladt légy, pók és dongó elfogyasztása után már nekem szentelte minden figyelmét. Sokáig szemlélt figyelmesen. Mikor már eltelt a látásommal, - éppen akkor, amikor édesanyám lapjára azt írtam, hogy most láttam meg életem legnagyobb békáját, és alighanem ez lehetett a béka királyfi, – gondolt egy nagyot, merészet a béka. Átvetette magát a csónak oldalfalán és eltűnt a buja víz alatti növényvilágban, ahonnan jött. Utána, csak egy széles kör maradt a víz színén, mely mutatta, hol merült a víz alá. Utána néztem, amikor a víztányéron egy kedves fiatal férfiarc jelent meg, a későbbi férjemé Pásztor Lászlóé. Mondta, most már jelentkezhetek nyugodtan, mert Budapestről a Magyar Eszperantó Szövetségtől igazolták a jelentkezésemet. Minden rendeződött. Készülhettem a vacsorára és az utána következő ismerkedési estre. Pár nap múlva hallottuk, hogy a közeli kecskebéka tenyésztő telepről sikerült lelépnie néhány tenyészállatnak és emiatt komoly kára keletkezett a tulajdonosoknak. Így értesültem arról, hogy a „béka királyfi” honnan származott el.

A hóhatár és a Mont Blanc Az örök hó határa: a magashegységeknek az a magassági szintje, amelyen felül a légköri csapadék mindig hó alakjában esik és a hó soha nem olvad el. Ez Norvégia északi részén 720 méter, a Himalájában 5670 méter, míg a Sarkvidéken a tenger szintjével azonos. 2009-ben férjemmel franciaországi utazást tettünk. Amikor repülőnk a Mont-Blanc legmagasabb csúcsa közelében haladt el, meglepetve tapasztaltunk 2009. június 30-án, hogy a 4800 méternél magasabb Mont Blanc csúcsa kopáran, hó és jég nélkül meredt a ragyogóan kék nyári ég felé. Gondoltuk, hogy minden bizonnyal ez a hóhatár szint most feljebb tolódott, azért nem fedte hó a csúcsot. Ez a hóhatár szint az Alpok hegyrendszereiben és a Kárpátokban 2750 méter lenne. Kirándulásunk napján (2009. július 7-én) egész nap esett az eső. A Mont Blanc falairól vastag sugarakban vízesésként ömlött le az olvadó hó, és jég vize. Időnként elállt az eső, és akkor láthattuk a csak igen gyéren hófoltos óriás hegyet. A Chamonix fogaskerekű- vasútja megállójától az ottani kilátóhely 2062 méter magasságából néztünk fel a csúcsra. Felejthetetlen, lenyűgöző látvány volt még így kopáran is az ősmasszívumnak ez a legmagasabb pontja. Hallottuk, hogy a világ sok híres embere járt ott a gleccsernél Chamonixban, hogy lássa az örökké havas hegyet. Többek között járt ott Goethe (1797-ben), Alexandre Dumas 1832-ben. Később megtudtuk, hogy a híres magyar zeneszerző Liszt Ferenc is járt ott, ő 1836-ban. Hallottuk, hogy a Chamonix-i Mont Blanc gleccser teljes hosszúsága 14 kilométer, a szélessége 400 méter, tehát nagy hó- és jég födte területről táplálkozhatott és táplálkozik ma is a gleccser. Úgy hírlik, hogy szélessége és vastagsága 4 méterrel csökken évente. A jégbarlang körül a szürke poros felső réteg alatt látható az ősi jég kék színe. Nagyon tömör, azért ennyire kék és nem fehér vagy fehéres a színe, mert nincsenek benne

5

légbuborékok, amelyek fehérítenék. A „Musée Alpin”: azaz Alpok Múzeum, a Mont Blanc meghódításának emlékeit mutatja be. Amikor 1867-ben a kilátóteraszt építeni kezdték, még alig tudtak oda feljutni a munkások a hegyet vastagon borító jég és hó miatt. Ember feletti erőfeszítést kívánt a munka, hogy megtalálják a sziklát a jég alatt, hogy ahhoz tudják erősíteni a fogaskerekű vonatpálya tartóvasait. Ma már a hegyre hó-és jégmentes séta és turista utak vezetnek a hegy lábánál elterülő városból. (Chamonix város Franciaország keleti részén van.) Azt hallottuk, hogy ha az olvadás ilyen mértékben halad tovább, akkor már csak húsz évre való jeget tartalmaz a gleccser. Felszínét kőhulladék és. por fedi, és ennek tömege évről- évre nő. A jégtengerre az azt környező hegyoldalakról lezúduló vizek hozzák magukkal ezt, hiszen a jég nem csak gyönyörködtet, de mozgásával környezetét rombolja, és ezzel alakítja is. A leömlő víz a törmeléket nemcsak a gleccserfelszínen rakja le, hanem a gleccser két oldalánál mintegy partot képez általa. Ezzel szűkíti medrét és alulról is, mivel medre alján is lerakja a hordalékát. Aki fehérnek képzeli ezt a gleccsert, annak ez a látvány bizony egy kicsit lehangoló, bár mégis felséges. A „Jégtengernél”: ”La mer de glace” (ahogyan a franciák a Mont Blanc gleccsert nevezik) és máshol is Franciaországban szó esett a klímaváltozásról és annak várható hatásairól az emberek állatok életére a földművelés, élelmiszer termelés terén, a vízminőség, az ipar és a kereskedelem tekintetében. Nem mindenki gondolja, hogy kizárólag az ember a felelős a kellemetlen változások miatt. Sokan vélekednek úgy, hogy bár az embertől független okok játszhatnak szerepet a változásokban, az embernek mégsem lenne szabad ilyen nagymértékben szennyeznie bolygónk felszínét.

5