Óriás Nándor. Emlékeim töredékei (Kézirat gyanánt)

Óriás Nándor

Emlékeim töredékei (Kézirat gyanánt)

Pécs 2016

Szerkesztői előszó A Pécsi Jogi Kar volt neves professzorai között kiemelkedő helyet foglal el a 106. életévében, 1992-ben elhunyt Óriás Nándor, aki 1939-től 1955-ig állt a Római Jogi Tanszék élén. Tisztelettel övezett személyiségéről, impozáns képzettségéről, szakirodalmi munkásságáról, lenyűgöző előadói stílusáról tanszéki utóda, Benedek Ferenc professzor publikált a Jura 2001. évi 2. számában megkapó jellemzést. Levéltári kutatásokra is épülő, gazdagon dokumentált, 64 oldal terjedelmű kismonográfiában foglalta össze Óriás Nándornak, az Egri Érseki Jogakadémia 1914-1939-ig volt tanárának színes életútját Szecskó Károly történész. Az „Óriás Nándor élete és munkássága” c. ízléses kivitelezésű kötetet a Heves Megyei Bíróság adta ki 1998-ban. A jeles „Tanítómester” szellemiségének ápolását vállalta és élénk aktivitással végzi intézményünkben az Óriás Nándor Szakkollégium. Folytonosan kifejezi az oktatók és a hallgatók iránta tanúsított tiszteletét a 48-as téri épület földszintjén elhelyezett, Óriás professzor arcélét idéző bronz emléktábla és annak a tanteremnek az elnevezése is, amelyben előadásainak többségét tartotta. Professzor Úr az 1980-as évek közepén vállalta, hogy változásokban és színes élményekben gazdag életének egyes emlékeit leírja abból a célból, hogy a Kar azokat önálló kiadványban megjelentesse. Ennek alapján annak a megtisztelésnek lehettem részese, hogy 1986 és 1989 között két- háromhetenként – esetenként, például nyáron ritkábban – Óriás Nándor lakásán megkaphattam kézzel írt emléktöredékeit azzal a feladattal, hogy azok írógépi leírását a Karon, többnyire a Római Jogi Tanszéken megszervezzem. A másolt töredékek – az Ő megnevezése szerint „kutyanyelvek” – első példányát a következő látogatás alkalmával Szerzőnek átadtam, a másodpéldányok kezelése pedig rám hárult. Ezekhez az esti látogatásokhoz, – amelyeken miközben a nemeslelkű 2

feleségtől, Margitkától kapott gyümölcsteát ízlelgettem, Szerző a megírt történetek némelyikét szóban is felelevenítette – életem felejthetetlenül szép emlékei fűződnek. 1989 december 6-i keltezéssel azonban postai levelezőlapot kaptam Professzor Úrtól, amelyben arról értesített, hogy „most viszik a Tüdőszanatóriumba hetek óta szenvedő feleségemet és talán én is kórházba megyek”. Arra kért, hogy egyelőre legyek türelemmel. Az emlékek leírása ezzel megszakadt. Az emléktöredékek Szerző által javított és rendezett első példányának hollétét eddig nem sikerült megállapítani. Professzor Urat bizonyos ideig otthonukban ápoló kaposvári rokonok egyik tagja, Dr. Csákabonyi Ágnes megyei bírósági tanácselnök érdeklődésemre 2002-ben kinyilvánította, hogy Ők a kéziratot nem látták. Az általam őrzött másodpéldány sajtó alá rendezésének nem könnyű, de rendkívül megtisztelő feladatát a Kar dékánja rám bízta. Ennek elvégzése után határozta el a „Jura” Szerkesztőbizottsága 2002 őszén a mintegy 200 oldalnyi kézirat közlését a folyóiratban. A színes, izgalmas és tanulságos történeteket hat folytatásban olvashatják az érdeklődők a „Jura” 2002. évi 2., 2003. 1. és 2., 2004. évi 1. és 2., valamint a 2005.évi 1. számában. Szerző születésének 120. évfordulóján, 2006-ban a Kar azzal a törekvéssel adta közre önálló kiadványban az emléktöredékeket, hogy ismételten kifejezze Óriás Nándor iránti nagyrabecsülését és háláját azért a példásan önzetlen, kiemelkedően színvonalas tudósi és tanári munkásságért, amelyet a magyar jogi kultúra fejlesztéséért, Egyetemünk és városunk haladásáért kifejtett. Óriás Nándor gondolatainak a jelzett folyóirati közlésre épülő elektronikus publikálása megkönnyítheti a jelenlegi és későbbi generációk számára, hogy részesülhessenek Szerzőnek, Pécs Megyei Jogú Város díszpolgárának, a Nagy Szent Gergely Lovagrend kapitányának, a Magyar Köztársaság Zászlórendje

3

kitüntetettjének gazdag élményanyagából, bölcs gondolataiból, szellemes humorából, megszívlelendő tanácsiból. Óriás Nándor az emléktöredékek kiadásának jogát Karunkra ruházta. A Kar e jog elnyeréséért köszönetét szerény honorárium átutalásával kifejezésre juttatta. Szerző emlékei leírásának megkezdésekor egyrészt kikötötte, hogy a kiadvány „kézirat gyanánt” megjegyzéssel láthat napvilágot, másrészt az előszóban többek között megállapította: „A publikáció nyomatékosan ismételt kívánságomra csak szűk körű közönség számára történik… Igen hosszúra nyúlt életem folyamán, gyér és kevéssé terjedelmes írásaimban a nyilvánvalóan döntő jelentőségű követelmények mellett az eufóniára, vagyis a jó hangzásra és a szabatosságra erőmtől telhetőleg igyekeztem megkülönböztetett figyelmet fordítani. Írásom létrejötte hosszú időbe került, nehezen róttam, körmöltem a betűket, amíg végre megszületett a szerény kis kötet. Az utolsó simítás azonban elmaradt, a világszerte méltatott Stephan Zweig-nek példáját követve ’az anyag jókora részét selejteztem’. Mivel ’megnehezült az idők viharos járása felettünk’, a humorizálást is szűkebbre szabni véltem volna helyénvalónak. Egykori tanítványom, a már nem fiatal barátom, Ádám professzor azonban lebeszélt a további rövidítésről. A kötetke így is torzó. Persze pislákol lelkemben a reménység, hogy mire Olvasóim kezébe kerül, talán még nem lesz posztumusz munka”. Sajnos Szerzőnek e kívánsága nem teljesült. A mulasztás immár harmadszori pótlása erkölcsi és jogi kötelességünk. A mű tartalma hét – gyermekkor, Pazmaneum, egyetemi tanulmányok, minisztériumi szolgálat, jogakadémiai tanárság és felsőkereskedelmi iskolai igazgatói tevékenység Egerben, pécsi professzorság, egyebek – életszakaszt, illetve témakört ölel fel. A színes és tanulságos korrajz felidézi az átélt több mint száz év változatos szellemi, politikai, gazdasági és egyéb irányultságait, súlyos tévedéseit, keserű gyötrelmeit, titkolt,

4

kényszerített vagy természetesen megnyilvánuló hangulatát. Mindezt hálásan köszönjük Óriás Nándornak. Dr. Dr. h. c. Ádám Antal professor emeritus, szerkesztő Pécs, 2016 június

5

I. FEJEZET GYERMEKÉVEK 1. Bethlen Gábor alapította iskola és kollégium Nagyenyedre helyeztetvén át, tágas épület a gyulafehérvári várban honvédelmi célra: katonaság elhelyezésére szolgált már az 1848/49-es szabadságharc idején s azt követőleg is. Kisgyermek koromból emlékezem rá, hogy a császári és királyi 50. gyalogezred három zászlóalja volt elhelyezve az újabb épületszárnyakkal bővült egyemeletes, két udvarra terjeszkedő régi házban. Vele szemben földszintes házak egybeépített tömbje szerénykedett, kisemberek által lakottan, több udvarral tarkítva. Egyik épület négyszobás lakása a miénk volt, a másikban egy grófi házaspár lakott. Valóságos gróf volt az a reánk gyermekekre barátságosan mosolygó idősecske törvényszéki irodatiszt, aki nagymúltú családból származó feleségével és két gyermekükkel szűkös keretek között éldegélt, ahogy egy státusférfiú szövegezte: a polgári nélkülözés szikkadt kenyerén, szájában 3 filléres, időnkint 5 filléres szivarral, amit akkoriban bőrszivar szemléletes elnevezéssel szerepelt az erdélyi kisemberek szókincsében. A két gyermek közül az egyik: a keménykötésű fiú velem nyilván azonos korú, sikerrel végezte el az elemi iskola első osztályát, s az 1894. év szeptemberének egyik szép korai napján azzal a boldogító reménységgel köszöntött be az iskola kapuján, hogy immáron a második osztályban folytathatja tanulmányait. Én pedig szomorkásan s kicsit irigyen bandukoltam jó Anyám oldalán, de egyben azzal az oldhatatlan reménységgel, hogy esetleg talán a Jenő gróf árnyékában sikerülni fog nekem is a második osztályba beszerénykednem. Az igazgató simán felvette Jenőt a második osztályba s akkor felém fordult. Jó anyám felelt helyettem.

6

Az én fiacskámnak még nincsen iskolai bizonyítványa, mégis arra kérném Igazgató Urat, hogy szíveskedjék őt a harmadik osztályba felvenni. Az igazgató meglepődve kérdezte, hogy mire építi az anya ezt az egészen szokatlan kérést. A válasz büszkén hangzott: az én fiacskám folyékonyan olvas, hibátlanul tudja az egyszeregyet, jól ismeri a négy alapműveletet s benne az osztást is. Az igazgató a könyvállványról leemelt egy nagy könyvet s kinyitva a kezembe nyomta. Olvastam, ez hibátlanul ment, úgyszintén a szorzótáblából vett kísérlet is. Vállaljuk ezt a kisfiút az osztályomba, Gyuri? Kérdezte a segédkező Chrósz tanártól az igazgató, s az igenlő válaszra rögtön fel is vett engem az elemi iskola harmadik osztályába. Életem első vizsgája tehát jól sikerült felvételi vizsga volt. Az iskolai év egész folyamán igen jól boldogultam, és a tanév végén is kitűnő osztályzattal 1894. szeptember havában a IV. osztály tanulója lettem. És itt következett egy fordulat, melyről azt hittük, hogy törést, kudarcot jelent. A tanítás első napján az írószereimet tartalmazó doboz nélkül jelentem meg az iskolában s az igazgató, aki a IV. osztály tanítója volt, példátlan hanyagságomat példaadó büntetéssel torolta meg: egy órára „bezárt”, s így egy órai késéssel szomorúan érkeztem délben haza. Délutánra persze enyhült a szomorúság, s az igazgató első óráján mivelhogy a magyarázat számomra – semmi újat nem tartalmazott – én a kitűnő diák beszélgetést kezdeményezve zavartam figyelni igyekvő padszomszédomat. Az igazgató észrevette ezt a nyegle viselkedést, s újabb egy órai bezárással lettem büntetendőnek. Két másik „fegyenc” társaságában könnyen telt el ez az óra is, csak éppen megint egy órai késéssel érkeztem haza, de már nem annyira lesújtott lelkiállapotban, mint délelőtt. Ez az érzelmi eltolódás nem kerülte el jó Anyám figyelmét, s mivel arra gondolt, hogy egy további büntetésből már táncolva fogok hazatérni és „észrevétlenül elzüllés” veszedelme fenyeget, úgy döntött, 7

hogy nem enged tovább iskolába járni, hanem magántanulóként a tanév végén teendő vizsga alapján fogjuk kérni gimnáziumba leendő felvételemet. Persze a magántanulónak magántanítóra volt szüksége. Tanári ajánlásra Vaszilia János gimnáziumi VI. osztályú tanuló, napi 1-1½ órai munkaidőre vállalta tanításomat, szegény oláh fiú, egyike azoknak a falusi fiúknak, akik a gyulafehérvári piacra, vagy éppen munkahelyre bejáró szüleiktől részesültek szerény élelmezésben (többnyire „száraz” koszton éltek, s csak ritkán jutottak meleg ételhez). „Vaszilia úr” mint diák, csak közepes tanuló volt, de mint oktató igen lelkiismeretes, ügyes és fáradhatatlan. Buzgó és eredményes munkáját havi 6 korona és ünnepeken a családi ebéd ellenében végezte. Karácsonyra teljesen elvégeztük és készen lettünk a 4. osztály anyagával. Azután már csak újabb és újabb ismételgetés következett. És – új tananyag már a gimnáziumi tananyagokból, főleg számtan és latin. Igen, igen, igen: latin. Ez volt a tantervben élenjáró tárgy. A gimnázium négy alsó osztályában heti 6 óra jutott rá, ebből 1 óra dolgozatírásra volt fordítva, s nem latinról magyarra, hanem magyarról latinra fordítottunk, amihez a nyelvtan alapos ismerete nélkülözhetetlenül szükséges kellék. Vaszilia úr, a „kitűnő” házitanítóm vezetésével ebbe a studiumba annyira belegyakoroltam magamat, hogy a szomszédos udvar családjánál lakó diákok házi leckeóráira is bekérezkedtem üdülésül, és úgy mondandók: a sikerélmény bűvöletében nemcsak a latinból, hanem a többi tárgyakból is jeleskedtem. Mivel 1895 szeptemberében még nem töltöttem be kilencedik évemet, csak miniszteri engedéllyel voltam a gimnázium első osztályába felvehető. Az engedély – az összes tárgyból kitűnő eredményű elemi iskolai magánvizsga alapján – persze simán megérkezett, s a karácsonyi szünet előtt Péter János doktor az első osztály főnöke a magyar és latin nyelv tanára titkos szavazásra bocsátotta a kérdést: ki az osztály 8

legjobb tanulója? Nándika, az osztály legkisebb növésű és legifjabb tanulója elsöprő győzelmet aratott a szintén színjeles Bujáki Domokossal és Kolosy Mártonnal szemben, akik közül az előbb említett másfél évvel, az utóbbi teljes négy esztendővel volt a kisfiúnál idősebb. Ha két évvel később kerül sorra a szavazás, ez a két fiú bizonyára több voksot kapott volna az akkori győztesnél, mivelhogy akkorra elfogyott az egyéni magántanulás útján szerzett többlet. A negyedik osztálytól kezdve a három versenytárs közül én csak a harmadik helyre találtathattam volna érdemesnek. A latinból azonban megvívtam volna az első helyért akkor is. Hogy ezt a messze múlt ködébe vesző gyerekkori emléket ilyen terjengősen rögzítettem írásba, annak több oka is vagyon. Először is rámutatni kívánok arra, hogy a régi elv, amely szerint is a jó kezdet már fél siker, az én életem folyásán is beigazolódott. Az elemi iskolából igen jó alapvetéssel kerültem gimnáziumba és különösen a latin nyelv ismeretének szilárd megalapozása egész életre szóló előnyt jelentett számomra. Ezen keresztül jutottam a püspöki körlevelek latin nyelvű részének nyomdai korrektúrázásában való közreműködéshez, aminek folyományaképpen teológiát tanulhattam a bécsi, latintörténelem szakmát, egyben római jogot és egyházi jogot a budapesti egyetemen, majd kitüntetéssel szigorlatozhattam előbb a budapesti, utóbb a kolozsvári egyetemen. Ennek folyományául a minisztériumban, később meg az egyik érsek környezetében felfigyeltek reám, s amikor az egri Jogakadémián két tanszék sürgős betöltése vált szükségessé, ezek közül éppen a római jogi jutott érett gyümölcsként osztályrészemül. Persze a római jogból szereztem meg az egyetemi magántanári képesítést, s ebből a tárgyból tartottam egy nemzetközi kongresszuson latin nyelvű előadást. Ennek következtében kaptam meg – bár irodalmilag keveset produkáltam – „az egyetemi oktatás és a tudományos szakirodalom művelése terén szerzett érdemek elismeréséül az 9

egyetem nyilvános rendkívüli tanári címet”, aminek betetőzéséül jött a Pécsi Egyetem Római Jogi Tanszékére történt meghívás és kinevezés. Vaszilia János latin nyelvórái indítottak el az egyetemi tanszék felé vezető rögös úton, erdélyi kispolgári család gyermekeként a dunántúli univerzitás tanszékének irigylésre méltó magassága felé. A hosszú út kezdő fázisára főleg azért emlékszem hálás örömmel, de még attól a meggyőződéstől is vezettetve, hogy a tanuló ifjúság munkáját általában igen-igen könnyebbé és eredményesebbé teszi a lelkiismeretes és értelmes korrepetitor. *

*

*

2. A jó kezdet – fél siker: így tanultam meg gimnáziumi tanulmányaimnak mindjárt a legelején, persze latinul: dimidium facti, qui bene coepit, habet. Írásomat mégsem jól kezdem, hanem őszintén. Ki is mondom aperte: nő van a dologban. És akiről szó esik, annak múltja van. És ennek a múltnak híre van. De ez nem gátol abban a gavallér gesztusban, hogy kalapomat illően megemeljem e nő előtt. Elvégre úriember vagyok, s hadd lássa ezt és nyerjen erről újabb bizonyítékot Ő. Ő és mindenki, akit a jó sors az utamba hoz. Az indulás különben nem tegnap történt, s még nem is a legutóbbi napokban, hanem bizony elég régen, pontosan kilencven év előtt, időszámításunk 1896. esztendejében. A magyar millennium évében. Történetünk most következő szakaszának elején életünk tízedik esztendejét tiportuk mindketten. Én október hó utolsó hetében jöttem világra, őt szüleinek karácsonyi ajándékul hozta a gólya. A nyilvánvaló korkülönbség következményéül ő csak az elemi iskola negyedik osztályának volt tanulója, amikor én már gimnáziumba jártam. (Ő tudniillik akkor félhivatalosan csupán kilenc éves volt.) Amint egy – a sírig hű, bizalmas barátnőjétől jóval később értesültem, huszonkét éves korában még leány sorban ünnepelte meg huszadik születésnapját, s kevéssel 10

később – az álmaiban lenézett színészi pálya tervének feladásával – feleségül ment egy igen jól minősített albíróhoz, atyjának ifjú kollégájához. Jogászolvasóim persze jól tudják, hogy az albírói státus most már évtizedek óta a múlté. A 19. század végén azonban abban a minőségben kellett elkezdeni a bírói tevékenységet. A bírósági jegyző a bírói vizsga sikere után nem titkárrá lépett elő, hanem albírói kinevezéshez juthatott, sok esetben bizony valamelyik csendes kisvárosban vagy éppen nagyközségben székelő járásbíróságon. Pár év múlva aztán bíróvá léphetett elő, most már királyi kinevezéssel. Csak az első világháború után szűnt meg az albírói és aljegyzői rangfokozat. Mindez a szemlélődés, illetve visszapillantás azonban történetünk kezdetén még tárgytalan. Egyelőre hősünk sorsáról van szó. A kilencesztendős kislánynak igen nagy a bűne: kíméletlenül gúny tárgyává tette az Irgalmasrend öt apácáját, elsősorban azokat, akiknek magatartását, s benne az oktatónevelő munkáját saját tapasztalatából, közvetlen közelből figyelhette meg. Hát bizony nem ugyan gonoszságból, de gyermekes pajkosságból, s igen ügyesen, tehát tagadhatatlanul bizonyos fokú, nem is pillanatnyi eredménnyel történt ez a parodizálás. A mutatvány ugyanis egy vendégekkel kibővített családi uzsonna keretében, feltehetően ismételt próbák után, élénk sikerrel zárult. A jelenlevő anyák közül hárman is megígértették az ifjú művésznővel, hogy színes előadását náluk is megismétli. A meghívásban élen járt egy temperamentumos fiatal mama, akinek igen tehetséges kislánya a tudomány tengerének elővízi taposójában, az elemi iskolában, persze a tanerők hibájából, csak alig elégséges eredménnyel evickélt. Megtörtént tehát az első, majd a második repríz, s hetek múlva a csendes városban a „középosztály”, az intelligencia, és különösen a mindkét nembeli ifjúság, kacagva mulathatott a derék apácák apró fogyatékosságainak reprodukciójában, nem is csekély mértékű rovására áldozatos munkájuknak. Hát ez 11

bizony már közbotrány számba menő jelenségnek volt tekintendő, s a művésznőt az iskolából való eltávolítástól csak az a számára szerencsés körülmény mentette meg, hogy a tanév vége rohamosan közeledett. Engem pedig két esemény is elvont az akkor már nevezetes ifjú művésznő bűvköréből. A kompromittált hölgy szülei elhatározták, hogy leányuk a következő tanév elején egy távoli városka gimnáziumában (internátusi növedékként) folytatja tudományos pályafutását. Az én szüleim meg úgy határoztak, hogy engem – jeles bizonyítványom jutalmául – felvisznek székesfővárosunkba a millenniumi kiállítás megtekintésére. Mindjárt leszögezem, hogy ez valóban meg is történt. Érdemes megjegyezni, hogy akkoriban a kisemberek Erdélyből Budapestre személyvonattal utaztak, ami kerek tizenöt órát vett igénybe, s benne egy éjszakát. Mint törékeny testű kisfiú, ideges is voltam, s kialvatlanul érkezvén a fővárosba, mindjárt a Baross téren és szomszédságában megpillantott háromnégyemeletes házak, megannyi palota – mivel ilyeneket, sőt éppen ilyenek tömegét a gyulafehérvári várban nem láttam – lenyűgöző benyomást gyakoroltak reám, s a hatást ma talán úgy mondhatnánk: a stresszhatást még fokozta a kiállítási pavilonok tömege különösképpen pedig Ősbudavárban. Fél éjszakán át hánykolódtam ágyamban álmatlanul. *

*

*

3. Gimnáziumi tanáraim közül kétségtelenül Iszpovni Jánost, a matematikust kell kiváló pedagógusként első helyen említenem, mivel az ő vezetése alatt váltam szaktárgyának terhe alatt több tanéven át kedvetlenül vánszorgó diákból annak lelkes és igen jó eredménnyel dicsekedhető tanulójává. De szívesen emlékezem Bálint Györgyre is, aki IV. éves koromban a világtörténelem ókori részét olyan színesen tanította, hogy az anyag már feldolgozott tömegét állandóan felelésre készen akartuk és tudtuk is számon tartani. Tőle a történelem tanítását 12

a szép mondatokban, de többnyire egykedvűen magyarázó – bár nem kevésbé képzett – Csiky Miklós vette át, s bizony csak leckéről-leckére készen voltunk képesek a tananyagot reprodukálni, „noteszre” feleltünk. A fegyelmezés, a rendtartás, pontosság, az első osztálytól kezdve nyolc esztendőn át a pedantéria határáig gondos Péter János kedvelt munkaterülete. A magyar irodalmat kevésbé színesen tanította, amint Rass Károly, de a latin nyelvtan precíz elsajátítására sikerélmények fáradhatatlan munkálásával igyekezett. Az úgynevezett puritanizmusnak volt néha túlzásba menően követője: a nyelvhasználatban nemcsak a nélkülözhetetlen idegen szavaknak, de a „hibás” képzésűeknek is néha a komikumig menő éberséggel üldözője. A -da, -de képzővel végződő főnevek például éppen úgy kedvelt vadászterületéhez tartoztak, mint a -nok, -nek képzésűek. Az írnok szó helyettesítése pedig még döcögősebben járható út, mint a -da, -de végzetű járda, varroda, vagy képezde átformálása. A járda helyett gyalogjárót kellett mondanunk, ha nem akartuk a Kazinczy-epigon, Helmeczy („ki a szavak végét elmetszi”) balkezes újításával a „tiprattyú” műkifejezést használni. És Péter tanár úr nemcsak törekvésének betetőzéséül a tanár címet sem szívesen alkalmazta, helyette gyakran az oktató, sőt tanító néven emlegette magát. Hiszen a tanár műszót csak Bugát Pál az orvos, nyelvújító csempészte be a magyar szókincs nemes állományába. Péter tanár úr különben elmondta nekünk, hogy egyetemi hallgató korában helyénvalónak látta Kolozsvár egész területét bejárni, s figyelmünkbe ajánlotta, hogy ha felsőbb tanulmányaink Budapestre fognak szólítani, ugyanezt az eljárást kövessük ott, a nagy terjedelmű fővárosban is. Ezt a tanácsát bécsi teológus koromban is alkalmam volt folytatni, majd bölcsész és jogász koromban lehetőleg követni is. Évekig ugyanazon épülettömbben laktunk, s bőven volt alkalmam életvitelét közelről megfigyelni – szorgalmasan 13

tanulta a francia nyelvet. A Péter tanár úrról alkotott kép viszonylagos teljességéhez tartozik még annak megemlítése, hogy negyedévenkénti 25 osztrák értékű forint egyszázharminckét magyar korona összegű lakbérét a negyedév első délutánján személyesen adja postára, ezután késedelem nélkül hazasiet – magánszorgalomból egy régi könyvből franciául tanulni. Ő pontosan szabályozott életének példájával hat reánk, alig tizenéves tanítványaira, az égőszemű, lelkes szavú fiatal pap a maga szuggesztív egyéniségén keresztül kedvelteti meg velünk a barátságtalan német nyelvet, ami különben nem is anyanyelve, könyvből tanulta ő is. Tanári oklevelének megszerzése után egy évi szabadságot kapott Goethe nyelvének német földön való tanulmányozására és gyakorlására. Órái valósággal élvezetesek, ahogyan a Rajna menti várakról beszél, maradandó emlékül őrizzük. Az egyházas lelkületű, de nevelő szándékkal a világ felé forduló, új életszemléletű papi típus képviselője, Rass Károly. Ókonzervatív öreg székely papok némelyike bizalmatlanul kíséri figyelemmel, a „világias” magatartást: hiszen Rass tanár úr délutánonként civil ruhát ölt – korrekt „papi” civilt – s az úri társaság színjátszó műkedvelői, vagy még sűrűbben iparos ifjoncokból álló Katolikus Legényegylet koraesti önképzőköri összejöveteleire látogat. Lakótársa Czimbalmos József alacsony termetű, középkorú pap, a tankönyv anyagán túl az agykutatás és technika fejlődését is éberen figyelő és világosan ismertető tanár, mosolygó arcú, de zárkózott életvitelű egyéniség. Kezében, vagy zsebében mindig ott van a brevárium, a papi imakönyv. Zlamál Ágoston tanár úr cseh származású, de ízig vérig magyarrá nemesedett, derűs alkatú pap-tanár, a latin és a görög nyelv szabályait logikus gondolkodás fejlesztésével módszeresen hangolja egybe. A nagyon hideg levegőjű székesegyház prédikáló székében gyakran helyettesét, egy-egy öreg kanonokot, a hívek szívesen hallgatják.

14

Fejér Gerő hittanár megkülönböztetett figyelmet fordít a logikus gondolkodás fejlesztésére, az egyház tanításának inkább harcosa, mint apostola igyekszik lenni. Külsője és lelki beállítottsága egyaránt elárulják örmény származását. Híven támogatja öreg örmény főnökét: Ávéd Jákó igazgatót, aki nem magával ragadó oktatója a matematikának, de annál kiválóbb eredménnyel hangolja egybe a részletek tekintetében nem éppen homogen tanári testületet, kiváló adminisztrátor, ő is azonban már nyugalomba került. Hiszen lassú járásával és szürke szakállával öregember benyomását teszi, közel van a 60. évhez. Hűséges barátja, életkorban és tanári szolgálatban egyaránt hozzá igazodó kartársa, Szentmiklóssy József vele együtt kerül nyugállományba ez a derék öreg úriember is. Éberen figyel a nagyvilág eseményeire, s mivel az Ecsedi Láp néven ismert többezer holdas mocsár lecsapolása akkor tájban sokat tárgyalt és vitatott témaanyag, templomba menőben felügyelő tanérként mindannyiunkat megtanít arra, hogy a „lápok vizenyős, mocsaras területek, amelyeknek mélyebb helyein tavak vannak, s a tavak telvén mocsári növényekkel (sás, káka, szittyó, nád), amelyeknek elkorhadásából származik a tufa nevű tüzelőanyag”. Hát így! Szentmiklóssy tanár úr mintegy „játszva” úgy megtanított erre, hogy idestova 90 év után sem felejtem el. Ne mondja hát nekem senki, hogy a szóról-szóra való tanulásnak semmi értéke sincsen. Vaj’ ki tudja a régiek (és az újak közül), hogy mi is voltaképpen „a láp”. Persze valahol a 90-es évtized közepe táján a magyar könyvpiacon megjelent a „Láp világa” címmel Herczeg Ferencnek egy remekbe készült kisregénye, s utóbb a Milliók Könyve sorozatban, ha jól emlékszem, a sorozat élén tette igen széles olvasórétegeknek közkinccsé az élelmes Singer és Wolfner cég. *

*

15

*

4. Az 1900. év nyarán a nagy diák rangjának büszke tudatában, hosszú nadrágban merészeltem vakációzni és igényt tartottam arra, hogy tanáraim most már magázzanak még akkor is, ha netalán egyiket-másikat baráti tegeződés is egybefűzte szerény apámmal. Ez a viszony nem érinthette saját rangomat, s elhatároztam, hogy a város kisebb diákjait – persze csak úgy a harmadik osztálytól lefelé – ezután tegezni fogom. Jóindulatúan előre számítottam reá, hogy nem mindegyik merészel majd visszategezni. Hát ez egészen mindegy. Hadd lássák a fiúk, hogy milyen nagyvonalú diáktárssal mondhatnám: úriemberrel kerültek kapcsolatba. Ez a felemelő szituáció nekik is örömöt fog jelenteni és társadalmi helyzetükre s én-tudatukra jótékony hatást gyakorol. Egy koranyári délután váratlanul felmerült a kilátás, hogy a rangomat kipróbálhatom. A rezidencia udvarára begördült két fiáker, azaz egyenkint két-két lóval vontatott személyszállító kocsi. A másodikban egy férfi ült csupán, vagy öt-hat útitáska társaságában, de ez engem igen kevéssé érdekelt. Annál inkább az első kocsi személyi tartalma: két komolyképű úr (nem egészen fiatalok) és ami a fontosabb: egy mosolygó, kedves arcú kisfiú, lehajtott fehér szegélyű szürke gallérral. Hát ez az én esetem – gondoltam – lehet a gyerek már 12-13 éves, nem lehet ugyan velem egyenlő rangú, de ezt a grádust valószínűleg megközelíti immár. Megtudhatom mindjárt. Velük ment fel az emeletre a püspöki titkár, s most láthatólag kissé izgatottan belépett az irodába, ahol már én is vártam reá. Hogy a váratlan vendégek érkezéséből eredő izgalmán könnyítsek, elárultam szándékomat: barátilag fogadom a fiúcskát és hamarosan együtt fogunk játszani. A titkár most már mosolyogva, talán egy kissé gúnyosan is mondta, hogy a két férfiú egyike magyar báró és országgyűlési képviselő, különben igen barátságos úr. Ám útitársa kissé merev tartású, katonás modorú katona, civilben persze az osztrák hadsereg őrnagya: a neve gróf Wallis. Kissé 16

megborzadtam ugyan a két vendég előkelőségétől, de saját pozícióm jelentőségének önérzetes tudatában mégis bizalommal fordultam a főtisztelendő titkár úrhoz azzal a kérdéssel, hogy a két úr közül melyikhez tartozik a fenn említett, rokonszenves kisfiú. Hát egyikhez sem, válaszolt habozás nélkül a pap. Mindketten hozzá tartoznak. A katonás tartású úr valóban katona, az osztrák-magyar hadsereg őrnagya: Wallis gróf, a kisfiú egyik nevelője. A magyar úr pedig Huszár Károly báró, országgyűlési képviselő, az „expedíció” magyar vezetője. A kisfiú pedig Károly Ferenc József főherceg, az Osztrák-Magyar Monarchia leendő trónörököse, gimnáziumi negyedikes diák. Nem tagadom, a leereszkedő tegezés gyakorlását mellőztem. *

*

*

5. A századforduló (1900) idején Gyulafehérvár város alig tízezer főnyi lakosságából mindössze ezernyolcszázhatvanan voltunk katolikus vallású magyarok. Plébániánk élén Imets Fülöp Jákó állott, tősgyökeres székely származású, derűs kedélyű, jóságos arcú öregember, aki a csíksomlyói gimnázium igazgatói székéből, immáron hatvanesztendős korában emelkedett a gyulafehérvári székeskáptalan egyik kanonoki stallumába. Mi kisdiákok annál inkább tisztelettel néztünk fel reá, mert híre járt, hogy latinos műveltség tekintetében messze kiemelkedik megfelelően képzett kortársai közül. Arról is szó esett, hogy tanárkorában a magyar történelem némely fejezeteit klasszikus versformában, többnyire éppen hexameterekben örökítette meg. És, hogy ezek a méltóságosan hömpölygő verssorok itt-ott még a kronosztikon jellegével is ékeskednek. Erre a vonatkozásra kiemelt például szerepelt volna az I. Ulászló király hősi halálával megpecsételt várnai csata tömör rögzítése. Egy foszlányául emlegettetett (egy másik, ugyancsak) nevezetes sora a kronosztikus elemet nem tartalmazza ugyan, de annál beszédesebben fejezi ki a jelentős 17

etnikai és materiális eseménysorozatot, eme furcsán hangzó sorral: „Bélovagol büszkén Erdélybe az okosan gazdag örmény”. Amely sornak közelebbi megvilágítása kívánatossá teszi annak megemlítését, hogy a sokszínű Erdély nációinak tarka sorában nem is jelentéktelen helyet foglalnak el a tehetséges és tevékeny örmények is. Hogy honfoglalásuk nem belopódzás keretében történt, s nem mint ágrólszakadtak kopogtattak befogadásért, a büszke magyar nép nem könnyen táruló ajtaján, azt kifejezésre juttatja az ige: belovagol. Eközben pedig a nem hiteles alakban megismert verssor igazi tartalmát még a verstan választóvizével is megfejteni igyekeztünk – mi 14-15 éves gimnazisták akkoriban jól ismertük a verstan reguláit – egyikünk ajkán megszólalt a kétség, hogy talán-talán nem is büszkén vonultak be az ismeretlen nagyságú és katonai potenciájú örmények a magyar földre, hanem lovon ugyan, mert tehetősek voltak, de kevésbé büszkén, mint inkább ravaszul, a nem csupán kifelé diadalmasan harcias, de befelé is békétlenkedő magyarok közé, egyenetlenségükből eredő gyengeségük ügyes kihasználásának ravasz szándékával és reményében. Az elemzett verssor a valószínűsített korrekcióval tehát így hangzott volna: bélovagol ravaszul Erdélybe az üzletes örmény…a verstanilag nem hibáztatható, de egyenesen előnyös interpolációval egy lassan cammogó spondelus helyébe rugalmasan rohanó daktilus juttatásával. A hiányos verssor ilyetén kiegészítésével az örmények békés inváziója pedig helyes megvilágításba lőn helyezve és e sorok ultrakonzervatív írója megint alkalmat talált gyakorlásra ama kedves szokásának, hogy fringiát rántson a napjainkban mindinkább előtérbe nyomuló úgynevezett szabad vers térfoglalásával szemben a verstan igaza mellett. A költői gondolatok a széppróza színes köntösében is megtalálhatják létezésük, érvényesülésük illő formáját, a vers azonban a nyelv muzsikája, s mint ilyen, nem nélkülözeti a hangtani szabályokat. 18

Az évszázados város várában a plébánia épülete szerény földszintes hajlék. A bejárat ízléses díszítésű, nem hivalkodóan cifra székelykapu, homlokán a hagyományos felirattal: „Vándor, ez a kapu nem akar kizárni; csak azt mutatja, hogy merre kell bejárni.” A barátságos invitációra illedelmesen beszerénykedő kisdiákot szálasabb növésű nagyobb fiú fogadja, Imets Izra, az öreg kanonok-plébános unkaöccse. Arcáról lerítt a szeretet, magatartása inkább alázatos, mint barátságos. Mégis mintha kölcsönösen bíznánk egymásban. Szíve megnyílik, ajka őszinteségre tárul. Falusi iskolában töltött nem is négy, de hat esztendőt, a csíksomlyói gimnázium első osztályában mégis alig-alig boldogult. Nagybácsi bíztatására most itt, Fehérváron próbálkozik, de máris érzi, hogy neki magas az itteni mérce. Egyelőre arról van szó, hogy egy jó előmenetelű nagyobb diákot, vagy éppen osztálytársat kérnének segítségül. Most Badilla János falusi származású, román anyanyelvű félárva fiú bekapcsolása van tervbe véve. Jól tanuló, illedelmes magatartású gyerek, a katolikus főpap házában görögkeleti vallása ellenére is otthon érezhetné magát. A megegyezés létre is jön, s a kis Badilla teljes öt esztendőn át együtt tanul és éldegél a székelyfiúval, emennek boldogulását hathatósan elősegítve, maga pedig a derék egyházi ember egyszerű, de rendezett háztartásában jó otthonra találva. Ezekben az években már aránylag ritkán találkozunk, s ennek az időszaknak befejezéséül Izra visszamegy Csíksomlyóra, hogy immár mint ferencrendi szerzetes növendék folytassa gimnáziumi tanulmányait. Évtizedeken át mit sem hallok róla. Már egri tanár vagyok, amikor előbukkan a homályból, mint Imets Károly ferencrendi szerzetes, papnövendékek tanulmányi felügyelője. Éveken át sűrűsödő levelekben készülődünk egymás meglátogatására, de az útlevél a kemény székely fejünknek gondot okoz. Amikor pedig már szabad volna az út, Károly atya római beosztásban működik, s ott fejezi be életét. 19

Badilla emlékezetem szerint ugyancsak teológiát tanult Gyulafehérváron-e vagy Balázsfalván, immár katolikus papnak készülvén, amikor én ugyanazon pályán Bécsben kísérleteztem. A következő küzdelmes évek során elfeledkeztünk egymásról. Én 1913 után már csak alkalmilag, vendégként fordultam meg Erdélyben, az átcsatolás után pedig többé sohasem. Az 1940-44 években már Keszthelyen kellett töltenem a pedagógusok nyári szünidejét, mivel a Pécsi Egyetem ottani diáküdülőjének igazgatói tisztét csupán névlegesen viselni nem láttam volna megfelelő eljárásnak. *

*

*

6. A heterogén összetételű erdélyi népességben létszámukhoz képest kiemelkedően jelentős szerepet töltöttek be az örmények. A gyulafehérvári gimnáziumban a bölcs és tapintatos Ávéd Jákó és méltó utódja: az ugyancsak halk szavú Pál Antal mellett két évtizeden át hittanérként működött Fejér Gerő hittudományi doktor, akinek külső megjelenése és temperamentumos modora egyaránt szembetűnően elárulta örmény származását. A fiúnevelő intézetben a szelíd, de következetes Szporni János számtan tanár, mint szubrégens, azaz aligazgató, az ifjúsággal gondosan foglalkozott. A gazdasági vezetést régensként, azaz igazgatóként, Fejér tanár úr fillérekre kiterjedő pedantériával látta el. És ez a materialista síneken is tevékenykedni hivatott örmény pap a millennium esztendejében egy gyönyörűen megírt ünnepi ódával vett részt gimnáziumunk lelkesedésének megszólaltatásában. Kilencven év távlatából sem felejtem a szép költeményt, amelynek kezdő nyolc sorát meg is örökítem. Íme a verstani szempontból is mintaszerűen stilizált sorok: „Egy ezredév s még mindig élünk, egy ezredév s még áll honunk. Nagy Isten, oh ébredünk-e avagy talán csak álmodunk? 20

Nagy nemzetek rég elpihentek, az elmúlás rájuk talált, s idegenben mi elkerültük a ránk leselkedő halált.” A remek jambusokba öltöztetett fohászkodás tovább is folytatódott. Fejér doktort azonban a tanári kathedráról az adminisztráció szürke íróasztalához irányította át az Erdélyi Római katolikus Státus Igazgató Tanácsa. Ő lett a Tanács előadója: az úgynevezett referens, és ebben a pozícióban két évtizeden át híven őrködött és dolgozott az erdélyi katolikus magyarság birtokállományénak integritásán. (Egy többszáz holdas, jól instruált uradalom és hét gimnázium voltak gondoskodásának megkülönböztetett figyelemmel kísért objektumai.) Gyulafehérvárról pedig egy ugyancsak örmény veretű másik élményt is hoztam magammal, kevésbé jelentőset, de a messzeségből is emlékezeteset és derűset. Harmadik osztályos gimnazista koromban a nemzetiségi szempontból exponált Nagyszeben városának állami gimnáziumából egyszerre három nagyobb diák kopogtatott a mi tanintézetünk kapuján, tanév derekán felvételt kérve. A nagyszebeni iskola igazgatójának írásos nyilatkozata szerint ottani magatartásuk a szabályoknak megfelelő lévén, s mivel nálunk, kivált a felső osztályokban, sohasem volt zsúfoltság, a gyulafehérvári gimnáziumba rendes tanulókul felvételt is nyertek. Az idegenből jött három diákot szívesen fogadtuk, s közülük hamarosan megnyerte különös tetszésünket a bozontos fekete hajú, sötét arcú, már bajuszkát viselő, szembetűnően örmény származású Vikár P. Artur. Rendszerint megjelent az önképzőköri gyűlésen, s ott ismételten fel is szólalt. És március tizenötödikén az ünnepi matinén elszavalta Vörösmarty az Élő szobor című költeményét. Valójában nem csupán szavalta, hanem meg is játszotta. Az élőszobor cím alatt a felosztott Lengyelország, illetve annak orosz uralom alá került 21

nagyterületű tömbje volt értendő, s a képet már a magyar szabadságharc leverését követő években megértette és átérezte a magyar ifjúság. „Szobor vagyok, de fáj minden tagom” jajdult fel a költővel a sötét megjelenésű és hangú, nagynövésű fiú, s a teremben, amint mondani szokás, a légy repülését is meg lehetett volna hallani. A komor jambusokat mozdulatlan pózban félhangosan suttogta el a szavaló, amikor pedig ahhoz a verssorhoz ért, hogy „oldódjatok ti, megkövült karok s te, elnyomott szó, hagyd el börtönöd”, hát ezekben a pillanatokban felsüvöltött a hang s lenyűgöző volt a siker. A hős ifjú mellén szétnyílt a fekete szalonkabát, s mintegy görögtűzként kiviláglott lila szegélyű vörös mellénye. Ezt a szenzációt évek múltán sem feledtem, s amikor theológusból filozopterré vedlettem, egy ilyen ruhadarabbal gazdagodni is igyekeztem. Adler Salamonnál, a Szerecsen utca végén fel is fedeztem egy ilyen példányt. A „főnök úr” személyesen vette át érette az alku nélküli nyolc koronás vételárat s biztosított, hogy nem raktáron heverő (pultsitzer), tehát nehezen eladható, hanem valódi értékű áru tulajdonához jutok. Megbecsültem tehát, s az egyetemi hallgatóság körében nem fedezvén fel mását, úgy terveztem, hogy az első félévet követő karácsonyi szünidőben, otthon fogok vele parádézni. A papi civilből hibátlan állapotban megőrzött redongot, azaz a germán földön Gehrock, az Osztrák-Magyar Monarchiában „Ferenc József kabát” (vulgo: Kájzer) méltó kiegészítéséül fogok parádézni vele. Keserű volt a csalódásom, mikor díszes jelmezemet futó tekintettel megszemlélve a karácsonyfa mellett szinte bosszúsan jegyzete meg jó anyám, hogy „úgy öltözöl fiam, mint egy muzsikás cigány!” Amely megállapításban a muzsikus szó csupán melléknévül, a cigány megjelölés ellenben határozottan főnév rangjával szerepel. Képzelt eleganciám lesújtó fiaskója annyira lehangolt, hogy a vörös mellényt egyelőre csak hideg időben, gondosan begombolt zakó alatt, szerényen, sőt aggodalommal viseltem addig is, míg 22

egy ibolyaszerénységű és meghatóan naiv távoli rokon fiút örvendeztettem meg tulajdonával. *

*

*

7. A gyulafehérvári várban elhelyezett katonák többsége román, a tiszteké német anyanyelvű volt, s ez a két nyelv nekünk gimnazista diákoknak, érdeklődésünk körén nem esett kívül. Tanrendünkben a harmadik osztálytól kezdve jelentős helyet foglalt el a német nyelv, a gót betűket pedig már az első osztályban megismertük, s olvasásukat és írásukat a két alsó osztályban rendszeresen gyakoroltuk. A felső osztályokban a tanulók zömmel alig észlelték, hogy a német szöveg latin vagy gót betűkkel van írva, vagy éppen nyomtatva. Könyvespolcomon díszeleg néhány albumalakú kötet is, nagyrészt költői művek díszes példányai: illetve a későbbi időkből eredően bőven vannak gót betűs könyvek, s köztük kiemelkedő helyet foglal el Goethe összes műveinek népszerű kiadása. Tíz év előtt az orvosi kar két hallgatóját, nagy lakóházunkban korrektül viselkedő szomszédainkat igyekeztem megajándékozni egy Körner, illetve Lenau kötettel. A szép könyveket örömmel vették át, s másnap csüggedten hozták vissza, mivelhogy gót betűs szövegeiket olvasni nem tudták. A kedves fiatalokat őszintén sajnáltam és egy-egy magyar regénnyel kárpótoltam. Közben visszaemlékeztem, hogy a magyar könyvpiacon ifjúságom idején alig találkoztam latin betűkkel nyomtatott irodalmi termékkel. Ötven-hatvan év előtt a németszöveg aránylag ritkán öltött latin ruhát. *

*

*

8. Zichy Nándor gróf tárnokmester, az ország zászlósurainak egyike a Bánffy-Kormány stílusának ellensúlyozására az úgynevezett Néppártot alapította meg, a szervezés munkájának oroszlánrészét Molnár János komáromi apátplébános olyan 23

ügyesen végezte, hogy a párt mindjárt 25 képviselői mandátummal jelent meg a millenniumi országgyűlésen. Ennek a kétségtelenül szenzációs eredménynek kimunkálása persze csak „Molnár apát” lelkipásztori tevékenységének időleges szüneteltetésével volt lehetséges. A magyar Komárom város (a mai szlovák Komarno) a kéttornyú Szent András templomával és húszezer katolikus hívével kiváló egyházi vezetőt igényelt, s a hercegprímás erre az igen jelentős posztra a fiatal Majláth Gusztáv grófot, az esztergomi papnevelő intézet tanulmányi felügyelőjét küldte plébánoshelyettesnek. A fiatal lelkipásztor nemcsak buzgóságával és szelídségével, hanem bőkezűségével is igen értékes szolgálatot teljesített. Alig két esztendő alatt országos hírűvé vált tevékenysége nemcsak fölöttesének, a hercegprímásnak, hanem a kormánynak elismerését is kiváltotta, s amikor a végleg elöregedett Lönhárt erdélyi püspök már-már jórészt tehetetlenné betegesedett, a király, a magyar kormány előterjesztésére – a Vatikán hozzájárulásával egy alig harminchárom éves grófot – az agg Lönhárt mellé utódlási jogú püspök-koadjutorrá kinevezte. A közvélemény meglepetésére a többségében idős székely papokból álló székeskáptalan fegyelmezetten ugyan, de meglepetéssel s egyelőre némi tartózkodással fogadta a fiatal főpapot, mi gyulafehérvári gimnazisták pedig kitörő lelkesedéssel ünnepeltük Őt az 1892. év június havában történt bevonulásakor. Áhítatot és alázatot sugárzó megjelenésével megnyerte az ifjúság szívét. Június hó 7-én Pünkösd vasárnapján „zajlott” le ez a lelkeket simogató szép bemutatkozás. A segédpüspök másnap már elindult a hathetesnek tervezett bérmaútra, székelyföldi plébániákat látogatni. Három hét múlva a hirtelen elhalálozott agg püspök temetésén kellett részt vennie. A temetésen a király is képviseltette magát (ritka gesztus), a képviseletében megjelent személye körüli miniszternek, Jósika Samu báró erdélyi földbirtokosnak alkalma nyílt az új püspökkel közelebbről is 24

megismerkednie. A nagyúr, akinek magyarországi méretekben sem különösen jelentős vagyona akkor már nehezen bírta a bécsi udvari szolgálat reprezentációs költségeit, nemsokára lemondott miniszteri méltóságáról, az Erdélyben régóta megvalósított és jól működő demokratikus szervezetű Római Katolikus Státus világi elnökévé választatván, haláláig hűségesen támogatta az arisztokratikus zárkózottságtól és úgynevezett felekezeti elfogultságtól mentes gróf-püspököt. Ez utóbbi jelzőnek valamelyes megvilágítására álljon itt csak egyetlen adat: Majláth püspök, a Vatikán bizalmasa Kenessey Béla református püspökről úgy nyilatkozott, hogy ez a lelkipásztor „szent ember”. A főpásztori körútról hazatérő Majláth püspök a marosvásárhelyi gimnázium hittanárát Balog Józsefet hozta magával püspöki titkárul, egyelőre szertartói fokozattal. Ebben a minőségben nemcsak adminisztrációs munkát végzett ez a meleg lelkű pap, hanem a püspök mindennapi miséjén is segédkezett, szakkifejezéssel megjelölve: ministrált. Ezen a helyzeten változtatni kellett. A püspök hamarosan belátta, hogy titkára a kétirányú foglalkoztatást nem szívesen bírja, s indokoltan vágyik vissza a nyugalmasabb tanári pozícióba. Eleget tett tehát visszahelyezése iránti kérelmének, s utódjául püspöki szertartónak a régi erdélyi arisztokrata családból származó Tordahelyi Samu gróf káplánt nevezte ki. Egyben pedig az ő tehermentesítésére az örmény eredetű, külsejű és temperamentumú Fejér Gerő hittanárom és osztályfőnököm, Zlamál Ágoston, a latin nyelv tanárának együttes ajánlása alapján a püspök saját ministránsának fogadott. Fejér a nagyon jó viseletű kisfiút, Zlamál a kitűnő latinista diákot kívánta felkarolni. Várbeli lakó lettem, nemcsak recitáltam, hanem értettem és áhítattal is imádkoztam a miséző püspök mellett, hogy „Tu es Deus, fortitudo mea” – és tovább „spera in Deo”. Történik vala pedig ez a rangemelésem az 1898. év kora nyarán, s nyomban megkezdődött a nagy vakáció. Mise után a 25

rezidencia személyzeti ebédlőjében jó reggelit kaptam, s tovább is néhány ugyancsak ministráló diáktársammal együtt Tu es Deus fortitudo mea: „Te Isten vagy, az én erősségem”, spera in Deo „reménykedjél Istenben”, a nagy házban őgyelegtem, s vártam, lestem a püspök parancsát. A szolgálattevő inastól átvettem és szétosztottam a napi postát, – hivatalos leveleket az irodába továbbítottam, a magánleveleket (családiak: a püspöknek négy bátyja és két nővére volt), köztük sok kérelmezőt felbontottam és odakészítettem az íróasztalra, amelynek írószerekkel is (tintával és címeres levélpapírral, valamint postabélyegekkel is) megfelelő ellátásáról gondoskodtam, a nagyúr üzeneteit, meghívásait kanonoknak, papnevelő intézeti és gimnáziumi tanároknak (papoknak) szállítottam (telefon nem volt). Mivel a Várban még évekig csak postahivatal működött, távirat feladása legalább egyórai gyaloglást is jelentett. A következő években már írásbeli munkát is kaptam: eleinte magyar, később latin szövegeket is diktált a főpap, s nekem valósággal szívügyemmé lett, hogy az írásban csekély hiba se essék. Évek múlva a püspöki körlevelek nyomdai korrektúrájában is részt vehettem, s mint hetedikes diák a főpásztornak még a latin nyelvű megnyilatkozásairól készült nyomdai kefelevonatok első korrektúrája is az én hatáskörömbe tartozott. A matematikát eddig nem szerettem, a természetrajzi tárgyakért: ásvány-, növény- és állattanért nem hevültem, de a latin, a Latin – hát az a szívemhez nőtt. A tanár diktálta lefordítandó magyar szöveget már harmadikos korom óta mindjárt latinul írtam. Persze ez csak első „hangszerelésű”, de kellő javítgatás – ma is úgy mondhatnám – kozmetikázás után hibátlanul használható munka volt. És közben jóformán észre sem vettem, hogy nyílegyenesen haladok a papi pálya felé. Az 1903. esztendő június havában, alig négy hónappal tizenhetedik születésnapom előtt, ajkamon és szívemben a latin nyelvvel – valamennyi tanárom szeretetétől kísérve – jeles eredménnyel leérettségiztem. 26

A bölcs és jóságos püspök az 1905. évi nyári vakáció idején egyszer megkérdezte tőlem, hogy pappá szentelésem után az egyházi szolgálat melyik ágában óhajtanék tevékenykedni. Szó lehetett az egyházmegyei adminisztráció központjában, vagy lelkipásztori, illetve hitoktatói, vagy tanári működés választásáról, de én immáron majdnem tizenkilenc évesen, kétévi nevelőintézeti képzés után e kérdésre töprengés nélkül azt feleltem, hogy legjobban szeretnék kanonokká lenni. A püspök szomorúan vette tudomásul, hogy ilyen nagyravágyó lettem, hiszen az egyházmegye 300 papja közül csak nyolcan emelkedhetnek a székeskáptalan kanonokjainak sorába, s így ez a rang rendszerint legalább huszonöt éves buzgó szolgálat jutalmául érhető el. Pár nap elteltével a központi irodából felhivatott a püspök, s kezében örömmel és meghatottan lobogtatta egy falusi plébános levelét, amelyben a derék idős lelkész mélységes hálával és alázatosan elhárította magáról a tiszteletbeli alesperessé történt kinevezést, írván, hogy hívei őt fekete öves lelkipásztori minőségű papjukul tisztelték és szerették, s ennek az állapotnak további fenntartása szívük szerint valónak ígérkezik. Az érdemes öregúr éppen ezért a püspöki hivatal címére visszajuttatni bátorkodik a neki szánt és megküldött vörös övet. A főpásztor észrevehető megindultsággal magyarázta nekem, a bécsi nevelésű, cilinderes egyházi ficsúrnak, hogy a szűkös viszonyok közt már huszonnyolc éve buzgón munkálkodó lelkész magatartása számunkra, nagyravágyó hetyke levitáknak követésre méltó például szolgálhat. Én persze hódolattal vettem a főpásztori intelmet, de már újból is felvillant bennem a gondolat, hogy számomra talán nem is lesz gyakorlativá ez az intelem. A kép teljességéhez hozzátartozik annak a ténynek rögzítése is, hogy a Gyulafehérvárott működő erdélyi kanonokok ebben a hivatali minőségükben igen szerény jövedelmet élveztek, s ezért mellékfoglalkozásuk is volt: püspöki irodaigazgató, 27

plébános, egyházmegyei főtanfelügyelő, püspök-helyettes, püspöki vagy káptalani jószágigazgató, teológiai tanár stb. A pécsi egyházmegye anyagiakban sokkal bővebben volt ellátva. Kanonokjai is, különösen az első világháború előtt jelentékeny jövedelemmel rendelkeztek. Ma fejenkint hatszáz forint rendkívüli élelemsegélyt kapnak. (Ez évekre szólóan biztosíttatott juttatás.) Az állam költségvetését pedig súlyosan terheli a fejlődés előmozdítására felvett négymilliárdos dollárkölcsön ugyancsak dollárban fizetendő nyolc százalékos kamata. A húszas évek egyikén Kállay Tivadar, a hivatali létrán miniszteri bársonyszékbe emelkedett pénzügyminiszter nem habozott kereken kimondani, hogy országunk „tőkeszegény” ország. A második világháború eredményéül pedig valóban nem lettünk gazdagabbakká. Döntő jelentőségű ok az újabb háború elleni bátor kiállás mellett. *

*

*

9. Főpásztorunkat a századfordulókor Radu Demeter nagyváradi és Hosszú Vazul lugosi görög katolikus román püspökök is meglátogatták. Az előbbi igen előkelő megjelenésével imponált nekünk gimnazista fiúknak. A püspök lugosi kollégáját pedig ízes magyar beszédéért és szeretetre méltó modoráért kedveltük meg. A század második évtizedének legelején látogatásra autón érkező Széchenyi Miklós váradi magyar püspök szálas termetét csodáltam. A Nagyváradtól Gyulafehérvárig és vissza mintegy ötszáz kilométernyi, akkoriban irdatlan hosszúságúnak számító utazás műszaki lebonyolításának zavartalanságára két sofőr kezében volt a volán. Majláth püspök fáradhatatlanul járta nyolc vármegyére terjedő egyházmegyéjét. Rendszerint vonaton utazott, hathetes tavaszi és négyhetes őszi bérmaútját lipicai szürkék fogatán tette meg. Ezeken a kevéssé karbantartott erdélyi utakon néha egy-egy napot teljesen igénybe vett egyik községből a másikba 28

való utazás. Nagy örömöt jelentett az alázatos lelkű egyházfő számára, hogy püspökségének huszonötödik évfordulóján, 1922 tavaszán hívei autóval ajándékozták meg. Ez persze már a román imperium alatt történt, a magyar gróf ugyanis hűségesen kitartott az erdélyi egyházmegye szolgálatában. Az 1905. esztendő egy derült szeptemberi napján nekem, mint vakációzó kispapnak diktálta Lukács György kultuszminiszterhez intézett levelét, amelyben a neki felajánlott kalocsai érsekséget elhárította. Ő úgy érezte, hogy Erdélyben egyházi és nemzeti szempontból egyaránt fontos missziót teljesít. Ősei évszázadok előtt ugyancsak a keleti végeken szolgálták a magyarságot. A püspök gesztusa mély benyomást tett környezetére és híveire. A dús jövedelmű érseki méltóság helyett az ugyancsak tekintélyes, de távoli szegény és nehéz erdélyi püspöki őrállomást választani: hát ez bizony merőben emberi szemüvegen át alig-alig volt megérthető gesztus. Ám a nagy főpap más szemüvegen át nézte a világ folyását. És a látszólag nagy összegű püspöki jövedelemmel távolról sem volt könnyű feladat oly módon gazdálkodni, hogy az anyagi alapokat nélkülöző egyházi intézmények, célok hathatós támogatásában részesülhessenek. A püspök rokonsága persze nem igényelt, s nem is kapott semminő anyagi juttatást. Ellenben – amint ezt íródeák minőségemben megállapíthattam, a főpap gondosan vezetett számadásaiban sűrűn szerepeltek ily tételek, – a matre accepi (anyámtól kaptam) – 10.000, 20.000 s egy ízben 50.000, mi ugyanannyi koronát jelentett, első világháború előtti, úgynevezett „békebeli” koronát. A „mater” pedig Majláth György országbíró és főrendiházi elnök fehérhajú özvegye, aki decembertől tavaszig hét gyermeke közül a legfiatalabbnál és talán legkedvesebbnél is: Gusztáv Károly püspöknél különösen megbecsült vendégül éldegélt, amint a fentebbiekből kitűnik valóban fizető vendégként. Tehette, mert mint a nagyiparos vagy nagykereskedő osztrák Prandau báró család leszármazottja Szlavóniában nagy terjedelmű erdőségekkel 29

rendelkezett. Engem megtanított arra, hogy a négyoldalas levélpapíros beíratlan második lapját letépve fogalmazás („konceptus”) céljára jól felhasználhatjuk. Ezt a műveletet szorgalmasan gyakorolta is egy baleset során jórészt megbénult jobbjával, amellyel öregedő fiai számára melegítő mellényeket kötögetett, s balkezével írogatta családi leveleit. Az álló íróasztal (pulpitus) egyik tágas fiókja időnkint meg is telt használható fehér papirossal. A jóságos öregasszony pedig csak úgy „suttyomban” százezer koronát adott az Üllői úti „Örökimádás” templom építésére. Gyulafehévári tartózkodása alatt persze minden nap részt vett püspök fiának miséjén és reggeli áhítatán, ami 7-től 8 óráig tartott. Ezután együtt reggeliztek, ez volt a püspök pihenője a napi munka előtt. *

*

*

10. Délben pontosan félegy órakor egy mosolygó szemű, de komoly magatartású, idős pap kopogtatott a püspök dolgozószobájának ajtaján: Tamási Áron pápai prelátus, a székeskáptalan nagyprépostja, az egyházmegyei iroda igazgatója, a főpap első tanácsosa. (A hasonló nevű erdélyi magyar író nagybátyja.) Alaposan ismerte a nagy terjedelmű, részben hegyes-völgyes, nehezen bejárható tartomány egyházi embereinek minden gondját, feladatát és egyéniségét. Hivatása fontosságának fenntartás nélküli átérzésével, de a mindig jóindulatú ember bölcsességével adta felvilágosításait és tanácsait a főpapnak. Ők ketten nem fukarkodtak az idővel és rendesen negyed kettőkor kezdődött a valamikor egy órára kitűzött, polgári stílusú ebéd, a vendégeknek és a hivatal papjainak társaságában. Egy-két, vagy éppen néhány vendége mindig volt a püspöki asztalnak, de rendszerint több is, javarészt vidékről beszerénykedő papok, tanárok, továbbá hivatalos személyek, felnőtt korában gyakran e sorok írója is. Az asztalról a múlthoz és a szokáshoz képest leszállított mennyiségű bor sem hiányzott. (A házigazda alig ivott 30

valamicskét.) A délután a püspök számára a visszavonulás ideje volt, megint csak az imádságé és az olvasásé. De nyáron, ha otthon tartózkodott délután fél 6-tól fél 8-ig az Újvilágnak nevezett püspöki kertben tartózkodott, sétálgatott, persze kezében a brevárium néven ismert papi zsolozsmakönyvvel és rózsafüzérrel. A szűk körben elköltött vacsora után visszavonult, olvasgatott, s hihetőleg aránylag korán pihenőre tért, hogy másnap pontosan tíz perccel hét óra előtt beléphessen házi kápolnája ajtaján. Az irodában délután fél 3 és 5 óra között is folyt a munka, hiszen délelőtt papok s hívek sokat kilincselgettek. A munka üteme persze nem volt egyenletes: lelassult a főpap gyakori távolléte idején. Ő pedig minden hónap 13. napján az Erdélyi Római Katolikus Státus (az erdélyi katolikusok papokból és civilekből álló önkormányzata) Kolozsvárott működő igazgató tanácsának ülésén elnökölt, s persze a város középiskoláit, szerzetesházait és kórházait is látogatta. Az egyháznak Erdélyben két fiúgimnáziuma is volt. Ezeken kívül tanítóképző intézetei és a székely tömb a maga egészében, valamint a szász és főleg román tengerben mostoha viszonyok közt őrállomásain meghúzódva, vagy éppen tengődve élő magyarság gondjai is lekötötték érdeklődését és igényelték meg-megújuló látogatásait. Fáradhatatlanul járta az egyházmegye városait, ahova elődei hetven, vagy éppen nyolcvan évesen – már alig-alig juthattak el. A bölcs és jóságos Lönhárt Ferenc püspököt életének utolsó két esztendejében mi székvárosbeli hívei is csupán Nagycsütörtökön és a nyár három napján láttuk, amikor az olajszentelés illetve a papszentelés szertartásának püspök számára fenntartott elvégzésekor ornátusban a székesegyházban vánszorgott. A szórakozási igényt nem ismerte, s így nem is ismerte el az aszkéta főpap. Ő maga a kápolna és az íróasztal között élt, rezidenciája kapuján kilépve a papnevelő intézet, a gimnázium és internátus felé vette útját. Az ifjúságot keresztény 31

szellemben nevelni volt lelkipásztori tevékenységének vezető gondolata, amelynek megvalósítása érdekében nemcsak székhelye és egyházmegyéje középfokú tanintézeteit látogatta, de módot keresett és talált a történelmi Magyarország számos tanintézetének, más egyházmegyék ily intézményeinek alkalomszerű felkeresésére is. Az igazgatók, tanári testületek többnyire jóakaratú semlegességgel fogadták, illetve készséges közreműködéssel támogatták a prédikáló főpapot, akinek közvetlen hangú szózatára, a katolikus ifjúság túlnyomó része áhítatosan figyelt. *

*

*

11. Néhány egyetemi professzor is megfordult a gyulafehérvári rezidenciában. Engem különösen egy jogász és egy bölcsész érdekelt. A jogász Buchner Mihály, a század első tizedében még a nagyváradi jogakadémián adta elő az egyházjogot és jogtörténetet. Ezt megelőzően jelent meg és igen nagy feltűnést keltett, némely egyházi körökben kritikát, sőt visszatetszést kiváltó munkája (műnek is indokoltan nevezhetem), amelynek címe: A katolikus világnézet szociális integrátiója. A régies helyesírású cím igen haladó szellemű útmutatás a helyben topogó egyházpolitika számára, én egy évtizeddel később úgy véltem értékelhetni, hogy ez a kitűnően megírt, szokatlanul bátor hangú mű méltó előde volt Prohászka Ottokár „Modern Katholicizmus” című, a Szent István Könyvek sorozatában megjelent írásának, amely utóbb a dominikánus rend befolyásának a pápai kúriában fokozódó érvényesülése révén az úgynevezett „tiltott könyvek” listájára került. Csekély vigasz, hogy ezt a tényt nemcsak a tolerancia szellemében gondolkodó hívők tömege, de a hivatalos Egyház is régmúlt idők sajnálatos anakronizmusaként tartja számon, sőt magát az Index Kongregációt is felszámolta. Buchner Mihály egyébiránt 1914 őszén a pozsonyi egyetemen kapott tanszéket, amelyet a kolozsvári egyetem 32

részéről történt meghívásnak engedve, ez utóbbi universitás jogtörténeti katedrájával cserélt fel. Nemes életszemléletű, aszkéta egyénisége nem csekély hatást gyakorolt e sorok írójának tanári működésére, kivált a kezdő évek háborús zűrzavarában. Egy másik látogatója a püspöki székháznak Szamosi János, a kolozsvári egyetemen a latin nyelv professzora, akinek több kiadást ért, kitűnő tankönyvéből nemzedékek tanultak, s amelynek sárguló lapjait ma is örömmel forgatom, olvasását most Girk György egykori pécsi püspök Sermones Latini-jének 1875. évi kiadású példánya élénkíti. Kölcsönbe a római jog szerint – commodatum – haszonkölcsön tárgyául kaptam, de nem sietek tulajdonosához visszajuttatni. Annál kevésbé, mivel egyidejűleg Buchner Mihály fentebb említett opusát is olvasgatom, nem tudom hányadszor. Igazolva látom ugyanis a régi tételt, hogy amelyik könyvet kétszer elolvasni nem érdemes, hát azt nem volt érdemes elolvasni egyetlenegyszer sem. És talán ennek a megkülönböztetésnek jegyében jelenik meg az a nem éppen példamutató, de elnézhető tény, hogy érdemes agg tudósok hagyatékából néha kézikocsival szállítja helyükre egyes könyveit a türelmes közkönyvtár. *

*

*

12. Gyulafehérvárott, az erdélyi fejedelmek és püspökök egykori székvárosában a századforduló idején sem antiszemitizmus, sem nemzetiségi sovinizmus nem zavarta, nem nehezítette a tízezer főnyi lakosság életét. A legszélesebb körű emberszeretet jegyében alázatos lélekkel működő, szentéletű Majláth Gusztáv rk. püspök nagy megbecsüléssel traktálta az izraeliták lelkipásztorát, a külföldi egyetemen bölcsészeti doktorátust szerzett főrabbit. Sőt nagyritkán adott reprezentációs ebéden is kedves vendégként traktálta volna, ám az agg főpap megjelent ugyan az ünnepi találkozáson, de azt – konfesszionális okból – csupán tartózkodóan végigülte. A 33

városi tiszti orvosok Náthán doktor és Hartenbaum doktor azonban ott olyan jól érezték magukat, amint a görög katolikus és görögkeleti papok is. A város egyetlen hetilapjának szerkesztésében és minden sajtótermék terjesztésében, valamint a kereskedelem és a banküzlet terén túlnyomó részben izraelita vallású magyar emberek tevékenykedtek és a katolikus gimnázium tanulói között is szép számmal voltak zsidó fiúk. Ez utóbbiak a keresztényekkel egyenlő elbánásban részesültek, s ezen a tényen mit sem változtatott, hogy többségük nem tartozott az átlagosnál jobb előmenetelű diákok sorába. E sorok írójának évfolyamtársai közül Jónás, Weiss, Ungár és Wolf az alig közepes színvonalú eredményt produkáló tucatokhoz tartoztak, csak Springer Aladár emelkedett ki soraikból. Az átlagnál intelligensebb és szorgalmasabb fiú volt, egy mérsékelt keresetű, szerényebb életmódú fogtechnikus kötelességtudó gyermeke, míg előbb megnevezett négy osztálytársa a jómódú kereskedő családok elkényeztetett ivadéka. Ez utóbbiak további sorsáról nem tudok, hiszen a tízéves érettségi találkozón, mivel akkor még csak segélydíjas miniszteri fogalmazó voltam, nem kívántam részt venni, a húszévesre és a későbbiekre pedig már csak útlevéllel lehetett volna elzarándokolni. Springer Aladár az egyetemen is megállta a helyét, idejekorán szigorlatozott és az ügyvédi oklevelet is megszerezte, mire én kétszeri pályaválasztás után csak az államtudományi doktorátusig küzdöttem fel magamat.

34

II. FEJEZET PAZMANEUM 1. Megvolt tehát a jeles fokozatú érettségi, s tulajdonképpen ekkor került volna sor a pályaválasztásra. Ennek a problémának az egész életre kiható fontosságú megoldására mi, akkori fiatalok távolról sem kaptunk olyan alapos, részletes útmutatást, mint a mai ifjú titánok örülhetni szerencsések. Számomra ennek a kérdésnek megválaszolása nem látszott nehéznek. Mint a püspök ministránsa, majd íródeákja arra készültem, hogy idővel titkár, később irodaigazgató, azaz személyzeti előadó és az erdélyi egyházmegye főpásztorának első tanácsosa lehetek. Hogy erre a nyilvánvalóan felfelé ívelő pályára a teológia négyéves tanfolyamán és a papszentelésen át vezet az út, az nekem semmi aggodalmat nem okozott. Erkölcsös élet és latin nyelv – hát nem nagyszerű perspektíva?! És amikor félév előtt egy Bécsben tanuló papnövendéktől megtudtam, hogy a bécsi Pazmaneum ifjai a császárváros híres Tudományegyetemére búzavirág-színű talárban és fényes cilinderben járnak, hát akkor aztán minden további mérlegelés nélkül döntöttem: teológus leszek és a bécsi intézetbe pályázom. Jó szüleim alig titkolható aggodalommal nézték ugyan, hogy évekre terjedő távollét vár reám, és egy minden ragyogás mellett valójában nem könnyű pálya. Újból és újból figyelmeztettek, hogy nem szabad „elhamarkodni a dolgot”, de végül is belenyugodtak elhatározásomba. Így aztán az 1903. esztendő október havának hatodik napján, tizenhét esztendősen, de gyerek fővel, igen gondosan összeállított nagy poggyásszal, könnyező anyám társaságában nekivágtam a hosszú útnak (erdélyi kisemberek Budapestre is személyvonaton tették meg az utat, ami pedig 15 óráig tartott). A Pazmaneum tanulmányi felügyelője öles termetű, hidegen udvarias pap, meglepetéssel fogadja, hogy a még nem is 35

pelyhedző állú kis növésű legénykét anyja is elkíséri a bemutatkozásra, mintha ez a gimnáziumba való beiratkozás alkalmával történnék. Harmadnap aztán az első előadási óra az egyetemen. És az első csalódás. Szép latin nyelvű óra helyett héber nyelvtan, illetve a kegyelet kezdete héber-abc, német nyelvű előadás keretében. A nyugdíjazott korú professzor szavait csak részben értem, de a tárgy nem is érdekel. A két óra közti szünetben egy Rozsnyóról jött negyedéves kolléga azzal bíztat, hogy a következő félévben arab nyelvtan és perzsa abc is szerepel a tanrendben. De már kezdődik az alapvető dogmatikai óra. Folyékony előadás egy fáradt, középkorú pap ajkáról, elegáns latinsággal, közben a túlnyomóan német anyanyelvű hallgatók számára halk szavú német magyarázattal. Végre egy aszkéta arcú, hórihorgas fiatal tanár a filozófiából prelegál latinul, jól érthetően, lelkesen. Egy vékony tankönyv megtanulása – úgy mondják az idősebb kartársak – teljesen elegendő lesz az eminens vizsgaeredmény kimunkálására… Az előadások után jó negyedóra alatt hazaérünk, kicsit fáradtan, hiszen (télen-nyáron egyaránt) ötkor keltünk, másfél óra ima és elmélkedés után könnyű reggeli, irány az Egyetem (persze cilinderesen), délben Szentírás-olvasás, nem túl bőséges, de jóízű polgári ebéd, utána hetenként négyszer 2,5-3 órás séta, lehetőleg a főváros peremén, jó levegőben, aztán tanulás a ½ 8 órai vacsoráig. Este a kápolnában latin nyelven kijelöli a lelki igazgató a másnap reggeli elmélkedés pontjait („puncta”, szép latinsággal, amint ünnepnapok délelőttjén is valóban szép latin nyelvű prédikáció). Másnak szobájába bemenni tilos, a folyosón sem szabad beszélgetni és a társalgás nyelve magyar vagy latin. Mindezt idővel megszokja az ember, de az ifjonti vidámság lassankint elapad. Szüleim valósággal elárasztanak csemegecsomagokkal, s karácsony előtt kétheti szabadságot kapok meglátogatásukra. Persze cilinderesen parádézok a gyulafehérvári vár utcáin, büszkén és látszólag 36

irigységgel – hallgatom gimnáziumi osztálytársaimnak a kolozsvári egyetem élményeiről szóló beszámolóit. A jogászok vetélkedve emlegetik a római jog nagytudományú és szigorú öreg professzorát: Farkas Lajost. Néha felötlik bennem a vágy: jó volna, igazán jó volna őt hallgatni. És Zilahy Lajos szép kisregényéből idézem a passzust: „Ez lett a vesztem.” Teljes tíz esztendőn át titokban még önmagam előtt is eltitkolva hordtam a lelkem mélyén a néma vágyat: római jogásznak lenni, a római jogot, a Római Jogot tanítani, igazát fennen hirdetni, szónokolni s az igazhívő hűségével egyenesen prédikálni. Mert valóban nagyszerű alkotás, méltán állapítja meg róla XV. Benedek pápa, hogy „humanae sapientiae insigne monumentum”: kiváló emléke a régiek bölcsességének. Márciusban teológiai vizsgák, júliusban szintén. Csak a héber nyelvből kapok jó jegyet, még az arab is jelesre sikerül. Az állam nyelvén is lehetett vizsgázni, de én mindegyik tárgyból latinul feleltem. A kedves osztrák fiúk, akik között sokan csak elégséges eredménnyel érettségiztek, mosolyogva emlegettek engem „der kleine Cicero” néven: A Pazmaneum igazgatósága pedig jelentette a püspökömnek, hogy egyházmegyéjének ott nevelkedő kispapja igen jól fogalmaz és prédikál (próbaprédikáció évenként egyszer), kissé még gyerekes és elkényeztetetten viselkedik, de „spem optimam praebet” a legjobb reményt nyújtja. Ezt persze a püspöki irodában tudtam meg, miután július 20. napján hazaérkeztem és azt is, hogy a Várból a marostordahegyi Szovátára siessek, ahol jó szüleim szerény kis nyaralójában élvezhettem az áldott erdélyi levegőt. Ez volt az első bécsi év szaldója. A második évet már tagadhatatlanul bizonyos fokú kiábrándulással, s ezt követő lelki depresszióval kezdtem. Egyik beállítottság sem bizonyult átmeneti természetűnek. A bibliai Újszövetség tanulmányozására felkészítő agg Hofrat latin nyelvű prelegálását szívesen hallgattam ugyan, de a tárgy iránt 37

sajnálatosan mérsékelt lelkesedéssel. Ugyanígy alakult magatartásom a „modern” irányzatokat kíméletlenül ostorozó agg Prälat kevéssé világos és még inkább életidegen előadásaival szemben. A szellemi hanyatláshoz pedig az a kedvezőtlen körülmény is jelentős mértékben hozzájárult, hogy az intézeti szigorú életmódot egyre nehezebben bírtam. Rossz alvó lévén, az alvásra szánt úgyis rövid időt nem tudtam megfelelően kihasználni, az egész napi lekötöttség, a nagyvárosi levegő egyaránt próbára tették különben sem erős szervezetemet. Mindinkább elhatalmasodott rajtam a csüggedés. A tanév végén „civil” ruhát csináltattam. De „papi” civilt: fekete szövetből térdig érő redingotot, azaz Ferenc József kabátot, nadrágot s a gallérnál záródó mellényt. És szinte forradalmárnak éreztem magamat ebben a talár nélküli öltözetben, amelyet stílszerűen egészített ki a fekete kalap és a bot. Így felszerelve bolyongtam a szovátai hegyek között, mindig magányosan. A harmadik tanév még nehezebben telt el. Az Egyetemen Schindler professzor erkölcstani főkollégiuma volt a kiemelkedő fontosságú tárgy. Nem átlátszóan világos, de hibátlan latinsággal stilizált, igen rendszeres előadások sorozata, amelynek feldolgozását megnehezíti, hogy állandóan jegyzetelni kell. Közben bizony sűrűn gondolok reá, hogy ezt az anyagot nem is kevésbé alkalmas formában elsajátíthatnám a gyulafehérvári főiskolán Újfalusi kanonok igen szépen megírt könyvéből, amelynek egy dedikált (!) példányát jeles érettségim jutalmául annak idején megkaptam az illusztris szerzőtől. A második évfolyam végén kérelmeztem is annak engedélyezését, hogy erkölcstanból és a lelkipásztorkodásból a főiskolán vizsgálatra bocsáttassam, s ennek sikere esetén mindjárt negyedéves teológusként térhessek vissza. A bölcs és jóságos püspök ezt a kérésemet nem teljesítette, hanem az 38

erkölcstan kiemelkedő fontosságára való hivatkozással annak további teljes esztendőn át az Egyetemen leendő hallgatására és tanulására utasított. Ennek a döntésnek engedelmeskedve a harmadik évfolyamot is Bécsben végeztem, de annak befejeztével egyéves tanulmányi szabadságot kértem. És Bécsbe, illetve a Pazmaneumba nem is tértem többé vissza… Másodévesen pontosan követtem a dogmatika professzorának mindenesetre orthodox, de túlságosan is meredeknek látszó, szép latinságú előadásait. Harmadévesen aztán az Egyetem akkori rektorának: Schindler prelátusnak igen szorgalmas, de kevésbé lelkes hallgatója voltam. Nem emlékszem reá, hogy a három év alatt a szociális kérdés, akárcsak XIII. Leó pápa 1891-ben megjelent Rerum Novarum körlevelének szellemében is valamelyes tanulmányozás tárgyává tétetett volna. *

*

*

2. Amikor a Pazmaneumba kerülök, az intézet rektora FischerColbrie Ágost pápai protonotárius, esztergomi kanonok. Az alig középtermetű egyházi férfiúra mint császári gyűrűvel avatott teológiai doktorra és mint minden tekintetben példaadó nagy egyéniségre mélységes tisztelettel tekintünk fel. És mindjárt elsőéves korom kezdetén színre kerülök: hivat, mert arról értesült, hogy szívpanaszaim vannak. Ezek valószínű oka, hogy telivér kisvárosi ifjú létemre nagyon megtetszik nekem a Praterben üzemelő Riesanrad, egy valóban gigantikus méretű kerék, amely lassan emeli és süllyeszti a reá akasztott jókora személykocsikat, s ezzel a Pazmaneum hálótermeinek ablakaiból is jól látható manipulációjával méltán felhívja, sőt leköti a magyar kispapok érdeklődését, miért is én naponta tízszer is felrohanok a harmadik emeleti hálóterembe, hogy ebben a rendkívüli látványban gyönyörködjem. A rohangálástól pár hét múlva szívpanaszok jelentkeznek. Az intézeti orvos jelentése nyomán a bölcs és jóságos rektor 39

magához hívat s anélkül, hogy a fegyelemsértésért (tanulási időben ismétlődő hálószobai kirohanásokért) szemrehányást tenne, lelkemre köti, hogy lépcsőkön úgy közlekedjem, mintha nagyanyámat vezetném. Ezt a tanácsot azóta eltelt nyolc évtizeden át hűségesen követtem, s még három esztendő előtt is megerőltetés nélkül tudom „venni” a hatodik emeletet, mintegy a „lassan, de biztosan” jelszó jegyében. A történtek után másfél esztendővel el kellett válnunk a valóban szeretetre méltó, tudós rektortól. Az elöregedett Bubics Zsigmond mellé utódlási joggal segédpüspökké nevezte ki a király. A püspöki szentelés nagyszerű szertartásán Granito del Belmonte bíboros, pápai nuncius (azaz vatikáni nagykövet) volt a celebráló főpap, s az asszisztáló püspökök egyikének, Meyer Lőrinc burgplébánosnak lehettem az úgynevezett infulistája (ünnepi fövegének kezelője). Ez számomra kitüntetést és egyben nagy örömöt jelentett a kassaiaknak – többek között anyai ági rokonaimnak el-elemlegettem, hogy minden tekintetben kiváló püspökünket felszentelni én is segítettem. Sajnos, a finomlelkű főpásztor a csehszlovák kormánytól mostoha elbánásban részesült, s alig egy évtizeddel az imperium változás után már nem volt az élők sorában. Utódjává egykori kispaptársamat, az akkoriban jelentéktelennek látszó Carsky apátot munkálta ki Rómától Masaryk népe. Az első „bécsi döntést” követő néhány évre ugyancsak pazmanita magyar pap került a kassai püspöki székbe. *

*

*

3. Másodéves voltam az orosz-japán háború idején, s mint zsenge ifjú, önként értődően a japánok pártján hangoskodtam. Szlovák származású kollégáim kivétel nélkül az oroszok győzelmét óhajtották és remélték. Ebben az évben a zárt levegőt és a jó kiadós osztrák élelmezést már nehezebben bírtam. Ez utóbbinak minősége s talán-talán a méretei váltottak 40

ki elégedetlenséget éppen faluról, szerényebb viszonyok közül érkezett némely kartársunk részéről, míg mi, kedvezőbb keretekből jövő városi ifjak, a nálunk néhány évvel idősebb Jósika Gyula báróval élünkön, mindennel elégedettek voltunk. Szívesen emlékezem vissza, hogy egyik évfolyamtársam, Gebauer Miklós, akivel azonos gondolkodásmódúak és növésűek lévén „párban” együtt jártam, kesztyűvásárlási szándékomról értesülve lelkesen kapacitált, hogy okvetlenül Hamerli-féle pécsi kesztyűt keressek Bécs város, az osztrák metropolis közepén. Gebauerrel negyven év múlva már mint a pécsi Káptalan nagyprépostjával találkoztam, s a második világháború vége felé Hamerli-féle remek téli kesztyűmet egy pécsi kanonoknak ajándékozhattam. Az 1904-05. tanév elején pedig elhatároztam, hogy tizennyolc évesen, mint immár második évfolyamú teológus, az első évre érkező egyik-másiknak érkezésekor útbaigazítással, jótanácsokkal segítségére leszek, hadd érezzék magukat a Pazmaneumban máris otthon. Az épület főlépcsőjén felfelé igyekvő, robosztus külsejű győri kispap elé siettem tehát, s a kölcsönösen elmorgott bemutatkozás után biztosítottam őt, hogy itt jó sora lesz s mi, idősebbek szeretettel fogadjuk őt baráti körünkbe. Ezzel el is váltunk, s ő a kápolnában megfordulva, a főlépcsőn folytatta útját felfelé tovább. Én ugyanekkor szintén felfelé igyekezvén a homályos világítású melléklépcsőn őgyelegtem újabb kliensre várakozva. Hát így esett aztán, hogy öt perccel később találkoztunk, s nem ismervén egymásra, az előbb vázolt jelenetet teljes őszinteséggel megismételtük, s én csak órák múlva döbbentem rá, hogy buzgalmamban az „új fiút” kétszer is üdvözöltem. Hász István volt a neve s kitűnő fizikumával és a bencés szerzetesrend győri gimnáziumában jól megalapozott szellemi erejével, valamint vasszorgalmával fölényesen bírta az Egyetem és a papnevelő intézet követelményeit és munkatempóját. Valósággal kimagaslott évfolyamtársai közül, 41

tisztelte az intézet jól összehangolt követelményeit, ami valóban egészen kivételes jelenség volt, a bécsi Egyetem Hittudományi Karán „Sub Auspiciis Imperatoris” avatták doktorrá, amely díszes kitüntetéssel fémjelezve rövidesen tanszéket kapott a győri Teológiai Főiskolán. Annak idején Zadravecz István tábori püspöknek a frankhamisításban vállalt szerepe miatt távoznia kellett a püspöki székből, utódjául a nem országos hírű H. I. győri teológia tanár nyert kinevezést. Ebben a minőségben 1939. őszén találkoztam vele a pécsi Hadapródiskola zászlószentelési ünnepségének délutánján, ahol én mint az Egyetem tanára és egyik reprezentánsa jelentem meg. Örültünk egymásnak, de én némi csalódással voltam kénytelen konstatálni, hogy a pápista főpásztor ünnepi beszédének színvonala elmaradt a protestáns kolléga gondosan szövegezett szónoklatai mögött. Hász püspök aztán Szálasi szerencsétlen hadseregével Nyugatra távozott, s ott évek múlva meg is halt. Olyan volt a sorsa, mint a tábori püspöki méltóságban szerény versenytársáé, Subik Károly egri kanonoké. Hát ez a derék, de fanatikus pap korántsem volt veszedelmes rivális. Nem is szívesen hagyta volna el agg főnökét Szmrecsányi Lajos egri érseket, aki mellett mint az érsektartomány irodaigazgatója, főegyházmegyei felügyelő, uradalmi jószágkormányzó működött. Ez a hihetetlen munkabírású pap az első világháborúban katonai lelkészi szolgálatot is teljesített, s ott is kiemelkedő minőségű magatartásáért a vitézi rendnek is tagjává emelkedett. Szmrecsányi érsek utódja, Czapik Gyula „leváltotta”, mire ő katonai lelkészi szolgálatra vonult be, s Szálasiékkal vonult ki és száműzöttként halt meg a ferencrendi szerzetesek grazi kolostorában. Ide merem írni egy nyilatkozatát, amelyet jószágigazgató minőségében egy bizalmas beszélgetésben meg merészelt tenni: „Nándi, nekünk nem kell a föld. Nekünk az csak teher, mert csupán nagyüzemi formában művelhető gazdaságosan, mi tehát a nép előtt a 42

nagybirtokosok ódiumát viselni vagyunk kénytelenek. Elveheti tőlünk ezt a terhet az állam, de helyette adjon megfelelő, jól fundált értékeket, hogy intézményeinket fenntarthassuk.” Így egy az Egyházat és érsekét híven szolgáló lelkész, akit pécsi magántanár koromban egyetemi előadásomról Budapestről az éjszakai vonattal hazasietve hajnali fél négykor nem egyszer láttam kivilágított ablaka mögött nagy könyvekben elmerülve, ilyenkor foglalkozott gazdasági problémákkal, és persze sajnos cigarettázott… *

*

*

4. Felejthetetlen élményt jelentett számomra Bécsben az Úrnap megünneplése, amiben pedig nem tevőlegesen, csupán áhítatos hívőként adatott részt vennem. A Stephanskirche nevű, világhírű gótikus dómba teljes díszben érkeztek a főhercegek és a császári udvar, valamint a Monarchia államainak és tartományainak képviselői, belső titkos tanácsosok, kamarások, tábornokok, miniszterek, valamennyien nemzeti, illetve katonai díszben, s amikor pontosan reggeli 7-et ütött az óra, a zöldfrakkos herceg hármas koppantása jelezte, hogy megérkezett I. Ferenc József magyar király és osztrák császár is. A templom főhajójában nemesi testőrök kivont karddal formáltak sorrendet, a király a trónörökössel az emeletnyi magasságban emelt oratórium díszpáholyába vonult, a lépcsőház ajtajánál egy magyar és egy osztrák úr – nemesi testőr –állott kivont karddal. A kivonulás hasonlóan ünnepélyes módon történt, s amikor a hatlovas díszhintó a császárral és a trónörökössel elindult, egyik oldalán osztrák, a másikon pedig fehér lovon dolmányos, kacagányos magyar testőrök parádéztak, a környező négyemeletes paloták valamennyi ablakából pedig lelkes bécsi polgárok ujjongva köszöntötték a hatalmasságokat. Negyedóra múlva pedig a közeli Neuer Markt felől eldördült a katonaság díszszázadának ünnepi sortüze. Hát mindez persze hogy felejthetetlen képül maradt meg 43

emlékezetemben, mint ahogyan ilyen emlékül őrizte nagyrabecsült öreg barátom, Egerbe hazatért Puy ny. tábornok is. Puy generális, mint a 60. gyalogezred parancsnoka vezényelte csapatait a harctéren. Ő és katonái példaadó hősiességgel állták a küzdelmeket. Harctéri élményeiről sohasem beszélt a kedves, de hallgatag öregúr, hanem amikor egyszer diskurzus közben megemlítettem az Úrnap bécsi ünneplését, mintha csak megittasodott volna, olyan tűzzel kezdte emlegetni, hogy egyszer régen, százados korában ő szerepelt ott, mint a díszszázadot vezénylő tiszt. A diskurzust követő napon elhozta az egri kaszinóba a bécsi Neuer Markt egy kisalakú térképét, amelyen világosan meg volt jelölve, hogy hol állott a Hauptmann Puy vezényelte Kompanie. Én korábban Egerben s azóta itt az ugyancsak történelmi levegőjű Pécs városában sokszor gondoltam arra, hogy Mária Terézia magyar királynőnek politikai szempontból kitűnő kezdeményező lépése volt a magyar nemességet a bécsi udvar légkörébe vonzani, mivelhogy ez az évszázados tradícióktól átfűtött atmoszféra biztosan érvényesülő hatóerő a dinasztiához való hűséges ragaszkodás szilárdításában. *

*

*

5. A császári hadügyminisztérium impozáns palotája előtt Radetzky táborszernagynak, a kevésszámú győzelmes osztrák generálisok egyikének monumentális lovasszobra áll. Győzelmi indulóját, a zeneirodalom méltán megörökített műdarabját mostanában is néha-néha sugározza a magyar rádió, illetve televízió, ez utóbbi különösen a bécsi filharmonikusok újévi ünnepi hangversenyéről egyenes közvetítésben. Ezt a valóban igen szép előadást, amellyel az osztrák világváros az Európa, vagy talán éppen az egész világ népeit most már hagyományszerűen megajándékozza, bizonyára olvasóim közül is élvezni szokták. Az idén is a 44

világhírű karmester, Robert von Karajan vezényelte, aki egy salzburgi klinikai ágyból – láthatóan megviselten –, de lelkesen tartotta össze a kitűnő zenekart. A műsor utolsó darabját, a lenyűgözően, vagy talán inkább a fellegekig ragadóan szépséges indulót, illetve annak szövegét a díszes közönség felállva énekeli. Immáron véglegesen elaggottan íróasztalomnál magam is meghatottan dongtam a fascináló melódiát. És arra emlékeztem, hogy évtizedek előtt egy csendes pécsi utcán csüggedten baktató, koravén nyugdíjas alezredest ezzel a dallammal friss mozgásra sikerült galvanizálnom. A törődött öregúr háta mögé ügyeskedve dúdolni kezdtem a Radetzky-marsot, s ennek hallatára hirtelen valósággal daliásan kezdett menetelni az előbb még roskadtan bandukoló, kedves öreg hadfi. Perszer fél percig tartott a varázslat, aztán szembefordulva meghatottan szorongattuk egymás kezét.

45

III. FEJEZET EGYETEMI ÉVEK 1. Az 1906. év szeptemberében beiratkoztam a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészeti Karára, történelem-latin szakos rendes hallgatónak. Húszéves voltam már, de mögöttem három esztendei papnevelő intézeti nevelés valóban nem fokozta életrevalóságomat, s jó szüleim indokoltnak vélték, hogy miként három év előtt a bécsi egyetemen, úgy ezúttal a budapestin, egyiküknek gyámolításával kezdjem meg tanulmányaimat. Akkor atyám kísért el sorsdöntőnek szánt utamra, most anyám vállalta ezt a feladatot. Egy gyermekkori iskolatársam közreműködésével az Egyetem központi épületének, tehát a bölcsészeti és jogi fakultás tantermeinek közelében bérelt számomra szép, kétablakos földszinti szobát, nem külön bejáratút, de déli fekvésűt, aztán havi száz koronás költségvetés rögzítésével, jóságos szívében aggodalommal, magamra hagyott. Havi száz korona – öt darab húszkoronás bankjegy – nagy pénz volt ez akkoriban egy pesti diákember számára bevételül és ugyancsak nagy pénz egy erdélyi kispolgári család budgetjében kiadásul. Nem könnyelműsködtem, szesz és dohány nélkül, reggeli kávé, menzai ebéd és rendszerint olcsó hideg vacsora voltak a lakbér mellett kiadási tételeim. (Könyvekre mástól kaptam borítékban ötven korona ajándékot.) A Sörház utcai bérházban kívülem még egy filozopter lakott, az enyéimnél is szerényebb viszonyok között, amelyek bizony már mostoháknak is voltak nevezhetők. Persze hamar megismerkedtünk, s én a Gyulafehérvárról indult katolikus teológus és ő, a nyakas kálvinista enyedi diák igen jól megértettük egymást. Aztán csak évtizedek múlva találkoztunk a fővárostól távol eső Mázaszászváron, egy kevéssé emlegetett baranyai bányászfaluban, mindketten megöregedett, de el nem vénhedt 46

pedagógusok. Pavai Vajna Ferenc nyugalmazott bányafőtanácsos, országos hírű, jeles geológus, a mecseki bányászat és a harkányi gyógyfürdő nagyszabású fejlesztése és korszerűsítése körül kiváló érdemeket szerzett szakember, én a pesti indulás után hatvan esztendővel. Ő jóízűen pipázott, én türelmesen köhécseltem. Az élet messze sodort egymástól, de mindketten optimisták maradtunk. És emberszeretők. Azonos indulás, azonos kvalitás. De elszaladt, megint csak elszaladt a tollam. Egyelőre még a pesti belváros közepén, s hosszú életünk egyik kezdő szakaszában vagyunk. A Sörház utca egyik sarokházában üzemelő kisvendéglőből gépzene vidám hangja szűrődik az őszi estébe. Aszongya „Vendéglő a víg villamos kalauzhoz”. Könnyű feladat a villamos kalauz számára vígnak lenni: este 8kor beszivárog a közeli Eskütérről a róla elnevezett kisvendéglőbe, s táskájából előszedi hideg vacsoráját, egy-két könnyű fröccsel ízesítve fogyasztván, egy piros villamossal még kapuzárás előtt hazaér, hogy másnap reggel kipihenten elegáns sárga villamoskocsiján korzózzék a Duna-parton az „új” Országházig és vissza, jószerivel megint csak a Belváros rendes népét szállítgatván ide-oda. De nekem az akkori sorsom bizony nehéz, s kilátásaim bizonytalanok. Szemben a víg villamos kalauzzal én bizony szomorkás diák, tandíjmentes bölcsészhallgató vagyok, aki másfél órai séta után szintén kapuzárás előtt hazaérkezni igyekszem. A szép, a „nótás házmesterlány” a népszerű Radó Antal által hangulatosan meg lévén ugyan énekeltetve, de a koraesti tíz órakor történt kapuzárás után már zordon felmenője (apja vagy nagyapja) úgynevezett kapupénz ellenében nyit ajtót számomra. Mellesleg mondva: a kapupénz éjfélig csak 10 fillér volna, de ha én „úriember” létemre nem a dupláját fizetném, a nagy ház rendjének féltékeny őre bizonnyal becsületsértés gondolatával inkasszálna. Pedig 20 fillér az egyetemi hallgató napi kenyérszükségletének ellenértékéül elegendő. De végül is 47

– így vagy amúgy – itthon vagyok, s a főbérlők nappali szobájában csendben átlopózva könyvemhez telepedhetem. És ugyan melyiket vegyem elő? A legsürgetőbb feladat persze a latin és történelmi kollokviumokra készülni, hiszen ezek sikerétől függ a nélkülözhetetlen tandíjmentesség. Igen, igen, de áprilisban a gyulafehérvári papnevelő intézetben – püspöki engedéllyel – a hittudományi tanfolyam hetedik és nyolcadik félévi anyagából: lelkipásztorkodás-tanból és egyházjogból vizsgát kell tennem. Az előbb említett lelkipásztorkodás-tan kevésbé érdekel ugyan, mivel ha – netalán – mégis a papi pályát választanám, adminisztratív munkában való elhelyezkedésre igyekezném, vagy gimnáziumi, esetleg főiskolai tanár óhajtanék lenni. Az egyházjog mindenesetre nagyon érdekel, kedvvel tanulom, hiszen legelőször is a kánonjogi doktorátus megszerzésére törekszem. És mindenesetre nem „kilépett kispap”, hanem végzett teológus minőségben folytatnám tanulmányaimat. (A 19. század elején ez az embertípus nálunk még elvétve is alig-alig fordult elő, a bécsi Egyetemen ellenben megszoktam, hogy a teológiai karon civil hallgatók is vannak, többnyire középkorú, komoly úriemberek.) Tehát egyelőre nemcsak bölcsész vagyok, hanem teológus is, és jogász, jogász, jogász, és nem csupán egyházjogász, hanem igen, igen elsősorban éppen római jogász. Az Egyetemen Szentmiklósi professzor nem bőbeszédű előadásait egyre növekvő figyelemmel hallgatom, szorgalmasan jegyezgetek. A 200 személyre méretezett tanteremben október közepén még bőven van üres hely, a hallgatóság könnyebb fajsúlyú elemei csak szórványosan, nem diligenter frekventálják az előadásokat. Persze még könnyebb, sőt egyenesen kényelmes az elhelyezkedés ugyanazon tanteremben a hét öt köznapjának délutánján, amikor Melichár címzetes nyilvános rendkívüli tanár egyházjogi főkollégiumát hallgatom. Az előbb említett tágas tanteremben tízen-tizenöten 48

szorongunk, de ez a létszám is egyre vékonyodik. Amikor pécsi magántanári előadásaimra legalább harminc tényleges hallgatót számlálhattam, hát bizony némi önelégültséggel emlékeztem az előkelő budapesti univerzitás nem kevésbé előkelő docensének (Melichár miniszteri tanácsos volt, „békebeli” méltóságos úr) gyéren látott kollégiumaira, amelynek noha öten-hatan, a második félévben pedig éppen csak ketten, egy erdélyi gróf – Bolza – és jómagam képviseltük a hallgatóságot, sőt nagynéha a gróf is elmaradt és egyedül hemzsegtem a gondosan előkészített előadásokon. A délelőtti programba, a bölcsészkari előadások mellé, csupán a római jog heti nyolc óráját tudtam ütközés nélkül beilleszteni, s így az egyházjog két professzorának ötórás főkollégiumai közül egyiket sem vehetvén fel, a barátságos Melichár prof. hallgatója lettem és mindkét félévben jelesen kollokváltam. Egyelőre azonban még az első szemeszter első félévében vagyunk, s a víg villamos kalauz sorsát talán irigyelnem is lehetne, ha nem gondolnék arra, hogy otthonában este családi gondok várják. Nekem ilyenekben aligha lesz részem, mert civil emberként is kitartani kívánok a papi státusban kötelező cölibátus mellett. Nem is tértem el ettől a szándékomtól – hatvanhárom éves koromig. Sörház utcai lakásomat tavasszal elhagytam, s nagynénémnek és férjének Molnár utcai lakásába költöztem, hogy szabadabban mozoghassak és takarékoskodhassam. Náluk egy külön bejáratú kis udvari szobát kaptam, s egyetlen gyermeküket, egy a nagyhírű piarista gimnáziumban jeles eredménnyel tanuló, igen eszes és jólnevelt fiúcskát kellett munkájában alkalmilag támogatnom. 1907 nyarán aztán elhatároztam, hogy a reverenda néven ismert papi talárnak egyelőre búcsút mondok, s mint teológiát végzett világi bölcsészhallgató folytatom tanulmányaimat. Békefi Remig, az aszkéta megjelenésű cisztercita szerzetes, a magyar művelődéstörténet professzora jegyzetek nélkül tartotta részletek bőségével teletűzött előadását. Marczali 49

Henrik sem használt semminemű segédeszközt, de nála az anyag elmélyedő elemzése háttérbe szorította a kutatások eredményéül kimunkált adatok bőségét, mint posztulátumot. Reám a két nagystílű történész professzornál mélyebb hatást gyakorolt az akkor még csak nyilvános, rendkívüli címmel felruházott latin filológus: Némethy Géza, akinek színes előadásaiból a stílus szépségét értéke szerint megbecsülni, s elsajátítani tanultam. A latin nyelv másik kiváló mestere: Gyomlay Gyula gimnáziumi tanár. Budapesti tanulmányaim idején Ő csak a Középiskolai Tanárvizsgáló Bizottság egyik cenzoraként szerepelt az Egyetem életében. Zaklatott életpályám pesti korai szakaszára emlékek távolából visszatekintve a sors különös játékának tűnik, hogy bécsi teológusként a gyulafehérvári Újfalusi nevű kanonok, teológiai tanár kitűnő könyvéből tanultam erkölcstant, budapesti bölcsészként Szentmiklósi jogász professzortól a római jogot, budapesti jogász koromban pedig a Bölcsészeti Kar két kitűnő tudósa: Riedl és Némethy szerepeltek nyelvi és irodalmi mestereimül. Bölcsész koromban szorgalmasan, de hiányosan jegyzeteltem Békefi és Marczali professzorok kitűnő előadásait. Azonos évfolyamú hallgatók hárman összevetvén erőinket és egyeztetvén jegyzeteinket, sikerrel állítottunk össze – persze magunk részére, tehát felelősség nélkül – oly vezérfonalat, amelynek elsajátításával Békefinél, a cisztercita tudósnál a kollokviumon boldogulni tudtunk. Marczalinál nehezebben alakult volna a helyzet, ha két negyedéves hallgató a már alapvizsgás Eckhart Ferenc és Hóman Bálint nem sietnek a fiatalok segítségére gondosan készített s igen olcsón litografált jegyzetekkel. Mindkét professzor a régi Országház üléstermében adott elő, hetenkint négyszer. Békefi 2-3-ig, Marczali 4-5-ig. A közbeeső órán kemény katonás menetben siettem a Sándor főherceg utcából az Egyetem központi épületébe (és vissza), hogy ott Melichár Kálmán miniszteri 50

tanácsos, egyetemi nyilvános rendkívüli tanár egyházjogi főkollégiumát szorgalmasan hallgassam. A Marczali kollégiumról aztán 5 órakor ugyancsak gyorsan visszagyalogoltam a központi épületbe Riedl Frigyes magyar irodalmi előadására. Pesten szombaton délelőtt az Egyetemi Könyvtár látogatása volt a rendes programpont, délután meg a Múzeum körúti antikvárius és Zubek Bertalan fegyverkirakata kötötte le érdeklődésemet. Goszleth fényképész Kossuth Lajos utcai kirakatát csak egy lustrum (5 év) után fedeztem fel. Egyelőre főleg a fegyverbolt érdekelt. A fiatal bölcsészek tehetős szülők tehetségtelen, vagy hanyag gyermekei gyámolításául instruktori alkalmazást szereztek. Így jutottam én is egy jólelkű pedagógus segítségével az átlagosnál nehezebb, de anyagilag többet jelentő alkalmazáshoz: egy Budapestről Párizsba költözött biztosítási szakember magántanuló fiát voltam hivatva magyar nyelvből és történelemből (ókor, középkor) jó alapvetéssel támogatni itthon teendő vizsgáinak előkészítéséül. Homályos tartalmú és terjedelmű feladat, amellyel való foglalkozás fejében igen szívesen fizetett havi 80 koronát a nagyvonalú apa. Fura szituáció volt biz ez. Megvilágosításul csak annyit, hogy ha már délelőtt érkezhettem az Erzsébet körúti New York palotába, a család ideiglenes lakására, hát a „nebuló” csak akkor fejezte be éjszakai nyugalmát, s mosdás helyett illatszerezve és rizsporozva jelent meg a tanulószobául is szolgáló ebédlőben, illedelmesen magyarázkodva és mentegetőzve, de persze álmosan és szórakozottan. Mindezek ellenére meg voltunk elégedve egymással, s hamar megegyeztünk abban, hogy az iskolai szünidő két hónapjában pihenünk, üdülünk, s szeptembertől kezdődően folytatjuk a közös munkát. *

*

51

*

2. Egyetemi éveimre vegyes érzelmekkel emlékezem. Amint erről másutt már szóltam az összesen nem kevesebb, mint 16 szemeszterből az első hatot a Bécsi Egyetem Teológiai Karán töltöttem, ahova mint az Erdélyi Egyházmegyének a Bécsi Pazmaneumba küldött papnövendéke kerültem. Tanulmányaim kezdetén felmerült bennem a kétség, vajon helyesen történt-e pályaválasztásom. Az elkedvetlenedés súlyát mindjárt a kezdet kezdetén növelte, hogy első ízben voltam szüleimtől távol, méghozzá irdatlan távolságban, merőben idegen környezetben, kétségkívül jóakaró, de hidegen udvarias emberek között. És lehangolt az intézet szigorú fegyelme, egyebek között az a rendelkezés, hogy a folyosón a beszélgetés éppen úgy, mint egymás szobájába való látogatás tilos. Az Egyetemen október hó közepén kezdődtek az előadások, a ködös őszi napok hidegét és félhomályát gázfűtéssel és világítással enyhített, barátságosakul nem ható tantermekben. Az első órákon egy éppen utolsó szolgálati évét töltő professzor prelegált, érdeklődésemtől távol eső ószövetségi előadását csak féligmeddig értettem, a héber nyelvtől pedig valósággal ösztönszerűen idegenkedtem. A bécsi érseki egyházmegye teológusaival, köztük kivált a csehekkel és morvákkal, nem könnyen ment a barátkozás. Pedig erre annál inkább szükségem lett volna, mivel professzoraink egyáltalán nem voltak lenyűgöző egyéniségek. Az alapvető dogmatika tanára római nyelvelésből is eredően latin nyelven adott elő, folyamatosan, de a fáradt aszkéta szürke tónusával, közbenközben németül magyarázgatva egyes tételeket. Tudósként tiszteltük, de nem hevültünk érte, s könyve helyett inkább egy osztrák püspök színes tollal írott műveit olvasgattuk. A filozófia tanára lelkesen adott elő, s inkább támaszkodott egy olasz szerzetes szűkre szabott tankönyvére, hogysem maradéktalanul le tudta volna kötni érdeklődésünket. Néhány év múlva figyelmesebben hallgattam Alexander Bernát előadásait, s két évtizeddel később Schütz Antal, illetve Moór 52

Gyula, vagy éppen Kornis Gyula könyveit nagyobb haszonnal tanulmányozhattam, persze sokkal inkább megfelelő előképzettségnek lévén birtokában. Hogy a Biblia írott forrásait, mint későbbi teológia doktorok, eredeti szövegükben is olvashassuk, illetve tanulmányozhassuk, nem csupán latin fordításban, meleg nyári szemesztereken át keleti nyelvekkel kellett vesztegetnünk a drága időt. Szír nyelv és arab nyelv tanulásával bíbelődtünk, holott ez a feladat a 20. században – úgy éreztem – a hittudományok egyetemi doktorainak képzéséhez bátran mellőzhető lett volna. De hát a copf az copf. A már doktori diplomás lelkészek továbbképzéséhez pedig elegendő lett volna az Augustinium nevű intézetben való elhelyezéssel folytatható magasrendű egyetemi munka, jórészt könyvtári búvárkodással egybekötve. Az osztrák és magyar papok eme rétegének tanulmányi felügyelői egyben a császári udvari plébánia segédlelkészei is voltak, egyikük mindig a magyar egyházmegyék valamelyikének – persze többnyire az esztergominak – papja. Egyébiránt jóleső érzés arra emlékezni, hogy az én időmben a közös hadsereg tábori főpapja magyar ember volt. Belopotoczky Kálmán, a nagyváradi székesegyház kanonokja. 17 esztendős sihederi minőségemben egyelőre bizonytalanul néztem erre a kövérkésen öregedő egyházi férfiúra, mivel hogy mint gyulafehérvári gimnazista az ottani tábori lelkészt, aki mindig elegáns „papi civilben”, de fején tiszti sapkában rótta a Vár utcáit, a helyőrség legénységi állománya túlnyomóan görögkeleti vallású lévén (diákszövegezés szerint: „oláh” parasztlegények császári mundérban), a „katonapapot” fölösleges díszfigurának tekintettem. Hát a Pazmaneumban mindig egyszerű papi civil ruhában sűrűn belátogató főpap, akinek kiváló tevékenységére való figyelemmel az uralkodó a tábori helynöki állást püspöki rangúvá emelte, a fiatal magyar teológusokhoz intézett ünnepi beszédeivel elismerést váltott ki. *

* 53

*

3. Az egyházjogi szigorlat nem éppen látványos sikere után nyomban siettem a római jogból szigorlatra jelentkezni, három hónap múlva, tehát szeptemberben esedékes terminusra. Hát bizony a negyedévi tanulás után még nagyon ingatagnak éreztem magam alatt a talajt, s háromhavi halasztást kértem és kaptam. A római jog azonban karácsony táján is még nagyon kemény diónak látszott, s újabb és megint újabb nekibuzdulás után csak májusban merészkedtem szigorlatra állani. Saághy Gyula és Szentmiklósi Márton professzorok vizsgáztattak, s az előbbitől kitüntetéses, az utóbbitól csak megfelelt minősítést kaptam, amely eredmények egyeztetésével Katona Mór dékán a szótöbbséges kitűnő minősítés mellett döntött. Jó két hét után siettem, nagyon siettem a Konek, Kosutány és Szeredy professzorok kézikönyvei alapján készült, s gyulafehérvári megfigyeléseim eredményeivel kiegészített felavató értekezésemmel a kánonjogi doktorátus felé vezető út tanulmányi követelményeinek véglegesen megfelelni. Az eredmény azonban elmaradt: az értekezést elbíráló cenzorok egyike: Demkó György, az Egyetem hittudományi karának professzora, aki a számomra főleg hittudományi doktorok által lekicsinylett kánonjogi doktorátus tudományos színvonala és értéke fölött kérlelhetetlen szigorúsággal őrködött, nem fogadta el a disszertációt. A jogi, vagy államtudományi doktorátushoz megfelelő színvonalú lehetett ugyan, az a nem napok alatt összetákolt opus, mivelhogy az egyházjog mindkét doktorátus tantárgyának csupán egyikéül szerepelt, a kánonjogtudorságnak per eminentiam érvényesülő kelléke. Ebből folyóan az egyházjogi szigorlaton is Demkó sokkal többet követelt, mint jogász kollégája. Például említem, hogy engem is teljes ötnegyed óráig examinált, amíg a „sikerrel” jelzésű minősítést elértem. Hát ez bizony szánalmas eredmény a gyulafehérvári főiskoláról hozott kitűnők után. Ugyanakkor a nagyváradi püspök udvari papját szintén közel másfél órai „nyaggatás”

54

után azzal bocsátotta el, hogy „nem tudom magamat elhatározni, hogy Önt képesítsem”. *

*

*

4. Kisdiák korom egyik kedves élményéül szerepelt a karácsonyi iskolaszünet, s benne a kártyajáték lehetősége is, amellyel mi, várbeli fiúk, talán a katonatisztek példájának ellesett hatása alatt, örömmel szórakoztunk. Többnyire a huszonegyes elnevezésű, hazardírozásra is alkalmas kártyajátékot űztük. Dió és mogyoró volt a tét, 1 dió ellenében 10 mogyoró volt a „váltópénz”. A Maros folyó völgyében fekvő városnak, különösen a széljárás miatt, télvíz idején, de voltaképpen ősztől tavaszig meglehetősen zord volt az időjárása, s mivel a korcsolyázást az egyetlen téli sportot, amelyet űzhettünk volna, több-kevesebb akadály körített, bizony jól esett kicsiny és nagy diákoknak egyaránt kedves időtöltésül a jól fűtött szobában kártya mellett üldögélni. Gimnazista korom befejeztével aztán évtizedekig nem vettem kártyát a kezembe, s egyetemi tanulmányi időm alatt sem éreztem vágyat a „Blatt” művelésére. Sőt! Nem is titkolt ellenszenvet váltott ki belőlem az a visszaélés, hogy a Budapesti Egyetem Jogi Karának egyik tantermében, mire a 9 órakor befejezett latin óra után a harmadik emeletről az elsőre leértem, a római jogi előadáson csak állóhelyet kaptam, mialatt a huszonegyedik padban kéthárom ifjú kollégám kényelmesen huszonegyezett. Persze ez az állapot csak néhány hétig tartott. Az ifjú szerencsevadászok – korántsem mindig ugyanazok – Szentmiklósi professzor előadásairól lassankint elmaradoztak, s már nem kényszerültem valamelyik ugyancsak állóhelyes romanista kartársam előzékenységéből az ő vállán, illetve hátán írva rögzíteni az igen tömör stílusú tankönyv kiegészítéséül kívánkozó jegyzeteimet. Közben pedig újból és újból sajnálkozva konstatáltam, hogy néhány nyegle ifjonc meggondolatlan 55

viselkedése a rossz általánosításra hajlamos közvéleményben mennyire ártalmas a jogászok megítélésére. *

*

*

5. A pesti egyetemi hallgatók lelkesen emlegették Lánczy Leónét, a nagyon reprezentatív szépséges „kegyelmes asszonyt”, akit zordon szigorúságú férjétől a kopasz, méltóságos Szászy-Schwartz Gusztáv kereskedelmi jogásztól hódította el új férje, a nagy tekintélyű pénzember, a nagyméltóságú titkos tanácsos. Úgy kell Schwartznak, sziszegték sokan kárvallott ifjú jogászok, akiktől az ismétlő, vagy pótalapvizsgán kíméletlenül behajtani igyekezett a reálés konszenzuális kontraktusokat a katonás modorú cenzor (egyszerre négy jelölttel foglalkozott, s a vizsgán már nem tanítani próbált, mint a lágyszívű Szandtner Pál, a politikai tanulmányok professzora: „hát ha eddig még nem tanulta meg, tanulja meg most”), hanem feladta a kérdést (első úr) és mivel az „első úr” konokul hallgat, mihamar felcsattan a megállapítás, hogy „első úr” nem tud semmit és erre az első úr már át is adta helyét a „második úrnak”, aki talán szintén a „r. j. kompendium” elolvasásából (kétszeri elolvasásából) merítette szakismereteit. Hát bizony nem is egyszer fordult elő, hogy a négyfőnyi csapat legénységéből csupán egyetlen dalia harcolta ki a diadalt, kemény kezében Vécsey Tamás „Institutiok” c., a dús tartalmat könnyen érthető, nem szófukar szövegezésben tárgyaló tankönyvének kellő fokú tanulgatása után. Szászy-Schwartz professzort viharvert ősjogászok tanúsága szerint az Egyetemen mosolyogni soha nem látta senki. Ellenben lélekvidámító tényanyag, hogy Lánczy Leó, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank Rt. igazgatóságának elnöke, a vállalat vezérigazgatójával, Weisz Fülöppel egyetértve készséggel nyúlt a zsebébe, illetve a pénzintézet zsebébe kulturális vagy éppen emberbaráti célok szolgálatában. 56

*

*

*

6. Egy 1855-ben kelt uralkodói rendelet a Budapesti Egyetemen – középkori mintára – új tudományos fokozatot létesített: a kánonjogi doktorátust. Ennek megszerzéséhez a katolikus papok a római jog és kánonjog további két féléven át történő jogkari hallgatása és két szigorlat – egyik az egyházjogból, a másik a római jogból – sikeres kiállása alapján e két tárgy egyikéből értekezés benyújtása, s ennek elfogadása és a papi felszentelés igazolása mellett a kánonjog doktoraivá avathatók. A rendelet a római jogból teendő szigorlat anyagául az Institutiokon kívül a Pandekták, az egyházjogi szigorlat anyagául a Curpus Iuris mellett a tridenti zsinat határozatait is megjelöli, egyben arról is intézkedik, hogy az egyházjogi szigorlat egyik cenzorául a hittudományi fakultás kánonjogi professzora szerepeljen. Ez az uralkodói pátens a katolikus papság részére kétségkívül nagy kedvezményt jelentett, hiszen papjai a hittudományi doktorátus négy szigorlata helyett két szigorlat letételével juthattak el a doktori grádushoz. A teológiai képesítés igazolásához nem volt szükséges, hogy egyetemi fokozatú, illetve eredetű legyen: bármelyik egyházmegye papnevelő intézetének abszolutóriuma, amelynek kiállítása pedig az „ominózus” keleti nyelvek teljes kikapcsolásával történik, megfelelő kellék. Meg kell jegyeznem, hogy az alapítólevél eredeti (hiteles) szövegét nem láttam, tartalmát csupán az univerzitások gyakorlatából ismerem. Ehhez a tényhez két megállapítást vélek mégis hozzácsatolhatónak. 1/ A keleti nyelvek kikapcsolása mellett jelentős előny, hogy a két jogi szemeszter hallgatásának igazolása valójában csupán formai kellék, mert a tényleges hallgatás a gyakorlatban már ún. férőhely hiányában, de még a papok saját állomáshelyükhöz kötése folytán sem volt ténylegesen teljesíthető. Ami pedig alaposan feltehetően nem felelt meg az 57

alapító intentio-jának (azaz valódi szándékának, a máig divatos kifejezéssel élve: célkitűzésének). 2/ Másrészről a Hittudományi Kar bekapcsolása eleve biztosította a grádus orthodoxiáját és egyben nívóját is, ez utóbbi elemre vonatkozóan nem kívánom elhallgatni, hogy a római jogból ugyan szótöbbséges kitüntetéssel szigorlatoztam, de az egyházjogi szigorlatom minősítéséből kimaradt a kitüntetés. S míg a kánonjogi szigorlatra az e tárgyból a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán elért kitűnő eredményem után csak két hónapig, a római jogi szigorlatra pedig tizenkét hónapon át készültem, a kánonjogi tárgyú értekezés megírása egymagában további tizenkét hónapot vett igénybe, persze már kenyérkereső (korrepetáló) munka mellett, de nem jelentéktelen terjedelmű könyvtári munka kifejtésével. Nagy nehézségeken keresztül sikerült tehát a tanulmányi követelményeknek eleget tennem, de hátra volt még egy ugyancsak lényeges posztulátum: az ordo, a papi rendhez tartozás. A Jogi Kar ezt a szabályzathoz való ragaszkodással szigorúan megkövetelte, s doktorrá avatás iránti kérelmemet elutasította. A kari határozat ellen az Egyetemi Tanácshoz intézett fellebbezésemet, amely persze csak méltányossági szempontokra épült, de a jogkari dékán pártoló javaslatával került tárgyalásra, ugyanez a sors érte, sőt a Tanács, amelynek abban a tanévben (1908/09) rektori tisztségénél fogva éppen hittudománykari professzor volt az elnöke, a gyakorlati jelentőséggel nem bíró, idejétmúltnak mutatkozó intézménynek esetleges megszüntetését is megfontolandó problémául vetette fel. Amit viszont az intézmény fenntartása mellett erélyesen kiálló Csernoch János akkori csanádi püspök előterjesztése alapján a katolikus püspöki kar nem fogadott el. Óriás Nándor csak évek múlva értesült arról, hogy Gopcsa László miniszteri tanácsos a jogi ügyek főelőadója a sok huzavona során csomaggá bővült ügyiratot – azzal a megokolással, hogy Óriás Nándor időközben az államtudományi fokozatot megszerezvén 58

a kultuszminisztérium fogalmazói karába felvétetvén, reá nézve az ügy érdemi elintézése: a kánonjogi doktorrá avatás már elvesztette jelentőségét – ad acta tette. Történt pedig ez immáron az Úr 1912. esztendejének nyarán 82397/1910. V.K.M. szám alatt (hogy ezt az ötjegyű számot miért nem selejteztem ki a természet rendje szerint már fogyatkozó emlékezetemből? – ez rejtély marad előttem). De az ügynek valamelyest folytatása is van. És mellékzöngéje is. Már jogtanári koromban az októberi forradalmat követő egyik hétköznapon megütközéssel értesültem, hogy két igen szorgalmas volt diákom, most már szigorlók, abbahagyják a tanulást, mivel „a doktorátusnak az új érában nem lesz értéke”. Magamhoz idéztem a két fiút, s mivel vonakodásukat megingatnom nem volt könnyű feladat, döntő ütőkártyául az asztalra vágtam, hogy velük együtt újból doktorrá avattatni igyekszem magam is. A „sláger” hatott, a két fiú – s velük együtt a többi habozó is „felvette a munkát” –, én pedig Budapestre utaztam, s jelentkeztem a Jogi Kar új dékánjánál: Vámbéry Rusztemnél. Hamar megegyeztünk: ő késznek nyilatkozott arra, hogy tanulmányaim alapján a kánonjog doktorává felavat, de mindjárt azt is kijelentette, hogy meggyőződése szerint ennek a tudományos fokozatomnak egyházi szempontból nem lesz jelentősége. Ebbe annál könnyebb volt belenyugodnom, mivel jól tudtam, hogy az egykor a hittudományival egyenlő, sőt egy-két viszonylatban ezt meg is előző joghatású kánonjogi doktorátus a 19. századra már puszta címmé devalválódott. A két sztrájkvezér pedig februárban letette az utolsó (befejező harmadik) szigorlatát és két hét múlva benyújtotta felavató értekezését, ami persze rövidesen elfogadást nyert és végül is 1919 március 29-én, a Tanácsköztársaság megalakulása után, doktorokká avattattunk mindhárman: ők jogtudományi, én kánonjog-tudományi doktorrá. Megemlíteni kívánom, hogy az új doktorok egyike, a tehetségesebbik húsz esztendő múlva már nem is rangban fiatal 59

egyik bíróként működött a budapesti ítélőtáblán, a másik pedig ezidőtájt Erdélyben helyezkedett el. További sorsukról mit sem tudok, ha élnek, ők is már kilencvenévesek. *

*

*

7. A budapesti Ferenc József-híd pesti hídfőjének tövében szerényen húzódott meg egy ugyancsak szerény propellerállomás, a kis hajók innen hat, illetve tíz fillér ellenében a Lánchíd budai hídfőjéig szállították utasaikat. Ezen a vonalon tehát valóban olcsón lehetett hajózni. Az őszi és téli hónapokban ki is használtam a „kéjutazás” kedvező alkalmát. A budai Róka tánciskolájába jártam, mint rendes tanuló. A pesti Róka túlságosan előkelő és költséges lett volna nekem, már pedig személyi minőségemnek az a fogyatékossága, hogy huszonegy éves koromban nem tudok, még mindig nem tudok táncolni, hát – mondom – ez a fogyatékosság most már késedelem nélkül megszüntetésre szorult. A megelőző nyáron Szovátán az Anna bálról tartott távol ez a hiányosság, ősszel pedig egy kedves budai család uzsonnáján voltam kénytelen a vidáman táncoló többi fiatalok vigasságát egy karosszékből irigyelni. Hát ez így valóban nem mehet tovább. Ergo hetenkint kétszer este hétkor hajóra szálltam, a budai Vígadó mögött meghúzódó tánciskolában a kamaszodó többi daliával vállvetetten gyakoroltam pontos és sűrű ismételgetéssel a tánclépéseket és a farsangi jogászbálon leendő szereplésemet eleve bizalommal kiszíneztem. Terpszichoré kultuszának előcsarnokában aztán váratlan akadályba ütközött a lábam. Az akkor divatos boston keringő leckéjének közepén jártunk, amikor egy délután hirtelen és indokolatlanul lázas forróság kapott el. Orvoshoz fordultam tehát, s Galenus tudományának lelkiismeretes képviselője mihamar megállapította, hogy úgynevezett bárányhimlő vert ki rajtam, és lelkemre kötötte, hogy a ragály terjesztésének közveszélyét elkerülendő, nem villamoson, hanem gyalogosan 60

ki kell sietnem a főváros járványkórházába. Kötelességtudóan tehát gyalogosan meneteltem a Szent László Kórház felé, de hogy nem minden aggodalom nélkül, azt őszintén elmondhatnák, ha már beszélni tudnának a később költőiekké nemesített „Üllői úti fák”. Aggodalmam nem is bizonyult alaptalannak: 8-10 napig kórházi ápolásra ítéltettem. A kórház udvarán tágas barakkok terpeszkedtek, s ezek egyikében nyertem elhelyezést. A kórterem lakói között én voltam az egyedüli felnőtt. Rangban utánam egy kilencéves fiúcska következett. A többi betegek életkora kivétel nélkül 2 és 4 év közötti. A vegyes társaság egyáltalán nem volt zajos is egyben. A gyerekek csendesen néztek a jövőbe. Én is így cselekedtem, de közeli újabb bajok sejtelme gyötört, nem is minden ok nélkül. Egyik baj rövidesen be is következett. A kórházból való elbocsátáskor felsőruháimat fertőtlenítve kaptam vissza. Adler Salamon Szerecsen utcai kereskedőnél vásárolt sötétzöld utcai öltözetem és fekete télikabátom – egyenként 30 korona árúak – szorosan összeszíjazottan, tönkre gyűrötten kerültek újra birtokomba, s ebben az állapotban bizony csüggedten díszelegtem az Üllői úti fák lombtalanul meredő sorfalán át a Váci utca elkerülésével a Molnár utcai kis szobám ezúttal különösen ridegnek ígérkező magánya felé. Ám a baj nem járt egyedül. Amikor másnap, érthető okból ünnepi díszbe öltözötten a tánciskolába érkeztem, megdöbbenve kellett konstatálnom, hogy ott már mindenki simán táncolja a bűvös bostont, ami számomra csak jobbfelé volt járható vállalkozás. Az egyoldalú keringés persze hamar kifárasztotta és elkedvetlenítette a Róka mester műintézetének tizenéves tündérkéit, s ők igyekeztek is hamarosan kiköszönni ölelő karjaim közül. A bostonból tehát vigasztalanul megbuktam, s a nyár közeledtével a szovátai Anna bál vonzó forgatagára készülődve Terpszikhoré egy harmadrendűnek is alig tűnő tanintézetében, egy valódi zugiskolában vettem három gyakorlati órát. Egy húsz és egy 61

hatvan év közötti korú, száraz nő karján egyre növekvő bizalommal néztem tehát szovátai pótvizsgám színesnek ígérkező világába. Az István Szálló feldíszített nagytermében, szépasszonyok és eladó lányok elegáns forgatagában aztán váratlanul elhagyott az önbizalmam, és táncra perdülés helyett az úgynevezett majomszigeten vetetem horgonyt. Ám egyszer csak egy kedves ifjú pár kiragadott a biztonságos öbölből. Majláth Feri barátom, a püspöki jószágigazgató fia, harmadéves jogász egy tizenöt éves csitrit valósággal a nyakamba táncoltatott, s bemutatván engem a bájos gyermeknek, átadta őt nekem és én most már átadtam magamat a sorsnak. Tánciskolai abszolutóriumomra támaszkodva biztonságosan vezettem a kislányt a varázskeringő dallamán, persze egyelőre csak jobbfelé keringvén, de aztán öntudatos határozottsággal balfelé is szerencsét próbálván. Hát nem mindig büntetendő a kísérlet, idéztem a büntetőjogból. Néhány forduló után a kislány pihenést kezdeményezett, s hogy „én tartozom egy vallomással” – mondta. Én az angolkisasszonyok nevén szereplő apácák egri felsőkereskedelmi iskolájában az I. évfolyamot végeztem, s mint a nevelőintézet bennlakó növendéke egy világi tanárnő által vezetett 6 hetes tanfolyamon tanultam táncolni, persze fiúk közreműködése nélkül. Hát ez bizony csak féleredménnyel járó próbálkozás, további három évfolyam tánckurzusán majd jól kiképezhetem magamat a tánc művészetében, amit igen nagyon kedvelek, de egyelőre fogyatékosan – ugye nagyon fogyatékosan? – művelek. Így a gyermek s én szinte a bocsánatkérés „tényálladékát” súroló vallomásra (megint büntetőjogi kifejezés, hiszen a vegyes szigorlatra készülök) ugyancsak szinte atyailag, de mindenesetre az idősebb testvér bölcs fölényével vigasztaltam kis partnernőmet, hogy hát sebaj, az idő és a gyakorlat megszünteti a hiányosságot és remélhetőleg már a jövő évi Anna bálon simán és elegánsan fogunk együtt keringőzni. 62

A következő napok, illetve hetek aztán a táncművészet költői birodalmából a vegyes szigorlat tárgyainak, főleg a nekem kevéssé rokonszenves büntetőjognak útvesztőibe kalauzolták becses személyemet, s a könnyű múzsa kultusza az egyetem őszi szemeszterének némely szombat estéire korlátozódott. Mindezek pedig egy borongós október végi délután, egy fehér bot váratlan felbukkanásával kapcsolatban tolultak emlékezetembe. *

*

*

8. A jogászbál előkelőségei: védnökök és fővédnökök, parancsnokok díszes sorából itt csak két név viselőjét említem: a férfiak közül kiemelkedett szálas alakja Nagy Ferenc professzornak, aki a kereskedelmi minisztérium államtitkári méltóságából nem a miniszteri bársonyszék felé gravitált, hanem a Budapesti Egyetem Kereskedelmi és Váltójogi Tanszékére tért vissza, hogy kiválóan rendszeres és módszeres professzori munkájával ismét a felsőoktatásból vegye ki részét. Ő természetesen feleségével és két leányukkal – júnói termetű, komoly szép leányok – jelent meg a Jogászbálon. A védnök hölgyek sorából Lánczy Leóné előkelő neve kívánkozik tollamra, mert ezt a szépséges dámát férje, a nagytekintélyű pénzmágnás a korábbi férjétől hódította el, aki pedig ugyancsak nevezetes személyiség volt: Szászy-Schwartz Gusztáv. Hiszen a Jogászbálhoz mint a „Társasági élet” jelentős eseményéhez nem méltatlanul csatlakozik a Medikus- és a Bölcsészbál is. Ez utóbbiról csak annyit, hogy rendezői és jól megszervezett táncosai valamennyien igen jól vasalt, hibátlanul reprezentatív frakkban parádéztak. Hogy honnan ered ez a mintaszerű elegancia, elárulta a gárda egyik igen lelkes és szorgalmas, ám kevésbé diszkrét vitéze. A frakk jogászpályánk indulásának egykori rekvizituma a szép hagyományok sivár sivatagjában bázis számba menő elemet jelent. Hát ezt a 63

ruhadarabot vidékről származó ifjú létemre bölcsész koromban nem irigység nélkül, de annál inkább nagyképű komolysággal traktáltam. Ezt az internacionális fémjelzésű ruhadarabot beszerezni joghallgatói minőségemben már elkerülhetetlen feladatnak kellett tekintenem. Némi huzavona után megépült tehát a frakk, de mivel Szász Béla barátom szabójánál több öltöny árának kényelmes havi részletre történt törlesztésével, illetve az erre irányuló kötelezettség vállalásával hosszabb időre terjedően be valék táblázva, a szolid és szerény Tollusz mester, gyulafehérvári szabó kivitelezésében épült meg a frakk. Nem fővárosi szabó művész mesteri remeke tehát, de ha rangja nem is kimagasodó szintű, de lényege és rendeltetése, nemkülönben alkalmazhatósága, mint a próba rövidesen igazolta azonban kétségtelen. Ez a próba a báli szezont hagyományosan nyitó Jogászbálon történt és a nevezetes ruhadarab boldog gazdája számára a táncos ifjúság farsangi diadalmenetében való részvétel lehetőségét biztosította. Ehhez a felvonuláshoz ugyanis pénz alig-alig kelletik vala. A bálok sorát a Jogászbál nyitotta meg, hogy utána a Medikusbál és a Bölcsészbál, illetve a Műegyetemi bál következzék. (A Közgazdasági Egyetem csak az első világháború után létesült.) A báli éjszaka hagyományosan két részre tagozódott. Az első félidő 1/2 10-től tartott. Lezajlottak az elsőrendű bálok, s pihenőre tért vagy „pénzelőleggel” raktárba került (azaz zálogházba vándorolt) a frakk. A budai Vígadóban rendezett táncmulatságokon már a szmoking is eléggé ünnepélyes ruhadarabként jött számításba. Valósággal fejcsóválva vettük tudomásul, hogy Balatonfüreden a hagyományos Anna bálon – július hó utolsó hetében – frakkosan jelennek meg a férfiak – húsztól hetvenöt évesig – népes oszlopa. Nyáron különben a vajszínű flanell nadrág és kék színű zakó volt a divattal lépést tartani igyekvő férfiak többé-kevésbé általánosan elfogadott formaruhája. Kevésbé ünnepélyes társas összejövetelek elbírták a lazítást, de 64

társaságban ingujjban nem táncoltak a középosztály férfiai. Egyébiránt a nyári üdülőkből augusztus közepe után haza, ti. a városokba – elsősorban Budapestre – irányult a tömegforgalom, szeptember elején már megkezdődött az alsóés középfokú iskolákban a tanítás, míg a felsőfokú tanintézetekben szeptember volt az elmulasztott, vagy csak részben sikerült, illetve eredménytelenül megkísérelt vizsgák pótlásának, vagy megismétlésének ideje. És német földön (Ausztriában és a Német Birodalomban) a július közepén kezdődő nyári szünet csak október táján ért véget, hazai virányainkon mindennemű iskola teljes gőzzel folytatta működését már a melankolikus szeptember végén. S a téli nap már a horizont szélén leselkedett, mikor a vigalomban fáradt pesti nagy diákok a Lánchídon a balpartra visszagyalogolva egyértelműen úgy döntöttek, hogy nehéz munkájuk után nem reggelizni, hanem aludni, aludni, aludni fognak. Egyikükmásikuk annyira komolyan vette ezt a programot, hogy az egész vasárnapot átaludta. Ami annál inkább érthető eljárásnak bizonyult, mivel az ünnepnap étkezési költségei már előzőleg úgyis felhasználásra kerültek a báli sonka-vacsora, vagy illetve és a budai féléjszaka fröccsei igénybevételének keretében. Hétfőn korán reggel aztán hazulról csomagban kapott füstölt szalonna jókora darabja szerepelt a dús elfoglaltságot ígérő munkanap kijózanító melódiájának nyitányául. A túlzásig óvatosak, egyedülállók, nehézkesek ilyen meghívásra nem is várva, a budai Vígadóba igyekeztek, gyalog sétálva át a Lánchídon. Hiszen Budán is vigadtak az emberek, s felcsillant az öröm a lányok szemében, amikor a szünóra végén váratlanul(?) megjelent egy pesti oldalról érkező fiatal gárda, frakkosan, elegánsan (átizzadt gallért útközben a tartalékul hozott friss példánnyal kicserélve, mivelhogy a 6-7 centiméternyi magasságú színpadi gallér a pesti keringőzés során harmonikához hasonlóvá gyűrődött, s valóban legkevésbé volt esztétikusnak minősíthető). Táncos kedvű és 65

lábú pesti fiatalok mihamar teljes lendülettel vetették magukat a megújuló forgatagba, s a téli nap már-már az elegánsnak vagy éppen reprezentatívnak mondható programján egy (rövid) nyitó csárdás, utána a bécsi keringőnek leegyszerűsített, sima változata, az ún. boston következett (nem volt szabad ugrálva táncolni), a sort bezárta a némileg komplikált formájú francia négyes, amelynek szabályos alakját még csak a tánciskolák őrizték. Egy vagy ötnegyed órás szünet biztosította a pihenést, amelyre bizony férfi és nő egyaránt rászorult, s amelyet könnyű vacsorával töltött el a bálozó fiatalok tehetősebb rétege. *

*

*

9. 1908. Bizony már huszonkét éves vagyok, s egzisztenciám még mindig megalapozatlan. Jövőmet meredek útján lehetőleg biztosítani igyekvő szüleim szovátai kis ingatlanaikat az én nevemre szerzik. Mint „villatulajdonos” meghívást kapok az ún. fürdőbizottságba, ahol a tanárjelölt, pennaforgató („tintanyaló”) ifjú ember rövidesen jegyzői megbízást kap, ami persze díjazás nélküli megtiszteltetés. „Tanár Úr, Ön igen hasznos munkát végez a közösségért.” A tanár úr szolidan viselkedik és öltözködik, ruháinak anyaga egy utazó ügynök közreműködésével jutányosan beszerezve, a földolgozást öreg szabó „konzervatív” mintákra, akkurátusan végezte. Minden kifizetve. Egy évvel később már szorgalmas joghallgató, azaz nemes egyszerűséggel jogász vagyok, Budapesten vagyonos szülők gyermekeivel korrepetálok. Jól keresek, de egyelőre „hitelbe” öt öltözet készül számomra egy belvárosi szabónál, a részlet mögött baráti unszolás és jótállás. „Ha történetesen megakadsz a havi húsz korona fizetésével, az sem baj: ilyenkor még egy ruhát rendelsz”. Cseh földön gyártott „angol” szövetből remek új öltözet kerül az olcsóbérű hónapos szobácska szekrényébe. Vasárnap délben pedig én is cilinderesen feszítek a dunaparti korzón, amelyről aztán fél kettőkor az Egyetem tér 66

egyik mellékutcájába hetven filléres diákebédre vezet az utam. Gondtalanul (vagy gondatlanul?) élünk és nem halljuk a Karagyorgyevics csatlósok lassan, de biztosan erősödő kardcsörtetését. De hiszen azt sem tudjuk érzékelni, hogy a lélegzetvétel, a megoldatlan szociális kérdés egyre sűrűsbödő atmoszférája itthon is mindinkább nehezedővé romlik. *

*

*

10. Korunkban szerte a világon egyre inkább valósul meg a koalíciós kormányalakítás. Ám a 20. század elején még szokatlan volt ez a politikai figura, s nálunk is rövid négy esztendőn át tudta tartani magát. Elméleti okát kutatva, nem egyértelmű válaszra bukkanunk. Némely történészek szerint a zömében 48-as függetlenségi pártból alakult kabinet a 67-es alapon való kormányzásra vállalkozott, s a két aspektus összeegyeztetése mindkét irányzat szélsőséges elemei miatt leküzdhetetlenségbe ütközött. Más megítélés szerint anyagi nehézségek tették járhatatlanná a közös utat. A hazai mezőgazdaság és állattenyésztés az úgynevezett agrárszocializmus figyelmen kívül hagyásával, az újra befektetésekhez szükséges forgótőke igen mérsékelt mennyiségével, illetve néhol teljes hiányával, a termőtalajok természeti adottságai révén valamennyire rentábilisaknak bizonyultak (Kenéz Béla megfigyelése: a felvidéki tótok az Alföldre jártak aratni), az ipar ellenben az osztrák és cseh iparral szembeni kényszerű vetélkedésben sajnálatosan alulmaradt. Hasztalanul adta ki egy hazai lelkesedéstől fűtött mozgalom a jelszót, hogy hazai gyártmányú ipari termékeket vásároljunk, a jószándékú, de naiv próbálkozás hamarosan megfeneklett azon a köztudomású vált tényen, hogy a híveinek nemes szándékát demonstrálni hivatott tulipán jelvény – bécsi gyárban készült, s a leleményes osztrák ipar fölényét beszédesen igazolta. 67

A tulipán mozgalom persze az ifjúság körében lelkes hívekre talált. Egyetemi ifjak megalapították a Sorompó Országos Iparvédelmi Ligát, s egyik március 12-i vasárnap délután, mikor éppen Gyulafehérváron időztem, jó Atyám arra figyelmeztetett, hogy a budapesti napilapok egyikének aznapi számában megjelent műsortájékoztató szerint az Egyetemi Ifjúság március 15-i ünnepségén a pesti Vígadóban én, az Országos Iparvédelmi Liga alelnöke fogom mondani a záróbeszédet. Hát erről a feladatról nem beszélt velem senki, alelnök kollégáim (voltunk vagy hatan) megkérdezésem nélkül varrták nyakamba a megtiszteltetést. Mindazon által én hétfőn délben nekivágtam a személyvonaton tizenöt órás útnak és szerdán ünnepi mezben elmondtam jól kicirkalmazott ovációmat. Baj nem lett belőle, a frázisokat pedig elfújta a szél. (Szilágyi Dezső, a nagystílű, de „rosszmájú” reálpolitikus mondása.) A koalíciós kormány helyére lépett Khuen-Héderváry Kabinet pártja az 1910. június havában megtartott országgyűlési képviselő-választásokon hatalmas többséget kapott. A gyulafehérvári választókerületben Zászló Mihálynak, az eddigi képviselőnek nem is akadt ellenjelöltje, a szomszédos alvinci kerület mandátumáért a kormánypárti Mayer Ödön gyulafehérvári ügyvédnek a román nemzetiségi párti Vlád Auréllal kellett választási harcát megvívnia. Szász főispán választási apparátusának csak kemény erőfeszítés árán sikerült a kormánypárti jelölt számára a győzelmet kierőszakolnia, s valóban csekély szavazattöbbséggel a kétségtelenül nagy tekintélyű és igen reprezentatív Mayer került a parlamentbe. Pirrhusi győzelem volt bizony ez, s ügyes agitátorok kezében vörös posztója a dákó-román ambíciónak, egyik rugója az Erdély elszakadását kimondó hírhedt gyulafehérvári néphatározatnak. *

* 68

*

11. A választások idején, az 1910. esztendő első felében én állandóan a fővárosban tartózkodtam, s miután január hóban az első alapvizsgát a Jogi Karon letettem, megfeszített erővel készültem a középiskolai tanári alapvizsgára, és most már a Kolozsvári Egyetemen leteendő második jogi alapvizsgára. Jó szüleim ekkortájt mindketten szívrohamon estek át, s kötelességemnek éreztem amúgy is igen sokáig elhúzódott tanulmányaim leendő befejezésének színhelyét Budapestről a Gyulafehérvárhoz néhány száz kilométerrel közelebb fekvő Kolozsvárra áttenni. Akkor is úgy látszott nekem, hogy a kisebb népességű vidéki univerzitáson nem kevésbé elmélyedő tanulás és reális eredmény elérése lehetséges, mint a túlzott méretű Budapesti Egyetemen. Pesten már a beiratkozás és leckekönyv aláírás is sok időt és türelmet igényelt, a Kolozsvári Egyetem monumentális új épületében mindez simábban lebonyolíthatónak ígérkezett. De olcsóbb is volt az élet a szülői ház közelében. Fül- és szemtanúja lehettem a bizonytalanságnak is, amelyet a második alapvizsgára készülő Vinkler János és Majláth Ferenc panaszoltak annak a kérdésnek eldöntéséig, hogy a Földes-Kmetty Vizsgáztató Bizottság helyett nem fognak-e a Mariska-Ferdinandy Bizottság elé kerülni, más kombináció eshetőségéről nem is beszélve. Ezzel a helyzettel szemben a kolozsvári II. éves hallgató biztos lehetett arra nézve, hogyha Navratil, illetve Nagy Ernő professzorok tankönyvét jól megtanulja, a vizsgázók amúgy is mérsékelt nagyságú tömegében „baj” nem érheti. Hát ez bizony fontos szempont volt számomra egyetemi pályafutásom 13. szemeszterében. De mindezek mellett az a körülmény is Erdély felé vonzott, hogy a 35.000 lakosú erdélyi városban a szülői ház jótékony közelében egészségesebb és olcsóbb volt a mindennapi élet. Közben jómagam kénytelen lévén lemondani arról az ambíciómról, hogy az országos hírű Polónyi irodában fogom gyarapíthatni tudásomat a jogszabályok kiterjesztő és 69

megszorító értelmezéséről, a törvényi és általános jogi analógia alkalmazásáról, a gyakorlati élet komplikált vidékeiről, – Springer Aladár gyulafehérvári ügyvéd irodájába nyertem a Marosvásárhelyi Ügyvédi Kamarától ügyvédjelölti bejegyzést. Ehhez a pozícióhoz, amely számomra merőben formai elhelyezkedést jelentett, nem tizenöt, hanem hét egyetemi szemeszter és egyetlen szigorlat is elegendő lett volna. Akkoriban az volt a szokás, hogy a negyedéves joghallgató, ha még nem döntötte el, hogy a jogélet melyik ágában kíván, illetve remél elhelyezkedni és tevékenykedhetni, a „vegyes” szigorlat letételével kezdte meg a doktori diploma felé vezető rögös utat. Innen egy további szigorlattal már államtudományi, illetve két szigorlattal jogtudományi, három szigorlat után pedig jog- és államtudományi (utriusque iuris) doktorrá emelkedhetett. Jogászi pályaválasztási hibámnál fogva egyelőre be kellett érnem az államtudományi doktor tudományos rangjával. A kánonjogi doktorátus mindkét szigorlata és disszertációja ugyan már a tarsolyomban szerénykedett, doktorrá avattatásomhoz azonban hiányzott a papi minőség. Egy gyermekkori barátommal együtt tanultam és tettem le a kiegészítő államtudományi szigorlatot, s egyidejűleg lettünk mindketten államtudományi doktorok. Én nyomban megtettem az első lépéseket (ma úgy mondanók: irányt vettem arra), hogy a tanügyi igazgatás szolgálatába kerüljek. Ez bizony nem ment könnyen. Zichy János kultuszminiszter egyelőre csupán fizetéstelen tanfelügyelőségi tollnokká volt hajlandó Óriás Nándor „gyulafehérvári lakost” kinevezni. Fél év múlva azonban én is bekerültem ama szerencsés fél tucat jogász közé, akik ideiglenes minőségű, fizetéstelen miniszteri segédfogalmazókká neveztettek ki. Közülünk öten már ideiglenes díjtalan miniszteri fogalmazó gyakornokok voltak, s számukra előléptetést jelentett, hogy díjtalan fogalmazó gyakornokokból fizetéstelen segédfogalmazókká emelkedtek. 70

*

*

*

12. Amikor végre megkaptuk a doktori diplomát, elérkezettnek láttuk az időt egy jól előkészített váltónyargalás megkísérlésére. Az indulásnál én szerepeltem, mint a váltó kibocsátója, Sz. Béla az elfogadó (a tulajdonképpeni adós) és József Manó ügyvédjelölt a kezes. A felveendő hatszáz koronát testvériesen megosztottuk volna, s a havi harminckoronás törlesztést (ami a csekély 8%-os évi kamaton és némi adminisztrációs bankköltségen túl egyenlő arányban terhünket képezte volna) készségesen vállaltuk, a beszedés feladatának teljesítésére a Gyulafehérvárt székelő bíróságokhoz sűrűn bejáró dr. József Manó tényleges ügyvédjelölt vállalkozott. Azért írom, hogy tényleges, mivel mi ketten Sz. Béla és én ugyancsak ügyvédjelöltekül voltunk az Ügyvédi Kamaránál bejegyezve első jogtudományi, úgynevezett vegyes szigorlat alapján, de ez bizony csupán névleges parádézást jelentett az államtudományok két büszke juristája számára, hiszen a jogkari tanulmányi szabályzat még nem foglalt magában harmadik alapvizsgát, s így magánjogi képzettségünk az esetleges (nem kötelező) kollokviumokon kívül csak a pandektisztikus római jogi tanulmányinkra épült. Hármunk közül tehát egyedül József Manó lévén a magánjognak, sőt a kereskedelmi és váltójognak is fémjelzett képviselője, ő volt hivatva váltónkat a váltóleszámítolás (azaz a pénz folyósítása) végett a pénzintézethez benyújtani. És ekkor következett diadalmámorunkból a kiábrándulás. A Takarékpénztár igazgatóhelyettese, egy kékre borotvált arcú, felkunkorított bajuszú, választékos öltözetű úr az értékpapír átvételekor hibátlan udvariassággal kijelentvén, hogy váltónkat az igazgatóság legközelebbi ülésén elő fogja ugyan terjeszteni, de a siker érdekében kívánatos volna, hogy a becses iratot a doktor urak egyikének tatája is ellátná aláírásával. Így mondta a kapitalizmus érdemes képviselője: az egyik „tata”, nem atya, hanem csakazért is „tata”. Manó barátunk referádáját követően 71

vita nélkül mindhárman elhatároztuk, hogy tervezett hitelműveletünkbe családaink egyik tagját sem kívánjuk bevonni, hanem megfontolás tárgyává tesszük, hogy hármunk közül kettőnek aláírásával ellátandó újabb váltón sima érvényesítésnek biztosítása érdekében ne vegyük-e igénybe annak a tehetős és szolgálatkész cipészmesternek közreműködését, akinek mindhárman pontosan részletfizető „kuncsaftjai” voltunk s aki barátságos beszélgetés során ismételten is felajánlotta, hogy igen szívesen előmozdítja mérsékelt keretekben tervezett esetleges pénzügyi (értsd hitelszerző) hitelügyleteink sima lebonyolítását. Egyelőre azonban: minden maradt a régiben. József Manó a „tyúkperekre” beállított magyarigeni ügyvédi irodában, továbbra is szüleinek vendégszeretetét élvezve folytatja felkészülését az ügyvédi vizsgára, amelyet nem két részletben, de egyetlen darabban kellett megkísérelnie. Én pedig a nagy püspök égisze alatt kis emberek segélykéréseit igyekeztem megérteni és a méltányosság jegyében, a lehetőségekhez képest teljesítésre előkészíteni, továbbá a latin nyelvű megnyilatkozások szövegét világosan rögzíteni, s amennyiben széles köröknek voltak szánva (mint pl. a püspöki körlevelek nyomdai kefelevonatait) aprólékos gonddal megvizsgálni, illetve korrigálni. Mindeme sokrétű teendők végzésének szüneteiben pedig a jogtudományi doktorátushoz szükséges két szigorlat dús anyagát a lehetőségig elsajátítani. Nem volt könnyű munka s ezt az utóbb említett feladatot Szász Béla barátom nem is akarta vállalni, hanem derűlátóan és elszántan nekivágott a nagyváros, a karrierrel kecsegtető Budapest felé. Csak pillanatnyilag torpant meg optimizmusa, amikor a személyvonat harmadik osztályában Budapestre döcögőben, már estefelé Arad közelébe érve, fekete keménykalappal a fején indokoltnak vélte fortissimo bömbölő útitársait udvariasan, de határozottan figyelmeztetni, hogy a „Maros vize folyik csendesen” kezdetű szép erdélyi dalt lehet, 72

illik, sőt egyenesen szükséges piano hangvételben énekelni. Hát erre a barátságos figyelmeztetésre barátságtalan volt a válasz. A hangos kórus alkalmi karnagya nem habozott kijelenteni, hogy amennyiben a napi nehéz munkából fáradtan hazaigyekvő, dolgozó emberek békés éneklése terhére volna a „nagyságos úrnak”, hát igen célszerű lesz az első osztályon tovább utaznia. A nagyságos úr mit tehetett egyebet? A finánc nem látta dohányok vágni való füstjében színlelt jókedvvel maga is cigarettára gyújtott, aznap a 25-ikre. Amikor később ezt a kalandját társaságban elmesélte, egy okos asszony csípősen jegyezte meg, hogy a doktor úr józan magatartásával a huszonnégy cigaretta után valóban megérdemelte a huszonötödiket. Egy kotnyelesnek ismert nem dohányzó leányka ajkáról nyomban elhangzott a kétértelmű megjegyzés: megérdemelte volna a huszonötöt is. Ám a költővel felsóhajtok, hogy „el ti komor képek, ti sötétség rajzatai, félre…” Béla barátunk megérkezett a ragyogó fővárosba. Az útnak vége, minden jó, ha a vége jó. És ennek a viszontagságos útnak valóban jó volt a vége. Megérkezni a vágyak és álmok városába. Béla barátom máris boldognak érezte magát. Hát még azután! Itt sikerült neki régi eredeti és újabb összeköttetések ügyes felhasználásával magát egy igen előkelő ügyvéd irodájába, ahol a főnökön kívül még két ügyvéd alkalmazottként dolgozott, ügyvédjelölti minőségben betornásznia. Ott reprezentálnia, felekkel tárgyalnia, hivatalokhoz eljárnia kellett, s igen jól használható munkaerőnek bizonyult.

73

IV. FEJEZET KULTUSZMINISZTÉRIUM 1. A Kultuszminisztérium ügyosztályának ajtaján persze ki volt függesztve az ott dolgozó fogalmazói személyzet névsora. Elől mi, kebelbeliek, élünkön két osztálytanácsossal, a sor végén a fogalmazógyakornokok, s utánuk a szolgálattételre berendelt tanfelügyelők. Némely vármegyék tanfelügyelőinek jelentései szerint számos helységben lehetetlen a népiskolák helyzete, a 8 éven felüli gyermekeket szüleik libalegeltetésre, sertés őrzésre, stb. alantas gazdasági munkákra használják, s iskolakerülésre nevelik. Előfordult oly eset is, hogy a tanfelügyelő hivatalos látogatása az iskolában mindössze három gyermeket talált, akik a tanító 13 éves leányának vezetése alatt művelődtek, mialatt a tanító saját földecskéjén kapált. Ez persze határeset lehetett, de ehhez hasonlóak sem hiányoztak. Én mint kezdő tisztviselő, kíméletlenül lecsapni kívántam a visszaélésekre, s például az egyik falusi iskolában egyetlenegy nedves falú szoba használtatván „tanterem” gyanánt, többször ismételt megintés után iskola létesítését kívántam az érvényes jogszabályok pontos alkalmazásával javasolni. Az inspekciós osztálytanácsos figyelmeztetett, hogy a szegény ruszin (vagy oláh) szénégetők, akik mint görög-keleti vallású jámbor hívek, képtelenek iskolát fenntartani, ugyanúgy tehetetlenek lesznek e feladat ellátására, mint községi polgárok is. Tehát nem szabad „buzogni”, hanem az illetékes egyház főhatóságait újólag felkérni (felhívni) a megfelelő intézkedésre. Mikor aztán a kormány a tűrhetetlen állapot részleges megszüntetésére nemzetiségi iskolák helyébe állami iskolákat létesített, nagy lett a felzúdulás e „soviniszta” politikai megnyilvánulás ellen, s a jajszó Párizsig és utóbb Trianonig is eljutott. A népiskolai ügyosztályban eltöltött fél év után a katolikus egyházi ügyosztályba nyertem beosztást. Ez valamiképpen 74

mintha kedvezés számba menő intézkedés lett volna, ám teológiai végzettségemre való tekintettel az ifjúság a „tolerari posse” egyházi elv alkalmazását látta helyénvalónak. Különben is mit jelentett ez a privilégium, az I. ügyosztályban szolgálhatni? Hát először azt, hogy ez az ügyosztály államtitkári felülvizsgálat nélkül a miniszternek volt alárendelve (Jankovics miniszter úgy emlegette „az én ügyosztályom”). Másrészről az is előnynek látszott, hogy az ügyosztályt felkereső „felek” többnyire egyházi személyek, úgynevezett dignitáriusok, vagy éppen püspökök voltak, jól fegyelmezett, tekintélytisztelő, könnyen kezelhető nép. A főnök az én ottlétem idején Andor György, Rómában képzett pápai protonotárius, egy meleg jóindulatú és modorú, csak önmagával szemben szigorú úriember, aki minden tavasszal „díszvacsorán” vendégül látja néhány előkelő barátját – köztük Klebelsberg gróf államtitkárt és ennek apósát, Keveházi rangbeli kollégáját és saját ügyosztályának fogalmazói karát, amelyen a hattagú személyzetéből csupán egy kartársának volt jogi és egynek államtudományi doktorátusa, egyedül én voltam utriusque iuris doctor. Hát ezt a pozíciót bizony igen-igen meg kellett volna becsülnöm. Végül pedig, de nem utolsósorban, az is előnynek számított, hogy ebben a finom tónusú ügyosztályban a személyzet nem roskadozott a munka terhe alatt, hiszen Állam és Egyház inkább együtt munkálkodtak, mint vitáztak. Én kemény erdélyi fejemmel keveselltem azt a szerény munkakört, amely nekem, mint a személyzet legifjabb tagjának osztályrészemül jutott, s elégedetlenségemet nem is titkoltam, aminek eredményéül fél év múlva egy fegyelméről hírhedt és munkateljesítményéről híres ügyosztályba helyeztettem át. Neményi Imre miniszteri tanácsos szigorúan megkövetelte a pontosságot és a szorgalmas munkát, de meg is becsülte. Ami a minisztériumban s gondolom a többi minisztériumban sem volt szokás, Neményi reggel elsőnek ment be hivatalába, s nekünk legkésőbb 9 óra 75

előtt kellett nála jelentkeznünk, 14 órakor tőle elköszönhettünk, s utolsónak ő is távozott. A háború kitörését követően délután is 2-3 óra időre be kellett vonulnunk „az íróasztal mellé”. Ezt megelőzően június elején közölte velem, hogy a július hó közepére kért négyheti szabadságot megkapom, de a miniszter úr őexcellenciájának az volna a kívánsága, hogy az egyhónapos szabadság egy részét tanulmányi szabadságnak tekintsem. *

*

*

2. Neményi miniszteri tanácsos előszobájában nagy volt a forgalom, s íróasztalomat csak módjával lehetett használni. Gyakran írásaiba zárkózott a főnök s ilyenkor csak püspök, főispán, országgyűlési képviselő juthatott be hozzá. Más halandó az ügyosztály előadójánál jelentkezhetett felvilágosításért. Egy alkalommal ilyen zárt napon az egyik napilap szerkesztője vagy főmunkatársa arra hivatkozva, hogy ő személyes barátságban áll a méltóságos úrral, addig kapacitált engem a bebocsátásra, hogy végre is engednem kellett, s a deresedő fejű hírlapíró teljes fél órát töltött odabenn. Távozása után a nagyúr kijött, s íróasztalomhoz lépve enyhe bosszankodással figyelmeztetett, hogy Schiller úr nem püspök, nem főispán s még csak nem is képviselő. A szigorú klotúr ellenére napok múlva mégis bebocsátottam egy középkorú, igen disztingvált megjelenésű és modorú urat, Lukács Györgyöt, a tíz év előtti kultuszminisztert s ezért a kivételért nem kaptam szemrehányást. Nem bocsátottam be egy rokonszenves szerény újságírót, aki úgy mutatkozott be, hogy ő Ignotus. Nagyon megörült annak a kijelentésemnek, hogy írásaiból, főleg költeményeiből jól ismerem őt, s leánykáját óhajtotta az előkelő Erzsébet Nőiskola internátusába bejuttatni, mivel feleségétől a közelmúltban elvált. Az előadótól rövidesen megtanultuk, hogy a kis Veigelsberg lány (ha jól emlékszem hetven év távlatából atyja vezetéknevére) az intézetbe felvétetett. Ignotus apa boldogan köszönt el, én pedig a 76

hivatalból hazamenőben megvásároltam legújabb verskötetét. És ez a sárga füzet három év múlva Egerben előbújt szakkönyveim közül. *

*

*

3. 1913 júniusában vagyunk, a minisztériumban szíves fogadtatásra találtam és a nem állami elemi iskolai ügyosztályhoz nyertem beosztást, tagadhatatlanul nem érdemleges szakmai munkára. Túlfűtött önérzettel igyekeztem hát jogászi erudiciómnak fogalmazványaimban is érvényesülést biztosítani, ám az ügyosztály főnökhelyettese, egy doktori diploma nélküli, csak államvizsgás, tipikus miniszteriális egyéniségűnek felismert, elegáns és komoly úr hamarosan leszállított a magas lóról, a gyakorlatban eredményesen bevált, egyszerűbb formulák alkalmazásával javítgatván (vagy csak módosítgatván) írásbeli előterjesztéseimen. Nem mondhatnám, hogy elbűvölt ez a légkör, amelynek ridegségét egyelőre csak ifjú kartársaim szíves kollegialitása enyhítette. Igen jól esett lelkemnek például az a baráti gesztus, hogy alig kéthónapi megismerkedésünk után egy kisebb társaság, csupa fogalmazókból és segédfogalmazókból álló együttese, közös ebédre invitált, amelynek egy nagyon divatos városligeti étterem terveztetett meg színhelyéül, időpontja pedig május elseje, délutáni fél három óra. (A munkásság ünnepi megmozdulásaiban való részvételről 1913 tavaszán miniszteriális tisztviselők számára szó sem lehetett.) Boldogan írtuk alá az ebédre szóló jelentkező ívet. Csak az tűnt fel meglepetésül, hogy baráti körünknek egyik tagja, a kellemes modorú, jó kedélyű Leidenfrost Pál segédfogalmazóm nem csatlakozott a derűs hangulatúnak ígérkező kompániához. A tartózkodás oka iránt persze annál kevésbé érdeklődhettünk, mivel a művészi hajlamú ifjú titán elzárkózása mögött némi lappangó tavaszi romantikát véltünk sejthetőnek. Hogy ez a feltevés valóban nem volt alaptalan, azt 77

utólag világosan igazolta barátunk íróasztalának sorsában bekövetkezett nem közönséges változás: a minisztériumi íróasztal aránylag rövid idő múltán gazdát cserélt, Leidenfrost kartárs hátat fordított a hivatalnoki pályának, külföldre – elsősorban Münchenbe indult, festészetet tanulni. Évek múltán – ha jól emlékszem – Esztergomban telepedett meg, mint vidéki festőművész. Az együttes ebéden pedig azért nem vehetett részt, mert földbirtokos atyja, aki a minisztériumi kísérletezést is finanszírozta, a főváros egyik legelőkelőbb szállodájában, az Angol Királynőben bérelt számára hónapos szobát, lelkére kötötte, hogy minden hó első napján – légyen az munkanap vagy munkaszüneti nap – ennek a szállónak éttermében ebédel, s étkezés után nyomban a portánál (a recepcióban) kifizeti szobája havibérét. *

*

*

4. Kedvvel néztem a közeljövőbe, s a havi 81 korona és 21 fillér segély-díjból, amelyet a fogalmazói kar 18 fizetéstelen tagja közül mint rangelső élveztem, nagynéném és keresztanyám támogatásával az ingyenes személyzeti (azaz cseléd-) szobával szinte beérhettem volna és kivárhattam volna a valóságos segédfogalmazói kinevezést, a 18 ifjonc közül 1914. év derekán már a harmadik helyre kerültem, amikor egyszercsak váratlanul hozzájutottam egy mellékfoglalkozáshoz, amely egyenlőre viszonylag könnyített anyagi gondjaimon, sőt távolabbi jövőm megalapozásához is hozzásegített. A magyar kormánynak a magyar király mellé beosztott tagja, az Ő felsége mellé beosztott Burián István (a későbbi külügyminiszter) Bécsből Budapestre hazalátogatván, sógorának, illetve vőtársának kérésére vállalta a feladatot, hogy ennek kisebb fia, a budapesti Egyetem elsőéves joghallgatója mellé római jogi korrepetitort szerez. Telefonon felhívta a kultuszminisztérium osztályát, s ebben az ügyben segítséget 78

kért az osztályfőnöktől. Schrőder Ervin annak a szerény kijelentésével, hogy az egyetem Jogi Karánál nagyobb szakszerűséggel állhatunk rendelkezésre, nem minden elégtétel nélkül vállalta a feladatot, hogy társadalmi formákhoz alkalmazkodni képes minisztériumi gárdából remél megfelelő embert néhány hétre a fiatalember instruktorává verbuválni. Ez a fiatal arisztokrata ugyanis miután Félix nevű testvérbátyja a budapesti egyetemen sub auspiciis avattatott doktorrá, a gimnáziumban állandóan színjeles bizonyítványára ugyancsak sub auspiciis minősítésű jogi doktorátust kívánt reáépíteni, s így mindenekelőtt a jogtudományi első alapvizsga nehezebbik tárgyából, a római jogból ambicionált kitüntetéses eredményt. Ennek kimunkálásához pedig a tantárgy néhány kiemelkedő fontosságú fejezetének közelebbi megvilágítása látszott kívánatosnak, mivelhogy Szentmiklósi professzor bőbeszédűséggel nem vádolható, magisztrális tankönyve ezt a kiegészítést valóban igényelte is. Így jutottam én római jogi instruktornak Gerházy Ferenc báró István nevű igen tehetséges és vasszorgalmú fia mellé, ami egyúttal a Burián báró miniszterrel való személyes megismerkedés előnyét is jelentette. Fizetésnélküli segédfogalmazói minőségemben ugyanis valósággal komikusnak kellett elkönyvelnem a rokonszenvnek azt a gesztusát, hogy amikor a bárógyerek engem a miniszternek bemutatott, egyúttal a minisztert is bemutatta nekem. A mindenképpen jól megalapozott együttes munka ezt követően hamar megkezdődött, én talán egy tucatszor gyalogoltam fel Retek utcai lakásomból az Uri utcai egyemeletes Gerházy kúriába, s megnyugvással merészeltem megjósolni, hogy az alapvizsga az óhajtott eredménnyel fog sikerülni. Az elköszönés után három nappal pedig címemre egy ötpecsétes pénzeslevél érkezett, benne öt darab százas bankóval, – az egyiket mindjárt le is foglalta egyik előkelő kollégám – „Nándi, elsejéig légy szíves” jelszóval. 79

István báró atyjának, az országgyűlési képviselőnek őszintén megmondtam, hogy a nagyon tehetséges és szorgalmas fiúnak az én meglátásom szerint a második évfolyam tanulmányaihoz instruktori közreműködésre nincsen szüksége. A jogi tanfolyam harmadik és negyedik szemesztere kifejezetten államtudományi tanulmányozásra van a szakképzés programjába beillesztve, s a magyar közjog és a pénzügytannal bővített nemzetgazdaságtan kitűnő szakirodalmi termékekben gazdag lévén, aránylag könnyen elsajátítható, én legfeljebb a harmadik tanév magánjogi kazuisztikájának beható tanulmányozásához vélnék valamelyes ügyvédjelölti kooperációt jól felhasználhatónak. És jómagam pár hét múlva egy címemre érkezett gyászjelentésből értesültem, a család gyászáról, Fejérváry Géza báró nyugalmazott miniszterelnök, István nagyatyjának haláláról. *

*

*

5. Ugyanakkor pedig az a meglepetés ért, hogy a miniszter szabadságom részbeni felhasználásával a tanítóképzés tanulmányozására Szászországba küldött, bőséges útipénzzel ellátva. Hát ez bizony egészen új szituációt teremtett számomra, aki négyheti szabadságomat teljes egészében családi körben Szovátafürdőn szándékoztam eltölteni. De nagy kitüntetés számba ment egy aprócska tucatember, egy segédfogalmazó számára ez a külföldi kiküldetés, amelyet önként értetődően ügyosztályfőnököm javaslatára kaptam. Ugyancsak meglepetés, de már kínos meglepetés volt persze számomra a háború, amelynek kitörése éppen Lipcsében ért, miután Drezdában két kitűnően felszerelt tanintézet berendezését utam céljának és módjának megfelelően tanulmányozhattam. Hazajövet a nagyobb vasúti pályaudvaron már bevonuló katonák tömege kapaszkodott a vonatra hangos útitársakul. Akkor még nem is sejtvén, hogy nem csupán Szerbiával, hanem gigantikus erejű szövetségeseivel is 80

vívandó, világméretű, négy esztendőnél is hosszabb időre terjedő háború pokoli torkába rohan velünk a végzet hatalma. Szászországban az előadások persze már szüneteltek, de az épületek és felszerelésük valóban mintaszerű volt. Mivel egyik helyen sem találkozhattam az oktatószemélyzet egyetlen tagjával sem, az engem ügyesen kalauzoló pedellus előtt sajnálkozva nyilatkoztam utam eredményének fogyatékosságáról. Az intelligens segéderő szerint az igazgató – jeles és joviális szakember – fiatalságom ellenére igen örült volna látogatásomnak, de most már külföldön tartózkodik, s családjának egyetlen tagja őrzi és kezeli a hétszobás igazgatói lakást. Csodálkozásomat látva, az intelligens és készséges pedellus a saját lakásába invitált, s a szuterénben lévő tágas négyszobás lakásban bizalmasan elárulta, hogy a feszült nemzetközi légkörben állandó készenlétben kell várnia az igazgató esetleges távirati utasításait. Délután a postatiszt, aki felvette anyámnak Budapestre feladott táviratomat, kedélyesen megkérdezte, hogy a háború előestéjén óvatosságból sietek-e haza. Én ugyancsak kedélyesen azt válaszoltam, hogy munkámat befejeztem, csakugyan haza indulok, de egyáltalán nem hiszek a háború kitörésében. De azért – szokásom ellenére – nem vártam be a másnapi reggelt, hanem éjféltájban vonatra ültem. Július 25. napján hazaérkezve íróasztalomon találtam a minisztérium lakonikus táviratát: „szabadságát megszakítva sürgősen jelentkezzék szolgálatra”. Az út mérlege: az előírt 4 tanintézetet megtekintettem, jegyzeteim alapján részletes beszámoló beterjesztésére készülök, az 500 koronából mindössze 150-et költöttem. *

*

*

6. Humorra hajlamosan felidéztem magamban emlékét a duhajkodva táncoló székely legény nótájának: „ha kicsinyek vagyunk es (is), tágasságot nekünk es”. Tizedrangú előadó létemre igen tágas dolgozószobába kerültem. Kicsiny 81

helyiségekből jutottam szinte teremszerű szobához, amelynek ablak melletti szögletében húzódott meg a szokásos méretű íróasztal, thonett székek körös-körül és a falak mellett. Hamarosan reá kellett azonban jönnöm, hogy ez a helyiség nem csupán a személyi titkári teendőkkel megbízott segédfogalmazó dolgozószobája, hanem egyben nem kevésbé fontos szerepet is betöltő váróterem is az igen széles hatáskörű, nagytekintélyű Neményi Imre miniszteri tanácsos ügyosztályfőnök előszobája; a nagyhatalmú nagyúr előszobája a bebocsátást igénylő ügyfelek várakozó szobája is egyben. A munkaidőt példaszerűen kihasználó funkcionárius rendszerint a köznapokon 10-14 óra között állott a közönség rendelkezésére. Nem elírásból, hanem szoros értelemben használtam a szót, hogy „állott”, ugyanis az erősen őszülő, bozontos fejével, szolgálatkészen állva fogadta a feleket, ezzel a pózzal is kifejezve, hogy kedélyes diskurzusra sor nem kerülhet, csak komoly tárgyalásra nyílt alkalom és jut idő. A hét közben szerdán és szombaton rendszerint csak „püspök, főispán és országgyűlési képviselő” számára nyílott az ügyosztály-főnök dolgozószobájának ajtaja. Ehhez a rendhez alkalmazkodnia kellett az ügyosztály, sőt az egész minisztérium tisztviselőinek, de még a nagyközönségnek is egyben. Ide kívánkozik különben annak is megemlítése, hogy az országgyűlési képviselők pártállásukra való megkülönböztetés nélkül voltak kivételezetten kezelendők. Így történt például, hogy a független 48-as párti Török Kálmán képviselővel, Gyöngyös város képviselőjével már minisztériumi szolgálatom idejében megismerkedhettem, aki aztán az egri működésem alatt már nem politikusként, hanem pápai prelátus – egri kanonok és egyházmegyei bankelnökként funkcionált. Egyébiránt például az ugyancsak függetlenpárti Hédervári Lehel képviselő is ismételten szíves fogadtatásban részesült nálunk, nemkülönben Siegesen József görög katolikus lelkész, a budapesti Egyetem román nyelv és irodalom professzora, aki a parlamentben egy 82

nemzetiségi többségű választókerületet képviselt kormánypárti programmal, s mint kiváló pedagógiai szakember, ügyosztályunk külső munkatársául is szerepelt. Reá azért emlékszem különösebben is, mivel az egyetemi tanszék betöltése előtt, szovátai üdülésem során megismerkedhettem a Bölcsészettudományi Kar nála indokoltan kedvezőbben kandidált ellenjelöltjével, a már magántanárul képesített Alexis Györggyel, aki szociáldemokrata és exponált nemzetiségi ember lévén, előre látta a tanszékért folyó küzdelemben valószínű kudarcát. Alexis egyetlen gyermeke György, mint kiváló matematikus a második világháború után mintegy a családot is érintő mellőztetés némi elégtételéül kapott államtitkári állást a kultuszminisztériumban. Hát az egykori szovátafürdői diákpajtásra, aki nálam 5-6 évvel fiatalabb lehetett, s akit annak idején a nyilvánvaló rangkülönbségre való tekintet nélkül, szinte atyáskodó baráti jóindulattal kezeltem, hát arra a kamaszodni éppen elkezdő nyurga gyerekre bizony nem ismertem volna reá az erősen kopaszodó, kövérkés öregúrban, aki ugyancsak nem éreztette a félszázad alatt visszafordult rangkülönbséget. *

*

*

7. Minisztériumi szolgálatom rövid két esztendeje alatt az a fél év volt tanulmányaimnak és hajlandóságaimnak leginkább megfelelő időszak, amelyet a minisztérium első ügyosztályában töltöttem. Az elfoglaltság nem volt kimerítő, a személyi kapcsolatok kimértek, de kellemesek, a tónus pedig zökkenőmentesen nyugodt, valósággal idegpihentető volt. A miniszter és államtitkárok fogadószobáinak tőszomszédságában, az épületnek a főbejárata fölött, az első emeleten fekvő szárnyából a munkaidő alatt is szabadon és könnyen ellátogathattam más ügyosztályokba, ismerkedést keresni ügyekkel és emberekkel. Számomra a középiskolai s ennél is inkább a felsőoktatási ügyosztály volt különösen vonzó 83

terület. Az előbbiben Vajdinger miniszteri titkár és központi szolgálatra berendelt Dsida Ottó tankerületi főigazgató a rangkülönbség ellenére személyesen barátságukkal tiszteltek meg. Az egyetemi (felsőoktatási) ügyosztály személyzetéből Gál (Gyulai) József titkár mellett főleg Német Aurél titkár karolt fel s ismertetett meg családjával is. Az erdélyi végeken persze hamarosan elterjedt a jóakaró híresztelés, hogy a minisztériumban én már „valaki” vagyok, s régi ismerőseim közül többen, egyre többen kerestek fel érdeklődésükkel, illetve kérésükkel. Vajdinger mint személyi előadó, érdeklődéssel és jóakarattal hallgatatta erdélyi pedagógusokról adott információimat, s szívesen vette tudomásul egy-egy alkalmi bejelentését annak, hogy valamelyik erdélyi gimnáziumból egy szürke pedagógus nála rövidesen személyesen bemutatkozni készül. Egy nálam valamivel idősebb gimnáziumi tanár, aki fölöttem egy osztállyal járt a gyulafehérvári gimnáziumba, s jeles előmenetele után a Kolozsvári Egyetemen ugyancsak átlagon felüli eredménnyel boldogulván, mihamar egyik erdélyi kisváros gimnáziumában rendes tanárként működhetett, nagyobb városba vágyott, s ambíciójának teljesülését az én támogatásommal is előmozdítani remélte. Bejött a hivatali szobámba, ünnepi habitusban és hangulatban június egyik verőfényes délelőttjén, jól vasalt szmokingban és vadonatúj kanárisárga cipővel. Megdöbbenésemet nem is titkolom, figyelmeztettem őt, hogy ebben a jelmezben nagyobb városba igyekezni nem éppen opportunus kísérlet. Meglepődve, s talán kissé sértődötten is, távozott, többé nem találkoztunk. Egyetlen fiúgyermeke, a gyulafehérvári gimnázium nyugalmazott tanára, félév előtt hatvanévesen gratulált századik születésnapomra. Német Artúr mindjárt első találkozásunkkor nem mint kiváló tanügyi közigazgatási szakember nyerte meg tiszteletteljes bizalmamat, pedig hogy az volt, bizonyítja élete utolsó évében a pécsi Egyetem Közigazgatási Tanszékére 84

nyilvános rendes tanárrá történt kinevezése. Reám, mint a római jog avatott művelője, a római perjog kevéssé felszántott talaján tevékenykedő szakember és igazi tudós egyéniség hatott. Választott szaktárgya inkább jogtörténeti aspektusú vizsgálata mellett, annak elméleti elemzésével, a jogügylet fogalmainak s a vonatkozó szakirodalom szerteágazó teóriájának beható elemzésével valóban sikeresen elérte habilitációját a budapesti Egyetemen. Az előkészületi eljárás már folyamatban volt, amikor a minisztériumban megismerkedhettem ezzel a kiváló romanista kartárssal, aki családjába is barátságosan meghívott, s ahol sajnálattal kellett konstatálnom, hogy tudományos vizsgálódásaival ő ott valójában egyedül van, mint harangszó az erdőn. Felesége cseh gyárosnak magyarul alig beszélő lánya – igen intelligens asszony, érdeklődésével a gazdasági problémák felé fordult, serdülő fiuk, a némileg elkényeztetett, tehetséges „egyke” határozottan az orvosi pályára készül. A tudós apa korai elhalálozása után jeles kvalitású ifjú boldogulása eztán nem volt zökkenőmentesnek mondható. Ezekben az években a felsőoktatási ügyosztály főnöke, az igen tekintélyes Tóth Lajos miniszteri tanácsos volt. Orvosdoktor létére a szakmai sovinizmustól mentesen a jogi fakultások és jogakadémiák ügyeit is szakszerűen és megértéssel intézte. Az életkor- és rangkülönbségnél fogva csak a távolból nézhettem fel rá, aki az akkoriban tagadhatatlanul itt-ott előtérbe igyekvő, előtérbe próbálkozó szempontokon is felülemelkedve szolgálta a felsőoktatás, illetve ezen túlmenően a közoktatás ügyét. Ezzel a mindennemű pártosságtól mentes, tárgyilagos igyekezetével egyébiránt távolról korántsem állott elszigetelten egyedül. Minisztériumi szolgálatom rövid korszakából még Mészáros Károly miniszteri titkárra gondolok megkülönböztetett nagyrabecsüléssel. Ő is egyike volt azoknak a kevésszámú tisztviselőknek, akik nem a fogalmazói státusból való indulás 85

után fokozatos előléptetések során jutottak pozíciójukhoz, hanem kívülről számvevőségből, tanfelügyelőségből, tanintézetből vagy éppen a közszolgálat valamely egyéb ágából, személyi kiválóságuk alapján nyertek a nagytekintélyű kultuszminisztérium fogalmazói karába való átminősítést, esetleg kifejezetten rangemeléssel egybekötött kiemelkedéssel egybekötötten. *

*

*

8. A frakk az frakk, a pesti úgynevezett elit bálokra belépőjegy nélkül is jogosított. A frakk joghallgató koromban tehát igen hasznos, de nem okvetlenül szükséges ruhadarab volt. Nem ilyenné lép elő, amikor a minisztériumba kerülök, közelebbről pedig a Miniszter osztályába. Alig két hónapja tartozom ide. Kollégáim bizalmasan tájékoztatnak, hogy az ügyosztály főnöke: Andor György miniszteri tanácsos rövid idő múlva szokásos vacsorára óhajtja vendégekül látni az ügyosztály fogalmazó karába tartozó tisztviselőit, s ezen az ünnepi összejövetelen frakkosan kell megjelennünk. A nagyon kellemes modorú főnök, aki egyházi méltóságot is visel: pápai prelátus és az esztergomi főkáptalan tagja, kívülünk néhány, ugyancsak előkelő barátját is körünkbe invitálja ilyenkor. Csakugyan találkozunk itt a Közigazgatási Bíróság két tagjával, az Igazságügyminisztérium két tanácsosával és hölgyeikkel, s mielőtt asztalhoz telepednénk, befut két szmokingos úr is: Keveházi Kováts Gyula, a Budapesti Egyetem egyházjogi professzora és veje: Klebelsberg Kuno gróf államtitkár, aki mint a kultusztárca adminisztratív államtitkára a közszolgálat szempontjából feljebbvalója. Frakkunk magaslatáról elnéző jósággal tekintettünk a két idősebb úr szerény öltözetére (Klebelsberg akkor negyven éves volt, apósa már jól túl a hatvanon). Frakkom történetéből nem hallgathatom el, hogy az 1932. év őszén a történelmi Magyarország integrációjában az 1686. évi grandiózus 86

Habsburg példára emlékezve naivul ünnepeltük Habsburg Ottó trónörökös huszadik születésnapját egy, a Gellért Szállóban rendezett díszvacsorán Molnár Kálmán társaságában, s én ugyancsak elégedetten legeltettem szemeimet vidéki eredetű, de Budapesten modernizált frakkom magaslatáról javarészt tisztes öregurakból álló díszes társaság tagjainak, helyesebben szólva a többségüknek már ódivatúvá élemedett frakkján. A díszvacsora programjába egyetlen pohárköszöntő volt illesztve, a magyar politika old menje: Apponyi Albert gróf mondotta, mellén az Aranygyapjas Renddel, amelyet a számkivetésből hazalátogató Károly királytól Budaörs után kapott, Andrássy Gyula gróffal egyidejűleg. Magam illő tisztelettel és az erdélyi ember meghatottságával, boldogan koccintottam közeli – illetve szembeni asztalszomszédaimmal: Zichy-Rubidován báró (nem gróf!) egykori diplomatával, Pehm József zalaegerszegi apátplébánossal, azaz Mindszenty Józseffel, a későbbi veszprémi püspökkel, majd utóbb bíboroshercegprímással, továbbá Kratochwill ny. altábornaggyal, aki erdélyi származású ember. A legitimisták Ottó trónörököst ünneplő díszvacsorájáról átsiklik az emlékezés egy hasonló természetű összejövetelre. Jóval később a Hungária Szállóban Grosschmid Béni professzornak nyolcvanadik születésnapját ünnepeltük, kevésbé szertartásosan, de a „praeceptor Hungariae” kitüntető jelzővel emlegetett agg tudós iránti mélységes tisztelet jegyében. Itt is egyetlen pohárköszöntő hangzott el. Gajzágó László budapesti professzor mondta el, magától értetődően „papiros nélkül”, hatvanöt percen át méltatva kötelmi jogunk – nyelvi elszigeteltségünk dacára – európai hírű művelőjének tudományos tevékenységét. Molnár Kálmán az 1867. évi kiegyezésnek, a remekbe készült közjogi kompromisszumnak lelkes híve és buzgó harcosa, inkább az elvek embere volt, mint a kompromisszumoké. Gömbös Gyula politikáját élesen elítélte 87

és az úgynevezett zsidótörvényekért egyik napilap vezércikkében az egész magyar társadalmat felelősnek ítélte. „Mindenki felelős” – harsogta világgá a fajvédelem vonalvezetésével szemben a gondolatot, amely utóbb Babits Mihály mesteri szövegezésében nyert általános érvényesülésre érdemes hangsúlyt. *

*

*

9. Az első világháború előtt szokásban volt Budapestet a kávéházak városául emlegetni, s ebben a nem nagyon barátságos, de nem is minden alapot nélkülöző megállapításban tagadhatatlanul némi igazság is rejlett. Pesten sok volt, igen sok volt a kávéház, és persze ugyancsak sok volt a kávéházi vendég. Aminek egyik magyarázatául az a tény szolgált, hogy a különböző szakmákban ügyeskedő üzletemberek a kényelemre berendezett helyiségekben, melyek a vendégek foglalkozásához igazodva specializálódtak, sűrűn és könnyen találkozhattak. A szakma (és rokonszakmák) emberei között könnyen ment az üzletkötés. Nemcsak az ékszerészeknek volt meg a maguk kávéháza, de a bőrösöknek (bőrkereskedőknek), az asztalosoknak és esztergályosoknak, a textileseknek, antikváriusoknak, a húsosoknak és cukrászoknak, a drogéristáknak, valamint az ipari és kereskedelmi ágazatok fürge népének is. Mindezen tisztes foglalkozási ágak képviselői mellett az ún. magánzók, a közvetítők, a kávéházban valamely állás, egy-egy szerződés után érdeklődő, vizsgák között vergődő, illetve a tanulástól elszakadt egyetemi hallgatók, és végül tarka sokasága a fűtetlen hónapos szoba kietlen pusztaságából a jól fűtött kávéházi termek valamelyikének egyik asztalánál egy-egy csésze feketekávé mellet fél napokon át üldögélő írók és újságírók. Ismétlem: a fogyasztás minimuma egy csésze fekete (és a fél óránként kicserélésre kerülő „pohár víz”). És ebben a népes tarka világban, amelynek lakói többnyire anyagi gondokkal küszködnek, egyszer csak 88

beleremeg a riasztó hír: a kávéházi fogyasztás megdrágul. Némely beavatottak, vagy ilyenükül magukat feltüntetni igyekvők tudni vélik, hogy a sima fekete ára négy, a tejjel habbal manipulált, ún. kapucíneré hat vagy nyolc fillérrel fog emelkedni. Részemről nem találom súlyosnak az újabb terhet. Nagyon elvétve, rendesen egy-egy társaság kedvéért telepszem kávéházi asztalhoz. De mit szól a levegőben lógó változásokhoz a pesti polgár?! Egyik napilap, talán a Pesti Napló vasárnapi számának mellékletéből értesülök erről. A kitűnően megírt karcolat szerint a tipikus Pesti Polgár a küszöbön álló változással magát, illetve életmódját zavartatni nem fogja. Mivelhogy az ő élete nem a kávéházban zajlik. Ő, ha a reggeli kávét otthon elfogyasztja, s egy fővárosi napilap reggeli számába futólag beletekint, a délelőtt folyamán legfeljebb egy pohárka konyak bedobása után munkájába visszasiet, ebéd utáni feketéjével néhány napilapot – bécsit és grácit is – elfogyaszt. Azután a munka, megint csak a munka. És csak késő délután foglal helyet a kávéházban, hogy ott néhány hasonló beállítottságú ismerősével hetenként háromszor alsóst, hetenként háromszor pedig bakkarát játsszon. *

*

*

10. Az 1913. év elején fontos elhatározásra szántam el magamat. A gyulafehérvári bástyák övezte csendben nem volt ugyan rossz a sorom, de nem tudtam tisztán látni a jövőt. Még a következő évek perspektívája sem volt számomra világos. A sokat emlegetett Katolikus Autonómia ügye valahol megrekedt. Maga a püspöki kar sem volt egységes a nagy fordulatot jelentő változás terének, s főképpen aktualitásának megítélésében. Az idősebb urak közül többen is a konzervativizmus ridegségével sáncolták el magukat a merésznek látszó koncepcióval szemben. Az újító mozgalom egyik prominens képviselője: Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök nem habozott ugyan kimondani a szót, 89

hogy „a laikus ne érezze magát másodrendű személynek az Egyházban”, de rendkívüli újításokat sürgető műve: a Szent István Társulat kiadásában megjelent „Modern Katolicizmus” – hivatalos rosszallásra jutott: a tiltott könyvek jegyzékébe, az úgynevezett „Index Librorum Prohibitorum”-ban számon tartandó irodalmi termékek közé. Erdélyben szintén látszott valamelyes reakció. Vihar kerekedett Bochkor Mihálynak, az Erdélyi Római Katolikus Status titkárának, az 1910-ben a nagyváradi Jogakadémia jogtörténet-egyházjogi tanszékére kinevezett tanárnak 1907-ben megjelent „A római katolikus Egyház világnézetének szociális integrációja” című munkája körül, aminek szellemét főleg idősebb papok túlzottan radikálisnak, szekularizáló tendenciájúnak vélték. A „Quieta non movere” jelszóban koncentrált vaskalaposság előtérbe kerülni látszott, s ez a változás, illetve nemváltozás az én egyházjogi tanulmányaim folytatása, illetve kiszélesítése ellenében a számomra még esedékes kettő kiegészítő jogtudományi szigorlatra való intenzívebb készülést tette sürgős feladattá. Sürgős, már megint sürgős volt tehát a tankönyvek közé elsáncolni magamat, hogy a tervem szerint egy esztendőre terjedő szabadságból még hátralevő négy-öt hét kivételével hivatali szolgálatom folytatására jelentkezhessem. A közbeeső állomás a magyar magánjog, az osztrák magánjog és persze a római jog tárgyakból sikeresen leteendő szigorlat lett volna, s ennek folytatásául a kereskedelmi és váltójogból, valamint a polgári perrendtartásból, tehát a kimondottan tételes és egyben gyakorlati tárgyakból kellett folytatnom a szigorlatra készülés munkáját. Ez a program azonban alig tűnt többnek számomra, mint egy szokatlan, de bravúrosnak és főképpen praktikusnak ígérkező mutatvány: kiválasztani az anyagból (s mintegy csemegéül tartogatni) a nekem különösen kedves római jogot a többi tárgyból, amelyek együttesen az úgynevezett tételes szigorlat anyagát teszik ki.

90

V. FEJEZET EGRI ÉVEK 1914 október 7-én az alábbi levelet kézbesítette számomra a posta. Nagyságos Dr. Óriás Nándor miniszteri fogalmazó úrnak Igen Tisztelt Uram! Ha az egri érseki jogakadémián megüresedett római jogi tanszékre reflektálni méltóztatik, úgy folyamodványát Szmrecsányi Lajos dr. érsek úr őexcellenciájához lehetőleg minél előbb beadni szíveskedjék. Ha némely szükséges okmánymelléklet nem lenne most hamarosan beszerezhető, akkor azok lényeges tartalmát célszerűen be lehetne foglalni a kérvénybe. Kinevezés esetén azonnal el kellene foglalni a tanszéket. Eger, 1914 október 5.

Őszinte tisztelettel Kriston Endre érseki titkár

1. Amikor bölcs miniszteri principálásom ajkáról igenlést óhajtó kérdésemre elhangzott a válasz, hogy a minisztériumból való távozásomat ugyan sajnálattal látná, de főiskolai tanszékre szóló meghívást – még ha nem is Eger, de például Balmazújváros volna is a működés új centruma – bizony azt akkor is habozás nélkül el kellene fogadnod, ezt a választást tőled senki rossz néven nem veheti, hát én hálás köszönettel vettem a tanácsot és irataimat elküldve, bizakodással vártam Egerből a választ. Postafordultával megérkezett a távirati értesítés kinevezésem megtörténtéről, amelynek alapján siettem igénybe venni az ügyeim rendezésére engedélyezett egynapi 91

szabadságot, amelyet Jankovich kultuszminisztertől kaptam meg. Az 1914. év októberének 14. napján, azaz hogy estéjén helyet foglaltam a Budapest-Eger viszonylatában közlekedő egyetlen vonatpárnak a fővárosból induló szerelvényén. Már benne voltunk a világháborúban, s egész éjszaka döcögni kellett, hogy a 145 km-es úton eljuthassak az „ígéret földjére”. A gyér világítású és persze még fűtetlen fülkében egyedül voltam és ráértem gondolkodni. Merészeljem-e vállalni a főiskolai tanszéket és valósággal „nekifutamodás nélkül átugrást próbálni meredek akadályain”. A minisztériumi, bízvást remélhető lassú előmenetelt, amelyre magamat fölényesen alkalmasnak érzem, egyik napról a másikra feláldozni azonnali előlépésért, amelyre bizony még nem vagyok érdemes. Az íróasztalt elcserélni a katedrával?! Nem hazárdjáték-e ez a hirtelen vállalkozás és nem vagyok-e könnyelmű szerencselovag?! A vonat miután sokat állott, álldogált, kikecmereg az apró állomások, megállóhelyek együtteséből és mintha már pitymallani kezdene, mire mögöttünk marad a hatvani pályaudvar. Vaj’ mit szólna aggodalmaskodásomra a hatvani prépost? Jó volt, nagyon üdvös volt egykor teológiát tanulni és erőt meríteni az egyháznak az ifjú levitákat bíztató szózatából, mintha Krisztus mondaná? Non vos me elegitis, sed ego elegi vos. (Nem ti választottatok engem, hanem én választalak titeket.) Hát sejtem biz’ én, hogy a római jogról szóló sokszázados tudományt nem fogom fejlődésében előbbre vinni, de hiszem, erősen hiszem, hogy hallgatóimat a jogászi hivatás megbecsülésére és mindenekelőtt a nagyszerű római jog szeretetére nem eredménytelenül igyekszem buzdítani. Pályaválasztásom gyötrelmes gondjai közepette újból és újból eszembe jutott a tetszetős axióma, amelyet idős pap rokonunktól tanultam: Dat Galenus opes, Justinianus honores, solus Aristoteles cogitur ire pedes. Galenus az orvosi hivatás 92

megszemélyesítője vagyont ad, Justinianus a római császár, a nagyszerű kodifikátor, a jogászok reprezentánsa tisztségeket vagy tiszteletet, megbecsülést nyújt (mert honores többes száma a honor főnévnek). Csak Arisztoteles (a bölcs, a filozófus) kényszerül gyalog járni, azaz neki „sem pénz, sem posztó”, ahogy ezt a gondolatot a magyar közmondás kifejezi. Hát orvos nem leszek, annyi bizonyos. A bölcselkedést azonban össze lehet kapcsolni a jog szolgálatával, tehát tanítani, művelni lehet a jogot. Ezt a remek szintézist lehet a jogtanárságban megvalósítani. Gondviselésszerűnek jelentkezik számomra ez az egri katedra. Megérkeztem szürke hajnalon, megérkeztem Egerbe, már délelőtt letettem a jogakadémia igazgatójának kezébe a hivatali esküt, s szívesen fogadott az érsek. Éjszaka visszatértem a fővárosba. Reggel jó anyám asztalára számoltam három hónapra előre kapott jogtanári illetményemet (a „fösvény” papok gyakorlata így folyósította a javadalmazást), aztán mintha mi sem történt volna, bebandukoltam a minisztériumba és letelepedtem az íróasztalom mellé. És hát persze megszövegeztem, gondosan le is másoltam lemondásomat fizetéstelen segédfogalmazói állásomról, elbocsátást kérve az állami szolgálatból. A következő három nap a gratulációk nem is remélt tömegének illedelmesen szerény fogadásával telt el, s ezek nyomában október hó 19-én megérkezett a miniszter aláírásával ellátott dekrétum, amely a fizetéstelen miniszteri segédfogalmazót „buzgó szolgálatainak elismerése mellett” állásából felmentette. Másfél évi szolgálat eredményéül ez az elismerés tagadhatatlanul nagyon jól esett a lelkemnek, s nem könnyű új feladatom vállalásának küszöbén jelentősen emelte önbizalmamat. *

*

93

*

2. Az 1914. esztendő október havának 23. napján, születésnapom vigiliáján 24 tényleges hallgató jelenlétében megkezdtem előadásaimat a római jog heti nyolcórás főkollégiumából. Ígéretes és igézetes feladat. A főiskolán akkor két tanszék került egyidejű betöltésre: az én előkelő katedrám mellett a kereskedelmi és váltójog, polgári perrendtartás kollégiumoké is. Különös megbecsülést véltem kiolvasni abból a tényből, hogy én a kiemelkedőként értékelt római jogi tanszéket kaptam, s három nap múlva a mostohább mérlegeléssel számon tartott közjogi tárgyú katedrára nyert kinevezést Székely István, a nálam három évvel fiatalabb ügyvéd, a pesti egyetem teológiai karán működő, igen nagy tekintélyű Sz. J. újszövetségi professzornak pályakezdő unokaöccse. Az ő kinevezésének az enyémnél három nappal későbbi volt a keltje, aminek eredményeképpen a kari életben teljes huszonöt esztendőn át mögöttem kullogott, az enyémnél kevésbé vonzó, sokrétű munkával terhelt, de kollegiálisan gondolkodó és kifogástalanul viselkedő, derék barátom, a kolozsvári, majd szegedi egyetem tanári és rektori székében is kipróbált eredményekkel működő, nehéz megpróbáltatások súlya alatt emelt fővel méltónak bizonyult Székely István. A főiskolai tanári hivatás betöltéséhez bizony sehonnan sem kaptam útbaigazítást, még a főfeladat megoldására, az előadásokra vonatkozóan sem. Módszereimet teljes egészében magamnak kellett kidolgoznom. Alkalmas keret volt ehhez a hallgatók csekély létszáma. A háború kezdetén mindössze 20 tényleges hallgatója volt előadásaimnak, s ez a szám idővel lassan, de észrevehetően csökkent. A jogakadémiának alapításától eredően a vármegye és a város közigazgatása és bíróságai számára kellett szakembereket nevelnie, ennek a feladatnak alapfokon megfelelnie. Ez a munka tehát nem folyt széles keretekben. Tényleges hallgatóim létszámát a háború végére egyjelű számmal lehetett megjelölni.

94

A felsőoktatásban működésre hivatott pedagógus lettem tehát. Az unostalan idézett példa valósult meg sorsomban: jóakaróim a mélyvízbe nyomtak, ússzam benne, ahogy tudok. A jogakadémia igazgatója, az egri főkáptalan tagja, maga is főiskolai tanár, a legnehezebb tárgyat, a dogmatikát tanítja ékes latin nyelven, nagyhírű kézikönyv igénybevételével. Nagyon szívesen fogadott, egy órámat meg is látogatta és melegen kívánta, hogy a pompázó székesfővárosból a szerény vidéki kisvárosba jővén jól érezzem itt magamat. A jogakadémia tanárai közül a jóságos széniorra, Udvardy-Cserna Lászlóra, az egyházjog és jogtörténet évtizedek óta működő, agg tanárára örömmel támaszkodnám, de ő már a saját terhét is nehezen viseli. Köszvénytől gyötrötten sokszor már nem is bírja a jogakadémia magas két emeletét, hanem tágas közeli lakásának erre a célra berendezett szobájában prelegál a háború kitörésével meggyérült hallgatóinak. Csutorás László, a magánjog tanára szintén fogyatékos egészségű, koravén ember, hatvanévesen meg is hal. Dambrovszky Imre személyéről és eléggé mostoha sorsáról másutt részletesen szólok. Molnár Kálmán a háború kitörésekor hadbavonult, s vele csak négy év múltán találkozom, amikor már saját erőmből túljutottam a kezdet nehézségein. Módly László gondolkodásmódjához nem kívánok alkalmazkodni, a politikával kacérkodik, a polgári forradalomban főispán-kormánybiztosi állást vállal, s pár hónap múlva Budapestre költözik, egyelőre ügyvédnek. Kinevezésünk után nem bővülő, de nem is szűkülő, gyér hallgatóság előtt folytattuk az oktató munkát, amelynek a viszonyok diktálta kiegészítésül Székely a főiskolán végzett alkalmi helyettesítéseket, én pedig az Angolkisasszonyok gimnáziumában és a Felső Kereskedelmi Iskolában óraadó tanári minőségben tanítottam éveken át. Sokkal kényelmesebb és főleg veszélytelenebb működési területek voltak bizony azok, mint a katonai vagy éppen a harctéri szolgálat. De hát még egyikünk sem részesült katonai kiképzésben, s ennek 95

hiányában az illetékes tényezők mérlegelése szerint túlzottan költséges rizikót jelentett volna államköltségen szerzett tudományos felkészültségünk jelentéktelen hadi szolgálaton való kockázatos felhasználása. Ugyanezt az álláspontot hivatalosként korábban közölte már volt minisztériumi főnököm, mikor a közszellem hatása alatt indíttatva éreztem magamat az íróasztal mellől katonai szolgálatra jelentkezni. *

*

*

3. A század második évtizedének végén igen reánk nehezedett a háború elvesztése. Szellemtörténészek bizonygatták, hogy a magyar nemzet nagyon elöregedett, s a végpusztulás előtt áll. A Műegyetem egyik nagyszerű professzora kristálytiszta világossággal megírt könyvében meggyőzően bizonygatta, hogy a megcsonkított Magyarország gazdasági okokból teljességgel életképtelen. Ám mintha léteztek volna még rejtett tartalékok: a tudományosan jósolt összeomlást egyelőre elviselhető stagnálás előzte meg. Az infláció üteme időnként lelassult, a föld, az áldott anyaföld keblére ölelte a balsorstépte magyar népet, a feltámadás hite élni akarássá konkretizálódott. Már akartunk katonát látni…újabb és újabb tömörülések vallották, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon”. Már 1921 tavaszán két aktív katonatiszt tanulta főiskolánkon a jogot, az uniformisnak visszajött a varázsa, s egy szép napon hallgatóinknak egy kisebb küldöttsége azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy segítsek számukra egyensapkát szerezni. Bécsi teológus koromban tapasztaltam, hogy a különböző egyetemi sapkát és szalagot viselő diákok az erősen heterogén Ausztria politikai áramlatainak képviselői, sőt többé-kevésbé harcosai is egyben, s mint ilyenek annyira türelmetlenek, hogy némelyiküknek agresszív magatartása miatt az egyetem központi épületét napokon át zárva kellett tartani. Fiainkat nem mulasztottam el figyelmeztetni, hogy az egyensapka általában politikai, vagy éppen világnézeti hovatartozásnak is kifejezője. 96

Egy budapesti utam során közelebbről is betekintettem a sapkák világába s megfigyelésem eredményeképpen kialakult az a vélemény, hogy nem választjuk a fehér színűt, a Szent István Bajtársi Szövetség tagjainak szép, elegáns fövegét, mivel az határozottan politikai irányt képvisel: a legitimizmust, a Habsburg dinasztiához, illetve a Pragmatica Sanctiohoz való, megalkuvást nem tűrő ragaszkodást. De nem vállaljuk (még kevésbé vállaljuk) a magyaros turul sapkát sem, mert az az antiszemita fajvédelemnek s a szabad királyválasztásnak élcsapatát „ékesíti”. Az ifjúság – annak főiskolai rétege is – a nemzethez való hűség jegyében nem politizálni, hanem lelkes odaadással tanulni akar. Ezért tetszik nekünk az Emericana zöld sapkája, mivel viselői a felekezeti sovinizmusnak és a párbajnak határozott elutasítása mellett a katolikus értelmiség megszervezését s ebbe a munkába a családok minden felnőtt tagjának bevonását vallják a tömörülés feladatául. *

*

*

4. Hát igen, a párbaj. Ennek a barbár intézménynek társadalmunkban oly mélyek voltak a gyökerei, hogy a világháború diktálta hasznos kényszerszünet után újraéledésétől tartani nem látszott alaptalan aggodalomnak. Vestigii terrent – gondoltam Vergiliussal, hiszen nálunk a háború előtti időkben a közéleti férfiak közül éppen az érdeklődés központjában díszelgő férfiak: az országgyűlési képviselők is sűrűn párbajoztak, s a parlamenti viták során felmerült ellentétek is nem ritkán „lovagias útra” tereltettek. A „lovagias elégtétel” mellőzése, azaz a párbajra hivatástól való tartózkodás, illetve kihívás elhárítása úgynevezett diszkvalifikálást vonhatott maga után. Azért foglakozom ezzel a témával bővebben, mert kitűnő példája annak a ferde helyzetnek, amikor a jogi szankcióval szemben a nem kodifikált társadalmi konvenció érvényesül. Büntető törvénykönyvünk kifejezetten tiltotta a párviadalt, de a 97

törvényhozás hivatásos munkásai közül egyetlenegyre emlékezem, a magát demokratának valló, de még a polgári forradalomtól is mereven elzárkózó Vázsonyi Vilmosra, a budapesti VI. kerület képviselőjére, aki a lovagias tornászkodást határozottan elutasította, s az őt ellenfele nevében provokáló „segédei” kérdésére, hogy mi lesz hát az úri becsülettel, szavai szerint „beérte a dolgozó milliók polgári becsületével”. A párbajról szólva a közszellem beteges eltorzulásának beszédes jele volt, hogy nemcsak általában a középosztály tagjai, élükön az országgyűlési képviselőkkel, hanem a miniszterek sem merészelték magukat kivonni a párbaj mánia Nyugatról importált kényszere alól. Fejérváry Géza báró honvédelmi miniszter, majd miniszterelnök, Tisza István gróf éppen úgy kiálltak vagdalkozni, mint például az ifjú Lengyel Zoltán ügyvéd, függetlenségi párti képviselő, aki Polónyi Géza igazságügyminisztert a „Nap” című bulvárlapban írt cikkeivel megbuktatta, majd Keglovich István gróf képviselőt párbajban a szó szoros értelmében halálra szúrta. A 30 éves ifjú, a 64 éves gróf a parlamentben vitázva oly súlyosan megsértették egymást, hogy ez már „vért kívánt”. Hát megkapta Polónyi, akit Wekerle miniszterelnök a bársonyszékbe emelt, majd hírlapi meghurcoltatása miatt az impedimentum publicae honestatis jegyében elejtett, megtalálta a mérgezett légkörben a módját, hogy visszaüssön: a miniszterelnököt párbajra hívta és a törvényesség őre kiállt. A két idős korú politikus, egykori jóbarátok övig meztelenül, kezükben karddal egymásnak rontottak. Nem is „első vérre” ment a párbaj, hanem egyenesen „harcképtelenségig”. Az orvos és a komoly gondolkodású szakemberek egybehangzóan megállapították – s a segédek jegyzőkönyvben rögzítették az eljárásnak a lovagiasság szabályai szerint történt elintézését. A két öreg dalia pedig rövid pihenő után felvehette a munkát. Polónyi visszatérhetett ügyvédi irodájába, hogy államfogházi bentlakása helyett 98

szabad állapotban a jogkereső közönség rendelkezésére álljon. Wekerle Sándor a Sándor utcai kormányelnöki palotába, hogy ugyancsak államfogház helyett, a minisztertanácsban elnököljön. Mivel pedig az uralkodó első tanácsosa ennek a feladatának csak szabad állapotban felelhetett meg, az uralkodó az igazságügyminiszter előterjesztésére elrendelte az úgynevezett közvádra büntetendő bűncselekmény elkövetői ellen a „pertörlést”. *

*

*

5. A kultuszminisztériumban eltöltött másfél év után néhány kollégám a lelkemre kötötte, hogy csak „átmenetileg” költözzem a vidéki szerény tanszékre, s pár év múlva igyekezzem vissza a „vezérkari” szolgálatra. Hát ez az átmeneti időszak pontosan egy negyedszázadra terjedt s én – a háború négy esztendejétől eltekintve – igen jól éreztem magamat a csendes Egerben. Jogtanári működésem nyolcadik évében az érsek egy négy évfolyamú Felső Kereskedelmi Iskolát létesített, egyelőre óraadó tanárok alkalmazásával. Két tanévi kísérletezés után már a harmadik évfolyam megindulására kerülvén a sor, szükségesnek mutatkozott állandó tantestület megszervezése. Klebelsberg Kuno kultuszminiszter egy igazgatói és három rendes tanári állás javadalmazására ötven százalékos államsegélyt biztosított. A három rendes tanári állásra Nyíregyháza város felső kereskedelmi iskolájának három rendes fiatal tanárát sikerült elhódítani, de ki legyen az igazgató? Az érsek első tanácsosa megkérdezte tőlem, vállalnám-e ezt a bizalmi állást, amely számomra egy fizetései osztállyal való előlépést jelentene. Csak azzal a fenntartással, hogy jogakadémiai tanszékemet változatlanul megtarthatom, késznek nyilatkoztam az új munkakör betöltésére. Így lettem „másodállásban” felső kereskedelmi iskolai igazgató. Nem anyagi érdek vezetett, hiszen egyidejűleg számolnom kellett azzal, hogy egyetemi magántanári képesítésem most már újabb 99

évekre elhúzódik, s így a jogakadémián csak emez évek után lehetek rendes tanár. De úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy a velem szemben nagy megbecsülést tanúsító egyházi főhatóságnak sokkal inkább szüksége van az úttörőül létesített középfokú szakiskola élére alkalmasnak vélt szakembert állítani, mint a jogakadémiának rendkívüli tanárai közül egyet rendes tanárrá előléptethetnie. Másrészről engem a tanügyi adminisztráció majdnem annyira érdekelt, mint az oktatás és nevelés elméleti és gyakorlati része. És végül: vállalkozásommal könnyíteni igyekeztem az állami támogatást nélkülöző 200 éves jogakadémia költségvetésén, mivel az ottani teljes illetményem helyett csupán a szerény helyettesítési óradíj összegét vettem igénybe. Legvégül pedig az a kilátás is segített vállalkozásomban, hogy a másodállás teendőinek ellátása annál könnyebben lesz megvalósíthatóvá, mivel a jogakadémia első számú előadói terme, a római jogi előadások színhelye a felső kereskedelmi iskola adminisztrációs helyiségeinek (tanári szoba, igazgatói iroda) tőszomszédságában van, tehát 8 óra előtt igazgatói minőségemben indítván a középfokú szakiskola jól olajozott gépezetét, ¼ 9 és ¼ 11 óra között római jogászként tevékenykedhetem (s ezt a munkát az esti órákban zavartalanul folytathatom). A gyakorlat igazolta a két munkakör összeegyeztethetőségét. A szakközépiskola fiatal tanárai olyan jó munkát végeztek, hogy 12 évi együttműködés eredményéül, az egyházi főhatóság teljes elismerésével együtt az államfőtől a tanügyi főtanácsosi címet is megkapta az igazgató, aki már évek előtt mint római jogból képesített egyetemi magántanár büszkén dicsekedhetett vele, hogy fiatal tanártársai közül időközben négyen szereztek doktori diplomát. Ezzel az egri középiskolák formailag is kiemelkedően képesített tanárainak számában a vetélkedés élére kerültünk. És ez a tény a kezdetben kissé lekezelt iskolatípusnak, a város legfiatalabb középfokú tanintézetének tekintélyét jelentősen emelte, 100

ugyanakkor diákjai túlnyomó többségének nemcsak öntudatát, szorgalmát is növelte, s közülük aránylag számosan az érettségi után továbbtanulni igyekeztek, részben ugyancsak kézzelfogható eredménnyel. Ketten kiszélesedett hatósugarú iskolánk tanári testületébe emelkedtek, többen jogi s néhányan közgazdasági doktorrá küzdötték fel magukat. *

*

*

6. Miután az 1923. év nyarán, a két tanév előtt létesített Felső Kereskedelmi Iskola igazgatói állását vállalni az érseki udvar kívánságára hajlandónak nyilatkoztam, s az állásra kineveztetvén annak teendőit elfogadhatóan ellátnom sikerült, újabb irányú feladat várt rám. A Keresztény Sajtószövetkezetnek napilapja, a Líceum palotában szerkesztett, az ugyanazon épületben működő Érseki Nyomda által előállított és forgalmazott Egri Népújság munkájának élénkítése végett a lap élére, a felelős szerkesztő mellé vagy fölé(?) főszerkesztő beállítása vétetett tervbe. Ennek betöltője pedig ki más is lehetne, mint az érsekség bizalmának letéteményese és a városban tíz évi működése eredményéül tekintélyt és jóindulatot, sőt bizonyos fokú népszerűséget élvező „Nándi”, ha vállalja. A nevezett személy hivatali és társadalmi szereplésének mottója megint egy régi elv: nihil quaerere et nihil recusare (semmit sem keresni és semmit nem visszautasítani). Hát vállaltam, két állásom: a jogakadémiai tanári és a kereskedelmi iskolai igazgatói állás mellé egy harmadikat is, ami persze tudományos szakirodalmi tevékenységem ütemének újabb korlátozását jelentette, de másrészről a bizalom beszédes jele is volt. Elhatározásomat 1925 januárjában vállalkozásom ideiglenességét és személyes önállóságomat nyomatékosan hangoztató vezércikk közölte a nyilvánossággal. Hát egyelőre ment is minden, mint a karikacsapás. Hétköznapokon ¾8-tól ¼9-ig a kereskedelmi iskolát 101

„igazgattam”. Mindenki tudatában volt kötelességének s tőle telhetően igyekezett is annak megfelelően tevékenykedni. Amikor már javában folyt a munka, átmentem a jogakadémiára, amelynek első tantermében a középiskolai fegyelemtől még el nem szokott, elsőéves hallgatók vártak reám, aki a szomszédos helyiségből: a kereskedelmi iskola igazgatói irodájából ugyancsak friss munkakedvvel érkeztem a nagyszerű római jogból prelegálni. Nota bene: jogtanári szolgálatom első két tanévében még gyakran tényleg prelegáltam, azaz olvastam a latin idézetek többségét, később már többnyire kívülről recitáltam. Előadásaimnak csak vázlatát vittem a katedrára. Az egyetemen azt sem. Tulajdonképpen előnyös szituáció volt, hogy magam a tömérdek idegen nyelvű, többségükben persze német tankönyvek és a Vécsey Tamás, Szentmiklósi Márton, Marton Géza és Pázmány Zoltán magyar nyelvű Institutiói mellé nem írtam magam is tankönyvet, s így nem kísértett az a német földről átvett, ferde szokás, hogy a professzor a saját tankönyvéből kisebb-nagyobb részleteket olvasva ad elő. A nap első két munkaórája tehát a jogakadémiáé, mivel rendkívüli és rendes tanári előadásaimat, óráimat sohasem „összevonva”, hanem negyedórás szünettel elválasztott formában tartottam. ¼11 órától tizenegyig megint „igazgatok”, s akkor kezdek a második emeltről a földszintre leereszkedni újságot „főszerkeszteni”, illetve vezércikket írni, hetenkint hármat, négyet. Egy óra tájban igazgató vagyok, fél kettőkor otthon ebédelek, fél háromtól négyig, esetleg fél ötig megint szerkesztek, illetve írok. Ez a napi munka sémája tanulmányi időben. Ennek lebonyolítása után hat óráig sétálok, hat órától nyolcig magamnak dolgozom, azaz tanulok. Este nyolckor rövid vacsora, utána fél tízig, néha tízig is öreguras újabb séta, Szokolay vagy/és Mike ügyvéd társaságában. Kapukulccsal hazajutva, olvasgatok, pepecselek, éjféltájban jutok alváshoz.

102

Ám a feszített munkatempót az én mérsékelt teljesítőképességem nem sokáig bírja. Könnyítésének előkészítésére egyébként sajnálatosnak látszó incidens nyújt kedvező alkalmat. Heves vármegye öregedő alispánja a kényelmesebbnek ígérkező főispáni méltóságba lép elő. Helyére a megye tisztviselői karának rangban legidősebb tagja, Mártonffy Lajos árvaszéki elnök pályázik, s legalább egyelőre egyedülinek látszó jelöltként. Meglepetésszámba megy tehát, hogy az új főispán veje, Okolicsányi Imre, a központi járás főszolgabírója is pályázik az alispánságra, apósa örökébe. Ő sem gyerekember, Mártonffyéval egyenlő a rangfokozata, de csak nyolc esztendő óta szolgálja a vármegyét, előbb a pénzügyi igazgatásban dolgozott, onnan segítette át apósa a vármegyéhez. A két jelölt, a hatodik fizetési osztályú árvaszéki elnök és az ugyanabba a rangba jutott „előkelő idegen”, egyenlő eséllyel indul a küzdelemben, s én úgy érzem, hogy ebben a vetélkedésben a vármegye egyetlen napilapja sem maradhat tehetetlenül passzív. Anélkül tehát, hogy bárkitől is tanácsot, vagy éppen irányítást várnék, óvatos formában ugyan, de Mártonffy mellett foglalok állást, s anélkül, hogy a nepotizmusnak még a látszatára is rámutatnék, a vármegye rangidősebb szolgája javára vélem billenteni a mérleg nyelvét. Az én mérsékelt hangú nyelvelésem azonban váratlanul heves reakcióba ütközik. Alig egy órával később a lap tárgyilagos hangú cikkének megjelenése után, merőben szokatlanul belép a szerkesztőségbe a Sajtószövetkezet nagy tekintélyű elnöke s élénken kifogásolja, hogy az illetékes tényezők nyilvánvaló semlegessége ellenére Mártonffy megválasztása mellett török lándzsát. Na ja, füstölgök magamban, az „illetékes tényezők” a vetélkedés győztese mellett fognak állást foglalni, akik minden győztes zászlót megcsókolnak. A sajtószövetkezeti elnök számára, aki pápai prelátus és apátkanonok volt, s főispánapósnak na nem éppen iskolatársa, de mindenesetre barátja, mai nyegle stílusban haverja, igen kellemetlen volt a vezetése 103

alatt álló szövetkezet hírlapjának nem szignált s így nyilván úgynevezett szerkesztőségi cikke, amely mögött, abba nem avatottak, vagyis a közvélemény méltán az „illetékesek”, azaz az érseki udvar, a vármegye, a főkáptalan hangadó tényezőinek állásfoglalását vélhették felismerhetni, ami sokkot jelenthetett a köztiszteletben álló főispánnak. Ebben a helyzetben a hírlap szelleméért elsősorban felelős főszerkesztő az „illetékes körök” számára nyilvánvalóan tehertételnek látszott. Hát így a legközvetlenebbül érintett személyek általános megelégedéssel megegyeztek volna az ügy sima elintézésében, csak az Érsek jóváhagyását kellett még megnyerni. Szmrecsányi Lajos érsekét „cuncta supercilio moventis”, – aki Jupiterként szemöldökével intézte el a dolgokat: ezt is. Az elintézés tervezetéről habozás nélkül kiadta az előadónak az utasítást: Óriás maradjon a helyén és végezze a dolgát úgy, ahogyan jónak látja. Hát így a döntés feldöntötte a paktumot. Amikor ennek hírével a Kiadó Hivatal igazgatója diadalmasan és boldogan valósággal beesett a szerkesztőség ajtaján, a hír engem is meglepett és örömöt jelentett, mert derék és őszinte barátom szövegezésében „az érseki döntés Óriásnak óriási elégtételt jelent”. De lelkemből hamar elpárolgott a diadalmi mámor: ha tovább is főszerkesztő maradok, bátor vezércikkeket írhatok, csak az egyetemi magántanári képesítés megszerzéséhez szükséges szaktudományos könyvem megírásával maradok továbbra is adós. Őszintén feltártam a helyzetet két pártfogóm előtt. Az Érsek testvéröccse Szmrecsányi Miklós, nyugalmazott miniszteri tanácsos, a kultuszminisztérium művészeti osztályának egykori főnöke és Kriston Endre nagyprépost, segédpüspök felvilágosították a nagyothalló nagyurat arról, hogy az én valódi érdekem a laptól való megválás és a tudományos munka hatékonyabb folytatása. Október havában csakugyan lebonyolítható volt a változtatás: Urbán Gusztáv tanár kollégám foglalta el az Egri Népújság főszerkesztői székét. 104

Urbán Gusztáv pedig nagy odaadással és az enyémnél különb rátermettséggel viselte a hírlapírói feladat nem könnyű terhét. Miután a főszerkesztői tisztet vállaira áthárítani vagy plasztikusabb kifejezéssel élve nyakába varrni sikerült, a kompromisszumos megoldás könnyen létrejött: Én eredeti programnyilatkozatomhoz ragaszkodva készségesen hajlandó voltam a lapban kijelenteni, hogy az ominózus és „inkriminált” cikkben minden sugalmazás nélkül, saját véleményemet juttattam kifejezésre, a Szövetkezet simán beleegyezett, hogy visszavonulásom csak az alispánválasztás után, annak kimenetelétől függetlenül, hónapok múlva történjék. Tehát „a kecske is, a káposzta is…”. A lap élén a nevem továbbra is változatlanul megmaradt, az íróasztal és a „vezércikk” ugyancsak az enyém, aki megígértem, hogy igyekszem alkalmas utód bemutatásával a Szövetkezetnek segítségére lenni. A sztori folytatása: az alispán-választás megtörtént, a halk szavú Mártonffy a küzdelemben alulmaradt és továbbra is a vármegye árváit istápoló csendes hivatal élén tevékenykedett, a nagyon ügyes, mozgékony Okolicsányi 25 főnyi szótöbbséggel apósa örökébe lépett, és mindig tettre kész agilitásával, derűs modorával mihamarabb megyeszerte hiánytalanul megnyerte a nagyközönség bizalmát is. A hullámok elcsendesedése annál simábban történhetett, hogy a „bukott” jelölt két szép cikkel, amelyeket vezércikkül alkalmazhattam, viszonozta a napilap főszerkesztőjétől kapott támogatást, és egyáltalán nem játszotta meg a sértődöttet, sőt a Társaság (értsd: a vármegye vezető urai) vadászataira is eljárogatott. A sors kegyetlenül tett végső pontot az ügyre azzal, hogy ez a nemes gondolkodású ember, a háromgyermekes családapa alig pár hónap múlva egy januári körvadászaton egy nem eléggé óvatos úri vadász puskájának áldozatául holtan terült el, szeretett és egy emberöltőn át híven szolgált vármegyéje egyik erdejének rideggé fagyott földjén.

105

A sokfelé ágazó, lelkiismeretesen és ügyesen végzett újságírói munka annyira igénybe vette a derék Urbán erejét és idejét, hogy jogtanári pályáján előmenetelre – egyetemi magántanári habilitáció hiányában – nem számíthatott, népes családja érdekében el kellett hagynia az egri munkateret s tizenhat esztendő múltával más, könnyebbnek ígérkező terrénumra áttenni tehetségét. Eddigi munkájának méltó megbecsülésével ítélőtáblai bíróvá neveztetett ki, s ebben a minőségben négy évig Kolozsvárra, majd az imperiumváltozás után Budapestre került. Ott hallása meggyengülésével nyugdíjaztatását kérte és meg is kapta. Életének 60. esztendejét már meg sem érte, feleségét, s időközben felserdült négy gyermekét most már elhagyva a Farkasréti Temetőbe költözött. Egerben akkor már évek óta egykori kedves tanítványunk, Kapor Elemér működött az időközben „Eger” nevet kapott napilap felelős szerkesztői íróasztalánál. *

*

*

7. Nekem persze jól jött a visszavonulás kitűnő alkalma: a főszerkesztői tiszteletdíj elmaradt ugyan, de hamarább fogom elérhetni a jogtanári előléptetést. Kevesebb jövedelem, de gyorsabb előmenetel. Ezt követően nyolc hónap múlva egy, a rabszolga felszabadítás római jogintézményéről írott, nyomtatásban 110 oldalas tanulmánnyal jelentkezhettem a Pécsi Egyetemen magántanári habilitációért. Baráti fogadtatásban részesültem, s személyi minőségemet titkos szavazással egyhangúan megállapította a Kar, de régi barátaim: Irk és Molnár figyelmeztettek egy korábbi határozatra, amely szerint működésem érdemi elismerésére csak akkor számíthatok, ha 160 nyomtatott oldal tanúskodik szakírói készségemről. Erről valóságos örömmel értesültem abban a tudatban, hogy az egyetemi docentúra, más szóval venia legendi így nem lesz infláció tárgya. Egy évi munkám eredményéül tehát további 50 oldalnyi szöveggel egészítettem 106

ki folyamodványom melléklet-anyagát, s 1930 júniusában a kijelölt két cenzorral a Kar plénuma előtt lefolytatott kollokvium eredményéül megkaptam az egyetemi magántanári képesítést, amelynek birtokában 14 szemeszteren át kéthetenkénti 4 órában előadásokat tartottam Pázmány Zoltán professzor oktató munkájának kiegészítéséül. Ma is melegen emlékezem arra a 30-35 főnyi hallgatóságra, amely pénteki napokon reggel negyed 8-kor és délután negyed 3-kor kezdődő előadásaimon megjelent, s élénk érdeklődésével dokumentálta, hogy Eger és Pécs közötti utazgatásom nem volt hiábavaló. A magántanári előadások szorgalmas látogatása és az anyagukból letett sikeres kollokvium kizárólag tanulmányi előnyt jelentett, az előmenetel hivatalos elismerésénél tandíjkedvezmény, vagy éppen ösztöndíj iránti kérelem elbírálásánál figyelmen kívül maradt. Ezt a hiányosságot részemről azzal igyekeztem pótolni, hogy hallgatóimat a tananyag elsajátíttatása mellett a jogászi hivatás méltó megbecsülésére és az Egyetem iránti fenntartás nélküli hűséges tiszteletre meggyőződéstől áthatott szuggesztív lelkesedéssel, sűrűn buzdítottam. *

*

*

8. A Rath, illetve korszerű helyesírással a Rat, azaz tanácsos műszónak német földön, tehát mind a Német Birodalomban, mind Ausztriában különös volt a varázsa. Kezdve a járásbírón, a kerületi bírón (Bezirksrat) át, az államigazgatás minden Ratjának öntudatát hathatósan dagasztotta a tanácsosi cím. Hát az Úrnak 1935. esztendejében saját tapasztalatomból is rájöttem ennek a megállapításnak helyénvalóságára. Annak az évnek július havában megkaptam a tanügyi főtanácsosi címet. Erről „Méltóságodat örvendetes számomra értesíteni” – szólt a miniszteri leirat. Délben telefonhoz hívnak. Orvos unokatestvérem pár hónap óta egészségügyi főtanácsos. Most a felesége – az egykor szegény kis tanítónő telefonál: szégyelljem magamat, hogy nincsen, még mindig nincsen 107

feleségem, aki most méltóságos asszonnyá lépne elő. Örömmel, de nem egészen őszintén, a kagylóba ígérem, hogy sietni igyekszem a mulasztást jóvátenni. Alig tizennyolc esztendő múltán sikerült is a hibát megszüntetnem. Csakhogy akkorra megszűntek a régi címek. Igaz, hogy helyükbe újakat termelt ki az emberi hiúságot okosan kihasználó állami vezetés. Elvégre ezek a „szóékszerek” megannyi játékszer felnőtt gyermekek számára, az adományozó államnak pedig semmibe sem kerülnek. Hát ez aztán valóban nagy szó, nem terhelik a költségvetést, ami napjaink státusférfiai számára az álmok álma. *

*

*

9. Alighogy igazgatója lettem az egri Felső Kereskedelmi Iskolának, egy budapesti utam alkalmával egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy gégémet, vagy légcsőmet reszelni kezdi egy kellemetlen nyomás. Az Üllői úton a legközelebbi „Fűszer és csemege” cégtáblájú boltba benyitottam azért, hogy az ismételten bevált Negro cukorkával mindjárt a kezdet kezdetén megállítsam, illetve visszafejlesszem a fenyegető hurutot. Egy kisnövésű tanoncgyerek fürge szolgálatkészséggel pattant elém és ügyesen olyan eredménnyel kínálgatta a jól berendezett bolt áruit, hogy 5-6 perc múlva kezemben jókora csomaggal távoztam az üzletből, miután a kasszánál őszinte elismeréssel és dicsérettel az ambiciózus inasgyerek ügyességét nem mulasztottam el a „vidéki” ember bőbeszédűségével nyugtázni. Egerben hazaérkezve pedig siettem ezt az önmagában jelentéktelen élményemet iskolám fiatal tanárainak tanulságul és buzdításul elbeszélni. *

*

*

10. A Károlyi kormány rövidesen intézkedett a közrend biztosítása érdekében polgárőrség felállításáról, s város 108

vezetőségének felhívására elsősorban az értelmiség háborús szolgálattól mentesült tagjai önkéntesen jelentkeztek országszerte, jóformán mindenütt. Egerben is így történt, s a jogakadémia ifjabb tanárai is kötelességüknek érezték a mozgalomhoz csatlakozni. Fegyvert ragadtam én is, ötlövetű Mannlicher fegyvert, aminővel a Monarchia gyalogos katonái a világháborút végigharcolták. Tisztes csoportunknak azt a részlegét, amelynek én is tagja voltam, a Kaszinó egyik tágas helyiségében egy leszerelt altiszt egy teljes délután hosszú óráin át igyekezett a kitűnő fegyver kezelésére kiképezni. Nem volt ez könnyű feladat, s az oktatás eredménye kétségkívül az emberanyag készséges alkalmazkodása ellenére bizony mérsékelt maradt. Jószándékunk pedig annál kevésbé hiányzott, mert egyik kartársunk, a jogbölcselet és büntetőjog tanára, mint főispáni teendők ellátásával megbízott kormánybiztos, egy nem éppen daliás termetű, enyhén kopaszodó, de az új orientációért tüzesen hevülő ifjú agglegény egy-két este, tokba rejtett nagyméretű pisztollyal a derekán meglátogatta a polgárőrség rezervátumait, érdeklődött észleleteink, tapasztalataink iránt, s örömmel vette tudomásul, hogy alakulatunkban rend és fegyelem uralkodik, a hattagú őrjáratok kétóránkint indulnak, s még jelentéktelen zavaró jelenségre is alig akad példa, a belvárosban pedig valósággal ünnepi a csend. A kormánybiztos előtt rejtve maradt, hogy erősebb havazásnál egy-egy osztag „állig” fegyverben csak a kaszinó épületének egyik földszinti szobájáig menetel, s ott fegyverét falnak támasztva, idilli csendben békésen kártyázik, két óra leteltével pedig megint felfegyverkezve, mindenesetre katonásan dübörgő léptekkel „veszi” a lépcsőket és nincsen jelentenivalója. Hát négy őrjárat során nem volt, miért lett volna most, amikor a zord időben még a kutya is vackába húzódik. Annak a részlegnek, amelyhez én is tartoztam, vezetője egy háborútjárt fiatal ügyvéd, azt az utasítást adta, 109

hogy gyanús, vagy esetleg éppen zavaró jelenség észlelésére állva maradjunk, a vállunkon a szuronyos fegyverrel beavatkozásra készen várjuk az ő utasításait. Ő egy furkósbottal hatol előre, s csak szükség esetén mozgósít bennünket. Amint utóbb bizalmasan elárulta, óvakodott felidézni a veszélyt, hogy szuronyos fegyverünkkel kapkodva egymásban kárt tehetnénk. Az őrjáratról visszatérve készenlétben vártuk a reggelt. Közben persze előkerült a kártya, s a kis tételekben huszonegyező békés családapák „unaloműző” játékából én sem vontam ki magamat. A sötét decemberi reggelen haza ballagva aztán reájöttem, hogy engem a szerény méretű kockázattal járó játék is izgat és gyönyörködtet. Nyilvánvalóan az volt a magyarázata annak a baráti készségnek, amellyel egy nálam idősebb sorstársamnak polgárőri helyettesítésére ismételten vállalkoztam. És felderengett bennem az emléke egy elemista koromból eredő olvasókönyvi intelemnek. A tolvaj a lopást egy tűn kezdette, minden nagy véteknek csekély a kezdete. És a kártyában, ebben a veszélyes játékban én már nem is voltam kezdő, a karácsonyi szünetben néhányszor a kaszinói hazardírozásból reggel vetődtem haza. Megütköztem ugyan egyik-másik játékosnak azon a szánalmas igyekezetén, amellyel a dohányhiány közepette hajnaltájban már a kártyaasztal alól kapart össze cigarettavégeket, hogy azok anyagával füstölhessen tovább. De a füstös atmoszférából csupán akkor tudtam magamat kivonni, amikor egy éjszaka elkártyáztam atyámtól örökölt szép arany óraláncomat. Hát azon a karácsonytáji sötét hajnalon világosan felismertem a lelkemben már-már döntően kialakuló szenvedély súlyos veszélyét, és elhatároztam, hogy nem veszek kártyát a kezembe. Annyira erős volt ez az elhatározásom, hogy bár vármegyei ember létemre (tiszteletbeli főjegyzőnek nevezett ki a főispán) helyénvalónak látszott az ártatlan bridge mesterséget 110

elsajátítanom. Mivel a betanítást örömmel vállalni kész kedves meghívás sem hiányzott, megmaradtam elhatározásomnál. Ugyanez a helyzet ismétlődött meg Pécsett, ahova 1939 őszén költöztem végleg és a kártyát, mindenféle kártyát elhárítottam magamtól, ugyancsak végleg. A kártyaasztalhoz szóló baráti meghívást itt is megkaptam, de a szórakozásnak erre a fajtájára nagyon sajnáltam az időt és a szellemi erőt. Mindezt megelőzően azonban forradalom, idegen megszállás, ellenforradalom és növekvő elszegényedés kergették egymást. A történelmi Magyarország összeomlásával annál nehezebb volt megbarátkozni, mivelhogy a háborúban megritkult sorainkat menekülők, vagyontalanok népes tömege töltötte fel. Akik megmaradtunk és magyarnak maradhattunk, többé-kevésbé rokkantan kapkodtunk narkózis után. Viharok utáni fülledt csend. Elszegényedve és megsokasodva. Betelik rajtunk az Írás: multiplicati gentem sed non multiplicati laetitiam. Most aztán igazán szükség van a narkózisra. Jöjjön hát olcsó és kézenfekvő eszköze, a kártya. Erdélyből származott, Budapesten át Egerbe került, de ott még gyakorlatlan, egyedülálló elszigetelt ember lévén estefelé mind sűrűbben látogattam a Kaszinót. Egy téli este a Kaszinóban hozzám lépett egy kedves fiatalember, vármegyei aljegyző, barátságos szomszédomnak, az egri káptalan kasznárjának egyetlen gyermeke. Arra kért, hogy miután a kártyaszobában minden pénzét elvesztette, adjak neki száz, vagy százötven koronát kölcsön, vagy „mutyiban”, mivel idegfeszültségében érzi, hogy a zöldasztalnál újból hadba vonulván, most már reá fog mosolyogni a csalfa kártyaszerencse, s az elvesztettet egészében vagy éppen „púpozottan” vissza fogja varázsolni. Gondolkodás nélkül átnyújtottam a fiúnak százhúsz koronát, mosolyogva mondva a varázsigét, hogy „mutyiban”. Jó félóra múlva egyik olvasószobában láttam őt viszont. Átnyújtott 250, írd, mondd és kiáltsd: kettőszázötven koronát, örömmel újságolván, hogy nemcsak saját pénzét nyerte vissza, hanem 111

jókora nyereséghez jutott, s ennek felét további együttműködés tiszteletteljes reményében át is szolgáltatja. Minek tagadjam? Az egyre növekvő árak mellett, a rendkívüli tanári fizetés kiegészítéséül, a karácsony közeledtével jól jött nekem a szerencse váratlan ajándéka. Másnap újra megjelentem a Kaszinóban azzal a titkos reménységgel, hogy ifjú barátom megint csak nyeregbe szólít. Hát bizony hiába vártam jövetelére. Mint később bevallotta, abban a babonában is rendületlenül hisz, hogy a kártyázó kezet, s vele a szerencsét is időként pihentetni szükséges. Ebbe a helyzetbe persze belenyugodnom illett, de fejem fölött a lavina már megindult. A kártyaszobában most már magam is megfordultam, s alkalmilag immáron nem mint szerény kibic, kezdtem egyre sűrűbben szerepelni. Egyszer aztán, amikor a Kaszinóval szembeni kolostorban este nyolc órakor megcsendült a vacsorára hívó harang, s a kártyázó társaság két tagja – a cisztercita rendnek tagjai és gimnáziumának méltán városszerte köztiszteletnek örvendő jeles tanárai, akik „történetesen” két órán át civil urakkal lapozták az ördög bibliáját –, sietve távozott, az ottmaradt társaság „szellemi” vezére, egy régesrégen nyugalomba vonult alezredes barátságosan meghívott, hogy „a papok” pótlása végett helyüket a kártyaasztalnál játékosul elfoglaljam, a meghívásnak készségesen eleget tettem. És nem is gyakorlatlan kézzel kezdtem huszonegyezni. *

*

*

11. Nagyon tetszett nekem némely előkelőségnek az az állásfoglalása, hogy az országos politikától távol tartják magukat, azaz nem politizálnak. Atyám, erdélyi kispolgár évek során át a „Budapest” című képes napilapnak előfizetője és olvasója volt, s kisdiák korom óta ebből a függetlenségi párti sajtóorgánumból szereztem bizonyos fokú politikai iskolázottságot. Már mint a 48-as párt lelkes híve kerültem a Pazmaneumba és a bécsi egyetemre. Ott hamarosan elkapott a 112

császári város bűvölete, s amikor az úrnapi felvonuláson közvetlen közelből gyönyörködhettem a spanyol mintára parádézó császári és királyi udvar pompájában, majd részt vehettem egy osztrák nemzeti ünnepségen, ahol az öreg uralkodót negyvenezer ember lelkes rivalgása, valamint a Gotterhalte zenéje és éneke köszöntötte, hát akkor egyszer s mindenkorra és visszavonhatatlanul a hatvanhetes Kiegyezésnek és ezzel az uralkodóháznak híve lettem. Hiszen a politikában nemcsak az észnek, hanem az érzelmeknek is jelentős a szerepe. Budapestre visszatérve hatvanhetes alapon kormányzó Koalíciónak voltam lelkes híve, s akkori pártfogómat és kenyéradómat, az alkotmánypárti László Mihály képviselőt a pártkörbe kísérőve boldog voltam, ha a párt vezére, Andrássy Gyula előtt mélyen meghajolva lendíthettem levegőbe bécsi cilinderemet. Ám a Koalíció a saját tehetetlenségén és belső viszálykodásán megbukott, s én az 1910 nyarán tartott országgyűlési képviselőválasztáson Márkus József, a székesfőváros hetedik kerületének hatvanhetes párti képviselőjelöltjével szemben a 48-as párt jelöltjeként, Lányi Mór bankdirektornak választási irodájában tevékenykedtem – iuventus ventus – ezzel is tanújelét adván az antiszemitizmus felé hajló másik jelölttel szembeállásomnak. Nekem akkor még nem volt választójogom, egyetemi hallgató voltam, nem adóalany és sehol sem helybenlakó. De teltek, múltak a idők, doktor és minisztériumi tisztviselő, majd jogakadémiai tanár lettem, s az elhúzódó négyéves háború vége felé, az 1918 év nyarán megvalósításra kerülő választáson már büszke polgárként dülleszthettem volna mellemet, ha a választás nem egy sokkal korábbi, az 1910. évi névjegyzék alapján történt volna. Az egri választókerületben Zichy János gróf kultuszminiszter volt a kormány jelöltje, akinek a világnézet azonosságánál és emberi magatartásánál fogva is híve voltam. Ugyanakkor az ellenzéki jelölttel Vass János nyug. főispánnal 113

személyileg igen jó viszonyban lévén gimnazista leányának egyik megbecsült tanára voltam. Nem lett volna könnyű a helyzetem a nyilvános szavazás során s valósággal örülnöm kellett, hogy a plebs misera contribuens (a szegény adózó csőcselék) népes táborába tartozom. Gyökeresen megváltozott a helyzet 1920 januárjára. Forradalom és ellenforradalom után egy fajvédő jelölt kilátástalan próbálkozásával szemben az egri Hittudományi Főiskola egyik tanára, a székesegyház nagyra becsült hitszónoka szállott síkra a mandátumért keresztényszocialista programmal. Ha nem is lett volna szívbéli jóbarátom, amint hogy az volt, akkor is lelkesen munkálkodtam volna megválasztása érdekében. Ahogyan mondani szokás, elseprő győzelmével végződött a vetélkedés, a derék, kissé túlságosan is komoly, személyes igényeiben igen-igen szerény, közvetlen modorú pap bevonult az országházba. Ott elkapta a mágnások és a gentryk barátsága, s a Kereszténypárt kettéválásával ő előbb a kormányt támogató részleghez csatalakozott, majd a Bethlen István koncepciójú egységes Párt felé orientálódott, közben előkelő politikus barátai segítségének is eredményéül az egri főkáptalan tagjává: egri kanonokká avanzsált. A kormányrendelet alapján tartott 1922. évi általános választáson a korábbi fajvédő jelölttel kerülvén szembe, ismét sima győzelmet aratott, de egyházi vonalon kevésbé megbecsültnek érezte magát, s az érzékeny, jobb sorsra érdemes, de köpönyegforgatónak tekintett korábbi jóbarátomat, a politikai zsonglőrködést általában elítélő utalással újságírói minőségemben ismételten megcsipkedtem, az érseki aula passzív magatartásából feltehetően az ottani – illetékes – bizalom megrendülésére támaszkodva. Az 1926. év nyarának egyik délutánján is el volt helyezve a napilap megjelenésre előkészített számának vezércikkében egy ily szellemű passzus, amelyet az érzékeny lelkű , s az ország sorsáért is túlzott aggályoskodással magát is felelősnek érző naiv ember, megint 114

magára vehetett volna. A szerkesztőség ajtaján váratlanul valósággal beesett az érsek bizalmát is élvező sebész főorvos és felindulását nem is titkolva elmondta, hogy a kanonok képviselő vérrel áztatott padlójú fogadószobájából jön: a szerencsétlen ember főbe lőtte magát, nyilvánvalóan pillanatnyi elmezavarában. A tragédiában szereplő okok egyikénél betöltött szerepemért önvádtól nem gyötörten siettem illetékes helyen megkérdezni, nem volna-e tanácsos a halál valódi okát elhallgatni, s a szívszélhűdés vagy agyvérzés fikciójával pótolni. Illetékes helyen az igazság közlését jelezték helyénvalónak, mivel a lelkiismeretes orvos szerint a forgópisztolyt emelő kéz mögött lelki meghasonlás sugallta pillanatnyi elmezavar volt a döntő tényező. A politikai hűségről szónokoló vezércikk helyett az elhunyt jellemének kiváló kvalitását híven méltató írás került az Egri Népújság másnapi számának vezető helyére. Megrendülten parentáltam el a trianoni tragédia újabb áldozatát, akinek korai koporsója körül harmadnap gyászolók ezrei szorongtak. Ez a tragédia az 1926. esztendő nyarán zajlott le, de én már korábban belekapcsolódtam az országos politikába. Mayer János kisgazda földművelésügyi államtitkár és a világháború második felében a kápolnai kerület országgyűlési képviselője az 1920. év januárjában megtartott országos választáson újból indult a kerületi mandátumért. De ellenjelöltet is kapott, egy ugyancsak kisgazda vette fel a küzdelmet keresztényszocialista programmal a hatalmas államtitkárral szemben, s mivel mi, egriek a keresztényszocialista Nagy János megválasztását biztosra vehettük, érdeklődésünkkel és erőinkkel a Kápolnai kerületben a keresztényszocialista jelölt érdekében beavatkozni indokoltnak és helyénvalónak véltük. Magam is néhány szabad délutánomat felhasználva ismételten meglátogattam a kerület néhány községét, s népgyűléseken agitáltam jelöltünk mellett. A nem nagy terjedelmű kerület tehetősebb gazdáinak azonban sikerült a törpebirtokos réteg többségének bizalmát 115

megnyerniük és a mi jelöltünk alulmaradt a küzdelemben. Ugyanez lett az eredménye két évvel később az első Bethlen kormányrendelet alapján lezajlott újabb küzdelemnek is. Időközben 1921 őszén vettem részt a tompai választókerület mandátumáért kialakult helyzet javunkra fordításában. Az egykori Bácskából a Trianon után alig maradt valami. Az elcsatolt Szabadka város külső területét képező, csonkául emlegetett tompai kerület mindössze ezerötszáz választójából nyolcszázat sikerült a keresztényszocialista jelölt számára megnyerni. Megfigyelésre méltó és megszívlelésre érdemes jelenségül jelentkezett azonban a szavazatok megoszlása: valóságos osztályharc alakult ki. A megyében egykor domináló Vojnits nemzetség egyik tagja, Szabadka város utolsó polgármestere szerepelt zászlóvivőül az egyik oldalon, vele szemben a „szegény” párt élharcosa és képviselőjelöltje: Katona János, az egykori Szatmár vármegye közigazgatási gyakornoka. A szavazás titkos. Vojnitsék oldalán a Podmaniczky bárói uradalom kocsikon szállítja a szavazókat, akik le is szavaznak mind, vagy legalább túlnyomó többségben a keresztényszocialista Katonára. A választás eredménye általános meglepetést (illetve megdöbbenést) kelt. A választhatóság kellékéül a betöltött harmincéves életkor is megkívántatik, s az alig-alig harmincéves új követ a választás másnapján büszke öntudattal veszi át a mandátumot. A községházáról kilépve a nép, az istenadta Nép ujjongó üdvözlete s a kivezényelt csendőrszakasz katonai tisztelgése köszönti, és megindul a vasúti pályaudvarra a diadalmenet. Jómagam egy kövér bunyevác (katolikus szerb) gazda kocsijára kerülök, ő irányítja a lovakat. Egyik kezében a gyeplő, másikban félig telt borospalack, ezzel és hangos diadalordítással üdvözli az utca népét. Én kesztyűs kézzel integetek. *

* 116

*

12. Breslau, magyarul Boroszló városában, a mai Wroclawban töltöttem pár napot az 1924. esztendő szeptemberében. Az egri úszók, akik közül a tizenhét esztendős Bárány István európai hírnévre tett szert, meghívást kaptak egy reprezentatív sportegylet által rendezendő úszóversenyre, mindjárt a tanév kezdetén útnak indulhattak újabb sportbabért szerezni Boroszlóban, a Német Birodalom nagy múltú metropoliszában, amelyet Berlin után az akkor még egységes Németország legnagyobb városául tartottak számon. Bár a középkor végén történt megalapítása egy lengyel lovagrend kezdeményezésének volt köszönhető, Breslau az évszázadok során egyre fejlődő iparral és kereskedelmével igazi német (porosz!) nagyvárossá nőtte ki magát. Az egri úszóegyesület elnöke, Bárány István atyja személyesen jött el hozzám azzal a kéréssel, hogy az expedíció szellemi vezetését vállaljam, s a kérés elől annál kevésbé vonhattam ki magamat, mivel a kis csapat egyik prominens tagja az én vezetésem alatt álló Felső Kereskedelmi Iskola diákja volt, s különös gondozást igényelt, másrészről a kis magyar úszógárda német nyelvismerete is kiegészítésre szorult. Az én aktív szereplésemre mindjárt az első versenynapon sor került. Az egri fiúk minden versenyszám bevezetéséül az ősi vagy talán csak a kuruc korból eredő csatakiáltással ugrottak a vízbe, s ezt a furcsa indítást (huj, huj, hajrá) félreértették a hazaiak: a „pfuj, pfuj” indulatszó viharzását vélték benne felismerni. A sajnálatos félreértést az én felvilágosító beavatkozásom oszlatta el. Jól is ment minden. Meleg baráti fogadtatásban részesültünk s ez a melegség csak akkor kezdett veszíteni erejéből, amikor az egyes versenyszámokban a nagycsontú és nagymellű német úszók elől a sovány egri fiúk sorozatosan elvitték a győzelmi pálmát. Jól tudtak úszni a nagyméretű német legények, de a fizikában ismert úgynevezett közegellenállás a magyarokkal szemben kevésbé érvényesült, könnyebben hasították a vizet. 117

A „Deutchland über alles” (a nagynémet Gotterhalte) a záróünnepélyen résztvevő s lelkesen harsogva éneklő háromszáz derék német ajkán a szokásosnál mérsékeltebben meggyőző erővel zúgott. Bárány apó a tagadhatatlanul feszülésre hajló légkör javítása végett felkért engem egy ünnepi felszólalás improvizálására, s néhány őszinte mondattal sikerült az atmoszféra feszültségét annyira feloldanom, hogy felszólalásom nyomán valósággal felviharzott a barátság, s nekem az egyik rendezővel egy sorban kellett vonulnom, hogy ott elénekelhessem a magyar himnuszt, amit hirtelen lekottázott egy Kappelmeister. Azzal az elégedettséggel indultunk másnap reggel haza, hogy „minden jó, ha a vége jó”, s ezt el is értük, én pedig azzal a megnyugtató tudattal fejeztem be breslaui vállalkozásomat, hogy nem hiába hagytam el egy hétre katedrámat és íróasztalomat. Egy kora reggeli gyorsvonattal indultunk, hogy estére már itthon legyünk. Amikor vonatunk Bodenbachba, a német-osztrák határállomásra érkezett, az útlevél- és vámvizsgálat idejét felhasználva reggelizni kívántam, s ebből a célból a pályaudvar utasellátójába siettem. Szerencsém volt, sorsom egy ügyes fiatal felszolgáló kezébe irányított, s erről a fiúról – mivel a zsebemből kiálló újság – elárulta magyar voltomat, rögtön kiderült, hogy ugyancsak magyar, közelebbi megjelöléssel ferencvárosi srác. Boldogan sietett a kiszolgálással, s a nekem hozott jó híg német kávé ellenében, a legényke számára illő borravalót csatolni érezvén indokoltnak, nagyhirtelen számba vettem német pénzkészletem bús maradványait. Hát örömmel konstatálhattam, hogy a bankjegyek összértéke kettőszázezer millió régi márkára rúg. Nem is szerényen, hanem az önérzetes külföldi utas pózával nyújtottam át a fiúnak a bankjegyeket, amelyek összértékét ő gyakorlott szemmel és kézzel mihamar megállapította. A német infláció csúcspontján voltunk. Az FTC árnyékában sihederré avanzsált francstadti gyerek kicsit szemtelen alázatossággal 118

köszönte meg a dús borravalót, imigyen szólván: Nagyságos uram, ennek a bankjegytömegnek otthon Magyarországon bizonyára sok bámulója akadna, nekünk pedig az új valutára átváltás még nehézkesen megy. Ha méltóztatnék a kétszázmilliárd régi márka helyett egy mai húsz pfenniges új váltópénz darabbal megajándékozni, hálásan megköszönném. *

*

*

13. Az egri két tanintézettel, amelynek működésében évtizedeken át részt vettem, Pécsre költözésem után is fenntartani igyekeztem a kapcsolatot. A Felső Kereskedelmi Iskolától való távozásom után annál inkább magától értetődő volt ez a viszony, mivel az igazgatói állásról való lemondásomat követő felmentésemmel egyidejűleg az érsek felkért arra, hogy mint érseki biztos továbbra is figyelemmel kísérjem és támogassam az iskola munkáját. A megtisztelő megbízásnak eleget teendően mindjárt a következő tanév közepe után több napra terjedő látogatást tettem az intézetben, s szemlém eredményéről részletes írásbeli jelentésben be is számoltam. Azóta pedig igyekeztem az érettségi találkozókon személyesen vagy legalább levélben részt venni. A második világháborút követő években lelassult ez a közreműködés, de a béke éveiben annál inkább felélénkült, mivel az egyes évfolyamok elkezdték egybekapcsolni találkozóikat, amíg végre is az akkor ötven év előtti érettségijüket jubiláló „régi fiatalok” (szám szerint tizennégyen) elhatározták, hogy ezután évenkint megismétlik a találkozást, s ennek a kezdeményezésnek követésére a következő esztendők népét is felszólítják. A határozatot százszázalékos eredmény követte: az iskola egykori érettségizett tanulói – a közbeeső halálozások ellenére is – évek óta bővülő létszámmal vesznek részt az öregdiákok immár hagyományossá alakult ünnepi találkozóján, amelyeken az elaggott egykori igazgató is megjelenik és felszólal. Pedig 119

Pécstől Egerig hosszú az út, de százfőnyi lelkes közösséggel együtt örvendezni – megéri a költséges és hosszú „fuvart”. És hogy megéri, annak beszédes bizonysága, hogy évről-évre gyarapodik a szeptember első vasárnapján történő ünnepi találkozón résztvevők száma, mivel a régi, úgy mondhatnám: alapító öregdiákok sorába, az ötvenesek közé ifjabb évjáratok: negyven év előtt érettségizett „fiatalok” is bekéredzkednek. És valósággal szívderítő esemény, hogy igen szép programmal megalakult az Egri Öregdiákok Baráti Társasága is a főiskolák (köztük nem csupán a Tanárképző, hanem a Hittudományi is) és a negyven év előtt megszüntetett Jogakadémia egykori diákjainak részvételével. *

*

*

14. Most a tollamra tolakodik és váratlanul kelleti magát egy másik élmény. Egyik kedves öreg diákom megküldte az egri napilap egyik számát, amelyből örömmel olvashattam, hogy egykori igen kedves diákomat, Kapor Elemér nyugalmazott hírlapírót 80. születésnapja alkalmából lelkesen ünnepli a város, és költeményeinek ismételt kiadására készségesen vállalkozik egyik hazai vállalatunk. Az utóbbi adat azonban nem volt alkalmas arra, hogy lelkemben valódi örömöt keltsen. Reá kellett ugyanis döbbennem, hogy én erről a könyvről mit sem tudok. Az egri napilap előállításában magam főszerkesztői minőségben harmadfél éven át munkálkodtam, majd Urbán Gusztáv kollégám 15 éven át tevékenykedett, s őt Kapor, a jogtudor és a jó tollú fiatal író, a Thalia Egri Színjátszó Társaság prominens és közkedvelt tagja váltotta fel, mégpedig felelős szerkesztő minőségben. Hát én vagy 20 esztendőn át naponként legalább kétszer elmentem az egri napilap szerkesztősége mellett, tagja voltam a lapot patronáló Egri Keresztény Sajtószövetkezet igazgatóságának stb. stb. Szerettem és vásároltam, szaporán, könnyű kézzel vásárolgattam a könyveket – és egyáltalán nem jutott 120

tudomásomra, hogy egyik kitűnő egykori diákom megnövekedett tekintélyű tollából egy színesnek ígérkező önálló könyv látott napvilágot. Ezt a kiadványt a helyi sajtó valóban nem reklámozta és nem propagálta, a kereskedelem nem forgalmazta. Vagy oly kevés példányban jelent meg, hogy mindjárt elkapkodták ismeretlen előfizetők, esetleg más szerencsés beavatottak? Hát ilyen ritka sikert miért nem követett változatlan szövegű újabb kiadás? Nem tudok a titok nyitjára találni, de tényként kell megállapítanom, hogy a könyv terjesztésében hiba történt. És a közelmúlt egyik délutánján egy baráti társaságban kedvelt íróm, Herczeg Ferenc történeti regényei új kiadásának előreláthatóan megismétlésre kerülő kiadásáról lelkendeztem, s közben annak a véleményemnek adtam kifejezést, hogy ez a méltán ünnepelt jeles írónk nagyszerű munkálkodásával milliós vállalattá virágoztatta az előbb csak második sorban szerénykedhető Singer és Wolfner céget, egy ifjú közgazdász kiábrándító tárgyilagossággal vélte megállapíthatónak, hogy a magyar nyelvet csak kisiskolás gyermekkorában tanulni kezdő sváb fiúcskából, először szűk körben érvényesülő íróból a vitathatatlanul ügyes Singer és Wolfner cég (illetve annak kötelékében az öreg Wolfner József, a kitűnő szimatú üzletember) „csinált” európai hírű, nagy nevű írót. Olyan nagystílű belletristát, akit immár nemcsak szerte a kontinens országaiban a középosztály (nálunk közelebbről az ún. „úri” középosztály) tízezrei, sőt itt-ott százezrei kedvenc írójukul tartanak számon, hanem – csodák-csodája ez! – még az itthon virányai, ifjú irodalmárai és műkritikusai is elismeréssel emlegetnek. Hát a mi, kétségkívül tehetséges és kiváló formaérzékű Kapor Elemérünknek méltó érvényesülést biztosító kelléktárából annak idején sajnálatosan, hiányzott a megfelelő felkészültségű gazdasági szakember (mai elnevezéssel élve úgy mondanám, hogy menedzser). Ezt a hiányt próbálja pótolni most évtizedekkel elkésetten, de 121

reménytelenül a 80 éves poéta, aki csupán az Arany János ars poetica-jának útmutatása szerinti költeményeket írt, s csak elvétve követett el úgynevezett szabad verseket, a tisztes korának járó vállveregetéssel kezelt, illetve lekezelt költő maradt. *

*

*

15. Középiskolai tanári alapvizsgálatomon szaktárgyaim fölötti eredménnyel szerepeltem a magyar nyelv- és irodalomból (a kitűnő Riedl professzornál), éreztem tehát, hogy a „szakmát” tanítani is képes vagyok. Kedvem sem hiányzott, mivel kvalitásaim elismerését láttam a megbízásban, s szinte a gőg határáig emelkedett szellemű apácák bizalmának valóban örülhettem. Reám, a 31 éves, nőtlen férfiúra bízták a 16 éves lányok oktatásának és nevelésének nem is csekélyke részletét. Hogy hadbavonult kartársaim mostoha sorsában való osztozás helyett az itthon biztonságában és viszonylagos kényelemben teljesíthetek többletmunkát, számomra megnyugtató érzésül jelentkezett. Hát bizony elvállaltam ezt a nem könnyűnek ígérkező feladatot. Simán is ment a munka. Szinte a komorság határáig komoly és tartózkodó magatartást tanúsítottam mindig. A szerelmi líra ismertetésénél különösen vigyáztam az izgalmassá alakulható légkör nemes stílusára. Ady vérforraló költészetével szemben kiemeltem a nem kevésbé haladó szellemiségű Ignotus idealizmusát. Visszafojtott lélegzettel hallgatták ifjú tanítványaim Ignotus következő sorait. „Eszembe jut, amit elfelejtett, Felemelem, amit elejtett, Megőrzöm, amit eltapos, Vigasztalom, ha bánatos, Nem búsítom, mikor nevet, Azt említem, akit szeret, A kis kabátját rásegítem 122

Nem szenvedéllyel, de szelíden, S hozzá csak újheggyel sem érek, Szerelmet tőle sohse kérek, És nem is vallok sohasem, Oh milyen forrón szeretem.” Volt tanítványaim hívására ötvenéves érettségi találkozójukon örömmel megjelentem. Az egykori éltanuló ajkán megszólalt Ignotus versének kezdő sora: Eszembe jut, amit elfelejtett…, a többiek halk kórusban folytatták, mert annak idején néhány romló koronáért ketten is megvásárolták a sovány sárga könyvet. Az első lapon tizenkét soros vers, címe: Szerelem. Verstani szempontból itt-ott nem elsőrangú alkotás, de a tartalom és a feldolgozás remek.

123

VI. FEJEZET MEGHÍVÁS PÉCSRE, PÉCSI KOLLÉGÁK 1. 1939. év május havában mintegy automatikus megoldási tervként merült fel a Karon illetve a tanszéken évek óta működő magántanárnak, az Egri Érseki Jogakadémia 25 év óta szolgáló romanistájának a pécsi egyetemi tanszékre sürgősen leendő meghívása. Ez a júniusi titkos szavazás egyhangú eredményeként meg is történt. Pázmány Zoltán professzor maga is részt vett az utódját helyébe invitáló tárgyaláson és a visszavonuló – és feledésre ítélt – öreg ember érthető rezignációját félretéve, lelkesen vett részt az egyhangú határozat meghozatalában, amihez pedig stilizált, meleghangú levélben gratulált a római jog hazai nagymesteréül tisztelt Marton Géza is. A minisztériumnak, közelebbről szólva talán Haász Aladár miniszteri osztályfőnöknek és legfőképpen Szily Kálmán államtitkárnak, a hazai felsőfokú közoktatás mindenható kormánybiztosának helyeslését is megnyerni látszott a fennemlített elintézés. Hóman Bálint miniszternek ugyanis az volt az álláspontja, hogy az egyetemi tanszékre egyhangú határozattal történő meghívásokhoz a minisztérium minden további beavatkozás nélkül hozzájárul, a szótöbbséggel történőek mérlegelését ellenben továbbra is fenntartja. (A szótöbbséggel meghívott Rudolf Lóránd kinevezésére csak kétéves huzavona után – feltehetően, illetve némi malíciával gyaníthatóan csak a nagytekintélyű nagybácsi: Alföldi ítélőtáblai elnök sürgető beavatkozására került sor.) Hivatali elődömet, Pázmány Zoltánt, illedelmes levélben kértem fel egy előadás megtartására, attól a szándéktól vezettetve, hogy a valóban minden tekintetben nagystílű öreg tudóst a neki járó megbecsüléssel illetvén, pillanatnyi vigasztalásul szolgálok azért a sérelemért, hogy 124

nyugdíjazásával kapcsolatban a magyar érdemkeresztet a csillag nélkül kapta meg. Az öregúr ugyancsak igen barátságos levélben köszönte meg a felkérést, de elhárította teljesítését. Ezt a negatív választ én úgy véltem, illetve akartam magyarázhatni, hogy most már nem akar kimozdulni nagy nehezen visszaszerzett csallóközi kúriájából, ami a háború után a cseh-tót állam kezébe került. Ezzel kapcsolatban felmerült a kérdés, a külföldön lakó nyugdíjas számára tovább is folyósíttatni fog-e a magyar államtól a nyugdíj? Én ebben az ügyben semminő értesülést nem kaptam s mivel dékáni teendőim (az 1944/45. és 1945/46. tanévben) két éven át amúgy is minden erőmet lekötötték, így az egész kérdésről – bevallom – megfeledkeztem. A Kar másik great old man-je, a puritán igényű Bozóky Géza sorsához való viszonyulásom sem volt szerencsés. Ez a mintaszerűen kötelességtudó, szerény öreg úr ugyanis 1945. nyarán betöltötte 70. életévét, amit mint dékán, egy évek sora előtt kelt miniszteri rendelet alapján, hivatalosan jelentettem. Minden bürokratikus huzavona nélkül megtörtént a buzgó – minden tekintetben buzgó – agg professzor nyugdíjazása, aminek híre őt az évek előtt szerzett budai öröklakásán érte. Hát bizony utólag nekem újból és újból gondolnom kellett arra, hogy ha a „fasiszta” időből eredő miniszteri rendeletet a nehéz idők okozta munkatorlódásban elfeledem, Bozóky bácsi még pár évig minden nehézség nélkül elláthatja tanszéki teendőit. Hiszen akkoriban még nem volt „tabu” a hetven év mint korhatár. A Tanácsköztársaság idején megkülönböztetett lojalitással működött Búza László éppen úgy, mint az ugyancsak nemzetközi jogász Hajdú Gyula szinte már-már 80 évesen kapták meg a selyemzsinórt. *

*

*

2. Pázmány és Bozóky professzorok után, akik egyetemünknek már Pozsonyban professzorai voltak, a büntetőjogász Irk 125

Albertről kívánok megemlékezni, aki kora ifjúságától kezdve szívbajos ember és akinek orvos bátyja fiatalon lett e kór áldozatává. Hozzám hasonlóan, mint a kultuszminisztérium fizetéstelen segédfogalmazója kezdte meg a közszolgálatot, majd rövidesen a kolozsvári egyetem könyvtárához nyert beosztást. Külföldi egyetemeken töltött szemeszterek munkáján kívül ez a beosztás is segítségére volt az önképzésben s így hamar megszerezte az egyetemi magántanári képesítést. Mint gyenge fizikumú ember, még a háború alatt megismétlődő sorozásokon sem vált be katonának. Az igen szorgalmas kutató munka közben, az első világháború harmadik esztendejében megpályázta a nagyváradi jogakadémia politika-közjogi tanszékét. Előtte Szandtner Pál 1912-ben és Óriás Nándor 1914-ben szintén mint a kultuszminisztérium kezdő tisztviselői simán jutottak jogakadémiai tanszékhez, mindketten még egyetemi habilitáció nélkül. Irk helyzete nem volt könnyű, mert a tanszékért egy szintén igen tehetséges és szorgalmas kollégánkkal: Bárdossy Lászlóval kellett megküzdenie. A vetélkedésből Bárdossy előkelő összeköttetéseinek dacára mégis Irk került ki győztesen, mert Jankovich kultuszminiszter, aki maga is egyetemi magántanár volt, ezt a képesítést nagyon értékelte és a fiatal Bárdossy korai ambícióját buzdítással nyugtázni és kinevezésre Irket előterjeszteni látta igazságos döntésnek (az állami jogakadémiák tanárait – rendeseket és rendkívülieket egyaránt – a király nevezte ki). Igazságos lehetett ez a döntés, de hogy szerencsés-e, azt a történelem fogja megmondani. Ha a túltemperamentumos kerül tanári pályára, talán be is érte volna valamelyik (esetleg éppen a pesti) univerzitás egyik katedrájával s elmaradt volna a hebehurgya hadüzenet a Szovjetuniónak. Innen került Irk Albert aztán 1921-ben, egyetemünk Pécsre történt áthelyezése után ennek az egyetemnek büntetőjogi tanszékére most már egyetemi nyilvános rendes tanárrá nyervén kinevezést. Itt fejtett ki igen tartalmas és széleskörű 126

szakirodalmi tevékenységet, amelynek a joggyakorlattal szorosabban összefüggő perjogi részében a nyilv. rkiv. címmel felruházott kiváló ügyésznek, Auer Györgynek hasznos segítséget is igénybe vehette. Ő maga sokat küszködött szívbajával, amely néha előadás közben orvul támadt reá, de amelyet ő hősies türelemmel titkolt, érte valósággal rajongó hallgatói előtt. Önmagához szigorúan az 1945. év őszén hozzám mint akkori dékánhoz nyújtotta be nyugdíjazás iránti kérelmét, amire én azzal a határozott kijelentéssel válaszoltam, hogy ez az ügyirat nem fog továbbmenni, hanem az én íróasztalom fiókjában fejezi be létét. Auer és a szintén igen kiváló Losonczy István, az egykori tanítvány – 1940 ősze óta a jogbölcselet rkv. tanára – hűségesen és szakszerűen helyettesítették alkalmilag a jeles tudóst 1949. év őszén történt nyugdíjazásáig. *

*

*

3. Emlékezésem folytatásául most arra a négy kartársamra gondolok, akik hozzám hasonlóan jogakadémiai tanszékükről emelkedtek egyetemi katedrára. Vasváry Ferencet említem elsőként. Ha nem tévedek, teljes hét esztendeig működött a pécsi jogakadémia római jogi tanszékén, amíg a vágyainak megfelelőbb közigazgatási és pénzügyire áthelyeztetett. Egyetemi magántanári képesítése után szakképzettségének területén valósággal univerzális műveltséget szerzett ez a minden hivalkodástól visszariadó, szerény ember, akinek a reprezentáció „nem kenyere”, de a dékáni, majd a rektori tisztet is kötelességszerű gondossággal látta el. Ízig-vérig pécsi polgár (ahogy itt mondják: tüke), akinek önzetlenül szélesre tárt ajtaján ügyes-bajos dolgával sok kisember kopogtat bizalommal. Magam is hozzá fordultam a keszthelyi nyári egyetem szervezésével kapcsolatosan s ő szíves készséggel vállalta, hogy mindennemű költségtérítés nélkül segítségemre lesz előadások tartásával. A háború alatti mindkét nyáron 127

pontosan meg is tartja a szociális előadásokat. Szomorúan láttam viszont a jóságos Feri bácsit, a halotthalvány beteget az egyik klinikán. Nemcsak életkorban, de szerénységben és emberszeretetben is, a „siralom völgyéből” való panasztalan elköltözésben is első volt köztünk, akik jogakadémiáról jöttünk az egyetemre, és akik között nekem kell utolsónak lennem. *

*

*

4. Vinkler Jánost közös egyetemi tanulmányaink idejéből ismertem. Ő akkoriban Földes Béla remekbe készült, de – úgy éreztük – túlságosan terjedelmes könyveinek lapjait forgatta a szó teljes értelmében éjjel-nappal. Én ugyanekkor a kánonjogi doktorátus eléréséért folytattam egyelőre kevés eredménnyel kecsegtetett, nem csekély munkát. Az egyetemi menzai ebédek élvezetét időnkint mintegy kiegészíteni kívánva, sűrűn gyalogoltunk együtt „Mari néni” Nagymező-utcai kifőzdéjébe, ahol egy koronába került az ízletes és bőséges ebéd. Ott néha találkoztunk Homonnay Tivadarral, aki akkor már doktora volt a jogi tudományoknak. Komoly, de nem gőgös, ám nem is könnyen barátkozó fiatalember. (Vagy három évtizeddel később a székesfőváros főpolgármesteri székéből került nyugdíjba.) Vinkler János ugyancsak hamarosan megkapta a pécsi Püspöki Jogakadémia perjogi tanszékét, bírói vizsgát tett és vasszorgalommal megszerezte az egyetemi magántanári képesítést is. Perjogtörténeti munkáját igen nagyra értékelő Magyary Géza budapesti professzor támogatásával a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává is megválasztották. Ezzel véglegesen biztosította is a maga számára az egyetemi tanszéket, amelyet 1921-ben el is nyert, alig harmincéves korában. Megértő szeretettel vizsgálva itteni működését, arra az eredményre kell jutnunk, hogy a jogalkalmazás gyakorlati igényeit is közvetlenül kielégíteni hivatott tanszék munkáját – némely illetékesen bírálni hivatott bíráló tényezők jól megokolt felfogása szerint is – túlzottan elméletivé alakította, s ő maga 128

éveken át merőben filozófiai spekulációkba (például a per fogalmának meghatározásába) fektette kiváló képességét. Ehhez a jelesen elemző képességhez pedig igen nagy szorgalom is járult, nemkülönben az adminisztratív tevékenységre való szinte ösztönös rátermettség, amelynek hatása alatt előbb ismételten a dékáni, majd a rektori tisztet a pedantéria határáig terjedő gondossággal viselte. Emellett érzékeny lelkületű, igen jóindulatú ember és megbecsülésre érdemes kolléga. Élete utolsó éveiben sokat küzd légzési nehézségekkel, de hatvannyolc esztendős koráig példaadó gondossággal készült előadásaira. Családi érdekből szívesen fogadná a budapesti tanszékre való meghívást, amely azonban előbb évekre terjedően elakad azon a körülményen, hogy ugyanarra másik, szintén komoly jelöltet is tartogatnak a hivatottak és ez a jelölt – politikával is behatóan foglalkozik. Ez a jelölt, az ugyancsak kiváló képességekkel megáldott Fabinyi Tihamér, országgyűlési képviselő, majd pénzügy-, később kereskedelemügyi miniszter. Az egyaránt érdemes két jelölt pártjainak csendes vetélkedése megszűnik ugyan, amikor Fabinyi a bársonyszéket nyilván véglegesen a Hitelbank vezérigazgatói stallumával cseréli fel, de akkor már Vinkler számára kockázatos volna, sőt egyenesen veszélyesnek látszik a Mecsek ájerjét a budapesti szmogért odaadni. Marad tehát osztályrészül további rövid pár pécsi szemeszter és a temetőben nem díszsírhely, hanem a „plebs parva contribuens” sorában egy szerény, néma sír, amely a jelen írás keltekor a rokonság távol lévén, gondozásban alig részesül. *

*

*

5. Vinkler pályafutásához Schaurek Ráfaelé mutatkozik a legközelebb állónak, bár egyéni tulajdonságaik némely vonatkozásokban eltérnek egymástól. Indulásuk sem mindenben azonos. Schaurek atyja is jogakadémiai tanár, akitől igen sokat tanulhatott a tehetséges fiú. Széleskörű műveltséget, 129

zenei műveltséget is. A bürokratikus túlzásoktól mentes adminisztráció mesterségét vagy éppen művészetét is gyökerekben már ifjú korában elsajátítja. Az éles judicium is szembetűnően érvényesülő személyi tulajdonsága. Keveset publikál, de vaslogikával magyaráz és kristálytiszta világossággal, mindig kifogástalan szabatossággal ír. Hívei azt mondják róla, hogy voltaképpen Kolosváry-tanítvány, aki az úgynevezett „szakmát” tanítja, nem közönséges eredménnyel, szigorú, de bölcs és jóindulatú cenzor. A reprezentáció alkalmát nem keresi, de feladatként szívesen vállalja és kitűnően teljesíti. Tipikusan és hűségesen pécsi ember. Az osztályharc közepén, 1949. év őszén Irkkel és Esztergárral együtt kezdi el nyugdíjas éveit. Aránylag fiatalon, még nem is hatvan évesen váratlanul távozott el az élők sorából. *

*

*

6. Faluhelyi Ferenc a nemzetközi (az ő általa kezdeményezett, de nem általánosan elfogadott elnevezés szerint államközi) jog professzora. Testi szervezetének törékenységével dacolva, példamutató szorgalommal, következetesen és állandóan, nem is csekély eredménnyel igyekezett mindenkori és egykori hallgatóinak egyre szélesedő csoportját szaktudománya különösen előtérbe lépő problémáinak, főleg a kisebbségi jog kérdéseinek beható vizsgálatába és feldolgozásába bevonni. Évek során gondosan gyűjtögetett jegyzeteinek, feljegyzéseinek a hadak útján történt sajnálatos megsemmisülése megdöbbentően érte és lesújtotta a fáradhatatlanul kutató tudóst, a kitűnően szíves modorú kollégát és egykori dékánt. *

*

*

7. A több viszonylatban közös sors és eszmevilágunk megingathatatlan azonossága késztet arra, hogy ideírjam: nunc 130

venio ad fortissimum. Mivelhogy fizikailag és szellemileg egyaránt kimagaslott az egyetem jogi karából, a magyar közjog tanára: Molnár Kálmán. Az ő atyja is jogakadémiai tanár volt, segédtanári kinevezését Eötvös József írta alá. Ifjabb Molnár Kálmán pedig 26 éves korában már tanszékét önállóan ellátó tanár az egri Érseki Jogakadémián. Mint tartalékos hadnagy a világháború első esztendejében Przemysl elvesztésével hadifogságba kerül s onnan csak három év múlva tér haza. Sikerül egri tanszékére visszatérnie, hogy az egyetemi habilitáció megszerzése és további nyolc munkás év után a pécsi Egyetem Jogi Karán nyilvános rendes tanárrá kineveztessék. Itt két évtizeden át működik. Önmagával szemben kérlelhetetlen, hallgatói irányában szigorú, de a becsületes munkát valósággal örvendezve jutalmazó, lelkes és lelkesíteni tudó professzor, kitűnő előadó, a jogfolytonosság tántoríthatatlan híve, az úgynevezett fajvédelem ellenzékének és a jogegyenlőségnek emelt fővel kiálló harcosa. Ez irányban való hírlapi cikkezéstől, sőt éles vitázástól sem riad vissza, mint ahogyan egyébként is sokat publikál. Szakirodalmi tevékenységének betetőzése, nem záróköve a 752 oldalas Magyar Közjog, amely műve a politika akkori vezető köreiben osztatlan elismerésre talál. Meghívás alapján 1946. év elején ki is neveztetik a Pázmány Péter alapította és az alapító nevét viselő budapesti univerzitásra, innen azonban már kétévi működés után, alkotóképessége hiánytalan állapotában, de persze „saját kérelmére”, nyugalomba kényszerül. Az Akadémiának évek óta levelező tagja ugyan, de most már felhagy a tudományos és közéleti tevékenységgel. Ehelyett a világirodalom esztétikus remekeit olvasgatja. Egyik kiváló publicistánk megjegyzése: abban is szerencsétlen a magyar nemzet, hogy miután megszülte és nagyra nevelte a maga kiváló embereit – nem bírja el őket. Molnár tekintélyének illusztrálásául idekívánkozik az az adat, hogy őt a budapesti egyetemre történt kinevezése után, 131

mielőtt ezt az állást elfoglalhatta volna, a pécsi Egyetem rektorává választottuk, remélve, hogy új állásáról egy évi szabadsággal még távol maradva, régi munkahelyén megnövekedett hatáskörben a közre hasznosabb szolgálatot fog teljesíthetni. Mivel a választás az elektoroknak nem egyhangú, hanem csak szótöbbséges szavazatával történt, Molnár kitért a bizalom szerinte fogyatékos értékű megnyilvánulása elől. Molnár számos tanulmánya és sok hírlapi cikke közül kiemelkedik és országos feltűnést keltett „Mindenki felelős” kezdetű, a fajüldözést elítélő, széleskörű vitát is elindító írás. *

*

*

8. Az ő működésének és befolyásának rövid ismertetéséhez is hozzátartozik két további adat. Molnár nemcsak szokatlanul ható kezdeményezésére, de a tradíciók ellenére is választatott meg az 1941/42. tanév rektorának Vargha Damján, a szünetelő bölcsészeti karnak a jogi karhoz beosztott professzora, akinek iniciativájára kettejük jól összehangolt közreműködésével indult meg az Egyetemi Tanács lelkes akciója a bölcsészeti kar visszahelyezése érdekében. Vargha Damján különben elévülhetetlen érdemeket szerzett a „Maurinum” elnevezésű egyetemi kollégium alapítása és igazgatása, üzemeltetése körül is, amely utóbbi keretben az egyetemi előadásaikra ideutazó magántanárok kedvező feltételek mellett való elhelyezéséről és élelmezéséről, hálás köszönetre valóban méltóan gondoskodott. Az ő tevékenységének méltatása egyetemünk történetében külön fejezetet érdemel. *

*

*

9. Molnár Kálmán hatása nyilvánult meg továbbá Zsedényi Béla egyetemi nyilvános, rendkívüli címmel felruházott magántanár, a miskolci jogakadémia rendes tanárának válságos körülmények közötti jól lebonyolított szereplésében is, mert 132

tapintatosan mintegy „megfésülte és szalonképessé tette” a természeténél fogva borzas fiatalembert. De hova lett Zsedényi a hídépítő? Ő is mintha tanítómesterének, a félretolt Molnár Kálmánnak sorsában osztoznék… *

*

*

10. Krisztics Sándor igen széles műveltségű jogászember, kitűnő előadó, az élet buktatóin fölényes biztonsággal felülemelkedő tudós, aki az egyetem szociális tanfolyamának igazgatását is simán ellátja. Rektori éve leteltével szokás szerint prorektorrá választván rövid időn belül nyugdíjba kerül, persze saját kérelmére. Bár Pécsett szép családi háza van, a fővárosba költözik s a politika tudományáról két kötetre tervezett művének első kötete meg is jelenik. Nem hallgathatom el, hogy miután elvált első feleségétől, akinek ő már harmadik férje volt, s aki negyedik férjül Csekonics Iván grófot, az ismert diplomatát választotta, Krisztics Sándor egy erdélyi hölggyel, Lázár grófnővel kötött házasságot s ez az emelkedett szellemű, erősen demokratikus gondolkodású asszony hűségesen elkísérte a gyenge egészségű, korán nyugdíjas sorsra jutott tudóst. *

*

*

11. Kriszticset kari rangsorban Dambrovszky Imre, a közigazgatási és pénzügyi jog professzora követte, akivel mint egri jogakadémiai tanárral tizennégy, mint pécsi egyetemi professzorral már csak egy évig működhettem együtt. Neki sem volt könnyű az élete. Mint az egri egyházmegye fiatal papja, a század elején előbb kánonjogi, majd jog- és államtudományi doktorátust szerzett. Mivel az egri érseki jogakadémián a tanári kar egyik tagja hagyomány szerint az egyházi rendhez tartozó személy volt, tanszékének teendői mellett a katolikus alapítású főiskola lelkészeként 133

(hitszónokaként) is tevékenykedett. Az ambiciózus fiatal Dambrovszkynak önként értődő kilátása lehetett arra, hogy idővel jogakadémiai – mivel az egyházjog és jogtörténet tanára Udvardy László nála huszonkét évvel idősebb, betegeskedő ember – talán éppen egyházjogi és jogtörténeti tanszéket kaphasson. Közbejött azonban az a körülmény, hogy Samassa József egri érsek János nevű unokaöccse, okleveles ügyvéd, a közigazgatási és pénzügyi tanszék tanára, országgyűlési képviselővé választatott s új minőségénél fogva a tanszéken helyettesítésre szorult. Az akkori viszonyok között mi sem látszott inkább kézenfekvőnek, hogy ideiglenes helyettesül Dambrovszky álljon a főiskolát fenntartó érsek rendelkezésére. A fiatal pap a feladatra annál készségesebben vállalkozott, mivel ez a tanszék a tanév 2. szemeszterében kevéssé volt frekventálva, miután a negyedéves hallgatók zömmel – egyéves „önkéntes” katonai szolgálatuk kedvezményéül – hét szemeszter után már megkapták végbizonyítványukat. Másrészről a tanári kar egyetlen pap tagja – csak államtudor, a nemzetgazdaságtan kifinomult gyakorlati érzékű embere, akkor már kifelé igyekezett a jogakadémiáról lehetőleg egy gazdálkodásra is alkalmas plébániára, amit sikerült is megkapnia. Így tehát a lelkészi munkakör ellátására is képesített Dambrovszky került a tanszékre, egyelőre ideiglenes helyettesül. A helyzet aztán úgy alakult, hogy Samassa János, képviselői mandátumának lejártával nem kívánt visszatérni tanszékére, ezáltal szinte automatikusan utódjává lett Dambrovszky, aki 1928-ban pályázta meg a pécsi egyetemen betöltésre váró közigazgatási jogi tanszéket. A tartui (dorpati) egyetemen működő s hazavágyó Csekey Istvánnal szemben sikerült is boldogulnia, s így most már hajlamától és előképzettségétől voltaképpen távol eső diszciplína lett a további sorsa – immár élethossziglan. Ehelyett szívesen vállalta volna az egri káptalan egyik kanonoki stallumát is, de erre alig lehetett reménye. Viszont igen kedves 134

modorával annyira megnyerte a pécsi Egyetem mindegyik karának bizalmát, hogy alig hét évi itteni működés után, soron kívül rektorrá választották. De aktív szolgálat idejének vége immár gyorsan közeledett s a munkaképességének teljében lévő, frissen mozgó, hetvenéves professzor a második világháborút közvetlenül megelőző 1940. esztendő nyarán Budapestre költözött. A Tőle idegen fővárosban földi sorsa hamarosan betelt: egy bombatámadás során orvosi segítség híján elvérzett. *

*

*

12. Sed nunc iam laetitiam cantamus, sóhajtom Vergiliusszal s a minden megpróbáltatás közepette is derűs lelkű és lekötelezően kedves modorú Holub Józsefre, a magyar alkotmány- és jogtörténet professzorára emlékezem. Az ő sorsára való rápillantással be is fejezhetem azoknak a professzoroknak életművére való emlékezést, akiknek annak idején történt meghívásomat köszönhettem. Kinevezésem után egy évvel került Karunkra négy nagynevű munkaerő, hárman nyilvános rendes tanári, egy pedig fiatal kora miatt rendkívüli tanári minőségben. Ereky István a közigazgatási jognak és történetének illusztris művelője, régi akadémikus, a Szegedi Karból ugyancsak meghívással jött át hozzánk, de csak rövid három esztendőre. Egy kissé agyondolgozta magát. Én nagyon felfigyeltem az angol egyetemek életéről írt tanulmányára s annak is arra a kiemelkedő tézisére, hogy bármely nemzet élete egyetemeiben tükröződik. *

*

*

13. Egy hétvégén Venczell kanonok Egerben megkérdezte tőlem: mit szólnánk mi, a jogakadémia tanárai, ha az országosan nagy tekintélynek örvendő budapesti táblaelnök fia, 135

a kitüntetéses jogászdoktor a mi akadémiánkon kívánná elkezdeni tudományos (tanári) tevékenységét? Nem kellett töprengeni a válaszon, hiszen tanári karunk az utóbbi években már is megfiatalodott s az egyik ifjú titán, akit alig pár hónappal járásbírói kinevezése után – Molnár Kálmán kartársunk nyomatékos szorgalmazására – magunk közé kooptálni hajlandóknak nyilatkoztunk, s aki ily értelmű előterjesztésünkre a büntetőjog-jogbölcseleti tanszékre ki is neveztetett, tanári működésének megkezdése előtt nem volt hajlandó a bírói státusból elbocsátását kérni, csupán egyévi szabadságot vett igénybe, hogy ezalatt módja legyen mérlegelni a két állás közül melyiket kívánja választani: a jogakadémiai tanszéket végre is hajlandó lesz-e a járásbírói széknél többre becsülni. Furcsa helyzet: a XX. század második évtizedének első felében és az inflációnak derekán a jogakadémiai tanszék egyelőre kevéssé vonzó, de a jogászi hivatás általában is ilyen. A század közepén már két budapesti ügyvéd is készséges örömmel hagyja el a bizonytalan fővárosi praxist a nem ugyan sziklaszilárdnak látszó, de izgalommentes vidéki katedráért. Én kanonok igazgatónknak érdeklődésére csak azt a választ adhattam, hogy az előkelő szakmabeli kapcsolatnak főiskolánk bizonyára hasznát venné, tehát a kiváló munkaerőnek ígérkező fiatal Degrét szívesen köszöntenők sorunkban – néhány év múlva. Most még túl fiatal ahhoz, hogy a tisztes korú professzorokhoz szokott főiskolán megfelelő tekintéllyel működhessék. Igaz, hogy én is alig 28 évesen léptem ott katedrára, de ez egyrészt annak eredményéül történt, hogy a római jogi tanszékre akkor – az első világháború kezdetén kívülem aligha találtatott volna csak utcumque is alkalmas személy, de még reám vonatkozóan érvényesülhetett az az előny is – persze euphemistice –, hogy malitia supplet talentum, a gonoszság pótolja az életkor hiányosságát és én nemcsak jogász voltam, hanem végzett teológus is, és a 136

történelemnek (elsősorban az ókori történelemnek), továbbá a latin nyelvnek abszolutóriumos tanárjelöltje is – és egyelőre a kánonjogi doktorátusnak is felavatásra váró kandidátusa, végül pedig – a vallás- és közoktatási minisztérium fogalmazói karából jöttem. A fiatal Degré Alajos most még csupán készül közszolgálatra, mivel diplomáján éppen csak megszáradtak az aláírások. Az én szerény véleményem szerint egy évtizeden belül esetleg betöltésre kerülhet vele a tanszék. Így láttam – ismétlem – a szituációt s a fiatal Degré az ő tudományos érdeklődésének különben sem megfelelő közgazdaságtanpénzügytani tanszékre kiírt pályázatban nem is vett részt. Annál intenzívebb szorgalommal és tegyük hozzá: figyelmet érdemlő eredménnyel is dolgozott éveken keresztül a hazai jogágak tanulmányozásában s az igazságügyi minisztérium státusában, ott is éppen a törvényelőkészítő ügyosztályon képezte magát és érdemleges munkát folytatott. Az ügyvédibírói képesítés birtokában hamarosan az egyetemi magántanári tudományos fokozatot is megszerezte, s már miniszteri titkár. Ez utóbbi minőségében aztán a Rákosi-érában az a veszély fenyegette, hogy népes családjával együtt úgynevezett kitelepítésre kerül, de sikerül magát egyelőre a pécsi táblához bíróvá kineveztetnie. A feleséggel – okleveles tanítónő – és a négy kiskorú gyermekkel a Pécstől 25 kilométernyi távolságban fekvő Hosszúhetény községbe költöztek, a táblabíró családfő pedig a pécsi hónapos szobából szolgálta a hazai igazságszolgáltatást. Ám ez csak átmeneti megoldása családi problémájának: az ítélőtáblákat egy törvény 1950-ben megszünteti s Degré az utcára kerülne, ha nem „rendelkeznék” egyetemi habilitációval. Ennek birtokában a pécsi Egyetem Jogi Karára nyer beosztást, mintegy a jogtörténeti professzor tanársegédjéül. Holub professzornak (Hóman Bálint egykori kultuszminiszternek, az életfogytiglani börtönre ítélt „háborús bűnös” személyes barátjának, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának, a Pécsi Tudományegyetem 1944137

45. tanévi rektorának) 1952 év őszén már nyugállományba kell vonulnia s a tanszék ellátásának feladata Degré Alajosra marad. És itt kezdődik a fáradhatatlan, de már középkorú szakember életének egy új szakasza, amely közvetve e sorok írójának sorsára is kihat. A sokat próbált, jobb sorsra érdemes ember valósággal reátelepszik a tanszékre, reggeltől estig a munka rabja, leleményesen tanító és nevelő tevékenységével egyaránt reászolgál az egyetemi oktatói személyzet és ifjúság részéről személye felé irányuló és egyre fokozódó megbecsülésre. Pedig nehéz idők következnek, egyre nehezebbek. Magunkon tapasztaljuk helyességét a régi meglátásnak, hogy inter arma silent Musae (a fegyverek között némák a múzsák), sőt hozzátesszük a rezignált kiegészítést, hogy „et scientia” és a tudomány is hallgat. A „végjáték a Duna mentén” sokáig eltart és hovatovább egyre gátolja a tudományos munkát. A nyilas uralom megkísérli az Egyetemnek német földre telepítését, de a Jogi Kar a hebehurgya rendelkezésre fittyet hányva, helyén marad. Forradalom következik és ellenforradalom. Izgalmak, nélkülözések. Degré állandóan az épületben tartózkodik, családját egyre ritkábban látogatja. „Minden ember a fedélzetre” hangulat az egyetemen. A felkelés napokon át egyre hangosabb és a rend fenntartására nemzetőrséget szervez. Faluról a városba bekíváncsiskodó fiatalok fegyvert kapnak a személy- és vagyonbiztonság védelmére. Szedett-vedett népség. Egyik nap késő délutánján Degré kilép az egyetem kiskapuján, hogy papírban csomagolandó vacsoráját, illetve ennek anyagát beszerezze. A 48-as tér épületszárnyának falához falusi földműves legényke támaszkodik, s vállán lóg a puska, amelyet harcban rendeltetésszerűen használni aligha tudna. A jogtörténész tudós szórakozott lelkében a tudat alatt felébred a tartalékos hadnagy. A tétlenül őgyelgő suhanchoz fordul: „Fiam, nem helyesen viseled a fegyvert. A puskát így kell tartani, megmutatom neked. Vállhoz!” – elhangzik a

138

vezényszó s most már mosolyogva válik el az eset két szereplője. Degré „részt vett az ellenforradalmi karhatalom kiképzésében”, szögezi le hónapok múlva a fegyelmi vizsgálat. És amikor a szovjet erők bevonulnak a katonailag kiürített városba, az egyetemi ifjúságnak egy hangoskodó csoportja – ugyancsak hevenyészve felfegyverzett csoportja – tüntetően kivonul a Tettye fennsík erdejébe, hogy majd ők visszafordítják a város történetének most félrecsúszott szekerét. És Degré a fiatalokkal megy, hogy vigyázzon reájuk, nehogy bajt okozzanak, és nehogy bajuk történjék. Mindez Degré Alajos állásába került. Később a Zala Megyei Levéltár vezetőjeként rendkívül kiterjedt, eredményes kutatásokat végzett és sokat publikált.

TEVÉKENYSÉG ÉS ÉLMÉNYEK A PÉCSI JOGI KARON 1. A Pécsi egyetem Jogi Karán már hagyományos szokássá szilárdult eljárást követve én is kedves kötelességemnek tekintettem dékáni minőségemben professzor társaimat egy baráti ebédre vendégül látni, s mivel az 1945/46. tanévre is dékánná választottak, 1945 kora őszén megrendeztem a dékáni díszebédet – bizony cseppet sem hagyományos keretekben, az Egyetem gazdasági hivatalának segítségével az egyetemi menzán. Időközben eltávozott két kartársam helyére az orvosi karról invitáltam meg a velem azonos korú két kedves kollégát: Ángyán János belgyógyászt és Neuber Ernő sebészt, akik el is jöttek a jogászok asztalához és bölcs, jóságos emberek szűk körében példaadóan vidám kedéllyel vettek részt lakománkon. Az étlapot két fogás tette ki: Paprikás burgonya és mákos metélt, záradékul pedig úgynevezett kávé. A díszebéd első fogása után Neuber kijelentette, hogy neki ugyan egészségügyi indokból tiltott gyümölcs volna a paprikás krumpli, de ezúttal olyan ízes kivitelben tálaltatik, hogy ő még egy adagot örömmel vállalna belőle. Mondanom sem kell, hogy ez a 139

szerény kívánság ugyancsak örömmel volt teljesíthető. Ebéd közben aztán elbeszélte fiatal életének egy derűs és tanulságos epizódját, amelyet örömmel regisztrálok. (Mennyi öröm egy rövid fél óra alatt!) Íme az epizód. Az egyik betegeskedő budapesti professzor indokoltnak vélvén kollégáinak optimistán szövegezett diagnózisát felülvizsgáltatni, ezért Bécsbe utazott. Útjára friss diplomájú tanársegédjét, Neubert vitte magával, pontosabban szólva az ifjú asszisztens által vonszoltatva magát. Az orvosi vizsgálat végeztével a professzor a legközelebbi gyorsvonattal haza igyekezni szándékozott, s szállodai szobájában egyenlőre lepihenve várva az időt, amikor majd indulnia kell a pályaudvarra. Ezt a jó másfél órát igyekezett a fiatal tanársegéd arra felhasználni, hogy főnökének a hazautazást a vonaton alkalmas elhelyezés biztosításával lehetőleg megkönnyítse. Kikocsizott tehát a pályaudvarra, s ott az inspekciós vasutas tisztnek előadta kérését egy külön fülke biztosítása iránt a beteg professzor számára. Az elhárító válaszra el volt készülve, de az indoklás szokatlan volt és meglepő. „Ezen a gyorson budapesti urak szoktak hazasietni s mivel nem szeretik egymást, mindenki siet egy üres fülkébe telepedni. A vonat indulásakor üres fülke már nincsen, holott Budapestre félig üresen fut be a szerelvény. De itt egy Hofrat elhelyezéséről van szó s én megpróbálom a lehetetlent is, mondta és sapkáját fejébe nyomva elrohant. Öt perc múlva izzadt homlokkal robbant be az ajtón. Nem fél-, hanem egész fülkét rekvirálhatott a nagybeteg Hofrat és a kísérő orvosa számára. Így mondta el ezt Neuber barátunk s azzal váltunk el, hogy viszontlátásra a legközelebbi szerdán. Az is ugyancsak szokásban lévén, hogy az egyetem ráérő tanárai minden szerda este a színháztéri Korzó Kávéházban jönnek össze baráti beszélgetésre. Ma is él bennem az emléke annak, hogy ezeken az összejöveteleken részt venni minél sűrűbben igyekezvén, nálam rangban idősebb kartársaimtól sokat tanulhattam s az 140

univerzitáshoz való hűségben tovább erősödhettem. Ami pedig nem volt merőben céltalan és fölösleges. *

*

*

2. Meg kell ugyanis jegyeznem, hogy innen való távozásom gondolata ismételten megkísértett. Egyszer álomszerűen, egyszer pedig reálisan, alig elháríthatóan. Az első alkalom az Imrédy kormány hivatalba lépése után, az úgynevezett első bécsi döntést közvetlenül megelőzően jelentkezett, amikor azt merészeltük álmodni, hogy ismét magyar város lesz Pozsony és persze visszaköltözhetik székhelyébe az ideiglenesen Pécsre áthelyezett pozsonyi egyetem. Visszatérhetnek oda az egyetem keretében működő professzorok is. Valóban szép volt ez az álom, de vonalát úgy szőttem tovább, hogy Pécsett a hontalanná nyomorított pozsonyi egyetemet alázatos szeretettel kebelébe fogadó délvidéki határvárosban is fennmarad az egyetem, hát akkor én nem foglalom vissza Pázmány Zoltán pozsonyi katedráját, hanem a pécsi tanszéken maradok. Hát így! Hűségesen a pécsi egyetemhez. De a hűség ebben a vonatkozásban nem került kipróbálásra. Sokkal inkább a realitás vetette fel újra a kérdést. Nyár derekán boldogan kopogott ajtómon régi barátom: Szalai Béla miniszteri osztálytanácsos, Hóman Bálint kultuszminiszternek egyetemi professzori múltjában kedves tanítványa, majd bölcsészetkari doktor és a miniszter bizalmas tanácsadója. Örömmel újságolta, hogy a miniszter elfogadta azt a javaslatot, hogy én mint erdélyi születésű és nevelésű ember, a Kolozsvárott restituálandó egyetemre kerüljek. Személyi Kálmán pedig a pécsi tanszékre helyeztessék át. A közlés hallatára ösztönszerűen felszisszentem, s sűrűn elhatároztam, hogy Pécsett maradok s a nekem szánt sakkfigura szerepet – nem vállalom. Másnap Budapestre utaztam s Mártonffy Károlyt, a felsőoktatási ügyosztály főnökét oly értelmű megoldás szorgalmazására kértem, hogy a Ferenc József 141

Tudományegyetem Jogi Karának Kolozsvárra való visszahelyezésével kapcsolatban a római jogi tanszékén nyilvános rendes tanárként Személyi Kálmán is addigi helyén maradjon. *

*

*

3. A kultuszminisztérium 1936 őszén jól előkészített, magas színvonalú felsőoktatási kongresszust rendezett . A minden vonatkozásban nagyszabású tanácskozás elnökeként tevékenykedő Szily Kálmán államtitkár, a több évtizedes műegyetemi tanári működésének tapasztalataira is visszatekintő szakember hivatottságával mutatott rá, hogy a kongresszus munkálatai a felsőoktatás munkásai számára igen becses ismeretforrásul fognak szolgálhatni. Ennek a célkitűzésnek megfelelően a minisztérium nyomtatásban közölte az elhangzottakat. Magam két évtizedes jogtanári munkásságom ellenére sem véltem helyénvalónak a kongresszuson cselekvően részt venni, de a három kötetes kiadványt annál szorgalmasabban tanulmányoztam, több helyen ismertettem, és még nyugdíjas állapotomban is érdeklődéssel olvasgatom. Annak idején, különösen is felfigyeltem a miniszternek arra a megállapítására, hogy az egyetem, főiskola hármas feladatának egyenlően magas szintű teljesítésére nem minden (különben jeles) szakember képes. Ez az illetékes tényezőktől eredő megállapítás nekem, a vidéki szerény oktatónak vigasztalásul és megnyugvásul szolgált. Amennyire erőmben bízva igyekeztem az oktatás és nevelés munkájában tevékenykedni, éppen annyira nehezen tudtam elszánni magamat az évszázadokon át intenzíven kutatott római jog tudománya problémáinak keresésére és eredeti megoldások kimunkálására. Ebben a beállítottságomban egyébként századunk egyik legmagasabb tekintélyű romanista szaktudósának „Scherz und Ernst in der Jurisprudenz” című humorosan árnyalt, igen 142

komoly műve is megerősített, mikor jóhiszeműen kifigurázta a mindenáron újat mondani igyekvő, egyes kiváló kutatók halvaszületett tudományos kísérleteit. Eger városa s benne a másfélszázados jogakadémia, különben nem is volt megkülönböztetetten alkalmas táptalaja a tudományos kísérletezésnek. Munkatervem legfőbb pontjául ezért azt tekintettem – Navratil Ákosnak akkoriban a kolozsvári, utóbb a budapesti egyetem kitűnő professzorának kifejezésével élve – megtanítani a szakmát, s a jogászi hivatás megbecsülésére és lelkiismeretes szolgálatára nevelni az ifjúságot. Ezért önelégülten bírom egy, az életben kitűnően szerepelt idősebb jogász levelét, amelyben arra történik utalás, hogy az én római perjogi előadásaimon keresztül szerette meg a perjogot, a így vetett horgot a bírói pálya mélyvizei között. Ennek a megnyilvánulásnak annál inkább örültem, mert kitűnő alanya engem mint magántanárt hallgatott, én pedig akkoriban nagyon hatása alatt állottam a kimagasló tekintélyű Wenger professzor koncepcióinak, amelyek egyike szerint a római jog előadásai során az örökösödési jog és a perjog részletes ismertetése a szükség mértéke szerint rövidíthető. *

*

*

4. Az 1947/48. tanév előkészítése nehézkesen indult. Június elején megkaptuk az Orvosi Karról a bizalmas értesítést, hogy az ő rektor-jelöltjük a Minisztérium kívánságára a fiatal Lissák Kálmán, az Élettan tanára, aki még nem rendes tanár ugyan, de a rektorválasztás előtt meg fogja kapni a nyilvános rendes tanári kinevezést. Nekünk, jogászoknak az orvoskollégák ily értelmű állásfoglalása ellen annál kevésbé lehetett kifogásunk, mivel a tervezettel kapcsolatban az egyetemi autonómia tiszteletben tartásának bizonyos fokú látszata is megvalósulhatott. Létrejött egyébként a megállapodás, hogy az elektorok először az Orvosi Karnak rektorságra rangsor szerint következő professzorát, Neuber Ernő sebészt fogják titkos 143

szavazással megválasztani, aki azonban klinikájának feladatokkal való túlterheltségére és saját betegeskedésére való hivatkozással elhárítja a rektori tisztség vállalását. Ez az eljárás megismétlődik az ugyancsak egyhangú választással megtisztelt Melczer Miklós bőrgyógyász esetében is, aminek lebonyolítását most már minden további huzavona nélkül követheti Lissák rektorrá választása. Ennek az örömteli ténynek hamarosan elenyészett az a jelentéktelen szépséghibája, hogy a leadott szavazatok között egy tartózkodás is szerepelt. Én előre közöltem Lissákkal, hogy nyilvánvalóan politikai érdekből történő megválasztását nem fogom megszavazni. Az idillikus egyhangúság elmaradásából pedig senkinek terhére sem származott joghátrány. Reám a „zavaró repülés” merész elkövetőjére sem, az ifjonti diadalra emelt Lissákra sem. Nem hallgathatom el, hogy ez a kiválóan tehetséges és remekül reprezentáló fiatal tudós pár év előtt a debreceni egyetem oktatószemélyzetéből mint kiemelkedően jobboldali beállítottságú szakember nyerte el a pécsi Kar többségének bizalmát, s ennek megszerzésére irányuló törekvésében döntő jelentőséggel érvényesült a pécsi tanszék betöltését előkészítő bizottság, illetve a Kar kimagasló tekintélyű előadója: a nemárja származású Mansfeld Géza gyógyszertanprofesszor, aki a budapesti egyetemről Pécsre próbálkozó, ugyancsak érdemes és alkalmas másik pályázóval szemben „a jók közül ám győzzön a jobb” elv előtérbe állításával, kizárólag tudományos szempontból indokolt határozottsággal védte meg, s eredményesen segítette a fiatal Lissák érdekeit. Az életmódban angol szellemű, még a ruházkodásban is angol mintákhoz igazodó Lissák kétgyermekes családapa feltehetően a jobboldali múlt terhét igyekezett véglegesen felszámolni a kommunista pártba való példamutatóan gyors belépésével. *

* 144

*

5. A Boross testvérekkel történt megismerkedésem – nem közönséges szerencsémre – közelebbi kapcsolatot eredményezett. Ma, Pécs város felszabadulásának negyvenkettedik évfordulóján ideírom, hogy a nagy változást nem kisebb szorongással éltem át, mint a nyolc, illetve másfél hónap előttieket. Két nappal előbb ágyúdörgés kísérőzenéje mellett avattunk orvosdoktorokat, hogy a háború finiséhez egyúttal is cselekvőleg járulhassunk hozzá. És a novemberi ködös reggelen magyar hírhozó csengetett be az Anna utcai ódon lakóház kapuján a közléssel: itt vannak az oroszok és nyugalomra intik a város lakóit, senkinek sem lesz bántódása, mindenki békében folytassa rendes munkáját. Kisvártatva egy kétméteres termetű fegyveres orosz katona lépett be a kapun s német katonákat keresett, persze hiába. Testvérhúgom, akit négy kisgyermekével (1-9 évesek) az Alföld különösen is bombaveszélyesnek vélt területéről az óvóhelyekkel valamennyire ellátott városunkba menekítettem, félelemtől és hidegtől vacogva várta a fejleményeket. Én pedig arról iparkodtam meggyőzni magamat, hogy dékán voltom ellenére egy-két napig lakásomon maradhatok. És így is lőn. Még aznap kora délután hangszóróval szólítottak a Széchenyi térre, hogy a bevonult csapatok parancsnokának és a nyilas deportálásban távollevő polgármester helyettesének figyelmeztető és megnyugtató felszólítását meghallgatva napi munka fonalát felvegyem. Ugyan mi dolga lehet egy dékánnak a néptelené vált egyetemi központban? – igyekeztem valahogyan utat egyengetni egy kívánatosnak látszó alibi számára. Harmadnap aztán mégiscsak útra keltem, hogy meglátogassam hivatali helyiségemet. Az utcákon kevés járókelő, a nők kendősen bekötött fejjel, a férfiak többnapos szakállal, mindenki sietve járt. Az egyetem központi épületének főkapuja zárva, előtte női hulla fekszik. A jogi Kar kiskapuján akadálytalanul bejutok az épületbe, a földszinten és emeleten kongó üresség fogad. Egyébként nem látom pusztulás nyomát. De amint aránylag 145

megnyugodtan a kapu elé érek, nem aggodalom nélkül kísérem figyelemmel a katonát, aki a Mór Kollégiumból egy széket szállít a központi épület udvari ajtaján át, majd üres kézzel visszatér. Egyetemi altiszt sehol. Nem tetszik nekem ez a furcsa helyzet, hiszen az egyetemi központ tágas tömbje átjáróháznak tűnik. Őrség kell bizony ide; de honnan vegyem? Rendőrt sehol sem látok, katona segítségért nyilvánvalóan parancsnokságához kellene fordulnom. Nehezen járható útnak látszik biz’ ez, pedig „periculum in mora”. Hirtelen felötlik agyamban a gondolat, hogy a kommunista párt elnökéhez fordulok útbaigazításért. Most ugyan a biztosítási szakmában dolgozik, de pedagógus volt ő is, jóindulatú, higgadt ember hírében áll. A gondolatot tett követi: a párt helyiségébe megyek s ott nyomban fogad a főnök: Boross István doktor, okleveles középiskolai tanár. Hamar szót értünk s másnap déltájban fegyveres őrség tartóztat fel az egyetem jogi karának kapujában s gondosan igazoltattak. A készséges és gyors intézkedést megköszönöm. Ettől kezdve kölcsönösen becsülő barátság köti össze a két pedagógust. Sőt rövidesen harmadik kolléga, illetve kollegina csatlakozik hozzánk: Boross István, az OsztrákMagyar Monarchia hadseregének tartalékos hadnagya az orosz hadifogságból nemcsak marxista világnézetet hozott magával, de feleséget is, ugyancsak pedagógust, aki most a helyőrség parancsnokságán tolmácsként működik, s megértő jóságával a nehéz viszonyok között igen sokat segít a magyar-orosz álláspontok egyeztetésében. Az alkotmányos élet megújítása során a nemzeti kormány Boross Istvánt Baranya vármegye és Pécs város főispánjává nevezte ki. Rövid pár év lett, majd ugyancsak pár esztendő a Nemzeti Múzeum Természetrajzi Osztályának igazgatói székében, aztán nyugdíj. De korántsem abszolút nyugalom: a szülővárosába hazatért öreg pedagógussal gyakran találkozom az Egyetemi Könyvtár kutató részlegében, ahol szinte naprólnapra lekötik társadalomtudományi szakkönyvek. Aztán 146

megritkulnak, majd elmaradnak a találkozások, míg ugyancsak a kutatószobában a szomorú hír: Boross István nem jön ide többé… Béla nevű testvéröccse régi „egyetemi ember”, évtizedeken át az Egyetem szemészeti tanszékének rendes tanára, több éven át az Egyetem rektora, majd Cholnoky László rektorsága idején rektorhelyettese. Nagystílű adminisztrátori működése mellett elsősorban mégis professzor s a klinika igazgatója marad. Ebben a minőségében való működésének utolsó esztendejében fordulok hozzá: egyik szememen fejlett, a másikon fejlődő szürke hályog. Az előbbit eltávolítja. Megdicsér, hogy a műtét alatt fegyelmezetten viselkedem. És napokon át újból és újból meglátogat. Látásomat jórészt visszanyerve, hálásan búcsúzom tőle, mélységesen érzett hálámat méltó hálapénz illő formájú átnyújtásával igyekezvén nyomatékosabban is kifejezésre juttatni. Gesztusomat valósággal ridegen utasítja vissza s azzal bocsát utamra, hogy pontosan három hét múlva a másik szem operációjára visszavár. A műtét sikerül s a záróakkord megismétlődik, pár hét múlva rangelső adjunktusának adja át tanszékét és klinikája igazgatását, s Boross Béla professzor munkaképessége és manualitása hibátlan teljességében nyugalomba vonul, azaz a klinika kisszobájába költözik s én most már holtomiglan hálás lekötelezettje maradok. *

*

*

6. Kevésbé sorsdöntő, de tanulságos diskurzust folytattam a Pesti Egyetem két professzorával, pécsi látogatásuk alkalmával. Eckhart Ferenc, a jogtörténet tanára egy emberöltő előtt, főleg Klebelsberg kultuszminiszternek, a Magyar Történelmi Társulat elnökének bizalmából jutott a budapesti tanszékhez, amikor Timon Ákos a „Szentkorona” tanának művészi interpretátora, nyugalomba vonult. A nagyon szépen írt tankönyvet a nagynevű öreg tudós rendszerint a szó szoros értelmében, jóformán változtatás nélkül „prelegálta” (ez az 147

előadásmód Pécsett csak elvétve fordult elő), s a gimnáziumi érettségivel éretlenül egyetemre került némely ifjoncok gúnyos kacaja valóban nem volt alkalmas arra, hogy a „vidéki” egyetemek bármelyike részére modellül szerepeljen. A budapesti Egyetem Jogi Kara számára meglepetésszerűen hatott, hogy a Timon távozásával megüresedett székre a miniszternek már megvolt a jelöltje, s ez a jelölt nem is jogász, hanem történész volt. Az egyetem egyre zsugorodó autonómiájának védelme jegyében is érthető volt a miniszter által oktrojálni kívánt jelölt iránti bizalmatlanság, amelyet Eckhart bécsi évei is aláhúztak. Nem is könnyen, valóban nem könnyen ment Eckhart jelöltségének a Karral való elfogadtatása, de a jeles tudós személyes kiválósága, a historikus makacssága és szilárd állhatatossága végül is eredményre vezetett: pályázat nélkül, kari meghívás alapján jutott a miniszter abba a helyzetbe, hogy a bölcsészdoktor Eckhartnak a budapesti Egyetem Jogi Karának alkotmány- és jogtörténeti tanszékére leendő kinevezésére tehessen az államfőnek előterjesztést. E kinevezés persze meg is történt s az új tag hamarosan megnyerte kartársainak indokolt bizalmát. Diadalt ünneplő költői emlékezés kívánkozik tollamra, amikor nagynevű budapesti kartársammal való egyetlen találkozásomra visszagondolok. Öt szó csendült ki ebből az egyetlen találkozásból. Öt bátor szó az úgynevezett személyi kultusz zenitjén. Egyetemi ünnepélyen a budapesti egyetem képviselőjéül jelent meg nálunk Eckhart. Nekem jutott a szerencse, hogy őt a jogkari tanácsteremből az Aulába vezethessem. Útközben elmondtam neki, hogy a közelmúltban szigorú dorgatóriumot kaptam a minisztériumból azért, mivel az ifjúságot saját jelentésem szerint igénytelenségre nevelni igyekszem, annál kevésbé értem a minisztériumi főosztály műfelháborodását, mivel mint ezt a napi sajtóból a napokban olvastam, Sztálin is a saját személyére nézve igen igénytelen ember. Megérkeztünk az Aula közelébe s a budapesti egyetem 148

illusztris képviselője spontán kitöréssel figyelmeztetett, hogy „egymás közötti diskurzusból hagyjuk ki Sztálint”. Persze megörültem ennek a figyelmeztetésnek, amely szinte rendreutasításnak is felfogható lett volna, de amelyből kiérezhetőnek véltem a bizalmat, hogy újszerűnek és merésznek látszó véleményét velem szemben nem kell eltitkolnia. Egyébiránt a tanácsot megfogadni nem esett nehezemre. *

*

*

7. A desztalinizálás kíméletlen, de következetes mai korszakában pedig felötlik bennem az emléke egy szűkebb keretű ünnepségnek, amelyet Karunk fenntartás nélküli lojalitással folytatott le a szovjet államfő hetvenedik születésnapja alkalmából, feltehetően felsőbb sugalmazásra, vagy éppen utasításra, s amelyen a Kar mindegyik professzorának előadóként kellett szerepelnie, annak tudatában, hogy előadása előreláthatóan publikációnak, vagy legalább a minisztériumhoz leendő felterjesztésnek anyagául fog kezeltetni. Hát ez az ünnepség is baj nélkül zajlott le, a professzor urak nem szűkszavúan ugyan, de józan mértéktartással ünnepeltek. Csupán egyikük vélte helyénvalónak magától értetődően kiváló szaktudásról tanúskodó előadását, a „nagy Sztálin lábai elé helyezni”. Hát a római jog tanára valóban visszariadni igyekezett ettől a példaadónak szánt szuperlojális megnyilvánulástól, mert a kétségtelenül világtörténelmi jelentőségű hadvezér dicsőítése helyett arra mutatott reá, hogy a Szovjetunió sztálini alkotmányának mintájára készült hazai alkotmánytörvényünk távolról sem abszorbeálja a szent tradícióul őrzött magyar szabadságot, s polgári jogi, azaz magánjogi részében sem hasonlít a római mintára épült magyar magánjoghoz, tehát tanulmányozása és mutatis mutandis a termelési viszonyok 149

változásához igazodó változtatása nem is távoli időben indokoltnak fog bizonyulni. A nagy államférfi szépen ötvözött írásait és egyéb megnyilatkozásait szemlélve valóban arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a naptári adatokat korrigálni kell, mivelhogy, aki ily tüzes ifjú bort mér, az nem lehet még hetvenéves. Elvfeladás és ízléstelenség nélkül ily értelemben ünnepeltünk valaha. A ravasz góbé előadását, mint a hízelgő kolléga sziszegve konstatálta, zúgó tapssal honorálta a jogászifjúság. Magunk között pedig nem habozom reá mutatni, hogy a góbé ravaszság ezúttal plagiumot követett el. Mivelhogy ez a hangulatos tiráda eredeti formájában a hatvanadik születésnapját ünneplő Beöthy Zsoltnak, a mélyen szántó és ragyogó stílusú, európai szintű nagymesternek köszöntése alkalmára készülvén, zajos tetszéstől követve hangzott el. Az ódának ezen a befejező során csupán az a változás történt, hogy a hatvanadik szó helyére a hetvenedik jelző került. Római jogászok számára ez az „adaptáció”, illetve interpoláció nem szokatlan módja az adaptálásnak. Justinianus kelet-római császár, a nagy kodifikátor munkatársai pedig nem is nagyon ritkán éltek ezzel a módszerrel, pedig egyikük a berytusi jogi főiskola professzora vala. Nota bene: A „sötét” középkornak mindjárt a kezdetén viszonylag magas szinten taníthatták a római jogot Berytusban, mikor napjainkban és immár évek óta szabadon öldösik egymást a gyarmati uralom alól felszabadult emberek ezrei. Bizony Berytus boldogabb volt a Pax Romana védőszárnyai alatt, mint a szabad Bejrút. *

*

*

8. A budapesti Tudományegyetem egy fiatal professzorával történt találkozásom öröme pedig váratlan csattanóval végződött. A csattanó abban állott, hogy a beszélő elhallgatott. Bóka László a magyar nyelv és irodalom tanszékén működő 150

fiatal professzor ugyancsak a fővárosi univerzitás képviselőjeként köszöntött be egyszer, úgy az ötvenes évek elején, s a jogi karon való fogadás megint nekem jutott osztályrészül. Örültem neki, mivel a debreceni Egyetem tanszékéről Budapestre hívott fiatal kollégámról néhány lelkes hallgatójától ismételten igen kedvező értesülésnek birtokába juthattam. Nem is akartam tehát arra emlékezni, hogy a már is nagyszerű ifjú tudós az előtérbe került közszellem hatása alatt egy a magyar nemzeti hadseregben uralkodó szellemiséget perszifláló, jól megírt irányregényt követett el. Egyetemünk Aulája felé együtt mendegélve azzal az őszinte nyilatkozattal kívántam kedveskedni kollégámnak, hogy már régóta ismerem őt írásaiból, amelyek közül a háború alatt publikáltakat élénk tetszéssel olvasgattam. Ez a voltaképpen gratulációnak szánt kijelentésem váratlanul kedvezőtlen hatást váltott ki tanártársamból: ő egyszerűen, de valójában sokatmondóan elhallgatott s számára nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy az aula bejáratához érkezvén, kedves vendégünket a rektori hivatal kalauzul beállított tisztviselőjének adhattam át. Bóka professzor pedig udvarias készséggel csatlakozott az új kísérőjéhez, aki nyilván nem emlékeztethette őt azokra a korábbi írásaira, amelyek keretéül a legitimista irredentizmus folyóirata szolgált. Egy Desewffy gróf volt a szerkesztője az „Az Ország útja” című időszaki lapnak s Bóka teljesen politikamentes cikkei – ha jól emlékeszem: könyvismertetések, színházi kritikák, esztétikai elmefuttatások megfelelően illeszkedtek az ugyancsak színvonalas egyéb írásokhoz. Talán közel negyven esztendő távlatából visszaemlékezve erre az incidensre, nyugodt lelkiismerettel merészelem leszögezni, hogy eszem ágában sem volt Bóka professzornak kellemetlenkedni, de a legtöbb baj – mindenesetre sok, de talán a legtöbb baj – félreértésekből származik. (Idézem vagy plagizálom egy államférfiúi magasságba illő mai politikusnak,

151

Medgyessy Péternek, pénzügyminiszter korából eredő egyik megnyilatkozását.)

DIÁKÜDÜLŐ ÉS NYÁRI EGYETEM KESZTHELYEN 1. A pécsi Jogi Karon az Egyetemi Tanács és a Kar bizalmából a római jogi oktatómunkán kívül is bőségesen kaptam feladatokat. Az Egyetem keszthelyi üdülőházának igazgatója, a nyári egyetem szervezője és vezetője lettem, majd a pécsi egyetemi menza vezetőjeként, a latin nyelv tanítójaként, a bölcsészeti kar működése egyelőre leállíttatván, a filozófia előadójaként és az ifjúság zömét magában gyűjtő Emericana Diákegyesület vezető tanáraként is tevékenykedtem. 1941 tavaszán az Egyetemi Tanács a Bölcsészeti Kar működésének kezdődő szüneteltetése miatt a Szegedi Egyetemre távozott Tóth László professzor helyére engem választott meg a Keszthelyi Diáküdülő igazgatójául s én ezt a nekem szánt megtisztelő feladatot igen komolyan vettem. Egyik előkelő funkcionárius ama óhajának, hogy az üdülő igazgatói lakását a szünidő hónapjainak egyikére engedjem át, nem tettem eleget. Pedig nem üdülni kívántam nyáron, hanem közel lenni az egyetemi ifjúsághoz, s a szünidő napjaiban, heteiben segítségére lenni. Arra is törekedtem, hogy azt a hosszú és drága időt ne a teljes tétlenség jegyében töltsem, hanem valódi pihenésre, üdülésre és néhány óráig hasznos tanulmányokra fordítsam. „Otium est pulvinar diaboli” (A tétlenség az ördög párnája). – vallották a középkori jámbor barátok. A bölcsen felállított tézis idegenül hangzik bár, különösen a csapongásra hajlamos, eleven fantáziájú ifjúság számára megkülönböztetetten érvényes. A keszthelyi Balaton-part pedig a napozás címén szokásos homoki fetrengésre úgy sem annyira vonzó terrenum, hogy a Helikon-liget árnyas fűzei és tölgyei tövében jó könyveket, sőt folyóiratokat, vagy éppen újságokat olvasgatni kárba veszett tevékenységnek lett volna minősíthető. Magam a 152

Keszthelyen töltött négy nyáron kizárólag az üdülőház igazgatói lakásának fürdőszobájában élveztem az enyhén langyos vizet, mérvadó helyi tényezőkkel (agrárfőiskolai, közigazgatási, középiskolai, vendéglátóipari szervekkel) folytatott tárgyalásokon és az ifjúsággal való törődésen túl idegen nyelvű olvasmányokkal (szépirodalommal is!) és kiadós sétálgatással delektáltam magamat. Így röpült el a nyári két hónap, amelynek kellemes felhasználása után pihenten és jókedvűen tértem „haza” a római jog nekem napról-napra újabb és újabb lelki örömöket jelentő tanszékére, ahol hivatalos segédszemélyzet nélkül, de egy-egy különösem ambiciózus hallgatóm önkéntes közreműködésével szolgálhattam hivatásomat. Amint már jeleztem, sok örömöt jelentett számomra az a bizalom, amellyel pécsi szolgálatomnak mindjárt második évétől kezdődően az Egyetemi Tanács, illetve a Jog- és Államtudományi Kar megtisztelt. Nekik köszönhettem, hogy a visszavonuló Mansfeld Géza orvoskari professzor utóda lettem az egyetem Keszthelyi Üdülőjének vezetésében, majd az Egyetemi Menzának felügyeletében. Kedves bon môt gyanánt őrzöm Tóth Zsigmond orvoskari professzornak, az 1941-42. tanévi Rector Magnificusnak figyelmeztetését, hogy a konyhasó használatát mindkét intézmény gondolkodásában mérsékelni igyekezzem. Ezt jótanácsképpen Olvasóimnak is ezennel átadom. A szűkölködés klasszikus idején, a második világháború befejezése körüli talán másfél esztendőben saját ebédemet a Nádor Szálló étterméből az Egyetemi Menzába, illetve a Menza folyosójára helyeztem át s „parcus vescendo parcissimus esto libendo” – ételben mérsékletes, italban (pedig) nagyon mérsékletes légy (vagy más szövegezésben: partito saepe cibos et sic…, „gyakran mérsékeld táplálékaidat és jól fogsz járni”) elvet követtem. Hát ez a középkori regula az én hosszú életemben is helyesnek bizonyult. (S itt jól esik konstatálnom, hogy korunk emberének is bölcs útmutatással 153

szolgál egy-egy latin nyelvű életszabály. Ezeket könnyű megjegyezni és számon tartani, kivált, ha sima, elegáns hexameterben, esetleg éppen distichonban maradnak reánk.) A Keszthelyi Nyári Egyetem számomra örömteli benyomások, hasznos tanulságok és kedves emlékek forrásának bizonyult. Nem én hoztam létre s nem is volt működésében kimagasló szerepem, miként a mintául szolgáló Debreceni Nyári Egyetem országos jelentőségű megszervezésében és évről-évre fokozódó dinamizmusában a nálam egy évtizeddel fiatalabb Hankiss János professzornak, aki Egri Főreál Iskolánál helyettes tanári minőségben kezdvén meg hivatali tevékenységét, az én tágas lakásomban egy éven át albérlő volt, s már akkor példamutató szorgalommal és irigylésre méltó rátermettséggel dolgozott. Minisztériumi szolgálatom idejéből eredő barátságunk címén Ruzitska Gyula kollégám kérésére nyitottam ajtót az államtitkár csemetének, akinek komoly és szerény egyénisége hamar megnyerte rokonszenvemet. Ízig-vérig fővárosi ember lévén azonban hamarosan a fővárosba küzdötte magát, amit sajnálattal kellett tudomásul vennem. Akkor már benne voltunk az I. világháborúban, s a törékeny szervezetű Hankiss katonai szolgálatra az újabb és újabb pótsorozásokon is alkalmatlannak bizonyulván a középiskolai rendes tanári kinevezéshez jutott. Pár év múlva egyetemi magántanár, s újabb néhány év múltán a Debreceni Egyetem professzora. A Debreceni Nyári Egyetem az ő alapítása. Ezt a jól bevált intézményt utánozni aztán Szegeden is, Pécsett is megkísérelte egy-két lelkes és ambiciózus közéleti férfiú, persze többnyire egyetemi tanárok, Pécsett főleg bölcsészetkari professzorok. A kísérlet bevált, a Pécsi Tudományegyetem rendezésében a Keszthelyi Nyári Egyetem a szűkös viszonyok közepette is pár évig működött. A nyári egyetem rövid, alig három hetes komoly tanfolyam 1942 nyarán, pontosan augusztus 1-20 között hazai hallgatóság 154

számára megrendezhetőnek bizonyult. A Pécsi Tudományegyetem professzoraiból és magántanáraiból az ingyenes közreműködésre felkért előadók az üdülő két vendégszobájában nyertek 1-2 napig terjedő elhelyezést, s a diákok asztalánál élelmezést. A diákok pedig Pécsről, Sopronból és Egerből rekrutálódtak. A pécsiek számára a június 25 és július 30 közötti időszakban két-két heti turnusokban jól lebonyolítható volt az üdültetés is. A nyári egyetem 20 napi munkájában való részvételre kívánkozó fiatalokhoz, köztük a Sopronban székelő teológiai fakultás egynéhány hallgatójához (pl. Káldy Zoltánhoz is), továbbá az Egri Jogakadémiáról jelentkezett és befogadott 22 ifjúhoz a dunántúli vármegyékből és Budapestről csatlakoztak érdeklődő polgári elemek. A tanfolyam ünnepi megnyitása előtti napon a „lövészegyenruhájukban” jól mutató egri fiúk csapata (hármas sorokban, harsány trombitaszóval vonult fel a vasútállomásról a „város” főutcáján), a csapat élén egy jól gondozott és kölcsönbe (ingyenesen, tehát commodatum-ba) kapott lovon daliás romanista fiú parádézott. Keszthely központjának jókora hányada nagy érdeklődéssel és tetszéssel fogadva a szokatlan látványt s másnap a Gazdasági Akadémia nagyterme szűknek bizonyult a megjelentek befogadására. A megnyitó ünnepségen a Pécsi Egyetem Tanácsa élén a Rector Magnificus ismertette a rendezvény programját s másnap reggel megkezdődtek az előadások is, amelyek sorát a Biblia jegyében Deák János soproni professzor nyitotta meg. És rendben folyt a munka, átlagosan 60-70 figyelmes hallgató részvételével 3 órán át. Mindössze egyetlenegyszer keltett riadalmat egy zavaró repülés. *

*

*

2. Keszthelyen 1943 nyarán második alkalommal rendeztem meg az úgynevezett Nyári Egyetemet. Akkor országszerte 155

nehézségek merültek fel az élelmezés terén. A közigazgatási hatóságok jótékony beavatkozására volt szükség, hogy a Diáküdülő és a Nyári Egyetem népe szerény keretekben, de folyamatosan ellátható legyen. A főszolgabírói hivatalt kerestem fel tehát, de a helyettestől sajnálattal arról kellett értesülnöm, hogy a hivatalt vezető főszolgabíró „kiszálláson van elfoglalva, de lehet, hogy még a délelőtt folyamán visszaérkezik, méltóztassék tehát helyet foglalni és egyelőre türelemmel várni.” Hát letelepedtem és vártam, vártam, vártam. A hivatal két ifjú dolgozója – nyilván jogi diplomával a tarsolyukban – zavartalanul folytatta adminisztrációs és ügyfélfogadó tevékenységét, velem azonban semmit sem törődtek. Közben délre fordult az idő s eluntam a már-már kilátásnélkülinek tűnő várakozást. Egyszer csak felpattantam helyemről s a rangidősebbnek látszó fiatal jogászhoz lépve imigyen szóltam: „Halljátok-e kedves jurista kollégáim: én nemcsak egyetemi nyilvános rendes tanár vagyok, hanem Heves vármegye tiszteletbeli főjegyzője is és ez utóbbi minőségemben szíves aktív közreműködésetekre tartok igényt”. Hát ennek a megnyilatkozásnak nem maradt el a hatása. A két fiú kedvesen mosolygó arccal, már-már egymás szavába vágva sietett kijelenteni, hogy készségesen rendelkezésemre állanak, a még távollevő főszolgabírónak látogatásomat jelenteni fogják s a további teendőkről még aznap folyamán, vagy esetleg másnap reggel értesítéssel szolgálnak. Hát ez volt a vármegyei szolidaritás. A Keszthelyi Nyári Egyetemmel kapcsolatban még egy látogatásra emlékszem, 1943 júliusában lakásán kerestem fel az izraelita hitközség országos nevű lelkészét, főrabbit, a Budapesti Tudományegyetem magántanárát, hogy személyesen is meghívjam a rendezvény megnyitó ünnepségére és előadásaira, aminek az adott körülmények között megkülönböztetett jelentőségét látnám. A kedves öreg Úr 156

barátságosan fogad, de a meghívással nem kíván élni. Mint a zsidók történetének a Pázmány Péter Tudományegyetem magántanárrá képesített specialistája a hazai zsidóság elleni intézkedéseket a szakértő történész szemével vizsgálva epizódnak tekinti. Szívélyesen búcsúzunk és többé nem találkozunk. Ő négyszáz hitsorsával – megannyi jobb sorsra érdemes kispolgárral – illetve családjukkal áldozata lesz az „epizódnak”. *

*

*

3. Az 1944-46. években azonban szüneteltetni kellett a nyári egyetemet. Csak az 1947. év nyara hozta meg a felújítását. Mikor aztán Abay Gyula kollégánk kísérletezett folytatásával, a minisztérium rideg elutasításával találkozott, amiben inkább a politikai szempont érvényesülése lehetett döntő. Abay Gyula az 1946/47. tanév jogkari dékánja és Krisztics Sándor ugyanazon időben az egyetem rektora angol műveltségű, jeles szakemberek, feltehetően már egyetemi tanulmányi idejükből eredően bizalmatlanul mérlegelték egymás munkáját és magatartását. Sajnálatosan betelt rajtuk a bölcs aforizma fenyegetése, amely szerint „concordia res parvae crescunt” – egyetértés eredményéül kis dolgok is nagyra nőnek. Ez üdvös jelenség volna, de itt jön a figyelmeztető passzus: – discordia maximae dilabuntur – széthúzás következtében széthullanak a legnagyobb dolgok is. A hivatalos együttműködés évének leteltével mindketten megkapták az udvarias felszólítást, hogy nyugdíjba helyezésüket kérelmezzék.

OKTATÁS ÉS KUTATÁS PÉCSETT 1. Miután 1939 augusztusában Pécsre rendkívüli, majd 1940 októberében rendes tanárrá kinevezést nyertem, az 1939-40. tanév elején jogi tanulmányaikat megkezdő hallgatóim heti 8 órás római jogi előadásaimból kezdtek megismerkedni a római 157

jogtudománnyal. A tanrend szerint hétfőtől csütörtökig naponta 8-10 óráig tartottam római jogi előadásaimat. Mint tanár nem annyira tudós igyekeztem lenni, aki kevesek által olvasandó szakkönyveket izzad össze, a 700 esztendő óta szinte túlontúl ellenzett római jog képző hatását és nevelő erejét szubjektív lendülettel operáló pedagógusként hathatósabban véltem szolgálni. Ez, az elismerés irányában igénytelen, de lelkiismeretem szava szerint nem eredménytelen munka javarészt a baráti társaság megalakulása előtt és után egyenlő intenzitással folyt, és folyik ma is, működésem szellemét fenntartás nélkül átvevő kiváló utódom, Benedek professzor bölcs vezetése alatt. *

*

*

2. Szaktudományom tág mezején főleg a római közjog és a római személy- és családjog problémái vonták magukra éber figyelmemet. A szabadság státusát vizsgáltam az 1928-ban kiadott „Manumissio” c. monográfiámban, amelynek alapján nyertem egyetemünkön 1930-ban Pázmány Zoltán professzornál magántanári képesítést. A szabadság elnyerése a tárgya „Manumissio necessaria” c. munkámnak, valamint a „Pontificium Institutum Utriusque Iuris” által a IX. Gergely pápa Decretalisai kihirdetésének 700. és a jusztiniánuszi kodifikációt befejező Codex repetitae praelectionis életbe léptetésének 1400. évfordulója alkalmából, 1934-ben Rómában rendezett nemzetközi kongresszuson tartott előadásomnak is, amelyben a „favor libertatis” szellemében fogant jusztiniánuszi reformokkal foglalkoztam. Kongresszusi előadásomban, amely az ünnepélyes megnyitás harmadik napján hangzott el, hivatkoztam az Európa-szerte kimagasló tekintélyű Wenger Lipót professzornak a bajor Tudományos Akadémiai elnökének két nap előtti, német nyelvű előadására, persze latin nyelven, ami jóakaratú megfigyelők véleménye szerint egymagában is élénk 158

feltűnést keltett. Magam abból a tapasztalatból kiindulva illesztettem a német nyelvű megnyilatkozást latin nyelvű előadásomba, hogy a zömmel olasz, illetve francia hallgatóság Kübler erlangeni professzor igen érdekes és színes előadását távolról sem kísérte osztatlan figyelemmel s a jeles tudós megnyilatkozása csak mérsékelt elismeréssel találkozott. Ezen okulva a szép előadás másnapján lendületes befejezéssel bővítettem hazulról kész szövegezésben hozott előadásomat, amely ebben a formában a méltán világhírű Providentissima Mater Ecclesia kezdetű pápai bulla szavával zárult. A nyomában felhangzó taps persze a gyönyörűen stilizált pápai megnyilatkozásnak szólott, de némely hazai jóakaróim azt igénytelen személyem javára is elkönyvelték, mint a különben néma magyar romanisztika sikerének bizonyságát. Azért írok erről az ügyről részletesebben, mivel a méltatlanul egyre szűkülő terjedelmű érvényesülésre szorított latin nyelv apológiájának szánom ezeket az őszinte sorokat. És persze a nyomtatott betűk, az egész világra elviszik és hirdetik a magyar tudomány hírét. *

*

*

3. Rómából haza indulóban a Termini pályaudvaron elhatároztam, hogy ezúttal nem a magyar turisták megszokott útján járok, hanem Velencén és Firenzén, ahol ismételten megfordultam, most csupán átrobogok, de közben meglátogatom a középkori stílust híven őrző Siena városát. Ott aztán minden előkészület nélkül választott lakásom ablakából kitekintve, meghatott csodálattal gyönyörködhettem a nagyszerű dómban. Útikönyvemből pedig élénk érdeklődéssel olvastam, hogy ennek a csodálatos városnak egyik kapuján ez az üdvözlet volt egykor olvasható: „Cor tibi pandet Siena”. És felébredt bennem az egykori latin szakos filozopter: tűnődni kezdtem azon, hogy vajon nem „sajtóhiba” állott-e a kapun? Ha pandet helyett pandit volna a szövegben, ez azt jelentené, 159

hogy neked, – aki a kapun nyilván belépni készülsz, kitárja, már is kitárja a szívét Siena. De ha a kapun olvasható „pandet” a jövő időre utal, akkor nem azonnal, hanem csak egy bizonyos idejű itt tartózkodásod és illő magatartásod után fogja szívét kitárni a város. Vajon melyik szöveg, illetve felirat a helyes? Kiléptem a szobámból s pár perc múlva a Mangia elnevezésű, nagyszerű középkori torony tövében feltettem magamnak a kérdést: vajon vár-e otthon s kitárja-e előttem nemcsak kapuját, de szívét is egy-egy magyar város? És ha igen, hát melyik? Melyik a kettő közül? Talán Eger, amelyet húsz esztendő alatt jól megismertem s igencsak megszerettem. Avagy Pécs városa vár-e, amelynek kapuját immár tizenöt esztendeje nyitogatom, mindig csak rövid időre? Az egri élet íze kellemes, valóban igen kellemes. Jó régen ismerem immár s nem szívesen mondanék le róla. A pécsi élet rangosabb, az ízét ízlelgetem, de hogy minő anyagokból tevődik össze, azt még tapasztalnom és értékelnem kell. *

*

*

4. Én két órai előadásomat sohasem „összevontan” tartottam: engem az első óra annyira igénybe vett, hogy a negyedórás megszakításra – érzésem szerint a második óra megfelelő színvonala végett is – szükségem, vagy legalábbis igényem volt. Ezt a negyedórát tanári szobám karosszékében ülve, gondolkodva szoktam eltölteni, ebben az időben senkit sem fogadok. Az idővel és erővel való gazdálkodásnak ezt a módszerét annyira megfelelőnek tartottam, hogy ha esetleg a harmadik órában is tanszéki munka várt reám (nota bene a gyakorlati órákat a négy csoport számára külön-külön magam vezettem, csupán aktív szolgálatom utolsó két esztendejében adtam át egy-egy csoportot a hozzám beosztott tanársegédnek) a tízórai szünetet is ilyképpen kívántam felhasználni. Egy ilyen „pihenő” negyedórában keresett fel egyszer az a kollégám, akinek tudományos felkészültségéről és 160

pártszerűségéről egyaránt pozitív volt a véleményem. Ő anélkül, hogy a pártnak ezirányú megbízatására hivatkozott volna, közölte, hogy az Egyetem egész személyzete számára egy békepropaganda-előadás megrendezése vétetett tervbe s az előadáson az én szónoklatomnak vezérfonalul kellene szerepelnie. Fáradt voltam és mert egyrészről a francia példa lebegett a szemem előtt: illendően Elzász-Lotharingiára gondolni, de nem beszélni róla – másrészről az egyetem személyzetének plénuma előtt beszélni és különösen figyelemreméltót vagy éppen újat mondani – hát ez bizony igen nehéz feladat, amelyet nem kielégítően teljesíteni – híremet veszélyezteti, hiúságom szenvedne tőle. Vonakodtam tehát a megbízatást elfogadni, ifjú kollégám azonban nem hátrált meg, hanem kijelentette, hogy az elmondandó beszéd nyomtatásban elkészült szövegét azonnal rendelkezésemre bocsátja. És a szót tett követte, mire én nem minden fanyalgás nélkül kénytelen voltam kijelenteni, hogy a „vezérfonalat” elolvasom s délben el is jött a válaszért s én nem haboztam vele közölni, hogy a nyomtatott beszéd felolvasását akkor is méltatlan feladatnak érezném, ha a szöveg nem volna olyan durván stilizálva, mint ahogyan egyszeri elolvasással reá döbbenni kényszerültem. Barátom nem adta fel a játszmát, hanem udvariasan sietett megnyugtatásomra kijelenteni, hogy a szöveg rideg hangján ízlésem szerint enyhítenem lehet, csupán a tartalmat kell teljes egészében közölnöm. Igen ám, de a módosított szövegből sem hiányozhatott volna Li Szin Man dél-koreai köztársasági elnöknek és Adenauer német kancellárnak háborús uszítókként való aposztrofálása, amire pedig vállalkozni nem voltam hajlandó, hanem arra utalással, hogy a fakultás békebizottságának én csak harmadik tagja vagyok, a két másik pedig a nálam rangidősebb Vinkler, illetve a bizottság elnöki tisztét viselő Kislégi Nagy Dénes, a felkérés teljesítését elhárítottam. *

* 161

*

5. Dékánságom második évének elején egyszer meglepetésül egy kánonjog-jogtörténeti tárgyú doktoravató értekezés került bírálat végett asztalomra. Meglepetés volt bizony –ismétlem – a reám váró feladat, amelyhez nyilván azért jutottam hozzá, mivel az egyházjogi főkollégium eddigi megbízott előadója, Bozóky Géza professzor hetvenedik életévét betöltvén, a nyáron nyugalomba vonult. És annál kellemesebb volt a meglepetés, mivel az értekezés tárgya a pápaválasztás jogtörténetében nem jelentéktelen témával: az úgynevezett két uralkodó akármelyikének vétójogával igyekezett foglalkozni. Hát ez különös érdeklődést váltott ki belőlem, az egri jogakadémia egykori egyházjog-professzorából. Belelapozva a dolgozatba rövidesen megállapíthattam, hogy nem laikus munka, előállítójában egyházi ember is közreműködhetett. Hát csak jöjjön a disszertáló fiú, majd jól elbeszélgetünk. Nem is leszek túl szigorú az egyházi kooperáció mértékének felmérésénél. És Deux ex machina… Íróasztalomhoz telepedni készülök és az ajtón belép egy szerény fiatalember. Tegyem lehetővé – kéri – hogy ő neki ne kelljen megvárnia a hóvégi rendes terminuson leendő doktoravatást, hanem holnap vagy holnapután legyen felavatható. Messziről jön, egy Sátoraljaújhely melletti falucska jegyzői irodájában dolgozik, vele szemben valóban helyénvalónak mutatkozik a fokozott méltányosság alkalmazása. Hát az értekezés címe csakugyan igen jól van megfogalmazva. Mivelhogy a tárgyalt téma jelentősége „in facto potius, quam in iure consistit”. De hát csakugyan ismernem kell az ifjú egyházjogász álláspontját erről a kényes kérdésről. Ez iránt kívántam – már-már szinte baráti hangvételű kérdésekkel – érdeklődni és bár ne tettem volna. Rövid diskurzus eredményeképpen reá kell döbbennem, hogy a szerény fiatalembernek semmi köze sincs az értekezés címéhez, az egész tanulmány merőben idegen munka, a 162

doktorjelölt csak megvásárolta, s még annyi fáradtságot sem vett magának, hogy elolvassa, sőt még a címére sem volt kíváncsi. Szó sincs arról, hogy megrendelte volna, egyszerűen „raktárról” vásárolta, nem is személyesen, hanem egy bizalmas barátjának önzetlen közreműködésével. Mindez pedig nem egyedülálló eset, némelyek többé-kevésbé úzusként gyakorolják. Engem az őszinte, mondhatnám cinikusan őszinte vallomás, amelyből megbánást nagy jóakarattal sem lehetett kiolvasni, valósággal felháborított s kijelentettem, hogy ha büntetőjogász volnék, az eljárást az intellektuális közokirat-hamisítás cselekményének szomszédságába utalni kívánnám. Én tehát nem voltam „jó ember”, s nem igyekeztem a „tipikus” esetet ifjonti könnyelműségül elkönyvelni, illetve „elkenni”, hanem habozás nélkül közöltem az ifjú szerencselovaggal, hogy dékáni évem alatt jogdoktorrá avattatni nem fog. Négy évtized távlatából visszanézve sem bánom akkori ridegségemet, s örülök, hogy a doktori grádushoz vezető útból az új szabályozás elhárította a fentiekhez hasonló visszaélések lehetőségét. *

*

*

6. Jól öltözött középkorú pár a Széchenyi tér sarkán. A férfiú felmutat egy papírlapot: antikvárium és kérdezi wo bitte. Korrektül felelek: szívesen megmutatom, én is arra megyek. Ő igen örül, hogy németül válaszolok kérdésére. Mondom: magamfajta emberek többnyire tudnak németül. Hozzáteszem: jobban, mint önök, németek. Ő csodálkozva mosolyog, az asszony szintén. Magyarázom: mi könyvből tanultuk a német szót s nyelvtani helyességgel beszéljük. Ők többé-kevésbé tájszólással ferdítik. Jöjjenek a szépséges, patinás Egerbe, – ahol egykori kollégáim: dr. Engel (Angyal) és dr. Scheffler (Somlay) megtanítják őket Goethe gyönyörű nyelvére. Vidáman mosolygó partnereimnek tetszik anyanyelvükért való 163

lelkesedésem. Az antikvárium ajtajánál elköszönünk egymástól. Másnap a főutcán barátságos sapka-, illetve kendőlobogtatással, ugyancsak mosolyogva köszöntjük egymást.

NYUGDÍJAZÁS 1. Egri szolgálatom hetedik esztendejében egyenlőre kísérletül bevezettem, később állandósítottam a séta kollokviumokat, repetitóriumokat. Öt-hat szorgalmas hallgató társaságában kora tavaszi délutánokon sétálni indultam a városszéli kisgazdaságok és törpebirtokok felé, s amit az utcákon találtunk, tapasztaltunk, igyekeztünk a római jog szemüvegén keresztül szemlélni és megbeszélni. Hát ez bizony a csendes iskolavárosban szokatlan eljárásul jelentkezett, de jól bevált módszernek bizonyult. A vezető tanár tevékenysége mindinkább a kérdések felvetésére korlátozódik. Az ifjak valósággal vetélkedve igyekeznek a probléma megvilágítására és feldolgozására. Az élenjáró ifjú kartárs (én az I. éves hallgatót mindig kollégának tekintettem és ezzel a megszólítással tiszteltem meg, ami jogászi öntudatát nem csekély mértékben növelte) lassanként egyre többet vesz át az oktató tevékenységéből, s ez nyilvánvalóan a tudományos utánpótlás síkjába eső, nagy értékű eredmény, melynek felismerése némely ifjabb tanártársam tevékenységére is serkentően hatott és a pécsi tanszék elfoglalását bevezető hivatali esküm letételekor Birkás Géza, a Bölcsészeti Kar kebeléből választott Rector Magnificus nem habozik rámutatni, hogy nekem, mint jó pedagógusnak jutott osztályrészemül az egyetemi tanszékre való meghívás tisztessége, mivel hogy a csupa kutató tudós munkájának kiegészítéséül helyénvalónak jelentkezik jó oktatóul számba jövő szakemberek munkába állítása. Ily minőségemben magamat kipróbáltnak érezvén rendes munkastílusomban tartottam meg az előadást is, amelyet a 164

munkamódszerünk megvizsgálására érkező 4 tagú küldöttség vezetőjéül működő Beér János, a budapesti Egyetem professzora, mint tanfelügyelő meglátogatott. A négy csoportra osztott hallgatóságból háromnak gyakorlati óráit magam vezettem, ezek egyikével folyt az órarend szerint ütemezett és meglátogatott gyakorlat is. Jól ment minden, a hallgatóság élénk érdeklődéséről és s feldolgozásra előkészített anyag kellő fokú elsajátításáról tanúskodó magatartását elismerésre érdemesnek véltem. Meg is mondtam kiváló fővárosi kollégámnak, hogy nem érzem magamat a római jogi tudomány fejlesztésére hivatott tudósnak, jó iskolamesternek azonban igen. Erre a kijelentésemre nyomban elhangzott a csattanó választ: az Egyetemnek nem jó iskolamesterekre, hanem tudósokra van szüksége. A délután megtartott kibővített kari ülésen Világhy Miklós budapesti professzor hasonló értelemben nyilatkozott, s bár két héttel később a minisztérium felsőoktatási osztályának egyik vezetője szerint egy kedvezőtlen bírálat nyomában nem okvetlenül következik mintegy sorsdöntő intézkedés, Kocsis Mihály dékán újabb két héttel később hivatott és közölte velem, hogy „Sulán elvtársnak, a főosztály vezetőjének véleménye szerint helyénvaló lesz nyugdíjazás iránti kérelmem…” Számomra megtisztelő kivételezés volt, hogy míg a Kar többi professzorának a dékán hozta meg (egy alkalommal egyszerre háromnak) a nyugdíjazás iránti kérelem előterjesztésére szóló felhívást, én – az utolsó mohikán – abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy négytagú bizottság – benne Beér János és Világhy Miklós budapesti, valamint Kovács István szegedi professzorokkal és az ugyancsak kiváló szakemberként számon tartott és ennek az akciónak lebonyolításában nem előtérben szereplő Szabó Imrével, az MTA Állam- és Jogtudományi Intézete igazgatójával (a „néphumor” szerint „kivégző osztag”) – szállott ki nyugdíjazásom előkészítésére, illetve megalapozására. Ennek a 165

többrétű, súlyos apparátusnak megszervezésére és munkába állítására pedig annál kevésbé volt szükség, mivel életemnek már hatvankilencedik évét tapostam, tehát közel voltam a kritikus hetven évhez, aminek elérésekor az egyetemi professzorok a hatályos „nyugdíjtörvény” értelmében amúgy is nyugállományba voltak helyezendők. A számomra különösen kedvezőtlen körülmények között sem maradhattam volna tehát további két éven túl is aktív szolgálatban. Megint csak a „néphumor” jegyében le kell szögeznem, hogy az egyetemek professzorai főleg azért igyekeztek a számukra megállapított jogkedvezményt kihasználva hetvenéves korukig tényleges szolgálatban maradni (holott más közalkalmazottak 30, illetve 35 évi aktív működés után életkorukra és munkaképességük fokára való tekintet nélkül nyugállományba voltak helyezhetők, mivelhogy – így mutattak reá a humoristák – a professzorok aktív szolgálatuk alatt nem szoktak meghalni, még a nyugdíjas állapotban kivétel nélkül mind elhaláloztak. A tényleges szolgálat tehát közel jár az élet biztosításához. Magam az 1939. év szeptemberétől az 1955. esztendő szeptember hó végéig terjedő 16 évi időszakban tanszékvezető tanára voltam a Pécsi Tudományegyetemnek. Harmincegy esztendeje is elmúlt, hogy nyugdíjban vagyok. Az aktív szolgálatban eltöltött másfél évtizedre most már alig emlékszem vissza, s ennek az időszaknak az úgynevezett személyi kultusz jegyében eltelt periódusára emlékezni nem is igyekszem. Akkoriban a professzori hivatás teljesítése korántsem volt könnyű feladat, oktatói tevékenységemet szerény erőimtől telhetőleg legjobb igyekezettel iparkodtam teljesíteni, de a szakirodalomban csupán az egyetemi jegyzet személyi és dologi jogi részének megírásával kívántam részt venni. *

*

166

*

2. Mivel 1955 október havában kerültem nyugalomba, ellátásom sokkal szűkebb volt, mint lett volna, ha még két évig tényleges szolgálatban maradhattam volna. Kettőnk szerény nyugdíjának valamelyes kiegészítésére családi összefogással és hitellel szőlőt szereztünk a Donátus hegyen, s annak hozadéka egyelőre lényeges segítséget jelentett tágas lakásunk fenntartásához. Megfizethető volt a munkabér s asszonyom szorgalmas munkálkodása is számottevően érvényesült gazdálkodásunkban. Ámde a termelési viszonyok nem is lassankint egyre kedvezőtlenebbekké váltak s a városi szőlőt a várostól 25 kilométernyire fekvő vókányi tágas szőlőterülettel kényszerültünk felcserélni. Ettől azért vált meg a gazdája, mert az elöregedett és feleségét is elvesztette, a gazdaságot egyedül ellátni már nem bírta s a falusi lakosságból az ifjú réteg úgynevezett szőlőmunkára egyáltalán nem vállalkozván, az idős réteghez tartozó munkásokat megfizetni igen-igen nehéznek bizonyult. A család együttműködése egyelőre ugyan enyhítette a probléma (itt is probléma tehát, az élet problémákkal van tele) nehézségét, de meg nem oldotta a kérdést: miképpen lehet a „szabadidő” fáradtságot alig ismerő erőbedobásával egy öregedő háziasszonynak s egy középkorú házaspárnak megművelni néhány-száz ölnyi, régi telepítésű szőlőt. Én persze csupán könyveltem, a rokoni brigád szűkös anyagi eszközeiből valahogyan kimunkáltam a nem is kevésbé lassan, mint sokkal biztosabban dráguló munkaeszközök, természetes és vegyi anyagok árát s kilencvenedik évem betöltésével tétlenül, mert tehetetlenül néztem jobb sorsra érdemes hozzátartozóim panasztalan, de szomorú vergődését. És akkor, egy koraőszi reggel végzetes lépésre szántam el magam… Ugyan mi volt ez a lépés? Hát képzelje el Kedves Olvasóm: verset írtam. Ezt a ballépést az utóbbi évtizedekben több kollégám is elkövette s én rosszalló fejcsóválással vettem tudomásul, mivelhogy ezeken az elöregedett alkalmi poétákon 167

a kezdődő dementia (ideírjam, hogy agylágyulás?!) félreismerhetetlen jelei kezdtek könyörtelenül mutatkozni. Hát igen! Az evangélium plasztikus szövegezésében így hangzik erről a sorsdöntő tényről a beszámoló: et concessus est et non negavit et concessus est. Megvallotta és nem tagadta és megvallotta. Kisdiák koromban a budapesti Rákóczi úton szájtátva figyeltem, amint egy ember magyar ruhába öltözötten, csizmásan, hóna alatt vaskos leveles csomaggal lépdelve elég harsányan zengte, hogy „három krajcár, három, Kerepesi utat járom. Vegyen komám minden áron”. Hát igen, a világbéke vissza aligha térő korszakának komótosan ődöngő népei elbírták a fűzfapoétákat. Pár évtized múlva Kosztolányi Dezső már hűvös tárgyilagossággal megállapíthatónak véli, hogy az igazi, a „nagy” költők hagyatékában is alig marad negyven vagy ötven hibátlan alkotás. Költeményem nem görgeti közönséges halandó számára itt-ott alig hozzáférhetően gigantikus gondolatok át nem látszó szikláit korszerű szabad versként, hanem egy ósdi Ars poetica elavult sallangjaival egy már letűnt kor tétova emberének banálisakká avult érzéseit kívánja kifejezni. Hát így konferálom a szerény versikét, amelyet kilencvenöt éves koromban írtam aggságom terhét fáradhatatlan türelemmel és gondossággal viselő, immár hetvenbe hajló feleségemnek. Íme a versike lelkes kalaplengetése a Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Karának Irodalmi Tanszéke felé. Hűs hajnalon a hegyre mész, Nem búcsúzunk, csak annyi az egész, Hogy féltő gonddal végignézek rajtad S egy könnyű csók köszönti kedves ajkad. Érzem pedig, s Te nyilván már tudod, Hogy ez a csók lehet hogy búcsú csók, Holtfáradtan ha este hazatérsz, Nagy csend fogad és – ennyi az egész, 168

Az asztalnál várlak, hol reggel voltam S fénylő szemmel fogadlak, ámde holtan. Halálommal nem száll Reád vagyon, Csak a nevem s a könyveim reád hagyom. S Neked hagyom a vallomást, Hogy holtomiglan hálás szívvel szerettelek, szerettelek nagyon. *

*

*

Hát ennyi az egész. És a lírikus borongás után korszerű materialista szemüvegen át tartok terepszemlét a vókányi szép szőlőhegy fölött. Az emlékekkel szemben a kép elszomorító. Meglátszik rajta, hogy ez a fennsík s rajta ez a gazdaság ezidőszerint, s már évek óta nem szívügye senkinek. Tizenkét esztendő előtt az egyholdnyi területnek egyik fele szőlő volt ugyan, de a tőkék öregek. A másik felén kukoricát termelt a gazda. Az én rokonságom lépésről lépésre elkanyarított ott a kukoricásból egy-egy részletet s az egész területet tervszerűen, sok munkával és költséggel szőlőtermelés alá vonta. A vállalkozás szorgalmas résztvevői valóban elégedetten dörzsölhették volna kezüket, ha a termés megfelelő értékesítése megvalósult volna, ami azonban külföldi piacok bekapcsolását igényelte sürgősen. Mivel hogy itthon csekély volt az eredmény: aránytalanul sokba került az adminisztráció és szűkmarkúan fizetett az átvevő hazai nagyvállalat, a közvetítő kereskedelem hiányában, külföldi piacokon alig jutott szóhoz a magyar bor, lekonkurálta az olasz, francia, spanyol márka. Mindeme bajokhoz döntő súllyal járult hozzá a mostoha időjárás is. Szalay Mátyás szép, szomorú verse a román imperium alá erőszakolt sepsiszentgyörgyi (Háromszék vármegye) székely költő feljajdulása, az „Isten sípjai” című kötetben jelent meg 1933 nyarán. Én a kötet egy példányát ajándékul kaptam keresztfiamtól 1967 karácsonyán. A most már 71 esztendős fiú, 169

mint nyugdíjas idegorvos Kolozsvárott él – egy erdélyi menekülttől hallom – mélységes szellemi depresszióban. A vers ebben a szövegezésben ugyancsak őszintén hangzanék, de aligha adhatnák ki az „Erdélyi Lapok” és nem kerülne nagyközönség elé a nagyváradi Szent László nyomda betűivel. Szalay Mátyás verse: De elfeledtük… De elfeledtük, mit jelent A szó, a szín, az illat Halotti gyászra gondolunk, Ha felragyog a csillag. A hajnal véresen lebeg Fényére sose várunk, S hiába vannak ünnepek, Mi gyászmisére járunk. De más a zöngés, más a hang, Ha zongorára vernek! De elfeledtük, hogy gagyog, Ha cukrot kér a gyermek! De elfeledtük a mosolyt, A kacajt és a táncot; Mosoly helyett boronganak Az arcokon a ráncok, De megfogyott a jó napunk, De megfogyott a számunk! De megtanultuk mit jelent Ha „jó napot” kívánunk. *

*

*

3. És hogy beteljék a pohár, két év óta jórészt (rosszrészt!) üresen marad a pécsi pohár. Mintha csak sztrájkba lépett volna a természet, a baranyai szőlőhegyekről két év óta bujdosik a szüret. Előbb kíméletlenül vágtázó bővizű nyári zivatarok, 170

utóbb alattomos tavaszi fagyok húzták keresztül a sokszáz kispénzű kistermelő féltve dédelgetett számításait. Három éve immár, hogy nincsen termés – ha pedig netalán valamelyes mégis akadna, hát nincsen piaca és nincsen ára. Ámbátor osztrák földön is kiadós méretű borhamisítás rázta meg a piacokat, a magyar borok, köztük a szekszárdi vörös és a villányi oportó is, hiába várnak egy fürge marketing leleményétől jótékony támogatást. E sorok írójának tépelődései során még az is eszébe ötlött, hogy talán egyetemeink közgazdaságtudományi karai is megvizsgálhatnák ezt a kérdést, hiszen a Magyar Tudományos Akadémia jó példával jár elől az ország gazdasági problémáinak korszerű kutatásában. Csalóka játéka-e a sorsnak, hogy pár nap előtt egy berlini folyóiratnak egy ötven év előtti számából kezembe került egy érdekes közlemény, amely szerint a 12. században alapított salamancai egyetem a 17. század elején egy feltűnő deklarációban tette szóvá: a főváros némely utcáin a felhalmozott szemét komoly akadálya a közlekedésnek. Gondolkodóba estem: anélkül, hogy a szépirodalmi lap írásának kútfői jelentőséget tulajdonítanék, fel kell tételeznem, hogy megdöbbentő közlése aligha lehet merőben légből kapott, minden alapot nélkülöző feljajdulás. És tovább fűzöm a gondolatot: hát ha ilyenforma lehetett a büszke hispán metropolisban a helyzet, ugyan miért hallgatott róla a fővárosi univerzitás ?! És most még tovább töprengek a kályha mellett. Ha elkerülte figyelmemet, vagy talán meg sem született a hír, hogy megyénk országgyűlési, különben gondos csoportja egyelőre későbbi rangcsoportba sorolhatónak véli a bortermelés egyre súlyosbodó nehézségeinek legalább részbeni könnyítésére irányuló kiállást, nem volna-e helyénvaló ezt a feladatot a Janus Pannonius Tudományegyetem Közgazdasági Karának 171

dús munkaprogramjába iktatnia. Egy másik Kar régóta tehetetlenné vált Altmeisterétől mintha nem is volna lojális magatartás ezt az egyre súlyosabbá váló problémát az agilis és még fiatal közgazdasági testület teendői közé csempészni, de olyan időket élünk, amikor a „minden embert a fedélzetre” vezénylő ősi elv égető sürgősséggel érvényesülő harsány jelszóval uralja egész közéletünket. Ettől a tudattól és érzéstől áthatottan, megkülönböztetett nagyrabecsüléssel és bizalommal lengetem hát fáradt kezemből az üdvözlő sapkát közgazdász kollégáim felé, akik persze méltán apellálhatnak a Jogi Kar kooperációs készségére is, amit ugyancsak indokoltan mozgósítandónak vélek. Mennyi tudás a professzorok oldalán és mennyi ifjonti agitatív lelkesedés a hallgatóság népes soraiban. Hoc erat in votis (ez volt régi kívánságom)… sóhajtok fel a klasszikus mondat némi módosításával, de sürgető hangossággal is egyben.

172

VII. FEJEZET EGYÉB EMLÉKEK 1. A születési és a pénzarisztokrácia 19. század végén már csupán ultrakonzervatív rétegein keresztül maradt egymástól elkülönített állapotban. Nem is csupán az ifjabb elemek között keletkezett, hanem idősebb urakat is előcsábított származási gőgjük büszke fellegvárából a józanul mérlegelt anyagi érdek. Ennek a szempontnak előtérbe kerülése nyilvánult meg abban a mindinkább megvalósuló jelenségben, hogy a tőkés vállalkozások vezetőségeiben egyre sűrűbben szerepeltek történelmi nevek viselői, s ennek az osztálykülönbséget nivelláló áramlatnak jegyében a társadalmi érintkezés is egyre szélesebb terjedelemben jutott érvényesüléshez. A vállalati igazgatóságok és felügyelő bizottságok névsorában hovatovább nélkülözhetetlenül jelentkeztek patinás grófi nevek, s viselőiket sokszor nem is felületes üzleti érintkezésre kapcsolta egybe a mindenható pénz. A Pénz, amit már a század elején egy szellemes francia író: Xaver Montepin miután egy regényben hódolt a szerelem őfenségének, sietett a különbség kiemelésével mint Pénz Őfelségét indokolt megbecsüléshez juttatni. Erről színes két apró pletyka, vagy éppen történet. Az egyik éppen Fejérváry Gáza báróval kapcsolatos. Eszerint a jeles főúr hajlott korában maga is bekapcsolódott díszes társaságába egy bankár iparbáró ugyancsak előkelő házának, amelynek a fényűzés határán járó színvonalát vagy éppen vonzóerejét a hibátlan hírűen korrekt magatartású szép báróné jelentette: férjénél jó negyedszázaddal is fiatalabban. A jeles pénzember jóval a kritikus hetvenedik életéven innen, de a zsarnoki Pénz kockázatos és izgalmas őrlő szolgálatában megviselten, idő előtt elhalálozott, csodált és irigyelt feleségét váratlanul özveggyé tette. A díszes temetés az előkelő társaság tagjainak népes részvételével zajlott le, s 173

befejezésével a temetőből autók sokasága (a századfordulón!) szállította az előkelő gyásznépet. És Fejérváry báró testőrfőkapitánynak a tolongás közepette sikerült úgy helyezkednie, hogy a gyászoló szép özvegy kísérőjéül szállhatott egy kocsiba. Ott aztán egy bizalmas és sorsdöntően fontos párbeszédre került sor, körülbelül imigyen. Báróné a sokunkra reátelepedő nagy szomorúságban Magával őszintén együttérezve, nekem, aki nemsokára főszereplői minőségben kell ezt az utat megtennem, a közbeeső rövid időre terjedő tervet kell készítenem, s erre a most feltárult alkalmat elmulasztanom megbocsáthatatlan könnyelműség volna. Legyen szabad tehát illő tisztelettel felvetnem a kérdést, hogy ha egy félesztendő múlva egy öreg, egy nagyon öreg, de még mindig stramm katona jelentkezik a Maga kezéért, nem fog nevetségessé válni, s kereken és határozottan visszautasításban részesülni, hanem hódolatteljes kérése és kérdése megfontolás tárgya leend. Így szól vala egy agg vitéz és kacifántosan szövegezett kérdésére a könnyein keresztül is mosolyogva ilyformán válaszolt az özvegy a nagyúrnak. „Nem gondoltam, és nem gondolhattam, hogy így gondol reám Excellenciád. Szép is lett volna, jó is lett volna: báróné maradok és kegyelmes asszonnyá avanzsálok. De közbeszólt a végzet, s a végzet hatalma nemcsak a színfalak között, de kinn az életben is nagy, döntően nagy. A szegény jó uram temetéséről jövünk, s Ön erős kezét nyújtja felém, hogy beleegyezően megszorítsam azt. A sírtól jövet vigasztalás és egy gazdag új élet reménye várna reám. De a végzet, a végzet, s megint a végzet másképpen határozott az én sorsom felől. A pénzember özvegye ugyanis már a temetőbe menet közben elígérkezett a pénzügyminiszternek. Köszönöm Excellenciád szép gondolatát és bizalommal kérem, hogy nemes barátságát tartsa meg számomra a jövőben is változatlanul. Hát igen, ilyenformán válaszolt a tábornoknak a szépséges dáma, és az agg generális, aki hetvenévesen egy alig 174

harmincesztendős ellenzéki daliával végkimerülésre limitált kardpárbajt vívott, magába roskadva szótlanul könyvelte el, hogy a reszkető fejű finánc túljárt, lebírhatatlanul túljárt a kemény katona lovagias, de naiv életszemléletű eszén. Az agg dalis lenyelte a keserű pirulát, ugyan mit tehetett volna egyebet. Hanem a kudarccal dicsekedni nem sietett. Ennek a híre hát ugyan miképpen vált rövidesen köztudomásúvá?! *

*

*

2. Apponyi Albert, akit a magyar politika élet nagy idealistájának véltünk a napi sajtó beállításából ismerhetni, a great old man, aki Trianonban a balkáni machiavellista Titulescu román külügyminiszterrel hiába vitatkozott a kiábrándulás őszinteségével. Keserűen írja, hogy a „tiszta igazság a politikában olyan, mint a tiszta arany, amely tudvalevőleg az érme forgalomra csak bizonyos nemtelen fémekkel vegyítve válik alkalmassá. Pauler Ákos, a Trianon utáni idők nagytekintélyű magyar filozófusa, a Budapesti Universitásnak egyik hangadó professzora, aki még ruházatában is „papos”, azaz a komorság határáig komoly egyéniség a „Bevezetés a filozófiába” című, a felső oktatás igényességével is érvényesülni hivatott művében nem habozik megállapítani, hogy „aki az életet a legmélyebb átérzéssel tekinti, az a humor szemüvegén át nézi”. Ehhez a bölcs útmutatáshoz annál szívesebben alkalmazkodom, mivel államférfiaink ajkáról itt is, ott is elhangzik a tényeken alapuló, rezignált megállapítás, hogy társadalmunk mai közszellemében a sötéten látás túlzott mértékben érvényesül, s ez nagyobb baj, mint gazdasági nehézségeink. Jöjjön hát a humor, amiről két emberöltő előtt is olvastam, hogy „valójában művészi bölcselet”, itt mindjárt hozzátéve a figyelmeztetést, hogy cinizmussá züllésének veszélyétől gondosan óvni kell. *

* 175

*

3. A nevetni szerető Pest születési- és pénzarisztokráciájának találkozásáról egy másik emlékét is felidézem. Idős Andrássy Gyula gróf már mint a Monarchia külügyminisztere pesti sétája közben egyszer csak a Lipótvárosi Kaszinó díszes kapuja előtt találta magát. Bölcs és kedélyes ember létére nem habozott, hanem belépett, s mihamar a társas kör tágas fogadótermében találta magát a plutokrácia magyar képviselőinek egy válogatott, színes társaságában. Egy csésze teát legyen szabad Excellenciádnak felajánlani – csicseregte egy textilgyáros mozgékony felesége, s egy szűkebb társaság háziasszonyaként a miniszter asztalszomszédjának hálás és főleg előkelő szerepét sietett betölteni. A férje, egy kopasz, kövérkés udvari tanácsos megelégedéssel könyvelte el feleségének érvényesülését, s a méltóságos asszony sietett valósággal magának lefoglalni a nagyúr érdeklődését. Hogy hát kegyelmes úr így, kegyelmes úr úgy, milyen megtiszteltetés, sőt fellobbanó öröm a közgazdasági élet munkásai számára Excellenciád magas látogatása. És igen jól tudjuk azt, hogy ennek a számunkra különösen megtisztelő látogatásnak megismétlésére belátható időn belül nem számíthatunk, kérnünk kell azonban, hogy bennünket igaz tisztelői és lelkes hívei között számon tartani méltóztassék, kedves Andrássy. Így a könnyedén csevegő dáma s a miniszter röviden válaszol: köszönöm ezt a meleg üdvözletet méltóságos asszony. A keresztnevem pedig Gyula. *

*

*

4. II. Vilmos német császár a Hohenzollern dinasztia feje, miután szövetségesénél I. Ferenc József osztrák császárnál a Habsburg dinasztia fejénél, uralkodói székvárosában, Bécsben tisztelgett, elhatározta, hogy öreg barátját, mint magyar királyt is meglátogatja, magától értetődően ugyancsak székvárosában Budapesten. A két főudvarmesteri hivatal nyomban elkezdte és hamarosan be is fejezte részletes megtárgyalását a programnak, amelyben a kisebbségi érzéstől szabadulni képtelen magyar 176

urak iránti figyelemből az Országgyűlésnél teendő látogatás is szerepelt volna, ha annak idejében a parlament mindkét részlege: a főrendiház és a képviselőház tevékenysége, vagyis az őszi ülésszak a hagyományos parlamenti szünet után újra elkezdődött volna alig kezdetén a koraősznek. Az autokrata német császár, aki a népszerűség forrásai elől sem igyekezett mereven elzárkózni, a látogatás tervezetének összeállítása során éppen ezért úgy határozott, hogy a magyar parlament tagjainak többségét kitevő Nemzeti Kaszinóban fogja a parlament iránti tiszteletét kifejezésre juttatni. A program ebben a változatban elkészülvén, az előkelő társaskör igazgatóságát és tagjainak túlnyomó többségét nem is közönséges öröm töltötte el. A fogadás előkészületei megkezdődtek, s a látogatás kezdő időpontja késő délutói órára tüzetvén ki, tervbe vétetett a magas látogatónak és pár főnyi kíséretének egy csésze teával illetve pohárka tokajival leendő megvendégelése is. A vezérelv: érezze jól magát körünkben a császár. A vendégfogadás ügye a kereskedelmi miniszter hatáskörébe tartozván, ennek az alkalommal kiemelkedő fontosságú feladatnak ellátásra az illetékes kormányférfiúnak különös gondja legyen. Kedvező körülmény, hogy a jelenlegi kereskedelmi miniszter, báró Dániel Ernő a Kaszinó igazgatóságának is tagja egyben, és így a büfétől való gondoskodásra a miniszter kiválóan reprezentatív felesége is felkérhető és remélhetően megnyerhető lesz. Hát minden úgy ment, mint a karikacsapás. A szép „kegyelmes asszony” a felkérésnek eleget tett, s az illusztris társaságot fogadni és ellátni olyan kitűnően sikerült, hogy a Nagyúr, Poroszország királya és az egységes Német Birodalom császára távozáskor az elbűvölő háziasszonynak kezet csókolt. Hát ez a finom gesztus nem volt a hivatalos protokollumban, s nemcsak az „alany”, de a Kaszinó s az egész „úri” Magyarország körében is örömöt keltett, s mivel az optimizmusra hajlamos elmék a magyar nők megbecsüléséül 177

vélték elkönyvelhetőnek, a ’snájdig” császár iránti rokonszenv illetve az iránta való lelkesedés fokozásához nem is elenyésző mértékben hozzájárult. Ezen a tényen mit sem változtatott, de a tényálláshoz tartozónak mutatkozik a megtisztelt dáma – az egyik „legjobb barátnő” sziszegése szerint – egy álló hónapon át nem mosta meg a jobb kezét, hanem fehérkesztyűs kézzel végezte háziasszonyi teendőit. Nekem úgy rémlik, hogy ezt a „bizalmas” közlést többféleképpen is lehet értékelni. Vagy mint kesztyűreklámot (Hamerli!), vagy mint közönséges pletykát. Mivelhogy nemcsak férfiak pletykázgatnak, (amely művelet időszerű szociológiai megállapítás szerint abban áll, illetve merül ki, hogy nem csinálják, dehogy csinálják, csak meghallgatják és változatlanul (?) továbbadják a pletykát) hanem elvétve nők is betévednek a sport eme terebélyesedő ágának művelői közé. *

*

*

5. A XIX. századi nyolcvanas évek egyikének márciusi idusán a Polónyi Ügyvédi Iroda egyik bravúrja, egyben utólag végzetesnek bizonyult hibája volt a Neoschill-per vállalása és sikerese vitele. Neoschill Alajos váci utcai kereskedő jól megalapozott, rendezett viszonyok között élő, derék budai polgárt boltjába igyekezőben a Gizella (ma Vörösmarty) téren a Haas testvérek Rt. négyemeletes bérházának ormáról lezuhanó nemzeti színű zászló halálra sebezte. Özvegye a bécsi nagykereskedő cég budapesti ügyvédjéhez fordult valamelyes évjáradék folyósítása iránti kérelmével, de csupán egyszeri segély nyújtására kapott ígéretet és azt a bíztatást, hogy az örökségül reá szállott üzlet folytatásához messzemenő erkölcsi támogatásban fog részesülni. Az özvegy nem érte be ezzel a bizonytalannak látszó segítséggel, hanem elhatározta, hogy szerény megélhetést biztosító életjáradékra perelni fogja a hatalmas bécsi kapitalistákat. Ámde a per megindításához ügyvédet hiába keresett. Ugyanis a feladat vállalására egymás 178

után felkért ügyvédek mindegyikénél azzal kezdte a mondókáját, hogy semminemű költséget előlegezni, illetve vállalni nem képes és nem hajlandó, még „a keresetlevél benyújtásához szükséges illeték leróvását” sem, csupán a per megnyerése esetén a számára folyósításra kerülő összegből tudná az érdekben eljáró ügyvédet honorálni. Hát a különben is kérdéses kimenetelűnek ígérkező per vállalására a felkért ügyvédek egyike sem volt hajlandó, csupán Polónyi Géza. Ő mindjárt az első fokon eljáró bíróság előtt nyomatékkal hangsúlyozta, hogy a konkrét esetben vis maior-ra hivatkozni nem lehet, a halálos balesetet nem a hagyományos márciusi szellő, hanem a zászló kitűzése, illetve megerősítése körül okvetlenül szükséges gondosság fogyatékossága okozta, s mivel a házmester munkájáért a féllel szemben a háztulajdonos felelős (vétkességi kárfelelősség), de még a zászló tulajdonosa is a háztulajdonos (objektív kárfelelősség): a bécsi részvénytársaság a felperes javára elmarasztalandó, s mivel a vagyontalan özvegy polgári szintű életvitelére évi négyezer korona a minimálisan szükséges összeg, ennek megfizetésére az alperes igenis kötelezendő. Az előadó bíró a dúsgazdag részvénytársasággal szemben a kenyérkereső házastárstól megfosztott özvegy javára vélte billentendőnek az igazság mérlegét. A bíróság ily értelemben döntött, s a budapesti kapcsolatait nagyra értékelő, az itteni kedvező légkört fenntartani kívánó osztrák részvénytársaság csak félgőzzel védekezett. Az özvegy javára megítélt évi 4000 koronából a perindítás előtti megegyezés szerint ötven százalék Polónyi Géza ügyvédnek jutott, mindenesetre busás honorárium és benne kockázati díj fejében az ügyvéd irodája fel is vette a járadék első részletét, annak felét pedig a felperesnek utalványozva. Eddig rendben ment minden. A baj ott kezdődött, amikor a pénzügyigazgatóság özv. Neoschill Alajosné négyezer korona évjáradékára – jövedelmi adót vetett ki, s az özvegy ezt a határozatot megfellebbezte azzal az 179

indoklással, hogy ő ennek az összegnek csupán a felét élvezi, a másik fél pedig Polónyi Géza ügyvéd számlájára jut. Hát ez az akta kellett Polónyi ellenségeinek. Lengyel Zoltán ügyvéd, függetlenségi párti országgyűlési képviselő, az idős Polónyi ügyvédkollégája és képviselőtársa egy budapesti bulvárlapban ismertette ezt a nem mindennapi ügyet, azzal az éles beállítással, hogy a fentebb mondottak szerint néhai Neoschill Alajosnak két özvegye van: az egyik a Váci utcában folytat kötszer és göngyöleg szakmában kereskedelmi üzletet, a másik a Parlamentben és kormányban igazságügy-miniszteri tevékenységet. Hát ennek a kartársi cikknek nyomában kitört a botrány és kettétört a self mademan Polónyi Géza politikai karrierje. Az utca, az úgynevezett közvélemény tudni vélte, hogy Andrássy Gyula gróf belügyminiszter kijelentette: ő a történések után nem ül le a minisztertanácsban Polónyival közös asztalhoz. Elhangzott-e az egészen nagystílű államférfiú ajkáról ilyen értelmű nyilatkozat, az „perrendszerűen” nem lett volna bizonyítható, de a közhangulat nyomása alatt Wekerle Sándor miniszterelnök, aki – ellenségei szerint – a cinizmus határát súroló humorral, felülről nézte a világot, helyénvalónak látta a nem könnyen kezelhető igazságügy-minisztert elejteni. Ami aztán a kor eltorzult szellemében a két nagy múltú politikus között párbajnak lett kiinduló pontjává. Ezen a ponton mintegy korrajzzá szélesedő jelen írásba kívánkozik annak a megemlítése, hogy Andrássy gróf többezer holdnyi földbirtok ura, harminchárom évesen belügyi államtitkárként került a magyar politikai élet élvonalába (a rossznyelvek szerint anyja erről úgy nyilatkozott, hogy a közéleti embernek „valahol el kell kezdenie”), s negyvenhat évesen a koalíciós kormány miniszteri bársonyszékébe. A koalíciós kormány bukásával mintegy „tartalékban”, s a Tisza István vezette Nemzeti Munkapárt és kormánya ellenzékében, mint országgyűlési képviselő tevékenykedett, az Osztrák180

Magyar Monarchia felbomlása előtt pár napig közös külügyminiszter, majd a forradalmak alatt magányba vonulva, az ellenforradalom után, alapvetően liberális gondolkodása ellenére a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjába lépett, sőt ott az elnöki tisztet is elvállalta. Ebben a pozícióban Károly király visszatérésének első kísérletéig „nyugodtan” marad, a balvégzetű második után ellenzékbe vonul, a Gömbös kormány alatt pedig már képviselői mandátumot sem kap. Ettől fogva haláláig „egy szkeptikus bölcs nyugodt reménytelenségével szemlélődik a dolgok folyásán”. (Pethő Sándor így ír róla.) Fiatal korunkban országunk egyik legnagyobb politikusának tiszteltük őt, s egyenesen tragikumként könyveltük el Tisza Istvánnal való engesztelhetetlen meghasonlását. Aminek világánál újból és újból reá kell döbbennünk igazságára a magyar sorsban ismétlődően érvényesülő klasszikus intelemnek: Concordia res parvae crescunt, discordia maximae dilabuntur. A képhez hozzátartozik még a sajnálatos negatívum, hogy az egyre élesebbé váló szociális kérdés teljesen kívül esett ennek a nagy államférfiúnak érdeklődési körén. Ő csak politikával és közjoggal foglalkozott, a szociálpolitika égető időszerűségét mintha egyáltalán észre sem vette volna. *

*

*

6. 1920 december. Jelentős személyiségek járják az újméretű országot. Vigasztalni, erősíteni, segíteni. Egerbe Petresevich Horváth Emil államtitkár érkezik, Bárdossy László miniszteri segédtitkár kíséretében. Az államtitkárt hírből ismerem. Az Eszterházy kormány ifjú belügyminisztere, Ugron Gábor emelte a szerény, de ambiciózus vidéki ügyvédet, – aki fiatalon már a politikából a kolozsvári egyetemen magántanári képesítést szerzett – a kis területű Kisküllő vármegye főispáni székébe. Ennek a vármegyének nem is városban, hanem egy nagyközségben, Dicsőszentmártonban volt a székhelye, s a 181

tudós főispán mellett egy másik ugyancsak kiváló kvalitású magyar ember, apsai Mihályi Viktor balázsfalvi görög katolikus érsek volt a vezető egyénisége, bátran megállapíthatjuk: szellemi vezére. Aligha tévedek, ha kettőjük együttműködéséből vélem eredőnek azt a horizontszélesedést, amely a csendes kis vármegye fiatal nagyurát a hazai közigazgatás területéről a szélesebb perspektívájú külügyi szolgálat felé irányította, s így került az erdélyi báró a külügyminisztérium államtitkári székébe. Egri missziójában útitársa az idővel szomorú emlékűvé vált Bárdossy László szintén kiemelkedett a minisztériumi segédfogalmazói státusból, s mivel jogtanári ambíciói már fiatal kora miatt is egyelőre meddőeknek mutatkoztak, a vallás- és közoktatásügyi minisztériumból merész lendülettel külügyi szolgálatba tette át működése színterét. Hát ez a két nem közönséges kvalitású ember határozottan imponált az egri nyárspolgároknak. Telefonhívást kaptam, hogy a vendégekkel leendő találkozás végett este 8 óra után látogassak el a Kaszinó nagytermébe. El is mentem oda, hogyne mentem volna. Az államtitkár erdélyi ember, Bárdossy segédfogalmazó társam volt a kultuszminisztériumban. Bárdossy hamar felfedezett engem s hozzám szegődött. Együttmunkálkodásunk emlékét idéztük, aztán beavatkozásomat kérte, hogy Lipcsey közjegyzővel megismerkedhessék. Őt feleségével együtt mint a nemzeti megújhodásnak lelkes munkását emlegették az egri urak, s mint ilyeneket, az államtitkár üdvözölni óhajtotta. Számomra könnyű és kellemes feladat volt fiatal barátomat az ősz közjegyzővel összehozni. A államtitkár észrevett minket s csatlakozott hozzánk. Később kiderült, hogy őméltósága a fiatal, szép Lipcseynét férjénél melegebben köszöntötte. A kalandozásból barátság született, s a következő nyáron Lipcseyék az államtitkárral egy 182

időben üdültek a Margitszigeten. És az ősszel a szépasszony visszakérte szabadságát férjétől, aki gavallérosan viselkedett. Báróné méltóságos asszony lett a vidéki dáma, majd Petresevich miniszteri rangba (II. fizetési osztály) emelkedésével kegyelmes asszony. De nem sokáig tartott az idill. Rövid pár év multával a napi sajtó némely könnyebb fajsúlyú orgánumai gyönyörrel vájkáltak a bárói házaspár válóperének részleteiben. Lipcsey közjegyző pedig végleg egyedül maradt. A „nemzeti megújhodás” ellenben tovább haladt – ólomlábakon. *

*

*

7. 1916-ban az egykori főherceget már mint IV. Károly magyar királyt láthattam újból. Az Országos Kaszinótól kaptam egy helyjegyet a Tárnok utca és Balta köz sarkára. A rendezőség szokatlanul nagyon megszűrte az utcák népét, mielőtt a felvonulási útra bocsátotta az érdeklődőket. Mint megtudtam: a világháború harmadik esztendejének derekán esetleges merénylettől féltették az uralkodót. Gonddal összeválogatott megbízható közönség illedelmesen halk ovációja köszöntötte ünnepi útján. Nekem úgy tűnt, hogy a jól fegyelmezett emberek a kelleténél is halkabban üdvözölték gondterhelt királyukat. A szépséges ünnepről gyalog ballagtam a Lánchídon át a főposta felé, hogy „koronázási” bélyegekért – sok diákkal és inasgyerekkel együtt sorba álljak. Rezignált várakozásom csendjéből hirtelen egetverő éljenzés riasztott fel: díszmagyar ruhába öltözött két urat, feltehetően a székesfőváros törvényhatóságának tagjait szállították a régi városház épületébe egy átlagos külsejű bérkocsin. A tömeglelkesedés nyilván a díszmagyar öltözetnek s benne a magyar karnak szólott, s nekem arra kellett gondolnom, hogy a budavári sorfalat a Petőfi utcai ifjú-gárda egy hangos lelkesedésre is hajlamos részlegével kibővíteni nem lett volna fölösleges. A királyi pár különben az ünnepi 183

ragyogásból még aznap a császárváró Bécsbe visszautazott. Ötödfél esztendő múlva utolsó magyar szálláshelyéről: a tihanyi bencés apátság kolostorának szerzetesi egyszerűségű szobáiból szomorúan merengve néztem a magyar tengerre, amely egykedvűen vette tudomásul a magyar király és királyné száműzetésbe hurcolását. Az utolsó magyar királyi pár onnan távozott, hogy soha többé ne térhessen vissza. *

*

*

8. Jogász számára tanulságos példája a restrictiv interpretationak, azaz a megszorító értelmezésnek a magyar függetlenségi párt által hangoztatott érvelés, amely szerint a vezénylet joga nem terjed ki a vezényszó meghatározására is, csupán arra korlátozódik, hogy a király a parlament megkérdezése nélkül dönt a csapatok elhelyezkedéséről, azaz arról, hogy például a Békés vármegyében besorozott bakák és huszárok Debrecenben avagy a magyarság számára szomorú emlékű Kufsteinben, avagy Szarajevóban, illetve eme helységek körletében tegyenek eleget katonai kötelezettségeiknek. A vita évek során folytatódott. A király nem engedett a vezényszó meghatározásának jogából, a magyar Országgyűlés pedig az úgynevezett technikai obstrukció alkalmazásával is megakadályozta a hadsereg fejlesztésére irányuló katonai javaslatok törvényre emelését. A közvélemény a „nemzeti” követelések negatív kezelésével szemben persze a takarékosság jelszavának érvényesülése mellé állott. A Monarchia egyenrangú két államának közös hadserege német (francia betétekkel átszőtt német) vezényszóval és fogyatékos felszereléssel indult az első világháborúba, s ez a sivár helyzet az ország minden polgárát egyesíteni hivatott nagy küzdelem évei alatt sehogyan sem volt megváltoztatható. A Monarchia katonái ütközeteket nyertek, de végül is elvesztették a háborút. 184

*

*

*

9. Az első világháború kezdetén a közvélemény minden épkézláb fiatal férfit a frontra szánt. Görbe szemmel nézték az itthon maradottakat. A minisztérium fogalmazói státusából is javarészt bevonultak a tartalékos tisztek, köztük az én íróasztalszomszédom: báró Kazy József is, aki nem is tért vissza a harctérről. A közhangulat hatása alatt megkérdeztem Neményi miniszteri tanácsost: nem volna-e kötelességem katonai szolgálatra jelentkezni. Ő megnyugtatott: a hazának nem önkéntes harcosokra van szüksége, hanem munkahelyükön becsülettel dolgozó, a többletmunkát is készségesen vállaló polgárokra. Egyelőre ez a helyzet, ha szükség lesz a háborúban reád, majd hívni fognak; hivatásodra való kiképzésed az államnak sokkal több pénzébe került, mint amekkora hasznot katonaként való lézengésed jelentene. Maradtam az íróasztalnál, amelyhez attól kezdve délután is betelepedtünk, a békebeli sorozásokon annak idején katonai szolgálatra alkalmatlanoknak talált fiatalok. A háború harmadik hónapjában egy alkalommal a Bástya sétány sarkán, a honvédelmi minisztérium szomszédságában levő jó polgári vendéglő asztalánál feltűnt nekem egy komor tekintetű, idős hadnagy, akinek mellén a vaskorona rend sárgakék szalagon függő jelvénye díszelgett. Feltettem magamnak a kérdést: vajon milyen hőstettel érdemelte ki ez a derék öreg hadnagy ezt a háborúban vitézkedő ezredeseknek, sőt vezérőrnagyoknak kijáró kitüntetést. Egy avatott pesti barátom felvilágosított, hogy az érdemes, nem fiatal hadnagy valójában nyugalmazott alispán, a népfelkelői korból is már kiöregedett egykori tartalékos tiszt létére önként jelentkezett katonai szolgálatra, s most egy aránylag csendes hadi irodában adminisztrál. Egerben lakó ismerőseim közül Szita Mihály százados a háború második évében kapta meg a vaskoronát. A húszas évek elején pedig az egri jogakadémián jelentkezett nálam egy 185

kistermetű, de igen komoly arcú százados, mellén a most már Károly király hadparancsa értelmében a harctéren szerzett érdemekért a kardokkal ellátott szalagon függő ugyanazon kitüntetéssel. Elmondta, hogy szeretne jogi tanulmányokat kezdeni, illetve folytatni, s ebből a célból a jogakadémiára felvétetni, de most csak mint az egri katonai üdülő vendége tartózkodik a városban, hivatása a fővároshoz köti. Válaszom az volt, hogy az úgynevezett „mezei” jogászoknak ilyetén minősége csak tolerancia tárgya, hivatalosan tudomásul nem vétetik, a vizsgákon mindenki számára azonos a tananyag. *

*

*

10. Szinyei Merse Jenő, egykor segédfogalmazó kollégám a kultuszminisztériumban, a húszas évek közepén, amikor Klebelsberg miniszternek személyi tikára volt, hihetőleg családi befolyásra elhatározta, hogy a politikát választja további működési területül. Időközi választáson fellépett – persze kormánypárti programmal – a hatvani választókerületben, ahol azonban két ellenjelölttel kellett megküzdenie. A szavazás nem titkos, hanem nyilvános lévén, a szociáldemokrata jelölt volt a kevésbé veszélyes, a fajvédő azonban veszedelmesen sokat lármázott, s a helyzet úgy látszott alakulni, hogy az akkori viszonyok között önként értődő előnnyel induló kormánypárti jelöltnek esetleg pótválasztáson is mérkőznie kell a mandátumért. Nagybátyjával, Szmrecsányi Miklós ny. miniszteri tanácsossal való bizalmas beszélgetés során késznek nyilatkoztam arra, hogy az úgynevezett korteskedés során igyekezni fogok előkelő származása ellenére, szerény egykori kortársamnak segítségére lenni, s ezt a hozzám igen barátságos, nagy műveltségű idős úr örömmel fogadta és sietett testvérbátyjának, az érseknek tudomására hozni. Amikor a hét vége felé a hatvani piactérre befutottam, éppen egy választási nagygyűlés volt kibontakozóban, s egy miniszteri titkár lépett a 186

szónoki emelvényre, megemelve fekete kemény kalapját, s imigyen szólítván meg a többszáz főnyi hallgatóságot: Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim … mire a látókörömben kíváncsiskodó munkás- és parasztlányok jóízű kuncogással válaszoltak. A következőkben magam persze kevésbé ünnepélyes formában szóltam, s ez a derűs elemekkel átszőtt stílus inkább megfelelt a jelölt (cs. és kir. kamarás) kívánatos népszerűségének. Ő maga másnap Vámosgyörökön programbeszédet mondott, s a hűvösen hallgató nép érdeklődését, sőt rokonszenvét Okolicsányi alispán stentori hangú helyeslő beavatkozásához csatlakozva iparkodtunk mi, a stáb megnyerni. Visszhangozva kiabáltunk ugyan, de ezt a választási technikában felette jártas alispán kevésre becsülte. Annál nagyobb intenzitással iparkodtunk a kerület aránylag nagy számú izraelita szavazóinak csatlakozását megnyerni. A derék zsidók – az izraelita hitközség tagjai – szívesen fogadták a Bethlen István-párti jelölteket és kíséretét, s aznap megszavazták a kormánypárti jelöltet, s a gyűlést követően este halvacsorára meg is hívták őket. Az alispán kijelentette, ha Óriás Nándor részt vesz a vacsorán, akkor ő is részt vesz. Hát Óriás Nándor persze, hogy kevélyesen fogyasztotta a cukrosan marinozott halat, s Szmrecsányi Miklós jelölt mellett fel is szólalt. Késő este az alispán autóján száguldottunk haza. *

*

*

11. Egyik nagybátyám a száz év előtt még nem jelentéktelen számba menő érettségi képesítéssel bíró agglegény, aki a Dohányjövedéknél szolgált, s a többágú család pénzemberéül szerepelt, 1913-ban másodmagammal: Niedermeyer Gellért orvostanhallgatóval együtt meghívott kedvelt nyaralóhelyére, Trencsénteplicére. Kétnapi igen kellemes üdülés után nekem a hét végén vissza kellet térnem Budapestre, hogy minisztériumi munkámat folytassam. A vasárnap délutáni gyorsvonathoz persze mindketten kikísértek, s én pihenten és üdülten szálltam 187

egy másodosztályú fülkébe. Talán másfél órai száguldás után lassított a vonat, s a soktornyú városról örömmel véltem megállapíthatni, hogy nyilván Galánthához közeledünk, az Eszterházyak ősi fészkéhez. Ám megdöbbenéssel kellett csakhamar konstatálnom tévedésemet. Nagyszombathoz érkeztünk, mivel én Trencsénteplicén a gyorsvonatnak egy bécsi közvetlen kocsijára ugrottam fel, amelyet Lipótváron átkapcsoltak a Budapestről Bécsbe indított gyorsvonathoz. Mit lehetett tennem? Kis útitáskámmal leugrottam a már-már tovább induló gyorsvonatról, s miután megtudtam, hogy Budapest felé csak egy késő este induló, s hajnalban érkező személyvonattal folytathatom utamat, elhatároztam, hogy egyelőre városnéző sétára indulok. Igen ám, de a pályaudvar közvetlen közelében egy vendéglő kerthelyiségéből vidám cigányzene hangzott, s ennek vonzó hatása alatt csakhamar egy üres asztalhoz telepedtem. Adag sonkát rendeltem, s a pincér valósággal rohanva hozta. Aztán megállt és illedelmes hangon megszólalt: egyharmincat tetszik fizetni. Rendben van, bólintottam, s kezemben a villával, késsel vacsorázni készültem. Ám a pincér, megint illedelmesen, de határozottan újból megszólalt és pedig imigyen: „Nagyságos Uram, bátorkodom a vacsora árát egyidejűleg kérni. Ez nálunk évek óta bevált gyakorlat, mivel a mulatságokra bejövő fiatalok közül némelyek – kevesek ugyan – különben megfeledkeznének a fizetésről, ez az elszámolásnál zavart okozna. Hogy a kellemetlenséget elkerüljük, még jól ismert kedves vendégeinket is szíves engedelmükkel a fogyasztás kezdetével megsarcoljuk”. Hát igen. Egy (segélydíjas) miniszteri segédfogalmazó némiképp sértett, de belátó önérzetével sietett a „nagyságos úr” fizetni és étvágyát kielégítve távozni. Milyen lehetett ez a kisváros, amikor Pázmány Péter az egyetemet itt megalapította?! másik kérdés: vajon helyi, vagy szakmai szokásról lehetett a konkrét esetben szó, s mai gazdasági és társadalmi helyzetünkben elképzelhető 188

volna-e hasonló eljárás és sor kerülhetne-e reá idegenben is, például Svájcban? (Vagy Svájcban nem táncol az ifjúság?) Hajnali hazaérkezésem és a reggeli mosakodás után bizony fáradtan érkeztem hivatali kis szobámba, s napi munkám valóban nem sokat lendített hazai közoktatásunk ügyén. *

*

*

12. Graz, a szépséges stájer főváros, mennyire megszerettem. Olyan simogatóan barátságos és derűs ott minden: a tájak, a házak, a Stadtpark kedvesen tolakodó mókusai és az emberek is, igen, igen az emberek is, az emberek! Még a levegő, a hegyekből induló atmoszféra is kedves. A húszas évek közepén fedeztem fel, az azóta évről évre igyekeztem ott rövidebbhosszabb időre megfordulni. Közben elhitettem magammal, hogy az egyetemért és dús könyvtáráért járok, járogatok oda. Ebben csakugyan volt is valamelyes igazság, magántanári dolgozatomhoz értékes anyagot sikerült ott felfedeznem, s a címek feljegyzése után az egri érseki jogakadémia egy-két hónapi használatra minden huzavona nélkül megkapta azokat a könyveket, amelyeket igényelt. Ez az előnyös helyzet azonban csak másodlagos vonzóerőként érvényesült nyári programomban. Előfordult egyszer, hogy július elején elindultam Párizsba, hogy megtapasztaljam ezt a világhírű várost, benne a világháború győztes nemzetének július 14-i ünnepét. Persze hosszúnak ígérkezett az út, s helyesnek látszott közben kicsit megpihenni. Annál is inkább, mivel nem a szokásos Bécs-LinzSalzburg vonalon, hanem a hosszabb Graz-Innsbruck vonalon „vettem” Ausztriát. Az első pihenő tehát Graz. És ott olyan jól éreztem magamat, hogy nem is mentem tovább. Három hetes pihenés után megvásároltam a Baedecker és Griebens kiadásában megjelent eléggé terjedelmes és kiválóan szakszerű „Paris und Umgebung” c. kötetet, és mint aki jól végezte dolgát, az egri Érsekkert üde levegőjében tanulmányoztam a 189

franciák nagyszerű fővárosát, amelyet a könyvből jól megismertem, de amelyet sohasem láttam a valóságban. És Girard professzor remekbe készült Institutióit azóta is Prof. Mayer, a csernovici osztrák Mayer professzor német nyelvű fordításában sokkal többször forgattam, mint francia nyelvű eredetiben. Francia nyelven kedves olvasmányom maradt Monnet brüsszeli professzor ugyancsak kitűnő könyve, míg német olvasmányaim közül a lipcsei Kuntze két könyvét olvasgattam legszívesebben. Saját előadásaim élénkítésére is gyakran használtam ezeket a kitűnő műveket, míg a belföldi termésből Vécsey Tamás világosan és színesen megírt tankönyvének tizedik kiadását, majd 1923-tól kezdve Marton Gézának, a római jog nagymesterének kifejezetten magánjogi tárgyú, valóban magisztrális könyvének újabb és legújabb kiadásait olvasgattam legszívesebben és ajánlottam hallgatóimnak is. És örömmel vettem tudomásul, hogy kitűnő jelenlegi utódom is leginkább Marton könyvére hívja fel hallgatóinak figyelmét. Az évtizedek hosszú során át nyolcórás főkollégiumból újabb és újabb viviszekcióval kettő órára rövidített előadások valóban csak igen szűk keretben nyújthatnak valamelyes tájékozódást Európa országaiban többnyire bővebben tárgyalt studium anyagáról. *

*

*

13. Valamikor a harmincas évek első felében célszerűnek véltem Grazból hazafelé igyekvőben már Semmeringen megszakítani az utazást, s néhány óráig élvezni a magaslati levegőt és a gyönyörű kilátást. A nyári verőfényben mosolyogva kandikált a remek fennsíkra a Rax hófödte feje, s én a kirándulás sikerének kellemes hangulatában foglaltam helyet az ebédlő asztalnál. Nem a magyar földön is kiadósan reklámozott, de előkelő stílusú Panhans éttermében, hanem a szintén jól berendezett Hotel Südbahn ugyancsak vonzóan jelentkező ebédlőjébe vettem be magamat. Ugyanonnan, de 190

már a Bürger Stube-ban fogyasztott kitűnő kávé után indultam egy késő délutáni vonattal tovább, hogy estefelé Bécsbe érkezhessek, ahol a főposta közelében fekvő Hotel Post kispolgári, de ragyogó tisztaságú szobájában a cseh vendéglátás jól szervezett teljesítményével már többször kényelmesen és olcsón volt módom ismerkedni. Útközben még egy állomás nem első alkalommal kínálta fel magát rövid stációra: Wienerneustadt – amelyhez a magyar történelemnek egy szomorú emléke fűződik: a Wesselényi összeesküvés, a maga megrázóan tragikus befejezésével. A jobb sorsra érdemes magyar vér öntözte főtéről hirtelen elhatározással a Badenberg grófok ősi kastélya felé vettem utamat, ahol az osztrák hadsereg európai hírű katonai főiskolája van elhelyezve. Bizony már erősen szürkült, mire a több százéves épület főkapujához érkeztem. Hát a kaput persze zárva találtam, de az előcsarnokból halvány fény sugárzott elő. A nyitott ablakhoz léptem, ahol aztán egy úriasan öltözött, katonás tartású idősebb férfiú, feltehetően a portás udvariasan, de határozottan tudtomra adta, hogy este 7 órától másnap 7 óráig zárva marad a patinás palota, amelyből a hivatali személyzet már az utolsó emberig el is távozott. Csalódottan, de megadással vettem tudomásul, hogy helyrehozhatatlanul lekéstem a turisták látogatására kiszabott terminusról. De megjegyeztem, hogy engem voltaképpen nem a Militärakademie múzeuma és tanügyi felszerelése érdekel, hanem mint magyar ember és történelemtanár pár percre megállani és néma hódolattal tisztelegni szeretnék a nagy császárnő és királynő híres szobra előtt. Erre a kijelentésemre az idős úr – feltehetően nyugdíjas katonatiszt vagy talán csak őrmester – felpattant a helyéről és kijelentette, hogy ennek a tiszteletreméltó szándékomnak megvalósítására a nagy rezidencia egy kis ajtaján a saját felelősségére bebocsát. Örömmel vettem tudomásul ezt a helyzetváltozást, s a derék öreg katona bizalmával, még az időtartam elnyújtásával sem éltem vissza. A bejárattól mintegy 191

50 méternyi távolságban díszelgő szép szobor elől öt perccel később illedelmesen siettem, s köszönettel és meleg kézszorítással búcsúztam I. Ferenc József hadseregének hűséges egykori katonájától. *

*

*

14. Az innsbrucki pályaudvar előtti téren tanácstalanul álltam, minthogy két hotelben sem kaptam szobát. Az egyikben a portás udvariasan felajánlotta, hogy az öt nap múlva megüresedő egy ágyas szobára készségesen előjegyez, de ez a kilátás engem nem kecsegtetett. És akkor megállott mellettem kis kocsijával egy ősz bajuszú hordár és tanácstalanságomat megtapasztalva megnyugtatott, hogy amennyiben nem ragaszkodom belvárosi elhelyezkedéshez, ő számomra jó és jutányos árú panzióról gondoskodik. Természetesen örömmel fogadtam a derék öreg osztrák ajánlatát, és könnyű málhámat a kis diadalszekérre helyezve gyalogosan elindultunk az ígéret földje felé. A szélesen, de gyorsan hömpölygő Inn folyó hídján áthaladva, csakhamar megérkeztünk a höttingi főutcába (mint Óbudán az Árpádfejedelem útja), egy jókora kert közepén barátságosan hívogató egyemeletes házhoz. A portás, – akiről a hordár előre megmondta, hogy ez a jól táplált középkorú úriember – maga a tulajdonos. A tulajdonos házigazda felesége a szobaasszony és a szobalány ügykörében pedig a derék házaspár két lánya tevékenykedik. Hát igen, a portás elém helyezte az obligát jelentkezési íveket, s nekem hirtelen jókedvem támadt. A foglalkozás rovatba nem a szokásos professzor főnevet írtam, hanem új címemet – tanügyi főtanácsos – Oberstudienrat. Hát egy futó pillantás a lapra és a derék házigazda bokacsattogtatással felelt bemutatkozásomra. És ettől kezdve a „személyzet” megkülönböztetett tisztelettel állott rendelkezésemre, amit én azzal igyekeztem viszonozni, hogy a tervezett másfél-két nap helyett öt napot töltöttem a barátságos házban. Számlakiegyenlítéskor s elköszönéskor a 192

portás-házigazda elmondta, hogy női családtagjai csak júniustól szeptember végéig terjedő időszakban kapcsolódnak be az idegenforgalmi munkába, amikor a ház fizetett személyzete a nagyüzemekben erősítésül helyezkedik el. A nyári megtakarítás és bevételi haszontöbblet felhasználásával a család, illetve annak női tagjai számára nyílik meg a világ, ők lesznek forgó idegenekké. Az idei október hóban Párizs és környéke lesz az úti cél, ahol ezúttal másodszor fognak üdülni. Arra gondoltam, hogy én még sohasem jártam francia földön, pedig a húszas években ott igen olcsó volt az utazás és az ellátás. *

*

*

15. Gyulafehérvár ékessége és nevezetessége volt és mindmáig az is maradt a francia stílusban épült ötszögű Vár, amelynek egyik kiemelkedő kiszögelléséből, az úgynevezett Kilátóról lélekvidámítóan szép kilátás nyílik a szemközti dombvidékre. A közepén elterülő széles völgy közepén ugyancsak széles mederben, észak-déli irányban, méltóságos lassúsággal hömpölyög Erdély legbővízűbb folyója: a Maros. Ahogy a régi nóta zengi s kisdiák koromban is énekeltük: Maros vize folyik csendesen… a dombvonulat közepéről egy apró község pontosan szembe mosolyog a büszke Várral: Drombár. Néhány száz a lakosság létszáma, túlnyomóan román ajkú földművelőkből, törpebirtokosokból, mezőgazdasági és ipari munkásokból tevődik össze a gyér lakosság. (Benne törzsökös három família, a Mircean, Strajan és a Vinersan család.) Nyugodt vérmérsékletű, rendes emberek. Az idősebb nemzedék az ötven éven, a fiatalabb a harmincon innen szerényen éldegél az „ősi” földön, amelyet többnyire a bukaresti Albina Bank közreműködésével vásároltak az ősök. A Mircean házaspár nagyobbik gyermeke, a történetünk idején huszonhárom éves Anica jól megalapozta életét a gyulafehérvári cselédkedéssel. Előbb egy pedagógus 193

házaspárnál szolgált, s mivel úrnője tanítónői minőségben délelőtt iskolában lévén elfoglalva, a háztartás vitelével csak délután kezdhetett foglalkozni, annak vitelére az ügyes cselédleányt korán reá nevelni igyekezett. Amikor aztán a fiatal tanítónő – háziasszony, hogy tovább tanulhasson, fizetés nélkül egy évi szabadságot kapott, a szorgalmas és megbízható Anicát erre az esztendőre barátnőjének, egy járásbíró feleségének – két kislány anyjának – engedte át. Anica azonban a három évi háztartási munka során úgy eltanulta ezt a nehéz mesterséget, s főleg annyira elsajátította a városi kispolgári konyha művészetét, hogy most már önállósítani kívánta magát. Persze ez a státusváltoztatás annál kedvezőbbnek ígérkezett, mert otthon Drombáron, a románok lakta maros parti falucskában tárt karokkal várt reá Almasán Tógyer, a községi erdőőr, akinek apja az esküvő előtti héten három hold földet íratott a derék fiúra. Anica hozományaként egy jól tejelő tehén és a szerény, de csinos „stafirung” szerepelt. A bútorzat költségeit – többszáz koronát – a jóságosan megértő Deutsch igazgató előterjesztésére telekkönyvi biztosítás nélkül, váltókölcsönül előlegezte a városi takarékpénztár. És az esküvő óta szépen éldegélt a fiatal házaspár, két gyerekük az anyanyelven kívül még az állam nyelvén is beszélni próbált. Hát ez a lélekvidámító példa lebeg a Mircean házaspár szeme előtt, amikor számot vetve erőikkel, megállapítják, hogy a saját „közszerzeményi” földjüket, a 2 ½ holdnyi szántót és a 250 négyszögöl szőlőt ezután maguk fogják megművelni. Ők, az öregek (egyikük sincs még ötven éves), a fiúk pedig, a tizennyolc esztendős Ion, követhesse a szíve vágyát: keressen munkát a városban, s ha a katonai szolgálattal is végez, ám jöjjön haza és vegye feleségül Strajanék Maricáját, aki még csak tizenöt esztendős ugyan, de a két fiatal már igen jól megérti egymást s mindketten várhatnak még egymásra. Ilyen kedvező kilátások között és példa hatására vágott neki Mircean Ion a fehérvári útnak, verőfényes koraőszi reggelen, 194

vígan fütyörészve és persze mezítláb, de a válláról spárgán lelógott a vadonatúj pár bocskor. A szálas termetű, izmos legény hamar munkára talált: egy „hentes és mészáros” kisiparos fogadta fel udvarosnak. A tágas udvar rendben tartásán kívül persze a favágás és vízhordás is feladatköréhez tartozott, de a fösvénység határáig takarékos falusi élelmezés után javára vált a bőséges mennyiségű és ízesen készült városi koszt. Húsz éves korára széles vállú, erőteljes férfiúvá fejlődött, s hogy a katonáskodás három esztendeje minél előbb elteljék, a sorozó bizottság előtt önként jelentkezett, persze hogy azonnal felvették a gyulafehérvári úgynevezett háziezredbe. Ám a sors úgy határozott, hogy ne hősi tettekkel szerezzen hadi babérokat, hanem mint tisztiszolga élvezze a császár kenyerét. Alighogy túlesett az újonci kiképzésen, letehette a nehéz Mannlicher puskát és megválhatott a negyvenkilós borjútól, ettől a gyalogos vállán súlyosan nehezedő hátizsáktól, s már a városivá alakult közlegényt Mustetin kapitány mellé tisztiszolgának osztották be. És ekkor indult el útjára a végzet. A Mirceanék ötödik szomszédjának szép fiatal felesége váratlanul, egyik napról a másikra meghalt. Három nappal előbb a falu öreg bábaasszonya, akit a hirtelen nagy fájdalmakról panaszkodó fiatalasszony betegségéhez hívtak, hitelesen megállapította, hogy nem egy újabb gyermekáldásról, hanem sokkal nagyobb bajról van szó: be kell vinni a fiatalasszonyt a városba, talán bizony több orvos is összedugja a fejét, hogy hát mitévő legyen a nagy tudomány. A nagybeteget másnap reggel be is szállították a gyulafehévári városi kórházba. Ott csakugyan két orvos is megvizsgálta, s hamar megállapították, hogy a baja előrehaladott vakbélgyulladás, sürgősen meg kell operálni. De késő volt. Átfúródás, hashártyagyulladás, halál. Hát ez bizony súlyos csapás volt a Vinersan házra. Kidőlt a sorból a munkáskezű, szép Katica, a kis család jószelleme és egyik 195

napról a másikra árva lett a két kisgyerek: a négy éves Pável s a két éves Danica. A falu egész népe szívből sajnálja őket, a „gazdag” családot a szegények is. A temetésen is ott van mindenki, aki mozogni tud. És természetesnek találja mindenki, hogy Vinersannak egészen rövid időn belül új asszonyt kell hoznia a házhoz. Az állatokat egyedül is el tudná látni a fiatal gazda, de a két kisgyermek még gondozásra szorul, s a baromfiak ellátásához is okvetlenül szükséges az asszonyi kéz. Ion minderről értesül. Arról is, hogy az öregasszonyok már a temetésen kifundálták: az özvegyen maradt Vinersan már elmúlt harminc éves, nem elég fiatal, hogy menyasszonyt keressen magának, vegye hát el Strajanék lányát. Hogy az már Ion jövendőbelije. Hát hol van Ion?! Még vagy másfél esztendeig katona marad, s már mostanság is ritkán dugja haza az orrát, lehet, nagyon lehet, hogy máris van városi babája, akitől nem tud, s nem is akar szabadulni… Ion felháborodva értesül a pletykáról, de meghökkenve tapasztalja, hogy két nappal előtti hazalátogatásakor a menyasszony kicsit kisírt szemmel ugyan, de úgy fogadta, mintha már nem is volna menyasszony. Vagy az volna, megint menyasszony, de most már a másé. És szegény Ionra másik veszedelem is leselkedik. A kaszárnyába visszaérkezve arról kell értesülnie, hogy állítólag tervbe van véve az úri szolgálatból való leváltása, s csapatszolgálatra való beosztása. Már az utódját is emlegetik. A komorság határáig komoly nagydarab Ion helyébe a kis röhögő szász fiú: Rudi kerül Mustetin kapitány úr szolgálatába. És legközelebb ő kapja meg a csillagot, „meg van neki ígérve”. Ennyi csapás egyszerre zúdult Ion árva fejére, s a nagy fekete fiú összeroskadt a teher súlya alatt. Sem kényelmes, irigyelt szolgálati beosztás, sem rang, sem menyasszony! Egyszerre mindent elveszíteni…ez nem élet tovább. Erre most már pontot kell tenni, igen, igen most, azonnal: Ion nem is 196

habozott, hanem két ákom-bákom írású sorban bocsánatot kérve elbúcsúzott a Herr Hauptmanntól, aztán annak fiókjából kivette a jól ismert, régimódi, de megbízható forgópisztolyt, s hogy a szobában rendetlenséget ne csináljon, kötelességtudóan kiment a tágas folyosóra. Ott aztán szíven lőtte magát. Másnap aztán ebéd közben megtudtuk, hogy a délután folyamán katonatemetés lesz. Egy öngyilkos katonát temetnek, akiről az ezredorvos megállapította, hogy végzetes tettét pillanatnyi elmezavarban követte el. Nem volt tehát akadálya annak, hogy a katonai tiszteletadással történő temetés egyházi színekkel gazdagodjék. Pontosan délután három órakor megindult a gyászmenet. Elől a kereszt, utána a katonabandának egy huszonegynehány fős részlege (csak ekkora zenekar, mert szegény Mircean Ion nem volt tisztes, az egycsillagos előléptetésre még türelemmel várnia kellett volna), azután főtisztelendő Doman Parintya Ruszán szép aranyszalaggal díszített palásttal (én mint avatott ministráns, tudtam, hogy ennek az egyházi ruhadarabnak pluviale a neve) négy ministráns fiúval és a kántorral, utána a jobb sorsot érdemelt Ionnak két koszorúval díszített koporsóját fekete takaróval két ló vontatta gyászkocsi hozta, s nyomukban tódult a faluból sereglett gyásznép, élén a Mircean, Strajan és Vinersan családok tagjaival. Most az utolsó akkord kimunkálásában mi, diákok is cselekvő részt vállaltunk. A Várban lakó gimnazisták mintha összebeszéltünk volna, számszerint vagy negyvenen (mivel négy-öt elemistának sikerült sorainkba furakodnia) a koporsó és a gyászmenet mellett két oldalon, komor hallgatásba merülve ütemesen lépdeltünk a gyászindulóra, „díszkíséretül” a személyesen nem is ismert Ion barátunk temetésén. Fél óra múlva a katonatemető előtt állott a menet, s a szakasz katona díszlövésre készülődött. A temetőből kihallatszottak az egyházi szertartásnak feltámadás reményével vigasztaló igéi, és a nyomukban reánk telepedő csendet német katonai vezényszó tépte szét. 197

*

*

*

16. A szovjet hadsereg csapatainak városunkból történt kivonulását nyomon követően egy jól öltözött középkorú úriember keresett fel tanszékemen, az egyetem római jogi szemináriumában. Illően bemutatkozott: Fellner a neve és tánctanítás a foglalkozása. A nem mindennapi név számomra ismerősen hangzott és tiszteletet parancsolt. Pesti jogász koromban sokszor hallottam emlegetni Fellner Henriknek, az egyetem igen nagy tekintélyű, egyik közgazdász professzorának országszerte jól ismert nevét, s most a név varázsa máris jóindulatra hangolt a rokonszenves látogatóval szemben. Pedig szokatlan óhajtással rukkolt elő. Mint a jogi kar dékánját, arra kért, hogy a várható közeljövőben támogassam őt egyetemi hallgatók számára tánckurzus, illetve kurzusok szervezésében. Bizalommal fordult hozzám, mert úgy hallotta, hogy a jogi kar ezidei dékánja az ifjúság szakmai képzése mellett az egyéni és társadalmi nevelésre is különös gondot fordít. Megmondtam Fellnernek, hogy mint dékán nem vehetek részt tánctanfolyamok szervezésében, de jószándékát méltányolom és intézkedni fogok, hogy szervező felhívása a dékáni hirdetőtáblán helyet kapjon. Köszönettel fogadta a választ, s néhány nap múlva utcai találkozásunk alkalmával mély tisztelettel üdvözölt, azután a következő hónapokban ismét szembe jött velem a kitűnő megjelenésű Fellner és nem kevésbé reprezentatív felesége, s kölcsönös üdvözlés után néhány szíves szót is váltottunk. Valamikor egy fővárosi írótól azt a pejoratív megjegyzést olvastam, hogy vidéki városban az emberek naponkint többször is találkoznak és valósággal „kinőnek egymás könyökén”. Hát ezt a szemléletet nem sugallta túlzott emberszeretet, s nincs is mögötte az élet igazsága. Jómagam ötven évvel ezelőtt a hatvanezer lakosú Pécs utcáin mindig örültem egy-egy ismerősarcnak, s olykor néhány barátságos szóra sem sajnáltam a drága időt. És most a kedves város száznyolcvanezer lakosa 198

között méla rezignációval botladozva keresem az egykor ismerős arcokat. Számuk bizony igen-igen megfogyatkozott, s helyüket egyre növekvő arányban tölti be a „bevásárló turizmus” jobbára idegen ajkú tömege. Amelytől magát elszigetelve a belváros egyik néptelen utcáján magányosan tipeg egy szépséges matróna. Az ifjúságot nemcsak táncra tanító, de illemes magatartásra, sőt emelt szellemiségre is nevelni igyekvő pedagógus-tánctanár özvegye: a haja hófehér, a fehér kezében most már évek óta a bot is fehér. *

*

*

17. Én az előkelőség nimbuszára vágyakozottan gyakran düllesztettem mellemet elvként hangoztatván, hogy nem politizálok. A valóság pedig ismétlődően reácáfolt erre a negatív programra. Hogy elölről kezdjük, meg kell említenem, hogy amikor az elemi iskola harmadik osztályos tanulója voltam, Kossuth Lajos halálának szomorú alkalmából kikönyörögtem magamnak egy fekete karszalagot, hogy a nemzeti gyászban méltón részt vehessek. Három évvel később, mikor betévedtem a cs. és kir. hadsereg gyulafehérvári csapatainak egy ünnepi istentiszteletére, a szertartás végén felharsanó Gotterhalte kezdetén rosszallásom dokumentálására tüntetően kivonultam. Szerencsére senki sem vette észre, vagy legalább nem vette tudomásul a kisfiú nyegle viselkedését. Aztán kitört az angol-búr háború, s ebben sem maradtam semleges, hanem állást foglaltam a búrok oldalán. Nemzetközi helyzetem továbbra is a gyengébb fél mellett való nyilatkozatokban nyert dokumentációt. Fellépéseim mindig a gyengébbik, vagy ilyennek látszó fél oldalán való hangos csatározásban merült ki. Igen, harcoltam a japán-kínai és a japán-orosz háborúban a japánok oldalán. A nemzetközi politikában is „tevékeny” bekapcsolódással vettem részt, addig is, amíg érdeklődésem hazai viszonyainkra, illetve ezek alakítására irányulás nem kötötte le fölös energiámat. Jó Atyám 199

a műkedvelő pedagógus, hogy olvasásban és írásban, fogalmazásban minél inkább gyakorolhassam magamat, helyesnek bizonyult elgondolással az érdeklődésem felkeltésére, illetőleg fokozására a „Budapest” című képes napilapot adta kezembe. Ennek is köszönhető, hogy Bartha Miklós és Holló Lajos kitűnően megírt cikkein keresztül a negyvennyolcas eszmék diadalra juttatása érdekében kívántam majdan küzdeni és kitartóan takarékoskodni.

200